Szentmihályi Szabó Péter
Édua és Kun László
Történelmi regény

(Tartalom)

 

 

„A kúnok hazánkban, éppen úgy mint egykor a Volga és a Don mellékén, nemzetségenként saját főnökeik alatt élve, állandó lakás nélkül sátrak alatt tanyázva folyvást pusztai életmódot folytattak; földmíveléssel még László király idejében sem foglalkozva, baromcsordáik jövedelméből s a háborúban szerzett zsákmányból éltek, mint egykor a vezérek korában a fegyverviselésre kiválogatott s a külföldi hadjáratokra gazdáik által magokkal vitt rabszolgák. Ősi szokásaikhoz, pogány szertartásaikhoz állhatatosan ragaszkodva oly elemet képeztek, mely nyers erkölcseivel s a kóbor élettel együtt járó gondolkozás módjával, különösen a házassági élet tisztaságát és a tulajdon szentségét illetőleg, erős ellentétben állt a megtelepült keresztyén magyarság erkölcsi érzületével, jogi fogalmaival és anyagi érdekeivel.”

Szabó Károly: Kun László (1886)

 

 

„Nem mondom én, hogy Éduának
Eszébe ily képek jutának:
Mint törzse, műveletlen ő,
De érzésben szilaj, de nő!

 

Most a király az édes névvel
Rakodva, zümmög mint a méh,
A mint ujúlt szerelmi hévvel
Röpűl a boldog kas felé.

 

Kunos magyar nyelven beszél,
Kún rajta fegyver, öltözet:
Megszokta régen e mezet;
Csak fényesen vállára omló
Szögfürteit nem érte olló...”

            Arany János: Édua

 

 

 

I. RÉSZ
KIRÁLYI PÁRTFOGÓK

 

1. fejezet

A nyolcéves kisfiú elmélyülten játszott a várudvaron: senki sem figyelt rá. Pőre felsőtestén már szépen kirajzolódtak a majdani férfiú izmainak első ígéretei, rövidre nyírt, fekete haja és napégette arca nem különböztette meg a többi kisfiútól, legfeljebb arcvonásai tetszettek komorabbnak, felnőttesebbnek. A fiúcskák között voltak vadabbak és ügyesebbek, ezek néha nem magyarul biztatgatták egymást, hanem valamely más nyelven, de a kisfiú, aki most valami együgyű dallamot kezdett próbálgatni dorombján, értette őket, hiszen az ő édesanyja is kun volt.
A vár fokán az őrszemek néha lustán arrafelé fordultak, ahol a gyermekek játszottak. Fakardjukkal, játékíjukkal csak azt utánozták, amit már hetek óta odalent láttak, ha lopva kipillantottak a lőrések valamelyikén. Csatát.
Az egyik őrszem, öreg, edzett katona, körülpillantott, meghúzta bőrkulacsát. Nyílvessző surrant el mellette, s kőnek ütődve eltört. Az öreg félrenyelt, köhögni kezdett.
Egy fiatalabb őrszem kissé elmosolyodott, fürgén felemelte a nyilat, szemügyre vette, majd megvetően elhajította.
– Ezek a fattyak már jóféle fát sem találnak.
– Csupa mocsár az odalent, Hahót öcsém – dünnyögte az öreg, száját törölgetve. – A jó nyilaikat már mind ellövöldözték. Még megérjük, hogy a végén nádszálakat eregetnek ránk, szégyenszemre.
Hahót óvatosan lepillantott.
– Arra hátrébb már szedik fel a sátrakat. Tán még ma elvonulnak. Most kellene rájuk törni, Döme bátyám!
Az öreg sandán bámult a fiatalabbra.
– Tudod, hogy nem lehet. Odalent a nagy király, itt meg – bökött a magányos fiúcska felé – a kisebbik király. Joakim úr nem akarja elpáholni a király seregét. Csak szépen ül, és vár.
– De hát mire vár?
– Hogy a király meghaljon. István úr nagybeteg, mindenki tudja. Erzsébet királyasszony meg titokban Joakim úrral tart, úgy hiszem. Ül Fehérvárott, s ő is vár. Ő lészen az anyakirályné akkor...
Hahót a fejét rázogatta.
– Fene se érti a nagyurakat. Marják egymást. Ha elgondolom, mit szólna apám, ha az én anyám hagyná, hogy engem fogságra vessenek...
Döme elmosolyodott.
– Csakhogy a te apád nem király, hanem juhász, és igencsak számít a zsoldodra, fiam. De ha István úr seregei nem takarodnak el, igencsak soká lesz, míg innen, Kaproncából eljut az a kis pénz... hová is?
– Kövibe... odafent Gömörben...
– Hát téged is jó messze csalogatott a világ – sóhajtott Döme bátyó, és megkínálta Hahótot a kulaccsal. – Amióta az eszemet tudom, folyton hadakozni kellett. És mindig magyar küzd a magyarral. Vagy emezekkel a pogányfélékkel, kiket a királyasszony pártfogásába vett – bökött a kis kunfiakra László herceg mellett.
Odalentről kürt harsant, most már a vár közelében tanyázó ostromlók is szedelőzködtek, a távolban mintha megvillant volna az ezüsttel-pirossal sávozott királyi zászló.
A kürtszóra a gyerekek is a lőrésekhez futottak, lekukucskáltak, s most senki sem küldte őket odébb: a veszély elmúlt.
A kis László herceg is letekintett a nyári napfényben fürdő tájra, amelyben meg-megvillantak a fegyverek. Észrevette ő is a királyi lobogót. Apjára gondolt, aki mindössze két esztendeje uralkodik teljes joggal, s életének nagy részét hadakozással töltötte Béla király, az ő nagyapja ellen. Nem csodálkozott ezen László herceg egy cseppet sem – gyermeki értelmével úgy vélte, ez a világ rendje, ha a nagyurak egymást marják a vagyonért, hatalomért, nyilván úgy rendeltetett, hogy apák és fiúk is rendre összemérjék erejüket.
László herceg nem nagyon ismerte a szeretet fogalmát. A krisztusi szeretetről gyakran prédikáltak a hetenként kötelezően előírt szentmiséken, melyeket végigunatkozott, s amelyek alatt a nagyurak is halkan társalogtak vagy el-elbóbiskoltak. Felálltak, mikor a többiek, letérdeltek, meghajtották fejüket, keresztet vetettek, akár a többiek, és László herceg is a gyülekezettel rebegte a kevéssé értett latin igéket. Néha mégis elfogta valami misztikus érzés, különösen, ha szép, nagy, visszhangos templomban vett részt a szentmisén, Istent valami mogorva öregembernek képzelte el, kicsit Béla nagyapára hasonlított fantáziájában, aki sohasem mosolyog, vaskezével megkongatja a harangokat, villámokat cserdít a halandók felett, és megvetően szemléli a lenti, értelmetlen nyüzsgést, mely mind parancsainak megszegését célozza.
László herceg nem szerette a papokat, ahogyan anyja is elhintette benne a gyanakvást az egyházzal szemben, mely folytonosan adományokat csikart ki a királytól, s legfőbb gondja az volt, hogy megerősíttesse régi előjogait.
Két éve halt meg Margit néni, kiről a családban felváltva rebesgették, hogy szent életű, s hogy bolond. László herceg mindössze egyszer látta őt távolról, az anyja nem engedte közelebb, mivelhogy a néni elképzelhetetlenül rongyos, és, Isten bocsássa meg, büdös volt, s az aprócska kisfiú elméjében a szent életű emberekhez örökre odatapadt az, amit a néni körül tapasztalt, s elborzasztotta a kolostor áporodott levegője és a mélységes csönd, melybe hátborzongatóan vegyültek az apácák lépteinek surranó neszei s az a női susogás, melyet László sohasem állhatott.
De Béla nagyapa állítólag mégis ezt a leányát szerette s tisztelte leginkább – a kisfiú csak azt nem értette, hogyan lehetséges, hogy zárdába küldik azt, akit legjobban szeretnek. Persze Béla nagyapa is néhány hónapra rá meghalt, ugyancsak a Nyulak szigetén, a kis herceg úgy érezte, anyjának is ez volt a véleménye, hogy így is túl sokáig élt. Béla nagyapa életének legnagyobb eseménye és csapása a tatárdúlás volt, állandóan attól rettegett, hogy megint visszatérnek, de hát az régen volt, a kisfiú számára elképzelhetetlenül régen, s a várak, melyek mindenfelé megerősítve magasodtak, már nem a tatárok elleni erősségek voltak, hanem hirtelen nőtt hatalmú nagyurak rablófészkei.
Megjelent az udvaron Joakim úr, és a katonák hirtelen vigyázzba merevedtek, s a kiáltozó gyermekek is megszeppenve osontak félre, csak László úrfi maradt a helyén, öntudatlan büszkeséggel. Nem sokat tud a világról, de azért azt tudja, hogy királyfi, és hiába mondogatják, hogy az ő érdekében tartják védőőrizetben, azért ez fogság, még akkor is az, ha nem nagyon vágyódik apja-anyja után.
Gut-Keled nembeli Joakim úr, ki ma is horvát-szlavón bánnak nevezteti magát, bár a király megfosztotta tisztségétől, s Mojs úrnak adományozta, kilép hát a várudvarra. Rögtön észreveszi a mokány kisfiút, ki szemtelenül bámul rá nagy tüzű, fekete szemével, s elfordítja fejét. Fövegét levéve bókolnia illenék, de csak nem teszi nevetségessé magát a figyelő szemek előtt. Ha V. Istvánnal, a nagybeteg apával megbírt, miért alázkodna meg egy félig kun fattyú előtt? Neki Erzsébet asszonnyal van titkos egyezsége, nem ezzel a kisfiúval, aki még írni-olvasni sem tud rendesen, ne is igen tudjon, majd alákanyarítja más a nevét, s odanyomja a királyi pecsétet, amire kell. És azt majd ő, Joakim bán mondja meg, mire kell...
A testes, nagy szakállú férfiú méltóságteljesen odalépdel a várfalhoz, s rezzenéstelen arccal nézi az eltakarodó királyi sereget. Csak a szemében van némi gúny és sok-sok öröm, hiszen veszedelmes vállalkozás még a megnyírt hatalmú királlyal is szembeszállni, még akkor is, ha bírja Erzsébet királyasszony titkos szavát és beleegyezését. Mert ebben a mostani Magyarországban minden másként vagyon, mint a tatárjárás előtt, nincsen a koronának valódi tisztelete, s ki-ki megpróbál minél nagyobb területet kihasítani magának, míg lehet. Joakim úr most azon tűnődik, igazak-e a hírek a király betegségéről, avagy hamisak, mert ha István úr életben marad és felépül, a nagyurak egymás után mellé fognak állni, s akkor mit sem ér a kis fogollyal, László herceggel.
Joakim úr szeme sarkából most a kisfiút méregeti, vajon mit várhat tőle, mi telik ki tőle. Elhatározza, ezentúl igyekszik jóságosabb arcot mutatni irányában, s megadja a hercegnek járó tiszteletet, különben teljesen elvadul a kunfi, s ha netalán trónra kerül, csúnyán megfizethet még neki vagy maradékainak.
Márpedig Joakim úrnak vannak elszámolnivalói más urakkal, s már előre arról ábrándozik, milyen kemény parancsolatokkal fogja szétküldeni a heroldokat, legelőbb is a horvátokhoz, kik a hírek szerint ugyancsak könnyen vették az ő letételét a báni méltóságról. Hirtelen támadt indulattal odalép hát a kisfiúhoz, nehézkesen térdre ereszkedik, elkapja annak kezét, és csókot nyom rá. Az őrálló katonák s a leselkedő gyerkőcök tátott szájjal bámulják a nagy eseményt, a kisfiú pedig, ki először csaknem azt hitte, Joakim úr megbolondult, s meg akarja harapni kezét, megérti a gesztus jelentőségét, s elmosolyodik.
A nagyúr feláll, s mint ki megbánta máris hűbéri alázkodását, becsörtet a palotába.
Joakim úr füstölt vaddisznóhúst falatozott, leöblítette egy kancsó veresborral, majd szekretáriusához, Pál mesterhez fordult, kit még Szlavóniában szerzett maga mellé. A görnyedt hátú mester valamely délvidéki szerzetből szökött többrendbeli paráználkodás szégyentelenségével vádoltatva, s a bánnál keresett menedéket, ki titoknokául választotta. Pál mester tudta mindazt, amit a papok tudnak, de nem kellett attól tartani, hogy Joakim úr háta megett a papokhoz szít, akik állandóan birtokaikat féltették-siratták, s folyton a pápához szaladtak minden jogcsorbítás miatt, mely csak őket érte. Pál mester a sokáig éhezők mohóságával vetette magát a földi élvezetekbe, s különösen a várbeli parasztcselédek ölébe. Joakim úr tudott ezekről a földi élvezetekről, s mivel ő maga is időnként igénybe vette ugyanazoknak a formás cselédeknek a szolgálatait, megértette titkára bőven szórt dénárait. Joakim úr korán megözvegyült, nagyfia, Miklós a királyné mellett apródoskodott, de úgy is lehetett mondani, túsz volt László hercegért cserében. Joakim úr most Miklósra is gondolt, amikor kiadta Pál mesternek a parancsot.
– A herceg pórfiakkal játszik, félig ruhátlanul. Nem illő ez méltóságához, melyet nemsokára talán viselni fog. Öltöztessétek fel tisztességesen, s törődj kissé elméje pallérozásával, szégyent ne valljunk az ország előtt. S mostantól kísérje strázsa, nehogy baja essék. Te lészel felelős, ha baja esik, megértetted?
Pál mester szóra nyitotta száját, aztán meggondolta magát, csupán meghajolt. Megértette, hogy új idők következnek, s Joakim úr felkészül arra, hogy királyi foglyát szabadon kell eresztenie.
Fordult volna, hogy induljon a parancs teljesítésére, de Joakim úr egy mozdulattal megállította.
– Várj! Azt akarom, hogy te foglalkozz vele! Papot, mármint igazit, nem kell hozzá ereszteni. Nem templomban ájtatoskodó királyra van szükségünk. Mehetsz.
Pál mester elgondolkodva ment útjára. Joakim úr bántását rezzenés nélkül viselte, de azért csak fájt az a megvetően odavetett szó: igazi. A szökött papot is láthatatlan kötélen foka az Úristen, naponta végigveri testét-lelkét láthatatlan korbácsával. Mert megszökni lehet, de felejteni nem.
László herceg, ki visszatért a nyilazó pórfiak közé, megrémült, mikor a görnyedten is magas Pál mester hosszú árnyéka rávetült. A többi gyerkőccel együtt gyakran űztek gúnyt a mester testi hibájából, mert az egészséges gyermek kegyetlen mindahhoz, ami eltér a mindennapi tapasztalattól. Pál mester néha elkapott egy-egy túl közel merészkedő gyermeket, s okkal-ok nélkül megcibálta haját. Ugrásra készen állt, de viszolyogva eltűrte a mester érintését és közel hajoló szájának utálatos szagát.
– Jöjj velem, herceg úr, Joakim úr parancsolata. Elsőbben is meg kell mosakodnod s illendő ruhát öltened, aztán majd meglátod, mit kell még tenned!
László kivonta magát az érintés alól. Egyszerre hasított belé vad öröm és megmagyarázhatatlan szomorúság. Öröm, hogy végre történik valami nagy és fontos, talán mégiscsak király leszen, s szomorúság, hogy a porban csúszkáló gyermekség véget ért. Ledobta íját s hosszadalmasan farigcsált nyilait – többé már nem lesz ilyesmire szüksége. „Megfizetek nekik, mindenkinek megfizetek” – gondolta magában, s kárörömmel követte Pál mestert befelé. „Fejét vétetem” – határozta el, s elmosolyodott azzal a farkasvigyorral, amit kun vitézeken látott.
László összeszorított szájal tűrte, hogy Joakim úr cselédei megfürösszék, megkenegessék illatos olajjal, s ráadjanak oly öltözéket, melynek csatjaival és bogláraival maga aligha boldogulhatott volna. Amikor készen volt, Pál mester átnyújtott egy kis fringiát, s felövezte vele a herceget.
– Herceg úr, fáradj velem, hogy megmutassalak testi valódban a bán úrnak.
László herceg átvonult a várudvaron, s játszótársai bámulva nézték az átváltozást, melyhez hasonlót még sohasem láttak. A kisfiú egyszerre örült és szégyenkezett. Örült, mert ő volt a királyfi, s szégyenkezett, mert fürdő, kenőcsök és ruhák segélyével bármelyik pórfiból királyfi lehetett volna, ezt felfogta gyermeki elméjével is, és elszomorodott. Megértette, anélkül, hogy valaha gondolkodott volna ezen, hogy a rang olyan adomány, amely a véletlen szerencse révén születik. Testőrzők lépte hangzott mögötte, s amikor egyik játszótársa túl közel merészkedett, a testőrző elpenderítette, hogy a fiúcska nagyot nyekkent a porban. László kis kardjához kapott, de Pál mester csontos marka kapocsként karjára kulcsolódott.
– Nem vagy közéjük való már, uram – mondta Pál mester. László herceg összeharapta ajkát, s követte a mestert.
Joakim úr összehunyorított szemmel végignézte a herceget, elmosolyodott, és ültében meghajolt.
– Jól van, herceg úr. Most már csak várni kell, hogy király lehess. Figyelmezz Pál mester szavára, és engedelmeskedj neki. Ő lészen tanítód a hátralevő időben. Elmehettek.
László tudta, hogy a „hátralevő idő” apja haláláig tart, de nem érzett megrendülést, csak hirtelen fellángoló gyűlöletet Joakim úr iránt. De lesütötte tekintetét, nehogy elárulja gondolatait.
Pál mester a szekretáriusi szobába vitte tanítványát, fejvakarva körülnézett a poros irományok között, végül is a Biblián állapodott meg szeme, melyet még szerzetes korában kapott. A kézzel írt, dísztelen lapok sárgásak és töredezettek voltak. Találomra felütötte.
– Olvass, gyermek! – mutatta csontos ujjával a passzust.
A kisfiú botladozó szájjal próbálta kiolvasni a latin szöveget, nem sok sikerrel. Pál mester a fejét rázta.
– Hát bizony ez nem sok, gyermek! Hát neved le tudod-e írni? – tolt elé egyik felén még üres pergament, és bemártotta az írótollat a lila bodzatintába.
László, nyelvét kinyújtva, nagy pacát ejtve, ide-oda dőlő betűkkel leírta: Dux Ladislas.

 

 

2. fejezet

A királyasszony fehérvári szálláshelyén nagy volt a csönd. A téres háznak emelete gerendákból épült, s a folyosó deszkapadlója meg-megreccsent, amikor a királyné őrei végigjártak, kikémlelve a szűk ablakokon. Innen látni lehetett a székesegyházat, melyet még a nagy, szent életű első király építtetett. Vasárnap volt, verőfényes, tikkasztó nyári vasárnap, eső már nem esett tavasz óta, ha szél támadt, veres porfelhő vert be az ablakokon. Már nemcsak a földet túró pórok, hanem a főemberek is aggódva kémlelték az eget: az aszályos tavasz és nyár már megtizedelte a termést, s a folyóvizeket is leapasztotta. A kutak mélyéről sáros-agyagos vizet hozott fel a veder, s a távolabbi vidékekről riasztó, babonás hírek jártak körben valami isteni átokról, mely az országba fogadott pogányok, a kunok miatt sújtja a magyarokat, s az átok akkor teljesül be, amikor az Úr magához szólítja ötödik István királyt.
Édua, a kis kun leány nagyjából egyidős lehetett László herceggel, bár ez sem neki, sem másnak soha nem fordult meg a fejében, lévén, hogy Édua életkorát senki sem tartotta számon, még szülei sem, hiszen csak lánygyermek volt, kenyérpusztító, eggyel több gond, ha majd férjhez kell adni. Édua látta a képet a kis hercegről, melyet valamely talján képíró pingált, s mely kép a fehérvári ház fogadótermében függött; de semmiféle érzelem nem kélt benne a nagy orrú kisfiú iránt, legfeljebb a futó gondolat, hogy lám, annak is hollófekete a haja, akárcsak őneki.
Édua atyja a Körös mentén települt kumánok törzsének feje volt, s tisztesség is, kötelesség is volt, hogy szolgálni adják Erzsébet királyasszony mellé, ki a kumánok népének csillaga s bizodalma volt. Édua gyakran gondolt a Körös menti szálláshelyre, ahol jurtokban, vagy ahogyan a magyarok mondják, sátrakban laktak, kivéve a fiatalabb harcosokat, akik a lovak mellett aludtak, a tetőtlen szárnyékokban, s ahová leánygyermeknek csak nappal volt szabad mennie.
Édua nyolcéves korára már csaknem teljesen fejlett leány volt, keble szépen domborodott, csípejét úgy ringatta, ahogyan a felnőtt szolgálóktól látta, s nagyjából mindent tudott arról, mit tesznek egymással férfiak és nők, ha szerelembe esnek. A jurtokban nem volt hely s alkalom a titkolózásra, és a gyermekek minden megrendülés nélkül hallották a neszeket, melyek a szerelem velejárói.
Csört úr, Édua atyja kevés beszédű ember volt, szemét keleti szokás szerint félig mindig behunyta, s roppant izmainak éppúgy tudott parancsolni, mint arcvonásainak, melyek ritkán árultak el bármiféle érzelmet.
Valamikor 1250 táján vezette vissza törzsét Magyarföldre, Béla király hívására, mivel a tatárok s oroszok között a kumánok népe igen nehezen tartotta magát. Csört úr pogány volt s az is maradt három asszonyával együtt, s a legifjabb asszony szülte néki tizenöt-tizenhat éves korában Éduát. Éduának – apja után számolva – tizenhárom testvére volt, közülük három csecsemőkorban elhalt, így hát tízen voltak, négy fiú és hat leány. Az utóbbi években Csört úr már nem látogatta sűrűn asszonyai ágyát, erőst megőszült, s egyre gyakrabban vonult el a Körös menti szent ligetbe, hol az istenek s ősök durván faragott fa képmásait áldozati vérrel öntözgette. Csört úr ugyan népével együtt tömegesen felvette a keresztséget, Édua maga is ott volt anyja karján a sekély vízben, hová valamely pap beparancsolta őket, de egyházat nem volt hajlandó állítani az új Istennek, s a törzs élete nem sokban változott azóta, hogy a téres pusztákat felcserélték a lápos Körös mentivel.
Csört úr távoli, bonyolult rokonságban állt nemcsak a csúfosan meggyilkolt Kötöny királlyal, hanem Kun Erzsébet királyasszonnyal is, így hát semmi különös nem volt abban, hogy Édua a királyné udvartartásába került. Édua anyja ugyan megpróbálta Csört urat szép szóval rábírni, inkább másik leányt adjanak az udvarba, de csakis azért, mert Édua szorgalmas, ügyes kezű kisleány volt, szépen énekelte az ősi, torokhangú, bús pusztai dalokat.
Édua magyarokat először egy vásáron látott, melyre Csört úr elvitte asszonyait és gyermekeit. Látta, hogy a magyarok házakban laknak, és másképp öltözködnek, süvegük is más formájú, és hajukat nem rendezik csimbókba. Azt is látta, hogy szépen megművelt gabonatáblák húzódnak a falu határában, s tudta, ebből készül a kenyér, melyet néhányszor már megízlelt, bár a kunok lepényt ettek inkább, amit izzó kövön sütöttek meg. Észrevette, hogyan tágulnak a magyarok Csört úr kun kísérete mellől, s csak távolról nézik őket idegenül s gyűlölködő arccal. Csört úr azt mondotta volt, valaha a magyarok is a kunokhoz voltak hasonlatosak, saját múltjukat vetik meg, s irigylik egyben, amikor még szabadok voltak.
Akkor mindenki sok ajándékot kapott, melyekért Csört úr azon nyomban marhával és lóval fizetett. Édua hallgatta a pattogós magyar beszédet, melynek egyes szavai mintha a kumáni nyelvre emlékeztettek volna, s titkon nézegette a magasabb s fehérebb bőrű magyar legényeket és lányokat, kik között sárga hajú is akadt nem egy.
Csört úr könnyen adhatott dús ajándékokat, ha kedve tartotta, mert amerre a szem ellátott, az ő gulyái és ménesei legelésztek végestelen végig a három Körös mentén, pontosabban a törzs állatai, melyekkel a törzsfő rendelkezett. A kumánok törzsénél eleinte évenként megerősítették a törzsfőt tisztségében, később életfogytiglan választották, most pedig, a magyarok országában minden kicsit bizonytalanná vált: Csört úr halála után talán a törzs is szétszéled, vagy kitör a belháború azok között, akik maguknak áhítják a törzsfői tisztet.
Édua anyja, a legfiatalabb asszony volt a legveszélyesebb helyzetben, mert ura halála után, ha nem is ölik meg, mint régente szokásban volt, de bizonyos, hogy az új törzsfő ágyasává kényszerítik.
Csört úr jelenlétében nem volt szabad rosszat szólni a magyarokról, szigorúan tartotta magát a szerződéshez, mellyel befogadták, és ha tudomást szerzett valamely bűnről, melyet a magyarok rovására követtek el kumánok, kegyetlen kézzel szolgáltatott igazságot, néha olyannyira, hogy még a megsértett magyarok is sokallták a büntetést. Csört úr senkivel nem tett kivételt, ha valamelyik asszonyát kapta valamely mulasztáson, annak sem kegyelmezett: a szíjostor pattogása mindennapos volt Csört úr téres jurtjának környékén.
Édua, akárcsak a többi kun cseléd, nem ment misére, nem is várta tőlük senki, Erzsébet asszony is csak azért ment, hogy a magyaroknak példával járjon elő. Sustorogtak is arról, hogy a királyasszony házában ugyan sokan őrzik a tüzet, mert az első király rendelkezése szerint vasárnap mindenkinek az egyházban a helye, kivéve azokat, kik a tüzet táplálják s őrzik.
Édua hitt a boszorkányokban, s hitt az álmok erejében, s egyik éjszaka azzal a képen ábrázolt, nagy orrú kisfiúval álmodott, gyűrűt és kendőt adott neki, de a kendő fekete volt. Nem merte senkinek elmondani az álmot, de most a nagy csöndességben odament a képhez, ismét szemügyre vette a fiút, kinek tekintete – a képíró mestersége tehette ezt – mintha egyenesen rajta függött volna. Édua háromszor megpördült sarkán, hogy elűzze magától a rontást, s eztán lesütött szemmel ment el a kép mellett, nehogy ismét megborzongjon attól a különös pillantástól. „Abból király lészen, minden magyarok királya, én meg csak a legkisebbik cseléd vagyok az ő édesanyja mellett.”
De azért sokat elgondolkodott annak az álomnak a jelentőségén.
Édua látta a fel-felkavarodó porfelhőn keresztül, hogy a székesegyház ajtaja kitárul, s elkezd özönleni kifelé a gyülekezet, elsőbben a leghátul álldogáló pórok, szegénysorúak, akik a királyné szállása körül ődöngve reméltek alamizsnát, s a konyha felőli bejáratnál egyre nagyobb sorok várakoztak türelmesen egy kis meleg levesre s a maradékokra.
Édua lement a nyikorgó falépcsőkön, át a hosszú folyosón, mely a hátsó fertályba vezetett, és kérés nélkül is odaállt segédkezni az ebédkészítésben. Mint Csört kun vezér leányának, itt Kun Erzsébet szállásán megkülönböztetett, de bizonytalan helyzete volt: senki sem mert neki parancsot adni, hogy dolgozzék, de Édua nem akarta, hogy származása miatt megkülönböztetés érje, ezért inkább önként kivette részét a legnehezebb és legpiszkosabb munkákból is. És csak azokkal a cselédekkel barátkozott, akik nem tekintettek rá gyanakodón: „nini, ez Csört úr leánya!”, hanem úgy bántak vele, ahogyan otthon, a Körös mentén bárki osztályos társával.
– Mindjárt itt lesz a királyné, láttam az ablakból – mondta Édua Küngének, legkedvesebb barátnőjének, aki ugyan egyszerű kun leány volt, de Csört úr törzséből, s így szinte mindenkit ismert, akivel Édua eddigi rövid életében megismerkedett.
Künge vadhúst szeletelt, tapasztalt szakácsnéhoz illő szakértelemmel, egy pillanatra felpillantott, elmosolyodott.
– Gyere, segíts, ha van kedved.
Édua is kezébe vett egy szeletelőkést, kedvtelve végezte a munkát, s félfüllel odahallgatott a konyhai szolgálók fecsegésére.
– Azt mondják, a király halálán van – mondta az egyik szakácsnő, aki húsos markával kölesgombócokat gyúrt a mártás mellé.
– A királynén mégsem látszik valami nagy szomorúság – sutyorogta egy vénasszony.
– A nagyurak tudnak parancsolni az arcuknak is – feleselt a kondér mellől valaki.
– Ezek a pogányok nem ismerik az emberi érzést – dünnyögte a vénség, mire a gyúró szakácsnő megbökte, s a kunleányok felé intett. Édua arcát elfutotta a vér, elfordult, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Künge parázsló szemmel meredt a vénasszonyra, késsel a kezében.
– Mink is keresztelkedtünk, néném.
– No persze, az a legkönnyebb. De azért a Miatyánkot csak visszafelé mondjátok, mi? Az ördög a ti istenetek, tudom én!
Édua szelíden megfogta Künge karját, érezte, hogy a lány teste reszket az elfojtott indulattól.
– Nem szabad – suttogta Édua, s Künge elé állt. – Nincs jogod így szólni felőlünk, nénémasszony. Ha jól tudom, te is a mi királynőnk kenyerét eszed. Vagy gondolod, örülne, ha megtudná tőlem, miket mondasz rólunk és róla?
A vénasszony arca betöppedt, szája ferde vigyorra húzódott.
– Hiszen... hiszen én csak... nem úgy gondoltam, lelkecském Édua!
Édua megvetően elfordult, maga után húzta Küngét.
– Gyere, megnézzük a terítéket.
Amint kiértek a konyhából, Künge megszólalt.
– Köszönöm. Te mégis törzsfő lánya vagy, tőled tartanak. Ha tudnád, miket hordanak össze rólunk! Hogy embervért iszunk, meg hogy mink hoztuk magunk után a tatárokat, aztán elhordtuk az irhánkat, mikor harcolni is kellett volna...
– Mondják csak, te ne törődj vele. Ők vannak többen, ők voltak itten előbb. Mi... vendégek vagyunk. Az ő szégyenük, ha mocskolódnak.
– Szeretnék hazamenni. Jurtban aludni, lótejet inni, dalolni a lányokkal.
Édua megsimogatta Künge fényes, fekete haját, mely szorosan be volt fonva, s piros pántlikával összefogva.
– Én is szeretnék. Izentem is atyámnak, de nincs hír azóta. Ha mehetek, ígérem, téged is viszlek. Nem hagylak itt egyedül... ezekkel.
Künge elmosolyodott, fehér fogsora megvillant a folyosó félhomályában.
– Kedves vagy. Köszönöm. Úgy teszek, ahogyan mondtad. Nem is figyelek majd rájuk, attól még jobban bosszankodhatnak.
– Így tesz a királyné asszony is, nem láttad? Csak figyel és hallgat. Az urak meg kékülnek-zöldülnek a zavartól, előbb ordítoznak, aztán nagyon csöndesek és nyugodtak lesznek. Nőnek nincsen egyéb fegyvere.
A hosszú ebédlőben minden készen állt az ebédhez, az étekfogók kijelölt helyükön álltak, s néha igazgattak valamit a rájuk bízott terítéken. A királyné aranyozott ezüstből evett-ivott, a főemberek ezüstből, s ahogyan csökkent a rang, úgy szaporodott az ónedény. A szolgálók ebédlőhelyén a kések kivételével minden fából készült, de Édua jobban is szerette, mint a fémedényeket, bár az ő terítékén csillogott-villogott az ezüst: Erzsébet királyasszony az ő személyén keresztül Csört urat tisztelte meg vele. Édua azonban azt is tudta, mennyit kell homokkal dörzsölni az ezüstöt, hogy meg ne feketedjék, az egyik cselédnek más dolga sem volt, csak az ezüst állandó rendben tartása.
Most már hallatszott a miséről hazatért udvari nép közeledő lármája, Künge visszaszaladt a konyhai cselédek közé, Édua pedig levette a kötényt, melyben segédkezett a konyhán, s elfoglalta helyét a bejáratnál, az otthon maradott háznép felsorakozott gyülekezetében. A királyné nagyon is megkövetelte maga körül a rendet és a ceremóniát, talán éppen azért, mert lépten-nyomon terjesztették rosszakarói, hogy rangjához méltatlan, pogány életet él, és valójában a főemberei uralkodnak helyette, akik a nagybeteg király ellen áskálódnak. Édua a maga eszével nem tudott eligazodni az országos méltóságokon, s állandó csereberélésük miatt néha már maga a királyné is eltévesztette a dolgot, ha levelet diktált. Azt is igen furcsállta mindenki, hogy nem királyi ura mellett van, ha egyszer oly igen beteg, de a beavatottak tudni vélték, hogy Erzsébet asszony ugrásra készen várakozik a koronázó városban, hogy azonnal fia fejére tegye a koronát, s hogy voltaképp Joakim úr, ki fogságban tartja László herceget, az ő embere volna... Édua alig hihette, hogy egy asszony ilyen bonyolult praktikákba kezdjen saját férjeura és fia ellen, de most, amint látta a királynét, a dacosan összeszorított ajkakat, a szúrós, mindent észrevevő szemet, a tűző naptól fátyollal fedett, mégis vörösesbarna arcot, hirtelen megérezte, mindez lehetséges. Egy pillanatra találkozott tekintetük, a királyné mintha kissé elmosolyodott volna, Édua pirulva lehunyta szemét.
Bizony szép lány volt Édua, fehér ruhájában mint a feslő rózsa, a rangban őt megelőző udvari cselédek is irigykedve pillogtak rá, pedig ékszert nem viselt egyebet, mint a vaskos vertarany karperecet, melyet úgy illesztett karjára Csört úr aranyverője, hogy soha többé nem lehetett levenni. S a karperecben, kun rovással, csak ennyi állott belevésve: Csört lánya Édua. Édesanyja sokat aggodalmaskodott is emiatt, hátha rablók kívánják meg a falvakat érő kincset, s inkább a leány csuklóját vágják le, csakhogy megkaparintsák a karperecet. De Csört úr erre csak megsimogatta szakállát, s kijelentette, nincsen rabló a világon, aki ne tudná, mely válogatott kínzásokkal lakolna ilyen gonosztettért. S való igaz, a mindenütt megforduló kunok számára Csört úr lánya valamiféle megőrzendő kincs lett, bárhová is ment Édua, mindig magán érzett néhány alázatos, hűségesen figyelő szempárt. A kunok kevesebben voltak, mint a magyarok, így hát jobban számon tartották egymást.
A házba érve megszűnt a lárma, csak a csizmasarkak kopogása, padló recsegése hallatszott, míg mindenki el nem foglalta kiszabott helyét a hosszú ebédlőasztalok mellett. Akkor a fiatal pap, Özséb elmormolta latinul az asztali áldást, mindenki keresztet vetett, a királyné jelt adott, mire nagy lócatologatással megkezdődött az elhelyezkedés, és az urak övükből előszedték kanalukat, késüket.
A királyné mellett, a főhelyen Domokos úr ült, a nagy Csák nemzetség tagja, kinek egymagában is több birtoka volt tán, mint magának a királynénak. Az ő testőrzői álltak az ablakmélyedésekben is, egyik felük a termet vizslatta, nehogy bárki ártó szándékkal közeledjék Kun Erzsébet vagy Domokos úr felé, más részük kifelé fordulva figyelte a székesegyházból lassan oszladozó tömeget s az alamizsnás ebédre gyülekező szegényeket, nehogy a csoportosulás titkon fegyveres támadássá változhassék.
A szolgák most körülvitték a kézmosó edényeket, aztán nagy edényzörgéssel és felszabadultabban megkezdődött az ebéd. A királyné türelmesen várt, míg a kövér kóstoló minden ételből vett magának, s rezzenéstelen arccal figyelt, míg a fontoskodó mester nem bólintott, hogy az étek ehető, méreg – legalábbis gyorsan ölő – nincsen benne. A magyarok földjén nem volt sohasem szokásban az efféle aljas támadás, de mióta mindenféle náció keveredett magyarföldre, köztük taljánok, kik a mérgezésnek nagymesterei voltak már a római impérium idején is, szokásba vették az előkóstolást. Persze a lassan ölő, apránként adagolt mérgek fortélya sem volt ismeretlen a taljánok számára, s bizony ezt jóval nehezebb volt felderíteni. Erzsébet asszony kun cselédei azonban árgus szemekkel vigyáztak, s minden gyanús gombát, fűszert azonnal kipróbáltak a királyi szálláshely körül gyülekező éhes ebeken, sőt néha, urambocsá', még az alamizsnás koldusokon is.
Édua csendben kanalazta levesét, s pillái alól figyelte az asztalfőn ülőket, kik csendben társalogtak, s éppen csak érintették az ételt, sűrűn az ablak felé pillantva, mintha vártak volna valamire. Egy ízben Domokos úr fel is állott, s az egyik testőrzőhöz lépve valamit mondott neki.
Már az étekfogások vége felé jártak, mikor az a testőrző elhagyta ablakmélyedését, s Domokos úrhoz sietve valamit súgott a fülébe. A sebhelyes arcú nagyúr a királynéhoz hajolt, Kun Erzsébet máskor kőnyugodt arca most kissé zavarttá vált.
Az ajtónálló testőrző most hangosan jelentette:
– Egyed mester, a király képében!
A királyné intett, hogy bebocsáthatják.
Egyed mester porosan, izzadtan csörtetett be, két királyi íjász kíséretében, kik megálltak az ajtó két oldalán. Egyed mester meghajolt, közelebb lépett, Édua látta, hogy a veríték hogyan csorog le s vág szürke árkokat a porban.
– Légy üdvöz, Felség! Fontos és szomorú hírt hozok. Ötödik István király urunk tegnap az estéli órákban meghalt a Nagy-szigeten. Végső kívánsága szerint a Nyulak szigetén helyezik örök nyugalomra szent életű és igen kedves testvére, Margit mellé. Király urunk rendben felvette a halotti szentségeket s megemlékezett rólad, asszonyom és László hercegről...
Közben az asztal mellől mindenki lassan felemelkedett, így adván meg a tisztességet a királynak, egyedül Kun Erzsébet maradt ülve. Arca sápadtabb volt, de szeme élénken figyelt továbbra is, Édua nem vett észre könnycseppet benne.
– Köszönöm, Egyed mester. És miként emlékezett meg rólunk a király?
– Fájlalta, hogy nem lehettek mellette a végső búcsúnál, mely mindössze harminchárom esztendővel a vállán érte el, oly rövid uralkodás után. Fájlalta továbbá, hogy nem volt, ki megossza vele a kormányzás nehéz terheit...
Halálos csend szakadt az ebédlőteremre, csak a rengeteg légy zümmögését lehetett hallani, mintha máris a ravatal köré gyűlnének. Édua a maga tudatlanságában is érzékelte az utolsó szavakba bújtatott sértést, megütődve és kíváncsian bámult a királynéra, majd Domokos úrra, aki tőrére csúsztatta kezét. De a királyné ülve maradt, szeme hidegen meredt Egyed mesterre.
– Köszönöm neked, hogy a gyászhírt fáradságot nem kímélve, minél hamarabb meghoztad, uram. Ha teheted, ülj közénk, és verd el éhed e torrá változott lakomán.
Egyed mester meghajolt.
– Köszönöm, felséges asszony, de teendőim másfelé szólítanak. A temetés egyébiránt öt nap múlva lészen... ha ott kívánsz lenni.
– Majd meggondolom – mondta Kun Erzsébet, s elbocsátotta a hírnököt. Megvárta, míg Egyed mester kíséretével távozik, majd Domokos úrhoz hajolva így szólt:
– Tudni akarom, hová megy és mire készül ez az ember.
Aztán lassan felállt, s az állva maradt ebédelőkhöz szólt.
– E nehéz órában megbocsátjátok, ha visszavonulok és a sürgős tennivalókkal foglalkozom. Kérlek titeket, imádkozzatok uramért és Magyarországért, melynek most már csak László herceg és én maradtunk hű támaszai.
A királyné elvonult, de senki sem ült vissza az asztalhoz. Mindenki szótlanul ment dolgára, csak odakint kezdtek el halk hangon tanácskozni, ki-ki azzal, kiben megbízhatott. S Édua megfigyelte, azok vágták a legkomorabb képet, akiknek legjobban kellett örülniük István király korai halála miatt.

 

 

3. fejezet

– Most már gyakorolhatod, fenség, hogy „Rex Ladislas”, mert nem sok választ el tőle – mondta Pál mester súgva tanítványának, ki bizony még a rudimentumait sem igen tudta mindannak, amit 1272 táján egy hányatott életű kiugrott pap műveltségnek gondolt.
Így értette meg László, hogy a nagy nyüzsgés a várban az ő közeli szabadulását jelenti, s hogy atyja ezek szerint meghalt. László próbálgatta szívét, érez-e megrendülést, de túl kevésszer látta apját, s túl kicsi fogalma volt a halálról. Látott már katonákat meghalni, látott nagybetegeket, temetést, de nem tudta elképzelni, mi a halál, s főleg, miért van. Az eszével tudta, mindenkinek meg kell halni Isten rendelése szerint, de pontosan nem értette, miért, s amit Pál mestertől és másoktól a feltámadásról megtudott, azt badarságnak vélte. Hogyan támadhatna fel egyszerre annyi sok halott ember, s aztán mivégre? Mégpedig testi alakjukban, mint a mester magyarázta... De hát mely életkorban? S azon túl vajon senki sem öregszik? Ki gyermekkorában halt meg, mindörökké gyermek marad, s a felnőttek a túlvilágon is parancsolgathatnak neki? Ki pedig agg vala, a túlsó világban is önnön csúnyaságát szemlélheti mások szemében, szenvedhet ezernyi nyavalyától?
László nem szeretett ilyesmire gondolni. Ismét tűrte, hogy idegen kezek mosdassák, szagosítsák, öltöztessék, személyes holmiját átalvetőbe dugják, s már ült is a vastag deszkával fedett utazószekéren, mit hat erős ló húzott a poros úton, s amerre a szem ellátott, Joakim úr katonái vonultak, az óriási porfelhőből csak a fegyverek és sisakok csillantak ki. A tatárok gyászos bejövetele óta igen nagy keletje volt a forró és kényelmetlen vas tökfödőknek, mert a könnyű magyar süvegbe vagy bőrsisakba még a leesőfélben lévő nyíl is beleállott. A magyarok megtanulták a tatár íjak és nyilak tiszteletét, s Béla király megerősítette a magyar íjászok rendjét, bár a magyarok már sohasem tudták megtanulni a lóhátról való pontos és gyors, együttes nyilazást, ahogyan őseik oly sokáig harcoltak. A vagyonokat érő bajor és velencei páncélinget, akinek tellett rá, most is hordták, s a kábító melegben egyre-másra fordultak le a lóról az oktondi, életüket féltő főemberek. Apródok oldozgatták a páncélruha bonyolult csatjait és kötéseit, s vihogva fektették a szekérderékba kivörösödött arcú, hőgutától eszméletlen urukat.
Joakim úr a herceg útiszekere mögött poroszkált, mályvaszín süvegével legyezgette magát, s a hírnököt faggatta, ki mellette lovagolt.
– Egyszóval a királyné Fehérvárt maradt?
– Domokos úr és mások így tanácsolták neki. A főemberek igencsak tamáskodnak, nem állítanak-e másvalakit a király hívei az érsek elé, legyen az a király. Egyed mester is ott maradt, vele testvére, Gergely, a királyné sógora, s a királyi testőrzők is velük tartanak.
– S a nép?
– Csak pusmognak, nem vallanak színt. A királyné elküldetett titkon kun segítségért is, ha azok megérkeznek, csöndesség lészen.
Joakim úr a fejét rázta.
– Ha nincs más jelölt a trónra, akkor felesleges a kunokkal játszódni. A nép tart a pogányoktól s haragszik is rájuk. Ha Türje érsek meglátja őket, még az átkot is kimondhatja ránk. Akkor aztán mehetünk vissza Kaproncába, új királyt keresni magunknak.
Joakim úr izzadó üstökét vakargatta. A kunok végső ütőkártyának megteszik, László hercegen kívül csak kisöccse, András jöhet királyként számításba, de az még igen kicsi, és Kun Erzsébet házában biztonságban van. A Csák nemzetséggel megvan a titkos paktum, üzenet jött a Héder nembeli báróktól is cseh földről, hogy nem bontanak békét, ha visszakapják birtokaikat. De ott vannak a Monoszló nembeliek, elsősorban is Egyed mester, aztán ott van az új nádor, Keményfi Lőrinc, ott van Dénes országbíró, aki az ő Miklós öccsét ütötte ki a székből, és persze Mojs, aki az ő báni méltóságába telepedett. Ha ezek sereggel jönnek Fehérvárra, minden megtörténhet. Béla és István királynak szinte valamennyi környező országban van valamely atyjafia a trónon, ha ezek megneszelik, hogy lehet valamit keresni... Milyen egyszerűnek tetszett minden még néhány napja, s most hirtelen kiviláglik, Kun Erzsébet kezében csak annyi hatalom van, amennyit ő, Joakim úr és néhány társa képvisel. Csupa bizonytalanság... Csak legalább idejében érjenek oda. Mert ki tudja, merrefelé hajlik az érsek, milyen utasítást kapott volt a királytól, s milyet a pápától?
László a szűk ablaknyíláson felgöngyölte a vastag, ráncos bőrredőnyt, hátrakukucskált. Látta az izzadó Joakim urat, s a messze elnyúló sereget, a porfelhő egészen a szemhatáron húzódott, ott már a nehéz társzekerek és vizeslajtok járhattak, meg az utóvéd. A Dráva-parttól három napig tart általában az út, de ilyen hőségben s ennyi emberrel jó, ha öt nap alatt elvánszorognak Székesfehérvárig.
Joakim úr olyan utakat választott, melyek távol esnek a lakott helyektől, szerette volna titokban tartani vonulása irányát, s még kevésbé kívánt valami fegyveres összecsapásba bonyolódni. Előrelovagolt, a portyázó könnyűlovasok hadnagyához, s kiadta a parancsot, kerüljék az összetűzést bármely jelentősebb sereggel, míg a kisebb egységeket maradék nélkül semmisítsék meg – senki emberfia ne jelenthesse, merről közeledik Joakim úr a trónörökössel.
A hadnagy megdöbbenve bámult Joakim úrra. – Megölni? Akárkit, aki utunkba vetődik? Joakim úr bólintott. – Akárkit – mondta, s megsarkantyúzta lovát.
Hahót és Döme fültanúja volt a parancsnak. Némán összenéztek. Döme bátyó nagyot húzott bőrkulacsából.
– Undok mesterség – mormogta. – Magyarok magyarokat...
– Nem lehet azt hagyni – mondta Hahót. – Ártatlanokat legyilkolni...
– Csak csöndben, fiam. Szépen menjünk csak előre, aztán elrendezzük mi magunktól.
A két katona előrerúgtatott, a hosszú ideig tétlenségre kárhoztatott lovak jó ütemben, élvezettel lendültek vágtába.
– De hát miért ád Joakim úr ilyen kemény parancsot? – kérdezte Hahót, amikor az elővédtől is messzebbre szakadtak.
– Van abban a parancsolatban furfang, öcsém. Hogy senki ne jelenthesse a kis király közeledtét, nyilván azért. Nézd csak, ott egy bürgenyáj, fiam. Annak van pásztora is. Mink most szépen megöljük azt a pásztort.
– Én ugyan nem! – húzódozott Hahót. Az öreg katona csippentett a szemével.
A barázdált arcú bürgepásztor kampós botjával buzgón döfölte nyáját a katonák közeledtén. Lompos kutyája éktelen csaholásba kezdett.
– Fuss, emberfia, mentsd az életed! – mondta az öreg, s nyomaték kedvéért kihúzta kardját. – Ha meglátnak itt, megölnek, s pásztor nélkül maradnak a bürgéid.
A pásztor bizony nem kérdezett semmit, csak felpattant bozontos kis lovára, füttyentve kutyájának, végezze el a maradék dolgot.
Mire a hadnagy odaért a többi katonával, már csak a porfelhő látszott a domboldalon.
– Mi volt az? – kérdezte a hadnagy.
– Bürgék – mondta Döme bátyó nyugodtan. – A pásztoruknak nyilat küldtünk a hátába. Meg akarod nézni, uram?
A hadnagy a fejét rázta, s iszonyodva bámult az öregre.
– Asszonyt, gyereket is meg kell ölni? – kérdezte Hahót.
A hadnagy vállat vont, megrázta fejét.
– Azt tán mégsem. Asszony, gyerek – az nem ember.
A sereg lassan, pihenés nélkül kígyózott tovább, északnak.
Késő éjszaka lett, mire tábort vertek. A hőség mérséklődött, bár a csillagok lázasan hunyorogtak a felhőtlen éjszakában. Joakim úr csak négy kis tüzet engedélyezett egy horhosban, hol csak a főbb embereknek kotyvasztott valamit a szakács, a többségnek meg kellett elégednie azzal, amit a nyeregkápában talált. László herceg Pál mesterrel falatozott, de csak néhány harapást evett, mert az útiládában csöpögött a zsírtól minden. A borostömlőt azonban, mellyel életében először kínálták meg, elfogadta, s ízlett neki a savanyú veresbor. Jókedvre derült tőle, s mikor Pál mester félrenyiklott fejjel horkolni kezdett, lelépett a szállásul is szolgáló útiszekérről.
Felbámult a rengeteg csillagra, füle befogta a tábor neszeit, a halk emberi szót, a négy tűz fénykörén túl mozgó állatok surranását, a mocsaras erdő felől nehéz léptek hallatszottak, ágak roppantak, vaddisznók vagy talán bölények vonultak arra.
Nemsokára király lesz belőle, az első ember az országban. Fel fogják jegyezni tetteit a krónikákban, segítséget, tanácsot, parancsot várnak majd tőle, aki – ezt érezte jól – oly keveset tud még. Majd édesanyja mondja meg, mit kell cselekednie, mindaddig, míg maga is képes lesz dönteni. Minél előbb meg kell mindent tanulnia, ami a királysághoz szükségeltetik – határozta el. Nagy király lesz belőle, félni fognak tőle, de szeretni fogják, mint a magyarok első királyát, akiről Pál mestertől is hallott. Csak elbírjon a bárókkal, az olyanokkal, mint Joakim úr. Az első király vajon hogyan bírt el velük? Majd ki kell erről faggatnia a mestert. Vagy akkor még nem voltak bárók?
Meghúzta a magával hozott borostömlőt, feje kóvályogni kezdett. Lassan leereszkedett, leült a fűbe. Aztán hányni kezdett, sokáig, gyötrelmesen. S elgyengülve, savanyú szájízzel, lüktető fejjel ott, azon helyt elaludt.
Másnap, hogy Pál mester nem találta maga mellett a szekérderékban a herceget, nagy ribillió támadt, míg Lászlót meg nem találták az erdőszélen, mellette a kiürült borostömlővel. Hamar elterjedt az eset híre a seregben, lett nagy hunyorgatás és kacagás, a vitézeknek igen tetszett a kis király borisszaságának egyre jobban kiszínezett története, csak Joakim úr feje lett mérgespiros, valahányszor a fülébe jutott a sustorgás. Ám hiába, az emberek vezetőikben néha jobban szeretik a gyöngeséget, mint az erőt, valamiképp megnyugtatja őket annak tudata, hogy a királyok fejét is megrészegíti a bor, ők is el tudnak nyúlni tőle az árokszélen, nemcsak a sok gonddal-bajjal küszködő közemberek.
Valóban ötödnapra érkeztek Fehérvárra, elcsigázva és porosan. A sereg bevonulása sok embert tódított ki, de senki sem éljenzett: kíváncsian figyelték Joakim urat, s megpróbálták meglesni a kis királyt, de az arcok kifejezéstelenek voltak. Joakim úr íjászai aggódva lesték a magasabb épületek ablakait, s a testőrzők Joakim úr körül kivont karddal táncoltatták lovukat, de semmiféle támadás nem következett be.
A királyné szálláshelye előtt felsorakozott már a cselédség s az őrség, itt már elhangzott az első éljenzés is. László herceg elgémberedett tagokkal mászott ki az utazószekérből, tekintete végigfutott az éljenzőkön, s megakadt egy komoly, mosolytalan kisleányarcon, melyet éjfekete haj keretezett. A herceg pillantására a kislány elpirult, de bátran állta a tekintetet.
„Kedves”, gondolta László. „Majd megkérdem, ki az.”
Aztán megjelent a királyné, Joakim úr térdet hajtott, László herceg meghajolt, aztán anyja karjába vetette magát.
Most már teljes szívből kitört az éljenzés.
Kun Erzsébet eltolta magától Lászlót, s halkan így szólt:
– Ne ölelkezzünk többet, fiam. Te most már király leszel, viselkedj illendőképp.
A királyné megfordult, s bevezette fiát s a főembereket a gazdagon terített ebédlőterembe.
László herceg azonban már nem tudott enni, hiába kínozta az éhség. Csak az idegen leányt figyelte szeme sarkából, kinek rangja lehetett, mert ezüst teríték állott előtte. Ám ő sem érintette az ételt.
Amikor tekintetük újból találkozott, mindketten elmosolyodtak.

 

 

4. fejezet

Édua nem sokat értett az immár elárvult királyi udvar körül forgó eseményekből, de azt megállapította, hogy a királyfi sokkal csinosabb, mint ahogy a képíró ábrázolta. Csak étkezések közben láthatta, s akkor is csak lopva, mert leánynak nem illett szemét a tányérról fölvetnie.
Nagy volt a nyüzsgés, követek és hírnökök jöttek-mentek titkos üzenetekkel, melyek tartalmáról másnap már a szolgák is fecsegtek. A legnagyobb izgalom Fülöp érsek érkezése köré összpontosult, mert ha az érsek megjelenik, a lázadozó főemberek sem tehetnek mást, mint hogy fejet hajtsanak Kun Erzsébet és László előtt. Ám az érsek egyelőre késett, s példáját követve a többi egyházi hatalmasság is óvatosan távol maradt.
Egy reggelen fegyverzajjal telt meg a királyné szállásának környéke: Domokos úr kun seregért küldetett, s vagy háromszor száz kun harcos meg is jelent Csört úr legidősebb fia, Miklós vezérlete alatt. Édua dobogó szívvel figyelte az ablakból a lovukat táncoltató, merev arcú és napszítta kun harcosokat, s a vertarannyal ékes nyeregben mozdulatlanul ülő bátyját.
Órákba tellett, míg a kunokat elhelyezték a szállás körül, a szabad ég alatt, mivel kun harcos nem egykönnyen adja a fejét házban való nyugalomra.
Mindenki számára nagy megkönnyebbülés volt, hogy a kunok megérkeztek, még azok is sóhajtottak örömükben, akik egyébként nem állhatták a pogányokat. Joakim úr is kiment, hogy megszemlélje a kis sereget, s kegyesen engedélyt adott Miklósnak, hogy találkozzék kishúgával, Éduával.
Csak főhajtással üdvözölték egymást, a kunoknál nem volt szokásban az ölelkezés-csókolózás, különösen nem különnemű testvérek között. Miklós idegenkedve nézett körül Édua kicsiny szobájában, szemügyre vette a magasra tornyozott ágyat s az ülőkéket, s végül a szőnyegre telepedett, sarkára guggolva, ahogyan a kunok a tűz mellett pihennek. Halk torokhangon szólalt meg, anyanyelvükön, s beszédjébe csak ott kevert magyar szavakat, ahol nem volt megfelelő kifejezés a fogalomra atyjuktól öröklött, ősi nyelvükben.
– Atyánk jókívánságait küldi neked, húgom – kezdte. – Megkapta üzeneted, s fájlalta, hogy nem tehetett kedved szerint. De egyezség tétetett a királynéval, hogy itten nevelkedsz őmellette, hogy törzsünk békében élhessen, és atyánkat papokkal, adóval ne háborgassák.
– Tudom – mondta Édua. – Most, hogy itt vagy, ily váratlanul, nem is kívánkozom oly nagyon haza. Meddig maradhatsz, Miklós?
– Védelmeznünk kell a királyfit, amíg megkoronázzák. Nekünk lesz jó, ha legalább félig kun uralkodik a magyarok felett is.
– Nekünk lesz jó... – ismételte Édua, s a herceg koraérett, sokat látó pillantásán révedezett el egy pillanatig. – De hát még kisfiú...
– Néhány röpke év, és erősen markolja a jogart. Hogyan élsz itt, kishúgom? Jól bánnak veled?
– Jól, Miklós. Ezüstből eszem, iszom. Erzsébet királyasszony jó hozzám. Mintha...
– Mintha?... – kérdezett vissza Miklós.
– Mintha félig hercegnő lennék, félig meg... cseléd. Magam sem tudom néha, hová tartozom. Fogoly vagyok, csak azt érzem.
Miklós előrehajolt.
– Már nem sokáig, Édua. Ha László trónra kerül, nem kell már félnünk a magyar királytól. Ígérem, hazaviszlek.
Édua az ablakhoz ment, kihajtotta a hártyával bevont ablaktáblát. S felsikoltott: odalent tűzcsóvák szálltak a levegőben, s vad üvöltés harsant fel.
Miklós az ablaknál termett, lerántotta Éduát. Egy nyílvessző csapódott az ablakkal szemközti falba.
– Feküdj a földre, és ne mozdulj innen! Ne félj! – kiáltotta Miklós, és kirohant.
Édua egész testében reszketve feltápászkodott; s a sarokba húzódva hallgatta a harci lármát. Hallani vélte bátyja éles parancsszavait és a kunok csatakiáltását.
A támadók elszámíthatták magukat, a kunok mindig fegyverükkel készenlétben alszanak. Miklós sebtében összeszedett harcosainak javával kitört a gyűrűből, s nagy ívet leírva visszacsapott az ellenségre, amelyről ekkor még azt sem tudta senki pontosan, kicsodák voltaképp. A királyné testőrzői, Domokos úr vezérletével, csak jókora késéssel csörtettek elő, sokan még vértjüket sem tudták felvenni. Joakim úr íjászai a lángoló melléképületek fénye mellett szorgoskodtak, célpont akadt bőven a gomolygó füstben is, csakhogy nem mindig a rohamozókat találták el. Miklós visszaküldött egy kun vitézt Joakim úrhoz, hogy ne lövessen a kunokra, különben szétrombolják a házat is, amit eddig védtek.
Domokos úr emberei nagy megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a támadók nagyrészt királyi testőrzők voltak, a lekaszabolt ellenfélben gyakran fedeztek fel ismerőst, s az is megesett, hogy rokonok ismerték fel egymást az utolsó pillanatban. A végveszélyben néha már-már úgy festett a harc, hogy a magyarok válogatás nélkül irtották a kunokat, s megfordítva, a sötétség annyira lehetetlenné tett minden pontos tájékozódást vagy bármiféle ésszerű hadrendet.
Édua számára órákig tartott a küzdelem, a valóságban talán még egy óráig sem. Mikor már csak a sebesültek hörgése, káromkodása hallatszott, s a csekély számú foglyot kezdték összeterelni, a szolganép elkezdte a külső épületek oltását is: nagy kár nem esett, hála a kunoknak, nem sikerült lerohanni a királynői szállást. Most már fáklyás cselédek nyüzsögtek mindenfelé, külön fektették a holtakat s külön, a sebesülteket. Hogy a harci zaj elcsendesült, az utca is megelevenedett, rémült és kíváncsi emberek merészkedtek közelebb, s tanakodtak, kik lehettek a támadók.
A foglyokat Joakim úr s Domokos úr elé vezették, nem tartott soká, míg kivallották, hogy Egyed mester bujtotta fel őket Kun Erzsébet ellen, s Egyed és testvére, Gergely busás ígéretekkel s fenyegetésekkel vette rá őket a pártütésre.
Domokos úr azonnal csapatot rendelt a két testvér üldözésére, bár maga is tisztában volt a küldetés reménytelenségével: a szökevénynek mindig sürgősebb a dolga, mint az üldözőknek, s éjszaka ugyan miféle nyomon indulhatnának utánuk, s merrefelé?
A csatának végső soron nagyobb volt a füstje, mint a lángja, halottból csak kilencet számláltak, sebesültből, nem számítva a karcolásokat, vagy ötvenet. Miklós karját is felhasította egy ferde kardvágás, de bár a szorító gyolcson is hamar átütött a vér, Miklós mosolygott, amikor Édua sírva borult bátyja keblére.
– Nem volt ez igazi csata, húgom – mondta. – Hanem ha később érkezünk, talán baj lett volna. Nem tudnak a magyarok jól bánni a nyíllal, még ez a szerencse – tette hozzá halkan. – Mert mindkét oldalról lőttek ám...
A foglyok voltak vagy negyvenen, nem számítva a négy-öt súlyos sebesültet, s most a kunoktól körülvéve, lehorgasztott fővel, némelyik átkozódva, várták az ítéletet.
A királyné csak most jött ki, arca nyugodt és merev volt, távolról végignézte a foglyokat, néhány halk szót váltott Miklóssal és más vitézekkel, aztán magához rendelte Domokos és Joakim urat.
– Köszönöm a védelmet, urak. Azt akarom, hogy Egyed és Gergely felnégyeltessék.
Joakim úr bajusza megrezzent az elfojtott nevetéstől.
– Ahhoz előbb meg kellene találnunk őket – mondta.
– Aligha sikerül – vélte Domokos úr. – Gergely úr pediglen felséged sógora, így hát nem volna célszerű nagyon üldözni őket.
– Hadd menjenek! Ha Lászlóból király lészen, majd szűkölve kéredznek vissza – állt fel Joakim úr. – Amennyire én sejtem, egyenest Ottokárhoz futnak oltalomért.
A királyné szeme szikrázott a haragtól.
– Tárnokmestert csináltunk Gergelyből, ő meg fegyverrel tör rám! Minden birtokát elvétetem!
– Nem akart őkegyelme felséged életére törni, abban bizonyos vagyok – mondta Domokos úr csöndesen. – Csak hát... akinél mostan a kis király vagyon, azé lesz a főhatalom. A kis király meg minálunk van.
A királyné arca megrezdült erre a célzásra, beharapta ajkát. Joakim úr gyorsan másra fordította a szót.
– A foglyok odakint várakoznak ítéletre. Kérem felségedet...
– Végezni velük! Minddel!
– Többségük királyi testőrző... – vetette ellen Domokos úr.
– Annál inkább! Szegény uram katonái pártolnak el éppen tőlünk?
– Egyed mester parancsára cselekedtek. Aztán meg... nem lenne jó ennyi jó magyar kardot eltemetni. A nép úgyis pusmog a pogányok miatt, vagyis hát... – Joakim úr az utolsó mondatot szívesen visszanyelte volna, de már késő volt. A királyné arca kivörösödött, felpattant helyéről.
– Mit merészelsz! Ha az én jó kunjaim nem lettek volna itten, most láncra fűzve hallgathatnátok Egyed mester ítéletét! Mit akartok, urak, elvesztésünket? Az ellenségeink életét védelmezitek?
Joakim és Domokos tanácstalanul összenézett. Domokos torkát köszörülte.
Joakim barátom nem úgy értette. Felséged is tudja, hogy a köznép nem szenvedheti a kunokat, féltékeny rájuk kiváltságaik miatt, s errefelé is eljutott híre a sok rablásnak, gyilkosságnak, mit az ő számlájukra írnak.
Joakim úr is összeszedte magát.
– Mink magunk küldettünk értük, el ne feledje felséged. De azt kívánjuk, hogy László herceg koronája ne legyen véres... rögtön a legelején.
László, ki a szomszéd szobában hallgatózott, összerezzent. Ezek az ő nevében alkusznak, az ő koronájára? Gyermeki haraggal és elszántsággal tárta fel az ajtót.
– Azt akarom, hogy ne essék bántódásuk. Ha a főbűnösök elmenekülhettek, ne mocskoljuk magunkat a kisebb vétkesek vérével!
Joakimnak és Domokosnak torkán akadt a szó, Erzsébet királyasszony is csak levegő után kapkodott. – László! Ez a mi dolgunk! – mondta végül. – Te még gyermek vagy, nem érthetsz mindent abból, ami körülötted történik...
– Lehet, hogy nem értek mindent, de engem koronáznak királlyá, nem asszonyanyámat – mondta a herceg, maga is megrémülve szinte szavai súlyától, melyeket át sem gondolt, úgy buktak ki belőle.
– Legyen úgy, amint a herceg óhajtja – mondta Domokos úr. – Ha felséged is úgy akarja.
A királyné csak bólintott.
A királyfit kivezették az udvarra, s ott, a foglyok, katonák s az összegyűlt nép előtt kihirdették, hogy László herceg nem kívánja bűnhődését az ellene lázadóknak, mert azt akarja, hogy országa békében és nyugalomban éljen majdan egész uralkodása alatt. Bizonytalan, majd egyre erősödő vivát hallatszott, a foglyok először hinni sem akartak a fülüknek, a kun katonák értetlenül, mereven álltak, nem vettek részt az éljenzésben. Nem fért a fejükbe, hogyan lehetséges az, hogy akikkel az imént még életre-halálra küzdöttek, most elmehetnek a maguk jószántából, ki merre lát.
Miklós megtapogatta karján a sebet, szeme felfénylett. A kunok közül ő értette meg egyedül, mekkora bölcsesség volt ebben a döntésben. Elparancsolta onnan harcosait, nehogy egyik-másik kísértésbe essék, s elvégezze számadását a foglyokkal.
Domokos úr bort hozatott, s azonhelyt vigasság kezdődött, melyben a magyarok mind részt vettek, csak a kunok vonultak félre, saját tüzeik mellé, ott énekelték egyhangú nótáikat.
A halottak mellett csak egyetlen öreg katona maradt, lehorgadt fejjel nézte az ő halottját, Hahótot, kit már a csata első perceiben leterített egy nyílvessző, torkát fúrta át.
– Legalább nem szenvedtél, édes ecsém – mormogta az öreg Döme, s nagyot húzott az ingyen borból. – Lásd, a te kis pénzecskéd sosem fog eljutni Gömörbe. Tán a krónikások fel sem jegyzik ezt a kis hadakozást, édes ecsém. Ki foghatja fel ezt? Látod-e, miért szaladtál ki? Miért nem hallgattál rám? Intézzék el a bárók egymás között! Mostan a gyilkosod is ott vigad valamelyik tűznél, s még azt sem tudom, ki az!
Ott aludt el Döme bátyó, az ő halottja mellett.

 

 

5 fejezet

– Sok bajunk lészen még a kis királlyal – mondta később Joakim úr elgondolkodva. Domokos úrnak. – Apró kun kölök volt, szinte mezítelen, ott játszott a porban a többi pórral Kaproncában. Úgy kellett kivakarni a koszból. Most meg... parancsol!
Domokos úr mosolygott.
– Árpád vére, ne feledd! A kun vér csak tüzesíti, de nem hígítja. Meg fogja zabolázni Erzsébötöt, nem sokáig hagyja trónolni maga felett.
– Csak minket is meg ne zabolázzon – borongott Joakim úr.
– Azért gyerekembertől nem kell félni, csak okosan irányítani. Különben igaza volt tegnap a lázadók ügyében, magam is ezt tanácsoltam volna. Az oroszlán ne kergessen nyulat. Egyed mester híveinek száma szépen leapad. Nagyobb csúffátétel a kegyelem, mint a megtorlás. Torolni ráérünk, ha mienk lesz a trónus.
– Csak Türje érsek adja be a derekát! Nem értem, miért késlekedik! Hiszen István és Erzséböt fejére is ő tette a koronát!
Domokos úr húsos tenyerével az asztalra csapott. – Jön majd, ne félj, uram! Csak engedményeket akar az egyháznak, újabb alapításokat, javadalmakat.
– Aztán a nádornak is itt kellene lennie... csak az a kérdés, melyiknek! Mert Lőrinc nádor Mojs helyett van, aki mostam a király jóvoltából az én báni méltóságomat bitorolja!
– Jut mindenkinek méltóság, Joakim úr! Ámbár én helyedben örökbirtokot kérnék a kis királytól, nem rangot, ha eljön az ideje. A rangot el lehet venni... a birtokot nehezebb. Kőszegi Henrik úr meg szépen helyet cserélhet Gergellyel, fogadok, már úton is van hazafelé Ottokár királytól.
– Különös időket élünk... A hűtlenség jobban fizet, mint a hűség – mondta Joakim úr, bánatosan rezegtetve hangját. Arra gondolt, milyen kár, hogy paktum tétetett a Héder nembeliekkel, milyen jó lenne megkaparintani azokat a határmenti szép várakat, birtokokat, melyekre most Kőszegi Henrik visszateszi vaskesztyűs sváb mancsát.
– Úgy látom, megérkezett az érsek! – kiáltott fel Domokos úr, az ablakon kitekintve. – Méghozzá jókora kísérettel! Ládd-e, igazam lett! Hamar öltöztessék a herceget királyi díszbe! Ha az érsek itt van, mindenki előbúvik az odvából, figyelmezz szavamra!
Türje nembeli Fülöp érsek azonban nem a királyné szálláshelyére tartott, hanem a székesegyház mögött épült püspöki palotába. Onnan izent a királynénak, hogy a koronázásra készen áll másnap, amikor is az ország püspökei mind várhatók, hogy megjelenjenek.
Domokos és Joakim úr örült a hírnek, Kun Erzsébet azonban alig tudta titkolni haragját, hogy a legelső egyházi méltóságot viselő férfiú úgy üzen néki, mintha kegyet gyakorolna. Eltöprengett, miképp vághatna vissza az érseknek, de semmiképp sem tudott valami hasznosat kieszelni. „Majd a koronázás után!” – füstölgött magában. „Majd akkor elválik, ki diktál parancsolatot a kis királynak!”
Mintegy varázsütésre, megjelentek az ország eddig sehol fel nem található főemberei, nem kis zavart okozván, hiszen István király legutóbb sok méltóságot másra ruházott, így hát mostan megjelent Lőrinc nádor éppúgy, mint Mojs nádor, Joakim úr testvére, Miklós volt országbíró Péc nembeli Dénes úrral, ki e méltóságot törvényesen viseli, s mind megkívánták, hogy méltóságuk szerint illessék őket tisztelettel.
Kun Erzsébet fekete ruhát s fátyolt öltött, s gyaloghintón Fülöp érsek szállására vitette magát, minden előzetes bejelentés nélkül. A szolgák odakünn maradtak, s az érseket teljességgel meglepte, amikor udvari papja a megilletődéstől elfúlt hangon jelentette, hogy a királyné óhajt vele szót váltani.
Ez volt az a pillanat, mikor mindketten csókra nyújthatták volna kezüket, Kun Erzsébet a világi, Fülöp az egyházi főhatalom jogán. Ám mindketten elfeledkeztek erről, amikor Erzsébet megszólalt.
– Érsek úr, eljöttem hozzád, hogy kezedbe helyezzem fiam királyságát. Tudom, nincs kívüle más jogos örökös, de ha volna is, tíz körmömmel tartanám távol. Akarod-é, hogy az egyház minden jogos kívánságát teljesítsük?
– Akarom, asszonyom – mondta az érsek, öreg arcán egyetlen izom sem rándult, csak a lélegzetet vette gyorsabban, mint szokta.
– Akkor, érsek úr, kijelentem előtted, ahogyan holnap is kinyilvánítom, hogy az Anyaszentegyház minden jogát, szerzett birtokát jóváhagyni és gyarapítani méltóztatunk, s kötést szerzünk erről Isten és ember előtt.
– Köszönöm, felség, a jóakarat megnyilvánulását, s kérem Istent, vezesse tovább ezen az úton – mondta Türje nembeli Fülöp érsek, s székében ülve finoman, mintegy jelzésképpen meghajolt. – Az egyháznak nincsen nagyobb kívánsága, mint hogy szent életű első királyunk örökében tartós béke legyen, s országunk újonnan keresztelt vendégei szent vallásunk parancsait ne csak szóval, de hittel s cselekedettel is kövessék.
– Nem csupán szavakban követem. Kötöny király leánya vagyok, s Isten előtt is tanúsíthatom, meggyilkolt atyám emlékére, hogy jó szándékkal és tiszta szívvel vállaltuk mind a magyarok hitét és szokásait. Ám ne felejtsd el, érsek atyám, hogy a te honszerző elődeid sem tudták azonnal felvenni a keresztény élet kötelmeit.
– Nem feledem, leányom, s ezért tanúsítunk továbbra is türelmet új népünk, a kumánok irányában. De lásd, az ország Béla király halála óta nincsen erős kézben, a pápa úr s jómagam is aggódva tekintünk a jövőbe, vajon milyen megpróbáltatást tartogat még számunkra. Nehéz szívvel teszem a koronát fiad, László fejére, mert erős, meglett férfinak is nehéz lészen az. Vajon tudsz-e okosan s eréllyel segíteni néki a korona viselésében?
– Erőmhöz képest azon leszek – mondta a királyné, s felállott. – Köszönöm, hogy segítesz nekem, atyám.
– Magyarországnak segítek, leányom – mondta az érsek, s csókra nyújtotta gyűrűjét.
Erzsébet egy szemernyit tétovázott, aztán lehajolt az öreg kézhez. „A fiamért teszem” – gondolta.
A koronázás szertartása gyors volt, és nélkülözött csaknem minden felesleges pompát. Nem gyűlt össze sokezer ember az ország minden részéből, s a jelenlévő urak és papok gyanakodva, kedvetlenül méregették egymást és saját esélyeiket a rang- és vagyonszerzésre. Lászlót Pál mester s az érseki szertartásmester ugyan nagy sebesen kioktatta volt, miként viselkedjék s főleg mit válaszoljon a koronázás alatt, de túl rövid volt az idő s túl türelmetlenek a tanítómesterek: László többször is eltévesztette a tennivalókat, ájulás környékezte, s ajkáról halkan és görcsösen hangzott a számára csaknem értelmetlen latin szöveg. Anyja összeharapott ajkakkal, sápadtan figyelte a szertartást, mely után az egybegyűlt főemberek esküt tettek, hogy hűségesen követik László király parancsait és megvédik országát minden külső és belső ellenséggel szemben. Néhány gyenge vivát is elhangzott, ám ekkor már sokan hallották a hírt, mely a szertartásban résztvevő királynéhoz még nem juthatott el: Egyed és Gergely elfoglalta Pozsonyt és környékét, s felajánlotta a cseh királynak, ki őket nagy birtokokkal jutalmazta, s védelmébe vette.
– Megsértették a békét már megint. Ez háborút jelent – susmogtak egymás között az urak kedvetlenül, mert a csehekkel folytatott küzdelem általában mindig eldöntetlen, eredménytelen és fáradságos volt, s kölcsönösen letarolt, végigpusztított határvidékek sínylették meg leginkább.
A koronázást követő lakomára csak a legnagyobb urakat és főpapokat hívta meg a királyné, s elmaradt az összeverődött tömeg által várt pénzszórás és alamizsnálkodás is. Dühös zajongás támadt a kapuknál, míg Joakim úr fegyveresei szét nem kergették a tömeget. Egy pillanatra behozták László kisöccsét, Andrást is, ki ijedten bámult bátyjára, kit életében még alig látott. Ott ült az asztalnál most László nővére, Erzsébet is, ki a Nyulak szigetéről érkezett a koronázásra. Idegenül pillantgatott a fekete kisfiúra, ki sápadtan és elgyötörten üldögélt anyja mellett, és alig nyúlt az ételhez.
Édua most a szolgálattevő udvarhölgyek között állt, a királyné házanépének nem jutott hely a lakomán, s szánakozva figyelte Lászlót. Miután a királyné s a király távozott, a főemberek Joakim és Domokos úr ösztönzésére ott maradtak, s azon helyt együttesen döntöttek az elosztandó főbb javadalmakról és tisztségekről.
– A király azt ír alá, amit én mondok neki – mondta Joakim úr. – Bár talán kívánhatnék többet is, nem kérek tőletek mást, barátaim, mint hogy visszakapjam, amitől elhunyt királyunk megfosztott. Kik itt vagyunk, egyikünknek sem kell üres kézzel távoznia.
Hatalmas hangzavar támadt, az érsek hamarosan felkelt helyéről és távozott, példáját azonnal követték a püspökök is.
– Több jut nekünk – mormogta Domokos úr a bajsza alatt mosolyogva. A jegyző, Simon mester segédletével néhány óra leforgása alatt sikerült pontokba szedni a megegyezést, melyet a jelenlévő urak mind pecsétjükkel hitelesítettek.
A fiatal királyi jegyző, ki István király rövid uralkodása alatt tanult bele a mesterségbe, kábultan nézte az okiratot.
– Tedd egyenesbe az egészet, fiam, s vidd a királyhoz, illessze rá pecsétjét – mondta Joakim úr, s visszafordult testvéréhez, Miklóshoz, aki sehogyan sem tudott belenyugodni abba, hogy az urak tanácsa ugyan megfosztotta Dénest az országbíróságtól, de ő nem kapta vissza a tisztséget, hanem Sándorfia Sándor szerezte meg.
– Ne bánd, Miklós! Csak szép lassan! A mi markunkban a király! Hadd lássak az urak, hogy mi nem tülekszünk! Gondolod, Csák Máté belenyugszik, – hogy távollétében letettük a vajdaságról? Ha van esze, majd kér valami mást az erdélyi vajdaság helyett! Váltani kell a lovakat, Miklós!
Simon jegyző, kit Kézai Simonnak ismertek, akarata ellenére hallotta a testvérek párbeszédét, s halvány, megvető mosoly futott végig szőrtelen ajkán. „Mint kövér piócák az ország testén...” – gondolta, miközben hozzálátott a királyi dekrétum megszövegezéséhez.
A kis király rosszul lett a lakoma után, hol láz verte ki, hol a hideg rázta, de senki sem törődött vele. Pál mester alaposan felöntött a garatra a nagy esemény tiszteletére, a királyné pedig megfeledkezett arról, hogy cselédeket rendeljen fia szolgálatára. László kibújt elszabott, nehéz palástjából, reszkető kézzel letette a vékony aranyabroncsból készült díszkoronát, s amúgy felöltözve végigzuhant az ágyon. Didergett, de nem volt ereje, hogy magára húzza a takarót.
„Hát ilyen a királyság?” – gondolta. Apjára gondolt, kit alig ismert igazán, akit mindenki irigyelt és gyűlölt, nyíltan vagy titokban. Aztán anyja feszült, diadalmas arckifejezése tűnt fel előtte, anyja, ki karvaly módjára figyelte az érsek kezét, mely felemelte a nehéz, drágakövekkel ékes koronát. Majd az ismeretlen kun leányra villant emlékezete, akinek futó mosolyában nem volt semmi álság. Édua képével szenderült lázas, nyomasztó álomba.
A királyi jegyző időközben elkészült az okirattal, s tétovázott, most mitévő legyen. Joakim úr parancsa úgy szólt, vigye a királyhoz. Ám mi lészen, ha a királyné tudta nélkül történik meg az aláírás? Kézai Simon nem merte kockáztatni Kun Erzsébet haragját.
A királyné kedvetlenül olvasta át az okiratot, s reszketett a keze, amikor visszaadta.
– Aláírhatja a fiam. Okosan tetted, hogy megmutattad, mindazonáltal. A bárók nem feledhetik, hogy egyelőre még én kormányzom az országot. De most be kell tömni a szájukat. Hadd legyen meg, amit akarnak. Hogy hívnak, jegyző?
– Kézai Simonnak. István őfelségét szolgáltam ez idáig.
– Jól van, Simon. Légy hűséges hozzánk, s nem bánod meg. Lásd, kikkel vagyunk körülvéve.
– Látom, felség.
– Megbízom benned. Megerősítelek állásodban, s légy te a király mellett ama részeges Pál mester helyett, kit Joakim úr szerzett mellé. Te korban közel vagy még a fiamhoz... szót értesz majd vele.
– Köszönöm, felség – hajtott fejen Simon, s kezet csókolt a királynénak.
Kun Erzsébet megsimogatta Simon rövidre nyírt haját, s előrehajolt, hogy dús keblei szinte kibuktak az éhjeli ingből, melyre brokátköpeny volt vetve.
– Még nem vagyok én sem oly vén... s a megholt király úr nem sokszor illetett...
Simon mester kiszáradt torokkal hátrált s hajolt meg. A királyné mosolygott. Intett, hogy most elmehet.
Simon mester is megdöbbent, hogy senki sem őrzi az újdonsült magyar király szobáját. Kopogtatott, várt egy kicsit, majd benyitott. Az alkonyati homályban a szűk ablaknyílások, melyek itt olajos pergamennel voltak csak beragasztva, alig adtak világosságot. Hirtelen félelem hasított Simon mesterbe: hátha meggyilkolták a kis királyt, ki olyan elfacsarodott helyzetben hevert ott. Hiszen annyi mindenkinek van haragja Kun Erzsébet iránt, s peres ügye Joakim úrral – micsoda könnyű módja is volna a bosszúnak – megölni a királyt...
Közelebb hajolt Lászlóhoz, hogy meghallgassa lélegzetét, s felécsapott a lázas forróság, a nehéz, szaggatott lihegés. Töprengett, kerestesse-e meg az udvari úrosembert, gyanús kenőcseivel és tudákos habratyolásával, vagy inkább maga lásson a beteg gondozásához. Az utóbbi megoldás mellett döntött, gyöngéden levetkőztette a királyt, borogatást készített és tett mellére, homlokára, gondosan betakargatta. Hiszen a királyné rábízta Lászlót.
Kézai Simon, István úr fiatal másodjegyzője ott aludt el ültében, homlokán nehéz ráncok gyűrődtek. Még álmában is tovább tűnődött, helyesen választott-e patrónust.
Hajnalban Pál mester nyitott be; erős borszagot árasztva. Véreres szemmel, értetlenül bámulta az alvó királyt s a fiatal jegyzőt. Megrázta Simon vállát.
– Hé, barátom! Micsodát gondolsz te, hol alszol? Takarodjál innen, mert hívom az őrséget! Én Pál mester vagyok, a király nevelője!
Simon értetlenül pislogott, tekintete a kis királyra esett, lerázta válláról Pál mester markát, s László fölé hajolt. A kisfiú lélegzése most már nyugodt, egyenletes volt, arca is színesebb lett.
– Szedd a holmidat, felebarátom, s te takarodjál innen. A királyné parancsára ezentúl én nevelem a királyt.
Pál mester kidüllesztette szemét, s egy pillanatig úgy tetszett, mindjárt ráront a fiatalemberre, s megfojtja. De aztán csak megtántorodott, zavartan homlokához nyúlt, elfordult.
– Jól van, majd Joakim úr megmondja, mit tegyek. Ő itt az úr, akárki vagy is, nem a te kun... királynéd. Majd Joakim úr... – dünnyögte, s berántotta maga mögött az ajtót.
A zajra László kinyitotta szemét. Hosszan nézte az idegen, mégis ismerősnek tetsző arcot. Simon elmosolyodott, s László önkéntelenül viszonozta a mosolyt.
– Új nevelőd volnék, László úr... felség... Édes asszonyanyád akaratából.

 

 

6. fejezet

Hogy a koronázás megtörtént, Csört úr kun lovasaira nem volt már szükség, bár a királyasszony szívesen maga mellett tudta volna őket, ennyi félig pogány harcost nem lehetett a királyi kincstárból etetni-itatni, s maguk a kunok is idegenül érezték magukat Pannóniában, a házak által kimért szűk utcákon s udvarokon. Csört úr fia, Miklós örömmel fúvatta meg a takarodót hazafelé, a Körös-vidékre, csak kishúga könnyeit nem tudta feledni, akit ígérete ellenére nem vihetett haza, hiszen Csört úr nem rendelkezett Édua felől, s a királyné sem adta jelét abbeli szándékának, hogy megválna félig fogolyként, félig díszként tartott kis udvarhölgyétől.
Édua könnytelen arccal nézett az elvonuló kis kun sereg után, és szívből irigyelte őket. Arra vágyott, bárcsak ő is férfinek született volna, aki szabadon rendelkezik saját sorsa felől, aki magas méltóságot érhet el vitézségével vagy ravaszságával, aki asszonyt választhat magának és új szálláshelyet szerezhet utódainak. Elégedetlen volt sorsával, mert semmiben sem érezte magát a fiúknál alábbvalónak, akik ugyan ügyesebbek voltak a lovaglásban, fegyverforgatásban, de hiszen csak azt gyakorolták pendelyes koruktól fogva. Más tekintetben azonban Édua úgy látta, a korabeli fiúk, akár kunok, akár magyarok, igencsak ostobáknak bizonyultak, érdeklődésük csupán a kézzelfogható, megehető és eltulajdonítható dolgok irányában terjedt ki, s a lélek rejtelmes, bizonytalan ösvényein ritkán kalandozott el. Édua másként érzett azonban Lászlóval, a kis királlyal kapcsolatban, kivel ugyan még szót nem váltott, de tekintetéből korán érett értelem és megértés sugárzott, s mióta Kézai Simon mester keze alatt tanulta az országlás gondjaival együtt az elemi ismereteket, ez a sugárzás melegebb és magabízóbb lett.
Hogy Egyed és Gergely elmenekülvén, Pozsony várát és környékét áruló módon a cseh király, Ottokár kezére juttatta, a királyi udvar nem érezte magát biztonságban a rosszul védhető Székesfehérvárott. Ilyen messze ugyan még cseh martalócok soha nem csaptak be Pannónia területére, ám könnyen megeshetett, hogy Egyed mester más lázadó bárókkal titkos szövetségre lépve nagyobb hadjáratot indít Ottokár segítségével. Joakim és Domokos úr nyíltan megfenyegette az anyakirálynét, hogy visszavonják seregeiket, ha nem vonul az udvar jobban védhető erősségbe. Így aztán hamarosan megkezdődött a hetekig tartó készülődés és nemsokára elindultak a lomha társzekerek Nyúl-sziget felé.
Az ottani apácakolostor vastag kőfalai között IV. Béla is sokat időzött, nem szólván leányáról, Margitról, s László édesapját, Istvánt csak nemrég temették el ugyanott. László nővére, a sápadt, mindig szótlan Erzsébet, ki mintha szemernyit sem örökölt volna királyasszony-anyja heves természetéből, örült, hogy visszatérhet a kolostorba. Ott biztonságban érezte magát, nem hasogatta fülét az udvarnép lármája, mosdatlan beszédje, s ott minden napja pontosan kiszabva, egyformán telt a nővérek között, kik a királyi vér okán és a szent életű Margit nagynéni miatt is tisztelettel bántak vele, nem vonták be ártatlan pletykálkodásaikba és a kolostorokban is fel-fellángoló kicsinyes cselszövényeikbe.
A fiatal király és nővére alig néhány szót váltott egymással, bár most is egyazon útiszekéren ültek. László vágyakozva pillogott lova felé, de a királyasszony szerint nem volt sem illendő, sem biztonságos, hogy a gyermekkirály a katonák között, avagy a kocsi mellett lovagoljon. Az új nevelő, Simon mester László mellett ült, s hogy elüsse a fárasztó út unalmát az őszre váltott, borús időben, halk hangon régi római és pogány históriákat mesélt, különösen színesen szólt a magyarok elődeiről, a hunokról, kiktől leszármazva oldalágon a kunok is a magyarok távoli testvérei. László képzeletét igen megragadta a nagy fejedelem, Attila alakja, ki a keresztény világban Isten ostoraként keltett rémületet, s birodalma az őshaza hatalmas pusztáitól Itáliáig terjedt. Kun Erzsébet is kedvtelve hallgatta a történeteket, nem bánta, hogy Simon mester hódító, nagy királyok példáját emlegeti, s nem a papok agyonkínzott mártírjait. Leányára pillantott, akinek arcán látszott a neheztelés a vad, pogány históriák hallatán. „Bárcsak ne követné Margit példáját!” – gondolta Kun Erzsébet, ki csupán kétszer látta az önsanyargató apácát, aki lemondott mindenről, amiért élni egyáltalán érdemes, és talán még a túlvilágon is imádkozik és vezekel mások vétkeiért.
A kis András a hátuk mögött aludt, alaposan bebugyolálva, összekucorodva, még mit sem értve a világból, de álmában is élvezve a kerekek ringató, majd durvább döccenéseit.
– A rómaiak idejében itt, úgy mondják, pompás hadiút vezetett – jegyezte meg Simon mester. – Nagy kőtáblákat fektettek le végig, a gyors hadiszekerek egy nap alatt végigfutottak Pannónián. Könnyű volt nekik, a rabszolgák nem panaszkodhattak.
László csodálkozva bámulta a dagadó sárral és pocsolyákkal, sok arasznyi mélységű kerékbarázdákkal tarkított utat, melynél különbet még sohasem látott. Vajon igaz lehet-e, hogy emberek sokasága azon fáradozott, hogy sima utat készítsen más emberek számára? Pedig igen veszélyes dolognak tetszik, vajon, ha egyszer így csinálták, miért hagyták abba?
Kun Erzsébet legyintett.
– Az ispánok dolga lenne, meg a báróké. De azoknak mindig kevés a pénzük, s a várjobbágyok a királyhoz szaladnak panasszal, ha útegyengetésre rendelik ki őket.
– Én olyan gyors, kövezett utakat szeretnék. Meg fogom parancsolni, hogy ilyeneket építsenek – mondta László.
Simon mester elmosolyodott.
– Majd meg kell tanulnod még, felség, hogy mindig csak olyan parancsot adjál, amit biztosan teljesítenek is. Olyan ez, mint a bölcs szülők esetében, akiknek meg kell fontolniuk, parancsukkal nem késztetik-e nyílt, avagy burkolt engedetlenségre gyermekeiket. A király nem mindenható... mostanában meg különösen nem.
Kun Erzsébet szeme haragosan villant, úgy érezte, a mester túl messzire ment.
– Ideje aludnunk – mondta, s behunyta szemét. A királyi utazószekér után testőrzők lovagoltak, majd a nádorispán szekere következett, aztán Joakim úr és Domokos úr szekere, aztán a magasabb rangú udvarhölgyeké, és így tovább.
Édua hallgatta a nők fecsegését, többségük egyáltalán nem örült az útnak, rémisztő híreket csereberéltek egymás közt, milyen sanyarú az élet a Nyulak szigetén, hogy a kolostorban semmiféle hangos mulatságot nem lehet tartani, a férfi szolgáknak, vadászoknak a külső házakban kell maradni éjszakára. Folyt a pletyka arról is, hogy Nyúl-szigetre várják a nagyhatalmú Kőszegi Henrik urat, ki mostan Ottokár királytól visszapártolt Magyarországhoz, s meghódol László király előtt. Henrik úrtól mindenki tartott, és mindenki sejtette, meghódolása fejében nagy adományokat vár az új királytól. A főméltóságok azért is sereglettek oly féltékenyen a király köré, s követték nyúl-szigeti szálláshelyére, nehogy Kőszegi úr elorozza régi, avagy frissen szerzett méltóságukat, mert ki távol van, nem védekezhet semmiféle vádaskodás ellen. Így Joakim úr sem sietett elfoglalni báni székhelyét, inkább nemrégi hercegi foglyát őrizte tovább, valamivel távolabbról, de nem kevesebb erővel.
Vigasztalan, szemerkélő esőben érkeztek a Dunához, már leszállt az alkony, tüzet raktak nagy káromkodva, s ott gyújtották meg a sercegő fáklyákat, hajóslegények sürögtek a nagy dereglyék körül, a fáradtan gőzölgő lovakat kompra hajtották, s nagy ostorpattogással és ordítozással végül is sikerült az átkelés, csupán egy ló riadt meg s ugrott a vízbe lovasával együtt, a többi katona nagy kacagására. A sebes víz vagy három mérfölddel odébb engedte csak, hogy partra evickéljenek. Édua még sosem járt errefelé, s bár fáradt volt, élvezte a mozgalmas látványt s hogy végre a dereglyén kiszállhatott és kinyújtóztathatta elgémberedett tagjait. Ott egyszer csak egészen közelről láthatta a kis királyt ki összevont szemöldökkel az örvénylő vizet bámulta, majd feltekintett, észrevette Éduát, s elmosolyodott.
– Te ki vagy, leány? – kérdezte László.
– Édua, Csört úr leánya, a felséges asszony szolgálója – mondta Édua, s illendőképp lesütötte szemét.
– Tehát kun vagy te is – állapította meg a kis király, bólintott, még egyszer rámosolygott Éduára, majd elfordult, mert Simon mester közeledett feléjük.
Édua is hátrébb lépett, de az az „is” megmelengette szívét, egészen belepirult.
A kolostorban nagy nyüzsgés támadt a királyi vendégek jöttére, az apácák főnöknője kijött a király fogadására, majd megkezdődött az elszállásolás bonyolult művelete.
Édua szűk cellácskát kapott, melynek édeskés penészszaga volt, s a mécses aprócska lángja majdnem elaludt a dermesztő léghuzattól. Ágy, asztalka, cserépkorsó, térdeplő, láda s fekete fakereszt az ágy felett – ennyi volt a cella berendezése. Aztán benyitott egy nővér, s halk hangon vacsorára invitálta Éduát, a refektóriumi hosszú tölgyasztalokhoz, ahol fatányéron kása, hal és gyümölcs várta a vendégeket, és mézből erjesztett gyenge sör. A bő asztalhoz szokott urak fancsali ábrázattal, nagy széktologatással láttak a sovány étekhez, de böjti nap lévén, senki sem mert zúgolódni, s lármázni sem, mert a főasztal előtt álló felolvasó nővér valami kegyes irat hangos olvasásába fogott, melyből, latinul lévén, Édua egy-két szót ha értett, s a bárók közül-is soknak arcán látszott, nem sokat ért belőle. Nők pedig, hacsak nem főrangú hölgyek voltak, általában nem is ismerkedtek meg a deák nyelv rudimentumaival sem, a konyha és a cselédek dolgainak irányításához a magyar nyelv pontosan elegendőnek bizonyult.
A legnagyobb érdeklődés mégis a király asztala felé fordult, ahol a méltóságok ültek, s immár közöttük foglalt helyet Kőszegi Henrik úr és a Héder nembeliek néhány más tagja. Joakim és Domokos úr féltékeny figyelemmel kísérte Kun Erzsébet és László minden szavát, minden mozdulatát, Henrik úr széles, beretvált, kőmerev arcán pedig a bálványok kiismerhetetlen nyugalma honolt, melyből nem lehetett semmiféle érzelmet vagy szándékot kiolvasni.
– Vigyázni kell erre a svábra – dünnyögte Joakim úr a bajusza alatt Domokos úrnak, aki bólintott erre egy nagyot, s arra a temérdek német zsoldosra gondolt, kik a fürkészek jelentése szerint a Nyúl-sziget északi végénél horgonyoznak egy hadidereglyén, mellyel Henrik úrék Pozsony felől érkeztek, odahagyva eddigi hűbérurukat, Ottokár királyt.
László alig érintette az ételt, fél füllel hallgatta a felolvasó nővér kegyes duruzsolását, s néhány halk, óvatos szót váltott a mellette ülő s már napok óta a szigeten tartózkodó másik Béla-unokával, a nálánál jóval idősebb Béla herceggel, aki a Rácországgal határos Bosznia és Macsó bánságának volt ura. Béla a cseh király sógora volt, így hát sietett hűséget tenni az új király előtt, mert ez a rokonság az újabb háborús helyzetben igencsak veszedelmesnek bizonyulhatott számára. A vacsora végeztével s a hálaadó imádság után csak a legmagasabb méltóságok asztalánál maradtak ülve, a többieket kitessékelték a refektóriumból, még a testőrzőket és az apácák főnökasszonyát is. A szót méltóságánál fogva Keményfi Lőrinc nádor vitte, bár sokak számára nyílt titok volt, hogy István király nádora nem marad sokáig méltóságában, s az sem látszott valószínűnek, hogy a most is távollévő és duzzogó Mojs, az előző nádor kapja vissza e tisztet. A nagy bárói nemzetségeknek mind megvolt a jelöltje a nádorságra, de Kun Erzsébet magában már eldöntötte, hogy a Rátót nembeli Lorándot fogja kinevezni, aki néki kedves és hű embere volt az István királlyal vívott titkos háború idején.
Édua a távozók közül visszapillantott a királyi asztalra, s anélkül, hogy sokat tűnődött volna rajta, érzékelte a villogó szemekben, a merev tartásban, az ökölbe szorult kezekben a felgyülemlett indulatot.
A nádor után a királyné szólt, gondosan kerülvén, hogy bárkit külön is megnevezzen a főméltóságok között, s kétszer is rátért arra, hogy az ország nehéz helyzetében a belső béke, a békés megegyezés mennyire létszükséglete minden jelenlevőnek s mindazoknak, kik reménységgel tekintenek az új, ifjú király országlása elé.
Miklós, az új erdélyi vajda mindenben Kun Erzsébet szavait visszhangozta, mert a hatalmas Csák nemzetség ellenében csak így tarthatta meg tisztét. A bárók egyre hevesebben szóltak, sűrűn félbeszakították egymást, s nyomaték kedvéért akkorákat vertek a nehéz tölgyasztalra, hogy táncra keltek a leszedetlen tálak és poharak.
László, a király értetlenül figyelte ezt a zűrzavart, amelyben az urak hol a maguk érdemeit sorolták, hol a többiek vétkeit emlegették, s a távolmaradókat ócsárolták. László, a király ott ült a főhelyen, ám hatalom nélkül, a sok erős, szakállas férfi között egy riadt kisfiú, akivel ebben a pillanatban senki sem törődött, őneki azt kell majd szentesíteni, amit ez a gyülekezet határoz, s amire édesanyja rábólint. Anyja kőmerev arcán nem látott riadalmat, de amikor az egyik báró csaknem kardot rántott a másikra, elsápadt és felállt, kézen fogta Lászlót.
Az urak egy pillanatra elcsendesedtek.
– Ha majd sikerül egyezségre jutnotok, nádor uram, terjeszd elénk a tanácskozás eredményét – mondta nyugodt hangon. – E méltatlan civódás szavai nem valók a király fülébe.
A felségek távoztával a vita még hevesebb, még zabolátlanabb lett. Béla herceg arcán látszott, szívesen követte volna királyi rokonait, de attól tartott, távollétében számára kedvezőtlen döntés születnék, így hát ajkát harapdálva, fejét ide-oda kapkodva hallgatta az egyre dühösebb szidalmakat, melyeket az urak egymásra szórtak.
Henrik úr maga nem szólt bele a vitába, csak hívei üvöltöztek egyre hangosabban. Joakim úr a bánság mellé meg akarta szerezni a tárnokmesteri méltóságot is, de a bárók ezen a mohóságon annyira felbőszültek, hogy a tárnokmesterséget elnyerte ugyan közakaratból, a báni méltóságot viszont elveszítette. Domokos úr szóba hozta a cseheket, hogy elterelje a figyelmet barátja, Joakim botorságáról, s Ottokár király említése elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Kőszegi Henrik úr végre megszólaljon.
– Birtokaimat visszafoglaltam, s elég katonám van, hogy megvédjem magamat s a Héder nemzetséget. István király ellen én nem harcoltam, bár megfosztott méltóságomtól és javaimtól. A cseh királytól kaptam birtokokat, de nem álltam szolgálatában, magyar föld ellen cseh hadakkal nem indultam. Itt többen kimondatlan is árulónak bélyegeztek, holott mindenki tudja, vannak a cseh királynak nálamnál nagyobb barátai is. Ők a szövetséget fel nem mondhatják, mert vérrokonság fűzi őket az ellenséghez.
Mindenki Béla hercegre nézett, aki felugrott, s nagy hibát követett el: ahelyett, hogy elhárította volna a vádat, kardot rántott Henrik úrra.
Henrik úr meg sem mozdult, szeme sem rezdült, de hívei ugyancsak kardot húztak, s egyszerre több penge kaszabolta le Béla herceget, kinek szeme még holtában is riadt haraggal bámult gyilkosaira.
Hatalmas hangzavar támadt, minden báró kezében kard volt már, s úgy tetszett, nem kerülhető el a további vérontás, amikor Henrik úr felemelte fegyvertelen karját, s csöndet intett.
– Most már feloszthatjuk a hercegséget bánságokra, urak. Mindenkinek jut belőle. Én, mint sértett, az áruló birtokaiból az ozorai és sói bánságot kívánom.
A bárók leeresztették kardjukat. Még Henrik úr ellenfeleit is megdermesztette ez a sátáni nyugalom. Másnap a királyné holtra váltan hallgatta az egymástól sokban eltérő beszámolókat és magyarázatokat, s azt is megsúgták néki, jobb, ha semmit sem próbál tenni, mert a Héder nembeliek erős esküvel kötötték meg magukat, nem hagynak semmit egymás ártalmára tenni, s minden módon kiszorítják a királyné híveit, elsőnek is a Kán nembelieket a hatalomból.
László már csak a szépített igazságot hallotta meg, de korán érett gyermeki lelkével megsejtette, gyalázatos dolog történt. Szótlanul tette rá kézjegyét a Simon mester által elétárt iratokra, melyekkel meg kellett jutalmaznia királyi vérének gyilkosait. „Ezek bármit elvesznek bárkitől, ha egyszer úgy akarják” – gondolta. – „Hát ilyen a királyság?”
Most már még kevésbé értette, miért akarta oly nagyon anyja azt a koronát az ő fejére tenni, akár apja ellenében is. Eztán még hűvösebben viselkedett anyjával szemben, s mosolytalanul viszonozta a felnőttek üdvözlését. Gonosz világba született, s csak arra vágyott, mielőbb férfikorba lépjen, és mindenért megfizessen nekik, válogatás nélkül.

 

 

 

II. RÉSZ
LÁZADÁS

 

7. fejezet

László iszonyodva hallgatta a szóbeszédet, hogy Bélát Henrik úr és hívei annyira összevagdalták, hogy másnap az apácák testének számos darabját szedték össze, s a látványtól többen betegek lettek. A temetésen a királyi család képviseletében csak a nádor vett részt, az ország népe csak hetekkel később szerzett tudomást a nemtelen gyilkosságról.
Kun Erzsébet nem volt hajlandó fia sürgetésére sem magyarázatot adni, miért kell eltűrniük Henrik úr és hívei féktelen basáskodását, de László hamar megértette, hogy helyzete alapvetően nem változott meg azóta sem, hogy királlyá koronázták: fogoly volt anyjával együtt, hol a Kán nemzetség, hol a Csák nemzetség, hol a Héder nemzetség főurainak túsza.
Kun Erzsébet megtanult nagyon vigyázni a nyelvére, s csak szemével intett, jelezvén, a falaknak is füle vagyon.
László egyedül Simon mesterben lelte támaszát és vigasztalását, ki maga is gyökértelen fiatalember lévén, korban és lélekben közelebb állt a kamaszodó gyermekkirályhoz, mint bárki más szűkebb környezetében. Szokássá vált, hogy Kun Erzsébet óhajait nem közölte fiával gyér érintkezéseik során, inkább Simon mesterre bízta a parancsok végrehajtását. László gyanította, hogy anyja és a királyi jegyző között több van, mint sejteni egyáltalán illenék, de ebben nem talált semmi kivetnivalót, hiszen egész eddigi földi létezésében hozzászokott ahhoz, hogy az emberek érthetetlen módon gondolkoznak és cselekszenek, olyan titokzatos minták szerint, amelyek talán csak az Úristen számára világosak.
László cellája a Nyulak szigetén is Simon mesteré mellett volt, s míg éjszakánként hallgatta az apácák zsongító, egyhangú kántálását, hallotta a szomszéd ajtó nyikordulását, majd erősen behunyta szemét, amikor Simon mester a mécsest elernyőzve föléhajolt, majd hallotta az óvatos, lassú lépteket a folyosó végéig, Kun Erzsébet lakrésze irányában. László nem szerette annyira édesanyját, hogy féltékenységet érzett volna, inkább valami megnyugvás volt benne, hogy a hozzá legközelebb álló két ember szereti egymást, s együtt kíván lenni. Ilyenkor mindig arra a nagy szemű kun leányra, Éduára gondolt, aki maga is túsz, a kun-magyar barátság egyik legfontosabb záloga, akivel oly jó lenne egyszer egyedül lenni, megsimogatni hosszú, kemény varkocsokba font fekete haját, s ölébe bújva elpanaszolni, milyen szomorú a magyar király sorsa, százszorta szomorúbb, mintha a kis kunfiakkal kergetné a labdát vagy hajigálná a fából faragott dárdákat a várkapura.
Magyarország királya volt, de jórészt azt sem tudta, miféle ország ez, mettől meddig terjed, s miféle népek lakják. Az elébe kerülő pecsétes papirosok, pergamenek alá engedelmesen rótta királyi kézjegyét, de fogalma sem volt, kik azok, akiknek érdekében vagy ellenében intézkedik, a felnőttek bálványarccal vártak, míg a szertartás lezajlik, s az örökös mosolygás mögötti üresség úgy kongott, miként a cinterem kőpadlata, hol a szent életű, ijesztő Margit néni volt eltemetve.
László csak az aláírt parancsolatokból és kinevezésekből tudta, hogy az ország határszélein háborúk dúlnak, hol a havasalföldi vajdával, ki magyar területekre akarta rátenni kezét, hol a régi ellenséggel, Ottokárral, vagy az osztrákokkal. Mindegyik háború más, korábbi háborúk kibogozhatatlanul bonyolult következménye volt, bosszúból való visszacsapás vagy bosszúból való csapás megelőzése, s ifjonti eszével képtelen volt a sürgető intézkedések mögé látni, nem is várta tőle senki, hogy megpróbáljon igazságot tenni.
Hosszú és kemény telet töltött édesanyjával együtt a Nyúl-szigeten, ritkán mehetett ki a szabad levegőre, s a fűtetlen cellában, mely szállásául szolgált, állandóan fázott. Meleg prémekbe bugyolálva is vacogott, kínzó köhögés gyötörte, s megnőtt tisztelete az apácák iránt, kik a mostoha körülményeket mosolygó egykedvűséggel fogadták, s a női szervezet gyengeségét meghazudtoló módon töltötték még éjszakáikat is a kápolnában imádsággal és énekléssel.
Néha pillantást vethetett a kun leányra, Éduára is, aki anyja udvarhölgye volt, s a leány fakó arcán is láthatta, az apáca életmód néki sem kedvezett. László nem tudta, mi a szerelem, de valami testét szaggató érzés ez idő tájt bontakozott benne, talán a menekülés késztette és siettette ezt a kibontakozást, menekülni akart saját bezártságától és tehetetlenségétől, kiskorúságától és gyámoltalanságától. Mint a fekete villám, úgy csapott belé, valahányszor a kun leányt megpillantotta, s ha napok, hetek teltek el látása nélkül, azok a napok és hetek fekete betűkkel voltak írva, mert a fiatal király nézésére egyetlen szempár tekintett csak vissza, Éduáé, s abban a tekintetben reménykedés és ígéret volt, homályos jövő reménykedése és ígérete.
„Mastan az magyarok felett az kunok uralkodnak” – hallgatta ki a király a szolgálók fecsegését, egyszerre szörnyülködve és büszkélkedve, mert ő egyformán érezte magát magyarnak és kunnak, s csak a suttogó szóbeszédből értette meg, mennyire ellene van egyik a másiknak, s többnyire mily oktalanul.
Ő maga azonban csak kunfajta volt, ám jószerével mit sem tudott a szabad, síkföldi kunok életéről és szokásairól, nyelvüket is csak a várbéli s udvar körüli kun szolgák gyermekeitől tanulta el, mert édesanyja leginkább magyarul szólt hozzá, vagy a gyakorlás végett deák nyelven. Simon mesterrel való tanulmányai során annyira megizmosodott László a deákosságban, hogy már az anyja latinságában sűrűn előforduló grammatikai s egyéb hibákat is kínosan fel kellett fedeznie, ám nemegyszer a nádort is kiigazította magában, csendesen mozgó ajkkal.
László a főurak akaratából háborúzott, fegyverszünetet vagy éppen békét kötött, de csak lassan bontakoztak ki látása előtt az ország körvonalai s a háborúskodások mögött rejlő érdekek, emberek, dolgok. Háborút viselt például a havasalföldi vajda ellen, aki fellázadt a magyarok ellen, de a győzelmesen hazatérő Baksai György vezért úgy jutalmazta meg, hogy bizony csak homályosan sejtette, merre van Havasalföld. Simon mester segítségével végigtanulmányozta a mappákat, melyek ügyetlen kézzel voltak rajzolva, s ahol a térképrajzoló elakadt, inkább odafestett valami szent jelet vagy mitológiai alakot, a girbegurba vonalak amúgy is azt sejtették, hogy a mappán több a képzelet szüleménye, mint a valóságos arány és fekvés.
Béla herceg megöletésének másnapján a királyné követeket küldött a cseh királyhoz, hogy megpróbálják kimagyarázni az esetet, bár mindenki sejtette, Ottokár jó ürügyet talál majd sógora meggyilkolásában a háborúskodás felélesztésére. Gergely pápa is igyekezett közbenjárni a kiskorú magyar király védelmében, de Ottokár nem hajlott a jó szóra, mert abban reménykedett, hogy a német-római császárság koronája az ő fejére száll, ha a választófejedelmeknek megmutatja, minden sérelmet azonnal és erős kézzel torol meg.
Amikor a követek ily módon üres kézzel érkeztek vissza, s csakhamar Ottokár készülődésének hírei is megjöttek a sokat szenvedett északnyugati gyepűvidékről, Erzsébet királyné tanácsot hívott össze.
A tizenhárom éves Lászlónak valósággal elfelejtettek szólni, hogy tanácskozás lesz, már elmondta estéli imáját s nyugovóra tért, mikor Simon mester berontott hozzá, szabadkozva, neki is csak a nádor érkezése után szóltak.
A hirtelen nőtt, nyakigláb kamasz, kinek pelyhedző álla-ajka még nem ismert beretvakést, morcosan vette fel kopottas királyi öltözékét a hálóümög fölé. Bizony, a Joakim úr által készíttetett öltözék már inkább mulatságos volt, mint tiszteletet parancsoló, a ruhaujj könyékig húzódott, a palást aranyhímzése elrongyolódott, a brokát megfakult és pecsétes lett.
László szégyenkezve bújt bele királyi gúnyájába, s vacogó foggal ment végig a fűtetlen folyosókon a tanácskozóteremig, melyben már folyt a szó, s az urak alig méltatták pillantásra a megérkező kis királyt, nemhogy felálltak volna.
Mégis, hogy Simon mester felkísérte az emelvényre a kis királyt, s mélyen meghajolva intette az üresen álló királyi trónusba, az urak nyilván elszégyellték magukat, s nagy széktologatással felálltak. A királyné ingerülten pillantott oda, kézmozdulattal jelezte, mindenki ismét elfoglalhatja helyét, s folytatta a beszédet.
– Közös akaratunkból most megpecsételtetik a frigy, melyet már levelezés útján megterveztünk Károly úrral, Szicília királyával, hogy leányát, Izabellát feleségül adja a mi kedves fiunknak, Magyarország királyának. Mint tudják az urak, így szövetségre lépünk a hatalmas Anjou-házzal, mely ellenségeinknek eddig is ellensége volt, s bár Károly hadaira aligha számíthatunk háborúskodásban, azért befolyása igen nagy Őszentségénél s általában...
Az urak boroskupájukat az asztalhoz verdesve éljeneztek, László pedig ijedten, álmosan pislogott: csak nehezen fogta fel, hogy őneki most már felesége lesz, kit soha nem látott, hírét sem hallotta, csak a nevét tudja: Izabella...
– A leendő királyné nemsokára megérkezik Székesfehérvárra, ahová mi magunk is vonulunk holnap kíséretünkkel, hogy a királyi nászt kellő fénnyel megünnepelhessük. A szertartást új, kedvelt főpapunk, Kán nembeli Miklós esztergomi érsek fogja vezetni, kinek megerősítését bármely nap várjuk Őszentségétől magas méltóságában.
A Kán nembeliek, a Csák nemzetség tagjai hosszan vivátoztak, a Héder nembeliek Henrik úr példáját követve fagyos némaságba burkolóztak.
László zavartan sütötte le szemét: már sok mindent tudott a nőkről, vágyott rájuk s vonzódott hozzájuk, de maga is átérezte a helyzet nevetséges voltát: nemsokára feleségül kell vennie egy idegen leányt, akinek még arcmását sem látta, s akitől talán még hosszú évekig udvaroncok sorfala választja majd el.
A tanácsban résztvevő papok is fagyosan viselkedtek, mert ők már tudták, amit a királyné nem volt hajlandó tudomásul venni: az önjelölt érsek, Miklós erdélyi prépost aligha nyeri el a pápai megerősítést, s így voltaképp a magyar egyház igen nehéz, törvényesnek nehezen nevezhető helyzetbe került.
László magán érezte a főurak gúnyos tekintetét, elvörösödött, s hosszú, nőies pillái alól gyűlölködve kémlelte a megvető, ellenséges arcokat. Ha ő egyszer igazán király lesz! Ha nemcsak játékkardot foghat a kézbe! Ha a jogart nemcsak akkor foghatja meg, ha kezébe nyomják! Megfizet még ezekért a gúnyos pillantásokért! Ebben a pillanatban anyja iránt is heves gyűlölet fogta el, aki érzéketlen maradt saját fia megaláztatása iránt, aki még annak szükségét sem érezte, hogy fertályórával előbb beavassa fiát a titokba, kinek a kezét s kétes hozományát szánta őneki.
Váratlanul s alig magyarázhatóan Édua jelent meg előtte, feslő nőiességében, egyszerre ígéretesen és szemrehányóan. „Az én fajtám. Mi lesz ővele, ha énnekem ehhez az idegenhez kapcsolják a sorsomat?”
Hogy a Kán és Csák nemzetségbeliek még mi mindent végeztek akkor a tanácsülésen a saját hatalmuk növelése érdekében, csak homályosan jutott el agyáig. Azt azonban elégedetten látta, hogy Joakim úr sem boldog: savanyú ábrázatáról bárki leolvashatta, a királyné megfeledkezni látszik nemrégi szövetségükről.
A tanácskozás végén László, egyedül maradván a kongó kőfolyosón anyjával és Simon mesterrel, kifakadt.
– Anyám, tán megtehetted volna, hogy nem ágyból kirángattatván mondod ezt az újságot! Szántszándékkal kicsinyítesz engem, avagy nem ügyelsz arra, hogy az urak, kik pöknek rám, legalább miattad fejet hajtsanak?
E szavakat kimondván maga a király is megriadt, Simon mester csillapítólag karjára tett keze is megremegett. A királyné arcán látszott a tépelődés, milyen hangon válaszoljon fiának, keze ökölbe szorult, majd szétnyílt, mintha pofon súlyát mérlegelné, aztán mintha meggondolta volna magát, a felemelt kéz László arcán csak végigsimított.
– Tán igazad van, fiam. Megkövetlek érte. De tudd meg, érted munkálkodom akkor is, ha ezt nem érzed eléggé. Azt hittem, tudomásod van a tervezett frigyről Izabella hercegnővel. Még boldogult atyád rendezte így el. Két-három esztendeje volt, a nápolyi király lánya azóta a jegyesed, ha te nem is tudtál róla. Korodbéli leány, többet én sem tudok róla. Fél esztendeje magyar apácák nevelik, már szól a mi nyelvünkön, úgy mondják. Külleme csinosnak mondatik, de hát ez nem fontos. A királyok nem jókedvből házasodnak. Mostan menj vissza aludni, s ne orrolj rám.
Még egyszer felemelte kezét, hogy megsimogassa fiát, de László már hátrébb lépett, s gyors bókolással elfordult.
A királyné intett Simon mesternek, ne hagyja egyedül a királyt.
Simon mester szelíden átölelte a fiút. László izmai megfeszültek, hogy elhárítsák az ölelést, aztán megadóan elernyedtek.
A királyné ajkát harapdálva, komoran nézett utánuk. Aztán Fehérvárra fordult gondolata, s a tengersok elintéznivalóra, erre az immár állandósult zűrzavarra, amely egyre áttekinthetetlenebb. Vajon mit örököl a fia mindebből? Örökül hagyhat-e néki egyáltalán valamit, a mohó és izgága urakon kívül, kik darabokra tépnék egymást s az országot is?
Vagy talán nem is kívánja annyira, hogy túl hamar bármit is átadjon az örökségből?
Kun Erzsébet élvezte a hatalmat, még a látszatát is oly nagyon. Bár ő is csak úgy lépkedett, mint az udvari táncban, szigorúan megszabott lépések szerint, azért mégis ő vezette a táncot, s ha megszólalt, asszony létére, mindenki elhallgatott. S még az is az élvezetnek egy torz fajtája, ha oly nagyon gyűlölik az embert, ám félnek is tőle, s lesunynak előtte, mint botos ember előtt az eb. Szíve másik csücskével azt kívánta, hogy László mihamarabb tanítsa móresre az urakat, csapjon közibük gyémántos jogarával, kerítse vissza az elorzott-kicsalt királyi jószágokat.
A rideg hálófülkében Simon mester felsegítette Lászlóra a meleg éjjeli köntöst, mely a fűtés hiányában létfontosságú volt. Megköszörülte torkát, habozott, jóéjt kívánjon-e, vagy visszatérjen-e egy szóra a gyötrelmes történtekhez. Az utóbbi mellett döntött, mert látta a király arcán, hogy az is kívánja a beszédet.
– Ne aggódj, uram, úgy mondják, Izabella csinos küllemű, eszélyes.
László felfortyant.
– Mit bánom én! Megkérdezésem nélkül összeboronálnak akárkivel...!
– A királyoknál így szokás – mosolygott halványan Simon mester. – Ha j ól tudom, a te felséges atyád sem a maga választásából házasodott, s lám, azért itt vagy te, uram.
– Bár ne lennék! – tört elő Lászlóból a dacos kisgyermek.
– Majd minden jóra fordul – mondta Simon mester nem sok meggyőződéssel a hangjában, mert átfutott agyán a gondolat, milyen szánnivaló is ez az ország, ha legfőbb urát ilyen nehéz megvigasztalni. Aztán tényszerűbb dolgokra próbálta terelni a szót.
– Ipad, Károly király nekünk fontos szövetségesünk. Lajos francia király fia, nevezetes keresztesvitéz, még pogány fogságot is járt. Bizánc ellen kötött atyáddal szövetséget.
– Tudom, mondtad már, hiszen a nővérem, Mária az ő fiához ment feleségül. De Máriát sem láttam soha...
– Nem ez a fontos. Hanem az, hogy két nagy dinasztia fűződik mostan tiáltalatok egybe, Európa közepén és a déli végén, a pápa pedig közébütt...
László értetlenül pislogott.
Simon mester türelmetlenül rázta fejét.
– No hát, a pápa is ember, még ha Isten pásztora is! Egyik oldalról a francia király, másik oldalról a király testvére, az Anjou-dinasztia, aztán meg a magyarok – kénytelen egy kicsit felétek hajlítani az isteni törvényt!
– Ha isteni, akkor nem hajlik semerre – mondta László, kicsit megmérgesedve az oktatáson.
Simon mester keserűen vigyorgott, s betakargatta a kamasz királyt.
– Majd kitanulod ezt mind, felség. Csűrik-csavarják az isteni törvényt éppúgy, mint az emberit. Ami tegnap még igaz volt, ma már nem igaz, holnap meg egyenesen fővesztés jár a kimondásáért, s megfordítva. Próbálna édes asszonyanyád vagy te magad nagy első királyunk, István törvényei szerint kormányozni! Hamar kiviláglana, a fél országnak le kéne csapni a fejét, a másik felének meg a karját, főbenjáró vétkekért vagy éppen tolvajlásért. De hiszen meglátod magad is, ha kinyílik jobban a szemed. Mindenki magáért.
– A király is?
– Az is. A tatárveszedelem volt az utolsó, ami összehozta még az ország nagyjait. Azóta csak lefelé megyünk. S egyik háborúból a másikba, de egyiknek sincs sok értelme. Mostan majd hallom, Máté bán rácsap Ausztriára, Morvaországra, hogy megelőzze a csehek készülődését. De tudod, uram, mi lesz belőle? Csak felbosszantjuk őket, s immár jogosan csapnak ők miránk. Tegyen itt igazságot, aki tud. Az áruló Egyed mester meg Gergely titkon izent, hajlandók volnának új gazdájukat, Ottokárt is elárulni, ha visszavennénk őket. Még Pozsony várát is feladnák. És ládd, visszavesszük őket, még meg is jutalmazzuk a gazokat, mert így kell, mert nagyon kell nekünk vissza Pozsony. Ilyen idők járnak, felség. Az árulás fizet a legjobban, néha kétszer is.
– Te akkor miért nem követed a példájukat, Simon mester?
Kézai Simon megrántotta vállát.
– Nem tudom. Talán én gyáva vagyok hozzá. Talán nem ígértek eleget. Vagy talán javíthatatlanul hűséges vagyok.
László elmosolyodott, s belebámult a mécs imbolygó lángjába. Jó volt tudni, hogy ilyen hűséges emberek is akadnak mellette.

 

 

8. fejezet

Télvíz idején történt a visszaköltözés Székesfehérvárra, s nem akadt, aki ne örült volna a királyi nép között az útnak: a Nyúl-sziget nedves kőcellái után megváltásnak ígérkezett a királyné szállása. Akkor már az udvarnép is tudta, hogy királyi menyegzőnek néznek elébe, s Édua is hallgathatta a súgást-búgást a szépséges Anjou Izabelláról, aki hamarosan Magyarország királynéja lesz, s akit a veszprémvölgyi apácák készítettek fel a magyar nyelvben és szokásokban való jártasságra.
Édua zavart lélekkel hallgatta a pletykákat, s elkeseredett szívvel üzent atyjának, Csört úrnak, vitetné már haza ebből a díszes fogságból. De a kun hírvivő csak elodázó válasszal tért vissza; mondván, a kunok felett most nehéz fellegek járnak, nemsokára döntés születik, szakítanak-e a vérükből való Erzsébettel és az ifjú királlyal, kik nem képesek megóvni a kun törzsek szabadságát Magyarföldön, s immár elkerülhetetlennek látszik a háborúság, vagy ami még rosszabb: a kivonulás magyar földről akárhová, ahol a kun fegyverekre szükség lehet. Édua most sajnálta megint igazán, hogy csak nőnek született, aki várakozni kénytelen, s a férfiak döntésének van kiszolgáltatva, hiszen az udvarban élvén többet tudott bárkinél a kunok sorsáról, és fájlalta, atyja nem hallgat az ő üzenetére. Ha tanácsolhatott volna valamit atyjának, azt mondta volna, álljanak a kunok valamely báró zászlaja alá, mert oly gyenge a királyság, hogy akármelyik főúr megdönthette volna hatalmukat a kun fegyverek segítségével. De – maga sem értette, miért – késlekedett ezzel az üzenettel, melyről úgysem vettek volna tudomást a törzsi tanácsban, inkább önmagát kínozva hallgatta a fecsegést a közelgő nászról.
A királyi menyegző gyorsan és dísztelenül ment végbe, az országnagyok akarata szerint, akik sajnálták az időt és a költségeket valami világraszóló nászra ilyen háborús időkben, s Kun Erzsébet is a minél gyorsabb kézfogó híve volt, mert érezte, fia számára így lesz a legelfogadhatóbb ez a sokkal inkább politikai, mint érzelmi megoldás. László Izabellát a templomi szertartás előtt egy órával láthatta először, s a két kamaszodó gyermek hidegen és bizalmatlanul méregette egymást a hivatalos bemutatás alkalmával. Izabella valóban szép volt, tizennégy éves korára érett nő, kifinomult, jólnevelt úrhölgy, aki lélekben felkészült barbár férjének minden szeszélyére, s vértanúhoz illő márványmosollyal nyújtotta oda arcát a kötelező, hitvesi csókra.
Itáliai módra, rövidre vágott, vörösesbarna hajával inkább fiús volt külseje, s kezének érintése is nyirkosan hideg volt. „Mint a béka” – rázkódott össze László, s egyáltalán nem bánkódott, hogy a házasság konszummálásától ifjú korukra való tekintettel kölcsönösen elálltak, s Izabellát a nászi szoba helyett visszavitték a kolostorba. Később aztán, úgy kéthavonként, váltottak egy-egy udvarias levelet, s kisebb ajándékokat is váltottak, ahogyan a ceremóniamesterek előírták, de László számára Izabella csupán egy idegen név maradt, nyűg, amelyet magára kellett vennie anyja és az ország akaratából. Őt változatlanul Édua vonzotta, vér a véréből, kiteljesedő nőiségében, duzzadó ajkával, asszonyiságra áhítozó keblével, mely a durva szövésű kun ruha redőin is átütött tavaszodó hatalmával.
Édua megkönnyebbülten hallotta, hogy az újdonsült királyasszony érintetlenül távozott Fehérvárról. Maga sem tudta, miben reménykedik, de a boldogságtól alig fért a bőrébe az elkövetkező napokban, s amire annyira várt, a hazahívó üzenetre, most meglepetésszerűen érkezett a hír: Csört úr hazavárja, s a királyné nem tartóztatja, mehet, amikor kedve tartja. Még különösebb volt, hogy a királyné magához hívatta, s óvatosan fogalmazva ugyan, de mielőbbi távozását sürgette, nem feledve el, hogy megismételje, ő és fia a kunok véréből való, s bármi is történjék, ők szívükben a kunok oldalán állnak. Kun Erzsébet Édua lelkére kötötte, ezt így mondja el Csört úr előtt is.
Édua összecsomagolta csekély ingóságát, s másnap csakugyan megjelent egy idegen kun hadnagy, Tilki nevezetű, három kun vitézzel és egy vezetéktóval, melyre felültette Éduát, ki utoljára gyermeklány korában ült lovon atyja ölében. Édua néhány torokhangú szót váltott Tilkivel, kinek vágott szeme, beretvált arca semmilyen érzelmet nem árult el, csak mosolygott, bármit kérdezett is Édua, s olyan iramot diktált, hogy a leányt a fáradtság és a félelem egészen az ájulásig kergette. A rókaképű hadnagy később észrevette Édua rosszullétét, s rövid pihenőt engedett, de aztán újból erős iramot diktált, hogy nemcsak a lány combja és ülepe törődött meg, hanem a lovakat is tajték verte ki. Ekkor kezdte Édua megérteni, hogy ők voltaképp menekülnek, érthetetlen módon, de nagyon is valóságosan. Hogy ki elől és miért, az csak akkor derült ki, amikor tábort vertek a Duna túlpartján, a kunok síkföldjén.
A kunok még itt is erős strázsát tartottak, kis tüzeket raktak, földdel körülpúpozva, hogy a fénye ne látsszon messze, s egyikük sem hunyta le szemét egész éhjel. Édua is csak keveset és rosszul aludt, bármennyire is vágyakozott a szabad élet után, elszokott már a szabad természet apró neszeitől, s bizony gyönge dereka is keveslette a földre terített nyeregtakarót.
A kun vitézek tőle távolabb üldögéltek, maguk közt mormoltak, s kínálták Éduát szárított hússal és lótejjel, de a leány csak az illendőség kedvéért evett és ivott. Azt is látta, hogy felváltva eltünedeznek a bokrok mögött, előbb azt hitte, szükségüket végzik ott, csak később ébredt rá: a vitézek a pogány hit szerint imádkoznak a Táltosistenhez, s ahhoz az imádsághoz megfelel minden fehér kő, mit a pusztán feltalálnak, s mire vethetnek egy falat ételt, önthetnek egy korty italt. Éduát megkeresztelték, s a király udvarában ráragadt sok minden a Krisztust követők tanaiból, de csak éppen annyi, hogy ne higgyen igazán sem a pogány Hadistenben, sem pedig annak ellentétében, a szelíd és alázatos rabszolga-Istenben, aki hagyta magát felfeszíteni, s akinek rejtelmes viszonyát atyjához meg a Szentléleknek nevezett harmadik istenséghez maguk a keresztények sem nagyon értették.
Mindkét hit iránt érzett valami megnevezhetetlen vonzódást és megvetést, s igen kívánta, hogy valamelyik Isten erősen kinyilvánítaná magát és hatalmát az ő életében, hogy teljes szívvel csatlakozhassék tisztelőik seregéhez. Ezt a kétlelkűséget minden bizonnyal Csört úrtól, atyjától örökölte, aki ugyancsak áldozott mindkét istennek, s elejtett szavaiból úgy látszott, mindkét oldalon biztosítani akarja a maga számára a földöntúli hatalmak pártfogását. Édua hallott róla, hogy nemzedékekkel korábban a magyarok is ilyen kétlelkűek voltak, s nehéz törvényekkel kényszerítették őket a pogányság teljes elhagyására, bár énekeikben, babonáikban bizony sokat megőriztek a régi, pusztai hitből.
Pirkadatkor a kun vitézek mind talpra ugrottak s előhozták a lovakat, villámgyorsan nyergeltek, s aggodalmasan kémlelték a távoli porfelhőt, mely több ló és lovas útirányát jelezte. Tilki arca most sem árult el semmit, de apró szeme csak akkor hagyta abba a türelmetlen repdesést, amikor a kun lovasok csúcsos bőrsüvege már kivehető volt a messzeségből.
A kéttucatnyi kun csapat élén Édua bátyja, Miklós lovagolt, s amint leszökkent a lóról, a szokástól eltérően mindenki szeme láttára megölelte húgát.
Tilki s a többi vitéz meghajolt, szemét a földre szegezte.
– Mi történt, Miklós? Miért ez a nagy sietség?
– Örülök, hogy épségben vagy, húgom – mondta Miklós. – Nem vettek üldözőbe?
– Nem. Kik vettek volna? A királyné elengedett, igen nyájas volt, bár nem értettem, miért volt olyan aggodalmas...
– Háború van, Édua.
– Tudom, a csehekkel, a németekkel...
– Nem. Mostan a kunok a magyarokkal háborúznak. És ezért féltem, hogy túszként ott tartanak, tán meg is ölnek.
– De hát miért?
– Sok oka van annak. A papok ellen, ősi hitünk miatt, aztán jogaink elvesztése, földjeink fogyatkozása miatt.
– S atyánk?
– Próbálja visszatartani törzsét. A magyarok erősebbek, értelmetlen a háborúskodás. De a fiatalabbak azt hiszik, elég néhány ügyes kard, s máris a miénk Fehérvár, Esztergom, Buda...
– S éppen most, amikor a mi vérünk került a trónra? László mivelünk tart, tudom.
– Honnan tudhatod azt te, húgom? De ha úgy lenne is... a bárók nem kunok, s az ő kezükben van a hatalom. Mi nem a királlyal csatázunk. Ővele még nincsen szólásunk, tehát bajunk sem.
– Nem a királlyal csatáztok, mégis az ő serege elől menekültök.
– Nem értesz te ehhez, Édua – mondta Miklós szigorúan, bár arcán nagyon is az látszott: ő sem érti az egészet. – Nemcsak atyánk dönt, hiszen te is tudod – tette még hozzá, hogy enyhítse a kemény hangot. – Ott van Árboc és Törtel, meg Kemence... Az ő nemzetségeik mind a háború mellett vannak. És ha kell, szövetkeznek a magyarok ellenségeivel... a csehekkel, németekkel. Vagy ha kell, távoli rokonainkkal, a tatárokkal is, kik igen hajlanának az alkura.
– Hiszen előlük menekültünk ebbe az országba! – mondta Édua. – Tatárokat hoznátok a magyarok nyakára? Elment az eszetek?
– Nem a miénk, Édua. Mi nem akarunk háborút. De a szabad életet, azt igen. Mi harcosoknak születtünk, nem földtúró szolgáknak, s igen unjuk már a papok kenetes oktatásait. Törtelék becsaptak a hajszentlőrinci prépostságra is. Papokat öltek meg, gazdag zsákmányt hoztak.
Tilki s a többi vitéz már eddigre felemelte fejét, szeme sóváran megvillant a zsákmány hallatán. Édua szótlanul szedelőzködött. Már nem volt mit mondania. Csak rosszul esett neki, hogy a kunok nemcsak Lászlót, de Krisztust is elutasították maguktól.

 

 

9. fejezet

László csak azt tudta, hogy az ország mindenütt háborúban áll. A kunok egy része fellázadt, senki sem tudta pontosan, ki ellen és miért, más részük Csák úr seregében, a hazai dolgokról mit sem tudva, dúlta Stíriát, Karinthiát és Morvaországot, s egyre-másra érkeztek a zsákmánnyal megrakott társzekerek s a hadifoglyok hosszú menetei Fehérvárra. A királytól elvárták, hogy a hadban kitüntetettek számára donációkat adjon, bár azt senki sem tudta megmondani, mitévők legyenek ennyi rengeteg rabbal, amikor a rabszolgaságot immár erős törvény tiltotta s az egyház sem engedte, etetni azonban kellett őket, s elszállásolni valamiképp a hadjárat bizonytalan befejezéséig.
László csak napok múltán tudta meg, hogy Édua menekülésszerűen távozott az udvarból, s annyira szívére vette a leány távollétét, hogy napokig ki sem mozdult a palotából, még Simon mesterrel sem állt szóba, aki előtt pedig többnyire megnyílt a lelke. Megtagadta kézjegyének és pecsétjének kiszolgáltatását is, de az országos ügyek azért nem szenvedtek csorbát: az anyakirályné kézjegye és pecsétje is elegendő volt, hogy szentesítsen bármit, amit a bárók jónak láttak. Ezt Simon mester egy álló nap magyarázta Lászlónak, aki sehogyan sem akarta beadni derekát.
– Nagyuram, hidd el, nem dacolhatsz mostan a bárókkal. Övék a hatalom. Ha nem kapják meg tetőled, hát megkapják asszonyanyádtól a jóváhagyást. És ami nagy baj: megszokják, hogy mindenben őhozzá kell fordulni.
László dühödten rándította meg vállát. – Mit tesz az? Őt is csak bolondítják...
Simon mester pennájával megvakarta füle tövét. – Nem úgy van az, felség. Ha tíz dologra bólintasz, a tizenegyedikre nemet inthetsz, s az urak megszokják, hogy ezt is lehet. De ha mindent asszonyanyádra hagysz, a bárók elpártolnak tőled, és sosem leszel igazi király.
– Hát nem is vagyok. Máté úr magára vonja az osztrákok és csehek haragját, kérdezésem nélkül. A kunok ellen a bárók sereget indítanak, kérdezésem nélkül. Az áruló Egyed mester kezünkre adja Pozsonyt, és mi bánságot adunk neki. Soroljam?
– Nem szükséges, felség. Én is állítom, nagy a zűrzavar. De ha truccolsz, mint most is, nem teszel jót. Amíg nincs saját sereged, egyezkedned kell. Anyáddal is. Esztendeje még nem értetted, miben vagyon a hatalom, most már tudhatod. Mindenki többet akar belőle, s mind a királytól várja a bólintást.
– De ne csak a bólintást várják! – tört ki Lászlóból a harag. – Mint a marakodó ebek!
– De csak a koncért – mosolygott Simon mester. – A kunok mind ellenem lázadtak? – tudakolta a király.
– Nem mind. Vannak odakint, az osztrákok ellen is jócskán, meg Csört úr törzse is nyugton maradt eddig. Szerencsés dolog volt, hogy Éduát visszaengedni parancsoltad.
– Én tudom, mit jelent túsznak lenni – mormogta László. – Nyergeltess, odamegyünk. Mielőtt még nagyobb baj történne. Ki vezeti a sereget a kunok ellen?
– Joakim tárnokmester.
László összeráncolta szemöldökét.
– Neki is szívesen megfizetnék egyszer.
– Jó katona, és sok híve van, felség. Most még szükséged van rá.
– Magam is tudom.
Könnyű volt a királyi sereg nyomára bukkanniuk: a tavaszi esőzéstől megmaradtak a vonulás nyomai, s már az első napon szembetalálkoztak a győzelmesen visszafelé vonuló sereggel. A király megkönnyebbülten látta, hogy nem hajtanak foglyokat, s a vitézek lovain nincsenek zsákmánnyal töltött átalvetők. A sereg középtáján rábukkantak a hadvezető Joakim úrra, aki mellett Csört úr lovagolt, s mögötte vagy ezer kun vitéz haladt némán.
A két nagyúr üdvözölte a királyt, s Joakim úr elégedetten újságolta: a lázadók nagyobb küzdelem nélkül megadták magukat, ám Csört úr kezességet vállalt értük, hogy megőrizze a régi kun szabadságokat és a testvéri érzület meg ne károsodjék kunok és magyarok között. Árboc, Törtet és Kemence megbánta hevességét, s ígéretet tett, hogy aláveti magát a békeszerző Csört úrnak. László arca felderült, kifejezte elégedettségét, s magában is el kellett ismernie, Joakim úr ügyesen intézte el a viszályt, igaz, a papok nem fognak örvendezni, hogy az egyházak dúlása büntetés nélkül maradt.
László néhány szót váltott Csört úrral külön is, és szerét ejtette, hogy említést tegyen Éduáról, ki anyja leghívebb udvarhölgye volt, s kifejezte reményét, hogy mielőbb viszontláthatják őt is az udvarban, melyet a nyugati határszélen folyó háborúskodások miatt most talán visszahelyeznek a jobban védhető Budára. Csört úrnak kun szokás szerint mozdulatlan arcán csak a meglepetés árnyéka suhant át, hogy a kis király nemcsak lánya felől tudakozódik, de még a nevét is tudja, de tisztelettudóan felelte, hogy nincsen akadálya Édua visszatérésének egy későbbi időben, mert a leány már igencsak hozzászokott a magyari élethez, és látszik, nehezen találja helyét a kerek sátrak és a pusztai homok világában. Közben persze elméjében megforgatta László szavait, s egyszerre aggódott és örült. Aggódott, mert Lászlónak immár megvolt a törvényes párja, igaz, afféle királyi házasság, konszummáció nélkül, ha igaz; másfelől örvendezett, mert némiképp pogánymód gondolkodva, a királyi szerető lehetséges állapotát nem tartotta megalázónak, inkább a második feleség gyakran nem is csekély szükségszerűségének. De ismét László kamasz arcára pillantva elhessegette ezt a gondolatot: kinek állszőre még csak pihédzik, aligha jártatja eszét idegen leányokon.
Csört úr ebbeli az egyben tévedett: László testében már működtek a természet rendje szerint való rejtelmes nedvek, amelyek a gyermekből észrevétlen férfit növelnek, s bár nőt még nem érintett, képzeletében már száz nőt is megtapasztalt, keserédes éjszakai álmaiban pedig undok, pőre némberek sokasága nyújtogatta felé karját.
Csört úr serege addig kísérte a királyi sereget, míg a kun gyepűig nem értek, ott aztán visszafordultak, a szokásos éljenzés nélkül, csak rövid, lófarkas lándzsájukat rázták meg. Joakim úr összehúzott szemmel bámult utánuk, aztán nagyot fújt, megtörölgette arcát keszkenőjével.
– Nem könnyű ezekkel a barbárokkal – mormogta, s nem vette észre László arcán a felvillanó ellenérzést. – Legszívesebben felégettem volna egész táborukat. De sajnos, mostan nem lehet. Aki behívta őket, az nem gondolkodott.
– Az én nagyapám volt az, aki nem gondolkodott. De a tatárok ellen még az ördöggel is cimborálni kellett volna.
Joakim most már észrevette, hogy a király arcán veres foltok ütköznek ki az elfojtott haragtól. Enyhültebben mondta:
– Az már igaz. Eleink sem voltak tán különbek. De azért a király ellen lázadókat szívesen látnám egyszer fára aggatva. A külhoni ellenséggel szemben kell lecsapolni a vérüket. Ne a parasztjainkat s a papokat abajgassák.
Erre rábiccentett László, s megsarkantyúzva lovát, odébb ugratott.
A király kísérete elvált Joakim úr seregétől, s hamarosan tábort vert. A sebtében felvert királyi sátorhoz egy kun lovast vezettek, akit Csört úr indított László nyomába. A királyi testőrök szorosan körülvették, szemmel tartották, valamely őrült merénylettől tartva. László félreintette az őröket, s a vitézhez lépett, ki nyeregből szökkenve meghajolt, majd egy bőrzsákot helyezett a király lába elé.
– Felség, az én uram, Csört küldi ezt általam ajándokul, hogy mink, kunok eránt való jóságodat megtartsad, s izeni, viseld egészséggel, valaha köztünk jársz.
Ezzel a kun vitéz már nyeregbe is pattant.
A király kioldoztatta a zsák száj át, s a zsákból teljes kun férfiöltözet került elő: bőrszíjakból ügyesen font hegyes saru, lobogós nadrág szőrövvel, testhez simuló vászonümög, melynek ujja könyékig ér, s a csúcsos-karimás kun süveg. S külön tokban görbe, rövid kun kard, közönséges, de markolata agancsból szépen faragott.
László a sátrában fel is próbálta az ajándékot, kedvtelve nézegette képmását az útravaló réztányér homályos tükrében.
S arra gondolt, vajon Éduának tetszene-é ez az öltözet.
Ekkor érkeztek az utána küldött királyi hírvivők, egyenest Győr alól. Nagyokat pillogtak, mikor a király kun viseletben lépett elébük, de sármocskukban, törődöttségükben rögtön a legfontosabbat jelentették meg.
Győrt megvette az osztrák sereg, a várkapitányt, Jób pécsi püspököt s sok más főrangú urat vasban vitték magukkal, most Vasban és Veszprémben dúlnak, felégették Körmend városát is.
Kiviláglott, a hírvivők Joakim úrral már találkoztak, ő küldte őket tovább, gyors üzenettel, hogy seregével indul azonnal a nyugati határvidék megsegítésére, s erőst kéri a királyt, ne késlekedjék Budára menni Fehérvár helyett, mert könnyen lehet, az osztrákok odáig is becsapnak.
Simon mester a király keze ügyébe helyezte a kis vászonzacskó ezüstöket, a hírvivők jutalmazására, s László a pénzt kiosztván, ingerülten elbocsátotta a hírnököket. Nem is annyira az újabb rossz hír dühítette fel, hanem hogy így ki kell maradnia minden cselekvésből. S ráadásul Joakim úrnak ismét igaza s jó mentsége vagyon: ilyenkor nem lehet késlekedni, ki tudja, nincs-e már az osztrák Fehérvár alatt. Anyjára gondolt, de bárhogyan igyekezett felindítani a szerető aggodalom érzését, nem sikerült.
– Magam megyek sereg élén – mondta László. – Győrt nem hagyhatom.
Kézai Simon a fejét csóválta.
– Nem lesz az jó, felség! Királynak biztonságban kell lennie. Elgondolni is szörnyű, mi lenne, ha tégedet is fogságba ejtenének. Ámbár... talán igazad van. Nem árt, ha az urak s még inkább a nép látja, hogy királyuk is ott van a veszélyben.
– Eleget vártam – mondta László. – Küldj futárokat a nyugati ispánokhoz, hozzák seregüket Győr alá. – Vasban Gergely, Sopronban Iván, Zalában Dédalus az ispán – mondta eltűnődve Simon mester. – Ha ugyan Gergely mester hajlandó fegyverrel is megszolgálni, hogy bocsánatot nyert árulásáért. S ha Iván ispán megkapja Henrik úr beleegyezését.
László kardjára csapott.
– Nem érdekel a németújváriak véleménye! Bármiként fonja hálóját Henrik úr, van erőnk még, hogy írmagját is kiirtsuk a Héderbelieknek!
Simon mester fanyarul mosolygott.
– Sokan gondolkodnak így, felség, mint te. Ám megfontolandó, hogy nekünk az ország érdekét kell néznünk, s nem szabad engednünk indulatoknak. Olyan ez, miként a vízáradás. Ha akadnak erős vízerek, akkor azokhoz pártol minden vízcsepp a gyűjtőterületükön, és senki sem kárhoztathatja sem a vízcseppeket, sem pediglen az ereket, melyek egyre hatalmasabbak lesznek, szinte akaratuk ellenére. László lehajtotta fejét.
– Megértettem a példázatot, mester. Magunk is igyekezzünk erős vízerekké lenni, melyekbe bátran gyülekezhetnek a kisebb cseppek. Hordoztassuk körbe a királyi kardot, akarom tudni, áll-e még valaki a király zászlója alá!
– Külső ellenség ellen, bizonyosan – mondta Simon mester. – De a nagyobb próba majd ezután jön: ki áll a királyi lobogó alá, ha a belső pártütés ellen húzunk kardot? De ezen még csak halkan töprenkedjünk, felséges kis uram!
László kelletlen mozdulatot tett a bizalmaskodó megszólításra, de türtőztette száját. Kézai Simon mester azonban megérezte, a fiatal királlyal már nem lehet gyermekként szólni. Sietve búcsút vett, s álmatlanul szőtte tovább a beszélgetést, melyet valahol elrontott, legjobb igyekezete ellenére.
Simon mester arról ábrándozott, hogy ifjú tanítványa egykor a nagy Attila példáján okulva meghódíthatja a világot, vagy legalább olyan erős birodalmat állíttat vele, mely évszázadokra hírt és dicsőséget szerez még annak is, aki... a tanítómestere lehetett. Ám Kézai Simon most már jól tudta, ezekből az ábrándokból semmi sem lesz. Ez a dacos fiú sodródni fog az árral, királya lesz ennek a fékezhetetlen, ostoba, maga vesztére törő népnek, miként lehet, s miként alattvalói engedik. „Az Árpádok vére folyik ereiben. Ősei között van a szent életű István, a hős László, s még nagyapja, Béla is elég erős volt ahhoz, hogy új erőt gyűjtsön a tatárok ellen. Igaz. De kire támaszkodhat ez a László? Ki bízik benne? Talán már én magam sem. Mintha mindenki megbolondult volna, ellene szegül annak az egynek, akire Isten kegyelme a kormányzást bízta volna...”

 

 

10. fejezet

Édua megkönnyebbült, amikor atyja visszatért a rövid háborúból, és a kun asszonyoknak nem kellett hosszas siratóéneküket elénekelniük a hazahozott holtak felett. A Csört-szálláson úgy teltek a napok, mint mindig, mint ezer éve a nagy, keleti pusztán, mindennek megvolt a rendje, és senki sem várt jobbat a holnaptól, mint amilyen tegnap volt. Éduát kezdetben megnyugtatta ez az egyhangúság, melyben a nomád életet élő népek önbizalma és biztonsága rejlett, a kun asszonyok és leányok megbotránkozására gyakran kilovagolt egyedül a pusztába, íjával férfimód gyakorlatozott, és nemegyszer olyan vadászzsákmánnyal tért meg, amely férfiaknak is becsületére vált volna. Még farkast is ejtett, nagy toportyánférget, mely egy juhnyáj körül ólálkodott, s a juhok szaga nyilván annyira lázba hozta, hogy szinte ügyet sem vetett a felé lovagló asszonyfélére.
Édua megpróbálta feledni az udvart és Lászlót, akit félig-meddig anyaként is szeretett, a gyermeklányok anyáskodó érzésével, akik nem babázhatnak, mert környezetük már korán eltiltja őket a gyermeteg szórakozásoktól. Nehezen találta helyét az egykor oly tágasnak tetsző atyai sátor nők részére kijelölt szárnyában, ahol minduntalan beleverte fejét a támaszfákra aggatott edényekbe és bőrökbe. Egyre elviselhetetlenebbnek tetszett számára a vékony nemezfalakon állandóan áthatoló zaj, a szüntelen locsogás, mely a nők egyetlen vigasza volt ebben a férfiak számára teremtett világban. Édua anyja derék asszony volt, kivette részét a munkából és megpróbált kedves lenni távolból visszakerült leányával, de a másik kilenc gyermek éppen elegendő gondot adott Csört úr asszonyainak, s az egy más közötti szüntelen torzsalkodás nem kevésbé. Édua megpróbálkozott azzal is, hogy visszaédesgeti magát testvérei szeretetébe, de azok idegen szemmel pillantottak rá, és elhallgattak, ha váratlanul közibük lépett.
Ami azonban mégis a legjobban gyötörte, az a mindent átható szag volt, a pusztai kumánoknak oly kedves és megszokott szag, amit azonban Édua már óhatatlanul bűzként érzékelt. A mosdatlan testek kipárolgása, a savanyított lótej szaga, a mindenütt felbukkanó, sáros kutyáké, s a jurták elé kiöntött szennyvízé – mindez sok volt Édua orrának, pedig a magyar udvari nép sem adott túl sokat a tisztaságra, de legalább nem éltek oly igen egymás hegyén-hátán.
Édua anyja hamar észrevette a nagy változást, mely leányában esett, de egyszerű eszével csak arra gondolhatott, bizonyára a kun ételek miatt rosszkedvű. Sorra készíttette hát a leány egykori kedvenc ételeit, s csodálkozott, hogy Édua kedve nem vidámul, s hogy továbbra is a férfiakhoz illő, magányos vadászatba menekíti önmagát. Azt is észre kellett vennie, hogy a leány nem szívesen szólal meg ősei nyelvén, s esténként a jurta falára odavetült az imádkozó Édua árnya. A lélekben még mindig pogány kunok között Édua egyetlen vigasztalását most Jézusban találta meg, s hozzá fordult hosszas imáiban minden este. Jézus úr, ki lélekgyógyászként ezerkettőszázvalahány év alatt bizonyára sok mindent tapasztalt, nyilván megértéssel fogadta Édua imáit, s még azt is elnézte talán néki, hogy néha az ő szentséges alakját összevegyítette Lászlóéval.
Édua igazán csak Miklós bátyjához érezte közel magát, ám az a kun vitézek életét élte, a külső szálláson is aludt a lovak mellett, hiszen a törzs területét állandóan portyázni kellett, s ló nélkül mit sem ér a kun harcos, nem úgy, mint a külországi zsoldosok egy része, kik nehéz vértezetben vánszorognak tűző napon is a lovasok keltette porfelhőben, s fű nem serken ki többé léptük nyomán. A kun vidéket azonban legfeljebb pusztai magyarok próbálták megsarcolni nagy néha, vagy egy-egy hevesebb vérű új püspök próbálta erővel behajtani a dézsmát, semmibe véve a kunok kiváltságait.
Édua a fiatal harcosok elejtett szavaiból is érezte a nyugtalanságot, mely Árboc, Törtel és Kemence nemzetségéből átcsapott a békeszerető Csört úr szállásterületére is. A kun férfiak háborúra, zsákmányra áhítoztak, erejük, vitézségük kipróbálására, s egyáltalán nem tetszett nekik, hogy Csört úr a földek megművelésére akarta szorítani őket, szabad férfiakat, akiknek legfeljebb a vadászat-halászat és a lótartás tartozott eddig kötelmeik közé. Csört úr, de Édua még nála is világosabban látta, hogy háború csak a magyarok oldalán képzelhető el, a forrófejű kun legények azonban úgy hitték, akár puszta kézzel is szétszednének egy-egy kevély kővárat, bármennyire is megrakják renyhe zsoldosokkal. Az is elterjedt a kunság között, hogy az ő vérükből való László király, ha felcseperedik egészen, az élükre áll, ledobja a keresztény hitet és Magyarországból Kunország lészen, mely egyesül a bolgár- s tatárföldi kumánokkal. Édua, aki látta a királyi hatalom fogyatkozását s a magyar urak szoros védőőrizetét, csak riadtan mosolygott eme jövendöléseken, bár maga is igen kívánta volna, hogy valahogy így legyen. Homályosan úgy vélte, így kaphatná vissza igazán Lászlót Izabellától.
Édua már elszánta magát arra, hogy élete végéig a kunok között fogja leélni eseménytelen életét, amikor atyja, Csört úr elé vezették, s atyja kifelé intette a szolgákat.
– Ülj le, Édua – mondta Csört, s maga mellé mutatott, a hatalmas medvebőrre.
Édua engedelmesen leült, maga alá húzva lábát, s lesütötte szemét, amint illik. Nem volt a kunoknál szokásban, hogy atya leányával egyedül maradjon, s még kevésbé, hogy hellyel kínálják a leányt.
Csört úr hosszan hallgatott, aztán kinyújtotta száraz, faághoz hasonló barna kezét, s megérintette a leány karját. Édua megremegett: ez volt az első alkalom, hogy atyja megérintette, legalábbis az első érintés, amire emlékezett.
– Figyeltelek itt nálunk, Édua. Mintha nem éreznéd jól magadat. Nos... – elhallgatott, mintegy a leány válaszára várva, de Édua nem felelt. – Nos, ha vissza kívánnál térni a magyarokhoz, én nem tartóztatlak. Ha mégy, hát önként mégy, nem túszként, hanem szabad akaratodból. Nagy leány vagy, érett. Asszonynak való. Ha van itt kun legény, aki kedvedre volna való...
– Nincsen, atyám – mondta Édua halkan. – Talán a kolostori élethez volna kedved? – Éltem apácák között, de... nem, atyám.
Csört úr elégedetten bólintott.
– Akkor jó. Visszamehetsz az udvarba. Egyébiránt a kis király, László érdeklődött felőled. Úgy vélem, ez nagy megtiszteltetés, hasznodra s hasznunkra válhat. Csak aztán... vigyázz.
Csört úr zavartan krákogott.
– Ügyelni fogok, atyám – mondta Édua. Vad öröm szorította össze keblét. László is ott akarja tudni őt!
– A király szívét, hajlandóságát a kunok felé indíthatod, hát ezért – mondta ki végül nehezen a szót Csört úr. – Mink már csak így szeretünk élni, ahogyan őseink.
– Megértettem, atyám.
Csört úr még egyszer megérintette Éduát, s intett: elmehet.
Édua meghajolt, s kilépett á törzsfői sátorból. Szabad volt, a maga ura. Kun leány még soha hasonló megbízást nem kapott. „A király szívét, hajlandóságát a kunok felé indíthatod...”
Csört úr szolgálókat, erős kíséretet rendelt a leány mellé, gazdag ajándékokat küldött a kun király asztalára. Másnap Édua már indulhatott Budára.
A kunok, de még anyja, testvérei sem igen értették, miért s miképpen.
Mire azonban Édua Budára ért, László király seregével együtt a csehek ellen indult. Kun Erzsébet másodnap fogadta Éduát, nyájas szeretettel keblére ölelte, s a király távollétében átvette az ajándékokat. Másnapra Édua már a legfőbb udvarhölgyek között találta magát, szabad bejárással mindenhová, ahol a királynő megfordul. S az egész udvar izgatottan várta a híreket az első hadjáratról, melyet az ifjú király személyesen vezet.

 

 

11. fejezet

Jó volt Lászlónak látnia az egybegyűlt magyar és kun hadakat: már vagy harmincezren voltak, s még egyre gyülekeztek a határszélen, a Morva folyó alatt. Leszámítva a hosszú ostromot, melyet kiállt Joakim úr várában, most látott igazi hadi készületet először, és szívét dobbantotta, szemét gyönyörködtette ez a nagy sereg, melynek – legalábbis név szerint – ő volt a vezetője. Később azonban jól észrevette, mennyire elkülönülnek egymástól az egyes főemberek hadai, s még azoktól is a kunoké: a vitézek csak saját uraiktól fogadtak el parancsot, s állandó volt a torzsalkodás a táborhelyeket elválasztó keskeny gyepűkön s az őrszemek között.
Henrik bán a kis királyt remek paripával s reá szabott, könnyű vérttel ajándékozta meg, s rávette, hogy a királyi sátrat az ő vezéri sátra mellett verjék fel. Joakim úr, aki Győr visszafoglalásáért valóságos hősnek tartotta magát, ugyancsak megorrolt ezért, s kisebb seregével hamarosan el is vonult, mondván, hogy Henrik bán vezérsége alatt ilyen kockázatos vállalkozásba nem hajlandó kezdeni.
Kőszegi Henrik úr kétszeresen is buzgólkodott ebben a hadban: jóvá akarta tenni korábbi árulásait, s igencsak tartott a cseh király bosszújától, ki mostan őt s a Héder nemzetséget tartotta legfőbb elárulójának. Ezért is küldött ki fürkészeket, kik a csehek nyelvét is jól értették, a Morván túlra, hogy tájékozódjék Ottokár hadairól. A fürkészek közül kettő sosem tért vissza, ezeket vagy elfogták, vagy maguktól átálltak az ellenséghez, a többi kém azonban egybehangzóan azt jelentette, hogy Laa vára alatt gyülekeznek a csehek, és számuk egyelőre meg sem közelíti a magyarokét, bár folyvást várhatók újabb seregek. Henrik úr a meglepetésszerű támadás mellett szólalt fel a sebtében összehívott haditanácsban, és a hadi tudományokban igen kevéssé jártas Lászlónak csak a döntés szentesítése maradt.
Az augusztusi idő kedvezett az éjszakai átkelésnek; a Morva különben is felére apadt, és a fürkészek olyan gázlót találtak, hogy a lovaknak sehol sem kellett úszniuk. László az utóvéddel haladt, mert ha csatába nem is mehetett, azért közelről szerette volna látni az összecsapást, amelyet napkeltére terveztek.
A magyar elővéd a vaksötétben oly közel merészkedett a cseh táborhoz, hogy már előfehérlettek a főemberek csúcsos sátrai, s mire a teljes had felfejlődött, a felkelő nap sugarai bearanyozták a távolabb fekvő várat, Laa erősségét, amely alatt már László nagyapja, Béla király is csatázott a csehekkel. A csehek néhány perccel a támadás megindítása előtt felneszeltek, kétségbeesett kürtszó harsogott fel – harmincezer harcos aligha kerülheti el, hogy fel ne fedezzék, bármennyire is igyekszik csendben haladni, a lovak nyerítése, prüszkölése, a felreppentett madarak mind árulkodnak a nagy sereg közeledtéről. László egy halomról, magyar és kun testőrzők oltalmában nézte végig a csatát, figyelte a piros-fehér sávos magyar zászlók gyors vonulását, amint megpróbálták a cseheket elvágni a vártól, s látta, a legvadabb küzdelem Ottokár foglyul ejtéséért folyik, s a távolból is elható nagy üdvrivalgásból többen is arra következtettek a testőrzők közül, kik maguk is remegtek a harci láztól, hogy maga Ottokár esett el. Csak jóval később világlott ki, hogy a cseh királynak sikerült megmentenie irháját, s csupán veje, Ulrik esett el, Henrik bán nagy bosszúságára, hiszen egy királyi vő fogságban sokkal értékesebb zsákmány lett volna, mint holtan. A csatának végül is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, s az ostromra felkészületlen magyarok bosszúsan lődözték fel nyilaikat a magas kőfalakra, a csehek és osztrákok csúfondáros kiáltozása közben. A zsákmányéhes kunok nem tudtak belenyugodni a csekély haszonba, amellyel a tábor feldúlása járt, s pusztítani kezdték a vár környékét, leginkább új asszonyok reményében. A magyarok közül is sokan csatlakoztak hozzájuk a parancs ellenére, s két napba is tellett, míg Henrik úr vissza tudta vonni veszedelmesen szétszóródott csapatait. Az ütközet hírére újabb cseh erősítések érkeztek, s a most már utóvédben kémlelő fürkészek hatalmas seregről számoltak be, mely legalább kétszerese a magyar hadnak. A fürkészek közül a legvitézebb Simonfia György mester volt, ki egymaga három cseh nyelvet is hozott rabszíjra fűzve. György mesternek Henrik bán adománylevelet íratott alá a királlyal, s talán most először történt meg, hogy László pecsétjét olyan oklevélre ütötték, mellyel teljes szívéből egyetértett. Hanem aztán túl sok jutalmaznivaló nem akadt: magyar és kun harci kedv ugyancsak lelohadt a csúfos hátrálásra késztető túlerő láttán. Most már azt is feledték az urak, hogy a meghódított földeken a csehek még a csecsszopóknak sem kegyelmeznek – legalábbis az a hír járta, hogy Nyitrában kőoszlophoz csapdosva gyilkolták le a magyar csecsemőket. Most már ki-ki a saját bőrére gondolt, a kunok meg eddigi zsákmányukat még egymástól is el-elkapdosták, s a visszavonuló sereg gyülevész hadként, szétterülve, lomhán haladt a Vág vonala irányában, szégyenszemre magára hagyva a szinte évenként urat cserélő Pozsonyt, sőt Nagyszombatot is. Henrik úr tajtékzott, s a leggyávábban futók közül néhányat fekete dühében saját kezűleg csonkított vagy korbácsolt meg, de a csehek túlerőben voltak már, és lendületüket nem merte megállítani. Elesett Óvár, Győr és Sopron is, Henrik úr pedig kénytelen volt Joakimtól segítséget kérni, ki új haddal meg is jelent jó hónap múltán, s megvívta Nagyszombatot a csehektől. A késedelem oka nemcsak az volt, hogy a tárnokmester kicsit hagyta, hadd csiklandozzák a gőgös Henrik urat a csehek és osztrákok, hanem az is, hogy nehéz ostromgépeket csináltatott és hozatott, melléjük talján és horvát mesterekkel, akik akár fél mázsás köveket is fel tudtak repíteni a hatöles várfalakon túlra. A kun hadak kissé megszégyenülve látták, hogy amit ők táncoló lovukkal, gyors nyílvesszőikkel nem tudtak soha elérni, azt néhány nagy kődarab megteszi helyettük: nagyot döndülve megnyíltak a gerendakapuk, s a várnagy hajadonfőtt, gyalogszerrel jött kegyelmet kérni.
Ide-oda hullámzott a két sereg a Morván innen, egyik seregnek sem volt már kedve és ereje a döntő ütközet kicsikarására. A magyarok kémei hírt hoztak arról is, hogy Ottokár néhány elfoglalt várat erősen romboltat, nyilván védhetetlennek ítélvén meg őket, köztük Dévénnyel, Pordánnyal, Feketevárossal. Joakim mester először nem is akarta hinni e híreket, hiszen a csehek ereje nagyobbnak mutatkozott mindeddig. Csak október havában, a szeptember végi frankfurti német birodalmi választógyűlésről érkezett követi tudósítások után vált világossá, miért nem erőltette a cseh király a további harcot. A választófejedelmek nem Ottokárt választották meg, hanem Habsburg Rudolfot, s Ottokár jól tudta, a német földből lehasított hódításaiért most nagy küzdelmet kell majd vívnia, nem vállalhatta tehát a magyarokkal folytatott háború veszedelmét is.
László még Nagyszombat várában időzött, amikor mindezt megjelentették, s a határszéleken harcoló urak seregei valósággal szárnyra kaptak a nyargalvást szertehordott újságtól; Henrik úr Sopron alatt szalasztotta meg a cseheket, fia, Iván pedig Peresztegnél vitézkedett. Ottokár még megpróbálta Detrekő várát elfoglalni, ám a vár felmentésére siető magyar hadak itt is diadalmaskodtak, s a csehek nyolc főemberét is fogságba ejtették. Detrekő alatt László is végre megpróbálhatta erejét: kardját feltartva csatába vitte a királyi testőrséget, a bárók minden tilalma ellenére, s mikor a kun segédcsapatok észrevették, hogy a vérükből való király is csatába bocsátkozott, minden óvatosságot félretéve vállalták magukra a leghalálosabb veszedelmeket is.
Az ostromló cseh sereg alig egy óra leforgása alatt ostromlottá vált, a várfalakról gyilkosan pontos nyílvesszők százai szálltak feléjük, s a gyűrűből alig menekedett meg valaki, több országló cseh urat is fogságba ejtettek a magyarok, akik diadallal egyesültek a várvédőkkel, s napokig tartó ünneplésben éltették a királyt, ki maga is férfivá érett.
László, míg Detrekő várában az okleveleket írogatta alá s bélyegezte pecsétjével, csak arra a korabéli cseh katonára tudott gondolni, akit a testőrei mintegy elébe tereltek, akárha vadászaton, s akinek irtózó arcán csak a félelem és csodálkozás volt, amikor a kamaszkirály oldalába döfte lándzsáját. László sok cseh és magyar elesettet látott, de ez az egy, míg lováról lehanyatlott, mintha bocsánatért esengett volna: még halálában sem volt az arcán semmi gyűlölet, csak csodálkozás.
Lászlónak a csata után hősi híre kelt, az elbocsátott kun vitézek hazavitték a tábortüzek mellé a legendát, megsokszorozva s megszépítve a párviadalt, melyben a kunok Lászlója tucatnyi cseh vitézt vágott le, s a cseh királyt csak gyors lova mentette meg a pusztulástól.
Éduához már ez a tódított hír jutott el, szívét melengette a hős gyermekkirályról szóló beszéd, s hogy nem hitte egészen, annak oka volt bátyja, Miklós is, aki józanabbul adta elő ugyanazt a történetet, bár nem kisebb lelkesedéssel.
Budára visszaérkezve is László csak ezen az öldöklésen töprengett. Hol hősnek érezte magát, hol pedig gyilkosnak. Hirtelen ötlettel magához hívatta a királyi palota papját, s bejelentette, gyónni kíván. Pál prépost kicsiny, borzas férfiú volt, már inkább a negyven felé, s nem nagyon kellett beretválnia a tonzúráját, amúgy is gyér volt a haja. Mélységesen megdöbbent a királyi kívánságon, hiszen eleddig papoknak nemigen volt Lászlóhoz bejárásuk, Erzsébet asszony, ha nyíltan nem is tiltotta, azért nem is nézte jó szemmel, ha körülötte s fia körül papok sürgölődtek.
László botladozva, esetlenül mondta a gyónás latin bevezető igéit, s egy furcsa, apró tény szinte torkára forrasztotta a szót. Pál pap erősen izzadt, savanyú szaga volt, s úgy mosolygott az ifjú királyra, mintha már eleve minden bűnét megbocsájtották volna. Pál atya érezte, hogy most a magyar egyház sorsa fordul meg talán őrajta, ha a kis királyt visszavezetheti az anyaszentegyházhoz, ha felébreszti benne Krisztus úr szerelmét. A prépost hamarosan megértette, hogy az ifjút a csatában megölt ellenfél emléke gyötri, homályos fejtegetésbe kezdett a harcoló egyházról, a pogányokról, s arról, hogy mindaz, aki a Madonna oltalmába helyezett Magyarországra támad, valójában Isten ellen von kardot. Ez a magyarázat egyáltalán nem elégítette ki Lászlót, aki annyira ingerült lett, hogy további bűneinek sorolását megtagadta, nem kért feloldozást, s kurtán elbocsátotta a rémült atyát, aki később alaposan felfújva az esetet, széltében-hosszában terjesztette a hírt a kis király hallatlan megátalkodottságáról.
László, mihelyt a papot elküldte, megbánta, amit tett, de nem volt ereje változtatni rajta. A papon keresztül egyszerre kívánta és gyűlölte Istent, mérhetetlen magányában megpróbált anyjára gondolni, de a rideg asszony képe taszította; majd elidőzött Éduánál, kinek hollétéről nem volt tudomása. Talán már hozzáadták egy kun főemberhez, ki tudja, hányadik feleség gyanánt, de az is lehet, hogy apáca lett, s most szűk cellájában Krisztus urat imádja, azt a férfit, akinek minden nő jegyese lehet, mégsem lesz tőle boldog igazán. Boldog... A szót ismerte, értette értelmét, de maga alig tapasztalta. Mitől is lehetne boldog az emberfia? Üt sokan irigylik, mert király, de volnának csak az ő helyében, percek alatt rádöbbennének: kevesebb szabadsága van őneki a legnyomorúbb árvánál, de még a kunok által megvetett kutyák is boldogabbak, mert senki sem törődik velük, élnek a maguk jószántából s a maguk felelősségére.

 

 

12. fejezet

Édua ismét az anyakirályné udvarában élte életét, s most már, érettebb fővel, tapasztaltabban, kevésbé vágyakozott a kunok földjére, s titokban maga is úgy látta, a magyarok neheztelése némiképp jogos a kunok iránt. Befogadottak, vendégek nem viselkedhetnek így, ahogyan a kumán vitézek, kik a királyné testőrségében is többségben voltak, s besötétedés után nem volt tanácsos magányos asszonyszemélynek szállásuk közelébe tévedni. Egyszer Éduát is megszorongatták, de szerencsére saját nyelvükön ripakodott rájuk, és miután megnevezte atyját, Csört vezért, nagy hirtelen elengedték. Künge, a kis kun szolgáló azonban nem menekedett ilyen könnyen, sok sírása s nem sokkal később gyarapodó hasa minden titkát kiadta. Támadóit nem ismerte fel, vagy nem akarta megnevezni; szégyenével visszaküldték hát szállására, s Édua hiába eszközölt ki részére nagyobb javadalmat a királynétól, a megesett leányt kun vitéz sosem veszi jurtájába, hiába, hogy nem saját paráznaságából esett a baj.
Amikor Édua minderről tudomást szerzett, maga is főbb udvarhölgy lévén, Küngéért küldetett, szolgálatába fogadta, s megengedte neki, hogy a fiúcskát is magával hozza. Künge is Csört törzséből való volt, kamrája közel volt Éduáéhoz, és a rangbéli különbség ellenére elválaszthatatlan barátnők lettek. A kisfiút Künge Alpernak nevezte, s bár még beszélni nem tudott, okos kis tekintete, viselkedése gyöngédséget ébresztett Éduában is, akinek már régen megvolt az első vérzése, s álmában gyakran mozdult karja ölelésre, férfitestet kívánván.
Édua igen szerette Székesfehérvárt, hol kisleányságának első éveit töltötte, és szívesen tért vissza oda, ahol egykor Lászlót megpillantotta, de amióta Buda lett a királyi székhely, az ifjú király jelenléte is odakötötte. A kamasz-szerelem csökönyösségével hitt Lászlóban, s akár az életét is rátette volna, hogy egyszer László lesz az a férfi, akit karjaiban tart, de erről még Küngének sem árult el egyetlen szót sem. Néhányszor látták egymást, a király fejbólintással üdvözölte külön is, az udvarhölgyek nagy irigységére, de ezt Csört úr befolyásának tulajdonították, még az udvari pletyka sem tartotta érdemesnek arra ezt a főhajtást, hogy mendemondákat szőjön köré.
„Majd ha szabad lesz” – vigasztalta magát Édua. – „Akkor majd, nagykorúságában, senki sem parancsol neki.”
Künge hamar kitapasztalta úrnője érzelmeit, s anélkül, hogy Édua valaha is színt vallott volna előtte, szállította a híreket az ifjú király felől. Künge vakon hitt úrnőjében, s esze ágában sem volt pletykálni a cselédséggel arról, ami az ő titkuk volt, de azért szerette volna, ha egyszer Édua megnyitja előtte szívét, s beismeri, hogy érdeklik a hírek, melyeket ő oly szorgosan gyűjtöget konyhán, istállóban és kertészetben.
Győzelmekről érkeztek újabban a hírek Budára, mindenki abban reménykedett, végre elcsitulnak a bárók közötti harcok is, de nem így történt. Éduát s a többi udvarhölgyet álmából felverve szekerekre tették, s a fagyos-ködös Mindszent havában ez nem volt éppen gyerekjáték, különösen Küngének nem, aki a kicsiny Alpert vastag ágyruhákba burkolva hozta magával. Mindenki azt hitte, a csehek újabb betörése elől menekülnek Budáról, de az udvari népet kísérő kun vitézek egyike elárulta Éduának, hogy csak a királyné költözik, vissza Fehérvárra, ám a sietős utazás okáról nem tudott vagy nem mert szólani.
Átfagyva, rettegve értek másnap a szeretett Fehérvárra, de ott már többen tudni vélték, hogy most az ifjú király és édesanyja között van háborúval fenyegető viszály, vagyis hogy nem is ők haragusznak egymásra, hanem az urak, mert egyik párt sem kapott szabad kezet a csehek visszaverése után.
Ebből Édua nem sokat értett, mert hogyan is tudhatta volna számon tartani a nagyúri nemzetségek állandóan váltakozó szövetségeit és ellenségeskedéseit, amikor maguk a magyarok is gondolkodóba estek néha, ki is most a nádor, az országbíró vagy a tárnokmester éppen. Annyi azonban bizonyosnak tetszett, hogy a kunok bírája, az egykori nádor, Lőrinc is feltűnt a fehérvári palotában, s a királynét követte a kunok egész serege. A Héder nembeliek nyüzsögtek a palotában, míg az Aba és Csák nembeliek nyilvánvalóan Budán maradtak, az ifjú király hatalmára téve pillanatnyi szerencséjüket.
László hasonló döbbenettel vette tudomásul anyja és udvara hirtelen, megalázó távozását. Anyjával csaknem mindennap találkozott volt, és igen gyakran találkoztak a tanácsülésen, az országnagyokkal egyetemben, anélkül, hogy Erzsébet értésére adta volna, nem elégedett fia viselkedésével. László minden törvényre, oklevélre engedelmesen rátette kézjegyét s pecsétjét, amit csak anyja kívánt, így hát csak arra gondolhatott, édesanyja nem a maga jószántából ment el Budáról szinte szökve. László már régen elvesztette gyermeki bizalmát anyja iránt, oly sokszor cserbenhagyta, sokszor teljességgel értelmetlenül, vagy önző és pillanatnyi célok miatt. Most hát nem rendült meg a hírtől, fájdalmat nem érzett, csupán csalódást, mert ő is azt hitte, a nagyjából sikeres cseh háború végén elkövetkezhet a megegyezés. De igazi fájdalmat okozott számára, hogy Édua is eltűnt Budáról. Maga sem értette, miért ez a nagy keserűség olyasvalaki miatt, aki csupán kedves és illendő volt hozzá, semmi több. Mennyire megnyugodott volna, ha sejti, hogy Éduában ugyanez a félelem és keserűség munkál!
Simon mestert hívatta, kivel elhidegülésük óta bizalmas szót alig váltott.
– Mit tegyek, mester? – fogadta László egykori tanítóját oly őszinte kétségbeeséssel, hogy Simon mester keserű szíve meglágyult. Igaz, most már érezte, tudta: az ő fejedelmi tanítványából nem lesz második Attila, de hiszen hogyan is lehetne!
– Nem tudom pontosan, mi készül, felség. De Te magad is látod: asszonyanyád hirtelen távozása nem sok jót jelent. Voltaképp nékem is vele kellett volna tartanom, hiszen udvari stallumom szerint az ő papja volnék... hogy már sem nevelőd, sem jegyződ nem vagyok.
Kézai Simonból csak kibukott a keserűség, ez az akaratos ifjú túl korán hitte, övé a hatalom; s lám, most mégis az ő tanácsát kéri újra.
László szemét elfutotta a könny. Elfordult, rekedten mondta:
– Megkövetlek, mester, hálátlan és tudatlan tanítványod vagyok én. Meg tudsz nékem bocsájtani?
– No-no... – pislogott Kézai Simon is, – karjával átölelte a kis királyt, kinek daliás, ifjonti termete most alázatos-gyermekivé görbedt. – Te ne haragudj majd énrám, kisfelség, később, ha visszaemlékszel, hogy megkövettél. Nehéz dolog viselni a hatalmat, nehéz a méltóságot, de a méltóságot hatalom nélkül – hát azt bizony a legnehezebb. Míg asszonyanyád él s osztozkodik veled a hatalomban, aligha lesz másképp.
– De én nem kívánom halálát! – mondta megrendülve László. – S tán ő se az enyémet!
– Nem mondtam. De egy országnak két ura nem lehet. Most meg nem kettő van, de ötven, de száz!
Nem a te hibádból, uram, hanem az ország gyöngeségéből. Mert nemcsak bűnös, de bolond is, ki saját apja-anyja alól vonja ki a széket, márpedig ezek az eszeveszettek azt hiszik, a trónusnak mindegy, ki ül rajta!
– Te is azt hiszed? – kérdezte László, s gyermeki alázatából egyszerre gőgösen felegyenesedve a jegyző szemébe nézett.
– Akkor nem lennék itt, felség – felelte Kézai Simon csöndesen. – Én reád tettem a hitemet, bármi történjék is.
– Mit tanácsolsz mostan? – ernyedt el ismét László tartása.
Simon mester kitekintett a hályogos ablakon, mögötte csak gomolygó ködöt sodort a szél.
– Nem sejtem, mit akar asszonyanyád, de mögötte elbújnak a Héder nembeliek, annyi bizonyos. Magához édesgette a kunokat is, ez még nagyobb baj. Mögötted meg, felség, csak a Csák nemzetség áll... ha ugyan még áll. Joakim úr Budán van, járj kedvében, bármennyire nem kedveled is: most csak őrá számíthatsz.
– Gyűlésbe hívom, akik itt maradtak. Te pedig menj Fehérvárra, anyám után, s mondd meg neki, egyezzünk ki békében. S menj úgy, mintha az ő híve lennél eleitől fogva. Az ő papja vagy. És... szólj a kunokkal külön. Értesd meg velük, hogy én vagyok és én leszek a király, s az áruló kunbíró, Lőrinc helyett olyan urat ültetek a nyakukba, hogy ezerszer megbánják!
Kézai Simon elmosolyodott.
– Megértettem, felség. Remélem, sikerrel járok.
– Még valami. Van asszonyanyám udvarában egy kun leány... Csört úr lánya, Édua. Legyen rajta a szemed, és... tiszteltetem.
Simon mester bólintott, uralkodván arckifejezésén, mert érezte, egy mosoly mindent elronthat. László így is elpirult. Mintegy a maga védelmére hozzátette:
– S ha látnád, idvezlem Izabellát is. Ha másként nem, hát az apósom, Anjou Károly fegyvereseit hívom be, hogy rendet tegyenek. Nemrég íratott levelet, melyben a bárókat engedelmességre inti...
– Csak hát Szicília messze van ide, felség. De talán még szerencse is. Isten veled, kisuram.
Kézai Simon megölelte felséges tanítványát, s a nehéz ajtó bezárult mögötte. László egyedül maradt. Szórakozott mozdulattal nyúlt a boroskupa után, színig töltötte, felhajtotta. A gyűlésre hívó mondatokat fogalmazta magában. Aztán megrázta a kis harangot, mely az apródhoz szólt. A szekretáriust hívatta.

 

 

13. fejezet

A budai palota nagytermében lassan gyülekeztek az ifjú királyhoz hű urak. Pontosabban szólva: a Csák és Aba nemzetség urai szállingóztak be, akik főleg a keleti és déli országrészekben osztozkodtak a hatalmon, szemben a Héder nemzetséggel, mely Nyugat-Magyarországot uralta.
Joakim úr körül dongott mindenki, s ügyet sem vetettek az alacsony trónszékre, melyen minden ceremónia nélkül elfoglalta helyét a király. Most magyar öltözet volt rajta, erősen prémezett, skarlátszín köntös; aranycsatos övén pedig nagyapja, Béla díszkardja függött. Az urak kisebb csoportokba verődve álldogáltak, s főként az anyakirálynő szökéséről és várható fejleményeiről tanácskoztak fennhangon, nagyot csapva kardjukra a nyomaték kedvéért.
Béla király kardja markolatát apró kék és zöld kövek díszítették, László a bonyolult mintázatot csodálta, szándékosan nem vetette fel tekintetét, nehogy még jobban megalázza a közöny, mely most is, mint eddig szinte mindig, oly nyomasztóan körülvette. Most néhány későn érkezett tódult be a gyűlésterembe, utoljára a Jákó fiak, András ungi és Jákó zempléni főispán, a nagyhírű Kaplony nemzetségből. Őket László ismerte, mert Joakim úr kérésére csak nemrég adományozta nékik a zempléni Sztárát és Perecsét, két bortermő falut, melynek nevét korábban nem is hallotta.
Joakim úr intett a lándzsás őröknek, kik bezárták az ajtókat, magukat is kívül rekesztvén, az urak pedig nagy zsámolytologatással letelepedtek. Volt idő, hogy a gyűlésben senki sem ülhetett le a király engedelme nélkül, Béla nagyapa még a székeket is kihordatta, ám amióta gyermekkirály ült a trónon, éppen-hogy az apródok s más szolgák nem terpeszkedtek el jelenlétében a lehető legilletlenebb magaelengedésben. Régen fegyvert is letétettek gyűlés előtt a főemberekkel, most meg mindenik állig felfegyverkezve érkezett, még jó, hogy hadiménjüket kívül hagyták.
László csak Simon mestertől tudta, hogy ez másként is volt valamikor, és nem érzett különösebb szomorúságot emiatt. Inkább azt fájlalta, hogy Kézai Simon nincs most mellette, hanem ez az idegen szekretárius, Dienes, a Péc nemből, kit Joakim úr szerzett mellé, s kinél szófukarabb emberrel még sohasem találkozott. Ha Dienes úr megszólalt, azt latinul tette, s oly tömören, lényegre törően, hogy csupán a mindenkori kérdésre válaszolt.
Joakim úr állva maradt, jelezvén, hogy ő kíván elsőül szólni. Megköszörülte torkát, ráérősen végignézett a gyűlés tagjain, mintegy ezzel is mutatva, nincs közvetlen veszedelem, ő kézben tartja a dolgokat. Röviden összefoglalta a kialakult helyzetet, óvatosan körülírva az anyakirálynő távozásának okait és lehetséges következményeit, anélkül, hogy bármi elmarasztalót ejtett volna ki a száján. Az ülve maradt urak azonban nyers közbeszólásaikkal és káromkodásukkal jelezték, nekik megvan a véleményük Erzsébetről és az egész áruló kun pereputtyáról.
A király mindinkább elsápadt, ajkát rágta, keze megfeszült a díszkard markolatán, félig felemelkedett.
Dienes úr észrevette ezt, s megelőzendő a nagyobb bajt, száraz latinsággal figyelmeztette az urakat a köteles tiszteletre. Joakim úr rábiccentett helyeslően, ám az asztal végén ülő Jákó fiak félhangosan tovább becsmérelték a kunok nemzetségét.
László most már felugrott silány trónszékéről, s az asztal végéhez csörtetett.
– Nekem, királyotoknak mondjátok! Szemembe! Azkitől csak nemrég donációt fogadtatok!
András nem állt fel helyéről, lenézően dünnyögte.
– Mit tudsz te ehhez? Azt nekünk Joakim úr rendelé!
László egész testében remegett, félig kivonta kardját. Joakim úr kissé későn megpróbált közbelépni, de már késő volt. A bölénytermetű András kirúgta maga alól a zsámolyt, hogy az előtte álló kupa bor végigfolyt veresen az asztalon, mint a frissen ontott vér, lekapta övéről buzogányát, s nyelével nagyot húzott László fejére, hátára, hátsó felére.
– Kunok fattya te, nem király! Mit alítasz magadról? – lihegte; homlokán kidagadtak az erek.
Nagy zűrzavar támadt. Többen kardot rántottak, már-már úgy tetszett, megismétlődik a Nyulak szigeti véres esemény, Béla herceg megöletésével, de Joakim úr közbevetette magát, s meglepő módon a másik Jákó fiú is testvére ellen fordult, s hátulról átölelve elhúzta a félig alélt király mellől a felségsértőt. Talán már ekkor átvillant rajta, hogy ezzel a lépéssel megmentheti a Jákó-vagyont, mely még Kálmán király idejében kezdett gyarapodni.
Lászlónak nem esett nagyobb baja, de a felindulástól és megaláztatástól rogyadoztak a lábai. Joakim úr intett Dienesnek, aki megértette a parancsot, s kitámogatta a tanácsteremből a királyt.
Az urak zavartan visszadugták hüvelyébe kardjukat, felállogatták a zsámolyokat, harákoltak, köhögtek. András lerázta magáról fivére szorítását, s némiképp félreértve a helyzetet, majdhogynem diadallal fordult a főemberek felé.
– Mindünkért tettem, urak!
Joakim az őrökhöz fordult, kik ugyan a dulakodás és kiáltozás zajára betódultak, de nem mertek parancs híján közbeavatkozni.
– Fogjátok el ezt az embert! Árulást és felségsértést követett el.
András annyira megdöbbent, hogy még ellenállni is alig volt ereje, fivére, Jákó pedig félrelépett, csüggedt arckifejezésével és testtartásával mintegy jelezve: ő nem közösködik Andrással eme tettében.
Az őrök elvették Andrástól fegyvereit, és megkötötték kezét.
– Hát hagyjátok ezt, urak? – kérdezte András felháborodottan, miközben az őrök kifelé tuszkolták, vonszolták.
A főemberek nem néztek oda, ismét elfoglalták helyüket a tanácskozóasztal mellett, még egymás tekintetét is kerülték jó darabig.
Joakim úr hosszú, kényelmetlen szünet után szólalt meg.
– Urak, ami történt, megengedhetetlen. Még ha alítjuk, hogy jogos indulatában is cselekedett volna így társunk, koronás királyunk illetése nem vihető el szárazon. Az ítélőmester feladata lészen büntetésének megállapítása. Az ilyen árulás büntetése fő- s jószágvesztés.
– De uram! – vett nagy lélegzetet Jákó.
Joakim rálegyintett.
– Tudom, s tudjuk. Szerencsétlen helyzetünk, a kiskorú uralkodó állapota, András báró hevessége... mindezt meg lehet érteni, s tanúsítjuk Jákó úr türtőztető erejét mindannyian. De gondoljátok meg, urak! Ki kezeskedhetnék, hogy mindez titokban marad? Egy ispán megveri a szentelt olajjal illetett királyt, Árpád sarját! Mit szólna ehhez Ottokár vagy Rudolf? Azt hihetnék, a barbárok így bánnak saját királyukkal is! Példát kell tennünk!
Jób pécsi püspök széttárta karját, ősi, békéltető mozdulattal.
– Mindannyian hibásak vagyunk, testvérek! Oly sok mindent kell számba vennünk, hogy megítélhessünk egy embert, ki elvakult haragjában csak a kort nézte, s nem az állapotot! Mert mi volt ez, ha nem egyszerű fenyítés, igaz, felséget sértő fenyítés, melyet azonban enyhít, hogy nem életére tört! Kíméljük meg, azt mondom, eme szerencsétlen testvérünket, sújtsuk keményen, ám nem igaztalanul!
Jákó hálásan bólogatott, s Joakim úr sem bánta, hogy a lágyító szavak elhangzottak. Közös megegyezéssel azután Andrást jószágvesztésre és számkivetésre méltónak ítélték, de jószágait azonmód testvére, Jákó kezére adták, s így maga a család nem károsodott. A király távollétében megkönnyebbültebben és szabadabban szólhattak az urak, valójában mindegyikük kissé hálás is volt a Jákó-fi Andrásnak a leckéért, melyben a kamasz királyt részesítette, s első felindulásuk csillapodtával többségük óvatosan ki is nyilvánította rokonszenvét a testvérének, ki a tanácsülésről hamarosan távozott, nem tartván illendőnek, hogy ily gyászos esetben jelenlétével emlékeztessen testvéröccse sorsára.
– Több nyugalomra s meggondoltságra van szükség, urak – mondotta Joakim úr gondterhelten. – Kik itt jelen vagyunk, a királyra tettük sorsunk. És minden hatalmunk, vagyonunk. Mi történt volna, ha András úr oktalan haragjában megöli a királyt? Meggondoltátok-é? Országos háborúság, mindannyiunk veszte lett volna, s a kun asszony diadala, ha ugyan a jó szomszédok a hír hallatán azonnal ránk nem csapnak, Ottokár, Rudolf s valamennyien.
Ákos nembeli Detre közbeszólt.
– Habsburgi Rudolf eszélyes, bölcs férfiúnak hírlik, és szövetséget kínált nekünk Ottokár ellen.
– Amit mi örömmel fogadunk – mondta szárazon Joakim úr. – De mind tudjuk, mennyit és meddig érnek a szövetségek. A közös érdekig, mely igen halandó.
Joakim úr jól tudta, hogy Detre, azaz Teodor úr Rudolf császár jó embere, a vérség okán is, aki mindent megtesz, hogy minél több magyar kardot toborozzon a császárnak, pörös ügyei elintézésére. De óvakodott attól, hogy gyanakvásának nyíltan hangot adjon: aki államügyekben hosszú éveken át verzátus tud maradni, az megtanulja, hogy egy szemöldökrándítást is kétszer meggondoljon, nemhogy egy kimondott szót.
– Nádort kell választanunk ezenhelyt – terelte másra a szót. – Lőrinc palatinus Erzsébethez pártolt, nincs mód rá, hogy ne tegyük le tisztéről, míg tehetjük. Ami nagyobb baj, kunok bírája is, a pogányok meg arra mennek, amerre nagyobb biztonságot tudnak. Igen nagy kár, hogy nem felőlünk érzik a nagyobb húzást a kantáron.
Az urak hümmögtek. Jób püspök megkockáztatta a kérdést.
– Mindez igen világos, ám akkor mondd meg, ki az közülünk, ki még nem vala nádor, vagy oly tisztség viselője, mellyel elveszíthette a pogányok bizalmát?
Joakim úr maga szeretett volna palatinus lenni, de Jób püspök kérdése tüskét vert körme alá: belátta, nem lenne üdvös, ha nádorrá kiáltatná magát olyasvalaki, akit a kunok nem kedvelnek, és szavára nem sokat adnak. Szakállát csavargatva felállt, ide-oda lépett, habozva pislogott egyik arcról a másikra, s mindegyikről azt olvasta le: ő akar palatinus lenni. Apró verítékcsöppek kezdtek érni a tarkóján, s megkönnyebbülten fogadta a vidám közberikkantást: „Legyen Dienes úr!”
A Péc nembeliek közül volt valaki, s a nemzetség többi tagja a sebtében született ideát harsány vivátozással hagyta jóvá, elnyomva a másféle dörmögéseket. Joakim úr arcán mosoly futott végig. Hiszen ez neki is eszébe juthatott volna. A száraz emberke nem sok vizet zavart, államügyek intézésében járatos, attól azonban nem kell tartani, hogy a bárók s különösen az ő fejére nő...
Az urak is így gondolkodhattak, mert senkinek sem volt ellenvetése Dienes úrral szemben. Mire a tanácskozásra visszatért, már meg is választották.
Arcán egyetlen rándulás sem mutatta meglepetését, amikor Joakim úr némiképp színlelt alázattal köszöntötte személyében az új nádort. Dienes úr csak ritkán nyitotta szóra a száját, most is szinte kelletlenül mondott rövid köszönetet szokás szerint latinul, aztán a háttérbe vonult, szekretáriusi székét nem cserélve fel díszesebbre.
Kimondatlanul is ott lebegett a levegőben a legfőbb kérdés: mihez kezdjenek most, indítsanak-e hadat a királyné ellen, vagy mi módon puhatolják ki, mire készül.
Az őrök egy futárt eresztettek be fontos izenettel. Fehérvárról érkezett a sürgős hír, hogy a királynéval van László öccse, András is, és megérkezett oda Miklós érsek Esztergomból.
– Ezek meg akarják tán koronázni András herceget! – találgatta Jób püspök, s Lampért egri püspök egyházi emberhez nem illő harciassággal azonnali hadba vonulást ajánlott. Igaz, Lampért csak nemrégen fegyverrel foglalt el egy apátságot, beszedette a dézsmát az apátsági birtokon, s amikor az apát a pápai kiváltságlevelet néki felmutatta, azt egyszerűen kitépte kezéből, s a szemébe nevetett.
Az érsek Fehérvárra érkezése mindenkit töprengésre késztetett, a hadhoz igazából senkinek sem volt kedve, különben is, a Héder nembeliekkel háborúságba bocsátkozni kockázatos volt, s ki tudja, hogyan alakulnak a dolgok akár néhány hét vagy hónap múlva. Mindenkit megdöbbentett az eddig hallgatag Dienes úr halk, de határozott javaslata.
– Csellel el kell fogni Erzsébet királyasszonyt, s akkor tárgyalni, ha már kezünkben van.

 

 

14. fejezet

András, Ivánka fia, a királyi testőrség hadnagya prémes köpönyegében is reszketett a hidegtől, még inkább az izgalomtól. Titkos találkozóra hívta a királynét, a levélre a kábult László gyűrűjével nyomták rá a pecsétet. A rövid levélben, melyet Dienes úr fogalmazott, az állott, hogy kíséret nélkül jöjjön Erzsébet a nyugati kapuhoz, mert a király nem kockáztathatja, hogy belépjen Székesfehérvárra, amíg ilyen zavaros a helyzet.
András tudta, ez élete legnagyobb alkalma, hogy dicsőséget szerezzen... vagy hogy kiérdemelje a csúfos halált. Mert senki sem lehetett bizonyos abban, ki kerekedik felül a másikon ebben a különös összecsapásban anya és gyermeke között. András a várakozás hosszú perceiben elátkozta magát, hogy nagyravágyása elvezette a királyi udvarba, s a cseh háborúkban úgy kitüntette magát, hogy a testőrség hadnagyává tették. Kapott néhány falut vitézségéért, de többre vágyott: báró akart lenni a bárók között, ki akarta érdemelni Joakim úr bizalmát, aki legutóbb Turócz várának kapitányává emelte. András harminckét esztendőt számlált eddigi életében, csupán három esztendeje nősült, s most felesége, Ilona és két gyermeke Turócz várában lakozott, egy olyan helyen, ahol a várkapitány még meg sem fordult...
Tizenhat emberrel érkezett, de csak hat maradt körülötte, a maradék tízet távolabb, az út mentén rejtette el. Félt az éles szemű kun íjászoktól, akik a levélrezdülésre is pontosan lőttek, s magában káromkodott, amikor hallotta rejtekhelyre húzódott emberei gyászos, visszafojthatatlan köhécselését.
„Erzsébet nem fog egyedül jönni. Ennyire botor nem lehet. Kérdés, hogy milyen kísérettel jön, és hagy-e maga mögött tartalékban nagyobb testőrséget. Ha a királyné nem hisz a gyűrűnek, akkor mi tizenheten csak a lovaink lábában bízhatunk” – gondolta András, Ivánka fia, s jól meghúzta kulacsát, melyben pálinka volt, a legjobb orvosság hideg és félelem ellen.
Várakozás közben Dienes úr gyors emelkedésén töprengett: lám, az egyszerű kancellistából pillanatok alatt nádor lehet, míg a kardforgató vitéz élete kockáztatásával is csak várkapitányságig viheti. De a nádorok jönnek és mennek, a donációk pedig – hacsak nagy balszerencse nem éri – megmaradnak. Nemzetséget alapít ő, ha szerencséje lészen, a kis hatalom szilárdabb, mint a nagy.
Távolról lovak léptét vélte hallani a jegesedő hóban.
Aztán harangszót hallott, nem egy, de több helyről, s ismét megborzongott.
Csak most döbbent rá, hogy szent nap ez a mai: karácsonyeste van. A kis Jézus megszületett.
Ilonára gondolt, s a két gyermekre, elfacsarodott a szíve, hogy nem lehet velük.
„Értetek teszem, ha rosszat is. Főbenjáró dologban vagyok, s ha jól végzem dolgom, Isten sem haragudhat énrám. Parancsra teszem.”
Így vigasztalta magát András; mint előtte s utána oly sokan az emberi történetben.
Még várakozott vagy egy fertályórát, s már éppen azon töprengett, visszarendeli a legényeket, hiszen Erzsébet minden valószínűség szerint gyanút fogott, amikor az ormótlan gerendakapu megnyikordult, fojtott parancsszavak hangzottak el, a kapu felett fáklyások jelentek meg, s feltűnt a királyné alakja, négy páncélos-pajzsos testőr oltalmában.
„Lerohanjuk őket most rögtön? Nem lesz jó: a fal tetején figyelő fáklyások pillanatok alatt nyakukra hozzák az alabárdosokat és az íjászokat. Heten könnyen elbírunk ezzel a néggyel, de jobb lesz hátrébb csalni őket, ahová nem látnak s hallanak el a kapuőrök” – gondolkodott András, miközben ropogtak a hóban a királyné s testőrei egyre bizonytalanabb léptei.
– Itt kellene várnia – hallatszott Erzsébet bosszús hangja. – Remélem, nem kell soká várakoznom ebben a hidegben... éppen karácsonyestén!
– Menjünk vissza, felség! – aggodalmaskodott egyik testőre, nagyokat rúgva egy-egy ormótlan jéggöröngybe, mely útjába esett. – Könnyen baj lehet ebből. Nem biztonságos ilyentájt a falakon kívül.
A királyné rosszkedvűen nevetett.
– Nem a te dolgod, jóember. A fiam vár, nem mer a városba lépni Magyarország királya! Micsoda világ!
Már elég közel értek András úr leshelyéhez, hogy elszánja magát.
Kilépett, nem túl nagy örömmel, mert tartott tőle, a testőrök lándzsát vágnak belé, mielőtt megszólalhatna.
– Erre, erre, felség! László úr képében vagyok!
A testőrök valóban felemelték lándzsájukat, de Erzsébet gyors mozdulattal leintette őket. Közelebb jött.
– Ki vagy? Mért nincs itt László?
– Ivánka fia, András, szolgálatjára, felség. László úr távolabb várja a felséges asszonyt. Jöjj, felség! – hajolt meg András, még így is szemmel tartva a döfésre kész lándzsákat, s a fák mögött otrombán, nagy zajt csapva mocorogni kezdtek a lesre állított katonák. András csak azon csodálkozott, hogy Erzsébet és testőrei gyanútlanul követik, mintha mit sem hallanának, mintha még a szél is azt nem süvítené: „Vigyázz! Vigyázz!”
Amikor hallótávolságon kívül értek a ropogó hóban, András megtorpant, visszanézett.
Erzsébet is megállt, körülkémlelt, s hogy senkit sem látott, éles hangon kiáltozni kezdett.
– Testőrzők, figyelmezzetek!
De ekkor már a tizenhat ember elnyomta a négyet, anélkül, hogy bárkinek is komolyabb baja esett volna. András odalépett Erzsébethez, aki úgy hátrált, mintha kígyót látna, s András széttárta kezét, hogy a királyné lássa, nincsen gyilok egyikben sem.
– Áruló! Mi történt a fiammal? Talán meg akartok ölni?
– Ne félj tőlem, felség! Már láttál engem... Mondottam, András vagyok, Ivánka fia. A báró urak tárgyalni kívánnak veled... s félnek, országos háborúság tör ki. Kérlek, ne tedd nehézzé a dolgomat!
Erzsébet körülnézett, mérlegelte, kiáltson-e segítségért. De ha eddig nem siettek az őrszemek a segítségére a várfal mögül, ki tudja...
– A fiam... László?
– Budán vagyon, nagyasszonyom. Jöjj hát velünk, egy darabon lóra kell ülnöd, aztán szekérbe ülhetsz...
– Budára megyünk?
– Nem. Egyelőre nem. Az én váramba... Turócz várába.
– Olyan messze? Hiszen az fent van... Zólyom felett...
– Ott biztonságban leszel. Ígérem, nem görbül hajad szála sem, felség.
Erzsébet testőreit megkötözve, szájuk betömve ott hagyták a hóban. A lábuk szabadon maradt, ha magukhoz térnek, betántoroghatnak a kapuig, nem kell, hogy megfagyjanak.
András nyeregbe segítette a királynét, ki még mindig szép asszony volt. Kecsesen, oldalt ült nyeregbe.
Egy villanásnyi ideig, míg megugratta a lovát, úgy tetszett, vissza akar menekülni a kapuhoz, de András elkapta a királyné lovának szárát.
– Vigyázz, felség. Ijedős ez a ló – mondta csendesen.
Pilinkélni kezdett a hó, majd egészen nagy csomókban kezdett zuhogni. Elfedte a lovak nyomát.
A pitymallatkor bebotorkáló, kábult, megkötözött kezű testőrök riasztására hiába rajzottak szerteszét a kunok.
Erzsébet útközben többször is kérdőre vonta Andrást, miért nem Budára tartanak, ha már a fia így kényszeríti a megegyezésre, hátra-hátrapillantott, hátha feltűnnek végre a kun vitézek, és kiszabadítják. Haragudott erősen fiára, bár sejtette, nem az ő akaratából, hanem a Csák nemzetség fortélyából került fogságba. De akkor a gyűrűs pecsét... talán megölték Lászlót ezek a fenevadak? Aggodalmasan kezdte faggatni László felől Andrást, aki megvallotta, miként történhetett a cselvetés. Erzsébet láthatta, hogy András sem nagyon igazodik ki az urak zűrzavaros dolgaiban, és úgy döntött, inkább magához édesgeti a hadnagyot, mintsem hogy elvadítsa magától. A hosszú út során volt idő arra, hogy lassan a hadnagy bizalmába férkőzzék, s ne csupán a királyné, hanem az anya és a még mindig vonzó nő szerepében is kiválót alkosson. Mire Turócz vára alá értek a harmadik napon, Ivánka fia, András Erzsébet híve volt. Azzá tette Vásárfalu adománya, melyet a királyné esküvel ígért neki száz márka kölcsön ellenében, hogy anyakirálynéhoz méltó módon lakozhassék s öltözködjék kényszerű lakhelyén is.
Hamarosan futár érkezett Budáról, s Erzsébet hiába várta, hogy bármi módon kérdőre vonják; vagy tárgyalásra szólítsák. András tanácstalan arccal, zavartan kopogtatott be a kis vár legjobb szobájába, melyet Erzsébetnek hoztak rendbe.
– Felség, szabad vagy. Hír jött, hogy az urak megegyeztek, és immár nem szükséges fogva tartásod.
– Megegyeztek? Nélkülem? – mormolta Erzsébet, s a szabadulás öröme helyett harag öntötte el. – Ezért raboltak el éjnek évadján? Szent karácsony éjjelén? Hát barmok ezek?
– Én csupán... felség, én mélyen szánom, hogy belékeveredtem... – dadogta András, bajszát csavargatva illetlenül.
Kun Erzsébet elmosolyodott.
– Nem reád haragszom, jó uram. Azért Vásárfalut megkapod, hiszen jól bántál velem. Senki se mondja, hogy Erzsébet nem volt hálás – a rabtartóinak.

 

 

15. fejezet

Az urak megegyeztek, és Lászlóval mintha mindenki feledtetni kívánta volna az őt ért sérelmeket. Anyjával ugyan még nem találkozott, ám senki sem tiltotta meg sem ezt, sem pedig mást: mindenki mosolygott, mindenki megadta a kellő tiszteletet, és Dienes nádor mélyen hajbókolva tárta elé az aláírandó donációkat, köztük a birtokadományt Ivánka fia Andrásnak, anyja elrablójának.
László fogcsikorgatva bár, de ezt is aláírta, cserében azt kérte, küldjék vissza hozzá Simon mestert, édesanyja udvari papját. Dienes nádor meglepő gyorsasággal egyezett bele, Joakim úr pedig eltűnt birtokaira, hogy helyét átadja a bölénytermetű Csák Máté úrnak, akit mindenki Mátyus úrnak szólított háta megett. Dienes úr pedig, miután kicsikarta a donációleveleket, vidéki körutazásra indult, talán, hogy megerősítse palatinusi kinevezését, s a nemesek számára Zala megyében általános gyűlést tartott, hol megígérte a közbéke helyreállítását és a pártoskodás megszűnését.
Kézai Simon a királyné titkos üzenetével tért meg a budai udvarba.
– A királyné ezt izeni – mondta Simon mester halkan: „Ne higgyen a fiam senkinek, aki rosszat állít rólam. Én sem adok hitelt efféle fenekedésnek. Tudván tudom, hogy tudta és akarata nélkül ejtettek fogságba, nélkülünk egyezkednek a bárók és a mi pártoskodásunk mögött az ő esztelen széthúzásuk lappang. A fiam váljék erős királlyá, ez anyjának leghőbb kívánsága, s csak abban bízzék, aki erejét növeli.”
– Ezt mondotta asszonyanyám? – kérdezte László, megmelegedett szívvel. – Akkor jól vagyon. Néha azt hivém, ő is elhagyott. De örül a szívem, hogy te visszajöttél hozzám. Kérlek, maradj is itt, mint kancellistám... mesterem... barátom.
László megölelte Simon mestert, de ebben az ölelésben már nem a kamasz, hanem az erős ifjú szenvedélye volt. László most már dús szakállat és bajuszt viselt, mely évekkel öregítette egyre keményebb vonásait, és termetét megerősítette a gyakori lovaglás és bajvívás, melyet szabadon űzhetett az udvari legényekkel, kik persze vigyáztak a király testi épségére, s egymással versengtek, hogy minél gyászosabban alulmaradjanak a küzdelemben, a királyi jutalom fejében.
– Hallottál szégyenemről, nemde? Jákófi András az urak szeme láttára leütött. Még egyszer senki sem illet büntetlenül! – húzta össze sötét szemöldökét László.
Kézai Simon habozott, mit válaszoljon. Amint elfordult, megcsillantak hajában az ősz szálak.
– Nos... mi tagadás... De ez nem a te szégyened, felség. Az országé. Sosem hittem volna, ilyen mélyre süllyedhet ez az ország. Én, ki Attila királyságát kévántam vissza! Holmi Csákok és Héderek fogságában! Szégyen, uram, de nem a te szégyened. Mit is tehettél volna? Mit is tehetnél? Ahhoz idő kell... egy kis lélegzet.
– Hát én lélegzetet veszek, s várok! Szembeállítanak anyámmal, aláíratnak velem donációkat halálos ellenségeimnek, jó! De egyszer megjön a böjtje! Egyszer igazi király leszek, mint nagyapám! A tatárverő...
– A tatárok elől menekvő. Tán akkor indult a baj, felség. Ne áltasd magad. A te nagyapád nem tudta megvédeni ezt a nagy, gazdag országot, s azóta... minden határunkon gyűlik az ellenség. Akkor kezdődött el a hitetlenség a király hatalmában. Ahány hűséges katonád, annyi érved magad mellett. Szóltam asszonyanyáddal, hiszem, ő sem kévánna mást, csak megnyugvást és neked való főhatalmat. Hanem te, felség... ugyan rossz színben vagy!
László elrévedt.
– Nem tudom. Talán a hosszú tél... Talán az a szégyenteljes ütés...
Simon mester a boroskancsóra pillantott.
– Iszol, mesterem? Jer, igyunk együtt. Igencsak rákaptam; amióta király vagyok. Ne félj, nem árt meg! Elmém csak könnyedebben szárnyal, az uros is azt mondá, a víz nem egészséges, és titokzatos kórságokat okoz... Igyál velem!
– Csak csínján, felség! – mondta halkan Simon. – A te korodban ez még nem jó. Az ital homályosítja az elmét, a fiatalt azonban megrontja.
– Ne papolj, Simon, hiszen láttam, ezerszer is, te sem veted meg: királyod invitál!...
Tompán kondultak az ónpoharak. László hosszan, mohón ivott, keze fejével megtörölte száját.
– Én is férfi akarok lenni. Minél előbb. Hogy elbánhassak velük – intett kifelé. – Mindenkivel, aki most ellenem van. Meg aki anyámat ellenem kényszeríti.
Simon keveset ivott, fázósan összehúzta köpenyét. – Akkor sok dolgod lészen, felség. Ha megengeded, most aludni térek. Nehéz volt az út.
– Menj csak, Simon. Örvendezem, hogy itt vagy. Hanem... volna még kérdésem. Szóltál-e azzal a leánnyal... Éduával?
– Akartam mondani. Szóltam bizony. Meglepődött, s örült. Idvezelteti szívből felségedet, s reményli, a királyasszony ismét Budára teszi szállását, s jöhet véle.
– Ezt mondta? S még mi egyebet?
– Mást nemigen. Hanem amikor rólad szóltam, felség, oly igen veres lett az arca. Ez nagy hajlandóságot tesz, hiszen te is tudod. Mehetek immár?
László csak intett. Ágyához ment, s csak úgy, felöltözötten végigvetette magát. Erősen szédült. A borra fogta a bajt, de később vacogni kezdett, s olyan gyengeség fogta el, hogy a csengettyű zsinórját sem tudta megragadni, hogy inast hívjon a vetkőzéshez. Álmatlan álom zuhant rá, a palota csendjében oly mélységen egyedül érezte magát, hogy valósággal hálás lett, amikor egy eb az udvaron felvonított a hideg teliholdra.
Amikor késő reggel rátaláltak, már eszméletlen volt a király, s hamar híre terjedt, hogy halálán van. Nagy nyüzsgés támadt, az udvari urosok ugyan magához térítették főzeteikkel Lászlót, de bajának okát csak találgatták, mindegyik másként, s gyakran össze is vesztek a javasolt gyógymód felett, úgyhogy Simon mester, ki nem tágított a király betegágya mellől, végül is elzavarta az urosokat gyanús főzeteikkel és szerszámaikkal egyetemben, s maga próbálkozott a gyógyítással. Dienes nádor is meglátogatta a királyt, főként aláíratni kívánt volna néhány új donációt, de László még kezét sem tudta felemelni, szája is csak oly nehezen nyílt meg, hogy csak találgatni lehetett, mit mond.
A nádor kiintette magával Kézai Simont, és szokásos, száraz latinsággal közölte vele, hogy egyikük sem vállalhat felelősséget a király sorsáért, a királyné távollétében őt illeti a rendelkezés joga: át kell vitetni a Nyúl-szigetre, az apácákhoz, ottan majd nénje, Anna, ki most a férjhez ment Erzsébet után fejedelemasszony lett, felvigyáz rá, hiszen az apácák értenek a betegápoláshoz.
Simon mester megpróbált tiltakozni, hiszen kemény tél volt, s a nagybeteg szállítása kegyetlen dolognak tetszett, de a nádor hajthatatlan maradt. Simon tudta, hogy Dienes nádor parancsa mögött az a félelem is bujkál, hogy esetleg őt gyanúsítanák, megmérgeztette a királyt, ha itt, a várban érné el a vég.
Így hát megtették az előkészületeket László átszállítására.
Simon mester aggódva kémlelte az eget: legalább a havazás abbahagyhatná kicsinyég az esést, nem szólván az egymáshoz súrlódó jégtáblákról, melyek között át kell jutni a bárkával a Nyúl-szigetre. A legerősebb bárkát rendelte, tíz derék evezőssel és csáklyással, s külön hat testőrző vitte a saroglyát, rajta a király tetőtől talpig bebugyolált, medvebőrrel leterített testét. Az udvarnép a hideg ellenére ott szorongott a mellvédeken, a lőrésekben és könyöklőkön; sűrűn hányták magukra a keresztet, mert a király ugyan inkább tetszett holtnak, mint elevennek, s rebesgették, a tetemet csupán a végső tisztesség miatt szállítják a nyúl-szigeti kolostorba.
Amint azonban a friss levegő megcsapta László orrát, valahogyan felérzett, s ledobva magáról a nehéz pólyákat, félkönyékre emelkedett. Inkább riadt, mint örömteli sóhajtás hangzott a vár felől, a szemlélők azt hitték, valamiféle Lázár-feltámadásnak lettek tanúi, s amikor a király visszahanyatlott, és Simon mester visszaigazgatta a takarókat és prémeket, mindenki úgy vélte, most már valóban elbúcsúzott a szerencsétlen, ifjú király ettől az árnyékvilágtól.
Künn a vízen már csak a csáklyák koppanása, evezők csobbanása, jégtáblák koccanása hallatszott, s néha a legények csöndes mormolása, László megint ledobta magáról a pólyákat, s felemelkedett.
– Jobban vagy-é, kisuram? – kérdezte lelkendezve Simon mester.
– Hová tartunk? – kérdezte László láztól égő arccal, mégis halotti sápadtan, s szemét riadtan körülhordozta az ónosszürke tájon, arcán alig érezve a hókristályok parányi csípését.
De a választ már nem fogta fel, csak ijedten, elrévülten bámulta a szürke hullámokat, a csuklyás-prémes evezősöket, s alig hallhatóan rebegte, mielőtt visszahanyatlott, s hagyta magát ismét betakargatni:
– Édua... Hozd el nekem Éduát. Látni akarom.
Párafelhők szálltak fel a lihegő evezősök szájából, a parton már ott dideregtek az apácák, nagy, fekete varjakként repdesték körül a hordágyat. A hat testőrző óvatosan kiemelte a saroglyát, egyikük halkan káromkodott, mert kénytelen volt a jeges vízbe lépni, lihegve vitték a saroglyát egészen a kolostorig, az egyik soror mutatta előttük az utat, melyik cellába tegyék le a királyt.
Kézai Simon bort adatott a testőrzőknek, s küldetett velük a legényeknek is, elbocsátotta mindannyiukat: a kolostorban férfiember csak a fejedelemasszony engedelmével fordulhatott meg, és Anna főnökasszony csak Simon mesternek adott szállást.
Simon átengedte a király öntudatlan testét az apácáknak, s mély töprengésbe merült. Tehette volna meg nem hallottá is azt a néhány szót Éduáról; hiszen más senki nem hallhatta. De ő hallotta, s nem akart kitérni előle. Erzsébetnek, a királynénak mindenképpen izenni akart fia nagybeteg voltáról, mielőtt az urak még kifundálnak valamit, s elrekesztik az utat Kun Erzsébet elől. De miként hozza illendőn Erzsébet tudomására, hogy a király Éduát kívánja látni? Nem közönséges dolog az, hogy ilyesmit írásba adjanak!
Végül úgy oldotta meg a dolgot, hogy két levelet írt. Egy nyíltan felolvashatót, s egy titkosat. A futárnak meg lelkére kötötte, hogy melyiket hogyan s mikor adja át. A titkos levélben pedig megírta, hogyha a királyné valami ok folytán nem jöhet, avagy nem jöhet rögvest, küldje élőre Éduát illő kísérettel, hátha a király hamarabb gyógyulására lészen.
László a rejtélyes betegség legmélyebb körein belül volt, mintha egy kút fenekére süllyedt volna, úgy hallgatta távolról az apácák suttogását, akarattalanul tűrte, hogy átöltöztessék, borogassák, engedelmesen nyelt, ha itallal érintették ajkát, de szelleme mintha álomba süllyedt volna, a gyermekkor szakadozott képei vetültek szeme elé, ott játszott egy várudvaron, senki sem figyelt rá. A vár fokán az őrszemek néha lustán arrafelé fordultak, ahol a gyermekek játszottak. Fakardjukkal, játékíjukkal csak azt utánozták, amit már hetek óta odalent láttak, ha lopva kipillantottak a lőrések valamelyikén. Csatát.
Odalentről kürt harsant, a távolban mintha megvillant volna az ezüsttel-pirossal sávozott királyi zászló. És mintha egy leányarc lebegett volna a felhők felett...
László álmodott, de énjének egy parányi szikrája ébren volt, s hallotta, hogy latinul imádkoznak felette.

 

 

16. fejezet

Kun Erzsébet úgy rendezte el a dolgot, hogy ne keltsen feltűnést. Bár őszintén aggasztotta fia állapota, nem akart a túlzott sietséggel országos bolydulást kelteni, hiszen sokan máris halálára spekuláltak, s öccsét, Andrást rajzották körül, ki, még kisebb és tehetetlenebb lévén Lászlónál, számukra alkalmatos árnyékkirálynak tetszett. Kun Erzsébet helyzetét ugyan nem ingatta volna meg, ha egyik fia helyett a másik kerül a trónra, de elborzadt a gondolatra, hogy az alig áttekinthető helyzet még tovább bonyolódjék, a szinte naponta átrendeződő országos tisztséglistát immár óránként kelljen újraírni, a pillanatnyi erőviszonyok és érdekek szerint.
Édua jól érezte magát a fehérvári palotában. Künge, a kun leány már jó ideje az ő szolgálója és barátnője lett, egy szobában aludtak, és nemegyszer előfordult, ha valamelyikük félt vagy bánatos volt, hogy összebújtak, egymást átölelve aludtak el, a fiatal nők között oly gyakran kialakuló heves barátságok módjára, melyet a férfiak gyanakodva szemlélnek, mert e bizalmasság számukra taszító, hiszen – majdnem szerelem.
Édua nem titkolta el Künge előtt, hogy a királyt szereti, sőt Künge volt az, aki a mindenféle pletykát legbuzgóbban gyűjtötte és szállította neki Lászlóról, hogy úrnője kedvében járjon. Fehérvárra is eljutott a hír a király elhatalmasodó, rejtélyes betegségéről, a halálhírét költő híreszteléseket Künge tovább sem adta, mert féltette Éduát, aki egyre bágyadtabb és étvágytalanabb lett, mintha osztozni kívánna távoli, reménytelen szerelmese sorsában.
Amikor a királyné hívatta Éduát, s többek jelenlétében udvarhölgyei élére emelte, senki sem értette pontosan a dolgot. Édua ugyan jelentős kun törzsfő leánya volt, de őt rangban számos udvarhölgy megelőzte, nem szólva a korról és tapasztalatról. Értetlen, megvető és féltékeny szempárok kereszttüzében állt ott Édua, alig tudott illendő szavakkal köszönetet rebegni, amikor a királyné máris megbízta azzal, hogy azonnal utazzék előre, a Nyúl-szigetre, s készíttesse elő a királyné klastrombéli szállását.
Amikor a királynéhoz járult kézcsókra, Erzsébet megölelte, és a fülébe súgta:
– Siess, a király téged vár. Gyógyítsd meg a fiamat! Édua e szavak hallatán csaknem elvesztette eszméletét, elsápadt, hirtelen úgy érezte, az udvarban mindenki meghallotta titkát, és fel nem foghatta, miként szerzett a királyné tudomást az ő vonzalmáról, hiszen Simon mester üzenetéről nem tudhatott. De amint magához tért és lopva körülpillantott, csak a csodálkozó, irigy és kíváncsi pillantásokat kaphatta el, melyek mögött ott volt a kimondatlan ítélet: „lám, a kunok megint magasra emelkednek, a törzsfő lánya íme, megelőzte a korban és rangban előtte járó magyarokat!”
Édua eleinte félt új rangjától és szerepétől, de meglepően gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez. Igaz, Csört úr házában az asszonynépnek nem sok szava lehetett, de a parancsolást mindenki jól megtanulhatta. Édua oly erélyesen törte le a duzzogó udvarhölgyek ellenkezését, hogy néhány óra alatt tekintélyt szerzett, az ingadozókat pedig nyájasságával hamarosan magához láncolta. A palotahadnaggyal izentetett bátyjának, Miklósnak, hogy állítson mellé erős kíséretet, s nem kis kedvteléssel tapasztalta, hogy új rangjában még szeretett bátyja is parancsa alá tartozik. Az udvarhölgyek némi megbotránkozással vették tudomásul, hogy Édua csak pihenők idején ül be a függönyös-párnás hintóba, máskor inkább bátyja mellett lovagol, mégpedig – ezt nem kis irigységgel állapították meg – férfiakhoz méltó ügyességgel és biztonsággal.
Éduában megvolt a pusztai lányok hajlékony rugalmassága, vad kecsessége, s az udvarnál eltanult mozdulatok finom bája: a kíséret férfitagjai összesúgtak, s alig leplezett mohósággal bámulták ezt a gyermeklányból hirtelen nővé vált virágszálat, melynek leszakításához bizonyára nagyon nagy úrnak kellene lenni.
Künge nem értette ezt a hirtelen változást úrnője életében, de nem sokat töprengett rajta: annyira nagyra tartotta Éduát, hogy akár királynőként is könnyen elképzelhette, s annyira önzetlenül rajongott érte, hogy olyan gőgös büszkeséget érzett, mintha őt magát emelték volna az udvari hölgyek feje fölé. Úgy is járt-kelt a cselédség között, felvetett fejel, mintha ő maga volna Édua, s bár összenevettek a háta mögött, nem merték kigúnyolni, mert Küngének éles volt a nyelve, és Édua keményen tudott büntetni is. Utóbbira most, útközben is jó példát adott. Egy lovászfiú az esti pihenő alatt lerészegedett, és leteperte az egyik asszonycselédet.
A férfiak csak röhögtek, biztatták a legényt, de a feldühödött nők kimentették társukat a markából, s alaposan helybenhagyták, mielőtt Édua elé vonszolták volna. Zsögöny – így hívták a lovászt – össze-vissza volt karmolva, de ajkán bamba vigyor ült, szeme zavarosan csillogott a bevedelt bortól, és pimaszul méregette Éduát, mintegy jelezve, hogy ugyanarra másodjára is szívesen volna hajlandó, arra érdemesebb vászoncseléddel.
– 'isze mast is részeg – dünnyögte Miklós, húgát békítendő, de Édua felcsattant.
– Annál rosszabb neki! Azt hiszitek, részegen mindent lehet, aztán elég, ha kijózanodtok és megbánjátok? Ha ugyan...! Verjetek rá százat a korbáccsal, és lökjétek az árokba!
Mindenki felkapta az ítéletre a fejét, huszonöt korbácsütésbe még senki se halt bele, de már ötvenbe igen, száz meg végképp soknak tetszett.
– Belehalhat – dörmögte Miklós. – Húgám, a jánynak baja nem esett, ez a gaz olyan részeg volt, kárt sem igen tudott volna tenni abban!
– Megmondtam, tegyétek! – mondta Édua, és ott maradt, míg ki nem mérték a száz korbácsot Zsögönynek, bár huszonöt után már elkapkodta a szemét, és szívesen parancsolta volna: „elég!”, ha nem érzi magán a kíséret gúnyos tekintetét.
Zsögöny vagy hatvanig jajgatott, aztán elájult. Az ítéletvégrehajtó katona most már igyekezett gyengébbre mérni az ütéseket, de a korbács súlyos ólomgöbei csak belemartak a már feltépett húsba, s a vér most már elborította Zsögöny pőre hátát. Aztán megfogták négyen, s ha nem is lökték le, de kíméletesen az út szélére helyezték a csaknem élettelen testet, Édua parancsának megfelelően.
A menet halotti némaságban vonult tovább, senki sem szólt Éduához, még Künge is kerülte pillantását szeretett úrnőjének.
„Pedig igazam volt! És mégis, milyen szörnyűségeset tettem!” – ez volt a lényege Édua gomolygó gondolatainak.
Imát röppentett fel az úrhoz, bocsánatért, s a legény életéért, de maga is érezte, ilyen imákat nem hallgathat meg az Isten. És mintha megsejtette volna, hogy nemcsak a legény ellen cselekedett gonoszat, hanem önmaga ellen is, mert Zsögöny nevét később még meg kellett tanulnia jól. Mert a legény kun volt, és a kunok nem felejtenek.
Az udvari kíséretet Anna máter, a zárda fejedelemasszonya illendőn fogadta, és intézkedett szállásukról. Édua azt a cellácskát kérte, melyet egykor már meglakott a Nyúl-szigeten, hiába igyekeztek előkelőbb szobát kínálni számára. Az apácáknak ájtatosságuk lévén, Édua kisétált a szolgálónép távolabbi szálláshelye felé, ellenőrizte a szekerekről való lerakodást, benézett az istállókba, s lesétált a Duna partjára, honnan át lehetett látni a mocsaras Pest apró házaira és templomára. A rév mellett marhákat itattak, tompán áthallatszott gyászos bődülésük, a folyón lefelé pedig halászbárka úszott, fedélzetén a királyi halászok hálót szárogattak.
Lépteket hallott maga mögött, végigsimított homlokán, megfordult. Kézai Simon mester volt, kit látásból ismert, a király hű deákjaként, mestereként, s papi személy is lévén, illőn bókolt előtte.
– Örvendezem, hogy ily hamar megjöttél, leányom. Én írtam a királynénak, hogy küldjön tégedet, hátha László urunk meggyógyul látásodtól. Isten nem engedheti, hogy ily nehéz időkben őnélküle maradjunk.
– Mit tehetek én? – sóhajtott Édua. – Nem vagyok bűbájos. Ha a tudós doktorok nem tudnak rajta segélni...
Simon mester legyintett.
– Ej, a doktorok! 'iszen én is volnék olyan doktor, én is tudok latinul mormolni, köpölyözni, borogatni; még a füveket is esmérem. Kár, hogy nem orvoslásra adtam a fejem! Én is megtölteném a temetőt a betegeimmel, mint ők! – mosolygott keserűen Simon mester. – És különben is... ezek a doktorok mind messziről jöttek... azt hazudnak, amit nem szégyellnek. Itten hasra esnek, ha távoli tudós univerzitások nevét hallják, pedig meglehet, három aranyért szerezte díszes diplomáját valamely talján méregkeverő. No de hagyjuk! Már látni sem bírom őket, azért fakadtam így ki előtted. Hanem Anna máterral vigyázz, szépen szólj s keveset, nehogy pogánynak vegyen, mert minden kunt annak néz! Vesd előtte a keresztet, csókolj néki kezet, s bólogass, ne szólj, csak mit szükséges. Váltó korban van, mikor férfi nélkül a legnehezebb, s ilyenkor a Krisztus jegyessége nem mindig vigasztal – mosolygott a mester, s rákacsintott Éduára oly bizalmasan, mintha régi jó barátok lettek volna.
S Édua így is érezte: e néhány őszinte szó oly erőt kölcsönzött neki, hogy szinte megölelte volna az őszülő mestert, s valami kun nótát dúdolva futott cellájába, ahol Künge már az ágyat vetette.
– Künge! Maradj itt velem! Nem akarok aludni! Holnap látom Lászlót! Imádkozz velem, hogy meggyógyítsam!
– Te, úrnőm?! Hogyan tudnád meggyógyítani? Hiszen mondogatják, hogy már tucatnyi uros volt itt, és egyik sem boldogult vele! Azt rebesgetik, hogy alig lélegzik szegény, és az arca szederjes és ráncos, miként a véneké...
– Én meggyógyítom, hidd el! Csak imádkozz velem! Kérlek, Künge!
– Jól van, úrnőm – mondta a kun szolgáló, s engedelmesen letérdelt az imazsámolyra, majd Éduához fordult. – És melyik Istenhez? A kunokéhoz vagy a keresztényhez?
– Mindkettőhöz, Künge! – mondta Édua, és mereven nézte a kopott feszületet, Krisztus meggyötört arcát, mely mögött felrémlett a kun hadisten kemény, figyelő arca, amint égi és földi seregeit irányítja.

 

 

17. fejezet

Ott álltak sokan a kórágy mellett már, amikor Anna máter odavezette Éduát is, Küngének kint kellett maradnia a kettős, nehéz ajtó mögött. Ott álltak kis asztalkájuk, üvegcséik mellett a tudós doktorok, fekete talárjukban mintha a halál leghűségesebb ügynökei lettek volna, és gyanakvó pillantásokkal méregették egymást, mintha azt kívánnák, nehogy egyiküknek sikerüljön az, ami többségüknek nem adatott meg: a király meggyógyítása.
Ott volt Mátyus bán a Csák nemzetségből, László legfőbb őrzője, máskor veres arca most fakó volt, véreres szemével álmosan hunyorgott. Ott volt Mojzes nádor felesége, Erzsébet asszony is, kinek bőven omlottak könnyei az ifjú királyért, csukladozva zokogott, hiába nézett rá megrovóan Anna máter; kinek halvány; kőkemény arcán a fekete fityula alatt semmilyen érzés nem tükröződött, csak az alázatos istenhit és a vele oly furcsán párosult gőg, hogy nálánál alázatosabban senki sem imádhatja az Urat.
Anna fejedelemasszony most félrehessentette a rívó Erzsébetet, s az egyik doktort, ki László ujjainak nyomkodásából próbálta megállapítani, él-e, érez-e még. Édua közelebb lépett. Visszafojtotta lélegzetét, amikor meglátta László sárgás, aszott arcát, mélyen árkolt, lehunyt szemét, s immár szakállá sűrűsödő borostáit.
Most két apáca lépett be, ketten hordozták súlyos ezüstládikában a szentéletű Margit fátyolfejkötőjét, mit ereklyeként őriztek a klastromban ezidáig.
– Illesse ez László homlokát, s Isten megmutatja kegyelmét – mondta halkan a fejedelemasszony, óvatosan kiemelte a ládikóból a fehérről szürkésre mocskolódott fátylat, s könnyedén László homlokára eresztette. Mindenki keresztet vetett, a máter imát mormogott, de László szeme meg sem rebbent. A máter egy darabig várt, Édua figyelte, ahogyan a szürkés fátyol lassan felissza a király homlokának verítékét, s odatapad.
Anna máter hosszú percekig imádkozott, majd megérintette László arcát, s két ujjal elcsippentette a fátyolt, s beleejtette a ládikába.
– Isten úgy látja jónak, hogy királyunk ne nyerje vissza eszméletét – mondta ünnepélyesen, mintegy szentesítve a tudós orvosok megállapítását. – Most már az ő kezében a végső döntés.
A máter kézmozdulattal jelezte, hogy minden további kísérlet meddő, mindenki visszavonulhat, s a kórágy mellett a hely most már végérvényesen a papi személyeké, hogy felkészítsék a királyt a végső, nagy útra, honnan nincs visszatérés.
A jelenlévők már kifelé indultak, lehorgasztott fővel, amikor Édua – anélkül, hogy előre megfontolta volna – odalépett a fejedelemasszonyhoz, s megkérte, hadd maradjon egyedül a királlyal.
A kifelé igyekvők megtorpantak, mindenki a fülét hegyezte, mert olyan botrány volt itt kitörőben, melyről évekig lehet majd mesélni jó, ropogó tűz mellett. A máter arca még jobban megkeményedett, mindenki azt várta, kemény szavakkal vagy tán tettlegességgel is helyreigazítja a szemtelen kun perszónát.
De Anna máternak idejében eszébe jutott Erzsébet anyakirályné üzenete, s még kissé bókolt is a királynő legfőbb udvarhölgye előtt, amikor engedélyezte a szokatlan kívánságot.
– Jól van, kedves leányom, tedd, amit Jézus urunk és a te szerető szíved diktál. Mi odakint várakozunk.
A nehéz ajtó mögött toporgó uraknak és hölgyeknek csak a várakozás kínos perceiben jutott eszébe, hogy a fejedelemasszony mostan egyszer s mindenkorra leszámol a kunfélék vakmerőségével. Színleg ugyan teljesíti Édua kívánságát, de ha a király a szentségek felvétele nélkül kényszerül meghalni, bizony elterjed az egész országban, hogy a kunok küldték a másvilágra az ifjú királyt. S ha valami csoda folytán mégis megélne a király, hát Anna máter hite és bizalma segítette elő a gyógyulást. Avagy Édua az ördög erejével, boszorkányhiten cselekedte meg azt, amit Isten nevében nem tudtak megtenni a tudós urosok.
Édua minderre nem gondolt most, hogy ott állt László mellett, mélytüzű szemét rászegezte az elgyötört arcra, mintha meg akarná babonázni, aztán lassan leereszkedett mellé, fél könyékkel a vánkosra dőlt, és száraz, hűvös tenyerét a király homlokára helyezte. Egy-két perc telhetett így el, de Édua számára mintha egy örökkévalóság lett volna. Egyedül volt azzal, akit szeretett, az ő hatalmában volt. S ha László meghalna, éppen most, akkor ő is követheti a sírba, hiszen ez volt az ő irtóztató halálnászuk, egyesülésük. Aztán mégis elvette tenyerét a homlokról, s megszorította a sárga; vékony ujjakat, olyan erővel, hogy saját keze is elfehéredett.
– László, ébredj! Én vagyok, érted jöttem! Én vagyok, Édua!
A király szemhéja finoman megrebbent, majd megnyílt. A cserepes ajkak megvonaglottak. És Édua erős szorítását gyenge érintés viszonozta.
Édua most még nagyobb vakmerőségre vetemedett: megcsókolta a királyt. Szinte öntudatlanul cselekedett, mintha küldetést hajtana végre, mintha valaki irányította volna minden mozdulatát.
László megszólalt végre, egészen halkan, merev ajkakkal, mint a gyermek, ha beszélni tanul.
– Te vagy az? De jó! Olyan sötét volt. Vártalak. Ugye, nem álmodom?
– Nem álmodsz, uram. Én vagyok, és ha parancsolod, mindig veled maradok. Édesanyád is küldött, ő is tudja, hogy... – Édua szava itt elakadt... – hogy engem hívtál. Odakint mostan sokan várnak. Azt hiszik, meghalsz. De te élni fogsz, ugye, uram? Kérlek, erősítsd meg magad!
– Ha mellettem maradsz, meggyógyulok. Érzem. Már most... jobban érzem magam. Sok uros volt itt, messziről hallottam, éreztem őket, de egyik sem segített. Talán csak egy... akit Gellértnek neveznek. Az legalább nem kínzott meg. Őt... majd megjutalmazom. Hívd be őket. Mind, aki itt van!
– Elég erős vagy, uram? – kérdezte Édua, szinte kívánva lelke egyik felével, hogy még egy kicsit maradjon egészen az övé a király.
– Lásd, már mozgatni is bírom karomat! – mondta László, s gyöngéden magához ölelte a leányt, aki még soha nem került hozzá ilyen közel. – Ha nem lennék ilyen gyönge, bizony megbánnád, hogy ágyam mellé merészkedtél! – mosolygott halványan. – De ha nem röstelled, kérlek, még egyszer... tedd azt, amit az imént.
Édua a királyra hajolt, s tudomást sem véve a betegség szagáról, a sűrű borostáról, a rosszul mosdatott test kigőzölgéseiről, megcsókolta Lászlót, kinek arcába, mintha új vért kapott volna, visszatért az élet, s inni kért, immár a poharat is egészen jól tartva.
– Hívjad be hát őket! – mondta, s megtörölte ajkát. Édua ülő helyzetbe segítette Lászlót, a vánkosokat jól háta mögé tűrve, hogy minél kényelmesebben helyezkedjék el, még egy pillantást vetett művére, határtalan boldogsággal a királyra mosolygott, aztán lassan az ajtóhoz ment, s ünnepélyesen kitárta.
A kint várakozók mind megdöbbentek, amikor Édua mosolygó arcát pillantották meg. Máter Anna nem tudta visszafojtani mindannyiuk kérdését, mely már jó előre megfogalmazódott bennük, és szinte bizonyossággá vált, s amelyre ez a mosoly most olyannyira rácáfolt.
– Meghalt?
Édua megrázta fejét.
– Látni kíván titeket, asszonyom. Mindőtöket. Jöjjetek bátran!
Gyanakodva sorjáztak be egymás után a főrangúak s a doktorok, meredten álltak a szinte halottaiból támadt király előtt, ki úgy mosolygott rájuk, mintha turpisságon fogta volna valamennyiüket.
– Imé, jobban vagyok, láthatjátok.
Anna máter keresztet vetett.
– Isten csodát tett! Meghallgatta a mi könyörgésünket! Margit nénénk szent ereklyéje cselekedte ezt! Áldassék az ő neve is!
Mojzes nádor felesége, Erzsébet zokogva borult László lábára, úgy kellett gyengéden elvonszolni onnan, mert a király arcán nem látszott túl nagy öröm, hogy a mázsás asszonyság összepréseli lábát.
– Azt akarom, hogy ez a leány, Édua, ki mellettem volt a nehéz órában, s szeretetével visszahívott ez életbe, eztán mindétig mellettem legyen, tőlem el ne váljon – mondta László. A jelenlévők nem mertek összepillantani, Anna máter beharapta ajkát. – A tudós urosok fáradozását is megköszönöm, köztük különösen Gellért mester szolgálatait, kinek is várföldeket adományozunk, mihelyt jegyző is kerül ide mellénk – tette hozzá szilárd, de erőtlenebb hangon.– S mihelyt teljes erőre kapok, meglátogatom Margit nagynéném szent sírját, hogy köszönetet mondjak gyógyulásomért, melynek mind tanúi vagytok. Most pedig távozzatok mind. Nem, te nem, Édua. Maradj még.
A jelenlévők tanácstalanul álldogáltak, aztán meghajoltak, s kivonultak, csak Gellért mester merészkedett oda az ágyhoz túláradó örömében, s csókkal illette a meggyötört királyi kezet.
– Meg akartalak gyógyítani, felség, s bár nem nekem sikerült, köszönöm, hogy megjutalmazol! Hitvány a mi tudományunk, de kisebb bajok esetén azért tudjuk, mit kell cselekedni. Én minden medikámentumot megvizsgáltam, megízleltem, amit a többiek neked adtak, nehogy méregital kerüljön hozzád, és...
– Köszönöm, mester. Most távozzál – mondta a király. – Megkapod jutalmadat, hallottad.
Gellért mester hajlongva kihátrált az ajtón, melyet Édua a király intésére bereteszelt.
Aztán odaült királyi kedvese mellé, és megfogta kezét. Semmi más nem történt közöttük ezen a napon, mégis olyan volt ez az együttlét, mint a nászéjszaka.
És az udvarban felröppent a hír, hogy a kun leány, Édua elhált a nagybeteg királlyal, és boszorkányerejével életet lehelt belé.

 

 

18. fejezet

Másnap megérkezett az anyakirályné is a Nyúl-szigetre, és túláradó örömmel üdvözölte fiát, s csodálatos gyógyulásának hírét. László arca megszínesedett, s olyan étvággyal evett, mintha be akarná hozni hosszú hetek mulasztását. Kun Erzsébet Éduát is illőn üdvözölte, de volt arckifejezésében valami, ami már arról tanúskodott, siettek fülébe súgni a legrosszabb rágalmakat Éduáról.
A király legelsőbben is ígéretéhez híven meglátogatta szent életű nénje sírját a klastrom kápolnájában, hosszú percekig ráborult a dísztelen kőszarkofágra, s a kíséretében lévő papok elégedetten nyugtázhatták, hogy az ifjú király, ki most zarándokcsuhát viselt, illendőn ünnepélyes és imába mélyedt arcot mutatott. „Talán e megpróbáltatás és e csodálatos gyógyulás visszavezeti az egyházhoz” – mondogatták egymás közt halkan.
Kun László pedig csak Édua szépségét látta maga előtt, arcát a rücskös kőhöz nyomva, s Istenhez csak azért fohászkodott, hagyja meg számára ezt a leányt, aki erős kézzel visszavezette a túlvilágról, ahová nagynénje, Margit olyan erősen vágyott.
László nem találkozhatott négyszemközt anyjával, s így nem is tudták megbeszélni a teendőket. László ezt nem is bánta: királyként akart végre élni, s parancsolni, az eddig gyakorolt félszeg beletörődés helyett. Ehhez erőt adott Édua jelenlétének tudata, bár az elkövetkező napokban megtartották az illő távolságot, hogy rácáfoljanak az udvari pletykákra, melyeket Künge is közvetített úrnője számára.
A király kiadta hát a parancsot, költözzék át az udvar a budai szállásra. Nem a várba, hanem az északabbra fekvő, kényelmesebb királynéi kúriába – így akart László anyjának is kedvére tenni, s ide hívatta meg az országnagyokat gyűlésbe. Mindenki azt hitte, ezen megjelennek a Gut-Keled és a Héder nembeliek, de csaknem mind távolmaradt, jó indokkal vagy indok nélkül, s Dienes nádor egymaga próbálta a maga körmönfont deákosságával mentegetni őket, míg a Csákok, elsősorban Mátyus úr, egyfolytában káromolta őket.
Amikor László elfoglalta helyét a trónszéken, sokan azt hitték, mendemonda volt az egész betegség: igaz, kissé megfogyott, de tekintete élénk volt, hangja erős, és rendelkezései világosak voltak és erélyesek. Kun Erzsébet hátul, a kisebbik trónon hallgatta fiát, s egyszerre volt büszke és riadt. Megérezte, hogy ezt a fiút ő nem kormányozhatja.
– Elsőbben is megemlékezünk gyógyulásunkról, melyet köszönünk Isten segélyének, s urosainknak is, közülük penig Gellért mester fáradozásainak, kit ezen érdemeiért ígéretünkhöz híven megjutalmazunk a Zágráb melletti Tornova nevű várfölddel. Ezen okirat s királyi pecsét tanúsítja mindezt – nyújtotta át László a Simon mester által szerkesztett tekercset a hálától vörösre vált, térdre hullott orvosnak.
– Másodjára a tihanyi apátságról szólunk, melyet visszahelyezünk elődeinktől szerzett összes jogaiba, s az elfoglalt birtokokat nékik visszaszármaztatni parancsoljuk. András apátúr végigjárandja a régi birtokokat, s parancsomnak akár királyi fegyverrel is érvényt szerez.
Erre meg az egyházi emberek arcán jelent meg a hála s meglepetés, hiszen a tatárjárás óta sok régi apáti, püspöki birtok ment veszendőbe egyszerű foglalással, s hiába volt az írás a papok kezében, hiába volt a jobbágyoknak jobb dolga a papok alatt, ki mert volna ujjat húzni a Kőszegiekkel vagy a Gut-Keled nemzetség nagyhatalmú tagjaival?
A főemberek arcán viszont ijedtség és harag mutatkozott, hiszen csaknem mindegyiküknek voltak perben forgó földjei, falvai, melyeket kézen-közön, többnyire erőszakkal szereztek. Kun Erzsébet is meghazudtolta kőhideg mivoltát, látszott rajta, legszívesebben felpattanna helyéről s visszavonná a kiejtett igéket, csakhogy ezzel nemcsak fia, hanem maga romlását is előidézhette volna, hiszen eddig anya és fia egymás maradék tekintélyének vékony ponyvája mögé bújtak, s ha gyengült az egyik hatalma, bizony rogyadozni kezdett a másik szavának súlya is.
László magán érezte Kézai Simon helyeslő pillantását, ettől megbátorodva tért rá a legnehezebb pontra. – Megparancsoljuk továbbá, hogy Joakim úr a Gut-Keled nemzetségből, ki huzamos ideje nem látja el tárnokmesteri tisztét, erről lemondjon, testvérét, Miklóst, az országbírót penig Ernye az Ákos nemből váltsa fel, Miklós erdélyi vajdát penig Csák nembéli Mátyus úr, kedvelt hívünk cserélje fel.
Halotti némaság fogadta e szavakat, még Mátyus úr arcán is inkább ijedtség tükröződött, mint öröm, hiszen volt ő már erdélyi vajda, s nem nagyon hitt abban, hogy a király meg tudja-e tartani ebben a csaknem királyi, ám nem könnyű hatalomban.
„Ebből háború lészen” – suttogták kifelé menet egymásnak a főemberek, s csakhamar lovashírnökök rajzottak szét az országban, hogy megjelentsék a király parancsát.
De nyomukban – vagy éppen őket meg is előzve – más, névtelen lovasok is száguldottak, a Héder és a Gut-Keled s a Geregye nem vezetőinek szállására.
Mátyus úr nehézkesen meghajolt, kezet csókolt kis urának, majd felegyenesedett, végigsimított deres üstökén, s így szólt:
– Köszönöm, felség, a kegyet... Adja Isten, hogy annyi katonánk is légyen, amilyen szépen tudsz már parancsolni!
Az éppen kitörni készülő Kun Erzsébet valamiképp megjuhászodott ettől a baráti sóhajtól, visszafogta haragos szavait, s az anyai melegség visszatalált a hangjába.
– Úgy szóltál, fiam, mint nagyatyád. Bölcsen, eréllyel. Csak hát... te is tudod már, ifjú létedre: kis bölcsesség kormányozza a világot. A te Gellért mesterednek, kiről oly szépen megemlékeztél, avagy – intett Kézai Simon felé – annak, aki az oklevelet megírta, több esze van, mint az egész Kőszegi családnak együttvéve. De mi van az ő kezükben? Nem arany és kard, csak klistély vagy penna. Avval meg nem lehet várat venni.
Simon mester somolygott.
– Várat venni ritkán, de várat veszteni azért lehet pennával is. De még birodalmakat is lehet veszíteni, ha rosszul fog a penna.

 

 

19. fejezet

Mátyus úr nagy haddal ment Erdélybe, hogy vajdaságát elfoglalja, és László azt tapasztalta, hogy megfogyatkoztak a katonái. Simon mester rossz híreket kapott a nyugati és déli határról, a Héder nemzetség, a Geregyék és Gut-Keledek részeiből nem hangos elégedetlenkedést jelentettek, hanem komoly hadi készülődést. Erzsébet királyné izent a kunokért, de csak Csört úrtól érkeztek hadak, bizonyára Édua miatt is, egyébiránt a kunok kitértek, elbujdokoltak a királyné hadba hívó hírnökei elől, kik maguk nem szívesen lovagoltak egyedül a veszélyes, pogány pusztákon, a kun szálláshelyek között.
A királyné rábeszélte fiát, el kell hagyniuk Budát, a nehezen védhető majorságot, bár felvetődött, mi volna, ha a Nyúl-szigetre mennének vissza, melyet kis sereggel is biztosabban lehetett volna védeni. De a klastromba való visszavonulás a teljes vereséget jelentette volna, annál jóval nagyobb védelmet ígért Fehérvár. Így hát Szent Jakab havának első napján megtették az előkészületeket az útra, s a Duna menti római úton indultak délnek, Fehérvár felé.
László örömmel nyugtázta viszont, hogy útjában sorra elébe vonultak a papok híveikkel, mert híre ment, hogy a király végre gátat vetett a főemberek birtokfoglalásának, s a szorongatott egyház védelmére kelt. Most tartózkodott attól, hogy kun öltözetét viselje, s meghagyta betegsége alatt kinőtt szakállát is, hogy ezzel is különbözzék a pogánynak tartott kun harcosoktól. S láthatta, hogy az útjába eső kis falvak, tanyák népe elébe tódul, megkondítják a harangokat az egyházakban, s a legszegényebbek is igyekeznek akár egy tyúkkal, akár egy-két tojással is a vonuló udvar segítségére lenni, anélkül, hogy uraik megjelennének, sőt néha kifejezetten uraik ellenében is.
Amikor azonban elhagyták a hegyvidéket, s az út mellett tábort vertek, erős lovassereg vette őket körül. A testőrzők hosszú lándzsájukkal körülállták a királyt és Kun Erzsébetet, de a többi katona, ki ló s fegyver nélkül a táborverésben serénykedett, tehetetlen dühvel kénytelen volt megadni magát, az elővéd kivételével, melyet Csák Péter vezetett. Azok, visszaérkezvén, megpróbáltak ráütni a támadókra, de a tízannyi katonával szemben nem tudtak sikerrel hadakozni.
Mátyus úr öccse, Csák Péter odakiáltott a királyiaknak:
– Ne féljetek, visszajövünk!
Nem üldözte őket senki, hiszen a király és az anyakirályné a markukban volt. László parancsára a testőrzők boldogan leeresztették lándzsájukat: senkinek sincs kedve meghalni akkor, ha a küzdelem feltételei nem egyenlőek. S akkor már mindenki tudta, hogy a támadók nem egyszerű martalócok, hanem a Héder nem és a Gut-Keledek katonái: Henrik és Joakim úr nem nyugodott bele a vereségbe.
– Látod, fiam, ennyit ér a mi királyságunk! – suttogta a királyné, míg a királyi testőrzőket lefegyverezték, megkötözött kézzel lóra ültették, s az egész királyi udvart, kíséretet az erdőkön át, úttalan utakon egy fából épült erősségbe vezették, mintegy fél napi járásra, valahol a Vértes hegységben. A királyhoz senki nem közeledett, némán vették körül s őrizték, és ez a nagy némaság ijesztőbb volt, mintha szidalmazták vagy akár megütötték volna. László úgy vélte, meg akarják ölni, s mivel kardját nem vették el, állandóan leste az alkalmat, hogy lovát megugrassa és kitörjön. De a szoros őrizet mellett visszatartotta az is, hogy ott lovagolt anyja, s ott Édua is, László néha hátrafordult, hogy rápillanthasson kedvesére, akinek szeméből biztatás és erő sugárzott.
– Ne félj, anyám, Csák Péter fellármázza az országot! Most a papok is mellettünk állnak, ezt ne feledd!
– Péter úr atyádnak is derék harcosa volt, és halálosan gyűlöli a Németújváriakat, ez igaz – mondta Kun Erzsébet, ki egyenes derékkal ülte meg a lovat, mintha húszéves volna, de arcán a veres foltok s a kövér verítékcsöppek homlokán nem titkolhatták el állapotát. – De mire ideér, ha egyáltalán ránk talál...
Egy teljes napot töltöttek az erősségben, igen kényelmetlen körülmények között, az udvar többi tagját istállókba, fészerekbe zárták, s csak inni kaptak nagy rimánkodásra, ételt csak Kun Erzsébetnek és Lászlónak adtak, holmi ehetetlen vadhúst, melyet még a kutyák is gyanakodva nézegettek, amikor odalökték nekik.
Másnap aztán megérkezett Joakim úr, kissé zavart vigyorral lépett be az ablaktalan helyiségbe, ahol a királyi foglyokat őrizték.
– Felségek, gyalázatos félreértés történt. Ezek a katonák csupán azt a parancsot kapták, hogy védelmezzék meg az udvart, mert azt a hírt kaptuk, hogy a Csákok rákényszerítették akaratukat a királyra, és így...
– Ne fáraszd magad, Joakim úr! Ezt ki nem magyarázhatod! Nem vagyok már gyermek, s asszonyanyám sem hisz többé neked – mondta László hidegen. – A foglyaid vagyunk, de bízom abban, nem sokáig, és keservesen lakolni fogsz a felségárulásért.
– Magam is ajánlom, eressz minket el békével, míg nagyobb baj nem támad – mondta Erzsébet haragosan. – Vagy háborúságot akartok ismét, te meg Henrik úr?
Joakim úr fújt egyet, szakállát tépdeste.
– Mink sem vagyunk gyermekek! Nekünk is védelmeznünk kell földjeinket, jószágainkat, várainkat, rangunkat, felségek! Nekünk olyan király kell, aki a mi erőnkre támaszkodik.
– Vagy aki a ti erőtök miatt gyenge – vetette közbe László.
– Meglehet.– Ám e percben ismét a kezem közt vagytok, Henrik úr pedig minden seregével már megindult nyugatról.
– Tehát belháborút akartok. Immár nyíltan miellenünk – mondta László, csaknem elégedetten. – Láthatod, anyám, uraink szemérmetlenségét!
– Ha megöltök minket, az egész ország felkel ellenetek – mondta Erzsébet.
Joakim úr mosolygott, fejét ingatta.
– Nem, felség, Isten őrizzen ilyen cselekedettől. Mi csupán itt őrizünk titeket, míg László öccsét, Andrást meg nem koronázzuk. Mert jobb, ha megtudjátok, hogy Andrást is kezünk közé vettük, és elsőbben is szlavóniai herceget csinálunk belőle.
– Elfogtátok a fiamat? Hiszen olyan beteges...! – Az öcsém? Kicsiny gyermek az még!
Joakim úr felkacagott.
– Az a jó! Te magad is, felség, kicsiny fiú voltál, s ládd, elején milyen jól regnáltál! Andrásnak még a koronát sem kell viselnie – majd mink tartjuk azt őhelyette, feje felett... hogy el ne érje, s bele ne kapaszkodjék, mint mostan te!
Joakim úr becsapta az ajtót maga mögött, s hallották a reteszek csukódását, s a bán nyers parancsait, hogy a katonák keményen őrizzék a felségeket, fővesztés terhe alatt.
Eljött az éjszaka, csak az ebek csaholtak, s az őrök kiáltásai hallatszottak szabályos időközökben.
– Elvesztünk, fiam – suttogta Kun Erzsébet. – Talán mégsem kellett volna így szólnunk véle...
– Gyűlölöm... amióta csak fogságban tartott gyermekkoromban... abban a várban, atyám ellenében. Azt rebesgették, a te tudtoddal, anyám.
Erzsébet felkapta fejét.
– És ha úgy volt? Királyoknál nem úgy van, mint egyébiránt! Akkor a hatalomról volt szó... és a te apád nem tudott élni vele. A te koronádért kellett alkudnom!
– De ha nekem nem is kellett volna a korona! – tört ki Lászlóból a harag.
– A király addig él csak, amíg korona van a fején! Nézd, fiam, most öcsédet, Andrást tartják a kezükben! Vagy királlyá teszik, vagy elvesztik! Hiszed-e, hogy mindenre képesek?
– Hiszem, anyám.
– És átadod békén a koronádat?
– Nem, mert tudom, hogyan bánnának utána az öcsémmel. Csakúgy, mint velem.
– Akkor megérted, miért alkudtam velük.
Hosszú szünet következett. László fázósan a faágyra kuporodott, pedig odakint fülledt meleg volt, s néhány esőtlen, nyári villám világította meg az égboltot, mely a szoba résein át is felszikrázott. László még csontjaiban érezte a kórt, mely oly hosszú időre ágynak döntötte, s bár megértette anyját, most mégis véghetetlen távolságot érzett közte és édesanyja között. Éduára próbált gondolni, s nyomorúságos sorsukra, hiszen ha a királyokkal így bánnak, vajon milyen bánásmód jut az udvari népnek?
Az őrök mind gyérebben kiáltottak, az ebek is elnyugodtak, de hajnal felé nagy lárma kerekedett. Még alig pitymallott, sűrű füstszag lepte el a helyiséget.
– Gyújtónyilak! Gyorsan!
Vad lábdobogás hangzott, parancsok, kiáltások, aztán kardcsattogás és hörgések.
– Mi lehet ez? – kérdezte Kun Erzsébet, rettegve és reménykedve:
– Nékünk csak jó lehet – mondta László. – Csak a tűz itt ne fogjon minket! Fogadok, hogy Csák Péter érkezett szabadításunkra!
Erős fejszecsapások hallatszottak, az erős ajtó bedőlt, és valóban: Csák Péter lépett be, vértől iszamos karddal.
– Hála az Úrnak! Jöjjenek, felségek! Lángban áll ez a rongy erődítmény! Az udvarnép már biztonságban van. Alig találtunk ide.
A füst már fojtogató volt, László és Péter úgy vonszolta ki az udvarra a félig alélt királynét. Ott tömörültek riadt nyájként az udvari népek, a levágott katonák tetemét pedig néhol már a lángnyelvek nyaldosták, iszonyú bűzt árasztva.
László szeme Éduát kereste. S amikor megtalálta, mellette termett, átölelte, mindenki szeme láttára.
– Ne haragudj! Bocsáss meg, hogy miattam... hogy királynak születtem... – suttogta László.
S kibotorkáltak a favárból, mely már olyan nagy tűzzel égett, hogy nyilvánvaló volt: ezen a helyen soha többé nem találnak mást, csak üszköt, hamut és emberi csontokat.

 

 

 

III. RÉSZ
CSÖMÖR

 

20. fejezet

– Ne hidd, felség, hogy máris győztünk – mondta Csák Péter, a füsttől krákogva, kardját a fűben törölgetve.
– Nem hiszem, de azért mégiscsak jobb idekint. Köszönöm, Péter! – mondta a király, átölelte szabadítóját.
– Ugyan, felség... Fő, hogy nyomotokra jöhettünk! Ilyen gyalázatot! Királyt s királyasszonyt fogságba vetni! Ha ezt meghallhatja az ország, tán végre felocsúdik közönyéből. Fürtrészeket küldtem Joakim után, ha visszajönnek, tudni fogom, hol gyülekeznek a Héder nembeliek. Mert hogy most már ütközet lészen, afelől nincs kétség. Kezükben öcséd, Andorás.
– Tudjuk, Joakim úr mondotta – vágott közbe a László jobbján lovagló Erzsébet, a mellőzöttség miatt kissé élesen. – Ezek azt hiszik, herceg fiaimmal kedvükre játszódhatnak!
– Tehetik, amíg a bárók hagyják, sőt támogatják! – mormogta László, s gyanakvó pillantást vetett még szabadítóira is: hátha valami színjáték ez is, hogy nagyobb bizalommal legyen irántuk, hogy aztán majd jobb áron eladják annak, aki többet ígér. De Péter arca nem tükrözött semmi gonoszságot, s ha tükrözött volna is, a király túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy tovább firtassa a jövendőt.
Fehérvárig haladtukban már több ezer ember csatlakozott a királyi sereghez, s mire a szálláshelyre értek, már meg is érkeztek az első kémjelentések: a Héder nembeliek és Joakim úr hadai nyugat és dél felől nyomulnak előre, s a fövenyi síkságon gyülekeznek, a bökénysorompói hegy alatt.
Fehérvárott pedig gyűltek a Csák nembeliek, a Rátótok, az Ákosok, s melléjük állott sok-sok száz olyan fegyveres, aki nem remélhetett semmit bármely párt győzelmétől, hacsak nem békét, országos nyugalmat. A nemrég tétlen, sőt ellenséges kunok is mintha észre tértek volna, ismét megjelentek a királyi táborban, mintha mi sem történt volna, és László nem tehette meg, hogy visszautasítja segítségüket.
Váratlan gyorsasággal megjelent Édua atyja, Csört úr is, kivel eddig László nem ismerkedett meg, csupán annak fiát, Miklóst látta anyja palotaőrségében.
Kun Erzsébet késő éjszaka kereste fel fiát, fáradtan, idegenül álltak szemben egymással, mintha nem a legszorosabb vérrokonok lennének, hanem közös bajba került cinkosok.
– Csört úr izent nekem. Szeretne veled találkozni, fiam.
– Édua miatt?
– Nem tudom. Csak annyit izent, hogy szeretné látni a királyt. És én biztosítottam róla, hogy ennek nincsen akadálya. Remélem, okosan szólsz véle. Tudd, hogy a két másik fontos kun vezér, Törtet és Árboc is azt lesi, miként jutsz egyezségre Csört úrral.
– S ha nem sikerül?
– Akkor baj lészen. Mi kunok vagyunk. Kunok is vagyunk. Ha véreiddel nem egyezel, a magyarok sem bíznak benned. Csört úr szava tízszer ezer harcost jelent. Ingyen harcost, fiam! Csak a zsákmányból kell részeltetned őket.
– Jó, akkor reggel hívatom.
– Nem, fiam. Jobb lesz, ha te mégy a kunok táborába. Nagyobb bizalmat kelt, s nagyobb tisztességet ád Csört úrnak. Megérdemli. Egyedül ő nem lázadt még ellenünk.
– Jól vagyon – mondta László. – De Simon mestert magammal viszem.
Másnap reggel elővezették a király fekete lovát. László azt a kun öltözetet vette magára, melyet még Csört úrtól kapott volt, s mely azóta is ládában hevert, jó, hogy meg nem rágták az egerek. Simon mester kedvtelve nézte a nyúlánk, emberesedő fiút a pusztai kék s fekete, ezüstszegekkel kivert gúnyában, mely pompásan illett a hollószín paripához.
A városkapu előtt azonban tucatnyi lovasból álló csapat állta el útjukat. Hadnagyuk azt mondta, Csák Péter parancsára érkezett, és a parancs szerint mindenhová követnie kell a királyt, nehogy ismét baja essék.
László – miután röviden értekezett Simon mesterrel – megengedte a lovascsapatnak, hogy távolabbról nyomon kövesse, de a kora őszi nap szabad varázsa már odavolt.
– Lehet, hogy megint fogoly vagyok? – kérdezte László keserűn. – Lehetséges, hogy Péter is csak úgy tart, mint Joakim vagy Henrik úr? Kedves fogolyként, felséges túszként?
Simon úr, akinek már csaknem teljesen őszbe borult üstöke, most nagyot sóhajtott.
– Jaj, László, engedd, hogy így nevezzelek, hiszen nem hallanak minket! Hát nem érted? Itten ország dolga forog kockán, nem a te felséges bajaid csupán! Hát persze hogy túsz vagy! Ország túsza! Emberek elsőbbje! Nem saját érdemedből, ne feledd, hanem születésed révén! Isten akaratából, sors óhajából! Hozzád igazodik mindenki, ellenségeid is. Hogyne aggódna Csák Péter, hátha átsodródsz Joakim úrhoz, önként vagy erőszakkal! Ilyképpen reám is gyanakodhatnál: vajon saját akaratomból vagyok-e megint melletted? Saját akarat? Vajon mi az? A körülmények összhatása! Melletted vagyok, mert az én körülményeim így hozták, de állíthatom-e, hogy önzetlenül teszem? A neveltem vagy, a kenyéradóm! Jegyződ vagyok, papod vagyok, tanítómestered vagyok, mégis egyetlen szavaddal eltaszíthatsz magadtól! Vajon őszintén híved vagyok-e? Én mondhatom ugyan, mert eddig rászolgáltam a bizalmadra, de tudhatod-é, mit forgatok a fejemben?
László mosolygott, megsarkantyúzta lovát.
– Csavarod a szót, mester, Csákék védelmében, azt hiszed, nem veszem észre? De azért értem, amit mondasz. Ország túsza vagyok, tudom. A legkisebb jobbágynál nyomorultabb.
László kíváncsi szemmel bámulta a csatára készülődő kunok táborát, meg sem fordult a fejében, hátha nem az ő oldalán vonják ki a kardot, mint már nem egyszer megtörtént. A kun vitézek megsüvegelték a királyt, egy-két éljenzés is felhangzott, de a királyi testőrség László mögött visszatartotta a lelkesedést. A kunoknak nem tetszett, hogy az ifjú király, a vérükből való, fegyveres őrizet alatt vonul be táborukba.
Felsorakoztak a kun hadnagyok, köztük Miklós, Édua bátyja is.
– Elsőbben megkérünk, király úr, tekéntsd meg hadijátékunkat, azután atyám sátrába vezetlek. Atyám gyöngén van, nem kíván soká tartóztatni.
A tábor szélére vonultak, magasabb helyre, hová vánkosok voltak odakészítve, és frissítők alacsony, kecskelábú asztalkákon. A párnák nagy része üresen maradt, a kunok nyilván nagyobb udvari küldöttségre számítottak. A királyi testőrök gyűrűt alkotva hátrább húzódtak, a király egyedül ült, Simon mester a háta mögött helyezkedett el, hiszen rangja nem engedte meg, hogy nyilvánosság előtt leüljön a király mellé.
László már sokszor látott ilyen hadijátékokat, de ez a mostani valamiképp különbözött a korábban látottaktól. Keményebb, vadabb, pontosabb, kegyetlenebb volt. Az „ellenséges” harcosok olyan átéléssel küzdöttek, hogy vér is csordult, csont is tört néha, s a kilőtt nyilak néha olyan erővel csapódtak a vaskos bőrpajzsokba, hogy akár ölhettek is volna.
– Harcra éhesek – mondta Miklós mosolyogva. – Melletted akarnak harcolni, s megmutatják, hogy tudnak még küzdeni.
A csoportos küzdelem után egyéni párviadalok kezdődtek, a legjobb tíz kun vitéz mérte össze erejét kardban, lándzsában, kötélvetésben, íjászatban. László bizsergető kedvet érzett, hogy maga is közibük álljon, félig felemelkedett helyéről, amikor a legizgalmasabb összecsapásokra került sor, keze a kard markolatán játszott, és csak Simon mester figyelmeztető érintésére ernyedt el egész testében, és süppedt vissza az ülőpárnára.
– Ne kívánd, felség. Hagynának győzni! – suttogta az ősz mester, és László arca megvörösödött.
A játékok végeztével Miklós atyja díszes, törzsfői jurtájába vezette a királyt. Ez csak hadisátor volt, kisebb a lakósátornál, nőknek nem volt benne hely, s csak a drága szőnyegek mutatták igazán, hogy gazdag, főrangú kun ember szállásaként szolgál.
– A király megérkezett, atyám – mondta hangosan Miklós; és Csört úr megmozdult. László ijedten bámult: amióta nem látta, a bölényerős törzsfőből vézna aggastyán lett, ki szemét meregetve próbálta kivenni a csekély fényben előtte álló alakokat. Hosszan nézte a királyt, míg megszólalt.
– Látom, kun vitézként jöttél, a mi öltözetünkben. Ezt köszönöm. Ülj le, király.
– Tőled kaptam, uram – mondta fátyolos hangon László, és leült egy gyékényre, mely sebzett szarvast ábrázolt, oldalából kimeredő, hosszú kun nyilakkal.
Csört úr hosszú percekig hallgatott, nem mozdult. László már-már attól félt, az öregember elaludt, vagy... vagy meg is halt. De aztán Csört úr megelevenedett.
– Nos, király, nem könnyű a te országlásod. Azért hívtalak, hogy lásd: a kunok melletted állnak. Nincs más, akiben bízzanak. Én nemsokára itthagyom ezt a világot, s magam sem tudom, melyik világba költözöm át... Jó lenne biztosat tudni. A kunok istene nem hasonlít a magyarok felvállalt istenére. De hát te még gyermek vagy, nem tudhatod...
– Tudom, atyám – mondta László, s megnedvesedett a szeme. Atyjától, kit csak néhányszor látott, s emlékeiben egyre homályosabban élt, nem kapott ilyen mélyről fakadó szavakat. S elfeledte, hogy ő király, és Csört úr csupán egy törzs vezére, fiúi tisztelettel hallgatta az öregembert.
– Te, király, csata előtt állsz, és én a te ügyed mellé állítom a kunokat. Mostan ezért győzni fogsz, érzem. De vigyázz, nem lesz mindig így. A magamfajta öreg a csontjaiban érzi a jövendőt. És én... hallottam, hogy együtt vagytok az én lányommal, Éduával. Hát... ti dolgotok, király. Nekem meg tisztesség, bár értem, hogy van ez... a te asszonyod, mint hallom, csak szükségből lett a tiéd. Legyen hát Édua az asszonyod, és... vigyázz rá. Vigyázzatok egymásra. S ha megunnád, ne hajítsd el, ne bánj vele rosszul, arra kérlek. Igaz, csak leány. De az én vérem, mégiscsak. Megígéred, király?
– Ígérem – mondta László halkan.
– Akkor most menj. Győzni fogsz. Még megvárom a hírét, s aztán én is elmegyek... talán majd később, odaát... találkozunk. Szeretném, ha ottan is lennének szép, nagy mezők, folyók. De nem hiszem, hogy volnának...
Csört úr fáradtan lehunyta szemét.
László meghajolt, és csöndesen kihátrált a sátorból.

 

 

21. fejezet

A Föveny falu alatti síkságon sátrak nélkül, vacogós őszi hidegben éjszakázott a királyi sereg, és szinte köhintésnyi távolságban mozgott a Kőszegiek és Joakim úr serege. Köd szállt le az éjjel, s ez meggátolta Csák Pétert abban, hogy kiadja a parancsot az éjszakai ütközetre. A fáklyák fénye tíz lépésre már gyertyafénynek tetszett: nem lehetett volna megkülönböztetni ellenséget baráttól, ha mégis megkezdődnék a csata. A Kőszegiek is hasonlóképpen gondolkodhattak, még íjászaik sem zargatták a királyi sereg fáklyásait, akik az étel- s italosztogatókat kísérték. Sátor csak a királynak jutott, de még a sátorban is látszott a lehelet a faggyúmécs fényénél. László öccsére, Andrásra gondolt, aki talán ott van az ellenséges táborban, a kisfiúra, amilyen maga is volt nemrég, aki mit sem ért az egészből, s most bizonyára rettentően fél s felváltva fohászkodik a magyarok s a kunok istenéhez, anyjuktól tanult ősi igéken.
Csák Péter egy horhosban gyújtott apró tűz mellett ült hadnagyaival, s a fürkészek jelentését hallgatta figyelmesen a Kőszegiek seregének elhelyezéséről s becsült erejéről. Ott ült rezzenetlenül Csört fia, Miklós, a kun hadnagy is, vágott szeme elégedetten pislant, amikor hallotta, hogy több ember nem érkezett a Kőszegiek seregéhez, miközben a királyi had percről percre gyarapodott a Fehérvár környéki urak csapataival, sebtében felfegyverzett jobbágyaival.
Ha a fürkészek szeme nem csalt, a királyi sereg másfélszer akkora volt, mint a lázadóké.
Még hajnal előtt ébresztették a királyt, s feladták rá a nyirkos, hideg páncélt.
– Nem mehetsz előre, felség – mondta Csák Péter. – Neked most itt kell állnod, hogy lássanak majd, ha felkel a nap.
A hajnal azonban hiába köszöntött be, a köd nem szállott fel, s a seregek szinte karnyújtásnyira várták, hogy végre megmérkőzzenek. Aztán kilenc óra tájt, amikor László a csekély magaslatról, csak Péter embereinek védelmében és őrizetében szétnézett, mintha az égi Mester intésére felhúzták volna a függönyt: az ellenfelek színről színre pillantották meg egymást, rettentő, mégis szinte nevetséges közelségben és döbbent némaságban. Rokonok és ismerősök voltak mindkét oldalon, egy pillanatra úgy látszott, ez a két sereg belátja, sem a hely, sem az idő nem alkalmas ilyen áldatlan háborúskodásra.
De aztán felharsant mindkét oldalon a csatakiáltás, pendültek az íjhúrok, csattantak a pajzsok, kétoldalt meglódult a lovasság. László szeme kunjait kereste: de a kunok nem voltak sehol.
Bár ez nem az ő csatája volt, László mégis lúdbőrös lett a szégyentől. A köd leple alatt az ő hűséges kunjai megszöktek! Most Csák Pétert kereste meg tekintete, aki a jobbszárnyon tűnt fel, az elsők között.
Hirtelen egy katona László elé kapta pajzsát: egy fáradt nyílvessző koppant rajta.
– Megszorítják a mieinket – dörmögte az egyik testőr, s nagyot sercintett izgalmában.
Valóban: a Héder nembeliek előretörtek, Csák Péterrel szemben Kőszegi Henrik vezette a balszárnyat, fiaival, Ivánnal, Miklóssal és Henrikkel, a másik oldalon a király szabad szemmel is jól kivehette már Joakim úr kövérségéhez illő vaskos lovát. Joakim úr serege nem haladt sokat előre, de a Kőszegiek nyomása alatt megrendültek a lándzsás gyalogosok, s most már állóhelyben keringő lovascsata bontakozott ki, melyben a Kőszegiek számbeli fölénye jól érvényesült. Hogy a királyi sereg nem bomlott még fel, az Csák Péter jelenlétének volt elsősorban köszönhető: felé törtek a Kőszegiek, s őt célozták az íjászok, de a lovasok forgatagában nehéz volt előbbre jutni vagy pontosan célozni.
Csák Péter maga is észrevette, hogy túl messzire sodródott előre, testőrei kétségbeesetten igyekeztek kört formálni vezérük körül, mind kevesebb sikerrel. Egy buzogánycsapás megrendítette Csák Pétert, s lovát is nyíl ütötte tomporán: hányta-vetette magát a nemes állat, még inkább megnehezítve ezzel gazdája dolgát.
László kardjának markolatát szorongatta, s a Csák Péter által mellé rendelt testőrökre támadt.
– Nem látjátok? Mindjárt meghal, aki miatt itt vagytok, s nem a küzdelemben! Barmok! Engedjetek oda!
– Harcolnánk, felség, örömest – mondta az egyik testőr dühösen. – De nekünk téged kell vigyáznunk, annál is inkább, mert a te kunjaid, felség, elárultak minket.
László kirántotta kardját, maga sem tudta, hogy a testőr ellen, vagy hogy kikényszerítse a csatlakozást Csák Péter főseregéhez, de ebben a pillanatban vérfagyasztó harci kiáltás hangzott fel a Kőszegiek hátában: a kun segédcsapatoknak sikerült bekeríteniük a lázadókat.
– Nézz oda! Elárultak-e az én kunjaim? – kérdezte a király, s kardjának lapjával hátba vágta a testőrt. – Bocsáss meg, uram! – mondta a testőr, s letérdelt.
László mellé térdelt, fél karral átölelte.
– A kunok Istene nem hagy el bennünket! Mindnyájan a lenti kavargást bámulták. A kunok seregének éke szétválasztotta Joakim úr seregét a Kőszegiekétől, s valósággal letarolta az ellenfél amúgy is csekélyebb számú hátvédjét, gyalogságát. Még a nagy távolságból is felhallatszottak a félelem- és halálüvöltések, s az ellenfél hadrendje teljesen felbomlott. Csak a Kőszegiek körül tartott ki a lázadók lovassága, bár a kun íjászok nyilai sűrűn kopogtak az ő páncéljukon is. Nyilvánvaló volt a céljuk: a fővezér, Csák Péter foglyul ejtésére vagy megölésére törtek, ez volt most már valóban az egyetlen mód arra, hogy ezt a csatát megnyerjék. A kunok közben teljesen elvágták Joakim úr seregét a Kőszegiekétől, s Joakim úr sürgősen visszavonult, sorsára hagyva szövetségeseit.
A Kőszegi fiúk is leszakadoztak apjuk mellől, megpróbálták rendbe szedni a szétzüllő, megfutamodó sorokat, csak a Nagy Henrik úr zsoldosai tartottak ki uruk mellett, aki most végre szembekerült Csák Péterrel. Két ősi nemzetség, két dinasztia állt most szemben, s ez a találkozás annyira istenítélet jellegű volt, hogy közelükben és körükben megszűnt a csata is: az ellenfelek felhagytak a küzdelemmel, s széles kört formálva várták, hogy a nagyok végre összemérjék fegyverüket. Még az íjászok is mérsékelték magukat, mert szégyenletes lett volna, ha ebbe a harcba bárki is kívülről avatkozik bele.
Kőszegi Henrik felemelte súlyos csatabárdját, valami német kiáltást hallatott, s rárontott a nála két arasszal kisebb Csák Péterre, aki páncélozatlan, mozgékonyabb lován sebesülése ellenére is könnyen kikerülte a rettentő csapást, s két marokra fogott egyenes kardjával csonttörő csapást küldött Henrik úrra, mely lecsúszott combjára, s valósággal kettévágta Henrik úr nyergének jobb felét.
A Kőszegiek váltig állították, hogy ez a véletlen pecsételte meg Henrik úr sorsát, mert a nyereg e csapástól meglazult, Henrik úr az újabb összecsapáskor elvesztette egyensúlyát, s Csák Péter láncos buzogánya fejbe találta, sisakrostélyán át is péppé zúzva arcát.
Félholtan zuhant le a nyeregből Henrik úr, s amikor a zűrzavar elültével megvizsgálták, van-e élet még benne, már csak véres nyál bugyborékolt ki száján: átok lehetett vagy végrendelkezés.
Henrik úr elestén minden rend felbomlott, a németújváriak menekülésre fogták a dolgot, de a kunok derekasan lődözték őket, és Henrik úr fiait nem sokan kísérhették vissza ép bőrrel a nyugati gyepűkig. László tehát „győzött”, s ha nem is érezte át teljes szívvel ezt a győzelmet, azért – már csak régi barátja, Mátyus úr miatt is – a Csákok felé vonta a szíve ebben a testvérharcban. Joakim úr és a Kőszegiek eddig csak megalázták, semmi jót nem kapott tőlük – igaz, királyi hatalmát a Csákok sem siettek visszaállítani.
Másnap a komoly veszteségeket szenvedett Csák-hadat s a kunokat rendbe szedték, s indultak a vesztesek nyomában, akik dúlva, fosztogatva, gyújtogatva vonultak nyugatra. Csák Péter ragaszkodott hozzá, hogy a király mindvégig személyesen legyen jelen a hadjáratban, ezzel is bizonyítva, „királyi” sereg üldözi a Kőszegi fiakat, bár sohasem engedte, hogy László a csatában személyesen is részt vegyen. Ám ahogyan közelgett a tél, s amint a Németújvári nemzetség szálláshelyei közelébe értek, megfogyatkozott Csák Péter tudománya: hiába verte meg a Kőszegieket nyílt csatában, ha nem tudta tartósan el is foglalni a megszerzett területeket. Még a legszegényebb jobbágy is a Kőszegiek mellett tartott ki ezeken a végeken, nem szeretetből, hanem félelemből: jól tudták, hogy itt a Kőszegiek hetedízig büntetik a tőlük elpártolókat.
László e félig-meddig fogságban, félig-meddig királyságban töltött napjait magában a börtönhöz hasonlította, de ha lett is volna módja megszökni, el nem tudta képzelni, mit tegyen, merre igyekezzék, hiszen jól tudta: csak addig király, amíg a Csákok is annak tartják, s mihelyt nem lesz király, mindenki kezet vethet rá, élete egy lyukas garast sem ér.
Fogcsikorgatva írta alá az újabb adományleveleket, immár Csák Péter híveinek, s enyhe kárörömmel figyelte, hogyan kényszerül alkudozni az eddig sikeres hadvezér a Kőszegiekkel és Joakim úrral.
1275-ben, Böjtelő havában térhetett vissza László Budára: ismét semmi sem dőlt el végleg, csak az idő múlott, s maradt a kiúttalanság érzése, a csömör.

 

 

22. fejezet

Hogy a király hadba vonult, Édua kevés hírt kapott tőle és felőle. S hogy a királyi udvar is király nélkül volt való, az ő fontossága is megcsappant. Erzsébet királyasszony visszavonult Veszprémbe, majd a háborúság folytán a biztonságosabb Székesfehérvárra, de Éduát, mint udvarhölgyeinek fejét nem kérette magával. Édua ott maradt a budai királynéi kúriában; néhány udvarhölggyel, minden parancs és segítség nélkül, télvíz idején egyre növekvő kényelmetlenséggel. Alig néhány szolgálattévő maradt velük, azok is ímmel-ámmal dolgoztak, s Éduának semmi hatalma nem volt felettük. Amikor beállt a fagy, s a huzatos termek ablakain az olajos hártyák megderesedtek, Édua szélnek eresztette az udvari népet, csak Küngét tartotta maga mellett, szolgálóját és bizalmasát. Csak a királynéi szállás őrsége maradt ott kénytelen-kelletlen, de ők a kapuk melletti tornyokban laktak, úgy váltották egymást, a többségnek a közeli kis házakban volt családja. De zsoldjuk, tűzifájuk, boruk elmaradván, ők is elszállingóztak, csak egy kapus maradt ott, vagy kötelességtudatból, vagy mert nem volt hová mennie.
Édua és Künge egymáshoz bújva aludtak, vacogó foggal, s Édua megpróbálta felidézni azt a zavaros napot, amikor utoljára látta Lászlót. Körülvették őket Joakim úr fegyveresei, László még hátranézett, tekintetével kereste őt, aztán Erzsébet királyasszonnyal együtt elvezették a királyt. Az udvarnépet egy pajtába zárták, aztán jöttek Csák Péterék, tomboltak a lángok, és László hirtelen megjelent, és mindenki szeme láttára átölelte. És valami olyasmit mondott, hogy bocsásson meg... hogy királynak született. Vajon mit érthetett ezen László? Igaz, minden könnyebb volna, ha nem király... ha nem ilyen szerencsétlen kamasz király... De csak így szerethetik egymást, csak így...
Az udvari népet akkor visszaküldték; de László a Csák-haddal maradt. Velük van azóta is. Fogságban, vagy önként? Ki tudhatta ezt? De kunjai is vele voltak, ott volt Miklós is... Miklós majd megvédelmezi a királyt.
Szálltak, szállingóztak a hírek győzelmekről, s aztán a had elakadásáról is a Kőszegiek földjén.
Egy napon aztán Édua nem bírta tovább a hideget és a magányt. Batyuba fogták holmijukat, s gyalogszerrel útnak indultak a rév felé, hogy Küngével együtt menedéket és élelmet kérjenek a Nyúl-szigeten.
Hosszú volt az útjuk a néptelen országúton, a Duna mellett. Az ellenkező irányban egy szalmával rakott szekér nyikorgott el mellettük, kocsisa ámulva bökte meg ostorával süvegét a nem pórforma leányok láttán.
Édua és Künge ijedten nézte a folyót, melyen sejtelmes sustorgással úsztak a jégtáblák, s fagyosan koccantak össze néha, nagy csikordulással.
A révész kunyhója előtt ült vastag bekecsében, s nyílvesszőt faragott.
– Adjon Isten, bátyám! Átvinne minket a Nyúl-szigetre? – kérdezte Édua.
– Fogadj Isten, kisasszonykák. Én általvinném az ördögöt is, ha lehetne, nem hogy titeket, kedveskéim! De hát magatok is látjátok: ezen a jégen nem evickél át a dereglye. Ha így megy, néhány nap múlva beáll a Duna. Akkor átsétálhattok száraz lábbal.
– Mi addig nem várhatunk – mondta Édua. – Én a királyné legfőbb udvarhölgye vagyok. Át kell vinned. Parancsolom.
A révész elvigyorodott, vállat vont.
– Akárki vagy is, kisasszonyka, én meg nem teszem. Még ha maga a királyné is volnál, akkor sem, mert igen veszélyes.
Édua lecsapta batyuját a révész lábához.
– Akkor, édes bátyám, itt maradunk a nyakadon, amíg be nem áll a Duna, mert immár napok óta alig ettünk, s nincs maradásunk ezen az oldalon!
A révész csupaszőr arca még jobban megvidámodott ennyi asszonyi erőszák láttán.
– Hát hiszen, ha éhesek vagytok, maradjatok, lelkeim! Miért nem ezzel kezdtétek? Van itten étel, magam is elejtek néha ezt-azt – bökött fejével a nyílvesszőkre –, meg halászgatok is. Aztán a fizetségben csak megegyezünk. Rég voltam együtt asszonnyal, ti meg... ugyan nem bánjátok meg!
A révész betüsténkedett kunyhójába, s kihozott kenyeret, szalonnát, hagymát, s Künge már nyúlt volna az étel után, amikor Édua felcsattant, s hasított a szava, mint a kés.
– Jóember, vagy átviszel most rögtön minket, vagy esküszöm, nem éred meg a jövő évet. A bátyám a kunok kapitánya, és a kunok messziről is igen jól lőnek a nyíllal.
A révésznek arcára fagyott a nyálas mosolygás.
– Jól van, kisasszonykám, hiszen csak tréfáltam. Ha menni kell, hát megyünk. Mit is ér egy ilyen ember élete, mint az enyém, szentigaz...
Nagy sóhajtozással eresztette víznek a dereglyét, és a két leány a deszkába kapaszkodva, némán figyelte a révész tusakodását a roppant erejű jégtáblákkal. Másfél órába is beletellett, mire átértek; s a kemény hidegben a révész szakállára fagyott izzadtsága is.
– Megérkeztünk, kisasszonyok. Isten irgalmas volt hozzánk.
Édua feltűrte ruhaujját, s levont karjáról egy súlyos aranyperecet.
– Nesze, jóember, vegyed. Nem azért, mert megérdemled, hanem hogy ne feledd: a kun Édua volt az, akit elhoztál, királynak udvarából. S máskor vigyázz jobban a nyelvedre.
A révész meghajolt.
– Úgy lesz, bocsáss meg, kisasszonykám! Valóban nem tudhattam! Engedd, hogy elsegítsem holmitokat...
Édua már-már tiltakozott volna, de rápillantott Künge elgyötört arcára, s kegyesen bólintott.
– Jól van. Hozd hát a csomagokat.
A révész vállára csapta a két batyut, s elindult a nők előtt, az érintetlen, fagyos hó csikorgott nemezcsizmája alatt.
Künge csodálattal pillantott úrnőjére.
– Nem hittem volna... – suttogta. – Úgy látszik; a te akaratodnak mindenki enged.
– Legalább egy révész – mormogta Édua, s megpróbált nagyokat lépni, hogy könnyű topánja beleilljék az ormótlan csizmatalp nyomaiba.
A kolostor kapuja előtt a révész letette terhét. – Elmehetek, kisasszonyok?
– Elmehetsz. És köszönjük.
– Említs meg a kunoknak, kisasszonyom. Én nem haragszom rájuk – mondta a révész, ismét meghajolt, és a karperecet nézegetve, latolgatva markában, elsietett arra a helyre, ahol dereglyéjét hagyta.
– Hallottad, Künge? A révész nem haragszik ránk – mondta Édua, az út fáradalmaitól szinte magánkívül. – Ő nem haragszik ránk! Hát mit vétettünk neki?!
– Kár volt azt az ékszert neki adnod, asszonyom. Már éppen eléggé ráijesztettél előtte. Egy falut is vehet azért a karperecért! – jegyezte meg Künge bosszúsan.
– Talán igazad van. De azt akartam, hogy mindenki tudja meg tőle, hogy a kunok nem kérnek, hanem parancsolnak. És büntetnek, jutalmaznak, akár a magyarok nagyjai. Ne higgyék, hogy különbek nálunk.
Édua megkongatta a kolostor bejárata előtti kis harangot, melyet a koldusok és zarándokok húztak meg leggyakrabban.
A kapusnővér kinyitotta a kis leselkedőajtót.
– Mit kívántok? – kérdezte mogorván, alig nézve a két leányra.
– Nem ismersz meg, kedves nővérem? Édua vagyok, Csört úr leánya, a királyné legfőbb udvarhölgye.
– S ha megismerlek, leányom?
– Kérlek, eressz be minket. Ez itt Künge, a szolgálóm. Igen hideg van, s éhesek vagyunk. A királyné házában voltunk ez idáig, de valahogyan elfeledkeztek rólunk.
– Sajnálom, de senki idegent nem ereszthetek be. Máter Anna így parancsolta.
– Hát én idegen vagyok? Megvan a cellácskám, ahol rendszerint lakozom! Jól van. Akkor a Máterral szeretnék szólni.
– A Máter gyöngén van, senki sem zavarhatja. Nem tehetek semmit értetek, leányom.
Ezzel a leselkedőajtó koppanva becsukódott. Édua már az ajtónak kiáltotta:
– Nincsen hová mennünk! Itt maradunk, bármeddig is kell várnunk! – Édua az ajtónak vetette hátát, lekuporodott batyujára. Künge némi tanácstalansággal követte példáját, s egy idő múltán suttogva megkérdezte:
– Valóban itt akarsz maradni, Édua? Fázom, és éhes vagyok.
Édua nem válaszolt a kérdésre, inkább csak magának mondta:
– Nem tudom... Nem értem, mi történhetett.
– A királyasszony... valamiért megharagudott rád, Édua. Mást nem tudok gondolni.
– De hiszen eddig... eddig is... Ámbátor igazad lehet. Senki más nem merne ily keményen büntetni engem. És Anna máter nem meri megmásítani a parancsot.
Csikordulva, óvatosan megnyílt a nagyajtó. A kapusnővér volt ott.
– Jöjjetek be, leányaim. De csöndben... Isten megbocsátja, hogy megkönyörülök rajtatok. Elalhattok az én szobámban, itt a kapu mellett. Én nem is tudom, ugye, ti kik vagytok... Jámbor keresztények, akik szállást, élelmet kértek... No, gyertek, kedveskéim. Ez biztosan valami tévedés lehet... Hiszen tenéked, kisasszonykám, eddig mind hódoltunk örömmel...
Édua és Künge beosont a kapun, s a kapusnővér vackot vetett nekik a kályha mellett. Aztán megosztotta velük szerény vacsoráját, s kipótolta azzal, amit a konyhás nővértől még el tudott kérni. Szánakozva nézte a két elgyengült, éhes kun leányt.
– Nem tudom, miért rendelkezett így a máter... Jó, jó, kunok vagytok, de hát nem tudjuk eldönteni, minek születünk, nem igaz? Lehetnék én is a helyetekben...
– Nem tettünk semmi rosszat, kedvesnővér – mondta Édua fáradtan, lecsukódó szemmel. – De Isten megjutalmaz ezért... és én is, ha valaha módomban áll.
Másnap hajnalban a nagykapun ugyanolyan óvatosan kiengedte a kun leányokat, batyujukban enni-innivalóval, szívükben melegséggel: bármit hoz is a sors, mindig akad egy ember, aki méltó erre a névre.
Kemény, fagyos idő volt, s a révésznek igaza lett: a Duna vize beállott.
Édua óvatosan megpróbálta a jeget: kitartott.
– Átmehetünk! – mondta diadalmasan Küngének, s kezét nyújtotta barátnőjének.
Kézen fogva botorkáltak át a jégen, mely néha nyikorogva tiltakozott, felhólyagzott, megrepedezett lépteik nyomán.
– Immár hová mehetünk, Édua?– kérdezte pihegve Künge.
– Haza megyünk, Künge. Haza – mondta Édua kun nyelven, és Künge megragadta úrnője kezét, és megcsókolta.

 

 

23. fejezet

A király alig akart hinni a fülének. Simon mester széttárta karját.
– Én is alig hihettem el, de igaz, felség. Csák Péter nádorhoz méltatlanul viselkedett. És tettét semmi sem mentheti.
– De hát fegyverrel támadni a veszprémi püspöki rezidenciára? Elpusztítani a káptalani iskolát? Felégetni a könyvtárat?
– Ó azt mondja, nem a püspökre támadt, hanem Kőszegi Péterre, aki véletlenségből püspök is. Képzelheted, felség, mit szólnak ehhez a papok! S mit a Kőszegiek! Csák Péter ezzel egész nemzetségét rettentő helyzetbe hozta. Le kell mondatni a nádorságról. Ha nem tesszük meg mi, kitör a belháború.
– Miért, hát nem folyik háború szakadatlan? Többet alszom hadisátorban, mint ágyasházban! Többet éri a bőrömet páncélümög, mint mosdóvíz! – fakadt ki László.
– Ilyen időket élünk, felség! Méltatlan időket. Rossz időket.
– De hát hányszor, hányadszor kell megalázkodnom?! Megőrültek az urak? Egyszer öldösik egymást, másszor paroláznak, egyezkednek?
– Mikor melyikük van felül, felség. Mint a marakodó ebek. Egymásra is acsarognak, meg a gazdájuk ellen is. Most sereglenek ide, gyűlést tartani. Mind haddal jön. Ha nem mégy közéjük, egymásnak esnek, és még több vér folyik.
– Jól van – sóhajtott László, s a boroskancsó után nyúlt.
– Korán van ahhoz, felség. Mostan tiszta fej kell oda, ha szabad mondanom.
László hosszan ivott, megtörölte ajkát.
– Nem száll a fejembe, csak megnyugtat kicsinyég. Aztán kit akarnak Péter helyett nádornak?
– Kőszegi Miklóst, Henrik úr fiát. Akkor ők beleegyeznek, hogy megint Csák Máté legyen az erdélyi vajda.
– Nevetséges! Cserélgetik a magas hivatalokat, mintha vásáron volnának.
– Mert tehetik. És törlesztenek egymásnak, ahol lehet. Mert hát Péter úr is csak visszafizetett, hiszen a múlt esztendő végén Joakim úr Csák Mihály Fejér megyei birtokait dúlta meg. Csakhogy ő nem volt papi személy, nem úgy, mint a veszprémi püspök. A papokkal csínján kell bánni.
– És mit akar Joakim?
– Horvát bánságot.
– Már megint? Már hanyadszor? Nem unja meg ezt a csereberét?
– Nem. Még ha egy hétig is tart a királyi pecsét, ő birtokot adományoz, beszedi az adókat, borsot tör a Csákok orra alá.
– Immár vén ember Joakim úr.
– Annál inkább siet, hogy még szerezzen. Miként a hörcsög. Addig él, amíg gyűjthet... Pedig úgy hallom, betegeskedik.
– Kévánom a halálát, igen kévánom.
– Meglesz, felség. Csak most még... ez egyszer fogadd el látását. Nem magam, az ország miatt kérem.
– Az ország! Sosem találkoztam vele.
– De robotoló jobbágyokkal találkoztál, felség. No, ők az ország. A leghitványabbja. Őróluk mér minket a világ. Talán az Isten is. Egyébiránt Joakim úr mostan a cseh király ellenében sündörög. A német Rudolftól kaphatott némi pénzmagot.
– Külháborút akarnak? Nem elég az itthoni baj? Mi közünk Rudolfhoz? Ha nem lenne belviszály, két hét alatt miénk lehetne egész Ausztria...
– Csakhogy ezt ők is tudják. És a Németújváriak nemzetsége igen szorosan függ Rudolftól. Vagyis, ha Kőszegi Miklós nádor lesz, akkor nekünk meg kell indulnunk... a csehek ellen.
– Ilyen egyszerűen megy. Ha fültanúnk volna egy közember, nem hinné el. Játék az egész. Véres, goromba játék.
László arca kipirosodott a bortól, de agya nem tisztult ki. Már túl sokat látott ebből a rettentő világból. Már túl sok országos tisztségben látta azokat, akikkel ismét találkoznia kellett. Már látta őket barátként, szövetségesként, ellenségként. Már nem is nagyon akart rajtuk, körülöttük kiigazodni.
– Akkor most Joakim úr miatt valóban külháborút kell indítanunk?
– Ameddig húzhatjuk, nem, felség. Bár ausztriai Rudolf előbb-utóbb csak hadat üzen Ottokárnak. Ha igaz, ami hírlik felőle, akkor meg is veri Ottokárt, s nekünk is van kis fizetnivalónk. Várak, városok vannak még cseh kézen.
László sóhajtott.
– Ti tudjátok, Simon mester. Én csak aláírom.
Zavartan bámulta kezét. „Ez csak azt tudja már írni: Ladislaus Rex.” Kinézett az ablakon, a hideg, téli reggelbe, a befagyott Dunára. Megborzongott.
– Régen hallottam anyámról. És Éduáról sem jött hír. Örvendenék, ha láthatnám. Vagy ha mostanában Fehérvárra vezetne utunk...
– A királyné asszony biztosan jó gondját viseli, mint fő palotahölgynek. Majd ha követ megyen lelkére kötöm, tudakozódjék – mondta Simon mester. Tűnődött, mint aki el akar hallgatni valamit. Aztán megszólalt. – Különben hírét vettem, hogy Csört úr meghalt. Már el is temették. Nem tudom, mikor történt... A pusztáról ilyenkor nemigen érkeznek gyorsan a hírek.
László szemét pára futotta be.
– Tudta, hogy meghal. Azt mondta, megvárja még a győzelmem. És nekem adta Éduát.
Simon mester ráterítette Lászlóra a súlyos palástot.
– Mennünk kell, felség. Nem jó ilyenkor várakoztatni az urakat. Unalmukban még egymás torkának esnek...

 

 

24. fejezet

Sokáig ment Édua és Künge gyalogszerrel, amíg egy lovasszekérre fel nem kéredzkedett, mely tűzifát szállított valamely uraságnak. Ám a szekér nem ment messze, s a kocsis sajnálkozva ingatta fejét: ezeket a gyönge kisasszonykákat megveszi az isten hidege, vagy a kóbor farkasok áldozatai lesznek.
Amint haladtak Pesttől délkeletnek, a kun puszták irányában, s mindenütt csak a havas fehérség világlott, melyben a szél félelmetes ábrákat kanyarított, hogy a következő percben elégedetlenül eltörölje, Édua is belátta, hogy túlságosan hamarjában döntött: egynapi járóföldnél több volt ez, sokkal több, még kedvező időben is.
Hamar rájuk alkonyodott, s az elnyújtott farkasüvöltések már egészen közelről riogatták a leányokat. – Itt veszünk, úrnőm – siránkozott Künge, s arcára fagytak patakzó könnyei.
– Gyere, együnk. Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta Édua erőszakolt vidámsággal, s kibontotta batyuját, melyben a kedves nyúl-szigeti kapusnővértől kapott elemózsia is rejtezett. Ettek szalonnát, kenyeret, hagymát, ajkukat megnedvesítették szűzfehér hóval. Ekkor már egészen besötétedett, csak a havas fehérség világított.
– Még egy fél nap járásunk lészen holnap. Mostan meg kell itt aludnunk – mondta Édua, s magában átkozta eszét, hogy acélt, kovát, taplót nem hozott az útra, s most itt állnak a tűzgyújtás lehetősége nélkül, fegyvertelenül, a fagyhalál szélén.
Vékonyka prémkabátjuk is inkább az udvari divatnak hódolt, kendőjük sem pótolta a régen áhított tűzmeleget.
Ekkor eszébe villant, amit atyja, Csört úr mesélt egyszer ifjúkori kalandjairól. A nagy hideget a keleti síkságon elegendő tüzelő híján úgy vészelték át, hogy a sátorfalakat megpúpozták vastagon hóval. Hókunyhót kell építeniük!
– Mintha hóembert csinálnánk! – magyarázta Kungének, s a fehér hidegben egyre vidámabban görgették a nagy hógömböket, hogy valami idomtalan szárnyékfélét készítsenek belőlük. Egy órába is beletelt, mire készen voltak. Igaz, csak kucorogni lehetett benne, de felfogta a szelet, s mintha leheletüktől, testük melegétől kissé langyosodott is volna a benti levegő. A bejárati nyílást belülről gondosan eltömték hóval, csak egy kis rést hagytak a friss levegőnek.
Néha egészen közelről hallatszott a farkasüvöltés, Édua nem mert rágondolni, mi lesz, ha a toportyánok szagot kapnak, s elkezdenek utánuk kaparni. Kis kenyérszelő kését minden eshetőségre keze ügyébe helyezte.
Reggelre megolvadt alattuk a hóágy: lucskosan ébredtek fel, de életben maradtak.
Másnap hajnalban, amikor útnak indultak, ismét szerencséjük volt. Egy kun lovas talált rájuk, aki elveszett marháit kereste hiába. A lovas tüzet rakott, és a lobogó tűz mellett megszárítkozhattak a leányok. A lovas, miután megtudta, hogy Csört úr leányát és szolgálóját találta fel, nem hagyta őket magukra, bár Törtel törzséből való volt: lovára ültette az elgyötört, félig megfagyott lányokat, s félnapos úttal megtoldva saját útját, zokszó nélkül elvezette őket a Csört nemzetség szállására.
S mihelyt a leányok elé futottak a nemzetségből, kísérőjük megsarkantyúzta lovát, s visszafordult elveszett marhái keresésére, anélkül, hogy nevét megtudták volna.
– Ez igazi kun volt – mondta Édua, késő bűntudattal. – Adja a mi Istenünk, hogy megtalálja jószágait, és lelkének üdvét!
Várta, hogy megpillant valakit családja, az ismerősök, a nemzetség tagjai közül, de mintha kihalt volna a téli szállás.
– Talán halászni mentek a férfiak a jégre – mondta Künge.
A nagy családi jurta kéménynyílásából füst gomolygott. Édua megnyugodott. Már azt hitte, valami nagy baj történt: talán más vidékre költöztek a Csört nemzetség tagjai, vagy talán nagy had fenyegetése elől vonultak vissza.
Félrelebbentette a bejáratra akasztott vastag medvebőrt. A nyitott tűzhely mellett ott ült Édua édesanyja, s a lobogó tüzet bámulta.
Édua megérintette anyja vállát.
Az anya megrezzent, megfordult, úgy nézte Édua arcát a félhomályban, mintha sohasem akarná megismerni.
Aztán magához húzta Édua nyakát, átölelte.
– Hát te élsz? Jól vagy, kislányom? Régóta nem kaptunk hírt felőled. Azt mondogatták, király ágyasa lettél. Vagy már rád unt az a kétistenű?
– Nem vagyok ágyasa, édesanyám. Királyné fő palotahölgye voltam, csak valamiért kiejtett kegyeiből. Hazajöttem. Jobb lesz nekem itthon. Apám is megbocsát majd, tudom.
– Apád? – emelte fel fejét az öregasszony. – Hiszen te... hiszen nem tudhatod, szegényem! Apád egy hónapja... nincsen már. Sokat betegeskedett, gyönge volt nagyon. Nem szenvedett sokat. Szép, nagy temetése volt. De aztán nagy veszekedés támadt. A bátyád, Miklós a sereggel van, ugye, a többi fiú még nem elég idős. Nem tudtak megegyezni a vezérség dohában. A férfiak java szétszéledt. Vitték a családot is. Átálltak Árbochoz, Törtelhez, ők háborúzni akarnak, zsákmányt ígérnek. Apád békéje immár megfeküdte a gyomrukat...
– Látom, alig maradtak a szálláson... Szegény atyám...
Édua lekuporodott anyja mellé, nézte a most már csak pislákoló tüzet.
– Elvitték a testvéreidet is. Azt mondták, itt nem biztonságos. Azt is rebesgetik, ha nem egyeznek meg a magyarokkal, ellenük fordulnak. Vagy egyezkednek a tatárokkal... Elment az eszük.
– És te, anyám? Miért maradtál?
– Én már nem akarok máshol élni. Törzsfő asszonya vagyok... voltam. Én nem félek. És... vártalak is. Téged is, Miklóst is. Tudom, ő is eljön. A temetésen ő sem volt itt. Szép temetés volt. Tíz gyönyörű lovat áldoztunk.
A parázsló tűz fénye kísértetiesen, alulról világította meg az asszony arcát. Édua most felnagyítva látta a ráncokat, gödröket, mély árkokat. S megérezte anyjában a csöndes belenyugvást a halálba.
Megtörölte szemét, felállt.
– Itt maradok veled. Ha kellek a királynak, majd megkeres. Udvar cselédje többet nem leszek.

 

 

25. fejezet

Rákos mezején hullámzott a nép. Tízezrével gyülekeztek, főurak és főpapok, nemesek és szolgáik, s külön táborokban a kunok, kik s a magyarok közé széles gyepűt verettek, s külön királyi őrség vigyázott a rendre.
Mindenki tudta, vagy tudni vélte, miért az országos gyűlés. Az Úrnak 1277. évében, Szent György havában meghalt a Gut-Keled nemzetség feje, Joakim úr, legutóbb ismét horvát bán. A fellázadt Vodicsai István ellen vezetett hadat, s maga is ott veszett. Tudni vélték, hogy a király örömkönnyekben tört ki a hír hallatára, s állítólag kijelentette, hogy egész Horvátország nem ér neki annyit, mint Gut-Keled Joakim halála.
– Joakim úr volt az ő ördöge! – mondta egy kun vitéz, s igen megsértődött, mikor a megszólított nemesember továbbment szó nélkül. Nem tudhatta, hogy az a nemesember Kőszegi Miklós várjobbágya volt, s az ilyen beszédeket vagy meghallgatta, és kardot rántott, vagy, okosabb lévén, türtőztette magát. A kunokkal senki sem ereszkedett szívesen vitába, ha egyszer maga a király is az ő pártjukat fogta.
Hamarosan megjelentek a minden sokadalomból hasznot húzó vásározók, akik pecsenyét, bort kínáltak, díszes öveket, övre való zsebeket, tarsolyokat, lándzsára való zászlókat, nyakba akasztós mártírereklyéket, Rómában szentelt vizet és arábiai kenőcsöt mely elhárítja a pestist és mindenféle nyavalyát.
Megjöttek az erdélyi urak is, szószátyár szolgáikkal, akik hamar elújságolták, hogy a szászok rettentő lázadásra adták fejüket. Monoszló nembeli Péter erdélyi püspök ugyanis kivégeztette a vízaknai gerébet, Alárdust, s annak fia, Gyán Gyulafehérvárott iszonyú pusztítást művele. Még Böjtelő havában, Reminiscere vasárnapján a feltüzelt szászok megrohanták a székesegyházat, s felgyújtották a többi templommal együtt. A templomokba rengeteg nép menekült, vagy kétezer férfi és asszony, gyermek, velük égett négy kanonok és számos pap. Akiket csak kézre keríthettek az azilumokból, legyilkolták, s az egyházi kincseket megszentségtelenítették, elrabolták. Még a kiváltságleveleket is elégették, melyek közül nem is egy pedig az erdélyi szászok különös szabadságait tartalmazták.
Rebesgették, hogy kiátkozzák vízaknai Gyánt, s hogy büntető sereg indul hamarosan a szászok ellen, de a nemesek többsége csak legyintett erre. „A gazdag szászok? A bőrük alatt is pénz van! Majd kiravaszkodják maguknak az ő igazságukat!” – mondogatták. Ami pedig az egyházi átkot illeti... nos, amíg a pápa őszentsége ellenére választott Miklós az esztergomi érsek, addig a kardban csak jobb bízni, mint az átokban, mert a kardot vitézen forgatja őkelme, ha már a szent könyveket nem is.
A nagy királyi sátrat egy földhányás tetején emelték, s elé állították az aranyozott trónszéket, hogy mindenki lássa majd a királyt, s kezdték rang szerint közelebb vagy távolabb állogatni a főembereket, s elhelyezkedtek a kiáltók is, hogy azok is hallják majd a fontos szavakat, akik a hullámzó embertömeg szélére szorultak rangban és tehetségben.
László igyekezett meggyőzni magát, hogy nincs oka az elérzékenyülésre: hiába hirdetik ki teljes jogú nagykorúságát, attól még semmi sem fog egy csapásra megváltozni. Mégis büszkeséget érzett a tengernyi nép láttán, s amikor a nádor kinyilvánította a király felnőtt voltát, s térdet hajtva kezet csókolt neki, az éljenzés és fegyvercsörgés valódinak tetszett. A kunok kerek bőrpajzsukat ütögették, és a kopjások magasba dobták fegyverüket.
Most Lászlónak kellett szólnia. Amikor felállt, moraj szállt fel, s a hatalmas embertömeg fokozatosan elcsendesedett.
„Most kellene őket megfognom! Most kellene kikiáltanom ország színe előtt, hogy nem vagyok király, hogy bábkirály, vagyok, fogoly király, díszkirály! Most kellene elmondanom, hogy felváltva aláznak meg a Kőszegiek és a Csákok, most kellene elpanaszolnom, hogy mindenki csak a pecsétemet és aláírásomat akarja; nem igazságos döntésemet! Most kellene elmondanom, hogy külső háborúkba csalnak minket, hogy a papok javadalmaikat úgy adják-veszik, mint a vásáron, s hogy mi, kunok még mindig rosszkor jött vendégként tipródunk a nekünk kijelölt pusztákon!”
De ehelyett köhintett, ránézett Kézai Simon mester okos, ősz fejére, s elkezdte beszédét.
– Urak, feleim, alattvalóim! Köszönöm, hogy hűségesen eljöttetek ide, a Rákos-mezőre, hogy lássuk: áll még az ország, nem pusztult el az igyekezet, hogy kiverekedjük magunkat az oktalan háborúskodások és viszályok mocsarából. Nehéz időket éltem meg gyermekként, ifjúként, s most, hogy szemtől szemben szólhatok veletek, elmondom, a rendekkel egyetértve, hogy türelmünknek végére jutottunk.
László várt, amíg szavai visszhangoztak a kiáltók ajkán, s érzékelte az enyhe mocorgást a főemberek között: senki sem lehetett biztos, milyen irányt vesznek a királyi szavak, bár lényegüket szájába rágták s elpróbálták elégszer. Ha most megváltoztatná őket! Ha most kimondaná, amit gondol erről a népről, erről a százfelé húzó, engedetlen, értelmetlen országról! Ebben a percben egyetlen szavára felkoncolnák a papokat, vagy a Kőszegieket, a Csákokat, ebben a percben a kunok lerohanhatnák a főembereket, a gőgös magyarokat, de akkor újabb háború volna, semmit sem eldöntő vérfürdő. Megtörölte homlokát, félresimította arcába hulló fekete haját.
Kissé halkan kezdte, de aztán hangja ércesebbé vált, messzehangzó lett, mint a kamaszoké.
– Országos gyűlést hirdettünk, s örömmel látjuk, hogy férfikorúvá nyilvánításunk alkalmából ily szép számmal megjelentetek. Rettentő dolgok estek meg az utóbbi években vélem, s tudom, közületek is sokakkal. A királyság hatalma meggyengült, belső háborúságok, pártoskodások, civódások és külső fenyegetések közepette éltünk, élünk ma is. De megfogadom, hogy segítségetekkel ennek véget vetek, s kihirdetem, hogy a királyi, egyházi és nemesi jószágokat senki elfoglalni ne merje, akik pedig az ország békéjét megzavarni, királyi és egyházi jószágokat elfoglalni merészkednének, és az okozott károkért kellő elégtételt nem adnának, vettessenek átok alá, s ellenök, mint az ország dögletes ellensége ellen a király, valamint az ország összes főrendei, nemesei és kunjai fölkelni kötelesek legyenek. Felhívlak tibenneteket, hogy kötelezzétek magatokat ünnepélyes esküvel, hogy eztán így lészen ez.
A király esküre nyújtotta kezét, s megvárta, míg a kiáltók szájról szájra adják igéit, mint a vízbe hajított kő, ha hullámot vet, s körkörösen haladva elcsitul.
Aztán felnyúltak a karok, először félénken, aztán már erdőként, és talán abban a pillanatban őszintén is gondolták az esküvést. De minden főembernek és papnak, nemesnek már az járt az eszében a következő percben, hogyan is lészen tovább. Most, Joakim úr halála után, meggyengültek a Héderváriak. Kőszegi Miklós nádorsága s a többi országos tisztség sorsa ismét bizonytalanná vált. S a Csák nembeliek máris elkezdték megdolgozni a nemesi népet: ideje, hogy ők váltsák fel a Kőszegieket, ők, akik oly sokat tettek Lászlóért.
S valóban: egy hónap elteltével Csák Péter foglalta el a nádori széket; a Kőszegiek pedig úgy tettek, mintha kedvükre lenne a dolog. Országbíró megint a sima szájú és beszédű Péc nembeli Dienes úr lett, aki már nádornak is bevált. A nyugalom azonban, mint az várható is volt, nem tartott tovább néhány hónapnál: Kisasszony havában László már megint had élén állott, mert öccsét, András herceget ismét elrabolták a Kőszegiek, részben túszként, részben valami új házassági tervük várományosaként.
Közben az egyház portája előtt is gyűlt a szemét: János pápa meghalt, új pápát azonban csak az év végén, Szent András havában választottak. A pápa ellenére kinevezett Miklós esztergomi érsekségét azonban Péter veszprémi püspök nem ismerte el, s főbenjáró panaszt tett Miklós pápánál névrokona ellen, akit rablással, gyújtogatással, gyilkossággal és veszedelmes tudatlansággal vádolt.
A király az egész ügyben csak az elé tett instanciákat ismerte, melyeket kézjegyével ellátott, de mivel mindkét érsekjelöltnek erős pártfogói voltak, gyakran írt alá egymásnak ellentmondó okmányokat.
– Hajlunk, miként a nád, miként a fűszál – mosolygott Simon mester, amikor László megpróbálta tisztázni ezt a régről mérgesedő ügyet. – Mert ne hidd, uram, hogy itten személyes erények és bűnök felett folyik a tusakodás! Te magad láthattad, mit ér az egyik pap, s mit a másik! Egykutya mind! Egyik sem riad vissza az erőszaktól, ha kincsre teheti kezét, s Krisztus igéiben mindkettő tudatlan. Az a kérdés, melyik kerít több tanút a másik ellen, s melyik küld nyomós érvként több ajándékot az új pápának.
– Szomorú világ ez – mondta László. – Csoda, hogy az ország még nem esett széjjel!
– Az országok nem esnek oly könnyen széfjel. Sőt inkább, miként a halottak, feltámadnak. Gondolj a tatárjárásra, felség! Pusztaság lett ez az ország, menekült, aki csak tudott. Ám a te őseid nem csüggedtek, gyarapították is az országot, és a nép visszaköltözött. Lám, most is...
– És én? Mivel gyarapítom én a hazát? – sóhajtott László.
– Megtartod, s gyarapítod. Az is gyarapítás, ha visszaszerzed, mi egykor a tiéd volt. Most Ottokár kénytelen lesz visszaadni Sopront, s a nyugati várakat mind. Csaknem öt év után... ez a fontos! Mellesleg, ha már szóba jött, Sopron városát ki kell tüntetnünk. Városi kiváltság jár nékik.
– De hiszen ők nem tettek ezért semmit!
– Az mindegy. Példát kell adni az országnak. Látniuk kell, hogy a hűséget jutalom illeti.
– De nem voltak valóban hűségesek!
– Majd lesznek! – mosolygott Simon mester. – Az egyes ember is büszke arra, amit nem tett, de kitüntették érte... A históriát böngészve látom, hogy akadtak királyok, kiket addig dicsértek okos hízelkedők, mígnem megpróbáltak felnőni a dicséretekhez.
– Te is így dicsérgetsz engem, Simon?
– Én? Lehet – mosolygott a mester. – Ifjú vagy még, s nehéz időkben király. Hinned kell, helyedben senki sem csinálná jobban. Már helytállasz a csatatéren is, a tárgyalóasztal mellett is. Tudsz latinul, magyarul, kunul... egy kicsit németül is. Tudsz írni-olvasni. Ismered őseid tetteit. Rövid életed alatt megismerted az ország nagyjait, s immár nem egyet el is temettél szerencsésen. Még nem vagy annyi idős sem, mint ama híres Alexander, akit Nagynak neveztek...
– Miért, ő hány éves volt, amikor trónra került? – csillant fel László szeme.
– Mindössze húsz – mondta Kézai Simon. – Tehát még van időd, felség. Amíg... meghódítod a világot.
László nevetni kezdett, és Kézai Simon – kicsit erőltetetten – vele nevetett.
– Én nem fogom meghódítani a világot – mondta László. – Tudom, hogy kicsiny vagyok hozzá. Rossz korba születtem bele.
– Mindketten rossz korban születtünk, felség. Én lehettem volna bölcs historikus vagy egyházatya, rendalapító szent... Helyette lettem király jegyzője, urak szolgája...
Mindketten hallgattak kis ideig. Felhallatszott a lovászok kiáltozása s a kutyafalka csaholása.
– Úgy hallom, készen áll mindenki a vadászatra, felség.
– Múltkor... – László nyelt egyet – múltkor kértelek, keresd meg Éduát.
– Igen. Legjobb fürkészeimet küldtem utána. Azt mondják, Csört úr elárvult szálláshelyén lakozik anyjával.
– Akkor arrafelé akarok vadászni – mondta László, s megvárta, míg Kézai Simon kimegy, s kiadja a parancsot.
Közben nagyot ivott a boroskancsóból. S néhány perc múlva ő is bátor volt, vitéz és bölcs, Attila király örököse a Duna-Tisza közén. Legalább megmondhatta, merre akar vadászni.

 

 

26. fejezet

Édua anyjával s néhány hátramaradt kun szolgával együtt élte életét az elárvult szálláshelyen. Szürkén s mégis csodálatos változatosságban teltek a napok, hetek, hónapok. Édua most talált vissza édesanyjához, most ízlelgette igazán azt a kun életet és bölcseletet, melyet kisgyermekkorában gyakorolt, de tudatossá sosem tett. Anyja zokszó nélkül fogadta és vállalta az új körülményeket, a híres törzsfő asszonya minden belső megrázkódtatás nélkül gyűjtött rőzsét a tűzre, gondozta a néhány megmaradt állatot, s ugyanolyan gondosan sütötte a lepényt az izzó kövön, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor Csört úr még nem lett a nemzetség választott feje. Sőt most, hogy a sok rokon, testvér és nővér, báty és húg s a gyerekek gondja nem nehezült rá, az idős asszony szinte visszafiatalodott. Arca kisimult, fekete hajában az ősz szálak csak a napfényben csillantak meg, s ha az idő engedte, olyan felszabadult kedvvel bolondozott Éduával, mint korábban még sosem. Édua néha úgy érezte, anyja nem is gyászolja kellő fájdalommal Csört urat, s amikor egyszer erre rákérdezett, édesanyja megdöbbentő őszinteséggel válaszolta:
– Atyádat mérhetetlenül tiszteltem. Azt nem tudom, szerettem-e. Ő a maga népe közt olyan volt, mint a király. A királyt lehet szeretni, de nem érdemes. A király nem tud viszontszeretni. Őnéki sokkal fontosabb dolga van. Őt csak szolgálni lehet...
– Mintha nem atyámról, hanem Lászlóról szólnál, anyám. Hidd el, ő nem olyan, mint Csört úr. Én ismerem. Ő nem boldog, ha felelősség van rajta.
– Azért nem boldog, mert nincsen igazi ereje. Atyád szavára ezrek fogtak fegyvert. A te Lászlód, amint hallom, keveseknek parancsol. Talán, mert kunvérű, azért kicsinylik az urak. Amint hallom, az anyja sem igen segíti. Az még mostan is királynő akarna lenni. Akár a fia kárára is. Aztán az öccse, az az András... abból is királykát akarnak csinálni. Tudok én mindent, lányom, ide is elvergődnek a nagy hírek...
– Én közelről láttam, miként él. Láttam, hogy nem tehet jobbat. Nincsen hozzá aranya, katonája.
– Akkor pedig hiába. Király nincsen arany és katona nélkül. Ezeknek a papoknak a Jézusa sem ment semmire nélkülük. Tudok én arról is. Jártak nálunk is a papok. Hajtottak minket a folyóba, seregestül. Bémentünk térdig, akkor kimondták: mondjuk ezt meg ezt, s megtisztulunk. Ezek még a mosakodást sem jól tudják.
– Az csak képesen volt való, édesanyám. Ne mondj már ilyet! Az a tisztulás csak képesen való! – mondta Édua, s maga is megrémült, mennyire azonos lett hirtelen mindazzal, amit a klastromban tanult.
– Jól van, lányom. Te jártál világot, te tudod – mondta csöndesen az anyja, s ismét öregasszonnyá görnyedt.
Édua pedig megérezte, hogy rá kellett volna hagyni. Igen, mindent rá kellett volna hagyni. Még ha nincs is egészen igaza...
– Hanem, lányom, Künge mondta, hogy járt erre valami kémlelő ember. Ő is csak úgy hallotta, a halászoktól. Felőled érdeklődött.
– Igazán? – Éduának megdobbant a szíve.
– Hogy errefelé vagy-e, és mit csinálsz. Valamelyik tanyán azt is kivallotta, hogy királyi fürkésző. Csak azért mondom, hogy ne legyen baj, ha ennyire keresnek. Ugye, nem tettél rosszat?
– Csört úr leánya vagyok – húzta ki magát Édua. – Helytelent nem tettem. Ha keresnek, nem rossz dolog miatt teszik.
– Akkor jól vagyon – vont vállat az öregasszony, s behúzódott a jurta asszonysarkába.
Éduához lassan jutottak el a hírek, s nem is mindig pontosan: a kunokat nem nagyon érdekelték azok a dolgok, melyekhez nem volt közvetlen közük. Miklósról érkezett hír, hogy mostan Finta vezérlete alatt harcol a királyi seregben, valami erdélyi lázongó urakkal. Az egyik lázadó, Loránd el is esett a csatában, Geregye nembeli Gregen és Kanyi Tamás azonban megmenekült, s most a Tiszántúlon gyűjtenek új hadakat. Ez már a kunokat is jobban érdekelte a közelség miatt, s titkos hírvivők jöttek-mentek, melyik oldalon lenne érdemes esetleg fegyvert fogni, hol ígérnek több pénzt, jószágot, nagyobb zsákmányt.
„Mint a farkasok...” – gondolta Édua szomorúan. „Falkában kerengenek a hodály körül...”
Az is hírlett, hogy Joakim úr halálával Miklós lett a horvát bán, ugyancsak a Gut-Keled nemzetségből, s a Kőszegiek kibékültek a lázongó horvátokkal.
Egy napon aztán csakugyan megszólalt az elárvult szállás mellett a királyi kürtszó, de nem vadászatra, hanem háborúba szólított. A kunokat toborzó szép szál herold megvetően pillantott végig a kalyibákon, nemezsátrakon, melyekből csupán néhány öreg és asszony, gyermek, megnyomorodott férfi bújt elő az éles kürtszóra.
A herold felmutatta a kardot, sebesen elmondta mondókáját, hogy a király hadba szólítja hűséges kunjait, aztán körülnézett.
– Mi van itt? Rossznyavalya szállt rátok, vagy mi? Hol vannak a férfiak?
Magyarul kérdezte, de csak hallgattak, erre megismételte kunul is.
Édua szólalt meg.
– Hogy atyám meghalt, szétszéledt a törzs, a szomszédos nemzetségekhez álltak a férfiak, vitték a családot is...
– Ki volt atyád? – kapta fel a fejét a herold, s jobban szemügyre vette a kun leányt, kinek tökéletes alakja és finom szépsége csak most keltette fel érdeklődését.
Édua arca elé vonta vastag kendőjét, s válasz nélkül visszament a családi sátorba.
A herold azonban nem hagyta annyiban a dolgot, felrémlett előtte, hogy a király keresteti azt a leányt, akibe, mint mondják, bolondulásig szerelmes, valami kun boszorkányba, aki megrontotta... de az a boszorkány csak nem lehet egy ilyen szépséges gyermekleány, ámbár ki tudja...
– Ki volt eme leány? – kérdezte az egyik asszonyt, aki sajtárral a kezében futott ki a kürtszóra.
– Hát Édua, Csört úr leánya! – mondta az asszony büszkén. – Ő velünk maradt, s mondhatom, tíz férfinál is többet ér a lelkem! Ha nőt választhatnánk vezérnek, bizony Isten, kitelne belőle akár Csört úrhoz is méltó, az Isten nyugosztalja!
A herold arca kivirult. Hát sikerült az, és neki, neki sikerült, amivel a király fürkészei nem birkóztak meg! Eme elárvult, szegényes szálláshelyen feltalálta Éduát, akiért a király tíz arany jutalmat szabott! Egy falut vehet rajta! Örömében meg akarta ölelni az asszonyt, aki sivítva menekült, mintha az ördög karmaiba került volna.
A herold megsarkantyúzta lovát, hogy mielőbb kihirdesse a kötelező igéket a többi szálláshelyen is. Elhatározta, erről még György mesternek, a parancsnokának sem szól egy szót sem, ez a hír a király fülébe való, egyenest oda!
Édua elhúzta a nemezsátor medvebőrét, hosszan bámult a távolodó lovas után. Büszkeség és alázat érzései váltották benne egymást. Jól tudta, kiadta magát, akarva is, akaratlan is. De inkább akarva.
Lászlónak érte kell jönnie. Ő addig nem mozdul innen. Nem rejtőzködik senki elől, de nem is siet, hogy bárkinek nyakába varrja magát.
Ha kun férfi lenne, most követné a körülhordott királyi kardot. De hát ő csak leánynak született, nem övezhetik fel karddal sohasem, miként Isten szolgája sem lehetne.
De a király sorsával mégis összetartozik az övé.

 

 

27. fejezet

A herold, akit ugyancsak Lászlónak hívtak, s a Csák nemzetség szolgái közül emelkedett királyi hírnöki magasba, szerette a munkáját, bár tudta, bármennyire is irigylik jó lova, szép ruhái miatt, kevesen cserélnének vele. Mert a heroldnak úton van a dolga, ha kell, éjjel-nappal, s néha az ebnek is jobb dolga van, mert behúzódhat valahová, de a heroldot küldik, sürgetik, noszogatják, elszámoltatják az idejével, s nem veszik tekintetbe, hogy a ló is fárad, azzal is kell törődni, s az ember sincsen vasból, bár László, a herold igazi vasembernek tartotta magát, nem is ok nélkül.
Valami német vér is volt benne egyik nagyszülői ágon, az üthetett vissza a kiállásában, mert magas, piros képű, szőke fiatalember volt, nyomott vagy kétszáz fontot, s a kis termetű magyarok és kunok már szolga korában is úrfélének nézték, mert csak az urak nőnek meg ilyen bivalyerősnek, kicsattanó egészségűnek.
Árboc, Törtel és Kemence törzsénél nagy üdvrivalgás fogadta a harcba hívást, de a herold jól tudta, ismervén a kunok természetét, hogy ez nem jelent még semmit. Nem biztos, hogy a királyi sereget fogják gyarapítani, de az bizonyos, hogy a háborúnak igen megörültek.
Jól tartották László heroldot, olyannyira jól, hogy alig bírt felkapaszkodni a lovára, s most inkább a lóra bízta, merre megy, hová lép, ő maga prémes sisakját levéve szellőzködött a tavaszi, hűvös estében. Azon jártatta elméjét, hogy ha a királynak csakugyan annyira fontos az a szép kun leány, akkor ő most ezzel megcsinálhatja a szerencséjét. Felfigyel rá a király, rangot ád; birtokot, s híres nemzetséget alapíthat, megházasodhatik, rangbéli leányt vehet el, aki ugyancsak szaporítja a vagyont...
A herold eleresztette magát, csaknem lova nyakára hajolt fáradtságában. Feltehetőleg ez mentette meg életét: a kun portyázó rablók nyila csupán lapockájába fúródott, de ez is elég volt ahhoz, hogy földre bukjék, eszméletlenül.
A kun rablók gyakorlott mozdulatokkal levetkőztették, szárra vették a fájdalmasan nyerítő lovat, s ott hagyták a királyi hírvivőt, pőrén, véresen. Meglehet, hogy éppen abból a törzsből származtak, mely néhány órával előbb oly szívesen látta a heroldot.
Hosszú órák teltek el, s hét ágra sütött a májusi nap, amikor László, a herold magához tért. Még eltelt egy kis idő, amíg meggémberedett teste ismét erőre kapott. A nyílvessző még mindig kiállt a hátából, s talán ez mentette meg életét is: nem vérzett el az éjszaka, igaz, pokoli fájdalmat okozott a legkisebb mozdulat is. Meg sem próbálta kitépni a lüktető sebből a nyílhegyet, félig öntudatlanul, négykézláb vonszolta magát addig, míg egy pocsolyára nem bukkant. Itt hosszan ivott, megmerítette arcát, s kis pihenés után feltápászkodott.
A sárral és vérrel borított herold imbolyogva elindult nyugat felé, amerre a királyi seregeket sejtette. Körülbelül négy óra hosszat bukdácsolt előre, míg füstszagot nem érzett. Megpróbált gyorsabban lépkedni, de sebéből ismét megindult a vér, meleg patakban csorgott le hátán, tomporán. Ez már ennek az elpusztíthatatlan embernek is sok volt: ismét összerogyott.
Éjszaka a csaknem fagyos éjszaka neszeire ébredt. Rettentően didergett. A seb tovább lüktetett, egész testét rázta a hideg. Utolsó erejével feltápászkodott, feltúrta az őszről maradt, rothadó avart, mint a vaddisznó. S ekkor megpillantotta az őrtüzeket.
A tüzek mellett vigyázók először valami sebzett állatnak vélték a heroldot, csaknem lándzsát emeltek rá, amikor egy fáklya fénye mellett meglátták: mezítelen ember kúszik ott nyögve és lihegve.
Valaki felismerte, hogy György mester táborából való királyi herold. Nem mertek hozzányúlni rettentő mocskos sebeihez, takaróba göngyölve vitték a táborba, ahol az urosmesterséghez is értő lovász vette gondjaiba. Ugyancsak sóhajtozott, amikor tevékenykedni kezdett az eszméletlen, átfagyott testtel. Vizet forraltatott, gyógyfüveket szórt belé, s azzal mosta le az egész testet, mielőtt a nyílhegy kimetszésébe kezdett volna.
– Ha nem patkol el, egész életében szerencsés ember lesz! – mondta segítőtársának, a főlovásznak, aki kegyesen magára vállalta a nyílhegy kimetszését.
A nagy fájdalomra László egy pillanatra feleszmélt.
– A király... hozzá kell mennem... vigyetek oda... Megtaláltam... meg fog jutalmazni. Halljátok?...
– Félrebeszél a szerencsétlen – mondta a főlovász, s a füstölgő fáklya felé emelte a nyílhegyet. – A nyomorult kunjai! Magyar íjász már nem farag ilyen nyilakat! Mind ki kellene irtani... kiűzni innen, amíg nem késő! Tatárfattyak ezek is, majd még összecimborálnak megint a tatárokkal, aztán nézhetünk! Ország szívébe telepítve, mihamarabb övék lehet minden, hogy az urak egymással háborúznak!
A herold még motyogott valamit, holmi kun leányról, de erre már nem figyeltek.
– Egyszer a kedvenc lovamba is lőttek egy ilyen horgas csonthegyű nyilat – mondta a főlovász. – Három hétig kellett ápolnom, de meg is szolgálta a törődést! Négy esztendeig szolgált még, akkor adtam el két másikért! Úgy ám! Pedig nincsen ma már ilyen ló! Nincsen ma már értéke a jó lónak! Csak a nehézkes hidegvérűeket keresik, melyek elbírják a páncélos vitézt! Igásló kell ezeknek, nem ficánkoló telivér! – bökött a heroldra, ki már bekötözve, betakarva feküdt, s nyugodtabban lélegzett.
Álmában már régen eljutott a királyhoz, aki már meg is jutalmazta, ranggal, birtokkal. Ott ült nemesi majorja tornácán, trónszerű székében, s ítélkezett jobbágyai felett. Csak a szék nyomta a hátát kegyetlenül... ott, ahol egykor egy nyílvessző ütötte...
Felnyögött, mert álmába behatolt egy pillanatra a valóság.
– A király! Beszédem van vele – suttogta cserepes ajkkal, de már senki sem hallotta, csak a lovak tipródtak mellette, s hersegve rágták a friss füvet.

 

 

28. fejezet

László király seregei György és Finta mester vezetése alatt végigsöpörtek a Tiszántúlon, s a kun segédcsapatok most megint döntő erőnek bizonyultak: a Váradon tartott királyi gyűlés Gregent és Tamást halálra ítélte, s lefejeztette. De ekkor már megérkezett a sokakat zavarba ejtő gyászhír is: váratlanul meghalt a király öccse, András, akit a Héderváriak tartottak tiszteletteljes fogságban, amiként korábban Lászlót.
A király megkönnyezte a halálhírt, de valódi fájdalmat nem okozott neki a dolog: öccsét kétszer-háromszor látta, s létezése eddig csak bajt, fölös gondot jelentett. Most már ő és csakis ő volt jogosult erre a nyomorult magyar trónra, az ő elsőszülöttségét immár senki sem veheti el. A gyászban osztozó főemberek is e szavakat ismételgették: „neki már így jobb”, „Isten így akarta legcélszerűbben”, s hasonló igékkel vigasztalták a királyt s magukat.
László voltaképp önmagát siratta: lelke mélyén megérezte, hogy ez az ország nem őrá vár, s ez a néhány év, melyet itt megélt, csupán átmenet valami felé, amit emberi ész fel nem foghat. Jön majd egyszer valaki, aki Attilához lesz hasonlatos, aki erős kézzel leveri a lázongókat, és egyesíti a magyarokat. De az, ezt már csaknem bizton sejtette, nem ő lesz. Pedig mennyire szerette volna! Ha ő lenne az, aki megindul ismét Nyugat felé, félelmet kelt akár a római pápában is, maga elé rendeli Szent Péter utódját Róma kulcsaival, hogy aztán lába elé vesse magát, s megteremtse az Europa Catholicát, a hitben egyetemes Európát, Szicíliától Albionig...
Szegény kis András... Sosem tudhatta, meg sem érthette, ki és mi forog kockán az ő létével s nemlétével. Csak egy ijedt kisfiú volt, az Árpád-házból, melyet valami nagy, erős kőháznak képzelt el.
A Csák-féle nemzetségben osztatlan örömet keltett a herceg halálának híre, bár természetesen komor képpel titkolták a jókedvüket. Most aztán kiesett az ütőkártya a Héder és a Gut-Keled nemzetség kezéből! Fújhatják a koronát a gőgös Kőszegiek! Éppen kapóra jött Lodomér váradi püspök panaszos levele a királyhoz, amely arról számolt be, hogy Dorog fia Péter, ugyancsak a Gut-Keledek közül, leromboltatta a nemzetség ősi kolostorát.
A király megdöbbenve kérdezte Simon mestert.
– De hát bolond az az ember? Hiszen azt bántotta, ami az övé volt!
Simon mester mosolygott.
– Nem bolond, csak így állt bosszút, felség. Viszálykodott a rokonaival, ki rendelkezhetik a kolostor felett. Ő meg... földig romboltatta, és a kövekből lovagi tornyot emeltetett nagy sebesen a közelben. Ott aztán érjék utol a dühös rokonok!
A király elnevette magát.
– Így már értem. De azért a püspöknek igaza van. A papokat kiebrudalni nem volt joga, bár... kissé sokan vannak ezek a papok.
– Csak halkan, felség! – mondta Simon ijedten. – Még csak az kell, hogy felséged egy ilyen mondása elterjedjen!
Ekkor érkezett László herold, kit az ajtónállók az üzenet sürgősségére való tekintettel azon nyomban beengedtek. Az új horvát bán pecsétje volt a tekercsen, s Lászlónak reszketett a keze, amikor letépte. Újabb lázadás? Hiszen ez a Miklós bán is Gut-Keled, nyilván azért csak nem áll mégsem a lázadók élére? Végigfutotta a levelet.
– Ez bizony hamar történt! Úgy látszik, Miklós bán nem akar egészen a Kőszegiek mellé állni, bár az is lehet, hogy őt bízták meg a hír jelentésével. Kőszegi Iván behívta az országba Velencei Andrást, aki már fel is vette a hercegi címet. Horvátország, Szlavónia és Dalmácia hercege! Milyen szépen hangzik! Voltaképp ki ez a frissiben előkerült hercegecske?
– Most úgy huszonhat-huszonnyolc éves lehet. Néked vér szerinti unokabátyád és egyetlen jogos örökösöd. Második András király fia, István herceg elvette Morosini Katalint, egy gazdag velencei patríciuscsalád leányát. Velencében született. Jó dolgokat hallani felőle, komoly, mívelt embernek híresztelik. Magyarul nemigen tudhat, a latinban annál jelesebb. S ha te, felség, odajutván, fiúgyermeket nem nemzenél...
László elvörösödött.
– Odajutván! Mit nem mondasz! Izabellától, kivel kölcsönösen utáljuk egymást? S néki? Van-e már fia? – Még nincsen, tudtommal. A kujáviai herceg leányát vette el... Fenenát.
– Kujávia? Az meg merre fekszik?
Simon mester zavarba jött. Megvakarta ősz fejét. – Hát bizony, azt magam sem tudom pontosan. Valahol északon, német vagy lengyel hercegség, a Visztula mellett, ha jól emlékszem.
– Német lesz az. Fehér húsú, hideg, német nő. Nem fog az neki fiút szülni – mondta László hevesen. Simon mester mosolygott.
– Akkor neked kell igyekezned... felség.
Csak ekkor vették észre, hogy a herold még mindig ott áll.
– Elmehetsz! – mondta Simon mester zavartan. Mégsem valók ilyen dolgok közember fülébe. – Majd jelentkezz a kincstárnoknál két aranyért. Megérdemletted. Látom, siettél a hírrel. Nem tehetsz róla, hogy rossz.
A király is megszólalt.
– Megtoldom három arannyal. No, mi van? Megkukultál? Mi a neved?
– László, felséges úr. A Csák nemzetségből.
A király elmosolyodott. – Tehát te is László vagy. Ez derék.
Simon mester intett a heroldnak.
– Jól van, fiam. Gondunk lesz reád. Elmehetsz. A herold azonban ott maradt.
– Felség... engem a kunok majdnem megöltek... Sokáig lábadoztam.
László elkomorult.
– Kunok? S aztán? Tudod, kik tették?
A herold elsápadt.
– Nem, felség, nem tudom. Csakhogy kun szállásokat jártam, s mielőtt... mielőtt a rablók meglőttek volna, láttam egy leányt. A régi Csört-szálláshelyen. Csört úr leánya volt, Édua. S úgy hallottam, hogy tefelséged kerestette azt a személyt... Hát ő ott van. Sátorban lakozik, ott csak vének és asszonyok vannak...
– Édua? Bizonyos vagy benne?
– Ő maga mondotta...
László felugrott, nagy léptekkel az ablakhoz ment, kinézett. Aztán visszafordult. Fekete szeme izgatottan csillogott.
– Herold, ha igazat mondtál, busásan megjutalmazlak. Kapsz két falut, s rangot mellé! Miért nem mondtad hamarabb?
– Meglőttek, felség... majdnem ottmaradtam...
– Három falut adunk neked, ha épségben idehozod azt a leányt! De szelíden hozd, s minél előbb! Mondd, hogy a király hívja, s többé nem engedi el! Menj!
A herold kábán meghajolt, kitántorgott. Ilyen közel még sosem volt álmai megvalósulásához.
– Hallod, Simon? Édua él! S ott van, ahol a leginkább gondolható lett volna. Többé nem engedem el!
Simon elfordult, Köhintett. Összeharapta ajkát.
– Te tudod, felség. De azért... most mi legyen velencei Andrással? Kiebrudaljuk őt az országból? Merthogy úgy illenék...
– Nem. Megerősítjük őt a hercegségben. Végtére is... rokonunk. Ha rajtam áll, nem akarok több harcot.
– Nem lesz ebből baj? A gyengeség jelének vélik majd... – tétovázott a mester.
Ekkor ismét megjelent a herold, kétrét görnyedve, csupa bocsánatkérés egész ábrázata.
– Felség... Az öröm s megtiszteltetés... elvette szólásomat...
– Mondd, mit kívánsz még – intett a király engedékenyen.
– A három falu... meg minden... így álmodtam ezt én meg. De felség, tudnod kell... az a lány megmondta: csak akkor jön onnan el, ha te magad mégy érte. Csak neked engedelmeskedik. Én nem hozhatom el erővel, vagy ha igen, hát...
A király elmosolyodott.
– Ez Édua, ráismerek! Sebaj, azért tiéd lesz az a három falu! Vezess hozzá! Még ma elindulunk.

 

 

 

IV. RÉSZ
ÁTOK

 

29. fejezet

László maga ment el Éduáért a herolddal és vadászaival, s jót időzött a vendégszerető kunoknál, kik el voltak ragadtatva a fiatal királytól, ki nem restell ruházatukban megjelenni, ki nyelvüket is értegeti, s kedvükért haját is kun formán viseli.
Édua illendően szabódott, de minden mozdulatán, szemvillanásán érződött a várakozás: most már a király asszonya akar lenni, nemcsak titokban, de ország-világ színe előtt. Az egész találkozás inkább furcsán, mint felemelően hatott: László egy bölényvadászat fáradalmaitól s az elfogyasztott bortól némiképp megtörten érkezett az egykori Csört-szállásra, s mire Éduát parancsa szerint előkerítették, már mélyen aludt, fekete haja izzadtan arcába hullt.
A parancsot teljesítők tanácstalanul álldogáltak, aztán otthagyták Éduát, ki – mintha már évek óta tette volna – lehúzta a király csizmáit, s átöltöztette hálóköntösébe.
László nagy másnapossággal, fejfájással ébredt, s hosszú percekbe telt, míg egyáltalán feleszmélt, hol van. Éduát is csak nehezen ismerte meg, s nyögve tűrte, hogy a leány homlokát borogassa, gyógyfűfőzettel itassa.
– Hát te vagy az? Nem álmodom? – ölelte magához a leányt a király, s feljajdult a hirtelen mozdulatra: a dárdahajigálástól kimarjult válla sajdult bele.
– Nem álmodol, kedves. Tudtam, hogy eljövendesz – suttogta Édua, és megcsókolta László kezét. A király kezét sokszor és sokan csókolták már – de ez volt az első szívből jövő tiszteletadás. László megérezte, hogy szeretik, önzetlenül és önmagáért szeretik, s ez az érzés olyan gyönyörteli volt, hogy szeme belekönnyesedett.
Hogy a király a Csört-szállást választotta, gyorsan ismét benépesült a falu, sőt új sátrakat is tucatjával vertek fel. Megérkezett a kunok hadnagya, Miklós is, és Édua öröme teljes volt. A kunokat nem nagyon érdekelte, jobb- avagy balkézről való-e, de Éduára királynéként tekintettek ettől kezdve, és a király maga is úgy bánt vele. Teltek-múltak a napok, hetek, és Lászlóhoz hiába jöttek sürgősnél is sürgősebb üzenetek, nem érzett hajlandóságot, hogy ezt a szép, szabad életet feladja.
Még anyja betegségéről kapcsolatos hírek sem rontottak sokat a kedvén: oly régen látta, s úgy elhidegültek közben, hogy udvarias és rövid sajnálkozáson túl semmire nem érezte magát kötelezve, sőt – meglehetősen hálátlanul, de némi igazsággal – eszébe jutott sanyarú kisgyermekkora és rettentő kiszolgáltatottsága, mely mögött nemcsak a bárók könyörtelen mohósága, de anyja nagyravágyása is munkált.
Pedig érkeztek a hírek szép számmal, III. Miklós pápa nem fogadta el egyik esztergomi érseknek jelölt püspököt sem, és kemény hangú levélben közölte, a Szentszék egyedül illetékes e méltóság betöltésére. Jó hír is akadt: András herceg csalódottan visszavonult Velencébe, úgy látszott, a Kőszegiek ígérgetése nem győzte meg arról, hogy itt ő egyhamar király lehet.
– Az ostoba! Hát nem tudja, milyen az, királynak lenni? – panaszolta a medvebőrön fekve László a mezítelenül pihenő Éduának, két szeretkezés közötti szünetben. Édua felkacagott.
– Most éppen jó, valld be, hogy jó!
Habzsolták egymás testét, a serdülő életvágy hatalmas erejével és kielégíthetetlen mohóságával. Minden nap, minden órában leltek egymásban valami újat, csodálatosat, s Éduában egyszerre volt benne az apácák visszafogott szemérmetessége és a kéjre termett nők természetes paráznasága. Mintha kicserélték volna: megittasodott attól, hogy a hatalmas Törtel, Árboc is meghajolni kényszerül egy nő előtt, aki a kunok szokásai szerint semmiféle tisztet nem viselhet, s férfiak jelenlétében csak engedéllyel szólhat.
Hogy Csák Péter lemondott, vagyis hogy lemondatták a nádori székről; Lászlónak mégiscsak Budára kellett mennie, hogy beiktassa tisztébe az új nádort, egykori barátját és pártfogóját, Csák Péter fivérét, Máté urat. Most, hogy Éduát is vitte magával, a király kissé másképpen szemlélte az egészet: több humorral és életkedvvel. Magában már csak mulatni tudott azon is, hányféle főbenjáró tisztséget viselt eddig a deres üstökű Máté úr, aki még saját testvérét is kitúrta a nádorságból, bár az is lehet, hogy maguk közt csöndben megegyeztek, s néhány vár és birtok mellesleg gazdát cserélt. A gyakori nádorcserére való tekintettel a nagyobb ceremóniák is elmaradtak, s a köznép sem nagyon sereglett össze, hiszen a tegnapi méltóság holnap már talán nem is lesz a posztján, dicsérni, hízelkedni sem nagyon érte meg ilyen bizonytalanságban.
Hanem a nádorválasztásnál fontosabb hír is érkezett, immár Budán lelve a királyt és szeretőjét. Tudtak ugyan korábban is cseh mozgásokról a határon, de a mostani segítségkérő levél Rudolftól már háborúval volt kapcsolatos: Ottokár nem tudott belenyugodni Ausztria elvesztésébe, s úgy látszik, a Kőszegiek továbbra is Ottokár zsoldjában maradtak, mert Iván úr hadai is dúlni kezdték az ausztriai határon fekvő falvakat. Rudolf király tisztán akart látni, számíthat-e a magyar király szövetségére, vagy tud a Németújváriak támadásáról...
Lászlónak nem volt sok kedve a háborúzáshoz, de Iván úr lépése sürgette a cselekvésre. Igaz, Ottokárral szemben sem érzett mást, mint gyűlöletet. És Simon mester szerint ez a háború elkerülhetetlen, hacsak nem akarják, hogy Ottokár legközelebb egész Magyarországot bekebelezze a Kőszegiek segítségével...
A Csákok is így tartották, s az utóbbi években szinte páratlan eréllyel kezdték toborozni a hadakat Székesfehérvár alatt. Míg a hadak gyülekeztek, László meglátogatta anyját, ki akkorra már felépült, s nagy buzgalommal faggatta fiát az ország dolgairól. Édua ügyét mindketten kerülték, de László sejtette, hogy anyja mindent tud, s hálás volt neki, hogy nem látta el tanácsokkal. Hűvösen, de illendőképp búcsúztak: László éreztette anyjával, hogy nem kívánja belevonni terveibe. Igaz, tervei sem igen voltak, nem is lehettek: bár királyi szavának hónapról hónapra valamivel nagyobb súlya volt, ezt csak életkora gyarapodásának és a kun seregek erejének köszönhette, nem pedig növekvő vagyonának. Mert a kiskorában kicsikart javadalmak, méltóságok, birtokok kiáramlása tovább tartott, s ha biztonságban kívánta magát tudni, a már egyszer, kényszerűségből adottakat meg kellett ismételnie – a saját jószántából, a saját érdekében.
Fehérvár alól a sereg Győrbe vonult, közben több követet is küldött Rudolfhoz László, beszámolván támogatásának erejéről és várható érkezéséről.
A magyar sereg, mely mintegy negyvenezer magyar és tizenhatezer kun lovasból állott, Kisasszony havának elején már Pozsonyban táborozott, s a Habsburg Rudolftól érkező követek jelentették, a német király igen várja őket Marcheggnél, s a követek véleménye szerint mihamarabb sereget kellene küldeni Ottokár ellen, aki Laa várát víja éppen, s nem tudhat a magyarok korai érkezéséről.
László György mestert küldte ki nyolcezer magyar és kun lovassal, inkább a csehek zaklatására és kikémlelésére.
Ekkor már Kisasszony hava vége felé jártak, közben László serege egyesült Rudolféval, és a magyar király személyesen, többször is találkozott szövetségesével. A hosszú orrú, vézna, vastag ajkú, kopaszodó Rudolf képe szomorúságról, rossz emésztésről és alig leplezett nagyravágyásról tanúskodott, és amikor előírásosan megölelték egymást, rossz szagú lehelete megcsapta a magyar király orrát. Nehezére esett a megkövetelt mosoly és kedvesség, néha azon kapta magát, hogy inkább Ottokár győzelmét kívánja, mint ezét a gyászvitézét, aki alig eszik-iszik, s állandóan olyan gondterhelt képet vág, mintha a német birodalom sorsa őnélküle rögtön balul ütne ki.
Este, a hadisátorban meg is említette ezt Éduának, akit még ide is magával hozott, mindenki megrökönyödésére.
– Én azt hiszem, ez a szomorú kóróember győzni fog, a mi segítségünkkel. Csak azt nem tudom, legközelebb nem ránk veti-e szemét. Én ilyen különös fickóval még nem találkoztam. A mi uraink is gonoszak, kapzsik, mohók, eladnák az anyjukat is. De ez... ez a Rudolf király... ez még talán álmában is a birodalmát akarja gyarapítani. Rettentő szerző kedv van benne. Órákig vitatkoztunk a vitézeinknek jutott zsákmányról. Úgy garasoskodik, ahogyan királyhoz nem méltó, de lehet, hogy igaza van. Ilyen kalmárszellemű király sokáig él. Undorodom tőle.
Édua hasonlóképpen érzett, de nem tudott, nem mert tanácsot adni. Most már különben is késő lett volna: egy évvel korábban Rudolf ünnepélyesen fiává fogadta Lászlót, és a magyarok és kunok serege a zsákmány reményétől feltüzelve várta a végső ütközetet.
– Most már csak menj, és győzzél, László – mondta végül. – És vigyázz, ne engedj neki túl sokat. Lásd, ezek mind átharapják egymás torkát... hiányzik belőlük a tisztesség.
– Annyi bizonyos, hogy ezzel a Rudolffal nemsokára éppúgy csatázhatunk, mint most Ottokárral. Ezek a németek olyanok, mint a jól idomított vadászebek. Semmi felesleges mozdulatot nem tesznek, de a zsákmányt elhozzák, életük árán is. Mi, magyarok, gyöngébbek vagyunk, s talán bölcsebbek. Az életünket nem szívesen áldozzuk fel. Még a várható győzelem reményében sem...
A háborút már csak azért sem lehetett volna felmondani, mert György mesterék rengeteg cseh foglyot ejtettek, még többet levágtak az előcsatározások alkalmával. Ottokár serege azonban erős volt, és felkészült a küzdelemre: nem ingott meg, folytatta útját Bécs felé, és a Morva-mezőn vert nagy tábort, míg Rudolf seregei és László hadai oly közel vertek sátrat, hogy odalátszottak Ottokárék tüzei. Ez a közelség a kunokat szinte megbabonázta, s parancs nélkül, sőt parancs ellenére a csehekre csaptak, száz levágott főt hoztak zsákban, hogy így kedveskedjenek a magyar s a német királynak. Mint utóbb kiderült, ezek a fejek lengyel segédcsapatoktól származtak, melyeket Ottokár zsolddal hívott meg, hogy serege létszámát növelje.
Ottokár azonban megérezhette, hogy most nem szabad haboznia: minden erejét összeszedve kitört, visszaverte a támadást, és előrenyomult. A döntő ütközet egy pénteki napon következett el, s mindenki tudta, hogy a csehek s németek nagyjából egyformán erősek, itt csupán a magyarok és kunok vitézsége játszhatja a mérleg nyelvének szerepét. A balszárnyat a magyarok és kunok alkották, a királyi zászlóvivő a német eredetű Rajnáld volt, a Rozgonyiak őse, s a sereget Csák Máté nádor vezette, mellette harcolt testőreitől védve László király, a tervekkel ellentétben. Mert az ország érdeke úgy kívánta volna, hogy László ne bocsátkozzék közvetlenül harcba, annál is inkább, mert ez a háború nem magyar területen folyt, és jelenléte nem volt szükséges a magyar és kun csapatok föllelkesítéséhez. De a savanyú arcú, szikár Rudolf ragaszkodott a személyes küzdelemhez, és a fiának fogadott László nem maradhatott távol ily módon a küzdelemtől.
Senkinek nem tetszett a dolgok ilyetén állása a magyarok közt, ám László szívből örült neki: most végre megtapasztalhatta a harcot, szemtől szembe, s hirtelen rokonszenves lett számára ez a német király, aki nem volt hajlandó valamely magaslatról nézni az összecsapást, hanem az osztrák, stíriai és karintiai seregek élén volt bátorsága rohamra indulni a harcedzett csehek ellen, akiknek gyalogsága és íjászai is híresek voltak, s akik nyilván legfőbb céljukként azt tekintették, hogy az ő lándzsájuktól, kardjuktól, nyiluktól vesszen el Ottokár főellensége, a cseh birodalom kiterjesztésének legfőbb gátlója.
A csehek „Prága! Prága!” kiáltásokkal rohamoztak, a magyarok „Krisztus! Krisztus!” kiáltásaival szemben, melyet a kunok is hamar átvettek. László körültekintve úgy látta, az egyesült német magyar hadak nemcsak számbeli fölényben vannak, de lovasaik ereje messze túlszárnyalja a csehekét. A nehézvértes német lovasság s a mozgékony kun könnyűlovasság jól kiegészítette egymást: a kunokat néhány pillanat alatt át lehetett irányítani a veszélyeztetett pontokra, és Máté nádor ezt meg is tette, lován felállva gyakran, hogy mind messzebb lásson.
Az elkeseredett összecsapásban mindenki a vezéreket kereste, ha szusszanásnyi ideje maradt körülnézni, s mindenki megdermedt, amikor Rudolf hirtelen eltűnt a csehek gyűrűjében, s a csehek üdvrivalgása jelezte: Rudolf földre került.
László túl messze volt ahhoz, hogy megpróbáljon segíteni, de a német vértesek most kívülről kezdték szorongatni a cseh gyűrűt, oly vad elszántsággal, hogy távolról is fülsiketítő volt a vaszörej, a pajzsok csattogása, mintha egyszerre ezer fegyverkovács serénykedett volna. S mindehhez a szüntelen ordítás, üvöltés, a hasogató kürtszó, a sokféle nyelven elhangzó káromkodás és segítségkiáltás, a hörgés, a lónyerítés, a por, az izzadtság szaga, a lóbűz, az édeskés vérszag... László rádöbbent, hogy ehhez fogható csatát még sohasem látott, s ilyen közelről mindez különösen izgató volt. Nem félt, állapította meg örömmel, pedig a csehek őt is igyekeztek elérni, a testőrzők hosszú pajzsain pattogtak a cseh nyilak, ekkor rés nyílt a német vértesek között és sokan láthatták, amint Rudolf király feltápászkodik: csak a lovát döfték le, mint később kiderült, s félig a ló alá szorult, ez is mentette meg életét a további döfésektől.
A magyarok szárnya most túlságosan előrelendült, az ék hegyében haladókat felmorzsolták a dühödten védekező csehek, s Máté nádort egy ügyes cseh lándzsás kilökte a nyeregből, egetverő diadalüvöltés közepette. László megsarkantyúzta lovát, a testőrök és a kun tartalékcsapatok zömét maga után vonván, hogy a nádor segítségére siessen, de akkor már Péterfia Dénes a nádor elé ugrott; s felfogta a rettentő buzogánycsapást, mely sisakját szétverve azonnal megölte.
Közben a kunok bekerítő műveletük végéhez közeledtek, s a csehek tartalékserege nem merte vállalni az összecsapást: futásnak eredt, s legázolta, visszafordította a még egyre érkező cseh utánpótlást is.
Alkonyodott, amikor Rudolf is bevetette saját tartalékait, hogy a sötétség leszállta előtt kicsikarja a teljes győzelmet. Az új oldaltámadás megpecsételte a csehek sorsát: a bekerített Ottokár semerre sem menekülhetett. A német vértesek harapófogójában vergődő cseh testőrzők rendre kidőltek, Ottokár is több sebből vérzett, de hősiesen küzdött, míg lováról leesve egyszerre több lándzsa is átjárta testét. A most harsogó „Krisztus, Krisztus!” kiáltásokba már nem vegyült a „Prága, Prága!”, a maradék csehek királyuk eleste után csak menekültek, ha tudtak, s a magyar és kun könnyűlovasság ezerszámra terítette le őket Weidenbach és Dürnkrut között, a legelszántabban védekezőket pedig a Morva folyóba szorították. Nyilván a kunoknak jutott legelőbb eszébe a csehek táborának kirablása, a legtöbben Ottokár sátrára és társzekereire vetették magukat, karddal, fokossal feszegették, hasogatták a ládákat, zsákokat, s egymás kezéből tépték ki a gazdag zsákmányt, míves edényeket, remek fegyvereket. Némelyik vitéz úgy megtömte iszákját, zsákját, hogy alig bírt nyeregbe szállni, s az újabb vágtázásban elpotyogtatta értékeit.
Egy másik csoport nagy üdvrivalgással terelt egy csapat előkelő foglyot, kit a váltságdíj reményében nem öltek meg – mint később megtudták, köztük volt Ottokár fattya, Miklós is.
Hogy leszállt az éj, fáklyafénynél kutakodtak tovább egyre jobban szétszóródva a csatatéren németek, magyarok és kunok, gyakran egymással is összeverekedve egy-egy jó ló vagy értékes fogoly felett, sőt a kunok egyre közelebb ólálkodtak a németek tábora irányában, sóvár szemeket vetve az ottani zsákmányhalomra.
Már régen zengtek mindkét táborban a harcosokat visszahívó kürtjelek, de csak kevesen engedelmeskedtek, azok is inkább sebesülésük, szomjúságuk vagy elcsigázottságuk miatt.
Lóhalálában követ érkezett Rudolftól Lászlóhoz, a követ cirkalmasan kifejezte ura köszönetét, de sürgette a német és magyar-kun tábor mielőbbi különválasztását, mert aggódik saját tábora biztonsága miatt, s kéri a magyar királyt, ne pusztítsák tovább Morvaföldet, hiszen a lakosság most már minden bizonnyal meghódol neki.
László beleegyezőleg nyilatkozott, bár kifejtette, egyhamar aligha tud érvényt szerezni bárminő parancsának, hiszen a magyar-kun sereg szétszóródott, s napokba telhet, míg egyberendezik őket.
A követ még kifejezte Rudolf háláját s ígéretét, hogy László minden ügyét sajátjának tekinti és szövetségük megbonthatatlan marad, s bárminő óhajának azonnal és örömest eleget tesz.
László válaszában célzott arra, hogy vannak bizonyos vitás határkérdések, melyeket rendezniük illenék, de a követ kitérő választ adott. Máté nádor a seregek összeszedésével bajlódott, s nem volt jelen a tárgyaláson, később szemére is vetette Lászlónak, hogy nem használta ki jobban az alkalmat, hogy mindenben azonnali döntést csikarjanak ki Rudolftól.
A németek már pitymallatkor felszedték a sátorfájukat, s a kun fürkészek jelentették, hogy a sereg két részre szakadt. Az egyik tovább nyomul Morvaországba, a másik csupán távolabb vonult, nyilván készen arra, hogy megakadályozzon egy esetleges magyar betörést német földre.
Bizony három napba is beletelt, míg a magyarokat s különösen a kunokat rendbe szedték, s amint vonultak vissza, immár magyar földön, a rengeteg hadizsákmánnyal, sok ezer fogollyal, rabszíjra fűzve, cseh zászlókkal és címeres pajzsokkal megrakott szekerekkel, ménest kitévő lóval, mindenütt kitódult a nép, s ami már igen régen esett: magyar győzelmet ünnepelt az ország. Az idősebbek még emlékeztek egy másik, gyászos Morva folyó menti ütközetre is a jó IV. Béla idején, melynek folyománya sok szégyenletes alku volt II. Ottokárral. „Az unoka megfizetett a nagyapjáért” – mondták az öregek, és a székesfehérvári templomban összegyűlt diadalittas tömeg amúgy magyar módra felejtette a gondot, s már-már úgy tekintett Lászlóra, mint ama szent életű László király legméltóbb utódjára, ki lám, Árpád kardját ismét meglengeti Európa felett.
Édua nem mehetett a főtáborba, s így a csatát is csak messziről láthatta. Nőnek nincs helye sem a csatában, sem annak közelében – a nő sorsa csupán az aggódás, a rettentő szorongás, a kiszolgáltatottság. De Fehérvár felé már együtt lovagolt a királlyal, az összesereglett nézők megdöbbenésére, bár a köznép között nem okozott különösebb szóbeszédet, de a tájékozottabb nemesek, bárók tudták, hogy ez nem az ifjú király asszonya, csupán – az ágyasa. De a király most diadalmas volt, most mindent megtehetett: Kun László kun szeretője is megkapta a vivátokat, s Pannónia népe a félig pogány kunokat is megéljenezte.

 

 

30. fejezet

László megint ivott, túlságosan sokat, ahhoz képest, hogy még ebédidő sem volt. A palota takarítóasszonyai csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy ott gubbaszt a sarokban, egy ládán, feje elcsuklik, s üres szemmel bámul maga elé. Először megrettentek, aztán összevihogtak, és kócos seprűjüket maguk után húzva kivonultak a teremből.
Simon mester Éduát faggatta.
– De hát most mi baja? Nem rosszabb a dolga, mint bármikor, sőt jobb is! Máté nádor őszinte hívének mutatkozik... a nép jobban tiszteli a cseh háború óta, mint akár az atyját, István urat! Mire ez a nagy lehorgadás?
Édua a fejét rázta.
– Nem tudom. Mintha örökké fáradt volna... Nem érdekli semmi. Ha ország dolgairól esik szó, nem figyel oda. Már a vadászatra is úgy kell csalogatni.
– Nem te fárasztod így ki? – kérdezte Simon mester nyersen.
Édua elpirult.
– Ha már így kérdezel, uram, kereken válaszolok: már az utóbbi időben nem. Meghallgat, éjszaka átkarol, de hamar elalszik, és aztán... semmi.
Simon mester sóhajtott, a kezében forgatott levéltekercsre bámult.
– Hát éppen ez sem fog örömet okozni neki... Rudolf írt, s azt tanácsolja a királynak, egyezkedjék a csehekkel az elfoglalt várak ügyében, ajánljon fel cseh foglyokat értük. Értesíti még a magyar királyt, hogy kérése szerint folyamodott a pápa őszentségéhez nagynénje, Margit szentté avatási ügyében. És bizalmasan értesíti a királyt, hogy Kőszegi Iván felajánlotta szolgálatait neki, mármint Rudolfnak...
– Az áruló bitang! – fakadt ki Édua.
...de pórul járt, mert Rudolf visszaizent, hogy a magyar királyhoz hűtleneket ő nem fogadhatja el, erre szerződés szolgál. Sőt kéri László királyt, ha megkegyelmezne is Ivánéknak, téríttesse meg velük a temérdek kárt; melyet rablásaikkal okoztak. Mi több, ha arra szánná el magát a magyar király, hogy büntető hadjáratot vezet a Kőszegiek ellenében, ő készséggel és teljes erővel támogatná ezt.
Egyikük sem vette észre, hogy László az utóbbi néhány percben már megjelent hátuk mögött, de most a király felhorkant, elárulta jelenlétét. Édua és a mester ijedten perdült meg.
– A nyomorult Kőszegiek! Hiszen vezetnék én hadjáratot ellenük, de hogyan?! Erős kőváraik vannak, seregeik és rettegően hűséges jobbágyaik! Évekig elhúznák a háborút, még ha Rudolf tényleg segítene is!
Simon mester átnyújtotta a levelet. – Akkor olvasd tovább, felség!
László hirtelen mozdulattal elrántotta a sokpecsétes levelet. Végigfutotta elejétől, megvetően hümmögött.
– Persze, cseh foglyokat ajánljak a várainkért! Arról persze egy szót sem ír, hogy ő is kényszeríthetné a cseheket a várak átadására! Nyilván mert azok a várak már voltaképp az övék. Közös szerzemény, nem igaz?
– Bocsáss meg... azt hittük, rosszul vagy.
László Éduára nézett, fáradtan elmosolyodott.
– Kicsit sokat ittam... a takarítóasszonyok vertek fel. Tudom, nem illendő, de már utálom, hogy királynak semmi sem illik, mit más szabadon megtehet! Mit mondasz, mester? Mit tesznek a Kőszegiek most, hogy nyakukon a hurok? Igazán kedvem volna Rudolffal együtt megbüntetni őket!
Simon mester a fejét rázta.
– Nem lenne okos dolog, te magad mondtad az imént, felség.
– Nem akarok mindig okos lenni.
– Pedig nem ártana, felség. A Kőszegiek a Szentszékhez fognak folyamodni, semmi kétség. Ha tovább olvasod a levelet, uram, láthatod, Rudolf erről is ír. Azt mondják a pápának, hogy te, uram, pogány kun vagy, és a pogányokat pártolod.
László arca kivörösödött. – És ha igen?!
Édua ijedten nézett a férfiakra.
– László magyar király, a Héderváriak pedig rablók. Ezt mindenki tudja.
– A Szentszék messze van, és sokfelől hallatszik hozzájuk a hang. Király urunk félig kunok nemzetéből való, s ez nem a legjobb ajánlás Miklós pápa szemében.
– A pápa! Hát kaptam én egyebet eddig a pápától morgáson és siránkozáson kívül?
– A pápát a tizedek is aggasztják. Mostanában nem is egy adószedőjét megtámadták.
– A mi adószedőinket csakúgy! Én hová fussak, hová folyamodjam? Köpök a pápára!
Simon mester összerezzent.
– Csak halkan, felség! Valaki meghallja, s végünk! László legyintett, tekintete a boroskancsót kutatta. – Mit árthat nekünk? Nincsen hada, s itt én vagyok a király!
– Még te vagy, uram. De a pápa láthatatlan hadaknak dirigál, s ha azok megindulnak, te semmibb leszel a rongyos koldusnál. Kimondhatja rád az egyház átkát. S mindenki kezet emelhet reád, Isten nevében.
László vállat vont, elfordult, mintha meg sem hallotta volna a rettenetes szavakat, de tartása puhább lett, fiatal homlokán megjelentek a ráncok.
Édua lassan hozzálépett, megérintette karját.
– A mesternek igaza van, László. A papoknak nagy hatalma van. Ne kísértsd meg őket. Hiszen kun vagy... félig kun vagy... felség. Ezt ne felejtsd!
– Nem felejtem-vágta oda László, s kifutott a teremből. Inkább dacos kamaszként, mint királyként. Simon mester elfintorodott.
– Most aztán fogalmazhatom a választ. Mindegy. De amit mondtam, Édua, hidd el, nem fenyegetésképpen mondtam. Az ember sok mindent hall. A magyar egyház fél és elégedetlen. A bárók apránként elszedik birtokaikat, s a király nem ad nekik legalább újakat. És a papok szava messzire hallik. Én tudom, magam is az volnék, ha ugyan...
Simon mester elhallgatott, egy bőrszékbe roskadt, a homlokát törölgette. Kisvártatva megszólalt.
– Menj utána, leányom, és nyugtasd meg. Hiszen gyermek még... akárcsak te magad. Rossz előérzetem van. Bárcsak ne lenne igazam! Valaha azt gondoltam, ő lesz Attila méltó utódja. Most már azzal is megelégednék, hogy apja, nagyapja nyomdokaiba lépne. Ne engedd, hogy elhagyja magát. Most... most még mellette az ország, ha nem is mögötte.

 

 

31. fejezet

Februarius hónap utolsó napjaiban Magyarországon nagy havazás volt. Budavár minden tornyát vastag hósipka fedte, s a Dunán beállt a jég. Édua homályos szemmel nézett át a túlpartra, s emlékezett a sok évvel korábbi átkelésre. Aztán hagyta, hogy Künge ráborítsa a nyércpalástot, s átsuhogott a hosszú folyosókon a székesegyházba, annak is mellékhajójába, miként az illendőség kívánta. De ott akart lenni, amikor a pápa legátusa, Filep fermói püspök kinyilvánítja akaratát. De előbb a szentmisét kellett végighallgatnia az udvarnak, melyet Lodomér váradi püspök celebrált. Nyílt titok volt ekkor már, hogy Lodomér lészen az esztergomi érsek, azon személy, kiben László király is megnyugodott, s vele a bárók is.
Lodomér püspök főpapi ornátusában mintha Szent Pétert formázta volna: ősz szakálla, bajusza, haja és mély zengésű hangja mintha évszázadokon át ívelt volna.
A pap most elmondta a szent szavakat, melyek betöltötték az egész templomot.
– Hic est ereim calix sanguinis mei, novi et aeterni testamenti: mysterium fidei: qui pro vobis et pro multis effundetur in remissionem peccatorum. Haec quo tiescumque feceritis, in mei memoriam facietis.
A térdeplő hívek láttán Édua is térdre roskadt, pedig senki sem látta, s korábban úgy határozott, csak kíváncsi szemtanúja lesz ennek a misének. De az olasz pap felmutatta a szent kelyhet Krisztus vérével, és Édua érezte, nem tehet másként. Szeme sarkából érzékelte, Künge is követte példáját.
Kevesen vették magukhoz az Úr testét, hamar véget ért a szentmise. Filep püspök az evangéliumi oldalra ment, s megáldotta a jelenlévőket:
– Benedicat vos omnipotens Deus, Pater et Filius et Spiritus sanctus.
A hívek készülődtek volna az elmenetelre, ám a püspök széttárt karral megállt, s messze hangzó szóval visszatartotta őket. Latinul mondta, s csak kevesen értették, de úgy vélték, ez is hozzá tartozik a miséhez, s engedelmesen vártak. A latinul tudók aztán töredezetten, izgatottan fordították a többieknek.
– Felebarátaim! Miklós pápa bullát adott ki, s engem teljes hatalommal felruházott követévé nevezett ki, hogy irtsak, romboljak és plántáljak az Úr nevében Magyarországon és melléktartományaiban, hol lázongások és kegyetlen belháborúk dühöngnek, melyek miatt a királyi trónt is megalázták, az egyházak jószágai szabad rablásnak vannak kitéve, s az egyházi szabadságjogok kárhozatosan el vannak tiporva. Felhatalmazásom van Isten rendjének helyreállítására, érsekek, püspökök, más egyházi személyek, valamint királyok, országnagyok, nemesek, hatóságok, vagyis bármilyen rendű, rangú és állású egyházi, avagy világi személyek ellen fellépni, s egyházi fenyítést alkalmazni, ha szükséges. Egyházi tilalmat, átkot, kiközösítést rendelhetek el, a pápa őszentsége nevében, s élni is fogok jogommal, ha úgy látom üdvösnek és célravezetőnek. Ezért hát úgy térjetek haza eme szentmise után, hogy tudjátok: a megpróbáltatásoknak vége, a jó Pásztor rendbe szedi nyáját.
Néma csend borult a hallgatóságra, mindenki a királyt kereste szemével, de László az utolsó szavak elhangzása előtt felugrott és kisietett, nehogy jelenlétével akár hallgatólagosan is tudomásul vegye az elmondottakat. Simon mester karjánál fogva rángatta ki, és csitította a királyt.
László reszketett a haragtól.
– Micsoda dolog ez? – fuldokolta. – Mit hisz magáról ez a püspök? Misézik, aztán ellenem lázít? Ismerteti a bulla tartalmát, anélkül, hogy nekem bemutatná előtte? Hát ki parancsol itt, ebben az országban?
– Nyugalom, felség. Nyugalom. Most a pápa akar parancsolni. És jobb, ha csöndesebben szólsz, felség.
– Hiszen megfenyegetett! A saját országomban, az alattvalóim füle hallatára!
– A Kőszegiek sikerrel jártak, ennyi az egész. És a papság is lázadozik. Nem ellened, uram, én úgy gondolom. Hanem a bárók ellen. A bullát bizonyára ismerteti előtted részletesen.
– Ki kell ebrudalni az országból!
– Nem ajánlom, felség. A pápa itt valóban nem parancsol... de kimondhatja rád az átkot. És kereszteshadjáratot hirdethet Magyarország ellen. Gondolod, hogy derék szomszédaink nem öltenék magukra azonnal a keresztet?
László végigsimított haján. Érezte, hogy mennyire megizzadt.
– Jól van. Igazad van. Ismét igazad van. Hozass bort.
Másnap Filep pápai legátus valóban audienciát kért a királytól, s felolvasta éneklő olaszos ejtéssel a bullát. Az egyházi fenyítés kilátásba helyezése legalább tizenötször szerepelt benne.
– A bulla felhatalmaz engem, hogy azokat, akik templomépítésre adakoznak, három-, illetve ötévi búcsúban részesíthessem. A megürült esztergomi érsekség várait, jószágait, minden jövedelmét kézhez veszem, s azokat a kinevezendő érsek számára gondosan őriztetem. A szentszéknek nem engedelmeskedő szerzeteseket minden kiváltságuktól megfosztom, felülvizsgálom a nem törvényesen elnyert stallumokat s azokat más, alkalmas személyeknek adományozom. Tudomásunk szerint a Magyarországba behívott tatárok között nincs püspök, ki térítésüket megszervezné, s ami ennél is súlyosabb, Kunföldön értesüléseink szerint pogányok élnek pogány módra, méltatlanul egy állítólag keresztény országhoz...
Itt a püspök hosszú szünetet tartott, mintegy várva a király indulatos beleszólását, de László ernyedten ült, tekintete a semmibe meredt. A püspök, arcán apró, gúnyos mosoly árnyékával, folytatta.
– Így hát Kunországba alkalmatos személyeket kell mihamarabb küldeni, hogy a pogány vadakat megtérítsék, és a római egyház szertartásai szerint megkereszteljék.
A király felemelkedett helyéről, sápadt volt.
– Köszönöm kegyelmességednek a bulla ismertetését, majd magunk is tüzetesen megolvassuk, és kellő időben válaszolunk is rá. Addig is emlékeztetjük azonban atyaságodat, hogy mindeme dolgokban csak királyi engedelemmel lehet eljárni az ország törvényei szerint.
– Természetesen, felség – mondta a legátus, nem akarván elérteni az intést, hogy távozhatik. – Vagynak még fontos ügyek, melyeket késedelem nélkül tisztázni ildomos. Őszentsége kéri és kívánja, hogy a hozzá mindig hűséges Kőszegi fivérekkel kibékülni kegyeskedjél, és őket pártfogásodba vegyed, kiváltságaikat továbbra is biztosítsad, s végezetül, hogy az esztergomi érseki székre ne habozz a mi választottunkat, Lodomér váradi püspök urat helyheztetni.
A legátus kurtán meghajolt, és kisietett a fogadóteremből.
– Nem eszik olyan forrón a kását – dünnyögte Máté nádor, aki még kötést viselt a morvamezei sebesülése miatt.
De amint teltek a hetek, mindenkinek be kellett látnia, hogy Filep legátus kezében van az összes adu, s ultimátumából egy szemernyit sem hajlandó engedni.
Ugyanabban a fogadóteremben gyűltek össze az országnagyok Budán Szent Iván havában, ahol a pápai küldött először ismertette a bullát. Minden szem a Kőszegi fivérekre tapadt, akik nagy testőrséggel, valóságos haddal jöttek fel Budára, hogy a kibékülést a királlyal megejtsék. Már mindannyian hűbéri kézcsókra járultak a király elé, aki most trónján ült, mellette kissé alacsonyabb zsámolyon Máté nádor és Filep legátus. Körben pedig állva a főemberek és főpapok, rang szerinti közelségben.
A tíz nappal korábban hivatalosan is érsekké emelt Lodomér kis állvány mögött állott, melyen az aranykötésű evangélium feküdt. Intett a királynak, aki lassan lejött az emelvényről, kezét a szent könyvre tette, s ünnepélyes esküt tett a pápai legátus színe előtt és kezébe.
– Esküszöm, hogy a keresztény hitet, az egyház szabadságát, a régi, szent királyok törvényeit és jó szokásait megtartom és megtartatom. A pápai legátust az eretnekek elnyomásában és kiűzésében minden világi hatalmammal segélni fogom. Továbbá esküvel fogadom, hogy a kunok megtérítését, melyre vezetőik a legátus kezébe esküt tettek, magam is segítem, ha pedig nem engedelmeskednének, ellenük általános fölkelést indítok. Királyi hitemre esküszöm, hogy a kunok és más pogányok által fogságban tartott keresztényeket kiszabadítom, keresztényeknek kunok szolgálatát meg nem engedem, a kunokat állandó lakásra és a keresztség felvételére kényszerítem, a pogány kun szokásokat öltözetben és hajviseletben mind magam elhagyom, mind a kunokkal elhagyatom.
Halkan és nehezen gördültek a mondatok a király ajkáról, arcán vörös foltok égtek, Lodomér érsek előmondása után mindig hosszú szünet támadt, s a király gyakran rápillantott a bal kezében tartott iratra, hová az eskü szövegét külön lejegyezték.
Édua este az ágyban Lászlóhoz húzódott. – Miért engedted? Miért esküdtél?
László eltolta magától a leányt.
– Mi mást tehettem volna? Kereszteshadat hozzak a kunok nyakára? Esküdni nem nehéz, megtartani... azt már nem tudom, hogyan lehet. Vagynak... vagyunk vagy százezeren is. Ki tudja pontosan? Ennyi embernek ki épít házat? Ki tanítja meg, szorítja rá őket a földmívelésre? Jó, adok nekik kiváltságokat. Nemesek lesznek mind. Jószágokat adományozok nekik. De ettől csak még inkább gyűlölni fogják őket a magyarok. A nádort teszem meg föléjük bírának, csak az ítélhet pörös ügyeikben. Ennél többet nem tudok értük tenni.
Édua megsimogatta László karját. – Te megvédsz minket.
– Magamat is védem. Most aztán megindulnak a püspökök, keresztvíz alá hajtják a szállások lakóit. Csak nehogy baj legyen. Hívasd ide a bátyádat. Azt akarom, hogy Miklós erős sereggel kövesse a papokat. Védelmezze őket, ha kell. Mert a papok csak arra várnak, belém köthessenek. Érzem. Tudom.
Az elkövetkező napokban megindultak a térítésre a püspökök és papjaik, erős katonai kísérettel. Nyílt ellenállásba sehol sem ütköztek, ám a szállásokon csak betegeket, öregeket találtak. Aki tudott, elbujdosott a térítők elől. Teltek a hetek, hónapok, és a pogány kunok nagy részének fejét nem érte keresztvíz. Csak kevesen kaphatták kézhez a keresztelésükről tanúskodó díszes levelet. S aki megkapta, az is mind gyorsan elégette. Aki meg állandó házat épített volna magának, azt elűzték maguk közül, házát felperzselték. A kunok nem akartak hasonlítani a magyarokhoz. A már csaknem három évszázada kereszténységbe tört magyarok pedig gyűlölködve figyelték szilaj, pusztai vendégeik makacsságát.

 

 

32. fejezet

Máté nádor és a főemberek valósággal rátörtek a királyra a hírrel: a pápai legátus zsinatot hívott össze Budára, már gyülekezik is a papság az ország minden részéből.
– No és! Joga van hozzá! – felelte a király álmosan, vastag köpenyébe burkolózva.
– Csakhogy torkunkra tehetik a kést! A tiédre is, felség! Nyílt titok, hogy visszakövetelik a papok minden birtokukat, s kivonják magukat a világi törvénykezés alól!
– Nem kell zsinat! Ki a papokkal! – kiáltozták a főemberek.
– Tegyetek, amit akartok! – vont vállat László. – De ne feledjétek: Filep átokkal, exkommunikációval fenyegetett meg.
Máté nádor előhívatta a budai várkapitányt.
– A király parancsa. Budán engedelme nélkül tilalmas bármiféle gyűlést tartani.
A kapitány csak pislogott. – És a legátus úr? A főpapok?
– Lebocsátod a kapurácsot. Akár az orruk előtt, érted?
A várkapitány fejét vakarva ment, hogy teljesítse a parancsot, de nem sietett, inkább lelassította lépteit. Szöget ütött a fejébe, hogy írást nem kapott kézhez, s hogy a főemberek egyike sem adott mellé katonákat erősítés gyanánt, legkevésbé a hatalmas nádor, akitől a parancsot vette. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy kitalálja, miért. A várkapitány csak rekessze ki a papokat, aztán majd ők messziről nézik. És ha rosszul sül el a dolog, akár le is tagadják a parancsolatot. És akkor az ő torkára teszik a kést, a papok, a budai polgárok, a főurak, még tán a király is.
Így hát a várkapitány szépen kivárta, míg a legátus és valamennyi zsinati küldött bevonul, akkor adta ki, a parancsot a rostély leeresztésére. Így aztán őt később nem lehetett felelősségre vonni.
A zsinati végzések kezdetben nem igazolták a főemberek félelmeit. Úgy tetszett, Filep most az egyházat szedi ráncba, eltiltja a papságot a fényűzéstől, italozástól, szerencsejátékoktól, a sebek gyógyításától, s megtiltja nékik, hogy ágyast tartsanak, asszonyi állattal együtt éljenek. Ez inkább a papok számára volt kínos. Akárcsak az a parancs, hogy gyóntatás közben ne nézzenek a gyónó szemébe, különösen, ha asszonyi állat az illető. Amikor azonban a legátus a zsinat elé tárta a határozatot, hogy világi személyek se tarthassanak ágyast, mindenki a királyra és Éduára gondolt, s felkapta fejét, amikor a legátus kijelentette, hogy az ágyasságban élőket tiltsák ki a templomokból is. A paráznaság, szajhaság, kurválkodás elharapózása ellen dörgött Filep legékesebben a szószékről, s kiközösítést helyezett mindazok ellen kilátásba, akik papi személyt bántalmaznak, egyházi birtokot fosztogatnak. Akkor hördültek fel igazán az urak, amikor kihirdették azt a zsinati végzést, mely szerint egyházi címet és javadalmat világi személy nem adhat és attól egyházi személy nem fogadhat el: immár világosan látszott, hogy a legátus kétségbe vonta a király főkegyúri jogát, aminthogy az egyházat teljességgel ki is vonta a királyi törvénykezések kötelme alól.
A rákövetkező napon kun és magyar királyi testőrök vették körül a zsinatolókat, s anélkül, hogy bárkit is tettleg bántalmaztak volna, kiszorították mindőjüket a várból. Az utcára tóduló nép tanácstalanul, rémülten hallgatta Filep legátus utolsó szavait:
– Azért küldtek, hogy az Úr nevében gyomláljak és ültessek, rontsak és építsek! Szálljatok szembe uraitokkal! Védjétek Krisztus védtelen papjait!
A budai polgárok zavartan álltak: nem értettek sokat ebből, de nem tetszett nekik a dolog. A vértanúkként vonuló papság és a keményen utánuk nyomuló magyar és kun katonák látványa félelmetes volt, s a nézők rokonszenve a fegyvertelenek mellett nyugodott meg.
Filep legátus kíséretével Pozsonyba vonult, onnan futárt küldött Miklós pápához a történtekről, s a magyar királyt egyházi átok alá vetette.
A nádor összehívta az országos gyűlést, mely a legátus döntését törvénytelennek és semmisnek nyilvánította, a király pedig fellebbezett a pápához az átok ellenében. Máté nádor ötletére Budára hozatták László hites feleségét, Izabellát is, hogy lássa a világ, László és a királyné együtt tiltakozik az egyházi önkény ellen.
Az apáca külsejű, törékeny Izabella látszólag megtörten álldogált László mellett, míg kihirdették az országos gyűlés határozatát, ám amikor a király után reá került a sor, hogy beleegyezését kifejezze, messze csengő hangon felkiáltott:
– Engem a pogány király fogságban tartott és tart, én az egyház szabadságát el nem tiprom, ahhoz segédkezet nem nyújtok!
Döbbent csend, majd halk mormogás szaladt végig a termen. László két marokra fogta díszkardját, alig felemelte, hogy lesújt vele, aztán körülnézett, furcsán elmosolyodott, visszaengedte.
– Ebanyád – dörmögte bajusza alatt. Aztán intett. – Vigyétek vissza, többé ne lássam! Készüljetek a vadászatra! Minél messzebb! Itteni ügyeimet Miklós prépost, alkancellár vigye tovább.
A jelenlevők összesúgtak. Ez az intézkedés nyilvánvalóan Lodomér érsek ellen irányult, hiszen az érseki széket sokáig, pápai beleegyezés nélkül, a Kán nembeli Miklós foglalta el, s áhította tovább is.
Édua nemsokára hallotta a vadászebek csaholását, megfújták a kürtöket is. Udvari öltözékében állott a hályogos ablak mellett.
Nyílott az ajtó. László állott ott, kun öltözékben, hegyes süvegben, vállán a puzdrából hosszú, számszeríjba való nyílvesszők ágaskodtak.
– Jössz velem? Hallád: kiátkoztak. Bárki kezet emelhet rám. Még meg is dicséri a római pápa.
Édua elmosolyodott. László karjába futott.
– Menjünk! Minél messzebb!
– Messze megyünk. Temesvár mellé. Nagy kun szállások vannak arra. Már sokszor hívtak. Azt izenték, megvédenek mindenkitől, ha kell. A magyaroktól is.
A budai nép komoran bámulta a kisereglő vadászcsapatot. Senki sem éljenzett. Még a várőrség tagjai sem. Nem tudták pontosan, mi folyik az udvarban, de azt jól tudták: baj van. És a bajban nem illendő megfutamodni.

 

 

33 fejezet

László boldog volt, mint mindig, ha kunjai között lehetett: és most mellette volt Édua is. A Temes melletti Somló-szállás jó messze esik Budától és az országos gondoktól, s a vidék gazdag a vadban. Bölény, medve, farkas, szarvas és őz bőven akad, és az itteni törzsfő, Alpra királyi pompával fogadta Lászlót, akivel még sohasem találkozott, bár neki is esküt kellett a legátus előtt tennie a keresztény hitre való áttérésről. Alpra azonban esküjét érvénytelennek tartotta, mivel azt erőszakkal vették tőle, s egy idegen istenre, s mint kifejtette, nem is maradhatna törzsfő, ha ezt az esküt valaha is komolyan venné.
A futárok azért megtalálták Lászlót itt is. Herold érkezett anyjától, aki Fehérvárról a legátus elől óvatosan a Szepességbe húzódott, melyet László visszavett Izabella nevéről, s anyjának adományozott, nehogy apósa, Károly, a szicíliai király valamiképp megpróbálja lánya jogán megkaparintani ezt a gazdag birtokot.
A pápától Budára küldött levelet Simon mester juttatta le Temesvár mellé. A helyzet komolyságára utalt, hogy a levélből kimaradt a szokásos üdvözlés, helyette rögtön tanácsokkal kezdte Miklós pápa, s rögtön közölte, legátusa döntése ellen fellebbezésnek nincs helye, s ha továbbra is ily megátalkodottan ellene szegül az egyháznak, az egész ország felkel majd ellene; s jelezte, hogy apósának, Károly királynak hasonló értelmű levelet küldött, s László lelkére kötötte, hogy éljen szent házasságban hites feleségével, Izabellával.
László kis híján összetépte a tekercset, annyira feldühödött. Különösen az országos felkelésre és az Izabellára való utalás vágott elevenébe, s első dühében megengedte Alprának, hogy harcosaival rácsapjon András egri püspök birtokaira. Alpra fel is dúlta az Eger völgyét, s elfoglalta az egri egyház alföldi birtokait. Az átok alatt álló királyt az egész keleti országrészben ünnepelték a kunok, akik ezt az engedélyt egyértelműen úgy fogták fel, hogy nemsokára nyílt háborúra kerülhet a sor keresztény magyarok és pogány kunok között.
Ennek a félreértésnek lett első áldozata Kán nembeli Miklós prépost, alkancellár, aki Lászlóhoz indult, hogy beszámoljon a papság lázongásáról. Egynapi járóföldre Budától tábort veretett, s éjjel álmában valaki rátört, és karddal leszúrta, megkaszabolta. Sosem derült ki pontosan, ki volt a merénylő, de mindenki azt rebesgette, kunok törtek a táborra, akik csak azt tudták, valamely főpap tanyázik ott éppen.
Mindezt a Temesvárra érkező Simon mester beszélte már el, igen felindultan, mert megtörődött az úton, és rá akarta bírni Lászlót a haladéktalan visszatérésre.
– A legátus visszatért Budára, és úgy viselkedik, akár egy király! – panaszolta Simon mester. – Az urak meg behúzzák fülük-farkuk. Rosszabbkor el sem mehettél volna, felség.
– Itt legalább az enyéim közt vagyok – mondta László komoran. – És mi történt tovább?
– Miklós prépost gyóntatót hívott, s meghagyta szolgáinak, vigyék holttestét a legátus elé, hogy emelné fel róla az átkot, s temessék el keresztény hit szerint. A legátus azonban nem állt kötélnek, inkább teljes bűnbocsánatot hirdetett mindazoknak, akik követ dobnak Miklós prépost sírjára, a budai leprások temetőjében. Megindult erre az egész város, nemsokára háznál is magasabb kőhalom támadt a sír felett.
– Sok lehetett a megbánni valójuk – mondta László szárazon, de szeme villámlott. – Haddal megyek rájuk! Lerontatom a kunokkal egész Budát!
– Magyar király vagy, felség – mondta Simon mester csendesen. – Nemcsak a kunok fejedelme.
– Most kunok fejedelme vagyok. Vannak dolgok, miket nem tűrhet el senki, bármit kívánjon is az érdek.
Másnap megindult a kun sereg, s csatlakoztak hozzá mindenhonnan a zsákmányra éhes szállások harcosai. A Budát lassanként, nagy karéjban körüllovagló kunok nagy fogást tettek: maga a pápai legátus és kísérete került kezükre!
Megkötözve hozták Filep püspököt a király elé. László intésére kioldozták.
A beretvált talján kicsit lihegett, de néma maradt. Nem üdvözölte a királyt.
László kegyetlen mosollyal kérdezte: – Hová oly sietősen, legátus uram?
– Átok alatt vagy, uram. Amíg nem teljesíted az egyház parancsolatait, nem szólhatok veled. Lám, most is pogányok között vagy, pogány öltözékben. Ennyit ér szavad.
– Te pedig egy főpap-társadat a leprásokhoz dobattad, sírját megköveztetted! Keresztényhez vajon ez a méltó?
– Miklós prépost éppúgy nem volt jó keresztény, uram, miként te sem vagy az.
– Hát az én síromat is megköveztetnéd?
– Sor kerülhet rája – mondta Filep bátran. Majd, látva László arcán a rettentő indulatot, még hozzátette: – Ölj meg, tetézd csak bűneidet. Boldog vagyok, ha mártíriumot szenvedhetek, te meg közelebb kerülsz... a leprások temetőjéhez.
László kis híján megütötte a legátust, aztán fújt egyet, legyintett, s a kun főemberekhez fordult. – Nektek adom. Vigyétek biztos helyre, de ne bántsátok. Az ő élete vigyáz majd az enyémre. Ha bajom esnék, nyilazzátok agyon.
Ekkor már tudta, hogy – bármilyen nagy létszámú is kun serege – őrültség volna ostrom alá venni Budát. Egyrészt a kővárat úgysem vehetné be, másrészt maga s a kunok ellen zúdítaná az egész országot, pontosan úgy, ahogyan a franciskánus generálisból lett Miklós pápa megjövendölte.
A kunokat tehát további parancsolatig a folyó mellé vonta, Óbuda térségében, maga pedig Simon mesterrel és testőreivel a várba vonult. A hír persze már megelőzte: a legátus a király fogságában van, a kunok talán már meg is ölték.
A budai nép kitódulván a nagy patkócsattogásra, rémülten és megütközve nézte a királyt pogány viseletében, hallgatta a rémhíreket, s hogy most már e vad kamaszfiú miatt tán az egész ország exkommunikáció alá esik.
Édua a király mögött lovagolt, kun föveg volt fején, haját a föveg alá gyűrte, de valaki felismerte a leányt a tömegből, s elkezdtek kiáltozni.
– Nézzétek, a kun ribanc! Király boszorkánya! Máglyára vele!
Édua sápadtan lehajtotta fejét.
Valaki dobálni kezdte a menetet, de az egyik kun testőr korbácsa azonnal földre verte a felségsértőt. A tömeg felzúgott, de nem mozdult. A dobálódzó káromkodva tápászkodott fel.
– Ezek sírját is kövekkel ültetjük!
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor a királyi palotaszállás vasalt kapui bedörrentek mögöttük.
Aznap éjszaka szemhunyásnyit nem aludtak: vadul szeretkeztek, szavak nélkül, mintha megérezték volna, hogy elválnak ismét útjaik.
Hajnaltájt a két mezítelen, alvó fiatalra Máté nádor törette rá az ajtót. Rövid csetepaté támadt az őrtálló kunok és a nádor emberei között, de a nádor volt minden kunok főbírája, s az ajtónállók inkább csak mímelték a védekezést.
Máté nádor karddal a kezében lépett be, rövid pillantást vetett Lászlóra és Éduára, kik rémülten ültek fel.
– Öltözz, felséges úr – mondta a nádor. – Te nem. Te maradsz – szólt rá Éduára, aki semmit sem értve visszabújt a takaró alá.
– De hát mi történt? – kérdezte László zavartan. – Háború? – s kezdte felölteni kun gúnyáját.
– Ne azt – mondta Máté nádor. – Magyar ruhát. Közben odakint elült a lárma: a nádor emberei legyűrték a királyi testőröket.
– Nem kellett volna ezt tenned a legátussal, felség – dörmögte Csák Máté. – Mink nem akarunk átkot a fejünkre, ez a lényeg. Tanácsot tartottunk, s ezt a kiutat láttuk. Ránk nem hozol kereszteshadjáratot. A nép is a papok pártján van. Küldd el a kunjaidat, aztán meglátjuk. Nyugodjon meg a helyzet. És eresszék el azt a pápai követet.
– Hová visztek?
– Finta vajda vállalta, hogy gondodat viseli, felség. Nem lesz bántódásod.
– És Édua?
– Gondunk lesz rá. De ő nem megy veled. Szóbeszéd tárgya. Én magam... – a nádor zavartan köhécselt – én nem ítélkezem. De lásd, a papok...
– Fintának nemrég adományoztam egész Ung megyét.
– Hálás is tenéked. Ezt a tanács bízta reá. Nem lesz bántódásod, ha a legátust meg nem ölik.
– S ha igen?
– Jobb nem gondolni rá. Ajánlom, küldd eme leányt a kunjaidhoz. Tudassa vélük, hogy kíméljék meg a legátus életét, a te életedért cserében.
László, míg öltözött, Csák Mátéra pillantott, az egykori védelmezőre.
– Meg tudnátok... meg tudnál ölni...?
A nádor a padlóra meresztette szemét.
– Felség... kisuram – mondta rekedten. – Ez ország dolga, nem a mi kettőnké. Máskülönben életemet adnám, de a mostani világban... Ki-ki magáért, s nemzetségéért. Ha tanácsot elfogadsz tőlem, írj mihamar apósodnak, Károlynak. Könyörögjön ő a pápánál miattad. Ha nem leszel átok alatt, mindnyájan ismét a szolgáid leszünk. Addig azonban, ne feledd, ez a kard is – fegyverére ütött – feloldozást nyerne, ha véredet ontaná. Így hát hidd el, a te érdeked is, hogy fogságba vetünk. Melletted szól majd, s javadra válik.
A várkapuban Lászlót Finta erdélyi vajda emberei vették át a nádortól.
Édua pedig még abban az órában Miklós bátyjával együtt a kunok óbudai szállására lovagolt. Az őrség nehezen engedte át, de Miklós királyi hadnagy volt, és kard volt a kezében.
Édua tudta, hogy hosszú ideig nem látja a királyt. Ha ugyan látja még valaha is.

 

 

34. fejezet

A legátust a kunok első dühükben csaknem agyonnyilazták, de Édua és főleg Miklós megakadályozta őket, s nagy nehezen szabadon engedték a fermói püspököt és kíséretét, miután Édua megígérte, hogy túszként velük marad mindaddig, míg a király maga is szabad nem lesz.
– Csakhogy ki tudja, mikor igazán szabad egy király? – mondta meglehetős bölcsességgel Alpra, aki megengedte a feldühödött és csalódott kunoknak, hogy végigdúlják a környéket, bosszúból László királyért.
Miklós egy éjszakát végigivott Alprával, s megpróbálta elmagyarázni neki a korántsem egyszerű helyzetet. A kun vezér kemény feje nehezen fogadta be az igazságot: itt az igazi háború nem Máté úr, Finta úr és a király, hanem a papok és a király között folyik.
– Annál inkább agyon kellett volna ütni azt a legátust! – mondta vérben forgó szemmel Alpra.
– De hiszen éppen ennek örültek volna a papok! – emelgette a kupát álmosan Miklós, fél szemmel Éduát vigyázva, aki könnyeit nyeldeste. – Akkor most már a nyakunkon lenne minden szomszédos ország, bosszuló hadjáratban a pogányok ellen. És abba mindenki beléesne, magyar is, kun is.
– Nem értem, de biztosan igazat szólsz – rázogatta fejét Alpra. – Vidd ezt a leányt, a húgodat, túl szemrevaló, hogy magunkkal vigyük. Még baja esnék.
Így hát Édua ismét visszakerült a Csört-szállásra, s megint kezdődtek a véget nem érő, pusztai napok. Jó késéssel tudta meg, hogy László ismét szabad, s megbékélt a legátussal. A király töredelmes bűnbánatot gyakorolt, ifjúi hevességére hivatkozott, s kötelezte magát és minden királyi utódát, hogy a gölnici ezüstbánya jövedelméből évi száz ezüstmárkát fizet a szegények és betegek háza javára. Erős fogadást tett arra nézvést is, hogy a délvidéki eretnekségeket kiirtja, s anyját, ki a macsói és boszniai hercegnői címet is viselte, hasonlóképpen kötelezi erre.
Nem tudni, a békekötés hírére, vagy a határon túli kunok fejedelme, Oldamur izgatására tört-e ki, de mindenesetre az erdélyi kunok között lázadás tört ki. Birtokokat, templomokat dúltak, égettek fel, majd elindultak a határ felé, hogy Oldamur fejedelem hadaival egyesüljenek.
A Tiszán inneni kunok csöndben maradtak, s testvéreik mellé sem, de ellenük sem álltak. Édua hallotta, hogy László csatában verte meg a Hód-tó mellett a lázadókat, s Isten ítélkezett, amikor is oly erős záport bocsátott a csatázókra, hogy a kunok íjai megereszkedtek. Sok ezer kun harcos esett ott el, és most már nemcsak a magyarok voltak bizalmatlanok a kun király iránt, de a kunok is megtanulták átkozni a magyar királyt.
Édua mindenről csak későn értesült: Finta nádor letételéről, Kőszegi Iván nádorrá emeltetéséről, majd ismét Máté úr lett a nádor, kit azonban gyorsan elvitt valamely betegség. És a király még mindig nem küldetett Éduáért, pedig állítólag már Filep legátus is elhagyta az országot, megcsömörülve az átláthatatlan viszályoktól. Édua próbált izenni Miklós által, Simon mesteren által, majd egyenest a királynak, de a király nem válaszolt. Rebesgették, összefeküdt fehér húsú feleségével is, királyi utód reményében, de Izabella fonnyadt méhe nem fogant meg. Édua naponta tucatszor is átszúrta tűvel Izabella viaszbábuját, mielőtt a tűzre dobta volna.
Ebben az időben északról rengeteg nép tódult Magyarországra, csehek és lengyelek, kiket a nagy éhínség hajtott a gazdag magyar földre. A rongyos, csontig soványodott menekülteket a gyepűőrzők kísérték az ország belsejébe, s bizony megesett, hogy százával eladták őket a kunoknak, örök szolgaságba. Édua szállására is érkezett néhány rab, aki önként vállalta a szolgaságot, csakhogy megmenekedjék az éhhaláltól. Közöttük volt egy Kazimir nevű lengyel rab is, ki a Csört-szállás mindenese lett. Tört latinsággal szóltak eleinte, de Kazimir néhány hét alatt már pötyögött valamit kunul s magyarul, s a három nyelv keverékén egyre pompásabban megértették egymást. A szőke Kazimir falt, falt rogyásig, s ha nem evett éppen, be nem állt a szája: vidám legény volt, s a tömzsi, fekete kunok a csodájára jártak a vidám fehérhajúnak, aki még zeneszerszámokat is tudott szerkeszteni, s népének különös dalait fújta vagy pengette kedve szerint. Kazimir nem restellte az asszonyi munkát, s tavasszal olyan kertet is kerekített Édua és édesanyja jurtája köré, amiben a hasznos növények vetekedtek a széppel, sőt, Édua engedelmével nem messze kis házikót ácsolt magának ügyesen lecsupált rönkökből, miként hazájának hegyilakói. A vidám, nagyorrú legény mindig tisztelettudó maradt, óvakodott volna bármi kétértelműségtől a pogányok között, de hűséges kutyatekintetéből, mely kék nyilakat lőtt ki, mindenki észrevehette az Édua iránti szerelmet.
Közben hír érkezett arról, hogy a király kibékült Lodomér érsekkel, s hadat indított Kőszegi Iván ellen, nem sok sikerrel, mert az osztrákoktól nem érkezett segítség. Meghalt Máté nádor, s a király általános megdöbbenésre Kőszegi Miklóst nevezte ki helyébe, ki csak nemrég próbálta meg erővel elfoglalni Pécs várát. Az már mindenütt csak gúnyos mosolyt váltott ki, hogy az új nádor mindezek után Kőszegi Miklós lett megint. „Légy nádor Kun László mellett!” – kívánták egymásnak a főemberek szelíd átkozódásképpen, miközben a jobbágyok, lovak híján, húzták „László szekerét”, a kétkerekű talyigát a bokáig, térdig érő sárban.
Édua szinte észre sem vette, hogyan kezdődött a szerelem Kazimirral. Nem is szerelem volt ez, csak két tökéletesen ellenkező alkatú lélek egymásra ismerése. A sok, vidám fecsegés hirtelen abbamaradt köztük, napokig kerülték egymást, s amikor mindketten érezték, megérett az idő, nem esett erről egyetlen felesleges szó sem. És Kazimir úgy értett a női testhez, akár a lovakhoz, marhákhoz, famunkához, virágokhoz. Észak találkozott Déllel, s a tűz a vízzel: kioltották egymást, megnyugodtak. Mindketten érezték, életükben nem ez jelenti a megoldást. Édua szeretkezés közben Lászlóra gondolt, és Kazimir álmában valami Jadwigát emlegetett. Pótszert jelentett ez a kapcsolat mindkettőjük számára, de majdnem igazi volt mégis. S mivel ábrándok nélküli volt két test egymásra találása, talán a legtöbb volt, amit két test egymásnak nyújthat. Nem féltek egymástól, nem szégyenkeztek egymás előtt. Mindketten saját anyanyelvükön nyögtek fel, mormolták a szent, piszkos szavakat.

 

 

35. fejezet

Az Úrnak 1285. évében Borsa nembeli Loránd erdélyi vajda hosszú üzenetet küldött a királynak, de a lényege rövid volt. A kémek jelentései egybehangzóan tatár készülődésről szóltak: úgy tetszett, a Hód-tónál megvert kunok, kitakarodván az országból, csatlakoztak a nogaji tatárokhoz, és nagy zsákmányt ígértek nékik. Loránd a támadást tavasztájt vélte bekövetkezni, mivel a Kárpátok havas hágóit télvíz idején még a gyepűt őrző hadak sem tudják megjárni. S mivel Béla nagyapa jóvoltából várak magasodtak, erős kővárak mindenfelé, Lászlót s az urakat nem aggasztotta túlságig az üzenet. Csak készülődjenek a tatárok, tavaszig összeszedik a vármegyék nemeseit, s főleg a téli szálláson gubbasztó kunokat, talán még meg is előzik a támadást, kicsapnak rájuk a Kárpátokon túl.
Hogy a tatárok Böjtelő havában, a legkeményebb fagyok idején keltek át a havasokon, azt senki sem hitte, míg az ég alja nem bíborlott a felégetett falvaktól, s a februári kemény havat nem tiporta ezernyi ezer menekülő a zempléni hegyekből s az Alföldről. A dédapák, nagyatyák még emlékeztek a tatárok rettentő sáskahadára, s a népben megmaradt a semmihez sem hasonlítható félelem a sárga, ferdeszemű, álarcos rablóktól. Még a kunokban is élt ez a rettegés, akik pedig leginkább hozzájuk hasonlítottak, de őelőlük menekültek nyugatra, egyre nyugatabbra.
Így hát a Tiszántúlon s a Duna-Tisza közén letelepült kunoknak hiába állították a kun követek, hogy nincs ok a félelemre, Telebuga és Nogáj kán tatárjai rokonként jönnek, szabadítóként, Oldamur vezér szövetségeseiként: a kunok együtt menekültek a magyarokkal, erdőkbe, mocsarak, lápok rengetegébe s a hegyek közé.
S jöttek a tatárok, mint a sáskák, sűrű rajokban, egészen Pestig, s a Kárpátok aljáig északon. A teljes sereg a fürkészek állítása szerint hosszában tíz, széltében hat mérföldes térséget foglalt el, s aki csak tudta, igyekezett elérni valamelyik dunai révet, hogy idejében átérjen a nagy folyón a túlsó partra. Reszketve figyelték az időjárást, összetorlódnak-e a gyéren úszó jégtáblák, mert ha beáll a Duna, akkor a tatárok előtt nyitva áll az egész Dunántúl.
Édua és a kunok nagy része az Alföldön azonban nem menekült – okosan felmérték, hogy nincsen hová. A kunokat á Dunántúlon könnyen tatároknak nézhették volna, s a szellős jurták lakóinak többsége úgy ítélte, nincs mit tartaniuk a tatároktól. Ebben, mint utóbb kiviláglott, sok igazság volt: a tatárokat a gazdag városok érdekelték, nem a puszták lakói, s igazi ellenállásra is a felföld hegyei között találtak.
A tatárok valóban úgy jöttek, miként a sáskák, viharos gyorsasággal pusztítva, de éppoly gyorsan el is takarodva. Omodé és György mester csapatai nemcsak visszaverték őket, de üldözésük közben meg is tizedelték a zsákmányukkal és foglyaikkal nehezebben haladó mongol lovasokat, akik Erdélyen át akartak volna menekülni, ám a fegyverre kelt székelyek kardjába futottak, s a magyar foglyok jó részét ki is szabadították.
A tatárok és kunok tervbe vett szövetségéből semmi sem lett: a kunok óvakodtak nyíltan állást foglalni e rablóháborúban, s hiába voltak külsőleg hasonlatosak a tatárokhoz, most vált igazán nyilvánvalóvá, bizony közelebb állnak ők már a magyarokhoz, az elmúlt évtizedek alatt maga a magyar nyelv is rátelepedett saját idiómájukra, s a befogadott és megtűrt nomádok inkább hajlottak a magyarok, mint a hazájuk-nincs tatárok irányában.
Ezekben a harcokban – amennyire Édua tudta – a király nem vett részt, bár a hírek szerint hadakat gyűjtött, és szolgálatába fogadta a fogságba esett tatárokat, akiket a nép nyögéreknek nevezett el. Nem lehetett tudni, mi volt ezzel László célja, talán hogy eztán tatár had harcoljon az újabb tatár betolakodókkal szemben, de való igaz, hogy ez volt az a pillanat, amikor maguk a kunok is tartani kezdtek a királytól. A csahos beszédű nyögérek hordái a kunokra olyan hatást tettek, mint néhány évtizeddel korábban ők maguk a magyarokra: igénytelen, kegyetlen, csak egy urat ismerő harcosok voltak, akik ott dúltak és raboltak, ahol kedvük tartotta, illetve ahol nagyobb kockázat nélkül megtehették.
Azt is hallották a kunok, hogy a Kőszegiek szövetségre léptek a király ellen, Albert osztrák herceggel, s hogy a Rákos mezei gyűlésen a király ismételten megígérte, felülvizsgálja korábbi birtokadományait. Édua nagy örömmel vette tudomásul, hogy László állítólag feleségét, Izabellát a nyúl-szigeti kolostorban őrizteti. Aztán már senki sem értett semmit. Miklós nádort felváltotta Aba nembeli Makján, majd egy szerencsétlen csata után egyszer csak azt jelentették a királyi heroldok, hogy az ország törvényes nádora Kőszegi Iván, a Hédervári nemzetségből, ugyanaz az ember, aki egész életében László király ellen acsarkodott.
A királyt ismét elfogták, ismét kiközösítéssel fenyegették, ismét kibékült Lodomér érsekkel, ismét megbékélt feleségével, akinek visszaadta birtokait. Már alig akadt az országban valaki, aki számot tudott volna adni a pillanatnyi helyzetről. Mire Iván nádorsága híre bejárta a vidéket, már Omodé úr lett a nádor.
Ami azonban igazán szíven ütötte Éduát, az a két tatár ágyas históriája volt. Köpcsecs és Mandula-ezt a két nevet suttogták a vénasszonyok, s Édua féltékeny haragjában még Kazimirt is eltiltotta magától. Hiába hasonlítottak sok mindenben a tatárok a kunokra, azért kun ritkán adta magát össze tatárral, nagy szégyen volt az. Hová süllyedt László? Mit étettek vele? Vagy valóban olyan szép az a két leány? És hogyhogy mindjárt kettő? Micsoda bujálkodás az, kettővel?
Kazimir csak nézte messziről, bánatos kutyaszemekkel, úrnőjét, aki a legalantasabb munkákra küldözgette, Kazimir irigyeinek nagy mulatságára. „Kitelt a becsület, Kazimir? Leapadt a férfierő, Kazimir?” – kiáltozták utána. A lengyel néha megemelte nagy, csontos ökleit, de még verekedni sem volt kedve. Mit tudta ő, kié volt előtte Édua? A rossznyelvek rebesgetnek mindenfélét, de azt Kazimir sohasem hitte, hogy úrnője a király szeretője volt. Hogyisne! Azért Kazimir is látott már herceget, lengyel herceget, igaz, csak messziről. Azoknak a dámái bizony nem ilyenek. Azok tele vannak aggatva arannyal-ezüsttel, és csak szőnyegen lépdelnek, nem pedig sárban.
Kőszegi Iván hadairól érkezett hír, hogy megdúlta az osztrák határszélt, s rettentő csatában legyőzte Albert herceget, majd kiegyezett vele, s hűséget esküdött neki. No, ezt megint sokan nem hihették ép ésszel a kunok közül, mert hogyan lehetséges, hogy valaki hűséget esküszik annak, akit csak az imént vert meg alaposan?
A Kőszegiek, tartva a megtorlástól, újabb feljelentéseket küldözgettek Rómába a király ellen, s az új pápa, Honorius – követve elődje, III. Miklós példáját – fenyegető levélben intette meg a magyar királyt, s biztatta Lodomér érseket, bánjon szigorúan az istentelen pogányokkal, kik nem átallanak szaracénokkal és tatárokkal közösködni.
Mire azonban Honorius pápa levelét felolvasta Lodomér érsek a budai országos gyűlésen, már az új pápa is halott volt, még újabbat pedig nem választottak egyhamar, mert a bíbornokok igencsak meghasonlottak a nagy tülekedésben, ki légyen az új pápa.
A budai gyűlésen Édua bátyja, Miklós is ott volt, ő beszélte el később, hogy a királyt igen megalázták és megdorgálták, kötelezték arra, hogy bocsássa szabadon hites feleségét, s adja vissza minden elkobzott birtokát.
Még pletykát is hozott, mely később igaznak bizonyult: a nyúl-szigeti kolostor fejedelemasszonya, Anna máter utóda, László király nénje, Erzsébet feleségül ment egy cseh lovaghoz. De a pletyka azt is tudni vélte, hogy ebben a házasságban sokkal több a politika, mint a szerelem – egyrészt Erzsébet gondjaira volt bízva a fogva tartott királyné, Izabella, másrészt a cseh báró, Zavis kegyvesztettségéig a tizenéves Vencel király mostohaapja volt.
– Csupa gyermekkirály mindenütt – dünnyögte Miklós dühösen. – Csak a németeknek van eszük! Azok addig hadakoznak, míg a legerősebb, legfurfangosabb végleg diadalt nem arat. Ez a Rudolf... ez tudja, mit akar. Láttam a Morvamezőn harcolni. Hét élete van, miként a macskának.
De Édua már régen nem figyelt rá. Csak Lászlóra gondolt, a hűtlen királyra, akit most megint mélységesen szánni kezdett. És a nők lelkében a szánalom csaknem mindig a szerelmet hevíti.
Kazimir aznap éjszaka is egyedül aludt nyomorúságos vackán, az istállóban.

 

 

36. fejezet

Simon mester tekercsek sorával hóna alatt sietett át a kancelláriáról. A kun fegyveresek mindenütt tovább engedték, csak a király ajtaja előtt motozták meg. Nem volt szabad a királyhoz fegyveresen belépni. Simon mester ajkbiggyesztve tűrte a gyakorlott kezek tapogatását, majd belépett. A király hanyatt fekve aludt, az ágy lábánál a két tatár ágyas valami kockajátékkal szórakozott. A cemendék csaknem mezítelenek voltak.
Simon mester kizavarta őket.
Hosszan nézte egykori tanítványa arcát. Sóhajtott, köhécselt. Megigazította a királyról lecsúszott prémet. Közben az egyik irat kicsúszott a kezéből, leesett.
László felnyögött, kinyitotta szemét. Táskás szeme lassan ismerte fel a mestert. Halványan elmosolyodott.
– Te vagy az; Simon? Gyere csak. Tudom, rossz híreket hozol.
– Van közöttük egy jó is. Igaz, csak nekem jó, felség. Bevégeztem a magyarok krónikáját. Készen vagyok! A hunok és magyarok története, Attilától egészen a te uralkodásodig.
– Örvendek – mondta a király. – Egyszer majd felolvasod nekem. Egészen a mai napig?
Simon mester elértette a dolgot. – Hogyan?
– Meddig írsz meg engem?
– A morvamezei dicsőséggel zárom a krónikát. Ha a barátok egyszer veszik a fáradságot, és lemásolják, tán ezer évig is fennmarad a dicsőséged, felség.
– Ne gúnyolódj, kérlek – mondta a király bágyadtan. – Inkább mondd a rossz híreket. Ki árult el megint?
– Újabb még nincsen.
– No, az is valami.
– Albert herceg erősen szorongatja Kőszegi Ivánt.
– Csak hadd szorongassa az átkozottat.
– Veszi el tőle egymás után a várakat. A rossznyelvűek azt állítják, felség, hogy eladtad az országot a németnek.
– Kőszegi Iván adta el. Csak igya meg a levét a paktálásnak.
– Én is így vélem, felség – mondta Simon mester. – Hanem azokat a várakat majd megint nekünk kell visszavínunk...
– Nem érdekes – legyintett László lustán. – Előbb csak törjék, gyengítsék egymást. Ha már ilyen jól összeszövetkeztek ellenem...
– A papok zúgolódnak a két nádor ellen.
– Zúgolódnék én is. Az urak maguk egyezkedtek így. Kőszegi Miklós nyugaton, Rénold keleten. Ha így megyen tovább, minden vármegye kap külön nádort. Tán még királyt is. Lám, Omodét is, ki nekünk nyilván ellenségünk, nem hagyták országbírónál lejjebb tennem. Így van ez. Mi egyéb van?
– Úgy mondják, a velencés András herceg megint a határon ólálkodik. Azt is mondják, hogy nemcsak Kőszegi Iván hívta, hanem Lodomér érsek is.
– Micsoda? – pattant fel a király. – Lodomér? Akinek már éppen lábát nem csókdostam a minap is? Kintről hangos szóváltás hallatszott. Egy ajtónálló kinyitotta az ajtót, lihegett.
– Felség, az érsek úr van itt. Nem hagyja magát megvizsgálni fegyverek mián...
– Eresszétek be – legyintett László. – Néki elég fegyver a kereszt is. Nagyokat tud sújtani vele.
– Elmenjek, uram? – kérdezte Kézai Simon.
– Maradj – intett a király. – Lodomér érsek úr sem egyedül jött – mutatott a beretvált fejű érseki szekretáriusra.
Az érsek kinyújtotta kezét csókra, a nehéz érseki gyűrűvel.
László elfordult, kinézett az ablakon, s szárazon mondta:
– Szívből üdvözöllek, érsek úr. Éppen hallom, hogy minő kedves rokonokat invitálsz az országba...
Az érsek összeharapta ajkát. A felgyülemlett fensőbbséges igék torkán akadtak. Kezét visszahúzta.
– Nem tudom, miről szólsz, felség.
– Remélem, így van – fordult vissza hozzá László. – Mert bár kegyelmet hirdettem az ellenem lázadóknak, nem lehetek örökké türelmes.
– Vádolsz netán, felség, valamivel?
– Hogyan merészelném? – vigyorgott László a kunok pogány vigyorával. – Ha valakit vádolnak, az többnyire csak én lehetek. Úgyhogy megkérlek, add is elő legújabb bűneimet! – azzal nyakába kerítette kun köpenyét, s egy mély székbe ült. Az érsek körülpillantott: nem kínálták üléssel.
Az érsek intett szekretáriusának, aki átnyújtotta a tekercset, melynek pecsétjét az érsek áhítatosan megcsókolta.
– Ismertetnem kell veled, felség, IV. Miklós pápa őszentsége levelének tartalmát, melyben közli, hogy esküvésedet szeged, amikor a pogány kunokat pártfogolod, s ellenállásoddal azt kockáztatod, hogy ellened kereszteshadjáratot hirdessen az egyház...
– Már szinte magam is el tudnám sorolni, érsek úr. Tíz esztendeje is van, hogy először fenyegettek ezzel. Kérlek, ne őszentsége dörgedelmeit olvasd, hanem mondd, mit tegyek, és én megteszem, akármit is kívánsz.
– Keresztényhez illő beszéd, fiam, ha valóban így gondolod – mondta az érsek. – Fő, hogy te is tudod vétkeid súlyát.
– Hagyd ezt el, érsek úr – dünnyögte László kedvetlenül. – Eljátszottuk ezt mi már nemegyszer.
– Ez nem játék, felség! – emelte fel a hangját Lodomér. – Ebeké már az ország! Nyugati várainkat dúlja, foglalgatja Albert herceg, te pedig tatár ágyasaiddal paráználkodol!
– Jó. Én paráználkodom. De mit csinál a papság? Mit csinál a két nádor? Mit csinálnak a főurak? Mit csinálsz te, érsek úr? Áruljátok az országot! Huzakodtok a véres konc felett! Én ura akarok lenni a magyaroknak, kik nekem nem uraim! Ne tanítsanak engem becsületre, melyről soha meg nem feledkeztem, a hűtlenek és becstelenek! Ne hívjanak engem Lászlónak, ha ezért bosszút nem állok, és szemüket ki nem szúratom!
Az érsek szomorúan rázta fejét.
– Pogány beszéd ez, felség! Nem méltó Árpád örökösének szájába! Gőgös vagy, holott nincs mivel büszkélkedned!
– Lehet. De ha csak ezért jöttél, hát távozhatsz is, érsek úr. Keress magadnak, miként már meg is tetted, kevésbé gőgös királyt.
– Gyalázat! – mormogta az érsek, s behajtotta a fel nem olvasott pápai üzenetet. Elfelejtette megcsókolni a pecsétet, úgy adta vissza a rémült szekretáriusnak.
– Akarsz még valamit, érsek úr? – kérdezte a király megvetően.
– Csak annyit, hogy ezzel visszavonhatatlanná tetted a szakadást ebben a szerencsétlen hazában. És még valamit. Hites asszonyod, Izabella az én oltalmamat kérte. Nálam van, Esztergomban.
– Tiszteltetem – mondta László, s elfordult, jelezve, nincs több mondandója. Az érsek és titkára összenézett, kicsörtettek.
– Elég volt! – ordította László a becsukódó ajtónak. Aztán Simon mesternek mondta már:
– Nem maradok tovább Budán. Visszamegyek a kunjaimhoz.
– Kérlek, könyörgök, felség, most ne! Lásd, már mindenki ellenséged. Lodomér érsek ezt nem hagyja annyiban.
– Határoztam – mondta a király. – Legalább te ne oktass! Látni akarom Éduát. Hálátlan voltam. Azt a két cemendét meg – intett a tatár lányok irányában – dobjátok ki. De nem. Mégsem. Adass nekik néhány aranyat, s vitesd őket a mi tatárjainkhoz. Jól értik a mesterségüket, kár lenne értük.
Simon mester megint azt a farkasvigyort látta a király arcán. Iszonyodva, szomorúan hátrált. Az irattekercsek kipotyogtak kezéből. A király segített felszedni őket. A két arc egészen közel volt egymáshoz.
– Felség... László... kérlek, most az egyszer...
– Tedd, amit mondtam – állt fel László, leporolta térdét. – Nem akarok visszajönni Budára, ha nem lehetek igazi király.
Simon mester megtörölte a szemét.

 

 

37. fejezet

Északon és nyugaton háborúban állt az ország, nem is annyira a királlyal, inkább önmagával. A felföldi vidékeken Omodé, az egykori nádor zászlaja alá gyűltek az elégedetlenek, ott volt György mester is, annyi csata nyertese, s elveszettnek látszott már az egész Dunántúl. A király, ki útközben, a Tiszán túlra igyekeztében meglelte és magához vette Éduát, most csak Zavis cseh sógorában bízott, akinek segítséget ígért Vencel király ellenében. Ha Zavis kerülne a cseh trónra, kinek Erzsébettől, László nénjétől már fia is született, a magyar urak és papok meghátrálnának. Rudolf még nem mondta fel az atyafiságot, s egy cseh szövetség éppen elegendő lenne ahhoz, hogy a Szentszék is mérsékelje haragját.
– Rossz király vagyok – suttogta László részegen, s valamiképp felrémlett benne az első bor íze, még Joakim úr fogságában, Székesfehérvárra menet, amikor a tábor mellett találtak rá, szégyenszemre. Savanyú és keserű nedvesség lepte el a torkát.
Édua ölébe vonta László fejét.
– Én nem tudom, miféle kort élünk. Mintha az emberek mind elvadultak volna. Állatok... csupa állat. Ezek felett hogyan lehet jól királykodni?
Másnap herold érkezett: ugyanaz a László, akit a király Édua feltalálásáért megjutalmazott.
László megismerte.
– Hát te? Továbbra is csinálod a dolgodat?
– Már csak megszokásból. Nem való nekem az uraság – hajtotta le fejét a futár. – Szeretem az utat, a friss levegőt...
– Akárcsak én. Jó vagy rossz hír, amit hozol?
– Rossz, felség. Azért is küldtek engem. Hogy ne haragudjál.
– Annyira rossz a hír? – komorodott el László. – Várj, herold. Igyunk egyet előbb.
A király bort töltött két kupába. A herold megvárta, míg a király iszik. Aztán ő is ivott, mohón, sokáig.
– No, most már mondhatod. Kivel kell háborúzni? Ki árult el megint?
– Senki, felség. Csak édesanyád... Erzsébet királynő...
– Ellenem tör? Kitagadott?
– Nem, uram. Meghalt.
– Meghalt... – ismételte fáradtan László. – Meghalt...
– Hirtelen történt, felség. Úgy mondják, nem szenvedett sokat.
László bólintott.
– Jól van, elmehetsz, herold. Majd... később megjutalmazlak.
– Már megjutalmaztál, felség – mondta a herold, és Éduára lesett, ki a függönyös benyílóból most lépett elő, mert mindent hallott.
A herold meghajolt felé, arcán parányi mosoly futott át. Aztán súlyos léptekkel kiment.
„Szemtelen” – gondolta Édua, és Lászlóhoz sietett. – Te szegény – mondta halkan, és átölelte a királyt.
László csodálkozva felelte:
– Ne sajnálj. Meghalt az anyám, értem. De nem fáj. Meghalt Kötöny lánya, Erzsébet, és itt – mellére húzta Édua kezét – itt nem érzek semmit. Üres.
– Ilyen a rossz hír. Mintha letaglóznák az embert. Van, aki még nevet is, szégyenszemre, annyira megzavarja az eszét a gyászhír – vigasztalta Édua. De a király töprengve rázogatta a fejét.
– Nem, nem. Én nem nevetek. De sírni sem tudok. Tudod, kisgyerek voltam... milyen várban is... Kaproncában, igen. Joakim úr fogságában. Később megértettem: anyám tudtával. Akkor én... azóta én...
László szemébe mégis könnyek szöktek. Sírni, majd zokogni kezdett. Édua csitította, mint anyja a gyermeket. Simogatta László nyíratlan, hosszú, fényes, fekete haját.

 

 

38. fejezet

1290 nyarán Magyarországra érkezett Benvenuto püspök, a pápa őszentsége teljhatalmú megbízottja, hogy kereszteshadjáratot szervezzen a pogány király ellen.
De a király már a Sebes-Körös partján fekvő Körösszeg várában volt. A sík vidéken messzire látszott a hatalmas lakótorony, melyben a szűk csigalépcső legalább kétszáz grádicsot számlált.
Benvenuto püspök elsőként a Kőszegi fivérekkel találkozott, majd a néhai Joakim úr testvéreivel, s Horvátország és Bosznia legfőbb tisztségviselőivel. Az urak a meghirdetendő kereszteshadjáratot illetően kitérőleg nyilatkoztak, majd sub rosa elárulták a pápai legátusnak, hogy napokon belül megoldás várható, mindenféle háború nélkül. Már útban is van Magyarországra a velencei András herceg, hogy megüresedés esetén átvegye a koronát s a jogart.
Körösszeg alatt táborozott az egész kun sereg. Kézai Simon mester az ablakból kitekintve csak sátrat és sátrat látott, ameddig a szemhatár tartott: ennyi fegyveres vitéz talán Attila király óta nem gyülekezett össze az alföldi síkságon.
Édua bátyja, Miklós végigjárta a szűk mezsgyével kerített táborokat, a kun vezérek, Törtel, Árboc, Kemence, Alpra törzseinek kardforgató férfinépe mind itt volt, és mind tudni vélte, hogy most kiegyeznek a nagy Kárpáton túli kánnal, Oldamurral, meg a tatárokkal, s elsöprik ezt a hitvány magyar földtúró népet. Sokan hajadonfőtt voltak gyászukban Kötöny leánya, Erzsébet miatt, akiből, búsongtak, ha nem asszonyi állatnak születik, bizonnyal a kunok fejedelme is válhatott volna.
Simon mester mögé odajött Édua és a király is: együtt bámulták a tengernyi hadat, mely csak a parancsra várt.
– Ezzel a haddal megvesszük egész Magyarországot – mormogta László. – Letörjük a bárók hatalmát, rendet teszünk végképp.
Simon mester szomorúan ingatta fejét.
– Ne gondold, felség. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Csupa könnyű fegyverzetű lovas. Mit kezdesz velük, kővárak ellenében? S mit kezdesz egész Európával? Még ha szövetkeznél is a tatárokkal, akkor sem lenne erőd visszaverni a németeket. Nem, uram, ez a had csak a te védelmedre elégséges. Avagy ahhoz már túlontúl sok is.
– Mit tegyek hát? – fordult el a boltíves ablaktól László.
– Ereszd el őket, felség. Ereszd el mind. Hidd el, csak károdra lehetnek.
Édua László vállára tette kezét.
– Én is így vélem. Igaza van a mesternek. Miklós azt mondta, torkodnak ugranak, ha nem dobsz zsákmányt nekik. Szabad prédát, kincset. De hát te király vagy. Annak is az őrzője, ami nem a tiéd...
László lehunyta szemét. Megpróbálta maga előtt látni ezt a hatalmas országot, amelynek ő volna a fejedelme... ő volna, ha hagyná ez az ország. Sosem próbálhatta ki rajta az erejét. Sosem érezte hatalmát. Most végre megtehetné... bármi áron is...
– Nos, felség? – kérdezte Simon mester kisvártatva.
– Ereszd el őket békével – mondta a király fáradtan. – Nemcsak a kunok királya vagyok. Pedig... megérdemelnék! Ha szét lehetne választani a jókat a gonoszaktól...
– Majd odaát, felség – intett Kézai Simon mester fölfelé. – Majd odaát megcselekszik helyettünk.
Simon mester kisietett, hogy átadja a parancsolatot. László az ablak mellett figyelte, mint rándulnak meg a parancsra a kun hadak. Alpra serege rögtön sátrat kezdett bontani: nekik messzi volt Erdély, haza akartak érni mihamarabb, bármi is történjék.
– Köszönöm, László – suttogta Édua, és átölelte a királyt.
– Nem miattad tettem – mormogta László. – Ha miattad cselekedtem volna, hát fölégetem ezt a hálátlan, ostoba országot! Amelyik nem hagyja, hogy király legyen a király, ember az ember!
– Akkor is köszönöm! – mondta Édua, és az ágy felé húzta Lászlót.
A király levetkezett, de előtte a boroskancsóhoz nyúlt.
– Most ne, kérlek! Most ne igyál! Azt akarom... azt szeretném, hogy most... ebben a szép percben foganjon gyermekünk. Ő majd bevégzi azt, ami...
– ...ami nekem nem sikerült – mondta László, sóvár pillantást vetve az italra. – Jól van. Legyen a te akaratod szerint.
László még egy utolsó pillantást vetett az ő kunjaira. Látta, hogy Törtel, Kemence és Árboc táborában nagy a nyüzsgés: ott még nem szedték fel a sátrakat.
„Lehet, hogy most lett volna belőlem Attila utóda. Ha merek másként dönteni. Elsöpröm ezt a papok országát, elsöpröm a németeket, a taljánokat, eljutok egészen Rómáig...”
Sóhajtott, visszafordult az ablaktól. Édua már ott feküdt, mezítelen; csodaszépen, szemérmét sem rejtve el.
László férfiereje felmagaslott, belévetette magát a húsba, az anyaként ölelő ölbe.
– Vagyok olyan, mint Köpcsecs? Mint Mandula? – kérdezte Édua ingerkedve.
– Különb! Különb vagy, ezerszer! – dörmögte a király, s arcát Édua mellébe temette.
Ekkor már Kézai Simon Miklósnál volt, a király hadnagyánál.
– Nem tetszik nekem ez a sokadalom – mondta Simon mester. – Itt nem lesz háború, így akarja a király A tüzek mellett mégis haditáncot járnak!
– Most megy deputációba a királyhoz a három vezér. Ők másképp gondolják... De azért jobb lesz, ha mink is fölmegyünk. Nem lehet tudni... – mondta Miklós, és felnézett a király ablakaira, melyek most setétek voltak. Szent Jakab hava volt, annak tizedik napja, száraz idő, vígan cirpeltek a tücskök.
– Korán nyugovóra tért... tértek... – követte Simon mester a hadnagy pillantását.
A törzsfőket Zsögöny, az egykori lovász vezette fel. Szinte világított szeme az izgalomtól. A fáklyák fényénél megpillantották az összefonódott, verítékes emberpárt.
Zsögöny sújtott először, aztán sorjában Árboc, Törtel és Kemence. Addig verték, vagdalták a két alakot, míg nem lehetett tudni, melyikük volt Kun László, a magyarok királya, s melyikük Édua, a szeretője.
Kardjukat törölgették, amikor Miklós a testőrzőkkel rajtuk ütött. Belőlük is pépes hús lett, ebeknek való.
A kun seregek még aznap éjjel eltakarodtak Körösszeg alól.
Kézai Simon mester Budára indult, hogy a királyi jegyzőséget átadja annak, akit majd megillet. S nem tehetett róla, hogy száraz volt a szeme, mire Budára ért. Meleg nyár volt, és véges egy ember könnyeinek száma.