Jeffrey Stone
A HAJNAL TRILÓGIÁJA
A Hajnal Lovagja
A Hajnal Királynője
A Hajnal Hadura
(Tartalom)
– Silver úr! – hallotta a part felől. – Kérem, álljon meg! Beszakadhat!
Leon hason feküdt a jégen. Amíg megpihent, megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. A gyülekező köd ellenére jól látta a postamester kissé görnyedt alakját. A domboldalon a falu irányából homályos alakok özönlöttek a tó felé. Ködszellemek.
Teste melegétől a megbízhatatlan vastagságú jég olvadozni kezdett, félő volt, hogy beszakad. A hűvös szél apró jégszilánkokat sodort a férfi bal fülébe. Leon hason csúszva folytatta útját. A fehér felületen a villódzó, lila fényjelenség egyre kísértetiesebben lüktetett.
Leon idegesen nyalta meg a szája szélét. Micsoda csodálatos déjá vu! Ha kiderül, hogy ez megint csak álom... Nem, az arcátlanság lenne a Sors Könyvének arctalan írójától!
Öt év! Öt keserves év telt el azóta, hogy magához tért a kómából. S ez alatt a hatvan hónap alatt maga sem tudta eldönteni, vajon Cherubion tényleg csak álom volt-e vagy valóság. Mégha álom lett volna is csupán, szíve elviselhetetlenül sajgott Chlovia után, és sóvárogva gondolt az együtt töltött mozgalmas időszakra. Le Sentier-ben ismét csak alkalmi tanítóként tengette életét, és a hétköznapok visszaszürkítették azzá, aki eredetileg volt. Meglassult, az öt év alatt tízet öregedett, haja deresedni kezdett, negyvennek látszott, pedig még alig múlt harminc. Lassan hozzászokott a gondolathoz, hogy Cherubion csak az ő fejében létezett. Azonban álmai rendszeresen visszatértek oda, és gyakorta kapta magát azon, hogy nyitott szemmel e mesebeli világról ábrándozik. Ám e pillanatban egy csapásra mindez megszűnt mese lenni...
A kocsmában poharazgatott állandó ivócimboráival, várta, hogy az alkony rátelepedjen a kisvárosra, s az alkohol jótékony mámora lilás ködbe borítsa az agyát. Ám amikor a pizzásfiú azzal a hírrel rontott az ivóba, hogy egy lila UFO szállt le a tó jegére, Leon egy csapásra kijózanodott. A fényképezőgépeikért kapkodó japán turistákat megelőzve elsőnek rontott ki a kocsmából, s a hírt hozó fiú legnagyobb felháborodására a pizzahordó triciklin száguldott le a tópartra. S a lila csillag valóban ott villódzott! Leon eszelős örömmel, kalimpáló szívvel indult meg a jelenség felé. Csakúgy, mint már egy hasonló alkalommal. Légyen az bármi is!
Megrázkódott. A tó közepe felé pislogott, ahol a lila fényfolt lüktetett. A jelenség egyre tágult. Átmérője növekedett, de a színe halványult, már-már át lehetett látni rajta. Leon szívverésének ritmusára vibrált, minden dobbanására több centit tágult, és megperdült a tengelye körül. Ahol alja a tó fagyott felületével érintkezett, kásás lett a jég.
Leon habozás nélkül tolta előre a testét. Amikor a jég ropogni kezdett alatta, felkiáltott, és minden erejét összeszedve előredobta magát. Egy pillanatra totális lilaság burkolta be. Szédítő színek kavarogtak, minden megmerevedett, és ugyanakkor, amikor Leon úgy érezte, hogy menthetetlenül a jég alá került, lába valami keménynek ütközött.
Megérkezett Cherubionba.
Ismét...
Homályos sziklabarlangban találta magát, füstölgő fáklyák libegő fényében; egymásnak ütődő fémek csattogása, sírós csikordulása és pengése, állatias hörgés, szívszorító üvöltözés vette körül, ahogy ott állt döbbenten valami kegyetlen csata kellős közepén.
Túl sokáig azonban nem állhatott tétlenül. Máris egy hajítóbárd repült pörögve a feje felé...
Leon rekedten felkiáltott, de mozdulni nem tudott. Az elzúgó bárd szinte horzsolta őszes halántékát. A halál jeges lehelete érintette meg.
Hosszúkás, trapéz alakú, egyik végén húsz méter, a másikon legalább harminc méter széles, nyolcvan méter hosszú barlang keskenyebbik végében állt. Nem közönséges üreg lehetett ez; szabályos közönként fáklyák világították meg, és a túlsó, tágasabb végében, még több fáklyától megvilágítottan hatalmas téglalap alakú bazaltoltár emelkedett. A harc sűrűje ezen oltár környékén dúlt. Megközelítőleg húszan állták még a sarat, és legalább háromszor annyian hevertek vérükbe fagyva. A küzdelem a végkimeneteléhez közeledett. Az iménti balta elhajítója, egy csurom vér, félmeztelen óriás nem támadhatott Leonra, mert egy fém mellvértet viselő, ádáz tekintetű, alacsony termetű, szőrös kunigaami harcos rontott rá hatalmas pörölyét két kézre fogva, és még örülhetett, hogy sikerült kivédenie az első csapásokat.
Átható füst- és vérszag lengte be a doh és penész e bordélyát. A feszültséget és a halál közelségét szinte kézzel foghatóan érezni lehetett.
Leon kábultan nézett körül. Még mindig nem tudta felfogni, hogy mindez valóság. Még mindig nem értette, hova kerülhetett.
Úgy képzelte, hogy amikor majd sikerül visszatérnie Cherubionba, szeretett Chloviája nyújtja felé karját.
Chloviának azonban nyomát sem látta.
Viszont volt ott egy nő... egy olyan nő, aki... aki...
Leon nem tudta megnevezni azt a különös érzést, ami ismeretlenül is ehhez a nőhöz kötötte. Mintha egy láthatatlan póráz vezetett volna az ő nyakától a nő kezébe...
Ez a magas, karcsú, fekete hajú, bőrruhás szépség állt legközelebb hozzá kissé félrevonultan a csatától; kesztyűs kezében megsárgult bőrtekercset tartott, a másikban vékony vívótőrt. A lenyűgöző éjfekete szempár Leonra villant, a keskeny ajkakat egyetlen suttogva elhangzó szó hagyta el:
– Ölj!
Leon úgy érezte, mintha vaskesztyűs marok szorította volna össze a szívét, és az agya lüktetni kezdett. Azonban nem sok ideje maradt eltöprengeni e különös érzésen, sem a szó jelentésén.
Fekete csuhás, nagydarab, szőrös férfi rontott rá ormótlan fa-bunkóját lengetve. Kunigaami! Leon egy szempillantás alatt felmérte, hogy kitérni előle semmi esélye. Előrelendült. A bunkó késve suhant. Túl közel kerültek egymáshoz, testük összecsapódott. Leon az arcában érezte a fickó bűzös leheletét. Ösztönösen lefejelte. A kunigaami üvöltve tántorodott meg. Leon alattomos mozdulattal felrántotta izmos combját, és iszonyatosan ágyékon térdelte ellenfelét. Majd amikor az a fájdalomtól meggörnyedt, összekulcsolt két kezével lesújtott a tarkójára. A kunigaami elterült a sziklapadlón, akár egy letaglózott ökör.
Ismét hallotta a nő hangját. Ezúttal határozottabban:
– Ölj!
Az öt éve rozsdásodó Leon Silvert hirtelen elragadta a harci láz. Azt sem tudta, ki ki ellen harcol, az sem érdekelte, miért. Nekirontott az első útjába kerülőnek. Puszta kézzel.
Ez a kiszemelt ellenfél, egy fekete köpenyes, nyurga, nyakigláb férfi volt, aki vékony vívótőrével épp ekkor nyársalt fel egy kövér, bőrvértes eemsi nőstényt, s a lábdobogás hallatán megperdült. Higgadt, kék szeme rávillant a rárontó Leonra, és megrökönyödés ült ki az arcára. Hát igen, a víztől csöpögő, hegymászó bakancsos, farmeres, kék sípulóveres, eltorzult arcú Leon Silver nem akármilyen látványt nyújtott ebben a környezetben!
A sovány férfi még a vívótőrét is leengedte megrökönyödésében.
Leon diadalittasan felordított. Ám az üvöltés a torkára fagyott, mert a fekete köpenyes háta mögül rettenetes fej kandikált ki. Hatalmas, kutyaszerű fej, iszonyatos agyarakkal. Egy vérszomjas farkas! Csakhogy ezt a farkast orra hegyétől a farkáig csillogó pikkelyek borították.
Egy chorald!
Régebben eszébe sem jutott volna Leonnak, hogy szembeszálljon egy ilyen szörnyeteggel. Most azonban még az ijedtség sem állította meg. Egyenesen nekirontott a megdermedt férfinak, és a puszta súlyával és a lendületével ledöntötte a lábáról. Az égimeszelő az utolsó pillanatban kilábalt meghökkenéséből, próbált védekezni, de a vívótőrt már nem volt ideje felemelni. Mindketten átestek a méternyi magas, pikkelyes fenevadon, és egymás torkát markolászva henteregtek a földön. A rettenetes chorald vinnyogva, bozontos farkát behúzva menekült.
Leon jobbat nem tudván ellenfele fülébe mélyesztette a fogait, mintha le akarná harapni. A fekete köpenyes fickó ordított, mintha nyúznák. Valamivel távolabbról a szép nő dühös sikoltása hallatszott.
– Ne őt, te ostoba!
Mintha a kiáltással együtt izzó tűk is behatoltak volna Leon fejébe és tudatába.
Egy pillanatra eltátotta a száját, és ez elég volt ellenfelének, hogy kirántsa vérző fülét, kicsússzon alóla, és kétségbeesetten ellökje magától. Leon hátratántorodott, és olyan sietve akart támadni, hogy a lendülettől megbotlott saját lábában, és nekiesett annak a mellvértes kunigaami törpének, aki még mindig az előbbi félmeztelen óriással hadakozott. A kunigaami épp e pillanatban akarta bezúzni roppant pörölyével térdre rogyó ellenfele koponyáját, ám a hátulról jött orvtámadás kimozdította súlypontjából, és pörölye iszonyatos erővel csapódott a barlang falának. Szilánkok röpültek, szikranyaláb pattant.
A már több sebből vérző, félmeztelen harcos kihasználva e lehetőséget, alulról felfelé döfött hosszú tőrével, be a buzgó kunigaami törpe mellvértje alá. Vér buggyant a páncél alól. A törpe szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit. Nem mondott. A hosszú kés szinte kizsigerelte. Leon dermedten bámult a kunigaami törpe szakállas arcába. Fekete körszakáll, mely csúcsosan végződik az állon, s kissé balra ferdülő orr. A fekete szempár a mennyezetre mered.
A fenébe, ez miatta történt!
A kunigaami összerogyott, és súlyos páncélja maga alá temette több sebből vérző ellenfelét. A félmeztelen harcos kétségbeesetten próbált kikászálódni a jóval kisebb, ámde mégis súlyos test alól. Leon lendületből állon rúgta. A férfi elalélt.
– Ölj! – hangzott a szép nő rikoltása. – Ölj, démon!
Leonnak nem volt ideje gondolkodni. Az oltár felől most egy kövér, dupla tokájú, láncinges férfi rontott felé széles karddal a kezében. Inkább kunigaaminak látszott, mint eemsinek, de ezt nem lehetett biztosan megállapítani. Leon kicsavarta a tőrt az eszméletlen félmeztelen harcos kezéből, és ügyes mozdulattal támadója felé hajította. A láncinges lebukott. A kés pörögve zúgott el a böhöm fickó feje fölött, és beleállt egy három ellenféllel hadakozó, selyeminges ifjú hátába.
A szép nő torka szakadtából szitkozódott. Nem lehetett eldönteni, miféle isteneket emlegetett válogatott káromlataiban.
A láncinges harcos ordítva rontott előre.
– A francba!
A széles pengéjű kard vízszintesen suhant derékmagasságban. Leon hátraszökkent. Ssh! A kard hegye horzsolta a hasát, felszakította kötött kék pulóverét. A hájas láncinges most két kézre fogta a fegyverét, elegáns félköríves mozdulatot tett, és felülről lefelé sújtott. Leon ismét hátraugrott. A kard majdhogynem lenyeste az orrát. Majd újra csapásra emelkedett. Leon hátrálni kényszerült. Ám háta a barlang falának ütődött.
Nincs tovább!
A csata sűrűje jóval távolabb kavargott.
A hájas harcos felröhögött. Kardját a feje fölé lendítette. Aztán elernyedt, s a földre roskadt. Sh! Sh! Sh! A nyakából három vékony dobótű meredt ki.
Leon oldalra pillantott. Az a fekete köpenyes, nyakigláb férfi, akivel az előbb birkózott, sanda tekintettel őt méregette. Kezében határozatlanul emelgetett még két-három dobótűt. A füle még mindig vérzett.
Leon bizonytalanul rávigyorgott, és esetlenül köszönetet intett. A nyurga férfi a homlokát ráncolta, és nem dobta rá megmaradt tűit.
Tehát barát.
Leon megrázkódott. Az este folyamán megivott sörök hatása még nem foszlott le róla teljesen, bár már a tó jegén teljesen kijózanodott a hideg szélben.
Kicsavarta a hájas harcos kezéből a széles pengéjű kardot, és ezt épp időben tette, mert újabb ellenfele érkezett: egy szőrös képű, lapos orrú kunigaami. Ugyanolyan fekete tógát viselt, mint a legelső ellenfele, a fabunkója is hasonló volt.
A fickó bunkócsapása a bal vállán találta, és Leon úgy érezte, mintha a karja tőből leszakadt volna. Fél kézzel döfött előre a karddal, és inkább szerencsével, mintsem tudással fegyvere a fekete tógás kunigaami gyomrába mélyedt. Ám az eldőlő test kicsavarta kezéből a kardot, és Leon ismét fegyvertelen maradt.
Ordítozás, fegyvercsörgés, halálsikolyok, szitkozódás töltötték be a barlangot.
Leon alig szusszant, máris azon kapta magát, hogy egy kétméteres, bőrvértes, fülig véres eemsi őt szemelte ki ellenfeléül. Leon először a haldokló kunigaami harcos mellkasából kiálló kard után nyúlt, aztán amikor érezte, hogy nem lesz ideje kirángatni azt, egy fáklya után kapott. Kitépte a tartójából, és félkörívesen csapott vele, hogy zord támadóját legalább egy pillanatra visszatartsa.
Az eemsi azonban nem foglalkozott azzal, hogy elhajoljon a fáklya elől. Egy csuklómozdulattal megsuhintotta kardját, és az éles fegyver kettészelte a fáklyát. Az égő vég a földre hullott. Leon ujjai csak egy fadarabot szorongattak.
– A francba! – mormolta Leon immár másodszor, és ellenfele képébe vágta a facsonkot.
– Meghalsz, rabló! – bömbölte az eemsi dühösen. Úgy magasodott fölé hatalmas testével, mint valami óriás.
Leon villámgyorsan alábukott, és szinte az eemsi hóna alatt bújva át az oltár felé futott. Mivel ő nem viselt semmilyen vértezetet, ellenfele pedig igen, jóval fürgébben mozgott, és elérte az oltárt, mely mellett már csak ketten harcoltak. Vasalt csizmás léptek dobogtak mögötte. Leon fegyvert keresve pillantott szét. A kőoltár nem volt teljesen sima. A baloldali végét hosszúkás kőkoponya díszítette. A koponya homlokából egy kard vége állt ki, mintha valaki hatalmas erővel markolatig döfte volna belé a pengét. A lehetőség szinte kínálta magát.
Leon odaugrott, és megragadta a kardmarkolatot.
A bőrvértes óriás bősz röhögéssel rontott feléje.
Leon felkészült rá, hogyha nem tudja kirántani a kardot, villámgyorsan megkerülje a masszív kőoltárt és tovább meneküljön. Ám a kard könnyen jött. Kicsusszant a kőkoponyából, akárha nemrég olajozták volna, sőt, kissé zizegett és zöldesen izzott. Akárcsak egykor az Éj Kardja. Ez a fegyver azonban valamivel hosszabb volt, mint az Éjkard, és sokkal keskenyebb. Mintha egy méteres nyársat rántott volna ki. S ez a nyárs oly könnyű volt, de oly könnyű, hogy Leon attól rettegett, már a suhintástól összetörik. Már-már el akarta dobni, ám ha ezt megteszi, ismét fegyvertelenül kell várnia a bőrvértes eemsi rohamát. Elszántan szembefordult vele.
A bőrvértesnek torkára fagyott a röhögés a kard láttán. Megdermedt futás közben, lábai megroggyantak, szeme kidülledt, ajkai szétnyíltak. Iszonyatos ordítás tört fel a torkából.
– Árulás!
Leon előredöfött. Kardja nem érte el az ellenfelét. S már nem is érhette, mert az eemsi elhajította széles pallosát, hátat fordított, és eszeveszett ordítással megfutamodott.
Leon egy pillanatig úgy érezte, valami iszonyatos szörny állhat a háta mögött, attól ijedt meg ennyire a vérszomjas fickó. Ám amikor ösztönösen hátrapillantott a válla fölött, csak a fekete barlangfalat látta. Meglódult, hogy üldözőbe vegye ellenfelét, az azonban futott, mint a nyúl. S iszonyodó ordítással iszkolt el az a két fekete tógás, kopasz kunigaami is, akik éppen a nyakigláb, tűdobáló, vívótőrös férfival és a szép, fekete nővel viaskodtak. A harcoló felek egymás után futamodtak meg fegyvereiket eldobálva, iszonyatos rettegéssel üvöltözve.
A barlang egy pillanat alatt kiürült. Csak a szép nő maradt, a nyakigláb egyén, Leon a zöldes színben izzó karddal, no meg az egyik sziklanyúlvány mögül riadt tekintettel kikandikáló pikkelyes farkasszörny.
Leon erősen zihált, és csodálkozva nézett először a menekülők után, aztán a kardra. Csak nem megint valami Éjkardhoz hasonlatos, félelmetes csodafegyvert sikerült kifognia?
A fekete köpenyes égimeszelő gyors mozdulattal hüvelyébe dugta vívótőrét, és sietve végigjárta a földön heverőket. A még élő sebesültek torkát sorra elmetszette széles tőrével.
A fekete hajú, bőrruhás lány kecses szökellésekkel Leon felé iramodott.
– Gyorsan! – kiáltotta csengő hangon. – Dugd vissza a kardot! Siess!
– Mi? – lihegte Leon. – Ki vagy te, és...
A lány fekete szemében harag villant.
– DUGD VISSZA A KARDOT!
Nem lehetett nem engedelmeskedni ennek az agyrengető erejű parancsnak.
Leon sietve ugrott az oltárhoz. Felemelte a hosszú nyársat, hogy visszacsúsztassa a koponyába, ahonnan kihúzta, de a keze megdermedt mozdulat közben.
– Varázslat!
A lány idegesen nézelődött.
– Mi?
– Nincs hova dugni! Eltűnt a lyuk!
A nő szép arca eltorzult az iszonyattól. Felsikoltott, hátat fordított, és hanyatt-homlok rohanni kezdett a barlang keskenyebb vége felé.
– El innen! – sikoltotta. – El... különben...
Már el is tűnt egy keskeny barlangnyúlványban. Az égimeszelőnek sem kellett sok biztatás. Nyakába szedte nyurga lábait, és hátra sem nézve rohanni kezdett a lány után. Pikkelyes farkasa majd' leverte a lábáról nagy igyekezetében.
Leon értetlenül meredt a koponyára. És döbbenten fedezte fel, hogy a kőhalálfej őt bámulja! A fekete szemüregek vörösen izzani kezdtek, a száj lassan szétnyílt, és sírontúli csikorgás hagyta el.
A levegő szívdobbanásról szívdobbanásra hűlni kezdett, s fagyos széllökések korbácsolták a hullák vérmocskos rongyait. Levágott karok és kitört lábak kezdtek rángatózni. Üveges szemekbe élő lángok költöztek, az élettelen ajkak ritmustalanul tátogtak.
Az iszonyatos csikorgás sikolyba torzult. És a hullák vele együtt sikoltottak...
Leon úgy érezte, mintha jeges férgek kezdenének mocorogni a gyomrában. Bár agya tompa volt, s végtagjai nem akartak engedelmeskedni neki, ösztönösen felordított, kiszakadt transzából, és futásnak eredt.
Talán soha életében nem rohant még ily eszelős sebességgel.
A hosszú, sötét folyosó közepén utolérte, sőt, le is hagyta a fekete hajú lányt, majd nem sokkal később az égimeszelőt. Még a páni félelemben iszkoló rettenetes choraldot is kis híján sikerült beérnie.
Észre sem vette, hogy a vékony kardot még mindig ott szorongatja a kezében. A penge azonban most már nem izzott, nem vibrált, nem villódzott – szemernyi fényt sem bocsátott ki magából. Leon úgy érezte, hogy tagjai fokozatosan fadarabokká változnak; zsibbadtság kúszott végig a bokájától a térdéig. Megbotlott, és csaknem hasra vágódott.
Két követője nekiütközött, mindketten vadul szitkozódtak. Talán még ütötték is...
Leon mintegy tudat alatt konstatálta, milyen kellemes puha a bőrruhás szépség bizonyos részeken. Főként melltájékon...
Mindez persze csak jóval később tudatosult benne. Jelen pillanatban csak a meneküléssel volt elfoglalva, s azon, hogy úrrá legyen zsibbadó, engedetlen végtagjain.
Érezte, hogy a lány megragadja a karját, és rángatni, vonszolni próbálja. ő pedig hagyta magát...
Aztán pár botladozó lépés után ismét megtalálta mindkét lábát, és immár ő húzta magával a hangosan ziháló, rémült nőt, aki még mindig nem engedte el.
Az elhagyott barlang felől iszonyatos bődülés harsant. Minden remegni és reszketni látszott, kövek csikorogtak, míg a bődülés el nem halt. Leon nem szerette volna megtudni, miféle iszonyatos túlvilági rémség torkából fakadt e szörnyű hang.
A sötét folyosó hamarosan véget ért, és amikor kijutottak a szabadba, verőfényes délután fogadta őket. Vaksin hunyorogtak az erős fényben, de iramuk nem lassult. Annyira rettegtek mindhárman, hogy akkor sem lettek volna képesek megállni, ha betonfal állja útjukat.
Egy domb oldalán bukkantak ki a sötét üregből; a domb tetején otromba kőhalom látszott. Ők inkább lefelé futottak.
A chorald már rég leért, és épp most ugrott be a dombot minden oldalról körülvevő sűrű erdőbe. A korábban futásnak eredt kunigaamik szétszóródva iszkoltak a hosszúkás tisztás legtávolabbi csücske felé. Leon és két társa arrafelé rohantak, amerre a chorald eltűnt. Most a nyurga, fekete köpenyes férfi szaladt elöl. Gémszerű lábaival irtózatosan hosszúakat lépett. Leon a kezdeti nagy pánikja után kissé elfáradt, s léptei ismét akadozók lettek, még az időközben tőle elszakadó szép lány is leelőzte. Leon ámultan nézte, ahogy a lány ott libeg előtte egyenletes, kecses szökellésekkel, akár egy antilop. Szép látvány volt.
Chloviára emlékeztette.
Csak talán még Chloviánál is kecsesebb lehetett...
Elérték a kékeszöld lombú, tűlevelű fákból álló erdő szélét, de nem álltak meg csak percekkel később, egy tisztás szélén. Kimerülten, verejtékezve, lihegve meredtek egymásra.
A szép arcú lány haragosan vonta össze a szemöldökét, és miután kilihegte magát, ádázul Leonra förmedt.
– Miféle ostoba démon vagy te?!
– Démon? – lihegte Leon zavartan. – Nem vagyok démon. Én Leon Silver vagyok. Az Éj Kardjának... nem, már nem vagyok az! Én Leon Silver vagyok... biztosan ismered ezt a nevet. Ismerned kell! Hiszen én... én...
A lány tűnődve szemlélte, aztán vállat vont. Sima mozdulattal kibontotta a bőrtekercset.
– Rgenader tou airgh... – kezdte a felolvasást kecsességéhez egyáltalán nem illő, mély torokhangon. – Rgenadre tou Lensver...
Leon egész testében megremegett, és szédülni kezdett. Mintha fellökték volna egy nagy sebességgel forgó körhintára, s egyre fokoznák a forgási sebességet.
Homályosan érezte, hogy hirtelen jött rosszulléte összefüggésben van a lány érthetetlen szavaival.
– Megállj! – kiáltotta kétségbeesetten. – Leon Silver vagyok! Leon Silver... Leon...
Nem is tudta, hogy fejezze be. Ki ő egyáltalán? Hogyan nevezze meg magát, hogy megértsék, mit akar?
Elakadt a hangja, csak bizonytalan nyöszörgésre futotta.
– Én... én... én...
A lány tétován felnézett a bőrtekercsből.
– Már csak egyetlen szót kell kimondanom, démon, és visszatérhetsz a démoni létsíkra. Egyelőre eleget segítettél! – Ezt az utolsó szót jól érezhető, maró gúnnyal hangsúlyozta. – Mindketten jobban járunk, ha megszüntetem az igézetet. Visszajutsz...
– Kérlek, várj! – könyörgött Leon rémülten. Nem tudta, a lány tényleg képes-e visszaküldeni Le Sentierbe, de nem is akarta megkockáztatni ezt a lehetőséget. – Nekem itt a helyem Cherubionban! Az én nevem Leon Silver!
– Lensver a neved – szögezte le a lány. – Tudom.
– De én Leon Silver vagyok...
A fekete szépség a fejét csóválta.
– Én nem tévedek. Itt áll a tekercsben. A démonidéző varázslat varázsigéi... A megidézhető démon neve: Lensver.
Leon elbizonytalanodott. Lassacskán kezdte már sejteni, hogy került ide. Ez a lány felolvasta ezt a tekercset, amellyel egy démont szándékozott megidézni, de... valószínűleg összekavart valamit. Lehet, hogy a csata dühében rosszul olvasta fel a nevet. Ő Lensvert akarta, de véletlenül Leon Silvert mondott.
Vagy esetleg...
Nem akarta befejezni ezt a bizonytalan gondolatot.
– Úgy nézek én ki, mint egy démon? – kérdezte csüggedten.
– Hát... – sóhajtott a lány egyetértően. – Én sem ilyennek képzeltelek... Villogó agyarak, félelmetes karmok, bűzös, füstölgő lehelet, talán elfogadhatóbb lett volna... És az is tény, hogy démonnak bizony elég szerencsétlen vagy. Mi több, idegesítően bamba és tehetetlen!
– Nézd, én nem vagyok démon. Ugyanolyan ember vagyok, mint te... és... és egyszer már jártam itt, ezen a világon... – Ismét elbizonytalanodott. – Ez a világ... Cherubion, ugye?
A lány vállat vont.
– Az. Cherubion.
Leon úgy érezte, mintha a legtitkosabb kívánsága vált volna valóra.
– Óóóó, hála az égnek! – suttogta rekedten, pedig kiáltani szeretett volna boldogságában. – Újra Cherubionban vagyok! Visszatértem!
– Bárki vagy is – mormolta türelmetlenül a lány ~, nem hinném, hogy a továbbiakban sok szükségem lenne rád... úgyhogy végy búcsút e világtól, és készülj a hazatérésre!
– Micsoda?! Vissza akarsz küldeni?!
A lány ismét vállat vont. Látszott rajta, hogy egyre fogy a türelme.
– Felkészültél, démon?
– Várj! – suttogta reszelős hangon Leon. – Én Leon Silver vagyok! Ide tartozom! Ebbe a világba! Cherubion az igazi hazám! Nem küldhetsz vissza!
A lány a homlokát ráncolta. Ideges mozdulattal tartotta a szeme elé a megsárgult pergament, hogy felolvassa belőle az utolsó varázsigét.
Leon úgy érezte, mintha láthatatlan karmok markolnának a teste minden kiálló pontjába.
Érezte, hogy mindennek vége! Érezte, hogy a lány vissza fogja küldeni Le Sentierbe, és akkor talán soha többé nem látja újra Cherubiont.
A puszta gondolat kétségbeesésbe kergette.
Térdre rogyott, és remegő ujjaival megragadta a lány lecsüngő bal kezét. Esdeklőn szorította.
– Ne küldj vissza! Kérlek! Könyörgök! Mindenre kérlek, ami szent neked! Ne mondd ki a szót! Ne küldj vissza!
A lány bizonytalanul bámulta. Aztán megvetően biccentett.
– Furcsa egy nyálas, gerinctelen démon vagy te... de kelj fel! Ne térdepelj előttem, mert a gyengeséget nem állhatom!
Leon azonban még nem állt fel.
– Te még nem tudod, ki vagyok én...
– És talán nem is érdekel – fejezte be a lány gőgösen. – Úgyhogy egy szót se többet, démon! És elég ebből a vénasszonyos siránkozásból! Egyelőre nem küldelek vissza.
Leon hálásan megszorította a kezét, és vadul megcsókolta.
– Köszönöm! Köszönöm!
A lány hevesen elrántotta a kezét, mintha megharapták volna.
– Megvesztél, démon?! – mordult fel mérgesen. – Hogy képzeled, hogy a nyáladdal szennyezed bőrömet?!
A nyurga, szakállas fickó jött oda, és csodálkozva bámulta a térdelő Leont és a mereven álló, vörös arcú lányt, de nem tett megjegyzést a különös helyzetre.
– Wuff eltűnt – morogta –, de látom a nyomait az ösvényen. Nagyon megijedhetett szegény jószág...
A lány nagyon mérgesen meredt le a térdelő Leonra, és ő feltápászkodott, a nadrágját porolgatta. Nem mert sem a nő, sem a férfi szemébe nézni. Ő maga is szégyellte a viselkedését, de már annak a puszta gondolata is szinte az őrületbe kergette, hogy egyetlen varázsige kimondásával talán örökre száműzhetik Cherubionból.
Azért hogy maradjon, bármire képes volt! A megalázkodás és a könyörgés jelent esetben nem számított.
– Baljós megérzés gyötör – mormolta a nyurga férfi, miközben egyfolytában Leont bámulta. – A dolgok nem úgy alakultak, ahogy... ahogy elterveztük.
– Gyorsan sűrűsödik a sötétség a domb fölött – suttogta a lány meg-megreszkető hangon. – Természetellenesen gyorsan. Vihar készül. Hatalmas vihar... És én nem szeretnék a közelben lenni, amikor ez a vihar kitör!
Visszafelé néztek a domb irányába, látták a serényen gyülekező, vaskos fekete felhőket és a barlangjáratokból kiűzött vadul csapongó denevérrajokat, és valami hihetetlenül baljós érzéstől mindhárman megborzongtak. Még a saját lelkével küszködő Leon is érezte, hogy valami rettenetes dolog van készülőben.
– Pihenünk pár percet, aztán futunk tovább – latolgatta a nyurga. – Éjfél előtt elérünk Borangba. Ott hajóra szállunk, és az Ungon lecsorgunk Mermunig. Bevallom, ma este nem szeretnék a fák közt éjszakázni. Minél távolabb kerülünk, annál jobb.
– Egyetértek – morogta a lány.
Leon is erősen bólogatott. A nyakigláb most vette először igazán szemügyre, akárha egy lovat mustrálna.
– Ez meg honnan a csudából csöppent a barlangba?
A lány vállat vont.
– Az egyik bőrtekercsen találtam néhány igét. Azt azonnal láttam, hogy valamiféle idézés, de nem tudhattam, miféle démon jelenik meg. Ezt a nyavalyás alakot kaptuk... – Ezt olyan megvetően mondta, hogy Leon teljesen elkedvetlenedett.
– Meglehet, jelenleg nyavalyás alaknak látszom – mondta szomorúan –, de talán... nem harcoltam értetek ismeretlenül is teljes szívemből?
– Na igen – vigyorodott el fanyarul a nyakigláb, és megtapogatta vérfoltos fülét. Fogak nyoma látszott rajta. – Harcoltál. De nem csak értünk...
– Honnan tudtam volna, hogy nem vagy ellenség – morogta Leon védekezőn. Aztán eszébe jutott még valami. – És... arról a mellvértes kunigaami törpéről sem tehetek... Gondolom, ő is közétek tartozott.
– Szegény Rastfer! – sóhajtott a nyakigláb. – Nekem kellett volna védenem a hátát.
– Akkor meg miért nem védted?!
– Az is figyelemre méltó volt, ahogy az ifjú Lydont egyetlen tőrdobással leterítetted! – sziszegte a lány csípősen. – A legügyesebb és leghűségesebb segítőm volt! Sosem bocsátom meg neked!
– A francba is! – morogta Leon felháborodottan. – Honnan tudhattam volna, ki az ellenség és ki a barát?! Én csak úgy belecsöppentem ennek a harcnak a közepébe! Azt kiáltottad, hogy öljek, de nem mutattad meg, hogy kit! Én csak a segítségedre voltam, legjobb tudásom szerint. És... és talán nem én futamítottam meg az ellenséget a válságos pillanatban ezzel a karddal?
– Ez az – sóhajtott a lány fáradtan. – Mit gondolsz, miért futamodtak meg az ellenfeleink? Elárulom én neked, cimbora... Azért, amiért mi is. Mert rádöbbentek, hogy te kihúztad azt a kardot, mely az Ősi Gonosz lelkét évszázadok óta a Gyötrelmek Oltárához szögezte! És a Gonosz... most elszabadult!
Mintha csak e kijelentést kívánná megerősíteni, a domb felől olyan iszonyatos üvöltés harsant, hogy a föld beleremegett, és a fákról barna tobozok potyogtak.
Leon és két újdonsült társa, anélkül, hogy összebeszéltek volna, habozás nélkül futásnak eredtek az ellenkező irányba...
Addig futottak, amíg bírták szusszal. Aztán ismét megpihentek. Leon csak most kezdett magához térni a kezdeti megrázkódtatásból, csupán most döbbent rá, hogy élete ismét új fordulatot vett.
– Hol... vagyok? – kérdezte.
A másik kettő úgy nézett rá, akárha valami gyengeelméjű gyerek lenne.
– Caerwoodtól északnyugatra, nagyjából tizenöt-húsz mérföldnyire – felelte végül a lány élesen.
De... Cherubionban, ugye?
– Naná! – förmedt rá a lány. – Mit gondoltál, tán Amrikban?
Leon ostobán pillantott a domb irányába, ahol már elhalt a rettenetes üvöltés.
– Azt hittem, Cherubion minden titkát kiismertem. Azonban az Ősi Gonoszt odaszögező kardról még sosem hallottam. Miféle legenda ez?
– Legenda? – morogta a nyakigláb férfi, és merőn nézte Leon kezében a hosszú, nyársszerű kardot. – Attól tartok, barátom, ez már nem legenda...
Leon kihúzta magát.
– Ha ez Cherubion, akkor tudnotok kell, hogy én Leon Silver vagyok! Vagy ha úgy tetszik, Eam'err... – Mivel két társára ezek a nevek szemmel láthatóan semmilyen hatást nem gyakoroltak, valamivel bizonytalanabbul folytatta. – Bárkik legyetek is, jó emberek, azonnal vezessetek Kevanaar elé... vagy Chloviához... Chlovishoz? Ishabarhoz? Ron Kulukhonhoz? Nem, hát őt sem ismeritek? Jó, akkor csak azt mondjátok meg, merre van arMegadown, és elindulok magam oda.
– Kerge démon – jegyezte meg a lány flegmán. – Honnan veszi ezeket az értelmetlen neveket?
– Kevanor? – fontolgatta a nyakigláb fickó. – Mintha ismerős lenne e név...
– Kevanaar vagy Kevanor, csak ő lehet! – kiáltotta izgatottan Leon.
– Megvan! – derült fel az égimeszelő arca. – Ő a Bolvusini fogadós!
– Dehogyis – vitatkozott a lány. – Azt Levinernek hívják. De ha jobban belegondolok... nekem is ismerős a név. Kevanaar valami isten volt, aki... ha nem csalódom, a Hosszú Éj alatt uralkodott Cherubionban. Valami háromszáz évvel ezelőtt.
Leonnak leesett az álla.
– Háromszáz éve?
– Háromszáz... vagy négyszáz éve – vont vállat flegmán a lány. – Ki tudja azt megítélni ennyi év távlatából? De hajói emlékszem, épp ez a Gonosz Lélek gyilkolta meg, akit kiszabadítottál...
– Sang a neve? – rettent meg Leon.
– Ugyan. Choler ő, a Sötét Láng Ura, a choleriták istene!
– CHOLER? – kiáltotta Leon hitetlenül. – Lehetetlen! Hiszen őt én magam öltem meg... az Éj Kardjával!
A lány csúnya arckifejezést vetett rá, de nem szólt semmit.
– Igazat mondok! – erősködött Leon. – Choler halott.
– Lehet, hogy a teste az – morogta az égimeszelő. – Ám a lelke igenis él! Sötét túlvilági hatalom lüktet benne, mely most elszabadult a Gyötrelmek Oltáráról több száz éves kínszenvedés után. És bosszúra szomjazik...
– Én szabadítottam ki – nyögte Leon.
– Nem hinném, hogy Choler ismeri a hála érzését – vélte a langaléta gunyoros vigyorral. – De ha gondolod, kérj tőle viszonzást!
A lány sóhajtott.
– Azt hiszem, mindnyájunknak jobb lesz, ha befejezem a varázsigét, és visszaküldelek oda, ahonnan kiragadtalak. Lehet, hogy ezzel ismételten kivívom Choler haragját... de meglehet, már így sem fog a keblére ölelni, amiért kifosztottam hívei szentélyét.
Leon komoran meredt maga elé.
– Ne küldj vissza!
– Ez a legjobb megoldás, hidd el! – vélte a lány. – Neked már semmi dolgod itt.
– Ha ismét el kell hagynom Cherubiont, az a halálomat jelenti – motyogta Leon. – Odaát... ahonnan megidéztél... értelmetlen az életem. Inkább haljak meg itt, semhogy a Le Sentier-i kocsmában leheljem ki a lelkem. Én ide tartozom, itt akarok élni és itt akarok meghalni is... Engedd, hogy maradjak, szép hölgy, és szentül ígérem neked, tőlem telhetően hűen foglak szolgálni. Csak remélni tudom, hogy szíved nem olyan kemény, mint csodaszép tekinteted.
A lány mintha egy árnyalatnyit elpirult volna.
– Ne udvarolj, tökfej! – torkolta le haragosan. – Ezzel nálam semmire sem mégy.
Ám szavai ellenére úgy tűnt, nem siet oly nagyon kimondani azt az utolsó varázsigét, amellyel megpecsételhetné Leon sorsát. A fejét ingatta, és durcásan összeszorította a száját, mintha nagyon nem tetszene neki, amit lát.
– Maradhatok hát? – suttogta Leon.
A lány vállat vont, és nem felelt. A langaléta fickó viszont közelebb lépett, és kezet nyújtott Leonnak.
– Légy üdvözölve, cimbora! A nevem Barshen. Az erdőben születtem, ott is nőttem fel. Úgy ismerek minden vadont, mint a tenyeremet. A növények és az állatok a barátaim. – A lányhoz fordult. – És amondó vagyok, Alméra, ne cselekedjünk elhamarkodottan. Most, hogy hü embereink meghaltak, újabb társakat kell toboroznunk. Ki tudja, talán az ég küldte segítségünkre épp e Leon Silvert, aki állítása szerint évszázadokkal ezelőtt megölte Cholert. Talán újfent segítségünkre lehet.
– Épp eleget segített már – jegyezte meg a lány némi éllel. Egyértelmű volt, hogy két szolgája véletlen elhalálozására céloz. Aztán összevonta keskeny, fekete szemöldökét. – Azonban... kíváncsivá tett. Miután elmeséli élete történetét, beszámol a régi nagy korszakról, dönteni fogok a sorsa felől...
A távolból eszeveszett sivítás hallatszott. A tűlevelek a fákon ismét reszketni kezdtek.
– Útközben is lehet mesélni – jegyezte meg Barshen lényegre tapintóan, és máris eliramodott a keskeny ösvényen.
Igaz, futva nem lehetett beszélgetni, de pár perc múlva verejtékesen lelassítottak, és sietősre fogták vissza lépteiket. Mivel az út kissé kiszélesedett, most már egymás mellett haladtak, és Leon belefogott cherubioni kalandjainak felelevenítésébe. Hosszú perceken át csak az ő hangja hallatszott, és észre sem vették, hogy lelassultak közben, szinte sétálva haladtak.
– Aztán hirtelen ismét Le Sentierben találtam magam – ért a végkifejlethez Leon. – Az orvosok el akarták hitetni velem, hogy Cherubion csak az én képzeletemben létezett. Már-már elhittem volna... de ilyenkor mindig eszembe jutott Chlovia ragyogó szeme, és azt mondtam magamban: ilyen csodás szempárt az én gyarló fantáziám képtelen lenne kitalálni, tehát Chlovia igenis létezik. És ha létezik, nekem meg kell találnom. Ezért másztam bele ismét önszántamból abba a lila csillagba, melyet a te varázserőd küldött oda. Azt reméltem, hogy szeretett hitvesem küldött értem... És most, amikor megtudtam, hogy Chlovia már több száz éve halott lehet... akkor is inkább halok meg itt, Cherubionban, ahol az ő csontjai porladnak, mint Le Sentierben, ahová immár nem köt semmi...
Az Alméra nevezetű hölgy egy rejtett mozdulattal mintha pár csepp könnyet törölt volna ki a szeme sarkából.
– Nos, ez... megható történet! – recsegte szigorú hangon. – Egy nálam gyengédebb érzelmű nő biztosan elérzékenyülne tőle. Hm! Én azonban csak objektív ítélőképességemre hallgatok döntésemben. Mely szerint... Hm... Azt hiszem, hasznomra lehetsz, Leon Silver. Nem küldelek vissza, de...
Leon arca felderült.
– Nem kételkedsz a szavaimban?
A lány vállat vont.
– Miért tenném? A mesédből arra a következtetésre jutottam, hogy te tényleg a démoni létsíkon lebeghettél. Semmiféle Le Sentier nem létezik itt. Az egyfajta képzet, mely annak köszönhető, hogy az a bizonyos... Sang... azt táplálta a fejedbe. A meggyőződésem azonban az, hogy te valójában évszázadokon át a démoni létsíkon lebegtél anyagtalanul. Aztán amikor én a bőrtekercsről vett idéző igékkel matériát kínáltam neked, megragadtad a lehetőséget. És még annyit mondhatok – emelte fel a hangját –, hogy nem akárki lehetsz, ha a démoni létsíkra küldtek! Valaki azért űzte oda a lelkedet, hogy egyszer majd, ha eljő az idő, megidézzen, és a hatalma alá kerítsen. Talán azért, hogy bosszút álljon rajtad azért, amit vele tettél!
Leon megrezzent.
– Sang?
Alméra a fejét rázta.
– Ezt a bőrtekercset, amivel megidéztelek, a choleriták szentélyéből ragadtam el. Choler főpapjának kincstárából...
– Choler?
– A mesédből és a homályos legendákból arra következtetek, hogy Choler nem sokkal Sang bukása után megkezdte bosszúját. Téged valahogy a hatalmába kerített, és a démoni létsíkra küldött. Úgy tudom, azt a bizonyos... Kevanort megölte.
– És Chlovia?
A lány a fejét rázta.
– Sohasem hallottam e nevet.
Leont erős kétségek mardosták. Vajon Chlovián is bosszút állt Choler? Kegyetlenül megölte? Csak másodpercek múltán döbbent rá, hogy most, több száz év távlatából Chlovia már mindenképp halott. Azonban valahogy mégsem mindegy, hogyan halt meg. Ha legalább tudná, hogy boldogan élt, az számára is megkönnyebbülés lenne.,.
Alméra maga is mély töprengésbe révedt. Merengésükből különös morgás késztette megtorpanásra őket. Előttük az ösvényen megközelítőleg tíz méterre egy fekete üreg nyílása látszott. Már alkonyodott, és a bíborszínű fényben a szögletes lyuk meglehetősen kísértetiesnek hatott még a morgás nélkül is. Barshen azonban nem rémült meg. Sőt, az arca felderült.
– Ez Wuff! Remélem, nem sérült meg szegény pára! – Máris az üreghez rohant, lepillantott, és az arca kissé elkomorult.
Társai odasétáltak a verem széléhez. Mindhárman a mély gödör foglyát szemlélték, Leon idegesen, Alméra türelmetlenül, Barshen a homlokát ráncolva. Odalentről a megtermett, pikkelyes farkas vicsorgott rájuk izzó szemmel.
– Nem sérült meg, de a félelemtől... visszavadult – közölte Barshen. – Egy órába is beletelik, mire újra magamhoz édesgetem.
– Mi szükség van erre a büdös dögre? – morogta Alméra idegesen. – Gyávább, mint egy nyúl.
Barshen mit sem törődött a vészterhes környezettel meg Alméra sürgetésével, szárított húst vett elő, ledobta a kiéhezett állatnak, és csendben figyelte, mint ragadja meg a húst a fenevad azon nyomban. Aztán mormolni kezdett és különös mozdulatokat tett az állat felé: valamiféle bűbájt bocsátott rá. Majd lemászott a verembe, hogy simogassa és becézgesse farkasát. A remegő fenevad nem mutatott ellenséges viselkedést, de szeméből még nem tűnt el a vadság. Barshen vakkantó, morgó hangokat hallatott.
– Ó, a francba! – morogta Alméra. – Barshen, az elhívatott állatidomár! Kezd az idegeimre menni az önfejűségével.
Leon letelepedett egy kidőlt, korhadt fatörzsre, és most először alaposan szemügyre vette a lányt. Alméra magas volt, karcsú, szinte légies. Fekete bőrnadrágja és ugyanolyan színű zubbonya előnyösen kiadta ruganyos alakját, keskeny nyakát, határozott vonásait. Arcát fekete haj keretezte, mely ápolt, egyenes szálakban hullott a vállára. Keskeny orra egy icipicit hajlott, és ez galambcsőrformát kölcsönzött neki. Az arca a vékony vonásokkal együtt is nagyon szép és bájos volt. Leon csak most fedezte fel, hogy fejtartása és fejének váratlan mozdulatai is kimondottan galambszerűek. Ellentétben szúrós, fekete szemével, mely egyáltalán nem galamblelkületről tanúskodott. Leon jól látta, hogy ez a szigorú, fekete szempár határozott jellemet takar, mely tud kegyetlen is lenni, ha a szükség úgy kívánja.
– A feltételek? – kérdezte Leon.
– Mi? – rebbent meg a lány, ismét galambszerűen.
– Azt mondtad, nem küldesz vissza Le Sentierbe, de...
– Á, igen. – Alméra tekintete még inkább megkeményedett. – Sose feledd, hogy a hatalmam alatt állsz, Leon Silver! Egyetlen szavammal bármikor megszabadulhatok tőled. Igyekezz tehát kiérdemelni a jóindulatomat! Nem azt várom tőled, hogy a szolgám legyél! Lojális segítő kell nekem!
– Számomra ez nem feladat, hanem gyönyörűség lesz – felelte Leon inkább csak formaságból bókolva, semmint meggyőződésből, hiszen gondolatai egész máshol jártak.
A lány megrezzent, egy pillanatig összevont szemöldökkel meredt Leonra, de nem tett megjegyzést. Folytatta.
– Van egy-két rendszabály, amit jó alaposan az eszedbe kell vésned. Ne hangoztasd, hogy ki vagy. Ha kérdeznek csak annyit mondj, hogy egy harcos... Amrikból, és az én zsoldomban állsz. Feledkezz el a múltadról, lesz anélkül is épp elég bajod!
– Tehát mostantól nem Leon Silver vagyok?
Alméra vállat vont.
– Tőlem maradhatsz Leon Silver. Úgysincs olyan, aki e nevet régről ismerné. Én társamként fogok bánni veled, annyit azonban mondhatok, hogyha a lojalitásod megingását tapasztalom, vagy ellenem teszel, habozás nélkül megszabadulok tőled.
Leon bólintott.
– Vállalom.
Alméra elégedetten nézett végig Leonon, aztán a gödör felé pillantott. Barshen még mindig a farkas fülébe mormogott.
– Ha mellém szegődsz, jó ha tudod, hogy nem mindig lesz könnyű az életünk. Én Alméra vagyok, zsoldos varázslónő, s gondolhatod, nem véletlenül vetődtem Choler szentélyébe. Én abból élek, hogy áruba bocsátom mágikus képességeimet. Másfél hónappal ezelőtt felkeresett egy hatalmas nagyúr. Nem nevezem meg, mert nem lenne illendő. Jelentős összeget ajánlott, ha megszerzek neki egy... egy bizonyos holmit. Mivel ez az úr az előlegben sem bizonyult szűkmarkúnak, kutatni kezdtem, számos bölccsel beszéltem, és hamarosan ráakadtam egy bizonytalan nyomra, amin megindulhattam. A nyomok Menoriazba, az ősi romok mélyére vezettek. Az előlegből kis csapatot toboroztam, és vakmerően lehatoltam a domb mélyére a titkos alagúton. Tízen voltunk, embereim válogatott harcosok, ezen elhagyatott helyen nem tartottunk veszedelemtől. Mekkora volt a meglepetésünk, amikor a romok alatt, a domb mélyén egy istentelen eemsiktől és kunigaamiktól hemzsegő cholerita kultusz szentélyére bukkantunk. Ezek a fekete tógás őrültek épp akkor fedeztek fel bennünket, amikor betörtünk a szentély kincstárába. Épp csak néhány bőrtekercset sikerült felmarkolnom, máris elsodortak bennünket vad rohamukkal. Két harcosom az első percben elesett. Ők meg legalább ötvenen jöttek ránk. Társaimmal együtt vitézül verekedtünk, de visszaszorítottak bennünket az Oltárbarlangba. Mercan, egy ifjú tűzmester sikeresen berobbantotta mögöttünk az alagutat, és üldözőink közül sokan azon túl rekedtek. De még így is túlerőben voltak. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy segítséget hívok. Akár egy démont is. Csak egy pillantást kellett vetnem a bőrtekercsekre, és láttam, hogy van köztük egy igézés. A várt démon helyett azonban te jelentél meg. A többit tudod.
Leon bólintott, aztán érdeklődve pillantott a lányra.
– És a többi bőrtekercsen találtál további utalást?
– Zsákutca – rázta a fejét a lány. – Megtaláltam azt a tekercset, melyre az eddigi útmutatás célzott, de nem lettem okosabb tőle. Megtudtam, hogy amit keresek, Choler egykori bevehetetlen erődítményében van...
– Monarakhban! – kiáltotta Leon hirtelen izgalommal. – Már jártam ott. Félelmetes hely!
Alméra mohón pillantott rá.
– Hol ez a Monarakh?
– Monarakh? Főerőd és Kevanaar palotája között... De hogy ezek tőlünk merre helyezkednek el... fogalmam sincs. Azonban... Monarakh minden mással összetéveszthetetlen! Óriási bazaltfalak, melyek tövében eleven vulkánok fortyognak!
Alméra az emlékezetében kutatott.
– Nem hallottam ilyenről. Gondolod, oda tudnál vezetni?
Leon vállat vont.
– Talán. Csak előbb tudnom kellene, most Cherubion melyik részén vagyunk.
A lány sóhajtott.
– Caerwoodtól északnyugatra.
Leon kezében a vékony kard enyhe zöldes fénnyel felizzott, mintha jelezni akarna valamit. Ez eszébe juttatott Almérának egy újabb problémát.
– Ennek a kardnak... mágikus erejű kisugárzása van. Számos varázsló és mágiaismerő mérföldekről megérzi a jelenlétét. Nem biztos, hogy ez előnyös lesz. A varázsfegyver olyasmi, ami mindig bajba sodorja az embert. Azonkívül, hogy a kard önálló szubjektumként viselkedik, melyet ha nem fogsz erős kézzel, akár ellened is fordulhat, számos ellenséget teremthet pusztán a létével. Nagyon sokan vágynak varázsfegyverre, és ezek közül sokan az életüket is kockára teszik hogy szerezzenek egyet. Másrészt e fegyver a túlvilági hatalmak ellensége, és nem kizárt, hogy a sötétség szörnyei mindent megtesznek majd, hogy elpusztítsák. Viselőjével együtt.
Leon megborzongott.
– Talán el kellene hajítani...
Alméra töprengve meredt a kardra, aztán habozva megrázta a fejét.
– Nem. A kard kisugárzása máris átterjedt a testedre... mindhármunkéra. Igaz, nem oly intenzíven, mint ami a kardból árad, de egy varázstudó azonnal tisztában lenne vele, hogy kapcsolatban álltunk e mágikus jószággal. Nem. E kardra szükségünk lehet még. Csak ezzel a kezedben szállhatsz szembe azokkal a túlvilági lényekkel, melyek életünkre törnek majd.
Leont ez nem tette kimondottan boldoggá. Azóta, hogy megszerezte a varázskardot, egy pillanatra sem engedte el a markolatát. S most, bár e markolat bizsergett a kezében, szívesen eldobta volna, ha arra gondolt, miféle szörnyek törhetnek majd az életére. Az Éjkardra gondolt, és utálkozva pillantott le nemrég szerzett fegyverére. Vajon ez is elárulja majd válságos pillanatban? Arról nem is beszélve, hogyha kisebb varázslók képesek megérezni a kard hollétét, akkor Choler akár Amrikból is tudni fogja, merre jár. És ez nem túl kedvező kilátás.
Ám nem tehet mást. Engedelmeskedni kell Alméra utasításainak, különben cherubioni tartózkodása végképp megszűnik, és ki tudja, lesz-e még egyszer alkalma visszatérni.
Chloviára gondolt, és behunyta a szemét. Csak legalább még egyszer láthatná. Legalább még egy pillantást vethetne rá. Vagy akár egy fennmaradt képmására is...
Barshen segítségével a farkas kimászott a veremből, aztán hamarosan felkapaszkodott a langaléta fickó is.
– Most ismét szelíd – közölte. – Nem kell tartanotok tőle.
Alméra vállat vont.
– Eddig is csak attól kellett tartani, hogy feldönt menekülés közben.
Barshen elfordult, és rámordult a hatalmas termetű fenevadra. Az máris előreiramodott az ösvényen. Sebesen folytatták az útjukat. Wuff szellemként osont előttük. Barshen hihetetlenül sovány volt és magas, ám ami még ennél is furcsábbnak tűnt rajta, hogy a lába szinte kétszer akkorának látszott, mint a felsőteste. Két hosszú láb, kicsi, kerekded pocak, széles mellkas, kerek fej. Arcát ápolt szakáll keretezte, szőke haja rövidre nyírva. Orra viszont széles volt és egyenes. Egészében véve jó fél fejjel magasodott a majd száznyolcvan centis, nyúlánk varázslólány fölé. Fekete vászonköpenye alatt bőrvértet viselt. Vérző bal fülétől eltekintve jóképű, markáns arcú férfinak mondható, nagyjából negyven év körülinek. Csillogó szemmel meredt a sötétbe, arcán nyilvánvaló boldogság ragyogott: megszabadult a kusza föld alatti labirintusból, és újra jótékony, szerető erdő veszi körül.
A nap lenyugodni készült, amikor a hosszú gyaloglás után holtfáradtan kiértek az erdőből, és füves, bokros emelkedőt kezdtek mászni a szürke sziklák között. Ezzel egy időben eleredt az eső. Hideg őszi zápor volt, melyet többnyire felfogtak a lombok, de néha egész dézsányi víz zúdult a nyakukba. Perceken belül bőrig áztak, s a hideg szélben dideregni kezdtek.
Előttük magas hegyek meredeztek, az ösvény elkerülni látszott őket. Egy idő múlva Barshen visszafogta a társaságot.
– Érzitek?
Alméra szimatolt. Keskeny orra megrándult, mert egy nagy vízcsepp egyenesen ráhullott felülről.
– Füstszag?
– A hegyről – magyarázta Barshen. – Wuff nem jelez veszélyt. Nagy tüzet raktak... nyilván fedett helyen, barlangban vagy sziklaüregben. Valószínűleg valami utazó társaság.
Alméra csurom vizesen bólintott.
– Nézzük meg őket! Szívesen szárítkoznék tűz mellett.
Barshen egy vakkantással előreküldte a farkasát.
– Meglehetősen barátságos a környék – morogta. – De sosem árt az elővigyázatosság.
– Ne feledd, hogyan viselkedj! – intette Leont Alméra. – Harcos vagy Amrikból. Az én zsoldomban szolgálsz.
– Amrikban nem csak eemsik élnek?
– Ostobaság! – torkolta le a lány. – Kevesebb eemsi él Amrikban, mint bárhol másutt a világon.
Leon nem vitatkozott.
Alméra végigpillantott rajta, és hogy valamit enyhítsen ruházata idegenségén rávette Barshent, hogy adja kölcsön neki a köpenyét. Barshen a homlokát ráncolta, de átadta a szóban forgó ruhadarabot, mely már amúgy is átázott. Aztán Alméra a vívótőr puha bőrhüvelyét is elkérte tőle. Az erdőjáró zord arckifejezéssel csatolta le az övéről. Leon hosszú, nyársszerű kardja kényelmesen siklott a puha hüvelybe, ám az alját ki kellett szúrni, hogy a kard kosara kényelmesen felfeküdjön. Igaz, így a kard hegye vagy egy tenyérnyire kilógott a hüvely alján, de ez nem volt annyira feltűnő.
Az ösvény a hegy lábánál elkanyarodott, és azonos szintben folytatódott tovább, de a füstszag határozottan fentről érződött, s a ritkás fák között szakadó esőben egy távoli vörösessárga fénypontot is láttak.
A nap most már majdnem lenyugodott, s szinte éji sötétség borult Leonékra. Az eső időközben elállt, de a felhőzet nem szakadozott fel, így a kis csapat sötétben botladozott, kerülgette a komor fatörzseket. Alméra rövid habozás után egy görbe, kolbászszerű rudat húzott elő a hátizsákjából, s addig dörzsölte a köpenyéhez, amíg a kolbász sárgás fénnyel izzani nem kezdett. Ám e világítás épp csak arra volt jó, hogy homályosan látni engedje a lány bájos arcát. S e gyér fényben hirtelen színes pikkelyek csillantak: Wuff, a farkasszörny érkezett vissza nesztelenül. Barshen letérdelt hozzá, s homlokát az állat sima kobakjához nyomta. Kisvártatva felegyenesedett, s tűnődve nézett a távoli tűz felé.
– A tűz egy barlang előtt ég – mondta elgondolkozva Barshen. – Öten vannak. Hárman hevernek, ketten állnak. S valamivel lentebb még he... nem, nyolcan vagy kilencen... fekszenek. Nyolcan.
– Az összesen tizenhárom – mérlegelte az esélyeket Alméra.
Leon csodálkozva nézett előbb a choraldra, aztán Barshenre. Az nyilvánvaló, hogy az állat telepatikusan továbbította ezeket az információkat a nyakigláb férfi fejébe. Barshen azonban aggódó arcot vágott.
Csakhogy a lovak száma mindössze hét... ha jól ítéltem meg. Wuff ugyanis nem tud számolni, de azt hiszem, hét ló lehet...
Tizenhárom emberhez hét ló? – csodálkozott Leon. – És mit értesz az alatt, hogy az utóbbi nyolc „valamivel lentebb” fekszik?
Barshen vállat vont.
– Azt, hogy nem a tűznél.
Alméra bizonytalan pillantást vetett a tűz irányába, aztán komor tekintettel fürkészte az erdő sötétjét. Igaz, hogy az eső már elállt, ám a szél hűvös volt, és a növényzet szinte roskadozott a hirtelen jött nedvességtől. Alméra felsóhajtott. Látszott rajta, hogy nem szívesen menne tovább a nedves, éjfekete sűrűben, de az idegen tábort is inkább kihagyná.
– Az az érzésem, a nyolc lapuló alak meg akarja támadni a tűznél lévőket – morogta Barshen.
Alméra megrezzent.
– Nem együtt vannak?
– Szerintem nem. És... Wuff szerint más a szaguk.
Ebben a pillanatban éles halálsikoly harsant, szinte ugyanabban a pillanatban artikulátlan ordítás, aztán velőtrázó üvöltés. Lovak nyerítése, emberi ordítozás, acélcsattogás verte fel az éjszakai erdő kísérteties csendjét.
Leon kardot rántott.
– Gyerünk! – Fegyvere most zöldes színben izzott a sötétségben.
– Hova? – hökkent meg Barshen.
– Meg kell segítenünk őket!
– Kiket? – kérdezte gunyorosan Alméra. – A támadókat vagy a megtámadottakat?
Leon egész testében remegett. Tett egy lépést a hegyoldal felé.
– Oda akartunk kéredzkedni a tűzhöz! – kiáltotta. – Soha jobb alkalom!
– Meglehet – mondta Alméra dideregve, és kivonta keskeny vívótőrét. – Elegem van az esőből! Gyerünk!
A chorald kissé visszamaradt, de Barshen és Alméra elszántan követték Leont, akit ismét furcsa harci láz szállt meg. Hangos csörtetéssel igyekeztek felfelé a harc irányába, de nem is volt szükség elővigyázatosságra, a csatazaj úgyis minden mást elnyomott.
Meredek kaptatón kellett felkapaszkodniuk a sáros, lucskos füvön, csúszós sziklákon, s igencsak kifulladtak, mire egy kisebb sziklaplatóra értek. Ezen a platón folyt a küzdelem. A fennsík szélétől úgy tíz méternyire tágas barlangnyílás tátongott, melynek közepén tűz égett, és e tűz közelében ordítozó alakok hadakoztak. A barlang szélén lovak rúgkapáltak, nyerítettek, köteleiket rángatták. Közvetlenül a tűz mellett két sötét test hevert, valamivel kintebb még három, s bentebb, a barlang homályában még legalább kettő.
A csata három ponton dühöngött. A tűz mellett, a barlang jobb oldali falánál egy hatalmas termetű, láncinges alak hadakozott két rongyos, rőt szőrzetű, görbe lábú, bunkóval viaskodó kunigaamival. A láncinges óriás hosszú nyelű alabárdot forgatott, és roppant suhintásaival távol tartotta elővigyázatos támadóit. A lábánál heverő rongyos, sötét tetem jelezte, hogy a láncinges vitézül verekszik.
Valamivel bentebb a barlangban egy vésett bronzvértezetes, alacsony kunigaami szökellt bal felé, a tűz ellentétes oldalára. Ahogy elrohant a tűz előtt, árnyéka óriásként vetült a barlang távolabbi falára. Három rongyos kunigaami üldözte ordítva, ketten otromba fabunkókat viseltek, a harmadik rozsdás karddal hadonászott. A bronzvértes kunigaami hirtelen szembefordult üldözőivel, hátát a falnak vetette, és széles kardjával alulról felfelé vágott. Az egyik bunkós fickó egyenesen belerohant a vágásba. Nyakából vér spriccelt, lehanyatlott. A bronzvértes hátraugorva kerülte el a másik vörös kunigaami suhanó bunkóját.
A barlang sötétjében, ahová nem hatolt el a tűz fénye, szintén eszeveszett küzdelem folyhatott az ordítozásból és az acélcsengésből ítélve. Nem lehetett jól látni, mi folyik ott, de a homályban legalább öt alak látszott nyüzsögni. Hirtelen egy vörös hajú kunigaami vált ki a homályból, és tántorogva tartott a tűz felé. Mindkét kezével a fejét fogta. Arca merő vér volt. Két lépést tett, aztán összerogyott. Még el sem terült, amikor szinte repülve érkezett a sötétből egy másik kunigaami, mintha egy ablakon vágták volna ki. A fickó nagy nyekkenéssel terült el.
Valaki ott benn a homályban veszedelmesen dolgozott!
A láncinges eemsi feje mellett egy nyílvessző csapódott a barlangfalnak.
Leon visszafelé követte a nyíl útvonalát. Egy hatalmas fenyő alatt vékony kunigaamit pillantott meg, aki épp újabb vesszőt illesztett rozoga számszeríjába.
– Ott! – kiáltotta.
A számszeríjas a kiáltásra odafordult. Fegyvere lövésre készen emelkedett.
Sh! Sh! Két dobótű suhant át az éjszakán. A számszeríjas eldőlt, mint egy zsák. Ordítás. A fa mögül dühödt, vörös szőrzetű kunigaamik rontottak elő, lehettek vagy hatan, karddal, bunkóval, dárdával, baltával, görbe késekkel.
– Az istenit! – hördült fel Barshen. Kezében lévő két dobótűjét sietve hajította el. Az első egy kunigaami combjába fúródott, a másik célt tévesztett.
Leonra hárman támadtak. Egy tőr suhant a feje felé. Félreugrott. Egy bunkó zúgott a lágyéka irányába. Leon felordított. A csapás rövid volt. Elsuhant a hasa előtt. Leon előrelendült és szúrt. Az izzó kard átdöfte a bunkós kunigaami mellkasát. A vörös fickó felordított. Leon kirántotta kardját, mielőtt az elhanyatló test kicsavarta volna a kezéből. Mintegy félálomban látta, ahogy egy dárda vágódik a gyomra felé. Tenyere élével lefelé csapott, s próbált kitérni. A dárda az ütéstől irányt változtatott, Leon combja mellett suhant el. Leon rácsapott, megragadta, megrántotta. A kunigaami előrebukott. Leon állon rúgta a begörbülő ipsét, s mintegy ösztönösen döfött a harmadik támadó felé. Döfése rövid volt, de ahhoz elég, hogy távol tartsa a baltával hadonászó kunigaamit annyi időre, amíg a dárdással foglalkozik. A vörös szőrzetű, brutális fickó az állát ért rúgástól megtántorodott, és a földre ült. Leon még egyszer megrúgta. Csont reccsent hegymászóbakancsa alatt, és a fickó vízszintesen terült el. A harmadik támadó Leon kinyújtott kardjára csapott roppant szekercéjével. Az ütés olyan hatalmas volt, hogy a vékony fegyvernek darabokra kellett volna törnie. Ám ehelyett a varázskard szikrákat hányva, csikorogva repült ki Leon kezéből. A kunigaami eltátotta szőrös száját. Leon a gyomrába vágott a bal kezében tartott dárdanyéllel. Aztán megfordította frissen szerzett fegyverét, két kézre fogta, és teljes erejéből döfött, felnyársalta ellenfelét. Esztelen dühében átdöfte előbb leütött ellenfele gyomrát is.
Felordított vérszomjas diadalában.
Megperdült.
Barshen épp ekkor döfte le egy kecses mozdulattal az ellenfelét. Alméra viszont, miután egyik támadóját már felnyársalta, most a másikkal birkózott. A vállas kunigaami kerekedett felül görbe késével. A kunigaami lovagló ülésbe helyezkedett Alméra hasán, baljával a lány torkát markolta, jobbjában a kés magasba emelkedett.
Alméra felsikoltott.
Leon habozás nélkül a vörös fickó felé hajította a göcsörtös nyelű dárdát. A hosszúkás fegyver suhant, s éles acélhegye a lecsapni készülő kunigaami bal veséjébe fúródott. Az ipse kezéből kihullott a kés, s ő maga lehanyatlott a karcsú lányról. Alméra kábán tápászkodott fel.
Nem szólt egy szót sem. Felkapta elejtett vívótőrét, és kíméletlenül a vonagló, vinnyogó kunigaami torkába döfte. Szép, fekete szeme Leonra villant, de egyetlen hálálkodó szó sem hagyta el száját.
Leon kirántotta a dárdát a hasán heverő kunigaami veséjéből, és haragosan nézett körül.
Újabb alakok jelentek meg. Kilenc rongyos, vörös szőrzetű kunigaami rontott a tűz fényébe, villogó acélkardokkal, dárdákkal, veszedelmes fejszékkel. Aztán a másik oldalról még kettő.
– Csak nyolcan vannak, mi? – lihegte Alméra dühödten.
Barshen vállat vont.
– Mondtam, hogy Wuff nem tud számolni!
Az újonnan érkezett kunigaamik észrevették őket, és többen közülük feléjük rontottak.
– Most már nincs visszaút! – sziszegte Leon, majd nagyot fújt, és dárdáját készen tartva megvetette a lábát.
Izmai sajogtak, csurom vizes ruhája gátolta mozgását. Ennek ellenére szilárdan fogadta első támadója rohamát.
Az esetlen mozgású kunigaami úgy látszott vakon bízik erejében, mert roppant bunkóját meglendítve, vigyázatlanul rontott rá. Leon előredöfött a dárdával. A kunigaami egyenesen belerohant a dárda hegyébe, az acél a szívébe mélyedt, a fickó azonnal kimúlt. Azonban lendülete oly erőteljes volt, hogy hátrasodorta Leont, és ő elesett saját lábában. Azonnal talpra szökkent, de a dárda teljesen átfúrta ellenfele mellkasát, a hátán bukkant ki a vége, Leon nem tudta kirántani. Jobb híján a nehéz fabunkót ragadta fel, melyet az elernyedő fickó kiejtett a markából.
Csapásra emelte, de nem akadt ellenfele. Alméra és Barshen villámgyorsan végeztek a maradék négy kunigaamival, és mintha őket is elkapta volna a harc heve, megrohamozták a barlangot.
Leon eldobta a fabunkót, kirángatta a dárdát halott ellenfele testéből, és verejtékezve, csurom vizesen, vértől maszatosan követte társait.
Alméra villámgyors lidércként támadta hátba a láncinges eemsi ellenfeleit. Kettőt is ledöfött vékony vívótőrével, mire a maradék három felfedezte az új fenyegetést, de akkor meg az eemsi esett nekik hosszú nyelű alabárdjával. Egyet letarolt, egyet Alméra tőre elé lökött, a harmadik visítva megfutamodott.
Barshen zubbonya rejtett zsebeiből újabb dobótűket szedett elő, és gondosan célozva ritkította a bronzvértes kunigaami szilaj ellenfeleit. Hármat terített le közülük, aztán vívótőrével nyársalt fel még kettőt. A megmaradt két sebesülttel a bronzvértes harcos végzett.
Leon a barlang belseje felé rohant. A tűz fényéből kikerülve csak homályos alakokat látott. Egy alacsony termetű, de igen vállas fickó hadakozott ott két bunkót forgató kunigaamival. Az alacsony fickó félelmetes pörölyt forgatott, és ellenfelei épp akkor ugrottak hátra a veszedelmes csapás alól, amikor Leon szélvészként érkezett.
Egyetlen jól irányzott mozdulattal ledöfte a jobb oldalit. A bal oldali kunigaami megperdült, és dermedten meredt a váratlan támadóra. Az alacsony fickó kihasználta az alkalmat: pörölye süvítve sújtott le a vörös szőrzetű kunigaami koponyájára. Szörnyű reccsenés, a fickó egyetlen nyikkanás nélkül hanyatlott le.
Leon kirántotta a dárdáját a halott kunigaami testéből, és újabb ellenfeleket keresve nézett körül.
Nem élvezte a gyilkolást, de a harci hév minden feltörő kétkedését elnyomta. A kunigaamik csak majmok, súgta egy hang a mélyről, ám ez nem nyugtatta meg.
A küzdelem zaja elült. A barlangban a tucatszám heverő haldoklókon és halottakon kívül csak hatan álltak talpon. Barshen, Alméra, Leon, a láncinges eemsi, a bronzvértes kunigaami és az a valaki, aki a barlangmélyi homályban küzdött pörölyével.
Ez utóbbi most kilépett a tűz fényébe.
Meglehetősen vállas, izmos, de alacsony, szinte tömzsi termetű kunigaami volt. Fekete körszakálla hegyes csúcsban végződött, orra kissé balra ferdült.
Leon felnyögött. Azt a kunigaamit ismerte fel, akinek akaratlanul ő okozta a halálát az Oltárbarlangban. Tévedés kizárva! Jól megnézte az arcvonásokat.
Barshen is nagyot nyelt.
– Rastfer! – nyögte döbbenten.
Alméra egészen közel lépett a vértől iszamós ruhájú, tömzsi kunigaamihoz, és vizslatva nézett az arcába.
– Lehetetlen! – jelentette ki bizonytalanul. – Rastfer halott.
– Ki vagy? – követelte Barshen furcsán csikorgó hangon.
A barlang homályából kilépő férfi alacsony, tömzsi kunigaami volt, arcát fekete körszakáll keretezte, mely hegyes csúcsban végződött az állán, orra kissé balra ferdült, szeme feketén parázslott. Fejének formája, tekintete, minden egyes vonása a balul járt kunigaamira emlékeztetett. Harcias pózban állt, véres buzogánnyal a kezében, s olyan káprázatosan elegáns ruhában, hogy Leon valósággal megszédült láttán. A fickó hímzett, fekete bársonynadrágot húzott pompás térdcsizmájába, láncinge fölött bordó selyemzekét viselt, melynek mellrészét egészen elborították a legkülönbözőbb színű gyöngyök és drágakövek. S bár sötétkék posztóköpenye merő vér volt, a divatos zekén egyetlen barnásvörös csepp sem éktelenkedett.
A széles törzsű kunigaami zord tekintettel, bal lábára sántítva, de büszke tartással szemlélte a csatateret.
– Rastfer Menem? – vonta össze keskeny szemöldökét Alméra.
– Razco Menem – válaszolt a kérdezett. – A nevem Razco Menem, a keleti kunigaamik thorp nemzetségéből, Menem birtokának grófja vagyok, s ama emlegetett Rastfer Menemnek édes bátyja. – Sóhajtott. – Reagálásotokból egyértelmű a szomorú következtetés: öcsém, Menem másodszülött fia meghalt tehát. – Lehajtotta a fejét, morgott valamit, majd a hozzá legközelebb álló Leonra nézett. – Nem tudom, kik és mik vagytok, jó urak, de a legjobbkor érkeztetek és cselekedetetekkel egy életre leköteleztétek Razco Menemet, Menem várának grófját. Nélkületek szomorú sorsra jutottunk volna...
Bánatos tekintettel mérte végig a barlang halottaktól teleszórt padlóját, és a fejét rázta.
– Micsoda alávaló támadás. Őrt álló két kedves eemsi szolgámat lesből lenyilazták, és úgy rontottak ránk, akár az ördögök. Először csak nyolcan jöttek. E hitvány alakokat csak-csak szétszórtuk volna, ha nem sietnek a segítségükre ördögi társaik. – A díszes zekéjű kunigaami a fejét csóválta. – Micsoda esztelenség volt hinnem annak az álnok gazembernek... Még egyszer köszönöm, amit értünk tettek, alázatos hívük vagyok, jó urak!
– Én nő vagyok – jegyezte meg Alméra ingerülten. – A nevem Alméra, ő Barshen, ő pedig Leon. Éreztük a füstszagot, és a tüzeteknél szerettünk volna megmelegedni, de nem gondoltuk, hogy hamarosan milyen meleg lesz itt.
– Meghallottuk a csatazajt, és jöttünk késlekedés nélkül – tette hozzá Leon.
Közben a hatalmas termetű eemsi és a bronzvértes kunigaami is odajöttek. Az eemsi arca több sebből vérzett, a kunigaami furcsa szögben tartotta a bal karját, s mindketten a verejtéket törölgették a homlokukról.
– A legjobbkor! – szólt az eemsi vidáman. – Rég verekedtem ilyen jót. De ha ti nem léptek közbe, lehet, hogy ez lett volna az utolsó szórakozásom!
A bronzvértes kunigaami kidüllesztette a mellét.
– Cherubok – mondta mély torokhangon –, és mégis milyen jól forgatják a kardot! Elismerésem, uraim!
– Ismétlem: én nő vagyok! – morogta Alméra immár dühösebben.
Leon felfigyelt a bronzvértes harcos szavaira. A „cherub” szót olyan lekicsinylően mondta ki, mintha sértésnek szánná. Ám további szavaiból kitűnt, hogy nem akart senkit megbántani, csak éppen tudatalattija szólalt meg. Inkább csak csodálkozásának adott hangot. Mintha egy harlemi kosárlabdacsapat edzője jegyezte volna meg egy fehérbőrű újonc láttán meglepetten: milyen ruganyos, pedig nem is fekete. S Leon látta, hogy rajta kívül senki sem figyelt fel a kunigaami szóhasználatára.
Közben Razco Menem lehajolt a tűz mellett heverő, két halotthoz, és meggyőződött halálukról. Az egyikük kunigaami volt, a másik nagy darab, hájas eemsi.
Razco felegyenesedett, és a fejét rázta.
– Hihetetlen. Driard és Malar annyi éven át szolgáltak hűen, és most itt hevernek a mocsokban. A halál oly váratlanul jött számukra, hogy jószerivel azt sem tudhatták, kik okozták a végzetüket. – Razco szomorúan pillantott Leonékra, ismét a fejét csóválta, aztán eszébe jutott, hogy még nem mutatta be a társait, és gyorsan pótolta e hiányosságot. Először a gorillaképű, bronzvértes kunigaamit mutatta be: – Hű társam, Mirk, hozzám hasonlóan a hős thorp nemzetség harcosa, a személyes testőröm. Mondhatnám, a tejtestvérem, hiszen ugyanazt a csecset szoptuk mindketten csecsemőkorunkban. – Mirk peckesen kihúzta magát, apró szeme hevesen villogott elő szőrös, gorillaképéből. Aztán a hatalmas termetű eemsi következett, aki le nem vette volna sunyi tekintetét a szép Alméráról. – Ő Krontel, eemsi barátunk. Bár a kunigaamik és az eemsik nyugaton mostanság nem nagyon fémek meg egymással, mi ketten régi cimborák vagyunk. Ráadásul Krontel barátom hírneves sámán volt törzsében, mielőtt elindult, hogy bejárja a világot és tapasztalatot szerezzen. Három évvel ezelőtt kért menedéket Menem várában, azóta hű szolgaként követ mindenhová. Utunk unalmas óráiban kellemes vitákat folytatunk a túlvilágról és a természetfeletti létről. Mi hárman nem egy csetepatéban részt vettünk már ezekben a békeidőkben is, számos zsiványt a túlvilágra küldtünk, és mint tapasztalhatták, nem ijedünk meg a saját árnyékunktól.
– Vérbeli fenegyerekek vagyunk. Az ördögtől se félünk! – jelentette ki büszkén Mirk, aztán a következő pillanatban majd' másfél métert ugrott hátra ijedtében. – Az istenit... egy chorald!
A gazdájához oldalgó Wuff hasonlóan ijedten hőkölt hátra az ugráló kunigaami láttán, és sima pikkelyein szivárványszínű fények villantak meg a tűz fényében.
– Nyugalom! – mondta Barshen újdonsült társaiknak. – Az enyém e jószág. Wuff a neve. Mi van, öreg? – megveregette az állat pikkelyes nyakát. Aztán homlokát a chorald fénylő, sima homlokához dugta. Pillanatokkal később nyugtalan arckifejezéssel emelkedett fel. – Nem értem egészen, mit mond Wuff... de jó lenne minél gyorsabban távozni erről az ördögi helyről. Sok... sok-sok hasonló szagú egyén közeledik délről...
– Ugyan! – kiáltotta hevesen Mirk, a hetyke kunigaami. – Csak nem futunk meg pár rongyos alaktól!
Déli irányból az erdő sűrűjéből olyan rettenetes bömbölés harsant fel, hogy a fák beleremegtek, a lovak a szíjaikat rángatták, a chorald lesunyt füllel, remegve hasalt Barshen megroggyanó lábához.
A díszes ruházatú kunigaami gyorsan határozott.
– Krontel! Hozd a lovakat!
Az eemsi sértett pillantást vetett gazdájára, aztán ment a hátasokért. A hét ló közül egy kilehelte lelkét a csatában. Nyílvesszőtől átfúrt nyakkal hevert egy vértócsa közepén. A maradék hat állat egyikére rakták rá az összes málhát, s megint egy másikra sietve felkötözték két halottjukat. Ezáltal négy használható ló jutott hatójukra. A problémát Razco gyorsan megoldotta.
– Barshen, Krontel mögé. Alméra, Leon, ti ketten a maradék hátasra!
– Merre? – kiáltotta a lány, miközben fürgén felpattant egy koromfekete kanca nyergébe, és a kezét nyújtva segítette fel Leont a háta mögé.
Razco, aki egy hófehér csődörön lovagolt, délcegen megtáncoltatta paripáját, aztán keletnek mutatott.
– A merbolgi fogadóban van dolgom. Onnan még nem tudom, merre megyünk tovább...
– Akkor: irány Merbolg! – kiáltotta Alméra, és megsarkantyúzta fekete hátasát. Az állat felágaskodott, aztán megiramodott.
Leon, hogy le ne essen, a lány karcsú derekát fogta át, s arca az éjfekete hajhoz simult. A kellemes illattól szinte megszédült.
– Ne tapogass! – sziszegte hátra a lány mérgesen, és lefejtette magáról Leon jobb kezét. Leon tiltakozni akart, hiszen semmi olyasmit nem tett, de aztán mégsem szólt semmit. Kissé eltolta magát a lánytól, de arra vigyázott, hogy le ne essen.
Mögülük az erdő sűrűjéből csörtetés, kiabálás hallatszott, majd dühös ordítás: nyilván most fedezték fel az érkezők az első halottakat.
– Gyía! – kiáltotta Razco, és fürge paripáján elvágtatott a vizes, nedves lombok között kanyargó keskeny úton kelet felé. Alméra és Leon hátasa vágtatott utána, aztán jött Mirk kantárszáron húzva maga után a málhás lovat, s a sort Krontel és Barshen kettőse zárta, a halottakat szállító jószágot vonva maguk után.
Mire az erdőből kiértek, a felhők már szétoszlottak, és a hold sárga fénye egy tágas legelőt világított be. Egy széles, hosszanti alakú, hatalmas völgy terült el előttük, melynek túlsó végén, jó öt kilométerre két meredek hegy között keskeny szoros volt a kijárata. Efelé a szoros felé vágtattak. Mögöttük folyamatosan elmaradt a csörtetés és a kiabálás; a gyalogos üldözők leszakadtak.
Leon gyakorta pillantott hátra, de egyetlen üldözőt sem látott kibukkanni az erdő sötétjéből. Ám amikor a szorosban csordogáló patak köves partján csattogott lovuk patája, és egy kis időre a hátramaradó Razco mellé kerültek, Leon nem bírta magában tartani a kérdést.
– Mifélék voltak azok, akik rajtatok ütöttek?
Razco megvetően köpött.
– Aljas csirkefogók!
– Úgy értem... azt látom, hogy kunigaamik, de ők is thorpok? – kérdezte Leon halkan.
Razco komoran összevonta a szemét.
– Ugyan, barátom! Hát, nem láttad, hogy a szőrzetük milyvisszataszítóan vörös? Ezek horgok, a legprimitívebbek a kunigaamik minden nemzetsége közül. Bár kiváló harcosok, eszük annyi sincs, mint ennek az esztelen choraldnak! – mutatott Razco a pikkelyes farkasra.
Barshen csúnya pillantást vetett a thorpra, de nem szólt semmit.
– És... miért támadtak rátok?
Razco vállat vont.
– Pénzért, húsért, a gyilkolás kedvéért... Ki tudja? Támadásuk mindenesetre meglepett bennünket. Azt hittük, békés környéken táborozunk, s csak ímmel-ámmal állítottunk őröket. A horgok a nyugati part környékét lakják, sosem hallottam róla, hogy kalandvágyó vérük ily messze hozta volna őket.
– Jó lett volna foglyul ejteni egyet közülük – kiáltotta a hátuk mögül Mirk –, hogy megtudjuk, mi végre merészkedtek be ily mélyre a kontinens belsejébe. S ráadásul ily harcias szándékkal...
Hamarosan a talaj ismét emelkedni kezdett a lovak patái alatt, s az eső ismét szakadni kezdett, mintha dézsából öntenek. Mire találtak a hegy oldalában egy megfelelő barlangot, ahol száraz gallyakból tüzet gyújthattak, mindőjükről csöpögött a víz.
– Itt töltjük az éjszakát – határozott Razco.
Alméra hatalmasat tüsszentett.
– Be fogjuk osztani az őrséget – sietett rendelkezni Mirk. – Krontel őrködik először, aztán én, Barshen, Leon, s legvégül Alméra.
Barshen a fejét rázta.
– Fölösleges. Wuff őrködik egész éjszaka. Ha bármily veszély fenyeget, engem azonnal felébreszt.
Körülülték a tüzet, és átszellemült arccal szárítkoztak, melegedtek. Mirk húsdarabokat szedett elő a málhás ló nyerge alól, s nedves nyársakat vágott. Hamarosan kellemes sültszag töltötte be a barlangot. Pár perccel később mindannyian falatoztak. Csak a kunigaami vezér nem evett.
– Micsoda fura világ ez – sóhajtotta fáradtan Razco –, amikor egy kunigaami nemesúr menekülni kénytelen saját fajtásai elől, és egy nedves barlangban húzza meg magát. Nem történt velem ilyesmi az eemsi invázió óta.
Leon futólag Krontelre pillantott. Abból, amit rövid ittléte alatt tapasztalt, nehéz volt elhinni, hogy az eemsik uralják Cherubiont.
– Eemsi invázió? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hatvan éve már, hogy a cherubok lázadásával az eemsik uralma megtört – morogta Razco. – Hiába, a hatalmas Otoaak váratlan halála szétzilálta a hódítók hatalmát. Az addig egységes eemsi nemzet vezérük pusztulása után belháborúkba bonyolódott, apró törzsekre szakadozott, s az egyesült kunigaami nemzetségek kihasználva a cherubok lázadását elsöpörték őket... Azóta mi vagyunk az uralkodó faj Cherubionban és Amrikban egyaránt.
Leon elképedt.
– A kunigaamik? – Majdnem azt mondta: a majmok!
Razco csodálkozva meredt rá.
– Mi uraltuk Cherubiont már a Hosszú Éjszaka előtt is. Most visszanyertük hatalmunkat. – Razco alaposabban szemügyre vette Leont. – Nagyon messziről vetődhettél ide, barátom!
– Meglehetősen – morogta Leon.
– Másfél hónapja kelt át a Nagy Vízen – segítette ki Alméra. – Amrikban született.
– Amrikban? – csodálkozott Krontel. – Azt látom, hogy nem vagy kunigaami, sem eemsi. Miféle nációhoz tartozol, barátom?
– Cherub vagyok – hazudta Leon anélkül, hogy Alméra felé pillantott volna. – Az északi keorok törzséből, a hatalmas... Chlovis klánból.
Ez a magyarázat szemmel láthatóan az eemsit és két kunigaami társát is kielégítette.
Leon szeretett volna még többet megtudni az elmúlt évek, évszázadok eseményéből, de nem volt alkalma kérdését feltenni.
– Nos – sürgette őket Razco –, megtisztelnétek, ha beszámolnátok arról, mily körülmények között lelte bátor bátyám a halálát!
Leon az ajkába harapott.
– Egy balszerencsés... – kezdte, de Alméra a szavába vágott.
– Balszerencse kísérte utunkat! Menioraz nevezetes várába hatoltam le tíz társam kíséretében. Órákig tartó bolyongás után megtaláltuk a még feldúlatlan, ősi kincseskamrát. Azt hittük, e romvár lakatlan, s mindaz, amit találunk, szabad prédánk lesz. Ám ekkor fanatikus choleriták ütöttek rajtunk. Lehettek tán százan is. Visszavonultunk. Néhány társunk hősies önfeláldozása révén elértük az Oltárbarlangot, és már láttuk a barlangnyílást. Egy kötél csüngött alá a mennyezetről. Rastfer sürgetett bennünket, hogy másszunk fel rajta, de mi balgák nem hallgattunk az okos és tapasztalt thorpra, féltünk, hogy a kötél újabb csapda lesz. És akkor, ahogy ott vitatkoztunk, megjelent a földalatti szentély cholerita főpapja még százötven akolitus kíséretében. Iszonyatos csata vette kezdetét. Összecsaptunk a főpappal és akolitusaival. Vágtuk őket, mint a pelyvát. Rettenetes küzdelmet vívtunk. Rastfer volt oly bátor, hogy egymagában vette fel a küzdelmet a főpappal. Egyetlen pörölycsapással a padlóra küldte, és a gonosz lélek nem kelt fel többé. Nemes lelkű fivéred az elesett test fölé hajolt, hogy győzelme zálogául kitépje nyakából mágikus aranyláncát. S akkor egy akolitus, minden choleriták legsunyibb, legalattomosabb orgyilkosa mögéje került, hosszú pengéje megvillant, borzalmas cuppanás hallatszott, szerencsétlen öcséd feje lerepült, teste pedig a korábbi áldozata tetemére hanyatlott. Hősként halt meg, gaz ármány vetett véget életének. Az akolitus nem becsteleníthette meg orvul legyilkolt ellenségét, utolérte a végzete. Leon, e bátor társam itt, kiszabadítván magát ellenségei szorongatásából, odarontott, és ledöfte a gyilkost.
Leon elismerően pillantott Almérára. Hát persze, miért is kellene azt mindenkinek tudni, hogy mi is történt valójában? Az meg pláne nem tartozik másra, hogy ő hogyan került oda egyáltalán.
– Senki ne sirassa az én hőslelkű öcsémet! – szipogta Razco. – Bátor volt, nemes lelkű hős, de szerénysége tiltakozna, ha hallaná, miként magasztaljátok. Neked pedig, hős Leon, hálával tartozom, hogy oly nemes módon megbosszultad szeretett testvéremet.
– Bárki megtette volna a helyemben – morogta Leon. Mondani akart még valami hasonlót, de nem tette, mert Barshennek a torkára szaladt egy falat hús, és fuldokolni kezdett.
Krontel, a randa eemsi sámán töprengve meredt rájuk.
– Akkor... hogy menekültetek meg, ha a túlerő ily rettenetes volt?
Alméra gyilkos pillantást vetett a fickó felé.
– Kételkedsz bennünk, eemsi?
Krontel összeráncolt homlokkal tiltakozott.
– Dehogy. Csak éppen...
– Megvirradt! – sietett társnője segítségére Barshen. – Ennyi az egész. Köztudott, hogy a choleriták az éjszaka teremtményei. Gyűlölik a napfényt. Amikor megvirradt, morogva hátráltak sötét kamráikba, és mi egérutat nyertünk. Egész nap trappoltunk, s este az ismeretes küzdelembe botlottunk.
– Egy Monarakh nevű ősi várat keresünk – magyarázta Alméra.
Várakozóan nézett, ám Razco csak a fejét rázta.
– Sohasem hallottam e nevet. Azonban... Merbolgba tartok, ahol a fogadóban holnap éjfélkor találkozóm van egy híres kunigaami bölccsel, kinek neve... maradjon titok. E bölcs férfiú sokat tud Cherubion ősi történetéről, talán nektek is segítségetekre lehet. Tartsatok velem!
Leon lopva Almérára pillantott.
A lány kedvesen elmosolyodott, kissé még a fejét is meghajtotta.
– Megtiszteltetés számomra ezen invitálás. Ám még megtisztelőbe lenne, ha meghallhatnám, ti miféle ügyben jártok. Itt nyugaton ugyanis nem sok keleti kunigaami nemzetség képviselőit találni, thorpokat főképp nem.
Razco elnevette magát.
– Nem titok ez, szép hölgy! Én, Razco Menem, Menem vár ura, a tudományoknak szenteltem életem. Egy ősi legendának kívánok utána járni, mely gyerekkorom óta foglalkoztat. Bizonyos jelekből ítélve ugyanis... úgy tetszik, én leszek az a hős, akinek az eljövetelét erre az évre jósolta Kevanaar orákuluma. Talán meghökkentek azon, amit most mondok, de nem kizárt, hogy én vagyok a... Hajnal Lovagja!
– Hogyan? – kérdezte elképedve Alméra. – Razco Menem, egy kunigaami gróf...
– Igen. A Hajnal Lovagja... – sóhajtotta Razco. – Ismeritek az ősi legendát? A szenvedések várában létezik egy varázslatos kard, a Hajnal Kardja, mely állítólag évszázadokkal ezelőtt a kőhöz szögezett egy gonosz lelket... E kard megszerzése az én célom, mert e varázslatos fegyver elvezeti gazdáját arra a helyre, ahol a Hajnal Királynője alussza évszázados álmát. S ki megtalálja és életre kelti az ősi kunigaami királynőt, megtalálja az örök boldogságot, és... Mi az, barátom, hallasz valami gyanúsat?
Leon dermedt tagokkal, tátott szájjal, hápogva emelkedett fel, de egy szó nem jött ki a torkán.
A többiek is felugráltak. Barshen tekintetével Wuffot kereste, de az állat nem volt a közelben.
– Mi a nyavalya... – recsegte Mirk gyanakvóan.
– A kard... – nyögte ki végre Leon. – Ott hagytam a kardot!
A szép Alméra szitkozódott, mint egy kocsis. Barshen csak röhögött. A két kunigaami és az eemsi értetlenül meredtek Leonra.
Leon egyszerre megelevenedett, mintha villám csapott volna belé. Felkapta a göcsörtös nyelű fadárdát, és elszántan megrázta.
– Visszamegyek! – Választ sem várva megindult a lovak felé.
– Megállj! – ugrott elé Krontel fenyegető képpel, kezében az alabárdjával. – Megállj, ha kedves az életed!
Razco összevont szemöldökkel, értetlenül meredt Leonra.
– Nem értelek...
– Azt a kardot egy kőoltárból rántottam ki, kiszabadítva ezzel Cholert, az Ősi Gonosz Lelket. S ez a kard, mely a csata hevében kiesett a kezemből, nem lehet más, mint az előbb említett Hajnal Kardja!
Razco sötét pillantást vetett Leonra, bizonytalanul ingatta a fejét, még egyszer szemügyre vette Leont, érezhette a tekintetéből, hogy komolyan beszélt, mert egyszerre elszánta magát.
– Gyerünk! – parancsolta.
Lóra kaptak, és vágtatva indultak vissza a sötét és nedves erdőben a csatatér színhelyére.
Leon ismét Almérával ült egy lovon, csakhogy most Leon ült elöl, és a lány kapaszkodott a derekába mögötte.
– Hagynod kellett volna azt az átkozott kardot! – sziszegte Alméra bosszúsan. – Semmi szükségünk rá!
– Choler szabad és él! – felelte Leon a lehető legudvariasabb hangon. – Hatalmas veszélyt jelent... nem csak miránk, hanem az egész birodalomra! Engem gyűlöl, mert egyszer elárultam! Hogyan védekezhetnék a Sötét Láng Ura ellen? Egyetlen lehetőségem van: a kard. A Hajnal Kardja mellyel a Hajnal Királynője egykor már képes volt legyőzni Cholert. Ha ez a fegyver valóban a Hajnal Kardja, Razco szavai szerint elvezet az egykori kunigaami királynőhöz, és az ő segítségével talán legyőzhetjük Cholert!
Alméra sokáig nem szólt, csak csendben kapaszkodott Leon derekába. Aztán komoran sóhajtott.
– Igazad van. Veled tartok.
Leon csodálkozva pillantott hátra.
– Lemondasz a megbízatásodról?
A lány bájosan elmosolyodott.
– A megbízatásom egybeesik a terveddel. Megbízóm szintén a Hajnal Királynőjét kívánja megtalálni.
– Micsoda?
– Többet nem mondhatok. Ne is erősködj, Silver, így is sokat mondtam! Szövetségesek vagyunk.
Leon elmosolyodott.
– A szolgád vagyok. A hatalmadban áll bármikor visszaküldeni.
– Úgy van.
Az éjszakai erdőben hátborzongató hangok harsantak. Az esőfelhők eloszlottak, s kikukucskált közülük a hold. A hold a harmadik negyedben járt; még nem volt telihold, de ez már csak napok kérdése volt. Ezüstös fénye kísérteties árnyékokat varázsolt a ritkuló erdőbe.
Most egy holdkaréj alakú tavat kerültek meg. A lovak patája belemélyedt a felázott fövenybe.
Az eddig elöl lovagló Razco visszamaradt Leonék hátasához.
– Bizonyos vagy abba, barátom, hogy ez a kard, ami után most megyünk, a Hajnal Kardja? – kérdezte a kunigaami gróf kételkedve.
Leon vállat vont.
– Hogyan lehetnék biztos benne? Egy kőoltáron nyugvó iszonyatos koponya homlokából húztam ki. Többféle színben villódzik, és néha sziszegő, zizegő hangokat hallat. Hosszú és vékony, akár egy nyárs. Hogy varázsereje van-e? Nem tudom. Ez idáig engem nem segített. Sőt, kiesett a kezemből a harc során.
– Nyilván – mondta Razco magasztosan. – A Hajnal Kardja csak a Hajnal Lovagjának engedelmeskedik. S hogyan lehetne az egy cherub? – Razco ismét furcsa pillantást vetett Leonra. – De... azt mondtad, te húztad ki? Puszta kézzel fogtad meg, és kihúztad a kunigaamik királynőjének szent fegyverét?
Leon bólintott.
– Így történt.
– A monda szerint csak a Hajnal Lovagja húzhatta volna ki! Egy magas származású kunigaami nemesúr! És te... nem kunigaami vagy!
Leon vállat vont.
– A legendák néha túloznak. De hamarosan kiderül, ugyanarról a kardról van-e szó.
Razco ellentmondást nem tűrően felvetette a fejét.
– Ha a kardot megtaláljuk, én fogom birtokolni, mert engem illet. Adok neked helyette másik fegyvert.
Leon engedelmesen bólintott. Talán egy kissé még örült is, hogy nem neki kell ezt a veszedelmes fegyvert hordoznia. A lényeg az, hogy a közelében legyen, és ha Choler rájuk támad, valaki forgassa ellene. S elvezesse őket a mágikus álomban szunnyadó kunigaami királynőhöz.
Még jó húsz percnyi lovaglásra lehettek a csata színhelyétől, s holdfényes, nyílt terepen vágtattak át egy erdő sötét sávjához közeledve, amikor az elöl loholó Wuff hirtelen visszatért. Az állat hanyatt-homlok rontott ki az erdőből, s mögüle nagy ordítozással sötét, gorillaszerű lények törtek ki, roppant fabunkókat, vaskos kardokat lóbálva. Hasonló vörös szőrű kunigaami csürhe volt, mint akik nem sokkal korábban megtámadták Razcóékat. Lehettek vagy negyvenen.
Razco megsarkantyúzta a paripáját.
– Utánam! – ordította.
Leon azt hitte, Razco rá akar támadni az óriási túlerőre, ám a kunigaami gróf egész másra gondolt. Lova nyakára dőlve, hogy minél kisebb célfelületet szolgáltasson a felé röppenő nyílvesszőknek, egyszerűen elsodorta az eléje állókat, és pörölyével utat vágott magának és társainak. A rátámadó bolgok annyifelé estek, ahányan csak voltak. Ebbe a résbe vágtattak be a társai, s bár ellenfeleik szinte megszámlálhatatlanul nyüzsögtek, lendületükkel és a meglepetés erejével pillanatok alatt átvágták rajtuk magukat.
A vörös bolgok bunkójukat lengetve, ordítozva, bömbölve, nyilaikat kilőve próbálták gyalogosan üldözőbe venni őket, de esélyük sem volt.
Hamarosan a kiabálás utolsó foszlányai is elmaradtak mögöttük.
– Ezek miutánunk mentek! – rikoltotta vissza Razco vidáman. – Most trappolhatnak vissza!
– És ha náluk van a kard? – lihegte Leon, aki igencsak sokat forgatta az áttörés közben a dárdája nyelét.
Razcót nem szomorította el ez a lehetőség.
– Akkor majd a visszaúton elvesszük tőlük. Feleslegesen ne kockáztassunk! Nem lehet már messze az a barlang.
Húsz percen át vágtattak a széles erdei úton feszített tempóban, hogy minél jobban maguk mögött hagyják a gyalogos kunigaamikat. Hamarosan érthetetlen karattyolás ütötte meg a fülüket, éles hangú visítozás, pokoli lárma.
Lovaikat kikötötték egy tisztáson, és csendben lopództak felfelé a lejtőn a csata színhelye felé. Ahogy közeledtek, a lárma egyre hangosabb lett. Mintha háborodott lelkek tanyáztak volna a fennsíkon.
A jókora barlangban három helyen is hatalmas tábortűz lobogott, s e tűz körül sötét alakok ugráltak, valami őrült táncot jártak, s közben torkuk szakadtából ordítottak.
– Őrület! – suttogta elképedten Leon a bokrok közti leshelyükről.
– Choleriták – sziszegte Alméra gyűlölettel a szemében. – Choler mocskai. És... a bolgok is közéjük tartoznak!
Leon arrafelé nézett, amerre a kardot elejtette, és meglepetésében megszorította Barshen karját.
– Ott!
A barlang alatti tisztásról különös menet közeledett felfelé a tüzeknél ugrálókhoz. Egy ezüstös csuhájú, hatalmas termetű alak lépkedett elöl. Az arcát nem lehetett látni, mert a fejére boruló kámzsa elrejtette arca formáját. A férfi, mert léptei alapján férfi lehetett, mindkét kezét a magasba tartotta, mintha hátulról pisztolyt nyomtak volna a bordái közé. Ám senki sem fenyegette, sőt, magabiztos lépteiből úgy tűnt, ő az, aki parancsol a mögötte jövőknek. Feje fölött tartott szőrös kezének széttárt ujjai között élénkvörös lángok lobogtak, akárha eleven fáklyák lennének.
Az ezüstkámzsás alak fennhangon kántált, néha meg-megállt, hogy arcát az égre emelve torokhangon valami imaféléket mormoljon, aztán továbbkántálva lépkedett felfelé a barlanghoz vezető ösvényen. Valahányszor megállt, a tűz körül üvöltözök is elhallgattak, abbahagyták a kerge ugrabugrálást, s feszült csendben várták ki szavait. Amint a kámzsás ismét kántálni kezdett, az őrület a tűz körül továbbfolytatódott.
S a kámzsás mögött, akár valami ünnepi menet, négy rongyos, torz képű, vörös szőrzetű bolg lépkedett; gallyakból hevenyészett primitív hordágyon egy hosszú, sárga szikrákat vető holmit cipeltek: a Hajnal Kardját.
– A mindenit! – suttogta ámultan Mirk.
– Nem merik megérinteni? – csodálkozott Krontel. – Vallásosan félhetnek tőle.
– Rajtuk ütünk! – parancsolta Razco ellentmondást nem tűrően. – Elragadjuk a kardot! Aztán gyorsan a lovakhoz! Rajta!
Kiugrott a bokrok rejtekéből, és megszállottként rohamozta meg a kardot vivő ünnepélyes menetet. Mire észrevették közeledtét, már rajtuk is csapott, s egyetlen csapással leütötte a hordágy baloldali hátsó cipelőjét, s már támadta is a másik hátsót.
Leon sem késlekedett. Hamarabb ocsúdott, mint társai, másodikként ugrott ki, szinte Razco háta mögött. Dárdája nyelével torkon vágta a felőle eső elülső hordágycipelőt, és az úgy dőlt el egy nyikkanás nélkül, mintha a szíve megállt volna. Ugyanekkor a negyedik bolg felsikoltott, elejtette a kezében tartott ágat, és tigrisugrással vetette be magát a bokrok közé. Krontel nagy ívet leíró alabárdja olyan erővel zúgott el a puszta levegőben, ahol az imént még a bolg állt, hogy az eemsi egyensúlyát vesztve térdre rogyott.
Az élen haladó, lángoló kezű ezüstkámzsás megperdült. A barlang előterében a háborodott ugrabugrálok állatként vonítottak eszeveszett dühükben. Dermedtségük csak egy pillanatig tartott, máris lefelé iramodtak a keskeny ösvényen.
Barshen egy dobótűt hajított az élre ugró bolg nyakába. A vörös fickó felbukott, társai átestek rajta. Iszonyú zűrzavar támadt.
– A lovakhoz! – rikoltotta bőszen Razco, és a kard után nyúlt. Az ezüstkámzsás, kétméteres, tagbaszakadt óriás hatalmasat bömbölt dühében. Kinyújtott ujjai között a lángok fellobogtak, valósággal méteresre nyúltak.
A fickó Leon felé fordult.
Leon ráhajította a dárdáját. Sietve dobta el, mégis nagy erővel, és érezte, hogy a göcsörtös nyelű acélpenge egyenesen az ezüstkámzsa mellrészének tart.
Leon várta a cuppanást, ahogy a dárda hegye belemélyed a mellbe, ám ehelyett meglepő dolog történt.
Az égő ujjú kezek egyszerre villantak. A jobb kéz a dárda acélhegyét kapta el, a bal a fanyelet markolta meg. Egy reccsenés, és a dárdanyél kettétört. A mozdulat olyan rettentően gyorsan történt, hogy Leonnak még ocsúdni sem volt ideje.
Mirk ugrott a fickó felé a buzogányával, ám mielőtt lesújthatott volna, az égő kezek felé fordultak, a lángok megnyúltak, és megperzselték a kunigaami arcát, meggyújtották a szakállát. Mirk üvöltött a fájdalomtól.
Közben Razco a kardhoz ugrott, és diadalmasan megragadta a markolatát. Üvöltve hajította el azon nyomban! Razco Menem, Menem vár ura minden méltóságáról megfeledkezve eszelősen nyalogatta megperzselt kezét, mely még füstölgött a kard érintésétől. Olyan érzése lehetett, mintha egy fehérizzású vasat markolt volna meg. Pedig a kard most nem izzott, citromsárgán villogott.
A kétméteres alak egyetlen kurta kézmozdulattal eltaszította a bronzvértes kunigaamit, aki égő szakálla oltogatásával volt elfoglalva, és a kard felé lépett. Leon egy pillanatra jól látta a fickó éles vonású rókaképét, narancssárga szemét, s hegyes orra és bal szeme között egy régebbi ferde vágás tíz centis helyét.
Krontel termett a kámzsás előtt, és alabárdját derékmagasságban suhintotta. Az alabárd nyele a fickó bal tenyerében csattant, és kongva megállt, mintha sziklának ütközött volna. A lángoló marok összezárult az alabárd nyelén, közvetlenül az acélfej alatt. Egy gyors mozdulat. A fegyver oldalra lendült, s vele együtt repült el Krontel is, aki semmi pénzért nem eresztette volna el a fegyverét. Rettenetes erő kellett ahhoz, hogy a jókora termetű, súlyos testű eemsit így oldalra hajítsa.
– Vissza! – ordította Razco, még mindig füstölgő kezét fájlalva. Ám a kardról nem mondott le. Ismét megpróbálta megmarkolni, de a fegyver úgy égethette, mint a pokol tüze. Néhány másodpercnél tovább nem bírta tartani. Sziszegve ejtette a lábához. – Leon! Ide!
Most Alméra ugrott az ezüstkámzsás fickó elé. Gyomortájra szúrt keskeny vívótőrével, de a szúrás rövidre sikerült. A vörös láng egyszerre eltűnt a fickó kezéről. Hosszú ujjai voltak, karmokhoz hasonlatosak.
Bal kezével előrecsapott, megmarkolta Alméra keskeny vállát, s erővel megszorította. A lány térdre rogyott.
Barshen közben három-négy lefelé rohanó choleritával csatázott. Keskeny vívótőre villámgyors villanásokkal osztogatta a halált. Barshen szemmel láthatóan mesteri vívó volt. A choleriták az első három halottjuk után kissé visszarettentek. Barshen vigyorogva támadta meg őket.
Leon a citromsárgán izzó kardhoz ugrott, és megragadta a markolatát. Felkészült rá, hogy ő is üvöltve hajítja majd el, akárcsak Razco, de mindenképp meg kellett próbálnia. Ő azonban semmilyen fájdalmat nem érzett, a kard úgy simult a kezébe, mintha egyenesen erre a célra kovácsolták volna.
Az ezüstkámzsás alak most megragadta Alméra másik vállát is, és megszorította. A lány hang nélkül hanyatlott egy bolg tetemére.
Leon felfelé szúrt a karddal, a veszedelmes óriás vaskos nyakába. A kard hegye sisteregve mélyedt a húsba. A hatalmas ember felüvöltött, és mindkét kézzel a kard citromsárga vasa után kapott. Ám el is engedte nyomban; a kard égette a kezét. Azt a kezet, mely az előbb lángokat lövellt ki!
Leon kihúzta a kardját a kámzsás férfi nyakából, melynek nyomán vöröses fekete vér serkent. Az illető megtántorodott, eldőlt, akár egy kőoszlop.
A barlangból most már tucatnyi cholerita és legalább annyi vörös szőrzetű bolg igyekezett lefelé. Barshen és a segítségére siető Krontel együttesen sem tudták tartani őket.
– Vissza! – kiáltotta Mirk, aki időközben sikeresen eloltotta a szakállát.
Razco leütött egy rárontó bolgot, aztán megperdült, és a bokrok közé ugrott.
– Gyerünk! – kiáltotta. – El innen, mielőtt többen lesznek.
Leon már indult volna utána, aztán megtorpant. Gyorsan lehajolt Alméráért, és a vállára kapta. A lány vékony teste könnyűnek, szinte súlytalannak tűnt. És oly ruganyosnak. Bizonyos helyeken.
Barshen és két társa visszavonulóban voltak, de feltartották a fekete csuhás choleritákat és bolg szolgáikat.
Leon hatalmas léptekkel futott vissza a tisztásra, ahol a lovakat hagyták. Razco egymás után oldozta el a kötőfékeket, és ő maga máris nyeregbe pattant. De nem lovagolt el, tartotta a többi lovat, várta a társait.
Leon tiszteletlenül feldobta Almérát fekete paripájuk hátára, s ő maga is felkapaszkodott a nyeregbe. A kantárszárat tartó kezével egyúttal Almérát is fogta, hogy le ne pottyanjon, jobbjában a kard vörösen izzott, sercegett.
Leon a lova véknyába vágta sarkait, és a még dühöngő csata felé fordította.
– Ide! – kiáltotta Barshennek, aki hosszú lábával leelőzte kunigaami és eemsi társát. Mögöttük fekete csuhás choleriták bukkantak ki a bozótból. Leon a vérszagtól neki vadultan felrikkantott, és meglengette szikrákat vető kardját. Lova felágaskodott, s Leon majdnem kizuhant a nyeregből Alméra eszméletlen testével együtt.
Azonban a kardot látva a choleriták és bolg harcostársaik karjukat az égre emelve hátat fordítottak, és megfutamodtak.
– El innen! – zihálta Mirk, miközben felkapaszkodott a nyeregbe.
– Kapjuk el őket! – üvöltötte Barshen töretlen lelkesedéssel, s a menekülők után vágtatott volna, ha Krontel fel nem kapaszkodik mellé, és más irányba nem fordítja közös hátasukat.
– Kerülővel kell mennünk – közölte Razco –, ha nem akarunk ismét összetalálkozni a múltkori csapattal.
Lassan már hajnalodni kezdett, de ezt alig-alig lehetett észrevenni, mert az ég ismét beborult, s ha nem is záporszerűen, de ismét esni kezdett. A szitáló nedvességben dideregve lovagoltak előbb déli irányba, aztán félóra múltán keletnek fordultak.
Alméra hamarosan magához tért, kábán nézett maga elé, és egyetlen szóval sem köszönte meg Leonnak a tettét. Perceken belül visszanyerte régi énjét, s egy szót sem szólt megmentőjéhez, sem a többiekhez.
Amikor beköszöntött a reggel, egy sebes folyású patak partján letáboroztak, megpihentek, megitatták a lovaikat, de tüzet gyújtani nem tudtak, mivel minden annyira nedves volt. A szemerkélő eső elállt, de hiába kelt fel a nap, nem sokkal lett világosabb.
Krontel egy kéttenyérnyi darab szárított húst szedett elő a málhából, ezt hatfelé vagdalták, s mivel megsütni nem tudták, azonmód befalták. Utána Mirk kulacsából lélekmelegítő, tüzes vörösbort kortyoltak. Egy-egy korty jutott fejenként, s a kulacs kiürült.
Razco, aki ez idáig feltűnően szótlan volt, hümgetve lépett Leon elé. Sunyi pillantást vetett rá, aztán fejével eemsi szolgája felé biccentett.
– Ügyesen cselekedtél, Leon Silver. Most add át a kardot Krontelnek.
Leon egy pillanatig farkasszemet nézett a kunigaami nemes úrral, szeme sarkából Almérára pillantott, aztán vállat vont.
– Ha kívánod.
Kihúzta a citromsárga kardot a puha bőrhüvelyből, megfogta a pengét, és a markolatát a homlokát ráncoló eemsi felé nyújtotta. Krontel megfogta a cirádás markolatot, aztán üvöltve ejtette el.
– Forró!
Razco összevonta a szemét, és kunigaami szolgája felé biccentett.
– Mirk!
A megpörkölődött szakállú kunigaami óvatosan nyúlt a földön heverő fegyverért, épphogy megérintette, sziszegve, szitkozódva rántotta el a kezét.
Razco sóhajtott. Lehajolt, gyors mozdulattal felragadta a fegyvert, mely sistergett a markában. A thorp gróf fogát összeszorítva egyszerű mozdulattal nyújtotta Leon felé a fegyvert. Veszettül égethette a tenyerét, de nem engedte el a markolatot, amíg Leon csodálkozó arccal vissza nem vette tőle.
Amikor a kard Leonnál volt, Razco bizonytalanul fél térdre ereszkedett.
– Nem tudom, ki vagy te valójában, nagyuram, de hogy nem Amrikból jött cherub, abban biztos vagyok. Nem firtatom kilétedet, hiszen immár bizonyosan tudom, hogy az, aki e kardot képes a kezében tartani, nem lehet más, mint a Hajnal Lovagja! Bocsásd meg nekem, méltatlannak, hogy magamat hittem e hihetetlen hatalom birtokosának, de hidd el, komoly indokom van arra, hogy e dolgot félreértelmezzem. Azonban most már tudom, hogy a Hajnal Lovagja valójában te vagy, s e tudás birtokában engedd meg, hogy Razco Menem, Menem grófja és két szolgája felajánlja neked hű szolgálatait. Rendelkezz velünk, nagyuram!
Szemével intett két szolgájának, ám azok már parancs nélkül is követték gazdájuk példáját, és fél térdre ereszkedve fejet hajtottak Leon előtt.
Leon kihúzta magát. Volt már tapasztalata abban, hogyan viselkedjen ilyen helyzetben. Nem szabad gyengének és határozatlannak mutatkoznia. Kidüllesztette a mellét, és kerülte Alméra tekintetét.
– Nem szándékoztam elárulni a kilétemet – jelentette ki. Sóhajtott. – De talán így, hogy magadtól jöttél rá, sokkal jobb. Valóban az vagyok, akinek neveztél. Hogy honnan kerültem Cherubionba, maradjon titok. A Hajnal Lovagja vagyok, s e karddal a kezemben egyetlen célom van: megszabadítani a Hajnal Királynőjét évszázados álmából. Hogy együtt harcoljunk Choler ellen, s együtt küzdjünk Cherubion felvirágoztatásáért.
Leon a szürke ég felé emelte a kardot, és az sárga lángokat vetett. Wuff, a gyáva chorald fülét lesunyva, szűkölve lapult a földhöz.
– Nem várom el, hogy egy ily nemes kunigaami a szolgám legyen – folytatta Leon némi gondolkodás után. – Azonban azt megkövetelem Cherubion nevében, hogy velem tarts, s karod izmával valamint bölcsességeddel mindvégig segíts küldetésemben!
– Halálom pillanatáig! – felelte hevesen Razco Menem. Két szolgája szólni sem mert.
Leon Barshen és Alméra felé pillantott.
Úgy tűnt, mintha Barshen szája szélén mosoly bujkált volna, ám ez csak látszat lehetett, mert a nyurga férfi azon nyomban térdre roskadt choraldja mellé. S Alméra, a büszke varázslólány, rövid habozás után követte.
– Híveid vagyunk, nagyuram! – szavalta tisztán érthetően Barshen. – Bárhová mégy, én követlek.
– Esküdjetek – parancsolta keményen Leon. – Esküdjetek az életetekre, Kevanaarra, a Hajnal Lovagjára, esküdjetek meg, hogy mindenben segíteni fogtok!
– Esküszünk! – kiáltotta Alméra olyan átszellemült arccal, hogy Leonnak megdobbant a szíve.
A többiek kórusban mondták utána.
– Esküszünk!
– Akkor... álljatok fel! Úgy! És most beszéljük meg, hogyan tovább. Mindenkor számítok a tanácsaitokra.
– Miben? – kérdezte bizonytalanul Barshen.
Leon az ajkába harapott.
– Én vagyok a Hajnal Lovagja, vagy nem? Célom, hogy megtaláljam a Hajnal Királynőjét, a kunigaamik egykori nagy úrnőjét. A kard, mellyel életre kelthetem, már nálam van. A királynőt merre keressem?
– Már beszéltünk erről – emlékeztette Alméra, és nem nézett Leon szemébe. – Sejtésem szerint a királynő egy Monarakh nevű ősi vár mélyén található. Csakhogy e hely számomra ismeretlen.
– Monarakh! – kiáltotta Razco. – Igen! Hát persze, hol is lehetne máshol népem egykori nagy királynője, ha nem Monarakhban! Kind jól sejtette!
Leon azonnal lecsapott rá.
– Tudod, hol van ez a vár?
– Nem. De ismerek valakit, aki tudja!
Leon felvillanyozódott.
– Hol találjuk ezt az illetőt?
Razco mély lélegzetet vett.
– Ahová eredetileg igyekeztem. Nem más ő, mint Kind Gren Grun Grath, a neves erfro-bolg bölcs, akivel Merbolgban adtunk egymásnak randevút ma éjszakára a Kék Gúnár fogadóban.
– Micsoda? – kiáltotta Leon. – Miért késlekedünk még?
Ismét lóra kaptak, és hamarosan kényelmes tempóban ügettek Merbolg felé. Razco biztosította róla Leont, hogy még e ráérős, lókímélő iramban is Merbolgba érnek alkonyatra.
Merbolgba? Leon csodálkozva töprengett el magában, mennyit változott Cherubion háromszáz év alatt. Amíg ő itt időzött, városoknak nyomát sem látta, legfeljebb váraknak vagy Keorath-féle nagy néptelepüléseknek. S fogadók? Ilyesmikről egykor álmodni sem mert volna. Háromszáz év rengeteg idő!
Újdonsült társai eskütétele után egyértelmű volt, hogy Leon egyedül lovagol fekete paripáján. Alméra átült Mirk mögé. Elvégre mégsem lenne illendő, hogy a Hajnal Lovagja megossza valakivel a paripáját.
Leon igyekezett kemény arcot vágni. Tudta már, hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben, ha meg akarja tartani hívei támogatását. Szilárdan. Magabiztosan. Parancsolóan.
Razco és két szolgája őszinteségében biztos volt. Azonban a nyurga Barshen mintha kissé gunyoros lett volna. És Alméra? Alméra, a büszke varázslólány, aki egyetlen szavával visszaküldheti Le Sentierbe. Ő vajon hogy fogadta Leon lovaggá előlépését? Térdet hajtott a Hajnal Lovagja előtt. De vajon őszinte szívvel?
Talán.
Leon elhatározta, hogy rendíthetetlennek mutatkozik, és kitart állítása mellett: ő a Hajnal Lovagja. Hiszen a kard is ezen a véleményen van. És miért ne lehetne így? Nem most először fordul elő, hogy neki rendeltetése van Cherubion sorsában.
Az eskütétel óta azonban mindenki szemmel láthatólag kerülte. Alméra nem ült előtte vagy mögötte, hogy lovaglás közben szót válthassanak. Razco nem maradt vissza, hogy szóba hozzon egy-egy ügyet, s a többiek, bár gyakorta furcsa pillantásokat vetettek feléje, azonnal elfordították a tekintetüket, ha ő odanézett. Mintha az ő tekintete pestist terjesztene.
Mindegy. Leon vállat vont gondolatban. Vissza akart kerülni Cherubionba, s még akkor is szívesebben tartózkodik itt, mint Le Sentierbe, ha ez a Cherubion már nem az a világ, melyet oly jól ismert. Ha mindennek dacára mégis idekerült, annak valamilyen jelentése van. S ha a sors úgy hozta, hogy a Hajnal Lovagjának szerepét kell eljátszania, ő megteszi, ami tőle telik.
Aztán hirtelen eszébe jutott a fenyegetés, mellyel szembe kell néznie: Choler és ádáz hívei, a choleriták. Eszébe jutottak eddigi találkozásai a Sötét Láng Urával, és nem volt túl boldog, Choler túl erős ahhoz, hogy egyedül szembeszálljon vele. Egyetlen esélye, ha megkeresi a kunigaamik híres-hírhedt királynőjét, és vele karöltve számol el Cholerrel.
Igen, meg kell találnia a Hajnal Királynőjét.
Még kétszer álltak meg pihenni, s bár a gyomruk hangosan korgott, nem volt mit enniük. Komoran bámultak maguk elé, de nem hozták szóba az ügyet. Csak Razco hozakodott elő mindannyiszor azzal a ténnyel, hogy legkésőbb alkonyatra elérnek Merbolgba, és a Kék Gúnár fogadóban kiadós lakoma várja majd őket.
Hamarosan megpillantották Merbolg legszélső házait, köztük a Kék Gúnár fogadót, amelynek az ablakaiból a korai óra dacára halvány fény szűrődött a bejárat előtti nagy térre. Leon a szűkszavúvá vált Razcótól megtudta, hogy ez a város egykor a kunigaami bolg népcsoport fővárosa volt, innen származik a neve, ám az eemsi hódoltság alatt a bolgok nyugatra vándoroltak egészen az óceánig. S most a kunigaamik uralma alatt lakossága nagy részét cheemp, goreel, bolg, maunu és paveen törzsekbe tartozó kunigaamik alkották, de ezeken kívül nagy számban éltek itt a legkülönbözőbb fajú chembok, eemsik, melinek és más furcsa népek is. Merbolg városa jelenleg majd' az egész Cherubiont magába foglaló Kunigaami Birodalom egyik jelentős helytartósága volt, melyen egy goreel törzsbeli kunigaami helytartó uralkodott.
Razco azt is elmondta, hogy tudomása szerint Merbolg tartományában hosszú ideje rend van; tizenöt éve nem fordult elő, hogy ilyen nagy számú bűnöző csapat megtámadott volna békés utazókat.
– Sokat változott a világ mostanában – sóhajtotta Razco. – Amikor másfél évvel ezelőtt keleti birtokomról útnak indultam a Hajnal Királynőjének keresésére, csak rangom elengedhetetlen jelvényeként hoztam magammal pörölyömet. Több mint egy éven át egyszer sem kellett használnom. S most az elmúlt hetek alatt egyszerre mintha megbolydult volna a világ, rövid időn belül két véres csatát is vívtunk. Choleritákkal eddig is találkoztunk utunk során. Egy békés vallás csendes híveinek ismertük meg őket. S most azt kell mondanom, egyszeriben megtébolyodtak. S a bolgok? A nyugati tengerpart lakói. Egy-két békés utazótól eltekintve nem kalandoztak még el ily messzire a tengertől évtizedek óta.
Leon komoran nézte az alkonyi fényben eléjük kerülő várost.
– Mit gondolsz, itt Merbolgban biztonságban leszünk tőlük?
Razco a fejét rázta.
– Merbolg húszezres lakosú nagyváros. Erős helyőrség védi. Ráadásul itt állomásozik a helytartó saját testőrsége, mely válogatott kunigaami vitézekből áll. Igen megütné a bokáját az a kóbor bolg csapat, amely botor módon megpróbálna betörni ide.
Razco jól saccolta, valóban alkonyatra érték el a várost. A nap már lenyugvóban volt, amikor bezörgettek a város vaskos fakapuján.
A toronyból az idejekorán meggyújtott fáklya fényénél egy szakállas őr pillantott le.
– Ki az, és mit akar?
Razco kihúzta magát.
– Menem grófja kér bebocsátást Merbolg városába társai kíséretében.
A fáklya levilágított, és miután az őr alaposan szemügyre vette Razco díszes ruházatát, a tölgyfakapu szétnyílt, s mögötte a vasrostély felhúzódott.
Bibircsókos képű, alacsony kunigaami lépett eléjük talpig vasban, mögötte bőrvértes, dárdás kunigaamik sorakoztak. Lehettek vagy tízen.
– Meg kell fizetniük a kapupénzt, gróf úr! – krákogta a bibircsókos képű. – Egy ezüst fejenként. Az összesen nyolc ezüst.
– Nyolc? – kérdezte csodálkozva Razco. – Mi csak hatan vagyunk.
Az őrkapitány kapzsin elmosolyodott, és az utolsó lovon keresztben heverő két hullára mutatott.
– Na és ezek? Ezeket kint óhajtja hagyni, gróf úr?
Razco további vitatkozás nélkül, megvető pillantás kíséretében egy aranyat nyomott az alacsony fickó markába.
– Mitől zárkózik Merbolg városa békeidőben? – kérdezte mintegy szórakozottan.
– Békeidőben? – nyögött fel a vaspáncélos őrkapitány. – Hol vannak már a békeidők, jó uram! Tegnap óta nagyot fordult a világ. Az eddig békét és szeretetet hirdető choleriták tegnap este megháborodtak. Házakat gyújtottak fel, gyilkoltak, fosztogattak. Csapatosan járták az utcákat, és leöldösték a békés lakosokat. Nem kegyelmeztek sem nőnek, sem gyermeknek. Nem számított nekik, hogy kunigaami, cherub, eemsi, menü vagy más nemzetségű az áldozatuk, egyaránt legyilkolták őket. Kardélre hányták valamennyit. Mire a városőrség kivonult ellenük, több pusztítást végeztek, mint a droza-járvány nyolc évvel ezelőtt. Nagy csata dúlt a város belsejében, a choleriták nagy része holtan hever a csatornákban, sokan közülük e percekben kínpadon ismerik be iszonyatos tetteik indítékát, ám akadtak, akik kereket oldottak, s házaikba húzódva várják az újabb lehetőséget. S miközben ez történt, maunuk vad csapata ostromolta meg először a keleti, majd pedig a délkeleti kaput. Ha őreink egy kicsit is gyanútlanabbak lettek volna, a város most felégetve, felprédálva, romokban hever. A maunuk azonban tapasztalva kudarcukat elvonultak, amilyen hirtelen jöttek.
– Maunuk? – csodálkozott Razco. – Nem bolgok?
– Ej, jó uram, csak nem feltételezi rólam, hogy nem tudok megkülönböztetni egy sárga bőrű maunut egy vörös szőrzetű bolgtól? – háborgott az őrkapitány. – Maunuk voltak ezek az átkozottak, erre a nyakamat teszem. S ha nem hiszi, megbizonyosodhat erről saját szemével, ha elmegy a délkeleti városkapuhoz, ahol felnégyelve meglelheti azokat a maunukat, akik elestek íjászaink első sortüzére. Megcsonkított testüket elrémisztésül kiszögezték a kapura.
– S mondd, kapitány – szólt közbe Alméra –, mostanra rend uralkodik a városotokban?
A páncélos kunigaami vállat vont.
– A városőrség szétverte a choleritákat. Most nem mutatkoznak, de ki tudja, mikor háborodnak meg ismét a megmaradottak, és szánják el magukat még egy mészárlásra...
Lépésben indultak meg a girbegurba utcákon, s a dolguk után szaladgáló, komor arcú polgárok, iparosok megbámulták őket. Néhányan látva Razco díszes ruházatát, aranygyűrűit tisztelettudóan lekapták előttük a fejfedőiket, de a legtöbben csak meresztették rájuk a szemüket, egy szót se szóltak.
A mocskos utcákon patakokban folyt a szennyes lé, és olyan bűz terjengett, hogy Leon már-már befogta az orrát. Cherubioni múltjából nem emlékezett ilyen bűzre, bár akkor nem járt városban, s főleg nem kunigaamikkal telt városban. Ugyanis Merbolg lakosainak jelentős része kunigaami volt, eemsiket, cherubokat, vagy más ismeretlen fajúakat csak elvétve lehetett látni.
Nem kellett messze menniük, hogy megpillantsák a Kék Gúnár fogadót. Elkülönülten állt két kisebb épület között az utca jobb oldalán, rogyadozó fakerítéstől körülvéve, de annál frissebb festésű, figyelemfelkeltő cégérrel a bejáratnál.
Szilárd kőépület volt a kisebb vályog- és faházak között, s jó állapotából lerítt, hogy alig pár éve építhették.
Razco átvette a málhás ló kantárszárát, és utasította Mirket meg Krontelt, hogy keressenek egy papot, aki tisztességgel eltemeti két halott társukat, s meghagyta nekik, hogyha a temetés kezdetét veszi, valamelyikük jöjjön érte, mert ő is el akar búcsúzni két hű szolgájától.
A Kék Gúnár udvarának kapujánál Barshen visszaszólította Wuffot, s lépésben lovagoltak az ütött-kopott istállóig, melyben egyetlen ló sem volt. Ám a paták dobogására a fogadó ajtaja kinyílt, egy kócos fej jelent meg, aztán egy alacsony fiú lépett ki. A korát lehetetlen lett volna meghatározni, ráncos, koravén arcával, zöldes barna bőrével, rezzenéstelen szemével úgy nézett ki, akár egy nagyra nőtt gyík.
– Nálunk óhajtanak megszállni, uraim? – sziszegte hetykén, szinte foghegyről.
– Van szabad szobátok, cherub? – vetette oda Razco hasonló stílusban, s a fiú kezébe dobta hátasa kantárszárát.
– Hogy van-e? – nevetett sziszegőn a gyíkember. – Minden szobánk vendéget vár. Szívesen fogadjuk a vendégeket... ha jól fizetnek!
– Még ketten érkeznek majd három lóval.
Razco odavetett a fickónak egy ezüstöt, és az röptében kapta el, akárha valami legyet csapott volna le. Rettentő gyors volt a mozdulata.
Leon elmosolyodott. Eszébe jutott az az éjszaka, melyet Romin'yarak hreeirjeinél töltött, s egy hreeir asszony egész éjszaka sziszegett rá, amiért nem engedte az ágyába. Rég volt.
Közelebb értek a fogadóhoz, és hallották, hogy odabent jó a hangulat. Kocsmai zsongás, kiabálás, részeg gajdolás hallatszott.
Leonnak e hangzavar nem volt egészen idegen, viszont Cherubionban régebben – háromszáz éve? – nemhogy kocsmát, de még falut sem nagyon látott. Úgy tűnik, az eltelt idő alatt valamelyest rendeződtek a viszonyok, javultak az életkörülmények. Merbolg városa igencsak meglepte.
Az ajtó kivágódott, egy rongyos, vörös orrú kunigaami tántorgott ki rajta. A fogadó fala felé fordult, és folyó ügyeit kezdte intézni.
Wuffot úgy látszik, ingerelhette a végeérhetetlen csobogás vagy a rekedtes dúdolás, mert morogni és vicsorogni kezdett. A fickó bambán megfordult. Felordított, és a falnak hátrált. Aztán amikor látta, hogy a fenevadat a gazdája megnyugtatja, káromkodott, mert ijedtében lepisilte a nadrágját.
Barshen kurta morgásokkal korholta a choraldot, megragadta a nyakát, úgy lépett be az ivóba. Az a rétesképű melák pedig, aki épp kifelé botorkált volna, öt lépést hátrált a meglepetéstől. Odabenn egyszerre hökkent csend támadt.
Barshen féken tartotta felajzott állatát, és a pulthoz vezette. Leon, Razco és Alméra követték. Nem akartak feltűnést kelteni.
A fogadós, egy alacsony, görbe lábú, bibircsókos képű, kövér kunigaami, hajlongva sietett eléjük. Látszott, hogy tisztelete elsősorban Razcónak szól, de nem mutatta ki megvetését a thorp nemesúr társaságában lévő cherubok iránt. A vendég mindenképpen vendég, bármely nációba tartozik is.
– Van öt üres szobája? – kérdezte Razco a fogadóst. A kövér ember úgy vigyorgott rájuk, mintha épp a vagyonukat kívánták volna reá testálni.
– Öt? – morogta. – Tizenöt is, ha kell. Két ezüst szobánként.
Leon csodálkozva nézelődött. Az ivó füstös belsejében a legkülönbözőbb rendű és rangú alakok üldögéltek: eemsik, kunigaamik, cherubok és egyebek. S úgy tűnt, békés egyetértésben iszogatnak. Legalább most már nem gyötri belső háború Cherubion földjét!
– Razco Menem vagyok, Menem grófja – jelentette be a kunigaami a fogadósnak. – Egy erfro-bolg nemesúrral van találkozóm a fogadódban. A neve Kind Gren Grun Grath. Nem érkezett meg?
A fogadós úgy hajlongott, mintha maga Cherubion császára érkezett volna meg.
– Nem, nagyuram, ilyen nevű úr még nem érkezett hozzánk. Ám amint megérkezik, értesíteni fogom önt.
Razco nemes gesztussal egy marék ezüstöt szórt a pultra. A fogadós szélesen vigyorgott, és nem győzött hálálkodni. Intett egy barna, copfos eemsi lánynak, hogy mutassa meg nekik a szobájukat.
Felmentek a falépcsőn az emeletre, és a szobalány megmutatta a szobáikat. Összesen nyolc szoba lehetett az emeleten, öt jobbra, három balra. Őket a lépcsőtől jobbra helyezték el. Razco ragaszkodott hozzá, hogy két szolgája aludjon a lépcsőhöz legközelebb eső szobában, ő pedig a mellettük lévőben. A harmadikat Barshen, a negyediket Alméra foglalta el. Leonnak a legszélső szoba jutott, elégedett volt vele.
Bár igaz, a szoba szó kissé túlzásnak bizonyult arra a keskeny fülkére, melyben mindössze egy ágy és egy durva faragású asztal helyezkedett el, de Leonnak jelen pillanatban ez is bőven megfelelt.
Leheveredett a keskeny ágyra, és a sorsán töprengett. Volt min elgondolkoznia.
Akár csak előző alkalommal, ismét kiszolgáltatott senkiként érkezett, ám most szinte órákon belül elérte, hogy egy kis csapat verbuválódott körülötte, akik elismerték őt fölöttük állónak. Ez biztató volt. Ugyanakkor az a tudat, hogy a rettegett Choler az ellenfele, és fekete kámzsás kunigaami hívei békés utazókat támadnak meg, nem töltötte el kimondott örömmel.
Nem sokáig törte a fejét sorsa gubancain, a kimerültségtől álomba zuhant, és érdekes módon Le Sentierről álmodott. Azt álmodta, hogy ivócimborái valahogy kihalászták testét a tó jege alól, illő módon eltemették, s este áldomást ittak rá a kedvenc kocsmájában. Mindenki sajnálta a szegény háborodottat. Az emléke kedvéért alaposan a pohár fenekére néztek. S másnapra elfelejtették, mivel a városka futballcsapata megszerezte ez évi első győzelmét. Az ellenfél busza lerobbant félúton.
Leon jó másfél órát aludt, amikor Alméra felzörgette, hogy jöjjön le az ivóba vacsorázni.
Leon kidörzsölte a szeméből az álmot, ímmel-ámmal megmosta az arcát a horpadozó bádoglavórban, és levánszorgott az ivóba.
Hihetetlenül fáradtnak érezte magát, s izmai feszültek, sajogtak az aznapi erőfeszítéstől.
Társai már teljes létszámban ültek körül egy gyalulatlan faasztalt a terem bal felőli részében, a kandalló közelében. A kandallóban vidám tűz lobogott, s a lángok fénye meg a szinte már érzett hő jobb kedvre derítették Leont.
Ásítva pillantott körül.
Az ajtótól jobbra eső hosszú asztalnál bamba tekintetű, rongyos kunigaamik ültek vagy nyolcan. A szomszédos asztalnál öt alacsony termetű, ferdeszemű hajós iszogatott, ők cherubok lehettek, keorok vagy azénok. E két asztal körülülői nem viseltek fegyvert, legfeljebb a matrózok egyike-másika görbe késeket. Viszont Razco és társai teljes fegyverzetben ülték körül a kandalló melletti asztalt a terem bal oldalán.
Asztaluk közepén egy négyágú kandeláberben égő vaskos, durva faggyúgyertyák libegő lángja szolgáltatta a megvilágítást kései, de annál kiadósabb vacsorájukhoz. Az asztalon három hatalmas cseréptálon ropogósra sült pulyka méretű szárnyasok sorakoztak erősen megcsonkított állapotban. Razco és két szolgája barbár módon két marokkal tömték a szájukba a zsírtól csöpögő húsdarabokat, Alméra kecsesen tartott a kezében egy szárnyat, finoman eszegette, Barshen pedig szemmel láthatóan nagyobb örömet talált abban hogy jószágát táplálja, minthogy ő maga is egyen. Ez a viselkedés magyarázta jellegzetes soványságát.
– Jó étvágyat, uraim! – telepedett le melléjük Leon farkaséhesen.
– Én hölgy vagyok – morogta dühösen Alméra.
Leon barátságosan rámosolygott, aztán – evőeszközök nem lévén – puszta kézzel leszakította az egyik sült szárnyas még megmaradt combját, és jóízűen harapott bele. Lehet, hogy csak éhsége diktálta, de Leon határozottan úgy érezte, bárki volt is a szakács, értette a dolgát. A hús íze leginkább libához hasonlított, valószínűleg az volt, és bő zsírban, különleges fűszerekkel kisütve kellemes benyomást adott az ízlelőgumóknak.
– A pap nem akart beleegyezni, hogy Malart, eemsi szolgámat a kunigaami temetőbe helyezzük végső nyughelyére – mondta Razco Leonnak két falás között. – Fél órába is beletelt, mire sikerült megértetnem vele, hogy márpedig Malar Driarddal egy sírban fog nyugodni, hiszen együtt haltak meg, s kora gyermekkoruktól úgy szerették egymást, mintha testvérek lennének. S Malar, bár testében eemsi volt, lelkében már rég nemes kunigaamivá vált. Végül a pap engedett.
– Intelligens férfiú lehet.
– Igen – morogta Razco elismerően. – Amikor ráemeltük a buzogányainkat, a szeme se rebbent. Csak hat arannyal sikerült a lelkére hatnom, hogy megadja a végtisztességet szeretett szolgáimnak.
Egy darabig csendben ettek, csak a túloldali vendégek zajongása hallatszott.
Leon végzett az első combbal, sűrű, fűszeres vörösborral öblítette le, s valamivel barátságosabb hangulatban látta a világot.
– Kind Gren Grun Grath... még nem adott hírt magáról?
Razco a fejét rázta.
– Éjfélig még van egy órája. Biztos vagyok benne, hogy ő nem fog elkésni. Akár fogadni is mernék rá, hogy Grun Grath mester még ma éjfél előtt megérkezik.
Leon érdeklődve pillantott a kunigaami grófra.
– Egyáltalán ki ez az illető? Valami tudósféle?
– Tudósféle? – képedt el Mirk, aki eddig csendben figyelte gazdája és Leon társalgását. – Kind Gren Grun Grath a legnevesebb bölcs, akit valaha a hátán hordott e föld! Te talán nem olvastad hatalmas művét a Kunigaami eemsicus viendit, a kunigaamik győzelmét az eemsik fölött, melyben fajunk felsőbbrendűségének és ősiségének alapjait határozza meg? Grun Grath szerint az eemsik a kunigaamik egyik törzséből, az úgynevezett homo kunigaamicus rendből fejlődtek ki, s egy ideig ők uralkodtak Cherubion minden népe fölött. E tanai miatt lett kegyvesztett a kunigaami uralkodó előtt, azonban Cherubion minden intelligens lénye tiszteli emiatt. Grun Grath bölcsességét nem lehet kétségbe vonni!
Leon elmosolyodott a kunigaami szolga heves kifakadásán, de látva az asztalnál ülők komoly arcát, maga is megpróbált ünnepélyes képet ölteni.
– Alig várom, hogy e bölccsel szót válthassak – mondta, és ez a kijelentése szívéből jött. Arra gondolt, a bölcs nyilván sokkal többet tudhat Cherubion múltjáról, mint a jelenlévők együttvéve.
– Grun Grath a példaképem – közölte Razco. – Minden munkáját olvastam, s bölcsességét csak csodálni tudom. Véleményem szerint e neves erfro-bolg tudós nagyot lendített Cherubion fejlődésén. Alig várom már, hogy kezet szoríthassak vele!
Leon hirtelen azon kapta magát, hogy a zöld pikkelyes, koravén hreeir kölyök rezzenéstelen szemével merőn őt bámulja. Amikor a legény észrevette, hogy Leon felfigyelt rá, enyhén biccentett felé, hüllőszeme megcsillant, s ráncos képén gunyoros mosoly terült szét.
Leon a homlokát ráncolta, és magához intette. A kölyök engedelmesen lépett mellé. Szeméből hihetetlen felsőbbrendűség sugárzott.
– Parancsol még bort, az úr a halála előtt? – kérdezte leplezetlen gúnnyal. Éles, sziszegő hangjára még a gondolataiba merült Alméra is felkapta a fejét. Barshen megragadta a morogva feltápászkodó Wuff nyakát. Mirk és Krontel egyszerre hördültek fel.
Razco paprikavörös képpel emelkedett fel, ujjpercei kifehéredtek láncos buzogánya nyelén.
– Mit mondtál, arcátlan fickó?
A hreeir kissé hátrább lépett, de egyáltalán nem tűnt alázatos szolgának. Razco haragos hangjára az ivó túlsó végén abbamaradt a zajongás, a vendégek kíváncsian várták, mi lesz ebből. A fogadós és vörös hajú, terjedelmes bolg szolgálólánya a konyhában lehettek.
Leon nyugodtan Razco jobbjára fektette a kezét, s tekintetével nyugalomra intette. Aztán a hreeirhez fordult.
– Mi olyat tudsz, amit mi nem?
A csaposlegény hüllőábrázatán leírhatatlan, fanyar vigyor jelent meg. Még zöld, villás nyelve is kibukkant a szájából.
– A fontosabb kérdés nem az, hogy mit tudok, hanem az, hogy mennyit ér ez a tudás maguknak?
Razco csak nehezen tudta türtőztetni magát, de Leon ismételt szigorú pillantására morogva az erszényébe nyúlt, és egy ezüstöt csapott az asztalra.
– Nyögd ki, mit tudsz, fickó! De gyorsan, míg engedékeny hangulatban vagyok!
A hreeirnek a szeme se rebbent. Nem nyúlt az asztalra rakott ezüstért. Karba tette a kezét, és tekintetét Leonra függesztette.
– Mi az ára a tudásodnak? – kérdezte Leon halkan.
– Tíz arany.
– Tíz arany? – képedt el Razco olyan hangosan, hogy a terem túlfelén ülők egyszerre mordultak fel.
Tudsz ennyit nélkülözni, jó Razco? – kérdezte Leon idegesen, amiért az alku ily nagy nyilvánosság előtt zajlott.
– Tíz arany egy ilyen söpredéknek? – háborgott Razco. – Inkább nyelem le és emésztem meg az erszényemet minden aranyastól és ezüstöstől, semhogy ennek tíz aranyat adjak!
Leon alaposan szemügyre vette a hreeir kölyköt. Az állta a pillantását. Egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog, mintha csak viccelődni akarna.
– Megéri az információd a tíz aranyat? – kérdezte, csak hogy társait megnyugtassa.
A fickó vállat vont.
– Attól függ, taksálják-e az életüket ennyire?
– Jól van – mondta Leon, és ellentmondást nem tűrően odaintett Razcónak, hogy fizessen. – Megkapod. De ha átversz, saját kezűleg zsigerellek ki!
A pikkelyes arcon zord mosoly jelent meg.
– Azzal a karddal?
Leon a kardjára pillantott. A hosszú nyársszerű fegyver vége jó tenyérnyi hosszon kinyúló vége sárgás színben izzott. A terem távolabbi részében ülők az asztal takarásától ezt nem láthatták, de a hreeir kölyök minden bizonnyal észrevette.
– Jól van – sóhajtott Leon, miután Razco dühtől remegő kézzel kiszámolta a tíz aranyat a fiú pikkelyes, úszóhártyás kezébe. – Halljuk!
– Tegnap este, nem sokkal azelőtt, hogy a choleriták váratlanul megháborodtak és mészárlást rendeztek a városban, egy fekete kámzsás illető érkezett a fogadónkba, és épp ennél az asztalnál hosszan tárgyalt pár bolggal. Azt hitték, senki sem hallja őket, de nekem az átlagosnál sokszorta jobb a hallásom. Arról beszéltek, ha a városba érkezik egy magas, őszülő hajú fiatalember egy hosszú, villogó karddal a kezében, el kell fogniuk, s egy bizonyos helyre cipelniük. A társait meg kell ölni, tanúktól megszabadulni.
– Ezért fizettem tíz aranyat? – morogta Razco fenyegetően.
– Nem ezért – súgta a fickó. – Hanem azért, hogy megtudják: Aroisra, a felszolgálónő... az a testes, vörös bolg asszony... már rég a cholerita kultusz híve. Nyilván tudja, hová rejtőztek el a nagy összecsapás után a hittestvérei. Nos, Aroisra amint megpillantotta a falépcsőn vacsorázni tartó urat, akinél észrevette a jelzett kardot, azon nyomban elrohant. Gondolom, sejtik, hová.
– A mindenit! – jegyezte meg Alméra.
– Tíz aranyért ennyit? – háborgott még mindig Razco.
– Nem, nagyuram – felelte a fickó gunyoros főhajtással. – Mindezt, amit elmondtam, egy aranyért tettem. A további kilenc aranyat azért kaptam, hogy behunyjam a szemem, és úgy tegyek, mintha nem venném észre, hogy önökre szó szerint ráillik az a leírás, amit nemrég kaptam egy nagyon-nagyon erőteljes nagyúrtól, akinek én többnyire engedelmes szolgája vagyok. A leírást és a parancsot alig pár perccel az érkezésük előtt kaptam. Ha a leírásra emlékeztető személyeket valahol megpillantom, azonnal jelentenem kell egy bizonyos módon. A kilenc aranyat azért fizették, hogy ne rohanjak megtenni ezt a jelentést.
Leonban egy homályos gyanú kezdett formálódni.
– Ki az a nagyúr, akitől a parancsot kaptad?
A fickó sandán vigyorgott, és nem szólt semmit.
– Hány arany az ára? – kérdezte Leon.
A hreeir kölyök a fejét rázta.
– Nincs annyi arany a világon, amennyiért hajlandó lennék elárulni őt – sziszegte komoran. – A parancsát esetleg késlekedek végrehajtani némi meggazdagodás reményében, de az, hogy a nevét valaha is kiejtsem vagy kilétét bárkinek is eláruljam, teljességgel lehetetlen. Elégedjenek meg azzal, amit eddig megtudtak, és javaslom, minél előbb szedjék a sátorfájukat, és hagyják maguk mögött ne csak e fogadót, de Merbolg városát is. Nem én vagyok az egyetlen itteni híve e megnevezhetetlen nagyúrnak, s félő, a többiek nem tartják olyan sokra az arany csengését, mint én.
– És mi biztosítja, hogy miután elszedted az aranyainkat, nem rohansz egyből jelentést tenni... vagy hogy nem tetted-e meg máris?
A fickó vállat vont.
– Tulajdonképpen semmi. Vagy talán az a tény... hogy nem szeretnék a közelben lenni, amikor a Hajnal Kardja kibukkan a hüvelyéből.
– Mit tudsz erről a kardról? – csapott le rá Leon.
– Csak azt, hogyha nem kenték volna meg a markom jól csengő aranyakkal, az elsők között lennék, aki minden eszközzel megpróbálná ellopni magától és elpusztítani! – közölte a kölyök hetykén.
Razco nem bírta tovább.
– Én már csak móresre tanítom ezt az arcátlan fattyút!
Ebben a pillanatban feltárult a fogadó istálló felőli ajtaja, és a hájas fogadós rontott be rajta halálsápadt arccal.
– Könyörgöm, segítsenek! – kiáltotta felindultan. – A choleriták betörtek az udvaromba, le akarják gyilkolni a most érkező vendégeimet!
Nagy zűrzavar támadt. A cholerita támadás a helybeliek eszébe juttatta a tegnap esti nagy mészárlást, és mindenki hanyatt-homlok igyekezett hazafelé, hogy védje a családját. Csak egy-két fickó maradt a terem jobb oldalában az asztalra borulva. Ők részegen hortyogtak, mit sem hallottak az egészből.
– Új vendégek? – kiáltotta Razco, és szélvészként indult a fogadós felé. – Ezek csak Grun Grath és szolgái lehetnek! Utánam!
Mindannyian felpattantak, még Wuff, a gyáva chorald is szokatlan bátorságot tanúsított.
Leon kirántotta hosszú kardját, mely most zöldes fényben ragyogott, s Mirk meg Krontel mögött kirontott az alacsony ajtón. Szeme sarkából még látta, ahogy a zöldpikkelyes hreeir kölyök higanymozgással eltűnik a pult mögötti folyosón valahová a raktárba.
Odakinn az udvaron heves csata tombolt.
A hold kerek képe épp ekkor bukkant ki a felhők mögül, s sápadt fénye kísértetiesen világította be a fogadó gazos udvarát.
Egy sereg fekete kámzsás cholerita épp ekkor vonszolt ki az utcán várakozó sötét lovakhoz egy magas, díszes köpenyű alakot, aki teli torokból üvöltözve rángatózott a kezük között. Az illető csillagokkal és egyéb mágikus jegyekkel díszített köpenye már csak egy szemvillanásig látszott, aztán eltűnt a sövénykerítés mögött, s a magas hangú sivalkodás is megszűnt. Valószínűleg valaki betapasztotta az elrabolt személy száját.
Razcónak elég volt egy pillantást vetnie a helyzetre, máris megértette, mi történik.
– Grun Grath! – ordította. – El akarják rabolni Grun Grathot!
Dübörgő csataménként rontott a hátramaradt choleritákra, akik megperdültek, s hátvédet alkotva megfékezték felháborodott rohamát. Bár Razco vitézül csapkodott a buzogányával, három sötét kámzsás ellenfele elállta a széles kaput, s rozsdás kardokkal hadonászva távol tartották támadójukat. Egy pillanatra rá Mirk és Krontel is odaértek, ám Razco olyan veszettül forgatta veszedelmes láncos buzogányát, hogy ezzel saját szolgáit is távol tartotta.
Odakintről távolodó patacsattogás hallatszott, s egy pillanatra ismét felhangzott az idegen sikoltás.
– Segítség! Én Kind Gren... – Megszakadt. Az illetőt vagy leütötték, vagy ismét betapasztották a száját.
Az udvar sötétebb részén, a sövénykerítés mellett kisebb dulakodás folyt. Két kámzsás cholerita egy tömzsi bolggal hadakozott. A choleriták villogó görbe késsel próbálták megszúrni a bolgot, ám az megvetette a lábát, és egy hosszú szíjon lógó bőrtömlővel hadakozott. Úgy forgatta a tömlőt, mint valami parittyát, s miközben megittasultan kacagott, hevenyészett fegyvere hol az egyik, hol a másik cholerita képén csattant. S amikor valamelyik fekete kámzsás elkerülve a suhanó tömlőt közelebb került hozzá a kelleténél, a bolg más fegyvereket is bevetett. Az egyik choleritát gyomron rúgta, s az azonnal hányni kezdett. A másikat pedig úgy orrba könyökölte, hogy sugárban spriccelt ki az orra vére.
– Oda! – kiáltotta Alméra, és futva megindult.
A két fekete kámzsás látva, hogy újabb ellenfelek közelednek megfutamodtak, s egy alacsonyabb részen átvetették magukat a sövényen, és eltűntek a sötétben.
A tömzsi bolg tántorogva fordult feléjük. Szemmel láthatóan tökrészeg volt. Alig bírt megállni a lábán.
– Na, mi van? – üvöltötte diadalmasan. – Még mindig jöttök? – S meglendített bőrtömlőjével úgy képen törölte a vigyázatlan Almérát, hogy szegény lány hanyatt esett.
Wuff vinnyogva hátrált onnan.
– Kértek még? – rikoltotta a bősz bolg, s veszedelmesen suhanó bőrtömlője elől Leon alig tudta lehúzni a fejét.
Leon nem akarta megölni a fickót, de nem tudta, hogyan foghatná el épségben. Már-már arra az elhatározásra jutott, hogy egy gyors döféssel combon szúrja, de nem volt rá szükség. A tömzsi fickó ismét Leont célozta meg duzzadó, négygallonos tömlőjével. Leon hátraugrott, és kardjának egy felfelé irányuló vágásával elmetszette a tömlő bőrszíjait. A tömlő elrepült, nagy csattanással vágódott egy éles, kiálló kőszegélynek, szétcsattant, és sötétvörös bor ömlött ki belőle.
A tömzsi fickó a hirtelen súlyváltozástól elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, s majdnem hanyatt esett. Aztán amikor visszanyerte az egyensúlyát, fájdalmas sikollyal a tátongó tömlőre vetette magát, s nyelvével lefetyelni kezdte a szétfolyó nedűt, mint valami kutya.
– Gazdám, irgalom... – nyöszörögte a bolg.
Alméra galambcsőrszerű orrát tapogatva mérgesen emelte döfésre vívótőrét, de Leon elkapta a csuklóját.
– Várj!
– Megölöm ezt a kurafit!
– Nem látod, hogy tökrészeg?
– Most mindjárt tökhalott lesz! Majdnem betörte az orrom ez a nyavalyás!
Azonban amikor látta, hogy a fickó a megivott alkoholmennyiségtől kábultan bukik arccal a tömlőbe, Alméra dühe lelohadt. Elrakta keskeny vívótőrét, és az arcát tapogatta. A bőrtömlő alaposan telibe találta.
Időközben Razco és két szolgája megfutamították a kaput védelmező choleritákat, és azok eltűntek az elcsendesedett, kihalt város sötét sikátoraiban.
Razco, Mirk és Krontel haragosan caplattak oda társaikhoz.
– Elrabolták a nagy Grun Grathot! – morogta Razco. – Micsoda lepratelep ez? A városőrségnek semmi nyoma? Ezek a rohadékok kedvükre garázdálkodhatnak... Ez meg ki? Cholerita?
– Alig hiszem – nézte meg Barshen is közelebbről. – Mert ha az lenne, mit akart volna tőle az a két fekete kámzsás, akiket elzavartunk.
Leon ezüstös jelvényt fedezett fel az illető zekéjének jobb csuklóján: hatágú sátáncsillagot, közepén nyitott szemmel. Leon szíve nagyot dobbant.
– Furcsa! – közölte. – Choler jelét viseli!
Alméra alaposan szemügyre vette a részegen hortyogó bolgot.
– Biztos vagy benne?
– Sátáncsillag, szemmel a közepén!
– A choleriták jele az összeszorított ököl – vitatkozott a lány.
Leon vállat vont.
– Meglehet. De ez itt Choler jelvénye.
Razco megbökte csizmás lábával a fickót, de az zavartalanul hortyogott tovább, mintha mi sem történt volna.
– Szerintem ez a fickó a nagy Kind Gren Grun Grath szolgája lehet – vélte Barshen. – Mielőtt részeg mámorba zuhant, a gazdáját emlegette... A choleriták jele valóban az összeszorított ököl, viszont rémlik... hallottam már arról, hogy Choler ősi jele ilyen volt. – A fickó zekéje ujján lévő ezüstszálakból hímzett jelvényre mutatott. – S mint ismeretes, Grun Grath kedvenc kutatási témája a Hajnalkor volt, s előszeretettel tanulmányozta Choler életét.
Razco sóhajtott.
– Ha már a nagy Grun Grathtal nem találkozhatok, legalább a szolgáját kifaggatom. Vigyük be ezt a dögöt, élesszük fel valahogy, és próbáljuk kiszedni belőle, amit a gazdája terveiről, értesüléseiről tud.
Mirk minden ceremónia nélkül a vállára kapta a fertelmesen horkoló bolgot, és becipelte az ivóba. Egyenesen a bal oldali hosszú asztalhoz vitte, és az asztal lapjára fektette a lerágott csontok, üres kupák közé.
Az ivó időközben teljesen kiürült. Csak a fogadós sürgölődött körülöttük, és sietve letakarította a vacsora maradványait. Aztán Razco parancsára hozott egy vödör vizet.
Krontel elvette a vödröt a lihegő fogadóstól, és hideg tartalmát az asztalon heverő vörös szőrzetű bolgra zúdította.
A tömzsi fickó prüszkölve, káromkodva könyökölt fel, és szédelegve, értetlen tekintettel nézett körül.
– Mi a nyavalya...
– Vess féket az ocsmány nyelvedre, fickó! – reccsent rá Alméra utálkozva. – Hölgy is van jelen.
A bolg zavaros szemmel mérte végig az asztalt körülálló vegyes társaságot, felült, és a fejét szorongatta, mintha szét akarna repedni. Aztán ismét Leonékra pillantott.
– Mit bámultok? – förmedt rájuk. – Nem láttatok még részeg bolgot? A jó eget, micsoda vedelés volt...
– Gazdádat elrabolták a choleriták – közölte vele Razco szomorúan. – Próbáltuk megmenteni, de nem sikerült. Te most a foglyunk vagy.
– Fogoly? – sóhajtott a bolg belenyugvóan. – Remélem, jól bántok a foglyokkal, nem kínozzátok őket!
– Ugyan! – emelte fel a hangját Razco. – Én egy thorp nemesúr vagyok. A kínzást megvetendő cselekedetnek tartom.
– Akkor hozzon gyorsan valaki egy korsó sört – nyögte kimerülten a bolg –, mert rettenetesen kínoz a szomjúság! – Elgondolkodva meredt maga elé. – Miféle gazdámat emlegettél? Nekem nincs gazdám.
– Te magad könyörögtél irgalomért hozzá, mielőtt elvesztetted az eszméleted – szólt közbe Barshen. – Mindannyian hallottuk.
– Tényleg? – csuklott a bolg. – Nagyon részeg lehettem. De most már józanodom... Sajnos.
Razco megköszörülte a torkát.
– Én vagyok e dicső társaság vezetője. Itt lett volna találkozónk egy bizonyos bölccsel, akit gazdádnak hittünk, és akit heves csatában elraboltak az orrunk előtt...
– Volt csata? – bosszankodott a bolg. – Már megint kimaradtam egy jó kis csihi-puhiból!
– Ez hülye – közölte lemondóan Barshen. Aztán legyintett, és lehajolt, hogy megnyugtassa a még mindig remegő choraldját.
– Szomjas vagyok – mondta a bolg bizonytalanul –, és igen barátságos tudnék lenni, ha megkínálna valaki egy korsó sörrel. Ha lehet, jó habosan kérném! De gyorsan ám!
– Te most itt fogoly vagy! – reccsent rá Mirk idegesen.
– Akkor – sóhajtott lemondóan a bolg –, jó lesz hab nélkül is.
– Vallatás közben nincs italozás!
– Jól van. Essünk át a torokszárító munkán! Vallassatok!
Leon a bolg vaskos vállára tette a kezét.
– Mi a neved, barátom, és hogy kerültél ide?
A bolg vállat vont.
– A nevem Kind Gren Grun Grath, az erfro-bolg nemzetségből, és itt lett volna találkám egy thorp nemesúrral, bizonyos Razco Menemmel... Mi az, miért néztek így rám? Valami rosszat mondtam? Na, ha nem szólaltok meg, legalább egy korsó sört hozzatok, mert menten elepedek!
Mirk alvajáróként indult sörért.
– Hmmm – szólalt meg Razco. – Én vagyok Razco Menem. Izé, te... lennél a bölcs Grun Grath?
– Személyesen – húzta ki magát a bolg.
– Akkor... akkor ki volt az, akit a choleriták elraboltak? Egy magas férfi, mágikus jelekkel díszített köpenyben...
– Szegény Krak – motyogta Grun Grath. – Hű szolgámat rabolták el helyettem. Tegnap délben érkeztünk Merbolgba, és egy régi barátomnál szálltunk meg. Ez a barátom oly rég látott utoljára, hogy nagy lakomát rendezett a tiszteletemre. Ünnepeltünk. Ettünk-ittunk, aztán megint csak ittunk és ittunk... Köszönöm a sört, thorp barátom, Kevanaar fizesse meg jóságodat... Szóval, ittunk, iszogattunk, aludtam is valamicskét, amikor a nyomorult Krak felrázott, hogy már másnap este van, és indulnunk kell a Kék Gú... hukk... nár fogadóba, a találkozóra. Indultunk. Krak valami cholerita mészárlásról gagyogott. Mondtam neki, cseréljünk köpenyt, hogyha rajtunk ütnek, őt nézzék nemesúrnak, s engem szolgának. S így is lett... Most őt rabolták el helyettem.
– Hála legyen Kevanaarnak – motyogta Razco.
Leonnak feltűnt, hogy rövid időn belül immár másodszor hangzik el Kevanaar neve, de egyelőre nem hozta szóba az ügyet. Sokkal inkább érdekelte az, amit a bölcstől megtudhatnak.
– Te vagy hát az a Razco Menem, akivel oly sok levelet váltottam az elmúlt évtized alatt – mondta két csuklás között Grun Grath. – Épp ilyennek képzeltelek, barátom...
– Hát, izé... én is téged... épp ilyennek...
– Innék még egy sört... – sóhajtotta Grun Grath –, de nem tudom, fogolyként merészelhetem-e kérni...
Mirk máris pattant.
– Nos, barátom – sürgette Razco –, legutóbb azt írtad, e helyen közölni fogod velem, hol találok rá rég keresett kincsemre, a Hajnal Királynőjére. Nos...
– Ha ezt írtam, így is van – bizonygatta a bolg. – Igen, rábukkantam a szent rejtekhelyre. Láttam a térképet, mielőtt a choleriták lángjai elemésztették volna. Minden vonalát megjegyeztem... Nem is tudjátok, mily nagy áldás nekem ez a sör. A torkom olyan, akár Amrik porsivataga... Huh, ez jól esett. Folytatom. A térkép itt van a fejemben. A Hajnal Királynőjének rejteke egy romvárban van, melynek neve... Menerekh!
– Monarakh! – kiáltotta Leon. A bolg vállat vont.
– Úgy is lehet mondani.
– Hajlandó vagy holnap odavezetni minket? – faggatta Alméra izgatottan.
– Hát, két... izé, négy ezüstért... Pontosabban, szóval hát... persze, hogyne... oda én... akár ingyen is... De most... ha nem haragsztok meg ülő helyzetből hanyatt vetette magát. A feje akkorát koppant az asztalon, félő volt, hogy beszakadt.
Kind Gren Grun Grath, a hírneves erfro-bolg bölcs merev részegen aludt az asztal tetején, és csöppet sem zavarta, hogy tisztelői furcsa pillantásokat vetnek egymásra.
Aztán a társaság különvált, mindenki visszatért a hálóhelyére, hogy kipihenje a fáradalmait. Razco még egy szobát nyittatott a fogadóssal, és Mirk tisztelettel cipelte fel a vállán a bálványát.
Leon végigment a folyosón a legutolsó szobába, s közben az eseményeken töprengett. Fáradt volt, rettenetesen fáradt, és az eltelt napot évszázadnyi hosszúnak érezte. Tagjai elzsibbadtak, fejében összevissza kavarogtak az események, minden zavarosnak tűnt körülötte. S amióta a kardot megszerezte, úgy érezte, mintha fokozatosan gyengülne. Mintha a kard vámpírként szívná az életerejét. Ráadásul ha igaz, amit a hreeir kölyök mondott, lesz még baja e fegyver birtoklásából. Ezzel az átkozott karddal csak baj jár!
A szobája inkább fülke volt, semmint szoba, hiszen mindössze egy keskeny ágy meg egy jókora faláda fért el benne, Leonnak azonban ez is tökéletesen megfelelt.
Leheveredett az ágyára, és még a lentről felhozott gyertyát sem fújta el, máris behunyta a szemét. Apró, színes pontok cikáztak összevissza.
Kopogtak. Választ sem várva Alméra nyitott be. Szépséges, fehér bőrű arcán bizonytalanság látszott. Leon kérdőn nézett fel rá.
Alméra a háta mögött összekulcsolta a kezét, és megállt az ágy mellett. Leon ösztönösen feltápászkodott.
– Holnap... illetve ma reggel indulunk – mondta a szép hölgy. – Grun Grath el fog vezetni bennünket Monarakhba.
Leon fáradtan sóhajtott. Mindezt ő is tudta, de nem akarta sürgetni a lányt.
– Igen?
– Szeretném, ha résen lennél és készen tartanád a kardodat. Valami nem tetszik nekem Grun Grathban. Azt hiszem, bízhatunk benne, de nem kizárt, hogy elárul. Elvégre ő is bolg, mégha az erfro ághoz tartozik is. Mindenesetre résen kell lennünk, nehogy valami csapdába fussunk!...
Leon kezdett egyre éberebb lenni. A lány nem azért jött, hogy ezt elmondja neki, ez nyilvánvaló. A látogatásának más célja van. De hogy mi, azt csak később fogja kinyögni.
– Úgy lesz – mosolyodott el Leon.
Alméra felszisszent a mosoly láttán, de aztán erőt vett magán.
– Azt mondtad, jártál egykor Monarakhban.
– Igen.
– Azóta eltelt pár száz év, de tartsd nyitva a szemed, és próbálj ismerős dolgokat felfedezni. Ennyi idő alatt sok minden megváltozhatott, de talán egy hegy, egy folyó vagy valami hasonló...
Leon bólintott.
– Jó. Még valami, szépséges hölgy?
Alméra összevonta a szemöldökét.
– Nem vagy túl beszédes, Leon Silver. Ennyire kimerítettek az események?
Leon szomorkásan ingatta a fejét.
– Ez a Cherubion már nem az a Cherubion, amit én ismerek. Ez a világ vad és idegen, nem találom a helyem, állandó meglepetések érnek... Olyan furcsa minden! Abban a Cherubionban, ahonnan én jöttem... tudtam, mi miért történik, tudtam, mit tegyek, és...
A lány merőn nézte.
– Tudtad?
Leon sóhajtott. Most döbbent rá, hogy a lány azért jött, hogy beszélgessen vele, hogy átsegítse egy nehéz perióduson, és ezért végtelen hálát érzett iránta. Őszintén megvallotta a gondjait.
– Hát, eleinte... nem nagyon, de aztán igen...
– Nem értem, mit akarsz? – mosolyodott el jóságosan Alméra. – A mi világunkban számodra még csak most van az eleinte...
– Úgy vágytam vissza – vallotta meg Leon. – Úgy vágytam látni Chloviát. És most... most úgy érzem, még a reményét is elveszítettem, hogy ismét a karomba zárhassam... Chlovia halott. Sok száz éve... Mit keresek én itt egyáltalán? Mi értelme van annak, hogy ismét a sors eszköze legyek?
A lány előhúzott az övéből egy megsárgult pergament.
– Akarod, hogy visszaküldjelek?
Leon töprengett egy darabig.
– Nem, azt hiszem, mégsem.
Alméra elmosolyodott, gyors mozdulatokkal darabokra tépte a pergament, a fecniket leszórta a padlóra, aztán sarkon fordult, és az ajtó felé lépett.
– Köszönöm, Alméra – szólt utána Leon. – Hálás vagyok neked.
Alméra visszafordult, Leonra villantotta két gyönyörű, fekete szemét, és kissé komoran a homlokát ráncolta.
– Remélem, nem fogok csalatkozni benned, Leon Silver. Most még nem mondhatok semmit, de ha bízol bennem és a segítségemre leszel, talán, ismétlem, csak talán... elnyered a jutalmad.
– Jutalmam? – kérdezte Leon. – Miféle...
A lány komolyan leintette.
– Ne tegyél fel ilyen kérdéseket, Leon! Most még nincs itt az ideje. Légy türelmes, légy hű, s ha eljön az ideje, tudni fogsz mindent!
Leon vállat vont.
– Azt sem kérdezhetem meg, mi célod van azzal, hogy megtaláld a Hajnal Királynőjét? Ki volt az, aki megbízott a megtalálásával?
– Nem – válaszolta a lány határozottan. – Ezt végképp ne kérdezd! Lényeg az, hogy a Hajnal Királynője az egykori Monarakh mélyén rejtezik, és Grun Grath, aki tudja, hogyan juthatunk oda, a kezünkben van.
Leon sóhajtott.
– Szívem és a kardom a szolgálatodra áll. A lány körülnézett.
– Remélhetőleg ma éjszaka már nem történik semmi kellemetlen, de azért zárkózz be jól, s aludj éberen. Ne feledd: a kardod mérföldekre kisugározza jelenlétét, és idevonzza a legkülönfélébb lényeket. Némelyikük megszerezni akarja, mások elpusztítani. Abban azonban egyeznek, hogy a kard jelenlegi gazdáját, a Hajnal Lovagját mind meg akarják ölni.
Alméra távozott. Keskeny csípője kecsesen billegett. Az ajtó becsukódott.
Leon a mágikus kardra pillantott, mely most egyáltalán nem izzott, nem zümmögött, nem sziszegett, nem látszottak feltűnően a markolatába vésett rúnák, semmiben sem különbözött egy szokványos kardtól.
Leon gondolva az őt fenyegető veszélyre belülről bereteszelte az ajtót, és az ablaknyílásra pillantva meggyőződött róla, hogy a keskeny résen még egy gyerek sem férne be, nemhogy egy felnőtt orgyilkos. Mindenesetre nem becsülte le a veszélyt, felöltözve heveredett le a vánkosra, és a kardot a keze ügyébe helyezte. Aztán elfújta a már majdnem csonkig égett gyertyát.
Lassan álomba merült, és a kardról álmodott. Azt álmodta, hogy mindazok a lelkek, akik a kard által pusztultak el vagy haláluk kapcsolatban állt a karddal, ott sűrűsödtek a kékesfekete acélpengében, mint valami kitörni készülő, amorf szörnyeteg, amely csak a megfelelő alkalmat várja, hogy átharapja gazdája torkát. Azt álmodta, hogy ez a kard is csak egy mergháni, mint amilyen egykor – abban a múltbéli Cherubionban – a Denevér volt. Aztán más szörnyek tűntek fel álmában, mindegyik a kardra vágyott, és Leon szívesen odaadta volna bármelyiknek a csodás fegyvert, de tudta, hogy csak az életével együtt válhat meg tőle. Az az iszonyatos bömbölés, melyet a romvárból távolodtában hallott, még most álmában is megrázta, és a fajsúlytalan lebegésből az ébrenlét határa felé taszította.
Könnyed lábak neszeztek az elnyűtt fapadlón. Halk nyikordulás hallatszott.
Ez nem álom!
Leon azonnal felébredt, de nem mozdult. Tudta, hogy nem az érzékei játszanak vele. Valaki van a szobában! És a kard, ez az átkozott varázskard nem jelez veszélyt! A neszezés egyre közelebbről hallatszott. S ahogy az éjszakai látogató alakja elhaladt a keskeny ablaknyíláson bevilágító holdfény előtt, Leon megpillantotta támadója falra vetülő körvonalait. Az a koravén hreeir kölyök volt, aki tíz aranyat szedett ki belőlük, aztán eltűnt. A varázskard nem jelzett veszélyt, Leon azonban gyanította, hogy a kölyök nem csak egy kis éjszakai fecsegés végett hatolt be a szobájába. Már csak azért sem, mert jól látszott a kezében a döfésre kész görbe kés.
De hogy jött be? Az ajtót vaskos reteszek zárják, az ablakrés alig tizenöt centi széles. Még ez a nyiszlett kölyök se tudná átpréselni a testét!
Leon idegei pattanásig feszültek. Ha most megmozdul, halálfia. Várta az alkalmas pillanatot.
A hreeir kölyök az ágyhoz ért, s döfésre emelte görbe kését. Leon teljes erejéből belerúgott a merénylőbe. Gyomron találta. A hüllőszerű, pikkelyes alak a falnak tántorodott, s mire visszanyerte az egyensúlyát, Leon már karddal a kezében fogadta a támadását. A kölyök egy pillanatig habozott. Farkasszemet néztek.
– Véged! – sziszegte Leon.
A kölyök arcán félelem villant, arca megrándult, érezni lehetett, hogy rögtön elpityeredik...
Válla legörnyedt, egész testében megroskadt. Leon szinte megsajnálta, leengedte fegyverét. Ebben a pillanatban a hreeir kölyök hihetetlen ruganyossággal elrúgta magát a padlóról, előrenyújtott tőrrel szinte úszott a levegőben. Leon oldalt perdült. A görbe tőr hegye felkarcolta a combját. Elkapta a fiú jobb csuklóját, a fiú viszont az ő jobbját ragadta meg. Csendben dulakodtak. Leon azt hitte, sokkal erősebb a vékonydongájú kölyöknél, de meglepődve tapasztalta, hogy az hihetetlen erővel dacol vele. Valahogy mégis sikerült kicsavarnia támadója pikkelyes kezéből a tőrt, ám ugyanekkor a fiú kiszabadult a szorításából. Leon feléje vágott a karddal. A fiú kitért az ütése elől, és fejével Leon gyomrába öklelt. Leon hanyatt vágódott az ágyon. A kölyök rávetette magát, karmaival a szemét kereste, s közben megpróbálta átharapni a torkát. Leon kiejtette a kezéből a kardot, de sikerült kiszabadítania a kezét, és ököllel az eltorzult arcba vágott.
Az arc még inkább eltorzult, és iszonyatos átalakulásba kezdett. Leon felordított meglepetésében.
A fiú feje kissé megnyúlt, arca elkeskenyedett, bőre szürkésbarna lett és gumiszerű, karjai roppant soványak és inasak. Csontosnak tűntek, és paradox módon mégis csonttalannak.
– Egy ghird! – kiáltotta Leon. Úgy engedte el a ghird vézna nyakát, mintha parazsat markolt volna.
A különös fickó kábultan, tántorogva hátrált, piszkosszürke szeme tompán csillogott. Ruganyos arcán, a szája szögletében hosszú heg húzódott a bal füléig, mintha egykor kardvágás érte volna. Leon a padlón heverő kardja után kapott. A fickó megperdült, az ablaknyíláshoz ugrott, és egy pillanat alatt kibújt rajta. Képlékeny testének nem okozott gondot kipréselődni a szűk résen.
Leon a réshez szaladt, és kinézett. A telihold hűvös fényében jól látta, ahogy a sovány alak sietve kapaszkodik lefelé a falon, aztán leugrik egy szekérderék szénába, lesiklik a földre, apró léptekkel, nagy sebességgel elinal, és belevész az árnyékba.
Leon úgy nézett utána, mintha valami jelenést látott volna.
Úgy látszik, egyvalami Cherubionban még több száz év múltán sem változott: ugyanúgy álcázott ghirdek lepik el, mint egykor.
Ghirdek, akár csak ő, Eam'err!
Leon kissé összezavarodott. Sohasem gondolt magára Eam'err-ként. Mindig is Leon Silvernek tudta magát. Igaz bebizonyosodott, hogy ő ghird, ám mivel visszakerült Le Sentierbe és az egészet csak képzelete termékének hitte, ez a tudat olybá lett számára, mintha sosem létezett volna.
Ám most hogy szembesült egy ghirddel, újra rátörtek kétségei. Ő tudatosan sohasem tudott alakot váltani. Valahányszor ez a csoda mégis megtörtént vele, a kényszerhelyzet vagy éppen a halálos veszély vitte rá. És nem tudja, hogy csinálta.
Leon összevonta a szemöldökét. Ráadásul most még a mentális erőt sem érzi ott a fejében. Illetve... illetve a helyét érzi, valahogy távolian, nagyon-nagyon halványan, mintha ez az erő létezne, csak éppen jelen pillanatban képtelen lenne elérni. Ugyanilyen érzése volt a Kaskah-tó partján, ahol állítólag Kevanaar egykor elhasznált minden mágiát. Lehet, hogy ebben a három-négyszáz évvel későbbi Cherubionban már minden mágiát elhasználtak, és a mentális erő sohasem használható?
Alméra azonban varázslónak mondja magát, és az az alak, akivel a barlang előtt csatáztak, igenis mágiával harcolt ellenük. Igenis létezik a mágia. Csak tudni kell használni.
Leon sóhajtott.
Felcsatolta a kardövét, és a karddal a kezében az ajtóhoz lépett. Elhúzta a vaskos reteszt, és kisietett a koromsötét folyosóra. A kard ilyenkor bezzeg nem világít varázslatos fényével!
Leon tudta, hogy Alméra a szomszédos kamrát lakja. Azt is gyanította, hogy a lány nyilván felébredt a kiabálásra és a dulakodás zajára. Bezörgetett.
– Alméra?
Halk reccsenés. Gyanakvó hang.
– Ki az ördög vagy?
– Leon. Leon Silver. Nyisd ki! Beszélni akarok veled!
– Kizárt dolog. Pőrén alszok.
– Kapj fel magadra valamit! Néhány másodpercnyi csend.
– Senkit sem engedek be a szobámba éjszakának idején! – mondta határozottan Alméra. – Senkit!
– Figyelj...
– Ne is próbálkozz!
Leon sóhajtott. Most hogyan magyarázza el, amit mondani akart? És hogyan kérjen választ feltörő kérdéseire? Letett róla.
– Aludj éberen! – figyelmeztette a lányt. – A retesz nem elég. Egy ghird képes bebújni az ablakon is!
A lány hangjában némi vidámság csendült.
– Az én ablakomon még egy szúnyog sem tud bejönni. Sem más varázsló. Sem egy... Mit mondtál, micsoda?
– Ghird!
A lány néhány másodpercig hallgatott. Valószínűleg megdöbbent, gondolta Leon. Alméra azonban nem tűnt döbbentnek.
– Ghird? Sose hallottam ezt a szót...
– Alakváltó. Kedve szerint képes változtatni az alakját, a vonásait, mindent.
– Illúzió – közölte a lány némi lekicsinyléssel. – Szükség esetén én is képes vagyok rá. De ez nem alakváltás, pusztán mások látóidegeinek megtévesztése.
– A ghirdek alakváltók – morogta Leon türelmetlenül. – Pár perccel ezelőtt csúszott ki egy a kezemből. S hogy nem csak illúzió volt, bizonyítja, hogy az ablaknyíláson bújt be, és ugyanott távozott.
A lány ismét hallgatott egy darabig az ajtó túloldalán.
– Nem. Ilyesmi nem létezik. Képzelődtél vagy álmodtad. Vannak bizonyos amorf szörnyek, melyeket cholerita varázslók idéznek meg... Igen, azok képesek változtatni a formájukat...
– Ghirdek! – mondta Leon diadalmasan.
–...de nem képesek emberi alakot ölteni, sem emberi arcvonásokat utánozni.
Leon sóhajtott.
– Akkor mi volt az, amivel az előbb verekedtem?
– Talán csak álmodtad.
– Igen – mondta Leon némi éllel. – Ez az álomkép egy görbe késsel le akart szúrni, felhasította a nadrágomat, a combom még most is vérzik...
Mivel erre nem kapott választ, szó nélkül megperdült, és nagy dérrel-dúrral visszasietett a szobájába. Bereteszelte maga mögött az ajtót, és lerogyott az ágyára. Megnézte a sebét. A tör hegye épphogy csak karcolta, felhasította a bőrét, vérzett egy kicsit, de a vérzés máris elállt. Nem vészes.
Leon lerakta maga mellé a varázskardot, és az fehéren izzani kezdett. Most bezzeg fénylik, de amikor jeleznie kellett volna, még csak nem is zümmögött. Dühösen arrébb tolta az áruló fegyvert.
– Miféle elátkozott kard vagy te? – morogta. – Nem az a feladatod, hogy figyelmeztesd a gazdádat, a Hajnal Lovagját? Áruló vagy, akárcsak a Denevér? Melan tudta, mit tesz, amikor azt tanácsolta, hogy pusztítsam el az Éjkardot. Lehet, hogy jobb lenne megszabadulni tőled is... addig, amíg megtehetem. De hogyan? Egyszerűen csak dobjalak el, vagy vesselek vulkán mélyére, tenger fenekére?
A kard méregzöld színben felizzott, és fenyegetően zümmögni kezdett. Mintha hasonló dühösséggel reagálna Leon kifakadására.
Leon nem foglalkozott vele. Végigheveredett az ágyon, és fél szemét az ablaknyíláson tartva megpróbált pihenni még egy kicsit. Érdekes módon alig érzett álmosságot. A pár perccel előtti események és a baljós gondolatok elűzték az álmot a szeméből. Csak feküdt nyitott szemmel az ágyán, és minden neszre azonnal megrezzent.
Agya lázasan dolgozott.
Mi történhetett azután, hogy a Galaktikus Unió Tanácsa értesült Sang ármányáról és rendet tett Cherubionban? Akkor úgy tűnt, Cherubion fejlődésének már semmi sem áll az útjában. Kevanaar visszatért, hogy egységes birodalmat kovácsoljon népéből. Otoaak csürhéjét visszaűzték Amrikba, s egyfajta egyezmények is köttettek. A három viszálykodó félistenből kettő, Melan és Choler meghaltak, a harmadikat, minden baj okozóját, Sangot láncra verve vitték el, hogy kiróják rá a büntetését. És ezek után várható volt, hogy a Galaktikus Unió nem tartja szükségesnek különböző felügyelők és ellenőrök jelenlétét Cherubionban. Ha minden úgy ment volna, ahogy Leon képzelte, most több száz év múltán Cherubion maga a paradicsom kellene hogy legyen... A Galaktikus Unió tagjaként, megáldva a fejlődés minden előnyével... egy csodavilág!
S ehelyett mit talált itt? Egy vad, kaotikus világot, kóbor varázslókat, orgyilkosokat, szinte középkori viszonyokat, háborút. Igaz, a kontinenst sújtó faji ellentétek szülte háborúskodás alapjában véve megszűnhetett, hiszen ellenkező esetben nem ülhetne itt az eemsi Krontel, a thorpok és a cherubok társaságában, de hogy valamiféle új konfliktus van kialakulóban, azt jelzik az elmúlt nap eseményei. S hová tűntek Melan egykori emberei... és az ő technikájuk? Hiszen Cherubion levegőjét nem csak sárkányok szántották, hanem ugyanakkor helikopterek is, és nem csak nyílvesszők, varázslövedékek röpködtek, hanem normális géppisztolyok töltényei is.
Mi lett velük? Hová tűntek?
És mit akart a merénylő ghird? Csak a kardot?
Chlovia, gondolta elkeseredetten Leon. Mi lett veled, mi történhetett a te idődben, hogy Cherubion ismét az ősi sötétségben leledzik?
Reggel Razco bezörgetett az ajtaján, s a félálomban szendergő Leon majd' szívbajt kapott ijedtében. Aztán gyorsan összeszedte magát, megmosakodott, és leballagott az ivóba, ahol a többiek már vidáman falatoztak. A tegnap este használt asztalon tej, sajt, szalonna és faggyús birkahús állt. Leon nem valami nagy kedvvel látott neki.
Kind Gren Grun Grath és Krontel még hiányoztak.
Alméra sokatmondó pillantást vetett Leonra.
– Elég gyűrött vagy. Nem sokat aludhattál az éjszaka.
– Nem – morogta Leon morózusan.
A lány cinkosan elmosolyodott. Hollófekete haján megcsillant a nap fénye, szénfekete szeme valósággal ragyogott, finom arcvonásai, ha lehet, még szebbek voltak, mint valaha.
– Azért ne add fel... – mondta sokat sejtetően.
Leon értetlenül nézett rá. A lány megütközött értetlenségén, és kissé bosszúsan tette hozzá:
– Nem te vagy az első férfi, aki az éjszaka közepén ilyen átlátszó indokkal próbál bejutni a szobámba... később pedig az ágyamba.
– Ugyan! – szólt Leon, aztán vállat vont. – Hagyjuk!
Alig evett pár falatot, megérkezett Kind Gren Grun Grath gyomorfájós arckifejezéssel, Krontel kíséretében, és Razco máris felemelkedett.
– Kalandra fel! – adta ki a jelszót. – Induljunk! Grun Grath barátunk elvezet bennünket Monarakhba, a Hajnal Királynőjéhez.
A tömzsi bolg komoran bámult maga elé, s zavaros tekintettel nézett fel.
– Tegnap kissé sokat ittam – közölte a nyilvánvaló tényt. – És...
– Hagyjuk a tegnapot! – kedélyeskedett Razco. – Gondoljunk a holnapra!
– Csakhogy az a baj – folytatta a bolg bölcs a szemét forgatva –, hogy az a kísértetjárta Monarakh valójában... elég veszedelmes hely. Úgy hírlik, valósággal hemzseg a choleritáktól. Buzgón keresnek valamit...
– Az a valami engem is érdekel – vágott közbe Barshen, miközben tenyérből etette farkasát.
– Nem félünk száz choleritától sem – közölte Mirk hevesen.
– Az az igazság, hogy nem nagyon emlékszem... – hebegte a bölcs. – No, nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem tudom, merre kell mennünk, csak éppen kissé kavarog bennem ez az egész... Ihatnék én is egy kupa bort? Köszönöm...
– Induljunk! – adta ki a jelszót Razco, és buzgón pillantott Leonra. Ő bólintott. A thorp nemesúr megigazította fegyvereit, és felegyenesedett. – Hát akkor...
Grun Grath szemmel láthatóan kelletlenül szedelőzködött, de végül is ímmel-ámmal megindult az ajtó felé. Még egyszer visszafordult, mintha mondani akarna valamit, aztán csak megrázta a fejét, és nem szólt semmit. Kilépett az ajtón.
Azon nyomban meg is torpant.
– Hohó! – mondta ijedten.
– Mi az? – ásított Razco. – Itt felejtettél valamit?
Nem volt szükség válaszra, a bolg megtorpanásának oka máris megmutatkozott – egy deli termetű goreel zsoldos személyében, aki csípőre tett kézzel, szétvetett lábbal cövekelt le az ajtó előtt.
– Kifelé mindenki! – mordult be barátságtalanul, s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, oldalt lépett, láthatóvá téve ezáltal azt a negyven-ötven bolg dárdást, akik szabályos félkörben helyezkedtek el az ajtótól nyolc-tíz lépésnyire. Egy ilyen kisvárosban, mint Merbolg, ennyi katona egy csomóban elképzelhetetlenül soknak számított, és dacára a hajnali időpontnak, a helybéliek izgatott morajjal bámulták meg őket.
Gyerünk már! – türelmetlenkedett a goreel zsoldos, akinek díszesebb páncéljáról lerítt, hogy valami kapitányféle lehet. Magas, vállas férfi volt, fekete sörénye ápolatlan fürtökben omlott vörös posztóköpenye vállára.
– Razco Menem vagyok, Menem vár ura, thorp gróf – jelentette ki Razco. – Magyarázatot követelek.
– Magyarázatot előbb adnia kell, gróf úr! – mordult rá a goreel kapitány.
– Micsoda? – hördült fel Razco. – Mit akar tőlünk? Békés vándorok vagyunk.
– Karddal és buzogánnyal? – gúnyolódott a zsoldosvezér. – Talpig páncélban?
– Miért ne viselhetnénk olyan öltözetet, ami nekünk tetszik? – kérdezte Krontel, majd amikor a zsoldosvezér ráüvöltött, hogy „fogja be a pofáját”, dühösen morgott az orra alatt. – Na tessék, ennek is velem van baja!
– Tanúim vannak rá – közölte a goreel zsoldos peckesen –, hogy tegnap szóváltásba keveredtek a fogadó csaposlegényével.
– Tíz aranyat zsarolt ki belőlünk a piszok! – kiáltotta Razco felháborodottan.
– És úgy gondolja, gróf úr, ez elegendő ok a megölésére?
– Megölésére? – ismételte Leon döbbenten. Tisztán emlékezett rá, hogy a hreeir kölyök (pontosabban a hreeirnek álcázott ghird) épen és sértetlenül csusszant ki a szobája ablakán. – Az a fickó éjszaka bemászott az ablakomon, meg akart gyilkolni, de rajta vesztett... Dulakodtunk, de élve távozott...
– Élve, mi? – kérdezte a goreel zsoldos kapitány. – A keskeny ablakon keresztül...
– Az a fickó ghird volt! – kiáltotta Leon felháborodottan. – Egy átkozott alakváltó! Kicsusszant az ablakon, akár egy kígyó! De nem öltem meg! Sértetlenül távozott a szobámból.
– Alakváltó? – nevetett zordan a hatalmas termetű kapitány, és kivonta széles pengéjű kardját. – És vele volt a tündérmesék hétfejű sárkánya is?
– Ugyan! – szólt Leon türelmetlenül. – Ki vádol bennünket azzal, hogy megöltük volna e fickót?
A kapitány intett, és a bolg katonák gyűrűjéből a kezét tördelő fogadós bukkant elő.
– Mindent láttam! – kiáltotta remegő hangon. – Ez a cherub éjszaka lejött az udvarra, vitatkozott a csaposommal, aztán kardot rántott, és leszúrta. Szegény Rucsuk azonnal kilehelte a lelkét. Igen, ez a cherub ölte meg! És a többiek a társai!
– Nevetséges! – kiáltotta Leon magabiztosan. – Az a fickó ghird volt. Ha megöltem volna, a hullája most visszaváltozott volna eredeti formájára. Nyúlánk, szürkés, csonttalan lénnyé... S mivel maga azt állítja, ilyenek nem léteznek, látni akarom a hullát, melynek megölésével vádolnak!
A kapitány intett. A bolg dárdások szétnyíltak, s ketten közülük a földre hajították a zöld pikkelyes, hreeir kölyök összevagdalt, véres tetemét. Egyáltalán nem ghird volt!
Leon agya meglódult. Ha ez a kölyök nem ghird, akkor ki volt az, aki az éjszaka folyamán megtámadta őt a képében?
Nem állt le ezen töprengeni. Kirántotta vörösen villódzó kardját, és felrikkantott.
– Gyerünk!
Villámgyors mozdulattal átdöfte a goreel kapitány bal combját, s a hatalmas termetű fickó egy ordítással felbukott, mielőtt széles kardjával lesújthatott volna.
– A lovakhoz! – kiáltotta Razco, és láncos buzogányát forgatva megrohamozta a bolg dárdásokat. – Fussatok a lovakhoz!
Eemsi szolgája is kaszálni kezdett borzalmas alabárdjával, s ők ketten elegendőnek bizonyultak, hogy védjék a fogadó ajtaját a rájuk rontó dárdások ellenében.
Barshen és jószága iramodtak elsőként vissza az ivóba, s a hátsó ajtón át ki az udvarra, az istállóhoz. Alméra kecses szökellésekkel követte őket, s Leon sem habozott sokáig, mivel Razco, Krontel és a hátuk mögött tüsténkedő Mirk visszafelé szorultak az ivóba a dárdások hatalmas túlerejének nyomása alatt.
Leon az istállóhoz rohant. Alméra egy hatalmas pej kantárszárát vetette a kezébe. A hátas felnyergelésére nem volt idő. A varázslólány is nyereg nélkül pattant fel saját koromfekete paripája hátára, szőrén ülte meg a lovat. Barshen is hasonlóképpen cselekedett.
Az ivó felől futva érkezett Razco és Mirk. Krontel, a hatalmas termetű eemsi asztalokat borított fel odabenn, hogy megállítsa bolg üldözőiket. Aztán mire Leon felkapaszkodott egy helyben táncoló, ijedt hátasára, már Razcót és Mirket is egy-egy ló hátán találta, és Krontel is épp ekkor ragadta meg a hatodik paripa kantárszárát, s segítette fel a tétovázó Grun Grathot. Most hogy két lovat már nem foglaltak el a halottak, illetve a málha, hétőjükre hat ló jutott.
Alméra a lova véknyába verte a sarkát, és a hátasa megiramodott vele a kapu felé, ahová rohanva érkeztek a fogadó utcafrontja felől a dárdások. Alméra egyszerűen elsodorta őket, s Barshen máris vágtatott társnőjük után.
Leon bal kezével tartotta a kantárszárat, s maga is megnoszogtatta paripáját. A pej ló felágaskodott, felnyerített, aztán kilőtt, mint a nyíl, és őrült vágtatással indult a kapu felé.
Az egyik vörös szőrzetű, bőrvértes bolg katona feléje döfött a dárdájával. Leon vágta közben megsuhintotta a kardját, és a zöld színben izzó fegyver sziszegve vágta ketté a dárda fanyelét. A meglepett bolg utána hajította ugyan dárdája maradványát, ám az hiába találta hátba Leont, ártani nem tudott neki.
Leon a lova nyakára dőlve, combjával az állatot szorítva vágtatott ki a kapun az utcára. Egy dárda elsüvített a feje fölött, és rezegve állapodott meg a szemközti udvarház kapujában. Leon felrikkantott. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, Razco, Mirk és Krontel, nyergében a harcias Grun Grathtal a nyomában vágtatnak. És ahhoz sem kellett hátranéznie, hogy hallja, amint dühös üvöltésekkel lovas bolgok erednek a nyomukba.
Barshen vágtatott elöl, Alméra szorosan a nyomában. Egyenesen ahhoz a kapuhoz vették az irányt, melyen előző nap bejutottak.
– És ha a kapu zárva van? – villant hirtelen Leon eszébe. Akkor nem lesz mit tenni!
Pillanatok alatt odaértek a kapuhoz vezető tágas utcára. És a kapu...
...pont ekkor tárult ki. A vasrostélyt már felhúzták, s a vaskos bronzveretes fakapu széttárult, hogy utat adjon a városba igyekvő élelmiszeres szekereknek.
Barshen felrikkantott.
– El az útból! El innen! – Szélvészként vágtatott el a szekerek mellett gyalogló kunigaami parasztok között, s azok sikoltozva rebbentek szét előtte. Az így keletkezett ösvényen nyargalt át egy pillanattal később Alméra, Leon, majd a két kunigaami. Az őrök dühösen kiáltoztak, és sietve le akarták engedni a vasrostélyt. A hátul vágtató Krontel épphogy át tudott bújni a lefelé ereszkedő félelmetes vasrudak alatt.
A mögötte lovagló bolg üldözők viszont egyenesen a leeresztett rostélyba rohantak. A vágtából lefékező lovak felágaskodtak, és nyerítve forgolódtak. Több bolg lovas a földre zuhant, és akadt, akit a veszedelmes paták azon nyomban összetiportak. Óriási volt a kavarodás. A lovasok vezetője a kapuőröket szidta, és a rostély felhúzását követelte. Az őrkapitány dühösen ordítozott az őrökkel, és közben a lovasokkal is veszekedett.
Mire a vasrostély ismét felemelkedett annyira, hogy átlovagolhassanak alatta, Leonék már messze jártak.
A bolg lovasokat azonban ez nem zavarta. Kapitányuk parancsára teljes vágtában vették üldözőbe a menekülőket. Húsz jól képzett, bőrvértes, dárdás bolg harcos.
Leon pej lova jó futó volt, hamarosan befogta Alméra éjfekete paripáját, s Barshen kese hátasát. Razco és Mirk valamivel lemaradtak, s Krontel lova kettős terhével még hátrébb vágtatott.
Leon hátrapillantott, és látta mögöttük a porfelhőt, mely üldözők sokaságára utalt.
Némán vágtattak, s fél óra múltán kiértek az erdőből, aztán egy magasabb dombra kapaszkodtak fel, ahonnan hátra nézve már sehol sem látták az üldözök porfellegét. Vagy lemaradtak, vagy felhagytak a hiábavaló hajszával.
– Ez meleg volt – jegyezte meg Leon, és visszafogta a hátasát, hogy bevárja a hátrébb lovagoló Razcót és az erfro-bolg tudóst.
A domb tetejéről varázslatos látvány nyílt egy hosszúkás sík területre, és az azon túl magasodó kékes hegyekre. A hegyek között tágas völgybejárat húzódott; a völgyet buja, zöld erdő borította, s mintha a fák között egy kis tó vízfelülete csillant volna.
– Lemaradtak – zihálta Krontel, aki úgy lihegett, mintha ő cipelte volna a hátán a lovát és az erfro-bolg bölcset. – De most merre?
– Monarakhba! – kiáltotta vidáman Grun Grath. – Irány a Hajnal Királynőjének festői rejteke!
– Merre van Monarakh? – kérdezte Leon komoran, és gyanakvón nézte a zömök fickót. Valahogy nem ilyennek képzelte a bölcset.
– A völgyön át – felelte Grun Grath habozás nélkül. – Aztán majd meglátjuk!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Razco, és az ő arcára is kétségek telepedtek.
– Bár abban lennék ilyen biztos, hogy fél órán belül jóféle itókával öntözhetem meg kiszáradt torkomat! – felelte magabiztosan Grun Grath, és megpaskolta az előtte ülő Krontel vállát jelezve, hogy induljanak.
Most ők ketten vették át a vezetést, s Alméra visszamaradt Leon mellé.
– Nem tetszik nekem ez a fickó – suttogta a lány. – Túlságosan sunyi az arckifejezése, és folyton az az érzésem, mintha spekulálna valamiben.
– Megvallom, a leírások után én is máshogy képzeltem el a kunigaamik nagy bölcsét – mosolygott Leon. – De remélem, tudja, hová megyünk, s abban is bízom, hogy választ tud adni néhány kérdésemre.
Egy patak partján megálltak, megitatták a lovakat, és ők maguk is kinyújtóztatták fáradt tagjaikat. Mirk el nem maradt volna a bolg bölcstől, egyfolytában filozófiai kérdésekről faggatta, melyekre a nagy Grun Grath csak ímmel-ámmal felelt, s gyakorta adott kitérő válaszokat.
Leon odalépett hozzájuk.
– A nevem Leon Silver. Külsőmre cherub vagyok, de valójában egészen más... Nagyon távolról jöttem, és vajmi keveset tudok Cherubion történelméről. Főleg a Hosszú Éjszakát követő válságos időkről. Nem mesélné el, amit erről a korszakról és a Hajnal Királynőjéről tud? Az én ismereteim csak homályos legendatöredékekre korlátozódnak...
– No, igen – fordult oda Kind Gren Grun Grath. – A legendák többnyire csak töredékesen maradnak fenn. Kevesen vannak, akik összerakják e töredékeket. – Szerényen sóhajtott. – Nekem viszont épp ez a mesterségem.
Leon nem szólt közbe, türelmesen kivárta, amíg a vörös szőrzetű, zömök kunigaami férfi elmereng egy pillanatig, aztán mintha emlékezne, mesélni kezd:
– Egykoron, amikor a hosszú, sötét éjszaka Kevanaar visszatértével véget ért, új hajnal virradt Cherubion egére. Az egymással marakodó népek békét kötöttek, és mind Amrikban, mind Cherubionban megszilárdult a rend, s a cherubok vezetésével új, hatalmas birodalom kezdett kialakulni, mely mindkét kontinenst magába foglalta...
– A cherubok vezetésével? – horkant fel Mirk. – Lehetetlen! A tanítóink mind egyetértenek abban, hogy mindig is a kunigaami nemzetségek uralták Cherubiont!
– A kunigaami tanítók tévednek – mondta Kind Gren Grun Grath nagyon csendesen. S nyugalma most először győzte meg Leont arról, hogy valóban a híres bölccsel beszél. – Kevanaar a cherubokban látta e birodalom jövőjét, s nekünk kunigaamiknak vajmi kevés szerep jutott terveiben.
– Ez nevetséges! – morogta Mirk vadul.
– És mi történt Kevanaar cherub birodalmával? – kérdezte udvariasan Leon Silver.
– Váratlanul feltűnt Choler, az ősi gonosz, a Sötét Láng Ura, s beteljesítette kegyetlen bosszúját. Irgalom nélkül legyilkolta Kevanaart, és káoszt, pusztítást, járványt hozott az új hajnalát élő Cherubionra. Choler borzalmas pusztítást végzett, neve lángoló fekete betűkkel örökké fog égni Cherubion történelmében! Egy megvadult, bosszúálló lélek, mely nem ismert más hatalmat, csak saját ördögi megtestesülését. Mindössze egyetlen hatalom merészelt dacolni vele, Kevanaar özvegye, aki tetteivel a Hajnal Királynője nevet vívta ki magának. Ezt az erős asszonyt Kevanaar állítólag még a külső űrből hozta magával... egy bizonyos Galaktikus Unió nevű világból. A Hajnal Királynője saját fegyverével kívánta megverni Cholert, s hozzá hasonlóan, lepaktált a túlvilági sötét hatalmakkal. E mágikus támogatással kovácsoltatta legyőzhetetlen fegyverét, a Hajnal Kardját, melybe minden erejét összpontosította. Aztán a nagy Királynő szembeszállt Cholerrel. Mágikus kardjával legyőzte a gonosz szörnyet, ám mivel végleg elpusztítani nem tudta, lelkét örökre odaszögezte a Gyötrelmek Oltárához. Évszázadok óta tartja fogva a Hajnal Kardja Choler lelkét, s bár a cholerita kultusz hívei mindent elkövettek... mágiával és erővel... hogy kiszabadítsák imádott mesterüket, képtelenek voltak rá. Senki sem tudta kihúzni a Hajnal Kardját a Gyötrelmek Oltárából! Sem halandó, sem túlvilági erő... Ám létezett a legenda a Hajnal Lovagjáról, az ifjúról, aki eljő egyszer, és egyetlen rántással megszerzi a kardot... Ezt, amely nálad van.
Leon megrándult, aztán elvigyorodott. Most már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a kunigaamik neves bölcsével áll szemben.
Grun Grath elhallgatott, és merőn Leont nézte. A többiek is odagyűltek, és csendben őt lestek, még Barshen is abbahagyta Wuff simogatását. Leon Almérára pillantott. A lány alig észrevehetően nemet intett a fejével. Leon bizonytalanul rázta a fejét.
– Sok minden voltam már... Hihetem, hogy én vagyok a Hajnal Lovagja?
– Hiszed-e, vagy sem, nálad a kard, s ez magáért beszél.
Leon elmosolyodott.
– A legenda egy ifjút említ. Én nagy fürtökben őszülök.
– Az életkor viszonylagos. A lényeg az, hogy e kard ez idáig senkinek sem engedelmeskedett. Te viszont ki tudtad húzni!
Leon vállat vont.
– Ettől az alkalomtól eltekintve a kard nem volt valami kedves hozzám. Amikor nem kellene, folyton elárul a villogásával és a sziszegésével, amikor viszont az életemre törtek egy pisszenéssel sem figyelmeztetett. Megvallom, erősen kételkedek benne, szándékosan engedte-e, hogy kihúzzam, vagy csak véletlen tévedés volt. – Vállat vont, és más mederbe terelte a társalgást. – És a Hajnal Királynője? Mihez kezdett a győzelme után? Kind Gren Grun Grath zavartan pillantott maga elé.
– E tekintetben, sajnos, meglehetősen hiányosak az ismereteim. Annyit tudok, hogy Kevanaar özvegye pár évig folytatta még, amit volt férje elkezdett, és Cherubion, Choler nagy pusztítása után, ismét virágozni kezdett. Ám a királynő rejtélyes módon eltűnt... Senki sem tudja, mi lett vele. S eltűnésével egy időben mindaz, amit kiépített, egy csapásra összeomlott. Az addig békében élő fajok ismét egymásnak estek, káosz és zűrzavar lett úrrá Cherubionon.
Leon valósággal itta a szavait.
– És? – noszogatta a bolgot. – Mi történt azután? Az én ismereteim csekélyek. Nem ismerem Cherubion történelmét.
Grun Grath sokatmondóan elmosolyodott.
– Vajh, van-e élő, aki ismerné, mi történt a Királynő eltűnte és a százötven évvel ezelőtt bekövetkezett nagy eemsi invázió között? E korszak oly sötét még a sokat tudó bölcsek számára is, mint Choler lelke! Ám buzgón remélem, hogy hamarosan, talán órák múltán Monarakhban választ kapunk mindezen kérdésekre!
Barshen hirtelen felpattant, és kihúzta magát.
– Lovasok! – kiáltotta. – A bolgok!
Kelet felől, amerről érkeztek, most egy csapat lovas vágtatott ki az erdőből. Megközelítőleg tízen-tizenketten lehettek, s amint megpillantották őket, feléjük fordították a paripáikat. Kissé szétterültek, mintha az lenne a szándékuk, hogy ellenségeiket maguk előtt tereljék.
Ez a lehetőség Razco fejében is felmerült.
– Be akarnak kergetni bennünket a völgybe!
– Lóra! – kiáltotta Mirk.
Mivel jóval kevesebben vannak, mint akik a nyomunkba eredtek, gyanítom, szétosztották az üldözőcsapatot, és nem tartom kizártnak, hogy a csapat másik része valamilyen módon elénk került – fejtegette Grun Grath.
– Nincs más választásunk – vont vállat harciasan Razco. – Ha oldalra próbálnánk kitérni, menthetetlenül oldalba kapnának, arról nem is beszélve, hogy jobbról a Kvargh folyó, balról pedig a Sirauys-sziklafal zárná el az utunkat.
– Mindegy! – döntötte el Leon. – Úgyis a völgyön vezetne át az utunk. Ha szembe jönnek, átvágjuk rajtuk magunkat. Nem hiszem, hogy gondot okozhatnak... elvégre nálam van a Hajnal Kardja.
Lóra kaptak, és vágtatva indultak le a völgy felé. A domb teteje egy ideig eltakarta üldözőiket, de nem kellett sokáig várniuk rá, hogy a kisebb lovascsapat feltűnjön mögöttük.
Barshennel az élen belovagoltak a völgy bejáratán. Nem volt nehéz dolguk, mert a sűrű erdőben széles tisztás sávja húzódott egyre befelé, akár valami természetes szekérút. S igazából tényleg valamiféle út lehetett, mert jól látszott, hogy a talajon vékony, bemélyedő keréknyomok húzódtak.
A völgy széles volt ugyan, de e mellett az öt-hat méter széles tiszta útsáv mellett olyan sűrű erdő húzódott, hogy úgy tűnt, mintha a sziklafalak nyomultak volna közel bokrokká és falombokká változva.
Wuff, a pikkelyes chorald, aki jóval Barshen előtt szaladt, most egy kanyar mögül loholva tért vissza.
Barshen azonnal visszarántotta paripája kantárszárát.
– Vissza!
– Mi történt?
A szemközti kanyarból hirtelen egy vadul vágtató lovas bukkant fel az irháját mentő Wuff mögött. Aztán még egy. Majd még egy, és még legalább húsz...
A merbolgi városőrség kék köpenyét viselték, s élükön az a megtermett goreel kapitány lovagolt, akit Leon combon szúrt. Valamilyen kerülő úton eléjük vágtak.
– Csapda! – kiáltotta Razco, és máris fordította vissza a lovát. Akik bekergették őket ide, azok legfeljebb tizenketten vannak. Köztük könnyebb lesz áttörni.
A többiek azonnal követni akarták Razco példáját, ám a hirtelen fordulni szándékozó lovak egymásnak ütköztek, összegabalyodtak, felágaskodtak, vadul nyerítettek.
Leonnak kapaszkodnia kellett, hogy le ne zuhanjon ágaskodó kancája hátáról. A nyereg nélkül lovaglás rettenetesen kitörte az alfelét, minden íze sajgott, de most nem ért rá a bajaival foglalkozni.
A hátuk mögül nagy robajjal vágtatott ki a fák közül az üldözősereg, s Razco a többiek gabalyodása miatt egyedül próbált volna áttörni köztük. Esélye sem volt. A vágtató lovak egyszerűen elsodorták a paripáját, mielőtt Razco egyetlen bolgot is kivethetett volna a nyeregből.
A kisebb bolg csapat dübörögve rontott bele a gabalyodásba, s az erdő rengett csatakiáltásaiktól. A nagyobb bolg csapat még legalább száz méterre volt, de ordításuk máris összevegyült társaikéval.
Az erdő olyan sűrű volt, akárha kőfal szegélyezte volna az utat. Oldalra menekülni nem lehetett. Elölről vagy harmincan jöttek, hátulról tizenketten.
A csapda összezárult.
– A Hajnal Lovagjáért! – rikoltotta Razco, és buzogánya hatalmas csapásával kirepített egy bőrvértes bolgot a nyeregből.
S kiáltására, akárha valami jel lett volna, megnyíltak a bokrok, a környező fák lombjai, és suhogó nyílzápor zúdult közéjük.
– Maunuk! – ordította Razco.
A szemből közeledő bolg csapat elöl vágtató lovai nyílvesszőktől találtan buktak fel, és a mögöttük robogók keresztülbuktak rajtuk, s rikoltozás, ordítozás, nyerítés közepette a nyilak egyre csak suhogtak, mintha az ég küldene rájuk ilyen halálos esőt.
A láthatatlan íjászok nem tettek kivételt bolgok és a megtámadottak között, egyaránt záporoztatták halálos vesszőiket mindkét fél harcosaira.
Leon alól az első nyílzáporban kilőtték a lovát. Három vessző állt a tomporába, egy a szemébe, egy pedig a nyakát fúrta át. Szegény pára menten összerogyott, és kilehelte a lelkét. Kész csoda volt, hogy a suhogó halál Leon életét megkímélte.
S ha már nyílvesszők, melyek szinte a füle mellett süvítettek el, nem sebezték meg, és összerogyó lova sem temette maga alá, hajszál híján bolg lovasok paripáinak patája alatt lelte vesztét. Maga sem tudta, hogy sikerült talpra állnia az óriási kavarodásban, de egyszer csak azon kapta magát, hogy egy fehér csődör nyergébe kapaszkodik, ahonnan épp ekkor zuhant ki hörögve egy vörös szőrzetű, dárdás harcos vékony vesszővel a torkában.
A lesből kilőtt vesszők pusztán mennyiségükkel irtózatos rendet vágtak az összetömörült lovak és lovasok között. Lovak dőltek el tucatjával, szinte egy sem maradt köztük, melyet nem ért találat. A vértől iszamós talajon haldokló lovak és harcosok hevertek.
Leonnak fogalma sem volt róla, társaival mi történhetett, mert amióta a lovát kilőtték alóla, egyiküket sem látta.
A gazdájától megszabadult, ágaskodó fehér csődör vadul fel-nyerített, mert nyílvessző járta át a bal csüdjét, s e seb iszonyú fájdalmat okozott neki.
Leon váratlanul Razco jellegzetes hangját hallotta az ordítozásból.
– Utánam! Be az erdőbe!
Leon gondolkodás nélkül ellökte magát a fehér csődörtől, és valahogy kirántotta a kardját.
Épp időben, mert egy véres arcú bolg fickó ugrott elé. Nem lehet tudni, hogy a bolg harcos csak ijedtében emelte-e dárdáját a váratlanul előtte termett zöldesen villódzó kardú cherubra, vagy még ebben az őrületben is végre akarta hajtani a parancsát, de tény, hogy Leonra támadt. Leon minden teketória nélkül vállon döfte kardjával, és megkerülve a fájdalomtól üvöltő fickót, a bokrok közé vetette magát.
Tucatnyi nyílvessző csattogott a nyomában az összezáruló ágakon. Az egyik ilyen vékony vessző keresztülfúrta magát a levelek és ágak között, s a kardmarkolatán csattant, hajszálnyira Leon hüvelykujja fölött.
Leon fennhangon káromkodott.
Tüskés ágak csaptak az arcába, tövisek akaszkodtak a ruhájába, karcolták fel a bőrét.
A közeli csörtetésekből ítélve rajta kívül számosan választották a menekülésnek ezt a módját. Most már csak az volt a kérdés, vajon hol lehetnek a társai?
Razco egyértelműen jelelte kiáltásával, hogy beveti magát az erdőbe. Arról azonban nem szólt, hogy jobbra-e avagy balra.
Leon a sűrű bozótosból egy tenyérnyi tisztásra ért, melynek innenső sarkán egy magas, göcsörtös törzsű fáról épp ekkor ugrott ruganyosan a fűre egy alacsony, sárga szőrű fickó íjjal a kezében.
A fickó a csörtetésre megperdült, és felordított. Leon kardja a következő pillanatban átdöfte a szívét. Azonban a fa mögül most még egy íjász ugrott elő. Amint megpillantotta a társát leszúró Leont, azonnal elengedte íjhúrját, s a kilőtt vessző rezegve fúródott be egy fa törzsébe közvetlenül Leon füle mögött. Leonnak épp csak annyi ideje volt, hogy kirántsa a kardját előző áldozata mellkasából, az íjász maunu máris új nyílvesszőt illesztett fegyvere húrjára. Leon fejest ugrott a tövises bozótba.
A nyílvessző elsüvített fölötte.
Leon kétrét görnyedve, sziszegve rohant a szúrós bokrok között, fákat kerülgetett, kisebb árkokat ugrott át.
Mögötte a kiabálás, csörtetés egyre halkult, úgy tűnt, sikerült kitörnie az íjász maunuk gyűrűjéből.
Ám ezt az illúziót csak pár másodpercig táplálhatta magában. Éppen abból az irányból, amerre rohant, csörtetést, zagyva makogást, karattyolást hallott. Leon megperdült.
Egy közeli sűrű bozótból hirtelen Barshen feje bukkant elő.
– Silver! – sziszegte a nyurga férfi, és sietve intett.
Leon odarohant, és hason kúszott be a bokrok alá.
Barshen és Alméra lapultak ott fegyverrel a kezükben.
– Hol vannak a többiek? – lehelte Leon.
– Wuff eltűnt valamerre – súgta vissza Barshen. – Razco ellentétes irányba rohant. A többieket nem tudom... Pszt!
– Nem lenne jobb inkább felmászni egy fára – lihegte Leon.
– Nyugalom! – intette Barshen. – Én az erdőben nőttem fel. Ez az én birodalmam. Bízd rám magad! Itt...
Hirtelen elhallgatott, mert egy csapat maunu rohant el közvetlen közelükben. Brutális képű, bunkóval, íjjal felfegyverzett, sárga szőrzetű, majomjárású fickók rongyokban, mocskos ágyékkötőben.
– Maunuk! – súgta Alméra megrökönyödve. – A félhold törzséből! Mi ütött ebbe a békés törzsbe?
Füttyszó harsant, s váratlanul egy ezüstkámzsás, kétméteres, tagbaszakadt alak jelent meg, akinek láttán Leon verejtékezni kezdett: ugyanaz a rókaképű, narancssárga szemű, sebhelyes férfi volt, akit előző nap a barlang előtti csatában ő nyakon döfött a Hajnal Kardjával. Most a nyakán csak egy fekete forradás jelezte a szúrás helyét, azonban e sebesülés más jelét, mely normál esetben halálos lett volna, nem mutatta. Egy csapat maunu rohangált körülötte, s ő a kezével mutatta, merre kerítsék be a menekülőket. Az ezüstkámzsás a sűrű bozót felé vette az útját, majd elfordult, és úgy tűnt, elmegy mellettük. Leon még a lélegzetét is visszatartotta. Újabb csapat maunu jelent meg, s a titokzatos vezér, aki nem sokkal ezelőtt még bolgok parancsnoka volt, most zagyva maunu nyelven rikácsolva osztogatott utasításokat. Aztán hirtelen megperdült, mert a bokorból, ahol Leonék rejtőztek, erős zümmögés hallatszott és kékeszöld fények villantak. A Hajnal Kardja!
– Az istenit! – mordult fel Leon.
Az ezüstkámzsás nagyot kiáltott, s pillanatokon belül legalább harminc maunu vette körül a bokrot, lándzsások, íjászok, kardforgatók egyaránt.
– Kifelé, mindhárman, vagy rátok gyújtom a sűrűt! – mondta lassú, vontatott hangon az ezüstkámzsás.
– Harcolunk? – kérdezte elszántan Leon, és ujjai összeszorultak az áruló varázsfegyver markolatán.
Alméra elszántan bólintott, Barshen azonban a fejét rázta.
– Őrültség lenne.
– Te gyávább vagy, mint a farkasod? – kérdezte némi szarkazmussal Alméra.
– Ha nem jöttök elő, megöljük a társaitokat – mondta az ezüstkámzsás nyugodtan.
Két maunu Grun Grathot, Mirket és Razcót rángatta előre, seregnyi dárda meredt a két thorpra, mindkettejüket már lefegyverezték, kezüket hátrakötözték.
– Keletnek fussatok! – kiáltotta Razco, de akkora pofont kapott az egyik maunutól, hogy a szája kirepedt.
– Gyerünk! – súgta Alméra. – Nem tudják, hogy a bozót melyik részén vagyunk. Keletre kitörünk!
Barshen hirtelen felemelkedett.
– Megadjuk magunkat! – kiáltotta.
– Őrült! – Alméra szeme villámlott. – Irgalmat vársz egy choleritától?
Barshen mindkét kezét feltartva, válasz nélkül csörtetett ki a bozótból. Ott a sárga szőrű, alacsony maunuk azonnal lefegyverezték, és hátrakötötték a kezét. S máris tucatnyi maunu vetette be magát a bozótba, abba az irányba, amelyből Barshen kijött. Leon felegyenesedett, s hagyta, hogy elvegyék a fegyverét, és az ő kezét is megkötözzék. Almérára hasonló sors várt.
A hatalmas termetű, ezüstkámzsás fickó elvette a villogó kardot maunu szolgáitól, és hosszan vizsgálgatta. Az ő kezét most szemmel láthatóan nem égette. Sőt, szinte barátságosan sziszegett új gazdájánál.
Leon komoran nézett rá.
– Elárult a kardod, cherub – mordult fel az ezüstkámzsás. – Nem kellett volna úgy ragaszkodnod hozzá!
– Nem ez az első eset – felelte Leon komoran. – Remélem, téged is el fog árulni, kunigaami!
– A nevem Meurin – felelte az ezüstkámzsás. – Olyasvalakit szolgálok, aki alig várja már, hogy láthasson téged. A foglyom vagy. Engedelmeskedj a parancsaimnak, ha jót akarsz!
– Megölsz?
– Én? Dehogy! Hogyan is merném megfosztani uramat attól az örömtől, hogy saját kezével vethessen véget az életednek? Al'rahim nagyúr alig várja már azt a percet, hogy találkozhasson veled.
Al'rahim? – sápadt el Kind Gren Grun Grath, a neves kunigaami bölcs. – Al'rahim elpusztult, sok-sok évvel ezelőtt!
Al'rahim? Leon fejében furcsán füstölgött e név. Tudta, hogy hallotta már valahol, de arról fogalma sem volt, hogy hol. Al'rahim? Al'rahim!
– Al'rahimot nem lehet megölni – nevetett Meurin, és kivillantak hegyes fogai. – Feltámadt és visszatért népéhez. S én buzgón szolgálom, mert jó néhányszor kegyes volt hozzám. És itt e kard is, mely mostantól az enyém lehet!
Ezzel a maunuk narancssárga szemű vezére az ég felé emelte a varázskardot, és megcsókolta a citromsárgán lüktető pengét. Leon undorral vette tudomásul, hogy a kard szinte dorombol új gazdája kezében.
Áruló fegyver! El kellett volna ásni jó mélyen, hogy soha senki ne találja meg, gondolta keserűen.
Nem sok ideje maradt az álmodozásra, mert a maunuk összevissza taszigálták őket, lerángatták a ruháikat, kezüket, lábukat megkötözték, s csuklóiknál illetve bokáiknál fogva egy-egy hosszú rúdra akasztották őket, akár az elejtett vadakat. A rudakat két-két maunu a vállára vette, úgy cipelték egyre beljebb az erdőbe foglyaikat valami ismeretlen cél felé.
Leon kényelmetlen, himbálódzó helyzetéből csak a hasonló pózban lógó Almérát látta, meg a szerencsétlen Barshent. Ez utóbbit két kistermetű kunigaami cipelte, a langaléta cherub minden kiemelkedő buckába vagy gyökérbe beverte a fejét, s így vége-hossza nem volt a dühös szidalmaknak, amiket a maunu nemzetségre szórt.
Leon merengve nézte az előtte himbálódzó Almérát, akit a maunuk, tekintet nélkül női mivoltára, ugyancsak lemeztelenítettek. Leon egyértelműen leszögezte magában, hogy így fejjel lefelé lógva, jelenlegi pozíciójában a szépséges varázslólány, dacára nyilvánvaló nőiességének, semmivel sem nyújt szebb látványt, mint a többiek. Leon fásultan merengett a lány bájain és különös viselkedésén, majd azon töprengett, vajon hol lehet Krontel? Elfogták őt is, vagy sikerült elmenekülnie? Ahogy jobban belegondolt, igazából nem is érdekelte. Torkig volt már ezzel az ostoba kalanddal, s nem vágyott másra, csakhogy lehunyhassa a szemét, és hosszú ideig ne kelljen kinyitnia.
Hosszan tartó, monoton menetelés után nagy tisztásra jutottak, ahol a maunuk táboroztak. Gallyakból és bőrdarabokból épített kunyhók előtt több tucatnyi tábortűz égett, s annyi maunu gyűlt itt össze, amennyit Leon még legmerészebb képzelete is alig-alig bírt befogadni.
Itt leszedtek mindenkit a megalázó rudakról, kettesével szűk fa-ketrecekbe zárták őket, s a ketreceket felhúzták a magasba. Három méter magasan csüngtek a vastag faágakról, s a ketrecek a legcsekélyebb mozgásra is émelyítően imbolyogtak velük.
Leon Almérával került egy ketrecbe. A szomszédosban Barshen és Razco szomorkodtak, a másik oldalon pedig Mirk és Kind Gren Grun Grath szorongtak, még arrébb idegenek. Ott volt Krontel is, a búsképű eemsi, egy sebesült bolggal összezárva, és Leon némi elégtétellel vette tudomásul, hogy bolg támadóikból mindössze kilencen maradtak meg. Ők is hasonló ketrecekben.
Leon áthelyezte testsúlyát másik oldalára, s közben karja Alméra meztelen vállához ért.
– Ne merészelj visszaélni a helyzettel! – sziszegte a karcsú nő idegesen. – Mégha fegyvereimtől megfosztottak is, varázserőm itt lapul a fejemben. Meg tudom védeni magam.
Leon vállat vont.
– Nincs véletlenül annyi varázserőd, amennyivel az összes maunut elpusztíthatod? – kérdezte bosszúsan. – Idézhetnél egy forgószelet, hogy kapjon fel bennünket a holminkkal együtt, és repítsen biztonságos távolba!
Alméra dühösen meredt rá.
– Nincs jogod gúnyolódni! Épp neked nincs, hisz miattad fogtak el bennünket.
– Miattam? – képedt el Leon. – Mi közöm nekem az egészhez?
– Rég el kellett volna hajítanod azt az átkozott kardot a francba!
– Micsoda? – nevetett Leon kényszeredetten. – Hiszen épp te tanácsoltad, hogy feltétlen tartsam meg...
– Nem vádollak én téged – mondta Alméra szomorúan. – Megértem, hogy nem dobtad el. A helyedben én sem tettem volna. Ám aki büszkén vállalja a Hajnal Lovagjának a szerepét, nem adhatja ki a kezéből a kardot ilyen alantas módon.
– Ott egye meg a fene azt az átkozott kardot! – káromkodott Leon. – Bár sosem húztam volna ki abból az oltárból! Remélem, nem látom többé!
– Ebben biztos lehetsz – vélte Alméra. – Nem tudom, ki az az Al'rahim, de abban biztos vagyok, hogy nem éljük túl a vele valótalálkozást!
Leon sóhajtott.
– Meglehet. – A gyomra hangosat kordult. – Éhes vagyok. Ma még alig ettem valamit. Azok meg ott zabálnak. Nekünk nem adnak ezek a disznók?
Alméra rámeredt.
– Ezek maunuk, nem díznók!
– Mi?
– Egyértelmű a különbség. A maunuk kunigaamik, a díznók pedig cherubok.
Leon vágyakozva nézett a tábor közepe felé, ahonnan ínycsiklandó, sülő pecsenye szagát hozta a szél. A maunuk a lenyilazott lovakat darabolták fel, és lóhúst sütögettek, de Leont ez sem zavarta. A gyomra szinte megállás nélkül korgott, és a sülő hús illatára még a nyála is elcseppent.
A nap lassan lenyugodott, s a félelmetes, sötét erdőben a lobogó tábortüzek valósággal vonzották a tekintetet.
– Alméra! – hallatszott a szomszéd ketrecből Barshen érdes hangja. – Figyelsz rám?
A ketrecek alatt tébláboló maunu őrök felpillantottak, de zavartalanul folytatták rikácsoló társalgásukat.
– Mi van? – morogta Alméra.
– Csak tudatni akarom veletek, hogy mindnyájan élünk. Krontelnek ugyan egy nyílvessző fúródott a combjába, de azonkívül, hogy undorodik a maunuktól, nincs komolyabb baja.
– Ez jó hír – mondta Alméra kétes hanglejtéssel. – De ki tudja, meddig élünk még.
– Benned bízunk – recsegte Barshen. – Használd a varázserőd, és húzz ki bennünket a bajból!
– Persze – sziszegte Alméra némi szarkazmussal. – Így talpig meztelenül tudok sötétséget varázsolni öt méteres körzetben, de épp eléggé sötét van anélkül is, azonkívül tudok hasbeszélni, szemöldökömet kékes színű izzással bevonni, távolról állatokat simogatni, csipetnyi sót teremteni, érintéssel kisebb sokkot okozni, valakit csuklásra késztetni, tárgyak színét megváltoztatni, suttogó üzenetet küldeni, az ujjaimon apró varázsfényeket táncoltatni, megjelölt kártyalapokat mozgatni... Nos, szerinted melyiket vessem be ez ellen a néhány száz maunu ellen? Megvan. Mi lenne, ha a főnöküket csuklásra késztetném? Hátha azt hinné, hogy a királya emlegeti, és erre szabadon engedne minket?
– Nagyon vicces – jegyezte meg Leon, de azonnal el is hallgatott, mert alattuk megjelent Meurin.
Az ezüstkámzsás óriás intésére két maunu harcos leengedte a ketrecet, kikötözte az ajtaját, s dárdával beszurkálva a rudak között, értésére adták Leonnak, hogy másszon ki. Leon habozva engedelmeskedett.
Meurin előhúzta köpenye alól a még mindig citromsárgán izzó varázskardot, és a földbe szúrta maga és foglya közé. Leon gyanakvó pillantással nézte.
– Akarod vissza? – kérdezte gúnyosan a céhmester.
– Minek, hogy ismét eláruljon? – kérdezett vissza Leon bizonytalanul, nem tudta, mire vélni a dolgot.
A két méter magas, vörös hajú fickó rókaképén sunyi vigyor jelent meg.
– Visszakaphatod... az életeddel együtt.
– Nyilván tennem kell érte valamit.
– Úgy van – bólogatott Meurin. – Szabadon engedlek azzal a három társaddal együtt, akiket kiválasztasz, ha aláveted magad egy apró varázslatnak.
Leon még mindig nem értette, mit akar tőle ez a hatalmas termetű fickó, de az a határozatlan érzése támadt, hogy jobb lenne nem is megtudni.
– Nem tagadom, vágyom erre a szépséges fegyverre – folytatta lassan Meurin –, de van valami, amire még ennél is sokkal nagyobb szükségem van: uram és parancsolóm jóindulatára. – Elhallgatott, egy pillanatig töprengett, mintha nem tudná, hogyan folytassa, de aztán biccentett. – Az előbb sikerült kapcsolatot teremtenem Al'rahim nagyúrral. Ő határozottan kifejtette parancsait, amelyek a következők: megkapod a kardot és az életedet, valamint három társad életét, ha végrehajtod azt, amit sorsod megkövetel.
– És... mi légyen az? – csuklott Leon.
– Van a közelben egy ősi romvár, egy bizonyos Monarakh. ahová nemrégiben egy gonosz lélek költözött...
– Meg kell Ölnöm Cholert! – kiáltott rémülten Leon. – Azt akarod!
Meurin udvarias vigyorral bólintott.
– Al'rahim nagyúr akarja, barátom. S az ő akarata számomra parancs. Cholernek meg kell halnia, mielőtt túlságosan megerősödhetne! S e tettet neked kell megtenned!
Leon kissé megborzongott. Nem a meztelenségtől, hiszen a levegő most szinte meleg volt.
– Fogoly vagyok – jelentette ki komoran.
A maunuk vezérének szemében különös fények csillogtak.
– Szabadon engedlek. Kiválasztod három társadat, és velük együtt elmehetsz végrehajtani a küldetésedet. De hogy ne próbálj átverni, alá fogod magad vetni egy apró varázslatnak. Meg fogsz esküdni rá, hogy egyenesen Monarakhba sietsz, megölöd Cholert, s miután végeztél, visszatérsz Al'rahim nagyúr elé.
Leon eltöprengett a lehetőségein.
– És azokkal, akiket nem viszek magammal... azokkal mi lesz?
– Ugyanaz, ami veled is történne, ha esetleg nem egyeznél bele a feladat végrehajtásába. Al'rahim nagyúr étvágyát fogják csillapítani.
– De miért pont én? Miért járnék én sikerrel, ha mások kudarcot vallottak?
Az ezüstkámzsás vezér sóhajtott, aztán sandán elvigyorodott.
– E kardot, mely itt van köztünk a földbe szúrva, csak a Hajnal Lovagja forgathatja sikerrel Choler ellen. Ez a kard senki másnak nem engedelmeskedik, csak a Hajnal Lovagjának. Kell még többet mondanom?
Leon szaggatottan lélegzett.
– Mi a bizonyíték rá, hogy én vagyok ez a Lovag?
– Te rántottad ki Choler koponyájából. A kard egyedül neked engedelmeskedik.
– Meg neked.
Meurin bólintott.
– Csakhogy nekem elterelő varázslatra volt szükségem, hogy megérinthessem, barátom! Komoly erőt kell rápazarolnom, ha meg akarom akadályozni, hogy összeégesse a kezem. Neked viszont önszántából engedelmeskedik.
– És kellő pillanatban elárul!
Meurin rekedten nevetett.
– Semmi sem lehet tökéletes. – Hirtelen elkomorodott. – Te vagy a Hajnal Lovagja, neked kell megölnöd Cholert! Hűségvarázst bocsátok rád, hogy engedelmeskedj uram akaratának, azután kiválasztod, hogy kiket viszel magaddal, és elindulsz. Elvezérellek Monarakhba. S amint elvégezted küldetésedet, én tudni fogom, és jelentkezem. Saját magam viszlek el Al'rahim nagyúrhoz.
– És ő mit tesz velem?
Meurin vállat vont.
– Ki tudná előre kiismerni a nagyúr cselekedeteit?
– Miért tegyek szolgálatot neki, ha utána a kezére adom magam kényére-kedvére?
– Azon egyszerű okból – nevetett Meurin –, hogy jelen pillanatban is ki vagy szolgáltatva kényére-kedvére. S annyit mondhatok: ha nem engedelmeskedsz parancsának, biztosan megöl! Ha megölöd Cholert... esetleg, ismétlem: esetleg kíméletesebb elbánásban részesülsz. Még az is előfordulhat, hogy a nagyúr megkegyelmez neked, és megengedi, hogy beállj szolgái közé...
– Kecsegtető – suttogta Leon.
Meurin nem vette észre a gúnyt e szóban.
– Gyerünk, most azonnal végezzük el a dolgok mágikus részét! Kis fogadalmat kell tenned. Ez a gyűrű az ujjamon hozzásegít a megfelelő erőhöz.
– Ne egyezz bele! – kiáltotta Alméra a ketrecből. – Csak ha mindannyiunkat szabadon enged.
– Csak akkor egyezem bele – sietett kijelenteni Leon.
– Nem alkuszom. Végrehajtod a feladatot három társaddal, vagy meghaltok valamennyien.
Leon csak egy pillanatig töprengett.
– Nem vállalom – jelentette ki dobogó szívvel.
– Al'rahim lassú tűzön pirít meg, és cafatokra tépve, izzó ezüsttálcán tálal fel kutyái elé. S ha a kutyái falják fel testedet, lelked az örökkévalóságig a pokol kapujában fog üvölteni kínjában, és csak annyi időre nyer megváltást, míg Al'rahimot szolgálhatja.
– Miből áll az a hűségvarázslat? – sóhajtott Leon.
– Letérdelsz, meghajtod a fejed, s én Al'rahim e mágikus gyűrűjét a homlokodhoz érintem. Aztán megkérdezem, hajlandó vagy-e megölni Cholert, s utána rendben visszatérni hatalmamba, hangos igent kell mondanod.
– Csak akkor vállalom, ha mind a hat társam velem tarthat.
– Legfeljebb három.
– Vigyázz! – kiáltotta Alméra. – Ne vesd alá magad a gyűrűje akaratának! Ha megteszed, egész életedre arra leszel kárhoztatva, hogy megöld Cholert. Ha a kitűzött időn belül nem sikerül, meghalsz. Ha arra az elhatározásra jutsz, hogy nem ölöd meg, meghalsz. Ha a gyűrű tulajdonosa meghal, meghalsz te is. Amíg küldetésed nem teljesítetted, nem nyugodhatsz, és egész idő alatt attól retteghetsz, hogy megbízód meg ne haljon, mert abban a pillanatban véget ér a te életed is.
– Na és ha így van? – mosolygott gonoszul Meurin. – Marad esélyed a túlélésre... egyébként pedig nem.
– Ha elvállalod – kiáltotta Alméra a ketrecből –, neked kell kiválasztanod, ki az a három, akit magaddal viszel, és kik azok, akiket cserben hagysz. Kit hagysz itt? Engem? Razcót? Barshent? A többieket?
A földbe szúrt varázskard hirtelen gonosz vörös színben kezdett villódzni. Leon riadtan hátrált.
– Nem – mondta. – Soha többé nem érintem meg ezt az átkozott kardot! Vidd innen ezt az elvarázsolt szörnyeteget! Látni sem bírom!
Az ezüstkámzsás óriás torkon ragadta, és dühösen sziszegte a képébe:
– Inkább választod az örökké tartó kínt, ostoba? Képes vagy felfogni, mily szörnyű az a sors, mely rád vár?
– Én... – hörögte Leon –, nem...
Meurin nagy erővel ellökte magától, a kard után kapott, kirántotta, és csapásra emelte. Aztán lefékezte magát, és nagyot fujt.
– Nem – rázta a fejét. – Ez túl könnyű halál lenne számodra! Nem fogod elkerülni a szenvedést! Al'rahim fog végezni veled saját kezűleg. Takarodj vissza a ketrecedbe, te féreg!
Leon kábán engedelmeskedett. Meurin fujtatva vetette hátra vastag kámzsáját, és öles léptekkel indult a tábor közepe felé.
– Várj! – kiáltott utána hirtelen Barshen. – Van egy közbenső megoldás. Én alávetem magam a varázsnak... mindannyiunk nevében.
A maunuk vezére megtorpant.
– Ki szólt? – kérdezte. – És hogy érted ezt?
– Itt vagyok – mondta Barshen higgadtan. – A jobb szélső ketrecben.
A vezér visszament, és intett a maunuknak, hogy engedjék le a faalkotmányt. Barshen nyakigláb, vézna teste kísértetiesen csillogott a közeli tábortűz fényében, ahogy magasra tartott fejjel kilépett ketrecéből.
– Vállalom a varázst mindannyiunk nevében.
– Csak egyvalakire bocsátható.
– Szó sincs róla. Az valóban igaz, hogy egyvalaki veti alá magát a varázsnak, de ha a társai nevében is vállalja a feladatot, a varázs bűvköre azokra is vonatkozik. Na most, én a társaim nevében is elvállalom, hogy megöljük Cholert, aztán visszatérünk hozzád, s a többiek önkéntesen állnak rendelkezésedre, hogy feltálald őket Al'rahim kutyáinak... ha engem szabadon engedsz.
– Aljas fráter! – üvöltött fel Alméra. – Meg ne próbáld! Megöllek, ha megteszed! Az én nevemben ne tegyél esküt!
– És mi történik a többiekkel, ha megszegik a te esküdet? – kérdezte Meurin érdeklődve.
– Ugyanaz vonatkozik rájuk, mint rám. Azonnal szörnyet halnak, ha a feladatnak ellenszegülnek.
– Te kurafi! – Alméra dühöngve rángatta a ketrecét. – Nem teheted ezt velünk!
– Haladékot szerzek a halálotok előtt – magyarázta Barshen. Alméra egészen nőietlen módon megpróbálta leköpni, de a másik ketrec túl messze volt, így helyette egy maunut talált el.
Leon szédelegve kapaszkodott a ketrecbe. Elege volt az egészből.
– Hogy történik ez? – kérdezte Meurin komoran.
– Ugyanúgy, mint ha egyvalakit esketnél. De az egész társaságnak ötméteres körzetben kell tartózkodnia. A gyűrűdből kiáradó fény először engem fog körberagyogni, aztán mindazokat, akik az eskü hatáskörébe esnek. Akit nem ragyog be a gyűrű fénye, arra nem hat a varázs, azzal nem lehet mit kezdeni.
– Barshen! – sziszegte Alméra. – Tudod, mit kapsz ezért?
– Igen – felelte Barshen hűvösen. – Szükségünk lesz a tudásodra. – Meurinhoz fordult. – Ha kell, kötözzétek meg, és tömjétek be a száját!
– Átkozott Barshen, ha ezt megteszed!...
Meurin intett, a maunuk leengedték a ketreceket, a dühöngő Almérát megkötözték, és betömték a száját, a többiek azonkívül, hogy barátságtalan pillantásokat vetettek Barshenre, nem szegültek szembe a rájuk szegeződő dárdákkal. A maunuk egy csoportba terelték őket, és mindannyiójukat térdre késztették.
– Te, kinek lelkét megérinti Al'rahim gyűrűje, kötelezed-e magad a társaid nevében is, hogy megölitek Cholert, s egy hónapon belül visszatértek hozzám, békével belenyugosztok sorsotokba, nem szegültök ellene, nem próbáltok szökni előle, bármi legyen is az. Ezen ellenszolgáltatásért én vállalom, hogy eme férfiút szabadon engedem.
– Igen – válaszolta tisztán érthetően Barshen. – Mindannyiunk nevében vállalom.
Meurin tiszteletteljesen lehúzta ujjáról a gyűrűt, saját homlokához érintette, majd amikor az lila színben szikrázni kezdett. Barshen homlokához nyomta. Ebben a pillanatban lila fénysugár szökkent elő a gyűrűből, beburkolta Barshen alakját, és körberajzolta a vonalait. Aztán a lila fény továbbterjedt a környező társaságra, Leonra, Mirkre, Grun Grathra, Razcóra, Krontelre és végül a köteleit rángató Almérára. A lila fény befonta őket. és mindannyian megremegtek. Aztán a fény elhalványult, majd eltűnt.
– Úgy legyen! – mondta elégedetten a maunuk vezére, és visszahúzta ujjára a gyűrűt, felragadta a varázskardot, és elindult a legnagyobb tábortűz felé. Pár lépés után visszafordult. – Az éjszakát a ketrecekben töltitek, a többit majd holnap kigondolom. – A maunukhoz fordult. – Húzzátok fel őket!
A szőrös, majomszerű fickók visszaterelték őket a faalkotmányokba. Barshen magabiztosan állt, nem nagyon zavartatta magát, hogy mindegyik társának volt egy-két rossz szava hozzá.
– Mindent gondosan kiterveltem! – magyarázta higgadtan. – Bízzatok bennem, később megmagyarázom!
Senki sem bízott benne, de félóra múltán felhagytak a becsmérlésével. S nem sokkal később, amikor a tábor élete folytatódott és az őrök újra vidáman rikácsoltak, civakodtak egymással, Barshen fojtott hangon szólt oda a duzzogó Almérának, aki a ketrec sarkába húzódva valami bánatos dallamot dúdolgatott.
– Hallgass meg, Alméra! – A lány nem válaszolt, de Barshen továbbfolytatta. – Ez volt az egyetlen megoldás, amivel kivághattuk magunkat.
Leon az ajkát harapdálta. Feszülten lesett az erdő felé.
– Halálra ítéltél valamennyiünket! – mordult vissza a varázslólány. – Kiszabadulhattunk volna, ha kivárjuk az alkalmas pillanatot, de most már biztos pusztulás vár ránk.
– Máshogy fogsz vélekedni, ha végighallgatsz!
– Mit kell itt hallgatni? – morogta Leon.
– Ellenünk elkövetett bűnödet sohasem moshatod le magadról – vélte Alméra.
– Semmi vész – lehelte Barshen. – Mindent átgondoltam. Nem tudom, honnan szerezte a fickó a gyűrűjét, de hogy halvány fogalma sincs a mágiáról, az nyilvánvaló. Pillanatnyi kétségem sem volt, hogy sikerül kijátszanom. Sikerült.
– Miről beszélsz?
– Könnyedén beadtam neki a mesét arról, hogy a gyűrűjével mindannyiunkat hűségre kötelezhet, ha egyikünk elvállalja a többiek nevében, s ő elhitte. Ezzel alaposan kijátszottuk. Mindannyian megszabadulunk. Gondolkodjatok logikusan! Mit fogadtunk? Megöljük Cholert, és én visszatérek hozzá. Csak én! Ti nem! Ugyanis ti nem fogadtátok. Én fogadtam a nevetekben. Vagyis, ha ti úgy döntötök, hogy nem tértek vissza, én arról nem tehetek. Én jövök vissza egyedül. Engem viszont az ellenfogadalom alapján szabadon kell engednie. Nem állhat bosszút, amiért átvertem, s így minden jóra fordul.
Leon elismerően elvigyorodott.
– Már azt hittem, csalódnom kell benned, Barshen!
– Ugyan!
– Így már más – mosolygott Alméra Barshenre. – Nem tartalak gazembernek, kedves barátom. Belátom, nem vagy az. Csak éppen ostoba barom! Annyi eszed sincs, mint a löttyedt agyú farkasodnak! Ó, miért kell nekem ilyenekkel társulnom?
Leon a homlokát ráncolta.
– Úgy látszik, még mindig nem érted – mondta hűvös fensőbbséggel Barshen.
– Mármint én? Én nem értem? – nevetett hisztérikusan Alméra. – Én vagyok ostoba fajankó, aki semmit sem ért? Úgy gondolod? Teleszívta a tüdejét levegővel, és dühösen sziszegett a szomszédos ketrec felé. – Tudd, hogy mit cselekedtél, erdők nagyeszű mestere! Esküt tettél helyettünk, hogy bizonytalan feladat elvégzésére indulunk, aztán visszadugjuk a nyakunkat a hurokba, és engedelmes táplálékul ajánljuk magunkat Al'rahim kutyái számára! Ezzel leromboltad minden reményünket, mivel szép kis elgondolásod dacára az eskü miránk is vonatkozik!
– Micsoda?
– Nem jöttél még rá magadtól? Az Al'rahim gyűrűjéből eredő hűségvarázs pontosan olyan természetű, mint amilyennek te leírtad! Nem csak egy személyre, hanem annak társaira is vonatkozik, ha az felelősséget vállal helyettük. Mindenkire egyformán vonatkozik. Bármelyikünk megpróbál kitérni feladata elől, azon nyomban meghal. Ha pedig nem adja fel, akkor hal meg, ha letelik az egy hónap, melyben megállapodtatok. S ha netalán sikerül elpusztítanunk Cholert, akkor sincs remény... csak neked. Mi Al'rahim kutyáinak gyomrába kerülünk.
– Az nem lehet – vélte Barshen idegesen.
– És az természetes, hogy téged azon nyomban megölünk, amint fegyvert kapunk a kezünkbe – mondta kéjesen Alméra. – Te se maradj életben, ha mi nem!
Barshen sértődötten hátat fordított, lekuporodott a ketrec sarkában, és halkan mormogott. Valószínűleg nem önmagát dicsőítette.
Leon komoran meredt maga elé. Szép kilátások!
Alméra szemmel láthatóan olyan dühös volt, majd' felrobbant a méregtől. Gyakorta pillantott Barshen ketrece felé, és Leon mindahányszor megborzongott e pillantások láttán. Alméra egyáltalán nem is bájos, amikor haragszik. Sőt!
A tábor lassan elcsendesedett, csak a felállított őrök mocorogtak kényelmetlenül, és húzódtak közelebb a tűzhöz, ahogy az éjszaka beköszöntével hűvösebbre fordult az idő. A ketrecekben a foglyok vacogva bújtak össze, hogy legalább testük hevével melegítsék egymást. Leon nem mert Almérához bújni, mert a harcias lány azonnal fenyegető pillantást vetett rá, amint ilyesmivel próbálkozott. Egyedül vacogott hát a ketrec széléhez húzódva, ahonnan jól látta az egyik tábortűz fényében az ezüstkámzsás Meurint. A maunuk vezére egy nagyobb lombsátor előtt guggolt, és valami különös folyadékot kent a varázskardra, amitől az smaragd színben fénylett, és alkalmanként zöldes lángokat lövellt, legnagyobb lelkesedésére annak a seregnyi maununak, akik minden ilyen fellángoláskor rikácsolva hátráltak, hogy aztán újra közelebb merészkedjenek.
Aztán a szél felerősödött. Egyre erősödő zúgás hallatszott. Ám nem a szél süvített. Az égből heves suhogás közepette tenyérnyi árnyékok hullottak a tömörülő maunukra. Azok rémülten rebbentek szét. És ekkor még valami rettenetes dolog történt! Az erdő megelevenedett, és borzalmas ordítással mindenfelől vad eemsik rontottak elő fegyverrel a kézben. Előttük, mintha csak az utat mutatná, másfél méter átmérőjű tűzgömb görgött a tömeg közé, amerre elhaladt, lángra lobbantak a maunuk, és a varázsgömb fénye a tábortüzeknél is fényesebben világította be a maunuk rémülettől eltorzult arcát.
Az eemsik – bár ez Leon számára szinte lehetetlenségnek tűnt – számbelileg felülmúlták a maunukat. A meglepetés ereje is segítette őket, meg az, hogy immár a második gördülő tüzes gömb gyakorolt sokkoló hatást a megtámadottakra, s a maunuk pillanatok alatt szétszóródtak. Akik nem menekültek, az eemsik villogó pengéitől megcsonkítva maradtak ott a csatatéren. S a sűrűből felriasztott és megzavart denevérek – azok az ökölnyi árnyak, melyek közvetlenül a támadást megelőzően zúdultak a táborra – összevissza csapongásukkal csak még inkább növelték a zűrzavart.
A csata csak percekig tartott, de a meztelen foglyok számára ez az idő több órának tűnt. Leon Meurint leste. A kunigaamik ezüstkámzsás vezére vitézül forgatta a vörösen izzó varázskardot, egyszerre három jól megtermett eemsivel hadakozott, egyet leszúrt, a másik kettőt pedig szétlökte, és kibújt közülük. Átugrotta a tábortüzet, és egy láncinges eemsivel találta szemben magát. Az hatalmas csatabárddal rontott rá. Meurin meglengette a kardját, ám nem sújtott le, mert hirtelen egy magas, szakállas alak tűnt fel a háta mögött, mintha a tűzből sétált volna ki, és gyors egymásutánban három lila színű, sebesen suhanó gömböcskét bocsátott tenyeréből Meurin oldalába. A hatalmas termetű maunuvezér megtántorodott. s ez elég volt a csatabárdos eemsinek, hogy fegyverével ellenfele testére vágjon. Meurin ösztönös védekező mozdulatra rántotta a kardját, de a csatabárd a csuklóját találta, szinte átmetszette. A varázskard szikrázva hullott Meurin kezéből a véráztatta fűre. Az eemsi vad rohama ledöntötte lábáról a fájdalomtól nyüszítő maunuvezért. A láncinges eemsi harcos felemelte a csatabárdját, hogy kettészelje áldozata fejét. Barshen rekedten felsikoltott a ketrecben. Ha az ezüstkámzsás meghal, a hűségvarázs miatt szörnyet halnak ők is abban a minutumban! A csatabárd lecsapott, de Meurin oldalra hengeredett, s egy cseles mozdulattal kirúgta támadója lábát. Aztán sértetlen bal kezével a köpenyébe nyúlt, és egy apró tárgyat emelt belőle az ajkához. A magas, szakállas eemsi kést rántott, és morogva rontott a sebesültre. Nyolc lépést kellett megtennie, s ez alatt az idő alatt Meurin teste megemelkedett, és lassan, mintha víz alatt lenne, az ég felé lebegett.
– Illúzió! – ordította a szakállas magából kikelten, és a négy méter magasban lebegő test után hajította a kését. Az acélholmi nem hullott vissza. – Íjászok, ide! Lőjétek le! Lőjétek le!
Senki sem figyelt rá a csata hevében, és az egyre emelkedő maunuvezér lassan beleveszett az éj sötétjébe. A szakállas toporzékolt dühében.
Leon nem tudta, örüljön vagy bánkódjon-e Meurin varázslatos megmenekülésén, hiszen élete a hűségvarázs miatt végleg ahhoz a személyhez láncolódott.
Lassan véget ért a csata, s mindenfelől vértől csöpögő eemsik szállingóztak elő. Villogó szemmel vizsgálták át a csatamezőt, és kímélet nélkül leszurkálták a sebesült kunigaamikat, saját sebesültjeiket pedig a legnagyobb tábortűzhöz vonszolták. Egy kisebb társaság az egyik lombsátorból hordókat gurított elő, és örömteli rikkantásokkal fogyasztani kezdték a hadizsákmányt. Felfedezték a foglyokat is, leengedték a ketreceket, és a meztelen társaságot a főnökük elé kísérték. A széles törzsű eemsi törzsfő egy lefejezett, bőrvértes maunu tetemén ült, és egy félig lerágott cubákot harapdált. Rettenetesen ronda eemsi volt, igaz, csak két keze és két lába volt, mint társainak, de sárga szeme félelmetesen villogott, hegyes fogai könnyűszerrel tépték a húscafatokat.
– Kik vagytok, mit kerestek itt? – böffentett feléjük kegyesen. Krontel, akinek a bal combján véres seb tátongott, előrebicegett, és meztelensége dacára megpróbált tekintélykeltő pózt felvenni.
– Miféle istent hisztek ti? – dörögte.
– Otoaak a mi urunk – válaszolta a főnök meglepetten –, minden eemsik öregatyja.
– És milyen bánásmódban részesítitek Otoaak felszentelt sámánját, aki alkodói tisztet ért el messze keleten?
Az eemsi főnök homlokát ráncolva nézett Krontelre.
– Egy alkodó keletről?
– A Fekete Kéz nemzetségből! – jelentette ki büszkén Krontel.
A főnök bamba képén látszott, hogy soha életében nem hallott még erről a nemzetségről, de ezt szavakban nem árulta el. Hangosat szusszant.
– Ezek a társaid? Ezek a kunigaamik és cherubok!
Nem lehetett tudni, melyik szót ejti ki nagyobb megvetéssel.
– Az én nevem Krontel. Ez a kunigaami nemesúr mellettem Razco Menem, hű társam, akárcsak kunigaami szolgája és ezek a bolgok...
A főnök mogorván mérte végig az anyaszült meztelenül toporgókat. Aztán pillantása a többi ketrecből kirángatott vörös szőrzetű bolgokra esett, és még jobban elkomorodott.
– A bolgok is... a társaid?
– Dehogyis! – tiltakozott Krontel. – Lesből rontottak ránk, és épp velük csatáztunk, amikor a maunuk lenyilazták a lovainkat, és velük együtt minket is foglyul ejtettek.
– Jól van – sóhajtott a főnök. – Légy a vendégem, Krontel alkodó, és társaid is hasonlóan a törzsem vendégei. A felszereléseteket, a ruháitokat visszakapjátok... ha megtaláljátok. Nem lesz bántódásotok, de a tábort egyelőre csak az én engedélyemmel hagyhatjátok el. – Parancsokat ordított a közelben tébláboló harcosainak, aztán visszafordult, és alaposan szemügyre vette a szőrös mellkasú, hatalmas termetű Krontelt. Komor arca felderült. – Keménykötésű fickónak látszol, alkodó! Sok tapasztalatod lehet már a hadakozásban. S viselkedésedből látom, hogy ész is van a fejedben... Azt hiszem, ha közénk állsz, nagy hasznára lehetsz a népednek.
– Én is így gondoltam – vigyorodott el Krontel. – S még több hasznára lehetnék eemsi fajtársaimnak, ha haraphatnék egy falatot, hogy erőt gyűjtsek.
Az eemsi főnök nagyot böffentett, majd hirtelen felpattant, szélesen elvigyorodott, hátba veregette az eemsi sámánt, és a kezébe nyomta a félig lerágott cubákot.
– Nesze, zabálj, alkodó! Tetszel nekem, cimbora! Tarts velünk! A sámánunk meghalt a múlt héten, s bár te keleti vagy, helyettesítheted, ha a törzs is úgy akarja.
– Miféle törzs ez? – kérdezte Krontel, s közben beleharapott a húsba. Lenyelte a falatot, kivette a főnök kezéből a boroskupát, és jót kortyolt belőle.
– Vérkard. Otoaak elit csapatának leszármazottai. Én Csigrek vagyok, biztos hallottál már rólam.
Leon, aki csupaszon állt a közelben, megborzongott e két eleven vad láttán. Olyan iszonyú barbárság sugárzott belőlük, hogy az számára szinte már elfogadhatatlan volt. S Otoaak neve immár nem először hangzott el. Azonban óvakodott attól, hogy megzavarja a két eemsi tárgyalását.
– Te vagy Csigrek? – mondta az eemsi sámán elképedve. – A nagy Csigruigrl unokája! Nahát, micsoda megtiszteltetés!
– Hírnevem hamarosan magasabbra röppen, mint nagyapámé. Otoaak akaratából én vezetem annak a hadjáratnak a jobbszárnyát, mely megszabadítja Cherubion nyugati vidékét a kunigaamik rabigája alól. Dicső seregünk elsöpri a tetves maunukat és a bolgokat. s kiszabadítva testvéreinket a szolgasorból, fokozatosan haladunk kelet felé.
– Micsoda? – kiáltotta Razco. – Ez lázadás!
Csigrek sötét pillantást vetett rá.
– Te beszélsz lázadásról, kunigaami? Te, akinek az ősei egykor a szolgáink szolgái voltak, és azzal nyertek nemességet, hogy fellázadtak uraik ellen, s orvul lemészárolták őket?
– Ez arcátlanság! – ugrott előre Mirk vörös arccal. – Hogy beszélhetsz ilyen szemenszedett valótlanságot? Kind Gren Grun Grath, a kunigaamik legnevesebb bölcse tényekkel bizonyítja neves tanulmányaiban, hogy az eemsik a kunigaamik egy barbár törzséből fejlődtek ki valamikor, s ez egyértelművé teszi, hogy az eemsik nem vetekedhetnek a kunigaamikkal az ősiség kérdésében!
– Micsoda? – Csigrek a fogát csikorgatta. – Hogyan merészelsz te egy nem létező bölcsre hivatkozni?
Mirk dühösen nevetett.
– Kind Gren Grun Grath igenis létezik, s tanai úgyszintén! Itt áll éppen... Grun Grath mester, lépj elő, és világosítsd meg ennek az eemsinek a sötét elméjét!
Mirk erőnek erejével rángatta előre a vonakodó Grun Grathot. Csigrek szeme felvillant.
– Te vagy hát az a személy, akit a kunigaamik Kind Gren Grun Grathnak neveznek?
– Nem! – kiáltotta Grun Grath. – Dehogyis! Az én nevem Krak.
– Akkor miért állítja ez a kunigaami, hogy te vagy?
– Becsaptam őket – vihogott Grun Grath (vagy Krak?) a markába. – Én valójában csak Grun Grath szolgája vagyok! Krak! De ha nem akartam, hogy ezek megöljenek, ki kellett adnom magam saját elrabolt mesteremnek.
– Micsoda? – kiáltotta Leon és Alméra egyszerre. Krak vállat vont.
– Tehettem volna mást? Adandó alkalommal megléptem volna tőletek... De nem volt adandó alkalom. Azt azonban nem vállalom, hogy más helyett öljenek meg.
Csigrek sóhajtott.
– Ha az az alantas féreg, aki buzgón terjesztett rágalmaival a sárba tiporta az eemsik dicső népét, és meghamisította a történelmet, most itt lenne, saját kezűleg tekerném ki a nyakát, felakasztatnám, felnégyeltetném, elégetném, és hamvait szolgáink ürüléke közé szórnám...
– Én csak a szolgája voltam – vont vállat vigyorogva Krak.
– Ha nem ajánlottam volna fel az előbb, hogy a törzs vendége lehetsz a társaiddal együtt, pusztán ezért a tényért megöletnélek!
– Hohó! – kiáltotta haragosan Mirk. – Mit merészelsz, eemsi!
Csigrek vészjóslóan fordult a meztelen kunigaami felé, és a lába mellől felemelt egy roppant méretű csatacsillagot.
– Ne élj vissza a vendégjoggal, kunigaami!
Krontel ugrott közéjük meglepő fürgeséggel.
– Mit számít az, hogy mi volt? Azzal törődjünk, ami most van. Keressük meg a ruháinkat és a fegyvereinket addig, amíg megtehetjük!
– Okos gondolat – morogta Csigrek, és sandán nézte a villámló szemű Mirket. – Grobrukh elkísér benneteket, és gondoskodik róla, hogy visszakapjátok, ami a tiétek.
A holmijukat könnyen megtalálták, mivel éppen valami húszharminc eemsi turkált köztük. A főnök szolgájának a szavára szétrebbentek, és rövid, de velős fenyegetés után lassan visszakerültek a már eltulajdonított fegyverek, ruhadarabok is. Mindenki sietve felöltözött, mert az este kezdett hűvös lenni. Leon sehol sem találta a ruháját. Le Sentierből származó barna nadrágjának, fehér trikójának és sötétkék pulóverének nyoma sem volt. Úgy látszik, valamelyik maununak komolyan megtetszhetett, és magával vitte. Mivel mégsem akart csupaszon maradni, az összedobált rongyok közül kiválasztott néhány méretes darabot. A merbolgi bolg városőrök ruhái közül. Tűzpiros, bársony ujjatlan zekét húzott, hozzá hasonló anyagú rövidnadrágot, mely utóbbi inkább ágyékkötőnek felelt meg, semmint nadrágnak. Leont azonban nem zavarta, hogy combja és lábszára csupaszon marad. A sok lábbeli közül kiválasztott egy szürkéskék, puha bőrcsizmát, mely szinte a térdéig ért. azt húzta fel. Egy picit nagy volt, de nem annyira, hogy zavaró legyen. A hátára világoskék posztóköpenyt vetett, s a fejére szárnyas bronzsisakot húzott. A Hajnal Kardját sehol sem találta, de nem is kereste különösebben. Nem vágyott arra, hogy a kard ismét elárulja. Azonban mégsem maradt fegyvertelen. Talált egy rozsdás kardot, mely a hegyénél csorba volt, s az eemsik zsákmányából egy kerek bőrpajzsot is kiemelt, melynek az eemsik szemmel láthatóan nem tulajdonítottak nagy értéket.
Leon tanácstalanul nézett körül. Hiába volt a rozsdás kard és a pajzs, a Hajnal Kardja nélkül fegyvertelennek, szinte meztelennek érezte magát. Igaz, a kard elárulta, cserben hagyta, furcsamód mégis szerette volna, ha ismét a kezében tarthatja. Vagy mégsem? Saját érzéseit szondázta. A karddal csak a baj jár. Viszont Choler ellen biztonságot nyújt. S nem fogadta-e a nevükben Barshen, hogy mindannyian Monarakhba vonulnak, és megölik Cholert? Igaz, Meurint és maunu csürhéjét az eemsik elűzték, de a fogadalom varázsereje továbbra is köti őket. S a kard nélkül mire mennek?
És a karddal?
Felpillantott. Az eemsik főnöke, Csigrek sétált arra Krontel vállát barátságosan átkarolva, és a helyzetet magyarázta. Hogy hencegett-e, vagy csak szívesen osztotta meg örömét és diadalát a törzs újsütetű sámánjával, azt nem lehetett eldönteni.
Eleinte saját törzsének hadmozdulatait ecsetelte külön kihangsúlyozva egyéni érdemeit, s részletesen kiszínezve, hány maununak horpasztotta be a koponyáját rettenetes csatacsillagával. Ám egy idő múlva Krontel kérdésére más is szóba került, s a közelben szedelőzködő Leon érdeklődve kapta fel a fejét.
– Mióta az az undorító Al'rahim megjelent, és megölte Hubhakkut, a maunuk királyát, azokkal a tetves maunukkal nem lehetett bírni. Portyázó csapataik mélyen betörtek a mi területeinkre, felgyújtották, kifosztották a falvainkat, leöldösték a harcosainkat, meggyalázták az asszonyainkat, lányainkat. Ezt egyetlen eemsi sem nézhette ölbe tett kézzel. Eleinte minden ugyanúgy ment, mint általában. Egy-egy haragos falu összeszedte a harcosait, s cserébe felégetett egy-egy maunu falut. Csakhogy a maunuk, a bolgok meg más kunigaami fattyak elsöpörték, kiirtották őket. Aztán olyasmi történt, amire nem sok példa akadt még az eemsi faj történetében. Szinte valamennyi nagyobb törzs főnöke egyazon éjszakán mágikus álmot látott. Megjelent előttük a hatalmas Otoaak, és mennydörgő hangon rájuk parancsolt, hogy hagyják abba a marakodást egymás között, fogjanak össze és együtt vonuljanak a kunigaamik ellen. Megparancsolta, hogy engedelmeskedjenek neki, különben iszonyatos halál sújt le rájuk. Ébredésük után a megszeppent törzsfők bizonytalankodtak volna, ám sámánjaik is hasonló álmot láthattak, mert azon nyomban megverték a harci dobot. Legelőször a Leprás Kéz főnöke, egy bizonyos Dzsemada fogta fel e látomás jelentőségét, s azonnal követeket küldött szerte az eemsi falvakba, a szomszédos törzsekhez. És mire a követek megérkeztek, Otoaak ismét megjelent álmunkban, és megparancsolta, hogy mindenben engedelmeskedjünk Dzsemadának, amíg ő maga meg nem érkezik Amrikból, hogy a kunigaamik ellen vezessen bennünket. Most itt tartunk. Minden törzsfő fejet hajtott a hatalmas isten akarata előtt, már csak azért is, mert Amrikból valóban Otoaak feltámadásáról és hódításairól kaptunk hírt. Megindult az invázió. Soha nem látott tömegű eemsi harcos vonul a kunigaami birodalom szíve felé. Mire észbe kapnak, elsöpörjük, leigázzuk őket.
– És az Ősi Gonosz, mely elszabadult a Gyötrelmek Oltáráról? – kérdezte Krontel kissé visszafogottan.
Csigrek arca elborult.
– Hallottam én is a choleriták eszelős mozgolódásáról és mindezek okáról, de... de ezzel a problémával Otoaak maga fog megbirkózni!
Leon szeretett volna közbeszólni, de Krontel, aki észrevette fészkelődését, a szemével határozottan nemet intett neki. S hogy biztosan megakadályozza Leon okvetetlenkedését, megragadta a főnök karját, s miközben a törzsről kérdezősködött, elvonszolta onnan.
– Holnap hajnalban indulunk tovább a Fekete Erdőbe, ahol az eemsi seregek találkoznak. Ott várjuk be Garricq nagykodót és kodóit, alkodóit, akik egyenesen Amrikból érkeznek, s Al'rahim ellen vezetnek bennünket. Mire a sátán odújához érünk, megérkezik maga a hatalmas Otoaak is...
Leon megkereste a többieket, akik valamivel arrébb, egy kisebb tábortűznél a maunuk által félbehagyott húsdarabokon lakmároztak. Pár szóban beszámolt róla, mit tudott meg.
– Ki az isten az az Al'rahim? – kérdezte bosszúsan. – Olyan átkozottul ismerős a neve, de nem ugrik be, honnan...
Grun Grath (vagy Krak?) előrehajolt, és a tűzbe bámulva halkan szólalt meg:
– Sang Al'rahim...
– SANG! – Leon úgy érezte magát, mintha egy buzogánnyal fejbe suhintották volna. Egyszerre verejtékezni kezdett, kirázta a hideg, és érezte, hogy az arca tűzforró lesz. – Sang Al'rahim... Hát persze...
– Nem tudni pontosan, ki ő – folytatta nyugodtan az erfro-bolg bölcs. – Számos utalás áll egy hasonló nevű félistenről Cherubion történetében... aki, hm, egykor Kevanaar tanítványa volt, aztán valami homályos úton ellene szegült, s végül... sanyarú sorsot ért. Azonban ennek már több száz éve. Most valaki, talán titkos imádója vagy híve, felvette a nevét, s különböző gaztetteket követ el...
– Nem. – Leon a fejét rázta. – Nem. Ez az Al'rahim nem más, mint az eredeti. Úgy értem: Sang! Nem tudom megmagyarázni, de ez a remegés, amit a gyomrom közepén érzek, számomra minden magyarázatnál ékesebb bizonyíték.
Barshen elsápadt.
– És ennek a... hamvaiból feltámadt félistennek a hatalma alatt vagyunk az eskü révén?
Leon sóhajtott.
– Az eemsik hamarosan egyesülnek több nagyhatalmú eemsivel... kodókkal, nagykodókkal, s aztán Al'rahim ellen vonulnak. Velük kell tartanunk!
Ezzel a mocskos csürhével? – háborodott fel Mirk. – Hogy velük harcoljak saját fajtársaim ellen? Soha!
– A helyzet nem ilyen egyértelmű – vélte Razco.
Leon előrehajolt, és egyenként a szemükbe nézett.
– Ide figyeljetek! – kezdte vontatottan. – Kérlek benneteket, hallgassatok meg! Többen közületek nem tudjátok, ki vagyok én valójában és hogyan kerültem ide... Ezt most túl bonyolult lenne elmagyarázni. Azonban Almérának és Barshennek egyszer már elmondtam, ők a tanúim rá... Elégedjetek meg azzal, hogy én egy külső világból érkeztem Cherubionba sok-sok évvel ezelőtt. S részese voltam annak a küzdelemnek, mely a Sötét Éjből való kiszakadáshoz vezetett. Harcoltam Otoaak ellen, harcoltam Melan ellen, harcoltam Choler ellen, s harcoltam Sang ellen is. És higgyétek el... Sang Al'rahim az, akivel minden erőnkkel harcolnunk kell! Bárkivel hajlandó vagyok szövetkezni, hogy elpusztítsam, mert ő az, aki minden bajnak az okozója...
– Már pedig nekünk Monarakhba kell mennünk – szögezte le Barshen, és nem nézett senkire. – Nem vesztegethetjük az időt. Meg kell ölnünk Cholert. Köt a hűségvarázs.
Leon felmordult.
– Ha megöljük Al'rahimot, megszűnik a varázs!
– S vele együtt mi is – jegyezte meg Alméra csendesen. – Al'rahim gyűrűjére esküdtünk. Ha ő meghal, mielőtt a feladatunkat végrehajtanánk, mi is szörnyet halunk.
– Ez biztos? – kérdezte megsemmisülten Leon.
– Minden kétséget kizáróan – bólogatott Grun Grath és Mirk dühösen mordult rá.
– Te csak ne szólj bele! Alantas szolga létedre volt képed megtéveszteni bennünket, és a neves Grun Grathnak kiadni magad!
Az erfro-bolg elmosolyodott.
– Talán el kellett volna árulnom e barbár eemsinek valódi kilétemet, és vértanúhalált halni mocskos markai között? – kérdezte. – Természetesen Kind Gren Grun Grath vagyok. Kraknak csak kényszerből adtam ki magam.
Mirk és Razco gyanakvó pillantást vetettek rá.
– Ő Grun Grath – erősítette meg Leon. – Én biztos vagyok benne. Most... akkor...
– Igen – sóhajtott Razco. – Ideje komolyan átgondolni a kilátásainkat.
– Próbáljunk valami kiutat találni a varázs alól! – javasolta Leon.
Alméra a fejét rázta.
– Nincs kiút. Ha nem öljük meg Cholert, meghalunk, ha megöljük, azután halunk meg, hogy átadtuk Meurinnek. Barshen barátunk kötelezett bennünket, hogy önszántunkból ugorjunk Sang Al'rahim szájába.
Mindannyian a lobogó tábortűzbe révedtek, bizonytalan jövőjüket latolgatták. Egy távolabbi tűznél néhány eemsi összeveszett valami kisebb zsákmányon, jókora felfordulás támadt. Csigrek egy háromágú korbácsot suhogtatva, ordítozva rontott közéjük, és odacsapott mindenkinek, aki a közelébe került. A civakodásnak azonnal vége lett.
– Csak van valami mód, hogy megszabaduljunk a hűségvarázs alól? – kérdezte Leon csökönyösen. – Mágiával csak meg lehet szüntetni valahogy a mágikus kötelékeket... Grun Grath, mit gondolsz?
A tömzsi erfro-bolg vállat vont.
– Elvileg megoldható. Azonban csak nagy tudású varázslók képesek rá, s én csak a choleriták között hallottam effélékről. Viszont ahhoz, hogy a varázst sikerüljön leszedni rólunk, alá kell vetnünk magunkat az illető cholerita mágus akaratának... és megvallom, ehhez aztán végképp nem fűlik a fogam. Ki tudja, hogy a feloldozás fejében miféle sokkal zordabb feladatot testál ránk egy cholerita?
Leon keserűen nézett Grun Grathra. Az erfro-bolg bölcs az utolsó reményeit is eloszlatta.
Krontel, aki a vita utolsó szavaira érkezett, magyarázat nélkül is kitalálta, miről folyik a szó.
– Csigrek törzsével kell tartanunk – szögezte le. – A Fekete Erdőben egyesülünk a többi eemsi törzzsel, bevárunk néhány kodót, nagykodót, aztán rárontunk Al'rahimra. A nagykodók igen erőteljes mágusok. Leszedik rólunk ezt az átkozott eskü-varázst, megölik Al'rahimot, és minden rendben lesz! Hősiesen harcolunk majd az eemsik oldalán, és nem kétlem, hogy elnyerjük a megfelelő jutalmunkat. Ilyen egyszerű ez! Kár ezen rágódni... Egyébként is, már beszéltem Csigrekkel, és nagy nehezen rávettem, hogy nemcsak engem meg a cherubokat, de a többieket is bevegye a csapatába.
– Micsoda? – háborgott Razco. – Hogy én ezekkel együtt...
Leon fontolóra vette a lehetőséget.
– Nekem már volt dolgom nagykodóval... Erős varázserővel rendelkeznek. Nem kizárt, hogy képesek lennének megszabadítani a varázs kötelékétől...
– Meg esetleg a fejünktől is! – vágott közbe bosszúsan Alméra. – Nem értem, hogyan gondolhatsz egyáltalán arra, hogy egy eemsi varázslónak kiszolgáltasd magad? És te mondtad, hogy odavárják Otoaakot is. Ha ez ugyanaz az Otoaak, akiről meséltél, a helyedben nem mennék a közelébe.
– Egyszer már sikerült vele szövetséget kötnöm.
– És azt is mesélted, hogy Otoaak megölt volna e szövetség sikere után, ha az eseményeket másképp nem alakítod! Emlékezz, Leon! Te a fiát ölted meg! Megaláztad! A hódító eemsiket megállítottad! Mit gondolsz, mi oka lenne rá bármely eemsi nagyvezérnek is, hogy megkegyelmezzen neked és nekünk. Ha szükségük van ránk, az eskünk helyett másfajta köteléket akasztanak ránk! Ha nem kellünk nekik, végeznek velünk. Nem, köszönöm, én ebből nem kérek!
Leon sóhajtott.
– Van más javaslatod?
– Igen – dühösködött a lány. – Öljük meg Barshent, amiért ilyen helyzetbe hozott bennünket, aztán végezzünk magunkkal is!
Grun Grath megköszörülte a torkát.
– Talán van megoldás. A probléma lényege, ha nem csalódom, abban áll, hogy akár megöljük Cholert, akár nem, rövid időn belül meghalunk. Viszont, ha nem öljük meg Cholert, a megadott idő lejártával szörnyet halunk. Nos, szerintem a megoldás egyszerű. – Kind Gren Grun Grath, a kunigaamik erfro-bolg bölcse szerényen pillantott végig feszülten figyelő társain. – Eemsi barátunktól tudjuk, hogy jelentős mágusok készülnek végezni azzal, akinek az eskü révén a hatalmában vagyunk. Tehát: a lehető legrövidebb időn belül teljesítenünk kell a feladatunkat, aztán várni és reménykedni, hogy a nagykodó és társai végeznek Al'rahimmal. Sietnünk kell, mert ha a nagykodók megelőznek, Al'rahim halálával nekünk is végünk. Viszont Choler halála után éppenséggel nem kell sietnünk...
– Én azt mondom, ezt kell tennünk! – sietett egyetérteni Barshen. – Éjszaka megszökünk, és irány Monarakh!
– Alméra? – kérdezte Leon.
A lány bólintott.
– Csakhogy már nincs meg a Hajnal Kardja – jegyezte meg Razco. – Márpedig a legenda szerint Choler ellen nagy szükség lesz rá.
Leon komoran bólogatott. Kívánta is meg nem is a kard birtoklását.
– Mielőtt Meurin elmenekült, elejtette – mondta Barshen. – A kard itt van valahol. Biztos valamelyik eemsi eldugta.
– Vissza kell szerezni! – Razco határozottan nézett Krontelre. – Ez a te dolgod lesz, eemsi! Milyen pozíciót töltesz be e törzsben?
Leon a mulatozó eemsi harcosok felé fordult, és eszébe jutott az a réges-régi éjszaka, amikor Otoaak táborában tartózkodott. Az eemsik akkor szinte ugyanígy néztek ki, de sokkal fegyelmezettebben, visszafogottabban viselkedtek. Most azonban valósággal tomboltak legyőzötteik hullái fölött. Leon mégis megkönnyebbülten látta, hogy nem falják fel áldozataik tetemét.
Krontel vállat vont.
– Az előző sámánjuk meghalt egy korábbi összecsapásban. Én vettem át a helyét.
– Vissza tudod szerezni a kardot?
– Ha itt van, minden bizonnyal.
Leon idegesen bólintott.
– Zavar ez a kard. Tudom, hogy nem boldogulunk nélküle, de vajon sikerrel járunk-e vele?
Társai nem feleltek.
– Krontel visszaszerzi a kardot – összegezte Razco. – Aztán pihenünk egy keveset, és hajnal felé, amikor az őrök ébersége lankad, megszökünk. Erre nem számítanak. Külső támadásra készülnek fel. Krontel, máris indulj, szerezd meg a kardot! Ha nem sikerül, akkor is tudd meg, merre lehet. Akkor majd megpróbálom én a magam rafinált thorp módján elvenni az eemsiktől.
Krontel nehézkesen tápászkodott fel a tűz mellől, habozni látszott. Nem ment el. Látszott rajta, hogy kikívánkozik belőle valami, de nem mondja ki.
Leon idegesen nézett körül. Az eemsik birtokukba vették a maunuk által hagyott tüzeket, gyanús szagú és színű, szőrös húsokat sütögettek, bort vedeltek, gajdoltak.
– Nos, miért nem mégy már? – kérdezte Razco.
– A kardot visszaszerzem, ha kívánjátok – mondta kínlódva Krontel. – De nem szökhetünk el... Szavamat adtam Csigreknek, hogy velük tartunk a csatába, és... egy eemsi sámán nem szegi meg a szavát.
Leon az ajkába harapott.
– Ostoba! – Alméra dühösen fújt. – Hát akkor mit akarsz?
– Nem tudom.
– Egyetlen esélyünk az, ha úgy cselekszünk, mint az előbb kifejtettem – magyarázta Grun Grath.
– Ha vitézül harcolunk a csatában... Ha a nagykodó eltávolítja rólunk a varázst, és megöljük Al'rahimot, még mindig fennáll a lehetőség, hogy elinduljunk Monarakhba.
– Al'rahim – szólt közbe most már Leon is –, nem más mint Sang! Egy mergháni. Életem nagy ellenfele. A lehető legveszedelmesebb ellenfél! Félisteni erőkkel! Nem hiszem, hogy az eemsik képesek lennének legyőzni! Még egy nagykodó sem!
– Otoaak viszont igen! – felelte Krontel harciasan.
– Kellett nekem – sóhajtott Alméra – egy eemsi társaságába keverednem!
– Mi ütött beléd? – követelte Mirk is Kronteltől. – Te magad mesélted régebben, milyen mostohán bánt veled a saját néped...
– Ifjúkorom óta számkivetetten bolyongok... – vallotta be Krontel szégyenlősen. – Sohasem volt otthonom, nem volt törzs, mely befogadjon, ha megfáradtam, nem volt hová hazatérjek. De most minden egészen más lett. Tetszik nekem ez a törzs. A főnök a barátom. Én vagyok az egyetlen sámánjuk, én vagyok a törzs esze, és tudom, hogy a csatában szükség lesz rám. Mindig is büszke voltam arra, hogy eemsi vagyok, és most még büszkébb vagyok, amikor azt látom, hogy az eemsi törzsek közös erővel támadnak a kunigaamikra, hogy megszabadítsák a világot Al'rahimtól. Meg kell értenetek: hogyan játszhatnám ki saját népemet, amikor bíznak bennem. Nem szökhetünk el. Itt maradunk, és teszek róla, hogy ti se tudjatok megszökni. Nem akarok rosszat nektek, de vigyázok, hogy az örök éberek legyenek!
Leon felnyögött.
– Nahát – mondta Alméra gúnyosan –, ezt nem gondoltam rólad, eemsi! Azt hittem, idegen számodra az effajta érzelgés. És nem gondoltam, hogy abból a fajtából származol, aki cserben hagyja, kijátssza a barátait. Na, jó... Akkor természetesen nem szökünk. Felesleges szólnod az őröknek.
Az eemsi sámán sunyin elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét.
– Hihi... Azért én csak szólok az őröknek, Alméra. Ismerem jól az észjárásodat, pontosan tudom, mit tervezel. Nélkülem akartok megszökni. Ne tegyétek! Tartsatok ki mellettem!
– Várj! – mondta Leon. – Az eemsiknek nincs esélyük Sang ellen, ha tényleg ő az, aki a maunukat serkenti!
– Én hiszek Otoaakban – közölte Krontel.
Elsietett. A többiek bosszankodva morogtak, és csúnya pillantásokat vetettek utána. Leon viszont idegesen meredt a tűzbe. Gondolatai újra és újra visszatértek a múltba, s nem akarta megérteni, mi ez az egész. Ez az Al'rahim ugyanaz a Sang lenne, akivel ő harcolt egykor? Háromszáz év múltán ismét feltűnt Cherubionban? Hát meddig képes elélni egy ilyen mergháni? És mi a szándéka? Mert hogy rosszban sántikál, az biztos! A barbár maunuk új királya?
Leon a távolodó eemsi sámán után nézett. Talán lesz annyi esze, hogy nem szerzi vissza azt az undorító fegyvert.
Ám Leon tévedett, mert Krontel legalább ebben az egy dologban kedvére akart tenni társainak. Leont maga mellé véve körülsétált a táborban, és nem volt nehéz megtalálniuk a Hajnal Kardjának jelenlegi tulajdonosát, mert egy megtermett eemsi az egyik tábortűz mellett több társától körülvéve épp a kardot suhogtatta. Igaz, a fickó vastag rongyba csavarva fogta a markolatát, és még így is néha-néha elejtette. Nézőiből minden suhintásnál elismerő moraj tört ki, mert az egyébként normális kinézetű kard rendre halvány fehér lángcsóvákat szórt.
Krontel szétvetett lábbal állt meg a kardot forgató eemsi előtt. Az sanda pillantást vetett törzsük új sámánjára, s a mögötte álló cherubra.
– Tudod-e, milyen fegyver van a kezedben, fiam? – kérdezte fortélyos ravaszsággal Krontel.
Az eemsi grimaszolt.
– Igen, tudom.
– Na milyen?
– Hát... fényes.
– De mitől fénylik? – faggatózott Krontel.
– Hát... biztos a melegtől.
Krontel a fejét rázta.
– Szerencsétlen pára! Fogalmad sincs, mily rettenetes sorsot hoz rád az a gonosz fegyver, amit a kezedben tartasz. Elátkozott varázskard ez, melyet az ellenség szándékosan hagy hátra, amikor menekülni kényszerül. – Rekedt suttogássá halkította a hangját. Mert ez a kard hamarosan hozzá fog nőni a kezedhez, soha többé nem fogod tudni elengedni, és amíg a kezedhez van nőve, arra leszel kárhoztatva, hogy folyton a rokonaidat mészárold vele.
Az eemsi összevont szemöldökkel méregette a fegyvert, de nem látszott elengedni a markolatát.
– Ez még mind semmi! – folytatta Krontel belemelegedve. – Hamarosan olyan undorító szagod lesz, akár egy maununak, minden eemsi kerülni fog, számkivetett leszel, egyedül fogsz bolyongani a pusztában, mígnem a kard egy napon ellened fordul, és álmodban ledöf.
A környező eemsik morogva elhátráltak a kardot tartó társuktól. de az gyanakvóan nézte a gesztikuláló Krontelt. Úgy tűnt, még mindig nem hitte el a hallottakat.
– És ami a legszörnyűbb – suttogta az eemsi sámán továbbfokozva a hatást –, hogy a férfiasságod elsatnyul, minden eemsi nő téged fog gúnyolni.
A hatalmas termetű eemsi iszonyodva felordított, és elhajította a kardot. Ilyen borzalmas jövendölések után senki sem nyúlt utána.
– Az ilyen kardot a legrettenetesebb módon meg kell semmisíteni – suttogta rekedten Krontel. – És e cherub társam segítségével megteszem nektek ezt a szívességet...
Rituális tánclépésekkel körbejárta az eldobott fegyvert, majd megérintette, de gyorsan el is engedte. Leon megmarkolta a kardot, és megsuhintotta. A kardból dühös zöld lángnyelvek törtek elő. Az eemsik felkiáltottak.
– Jer, testvérem, pusztítsuk el!
Krontel és Leon maguk mögött hagyták az eemsik csoportját, ám alig tettek pár lépést, valamivel visszább nagy ováció támadt. Krontel ösztönösen hátrapillantott, néhány eemsit látott, akik most érkeztek meg a tábor területére. Feltűnt neki egy hatalmas termetű, bekötözött fejű alak, akit mindenki megkülönböztetett tisztelettel köszöntött.
– Ki ez a fickó? – förmedt rá Krontel egy mellette bámészkodó fiatal eemsire, aki szinte még kölyöknek tűnt.
– Az? Grencsak. A sámánunk. Mindenki azt hitte, hogy meghalt, de ő oly erős, hogy még a halált is legyőzte.
A bekötözött fejű eemsi nem törődött az őt köszöntők gagyogásával, egyenesen a főnöki sátor felé tartott.
– Erősnek látszik – vélte Krontel.
– Az is – bizonygatta a kölyök. – Két holdtöltével ezelőtt egy jöttment sámán azt állította, hogy Grencsak ideje már lejárt, és Otoaak nevére bizonygatta, hogy ő jobb sámánunk lesz, mint Grencsak. Grencsak kihívta párbajra. Az idegen sámán beleit még mindig keselyűk tépkedik a Szil-tisztáson.
– Úgy? – mondta Krontel komoran. – Ha Csigrek keresne, mondd meg neki, elmentem megsemmisíteni egy átkozott fegyvert, ami kárhozatot hozna az egész törzsre. Az erdő szélén fogom elásni. Addig senki ne zavarjon!
Sietős léptekkel távozott Leonnal együtt a társaik tüzéhez, ami már alig-alig égett, mivel mindannyian magukba mélyedve bámultak előre, és egyikük sem vette a fáradtságot, hogy a lángokat táplálja.
– Belátom, igazatok van – mondta bevezetés nélkül Krontel, amikor Razcóékhoz ért. – A kard Leonnál. Mikor szökünk?
– Mi az, megharagudott rád a főnök? – kérdezte Alméra gúnyosan.
– Nem csak... Nem érdekes! Mit terveztetek ki?
– Úgysem fog sikerülni a szökés – mondta Leon szkeptikusan. – Figyeljétek meg, hogy miközben talpig sötétségbe burkolózva osonunk, ez az átkozott kard villogni meg zümmögni fog, hogy felhívja ránk a figyelmet.
– Mindenki pihenjen! – adta ki a jelszót Razco. – Még vagy négy órát alhatunk.
Leheveredtek a tűz köré. Már kezdte elnyomni őket az álom. amikor léptek hallatszottak, és megjelent a bekötött fejű eemsi egy jókora láncos buzogánnyal a kezében. Krontel kinyitotta a fél szemét, de azon nyomban be is csukta. Biztos, ami biztos, még horkolni is kezdett.
– Miféle eemsi sámán vagy te, hogy holmi szedett-vedett népséggel alszol? – dörögte Grencsak.
– A barátaim – válaszolta Krontel rövid időre megszakítva tettetett hortyogását.
– A törzs sámánja én vagyok – szögezte le a másik –, és ha ezt nem ismered el, várlak ott annál a tűznél.
– Elismerem – felelte ásítva Krontel. – Csak addig láttam el a sámáni feladatot, amíg eemsi barátaink nélkülözni kényszerültek becses személyedet. Most, hogy visszatértél, én félrehúzódok. Te vagy a sámán.
– Okosan teszed – mondta Grencsak basszus hangon.
– Késő van – jegyezte meg Krontel. – Aludjunk! Majd holnap megbeszéljük.
– Helyes. – Grencsak döngő léptekkel távozott.
– Aha – jegyezte meg Alméra sokatmondóan.
– Azt hiszitek, gyáva vagyok? – követelte felháborodottan Krontel. – Ki meri azt mondani, hogy Krontel, az eemsik sámánja gyáva?
Senki sem válaszolt. A társaság egy része már aludt.
Az éjszaka közepén Razco szép csendben felkeltett mindenkit, és anélkül hogy fölösleges zajt ütöttek volna, készülődni kezdtek.
Észrevétlenül surrantak el egymás után a parázsló tábortűz homályából a sötétségbe. A táborban mindenki aludt, csak az őrök keringtek a tisztás adott pontjain. Ők viszont kifelé néztek.
A tábor északkeleti sarkában nem látszott mozgás. Csigrek oda vagy nem állított őröket, vagy azok az őrök elszunnyadhattak. Leonék bokortól bokorig, fától fáig osonva közelítették meg. Leon osont előre. Egy fa mögül kilépve hirtelen földbe gyökerezett a lába.
Két eemsi őr ült tőlük pár lépésnyire. Mindketten hangosan horkoltak.
Elosontak az alvó őrök mellett, és egy keskeny ösvényen haladtak arrafelé, amerről sejtésük szerint a maunuk hozták őket. Óvatosak voltak, mert gyanították, hogy a tábor őrein kívül más, előretolt őrszemek is cirkálhatnak a közelben.
Lassan hajnalodott. A nap még nem kelt fel, de a hegyek mögül világos sávok tarkázták be az eget.
Az ösvény hamarosan egy kis patakba torkollott, és a túlparton nem folytatódott tovább. Sűrű erdő vette körül őket. Lassan hajnalodni kezdett.
– Siessünk! – mondta Krontel, miután a patakból oltották szomjukat.
– De merre?
– Hát Monarakh-hoz.
– Tudja valaki, merre van az? – kérdezte Leon. Mindannyian Grun Grathra néztek. A bölcs széttárta a kezét.
– Merbolgból ismerem a járást, de fogalmam sincs, most hol lehetünk...
Hirtelen megzörrentek a bokrok. Leon a kardjához kapott. Wuff, a csapzott szőrű farkas osont elő, bűnbánóan dörgölőzött Barshenhez, és az a bundáját veregetve, morogva korholta.
– Éljen – jegyezte meg szkeptikusan Alméra. – Ismét van egy gyáva choraldunk.
Barshen morgott, és homlokát állata homlokához nyomta, majd elgondolkodva nézett kelet felé.
Wuff szerint arrafelé van egy nagy rom – mondta habozva. – Ezt a romot gonosz lények lakják...
Miféle gonosz lények? – kérdezte Alméra. – Kísértetek vagy choleriták? Monarakh lenne?
– Honnan tudjam? – válaszolt mérgesen Barshen.
– Kérdezd meg a choraldodat!
– Mit gondolsz te ennek az állatnak az intelligenciájáról? Az ő világa lényegesen egyszerűbb és primitívebb, mint a mienk. Amit mondtam, azt úgy fejezte ki, hogy „kétlábú élelem lakik nagy-nagy odúban, közelben, de nem enni meg, mert jönni gonosz nem-élelem, aki esz meg”. Remélem, ettől okosabbak lettetek!
– Az lesz az! – mondta meggyőződéssel Grun Grath, aki az út folyamán alaposan meghúzogatott egy halott maunutól elszedett boroskulacsot, és már kezdett keresztbe állni a szeme. – Mondd meg a farkasnak, „menni oda, keresni szagos ital”.
Elindultak. A farkas elöl, ők pedig egymás mögött, Barshennel az élen, aki lévén, hogy erdőben élte le élete nagy részét, megtalálta az erdő legsűrűbb és legszúrósabb bozótjait; azon vezette társait keresztül.
Úgy tűnt, a farkas szótárában a „közel” egészen mást jelent, mint az emberében, mert a nap lassan már delelőn állt, mire a sűrűből kijutva egy gyomos, részben megművelt szántóföldre jutottak, amelynek a végében egy kis kalyiba állt, s azon túl a sűrűség folytatódott tovább.
– Ez nem Monarakh – rázta a fejét Alméra. – Inkább csőszkunyhónak nézném.
– Pszt! – szólt rá Razco. – Úgy hallom, méhek vannak a közelben. Halljátok ti is ezt a zümmögést?
– Én zümmögök – mondta Leon idegesen. – Pontosabban a Hajnal Kardja.
– És ez mit jelent? Veszélyt?
– Eddig valahányszor így zümmögött, mindig belecsöppentem valami kellemetlenségbe. Nem engem figyelmeztet a veszélyre, így fejezi ki az örömét, hogy megint bajbajutottam!
Kihúzta a kardot, az zölden villogott és keskeny lángnyelvek csaptak ki belőle.
– Utálom ezt a kardot! – bosszankodott Leon. – Mi a nyavalyát akarsz jelezni?
A varázsfegyver sisteregni kezdett, hatalmasat villant, és a következő pillanatban Leon felüvöltött fájdalmában, mert úgy érezte, villám csapott a kezébe. Elejtette a kardot. Jobb karja egy pillanatig bénán csüngött, majd magától rángani kezdett. Hosszú másodpercekbe tellett, amíg a fájdalom elmúlt. Elhűlten szemlélte a kardot, mely most szürke acélként hevert a földön. Így hát ilyen az, amikor a Hajnal Kardja kimutatja a foga fehérjét gazdája ellen? Viszont ha nem ő a Hajnal Lovagja, akkor a kard miért engedelmeskedett neki ez idáig. Összes társai közül egyedül ő, Leon Silver volt képes megfogni.
Zsibbadt karját dörzsölgetve meredt a porban heverő fegyverre.
– Ismerem ezt a kunyhót! – kiáltotta Barshen. – Pár nappal ezelőtt itt rejtettük el a felszerelést!
– Igen – erősítette meg Alméra. – Ez az a kunyhó! Itt táboroztunk három nappal ezelőtt. A hegy mögött van Menioraz.
Grun Grath szélesen elvigyorodott.
– Menioraz... más néven Monarakh.
– Micsoda? – kiáltotta Leon.
– Sejtettem – húzta el a száját Alméra. – De féltem ettől a sejtéstől.
Mirk haragosan mordult rá Grun Grathra.
– Ezt eddig miért nem mondtad?
Grun Grath vállat vont.
– Kérdeztétek?
Barshen besietett a kunyhóba, és nem sokkal később három poros, földes zsákkal tért vissza. A sajátjában hosszan turkált, a másik kettőt a többiek elé rakta. Ruhadarabok, szárított élelem és apróbb felszerelési tárgyak kerültek elő.
Barshen arcán öröm villant, amikor egy tenyérnyi tárgyat csúsztatott a köpenye alá. A nyurga fickó észrevette, hogy Leon meglátta a mozdulatát, és félszegen elvigyorodott.
– A talizmánom...
Hirtelen heves szélroham rázta meg a bokrokat.
– Szóval, közel a cél – sóhajtott Razco, aztán Leonhoz fordult. – Vedd fel a kardot, és induljunk!
Leon az ajkába harapott.
– Miért? Hogy ismét eláruljon minket?
– Lehet, hogy néha ellened cselekedett – jelentette ki Barshen –, de ezen ne csodálkozz! A varázskard olyan, akár egy vadállat, etetned kell, simogatnod, magadhoz édesgetned, hogy megszelídüljön és fenntartás nélkül szolgáljon. Az ilyen kardnak lelke van, és megérzi, ha nem jól bánnak vele, megérzi, ha gyűlölik.
Leon vállat vont.
– Nézz Wuffra – folytatta Barshen. – Az erdő vad gyermeke, mégis lelke van, érzékeny és fogékony, s ha jól bánnak vele, meghálálja és ragaszkodik a gazdájához. Mit gondolsz, mi történne, ha félnék tőle, gyűlölném, vagy állandóan szidalmaznám? Előbb-utóbb nekem támadna, vagy egyszerűen elhagyna. Ám ha jól bánok vele, a maga vad módján szeret engem, és annak ellenére, hogy a maunukkal kapcsolatosan megfutamodott, biztos vagyok benne, hogy szükség esetén gondolkodás nélkül az életét adná értem. Bánj te is hasonlóképpen a kardoddal, akkor az is ragaszkodni fog hozzád!
– Ez egy elátkozott kard! – dühöngött Leon. – Az előbb majdnem lebénította a fél karom.
– Miért, szerinted te illőbben bántál vele?
– Hogy lehet jól bánni egy karddal? – mérgelődött Leon. – Simogassam? Próbáljam nyers hússal etetni?
– Nem – csodálkozott Barshen. – De ne szidalmazd, ne mutass ellenszenvet iránta, gondolj rá jó barátként, nem ellenségként! És bízz benne, engedd, hogy vezessen, hogy önállóan cselekedjen! Ha így teszel, ragaszkodni fog hozzád, és hűen szolgál. Ellenkező esetben megöl. Gondolj úgy rá, mint a testvéredre vagy egy szeretett szép lányra!
Leon sóhajtott.
– Számomra csak egy nő létezik: Chlovia. Hogyan hasonlíthatnám hozzá ezt a fegyvert?
A távolból rettenetes üvöltés hallatszott, majd felvillant valami, mintha villám csapott volna le kelet felé, s a kísérteties fény még percekig lángolt a horizonton, miközben a síron túli üvöltés újra és újra felhangzott, s elhalt, de közben egyre közeledett.
– Ez Choler – mondta Grun Grath komoran és teljesen kijózanodva. – Elénk jön.
Leon a Hajnal Kardjára pillantott, bizonytalanul, habozva nyúlt utána, de hirtelen eszébe jutottak Barshen szavai, és elhatározta, hogy megpróbálkozik vele. Bízok benned, gondolta, és határozott mozdulattal megragadta a markolatát. És csodák csodája, a kard most nem rázott, nem bocsátott ki haragos zöld lángcsóvát, és nem is zümmögött, engedelmesen simult Leon markába. S Leon most először amióta a kardot érintette, olyan erőt érzett testébe áramlani, mintha nem is ő markolta volna a kardot, hanem az őt.
Feszülten vártak, de semmiféle támadás nem érte őket. Az erdő susogott, sötét árnyak suhantak a bokrok és a fák között, de choleritáknak vagy szörnyeknek nyomát sem lehetett látni. Percekig vártak dermedten, de semmi sem történt.
– Hogyan tovább? – morogta Razco.
– Együnk valamit! – tanácsolta Krontel. Aztán majd meglátjuk.
Barshen a hegy teteje felé pislogott.
– Fel kellene deríteni a környéket!
Alméra sóhajtott.
– Körülnézek. Úgysem vagyok éhes. Leon... elkísérsz?
Leon éhes volt ugyan, de a lány szavai mögött határozott kérést érzett, nem mondott nemet. S mivel Alméra választ sem várva máris megindult felfelé, Leon habozás nélkül követte.
Sűrű bozóton törtek át, aztán ritkásabb részre jutottak. Egy darabig szótlanul másztak fel a sziklák között az egyre meredekebb emelkedőn, aztán a lány váratlanul megszólalt.
– Fura dolog, hogy egyszer jártam már Meniorazban, és sejtelmem sem volt róla, hogy azonos Monarakh-kal.
Leon vállat vont.
– Ezért hívtál magaddal, hogy ezt közöld?
– Nem – rezzent meg a lány kissé riadtan. – Szerettem volna kettesben maradni veled, hogy elmondhassam... – Elhallgatott.
Leon kutatóan nézett rá.
– Van valami, amit eddig eltitkoltál előlem, szépséges Alméra?
A lány lehajtotta a fejét.
– Van értelme, Leon – felelte félszegen. – Van értelme számodra is.
Leon a homlokát ráncolva meredt rá.
– Igen?
Alméra sóhajtott.
– Egy bőrtekercset keresek. Azt a tekercset, melyből megtudhatom, mily rejtekhelyen nyugszik a Hajnal Királynője... a te Chloviád!
Leon úgy kapta fel a fejét, mintha darázs csípte volna meg.
– Mit beszélsz?
– Igen – bólintott a lány. – Rég gyanítom. Csak a te Chloviád lehet az, akit a Hajnal Királynőjeként neveztek. Ő volt az, aki Kevanaar halála után szembeszállt Cholerrel, az ősi Gonosszal, a Sötét Láng Urával. A Hajnal Királynője legyőzte Cholert a nálad lévő, maga kovácsolta mágikus karddal, és a gonosz lelkét a Gyötrelmek Oltárára szögezte, aztán eltűnt. Senki sem tudja, hová. Senki sem tudja, mi lett vele. Uralkodása nem volt hosszú, de amit elindított, utódai folytatták, és a Hajnal Királynője egy új koralapjait fektette le.
– De... már mindenképp halott... – nyögte keserűen Leon. Alméra a fejét rázta.
– Ha igaz a sejtésem, hogy Chlovia a Hajnal Királynője... nem kizárt, hogy viszontláthatod.
– Mit beszélsz?
Almérán látszott, hogy meggyőződése ellenére beszél, szinte erővel préseli ki magából a szavakat, mintha valami nagy titkot készülne elárulni, ám mielőtt belekezdene, győzködi magát, hogy megtegye-e vagy sem.
– Nem szívesen beszélek a munkámról, hiszen az életben maradás egyik legnagyobb esélye a titoktartásban rejlik... De nem bírom nézni, ahogy emészted magad! Lehet, hogy ostobaságot követek el azzal, hogy kiszolgáltatom a titkos információimat, de...
Leon merőn nézett a lányra.
– Akkor miért teszed?
– Mert... mert kedvellek. Sosem találkoztam még ilyen... ilyen mély érzésű férfival... És valószínűleg soha nem is fogok még egyszer... S ráadásul te mindvégig bíztál bennem. Itt az ideje, hogy én is megbízzam benned.
– Köszönöm.
Alméra összevonta kecses ívű, fekete szemöldökét. Még így zavarában is rendkívül szép volt.
– A megbízóm... akinek esküvel fogadtam, hogy kilétét mindenáron titokban tartom... hosszú évek óta nyomoz a Hajnal Királynőjének titokzatos sorsa után. Én másfél éve csak az ő megbízásából dolgozok, elég tájékozott vagyok ez ügyben. A megbízóm...egy ősi rúnában ráakadt némi utalásra vele kapcsolatban. Hosszú kutatás után arra a következtetésre jutott hogy a Hajnal Királynője nem halt meg. Miután bevégezte a kötelességét, valamilyen mágikus sztázisba zárkózott saját akaratából. Egyfajta évszázados, évezredes álmot alszik valahol, de senki sem tudja, hogy hol, senki sem tudja, hogy miért. A miértre én már sejtem a választ... Miért adná fel egy királynő az életet épp a nagy diadala után, hogy évszázadokat vagy évezredeket aludjon át egy semleges létsíkon? Mit gondolsz, miért?... Mintha várna valamit... vagy valakit... Leon testét forróság öntötte el.
– Azt akarod mon...
– Ha Chlovia ugyanúgy szeretett téged, mint ahogy te őt, miért ne lehetne így. Te egyszerűen eltűntél Cherubionból, hiába keresett, sehol sem talált. Mit tehetett mást? Te mit tettél volna a helyében?... Lehet, hogy úgy értékelte, nélküled semmit sem ér az élete. De a reményt nem adta fel. Elhatározta, hogyha valaha is visszatérsz Cherubionba, ő várni fog rád... akár több ezer évet is...
Leon szíve kalimpált, de esze azt súgta, ne higgyen a szép varázslólánynak. Nem egyszer tapasztalhatta már ravaszságát. Esetleg most őszinte lenne? Alméra ugyanolyan őszintének tűnt, mint máskor, csakhogy most a hangja alig észrevehetően remegett az érzelmektől. Ha ez színjáték, akkor igen ügyes...
– Ha valóban ezt tette volna... honnan tudja meg, hogy visszatértem Cherubionba?
– Éppen ez az! – nevetett a lány. – A válasz ott van a kezedben. A legenda szerint azt a kardot csak a Hajnal Lovagja képes kihúzni Choler homlokából. A kard csak neki engedelmeskedik.
– Engedelmeskedik? – morogta Leon.
Alméra azonban nem foglalkozott a morgolódással.
– Mivel Chlovia kovácsolta ezt a fegyvert, teljes mértékben ura a mágiájának. Azt a parancsot adta a kardnak, hogy ne engedelmeskedjen senkinek, csak Leon Silvernek. Aztán elterjesztette a jóslatot a Hajnal Lovagjának érkezéséről, hogy odavezéreljen téged a choleriták szentélyébe, bárhol jársz is. A kardot csak te tudtad kihúzni...
– De... – akadékoskodott Leon –, ha te ide tudtál... varázsolni, miért nem tudta megtenni Chlovia is ugyanezt?
A lány elmosolyodott.
– Chlovia nyilván nem túrta át a choleriták szentélyét bizonyos bőrtekercsek után... ráadásul gyanítom, hogy akkor az a tekercs, melyen a démonidézés igéi szerepeltek, még nem is létezett. Jóval később kerülhetett oda.
Leon megpróbálta összeszedni a gondolatait, és elnyomni vulkánszerűen feltörő izgalmát.
– Ha Chlovia valóban a Hajnal Királynője... itt van Monarakhban?
Alméra elkomorodott.
– Nem tudom. Sokszor hittem már, hogy a cél közelében járok, de gyakorta csak újabb utalásokra bukkantam... máskor még arra sem. Nem akarlak biztatni... csak a lehetőséget akartam megadni, hogy legalább remélhess...
Leon felemelte a fejét.
– Nekem ez is elég – mondta határozottan. – Alméra! Hálás vagyok, hogy visszahoztad Cherubionba a testem, és most kétszeresen hálás vagyok, hogy visszahoztad a lelkem is...
A lány kényelmetlenül megrezzent, aztán erőltetetten elmosolyodott.
– Mutasd ki azzal a hálád, Leon Silver, hogy kitartasz mellettem, és nem árulsz el soha!
Leon határozottan nézett a lány gyönyörű, fekete szemébe.
– Erre esküszöm, Alméra!
Alméra odahajolt, és gyors csókot nyomott Leon arcára, aztán máris elfordult, és a hegy tetejéről a távoli várrom felé pillantott.
– Hamarosan alkonyodik. Mit gondolsz, itt éjszakázzunk vagy nekivágjunk?
Leon a komor romok felé pillantott, kissé megborzongott a hűvös széltől, de ugyanakkor egész testébe: bizsergett a sürgetéstől. Most már van értelme!
S hirtelen arra is rádöbbent, mi az a furcsa érzés, ami már percek óta kínozza. Az agyában ott lüktetett az a mentális erő, melynek egykor oly nagy hasznát vette, és melyet most először érzett, amióta ismét megjelent Cherubionban. Akaratlanul is tett egy gyors próbát.
Testét egy pillanat alatt ragyogó világoszöld fényrács fonta körül, sercegett és sistergett.
Alméra helyből két métert ugrott hátra.
– Mi ez? – kiáltotta idegesen. – Megtámadtak?
Leon kihúzta hosszú, nyársszerű kardját, s hagyta hogy az agyából kiömlő fény ráfolyjon a fegyverre, és egész a hegyéig beburkolja. Az eddig fehéren izzó kard fél méteres élénkzöld lángcsóvát vetett. Leon suhintott a karddal, és fegyvere zöld tűzsávot húzott maga után.
– Ez az! – lehelte Leon. – Ez az!
Alméra idegesen toporgott.
– Most...
– Azonnal indulunk! – adta ki a parancsot határozottan Leon Silver. Régi önmaga volt. Ugyanaz az érzése támadt, mint egykor, amikor egyesített seregét arMegadown ellen vezette. Pontosan tudta, hogy nincs más lehetősége, csak az, amit tesz, és ez kiűzött belőle minden kétséget. Csak egyvalamit tudott: menni előre, harcolni, győzni, visszaszerezni Chloviát. – Kövess, ha akarsz!
Alméra nagy szemeket meresztett rá.
– Te nem Leon Silver vagy... hanem az a Lensver nevű démon, akit megidéztem!
Leon vállat vont.
– Legyek ember, démon, ghird vagy akármi... most már tudom, mit kell tennem.
Sietve tértek vissza a többiekhez. Csak Barshent találták. A földön fekve. Eszméletlenül.
Leon döbbenten ugrott oda. Alméra a kulacsából vizet töltött a tenyerébe, megmosta a nyurga fickó arcát. Barshen hamarosan magához tért. A homlokán jókora púp meredezett.
– Hol vagyok? – kérdezte kábán. – Hol van Wuff?
A chorald sompolygott elő az erdőből, és gazdája tenyerét kezdte nyalogatni.
– Mi történt? – sürgette Leon. – Hol vannak a többiek?
– A többiek? – nyögte Barshen, aztán hirtelen erőre kapott, felült, dühösen bámult maga elé, és a fogát csikorgatta. – Razco Menem, az az áruló... kunigaami! A hollók cibálják ki a beleit!
– Mi történt? – türelmetlenkedett Alméra is.
– Hogy mi? – méltatlankodott Barshen a púpját tapogatva. – Az az alattomos kunigaami leütött...
Leon a lejtő felé pillantott. A hegy lábánál másfél-kétezer méter távolságban épp ekkor látott kibukkanni négy apró alakot, akikben Razco, Mirk, Krontel és Grun Grath alakját vélte felismerni. Sietve futottak a hegy lába felé.
– Mi üthetett beléjük? – töprengett Alméra.
Barshen hirtelen felordított, és kétségbeesetten sírva fakadt.
– Az amulettem! Ellopták az amulettem!
Leon sóhajtott.
– Miféle amulett volt az?
– Egy bőrtekercs... olvashatatlan, mágikus rúnákkal.
Alméra nagyot nyelt.
– A Hajnal Királynőjével kapcsolatban?
Barshen vállat vont.
– Honnan tudjam? Mondom, hogy olvashatatlan! – Felzokogott. – Az átkozott kunigaami! Megkért, hogy mutassam meg neki az amulettem. Megtettem. Csak egy pillantást vetett rá, aztán meglendítette a buzogányát. Oldalra vetettem magam. Ha nem teszem, szétloccsantja a fejem. Így épp csak súrolt az ütése... Megállj, Razco Menem! Azonnal induljunk utánuk!
– Nem! – mondta határozottan Alméra. – Most más dolgunk van.
Leon Silver felfelé pillantott a hegy onnan derengő várromra, és sóhajtott.
– Igen. Érzem... érzem, hogy Chlovia ott vár rám!
– Attól tartok, egész más az, aki ránk vár – morogta Barshen, és a choraldját simogatta. – Rossz előérzetem van. A hely szinte bűzlik a gonoszságtól.
Leon megszorította kardja markolatát, és anélkül, hogy akarta volna, élénkzöld lángok csaptak ki a fegyverből.
– Én megyek. Kövessetek, ha akartok!
Felemelt fejjel, egyenes háttal, határozott léptekkel indult meg felfelé a meredek hegyoldalon. A kardot elrakta, hogy jobban tudjon kapaszkodni az éles sziklákon.
Nem nézett hátra, de érezte, hogy társai összenéznek a háta mögött, aztán némi habozás után követik. Gondoljanak, amit akarnak. Épp eleget hagyta már magát sodortatni az eseményekkel; itt az ideje, hogy saját kezébe vegye sorsa irányítását.
A kunigaamik árulása keserű pirula volt, de igazából nem lepte meg. Boldogul nélkülük is! Az azonban határozottan érdekelte volna, miféle lehetett az az amulett, amit elraboltak Barshentől.
A meredek szakaszt hamarosan lankásabb rész váltotta fel, s itt már kapaszkodás nélkül is lehetett közlekedni.
Leonnak eszébe jutott, amikor először járt Monarakhban. Akkor büszke bazaltvár volt, a várárokban izzó láva fortyogott. Most mindez csak alaktalan kőrakás, lávának, várároknak nyoma sincs. Akkor Balamud karmai közt jutott ide. Felülről látta a tájat, s igen mély benyomást keltett benne, most csak – tompa fájdalmat. Mivé lett Monarakh büszke vára? Mivé lett az a Cherubion, amit ő ismert?
Az egykori külső várfal tövében egy sziklanyúlvány meredt ki a hegyből szinte vízszintesen. A nap épp ekkor nyugodott le a távoli hegyek között, és ugyanabban a minutumban apró szemű eső kezdett szöszmötölni. Leon bevárta a társait.
– Nem akarom tovább titkolni... – közölte sietve – én is ghird vagyok! Alakváltó. Hatalmas energia feszül a fejemben... És ha veszélybe kerülök, titokzatos erő veszi át testemen a hatalmat. Nem tudom, mit fogok cselekedni, de... figyelmeztetlek benneteket, ha azt látjátok, hogy elkezdek átváltozni... ne maradjatok a közelemben!
Alméra és Barshen merengve néztek maguk elé. Nem szóltak egy szót sem.
– Azt hiszitek, őrült vagyok?
– Dehogy – felelte Barshen komoran.
– Igen – nevetett fel Alméra. – Bár több hozzád hasonló őrült róná ennek az őrült világnak a felszínét!
– Amit mondtam, igaz – szögezte le Leon. – Magamtól még sohasem sikerült alakot váltanom, de akaratlanul már számtalanszor megtettem. És ezek az alkalmak rossz emlékezetűek számomra...
Az eső megélénkült, és egyik pillanatról a másikra zuhogni kezdett. A nap már teljesen eltűnt a hegy mögött, borongós sötétség telepedett a hegyoldalra.
Odafentről a várrom irányából iszonyatos bődülés hallatszott, mely jószerivel még véget sem ért, szemkápráztató villanás és rögtön utána fülsiketítő dörrenés követte. A villám valahová a közelbe csaphatott le.
Leon testét és kardját egy pillanatra ösztönösen élénkzöld mentális rács burkolta be, ám ahogy a villám utolsó fénye is eltűnt, róla is lefoszlott a zöldes világítás. Úgy döntött, nem emészti mentális erejét mindaddig, amíg nincs szükség rá.
Leon úgy érezte, mintha hideg fuvallat csapná meg, apró jégdarabkák kúsznának fel az ereiben az ujja hegyétől a mellkasába, s szívét jeges marok szorítaná össze. Ismerte már ezt az érzést.
– Choler!
Az eső most komolyan rákezdett.
Ismét villámok cikáztak, ám a dörgésük most később jött és jóval erőtlenebbül.
Felpillantott a kőrakás irányába, és szinte érezte a Sötét Láng Urának baljóslatú jelenlétét. Valaha Choler volt az a három félisten közül, akitől Leon legjobban félt. Amikor először megpillantotta, minden porcikájában reszketett. Pedig akkor még csak élő ember volt – nem pedig kísértet!
Megsuhintotta a kardját, mintha a sűrűn záporozó vizet akarná kettészelni maga előtt.
– Tovább!
Meg-megcsúszva, de rendületlenül kapaszkodott felfelé a nedves, sáros sziklákon, és valami bejárat után fürkészett a roppant kőhalmok között. Az ösvény, amin felkapaszkodtak, egyenesen egy sötét alagútba vitt. Leon habozás nélkül arrafelé indult, de Barshen megragadta a karját.
– Várj! Azt a járatot már rengetegen átkutatták évszázadokkal ezelőtt, és nem találtak semmit.
– Akkor...
– Bízd magad a kardodra! Engedd, hogy az vezessen!
Leon összevont szemöldökkel meredt vékony fegyverére. Az most semmilyen színben nem izzott, feketén simult a kezébe. Az egyetlen furcsaság az volt rajta, hogy a szakadó esőben teljesen száraznak tűnt. Legalábbis egyetlen esőcsepp sem csüngött a fegyverről.
Leon előretartotta a kardot, és próbálta úgy fogni, hogy a fekete acél könnyedén mozdulhasson magától, ha akar. Ez már a harmadik varázskard volt az életében, amelynek egy ideig a birtokosává vált, most mégis meglepte, amikor a kard kékesen felizzott, és sercegve elfordult. Kissé balra, és felfelé.
– Arra! – kiáltotta Alméra.
Hatalmas bazaltsziklákon kapaszkodtak fel, domború kövek, kidőlt és töredezett betonoszlopok között botorkáltak, és a hihetetlenül rövid idő alatt megélénkülő eső szinte átláthatatlan vízfalat vont eléjük. Csak a kard kékes derengése mutatta az utat. Egyre beljebb a sziklarakásba.
Megmásztak egy roppant kőhalmot, és szinte abban a minutumban, ahogy felértek, a felhőszakadás elállt, mintha elfújta volna a viharos szél.
– Micsoda ítéletidő! – morogta Leon, és bal kezével meg kellett kapaszkodnia egy félrebillent betonoszlopban, hogy egy viharos szélroham le ne sodorja a rézsútos sziklalapról.
Alméra kirázta éjfekete hajából a vizet, körülnézett, aztán dühösen szitkozódott.
– A francba!
Leon érezte, ahogy a jeges ujjak összeszorulnak a szíve körül. Ilyet csak egyetlen helyen érzett.
– Monarakh!
Rendületlenül ment tovább a kard kékes derengése után, melynek hegye most már határozottan egy távolabbi fekete üreg felé mutatott.
Alméra megtorpant.
– Ez a múltkor még nem volt itt!
Barshen megvakarta vizes fejét.
– Nem bizony.
– Most itt van – közölte Leon, és habozás nélkül megindult befelé.
A járat eleinte csak összetorlódott sziklák véletlenszerű üregének tűnt, mely enyhén lejtett, s melyben csak négykézláb haladhattak, de aztán egyszerre csak másfél méter széles, két méter magas folyosóvá tágult, mely határozottan mesterségesnek tűnt. Hamarosan keskeny kőlépcsőhöz értek, mely kanyargósan vezetett lefelé, a romok mélyére. A kard kékes ragyogása mintha valamelyest intenzívebbé vált volna, fénye bevilágította a folyosót és a lépcsőt, öt-hat méterre elláttak előre.
Leon ment előre, Barshen és Alméra kissé visszamaradva követték. Valószínűleg ők is érzékelték azt az elemi gonoszságot, mely e járat mélyéről áradt.
A lépcső alján a folyosó szinte vízszintesen vezetett nyolc-tíz méteren át, aztán váratlanul kiszélesedett és egy tíz méterszer tizenkét méteres nagy, szögletes barlangba nyílott, mely egyfajta elágazás lehetett, legalább nyolc sötét alagút vezetett szerte belőle. Leonnak furcsa mód ismerősnek tűnt a hely, de képtelen volt beazonosítani egykori emlékei alapján. Talán a szemközti alagút a fürdőhelyiségbe vezet?
Alméra váratlanul megmarkolta Leon karját, és egy baloldali járat felé mutatott.
– Fény... közeledik!
Valóban imbolygó fénycsóva közeledett feléjük a folyosó túlfeléről. Leon idegesen torpant meg, de azzal vigasztalta magát, hogy akinek fáklyára van szüksége e sötét katakombákban, az nyilván nem túlvilági lény, hanem halandó ember lehet.
Az alagútból iszonyatos jelenség bukkant elő!
Egy kétméteres csontváz, lángoló koponyával a feje helyén, üresen tátongó szemgödrökkel. A koponyát élénksárga és vörös lángnyelvek nyaldosták körül húsfoszlányokkal lepett bordái között, a szív helyén komor fekete tűz lobogott. A hatalmas kísértet a talaj fölött lebegett, tenyérnyi széles pallost tartott csontmarkában, s szemüregeiből lángok csaptak elő a közeledők láttán.
– Indriq! – kiáltotta Leon, de furcsamód most nem érzett olyan iszonyatos félelmet, mint egykor. Még akkor sem, ha a józan ész azt súgta, hogy ne is próbálja ujjnyi vastag kardját az óriás csontváz roppant pallosa elé állítani.
– Leon Silver! – bömbölte a csontváz, miközben mozgó állkapcsából sárgás láng csapott ki, mintha valami hüllő kétágú nyelve lenne. – Jer! A Sötét Láng Ura vár téged!
Leon döbbenten torpant meg.
A Sötét Láng Ura címet az ő tudása szerint Choler és Gan'yara halála után Chlovia viselte. Chlovia!?
Ösztönösen tett előre egy lépést.
– Csapda! – ordított fel Barshen, és vadul előrelendült.
A környező járatokból, még mögülük is, mindenfelől fekete csuklyás, kopasz choleriták tódultak be fáklyákkal, bunkókkal, buzogányokkal, botokkal és furcsa kinézetű vágószerszámokkal felfegyverkezve. Nem rontottak rájuk, csak fenyegetően megálltak a járatok szájában, elzárva ezzel minden egérutat.
Leon testét abban a minutumban élénkzöld mentális rács vonta be. Kardja zölden felizzott, félméteres zöld csóvát vetett.
– Jobbra! – morogta Alméra alig hallhatóan, s a következő pillanatban olyan átláthatatlan sötétség borult rájuk, hogy Leon még saját zöld fényrácsát sem látta. Érezte, hogy jobbra rántják. Óriási üvöltés harsant. Nem kellett különösebb noszogatás, Leon szélvészként indult meg jobbra, arra, amerre a legközelebbi barlangnyílást sejtette.
Nagy darab testnek ütközött a sötétben. Súlyos fegyver csapódott a vállának, de fájdalmat nem érzett, mentális pajzsa felfogta a csapást. Ösztönszerűen a támadója irányába döfött, és érezte, hogy talált. Kardját jóformán még ki sem húzhatta, máris újabb ellenféllel találta magát szemközt: döfött. Sikoltás. Egy nagy test dübbenése.
Közvetlen közelből Alméra szitkozódása hallatszott. A lány is harcolt valakivel. Leon tapogatózva kereste, hol lehet. Nem találta. Aztán valamivel előbbről felharsant a lány diadalmas nevetése. Leon megnyugodott. Valaki hátulról teljes lendülettel nekirohant. Az illető lepattant róla. Leon igyekezett minél gyorsabban Alméra hangja irányába suhanni. Dacára magabiztosságának és mentális védelmének, kissé tartott attól, hogy közelharcba bocsátkozzék harminc-negyven choleritával. És ki tudja, hányan lehetnek még a közelben?
Sziklafalnak ütközött. Alméra szitkai jobbról hallatszottak. Leon jobb felé tapogatózott, és megtalálta a barlangfal szélét, ahol a folyosó leágazott belőle. Sietve indult meg rajta. Megbotlott egy földön heverő mozdulatlan testben, és mivel mind Barshen, mind a lány hangját hallotta, gyanította, hogy ez csak egy cholerita lehet.
– Leon! – hallotta a lány hangját. – Futás!
Leonnak sem kellett kétszer mondani.
– Jövök!
Bal kezét előrenyújtva rohant a folyosón a vaksötétben, próbálta kivédeni, hogy a falnak rohanjon. Többször is megbotlott, megint máskor kényszerűen irányt változtatott, amikor az alagút oldalának csapódott. Még így vigyázva is gyorsabban futhatott, mint a többiek, mert váratlanul belerohant Almérába, akaratlanul is összeakasztotta a lány lábait, és mindketten elvágódtak.
– Megállj! – sivította a lány.
Leon csak zihálni tudott.
– Én... vagyok... Fel!
Feltápászkodott, felhúzta Almérát is, és maga előtt tuszkolva futottak tovább. Mögülük óriási hangzavar jelezte, hogy üldözőik sem minden gond nélkül jutnak előre, pedig az ő útjukat fáklyák is világítják.
A mágikus sötétség egyik pillanatról a másikra szertefoszlott; most mindössze a kard és Leon mentális rácsának zöldes ragyogása világította meg előttük az utat, ám a totális sötétség után még ez a gyér fény is szinte nappalinak tűnt.
Barshen és choraldja már jóval előttük jártak, s a következő pillanatban el is tűntek egy kanyarulat mögött.
– Gyerünk! – nógatta Leon a lányt, megragadta a derekát, és vitte, vonszolta magával, szinte a levegőben repítette. Nem is hitte magáról, hogy ilyen erős. Az üldözők elmaradtak ugyan, de a dühös ordítozás igencsak hallatszott.
Hirtelen egy ovális alakú barlangba értek, melyet különös, ismeretlen eredetű smaragd fény világított meg, s melynek alján smaragdszínű gőz hömpölygött térdmagasságig.
Leon alig tett meg a fura gőzben pár lépést, amikor a barlang túlfeléről visszafelé rohanó Barshent pillantotta meg. Hatalmas döndülések hallatszottak, egy, kettő, három, négy.
– Vissza! – ordította a nyakigláb fickó iszonyattól eltorzult arccal. – Vissza!
A járat felől, amerről jöttek, egyre hangosodó üvöltözés jelezte az üldözők közeledtét.
Oda akar Barshen visszamenni?
Hatalmas döndüléssel egy karnyi vastag rudakból álló fémrács csapódott bele a barlang padlójába, és elvágta visszavonulásuk útját. Aztán jobb felől újabb két döndülés hallatszott.
Minden kijáratot hasonló rács zárt el!
Csapdába kerültek!
Barshen szűkölt, mint egy kutya! A rácsot rázta kétségbeesett dühvel!
Leon szívébe jeges rémület lopódzott. Egyetlen neszt sem hallott a háta mögül, valami ösztön mégis azt súgta neki, hogy hallania kellene.
Megperdült!
És eltátotta a száját...
A smaragdszínű ködből egy rémséges rémalak bontakozott ki. A levegőben lebegett, mintegy a zöldesen hömpölygő talajmenti köd hátán. Egy eleven csontváz, foszladozó, szétmálló, lila köpenyben, mely alól mindenütt kivillantak zöldes fehér csontjai és a csontokon lógó penészes, fekete, szürke húscafatok, s a bordák között az összeaszott belszervek. E lila köpenyt a jelenés derekán olyan vastag és míves díszítésű aranyöv fogta össze, melyhez hasonlót Leon még sohasem látott, s mely igencsak súlyos lehetett. Erről az aranyövről hasonlóan míves kardhüvely lógott bal oldalt, de kard nem volt benne. A jobb oldalán egy megsárgult, összetekert pergamen látszott. Vörös szalag fogta össze. A kísértet fehéres-zöldes karjain arany karperecek csillogtak, de a kar mozdulataira meg se csörrentek. A lila ruhadarab formája sejtette, hogy egykor főúri palást lehetett, a nyaki részen rubintos bross fogta össze. A kísértet széttárt karral lebegett a levegőben, paradox módon oly testtartásban, mintha nem létező bicepszeit akarná megfeszíteni. Balja csontujjai között karcsú szárú aranyjogart tartott, melynek gömb alakú fejéből veszedelmes tüskék meredeztek, úgy nézett ki, mint egy kisebb csatacsillag. Az egész test feszült volt, merev, szinte ugrásra kész.
De nem ez a kísérteties, ocsmány maradvány volt az, ami Leon Silvert remegésre késztette. Az iszonyat forrása a kísértet arany szarvsisakkal fedett fejében rejtezett. Fakó, ezüstös hajcsomók tapadtak a halálfej koponyájának hátuljára, s ezen összetapadó, nyirkos hajcsomók úgy lebegtek a válla fölött, mintha valami túlvilági szél borzolná őket. A koponyára aszott bőr sárgás volt és penészes, hegyes ragadozófogak meredtek elő a vicsorgó szájból, az orr csonkja feketén tátongott. Ám mindezen részletek csak megfelelő hátteret képeztek annak a rettenetes, gyűlölködő, vörösen parázsló szempárnak, mely gonoszul Leonra meredt. Ez az iszonyatos tekintet volt az, amely jéggé dermesztette Leon Silver ereiben a vért! E két pokolbéli parázs lyukat égetett a lelkébe, melyen át Leon minden bátorsága elszivárgott.
Déjá vu!
Leon úgy érezte, egyszer, valamikor nagyon-nagyon régen állt már egy ember előtt, hasonlóan megrettenve. Igaz, akkor az ember volt, nem kísértet, ám az érzés...
– CHOLER!
A jelenés fél méternyit közelebb siklott hozzá a kavargó smaragdszínű köd felszínén. Magas volt, irtózatosan magas. Valójában nem sokkal lehetett több két méternél, Leon mégis úgy érezte, méterekkel magasodik föléje.
– Choler!
Barshen felhagyott a nyüszítéssel, úgy tűnt, valamelyest sikerült leráznia kezdetleges rettegését. Most kissé elhátrált a vasrácstól, melynek túloldalán a fekete tógás choleriták sorakoztak néma csendben, s kikerekedett szemmel bámult a kísértetre, az öve után kaparászott.
Alméra meg se mukkant, csak állt mereven, mint akibe villám csapott. Arca rezzenéstelen volt. Tekintete Leon zöldesen izzó kardjára tapadt.
A kard mérgesen sistergett, lángokat vetett, szikrákat köpött.
A kísértet még inkább Leon fölé magasodott, eltátotta rettenetes száját, melynek mélyéről bömbölésszerű hangok törtek fel.
– Choler vagyok, a Sötét Láng Örökös Ura, a Fekete Tűz Hordozója, Monarakh Magisztere! Choler vagyok, az Iszonyat maga! Testemet megölték! A Sötét Lángot azonban nem! Élek! Bosszúm rettenetes lesz! Alig vártam már e percet, hogy ismét találkozhassunk, LEON SILVER!
Leon előreugrott, és döfött.
– Akkor pusztulj!
A kard sisteregve, csikorogva, szinte női sikolyt hallatva fúródott a penészes cafatokkal borított bordák közé. A kísértet felbömbölt.
Szóval, érez fájdalmat!
Choler szinte megemelkedett a levegőben, és meghátrált, mintha a döfés ereje hátrafelé taszította volna. Bal kezében az aranyjogar villámgyorsan lefelé lendült, a kardon csattant.
Leon úgy érezte, mintha áram ütötte volna meg! Egész teste beleremegett a csapásba, ujjai elzsibbadtak, majdnem elejtette fegyverét. El is ejtette volna, de a kard szinte tapadt a markához. Leonnak az a furcsa érzése támadt, mintha a varázsfegyver kapaszkodna most az ő kezébe.
Kirántotta a kardot, és újabb csapásra emelte.
Egy szemvillanásnyira látta, ahogy a kísértet szabad jobb keze apró kört ír le, és tenyere közepe vörösen parázslani kezd. Leon maga elé kapta kis kerek pajzsát!
Agya mélyén mentális pajzsa kattant.
Egész testét zöldes védőrács burkolta be. Pajzsa zöldesen villant, és a következő pillanatban akkora megrázkódtatás érte, majdnem kitörte a bal csuklóját.
A kísértet tenyere közepéből vörös lángsugár vágódott Leon felé, egyenesen kicsi pajzsának. A lángsugarat szivárványszínű gömböcskék és szikrák kísérték. A löket ereje rettenetes volt. Leont szinte ledöntötte a lábáról. Csak siettében felvett mentális rácsának köszönhette, hogy a heves támadás nem ölte meg azonnal.
Leon felordított rettenetes dühében.
– Véged!
Pajzsát a színes sugárnak nyomta, minden erejét megfeszítette, és mentális erejének minden atomját a védekezésre, a mentális rácsra koncentrálta. Érezte, ahogy az iszonyatos nyomás enged. Megsuhintotta zöldes lángokat lövellő kardját! Choler egy könnyed elhajlással kitért a süvítő penge útjából. Vörös szeme felvillant. Ismét támadásra készült.
– Alméra! – kiáltotta Leon. – Barshen!
Alméra felsikoltott, előreugrott, és egy keskeny pálcát húzott elő az övéből. Meglegyintette a rémalak felé.
Barshen eldobta a kardját, és az öve felé kapott. A zubbonya alatt keresgélt valamit.
– ÁLLJ! – bömbölte Choler.
A szeméből két vörös fénypászma vágódott ki, az egyik a hadonászó Alméra felé, a másik a késlekedő Barshennek. A hatás leírhatatlan volt. Amint a keskeny fénypászma érintette és körbefonta Leon két társa alakját, mindketten azon nyomban megmerevedtek mozdulat közben, mintha szoborrá váltak volna. Alméra furcsa pózban dermedt meg: kiáltásra tátott szájjal, feje fölé emelt kezekkel, jobbjában a keskeny pálcával. Barshen kissé meggörnyedve, köpenye alatt kotorászva.
Leon artikulátlanul felordított.
Pajzsát még inkább nekifeszítette a kísértet színes sugarainak, és haragvó kardjával a jelenés csípője felé sújtott.
A kard a vastag aranyláncot találta Choler csípőjén, ám ahelyett, hogy könnyedén keresztülvágta volna a puha fémet, sisteregve, sivítva csúszott le róla.
A jelenés ismételten rávágott a kard izzó vasára furcsa jogarával. Leon ezúttal nem érzett olyan áramütésszerű tüneteket, mint előző alkalommal, de döbbenten tapasztalta, hogy élénkzöld mentális védőrácsa másodpercekre alig láthatóvá fakul. És mire sikerült hátravonszolnia magát, el a jogartól, szinte a kimerültségig legyengült.
Térde megroggyant, jobbja alig bírta el a vékony kard súlyát.
– Egyszer már megöltelek! – kiáltotta Leon.
Nem látta, inkább csak érezte, ahogy Choler szeméből vörös sugár vágódik felé. Alábukott. A sugár sisteregve fúródott mögötte a barlangfalba. A szikla megfeketedett.
Leon fel sem egyenesedve a zöldes köd takarta bokák felé vágott. Kardja akadálytalanul suhant tova.
A kísértetnek nincs bokája!
Lábszárcsontja valahol a smaragdszínű ködben véget ér!
Leon a lendülettől előrebukott. Hasra vágódott.
Alméra és Barshen állnak, akár a szobrok.
Choler szétnyílt állkapcsát embertelen üvöltés hagyta el! Leon megborzongott. Próbált feltápászkodni. A pajzsát elejtette. A színes sugarak lefelé szorították. Valahogy mégis féltérdre emelkedett. Mintegy álomban, védekezve nyújtotta maga elé a kardot. A kard másfél méteres lángot vetett. Ám e láng mit sem ártott az előrelendülő kísértetnek.
Alméra és Barshen még mindig szobor!
– Ne! – Leon elkeseredetten próbált feltápászkodni. Kardját a jelenés térde magasságában suhogtatta meg. Hasztalanul.
Choler diadalmasan felemelte arany jogarát, és nem erőből, szinte kecsesen a kardhoz értette.
Leon mentális védőrácsa azon nyomban kihunyt. Ezt követően a Hajnal Lovagját akkora áramütés érte, hogy a fogai összekoccantak és minden szál haja égnek állt. Egy hosszú pillanatig a tér és az idő egybecsavarodott előtte, színes látomások töltötték be érzékeit.
Amikor sikerült kiszakadnia e hatás alól, meglepetve tapasztalta, hogy mereven áll, ám varázskardja tőle három méterre hever a talajon, valamivel kintebb a smaragd gőzfelhők határán.
A mozdulatlan Almérát és Barshent vöröses kisülések vonták körbe. Merev arcukon nyoma sem volt fájdalomnak, sem más érzésnek.
Leon a torkához kapott, mert úgy érezte, menten megfullad. A szívét jeges ujjak szorongatták!
– Így! – harsogta Choler elégedetten. – Ne nyúlj a kard után, Silver!
– Ölj meg! – hörögte Leon. A szívét szorongató jeges marok miatt képtelen volt használni mentális erejét.
Choler előrébb lebegett a zöldes ködben, lila rongyai szinte Leon orrát verdesték.
– Megölni? – nevetett a jelenés humortalanul. – Ily könnyű menekülésre vágysz?
Leon behunyta a szemét, és minden idegével arra koncentrált, hogy alakot váltson. Halálos veszélyben ez magától sikerülni szokott. Ám most minden erőlködése csődöt mondott.
– Miért ölnélek meg? – folytatta Choler. – A Sötét Láng már ott munkálkodik a szíved körül. A szolgám szolgája vagy. Következésképp az én szolgám is. Testestül lelkestül.
Leon nyelt egyet. Choler zavartalanul folytatta.
– Gyűlölnöm kellene téged, Leon Silver, mindazért, amit ellenem elkövettél. Ám ugyanakkor tisztellek is hallatlan merészségedért. Egykor szövetséget ajánlottál a közös fenyegetés ellen. Én most ugyanezt teszem. Egyezséget kínálok neked. Egy erősebb köteléket. Megszabadítalak szolgám hatalma alól. Ha aláveted magad a Sötét Láng szertartásának...
Leon szeme izzott.
– Kiszolgáltassam magam kényedre-kedvedre?
A kísértet iszonyatos képén mintha halvány gúny jelent volna meg.
– Lehetsz-e még ennél is kiszolgáltatottabb? E minutumban megölhetnélek, iszonyatos kínokat bocsáthatnék rád, az idők végezetéig gyötörtethetnélek. Én azonban nem ezt teszem. Szükségem van minden szövetségesre. Egyedül gyenge vagyok.
Leon szeme tágra nyílt.
– Az eemsik ellen?
– Kevanaar ellen.
– Micsoda?! – Leon úgy érezte, nem kap levegőt. Egyszerűen képtelen volt hinni a fülének. Ez a bejelentés jobban meglepte, mintha Choler kísértete hellyel kínálta volna. – Kevanaar még él?
– Igen él. Ő és ghirdjei tartják rettegésben Cherubiont, s gátolják a fejlődést. Sötétebb éjszaka köszöntött Cherubionra, mint volt a mergháni Sang ténykedése idején. Kevanaart el kell pusztítani! Egyedül erőtlen vagyok ellene. Ezért ajánlok szövetséget.
– Szolgaságot – helyesbített Leon.
Choler lassan lehajtotta a fejét, mintha foszladozó, húscafatos mellkasába akarna nézni. Aztán felnézett, kinyújtotta jobb kezét, és a következő pillanatban egy hétágú, ébenfekete gyertyatartó jelent meg benne. Fekete gyertyái füsttelen, sötét lánggal égtek, libegtek, köhögésre ingerlő, szúrós szagot árasztottak.
Leonnak volt már dolga ezzel a gyertyával.
Hevesen megborzongott.
– Mindketten alávetjük magunkat a Sötét Láng szertartásának – szólt kiismerhetetlen hangon Choler. – Szövetségünk ezáltal biztosított lesz. A Sötét Láng engem ugyanúgy hűségre kötelez majd, mint téged, Silver.
Leon a szemöldökét ráncolta. Sehogy sem tetszett neki a gondolat, hogy ily hurokba önként dugja a fejét. Mégsem volt más választása.
– Érzem a kétkedésedet – mondta hűvösen a jelenés. Elengedte a fekete gyertyatartót, és ez ott maradt előtte a levegőben. Lebegett. Choler lila palástja foszlányai alá nyúlt, egy megsárgult bőrtekercset húzott elő. – Megkönnyítem számodra a döntést. Ezért a pergamenért jöttél. Fogd! Megkapod. Megtudhatod belőle, hol vár rád az én egykori szolgám, a te hitvesed, Chlovia, akit a legenda a Hajnal Királynőjeként ismer.
Leon hevesen nyúlt a pergamen után, és kihúzta a halott mágus csontujjai közül. Hevesen dobogó szívvel pillantott körül.
Alméra és Barshen továbbra is mozdulatlanul álltak. A choleriták türelmesen, pisszenés nélkül vártak a rácsok túlfelén, mintha csak fáklyatartó kőszobrok lennének. Ám vörösen parázsló szemük elárulta, hogy élő teremtmények. Indriq, a lángoló fejű kísértet, hatalmas pallosára támaszkodva lebegett a karvastagságú rudak túloldalán. Leonnak az az érzete támadt, Indriq könnyedén át tudna jönni a rácson, ha nagyon akarna.
Leon gyorsan kitekerte a pergament, és mohón falta szemével a szavakat. Egy levél volt. A smaragdszínű félhomályban alig-alig látszottak a kézírásos betűk.
Drága Leon!
Nem tudom, lesz-e alkalmad valaha is olvasni ezen sorokat, de buzgón remélem, hogy igen. Ez a remény az, mely arra késztet, hogy miután gondoskodtam Cherubion sorsáról, önmagammal is törődjek. Várok rád. Ha kell, évezredekig is. Egy varázslatot szőttem, mely biztosítja, hogy dacoljak az idő múlásával. Hogy rám találj, mégha évezredek múltán vetődsz is vissza Cherubionba. Mert, hogy valamikor visszatérsz, azt biztosan tudom!
Ahhoz, hogy megtalálj, a következőket kell tenned:
Először is...
A betűk elhalványultak, az írás az egyik pillanatról a másikra eltűnt. Leon hiába meresztette a szemét, csak a megsárgult lapot látta.
Feljajdult.
– Nem olvashatod el a titkot mindaddig, amíg szövetségünk meg nem köttetett. Ha alávetettük magunkat a szertartásnak, az írás visszatér. Készen állsz, Silver?
Leon fájdalmasan pillantott a levélre, aztán megkövült társaira.
– Velük mi lesz?
– A szertartás után feloldom a megkötővarázst. Ha ragaszkodsz hozzá, veled tarthatnak, ha nem, megölöm őket. Jelentéktelen porszemek.
– A társaim.
Choler bólintott.
– Akkor éljenek. Készen állsz a szertartásra?
Leon nagyot sóhajtott, összetekerte a pergament, és az övébe tűzte.
– Készen állok.
Choler szintén az övébe dugta aranyjogarát, és mindkét csontkezét a fekete gyertyák lángjaiba tartotta.
– Tedd ugyanezt!
Leon előrenyújtotta a kezét, tudta, hogy nem fognak égetni. A fekete lángok nem okoztak fájdalmat, épphogy csiklandozták.
– Én, Choler, a Sötét Láng Ura, a szent lángok között hűséges szövetséget kötök Leon Silverrel. Ármány és fondorlat nem lakozik lelkemben. Ismételd te is.
– Én, Leon Silver szövetségre lépek Cholerrel, a Sötét Láng Urával. Ármány és fondorlat nem lakozik lelkemben.
– Osztozzunk a Sötét Lángban – szavalta Choler ünnepélyesen –, költözzön egyenlő részben mindkettőnkbe, őrködjön fölöttünk, őrködjön hűségünk fölött, sújtson le rettenetesen arra, ki megcsalja a másikat!
Leon jól látta, ahogy a fekete lángok megremegnek, a mágus csontujjai lángra kapnak csakúgy, mint az ő vérmocskos kezei. E fekete lángocskák végigszaladtak ujjain, csuklóján, karján, vállán és a szíve magasságában kihunytak. Ugyanakkor mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívét. Mi volt ehhez képest Meurin hűségvarázsa! Csak egy parányi hűs lehelet. Most viszont rideg jegesség töltötte be Leon egész mellkasát, mintha felsőteste jéggé vált volna.
– Elveheted a kezed, Silver! Olvashatod tovább a pergament. Társaid megelevenednek. Nem kell magyarázkodnod nekik, dermedt állapotukban mindent láttak, s hallottak.
Való igaz. Mindketten megelevenedtek. Alméra halkan sóhajtott, és remegő ujjakkal törölte meg szépséges, büszke arcát. Barshen nagyot fujt, és elvigyorodott.
– A mindenit!
Leon kihúzta a pergament az övéből, de mielőtt kitekerhette volna meglepő dolog történt. Sőt, egymás után több meglepő dolog!
Barshen a köpenye alá nyúlt. Csillogó tárgy jelent meg a kezében. Pisztoly. Sugárpisztoly! Pont olyan, amilyet a ghirdek használtak egykor arMegadown ostromakor.
A sugárpisztolyból keskeny fénynyaláb vágódott ki, egyenesen Choler felé. A kísértet retteneteset bömbölt, rőtvörös lángok burkolták be egész testét, mintegy védelmezve a veszedelmes sugártól. A lilás sugár és a vörös lángok egy pillanatig egymásnak feszültek, de csak egy pillanatig. Aztán hatalmas robbanás rázta meg a barlangnak azt a részét, ahol Choler állt, és a kísértet nekivágódott a háta mögötti vasrácsnak, s szétrobbant. Csontdarabok, húscafatok repültek szerte. Choler megszűnt bömbölni, koponyája szétrobbant, aranykoronája elrepült. A robbanás ereje olyan fantasztikus volt, hogy még a karnyi vastag vasrudak is meghajlottak, szétnyíltak. Egy ember könnyedén kifért közöttük.
Az eddig néma csendben várakozó choleriták most olyan iszonyatos üvöltözésben törtek ki, mintha a pokol minden ördöge elszabadult volna! Néhányan a vasrudakat rázták, mások a csörlőkhöz ugrottak, és elkezdték felhúzni a nyikorgó rostélyokat.
– Vissza! – ordította Barshen, és veszedelmes fegyveréből több lövést is megeresztett a rostélyok felé. Tucatnyi cholerita hanyatlott le, de a rostély továbbemelkedett.
Leonnak kikerekedett a szeme. Mozdulni sem bírt. Mintha egy láthatatlan erő a talajhoz rögzítette volna a lábait, megdermesztette volna izmait. Choler pusztulásakor oly végtelen belső iszonyat rázta meg, hogy egész testében beleremegett. Szívét úgy szorította a jeges marok, mintha diónyivá akarná zsugorítani. S e gyötrelmek közepette hirtelen olyan sokk rázta meg, mintha egész teste belülről kifordult volna. Egy pillanatra elhomályosult előtte a világ, feje üresen kongott, még gondolkodni sem tudott. Valami rettenetes történt vele, de nem értette, hogy mi.
Mozdulatlanul állt, felemelt kezében a hőn áhított bőrtekercs, mintha oda akarná nyújtani valakinek. Látott, hallott, de mozdulni nem tudott.
A choleriták tomboltak. Barshen, lábát keményen megvetve, gyilkolta őket pontos lövéseivel. Most már nem pazarolta a töltetet hosszabb nyalábokra, arasznyi fénycsíkokat lőtt ki, és minden lövését halálsikoly követte. Ám a choleriták elfogyhatatlannak látszottak.
S a rostélyok alatt már bebújtak az elsők.
Barshen oldalt fordult. Egy hosszú fénynyalábbal szétégette az elöl haladókat. A fekete csuhások meghátráltak, néhányan máris pánikszerűen menekültek. Barshen diadalmasan felordított. Aztán felsikoltott!
A még felemeletlen rostély résein át egy lángoló kard suhant be a terembe vízszintesen fejmagasságban. Indriq hajította el roppant fegyverét halálos pontossággal. Barshen észrevette a feléje suhanó végzetet, de már csak egy sikolyra tellett ideje. A kard a mellkasába fúródott, két lépést sodorta hátrafelé, s a Barshen hátán kijövő kardhegy csengve a sziklába fúródott, odaszögezve ezzel a nyomorultat, akár egy roppant, fekete bogarat.
Barshen teste e pillanatban meglepő átváltozáson ment keresztül. Bőre megszürkült, megráncosodott. Összement, rugalmassá, gumiszerűvé vált. Aztán előrehanyatlott, és elernyedt.
Barshen ghird volt!
Meglehet, ő volt az a ghird, aki a fogadóban belopózott Leon hálókamrájába, és megpróbálta elorozni a kardját.
És most egy még félelmetesebb pallos oltotta ki az életét. Kezéből kiesett a sugárpisztoly, és koppanva hullott a kőpadlóra; teste nem tudott összeroskadni a falhoz szegező pallostól.
Indriq bömbölve préselte át magát a rostély vastag rúdjai között. Olyan volt, akár a megelevenedett halál lángoló képmása. Szemüregéből és szájából egyaránt heves lángok törtek ki.
Leon képtelen volt kiszakadni mozdulatlanságából.
A choleriták csapatostul tódultak a barlangba.
Az eddig tétován álló Alméra felsikoltott, fürgén Leonhoz ugrott, és kiragadta a tehetetlen férfi kezéből a bőrtekercset. Leon abban a pillanatban kiszakadt a bénító hatás alól. Üvöltve kapott féltett kincse után. Alméra, a csodaszép varázslólány elrántotta előle a tekercset, egy pillanatra rávillantotta csábos, fekete szemét, talán még el is mosolyodott a másodperc tört részéig, aztán meglebbentette fekete köpenyét, és egy szemvillanás alatt magas, éjfekete denevérré változott! A denevér felrikoltott, felröppent a magasba, elsuhant ordító ellenfelei feje fölött, és kizúgott az egyik felhúzott vasrostély alatt.
– Egy mergháni! – bömbölte Indriq. – Utána!
A lángoló fejű szörnyalak máris iszonyatos sebességgel lódult a szökevény után, és a choleriták többsége ordítozva vetette magát utána.
Leon képtelen volt felocsúdni megdöbbenéséből.
Túl sok volt ez egyszerre. Barshen ghird, Alméra pedig mergháni! Bízhat egyáltalán valakiben? Van egyáltalán cherub Cherubionban, vagy csak ghirdek és merghánik népesítik be cherubnak álcázva magukat?
Nem volt ideje e kérdéseken töprengeni. Egy megtermett, fekete csuhás, kopasz cholerita rontott rá, roppant méretű fabunkójával. Leon nem próbált menekülni. Elé lépett, elkapta a meglepett fickó bal karját, és szabályos válldobással a földre teremtette. A fickó akkorát nyekkent, majd' kiszakadt a tüdeje.
A maradék choleriták üvöltözve estek neki.
Leon csak most vette észre, hogy épp a hosszú, nyársszerű varázskard mellett állt. Felkapta, és a fegyver citromsárgán, szinte diadalmasan izzani kezdett. Nagyot suhintott vele a rárontó fanatikusok orra előtt. A kard félméteres sárga lángot vetett, és a choleriták még inkább ordítottak, most már nemcsak a haragtól, de kínjukban. Fegyverüket eldobták vagy elejtették, kezükkel a szemükhöz kaptak; a kard lángja kiégette szemük világát.
Leon pillantása a nyomorult alakváltó falhoz szögezett tetemére esett. Indriq még nem húzta ki a szürke testből hatalmas pallosát. S a néhai Barshen lábánál ott hevert egy kicsiny fémholmi. A sugárfegyver!
Leon odaugrott, felkapta, és megszorította a markolatát. Olyasmi formájú volt, akár egy revolver, méretre valamivel kisebb, dobtára laposabb, szögletesebb, s a ravaszt fémgomb helyettesítette. Leon megnyomta ezt a gombot. A fegyver csövéből vakító lila fénynyaláb vágódott a barlang sziklapadlójába, és füstölgő lyukat égetett belé.
Abból a járatból, melyen át a fekete denevér távozott, egyre erősödő hangzavar közeledett. A choleriták visszafelé jöttek. Arra tehát nincs kiút.
Leon villámgyorsan döntött.
A vakon tántorgó, óbégató fekete csuhásokkal mit sem törődve ahhoz a rostélyhoz rohant, mely Choler felrobbanásakor megsérült, sietve átpréselte magát az elhajlott vasrudak között, és nesztelen léptekkel tapogatózott előre a sötétségben.
A járat hasonló volt ahhoz, melyen át érkeztek, viszont régen nem használhatták már, jelezte ezt a léptei nyomán felszálló por és a rendkívül dohos, penészes levegő. Ám a mögötte lévő barlangból dühödt ordítozás, bömbölés hallatszott; Leonnak esze ágában sem volt visszafordulni.
Kardja izzott ugyan, de annyi fényt is alig adott hogy Leon a saját orráig ellásson, így a menekülő inkább csak botorkált, botladozott az egyenetlen talajon a sötétben, semmint futott.
Hamarosan megbotlott valamiben, és lába poros lépcsőfokokra tapadt. Leon óvatosan indult meg a masszív, széles kőlépcsőkön, és hamarosan egy tágasabb terembe ért, melybe egy résen besütött a hold hideg fénye. Leon csak most látta, hogy nem egy újabb barlangba vagy terembe jutott, mindössze a folyosó szélesedett ki jó hat méteresre.
Üldözők hangját furcsamód nem hallotta. Nem jutott volna eszükbe, hogy foglyuk ebben az irányban menekülhetett? Ez meglehetősen hihetetlen lenne. Valami más oka lehet. Leon nem ért rá töprengeni ezen. Most, hogy jobban látott, futva indult meg a széles folyosón. Próbálta emlékezetébe idézni, vajon Monarakh mely részében lehet. Azonban egyrészt Monarakhnak mindössze egy csekély részét ismerte, másrészt oly rég járt már itt, hogy emlékezete akkor sem segítette volna, ha történetesen lépkedett volna már e széles alagútban.
Az alagútnak hirtelen vége szakadt, Leon alig bírt megtorpanni annak a szakadéknak a szélén, mely váratlanul tárult fel előtte egy éles kanyar után. Egy húsz méter mély, hatvan méter átmérőjű, kör alakú verem szélén állt, melynek szabályos sima sziklafalai függőlegesen ereszkedtek a lábánál. Itt az alagút végén a sziklafalból acélkampók álltak ki, melyekről szétfoszlott kötélmaradványok csüngtek. Egykor nyilván e köteleken másztak le a verem aljára. És hogy e verem mire szolgált, Leon arra is hamar rájött az éktelen bűzből és a megannyi óriási csontvázból. Ez volt a wyvernek barlangja.
A roppant méretű verem fölé a magasban boltíves sziklafal borult, mely egy nagyjából hat méteres lyukon át szellőzött. Hogy a wyvernek azon a lyukon hagyták-e el istállójukat vagy esetleg a verem túloldalán folytatódó hasonló alagúton, azt Leon nem tudta, ám azt azonnal látta, hogy számára az a lyuk elérhetetlen, hacsak nem növeszt nyomban szárnyakat. A fal olyan meredek és olyan sima volt, hogy megmászására gondolni sem lehetett.
Leon visszasietett oda, ahol egy résen át besütött a holdfény a folyosóra. Az a lyuk mindössze három méter magasságban tátongott. Igaz, meglehetősen szűk nyílás volt, de a karddal a kezében nem okoz majd gondot a kitágítása.
Leon a falat vizsgálgatta. Kellően egyenetlen volt ahhoz, hogy megpróbálkozzon a felkapaszkodással, ha nem lett volna ennyire meredek. Egy pillanatig összevont szemöldökkel meredt erre a falra, aztán elvigyorodott. Előhúzta a Barshentől zsákmányolt fegyvert, megnyomta a gombot, és a kivágódó keskeny fénypászma tenyérnyi lyukat égetett a sziklába. Leon feljebb emelte fegyverét, aztán még feljebb, s ily módon nyolc lyukat készített, melyet kapaszkodónak használhatott a feljutáshoz.
A háta mögül a keskeny alagútból libegő fáklyafények vetültek a talajra, zagyva kiabálás hallatszott.
Leon nem habozott. Kardját és pisztolyát övébe tűzte, majd sietve mászott fel a még meleg, füstölgő kapaszkodókon, s odafent látta, hogy a rés épp elég ahhoz, hogy kibújjon rajta, nem is kell tágítania.
Egy hatalmas kőkolonc tövében bukkant ki, Monarakh romjainak tetején. Hűvös szél borzolta össze a haját, vágott az arcába. Leon gyorsan kibújt, és egy kisebb sziklát a lyuk fölé görgetett. Az nem takarta be teljesen a nyílást, de jórészt elfedte.
Távoli vijjogást hallott. Felnézett.
A fényes hold kerek képe előtt épp ekkor repült el északi irányba egy apró fekete pont, mely még e távolságból is denevér benyomását keltette.
Alméra az – vagy ki tudja, milyen néven nevezi magát az a mergháni –, aki elrabolta tőle frissen szerzett kincsét, a bőrtekercset, melyről megtudhatná, hogyan találja meg kedvesét. Hosszú útba, sok szenvedésbe tellett, mire megszerezte, és most ez az ármányos teremtés egy szempillantás alatt elorozta tőle. Leon komoran meredt a hold kövér képére.
Vajon mi a szándéka a lánynak a tekerccsel? Miért rabolta el? A megbízójához viszi? És ha igen – ki a megbízója? Kevanaar? Kevanaar, aki Choler szerint a létező legnagyobb veszedelmet jelenti Cherubionban? Miben mesterkedhet vajon Kevanaar, ghirdek és merghánik segedelmével? És mi szüksége van a Hajnal Királynője rejtekhelyének titkára?
Leon kissé lehajtotta a fejét. Ismét a régi kín gyötörte. Itt állt tudatlanul, kiszolgáltatottan valami ördögi mesterkedés kellős közepén, és semmit sem értett az egészből. S megint a régi dilemma kínozta: kinek higgyen? Ki a rossz és ki a jó ebben a játszmában?
Réges-régen, amikor hasonló dilemmában volt, Chlovia szemrehányást tett neki, amiért a sok rossz megoldás közül a kevésbé rosszat választva Melan mellé akart állni. Légy a magad ura, tanácsolta a lány. S bár Leonnak ez később kiment a fejéből, pontosan így cselekedett. És most is ezt kell tennie!
Nem bízhat senkiben és semmiben, egyedül kell bevégeznie küldetését, megtalálnia Chloviát, és helyretenni végre Cherubion ügyét. De vajon képes lesz rá? Sokkal inkább, mint Le Sentier ócska kocsmájában poharazgatni.
Leon kissé megborzongott. Talán csak a széltől. Aztán elővonta fegyvereit, kihúzta magát, és nagyot sóhajtott. A katakombák dohos szaga után a friss szél valósággal illatosnak és üdének tűnt. Cherubion illata volt. Leon teleszívta a tüdejét, és megszorította a fegyvereit.
A sugárpisztoly fémmarkolata engedelmesen simult a bal tenyerébe, jobbja szinte bizsergett a sercegő, sárgán izzó kardon, agyában, igaz, csak halványan, ott érezte a mentális hatalom jelenlétét.
Ám a szíve körül Choler Sötét Lángja mocorgott jeges leheletével.
Leon ernyedten nézett körül. Szinte érezte, ahogy a Sötét Láng, egy jeges marok ott mocorog a szíve körül, mint valami élőlény. Most hogy Choler halott, ki fogja megszabadítani ettől az átoktól. Képes-e erre valaki, vagy csak a halál menti majd fel? Vagy talán még az sem?
Kiáltás hallatszott.
– Ott van!
Tucatnyi cholerita rontott ki egy húsz méternyire meredő szikla mögül a sápatag holdfénybe. Főképp alacsony, szőrös képű, billegő járású kunigaamik, de akadtak sima pofájú, torz képű eemsik is, meg egyebek. Valamennyien fekete csuhában, tar fejjel, s a csuha mellrészén egy ökölbe szorított kezet ábrázoló jelvénnyel. Bunkójukat lóbálva próbáltak felkapaszkodni arra a szirtre, melynek tetején Leon állt.
Valamivel lentebb a nagy ordítozásra újabb choleriták bukkantak elő, lehettek vagy fél tucatnyian. S lentebb még többen.
Ez utóbbiak máris kétfelé váltak, s eltűntek a romok között, nyilván, hogy bekerítsék a szirtet, s ne hagyjanak menekülési lehetőséget áldozatuknak.
Ezt azonban már Leon sem vette tréfára. Megperdült, s eliramodott a choleritákkal ellentétes irányba. Futva indult meg, de hamarosan lassítania kellett, mert a talaj egyenetlen volt, s az egymásra hányt kövek között itt-ott igen csúnya lyukak és kisebb szakadékok lapultak. Egy óvatlan lépés e félhomályban, s nemcsak a bokáját törheti ki, de akár a nyakát is.
Vijjogást hallott. Egy sötét árny suhant el mellette, s inkább csak érezte, mint látta vagy hallotta, de tudta, hogy a feje fölött szárnyak suhogtak.
A denevér!
A mergháni!
Alméra? Mit akar még? Miért jött vissza? Talán a kard is kell neki? Vagy a sugárfegyver? Vagy esetleg csak arról akar gondoskodni, hogy Leon ne okozhasson több problémát?
Leon nem ért rá ezen tűnődni. Ahogy a fekete denevér ellebbent a feje fölött, ő rá emelte a sugárfegyvert, s ujja az elsütőgombra szorult. De aztán mégsem tette meg azt a parányi mozdulatot, mely a denevért összeégetve szedte volna le a földre. Csak várt, és nézett. Nem tudta megölni Almérát, még akkor sem, ha mergháni, még akkor sem, ha épp a legértékesebbet rabolta el tőle, amire csak vágyhatott. Nem. Eszébe jutott a lány kecsessége, a bájos vonásai, a galambszerű rezdülései – és képtelen volt lőni.
A denevér a következő pillanatban már el is tűnt egy szikla mögötti sötétségben.
Leon leengedte a fegyverét.
Aztán a vijjogás megismétlődött, s a denevér újra feltűnt, a hold fénye furcsán csillogott fekete testén. Máris fordult, megint az előbbi szikla mögé. S mintha intett volna a jobb szárnyával. Mintha csalogatná. Mintha a kiutat mutatná.
Leon mögött az ordítozás és a lábdobogás egyre erősödött, s ő nem állt le fontolóra venni a lehetőségeket. Futott arra, amerre a denevér eltűnt. Kőről kőre ugrált a kisebb lyukak fölött, s hamarosan elérte a sziklát. Beugrott mögé, és örömmel fedezte fel, hogy azon túl már csak a sima hegyoldal terül el. A közelben kopárabb, de fél kilométer távolságban sűrű erdő húzódott.
Leon csak annyi időre állt meg, hogy kardját a hüvelyébe dugja, aztán nyakába szedte a lábát, s fürge léptekkel iramodott a távolodó denevér után, az erdő széle felé, ahol egy kis patak csörgedezett.
Mi az, Alméra mégis a segítségére lesz?
Kövek, kavicsok, morzsalék gurult le a háta mögött. A telihold fénye szinte nappali világosságot adott. Üldözői látták, merre vette az irányt, s a nyomában maradtak sebesen szedve görbe lábaikat. Kunigaamik, s eemsik most egyaránt úgy néztek rá, mintha otromba fabunkókat lengető majmok lennének.
Leon felnevetett. Azok a csökevényes lábak nem versenyezhetnek az ő hosszú lábaival, s ha egyszer megnyújtja lépteit, az életben nem érik utol.
A következő pillanatban megbotlott egy fűcsomóban, s akkorát esett, hogy a torkára forrt a nevetés. Még jó, hogy eltette a kardot, különben könnyen felnyársalhatta volna magát. Az eséstől így is elsült a pisztolya, s a kivágódó sugárnyaláb fél méternyi, füstölgő krátert mart a lába elé két méterre.
– A francba!
Bukása láttán a jó hatvan méterre lemaradt choleriták olyan diadalmasan üvöltöttek fel, mintha máris a kezükben lenne.
Leon azonban, bár kissé beverte a fejét a földbe, feltápászkodott, s kábán botorkált tovább. Mindössze két métert tett meg, amikor a talaj eltűnt a lába alól, s bár csak félméternyi lyukba lépett, a foga úgy összekoccant, mintha orvul fejbe vágták volna. Abba a kráterbe lépett, melyet épp az előbb ő alakított ki a hegy köves oldalában.
Fel is szisszent nyomban, mert a megolvadt kövek és fémtartalmú talaj még a csizmán keresztül is égették a talpát, a kezét pedig, mellyel ösztönösen próbált megkapaszkodni a gödör peremében, valósággal leperzselte.
Fogait az ajkába mélyesztve kapaszkodott ki a kis kráterből, és megkockáztatott egy pillantást hátrafelé.
A choleriták szinte már rávetették magukat, olyan közel loholtak a sarkában. Leon még tíz lépést sem tett, az élen loholó máris átugrotta a még mindig füstölgő gödröt.
Leon szitkozódott, és azt sem tudva, mit cselekszik, ösztönszerűen hátrafelé lőtt a sugárfegyverrel. A bunkóját lóbáló kunigaami felbukott, és hörögve rángatózott. Nem lehetett látni, hol perzselte meg a sugárnyaláb, de hogy a cholerita a halálán van, azt sejteni lehetett. Egy igen szőrös kunigaami átesett fetrengő társán, s rajta még újabbak buktak keresztül.
– Ez kell nektek? – ordította Leon, s vaktában még kétszer tüzelt a rakás irányába. Nem nézte meg, milyen eredménnyel jártak a lövései, de a sikoltásokból, ordításokból tudta, hogy alapos zűrzavart okozott.
Futott tovább. A hangokból ítélve úgy tűnt, üldözőit megzavarta a villámló halál, s valamelyest lemaradtak.
Most már bokrosabb részre ért, s egy-egy göcsörtös fát is ki kellett kerülnie. Közte és az erdő széle között sebes hegyi patak csobogott, jobb oldalt függőleges, szinte megmászhatatlan sziklafal meredt az ég felé, a balján pedig egy jó hat méter széles szakadék tárult fel. Ezt eddig nem is látta.
A nyolc méter magas sziklafal tetején is choleriták jelentek meg, de lejönni nem tudtak, csak ismeretlen nyelven ordítoztak, és a bunkóikat, kardjaikat rázták a szökevény felé.
Leon megkettőzött erőfeszítéssel vágtatott a patak irányába. A denevér a csobogó víz fölött lebegett, és mintha folyamatosan integetett volna a jobb szárnyával.
Már csak száz méter.
Az üldöző choleriták elmaradtak, de nem álltak le.
A sziklafal tetején ordítozók most kisebb köveket kezdtek lefelé hajigálni, de Leon már túl messze járt tőlük, a kövek ártalmatlanul hullottak le messze mögötte.
Ötven.
A patak túlpartján, szinte összeolvadva a meder tetejével, máris az erdő kezdődött: szúrós tüskebokrok, összegubancolódott ágak és indák szövevénye. Nem lesz köztük könnyű ösvényt vágni.
Még húsz lépés.
Leon érezte, hogy tüdeje már igencsak zihál. De már csak pár lépés.
Nyolc.
Valahonnan tompa dübörgés.
Még öt. Aztán a patak.
Ha a túlpartra átjut, beveti magát az erdő sűrűjébe, s gyakorlatilag megmenekült.
Itt a part!
Leon lefékezett. A patak gyors sodrású, de nem túlságosan, és nem is tűnik mélynek. Ráadásul a kiálló sziklák szinte hidat alkotnak a hat méter széles mederben. Egyikről a másikra lépve könnyedén át lehet jutni.
Leon az elsőre még óvatosan lépett rá, aztán a másodikra már ugrott, s a harmadikra egészen kényelmesen tette a lábát, mintha egy sima gyalogösvényen járna.
A denevér, mely eddig az erdő fölött lebegett, most nagyot rikoltott, mint valami nagy halászmadár, és szinte azon nyomban hat méterrel magasabbra lendült. Mintha nem is szárnyakkal hajtaná magát, hanem rendkívül erős mágiával. Aztán a szárnyaival egy helyben csapkodott, és igen fura hangokat hallatott.
Vihogást?
A mergháni nevetett?
Az erdő sűrűjéből egy szőrtelen arc bukkant elő. Egy csuklya és alatta tar koponya. Egy cholerita. Aztán még egy.
Leon felordított, és vaktában odalőtt.
Az egyik fickó előrebukfencezett, bele a vízbe, a másik eltűnt.
Leon odalőtt, ahol az előbb még a másikat látta.
A bokor felgyulladt a perzselő sugártól, és ropogva égni kezdett. A szomszédos növényzet azonnal lángra kapott. A tűz nem terjedt túl gyorsan tova, de ahhoz elég sebes iramban, hogy megakadályozza Leon partra kapaszkodását, s sárga fénnyel világítsa meg a patakot és közvetlen környékét. Eddig csak a telihold fénye világította meg a terepet, s most minden szinte nappali ragyogásban úszott.
S az üldözők egyre közelebb értek. Már csak vagy nyolcvan méter választotta el őket a pataktól.
Jobbra a sziklafal, balra a szakadék. Előtte az égő bozótos.
A bokrok közül egy fekete kámzsás alak rontott ki, és belevetette magát a vízbe.
Leon reflexszerűen rálőtt. A fickó felbukfencezett, és elsodorta az ár. Egy pillanattal később már el is tűnt.
Leon némi rémülettel fedezte fel, hogy a patak néhány méterrel arrább erőteljesen lejteni kezd, s még arrább heves vízeséssé változik.
– A francba!
A lángok kormos fekete füsttel égtek, mintha valami olajraktár gyulladt volna ki. S a füst fekete markai legalább olyan erővel fojtogatták Leont, mint a szíve körül összeszoruló jeges Sötét Láng. S csak most érezte igazán, hogy ez utóbbi egyre keményebben kínozza.
Itt a vég?
Az első üldözők már felbukkantak a parton túl Leon látóterében, s ő végső kétségbeesésében lőtte őket, ahogy csak bírta. A perzselő sugarak szinte folyamatos ívet alkotva még a lángok sárga fényét is túlragyogták, s szivárványszín megvilágításba vonták a partot.
A choleriták egymás után buktak fel. Vagy azért, mert leterítette őket a gyilkos sugár, vagy azért, mert rémületükben a földre vetették magukat. Iszonyatos hangzavar támadt. Ordítozás, bömbölés, sikolyok, káromkodás.
Leon szinte remegett az indulattól, mely egész testét rázta. Át akart lépni egy másik kőre, és megcsúszott. Csak annyit érzett, hogy a lába kiszalad alóla, elzuhan, s víz csapódik össze az arca körül. A következő pillanatban már sodorta is az ár.
A vízesés felé.
Leon jobb kezével a sugárfegyvert markolta, mely sisteregve párologtatta el a közeléből a vizet, a baljával pedig valami szilárd testet próbált elkapni.
Ám a következő pillanatban a világ tótágast állt előtte, a teste egy sziklának csapódott, aztán kivágódott a semmibe. Vízcseppek permeteztek körülötte, aztán a szörnyű robaj közepette már bele is csobbant egy mélyebb vízbe, s olyan érzése támadt, mintha egy fél hegyet hajítottak volna a fejére. Pedig csak a zuhatag vize ömlött rá. A víz alá került, aztán az ár tovasodorta, s másodpercekkel később köhögve, prüszkölve, fuldokolva bukkant fel méterekkel arrébb, mint ahová a víz lezúdult.
A sebes hegyi patak itt valamelyest szelídebben folyt tovább egy lankásabb területen, s pár méterre Leontól a part sziklás részét egy bokrokkal benőtt, földes szakasz váltotta fel. S mivel e bokrok mögött is lángok látszottak, Leon sietve tempózott arra lábával és bal kezével, hogy fel tudjon kapaszkodni, mielőtt az a rész is lángra kap.
Jobbjában a sugárpisztoly körül szinte forrt a víz, pedig Leon esküdni mert volna rá, hogy kénytelen lezuhanása közben még véletlenül sem nyomta meg a ravaszt. Kitartotta a fegyvert a vízből, és látta, hogy a markolatán egy tűfejnyi piros pont villog.
Csak nem romlott el?
Sietve kapaszkodott ki a lankásabb résznél a partra, s látta, hogy ez volt az egyetlen hely, ahol ezt megtehette. Körös-körül a vízesés vájta medret meredek sziklák vették körül, melyeket a víz olyannyira legömbölyített, hogy nem kínáltak semmilyen kapaszkodót.
Leon megragadott egy kinyúló gyökeret, és feltornászta magát a partra. Hideg szél borzolta a vizes haját, s szinte még a velőt is a csontjaiba fagyasztotta. Leon megrázkódott, mint egy kutya, s igyekezett eltűnni a közelből, mielőtt a lángok átterjednek a környező bokrokra is.
Ám amikor ő jobbra fordult, a lángok is irányt változtattak, s Leon legnagyobb megdöbbenésére vele együtt rohantak. Érdekes módon mégsem hallatszott csörtetés a bozótosból.
Aztán egy tisztáson Leon megtorpant, és földbe gyökerezett a lába.
A hold egy pillanatra a felhők mögé bújt, s a sötétben most egész tisztán kirajzolódott a lángok forrása: egy lángoló koponyájú, kétméteres csontváz, melyet sárga és vörös lángnyelvek nyaldostak körül, s húsfoszlányos bordái között a szíve helyén fekete tűz lobogott. A jelenés a talaj fölött lebegve közeledett, s tenyérnyi pallosából félméteres lángcsóvákkal lobbantotta lángra maga körül a bokrokat és az aljnövényzetet.
– Indriq! – ordította Leon, s rémületét csak még inkább fokozta az a tény, hogy a szíve körül a jeges marok kegyetlenül összeszorult.
Gondolkodás nélkül a rémalakra emelte a sugárpisztolyt, s vadul megnyomta az elsütőgombot.
Sspszzzttt! – sercegett a fegyver, de nem bocsátott ki magából sugárnyalábot, még egy aprócska szikrát sem.
Leon azonnal felfogta, hogy a fegyver használhatatlan, az övébe dugta, és a kardja után kapott.
Indriq úgy rontott rá, mint az eleven tűz megvadult démona. Roppant pallosából fehéres tűznyelv vágódott ki, egyenesen a Hajnal Kardjába, s a vékony fegyver felől olyan hang hallatszott, mint amilyet forró vízbe dobott élő rákok bocsátanak ki magukból.
Leon alig hogy megmarkolta fegyverét, engedte is el nyomban, a markolat valósággal megégette a tenyerét.
Leon összpontosított, s egy szempillantás alatt mentális burok vette körül a testét. Élénkzöld rács, mely sistergett, sercegett, s amelyből szikrák pattogtak.
– Leon Silver! – bömbölte a kísértet. – Ne kövess el hibát, különben a Sötét Láng megöl!
– Mi? – motyogta Leon, s mentális védelme dacára egyre hátrált, mert a tüzet fogott növényzet lángjai fenyegették.
Indriq kilebbent az égő bozótosból, és pallosával félkörívben intett. S a környező bokrokon a lángok mintha kevesebb intenzitással égtek volna, s nem terjedtek tovább.
A lebegő rémalak Leon felé fordította fekete szemüregeit, melyekből most haragos zöld színű lángok csaptak ki.
– Árulókat hoztál magaddal! – harsogta.
– Engem ugyanúgy elárultak, mint Cholert – védekezett Leon. – Honnan tudhattam volna, hogy Barshen ghird, Alméra pedig egy átkozott mergháni?
A kísértet szemében a lángok zöldről halvány lilára változtak.
– Jól figyelj, Leon Silver, az én számon keresztül most a Sötét Láng Ura szól hozzád.
– Choler... nem halt meg?
– A Sötét Láng Ura nem halandó a szó általad ismert értelmében. Porhüvelyét elpusztíthatják ugyan, de őt magát sohasem. Halld Choler szavait! – A kísértet szájából most fekete lángok csaptak ki, s két oktávval mélyebb hangok hallatszottak. – Az egyezség köt téged, Leon Silver. Ezt ne feledd!
Leon ha lehet, még erősebben beburkolta magát a mentális burokkal. Bár Choler hangja egészen másmilyen volt korábban, most kétsége sem maradt afelől, hogy a Sötét Láng Urát hallja beszélni. Az élénkzöld lángok szikrázni kezdtek körülötte.
Indriq fekete lángokat kibocsátó szájából most mintha gúnyosabb szavak törtek volna elő.
– Nem kell félned tőlem, Silver, hiszen szövetségesek vagyunk. Vagy talán nem érzed ezt elég kézzel foghatóan?
Leonnak elállt a lélegzete, úgy megszorult a szíve körül a jeges marok, aztán enyhült a nyomás.
– Igen... – lihegte Leon. – Szövetséget kötöttünk. De hogyan tudod te megtartani, amit ígértél? Hogyan szerzed vissza a bőrtekercset, amit a mergháni elrabolt?
A kísértet fura módon megremegett, mintha csak egy délibáb lenne.
– Miből gondolod, hogy én nem ismerem az írás tartalmát?
– Mi? – Leonnak ez a lehetőség ez idáig meg sem fordult a fejében. – Ismered Chlovia rejtekhelyét?
– Természetesen. Mindig is ismertem.
Leon a homlokát ráncolta.
– Akkor... miért nem álltál rajta bosszút?
A kísértet hosszan hallgatott. Valamivel csendesebben szólalt meg, de nem úgy tűnt, mintha magyarázkodna. Inkább csak a tényeket közölte.
– Való igaz... súlyosan vétkezett ellenem, s vétke megbocsáthatatlan. Mint ahogy a te egykori árulásod is. Ám engem nem az indulatok hajtanak, hanem a józan megfontolás. Többre értékelek egy hathatós szövetséget, mint az esztelen bosszút. A bosszú az elvakultak eszköze, s végrehajtása nem okoz örömet, még csak elégtételt sem, csak valami mély, belső hiányérzetet. Nem. Nem fogok bosszút állni sem rajtad, sem az asszonyodon. Hiszen megbűnhődtetek ti már így is... sanyarú hozzátok a sors...
Leon szíve összeszorult, de most nem a jeges maroktól.
– Hogy érted ezt?
A jelenés szemében furcsa módon kavargott a halvány lila láng. S ugyanolyan színű, vékony füstszálacskák kanyarogtak belőle felfelé.
– Talán nem épp akkor szakított el egymástól benneteket az az ismeretlen erő, amikor boldogságotok teljes lehetett volna?
Leon esze Chlovián járt, de Choler szavaira felkapta a fejét.
– „Ismeretlen erő”? Miféle ismeretlen erőt emlegetsz? Te talán tudod, mi történt velem, hogy kerültem el Cherubionból? S hogy mi történt közvetlenül azután?
A Choler szavait tolmácsoló lebegő rémalak hosszan hallgatott.
– Sang állt így bosszút rajtad. Hogy mi módon... nem tudom. Kezdetektől az ő hatalmában álltál, mindig is éreztem rajtad... még akkor is, amikor első ízben hozzám jöttél, és szövetséget ajánlottál. Én megpróbáltam megtörni Sang hatalmát, de mint az események mutatták, nem sok sikerrel. Amikor segedelmeddel Sang elbukott, téged száműzött Cherubionból... abba a képzeletbeli világba, mely valójában nem létezik és sohasem létezett.
Most Leonon volt a hallgatás sora. Egy perc is eltelt, mire felemelte a fejét, és kibökte:
– Hol van Chlovia?
– Ahhoz, hogy megtudd, teljesítened kell a feladatot, mellyel megbízlak.
Leon sóhajtott.
– Hogyan tudnám én megölni Kevanaart, ha te egyedül képtelen vagy megbirkózni vele?
A rémalak ismét hallgatott.
– Azt sem tudom, merre induljak – folytatta Leon. – Hol keressem?
– Folyamatosan irányítalak. A híveimen keresztül üzenek... ha végre abbahagyod a legyilkolásukat.
Leon megrándult.
– Ők támadtak rám...
– Nem számít – vágta rá szinte azonnal Choler. – Nélkülözhető porszemek. Van belőlük elég. Figyelemmel fogják kísérni az utadat, s ahol nehézségeid támadnak, a segítségedre lesznek. S Kevanaart nem neked kell megölnöd. Te csak megkeresed. A hitvány alak nem mutatkozik nyíltan, a háttérből irányítja az eseményeket, s védőmágiával árnyékolja le jelenlétét, így kijátssza az én tudásomat is. Neked csak az a feladatod, hogy felkutasd Kevanaart, s ha már ott leszel, rajtad keresztül... a Sötét Lángon keresztül tudni fogom, és megjelenek.
Leon eltöprengett a hallottakon.
– Vagyis... én leszek a csali.
A rémalak nem vett tudomást a megjegyzésről.
– Elsőként Sanghoz kell eljutnod. Ő talán többet tud, mint én, s mivel jelen körülmények között neki is érdekében áll Kevanaar halála, valószínűleg a segítségedre lesz.
– Valószínűleg? – Leon felhúzta a szemöldökét. – És ha nem? Ha ő másképp vélekedik a bosszúról, mint te? Ha megöl abban a minutumban, ahogy megpillant?
– Ha rád támad, védd magad! – sugallta a síron túli, mély hang. – Te most erősebb vagy nála. Ez a Sang már nem a régi. Jelentéktelen ellenfél. Eddigi csatározásai igencsak meggyengítették. Azzal a Karddal és a mentális erőddel legyőzheted. Ha pedig nem...
– Ha pedig nem?
– Nos, az azt jelenti, hogy te gyengébb vagy, mint gondoltam.
Leon sóhajtott.
– És akkor nincs szükséged rám.
– A gyenge szövetséges többet árt, mint segít.
Leon sötéten meredt maga elé.
– Nem hiszem, hogy meg kell harcolnod Sanggal – tette hozzá Choler Indriq száján át. – Sang taktikusabb annál, semhogy hagyja magát ilyen könnyen tőrbe csalni.
– Mert ő is tudja, hogyha megküzd velem, a harc még jobban meggyengíti, és akkor te elsöprőd, mint egy gazszálat.
– Nem. Ő is tudja, hogy inkább Kevanaartól kell tartania, mint tőlem. Kínálj neki szövetséget... akár az én nevemben is, és keressétek együtt Kevanaart!
Leon megborzongott.
– Hogy én szövetségre lépjek Sanggal? Azzal az eszelős merghánival? Hiszen ő a bűnös mindazért, ami Cherubionnal történt! Hiszen neki köszönheti Cherubion az évezredes Hosszú Éjszakát! Mindazt a mészárlást... – Elhallgatott, mert eszébe villant, amit Kind Gren Grun Grath mesélt neki arról az időszakról, mely a Hajnalkor kezdetén Choler megjelenését követte: Choler irtózatos bosszúját. Vajon lehet hinni Cholernek, hogy lemond a bosszúról, vagy csak elhalasztja addig, ameddig az érdeke úgy kívánja? Ki tudja? Leon a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék megbékélni Sanggal.
– Akkor öld meg! De így vagy úgy, előtte szedd ki belőle mindazt, amit Kevanaarról tud!
– És ha megtalálom Kevanaart... nemcsak hogy elárulod nekem Chlovia rejtekhelyét, hanem felébreszteni is segítesz mágikus álmából?
A jelenés kissé meghajtotta a fejét, szemüregeiben és a szájában égő lángok meglibbentek. Bólintott.
– Ha elvezetsz Kevanaarhoz, Chlovia a tied lehet... ezt ígérem. A Sötét Láng gondoskodik az ígéretem megtartásáról!
Leon mintha némi gúnyt érzett volna ki e szavakból, de nem tudta, vajon nem csak a képzelete játszott-e vele. Hogy a mágus nem hazudik, abban biztos volt, viszont abban is, hogy tervez valami aljasságot. Valószínűleg betartja a szavát, visszaadja neki Chloviát, s mivel ezzel teljesítette az ígéretét, már nem köti semmi. Nyugodtan megölheti mindkettőjüket. Ha már nem lesz szüksége rájuk...
Leon felnézett.
– És utána? – kérdezte élesen.
– Miután?
– Ha elvégeztem a feladatomat.
A kísértet csendben lebegett egy darabig.
– Meghagyom az életeteket – közölte végül. – A Sötét Láng legyen a tanúja ennek az ígéretemnek! Ha sikerrel elvégzed a feladatod, s nem törsz ármánysággal ellenem, békében élhetsz bárhol Cherubionban, ahol csak jól esik. Chloviával együtt. Az én uralmam alatt, de békességben. Élhetsz a váramban, egy általad választott faluban vagy a vadonnak bármely általad meghatározott részén. Ha kívánod, egyik legfőbb szolgám lehetsz, vagy ha ezt nem akarod, élhetsz olyan helyen is, ahol sohasem fogsz hallani rólam. A döntés a tied.
Leon az ajkába harapott. Most már határozottan érezte a gúnyt ebből a monoton beszédből, s tudta, hogy az események majd egészen más fordulatot vesznek. De mit tehetett volna ellene – a Sötét Lánggal a szíve körül?
– Hol találom Sangot?
– Menj északnak! Keresd meg Grandort, egy kisvárost a Gruh folyó partján, s ott a Lila Csillag fogadót. Minden második este ott iszogat egy Madin nevű fickó, aki elvezet hű szolgámhoz, Meurinhoz...
Leon nyelt egyet.
– Meurin a te szolgád?
– Bár látszólag Sangot is szolgálja, Meurin megbízható emberem. Azért rakta rád azt a varázst, mert az volt a parancsa, hogy téged hozzám küldjön. Eljátszotta, hogy ezt Sang parancsára teszi, de valójában én utasítottam. Az a Sötét Láng, mely a szíved körül lobog, erősebb, mint a Meuriné, ezt ő érezni fogja, s mindenben a segítségedre lesz. Elvezet Sanghoz.
– Akkor az a „hűségvarázs”, amit Barshen fogadott a nevünkben... hogy kötelesek vagyunk hozzá visszatérni, miután téged meg...
– Az a varázs semmi mást nem tartalmazott, csak egy belső kényszert, mely hozzám irányított benneteket.
Leon eltűnődött. Most értette meg, miért vetette alá magát olyan készségesen Barshen a varázslatnak. Hiszen neki épp az volt a célja, hogy eljusson Cholerhez, és megölje. S ez részben sikerült is neki. De nem egészen.
– Miről fogom megismerni azt az illetőt a Lila Csillagban?
A jelenés habozott egy darabig, mielőtt válaszolt volna.
– Ne félj, fel fogod ismerni.
Leon átgondolta a teendőit.
– És ha Sangból sem csellel, sem erőszakkal nem tudok meg semmi információt?
Ezen a kísértet is eltűnődött.
– Azt hiszem, az a mergháni lesz a megoldás, aki a bőrtekercset elragadta tőled. Ki ő, és hogyan került hozzád?
– Alméra? Egy zsoldos varázslónő, aki saját bevallása szerint épp a Hajnal Királynőjének holléte után kutatott. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy visszakerültem Cherubionba... ő idézett meg valami varázsigével.
– Ki a megbízója?
Leon vállat vont.
– Ezt nagyon titkolta. Akárcsak az a hreeir kölyök, aki a fogadóban felismerte a kardot...
– Nem említett semmit a megbízójával kapcsolatban.
– Nem... legfeljebb annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy hatalmas úr lehet, akitől kissé Alméra is fél. Viszont a Kevanaar nevet nem ismerte.
– Talán csak színlelte, hogy nem ismeri, de lehet, hogy megbízója egész más néven nevezte magát. Mindegy. Keresd a merghánit! Gondolkodj el rajta, hova mehetett! Kutass az emlékezetedben, miket beszélt, mit említett! Az a lány kulcsfigura lehet. Valószínűleg ugyanolyan női alakban fog megjelenni. A merghánik nehezen váltanak...
– Nehezen váltanak?
A rémalak nem foglalkozott a kérdéssel.
– Sietned kell! Ha Kevanaarnak a fülébe jut, hogy a testemet elpusztították, valószínűleg megkísérli majd végképp eltörölni a lelkemet is. Ám ehhez a próbálkozáshoz fel kell fednie magát, s akkor könnyebben le lehet csapni rá! Menj, Leon Silver! Az én időm most lejárt.
A rettenetesen mély hang ezen utolsó szavaknál egyre magasabb lett, s Indriq ismert artikulátlan hangjában ért véget. A lángoló fejű csontváz szemüregeiben most sárga lángok lobogtak, s fogai közt narancsszínű tűz égett.
– Menj, Leon Silver! – parancsolta Indriq. – Tedd, amit a Sötét Láng Ura meghagyott!
– Choler segítséget ígért... mi módon?
– Én nem tartok veled – közölte Indriq. – Őrködnöm kell a mester maradványai fölött. De a hír eljut amerre csak jársz, s a choleriták mindenhol a segítségedre lesznek. Ha bizonyítanod kell valamelyikük előtt a kilétedet, minden mentális erőddel összpontosíts a szíved körül lobogó Sötét Lángra!
Leon csak most vette észre, hogy időközben megfeledkezett a mentális burkáról, s az szép fokozatosan elenyészett a testéről.
– Mennyi idő áll rendelkezésemre? – kérdezte.
Az óriás csontváz valahová a messzeségbe nézett nem látó szemüregeivel.
– Azt csak Kevanaar tudja! – felelte.
Miután Indriq elbocsátotta, Leon sietős léptekkel indult meg a sebes sodrású patak partján. A feje még mindig zúgott az események gyorsaságától, a ruhája víztől csöpögött, s ő reszketett a hideg szélben. Szívesen megszárítkozott volna egy széltől védett barlangban, egy barátságos tábortűz mellett, vagy akár egy fogadó kandallójánál, de ilyesmire nem volt lehetősége.
Valahogy minden kavargott a fejében. Alméra mergháni, s miután tőle hűséget kért, fél órával később csúful átverte. A langaléta Barshenről pedig kiderült, hogy ghird, s az életével fizetett azért, hogy szétlőtte Choler kísértettestét.
Leon agyában homályosan kezdett összeállni Barshen szerepe, s az út során tapasztalt titokzatos események is kezdtek értelmet nyerni. Barshen valahogy megtudta, hogy Alméra rejtélyes események után kutat, s valakinek a megbízásából melléje szegődött. Aztán amikor Leon megszerezte a kardot, nem tudta, mit tegyen.
A Kék Gúnár fogadóban megölte a hreeir kölyköt, és az ő képében bemászott Leon ablakán. Hogy Leont akarta-e megölni, vagy a kardot akarta ellopni, az már örök rejtély marad.
Aztán amikor Meurin fogságába estek, s az az alak varázslat alá akarta venni Leont Choler megölésére, Barshen megjátszotta a becstelent, majd később az ostobát, hogy a varázs alá vesse magát. Hogy eljusson Choler rejtekhelyére. Hogy eljuttassa a Hajnal Kardját is erre a helyre, mely Choler gyilkosa lehetett volna. Ám az események más fordulatot vettek, s a varázskard helyett a sugárpisztolyával próbálta elintézni a Sötét Láng Urát. Csekély eredménnyel.
Vajon miféle amulettet lophattak el tőle Razcóék, amikor leütötték és elmenekültek? Vajon hol rejtegette korábban a sugárpisztolyt, hogy senki nem fedezte fel nála? Vajon miféle indítékból próbálkozott a ghird Choler megölésével? Vajon ő is valakinek a megbízásából dolgozott? Ha igen, ki bízta meg? Kevanaar? De ha Barshen megbízója Kevanaar volt, kinek dolgozik Alméra? És egyáltalán, mi történhetett Cherubionban, hogy ez a világ ismét ghirdektől és merghániktól hemzseg.
Leon érezte, hogy ezekre a kérdésekre már nem fog választ kapni sosem.
– Chlovia! – sóhajtott Leon fáradtan. – Miféle titkot rejtegetsz magadban?
A hold ismét kibukkant a felhők mögül, s szinte nappali világosságba vonta a patak kopár, sziklás partját, amerre Leon lépkedett. Vagy ötven méterrel lentebb a növényzet ismét sűrűbb lett, s bár a víz csobogása erősödött, a vízesés zúgása lassan elhalkult mögötte.
Leon tanácstalanul nézelődött. A hegynek egy másik oldalán jöttek fel, s ezt a patakot nem is keresztezték. De hogy a Choler által említett város, Grandor merre lehet? Valakitől meg kellene kérdezni. Mindegy. Ha eljut valami lakott településre, útbaigazítást kér.
Előtte egy bokor gyanúsan remegett, nem úgy, mintha a szél borzolná. S a következő pillanatban egy pikkelyes fej jelent meg, melyen szivárványszínben csillogott a hold fénye.
Leon úgy torpant meg, mintha a fura lény máris a lábába harapott volna.
– A mindenit!
A lény még inkább kidugta a fejét, s most látszott, hogy az alakja kutyaszerű, a szájából viszont arasznyi agyarak meredeznek. Egy chorald.
Leon szép lassan, nehogy az állatot egy hirtelen mozdulattal támadásra késztesse, kivonta a kardját. A Hajnal Kardja rózsaszínben világított.
– Wuff? – próbálkozott Leon. Nem tudta megállapítani, vajon Barshen choraldját látja-e, vagy egy idegen fenevadat. – Wuff, te vagy az?
Az állat kibukkant a bozótból, és farkát a hátsó lábai közé húzva, lesunyt fülekkel, óvatosan lépkedve közeledett a feszülten álló Leonhoz. Amikor közel ért, halkan felvinnyogott, s érdes nyelvével megnyalta Leon kardot tartó kezét. Leon óvatos mozdulattal megpaskolta a chorald nyakát; a pikkelyeket furcsán bársonyosnak érezte.
– Nyugi, Wuff! – motyogta Leon. – Hát te, merre jártál?
Eszébe jutott, hogy az állat nem tartott velük Choler várába. Talán Barshen szavára, talán saját ijedelme miatt visszamaradt. Valószínűleg itt kószálhatott a közelben, amíg az események zajlottak.
Az állat a kezét szaglászta, majd felemelte a fejét, és arrafelé nézett, amerről Leon érkezett. Szaglászott.
– A gazdádat már hiába várod – jegyezte meg Leon. Megborzongott egy hűvösebb szélrohamtól, és hatalmasat tüsszentett. A chorald két hatalmas ugrással eltávolodott tőle, és ínyét felhúzva vicsorgott. Ugyanakkor szemmel láthatóan reszketett. Ő valószínűleg nem a hidegtől.
– Nyugi! – ismételte Leon, s most már biztosan tudta, hogy Barshen gyáva choraldja tisztelte meg társaságával.
Fázósan összehúzta magán vizes köpenyét, és hosszú léptekkel indult tovább. Az állat némileg habozva követte.
Majd pár lépés elmúltával meg is előzte, s balra kanyarodva kikerülte a legsűrűbb bokrokat, mutatta az utat.
Hamarosan eltértek a pataktól, s Wuff úgy haladt előre, mintha ismerné az utat. Csak néha állt meg szaglászni a levegőben, aztán máris magabiztosan haladt tovább. Gyakorta hátrapillantott Leonra, hogy vajon követi-e.
Újra sziklák közé értek, és a chorald egyenesen egy tágas barlanghoz vezette, melyben csontszáraz gallyak hevertek. Kész csoda ebben a nedves időben.
Leon sietve tüzet rakott, aztán váratlanul rádöbbent, hogy nincs tűzszerszáma. Előhúzta a sugárpisztolyt, s a markolatra pillantott. Gombostűfejnyi zöld pont világított ott, ahol korábban piros villogott. A fegyver csövét az összehordott száraz gallyakra fogta, és megnyomta az elsütőgombot. A sugárpisztolyból lángcsóva csapott ki, a gallyak nagy részét elporlasztotta, s a maradékot nyomban lángra lobbantotta. Haragos tűz falta a maradványokat.
Leon beljebb sietett a barlangba, s egy vastag ágat vonszolt a tűzhöz. Aztán Wuffot kezdte hívogatni, mert az ijedékeny jószág a fegyver első villanására úgy elinalt, mintha meg sem akarna állni Amrikig.
Szólítgatta egy darabig, de mivel a chorald nem jelentkezett, Leon levette kék posztóköpenyét, kicsavarta belőle a vizet, majd leterítette a tűz mellett álló kerek kőre. Rövid habozás után az övét is lecsatolta, s piros ujjatlan zekéjét szintúgy kicsavarta és kiterítette egy másik kőre, majd a csizmájából is kiborította a vizet.
Csak most fedezte fel, hogy szárnyas bronzsisakját, melyet még az eemsi táborból zsákmányolt a ruháival együtt, elveszítette valahol. Még Monarakhban, amikor Cholerrel harcolt? Vagy amikor a choleriták elől menekült? Vagy amikor lebucskázott a vízesésen?
Közelebb húzódott a tűzhöz, s átázott tagjait melengette a lángoknál. A sugárfegyvert óvatosan jó távol tolta a hőtől, de nem annyira távol, hogy egy szempillantás alatt ne érhesse el.
Átfázott testét dörzsölte, és az hamar felmelegedett. Már nem fázott annyira, s érdeklődve nézett párolgó ruháira. Azon töprengett, vajon miféle jótét lélek rakhatta a barlang menedékébe ezeket az ágakat, gondolva arra, milyen jól jöhet majd esős időben. Vajon az illető önmagának szánta, vagy másokra gondolt?
Leon vagy tíz perce üldögélhetett a tűznél, amikor az egyik bokorból Wuff dugta ki a fejét, és félénken pislogott.
– Gyere ide! – hívta Leon, s az állat bizonytalan léptekkel közeledett.
Leon fejében egy pillanatra megfordult, mi van, ha ez az állat nem Wuff, hanem egy veszedelmes bestia, de látva a chorald viselkedését, elvetette ezt a lehetőséget. Azért a sugárfegyvert valamivel közelebb húzta magához.
Az állat lehasalt a tűz mellé, és az orrát magasra tartva erősen szimatolt. Felkapta a fejét, és merőn nézett valahová a sötétbe. A fülét hegyezte.
Valahonnan bal kéz felől elmosódott szitkozódás és ütemes csattogás hallatszott. Leon eddig nem is hallotta. Most felpattant, s a szemét erőltetve nézett a hangok forrásának irányába.
A csattogás abbamaradt egy-egy pillanatra, de a szitkozódás nem. Leon nem értette a szavakat, de a hangsúlyból egyértelműen arra következtetett, hogy valaki nagyon haragos lehet.
Sietve széthúzgálta az égő gallyakat, hogy csökkentse a lángok hevességét, s gyorsan magára kapkodta helyenként még nedves, máshol csontszáraz ruháit. Felcsatolta az övét, s a sugárfegyverrel a kezében óvatosan indult lefelé.
Wuff felkelt, összevissza mászkált a tűz mellett, halkan vinnyogott és morgott, de nem követte.
Leon sziklától szikláig, bokortól bokorig osonva közelítette meg a hangok forrását. Bár látni még mindig senkit nem látott, a káromkodás egyre kivehetőbb lett, s igaz, hogy sokkal messzebbről sodorta oda a szél, mint azt Leon először gondolta, már nem lehetett távol.
A hegyoldal meredeken lejtett, s Leonnak gyakran meg kellett kapaszkodnia, hogy le ne guruljon, s néha bizony kellemetlenül meg is csúszott, ám nem kellett attól tartania, hogy ügyetlensége elárulja. A szitkozódó olyannyira el volt foglalva saját bosszúságával, hogy hangjával minden más neszt elnyomott. S most hogy Leon már csak negyven-ötven méterre járhatott tőle, távolabbról más hangokat is hallott. További csattogásokat, kaparást, érces csendülést, hangos hortyogást, halk beszélgetésfoszlányokat.
– Meddig...
– ...nem soká felkel a nap.
– ...és ez meg csak itt...
– De honnan tudhatta...
A hangok valahogy ismerősnek tűntek. A szitkozódás is.
– Ő a Hajnal Lovagja...
Leon kiugrott a bokor mögötti rejtekéből, és a homályban mozgó két árny felé szaladt.
– Hé, Razco! Mirk! Krontel...
A mozgó alakok döbbenten egyenesedtek fel, és harci pózba vágták magukat. Krontel állt legközelebb, hatalmas alabárdjával egy fa tövében a földet lapátolta – és folyamatosan káromkodott. A közelgő alak láttán elhallgatott. Rajta túl, úgy jó harminc méterre a tisztás túlfelénél embernyi mély, és méternyi széles gödrök és frissen kihantolt földrakások mellett, no és két-három ormótlan, bronzveretes láda társaságában Razco Menem és thorp szolgája, Mirk rángattak kifelé egy újabb hatalmas ládát Leon jövetele előtt. Most mindhárman feszülten álltak, és a közeledő alak felé meredtek.
Leonnak csak most ötlött eszébe, hogy ezek a társai csúful cserbenhagyták, köszönés nélkül szöktek el, leütötték Barshent, és elrabolták az amulettjét.
Megtorpant, és bár a fegyverét nem tartotta fenyegetően, mindenre készen szorongatta a markolatát.
– Leon Silver! – kiáltotta Krontel haragosan.
– Talán nem gondoltad, hogy valaha is találkozunk még? – kérdezte Leon, s a roppant alabárdot szorongató eemsit fürkészte. – Meglepődtél?
Krontel ismét káromkodott, mint egy kocsis, fegyverét a nedves földbe döfte, és hegyeset köpött a tenyerébe.
– Én harcos vagyok, nem földtúró paraszt! – jegyezte meg neheztelve, és ismét a kardjáért nyúlt.
Leon óvatosan közeledett, és csodálkozva nézte, mennyi gödröt kiástak, kikapartak egykori társai. Szinte a tisztás szélén álló összes fát körbeturkálták, s a térdig érő, bronzveretes, korhadozó ládákat három különböző lyukból rángatták ki. Az egyik láda tetejét erővel felfeszítették, és a belsejében egy rakás kagylóhéj meg csigaház magasodott. Több ezernyi lehetett. Az összes többi ládát felnyithatták, de hogy a többi mit tartalmaz, azt nem lehetett látni Leon helyzetéből.
Razco kimászott abból a térdig érő gödörből, amelyikből épp a ládát rángatták kifelé, s vaskos vadásztőrét egy kiálló gyökérbe szúrta.
– Még nem találtuk meg a tekercseket – tájékoztatta Leont –, de már sok vacakra bukkantunk.
– Abban kagylók vannak – mutatta Mirk is –, értéktelen vacakok. Nem tudom, ki a fene gyűjtögette össze őket. Mit lehet kezdeni ilyen kagylókkal?
Krontel ismét káromkodott, és ő is kilépett a gödörből, amelyikben korábban dolgozott.
Razco a többi ládát mutogatta végig.
– Abban rozsdás kések hevernek, abban valami nyálkás fadarabok, abban csontok, abban a szélsőben pedig foszladozó rongyok. A szélső gödörben pedig találtunk egy kis hordó kátrányt, de azt ki sem húztuk.
Leon csodálkozva nézte őket.
– Ti mit műveltek itt?
Krontel dühöset köpött.
– Túrjuk a földet, mint a büdös parasztok!
Razco gyanakodva pislogott.
– Keressük a tekercseket.
– Miféle tekercseket?
Mirk is közelebb jött.
– Viccelsz velünk?
Leon hirtelen úgy érezte, mindent ért.
– Leütöttétek Barshent, és a tőle elvett bőrtekercs alapján kutattok valamit?
A két thorp és az eemsi összenéztek.
– A tekercseket keressük! – jelentette ki Razco. – Távol álljon tőlünk bármi más cselekedet.
– Ki ütötte le Barshent? – kérdezte érdeklődve Mirk.
Krontel csak a szemét meresztgette.
Leon a homlokát ráncolta.
– Amikor Almérával visszatértünk a felderítésből, Barshent eszméletlenül találtuk, és...
– Micsoda? – kiáltotta Razco. – Hiszen az az égimeszelő elment utánatok. Aztán te egyedül jöttél vissza, és azt az utasítást adtad nekünk, hogy amíg ti hárman körülnéztek, mi azonnal rohanjunk le a völgybe, és ássunk körbe minden fát ezen a tisztáson. Azt mondtad, valamelyiknek az aljában találni fogunk egy ládikát, benne mágikus bőrtekercsekkel, melyekre igen nagy szükségünk lesz...
– Ládikát eddig nem találtunk – vette át a szót Mirk. – Pedig egész éjszaka ástunk.
– Csak böhöm nagy ládákat – jegyezte meg neheztelően Krontel. – Azt hittem, beleszakadok, mire kiráncigáltuk őket...
Leon nagyot nyelt.
– Én utasítottalak benneteket, hogy jöjjetek ide és ássatok?
A három társ ismét összenézett.
– Valami bajod van?
Leon arca felderült.
– Értem már! Persze, milyen egyértelmű! Hisz' Barshen ghird volt!
– Nem meleg a homlokod? – kérdezte aggódva Razco Menem, thorp gróf.
– Barshen alakváltó volt! Eljött utánam és Alméra után, s amikor látta, hogy beszélgetünk, felvette az én alakomat, és visszament hozzátok. Ő utasított benneteket, hogy ássatok. Az volt a célja, hogy eltereljen benneteket a közelemből, és csak mi hárman menjünk el Monarakhba... hogy ne maradjon tanúja annak, amint a sugárfegyvert használja... Aztán amikor ti eltűntetek visszaváltozott Barshenné, púpot növesztett a fejére... alakváltónak ez nem okozhat nagy gondot... és amikor mi visszatértünk elhitette velünk, hogy ti ütöttétek le, és elvettétek a mágikus amulettjét...
Krontel úgy szitkozódott, hogy a nyála is fröcsögött.
– Szóval nincs itt semmiféle tekercs? – vonta le saját következtetését szomorúan Razco. – Hiába gürcöltünk egész éjszaka?
Leon vállat vont.
– Nem hinném, hogy lenne. Szerintem Barshen csak vaktában hazudott nektek valamit... a sors iróniája, hogy ti mégis egész halom holmit találtatok...
Krontel még mindig nem tért magához.
– Szóval fölöslegesen túrtuk a földet, mint a büdös parasztok? – Tátogott egy sort, a szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna esni. – Barshen... utasítására... fölöslegesen...
Mirk bosszúsan morgott valamit az orra alatt, és belerúgott abba a ládába, amit utoljára próbáltak kirángatni.
Krontel visszakacsázott a gödréhez görbe lábain, és kirántotta az alabárdját. Arcára iszonyatos gyűlölet ült ki.
– Hol az az átkozott langaléta? – hörögte. – Beszédem van vele!
Leon leintette.
– Barshen meghalt. – S magához intette a két kunigaamit meg az eemsit, és amilyen szűkszavúan csak tudta, elmesélte nekik, mi történt Monarakhban. A Cholerrel és az utána Indriq-kel folytatott tárgyalására csak pár szóban tért ki. – Szóval, Barshen ghird volt, Alméra mergháni, s ki tudja, ki bízta meg őket. Az a tekercs, mely a Hajnal Királynőjének rejtekhelyére utal, a mergháninál van, s nekem vissza kell szerezni. De ami rosszabb, Choler Sötét Lángja lobog a szívem körül... s mindaddig nem szűnik meg, amíg el nem végeztem Cholernek egy feladatot...
A többiek feszülten hallgatták.
– Miféle feladatot? – akarta tudni Razco.
– Choler szerint Kevanaar, az egykori isten újra feltűnt, s nekem meg kell találnom...
Krontel nyelt egyet.
– Meg kell ölnöd?
– Meglehet.
Razco, Mirk és Krontel lapos pillantásokat váltottak. Végül Razco szólalt meg.
– Már megbocsáss, Leon Silver... de honnan tudjuk mi azt, hogy te vagy az igazi Leon, s nem megint csak Barshen vette fel az alakodat? Honnan tudjuk, hogy nem ghird vagy te is?
Leon komoran meredt maga elé.
– Ghird vagyok. De nem Barshen. Láthatjátok, nálam a Hajnal Kardja... – Kihúzta a hüvelyéből a fegyvert, az citromsárgán villongott, s sárga lángcsóvát vetett. – Ez elég bizonyíték?
Razco bólintott.
– Nekem elég. – Két társa arcáról is eltűnt a gyanakvás. A kunigaami folytatta: – Én, Razco Menem, Menem vár ura, a keleti kunigaamik thorp nemzetségéből egyszer már hűséget fogadtam a Hajnal Lovagjának, s a szavam nem kívánom megmásítani. Veled tartok Leon Silver, s két szolgám úgyszintén a te szolgád is...
– Csak a földet túrni ne kelljen... – rontotta el a pillanat ünnepélyességét Krontel a dünnyögésével.
Leon felfelé mutatott.
– Ott a szikla mögött van egy barlang – magyarázta. – Ott eltölthetjük az éjszakát.
– Tudom – bólogatott Mirk. – Én hordtam bele szárazabb gallyakat, amikor még azt hittem, hamar végzünk... – Beleköpött a gödörbe.
Leonnak váratlanul eszébe jutott valami.
– Mi ez a hortyogás?
Mirk rosszindulatú pillantást vetett egy távolabbi gödör felé, melyből egy pár csizma talpa meredt kifelé.
Krak... ő valami kulacsot talált. Részeg, mint a tök. Leon csodálkozott.
– Krak? Nem Kind Gren Grun Grath, az erfro-bolg bölcs?
Mirk csak legyintett.
– Részegsége első perceiben mindent bevallott. A choleriták a gazdáját rabolták el, s ő csak azért adta ki magát a bölcsnek, mert attól félt, hogy megöljük, ha kiderül a valódi mivolta... Ő Krak, a nagy Kind Gren Grun Grath ostoba szolgája...
Leon csodálkozva nézett a hortyogó csizmatalpak felé.
– De hát annyi mindent tudott...
Razco vállat vont.
– Nyilván a gazdájától hallotta.
– Én rögtön sejtettem – magyarázta Krontel –, amint megpillantottam ezt a részeg dögöt... Egy bölcs nem nézhet ki így...
Mirk megvető pillantást vetett rá.
– Te csak hallgass, ostoba eemsi!
Krontel csodálkozva pillantott vissza.
– Neked meg miért velem van bajod?
Mirk szó nélkül elfordult, odasétált a gödörből előmeredő lábakhoz, és jókorát rúgott a csizma talpába. Nagy horkantás jelezte, hogy a rúgás nem maradt hatástalan.
– Ébredj te, dög! Eleget lazsáltál!
Egy borzas fej jelent meg a gödör szélén a csizmaorr fölött, s álmos szemek meredtek a semmibe.
– Csak még öt percet... gazdám... egy kis szunyaaaaa... – Nagy puffanással dőlt vissza.
Mirk lenyúlt a földre, és felvette a kulacsot, meglötyögtette, de hallhatóan nem lötyögött benne semmi. Mirk azért a szája fölé tartotta. Egy csepp nem sok, annyi sem hullott ki a kulacsból. A jelek szerint Krak szárazra itta.
Mirk a földhöz vágta a kulacsot, szitkozódott, és dühösen rugdosta az önmagát bölcsnek kiadó szolga lábát.
– Ha nem kelsz fel rögtön, ez a gödör a sírod is lesz!
A kunigaami fickó ímmel-ámmal kimászott a gödörből, és csukott szemmel, kótyagos léptekkel indult meg a vak világba, s ha az oda nem lépő Krontel vissza nem rántja, fejjel előre belezuhan egy másik gödörbe.
– Vedd a válladra! – utasította Razco a szolgáját, s Krontel morgolódva engedelmeskedett.
Leon kíváncsian tekintett a kihúzatlan láda felé.
– Nem nézitek meg, hogy abban mi van?
Mirk vállat vont.
– Én már az előbb végigturkáltam azt a nyálas maszlagot...
Razco csodálkozva meredt Leonra.
– Nem azt mondtad az előbb, hogy Barshen ezt a tekercsdolgot csak úgy kitalálta?
Leon válaszolni akart, de Mirk rikkantása megakadályozta. A kunigaami szolga ugyanis öntevékenyen belépett a láda mellé a gödörbe, s széles pallosa hegyével egy szempillantás alatt lepattintotta a bronzveretes holmi fedelét.
– Színes üveggolyók! – rikkantotta. – De mennyi! És milyen apró némelyik! Alatta meg... ezüst és arany!
Razco már ott is termett. Belemarkolt a színes kis gömböcskékbe, és a hold felé fordítva hosszan nézegette. Aztán az egyiket lerakta egy laposabb kő mélyedésébe, és vadásztőre nyelének gombjával hatalmasat sújtott rá. A mélyedés miatt a kövecske nem tudott kiperdülni, de össze sem tört. A tőr kemény bronzgombja kissé behorpadt.
– Üveggolyók? – kérdezte gúnyosan a szolgáját. – Ezek neked üveggolyók? Szavamra mondom, mióta az eszemet tudom, ilyen finom kidolgozású drágaköveket nem láttam.
Leon érdeklődve lépett közelebb, s Krontel úgy dobta le a válláról Krakot a puha erdei fövényre, hogy csak úgy nyekkent.
– Gyémántok? – röfögte.
Razco és Mirk most már egyaránt a ládában turkáltak. A kis kövecskék csodálatosan csillogtak a kíváncsi hold fényében.
– Rubin, zafír, türkiz, gyémánt, smaragd... – sorolta Razco, és a feje teljesen belilult a felindulástól. – Mennyi, mennyi... szavamra mondom, álmodom!
Leon is belemarkolt a drágakövekbe, s kivett egy maréknyit. Többnyire borsó nagyságúak voltak, de akadt egy-két diónyi is.
– Egy egész vagyon! – lehelte Mirk.
Időközben a puffanástól magához tért Krak is odatámolygott a ládához, és olyan hevesen kotorászni kezdett benne, hogy könyékig eltűnt a keze.
– Nincs benne kulacs – morogta csalódottan, és elment, hogy körbejárja a többi ládát.
– Menem grófsága ismét felvirágzik! – suttogta Razco, és beleturkált a ládába. A drágakövek alatt vegyesen ezüst négyzetek és hatszögletű aranypénzek lapultak. Nem csekély vagyon, de a drágakövek egytizede felért az összes arannyal és ezüsttel.
Mirk kinyitotta a tarisznyáját, és marokszám kezdte volna belerakni a drágaköveket. Razco azonban a kezére csapott.
– Megállj! Az egész ládát magunkkal visszük!
Intett Mirknek, hogy ragadja meg az egyik végét, ő pedig a másiknál kapta el. Azonban a láda olyan súlyos volt, hogy egyesült erővel is alig bírták taszigálni.
– Krontel! – kiáltotta Razco. – Ide!
– Rögtön! – ordította vissza Krontel, aki időközben két marokra fogta roppant alabárdját, és őrült iramban lapátolta vele a földet a szomszédos fa körül, az egyetlen körül, ahol még nem sorakoztak gödrök.
Leon az ajkába harapva nézte a küszködő Razcóékat.
– Sietve Grandorba kellene jutnom – közölte. – Nem tudom, hogy boldogulunk ekkora teherrel.
Ezen Razco is elgondolkodott.
– Igaz – bólogatott őszinte jóváhagyással. – Ha ekkora ládát cipelünk, egyrészt lassan haladunk, másrészt szemet szúrhatunk mindenféle útonállónak, s meglehet, kevesen leszünk a megvédésére. Ekkora vagyont nem kockáztathatunk.
– De itt sem hagyhatjuk – jegyezte meg Mirk lényegre tapintóan.
Krontel időközben egészen beásta magát a fa tövében, de az alabárdja hegye csak nem akart ládának koppanni, pedig a görbe lábú eemsi rettenetes tempóban hányta kifelé a homokot.
– A megoldás egyszerű – tántorgott oda Krak a homlokát tapogatva. – A drágakövekből magunkhoz veszünk annyit, amennyit elbírunk, a ládát pedig egyesült erővel a vállunkra emeljük, és egy jellegzetes helyre cipeljük. Ott elássuk, és a nyomokat eltüntetjük. Aztán ha eljön az ideje, Razco egy kisebb csapattal megkeresi.
Razco némi elismeréssel meredt rá.
– Az elgondolás érdekes.
Krontel csalódottan mászott ki a frissen ásott gödörből, és földhöz vágta a fegyverét.
– Semmi!
Amíg Razco, Mirk és Krontel a láda kiemelésével bajlódtak, és megbeszélték, hová lenne érdemes elrejteni, Leon félrevonta a tömzsi erfro-bolgot.
– Te valóban Krak vagy, Kind Gren Grun Grath szolgája?
A fickó megrezzent.
– Ugyan!
– Razcóék azt mondják, bevallottad nekik, hogy csak félelmedben adod ki saját gazdádnak magadat, de valójában csak a neves bölcs szolgája vagy.
Krak nagyon csodálkozott.
– Én mondtam volna ilyet?
– Korábban már többször is.
– Álcáznom kellett a kilétemet. Te is tudod nagyon jól, mi várt volna rám az eemsi táborban, ha rájönnek, hogy én vagyok a gyűlölt Grun Grath.
Leon bólogatott.
– Viszont most nem kellett álcáznod magad... és én is hallottam saját fülemmel, hogy a gazdádhoz beszéltél!
Krak a fejét rázta.
– Kissé fejbe vágott ez a bor, és félrebeszéltem. Ennyi az egész. Ha tudni akarod, kijelentem, hogy Kind Gren Grun Grath vagyok, az ismert erfro-bolg bölcs, és ezt nincs okom titkolni előtted.
– Furcsa ez nekem – jegyezte meg Leon. – Néha úgy viselkedsz, hogy el kell hinnem, te vagy a bölcs. Máskor meg esküdni mernék rá, hogy csak egy közönséges szolga vagy.
Krak (vagy Grun Grath) vállat vont.
– Hja, kérem, senki sem lehet tökéletes... Annyira megszoktam már, hogy álcáznom kell magam, hogy amikor az öntudatom szökni látszik, ösztönösen saját szolgám szerepébe esek. Ez nagyon jó, mert még ittasan sem árulhatom el magam...
Leon ebben egyetértett.
– De akkor végül is hogyan szólítsalak?
A tömzsi bolg vállat vont.
– Maradjunk inkább a Kraknál, az a legbiztosabb.
– Gyertek, segítsetek! – nyögte Razco, aki már vállára emelte a súlyos láda egyik sarkát. Krontel és Mirk roskadozott a hátsó két saroknál, de még hárman is alig bírták.
Leon egy váratlan ötlettel a mentális erejére összpontosított. Nem mentális burkot akart maga köré, hanem egy koncentrált erőt, mellyel a ládát emelheti. A jobb keze magától felemelkedett. Egy zöldes labda jelent meg benne, melyről kiderült, hogy nem is annyira labda, mint inkább egy labdányi méretű gombolyag, mely azonnal gömbölyödni kezdett lefelé. A zöldes szál vége Leon kezében maradt, s a gombolyag maga a láda felé lebegett. Elsiklott a megdöbbent Krontel és a tátogó Mirk között, a láda aljára tapadt, és szétterült rajta, mint valami tálca.
Leon egy könnyed mozdulattal felfelé emelte a tenyerét. És a láda lazán a levegőbe szökkent.
– Mi a nyavalya! – lihegte Krontel.
Razco csak a fejét rázta.
Leon elmosolyodott.
– A Hajnal Lovagja nem hagyhatja, hogy a szövetségesei izzadjanak, amikor a munka könnyedén elvégezhető.
Nagystílűen a levegőbe emelte a ládát, s felfelé terelte a hegyoldalban. Olyan volt az egész, mintha egy papírsárkányt röptetne, a szél néha cibálja, de nagyjából az ő akaratának engedelmeskedik.
– Ez igen! – rikkantotta Krontel.
– Hová vigyem? – kérdezte Leon, mert máris érezte, hogy a látszólagos könnyedség mögött hamarosan igencsak nagy erőfeszítésre lesz szüksége. A láda egyre jobban billegett, mintha le akarna esni az élénkzöld „tálcáról”, s neki egyre jobban kellett koncentrálnia, hogy meg tudja tartani.
Razco sietett előre, egyenesen a barlang felé, s Leon a mutatott irányba kormányozta a ládát. Egészen a barlang szájáig, s ott Razco mutatott egy félreeső, göcsörtös fát, melynek a gyökerei vaskos karokként meredtek elő a talajból, s mely karok közepét kétoldalról benyúló bokrok rejtették.
– Ide! – mutatta a thorp gróf.
Leon simán lerakta a ládát, s megszüntette a mentális erejét, mert a koncentrálás egyre jobban fárasztotta.
Krontel odalépkedett egy helyre, amit a gyökerek szinte kosárszerűen öleltek körbe, és a benyúló bokorágakat félrehuzigálta. Alabárdja nyelével megkopogtatta a talajt, s Leon felé biccentett.
– Itt lehet ásni!
– Áss csak! – biztatta Leon. – Én már kivettem a részemet azzal, hogy felcipeltem.
Krontel fülig-vigyor arca megnyúlt.
– Már megint a földet túrjam, mint egy büdös paraszt?
– Az előbb is azt tetted, kérés nélkül is – jegyezte meg Mirk vigyorogva.
– Siessetek, mert hamarosan megvirrad! – tette hozzá Leon.
– Gyorsabb lenne azzal a zöld izével – kockáztatta meg Krontel, de látva Leon határozott fejrázását, morogva ásni kezdett, és Mirk is beledöfte széles pallosát a puha talajba.
Hamarosan elkészült a gödör, és mielőtt a ládát beleengedték, mindannyian telerakták az erszényüket és a tarsolyukat csillogó drágakövekkel. Ebből még a józanodó Krak is alaposan kivette a részét.
A gyakorlatias Razco egy tucat aranyat is elrakott, mondván, hogy a legtöbb fogadóban nem tudnak visszaadni akkora értékből, amekkorát egy kisebb rubin vagy zafír képvisel.
Miután a rakodással végeztek, lezárták a ládát, letaszigálták a derékig érő gödörbe, köveket hordtak rá, és az egészet betemették a kiásott talajjal. Aztán nagy gonddal visszaigazgatták a bokrok odanyúló ágait, s hosszasan ügyködtek, hogy eltűntessék az ásás minden nyomát. Valószínűleg nem először csináltak ilyet, mert elég szakszerűen megoldották, s az eredmény kielégítőnek tűnt.
Amikor szemügyre vették a terepet, Razco a barlang legszélső sziklájára késével bevésett egy nagy M-et, megtapogatta az aranyaktól és drágakövektől duzzadó erszényét, s csak ezután törölte meg a homlokát elégedetten.
A tűz még parázslott a barlangban, s némi hívogatás után a chorald is előkerült. Igaz, hogy lassan már hajnalodni kezdett, de mivel mindannyian holt fáradtak voltak, úgy határoztak, alszanak pár órát.
Már igencsak délelőttre járhatott az idő, amikor felébredtek, és korgó gyomorral néztek egymásra. Itt vannak egy egész vagyonnal a tarsolyukban, s egy még hatalmasabb kinccsel a közelükben, s lehet, hogy a végén éhhalál vár rájuk?
Megtanácskozták, merre lehetnek.
Érdekes módon, bár Razco és két szolgája „biztosan tudták”, hogy a velük tartó erfro-bolg kunigaami nem a híres bölcs, Kind Gren Grun Grath, hanem csak a szolgája, mégis tőle vártak magyarázatot.
Krak a homlokát ráncolva nézelődött.
A barlang szájából jobb felé itt-ott látni lehetett a sziklák közül kibukkanó patakot, az azon túli sűrű erdőt. Ha egyenesen előre néztek, azon a völgyön túl, ahol egy kis tisztáson Razcóék áskálással töltötték az éjszakát, egy újabb hegyoldal magasodott, s a keskeny, teknőszerű mélyedésből keskeny szurdok nyújtott kijáratot. Azon a szurdokon át ömlött a jobb felől csobogó patak is, mely valahol a sziklák között éles kanyart vehetett. Bal felől pedig egy meredek szakadék látszott, egy gigászi repedés keleti irányban, melynek az alját eltakarta egy kisebb hegynyereg, ám a teteje szinte vízszintes fennsíkot képezett. Leon a fennsík felé mutatott.
– Valószínűleg arról a sík részről menekültem a patak felé Indriq choleritái elől. S ez azt jelenti, hogy a túloldalt lehet az az ösvény, amelyen feljutottunk.
Krak elmerengve bólogatott.
– Igen, a túloldalt jöttünk fel... s ha emlékezetem nem csal, ha Merbolgba szeretnénk visszajutni...
– Merbolgba nem szeretnénk visszajutni! – szögezte le határozottan Mirk.
Krak vállat vont.
– Pedig van ott egy kedves ismerősöm, aki megvendégelne mindannyiunkat. Csodálatos bora van... Na, mindegy. Azt hiszem, tudom, hol vagyunk. – Leonhoz fordult. – Hová is igyekszünk?
– Grandorba.
A tömzsi erfro-bolg megvakarta a kobakját.
– Az bizony messze van. Gyalog négy napba is beletelik, mire odajutunk.
– Van félnapi járáson belül valami település, ahol enni lehet? – kérdezte aggódva Mirk.
Krak elgondolkozott.
– Merbolg is másfél napra van ide. A Caerwood-szikla csak pármérföldnyire. Valaha élt ott pár cherub család, de azok már rég elköltöztek... Ez a rész nem valami sűrűn lakott... érthető módon. – A hegy teteje felé mutatott, ahol Monarakh romjai magasodtak. – Azonban ha a Gord-patak mentén megyünk, pár órán belül eljuthatunk a Kingordi Országútra, mely Merbolgot és Kingordot köti össze Menioraz... vagy hívjuk most már régi nevén: Monarakh... megkerülésével, s ott előbb-utóbb lennie kell egy fogadónak vagy valami kisebb településnek, amit nem jegyeznek a térképek.
Wuff, a chorald élénken szimatolni kezdett, aztán egy ugrással a bokrok közé vetette magát, és eltűnt.
Razco kérdőn intett az állat után.
– Ezzel mi lesz?
Leon vállat vont.
– Az ő dolga. Ha akar, jön utánunk, ha akar, elkószál...
Krak igencsak törte a fejét.
– Ha kivágnánk néhány fatörzset, lecsoroghatnánk a patakon...
Leon a homlokát ráncolta.
– Ez túl nedves megoldás. Én már egyszer „lecsorogtam” egy zuhatagon. Nincs kedvem megismételni.
Krak sóhajtott.
– Akkor marad a gyaloglás. És a szomjazás – tette hozzá szomorúan.
Félórai kiadós gyaloglás után Wuff érte utol őket elégedett pofával, a szája szélére ragadt tollakat nyalogatva.
– Ez a dög telezabálta magát – jegyezte meg Mirk irigykedve. Krontel jó alaposan végigmérte az állatot. A gyomra nagyot kordult.
– Vajon... a choraldhús ehető?
– Kissé rágós – felelte Krak. – De jóféle borral felfőzve kimondottan pompás az íze.
– Ha ez a dög továbbra is ilyen elégedetten vigyorog, jó lesz nekem bor nélkül is – morogta Mirk.
Komoran kerülgették a bokrokat és a fákat. Többnyire a patak partján haladtak csak a sziklásabb részeknél kellett kissé eltérniük. Azt, hogy tutajjal „lecsorogjanak”, hamar elvetették, látva az alacsony vízszintet, a mederből kiálló köveket és a gyakori szintsüllyedéseket, ahol még ez a sekély víz is nagy csobogással zúdult le.
Enni nem tudtak, de éhüket gyakorta próbálták azzal oltani, hogy jókorákat kortyoltak a tiszta és hűs vízből.
Aztán leértek a völgybe, s a keskeny szurdokon át egy laposabb teknőbe jutottak, majd mire a nap már-már lenyugodni készült, egy fennsíkra értek, ahonnan lankás hegyoldal vezetett le az erdővel borított hosszanti síkságra.
A fennsíkról messze elláttak, s az éles szemű Krak egy vékony fekete csíkot mutatott nekik az erdő közepén, úgy jó nyolc mérföldnyire.
– Ott az út! És ott... látjátok? Füst kanyarog az ég felé. S mi másért raknának tüzet délidőben, ha nem azért, hogy vacsorát főzzenek. S ahol enni adnak, ott inni is kaphatunk! Gyerünk!
Most valamivel élénkebben és reménykedve indultak meg, és másfél órán belül elérték az utat. No, nem valami nagy út volt, csak szekérkerekek által letaposott fűcsomók a ritkás erdő közepén.
Aztán már csak egy félórába tellett, amikor az erdőből kiérve réteken és legelőkön kanyargott velük az út, s pár fától övezve egy magas tetős, emeletes faház tűnt fel. Mellette a karámban lovak.
– Ohó! – kiáltotta Razco, aki a barlangtól való távolodásuk óta nagyokat hallgatott, s néha hátramaradt, hogy egy-egy M-betűt karcoljon valamilyen jellegzetes sziklába vagy fa törzsébe. – Ne legyen a nevem Razco Menem, ha innen nem lovon megyünk tovább!
Az alkony bíborszínbe vonta a vidéket, a szél kissé megélénkült, s pont a szemükbe fújta az utat szegélyező fákról szállingózó sárgásfehér pelyheket.
Sietős léptekkel értek a magányos házhoz, mely előtt a karámban hat-nyolc ló búslakodott, s kikötve a bejárat melletti korláthoz négy felnyergelt kanca, s valamivel arrébb egy kacatokkal és rongyos zsákokkal meKrakott szekér elé befogva két igavonó abrakolt az abrakos zsákból.
Valamivel arrébb magányos gémeskút állt, mellette roskatag, hosszú vályú.
Még a kúthoz sem értek, amikor a meKrakott szekér mellől egy alacsony termetű hreeir pattant fel, és egy szemvillanás alatt besurrant a jókora faház ajtaján. A rákövetkező pillanatban fejek jelentek meg az üvegezetlen ablaknyílásokban, és máris nyílt az ajtó, s egy jól megtermett kunigaami dugta ki a fejét. Ugyanolyan kék posztóköpenyt viselt, mint Leon, s piros zeke feszült szőrös testén. A kezében hosszú nyelű lándzsát szorongatott.
– Ez merbolgi – motyogta Mirk undorral. – Még baj lehet!
– Csak négyen vannak – legyintett Razco. Valószínűleg a korláthoz kikötött lovak számára alapozta ezt a megjegyzését.
Valóban pontosan négy fegyveres kunigaami rontott ki a fogadóból karddal, lándzsával, ketten pedig számszeríjjal – de őket másfél tucatnyi felháborodott rongyos alak követte, jobb híján otromba botokkal, bunkókkal és konyhakésekkel. Főleg cheempek, de akadt két egészen alacsony paveen meg egy vállas, szőrös mellkasú, félmeztelen, fekete goreel is. No meg a zöld pikkelyes, gyík-fejű, törpe termetű hreeir, aki a többiek háta mögül leskelődött egy vékony csővel – valószínűleg fúvócsővel – a kezében.
Leon a társaira nézett.
Kétség sem fért ahhoz, hogy az éhségük legyőzte minden óvatosságukat. Razco Menem és társai készen álltak megverekedni akár az egész kompániával, csak hogy csillapíthassák az étvágyukat. Csak Wuff húzódott valamivel hátrább, s furcsa, kurrogó hangokat hallatott.
– Addig ne rántsatok fegyvert, míg nem muszáj! – súgta Leon, de tudta, hogy ez teljesen felesleges volt.
Már csak húsz lépésnyire jártak a feszülten várakozó fegyveresektől, amikor az élen álló kék posztóköpenyes, aki valószínűleg e négytagú merbolgi járőr vezetője lehetett, kilépett a sorból, és kidüllesztette a mellét. Alacsony termetű, izmos, szögletes fejű cheemp volt, a kezében valami olyasmi fegyverrel, mely a háromágú szigony és az alabárd keveréke lehetett.
– Megállj! – kiáltotta. – Ne gyertek közelebb!
Leon intett a társainak, hogy álljanak meg.
Razco még tett egy lépést előre.
– Miféle fogadó ez itt, hogy fegyveresen fogadják a vendéget?
A cheemp elengedte a füle mellett a kérdést.
– Mifélék vagytok, he? – recsegte durván.
Leon látta, hogy Razco paprikavörös lesz, és a pörölye után kap.
– Te miféle vagy, te fajankó, hogy nem ismersz fel egy thorp nemesurat az öltözetéről? Hol a kapitányod, fickó? Teszek róla, hogy megfosszanak egyhavi zsoldodtól a pofátlanságodért! Jól nyisd ki a füled, arcátlan senkiházi, itt Razco Menem, a keleti kunigaamik thorp nemzetségének grófja, a Menem vár ura szól hozzád, aki nem szokta meg, hogy holmi fontoskodó alakok feltartóztassák, ha ebédelni szándékozik!
Razco ezeket az utolsó szavakat már szinte kiabálta, és a nyomaték kedvéért lecsatolta a hátáról roppant pörölyét. Két szolgája szintén a fegyveréhez nyúlt. Leon karba tette a kezét. Krak csak vigyorgott. A chorald pedig farkát behúzva lemaradt kissé.
– Már megbocsáss, nemesuram – felelte a cheemp kissé megszeppenve, de határozottságából csöppet sem veszítve. – Az én nevem Grundarohl, a merbolgi őrség hadnagya vagyok, és nem szoktam meg, hogy gyanús jövevények fenyegetőzzenek!
Razco kihívóan előrelépett.
– Aztán mitől vagyok én gyanús, mi?
A merbolgi városőrök hadnagya is előrelépett, és szigonyos alabárdja nyelét a porhanyós homokba döfte ezzel jelezve, hogy nincs támadó szándéka.
– Már megbocsáss, nemesuram – ismételte önmagát a cheemp. – Mindenki gyanús ezekben az őrült napokban. Főleg pedig azok... legyenek akár grófok, bárók vagy hercegek is... akik átkozott eemsik társaságában utaznak...
Krontel megrezzent.
– Na, tessék – nyafogta méltatlankodva –, már ennek is velem van baja!
A cheemp hadnagy még nem hagyta abba, még mogorvábban folytatta, s közben Leonra meredt.
– S még gyanúsabbak azok, gróf úr... akik a merbolgi városőrség kék posztóköpenyét, piros zekéjét és szürke csizmáját viselik... s ráadásul cherubok! Amióta az eszemet tudom, sosem volt Merbolgnak cherub katonája! – A hadnagy kidüllesztette a mellét.
– Erre mit felel gróf úr?
Razco csak tátogott. Krak lépett elő.
– Az én nevem Kind Gren Grun Grath – kezdte nyájas mosollyal. – Cherubion-szerte ismerik és tisztelik a nevem. – Kivárt egy kicsit, de a hadnagy nem adta jelét, hogy valaha is hallotta volna ezt a nevet. Krak (vagy Grun Grath) kedvetlenül folytatta. – A neves erfro-bolg bölcs vagyok, aki a népek eredetének titkaival foglalkozik. De ez most nem fontos... Hadd adjak én magyarázatot a megtévesztő látszatra. Ám előbb hadd kérdezzem meg, tisztelt hadnagy úr, mióta gyűlöletesek az eemsik a kunigaamik szeme előtt?
– Hogy mióta? – morogta a városőr. – Mindig is azok voltak az átkozottak! Mi megpróbáltunk békében élni ezekkel az elfajzottakkal, de nekik ez nem elég... uralkodni akarnak!
Krontel fancsali képet vágott.
– Én nem akarok uralkodni. Csak egy szerény szolga vagyok.
A merbolgi katonák mögött már Grun Grath kérdésére nagy morgás támadt, s most hogy az eemsi megszólalt, hatalmas lárma tört ki. Összevissza kiabáltak, káromkodtak, az öklüket rázták. Krontel hökkenten nézett körül.
– Ezeknek mindnek velem van bajuk?
Az egyik paveen ugrott a hadnagy mellé, és veszettül hadonászott a sebtiben felragadott konyhakéssel.
– Felégettétek a házamat, legyilkoltátok az asszonyomat meg a gyerekeimet! Én is csak csodával határos módon menekültem meg!
– Halál minden eemsire! – üvöltötte egy asszony a csoportból.
– Rohadékok!
– Gyilkosok!
– Megerőszakolták a lányomat! – sírta valaki.
A merbolgi hadnagy ordítva csendet parancsolt. Amikor úgy-ahogy elült a zűrzavar, összevont szemmel meredt a jövevényekre. Grun Grath szomorkás arckifejezéssel bólogatott.
– Igen, tudjuk. Voltunk oly balszerencsések, hogy mi is egy fosztogató eemsi banda kezébe kerültünk. S mint bizonyára sejtitek, ha kiderül az azonosságom, sanyarúbb sors várt volna rám, mint ama megerőszakolt leánygyermekre. Így sem sok kegyelemre számíthattunk. Azonban ez az eemsi barátunk itt... akinek a neve Krontel, s csecsszopó kora óta Razco Menem gróf úr hű szolgája, kijátszotta gyilkos szándékú fajtársait, s segítette szökésünket. Ha ő nincs, a mi fejünk ezóta már karón szárad, és hollókra vigyorog. Vagy varjakra. Mindegy. A lényeg az, hogy már hosszú-hosszúideje úton vagyunk és elepedünk egy korty borért... De ami még inkább lényeg, hogy mint imént hallhattátok, Krontelnek semmi köze a gyújtogatáshoz és az erőszakhoz. Eemsinek született ugyan, de hibáztathatjuk olyasmiért, amit nem cselekedett meg? Hibáztathatjuk az összes paveent azért, amiért egyikük megölte saját anyját, s elvágta a felesége meg a gyermekei torkát. Mert történt ilyen keleten, ezt tanúsíthatom. Egy paveen cselekedett ilyet. Igen. Mégsem mondhatjuk, hogy minden paveen anyagyilkos... vagy mondhatjuk?
– Hát... nem! – visszakozott az először ágáló, kis termetű, kopasz fejű paveen.
Grun Grath a hadnagyra nézett.
– A múltkor meg azt láttam, hogy... szintén keleten, majdnem a tengerparton... egy cheemp, igen egy derék cheemp sokat ivott, rájött az ámokfutás, és huszonkét asszonyt gyilkolt le fél óra leforgása alatt, mire egy arrajáró eemsi... illetve nem is eemsi, hanem egy másik cheemp kizsigerelte az átkozottat... No! Mondhatjuk ezután, tekintve azt az ámokfutó cheempet, hogy minden cheemp alávaló gazember?
A hadnagy vadul nézett maga elé.
– Ki mer ilyet mondani.
Grun Grath hevesen integetett.
– Senki, senki, tisztelt hadnagy úr... én éppen azt akartam kifejteni, hogy azért mert egy cheemp gazember, nem lehet minden cheempet elítélni.
– Ez így igaz! – bólintott keményen a merbolgi, s társai is úgy bólogattak, majd' leesett a fejük.
– S akkor hogyan ítélhetnénk el a többi eemsi gaztettei miatt ezt a jó szándékú, ártatlan, rendes, becsületes, dolgos, szeretetre méltó, tiszta szívű eemsit?
– Kiről beszél ez? – csodálkozott Krontel.
A hadnagy a homlokát ráncolta.
– Hááát...
– Krontel barátunk a légynek sem ártana, nem mocskolná be a kezét ártatlanok vérével, egész életében hűséggel szolgálta gazdáját, s mint bebizonyosodott, képes fajtársai ellen fordulni, ha azok gonosz utakon járnak...
A merbolgiak összenéztek, mögöttük a felháborodott kunigaamik értelmetlenül motyogtak, a vállukat vonogatták.
– Jól beszéltél! – dicsérte Razco a tömzsi erfro-bolgot. – Csak így tovább!
– Miért viseltetnétek hát felénk ellenségesen – tárta szét a karjait nagystílűen Grun Grath. – Fáradt utazók vagyunk, a gyomrunk korog, a torkunk valami itóka után sóvárog, nem akarunk mink ártani senkinek. Egy-két kupa bor, és szertefoszlik minden ellenségeskedés.
A három merbolgi katona egyetértően bólogatott. A hadnagyuk összehúzott szemmel meredt az erfro-bolgra.
– Lehet, hogy az eemsik közt is akadnak... izé... mondjuk úgy: elviselhetők... – krákogott. – Ám ez még nem magyarázza meg, mit keres a merbolgi városőrség egyenruhája azon a cherubon!
Grun Grath sajnálkozva bólogatott.
– Igen, igen, ez igen csak sajnálatos eset... Nem sokkal utánunk fogságba esett egy bátor goreel kapitány, s legalább egy tucat embere. Igazából nem is eemsik fogták el őket, hanem maunuk...
A hadnagy elképedt.
– Gomin kapitány és negyven embere gaz maunuk fogságába esett? Ez lehetetlen!
Razco buzgón bólogatott.
– Ezt én is a szavammal tanúsíthatom.
– Hogy történt?
Razco beszélni akart, de Leon előrelépett, és Alméra taktikáját használva adta elő a történet egy kedvező változatát.
– A nevem Leon Silver, cherub vagyok az északi keorok törzséből, a Chlovis klánból. Razco Menem nemesúr társaságában utazok, s igencsak furcsa megpróbáltatás ért bennünket itt nyugaton. Keletről jöttünk, s szinte gondtalanul utazhattunk, csak nagyritkán állták utunkat kósza erdei rablók, de azokat kardélre hánytuk, megfutamítottuk. Itt nyugaton azonban egy hatalmas sereg maunu tört ránk lesből, és épp az életünkért harcoltunk, amikor a merbolgi városőrök, élükön azzal a derék goreel kapitánnyal rárontott a maunukra. Csakhogy azok még így is tízszeres túlerőben voltak, lesből nyilaztak, és számos jó városőr elesett, mire bennünket és az életben maradt merbolgiakat foglyul ejtették...
Elhallgatott, mert mindenki más egyszerre kezdett beszélni. Aztán amikor valamelyest csendesült a lárma ismét átvette a szót.
– A maunuk meztelenre vetkőztettek, ketrecekben tartottak bennünket, és valami Al'rahimot emlegettek, akiknek a rabszolgái leszünk. Ám erre nem került sor, mert egy még hatalmasabb csapat eemsi lerohanta a maunu tábort, s a sárga szőrű fickókat megfutamították. Azonban a helyzetünk semmivel sem lett jobb. Az eemsik ugyanúgy fogolyként tartottak bennünket, s csak a véletlennek köszönhető, hogy Krontel barátunk segítségével sikerült kitörnünk...
– Otthagytátok a merbolgiakat? – nyekeregte a hadnagy felháborodottan.
– Ugyan! – kiáltotta Grun Grath. – Az ő segítségükkel nem sikerült volna! Az a goreel kapitány és a bátor cheempek kitörtek, és délnek menekültek, mi pedig északnak.
– Találomra kapkodtuk fel a ruhákat – tette hozzá Leon. – Mivel én a saját öltözetemet sehol sem találtam, ezt a köpenyt és zekét ragadtam fel.
A cheemp hadnagy arcán a megértés világossága suhant át.
– Aha...
Ismét Grun Grath vette át a szót, mielőtt újabb kérdések következtek volna.
– De minek álldogálunk idekint? – tette fel a költői kérdést, s máris folytatta tovább. – Lassan esteledik. Asztalnál ülve, pecsenyét falatozva, finom itókát szürcsölve elmesélhetnénk mindent részletesen... S hogy lássátok, milyen becsületesek vagyunk mindannyiótok borát mi fizetjük...
– Hohó! – morogta Razco, de aztán inkább nem folytatta.
– Mindenki a mi vendégünk! – harsogta Grun Grath. – Fogadós, patakokban folyjon a bor, ha mondom!
Innen-onnan helyeslő kiáltások hallatszottak, a hangulat nagy általánosságban megenyhült.
A tömzsi erfro-bolg barátságosan átölelte a még habozó hadnagy vállát, és a fogadó ajtaja felé tuszkolta. A katonák nagy éljenzéssel fogadták a váratlan fordulatot.
– Én csak azt nem értem – motyogta a hadnagy –, ha pucérra vetkőztettek benneteket, honnan van pénzetek?
Azonban kétkedő szavait már senki sem hallotta, mindenki tódult befelé az ajtón.
Késő délutánra járt az idő, és a meKrakott asztalok arról árulkodtak, hogy épp vacsora közben zavarhatták meg az ittenieket.
Most hogy bejöttek, valaki mécseseket gyújtott, és bizonytalan világosság árasztotta el a tágas helyiséget. Egy hosszú és négy rövidebb asztal állt a fogadóban. A sarokban egy kandalló előtt kisebb farakás hevert, de senki sem gyújtott tüzet.
Grun Grath egy kancsóban világos piros színű bort fedezett fel. és bocsánatkérő mosollyal az arcán egyből tölteni kezdte magába. Aztán amikor a kancsót kiürítette, heves pillantásokkal keresett újabb adagot, s hogy az ital eredeti gazdája nehogy nehezményezze, buzgón ismételgette:
– Mindenki a vendégünk, mindenkit meghívunk, patakokban folyjon a bor, mindent mi fizetünk!
Természetesen a fogadósnak, egy bőrkötényes cheempnek is eszébe jutott ugyanaz, mint ami a hadnagy oldalát furdalta.
– Osztán fizetni tudtok-e?
Grun Grath sokatmondó mosollyal a zsebébe nyúlt, de mielőtt kihúzhatta volna a kezét, Mirk ujjai rászorultak a csuklójára, s megakadályozták abban az iszákos erfro-bolgot, hogy egy maréknyi drágakövet szórjon a pultra. Az előrelátó Razco hat aranyat halászott ki az erszényéből.
– Ez elég lesz?
A fogadós elmélyült képpel számolgatott, osztott-szorzott, s végül ímmel-ámmal bólintott. Razco Leon határozott intésére megtoldotta még két arannyal az összeget, s a bőrkötényes cheemp arca felderült, mintha kisütött volna szőrös képe mögül a nap.
– A legdrágább kingordi vöröset hozom! – tüsténkedett.
Razco komor képpel meredt az eltékozolt aranyakra.
– Aztán a sült jó legyen ám! – morogta.
Egy pirospozsgás képű cheemp asszony meg a törpe hreeir sürgölődtek, s hamarosan minden asztalon boroskancsók sorakoztak. Grun Grath előtt több is. Legalább négy már az első két percben – üresen.
– Gazdám – hörögte az erfro-bolg vérben forgó szemmel csakúgy maga elé. – Miért baj az, ha iszok? Egy kis nedű csak nem árthat meg! Majd holnap kitakarítok... majd holnap...
Wuff is kapott egy darab csontot, s az asztal alá húzódva elégedetten ropogtatta, rágcsálta.
A hadnagy odaült Leonék asztalához, és csak pohárból itta a bort. Valószínűleg egyedül ő tartott ilyen mértéket, mindenki más vedelt, mint a ló. Még Leon is igencsak fenekére nézett a saját kancsójának, miközben két kézzel tömte magába a finom sültet, s mellé a foszlós, fekete kenyeret.
Miután csillapította éhségét, s egy fürt szőlőt szemezgetett, részletesen el kellett mesélnie a hadnagynak, mi is történt az elmúlt napokban. Mivel Grun Grath már az asztalon hanyatt fekve hevert és hangosan hortyogott, s úgy tűnt, Razco nincs beszédes kedvében, Leonra várt a feladat, hogy kitaláljon valami mesét. Az egyenes szavú Mirkre nem lehetett volna ilyet bízni, Krontel pedig a hallgatólagos közutálat miatt szóba sem jöhetett.
Leon nem sokat szépítgetett a dolgokon, előadta úgy, ahogy történt, kihagyva persze a merbolgi kalamajkát, s azokat az eseményeket, amelyek a hadnagyra nem tartoztak. A Monarakhban történteket is elkerülte, s helyette arról mesélt, mennyit bolyongtak az erdőben, s mint üldözték őket fekete kámzsás choleriták.
A hadnagy a fejét csóválta.
– Nem tudjuk, mi ütött ebbe a békés népségbe. A choleriták mindig olyan szerények, jámborak voltak, pár nappal ezelőtt pedig nagy mészárlást rendeztek Merbolgban...
– Hát igen. – Leonnak kezdett a fejébe szállni a bor, és majdnem elszólta magát néha-néha, de még volt annyi esze, hogy idejében kijavította, ha kibökött valami kétértelműt. Hirtelen olyan érzés tört rá, hogy nem is egy út menti fogadóban üldögél Cherubionban, hanem a Le Sentier-i kocsmában az ivócimboráival iszogat, s mindenféle sületlenségekről cserélnek eszmét.
A második kancsó után el-elhomályosult szeme előtt a világ, s egyszer arra tért magához, hogy a cheemp hadnagy vállát átölelve önti ki a lelkét.
– Aztán volt ez az Alméra – gagyogta. – Tudod... egy csinos nőstény, kecses mozdulatokkal, szurokfekete szemmel, mókás arccal. Tudod, olyan... olyan madárszerű volt, olyan szeretetre méltó...
– És? – kérdezte a hadnagy, aki időközben felhagyott a poharazgatással, és úgyszintén áttért a kancsós rendszerre. – Mi lett vele? Meghalt?
– Dehogy – motyogta Leon. – Rosszabb. Becsapott a ribanc.
– Úgy kell neked – makogta a cheemp. – Minek bízol a nőkben. Nekem három feleségem volt, de mindegyiket otthagytam.
– Alméra... – ábrándozott Leon. – Nagyon magas, karcsú, hosszú lábú, vékony, fekete hajú, az orra, mint a galamb csőre...
– Hé! – jött oda a fogadós. – Reggel járt itt egy ilyen.
Leon megrázkódott. Próbált kijózanodni, de a bor rózsaszín köde ellepte az agyát.
– Micsoda? – nyögte ki.
– Igen, igen – bizonygatta a fogadós. – Egy hosszú lábú, fekete hajú cherub... s az orra olyan madárszerű...
– Alméra!
A fogadós vállat vont.
– Nevet nem mondott. Jött. Megreggelizett, és sietve tovább-állt. Alig váltottunk pár szót.
Leon egyre éberebb lett, bár az asztal libegett a szeme előtt. A hadnagy időközben lecsúszott a székről, az asztal lábát ölelgette, s valami keserédes dallamot dúdolgatott.
– Mit mondott az a nő? – kérdezte Leon. – Merre ment tovább?
A fogadós várakozóan nézett maga elé.
– Van valami, amit érdemes lenne elmondanod? – faggatta Leon.
A bőrkötényes cheemp elpirult.
– Hááát...
Leon a köpenye bélése felé nyúlt, ahová a drágaköveket rejtette, de aztán meggondolta magát. Az asztalra bukva hortyogó Razco erszényét ragadta meg, meglazította, s kiemelt belőle egy aranyat. Razco félig-meddig felébredt, de nem egészen lehetett öntudatánál.
– Büdös paraszt – motyogta csukott szemmel. – Meglopsz, büdös paraszt! – Aztán a feje máris nagyot koppant az arasznyi vastag faasztalon.
Leon a fogadós felé tartotta az aranyat.
– Vannak szabad szobáid?
A bőrkötényes fickó az asztalra és asztal alá bukva heverők felé tárta a karját.
– Minek? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. Majd hozzátette: – Nem szokott itt aludni senki, legfeljebb az istállóban.
Leon sóhajtott, és odadobta a fogadósnak az aranyat.
– Mondj el mindent, mit beszélt az a hölgy, és hogy mi történt!
A cheemp elkapta a pörgő hatszögletes érmét, s a következő minutumban már el is tüntette a bőrköténye alá. Egy csapásra megeredt a nyelve. S érdekes módon, bár mindenki más aludt, csak suttogva adta elő a közlendőjét.
– Nem akármilyen hölgy volt az!
Leon bólintott.
– Tudom.
– Még köszönni is csak félvállról köszönt. Bejött, reggelit kért, aztán leült a sarki asztalhoz, és egy megsárgult bőrtekercset nézegetett. Igen hosszan...
– És?
– Amikor kérdeztem, hogy honnan jön, csak szűkszavúan felelte, hogy Merbolgból, és amikor az útiránya felől érdeklődtem, vállat vont, és Kingord felé mutatott. Szóban nem mondta.
Leon vállat vont.
– Ez végül is nem túl különös.
– Ez nem – értett egyet a fogadós, és ismét várakozóan nézett.
Leon sóhajtott, és megint csak a kábultan heverő Razco erszényéhez folyamodott. A thorp nemesúr egy pillanatra felriadt a motoszkálásra, vaksi szemekkel nézett valahová Leon irányába, s ajkain szavak formálódtak:
– Büdsss prassszt! Büdsss prassszt! – Aztán visszahanyatlott. Leon most két aranyat vett elő, és a fogadós felé nyújtotta.
– Fogd! De ha nem számolsz be mindenről, istenemre mondom, igen pórul jársz!
A bőrkötényes cheemp tiszteletteljesen hajlongott.
– Elmondok én mindent, nagy jó uram. Eddig is csak azért hallgattam, mert azt mondta az a hölgy, hogy majd jönni fog egy őszülő hajú cherub három kunigaamival meg egy eemsivel, s őutána fog érdeklődni.
Leon nem értette az ok és okozatot.
– És?
A fogadós fültől fülig elvigyorodott.
– És azért adott nekem öt aranyat, hogy legalább tíz aranyat kiszedjek belőletek, és mondjam meg a cherubnak... valami Silbir-nek vagy Silebernek, hogy ő üdvözli...
Leon sóhajtott.
– Mást nem mondott?
– Dehogynem! – felelte buzgón a fogadós. – Most jön a lényeg! Az a magas hölgy a lelkemre kötötte, hogy feltétlen adjam át az üzenetét...
Leon megragadta a fickó grabancát.
– És ezt csak most mondod, gazember?
A fogadós elnézést kérően vigyorgott.
– Hiszen csak most kaptam meg, ami engem illet.
– Még nem kaptad meg – morogta Leon vészjóslóan. – De ha még egyszer kéreted magad, megkaphatod! Mondd az üzenetet!
A fogadós elvörösödött.
– Az üzenet így szól: „Ha hallgatsz, nem öllek meg. Még nincs veszve minden. Ne add fel! Meurin miatt ne aggódjatok! Ne keress engem!”
– Ennyi? Semmi több? Nincs semmi más, amit el kell mondanod?
A cheemp a fejét rázta.
– Ennyi az üzenet. – Kíváncsian meredt Leonra. – Fogalmam sincs, mit jelent. Te tudod?
– Igen. Azt hiszem.
– Veszedelmes nő volt. Két bolg vendégem... a szomszédos asztalnál reggeliztek... kikezdtek vele. Az a nő meg csinált valami hókuszpókuszt, oszt a bolgok csuklani kezdtek. – A vendéglősnek könnybe lábadt a szeme az emlék hatására. – Oszt csak csuklottak, csuklottak, abba se bírták hagyni... pedig a nő már rég elment...
– Gyalog? Kingord felé?
A fogadós fuldoklott a röhögéstől, nem tudott felelni, csak bólogatott.
– Mi ilyen humoros?
– Hát... ahogy csak csuklottak... csuklottak...
Az ajtó nyikorogva kitárult, s egy furcsa alak jelent meg a keretben. Egy két és fél méter magas hreeir, bokáig érő ezüstpalástban, csúcsos vörös fövegben, mely csak még inkább növelte magasságát. Az illetőnek hegyes, szőrös füle volt, mely szinte merőlegesen meredt el a fejétől, s orr helyén inkább csak orrlyukak látszottak zöldessárga bőrén a résnyire szűkült szempár alatt. Az ajka keskeny volt, akár a késpenge, s tűhegyes fehér fogak villantak ki mögüle. Sárga szeme baljóslatúan meredt előre a hüllők rezzenéstelen tekintetével. A gigászi erőt sejtető alak egy apró, macskaszerű, bolyhos állatkát tartott a karjában, mely nagy, kerek szemekkel bámult körül, s amikor a choraldot meglátta, felvillanó szemmel kimeresztette karmait, s ellenséges, vijjogó hangot hallatott.
Wuff kidugta az asztal alól a fejét, de a következő pillanatban már vissza is húzta, s úgy eltűnt a lábak mögött, mintha ott se lett volna.
Az ezüstköpenyes hreeir mélyre hajolva bebújt az ajtón, és egyenként szemügyre vett mindenkit, ébereket, a zajra ébredezőket, s a nyugodtan horkolókat egyaránt. Tekintete egy pillanatra megállapodott a kissé bágyadt Leon Silveren, de rezzenéstelen arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
Mögötte két vörös szőrzetű, kivont kardot szorongató, ideges bolg jelent meg lesunyt füllel, megszeppent pofával.
Az egyikük hangosat csuklott.
– Itt történt... hkkkkk! – csuklott a másik is. – Ez az a hely, mester! Hkkkkkk...
A fogadós arcáról lefagyott a vigyor.
Az ezüstköpenyes döngő léptekkel, mérhetetlen erőt sugárzó mozgással egészen a fogadós elé lépett, és mereven bámulta, mintha a gondolataiban akarna olvasni.
A törpe hreeir, aki eddig az ételeket szolgálta fel, a fatányérokat tisztogatta és a hátsó konyhában rendezgetett valamit, most szélvészként viharzott elő, és vinnyogva a jövevény lába elé vetette magát, s arcát a földre tapasztotta, fel sem mert pislantani.
A magas hreeir ajkáról sziszegő, recsegő hangok törtek elő. A padlón heverő fajtestvére ismételten felvinnyogott.
A jövevény ismét körbehordozta hüllőtekintetét a helyiségben tartózkodókon, s megint csak megállapodott Leonon.
A törpe hreeir úgy jajgatott és sziszegett, hogy rossz volt hallgatni. Az ezüstpalástos jövevény egy hanyag mozdulattal feléje rúgott oszlopszerű lábával, s bár nem találta el az apró fickót, az felpattant, s akkora jajgatással rohant el, hogy zengett belé a ház.
A nagy lármára Mirk felugrott, és a kardja után kapott, de a lendülettől átesett egy lócán és a falba verte a fejét. Krontel is felemelte roppant kobakját, de ő is annyi bort vedelt az elmúlt időszakban, hogy nem látott ki a szemén, hiába erőltette a dolgot. Razco csak egy töredéknyi időre pillantott körül, aztán dühösen morgott valamit, és látszólag céltalanul kaparászni kezdett a levegőben.
Kind Gren Grun Grath horkantott egyet, és az asztalon a másik oldalára fordulva hortyogott tovább.
A merbolgi katonák közül az egyik íjász homályos tekintettel bámult a jövevényre, és bizonytalan kézzel ragadta meg hadnagya vállát. Grundarohl, a parancsnoka azonnal felugrott, és bután nézett a semmibe.
Időközben a két kardot szorongató bolg is belépett az ajtón, s kánonban csuklottak.
– Ott a... hkkkk... fogadós...
– Hkkkk... igen!
A hreeir kinyújtotta zöld-sárga pikkelyes, három ujjú bal kezét, egy laza mozdulattal torkon ragadta a fogadóst, s ugyanazzal a mozdulattal felemelte. A bőrkötényes cheemp hörögve vergődött a roppant mancs szorításában, lábai a talajtól fél méternyire kalimpáltak.
– Miért kaptál tíz aranyat a cherub nőtől? – követelte a hreeir kegyetlenül mély torokhangon. – Mire fizetett le? Mit akart tőled?
A fogadós képe teljesen bíborvörös lett, s csak tátogott, mint egy partra vetett hal.
– Én... én...
– Hohó! – kiáltotta Grundarohl.
A bátor cheemp hadnagy kissé magához térve a hreeirre akarta vetni magát, de jóformán még a közelébe se ért, a jövevény vaskos jobb karja, melynek könyökhajlatában a macskaszerű állat pihent, kilendült, és Grundarohl akkora pofont kapott, hogy három métert repült tőle, és nagy nyekkenéssel a falnak csapódott.
– Miért kaptad a pénzt? – kérdezte változatlan hangsúllyal a hreeir a fogadóstól, mintha mi sem történt volna.
– Az... az az úr ott... ő... tudja...
Leon bódultságával küszködve egyenesedett fel.
– Elég ebből! – hebegte zsibbadt nyelvvel. – Engedd el...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert bár legalább három méter távolságra állt a jövevénytől, egy pillanatra úgy látta, mintha a vaskos jobb kéz felé lódult volna, s a következő pillanatban valami eszméletlen erő felkapta és a falhoz csapta. A nyögdécselő cheemp hadnagy mellé.
Leon a fájdalomtól egy szempillantás alatt kijózanodott.
– Megállj! – ordította dühösen. – Razco! Mirk! Krontel! Talpra!
– Kuss... büdösss parasssszt... – hebegte Razco mákonyosan. – Ne hágorb... hárborg... háborgassad köreimet!
Mirk valahogy feltápászkodott, de még egy lépést sem tett, az egyik csukladozó bolg felragadott egy keze ügyébe eső korsót, és öt lépés távolságból iszonyatos erővel vágta a thorp szolga pofájába.
Mintha csak ez lett volna a jel, elszabadult a pokol, iszonyatos zűrzavar támadt. A fogadó tökrészeg vendégei, köztük a menekült cheempek, a két paveen, meg a dülöngélő, félmeztelen goreel is felháborodottan rontott rá a betolakodókra. Valahogy mindannyian kábultan mozogtak, mintha víz alatt, lelassítva harcolnának. A két bolg veszettül hadakozott. Fél kézzel forgatták vékony kardjukat, a másikkal iszonyatos sebességgel ragadtak fel minden kezük ügyébe eső tárgyat, s bombázták vele ellenfeleiket, asztalokat, lócákat borogattak fel, és rendkívüli zűrzavart okoztak. A hatalmas termetű hreeir, akinek a csúcsos kalapja a plafont verte, bal kézzel még mindig a hebegő fogadóst rázta, roppant jobb mancsával pedig irtózatos erejű pofonokat osztogatott. S hogy a zűrzavar még teljesebb legyen, az ezüstpalást hátulja alól egy vaskos, sárgászöld pikkelyes krokodilfarok bukkant elő, mely úgy csapkodott, hogy senki se bírta megközelíteni.
Leon megrázkódott.
– A mindenit!
Előrántotta a Hajnal Kardját, és átkozódva megrohanta a cölöplábait megvetve álló ellenséget.
A pikkelyes farok kettőt csapott, egyet jobbra, egyet balra. Az első csapás Leon csuklóját találta, s a Hajnal Kardja úgy repült ki a kezéből, mintha nem is szorították volna erős ujjak. A zöldes színben villódzó, sercegő kard szinte emberi sivítással zúgott át a levegőn, és rezegve állapodott meg a kormos keresztgerendában. A farok visszafelé irányuló csapása telibe kapta a meghökkent Leont, és nekicsapta egy rekedten sikoltozó cheemp asszonynak.
Leon ellökte magától a rusnya teremtést, és arrébb hengeredett a padlón, hogy kitérjen a veszedelmes farok közelségéből.
Látta, amint az a merbolgi katona, aki a hadnagyát felrázta, egy szögletes hegyű, rövid nyelű vesszőt illesztett a számszeríjába, körülményes mozdulatokkal felhúzta, s a hreeirre célzott.
A nyílvessző szisszenve vágódott ki a végzetes fegyverből. A távolság olyan csekély volt, hogy a vessző útját szemmel követni sem lehetett. Csak a koppanás hallatszott, ahogy a kis lövedék egészen tollig belefúródott a fali polcba, melyen az agyagedények megcsörrentek a becsapódástól. S ez a polc igencsak messze volt a különös hreeirtől. Legalább három lépésnyire jobbra.
Ez lehetetlen!
Leon egészen tisztán látta, hogy az íjász meglepően biztos kézzel, tévedhetetlenül lőtte ki a nyilát a hreeir roppant háta felé. S a vessző messze eltért a célzott iránytól, úgy csapódott be.
A merbolgi valószínűleg ugyancsak érezte a dolog különösségét, mert felordított, elhajította az íját, és menekülni akadt, de a tolongásban erre nem sok esélye volt.
Mágia!
Leon azonnal tudta, mit kell tennie.
A mentális erejére próbált koncentrálni. Ám valami furcsa bágyadtság, kókadtság vett erőt rajta, s hiába érezte mentális erejét ott lüktetni a fejében, nem tudta használni.
Nem, az istennek sem!
A helyiségben cudar harc tombolt. A hreeir időközben ellökte magától az óbégató fogadóst, és bekapcsolódott a küzdelembe. Istentelen erővel csapkodott két roppant mancsával és vaskos farkával, s néha-néha a szivárvány minden színében sziporkázó csillagok pattogtak, sercegtek a feje körül.
Leon jól tudta, mi ez: mentális erő!
Az öve felé nyúlt. Egy másodperc, és a sugárfegyver markolata máris a tenyerébe simult. Az idegen felé fordult.
Időközben valahogy magához tértek Leon társai is, és nekirontottak a veszedelmes teremtménynek. Razco Menem megvetette a lábát, és rettenetes csapásokat osztogatott a pörölyével. Bárkit leütött, aki csak a közelébe került, legyen az barát vagy ellenség. Mirk az egyik csukladozó bolggal vívott halálos küzdelmet, Krontel pedig – érthetetlen módon – két merbolgi katonával hadakozott.
Leon a fogát összeszorítva célzott a fegyverrel. Ujja az elsütőbillentyűre szorult. Aztán elernyedt. Leeresztette a pisztolyt, és az övébe dugta.
Két okból nem lőtt. Egyrészt kíváncsi volt, vajon ki lehet ez az óriás, és mit akarhat, másrészt félt, hogy a sugárfegyver csóvájával esetleg a közelben ugráló barátait is megsebezheti.
Ismét a mentális erejével próbálkozott. Ám azt most sem tudta használni.
Felfedezett viszont valami egészen mást!
A szíve körül a Sötét Láng valósággal lüktetett, lobogott, szinte felkínálva magát valamire...
Leon tapogatózva a Láng felé nyúlt a tudatával, és olyan érzése támadt, mintha egy képlékeny masszát tapintott volna. Belenyúlt képzeletbeli kezével, s gondolatban „végigcsorgatta” a Lángot a jobb karja mentén. Érezte, ahogy jeges tollak simogatják a karját belülről, mintha nedves, hideg hangyák mászkálnának a bőre alatt. Aztán – bár valójában semmi sem látszott – érezte, ahogy a folyékony Sötét Láng kicsorog a markába, s most már ténylegesen is látta, mintha egy fogásnyi árnyékot tartana a kezében.
Nem is tudva, miért cselekszi ezt, a maroknyi árnyékot a hreeir felé hajította, s döbbenten látta, ahogy a halovány sötét sáv kivágódik a roppant alak irányába, akárha egy áttetsző kötél gombolyodna le a karjáról.
Az árnyék vége a hreeir nyakát találta el.
Az érintés első pillanatában az óriás akkorát bömbölt, mintha tűz égette volna meg.
Az árnykötél vége a nyakára tapadt, s ahogy Leon mozgatta a karját, egyre több és több „kötél” gömbölyödött le, és laza hurkokat írva le elkezdte körbevenni az ezüst köpenyest.
Húsz másodpercbe sem tellett, az árnykötél úgy gúzsba kötötte a hreeirt, hogy a fickó mozdulni se tudott. A cölöpszerű lábak nem mozdultak, a vaskos karok a testhez szorultak, a krokodilfarok már nem csapkodott.
Leon úgy megdöbbent saját hatalmától, hogy nem mozgatta tovább a kezét, és az árnykötélnek hirtelen vége szakadt, nem gömbölyödött le tovább. A kötél vége az óriás testére tapadt, és mintegy lezárta a gúzst.
A hreeir foglyul esett!
Ezt látva a két bolg ordítva próbált kitörni, ám ekkorra már oly nagy lett a zűrzavar, hogy beszorultak a felháborodott vendégek közé, és védeniük kellett az életüket akarva-akaratlanul. A cheempek, paveenek és a goreel úgy körbefogták őket, hogy Leon csak a periodikusan felhangzó csuklásokból tudta, hogy ott vannak. Csakhogy a két bolg karddal hadonászott, ellenfeleik pedig jóformán fegyvertelenül szálltak szembe velük. S így a számbeli fölény dacára a mérkőzés kiegyenlítettnek tűnt.
A következő pillanatban a feldühödött Mirk rontott rá az árnykötél szorításában vergődő hreeirre, hogy belé mártsa széles pallosát.
Leon akkorát szökkent, hogy szinte úszott a levegőben.
– Ne öld meg!
Egyszerűen elsodorta a halálos döfésre készülő thorpot, aki a lendülettől akkorát vágott pallosával a falra, hogy a pengéje beleszaladt a száraz vályogba, s megszorult.
Mirk harsányan szitkozódott, de hangját elnyomták a dühös üvöltések és a sebesültek jajgatása.
Leon otthagyta a thorpot, és félrelökdöste azt a vérben forgó szemű merbolgit, aki lándzsáját a vergődő hreeirbe próbálta mártani.
– Élve kell! – kiáltotta magyarázatképpen, s rá akarta vetni magát az óriásra, hogy ledöntse a lábáról, ám a következő pillanatban a puszta levegőből akkora pofont kapott, hogy az asztalnak tántorodott. Elsodorta a fél lócát, a feje fölött lóbáló, félmeztelen goreelt, s mindketten a földre kerültek. Leon szeme kikerekedett. A hreeir ezüstszínű köpenye furcsán kidudorodott, mintha valamely testrésze önálló életre kelt volna. Aztán a köpeny alól a szikrázó szemű, fekete macskaféleség mászott elő, és dühösen fújt a feltápászkodókra. Leon nem tartotta magát gyáva embernek, azt azonban nem szokta meg, hogy holmi macskáktól kapjon óriási pofonokat. Kételkedett ugyan benne, hogy kényszerű padlóra kerülését valamilyen módon a macskának köszönhette, de ki más lehetett volna a tettes, most, hogy a hreeir megkötözve vergődött. Bosszúszomjasan felordított, és az állat felé csapott. A törpepárduc kitért az ütése elől. Leon tenyere nagyot csattant a deszkapadlón, és egy szálka felsebezte. Mire újra a kis fekete sátán felé csapatott volna, az már messze járt.
Leon a szemét dörzsölte, mert nem akarta elhinni, amit lát.
A kis termetű, fekete macskaszerűség Wuffot, a szivárvány színeiben csillogó pikkelyű, farkasnyi termetű choraldot űzte. Wuff eszelős vinnyogással, két gyors szökkenéssel felugrott a pultra, és nem kímélve sem a tiszta, sem a mosatlan edényeket, végigviharzott az ablak felé. A macska madárszerű, vijjogó hangokat hallatva a nyomában loholt, s szikrázó szeméből sercegő sugarak csaptak ki az üldözött vad farába. Valahányszor egy-egy ilyen alattomos perzselés betalált, Wuff felvonított, és fájdalmasan megrántotta a hátsóját. Óriási csörömpölés.
Lehet, hogy tényleg a macska adta a pofont?
Leon a hreeir felé fordult, hogy bevégezze munkáját. Odafordult, és megdermedt. A hatalmas fickó épp e pillanatban rázta le magáról a füstté foszlott árnykötél utolsó cafatait, és rezzenéstelen, sárga szemével épp őt bámulta.
– A francba! – kiáltotta Leon.
A hreeir előretartotta két tenyerét, apró, kékeslila golyó vágódott ki belőle, és apró pukkanással Leon mellébe fúródott, kormos, fekete nyomot hagyott szép, piros zekéje mellrészén. Leon a jókora lökéstől hátrahanyatlott. A változatosság kedvéért most az összevissza makogó cheemp hadnagyot borította fel, aki eddig valami láthatatlan ellenféllel hadakozott. Leon a fájdalom szülte homályon keresztül látta, hogy a hreeir varázsló kezében megvillan valami gömb alakú holmi, magasra emeli, és... És ebben a pillanatban a fogadó túlfeléből a folyamatos csörömpölés zűrzavarán át a chorald vad mordulása, állkapocs csattanása, kellemetlen reccsenés hallatszott. Szörnyű, sikolyhoz hasonlatos nyávogás-vijjogás. A hreeir a szívéhez kapott. Megroggyant. Razco tűnt fel rettenetes ordítással, s felemelt harci kalapácsával rontott az ezüstpalástú alakra. Ám az egyik bolg nem sokkal arrébb ekkor borította rá az asztalt a támadóira, és kitörtek a gyűrűből. A cheempek és a két paveen ordítva meghátráltak, elsodorták a harcias thorp nemesurat, és az a lendülettől akkorát csapott a falba roppant pörölyével, hogy az épület beleremegett. A hreeir varázsló fél térdre ereszkedett, fájdalmas nyögéseket hallatott, és különös köröket rajzolt a levegőbe. A fogadó e részére egy pillanat alatt áthatolhatatlan sötétség borult. Még nagyobb üvöltözés támadt. Semmit sem lehetett látni a vaksötétben. Mindenki összevissza hadakozott. Váratlanul fémes csattanás, kongó hang hallatszott, majd pedig Krontel káromkodása, mert amikor a thorp gróf lendületet vett, hogy lesújtson oda, ahol a varázslót sejtette, úgy kólintotta fejbe harci pörölyével eemsi szolgáját, hogy annak behorpadt a sisakja. Mindenki az ellenfelét kereste. A küzdelem fokozódott. Razco eszeveszetten csapkodott jobbra-balra, hogy ne tudják megközelíteni. Csapásait szitkok és nyögések özöne követte. Valaki rálépett a négykézláb mászó Leon lábára, majd azt ordította, hogy elkapta az ellenfelet. Aztán harci kalapács suhogása hallatszott a közvetlen közelből, és Leonra egy fél asztal dőlt. Razco keményen munkálkodott. Mivel a közelben csak úgy suhogtak a pörölycsapások, Leon sietve igyekezett arrébb mászni. Váratlanul egy kéz akadt a szájába. Ösztönösen beleharapott. A cheemp hadnagy sikoltása hallatszott. A következő pillanatban Leont úgy pofán tenyerelték, hogy eleredt az orra vére. Dühödten mászott tovább. Ki akart jutni az asztal alól, és legfőképpen ki a sötétből, mert a fejetlenségtől már az idegbaj kerülgette. Érthetetlen módon lilás köd telepedett az agyára, eltompította a tudatát, s az eseményeket furcsán álomszerűvé tette. Mintha mindez nem is vele történne, csak úgy látná valahol. Vagy valaki elmesélné neki.
Rohadt sötétség!
Mi történt a mécsesekkel?
Feje újra és újra asztallábnak koccant, mintha egy elvarázsolt asztalláb-erdőből akart volna kimászni. Az istenit, hát hány lába van ennek az asztalnak? Amikor azt hitte, kijutott, valaki elkapta a nyakát, maga alá gyűrte, és eemsi szitkokat mormolva kétszer-háromszor lefejelte. Leon a lehengerlő bűzből arra következtetett, hogy Krontel tért magához és tévesztette össze a sötétben valakivel. Mivel a torkát szorongató kéz miatt nem tudta kimagyarázni a helyzetet, könyékkel az illető képébe vágott. Erre elengedték, és a test legördült róla. Leon dühödten mászott. Valaki elkapta a bokáját, és harciasan húzta visszafelé. Rúgott. Elengedték. A vaksötét kezdett végképp az idegeire menni. És az az átkozott varázskard odafenn a mestergerendában ilyenkor bezzeg nem világít! Hát miféle kard ez? Hirtelen tisztulni kezdett Leon szeme előtt a világ. Mintha egy sötét falból dugta volna ki a fejét a világosba. De már húzta is vissza, mert azon kapta magát, hogy egy négykézláb mászó, vörös sörényű, vicsorgó bolggal néz farkasszemet, aki a kardjával dühödten hadonászva próbálja megsebezni azt a két paveent, aki a lábánál fogva visszafelé rángatta. Wuff nem sokkal arrébb a pult mellett cserépdarabok és levert fakupák társaságában egy véres húsdarabon rágódott, amelyről sejteni lehetett, hogy egykor a varázslatos képességű macskaszerű állat lehetett. Úgy látszik, mégis az izomerő kerekedett felül.
A szorongatott helyzetű bolg felfedezte Leont, s dühösen rávicsorgott. Leon sietve visszavonult. Nem is olyan rossz ez a sötétség. Valaki egyszerűen átesett rajta. Leon sietve mászott oldalirányba, mielőtt az illető keresni kezdi az ellenfelét. Közvetlenül a felfelé vezető lépcső mellett bukkant ki az egybefüggő, sötét falból. A lépcső tetején épp most tűnt el az egyik vörös bolg, a nyomában Razco. Bár a sötétben még tovább dühöngött a csata, odafentről most már jóval nagyobb hangzavar áradt. A küzdelem az emeletre is átterjedt.
Leon tett néhány bizonytalan lépést a lépcsőn, de egy mindennél szörnyűbb ordításra megtorpant, és visszafordult. Olyan sötétséget látott még mindig, hogy szinte vágni lehetett volna. Ebből a sötét falból Krontel bukkant elő csúnyán behorpadt fémsisakkal. Alaposan a fejére szorulhatott, mert mindkét kezével erősen rángatta. Közben dühöngve ordítozott és vicsorgott.
– Szétharapom ezt az átkozott sisakot! – őrjöngött az eemsi. Az öklével püfölte, majd tehetetlenségében fejjel rohant a falnak. De ezzel csak azt érte el, hogy a földre huppant, és a fájdalomtól most már még jobban ordított.
A sötétség homályosodni kezdett, majd mintha elfújta volna egy váratlan szélroham, egyszerűen eltűnt, s láthatóvá vált a csatatér. Asztal- és székroncsok között két alak hempergett egymással. Most a cheemp hadnagy került felülre, ám ellenfele, Mirk vasmarokkal szorongatta a nyelőcsövét, a másik kezével pedig egy asztallábat ragadott fel, hogy beverje ellenfele képét. Ám a világosban felismerték a félreértést, és morogva próbáltak kibontakozni egymásból. Csak nehezen sikerült.
Krontel káromkodott. Megpróbálta tőrével lefeszíteni a sisakját a fejéről, de megvágta a homlokát, és vér csorgott a szemébe.
Az eemsi szitkozódott, mint egy kocsis.
A helyiségben már holtan hevert az egyik bolg, akinek a több vágásból vérző, félmeztelen goreel verte be a fejét a fél lócával. A fogadó vendégei közül három cheemp hevert a roncsok között vérbe fagyva, de szinte mindenkit ért valamilyen kisebb-nagyobb sebesülés, még Wuff sem ép bőrrel zabálta egykori ellenfelét: a faráról néhány pikkely egyszerűen lepörkölődött.
Mindössze egyvalaki úszta meg sérülés nélkül...
A hreeir varázsló pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el!
Leon megtörölte vérző orrát, és lábujjhegyre állva kiráncigálta a Hajnal Kardját a mestergerendából.
Fentről nagy robaj hallatszott, mintha egy szekrény dőlt volna el. Leon sorsukra hagyta az elfoglalt feleket, és kettesével véve a lépcsőket száguldott fel az emeletre.
Razco és a merbolgi dárdás egyszerre rontottak neki a padlás egyetlen ajtajának. Az beszakadt rohamuk alatt, s a túloldalán csukladozó bolgot a falhoz préselte. Mielőtt magához térhetett volna a meglepetéstől és felemelhette volna a kardját, áldozatul esett a harci lázban égő Razco csapásának. A roppant pöröly szétlapította a vörös szőrzetű fejét. A merbolgi katona vakmerően a gigászi termetű, hreeir varázsló felé rontott, aki félig meggörnyedt az alacsony mennyezet alatt. Egy könnyed mozdulattal rácsapott a dárda nyelére, s az úgy tört szilánkokra, akárha gyufaszál lett volna. A merbolgi fickó a lendülettől fejjel rohant bele a hreeir gyomrába, s úgy pattant le róla, mintha sziklafalnak ütközött volna. A hreeir rettenetes hangon felbömbölt, s két titáni mancsával egyszerre sújtott le a szerencsétlen cheempre. Az ütés ereje olyan hatalmas volt, hogy nem csak a merbolgit taglózta le, mint egy ökröt, de a padlás padlója is engedett a roppant erőnek, s beszakadt a halott alatt.
Azonban a harci lázban tomboló Razcót még ez az iszonyatos erő sem rettentette vissza. Leon hiába ordított rá, hogy maradjon veszteg, rárontott a varázslóra.
Az azonban nem várta meg a rohamot.
Hátat fordított, s miközben két mancsával lyukat szakított a zsúptetőn, krokodilfarkával akkorát csapott a rettenthetetlen Razcóra, hogy a szerencsétlen thorp majdnem maga is lyukat tört a tetőn keresztül. Nyekkenve zuhant vissza a padlóra, s az beszakadt két lába alatt. Ám a thorp gróf nem zuhant le a cheemp tetemének példáját követően. A mestergerenda ugyanis épp a két lába között helyezkedett el, s felfogta zuhanását. A szerencsétlen fickó férfiassága akkorát csattant a kemény gerendán, mintha két tojást törtek volna fel.
Razco Menem, thorp gróf, Menem vár örököse úgy ordított, mintha a két jelzett tojás valóban szétreccsent volna. Egyik kezével a fájdalom helyéhez kapott, a másikkal dühösen szorította pörölye nyelét.
A hreeir akkora lyukat szakított a tetőn, melyen egy ökör is kifért volna. Az óriás varázsló villámgyors mozdulattal megperdült. Kész csoda, hogy őalatta nem szakadt be a padló.
– A Hajnal Királynője nevében! – ordította Leon. – Megállj vagy meghalsz!
– Érdekes – recsegte a fickó gúnyosan –, én is épp ezt akartam mondani!
– Öld meg a fattyút! – sipítozta Razco fejhangon.
– A kardot! – sziszegte a hreeir. – Dobd ide!
– Mi? – rökönyödött meg Leon.
– Dobd ide a kardod, vagy megöllek!
Leon ösztönösen a sugárpisztolya után kapott, de megállt mozdulat közben, mert a hreeir jobb kezében valami fémes tárgy csillant.
Egy hasonló sugárfegyver meredt egyenesen Leon arcába.
– Tíz másodpercet kapsz! – sziszegte a hreeir. – Ha nem dobod ide, megöllek és elveszem magam. Egy... kettő... három...
Leon a tehetetlenségtől dühöngve hajította az óriás felé a Hajnal Kardját. Az bal kézzel elkapta a markolatát, és kissé felszisszent, amikor sercegés hallatszott a tenyere irányából. Ám a következő pillanatban egy gyors mozdulattal máris palástja övébe dugta, s a fegyver már ártalmatlanul villogott az ezüstszínű anyag mellett.
A falépcsőn lépések dobogtak. Valószínűleg Mirk és az életben maradtak igyekeztek felfelé.
A hreeir rekedtes hangon felröhögött, és meglendítette ezüst szárnyú palástját. Talán egy másodpercbe sem telt, s ott, ahol az előbb még a hreeir óriás állt, most egy igen hatalmas termetű, ezüst színű denevér látszott.
– Egy mergháni! – üvöltötte Leon, és mozdulni sem bírt, a lába földbe gyökerezett. – Egy átkozott mergháni!
– Úgy van! – sziszegte rekedtes hangon a denevér, meglendítette a szárnyát, s a szárnyak végén található idétlen kezeivel megragadta a tető nyílásának szegélyét. – És ha még egyszer találkozunk, Sötét Láng kutyája, az számodra végzetes lesz!
– Ki vagy? – ordította Leon tehetetlen dühében. – Tudni akarom, kit keressek!
– Hogy kit? – röhögött gúnyosan a denevér. – Almergin vagyok... a Hajnal Lovagja!
Egy erőteljes mozdulattal feltornászta magát, és mire Leon előrántotta a sugárfegyverét, a denevér vijjogó röhögéssel felröppent a tetőről. Leon átkozódva rontott a tetőnyíláshoz, ám a halott merbolgi katona ütötte lyukról megfeledkezett, és majdnem ő is lezuhant, hogy nyakát törje a lenti roncsok között. A padló kiszaladt a lába alól, az egyik lába belecsúszott a lyukba, és alig tudott hirtelen megkapaszkodni a nyílás szélében.
– A francba! – ordította. – A francba!
– Mi van? – bömbölte a véraláfutásos szemű Mirk, aki kissé bicegve ekkor rontott be a padlásra. – Mi a nyavalya van!?
– Szétment a tököm! – énekelte Razco panaszos szoprán hangon.
– Elvitte! – üvöltötte Leon a hisztéria határán. – Elvitte a Hajnal Kardját!
Maga sem tudta, micsoda fekete köd tört az agyára. Kimászott a lyukból, a tetőn lévő réshez rontott, és eszelős rikoltozással perzselő sugárnyalábokat kezdett lövöldözni az egyre távolodó denevér után. Ám a sugárnyalábok rendre elolvadtak, mielőtt a denevér ezüstös foltját utolérhették volna. Már túl nagy volt a távolság.
– A francba! – kiabálta Leon. – Megölöm! Kinyírom! Egy rohadt mergháni! Egy rohadt, átkozott mergháni!
Addig lövöldözött, amíg a fegyverből nem jött ki több sugárnyaláb, csak halk sistergések hallatszottak. A markolat kijelzőjére pillantott. Egy apró piros pötty villogott.
Leon földhöz vágta a fegyvert.
– Mi történik velünk? – üvöltötte, és a fejét rázta, mert úgy érezte, mintha apró hangyák mászkálnának a kobakja alatt, és megzavarnák a gondolatait. – Mi a nyavalya történik velünk?
– Az a bor! – bólogatott Mirk, és kisegítette urát kényszerű helyzetéből.
Razco igen fájdalmasan tapogatta a lába közét, és sietve nyúlt bele a nadrágjába, hogy tapogatásos módszerrel meggyőződjön a sérülése jellegéről.
– Hála Kevanaarnak! – sóhajtott fel megkönnyebbülten és sipító hangon. – Nem tört csontom... meg más se...
Leon felvette a használhatatlan fegyvert, és az övébe dugta. Megpróbálta mély lélegzetvételekkel lehiggasztani magát. Csak nehezen sikerült.
Oda a Hajnal Kardja!
Eddig nem túl sok hasznát vette, de most szinte meztelennek érezte magát nélküle!
S a fejében ezek az apró hangyák meg a lila köd!
– Mi a nyavalya!
Mirk és a cheemp hadnagy haragos képpel álldogáltak. Mirknek valaki betörte az orrát, ráadásul a nagy kavarodásban szemen vághatták, mert mindkét szeme alatt vörös zúzódások éktelenkedtek, melyek hamarosan szép zöldes-kékes-lilás színben fognak pompázni. Mindezek tetejében még erősen sántított is, mert a zűrzavarban, a mágikus sötétségben valaki a lábára csapott egy roppant harci pöröllyel. Mirk annak ellenére, hogy kisegítette gazdáját a lyukból, nem vetett túl barátságos pillantásokat a thorp grófra. A hadnagy sem volt túl egészséges állapotban. Elöl három foga hiányzott, még mindig köpködte a vért, sötétbarna hajából a homloka tetején kitéptek egy maroknyit, s pont onnan, ahol már amúgy is ritkult kissé. Fejbőrén véres folt jelezte a hiányt.
Lassan érkeztek a többiek is. Tépett ruhában, behorpadt sisakkal, összekarmolt képpel Krontel, az eemsi sámán. Mögötte számos sebből vérezve a fekete szőrzetű, félmeztelen goreel. Ő a bal vállát furcsa pózban tartotta, s bal karját ernyedten lógatta teste mellett. Mindenesetre a seb nem vérzett, s ez arra utalt, hogy valami tompa fegyverrel vágták vállon, kardlappal vagy harci kalapáccsal. A mogorva goreel neheztelő pillantást vetett Razcóra, aki jelenleg épp a bűnös fegyverre támaszkodva, olyan léptekkel próbált járni, mint egy gólya térdig érő vízben.
Rajtuk kívül a lépcsőn tolongott még az egyik paveen, meg három cheemp (köztük az a merbolgi íjász, aki úgy megijedt a mágikusan eltérített lövéstől, hogy kivonta magát a csata sűrűjéből) – valamennyien siralmas állapotban.
Krontel, az eemsi szolga igen sírós hangulatban káromkodott. A fejére szorult sisakot átkozta. A hadnagy és Mirk egyesült erővel sem bírták lerángatni róla. A próbálkozást persze hamar feladták, mert egy erősebb rántásnál Krontel feljajdulva úgy rúgta bokán a jólelkűen segédkező cheemp hadnagyot, hogy az nyüszítve kuporodott össze kínjában. Erre persze Mirk is felhagyott a segítségnyújtással.
Lihegve nézték egymást a szűk padláson. Mindenkinek volt oka neheztelésre.
– Azért... – simogatta meg fájdalmas képpel Razco a harci pörölyét – jó kis csihipuhi volt, mi? – Csoda, hogy a jelenlévők közül ezért a megállapításáért senki sem szúrta le azonnal.
A társaság nem nyújtott valami épületes látványt. Leonnak még mindig vér szivárgott az orrából, és sötétben mászkálását több horzsolás és zúzódás jelezte a testén. Krontel arcán számtalan karmolás éktelenkedett, és alig bírt nyelni, úgy megszorongatták a nyakát, a fejére szorult sisak csak a hab volt a tortán. A hadnagy a földön guggolt, a bokáját tapogatta, s ráadásul a kezét, mellyel a bokája fájdalmát próbálta enyhíteni, csúnyán megharapta valaki.
Krontel szomorúan pislogott a fejére szorult, horpadt sisak alól thorp gazdájára. Razco pedig azon kívül, hogy szétrakott lábbal, nagy léptekkel járt, furcsa szögben tartotta a bal vállát, de ezt igyekezett leplezni. Rendkívül kínosan érezte volna magát, ha kiderül, hogy a sötétség leple alatt nagy buzgóságában önmagát is vállon suhintotta.
– Mint mondottam, remek csata volt – ismételte meg előbbi kijelentését Razco, és örömmel nyugtázta, hogy hangja folyamatosan kezdte visszanyerni eredeti mély mivoltát. Hadvezérként tekintett végig a győztes seregen. – Barátaim! Ez aztán csata volt a javából!
– Csak azt nem értem – simogatta meg feldagadt és véresre karmolt arcát Krontel –, miért verekedtünk... és kivel?
Igen, ez a bódult állapotból ocsúdok számára mélységes rejtély lehetett.
– A Hajnal Kardjáért jött! – kesergett Leon. – Elragadta!
– De... egyáltalán ki volt ez? – morogta a hadnagy, aki két emberét is elvesztette a csata folyamán. Aztán Mirkhez fordult. – Te meg miért támadtál rám a sötétben, mi?
Mirk felháborodott.
– Én támadtam rád? Te ragadtál torkon!
– Átkozott thorp!
– Micsoda? Ezt azonnal vond vissza!
Razco lépett közéjük.
– Elég legyen! – mordult rájuk most már régi erélyességével. – Nincs elég bajunk a faji torzsalkodások nélkül is? Fogjatok kezet! Na... mi lesz?
Mirk és Grundarohl vonakodva kezet fogtak. A hadnagy felszisszent. Csak most fedezte fel a kézfején a mély fognyomokat.
– Valaki belém harapott! – morogta.
– Ne a történteken merengjünk! – zárta le a témát határozottan Leon. – Nem az számít, hogy ki kit harapott meg, hanem az, hogy hogyan állunk! Hol van Grun Grath?
Csodálkozva néztek össze.
Tényleg az erfro-bolg nem jött fel velük a padlásra.
Elsőként Leon indult meg lefelé a lépcsőn. Valósággal megdermedt, és csendre intette a társait. Hallgatózott.
– Halljátok?... Miféle hátborzongató hang volt ez?
Razco azonnal a harci kalapácsához kapott. Többen megpróbáltak elhúzódni a közeléből.
Lentről az ivó felől kísérteties suttogás hallatszott. Mindenki hallotta csak Krontel nem, akinek a fejére szorult sisak nagymértékben károsította a hallását.
A kísérteties suttogás megismétlődött, most még tisztábban és határozottabban, mint korábban, de a szavak érthetetlenségén ez mit sem változtatott. A helyzet félelmetességét csak fokozta, hogy a rémes suttogásba most síron túli, mély morgás és nyöszörgés is vegyült, majd távoli, elhaló, magányos hörgés hallatszott.
Fegyverrel a kézben, óvatosan lopakodtak lefelé a nyikorgó falépcsőn, és minden szál szőrük felborzolódott, amikor a hátuk mögül tompa koppanás, csörrenés hallatszott. A sisaktól alig látó Krontel beleverte a fejét egy alattomos gerendába.
Közben Razco pörölyével a kézben megelőzte Leont, elérte az alsó lépcsőfokot, és az eléje táruló szörnyű látványtól olyan váratlanul torpant meg, hogy a mögötte igyekvő, amúgy is bizonytalan járású Mirk majdnem ledöntötte a lábáról.
Újra felhangzott a kísérteties suttogás.
– Könyörgöm – lehelte valaki a magasból –, segítsenek!
A helyiség természetesen még mindig magán viselte az iménti csatározás nyomait, s a baloldal, ahol a sötétben elszánt csata dúlt, teljes mértékig romokban hevert. A szilánkokra tört asztal- és székmaradványok közt edény- és ételdarabok hevertek szétszórtan. A cheemp vendégek hullái mellett ott hevert a merbolgi lándzsás teteme, aki a padlásról zuhant le egy szörnyű ütés nyomán, s valamivel arrébb, szinte egymáson, mintha szerelmesek lennének, a támadó bolg hulláján a halálosan sebesült paveen nyögdécselt. S tőlük nem messze, a pult mellett a padlón a chorald és a macska fogócskájából származó maradványok fölött ott állt Wuff, a vérszagtól megőrült fenevad. Feszülten, véres pikkelyekkel, morogva és agyarait csattogtatva bámult felfelé, valahová a magasba, ahonnan a suttogás hallatszott. A díszes faragású edényes állvány tetején, cakkosra tépázott bőrkötényében ott kapaszkodott a fogadós vacogva a félelemtől, és suttogni is alig mert, mivel a díszes faragású, ám kis teherbírású állvány vészesen ingott alatta. Amikor meglátta a lépcsőn lefelé lopakodó társaságot, megkönnyebbülten sóhajtott fel, és rekedten imádkozott.
– Könyörgöm, uraim – hörögte halálra váltan –, fogjátok le azt a fenevadat!
Leon és társai döbbenten néztek egymásra. Először nem is akarták érteni, miféle „fenevad”-ról lehet szó. Végül a mélabús Leon lépett előre.
Wuff azon nyomban megnyugodott, abbahagyta a morgást, és békésen nyalogatni kezdte a padlót a „macska” maradványainál, mintha mi sem történt volna. Aztán egy szempillantás alatt visszalényegült jól ismert önmagává, bizonytalan lábakkal felkelt, és úgy remegett, mint a nyárfalevél.
– Te tehetsz róla – kiáltott Leon ingerülten a fogadósnak –, mit ijesztgeted szegény állatot! Jól van, Wuff, ne félj, nem bántanak!
A többiek megkönnyebbülten sóhajtottak fel, a fogadós pedig zsörtölődve mászni kezdett lefelé. Az állvány megingott, gyászos reccsenéssel omlott össze a súlyos test alatt; a bőrkötényes alak tompa nyögéssel tűnt el a díszes faragású deszka- és cserépmaradványok között.
– Ott az a dög! – morogta utálkozva Mirk, és egy kitört lábú asztal épen maradt lapjára mutatott, melyen háborítatlanul hortyogott Kind Gren Grun Grath, az erfro-bolg bölcs.
– Mielőbb tovább kell mennünk! – közölte idegesen Leon. Razco intett Mirknek. A thorp szolga a hortyogó erfro-bolghoz bicegett, és fájdalmát leküzdve belerúgott.
– Kelj fel! Hallod?
Grun Grath csak lassan éledezett.
A cheemp hadnagy megvizsgálta két katonája tetemét, és mogorván, értetlen képpel rázta a fejét.
– Egyáltalán... ki kezdte? És miért?
Krontel komoran bandzsított ki a fejére szorult sisak alól.
– Ezt én már kérdeztem.
A hadnagy bosszúsan fordult oda.
– Te csak tartsd a pofád... eemsi!
– Mi van? – háborgott Krontel. – Velem van bajod?
Időközben Grun Grath valahogy magához tért, körülnézett, majdnem elájult a látványtól, és bűnbánó képpel vánszorgott oda Leonékhoz.
– A mindenit! – motyogta alig érthetően. – Micsoda rumli! Tudjátok, nem szándékos... Ha egy kicsit többet iszok a kelleténél... mindig ilyen garázda vagyok... Sok halott van? Én tettem, mi? – A fejét rázta. – Nem tudom, mi jön rám olyankor, ha erősebb a vinkó a kelleténél... – A fejét tapogatta. – Ebben a borban volt valami...
Leon zavaros tudata csak lassan kezdett tisztulni. Erre a megjegyzésre felkapta a fejét.
– Valami?
– Én sima bortól nem szoktam így kifeküdni – erősködött Grun Grath, majd az igazság kedvéért hozzátette: – csak ritkán... A mindenit, hogy tudok ekkora kárt okozni!?
Mirk majdnem leütötte.
– Semmi közöd hozzá! – mordult fel. – Te csak durmoltál, amíg mi verekedtünk!
Az erfro-bolg hitetlenkedve nézett rá, és a terem roncsaira meg a tetemekre mutatott.
– Azt mondod... nem én tettem?
– Nem hát!
– Na, erre iszunk! – rikkantott fel örömében Grun Grath, és egyből négykézlábra ereszkedett a padlón, mert az egyik asztal roncsa alatt felfedezett egy alig törött korsót, aminek az alján még lötyögött egy kis lé.
Leon idegesen forgolódott. Valami nem stimmelt. Mintha a korábban hallott síron túli hangok nem maradtak volna abba. Mintha az udvarra vezető hátsó ajtó felől hallatszanának.
A fene ezt a fejzúgást! Nem akar véget érni!
– Pszt! – mondta Leon idegesen. – Ott kinn van valami! Hallgassátok!
Most mindnyájukban meghűlt a vér. Az előbb hallott síron túli nyögések és elkárhozott lelkek baljós nyüszítései tehát nem a jelenleg bűnbánóan zokogó fogadóstól eredtek. Kintről a fogadó udvaráról hallatszottak a rettenetes hangok, a hideg futkározott a hátukon.
A kert felől kínlódó nyüszítés hallatszott, majd oly szörnyű nyögés, amilyet csak a pokol mélyén gyötrődő lelkek képesek hallatni végső haláltusájukban.
Razco elszántan indult az ajtó felé. Elvégre ő mégiscsak nemesember. Méghozzá egy igazi thorp gróf! Jobbjában keményen markolta pörölye nyelét, ballal kinyitotta az ajtót, és óvatosan kilépett. A többiek szorosan a nyomában. Lélegzetvisszafojtva meredtek abba az irányba, amerről a pokolbéli nyögések hallatszottak. A felhők mögül váratlanul kibukkant a véres ösztönöket felszabadító telihold kerek képe, és jéghideg fénye az udvar szélén egy hátborzongató külsejű szörnyetegre esett. A szörny nem volt hatalmas termetű, azonban leírhatatlanul torz, semmire sem hasonlító formája kóros benyomásokat élesztett az elbátortalanodott kalandorokban. Nem lehetett nagyobb egy jól megtermett kutyánál, de nem kutya volt. Síri hangon fújtatott és nyöszörgött félig takarva a hosszú levelű gyomnövényektől, s közben ütemesen ingatta magát előre-hátra, mintha valami démoni imát kántálna. Olyan széles lehetett, mint amilyen magas, furcsa cafatok lógtak róla mindenfelé, nem lehetett kinézni, négy lába van-e vagy hat, s sörényes feje, mely a torz törzsön billegett, a rávetődő árnyaktól formátlannak tűnt, csak az apró szarvak látszottak, amelyek mindannyiszor megvillantak fején, valahányszor előredőlt.
Wuff, a harciatlan chorald halkan szűkölve, lekonyult farokkal és füllel bújt Leon háta mögé.
– Telihold van – suttogta a cheemp hadnagy babonásan. – A gonosz hatalmak leghátborzongatóbb teremtményeiket szabadítják ilyenkor a világra.
– Terüljünk szét legyező alakban! – lehelte Razco, és a fújtató szörny felé mutatott.
– Jó – lehelt rá tömény alkoholszagot Grun Grath, és kezét, lábát kinyújtva végigterült a földön. Legyező alakban.
Közben a többiek nesztelenül körülvették a szörnyet. Az nem törődött velük, csak nyögött és fújtatott tovább artikulátlan hangján.
Razco előrenyújtotta gyűrűs kezét, és szemét lehunyva mély lélegzetet vett.
A többiek erősebben markolták a fegyverüket. Leon a sugárpisztoly markolatát szorongatta, s bár érezte, hogy a fegyver használhatatlan, túl kába volt ahhoz, hogy mással próbálkozzon.
– Reá! – ordította választékosan Razco, és miközben harciasan meglengette pörölyét, s hogy Leonon kívül mindenki más is kába lehetett, azt az is jelezte, hogy a thorp grófnak e mozdulatával sikerült úgy fejbe csapnia a körülötte tébláboló Krontelt, hogy az eemsi sámánnak két centivel lejjebb csúszott a sisakja. Mivel a fémsapka így teljesen eltakarta a szemét, Krontel gyakorlatilag semmit sem látott, és az ütéstől nekirohant a merbolgi íjásznak, aki ezáltal egyensúlyából kimozdítva, félelmetes fegyveréből jól irányzott nyílvesszőt küldött a szörny nyaka helyett az előrerontó Mirk sarkába. A thorp szolga felordított, és megsebzett lábával veszettül a levegőbe rúgott, mintha ezzel akarna szabadulni a kíntól. Ezt épp időben tette, hogy az oldalirányból támadó cheemp hadnagy keresztülbukfencezzen rajta, és fejjel nekiszálljon a szemből rohamozó goreelnek. A hatalmas termetű fickó felüvöltött dühében, mert azt hitte, az izmos merbolgi hadnagy ily módon akarja kisemmizni a szörnyeteg megölésének dicsőségéből. Torkon ragadta az egyensúlyát vesztett Grundarohlt, és busa fejével lefejelte.
Mirk nyüszítve kuporodott le, és rángatni kezdte a csizmája sarkából kiálló, cakkos tollazatú, kurta nyílvesszőt. A szörny megpróbált felegyenesedni, és közben állati hangokat hallatott. A goreel és a cheemp egymás torkát szorongatva, egymás véknyába térdelve fetrengett a földön. A félig vakságra ítélt Krontel elborult aggyal üvöltve űzte a sűrűn elnézést kérő Razcót a ház körül, Leon a choraldot rángatta vissza, ami minden áron be akart menekülni a fogadóba. Az íjász új vesszőt illesztett a fegyverébe, sietve felhúzta, és megcélozta az egymással verekedők közt őrjöngve ugráló szörnyeteget. A fogadós kiabálva rontott ki az udvarra, és megrántotta az íjász vállát.
– Ne! – sikoltotta.
A gondosan célzó íjászban egy pillanatra megállt az ütő, a nyílvessző viszont kiröppent.
Mirk égető fájdalmak közepette végre kirántotta csizmája sarkából a kurta vesszőt, és megpróbált ráállni a lüktető lábra. Ekkor érkezett az újabb nyílvessző, közvetlenül a térde mellett fúródott a talajba. A thorp hasra vágódott, és elhatározta, hogy most már nem kel fel, amíg vége nem lesz a nyílzápornak. Közvetlenül előtte a cheemp hadnagy a goreel bozontos mellkasát harapdálta, az pedig dühödten püfölte ellenfelét.
A szörnyeteg kiszabadult. Visítva ágaskodott fel. A hadnagy és a goreel abban a pillanatban szétváltak, és mindketten a szörnyre vetették magukat. A goreel volt a gyorsabb. Iszonyatos ökölcsapást irányzott a bozontos fej irányába, s bár nem bírt igazán nagy erőt kifejteni, egyetlen ütéssel letaglózta azt. A szörnyeteg, mely most hogy felegyenesedett, határozottan emberformát mutatott, eldőlt, mint egy zsák.
– Úristen! – üvöltötte a fogadós. – Mit tettetek?
A fogadó túlsó vége felől futva érkezett Razco.
– Gyorsan! Segítsen valaki! Krontel beleesett a pöcegödörbe!
Miközben az íjász és Leon elsietett Razcóval, hogy kihúzzák pórul járt társukat, Mirk érzékelve, hogy a nyílzápornak vége szakadt, felkönyökölt, és sziszegve sántikált, hogy megtekintse áldozatukat. A cheemp hadnagy a ruháját igazgatta, a goreel pedig véres mellszőrzetét simogatva hajolt áldozata fölé. Most hogy feküdt és nem kuporgott, tisztán látszott, hogy egy végtelenül rongyos és ápolatlan, hájas nő az, akinek szarv alakú csat díszeleg a hajában és jókora ütésnyom az állán. Közben Mirk, aki a környezetet vizsgálgatta, valami különös dolgot pillantott meg a fűben, és lehajolt, hogy szemügyre vegye.
– Az anyósom! – jajveszékelt a fogadós. – Miért bántottátok?
– Hát miért nem szólt? – dörmögte a goreel morózusan.
– Süketnéma a szerencsétlen!
Erre a goreel csak a vállát vonogatta.
– De vajon... – csodálkozott a hadnagy – miféle hátborzongató rituálét űzhetett itt teliholdkor... egymagában?
Mirk zord tekintettel egyenesedett fel vizsgálata tárgyától, és a fűbe törölgette a kezét.
– Szorulása volt – vetette oda hűvös méltósággal, majd elindult a ház felé.
– Még jó, hogy elcsúszott az ütés – morogta a goreel, és a vállára vette a szerencsétlen asszonyt.
Grundarohl azonban megállította.
– Te meg miért engem támadtál? – követelte. – Hát nem tudod, hogy én a merbolgi városőrség hadnagya vagyok?
– Ostoba cheemp! – morogta a goreel, és terhével a vállán elindult az ajtó felé.
– Mi történt ezzel? – motyogta értetlenül a hadnagy. – Este még a legjobb barátai közt emlegetett, együtt énekeltünk, most meg nekem esik és belém köt!
Mirk erősen sántítva, két tollas nyílvesszővel a kezében elindult, hogy megkeresse a titokzatos íjászt, azonban minden bajáról megfeledkezett, amikor meglátta a tetőtől talpig trágyás Krontelt, akiről épp most rángatták le rettenetesen bűzlő ruháit, a fickó úgy állt ott egy szál sisakban, mint egy rakás szerencsétlenség. Úgy káromkodott, hogy rossz volt hallgatni, és úgy bűzlött, hogy lehetetlen volt a közelében megmaradni. A kúthoz vonszolták, és a vályúban tetőtől talpig lemosták, aztán egy pokróccal körbetekerték.
– Csínján kellett volna bánni a vízzel! – vacogta mérgesen Krontel. – Még csak az hiányzik hogy a fejemre rozsdálljon a sisak!
Leon komor képpel sétált oda a fogadó ajtaja előtt heverő anyósát pofozgató fogadóshoz.
– Szóval hány aranyat adott neked Alméra, fogadós?
A bőrkötényes fickó elsápadt.
– Öt... illetve tizet...
Leon sóhajtott.
– Vége a játszadozásnak, fickó! – förmedt rá fenyegetően a kövér alakra. – Ha nem tálalsz ki azonnal mindent, egy szavamba kerül, és a barátaim szétlapítanak! Épp elég dühösek...
A fogadós levegő után kapkodott. A nyakán még jól látszott a borzalmas háromujjú kéz szorítása.
– Én...
– Nem kegyelmezek, ha egyetlen hazugság is elhagyja az ajkadat!
– Azért kaptam tíz aranyat, hogy átadjam az üzenetet, amit már közöltem, és hogy... és hogy grood-port szórjak a borotokba...
– Grood-port?
– Megzavarja a gondolkodást – makogta a fogadós. – Homályossá teszi az agyat. Elkábít... egy időre...
– Meddig?
– Pár órára. Már múlik a hatása...
Leon elgondolkozott. Ő azért még erősen érezte a hangyákat mászkálni a halántékánál. Szóval Alméra elkábíttatta!
– Miért?
A fogadós ijedten vonogatta a vállát.
– Azt... nem mondta meg.
Leon megrázta a fejét, hogy tisztuljon valamelyest.
– Elvisszük öt lovadat – jelentette ki. A fogadós jajveszékelni kezdett.
– Tönkrementem, végem... a fogadóm romokban, és még a lovaimat is elviszik!
Leon vállat vont. Nem tudta meghatni a jajveszékelés. Saját bánata a kard elvesztése fölött, vagy még inkább a veresége fölött mély szomorúsággal töltötte el. És közönnyel mások bajai iránt. Odabenn a fogadóban hullák hevernek. Olyan cheempek, akik megúszták az eemsik fosztogatását, mészárlását. S itt lelték vesztüket.
Leon vállat vont. És az ajkába harapott. Felegyenesedett.
– Merre ment Alméra? – kérdezte szinte közönyösen. S talán közönye még rettenetesebb volt, mintha fenyegetőzött volna.
A fogadós úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
– Arra... amerre mondtam...
– Kingord felé?
– Igen.
– Tudod, mit teszek veled, ha most hazudtál?
A fogadós megborzongott.
– Esküszöm, hogy Kingord felé ment!
Leon a társai felé fordult.
– Elviszünk öt lovat. Máris indulunk!
A hold állásából látszott, hogy már jóval elmúlt éjfél, és nem sok lehetett hátra a hajnal beköszöntéig.
– És velem mi lesz? – hördült fel a pokrócba csavart Krontel, aki fél szemével épphogy kilátott a sisak alól.
Razco Menem némi bűntudattal pislogott rá.
– Hát igen, ezt a problémát még meg kell oldanunk.
– Én kovács voltam – jegyezte meg Mirk komoran a kardjára támaszkodva. – Ismerem az ilyen acélsisakokat. Könnyű leszedni.
– Tényleg? – csillant fel a remény Krontel egyetlen kilátszó szemében.
– Csak jó alaposan püfölni kell, előbb-utóbb szétreped. Akkor már lehúzzuk könnyen.
– Vagy esetleg lefaraghatnátok a randa eemsi fejéből! – javasolta rosszindulatúan a cheemp hadnagy. – Az is egy megoldás.
– Menjetek a fenébe! – közölte Krontel dühösen, és magához véve kimosott ruháit, a pokrócba csavarva akkorát tüsszentett, hogy a sisakban még sokáig visszhangzott.
Grun Grath még mindig ott hortyogott a fogadó udvarra nyíló ajtaja előtt, ahová legyező alakban szétterült. Felrázták. Elég nehezen sikerült.
Mint kiderült, az indulás nem volt olyan egyszerű, mint gondolták. A lovak, pontosabban szólva a gebék felszerszámozása nem ment túl könnyen, megfelelő lószerszámok híján. S mire észrevették, a hadnagy és egyetlen megmaradt katonája felkötözték halott társaikat lovaik nyergébe, és köszönés nélkül eltávoztak. Ám mire megvirradt, az első napfény már úton találta Leonékat. Az éjszakai események után borongós hangulatban keltek útra. A fogadós addig jajveszékelt, míg Leon utasítására Razco jobb kedvre derítette hét arannyal. Ettől a fölösleges pénzpocséklástól viszont Razcónak támadt még rosszabb kedve. Ám a végén pusztán barátságból a fogadós még úti elemózsiát is összekapart távozó vendégeinek tulajdona romjai közül.
A cheemp hadnagy és egyetlen életben maradt katonájának bosszús távozása után egy órával Leonék is elvágtattak a poros úton Kingord felé.
Nem nagyon szóltak egymáshoz, a nagy mennyiségben fogyasztott, grood-porral kevert bor miatti múlni nem akaró kábaság és az éjszakai balul sikerült csetepaté alaposan rányomta bélyegét a hangulatukra.
Leon komoran poroszkált, igyekezett leküzdeni émelygését és a kard elvesztése miatt érzett bánatát, s megpróbált inkább az előtte álló feladaton gondolkodni. Ám lüktető feje miatt nem nagyon tudott koncentrálni.
Razco látszólag hetykén ült a nyeregben, de tettetett sértettsége mögött némi önvád is meglapulhatott. Vagy talán az „eltékozolt” aranyak fölött búsongott?
Mirk sápadtan ült csontsovány hátasán, s összekarmolt arcán sötét kifejezés ült. Csak ritkán nézett balra, a pórul járt eemsire.
Krontel alaposan megkapta. Nem elég, hogy a sötétben valaki szemen vágta, s az ütés helye megfeketedett, behorpadt sisakja rendesen rászorult a fejére, s félig eltakarta az eemsi ép szemét. S mindezek mellett, minden mosakodás, kivakarás dacára a takaróba csavart Krontel úgy bűzlött, mintha egy hétig lubickolt volna az ominózus pöcegödörben.
Az eemsi harcos magába roskadva lovagolt gyakorta prüszkölő lován, s amikor nagy néha kizökkent önsajnálatából, mohón pillantott körül társain a gúny vagy a vidámság jeleit keresve, s ilyenkor keze buzgón rászorult az alabárdjára, hogy elégtételt vegyen a legapróbb csúfolódásért. Azonban a társai szándékosan nem néztek feléje, s lehetőleg még az orrukat is csak leplezve fogták be.
A levert csapat egyetlen vidám tagja Grun Grath volt, aki arcán széles vigyorral féloldalasan csüngött ki a nyeregből. Vidámságának nyilvánvaló oka ott himbálódzott a nyakában keskeny bőrszíjon: egy félig telt borostömlő. S derűs hangulatához hozzájárult még az a pár kancsó vörösbor is, melyet az ébredés és az indulás közt eltelt rövid időszakaszban fogyasztott el, amíg a társai a felmálházás körülményeit tárgyalták.
Wuff, a félénk chorald a lovak előtt kocogott, néha meg-megállt, hogy értetlen pillantásokat vessen a gebéken kornyadozó gazdáira. Hogy mire vélhette az állat ezt a visszafogott viselkedést, arra Leon még csak tippelni sem tudott.
Délre járhatott az idő, amikor az út egy szélesen hömpölygő folyót keresztezett, melyen sekély gázló vezetett át. A folyó jellegzetes sárga színe agyagos medret sejtetett.
Grun Grath egy pillanatra felriadt, amikor a lovak patái alól víz fröcskölt rá, és kábán meresztgette a szemét.
– A Gruh...
Leon felkapta a fejét.
– A Gruh nemcsak egy patak?
Grun Grath a homlokát ráncolta, és a nyakába akasztott, egyre laposodó borostömlő után nyúlt.
– A folyása kezdetén patak – szögezte le. – Itt már folyó.
Leon arrafelé nézett, ahol a folyó egy nagyobb dombról hömpölygött le.
– Grandorba kellene mennünk.
Grun Grath azonban erre már nem felelt, mert miután nagyot kortyolt a tömlőből, ismét elnyomta az álom.
Razco ugratott oda Leon mellé. Az agyagos víz már a lovak szügye magasságában kavargott.
– Akkor most induljunk a part mellett folyásiránnyal szemben? – kérdezte rezignáltan.
Leon eltöprengett.
– Talán... talán nem. Lehet, hogy érdemesebb lenne először Kingordba menni. Hátha újabb híreket hallunk Alméráról.
– Ha szabad megjegyeznem – jegyezte meg Razco óvatosan –, talán érdemesebb lenne minden kitérő nélkül egyből Grandorba tartani...
– Hogyisne! – morgolódott ingerülten Krontel. – Jussunk el mielőbb valami civilizált helyre, ahol leszedik rólam ezt a vacakot! – Megkopogtatta a sisakját, és az mély, kongó hangot adott.
– Valami olyan helyre menjünk, ahol rendesen megfürödhetsz, mert már nem állhatom sokáig ezt a bűzt – morogta még ingerültebben Mirk.
Krontel a fogát csikorgatta.
– Elegem van abból, hogy mindenkinek velem van baja!
Mirk befogta az orrát.
– A francba! Felőled fúj a szél!
Krontel kis híján belevetette magát a kavargó folyamba, hogy odaússzon az öt méterrel távolabb gázoló Mirkhez, és elégtételt vegyen a megjegyzésért.
Azonban az eemsi erőt vett magán, s megelégedett néhány gyilkos pillantással, aztán visszavonult sisakja sértett magányába.
– Átkelünk a folyón – döntötte el Leon teljesen fölöslegesen, hiszen már a háromnegyedénél jártak A gázló igen sekélynek bizonyult, s a víz hamarosan már térdig is alig ért a lovaknak. – Belovagolunk Kingordba. Meglehet, vezet onnan út Grandor felé, s ha igen, azon gyorsabban haladunk, mintha a part mentén a sűrűbb és a sziklásabb részeket kerülgetnénk... És így legalább érdeklődhetünk Alméra felől...
– Meg elmehetünk valami mesteremberhez – tette hozzá Krontel zordan. Aztán szitkokat szórt a vigyorgó Mirkre.
– Hé, én egy szót se szóltam! – kiáltotta a tömzsi kunigaami röhögve.
– De nem is fogsz, az biztos, mert kitépem a nyelved! – tajtékzott az eemsi. – Átkozom azt a napot, amikor segítettem szökni nektek Csigrek táborából! Ó, hogy miért is követtem el ekkora botorságot?
– Mert a törzs sámánja egyenként nyomogatta volna ki a szemed, ha maradni merészelsz! – adta meg a választ Mirk, és kissé arrébb terelte a lovát, mert Krontel éktelen nagy felháborodásában feléje csapott az alabárdjával.
– A jó édes thorp any...
– Elég legyen! – reccsent rájuk Razco, nemesi mivolta minden fölényével. – Ne civakodjatok! Elismerem, tegnap este mindannyian hibáztunk egy keveset... még talán én is, bár az ilyesmi nem szokásom... de borítsunk fátylat a múltra, és nyújtsunk békejobbot egymásnak!
– Jól van – morogta az eemsi –, de legközelebb ügyelj, hogy hova csapsz azzal az istenverte pörölyöddel!
Az út a gázló túloldalán zavartalanul folytatódott, s Leonék épp csak annyira álltak meg, hogy a fogadós által odarakott elemózsiából csillapítsák mardosó éhségüket, s Krontel végre magára ölthesse a pokróc helyett a megszáradt ruházatát.
Ahogy a másnaposság kezdett elenyészni, a fagyos hangulat is kezdett felengedni, s a dolgok odáig fajultak, hogy már Krontel is képes volt vicsorgás nélkül eltűrni egy-egy otromba tréfát a fejére szorult sisakot és a belőle áramló bűzt illetőleg. Bár az utóbbira tett megjegyzéseket kikérte magának, mondván, hogy ő semmiféle bűzt nem érez, a társai nyilván csak képzelődnek.
Az ebédhez megpróbálták Grun Grathot is felrázni, de vajmi kevés sikerrel jártak. Az erfro-bolg bölcs egész idő alatt a nyeregben imbolygott, s bár a rázásra kinyitotta a szemét, nem úgy tűnt, hogy érti is, amit mondanak neki. Leon elcsodálkozott a fickó egyensúlyérzékén. Még így részegen is képes volt a nyeregben maradni, s bár néha úgy látszott, hogy valamelyik oldalra kizuhan a kengyelből, a következő pillanatban mindig pozíciót váltott.
A délután békés poroszkálással telt el, s még kétszer pihentek, amikor a leszálló éjszaka sötétjében feltűntek Kingord fényei. Nagyon látványos fények voltak, lévén, hogy a kis faluban minden egyes kunyhó lángokban állt.
Kingord egészen másmilyen település volt, mint Merbolg, amit vaskos városfalak vettek körül. Húsz-egynéhány sárkunyhóból állt, két-három faházból meg úgy középtájon egy nagyobbacska kő-építményből. Az utcáin – már amennyiben utcáknak lehet nevezni a rendezetlen elhelyezésű kunyhók közti tágas részeket – most patakokban folyt a vér, és mindenfelé megcsonkított kunigaami tetemek hevertek. A kunyhók nagy részét lerombolták és felgyújtották – mindezt nemrég tehették, hiszen a lángok még vidáman lobogtak.
Leon és társai döbbenten lovagoltak be a nyomorúságos településre, ahol a haldoklók nyögdécselése és jajkiáltása összevegyült az őket és önmagukat siratok jajveszékelésével.
– Itt nemigen találsz kovácsot, komám – szólt oda Mirk Krontelnek, de senki sem nevetett a megállapításán.
Fekete füst kanyargott felfelé a sápadt holdfényben, s Leonék döbbenten nézték a pusztítást.
– Maunuk – morogta Krontel. Senki sem mondott hangosan ellent, de mindannyian érezték, hogy ezt az eemsik tették. Az eemsik, akik a varázslatosan „feltámadt” Otoaak álombéli sugallatára megindultak, hogy meghódítsák a földet, mely egykor az övék volt.
A szennytől lepett „utcákon” vörös szőrzetű bolg férfiak, nők és gyerekek hullái hevertek a legiszonyatosabb módon megcsonkítva, s az életben maradottak, akik halott szeretteiket siratták, még annyi fáradtságot sem vettek, hogy elmeneküljenek a lovon érkező jövevények elöl. Csak felpillantottak, felfelé fordították könnytől áztatott arcukat, és „minden mindegy” arckifejezéssel bámulták őket.
Razco megállította hófehér gebéjét egy halott gyermekét ringató, véres képű bolg nő mellett.
– Asszony... ki tette ezt?
– Eemsik – sírta az asszony. – Alkonyatkor törtek ránk, és megölték az én kis Berildámat... megölték...
– Eemsik – suttogta Leon.
Krontel kővé vált arccal lovagolt tovább, s olyan kicsire húzta össze magát a fejére szorult sisakban, amilyenre csak tudta.
Léptettek tovább, és a lassan-lassan leégő kunyhók között hasonló, gyászoló bolgokat találtak. A kőépület mellől egy kiegyenesített kaszát lengető, széles képű bolg lépett feléjük, akinek a fél arcát friss vágás torzította el.
– Mifélék vagytok? – kérdezte a bolg reszelős hangon.
– Razco Menem, thorp gróf és társai – felelte Razco halkan. – Kingord vendégszeretetét jöttünk keresni, de úgy találjuk, az időpont nem alkalmas.
A bolg Krontel felé bökött a kaszájával.
– És az eemsi? A foglyotok?
– A szolgám – felelte Razco. – Hű hozzám, tőle nem kell tartanotok.
– Megfogadtam, hogy egyetlen eemsit sem hagyok életben, aki csak a szemem elé kerül – recsegte a bolg.
Krontel kihúzta magát, és a szeme felvillant.
– Hát csak gyere, ha van merszed!
– De mivel ezen eemsi ártatlansága bizonyítottnak tűnik – folytatta a vágott képű –, a megtorlástól az ő személyében eltekintek.
– Azt már tudjuk, hogy eemsik törtek rá Kingordra – vette át a szót Leon –, de azt még nem, hogy miért...
A bolg indulatosan vállat vont.
– Miért? Hogy öljenek, gyilkoljanak, szenvedést és fájdalmat okozzanak... Az eemsi szolgák most uraik ellen fordultak!
Grun Grath valami csodálatos módon erre az utolsó szavakra magához tért.
– Nem vó't e mindig így – habogta. – Valaha mi, a kunigaamik vó'tunk az eemsik szó'gái...
A bolg a homlokát ráncolta.
– Mit vartyog ez?
– Részeg – legyintett Mirk s egy modortalan fejbe kólintással visszaaltatta az erfro-bolg bölcset.
– Az eemsik – folytatta Leon – merről jöttek és merre mentek tovább?
A bolg a szemét forgatta.
– Jöttek ezek az átkozottak mindenfelől. Felgyújtották a házainkat, lemészárolták a lakosainkat... aztán amikor kielégítették gyilkos ösztöneiket, ellovagoltak keletnek... Badong irányába. S mi még csak nem is tudtuk értesíteni a badongiakat a veszedelemről. Lehet, hogy ezóta már ugyanez a sors lett az ő részük is?
Leon hosszan nézett maga elé.
– Tudtok valamit Grandorról? – kérdezte végül. – Mi a helyzet Grandorral... vajon azt is feldúlták az eemsik?
A bolg a fejét rázta.
– Alig hinném. Grandor nagy város, rengeteg lakosa van, meg kőházak. Nem lenne elég pár tucat eemsi, hogy megostromolja. Nem, azt hiszem, Grandort nem fenyegették a hitvány lázadók.
– Milyen messze van ide Grandor? – szólt közbe Razco.
– Ha kieresztik a kantárszárat, éjfélre odaérnek... ha lépésben mennek, reggelre... arra, azon az úton. – Észak felé mutatott. Leon meresztette a szemét, de nem látott utat, csak valami sötétebb foltokat a települést körülvevő kisebb ligetek között.
– Jól van – mondta Razco. – Segíteni itt már... úgysem sokat tudunk. Ellovagolunk Grandorba, és figyelmeztetjük az ottaniakat a veszélyre.
– Járjanak szerencsével! – köszönt el a bolg.
Razco máris megsarkantyúzta a gebéjét, Leon azonban még visszamaradt.
– Még valami – mondta. – Nem járt itt egy magas, fekete hajú nő? Nyúlánk, karcsú, igen vékony, s keskeny, csőrszerű orra van...
A bolg igencsak bólogatott.
– Alméra varázslónőre gondolsz, cherub? Mi igen jól ismerjük őt, és sok mindenért hálásak vagyunk neki. De igen, itt járt, tegnap este érkezett, itt töltötte az éjszakát, s bárhogy marasztaltuk is, reggel indult tovább. Hajh, ha Alméra itt lett volna, vele megjárták volna a rohadék eemsik! De még hogy megjártak volna!
– Alméra merre ment tovább? – kérdezte Leon.
A bolg vállat vont.
– Északra indult. Azt mondta, Grandorba tart...
– Ez az! – kiáltotta Leon. – Gyerünk!
Kivágtattak az elpusztított faluból, s a poros országúton északnak vették az irányt. Mivel az út többnyire sík területen haladt, s elkerülte a sötét erdőket, nem takarták el felhők a holdat, s a sápadt fény kísérteties megvilágítást kölcsönzött a környéknek.
A terep hamarosan emelkedni kezdett, s a lovak fújtattak, ezért Leonék meglassították a tempót, s egyszer egy patak mellett még pihenni is megálltak.
Időközben Grun Grath is feleszmélt kábulatából, és szomorú szemmel kérdezgette, mikor érnek valami civilizált kocsma közelébe.
Az éjszaka közepén pillantották meg Grandort, egy fa- és kőházaktól zsúfolt várost, melyet ugyan nem védtek vaskos várfalak, de méretére nézve lehetett akkora, mint a valamivel délebben található Merbolg.
A város civilizáltságát itt is fennen hirdették a rendkívüli bűzt árasztó, gondosan kiépített szennyvízcsatornák, s az az irdatlan mennyiségű kosz, mely csak igen sűrűn lakott településeken található meg. Ám ami a várost az eddigi városoktól megkülönböztette, hogy a házak méretben igen változatosak voltak; akadtak itt kutyaól nagyságú fabódék, kétméteres, zsúptetős vályogházak, többszintes kőépítmények, s a város közepén karcsú márványtornyok, melyek külső falán spirális lépcső kígyózott felfelé, s melyek tetején a kerengők fölött aranysárgán csillogó hagymakupolák néztek fel büszkén az égre. Ezek a tornyok igen változatosak voltak méretben; a legnagyobb valami hat méter átmérőjű és tizenöt méter magas lehetett, a legkisebb ilyen építmény átmérője pedig a másfél métert is alig haladta meg, s a magassága négy-öt méter lehetett.
– Mi a francok ezek? – morogta Krontel, aki általános rosszkedve miatt igen rondának és sötétnek talált mindent és mindenkit.
– A legendás Grandon Márványtornyok – felelte gépiesen a teljesen magába roskadt Grun Grath. – A Hajnal Isteneinek templomai.
Leon érdeklődve ugratott a tömzsi erfro-bolg mellé.
– Miféle isteneket tiszteltek a Hajnalkorban?
Grun Grath vállat vont.
– Ki milyeneket... Bárki szabadon választhatta meg, kinek mutatta be áldozatát. Az a vaskos torony – mutatott a legmagasabbra –, ha jól tudom, Otoaak temploma lehetett, ahol egy időben még emberáldozatokat is mutattak be a férgeknek...
Leon azt hitte, nem jól hallott.
– A férgeknek?
Grun Grath Leonra pillantott.
– Otoaak a férgek istene!
– Én úgy tudtam, az eemsik vezetője.
Az erfro-bolg lustán bólogatott.
– Hát persze. Otoaak a leghatalmasabb eemsi. Nem csak termetre, erőre is valóságos gigász volt... illetve, de furcsa... réges-rég senki sem hallott Otoaakról, már-már a létezése is feledésbe merült, s most feltűnik újra, fellázítja az eemsiket...
– Mi van a férgekkel? – tért vissza Leon az előbbi témára.
Grun Grath sóhajtott.
– Kellene egy kis nedű...
Leon elértette a célzást, leakasztotta az övéről a kulacsát, és a tömzsi erfro-bolg felé nyújtotta. Az hálás pillantással vette el, és mohón jót húzott belőle. Aztán vissza sem adta.
– Amrik a férgek hazája – magyarázta valamelyest megélénkülve. – Az eemsik valaha mind ott éltek, ám létüket folyamatos veszély fenyegette, mert a férgek évről évre megtizedelték őket, sőt, néha teljes falvakat pusztítottak el egyetlen éjszaka leforgása alatt. Az eemsik élete folyamatos küzdelemből állt, így nem is csoda, hogy számos alkalommal megpróbáltak betörni Cherubion kontinensére. Igen... – A bölcs elmerengett. – Mindig arLiannonnál szálltak partra. A legenda szerint az első jelentős összecsapásra a Vértó völgyében került sor. Akkoriban... bármily kínos is ez a fajunknak... a kunigaamik még az eemsik szolgái voltak, s első sorban ők voltak e háború vesztesei. A Vértót akkor még máshogy hívták...
– Kaskah – bólintott Leon. – Ismerem a legendát.
Grun Grath ismét megnedvesítette a torkát.
– Aztán a második nagy eemsi invázióra sok-sok évtizeddel később került sor, még az is meglehet, hogy évszázadok múltán...Az eemsiket akkor senki sem állította meg a Vértónál, ellepték Cherubion északi részét, öltek, fosztogattak... a legenda szerint megölték a kor három leghatalmasabb istenét... Melant, a Gépembert, Cholert, a Mágust és Sangot, a Kegyetlent.
Leon elmosolyodott.
– A legenda téves – közölte. – Cholert és Melant én öltem meg... pontosabban az a kard, amelyet forgattam: a Denevér Sangot pedig... nos, az igen hosszú történet. Alkalomadtán majd elmesélem.
Grun Grath érdeklődő pillantást vetett rá, de nem tűnt túlzottan meglepettnek.
– Mindez a Hosszú Éj idején történt – jegyezte meg. – Háromszázötven évvel ezelőtt.
Leon bólintott.
– Tudom.
A bölcs a fejét csóválta.
– Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet – motyogta. – Hogy valaki csak úgy feltűnjön a múlt ködéből. Olyasvalaki, aki ismerte az akkori viszonyokat, az isteneket, s pontosan el tudja mondani nekem, hogy mi történt.
Leon gyanakodva pillantott a társára.
– Nem kételkedsz bennem?
Most az erfro-bolg mosolyodott el.
– Egy percig sem, Leon Silver. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak, tudtam, hogy te nem közénk való vagy. Olyannyira kirísz Cherubion minden faja közül, mint ahogy a kagylók eltérnek a tengerpart színes kavicsaitól. Vegyük csak a testedet. A combod ugyanolyan hosszú, mint az alsó lábszárad, a derekad karcsú, a mellkasod nem túlzottan domború, mint a goreeleké, s nem is beesett, mint a cheempeké. S ami a legfurcsább, az a koponyád formája. A homlokod magasan ül a szemed fölött, s a füled a koponyádhoz simul, a szemed távol ül egymástól, az orrod keskeny és az ajkaid szinte befelé fordulnak. S a hajad, vékony szálú, akár a selyem, nem olyan durva mint az enyém, Razcóé vagy akár Krontelé. Te egészen más vagy, Leon Silver, s szavamra mondom, számos cherubot láttam már életemben, jó néhány keort is ismerek, s bár a Chlovis klán tagjaihoz még nem volt szerencsém, bizton állíthatom, hogy te nem vagy cherub... kunigaami sem vagy, eemsi sem, de akkor mi vagy?
– Ember – felelte Leon. – Sok ezer évvel ezelőtt az ember volt az eemsik őse. Mi uraltuk a Földet... ezt a világot akkor, amikor Cherubion még nem is létezett. Való igaz a tanításod, Grun Grath, az ember... vagy mondjuk úgy, hogy az eemsik, valaha nagyon régen a majmok, avagy kunigaamik egyik törzséből fejlődtek ki...
Az erfro-bolg szeme elkerekedett.
– Hihetetlen!
Leon elmosolyodott.
– Nem hittél saját tanaidban?
– Amíg egy tézis nincs bizonyítva, addig csak elmélet marad. De most... most kezdem hinni, hogy mindaz, amit elképzeltem, való...
Leon eltöprengett egy darabig.
– Nem értem, miért gyűlölnek téged az eemsik, hiszen te magad is azt állítod, hogy valaha a kunigaamik az eemsik szolgái voltak...
No igen – vigyorodott el Grun Grath –, ezért meg is gyűlt a bajom Gerandon királlyal, a kunigaami uralkodóval és beképzelt udvaroncaival. Sok évvel ezelőtt életem végéig száműztek Barigondból, a királyi palotából. Az eemsik ezért az állításomért még a keblükre öleltek volna, viszont azért a tézisemért, hogy ők a kunigaamik egyik alfajából fejlődtek ki, igencsak fenik rám a fogukat... Ez nem is csoda, hiszen legtöbbjük számára a törzsi mesékből, legendákból még élénken él az a hit hogy egykor ők uralkodtak a kunigaamik fölött, s nehéz elfogadniuk, hogy egykor ez fordítva is lehetett...
Leon eltöprengett valamin.
– Te annyi mindent tudsz, annyi mindenkit ismersz – kezdte tűnődve –, nem hallottál egy igen magas hreeirről, akit Almerginnek hívnak?
Grun Grath a homlokát ráncolta.
– Nem. Mi van vele?
– Ő ragadta el a kardomat!
– A tegnap esti verekedésben, amit végigaludtam?
– Egy mergháni! Ezüst színű palástot viselt, s ezüst denevérformában repült el...
Az erfro-bolg bölcs mélyet sóhajtott.
– Ennyi hihetetlen dolog közt lassan már kezdem elhinni, hogy a mesebeli ghirdek és merghánik igen is léteznek...
Már az első sötét kunyhók között csattogtak a lovak patái – szabályosan lerakott kövezeten.
Razco kissé visszafogta a lovát, hogy bevárja Leonékat.
– Mi a neve annak a fogadónak, amit emlegettél? – kérdezte csendesen.
Leon annyira meglepte a kérdés, hogy először eszébe sem jutott.
– Valami szín... Piros... vagy mi... Lila Csillag! Hogy találunk oda?
– Majd megkérdezünk valakit – felelte Razco optimistán, hiszen az utcák kihaltak voltak, s egyetlen kunyhóban sem égett mécsvilág.
Mint kiderült, Grandor nemcsak a tornyaival tért el más városoktól, de abban is, hogy az aránylag zsúfolt utcák gyakorta kiszélesedtek, hogy helyet adjanak kisebb ligeteknek vagy bokrokkal benőtt parkoknak. Az egyik ilyen park közepén egy patak csobogott, melynek szélén embernyi magas, keskeny kőrakás állt. Hogy mi célt szolgálhatott, az nem derült ki, és amikor Leon a társait kérdezte, mindenki csak a vállait vonogatta.
Krontel keserves képpel nézett ki a féloldalasan fejére szorult sisak alól egyetlen kilátszó szemével.
– Gondoljátok, hogy van még ébren kovács? – kérdezte reménykedve.
– Majd felrugdosunk egyet! – ígérte Mirk, aztán elvigyorodott. – Már alig várom, hogy lássam, amikor tüzes vasakkal szedi le rólad azt a vacakot.
Krontel feléje rúgott a nyergéből, de a kunigaami röhögve távolabb nógatta tőle a hátasát.
– Ott valami világot látni – mutatta Razco, és valóban, egy távolabbi kőépület felől valami fény pislákolt, és elmosódott danászás hallatszott.
Grun Grath a fülét hegyezte, és egy elszánt sóhajtással lehajtotta Leon kulacsából a maradék bort.
– Hol van Wuff? – kérdezte Leon. Észre sem vette, a chorald mikor maradt el tőlük.
A többiek elengedték a fülük mellett a kérdést.
A világosság egy fogadóból áradt, egy jókora kőépületből, melynek sárga lángú mécsestől megvilágított falán egy fekete ló stilizált rajza látszott.
– Hát, ez nem a Lila Csillag – sóhajtott Leon.
– Nem, ez a Fekete Paripa – hallatszott egy sípoló hang a ház sötét sarka felől, és egy igen alacsony termetű kunigaami bukkant fel, egy méter magas alig lehetett. Tar koponyája szegélyét sárgás szőr fedte, az arca ugyancsak csupasz volt, és vonásai mozgékonyak. A lábai és a karjai teste kicsinységéhez képest aránytalanul hosszúak. Leon nem tehetett róla, de ez az alak kimondottan egy majomra emlékeztette.
– Üdvöz légy, idegen! – köszöntötte Razco udvariasan.
A fickó megvakarta lapos orrát négy ujjával.
– Én helybeli vagyok. Ti vagytok az idegenek.
Razco nem vitatkozott ezen a megállapításon.
– A Lila Csillagot keressük.
– Minek? A Fekete Paripa sokkal jobb fogadó. Szálljatok le a nyeregből, és kerüljetek beljebb! Én majd gondoskodok a... szánalmas gebéitekről.
Razco megköszörülte a torkát.
– Nem mennénk tovább, barátom, ezt szavamra mondom, hisz eléggé kifárasztott bennünket az egész napi lovaglás, azonban nekünk a Lila Csillagban van dolgunk, így hát ne fukarkodj az információval, adj útbaigazítást, kérlek!
– Ugyan már! – sipította a majomszerű fickó. – Mi dolgotok nektek egy olyan ócska helyen, amikor itt a Paripában főúri kényelem vár rátok?
Razco a homlokát ráncolta, és ösztönösen a pörölye után tapogatózott.
– Pár ezüst inkább helyénvaló! – javasolta Leon.
A kunigaami gróf motyogva nyúlt az erszényébe, s két ezüstöt hajított a fickó felé. Az utánuk kapott hosszú karjaival, de elhibázta a mozdulatot, és az ezüstök csengve elgurultak a köves úttesten.
A majomszerű alak heherészve szedte össze őket.
– A Lila Csillag? – kérdezte mintegy magától. – Végig kell lovagolni ezen az úton, keresztül a városon, s a túlsó végen található. Egy nagy, ormótlan faház, előtte egy kőkút található, meg vályú a lovaknak. De én mondom, jobban járnak, ha itt maradnak...
Razco köszönés nélkül továbbléptetett, és ez szokatlanul nagy udvariatlanság volt részéről, de valószínűleg még így is igencsak fegyelmezte magát, hogy ne csapjon a fickó nyaka közé a tiszteletlenségéért, melyet egy thorp gróffal szemben tanúsított.
A város központja meglepetésre igen tágasnak bizonyult. Az út háromszorosára kiszélesedett a vaskos torony előtt, mely az ajkát nyalogató Grun Grath szerint egykor Otoaak temploma volt, és egy kerek teret alkotott, melynek közepén kerek, köves mederben egy kis szökőkút csobogott.
Ellovagoltak a sima falú torony mellett, és maguk mögött hagytak több kőházat és vályogviskót is, amelyek némelyikének ajtajában a földön pipázgató kunigaamik ültek. A legtöbbjük ugyanolyan jellegzetesen majomszerű volt, mint az a fickó, akivel a Fekete Paripa előtt beszéltek.
– Paveenek – húzta el a száját Razco. – Undorító csőcselék.
Hamarosan a város végéhez értek, de sehol sem látták jelét, hogy valahol itt állhatna a Lila csillag fogadó. Aztán az utolsó vályogkunyhó is elmaradt mögöttük, s előttük csak egy állott szagú, mocsaras vidék terült el.
A mindig udvarias Razco úgy szitkozódott, hogy még Krontel is behúzta a nyakát.
– Visszamegyek, és lecsapom azt a bugrist, mint egy legyet! – fogadkozott Menem grófja, s hogy állításának eleget tegyen, már elő is húzta harci pörölyét.
– Nyugalom! – intette le Leon. – Ne hívjuk fel feleslegesen magunkra a figyelmet!
– Jó – ígérte Razco. – Majd félrevonom az ipsét egy sötét sarokba, és ott verem agyon.
Megfordították rogyadozó lábú lovaikat, és visszafelé caplattak a főtér irányába.
Grun Grath úgy fészkelődött a hátasán, mintha tűkön ülne. Meg is állt az első olyan viskónál, melynek ajtajában két pipázgató paveen üldögélt.
– A Lila Csillagot keressük – szólt oda minden köszönés nélkül, és meglehetősen vészjóslóan. – Két aranyat fizettünk egy kopasz paveennek, de az útbaigazítás helyett félrevezetett bennünket. – Kis szünetet tartott, hogy a pipázgató fickóknak legyen idejük felfogni szavai jelentőségét. – Így hát ti nem kaptok egy vasat sem... de ha becsaptok és tévútra vezettek, szavamra fogadom, hogy visszajövünk, a kunyhótokat földig romboljuk, az asszonyaitokat megerőszakoljuk, benneteket meg felkoncolunk... a gyerekeitekkel pedig fajtalankodni fogunk! Szóval... merre van a Lila Csillag?
A két paveen olyan sietve próbált válaszolni, hogy egymás szavába vágtak, és egy szót sem lehetett érteni.
Grun Grath nagyvonalúan rámutatott az egyikre, majd a másikra.
– Te hallgass, te pedig beszélj!
Az a paveen, akit Grun Grath beszédre buzdított, olyannyira megilletődött, hogy még fel is pattant ültéből, és hajlongani kezdett.
– A Lila Csillag a Főtér mellett van, nagyuram... El kell haladnom Otoaak Temploma mellett, aztán a szökőkútnál balra fordulni Choler Temploma felé. Az más néven a Fekete Torony, s szinte a tövében található...
– Na azért! – bólintott oda kegyesen az erfro-bolg bölcs, és lova véknyába vágta csizmás sarkait.
Razco zord pillantást vetett Leonra.
– Ugye, hogy így kell ezekkel beszélni, nem drága ezüstökkel tömni a gazfickókat!
Leon akaratlanul bólintott.
– Irány a Lila Csillag!
Elléptettek a főtér irányába, s a szökőkútnál a mondottak szerint egy fekete torony felé balra fordultak. Nem kellett messze menniük, szinte a torony tövében megtalálták azt a mécsesekkel kivilágított kőházat, melynek a falán egy csillag rajzolata ékeskedett, hogy milyen színben, azt csak a névből találták ki, mert egyébként szürkének látszott a holdfényben. Korábban ezt az épületet azért nem vették észre, mert a főtér felől a fekete torony teljesen eltakarta.
– Holnap reggel megkeresem azt a bugrist, és kiverem belőle az ezüstjeimet! – fogadkozott Razco.
Egy alacsony termetű, menyét arcú cherub sietett eléjük, és hajlongva üdvözölte őket. Miután leszálltak a nyeregből, a lovaikat elvezette a fogadó háta mögötti udvarba.
Az épületből nem hallatszott akkora lárma, mint nem sokkal korábban a Fekete paripából, de hogy itt is még javában folyt az éjszakai élet, ahhoz kétség sem fért.
Legelőször Grun Grath lépett be a tágas terembe, melyben legalább nyolc asztal leledzett, s amelynek legtávolabbi sarkában kőtűzhelyben lángok fölött valami nyúlszerű állat sült.
– Kocsmáros! – rikkantotta Grun Grath egészen felvillanyozódva. – Bort nekünk, de gyorsan!
Három asztalnál ültek vendégek, többnyire paveenek, akik árgus szemekkel figyelték az újonnan jötteket.
Leon és társai az ajtóhoz legközelebbi asztalnál foglaltak helyet. Leonnak megkordult a gyomra a sült illatára. Csak most látta, hogy a tűz fölött forgatott húsnak már jó részét lemetélgették éles késekkel, és szinte csak a csontjai maradtak meg.
Egy zsiráf nyakú, csapott vállú, szőrös képű kocsmáros jelent meg, és amikor Razcóék közölték, hogy enni akarnak, azonnal nagy hangon utasította a paveen szolgáit, hogy húzzanak egy másik kutyát nyársra.
Leon nagyot nyelt, de éhsége a gyomrát mardosta, így nem fejtette ki kétségeit a kutyahús laktatós volta iránt.
Grun Grath külön sürgetésére a bor másodperceken belül megérkezett, s az újonnan jöttek legalább eliszogattak, amíg lakomájuk előkészületeit figyelték.
Hamarosan nyársra került a szalonnával teletűzdelt, fűszerekkel megszórt, megnyúzott állat, és ínycsiklandozó illat kezdett terjengeni a füstös helyiségben.
Miután az iszogató helybeliek túljutottak a jövevények szemügyre vételezésén, ismét harsány beszélgetés kezdődött, egyik asztaltól átkiabáltak a másikba, s néha rikoltozva, sipítozva tárgyaltak meg egy-egy vitás ügyet. S bár gyakorta tűnt úgy, hogy valamilyen vita miatt mindjárt ölre mennek, hangoskodásuk általában békés egyetértésben, s baráti iszogatásban végződött.
Az egyik asztal mellett egy vékony, kopasz, szőrtelen arcú paveen ült egészen lila ingben és citromsárga nadrágban egy tompa tekintetű, hordóhasú, s kidomborodó mellkasú, izmos, ágyékkötőjétől eltekintve csupasz goreel társaságában.
A paveen most felállt, s miközben az újonnan jötteken tartotta a tekintetét, úgy fordult, mintha szavait a helybeliekhez intézné. Egy vékonyka pálcikát emelt a magasba, és körbemutatta mindenkinek.
– Tisztelt uraim, engedjétek meg, hogy egy érdekes trükköt mutassak nektek a relativitásról. – Hallgatott egy darabig, amíg a tekintetek mindenfelől feléje nem fordultak. – A nevem Káprázatos Madin, környékszerte híres trükkmester vagyok, s egyben filozófus is, aki néha eltöpreng az élet relativitásán, s más dolgokon...
– Mivel akarsz már megint pénzt kicsalni tőlünk, Madin? – sipította egy nyurga paveen a szomszédos asztalról. – Sokszor megetettél már bennünket az ostoba trükkjeiddel!
Leon már akkor felkapta a fejét, amikor a fickó bemutatkozott. Ő az a Madin, aki kapcsolatba tud lépni Meurinnal!
Madin elmosolyodott, s látva, hogy az újonnan jöttek figyelme is felé fordul, közelebb lépett az asztalukhoz.
– Nos, uraim, megengeditek-e, hogy egy aprócska trükkel múlassam az időt, míg a vacsorátok készül?
Razco engedékenyen bólintott.
– Ha nem kell fizetnünk érte – jegyezte meg az óvatosság kedvéért.
A vékony paveen nevetett, és megigazította bő szárú, citromsárga selyemnadrágját.
– Ugyan, uraim, nem vagyok én rabló! Csak egy ártatlan fogadást ajánlok, melyet ha ti nyertek, még a vacsorátokat is én fizetem... annyit ehettek és ihattok az én számlámra, amennyi csak belétek fér...
Grun Grath ráemelte kissé már párásodó tekintetét.
– És ha mi veszítünk? – recsegte ellenségesen.
Madin széttárta karjait.
– Akkor ti fizetitek az én és a társam szerény vacsoráját. – A roppant termetű goreel felé pillantott, és Leon arra gondolt, hogyha ez a fickó is eszik, az a vacsora nem lehet olyan túl szerény.
– És mi lenne a fogadás tárgya, kedves Madin? – kérdezte Leon szórakozottan.
A vézna paveen odamutatta a vékonyka pálcikát, hogy mindenki lássa.
– Az erő relatív – mondta, és két ujjával letört a pálcikából egy darabkát. – Látjátok, ilyen könnyű ez. Egy pattintás, és a pálca kettéroppan. Mégis... az előbb említett árba fogadok, hogy közületek a legerősebb sem tudja a megmaradt részt kettéroppantani, vagy akárcsak egy szemernyit is meghajlítani, mégha minden erejét latba veti is...
– Nocsak! – morogta Razco. – Hadd nézzem csak azt a vacakot!
– Nézni szabad – sipította a paveen –, de eltörni csak akkor, ha már megegyeztünk.
A thorp gróf elvette a pálcikát, és alaposan szemügyre vette.
– Ha ráfújok, eltörik – jegyezte meg.
– Minden relatív – vihogott a kis paveen. – Kérem vissza a törhetetlen pálcát... Na, ki fogad velem? Ki próbál szerencsét?
Razco a kezét nyújtotta.
– Ha eltöröm, te fizeted a vacsorát, ha nem, akkor mi a tiéteket? – morogta buzgón.
Leon azonban barátságosan félretolta.
– Nem, jó Razco – nézett rá jelentőségteljesen –, ez a feladat énrám vár!
A thorp vállat vont, és visszaült.
– Áll az alku – jelentette ki Leon. – Én állom a fogadást. Ahogy megegyeztünk, aki veszít, fizet.
– Úgy van! – sipította a kis paveen. – Kezdheted. Lássuk, el tudod-e törni! – Ezzel hátraszökkent, s a kis pálcikát a felegyenesedő goreel kezébe nyomta. A kétméteres, baromi méretű fickó két ujjal óvatosan tartotta azt, s elrettentésképpen egész testében kihúzta magát, az izmait feszítgette, és vérben forgó szemmel, fenyegetően vicsorgott.
– Na tessék – vihogott a kis paveen –, törd el... ha mered! Erre mondtam, hogy minden relatív! Na gyerünk, cherub, el tudod törni a pálcikát, vagy feladod?
A teremben óriási hahotázás támadt, még a zsiráf nyakú kocsmáros is úgy röhögött, hogy rengett belé a feje.
Razco felugrott, és a pörölyéhez kapott.
– Ez arcátlanság!
– Miért? – sipította Madin. – Nem volt kikötve, hogy a cherubnak a kezébe adom! Vegye el, ha tudja... és ha meri! Ismerjétek el, hogy a cherub vesztett, és fizessetek, fizessetek!
– Ez rablás! – ordította Razco, de ettől a teremben csak még nagyobb lett a röhögés.
– Egy ártatlan kis tréfa – helyesbített a paveen, aztán Leon felé fordult. – Na, cherub, elismered, hogy vesztettél?
Leon elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Szó sincs róla, Madin mester. Én kedvelem a tréfákat.
Mentális erejével a szívében lobogó Sötét Lángra koncentrált, és érezte, hogy az valósággal fellángol a mentális érintésre. Leon egy kezet formált a sötét közegből, és meglódította a vicsorgó barom felé.
A helybeliek csak annyit láttak, hogy egy sötét árnyékcsáp vágódik ki Leon mellkasából, odavillan a goreelhez, és a következő pillanatban a pálcika már Leon ujjai közt feszül.
– Rossz fogadást kötöttél, Madin mester – nevetett Leon –, mi ugyanis rengeteget bírunk enni.
– Hát még inni... – sóhajtotta Grun Grath, aki már vagy öt perce becsukott szemmel az asztalon nyugtatta a fejét.
A goreel felordított, és felborítva a köztük lévő asztalt, Leonra akarta vetni magát. Leon azonban számított erre a rohamra, a Sötét Láng formálta kézzel elkapta a vaskos bikanyakat, s annál fogva felemelte ellenfelét egészen a plafonig, és hagyta ott bömbölni és kalimpálni.
A teremben néma csend támadt, a paveenek riadtan húzódtak el a közelből, és meredt szemmel bámulták a rúgkapáló goreelt, akit egy halvány árnyékkéz tartott a magasban.
– Én értem a viccet, Madin mester – mondta Leon még mindig mosolyogva. – De Cholerre mondom, én tanítom tisztességre a szolgádat, ha te nem teszed meg!
A kis paveen megrezzent Choler nevére, és valamit odaszólt a goreelnek. Az azonnal megmerevedett, mintha meghalt volna. Leon várt még pár másodpercig, aztán letette. A baromi fickó lesütött képpel somfordált el a sarokba, és hátat fordítva a teremnek, az egész kancsó borát felhajtotta.
Néhány paveen pénzdarabokat rakott az asztalra, és sietve ki-sompolygott a teremből. Még a kocsmáros is eltűnt valahová.
– Két arany az összes vagyonom – motyogta Madin. – Azt odaadom, de többet fizetni nem tudok...
Razco felhördült.
– És a fogadás?
Leon leintette.
– Tartsd meg a pénzedet, Madin mester, és ne vedd zokon tőlem ezt a kis tréfát. A nevem Silver, és Choler megbízásából jöttem, éppen téged kereslek.
– Engem? – húzta el a száját a paveen, és lopva körülnézett. Azonban az ivóban rajtuk kívül eddigre már senki sem maradt.
– Kell bizonyítanom a kilétemet? – kérdezte Leon.
– Nem, nem, dehogy – sietett közbevágni Madin. – Hiszen az előbb már ékesen bizonyítottad. Grobart még senki sem tudta így megleckéztetni... Rendelkezz velem, Silver... de vajon mi végből küldött éppen énhozzám a halhatatlan Magiszter?
– Találkoznom kell egy férfival, aki két méter magas és ezüst kámzsát visel.
A kis paveen megrezzent.
– Meurinnal?
Leon szó nélkül bólintott.
Madin sóhajtott.
– Ez nem lesz könnyű...
Leon vállat vont.
– Én sem jó kedvemből csinálom.
– A Sötét Láng?
– Ne firtassuk! Találkoznom kell Meurinnal, s hogy mi végből, az nem a te dolgod.
A paveen buzgón bólogatott.
– Én csak egy dologban segíthetek, Silver úr. Beviszlek téged és társaidat Choler Templomába, és ott a cholerita papok majd kapcsolatot teremtenek számodra Meurinnal.
Leon bólintott.
– Mikor?
A paveen körülnézett, és megrángatta citromsárga nadrágját.
– Legjobb lenne most azonnal. Azok, akik látták, miként bántál el Grobarral, már valószínűleg az egész várost telekürtölték a hírrel, hogy egy varázstudó érkezett Grandorba, s errefelé egy ideje nem kedvelik a hozzád hasonlókat. Nem kezeskedhetek érte, hogy épp bőrrel távozol Grandorból, ha nem tűnsz el mielőbb.
Leon töprengve körülnézett.
Mivel a kocsmáros és szolgái valamerre felszívódtak, Krontel és Mirk vették kezelésbe a sültet, melynek egyik oldala már-már így is megégett kissé, hogy senki sem forgatta a nyársat.
Razco a közelben állt, de a tekintetét a tűz fölött sercegő pecsenye kötötte le, s orra fel-lejárt, annyira szimatolt.
Grun Grath részegen hortyogott. Az egyik kancsó felborult, és a piros lé az erfro-bolg sörtehajára folyt.
Leon odaszólt Razcónak.
– Indulnunk kellene!
– Mi? – eszmélt a thorp nemesúr.
– Tovább kell mennünk! – közölte Leon.
Krontel felhorkant a tűznél.
– Már csak pár perc, és elkészül a sült!
– Én nem várhatok – sziszegte Madin. – Ha veletek találnak, én is megjárhatom. Ha nem jöttök most azonnal, akkor számíthattok arra, hogy erővel kell kitörnötök innen, és annyit mondhatok, a grandoriak nagyon kegyetlen harcosok tudnak ám lenni...
Odakintről nagy lárma közeledett. Leon felpattant.
– A hátsó ajtón! – sipította Madin, görbe lábain az asztalához rohant, felkapta a tarisznyáját, és megindult az udvarra vivő ajtó felé. Az eddig duzzogó goreel sem kérette magát. Meglepő fürgeséggel iramodott a társa után.
– Krontel! A húst! – kiáltotta Leon. – Mirk! Grun Grathot!
Razco az asztalon heverő fekete kenyeret kapta a hóna alá, Leon pedig egy kancsó bort ragadott fel, de a nagy sietségben azonnal ki is öntötte.
– A francba vele! Épp ideje már, hogy Grun Grath kijózanodjon egy időre!
– Az biztos! – lihegte Mirk vérben forgó szemmel. – Mert hogy én még egyszer nem cipelem ezt a dögöt, az biztos!
Egy kő repült be a fogadó ablakán jókora lyukat tépve a nyílást takaró, átlátszó bőrhártyán. S közvetlenül utána egy kő köré bugyolált, lángoló rongy is érkezett.
– Kifelé! – sürgette Leon a többieket, de azoknak sem kellett többször mondani.
Egy sötét udvarra jutottak, és még látták eltűnni a házak között a goreel imbolygó roppant hátsófelét.
Krontel fennhangon káromkodott, sziszegett, és egyik kezéből a másikba dobálta a forró nyársat, rajta a sülttel.
Razco megtorpant.
– És a lovak?
– Van kedved megkeresni őket? – kérdezte Leon, és elrohant a thorp gróf mellett.
A teremben csörömpölés hallatszott és égrengető ordítások harsantak. Razco csak egy pillanatig töprengett a kérdésen.
– Úgyis csak vacak gebék voltak!
Sötét utcákon loholtak. Leon megtorpant egy sikátor közepén, s olyan erővel és gyorsasággal koncentrált a szívét körülvevő Sötét Lángra, mintha villám csapott volna belé. A hatás számára olyan volt, mintha egy pocsolyába óriás sziklát dobott volna, a lángok „kiloccsantak” minden irányba, s egy pillanat alatt átláthatatlan feketeség lepte el a sikátort.
– Mi a nyavalya... – szitkozódott Krontel, aztán rémülten felordított: – Elejtettem a nyársat!
A szurokszerű sötétség „alvadni” kezdett és ragacsos lett, mint a vattacukor. Leon alig tudta kitépni magát a rátapadó szálak közül, mintha egy méternyi vastag, fekete pókháló kezdett volna képződni körülötte.
Hatásos varázslat!
Valahogy kibontakozott a ragacsos hálóból, ám mivel az orráig sem látott, belerohant a földön négykézláb tapogatózó Krontelbe, és átesett rajta. Az eemsi ordított dühében, s mivel az ordítása hirtelen felhangosodott, sejteni lehetett, hogy rátenyerelhetett a forró húsra. Ezt valamivel később a káromkodása is alátámasztotta.
Egy vékony torony mellől Madin kiabált és integetett visszafelé.
– Erre! Erre!
A torony mellett befordultak, és nagy ívben visszafelé kanyarodtak. Jókora kerülővel eljutottak a főtéren csobogó szökőkúthoz, s ott balra tértek le a Fekete Torony felé.
Ez a templom ugyanolyan kerek alapú és sima márványfalú volt, mint a többi, legfeljebb az különböztette meg, hogy fekete márványból épült, s inkább zömök volt, mint magas és sudár. Nyolc méter lehetett az átmérője, s alig négy méter a magassága a furcsán csavarodó kupola csúcsáig. A fekete falakból ezüstszínű ábrák rajzolódtak ki, Choler jelvényei és mágikus jelei. Leon csak a choleriták jelét, az öklöt látta, a sátáncsillagot és benne a szemet sehol. Ám ez nem lepte meg túlságosan, hiszen szerte Cherubionban úgy tudták, hogy Choler jele az ökölbe szorított kéz.
A torony túlsó oldalán egy keskeny, kerek tetejű ajtó látszott. Mire Leon odaért, Madin már másodjára döngetett be a bronzajtón a kopogtatóval. Bentről csoszogó léptek közeledtek. A távolból az ordítozás kakofonikussá vált, s óriási lehetett a zűrzavar, valószínűleg a paveenek most gabalyodtak bele Leon ragacsos pókhálójába, amit a Sötét Lángból szőtt nekik.
– A név? – kérdezte egy reszelős hang a torony belsejéből.
– Madin – felelte a kis paveen.
– Az ügy? – hallatszott ismét a hang.
– Meurin.
– Jól van.
Egy kattanás, majd még egy, aztán még kettő. Ezt követően olyan súrlódó zaj hallatszott, mint amikor egy vaskos reteszt húznak el.
Az ajtó kitárult, és egy fekete kámzsás, teljesen kopasz, vaskos állú bolg tűnt fel.
– Kerüljetek beljebb!
A paveen lépett be először, s utána a goreel is bepréselte magát az ajtón. Aztán Leon, Razco, Krontel a csupa por hússal és végül Mirk, vállán a hangosan hortyogó Grun Grathtal.
Egy gyertyáktól megvilágított, tömjénszagú, kör alakú helyiségbe jutottak, melynek a közepén kiemelt trónuson egy erősen stilizált alak ült, mely Leon megítélése szerint alig-alig hasonlított Cholerre. Az biztos, hogy aki a szurokfekete kőből ezt a szobrot kifaragta, sohasem látta teljes életnagyságban a Magisztert.
A széles állú bolg nagy dörrenéssel betette a bronzajtót, ám érdekes módon ettől a világítás mértéke semmivel sem lett gyérebb. Sőt, mintha az oltár sarkain pislákoló gyertyák nagyobb lángra kaptak volna.
– A nevem Hanugir – közölte a bolg monoton hangon. – Choler Fekete Tornyának Őrzője vagyok. Mit kívántok tőlem a Sötét Láng nevében?
Madin széles mozdulattal Leon felé intett.
– Ez a cherub itt Choler nagyúr megbízásából jár el, beszéljen ő...
Leon előrelépett.
– Sürgősen találkoznom kell egy bizonyos valakivel, aki Meurinnak nevezte magát eddig találkozásaink során.
A bolg pap alaposan szemügyre vette Leont, majd a legszélén pislákoló gyertyára mutatott.
– El tudod oltani anélkül, hogy közelebb lépnél? – kérdezte.
Leon válasz helyett a Sötét Lángra koncentrált, egy csápot formált belőle, s egy villámgyors mozdulattal a gyertya felé csapott vele. Nem csak a láng aludt ki, de a gyertya a távolabbi falnak repült az ütés erejétől, s ott két darabra tört.
A pap elégedetten bólintott.
– Bárki legyél is, Hanugir, s szolgái mindenben a rendelkezésedre állnak.
– Hogyan léphetek kapcsolatba Meurinnal? – akarta tudni Leon.
A pap az oltár felé indult, és intett.
– Gyertek! – Megkerülte az emelvényt, s a szobor hátoldalán egy jól olajozott ajtót tárt ki. – Erre!
Leon máris megindult, s mentek a többiek is. Mirk nem éppen finom mozdulattal lerakta a nehéz erfro-bolgot a márványpadlóra, s háttal az emelvénynek támasztotta.
– Most már tartson Choler, én eleget cipeltelek!
Sima kőlépcső vezetett lefelé, s az, hogy még nem vájtak belé lenyomatot az errejáró lábak, jelezte, hogy ez a lépcső nem a messzi múltból maradhatott örökül.
Negyvennyolc lépcsőfokot tettek meg, aztán a lépcső jobbra fordult, s újabb negyvennyolc fok következett. Aztán egy folyosóra jutottak. Hideg, nyirkos levegő csapta meg őket, és a távolból ütemes fémcsattogás, sivítás, fojtott kiáltások hallatszottak. Aztán nagy nyögések és gonosz nevetés. Vérfagyasztó sikoly.
– Mi folyik idelenn? – kérdezte megrezzenve Leon.
A pap oldalra mutatott.
Jobbra a kínzókamrák, előttünk a mágikus laboratóriumok, balra a kovácsműhelyek.
– Micsoda? – röfögte tele szájjal Krontel, aki közben megunta az éhezést, és mit sem törődve azzal, hogy a hús csupa piszok lett, jókorákat falt belőle. – Kovácsműhelyek? Hol?
– Mint említettem balra – felelte türelmesen a pap.
Az eemsi izgalomba jött.
– Le lehet venni? – habogta.
Hanugir kérdőn pillantott Leonra.
– A szolgánknak a fejére szorult a sisakja – magyarázta tettetett flegmasággal Leon. – Ha a kovácsotok le tudná szedni róla, hálásak lennénk.
A pap meghajtotta tar fejét.
– Balra tessék!
Kanyargó folyosón haladtak a falakra tűzött fáklyák imbolygó fényében, s hamarosan egy fényesen kivilágított terembe értek, ahol egy kemencében kovácstűz parázslott, s négy-öt üllő mellett félmeztelen, kopasz goreelok verték az izzó vasat. A hatalmas termetű goreelok mellett kisebb paveenek sürgölődtek, fogókat tartottak, a megformált fémet valami olajos folyadékba mártogatták, vagy éppen visszatették a kemencébe további hevítésre.
A fal mentén faállványokon frissen készült kardok és bárdok sorakoztak. Valamennyi pompás fegyvernek tűnt, s némelyik méretben akkora volt, hogy Leon meg sem igen bírta volna emelni.
A kemencéhez legközelebb eső, hatalmas üllőnél egy akkora termetű goreel verte az ütemet, aki még egy fejjel behemót társai fölé magasodott. Lehetett vagy két és fél méter, s az izomzatát egy bika is megirigyelhette volna.
Őt intette magához Hanugir egyetlen kézmozdulattal.
Az óriás lerakta roppant kalapácsát, s intett egy másik fickónak, hogy vegye át a helyét, aztán fura, féloldalas mozgással odabicegett a jövevényekhez. Erősen sántított, s szeme visszafojtott fájdalomról tanúskodott, de az arca merev volt, mint a kőszikla.
– Mi kell? – mordult oda gorombán.
A pap úgy látszik, megszokhatta már a modortalan viselkedést, mert nem vette zokon. Krontel felé intett.
– Szedjétek le a sisakot erről az eemsiről! – parancsolta.
– A fejével együtt? – morogta a goreel. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki viccnek szánta ezt a kérdést.
– Nem – felelte Hanugir. – Maradjon életben!
Az óriás csodálkozni látszott.
– Miért? – kérdezte. – Nem eemsiket ölni megyünk? Nem eemsik ellen kovácsoljuk a fegyvereket?
– Ezt az eemsit nem érheti bántódás, Hrogar! – szögezte le a pap. – Szedjétek le a fejéről azt a rászorult sisakot, de semmi több!
Az óriás vállat vont, és szemügyre vette az izgő-mozgó Krontelt. Az eemsi megtapogatta a fejére szorult sisakot.
– Tulajdonképpen... akár maradhat is – jegyezte meg félszegen. – Így legalább nem tudják kilőni a bal szememet. Egész divatos...
A roppant termetű goreel játékosan tarkón ragadta, mint valami kölyökmacskát, és felemelte a lábáról.
– Na, gyere, öcskös!
– Rendben van – morogta Krontel, és észre sem vette, hogy a kezéből kihullott a nyársra húzott hús. – De annyit mondhatok, ha tüzes vassal hozzám mertek érni, kinyomom a szemeteket!
Leon a pap felé fordult.
– Addig talán elintézhetnénk...
Hanugir nemet intett.
– Ha itt hagyom a szolgádat ezeknek, nem kezeskedhetem érte. Nem szeretik az eemsiket. A jelenlétemben nem mernek ártani neki, de ha senki sem néz a körmükre, elragadhatja őket a hév.
– Értem – bólintott Leon.
A goreelek nem sokat teketóriáztak a felváltva tiltakozó és szitkozódó Krontellel. Ketten átkarolva a testéhez préselték a karjait, egy harmadik az eemsi fejét tartotta erős kézzel, Hrogar pedig, az óriás goreel a sisakot ragadta meg.
Krontel úgy ordított, mintha nyúznák.
– Finomabban, rohadékok, vagy szétrúgom a tökötöket!
Hrogar összevissza rángatta a sisakot, és kész csoda, hogy ki nem törte a szerencsétlen eemsi nyakát egy-egy erőteljes rántásával. Krontel már szitkozódni is elfelejtett, csak ordított, mintha az egyik izzó vasat az ülepébe dugták volna. Aztán mivel a rángatás nem járt eredménnyel, Hrogar egészen újszerű módon próbálkozott. Vaskos ujjaival megragadta a sisak széleit, és maga felé húzta, mintha szét akarná szakítani a vastag bronzot. S bár szétszakítani nem sikerült, de meghajlította annyira, hogy Krontel eddig eltakart szeme fölött ujjnyi vastag hézag keletkezett.
– Feszítővasat! – mordult fel Hrogar, és Krontel már az említésre megrándult, és rugdosni kezdte fogva tartóit.
– Azt próbáljátok meg! Meg ne próbáljátok!
Hrogar átvett egy hosszú, lapos vasat, és beékelte a sisak meg Krontel feje közé.
– Mit művelsz? – kiáltott rá Leon. – Betöröd a fejét!
A goreel megfordult, és csodálkozva mérte végig a nyúlánk cherubot, aki bele mert szólni a munkájába.
– Ugyan! – röffentette. – Kemény kobakja van ennek. Ha az az ütés nem törte be, ami a sisakot behorpasztotta, az én vasam sem tesz különösebb kárt benne.
Máris nekifeküdt, és feszíteni kezdte.
Krontel káromkodott, jajveszékelt.
Vér kezdett csorogni a sisak alól.
– Megállj! – kiáltotta Leon dühösen. – Menj onnan!
A goreel haragosan fordult meg, és a véres feszítővasat úgy szorongatta, mintha le akarná csapni vele az okvetetlenkedő cherubot.
– Ha olyan okos vagy, akkor mondd meg, hogy szedjem le! – követelte. – Talán izzó vassal próbáljam leolvasztani? Lehet, hogy a vas felkarcolja egy kicsit a fejbőrt, de a sisak máris legalább egy centit tágult. Még két perc, és...
Leon megrázta a fejét.
– Nem. Menj onnan! Mindannyian menjetek onnan! Engedjétek el! Ti is... Mozgás!
A goreelek Hanugirra pillantottak, és a tar fejű pap helybenhagyólag bólintott. A behemót fickók ímmel-ámmal engedték el áldozatukat.
Leon a Sötét Lángra koncentrált. Két kezet formált igen keskeny ujjakkal. Aztán teleszívta a tüdejét, és egy villámgyors mozdulattal mind a két kezet Krontel sisakja felé lendítette, megragadta a sisak széleit, és kétfelé rántotta. A vastag bronz úgy szakadt, mintha foszlós papír lenne. A sisak teljesen szétnyílt, és felfelé lerepült az eemsi fejéről, egyenesen a kovácstűzbe.
A helyiségben tartózkodók egyszerre szisszentek fel. Hrogar szeme úgy kidülledt, majd' kiesett.
– Ennyi az egész – közölte Leon.
Senki sem szólt.
Krontel a fejét tapogatta. Ott ahol egy éjszakával ezelőtt Razco pörölye behorpasztotta a sisakját, az eemsi kobakján csúnya, diónyi méretű, kékesfekete dudor éktelenkedett, s ott ahol Hrogar a feszítővassal működött, felhasadt a bőr a sörtehaj vonalánál, és piros vér csorgott le.
– Ennyi – ismételte Leon, mert még mindig senki nem mozdult.
– A'sszentségit! – hördült fel Hrogar kissé megkésve. – Ilyet még sose láttam!
Krontel mogorván indult meg Leon felé, és amikor elhaladt mellette, valami igen csúnyát dünnyögött az orra alatt.
Leon meghökkent.
– Hálásabb is lehetnél! – jegyezte meg epésen.
– Te meg hamarabb is levehetted volna a sisakom! – morogta vissza az eemsi. – Jól szórakoztál, amíg engem ezek a barmok kínoztak?
Leon a homlokát ráncolta, nem szólt semmit, de magában igazat kellett adnia Krontelnek. Valóban korábban is eszébe juthatott volna ez a megoldás.
Némi bűntudat suhant át rajta, de aztán megrázkódott. Voltaképpen ő az, aki a legszorultabb helyzetben van. Hiszen ha Cholernek már nem lesz rá szüksége, az a Sötét Láng, mely révén csodákat hajthat végre, hirtelen összeszorulhat a szíve körül – végérvényesen.
Leon Hanugirhoz fordult.
– És most?
A pap még mindig a kovácstűzben lassan olvadozó bronzsisakot nézte. Aztán sóhajtott, és kiszakította magát gondolatainak folyamából.
– Erre! – Visszafelé indult, de nem ment el egészen addig a széles folyosóig, ahová a lépcsőről jutottak, jóval előbb balra fordult. – A mágikus laborokhoz!
A folyosó talaja tükörsima volt, szinte csúszós, s a falakat valami barnás fekete moha lepte, mely úgy hullámzott, mintha egy láthatatlan tenger áramlása mozgatná. A sima, de kemény felületen minden lépésük visszhangot vert, s bizonytalan csoszogásuk egybevegyült az ütemes üllőcsattogással, az elfojtott fájdalomkiáltásokkal és valami síron túli suttogással.
Leon megborzongott.
– Micsoda baljóslatú hely! – lehelte.
A pap csodálkozva pillantott rá.
– És épp a Sötét Láng szolgája mondja ezt?
Leont szíven ütötte a „szolga” szó, de nem tett megjegyzést.
A folyosó elkanyarodott, és szinte közvetlenül a forduló után kettős rács között egy posztóköpenybe bugyolált alak ült a földön. Leon eleinte azt hitte, hogy a fickó fogoly, s csak akkor jött rá, hogy valamiféle őr lehet, amikor az illető a fekete köpeny alól egy csörgő kulcscsomót húzott elő, és a felőlük lévő rácsos ajtó zárjába illesztette.
Egyetlen szó sem hangzott el. Az őr nem köszönt a felettesének, és a pap nem adott utasításokat.
Leon megpróbált a fickó arcába pillantani, de az olyan szorosan összehúzta a képe előtt a köpeny csuklyáját, hogy csak apró, kerek szemei villogtak ki. Izzó vörösen.
Amikor áthaladtak, az őr kulcsra zárta mögöttük a rácsos ajtót, és a túloldali rácshoz lépett. A mozgása sokkal majomszerűbb volt, mint bármely kunigaamié, akit Leon Cherubionban látott. Alkatra leginkább goreel lehetett, de magassága a másfél métert sem érte el, s ehhez mérten rettenetesen széles volt.
Amikor a túlsó rács is kitárult előttük, a fickó mély morgással elhátrált, s izzó tekintetét Krontelre vetette. Egész testében megfeszült, és egy pillanatig úgy tűnt, nyomban az eemsire veti magát. Ám a pap az őr elé ugrott, és hasonló morgó hangokat hallatva lökdöste távolabb a fickót.
– A francba! – morogta mérgesen Krontel. – Ennek is velem van baja?
A rács nagy döndüléssel zárult mögöttük, s egy újabb kanyar után pár lépésen belül egy egészen sima bronzajtót pillantottak meg, melyen sem kilincs, sem kopogtató nem látszott.
Hanugir egészen közel lépett, fennhangon egy nevet kiáltott, aztán a nyálával megnedvesítette az ujját, és valamiféle rúnát rajzolt a bronz közepére. Ahol a nedves ujj a bronzot érintette, szikrázott és sercegett a fém, s egyre magasabb hangú sivítás hallatszott.
– Mi a nyavalya ez? – hátrált meg Mirk. – Csak nem valami wyvernt tartanak odabenn?
A pap feléjük fordult, s ünnepélyes arccal, felemelt ujjal figyelmeztette őket.
– Bármi meglepő történik is, ne ijedjetek meg!
Razco felhorkant.
– Razco Menem thorp gróffal és szolgáival beszélsz, hé! Mi nem szoktunk megijedni semmitől!
A sivítás egy váratlan kattanással véget ért. A bronzajtó, mely egyetlen darabnak látszott, kétfelé belesiklott a falba.
A folyosó nem folytatódott tovább. Az ajtó vonala mögött két méter mélységig egy apró helyiség tárult fel, melyet két fáklya is megvilágított, így a belsejében igen világos honolt. Az egész olyan volt, mint valami sima falú fülke, mint valami szerzetes szűk kőcellája – csak éppen bronzból.
Hanugir belépett, s a többiek habozva követték.
A pap ismét megnyálazta az ujját, és mágikus rúnákat kezdett rajzolni a szemközti falra.
Leon gyanakodva forgolódott.
Az előbbi bronzajtó kattanva becsukódott mögöttük.
A többiek valószínűleg arra számítottak, hogy a szemközti bronzajtó fog kinyílni, mert amikor a padló őrült iramban zuhanni kezdett alattuk, mindannyian felsikoltottak. Még Hanugir is. Ám míg Razcóék sikolya halálfélelmet fejezett ki, a papé gyermeki élvezkedést.
– Egy lift! – kiáltotta Leon. – Egy átkozott lift!
Olyan sebességgel zúgtak lefelé, hogy a fülük bedugult, s égnek állt a hajuk. Aztán fokozatos, de erős fékezés, és a fülke megállapodott.
A fülkeajtó magától feltárult. Egy színes neonoktól megvilágított, műanyaggal bevont káprázatos folyosó húzódott előttük.
– Ez már a pokol? – motyogta Mirk, és idegesen húzódott közelebb eemsi pajtásához. Krontel nem ellenkezett.
Leon csodálkozva nézett körül.
– Miféle hely ez?
A pap vállat vont.
– Réges-régen valami fura szerzetek építették. Ám a Hosszú Éj folyamán Choler seregei elfoglalták, és most már a miénk. Az itt lévő dolgok mágiájának lényegét nem egészen értjük, de komoly mágusok tanulmányozzák, s a legtöbbet már megtanultuk használni. Mint például Lernon Instabil Felvonó Tányérját... más néven a LIFT-et.
– Főerőd! – kiáltotta Leon döbbenten. – Choleriták kezére került?
A pap vállat vont.
– Azt hiszem, így hívták valaha ezt a helyet...
Rövid folyosókon lépkedtek végig, és hamarosan egy üvegfalú helyiségbe értek, melynek a falait sötét műszerek borították; valaha megannyi apró kijelző világított itt, most már nem működtek.
Azonban egy még belsőbb üvegszobában zöld kámzsás alakok mozogtak, s előttük egy keskeny pulton világított valami.
Hárman voltak. Az egyikük egy forgó székben ült, s a fülén egy fejhallgató billegett, a szája előtt egy mikrofon meredt fel. Valamivel arrébb a társa egy hasonló készülék előtt ült, de az ő fején nem volt fejhallgató, csak egy tíz centi vastag szemüveget viselt, s mindkét kezét egy-egy érzékeny potméteren tartotta, s néha-néha parányit el-elfordította valamelyiket. A harmadik zöld kámzsás alak az egyik üvegfal mellett állt, szintén fülhallgatóval, s apró, színes pöttyöket rendezgetett ide-oda valami vázlatosan kirajzolt térképen.
S az egész üvegszobát tömjénszag lengte be, mágikus rúnákat meszeltek fel a padlóra, s fura totemoszlopok meredeztek a műszerpultokról.
– Ők a kommunikációs mágusaink – jelentette ki büszkén Hanugir. – Egy pillanat alatt kapcsolatot teremtenek neked Meurinnal.
– Kész csoda! – mormogta Leon. Nem akart hinni a szemének. Razco, Mirk és Krontel csak ámultak-bámultak, lépni is alig mertek.
Amikor besiettek a kommunikációs helyiségbe, a zöld kámzsás mágusok rájuk sem pillantottak.
– Piros Kettes. Észak-nulla-tizennégy – mondta a legszélen ülő a mikrofonba. – Ismétlem: Piros Kettes... észak... nulla... tizennégy...
– Vettem – felelte az üvegfalnál álló. – Piros Kettes. Észak... nulla... tizennégy. – Egy piros pöttyet arrébb rakott két centiméterrel a térképen, és a szája elé szerelt parányi mikrofonba beszélt. – A Piros Hármas és a Piros Négyes lemaradt. Kérjünk helyzetjelzést!
– Rendben! – vágta rá a harmadik. – Indítom a kódsugarat.
Hanugir türelmesen megvárta, míg a három kommunikátor végez valami bonyolult művelettel, csak aztán köszörülte meg a torkát.
– Mi van? – fordult felé a legszélső kommunikátor.
– Hol van az Ezüst Egyes? – kérdezte a pap.
Az üvegfalnál álló kommunikátor válaszolt.
– Az Észak-északkelet-tizenegy-tizenhármas térségben.
A pap hunyorgott.
– Pontosabban?
A kommunikátor vállat vont.
– Ennél pontosabban nem tudom behatárolni.
Hanugir fészkelődött.
– Na jó, de hol van ez a... akármi...
– Ja? – kapcsolt a zöld köntösű. – Göndörtől öt kilométerre észak-északkeletre egy völgyben, amit a Suttogás Völgyének neveznek.
Hanugir ismét a legszélén ülő kommunikátorhoz fordult.
– Kapcsolatba tudtok lépni vele?
Az ipse vállat vont.
– Próba, szerencse...
Valamit pötyögött az előtte lévő billentyűkön, intett a potmétereket mozgató társának, aztán megnyomott egy gombot. Hirtelen sercegés, sziszegés, statikus zaj töltötte meg a helyiséget egy felső hangszóróból.
Leon mosolyogva csóválta a fejét. Erre végképp nem számított.
A zöld köntösű a mikrofon fölé hajolt.
– Itt bázis, itt bázis... Ezüst Egyes, jelentkezz! Ezüst Egyes jelentkezz!... Meurin hallasz engem?
Semmi, csak statikus zörejek.
– Itt bázis – ismételte a fickó türelmesen. – Bázis hívja Ezüst Egyest... Bázis hívja Ezüst Egyest... Meurin... Meurin, jelentkezz!
Semmi.
A kommunikátor sóhajtott.
– Itt bázis...
Az éterben hirtelen erősödött a sercegés, és egy elmosódott hang hallatszott.
– Bázis, itt Ezüst Négyes... Rossz vétel... vihar... Ezüst Egyes leárnyékolva... a Suttogások Völgyében... Itt Ezüst Négyes. Tehetek valamit? Vétel...
– Itt bázis. Ezüst Négyes, Meurint keressük. Kapcsolatba tudsz lépni vele? Vétel.
– Ezüst Négyes a bázisnak. Nem tudok kapcsolatba lépni Ezüst Egyessel a vihar miatt... Holnap egyesülünk a csapatával a Völgyben. Tehetek valamit? Vétel.
– Nem. Köszönjük, Ezüst Négyes. Vége.
– Ezüst Négyes voltam. Vége.
Ismét csak sercegés. A kommunikátor kikapcsolta a külső hangszórót, és Hanugirra pillantott.
– Hallhattad. A kapcsolat nem megy. Talán holnap.
A pap Leonra nézett, ő sóhajtott. Aztán Hanugir is sóhajtott.
– Akkor úgy látom, el kell mennünk a Főkommunikátorhoz.
A kommunikátor vállat vont.
– Tőlem...
– Nem vet majd túl jó fényt rátok a sikertelen próbálkozás...
– Ami nem megy, hiába erőltetjük...
Hanugir intett Leonéknak, és maguk mögött hagyták az üvegfalú termet. Ismét a műanyag borítású folyosón bandukoltak.
Razco csak most tudott megszólalni.
– Miféle francos mágia volt ez?
– Úgy hívják, hogy RÁDIÓ – felelte a pap.
Leon kíváncsian fordult felé.
– És ez mit jelent?
Hanugir vállat vont.
– Mindent én sem tudhatok.
Jó pár elágazás után a műanyag borítás megszűnt, sőt, olyan drasztikusan szakadt meg, mintha erővel letépkedték volna, s a falak úgy néztek ki, mintha folyékony láva csorgott volna le róluk.
– A vihar miatt rossz a vétel – magyarázta Leon. – Meg aztán völgyben vannak. A hegyek leárnyékolják őket.
A pap értetlenül meredt rá.
– Nem lehet kapcsolatot teremteni – folytatta Leon. – Rossz a vételi lehetőség. A Főkommunikátor sem tud tenni semmit.
Hanugir a fejét rázta.
– Én ebben nem lennék olyan biztos.
Újabb bronzajtóhoz értek. Leon azt hitte, megint liftezni fognak, ám a bronzajtó ez alkalommal egy tágas barlangot takart, melyben szabálytalan alakú kádakban színes folyadékok fortyogtak, kavarogtak.
A barlang hátuljában egy igen alacsony, hosszú karú, rövid lábú, tetőtől talpig vörös szőrrel borított, teljesen kopasz és egy szál ágyékkötőtől eltekintve teljesen csupasz bolg tett-vett valamit füstölgő kémcsövek között.
Hanugir az ajtó mágikus rúnákkal történő kinyitása után nem lépett a barlangba. Megállt a küszöbön, onnan kiáltott be.
– Méltóságos Főkommunikátor!
A kis alak megfordult, és rájuk vicsorgott.
– Nocsak, Hanugir... méghozzá vendégekkel... Vagy áldozatokkal?
A pap tett egy lépést előre.
– Choler Magiszter küldöttei ők.
A kicsi bolg közelebb jött, és feljebb tolta a pápaszemet az orrán. Csak most látszott, hogy rikító vörös szőrzete helyenként őszül, s tartása is arról árulkodott, hogy nagyon öreg lehet.
– Ahá... Szóval ez a cherub az a híres... Leon Silver... A Hajnal Lovagja...
Leon kissé meglepetten lépett elő.
– Ezek szerint te mindent tudsz?
Az apró bolg hevesen rázta a fejét.
– Sok mindent tudok, de még messze nem eleget, hogy beleszólhassak az események alakulásába. A Sötét Láng alázatos szolgája vagyok, akárcsak... te magad.
Leon nyelt egyet.
– Talán.
Az öreg bolg sóhajtott.
– Kivel kívánsz kapcsolatot teremteni most, hogy a mi Magiszterünk ismét az éteri létre tért át?
Hanugir úgy látszik féltette a pozícióját, mert Leon elé lépve felelt a kérdésre.
– Meurinnal kívánunk beszélni! – jelentette ki.
A bolg fejet hajtott.
– Choler Magiszter kívánsága számomra parancs. Jöjjetek velem!
A barlang vége felé indult, s megállt a polcokkal rakott hátsó fal előtt. Néhány mágikus rúnát rajzolt a levegőbe, s halkan mormogott. Egy pillanatra rá a fal kísérteties nyikorgással befelé nyílt.
– Erre! – mondta a bolg mágus, és előresietett.
A benti barlang jóval kisebb volt, mint az előző, világítását a plafonon ragyogó sárgászöld kövek szolgáltatták, s a sziklakádakban fortyogó színes lávák.
A Főkommunikátor a legnagyobb kádhoz sietett, s megvárta, amíg a többiek is odaérnek. Aztán az ég felé emelte a kezét, és mély, síron túli hangon kántálni kezdett. Hogy mit, azt nem lehetett érteni, mert valami idegen nyelven beszélt. Másfél perc is eltelt, mire befejezte, leengedte a karjait, s a zöldes, sárgás, barnás lávára meredt, mely egyre gyorsabban kavargott a kádban.
– Meurin! – mondta most már normál hangon. – Meurin! Jelentkezz!
A kádban a láva egy arcot kezdett formálni, az ezüstkámzsás maunu vezér arcát. A lávaszemek felnyíltak, a vaskos száj szavakat formált.
– Mit óhajt tőlem a Főkommunikátor?
A kis bolg hátrébb lépett.
– Van itt valaki, Meurin, aki beszélni kíván veled. – Leon felé intett, hogy lépjen közelebb.
– Nocsak... a Hajnal Lovagja... – Meurin eltorzult, bugyborékoló hangjába, mintha némi gúny vegyült volna. – Elvégeztétek a rátok bízott feladatot, cherub?
Leon vállat vont.
– Ha elvégeztük volna, akkor én most nem lennék itt.
A lávaarc a homlokát ráncolta.
– És miért vagy itt?
– Mint sejtheted, a Magiszter megbízásából.
Meurin egy pillanatig habozott.
– És mit kíván tőlem a Magiszter?
– El kell vinned valakihez.
– És ki légyen az?
– Sang... Al'rahim...
A láva úgy fortyogott, mintha Meurin felszisszent volna.
– És mivel bizonyítod, hogy valóban a Magiszter kívánsága ez?
Leon elmosolyodott.
– Az, hogy itt vagyok és a Főkommunikátoron keresztül beszélek veled, önmagában is elég bizonyíték.
Meurin ezen eltöprengett egy darabig.
– Talán – felelte végül.
– Ha találkozunk – jegyezte meg Leon –, kézzelfoghatóbb bizonyítékkal is szolgálhatok neked.
– Ha találkozunk...
Leon elkomorodott.
– Nem vagy hajlandó Sanghoz elvezetni?
A lávaarc szeme kényelmetlenül megrándult.
– Nem áll módomban téged megvárni. Mint bizonyára tudod, nekem nagyon fontos feladataim vannak...
– Choler szavaiból úgy vettem ki, ez a feladatod mindennél fontosabb.
Meurin elgondolkozott.
– Csakhogy én nem Choler szavait hallom most, hanem a tieidet.
Leonnak hirtelen eszébe jutottak a kommunikátorok szavai. Meurin az „Ezüst Egyes”, jelentkezett valaki, aki „Ezüst Négyes” néven ismeretes. S Meurin is ezüst köntöst viselt, akárcsak az a fickó, aki elragadta tőle a Hajnal Kardját. Szörnyű gyanúja támadt.
Megkockáztatott egy cseles kérdést.
– Meddig maradsz a Suttogások Völgyében?
Meurin sóhajtott.
Holnap éjfélig itt várom be a portyázó csapataimat, aztán hajnalban indulunk tovább... Nem hinném, hogy addig ide tudnál érni...
– Almergin mikor érkezik?
– Holnap éjfélre a többiekkel együtt.
Leon Hanugirra pillantott, de a pap arcából nem tudott kiolvasni semmit. Szóval látszólag Almergin is Choler szolgálatában áll. És az is lehet, hogy Meurin is mergháni?
Mindegy. Ha Almergin holnap éjfélre a Suttogások Völgyében lesz, neki is oda kell mennie!
Bólintott, és visszafordult a lávaarchoz.
– Rendben van. Meurin, jól figyelj rám! Én nagyon komolyan beszélek. Nem érdekel, mit terveztél korábban, nem érdekel, milyen parancsokat kaptál, de ezennel a tudomásodra hozom, hogy nekem Choler személyesen parancsolta, hogy a segítségedet igénybe véve jussak el Sanghoz. Ha ezt megtagadod, a Magiszter haragja lesújt majd rád!
Meurin arca meg se rezzent, mintha a láva megszilárdult volna.
– Jól van – sóhajtott Leon. – Én haladéktalanul indulok, és előbb vagy utóbb utolérlek. Csak annyit mondhatok, hogy amennyiben nem segítesz... kénytelen leszek kényszerrel jobb belátásra bírni!
Meurin bólintott.
– Rendben van, Leon Silver, gyere csak! Alig várom már, hogy találkozzunk...
Mielőtt Leon eldönthette volna, hogy mi volt ezekben a szavakban több, a gúny vagy a fenyegetés, addigra a kádban a lávaarc szétolvadt, a felszín többé-kevésbé kisimult, majd ismét kavarogni kezdett.
– Vége – közölte a Főkommunikátor. – Meurin megszakította a kapcsolatot.
Leon körülnézett a színes gőzöktől telített helyiségben.
– Hogyan juthatok leggyorsabban a Suttogások Völgyébe? – kérdezte csak úgy általában.
– Szerzünk lovakat – vont vállat a pap. – Két-három nap, és...Leon arra lett figyelmes, hogy a Főkommunikátor a szája elé emeli a kezét, és kuncogni kezd.
– Gyorsabb mód nincs? – kérdezte komoran Leon.
A pap elbizonytalanodott.
– Talán ha megpróbálkoznánk a hatalmas vas szitakötővel...melyet e labirintus mélyén találtak őseink... De figyelmeztetlek, e mágikus gépezetet még soha senki nem látta működni...
A kis bolg még mindig a tenyerébe vihogott, és a fejét rázta. Leon feléje címezte szavait.
– Te talán tudsz valami gyorsabb megoldást?
A Főkommunikátor bólintott.
– Wyvernháton.
– Micsoda? – csattant fel Razco, aki eddig méltóságteljes hallgatással próbálta leplezni megdöbbenését. – Wyvemek csak a legendákban léteznek...
– Maradtak még wyvernek? – kérdezte Leon elkomorodva, mert emlékezett azokra az utazásaira, amit ezeken a roppant sárkányokon tett.
A pap mérgesen legyintett.
– Alszanak. Évszázadok óta senki sem akadt, aki képes lenne felébreszteni őket.
A kis bolg bólogatott.
– De igen! Akad! Én megfejtettem a módját. Ha kívánjátok, pár óra, és akár mindkét wyvernt felébresztem!
Leon sóhajtott.
– És a wyvernlovas? Valakinek irányítani kell ezeket a roppantbestiákat!
A kis varázsló legyintett.
– Én elvezetem az egyiket.
– Lehetetlen! – csattant fel Hanugir. – Akkor ki marad itt, hogy ellássa a Főkommunikátori tisztséget?
A kis bolg vállat vont.
– Legutóbb három hónappal ezelőtt vettétek igénybe a szolgáltatásaimat, minden mást a mechanikus mágiát gyakorló kommunikátorokkal intéztettek. Gondolom, ha eddig nem kellettem, néhány napot kibírtok nélkülem...
Hanugir csak tátogott, erre nem tudott mit mondani.
– Különben is – folytatta vidáman a Főkommunikátor –, te alattam állsz a hierarchiában, így semmi jogod beleszólni abba, hogy mit teszek és mit nem.
– Én csak megjegyzést kívántam tenni.
A kis bolg bólintott.
– Megtetted. Meghallgattam. Nem érdekel. Indulok, felkeltem a kicsinyeket... addig ti pihenjetek, mert kalandos út áll előttünk...hiszen azon a környéken óriási vihar tombol... Megkockáztatjátok? Rábízzátok az életeteket pár pikkelyes bestiára, amit egy vénséges vén varázsló irányít?
Krontel kimeredt szemmel bámult a bolgra.
– Én ugyan fel nem ülök egy nem létező jószágra! – jelentette ki.
Leon azonban komoly képpel bólintott.
– Mikorra leszünk ott? – kérdezte.
A kis varázsló elgondolkozott.
– Ha minden jól megy... holnap estére. Ha rosszul... soha!
Egy külön szobában pihenhettek és kaptak ennivalót, amíg a Fő-kommunikátor felkészült a wyvernek felélesztési mágiájára. Két fekete kámzsás cholerita a hortyogó Grun Grathot is becipelte hozzájuk.
Razco és szolgái alig-alig néztek egymásra, mert szégyellték azt a furcsa érzést, mely mindannyiuk torkát szorongatta: egy sosem látott, csak a mondákból ismert rettenetes szörnyeteg hátán lovagolni!
Leont ez a kérdés nem aggasztotta. Ő sokkal inkább azon gondolkodott, mihez kezd majd, ha szembe találkozik Meurinnal és Almerginnel. Mindkettő külön-külön is veszedelmes ellenfél lenne, de ha ezek ketten nekitámadnak, egyesített mentális erejükkel és a sugárpisztolyukkal...
Leon a fejét rázta. Nem szabad ilyen kishitűen gondolkozni, mert ha elveszti a magabiztosságát, az életét is könnyen elvesztheti. Mentális ereje neki is van, meglehet, talán még erősebb is, mint azé a kettőé együttvéve, s valószínűleg a sugárpisztolya is feltöltötte már magát egy-két lövés erejéig. Az esélyek egyenlők. S arról nem is szólva, hogy a szíve körül lüktető Sötét Láng egyszer már eredményes eszköznek bizonyult a félelmetesen verekedő Almergin ellen.
Leon lopva előhúzta a sugárfegyverét, és a markolati kijelzőre pillantott. Egy zöld pont világított rajta. Néhány lövésre elég lesz!
A mentális erejét próbálta, s a következő pillanatban élénkzöld burok vette körül. Társai csodálkozva pillantottak rá, de egy szót sem szóltak. Leon megszüntette a mentális burkot.
A Sötét Láng felé nyúlt az akaratával, de itt még próbára sem volt szüksége, hogy érezze, amint a Láng képlékeny masszaként várja, mivé alakítják.
Leon sóhajtott.
Ő is evett néhány falatot, ivott pár kortyot, s bár égett a tettvágytól, a társaihoz hasonlóan ledőlt egy kemény priccsre, és a szemét behunyva pihentette.
Nagyon fáradtnak érezte magát, de fura módon ugyanakkor tettre késznek, energiadúsnak is. Gondolatai Meurinon és Almerginen jártak. Próbálta kilogikázni, hogyan történhetett, hogy ez a két mergháni be tudott férkőzni Choler emberei közé, s hogyan történhetett, hogy egy harmadik mergháni, Alméra pedig épp a cholerita szentélyek fosztogatásával végezte a munkáját.
S Alméra valami ismeretlen megbízót emlegetett. Valami hatalmas úr bízta meg a Hajnal Királynője hollétének kiderítésével! S valamikor nagyon régen, azon az éjszakán, amikor Merbolgban Kind Gren Grun Grathtal megismerkedett, egy hreeir kölyök szintén valami hatalmasságot említett, akit semmi pénzért nem árult volna el. S most az út menti fogadóban egy törpe termetű hreeir a földre vetette magát egy igen tekintélyes és fenyegető külsejű hreeir előtt. Sziszegve váltottak pár szót. Hogy miről beszéltek, azt nem tudni, de a viszony egyértelműen kiviláglott közöttük. A törpe hreeir csak egy szolga, a magas termetű varázsló pedig valami hatalmas úr! Akit még az egyik csuklásra késztetett bolg is „mester”-nek szólított.
Leon úgy érezte, rájött a helyes következtetésre: Alméra megbízója, s minden hreeirek rettegett ura nem más, mint maga Almergin, a mergháni.
Gondolataiból az ajtó szisszenése riasztotta fel. Úgy másfél órát pihenhetett, amikor az ideges Hanugir felébresztette őket.
– Indulás! – makogta. – A Főkommunikátor készen áll a szertartásra.
Razco és társai szó nélkül feltápászkodtak. Csodamód most még Grun Grathot sem kellett sokáig rázogatni.
Egy fáklyákkal megvilágított, rövid folyosón mentek végig, aztán egy nagyobb csarnokba értek, melyben kör alakú, lavórszerű alkotmányok sorakoztak a közepükből kiemelkedő keskeny székkel. Nyolc-tíz ilyen lavórt rozsdás lánccal rögzítettek egymáshoz.
Hanugir fürge mozdulattal felpattant az első lavór ülésébe, és intett a többieknek, hogy sorban foglaljanak helyet. Leon utazott már ilyen járművön valaha nagyon régen, így habozás nélkül engedelmeskedett. A többiek viszont értetlen pillantásokat vetettek egymásra, s csak vonakodva másztak fel az ülésekbe.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta kajánul Hanugir, és akár valami karmester, mágikus mozdulatokat tett maga előtt, majd nagyot csapott a lavórja oldalára.
A szerkezet abban a pillanatban megrándult, apró kerekeken gurulni kezdett a padlón felfestett sárga csík mentén, s a lánccal magával rántotta a hozzá erősített lavórokat.
Mirk felordított, Krontel káromkodott, Razco csak felszisszent, Grun Grath pedig élvezkedve röhögött, amikor a lavórok sorra megrándultak, s meglódultak a vezérgép után.
Leon megragadta a járműve szegélyét pontosan úgy, ahogy egykor látta. Még mielőtt a lavórok igazán felgyorsultak volna végleges sebességükre, Leon figyelmeztetően hátrafordult.
– Semmi körülmények között ne próbálj kiszállni, amíg meg nem állunk! – figyelmeztette Razcót. – Nyugalom, én már utaztam ilyenen... és túléltem.
– Ahhha – sziszegte a thorp gróf, és igen keményen csukva tartotta a száját, hogy ne vacogjon a foga.
A lavór-vonat fokozatosan gyorsult, szédítő sebességre kapcsolt, s a kis járművek szélvészgyors iramban, süvítve száguldottak az összemosódó falak között valami ismeretlen irányba.
Mirk, Krontel és Razco félretettek minden méltóságot, és úgy ordítottak, mintha a pokol felé suhannának. Grun Grathnak is elmúlt a jókedve, amikor az első élesebb kanyarban felfordult a gyomra, és lendületből lehányta magát.
Jó tíz percig száguldottak ezen a roppant sebességen, s még Leon is megdöbbent, mekkora kiterjedésű lehet ez a föld alatti labirintus, mely egykor Melan főhadiszállása volt, s most a choleriták kezelték az elfeledett technika egy részét.
Amikor kiszálltak, alig tudtak megállni a lábukon, szinte forgott velük minden, s ez alól még a gyengeségét leplezni kívánó pap sem volt kivétel.
– Er... erre... – motyogta Hanugir, s vállával kissé nekikoccanta falnak.
Liften mentek fel a felszínre, s amikor egy ajtó kitárult előttük, hideg levegő csapta meg őket, és kiléptek a sötétségbe.
Jó pár lépést botorkáltak hatalmas sziklák között, amikor egy szűk résen át kibukkantak a szabadba, és a csillagos éjszakai égbolt borult rájuk.
– Hol vagyunk? – kérdezte Leon, és arrafelé fordult, amerre a távolban mintha fények pislákoltak volna.
– Az ott Grandor – mutatta a pap, és arrafelé intett, amerre nem sokkal előttük egy lapos völgyben hatalmas máglyák égtek, s a lángok fényében fekete kámzsás alakok ugráltak.
Leon megborzongott a látványra, mert úgy érezte, mintha a pokol mélyén az ördögök ugrálnának egy mérhetetlen katlan előtt.
Ahogy közeledtek, Leon a kis mágust pillantotta meg, aki egy vakítóan csillogó, földig érő köntösben állt a hatalmas máglya túloldalán, háttal az érkezőknek, a kezében kilencágú korbácsot tartott, morgó hangokat hallatott, és nagyokat csapott a korbáccsal a levegőbe. A tűz körül ugrálók minden egyes csapásnál megtorpantak, és visítva a földre vetették magukat. Néhány percig a sötétségben vergődtek, majd felkeltek, s míg a mágus tovább mormolt, folytatták kerge ugrabugrálásukat. Ám minden egyes ilyen alkalommal, legalább egy a földön is maradt, s nem mozdult többé.
Már egészen a tűzhöz értek, amikor Leon látta, hogy a tűz közelében gazdátlan fekete kámzsák hevernek, s hogy az ugráló kámzsák alól nem lábak merednek elő, csak láb formájú sötét árnyékok. Pontosan olyanok, mint amilyeneket maga tudott volna alkotni a saját Sötét Lángjából.
– Ne menjetek közelebb! – súgta reszketős hangon Hanugir, és megmarkolta Leon bal karját.
A Főkommunikátor ismét a levegőbe csapott kilencágú árnyékostorával, s a fekete kámzsák visítottak, sivítottak, vijjogtak, vonítottak, üvöltöttek, bömböltek, hörögtek, s a legiszonyatosabb hangokat hallatták. S ez alkalommal, amikor elmúlt a szörnyűséges „roham”, nem egy, de egyszerre tíz kámzsa maradt szétterülve a földön, s Leon látni vélte, amint a kámzsák alól combnyi vastag fekete kígyók surrannak el valahová a sötétségbe.
Leon azt is látta, hová: a völgy szemközti fala irányába, melyből két óriási dombszerű bucka emelkedett az ég felé.
A környező fákról mindenhonnan sötét madárrajok röppentek föl, és károgva, vijjogva keringtek magasan a lángok között.
A Főkommunikátor hátrafordult, és mókás arcán barátságos mosoly villant Leonék láttán.
– Már majdnem kész. Most figyeljetek!
Harsány hangon kántált valamit egy olyan nyelven, melyet Leon nem értett. Aztán a végén vadul felrikoltott, és hatalmasat csapott az árnykorbáccsal a levegőbe. A vadul ugrabugráló negyven-egynéhány kámzsa megdermedt ott, ahol éppen volt, egyetlen irtózatos sikollyal a földre hullottak, s mintha árnyékszerű torpedókat lőttek volna ki alóluk az ikerdombok irányába. S ahogy a sötét torpedók „becsapódtak”, hatalmas morajlás hallatszott, és a talaj megremegetett a szájukat eltátva nézelődők lába alatt.
– Mi a nyavalya ez? – ordította Krontel.
– Földrengés!
– Megnyílik alattunk a föld!
Hanugir lába megroggyant, s a sötét kámzsás pap előrebukott volna, ha Leon el nem kapja. A Főkommunikátor rikoltozott kéjes örömében.
– Ott! – mutatta. – Ott! Ott! Nézzétek! Nézzétek!
A hegyoldal, s rajta az ikerdombok úgy remegtek, hullámzottak, mint a tenger felszíne vihar idején. Az égzengető morajlás, fülsiketítő bömbölés közepette egy éles, hegyes szikla bukkant elő merőlegesen a hegy szinte már függőlege oldalából. S közvetlenül mellette egy ugyanolyan szikla, majd még egy.
Nem sziklák voltak, hanem gigászi méretű, méteres átmérőjű, több embernyi hosszú, görbe karmok!
S húsz méterrel távolabb a másik dombból ugyancsak kőtörmelékek és roppant földdarabok repültek szerte, és egy hasonló karom jelent meg. Aztán kibukkant a rettenetes láb is, mely még a csillagok fényében is szikrázott.
Aztán a kövek és törmelékek záporában kibukkan a bal szárny, majd attól vagy huszonöt méterre jobbra, a másik is. S végül, mintegy a hatás megkoronázásaképpen valahol fenn a magasban, a hegy csúcsa tájékában, ahol úgy tűnt, mintha maga a hegy elevenedett volna meg, felbukkant a sárkány feje: bömbölve tört ki a sziklafal mögül.
Razco, Mirk, Krontel, Grun Grath, de még Hanugir is egyszerre ordítottak fel, olyan rémületes látványt nyújtott, a karcsú nyakon himbálódzó, tarajos, lószerű fej, s a belőle kivillanó, vérvörös, villás nyelv.
Leon látott már wyvernt, de ekkorát még sohasem. A korábban látott sárkányok legfeljebb a kisöccsei lehettek volna ennek a gigászi szörnyetegnek, mely fülsiketítő bömbölés közepette megrázkódott, csapkodott a szárnyaival, hogy lerázza magáról a törmelékmaradványokat, mint ahogy egy gúnár csapkod, hogy megszabaduljon a vízcseppektől. Aztán kiszakította roppant testét a hegy fogságából, s kolosszális szárnyaival egyensúlyozva, döngő léptekkel megindult a máglya irányába. Elképzelhetetlenül hatalmas jószág volt, orrától a farka hegyéig lehetett vagy negyven méter, a szárnyszélessége pedig a hatvan métert is elérhette.
Leon döbbenten állt. Eleinte, amikor az ikerdombokat látta, arra gondolt, hogy ott rejtőzik a felélesztendő két bestia. Ám most hogy ezt a titánt megpillantotta, el sem tudta képzelni, hol lehet a másik.
A Főkommunikátor mintha csak kitalálta volna a gondolatát.
– A hegy túloldalán szunnyad a másik. Azt is felébresszem?
– Ne! Nee-em... – nyögte Leon. – Elég ez az egy is. Jézusom, micsoda hatalmas példány! Hogy lehet egyáltalán ennek a szörnynek parancsolni?
A kis mágus vállat vont.
– Jól kell etetni őket.
– Mivel lehet jóllakatni egy ekkora monstrumot?
A Főkommunikátor hanyagul a tűz körül elhullott hatvan-nyolcvan fekete kámzsa felé intett.
– Hisz' látod... holtak lelkével.
Leon nagyot nyelt.
A wyvern döngő léptekkel közeledett, mint valami túlméretezett, pocakos futómadár, s tőlük húsz méternyire hirtelen megállt, lehajtotta a fejét, és várt.
– Irány a Suttogások Völgye! – rikkantotta a Főkommunikátor, és görbe lábain a hatalmas wyvern felé szaladt.
Leon valamivel lassabban követte, s a társai, akárha ólomlábakon járkálnak, kábán botorkáltak utána.
– Azt ne higgyétek, hogy felülök erre a dögre! – morogta Krontel ellenségesen, de azért csak ment a többiekkel.
A sárkány oldalánál némi meglepetés várta őket: egy vékony kötélhágcsó lógott le a vastag nyakról. A Főkommunikátor csodálkozás nélkül mászni kezdett felfelé rajta.
Leon habozva követte, s nagyon csodálkozott, amikor a gigász hátán, a sátornyi méretű gerinctüskék között csavarokkal a pikkelyekhez rögzített nyergeket talált, s a lábrésznél bőrszíjakat.
– Jól szíjazzátok be magatokat! – javasolta a Főkommunikátor, s rögtön jó példával járt elöl.
Grun Grath mászott fel Leon mögött, és érdeklődve tanulmányozta a nyergeken látható mintázatokat.
– Éjkori motívumok – állapította meg. – Nagyon ősiek.
Krontel csak némi noszogatásra mászott fel, miután elmagyarázták neki tüzetesen, hogyha nem jön, akkor itt hagyják.
Egyenként leszíjazták magukat. Razco ebben olyan buzgó volt, hogy a biztonság kedvéért még a bal csuklóját is a bokarögzítőjéhez szíjazta. Azt mondta, így biztosabb.
A Főkommunikátor egy elkülönülő nyeregben ült a törzs és a nyak csatlakozásánál, méterekkel előttük, s kilencágú árnykorbácsával a bestia messze lévő feje irányába legyintett.
– Ojjé! – kiáltotta. – El az útból, Hanugir, vagy belegyalogolunk a talajba!
A fekete kámzsás pap sietve menekült oldalra, s onnan kiáltozott valamit, de hogy mit, azt már nem értették. A wyvern ugyanis egy kurta, csattanó mozdulattal kiterjesztette a szárnyát, aztán torony vastagságú izmos lábaival elrugaszkodott, kettőt legyintett a roppant lebenyekkel, és máris fölfelé röppentek. Semmi nekifutás, semmi hosszadalmas, próbálkozó csapkodás. Csak egy erőteljes rugaszkodás, és kész!
Repültek.
Az egész társaság igencsak kapaszkodott.
Az óriási szörny csak néha-néha csapott egyet roppant szárnyaival, pusztán a látszat kedvéért, de Leont ez nem tévesztette meg. Bármilyen hatalmasak voltak is ezek a szárnyak, mégsem lehettek képesek a levegőben tartani egy ilyen gigászi testet. A sárkány röptét valószínűleg mágia támogatja.
Elrepültek a hegy fölött, aztán a kis mágus egy korbácscsapására jobbra fordultak, és szép lassan ellebegtek a város fölött. A Főkommunikátor diadalmasan felrikoltott, a sárkány hatalmasat bömbölt. Már hajnalodott, és az utcákon sürgölődő korán kelők felfelé fordították a fejüket. Aztán ahányan csak voltak, annyifelé rohantak. Grandorban óriási pánik tört ki.
Már-már túlrepültek volna a város fölött, ám a Főkommunikátor nagy ívben visszafordította hátasukat, s lejjebb vitte pár méterrel. Most olyan közel repültek el a város fölött, hogy a hatalmas bestia hasa szinte a legmagasabb tornyokat súrolta, s a szárnyak kavarta szél port és mocskot kotort a rémülten rohangáló paveenek képébe.
Aztán egy óriási csattanás hallatszott, és olyasféle zaj, mint amilyet hegyomláskor hallani. A sárkány ismét felbömbölt, és meredek ívben felfelé húzott. Leon még a szíjak ellenére is meg volt győződve arról, hogy kizuhant a nyeregből.
– Mi történt? – ordította előre a diadalmasan rikácsoló Fő-kommunikátornak.
– Megparancsoltam a wyvernnek, hogy döntse le Otoaak Tornyát! – rikoltotta vissza a kis mágus. – Látnotok kellett volna! Egyetlen farkcsapással elintézte!
– Miért?
– Csak hogy megtudja Grandor népe, melyik istent kell tisztelniük!
A sárkány teste ismét vízszintesbe került, és a szárnyak percenkénti csapásszáma egyre szaporodott. Néha ötöt-hatot is csapott percenként. S úgy száguldottak, mint a szélvész. A táj szinte összemosódva suhant el alattuk, és amikor Leon lepillantva meglátta, milyen gyorsan suhan át roppant árnyékuk a szakadékok fölött, majdnem rosszul lett.
Már megvirradt, és kisebb madárrajok tértek ki sietve a nagy kolosszus útjából. Azonban olyan is akadt, hogy képtelenek voltak megmérkőzni a gigász gyorsaságával, és nem egyszer előfordult, hogy egy-egy erőtlenül vergődő madár csapódott az utazók mellett a pikkelyes testhez.
Leon megvizsgálta a helyzetét, és döbbenten fedezte fel, hogy valójában nem is a sárkány hátán lovagol, az üléseket a sárkány gerinctüskéi között húzódó kinövésekhez rögzítették.
Egy sárga színű, kavargó folyót pillantott meg maguk előtt, és a következő pillanatban már hiába tekergette a nyakát, a lusta folyam messze elmaradt mögöttük.
Ahogy északra haladtak egyre hidegebb lett, talán azért is, mert a wyvern még mindig emelkedett. Leon nem messze előttük, szinte velük egy síkban alacsonyan ülő fellegpárnákat pillantott meg, és a következő pillanatban máris esőcseppek csapódtak az arcába. A látszat megcsalta. A felhők valójában jóval fölöttük úsztak.
Cudar egy zápor volt, mely ennél a sebességnél valósággal ostorozta az arcbőrüket. A wyvernt azonban egyáltalán nem zavarta.
Fáradhatatlanul csapkodott a szárnyaival, és már olyan gyorsan száguldottak, hogy a levegő süvített a fülük mellett, és még kiabálva is alig-alig hallották egymás hangját.
Aztán kiértek a vihar alól, és a napsütés szúrta a szemüket, a tükörsima pikkelyekről visszaverődő sugarak majdnem megvakították őket.
Aztán újabb viharba kerültek, mely oly cudarul tombolt, hogy majd' leszaggatta őket a nyergükből, és egy-egy erősebb szélroham még a gigászi sárkányt is arrébb-arrébb hajította. Szégyen ide vagy oda, az egyik olyan alkalomkor, amikor egy kegyetlen légtölcsér lefelé hajította őket, és Leon meglátta a pörögve közeledő sziklákat, úgy felsikoltott félelmében, ahogy a torkán kifért.
Ezt még a kis mágus is meghallotta.
– Nem tudunk feljebb menni! – ordította torkaszakadtából. – A wyvernek általában még ilyen magasságra sem jutnak!
– Ki akar itt feljebb menni! – üvöltötte vissza Leon, és eltakarta az arcát, mert úgy érezte, mintha apró jégdarabok kopognának rajta, melyek ki akarnák ütni a szemét.
A ruhája már csurom vizes lett, és vacogott a hidegtől, de ami még rosszabb, a szél behatolt a nedves göncök alá, és késként hasogatta a bőrét.
Aztán megint kivilágosodott, és a nap pillanatok alatt megszántotta a nedves holmikat. Úgy gőzölögtek, mintha el akarnának Párologni.
Változatos tájak fölött suhantak el. Előbb egy alacsony előhegységen vágtak keresztül, aztán hosszú ideig zöldellő síkság fölött suhantak, sárgás és kékesfekete vizű folyók és tavak fölött zúgtak el, kietlen kősivatag fölött szárnyaltak.
Több város is az útjukba került volna, de úgy tűnt, a Főkommunikátornak most nem volt kedve a bolondozáshoz, mert ilyenkor módosította repülésük irányát, és nagy ívben elkerülte azokat.
Már dél felé járhatott az idő, és Leon épp azzal foglalatoskodott, hogy elterelje figyelmét kegyetlenül korgó gyomráról, mardosó éhségéről, amikor egy ritkás növényzetű erdő fölött röpülve parányi, mozgó pontokat pillantott meg az erdőn túli lankás, dombos vidéken.
Ebből a távolságból apró hangyáknak tűntek, de Leon sejtette, hogy bölénynyi méretű állatok vágtathatnak összeverődve a távoli hegyek irányába. Mintha egy megzavart bölénycsordát látott volna egy alacsonyan szálló repülőgépről.
Ám amikor közelebb értek, döbbenten fedezte fel, hogy nem bölényeket lát, hanem megtermett lovakat, a hátukon lovasokkal vagy jókora málhákkal. Több ezer ló vágtathatott ott, és úgy tűnt, minden harmadikon lovas ül. Nagy darab, torz alakok, némelyikük négy karral, ormótlan fegyverekkel.
– Eemsik! – kiáltotta Krontel rémülten. – Ezek legalább kétszázan vannak!
– Nyolcezren! – helyesbített idegesen Grun Grath. – De lehet, hogy tízezren!
– Hova vágtatnak? – kiáltotta Leon. Aztán eszébe jutott egy lehetőség. – Messze van a Suttogások Völgye?
– A hegy mögött! – rikoltotta vissza a Főkommunikátor. – Még pár perc!
– A francba! – morogta Leon. – Szerettem volna nyugalomban elbeszélgetni Meurinnal...
A gigászi árnyék ekkor vetődött a rendezetlen sorokban hátul vágtatok közé, és a lovak rettegő nyerítések közepette megugrottak, egymásnak rohantak, óriási gabalyodás támadt.
Leonnak támadt egy ötlete.
– Ijesszük szét őket! – ordította oda a Főkommunikátornak. – Ereszkedjünk lejjebb!
A kis mágus szinte felágaskodott a nyeregben, és látszólag összevissza csapkodott az árnyékkorbáccsal. A sárkány azonban már az első csapásokra ereszkedni kezdett, és hatalmasat bömbölt.
Leon majd' megsüketült, de az eredmény odalenn leírhatatlan volt. A lovak felágaskodtak, levetették a hátasaikat, egymásba rohantak, felbuktak, az előrébb haladók megálltak megnézni a zűrzavar okát, a menekülők beléjük ütköztek. Másodperceken belül akkora zűrzavar és kavarodás támadt, hogy jóformán semmit sem lehetett látni a felvert portól és a kirugdosott fűcsomóktól.
Azonban a roppant sereg elejéig még a veszély hangjai sem jutottak el.
– Röpüljünk egészen előre! – kiáltotta Leon teljesen fölöslegesen, hiszen egyrészt a pokoli lármában a Főkommunikátor úgysem hallotta, másrészt épp nagy csapásokkal a sereg eleje felé tartottak.
A rémülten menekülő eemsi sereg középrészénél tarthattak iszonyú zűrzavart okozva, amikor Leon valami furcsát fedezett fel az élen haladókon. Valami csillogott. A sereg végén és a középrészen lovagló eemsik többnyire rongyosak voltak vagy esetleg különféle szőrméket csavartak magukra, s még ha szabályosabb volt is az öltözékük, a fegyverzetük igen gyatrának tűnt. Ám ott elöl acélok csillogtak. Méghozzá egész acélerdők. Nem csak a fegyverek. Az élen lovagló harcosok komoly vérteket és páncélokat viseltek, sisakjukon színes tollforgó lengett, és paripáik, ha lehet, még a megtermett eemsi lovak közül is kimagaslottak. Az elit sereg!
És még valamire felfigyelt Leon, ami bizony elég kellemetlenül érintette.
Az élen haladókhoz most jutott el a kavarodás lármája, megfordultak, és felfedezték a feléjük röpülő sárkányt. Ám ahelyett, hogy páni félelemben menekülni kezdtek volna, többen leugráltak a lovukról, valami szekérféle alkotmányokhoz rohantak, és komoly erőfeszítéseket tettek...
Leon csak fél perc múltán fedezte fel, mi történik. A szekerekre szerelt harci gépekről karnyi vastag szárú, csillogó hegyű dárdák meredtek az ég felé.
– Dárdavetők! – ordította Leon. – Fel! Fel!
Ám ebben a zűrzavarban, ugyanannyit ért volna el akkor is a figyelmeztetésével, ha szavait csak suttogja. A vadul rikoltozó kis mágus meg sem hallotta.
Egyenesen rárepültek a dárdavetősökre!
Leon még a hangzavarban is hallani vélte azokat a vészjósló pendüléseket, tizet-tizenkettőt szinte egyszerre, amikor a vaskos rudak kirepültek, s zúgva szelték feléjük a levegőt.
– Lebukni! – ordította Leon, és amennyire csak erejéből tellett, előregörnyedt a nyeregben. S ezt igen jól tette, mert egy veszedelmes dárda süvítve zúgott el a feje fölött.
Egy másik dárda lepattant a wyvern masszív pikkelyzetéről, és úgy térden vágta Leont, hogy a szerencsétlen azt hitte, tőből kiszakadt a lába.
Úgy tűnt, a wyvern a súlyos pikkelyek dacára valahol mégis sebet kaphatott, mert hatalmasat rándult, és még hatalmasabbat bömbölt. Hátrarántotta görbe gúnárnyakát, hogy a mögötte ülő varázslót majdnem kiütötte vele a nyeregből, aztán szinte ugyanazzal a lendülettel a hajlékony nyak előrevágódott, és a tátott pofából perzselő sárkányláng zúdult a dárdavetőket újra felhúzni akaró eemsik egy részére. Szénné égett testek dőltek el, vagy omlottak porrá abban a minutumban, többen lángoló ruháikat oltva verdesték magukat a földhöz.
De mi volt ez a csekély pusztítás a roppant sereg méreteihez képest. Mindössze két dárdavető gép semmisült meg, s a többiből máris záporoztak a karnyi vastag karók az égen suhanó szörnyeteg után, ami időközben túlrepült a sereg élén.
A Főkommunikátor jobbra csapkodott a korbácsával. A wyvern széles ívben fordult. Most nem húzta hátra a nyakát újabb sárkányláng okádására. Leon tudta, hogy miért. Még ezeknek a mágikus szörnyetegeknek is szükségük van némi időre a regenerálódásához, és nem tud folyamatosan lángokat gerjeszteni.
Időközben a lenti zűrzavar némileg rendeződött. Apró alakok rohangáltak a szekerek és lovak védelmébe bújt eemsik között, és kurta parancsokat osztogattak. Milliónyi apró vessző hegye bukkant fel célpontot keresve. Számszeríjak, hosszú íjak meredtek a közeledő sárkány felé.
Ám ami még ennél is kínosabbnak tűnt, hogy mintegy varázsszóra színes fények gyúltak néhány megvetett lábú eemsi körül. Az egyik piros volt, a másik kék, a harmadik sárga, a negyedik...
Leonnak nem maradt ideje az összest számba venni, s a színekbe borult alakok lehettek vagy hetvenen. Csak amikor közel értek, akkor döbbent rá, hogy mit lát: legalább hetven alakot, akinek az alakját színes, mentális rács védte. Némelyik szinte lángolt és szikrákat hányt, mások alig pislákoltak.
Valamennyien megvetették a lábukat, és mentális rácsuk színéhez hasonló színben lüktető, villódzó, fejnyi nagyságú energiagömböket tartottak a kezükben dobásra készen.
– Úristen! – kiáltotta Leon.
– A nagykodók! – sikoltotta Krontel valahonnan a messzeségből.
Azonban visszafordulásra már gondolni sem lehetett. A wyvern meredeken ráröpült a színes csapat elejére, és hatalmasat csapott feléjük gigászi szárnyaival. Mentális rács ide vagy oda, a csapat egy részét úgy elsodorta, mintha szalmaszálak lennének egy orkán közepén.
Csakhogy amint a sárkány lőtávolon belül ért, záporozni kezdtek a vaskos, kihegyezett vagy acélheggyel ellátott dárdák, s milliónyi nyílvessző zuhogott rájuk, akárha jégesőbe kerültek volna. Ám ami még ennél is rosszabb, a talpon maradt nagykodók egymás után hajították a bestiára színes energiagömbjeiket, és azok akárha dróton húznák őket, egymás után találták telibe a pikkelyes gigászt.
Leonnak éppen csak annyi ideje volt, hogy felrántsa maga köré saját mentális burkát, már záporoztak is a nyílvesszők, s nagy pukkanással foszlottak szét a sárkány testén a színes gömbök. S ahol ezek a gömbök szétfoszlottak, ott megpörkölődtek, bekormozódtak a pikkelyek, és nem egy csillogó pikkely felszakadt a gömbök robbanásai nyomán.
Leon nem ért rá hátranézni, hogy a társaival mi történhetett, épp elég baja volt azzal is, hogy a nyeregben tudjon maradni.
A színes gömbök okozta sebek rettenetesen fájhattak a wyvernnek. mert torkaszakadtából bömbölt, megbillent a levegőben, elvesztette az egyensúlyát, és orral előre felbukott a szekerek, lovak és eemsik összevisszaságában. Valósággal belefúródott a földbe. Tucatjával temette alá a szerencsétlen párákat, akik még az utolsó pillanatban is a rájuk zúduló gigászi hús felé döftek a dárdájukkal, és az íjászok még elengedték nyilaikat. Aztán már csak véres massza maradt belőlük.
A wyvern akkora lendülettel rohant bele a talajba, hogy Leon bárhogy kapaszkodott is, hajszál híján kirepült a nyeregből, a bőrszíjak úgy belevágtak a húsába, szinte levágták a lábát, s az egyik hüvelyknyi vastag szíj el is szakadt, már csak a jobb lábát tartotta valami.
Leon felordított, ám a pokoli hangzavarban még saját hangját sem hallotta.
Azt látta, hogy a kis mágus a sárkány nyakánál már nemcsak a levegőt püföli veszettül árnyékból font, kilencágú korbácsával, hanem hátasuk nyakát csapkodja.
Mindenhonnan eemsik rontottak rájuk, döfködték, szurkálták az óriási bestiát, ám a vastag pikkelyekről rendre lecsúsztak a vékony szúrófegyverek.
A wyvern esetlen, fájdalmas mozdulatokkal állt lábra ismét, és azzal, hogy nyílvesszőkkel teletűzdelt, dárdák lyuggatta szárnyát kiterítette, több tucat apró alakot sodort le a lábáról. A páncélos kolosszus bömbölt kínjában, és a fejét rángatta, ahogy alattomos íjászok a szemét keresték nyilaikkal.
S a sereg éléről veszett tülekedés közben törtek feléjük a színes mentális burkot viselő nagykodók, hogy ismét féléjük hajíthassák hatásos energiagömbjeiket.
Ám elég nagy tömegen kellett keresztültörniük, mert a lezuhanó sárkányt még legalább ötven métert sodorta a lendület attól a helytől, ahol a színes bombák telibe találták.
– Fel! – ordította Leon, és az sem zavarta, hogy fél lábánál fogva oldalra lóg a megpörkölődött nyeregből. – El innen!
A wyvern most nem bírt olyan kecses egyszerűséggel felszállni, mint induláskor, amikor egyetlen lendülettel rugaszkodott el, nyolc-tíz döngő lépést is tett, miközben veszettül verdesett kilyuggatott szárnyával, mire a levegőbe tudott emelkedni. Tucatnyi vakmerő eemsi csüngött roppant karmain, s értelmetlen módon kaszabolni próbálták azt, ám a fegyverük rendre lecsúszott róla.
A wyvern nagyot rúgott, és terhei rendre lepotyogtak róla. A nyakukat törték. Ám a sárkány még mindig nem bírt felemelkedni. Lefelé zuhant, mintha ismét a talajba fúródna, és Leon felsikoltott, ám a lyukacsos szárnyak erőteljes csapkodásba kezdtek, szinte másodpercenként lendültek, és a bestia ingadozva a levegőben maradt.
Egy tűzpiros energiagömb zúgott feléjük, mintha zsinóron húznák, s egy valamivel halványabb piros golyó követte. A wyvern erőtlen sárkánylángot fújt a feje felé röppenő gömbökre. A kisebbik elolvadt, mint vaj a tűzben, ám a tűzpiros labda átzúgott a sárgás fekete lángokon, és pofán találta a wyvernt.
A sárkány megbillent a levegőben, egy pillanatra még csapkodni is elfelejtett a szárnyaival, aztán egész testén remegés futott végig, mintha áram ütötte volna meg. Aztán akkorát bömbölt, mintha az ég zengett volna. Hosszan, fájdalmasan.
– El innen! – ordította Leon.
A kis mágus azonban még akkor sem foglalkozhatott volna az utasítással, ha az iszonyú lármában véletlenül meghallja. A sárkány nyakára bukva, eszméletlenül hevert a nyergében. Ha nincs odaszíjazva, már rég kirepült volna.
Azonban a sárkány osztozott Leon elgondolásában, mert heves erőlködéssel egyre magasabbra szárnyalt, s pillanatok múlva maguk mögött hagyták a diadalmasan üvöltöző eemsi falkát.
– Megvagytok? – ordított hátra Leon, és igen megrettent, amikor nem kapott választ.
Minden csontja sajgott az ütközéstől, és nagy erőfeszítésébe tellett, hogy hátraforduljon.
Először a közvetlenül mögötte ülő Razcót pillantotta meg, és a látványtól elszorult a szíve. A thorp grófot látszólag nem találta el sem nyílvessző, sem energiagömb, mégis fájdalmas arccal hajolt előre, zokogott, és szeméből patakokban folyt a könny.
– Mirk! – zokogta felismerhetetlen hangon.
Leon úgy érezte, mintha egy vasmarok ragadta volna meg a torkát. Mirk, a hűséges szolga előrebukva hevert a nyergében, három nyílvessző állt ki a testéből: két hosszú a mellkasából és egy kurta számszeríj-vessző a torkából. Már nem volt élet benne, piros vére rácsorgott a megpörkölődött pikkelyekre. A bal lába térdből hiányzott. Véres patak kúszott le a sárkány oldalán.
– Hogy történt? – kérdezte megrendülten Leon, amikor a megdöbbenéstől szóhoz jutott.
– Nem lett volna semmi baj! – zokogta Razco. – Lebuktunk mindannyian a nyeregre... Nem találtak volna el...
– És?!
– Mirk felegyenesedett, hogy elkapja Krontelt...
– Krontelt?!
– Ő is meghalt! – sírta Razco Menem. – Amikor lezuhantunk, kirepült a nyeregből... És akkor Mirk utána kapott... megragadta a lábát... de aztán Mirket lemészárolták!
Krontel nyerge üres volt, az oldalán a bőrszíjak becsatolva, de szakadtan lógtak.
– Krontelt is legalább három nyílvessző fúrta át, mielőtt földet ért volna!
– A francba! – kiáltotta Leon, és Kind Gren Grun Grath felé pillantott, aki láthatóan eszméleten, de holt sápadtan, sokkos állapotban imbolygott a nyeregben. – Grun Grath! Jól vagy?
Az erfro-bolg kifejezéstelenül meredt maga elé.
– Grun Grath! – ordította Leon idegesen.
– Kind Gren Grun Grath meghalt... Merbolgban... Én Krak vagyok...
Leon nem firtatta a zavaros ügyet.
– Krak! Mi van veled?
– Felkavarodott a gyomrom! – hörögte az erfro-bolg. – Nem én... Soha többé... Az élő istenre esküszöm, soha többé nem iszom!
– Krak! – kiáltotta Leon ijedten. – Beverted a fejed?
– Nem én... Esküszöm, hogy nem iszom! Egy átkozott kortyot sem!
– Mirk... Krontel... – zokogta Razco, majd fennhangon káromkodni kezdett, amiért ilyesmi megtörténhetett. – Rohadt eemsik! Megfosztottak két hű bajtársamtól! Megölték őket...
A wyvern erőlködve valamivel magasabbra emelkedett, hogy megkerüljön egy magasabb hegyet. Nem a csúcs fölött röppent át, az túl magasan lett volna, hanem a hegynyereg fölött, ahol a két sziklafal alacsonyabb szinten találkozott. Egy kisebb völgy tárult eléjük, majd abból meredek sziklafalak között egy szurdokon át hosszanti, lapos teknő táruk eléjük. A sárkány egyenesen a szurdoknak röpült.
– Miért nem öltek meg engem is? – siránkozott Razco. – Miért nem zuhantam ki én is a nyeregből?
– Azzal nem lenne megoldva semmi – motyogta Leon elkeseredetten. Nagyon fájlalta két hű társa elvesztését. Az jutott eszébe, Mirk és Krontel mennyit veszekedtek. És a thorp most az életével fizetett azért, hogy megpróbálta menteni eemsi pajtását. Valószínűleg fordított esetben Krontel is ezt tette volna.
A szurdok olyan szűk volt, hogy a sárkány szárnyának hegye szinte súrolta a fekete sziklafalakat. Alattuk egy keskeny út futott, s a szélén sötét szakadék mélyén egy kicsiny hegyi patak csobogott.
A Főkommunikátor még mindig eszméletlenül billegett a wyvern nyakára dőlve. A sárkány most magától repült.
Kora délutánra járhatott az idő, a nap fénye alig-alig hatolt be a szurdokba, és a hosszanti völgyteknőben is árnyék uralkodott, melyet egy északnyugaton magasodó hegyorom vetett.
S ebben az árnyékba borult völgyben hosszában bőr- és lombsátrak sorakoztak, a köztes területeken sürgölődő alakok rohangáltak, s itt-ott jókora tábortüzek égtek. A sárkány szárnyának suhogása suttogó, sziszegő visszhangokat verve verődött vissza a környező sziklafalakról.
A Suttogások Völgye!
– Maunuk! – kiáltotta Leon.
Szerette volna, ha nem repülnek egyenesen a tábor fölé, mert semmi kedve nem volt részt venni egy ugyanolyan öngyilkos csatában, mint amilyet az eemsik ellen vívtak, de mivel a Főkommunikátor öntudatlanul feküdt, senki sem akadt, aki irányíthatta volna a roppant bestiát.
S az máris a tábor felé vette az irányt.
Leon óriási nyüzsgést látott a tábor közepén, mintha valakik valakikkel hadakoznának. Kisebb csoportok összevissza rohangáltak, és óriási rikácsolás visszhangzott a sziklákról.
Hirtelen ezüstös villanással egy denevérforma alak röppent fel a sátrak közül, és vijjogó kiáltást hallatva felfelé zúgott az égbe.
– Almergin! – motyogta Leon, s bár fogalma sem volt, hogy tényleg azt a merghánit látja-e, aki elvette tőle a Hajnal Kardját, dühösen felordított. – Utána!
A wyvern azonban nem sokat törődött a szóbeli utasítással, ha meghallotta egyáltalán. Lefelé szállt, egyenesen rá a rohangáló maunukra. És csodák csodája, az apró termetű, sárga szőrzetű ördögök nem fejlődtek precíz csatarendbe, hanem a fegyvereiket eldobálva, veszettül rikácsolva menekültek, amerre láttak.
A sárkány bömbölve zúdult le rájuk. Úgy látszik, korábbi küzdelme csak még inkább felcsigázta harci kedvét, vagy ezeken a nyomorult maunukon akart revansot venni elszenvedett kínjaiért. Azzal indított, hogy egy minden eddiginél hatalmasabb sárkánylángot okádott oda, ahol a legsűrűbb volt a tömörülés, majd a kigyulladt, megperzselődött szerencsétlenekre repült, és összelyuggatott szárnyaival csapkodott közöttük, baromi karmaival, toronyszerű lábaival pedig tiporta a visító áldozatait.
Egyetlen maunu sem akadt, aki szembe mert volna szállni a tomboló szörnnyel, aki egyetlen nyílvesszőt is el mert volna engedni az irányába, s ezt Leon teljes szívéből meg is értette. Ezek után csak csodálni tudta a vakmerő eemsiket, akik nemcsak hogy harcba bocsátkoztak az iszonyatos sárkánnyal, de még meg is futamították.
A wyvern nem sokáig tombolhatott. A tágas tisztást hamarosan haldoklók és megcsonkított, porrá égetett tetemek borították be, és az utolsó menekülők is úgy elfutottak, hogy hírük sem maradt.
A hatalmas sárkány csak ekkor csillapodott le. S egy egészen iszonyatos dolgot kezdett művelni. Olyasmit, aminek láttán Leon egész testében remegni kezdett, és feje búbjától a kislábujjáig elborzadt.
A wyvern, mint aki jól végezte dolgát, maga alá húzta vaskos lábait, behúzta a szárnyait, s testéhez szorítva lehasalt a vérmocskos fűre. Aztán borzalmas, szívó, cuppogó hangokat hallatott. A legközelebb fekvő maunu hulla egy pillanatra megrándult, mintha belerúgtak volna, aztán iszonyatos visító hangot adva vergődni kezdett. Hogy már nem élhetett, azt az is bizonyította, hogy a letépett feje méterekkel arrébb hevert. És a test mégis vonaglott, rángatózott!
Leon kimeredt szemmel bámulta.
Aztán a hulla körül valami sötét folt kezdett formálódni, és amikor a sárkány egy szippantó hangot hallatott, a fekete folt, mintha zsinóron húznák, a bestia pofája felé vágódott.
A holttetem elcsendesedett, és nem mozdult többé. Valósággal összeaszott, összezsugorodott, mintha egy hétig napon aszalták volna. S úgy tűnt, menten oszlásnak indult.
Ám rögtön mellette egy széttaposott hulla kezdett vergődni...
Leon majdnem elhányta magát, amikor rádöbbent, mi történik. A wyvern a holtak lelkével táplálkozik.
S csodák csodája, a lyukak a bőrlebenyes szárnyán szép lassan elkezdtek összeforrni!
Leon kicsatolta a bokáját, s megdörzsölte, mert a bőrszíj alapos nyomot hagyott a bőrén. Előremászott a Főkommunikátorhoz, és próbálta életre pofozni, de a kis mágus nem mozdult. S amikor Leon felemelte az illető fejét, rögtön látta, hogy mi az oka tétlenségének. Az arca helyén csak egy véres húsmassza látszott. Valószínűleg egy színes energiagömb találhatta telibe.
Leon hányingerrel küszködve engedte le a kötélhágcsót, és sietve mászott le a vértől iszamós talajra. Lábai elzsibbadtak a hosszú szorítástól, és Leon botladozva tett néhány lépést, mire rendesen meg tudott állni.
Razco és Grun Grath egyesült erővel próbálták lerángatni a halott Mirk testét a nyeregből, ám annyira elerőtlenedtek, hogy nem bírták megtartani a súlyos testet, és a thorp szolga nagy csattanással zuhant a talajra.
Szinte abban a pillanatban vergődni rángatózni kezdett.
– Ne! – üvöltötte Razco, és tehetetlen dühében a sárkány pikkelyes testét püfölte. Mirk holtteste visított, mintha nyúznák, aztán egy végső sivítással kiadta lelkét a wyvern tátongó pofájába.
Leon öklendezve fordult el, és olyan messzire futott, amennyire csak rogyadozó lábaitól tellett. Egy félig leégett bőrsátor maradványainál öklendezett, kiadta gyomra tartalmát, s keserű epét hányt. Egész testét görcsök rángatták. Cherubionban látott már egyet s mást, de ez a mostani látvány még neki is soknak bizonyult.
Pár perc múltán, amikor elég erősnek érezte magát, felegyenesedett, megtörölte a száját, aztán kitörölte keserű könnyeit a szeméből, és baljós mozdulattal elővonta a sugárpisztolyát.
– Meurin! – ordította rekedten. – Hol vagy, te patkány! Gyere elő! Alig vártad a találkozást, hát itt vagyok!
Nem akarta látni, mit kezd Razco Mirk összeaszottá vált, oszladozó tetemével. Összevissza mászkált az elhagyott sátrak, a tetemek között, és idegesen szorongatta fegyvere markolatát.
– Meurin! – ordította eszelősen. – Hol vagy, te rohadék?
– Tőled balra a nagy tűz mellett – hallatszott egy keserű női hang valahonnan a magasból.
Furcsán ismerős volt.
Leon megperdült, és felpillantott.
Egy magasban lógó faketrecet látott. Éppen olyat, mint amilyenben ő is raboskodott egykor a maunuk fogságában. S e ketrec rabja nem volt más, mint...
– Alméra!
– Meurint kerested – felelte a meztelen lány kifejezéstelenül. – Ott hever a tűz mellett... Már ami megmaradt belőle...
Leon a tűz felé pillantott, és meglátta az ezüstös köpenyt, s benne egy magas alakot. Ám az arcot nem ismerte fel, olyannyira összeégették.
– Mi... mi történt? – habogott Leon.
A lány beharapta az ajkát.
– Levehetnél innen. Fázom...
Leon már-már a kötél vége után nyúlt, de aztán habozva hátrébb lépett, és megrázta a fejét. A lányra fogta a sugárpisztolyát.
– Miért kegyelmezzek egy átkozott mergháninak?!
A lány galambszerű arca kelletlenül megrándult.
– Ölj meg akkor, ha akarsz!
– Ne hidd, hogy nem teszem meg! – mérgelődött Leon, és ujja remegett az elsütő billentyűn.
A lány közel lépett a ketrec farácsaihoz, és nem rejtette el fiatalos nőiességét.
– Itt vagyok! – közölte dacosan. – Alig várom a halált.
Leon úgy az ajkába harapott, hogy kiserkedt a vére.
– Tudod, hogy megérdemled...
Alméra vállat vont.
– Ahogy akarod. De... ha lelősz, úgy tedd, hogy azonnal meghaljak... Kérlek, ne hagyj sokáig szenvedni!
Leon szitkozódva az övébe dugta a fegyvert, és kioldotta a kötelet. Mindkét kezére szüksége volt, hogy megtartsa a súlyos ketrecet, ám az így is úgy zúdult le, hogy Alméra elesett benne. Egyetlen zokszava sem volt.
Leon kibogozta a rácsokat rögzítő kötelet, és kinyitotta a ketrec ajtaját. A fegyverét az övében hagyta, de készen állt bármiféle támadásra.
– Kifelé! – parancsolta.
A lány lehajtott fejjel bújt ki a ketrecből, és fázósan didergett, de egy csöppnyi szemérmességet nem tanúsított, és ezen Leon nem is nagyon csodálkozott.
– Hol a tekercs? – kérdezte vadul.
Alméra dühösen széttárta a karját.
– Látod, hogy nincs nálam!
– Hova tetted?
– Elvették tőlem.
– Kicsoda?
A lány félszegen a tűz mellett heverő alakra mutatott.
– Meurin? – kérdezte Leon idegesen.
– Igen...
Leon a szétégett alak felé nézett.
– És... azt tudod, hol van most a tekercs?
A lány az égre mutatott.
– Ott.
– Hogy érted ezt?
– Elvitték.
Leon feljajdult.
– Almergin?
Alméra bólintott.
– Ki más?
Leon a kezébe temette az arcát, és egész testében remegett.
– Egyáltalán... – motyogta, amikor végre felnézett. – Mi történt itt?
A lány flegmán vállat vont.
– Almergin eljött, hogy megölje Meurint. Simán lelőtte. Elvette tőle a tekercset, és sietve elrepült. Engem itt hagyott...
– Kit érdekel? Egyáltalán mi a fenéért jöttél ide? A hűségvarázs, amit Meurin ránk bocsátott, hamis volt...
– Tudom.
Leon csodálkozva meredt rá.
– Akkor...
– A megbízóm parancsolta, hogy keressem meg Meurint, és öljem meg.
– Mi?
– Meurin azonban számított erre, csapdába csalt, és elfogott. Ő... nem volt mergháni, de olyan erőket és tudást birtokolt, melyekkel még engem is meglepett. Aztán eljött ő...
Leon behunyta a szemét.
– Almergin volt a megbízód?
– Igen. Idejött. Egyszerűen szétlőtte a kétszínű varázslót, elvitte tőle a tekercset, engem pedig itt hagyott... Nem adnál valami ruhát? Nagyon fázom!
Leon dühösen intett.
– Húzd le valamelyik hulla köpenyét! Vagy vedd Meurinét...Mit bánom én! – Dühösen meredt a mozdulatlan lányra, és a keze ökölbe szorult, de nem nyúlt a sugárfegyverért. – Gyűlöllek, Alméra! – suttogta kegyetlenül. – Gyűlöllek, és legszívesebben megölnélek... most ebben a minutumban!
A lány felnézett, és szúrós, fekete szemében egy könnycsepp jelent meg. Ám a hangja kőkemény volt.
– Én csak a kötelességemet teljesítettem, Leon! Nem tehettem másképp. Higgy nekem! Sajnáltalak, rettenetesen sajnáltalak, de ha nem hozom el akkor Cholertől a tekercset, mindőnk sorsa megpecsételődik! Én nem akartam rosszat neked...
– Nem, mi? – motyogta Leon. – Azért fizetted le azt a cheemp kocsmárost Kingord előtt, hogy kábítson el bennünket a borával, hogy a mestered, Almergin könnyedén el tudjon bánni velünk! Hogy el tudja rabolni tőlem a Hajnal Kardját!
Alméra úgy bőgött, mint egy kisgyerek, akit csínytevésen kaptak.
– Épp ellenkezőleg – szipogta. – Azért kábíttattalak el benneteket, hogy ne gyertek a nyomomban! Almergin megölt volna benneteket... és én ezt nem akartam!
– Hát mit akartál? – kiáltotta dühösen Leon, mert mélységesen felbosszantotta a szipogó lány. – Álnok módon eloroztad tőlem a bőrtekercset, és aztán a mestered megszerezte tőlem a Kardot is! Tessék! Ha ezt akartad, boldog lehetsz!
Alméra megtörölte könnyes szemét.
– Te nem ismersz engem, Leon Silver! És én sem ismertem eléggé önmagam. Nem lett volna szabad becsapnom! Most már tudom! De akkor nem láttam más megoldást... Higgy nekem...
– Többé már nem! Eljátszottad a bizalmamat!
– Amikor Almergin megjelent itt a Hajnal Kardjával, azt hittem, megszakad a szívem, mert arra gondoltam, hogy megölt téged... Szeretlek, Leon Silver! Nélküled semmit sem ért volna az életem!
Leon dühösen a földbe rúgott.
– Ugyan! – kiáltotta haragosan.
– Tudom, hogy te még mindig reménykedsz, és Chlovia után vágyódsz, de én akkor is kimondom: engem kell szeretned! És tudom, hogy szeretsz is... a magad módján!
Leon kihúzta a sugárfegyvert, és a lány szeme közé célzott.
– Meg foglak ölni – közölte tényszerűen.
A lány előrelépett, és nekitámasztotta a homlokát a pisztoly csövének.
– Nyomd meg a gombot! – könyörgött. – Ne hagyj szenvedni, csak nyomd meg a gombot! Tudom, hogy te sohasem fogsz szeretni, mert tudod, hogy én... mergháni vagyok!
– Menj hátrább! – sziszegte Leon. – Nem kapsz több alkalmat, hogy még egyszer becsapj!
– Azt hiszed, ellened vagyok, Leon, pedig tévedsz! Higgy nekem és szeress engem, vagy ölj meg most azonnal!
Leon dühösen ellökte a lányt magától a bal kezével. Alméra megtántorodott, és hanyatt esett. Szerencsétlen képpel, könyörögve előrenyújtott kezekkel feküdt a kormos, mocskos fűben, őszinte meztelenséggel.
– Kérlek, Leon...
Leon behunyta a szemét, mert úgy érezte, leszakad az ég és kő-zápor hullik rá eső helyett. Egyszerűen nem tudta elemezni saját érzéseit. Úgy érezte, ha nem tesz valamit most azonnal, valami súlyos, valami kegyetlen szétrobban a lelkében, és akkor mindennek vége...
– Takarodj! – sziszegte szívből jövő gyűlölettel. – Tűnj el, kígyó!
A lány hasra fordult, arcát a vérmocskos fűbe fúrta, és úgy zokogott, hogy egész testében remegett.
– Takarodj innen! – motyogta Leon megrökönyödve saját vad érzelmeitől és a sajnálattól. – Változz át denevérré, vagy mit tudom én, micsodává... és repülj el messzire! Érted? Soha többé ne kerülj az utamba, mert akkor megöllek! Érted?
– Te vádolsz engem, amiért mergháni vagyok? – zokogta Alméra. – Te átkozott ghird! Azt hiszed, te különb vagy, mint én?
Leon indulatosan a lány felé rúgott, aztán elfordult, és szinte futva menekült onnan.
– Takarodj! – kiáltotta vissza a válla fölött. – Takarodj, te átkozott!
Nem értette, miért csorognak a könnyek a szeméből, de nem is akarta az érzelmeit elemezni. Nem akart olyasmit találni, amire még nem készült fel értelmileg.
Razco és Grun Grath komor képpel, vörös szemmel ástak sírt az összezsugorodott Mirknek. A wyvern még mindig nem fejezte be szörnyű lakomáját, és a temetési szertartáshoz iszonyatos hangok szolgáltatták a hátteret.
– Fogadd be, föld, ezt a thorpot – motyogta az orra alatt Razco. – Több volt ő nékem, mint testvérem, több volt ő nékem, mint hű társam, s alig várom, hogy ismét találkozzunk a Semmi Mezején...
– Derék fickó volt – fűzte hozzá Grun Grath szomorúan. – Bár isten lássa lelkét, engem sosem kedvelt!
Leon ösztönösen keresztet vetett, pedig ennek a mozdulatsornak itt, ezen a világon nem volt semmi értelme.
Razco zord képpel lapátolni kezdte elhunyt szolgájára a homokot annak roppant pallosával. Amikor elkészült a sír, a pallost, mintegy fejfa gyanánt a kis dombba szúrta.
– Sosem felejtelek el! – motyogta Razco megrendülten. – És ha a teste nincs is itt, lélekben... melléd temetem legkedvesebb pajtásodat, Krontelt is. Sokat torzsalkodtatok, de mindig is nagyon szerettétek egymást...
Leon sóhajtott, és megfordult, hogy megnézze, Alméra elrepült-e már.
A lány egy mocskos, fekete köpenybe burkolózva ott állt tíz méterrel mögötte, és könnyes szemmel őket nézte.
– Én... én nem akartam – szipogta. – Miattam halt meg?
– Meglehet – felelte Leon zordan. – Mit akarsz még itt?
– Van valami, amit el szeretnék mondani.
Leon lehunyta a szemét.
– Nem hiszem, hogy bármi is érdekel, amit a te szádból hallok.
Alméra bájos arcát eltorzította valami belső gyötrelem. A szeme könnybe lábadt.
– Hát legyen! – kiáltotta dacosan. – Elárulok mindent, amiben eddig hittem! Higgy nekem, vagy taszíts el, engem már nem érdekel!
Leon úgy meglepődött ezen a szenvedélyes kitörésen, hogy szóhoz is alig bírt jutni.
– Mit akarsz tőlem? – hebegte.
– Elvenni semmit! – kiáltotta hevesen a lány. – Adni akarok!
– Te még hiszel neki? – kérdezte csendesen Razco. – Hisz te mondtad, egy mergháni...
Leon mereven nézte Almérát.
– Mit tudnál te nekem adni?
A lány a szemét törölgette. Valamiféle rímtelen és ritmustalan versikét kezdett szavalni:
Szülőhelyem ősi földjére
vigyél el engem,
s ott adj annak kezébe,
ki már akkor is vén volt,
mikor megismerted.
Ő tudja a módot,
miképpen legyek,
hosszú szunnyadásom után,
ismét cherub,
a te asszonyod,
Leon Silver!
A Hajnal Kardját,
ha megöntözöd
a hreeirek késével
kiontott
mergháni vérével,
találkozhatsz
ismét velem,
a Hajnal Királynőjével!
– Mi volt ez? – hörögte elfúló hangon Leon. – Miféle ocsmány tréfa...
– Nem tréfa – jelentette ki komolyan a lány. – A bőrtekercsnek ezt a részét ghird nyelven írták, de számomra ez a nyelv nem idegen. Megfejtettem. Neked szól. A feleséged, Chlovia üzenete a messzi múltból...
Leon lehunyta a szemét.
– És tudod, mit jelent ez, Leon Silver? Megmondom, ha nem jöttél volna még rá magadtól! A Hajnal Királynője, mint már gyanítottuk, nem más, mint a te Chloviád! S ahogy a legenda tartotta, eltűnt, hogy az idő múlását áthidalva várjon rád! E pár sor, melyet e neked szánt üzenetben rögzített, elárulja hollétét...
Leon nyelt egyet.
– Mégpedig?
– Hol másutt: a Hajnal Kardjában!
– Lehetetlen!
– Ugyan! – kiáltotta Alméra. – A Nagy Királynő erősen szimpatizált a merghánikkal, jóformán maga is mergháni lett, s a mi népünknél megszokott dolog a tárgyakkal való hasonulás. Gondolj csak Balamudra, avagy a Denevérre, vagy másképpen az Éj Kardjára. Miképpen tudta volna a figyelmedet jobban felhívni Chlovia a tartózkodási helyére, ha nem úgy, hogy egy általad nagyon is jól ismert formát választ lelkének. Chlovia felhasználta a mergháni alapmágiát, a Hajnal Kardjába plántálta lelkét, meghagyta üzenetét számodra arra az esetre, ha újra felbukkansz Cherubionban, aztán végső tetteként, valakinek a segítségével legyőzte Cholert, és odaszögezte a Gyötrelmek Oltárához! Érted már, hogy a Hajnal Kardja miért csak neked engedelmeskedett? Én most már igenis értem...
Leon hosszan meredt maga elé.
– És... miért árultad el mindezt nekem?
Alméra megrezzent. Nem a kérdésre válaszolt.
– Még valamit tudok. Az én megbízóm a méltóságos Almergin volt, s bár mint tudjuk, ő is mergháni, talán nem véletlenül öltött eleve hreeir alakot. Amióta csak olvastam a versikét, az az érzés motoszkál a fejemben, hogy a „hreeirek kése” nem véletlenül szerepel a szövegben. S lehet, hogy ezt valami titokzatos módon Almergin is tudta. Talán éppen ő a hreeirek főnöke... méghozzá azért, hogy a hreeirek késével megölve egy... merghánit, valamelyik fajtestvérét... kiszabadíthassa a Királynő lelkét a Kardból!
Leon odakapta a fejét.
– De mi célból?
Alméra szomorúan nézett szurokfekete szemével.
– Ki tudná megmondani, miféle titokzatos cél vezérli a hatalmas Almergint? Valószínűleg azért akarja életre kelteni a rejtélyes királynőt... hogy megölje!
– Micsoda?! – kiáltotta Leon.
Alméra vállat vont.
– Sejtésem szerint Almergin... valakinek a megbízásából, aki úgy nevezi magát, hogy a Hajnal Hadura... hatalomra törekszik Cherubionban. S titokzatos megbízójának útjában állhat az az ősi tudást hordozó varázslónő... vagy ha úgy tetszik, boszorkány... aki egykor könnyűszerrel képes volt legyőzni Cholert, s úgy megszilárdította Cherubionban a békét, amire még sohasem volt példa. Nem csoda, ha minél előbb szeretne tőle megszabadulni a Hajnal Hadura.
Leon lélegzet után kapkodott.
– A Hajnal Hadura?
Alméra lehajtotta a fejét.
– Róla keveset tudok. Csak annyit, hogy egyaránt retteg tőle Choler és Sang... és én is! Iszonyatosan erős varázshatalommal bír... parányi tudásom tőle kaptam... s most, hogy elárultam, valószínűleg nem kerülhetem el a halálom...
– A Hajnal Hadura? – ismételte Leon elképedve. – Akitől Choler és Sang retteg? Choler azt akarta, hogy lépjek szövetségre Sanggal... valaki ellen, aki szerinte nem más, mint... Kevanaar!
– A Hajnal Királynőjének férje és ura a Hajnalkor idején! – kiáltotta közbe ingerülten Grun Grath. – Kevanaar! Róla nem szól a fáma! A Hajnal Királynője titokzatos módon eltűnt, de hogy a férjével mi történt, arról mit sem tudni!
– Tudod, hol van Chlovia ősi szülőhelye? – kérdezte Alméra Leont. – Ez választ adhat arra, vajon hová viszi Almergin a kardot és a bőrtekercset.
– Keorath! – bökte ki Leon. – Keorathba!
A völgy hirtelen megtelt visszhangzó patadobogással.
– Az eemsik! – közölte Razco, és elszántan megmarkolta roppant pörölye nyelét. – Bosszút állok Mirkért és Krontelért!
– Nem! – jelentette ki Leon ellentmondást nem tűrő hangon. – Most azonnal Keorathba kell mennünk!
– Egy tapodtat sem mozdulok! – kiáltotta Razco. – Tartozok annyival hű társaim emlékének, hogy legalább egy-két eemsi koponyáját behorpasszam értük!
– Halj meg, ha akarsz! – morogta Leon. – Én megyek!
– Megmutatom ezeknek a rohadékoknak, hogyan hal meg egy nemesúr! – tajtékzott Razco. – Jöjjenek csak akár ezren is!
Leon dühösen legyintett, és mivel a patadobogások visszhangja egyre erősödött, sietve megindult a pihenő wyvern felé. Aztán hirtelen ötlettől telve visszafordult.
– És a kincs? – kérdezte kajánul.
– Miféle kincs? – mordult fel Razco.
– Hát amit Monarakh mellett elrejtettünk. Ha jól emlékszem, abból kívántad felvirágoztatni Menem várát!
Razco úgy káromkodott, hogy még a szegény, megboldogult Krontel is megirigyelhette volna.
– Igazad van! – kiáltotta. – El kell halasztanom a bosszút meghatározatlan időre! Gyerünk innen!
Futva indultak a wyvern felé. Grun Grath egyetlen lépéssel sem maradt le mögöttük.
– Hogy fogjuk irányítani? – intett az erfro-bolg bölcs (vagy a szolgája?) a sárkány felé. – A mágus kimúlt.
Leon vállat vont.
– Mit tudom én? – vallotta be őszintén. – Meg kell próbálnunk, más megoldás nincs!
Razco máris kapaszkodott fel a szörnyeteg hátára. Grun Grath mögötte. A lódobogás már szinte a fülük mögül hangzott, de az eemsik még nem látszottak.
Leon hátrafordult. Alméra bizonytalanul topogott ott, ahol hagyták, bájos arcán határozatlanság látszott. Leon sóhajtott, és nagy ívben intett a lány felé. Alméra arcán boldogság villant, s a karcsú lány ruganyos léptekkel szaladt a sárkány felé. Leon még segített is felmászni a kötélhágcsón.
– No most... – kezdte Leon.
A völgy torkolatánál artikulátlan üvöltés hangzott fel.
– Siess egy kicsit! – kiáltotta Grun Grath.
Leon a szíve körül terpeszkedő Sötét Lángra koncentrált, és ugyanolyan kilencágú árnykorbácsot varázsolt a kezébe, mint amilyet korábban a Főkommunikátornál látott. A Sötét Láng masszája végigcsorgott a karján, le az ujjaihoz, s kilenc ág formálódott belőle.
– Fel! – kiáltotta Leon, és megsuhintotta az árnykorbácsot. – Szállj fel, te dög!
A számítása bejött. A wyvern engedelmeskedett a Sötét Láng parancsának. Úgy látszik, elég lelket zabálhatott, és begyógyultak a sebei, mert ismételten nem volt szüksége nekifutásra. Egyszerűen elrugaszkodott a talajtól, kitárta irtózatosan széles szárnyait, s legyintett egyet-kettőt. Repültek.
Az első eemsi lovasok üvöltve vágtattak be a völgybe.
– Ezt már fújhatjátok! – nevetett Grun Grath, de aztán lehúzta a fejét, mert karcsú nyílvesszők süvítettek el veszedelmes közelségben.
A sárkány azonban pillanatok alatt maga mögött hagyta a torz lovasokat, és észak felé szárnyalt.
Leon szertartásosan meglegyintette az árnylegyezőt.
– Keorathba! – kiáltotta.
Mély hang szólalt meg a fejében:
Igen, uram.
Leon majdnem leszédült az első nyeregből.
– Te beszélsz? – kiáltotta.
Igen, uram – jött a válasz.
– Tudod, merre van Keorath?
Természetesen.
– Akkor arra vedd az irányt!
Már arra vettem.
Leon nagyot csapott a korbáccsal a levegőbe féktelen örömében.
Ha megkérhetlek, ezt ne csináld! – hallotta a wyvern ideges hangját a fejében. Fáj nekem.
Leonnak eszébe jutott valami.
– Keorathot mágikus csapdák védik!
Már nem.
– Mióta nem?
Amióta a keorok elvándoroltak.
Leon megdöbbent. Erre a válaszra valahogy nem számított.
– Hova vándoroltak?
A wyvern nem válaszolt. Leon nem erőltette a kérdést. Ám úgy jó öt perc múlva újra hallotta a fejében az ismerős hangot.
Messzire.
Leon nem firtatta tovább e rejtélyes kijelentés lényegét, inkább hátrafordult Almérához.
– Ha szökni próbálsz, megöllek! – figyelmeztette.
A lány elmosolyodott.
– Pár perccel ezelőtt még el akartál kergetni!
Leon zavarba jött.
– Igazad van – mondta. – Ne haragudj!
A lány csodálkozva nézett rá, de nem szólt semmit. Másfél órája repülhettek észak felé, amikor a láthatáron egy bukdácsoló ezüst pont tűnt fel a levegőben.
– Csak nem... – lehelte Leon.
– Almergin! – sikkantotta Almára. – Utolértük!
Ám az ezüst pont ekkor meredeken lefelé szállt, és eltűnt egy domb mögött. A domb valahogy furcsán ismerősnek tűnt Leonnak, de nem tudta beazonosítani. Aztán amikor egymást követő szurdokrendszert pillantott meg a kisebb hegyek között, felkiáltott.
– Keorath!
– Elkésünk! – lehelte Alméra. – Elkésünk...
A sárkány lejjebb ereszkedett az egyik domb mögött, és valósággal átpréselte magát a keskeny szurdokon, ahol Leon emlékezete szerint egykor őrök álltak. Az egyik kis völgy mélyén zöldessárga tó villant.
– Hreeirath! – kiáltotta Leon. – Oda megyünk!
A wyvern ereszkedni kezdett, és könnyed mozdulatokkal leszállt a tó partján.
Nem mehetek tovább. Túl sok a mágia.
Leon lemászott a kötélhágcsón, és lesegítette Almérát is. Razco és Grun Grath azonnal követték.
Egy náddal benőtt szélű tó közepén cölöpökre épített nádkunyhók sorakoztak, szinte szabályos csigavonalat képezve, melyek középpontjában egy hatalmas nádkunyhó magasodott, mint valami torony.
Éppen ebben a pillanatban szállt le a levegőből egy ezüstszínű árny e torony közelében.
Tutajnak vagy más vízi járműnek nyomát sem látták.
– A francba! – morogta Leon. – Hogy a fenébe jutunk oda?
– Azzal az erővel – motyogta Alméra –, amivel a sárkányt irányítottad!
– Hogyan?
– Növessz szárnyakat magadnak!
Leon azonnal kipróbálta az ötletet. A Sötét Lángra koncentrált, és a képlékeny masszából hatalmas szárnyakat formált a teste mellett. Kétsége sem maradt afelől, hogy ezek a szárnyak fel is fogják röpíteni.
– És Razcóék? – kérdezte Leon idegesen.
– Vagy úsznak vagy maradnak – felelte flegmán a lány. Ledobta magáról a sötét köpenyt, meztelensége egy pillanatig ragyogott a lenyugvásra készülő nap utolsó sugaraiban, aztán lassan, fokozatosan Alméra, a szép varázslólány átváltozott egy undorító, fekete denevérré.
Leon akaratlanul megborzongott.
– Gyerünk már! – sziszegte a mergháni, és felröppent a levegőbe.
Leon megpróbálkozott sötét szárnyaival, és egy-két bizonytalan csapás után ő is a levegőben találta magát. Fura, de igen kellemes érzés volt, szinte megmámorosodott a lehetőségtől, hogy három dimenzióban röpködhet fel alá.
– A vízbe zuhansz! – kiáltotta a mergháni ijedten, amikor Leon új képességeit tesztelve bukórepülésbe ment át.
– Dehogy! – kiáltotta diadalittasan Leon. – Az égbe...
Elzúgtak a legszélső cölöpkunyhók fölött, és több helyről sárgászöld pikkelyű krokodilfejek bukkantak elő. Hreeirek. Ám a legnagyobb nyüzsgést a főkunyhónak helyet adó, kicsinyke szigeten látták. Számos nádtutaj lebegett már a sziget mellett, s további kis tutajok közelítettek felé.
– Ott! – sikoltotta Alméra, és a sziget felé mutatott. – Már megkezdődött!
Egy széles kőoltáron ott hevert a Hajnal Kardja, s karmazsinvörös szikrák özönét szórta a körülötte tolongó hreeirekre, akik kéjesen sikongattak e szikrák esőjében. A kőoltár mellett egy ezüst köpenyes, igen magas, elálló fülű hreeir térdepelt, a kezében egy csillogó, drágakövekkel kirakott markolatú kést tartott, és kántáló hangon énekelt.
– Almergin! – üvöltötte Leon, és még röptében előrántotta sugárpisztolyát.
A hatalmas termetű hreeir megperdült, és hitetlenkedve bámult az árnyékszárnyakon közeledő Leon Silverre. Keze bizonytalanul mozdult a köpenye bélése felé.
Leon lenyomta az elsütő billentyűt.
Fegyveréből sárgás fekete sugárnyaláb vágódott ki, átszisszent a levegőn, mellbe találta a hatalmas termetű hreeirt, és ő kezét, lábát szétvetve zuhant hanyatt az ingoványos talajra.
Az összes hreeir iszonyodva ordított fel.
Leon azonban nem érte be ennyivel. Még mocorgó áldozata fölé repült, és tőle szokatlan kegyetlenséggel addig égette a sugárpisztolyával, amíg csak az ezüstpalást tulajdonosából mindössze egy formátlan, szénné égett húsmassza maradt.
Leon felrikoltott példátlan dühében.
Egy igen ráncos, kortól megfeketedett pikkelyű, botra támaszkodó, vaksi hreeir csoszogott elő, két markosabb szolgája karjára támaszkodva.
– Mi történik itt? – vartyogta a vénség. – Miféle rendbontás ez?
– Romin'yarak! – üvöltötte megdöbbenve Leon. – Miféle csoda ez, hogy újra látlak?
A verssorok jutottak eszébe. A vénséges alak, aki már akkor is vén volt, amikor háromszáz évvel ezelőtt először találkozott vele.
Az öreg gyíkember felemelte a fejét, és szaglászni próbált.
Alattvalói nem mozdultak, nem is rikoltoztak, csak vizenyős szemükkel Leonra meredtek, és türelmesen várták a fejleményeket.
– Kié ez az ismerős hang? – recsegte a vénség. – Miféle szellem kísért a múlt homályából?
– Megismered a hangom? – rikoltotta Leon, és leszállt a bizonytalan talajra a vénség elé. A sugárpisztolyt fenyegetően fogta az öreg két támogatójára arra az esetre, ha azok támadni próbálnak. Ám azok nem kísérleteztek semmivel.
– Mily ismerős e hang! – sóhajtott a vénség. – Mintha csak Leon Silver szólított volna a nevemen!
Leon azt hitte, menten eldől.
– Megismersz, hreeirek bölcs embere?
– Ki ne ismerné meg ezt a hangot, aki egyszer is hallotta? Leon Silver vagy. A Nagy Királynő egykori hitvese. Visszatértél...
– Vissza! – kiáltotta Leon. – És ott a kard, a Hajnal Kardja! Hogyan nyerhetem vissza belőle szeretett Chloviámat?
Az öreg egy darabig mélyen hallgatott.
– Hol van hadi főnökötök, Almergin, a mergháni? – kérdezte, és néma csend felelt neki. – Mintha az előbb azt kiabáltátok volna, hogy fogadott ükunokám visszatért...
Leon megdöbbent.
– A fogadott ükunokád? Egy mergháni!!
A vénség tapogatózva nyújtotta előre megfeketedett kezét, és ujjai a sugárpisztolyra tapintottak. Az aszott kezek visszarándultak.
– Miféle... rettenetes dolog ez?
– Egy fegyver – motyogta Leon –, mellyel megöltem a fogadott ükunokádat... El akarta pusztítani a Hajnal Királynőjét...
A vaksi szemekből sárgás könnycseppek hullottak.
– Almergin, a mergháni életre akarta kelteni őt – suttogta. – Az én parancsomra... mert senki sincs, aki oly hatalommal rendelkezik, mint a Hajnal Királynője... egyedül ő szállhat szembe rettegett ellenségünkkel, a kegyetlen Hadúrral!
Alméra egy kecses röppenéssel leszállt az oltár mellé, melyen a villogó és szikrázó kard mellett egy megsárgult koponya és egy furcsa tamburinszerű hangszer nyugodott.
– Én is mergháni vagyok! – kiáltotta csengő hangon, miközben szinte szemmel követhetetlen módon visszaváltozott karcsú lánnyá. A mocskos pokrócot ledobta magáról, és ott állt tündöklő meztelenségében. – Pontosan tudom, miként kell elvégezni a felélesztő szertartást!
Minden szem feléje fordult. Leon pislogott. A hreeirek rezzenéstelen tekintettel bámulták a meztelen teremtést.
Alméra egy könnyed mozdulattal kiragadta a díszes kést a szénné égett Almergin megfeketedett kezéből, és magasra emelte.
– Merghán törvényei szerint enyém lesz a tisztesség!
Leon zavartan lépett előre.
– Mit művelsz?
– Visszaadom neked azt, aki a tiéd – kiáltotta Alméra. Aztán keserű kajánsággal tette hozzá: – És kívánom, legyen sok örömed belőle!
A hreeirek sziszegve, vartyogva elhátráltak. Egy kövér hreeir asszony érkezett totyogva néhány holmival a kezében. Türkizkék ruhát csatolt fel a mozdulatlan Alméra karcsú testére, a fejére koronát nyomott, és csuklóira arany karpántokat húzott.
– És most – kiáltotta remegő hangon Alméra –, ne álljon senki kettőnk közé!
Lerakta a díszes markolatú kést a kőoltárra, aztán baljába vette a tamburint, jobbjába pedig a koponyát. Megrázta a hangszert, s az csilingelő hangokat adott, és fehéres szikrák pattogtak belőle szerte.
Alméra Leont nézte, és dallamos mergháni nyelven valami szomorkás dalt kezdett énekelni. Fekete szeme elmondhatatlan érzelmeket fejezett ki. A hreeirek csendben várták, mi történik. Leon közelebb akart lépni, de Romin'yarak megfogta a karját reszkető kezével, és a fejét rázta.
– Már nem szabad! Elhatároztatott.
Alméra abbahagyta az éneklést. A szeme kikerekedett, mint aki valami végzetes tettre készül. Ismét megrázta a tamburint, és nagyot rikoltott. A jobbjában tartott koponya szeme vörösen felizzott, és a hreeirek sziszegve hátráltak.
A koponya szájából lilás fekete füst tört elő, kezdetben sűrűn és gyorsan, aztán egyre ritkulva, szürkülve és lassulva. A szürkülő füstnyúlvány meglebbentette Alméra türkizkék szoknyáját, aztán lassan, megfontoltan körbefonta a lány testét, mintha kedvesen át akarná ölelni.
Majd a füst kissé szétterült, és eltakarta a lány arcát. Egy pillanatra rá az arc előbukkant a remegő fátyolt képező füst mögül, és ez az arc már nem Alméráé volt! Chlovia vörös haja tűnt fel a fekete haj helyett, s a jól ismert és áhított mókás vonások vették át Alméra galambszerű vonásait.
Leon felkiáltott, de mozdulni sem tudott.
Chlovia elmosolyodott. Ara ekkor a szürke füstcsáp kérlelhetetlenül a nyaka köré tekeredett. A szép arc eltorzult.
De ekkor a tamburin ismét megcsendült, és a füst, akárha valaki ismeretlen erő parancsolna neki, letekeredett a karcsú nyakról, beleszállt a rezgő tamburinba, s ott elenyészett, mintha sosem lett volna.
E pillanatban a Hajnal Kardja jól hallhatóan sercegni, sziszegni kezdett, és úgy villogott vörös színben, hogy szinte lángokat vetett.
A koponya szájából nem jött ki több lilás fekete füst. A maradványok még belekúsztak a tamburinba, és megszűntek létezni. S megint csak nem Chlovia állt ott, hanem a kecses Alméra, fekete szemét Leonra szögezve.
Szája szavakat formált, mintha a lány még mondani akarna valamit, de egy szó sem hallatszott. A kard vörösen lüktetett, aurája egyre tágult, s mintha egy asszony körvonalai kezdtek volna kibontakozni a helyén.
Alméra arca eltorzult, a lába megroggyant. A mergháni földhöz vágta a koponyát, és messzire hajította a tamburint. A késhez kapott. Magasra emelte.
Leon felkiáltott.
Ám a lány mindössze a csuklóját vágta meg, és néhány csepp vért csöppentett a lüktető kardra.
S az átváltozás még erőteljesebbé lett. A lüktetés most már Almérára is átterjedt, s az ő alakja helyén pedig egy kardszerű tárgy kezdett villogni periodikusan. Leonnak olyan érzése támadt, mintha a Hajnal Kardja rögvest Chlovia és Alméra impozáns keverékévé változna, miközben Alméra pedig elfoglalná Chlovia helyét a Kard belsejében.
S már-már ez történt.
Ám a szembántó villogás közepette egyszer csak Alméra felrikoltott, s a díszes kést, mellyel csuklójából vércseppeket fakasztott, egy hirtelen mozdulattal saját mellei közé mártotta!
Az eddig közönyösen és csendesen viselkedő hreeirekből olyan sikoltás tört ki, hogy az egész szigetecske beleremegett.
Sikoltásukat visszhangozta a kard sivítása, melyből most már szinte semmi sem látszott, helyét egy nőalak vette át.
Alméra szeme tágra nyílt, s a kecses test a bizonytalan talajra hanyatlott, a kés bűnösen meredt elő a melléből.
Romin'yarak artikulátlan hangokat hallatott.
Leon tátott szájjal bámult.
S ekkor ott, ahol pár perccel ezelőtt még a Hajnal Kardja villogott, most egy ráncos, töpörödött, hajlott hátú, púpos vénasszony jelent meg, s véreres szemét Leon felé fordította.
– Ez nem lehet igaz! – recsegte reszelős hangján a matróna. – A férjem! Az igazi férjem! Leon! Én vagyok a Hajnal Királynője! Chlovia!
Leon elájult.
És igen furcsákat álmodott.
Arra tért magához, hogy ocsmány szagú vizet loccsantanak az arcába, és háromujjú, pikkelyes kezek pofozgatják. A nagy kunyhó belsejében hevert egy gyékényszőnyegen, és aggódó arcok hajoltak fölé.
– Jól vagy, szerelmem? – vartyogta egy reszelős női hang.
Leon csak lassan tért magához.
– Valami... fura világról álmodtam – suttogta. – Harcoltam. Megöltem egy tucat kunigaamit... meg egy Skandar Graun nevezetű eemsit... Démonként idéztek meg oda!
Száraz pergamenhez hasonló érintésű ajkak csókolták meg az arcát, és Leon csak nehezen ismerte fel a vénségben Chlovia egykori szépségét.
– Úristen! – suttogta. – Ki tette ezt veled?
– A kor – motyogta Chlovia. – Hatvan éves voltam, amikor a lelkem a Kardba költöztettem, s e lassított életfolyamatokkal is legalább további harminc évet öregedtem. De nem számít! Még egyszer találkozni kívántam az első férjemmel, mielőtt elnyel az örök sötétség... s kívánságom végül teljesült! Hála... a mergháni erőknek!
Leon megpróbálta leküzdeni viszolygását, de igen nagy lelki önuralomra volt szüksége, hogy el ne tolja magától az arcát csókolgató vénséget.
– De hiszen... láttalak fiatalon... ott... az előbb... Alméra helyén...
A vén boszorkány haragosan pattant fel.
– Ne merd a szádra venni annak a ribancnak a nevét többé, becses férjem! – parancsolta.
Leon kábán ült fel.
– Miért... hiszen neki köszönheted a feltámadásodat?
Chlovia úgy rikácsolt fogatlan szájával, hogy rossz volt hallgatni. Még a vén Romin'yarak is befogta a fülét.
– Szándékosan tette az átkozott! Megtévesztett valamennyiünket! Halálra ítélte magát és vele engem is!
Leon nem értette.
Romin'yarak adta meg a magyarázatot.
– A szertartás szerint Alméra lelke cserélt volna helyet a Hajnal Királynőjének kardba börtönzött lelkével. Elég lett volna egyetlen csepp vér a merghánitól, hogy e csere megtörténjen! Alméra lett volna a Hajnal Kardja, s Chlovia teljes fiatalságában tündökölt volna Alméra testében!
– Ám az az átkozott a legválságosabb pillanatban megölte magát! – sikoltotta magán kívül a vén boszorkány, Leon egykori kedves hitvese. – Pont akkor, amikor a Kard már elenyészett, s a lelkem kiszabadult. Ifjúságom örökre elveszett! S már a Kardba sem költözhettem vissza! Mit tett velünk az az átkozott mergháni! Leon... tudnál szeretni ebben a testemben... így öregasszonyként?
– Igen – suttogta Leon, de még ő maga sem hitte el ezt a hazugságot.
Alméra ifjúi testére gondolt, és megborzongott, amikor lelki szemei előtt ismét felrémlett a lány öngyilkossága. Értette már, mit jelentettek az utolsó szavai, s mit jelentett az a kaján kifejezés az arcán...
– Pár napotok van, hogy örüljetek egymásnak! – recsegte a vén Romin'yarak. – Aztán szembe kell szállnotok a Hajnal Hadurával, hogy megmentsétek rettenetes haragjától Cherubiont!
Leon sóhajtott.
– Ki a Hajnal Hadura?
Chlovia csodálkozva meredt rá.
– Hát nem tudod? Kevanaar... a második férjem... Legalábbis azt hiszem...
Romin'yarak az ősöreg hreeir mindentudóan hunyorgott vaksi szemével, és villás nyelvét egy pillanatra kidugta ezernyi ránctól csúfított hüllőpofájából.
– Kevanaar? – fontolgatta Leon a nevet. – Ő lenne a Hajnal Hadura?
– Ki más? – sziszegte a vénség, s a szépségéből sokat vesztett Chloviához fordult. – Te talán többet tudsz mondani, leányom...
A töpörödött, ráncos öregasszony, aki egykor a tündöklően szép és eleven Chlovia volt, reszelős hangon szólalt meg.
– Rég volt – sóhajtotta. – Szinte már alig emlékszem, milyen rég... Egy év telt el, avagy háromszáz, számomra egyre ment. A merghánik másodléte folyamán nem úgy érzékeljük az időt, mint az elsődleges létben. A kardban lakoztam, testetlenül, érzéketlenül csak valami homályos értelemmel. Ha tudom, milyen érzés, sohasem vállalkoztam volna rá.
Leon komoran meredt maga elé.
– Mi történt azután, hogy én... – Nem tudta, hogyan fogalmazza meg azt a helyzetet, amikor Cherubionból egy szemvillanás alatt visszakerült Le Sentierbe. – Egyik pillanatban még a Kevanaar visszatérésére és a győzelem tiszteletére adott bankett díszvendége voltam, a következőben...
– Eltűntél! – sikoltotta Chlovia, és a szeme elé kapta a kezét, mintha ismételten átélné azt a szörnyű napot. – Egyszerűen eltűntél, és bárhol kerestettünk is, soha többé nem kerültél elő. Legalábbis akkoriban.
Leon leült az egyik nádmatrac szélére, és fejét a kezébe hajtva hallgatta a történetet.
– Akkoriban történt, hogy Sang árulására fény derült, s a Galaktikus Tanács helyreállította a rendet. A bűnösöket elhurcolták, az akaratlanul vétkezőknek pedig adtak még egy lehetőséget, hogy helyrehozzák a hibájukat. Otoaak és eemsi hódítói békében hazatértek Amrikba, hogy továbbvívják küzdelmüket a fennmaradásért azon a kietlen kontinensen. A Tanács Kevanaar kezére adta Cherubion sorsának további irányítását, s az itt maradt ghirdek és merghánik az ő segítői, testőrei lettek. Pontosabban... a mi testőreink.
Leon erre nem szólt semmit, Chlovia azonban szükségét érezte, hogy megmagyarázza.
– Három éven keresztül reménykedtem, hogy előkerül a férjem. Időközben Kevanaar királlyá koronáztatta magát, és közmegelégedésre uralkodott a pusztító háború szabdalta Cherubionban. Mi mást tehettem volna, névleg az ő felesége lettem, és segítettem az uralkodásban. Kevin jó férj volt és bölcs uralkodó. Soha egy ujjal nem érintett, tiszteletben tartotta azt a tényt, hogy én valójában a te feleséged vagyok. Nehéz dolgunk volt az uralkodásban. Amit évszázadok pusztítása tett tönkre, nem lehet egy-két év alatt teljesen helyrehozni. Fokozatosan építettük a birodalmunkat, melyben egyenlő jogokat biztosítottunk minden fajnak, cheruboknak, eemsiknek, kunigaamiknak, azénoknak, hreeireknek. Már-már úgy tűnt, hogy Cherubion kiszakad az Örökös Éjszakából, s a Hajnalkor kezdődött, amikor kezdetét vette a katasztrófák sorozata.
Az öregasszony elhallgatott. Leon feszülten meredt rá. Szinte a szájából akarta kirántani a szavakat.
– Otoaakot megölte valami rettenetes hatalom – folytatta Chlovia remegő hangon. – És akkor...
– Micsoda? – tiltakozott Leon méltatlankodva. – Hiszen Otoaak él.
– Otoaak azóta ismét él – helyesbített a vénség. – Ám akkor elpusztult, és óriási hatalmi harcok kezdődtek Amrikban. A különböző eemsi törzsek, melyek csak Otoaak uralma alatt nem merészeltek marakodni, azonnal egymásnak estek. Minden nagykodó hatalomra tört, és meg akarta szerezni a főkodói címet. És történt még valami, amiről kevés a tudomásom, csak annyi... hogy a pokol szabadult el Amrikban. Ezek persze eleinte csak nyugtalanító hírek formájában értek el hozzánk, hiszen Amrik megmaradt ugyanolyan titokzatos kontinensnek, mint amilyen korábban volt. Nekünk pedig akadt épp elég dolgunk, mert a kunigaamik valami ősi mendemondára hivatkozva kikiáltották magukat a legősibb fajnak, és külön privilégiumokat követeltek. Ráadásul Choler egykori követői megalakították a cholerita vallást, és egyre hevesebben azon fáradoztak, hogy fekete mágiával életre keltsék elpusztított mesterüket. Mindamellett olyan nyugtalanító hírek is szárnyra kaptak, hogy Sang megszökött a Galaktikus Tanács büntető intézetéből, és titokban visszatért Cherubionba. A ghirdek és a merghánik közül sokan várták rajongva a visszatértét. Már a saját testőreinkben sem bízhattunk. Építettük a biztonságos Hajnalkort, s közben a lábunk alatt már remegett a talaj, mint egy kitörni készülő vulkán. S ekkor következett be a legrettenetesebb dolog, amire még legrémesebb képzelgésemben sem gondoltam volna... Kevanaar, a hatalmas uralkodó, egész Cherubion istene a szemem láttára foszlott levegővé. Nem úgy mint korábban te. Te egyszerűen csak eltűntél. Ő azonban szép fokozatosan légneművé változott, lebegni kezdett, s miközben minden mentális erejével próbálta védeni magát, sikoltva és őrjöngve a rettenetes fájdalomtól... apró cafatokra szakadt. Iszonyatos látvány volt. Az egyik pillanatban még mosolyogva oktatta ki az egyik tanácsadóját, hogy miként viselkedjen a kunigaami nemesi küldöttség jelenlétében, a következőben rángatózni, sikoltozni kezdett, és hosszú perceken át tartott, amíg teljesen cafatokra szakadt, s az a rémes sikoly végre elhallgatott.
Leon a fejét rázta.
– Mi történhetett?
– Feléledt Choler – szólt közbe a vén hreeir, Romin'yarak de aztán többet egy szót sem tett hozzá.
– Valószínűleg ez történt – erősítette meg Chlovia is a feltételezést. – A Fekete Magiszter feléledt, és gonosz mágiájával azonnal támadásba lendült. Csak erre tudok gondolni... Kevanaar elpusztult tehát, de lévén félig halhatatlan, reménykedtem, hogy hamarosan ő is új életre kél. Valahol. És amikor Amrikból olyan hírek érkeztek, hogy megjelent egy új hatalom, mely a Hajnal Hadurának nevezi magát, csak őrá tudtam gondolni. Nem tudom, miféle rettenetes mágiát szenvedett el, de attól tartok beleőrülhetett, s nem ép ésszel tért újra magához Amrikban. Bosszút lihegve rombol és pusztít, s lényegében azt a munkát rontja, amit ő maga alapozott meg. Ám ez a tevékenysége persze csak jóval később kezdődött. Térjünk vissza arra az időre, amikor én egyedül maradtam. Mint királynő, én uralkodtam Cherubion fölött, és mindezt kemény kézzel, határozottan tettem. Mert tudtam, ha gyengének mutatkozom, ugyanolyan zűrzavaros állapotok alakulnak ki a birodalmamban, mint amilyen Amrikban jött létre Otoaak pusztulása után. Ezért hát gátat vetettem a kifejlődő faji előítéleteknek, betiltottam a choleriták nyilvános tevékenységét, és a legcsekélyebb zavargásokat is kegyetlenül megtoroltam. A Hajnal Királynőjének neveztek, de a hátam mögött csak Véres Boszorkányként emlegettek. Nem érdekelt. Erőszakkal is fenntartottam a rendet hosszú-hosszú éveken át, s mindvégig abban reménykedtem, hogy te, Leon Silver előbb-utóbb visszatérsz, és leveszed a vállamról az uralkodás terhét. Ám a reményeim egy idő után csaknem szertefoszlottak. – Sóhajtott. – Sang nem mutatkozott, Choler pedig nem mert nyíltan ellenem támadni. Csak a Hajnal Hadurának gaztettei veszélyeztették Amrik és Cherubion népének fellendülését. A helyzet egyre feszültebb lett. Küszöbön állt egy újabb eemsi invázió, a kunigaamik pedig a trónomra törtek. A choleriták minden tiltás és üldözés ellenére nyíltan járkáltak a városok utcáin, és mindenütt Nagymesterük nemsoká bekövetkező diadalát hirdették. És én is tudtam, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Csak egy módon védekezhettem ellene. Mágiával. Elmélyülten tanulmányoztam azokat a tanokat, amiket egykor Monarakhban a te kedvedért félbehagytam, és kitanultam a boszorkányi varázslatok javarészét. Mindamellett összebarátkoztam egy mergháni testőrnőmmel, és a mágiám segítségével elsajátítottam tőle a másodlagos lét titkát, vagyis a tárgyakba költözés és ottlakozás művészetét. Éreztem, hogy hamarosan nagy szükségét látom e tudásnak. S elérkezett az a pillanat, amikor Choler végképp visszatért az életbe, és megkezdte pusztító hadjáratát. Ekkorra azonban már én is tudtam, hogy mit tegyek. Titokzatos körülmények között eltűntem, ám előtte Cherubion-szerte elterjesztettem egy legendát arról, hogy eljön majd egyszer egy hős, a Hajnal Lovagja, akinek az a feladata, hogy megszerezze a Hajnal Kardját, és a varázsfegyverrel a kezében megszilárdítsa a rendet Cherubionban. S arra is utaltam, hogy a varázskardot mindössze a Hajnal Lovagja képes anélkül a kezében tartani, hogy a fegyver összeégetné. Arra is célzásokat tettem, hogy a Kard segítségével el lehet majd jutni hozzám, a Hajnal Királynőjéhez. Tudtam, hogy a legenda akár évszázadokon át is fenn fog maradni, és reménykedtem, hogy te ismét megjelensz majd Cherubion világában, és a legenda szálait követve rám találsz. Reménykedtem... de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen rengeteg időt kell a kardba zárva töltenem.
Leon sugárzó szemmel nézett a vénasszonyra. Most, igen most hitte el igazán, hogy valóban az a Chlovia ül vele szemben, akit egykor a rajongásig szeretett.
– Ám mielőtt végképp a kardba zárkóztam, be kellett végeznem egy fontos feladatomat. Legalább az egyik nagy ellenségemmel le kellett számolnom. Nem kellett sokáig kutatnom, hogy tudjam: az éledező, ám a teljes erejével még nem rendelkező Magisztert Monarakhban őrzi egy csapat cholerita. Válogatott sereget vezettem Monarakh ellen, és hatalmas csatában földig romboltattam, a choleriták erejét szétzúztam, és egyedül szálltam szembe a mágussal. Még nem érte el ereje csúcsát, ám az én hatalmamat messze meghaladta. Egyetlen módon tudtam csak legyőzni. Lelkem mergháni módjára beleköltözött a kardba, s miközben a Magiszter erről mit sem tudva minden lendülettel a porhüvelyemet támadta, a karddal odaszögeztem őt a szenvedések oltárához, és ezzel megpecsételtem a sorsát. A mágiát úgy foganatosítottam, hogy a kardot csak egyetlen ember legyen képes kihúzni: te, a Hajnal Lovagja. Senki másnak nem engedelmeskedtem, a legelszántabb próbálkozásoknak és mágikus támadásoknak is könnyűszerrel ellenálltam, s leszögezve tartottam évszázadokig a choleriták Magiszterét. A mergháni varázslatnak azonban van egy nagy veszélye: a hasonulás. A tárgyba zárt lélek lassanként teljesen azonosul börtönével, s magától képtelen elhagyni azt. Ráadásul a tudata egyre inkább meglassul, s már nem képes tudomást venni a környező világról. Azt hiszem... néhány évig még pontosan érzékeltem, mi történik körülöttem, aztán a külvilág szép fokozatosan elszürkült, számomra teljesen elveszett.
Leon közelebb lépett az öregasszonyhoz, és szeretetteljesen megsimogatta az aszott arcot.
– Szegénykém...
– Mindössze egyvalaki tudott arról, hogy a kardba költöztem: Romin'yarak, s néhány bőrtekercsen utalásokat rejtettem el arra vonatkozóan, miként lehet engem a kardból kiszabadítani. S amikor Romin'yarak értesült arról, hogy az elveszettnek hitt Hajnal Kardja előkerült, azonnal útnak indította hreeir alakban hű mergháni harcosát, Almergint, hogy a Kardot hozza el neki. Megtörtént. Ám megjelentél te. Lelőtted Almergint, és engedted, hogy az az Alméra, az az átkozott kis mergháni ringyó elrontsa a visszaváltoztató szertartást, és örökre vénségre kárhoztasson. Hogy megfosszon a fiatalságomtól...
Leon hallgatott. Egy pillanatra Alméra arca villant fel benne, mielőtt a kést magába döfve mindkettejük sorsát megpecsételte.
– Az a nő... sokat segített nekem – motyogta. – Nem tudom, miért tette, amit tett.
– Irigységből – recsegte Chlovia sértődötten. – Mert magának akart téged. Aztán amikor rádöbbent, hogy semmi esélye, gondoskodott róla, hogy nekem se legyen...
Leon eltűnődött.
– Azt mondtad, korábban mágiát gyakoroltál. Annak segítségével sem vagy képes visszaállítani a fiatalságodat?
Chlovia a fejét rázta.
– Legfeljebb gyatra illúzióval tudnám órákra átalakítani magam. Ám a látszat nem hiszem, hogy elég...
– És senki sincs, aki...
– Van egyvalaki – vágott közbe Romin'yarak.
Chlovia biccentett.
– Kevanaar. Neki van hatalma ahhoz, hogy azt is visszahozza, ami más számára örökre elveszett.
Leon sóhajtott.
– És ha nem Kevanaar a Hajnal Hadura? És ha Kevanaar örökre elpusztult?
Chlovia hallgatott.
Romin'yarak vaksin hunyorgott hályogos szemével, és villás nyelvét egy pillanatra kidugta a szájából.
– Az, hogy Kevanaar lenne a Hajnal Hadura, csak puszta feltételezés. Ám bárhogy legyen is, már bebizonyosodott, hogy a Hajnal Hadura bírhat akkora hatalommal, mellyel visszaadhatja az asszonyod fiatalságát. És ha nem... akkor is meg kell találnod azt a személyt, aki a Hajnal Hadurának nevezi magát.
– Amrikban? – vetette fel a kérdést Leon.
– Igen, ott – bólogatott a vén hreeir bölcs. – Találd meg a Hajnal Hadurát, és vagy szép szóval vagy erőszakkal vedd rá, hogy kímélje meg rettenetes haragjától Cherubiont!
Leon töprengve nézett maga elé.
– Amrikban? – motyogta. – Az eemsik földjén, azon a területen, amit legjobban elpusztított a rontás? Azt sem tudom, miképpen juthatnék oda.
Romin'yarak felegyenesedett a gyékényről, és a kijárat felé lépett.
– Megyek, előkészítem az átvivő mágiát... holnap reggel indulhattok. Egyedül mégy, vagy a társaidat is viszed?
Leon vállat vont.
– Majd megkérdezem őket.
– Rendben.
Amikor magukra maradtak, Chlovia sokáig nézett maga elé, majd elszántan sóhajtott.
– Én is veled tartok.
Leon megrettent.
– Lehetetlen! Veszélyes és fárasztó út lesz. Nem bírnád...
– Tudom – recsegte Chlovia. – Nem kell finomkodnod, tudom jól, hogy ebben a rusnya formámban tíz lépés után összeesnék, de akkor is veled akarok tartani.
Leon a fejét rázta.
– Nem akarlak megbántani, de attól tartok, erősen hátráltatnád a küldetésünket...
– Nem hiszem. A lelkemet visszaköltöztetem a kardba, és úgy talán még a segítségedre is lehetek.
– De...
– S mindamellett kéznél leszek, ha eljön az idő, hogy a Hajnal Hadura visszaadja a fiatalságomat – vágta el Chlovia határozottan az ellenkezés fonalát.
Leon dühösen nézett maga elé.
– Ki tudja, sikerül-e még egyszer kicsalogatni a kardból, ha most visszaköltözöl? – kockáztatta meg.
– Kevanaarnak sikerülni fog – vélte a nő. – Ne is próbálj visszatartani! Én határozottan érzem, hogy a Hajnal Hadura nem más, mint Kevanaar, bár kissé háborodottan... és talán még kapóra is jöhet, ha szükség esetén jelen leszek. Engem mindig is nagyon szeretett, és még legelvakultabb őrületében sem fog semmi olyat tenni, amivel nekem árthat. Ott kell lennem, Leon!
– Mit mondhatnék erre?
– Már csak azért is – kárált az öregasszony rendíthetetlenül –, mert lehetetlenül vén vagyok. Ha így kell tovább élnem, míg te fiatal vagy, az számomra elviselhetetlen. Ki tudja, fizikailag hány éves lehetek? Nem is gyanítom. És meglehet, hogy egy reggelen nem ébredek fel többé. Ez a test nem húzza már sokáig. Sokkal biztonságosabb a kardban.
Leon behunyta a szemét.
– Rendben van.
A nő szemében az öröm parányi fénye villant.
– Akkor most hagyj magamra! Nem akarom, hogy végignézd, miként hagyom el ezt a rusnya porhüvelyt a második mergháni lét kedvéért. De mielőtt kimész... kérlek, legyen az bármennyire undorító is számodra, kérlek, csókolj meg...
Razco Menemre és Grun Grathra a zsombékos sziget déli csücskénél akadt rá Leon egy csapat hreeir kölyök társaságában. Alméra sírját igazgatták, és Razco még egy faragott fatáblával is megjelölte: Alméra, a mergháni. Csak ennyi állt a táblán, semmi több, de Razcónak ezt a pár betűt kifaragni is több órai munkájába kerülhetett.
Leonnak összeszorult a szíve a sír láttán, és igyekezett a leendő küldetésre összpontosítani a gondolatait. Ám ez csak nehezen sikerült.
– Csak hogy itt vagy, Leon! – kiáltotta lelkesen Grun Grath, és eléje sietett. – Figyelj, épp arról vitatkozunk ezzel a kótyagos thorppal, hogy hol is születtél te. Egyszer már mesélted nekem, hogy valami Ohajóban, de Razco egészen mást állít.
– Ohio államban – motyogta Leon, és a sírt bámulta.
– És pontosan melyik városban? – érdeklődött az erfro-bolg bölcs tudásra szomjasan.
Leon azonban nem felelt a kérdésre.
– Holnap veszélyes küldetésre indulok. Razco, Grun Grath...velem tartotok?
A thorp gróf beleszúrta a fatáblát a kis sírhantba, és megtörölte a kezét.
– Hát persze – felelte magától értetődően. – Hűséget fogadtunk neked, és veled tartunk akár a pokolba is.
– Úgy van! – kontrázott Grun Grath. – Hová lesz a menet?
Amrikba – felelte Leon, és elsétált a saját nádkunyhója felé. – Készüljetek, holnap indulunk!
Az éjszaka folyamán borzalmas rikoltozás hallatszott Chlovia külön kunyhójából, és a hreeirek mindenhol riadtan bújtak össze. Másnap reggelre Chlovia vénséges testét holtan találták az agyagos padlón, ám a Hajnal Kardja szinte élettől lüktetve izzott, szikrázott. Leon felcsatolta a kardot, és nem magyarázkodott. A társainak nem szükséges tudniuk, mi történt, a hreeirekre nem tartozik, Romin'yarak pedig minden bizonnyal tisztában van vele.
A vén hreeir bölcs tutajjal átkelt egy távolabbi kis mocsaras, ingoványos szigetre a három felkészült kalandor társaságában.
Amikor megérkeztek a kígyóktól, gilisztáktól és apró férgektől hemzsegő szigetre, Romin'yarak pár sziszegő parancsszóval elküldte a tutajt irányító hreeireket. Magukra maradtak.
A vén hreeir minden bevezetés nélkül leguggolt, mágikus csontokat húzott elő a köpenye béléséből, és elkezdte azokat egymáshoz csapkodni. Lila szikrák pattantak elő, és csodák csodája nem enyésztek el, hanem zümmögve megálltak a puszta levegőben pár méterre a hreeir előtt. Az egyre pattogó szikrák hamarosan egységes tűztestté álltak össze: egy ökölnyi méretű lila csillaggá.
Ekkor a vén hreeir abbahagyta a szikrák csiholását, nehézkesen feltápászkodott, és aszott, pikkelyes kezét a kialakult forma közepébe dugta. S ebben a pillanatban a lila csillag lüktetni és növekedni kezdett, bíborszínű villódzás töltötte be a kicsiny szigetet.
– Kevanaar sok mindenre megtanított – sziszegte Romin'yarak. – Arra is, hogy hosszú út előtt ne kívánjak szerencsét! Menjetek!
Leon Silver és két vonakodó társa beléptek a lila csillagba, és a következő pillanatban szédítő érzés kerítette hatalmába őket.
Aztán egy szemvillanás múlva a zsombékos talaj helyett por vette körül a lábukat, s lényegesen szilárdabb talajon álltak. Amrikban!
Hát ilyen Amrik, gondolta Leon Silver, miközben körbepillantott. Tenyerével védte a szemét a szokatlanul tűző napsugaraktól. Sziklákkal borított, végeérhetetlen, kietlen pusztaság terült el előtte, keleten hófödte hegy pompázott, kúpszerű csúcsa a felhőkbe veszett.
– Ez lenne hát Amrik, a hajdani Eemsi Birodalom földje? – sóhajtotta Leon, s máris azt nézegette, vajon merre indulhatnának.
– Eemsi Birodalom? – szuszogott mellette Grun Grath, az erfro-bolg bölcs. – Nem használnám a „birodalom” szót. Az eemsik természetüknél fogva meglehetősen inhomogének, sohasem érték el a szervezettség oly magas fokát, hogy valódi birodalmat alapítsanak. Legfeljebb Otoaak uralkodása alatt... Ám mindezek ellenére... nagyon keveset tudunk Amrikról és az eemsikről ahhoz, hogy véleményt mondjunk róluk! – folytatta zavartalanul Grun Grath, aki szokatlanul józan maradt, s ez a tény búskomorságot költöztetett a szavaiba. – Ez a kontinens mindig is a legendák ködébe temetkezett, eemsiken kívül nem tapodta idegen láb, vagy ha igen, csak erre vezetett a vakmerő útja, visszafelé már nem.
Ebben a pillanatban Razco Menem, a thorp nemesúr éles hangon felkiáltott, s buzogánya nyelét vadul megszorítva a távolba mutatott.
– Eemsik!
Az egyik sziklacsoport mögül mintegy húsz fős csapat vágtatott feléjük, tarkabarka ruhákba és rongyokba öltözött, fenyegető külsejű, vérszomjas, lidércnyomásos alakok. Apró hátasaik olyan szaporán vágtattak, mintha nem is négy, hanem több lábuk lenne. Néhány másodperc múlva, amikor egy hirtelen jött szellő elsöpörte a körülöttük támadt porfelhőt, Leon megállapította, hogy a lovaknak nyolc lábuk van.
– Eemsik – ismételte Leon is. – Nem kellett sokáig várnunk rájuk. Mielőtt harcolnánk... próbáljunk szót érteni velük.
A lovasok kavarta porfelhőtől részben takarva valamivel visszább a talaj furcsán felpúpozódott, mintha valami gigászi vakond túrná a földet. Vagy mintha egy hatalmas „földhullám” száguldana nagy sebességgel a nemlétező part felé.
– Mi a...
Leon döbbenten nézte a furcsa jelenséget, ösztönösen a kardja után nyúlt, de aztán meggondolta magát és villámgyorsan halványzöld mentális pajzsot formált maga köré. Grun Grath komor tekintettel kuporodott le a talajra, szokatlanul csendben maradt. A rohamos tempóban száguldó „hullám” hirtelen lefékezett, és ettől a pillanattól kezdve csupán egy átlagosnál nagyobb földhányásnak látszott két nagyobb szikla között, tökéletesen belesimult a környezetébe. Razco két kézre fogta jókora buzogányát, s felborzolódott szakállal, mogorván nézett szembe a közeledőkkel. Valahogy nem is a vad eemsik aggasztották őket, hanem az a varázslatos természeti jelenség, aminek az imént tanúi lehettek. Mert ha például épp alattuk nyílt volna meg a talaj...
– Férgek... – suttogta elképedten az erfro-bolg bölcs, de nem magyarázta meg különösebben, hogy az eemsikre gondolt-e, avagy a társaira.
– Csak nyugalom – sziszegte Leon Silver, és zöld mentális pajzsa védelmében előrébb lépett, hogy fedezze társait az esetleges nyílvesszőktől. – Mindaddig ne emeljetek fegyvert, míg nem szólok! Ha barátságtalanul viselkednek, szükség esetén megadjuk magunkat.
– Soha! – jelentette ki vadul Razco Menem, szemét egy pillanatra sem véve le az eemsikről. – Egy thorp nemesúr sohasem adja meg magát.
– Csak színleg – erősködött Leon.
Razco kidüllesztette a mellkasát.
– Egy thorp nemesúr még színleg sem...
– Elég legyen! – sziszegte Leon. – Ha nem engedelmeskedsz, én magam váglak le! Elfelejted, mire esküdtél?
Razco megszeppent.
– Persze, igen, izé, ha te úgy ítéled meg, hogy a megadás ezúttal célszerűbb, nos... én a csapat érdekében akár még arra is hajlandó vagyok, hogy... letegyem a fegyvert! Persze, csak ha ez feltétlen szükséges, mert ugye mindketten tudjuk, hogy egy thorp nemesúr csak az esküjére való tekintettel, nos, ugye?
Leon szórakozottan bólintott, és töprengve bámulta a vadul vágtatókat, akik már alig kétszáz lépésnyire jártak tőlük.
– Ezek most minket akarnak lerohanni, vagy... menekülnek valami veszedelem elől? – Az erfro-bolg bölcsre pillantott. – Te mit gondolsz?
– Férgek – ismételte meg Grun Grath az előbbi kijelentését. – Hát mégis igaz? Nem csak legenda...
– De ha egyenesen ránk támadnak – aggodalmaskodott a thorp –, akkor ugye... nem kell ölbe tett kézzel kivárnom, amíg szétloccsantják a fejem?
Leon teleszívta levegővel a tüdejét.
– Készüljetek! Ezeket még egy földrengés se állítaná le!
Ebben a pillanatban rettenetes dörgés és ezzel egy időben iszonyatos sikoly és nyerítés hallatszott. Az eemsik alatt egyszerűen megnyílt a föld, s a lovasok hátasaikkal együtt alázuhantak a mélybe. Egyik pillanatban még porfelhőt vonva maguk mögött vadul vágtattak, a következőben minden oldalról porfelhő vonta be őket, s mintha csak befalta volna az egész csapatot, átláthatatlanul kavargott.
– Mi történt? – motyogta Leon, és úgy nézett a kardjára, mintha a benne lakozó Chloviától várna választ. – Mi ez az egész?
Hirtelen egy alak bukkant ki a porfelhőből. Az a harcos volt, aki korábban messze maga mögött hagyta a társait. Leon úgy bámulta az alakot, mintha arra számított volna, hogy a háta mögött rögvest felbukkan az egész veszedelmes csapat. Azonban nagyon is jól tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Saját szemével látta, ahogy abban a pillanatban, mielőtt a porfelhő átláthatatlan függönyt vont volna közte és az események között, a lovak s lovasaik egyaránt aláhullanak valami rettenetes mélységbe. Mindössze a legelöl vágtató harcos kerülte el végzetét, s eszeveszetten püfölve lovát, gyorsan közeledett. S mögötte, az egykori eemsi csapat helyén egy karnyi vastagságú, hegyes fogakkal teletűzdelt, jókora száj jelent meg, majd büfögéshez hasonló, tompa moraj reszkettette meg a levegőt.
– Sziklaféreg! – rikkantotta a bölcs, s igyekezett minél jobban összehúzni magát. – Ha észlel bennünket, nem kell tovább semmiféle hadúrt keresnünk!
– El lehet pusztítani? – kérdezte gyorsan Leon, s a harciasan előreugró thorp grófot visszarántva kardjával intett a menekülő eemsinek. Chlovia, már ahogy Leon magában nevezte a kardot, sárgás szikracsíkot húzott a levegőben.
A harcos észrevette őket, feléjük fordította a lovát, és a nyeregben úgy előrehajolt, mintha meg akarná előzni vágtató paripáját. Félelmének nyilvánvaló oka szinte máris megmutatkozott. Tőle húsz lépésnyire púpozódott a talaj, mintha egy roppant méretű, láthatatlan eke forgatná ki oldalra, s vad iramban közelített a megrettent harcoshoz.
– A szikla mögé! – ordította a közeledő, és vadul hadonászott. – A szikla mögé!
Leonnak sem kellett több biztatás.
– Gyerünk!
Pár lépés alatt elérték azt a hat méter átmérőjű, töredezett sziklát, mely jókora szuvas fogként meredt fel tíz méter magasba. Az oldala úgy letöredezett az idők folyamán, hogy szinte kínálta magát a mászásra.
– Fel? – találgatta Leon.
Grun Grath már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor árnyék vetült arcára, ahogy a harcos odaért, s a bölcs szeme elkerekedett a meglepetéstől. Ugyanis az eemsi anélkül vágtatott melléjük, hogy a legcsekélyebb mértékben fékezte volna a paripáját, s amikor odaért, kockáztatva, hogy a nyakát szegi, egyszerűen kivetette magát a nyeregből. Halk puffanás hallatszott, gyorsan távolodó patacsattogás. S a következő pillanatban az eemsi már talpon is termett, és eszelős lendülettel vetette magát a sziklára, mintha fel akarná billenteni.
– Másszatok! – ordította vadul, s ebben jó példával járt elöl. – Fel a sziklára, barmok! Másszatok, ha élni akartok!
A föld megremegett a lábuk alatt.
Leon felszökkent a sziklára, s miközben egyik kezével Chlovia markolatát szorította, a másikkal sikerült elkapnia egy kapaszkodót. A szeme sarkából látta, hogy az erfro-bolg bölcs hasonlóan cselekedett, a késlekedő Razco pedig hanyatt esett, ahogy valami ismeretlen erő kirántotta a lába alól a talajt. Leon már-már látni vélte, amint az iszonyú fej kiemelkedik a homok alól, s a hegyes fogak összecsattannak a thorp gróf derekán.
Ám egészen más történt. A föld alatti szörnyeteg elszáguldott mellettük, s a következő pillanatban kétségbeesett nyerítés hallatszott, majd csontok reccsenése, végül gyorsan halkuló cuppogások, amelyek leginkább egy gigászi szörnyeteg mohó nyeldeklésére emlékeztettek.
– Elkapta! – suttogta az eemsi jó öt méter magasságban kapaszkodva. Úgy tapadt a sziklához, mint valami hatalmas légy. – Ne mozogjatok!
Razco kábán ült fel.
Leon leugrott, megragadta félájult társát, és erőnek erejével tuszkolta felfelé a sziklára.
Abból az irányból, ahol a lovat elnyelte a végzete, iszonyatos csikorgás és dörgés hallatszott.
– Jön! – sikoltotta Razco, és már nem kellett neki a segítség. Buzogányát elejtve úgy mászott felfelé, mintha egész életében erre az alkalomra edzett volna.
– Mássz! – kiáltotta az eemsi. – Fel, különben véged!
Leon sem volt rest. Elrugaszkodott a felszántott talajtól, és ezt épp időben tette. Ott, ahol egy pillanattal korábban állt, beomlott a föld, s bár látni semmit sem lehetett, az éktelen csikorgástól megfagyott az ereikben a vér.
Sápadtan néztek egymásra.
– Mi a...
– Várunk! – sziszegte dühösen az idegen, majd gyorsan hozzátette. – Csendben!
Leon engedelmesen elhallgatott, de tekintetét egy pillanatra sem vette le az eemsiről. Alacsony, legfeljebb százötven centiméter magas fickó nézett vele farkasszemet. Arcát vágások díszítették, melyek túl szabályosan helyezkedtek el ahhoz, hogy harci sérülések legyenek, így Leon arra tippelt, hogy rituális jelek lehetnek. Az eemsi arca brutális volt, gyapjas homloka alatt azonban értelmes szemek csillogtak. Fülében ezüst fülbevaló fityegett, nyakában pedig zsebóra lógott. Egy ezüstfedeles zsebóra!
Megismétlődött az iszonyú bömbölés, aztán a föld rengéséből ítélve Leonnak olyan érzése támadt, mintha egy gyorsvonat robogott volna el közvetlenül alattuk.
Néma csend.
Az eemsi vadul forgatta a fejét, szimatolt lapos orrával, a fülét hegyezte, aztán egy idő múlva megkönnyebbülés suhant át az arcán.
– Ez nem sokon múlott! – motyogta idegenes akcentussal. – Még várunk egy darabig, aztán óvatosan megpróbálhatunk elosonni a szomszédos szikláig.
– Ki vagy? – emelte meg sokat mondóan a buzogányát a thorp. A fickó lepillantott a nála jóval lentebb kapaszkodó, harcias grófra.
– Inkább én kérdezhetném, mit keres egy kunigaami Amrikban. De ez itt most nem a kérdések ideje. Tegyetek mindent úgy, ahogy mondom, akkor talán megúszhatjuk!
Razco bosszús képet vágva felhorkant.
– Nem sok bizodalmam van egy eemsiben.
– Elég a torzsalkodásból! – sziszegte Leon dühösen. – Utazók vagyunk, barátom, s bevallom, nem sokat tudunk erről a kontinensről. Az én nevem... Lensver. Ők ketten a társaim. Grun Grath és Razco Menem. Benned kit tisztelhetünk?
Az eemsi mord képén kiismerhetetlen mosoly villant.
– Vionapaad, szolgálatodra, jó uram. Gro-Umbar nemzetségének harcosa vagyok, a déli gonkat-eemsik közül. Béke legyen veletek!
Leon Silver figyelmét nem kerülte el ez a sunyi kifejezés. Gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
– Béke legyen veletek?! Mióta ilyen barátságos egy eemsi, ha kunigaamikkal és cherubokkal találkozik? Vagy talán nem tartotok bennünket ellenségeiteknek?
Ezúttal Vionapaadon volt a meglepődés sora.
– Ellenségnek? Hol élsz te, idegen? Mi, déli eemsik évszázadok óta nem állunk hadban senkivel, legfeljebb a férgekkel.
– S Otoaak? Meg az új hadjárat? – sziszegte dühösen Razco, s lemászott a feltúrt talajra. Felvette és megszorította a buzogányát. – El akarjátok venni tőlünk a földünket!
Az eemsi szemében vad fény lobbant. Látva a thorp gróf ellenséges testtartását, ellökte magát a sziklától, s könnyedén huppant le a homokra. Előhúzta görbe handzsárát, és leszúrta maga elé a földbe. Ezt olyan mozdulattal tette, mintha tettének nagy jelentőséget tulajdonítana. Egyfajta harcra felszólítás lenne?
Leon nem akart civakodást.
– Várj, barátom! – kiáltotta. – Idegenek vagyunk itt, nem ismerjük a szokásaitokat, s eszünk ágában sincs megbántani téged ismeretlenül. Hálásak vagyunk, amiért a segítségünkre siettél... de meg kell értened, hogy a helyzet nem túl egyértelmű. Az eemsik ellenségeink, de mi barátként, vagy mondhatnám úgy is... követként jöttünk. El kell jutnunk Otoaakhoz, bármi áron! Ebben kérem a segítségedet!
Az eemsi megenyhült kifejezéssel pillantott a nyurga cherubra.
– A zöld varázspajzsból, mely védelmez, látom, hogy idegen létedre rendelkezel a kodók hatalmával. Kívánságaidat tiszteletben tartom, ám arra kérlek, tartsd féken a szolgáidat, és intsd ezt a vakmerő kunigaamit, hogy jobban vigyázzon a nyelvére. Ez a mi területünk, senkitől sem tűröm el, hogy az őseim földjén sértegessen!
Razco felfortyant, és felelni akart valamit, de Leon szigorú tekintetére lenyelte a mondandóját.
– Tiszteletben tartom az igényedet – biccentett Leon, és megszüntette maga körül a védelmező mentális pajzsot. A zöldes villódzás szertefoszlott. – Tudod, hol lehet megtalálni Otoaakot?
– Áldott legyen Otoaak főkodó, s az ő nemzetsége! – emelte fel kezét az eemsi, majd zavartan hozzátette. – Honnan tudtok az új hadjáratról? Hiszen még csak pár napja hirdették meg Otoaak szent főpapjai az új keresztes háborút!
Leon haragosan lépett előre.
– Csak pár napja? Ugyan! Cherubionban már réges-rég tombol a káosz. Eemsi hordák dúlják a nyugati partokat. S odaát az eemsik nélkül is káosz tombol, amióta elszabadult Choler, a Sötét Láng Ura!
Az eemsi komoran meredt maga elé.
– Félreértettél, cherub! Otoaak főkodó a Férgek ellen hirdetett keresztes háborút. Vissza akarjuk foglalni a Keleti Partvidéket, ahonnan évszázadok alatt kiszorítottak bennünket azok a bestiák!
– Férgek? – horkant fel Leon.
Grun Grath békéltetően a társa karjára tette a kezét, és csendesen így szólt:
– Valószínűleg igazat beszél. Az eemsik már többször megpróbálták visszafoglalni Amrikot a férgektől, miután belátták, hogy Cherubion túlságosan nagy falat számukra. Bíznunk kell a fickóban, még ha ez a nehezünkre is esik!
– Megbízni egy eemsiben? – rázta a fejét Razco, és dühösen szorongatta buzogányát. – Azt mondom, egy pontos ütés, s nem lesz több gondunk vele!
Leon töprengve bámulta az eemsit.
– Ezek szerint Amrikot valójában nem is az eemsik uralják? Hanem... férgek?
Az erfro-bolg bölcs vállat vont.
– Korábban már hallottam efféle legendákat, de bevallom, nem nagyon hittem el. Ám most hogy saját szememmel láttam...
– A férgek elűzték őseinket a Keleti Partról. S nekünk szinte már sehol sincs nyugodalmunk. Vannak, akik úgy vélik, Cherubionban megszabadulhatnánk ősi ellenségeinktől, ám mások azt hangoztatják, a férgek oda is utánunk jönnének. Otoaak szent háborút hirdetett, de nem a kunigaamik és a cherubok ellen, hanem a férgek kiirtására.
Leon elgondolkozva bólintott.
– Ismersz olyasvalakit, akit... a Hajnal Hadura néven emlegetnek?
Vionapaad komoly képpel vállat vont.
– Nem. Kit takar ez a hangzatos név?
Leon a fejét rázta.
– Valakit, akit feltétlen meg kell találnunk. Valakit, aki itt rejtőzködik valahol Amrikban... s azt hiszem, Otoaak pontosan tudja, kicsoda az illető.
A fickó ismét vállat vont.
– Meglehet.
– És azt tudod, hogy Otoaakot hol találjuk?
Valószínűleg LAngelesben. Vagy ha ott nem, a város nagykodója bizonyára tudja a hollétét.
– Messze van ide ez a fura nevű város?
– Gyalog négy-öt napba is beletelik.
– Nagyváros?
– Hát persze. A legnagyobb a Nyugati Parton. Nem ismeritek? LAngeles, vagy más néven a Főerőd. Ne mondjátok, hogy úgy léptek az eemsik földjére, hogy még a legnagyobb városukról sem hallottatok...
Főerőd! Leon fülét csak most másodjára ütötte meg ez az elnevezés, és furcsa gyanú kezdett motoszkálni az agyában, de egyelőre még óvakodott hangot adni titkos gondolatainak. Előbb a zsebóra Vionapaad nyakában, most meg a Főerőd. Véletlen vagy... Elképzelhető lenne, hogy Melan egykori harcosai eljutottak Amrikba, s szövetkezve a déli eemsikkel ismét felépítettek egy erődítményt?
Két napon át gyalogoltak a sziklás pusztaságban, meg-megállva, óvatosan nézelődve, s az éjszakákat valamelyik szikla tetején töltve, s úgy tűnt, a roppant veszedelmes sziklaféreg nem ólálkodik a közelükben.
Vionapaad nem bizonyult túlzottan bőbeszédűnek, s bár az út folyamán valamivel barátságosabbá vált, csak igen kevés dolgot említett Főerődről és az eemsikről. Ha Leon megpróbálta faggatni, gyanakvó pillantásokat vetett rá, és szemmel láthatóan kiült az arcára, hogy útitársai akár kémek is lehetnek. Ilyenkor vagy órákra szótlanul magába zárkózott, vagy más témát választott. Nem szívesen beszélt a férgekről sem, bár annak az ecsetelésére, hogy miféle veszélyek csaphatnak le rájuk bármelyik pillanatban, készségesen vállalkozott. Színes részletességgel írta le a legiszonyatosabb rémségeket, s úgy tűnt, élvezi, ha sikerül elborzasztani a Cherubionból érkezetteket egy-egy idegborzoló történetével. Néha elejtette ugyan a „Féregurak” kifejezést, ám Leon leghathatósabb érdeklődésére is csupán annyit vetett oda, hogy ezek a férgek társadalmának legmagasabb szintjén álló vezetők, olyasmi hatalmúak, mint az eemsiknél a kodók vagy a főkodók. Ám szemmel láthatóan ez a téma már nem volt ínyére, s mereven elzárkózott a további válaszadástól.
Ha önmagáról kérdezték, még szófukarabb lett, s csak pár szóban közölte, hogy társaival épp egy küldetésen járt, amikor a sziklaféreg üldözőbe vette őket. Annyit még elárult, hogy nincs felesége, s éppen a házassági türelemidejét tölti, de hogy ez pontosan micsoda, arra megint csak nem felelt.
A nap forrón tűzött le rájuk, s gyakorta pihenőt kellett tartaniuk egy-egy szikla semmivel sem hűsebb árnyékában. Vionapaad meg is jegyezte, hogyha így cammognak, egy hét is kevés lesz az út megtételére. Vizet szerencsére még csak-csak találtak, s ebben az ördöngös eemsi járt elöl. A legképtelenebbnek tűnő helyeken ásott le a kardjával a homokba, s egy vékony műanyagcsövet nyomott bele a lyukba, aztán bekapcsolt egy parányi szerkentyűt, s láss csodát, szép lassú cseppekben máris megindult a víz kinyerése.
Leon el akarta kérni a kis szerkentyűt, hogy tüzetesebben megvizsgálja, ám az eemsi ezt halálos sértésnek fogta fel, és a lehető legellenségesebben reagált.
Valamivel később Grun Grath odasomfordált a kitikkadt Leon mellé, és ismét felvetette korábbi kérdését.
– Való igaz az, hogy te egy másik világból származol?
– Persze – lihegte Leon. – Hiszen tudod jól. Nem egyszer beszéltünk már erről.
Az erfro-bolg bölcs vállat vont.
– Egyszerűen lenyűgöz a gondolat, hogy egy másik dimenzióbeli cherubbal beszélhetek.
Leon elmosolyodott.
– Ott nem cherub vagyok, hanem ember. Méghozzá amerikai állampolgár.
– Á – lepődött meg Grun Grath. – Milyen fura kifejezés. A tudomány szempontjából roppant érdekes számomra ily neveket hallani. És... ha szabad kérdeznem, abban a dimenzióban, ahol származol... ott hol születtél?
– Ohio államban, egy Johnson Valley nevű kisvárosban. Miért kérdezed?
Grun Grath vállat vont.
– Pusztán a tudomány szempontjából.
Ennyiben maradtak, az érdektelen beszélgetés a nagy melegre való tekintettel nem folytatódott tovább.
A harmadik nap délutánján már kaktuszoktól és száraz bokroktól teleszórt részen bandukoltak, s a távolban erdőségeket, dombokat láttak, amikor a távolból dallamos ének csendült fel. Vionapaad abban a pillanatban egy merész ívű ugrással bevetette magát egy szikla mögé, egy kis kaktuszligetbe. Társai értetlenül figyelték.
– Elkaptál valami gyíkot? – kérdezte Leon.
– Nyomvonyákok! – suttogta az eemsi rémült tekintettel, látva az értetlen arcokat. – Ha meglátnak, végünk! Hasra!
Leon habozás nélkül a földre vetette magát. Két társa sem értetlenkedett tovább. A száraz kaktuszok közt bekúsztak az eemsi mellé.
– A nyomvonyákok nagyon vérszomjas népség – suttogta Vionapaad. – Tiszta nyári éjszakákon gyakran hallani halált hozó éneküket. Soha senki nem élte még túl a velük történt találkozást, így nem tudjuk, hogyan néznek ki, s azt sem, hogyan harcolnak. Az egyetlen biztos módszer a túlélésre, ha elkerüljük őket. A hallásuk szerencsére nem túl jó, de a látásuk rendkívüli! Állítólag rövididőre láthatatlanná is tudnak válni, mert régebben LAngeles külső falairól is számos őrt sikerült elragadniuk.
Némán lapultak egy darabig.
– Meddig kell még itt rejtőznünk? – törte meg a csendet Razco. – Inkább a harc, mint a semmittevés!
– A nyomvonyák nagyon ravasz! – jegyezte meg Vionapaad. – Valószínűleg meglátott minket, de aztán szem elől veszített. Most pedig lesben áll, hogy elkaphasson bennünket.
Továbblapultak. Leon közvetlenül az eemsi mellé került, és hamarosan meghallott valamit, ami épphogy hangosabb volt a növények halk zizegésénél. Ütemesen percegett, szemernyit sem halkulva vagy erősödve. Csak nem egy nyomvonyák akadt mégis a nyomukra?
Leon már csaknem parancsot adott a támadásra, amikor rádöbbent, mennyire ismerős számára ez a hang. Körülpillantott, és tekintete megállapodott az eemsi nyakában függő zsebórán. Hát persze, sóhajtott magában elégedetten, ám ekkor közvetlen közelről meghallotta az előbbi dallamos hangot.
A nyomvonyákok!
Négyen ötfelé ugrottak a hang hallatán. Leon tüstént mentális pajzsot formált maga köré, a zöldes háló lüktetve vonta be testét. Razco Menem, a thorp nemesúr buzogányát szorongatta bőszen miközben folyamatosan körbeforgott, hogy az ellenség ne lephesse meg hátulról. Vionapaad előrántotta félelmetes külsejű fűrészfogas kardját, s enyhén remegő lábakkal várta a támadást. A mítoszok az ismeretlen démonokról szóló vérfagyasztó történetek már jóval a harc előtt elvették bátorságának tetemes részét. A bölcs Grun Grathot elnyelte a föld. Mindössze egy újonnan támadt földbucka mutatta, merre lehet.
A hang ismét felhangzott, még közelebbről. Ezúttal már korántsem volt annyira tiszta, mint az előző alkalmakkor. A dallam elhalkulását követően érces hangú káromkodás zendült fel a bozót túloldaláról.
– Bedugult! A Féregfejűekre mondom, bedugult!
Leon Silver tétován tett néhány lépést a bozót felé, amikor az eemsi megfogta a karját, és halkan odasúgta:
– Ne! Lehet, hogy csak egy újabb csel!
Leon megrázta a fejét. Nem, ez nem lehetett ismeretlen szörnyeteg. Nagyon is valóságosnak tűnt a hangból áradó tehetetlen bosszúság. Kilépett az ösvényre.
Egy apró, manóforma lény állt vele szemben, s elkeseredetten rázogatta a kezében tartott, kagylóra emlékeztető valamit. Hatalmas lapátfülei lekonyultak tehetetlenségében. Halványkék köntöse elütött élénksárga bőrétől, s a lábán viselt vörös papucs még inkább torzította az összhatást.
Amikor észrevette a jövevényt, felderült az arca, és Leon felé lépett.
– Valami beleszorult, és nincs semmim, amivel kipiszkálhatnám. Nem tudnál segíteni? – Ezzel átnyújtotta a fura holmit, amiről nyomban kiderült, hogy egy mesterien megmunkált kagylókürt.
– Átkozott nyomvonyák! – ugrott elő a bozótból Vionapaad villogó szemmel, s csapásra emelte félelmetes kardját.
Leon ragadta meg a karját.
– Várj!
– Nekem te ne parancsolgass!
Mindenáron végezni akart a manóval, s kitépte magát Leon szorításából. A nagyfülű alak tágra nyílt szemmel bámult rájuk. Vionapaad karja már lendült is. Csak egy pillanat műve volt, hogy Leon feketésszürke szellemkezet formált a szíve körül lüktető Sötét Lángból. Ezzel a varázskézzel ragadta meg az eemsi lendülő csuklóját. Egy rántás, egy csavarás, és Vionapaad a szó szoros értelmében átbucskázott saját fején. A kardját elejtette.
Ám a fickó hozzászokhatott már az ehhez hasonló meglepetésekhez, mert egy pillanatig sem habozott. Már estében továbbgördült, és még mielőtt felállt volna, két fűrészfogas tőr villant meg a kezében. Vérben forgó tekintettel méregette Leon Silvert, és látva a levegőben lengedező szellemkezet megfékezte a rohamát. Csak egy bizonytalan lépést tett feléje.
– Átkozott cherub! – recsegte. – Mégha főkodó vagy is, büntetlenül akkor sem tehetsz ilyet Vionapaad al'Gregokkal!
– Csapjuk le végre ezt az eemsi kutyát! – lelkesedett Razco.
Vionapaad egész testében megfeszült, s jobb keze megszorult a tőre markolatán. Leon tekintetét nem kerülte el az az alig észrevehető mozdulat, melyet a következő pillanatban a tőr elhajítása fog követni.
A szellemkezét maga és Razco elé tartva felhorkant.
– Ne próbáld meg! Nem ajánlom!
Az eemsi szeméből eltűnt a vad csillogás. Mogorva képpel elrakta a két tőrt, aztán lusta mozdulattal felvette elejtett kardját.
– Jól van – hajtott fejet tiszteletteljesen. – Vionapaad al'Gregok elfogad kodójának. Rendelkezz velem!
– Nem kívánok parancsolgatni neked – hangsúlyozta ki Leon minden szavát. – Elismerem, hogy ezt a kontinenst te nálam sokkal jobban ismered, s a továbbiakban is számítok a tanácsaidra. Ám meg kell értened, hogy a küldetésem szempontjából nagyon fontos, hogy információkat szerezzek.
Az eemsi ismét fejet hajtott.
– Legyen úgy!
Razco Menem dühösen motyogott az orra alatt, és csúf pillantásokat, vetve az eemsire elrakta a buzogányát.
Időközben az apró fickó még közelebb lépett, s érdeklődve figyelte a vitatkozó feleket.
– A nevem Quadi – mutatkozott be előzékenyen, mielőtt bárki is kérdezte volna. – És ti miféle szerzetek vagytok?
– Utazók – felelte Leon. – Egy másik kontinensről. Cherubionból.
– Ó, ez remek – mosolyodott el a kis ember. – Nos, én pedig vándorzenész vagyok. Járom a természetet és ellesem a zenéjét. Ha érdekes hangot hallok, akkor megpróbálom meglévő hangszereimmel utánozni, vagy pedig, mint jelen esetben is tettem, készítek egy új hangszert, amivel a legtökéletesebben visszaadhatom a hangzást. Ezt a hangot úgy egy hete hallottam, s azóta próbálkozom, hogy megalkossak egy új eszközt, amivel a legtökéletesebben visszaadhatom a hangzást. Az imént sikerült is, de egy kósza szellő megtréfált, s egyenesen a kürtömbe fújt egy koloako-falevelet. S amilyen szerencsétlen vagyok, ahelyett, hogy kipiszkáltam volna ezt a rendkívül kellemetlen, kocsonyás vacakot, még inkább beletuszkoltam. Nem tudnátok segíteni valahogy?
Leon elmosolyodott.
– Készséggel megszabadítalak a problémádtól, ha te is a segítségünkre leszel egynémely dologban.
– Ó, ez remek. És miben segíthetek?
– A Hajnal Hadura... Mond ez a név neked valamit?
A kis ember elkomorodott, és két lépést hátrált. Az arcán zavar tükröződött.
– Őt... keresitek?
– Mit tudsz róla?
– Semmit. Esküszöm, hogy semmit. Vagy... legalábbis csak igen keveset. De kérlek benneteket, ne kérdezzétek, menjetek utatokra!
Leon töprengve meredt maga elé. Baljós gondolatok kavarogtak az agyában.
Vionapaad érdeklődve szemlélte a kis fickót.
– Te... nyomvonyák lennél?
– Ó, nem. Az én nevem Quadi. Egészen pontosan Q'kire'ylo Ungi'edivalsikon Aaron'enblesahemaek... De a könnyebbség kedvéért szólítsatok csak Quadinak. Nem vagyok nyomvonyák.
– S a Hajnal Hadura? – vágott közbe Leon. – Tudni akarom, hol keressem.
– Hogy hol keresd? Hogy hol keresd? – vakargatta az orrát kis ember. – Jobb ha inkább nem keresed. Ha becsülöd valamelyest az életed, a Hajnal Hadurát nem keresed.
Leon behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. A szívét körülölelő Sötét Lángra koncentrált, és elképzelte, hogy az agya csápokat növeszt, melyeket kinyújt a kis ember koponyája felé, behatol, és szomjasan szívja magába az információkat.
– Ó... – sóhajtotta a kis manó. – A Hajnal Hadura a leghatalmasabb Féregúr! Északkeleten, innen háromezer mérföldnyire a ConDawn-félsziget legtávolabbi csücskében áll a Hajnal vára, ott lakozik ő... onnan irányítja az egész világ életét. Amrikban mindenki retteg tőle, nem akad senki, aki szembe merne szállni vele. Rettenetes, rettenetes erejével képes akár az egész kontinenst elsüllyeszteni, eemsiket, férgeket, bangogokat, lufrákat, ketonokat, hirdokat a vízbe fojtani. A Hajnal Hadura... hé, cherub, mit művelsz a gondolataimmal?! Nem szégyelled magad? Vidd innen a mocskos csápjaidat!
A kis manó agya a következő pillanatban lezárult, ellenállt minden behatolásnak, valami bizonytalan mentális erő formálódott körülötte. Leon még próbálkozott egy darabig, aztán feladta. Amit tudni akart, már úgyis megtudta. Tehát: a ConDawn-félsziget. Északkeleten. Háromezer mérföldnyire.
Jó hosszú út lesz.
A kis manó játékosan megfenyegette göcsörtös ujjával.
– Ejnye, cherub, ez nem volt szép tőled. Most már légy szíves, csináld meg a hangszeremet!
– Valamit valamiért – nevetett Leon, semmivé foszlatta láthatatlan csápjait, s a még meglévő szellemkezekkel könnyedén kipiszkálta a kocsonyás levelet, ami önálló életet élve egyre beljebb akart szorulni a kürtbe.
– Te jártál már a ConDawn-félszigeten? – kérdezte Quadit.
A manó elgondolkodott.
– Egyszer – felelte vontatottan. – Sok-sok évvel ezelőtt arra sodort a rossz sorsom. S bár el kell ismernem, sok olyan hangot tanultam, melyre sehol máshol nem bukkanhatok... nem kívánom magamnak még egyszer azt az iszonyatos pár napot. Kész csoda, hogy életben maradtam. A rettenet földje az, s csak az léphet be, akit a Hajnal Hadura parancsol magához.
Leonnak eszébe jutott arMegadown vára, melyről hasonló legendákat szőttek, s hosszan eltöprengett. Lehet, hogy az említett veszedelmek ugyanolyan elektronikusan keltett mezők, mint amelyek a pusztulás azon területét körülvették? Lehet, hogy itt is a ghirdek – és esetleg a merghánik – uralkodnak? Lehet, hogy maga a Hajnal Hadura is közéjük tartozik?
Sóhajtott.
– Te láttad valaha is azt az illetőt, aki a Hajnal Hadurának nevezi magát? – kérdezte.
– Nem – vágta rá azonnal a kis manó. – Dehogy.
– Hogy néz ki? – faggatózott tovább Leon, mert biztos volt abban, hogy a kis fickó tudja a választ.
– Szörnyű – szűkölt Quadi. – Nagyon-nagyon-nagyon szörnyű! Nem akarok beszélni róla.
– Szedjem ki belőled erőszakkal?
– Nem. Dehogy. Nagy feje van... rettenetes agyarai, a karjai végződésében ott ahol a kezeinek kellene lenni, különböző szerkezetek... s a szeme a legiszonyatosabb...
– Eemsi?
– Nem. Dehogy. Féregúr ő! Egy hatalmas Féregúr, aki az összes többi Féregúrnak parancsol! S a hangja... a hangja oly iszonyatos, hogy képtelen voltam olyan hangszert megalkotni, mellyel az utánzására képes lehetnék. Ha ő elbődül, megremegnek a hegyek, eltörnek az üvegpoharak, gyökerestől szakadnak ki a földből a fák, s azok, akik a közelében állnak, nem mindig élik túl a harsogását. Saját szememmel láttam, mint pukkant szét a feje Gangragoth Vukálnnak, aki volt oly elővigyázatlan, hogy nem védekezett mentális pajzzsal, amikor a nagyúr elbődült. Arra szólított fel, hogy próbáljam utánozni, s bár én azonnal analizáltam a hang összetevőit... úgymint három rész mezei gagyvalag siratóéneke normál szinten, két rész garbangi kutyvagok üvöltés tizenötszörösére erősítve, nyolctized rész bensisikoly kombinálva harkálykopogással, megtűzdelve ritmikusan ismétlődő kaguárhörgéssel, no persze tizenöt százalékban eltorzítva és a skálán öthatoddal eltolva a basszus irányába, s színezve olyan elemekkel, mint például koporsó nyikorgás, kriptaajtó csikorgás, csontok recsegése...
– Elég! – vágott közbe határozottan Razco, aki bár nagy barátja volt a zenének, s a természetnek, egyelőre szívesen lemondott arról az élvezetről, hogy a Hajnal Hadura hangjában fellelhető összes elemet megismerje.
– Szó sincs róla – rikoltotta a kis ember. – Ez még messze nem elég! Hiszen a hang összetevőinek alig egyharmadát volt szerencsém ismertetni!
– A vérengző kollapusz kaffogó hangját is tudod utánozni? – húzódott közelebb Vionapaad, szemében a megismerés láza égett. – Vagy a gyilkos hebrencs támadósikolyát?
– Naná – vont vállat a kis ember. – Ezek triviális hangok. Nem mondom, igen hasznosak, ha nemkívánatos látogatókat kell elijeszteni, de az igazi művészettől meglehetősen távol állnak. Sok mindent kidolgoztam már. Legnagyobb büszkeségem a puffogó lébelec nyifogó nyekergése, melyet kizárólag párzási időszakban a hím hallat, amikor a buján dürrögő nőstény magához csalogatja és irtózatos erővel tökön rúgja. Megmutassam, milyen hang ez? Vagy mit szólnátok esetleg a...
– Azt mondtam, elég! – üvöltötte magából kikelve Razco, majd gyorsan észbe kapva, jóval csendesebben hozzátette. – Indulnunk kellene!
Leon visszaadta a megtisztított kürtöt a kis manónak.
– Amit művelsz, hasznos tudomány – jegyezte meg. – Most nincs időnk végighallgatni a repertoárodat, ám amennyiben velünk tartasz, a későbbiekben bizonyára adódik még alkalom, hogy meghallgassunk egy-két érdekes hangot.
– Na ne! – Ezt Razco jegyezte meg döbbenten. – Nem elég ez a büdös eemsi, most még egy csodabogárral is együtt kell utaznunk!
A kis manó ezt meg sem hallotta.
– Hát... épp most ráérek. De tulajdonképpen hová tartotok?
Leon vállat vont.
– Egyelőre LAngelesbe, aztán pedig északkeletre. Nem kizárt, hogy meglátogatjuk a Hajnal Hadurát.
A manó arcán kellemetlen kifejezés suhant át.
– Oda menjetek csak nélkülem! Ám megjegyzem, ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, LAngelesben még sohasem jártam. Ellenben V'aniuban, képzeljétek...
– Indulunk! – adta ki az utasítást Leon, és tüntetőleg hátat fordított Quadinak, nem szentelve további figyelmet új társuk véget nem érő meséjének.
A következő napok eseménytelenül teltek. Quadi minden lehetséges hangot leutánzott gyorsan készülő, varázslatos szerszámaival, s azzal szórakozott, hogy a legkülönfélébb halálsikolyokkal és hörgésekkel ijesztgette társait a legképtelenebb helyzetekben. Razco és Vionapaad legalább tucatnyi alkalommal emelték rá a fegyverüket, s ilyenkor mindig csak Leon határozott közbelépése mentette meg a vihogó kis manót. Viszont Leont ezek után semmi sem mentette meg Quadi nehezen viselhető társaságától. A manócska előszeretettel ecsetelte a különböző hangok előcsalogatásának szakfogásait, mely szövegből a cherub csak idegen nevek tömegét és százalékos megoszlását tudta értelmezni, ám az alapvető összefüggéseket nem értette.
Grun Grath valószínűleg megbánta már, hogy elkísérte Leont erre az égetett- és erjesztett italokból igen nagy hiányt szenvedő kontinensre. Krónikus alkohol-utáni-vágyakozásban szenvedett, búskomoran lógatta az orrát, s csak akkor kapta fel vadul a fejét, ha társai szájából a „bor” vagy a „sör” szavakat hallgatta. Ám ilyenkor csak még inkább elkedvetlenedett, mert kiderült, hogy Razco Menem egy elbeszélésében egyáltalán nem italféléket emlegetett, hanem valami „kóbor sörényes” fenevadat. Ennek hallatán Grun Grath nagyot köpött maga elé és mindenféle hitvány alakokról mormogott, akik állandóan megtévesztik kiszolgáltatott társaikat.
Razco persze rá se hederített az efféle morgolódásokra. Az ijesztgetésben kedvét lelő Quadi ellen irányuló gyűlöletében osztozott az idegen eemsivel, s a közös utálat összehozta őket. Leonnak eleinte fel sem tűnt, mikor elegyedtek először szóba egymással, csak arra lett figyelmes, hogy a thorp gróf és Vionapaad hosszas eszmecseréket folytatnak egymással egészen baráti tónusban. Leon élénken fülelve próbált hasznos információkat kihalászni a beszélgetésből, ám ez annál is nehezebben ment, mivel szinte állandóan Razco Menem beszélt, az eemsi csak néha tett egy-egy érdeklődő megjegyzést.
Az ötödik nap délutánján a távolban masszív kőépítményt pillantottak meg, ami Leont leginkább egy középkori várra emlékeztette. Amikor közelebb értek, a Leon módosította kijelentését. Inkább egy várromra hasonlított, amelyet valami gigászi erő egyszerűen beletaposott a földbe. A várfal csak szakaszonként volt épnek mondható, a legtöbb helyen beomlott vagy pedig akkora lyukak tátongtak rajta, hogy egy kisebb hadsereg kényelmesen bemasírozhatott volna rajtuk. Az épületek laposak voltak, ám amikor Leon alaposan szemügyre vette őket, némi megdöbbenéssel kellett tudomásul vennie, hogy akár a huszadik század végén is épülhettek volna. Bár az ablakokból már régen kitört az üveg, itt-ott még fényvédő redőnyök díszelegtek, s néhol még könnyűfémből készült szerkezeteket is látott a házak falán.
– LAngeles! – mutatott büszkén előre Vionapaad, s mintha varázsütésre tennék, a falak tetején lángszórókkal, géppuskákkal, íjakkal és egyéb, veszedelmesnek tűnő fegyverekkel felszerelt eemsik tűntek fel.
– LAngeles lakói nem tűnnek túlzottan barátságosnak – jegyezte meg Leon. Társai aggódva pillantottak a fegyveresekre, egyedül az eemsi tűnt higgadtnak.
– Nyugalom! – emelte fel a kezét leszerelően. – Nincs mitől tartanunk!
Ebben a pillanatban süvítés hallatszott, s az a nyílvessző, mely a mögötte lévő fatörzsben rezgett, szinte súrolta az arcát. Az eemsi morogva káromkodott, és sietve a földre vetette magát. Leon körül egy szempillantás alatt felszikrázott a zöld mentális burok, s a következő pillanatban tucatnyi nyílvessző pattant le róla ártalmatlanul. Társai már nem úszták meg ilyen könnyen. Razco vállát súrolta egy lövedék, de szerencsére nem okozott mély sebet. Az eemsi és az erfro-bolg bölcs teljesen beleolvadtak a talajba, s igyekeztek a lehető legcsekélyebb célpontot nyújtani. Quadi sem úszta meg sérülés nélkül a támadást, neki a füle vérzett.
Hirtelen éles kiáltás harsant, és a várfalon egy tekintélyt parancsoló, legalább négy méter magas alak tűnt fel. Szavára az eemsik beszüntették a tüzelést, s a kapuk kitárultak a meglepett vándorok előtt.
– Mondtam, hogy ez LAngeles! – tápászkodott fel Vionapaad a földről, s sziszegve tapogatta arcsebét, melyből apró cseppekben szivárgott a vér.
Az erődítményből jó háromtucatnyi, tetőtől talpig felfegyverzett harcos vágtatott elő. Testüket halovány, ám félreismerhetetlenül jellegzetes mentális aura borította. Leon agyában egymást kergették a gondolatok. Ennyi alkodó és kodó egy csapatban! Itt? Ebben a városban, amit Vionapaad a „békés” jelzővel illetett?
Csapda? Esetleg a déli eemsik között az átlagnál sokkal többen rendelkeznek a mentális erők használatával? Rejtély.
Gondolatait mély, ugató torokhang szakította félbe:
– Harbicon, a déli eemsik ura látni kíván benneteket! – A szíves invitálást félreérthetetlen mozdulat kísérte, miszerint ha nem fogadják el a meghívást, akkor az eemsik komolyan neheztelni fognak.
Leon Silver egy végtelennek tűnő pillanatig gondolkodott csupán. Nem tudta, mi vár rájuk a Főerődnek nevezett várban, de egy biztos, ha makacskodnak, nemigen élik túl. Ennyi kodó együttes erővel könnyűszerrel áthatolna az ő mentális pajzsán. S védtelen társai kiszolgáltatottan állnának a nyílzáporban, a komolyabb katonai fegyverekről nem is beszélve.
– Természetesen örömmel elfogadjuk a meghívást.
Amíg beértek a várba, Leonnak volt elég ideje, hogy szemügyre vegye a kísérőiket. Azt nyomban megállapította, hogy testük sokkal erőteljesebb felépítésű, mint azoké az eemsiké, akikkel eddig dolga akadt. Nem voltak annyira torzak, és szemükben meglepő értelem, mi több, ravaszság csillogott. Magabiztosan ülték meg hátasaikat, amelyek a nyolc lábtól eltekintve egészen normális, huszadik századi lovakra emlékeztettek. A kodók teste körül mindvégig ott vibrált a mentális pajzs, szemernyit sem gyengült az eltelt percek alatt. Végül Leon arra a következtetésre jutott, hogy a pajzsot valamilyen módszerrel maradandóvá tették, vagy pedig a déli eemsik figyelemre méltó méretű mentális energiával rendelkeznek.
A vár belülről már korántsem tűnt annyira lerobbantnak, mint azt az első benyomás sugallta. A leomlott falról kiderült, hogy kiválóan álcázott csapdák tömkelegét rejtik, amelyek néhány másodperc alatt tömegeket pusztíthatnak el, a lyukak mögött olyan szerkezetek lapulnak, melyekből hatalmas kövek gördíthetek a roppant nyílásokba, egyszerre zárva el az utat a rohamozók előtt, s pusztítva el a vakmerő ostromlókat. Technikai zseni volt, aki ezt megtervezte, gondolta Leon, s igyekezett mindent alaposan megjegyezni, hiszen Cherubionban sohasem tudhatja az ember, mikor lesz szüksége az információra.
A várudvaron eemsik néma serege várta az érkezőket. A szemekben gyűlölet és idegenkedés villogott. A kezek fegyvereket markoltak, készen arra, hogy egyetlen parancsszóra apró darabokra aprítsák a jövevényeket. Úgy viselkedtek, mintha egy gyűlöletes, ám rendkívül félelmetes démon érkezett volna közéjük.
Valószínűleg nem szoktak hozzá ahhoz, hogy kunigaamik és cherubok tegyék a lábukat a várukba. Az pedig végképp szokatlannak tűnhetett a számukra, hogy egy cherub testét mentális energia ragyogjon körül.
A lovasok elszakadtak a vándorok mellől, és Leon megpillantott egy emelvényen álló alakot, aki előtt alattvalók százai zsúfolódtak össze. Amikor közelebb léptettek, kénytelen volt megállapítani, hogy tévedett, az eemsinek nem volt emelvényre szüksége ahhoz, hogy kimagasodjon a többiek közül, négyméteres termete nem csak uralkodóként emelte a többiek feje fölé. Harbicon nagykodó, akiről Vionapaad el-elejtett szavaiból már tudta Leon, hogy a déli eemsik ura, már türelmetlen képpel várta a vándorokat.
Leon egyenesen a nagykodó felé tartott. Valami megmagyarázhatatlan belső nyugalom szállta meg, szíve körül a Sötét Láng összesűrűsödött; ha harcra kerül a sor, hatalmas erőket szabadíthat fel.
– Béke veled, Harbicon nagykodó, minden déli eemsik ura! – emelte fel üres kezét Leon Silver. – Vándorok vagyunk, s csupán a sors vezérelte utunkba hű szolgádat, Vionapaadot, aki felajánlotta, hogy elvezet bennünket a varázslatos szépségű LAngelesbe, így lehetőséget ad ahhoz, hogy minél jobban megismerhessük a vidéket. Társaim hű barátok, remek harcosok, és már hosszú idő óta járjuk együtt Cherubiont. Engedd meg, hogy bemutassam Razco Menemet, a thorp nemesurat, Grun Grathot, a Cherubion-hírű erfro-bolg bölcset, valamint új társunkat, Quadit, a vándormuzsikust.
– Túl sokat beszélsz, idegen, de ügyesen fűzöd a szavakat egymásba! – húzta el a száját a nagykodó. – Mindenről beszélsz, csupán arról nem, honnan jöttetek és milyen céllal. Én viszont leginkább erre lennék kíváncsi!
Leon nagyot nyelt. Hát igen, a nagykodó átlátott a szándékán. Pedig időre volt szükségük, időre, amíg kiderítik, miért fogadták olyan ellenségesen őket, hogy tulajdon társukat is képesek lettek volna a halálba küldeni. Úgy döntött, az lesz a legcélszerűbb, ha az igazat mondja, legfeljebb nem számol be mindenről.
– Cherubionból érkeztünk, nagyuram, s északkeletre tartunk.
– A Férgek Földjére! – sóhajtotta ezer torok egyszerre, s a gyűlölet most már félelemre változott az eemsik szívében.
– Igen, céljaink között szerepel.
A nagykodó tekintete meg sem rezdült, bár Leon érezte, hogy sikerült meglepnie a válasszal.
– Célokat említettél, vándor!
– Meg akarok találni valakit, akit úgy hívnak: a Hajnal Hadura! – mondta ki Leon a végszót. – S ha információim nem csalnak, ez a valaki a ConDawn-félsziget legészakibb csücskében található.
Szavait ezúttal nem követte hangos sóhaj. Leon Silver érezte, hogy valami olyat mondott, amit nem lett volna szabad. Razco közelebb hajolt hozzá, és lopva a fülébe súgta:
– Harcolunk? – kérdezte minden meggyőződés nélkül. – Vagy elkezdünk gondolkozni az utolsó kívánságunkon... ha ugyan errefelé ismerik ezt a kegyes szokást!
A nagykodó teljes méretében kihúzta magát, s egészen közel lépett a kis csapathoz. A magasból nézett le rájuk, mintha a következő pillanatban el szándékozná tiporni őket. Kezében egy embernyi méretű, aranyfényű szekerce csillogott.
– Mi dolgotok a Hajnal Hadurával?
Leonnak már a nyelve hegyén volt a válasz, ám Grun Grath megelőzte.
– Nemes eemsi uram! – kezdte, miközben apró verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. – A Féreg Útjának jogán hivatkozva szállást és védelmet kérek jómagam, s társaim számára!
Harbicon, minden déli eemsik ura meglepetten lépett hátra. Leon Silver nemkülönben.
– Miféle jogra hivatkozol, nyomorult pondró?! – üvöltötte az eemsi főnök, miközben szekercéje megvillant a napfényben.
– Az évszázados jogra hivatkozom, mely mindenkit megillet, aki eemsi társával egyetemben átvészelte egy féreg támadását!
A nagykodó összehúzott szemöldökkel fordult Vionapaad felé, aki kicsit arrébb állt társaitól, s éppen arcának sebével foglalatoskodott.
– Te mit mondasz erre, harcos?
Vionapaad mélyen meghajolt ura előtt, s szemét mindvégig a földre sütve halkan, de érthetően válaszolt.
– Kevdan Dombjai között portyáztunk, amikor Sviatluk, a csoport felderítője észlelte, hogy egy kifejlett sziklaféreg lapul az egyik közeli sziklabarlangban. Bár nem értettük, hogyan juthatott be ilyen mélyen a birodalomba, megpróbáltuk elpusztítani. Sajnos nem jártunk szerencsével, s a féreg elszabadult. Menekülésre fogtuk a dolgot, mígnem a szörnyeteg alagutat ásott alattunk a talajban, és társaim kivétel nélkül feneketlen bendőjébe jutottak. Jómagam is csupán a hátasom feláldozásával menekültem meg... – Gyors pillantást vetett Razco Menem felé, akivel már egészen megkedvelték egymást, hála a thorp nemes lélegzetelállító történeteinek. – ...És ezek a bátor vándorok jelentős segítséget nyújtottak. Én, Vionapaad al'Gregok, Gro-Umbar nemzetségének harcosa, a déli gonkat-eemsik törzséből tanúsítom, hogy ezen jövevények igényt tarthatnak a Féreg Útjának jogán nyert vendégszeretetre.
Harbicon nagykodó kelletlenül engedte le roppant szekercéjét.
– A Féreg Útjának jogán a kért szállást és védelmet nem tagadhatom meg. Ám ne feledjétek, a szokás azt is kimondja, csupán egyetlen napra vonatkozik, a következő hajnal hasadtáig! Addig szabadon járhattok-kelhettek a vár egész területén, a zárt területeket kivéve. Szökéssel ne is próbálkozzatok, a legjobb harcosaim fognak gondoskodni arról, hogy holnap szerét ejthessük a Próbának!
– Miféle próbának? – kérdezte suttogva Leon az erfro-bolg bölcstől, de az sápadtan megrázta a fejét, s csak annyit mondott:
– Később!
A nagykodó elbocsátóan intett lapátszerű tenyerével, ám Leon előrelépett.
– Már megbocsáss, nagyuram... de jövetelem másik célja, hogy azt reméltem, itt találom minden eemsik urát, Otoaakot, akit személyesen is ismerek. Tudnál felvilágosítást adni arra vonatkozólag, hol találhatnám a főkodót?
A négyméteres eemsi akkorát ordított, hogy Leon csaknem megsüketült.
– Otoaakot? – harsogta felháborodottan. – Te a főkodóra merészelsz hivatkozni az én jelenlétemben? Pusztulj előlem, arcátlan cherub, ne élj vissza a Féreg Útjának jogán nyert vendégszeretetemmel! Takarodj, különben pozdorjává zúzlak!
Leon fejet hajtott, és elsietett a társai után. Nem értette, miféle hibát követett el, de most nem volt kedve ezen töprengeni.
A szállás kényelmesnek bizonyult, az étel jóízűnek. Ám a kis csapat étvágya nem volt az igazi.
Leon szívesen körüljárta volna a várat, de az ajtóban tucatnyi felfegyverzett eemsi ácsorgott. Kegyetlen arcukat, no meg persze a túlerőt látván úgy döntött, talán mégis jobban fog esni egy kis pihenés.
Az éjszaka gyorsan leszállt, s a társaság már éppen az alváshoz készülődött, amikor nyílt az ajtó, és határozott kezek belökdöstek rajta régi ismerősüket, Vionapaadot. Ruhája szakadozott volt, arcát jókora kék foltok díszítették.
– Elcsúsztam a lépcsőn! – szabadkozott a kérdő tekinteteket látva, majd lemondóan megvonta a vállát. – Jól van, na!... Harbicon először megfenyített, majd Próbára ítélt. – Egész testében megrázkódott, nagyjából olyan benyomást keltett, mint akit a bitófa felé vezetnek.
– Elárulná már végre valaki, mi a nyavalya az a Próba? – dühöngött magából kikelve Razco, s buzogányát markolászta tehetetlenül.
Grun Grath göcögve maga alá húzta a lábait, s halkan mesélni kezdett, miközben nem eresztette el a keze ügyéből azt a jókora borosflaskát, amit a Féreg Útjának jogára hivatkozva követelt ki, s amiből minden második mondat után nagyot kortyintott.
– Sajnos, nem ismerem pontosan Amrik szokásait, de azt pontosan tudom, hogy a Próba semmi jóval nem kecsegtet.
– Erre magamtól is rájöttem! – dünnyögte a thorp mérgesen.
A bölcs nem hagyta zavartatni magát. Vidáman kuncogott, mert arra a második tömlőre gondolt, amiért a Féreg Útjának jogára hivatkozva csak nemrég szalasztotta el az egyik őrüket.
– Holnap, amikor a nap első sugara megvilágítja a keleti égboltot, istenítéletnek vetnek alá bennünket. Régebben ez kizárólag a Főkodó, azaz Otoaak joga volt, ám változnak az idők. A Próba az eemsik uralkodójától, azaz Harbicon nagykodótól függ. Lehet tízpróba, démonűzés, fegyver és vér próbája, bármi...
– Valakinek a csapatból meg kell küzdenie a társaiért? – kérdezte a homlokát ráncolva Leon, s szíve körül megsűrűsödött a Sötét Láng. Ha erről van szó, akkor nincs mitől tartaniuk. Lehet akár a nagykodó is az ellenfél, legalább megtapasztalja, hogy az ő hatalma sem korlátlan, legyen akármekkora nagy barom is. Bár, ami azt illeti, a Sötét Láng erejét kihasználva akár egy tucatnyi kodó ellen sem indulna eleve vesztesként.
– Szó sincs róla! – tiltakozott a bölcs. – Mindenkinek meg kell küzdenie a számára kijelölt ellenféllel, így mondja a szokás. S a legtöbbször esélye sincs a Próbára bocsátottaknak. Ám aki túléli a Próbát, az szabadon távozhat, s cserébe a szenvedéseiért bármilyen segítséget kérhet a Próba Bírójától, aki szinte minden esetben a helyi főúr, azaz jelen esetben Harbicon nagykodó lesz.
Leon az eemsi felé fordult. Vionapaad megrezzent, de nem fordította el a tekintetét. Silver valami új csillogást fedezett fel az eemsi szemében: dühöt és dacot. S e két érzelem ezúttal nem feléjük irányult.
– Mondj el mindent, amit a Próbáról tudnunk kell! Ne feledd, holnap te is ott leszel közöttünk!
– Tudom! – sziszegte Vionapaad, s megtapogatta arcán a kékes duzzanatot, amit valószínűleg Harbicon méretes tenyere okozott. – A nagykodó gondoskodni fog róla, hogy egyikőnk se hagyhassa el saját lábán a Főerődöt.
– S miért vetnek minket alá a Próbának? – ráncolta a homlokát Silver.
Vionapaad fájdalmasan elvigyorodott, majd gyors mozdulatot tett, amely Leont az egykori kereszténység jelképére emlékeztette: keresztet vetett!
– Démonoknak tartanak.
Grun Grath, hála a bőséges vacsorának, no meg persze a mellé kapott tekintélyes mennyiségű bornak, kezdett igazán beszédes kedvében lenni. Odatámolygott Leon mellé, s miközben fél kézzel magához ölelte, sustorogva beszélni kezdett.
– Próbára olyanokat szoktak bocsátani, akiről azt tartják, hogy démonok kaparintották meg a lelkét. Nem emlékszel, mit mondott az a Violaszék vagy hogyishívják... LAngelesben nemrégiben titokzatos látogatók jártak...
– Pontosan – bólintott az eemsi. – Amíg mi távol voltunk, ismét éneklő démon tizedelte sorainkat.
Quadi lelkesen vigyorogva közelebb lépett, s kíváncsi vigyorral az ajkán kérdezősködni kezdett.
– Milyen az éneklő démon hangja? Hangos? Halk? Érces? Fújtató?...
Leon gyengéden megragadta a manót, és grabancánál fogva arrébb tette.
– Erre még bőven lesz időd, barátocskám! – visszafordult az eemsi felé. – Folytasd!
– Az éneklő démon két napja járt utoljára itt. Elragadott négy őrt, két asszony és tucatnyi gyermeket! Nem éjjel jött, mint eddig tette, hanem fényes nappal sétált be a várba kereskedőnek öltözve. Aztán, amikor már mindenki természetesnek vette a jelenlétét, levetette álcáját, és tombolni kezdett. Az őrség nem vizsgálta meg túl alaposan, különben bizonyára Próbára ítélik... Mielőtt az őrök megérkeztek volna, sikerült eltűnnie egy titokzatos módon támadt fekete forgószélben. Másnap a nagykodó parancsba adta, hogy mindenkit, aki idegen errefelé, Próbának kell alávetni. S mivel én veletek érkeztem... én is lehetek démon szerintük. – Vionapaad sokatmondóan megtapogatta az arcát, majd elmosolyodott, s ruhája redőiből apró tárgyakat húzott elő, és sorra kiosztott mindenkinek egyet-egyet. – Medicina. Varázsszer, véd minden démontól.
Leon töprengve forgatta az apró tárgyat a kezében. Egy apró ezüstkereszt volt, de nem a jól ismert szakállas, töviskoszorús alakot ábrázolták rajta, hanem egy otromba figurát, amely leginkább egy agyagból gyúrt ördögbábura emlékeztette a cherubot.
– Nem kell. Engem megvédenek a mágikus rúnáim! – sivította Quadi, és kézzel-lábbal hadakozott Vionapaad kedvessége ellen. A kereszt a földre hullott. – Százötven féregfogat fizettem a varázslónak Findarban! Semmi szükségem rá, hogy ez a nyavalyás kis fémdarab esetleg semlegesítse az erejüket!
Razco Menem nagyot köpött a földre, amikor megpillantotta a keresztre feszített alakot.
– Pfuj! Otromba egy jószág!
– Korai kresztin ábrázolási mód! – válaszolta Grun Grath, aki valóságos áhítattal babusgatta a saját keresztjét. – Régebben eemsik ezrei imádták ezt a bálványt, persze lényegesen nagyobb méretekben kell elképzelned.
A thorp fintorogva válaszolt.
– Barbár népség! Nekem már ilyen kicsiben sem tetszik!
Leon nem állta meg, hogy közbe ne szóljon.
– Évszázadokkal ezelőtt, valamikor abban az időben, ahol megszülettem, ez a kereszt éppúgy támasza volt a gyengéknek, mint manapság. Bár semmi látható hatása nem volt erejének, mégis tízezrek bíztak csodatévő erejében. A figura mára megváltozott, de a kereszt maradt. S úgy látom, maradt a hit is, amelyet a gyengék látnak benne. Nem mintha valóban csodálatos képességekkel lenne felruházva, a gyengék, a tehetetlen alakok teszik azzá a képzeletükkel.
Razco mogorván vágta zsebre.
– Aludjunk!
Mielőtt Leon az álom jótékony hatása alá került volna, egy iszonyatos szörnyeteg alakja bontakozott ki képzeletében. Nem tudta, hogyan történt, nem tudta, mi történt, egyszer csak úgy érezte, mintha ott állna előtte az a félelmetes lény, melynek csavaros szarvain vércseppek csillogtak, vörösen izzó szeméből gyűlölet sugárzott, s agyarai megállás nélkül csattogtak, mintha mondani akarna valamit. Leon nem igazán tudta kivenni a lidércnyomás teljes alakját, ám annyit látott, hogy a derekát körbevevő szíján egy hajánál odakötözött, levágott emberi fej lóg. Egy fej, melynek arcvonásai furcsamód ismerősnek tűntek. Saját arcát látta ott kíntól eltorzulva. S fölötte a démon vicsorgó-vigyorgó ábrázatát.
– Ó, a francba!
Leon a markába szorította a keresztet, s minden erejével arra koncentrált, hogy elűzze a megrázó látomást. A démon szertefoszlott, mintha ott sem lett volna.
Hogy ki látogatta meg?
Erről Leonban szemernyi kétség sem maradt.
– Hajnal Hadura! Nem tudom, ki vagy, nem tudom, merre jársz, nem ismerem a céljaidat! De úgy látom, már tudod, hogy úton vagyok feléd!...
A reggel hamar eljött. Talán túlságosan is hamar. Még alig pirkadt, amikor nehéz csizmák dübögését hallották meg közeledni a foglyok. Razco nyitotta ki a szemét először, tekintete nyomban Quadira esett, aki törökülésben kuporgott a sarokban, s furcsa csontfigurákat pakolt egymásra. Amikor meghallotta az őrök közeledését, egy villámgyors mozdulattal ruhája alá seperte a szobrocskákat, de Razco meg mert volna esküdni rá, hogy a manó köpenye alatt nincs semmi, csak a feneketlen sötétség.
Nyílt az ajtó, és dühös eemsik özönlöttek be rajta.
– Gyerünk, hitvány alakok! Felkelni, hé! Mindjárt kezdődik a Próba! A nagykodó már vár benneteket! Ne várakoztassátok!
Leon álmosan tápászkodott fel.
– Még reggelit sem kapunk?! – kérdezte közönyösen.
– És a bor? – méltatlankodott Grun Grath. – Tegnap este elküldtem azt a borotvált fejű eemsit, hogy hozzon még egy negyedik tömlővel! Sose tért vissza! A Féreg Útjának jogán követelem...
– Nem! – vágta oda a katona. – Guronong nem jött vissza. Éjjel megint itt járt a démon. Két őr az áldozat. Az egyikük Guronong volt, akit te küldtél el borért! Ez a tény magáért beszél. Vagy ti magatok vagytok a démonok, vagy összejátszotok velük! A nagykodó minél előbb meg akar győződni róla, hogy mi az igazság!
A másik eemsi ekkor vadul felordított, és a szoba ablaka felé mutatott. Társa vadul káromkodott, odarohant az ablakhoz, és a szétfeszített, ujjnyi rácsokat vizsgálgatta. Valaki ki- vagy bemászott ezen az ablakon. S bár a rácsok kissé már elrozsdásodtak, az illető jókora testi erővel rendelkezhetett.
– Ez... ez... – hebegte az eemsi. – A démon...
– Ugyan – kuncogta az erfro-bolg bölcs, és jelentőségteljesen a szájához emelt egy félig teli bőrtömlőt. Ivott, és kissé megtántorodott. Leon elkapta, mielőtt Grun Grath elvágódott volna. Elfintorodott. Társuk rettenetesen bűzlött az alkoholtól, és alig állt a lábán. – Ha a bor nem megy Grun Grathoz, Grun Grath megy a borhoz – dudorászta boldogan. – Találtam egy remek kis csehót! Még fizetni se kell. Igaz, az ajtó nehezen nyílik, de...
Végigvágódott a földön.
– Részeg disznó! – állapították meg a jelenlévők egyhangúlag, majd az őrparancsnok intésére két katona felemelte a magatehetetlen testet, s a többiek után cipelte.
Leon csodálkozva pillantott a szétfeszített rács felé. Képes lenne a részeg erfro-bolg bölcs ekkora erőkifejtésre? Vagy valóban valami démon mászott volna be hozzájuk az éjszaka folyamán? Az a démon, aki megjelent előtte közvetlenül elalvás előtt?
A Hajnal Hadura?
Szóval nem álom volt, az a szörnyeteg valóban itt járt? És senki más nem vette észre, csak ő?
Végighaladtak az udvaron, kétoldalt széles sorokban álltak a szájtátók. A szemekben itt-ott érdeklődés, néhol félelem csillogott, de a leggyakrabban düh és lincshangulat.
Leon biztos volt benne, hogyha nem lennének mellettük őrök, akkor egy lépést se tehetnének az udvaron, s máris apró darabokra szaggatná őket a csőcselék.
Vagy legalábbis megpróbálkoznának vele.
Egyenesen a vár főterére vezették őket, oda, ahol tegnap találkoztak a nagykodóval.
Harbicon nagykodó már várta őket. Testét tetőtől talpig díszes páncélzat borította, fejét fogakkal kirakott sisak díszítette. Pajzsával egy gigantikus keresztesvitézre hasonlított. Bár hiányzott róla a mentális pajzs, a körülötte ácsorgó testőrök mindegyikén ott szikrázott. Leon újfent nem győzött eleget csodálkozni a mentális pajzsok erején.
– Én, Harbicon, minden déli eemsi uralkodója, Ffrenthal és LAngeles ura, hatalmamtól megadatott jogommal élve Próbát hirdetek! A mai reggelen lejár a Féreg Útjának joga, s ettől a pillanattól kezdve nem óvják a Hatalmak senki életét!
Mély levegőt vett, majd aranyozott szekercéjét a magasba emelve, üvöltve folytatta mondandóját, hogy szava mindenkihez eljusson.
– Nagykodói jogomnál fogva közös Próbát hirdetek az itt felsorakozott vándoroknak; együtt élnek vagy pusztulnak. Mire delelőre ér a nap, megtudjuk, bujkál-e démon közöttük.
Quadi idegesen köhécselve meghúzgálta Leon ruhaujját.
– Mit ért azon, hogy együtt élnek vagy pusztulnak?
Leon megvonta a vállát.
– Szerintem azt, hogyha bármelyikünk csődöt mond, akkor a többiekkel is végeznek.
– Biztató! – súgta hátra Razco, és izzadó tenyerét századjára is szárazra törölte ruhájában.
A nagykodó időközben befejezte beszédét. Az udvaron felsorakozott eemsik üdvrivalgásban törtek ki. Leon idegesen fordult Vionapaad felé.
– Lemaradtam a végéről. Mit mondott?
– Semmi különöset – vonta meg a vállát az eemsi harcos. – Mindössze felsorolta a Próba részeit, de szerintem a háromból egy is elég, hogy elpusztuljunk.
Leon elkapta Vionapaad karját, és erősen megszorította.
– Konkrétan mit mondott?!
– Az elemek próbáját kell kiállnunk. Először jön a vízpróba, utána a tűz, végül a sziklazápor. Ha túléljük, akkor felőle oda mehetünk, ahova akarunk. Ami azt illeti, a helyében én is ilyen nagyvonalú lennék.
– Víz, tűz, szikla – ismételte Leon, s agyában egy kétségbeesett ötlet kezdett körvonalazódni. – S mi a rendje egy ilyen próbának? Külön-külön kell kiállnunk, vagy pedig egyszerre?
Az eemsi lemondóan legyintett.
– Számunkra úgyis mindegy. – Látván Leon gyilkos tekintetét, gyorsan folytatta. – Általában egyesével vetik Próba alá a kiválasztottakat, de Harbicon attól tart, hogy mindannyiunkban démon lakozik. S ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy a démonok látván társuk halálát kétségbeesésükben felfedik magukat, s tombolni kezdenek.
Leon vakmerően közelebb lépett a nagykodóhoz, s mit sem törődvén a fenyegetően mormogó testőrökkel, felkiáltott.
– Harbicon nagykodó! Mielőtt megkezdődne az istenítélet, adj útbaigazítást: merre találom a Hajnal Hadurát?
A gigantikus eemsi összerezzent a név hallatán, és a keze a szekercéje markolatára fonódott szinte szétroppantva azt.
– Már vár engem! – folytatta Leon. – Elszámolnivalóm van vele!
– Nekem is! – sziszegte a nagykodó, és nyakán kidagadtak az izmok. – Ha túléled a Próbát, s nem vagy démon, szívesen útbaigazítalak.
Leon megvonta a vállát. Nem volt biztos benne, hogy mi vár rájuk, de egyet határozottan érzett: hamarosan maguk mögött kell hagyniuk LAngelest.
Annyit mindenesetre sikerült megtudnia, hogy a Hajnal Hadura nem ismeretlen errefelé. Ha lesz egy kis ideje, akkor Vionapaadot is ki kell kérdeznie erről.
A foglyokat, mert most már valóban azok voltak, egy tágas sziklamélyedéshez vezették. Miközben a tömeg eltávolodott tőlük. Leon érdeklődve nézett körül. Keskeny lépcső vezetett lefelé a mélyedésbe, gondos kezek vájták ki valaha régen. A szemközti falban hatalmas, sötét lyukak ásítoztak, s Leon biztos volt benne, hogy a többi falban is hasonló nyílásokat látna.
Kísérőik egyértelmű lándzsabökésekkel adták a tudtukra, hogy menjenek le a lépcsőn. Leon úgy becsülte, hogy jó húsz métert ereszkedtek lefelé, mire lejutottak. Alig értek le mindannyian, egy rekedtes hang törte meg a csendet.
– Víz, jöjj és ítélkezz!
A következő pillanatban a sötét lyukakból ömleni kezdett a víz, és néhány másodperc alatt térdig ellepte a meglepett csapatot.
– Megfulladunk! – jajdult fel Razco. – Nemtelen halál egy thorp nemesúr számára! Inkább fegyvertől haljak meg! – kirántotta a kardját, és gázolni kezdett a lépcső felé, amely azonban rejtélyes módon visszahúzódott a falba, lehetetlenné téve a feljutást.
Leon agyában egymást kergették a gondolatok. Szíve körül ott lüktetett a Sötét Láng, azonban hatalma kevés volt arra, hogy egyszerre minden nyílást elzárjon erejével. Végül a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntött. Vékony, ám erős gömböt növesztett önmaga és társai köré. Alig fejezte be a műveletet, amikor a sötéten fortyogó víz elborította őket.
Silver tartott attól, hogy engedve a gömbbe szorult levegőnek felemelkednek a felszínre, de szerencsére ez nem következett be. Mert ugyan mit gondoltak volna az eemsik, ha egy sötét gömböt látnak kiemelkedni a habok közül?
Igazolni látják feltételezésüket, hogy démonokkal van dolguk. S akkor miféle sors várhatna rájuk?
Leon sötéten elmosolyodott. Még ebben a távoli korban sem szűnt meg a keresztény inkvizíció kegyetlen logikája: aki túléli a kínzásokat, az démon lehet, csak az mentesül a vád alól, aki halandónak bizonyul. Eddig nem különösebben foglalkozott a háborodott vallási fanatikusokkal, de most hogy a saját bőrén tapasztalta, mire képes a vakbuzgóság, teljes szívéből meggyűlölte az önkényesen ítélkezőket.
A gömb elegendő levegőt biztosított a túléléshez, ám Leon valami furcsát, valami megmagyarázhatatlanul borzongatót érzett a háta mögött. Villámgyorsan megfordult, de csak Quadi játszadozott a hangszereivel. Ellentétben a többiekkel, akik a Sötét Láng elrettentő mellékhatásától vacogva kuporogtak a gömb alján, rajta nyoma sem volt a félelemnek vagy a megilletődöttségnek. Rezzenéstelen arccal állta Leon tekintetét, majd könnyedén elnevette magát, s furcsán torz hangon így szólt.
– Akarod, hogy eljátsszam neked a legkedvesebb dalomat? A végzeted dallamát?
Quadi teste megnyúlt, formája megváltozott. Először egy hatalmas, agancsos fej alakult ki, szájából háromágú nyelv csapódott sziszegve Leon felé. A cherub elhajolt, de a nyelv érintését így sem kerülhette el. Mintha csalánnal húztak volna a kezére, bőre égett a rácsöppenő savtól, ami a szörnyeteg nyelvét fedte. Az átalakulás folytatódott, előbb négy kar, majd egy pikkelyek borította hordó-szerű törzs növekedett ki az eredeti testből. A manó néhány másodperc alatt gigászi szörnyeteggé változott, amely csak összekuporodva fért el a gömbben. Égett hús édeskés bűze töltötte be a levegőt, és Leon rájött, hogy ahol a szörnyeteg teste érintkezik a Sötét Lánggal, iszonyatos energiák feszülnek egymásnak. Az egész gömb megrázkódott, s Leon úgy érezte, hogy menten szétrobban a szíve.
A gömb tágulni kezdett, s Leon rémülten tapasztalta, hogy kezdi elveszíteni uralmát a Sötét Láng fölött. A lény belülről megmarkolta a gömböt, ügyet sem vetve a fájdalmakra, majd száját egészen széttárva énekelni kezdett. Hangja mézédes volt, de Leon szívében – talán a Sötét Lángnak köszönhetően – vad gyűlöletet és leküzdhetetlen rettegést keltett.
Leon megfeszítette testét, és felidézte agyának titkos rejtekéből a jól ismert erőt. Egy szempillantás alatt mentális pajzs vette körül a testét.
– Démon! – lihegte Leon.
– Nyomvonyák – helyesbített a szörnyeteg.
Hirtelen hatalmas robbanás hallatszott, és Leon előtt minden sötétbe borult.
Sötétség.
Fény.
Aztán megint sötétség.
Mohó kezek fonódtak a nyakára, torkát elöntötte a víz. Kétségbeesetten próbált szabadulni a szorításból, tüdeje pattanásig feszült a légszomjtól.
Aztán...
Leon Silver torpedóként robbant ki a vízből. Testében fortyogott az erő, szíve körül feléledt a Sötét Láng. Lüktetése megnyugtatta Leont. Gyorsan körülpillantott. Jobbról egy sötét árnyat látott közeledni. Gondolkozás nélkül formált apró golyóbist a Sötét Láng alkotta masszából, s a közeledő teremtmény felé hajította. Fájdalmas, nem evilági sikoly hallatszott, majd hangos cuppanás.
Test csobbant a vízben.
Jobbról éles fény vetült az arcára, és mielőtt még odafordulhatott volna, tűhegyes karmok tépték fel a mellkasát. Leon villámgyors mozdulattal kirántotta a kardját, és egy szinte lehetetlen mozdulattal felfelé csapott. Érezte, amint pengéje átvágja az izmokat és sikoltva, szikrákat hányva keresztülhatol a csonton. Iszonyatos bömbölést hallott, dobhártyája kis híján beszakadt tőle. Hátralépett, a levágott kezek tehetetlenül lógtak a mellkasából, a karmok túl mélyen vájtak a testébe, hogysem maguktól kiszakadhattak volna.
Inkább érezte, mint látta, hogy mögötte is van valaki. Megpördült kardjával széles ívet írva le. A hideg acél áthatolt egy gomolygó ködön, de a vágás nyomán vöröslő vércseppek hullottak a vízbe.
Leonban csak most tudatosult, hogy térdig hideg vízben gázolva harcol, s körülötte nyoma sincs a sziklamélyedésnek, ahol a Próba folyt. Szeme sarkából egy sötét foltot látott a parton heverni, de nem maradt ideje a gondolkodásra, mert izzó fájdalom hasított az agyába. Elejtette fegyverét, és térdre rogyott az iszonyú mentális támadás erejétől.
Utoljára akkor érzett ekkora fájdalmat, amikor Monarakhban az az átkozott xinaf, KwYeor kihallgatta. Akkor még nem volt hatalma a mentális ereje fölött.
Mint ahogy most sem.
– Engedd át nekem! – suttogta egy hang, és Leonnak végigfutott a hátán a hideg. Choler, a Sötét Láng ura szólt hozzá valahonnan az éteri létsíkról.
Érezte, hogy a szíve körül megmozdult a Sötét Láng. Felduzzadt és alakot öltött. Már nem alaktalan massza volt, hanem Choler Magisztert formázta, még az arcvonásokat is pontosan ki lehetett venni rajta.
Leon végre meglátta ismeretlen támadóját, és hátrahőkölt meglepetésében. Egy kétfejű óriás állt vele szemben, alteste ködbe burkolózott. Az egyik fej Sang Al'rahimot ábrázolta, a másik viszont őt magát, Leon Silvert!
Choler felemelte a kezét, ujjaiból pusztító villámok indultak útnak, de a kétfejű óriás könnyedén hántotta azokat a teste elé emelt pajzzsal. A Magiszter ekkor a puszta semmiből halállovagokat idézett meg, lángoló koponyájuk Indriqet juttatták Leon eszébe.
Az óriás kacagva csapott szét a lovagok között hatalmas pörölyével, s csakhamar fekete csontdarabok hevertek körülötte. Choler kihasználta a teremtmény pillanatnyi figyelmetlenségét, és karját megnyújtva fojtóhurkot vetett az óriás nyakára.
Az kétségbeesetten kapott a hurokhoz, de Choler nem ismert könyörületet, minden erejét megfeszítve tartotta a mentális kötelet. A Leon Silvert formáló fej a szörnyeteg haláltusája közben hihetetlen változásokon ment keresztül. Az arcvonások folyamatosan változtak, tucatnyi arc jelent meg a cherub előtt néhány másodperc alatt, mint egy rémálomban.
Egy hreeir kölyök arca.
Aztán Meurin.
Grun Grath?
Hat ismeretlen arc.
Otoaak?
A többiek semmilyen emléket nem ébresztettek Leon Silverben.
Néhány perces küzdelem után a szörnyeteg leroskadt a földre, ajka közül sziszegve áramlott ki az élet. Utolsó leheletéből kisebb, vörös színű felhő támadt, amely a halott feje fölött sűrűsödött össze.
Choler semmit sem bízott a véletlenre. Túlságosan jól ismerte Sangot ahhoz, hogy ne akarjon biztosra menni. A mentális kötél még hosszú percekre a szörnyeteg nyakán maradt, a szorítás szemernyit sem enyhült. Csak miután meggyőződött ellenfele tökéletes haláláról, volt hajlandó leoldani a kötelet, s elengedni a nyakat.
Könnyű szellő támadt, mely elfújta a kétfejű óriás feje felett lebegő vörös ködöt.
Ebben a pillanatban Leon meglátta a valóságot.
Az illúzió a köddel együtt eltűnt, mintha sohasem lett volna.
A vízben egy hatalmas eemsi feküdt, rövid nyakából egy ezerfogú féreg feje nőtt ki.
Egy eemsi-féreg! Mutáció vagy szimbiózis? Iszonyú kettősség.
– Féregmestert látsz, Leon Silver! – fordult a cherub felé a Sötét Láng ura. Teste alig néhány lépésnyire lebegett Leontól, és az látta, hogy a Magiszter testét vékony, fekete ködfonál köti hozzá, amely épp a szíve felett érintkezik testével.
– Choler!
– Emlékezz a szövetségünkre! – Leon érezte, hogy egy rövid pillanatra jeges marok szorítja össze a szívét. – Ne feledd, Sang Al'rahim még él!
Leon megrázta a fejét.
– Nem értem, mi köze Sangnak ezekhez az izékhez – bökött a fejével a féregfejű lény felé.
Choler lejjebb ereszkedett, míg szeme egy magasságba nem került Leon tekintetével.
– Sang Al'rahimot elűztük Cherubionból, így eljött Amrikba, hogy új szövetségeseket találjon magának. Nem tudom, hogyan jutott el a Keleti Partvidékre, s mint akadt rá a Féregurakra. Ám rájuk talált, és szövetséget kötött velük. Céljukat én magam sem ismerem, de biztosan tudom, hogy kapcsolatban áll Cherubionnal.
– Kik azok a Féregurak? – kérdezte Leon.
A Magiszter mély lélegzetet vett, tekintete a távolba révedt, mintha csak egy ezer mérföldre lévő könyvet akarna elolvasni. Vagy a Múlt titkait kutatta a szeme?
– Mint bizonyára már tudod, Amrik a Férgek birodalma. Az eemsik mindinkább nyugatra húzódnak vissza a férgek elől, akiket a hírhedt Féregmesterek irányítanak. Ez utóbbiak természetesen a Féregurakat szolgálják, de hogy azoknak mi a céljuk Amrik elfoglalásával, arról nincs információm.
– A Hajnal Hadurát keresem. Róla mit tudsz? – nyelt nagyot Leon. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy új szereplők is feltűntek a színen. Főleg akkor nem, ha semmit sem tud róluk.
A Magiszter egy hosszú pillanatig gondolkodott, mielőtt felelt volna.
– Északra innen van egy szentély, melybe képtelen vagyok bejutni. – Kicsit tétovázott, mielőtt folytatta. – Igen, még az én erőm is kevés ahhoz, hogy átlépjek kapuján, mely a Lelkek Csarnokához vezet. Azt beszélik, ott minden kérdésre választ kaphat, aki bejut a Szentélybe. Tégy próbát! Ha sikerült bejutnod, kevés kérdés marad előtted megválaszolatlanul! Nem kell keresned az irányt, a Sötét Láng tévedhetetlenül odavezet. Sok sikert, és emlékezz a szövetségünkre!
A következő pillanatban Choler eltűnt, bár a Sötét Láng még mindig ott kavargott Leon szíve körül. A cherub kicsit kábultan nézett körül.
Egy dombokkal körülvett tóban állt térdig a vízben, alig néhány lépésre a parttól. Nyomát sem látta a Féregmesternek, sem azoknak a rettenetes lényeknek, akikkel előtte harcolt. Mindössze a mellkasán szakított sebek emlékeztették a küzdelemre. A víz alatt megpillantotta a fegyverét. Lehajolt és felvette.
– Hahó! Leon Silver! Merre jársz, Hajnal Lovagja? – A kiáltás hol felerősödött, hol elhalkult a dombok között.
Leon felkapta a fejét, néhány ugrással a parton termett, és ott gyorsan behúzódott az egyik fa mögé.
A domboldalon Razco Menem jelent meg, mögötte Vionapaad, aki a nyakában cipelte a hortyogó Grun Grathot.
– Leon Silver! – kiáltotta torokszakadtából a thorp, miközben tenyerével védve szemét a napsugaraktól, lábujjhegyen pipiskedve igyekezett minél messzebbre ellátni.
Az eemsi megállt, és ledobta válláról az erfro-bolg bölcset.
– Nem cipelem tovább ezt a részeg disznót, akkor sem, ha itt kell elvágnom a torkát! – dühöngött. – Míg mi kis híján elpusztulunk a nyavanyupák támadásában, addig neki nincs jobb dolga, mint feltörni egy italraktárt és halálra inni magát!
Leon Silver előlépett a fa mögül. Razco kishíján leütötte, annyira megijedt. Hogy leplezze idegességét, gyorsan karon fogta társát, és a motyogó eemsi felé húzta.
– Minél előbb el kell tűnnünk innen! Ez a hely túl veszélyes!
– De a bora jó... – dünnyögte Grun Grath, és átkarolta Vionapaad lábát, aki átkozódva rugdosta a magatehetetlen bölcset.
– Mi történt? – kérdezte Leon Razcót, miközben a Sötét Lánggal talpra állította a hideg érintés hatására meglepően gyorsan kijózanodó Grun Grathot.
Amikor felrobbant a gömb, varázslatos forgószél kapott fel minket, s egy furcsa faluban tett le. Égig érő házak közé érkeztünk, melynek igazán félelmetes lakói vannak. Vasszegecsekkel tűzdelt kék vászon borítja testüket, hajukat pedig teljesen leborotválták. Fejüket képek díszítik, de milyen ocsmány képek!
– Tovább! – sürgette Leon türelmetlenül.
Razco helyett Vionapaad folytatta.
– Hamar rádöbbentem, hogy nyavanyupák közé kerültünk, bár nem igazán értettem a dolgot, ugyanis LAngeles több száz mérföldre délre van innen. A nyavanyupák agresszívak, minden idegenre rátámadnak, és ez a mi esetünkben is bekövetkezett. Szerencsére nem voltunk túl messze a falu határától, így kiverekedtük magunkat. Már jócskán magunk mögött hagytuk üldözőinket, amikor rábukkantunk erre a részeg disznóra. Tucatnyi halott nyavanyupa hevert körülötte, de ez a részeg alak azt állítja, nem emlékszik semmire.
– Ha egy kicsit iszok, és el akarják tőlem venni a maradék piát, állítólag néha elég agresszív vagyok! – tárta szét a karját Grun Grath, és halk csuklással tekintélyes kulacsot húzott elő a ruhája alól. Néhány hosszú korty után elégedetten megtörölte a száját, majd némileg vidámabban hozzátette. – Lehet, hogy az italomra fájt a foguk.
Vionapaad gyorsan visszavette a szót.
– Jócskán eltávolodtunk a falutól, amikor Razco kitalálta, hogy induljunk a keresésedre, hátha velünk együtt téged is elrepített a forgószél. Már jó órája járjuk a vidéket, míg végül rád akadtunk.
– Helyes – bólintott Leon. Gondolkodott, hogy elmondja-e a kalandját társainak, végül úgy döntött, felesleges lenne megrémíteni őket.
– Most pedig merre? – nézett Razco Leonra.
A cherub mély lélegzetet vett, majd határozottan felemelte a fejét, és észak felé mutatott. Arra, amerre a Sötét Láng vezérelte.
– Arra!
Az út hosszabbnak bizonyult, mint ahogy azt Leon Silver gondolta. Már hatodik napja gyalogoltak kitartóan észak felé, de még nyoma sem volt a szentélynek. Az út során a legfontosabb dolgokat elmondta társainak, ezért senki sem kérdezősködött feleslegesen. Razco és Vionapaad tökéletes társaknak bizonyultak; a thorp utánozhatatlan (és néha kicsit fantáziadús) mesélő volt, míg az eemsi ideális hallgató. Az esti tábortűznél tátott szájjal hallgatta a thorp történeteit. Leon igen bölcsen nem tett megjegyzéseket Razco azon kijelentéseire, melyben a thorp azt fejtegette, miszerint az esetek túlnyomó többségében egyes-egyedül az ő rettenthetetlen bátorságának, illetve vakmerőségének volt köszönhető, hogy a kis csapat nem halálozott el időnek előtte. Becsületére legyen mondva, néha megemlítette Leont is, mint a csapat névleges vezetőjét.
Grun Grath a hosszú vándorút alatt teljesen felélte alkoholkészletét, s esténként Leon minden intelme ellenére körüljárta a táborhelyet, hátha talál valamit, amivel csillapíthatja a szomját.
Csodák csodája sohasem érkezett vissza józanul, és ez megerősítette Leont abbéli gyanújában, hogy nem teljesen kihalt a vidék, csupán a lakói túl félénkek ahhoz, hogy előbújjanak.
Gyakran láttak a távolban gyorsan mozgó, apró pontokat, de mire odaértek, már csupán a felegyenesedő fűszálak jelezték, valaki járt előttük errefelé.
Útjukat néhol kisebb dombok szegélyezték, amelyek teljesen elütöttek környezetüktől. Az erfro-bolg bölcs némi vizsgálódás után kijelentette, hogy féregvájta lyukakról van szó. S Vionapaad jóváhagyólag bólogatva ismerte el, hogy így lehet.
Innentől kezdve óvatosabbakká váltak, de szerencséjükre egyetlen féreg sem akadt az útjukba. Még túlságosan jól emlékeztek az érkezés utáni percekre, amikor az egyik ilyen szörnyeteg egy kisebb, felfegyverkezett eemsi csapatot tüntetett el egyetlen harapásra.
A nyolcadik nap reggelén végül egy hatalmas, tornyokkal és gyilokjárókkal zsúfolt erődítményt pillantottak meg a távolban. Ahogy közeledtek hozzá, úgy bizonyult egyre monumentálisabbnak, mígnem a kapui elé érve már úgy érezték, hogy tornyai az eget verdesik.
Leon és társai egyenesen a kapuhoz siettek, amely – nagy meglepetésükre – nyitva állt. Hiába kerestek őröket vagy bárkit, aki felvilágosítást nyújthatott volna, minden üresnek és kihaltnak bizonyult.
Grun Grath körülnézett.
– A Lelkek Csarnokába csak az juthat be, aki kedves az itt élő Gondolkodók számára.
A kapukhoz érve, mintha összebeszéltek volna, egyenesen a harmadik felé indultak.
Az obszidiánfekete falak baljósan magasodtak föléjük. Aprónak és nagyon sebezhetőnek érezték magukat. A kapu közepén egy nyitott tenyeret formázó kopogtató lógott, mely annyira élethűnek bizonyult, hogy Leon szinte langyosnak érezte, amikor megragadta, hogy bekopogjon.
Mintha távoli harangszó zúgott volna a kopogtatás pillanatában az ajtón túlról, majd a kapu lassan kitárult a vándorok előtt.
Egy némileg görnyedt alkatú, enyhén sántító, kopasz eemsi pislogott rájuk vaksin.
– Hányan vagytok?
– Négyen.
– Mire keresitek a választ?
– Számos kérdésünk van, melyekre csak itt nyerhetünk választ – sietett közölni Leon.
Az öreg eemsi gondosan szemügyre vette mindannyiukat.
– Beléphettek – jelentette ki végül, és teljes szélességében kitárta az ajtót. – De tudnotok kell, hogy a Gondolkodók csupán három kérdésetekre felelnek. Minden belépőnek csupán ennyi adatott meg.
– Jöjjünk egyesével? – tudakolta meg Razco, aki gondolatban már tucatnyi kérdést állított össze.
Az öreg arcán mosoly futott végig.
– Csak tessék! – mutatott a még mindig nyitott ajtóra. – De én a helyedben meggondolnám, ifjú barátom.
Valahonnan a közelből rekedtes hang csattant fel, és gúnyos kacagás reszkettette meg a levegőt. Razco gyorsan behúzta a nyakát, sehogy sem tetszett neki a dolog.
– Menjünk! – intett Leon, miközben szigorú pillantást vetett a thorpra. – Ne húzzuk az időt!
Az öreg pap kanyargós folyosókon vezette egyre beljebb őket az obszidián épületbe. Hogy percekig vagy órákig gyalogoltak, utólag már egyikük sem tudta pontosan megmondani.
Az utolsó folyosó végén egy ékkövekkel díszített, színarany ajtóhoz jutottak, melyre szent szimbólumok, jelképek és egy hatalmas, nyitott szem volt felfestve.
Odabent sárgás fény világított, kísértetiessé és halottivá téve a belső helyiséget. Egy ellipszis alakú terem keskenyebbik végébe jutottak, melynek túlsó végén öt, fából faragott trónus állott. A trónusokon ülő alakok első pillantásra is legalább ezer esztendősnek tűntek. A kiszáradt bőr, a csapzott haj, a ráncok ezrei, a reszketeg végtagok mind-mind ékes bizonyítékai voltak a Gondolkodók vénségének. Csupán a szemük csillogott fiatalosan.
– Lépjetek közelebb! – A hang mintha egy mély kútból szólalt volna meg.
A vándorok néhány tétova lépést tettek a trónusok irányába. Leon Silver és Razco Menem haladt legelöl, közvetlenül mögötte Vionapaad lépkedett. A csapatot Grun Grath, az erfro-bolg bölcs zárta.
A trónusoktól néhány lépésnyire megálltak, s végül Leon lépett előre, mint a csapat vezetője.
– Leon Silver vagyok, a Hajnal Lovagja, s elég messziről jöttem ahhoz, hogy be merjem vallani, nem ismerem a helyi szokásokat. Ezért bocsássatok meg, ha vétek a hagyományok ellen! Első kérdésünk a következő: kit takar a Hajnal Hadura elnevezés?
A trónuson ülő vének szinte egyszerre fordították fejüket a vakmerő jövevény felé. Tekintetük megpihent rajta, s Leon úgy érezte, mintha azok a szemek egyenesen a szívébe és agyának rejtett gondolataiba látnának.
– Légy üdvözölve, Hajnal Lovagja! – Leon képtelen volt megállapítani, honnan jön a hang, mert az előtte ülők egyikének sem mozgott a szája. – Nincs okod szégyenkezned a bemutatkozásodat illetően, sokkal faragatlanabb alakok járulnak elibénk, hogysem ilyen semmiségekkel foglalkozzunk. Ami pedig a kérdésedet illeti... – A hang rövid szünetet tartott, mintha gondolkozna valamin. – …a Hajnal Hadura számos alakban megjelenhet ebben a világban, és kevesen akadtak, akik igaz valóságában látták volna. Jelentős hatalommal bír, és egy alku miatt, melyet a Szentély érdekében kötöttünk, nem áll módunkban felfedni előtted a kilétét. Azonban valószínűleg nem árulunk el nagy titkot azzal, ha elmondjuk, hogy már volt alkalmad találkozni vele. S arra is választ kaphatsz hamarosan, melyikőtök a hatalmasabb.
Leon agya lázasan forgott. Az információ, amit a Gondolkodók megosztottak vele, aprósága ellenére is hatalmas jelentőséggel bírhat, ha megtalálja a kulcsot a megértéséhez.
– Várjuk a második kérdést! – A hang egy szemernyit türelmetlennek tűnt.
A vándorok egymásra néztek. Vionapaad megvonta a vállát, jelezve, hogy ő semmire sem kíváncsi. Razco dühösen ráncolta a homlokát, és sorra vetette el a felmerülő kérdéseket. Itt áll a megvilágosodás kapujában, ilyenkor nem tehet fel közönséges kérdést. Grun Grath egészen hátrahúzódott, talán szakmai féltékenységből kerülte a Gondolkodók tekintetét.
Leon Silver töprengve ráncolta szemöldökét, majd feltette a második kérdést:
– Miképpen juthatok el leggyorsabban a Hajnal Hadurához, a ConDawn-félszigetre?
Ezúttal egyenes választ kapott.
– Északkeleten, innen kétezer mérföldre van egy égbenyúló sziklákkal körülzárt terület, mely mögött járhatatlan pusztaság terül el. A pusztaságon túl nyúlik több mérföld mélyen a tengerbe a ConDawn-félsziget, annak közepén emelkedik Nips El V'neg, avagy a Metsző Hideg Palotája, a Hajnal Hadurának rezidenciája. Ott megtalálod, akit keresel.
– Volt egy álmom, amelyben megjelent egy féregfejű eemsi, egy rettenetes alak, a derekán az én... leszakított, véres fejemmel...
– A harmadik kérdést szeretném én feltenni! – szólt váratlanul közbe Grun Grath. Leon kérdő tekintetét látva gyorsan hozzátette. – Te már kétszer kérdeztél. Engedd át nekem a harmadik kérdés jogát, kérlek! Talán soha többé nem nyílik lehetőségem, hogy bejussak ebbe a Szentélybe.
Leonra emelte a tekintetét, de szemében több volt a hidegség, mint a kérés. Leon, ha nehezen is, de engedett. Bólintására Grun Grath feltette a harmadik kérdést a Gondolkodóknak.
– Igaz-e az Ezeréves Jóslat?
Kérdését hosszas hallgatás kísérte, majd a hang ismét megszólalt.
– A kérdést minden általunk ismert aspektusból megvizsgáltuk már, s arra a megállapításra jutottunk, hogy beteljesedésének valószínűsége közel háromszorosa annak, hogy ne teljesedjen be. Így válaszunk itt és most: igen.
Rövid hallgatás után a hang ismét megszólalt, egyenesen Leon Silverhez intézve szavait.
– Mivel első kérdésedre nem adhattunk egyenes választ, így szakítva a hagyományokkal, engedélyezzük számodra, hogy feltégy még egy utolsó kérdést!
A cherub halványan elmosolyodott, és meghajolt a Gondolkodók felé.
– Köszönöm a kegyet. Remélem, nem bizonyulok túlságosan mohónak... Volt egy álmom, melyben egy féregfejű szörnyetegjelent meg előttem... – Hirtelen ötlettől vezérelve nem azt a kérdést tette fel, amit eredetileg szándékozott. Hiszen, aki LAngelesben megjelent az álmában, az egyértelműen a Hajnal Hadura lehetett. Viszont az a küzdelem a völgyben... Megköszörülte a torkát, és folytatta: – Volt egy álmom, mely talán nem is álom volt. Nem sokkal ezelőtt megküzdöttem egy féregfejű eemsivel. Győztem, de a harc végén látomásom támadt. Ismert és ismeretlen arcok villantak fel előttem, régi találkozások emlékeként. Láttam Otoaakot is, minden eemsik legnagyobbikát. Tudni szeretném, mit jelenthet számunkra ez az álom!
Az öregek lassan elfordították a fejüket, s tekintetük valahol Leon háta mögött állapodott meg.
Ebben a pillanatban hatalmas robbanás hallatszott, az aranyajtó kiszakadt a keretéből, süvítő forgószél támadt, és észveszejtő rikácsolás hallatszott.
– Démonok! – üvöltötte egy rémült hang, akiben Leon Grun Grathra ismert. – Végünk van!
A társaság egy emberként rántott fegyvert.
Leon hirtelen egy csata kellős közepén találta magát. Mindenhonnan nyúlós, lángoló szellemalakok siklottak elő. Egy skorpiókarú démon csapott felé, miközben torkából eszelős kacagás hangzott. Leon lebukott a halálos csapás elől, majd kardjával felfelé csapott, s egyetlen mozdulattal átvágta a démon torkát. Chlovia, mármint a varázskard hatalmasat szikrázott, és olyan rettenetes sivításba kezdett, mintha Fekete Tűzben edzenek.
Leon kábán nézett körül, nem értette, mi történik, de kihasználta a pillanatnyi pihenőt.
Három lépésnyire tőle Razco vívott élethalálharcot egy szakadt ruhás eemsi vénasszonnyal, akinek a fején tucatnyi vipera tekergett. A thorp keményen megvetette a lábát, és tekintélyes csapásokkal válaszolt a támadásokra. Úgy tűnt, nincs túlságosan szorult helyzetben.
Jobbra közvetlenül a fal mellett Grun Grath feküdt egy vértócsában, tarkóján jókora vágás látszott.
Vionapaad a földön feküdt, mellkasán egy szigonyos alak térdepelt, aki iszonyú hideget árasztott maga körül. A végzetes szúrásra készült. Az eemsi kimeredt szemekkel nézte a rémséget, de nem volt már ereje a védekezésre.
Leon két apró lépéssel közelebb táncolt, ügyesen elhajolt egy közelgő csatabárd elől, majd lesújtott a még mindig sivító karddal. Csupán egyetlen másodperccel előzte meg a Vionapaadon térdepelő lény mozdulatát, de ez elég volt ahhoz, hogy a szigony az eemsi feje mellett fúródjon a padlóba.
A varázskard szivárványos szikrákat hányt magából, és fülsértő rikoltásai visszhangokat verve ostromolták a harcolók dobhártyáit. A fénye vadul lüktetett, s szinte ki akart rándulni Leon kezéből.
Leon szinte egy időben aktiválta a mentális pajzsát, s formált ugyanakkor egy hatalmas, fekete szigonyt a Sötét Lángból. Ezzel a szigonnyal döfött előre, s a jéghideget árasztó alakba mártotta. Hatalmas pukkanás hallatszott, és apró húscafatok röpültek mindenfelé. Az alak szerterobbant.
Vionapaad hálásan tekintett Leonra, majd szeme kitágult a rémülettől, és a következő pillanatban Leon körül felszikrázott a mentális pajzs, ahogy egy hatalmas karom csapódott neki. Az ellenfél támadása előrelökte Leont, de valahogy sikerült megtámaszkodnia a Sötét Lángban, s szembefordult új ellenfelével.
Két gonoszul izzó szempárral nézett farkasszemet. Egy megtermett eemsi állt előtte, széles törzsén két fej ült, két féregfej.
Egy Féregúr!
A szörnyeteg teste körül mentális pajzs izzott, baljában egy csatabuzogányt, a jobb kezében pedig egy botot szorongatott, melynek végén egy élő vipera tekergett. Félelmetes, sikolyszerű üvöltéssel támadt Leonra, aki csupán az utolsó pillanatban tudott elhajolni a viperabot elől, de a csatabuzogány csapása teljesen lebénította a bal karját.
Még jó, hogy jobbkezes vagyok, gondolta Leon, és megkísérelt egy rövid szúrást bevinni ellenfelének. Sikoltó, rángó kardja fennakadt a mentális pajzson, és egy ismeretlen erő akkorát rántott a fegyveren, hogy szinte kiszakadt a karja a vállából.
Dühösen támadt újra, ezúttal a Sötét Lángból formált szigonnyal, és sikerült felrobbantania a bot végén sziszegő viperát. A Féregúr szitkozódva dobta el immáron hasznavehetetlen fegyverét, és csatabuzogányát emelve rontott Leonra. A cherub elkerülte a csapást, de sehogy sem értette, hogy ellenfele miként tud áthatolni a mentális pajzsán, holott neki minden támadása fennakad a Féregúr védelmén.
Nem maradt idő a gondolkodásra, a Féregúr fáradhatatlanul támadott. Elhajlás, keresztlépés, hátraszökkenés, kitérés, újra elhajlás, hárítás, s mindez automatikusan, gondolkodás nélkül. Leonnak már egészen a vérébe ivódott a harc. Nem a varázskardot használta, hanem a Sötét Lángot, s ravaszul hol megnyújtotta a szigonyt, hol pedig kanyarba penderítette.
Ám a Sötét Láng fegyvere alig-alig okozott fájdalmat a Féregúrnak, épphogy csak visszalökte, épphogy csak megkarcolta.
Váratlanul jeges marok szorította össze Leon szívét, és néhány pillanatra nem kapott levegőt. Köd ereszkedett a szemére, s amikor kitisztult a látása, először egy homályos fekete alakot pillantott meg, Cholert, a Sötét Láng urát, Monarakh Magiszterét.
S csodák csodája a legyőzhetetlennek hitt Féregúr a mágus előtt térdepelt a földön, kétségbeesetten próbált enyhíteni a fekete erőből font kötél szorításán, amely a torkára tekeredett. Szeme kidülledt a rémülettől, feje elkékült az oxigénhiánytól. Choler kíméletlenül tekert még egyet a füstszerű kötélen, míg egy hangos csattanással el nem roppant a teremtmény nyakcsigolyája, s a Féregúr holtan hanyatlott a padlóra.
A Sötét Láng ura vörösen izzó tekintettel fordult vissza a levegő után kapkodó Leon Silverhez. Tekintetében oly mély kegyetlenség lakozott, ami még az eredendő gonoszságot is megrendítette volna. Leon Silver egész testében megborzongott, mert az a képtelen gondolat villant át a fején, hogy most ő következik.
– Hamarosan ismét eljövök! – suttogta a Magiszter, s furcsa fény gyulladt a szemében. – Akkor talán már végleg veled maradhatok...
A kábulat végleg eloszlott Leon agyáról. Halkan sziszegő varázskardjára támaszkodva körüljárta a csatateret. Vionapaad tucatnyi sebet kapott, de egy sem volt túlságosan veszélyes.
Grun Grath a fal mellett ült, arca csurom vér volt, de lélegzett. Felemelt kézzel jelezte Leonnak, hogy nála minden rendben. Ölében egy jókora, véres kés feküdt.
Razco ájultan hevert két leírhatatlanul ocsmány szörnyeteg alatt, de amikor Leon lerángatta róla a hullákat, a thorp gróf halkan felnyögött. Fején jókora lila púp jelezte, milyen közeljárt a halálhoz.
Néhány lépéssel odébb összetört székek látszottak. A szilánkokra zúzott fadarabok alatt öt, évszázados bölcsességet hordozó eemsi holtteste feküdt természetellenes, kifacsarodott pózba merevedve. Valaki elvágta a torkukat. Fültől fülig.
Apró gondolat kezdett éledezni Leon agyában, de még nem jött el az ideje, hogy a felszínre bukkanjon.
– Dermesztő csata volt! – lihegte fáradtan Vionapaad, és a thorp fejét az ölébe véve próbálta életre pofozni.
Razco Menem nagy sóhajjal kinyitotta a szemét. Leon közelebb lépett.
– Itt nem maradhatunk. Ezek valószínűleg miattunk jöttek. És ha a Féregurak vakmerően megrohanták a Szentélyt, az azt jelenti, hogy a jelenlétünk szörnyen kényelmetlen lehet a számukra.
Vionapaad segített a thorpnak feltápászkodni, majd Grun Grathoz indult, de a bolg jelezte, hogy nincs szüksége segítségre. Bár a bölcs egész testét vér borította, a saját lábán tántorgott oda a többiekhez. Amikor letörölte magáról a vért, nyomban kiderült, hogy mindössze egyetlen sebet szenvedett, egy keresztirányú vágást a mellkasán. Ruhája cafatokban lógott, s Leonnak az a benyomása támadt, hogy szörnyű megpróbáltatásokon mehetett keresztül. Pedig tulajdonképpen ő úszta meg a legsimábban az összecsapást.
– Miféle Féregurak... voltak ezek? – érdeklődött Razco, aki lassan már megállt a saját lábán, bár a balt erősen húzta. Lábikráján széles seb tátongott. Vionapaad lehajolt hozzá, és köpenyéből csíkot tépve bekötözte.
– El innen! Induljunk! – sürgette Leon a többieket, akik összeszedve minden erejüket, engedelmesen követték.
Különösebb nehézség nélkül kijutottak a Szentélyből. Az épület kihalt volt, sehol egy teremtett lélek. Hol lehetnek a papok, morfondírozott magában Leon. Menet közben mindent elmondott társainak, kiegészítve előző kalandját, s nem hallgatva el a Féregúrral történt összecsapását sem, amit csak Choler segítségével élt túl. Beszéd közben lopva apró pillantásokat vetett Grun Grathra, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a bölcs keze ökölbe szorul, amikor meghallja Choler nevét.
Jó másfél mérföldre járhattak a Szentélytől, amikor Vionapaad hirtelen megtorpant, és a földre vetette magát. Fülét a talajra tapasztotta, majd villámgyorsan felegyenesedett, és egy közeli sziklára mutatott.
– Oda! Gyorsan!
A többiek kérdés nélkül követték, bíztak az eemsi tapasztalatában. Megszokták már, hogy habozás nélkül cselekedjenek.
– Féreg? – kérdezte Leon suttogva, amikor felkapaszkodtak a szikla lapos tetejére.
Vionapaad bólintott, és ujját a szája elé emelte. Leon engedelmesen bólintott, és a kis csapat lélegzetvisszafojtva várakozott.
A közelben felpúposodott a föld, és egy hatalmas, szürke hát bukkant ki a felszínre. Majd utána még kettő. Óriási termetű férgek haladtak el a sziklától alig ötven lábnyi távolságban.
Mintha keresnének valakit. Vagy valakiket.
Hosszú percek teltek el, amikor Vionapaad sóhajtva biccentett.
– Elmentek.
Leon kérdőn nézett az eemsire.
– Minket kerestek?
– Lehet – válaszolta Vionapaad. – Ki tudja? Bár... nem értem. Igaz, hogy egyre közeledünk a férgek területe felé, de még legalább ezer mérföldnyire járunk a Senki Földjétől. Aggaszt, hogy ilyen mélyen a birodalomban férgek nyüzsögnek. Nem értem, hogy fordulhat ez elő. A határon jól képzett, mindenre elszánt elitcsapatok őrködnek azon, hogy ne juthasson át egyetlen rusnyaság sem. Mégis... A múltkorival együtt ez már összesen négy férget jelent. Az általad említett Féregurakat nem is említve.
– Északra kell mennünk! – gondolkozott hangosan Leon. – Ha megtaláljuk a Hajnal Hadurát, számos kérdésünkre választ kaphatunk, s talán a férgeken is végleg úrrá lehetünk.
Razco aggódva tekintett abba az irányba, amerre a férgek eltűntek.
– Veszélyes út lesz. Nem biztos, hogy mindenhol akad a közelben egy megmászható szikla, amire felmenekülhetünk, ha ezek a bestiák feltűnnek a láthatáron. Ha ugyan feltűnnek, s nem a lábunk alatt nyílik meg a talaj. – Kicsit hallgatott, aztán hozzátette. – Ami azt illeti, szívesebben kóstolnám meg őket, minthogy én legyek a vacsorájuk.
Hirtelen mindannyian rádöbbentek, mennyire éhesek. Összekaparták minden élelmüket, és testvériesen megosztoztak rajta. Nem sok jutott, és inkább meghozta az étvágyukat, mintsem csillapította volna éhségüket.
– Felszerelésre van szükségünk, élelemre és valami eszközre, amivel meggyorsíthatjuk az utazásunkat! – jelentette ki Grun Grath. – Enélkül reménytelen nekivágni az útnak. Keletre innen van egy kisváros, azt hiszem, Mon Billong a neve.
– Mon Billong? – hőkölt hátra Vionapaad, és jobb keze a nyakában hordott ezüstfedeles zsebórára tapadt. Bal kezével apró jelet írt le a levegőben, melyben Leon a kereszt félreismerhetetlen alakjára ismert. – Az Elátkozottak Városa!
Grun Grath buzgón tiltakozott a kellemetlen megnevezés ellen.
– Csak a tudatlan köznép nevezi Mon Billongot elátkozott helynek. A valóságban arról van szó, hogy az ott lakók számos olyan eszközt használnak, amiket a régiek TECHNIKA-ként ismertek.
– Technika? – kapta fel a fejét Leon. – Abban a városban régi, technikai eszközök találhatók?
– Igen – bólintott a bölcs, és tekintetében az öröm apró szikrái csillantak meg. Már tudta, hogy győzött. – S a legtöbbjük működőképes!
Vionapaad kétségbeesetten tiltakozott a számára eszelős gondolat ellen.
– Mon Billong gonosz hely. A nagykodók éves tanácsa elátkozott helynek kiáltotta ki, és azóta csak a halál után vágyakozók merészkednek arra. Visszafelé még senki sem jött. Néha szörnyű, meggyalázott tetemeket talál arrafelé a járőr, s egynémely hullában egy-egy régen nem látott kalandorra ismernek.
– Vészmadár! – rikácsolta Grun Grath, és megmarkolta Leon karját. – Gondolj csak bele, sok száz működőképes technikai eszköz, amiket talán felhasználhatunk a Hajnal Hadurához vezető utunk során. Történetek szólnak arról, milyen pompás és használható dolgokkal rendelkeztek a régiek, gépekkel, melyek madárként hasították az eget, fegyverekkel, melyek legyőzhetetlenné tették a tulajdonosukat. S ami szintén nem elhanyagolható dolog, Mon Billong a legközelebbi hely, ahol élelmet vásárolhatunk!
Leon lassan bólintott.
– Mon Billongba megyünk!
A csapatot ezúttal Grun Grath vezette. Magabiztosan haladt, mintha már járt volna egyszer errefelé. Gyakran forgatta a fejét, tájékozódási pontokat keresett, s néha megmagyarázhatatlan oknál fogva nem a legrövidebbnek tűnő utat választotta.
– Üreges errefelé a talaj – magyarázta az értetlen tekinteteket látván.
Leon gyanakodva pillantott rá.
– Honnan tudod?
– Ugyan – vont vállat a bölcs mosolyogva. – Aki a történelemtudomány megszállott követője, gyakorta olvashat Amrik ősi természetrajzáról.
Razco az egész út során egy szót sem szólt, csendben figyelt. Az út minden apró részletét feljegyezte agyában; mikor, merre fordultak, hány lépést tettek meg északnak, majd hányat keletnek, hol vannak a főbb tájékozódási pontok, mígnem az egész az agyába nem vésődött.
Mon Billong hétköznapi kis településnek tűnt. Apró, nádfedeles kunyhók sorakoztak a város szélén, öklömnyi kövekkel és kavicsokkal felszórt sugárirányú szekérutak, amelyek egyenesen a városka szívébe, a főtérre vezettek.
A békés polgárok, az utca porában játszadozó gyermekek, s a kicsit falusias hangulat eloszlatta Leon Silver gyanakvását. Bár ez idáig egyetlen technikai eszközt sem látott, kezdett ismét megbízni a jó öreg Grun Grathban. Vajon miféle ármány okozhatta, hogy megingott benne a bizodalma?
Vionapaad szeme jobbra-balra cikázott, minden idegszálával várta a rontást, amely elpusztítja őket. Nem tévesztette meg az idilli hangulat, minden gyermekben egy-egy ördögfiókát látott, a békés járókelők mindenre elszánt gazfickóknak tűntek a számára. Egyfajta paranoia uralkodott el rajta, amelynek nem ismerte sem az eredetét, sem a magyarázatát.
Razco Menem türelmesen rótta lépteit, teljesen megbízott Leon Silver ítélőképességében, s biztos volt abban is, ha netalán mégis bajba kerülnének, akkor előbb-utóbb majdcsak kivágják magukat.
– Na, mit mondtam? – kiáltott Grun Grath, és előremutatott –, ott egy autó!
Valóban. Az utcán egy matuzsálemi korú autó közeledett, karosszériái kopottasak voltak, bár gazdái szemmel láthatólag nagy figyelmet fordítottak a karbantartására.
Egy 94-es évjáratú Chrysler.
Bíbor színű motorháztetőjén vonalas ábra díszelgett, melyet Leon ekkora távolságból képtelen volt pontosan kivenni. Valami ágaskodó teremtmény lehet, gondolta.
A kocsi lassan közeledett.
Minden egyes megtett méterrel növekedett az ábra.
Már alig harminc méter volt hátra, amikor a jármű hirtelen felbőgött, ahogy a sofőr a gázra lépett.
Leon agyában ebben a pillanatban összeállt a kép.
A motorháztetőn egy Féregúr képe díszelgett!
– Csapda! – kiáltotta, és a legközelebbi nyitott ajtó felé vetette magát.
Társai követték a példáját, Razco jobbra, Vionapaad balra ugrott. Senkinek sem tűnt fel, hogy az eddig elöl haladó Grun Grath köddé vált.
Leonnak nem volt ideje a többiekkel törődni, pillanatnyilag önmagával volt elfoglalva. Ha túlélik, akkor előbb-utóbb úgyis keresni kezdik egymást. Aki megmenekül, gondoskodik majd a társai kiszabadításáról. Fogságban vagy kifektetve nem sok hasznát lehet venni.
A házban, ahová Leon beugrott, enyhe füstszag érződött. Kardját megmarkolva lassan hátrált a belső szoba felé. Odakint fékcsikorgás hallatszott, tucatnyi láb dobogása, izgatott kiabálás. Aztán hirtelen fegyvercsörgés és egy halálsikoly.
Mi vagy ők?, kérdezte magától Leon, majd amikor ismét felhangzott a fegyvercsörgés, kicsit megnyugodott. Egy halott nem védekezik olyan kétségbeesetten, mint ahogy azt a zajokból ki lehet venni.
Halk kaparászás hallatszott, majd a szoba ajtajában egy ijedt gyermekfej jelent meg. Végigmérte Leont, majd ujját a szája elé téve intett a cherubnak, hogy kövesse.
Leon gyors pillantást vetett a bejárati ajtó felé, majd a közelgő csizmacsattogás hallatán villámgyorsan a gyermek után osont.
Egy sötét konyhába jutott, ahová mindössze egy aprócska, kerek ablakon keresztül szivárgott be valamennyi fény. Egy asztal, két szék és egy jókora láda.
Mellette ott állt a gyermek, és a ládára mutatott. Leon nyomban megértette, mit akar néma segítője, és engedelmesen felemelte a láda fedelét, odébb túrta a elhalmozott rongyokat, és mély lélegzetet véve belekuporodott. Áporodott illat vette körül, de egyelőre biztonságban volt.
A gyermek ismét a szája elé tette az ujját, majd lehajtotta a fedelet. Leon összegörnyedve várta, hogy elmúljon a veszély.
Hirtelen éles kattanást és kulcscsörgést hallott. Majd nyomban ezután egy örvendező kiáltást.
– Megvan! Erre!
Leon dühös lett. Csapdába csalták, s méghozzá milyen könnyedén. Szíve körül lüktetni kezdett a Sötét Láng, s szinte öntudatlanul egy hatalmas kezet formált belőle, mellyel felfeszítette a láda tetejét.
Az eredmény minden várakozását felülmúlta.
A láda apró szilánkokra robbant szét, darabjai elvakították a szobába berontó, álarcos katonákat. A gyermek, aki csapdába csalta Leont, most ezernyi faszilánktól átszúrva hevert a földön vérbe fagyva.
A katonák hátrahőköltek a váratlan esemény miatt, így Leon – kihasználva a pillanatnyi megtorpanásukat – hármat levágott szikrázva sercegő kardjával, mielőtt magukhoz tértek volna. Eemsik voltak, bár nem olyan vad alakok, mint akikkel LAngelesben találkozott. S a ruházatuk is meglehetősen ismerősnek hatott.
– Még egy mozdulat, és szétdurrantom az agyad! – kiáltotta az egyik katona, és egy pisztolyszerű fegyvert emelt Leonra.
Leon gondolkodás nélkül feléje csapott a Sötét Lángból formált kezével, és akkorát lökött a szerencsétlen fickón, hogy az az utca túlsó oldalán kenődött fel a falra. A többiek haboztak közelebb jönni, de a kijáratot elálltak. Úgy tűnt, patthelyzet alakul ki. Se ki, se be.
Leon érezte, hogy kezd fáradni. Minden alkalommal, valahányszor a Sötét Lánghoz folyamodott, mintha egy darabkát elveszített volna az életerejéből.
Néhány perc, és kénytelen lesz megadni magát.
Az ajtóban mozgolódás támadt, s mielőtt még Leon reagálhatott volna, furcsa kábultság vett rajta erőt. Mintha egy lassított film kockái peregtek volna a szeme előtt. Egy féregfejű alakot látott, aki pisztolyt irányít rá, majd meghúzza a ravaszt. Vörös fény villan, aztán minden elsötétül.
Öntudata csak lassan szivárgott felszínre agyának ismeretlen mélységeiből. Színek... fények... hangok... szagok... Első benyomásai bizonytalanul bukdácsoltak az eszmélés és az ájulás határán. Véget nem érő, mohos, repedezett lépcsősorok, imbolygó fáklyafény, a falakon rozsdabarna foltok, ahogy a vér odaszárad... egy föléje hajló, ijesztő kolosszus lángoló karddal és lángoló, csupasz halálfő-koponyával, s mégis annyira emberi alakkal... földön csúszó, óriási hüllő ezernyi tűhegyes foggal, záptojáshoz hasonló szaggal... gyomrában egy régen érzett, de mégis oly ismerős keserű-savanykás bizsergés... Egy név tolakodott elő agyának mélyéről. Monarakh?
Kinyitotta a szemét.
Egy börtöncellában hevert, mindkét karját a falba erősített rozsdás karpántokhoz láncolták, lábait mázsányi vasgolyóbis húzta le. Mintha a középkorban lennénk, gondolta, és megnyalta a száját. Sós ízt érzett, ajka sebes volt. A vér lassan szivárgott a sebből, de még mielőtt vércseppé állhatott volna össze, lenyalta.
Felnyögött.
Minden tagja fájt, támadói nem bántak vele valami kíméletesen.
Vajon mióta lehetek itt?, kérdezte magától. Még emlékezett arra, hogy egy Féregúr pisztolyt emel rá, majd egy vörös villanás, és aztán csak a sötétség.
Váratlan ötlettől vezérelve szólongatni kezdte a társait.
– Razco!... Vionapaad!... Grun Grath!...
Néhány másodpercig csend volt, aztán egy halk hang felelt; Razco, a thorp gróf.
– Leon Silver! – hangjából érződött, mennyire örül. – Akkor már hárman élünk!
– Hárman? – kérdezett vissza Leon. – Ki a harmadik?
Csend, majd lánccsörgés.
– Vionapaad. Most ájult. Megkorbácsolták. Engem is hamarosan visznek a vallatásra.
– Vallatásra? – értetlenkedett Leon. – Mit akarnak tudni tőlünk?
A távolból lépéseket hallottak közeledni. A thorp gyorsan válaszolt.
– Nem tudom. Vionapaad ájult volt, amikor visszahozták, ennek jó órája. Azóta nem tért magához. De hallom, hogy lélegzik, remélem, megmarad!... – Aztán halkan hozzátette. – Kár lenne érte! Remek fickó.
A léptek gyorsan közeledtek. Legalább négyen vannak, gondolta Leon, és minden érzékét megfeszítve figyelt. Kulcscsörgés hallatszott, majd a cellaajtó nyikorgása. Újabb zörgés, majd a thorp hangos jajszava.
– Pofa be! Ha ordítani akarsz, majd a kínzókamrában megteheted!
Miután az őrök elmentek, Leon lehunyta a szemét és megpróbált teljesen ellazulni. A szíve körül lobogó Sötét Lángra koncentrált, de alig érezte a jelenlétét. Ez a felfedezés megdöbbentette. Túl sokat használt volna el belőle, vagy a hely van valami módon leárnyékolva ellene?
Rövid ideig kísérletezett még, majd figyelmét egészen más irányba fordította. Mentális erejét próbálgatta, s elégedetten tapasztalta, hogy a sötétben egy röpke pillanatra felvillan a jól ismert zöldes fény.
Hogy kiszabaduljon, nos arra még nem elég, de talán később lehetősége nyílik a szökésre.
– Aughh! – A nyögés balról jött, kissé tompán, eltorzultan. – Van még itt valaki, ezen az elátkozott helyen?
Vionapaad magához tért! A tény örömmel töltötte el Leont, és gyorsan válaszolt.
– Leon Silver. Pillanatnyilag bilincsben fekszem, de semmi komolyabb bajom. Razco is él...
– Ennek örülök – nyögte az eemsi erőtlenül, és a lánccsörgés azt jelezte, hogy megpróbál, mozdulni. A fájdalmas nyögés és sóhaj pedig arra utalt, hogy ez nem túlzottan sikerült.
– Éppen most vitték el kihallgatásra – tette hozzá Leon szórakozottan, mert zavaros gondolatai egész máson jártak.
– Részvétem! – suttogta Vionapaad. – Szívből remélem, hogy könnyebben megússza, mint én! Az az átkozott bölcs! – nyögött fel, majd kiköpött.
Leon felkapta a fejét.
– Bölcs? Grun Grath?... Ő is él?!
– Él, hogy az istenek vernék meg vaksággal, sántasággal, púppal és még ezernyi bajjal! Legyen átkozott, bárhol is van!
– Csupán jót akart nekünk! – próbálta Leon megvédeni a bolgot. – Hiszen végül is én döntöttem úgy, hogy Mon Billongba jöjjünk... Hallgatnom kellett volna rád. Valóban elátkozott hely.
Vionapaad halkan szitkozódott, Leon egyetlen szót sem tudott kivenni beszédéből.
– Nem értem, mit mondasz!
– Még hogy jót akart nekünk! – mérgelődött az eemsi. – Mégis mit gondolsz, ki szervezte meg a dolgot, hogy végül ide kerültünk? Először a Dithe-imádatomon botránkozott meg! Már ekkor gyanút kellett volna fognom! Megtagadtam Otoaakot, és ő ennek hallatán majdnem nekem támadt. Emlékszel? Valami balgasággal magyarázta a felindultságát. És szépen elaltatta a gyanúmat. Aztán az a rejtélyes támadás a Szentélynél... mi a lelkünket kitettük, rajta pedig szinte egy karcolás sem esett. Aztán a férgek, amelyek minket kerestek. Végül Mon Billong, amit ő ajánlott. Most pedig ott ül a kihallgatók között!... Miatta kaptam harminc korbácsütést, azzal a kitétellel, hogy egy eemsi sohasem felejtheti el, ki az ura és parancsolója!
Leon hirtelen úgy érezte, sok mindent megértett. Ám ez az érzés csak egy villanásnyira tört rá, utána minden visszazuhant a kavargó ködbe.
– Sehogyan sem értettem én sem... miért veszi olyannyira zokon, hogy nem Otoaakot imádod. És annyi mindent tud Amrikról, túlságosan is sokat! Pedig Cherubionban legfeljebb kétértelmű utalásokra szorítkozott az eemsikkel kapcsolatban! Pedig mindent pontosan tudott, mindent ismert. Mintha itt született volna.
– Pontosan – helyeselt Vionapaad. – Grun Grath, bár nem eemsi, legalább annyira ismeri Amrikot, mint én. Sőt, azt hiszem, nálam is jobban...
– A harc a Szentélyben az ő műve lehetett – folytatta Leon izgatottan, és sehogy sem értette, mi mondatja vele ezeket a szavakat, hiszen nincs olyan tény, amire a gyanúját alapozhatta volna. Egy megérzés volt ez csupán, ám olyan határozottan motoszkált a fejében, hogy ki kellett mondania. – A forgatagban senki sem ügyelt rá, így feltűnés nélkül végezhetett a Gondolkodókkal. Azért próbálta elorozni a harmadik kérdést, hogy ne jöhessek rá egy fontos titok megoldására...
Szeme előtt ismét megjelent a féregfejű eemsivel folytatott összecsapás. A folyamatosan változó fej, melynek arcai között Grun Grath arca is feltűnt egy pillanatra. Még mindig nem értett semmit, de valami belső kényszer arra késztette, hogy szavakba öntse legsötétebb gyanúit.
– Grun Grath nem bolg, és nem született Cherubionban! – kiáltotta határozottan, majd gyorsan elhalkult. Suttogva folytatta. – Meg mernék rá esküdni, hogy akit mi Grun Grathnak, az erfro-bolg bölcsnek hiszünk, az a valóságban nem más, mint egy Féregúr!
A sötétben apró fénypont jelent meg, és Leon végre megpillanthatta börtönét. Apró cellában feküdt, melynek egyik végét elrácsozták. A cella egy széles folyosóra nyílott, melynek végén lépcső vezetett egy jókora tölgyfa ajtóhoz.
A fény gyorsan közeledett, és Leon látta, hogy az igen bizonytalan lábakon botorkáló thorpot támogatják vissza a kihallgatásról.
– Kind Gren Grun Grath – motyogta Leon keserűen. – Mióta megismertem... mindig gyanúsan viselkedett... de valahogy mindig sikerült kimentenie magát. Ám... arra igen kíváncsi vagyok, erre a tettére miféle mentséget tud felhozni, hogy megússza élve...
Miután a véresre vert, öntudatlan Razcót visszazárták a cellájába, a katonák a bosszankodó Leon ajtajához léptek.
– Te jössz, te mocsok cherub!
Két eemsi lépett be a keskeny ajtón, leoldották a lábáról a súlyos vasgolyóbist, majd a kezére újabb bilincset erősítettek, melynek belsejét apró szegekkel verték ki. Csak semmi hirtelen mozdulat, különben megnézhetem magam, gondolta Leon.
Egy vörös kámzsás jelent meg a katonák között, a kezében egy torz, kereszt alakú holmival, és Leonnak az a nem is olyan képtelen gondolata támadt, hogy a halálos ítélet végrehajtásának helyszínére viszik. Már csak az a kérdés, mit művelnek vele. Villamosszék? Akasztás? Vagy esetleg keresztre feszítik?
Leoldozták a falról, majd a vörös kámzsás alak egy intésére valami sötét színű fémsisakot nyomtak a fejébe, melyen csupán az orrának, szemének és szájának hagytak egy-egy nyílást. A sisak szorította, de ki lehetett bírni.
Leonban szörnyű gyanú támadt, és próbaképpen aktiválni akarta a mentális pajzsát. Ám a zöldes fény ezúttal egy villanásra sem ragyogta körül. A sisak minden effélét megakadályozott.
Leon csak most rémült meg igazán.
– Gyerünk! – állította talpra az egyik bivalyerős fickó. A másik katona megvillogtatta a pengéjét Leon előtt, és barátságtalanul rávicsorgott.
– Ne gondolj a szökésre, cherub, ha nem akarsz megdögleni!
A tőrt mindvégig ott érezte az oldalában, amíg egy tölgyfaajtón áthaladva végiglépkedtek egy keskeny folyosón, s további két ajtó múltán eljutottak a kínzószobába. Amikor beléptek, Leon összevont szemöldökkel pillantott körül. Többre számított, véres gépezetekre, amelyek a legagyafúrtabb módon kényszerítik az áldozatot a beszédre.
Ehelyett mit talált? Egy fémszéket, amelyre szíjakat erősítettek. A szék egy pentagramma közepén állt, melyet kör fogott össze egységes szimbólummá. A kör szélét apró rúnák, boszorkányszögek és egyéb, titokzatos célú jelképek díszítették.
Minden teketória nélkül megragadták, és szorosan a székhez szíjazták. Testén megmagyarázhatatlan bizsergés futott át.
A szobában rajta és a katonákon meg a vörös kámzsás alakon kívül még négyen tartózkodtak. Egy vörös palástú eemsi, aki termeténél fogva jó fél fejjel magasodott társai fölé, két eemsi pap és Grun Grath.
Az áruló!
Leon szívét elöntötték a gyűlölet és a harag hullámai. Hónapokat töltöttek egymás oldalán, jóban-rosszban együtt voltak.
Miért?
– Noa Ventra in Scupius! – emelkedett szólásra Grun Grath. – Avagy, ami elpusztíttatott, az újjáépíttetik! Üdvözöllek, Leon Silver! Látom a gyűlöletet a szemedben, de ne táplálj hiú reményeket, Morfaunban vagyunk, az Eemsi Testvériség főhadiszállásán. Innen még nem jutott ki élve senki, aki szökni próbált volna. Légyen ez figyelmeztetés a számodra, egyelőre nem akarjuk vesztedet!
– Hogyan bízhatnék meg benned, amikor elárultál minket? – sziszegte Leon megvetően a bölcs felé.
– Léted a józanságodtól függ. Nem szükséges bíznod bennem, de kérdéseket fogok feltenni, melyekre válaszolnod kell. Az igazat.
– Miért tenném? – vonta meg a vállát Leon dacosan, s igyekezett annyira közömbösnek tűnni, amennyire csak tudott.
Grun Grath apró mosollyal az ajkán válaszolt.
– Igazmondó székben ülsz. Ez egyike új barátaink apró figyelmességeinek. Valahányszor hazugságot érzékel, s hidd el, csalhatatlan biztonsággal képes elválasztani a hamisat a valótól, szóval ha hazugságot érzékel, áramot vezet a testedbe. Először csak keveset, hogy észre térj, de minden hamis válasz után megduplázza az erejét. A végén már komoly fájdalmaid lesznek, s ha még akkor is makacskodsz, akkor csúf halál vár rád.
Áram! Leon agyában lassan minden a helyére került. Zsebóra. Főerőd. Az autó. Pisztoly. Technokraták!
– Még egy aprócska figyelmeztetés – folytatta a bölcs. – Mentális erődet blokkoljuk, a Sötét Láng pedig tehetetlen a pentagramma erejével szemben. Ne próbálkozz hát feleslegesen semmivel!
Leon sóhajtott.
– Mi olyasmit akarsz tőlem hallani, amiről eddig nem volt tudomásod? – vetette oda mogorván. – Miféle kérdésekre kívánsz választ kapni?
A vörös palástú, hatalmas eemsi emelkedett szólásra. Grun Grath engedelmesen visszalépett, hogy teret engedjen a másiknak.
– Te vagy az a személy, akit a Hajnal Lovagjaként ismernek?
– Nem – válaszolta Leon elhatározva, hogy próbára teszi a vallatószéket. Testén apró áramütés cikázott végig, inkább kellemetlenséget, mint fájdalmat okozva az áldozatnak.
Leon még ettől a kis lökéstől is megrándult. Az eemsi szélesen elvigyorodott. Szájából hegyesre reszelt, arannyal borított fogak villantak elő.
– Amint látod, működik. Ismét felteszem a kérdést: te vagy a Hajnal Lovagja?
– Igen.
A vörös palástú eemsi ismét kivillantotta aranyozott fogait, és elégedetten bólintott.
– Látom, kezdesz észre térni.
Csak győzd kivárni, gondolta Leon, és komoran elmosolyodott. Miféle segítségre számíthatna még? A szobát fürkészte, igyekezett minél több adatot összegyűjteni. Előbb-utóbb kifacsarnak belőle mindent, amit tudni akarnak, s akkor nem lesz értelme életben hagyni egy ilyen veszélyes ellenfelet. Tehát minél előbb meg kell szöknie.
– Cherubionból jöttél két társaddal egyetemben? – Ez inkább megállapítás volt, mint kérdés.
Leon némán bólintott. Úgy látszik, ez is megfelelő válasznak bizonyult, mert az áramütés elmaradt.
– Choler szolgája vagy?
– Szövetségese.
– Mi végből keresed a Hajnal Hadurát?
Leon érezte, hogy a kérdező hangja akaratlanul is megalázkodik, amikor kiejti az utolsó két szót. Tehát a Féregurak a Hajnal Hadurának alattvalói, állapította meg. Elégedetten elmosolyodott, s ezzel a gesztusával sikerült alaposan megdöbbentenie a vörös palástú eemsit.
– Találkoznom kell vele! – válaszolta a férfi.
– Miért?
– Nem tudom pontosan – vallotta be Leon. – Ezernyi okom lehetne rá, mégsem tudom megfogalmazni, mit miért teszek.
S ez igaz is volt. Fogalma sem volt arról, miért keresi annyira eltökélten a misztikus Hadurat. A felesége fiatalságát akarta visszaszerezni tőle? Az elveszített boldogságot? Vagy a válaszokat az eleddig megválaszolatlan kérdésekre? A szíve vezérelte, nem a gondolatai. Ösztönösen kutatott az ismeretlen után, s a Hajnal Hadurának nyomára bukkant a titkok utolsó fátyla mögött.
Ismét Grun Grath lépett elő. Majomszerű képe ideges vigyorba torzult. Leon nem értette, miféle gondolatok játszódhatnak le a torz koponyában, de szerette volna ezeket a gondolatokat egy jól irányzott kardcsapással kibuggyantani.
– És még valami – kezdte az erfro-bolg bölcs vigyorogva. – Van valami, ami azóta izgat, amióta veled megismerkedtem. Felelj igazat, különben a széktől akkora áramütést kapsz, hogy percekig nem térsz majd magadhoz!
Leon vállat vont.
– Eddig sem hazudtam.
Te azt állítod, hogy egy másik dimenzióból kerültél át Cherubionba – folytatta zavartalanul az erfro-bolg bölcs. – És hogy ennek a dimenziónak a neve Terri...
– Terra – helyesbített Leon. – Más néven: Föld.
– És ha így van, szerinted melyik részén tartózkodsz te ennek a Másnévenföld nevű világnak jelen pillanatban. Vagy legalábbis hol tartózkodtál akkor, amikor átkerültél Cherubionba?
Leon a homlokát ráncolta. Eszébe jutott, hogy Grun Grathot már korábban is érdekelte volna ez a dolog. Sőt, még korábban a szülővárosa felől is érdeklődött. Vajon milyen indíttatásból?
– Miért érdekes ez?
– Te nem kérdezel, te válaszolsz! – reccsent rá Grun Grath, és dühös képet vágott. – Válaszolj, vagy téged is megkorbácsoltatlak!
Leon vállat vont.
– Le Sentierben. A Joux-tó jegén pillantottam meg egy lila csillagot, mely magába nyelt és idehozott. Most másodjára. Eredetileg azt gondoltam, Choler csillaga az, ám később kiderült, hogy Alméra varázslónő...
Elhallgatott, mert Grun Grath királyi gesztussal leintette.
– Ez senkit sem érdekel. Ám az igen... hogy az Egyesült Államok Ohio nevű országának mely részében található ez a város? Ez a Le Sentier?
Leon Silver elmosolyodott. Igen, emlékezett rá, hogy az erfro-bolg bölcs egyszer megkérdezte tőle, hogy hol született, s akkor ő mesélt az Egyesült Államokról és az ohiói kisvárosról, amit akkor nem tartott lényegesnek megnevezni. Vajon most miért érdekli ennyire?
– Le Sentier Svájcban található. Az Európa nevű kontinens egyik országában.
Grun Grath úgy nézett rá, mintha ő hirtelen kínaiul kezdett volna el beszélni.
– Európa? – hangoztatta idegenes kiejtéssel. – Le Sentier Európában van? Nem azt mondtad, hogy Ohióban születtél?
– Ott születtem – magyarázta Leon. – Később költöztem Svájcba. Egészen pontosan Le Sentierbe. Onnan kerültem át ide.
Grun Grath nagyot csapott a levegőbe, aztán elmosolyodott, és a fejét csóválta. Majd pedig a vörös palástú eemsi felé fordult.
– Nekem nincs több kérdésem, méltóságos úr.
A vörös kámzsás pap izgatottan kiáltott közbe.
– A Sötét Láng munkálkodni kezd benne! Érzem! Érzem!
Leon megvonta a vállát.
– Nem én csinálom. Ha a Sötét Láng működni kezd, magától teszi. Nekem semmi közöm hozzá.
– Talán Choler akar úrrá lenni rajtad – jelentette ki fensőbbségesen a vörös palástos. – Meg akarja akadályozni, hogy bevalld, miért keresed a Hajnal Hadurát.
– Meglehet. Ámbár bevallom, sohasem gondolkoztam el rajta, miért keresem az uratokat...
Szándékosan megnyomta az utolsó szót, s az eemsi arcát nézve várta a hatást. Nem maradt el. A vörös palástú vallató elfehéredett, keze öntudatlanul a homloka felé lendült, miközben csaknem térdre rogyott. Nagy nehezen sikerült erőt vennie magán, és haragosan pillantott Leonra.
– Hallgass, ostoba cherub! Csak fecsegsz összevissza, azt sem tudod, mit beszélsz! – Egyre jobban behergelte magát. – Pimaszságodért pediglen két tucat korbácsütést kapsz jutalmul!
Leon kaján vigyorral bámult fogva tartójára. Már késő bosszankodni, gondolta elégedetten. Háta a korbácsütések gondolatára viszketni kezdett. A szíve kissé összeszorult. Ám most nem a Sötét Lángtól. Valami mástól.
Az egyik eemsi pap emelkedett szólásra.
– Vna Pura Nagyúr, emlékeztetlek a Főuralkodó parancsára, miszerint azt a cherubot, aki a Hajnal Lovagjának nevezi magát, élve és épségben kell eljuttatnunk hozzá!
Az eemsi nagyúr dühösen maga köré kanyarította vörös palástját, és elgondolkozva pillantott a közbeszólóra.
– Tisztában vagyok vele, Broni bRatet uram. – Leonhoz fordult. – A korbácsolást ezúttal megúsztad, de tudd, a Főuralkodó ezerszer rosszabb sorsot szán neked, amiért megölted a fiát.
Leon elképedve nézett az eemsire. Alig néhány napja van Amrikban, s máris mennyire gyűlölik. S kinek a fiát pusztította el? Megrázta a fejét. Kezdett ismét összekuszálódni minden előtte.
– A Főuralkodó?
– Vissza a börtönbe! – intett az eemsi nagyúr az ajtónál várakozó szolgák felé, akik engedelmesen indultak, hogy végrehajtsák a parancsot.
Leon egész testében megfeszült.
– Otoaak! Hát, persze! Ő az! Ne higgyétek, hogy félek a Főkodótól! Egyszer már legyőztem, s ha kell, megteszem másodszor is!
– Hamarosan alkalmad nyílik rá – vigyorodott el szemtelenül Grun Grath, aztán egy ezüst serleg után nyúlt, amit az egyik szolga tartott oda neki.
Leon magabiztos képet vágott, ám egyáltalán nem volt biztos abban, hogy életben marad a Főuralkodóval való találkozásig. Ezernyi okot ismert, amivel magyarázható lett volna véletlen halála. Szökés. Fegyverrel támadt az egyik főrendre. Bármiféle vádat el tudott képzelni.
Amikor a katonák eltávoztak, s a börtönben ismét eluralkodott a sötétség, Leon halkan szólongatni kezdte társait.
– Razco! Vionapaad!
Senki nem válaszolt. Megismételte a neveket, ezúttal hangosabban, de választ most sem kapott. Egyedül volt, a társainak nyoma veszett.
Észre sem vette, amikor elnyomta az álom. Agyában színes képek villogtak. Az eemsik és a féreg támadása. A zsebóra. A Főerőd. Grun Grath alávalósága. A Hajnal Hadurának titokzatos megjelenése. A Próba és a kétfejű óriás. A Féregúr. Choler. Az út. Mon Billong. Az autó a Féreguras motorháztetővel. A pisztoly. Technika és a Féregurak!
A képek lassan összeálltak benne, s már-már rájött a megoldásukra, amikor kellemes női hang szólította meg. A beszéd sziszegő volt, és furcsán tompa, mintha nagyon-nagyon távolról, barlangok mélyéről érkezne.
– Leon Silver! Férjuram!
Agya kiürült, a képek feloldódtak a börtön sötétjében.
– Ki szólít? – suttogta. Teste megfeszült a várakozástól.
– Chlovia vagyok. A kardból szólok mergháni mágiával. Nincs sok időnk. Telepatikusan beszélek hozzád egy fegyverraktárból. Fontos üzenetet kell átadnom.
– Figyelek! – gondolta erősen Leon. Agya sajgott az erőfeszítéstől, de a beszéd kitisztult, s most már felismerte Chlovia jellegzetes hangját.
– Én már tudom, hogy Romin'yarak meghalt, de halála előtt a lelke jóslatot mondott. Néhány mondatot egyenesen neked címzett, figyelj hát jól, mert az életed függ tőle!
A hang eltorzult, öregessé, sziszegővé vált. Leon megdöbbenve fedezte fel, hogy már nem Chlovia, hanem a bölcs hreeir főnök hangját hallja az agyában.
– Ideát minden más. Szemem sok olyan dolgot lát, ami halandóként nem adatott meg. Látom a jövőt, és látlak téged, Leon Silver! Utadat hamis lelkek kísértik, és a Múlt Árnyai fenekednek rád. Vésd az eszedbe jól, amit most mondok, s ha megérted, elkerülöd a bukást!... Aki uralja a Sötét Lángot, annak nem árthat! Aki kétszer halt meg, az harmadjára is visszatérhet. Új, ám mégis régi testben megerősödve... Amrik igazi urai a technikával ötvözik tudásukat. Az Ezeréves Jóslat választ ad sok kérdésedre!... Az első tanítvány előtted jár, s te úgy táncolsz, ahogy ő fütyül. Ha nyerni akarsz, akkor meg kell előznöd. Cselekedj!
A rekedtes, öreges hang elhalkult, és ismét Chlovia vette át a szót.
– Ennyit mondott, se többet, se kevesebbet. Volt, aminek sikerült megfejtenem az értelmét, de a legtöbb homályban maradt előttem... Az idő lassan lejár, a kapcsolat hamarosan megszakad. Várlak! Szabadulj ki, és ragadj el engem is! Vagy ha nem találsz meg, hagyd itt a kardot, és majd később térj vissza értem! Nekem nem eshet bajom. Az áruló Grun Grath szerencsére mit sem tud a jelenlétemről. És most...
A kapcsolat megszakadt.
Leon nyitott szemmel feküdt a földön, ügyet sem vetve teste sajgó fájdalmára. Feje zúgott, szeme előtt lila karikák táncoltak. Álmodtam, gondolta először, majd eszébe jutott Chlovia telepatikus képessége, és elbizonytalanodott. Talán mégsem képzelődött. Talán mégis igaz, ült fel, és fejét a hideg kőhöz érintette.
Ha győzni akar, meg kell fejtenie Romin'yarak mondatainak értelmét.
Lássuk csak! A hamis lelkekről nyomban Grun Grath jutott az eszébe. Ám a hreeir több lélekről beszél. Razco is áruló lenne? Néhány napja még határozottan tagadta volna ezt, de mára megváltozott minden. Nem zárhatja ki ezt a lehetőséget sem. Ez magyarázatot adna a thorp börtönből való hirtelen eltűnésére is.
A Múlt Árnyai nem lehetnek mások, mint a három félisten: Sang, az eszelős, Melan, a technokrata és Choler, a Sötét Láng Ura. Esetleg még Otoaak, minden eemsik uralkodója. Kodó! Uralkodó! Eszébe jutottak az eemsi pap szavai. A Főuralkodó nem lehet más, mint Otoaak Főkodó! Akinek a fiát valóban elpusztította, s amiért Otoaak megesküdött, hogy puszta kézzel tépi ki Leon szívét. Tehát Otoaak lenne a Féregurak vezetője?
Aki a Sötét Lángot uralja, annak már nem árthat. S aki kétszer halt meg, az harmadjára is visszatérhet. Choler tehát ismét fel fog tűnni a hatalom gigászi sakktábláján... Új, ám régi testben... Leonnak hirtelen az eszébe jutott az az érzés, amit Choler utolsó megtestesülésekor tapasztalt. Mintha egy darabot kitéptek volna a testéből!
Choler az ő testét akarja megkaparintani! A Leon szíve körül gomolygó Sötét Lánggal uralkodik fölötte, s eljön az idő, amikor a lelket kiszorítva belőle átveszi a test felett a hatalmat.
Megborzongott.
Ha le akarja győzni a Magisztert, akkor hatalmat kell szereznie a Sötét Láng fölött. De hogyan?!
Gondolatai ide-oda csapongtak, ahogy összevetette régi és új ismereteit. Fantáziája pótolta a hiányokat, és lassan összeállt a kép.
A technika Melan egykori alattvalóit, ahogy ő nevezte, harcostársait jelentheti. Uruk pusztulásával visszahúzódtak ide, Amrik sziklás sivatagaiba, és összefogtak egy új, felnövekvő hatalom birtokosaival, a Féregurakkal. Otoaak bizonyára tárt karokkal fogadta az új szövetségeseket, akiket technikai felszereltségük, fegyverzetük csak még csábítóbbá tett egy hadvezér számára.
Leon hirtelen behunyta a szemét, és megborzongott. Most már nemcsak találgatott. Ezeket nemcsak feltételezte, hanem tudta. Pontosan tudta. Valaki vagy valami ismeretlen hatalom valósággal pumpálta az agyába ezeket az információkat. Nem védekezhetett ellenük, s az új feltételezések egyszerre valósággá, valóságosakká váltak. Tények lettek.
Otoaak kiváló stratégának bizonyult. Azzal, hogy befogadta a technokratákat, titkos ütőfegyvert kaparintott a kezébe. Egy kártya, amely ütőlapként funkcionálhat az utolsó összecsapás során!
De mi lehet az Ezeréves Jóslat?
Az első tanítvány nem más, mint Sang. Előtte jár, s tud minden lépéséről. Ő az, aki a sakkpartiban mindkét fél bábuit egyetlen mozdulattal a földre söpörheti anélkül, hogy ő maga veszélybe kerülne.
Meg kell előzni! De hogyan?
Erre nem kapott választ. Már csak azért sem, mert az információáradat hirtelen megszakadt, s ő egy pillanatra úgy érezte, mintha az agya teljesen kiürült volna. Aztán a gondolatait valami színes kavargás borította el, s ebből a vad örvényből kérdések bontakoztak ki. Ezernyi kérdés. Néhányra már választ kapott, de a válaszok újabb kérdéseket szültek, és egyre növekvő tömegük lassan elborította Leon fájdalomtól zsibogó agyát.
Arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a feje. Mintha abroncsot szorítottak volna a homlokára. Homályosan emlékezett az álmára és az információkra. Lehet, hogy a varázskardba zárkózott Chlovia zúdította rá mindazt a tudást, amit valami okból eddig eltitkolt?
Vagy valaki egészen más?
Romin'yarak minden szavára tisztán emlékezett, s a hozzájuk talált magyarázatokra is. Még nem volt tisztában a szerepével ebben a játékban, de mindenesetre elhatározta, hogy saját kezébe veszi sorsának irányítását.
Ehhez pedig legelőször ki kell innen jutnia.
A második feladat: megtudni, mi áll az Ezeréves Jóslatban. Újabb kérdések kerülhetnek megválaszolásra, ha tisztázza ezt a dolgot.
Ki kell jutnom innen, gondolta, és megfeszítette az izmait. A bilincsek hidegen vágtak a csuklójába. Nem is értette magát, hogy juthatott eszébe ilyen primitív eszközzel szökésre gondolni. A puszta erő ide kevés.
A folyosó végén, ahol a börtön kijárata nyílott, apró fény jelent meg. Imbolygó fáklyafény. Lassan közeledett a cella felé. Kulcscsörgés hallatszott, majd egy halk hang.
– Barátként jöttem, cherub. Ha kívánod, kiszabadítalak!
Leon gyanakodva figyelte az alakot, amint óvatos mozdulatokkal kinyitja a bilincs zárját. Fejét sötét csuklya fedte, és a fáklyafény nem volt elég erős ahhoz, hogy Leon kivegye megmentőjének arcvonásait. Egy erős kéz ragadta meg a karját, felsegítette, majd levette a fejéről a szoros, mentális erőt blokkoló sisakot. Leon felállt, és idétlenül megmozgatta elgémberedett izmait.
– Kövess! – suttogta a csuklyás, és karon fogta Leont. – Hamarosan érted jönnek az árulók, hogy útnak induljanak veled az Uralkodó színe elé...
Nem a lépcső felé indult, hanem egyre mélyebbre hatolt a börtöncellák lassan labirintussá váló rengetegében. Magabiztosan mozgott, mint aki már többször megtette ezt az utat.
Leon megpróbálta megjegyezni az irányt, de hamarosan eltévesztette a lépésszámot, és összekeverte a fordulókat. Jobbra vagy balra fordultak legutoljára? Mindegy.
Nem igazán bízott a megmentőjében, és készen állt arra, hogyha csapdába csalja, akkor magával vigye a halálba.
– Erre! – suttogta a titokzatos megmentő, és egy teljesen láthatatlan ajtót tárt ki, melyet művészi tökéletességgel illesztettek a sziklába.
Leon belépett az ajtón, de fejét kicsit hátrafordítva szemmel tartotta a csuklyást. Az szintén belépett, s látható gondossággal behúzta maga mögött az ajtót, mígnem az éppolyan tökéletességgel simult a falba, mint annak előtte. Leon hiába meresztette a szemét, még egy halovány vonalat sem tudott kivenni a szikla és az ajtó találkozásánál.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy felfedjem magamat! – somolygott a titokzatos megmentő, és hátravetette a csuklyáját.
Leon egy pillantást vetett az arcra, s szemernyi habozás nélkül ütött.
Grun Grath ügyesen elhajolt az első csapás elől, elkapta Leon kezét, és diadalittasan nevetett.
– Ugyan már! Hé! Legalább engedd, hogy megmagyarázzam a dolgot, mielőtt péppé versz, te ostoba fajankó!
Leon meg sem próbálta kiszabadítani a kezét az erfro-bolg bölcs szorításából. Hatalmas öklöt formált a szíve körül lüktető Sötét Lángból, és úgy orrba vágta vele a meglepett fickót, hogy Grun Grath megtántorodott, és a falnak vágódott. Leon rávetette magát, és indulatoktól elvakultan ütötte-verte az előtte kuporgót. Szellemkarja cséphadaróként forgott, ütötte az árulót, ahol érte, s közben két igazi kezével gondosan lefogta az illető kalimpáló végtagjait.
– Ezt Razcóért! Ezt Vionapaadért! Ezt pedig magamért!
– Elég már! – üvöltötte az erfro-bolg ijedten, arcán megjelentek az első zöldes foltok, ajkából vér szivárgott. – Mindannyian élnek!
– Élnek? – lepődött meg Leon, és egy pillanatra leengedte a kezét. Csak a szellemkéz szorongatta tovább magától az erfro-bolg torkát.
Grun Grath kétségbeesetten hadarva próbálta megmagyarázni a történteket.
– Nem vagyok áruló! De be kellett épülnöm a Féregurak közé, mert a Mesterem így találta jónak. Mindenben az ő parancsát követtem. A társaid biztos helyen várnak ránk, hogy együtt meneküljünk tovább! Fontos értesüléseket szereztem, de most menekülnünk kell! Később mindent részletesen elmagyarázok!
Leon egészen elkábult. Az események sodrása elragadta, s néhány lépéssel lemaradt. Kelletlenül bólintott, s némileg sajnálkozva nézte az ökleit, melyen néhol apró vércseppek díszelegtek. Egy áruló vére.
Áruló?
Újabb kérdés, mely megválaszolatlan.
Egyelőre.
Hagyta, hogy Grun Grath nagy nehezen feltápászkodjon, megtapogassa vérző arcát, felvegye a már alig pislákoló fáklyát, s engedelmesen követte a járatok labirintusában.
Jó tízpercnyi gyaloglás után friss levegő simított végig arcukon. Önkéntelenül meggyorsították lépteiket, s csakhamar egy lapos mélyedésben álltak a nyitott ég alatt. Sötét este volt, a csillagok szégyenlősen bújtak meg az égbolton suhanó fellegek mögött. Kóbor szellő tépdeste a ruhájukat, a távolból elnyújtott sikoltást hozott a szél.
– Az őrök – jegyezte meg idegesen Grun Grath, és gyorsan eltaposta a fáklyát. – Nem messze innen, egy régi folyómederben megtaláljuk a többieket. Induljunk!
– Ha még egyszer átversz, megöllek! – sziszegte Leon, aki csodálatosnak tűnő menekülése ellenére sem bízott a bolgban. Túl sok minden történt ahhoz, hogy egyszerűen elfelejtse az eddigieket.
– Kérlek! – válaszolta Grun Grath sértődötten, és hátat fordított a cherubnak. – Gyere utánam!... A szemednek majd csak hinni fogsz.
Megkerültek egy kisebb ligetet, majd keresztül lopakodtak egy meglehetősen nagy kiterjedésű, csalánnal és kúszótövissel borított bozótoson. Mire átjutottak rajta, mindketten buzgón vakarták a bőrüket borító vöröses pörsenéseket.
– Nemsokára ott vagyunk! – suttogta Grun Grath, majd gyorsan hátrafordult Leon felé. – Hálás lennék érte, ha nem ütnél meg azért, amit most tenni fogok!
Választ sem várva szájához emelte a kezét, és kettőt huhogott. Leon gyorsan belépett az egyik fa mögé, és kimeredt szemmel fürkészte a sötétséget.
Nyúlsírás hallatszott, majd a sötétből egy alacsony alak vált ki.
– Razco! – akarta kiáltani, de még idejében visszafogta magát. Odalépett a közeledőhöz, s némán magához szorította. A thorp sem szólt egy szót sem, hogy ez az óvatosságnak vagy inkább a meghatottságnak volt-e köszönhető, arról nem szólnak hősi énekek.
– Élünk! – közölte Razco egyszerűen, és a közeli bokrok felé mutatott. – Egy kiszáradt folyómederben ütöttünk tanyát, miután ez a gaz áru... amikor Grun Grath barátunk kiszabadított minket a Féregurak fogságából.
– Vionapaad hol van? – Leon figyelmét nem kerülte el a thorp apró nyelvbotlása. Szóval ő sem bízik már túlzottan a kétszínű erfro-bolg bölcsben, gondolta.
– Kutya baja – válaszolta Razco halkan. – A korbácsütések még látszanak a hátán, de ez az alak hozott egy kenőcsöt – intett fejével a lassan ballagó bolg felé –, amitől a sebek néhány óra alatt csaknem teljesen begyógyultak.
– Mit mondott, miért tette? – érdeklődött Leon. – Feloldozást akar nyerni a bűnei alól?
A thorp megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Valami titkos szövetségről beszélt, amely fel akarja szabadítani Amrikot a Féregurak uralma alól, s végleg elűzni a férgeket innen. Azt is mondta, hogyha már mindannyian biztonságban leszünk, mindent részletesen elmesél. Kíváncsian várom! – Alig láthatóan megemelte a buzogányát.
Látva Leon kérdő tekintetét, gyorsan hozzátette.
– Minden felszerelésünk megvan. A fegyverek is. Nem igazán értem, hogyan tudta megoldani, de ez már az ő titka marad. Még egy darabig... – elmosolyodott, s Leon is kivillantotta egészséges fogait. Így ketten egy dühös farkasmongúz testvérpárra hasonlítottak, amelyek a végső támadás előtt hisztérikus kacagással rémítik el ellenfeleiket.
Leon a kardba zárt Chloviára gondolt, és csak remélni tudta, hogy ez a fegyver sem maradt a kellemetlen városban.
Aláereszkedtek a kiszáradt folyómederbe. Vionapaad egy aprócska pokrócon kuporgott, fázósan húzta össze a hátán a vékony vásznat.
– Örülök, hogy még élsz! – lépett közelebb Leon, és barátian megveregette az eemsi vállát.
Szerencsétlen fickó nagyot nyögött kínjában, de a thorp elképesztő reflexszel befogta Vionapaad száját, így a felszakadó üvöltés csendes sóhajba fulladt.
– Bocsánat! – igyekezett Leon jóvá tenni tettét. – Razco azt mondta, hogy már begyógyultak a sebeid.
A thorp méltatlankodva emelte fel a fejét.
– Én azt mondtam, hogy a sebek csaknem teljesen begyógyultak. Nagy különbség!
Grun Grath óvatosan közelebb lépett.
– Indulnunk kell! Néhány óra múlva új nap virrad ránk, s addigra már biztonságos helyre kell érnünk. Hat mérföldnyire innen van a Remetefészek. Ha odáig eljutunk, megmenekültünk.
– Rengeteg kérdésre kell választ adnod! – villant Leon szeme az erfro-bolgra. Grun Grath rezzenéstelenül állta a tekintetét, majd lassan bólintott. – Úgy lesz, ahogy akarod, Hajnal Lovagja!
Szikladombok között osontak el, félig kiszáradt, zörgő, tövises bozótosokon vágtak keresztül, s már jókora távolságot megtettek, amikor a felkelő nap először rájuk mosolygott.
A hajnal a Remetefészek közelében találta őket, s megdöbbenve vették tudomásul, hogy nem egyedül igyekeznek a sziklák között megbúvó szerény kolostor felé, hanem közel tucatnyi, zöld és kék ruhákba öltözött, tar fejű szerzetes is.
– Hazafelé tartanak! – suttogta Grun Grath. – Megtisztulási szertartáson jártak a hegyekben.
– Hogyan maradhat épségben egy kolostor ilyen közel Mon Billonghoz? – hajolt közelebb Leon a bolghoz. – Nem tartanak a Féreguraktól?
Grun Grath egy pillanatig megütközve nézett a cherubra. Aztán megrázta a fejét.
– Hogy gondolhatsz ilyet? A szerzeteseket mindenki tiszteletben tartja, még a legvadabb és legvérengzőbb eemsik is. A Féregurak sem tehetnek kivételt, hiszen minden eemsi ellenük fordulna, ha nem tartanák be a szokásokat!
Beszéd közben megelőztek egy szerzetest, és Leon nem bírta megállni, hogy ne vessen egy futó pillantást a fickóra.
Kőmerev arc, szelíd vonások. Merengő szemek és... hiszen ennek hiányzik az orra, döbbent rá egy nagyon is szembeötlő dologra. Jólneveltsége azonban megakadályozta, hogy hangot adjon meglepődöttségének.
Villámgyors pillantást vetett a többiekre, s látta, hogy Razco elborzadva hunyja be a szemét. Eszerint ő is látta.
– A Keleti kapun kell bemennünk – jegyezte meg Grun Grath, és elfordult a főkapu irányából. – Azt a bejáratot a látogatóknak és a tudásra áhítozóknak tartják fent.
A kis csapat hamarosan ott állt egy jellegtelen kis fémkapu előtt. Bár nem volt bezárva, a bolg mégis többször meghúzta a bejárat mellé erősített harangocska kötelét. Kellemes bimm-bamm csendült fel, és nemsokára egy zöld ruhás azén szerzetes tárta szélesre a kolostor kapuját a látogatók előtt.
– Legyetek üdvözölve Remetefészek falai között! – köszöntötte illedelmes főhajtással a társaságot. Látva a csapat megrökönyödését, gyorsan hozzátette. – A Remetefészek mindenki számára nyitva áll, ki el akar fordulni a világi hívságoktól, és életét ezek után a Megtisztulásnak kívánja szentelni... Kövessetek!
Tágas udvaron haladtak keresztül, amelyből számos imacella nyílott, melyek bejáratát mindössze egy piszkosszürke posztódarab takarta el. Nagy volt a sürgés-forgás, a visszatérő szerzetesek a cellájukba igyekeztek, néhányan pedig az udvart takarították némi víz és egy darabka rongy segítségével. Térden kúszva csiszolgatták mind fényesebbre az udvar közepén pompázó csodálatos szökőkút körül a márványlapokat, míg mások a kút kávájára fordítottak nagy figyelmet.
– A Látomások Kútja! – mutatott büszkén a szerzetes a faragott szobrokkal díszített építményre, miközben elhaladtak mellette. – Talán holnap ti is belepillanthattok.
Egy égetett téglákból emelt épülethez értek, mely egyszerűségében Leonnak a huszadik század végi moteleket juttatták az eszébe.
– A szállásotok! – intett a szerzetes, és mélyen meghajolva elbúcsúzott a társaságtól.
Leon Grun Grathhoz fordult, és csak nagy erőfeszítéssel tudta megállni, hogy ne csikorgassa hangosan a fogát.
– És most itt az ideje, hogy válaszolj bizonyos kérdésekre!
A szoba berendezése csupán néhány kopottas matracból, egy rozsdás lavórból és egy színültig töltött vizeskannából állt.
Miután mindannyian elhelyezkedtek, Leon a bolghoz fordult, akit előrelátóan a szoba legtávolabbi sarkában ültettek le, minél távolabb a bejárattól.
– Mindent! – ismételte Leon. Vionapaad és Razco Menem komoran bólintottak. Mindkettőjüknek volt elszámolnivalójuk Grun Grathtal.
– Ami igaz: a nevem, a származásom és a titulusom. Bármily nehéz elhinni, valóban én vagyok Kind Gren Grun Grath, a kitagadott kunigaami bölcs. Én írtam a Kunigaami eemsicus viendit, s az abban leírtakat máig vallom.
Kényelmesen hátradőlt, ernyedten elmosolyodott, és tekintetét elárult társaira szegezte.
– Bár jómagam is kunigaami vagyok, vallom, hogy a tudomány előrevalóbb minden faji megkülönböztetésnél. Egykor régen csak kunigaamik éltek a földön, aztán megjelentek az eemsik, akik hosszú időn át uralkodtak Cherubion minden népe fölött. Azonban jött valami, amit a régi írások többsége csak Sorscsapásnak, Égő Veszedelemnek és hasonlóképpen neveznek. Hogy pontosan mi volt az a katasztrófa, arról nincs tudomásunk. Az évszázadokig tartó Éjszaka megölte az értelmet, és megformálta Cherubiont, Amrikot és még egy titokzatos kontinenst, melyet Au'Rúlaként ismernek a Beavatottak. Az eemsik pusztulásra ítéltettek, és ismét felvirágzott a kunigaamik ideje.
Leon vizslatón nézett az erfro-bolg bölcsre, és az járt a fejében, vajon hova akar a ravasz fickó kilyukadni.
– Kevanaar, miután elindította az életben maradottakat a Világosság felé vezető úton, ismeretlen helyre távozott. Akadtak, akik azt állították, hogy a tanítványai tették el csendben láb alól, de akadtak olyanok is, akik messiásnak hitték, s máig várják visszatértét. Hallgatólagos megállapodás született a tanítványai és Otoaak főkodó között, melyben felosztották maguk között a lakható világot. A három félisten Cherubiont uralta, míg Otoaaknak, nagy ellenfelüknek Amrik jutott. A férgekkel együtt. Akkoriban még csupán Amrik nyugati részén élt belőlük néhány példány, és korántsem voltak ennyire veszélyesek. Lassan felvirradt a Hajnal, és mind Cherubionban, mind Amrikban rendeződni látszottak a politikai viszonyok. A Félistenek Háborúja lehetőséget adott Otoaaknak, hogy saját háza táján rendezze a dolgokat. Mivel addigra a férgek ellepték az egész Nyugatot, Otoaak zseniális gondolattal kikiáltotta magát a Férgek Élő Istenének, és rituális emberáldozatokkal befolyást nyert a szörnyű bestiák fölött. Nem sokkal ezután feltűntek az első féregfattyak, amelyeket az eemsi nép áhítattal teli félelemmel fogadott. Hogy kinek vagy minek köszönhető a féregfattyak kialakulása, rejtély. Talán Otoaak papjai végeztek tiltott rítusokat, talán egy eleddig ismeretlen mutáció bukkant fel a történelem gigászi színpadán, mint egy letűnt kor máig rejtőzködő, torz emléke. Otoaak ismét zseniális húzást hajtott végre, és szolgálatába fogadta a féregfattyakat. Belőlük alakította meg rettegett testőrségét, amelyből az idők folyamán kialakult a Féregurak Rendje. Sajnos, túl keveset tudok erről a rendről, de van valami beavatási rituáléjuk, s mielőtt valamelyik féregfattyúból Féregúr válhatna, tíz esztendőn keresztül kell szolgálnia Féregmesterként.
– Mi a különbség a Féregmesterek és a Féregurak között? – szólt közbe Leon.
Grun Grath megvonta a vállát.
– Nem tudom pontosan. A Féregmesterek a Féregurakat szolgálják, elvileg ők irányítják a férgeket a harcban.
Leon bólintott.
– Folytasd!
– Kapishban, Amrik északkeleti részén egy templom építése közben ismeretlen eredetű agyagtáblákra bukkantak. Néhány oldalas rúnaírás volt rajta, amelyet manapság az Ezeréves Jóslatként ismernek.
– Mi állt benne? – hajolt előre izgatottan Leon Silver. – Ismered a tartalmát?
– Persze – bólintott az erfro-bolg bölcs. – Szó szerint már nem emlékszem rá, de a tartalma mindörökre megmarad az emlékezetemben. Az írást egy Jefston nevezetű bölcstől származtatják, aki néhány évvel a Sötétség beállta előtt vetette papírra jóslatait. Jefston túlélte a kataklizmát, és a messzi északon pusztult el.
– Az Üvegtoronyban! – sóhajtott Leon, és lelki szeme előtt megjelent a jól ismert hely.
– Hogy miként került az írás az agyagtáblára – folytatta Grun Grath zavartalanul –, az nem ismeretes számunkra. A rúnákat megfejtették, és külön tudóstársaság alakult a szöveg értelmezésére. Bár voltak eltérések a megfejtések között, tartalmukat illetően nagyjából megegyeztek.
Kis szünetet tartott, és gyors pillantást vetett a többiekre, akik visszafojtott lélegzettel várták a folytatást.
– Nos, a szöveg tartalma röviden összefoglalható. Amrik tíz esztendőn belül víz alá fog süllyedni!
Szavai hitetlenkedést, majd mély döbbenetet eredményeztek. Leon értetlenül rázta a fejét, Razco bambán meredt maga elé. Vionapaad eltakarta a szemét, és számolatlanul vetette magára a rontás elleni jelet.
– Az óceán alatt egy hatalmas szakadék közeledik felénk, amely elnyeli Amrikot. Elnyeli minden rajta élő teremtménnyel egyetemben!
Leon torkából nehezen törtek elő a szavak.
– Semmi esély a menekülésre?
Grun Grath megrázta a fejét.
– A legkiválóbb tudósok vizsgálták meg a problémát, de csupán egyetlen halvány megoldást találtak. Ha Kevanaar visszatérne és egyesítené erejét Otoaakkal, akkor lenne némi esély.
Leon komoran nézett maga elé.
– Tudomásom szerint... Kevanaar a Hajnal Hadura! – tört ki akaratlanul. – És valahol itt, Amrik északi részén tartózkodik!
Megdöbbenésére a bölcs bólintott.
– A Hajnal Hadura valóban Amrik legészakkeletibb nyúlványában tartózkodik. Tudunk róla... – Hamiskásan elmosolyodott. – Ám azt nem merném biztosra venni, hogy Kevanaar lenne a Hajnal Hadura. Nem zárható ki ez a feltételezés, hiszen Kevanaar hosszú-hosszú idővel ezelőtt ismét eltűnt, s mivel akkoriban jelent meg először a Hajnal Hadura, számosan azonosítják vele. Csakhogy... a Hajnal Hadura egészen más taktikát folytat, mint azt korábban Kevanaar tette. Gonosz, bosszúszomjas, kíméletlen, kegyetlen. A Féregurak legtöbbjét már a hatalma alá vette, s egyre jobban megtizedeli Otoaak népét a Férgek révén. Az ő tetteinek köszönhető, hogy az eemsik egyre inkább visszaszorulnak a nyugati partra, s rettegve az Ezeréves Jóslattól és a Férgek állandó támadásaitól, egyes eemsi törzsek csapatostól kelnek át Cherubionba, ahol Otoaak nevében új irtó hadjáratot hirdetnek a kunigaamik ellen. Otoaak persze érzi a gyengülését, és kétségek között vívódik. Tanácsadói egy része azt követeli tőle, hogy haladéktalanul indítson inváziót Cherubion ellen, s hagyják sorsára a pusztulásra ítéltetett kontinensüket, míg a többiek ellenzik ezt, és arra voksolnak, hogy a végsőkig ki kell tartani. Óriási a zűrzavar, és már az egyes nagykodók is nyíltan a tehetetlen Otoaak ellen fordulnak.
Példa rá az a nagykodó, aki majdnem szétzúzott téged, amikor Otoaak nevét említetted. S hogy az eemsi Főkodó helyzete még reménytelenebb legyen, nem elég, hogy a Hajnal Hadurával, s a Férgekkel kell örökös háborút vívnia, Kevanaar egykori tanítványai közül kettő összefogott ellene. Sang, az eszelős és Choler, a Sötét Láng ura. Ha megdöntik Otoaak hatalmát, s elsüllyed Amrik, akkor csupán ők ketten maradnak Cherubionban. Ellenfeleik, bár nyilván élve megússzák a kataklizmát, elveszítik sok tízezernyi harcosukat és támogatójukat. Elveszítik minden hátterüket.
– Ellenfeleik? – kérdezte vontatottan Leon. – Ezek szerint Otoaak is szövetséget kötött valakivel?
– Úgy bizony!
Leon agyában felvillant egy kopottas ezüstfedeles zsebóra képe.
– Ha jól sejtem, Melan, a Technokrata az, aki Otoaak oldalán harcol?
– Nem tévedsz, Hajnal Lovagja! – válaszolt a bölcs megjátszott alázattal. – Miután a Technokrata elpusztult, újraéledését követően kénytelen volt embereivel együtt biztonságos helyre menekülni. Otoaak befogadta a menekülőket, és területet biztosított nekik. Most övék az észak.
Leon agyában lázasan zakatoltak a gondolatok.
– Miután újraéledt? Hát... senkit nem lehet végleg elpusztítani ebben az átkozott világban?
Grun Grath megvonta a vállát.
– Ne feledd, Melan nem közönséges halandó! Egyike volt Kevanaar tanítványainak. Képes uralkodni élet és halál felett, de Cholertől eltérően a Technika nevezetű varázslatot használja erre a célra.
– Akkor Melan ereje most Otoaakot erősíti – töprengett Leon.
– Pontosan – bólintott Grun Grath. – Otoaak tehetetlen a Hajnal Hadurával szemben, ám mindent megtesz, hogy lépéselőnybe kerüljön a másik két félistennel szemben. Mivel benned Choler szövetségesét látta, rögvest határozott parancsot adott a kivégzésedre.
– Köszönöm – morogta a thorp, és megtapogatta sajgó csontjait. – Bezzeg nekünk semmi közünk, ahhoz a fekete maskarához!
– Együtt voltatok. – Grun Grath csupán ennyit fűzött hozzá Razco megjegyzéséhez.
– És Vionapaad? – sziszegte dühösen a thorp. – A korbácsolást te rendelted el!
A bölcs tétován behúzta a nyakát, majd bocsánatkérő mosollyal fordult az eemsi felé.
Az eemsik között árulók bujkálnak, akik képesek felvenni bárkinek az alakját.
– Merghánik! – morogta Leon, és a szeme megvillant.
– Merghánik – bólintott engedelmesen a bolg. – Otoaak inkvizítorokat küldött a felkutatásukra. Gyanúja szerint a merghánik a két félisten szövetségesei. Bevallom őszintén, Vionapaadot is mergháninak véltem. Túlságosan gyanús volt, ahogyan csatlakozott hozzánk.
Leon maga sem értette miért, továbbra sem bízott meg Grun Grathban. Bár részben sikerült tisztáznia magát, és számos kérdésre választ adott, túl sok homályos folt akadt a történetében. Végül is ki harcol ki ellen? És kik irányítják a férgeket, ha valójában Otoaak az istenük? Melan és a Főkodó szövetségre léptek?
Zavaros vízben nem látni a halakat, amelyekre vadászunk.
– Még egy utolsó kérdés – emelte Leon Grun Grathra a tekintetét. – Ha mégis Kevanaar az, aki a Hajnal Hadura név mögé bújva Amrikban tartózkodik, akkor ő miért nem próbálja megakadályozni a Jóslatban leírtakat?
Úgy tűnt, a kérdés telitalálatnak bizonyult.
Grun Grath elsápadt, és Leon összehúzott szemöldökkel meredt rá. Vajon mi járhat most az erfro-bolg bölcs fejében?
Grun Grath lassan, kelletlenül megrázta a fejét, arcára szomorúság ült ki.
– Van még valami, amiről én is csak nemrég értesültem. A Hajnal Hadura halott. Sang két nappal ezelőtt orvul rátört, és mentális párbajban szétrobbantotta a testét...
– Micsoda? – kiáltott fel Leon, akarva is utat engedve megdöbbenésének. – A Hajnal Hadura halott?
Grun Grath keserű mosollyal az ajkán bólogatott.
– Ő már nem szólhat bele a hatalmasságok küzdelmébe. Amíg a leghatalmasabb Féregurakat, akik megvédték minden orvtámadástól... a te réveden Choler lemészárolhatta a Szentélyben, Sang rátámadt a Hajnal Hadurára, és végzett vele. Pedig a Hajnal Hadura maga mellé akart állítani téged. Azért küldte el érted a leghűbb szolgáit, hogy hozzá juttassanak. Ám te alulmaradtál Choler akaratával szemben, s hagytad, hogy a Sötét Láng eluralkodjon fölötted. Hagytad, hogy Choler testet öltsön, és legyőzze a legnagyobb Féregurakat, mint ahogy előbb-utóbb fölötted is végleg átveszi majd a hatalmat. S akkor már nem lesz, ami megállítsa. A Hajnal Hadura halott. Otoaak és Melan viaskodnak Sang és Choler párosa ellen. A férgek a marakodó Féregurak irányítása alatt állnak, s ki tudja, mikor ki ellen támadnak. Az eemsik között már régen viszálykodás tört ki, és egyes nagykodók lázadást szerveztek hatalmas uruk ellen. Amrik sorsa megpecsételtetett.
Vionapaad és Razco értetlenül szemlélték az eseményeket. Bár aktív szereplői voltak a történetnek, csupán sakkbábuknak érezték magukat egy magasabb rendű értelem kezében.
Leon a kezébe temette az arcát. Nem a megrendültségét akarta palástolni így, hanem gondolatait kellett a helyes irányba terelni.
Komoran fordult Grun Grath felé.
– És ki a te Mestered? – akarta tudni. – Amikor megszöktettél, arra hivatkoztál, hogy a Mestered parancsára fogattál el bennünket.
Grun Grath kissé elpirult.
– Erre a kérdésre legszívesebben nem válaszolnék – kezdte, de aztán amikor látta, hogy Razco kezében megemelkedik a buzogány, sietve tette hozzá: –, ám a körülményekre való tekintettel nem tagadom meg a választ. Amióta az eszemet tudom, mint minden olyan férfiú, aki hisz abban, hogy tetteit egy jobbító erő vezérli, én is a Hajnal Hadurát szolgáltam. Általa ismertem meg a tudást, általa nyerte el a létem az értelmét. Tudván tudtam, hogy csak egyvalaki lehet úrrá a zűrzavaron: ő, a Hajnal Hadura. Megjelent álmaimban, és felszólított, hogy őt kövessem. Én engedelmeskedtem, és egyre mélyebbre és mélyebbre merültem a tudás tengerében. Nem bántam meg, mert megismertem a múltat és magam előtt láttam a jövőt, azt a csodás jövőt, a Hajnalkort, melyet az Éjszaka Sötétségéből ébredő népeknek a Hajnal Hadura vetített előre. Azt a jövőt, melyet Cherubion összes népe boldogan élvezhet. Ám hamar rá kellett ébrednem, hogy az álom, amíg meg nem valósítják, csak álom marad, s ahhoz, hogy bekövetkezzen, tenni is kell valamit. Én tettem. Nem ítélhettek el ezért... S most, hogy éltető reményem szertefoszlani látszik, nem tudom, mitévő legyek, nem tudom, ki akadályozhatná meg egy teljes világ pusztulását. Mert ha Amrik elsüllyed, a kataklizma előtt eemsik és férgek mind Cherubionba menekülnek, és ott olyan iszonyatos küzdelem veszi majd kezdetét, amilyenre még nem volt példa e sokat szenvedett világ történetében.
Leon töprengve meredt maga elé.
– Nem értem, miért akarja Sang és Choler ezt a pusztulást. Hiszen ezáltal az ő hatalmuk is veszélybe kerülhet.
– Sang egy bosszúszomjas őrült – vágta rá indulatosan Grun Grath. – Choler pedig egy még bosszúszomjasabb, vérengző vadállat, aki mióta él, a végső pusztulás bekövetkeztén fáradozik. Most jól egymásra találtak. Az őrült és a gonosz. Egy ilyen párossal senki sem szállhat szembe. A Hajnal Hadura pusztulásával Otoaak és Melan együtt is gyengék ahhoz, hogy végrehajtsák a megfelelő műveleteket... Azaz Amrik elpusztul. Hacsak...
– Hacsak?
– Hacsak nem jön valaki, aki elvállalja a Hajnal Hadura szerepét ebben a gigászi játszmában.
Leon mérgesen ráncolta a homlokát.
– Ha arra gondolsz, hogy én...
Grun Grath nem hagyta befejezni a mondatot.
– Egyedül te rendelkezel a szükséges hatalommal. Olyan mentális erővel bírsz, mely révén akár Otoaakkal vagy akár Sanggal is szembeszállhatnál. Birtoklod a Sötét Lángot, mely által Cholernek hatalma lehet fölötted, de amely által te is megsemmisítheted a Fekete Magisztert.
Leon hátrahőkölt, mintha maga Choler jelent volna meg a szobában ezüst hajával, vörösen izzó szemével, éjsötéten, mint a Leon szívét nyaldosó láng.
– Hogyan szállhatnék én szembe a Sötét Láng Urával? – nevetett bizonytalanul Leon. – Talán öljem meg magam, hogy én is az éteri létsíkra kerüljek?
– Képes vagy megszabadulni tőle! – jelentette ki Grun Grath ellentmondást nem tűrően, s a javaslatra Leon szívébe olyan fájdalom hasított, mintha csak kést döftek volna belé.
– Emlékezz a szövetségünkre! És ne merj dacolni velem! – hallotta valahonnan nagyon mélyről.
Leon felkapta a fejét, de csupán társai néztek farkasszemet vele. Razco szemében aggodalom ült, Vionapaad még mindig megrendülten kuporgott az egyik sarokban.
Leon hirtelen elhatározással felegyenesedett, és fel-alá kezdett járkálni a helyiségben.
– Meg kell tenned! – ösztökélte az erfro-bolg bölcs kétségbeesett rimánkodással. – Le kell győznöd a Sötét Láng Urát, s erre képes vagy... saját fegyverével, a Sötét Lánggal! Tűz ellen tűzzel. Addig tedd meg, amíg módodban áll! Ha most nem cselekszel, Choler megerősödik, benned ölt testet, s lelkedet végleg megsemmisíti! Higgy nekem, Leon Silver! Pusztítsd el Cholert!
– Ugyan már! – legyintett indulatosan Leon, és dühében majd' felfalta a kunigaami bölcset. – Miért higgyek neked? Miért rohanjak fejjel a falnak? Hallgass már el!
– Ha legyőzted Cholert, nyitva áll előtted az út a ConDawn-félszigetre, hogy elfoglald az üresen maradt trónt, és átvedd a Hajnal Hadurának helyét. Csak oda kell menned, és megszerezheted minden hatalmát. Behódoltathatod az összes élő Féregurat, szövetséget köthetsz Otoaakkal és Melannal, vagy ha a kedved úgy tartja, a szolgáiddá teheted őket, aztán már csak egyvalakivel kell megmérkőznöd... Sanggal és az ármányos híveivel, a merghánikkal és a ghirdekkel...
Leon sóhajtott.
– Én is... ghird vagyok.
– Éppen ezért van esélyed, és csakis ezért, Leon Silver! Te ghird vagy, nagy mentális hatalommal rendelkezel, és hajt az igazság szeretete.
– Elég! – kiáltotta Leon. – Hagyd abba! Mit akarsz tőlem, hogy szálljak szembe olyasmivel, amit nem is ismerek? Hogy a te szavaidat elfogadva vakon higgyek benned? Azok után, hogy mindvégig kijátszottál és elárultál?
Az erfro-bolg bölcs csendben meredt maga elé, és kitörölt a szeméből egy könnycseppet.
– Igazad van... ha nem bízol bennem, barátom. Ámbár, gondolj arra, hogy hagyhattalak volna a börtönben megrohadni... a két társaddal együtt. Ennek ellenére én mégis mindent kockára tettem, és megmentettelek benneteket... annak ellenére, hogy tudtam, menthetetlenül fel kell fednem a kilétemet. Miért kockáztattam volna mindezt, ha nem azért, mert őszinték a szándékaim?
Leon komoran meredt maga elé. S valahol a tudatában homályosan sejtette, hogy a kétségbeesett kunigaami ezúttal őszintén beszél. S ami még rosszabb, egész biztosan tudta, hogy Cholerrel kapcsolatban igaza van. A Sötét Láng Ura maga is közölte legutóbbi testet öltésekor, hogy a következő alkalommal végleg megjelenik. S nem kizárt, hogy az ő testét fogja elrabolni. S még valami. Eszébe jutottak azok a szavak, melyeket Chlovia továbbított hozzá olyasvalakitől, akiben feltétlen megbízott.
Aki uralja a Sötét Lángot, annak nem árthat. Romin'yarak szavai lámpásként világítottak Leon sűrű homályba burkolózott lelkében.
De ki uralja a Sötét Lángot? Ő vagy Choler? Vagy talán mindketten?
– És még valami! – röffentette Grun Grath végső érveként, és Leon varázskardjára mutatott. – A nőt... aki ebben a kardban lakozik, a Hajnal Hadura fosztotta meg a fiatalságától, s ezt senki más nem is adhatja neki vissza, csak az, aki elvette: a Hajnal Hadura. Ám ő meghalt. S te vagy az egyetlen, aki átvehetné a helyét... Te vagy az egyetlen, aki visszaadhatja Chlovia ifjúságát. Vagy talán azt kívánod, hogy örökre ilyen undorítóan rút vénasszony maradjon?
A kard hatalmasat villant, s színes szikrák özönét zúdította maga köré.
Chlovia válasza egyértelmű volt.
Leon nem állt le eltöprengeni azon, vajon honnan tud Grun Grath arról, hogy Chlovia lelke lakozik a kardban, gondolatait egész más dolgok kötötték le. Példának okáért az a szorítás, mely egyre keményebben kezdett megformálódni a szíve körül. A Sötét Láng fenyegetően kezdett összeszorulni, és ez csak egyet jelenthetett. Choler megérezte benne a bizonytalanságot, és vagy így akarja figyelmeztetni, vagy pedig azonnal támadásba lendül.
Kissé meggörnyedt a fájdalomtól.
Razco felugrott, és aggódó pillantással nyúlt felé, hogy megóvja az eleséstől.
– Leon!
– Hagyj! – suttogta ő, és vad dühvel teleszívta a tüdejét. – El kell mennem! Hamarosan visszatérek. Ha bármi furcsát láttok rajtam, azonnal öljetek meg... és semmi esetre se tévesszétek szem elől bölcs barátunkat!
– Leon!
A fejét rázta. Tudta, hogy vannak csaták, amiket neki, magának kell megvívnia. Egyedül kell szembenéznie a végzetével.
Maga sem emlékezett pontosan, hogyan jutott ki a kolostorból, de amikor felemelte a fejét, több száz lépésnyire eltávolodott már tőle.
Lekuporodott a földre, kardját gondosan a keze ügyébe készítette. Nem mintha túlságosan is bízott volna abban, hogy a puszta acélt lesz ideje és ereje használni. Inkább megnyugtatásul tartotta magánál, mint fegyverként. Elővette a Vionapaadtól kapott apró keresztet is, és ráfektette a kardpengére.
Lehunyta a szemét, és minden akaraterejét megfeszítve a szíve körül gomolygó, sötét masszára összpontosította.
– Kezdjük! – suttogta elszántan. – Most eldől, kié a hatalom!
Először csak lágyan végigsimított a felszínén, érezni akarta a Sötét Láng kegyetlen hidegségét. Aztán megmarkolta, s mintha agyagot formálna, alakítgatni kezdte. Mozdulatait ösztönösen végezte, és hamarosan egy fej vált felismerhetővé a keze alatt. Choler arcvonásai.
A Magiszter kinyitotta a szemét, és hideg tekintetét Leonra emelte.
– Furcsa módja a kapcsolatteremtésnek! – jegyezte meg szarkasztikusan. – Csak nem ellenem merészelsz szegülni, kedves szövetségesem?
Az utolsó szót akkora megvetéssel ejtette ki, hogy Leonnak szinte a lélegzete is elállt tőle. Nagy nehezen erőt vett magán, és lecsillapította a lelkében dúló érzelmi viharokat.
– Én nem vagyok a szövetségesed. Ne tévessz össze Sang Al'rahimmal!
A fej hirtelen növekedésnek indult, és Leonnak minden erejére szüksége volt, hogy ne eressze ki a Sötét Lángot a hatalmából.
Uralkodnom kell fölötte, hajtogatta kétségbeesetten. Csak akkor győzhetek, ha én uralom!
Gyilkos dühvel túrt bele a masszába, és szinte kétségbeesetten kezdte valami mássá átformálni a Magiszter erőnek erejével egyre jobban kialakuló testét. Szíve körül jeges szorítást érzett, válaszul felvillantotta mentális erejét, de ezúttal nem a testére, hanem egy váratlan húzással a lelkére bocsátott védőpajzsot.
– Pimasz teremtmény!
A hideg szorítás enyhült, miközben Choler arcát iszonyatos düh torzította el.
– Nevezz, ahogy akarsz! – csikorogta Leon, és úgy érezte, a feje szétpattan az erőfeszítéstől.
– A Sötét Láng engem szolgál! – A frissen alkotott testből vadul kalimpáló csápok nőttek ki, és Leon torkára fonódtak. Fojtogatni kezdték.
– Enyém a hatalom! – suttogta.
Kétségbeesett erővel formázta tovább a Sötét Lángot, és minden egyes mozdulatával hatalmas fájdalmakat okozott a Magiszternek.
Choler üvöltött a kíntól, de a csápok szorítása szemernyit sem enyhült Leon torkán. A cherub alig kapott levegőt, a szeme előtt lila karikák ugráltak. Teste oxigénért rimánkodott, érezte, hogy már közel a vég. Veszített.
Maga sem tudta, hogyan, de utolsó erejével hatalmas pallost formázott a Sötét Lángból, és csapkodni kezdett vele a torkát szorongató csápokra. És sikerült! A saját fegyverét fordította Choler ellen!
A fegyver könnyedén lemetszette a csápokat, és Leon megkönnyebbülten szívta be a levegőt.
Ám a harc még korántsem ért véget.
Choler megragadta a Sötét Lángot, és megrántotta az önmagát és Leon Silvert összekötő vékony fonalat. Leon úgy érezte, menten kiszakad a szíve. A fájdalom görcsbe rántotta a testét, és értékes másodpercek mentek veszendőbe, mire teljesen magához tért.
Choler néhány lépésnyire lebegett tőle a levegőben. Kezében egy Sötét Lángból kialakított szellembuzogányt lóbált, és vadállatias dühvel csapott le ellenfele védtelenül maradt koponyájára.
Leon kétségbeesett koncentrálással formált szellempajzsot a Sötét Láng képlékeny anyagából. A csapás alatt Leon megroggyant, és az az érzése támadt, mintha a földbe verték volna, ám a szellembuzogány lecsúszott a pajzsról, és apró földdarabok és fűcsomók emelkedtek a kísérteties jelenség támadása nyomán a levegőbe. A buzogány ismét lendült. Leon tudta, hogy még egy találatot már nem bírna ki. Nekicsapta a szellempajzsot a lezúduló fegyvernek, ő maga pedig oldalra vetette magát. A mágus felsivított dühében, mintha a fáradtgőz távozna belőle egy apró lyukon, és egy vad rohammal cseles áldozata után lódult.
Leon azonban nem szándékozott menekülni, váratlanul szembefordult Cholerrel, és a szíve körül gomolygó maradék sötét masszát egyetlen lövedékké összegyúrta, s egyenesen a feldühödött Magiszter arcába vágta.
Fülsiketítő robbanás hallatszott, és Leon akaratlanul is két métert repült, és végigvágódott a füvön. Minden elsötétült előtte, bár agyának rejtett mélységei iszonyatos átkokat hallottak, melyek szerencsére nem fogantak meg, s jelentésük nem jutott el a tudatáig.
Amikor magához tért, már sötét éjszaka volt. Egészen könnyedén lélegzett, és a Sötét Láng jeges hidegsége sem lebegett már a szíve körül.
Megszabadult!
Tétova mozdulatokkal felállt, felvette a kardját, letisztította a fegyverről a rátapadt fűcsomókat, majd botladozva visszaindult a kolostorba.
Társai ébren várták. Nem kérdeztek semmit, csak éppen kérdő tekintettel meredtek rá, Leon azonban egyetlen kézmozdulattal félreterelte őket, és a végletekig kimerülten lerogyott az egyik matracra.
– Reggel! – csupán ennyit mondott, s a következő pillanatban elaludt, mintha letaglózták volna.
Razco és Vionapaad felváltva őrködtek az álma fölött, s rettegve húzódtak félre, amikor Leon félrebeszélt, kiabált, és úgy rángatózott, mintha veszett démonok szállták volna meg.
Mindezek titkát a társai nem tudhatták, de Leon nagyon is a lelkében érezte azt a lidércnyomásos képet, amikor az álma kezdetén feltűnt a féregszerű szörnyeteg, akit egyszer már látott, s barátságosan vicsorgott rá. A szeméből olyan gonoszság áradt, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. S a derékövén ezúttal nem egy, hanem két fej lógott. Az egyik Leoné, a másik pedig Choleré, a Sötét Láng Uráé...
Amikor Leon a lidércnyomásos éjszakát követően kinyitotta a szemét, Razcót látta maga mellett bóbiskolni. A thorp nemesúr buzogányát szorongatva kuporgott mellette, és amikor a cherub felült, kinyitotta a szemét.
Razco egy szót sem szólt, csak kíváncsi és aggódó pillantása árulkodott a lelkében kavargó kétségekről.
Miután csendben felkeltették Vionapaadot, Leon néhány szóban előadta, mi történt előző éjjel, és álmáról csak annyit mondott, hogy bizonyára a heves küzdelem utóhatása gyötörte meg.
– Grun Grath? – nézett jobban körül Leon. – Hová tűnt?
Az eemsi és a thorp csodálkozva összenéztek.
– Az előbb még a sarokban térdelt – felelte Razco Menem csodálkozva. – Imádkozott a küldetésünk sikeréért.
Vionapaad bosszúsan morgott.
– Megint átvert ez az átkozott. Amíg mi veled foglalkoztunk, meglépett.
Leon bosszúsan nézett körül.
– Csak annyit kértem tőletek, hogy ne tévesszétek szem elől!
Két társa bűnbánóan meredt maga elé.
– Gondolhattuk volna, hogy egy pillanatig sem lehet megbízni benne – mérgelődött Razco. – Agyon kellett volna csapnunk a legelső lehetséges alkalommal!
– Hazug erfro-bolg! – morogta az eemsi harcos is. – Tudhattam volna, hogy ne álljak össze gaz kunigaamikkal!
– Nono! – vonta össze a szemöldökét Razco. – Azért, hogy te egy mocskos eemsi vagy, még nem kellene felvágnod!
– Vionapaad felhördült.
– Elég! – hűtötte le őket Leon egyetlen nyugodt szavával. Így, hogy megszabadult a Sötét Lángtól, és kezdett körvonalazódni benne, hogy mit kell tennie, szép lassan lehiggadt. – Megértem, hogy mindketten idegesek vagytok, de azzal, hogy egymással torzsalkodtok, semmivel sem lesz jobb!
– De hát az az átkozott kunigaami átvert bennünket! – háborgott Vionapaad. – Ki tudja, miben mesterkedik? Lehet, hogy ezóta máris a nyakunkra szabadított egy halom Féregurat.
Leon bólintott.
– Nem kizárt. Nem tudom, mennyi volt az igazság abban, amit elmondott és mennyi a hazugság... de hogy nem bízhatunk benne, azt az eltűnésével ékesen bizonyította. Ha még egyszer a kezembe kerül, megölöm, mielőtt alkalmat adnék neki magyarázkodni. Grun Grath áruló. Ehhez most már nem fér kétség. Javaslom, minél előbb tűnjünk el innen!
Razco hevesen bólogatott. Vionapaad is, ám az ő szemében némi kétség villant.
– Merre?
Leon hosszasan töprengett, majd flegmán vállat vont.
– Lehet, hogy csapda... de az az érzésem, tartani kell az útirányunkat. El kell jutnunk a ConDawn-félszigetre, még akkor is, ha a Hajnal Hadurával ott már nem találkozhatunk...
– De ha Grun Grathot még egyszer megpillantom – sóhajtott Razco a szemét forgatva –, tőlem ne várjon irgalmat!
– Dithe legyen irgalmas hozzá! – fűzte hozzá Vionapaad, és enyhén megemelte veszedelmes fűrészfogas kardját. Nem nagyon kellett magyaráznia, mire gondol.
Ebben a pillanatban halk léptek koppantak, lebbent a bejáratot eltakaró posztófüggöny, és a vidám képű erfro-bolg lépett be rajta. A három cimbora egymásra pillantott. Vajon csak most érkezett, vagy minden szavukat kihallgatta?
– A kolostor vezetői minden segítséget megadnak ahhoz, hogy minél hamarabb északra juthassunk. Egy óra múlva indulunk.
Razco csúfondárosan fordult egykori társa felé.
– Férgeken fogunk utazni? Mert másként nem jutunk keresztül a kősivatagon...
Grun Grath vidám képén meglepetés suhant át, és még a száját is eltátotta.
– Honnan tudod? – kérdezte döbbenten. – Hogy a fenébe találtad ki, hogy férgeken fogunk utazni? Szavamra mondom jókora meglepetésnek szántam!
Leon gyanakvó pillantást vetett az erfro-bolgra. Komolyan beszél vagy tréfálkozik?
A bölcs látta, miként futnak össze a ráncok a Hajnal Lovagjának homlokán, ezért egyenesen hozzá intézte mondanivalóját.
– Egy óránk van arra, hogy elkészüljünk. A kolostor főpapjai két kétüléses szitakötőt bocsátanak a rendelkezésünkre, melyekkel... akár már holnap délutánra az Északi Bázison lehetünk.
Szitakötők. Északi Bázis. Leon nem igazán értette a dolgot, de már sikerült annyira leküzdenie meglepetését, hogy a gondolatai ne látszódjanak meg az arcán.
– Értem – bólintott tettetett közönnyel. – Razco és Vionapaad utazik az egyiken, én pedig majd a te hátasodon. Vigyázz, ha a társaimnak bármi baja esik, nyomban elvágom a torkodat!
Grun Grath fáradt mosollyal indult az ajtó felé.
– Ha jól sejtem, még mindig neheztelsz rám.
Pontosan egy óra múlva lebbent a függöny, és a bejáraton egy zöld ruhás szerzetes dugta be a fejét.
– A szitakötők előálltak!
– Szóval mégsem hazudott! – morogta a thorp, és kelletlenül feltápászkodott. Rossz emlékei voltak a repülést illetően.
Leon szinte hallotta, mire gondol Razco. Mellélépett, s bátorítólag megveregette a vállát. Mozdulatát látva Vionapaad rémülten hátrahőkölt, nehogy neki is kijusson a barátságos gesztusból. Még mindig nagyon fájt a háta.
A hátsó udvarba vezették őket, ahol két felszerszámozott förmedvény várt rájuk. Bár egykor az őseiknek lehetett ugyan valami közük a szitakötő nevű rovarhoz, mostanra azonban a mutáció annyira átalakította őket, hogy Leonnak első pillantásra inkább egy orrszarvúval keresztezett pelikán jutott az eszébe.
– Undorítóak! – suttogta felhúzott orral Razco, és kelletlenül feltornázta magát az egyik vadul zizegő szárnyú rémség ülésekkel felszerelt hátára. Vionapaad követte, szemében páni félelem csillogott.
Leon a másik „szitakötőre” mászott fel, melynek hátán már ott kuporgott a rettenthetetlenül vigyorgó Grun Grath. Lábát beleakasztotta a kengyelbe, majd egy biztonsági övre emlékeztető szíjat vetett át a vállán, és odaerősítette magát a nyereghez. Példáját a többiek is követték.
Aztán mintegy régi önmagára emlékeztetve Grun Grath egy kulacsot akasztott le a szitakötő nyeregkápája mellől, megrázta, hogy hallja a benne lévő folyadék csobogását, aztán jót kortyolt az italból. Hogy még inkább hasonlítson régi önmagára, a kulacsot máris visszaakasztotta, meg sem fordult a fejében, hogy szomjas útitársát is megkínálja.
– Én vezetek – közölte az erfro-bolg, és felemelte a kezét. – A másik szitakötőt nem kell irányítani, az enyémhez hangoltattam. Pontosan mögöttünk fog repülni néhány méterrel lemaradva, s mindenben követi a mi mozgásunkat. – Leonhoz fordult. – Megfelel így, remélem?
– Majd kiderül – bólintott Leon. – Lehetőleg ne játszd el a bizalmunkat még egyszer, mert nem biztos, hogy marad időd magyarázkodni! Indulhatunk!
Grun Grath a szájához emelt egy aprócska sípot, és belefújt. Bár egyetlen hang sem hallatszott, a szitakötők rezegtetni kezdték áttetsző szárnyaikat, s ezáltal komoly szelet kavartak. Leon álmában sem gondolta volna, hogy ezek a szárnyak ennyire erősek lehetnek. Egy szökkenés, és az egész csapat a levegőbe emelkedett.
A második szitakötő pontosan három méterrel lemaradva követte az elsőt. Leon gyors pillantást vetett rá, majd elismerően bólintott. Biológiai úton tökéletesített szinkronmozgás. A második szitakötő hajszálra úgy mozgott, mint az első. Éppen úgy tartotta a fejét, pontosan abban a szögben emelkedett – minden egyezett.
A szél először kellemesen hűsítette az arcukat, majd ahogy a szitakötők sebessége fokozódott, egyre jobban dideregni kezdtek. Leon teljesen elképedt, amikor lepillantott.
Legalább kétszáz mérföldes sebességgel száguldottak!
Megérintette az erfro-bolg vállát.
– Lassítsunk!
Grun Grath kelletlenül fogta vissza hátasát.
– Minden perc számíthat! – vetett ellen.
– Ugyan miért? – faggatta Leon. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, még vagy tíz év van hátra Amrik elsüllyedéséig.
– Otoaak már vár bennünket! – válaszolta a bölcs kelletlenül. – Találkozni akar veled, mert Sang és Choler minden erejükkel északra tartanak...
– Micsoda?! – harsogta Leon, majd nagyot nyelt. – Úgy emlékszem, mintha arról lett volna szó, hogy azonnal a ConDawn-félszigetre repülünk!
Grun Grath elvigyorodott.
– Változott a terv.
– Változott? – ismételte Leon olyan hangsúllyal, mintha a következő pillanatban készülne kitekerni az erfro-bolg nyakát. – Szóval a terv megváltozott? Rendes tőled, hogy egyáltalán közlöd velünk.
– Véletlen elszólás volt – vihogott jókedvűen Grun Grath. – Pedig szerettem volna látni az arcotokat, amikor leszállunk Otoaak táborának közepén.
Leon megragadta a kunigaami nyakát, és erősen megszorította.
– Nincs több dobásod! – csikorogta.
– Egy még van! – sikoltotta a bölcs, és valamit művelt, amitől a hatalmas szitakötő hirtelen zuhanni kezdett, majd vad orsót írva le pörögni kezdett.
Leon nyomban elengedte a kis fickót, és minden erejével kapaszkodott a nyeregbe, s kétségbeesetten küzdött, hogy ki ne adja gyomra tartalmát. Nem kellett hátranéznie, Razco és Vionapaad kétségbeesett sikolya ékesen elárulta, hogy a második szitakötő mindenben követve a vezére mozgását, szintén orsóként pörögve zuhan alá.
– Mit művelsz, te őrült? – kiáltotta Leon az erfro-bolg fülébe. – Mindnyájunkat meg akarsz ölni?
– Dehogy! – sikoltotta Grun Grath félőrülten a rémülettől. – Te talán vak vagy?
– Mi?
– Húzd be a fejed, te őrült!
Leon valami belső ösztönnek engedelmeskedve hátravetette magát a nyeregben, s ezt épp időben tette, mert rettenetes karmok suhantak el a feje helyén, s még így is felszántották a vállán a ruháját.
– Az istenit! Mi volt ez?!
Egy sötét árny zúgott el a fejük fölött, és égzengető rikoltás hallatszott. Egy hatalmas szárny széle úgy meglegyintette őket, hogy a szitakötő a szó szoros értelmében pörögni kezdett zuhantában.
Mögötte a másik valószínűleg ugyanezt cselekedte.
– Jön még egy! – sikoltotta Grun Grath, és a szitakötő egy váratlan szökkenéssel oldalra lendült. Leont csak a jó szerencse mentette meg attól, hogy a hirtelen rándulás következtében nem törte ki a nyakát.
– Wyvernek! – ordította Razco valahonnan a háta mögül. – Te jó ég, mennyire utálom őket!
Leon akaratlanul is lehúzta a fejét, a második támadás azonban nem őket célozta meg, hanem a második szitakötőt. Erre Vionapaad visításából egyértelműen lehet következtetni.
Leon megrántotta Grun Grath vállát.
– Mi a nyavalya...
– Ne zavarj! – ordította vissza az erfro-bolg idegesen. – Ne hidd, hogy olyan könnyű egyszerre két szitakötővel manőverezni!
Összesen nyolc wyvern röpködött körülöttük, a hátukon wyvernlovasokkal és kunigaami fegyveresekkel. A hatalmas testű, hosszú nyakú sárkányok méltóságteljes csapásokkal forogtak, forgolódtak a levegőben, s úgy tűnt, minden ügyességükkel arra koncentrálnak, hogy elkapják a két kisebb szitakötőt.
Ám Grun Grath ördöngös ügyességgel cselezte ki őket, ha kellett zuhantak, mint az eldobott kő, vagy pörögtek és szökelltek, ahogy a helyzet megkívánta.
Leon rettenetesen szédült, már azt sem tudta, hol vannak az ellenfelek.
– Tűnjünk már innen a jó francba! – ordította előre. – Nem unod még a fogócskát?
– Te akarod irányítani? – vágott vissza Grun Grath olyan dühösen, amilyennek Leon még sohasem látta. – Átveheted, ha akarod!
Egy hatalmas árny zúdult rájuk jobb kéz felől.
– Vigyázz!
A szitakötő fölfelé röppent, mint a villám. Leon gyomra nyomban meglódult. Görcsök szorongatták.
A wyvern evező farka telibe találta őket, és pörögve szálltak el, mintha meg sem akarnának állni.
A másik szitakötő szorosan mögöttük.
– Okádnom keeeeeeeell – hörögte Vionapaad, és nem sokkal később Razco Menem felháborodott tiltakozása hallatszott.
Egy pillanatra visszanyerték az uralmukat a hatalmas rovar fölött, és a látásuk kitisztult.
– Odanézz! – sikoltotta Grun Grath.
Az erfro-bolg hangjából olyan félelem csendült ki, hogy Leon akaratlanul is megborzongott. Tekintetével követte Grun Grath ujját, és a távolban tucatnyi sötét pontot látott gyorsan közeledni.
Egy minden eddiginél hatalmasabb wyvern-rajt!
Lent a kősivatag sziklái között több száz fekete páncélos vágtatott. Ilyen távolról nem tudta kivenni a vonásaikat, de balsejtelem szállta meg. Szinte biztosan tudta, kik ők. Alakváltók, talán egyenesen a Káosz Földjéről!
Tűnjünk innen! – kiáltotta Leon.
És merre, ha szabad kérdeznem? – sikoltotta hisztérikusan Grun Grath, és mivel egy wyvern ismét feléjük kezdett suhanni, egyre feljebb ösztökélte hátasát.
Apró körökben emelkedtek felfelé, s mint kiderült, ez egyelőre jó taktikának bizonyult, mivel a wyvernek, lévén jóval testesebbek és súlyosabbak, csak tízszer akkora köröket leírva tudtak emelkedni.
– Ez az! – rikkantotta hátulról Razco. – Felülről lecsináljuk őket!
Grun Grath tétován bólintott, tekintete a sebesen közeledő wyvern-csapatra tapadt.
– Feljebb! – lihegte Leon izgatottan. – Az egyik üldözőbe vett. Mi gyorsabban emelkedünk.
– De meddig? – kérdezte Grun Grath komoran. – Nem szállhatunk fel az égbe!
Szemében a gyűlölet és a harc utáni vágy apró szikrája villant föl. Megérintette a szitakötő fejét, mire a teremtmény kecses mozdulattal egyenesen szembefordult az üldöző wyvernnel!
– Megőrültél?
– Legalább ezt az egyet leszedjük!
Leon dühösen ragadta meg az erfro-bolg vállát. Bár tudta, hogy a bölcs úgysem fog hallgatni rá, a szitakötő pedig neki úgysem engedelmeskedik, megpróbálta visszatartani a társát a kilátástalan harctól.
– Feljebb! – ordította dühödten. – Felfelé fordítsd, vagy kitekerem a nyakad, te átkozott!
A wyvern egyre közeledett. S a távolban a terjedelmes wyvern-raj egyre tisztábban kirajzolódott az égen.
– Áááá! – ordította Grun Grath, és a fejéhez kapott, mintha megütötték volna.
A szitakötő szép lassan ereszkedni kezdett.
Leon megragadta az erfro-bolg nyakát, hogy így bírja rá az engedelmességre, de hiába rázta, rángatta, hiába fuldoklott Grun Grath, a szitakötő egyre közelebb került a nagy elánnal emelkedő wyvernhez.
– Vissza, te őrült! – sikoltotta Leon, és elengedte áldozata torkát, hogy újabb fogást keressen.
Grun Grath rémülten fordult hátra, és megnyomorgatott torkából rekedtes hangok törtek elő.
– Nem tudom irányítani a szitakötőket!... Nem engedelmeskednek a mentális parancsoknak!
Leon egy rövid pillanatig csodálkozva nézett a társára. Nem az irányítás elvesztésének ténye döbbentette meg, hanem az a lehetőség, hogy Grun Grath mentális hatalommal bír? Eddig erről nem volt szó!
– Micsoda? – hörögte sápadtan. – Mentális erő?
– Elvesztettem fölötte az uralmat! Végünk!
Az üldöző wyvern már egészen közel járt, a szájából apró szikrák pattogtak, piciny lángnyelvek lobbantak, a szörnyeteg tűzköpésre készült.
A társai valamivel lentebb köröztek, a közeledő csapat pedig egészen a talaj közelébe ereszkedett, mintha leszállni vagy támadni készülnének.
Leon megacélozta széthullni igyekvő akaratát, és minden mentális erejével a szitakötőre összpontosított. Ismeretlen tudati hatalom jelenlétét érezte az állat primitív agyában, amely egyre csak valami egyszerű hívóéneket ismételgetett. Leon felnézett, és a wyvern tátott pofáját látta megvillanni maga előtt. Kétségbeesett dühvel egy mentális elmecsapást mért a szitakötőre, s a szerencsétlen teremtmény alázuhant a mélybe. Ugyanebben a pillanatban észveszejtő forróság söpört végig Leon hátán, a wyvern-lehelet csak hajszálnyira kerülte el őket.
Leon hátrapillantott, és riadtan látta, hogy a második szitakötő épp abban a pillanatban ért oda, ahol az imént még ők voltak, amikor a láng odacsapott. Ám amikor egy pillanat múltán a láng szertefoszlott a levegőben, és a szitakötő kissé megpörkölődve ugyan, de sértetlenül bukkant elő, megkönnyebbülten sóhajtott fel, és tekintetét előre fordította.
Egyáltalán nem voltak irigylésre méltó helyzetben.
Kis híján ismét felordított. Zuhanva közeledtek a földhöz, a szitakötő magatehetetlenül, elernyedt szárnyakkal várta a következő parancsot.
Leon összeszorította a fogát, és a hatalmas rovar primitív tudatára összpontosított. Már csak vagy száz méter. Az egyik lustán keringő wyvern hosszú nyakának előrevágásával feléjük kapott. Épphogy csak elhibázta őket. Egy másik a karmaival próbálta megragadni a második szitakötőt. Razco és Vionapaad egy emberként üvöltöttek. Leon vadul harsogott, és tehetetlen dühében a reszketve lapuló Grun Grath fejét püfölte. Már csak ötven méter! Egy hatalmas, bíborpikkelyes wyvern vette célba őket borzalmas zuhanással.
– A francba! – ordította Leon. – Engedelmeskedj, te dög! Parancsolom!
– Nem fog menni – lehelte Grun Grath, és a nyereg szíjait kezdte kicsatolni.
– Mi a francot...
– Leugrok!
Leon minden erejével a szitakötő agyára összpontosított. Már-már a földhöz csapódtak, amikor a tudat halvány pislákolását sikerült kitapintania.
– Fel! – ordította tüdeje szakadtából. – Szállj fel, te rohadék!
Alig néhány méterre a földtől sikerült siklásba vinnie a szitakötőt, majd gyors szárnycsapásokra ösztökélve eltávolodott a talaj közelségétől.
Ám a rájuk támadó wyvern követte a manőverezésüket, és szélvészként siklott a második szitakötő mögött. A bestia nem adta fel. Torkából kisebb mennydörgés szakadt ki, és hatalmas szárnyait lengetve viharsebesen csattogott a szitakötők nyomában.
– Menj már! – nógatta Leon.
– Átveszem! – kiáltotta Grun Grath, aki időközben sietve visszacsatolta magát.
Leon hátrapillantott.
Az üldöző wyvern hátán egy kétméteres csontváz lovagolt. Lángoló koponya billegett a feje helyén, a szemgödre üresen tátongott. A koponyát nyaldosó, sárga lángnyelvek szinte életszerűek voltak azokhoz képest, amelyek a rothadó húsfoszlányokkal lepett bordái mögött lobogtak. Fekete Tűz! Leon szívébe jeges félelem markolt.
Indriq, a tűz-xinaf üldözi őket!
– Most figyelj! – üvöltötte Grun Grath, és egy meglepő manőverrel lefelé lendült, visszafelé fordult, s szinte a talajt súrolva elsuhant a hatalmas üldöző szörnyeteg pikkelyes hasa alatt.
A wyvern utánuk kapott hajlékony nyakán himbálódzó, veszedelmes pofájával, s belefeledkezve az üldözés mámorába követni akarta a manővert. Ám ami sikerült a kicsi és fordulékony szitakötőnek, lehetetlen feladatot jelentett a monstruózus szörnyetegnek. Fordulás közben a földnek rohant, egész testsúlyával előrebukott, és a nyakát törve bukfencezett át önmagán.
– Ez az! – rikoltotta diadalmasan Razco, aki időközben belefeledkezett a küzdelembe. – Gyerünk, kapjuk el a többit is!
Azonban Grun Grath kihasználva a pillanatnyi szünetet, észak felé fordította repülő rovarjaikat, és közvetlenül a talaj fölött libegve egyre távolodtak.
– Nem jönnek! – rikkantotta Razco. – A gyáva barmok nem üldöznek bennünket!
– Szép volt, Grun Grath! – kiáltotta lelkesen Vionapaad, de aztán meggondolta magát. – Ha csapdába csalsz, megöllek!
Leon hátrapillantott, és kedvetlenül látta, hogy az egyik wyvern, mely eddig a magasban lebegett, nagy sebességgel lefelé zúdul. Nem függőlegesen, hanem olyan szöget bezáróan, mintha egyenesen eléjük akarna vágni.
– Ott jön egy! – motyogta.
– Addigra meglépünk! – vélte Grun Grath, és ha lehet, még nagyobb száguldásra ösztökélte a szitakötőket.
Alattuk sorra suhantak el a kisebb-nagyobb dombok, az iram irgalmatlan volt. Ám még ennek ellenére is, bármilyen hihetetlennek is tűnt, Leon kénytelen-kelletlen megállapította, hogy a wyvern és lovasa hamarosan be fogja érni őket.
– Átveszem! – kiáltotta Leon.
Az erfro-bolg bölcs megütközve fordult vissza.
– Még mit nem!
Ám Leonnal most nem lehetett vitatkozni. Teljes mentális erejével lecsapott a szitakötő érzékeny agyára, s valósággal kisöpörte onnan Grun Grath enyhe gyeplőként működő mentális csápjait.
– Őrült! – sikoltotta a bölcs. – A vesztünket okozod!
Leon azonban nem foglalkozott a sirámokkal.
– Vigyázat, fordulunk! – üvöltötte, és egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve gyors kanyarra kényszerítette a szitakötőket. Mintha két kisegér támadna egy elefántra, a helyzet talán még ennyire sem volt kecsegtető.
A wyvern lovasa, egy csontváz képű, szőrös óriás felüvöltött, túlvilági hangjából csak úgy sugárzott a diadal érzése.
– Kinyírlak! – motyogta Leon, bár maga sem tudta, miben reménykedhetne. Semmi esélyük nincs szemtől szembe a szörnyetegekkel.
A wyvern felemelte a fejét, hosszú nyaka erősen hátragörbült, és Leon tudta, hogy néhány pillanat múlva forró lángsugár söpör végig rajtuk. Előrebukott, a szitakötőt levitte egészen a wyvern hasa alá, ám ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy Razco és Vionapaad egyenesen a wyvern kitátott pofája felé repülnek.
Lazított a szitakötőjét tartó mentális kötőféken, és minden erejét a másik szitakötőre irányította. Jobbra, parancsolta kétségbeesetten.
A wyvern torkából süvítő lángsugár tört elő, de ugyanebben a pillanatban a másik szitakötő szinte félreszökkent az útjából, és a lángok ártalmatlanul szétoszlottak a levegőben. Razco diadalmasan felkiáltott, kezében megvillant a buzogánya, és vakmerő mozdulattal felfelé csapott, a wyvern szárnytövének irányába.
A szörnyeteg felüvöltött, a thorp ütése érzékeny pontján találta el. A sárkányszörny dühösen fordult a szitakötők után, de lomha agya képtelen volt dönteni, melyikre támadjon. Lovasa eszelős ordítással próbálta átvenni az irányítást, de a bestiát elragadta a régi sárkányokra olyannyira jellemző hideg wyvern-düh.
Széttárta szárnyait, elegáns ívben megfordult, és ismét szemtől szembe került a szitakötőkkel.
Leon teljesen átvette a szitakötők irányítását. Mentális kötőféket vetett a nyakukba, és olyan könnyedén irányította őket, mintha mindkettőnek a nyakában ülne.
Szemtelen darázsként közeledtek a wyvern felé, és a szörnyeteg felemelte a fejét, hogy pusztító lángokkal árassza el a vakmerő támadókat, de erejéből ezúttal mindössze néhány szikrára tellett. Tartalékai kifogytak, időbe telik, amíg regenerálódni tud.
A wyvern apró, vörös szeme gonoszul megvillant, csöppnyi agyában szétszaggatott testek képe jelent meg. Szárnya alá vette a szelet, és kitérve a szitakötők elől a magasba emelkedett.
Leon egy szempillantás alatt kitalálta a szörnyeteg primitív tervét. Zuhanórepülésben fog támadni, és puszta tömegével elsöpör minket, gondolta.
– Erősítsétek meg a kötéseiteket! – kiáltott oda társainak. – És hunyjátok be a szemeteket! – tette hozzá, mert agyában vakmerő terv kezdett körvonalazódni.
Ebben a pillanatban a szitakötők kitárták a szárnyukat, és Leon minden ösztökélése ellenére egy helyben kezdtek lebegni, kiváló célpontot kínálva a wyvem számára.
Leon könnyű kis éneket hallott, melynek semmi értelme nem volt, csupán kellemesen elbódította az agyat. Önkéntelenül is dúdolni kezdte, majd hirtelen észbe kapva kiszakította magát a bűbáj alól.
– Vigyázz!
A wyvern ebben a pillanatban elérte röppályájának csúcsát, és szárnyait összehúzva, zuhanó kőként indult az egy helyben lebegő szitakötők felé.
Leon minden mentális erejével a szitakötők agyára zúdult, de szinte azonnal rájött, hogy ezzel hibát követett el, mert ahelyett, hogy az irányítása alá vonta volna őket, csak mindkettőt elkábította. Ráadásul képtelen volt egy időben két aggyal foglalkozni, mégha olyannyira primitívek is.
Felnézett. A wyvern sebesen közeledett, néhány másodperc és telibe kapja őket. A lovas koponyaszerű arcán diadalmas vigyor ült, már amennyire meg lehet állapítani egy ilyen szörnyűség érzéseit.
Leon lelki szemei előtt egy kép villant fel. Sang Al'rahim és Choler. Valahol a messzi távolban, győzelmük biztos tudatában gúnyosan biccentenek és megszakítják a látókapcsolatot. A végkimenetel eredményét már úgyis tudják.
Leon Silver agyát elöntötte a vér. Gondolkodás nélkül cselekedett. Minden mentális erejét a wyvern felé fordította, és egy heves mentális csapást mért a szörnyetegre. A sárkány felrikoltott, és megbillent zuhanás közben. Leon kényszerítette a szörnyeteget, hogy módosítsa eredeti pályáját. Csupán egy apró szárnycsapás, és a wyvern méterekkel a szitakötők mellett zúgott el. Leon utána fordította tekintetét, és szoros béklyóba fogta a teremtmény primitív agyát.
A túlvilági wyvernlovas felismerte a veszélyt. Megrántotta a wyvern gyeplőjét, de túl későn. Egy szempillantással később becsapódtak a földbe.
Tompa puffanás hallatszott, majd egy vakító robbanás. A földön egy kisebb kráter tátongott, szélén megpörkölődött, véres húscafatok hevertek, és néhány lépésnyire arrébb egy lángoló csontváz tántorgott összevissza. Néhány lépés után összecsuklott, és a csontok felett egy sötét felhő jelent meg, amely gyorsan elpárolgott a napsütésben.
– Hujjé! – rikkantotta Razco hátulról. – Gyertek csak, mocsodékok!
Grun Grath boldogan vigyorgott Leonra, és elismerően biccentett felé. Vionapaad felemelte a fejét, és tétován megkérdezte:
– Kinyithatom végre a szemem?
– Indulás! – rikoltotta Leon hevesen. – Grun Grath, vedd vissza az irányítást!
Az erfro-bolg engedelmeskedett, és a szitakötők fura, darabos libegéssel suhantak észak felé a talaj fölött.
– Még mindig feltett szándékod, hogy Otoaakhoz viszel minket? – érdeklődött Leon a vezetőjétől.
Grun Grath megfordult, hűvös tekintetet vetett a társára.
– Mindannyiunk érdekében teszem.
Leon biccentett.
– Nekem mindegy. Figyelj... tudod úgy irányítani a szitakötőt, hogy közben beszélgetünk?
– Persze. Beállítottam őket erre a magasságra. Vízszintesen siklunk, s ha a talaj nem emelkedik, nem szükséges módosításokat... Hé!
– Megvagy! – közölte Leon elégedetten. Ugyanis, amíg az erfro-bolg beszélt, egy gyors mentális csapással uralma alá vonta Grun Grath agyát. – Most szépen elbeszélgetünk.
– Igen, uram.
Leon hátrapillantott a másik szitakötő hátán élénken vitatkozó két társára, és nem tartotta szükségesnek, hogy beavassa őket a kihallgatás menetébe. Tudta, hogy bármekkora mentális erővel rendelkezzen is az áldozata, sikerült a hatalmába kerítenie, s most már csak akkor szabadul el, ha ő engedélyezi. Kitörésnek semmi esélye.
– Nos, kedves Grun Grath, gondolom, erre nem számítottál...
– Nem, uram.
– Ez egyáltalán a neved?
– A nevem Grun Grath.
– Ebben legalább nem hazudtál.
– Ebben nem.
Leon elégedetten mosolygott.
– Mit tippelsz, fenyeget bennünket valami közvetlen veszély? – kérdezte.
– Minden bizonnyal. Tucatnyi wyvernnel találkoztunk. Vezetőik valószínűleg felocsúdnak a meglepetésből, és nyilván hamarosan üldözőbe vesznek. A wyvernek háromszor olyan gyorsan is képesek haladni, mint a szitakötők. Pár órán belül utolérnek. Így a levegőben könnyen észrevesznek.
Leon ezt elismerte.
– És ha leszállnánk és gyalogosan folytatnánk az utunkat?
– Nem megoldás. A fekete páncélosok lemaradtak ugyan, de a hátasaik sokkal gyorsabbak, mint mi gyalogosan.
– Azok alakváltók voltak, igaz? – kapcsolt nyomban Leon. – Kinek a parancsnoksága alatt állhatnak?
– Sangéban.
– Mennyire hagyhattuk őket magunk mögött?
– Harminc-negyven mérföldnyire – válaszolta a bölcs. – Ha tudják tartani az irányt, napnyugtára beérhetnek. Már korábban megtalálják a wyvernek maradványait, és keresni fognak bennünket.
Leon körülpillantott.
A wyvernekkel vívott csata színhelyét már messze maguk mögött hagyták. Előttük szürke hegyek magasodtak néma egyhangúságban. Életnek semmi jele nem látszott.
– Miféle hely ez? – kérdezte Leon.
– Nespat, az Egyhangúság hegye – felelte gépiesen Grun Grath. – Ha átjutunk rajta, akkor már majdnem Otoaak táborában vagyunk!
Leon elismerően mérte végig a felhőkbe vesző hegycsúcsokat.
– Ha ezen átjutunk, az szép teljesítmény lesz.
– Ez már az északi eemsik birodalma – folytatta tovább magától Grun Grath –, akik imádattal csüngnek Otoaak minden szaván. Nem lesz nehéz vezetőt találni közöttük.
– Miért akarsz Otoaak kezére játszani?
– Hogy időt nyerjek – jött a válasz.
Leonban hirtelen felötlött valami. Tudta már, mi az a kérdés, amit elfelejtett feltenni Grun Grathnak a kolostorbeli beszélgetés folyamán.
– Te többször is... arról faggattál engem, hogy hol születtem és hol élek. Miért akartad tudni?
Az erfro-bolg bölcs arcán kényelmetlen kifejezés suhant át. Ám nem tehetett semmit, válaszolnia kellett.
– Mert meg akarlak ölni.
Leon azt hitte, rosszul hall.
– Micsoda?
– Meg akarlak ölni.
– És miért kell ehhez tudnod, honnan származom. Talán valami erős... mágia?
– A legerősebb – válaszolta Grun Grath. – A legvégzetesebb.
– Ezerszer elvághattad volna a torkom – nevetett idegesen Leon. – Ezerszer megölhettél volna.
– Ezerszer – felelte az erfro-bolg bölcs nyugodtan –, de sohasem véglegesen.
Leon elképedt.
– Mi?
Ebben a pillanatban éles süvítés hallatszott, egy undorító cuppanás, és egy karnyi vastag nyílvessző fúrta át a szitakötő potrohát Leon mögött. A rovar megbillent a levegőben, és éles szögben lefelé zúgott.
– Vigyázz! – ordította Leon, és egy pillanat alatt átvette az irányítást a kába Grun Grathtól. Ezáltal az erfro-bolg bölcs kiszabadult a mentális szorításból, ám ahhoz még túlságosan kóválygott, hogy bármit is cselekedhessen.
A szitakötő életveszélyes szögben zuhant lefelé. Nem repültek húsz méternél magasabban, ám ez épp elég lett volna, hogy kitörjék a nyakukat. Nem is beszélve arról a két tucatnyi lovas eemsiről. akik a vastag nyílvesszőt oly pontosan kilőtték, s most vadul vágtattak áldozataik után.
Leonnak sikerült annyira úrrá lennie a megsebzett rovaron, hogy a zuhanás szögét alapvetően megváltoztathatta, és most szinte vízszintesen suhantak a talaj fölött öt méteres magasságban. Sebességük jóval meghaladta az otromba hátasokon lovagló eemsi harcosokét, és azok messze elmaradtak mögöttük.
A szitakötő egyre lejjebb ereszkedett. Leon minden hatalma ellenére sem bírta erővel.
– A francba!
– Átkozott! – kiáltotta Grun Grath, aki csak most ocsúdott fel kiszolgáltatott helyzetéből, és megpróbált mentális csapást mérni korábbi vallatójára.
Leon azonban résen volt, és kivédte a támadást. Aztán mielőtt az erfro-bolgnak újabb fondorlat juthatott volna eszébe, egyetlen csapással letaglózta, és minden figyelmét a szitakötőnek szentelte.
S ezt épp időben tette, mert csaknem belerohantak orral egy kiálló sziklába. Leon az utolsó pillanatban térítette oldalra a hátasát. Már a hegy szinte teljesen függőleges sziklafalai között siklottak, és besuhantak egy hosszanti völgybe.
Mögülük vérfagyasztó diadalordítás hallatszott.
Leon érezte, hogy csapdába kerültek és legszívesebben visszafordult volna, ám tudta, hogy a sebesült szitakötővel nem sokra jut.
Próbált vízszintesen suhanni a völgy egyre emelkedő talaja fölött, ám a szitakötő hasa szinte már a füvet súrolta.
Az üldözők kissé lemaradtak!
Leon egy végső erőfeszítéssel egészen a hegy meredek oldalához irányította repülő óriásrovarukat.
– Csatokat kioldani! – ordította hátra Razcónak és Vionapaadnak. – Ha földet érünk, futás!
Nem telt bele sok idő, és csaknem nekiröpültek a hegy negyvenöt fokos, füves oldalának. Leon eddigre már teljesen elvesztette uralmát a haldokló szitakötő fölött. A rovar nagyokat rándult, és öntudatlanul repült tovább.
– Ugorj! – rikkantotta Leon, és jó példával járt elöl. A puffanásokból úgy ítélte meg, hogy a társai sem késlekedtek.
Az első szitakötő, a hátán az eszméletlen Grun Grathtal egyenesen nekirepült egy kiálló sziklának, és nagy csattanással zuhant le a fűre. A másik szitakötő, immár megszabadulva a terhétől, mindenben követte a példáját.
Nyugaton már lassan alábukott a nap, fölöttük kezdett sötétbe borulni az ég. Pár perc, és az éjszaka fogja meghódítani a világot.
Az eemsi lovasok ekkor érték el a hosszanti völgy bejáratát. Vadul ösztökélték mokány hátasaikat.
Leon a sértetlen második szitakötőre pillantott, és megfordult a fejében, hogy azon utazzanak tovább mindhárman, ám Grun Grath leszorítása és az eltelt küzdelmek miatt annyira meggyengültnek érezte a mentális erejét, hogy nem tudta biztosan, képes lenne-e átröpíteni a magas sziklafalak fölött biztonságosan a hatalmas rovart. A lábában jobban bízott.
– Futás!
A kis csapat nagy lendülettel lódult felfelé. Az áruló erfro-bolg bölcset egyszerűen a sorsára hagyták, s sem Razco, sem Vionapaad nem vonta kétségbe Leonnak ezt a döntését. Grun Grath eszméletlenül ült leszíjazva a döglött szitakötő hátán.
Sebes iramban kapaszkodtak felfelé az egyre meredekebb hegyoldalon. Leon azért választotta ezt a részt, mert itt a lovasok nem lesznek képesek felkapaszkodni, míg egy síkabb terepen könnyűszerrel utolérnék őket. Fújtatva, lihegve rohantak a csillagfényes éjszakában. Elöl Leon, szorosan a nyomában Vionapaad, a sort pedig négy-öt lépéssel lemaradva Razco Menem, a kurta lábú thorp nemesúr zárta.
Keskeny sziklahágón igyekeztek fölfelé az ismeretlenbe. Mögöttük messze elmaradtak az üldözők. Leon erős tempót diktált, és nem telt bele sok idő, mindannyian ziháltak a kimerültségtől. A menekülés alaposan kiszívta az erejüket.
– Messze vagyunk még? – nyögte Razco, aki egy kisebb pihenő alkalmával első ízben érte utol a társait. A nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát.
– Türelem – nyugtatta meg Leon. – Hamarosan felérünk a fennsíkra, lerohanunk a túloldalon, és bevesszük magunkat az erdőbe...
Hátrapillantott, és látta, hogy a vad eemsik körülveszik a döglött szitakötőt és az éledező erfro-bolg bölcset. Grun Grath széles gesztusokkal intett feléjük, és az eemsik vérszomjasan törtek ki. Az egész sereg meglódult utánuk.
Leonnak nagyon nem tetszett a dolog. Valahogy túlságosan furán alakulnak a dolgok. Grun Grath csak egyet int, s a kolostorban máris repülő hátasokat bocsátanak a rendelkezésére. Aztán most még egyet int, és a vad eemsik szinte az ő parancsára veszik üldözőbe a menekülőket. Ki a fene ez a Grun Grath, hogy ekkora befolyással rendelkezik?
Vionapaad, az eemsi újabb néhány méter mászás után megpihent egy kisebb sziklateraszon, és a társaihoz fordult.
– Tudom már, hol vagyunk. Nem jártam még itt, de az elmondások után felismerem. Ez itt Nespat, az Egyhangúság hegye, az északi eemsik területének központja. A hegy belsejében, nem túl messze innen Otoaak papjai egy Kémlelőt alakítottak ki, amely látszólag egy közönséges hegyi eemsi tanyára hasonlít. Azonban a Kémlelőn keresztül átjuthatunk a hegyen, s ha átértünk, akkor egyelőre nincs mitől tartanunk.
A távolban eszelős kacagás csendült fel, és a lábuk alatt megrendült a föld. Apró repedések támadtak a sziklákban, és émelygően édeskés szagot hozott feléjük a szél.
– Futás! – bődült el Vionapaad, és jó példával elöl járva nekiiramodott az emelkedőnek. Hatalmas testét meglepően könnyen mozgatta.
Leon és Razco egy emberként vágtak neki az emelkedőnek, és pillanatokon belül beérték a lihegő Vionapaadot. Az eemsi nem nagyon bírta a hegyi terepet, inkább síkságokhoz szokott.
Leon egy lazább talajon megcsúszott, és csaknem kificamította a lábát. Sántikálva igyekezett tovább.
Most már a kurta lábú Razco haladt elöl, thorp ösztönei vezették, és a három fáradt vándor hamarosan egy kisebb barlangban találta magát, amelynek bejárata nem volt nagyobb egy jókora hordónál. A kimerültség kezdett eluralkodni rajtuk, és mindhárman vadul ziháltak. A sötét éjszakában csak bizonytalan körvonalakat láttak. Néma egyetértéssel bebújtak a barlangba, s odabent találtak egy méretes sziklát, amit egyesült erővel a nyílás elé gördítettek. Az épp elég nagy volt ahhoz, hogy teljesen eltakarja a sötét lyukat. Hamarosan mindannyian álomtalan alvásba merültek.
Leon Silver arra ébredt, hogy valaki gyengéden bökdösi az oldalát, miközben az ő nevét sugdossa.
– Ébredj, Leon!
Lassan kinyitotta a szemét, de még nem volt igazán magánál. Teste, lelke kívánta az alvást, a pihenést.
– Mi a baj?
– Hallgasd csak! – Végre rájött, hogy az éber Razco keltette fel. Megfeszítette figyelmét, de Vionapaad hortyogásán kívül semmit sem hallott. Megrázta a fejét. – Semmi.
A thorp dühösen felhorkant, majd mély lélegzetet véve suttogni kezdett.
– ...essen a botfüledbe! – szitkozódott fojtott hangon. – Valamik mászkálnak a barlang előtt. Nem lehetnek túlságosan nagyok, de tisztán hallom a homok sercegését a lépteik nyomán. Lehet, hogy minket keresnek!
– Keltsd fel Vionapaadot! – vette suttogóra a hangját Leon is, de egy halk hang szólalt meg a sötétből.
– Már ébren vagyok egy ideje!
A három cimbora feltápászkodott, és fegyvereiket kézben tartva a kijáratot félig-meddig eltakaró sziklához osontak.
– Mit hallasz? – fordult Leon az eemsihez, akinek elismerten a legjobb hallása volt hármójuk között.
Vionapaad megvonta a vállát.
– Csak sercegést. Képtelen vagyok megállapítani, mi mászkál a barlang előtt. Vagy sok lába van, vagy sokan vannak. De abban biztos vagyok, hogyha többen is vannak, egyik sem nagyobb Razco buzogányánál!
– Remek! – bólintott elégedetten Leon. – Itt nem maradhatunk, mert innen könnyen kifüstölhetnek minket.
Razco felemelte a kezét, mert neki más elképzelései voltak a barlang biztonságáról, de gyorsan rájött, hogy Leonnak van igaza. A bejáratot ugyan több száz harcossal szemben is tartani tudnák, de nincsenek tartalékaik, a szellőzőnyílásról nem is beszélve. Ha valaki tüzet gyújt a bejárat előtt, a bentlévők füstmérgezést kapnak, mielőtt megadhatnák magukat.
Razco és Vionapaad megragadták a bejáratot elzáró sziklát, és Leon intésére félretolták. Silver kivetette magát a lyukon, igyekezett minél távolabb kerülni, hogy a társai is kijuthassanak.
A fájós lába megbicsaklott a nagy igyekezetben, és szégyen vagy sem, a Hajnal Lovagja végigvágódott a földön. Egy pillanatra megszédült, és amikor kinyitotta a szemét, egy körülbelül fél méter hosszú, tíz centi magas teremtménnyel nézett farkasszemet.
Mint egy óriási hangya, gondolta Leon, és minden izmát megfeszítve felpattant. Ebben a pillanatban a lény szeme kinyílt, és ahogy Leonra nézett, két apró vörös pont jelent meg a cherub lábszárán.
Leon követte tekintetével a vörös pontokat, amelyek egyre feljebb vándoroltak a testén, mígnem megállapodtak a szívén.
Leon Silver csak most döbbent rá, mit jelentenek a piros pöttyök.
– A francba! – Eszelős sietséggel bevetette magát egy közeli szikla mögé.
Két apró, vörös fény villant az éjszakában.
Lézersugarak.
Leon vadul körülpillantott, a társait kereste. Razcót egy szikla tetején pillantotta meg, amint aggódva leste a körülötte mászkáló tucatnyi hangyaszerű teremtményt. Vionapaad a földön ült, és fájó bokáját masszírozta. Rosszul léphetett. Az óriáshangyák körüljárták az eemsit, de csupán a táj egy kiemelkedésének tekintették, mert egyetlen lézersugár sem égette át testét.
Csak engem akarnak! ~ értette meg egy másodperc alatt Leon, és valami hatodik érzéktől vezérelve jobbra vetődött.
Parányi szilánkok pattantak le a szikláról, és pontosan ott, ahol az imént még ő guggolt, három lézerkereső fénye jelent meg.
Mintha a hangyák kommunikálnának egymással, egyre több lézerkereső pásztázta a környéket, és kitartóan közeledtek ahhoz a helyhez, ahol Leon lapult.
A Hajnal Lovagja nyugtalanul szemlélte üldözőit. Ezek lennének azok a robottermeszek, amikről korábban már épp eleget hallott? Ezek lennének Melan legpusztítóbb harci gépei, amik képesek pár órán belül teljesen letarolni egy falut? Bárhogy legyen is, valamit sürgősen tennie kell, hacsak nem akar helyes kis lyukakat a fejébe és az agyába.
Mentális burok, villant Leon agyába, de hiába koncentrált a jól ismert érzésre, semmi sem történt.
Nem működött a mentális pajzsa.
Védtelenül állt a termeszek támadása közepette!
Tucatnyi vörös fény jelent meg a testén, amíg a mentális pajzzsal foglalatoskodott, ahogy a gyilkos hangyák körülvették és célba fogták.
Lehunyta a szemét. Harcolni akart, de valahogy nem látta értelmét. Kellemes zsibbadtság vett rajta erőt, már nem vágyott másra, csak egy kiadós alvásra.
A vég egyre csak váratott magára.
– Ez a tied, te rohadék! – üvöltötte Razco dühösen, és szavait egy érett dinnye szétloccsanásához hasonló hang kísérte.
Ebben a pillanatban apró szisszenések hallatszottak, és kéttucatnyi halálos lézersugár indult Leon Silver irányába.
Vörös fények.
Leon csupán ennyit érzékelt, a következő pillanatban felszikrázott körülötte a jól ismert, zöld színű mentális pajzs.
A lézernyalábok ártalmatlanul siklottak le róla, de a gyilkos hangyák nem szüntették be a tüzelést. Újabb és újabb energiacsomagokat bocsátottak útra, kíméletlen pontossággal célba véve Leon Silver szívét és fejét.
Silver érezte, hogy minden egyes találatnál csökken a pajzsa ereje. Aggódva figyelte a hangyákat, és eltöprengett azon, vajon ki bírja tovább.
– Most! – Vionapaad emelkedett fel egy közeli szikla mögül, és jókora kőtömböt görgetett a hozzá legközelebbi hangyára. Nagycsattanás jelezte, hogy talált. Szikrák pattogtak, és a lény beszüntette a tüzelést.
A túloldalon Razco, a hűséges thorp gróf szórta számolatlanul a köveket a gyilkos teremtményekre, amik ezzel mit sem törődve továbbra is lézersugarakkal lődözték a kiszolgáltatott áldozatukat.
Ám amíg a termeszek egyre csökkentették Leon mentális pajzsának intenzitását, Razco és Vionapaad szabadon járkálhattak közöttük, és egymás után zúzhatták őket darabokra. Hamarosan egyetlen aktív példány sem maradt.
Leon megkönnyebbülten szüntette meg mentális pajzsát.
– Remek munkát végeztetek – dicsérte két társát. – Biztosan az motoszkált bennetek, mihez kezdenétek nélkülem.
Razco elvigyorodott.
– Amikor először megláttam ezeket a csúf... lényeket, rögtön tudtam, hogy ezek Melan robottermeszei. Már-már elsirattam magam, amikor ráébredtem, hogy velem fikarcnyit sem törődnek. Vionapaad is megúszta sértetlenül az első találkozást. Pedig az egyik förtelem egyenesen nekiment, ledöntötte a lábáról, és átmászott a hátán!
– Aha – bólogatott az eemsi. – Úgy tűnt, észre sem vett, pedig alaposan a gyomromba taposott.
Razco méltóságteljesen kihúzta magát, láthatólag nagyon büszke volt a tettére.
– Éppen neki akartam fogni a... a módszeres kiirtásuknak, amikor egy kuporgó alakot pillantottam meg az egyik közeli szikla mögött. Mivel Vionapaadot jobb kéz felől láttam, először arra gondoltam, te rejtőztél oda. Közelebb léptem, és az alak a lépteim zajára megfordult. Iszonyú arca volt. Mintha egy kígyó nézett volna velem farkasszemet. Egy pillanatra ledermedtem, szerencsére ő még inkább, és mire felemelkedett volna, nekem már lendült a buzogányom.
Leon elmosolyodott.
– Hallottam a reccsenést...
– Valami furcsa szerkezet esett ki a hulla kezéből, ami elgurult a sziklák közé, de nem kerestem, mert a következő pillanatban megláttalak, éppen akkor burkolta be a zöld mentális háló a testedet, és a fények mind rád szegeződtek.
– Aha – motyogta Leon, de gondolatai már máshol jártak. Lehajolt az egyik összelapított hangyához, és a kezébe vette.
Egyetlen pillantást vetett csupán rá, és tudta, megérzései ezúttal sem hagyták cserben.
Egy robothangyát tartott a kezében!
Egy távirányított technikai szörnyszülöttet.
Lehetett vagy két kiló, és kitinpáncél helyett fémpáncél borította a testet. A vezérlőszerkezet nyilván a fejében volt, míg a lézergerjesztőt és az energiatelepeket a testében hordta. A fején lévő csápok a távirányítást szolgálták.
Egy pillanatig sem volt kétséges, honnan származik.
Cherubionban kevesen vannak, akik ilyen csúcstechnológiával rendelkeznek.
Melan, a Technokrata vadászik rá! És az a tény, hogy a hangyák kifejezetten őt támadták, Razcóékkal mit sem törődve, arra utalt, hogy ő a kiszemelt célpont.
– Bajban vagyunk? – lépett közelebb Vionapaad. Razco némán állt a háta mögött.
Leon bólintott.
– Eggyel többen vadásznak ránk. Azt hiszem, komoly veszély fenyeget.
Fura nevetés hallatszott a hátuk mögül.
– De még milyen komoly veszély!
Leon megdöbbenve perdült meg, teste körül szinte ugyanabban a pillanatban felszikrázott a mentális pajzs. Razco fenyegetően meglengette buzogányát, Vionapaad a kardját rántotta elő.
Néhány lépésnyire tőlük, egy szikla fölött áttetsző alak lebegett. Ezüstös haj, hideg tekintet, a szája sarkában apró mosoly. Eszelős arckifejezés.
– Sang Al'rahim! – suttogta Leon. – A bűnös mergháni!
– Nem hittem volna, hogy mi valaha még találkozunk, Leon Silver! – A félisten hangtalan kacajt hallatott. – Ám ez az örvendetes találkozás, most végre bekövetkezett!
Leon habozás nélkül a mentális erejére koncentrált, és zöld fényhurkot vetett a lebegő látomás nyakába. A mentális hurok azonban ártalmatlanul csúszott le a jelenésről, mintha csupán egy vetített képet talált volna.
Sang ismét nevetett.
– Most itt vagyok, vagy nem vagyok? – kérdezte talányosan. – Már magam sem tudom. Na, nézzük csak!
Kicsit elfordította a fejét, tenyerét a szája elé helyezte, mintha csókot akarna dobni, s az ujjai fölött Razcóra fújt. Majd ugyanezt megismételte Vionapaad irányába. Mindketten nyomban megmerevedtek, s bár szemükben ott csillogott az élet, Leon tudta, hogy társai képtelenek akár a legkisebb mozdulatra is. Mágikus béklyó köti gúzsba a testüket.
– Ezek szerint itt vagyok – csodálkozott Sang. – Gyilkolok, tehát létezem.
– Mit akarsz? – sziszegte dühösen Leon, és a Sötét Láng felé nyúlt gondolatban. Ám az már nem feszült ott a szíve körül. Leon agyát vörös köd borította el.
– Lassan a testtel, barátocskám! – emelte fel csillapítóan a kezét a félisten. – Jó szándékkal jöttem ide, nyílt lapokkal akarok játszani!
– Ugyan! – Leon akaratlanul is kiköpött. Egész szívéből gyűlölte a merghánit.
– Pedig igen – sértődött meg egy pillanatra Sang, majd szélesen elmosolyodott. – Tegyük félre a múltat, fejezzük be az ellenségeskedést! Hallgass meg, kérlek, és azután ítélj! Elismerem elkövettem ugyan egy-két csibészséget a múltban, de azóta gyökeresen megváltoztam. Csakis azért élek, hogy helyrehozzam azt, amit elrontottam. Csakhogy... a régi hatalmam immár a múlté. Gyenge vagyok. Legalábbis egymagam erőtlen több ellenséggel szemben. Arra gondoltam, hogy mivel mindketten ugyanazt a célt hajszoljuk, össze kellene fognunk! Mindketten a Hajnal Hadurát akarjuk hidegre tenni, ám külön-külön esélytelenek vagyunk. Együtt viszont erősebbek lehetnénk bármely szövetségnél, amely jelen pillanatban Cherubionban vagy Amrikban létezik.
– És Choler? – kérdezte gúnyosan Leon. – Őt máris kipipáltad a szövetségeseid közül?
Sang kivillantotta hófehér fogait.
– Nem, barátom. Cholert te magad pipáltad ki nem sokkal ezelőtt. A Sötét Láng Urát jó időre elküldted az éteri létsíkra, és elég időbe telhet, mire ismét össze tud kotyvasztani annyi matériát, mellyel szerepet játszhat Cherubion sorsának alakulásában. Nekem nincs időm kivárni ezt.
– Éppen ezért mellettem döntöttél...
– Pontosan. Abban bízva fordulok hozzád az ajánlatommal, hogy félre tudod tenni a múltbéli összezördüléseket, és képes vagy előítéletek nélkül csak a jelenre koncentrálni. S ha már a múltnál tartunk... ne feledd, elsősorban nekem köszönheted, hogy Cherubionba kerültél, és végül is így vagy úgy... de én tettelek azzá, aki vagy!
Leon összehúzta a szemöldökét. Eszébe villantak eddigi kalandjai, melyekben bár sok minden megtörtént vele, az igazi boldogságot, a nyugalmat sohasem találta meg.
– Mit vársz tőlem ebben a szövetségben? – vetette fel a kérdést. Sang az orrát piszkálta.
– Egy apróságot kérek tőled. Azt teljesítened kell. Aztán pedig egyesült erővel, ketten együtt nyírjuk ki a Hajnal Hadurát.
Leon eltöprengett ezen a kijelentésen.
– És mi előnyöm származna nekem egy ilyen cselekedetből?
Sang ravaszkásan elmosolyodott, és a szeme cinkosan megvillant.
– Bevégeznéd azt a feladatot, aminek elvégzésére oly nagykedvvel indultál Romin'yarak gyíkjainak szigetéről. Megszabadíthatnád Cherubiont a jelenlegi legveszedelmesebb tényezőjétől.
Leon szarkasztikusan biccentett.
– Hogy ezzel egy még veszedelmesebb tényezőt szabadítsak a világra?
– Te hízelegsz – nevetett elismerően Sang. – Amióta nem találkoztunk, lényegesen kifejlődött a humorérzéked.
Leon a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy szövetséget kötnék veled, mergháni Sang. Túl sokszor beugrottam már.
– Visszaadom a feleséged fiatalságát! – ütötte tovább a vasat Sang. – Vagy talán már ez sem érdekel? Nem szeretnéd a csábos Chloviát ismét a szépségében tündökölve látni? Te talán elégedett vagy azzal a kardba zárkózott vénlánnyal?
Leon összeszorította az ajkait, és egy szót sem szólt. Ez talált!
– Ha te segítesz nekem, én is segítek neked – dúdolta Sang boldogan. – Így működik a szövetség. Megöljük a Hajnal Hadurát, aztán mehetsz, amerre akarsz háborítatlanul. Chlovia visszanyeri a fiatalságát, élhettek boldogan a világtól félrevonultan, vagy éppen az én palotámban. Ahogy jónak látjátok. Ha velem harcolsz, és úgy döntesz, hogy megbízol bennem, első emberemmé teszlek és semmire sem lesz panaszod, ezt megígérem.
– Hogyan tudnád visszaadni Chlovia fiatalságát? – kérdezte Leon ernyedten.
Sang ünnepélyes képet vágott.
– A módszer maradjon az én titkom, de hogy képes vagyok a visszafiatalító varázslatra, abban kár kételkedned. Gondolj csak bele! Én vagyok az egyetlen olyan mergháni ebben a világban, aki elég varázserővel és mentális hatalommal bír ahhoz, hogy akár a természet erőivel is szembeszálljon. És még a merghánik között is ritka az, aki a másodlagos lét minden szövődményével tisztában van. Én nem egyszer fordítottam már vissza az időt azok szervezetében, akik a tárggyal való hasonulás következtében hibát követtek el, és fizikailag elöregedtek. Kérdezz csak meg bármely merghánit, akármelyikük megmondhatja, hogy én a saját népemben is ismert sámán voltam, a másodlagos lét igazi specialistája! Emlékszel Balamudra? Ő már szinte eggyé vált a karddal, megragadta denevér-alakban, s amikor a szükség úgy kívánta, az egész folyamatot vissza tudtam fordítani. Ezt... megtehetem Chloviával is.
Leon sóhajtott. Már megint olyasmi, amire nem számított.
– Megöltem Cholert? – akarta tudni, mert ez a lehetőség elképesztette, s még mindig élénken élt a képzeletében a Magiszterrel és a Sötét Lánggal vívott csata.
Sang a fejét rázta.
– Na, azért nem eszik olyan forrón a Sötét Lángot! – nevetett a félisten. – Choler most épp nem e világ levegőjét lélegzi, hanem az éteri létsíkot boldogítja, de csalódnék, ha nem térne vissza hamarosan... mondjuk úgy egy-két évszázad múlva! A te jóvoltodból részben elveszítette hatalmát a Sötét Láng fölött, amikor nemrégiben élethalálharcot vívtatok... Ám ha a Hajnal Hadura végleg úgy nem határoz, hogy letörli a Magisztert Cherubion színpadáról, előbb vagy utóbb számíthatunk a visszatérésére.
Leon eltöprengett a hallottakon.
– A Hajnal Hadura... bárkit képes végleg megölni?
Sang keserűen felkacagott, és a fejét rázta.
– Mondjuk úgy inkább, hogy a Hajnal Hadura az egyetlen, aki ha gyilkol, szörnyű és ismeretlen jellegű varázserejével képes örökre megfosztani bármelyikünket az élettől. Képes a végső elpusztításra, de nem mindig teszi azt. Ám ha megteszi... már nincs visszatérés, még egy istennek sem! Hát ezért retteg mindenki a Hajnal Hadurától.
– Még te is?
Sang vonakodva biccentett.
– Minek tagadjam? Hosszú létezésem során nem egyszer meghaltam már. Azonban kivártam a lehetőséget az éteri létsíkon, melyre a diadalod után nem sokkal Choler téged is száműzött... és mindig visszatértem. Ott folytathattam, ahol abbahagytam, még akkor is, ha néha évtizedek teltek el a távollétem alatt. Ám ha egyszer a Hajnal Hadura gyilkos szándékkal támad rám, és úgy dönt, hogy végleg elpusztít... szertefoszlok, mint egy ködfolt, amit elfúj a legenyhébb szellő.
Leon felkapta a fejét.
– A test füstté válik, és miközben az áldozat vadul rángatózik és ordít kínjában, a füstpamacsok cafatokra szakadoznak.
Sang vadul megrázkódott, majd felkacagott.
– Úgy valahogy! Puff... és nem marad semmi!
– Úristen! – motyogta Leon. – Így pusztult el Kevanaar. Szétfoszlott, mint nyári égen a ritka felhő.
Sang bólintott.
– Tudok róla. Kevanaart a Hajnal Hadura pusztította el. S hasonlóan örökre megszüntette mindazokat, akik ellene szegültek. Akarod, hogy felsoroljam azok listáját, akik már soha többé nem térnek vissza közénk? Akarod hallani az elkárhozottak neveit?
Leon megborzongott, de nem válaszolt.
– Gor'ancsdak – kiáltotta Sang dühösen. – A déli eemsik főkodója volt, mielőtt Otoaak visszatért volna az éteri létsíkról. A Hajnal Hadura végzett vele. Több tucat eemsi szeme láttára pukkant szét Gor'ancsdak a saját trónján. Két napra rá szertefoszlott, mint a pára a helyettese, Girndreg nagykodó is. S ezt követték mindazok, akik az új életre kelt Otoaak ellen fordultak... Domerg Gargakh, Kirgen'tresar, Gulgasha, Rewwter Arginh és még legalább egy tucat kodó, nagykodó... Immár senki sem meri nyíltan megkérdőjelezni a nagy Otoaak hatalmát!
Leon levegő után kapkodott.
– Hiszen ez azt bizonyítja, hogy Otoaak...
– Nem! – vágott közbe Sang. – Nem Otoaak a Hajnal Hadura! Ezt egészen biztos forrásból tudom. Egy kémem folyamatosan a közelében tartózkodik, és a főkodó minden lépését jelenti nekem. Otoaak nem lehet a Hajnal Hadura! Az eemsik fökodója csak bábu annak a titokzatos személynek a kezében, aki a Hajnal Hadurának nevezi magát. S hogy miért hódolt be Otoaak, és miért hajlandó feltétel nélkül teljesíteni a Hadúr minden parancsát? Én meg tudom érteni. Annak, aki halhatatlanságra született, igen rémes az a tudat, hogy léte bármelyik pillanatban végleg szétpukkanhat, mint egy szappanbuborék.
– De hát... miféle szerzet lehet a Hajnal Hadura? – tört ki Leon, és maga sem értette, mitől lett hirtelen ennyire ideges. – Miféle mágiával...
– Eleinte arra gondoltam, hogy a Féregurak – folytatta Sang. – Nem. El kellett vetnem a lehetőséget. A Féregurak és a Féregmesterek vagy Otoaaknak engedelmeskednek vagy a Hajnal Hadura parancsára cselekszenek. Ráadásul az ő hatalmuk erősen korlátozott. Nem egyet megöltem már közülük... különösebb nehézség nélkül. A mentális erejük gyenge, s bár rendelkeznek egyfajta alakváltó technikával, rajtam nem tudtak kifogni. – Sang elmerengett egy pillanatig, majd folytatta. – Persze az nem zárható ki, hogy egy különleges képességekkel rendelkező Féregúr igazgatja a bábukat a háttérben, de eddig minden ilyen irányú kutatásom meddőnek bizonyult.
– És Melan? – kérdezett közbe Leon idegesen. – Nem sokkal ezelőtt robottermeszek támadtak rám, és csaknem szétlőttek a lézereikkel... Nem lehet, hogy a Technokrata talált fel valami szerkezetet, aminek segítségével végleg képes elpusztítani a lelkeket... még az éteri létsíkról is?
Sang elmosolyodott.
– Ügyes! Bevallom, épp ez motoszkál már napok óta az én fejemben is. Sok minden utalna erre a lehetőségre. Például az, hogy Melan jelenleg Otoaak szövetségese és hű társa. Igen, nem zárható ki, hogy a jó öreg Melan bácsi feltalált valami ördöngös szerkentyűt, amivel egyszer s mindenkorra kicsinálhatja az ellenségeit. Ám ha így van... kérdezem: mi szüksége van Otoaakra. Simán eltehetné őt is láb alól, és egyedül uralkodhatna kedve szerint. Simán végezhetne velem is és veled is. Ráadásul Melan... bár számító és ravasz, nem olyan fondorlatos, hogy képes legyen oly fortélyos húzásokra, mint amit a Hajnal Hadurától megtapasztaltunk.
Leon sóhajtott.
– Van okod feltételezni, hogy a Hajnal Hadura mindannyiónk életére tör?
Csak folytatom a névsort – vágta rá Sang. – Gilgarat, aki csak pár évvel előtted tért vissza Cherubionba az éteri létsíkról. Pukk. Gornskiléyn, a ghirdek vezetője. Pukk. Timor és Markhus, a choleriták két leghírhedtebb vallási elöljárója. Pukk, pukk! Marakadros, a kunigaamik vérszomjas királya, s az őt követő Huroghan király, aki még két hétig sem uralkodott. Aztán Alméra, egy ifjú mergháni varázslónő, aki...
– Állj! – kiáltotta Leon. – Alméra öngyilkos lett azon szertartás során, amikor Chloviát kiszabadította a kardból...
– Úgy van – húzta el a száját Sang. – Csakhogy a csinos Alméra valami időzített mágiája segítségével tegnap visszatért az éteri létsíkról, s új életre kelt. Azért épp engem keresett, mert... mint bizonyára tudod, ő is mergháni volt, s velem, a merghánik nagy sámánjával kívánta megosztani síri titkát. Elmesélte a kalandozásait, s azt is megvallotta, hogy a Hajnal Hadurának megbízásából dolgozott. Hogy ki ez a titokzatos személy, azt ő sem tudta, ám olyan nyomra vezetett, amit érdemesnek látok továbbkövetni. Sajnos... a szép hölgy nem adhatott további információkat. A szemem előtt foszlott köddé, amikor szavakba akarta önteni a gyanúját azzal kapcsolatban, milyen módszerrel végezhet örökre a Hajnal Hadura a kiszemelt áldozataival. Szétfoszlott, és a titkot örökre elvitte magával... Képzelheted haragomat! Félórán át tomboltam és magam sem értem, miként lehet, hogy ilyen gyorsan lecsillapodtam. Aztán megindultam azon a nyomon, amire Alméra utalt, és most itt vagyok.
Leon gyanakodva pislogott.
– Én... lennék az a nyom?
– Mondjuk inkább úgy... te vagy a célpont, ahová a nyom vezet.
– Célpont?
– Kérlek, kedves barátom, ne szívd nagyon mellre, de okom van azt feltételezni, hogy nagy valószínűséggel te leszel a következő áldozat.
Leon levegő után kapkodott.
– Ezért kínálsz szövetséget? Hogy csalinak használj?
Sang vállat vont.
– Lényegében így is fogalmazhatunk. Ámbár te olyan csali leszel, aki ha életben marad, nagy jutalomra számíthat. No persze csakis abban az esetben, ha kifogjuk a nagy halat.
Leon elborzadt.
– Én leszek a következő áldozat?
– A Hajnal Hadurának útjai kifürkészhetetlenek – viccelődött Sang. – De mondd csak... nem vagyok túl indiszkrét, ha megkérdezem: nem jelent meg álmodban egy iszonyatos alak, két csavaros szarvval a homlokán és a te letépett fejeddel a derékövére kötözve?
Leon levegő után kapkodott.
– Már csak azért – fűzte tovább a szót vidáman Sang –, mert a szóbeszéd szerint azokat, akik végleg elpusztulnak... nem sokkal a gyötrelmes haláluk előtt ehhez hasonló lidérces álmok gyötörték.
– Ó, nem!
– De igen, kedves barátom! Halálra ítéltettél, a Hajnal Hadura már feni rád az agyarait, és senki sincs, aki a szarból kihúzhatna, csak a jószívű Sang bácsi. Nos, akarsz a szövetségesem lenni?
Leon lehunyta a szemét, és azt kívánta, bár soha ne állt volna szóba ezzel az átkozott merghánival. Önbizalmának utolsó foszlányait is eloszlatták a kegyetlenül őszinte szavak.
– Mi módon kívánod hát, hogy a szövetségesed legyek? – recsegte ellenségesen. – Mit kell tennem, hogy a kedvedben járjak?
– Ó, én csak egy egészen aprócska szívességet kérek tőled.
Leon sóhajtott. Ha Sang csak egy aprócska szívességet emleget, az nagy valószínűséggel olyasmit jelenthet, hogy arra fogja kérni, most nyomban vágja le a fél karját. Vagy esetleg mindkettőt.
– Mi légyen az?
– Mivel gyaníthatóan a Hajnal Hadura hamarosan halálos csapást kíván mérni rád, nem sok a vesztenivalód...
– Nem teszik nekem ez az időhúzó, körülményes bevezetés!
– Jól van – csapott le rá Sang. – Ne húzzuk az időt! A lényegre térek. Csak egy módon menekülhetsz meg a végső pusztulástól, barátom... ha én veled leszek a kellő pillanatban. Másképpen esélyed sincs! Ha a Hajnal Hadura rád támad, melletted kell lennem, különben véged! S megfelelő szövetséges nélkül végem nekem is! Csak mi ketten együtt győzhetjük le az átkozottat! Külön-külön beledöglünk!
Leonnál most jött el az a pillanat, amikor nem bírt tovább uralkodni magán.
– Nyögd már ki, mi a fenét akarsz, vagy menj a pokolba!
– A tudatodat! – ordította Sang. – Azt akarom, hogy szüntesd meg a mentális pajzsodat, és védekezés nélkül engedd, hogy az én tudatom egy része beköltözzön az agyadba! Állandó összeköttetésben kell állnunk, és azáltal, hogy én veled leszek, tudni fogom, amikor eljő a kellő pillanat, és közbelépek!
– Még mit nem?! – üvöltötte Leon. – Őrültnek tartasz? Csak nem képzeled, hogy önszántamból kiszolgáltatom magam neked?
– Akkor vagy őrült, ha nem teszed! Nélkülem a biztos halál vár rád! Velem van némi esélyed!
– Aha. Arra, hogy te pontosan tudd majd, ki lesz az, aki engem elpusztít!
– Ostoba! – Sang tajtékzott a dühtől. – Ha te megdöglesz, a mentális összekapcsolódásunk révén én is a pokolra jutok! Ha engeded, hogy a tudatodba férkőzzek, a lelkünk egy időre egyesül, a sorsunk összefonódik, és ami egyikünkkel történik, a másikat is sújtja! Szövetkezz velem! Bízz bennem!
– Nem! – kiáltotta Leon, és ösztönösen elhátrált. – Nem! Ez csapda! Honnan tudjam, hogy nem te vagy a Hajnal Hadura? Ha kitárom előtted a mentális pajzsomat, könnyűszerrel végezhetsz velem! Ez csapda! Menj innen!
Sang behunyta a szemét, és sóhajtott.
– Miért van az, hogy senki sem akar megbízni bennem? A hozzád hasonló balfácánok inkább keresik a vesztüket, mint hogy elfogadnák a baráti jobbomat. Én türelmes vagyok, Silver, de nem a végtelenségig! Főleg pedig nem akkor, amikor az életem forog kockán! Minden életem!
Leon a fejét rázta.
– Ilyen ócska trükkel nem fogsz beugratni, mergháni! Sohasem fogom megengedni, hogy az agyamba hatolj, és uralkodj fölöttem!
Sang elmosolyodott.
– Jól van. Bizonyos fokig megértem a bizalmatlanságodat. De mindkettőnk érdekében csak remélni tudom, hogy a... Hatalmasságok Tanácsának ítélete után egészen másképp beszélsz majd!
Hogyan? Miféle ítélet?
– Hamarosan megtudod. Ott majd találkozunk. És akkor újra fel fogom ajánlani a szövetségemet. Addig gondolkozhatsz. Én nem háborgatlak. Ám ha akkor is megtagadod, ellenségemnek foglak tekinteni. És azt nem köszönöd meg!
– Miféle...
A mergháni azonban nem válaszolt, felemelte a kezét, valami ijesztő varázsigét sziszegett, majd egy halványsárga forgószélben eltűnt Leon szeme elől. Néhány másodperc múlva a forgószél is szertefoszlott.
Vionapaad és Razco Menem álmosan dörzsölték meg a szemüket. Mint közönyös szavaikból kiderült, az iménti jelent teljesen kiesett az emlékezetükből, mint ahogy az azt megelőző csata is. Leon úgy becsülte, legalább egy óra lehet az emlékezetvesztésük.
Leon némi habozás után úgy döntött, hogy fölösleges a társait az elhangzottak súlyával terhelni, így hát nem mondott semmit.
Társai azonban, bár nem nagyon voltak tudatában, hogy hosszú perceken át szobormereven álltak, rendkívüli izgatottságot tanúsítottak.
– Gyerünk innen, mielőtt valami szörny felbukkan! – suttogta Vionapaad, és csalhatatlan eemsi ösztönnel indult meg az egyik sziklaösvényen felfelé.
Leon és Razco szó nélkül követték társukat. Jó tíz perce másztak már fölfelé, amikor Razco megráncigálta Leon zekéjét.
– Most hova megyünk?
Leon megvonta a vállát.
– Magam sem tudom pontosan. De abban biztos vagyok, hogy hamarosan megérkezünk valahová. Arról azonban fogalmam sincs, hogy ennek örülni fogunk-e vagy búslakodni.
A hajnal egy jókora mezőn köszöntött rájuk. Mintha valami másik világba csöppentek volna, hirtelen véget ért a kősivatag, a sziklák hátramaradtak, hogy átadják helyüket a virágoknak és az életnek.
Vionapaad megcsóválta a fejét.
– Ilyen buja mező egész Amrikban nincs! Biztosan mágiával csinálták...
Leon először nevetett az eemsin, de kénytelen volt komolyan venni a dolgot. Ha ő azt mondja, hogy Amrikban nincsenek ekkora füves területek, az életnek ilyen burjánzó megnyilvánulása, akkor úgy is van. Ebben az esetben pedig az lesz a legjobb, ha mielőbb folytatják az útjukat.
Leon elmerült zavaros gondolataiban, egyfolytában a Sanggal folytatott beszélgetés járt az eszében. Leginkább az foglalkoztatta, hogy ki és miféle szerzet lehet a Hajnal Hadura, de arra is igen sokszor gondolt, amit az eszelős mergháni távoztakor vetett oda. Vajon miféle ítélkezést emlegetett?
Egy tisztáson megpihentek, és Leon egyszer csak azt vette észre, hogy mindössze ketten maradtak. A thorp gróf eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Lehet, hogy máris lecsapott rájuk a Hajnal Hadura?
– Razco hová tűnt? – förmedt rá a fűszálat rágcsáló eemsire. – Megmondtam, hogy ne távolodjunk el egymástól!
Vionapaad vigyorogva mutatott egy terjedelmesebb bozótos felé.
– Az a hülye kunigaami útközben bezabált egy halom khanga-bogyót, most meg nem győz nyögni tőle. Pedig én intettem a torkosságtól.
Leon aggodalmasan pillantott a bozótos felé.
Eltelt tíz perc, s már mindketten kezdtek erősen nyugtalankodni. Főleg miután a környéken elhallgattak a madarak, és mintha a bozót zizegni kezdett volna.
– Itt gond lesz – emelkedett fel Leon. – Gyerünk!
Néma csendben lopakodtak a fához, melynek széles törzse mögött a bozótos kezdődött. Razcónak valahol ott kellett volna kuporognia. A bozótos mélyéről elfojtott zajok hallatszottak.
Leon és Vionapaad egymásra pillantottak. Az eemsi előhúzta fűrészfogas kardját, Leon a varázskard után nyúlt, s mintegy mellékesen aktiválta a mentális pajzsát.
– Óvatosan! – súgta oda a társának.
Közelebb léptek. Vionapaad puha mozdulattal előrenyúlt, és ujjait szép lassan ráfonta egy terjedelmesebb ágra. Leonra pillantott, mély lélegzetet vett, és egyetlen jól irányzott mozdulattal félrerántotta a növényt.
Razco Menem, a thorp nemesúr nézett vele farkasszemet – letolt nadrággal és sértett grófi méltósággal.
– Marha! – csupán ennyit mondott. – Közöltem, hogy hascsikarás gyötör!
A thorp felnyúlt, és sértődötten visszahúzta az ágat.
Leon és Vionapaad egymásra néztek. Az eemsi szemében vidámság csillogott, a cherub tekintetében valami megmagyarázhatatlan balsejtelem.
– Itt valami bűzlik...
Két nyílvessző csapódott be közvetlenül mellette a vaskos fatörzsbe. A tréfálkozni kívánó Vionapaad lába előtt is hasonló nyílvesszők rezegtek.
Leon rosszat sejtve kapta fel a fejét, és több tucatnyi choleritát látott előtörni az erdőből. Lehettek vagy százan is. Mindannyian kifeszített íjat tartottak a kezükben, egyenesen áldozataik szívének szegezve vesszőiket.
A choleriták élén egy meglepően karcsú fiatalember lépkedett, hihetetlenül mozgékonynak és rugalmasnak tűnt. Keskeny álla határozottságról, hosszú, hegyes orra, összeszorított szája pedig kegyetlenségről tanúskodott. Mélykék szeméből gúny és kihívás sütött, pillantása Leon csontja velejéig hatolt. Magas homlokára és karcsú vállára vörös színű hajsörény hullott, jobb fülében egy hatalmas aranykarika csillogott. Egész lényét Choler vérvörös mentális tüze villództa körül.
Egy xinaf!
Leon hosszú másodpercekig dermedten nézte a xinafot, mintha annak felbukkanásával a múlt egy része is feltámadt volna.
A xinaf puhán az ajka elé emelte mutatóujját, másik kezével pedig hívogatóan intett Leon és Vionapaad felé.
A két vándor egymásra nézett, majd Leon megvonta a vállát, és bólintott. Nincs értelme az ellenállásnak, hacsak nem akarnak néhány nyílvesszőt a lapockájuk közé.
Engedelmesen elindultak a xinaf felé, de néhány lépés után úgy érezték, mintha láthatatlan pókhálókba csavarodtak volna. Vékony anyag tapadt rájuk, beburkolta a testüket, s mozdulatlanságra kényszerítette őket.
Ebben a pillanatban felháborodott kiabálás hallatszott, és a bokrok rejtekéből négy elszánt cholerita a dühtől vörös Razcót cipelte elő, akit épp gyötrelmeinek utolsó fázisában csíptek nyakon az irgalmat nem ismerő lények.
A délceg fickó egyenesen Leon elé sétált, és összevont szemöldökkel méregette. Nem szólt semmit, de vörös mentális burka haragosan égett. Leonban felötlött, hogy mentális erejével nekitámadjon a pökhendi fickónak, de arra gondolt, hogy két társát semmi sem védi a choleriták nyilai elől, és letett a szándékáról.
– Mit akarsz tőlünk? – fordult a xinaf felé.
– Én személy szerint nem sokat – mosolygott kétértelműen a rabul ejtőjük. – Ellenben Otoaak főkodó már alig várja, hogy ismét elbeszélgethessen veled, Leon Silver!
– Otoaak? – képedt el Leon. – Hát te nem Cholert szolgálod?
A pökhendi fickó vállat vont.
– Én azt szolgálom, akit érdemes.
– Akkor szolgálj engem! – kiáltotta Leon, és blöffölni próbált. – Én vagyok a Hajnal Hadura! Ha ellenem szegülsz, örökre a pokolba száműzöm a lelkedet!
– Nocsak, ez meglep – mosolygott a veszedelmes xinaf. – Ha lennél szíves kikapcsolni a mentális pajzsodat, kedves Hajnal Hadura... mert ha nem teszed, a barátaidat átalakítjuk sündisznókká néhány száz nyílvessző segítségével...
Leon dühösen törte a fejét, de semmi megoldás nem jutott eszébe.
A xinaf lustán hátraintett, és a choleriták felemelték az íjukat.
– Jól van – kiáltotta Leon. – Megszüntetem a pajzsot, de azt nem tűröm el, hogy mentálisan megpróbálj az agyamba hatolni!
– Nem is állt szándékomban – mosolygott barátságosan a xinaf, és hogy jóakaratának tanúbizonyságát adja, ő is megszüntette maga körül a vörös villódzást.
– Rendben – bólintott Leon, és ő is megszüntette halványzöld mentális burkát. – Legyenek kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.
Mondott volna még valami mást is, de ebben a pillanatban akkora ütést kapott a fejére hátulról, hogy elsötétült előtte a világ.
Amikor magához tért, és kinyitotta a szemét, két meglehetősen ronda pofát látott föléje hajolni. Nyáltól csöpögő agyarak, apró, de értelmes szemek, malacpofák.
Eemsik!
Egy asztalon feküdt, kezét, lábát, de még a nyakát is leszíjazták. A fejére egy fémsisakot húztak. Annak vágatain csupán egyenesen felfelé tudott nézni. Gyanította, hogy a sisak arra szolgál, hogy korlátozza a mentális erejét. Az első bizonytalan próbálkozás után meggyőződött arról, hogy így van. Némán bámulta a mennyezetről lelógó, füstölgő lámpákat, sejtve, hogy előbb-utóbb valaki majdcsak megszólítja.
Újabb fényforrások gyulladtak fel a feje fölött, nappali világosság támadt, és ő egy röpke pillanatra úgy érezte, mintha egy huszadik századi műtőbe került volna, ahol most fogják kivenni a vakbelét. Ám sajnos ennél sokkal csúfabb dolgok vártak rá.
Az asztal, amelyhez odakötözték, most csikorgó hangokat hallatva megmozdult, és a feje felőli vége emelkedni kezdett, a túlsó rész pedig süllyedt. Kilencven fokban elfordították, úgymond álló helyzetbe emelték. Leon végre körülnézhetett a helyiségben, noha a látószögét még most is alaposan leszűkítette a csak keskeny látórést biztosító sisak.
Egy félkör alakú terem lapos falánál tartották lekötözve, vele szemben hét bíborszínű bársonyszék sorakozott. Egyelőre üresen.
Jobbra egy hatalmas, elefántcsont színű ajtó látszott, két oldalán megtermett eemsik ácsorogtak talpig fegyverben.
Balra apró szemű hálók fogságában Razco Menem és Vionapaad lógtak a mennyezetről. Ráadásul mindkét foglyot egy-egy faragott, függőlegesen felmeredő oszlophoz kötötték ki, mint az indiánok egy ósdi westernfilmben a kínzócölöphöz az elfogott sápadtarcúakat.
Leon akaratlanul is megrázta a fejét, de csupán annyit ért el, hogy irtózatos fejfájása támadt. Amint abbahagyta a mozgolódást, a fejfájás is szűnni kezdett. Gyorsan megértette, hogy ez a sisak hatalma lehet, és ha nyugalmat akar, nem fickándozik.
Halk gongszó hallatszott. Majd még egy.
Leon csupán a tekintetét fordította jobbra, és a sisak keskeny résén át látta, hogy az elefántcsont ajtó kinyílik, az eemsik tisztelegnek, majd hat tekintélyes alak vonul be egymás mögött a terembe.
Hat igencsak méltóságteljes alak, sárga tógákban, csuklyával a fejükön.
Mint az inkvizítorok, gondolta Leon, és elsápadt, mert az az „ítélet” villant az eszébe, amire Sang célzott.
A tekintélyes alakok előrejöttek egészen a bársonyszékekig, majd – mintegy vezényszóra – mindannyian elfoglalták a helyüket, és egyszerre vetették hátra a csuklyájukat.
Leon felkiáltott megrökönyödésében.
Cherubion leghatalmasabb urait látta maga előtt. Egy kivétellel valamennyiüket személyesen is ismerte.
Otoaak, a hatalmas termetű eemsi főkodó.
Melan, a kis majom testében lakozó Technokrata.
Sang Al'rahim, a fortélyos mergháni.
Choler, a Sötét Láng fekete képű Magisztere.
Romin'yarak, a vén hreeir bölcs.
És még valaki, akit Leon még sohasem látott. Egy tüneményes szépségű cherub hölgy, akinek szivárványszínű szemében valami megfoghatatlan, éteri kedvesség lakozott. Csak tippelni tudott arra, hogy a nő nem más, mint Dithe, a Növények Úrnője.
A hetedik szék üresen maradt.
Vajon kit várnak még a tárgyalásra, töprengett Leon. Mert hogy tárgyalásról van szó, abban Sang fenyegetése után egy pillanatig sem kételkedett. De vajon miféle erő, milyen hatalom késztette arra az itt összegyűlteket, hogy félretéve örökös ellentéteiket, ítéletet üljenek Leon Silver, a Hajnal Lovagja felett?
Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja.
Otoaak emelkedett szólásra.
– Leon Silver! Én, Otoaak főkodó szólok most hozzád, magam, s a szövetségeseim nevében, és Amrik, valamint Cherubion jövőjének érdekében szigorúan megparancsolom neked, hogy csakis igazat szólj!
Leon aprót biccentett, de nem tudta, hogy a sisak mennyire követte a feje mozgását. Otoaak folytatta.
– Saját biztonságod érdekében kötöztünk le, nehogy valami ostobaságot kövess el, vagy netalán az a gondolat vetődjön fel benned, hogy megtámadsz bennünket... Tisztában vagyunk roppant méretű mentális erődnek, melyet jelen pillanatban a sisak révén meglehetősen lecsökkentettünk.
Leon megköszörülte a torkát.
– Ti most törvényt ültök fölöttem. Ám ahhoz, hogy védekezni tudjak, ismernem kellene... mi a vád ellenem.
Otoaak szeme haragosan megvillant.
– A vád? A vád igen egyértelmű. Eltekintve attól... hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt megölted a fiamat... és megbolygattad Cherubion egyensúlyát, rontást és pusztulást hozva mindenkire... az a vád merült fel ellened, hogy te vagy az a titokzatos szörnyeteg, aki ismeretlen mágiája révén sorra gyilkolja le a társainkat, rettenetes bűnöket követ el, és elpusztítja a halhatatlan lelkeket! Az a vád merült fel ellened, Leon Silver, hogy te vagy a Hajnal Hadura!
– Ez képtelenség! – sikoltotta Leon döbbenten. – Ez lehetetlen!
– Biztos forrásból tudjuk, hogy te voltál az, aki kegyetlenül legyilkoltad és végképp a kárhozatra küldted Kevanaart, aki elvette tőled a feleségedet.
– Biztos forrásból?
– Örökre kivégezted Kevanaar testvérünket, aki sohasem foglalja el már e magasztos Tanácsban a helyét. Székét az idők végezetéig üresen hagyjuk.
Leon teljesen elképedt. Miféle őrültséget vágnak most a fejéhez? Azzal vádolják, hogy ő a Hajnal Hadura? Képtelenség!
– S én, mint minden eemsik fökodója vádollak továbbá következő hü eemsi alattvalóim meggyilkolásával... Gor'ancsdak főkodó, Girndreg nagykodó, Kirgen'tresar nagykodó, Gulgasha kodó, Rewwter Arginh kodó, Karskleight kodó, Dumashin kodó... és még tucatnyi alkodó. Ezen alattvalóim a te gonosz mágiád következtében már soha többé nem születhetnek újjá.
Otoaak leült, és mielőtt a levegőért kapkodó Leon bármit is felelhetett volna, Sang Al'rahim emelkedett szólásra.
– Vádollak a következők elpusztításával: Alméra mergháni varázslónő, Almergin mergháni harcos, Thussen mergháni testőr, Kirergin mergháni testőr. Ezenkívül én személy szerint is még egyszer megvádollak, amiért elpusztítottad Mesterünket, Kevanaart! Nincs mentség számodra!
– Hazugság! – kiáltotta Leon, de érezte, hogy szavai süket fülekre találnak.
Sang után Choler állt fel, ujjával vádlón mutatott a leszíjazott fogolyra.
– Olyan dolgokba avatkoztál, amihez nem sok közöd volt. Megbolygattad a Sötét Láng hatalmait, ezért bűnhődni fogsz. Vádollak továbbá két leghűségesebb hívem legyilkolásával: Timor főghandi és Markhus főghandi, a choleriták felszentelt vezetői a te gonosz hatalmad révén pusztultak el végérvényesen. A Sötét Láng sohasem bocsátja meg ezt neked!
Néma csend támadt, majd Melan, a Technokrata emelkedett szólásra. Hajszálra úgy nézett ki, mint ahogy Leon több száz évvel ez előttről emlékezett rá, egy kis majom, apró beszéddobozzal a nyakában.
– Vádollak Gerard ezredes és Humpton őrnagy végérvényes meggyilkolásával. S tucatnyi harcosunk örökös elpusztításával.
Melan után Romin'yarak következett.
– Kevanaar a mesterem volt. Neki köszönhetjük, hogy ránk virradt a Hajnal, és az Örök Éjszaka fenyegetése immáron a múlté. De te – a vén gyíkember hangja gyűlöletesen sziszegővé vált – megölted a mesteremet, és ezáltal könnyen lehet, hogy a Hajnal után ismét Éjszaka következik! Az én matuzsálemi testem már az éteri létsíkon várja az újjáéledést, de a lelkem szigorú büntetést követel! Vádollak továbbá Gisssszekh hreeir meggyilkolásával, valamint Marakadros és Huroghan kunigaami királyok végzetes elveszejtésével. Senki sincs, ki megbocsát neked!
Leon komoran pislogott a sisak alatt.
Végül Dithe, a Növények szivárványszemű Úrnője emelkedett szólásra.
– Vádollak! Gornskiléyn, leghűségesebb testöröm a te áldozatodul esett! Vádollak!
Leon csak tátogni tudott.
Meg sem hallgatják, úgy hirdetnek ítéletet fölötte.
– Várjatok! – kiáltotta növekvő rémülettel. – Egy szörnyű tévedés áldozatai vagytok! Sohasem voltam a Hajnal Hadura, s a bűnök, amiket a fejemre szórtatok, valaki mást terhelnek! Alaptalanul vádaskodtok!
Fogva tartói azonban közömbösen néztek rá. Sang bizonytalanul felnevetett.
– Most ismét Leon Silver beszél belőled, barátocskám, ám mi pontosan tudjuk, hogy kettős személyiség lakozik benned. Gyanítjuk, hogy erről még te sem tudsz, és öntudatlanul követed el iszonyatos bűneidet, de ez nem ment fel téged semmi alól! Nem az számít, hogy te minek hiszed magadat, hanem az, hogy mi hogyan vélekedünk rólad!
A többiek egyetértően bólogattak.
Otoaak felállt, és teljes négyméteres nagyságában kihúzta magát.
– Mivel mindannyiunk véleménye megegyezik, itt az ideje az ítélethirdetésnek.
– Ítélethirdetés? – hebegett Leon, és apró verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán. – Tiltakozom! Hiszen még nem is védekezhettem!
– Kevanaar sem védekezhetett ellened – sziszegte Romin'yarak.
– És Alméra varázslónő sem! – recsegte Sang. – Kegyetlenül végeztél az áldozataiddal. Miért vársz hát tőlünk kegyelmet?
– Árulás! – ordította Leon. – Hazugságokat hordtok össze! Szabályos tárgyalást követelek!
A főkodó azonban ügyet sem vetett erre a sápítozásra. Megvető tekintetét Leonra szegezve beszélni kezdett.
– Mi, Cherubion Hatalmasságai, az Aranykéz Szövetség életben maradt hat tagja a következő ítéletet hozzuk az önmagát Leon Silvernek nevező mutáns ügyében, akit a Hajnal Hadura nevű gonosztevővel azonosítunk...
– Szabályos tárgyalást! – dühöngött Leon.
– ...árulással, többrendbeli gyilkossággal, szerződésszegéssel vádoljuk. Büntetése kizárólag halál lehet, melyet egy órán belül végrehajtunk! Felkérem a Szövetség tagjait, hogy erősítsék meg az ítéletet!
– Halál – bólintott Sang, és szemében különös tűz villant meg.
– Halál, halál, halál! – jelentette ki csaknem egyszerre Choler, Melan és Dithe.
– Bár korábban szimpatizáltam ezzel az elvetemülttel... – biccentett Romin'yarak szomorú tekintettel, kitörölve a szeme sarkából egy kósza könnycseppet –, az én döntésem is: halál!
– Tehát az ítélet egyhangú – foglalta össze az elhangzottakat Otoaak elégedetten. – Az ítéletet egy óra múlva hajtjuk végre, addig kisorsoljuk, hatunk közül ki lesz az, akinek a szerencse kedvez.
Mindannyian felálltak, és kivonultak a teremből. Leon kétségbeesetten nézett utánuk.
Halál!
És semmit sem tehet, hogy elkerülje.
Teljesen elkeseredett. Szomorú befejezése egy olyan pályának, mint amilyet sikerült bejárnia.
Elkezdte felidézni élete legfontosabb eseményeit, kezdve az első Cherubionba kerüléssel, amikor váratlan gondolat hasított az agyába.
Túlságosan egyszerű így a dolog. S túlságosan hihetetlen. Ha az eddigi halálos ellenségek összeálltak, annak komoly magyarázata lehet. Apró reménysugár csillant meg előtte. Biztos volt benne, hogy a történetnek még koránt sincs vége, sőt meglehet, hogy csak most kezdődik igazán. Nem, nem tudta elhinni, hogy azok, akik ellen korábban hadakozott vagy akivel együtt harcolt, most egyhangúan halálra ítélik. Valaminek hamarosan történnie kell! Nem érhet így véget minden! Egy ostoba félreértéssel!
Hiszen nem ő a Hajnal Hadura!
Vagy mégis – csak éppen nem tud róla?
Türelmetlenül várta bírái visszatérését.
Teste kezdett elzsibbadni, a vér a lábába szállt. Gondolatai összekuszálódtak, minden zavaros lett körülötte. Nem ölhetik meg!
Ebben a pillanatban nyílt az elefántcsont ajtó, és a Bírák szép sorban beléptek rajta. Szokatlanul komor volt az arcuk, Sang pedig megállás nélkül csóválta a fejét, mint aki sehogy sem akar elhinni valamit.
Leon kicsit megmozgatta a vállait és a fejét, tőle telhetően igyekezett vért pumpálni az agyába, hogy megpróbáljon kitalálni valamit. Otoaak észlelte a fogoly kínlódását, és kegyetlenül elmosolyodott. Néhány pillanat múlva felemelte a kezét, és intett az egyik ajtónálló eemsinek. Az engedelmesen bólintott, a fogolyhoz lépett, és leszedte a nyakpántot, de a többi kötelet nem oldotta el és a sisakot is meghagyta. Leon megmozgatta a nyakát, jólesett hallania a csigolyák ropogását. Érezte, hogy máris könnyebben gondolkozik.
Időközben a Bírák elfoglalták a helyüket. Otoaak egy hófehér papiruszt emelt a magasba, melynek inkább szimbolikus értelme lehetett, mint valódi funkciója, hiszen a főkodó egyetlen pillantást sem vetett rá beszéd közben. Otoaak megköszörülte a torkát, szemében bizonytalanság csillogott.
– Az Aranykéz Szövetség nevében lehetőséget kínálok számodra, Leon Silver, hogy megváltsd az életedet!
Leon megkönnyebbült. Szóval a megérzései mégsem hagyták cserben. Mégsem ítélik halálra!
– Bizonyos... váratlan események arra késztetnek bennünket, hogy egyelőre eltekintsünk a kivégzésedtől. Néhányunknak ez komoly lelki traumát okoz, de sajnos szem előtt kell tartanunk bizonyos közös érdekeket... Hogy miket, az számodra nem érdekes!
Nyugtalanul szeme elé emelte a papírt, és néhány mondatot olvasott fel róla, noha Leon meg mert volna esküdni rá, hogy a lap teljesen üres.
– ...Ezúton kívánom tudatni a méltóságos Tanáccsal, hogy az a titokzatos lény, aki mostanság a Hajnal Hadura címet viseli, egy órával ezelőtt ismét feltűnt LAngeles falain belül. Borzalmas mágiájával hosszú haláltusát okozva szertefoszlatta az örökkévalóságba Harbicont, városunk nagykodóját, s Gogonalepshi és Kung-hanumi nagykodókat. Lerombolta a Mozgókép Szentélyeket, elpusztította a Nyugati Légió számos harcosát, majd megkaparintva a Nisbethleni Keresztet, bevetette magát Észak-Knad égbenyúló romjai közé...
– Ez az! – kiáltott fel Leon. – Néhány órája! És én már rég a kezetek közt vagyok! Hogyan lehettem volna egyszerre LAngelesben is!
Otoaak megrázta a fejét.
– Ez igaz – dörmögte. – Bármily hihetetlen is... de úgy tűnik, mégsem te vagy a Hajnal Hadura.
– Azonnal engedjetek szabadon!
– Már csak azért sem – Otoaak ismét a papírlap felé fordult –, mivel a Hajnal Hadura nem sokkal később azt követelte, hogy szolgáltassák ki neki azt a Leon Silver nevű arcátlan cherubot kényére-kedvére, aki az ő babérjaira tör! Ez azt jelenti...
– ...hogy ártatlanul ítéltetek el! – fejezte be Leon elégedetten. Bár kissé borsódzott a háta a hallottaktól.
Choler emelkedett szólásra.
– Tisztelt Tanácstagok! Az elhangzottak ismeretében talán célszerű lenne megvizsgálni a problémát, mielőtt haditerveket akarunk kifőzni. Most úgy tűnik, hogy Leon Silver és a Hajnal Hadurakét különböző személy... ám mi van akkor, ha ez a levél puszta misztifikáció?
Szavait néma csönd fogadta. Még Leon is feszülten figyelte a mágus szavait.
– Mi van akkor, ha a nagyhatalmú Hajnal Hadura nem azonos ezzel a nyápic cherubbal, aki annyi borsot tört már az orrunk alá? Sokan megdöbbenéssel fogadjuk ezt a lehetőséget. Nem akarunk hinni a fülünknek, és talán jobban is tesszük, ha nem hiszünk... Ugyanis mi van akkor, ha a Hajnal Hadura esetében két, egymással kapcsolatban álló személlyel állunk szemben, akik kellő hatalommal bírnak külön-külön is ahhoz, hogy méltó ellenfelek legyenek... Talán mindketten a Hajnal Hadura nevet használják alkalomadtán, s ezzel tovább fokozzák a zűrzavart.
– Megfontolandó feltételezés – sziszegte Romin'yarak.
– Ostobaság – suttogta Leon.
Choler körbenézett a töprengő Bírákon, és mély lélegzetet vett. Fekete arcán furcsa öröm villant.
– Az előbb csaknem hajlamosak voltunk azt hinni, hogy Leon Silver, akit csak percekkel korábban ítéltünk bűnösnek, ártatlan. De mi van akkor, ha a feltételezésem igaz, és nem egy Hajnal Hadura van, hanem kettő vagy akár egy csoport... és jelenlegi foglyunk, Leon Silver az egyik viselője ennek a rettegett névnek?
A Magiszter kijelentését döbbent csend fogadta. Még Leon is hallgatott. Visszafojtott lélegzettel várta, miként fognak erre reagálni a többiek. Ha elfogadják Choler érvelését, akkor megpecsételődött a sorsa, és végrehajtják az ítéletet.
Melan megrázta a fejét.
– Csupán 15 egész 73 ezred az állításod valószínűsége, Choler! – Hangja érzéketlenül tört elő a kis hangszóróból. A kis majomfelnyúlt, és igazított valamit az egyik kapcsolón, mire a háttérként szolgáló sípolás elhalkult. – Leon Silver jó ideje foglyunk! És arról se feledkezz meg, hogy milyen régóta tartjuk megfigyelés alatt! Ha bármi köze lenne LAngeles megtámadásához, tudnunk kellene róla.
Otoaak egyetértően bólogatott.
Romin'yarak megcsóválta a fejét, és rekedtes hangon így szólt:
– Ne feledd, Choler, a Mestertől mindig is idegen volt a mások tollával való ékeskedés! Még a legnagyobb küzdelmek idején is, amikor ti hárman szembefordultatok vele... akkor sem folyamodott külső segítséghez, önerőből próbált mindent megoldani.
Leon összevont szemöldökkel próbált valami értelmet kicsiholni a hreeir szavaiból. Vajon mire gondolhat? Azonban úgy tűnt, a Bírák pontosan értik a célzást, mert mindannyian bólogattak.
– Ez lett a veszte! – bólintott Sang, és ezzel eldöntötte az érthetetlen vitát.
Dithe, a Növények Úrnője felemelte karcsú kezét. A többiek nyomban elhalkultak, mintha még így, a Szövetség berkein belül is tartanának a híres istennőtől, a ghirdek vezetőjétől.
– Visszavonom előbbi vádamat és ítéletemet – kezdte a szép nő ünnepélyesen. – A körülmények ismeretében máshogy kell döntenünk. Bár ne vessük el azt a lehetőséget, hogy Leon Silver a főbűnös, egyelőre alkudjunk meg azzal a lehetőséggel... hogy talán ártatlan. Kétféle megoldást választhatunk... Az egyik, hogy most nyomban megöljük Leon Silvert azon elv alapján, hogy inkább ezer ártatlan pusztuljon, mintsem a valódi bűnös megmeneküljön... vagy pedig alkalmat adunk ennek a gyanús cherubnak, hogy minden vád alól tisztázza magát. Nincs más hátra, alkut kell kötnünk Leon Silverrel. Ha élni akar, saját akaratából szembe kell szállnia a Hajnal Hadurával és legyőzni azt a szörnyeteget!
Otoaak a fogoly felé fordította a tekintetét. Szeméből sütött a gyűlölet, de a hangja ünnepélyesen csengett.
– Megértetted az ítéletet, Silver? Ezzel mindannyian egyet fogunk érteni. Vállalod? A Hajnal Hadurának életét az életedért!
Leon kihúzta magát, amennyire elcsigázott végtagjai lehetővé tették. Tudta, hogy nincs más választása. Ha tisztázni akarja magát a vádak alól, akkor engedelmeskednie kell a Tanács akaratának.
– Igen.
– Azonban... ahhoz, hogy teljesíteni tudd a kötelességedet, engedned kell, hogy a Tanács egyik tagja a tudatodba költözzön!
Leon megrándult.
– Kiszolgáltatottan fekszek itt, a mentális erőmet ti korlátozzátok. Mi szükségetek van a beleegyezésemre? Kedvetekre uralhatnátok az agyamat.
Dithe, a szép ghird úrnő kedvesen elmosolyodott.
– Az alkalmi uralás nem elég, barátom. Való igaz, a tudatodat bármelyikünk egyetlen rohammal lehengerelhetné... csakhogy most egészen másra van szükség. Egy ilyen durva beavatkozást a Hajnal Hadura azonnal kiszúrna, és semmit sem nyernénk. Számunkra az szükségeltetik, hogy te magad... saját akaratodból engedélyezd, hogy a Tanács kijelölt tagja elhelyezze a tudata egy részét az agyadban.
Leon megrezzent, és ösztönösen Sang felé pillantott. A mergháni közönyösen üldögélt, és látszólag nem vett tudomást a fogoly mozdulatáról.
– És mi történik – kezdte Leon –, ha ezt az önkéntes behatolási engedélyt megtagadom.
Dithe megvonta vékony vállát.
– Akkor megölünk.
Leon sóhajtott, és lehajtotta a fejét.
– Vállalom, hogy megölöm a Hajnal Hadurát. Vállalom, hogy a Tanács bármelyik tagjának tudatát az agyamba fogadjam.
– Helyes – mosolyodott el Dithe, és körbepillantott a jelenlévőkön. – Most már csak azt kell eldöntenünk, ki legyen a kiválasztott. Én... személy szerint átengedem a lehetőséget tőlem rátermettebbeknek.
Otoaak a fejét rázta.
– Minden figyelmemet az alattvalóimon kell tartanom. Ilyen válságos helyzetben velük kell maradnom.
Choler hidegen utasította el a tisztességet.
– A Sötét Láng egyszer már lakozott ebben az árulóban, ám ő vadul szembeszállt velem, és hosszú évekre visszavetett a fejlődésemben. Attól tartok, ha a tudatom beleköltözne, akaratlanul is ellene fordulnék. Nem kívánom az esélyeinket rontani.
Romin'yarak vaksin hunyorgott hályogos szemével.
– Nekem az éteri létsíkon kell maradnom, hogy idővel újjászülethessek.
Melan elgondolkozva meredt maga elé.
– Köztudott, hogy Leon Silver pusztulásakor a beléplántált tudat vele együtt megsemmisül. S egy ilyen kínos lehetőség bekövetkezése... nagyjából kettő a háromhoz. Ez számomra túl nagy kockázat. Köszönöm, nem vállalhatom.
Sang csodálkozva nézett körül szabadkozó társain, aztán egy kelletlen vigyor kíséretében vonakodva vállat vont.
– Ezek szerint... csak én jöhetek számításba. Hát jó, kezdjük meg a behatolást!
Leon Silver úgy érezte, menten elájul.
Füves réten tért magához. Fölötte bárányfelhők úsztak át a kék égen, és a közelben valami idegesítő hangú énekesmadár csacsogott.
Leon Silver halványan elmosolyodott. Jólesett újra szabadnak lenni. A sisak, mely korlátozta a mentális erejét, lekerült a fejéről. Nagy nehezen felült, és hátát egy közeli kisebb kőnek támasztotta. Szédült, és hirtelen azt sem tudta, mi történt vele. Egy pillanatra felvillant előtte az ítélet, és arra gondolt, hogy álmodta.
Ám ekkor egy hang szólalt meg az agyában, s ez szemernyi kétséget sem hagyott benne, hogy amit kellemetlen álomnak hitt, az utolsó percig igaz.
Ha engem keresel, itt vagyok az agyadban. Sang gyűlöletes hangja volt, s Leon a fejéhez kapott, mely enyhén zsiborgott.
– A francba!
És az agyában megszólalt Sang gúnyolódó hangja. Jól vagy kedves Leon?
– Ó, ez nem lehet igaz!
Lehunyt szemhéja mögött Sang jellegzetes arca jelent meg, és az agyában beszélni kezdett.
A Hajnal Hadura legjobb tudomásunk szerint pillanatnyilag Észak-Knad romjai között bujkál, és feltételezéseink szerint egy gigászi varázslatot készít elő, amellyel örökre elpusztíthatja vetélytársait és vele együtt Cherubiont is. Tartunk tőle, hogy az elméje megbomlott, így nincs teljesen tudatában a tettének.
– A francba! – ismételte meg Leon akaratlanul.
Most Mhrynol dűnéi között jártok, és észak felé hamarosan megpillantjátok a Lerombolt Szentélyeket. Szolgáinkat szándékosan nem értesítettük, nehogy a Hajnal Hadura idő előtt szimatot kapjon. Ezért jobb lesz, ha mindenkit elkerültök, ha nem akartok felesleges problémákat magatoknak. Keresd meg a Szentély főpapját, és kérdezd tőle a Nisbethleni Kereszt hollétét! Neki pontosan tudnia kell! S bárhol legyen is a kereszt, neked oda kell menned! Felhívod magadra a Hajnal Hadurának figyelmét, s ha rád támad, nyugodtan engedd át az agyad fölötti uralmat nekem!
Leon gondolatban sóhajtott.
– És mi van akkor, ha most egyszerűen bekapcsolom a mentális erőmet, és téged kiűzlek az agyamból? Sosem kaptok el még egyszer.
Sang vidáman válaszolt.
– Ha van kedved fölöslegesen szórakozni, csak próbáld meg egész nyugodtan! Önszántadból engedtél az agyadba, s elűzni csak nagyon nagy erőfeszítések árán tudsz! Szinte semmi esélyed! Ráadásul... nos, tudom, hogy ez kínosan fog érinteni, de kissé átvertünk téged, Leon Silver.
Leonban szörnyű gyanú támadt.
– Micsoda?
Most már nyugodtan elárulhatom, hiszen képtelen vagy kiűzni az agyadból. Az uralmam alatt állsz, s csak akkor engedlek el, ha nekem jólesik.
– Miféle átverésről beszélsz?
Sang kiállhatatlanul kacagott az agyában.
Az egész tárgyalást én rendeztem meg, te ostoba! Nem találtad képtelenségnek, milyen egyetértők tudnak lenni Cherubion marakodó hatalmasságai? Hát átverés volt az egész! Az összes hatalmasság közül én voltam az egyetlen igazi! A többieket... Cholert, Melant, Dithét, Romin'yarakot és Otoaakot a hű alakváltóim testesítették meg! Méghozzá nagy sikerrel! Végül is elértem, amit akartam. Szövetséget kötöttünk. Most itt lakozok benned, és nem tudsz megszabadulni tőlem. Ha van kedved, próbálkozhatsz, de ha javasolhatom, ne pazarold fölöslegesen az energiádat! Az egész tárgyalás csak színjáték volt, mely arra szolgált, hogy megkaparinthassam az agyad fölött az uralmat. És mindamellett... ááááh!
Leon behunyta a szemét, mert úgy érezte, hogy a következő pillanatban a fejére szakad az ég.
– Mi... mi ez? – nyögte.
Megtámadott! – sikoltotta Leon agyában Sang. A Hajnal Hadura! Tudtam! Tudtam!
Leon a fejét szorongatta, és a tudatában egy kép formálódott. Egy pillanatra egy piciny, töpörödött, reszkető kezű, púpos öregasszony jelent meg pisztollyal a kezében, szórakozott mosollyal az ajkán. Egy egészen közönséges öregasszony volt, egy egészen közönséges Berettával. Aztán a kép megremegett, és a helyén Sang jól ismert alakja tűnt fel. Lassan lebegett a talaj fölött, s a körvonalai gomolyogtak, mintha a félisten szürke füstté változott volna.
– Mi az isten? – Leon nem tudta, hogy ordít, vagy csak gondolja ezeket a szavakat. – Mi az isten történik itt?
Leon, segíts, segíts nekem! Kérlek, segíts!
– Mi a rossz nyavalya történik?
Megölnek! – sikoltotta Sang, és a félisten füstszerű teste lassan gomolyogni kezdett. A Hajnal Hadura... elkapott! Végem... mindörökre!
S Leon ismételten úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Tágra nyílt szemekkel bámult maga elé, és fogalma sem volt arról, hogy saját agyába néz, ő úgy érezte, mintha a látott képsorok előtte peregnének le.
Látta maga előtt Sang füstszerű alakját, amint kavarog, gomolyog, s hirtelen oszlani kezd. Az agyában elviselhetetlen sikoly keletkezett, lehetetlenné tett minden gondolatot, s már csak a haláltusáját vívó, vadul rángatózó félistent látta. A rángatódzó füstalak hirtelen összezsugorodott, majd nyomban ki is tágult. Maroknyi darabok szakadoztak le belőle, és Leon a fejében visszhangzó sikollyal együtt ordított. Ordított, ordított, ordított. Látta szétfoszlani a füstszerű gomolygást apró cafatokra. S a sikoly ott visszhangzott az agyában. Leküzdhetetlenül. Leon ordított. Ordított. Aztán hirtelen eltűnt az agyából a sikoly, lelki szemei előtt végképp szétfoszlott a légnemüvé vált Sang Al'rahim képe.
Ájulás környékezte.
S ugyanakkor mintha egy valós hangot vélt volna hallani a valós világból.
– Itt vagyok, Leon Silver. Engem keresel?
Leon felpillantott rosszulléte közben, s egy régi cimboráját pillantotta meg.
Kind Gren Grun Grath állt előtte, az erfro-bolg bölcs!
Leont teljesen kimerítette az agyában lakozó Sang rettenetes halála, még mindig hallani vélte az iszonyatos halálsikolyt, mely egész lelkét megrázta.
– Grun Grath – suttogta. – Éreztem. Te vagy a Hajnal Hadura...
Az erfro-bolg bölcs merőn nézett rá, aztán szarkasztikusan elmosolyodott.
– Sajnálom. A feltételezésed igaz, de nem kegyelmezhetek.
– Pár perccel ezelőtt... megölted Sangot...
– Kiérdemelte a halálát. Már rég végeznem kellett volna vele.
Leon hevesen kapkodott levegő után.
– Mindent láttam.
– Igen. Sajnálom, Silver... szimpatikus fickó vagy, de nem kegyelmezhetek. Semmiképpen.
– Miért? – akarta tudni Leon. – Miért gyilkolod le sorra Cherubion és Amrik hatalmasságait? Végleg.
Grun Grath komor képet vágott.
– Nem érdemlik meg az életet. Én a pusztulás hírnöke vagyok, a Végítélet Angyala, aki megtisztítom a világot mindazon szennyes lelkektől, akik nem a mi urunk, Jézus Krisztus tanai szerint élnek!
– Micsoda? – képedt el Leon. – Te őrült vagy!
– Meglehet – felelte Grun Grath, és baljóslatúan elvigyorodott. – Ne hidd, hogy nem ismerlek, Silver! Most már mindent tudok rólad. Katolikusként kereszteltek meg Ohio államban, ám te az évek során megtagadtad a mindenható istent. És most... az én személyemben utol fog érni ezért az eretnekségért a büntetésed!
Az erfro-bolg bölcs növekedni kezdett, és pár pillanat alatt elképesztő átalakuláson ment át. A kis kunigaami egy hatalmas termetű, veszedelmes Féregúrrá változott.
Azzá az alakká, akit Leon Silver álmában látott LAngeles börtönében. Egy gyilkos tekintetű fenevad meredt rá, felsőtestén és ágyékán szürke páncéllal, torz fején csavaros kosszarvakkal, kegyetlen féreg-fogsorral, a pofájából kiálló agyarakkal, fanatikusan izzó szempárral.
Leon Silver megborzongott, de képtelen volt a menekülésre. A veszedelmes alak közelebb lépett, hegyes farkával egyensúlyozva magát, vörösen izzó szemét az áldozatára meresztve, s derékövén a hajánál fogva felkötözött fej himbálózni kezdett. Leon Sang Al'rahim eltorzult arcvonásait fedezte fel e trófeában.
Ösztönösen felsikoltott rémületében.
– És most – suttogta a közeledő rémség – véged!
Leon csak most látta, hogy ellenfele jobb keze helyén egy kisebb szigonyágyú található, a baljában pedig valamiféle fémlabdát egyensúlyoz, melyből színes sugarak szállnak mindenfelé.
– Ne hidd, hogy legyőzhetsz! – kiáltotta Leon, és aktiválta mentális pajzsát, ugyanakkor kirántotta a kardját.
– Igen... – suttogta a szörnyeteg. – Téged... most még nem tudlak végleg elpusztítani... de pár napon belül örökre véged!
Leon vad ordítással rárontott az élő iszonyatra. S csak amikor a kardját csapásra emelte, akkor tudatosodott benne, hogy hiába próbálta aktiválni a mentális pajzsát, az nem kapcsolódott be. Nem kellett magyarázatot keresnie, A hangosan zümmögő fémgolyó Grun Grath kezében ékesen adta a világ tudtára, hogy a mentális erő blokkolása neki köszönhető.
Ám mire ez elért Leon tudatáig, már késő volt!
A hatalmas szörnyeteg egy farkcsapással kiverte ellenfele kezéből a kardot, s roppant jobb lábával gyomron rúgta. Leon összegörnyedt. Felordított. A szigonyos jobb kéz lecsapott a koponyájára. A Hajnal Lovagja megszédült, és menthetetlenül forogni kezdett vele a világ.
– Neeeem!
– De igen! – suttogta a Hajnal Hadura. – Mostantól a foglyom leszel... egészen a halálod pillanatáig!
– Neeem! – ordította Leon Silver, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van.
Műanyaggal bevont padlón hevert egy fehér falú helyiségben. De hol?
Vad kiáltására fehér köpenyes ápolónők rohantak be. és nagy nehézségek közepette visszasegítették az ágyára.
– Hol vagyok? – nyöszörögte a beteg semmit sem értve.
– Kórházban – felelte egy feltűnően elhízott, középkorú nő. – A Le Sentier-i Városi Kórházban!
Leon felsikoltott.
– Ez nem lehet!
– Kérem, ne izgassa fel magát, Silver úr! – kiáltotta egy másik ápolónő, és betakarta az ideges beteget. – Maradjon nyugton, kérem, azonnal hívjuk a doktor urat!
Mire a nő kimondta, sietős léptekkel érkezett egy magas, karvalyorrú, szakállas alak.
– Nocsak? – kiáltotta már az ajtóból. – A mi kis Csipkejózsikánk magához tért hathónapos álmából?
– Hol vagyok? – nyögte Leon. – A Hajnal Hadura...
– Semmi oka az aggodalomra, kedves uram! Felejtse el az álmait! Ez itt a valóság, ez itt Le Sentier... Svájc!
Leon lehunyt szemmel feküdt az ágyán egyszemélyes kórtermében, ahová nem sokkal magához térése után szállították. Brigitte kukkantott be hozzá, a medve termetű ápolónő.
Látogatója érkezett, Silver úr! – dörmögte a molett nővér biztató mosollyal. – Mrs. Gratha, a kedvenc nagynénikéje az Államokból.
– Gratha nénikém – ismételte Leon puszta megszokásból, hiszen magához térte óta állandóan mindent ismételt. – Az Államokból.
Egy alacsony termetű, púpos öregasszony lépett a szobába, és kedvesen a betegre mosolygott.
– Leon! Édes öcsikém! Csakhogy végre...
Brigitte búcsút intve távozott. Az idős, ősz hajú hölgy közelebb botorkált. Botjára csak néha támaszkodott.
Silver kényelmetlenül feszengett. Valahogy – furcsán ismerősnek tűnt ez a nénike. Ugyanakkor mégis idegennek.
Neki sohasem volt nénikéje. Apja és anyja is egyke volt.
– Kicsoda maga?
– Hát nem ismersz meg, kedvesem?
– Nekem... nincs Gratha nevű nénikém sem az Államokban, sem máshol. Kicsoda maga?
Az öregasszony arcán pajkos mosoly jelent meg.
– Furcsa, hogy ebben az alakomban nem ismersz meg, Leon! Pedig Cherubionban... és főleg Amrikban megszokhattad, hogy senki sem az, aminek látszik!
– Ki... kicsoda maga?
Az idős hölgy lopva körülpillantott, majd amikor látta, hogy egyedül vannak a kórteremben, a retiküljébe nyúlt, és egy koromfekete pisztolyt húzott elő. Egy Berettát. A betegre fogta.
– Hát nem ismersz meg, kedveském? – kérdezte gúnyosan.
Leon behunyta a szemét, és Cherubionra gondolt. Ki tudja miért, az utolsó küzdelme jutott az eszébe.
– Grun Grath – nyögte.
Az öregasszony elmosolyodott.
– Jobb szeretem, ha a Hajnal Hadurának neveznek!
– Maga?
– Igen, te átkozott hitetlen, én leszek a végzeted! Gyónd meg a bűneidet és imádkozz a mi urunkhoz, Jézus Krisztushoz, mert hamarosan megtérsz hozzá... már amennyiben nem a pokolban kötsz ki!
– Asszonyom! Kérem... itt valami tévedés...
Az öregasszony lebiggyesztette az ajkát.
– Most persze könyörögsz, te hitvány! Hát... miféle keresztény vagy te? Katolikusnak neveltek, ám te mégis elutasítottad a vallást és mindenféle lehetetlen világokban hiszel. Cherubion a sátán műve, s te szintén az ő teremtménye vagy! Pusztulnod kell! Én leszek a végzeted!
– Várjon!
– Ugyan mire várnék? Istennél a kegyelem, én csak egy gyarló híve vagyok. S az ő nevében elpusztítom azt, ki ellene szegül! Imádkozz, hitetlen, gyónd meg bűneidet, mert hamarosan teremtőd elé kerülsz!
Leon szeme vad szikrákat hányt.
– Meglehet, hogy igazad van, vén boszorkány! Most te győztél! Ám ha visszajövök... az isten irgalmazzon gonosz lelkednek!
– Nem jössz vissza – jelentette ki a vénség szigorúan, és Leon szíve felé emelte otromba fegyverét.
Ujja ráfeszült a ravaszra.
Leon akaratlanul is behunyta a szemét, ám a várt durranás helyett csak egy tompa puffanást hallott, és a fájdalom, amit már megelőlegezett kiszolgáltatott tagjainak, sohasem következett be.
– Mi a nyavalya?
Szeplős képű, szívfájdítóan vézna és satnya, tűzvörös hajú apáca jelent meg az összecsukló öregasszony mögött rideg, fekete öltözékben.
– Nyavalya? – visszhangozta sértetten. – Te aztán kedvesen viszonzod a szívességemet, Leon. Az életedet mentettem meg... és nem először!
Leon csak pislogott, nem akart hinni a szemének.
– Chlovia?
– Eltaláltad, kedves tiszteletbeli férjem! Én vagyok. De... ezt a nevet... ha megkérhetlek, ne ejtsd ki többé hangosan ebben a világban! S ezt nem puszta szeszélyből kérem... hanem mindkettőnk érdekében!
Leon nem akart hinni a fülének.
– Micsoda?
– Az a világ, amiről álmodtál, nem létezik! Legalábbis nem az átlagos halandók részére! Nagyon kérlek, felejtsd el! Verd ki a fejedből a Cherubion nevet, Leon!
A férfi felült a kórházi ágyban.
– Ez lehetetlen! Te Chlovia vagy! És visszanyerted a fiatalságodat!
Az apáca behunyta a szemét.
– El kell vigyelek innen! Tudsz járni?
– Chlovia!
A vörös hajú nő elmosolyodott.
– Az itteni nevem Klovinus nővér, s ha most rögtön nem jössz velem, úgy szájba gyűrlek, hogy egy életre megemlegeted!
Hamarosan egy ütött-kopott Opel Astrában siklottak a francia határ felé. Klovinus nővér vezetett, s Leon úgy bámulta az elmaradó kilométerköveket, mintha még mindig nem ébredt volna fel több hónapos álmából.
– Hová megyünk?
– El innen! – felelte Chlovia. – Hogy soha senki ne találhasson ránk.
– Elárulod valaha is... hogy mi történt?
A vékony nő komoly arcot vágott.
– Előbb vagy utóbb úgyis megtudnád, kedves férjem – jegyezte meg mosolyogva. – Te világ életedben álmodozó voltál. Valószínűleg annak is születtél. Azonban a gyerekkori álmaidat sohasem valósíthattad meg. Csak szenvedtél. Nem tudtál mit kezdeni az életeddel, és folyamatosan kalandokról álmodoztál. Fokozatosan eltávolodtál a valós világtól, és minden gondolatod egy olyan világ felé szállt, melyben te is lehetsz valaki. S a lehetséges világok közül Cherubion nyúlt feléd.
– Lehetséges világok? – csodálkozott Leon. – Miféle meghatározás ez?
– A lehető legpontosabb – vágta rá Chlovia. – S Cherubion ezek közül a legelfogadhatóbb.
Leon hallgatott.
– Nem tudni, ki indította el a folyamatot – magyarázta Chlovia. – Nem tudni, ki volt az első szubjektív világ megalkotója, és azt sem tudni, Cherubion hányadik e sorban. Én csak azt tudom, hogy amikor álmodozni kezdtem, egy kész világot találtam. Cherubiont. Persze, nem ebben a stádiumban, amelyben te megismerted...
Leon kérdőn nézett a nyugodtan magyarázó apácára.
– Azt akarod mondani, hogy Cherubion egy képzeletbeli világ csupán?
A lány elmosolyodott.
– Cherubion létezik. Ugyan ki tagadhatná? Te magad is jártál ott...
Leon azonban nem hagyta ennyiben.
– Egy képzeletbeli világ!
– Egy igenis valóságos világ... amelyet azonban az emberi fantázia hozott létre.
– Micsoda?
– Senki sem tudja, hogyan kezdődött, senki sem tudja, ki volt ennek a világnak a megalkotója, egyszer csak lett, és azok, akik elég szenzitíveknek bizonyultak, csatlakoztak hozzá és a birtokukba vették. Cherubion a kollektív képzelet birodalma. Egymástól távol élő, különböző emberek alakítják a történetét szüntelenül. Mindenki a saját képére akarja formálni, tetszése szerint kívánja átalakítani, ám az ellentétes érdekek itt is küzdelmet szülnek. S bár az erőteljesebb álmodók istennek hiszik magukat, még ők sem képesek megfosztani a többieket a közös világtól.
Leon nem akarta elhinni, amit hallott.
– Azt akarod bemesélni, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain emberek üldögélnek a karosszékükben vagy fekszenek az ágyukban és egy közös világról fantáziálnak? Hogyan gondolhatnak egymástól függetlenül ugyanarra?
Chlovia vállat vont.
– Cherubion most már rengeteg ember tudatában létezik, ők benne élnek és formálják a sorsát. Valamennyien ismerik a világ részeit, s tudnak a többiekről, akik velük vagy ellenük a világ átalakításán munkálkodnak. Azonban az álmodók nem ismerik egymás valódi kilétét, csupán az ottani megtestesülésüket. Senki sem tudja, kicsoda valójában és hol él például Choler. Fogalmunk sincs, ki lehet Sang. Sem azt, hogy mivel foglalkozik valójában Melan. Csak azt tudjuk, hogy Cherubionban milyenek és mit csinálnak. Következtetni persze lehet. Hiszen mindenki foglya a saját képzelete határainak. Choler a fekete mágiában hisz, tehát bevezette Cherubionban a Sötét Lángot és a misztikus tanokat. Melan nyilván valami komputer-programozó lehet, aki a technikának él és a képzeletében is ezt a vonalat kívánja tovább vinni. Sang pedig... ugyanolyan eszelős lehet az életben, mint a képzeletvalóságban.
– Már csak lehetett – helyesbítette Leon, aztán maga is elbizonytalanodott. – Sang a tudatomba költözött Cherubionban... aztán elpusztult.
Chlovia elkomorodott.
– Nem is lett volna semmi baj ezzel a világgal. Megmaradt volna az álmodozók otthonának, ahol mindenki megvalósítja legszebb elképzeléseit. S hogyan csatlakozhattak hozzá az emberek? Ki tudja? Csak elképzeléseim vannak. Aki túlságosan menekülni igyekezett a valós világ rondaságaitól és menedékre vágyott, akaratlanul is érzékelte ezt a megfoghatatlan dimenziót, ami mások képzeletéből táplálkozott. S azokat, akik vágytak rá, egyszerűen magához szippantotta. Nem tudni, hogyan terjed ez a világ, nem tudni, milyen az ereje, én csak azt tudom, hogy hatalmas kiterjedése ellenére ott a legerősebb, ahol egymáshoz közel élő emberek formálják. S ahol a legerősebb, méretekben nagyobb lehet a kisugárzása is, mert mind többen kapcsolódnak hozzá. Itt, Le Sentierben... gyanúim szerint legalább hatan vagyunk, akik álmainkban Cherubion világában kószálunk. Ki több, ki kevesebb időt tölt ott. Én az utóbbi időben szinte már alig-alig értem rá... Így hát a képzeletemben a Kardba költöztem és passzívan éltem át a történteket.
Leon a fejét rázta.
– Még most sem bírom felfogni!
– Pedig nincs ebben semmi különleges. Te kalandokra vágytál, idegen világokról álmodoztál, s végül megérintett Cherubion szele. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy valaki érted nyúlt. Hogy valóban Sang tette-e, azt nem lehet tudni. Tény az, hogy te kimásztál a Joux-tó jegére egy színes csillagot üldözve, a vízbe zuhantál, és hosszú időre kómába estél. Elmenekültél a valós világtól, ám a tudatod annál nagyobb aktivitással lépett be a kollektív szellemi dimenzióba. S mivel egész lényeddel arra a létre koncentrálhattál, pillanatokon belül Cherubion meghatározó egyénisége lettél. Igaz, hogy alaposan megbontottad a világ egyensúlyát, és ez több álmodót is bosszantott, de nem sokat tehettek ellened. Igaz, hogy Choler és Sang közös erővel sikeresen kitaszítottak a világból... de te nem sokkal később visszakerültél Cherubionba... amely persze időközben a kollektív képzeletben évezredeket változott. Mindenki álmodta tovább a saját kis részvilágát, és nem is lett volna baj, ha meg nem jelenik valaki, aki rájött mindenre, és egy igen fondorlatos módot eszelt ki az ellenségei elpusztítására. Mint sejtheted, ha Cherubionban meghalt valaki, nem érte túlzott veszteség. Eltöltött egy kis időt az úgynevezett „éteri létsíkon”, vagyis a valós világban, aztán valamilyen formában megtalálta a módját a visszatérésnek. Csakhogy akiket a Hajnal Hadura pusztított el, azok soha többé nem tértek vissza... Kevanaarral kezdődött. Cherubionban egyszerűen csak szertefoszlott. Most már tudom, hogy miért... a valós világban megölték. Ugyanúgy, mint a többieket. Az az idős hölgy, aki pár órával ezelőtt belépett hozzád a kórterembe... nos, ő a Hajnal Hadura. Egy vallási fanatikus, aki Krisztus nevében gyilkol. Valahogy felfedezte Cherubiont, rákapcsolódott, és megdöbbent. Sehogy sem illett az általa elfogadható világképbe. Számára minden tiszta. Templomba kell járni, istenben hinni, őrizni a hit tisztaságát. Egy olyan bűnös világ, melyben több istent is imádnak, nem fért el az elképzelései között. Még saját vallásával is szembefordult, s megfeledkezett arról, amit a kereszténység hirdet... „szeresd felebarátodat” helyett gyilkolni kezdett. A fanatizmusa révén rendkívüli mentális energiával rendelkezett. És ugyanakkor eltökéltséggel, ravaszsággal. Rájött, hogy hiába öli meg Cherubion hatalmasságait, azok rendre visszatérnek. Ő pedig végleg el akarta pusztítani őket, mint ahogy a képzelet-valóság elpusztítására is törekedett. Rájött, hogy nem az álomképet kell szétzúzni, hanem az álmodót megölni. Valamilyen módon a közelébe férkőzött Kevanaarnak, s kiszedett belőle egy olyan információt... amit tudatosan talán még az álombeli Kevanaar sem tudott. Hogy hol lakik a valós világban. S aztán elutazott Ausztráliába, Kínába, Oroszországba, vagy mit tudom én hova... és lelőtte azt az embert, aki Kevanaart kitalálta. S következtek a többiek.
– Grun Grath – motyogta Leon. – Hát ezért akarta tudni, hogy hol születtem valójában és hol élek!
– Igen. Terád valószínűleg már régóta vadászott, és ismerve a szülővárosodat nyilván valahol Ohio környékén keresett.
– Én azonban... a vallatáson elárultam neki, hol élek valójában.
– S az idős hölgy elindult Le Sentierbe. Időre volt szüksége, hogy végezhessen veled, főleg azért, mert Sang Al'rahimot Szaúd-Arábiában ölte meg. Ezért hát Cherubionban is megmérkőzött veled, s az öntudatlan foglyává tett... amíg meg nem semmisít! S most eljött. Én azonban már vártam. Nem tudtam, ki fog érkezni, nem tudtam, hogy néz ki, de abban biztos voltam, hogy előbb-utóbb betoppan.
Leon komoran meredt maga elé.
– Meg kellett volna ölni. Nem csak úgy otthagyni...
Chlovia komoran meredt az útra.
– Én nem tudok ölni... nem vagyok rá képes.
– De ő rászolgált...
– Belenyomtam egy erős nyugtató injekciót – folytatta Chlovia. – Úgy hiszem, napokig aludni fog. De az sem kizárt, hogy azóta már megállt a szíve.
– Ha így lenne, Cherubion megszabadulna a rémálomtól.
Chlovia sóhajtott.
– A rémálomnak már mindenképpen vége, Leon. A pisztolyt ott hagytam az ágyon... Meg fogják találni, és remélhetőleg azonosítják majd azzal a gyilkos fegyverrel, amely annyi életet kioltott... De ha nem, Cherubion összes polgára tudni fogja, hogy ki a Hajnal Hadura, és mi történt. Tudni fognak róla. És elővigyázatosak lesznek... a való életben.
Leon kábán bámulta az út mentén zöldellő legelőket, és a távoli, meredek hegyoldalakat.
– Akkor mi most hová megyünk?
Chlovia rámosolygott.
– Ha itt maradnánk, túl sok kényelmetlen kérdésre kellene válaszolnunk... Ezért megyünk Franciaországba. Van egy kis ház Lille közelében, amit egy rokonom rám hagyott. Ott békében és nyugalomban élhetünk. Senki sem talál meg bennünket.
Leon elgondolkozva pillantott a határozott arcú, vörös hajú nőre, és annak komor ruházatára.
– Te valóban apáca vagy?
Chlovia fintorgott.
– Úgy nézek ki?! – nevetett. – Ez csak álca. Így feltűnés nélkül a közeledben lehettem a kórházban!
– De akkor ki vagy?
– Mit számít az, hogy ki vagyok. Az számít, hogy hamarosan ki leszek!
– Miért? Ki leszel?
Chlovia nevetett.
– Na mit gondolsz?!... Az, ami odaát: Mrs. Silver! A feleséged leszek, itt is. Ebből nem engedek.
Leon elmosolyodott.
– Ezek szerint... együtt maradunk?
– Életünk végéig. Te eddig csak kómás állapotban tudtál behatolni a kollektív képzeletvilágba. Meg foglak tanítani arra, hogyan tedd ezt tudatosan. Hamarosan visszatérünk Cherubionba, és mi ketten együtt elég erősek leszünk hozzá, hogy megváltoztassuk a világot.
Hideg szél fújt a Joux-tó felől, és Leon megborzongott. Egy pillanatra úgy látta, mintha a tó hófehér jegén egy lila csillag lüktetne.
Cherubion újra hívja?