GRAHAM SHELBY
Sötét lovagok
Hiú királyok

(Tartalom)

 

 

SÖTÉT LOVAGOK

 

ANN-nek, MAW-nek, BZM-nek, DCH-nak
és másoknak,
akik bátorítottak

 

A Jeruzsálemi Királyság széthúzó erői 1183-ban:

CHATILLONI RAJNÁLD - Krak Ura

MILLYI STEFÁNIA - Oultrejourdain birtokosa, Krak úrnője

IV. TORONI HUMPHREY - Stefánia fia, Rajnáld mostohafia

IBELINI BALIAN - Nablus ura

KOMNÉNA MÁRIA - I. Amalrich király özvegye, Nablus úrnője

IZABELLA - Jeruzsálem hercegnője, Mária leánya. Balian mostohalánya

FOSTUS - Nablus várnagya

ERNOUL - Balian úr apródja

IV. BALDUIN - Jeruzsálem királya

COURTENAYI ÁGNES - I. Amalrich király volt felesége, IV. Balduin és Szibilla jeruzsálemi hercegnő anyja

COURTENAYI JOSCELIN - országbíró, Ágnes fivére

LUSIGNANI AMALRICH - országkapitány

HERACLIUS - jeruzsálemi pátriárka

PASHIA DE RIVERI - kalmárfeleség

III. TRIPOLISZI RAJMUND - Tiberias ura

BURES-I ESCHIVA - Galilea hercegnője, Tripolisz grófnője

LUSIGNANI GUIDO - Amalrich országkapitány fivére

SZIBILLA - Jeruzsálem hercegnője

BALDUIN - Szibilla fia

RAMLAI BALDUIN - Ibelini Balian fivére

CAESAREAI WALTER

SZIDONI REGINALD

TOROGAI ARNOLD - a templomos rend nagymestere

MOULINS-I ROGER - a johannita rend nagymestere

RIDEFORT-I GELLÉRT - templomos lovag

DAPS-I ERMENGARD - johannita lovag

 

Külső erők:

SZALADIN - szultán: Szaláh ad-Din Juszuf, al-Malik un-Nazir

AL-AFDAL - Szaladin legidősebb fia: Ali, al-Malik al-Afdal

KUKBURI - Harran emírje

TAKEDIN - Hamat emírje: al-Malik al-Modaffer Takt ad-Din Omar

LULU - egyiptomi admirális: Huszam ad-Din Lulu

 

 

MOTTÓ

Mesélj az Úrról, mesélj a Hölgyről,
Mesélj a Királyról, ki hord koronát;
Mesélj a Dalnokról, mesélj a Bolondról,
A Fényes Lovagról szóljon a mese hát.
Dalold el, meséld el, adj kezet, fuss,
Megfőtt már az estebéd,
Ég a tűz, és itt a tél.

GYEREKVERS

 

 

ELSŐ FEJEZET
A VÖRÖS-TENGER
1183. április

A hosszú hadigálya messziről elhagyatottnak látszott. A fenyőárbocok csupaszon meredeztek, a két sor evező mozdulatlanul lógott a vízbe. Minden jel arra vallott, hogy a legénység bevonta a súlyos vászonvitorlákat, lekötözte a kormányrudat, kisorjázott az evezőpadok mellől, és a tengerbe vetette magát, a szél és a hullámok kényére bízva a hajót.
De messziről nem lehetett látni a fedélzetet a sánc mögött, sem a padokat, amelyek a hajó közepén húzódtak keresztben, sem azt, hogy mi van abban az apró sátorfélében, amely a hajó orrában emelkedik. A gálya sorsának pontosabb megítélése végett a kíváncsi halásznak vagy tengerésznek közelebb kellett volna mennie. Ez idő tájt azonban, 1183 áprilisának egyik utolsó hajnalán nem volt a közelben más vízi jármű. A gálya egymagában lebegett a Vörös-tenger északi térségében.
Ezt a helyet körülbelül egy órája érte el, miután álló éjjel a csúcsos orrú szaracén butá-k elől menekült. Jószerencséjének, a sötétség leplének, valamint a kapitány és a legénység elkeseredett erőfeszítésének hála, végül maga mögött hagyta az ellenséges hadiflottát, és észak felé bukdácsolt, amikor utolérte a hajnal.
Ámbár életnek semmi jele nem mutatkozott a fedélzeten, a legénység ott volt. Elnyúlt a deszkákon, leroskadt a padokra, vagy éppen nekidőlt a sánckorlátnak. A hatvan evezősből nyolc meghalt, de a hullákat nem merték a tengerbe dobni: attól féltek, hogy hátrasodródnak, és jelezni fogják a menekülés irányát. Az öt kormányosból már csak három élt, a fegyveres csapat, amely a hajó közepén, a padsorok közt bújt meg, a háromnegyedére csappant.
A kapitány, egy pengearcú szicíliai kalóz, név szerint Camini, még élt – csuklóban leszelt kezének durván bekötött csonkját ápolgatta. A menekülés közben keserűen nevetgélt magában, hiszen a saját embere csapta le a bal kezét, ahogy összevissza vagdalkozott rövid kardjával. A katonát később megölte az ellenség, úgyhogy a szicíliai igazságérzete nem háborgott.
A butá-k szürkületkor csaptak le a gályára, és keletnek, Arábia partja felé akarták terelni. Caminit nem érte meglepetésszerűen a manőver, kitört a gályával, és északnak fordult. A hajsza több órán át tartott, a muzulmán hajók egy percre sem tágítottak reménybeli zsákmányuktól. A szaracén íjászok fekete tollú nyilak százait lőtték ki rá, egyiknek vashegye volt, a másiknak a végén kátránycsomó égett. A gálya tatja kétszer kigyulladt, s a legénység kétszer özönlötte el a hatalmas kormányrúd környékét, hogy ecetet és homokot zúdítson a lángokra. Védtelenül állva könnyű célpontot kínáltak az íjászoknak, itt estek el közülük a legtöbben.
Végül, kihasználva a sűrűsödő sötétséget, Camini elrendelte, hogy a barna vitorlákat vonják be, és még több embert küldött az evezőspadokhoz. Íjászainak megparancsolta, hogy szüntessék be a lövöldözést, és mindenkit, aki csak a fedélzeten tartózkodott, a legszigorúbb csendre intett. Hátrament a hajófarba, egy sebesült katonának, aki folyton nyöszörgött, átvágta a torkát, majd súgva utasította a kormányosokat. A gálya északnyugatnak fordult, aztán északkeletnek, majd nyugatnak, végül pedig jókora, északi irányú ívet írt le. A butá-k legyező alakban szétszóródtak, és a szaracén íjászok égő naftába mártott nyilakat lőttek a levegőbe, hogy megtalálják a menekülő hajót. A ragyogó fehér fények megvilágítottak egy Núbiától kelet felé bukdácsoló járművet, de mire a muzulmánok rájöttek, hogy az csak egy kereskedelmi hajó, a gályának nyoma veszett.
Most pedig csöndesen kushadt a vízen, tűzmarta fészkeként a szégyennek és a tomboló haragnak.
Camini foglalkozása ellenére a gálya nem egy közönséges kalóz tulajdona volt. Nevét levakarták az orráról, felségjelet nem viselt, a szaracénok mégis ennek az egyetlen hajónak az üldözésére küldték egész első flottájukat. Ismerték ugyanis a gályát, és tudták, hogy ki van a fedélzetén Caminin kívül. Ez pedig megerősítette elhatározásukat, hogy foglyul ejtik a hajót, és életben maradt legénységét utálatuk jeléül odavetik a mérges sárga skorpióknak vagy a tarantella nevű szőrös pókoknak. A szaracén flotta tehát újra összegyűlt, és folytatta a kutatást.
A hajó, amelynek ilyen elszántan a romlására törtek, a Ter e Mer nevű hadigálya volt, zászlóshajója annak a tizenhat gályából álló flottának, amelyet Moáb és Askalon keresztény vidékén építettek, a Holt-tengeren és a Földközi-tengeren próbáltak ki, majd szétszedtek és több száz mérföldes úton szállítottak az Akabai-öbölhöz. Ott újra összeszerelték, felfegyverezték, megrakták legénységgel, és délre küldték az Iszlám fekete ördögei ellen. A Ter e Mer és a másik tizenöt gálya három hónapon át úszó erődökként szolgáltak, melyekből a keresztesek ki-kitörtek, hogy kifosszák és felperzseljék Arábia és Núbia partmenti városait, vagy támadásokat indítsanak a szárazföld belsejébe a kereskedő-karavánok ellen, s így magát Mekkát fenyegessék.
A férfi, akinek a szaracénok a vesztére törtek, a hajó orrában felállított sátorban aludt. Frank nagyúr volt, Chatilloni Rajnáld, Krak és Moáb ura. Barátai Rajnáld hercegnek, a szaracénok pedig a Sivatag Vörös Farkasának nevezték; keresztény szövetségesei őt tartották a legveszedelmesebb embernek egész Palesztinában.

 

Oldalán feküdt, hátát keményen az orrtőke iránt görbülő tölgyfadeszkáknak vetve. Egyik kezében széles pengéjű kést tartott. A másik jókora kardja markolatára feszült. Mivel úszni nem tudott, inkább kockáztatta, hogy nyílvesszőt kapjon a mellébe, semmint a vízbe zuhanjon, ezért levetette hosszú sodronyingét. Most csak egy hosszú ujjú bőrmellényt viselt, széles, mocskos övet kardszíjjal és magas szárú nemezcsizmát, amelyre úgy varrták rá a bőrtalpat. Lapos sisakja – ezt viselni úgyszintén veszélyes lett volna, hiszen fejjel előre az is a tengerbe ránthatja –, egy számszeríj és egy csomó nyílvessző ott hevert mellette a barna sátorponyva alatt.
Veszettül harcolt, és nemcsak az elmúlt napok néhány órájában, hanem úgyszólván szünet nélkül február eleje óta. Egymaga több mint hetven muzulmánt ölt meg, férfiakat, nőket és öt ízben gyerekeket is. Álmát az olyan ember lelki nyugalmával élvezte, aki megtette kötelességét. Mindazonáltal éber alvó volt, Camini zajtalan közeledtére tüstént felriadt, és ugrásra kész tartásba merevedett.
– Te – vicsorogta –, énkörülöttem ne settenkedj! – Gyors oldalmozdulatot tett a késsel, és a kalóz bekötözött karcsonkjának szegezte. – Ha még egyszer így jössz ide, legközelebb a lábaddal tarthatod a boroskancsót. Megértetted? Na, mi újság?
Camini, aki a Közel-Kelet egyik legkönyörtelenebb emberének hírében állt, kénytelen volt beérni a második hellyel Chatilloni Rajnáld mögött. Rajnáld felhívására, aki rátermett hajósokat keresett, olyan férfiakat, akik ismerik a Vörös-tengert és nem félnek bemerészkedni rá, még januárban felkereste őt Krakban. De mire a portyázó keresztesek elhagyták a várat és bevették Akabát, Camininek rá kellett jönnie, hogy ő nem több, csak egy ügyes nebuló Rajnáld iskolájában. Amikor a kikötőt elfoglalták, a két férfi összeveszett valami jelentéktelen apróságon, és Rajnáld a kardja markolatgombjával kiverte Camini három fogát. A szicíliai azóta szigorúan csak hajózási észrevételekre szorítkozott, és Rajnáld békén hagyta.
A kalóz most felemelte a jobbik kezét, nyugalomra intve a keresztest, és így szólt: – Meglógtunk előlük, herceg. – A hangja fütyült a fogsorába vert résen, és élvezettel látta, hogy Rajnáld elmosolyodik. Ha majd megöli Krak urát, mert feltett szándéka volt, hogy megteszi, remélhetőleg talál számára olyan halálnemet, amelytől Rajnáld is fütyülni fog kínjában.
Rajnáld bólintott, felállt, és görnyedt tartásban kilépett a sátorból. Tőrét a hüvelyébe dugta. – Hány embert vesztettünk?
Camini vállat vont. – Míg fel nem ébrednek, nem lehet megkülönböztetni a halottat az élőtől. Huszonháromról tudok, de az éjjel többen is meghalhattak.
– Jó munkát végeztél, szicíliai. Már azt hittem, elkapnak bennünket.
– Ssszent igaz – sziszegte a kapitány –, amikor körülvettek minket... – Kegyetlen lassúsággal hozzátette: – Ha már erről van szó, herceg, tudod-e, mi lett a flottád sorsa?
– Hogyhogy mi lett a sorsa? Van még egy hajónk Akabá-nál.
– Ssszent igaz. De én azokra gondolok, amiket délre küldtél. Tudod-e, hogy Lulu elfogta őket?
– Micsoda? Az Isten szerelmére, torokmetsző, ki az a Lulu?
– Mohamedére – javította ki Camini, és a szeme csak úgy villogott a rosszindulattól. – Ő az egyiptomi tengernagy. Húszam ad-Din Lulu. Szaladin érte küldött, hogy vezényelje az új hajóhadát. Nem tudtad? Pár napja bocsátották vízre. Nem furcsállottad, hogy Szaladin emír egy egész flottát küld utánunk, a többi hajódat meg békén hagyja? Most már két flottája van, egy régi és egy új. A tiédet meg elpusztította, úgy hallom. – Elhallgatott, hogy Rajnáld megemészthesse a hír első részét, és furcsa sebének szentelte figyelmét.
Mindketten tudták, hogy a muzulmán vezért, Szalan ad-Din Juszufot éppúgy meglepte a vörös-tengeri portya hathatós kegyetlensége, akárcsak népét. Ám fürgén összeszedte magát, és aztán már egy lépéssel sem maradt el Rajnáld mögött. Krak ura hajókat építtetett és indított útnak Moábból és Askalonból, tehát Szaladin is összehívta flottáját, és átszállíttatta Alexandriából és Damiettából.
Mivel a szövetséges hűbérurak támogatását nem sikerült elnyernie – azok ugyanis őszintén megbotránkoztak hetvenkedésén, hogy a földdel teszi egyenlővé Mekkát, az Iszlám szent helyét –, Rajnáldnak be kellett érnie a Camini-féle vérszomjas martalócokkal. Szaladin ellenben Magrib legügyesebb tengerészeivel rakatta meg a hajóit, és Lulu admirálist nevezte ki főparancsnoknak. Ily módon erős és fegyelmezett hajóhadat indíthatott egy csorda tengeri farkas ellen, kiknek egyetlen előnye, a meglepetésszerű támadás, már régen semmivé foszlott.
– Azt mondtad, ez a Lulu elfogta a hajókat? – mennydörögte Rajnáld. – Mindet?
– Egy-kettő talán elmenekült. al-Havránál kerítette be őket. Azt mondják, ötöt elsüllyesztett, a többit foglyul ejtette. Szaladinnak nemsokára nem is két flottája lesz, de három, mert a mi gályáinkat... a te gályáidat is ellenünk fogja indítani. Jó lenne minél előbb visszahúzódnunk Akabába, nem gondolod?
Rajnáld úgy érezte magát, mintha az ördög vájná nyakába a körmét.
Súlyos, nagy testű ember volt, csapott vállú, karikalábú, izmai akár a sodrott acél. Fejét, állkapcsát és felső ajkát vörös szőrzet lepte, arcán és testén ütközetekből, részeg verekedésekből származó sebhelyek tömkelege. Rengeteg foga akkora volt és olyan színű, mint a hüvelykujja körme. Nem volt éppen remegős fajta, de most reszketett, ide-oda rángatták a láthatatlan karmok, a gerince vonaglott a sátáni erő szorításában. De ha valaki nem hinné, hogy a Démonok Fejedelme rábukkanhatott Krak urára, mikor a szaracénok se bukkantak rá, vélhette volna azt is, hogy Rajnáld rángatódzása nagyban hasonlít az olyan emberéhez, akit mérgezett sóval étettek meg.
Camininek nem volt szüksége magyarázatra. Látott ő már sok férfit így táncolni, valakit a fájdalomtól, valakit a haragtól, valakit meg attól, hogy kígyóval a belében született. De akármi legyen is az oka, az ilyen férfiak veszélyesek. Hátralépett, és köpenyének redői közé dugta a kezét. Mindjárt jobban érezte magát, hogy ujjai a török tőr nyelére fonódtak, amelyet a mellére kötve hordott.
Vér csorgott le Rajnáld szája sarkán, úgy zihálta: – Kettő híján mindet? Azt mondod, kettő híján mindet elvesztettük?
A kapitány hagyta, hogy lüktető csuklócsonkja adja szájába a választ. Jámboran azt mondta: – Lehet, hogy a jelentés túloz... de azt hallottad tőlem, amit én hallottam.
– Mikor hallottad? Miféle bizonyítékod van rá?
– Semmi, ha csak az nem, hogy tudjuk: a hajóink valóban al-Havránál vesztegeltek. Azt is hallottam, hogy a foglyok nagy részét fel fogják áldozni Mekkában és Kairóban. – Szavakat keresgélt agyában, módot akart találni rá, hogy megismételje: Rajnáld embereit áldozzák fel, s al-Havra Rajnáld veresége. Senki, még Krak ura sem verheti ki Camini fogait büntetlenül.
A hajófarban hirtelen felkiáltott valaki: – Kapitány! Jaj, megváltó Krisztusom, kapitány! Nézz hátra, nézz hátra gyorsan!
A kalóz megpördült. Rajnáld kiköpte szájából a vért, és odalépett melléje. Elnéztek az evezősök és a katonák ébredező tömege fölött, a teliszemetelt fedélzet és a megégett kormányrúd mellett, el egészen a látóhatár szélére, ahonnan egy háromárbocos hajó sziluettje közelített feléjük. Szél nem fújt, a bíborvörös és sárga vitorlák petyhüdten csüngtek, de a hosszú dupla evezősor fürgén röpítette a hajót egyre közelebb. Nem úgy festett, mintha üldözne valakit, de az árbocán szaracén zászló lógott.
Camini odaugrott a korláthoz, amely az orrfedélzetet az evezőfolyosóktól elválasztotta. Az evezősök legtöbbje fölébredt már, egymást lökdöstek, hogy lássák, ki élte túl az éjszakát, a kormányosra hujjogtak, aki a riadót elkiáltotta, meg Caminire meg a fegyveresekre, akik a közbülső átjáróban kucorogtak, meg egymásra is növekvő félelmükben. Volt, aki felállt, hogy a tulajdon szemével lássa a közelgő hajót. Mások evezőért, lándzsáért vagy számszeríjért nyúltak, és dühödten hadonásztak, az odalenn görgő hullákra mutogatva.
– Dobjátok ki őket! – kiabálta Camini. – Tisztítsátok meg a fedélzetet! Hé, ti, odalenn, segítsetek a padoknál! – A három megmaradt kormányosnak kiadta a parancsot, hogy forduljanak észak felé.
Rajnáld ismét mögéje lépett, és azt mondta: – Nem, nem szaladunk el. Foglyul ejtjük azt a hajót.
– Elment a józan eszed? Hogyan ejtenénk foglyul? Látod, hogy mekkora. Nyilván fel van szerelve katapultákkal, horgos létrákkal... Nézd már meg jobban! Kétszerte magasabb, mint...
– Azt mondtam, foglyul ejtjük. Fordítsd vissza a gályát.
Camini lebiggyesztette a száját, és határozottan megrázta a fejét. – Nem, herceg. Nem fordulok vissza. A Ter e Mer-nek én vagyok a kapitánya. Ezért hozattál ide Szicíliából. Az a hajó hadihajó is lehet, és talán maga Lulu áll a kormányrúdnál...
– Pontosan – csikorogta Rajnáld, és a szája széle csupa vér lett megint. – Lulu... az az ember, aki állításod szerint elpusztította a keresztény flottát, az én flottámat. Azt hiszed, megfutok előle?
– De hát semmi esélyünk. Összezúz bennünket a felső evezősorral, tüzet zúdít a hajónkra, legázolja a... – Elhallgatott, és csak a lélegzetvétele fütyült törött fogai között, mert érezte, hogy Rajnáld kése a gerincének feszül.
– Fordítsd vissza a gályát, szicíliai. Ha nem tetszik az irány, hazaúszhatsz Akabába. Add ki a parancsot. De szaporán! – A penge hegye átszaladt Camini bőrén. – Azt mondtam, szaporán! Meg kell fordulnunk, mielőtt ideér.
A kapitány arca megrándult a fájdalomtól. – Tedd el a késedet – sziszegte. – Meglesz, amit kívánsz. Mert úgy látom, a halálunkat kívánod. – Tenyere-vesztett karját köpenye redőibe csavarva áthajolt a korláton. Az előző csetepatéban elesetteket már a tengerbe lökték, helyüket mogorva fegyveresek foglalták el a padokon. Rászólt a kormányosokra, hogy fordítsák vissza a gályát, majd parancsot adott az evezésre. A kimerült legénység felzúdult. Más az, ha az ember minden erejével a szabadság felé igyekszik, és megint más holtfáradtan evezni a biztos pusztulásba. Camini azonban fittyet hányt a felzúdulásra, előhúzta görbe kését, és megismételte a parancsot. Hiába nyesték le a bal kezét, még így is veszélyes volt szembeszállni vele. Az evezősök megvárták, amíg valamelyik társuk elordítja az ütemet, aztán görnyedten előredőltek. Kiemelték a vízből a csöpögő lapátokat, hátralendítették őket, belevágták a tengerbe, és nekifeszültek a hosszú póznáknak. A sodródó hullák eltűntek a mélyben, vagy követték a hajótest irányát. A Ter e Mer meglódult. Széles ívet leírva körbefordult, majd szűkítette az ívet, amint a jobb oldali evezősök visszafogták a lapátot, bal oldali társaik pedig lendületesen folytatták a ritmus szabta munkát. A szaracén hajó alig egy mérföldnyire volt, és egyenesen feléjük tartott.
A keresztény gálya orrában kétoldalt elhelyezkedtek a katonák. Elöl a sátrat lebontották. A fedélzet közepén meg a sánckorlátnál homokládákat halmoztak fel. Az eceteshordókból kihúzták a dugót, és a vitorlákra kötözték őket, az esetleges naftatámadás elhárítására. Chatilloni Rajnáld átvette az íjászok és fegyveresek irányítását, Camini pedig előresietett a középső átjárón, hogy a kormányrúdnál parancsnokoljon. Rajnáldnak kezébe akadt a számszeríja, felhúzta, és letette a lába elé. Visszanyerte nyugalmát, szája széléről lenyalta a vért, és nekidőlt az orrpalánknak. Sejtelme sem volt róla, miképp lehetne erőt venni a hatalmas szaracén hajón; a Ter e Mer még sohasem vett részt tengeri ütközetben, kivéve a múlt éjjeli csetepatét. De ha igaznak bizonyul, hogy Húszam ad-Din Lulu admirális ott van a fedélzeten, Rajnáld megesküdött rá, hogy bánni áron megmássza a batszeh meredek oldalát.
Mire a két hajó közti távolság fél mérföldnyire csökkent, a keresztesek elfeledték fáradtságukat, és alig várták, hogy nyilaikat kilőhessek. A muzulmán hajó fedélzetén semmi sem utalt a készülődésre; tartotta az irányt, a sebességet, mintha meg volna győződve arról, hogy a Ter e Mer hamarosan kitér az útjából. A vörös és sárga vitorlák petyhüdten lógtak, remek céltáblát kínálva a gyújtónyilaknak. Rajnáld elmosolyodott. Ha Lulu a parancsnok, nyilván azt hiszi, hogy a keresztény gálya könnyű zsákmány lesz. De ha másvalaki a batszeh kapitánya, az elbizakodott muzulmán ugyancsak meg fog lepődni.
A frank íjászok már ki is tették a két szénserpenyőt az orrfedélzetre. Még néhány perc, és kátrányos végű nyilaikat beledugják az izzó faszénkupacba, fölemelik a lángoló szakállas nyilakat, és nagy ívben átlövik a víz fölött. Még néhány perc, még néhány méter, néhány evezőcsapás...
Az egyik matróz fölkúszott a csupasz tatárbocra, hogy jobban szemügyre vegye a közeledő hajót. Elérte a bedeszkázott figyelőtornyot, egyik lábát átvetette az alacsony falon, és alig akart hinni a szemének. Azután, mivel babonás volt, elhadart egy kurta imát, mielőtt leüvöltött volna Camininek.
– Kapitány! Camini felpillantott.
– Kapitány! Ez nem hadihajó! Egy szál katona sincs rajta! Hej, kapitány, hallod?
Camini mintha úgy hallotta volna, hogy „nem hadihajó”; de hiszen az lehetetlen, gondolta; nyilván félreértette.
– Micsoda? Mondd még egyszer! – kiáltotta, majd meggondolta magát, és intett a legénynek, hogy jöjjön le. – Gyere le! Itt mondd el!
A matróz lesiklott az árbocról, ahogy a fedélzetre ért, megbotlott, de még vissza se nyerte az egyensúlyát, máris hadarta:
– Ez... ez nem batszeh. Szavamra, kapitány, még fegyverzetük sincs. A fedélzeten... nyüzsög az ember, de katona egy szál sincs köztük. Láttam, amit láttam, és...
– De az ördögbe is, akkor micsodák, trubadúrok? Egy ekkora hajó! Málhaszállító nem vesz föl utasokat, ha csak...
– Igen – bólintott rá a matróz –, hacsak nem zarándokokat. Biztos, hogy zarándokhajó! Ott állnak mind a fedélzeten, a szabadban. Kapitány, énszerintem... már ahogy én látom...
– Na?
– Énszerintem nem ismertek föl minket! Kapitány, énszerintem azt se tudják, kik vagyunk!
A szicíliai ebben a pillanatban jött rá, miért nem érhet az ő híre a Rajnáld úré nyomába. Camini boldogan fosztogatta a karavánokat, szórakozásból kínozta a fegyvertelen lakosságot, gyerekeket ölt, ha kellett... Habozás nélkül megerőszakolta a nőket, felperzselte a vetést, a házakat, koldusbotra jutott vagy haldokló falusiakat hagyott maga után, amerre járt. De a korszellemnek megfelelően ő is babonás volt, és vakon engedelmeskedett az istene vesztett vallás parancsának. Képtelen lett volna zarándokokat gyilkolni, bármilyen idegen tőle a hitük. Bizonyára megölt itt-ott egy-két zarándokot is, az ilyesmi elkerülhetetlen, de ha most hidegvérrel lemészárolja ezeket az embereket, utóbb majd sasok formáját öltve tépik ki a szemét, a beleit, és a májából fognak lakmározni.
Dühösen meredt a matrózra, remélve, hogy annak inába száll a bátorsága, és bevallja: tévedett az imént. De tudta, hogy a szavai magyarázatul szolgálnak a hajó mit sem sejtő közeledésére, az ernyedten csüngő vitorlára, a készületlenségre.
– Megesküszöl rá? Búcsút mondhatsz az életednek, ha...
– Esküszöm, kapitány! Isten látja lelkemet, igazat mondok! Esküszöm!
– Meg mered ezt mondani Rajnáld hercegnek is?
– Meg hát, ha muszáj, de...
– Muszáj. Gyerünk. Siess, különben egytől egyig elkárhozunk! – Ép kezével tartva bekötözött karcsonkját, végigsietett az átjárón, és felmászott az orrfedélzetre.
Rajnáld vigyorogva megfordult.
– Nézd a vitorlákat, szicíliai. Találhatnánk-e jobb céltáblát a nyilainknak? A munkánk máris el van végezve. Én mondom...
– Ne mondj semmit, herceg. Hallgasd meg előbb ezt az embert. Talán neked se lesz kedved támadni, ha meghallgattad, amit mondani akar. – Oldalba bökte a matrózt. – Na, beszélj!
A rémült megfigyelő elmondta, amit látott. Camini bólogatott, és aggódva figyelte az egyre csökkenő tengersávot a két hajó között.
Rajnáld arcáról fokonként eltűnt a mosoly: lökdösni kezdte a szerencsétlen matrózt a feljáró lépcsője felé.
– Rosszul láttad, kalóz! – acsargott dühében. – Ennek a fickónak inába szállt a bátorsága. Emlékszem jól, hogyan viselkedett harc közben. Azt szeretnéd, ha mi is olyan gyávák lennénk, mint te? Mi? Kergesd el innen, amíg ki nem szúrom azt a vaksi szemét! – Kése hegyével ösztökélte a matrózt, aki hanyatt-homlok igyekezett lefelé a lépcsőn.
– Akár gyáva, akár nem, én hiszek neki. A jelentése alátámasztja...
– Én pedig nem hiszek neki.
– Herceg, könyörgök. Hagyjuk abba, amíg nem késő. Ennyit nem kockáztathatunk. Legalább járjunk utána, mi az igazság a fickó meséjéből. Irányt változtatok, és...
– Szó sem lehet róla. Azt akarom, hogy ők változtassanak irányt. Várd ki a végét.
– De lehet, hogy zarándokok!
– Mondja az a vaksi féreg.
– Irányt fogok változtatni.
– Nyugalom, szicíliai. A te szerepednek vége. – Rajnáld felemelte a kését.
Camini kezében megvillant a török tőr. A két férfi egymásra meredt. A matróz a lépcső aljáról bámulta őket. A kalózkapitány felsóhajtott, és leeresztette a görbe pengét.
– Ahogy parancsolod, herceg.
A következő pillanatban vadul fölrántotta a kezét, és előredöfött. Rajnáld, akit élettapasztalata állandó bizalmatlanságra intett, hátraugrott. Camini tőre felhasította bőrruháját, és vért fakasztott a gyomrából. De a kalóznak ez volt élete utolsó döfése. Rajnáld idegesen fölnevetett, előrelépett, és Camini torkába mélyesztette kését. Camini fütyülve odébb tántorgott, és leroskadt az orrpalánk tövébe. Krak ura otthagyta, hadd szenvedjen ki, ha eljön az ideje, elfordult, és a gyomrára szorította a kezét. A sebe nem volt mély, úgy döntött, begyógyul magától is. A matróz a hajó másik végébe szaladt ijedtében. Rajnáld kereste egy darabig, aztán elnevette magát. Nem érzett bosszúvágyat, hadd meneküljön a vaksi, hazug féreg.
A Sivatag Vörös Farkasának vezetésével a Ter e Mer hadigálya legénysége közelharcra kényszerítette a zarándokhajó utasait. A védtelen hajót nem volt nehéz megmászni. Részben hogy csillapítsa Lulu admirális al-havrai győzelme fölött érzett dühét, részben hogy olyan hadihelyzettel fejezze be vörös-tengeri expedícióját, amelyre sokáig emlékezni fog az Iszlám, Chatilloni Rajnáld felgyújtatta a zarándokhajót, és tizenegy keresztes vitézének haláláért lemészároltatott háromszáz muzulmánt. Ha volt, aki a hajón életben maradt, arról nem ő tehetett, mert a Ter e Mer kétszer körülkerülte a lángoló roncsot, és Rajnáld mindenre felhívta íjászai figyelmét, ami csak mozgott.
Délre a zarándokhajó a vízvonaláig leégett, s a keresztény gálya újra északnak fordult, az Akabai-öböl és az öböl északi részén levő kikötő felé. Rajnáldnak nagy gyönyörűséget szerzett a gondolat, hogy Mohamed bajosan tudja majd a hajuknál fogva a Paradicsomba rángatni kopaszra égett, víztől elnehezült híveit.

 

 

MÁSODIK FEJEZET
A HOLT-TENGERNÉL
1183. június

Az út lejtett, kiegyenesedett, és újra lejtett. A lovasok nyolcvan mérföldet tettek meg három nap alatt, de még kétnapi járóföld választotta el őket végcéljuktól. Megérkeztek a Holt-tenger nyugati partjára, a világ legmélyebben fekvő területére.
A csapat vezetője felemelte a kezét, és intett a lovasoknak, hogy szálljanak le. Szóban is kiadta volna parancsát, ha nem nyűgözi le a táj tökéletes mozdulatlansága és néma csendje. Sokszor járt errefelé, mégis mindig megdöbbentette a látvány. Attól félt, hogy ha megszólal, nem jön ki hang a torkán. Bajtársai hálásak voltak némaságáért, és szó nélkül leszálltak a nyeregből.
Beleszimatoltak a sós levegőbe, és elképedve bámulták a megmerevedett víz felszínét. Hal nem volt ebben a keskeny beltengerben, így hát madár sem fészkelt a partján. Néhány csenevész, kifakult bokor pettyezte csak a különben csupasz sziklákat, a kevés kiszáradt vádi alján kemény nádszálak küzdöttek az életért. Semmi sem mozgott, csak a meg-megrezdülő meleg levegőhullámok szívták mohón a vizet.
A férfiak egymást figyelték, leeresztett szemhéjjal védekezve a vakító fehér sziklák és lapos sóágyak fénye ellen. Homlokráncolva titkolták félelmüket, de a csöndet senki sem törte meg. Valamelyikük azonban, bárhogy is igyekezett, nem tudta magába fojtani köhögését. A hangot mindnyájan meghallották, s most végre zajosan felnevettek.
Megmozgatták a karjukat, tétova lépéseket tettek, rácsaptak a lovak hátára, hogy azok is mozduljanak végre. Az, aki köhögött, most újra erőltette, emlékeztetni akarva a többi lovagot, hogy ő ütötte az első zajt. Valaki megjegyzést tett a hőségre, és most már félelem nélkül beszélgetni kezdtek.
Tizenöten voltak, a sodronying fölött hosszú köpenyt hordott mindegyik. Mióta csak elhagyták Jeruzsálemet, követte őket az irgalmatlan júniusi nap, melynek ereje dél felé haladva egyre nőtt. Testükön szünet nélkül csorgott a verejték. Hogy ezt a kényelmetlenséget kiküszöböljék, napjában kétszer megálltak, és meztelenre vetkőztek, hadd szárítsa meg bőrüket és ruhájukat a nap. Majd, ideig-óráig felfrissülve, megint magukra húzták a bőrruhát, a sodronyinget és a vászonköpenyt. Ahányszor levetkőztek, annyiszor kockáztatták, hogy megfáznak, vagy testnedveiket kiszívja a nap, de a nyirkos, iszamós bőrruha elviselhetetlen volt, és annak is örültek, hogy legalább pár percre megszabadultak a súlyos sodronyingtől.
A tizenötből hárman el is hányhatták volna páncélzatukat, de a többi tizenkettőnek nem volt választása. A Keresztelő Szent Jánosról nevezett Ispotályos Testvérek rendjének jeruzsálemi lovagjai voltak. Általában csak johannitáknak hívták őket, és most a három világi keresztes kíséretéül szolgáltak. A csapatot bármikor megtámadhatta egy szaracén portya vagy egy beduin rablóbanda, tehát a johanniták állig fegyverben lovagoltak. Páncélingüket a nap hevétől rendjük fekete köpenye védte, amelyre szétnyíló végű fehér kereszt volt varrva. A világi lovagok fehér köpenyt viseltek s rajta a kereszténység egyenes ágú vörös keresztjét.
Míg a kíséret fele őrt állt, a többiek lesegítették egymásról a páncélt, majd lecsatolták magukról az átizzadt bőrruhát, kifordítva leterítettek a homokba, és azon meztelenül járkálni kezdtek a parton. Egy ifjú johannita, aki még nem hallotta hírét a Mare Mortuum sajátságos tulajdonságainak, társaira pillantott, mintegy helyeslésüket kérve, majd belegázolt a vízbe. A többiek nevetve nézték, amint a felszínen lebegve integet nekik. A víz olyan sűrű volt, hogy nyugodtan ráfeküdhetett, nem süllyedt el. Rajta maradt, míg csak meg nem győződött róla, hogy valamennyi lovagtestvére látja – lám, Guibert lovag, az Úszó –, majd felfrissülve, büszkén a partra gázolt.
Mielőtt még a ruhájához ért volna, kifehéredett a bőre. Arcát, testét sóréteg fedte, a szemét csípte, torka mintha bedagadt volna. Levegő után kapkodva rohant a víztömlőhöz. A johanniták az oldalukat fogták nevettükben: az ifjú Guibert legközelebb óvatosabb lesz.
Az a három férfi, aki nem volt tagja a harcos rendnek, a kíséret első felével együtt vetkőzött le. A legmagasabbik arányos testalkatú, selymes homokszín hajú férfi volt. Arcát, nyakát, karját hosszú esztendőkön át égette barnára a palesztinai nap. Nemrégiben a „napfürdőzés” újmódi divatjának hódolva, lába és a teste is barnára sült. A másik kettő nem volt híve a háztetőn heverésnek, így azután egyenetlenül barnultak le. Az egyik alacsony volt és karcsú, a másik akár egy birkózó. Ahol a karcsúbbik úgyszólván csupasz volt, nagy erejű társát bozontos szőrcsomók lepték.
Ε hármas elsőnek említett tagja Ibelini Balian volt, Nablus ura és Komnéna Mária királynénak, a megboldogult I. Amalrich jeruzsálemi király özvegyének férje. Balian volt az ifjabbik a nagy hírű Ibelin testvérek közül. Az idősebbik, Balduin a Nablustól harminc mérföldre délnyugatra lévő Ramla hűbérura volt. Apjuk néhány évvel azelőtt halt meg, s családi erősségüket, Ibelint a szövetséges johannita rend őrizetére bízta. Balduin azonban megtartotta magának Ramlát, míg Balian beérte azzal, hogy felesége Jeruzsálemtől északra fekvő birtokait igazgassa. A két Ibelin, különösen Balian, aki józanabb volt, mint a bátyja, hű maradt az új jeruzsálemi királyhoz – egy ifjú bélpokloshoz, akit szintén Balduinnak hívtak – és a kereszténység ügyéhez. Magatartásuk nem egy frank hűbérúrral szembeállította őket, azok ugyanis szégyelltek volna tisztelettel adózni egy huszonkét esztendős uralkodónak, akit csupán nagybeteg álmodozónak tekintettek. Balian, aki messze kiemelkedett a békétlenkedő keresztesek közül, most Chatilloni Rajnáldhoz, Krak urához igyekezett.
A karcsú második férfi Balian apródja volt, helybeli születésű keresztény ifjú, Ernoulnak hívták. Okos, szemfüles megfigyelő volt: a történelem úgy emlegeti majd, mint a kor megbízható krónikását. De ez még a jövő titka. Egyelőre azzal szórakozott, hogy sórögöket dobált a sós tengerbe.
A harmadik, Nablus várnagya és Balian személyi testőre, Fostus, negyvenöt éves volt, cornwalli jobbágyok és walesi zsoldosok leszármazottja, kemény, akár a vas. Ő volt a Balian fellegvárára nyíló barbakánkapu. Hogy valaki kardhossznyi közelbe kerüljön Nablus urához, előbb el kellett nyernie roppant erejű testőre bizalmát. Fostus húsz éve vigyázta az Ibelin családot. Az, hogy a névtelenségből Palesztina első nagyurai közé emelkedtek, részben Fostus várnagy lankadatlan éberségének volt köszönhető. Pillanatnyilag Ernoullal csúfolódott: hatalmas szikladarabokat hajigált jóval messzebbre, mint a fegyvernök a kis sórögöket.
– Rajta, rajta – dörmögte –, a válladdal feküdj bele. Hát az meg micsoda, madártojás?
Ernoul vállat vont, és nekigyürkőzött, hogy megkacsáztassa a követ a vízen. De a kő nem volt elég lapos, és pattogás nélkül elmerült. Fostus lemondóan vette tudomásul, hogy milyen csekély az ifjú ember ereje. Kétségbeesve rázta a fejét, és messze kipörgette a maga szikladarabját.
– Nekem te nem vagy ellenfél – morogta, és elballagott, hogy kihívja a johannitákat.
Balian is lejött a víz szélérc. Ernoul a túlparton magasodó fennsíkra mutatott és megkérdezte: – Oda megyünk?
Balian bólintott. – Elfelejtettem, hogy te még nem jártál Krakban.
– Nem. De ha igaz, amit hallottam, nem szívesen mennék oda egyedül. Azt mondják, sokan bemennek, de kevesen jönnek ki újra. – Körülnézett, és hozzátette: – Nem csoda, hogy Rajnáld úr királynak képzeli itt magát. Nagyon messze van a dolgok sűrűjétől.
– Testben talán igen – mondta Balian. – De ha tüzet gyújtanál amott – Jeruzsálem felé biccentett –, mondjuk, Dávid király tornyán, azt Krak falairól is meglátnák.
– De hiszen... legalább negyven mérföld a távolság!
– Majdnem ötven. De különben hogyan tudná olyan gyorsan fegyverbe szólítani a király a sereget, ha a szaracénok közelednek? Fékezd még két napig a türelmetlenségedet, és megérted, miért ringatja magát ábrándokban Rajnáld úr. Akinek Krak a birtokában van, nem csoda, ha királynak képzeli magát. Még te, csont-bőr emberke is annak éreznéd magadat. Ilyen a hely természete. Annak az erődnek a nagysága egy városéval vetekszik.
– Meglehet – ismerte el savanyúan Ernoul –, de Rajnáld úr nem király, és – mert Isten óvja az Ő országát – remélhetőleg nem is lesz az. Hiába ura egy városnyi erődnek, ha a zarándokhajóról szállongó hírek igaznak bizonyulnak – és Balduin király hisz bennük –, akkor Rajnáld semmivel sem jobb, mint a kalózok, akiket felbérelt. Csak nem hiszi, hogy Isten áldását adja egy ilyen műveletre?
– Nem valószínű, hogy kikérte Isten véleményét – felelte Balian. – Isten a Mennyben országol. Mohamed a Paradicsomban. A mi bátor bélpoklos királyunk Jeruzsálemben. Rajnáld pedig... hát manapság, ahol neki tetszik. Isten áldását csak akkor fogadná el, ha egy tétel fegyvert is kapna Tőle ráadásnak.
– Ha ott országol, ahol neki tetszik, a beduin nevet érdemli, és nem a keresztes lovagét.
– Vigyázz a nyelvedre – morogta Balian. – Ne keress mindenáron hibát azokban, akik a Keresztet viselik. Kevesen vannak, akiknek makulátlan a kardja; az enyém sem az.
– Meglehet, uram. De el kell ismerned, hogy Chatilloni Rajnáld messze túltesz a szokásos emberi gyarlóságokon. Nem a jelentéktelen viszálykodásokról vagy a magánháborúkról beszélek. Hanem arról, hogy ártatlan zarándokok százait gyilkolta le.
– Ez csak feltételezés. Be kell bizonyítanunk.
– Mindenki tud róla. Ő maga se nagyon titkolja. Hány százat is mészárolt le... a feltételezés szerint? Kettőt? Hármat? Ötöt?
– Az arabok szerint háromszázötvenet. És az értesüléseik általában megbízhatóak.
– Háromszázöt... Na látod! Ez nem egyszerű emberi gyarlóság. Azért ölette le őket, mert könnyű prédának bizonyultak, és mert nyilván hírét vette flottája pusztulásának. Más oka nem lehetett rá. Az elkeseredését tette meg mentségnek egy tömegmészárlásra. Ez az ember szégyent hoz ránk. – Felkapott egy jókora sórögöt, mérgesen szemügyre vette, majd ledobta.
Balian elfordult, hogy apródja ne lássa, amint összeráncolja a szemöldökét. Bármennyire osztotta is Ernoul felháborodását, nem szerette volna, hogy az ifjú akkor is ilyen szabadszájúan nyilvánítsa véleményét, ha megérkeznek a Vörös Farkas odvába.
– Más kérdés – folytatta Ernoul, akit szemlátomást nagyon izgatott a probléma –, hogy nem kellett volna erre a fáradságos útra vállalkoznod. Nem mintha nem bírnád erővel...
– Igen?
– De Rajnáld úr kötelessége lett volna, hogy Jeruzsálemben a király elé járuljon, ahogy Balduin megparancsolta. Ez minden alattvalónak kötelessége. Úgy látszik azonban, Rajnáld úr nemcsak királynak képzeli magát, de még Balduinnál is hatalmasabb királynak. Nem akarok kötözködni, nagyuram, de ezúttal nem vagy több egy közönséges küldöncnél. Szomorú fényt vet államunkra, hogy a törvényes királyt megsértheti egy békeszegő, és a leghatalmasabb nemesurak egyike magára vállalja a fullajtár szerepét. – Látta, hogy Balian szemöldökráncolása nyílt haraggá változik, és elnémult.
– Jól van, Ernoul, eleget beszéltél.
– Uram, én...
– Neked valami bánatod van. Nem kellett volna magammal hoznom téged.
– Isten ments, én nem ezt akartam mondani. Kitüntetésnek érzem, hogy veled jöhettem. Nem szabad így gondolkodnod.
– Akkor pedig várd ki, mi mondanivalója lesz Rajnáld úrnak. Az éremnek is két oldala van.
– Ó, te túl jóhiszemű vagy, túl jóhiszemű! – tört ki Ernoul. – Ismered a Véresfejűt. Mért bízol benne ennyire?
– Toporzékolt ifjonti hevében, fölkapott egy követ, és dühödten kihajította a tengerre.
– Na látod, ez már jobb! Most a válladat is használtad – kiáltotta oda Fostus.
Szóval így hívják mostanában, gondolta Balian. Véresfejű. A Vörös Farkas, úgy látszik, idejét múlta a fiatalok között. Habozás nélkül elismerte, hogy a Véresfejű kifejezőbb név, de hát manapság Rajnáld tettei is kifejezőbbek.
A johannita komtur jelentette, hogy emberei készen állnak az indulásra. Balian bólintott, és a három férfi újra felöltötte megszáradt ruháját. Pár perc múlva a csapat fellovagolt a meredek kaptatón, és délnek fordult a keskeny parti úton.
Éjszakára a Masada-hegy egyik szurdokában ütöttek tábort. Az ezerkétszáz lábnyi kőszál azzal a keleti parton lévő sima, fehér hegyfokkal szemben magasodott, amelyet Halasonnak, vagyis Nyelvnek hívtak. A Nyelvtől délre esett Chatilloni Rajnáld magánkikötője a Krak-vádi torkában. Amikor a sötétség leszállt a vízre és Moáb távoli hegyeire, Balian úgy látta, hogy fények villódznak a kikötőben, de nem kívánta találgatni a fények okát. Lehet, hogy a kikötő pontos helyzetét jelzik az éjszakai vendégeknek, vagy esetleg a felfogadott hajóácsok munkájához világítanak, akik egy új flotta felépítésén szorgoskodnak. De az is lehet, hogy nem is fényeket lát, csak a nap szálkái villódznak még a szemében.
Ásított egyet, karját a magasba emelte, majd leejtette. Amikor újra odanézett, már nem voltak fények a keleti parton. Kesernyésen elvigyorodott, mert rájött, hogy őt is hatalmába kerítette Rajnáld varázsa, akár a többi keresztest. Oly sok kósza hír röpdöste körül megannyi denevérként Krak várát, hogy az igazságot nem mindig lehetett elválasztani a hamisságtól. Senki sem hitte el, hogy Rajnáld hatalmas erdőket irtatott ki, saját hajóhadat építtetett, és szekereken meg teveháton átszállíttatta Palesztina úgyszólván járhatatlan földjén. Pedig megtette, mint ahogy egy ízben megsarcolta Ciprus szigetét, és ahogy tizenhat évet morzsolt le az aleppói szaracén tömlöcben. Az évek múltával hatalma nőttön-nőtt, és ma mint Krak ura és Oultrejourdain gazdája nem is áll olyan távol Ernoul jellemzésétől. Önkényúrnak tartja magát, nagyobbnak a királynál. Erős várának fokáról egyképpen tekint le ellenségre és szövetségesre.
Ideje, gondolta Balian, hogy a hűbérúrtársak komolyan vegyék Rajnáld fenyegetéseit, olyan komolyan, ahogy a tettein szörnyülködnek. Sőt már késő is, hiszen a vöröstengeri expedíció eredményeképpen Szaladin gyors és rettenetes bosszút helyezett kilátásba a keresztény királyságnak. Ezt az üzenetet vitte Balian Krakba, Balduin királynak azzal a kérésével egyetemben, hogy Rajnáld, a háborút elkerülendő, fizessen jóvátételt a vörös-tengeri part lakóinak, valamint a zarándokok hozzátartozóinak.
Balian a szurdok köveit rugdosva hátat fordított a víznek. Az éji csendben hallani vélte a Véresfejű válaszát, és gúnyos nevetésének visszhangja hidegen áradt feléje a sós tenger fölött...

 

A lovasok még pirkadat előtt kilovagoltak a szurdokból. Délután maguk mögött hagyták Sedom és Amora falvát, ezt a két kis települést, melyeknek helyén a szóbeszéd szerint valaha Szodoma és Gomorra elátkozott városa állt.
Némán léptettek tova, az írásra gondoltak, és egyikük sem mert visszanézni.
Néhány mérfölddel odébb súlyos hibát követtek cl.
Hogy minél nagyobb utat tegyenek meg, és egynapi járóföldre kerüljenek Krakhoz, ráfordultak a vakító sóvápákra, melyek a Holt-tenger déli partját és a roppant Arava-völgy északi végét kerítik. Az olvasztó hőség formátlan fekete tömeggé gyűrte össze árnyékukat. Mire a völgy közepére értek, harcias külsejüknek nyoma sem maradt. A johannitak fogcsikorgatva érezték, hogy a nap heve behatol a koponyájukba. Tartalékköpenyekkel, törülközőruhával, széles arab kendőkkel, kafija-val burkolták be a fejüket, de a gyapjú is akárha acélból lett volna. Az ifjú Guibert és néhány társa sírva fakadt kínjában, de amikor le akarták törölni könnyeiket, száraz kezük száraz szemüket dörgölte csupán. A nap azonmód felvásárolta szenvedésük nedvét, és sót hagyott hátra fizetségül.
A lovasmenet szétzilálódott. Balian két rossz közül választhatott. Ha növeli az iramot, a lovak megizzadnak, még több vizet vesztenek és legyengülnek. Ha pedig a nagy testű normann paripák az eddigi iramban folytatják az utat, nagyon sokára érnek termékeny vidékre. Átkozta magát, hogy beleegyezését adta az elhamarkodott irányválasztáshoz, és odaintette a lovagok komturját.
– Igyekeznünk kell, Konrád úr. Vállalom a felelősséget, de a problémát meg kell oldanunk.
A johannita megfordult nyergében, és emberei szomorú állapotát látva, némán bólintott. Megfaroltatta lovát, elügetett a sor mellett, és rámordult az ingadozó lovagokra.
– Gyerünk! Mozogjatok! Márton, sarkantyúzd meg a lovadat! Hervé uram, ne hozz ránk szégyent! Mozgás! Mozgás! Hé, Guibert, neked meg mi bajod? Minek reszketsz, csak nem fázol? – Odaugratott a zokogó lovag mellé, lehordta az előtte haladókat, és megvárta, míg elléptetnek mellette. Majd egy berakott nyelű tőrt húzott ki az övéből.
– Látod ezt? – suttogta. – Látod ezt a csontot a markolatán? Látod, lovag úr?
Guibert pislogva bólintott.
A komtur együtt bólogatott vele. – Mi a véleményed róla? Beszélj már, ember! Isten neked is adott nyelvet, vagy nem?
– Szép – károgta Guibert, és tátott szájjal kapkodott levegőért, bármilyen forró, bármilyen sós is volt az.
– Szép hát, de tudod-e, kinek a csontja?
Az ifjú lovag a fejét ingatta. Fütyült rá. A nap árkokat vésett az arcába, lyukat ütött a fejébe. Fütyült rá, hogy ember csontja-e vagy állaté. Minek azt tudni...
– A mi áldott Keresztelő Szent Jánosunk drága testéből való. Igen, a védőszentünkéből. Ehhez mit szólsz, Guibert?
– Szent Jánoséból?
– Úgy bizony. Ide hallgass. Ej, fogd már kordába a lovadat! Szorítsd azt a gyeplőt! Jól van. No, ide hallgass. A sor elejére lovagolsz...
– Micsoda? Nem bírok. Én... Én nem...
– Dehogyisnem. Megteszed, a menet élére állsz, és a tiéd a tőr. Neked ajándékozom. Szavamat adom rá.
– Megválnál ettől a...
– Ne kételkedj a szavamban, fiú – pattogott Konrád. – Állj a csapat élére, és megszolgáltál érte. Megteszed?
Guibert minden arcizmát megfeszítve becsukta a száját. Az igazi johannitának semmi sem olyan fontos, mint a Szent Jánosba vetett hite. Testének egy részét birtokolni – a legszebb jutalom.
A johannita komtur se könnyű szívvel tette meg ajánlatát. Sokra becsülte a szent ereklyét, habár annyi ilyen csontdarabkát látott már, hogy cinikus pillanataiban eltöprengett rajta, van-e még szent, aki egészen és egészben a sírjában pihen. A szójáték nagy népszerűségnek örvendett azok között, akik kételkedtek néhány híres ereklye valódiságában, és Konrád úr magában elismerte, hogy ő sem biztos benne, vajon valóban Keresztelő Szent János testének darabja-e a tőrbe ágyazott csont. De szerette volna hinni, hogy az, és bízott annyira annak az embernek a szavában, akitől vette, hogy tiszta szívvel felajánlhassa Guibertnek szent ereklyeként.
Guibert összeszedte magát, és megismételte: – A menet élére?
– Igen.
– Szent... Szent Jánosért?
– Szent Jánosért, igen. Megteszed?
– Igen. Ó, igen, megteszem. Drága szentünk segedelmével megteszem! Szent János és az Ispotály!
Feledve a hőséget, előredőlt nyergében, és a ló véknyába vágta egyhegyű sarkantyúját. Kiáltását összelapította és a földre dobta a súlyos levegő. A paripa összerezzent, a repedezett sórétegbe mélyesztette patáit, és ügetésre váltott. Guibert még egyszer elkiáltotta magát, aztán a lovaglásra tartalékolta a levegőt. Megpillantotta Cavanne-i Eduárdot, és a dorseti Mátyás lovagot, megsarkantyúzta paripáját, és elvágtatott mellettük.
Guibertnek nem egy pap megígérte, hogy ha valami igazán tiszta cselekedetet hajt végre Isten és a védőszentje nevében, meg fogja látni Keresztelő Szent Jánost az angyalok körében. Elhúzott Dénes és három bebagyulált alak mellett, akiket nem ismert föl, és lehagyta Tamást, a Hontalant is. Lova patája alól só és homok fröccsent. Guibert nyitott szemmel ügetett, várva, hogy megjelenjék előtte Szent János. Beérte Cesarinit, az itáliait, aki mondott neki valamit, de Guibert csak a szíve zakatolását és fülében a vér dobolását hallotta. Lehagyta az itáliait, beért két másik johannitát, és Ernoul, Fostus meg Balian úr felé ügetett. Minden száraz volt, rettenetcsen száraz és fehér és száraz és égető, mintha sós lángok nyaldosnák. Tudta, hogy hamarosan megpillantja Szent Jánost.
Ernoul észrevette a lovagot, és homlokát ráncolva félrerántotta a lova fejét. Pillantása felmérte a feszült, lisztfehér arcot, a sólepte szemet, a vértajtékos paripát. Azután Guibert előrelendült, tovamennydörgött Balian és a várnagy között, és nyílegyenesen nekivágott a völgy torkának.
A komtur a menet végén felordított: – Utána! Egy kölyök előzzön meg benneteket?
A menet összetorlódott, elnyúlt megint, majd felbomlott, ahogy a lovasok a kihívásnak engedve üldözőbe vették az élen nyargalót. Konrád felállt a nyeregben, és a párafelhőn át nézte, hogyan vágtatnak lovagjai a messzi hegyek lába felé.
Elégedetten érintette meg a tőr markolatát. Guibert kitett magáért, megérdemli a jutalmat.
De az ifjú lovag még nem pillantotta meg Szent Jánost: bizonnyal még többet vár tőle. Soha életében nem vágtatott ilyen keményen, de tudta, hogy fokoznia kell az iramot. Elrántotta lábait a ló oldalától, majd sarokkal befelé nekivágta. A sarkantyú hegye mélyen beleszaladt az állat véknyába, az felnyerített kínjában, és még gyorsabban vágtatott. Guibert szája nyitva maradt. Kifordult szeme előtt csomókban kavargott a só. Immár vakon, lelki szemeivel pillantotta meg nem messzire védőszentjüket.
Immár süketen, a lelkével hallotta Keresztelő Szent Jánost:
– Gyere hát, derék lovag. Fogd meg a kezem. Bizony mondom, Guibert, hogy én vagyok az. Vágtass hozzám.
Az első lovasok akkor érték be a johannitát, amikor már csak egy mérföldre volt a hegyektől. A lova lassított, mert a fiatal lovag ide-oda imbolygott a nyeregben, és nem ösztökélte többé a sarkantyújával. Az arca olyan fehér volt, mint amikor a Holt-tengerből kilábalt. A száján torz mosoly ült. Fostus és Ernoul egyfelől, az itáliai Cesarini és egy Ralf nevű lovag másik felől vette közre.
Cesarini alig kapott levegőt. – Remek vágta volt, Úszó – zihálta, Fostus pedig odahajolt, hogy felvegye a lógó gyeplőszárat. Akkor vették észre, hogy a mosoly az arcára fagyott, hogy Guibert meghalt. A szeme nyitva maradt, úgy bámult valamire, amit egyikük sem láthatott. Fostus és Ralf, lévén erősebbek, mint az itáliai, közösen támogatták Guibertet a nyeregben és vezették át a lovat az utolsó mérföldön, ami még az Arava-völgyből hátravolt.
A lovagok kettesével-hármasával értek oda a hívogató fasorhoz, és egymás után csúsztak le a nyeregből. Volt, aki azon nyomban összeesett, a többi térdre borulva, kiszáradt torokkal adott hálát az Úrnak, Szent Jánosnak és a lovagnak, aki példájával buzdította őket: Guibertnek, az Úszónak. Tölggyel vegyes oleanderligetben terítették ki a holttestét, és őrt álltak mellette egész nap, egész éjjel. Fohászkodtak a lelke üdvéért, habár tudták, hogy úgyis elnyeri az üdvösséget. A johanniták komturja Guibert mellére fektette a tőrt, ahol az örökkévalóságig látni fogja, és felragadhatja, ha szüksége lesz rá. De tudták: csak arra fogja használni, hogy megmutassa új barátainak, az angyaloknak.
Másnap reggel a johanniták hevenyészett hordágyra tették társuk holttestét, és felváltva vitték az ösvényen, amely háromezer láb hosszan kanyargott felfelé a Moáb-fennsíkra. Előbb északnak tartottak, a Krak-vádi felé. majd pedig keletre, a vár irányába tértek. A fennsíkon hűvös volt a levegő, és nem fosztotta meg többé könnyeiktől a síró, fiatal lovagokat.

 

 

HARMADIK FEJEZET
KRAK
1183. június

Millyi Stefánia ott hevert a dísztelen, vörös kereveten, és élvezte a széles, lépcsős ablakon beáradó napsugarak utolját. A napkúrázó termet csak az imént hagyta oda egy vándor kobzos, aki egy chanson de geste-et adott elő, amely a népszerű francia költő és dalszerző, Chretien de Troyes egyik történetén alapult. A dal Yvain, a kóbor lovag szerelmi és hadi kalandjairól szólt. De a trubadúr, aki átköltötte a történetet, és a kobzos, aki előadta, nagy ravaszul vörös hajjal látta el Yvaint, mert Stefánia férje, Rajnáld is vörös hajú; tüzes természetűnek írta le, amilyen Rajnáld, s a kardjába Rajnáld jelmondatát vésték: IN NOMINE DOMINI.
Stefánia egy vég damaszkuszi selymet ajándékozott a kobzosnak, meghagyván neki, hogy juttasson belőle egy jókora darabot a trubadúrnak is, majd elbocsátotta a dalost, és tovább süttette magát a nappal az ablak előtt. A vers néhány sorát megjegyezte, ezek jártak most a fejében, miközben csukott szemmel dúdolta az egyszerű melódiát, s a leszálló nap az arcát melengette.
Krak várúrnője harmincöt éves volt, de ezt csak egy másik nő vehette volna észre rajta. A jeruzsálemi és a partmenti városokbeli hölgyek divatját követve szépítőszerekkel kente az arcát. Látta azonban, hogy némely asszony milyen elrettentő eredménnyel alkalmazza őket, és tanult a hibájukból. Először is sokféle hozzávalóért küldetett a fővárosba; majd pedig több napon át kísérletezett termeiben. Hozzámérte egyik színt a másikhoz, a fényeset a tompábbal vetette egybe. A végeredmény nagyon is kielégítő volt, tudta, hogy fiatalabbnak mutatja koránál. Erős arca volt, vékony szálú haját többször átmosta fahéj végy lilékkel, a szeme sötétzöld, a teste se nem csontos, se nem kövér.
Minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen magával. Két gyermek anyjaként, immár harmadik férje oldalán, bizony jól tartotta magát. Főként ha figyelembe vesszük, micsoda ember volt a három férj.
A legjelentéktelenebb talán az első volt: III. Toroni Humphrey, a keresztények és muzulmánok csodálatát egyként kivívó híres-nevezetes hadúr fia. Sajna, a hadúr ivadékának ereiben nem folyt valami bőven apja vére. III. Humphrey nem tört nagy célok felé, közönséges halandó volt. Stefánia tizenöt éves korában ment feleségül hozzá, öt évet éltek le együtt, s ezalatt egy fiút szült neki, akit természetesen apjáról neveztek el, valamint egy leányt. 1168 komor telén III. Humphreyt elvitte a tüdővész.
Habár anya volt és özvegy, Millyi Stefánia még mindig a legjobb partik egyikének számított a királyságban. Fiatal volt, külsőre vonzó, s azidőtt még nem mocskolta be a rágalom. Társalogni csak banális témákról tudott, beszédét nem fűszerezte humor, de a férfiak többsége boldogan elnézte neki unalmas személyét. Nem is volt szüksége nagy észre vagy bölcsességre, hisz legfőbb erénye abban állt, hogy ő uralta a határ menti, elvadult hűbérbirtokot, Oultrejourdaint, melynek Krak volt a központja. A megfelelő férfinak szívével és testével együtt Palesztina egyik legnagyobb uradalmát kínálhatta, és a hatalmat, ami vele járt.
De sajna, ezúttal sem a megfelelő férfit választotta.
Választása egy becsvágyó francia lovagra esett, a Champagne-ból származó országbíróra, Plancyi Miles-re. Mint a palesztinai Keresztény Királyság fősáfárja, rettentően nagy véleménnyel volt magáról, s azzal hencegett, hogy ha ellenségei álmában lopakodnának be hozzá – mert más módon úgysem mernék megtámadni –, akkor sem lenne bátorságuk felkelteni őt. Plancyi Miles beképzelt alak volt.
Mivel Stefánia apja valaha a templomos rend nagymesterének tisztét töltötte be, az országbíró elnyerte a templomos lovagok támogatását. A johanniták rivális rendje és a helybeli báróság viszont állhatatosan gyűlölte. Meddig fogjuk hagyni, kérdezték, hogy az ilyen megalkuvó alakok arassák le annak a termését, amit más, régi keresztesek vetettek? Hány ilyen Miles-féle jön még a nyakunkra, hogy tartósított vonzerejét egy gyászoló özvegyre zúdítsa, és pimaszul kioktassa a harmadik és negyedik nemzedékből származó telepeseket, hogyan igazgassák az országot? Mit tudnak ezek a zöldfülűek, akik csak azért jöttek keletre, mert odahaza senkik és semmik voltak? Mi jogon állnak ki Palesztina hegyeire, hogy európai orrhangjukon ordibáljanak?
A nap lehanyatlott az ablak alá. A nyomában járó hűvösség jól illett Stefánia kósza gondolataihoz...
Semmi szeretetet nem érzett Plancyi Miles iránt; a lovag túlontúl el volt foglalva azzal, hogy a jeruzsálemi húsosfazekak közelébe jusson, nem ért rá otthonával és családjával törődni. Krak és Oultrejourdain ura volt, de meg se fordult a fejében, hogy itt éljen. Ha asszonya meg akarta látogatni az udvarnál, jó. Ha nem, irányíthatta a vár életét, míg ő országbíróként tevékenykedett, és kivette részét a folytonos hatalmi harcból.
Stefánia négy évig látogatta is, évente két-három alkalommal. Látta rajta az idegesség és a kudarc okozta változásokat; nemigen jutott előbbre, s a helybeli bárók ugyanúgy ellenségei maradtak. Látni való volt, hogy hamarosan összeomlik, és elhagyja a küzdőteret.
Aztán 1174 júliusában Jeruzsálem királya, I. Amalrich vérhasban meghalt. Tizenhárom esztendős fia, a bélpoklos Balduin lett az utóda. Jogát a trónra senki sem vitatta, de mivel gyerek volt még és alkalmatlan a kormányzásra, régens fennhatósága alá kellett helyezni. Számos jelölt akadt e méltóságra, s köztük előkelő helyet foglalt el a templomosoktól támogatott Plancyi Miles is.
Komoly vetélytársa volt a józan és megbízható tripoliszi gróf, Galilea ura, III. Rajmund. Igényét a régensi tisztre jogossá tette az a tény is, hogy Amalrich unokatestvére volt, és sokkal megbízhatóbb, mint a felkapaszkodott Plancyi Miles.
Az országbíró elkeseredetten harcolt a hatalomért. Tanácskozni hívta a bárókat, és Torogai Arnolddal, a templomos rend nagymesterével az oldalán lépett elébük, hogy igényét bejelentse. Ellenfelei között ott volt Tripoliszi Rajmund; a johannita nagymester, Moulins-i Roger; Ramlai Balduin, Ibelini Balian, sőt Stefánia egykori apósa, II. Toroni Humphrey országkapitány is. Ezek és még sokan mások határozottan elvetették Plancyi Miles-t, és világosan értésére adták a bárói nagytanácsnak, hogy Rajmundot akarják régensnek. Rajmundot, és senki mást. Az országbíró visszalépett. Négy esztendő óta először elhagyta Jeruzsálemet, és Krakban húzta meg magát, hogy sebeit nyalogassa és új cselszövényeket készítsen elő.
Stefánia alig ismert rá. Küzdött, veszített, és közben megöregedett. Stefánia kérte, hogy maradjon Krakban, és igazgassa a kiterjedt birtokot. Oultrejourdaint rendbe kellene hozni, magyarázta. Ha Jeruzsálemnek nincs szüksége rá, hát neki se legyen Jeruzsálemre. Maradj itt, mondta, és légy a magad ura.
Férje szitkok özönével válaszolt, és szemére hányta, hogy be akarja őt zárni a várába. Újra meg újra kijelentette, hogy vannak még barátai. Végigjárja a kikötőket meg a part menti városokat és szövetségeseket toboroz. Nincs ő még tönkretéve, bármit is higgyen Stefánia vagy akárki.
Így hát alig egy hónap múlva ismét elment Akkóba. Még egy hete sem volt ott, amikor ismeretlen bérgyilkosok az utcán megtámadták, és agyonszúrták.
Millyi Stefánia újra megözvegyült. S mivel magányosan is szilárdan tartotta a kezében Krakot, újra irigylésre méltó zsákmánynak számított.
Megborzongott, ahogy a hűvös esti szellő első hullámai végigsöpörtek a Moáb-fennsíkon, és befújtak a szobába. Leszállt a kerevetről, és felvette dúsan hímzett, puha szürke hermelinnel szegett köpenyét. Kinézett az ablakon a kerek dombok fölött vérző égre. Mikor a színek összefolytak és elhomályosultak a szeme előtt, visszadőlt a kerevetre; testét harminc szibériai mókus bőre melengette.
Ó, igen, merengett tovább, akkor még így volt. Értékes, keresett zsákmány voltam. És azokat, akiknek jogában állt udvarolni nekem, mindenki irigyelte, akinek e jog nem adatott meg. Minden nap egy újabb föld nélküli keresztest hozott, keze-lába tisztára mosva, szája mozgott, ahogy az ékes szónoklatot gyakorolta magában. Akkor még nem számított hosszú útnak Krakba jönni. Úgy beszéltek róla, mintha csak az utcán kellett volna átballagniuk, hogy találkozzanak velem. Az Arava völgye? Csak egy kis száraz sárcsomó az út közepén, úrnőm. De ha a világ végén volna is a várad, akkor is eljöttem volna, hogy osztozzam bánatodban, és tiszteletemet jelentsem Oultrejourdain úrhölgyének, barátom, a drága Miles özvegyének. No meg, bár ezt nem tették hozzá, hogy mohó szemmel vizslassák a drága függönyöket, a magtárakat, hogy felmérjék a vár erejét, a falak vastagságát.
Hozzáment Toroni Humphreyhoz, aki semmire sem vitte, mert egész életében harcos apja árnyékában járt. Hozzáment Plancyi Miles-hez, aki semmire sem vitte, mert felkapaszkodott idegennek tartották, akinek a becsvágya túlszárnyalja képességeit. Harmadjára olyan férfit akart férjül választani, aki nem tudja, mi fán terem a kudarc. Egymás után fogadta a széptevőket, biztatta őket, hogy meséljenek a múltjukról, türelmesen meghallgatta ajánlatukat, majd elküldte őket azzal, hogy várják ki döntését. Senkivel sem volt megelégedve, míg meg nem látogatta az a mindegyiknél idősebb férfi, aki épp akkor szabadult ki a szaracénok aleppói börtönéből. Felesége, Konstancia hercegnő még fogsága idején meghalt, és vele halt a remény is, hogy belőle Antiochia fejedelme legyen. Stefániának hízelgett, hogy egy herceg kéri a kezét, és vonzónak találta a férfi erőt sejtető viselkedését, vörös haját. Kérője elmondta neki, hogyan hódoltatta meg húsz évvel azelőtt Ciprus szigetét. Nocsak, mosolygott rá Stefánia, folytasd. A férfi előadta, hogyan csapta le a ciprióta papok fülétorrát, hogyan fosztotta ki a görög templomokat s hajtotta több falu lakosságát a hegytetőről a tengerbe. Én vagyok a leghűbb barát, jelentette ki: és a legádázabb ellenség.
Stefánia nem fogadott több hódoló lovagot. Ha vár, és méltóbb bajnokot választ magának, házasságával talán hasznára lehetett volna a keresztény királyságnak. De nem tehette, mert végzetesen megigézte Chatilloni Rajnáld varázsa.
1176-ban házasodtak össze. Ma, hét év múltán, Stefánia leszögezhette, hogy habár az összes muzulmán nép és Palesztina főrangú családjainak a fele ellene fordult, Rajnáld még mindig sikeres embernek számít. És harmadik próbálkozásra ő, Stefánia is sikerrel járt, mert a Sivatag Vörös Farkasa Krakot választotta állandó vackának.

 

Már majdnem besötétedett, amikor a lovasok az erőd elé értek.
Egy órával ezelőtt észrevették őket, és lovascsapat indult a fogadásukra. Nablus urát és a johannita kíséretet látva, ketten megfaroltatták a lovukat, és visszanyargaltak a hírrel. Az északi őrtorony parancsnoka gyűlölte a fekete-fehér johannitákat, és örvendezett a híren, hogy egy halott lovagot hoznak magukkal. Megparancsolta, hogy a vendégeket a külső udvarok egyikén várakoztassák, majd eszébe jutott valami, és pontos utasításokat adott. Baliant és csapatát az északnyugati kapun eresszék be, és hagyják ott az udvaron.
A falakról nézte, ahogy a lovasok ráfordulnak az al-Frangi-vádira, elmosolyodott, és bement, hogy értesítse Rajnáld herceget. Az északi őrtorony parancsnokát Fulkó-nak hívták. Mint Krakban mindenki, ő is hercegnek nevezte urát. Habár antiochiai birtokainak elvesztése elkeserítette Rajnáldot, uralkodói címéről nem volt hajlandó lemondani. Akik nem akartak kiesni a kegyéből, hercegnek szólították, és nem kérdezősködtek. A Fulkó-féle talpnyalók azonban még ezt a választott címet is kevesellték; az volt a véleményük, hogy királynak kellene szólítani.
A lovasok átkeltek a vádin, és megindultak a meredek, kanyargó ösvényen a vár felé. A halványuló fényben nemigen lehetett felmérni az erőd nagyságát, bár Ernoul, ahová csak nézett, mintha mindenütt frissen húzott mészkő falakat látott volna magasodni. Most már elhitte, amit Balian mondott: az erőd bizony városnyi méretű.
Letértek az ösvényről, és átdobogtak egy széles felvonóhídon. Az ifjú apród eltakarta az arcát, nehogy a kapuőrök észrevegyék, milyen nagy hatást tett rá a híd hossza, az alatta húzódó sáncárok mélysége és a karnyi vastag láncok, amelyek a kapuzat tetejéről csüngtek alá hornyolt vájatokban. Kettesével lovagoltak be a nagy kétszárnyú kapun, a hullórostély fogai alatt. Kurta, fallal szegett átjáró vezetett egy másik ívelt kapuhoz, s az egy bekerített udvarra nyílt. Hallották maguk mögött a felvonóhíd láncainak nyikorgását, és köhögve, hányingerrel küszködve beléptettek a kapun.
A bűz elviselhetetlen volt.
Trágya és ürülék lepte a három fal tövét, mocskolta be az egész udvart. S habár a fennsíkról hűvös levegő hömpölygött, az egész napi hőség ott szorongott az udvar kőládájában, a lovasok körül. Mielőtt a johanniták magukhoz tértek volna, az erőd katonái lovuk nyakára hajoltak és eltűntek a belső falba vágott kis kapu mögött. Fostus és társai dühödt kiáltással utánuk ugrattak, de épp hogy vissza tudták rántani a lovukat, mikor a kapu becsukódott az orruk előtt.
Nablus urának és kíséretének tehát egy trágyadombon kellett várakoznia.
A fojtó levegő eltömte orrukat, és a torkukat kaparta. Ernoul érezte, hogy hideg verejtékcsöppek gyűlnek az arcára és a nyakára. A csoport mögé lovagolva lecsúszott nyergéből, és az udvar szögletébe botorkált. Azon imádkozva, nehogy meglássák, kihányta magát és bágyadtan nekidőlt a falnak. Hozzá volt szokva az emberek és az állatok közönséges szagához, az édeskés vérszaghoz, az áporodott verejték- és húgyszaghoz. Nedves tűzifa csípős füstjében, égő kémény kénes párájában nőtt fel. De az udvarban terjengő undorító, bűzös gőz, amely a tüdejére telepedett, elviselhetetlen volt. Ott maradt a falnál, amíg meg nem szűnt a remegése, majd visszabaktatott a lovához, a fejét se merte felemelni. Nagy nehezen fölmászott a nyeregbe, és lopva társaira pillantott. Az arcuk viaszfehér volt és izzadtak ők is: ez megnyugtatta.
A komtur Balian mellé ugratott, és javasolta, hogy törjék be a belső kaput.
– Ha sokáig itt maradunk, úgy elgyengülünk, hogy mozdulni se bírunk majd, uram. Krisztus szent nevére, micsoda bűz! Embereim boldogan betörnék a kaput ahelyett, hogy a nyeregben kókadoznak.
Balian elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
– Amikor elénk jöttek az úton – tette fel a kérdést –, nem vettél észre valami furcsaságot?
– Híjával voltak minden illemnek, ha erre...
– Igen, Konrád úr, de én valami fontosabbra gondolok.
– Hát például nem hoztak magukkal vizet.
– Úgy van. Parancsot kaptak, hogy tagadják meg tőlünk a frissítőket. Nos, az embereid akkor szóvá tették, hogy szomjasak?
Ezúttal a johannitán volt a sor, hogy a fejét rázza. – Dehogy tették – felelte vadul. – Akkor se szólnának ezeknek a krakbelieknek, ha...
– Ha szomjan halnának – fejezte be Balian. – Éppen ezért akkor sem szólunk nekik, ha belefulladunk az illatukba. Egyelőre nem törjük be a kaput. De légy nyugodt, jó komtur, feljegyezzük bűneiket. Az órák és a napok ellenük dolgoznak. – Végignézett a holtfáradt lovagokon. Guiberten kívül mind kibírta a völgybeli hőséget, a fennsíkra való küzdelmes felkapaszkodást, a vár iránt való hosszú lovaglást. Belélegezték a Holt-tenger sós páráját; a ritka magaslati levegőt; és most az udvar orrfacsaró bűzét kell szívniuk. Megérdemelték a pihenést, de egyelőre nem pihenhetnek le.
– Állítsd őket kettes oszlopba, hogy rendben találjanak bennünket. Maradt valami vizünk?
– Mindenkinek nem jut belőle. Nem hittem volna, hogy Krakban még a vizet is megtagadják tőlünk.
– Én sem, de ebből is tanultunk. Hát, ha nem ihatunk eleget, legalább a szánkat nedvesítsük be. Öntsd rá, ami megmaradt, egy törülközőruhára, és add körbe. – Észrevette, hogy Ernoul az udvar sarkába támolyog, és hozzátette: – Ha marad pár csepp, azt add a leggyengébbnek.
Konrád bólintott. Elszedte embereitől a tömlőket, és egy darab vászonra rázta a maradék vizet. Majd fogta Guibert kulacsát, amelyben kotyogott még vagy egy ujjnyi, és Ernoul kezébe nyomta.
– Fogd, ifjú vitéz. Derék dolog volt, hogy az Úszó nyomába szegődtél. Idd ki, és imádkozz érte.
A kíséret kettős sorba állt és előre nézett, hogy ne is hallja a kortyolás zaját.
Ernoul habozva simogatta a nedves bőrdugót, és nyelte a hányadékot, ami a torkában rekedt. Úristen, hogy szeretné lemosni azt az ízt! Talán ha meginná a víz felét...
Hüvelykujját rászorította a dugóra, és a sor végére lovagolt. Elkérte a vásznat, amikor odaadták neki, kidugaszolta a kulacsot, és ráöntötte a vizet. A lovagok hálás kiáltásban törtek ki, és a zaj egy pillanatra mintha száműzte volna az udvarról a bűzt.
A kiáltásra mozgolódás támadt a várőrségben is. Mintegy válaszul az összehangzó élj énre, négy őr kitárta a belső kaput. Fulkó kapitány lépett ki rajta mosolyogva, de a mosoly lehervadt róla, ahogy a rendben várakozó sorokat megpillantotta. Fintorgott a bűztől, úgy mondta:
– Balian úr, Rajnáld herceg időt szakít rád. Bejelentés nélkül jöttél ide ugyan, de kegyes hercegünk...
– Ide gyere! – förmedt rá Balian. – Állj elém! Ki vagy te, hogy a sötétből sustorogsz, mint aki a testével házal? Mik vagytok ki, krakbeliek, katonák vagy hímringyók?
Fulkó szólni sem bírt dühében. Arra számított, hogy a vendégek felét holtan találja. Az udvart még hajnalban rakták meg mocsokkal, mert Rajnáld csökkenteni akarta bizonyos kibányászott kőmennyiség árát, amit meg akart venni. Az árusok sokat kértek, ő kevesebbet ajánlott. Majd pedig bezáratta őket ebbe az udvarba, hogy gondolkodjanak. Egy óra múlva viaszfehéren támolyogtak elő, és bármi árban megegyeztek volna.
De ezek a fekete-fehérek, akik elszenvedték az Arava-völgy megpróbáltatásait, s utána álló napig lovagoltak, ezek az ördögök még csak le sem szálltak a nyeregből. Balian, a királybolond meg még szónokolni is képes.
– Ismersz engem – vágott vissza Fulkó. – Én vagyok az északi őrtorony parancsnoka.
– Mondod te. Lépj elő, amint illik, hogy meggyőződhessünk róla. Mozogj már! Lábalj át a mocskodon, és állj elénk!
Ahogy elmozdult a kaputól, Fostus melléje léptetett. Fulkó és az őrség közé kerülve, a várnagy megfaroltatta lovát, és lezárta a parancsnok menekülésének útját. A négy fegyveres felpislantott rá, majd egymásra néztek. – Ne – suttogta az egyikük. Hallották hírét Fostusnak. És hittek a hírnek.
– Igen – mondta Balian –, most már felismerlek. Valóban te vagy az északi őrtorony parancsnoka...
– Megmondtam, hogy ki...
– ...tehát a lovasok, akikkel az úton találkoztunk, a te embereid voltak...
– Persze hogy ők...
– ...és a te parancsodra tagadták meg tőlünk a vizet...
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzhess...
– ...és a te parancsodra vezettek minket ebbe a tyúkólba. Fulkó a neved, te álnok gazember, most már emlékszem. Fulkó, te álnok gazember, én téged teszlek felelőssé! – Kinyújtott kézzel mutatott rá. – Téged!
Az északi őrtorony parancsnoka nemcsak a bűztől sápadt el. Megpróbálta legyengíteni Nablus urát, várnagyát, apródját és kíséretét, de kudarcot vallott. Nem gyengültek le, de őt tették felelőssé a kísérletért. Balian szavai valójában azt jelentették: Én vagy várnagyom vagy apródom vagy a kíséretem csak az alkalomra várunk. Ha eljön az alkalom, megölünk. Ezért sápadt el Fulkó.
Visszahátrált az udvar szélére, óvatosan kikerülve Fostust. Csizmája, lábszárvédője, köpenye merő mocsok lett. Megalázták a saját emberei előtt, Rajnáld herceg ellenségei megfenyegették, hogy megölik. Teste ragadt a verejtéktől, úgy érezte, mindjárt elájul. Hirtelen megsajnálta a kövükkel házaló kalmárokat.

 

Követték Fulkót, át a belső kapun, végig egy négyszáz láb hosszú alagúton, egy hatalmas föld alatti istállóig. A parancsnok tudta, hogy Rajnáld a nagy lovagteremben várja vendégeit, de Balian követelte, hogy előbb lássák el a lovakat, s az emberei kapjanak ivóvizet, bort és hideg sültet. Később természetesen rendes étkezésben is részesüljenek, és hadd melegedjenek valamelyik közeli őrszálláson, vagy a saját tüzüknél. Azonkívül kerítsenek egy papot, és rendezzenek méltó temetést Guibert úrnak. Világos?
Fulkó jelezte, hogy világos.
Várakozás közben a johanniták a tetőbe vágott nagy szellőzőrések alá álltak, amelyeken bezúdult a hegyről jövő hűs éji levegő, és kifújta ruhájukból a szagot. Amikor az ételt meghozták, előbb megkóstoltatták egy őrrel – hátha mérgezett –, majd sietve fölfalták, Balian úrra köszöntve kupájukat. Erős, izmos férfiak voltak, hamar kiheverték az udvar kellemetlen hatását. Amikor jóllaktak, a komtur kiválasztott négy lovagot, és Balian, Fostus, Ernoul meg az öt johannita Fulkó vezetésével elhagyta az istállót.
A sziklába vágott kanyargós utakon egyre beljebb hatoltak Krak várhegyének gyomrába. Kenyérsütödék, malmok, olaj- és borsajtolók, hálótermek és kovácsműhelyek mellett haladtak el, s egy fegyverraktár mellett, amelyből a Palesztinában állomásozó kereszteseknek a felét el lehetett volna látni fegyverrel.
Amikor újra a felszínre bukkantak, Ernoul fél mérföldre becsülte a megtett utat. Meglehetősen sötét volt, de Ernoul mégis ki tudta venni az egymás mögött sorakozó falakat, a távolban lángoló fáklyákat, az elsötétített átjárókat, a pártázat és a gyilok járók tetején ácsorgó őrszemek vagy az épp elhaladó őrjárat sziluettjét. Örült neki, hogy az öt johannita velük jött. Nem volt gyáva ember, de nyomasztotta a gondolat, hogy minden egyes szuroksötét kapubejárat föld alatti útvesztőre nyílhat. Az egész vár olyan volt, mint egy kígyóverem, de a tekergőző hüllők itt kőből voltak, vasrács-foggal teli szájuk kitátva. Beékelte magát Fostus és Konrád úr közé, a tekintetét előrevetette, és igyekezett lépést tartani Baliannal.
Fulkó szó nélkül megállt, és egy alig emelkedő lépcsősorra mutatva dörmögte: – Oda. Ott fönn az az ajtó a lovagteremre nyílik. Semmi kedv... oda már nem kell veletek mennem. Az őrség be fog ereszteni. Parancsot teljesítettem, tudhatjátok. Én személy szerint nem haragszom rád, Balian úr. Sem a johannita rendre. – Halkan, erőtlenül felnevetett. – Katonák vagyunk. Engedelmeskednünk kell a parancsnak, nem igaz? Ugye, Konrád úr? El kell ismerned, hogy igazam van. – Megköszörülte a torkát, és lenézett mocskos ruhájára. A keresztesek irgalmatlan csöndben várakoztak. Végül Fostus felmordult: – Bűzlesz, te féreg –, és odább lökte. A parancsnok belehátrált az éjszakába, a keresztesek kardjuk markolatára tették a kezüket, és elindultak a lépcsőn.

 

Stefánia más irányból közelítette meg a lovagtermet. Remélte, hogy a tárgyalás nem végződik vérontással. Ám ugyanakkor kellemes borzongással gondolt a lehetőségre, hogy Rajnáld elveszti béketűrését. Első férje, Humphrey sosem mutatott valami nagy szenvedélyt, Plancyi Miles meg éppen hogy semmit. Egy igazi férfi ne féljen szabadjára ereszteni haragját, hogy az vadászeb módján a zsákmányra vesse magát. A megfontoltság, a cukrozott szavak a jeruzsálemi udvarba illenek, az ő várában a férfiak viselkedjenek férfiasan. Ő persze egy szót sem fog szólni; nemeshölgynek nem illik fölemelnie a hangját. De egy férfi széles e világnak adja tudtára, hogy él, és adja tudtára asszonyának, hogy igazi férfi.
Felajzott idegekkel lépett be a lovagterembe.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET
KRAK
1183. június

A vaskos table dormant-ra könyökölve várta, hogy a késlekedő vendégek elébe járuljanak. Az asztal magas emelvényen állt, és a csarnok majdnem egész, negyvenlábnyi szélességét betöltötte. Lejjebb több asztal is volt, ezeket el lehetett távolítani, a falak mellé lehetett tolni, ha ítélkezésre, táncmulatságra vagy tárgyalásra kellett a hely. De a table dormant rögzítve volt, és éppúgy uralta a termet, ahogy ő a jelenlevőket.
A fogadásra készülve, a kecskelábú asztalok egy részét összehajtották. Ami asztal a helyén maradt, azon se volt egyéb, csak borpecsétek. A szőnyeggel borított falaknál, egymástól tízméternyire őrök álltak. Hosszú sodronyinget és lapos vassisakot viseltek, más néven „normann tökfödőt”, amelynek ugyancsak sodronygallérja volt és orrvédője. Nyolc láb hosszú kőris- vagy almafa lándzsával voltak felfegyverezve, és a bal kezük háromszög alakú pajzs tetején nyugodott. A pajzsokat szilfából készítették, és vassal vagy cserzett bőrrel vonták be. Közepükből vasgomb állt ki, de a díszítése mindegyiknek más volt. Az őrök enyhén szétvetett lábbal álltak, és úgy tettek, mintha fel se vennék a bőrfüggönyös ablakokon bevágó huzatot.
A terem közepén lévő nyílt tűzhelyből lángok csaptak fel, és Rajnáld a füstfelhő mögött Fulkót kereste tekintetével. Tudni akarta, miért várakoztatják; miért telt el ennyi idő azóta, hogy Fulkó elment kiereszteni a vendégeket a trágyaudvarról, miért csak most értek ide a lovagterembe.
Azt is tudni akarta, hogy a bűztől rogyadozó vendégek helyett miért öles léptű, egyenes hátú, felszegett fejű férfiak közelednek feléje. Az északi őrtorony parancsnoka kudarcot vallott, és Rajnáld tudni akarta, miért.
De Fulkó nem volt sehol, tehát a magyarázatra várnia kell. Az az ember, úgy látszik, nem tudja végrehajtani a parancsot, de mielőtt elítélné, majd meghallgatja, mit hozhat fel mentségére. Mert a mentség esetleg jótanácsként szolgálhat utódja számára. Valami hasznosat minden ítélkezésből ki lehet csikarni, mint ahogy elrettentő példát lehet mutatni minden büntetéssel. De erre ráér holnap is. Most a feléje közeledő keresztesekkel lesz dolga.
Felismerte Baliant, a szőrös, gorillaszerű Fostust és a johannita Konrád urat. Hallotta hírét, hogy Moulins-i Roger halála után valószínűleg Konrád úr lesz a rend nagymestere. Tehát nem sok értelme volna jól fizető állást kínálni a komturnak Krakban. Különben is tudta, hogy ha egyszer szegénységi és alázatossági fogadalmat tesznek, süketté válnak minden világi hívságra. Eh, a pokolba velük; sosem bízott a johannitákban.
Ellökte magát az asztaltól, és egyik karját a szék bőrtámlájára vetette. Karja súlyától megfeszültek a szíjak, amelyekkel a bőrt a karfákhoz kötözték. Jobbján Stefánia ült, mellette három vendég lovag a másik moábi erődből, Saubakból. Balján tizenhét éves mostohafia, IV. Toroni Humphrey, mellette Azo kapitány, a déli őrtorony parancsnoka.
A saubaki lovagoknak értetlenség ült ki az arcára. Egyik előrehajolt és megkérdezte a házigazdától, hogy az a tagbaszakadt vendég valóban Fostus-e, az Ibelin család testőre.
Rajnáld rábólintott, majd megkérdezte: – No és?
– Semmi, semmi, herceg – sietett a válasszal a lovag. – Csak úgy hallottuk... – Vállat vont, mint aki bánja, hogy kinyitotta a száját.
– Ohó, most már fejezd be, ha elkezdted. Mit hallottál, Aime úr? Csak nem félsz attól a vastag törpétől?
– Én... nem, nem, dehogy. Mi... azt hittem, nem él már, erről van szó. Úgy hallottam, megölték Sebastia mellett.
– Kívánod a halálát?
– Nekem... nekem tulajdonkeppen semmi bajom vele.
– Társaira nézett, de azok gyorsan elfordították a tekintetüket. Hangosan köhintett, mint aki szeretné lezárni a társalgást, s ezalatt a vendégek az emelvény elé értek.
Balian felismerte Krak vörös bozontú urát, Stefánia nagyasszonyt és az ifjú Toroni Humphreyt. A saubaki lovagokról és a déli őrtorony parancsnokáról nem tudta, kicsodák, de önkéntelenül is elmosolyodott a gondolatra, hogy mennyire kirí közülük Humphrey. Zömök, életerős férfiak voltak, Stefánia fia pedig keskeny arcú, vékony orrú, duzzadt ajkú, akár egy lány. Balian egy éve látta utoljára Jeruzsálemben, és eszébe jutott, milyen halkan beszélt, s a mondanivalóját vékony kezének, vékony ujjainak gesztikulálásával támasztotta alá. Ez azonban csak megszokás volt nála, mert Humphrey jól beszélt – ha Rajnáld megengedte neki –, és csak a legostobább keresztesek nem értették meg a szavát. Folyékonyan beszélt arabul is, több ízben közvetített már a muzulmánok és a keresztények között. Chatilloni Rajnáld bizonyára kétszer is meggondolta a dolgot, amikor Humphreyt megismerte, hiszen Millyi Stefánia ezt a törékeny nyelvtudort is magával vitte a házasságba.
A Rajnáld mellett ülő Stefánia nyugodt volt és csinos; fehér selyemköpenyt viselt arany és kék fonállal gazdagon kihímezve, mellén csipkedísszel. A haja fedetlen volt, s mivel messze ült a tűztől, magán tartotta mókusprém köpenyét. Tudván, hogy nemeshölgynek nem illik kimutatni érzéseit, izgalmában az asztal alatt tördelte a kezét.
Balian vele is találkozott már több ízben, bár nem a maga jószántából.
Amikor második férjét leszúrták az akkói utcán, a keresztény királyság szívesen hitte, hogy a gyilkosság okául valami személyes pörpatvar szolgált. Mindenki tudta, hogy Plancyi Miles fukar, beképzelt alak, nyilván egy pár cipő áráért végeztek vele. Özvegye azonban másképp gondolkodott. Miles-t leszavazták a régensség ügyében. Az ő helyében a legtöbb ember tudomásul vette volna a vereségét, de ő megesküdött rá, hogy folytatni fogja a harcot. Elment Akkóba, hogy segítségért kuncsorogjon. Ennek nyilván hírét vette Tripoliszi Rajmund, és az új régenst bizonyára aggasztotta ez a makacs ellenállás. Így látta a dolgot Stefánia, mert számára mi sem volt természetesebb, mint hogy Rajmund egyszer és mindenkorra el kívánta hallgattatni riválisát. Ilyenformán tehát a régens nyakába varrta férje halálát. S gyanítva, hogy Rajmund előzőleg tanácsot kért barátaitól, bűntársak gyanánt megnevezte a johannitákat és az Ibelin testvéreket, Balduint és Baliant.
Így azután az utóbbi kilenc esztendő alatt Krak lakói és szövetségeseik nem érintkeztek a tiberiás-, ramla- és nablusbeliekkel. Most is csak a véletlen vagy inkább a szükségszerűség hozta őket össze.
De a két család közt dúló kölcsönös gyűlöleten kívül Baliannak más oka is volt rá, hogy Krak várúrnőjét kerülje. Stefánia, akármilyen szép is, csupán két dologról tud beszélni – önmagáról és Krakról. Ha egy férfi hajlandó végighallgatni csacsogását a vásznak színéről meg a szőnyegek áráról, hát elég bolond, de Stefánia legalább a barátjának tekinti. S ha a téma nem a kárpitozás vagy a főzés, akkor Krak. Olyan sokáig harcolt érte, hogy megtarthassa, olyan régóta élt benne, hogy a végén a vár lett a mindene, az életmódjának megszabója. Minden lépcsejét és kövét, minden patkánylyukát és madárfészkét, minden napos és árnyas zugát ismerte. Ismerte Krakot és ami benne volt, de mást szinte semmit. Szóvá tenni lovagiatlan cselekedet lett volna, de Balian tudta, hogy Stefánia asszony időnként az elviselhetetlenségig fárasztó. Többször elnézte az úgynevezett „barátaival” folytatott beszélgetések közben, és látta, hogy azok majd a székről fordulnak le unalmukban. De még ennél is bosszantóbb volt az a felemás kedvtelése, hogy életerős, durva férfiakkal vette körül magát, és finom ötvösmunkákról meg édességekről akart társalogni velük. Balian hálásan konstatálta, hogy az ő felesége, Komnéna Mária egy cseppet sem hasonlít Stefániára.
Az asztaltól néhány lábnyira megállt, meghajolt Stefánia felé, és udvariasan üdvözölte az egybegyűlt családot.
– Örülök, hogy újra látlak, Balian úr. Egyenesen Nablusból jössz? – kérdezte Humphrey.
– Nem, Jeruzsálemből.
– Nos, akármelyik irányból jössz is, kegyetlen utad lehetett ebben az évsz...
– Hol van Fulkó? – szakította félbe Rajnáld. – Megkeserülitek, ha bántódása esett.
– Békében váltunk el tőle – mondta Balian. – Bepiszkította a ruháját, amikor a pihenőudvarodból kieresztett minket, de addig nem akart tisztát váltani, amíg ennünk nem hozatott. Bizony, Humphrey úr, kegyetlen...
– Ennetek? – erősködött Rajnáld. – Ennetek adott?
– Derék ember a te Fulkó kapitányod. Szénát és vizet adatott a lovaknak, húst és bort az embereknek. Gondolom, nem akarta, hogy szédelegve járuljunk eléd. Mindenki tudja, hogy a te jelenlétedben az embernek szüksége van a sütnivalójára, Rajnáld úr.
– Engem itt hercegnek szólítanak.
Balian elmosolyodott, és szó nélkül Humphreyhoz fordult. Ezzel a törékeny fiatalemberrel nincs semmi baja, és ez így is van jól, hiszen Humphrey a jegyese az ő mostohalányának, Izabellának. Ezt a hihetetlen kötést a bélpoklos Balduin király hozta létre, aki szerette volna kibékíteni az egymással viszálykodó Ibelin- és Krak-házat. Balduin a néhai I. Amalrich király és első felesége, Courtenayi Ágnes fia volt, Izabella pedig Amalrich és Komnéna Mária lánya. Az ifjú hercegnő tehát a király féltestvére, aki felelősséggel tartozik érte. Balduin apjának halála után Mária nőül ment Balianhoz, és maga Balduin ragaszkodott a fiatalok eljegyzéséhez. A kibékülés persze nem jött létre, de a kötés érvényben maradt, s ennek értelmében Humphrey és Izabella még az év folyamán frigyre fog lépni Krak várában.
Félretéve a kérdést, míg el nem jön az ideje, Balian így szólt: – Hol is tartottunk? Ó, igen, az utunkról érdeklődtél. Hát, ismered az Arava völgyét.
– Ismerem – bólintott Humphrey. – A skorpiók és az ördögök tanyája.
– Az bizony, egy derék társunk életét vesztette ott. Ez az ifjú lovag, Guibert úr ugyanis...
– Hallottam a hulláról, amit magatokkal hoztatok – szólt közbe Rajnáld. – De engem jobban érdekel, hogy mi van a tarsolyotokban. Ritkán küldünk meghívót a jeruzsálemi udvari legyeknek, mégis gyakorta röpdösnek errefelé. Üzenetet hozol a bélpoklos Balduintól, vagy talán megint tanácsot ültél báró cimboráiddal? Hetente találkoztok, mint hírét vettem. Halljam hát, miféle új katasztrófa sietteti bukásunk? Újra elnyel bennünket az Iszlám és az ördögök hada? – Tágra nyílt szemmel, mint aki valóban megijedt, előbb Humphreyra és Azóra, majd jobbján ülő feleségére és a saubaki lovagokra nézett.
– Csak a legfürgébb lovak menthetnek meg benneteket – intette őket. – Nablus ura – hogy is mondta? – kegyetlen utat tett meg, hogy élete kockáztatásával figyelmeztessen minket.
A jámbor lovagok nem tudták, nevessenek-e, vagy komolyan vegyék a szavait. Rajnáld élvezte tanácstalanságukat, mert ebből Balian is láthatta, hogy Saubak Krakra bízza a döntés jogát. Majd hirtelen előrelendült, öklével az asztalra csapott, és harsogó hahotában tört ki. A lovagok kórusban utánozták. Még hogy a királyságot elnyeli az Iszlám! Hogy az ördögök hada vágtat menekülő lovaik után! Micsoda képtelenség! Hát persze hogy nevetséges.
Azo is velük nevetett. Stefánia pedig illedelmesen, ám megzavarodva mosolygott. Miért beszél Rajnáld menekülésről? Olyat csak a gyávák tesznek, és különben sem vallana rá.
Humphrey elkapta Ernoul tekintetét, és zavartan elfordította a fejét. Hallott már az ifjú krónikásról, noha írásait még nem olvasta, és most azon töprengett, vajon megörökíti-e mostohaapja faragatlan viselkedését.
Balian kivárta, míg elcsitul a nevetés, majd így szólt: – Magad adtad meg a feleletet, Rajnáld úr. Valóban fenyegető katasztrófáról hoztam hírt.
– Nyeregbe! Nyeregbe! – kiáltotta az egyik lovag, és nagyot nevetett saját szellemességén.
– Milyen katasztrófáról? – kérdezte Humphrey. – A Szaladinnal kötött fegyverszünet még érvényben van.
Talán a királyon hatalmasodott el betegsége? Erről van szó?
– Nem, a király bátran küzd az életéért. Akkor jártál közelebb az igazsághoz, amikor a szaracénokkal kötött hajdani fegyverszünetet említetted.
– Ott voltam Jeruzsálemben, amikor aláírták. Te is ott voltál, most jut eszembe. – Összeráncolta a homlokát.
– Azt mondod, hajdani fegyverszünet. Hát már nincs érvényben?
– Nemrég még érvényben volt, legalábbis papíron. De gyakorlatilag már akkor megszűnt, amikor Rajnáld úr vitorlát bontott a Vörös-tengeren.
– De hiszen az tudományos expedíció volt! – vetette ellene Humphrey. – Hogy érintheti az a fegyverszünetet?
Balian őszinte megdöbbenéssel meredt rá. – Neked ezt mondták? Tudományos expedíció? Errefelé így tudják?
– Természetesen. És máshol is, gondolom. – Mostohaapjához fordult. – Az volt, vagy nem?
Rajnáld a boltozatos mennyezetet tanulmányozta. – Annak szántuk – felelte –, és úgy is indult. De hajóinkat már az első héten megtámadták. Nem volt más választásunk, védekezni kellett. A fegyverszünetet nem mi szegtük meg.
– Cserbenhagy az emlékezeted – jegyezte meg keserűen Balian. – Szemtanúink vannak...
– Fizetett rémhírterjesztők.
– ...köztük al-Havra életben maradottjai. Rajnáld vállat vont. – Micsoda az az al-Havra? Humphrey aggódni látszott. Ő is hallott kósza híreket valami nagy szaracén tengeri diadalról, és éppen ezzel a névvel kapcsolatban. Hallott egy utasaival együtt elsüllyesztett zarándokhajóról is, bár a beszámoló elég foghíjas volt, és tudomása szerint Rajnáld nem járt arrafelé. Olyan pletykát is hallott, hogy a Földközi-tenger ősszel kilép a medréből, és elárasztja a Szentföldet, valamint hogy egy itáliai orvostudor Tyrusban felfedezte az örök élet titkát. Az ilyen kósza, gondolatébresztő hírek nélkül unalmasak volnának a napok, de természetesen nem kell mindnek hitelt adni. Aggódott ugyan, de óvatosan megismételte mostohaapja kérdését: – Igen, Balian úr, micsoda az az al-Havra?
– Kérdezd úgy, hogy hol van, Humphrey úr. Két hónapja ennél a helynél érte utol és pusztította el Rajnáld úr flottáját a szaracén hajóhad...
– De hisz azt mondtad, hogy Akabában adtad el a gályákat – szólt közbe Stefánia.
– Úgy is van – mondta Rajnáld, és a Ter e Mer-re gondolt, meg a másikra, amely most a kikötőt őrizte. – Úgy is van.
– ...Lulu admirális vezényletével – fejezte be a mondatot Balian. – Lehet, hogy ez önmagában még nem idézte volna elő a jelenlegi állapotot. Ám a legnagyobb gondot a következők okozzák.
– Neked minden gondot okoz – mondta Rajnáld –, és nekem is gondot okozol, ha próbára teszed a türelmemet. Ha üzenetet hoztál, add át, és menj haza. De figyelmeztetlek, Ibelin: ami neked gond, az lehet, hogy engem hidegen hagy. Engem nem érdekel a jeruzsálemiek siránkozása. Elég messze vagyok attól az idegbajos várostól.
– Hosszú mérföldekre vagy tőle, elismerem. De azért mégis a királyság alattvalója vagy. Felelősséggel tartó...
– Nem! Nem tartozom felelősséggel se neked, se annak a bélpoklosnak, akit te segítettél a koronához, se a nyúlszívű fegyvertársaidnak. Én ezen a földön élek, ezt védem, és elég jól elkormányozom. Én... – Elhallgatott, érezte, hogyan tolul fel benne a düh, és talpra ugrott. A tengeri csatáról elterelődött a szó. Most a változatosság kedvéért a közte és a féltékeny jeruzsálemi királybolondok közt dúló viszályra térnek rá. Pontosabban: ő fog beszélni, és a többiek kénytelenek lesznek végighallgatni.
Öklével az asztalra csapott, és acsarogva folytatta: – Hát ide hallgass, Ibelini Balian! Én harminc éve élek ebben az országban. Bejártam minden városát, minden egyes szélfútta falvát. Lovagoltam minden útján, átkeltem minden gázlón Kilikia és Egyiptom között, voltam minden egyes dombján, megmásztam a legtöbb hegyét. Antiochia hercege voltam, amikor a te családod még hiába kereste az őseit. Alig egy hónap alatt meghódítottam Ciprus szigetét, haddal tértem vissza Damaszkusz kapujához, és elűztem földemről az ellenséget. Mert az enyém volt az a föld, és most is az enyém lenne, ha csapdába nem ejtenek. – Fogát csikorgatta, és kérges ujjával vendégeire bökött.
– Jól jegyezzétek meg, amit mondok – folytatta. – Ló farkához kötöttek, úgy hurcoltak az aleppói börtönbe. Azt hitték, ott majd elpusztulok. Gyáva szövetségeseim meg se próbáltak kiváltani, és ezt nem fogom elfelejteni nekik. Ott maradtam ellenségeim kezében, akik azt hitték, megtörhetnek, megöregíthetnek, semmivé tehetnek. Van, aki tudja, milyen sokáig próbálták. Van, aki nem. Te! – bökött rá Ernoulra. – Te egyszálbélű, aki Balian úr szoknyájába kapaszkodsz, te talán tudod? Gondold csak át, amit mondok. Gondolj bele, mivé tenne téged tizenhat évi börtön! Igen, kölyök, tizenhat év! Tizenhat évig próbáltak megtörni, de kudarcot vallottak, én pedig figyeltem, vártam, és nem háborodtam meg. Kijátszottam a halált a fekete disznók között, aztán kijöttem a börtönből, és most újra Rajnáld herceg vagyok és Krak ura. Enyém az összes föld a Jordán és Arábia között, északra a Zerkáig, délre a Vörös-tengerig. Nem egyszer, de kétszer verekedtem föl magam a semmiből. Kiérdemeltem ezt a helyet, és a földemen azt teszek, amit akarok. Én vagyok Oultrejourdain ura! És Istenemre mondom, nekem ti nem parancsoltok!
Hangja visszapattant a falakról, mintha fegyveresei ismételnék kórusban: Nekem ti nem parancsoltok, ti nem parancsoltok, nem parancsoltok, parancsoltok, csoltok...
A visszhang elhalt, és csak a bőr meg a fa nyikorgását, a függönyök mellett bevágó szél fütyülését, a nagy tűz ropogását lehetett hallani. Humphrey az asztalt bámulta. Stefánia behunyta a szemét, és reszketett izgalmában. Azo kapitány és a saubaki lovagok a vendégeket nézték.
Balian egyetértőleg bólintott.
– Igen – mondta –, kiérdemelted a helyedet. És amíg nincs kárára az országnak, azt tehetsz a földeden, amit akarsz. – Látta, hogy Ernoul méltatlankodva ránéz, de nem törődött vele, folytatta: – De a birtokodnak Akabánál és a Vörös-tengernél vége. Azon túl az egyezményben körülírt arab terület következik, ahová neked van a legkevesebb jogod belépni. Oultrejourdainben azt csinálsz, amit akarsz, Rajnáld úr; itt nem kívánunk zablát tenni rád. De a békekötést mindnyájunknak tiszteletben kell tartanunk, azt még te sem...
– Te gyáva féreg! Te kötötted meg a fegyverszünetet, nem én. Én nem írtam alá semmit. A muzulmán disznók gyakran tolták ide a pofájukat Krak alá...
– Békeidőben soha.
– ...és fogják is még. Mit törődöm én a te fegyverszüneteddel! Neked is megvannak a módszereid, nekem is. Tizenhat évet kell kitörölnöm az emlékezetemből, és a Vörös-tengeren fogom kitörölni, vagy Mekkában vagy Kairóban, vagy ahol jónak látom. Megértetted, udvaronc? Itt én csinálom a törvényt. Amit te meg a királyod mondtok, annak itt semmi súlya. Jeruzsálemben van. Nablus kókadt pálmái alatt van. De ebben a teremben, Krakban, Oultrejourdain-ben nincs! Nincs, Balian, te cenk, nincs és nincs! – Reszketett, de összeszedte magát, és az asztalra ejtette súlyos két tenyerét.
– Akár hiszed, akár nem – mondta Balian –, sajnállak téged.
– Tartsd meg a sajnálatodat.
– A birtokod sok megpróbáltatást látott.
– Eggyel többet azzal, hogy idejöttél.
– A megpróbáltatások ellenére keményen tartod a markodban. Az ország azt várja tőled, hogy biztosítsd e határvidék védelmét.
– Valóban? Én pedig semmit sem várok az országtól. Jobban járna, ha egész Palesztina a kardom árnyékában élne.
– Elhiszem, és nem is vagy egyedül központosítási törekvéseddel. De a tengeri portyád mindössze annyit eredményezett, hogy a muzulmánok fogtak össze. Szaladin személy szerint teellened esküdött bosszút...
– Én meg őellene. – Rávigyorgott saubaki szövetségeseire. – Kvittek vagyunk.
Balian csökönyösen folytatta. Üzenetet hozott, át kell adnia. Hogy miképp fogadják, az nem az ő dolga.
– Szaladin bosszút esküdött ellened, megfogadta, hogy fölkutat, és saját kezűleg fog megölni. Ritkán mond ilyesmit, de ezt nyilvánosan kijelentette.
– Rémisztgetni akarsz? – nevetett fel Rajnáld. – Remegő inakkal álljak a feleségem előtt? Vagy vegyem futásra a dolgot?
Az iménti lovag megismételte tréfáját. – Nyeregbe! Nyeregbe gyorsan! – Társai tapsoltak, mert tudták, hogy a „Nyeregbe!” hamarosan népszerű vicc lesz Saubak és Krak erődjében.
Fostus, aki eddig hallgatott, felmordult: – Nem ilyen gyatra viccek végett tettünk meg ekkora utat. Befogjátok a szátokat, vagy én fogjam be?
Az őrök kiegyenesedtek, és Azo kapitányra néztek. A johanniták gyorsan felmérték a fegyveresek elhelyezkedését, Azo pedig Rajnáldra pillantott. A vendégek kevesebben voltak, de egy olyan csapatot, amely Ibelini Balianból, Fostusból, Konrád úrból és négy johannita lovagból áll, nem szabad a létszámából megítélni. Rajnáld tudta ezt, tehát gúnnyal viszonozta a fenyegetést.
– Kétségbe vagyunk esve, várnagy úr. Ne ijesztgess minket. Jó urad már úgyis megidézte a hús-vér Szaladin szellemét. Akarsz még mondani valamit, Nablus?
– Sok mindent akarok mondani – felelte Balian. – Tudtam, hogy a személyednek szóló fenyegetésre ügyet sem vetsz, s ha csak erről volna szó, nem is fáradnék vele. De az emír nem állt meg ennél az ígéretnél. Elsüllyesztettél egy zarándokhajót, miközben észak felé kergettek, és...
– Azt hallottad, hogy kergettek?
– Azt. Egy evezőstől hallottuk, aki ott volt a vezérgályádon, a Ter e Mer-en.
– Személyesen beszéltél vele? Nablus ura egy alantas rabszolgával?
– Igen. Ez az alantas rabszolga azt is elmondta, hogy megölted a kapitányodat, egy Camini nevű kalózt. Ennek semmi jelentősége, jobb is, hogy megszabadultunk tőle, de amikor hírét vette, hogy felégettél és elsüllyesztettél egy zarándokhajót, Szaladin felmondta a fegyverszünetet.
– A te fegyverszünetedet – ismételte meg Rajnáld. – Engem mért akarsz belerángatni?
Mióta a lovagterembe belépett, Balian most először mutatta ki, hogy neki is heves a természete. Öles léptekkel az asztalnál termett, és egy pergamentekercset húzott elő a köpenye alól. A tekercset kék zsinórral kötötték össze, amelyről Jeruzsálem nagy, vörös viaszpecsétje lógott. Lecsapta a levelet az asztalra, és mennydörgő hangon kiáltotta: – Mert benne vagy! Ha tetszik, ha nem, téged is köt a fegyverszünet! Nem az a kérdés, miért vonunk bele ügyeinkbe – úgyis bennük vagy –, hanem hogy te mért rángatsz bele minket a tieidbe? Miért, Chatilloni Rajnáld? Megszegted a fegyverszünetet, értelmetlen mészárlásod gyümölcsével töltötted meg a pincéd, gyalázatot hoztál magadra és miránk is. Még te mered azt mondani, hogy semmi közöd hozzá?
Rajnáld szólni akart, de Balian ráripakodott: – Hallgass! Még nem fejeztem be! – A levélre mutatott. – Ebben az áll, hogy Szaladin formálisan is felmondta a fegyverszünetet, és hadat üzent Jeruzsálem keresztény királyságának. Jelenleg Ajlunnál gyűjt sereget. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy még ebben a hónapban meg fogja szállni Beisan tartományt.
– Hát valamit csak meg kell szállnia – vonta meg a vállát Rajnáld. – Értesíts róla, ha bekövetkezik, és én ugyanúgy kész leszek fegyvert fogni, mint bárki más.
– Te ostoba! Még most sem érted? A te úgynevezett tudományos expedíciódig békében éltünk az Iszlámmal. Te mindig kész, túlságosan is kész voltál fegyvert fogni, de az ország még nem kész. Még nem készültünk fel a háborúra!
Krak ura farkasszemet nézett vele. Majd gondosan megválogatva szavait, azt mondta: – Felelj nekem, igazság bajnoka! Készek voltatok ti valaha is? Mi? Tanácskoztok, szónokoltok, de készek voltatok harcolni valaha is?
– Jóságos ég! – kapkodott levegő után Balian. – Épp ezt az alkalmat választod a gúnyolódásra? Te, aki ebbe a gyilkos csapdába taszítottál minket? – Megkeményedett a hangja. – Igen, valaha készek voltunk. Amikor hittünk abban, amit csináltunk. Amikor a keresztes hadjárat nemcsak arra volt jó, hogy egyesek megmeneküljenek az európai bakó kötelétől, vagy hogy jogtalanul földet harácsoljanak ideát. Amikor Isten katonáiként jöttünk ide, hogy felszabadítsuk Szent Városát és Földi Királyságát. Amikor népe – a zarándokok, Chatillon, olyanok, akiket lemészároltál –, imádságos népe nyugodt szívvel útra kelhetett, hogy az ő Szent Házában dicsérje az Urat. Ó, igen, akkor készek voltunk. Amíg te meg a hozzád hasonlók viszályt nem szítottak köztünk.
Stefánia azon kapta magát, hogy helyeslőleg bólogat. Balian dühétől és szemmel látható őszinteségétől felizgatva elfeledte, hogy Krak és Nablus nem ugyanazon az oldalon állnak. Tudta, hogy amit Balian mond, igaz; a vallásos hév immár nem melengeti az emberek szívét. Minden egyes lovag magáért harcol, vagy legföljebb a családjáért és a barátaiért. Megváltoztak az idők, ez kétségtelen. És Balian egyre vonzóbb fullajtár lett a szemében. Talán ha majd Humphrey és Izabella összeházasodik, ők is szorosabb kapcsolatba kerülnek...
Rajnáld feléje fordult, és Stefánia abbahagyta a bólogatást.
Balian a levélre mutatott. – Szaladin emír nagylelkűbb, mint megérdemelnénk. Ő sem akar háborút, felajánlja neked a lehetőséget, hogy jóvá tedd a bajt. Értésére adta Balduin királynak, a király pedig neked adja értésedre, hogy amennyiben maradéktalan kárpótlást nyújtasz...
– Micsoda?
– A halottakat nem támaszthatod fel, az elsüllyesztett hajót sem emeltetheted ki, de amennyiben kétmillió dinárt küldesz Damaszkuszba...
– Micsoda?
– ...és megesküszöl, hogy a királyság határán belül maradsz...
Rajnáld kirántotta hüvelyéből a kardját, feje fölé emelte, és lesújtott vele az asztalra. A deszkák ellenálltak az ütésnek, de a pergamentekercs csinosan kettészelve kétfelé ugrott. A saubaki lovagok felemelkedtek a székről, és Stefánia eltakarta az arcát. Lejjebb Fostus figyelte a kardot, készen rá, hogy eléje vetődjön, ha Rajnáld elhajítaná. A table dormant-on hosszú, mély repedés tátongott, a feltépett szilánkok tüskeként meredtek a szélén.
A Vörös Farkas súlyosan zihált, a szavak darabokra törtek a szájában, úgy üvöltötte: – Még hogy küldjek neki... nem küldök sem... Mondd meg királyodnak... a bélpoklosnak, vidd meg neki válaszomat... ha el akarja... rülni a háborút... küldje el ö a dinárokat... el ö... csak akkor... delmeskedem neki... ha elismeri... földjeimen az úr... – Lihegve döfött a kettészelt levél felé. Egyik része feléje gördült. A másik, amelyiken a királyi pecsét volt, leesett az asztalról, majd az emelvényről is, és Ernoul lábához gurult.
Rajnáld az asztalra dobta kardját, felkapta a pergamen ott maradt felét, és darabokra tépte. Mindenki e zabolátlan barbárságot figyelte, kivéve az ifjú apródot és Toroni Humphreyt. Ernoul lehajolt, felvette a fél tekercset, és a köpenye alá rejtette. Humphrey pislogva konstatálta, hogy mostohaapja viselkedését kétségkívül jelenteni fogják a jeruzsálemi udvarnak, sőt a krónikás fel is jegyzi majd, hogy az egész világ megtudja, milyen ember volt Chatilloni Rajnáld. Persze, mire a világ megtudja, késő lesz. Ha háborúra kerül a sor, azt magába a történelem vásznába fogják beleszőni vérmocskos fonállal, mely ezer és tízezer sírhalmot jelöl, s közülük is a legnagyobb és legmélyebb a keleti keresztény királyság megcsonkított tetemét fogadja majd magába.

 

Rajnáld engedélyt adott a johannitáknak, hogy éjjel a várfalon kívül eltemessék Guibert lovagot, de a várkápolnát nem bocsátotta rendelkezésükre. Majd levelet diktált Balduin királynak, amelyben formálisan is elutasította Szaladin ajánlatát.
A fogadás után Millyi Stefánia kótyagos fejjel tért vissza szobájába a lovagteremből.
Másnap reggel, Rajnáld levelét a nyeregtáskájába téve, Balian útnak indult kíséretével, vissza, amerről jöttek, át az al-Frangi-vádin, majd a Krak-vádin a Holt-tenger felé.
Miközben a johanniták lefelé ereszkedtek a kanyargó ösvényen, Rajnáld parancsot adott, hogy állítsák elébe az északi őrtorony parancsnokát. Megvádolta Fulkót, hogy segítséget és táplálékot adott jövendő ellenségeiknek. Fulkó védekezett, de bűnösnek találtatván, a délkeleti toronyba vitték, és megparancsolták neki, hogy nézzen le a több száz láb mélységben elterülő asszitt-vádiba. Majd kezét-lábát összekötötték, fejére faládát erősítettek, hogy eszméletét zuhanás közben el ne veszíthesse, és lelökték a torony tetejéről.
Azo kapitány unokaöccsét, Aegelricet ajánlotta a megüresedett posztra, és a fiatal katona próbaidőre megkapta az északi őrtorony parancsnokságát.
Szaladin nem szállta meg azonnal Beisant. Attól az őszinte, ámbár naiv hittől indíttatva, hogy a keresztény hűbérurak jobb belátásra bírják Rajnáldot, visszatért Damaszkuszba. De Krakból sem pénz, sem bocsánatkérő levél nem érkezett. Újabb nemesurak indultak útnak Rajnáldhoz. Minden erőfeszítésük kudarcot vallott. A muzulmán vezér három hónapot várt, majd elvesztette türelmét, és újra fegyverbe szólította hadseregét. 1183. szeptember 29-én az Iszlám hadereje átkelt a Jordán folyón, és behatolt Beisan tartományba.
De a szultánnak az ellenségeibe vetett naiv hite időt hagyott a kereszteseknek, hogy felkészüljenek a háborúra. Sepphoriában gyülekeztek, harmincöt mérföldre Beisantól északnyugatra, majd délnek indultak, hogy Tubanie-nál állják útját a behatolóknak. A keresztény királyság végre rácáfolt Rajnáld vádjára: ezúttal készen állt a háborúra.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET
SEPPHORIA, TUBANIE
1183. szeptember, október

Az ezernégyszáz lovag közül, akik Sepphoriában a királyi zászló alá sereglettek, sokan kölcsönvett páncélt viseltek. Volt, aki csak most érkezett a Szentföldre, és még semmilyen helyet sem vívott ki magának. Mások harmincnegyven éve harcoltak, és mást sem tudtak felmutatni, csak a sebeiket. Voltak, akik elvesztették egyik végtagjukat, egyik szemüket, vagy épp a becsvágyukat. Megszenvedték a hadiszerencse forgandóságát, a bebörtönöztetést, az éhezést, a különféle betegségeket, mégis száz okuk volt rá, hogy tovább küzdjenek – vagy éppen egy sem.
De voltak az ezernégyszáz lovag között olyanok is, akiknek felívelt a szerencsecsillaga. Volt, aki meghízott vagy meggazdagodott. Volt, aki a keresztes küldetést a politikai előmenetellel párosította. Az ismeretlenségből verekedtek föl magukat, vagy pedig fényes múltat örököltek, amellyel ki lehet kövezni a jövendőt. Nekik is száz okuk volt rá, hogy tovább küzdjenek, mert száz útja van a felemelkedésnek.
És végül ott voltak a szerencsések. Ezek nem rendelkeztek különösebb képességekkel vagy tehetséggel; voltak, akik voltak, és ez elégnek bizonyult. A sors rájuk mosolygott, és kézen fogta őket. Nagyon szerencsés ritkán akadt, ám ezek közül is a legszerencsésebb egy kese hajú francia volt, Lusignani Guido.
Meg kell adni, jóképű férfi volt. De szeszélyes, elkényeztetett, ingatag is. Hamar híre terjedt, hogy arrafelé hajlik, amerre az erősebb szél fújja, és mindig arra hallgat, aki utoljára szól hozzá.
Öccse volt Lusignani Amalrichnak, egy okos, törtető poitou-inak, aki 1179-ben hagyta oda Franciaországot a Szentföldért. Amalrich, alighogy megérkezett, nőül vette Ramlai Balduin lányát, Eschivát, majd hamarosan faképnél hagyta egy kétszerte idősebb asszony kedvéért. Politikailag okos lépés volt, mert ez az asszony nem volt más, mint Courtenayi Ágnes, a bélpoklos király, IV. Balduin anyja. Ágnesnek volt egy lánya is, Szibilla, s habár Amalrich és Ágnes nem léptek frigyre, vállvetve mesterkedtek, hogy megfelelő jövendőbelit találjanak a király húgának. Szibillának volt már egy férje, de meghalt, mielőtt még Szibilla megszülte beteges fiát, akit szintén Balduinnak kereszteltek. Tehát akárki veszi is feleségül Szibillát, sógora lesz a mostani királynak és mostohaapja a következőnek.
S habár ő maga nem vehette nőül az ifjú özvegyet, Amalrich látott lehetőséget a Lusignan család felvirágoztatására, mégpedig úgy, hogy Szibilla kegyeibe ajánlja öccsét. Ékesszólóan ecsetelte Guido szépségét, kedvességét és lovagiasságát, vágyát, hogy szerelemért szerelmet kapjon egy olyan gyönyörű nőtől, amilyen ő. Majd, mielőtt még dicshimnusza feledésbe merült volna, magához rendelte Guidót Poitou-ból, és odavonszolta a felgerjedt Szibilla elé.
Az özvegy a valóságban éppolyan vonzónak találta Guidót, mint álmaiban. Amalrich és Ágnes émelyítő gratulációkkal halmozták el az ifjú szerelmespárt, majd Balduin királyt környékezték meg. Az anya addig nyaggatta gyermekét, a húg addig gyötörte bátyját, míg a bélpoklos bele nem fáradt, és áldását nem adta a frigyre. Ő ugyan nem Guidót választotta volna húga férjének s a maga sógorának, de látta, hogy Szibillát úgysem lehet eltéríteni szándékától. Azonkívül, ekképpen okoskodott, jobb egy olyan talpnyaló vazallus, mint Guido, egy olyan bajkeverőnél, mint... mint sokan mások.
Jószándékú okoskodása elnyerhette családja tetszését, de nem a helybeli nagyurakét. Megint egy jöttment idegen kaparintott meg egy királyi hercegnőt. Lusignani Amalrich országkapitány ugyan, ráadásul az anyakirályné szeretője. De e két érdem együttesen sem jogosítja föl arra, hogy rokonait királyi ágyakba dugja.
Guido és Szibilla mindazonáltal 1180 tavaszán frigyre lépett, és Guido nászajándékul megkapta Askalon és Jaffa két part menti grófságát.
A Lusignan-Courtenay-szövetség csillaga emelkedőben volt. Ágnes bátyja, Joscelin országbíróvá lépett elő, és mindjárt nagyszabású sikkasztásba fogott, arra használva tekintélyét, hogy bezsebelje a kincstárnak szánt pénzeket. Kebelbarátja, Chatilloni Rajnáld az aleppói tömlöcből ügyesen Krak várába tette át székhelyét. Amalrich országkapitányi tisztét senki sem vonta kétségbe, ő pedig úgy rángatta bábu-öccse madzagját, ahogy neki tetszett. Szibilla teljesen belehabarodott Guidóba, s a gondtalan tündérek életét élte Askalonban. Beteges fiára ügyet sem vetett, úgyhogy az az évek számában ugyan gyarapodott, de erőben nem.
1180 végére a szövetség fontos tagjai tehát mind megfelelő pozícióhoz jutottak, és már csak egy eseményre vártak, amely megnyitná számukra az utat a teljes hatalomhoz. Várták a bélpoklos király halálát.
Már majdnem három esztendeje álltak örökös készenlétben, amikor 1183 februárjában a huszonkét éves király súlyosan megbetegedett. Ez a rettenthetetlen uralkodó, aki tudta, hogy meg fog halni, de mégsem vette tudomásul legyengült állapotát, végül rákényszerült, hogy elismerje: a betegágyból egymaga immár képtelen igazgatni birodalmát. Régensre lesz szüksége, mint ahogy gyermekkorában régensként uralkodott helyette Tripoliszi Rajmund.
Mint akkor, Rajmund most is jelöltette magát, és ugyanazok támogatták, akik kilenc esztendővel ezelőtt. Most azonban nem egy Plancyi Miles-féle jöttmentet kellett leszavazniuk. Ellenfelük gyanánt felsorakozott Joscelin országbíró, Amalrich országkapitány, az anyakirályné, Guido és Szibilla, Chatilloni Rajnáld és a templomos lovagrend. Ágnes és Szibilla senkit sem eresztett az elgyötört király elé a Tripolisz-pártból. Inkább a hajdani régens iránti ellenszenv mérgét csöpögtették a lelkébe, és elhitették vele, hogy csupán egyvalaki méltó a bizalmára, egyvalaki, akit Ágnes szerint mindenki boldogan követne.
Rávették, hogy a régensi tisztet Lusignani Guido bizonytalan kezébe helyezze.
A bélpoklos Balduinnak azonban maradt még annyi ereje, hogy tanácsokkal lássa el udvarát, és leveleket diktáljon, melyekben megparancsolta Rajnáldnak, hogy fizessen kártérítést a vörös-tengeri fosztogatásért. Hordágyon járta az országot, és maradék energiáját is felélte, hogy kézben tartsa az államügyeket. Szeptemberben már képtelen volt serege élére állni, így az ezernégyszáz lovag és a hatezer gyalogos katona az új régens lagymatag vezérletével indult meg délnek Sepphoriából.

 

Guido letörölte arcáról az esőt, és minden erejével azon volt, hogy kordában tartsa lovát. Hűvös, felhős idő járta, és a hadsereg nagy utat tett meg délelőtt, át a termékeny völgyeken, amelyek Sepphoria és Názáret között fekszenek. Olajfa- és sűrű szentjánoskenyérfa-ligetek mellett haladtak el, az utóbbiakról a katonák mind leszedték az édes gyümölcsöt. Keserű narancsot majszoltak, gyatra rokonát az Askalon és Jaffa körül termőnek, s étrendjüket délben fekete vadkecske húsával javították fel, amelyből egész csordák kószáltak a vidéken. Ahogy az élcsapat nekivágott a meredek názáreti hegynek, finom esőpászmákat sodort föléjük a szél a homályba burkolózó Tábor-hegy felől.
Az élcsapat három külön egységből állt, s mindegyiknek megvolt a maga parancsnoka. A templomos rend nagymestere, Torogai Arnold százhúsz templomos élén lovagolt. Courtenayi Joscelin kétszáz világi lovagot és nyolcszáz gyalogost vezetett, Amalrich országkapitány lobogóját pedig további kétszáz lovas és ötszáz fegyveres követte.
Ε három parancsnokhoz csatlakozott a negyedik – Chatilloni Rajnáld. Egyedül érkezett Sepphoriába, meghagyva mostohafiának, hogy Moábból hozzon utána egy különítményt. Ha minden jól megy, az ifjú Toroni Humphrey Tubanie-nál fog csatlakozni a derékhadhoz.
Az élcsapat minden zökkenő nélkül felért a hegygerincre, és Amalrich visszanézett a mögöttük jövőkre, akik a meredek kaptató közepe táján bajlódtak. Megpillantotta öccsét a poitou-iak nagy létszámú csapatának élén, és intett neki. Ám az eső csúszóssá tette a talajt, az állatok és emberek pedig sárrá dagasztották. Guido lova megmegcsúszott, csüdig merült a latyakba, úgyhogy a régens ügyet sem vetett Amalrich köszöntésére. Nem volt különösebben jó lovas, annyira semmiképp, hogy fél kézzel irányítsa csúszkáló ménjét, és még integessen is. Különben sem volt testvéries hangulatban. Gyűlölte a felelősséget, melyet Almarich varrt a nyakába. Rossz lovas volt, de még rosszabb stratéga. S most mégis azt várják tőle, hogy vezessen győzelemre több mint hétezer keresztest ki tudja, hány muzulmán ellen, olyan vidéken, amelyet nem is ismer, ráadásul esőben. Úristen... ő, aki ki nem állhatja az esőt!
Lova a felköpült sárba mélyesztette patáját, és megtett újabb tíz métert. Jéghideg víz vágott az arcába, és páncélingéhez tapasztotta köpenyét. Körülötte poitou-i gyalogosok próbálták megvetni a lábukat vagy ugrottak félre a veszélyesen csúszkáló szekerek s az ideges paripák elől. Lejjebb hajcsárok püfölték-ösztökélték a teherhordó öszvéreket. Egyik-másik megindult, a többi elvágódott, szanaszét szórva rakományát, s volt olyan is, amelyik jókorát rúgott kínzójába. Guido kiköpte az esővizet, és káromkodva tekintett fel a sötétlő égboltra. Nem elég, hogy Amalrich és báró cimborái régenst és hadvezért játszatnak vele, most, úgy látszik, még a málhásmester felelőssége is a nyakába szakadt. Mindenesetre, nyögte kínjában, ezért még megfizet a bátyja.

 

Az elmúlt két nap alatt a szaracénok megrohanták a tábor-hegyi görög monostort, lerombolták a környező falvakat, és aláásták Forbelet várának falát. Már Beisan és La Feve városát fenyegették, s nyíllövésnyire megközelítették a nagy johannita erődöt, Belvoir-t. Fittyet hányva a Sepphoriában villámgyorsan összeverődött keresztény seregre, a könnyű fegyverzetű muzulmán lovasság végigzúdult Alsó-Galilea kanyargós völgyein, birkák és tehenek ezreit hajtva maga előtt, házakat és csűröket gyújtva fel, s félelmet keltve a szétszórt lakosságban. Ötventől ötszáz főig terjedő csapatokban portyáztak, teljességgel lovukra bízva magukat, amely egy köpönyegnyi helyen is meg tudott fordulni.
Miközben Torogai Arnold levezette templomosait Názáret hegyének déli lejtőjén, és rátért a völgy aljára, két ilyen muzulmán különítmény vált ki a Tábor-hegy homályából, és nyugatnak vágtatva rátámadt az oszlop elejére. Mindegyik csapat két-háromszáz lovasból állt, fegyverük a vashegyű, nádból készült hajítódárda, a könnyű íj és a buzogány vagy a szertelenül díszített jatagán. Volt, aki a derekán hordta ezt a görbe kardot, volt, aki a nyakában egy szíjon. Ε szakállas lovasok, megvetve a páncél nyugati divatját, beérték egy kis kerek vagy szív alakú pajzzsal meg egy bőrsapkával, amit a turbán alatt viseltek. Minek a páncél, mondták gúnyolódva, olyan ellenféllel szemben, amely lomha ahhoz is, hogy utolérje őket?
Egyik csapat a templomosokat hívta viadalra, a másik elszáguldott az élvonal előtt, majd megfordult, és Amalrich egységére rontott.
Az előőrs parancsnokai számítottak rá, hogy en route támadás érheti Őket. De a kitartóan zuhogó eső felbőszítette és elkedvetlenítette a katonákat, lehajtott fejjel, lógó pajzzsal meneteltek, amikor a szaracénok lecsaptak rájuk. A templomosok már sima talajon jártak, rendezett sorokban haladtak előre, de Amalrich száz gyalogosa szétszóródva botorkált a hegyoldalon. Amikor észrevették a szaracénokat, már késő volt. Százával zuhogtak rájuk a fekete tollú nyílvesszők. Amalrich ráordított lovagjaira, hogy vegyék körül a fejvesztett gyalogságot, kerüljenek közéjük és a muzulmán íjászok közé. A keresztes kapitányok hallották és a maguk módján értelmezték a parancsot. Bosszúvágyuk felülkerekedett a csekélyke szánalmon, amit az esetlen, félig-állat gyalogosok iránt éreztek, s a lovagok élén lezúdulva a hegyről, önnön katonáikon gázoltak át, hogy az ellenséget elérjék.
Pillanatok alatt több kárt tettek gyalogos bajtársaikban, mint a szaracénok gyilkos nyílzápora. Több mint hatvan katona hevert holtan vagy sebesülten a lejtő alján. A sebesültek ordítását elnyelte az eső, őket magukat a sárba taposták a lovak. Akik súlyos sebüktől mozdulni nem tudtak, belefulladtak a dágványba, vagy hanyatt heverve várták, hogy a zuhogó eső eltömje orrukat, elöntse tüdejüket.
A roham lendülete tovább vitte a nagy testű normann lovakat a hegy lábánál. A muzulmánok helyt maradtak, míg csak az összeütközés elkerülhetetlennek nem látszott, akkor sarkon fordultak és megeresztették a kantárszárat, maguk után csalogatva a kereszteseket. Amalrich kapitányai elkeseredetten igyekeztek visszafogni embereiket, de azok nem bírtak ellenállni az üldözés csábításának. „Szent Györgyért!”, „A Szent Sírért!”, üvöltötték a forrófejűek, és belerobogtak a sötétségbe.
Alig néhányan tértek vissza. A szaracénok magukhoz ragadták a kezdeményezést, és kaptak az alkalmon, hogy újra bebizonyítsák, milyen ügyesen tudják még apróbbra szeletelni a felaprózott hadrendet. A szélfújta esőfüggöny mögé bújva lehagyták, kicselezték a frank lovasokat, itt eltűntek, s egy szemvillanás múlva amott bukkantak föl. A déli lejtőről lenyargaló kétszáz lovagból csaknem száz hagyta magát becsalogatni a völgybe. Közülük kilencet levágtak, húszat megsebesítettek, harmincat lerángattak a lóról és foglyul ejtettek. Egy muzulmán, ha választhatott, szívesebben ejtette foglyul lovas ellenfelét, semmint hogy megölje. Az élő lovagért váltságdíjat lehetett kapni, de a hullát legföljebb csak megcsonkíthatta és a páncélját rángathatta le. Ez utóbbi ugyan érzelmi elégtételül szolgált, de minden muzulmán katona tudta, hogy Ibelini Balian bátyját, Ramlai Balduint egy ízben nem kevesebb, mint százötvenezer dinárért váltották ki a rabságból. Egy másik alkalommal a johanniták nyolcvanezer dinárt ígértek barátjuk, Tripoliszi Rajmund épségben való szabadon bocsátásáért. A tény, hogy a johanniták megszegték esküjüket, és alig hatvanezer dinárt küldtek csak, nem vette el a kedvét a többi prédalesőnek. Az az egyiptomi lovaskatona, aki havi három dinárt keresett háború idején, nem nagyon siránkozott, ha a keresztények ennyivel megrövidítették.

 

Miközben Amalrich országkapitány világi lovagjait a szaracénok lemészárolták a völgyben, a Chatilloni Rajnálddal megerősített templomosok derekasan állták a sarat a balszárnyon. A tapasztalat megtanította őket arra, hogy ellenálljanak az ellenség ingerkedésének, és ügyet se vessenek a begörbített ujjra, amely a csapda felé hívogatja őket. Zárt sorokban, egyszerre támadtak, majd újrarendeződtek, és újra támadtak. A szaracénok képtelenek voltak betörni a vasvonalba, s jóllehet három templomost levágtak, nyolcat vagy kilencet megsebesítettek, végül is visszahúzódtak, negyven lemészárolt társukat hagyva a csatamezőn.
Egy Eduárd nevű, cipóképű lovag lett a közfigyelem tárgya: Torogai Arnold felé léptetve, vigyorogva mutatta a hét strucctollas nyílvesszőt, amelyek a sodronyingéből és bőrcsizmájából álltak ki. Nem volt egyébként ritka látvány az ilyesmi, s egyik templomos társa meg is jegyezte, hogy pár esztendővei azelőtt, a montgisard-i csatában látott egy lovast, abból tíz nyílvessző állt ki és egy hajítódárda letört vége. A tapintatlan összehasonlítás felbőszítette Eduárdot. Az ördögbe is, mennydörögte, mit törődik ő a montgisard-i csatával! Ő hét nyílvesszőt mutat fel, de azt itt és most, és nem hajdanvolt csodákról motyog. A csípős nyelvű Ranulf úr persze mindig szívesen lekicsinyli a hősöket.
Attól tartva, hogy verekedéssé fajul a dolog, a nagymester közbeszólt: – Mindnyájan láttunk már ilyet, Ranulf úr, de kétségtelen, hogy ezúttal Eduárd lovag harcolt legelöl. – Eduárd vállára tette a kezét, és ügyet sem vetett Ranulf mormogására, hogy tudniillik minél kövérebb valaki, annál jobb céltáblának. Eduárd úgy-ahogy megbékélt, és magához intve barátait, odébb lovagolt velük, hogy szétossza köztük a páncéljából kiálló emléktárgyakat.
Pár perc múlva hírét vették, hogy Amalrich lovasai átgázoltak saját soraikon, és vereséget szenvedtek a völgyben. A templomosok gúnyosan felröhögtek, és újra egyek voltak az országkapitány utánzatharcosai iránt érzett megvetésükben. A johanniták, Isten a megmondhatója, elég kiállhatatlan fajta, de ők legalább rendezik a soraikat támadás előtt. Ám ezek, akik kevés fogadalmat tesznek, s azt se tartják be, ezek még a semminél is kevesebbet érnek. Tisztelet Chatilloni Rajnáldnak, Courtenayi Joscelinnek és még néhány kivételnek, a világi lovagok hada szánalomra méltó csürhe. A templomosok és – bár az előbbiek ezt semmi pénzért el nem ismerték volna – a johanniták voltak azok, akik időről időre megfordították a csata sorsát és elodázták a végromlást. Ha ez a mostani csetepaté hű mása lesz az eljövendő háborúnak, úgy a királyság üdvét a Templom és az Ispotály tartja acélmarkában.

 

A hadsereg tovább vonult dél felé.
Amalrich megtizedelt egységét visszavonták az élvonalból, s itáliai és szicíliai zsoldosokat állítottak a helyükre. Guido és poitou-i harcosai megtartották második helyüket, mögöttük rendetlen csoportokban a part menti városokból jött önkéntesek gyalogoltak, akiknek vagy tucatnyi egymással vetélkedő köznemes parancsolt.
Ibelini Balian a derékhadat vezette heves vérű bátyja, Balduin és két szövetségesük, Szidoni Reginald és Caesareai Walter segédletével.
A hátvéd százötven johannitából állt – élükön a nagymester, Moulins-i Roger lovagolt –, valamint egy erős galileai és tiberiási különítményből, amely Tripoliszi Rajmundnak tartozott engedelmességgel.
Az eső La Feve-ig követte őket, majd hirtelen elállt, ahogy a keresztesek rátértek az Izrael-síkságra. Több támadás nem érte őket, holott az őrjáratok jelentése szerint a szaracénok valahol Tubanie és Beisan között táboroztak. A keresztény felderítőket, mint már annyiszor, most is megcsúfolta a számolásban való járatlanságuk; volt, aki megesküdött rá, hogy ötezer fejet se látott, volt, aki állította, hogy a szaracénok legalább hetvenötezren vannak, vakuljon meg, ha kevesebben. S mivel a betolakodók széles ívben állították fel sátraikat a síkon, a nagyobb számokról szóló híradások lettek a népszerűbbek. A tábor mérete tiszteletet parancsolt, következésképp a létszám sem maradhatott el mögötte. A keresztény hadsereg szemlátomást a tizedét ha kitette az ellenségnek. A határozatlan Lusignani Guido tanácsba hívta a vezéreket.
A vezérek szívesen engedtek a hívásnak, mert mindegyik hallatni akarta a hangját. Balian és bátyja hátralovagolt szót érteni Tripoliszi Rajmunddal és a johannita nagymesterrel, majd együtt rúgtattak oda Guido hamarjában felhúzott bíborvörös sátrához. Az oszlop éléről megjött Rajnáld, Joscelin, Amalrich és a templomos nagymester. A két csoport a sátor két végében helyezkedett el, és egymást méregette. A levegőben nedves bőr, átizzadt gyapjú és homokkal súrolt fém szaga érzett. Amalrichnak és Balduinnak fájt a foga. Torogai Arnoldot hőség marta sebek kínozták, amelyek sohasem gyógyulnak be. Megérkeztek Szidon és Caesarea urai is, mire Rajnáld nyomban elküldött a két leghangosabb itáliaiért, hogy az egyensúlyt helyreállítsa. Amikor megjöttek, a hat-hat főt számláló két párt az erélytelen régensre nézett.
A megjegyzésekből és a becslésekből, amelyek az összegyűlt bárók között elhangzottak, látni lehetett, hogy máris fennáll a véleménykülönbség. Guido ettől tartott, és most dühösen meredt a bátyjára. Amalrich, Amalrich, sóhajtott fel magában, hát ezért kellett megfosztanod francia szülőhazámtól? Mert mi vagyok én itt, testvér, ha nem sánc, amit először innen, aztán meg amonnan rontanak le?
Fejét rázva motyogta: – Az Isten legyen irgalmas hozzánk, urak, ha a királyság sorsa az én haditudományomon és a bátyám becsvágyán múlik.
A fakó bőrű, nyurga Courtenayi Joscelin, aki mellette állt, megkérdezte: – Szóltál, Guido úr?
– Mi? Nem, én csak... igen, a véleményeteket kértem a jelentésekről. Ha az ellenségnek valóban ekkora az ereje, jobb lesz, ha elkerüljük az ütközetet...
– Ereje? – vágott a szavába Rajnáld. – A lovam is jobban ért a számokhoz, mint ezek a nyúlszívű felderítők. Mutass nekik egy üres várost, s csak mert utcákat és házakat látnak, közölni fogják, hogy ötvenezer fegyveres rejtőzik benne. Én ugyan nem hiszek ezeknek a csúszómászóknak. Mert mit láttak? Megmondom: sátorsorokat. Semmi mást, mint sátrak hosszú sorait. És még valamit ne feledjünk. Hány felderítő jött vissza sebesülten, vagy hány hagyta ott a fogát? Egy sem. Ebből is láthatjátok, milyen közel merészkedtek az ellenséghez. Á, ezeknek a fekete disznóknak nincs komoly haderejük!
– Hát, ez igaz, egy hadsereg létszámát nem állapíthatjuk meg a sátraiból – motyogta Guido. – Másfelől azonban... – Tripoliszi Rajmundra pislantott, remélve, hogy a mogorva hajdani régens majd megmondja, mi van másfelől.
– Nagyuram – szólalt meg Rajmund. – Tudjuk, hogy a szaracénok betörtek Beisanba és Galileába. Előőrsünket pár órája támadás érte. Épp ezért azt javaslom, helyezkedjünk védekező álláspontra, és ehhez tartsuk magunkat mindaddig, amíg létszámukat és szándékukat pontosan fel nem mértük. Az idő a mi szövetségesünk, hiszen...
– Ó, már megint a régi nóta! – vágott a szavába Joscelin. – Pontos felmérés. Létszám meg szándék. Balian! Neked úgyis van egy írástudó apródod. Ültesd le szépen Tiberiás urunk mellé, hadd írjanak nekünk egy könyvet a haditudományról, így legalább senki sem áll az utunkba, ha egyszer harcolni akarunk! – Dühös hahotára fakadt. Társai csatlakoztak hozzá, és Guido tétován azt mondta:
– Hát, hogy védekezzünk-e, nem is tudom... Már úgy értem, fogalmunk sincs róla, hogy ők mit akarnak.
– Pontosan! – vágta oda csípősen Rajmund. – Fogalmunk sincs róla, tehát mi értelme volna vakon előrenyomulni a lesben álló ellenség felé? Lehet, hogy csak ötezren vannak...
– Ha ugyan vannak annyian – szúrta közbe Rajnáld.
– ...de lehet, hogy tízszer akkora a számuk. Nagy Isten, nem kezdhetünk csatát találgatások alapján! Ismétlem, először biztosítsuk magunkat, és csak utána próbáljuk meg az erejüket. – Guidóra nézett, de a csüggeteg régens máris összeomlott.
Megszólalt Balian: – Rajmund úrnak több esze van, mint nektek együttvéve. Amalrich országkapitány úr, elmesélnéd nekünk, miképp jártak lovagjaid, akik belerobogtak az eső sötétjébe?
– Mondhatsz, amit akarsz – morogta Amalrich –, végül is elkergettük őket.
– Milyen áron?
– Elkergettük őket, és ez a lényeg.
– Tehát kergessük ki őket Beisanból, és közben veszejtsük el egész hadseregünket?
Guido a fejét rázta. Rájuk akart kiáltani: miért civakodtok, miért civakodtok? A had vezérek nélkül várakozik odakinn, mert a parancsnokok képtelenek bármiben is egyetérteni. És mi lesz, ha a szaracénok váratlanul megrohanják a sátrat? Mi lesz, ha ebben a pillanatban ötszáz muzulmán lovas vágtat a bíbor sátor felé? Összetaposnak, lemészárolnak, megcsonkítanak mindenkit, és... és...
– Csend! – kiáltotta vékony hangon. – Nem tűrök civakodást a jelenlétemben! A döntést akarom hallani. Vitassátok meg, ha tetszik, de alárendelt parancsnokaim vagytok, és én... én követelem a választ. Igenis, követelem.
Rajnáld Amalrichra nézett, mintha azt mondaná: az öcséd nem is férfi, hanem inkább vénasszony; hagyjuk abba, mert a végén még sírva fakad és toporzékolni kezd. Az országkapitány megvonta a vállát, s a két csoport külön-külön összedugta a fejét, magára hagyva a kétségbeesett, jóképű fiatal franciát.
Egy küldönc lépett a sátorba. Átfurakodott a két csoport között, és Guido fülébe súgott valamit. A régens vadul előrehajolt, megragadta a küldönc vizes páncélingének ujját, és elismételtette vele mondandóját. Majd biccentett, és a katona kibújt a megereszkedett ponyva alatt.
Rajnáld észrevette a küldöncöt, és felfigyelt Guido sápadt arcára. Minden köntörfalazás nélkül megkérdezte:
– Beteg vagy, régens úr? Pihenj le, ha akarsz, mi majd eldöntjük, hogy mi a teendő. Határozatunkat közölni fogjuk veled...
– Nem, nem vagyok beteg. – A bárók feléje fordultak, és ő folytatta:
– Rajnáld úr, igaz, hogy Tubanie-ba vártad mostohafiadat a kraki és saubaki csapatokkal?
– Nemcsak vártam, várom is. No és?
– Akkor nyilván igazat mond a jelentés. Most vettem hírét, hogy valahol a Gilboa-hegy keleti lejtőjén rajtuk ütöttek. A csapatot súlyos veszteségek érték, de Humphrey szerencsére megmenekült, és úton van...
Rajnáld nem akart hinni a fülének. Inkább magában, mint fennhangon dörmögte: – Az lehetetlen. Vele van Azo és Aegelric, és még legalább húsz hozzáértő emberem. Nem tehették... nem engedhették, hogy ilyen ostobaságot... – Aztán Amalrichra nézett, és eszébe jutott, hogy az országkapitány megtizedelt egysége is hozzáértő emberekből állt.
– Az Isten verje meg! – ordította. – Remélem, hogy az ellenség nyakon csípi, és lemetszi a férfiasságát, ha ugyan megtalálja rajta! Az Isten verje meg! Az Isten verje meg azt a nyámnyila...
– Sajnálom – mondta Guido. – Súlyos csapás ez, nemcsak rád, de ránk nézve is.
– Sajnálod! Nincs szükségem sajnálatra! Nekem férfiak kellenek. Nem a finom kezükkel hadonászó, nyámnyila... Oda kellett volna ültetnem az asszonyok közé kötni. Az Isten verné meg!
– Mindnyájan sajnáljuk – mondta Tripoliszi Rajmund, hálás mosolyt csalva Guido arcára. – De ez is a mi álláspontunkat igazolja. Egyelőre nem mozdulhatunk innen. Ha megindulunk keletnek, kockáztatjuk, hogy bekerítenek bennünket azok a szaracénok, akik a Tábor-hegynél törtek ránk, és azok, akik Gilboától nyilván észak felé nyomulnak. Most, hogy a várt moábi csapat nem biztosíthatja a jobbszárnyunkat...
– Beszélj csak a magad nevében! – reccsent rá Amalrich, kapva a lehetőségen. – A Tábor-hegynél az én embereim szálltak szembe az ellenséggel... – Rajnáldra nézett, és elégedetten mordult egyet, amikor barátja felvette a vita fonalát:
– ...Gilboánál pedig az enyémek – fejezte be a mondatot Krak ura. – Most még nagyobb adósságot kell törlesztenünk. Azt mondom, hogy haladéktalanul induljunk meg Tubanie felé. – Előredőlt, harcias pózt vett fel, mert úgy találta, nem lesz nehéz Humphreyként bánni a hajlítható régenssel. Mind egyformák ezek, anyámasszony katonái. Ha az egyik nincs itt, parancsolhat a másiknak.
– Azt mondom, hogy induljunk haladéktalanul. Azt mondom, hogy szedelőzködjünk most rögtön.
– Megértem, hogy így érzel, Rajnáld úr. Ha valaki elveszti a...
– Az én embereimnek még nem folyt vére – szólt közbe Joscelin –, mindazonáltal egyetértek az országkapitánnyal és Krak urával. Én is azt mondom, hogy induljunk.
– Én is – mondta Torogai Arnold.
– Igen, csapjunk le rájuk minél hamarabb – mondták Rajnáld itáliai szövetségesei. – Ha ti nem jöttök, mi akkor is megindulunk ellenük.
Rajmund, Balian és a többiek tiltakozni akartak, de Guidónak elege volt a tanácskozásból.
– Tovább megyünk – sipította. – Itt túlságosan ki vagyunk téve a rajtaütésnek. Zárt rendben haladunk a tubanie-i forrásokig. Aztán... majd meglátjuk. Ez minden. Köszönöm. Gyűjtsétek össze az embereiteket.
Október 3-án a keresztény sereg megérkezett Tubanie alá. Miután beleegyezett, hogy eddig eljöjjenek, Guido habozott, majd úgy döntött, hogy nem mennek tovább. Kedvére tett mindkét pártnak, tehát mindegyiket felbosszantotta. Rajnáld és hívei folyton a nyakára jártak, Balian és Rajmund viszont megbízható hírekkel látta el, amelyek a muzulmán haderő létszámát tizenkettő- és húszezer fő közöttire becsülték. A két parancsnok nem kért pontosabb jelentést a felderítőktől, ehelyett megmagyarázták Guidónak, hogy akár tizenkétezren vannak, akár húszezren, Szaladin pár napon belül kénytelen lesz visszavonulni. Serege nem élősködhet vég nélkül a vidéken, a kereszteseknek ellenben több utánpótlásvonaluk is biztosítva van a part felé. Ők akármeddig maradhatnak, ivóvíz is van a közelben, s amíg itt állnak és elzárják a síkságra vezető utat, a muzulmánok nem vonulhatnak tovább nyugat felé.
Guido most is hajlott volna a bizonytalankodásra, de tudta, hogy nem merne szembenézni az esetleges vereség következményeivel. A ráerőltetett tétlenség azonban rossz hatással volt a seregre. Az önkéntesek azzal fenyegetőztek, hogy visszatérnek a partvidékre. Az itáliaiak megesküdtek, hogy egymagukban is rohamra indulnak, de soha többé nem állnak a régens zászlaja alá. A hadsereg nagyobbik fele egyszerűen gyávának bélyegezte. Rajnáld és Joscelin Amalrichot szidta, mondván, miért nem tudja befolyásolni öccsét. Megjött Toroni Humphrey negyven emberével – ennyien maradtak a moábi különítményből –, és végképp feldühítette mostohaapját azzal, hogy Rajmund és a védekezéspártiak mellé szegődött.
A szaracénok százféle csellel próbálkoztak, hogy a keresztesek, megbontva hadrendjüket, szétszóródjanak a síkon, és Rajnáld pártja igazán mindent megtett, hogy kívánságuk teljesüljön. Rajmund és szövetségesei azonban kitartottak, nem engedtek a csábításnak. A had maradt, ahol volt, közben a vezérek egymással civakodtak, és a bíbor sátrat ostromolták követelőzésükkel. A védekező álláspontot helyeslő katonák összeverekedtek azokkal, akik a harcot sürgették. Előkerültek a kések, és egy ízben nyilak is röpködtek a keresztény táborban. Október 7-ére a hadsereg széthullóban volt.
És akkor, nem tudván, hogy pártokra szakadt táborral áll szemben, Szaladin éppen a 7-éről 8-ára virradó éjszakát választotta ki, hogy seregét visszavonja Beisan tartományból. Úgy látta, semmi esélye rá, hogy a frankokat a hadállásból kicsalogassa, vagy hogy komoly csapást mérjen az egységes lovagi testületre. Filozofikusan vette tudomásul a helyzetet; alkalom később is adódik. A keresztények száz éve vannak Palesztinában. Száz órát vagy akár száz napot még igazán várhat.
A királyi sereg másnap még nem bontott tábort, őrjáratok indultak északkeletnek a Galileai-tenger felé, keletnek a Jordán folyóhoz és délkeletnek, a Beisant körülvevő mocsarakon át. Az egyik őrjárat, délnek fordulva, rábukkant Humphrey csapatának halottaira, a leopárdok és a farkasok azonban megelőzték őket. Szaracénoknak nyoma sem volt a Jordántól nyugatra. A hadsereg most már visszavonulhatott.
A bárók megkönnyebbült sóhajjal vagy éppen fogcsikorgatva összeszedték embereiket, és visszavezették őket Jeruzsálembe, Tiberiásba vagy a partvidékre. Guido és Amalrich egymás mellett lovagoltak csapataik élén. Ahogy áthaladtak a táboron, valaki énekelni kezdett:

 

Báty és a fivére,
Báty és a fivére,
Cenk Lusignan,
Courtenay pecére.

 

Az utolsó sor Amalrich szeretőjére, Joscelin nővérére, Courtenayi Ágnesre utalt.
Guido ökölbe szorított kézzel fordult bátyja felé. – Miért? – sziszegte. – Miért nem hagytál Poitou-ban? Nem az a fajta vagyok, akire szükséged van, Amalrich. Te és én semmiben sem hasonlítunk egymásra. Miért kellett éppen engem választanod?
Amalrich egyenesen előre nézett, úgy felelte: – Fogd be a szád, testvér. Te kellesz nekem. Te vagy a legszerencsésebb valahányunk közül.
– Ó, igen, valamikor én is azt hittem. De ma már egyre kevésbé hiszem. Hát ennyit se törődsz velem? Én nem akarok régens lenni. Se főparancsnoka ennek a szedett-vedett hadseregnek. Azt akarom, hogy békén hagyjanak.
– Hallgass már. A szép arcocskádon és a búzaszínű hajadon megvetted magadnak a világ egy darabját. Légy hálás érte, és maradj csöndben. A felkegyelmüeket a sors sem kedveli.

 

 

HATODIK FEJEZET
JERUZSÁLEM
1183. október

Pashia de Riveri türelmetlenül várta a szeretőjét. Fel-alá járkált a mozaikpadlón, többször körbejárta a nagy jeruzsálemi ház fogadószobáját, majd párnákat szórt a bojtos perzsaszőnyegre, és a sarkára ülve letelepedett a kőkandalló elé. A pattogó fenyőhasábokat nyaldosó lángokat figyelte, és maga is csodálkozott újkeletű állhatatosságán. Vagyis inkább azon, hogy ilyen sokáig hűséges maradt. Harminchárom éves volt, és az utóbbi hat esztendőben ugyanazzal a férfival élt, és csak vele hált. Mostani szeretője előtt, úgy számította, nyolc vagy tíz férfi fektette az ágyába. Hármukra tisztán emlékezett, és mint a legtöbb nő, pontosan meg tudta volna mondani, mikor és hol vezették be a szerelem rejtelmeibe; mikor és hol következett be defloreálásának véres, fájdalmas pillanata.
Tizenöt éves múlt akkor, bár a teste már egy esztendővel azelőtt megérett rá. Apja nyílkészítő mester volt egy Toron környéki faluban; húsvét előtt három nappal katonák érkeztek hozzájuk, egyikük lóháton, a másik három egy nagy málháskordén. A lovas azt mondta, Baldricnak hívják, s Elzászi Thierrynek, Flandria grófjának, a Keresztény Ügy bajnokának a sáfárja. Javítani való íjakat, friss húrozásra váró számszeríjakat hozott és megrendelést annyi nyílvesszőre, amennyit a mester készíteni tud. Baldric elmesélte, hogy a baniasi erődöt szaracén sereg ostromolja Nur ad-Din, az aleppói emír vezetésével, és hogy Thierry gróf úton van a felmentő keresztes hadakkal.
Apja nekilátott a reparálásnak, majd ráparancsolt a lányára, hogy segítsen a kordéhoz cipelni a nyílvesszőkötegeket. Baldric azonban odaállt apja elé, félrevonta, és azt mondta, hogy a katonák majd odacipelnek mindent, amit csak kell.
Évek múltán visszatekintve, Pashia biztos volt benne, hogy az apja tudta, miért akarja Thierry sáfárja eltávolítani őt a munkapadtól, de akkori eszével úgy gondolta, hogy Baldric a legelőzékenyebb úr a világon. Ügyet sem vetve a katonák sanda pillantásaira, kézen fogta őt és odébb sétált vele, s közben tréfákkal és lovagi szóvirágokkal mulattatta. Pashia még akkor is nevetett, amikor a ház mögött álló élelmiszerraktárhoz értek.
Falusi lány lévén, a nemi aktus fogalma nem volt ismeretlen a számára. De az a Baldric, aki a raktárba bevezette, majd becsukta és elreteszelte az ajtót, egészen más volt, mint az, aki elbájolta őt és megfélemlítette az apját. Akkor a férfi volt – most az állat.
Letépte Pashia ruháját, lerángatta szíjjal megkötött cipőjét, s hajánál fogva hátrarántva a fejét, vadul csókolni kezdte az arcát, a nyakát, a meztelen testét. Azután leteperte a földre, ráfeküdt, és beléje hatolt, mancsát a szájára téve, hogy fel ne sikolthasson. Miközben Baldric egyre beljebb nyomakodott benne, és szabadjára engedte féktelenül rángó szenvedélyét, Pashia a gerendán lógó füstölt húsokat, a polcokon sorakozó sósládikákat, zöldségeszacskókat és főtt fügével meg gránátalmával Tell kosarakat nézte. A sáfár hanyagul lecsatolta az övét, és a késsel együtt ledobta maga mellé a földre. Pashia elérhette volna a kést, kihúzhatta volna hüvelyéből, és a férfi hátába mélyeszthette volna. Össze is karmolhatta, meg is rugdoshatta volna, vagy, amikor megszabadult tőle, le is lőhette volna apja íjával.
Sem egyiket, sem másikat nem tette, mert mire a dolognak vége lett, meg volt győződve róla, hogy a szíve megenyhült és beleszeretett a sáfárba.
Sosem látta többé Baldricot, mindössze annyit hallott, hogy megégették Baniasban.
Egy évvel később nőül adták egy nablusi kalmárhoz. Férjét unalmas, ostoba embernek tartotta, akit jobban érdekel szegényes posztókereskedése, mint a felesége. Látástól vakulásig dolgoztatta Pashiát a boltban, és garasokkal szúrta ki a szemét. Ha megtetszett neki valamelyik áru, éppúgy meg kellett vennie, mint bárki másnak, jó borsos áron. Egyszer egy vég sötétzöld selyemből ruhát varrt magának, de az árát elfelejtette kifizetni. De Riveri felfedezte a csalást, és elverte, őt hibáztatva azért is, hogy az alig világított helyiségben rosszul megy a bolt. Nem ez volt az első eset, hogy a férje kicserzette a bőrét, de akkor megfogadta, hogy ez lesz az utolsó. Kivárta, míg este elalszik, kilopakodott a házból, és a sötétben elgyalogolt a pár mérföldnyire fekvő Sebastiába.
Ott aztán megismerkedett egy jóképű, fiatal, Lambert nevű nyergessel. Elmondott neki mindent: hogy öt évig élt házasságban, s a végén megszökött férjétől. Elmondta, mit művelt vele de Riveri, és megmutatta a friss keletű csíkokat a vállán. Ha ott maradhat nála, ígéri, hogy főzni fog rá, és rendben tartja a házát.
Egy hét sem telt el, és beleszerettek egymásba. Ott éltek a nyerges boltja felett több mint hat hónapig.
Aztán – szinte hihetetlen – egy nap beállított négy dologtalan keresztes, közölték vele, hogy tudják, kicsoda, a férje fogadta fel őket, hogy nyomozzák ki hollétét és vigyék vissza Nablusba.
– Ne is tagadd – mondták. – Ugyan ringyó vagy, de Pashia de Riveri is, tehát most szépen visszajössz a férjedhez.
– Mióta? – dadogta ő.
– Mióta vagy ringyó, szépasszony? Azt neked kell tudnod.
– Nem. Azt kérdeztem, mióta kerestek?
– Egy hónapja. Hol a barátod? Lammer? Lammert? így hívják valahogy.
– Kinn van a... Miért kérditek?
– Meg akarjuk mondani...
– Meg akarjuk kérni – javította ki a másik keresztes.
– Igen, meg akarjuk kérni, hogy ilyet máskor ne tegyen. Hol van?
– Nem tudom. Csak egy hónapja? De hát miért?... ha vissza akart szerezni, miért nem tette meg előbb? Miért csak most?
– Eddig nem állt módjában. Elmesélte nekünk, hogy rájártál a pénzére. Vicces, mert ő neked takarékoskodott, szépasszony. És ezért nem lehet hibáztatni. Ahogy elnézlek, nagyon szépen festhetsz az ágyban. Ó, ne aggódj, megtaláljuk a barátodat. Csomagolj csak össze, többé úgyse kapsz a férfiasságából.
El akart futni. Az egyik elkapta a derekát, és belevágta egy széles bőr karosszékbe. Lambert magának készítette azt a széket; az ő széke volt, és Pashia szégyellte, hogy beleült, még ha kényszerítették is. Az egyik keresztes ott maradt vigyázni rá, a másik három elment, hogy megkeresse a nyergest. Útközben találkoztak vele, egy szomszédos istállóból jött hazafelé. Amikor a keresztesek visszatértek, a kezük és a ruhájuk csupa vér volt.
Pashia felsikoltott, és zokogva hajtogatta: – Nem kellett volna bántanotok, nem kellett volna bántanotok.
A keresztesek felháborodtak, hogy fegyelmezetlennek tartja őket, és azt mondták: – Azért fizetnek bennünket, hogy téged visszavigyünk, őt pedig móresre tanítsuk. Pakolj össze annyit, amennyit elbírsz. Mit gondolsz, kik vagyunk mi? Még hogy nem kellett volna bántanunk! Gyerünk, gyerünk, szépasszony, irány hazafelé!
Hazatért hát Nablusba a posztókereskedőhöz. A keresztesek ugyancsak eltúlozták de Riveri áldozatkészségét. Nablus kezdett tekintélyes várossá fejlődni, az üzleti élet fellendült. A hat hónap alatt, amíg távol volt, fér > meghízott, és áthatotta a polgárok felelősségtudata. Sajnos e tisztes külszín sem akadályozta meg, hogy az otthon szentélyében újra megkorbácsolja. Verés közben ringyónak titulálta, majd megbocsátott neki, és követelte, hogy ossza meg vele ágyát. Három napot és három éjszakát maradt nála, majd ura összekuporgatott vagyonával Jeruzsálembe szökött. Mivel ringyónak nevezte, és hájas, tehetetlen férfi módjára szeretkezett vele, elhatározta, hogy megfizetteti az élvezetét. De Riveri a kereszteseknek azt mondta, hogy ő, Pashia tolvaj, hát most legalább kiérdemli e címet. És mivel a férje Lambertet kiheréltette, ő csinos kis tüzet gyújtott a raktárajtaja előtt. De Riveri a puszta életét alig tudta megmenteni, és kétségbeesve tördelte a kezét jövőjének füstölgő üszke fölött.
Pashiának nyoma veszett Jeruzsálem sűrűjében. Előbb a férje pénzéből élt, majd tehetős üzletemberek egész sorának szeretőjeként. A révükön kapcsolatba került különféle udvari méltóságokkal, s így tett szert mostani kedvesére.
A férfi nagyon szereti, magához vette fényűző házába, ékszerekkel és gyönyörű ruhákkal halmozza el, amelyekért Pashiának egy árva bizantinust sem kell fizetnie.
Úgy hívják, hogy Heraclius.
Nem üzletember.
Vannak, akik azt mondják, hogy nincs is joga szeretőt tartani, mert ő Jeruzsálem pátriárkája, s így a Keleti Latin Egyház feje.

 

Ernoul Balian és Fostus mögött lovagolt be Jeruzsálem városába. Északról közelítették meg, a Szent István Oszlopa-kapun keresztül, s a kikövezett téren átügetve a városba nyíló két főutcához értek.
Balian megvárta, míg apródja melléje ér, majd azt mondta: – Egy órát kapsz, de utána szükségem lesz rád. Tudom, hogy egy óra kevés idő egy szép nő társaságában, de ha ragaszkodsz hozzá, hogy most látogasd meg... – Lemondóan vállat vont.
– Elég lesz, uram. Éppen csak mondani akarok neki... egyet-mást.
Fostus felröhögött. Szerette Ernoult, akárcsak Balian urat, de ez a fiatalember néha olyan volt, mint egy kisfiú. És a kisfiú most nőt talált magának, egy patikárius lányát, akinek az apja valamelyik szűk, fedett sikátorban működik a Szent János-ispotállyal szemben. Hát ez pompás; a fruska nyilván erőt adó főzetekkel itatja, a fiú pedig felolvas neki halhatatlan műveiből. Csakhogy ez a lány úgy a szívébe lopta magát, hogy Ernoul a napi munka végét meg se várva, rögvest meg akarta látogatni, ahogy Jeruzsálembe betették a lábukat. Balian úr figyelmeztette, hogy szüksége lesz rá a királyi palotában, de a fiú olyan ékesszólóan rimánkodott, hogy végül megkapta az egyórányi eltávozást.
Mire a szerelmes kölyök átverekszi magát a zsúfolt utcákon, és a Rue des Herbes-re ér, a patikárius viskójához, épp csak annyi ideje marad, hogy odakiáltsa a lánykának: később majd visszajövök, és máris szaladhat Balian úr után a palotába. De ha Ernoul úgy véli, hogy megéri a tülekedést meg a könyöklést, akkor bizonyára meg is éri.
– Jobb, ha máris indulsz – mondta Balian.
Ernoul bólintott, majd, mivel úgy gondolta, illendő, azt motyogta: – Persze, ha kívánod, hogy veled tartsak, uram...
– Nem, nem, menj csak, látogasd meg a szeretődet.
– Nem a szeretőm!
– Nem-e?
– Nem hát! Izé, szóval, alig egy hónapja ismerem. Persze, nem mondom, hogy nem volna hajlandó...
– Egyáltalán megkérted már rá? – harsogta Fostus. – Úgy látom, veled kéne mennem. Ha torkodon akad a szó, majd én megkérem helyetted. Megfogom szépen itt meg itt... nem is, lejjebb... azután... teringettét, veled megyek!
– Nem jössz! – torkolta le Ernoul. Tudta, hogy vékony és erélytelen a hangja, megpróbálta mélyebbre fogni. – Semmi szükség rád. Köszönöm szépen, de magam is el tudom rendezni a viszonyaimat.
Ahogy kimondta, már meg is bánta, mert Fostus lecsapott rá.
– Viszony? Ugyan miféle viszony? Hiszen most mondtad, hogy még el se kezdődött. Vissza is utasíthat. Lehet, hogy azóta férjhez ment, erre nem gondoltál? Sok minden történhet egy hónap alatt. Lehet, hogy azóta szeretőt talált magának. És ha rendes kislány, két férfit nem vesz ám az ágyába.
Ernoul arcát vörösre festette a lovagias harag. – Nincs jogod így beszélni róla! Majd adok én neked... – Elhallgatott, mert Balian a Szent István utca felé biccentett. Ernoul dühöngött magában, mégis örült, hogy Balian elbocsátotta. Nem fűlt hozzá a foga, hogy ökölharcra álljon ki Fostus várnaggyal. Túlságosan is szerette a torzonborz keresztest; meg aztán, Fostus behunyt szemmel, fél kézzel szétmorzsolná.
Füstölögve szállt le a nyeregből, és zablaszíjánál vezetve lovát, nekivágott a zsúfolt utcának.
Balian Fostushoz fordult: – Kíméletlenül gyötrőd ezt a derék fiatalembert. Te mindig ilyen biztos vagy magadban, ha nőkről van szó?
– Mindig – felelte Fostus. – A nők egyszerű teremtések, minek rágnám miattuk magamat?
– Szóval általában rossz véleménnyel vagy róluk?
– Te bizonyára másként vélekedsz, uram, de ha egyszer a férfi nem isten, mi értelme, hogy a nőt istennőnek tekintsük? Ágyba valók, arra, hogy fiakat szüljenek a férfiaknak, és vezessék a konyhát, de ezért még nem istenítem őket. És nem is bízom bennük.
– Szeretni, szülni, szakácskodni. Ezt az érzékenységet! Ernoul, úgy látszik, sokat tanulhatna tőled.
Fostus, akiről minden szarkazmus lepergett, egyetértőleg bólogatott. – Úgy bizony. S ha tanulni akar, meg is tanítom rá.
Balian vigyorogva rázogatta a fejét. Jól ismerte nagy erejű testőrét, s tudta, hogy nem a külleméből kell megítélni. Fostus nemegyszer kockára tette az életét, hogy egy szolgálólányt vagy egy zsidónőt a felgerjedt, részeg keresztesek karmaiból kimentsen. A szívügyek s a szerelem romantikus útvesztői nem érdekelték, de tisztelte a nőket – kivéve talán Courtenayi Ágnest meg Guido feleségét, Szibillát –, és Balian tudta, hogy habár férfi sohasem kerekedhetne fölébe, a megfelelő asszonynak módja lenne rá.
– Gyerünk – mondta Balian. – Most, hogy hátborzongató krédódat kifejtetted, lássuk, mit kíván tőlünk a király.
– Nyilván az anyjáról lesz szó – próbált esetlenül tréfálkozni Fostus. – Ágnes közölte vele, hogy istennőnek akarja kikiáltatni magát.
– Gondold meg, hogy mit beszélsz – figyelmeztette csöndesen Balian. – A helyedben nem hangoztatnék ilyen nézeteket errefelé. Ágnesnek rengeteg hosszú fülű kém áll a szolgálatában. Gyerünk. – A térbe torkolló másik utca felé biccentett.
Végiglovagoltak a Spanyol utcán, s a Via Dolorosán átvágva a Szűcsök utcáján haladtak tovább, egyenest a Siratófal és a nagy Templom-körzet bejárata felé. Ez a kikövezett és szinte légmentesen lezárt terület több mint kétezer láb hosszú és hétszáz láb széles volt, s a muzulmán és keresztény szent helyek leghíresebbjeit tartalmazta. Nemes Szentély néven is ismerték, itt emelkedett az Al Aksza-mecset s annak délnyugati sarkához ragasztva a királyi palota. Négy kapu – a Paradicsom kapuja, az Aranykapu, a Bánat kapuja és a Szép-kapu – nyílt a Templomkörzetre, s a szabad térség közepén ott magaslott a fenséges Szikla-kupola. A fehér márványépítmény aranyból való, nyolcszögű kupolája több mint ötven ablakkal büszkélkedett, s minden ablaka hatvan négyzetlábnyi színes üveggel. A száznegyven láb magas építmény széles, megemelt talapzaton állt, s kupolája mintegy csillogó világítótornyául szolgált az igazhivőknek.
Az igazhivők azért sereglettek ide, mert Mohamed itt beszélgetett Jézussal, Mózessel és Ábrahámmal, s az Iszlám prófétája innen ugrott föl a Paradicsomba, otthagyva lába nyomát a sziklán. Itt állt valaha a frigyláda szentélye; Salamon itt építette föl templomát; Ábrahám itt akarta feláldozni fiát, Izsákot. Gábriel arkangyal is megfordult ehelyt, és az Utolsó Napon Allah itt fogja egybegyűjteni híveit a Lelkek Barlangjában, a szikla alatt.
Fostusnak sokszor volt alkalma megtekinteni az építményt, most rá se nézett.
A két férfi a Szép-kapunál szállt le lováról, s gyalog folytatták útjukat a Templom-körzet nyugati fala mentén. Zarándokok, városnézők csoportjai mellett haladtak el, a muzulmánok csíkos köntöst vagy kaftánt viseltek, a keresztény zarándokok rongyos köpenyt és széles nemezkalapot. Az utóbbiak hosszú, felül kampós botot tartottak a kezükben, arra akasztották silány kis batyujukat. Ami kevéske pénzük volt, azt az övükön lógó bőriszákba rejtették. Egyes csoportok halkan énekeltek, mások magukban imádkoztak.
Balian lassabban lépkedett, figyelte őket, és egybevetette életmódjukat az övével. Akármilyen kemény a harca, akármilyen hideg a hálókamrája, akármilyen kellemetlen folyókon gázolnia át, a nemesnek vagy a közrendű katonának nem nehezebb az élete, mint a zarándoknak.
Mielőtt valaki zarándokúira indul, személyét és tulajdonát megáldja egy pap. De míg a katonát éljenzés kíséri útján, a zarándok egymagában indul el, sokszor észre sem veszik. Amíg távol van otthonától, csupán a legszükségesebbeket szerzi be – olcsó élelmet, egy pár sarut s egy másik botot, ha az első eltört vagy ellopták. Hónapok vagy gyakran évek múltán visszatér, és nem ismernek rá. Haja csapzottan lóg, ruhája szétrohadt a hátán, arca fölégett és megfeketedett, teste merő vágás meg zúzódás. Ám feneketlen nyomorát ellensúlyozva, a messze földet bejárt zarándokot útjának tanúsága ékesíti. Büszkén hordja e tanúságot; ez az ő vallási címere.
Balian az évek során mindenféle zarándokkal találkozott és beszélgetett, s megtanulta tisztelni eme féltett tárgyakat. Olyanok voltak, akár egy csatából hozott emlék, egyik értékesebb, mint a másik. Tudta például, hogy az a zarándok, aki egy flaskával vagy egy lapos kis ámpolnával tér meg Londonba, kevesebb tiszteletet kelt, mint az, amelyik Szent Péter vagy Szent Pál képét hordozza. Az ámpolnában meglehet, hogy Szent Becket Tamás vére van, bizonyítva, hogy a zarándok eljutott Canterbury be, ám Szent Péter ónból való képmása annak a jele, hogy tulajdonosa megfordult Rómában.
Most, itt, a Templom-körzetben is pontosan meg tudná mondani, melyik zarándok fürdött a Jordán vizében, és melyik vándorolt le délnek, hogy Compostellai Szent Jakab oltárán áldozzon az Úrnak Galíciában. Az előbbiek pálmaágat tartottak a kezükben vagy tűztek a kalapjukba, ezeket pálmás zarándokoknak nevezték; az utóbbiak kagylóhéjakat varrtak ruhájukra, és egy csontdarabka volt a birtokukban, amely állítólag Szent Jakab testéből származott. Voltak aztán, akik kagylóhéjjal, ónképmással és pálmalevéllel egyaránt rendelkeztek. Ezek voltak az igazi zarándokok, akik életükben mást sem tettek, mint egyik szent helyről a másikra vándoroltak. Zarándoktársaik egyöntetű tisztelete övezte őket, s még pénzt is kerestek azzal, hogy tanácsokkal szolgáltak a külhoni állapotokról, vagy kezdetleges térképet rajzoltak és megadták a legjámborabb fogadósok címét.
De a zarándok számára más módja is nyílt a pénzszerzésnek. Vándorlása zálogát eladhatta annak, aki fáradság nélkül kívánt szert tenni ereklyére.
Nablus ura találkozott egyszer egy ilyen árussal Jaffában. A szégyentelen zarándok egy muszlinzacskót mutatott neki, amely tömve volt képmásokkal és keresztforma kulcsokkal. Rómában vásárolta a készletet, majd felszállt egy Nápolyból délnek induló hajóra, hogy nyereséggel túladjon rajta Palesztinában. Palesztina meglehetős piac, mondta, s a bevételből földet akar vásárolni Antiochiában. Balian legszívesebben kitépte volna a kezéből a zacskót, hogy az öböl vizébe hajítsa, de nem volt bátorsága megsemmisíteni annyi szent ereklyét. Így hát csak reményének adott hangot, hogy az Úr bizonyosan lesújt majd e kufárra, és futni engedte.
Hallott olyanokról is, akik bárányvérrel töltöttek meg egy-egy ámpolnát, s a valódi medalionokról agyagmásolatokat készítettek, de tudta jól: az embereket úgysem lehet leszoktatni róla, hogy arcul köpjék az Urat. A vallás is csak olyan, mint bármely elhivatás: van, aki a hangot hallja, van, aki a pénz csörgését.
Balian és Fostus odaért az Al Aksza-mecsethez, elballagtak a fehér márványoszlopok mellett, és beléptek a kis királyi palotába. Pislogva vágtak át a kárpittal teliaggatott előcsarnokon, és először észre sem vették a terem túlsó végében álló alakot. De amint megszólalt, rögtön felismerték ércesen zengő hangját, és ráismertek Heraclius pátriárka nagy hasú személyére.
– Láttalak az ablakból, Ibelini Balian. Arra gondoltam: ennek az embernek valami baja lehet, hogy ilyen ráérősen ácsorog. Korábbra vártunk.
Ez a két ember nem szerette egymást. Heraclius nem részesült módszeres nevelésben, ezt büszkén hangoztatta, és hozzá szokta tenni, hogy „az ember önerejéből ismerje meg Istenét és a világot”. Ő így is tett, egyaránt szövetkezett egyháziakkal és laikusokkal, s egészségtől duzzadó külsejét, érces hangját egyformán felhasználta, hogy a palesztinai klérus élére kerüljön. Védence lett a Courtenay famíliának, s az ő segítségükkel egyszerű papból előbb főesperessé, majd érsekké s legvégül Jeruzsálem pátriárkájává lépett elő. A hatalom pénzhez juttatta, s a pénzen újabb hatalmat vásárolt. Senki sem tagadta, hogy az egyházi férfiú kapzsi szibarita, s nála egy ebnek is több az erkölcsi érzéke. Szeretőjét, Pashia de Riverit csak úgy emlegették, hogy Madame la Patriarchesse. A cinikus ragadvány-név tetszett neki; azt bizonyította, hogy a köznép féli Isten előkelő szolgáját, és nem meri szajhának titulálni szeretőjét.
– Ha tudom, hogy itt leskelődsz rám... – kezdte Balian, azután vállat vont. Heracliusszal semmi értelme vitatkozni. Egyikük a minden, másikuk a semmi. Kettejüket nem kötheti össze még a gyűlölet sem.
– Hogy van a király? – kérdezte.
– Hogy lenne? Haldoklik. De terád vár, mint ahogy mi is terád vártunk. Nem leskelőd...
– Ki van most Balduin király mellett?
– ...tem. Mi? Guido régens úr, a két nagymester, Courtenay és Tripolisz uraimék.
– Miért hívtak össze bennünket, pátriárka?
– Nemsokára megtudod. – Indult volna, hogy bevezesse őket, de megtorpant. – Ismerem az emberedet?
– Melyik em...? Kicsodát? Fostus várnagyot? Persze hogy ismered; nemegyszer találkoztatok... – Gyanakodva ráncolta össze a szemöldökét. – Miben mesterkedsz, pátriárka?
– Semmiben. Csak holmi merényletről suttognak a városban.
Vajon kit szemeltek ki, gondolta Balian, téged vagy a királyt?
– Balduinra egyébként is nagyon vigyázunk. De most, hogy jobban megnézem, hm, Fenus várnagyot, valóban, mintha már találkoztunk volna.
– Fostus – javította ki Balian. – Rendben van, eljátszottad a komondor szerepét, most már vezess be.
– Nem vagyok komondor, és szolga sem vagyok, csak Isten szolgája. Alázatos szol...
Valami nem tetszett Baliannak, de még nem tudta, hogy micsoda. Ráförmedt a főpapra: – Azt hittem, elkéstünk. Tudod jól, hogy kik vagyunk. Gyerünk, vezess be.
– ...gája, és erre büszke vagyok. A fegyvereket itt kell hagynotok.
– A mennydörgős mennykőbe! Tudod jól, hogy kik vagyunk!
Míg Heraclius előadta, hogy ő csupán Guido régens úr óhaját tolmácsolja, Fostus Balian fülébe súgott valamit.
– Igazad van – mondta Balian. – Milyen ostoba vagyok, hogy nem... Heraclius! Te becsaptál minket. Nem a fogadásunkra őgyelegtél idekinn, hanem hogy késleltess bennünket. De most már indulj íziben!
– Előbb a fegyvereket.
– Ördög szánkázzék a hátadon, te pap! Isten tudja, miben mesterkednek odabenn a barátaid.
Elkésett.
Dühös hangok hallatszottak a folyosóról.
– ...szegényes csere... az ellenségeid közé akar lökni... óvatos légy, régens úr... világos, mint a nap, hogy mit akar Balduin... a betegség elvette az eszét... mert az is az ördög ajándéka, nyilvánvaló...
Lusignani Guido, Torogai Arnold és négy-öt másik lépett az előcsarnokba, keresztülvágtak rajta, és kimentek a napfénybe.
Balian a tenyerébe vágott az öklével. – A pokol mélységes fenekére, mi történik itt?
Heraclius csitító mozdulatot akart tenni, de elkapta Balian tekintetét, és megmerevedett; Fostus úgy nézett a pátriárkára, mint egy undorító nyavalyában szenvedő állatra, és ura után indult, ugyanolyan megvetést tanúsítva a pap iránt, mint amilyet Chatilloni Rajnáld kapitánya iránt tanúsított. A két nablusi férfi végigsietett a szűk folyosón, és befordult a trónterembe – ahol a trón nem volt más, mint a bélpoklos nyoszolyája.
Megpillantották Moulins-i Rogert és Tripoliszi Rajmundot, akik feléjük is indultak. Megpillantották Balduin ágyát, amelyet vattafüggönyök kerítettek, s a tompán homályló baldachin alatt Jeruzsálem ifjú királyának förtelmes, csont-bőr testét. Megpillantották a hattagú őrséget: egy templomost, egy johannitát, egy vitézt Amalrich országkapitány, egyet Tripoliszi Rajmund, egyet Lusignani Guido és egyet a király kíséretéből. Baliant zavarba ejtette ez a politikus elrendezés. A Templom, Amalrich és Guido az egyik tábort jelentette, Tripolisz, az Ispotály és a királyi őr a másikat. Ha orgyilkos férkőzne az ágy közelébe, korántsem biztos, hogy mind a hat fegyveres Balduin segítségére sietne. Jól mutatta a keresztény királyság állapotát, hogy a haldokló uralkodó kénytelen volt hűtlen barátok mögé bújni a láthatatlan ellenség elől.
Nablus és Tiberiás ura üdvözölte egymást, azután Balian és Fostus átvágott a mintás padlón, a téleleji nap beszűrődő fénypászmái közt, és letérdelt az áttetsző sátor mellé.
Balduin bojtos párnák és selyemlepedők között hevert. Az arcából szinte semmi sem maradt meg. Kezét-lábát nem tudta mozgatni: három hónap múlva végleg megvakul. Úgy feküdt ott, mint egy élettelen viaszbáb, és azt suttogta: – Ki az? Courtenay, te vagy? Guido régens úr, te? Visszajöttetek, hogy újra kiabáljatok velem?
– Itt többé nem lesz kiabálás, királyom. Ibelini Balian vagyok.
– Ó, persze. De én két ember hangját hallottam.
– Itt van a várnagyom is.
– Az öreg Fostus? Az ősz bajnok? Fostus, hadd hallom öblös hangodat!
Fostus nem tudta, mit mondhatna, és megköszörülte a torkát, remélve, hogy az is elég lesz. Balian látta, hogy Balduin elmosolyodik, és így szólt: – Későn jöttünk, felség?
A mosoly elhalványult, és az ifjú bélpoklos azt mondta: – Attól félek, későn, hű Balian. Láttad Guidót és a bandáját?
– Az előcsarnokban kerültük el egymást. A pátriárka szóval tartott minket.
– Feltartott, akarod mondani. Joscelin küldte ki, hogy utadat állja. Reméltem, hogy nem találkozol azzal a gyalázatos pappal, mielőtt... mielőtt... – Felsóhajtott; a többiek várták, hogy összeszedje erejét. Hideg huzat lebbentette meg a vattafüggönyt. Balian a baldachin mögé pillantott, ahol Heraclius Amalrichhal beszélgetett. A pátriárka szemlátomást elégedett volt magával, oldalba bökte az országkapitányt, mintha azt mondaná: „Egyet se félj, a markomban a gyeplő.” Amalrich ügyet sem vetett rá, de amikor észrevette, hogy Balian őt nézi, elfordult.
Fostus meglelte a hangját, és azt dörmögte: – Királyom, beszélhetek?
– No, végre hallom ezt az ismerős hangot – suttogta Balduin. – Beszélj, hős vitézem, beszélj. Istenem, ha énbennem annyi erő volna, mint a te torkodban! Beszélj.
– Ha engedélyed nélkül távoztak, Guido meg a többiek, ha azt akarod, hogy visszahozzam, én visszahozom őket. Visszahozom őket – ismételte. – Ígérem, királyom, ha Guido jelenlétét kívánod, idehozom neked, még ha...
– Idevonszolnád a fülénél fogva is?
– Ha parancsolod. Ide én.
– Hiszek neked – suttogta gyengéden Balduin. – Hiszek neked és Balian úrnak... tinektek kettőtöknek hiszek.
– Mi történt közted és a régens között, felség? Holmi cseréről hallottunk, meg hogy Guidót át akarod helyezni valahová – mondta Balian.
– Akkor máris tudod a lényeget. Meg fogok halni, Balian. Ezzel a ténnyel a világ is, én is tisztában vagyunk. Ha napját tudnám, nem bánnám, és sokan bizonyára örömujjongásban törnének ki. De halálom napja még nincs kijelölve, s mint minden ember, én is szívesen halogatnám a végső megjelenést. Sok a tennivaló, sok az olyan tennivaló, amit én jobban el tudok végezni, mint mások. Ismersz: hajthatatlan, makacs ember vagyok, királynak születtem, és király is leszek, míg Isten meg nem foszt a levegőtől, és le nem veszi kezét a szívemről. Látványnak gyarló látvány lehetek...
– A bátorság vagy maga! – tört ki Fostus. – Ilyesmikről hallani sem akarok. Te vagy a király. Isten tartson meg, te vagy a király! – Csordulni készülő könnyeit valóságos köhögésrohammal leplezte. Fene a süvölvényét, gondolta, minek gyalázza magát? Ha ő, Jeruzsálem legnagyobb embere gyarló látvány, akkor ugyan micsoda Joscelin, Amalrich, Guido, Heraclius meg a többi? Ha Balduin király gyarló ember, tanácsadói a sivatagból idekúszott férgek.
A rendre utasított Balduin elmosolyodott. – Jól van hát, én vagyok Bátorság király. De azt el kell ismerned, hogy a testem jobb állapotban is lehetne. És ebben a lármás, fagyos városban gyorsabban fogy az erőm, mint szeretném. Pusztán a megviselt porhüvelyem feletti aggodalom sugallta, hogy cserét ajánljak a régensnek. Mint tudjátok, Tyrus az ő fennhatósága alá tartozik. Ott melegebb van, és a tengeri levegő állítólag jót tesz az egészségnek. Így hát cserét ajánlottam neki.
– Jeruzsálemet Tyrusért?
– Igen, Balian. Azt hiszem, nagylelkű ajánlat. Guido szíve együtt verhetne a királyságéval, és ebben a városban jobban végre tudná hajtani parancsaimat.
Veszélyesen nagylelkű ajánlat, gondolta Balian. Nem Guido miatt, hanem mert a bátyja itt még könnyebben az ellenőrzése alatt tarthatná. Guido nem más, mint egy búgócsiga, és Jeruzsálemben Amalrichnak nem kellene messzirc nyúlnia, hogy megpörgethesse.
– És mégsem fogadta el?
– Többet tett annál. Összedugta a fejét Courtenayvel és Torogával, azután visszajött, és szememre hányta, hogy a romlására török. Amalrich országkapitány szerette volna, ha elfogadja, de Guido kijelentette, hogy ott akarom csapdába ejteni, ahol a legkevésbé népszerű és ahol a legtöbb a kémem. Ó, olyan lármát csapott, hogy az ember azt hihette volna, mérget nyújtok neki, és nem Jeruzsálemet.
– Különös – mondta Balian. – Rendszerint hagyja, hogy a bátyja irányítsa.
– A Názáretből Tubanie-ba való menetelés óta már nem. Azóta nem bízik Amalrichban. De a cimborájára, Joscelin országbíróra még mindig hallgat. Én pedig nem kedvelem Joscelint.
– Felséged kényszeríthetné a cserére.
Balduin elkomorult. – Ne félj semmit, kényszeríteni is fogom, de nem városcserére. Olyan leckét adok önző sógoromnak, hogy megemlegeti. Ha a királyság üdvének érdekében szállt volna szembe velem, azt megbocsátanám. Híg agyú, nyúlszívű ember, de ezt még nem rónám föl neki. Azt azonban nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy ügyet sem vet a kívánságomra, mert azt hiszi, hogy beteg lévén, nem tudok érvényt szerezni neki. Tudom, hogy meg fogok halni, ámbár ez még hónapokba, vagy akár évekbe telhet. De még nem haltam meg. Szeretném, ha némely lovagok és nemesurak ezt végre fölfognák. Egyelőre nem hagyom eltemetni magam, tehát azt sem tűröm, hogy dacoljanak velem. – Nagyot sóhajtott dühében, s Balian és Fostus halvány körvonalára pislantott. Szentséges ég, gondolta, mit meg nem adnék az egyik testéért s a másik hangjáért.
Balian megvárta, míg lélegzethez jut, és megkérdezte: – Milyen cserére kényszeríted, királyom, ha nem városcserére?
– Rajmund itt van?
– Igen. – Balian Balduinról a hűséges hajdani régensre emelte tekintetét, aki a hívásra nyomban az ágyhoz lépett. Inas, keskeny vállú, negyvenéves férfi volt ez a hatalmas hűbérúr, kiálló arccsontú, hosszú orra valamikor eltört, és csak hevenyészve tákolták össze. Megviselt tüdőbajosnak nézte volna az ember, s akik nem ismerték, azt hitték, hogy semmi humorérzéke nincs. De tévedtek, csak éppen Rajmund sohasem mosolyodott el addig, amíg a szemöldök-ráncolásra oka volt. Barázdált arca, egész külseje gúnyos megjegyzéseket váltott ki riválisaiból. Azt állították, hogy bármit eszik is, csak az orra nő tőle. Az orra, amit mindenbe beleüt, és amit szélfogónak, leveseskanálnak egyformán használhat. Éles szeme messze ellát, mert csak arcának eme csontos kerítése fölött nézhet a világba. A háta mögött gúnyolták, mert jelenléte gyakran szolgált hideg zuhanyként lángoló becsvágyukra.
Amikor az ágyhoz odaért, Balduin azt mormolta: – Küldd odább az őrséget, Tripolisz. Nem akarom, hogy bárki is hallja rajtad és Nablus urán kívül. – Megérezte, hogy Fostus indulni készül, és hozzátette: – Maradj te is, vitézem. Neked külön helyed van a szívemben.
Rajmund megvető hangon ráparancsolt az őrségre, hogy sorakozzanak fel háttal az ágy felé a terem közepén. Ekképpen Amalrichot és Heracliust elvágták Balduintol, s azok nem hallhattak meg egyetlen szót sem.
– Jól figyeljetek rám – mondta az ifjú bélpoklos. – Te, Rajmund és te, Balian, gyűjtsetek össze minden bárót, aki hű a koronához, és rendeljétek ide őket haladéktalanul. Lehetőleg még október vége előtt. Itt akarom látni Rogert, az Ispotály nagymesterét, Szidon és Caesarea urait, Antiochiai Bohemundot, ha idejében ide tud érni, bátyádat, Ramlai Balduint és mindenkit, akiben megbíztok.
– Tudtukra adhatom a parancs okát? – kérdezte Rajmund.
– Elég ok vagyok én magam – susogta Balduin. – Én vagyok a király, nem igaz, Fostus? Isten tartson meg, urak, én vagyok a király. De megmondom az okát is. Gyertek közelebb, fáradt vagyok. – Félrehúzták a függönyt, és lekuporodtak melléje, Balduin pedig bátorítólag rájuk mosolygott, és azt mondta: – Higgyétek el, hogy meg lesztek elégedve a tervezett cserével.
Ernoul lekéste a fogadást.
Mint Fostus előre látta, a rendelkezésére álló egy óra java része arra ment rá, hogy utat törjön magának a zsúfolt utcákon a Rue des Herbes és a zöld ponyvás bódé felé. Amikor megérkezett, a füvesmester közölte vele, hogy leányát Ramallába küldte beteg nagynénje ápolására. A mesternek kevés volt az inasa, ezért rossz kedvében csak annyit mondott, hogy nagyon sajnálja, de fogalma sincs róla, hagyott-e Idela üzenetet Ernoulnak. Nem, nem tudja, meddig marad Ramallában. Nem, a nagynéni nem az ő testvére, csak annyit tud róla, hogy Ermengarde-nak hívják, és a Torony utcában lakik. Nem, a házszámot, azt nem tudja.
Ernoul dühöngött. Mérgesen lökdösődve ment végig a Lánc utcán, majd a Salamon Király utcán, a Templomkörzetbe igyekezve, aztán egyszer csak megtorpant, mert eszébe jutott, hogy Ramalla nem esik messze a nablusi országúttól. Felvidult, és elhatározta, hogy hazafelé meglátogatja Idelát.

 

Késő este volt, mire Heraclius hazamehetett Pashia de Riverihez. Hogy Rajmund és Balian elhagyta a királyi palotát, a pátriárka megpróbált némi információt kicsikarni a holtfáradt királyból. Tudni akarta, miről suttogott olyan hosszan Balduin és a két nagyúr, de kudarcot vallott, mert a király orvosai senkit sem engedtek a baldachin közelébe. Hajthatatlanok voltak; az uralkodónak pihenésre van szüksége, s utána még több pihenésre. A pátriárkának ezt igazán meg kell értenie.
– Ha rajtatok állna – vágta oda –, a király alvással töltené egész életét.
– S ha rajtad állna – felelt meg az orvosok elöljárója –, egy héten belül halott lenne.
Dühöngve, hogy ezek a fonnyadt piócák útját állták – de nem is lesz maradásuk, ha Balduin meghal, ők mennek legelsőként száműzetésbe –, visszavonult, és a nap jó részét Amalrich országkapitánnyal és Joscelin országbíróval töltötte. Megbeszélésük azonban nem járt kielégítő eredménnyel, hisz nem ismervén Balduin tervét, ellenlépést sem tehettek. Joscelin mindenesetre biztos volt benne, hogy a királyság üdvének érdekében – hiszen ez a kedvenc kifejezése – Balduin nem fogja erőszakolni a cserét.
– Esze ágában sincs Guidóból mártírt csinálni, márpedig ha erőnek erejével rákényszeríti Jeruzsálemet, az úgy festene, mintha üldözné saját régensét. De azért szeretném tudni, miről volt szó közte és Tiberiás meg Nablus uraimék között. – Aztán, mintha csak hirtelen jutott volna eszébe: – Úristen, hogy hogy el tud lágyulni annak a Fostusnak a láttán!
– A csere dolgában nem értünk egyet – mondta Amalrich. – Én azt hiszem, Balduin igenis erőltetni fogja. Ami pedig azt illeti, hogy mártírt csinálna az öcsémből, hát az a lehetetlennel egyenlő. Mindnyájan tudjuk, hogy Guido, akárhogy is, de nyomorúságos véget fog érni. Igazán kedves tőled, Joscelin, de ha a király hajtóvadászatot indítana a rokonom ellen, Palesztina egész népe boldogan csaholna hozzá. A király terhünkre van, ezt egyöntetűen megállapíthatjuk; de mindegyikünkre, akik mielőbb a mennyországban szeretnénk látni, tíz olyan jut, aki legszívesebben a pokolba küldené Guidót. Igen, tudom, hogy az öcsém. Ebben rejlik az ereje, de a gyengesége is.
Heraclius álló nap derekasan vedelte a bort, s most alig-alig szólt közbe. A nyavalyás, hajlott hátú kuruzslói! Földeljék csak el a királyt, abban a percben úton lesznek fillér nélkül a Földközi-tenger legkopárabb szigete felé. De az orvosok elöljárójának egyebe is hiányozni fog, nemcsak a pénze.
Amikor végre kibeszélték magukat, Amalrich elment, hogy felkutassa Guidót meg azokat, akik vele együtt viharzottak ki a palotából, Heraclius pedig elkísérte Joscelint abba a római stílusú villába, amely az Olajfák hegyének északi lejtőjén állt. A villát az országbíró a nővérével, Ágnessel osztotta meg, de a háztartást tulajdonképpen az anyakirályné vezette a maga igényeinek megfelelően, övé volt az egész földszint és jó néhány emeleti szoba is.
Tizenkét esztendős ciprusi bort ittak, és Joscelin elmesélte a palotában lezajlott eseményeket. Beszéd közben időnként Heracliusra pillantott, mintha tőle várná némely részlet megerősítését. A pátriárka, holott a feje már eléggé elnehezült, jót mulatott Joscelin bizonytalanságán. Igen, Ágnes valóban ilyen hatással van az emberekre. Az idegeneket általában megrémítik a róla keringő hírek. Családtagjait, barátait pedig az rémíti meg, hogy tudják: e hírek java része igaz. Ágnes ötvenéves múlt, s négy házassággal a háta mögött alig volt valami, amit ne tapasztalt vagy ne követett volna el. Még Heraclius is, aki pedig a védence volt és büszke a szókimondására, még ő is kétszer meggondolta, mielőtt a véleményének hangot adott előtte. Ágnes egyengette a karrierjét, s ezért hálás volt neki, de gyakorta kívánta, bár hiszékenyebb patrónusa lenne. Heraclius most bölcsen befogta a száját, s inkább a száraz fehér bort kóstolgatta.
Amikor Joscelin végzett a beszámolójával, Ágnes az arcába ásított.
– Ne törődj vele – mondta. – Majd holnap meglátogatom.
– Hidd el, nővérem, hogy forral valamit ellenünk.
– Ezt már mondtad. De mivel a tanácskozás kifárasztotta, holnap reggelig nem tesz semmit.
– Ő talán nem, de most, hogy maga mellé állította Tripoliszt és...
– Semmit sem tehet, amit ne tudnánk a visszájára fordítani. A feltámadott Krisztusra, hát csak ismerem a saját fiamat! – Behunyta a szemét, Balduinra gondolt, és mosolyogva kinyitotta.
– Heraclius, kedvesem, ugye itt maradsz nálam vacsorára?
Joscelin kimentette magát és távozott. Az évek során felgyűlt tapasztalat megtanította rá, mit akar Ágnes, ha vacsorára invitálja valamelyik barátját...
A pátriárka sötétben botorkált hazafelé. Tökrészeg volt, kétszer is elesett az úton, a vállát a saját háza szögletén sikerült lenyúznia. Fájt a feje, és az alsóbb tagjai kivétel nélkül elpetyhüdtek, elerzéketlenedtek. Pashia az ajtóban várta rózsavízzel, törülközővel és egy pohár édes datolyaborral.
Ostobán mindjárt azzal kezdte: – Aggódtam érted. Mi történt a küldönccel...?
– Nem küldtem senkit.
– Eddig mindig küldtél...
– Hát most nem küldtem, na. Minek ez? Olyan koszos vagyok?
– Hogy felfrissüljél. Gondoltam, talán eltévedt.
– Ki? Én? – A kül...
– Megmondtam. Nem küldtem senkit. Megmondtam, nem?
– Igen – mormolta Pashia –, megmondtad.
Három tucat gyertyát gyújtott, hogy bevilágítsa a hosszú termet. A kandallóban magasra tornyozott fahasábok égtek és melengették a levegőt.
Heraclius ráförmedt: – Mi az, ünnep van talán? Tudod-e, mibe kerül manapság egy gyertya? És nézd azt a tüzet; máris olyan ez a terem, mint egy kemence. A végén még megsülünk, vagy felgyullad a ház. – Kiitta a datolyabort, és türelmetlenül odatartotta a poharat, mint akit megvárakoztattak.
Pashia félreértette a mozdulatot, és egy beépített asztalkára tette a poharat. Észrevette, hogy sáros a pátriárka köpenye. Ivott, ez nyilvánvaló; már csak az hiányzik, hogy bordélyházba járjon, és összeszedjen valami nyava... Elhessentette a gondolatot. Mennyi minden változott meg az életében: ő, akit kalmár férje és a felbérelt keresztesek szajhának bélyegeztek, most azon aggódik, hogy a szeretője áldozatául eshet a szakma nyavalyáinak. Milyen különös, gondolta. Immár nem vagyok szajha, de úrihölgy se. És nem is leszek, mert az igazi úrihölgy ilyesmit nem ismer el. Azt hiszem, kurtizán vagyok, vagyis udvari szerető. És az is maradnék örömest.
Heraclius félbeszakította álmodozását.
– Mi az, talán korsóból igyak?
– Jaj, dehogy. Azt hittem, túl édesnek találtad. Ettél már valamit?
– Ettem, méghozzá jobbat, mint itthon. Töltsd már ki azt a bort.
– A palotában? A palotában ettél?
Kérdések, folyton csak kérdések. Sose hagyja abba ezt az ostoba faggatózást? Jól vagy, fáradt vagy, mosakodtál, éhes vagy? Hol ettél, mit, mennyit és kivel? Beszélt-e X. a feleségéről vagy a nemrég tett útjáról? Elvira az udvarban van-e még, Ranulf kigyógyult-e a sárgaságból, Walter összegyűjtötte-e már a nagybátyja váltságdíját? Kérdések, kérdések, és ha válaszol, újabb kérdések.
Csupa gyémánt kezével végigsimította fájó fejét. Pashia telitöltötte és odahozta a poharat. Elkapta tőle. A pohár nedves volt, kicsúszott a kezéből, és darabokra tört a mozaikpadlón. Dühtől szikrázó szemmel fordult Pashia felé. Ez már mégiscsak sok. Balian és a vaskos testőre megsértette, kétszer is eltávolították a király közeléből, előbb Rajmund és az őrség, majd pedig az akadékoskodó orvosok, a villában kifacsarták a maradék erejét is, most meg ki van szolgáltatva ennek a kétbalkezes, faggatózó...
– Nem! – üvöltötte. – Nem a palotában ettem! Ágnes úrasszonynál vacsoráltam. És a vacsorához egy kupa jó bort ittam. Szőlőbort, nem ezt a... ragadós rondaságot. De ez még nem minden. Érdekel, hogy mi egyebet csináltam?
– Nem, én...
– Akkor is megmondom. Élveztem a borát, azután a testét. Ágnes úrasszonyét. Szeretkeztem vele...
– Jaj, nem!
– De igen, te buta liba! És nem is először. Nem is századszor. Tényleg elhitted, hogy folyton gyűlésre járok? Te, aki annyit faggatózol, sose kérdezted meg a küldöncöt, hogy ki fizeti? Pedig megmondhatta volna, hogy Courtenayi Ágnes úrasszony udvarához tartozik. Világos? Hát ennyire mentél a folytonos kérdezősködéseddel. Lekéstél te a szerelmemről őhozzá képest.
– De hiszen ronda!
– Mondod te, de jobb, ha tőlem tudod meg: még ha ötvenéves is, náladnál százszorta jobban ért a szerelem művészetéhez. Bizony. Úgy bizony. De még mennyire.
– De ronda!
– Jobb nálad, érted? Sokkal jobb. Most pedig takarítsd föl ezt a mocskot, és tedd el a gyertyákat. És hozzál igazi bort. Ha itthon nincs, a bolt a Via Dolorosán kinyit a kedvedért. Mondd, hehehe, mondd, hogy te vagy Madame la Patriarchesse. Igen, akkor majd kinyitnak.
Pashia engedelmeskedett. Amikor visszajött, Heraclius már aludt a székben, a lába a teste alá csavarodott, vörösen fénylő arca a tűz felé nézett. Pashia nem merte fölébreszteni. A korsót a beépített asztalkára tette, a gyertyákat tíz kivételével elkoppintotta, majd leült vele szemben, és sokáig nézte. A pátriárka átaludta Pashia halkan elsuttogott gondolatait, emlékeit, s végül a könnyeit is, melyek sósak voltak és nagyon keserűek...

 

 

HETEDIK FEJEZET
KRAK
1183. október

Látott egyszer egy kínai dobozkészletet; először csak egy szépen megmunkált elefántcsont kockának tűnt. Aztán az áttört mintázatú doboz belsejében megpillantott egy másikat, abban egy másikat, majd még egyet, és legbelül megint egy másikat, amely nagyon kicsi volt, mégis gyönyörűen ki volt faragva bonyolult mintázata. Nem volt azokon se pánt, se varrat, se rugós zár, se tolófedél. Mindegyik doboz teljes egészet alkotott, szabadon zöröghetett a másikban, de ki nem lehetett venni belőle. Évekkel ezelőtt látta a munkát, s most, hogy eszébe jutott, ezekbe a dobozokba tette bele az álmait.
A politikai vérfertőzésben élő Jeruzsálemi Királyságot soha még ilyen egységes Iszlám nem fenyegette. Ez volt a legkülső doboz. A következőben volt Jeruzsálem városa és a haldokló király, valamint azok a kósza hírek, melyek szerint Balduin és Guido között kenyértörésre kerülhet sor. Ez a doboz magában foglalta, de nem tartotta valami erősen a harmadikat – Oultrejourdaint. És e kiterjedt, határ menti hűbérbirtok is éppen csak hogy körülfogta a dobozkát, amelyben Krak vára bújt meg. Chatilloni Rajnáld azt mondta: „Én vagyok Oultrejourdain!”, de pillanatnyilag éppúgy hátát fordította a vidéknek, mint egész Palesztinának. Bevackolta magát a negyedik dobozba, bevehetetlen erődjének falai közé.
De volt még egy doboz is, a legszűkebb és legnyomorúságosabb valamennyi közül. Ebbe került Rajnáld mostohafia, a tizenhét éves Toroni Humphrey. Ebbe kerültek az álmai, melyek egyre inkább lidércnyomás jellegét öltötték – ebben volt fogoly. Több hete őrség vigyázta a lakosztályában, miközben Rajnáld döntésére várt. A nyugati bástyakerengőn sétálhatott ugyan, de olyankor is egy fegyveres ballagott mögötte – e kurta kiruccanások kivételével pedig magányosan volt kénytelen időzni termeiben, családja elkerülte, a krakbeliek megvetették. Rajnáld e bánásmódot büntetésként rótta a fiatalemberre a gilboa-hegyi vereségért; de a büntetés keményebbik fele még hátravolt.
Humphrey az álom sekély vizéből kivergődött az ébrenlétre. Álmai kimerítették, és eszébe jutott, hogy Rajnáld a mai napot választotta a büntetés folytatására. Ma kezd el „harcost faragni belőle”. Ezt a kifejezést használta, ami azt jelenti, hogy személyesen fogja bevezetni a bajvívás rejtelmeibe. Humphreynak újra meg kell tanulnia kardot forgatni, lándzsát szegezni; újra meg fogja tanulni, hogyan kell megfékezni a tüzes paripát, hogyan kell elhárítani bőrpajzzsal a buzogányütést. Rajnáld egy másik kifejezését használva, a fiatalembert „be kell sározni, be kell vérezni”, hozzá kell edzeni, hogy a fájdalmat tréfának, semmiségnek fogja fel. A leckéket nyílt porondon tartják, a krakbeli férfiak és nők kritikus szeme láttára. Látni fogják, amint Toroni Humphrey férfiként – harcossá faragva – távozik a bajvívótérről, vagy végignézhetik, miként sújtják a földre, véres bizonyítékául önnön tehetetlenségének. Mert bizony kevesen rokonszenveztek vele; túl sok jó vitéz veszett oda a szaracén rajtaütés során. A várkastély napok óta izgalomban égett. Akármi történjék is, érdekes látványban lesz részük.
Verejtékezve a félelemtől, a hálókamra vasszegekkel kivert ajtajára nézett. Ha nem indul hamarosan a bajvívótérre, Rajnáld érte küldet. Nincs menekvés, hiába is halogatná. Egy tucatnyi fegyveres, nyilván Azo kapitány vezetésével, úgyis rátörne, kirángatnák az ágyból, és meztelenül vonszolnák le az udvarra, a nézők nagy gyönyörűségére.
Felnyögött, és lelökte magáról a lepedőt meg a nyúlprém takarót. A lepedőt jegyesétől, Izabellától kapta ajándékba, attól a lánytól, akit még év vége előtt feleségül kell vennie. Ült az ágy szélén, kezében a lepedővel, és azt mormogta: – Siess, kedves Izabella. Rajnáld nem nyugszik, míg meg nem halok vagy el nem tűnök Krakból. – A hangja elhalt, és csak a szája mozgott tovább: „Siess, leányka. Könyörgök, siess.”
Most jött csak rá, mennyire fél. Életében először egy lányhoz könyörgött segítségért. Izabella hercegnő volt, Balduin királynak és Szibillának, Lusignani Guido feleségének a féltestvére, de a kislány előkelő származása dacára Humphrey elszégyellte magát, hiszen Izabella alig töltötte be a tizenkettedik esztendejét.
Enyhén illatosított vízzel meglocsolta arcát és testét, szürke, sonkaujjú harci köntösbe bújt, vésett bőrövet csatolt rá, és lábikráig érő csizmát húzott. A csizma sáros volt, a sarka félretaposva, de a gondolatai máshol jártak, ügyet sem vetett rá. A fájdalom és a halál várta az udvaron; a tiszta lábbeli úgysem mentené meg az életét. Kinézett az ablakon a Moáb hegyén pirkadó hűvös, szürke hajnalra, megborzongott, és felvett egy mókusprémmel szegett mentét is. Végül, vezeklésképpen, amiért gyenge pillanatában segítségül hívta Izabellát, súlyos ezüstcsatot tűzött a mentére. A csatot a lány küldte neki Nablusból, ahol anyjával, Komnéna Máriával és mostohaapjával, Ibelini Baliannal él.
A mellékelt üzenetben ezt írta Izabella:
„Ez a tárgy mágikus, szívem. Velem volt a misén és az ágyban, és megszúrtam vele az ujjamat, és ráfolyattam a vérem. Kérlek, ne hidd, hogy pogány vagyok. Csak azt gondoltam, így tehetem igazán különlegessé a számodra. Viseld, szívem, szép jövendőbelim. Biztosan megsegít majd minden bajodban.”
Örült is neki, meg zavarba is jött annak idején – szívem, szép jövendőbelim! –, s ezek az érzések kavarogtak benne most is, hogy mentéjére tűzte a csatot. Vajon Izabella kedvéért viseli, vagy, legalábbis részben, azért, mert hisz a varázserejében? Egy ifjú könnyen elhiszi, hogy a lány testének melege és egy csepp vérének hullása megronthatatlan jószerencsét hoz neki. A világ tele az efféle történetekkel; vagy Angelikának, Kína hercegkisasszonyának nem volt-e minden gonosztól megóvó gyűrűje, és nem viselte-e ezt a gyűrűt a legendás hölgy-lovag, Clermont-i Bradamante, hogy legyűrje a Pireneusok Mágusát, erőt véve rajta és sas-lován, a hippogriffen? És még ma is, melyik lovag, aki ad a nevére, melyik nem hisz a zálog varázserejében, legyen az egy hölgy kendője, ruhaujja, vagy akár egy súlyos ezüstcsat? Persze hogy varázsereje van a csatnak. Egy Izabella származásával bíró hercegnőnek csak ki kell mondania valamit, hogy máris úgy legyen. És Humphrey magában elismerte, hogy szüksége van a talizmánra.
Megkerülte a faragott, leopárdmancs-lábú ágyat, töltött magának egy pohár halványvörös bort, lehajtotta, és elmajszolt hozzá egy darab tegnapról száradt fekete kenyeret meg egy marék datolyát. Aztán megdöngette az ajtót, és férfiasra fogva a hangját, kiszólt: – Ébredj és nyisd ki! Dolgom van Rajnáld úrral!
– Ébren vagyok – torkolta le a láthatatlan őr. – Én viszlek le az udvarra. Rajnáld úr vár...
– Hát akkor még levegőzhet egy kicsit. Előbb misét hallgatok, csak utána megyek hozzá. Nyisd ki.
Az őr kitárta az ajtót, és birokra kelt aznapi első problémájával. – Rajnáld herceg semmiféle misét nem emlegetett.
– Nem hát, mert ő maga sose jár misére. Én azonban megyek, tehát vagy rám akaszkodsz, vagy jelented neki a késést.
– Ugyan már, ifiúr, a mostohaapád nem szeret várakozni, tudhatod.
Humphreynak eszébe jutott Balian és a johanniták látogatása, és komoran elmosolyodott. – Ez igaz – mondta –, de Isten sem szeret.
– Hát – motyogta az őr –, ha így nézzük, az más. De akkor is jelentenem kell neki.
– Jelentsd. – Majdnem hozzátette: „És mondd meg neki, hogy imádkozni fogok a lelkéért”, de meggondolta magát.
Az őr kedvetlenül morgott valamit, és megindult a hideg kőfolyosón. Humphrey követte, majd egy sarkon befordult, és leballagott a csigalépcsőn a családi kápolnába. Izabella ezüstcsatja súlyosan, megnyugtatóan húzta a mentéjét.

 

A kápolnához érve ott találta az anyját: az ajtótól nem messze várakozott. Az ajtó be volt téve – Humphrey halkan jó reggelt köszönt, és a kallantyú után nyúlt.
– Be van zárva – mondta Stefánia. – Az előbb járt itt a pap.
– A kápolna be van zárva? Miért?
– Erősen mentegetőzött.
– Miről beszélsz, anyám? Talán elvesztette a kulcsot?
– Fáj a torka. Azt mondja, nem tudja megtartani az istentiszteletet.
Humphrey tanácstalanul rázta a fejét. Stefánia vállat vont, mint aki mindent megmagyarázott, és hozzátette: – Olyan büszke vagyok rád, Humphrey. Tudom, hogy becsülettel megállód majd a helyed.
Humphrey egy pillanatra elfeledkezett Rajnáldról és a porondról. Még most sem tudta felfogni, hogy a kápolna be van zárva, és a papnak fáj a torka. – Nem értem – mondta. – Mit számít, ha a pap rosszul érzi magát? Nem ő az egyetlen. Keresek egy másikat...
– Ne. Nem szabad.
– ...akinek szintén van kulcsa. Mit mondtál?
– Ne bolygasd a dolgot. Rajnáld azt mondta...
– Aha, Rajnáld azt mondta. Értem. Most már világos, miért tud egy fájó torkú pap hosszasan mentegetőzni. Rajnáld megparancsolta, hogy zárja be a kápolnát. Nem meríthetek vigaszt az imából, nem kérhetem Isten oltalmát, erről van szó?
Stefánia nyafogott valamit, majd azt mondta: – Ajándékom van a számodra. Ott, abban a zsákban. Igazán, olyan büszke vagyok rád.
Humphrey a zsákra nézett, aztán szép, gondosan kifestett, ostoba anyjára. – Miért? – kérdezte.
– Hát mert... Jaj de buta kérdés.
– Buta? Azért nőttem meg a szemedben, mert az életemért fogok küzdeni a Sivatag Vörös Farkasával? Úgy véled, most már én is olyan vagyok, mint az a hetvenkedő fajankó, csak mert halálos viadalra kényszerít? Férjed lándzsát fog törni fiaddal – erre vagy büszke? Erre, úrnőm?
– Nem, persze hogy nem. Ne légy tiszteletlen. Én csak...
– Igen.
– Én csak arra gondoltam, ideje megmutatnod a világnak, hogy éppolyan bátor vagy, mint...
– Mint a mostohaapám?
– Mint amilyennek tartalak – fejezte be halkan Stefánia. – Büszke vagyok rád. És ezen te sem változtathatsz.
– Ó, anyám – sóhajtott fel Humphrey. – Bárcsak úgy volna. De te legalább esküszöl rám, hát nyújtsd a karod, és menjünk az udvarra. Mutassuk meg ketten a kíváncsi tömegnek...
– Nem, nem, menj csak egyedül. Nekem még, izé, orvosságot kell vinnem a papnak. Isten áldása legyen rajtad, Humphrey. És ne feledd az ajándékot.
Addig nézett rá, míg Stefánia el nem fordult, azután kétségbeesve, lélekben kiürülve bólintott. Mi haszna emlékeztetni rá, hogy a papnak semmi baja, tehát szemérmetlenül hazudik? Büszke a fiára, de nem akarja, hogy a társaságában lássák. Ámen. Senki sem akarja.
Felemelte a zsákot – meglepően nehéz volt –, és belekukkantott. Egy tollforgós sisak volt benne, egy gyönyörűen megmunkált, ezüsttel futtatott, csuklyás-kesztyűs acél sodrony ing, egy festett szarvasbőr zeke, puha és hajlékony meg egy összehajtogatott selyem lovagi köntös, amelynek ujjait és szélét csillogó zöld levelek szegélyezték. Zavarba ejtette a nagylelkűség ilyen kézzel fogható megnyilvánulása – maga a sodronying egy fejedelem váltságdíjával ért föl –, és felegyenesedett, hogy köszönetet mondjon. Anyja már nem volt ott, magára hagyta a páncélruhával. Hát, két nő öltöztetett fel, gondolta magában.
Sehol sem látott zászlókat, kopjalobogókat, gyümölcsösbódékat, zarándoksátrakat, szemfényvesztőket, akrobatákat, majomembereket vagy fabliau-mondókat[1] . Kutyák és gyerekek rohangáltak föl-alá a várudvar keményre döngölt földjén, érezték, hogy valami rendkívüli következik, de hogy micsoda, azzal nemigen törődtek. A szolgálólányok, katonafeleségek, tábori lotyók csemetéi egymással versengve fitogtatták fürgeségüket az egyre gyarapodó nézősereg előtt. Gondolták, jobban megy a futás, ha ordítanak is hozzá, így hát teli tüdőből visongtak, mire a kutyák is kedvet kaptak a csaholáshoz, és a kölykök bokája után kapkodtak. A ricsajozó gyerekhad mögött gyülekeztek a felnőttek: szolgálaton kívüli katonák asszonyaikkal, az alsóváros lakossága, kézművesek, akik egy időre kiszöktek a fegyverműhelyekből, sütödékből vagy a kőmívestelepről. Ott volt a két őrségkapitány, Azo és unokatestvére, Aegelric is – „Csak Szaladinnak eszébe ne jusson rajtunk ütni!”– meg egy csapat szíriai kalmár, akik Damaszkuszba tartottak, és engedélyt kértek, hogy megpihenhessenek a várban.
– „Inkább fizessünk vámot Krak nagyurának, mintsem kockára tegyük az egész karavánt!” És ott volt Rajnáld háznépe is: szobalányok, bűvészek, írnokok, trubadúrok, kukták és tolmácsok. Többen takarót, párnát hoztak, és letelepedtek a lépcsőkre, küszöbökre. Mások egy-egy lőrésben ültek, hátukat a lejtős pártának vetve, vagy az udvarra lógatták a lábukat a falról. Egyszerű parasztgúnyát viseltek, s az előrelátóbb ja borral és vászonba csomagolt húsdarabokkal frissítette magát.
A bajvívók még nem érkeztek meg. Rajnáldot egy szobácskában öltöztették a nagy lovagterem alatt, Humphrey pedig magára maradt abban a raktárban, amelynek a padlásán Krak postagalambjait tartották. Az ifjú fegyverzetét – akkor vették el tőle, amikor szobafogságra lett ítélve – egyszerűen behajították a raktárba. Szerencsére senki sem vizsgálta meg a zsákja tartalmát, amit most letett mocskos régi bőrzekéje és toldott-foldott sodronyinge mellé. A raktár nyirkos volt és sötét, földjét galambürülék és csúszós, rothadt szalma lepte. Egy ideig a várudvarról beszűrődő zajt hallgatta, azután levetkőzött és elővette a zsákból a szarvasbőr zekét. Segítség nélkül nehéz volt felölteni az ezüstös sodronyinget, de azért megbirkózott vele, bekapcsolta vállán a lovagi köntöst is, és újra felszíjazta a kardját. Becsatolta díszes övét, és a sötétben tapogatózva felpróbálta a tollforgós sisakot. Mint Stefánia ajándékának többi része, ez is pontosan ráillett. Gyanította, hogy a külseje vegyes benyomást kelthet – csizmája, kardja és öve régi volt és kopott –, de azért örült, hogy felszerelésének egy része legalább új.

 

Megindult az ajtó felé, majd eszébe jutván Izabella csatja, visszament a ruhájához, és levette a mentéről. Előbb a selyemköntösre tűzte, de meggondolta magát – a köntös széthasadhat, és a csat elveszik –, s inkább a kardszíjába szúrta. Ha a csatnak valóban varázsereje van... ha? Hát persze hogy varázsereje van – és így a lovára és a kengyelére is átsugárzik majd.
Odakint üdvrivalgás harsant: bizonyára Rajnáld jelent meg a várudvaron. A zaj megijesztette, összetette a két kezét, és elmormolt egy kurta, bizonytalan imát:
„Édes Jézus, légy velem. Ha meg kell halnom, add, hogy férfi módra haljak meg. Ha nem, adj erőt, hogy szembeszállhassak vele – Rajnáld nagyúrral, mert vele kell megküzdenem –, és ne hozzak szégyent magamra vagy a Toron-házra. Én nem kívántam ezt a napot. Tudod te is, hogy nem hagyott választást a számomra. Áldott legyen az Atya és a Fiúisten. Ámen.”
Megtalálta az ajtót, és megzörgette. Az őr kitárta, és intett neki, hogy jöjjön.

 

A kutyákat és a gyerekeket kikergették a várudvarról, s a nyugati fal közelében felállítottak egy vastag pajzspóznát. A szerkezet egy magas tölgyfa cövekből állt, melyet jó mélyen belevertek a földbe, s a tetején egy keresztrúdból. A keresztrúd egyik karjára zsákmányolt muzulmán pajzsot szegeztek, a másikra egy zsák homokot kötöttek. A homok súlya megfelelt a fából és bőrből készült pajzs súlyának, tehát ha a lándzsa eltalálta a pajzsot, a keresztrúd vízszintesen pörögni kezdett.
Humphrey azelőtt is gyakorolt pajzspóznával, de csak az egyszerű „bábu az oszlopon” változattal. Tudta jól, hogy mi a célja a keresztrúdnak, és remélte, hogy sikerül majd idejében lebuknia. Ha nem, a homokzsák fejbe vágja, és kiveti a nyeregből. Vállat vonva kisétált az udvarra.
A tömeg megpillantotta a selyemköntöst, az ezüsttől ragyogó acélinget, a sisakforgóján hajladozó fényes kék lószőrtaréjt. Hangosan tapsolni kezdtek, mert azt gondolták, hogy Humphrey maga teremtette elő a pénzt fegyverzetére, tehát hogy kuporgatva készült a mai napra. Tetszett nekik az önbizalom ilyetén megnyilvánulása – hiszen Toroni Humphrey, Isten a tudója, elég gyenge harcos, bár máskülönben szeretetre méltó fiatalember –, és néhányan még jókívánságaiknak is kifejezést mertek adni. Humphrey ügyet sem vetett az éljenzésre, egyenesen oda ment, ahol Rajnáld várta a lovakkal, fegyverekkel és viadalmesterekkel. Súlyos páncélba bújt mostohaapjához érve meghajolt, és így szólt: – Látom, változatlanul harcost akarsz faragni belőlem. Hát rajta. Eleget vártak az emberek.
Amint Humphrey átvágott az udvaron, Rajnáld érzelmei unott megvetésből lángoló gyűlöletbe csaptak át. Elképedten bámulta mostohafia külsejét. Látta Humphrey fegyverzetét a raktárban heverni, annak idején meg is jegyezte gúnyosan, hogy a rozsdaette sodronying az első összecsapásban szét fog esni. Azt is tudta, hogy Humphreyt több hete szigorú őrség vigyázta, tehát nem nyílhatott rá módja, hogy új páncélt szerezzen. És mégis sikerült neki. Nemhogy új fegyverzetre tett szert, hanem a legdrágábbra, amit valaha is látott. A sátán agyarára, hogy tudta ezt elintézni ez a cingár könyvmoly?
Megköszörülte a torkát, és rátámadt: – Honnét szerezted? Ilyesmire neked nincs pénzed. Ki adott kölcsön?
– Senki, herceg úr.
– Hazudsz! Csak úgy csillog-villog rajtad minden, és még azt mered mondani...
– Azt mondom, hogy a pénz ebben nem játszott semmiféle szerepet.
Rajnáld páncélkesztyűs keze fejével Humphrey mellére csapott. – Akkor még egyszer megkérdem. Honnét vetted ezt a maskarát?
– Ajándékba kaptam.
– Vigyázz a nyelvedre! – figyelmeztette Rajnáld. – Úgy látom, a selyem meg az ezüst szokatlanul szemtelenné tett. Neked manapság senki sem merne ajándékot adni. Senki, akinek kedves az élete.
A tömeg nem hallotta szavaikat, és türelmetlenül morogni kezdett. Rajnáld megpördült, és dühösen a falakra meg az erkélyekre meredt. A zaj elhalt. Úgy látszik, Krak nagyura még nem fejezte be az előkészületeket.
– Mindazonáltal – mondta Humphrey – mégis ajándékba kaptam.
– Kitől?
Az ifjú nemes már elhatározta, hogy hazudni fog. Az igazság megvallása ugyan lehet, hogy elhalasztaná a procedúrát, de ha Rajnáld megtudná, hogy a feleségétől kapta a fegyverzetet, valószínűleg nemcsak a hadi dolgokban való járatlansággal vádolná meg Humphreyt. Stefániának persze folttalanul kellene kikerülnie az ügyből, feleségét tehát egy becstelen játék ártatlan eszközének tüntetné föl. Humphrey tudta, hogy a Véresfejű képes lenne őt vérfertőzéssel és zsarolással vádolni, s az udvar, amely megcsodálta az ezüstös sodronyinget, készséggel a herceg oldalára állna. Így hát titokban tartotta a nevet, és csak annyit mondott: – Nem tudom, kitől kaptam. A kápolna előtt találtam egy zsákban. Talán Gábriel...
– Istenkáromló nyomorult! Találtad és elloptad!
– Rá volt írva a nevem. – Gyorsan továbbszőtte a hazugságot. – Egy szalagon ez állt: „Toroni Humphreynak, hogy ne kelljen szégyenkeznie a porondon.” Rá volt írva.
– Hol a szalag?
– Mi? Ó, nem is tudom. Eldobtam.
– Hát ide hallgass! – acsargott dühében Rajnáld. – Tudod te jól, kitől kaptad, de helyesebbnek látod eltitkolni előlem. Nagyon tévedsz – sírva fogsz könyörögni, hogy megmondhasd, mielőtt még elhagyod a várudvart. Persze, hacsak nem viszed magaddal a nevet a sírba. Most pedig lóra! – Felemelte a hangját. – Viadalmester! Oszd ki a lándzsákat! Álljanak fel a vigyázók! Három telitalálatot akarok látni. Hallasz, Toron?
Humphrey bólintott, és vadonatúj fegyverzetében ügyetlenül felkapaszkodott nyergébe. Rájött, hogy a merev, betöretlen sodronying akadályozni fogja a mozgásban. Karját-vállát forgatva dörmögte: – Adja Isten, hogy én törjelek be, és ne a következő gazdád!
– Adjatok neki egy lándzsát! – kiáltotta Rajnáld, és Humphrey átvette a fegyvert a viadalmestertől.
A póznavigyázók beálltak a fakereszt mögé, s a nézők előrehajolva várták az első lovast. Humphrey tekintete Stefániát kereste a tömegben: ott állt két udvarhölgyével a lovagterembe vezető lépcsőn. Inteni akart neki, ki akarta mutatni háláját a zsák tartalmáért, de mielőtt a módját kiötölhette volna, Rajnáld megszólalt: – Toron ifjú nagyura, a dicső országkapitány unokája tesz próbát elsőnek. Rajta, Humphrey, és ne feledd Gilboát!
– És ne felejts el lebukni! – kiáltotta oda valaki, mire a tömeg felnevetett, és osztogatni kezdte a jótanácsokat.
Nem felejtem el, gondolta. Ezt az egyet nem felejtem el. Anyámat, Rajnáldot meg a bámészkodókat elfelejtem, és csak a feladatra fogok figyelni. Beledöfni a pajzsba. Lebukni. Elhajolni balra. Isten, segíts. Isten, segíts – rajta!
Oldalához szorította a lándzsát, és előrelódult. A tömeg hirtelen elhallgatott: figyelt. Stefánia a kezét tördelte: figyelt. Rajnáld vigyorogva ült nyergében: figyelt.
Humphrey a póznához közeledett. Megrántotta a kantárszárat, hogy egy vonalba kerüljön vele, megemelte lándzsája hegyét, és majdnem a kellős közepén találta el a bőr céltáblát. Tökéletes döfés volt, de ahogy a lándzsa hegye beleszaladt a pajzsba, már tudta, hogy rászedték. A keresztrúd nem fordult el. A tíz láb hosszú lándzsanyél kiszakadt a markából, s Humphrey, aki már előre is hajolt, hogy kikerülje a meglóduló ellensúlyt, teljes erőből a mozdulatIan pajzsnak vágódott. Sisakja a keresztrúd végén csattant, jobb válla a pajzs peremén. Hátralódult, és kizuhant a nyeregből. Megpróbált talpra állni, de visszaesett a pózna tövébe.
A tömeg csöndben maradt, míg észre nem vette, hogy Rajnáld tettetett kétségbeeséssel rázza a fejét. Ekkor értették meg, hogy előre kieszelt tréfáról van szó, és üvöltöttek a gyönyörűségtől. A keresztrúd oda van szegezve a póznához! Hát persze! Rajnáld herceg így tette próbára mostohafiát. A hadviselés egyik legfontosabb szabályát példázta: sohase becsüld le az ellenfél ravaszságát!
A pózna vigyázók megvárták, míg Rajnáld jelt ad, s csak akkor léptek oda, hogy felsegítsék Humphreyt. Az ifjú szédült, homlokán egy hosszú sebből csorgott a vér. Néhány pillanatra mintha megvakult volna, gondolkodni sem tudott, így a katonák odavonszolták a póznához, és nekitámasztották. A tömeg élvezte a jelenetet, és kiabált:
– Hé, eltévedtél? Jobbra van a Pajzs utca! Balra meg a Zsák utca!
Hallotta, de olyan rosszul érezte magát, hogy csak káromkodott tehetetlenül. A vér belefolyt a bal szemébe, köntöse szárnyával törölte le. Ügyetlenségében azonban inkább csak szétkente az arcán meg a köntös összepöndörödött levéldíszein. A háta és a jobb válla megmerevedett és sajgott, végtagjai remegését hasztalan igyekezett megállítani. Tudta, hogy milyen ostoba látványt nyújt – ostobának is érezte magát –, és lenézett Izabella csatjára. Nem hitt már a varázserejében, legszívesebben letépte volna, de a tömeg újra kiabálni kezdett, és Humphrey felnézett. Rajnáld ott állt fölötte, és a kezét nyújtotta.
– Talpra – mondta. – A három telitalálat még hátravan. – Halk, kemény hangon, csak Humphreynak szánva, hozzátette: – De könnyebb dolgod lesz, ha jótevődet megnevezed. Kitől kaptad a fegyvert?
– Nem tudom.
– De tudod, és meg is fogod mondani. Nekem nem sürgős. Olyan élvezetet nyújtasz, hogy kár is lenne idejekorán abbahagyni. Na, hát akkor talpra, és lássuk azokat a találatokat!
Humphrey behunyta a szemét, s a kinyújtott kézről tudomást sem véve feltornázta magát a pózna mellől. A lába már-már összecsuklott, ingadozva ment a lándzsájáért. Rajnáld nem erőltette a segítségét, hátat fordított, és visszaballagott a lovához. Arra számított, hogy Humphrey most már elárulja a titkát, és bosszantotta a könyvmoly makacssága. Veszélyes utat választott a cingár Toron. Legközelebb, ha leesik a nyergéből, senki sem nyújt neki segítő kezet.
A póznavigyázók kihúzták a szegeket, amelyekkel a keresztrudat rögzítették, és most Rajnáld állt sorompóba. Pontosan döfött, lebukott, és elrántotta a lovát, ahogy az ellensúly meglódult; a zsák kiszakadt varratából homok pergett a földre.
Humphrey újra nekiindult, eltalálta a pajzsot, de a lebukással elkésett. A keresztrúd megpördült, Humphrey meglódult, és a lova nyakára dőlve hányni kezdett.
– Nincs találat! – kiáltotta Rajnáld, és másodszor is nekilendült. A közepén találta el a pajzsot, és újra kikerülte a rudat.
Humphrey küszködött, hogy el ne ájuljon. A második ütés eltörte volna a nyakát, ha új sisakjának nem olyan hosszú az alsó karimája. Homloksebéből ömlött a vér, idegei minden mozdulatára táncot jártak. Kis híján kikészült, és ezt tudta is. Ha Rajnáld a jótevője nevére kíváncsi, most már csak kérdeznie kell. Meg fogja mondani.
De Rajnáld a harmadik próbájára készülődött. Döfése ezúttal is pontos volt, s a keresztrúd pörgés közben csak a levegőt szelhette. A tömeg tapsolt: lám, újra bebizonyosodott, hogy Chatilloni Rajnáld a világ legderekabb lovasvitéze. Kilovagolt a várudvar közepére, vaskesztyűs ujjával Humphreyra bökött, és így szólt: – Ezt csináld utánam, Toron. Három pontos döfés, és a lándzsanyelem se tört el.
– Három döfésből három telitalálat! – rikkantotta valamelyik talpnyaló. A nézők újfent éljenzésben törtek ki, és fogadásokat kötöttek. Hány próbálkozás után sikerül Humphreynak eltalálnia a pajzsot és kikerülnie a homokzsákot? Hány után sikerül három találatot elérnie? Hány után zuhan le megint a nyergéből? Hány után törik el a lándzsanyele? És hány után sajnálja meg Rajnáld, hány után hagyja békén?
Sokan elvesztették aznap a pénzüket.
Az ifjú lovag rájött, hogy harcban sohasem győzheti le Rajnáldot – a Vörös Farkas sokkal tapasztaltabb nála –, s hogy az idősebb férfi stílusát is képtelen volna utánozni. Rajnáld szálfaegyenesen ült a nyeregben, csak az utolsó pillanatban dőlt előre, s kanyarodás közben máris kiegyenesedett újra. Nagyszerű látvány volt; a keresztény hadúr diadalmasan lovagolt vissza, míg a keresztrúd eszelősen pörgött, és a zsákból, akár a vér, úgy dőlt a homok. Fenséges mutatvány volt, de biztosan nem az egyetlen módja a pajzspózna leküzdésének.
Sikerétől megmámorosodva, Rajnáld levette a sisakját, hátralökte páncélinge csuklyáját, és vaskesztyűs kezével végigszántott vörös haján. Aztán, mintha csak akkor jutott volna eszébe, intett Humphreynak, hogy folytassa. Martalékül vetette mostohafiát Krak várnépének. Hadd szórakozzanak a könyvmolyon.
Humphrey megtörölte a hegedő seb környékét, egy vonalba állította lovát a pajzzsal, megmarkolta a lándzsát, és mélyen előredőlt nyergében. A tömeg ámulva nézte, majd felharsant a gúnyos nevetés. Hétrét görnyedve támadó lovag? Már csak ez hiányzott! Legközelebb a gyalogosok térden kúsznak a csatába! Mi az ördögre készül a fiatal Humphrey?
Tudta ő jól, hogy mire készül; megsarkantyúzta lovát, és vágtatni kezdett a kopott bőrpajzs felé. A levélforma lándzsahegy a gombtól kicsit balra találta el, majd lesiklott róla. A keresztrúd megpördült, s az ellensúly ártalmatlanul zúgott el a feje fölött. Megfordította a lovát, kiegyenesedett, és megkerülte az udvart. A póznavigyázók előreléptek, hogy megállítsák a rudat, de Humphrey nem hagyott nekik időt. Látták, hogy előregörnyed, megsarkantyúzza a lovát, s ijedten szétrebbentek; a lándzsa ismét eltalálta a még mozgó pajzsot, és Humphrey sértetlenül fordította vissza a lovát.
A nézők felugráltak, és a levegőbe hajigálták sapkájukat, kesztyűjüket, sokan még a takarójukat és a párnájukat is. Megtörtént a hihetetlen! Krak összes büszke lovagjánál leleményesebbnek bizonyult a cingár Toroni Humphrey. Most már az ő oldalán álltak. Látni akarták a harmadik találatot is. – Takarodjatok onnan! Nincs szüksége rátok! Meg tudja csinálni! – kiabáltak a katonákra. Vagy egy tucatnyian dobogni kezdtek a lábukkal, a többi átvette az ütemet, és kórusban biztatták: – Hum-phrey! Hum-phrey! Hum-phrey!
Megfordította a lovát, kivárta, míg a pajzskar elzúg a fal fellett, azután az egyre szélesedő célpont felé rúgtatott.
Majdnem elfelejtett előredőlni, épp idejében húzta le a fejét, és teljes erejéből beledöfte a lándzsát a pajzsba. Megállt benne, és forogni kezdett a pózna körül, vékony árnyéka átkúszott az udvaron, majd végig a fal mentén, a szertedobált ruhákon és megint föl a nagy mészkőtömbökre.
Rajnáld szótlanul figyelte. Humphrey kiegyenesedett nyergében, lesöpörte arcáról a csordogáló vérpatakot, és megveregette lova nyakát, miközben Krak népe egyre zajosabban ünnepelte. Azután lassan, ráérősen apjához léptetett. Nem szólt semmit, csak felmutatta jobb kezének három ujját. Elérte a három találatot – ő is megalapozta a maga hírnevét.

 

De pihenésre nem maradt ideje. Rajnáld jó cselszövőhöz illően hagyta, hadd tombolják ki magukat a nézők, s amikor az éljenzés elcsitult, váratlanul émelyítő módon dicsérni kezdte Humphreyt. Hangját az erkélyeken és a bástyafalakon is hallani lehetett; csak mostohafia és a körülötte állók látták dühödt tekintetét, amelytől szavai is hitelüket vesztették.
– Derekasan viselted magad, Toron. Még én, aki pedig azt hittem, mindenkinél többet értek ehhez, még én is tanulhatnék, hm, szokatlan stílusodból. Elegendő lett volna az álló célt eltalálnod. Mozgó pajzsra támadni bátorságra vall. Milyen kár, hogy Gilboánál nem volt ekkora sikered. – Széttárta kezét, mintegy elhessegetve a vereség emlékét. – De hát ami elmúlt, elmúlt. Bebizonyítottad harcos voltodat – elhallgatott, majd hozzátette – lovon, lándzsával. De vajon gyalog, karddal a kézben is ilyen fürge vagy-e?
Hát erről van szó, nyögött fel magában Humphrey. A kedvenc fegyverével akar lemészárolni; én leszek az IN NOMINE DOMINI századik vagy kétszázadik áldozata. Tudja, hogy a csuklóm gyengébb, a kardom könnyebb annál, hogysem az ő óriás pengéjét elháríthatnám. Nem ismerek senkit, aki ki tudná védeni a csapását, talán csak Ibelini Balian úr várnagya, hogy is hívják? – Fostus. Igen, ő félre tudná ütni, de én, attól tartok, felemelni sem bírnám.
– Mi a válaszod? – sürgette Rajnáld. – Ha szívesebben tökénél még egy hetet a szobádban, hogy kifújd magad...
– Nem, elegem volt a börtönéletből.
– Megkergültél, rokon? Senki sem vetett téged börtönbe. A saját biztonságod érdekében kellett hogy bezárjalak. Nos, kiállsz velem?
– Ha ezt javaslód, akkor azt is tudod, hogy ki fogok állni.
– Rendben van – bólintott Rajnáld. – Viadalmester! Vezesd el a lovakat! Azo! Állíttasd fel a korlátot! – A tömegnek szánt magyarázatul hozzátette: – Nem fogjuk üldözni egymást az egész udvaron, egy helyben maradunk. Itt vívunk meg középen.
A katonák sietve karókat, baklábakat cipeltek elő, és kötelekkel megerősítve négyzet alakú teret alkottak belőlük. Rajnáld azonban nem volt megelégedve a küzdőtér nagyságával, így a nézők ráérősen előszedték húsosbatyujukat, borosflaskájukat, a katonák pedig szétvertek egy kisebb fészert, hogy annak a deszkáit is felhasználhassák. Humphrey az ezüstcsatját babrálta, idegesen pislogott Stefánia felé, és látta magát legyőzve, Rajnáld csizmája alatt. Akkor pedig mi mást tehetne, mint hogy elárulja a titkot?
Mire Rajnáld kívánságának megfelelően kibővítették a küzdőteret, a nap felkúszott Krak várának keleti falára. A pártázaton megingott, majd alábukott a várudvarra, és vörös fénnyel vonta be az arcokat. Akik még nem hajigálták le takarójukat az udvarra, most lelökték magukról, mert tudták, hogy a hajnali hűvösséget nemsokára felváltja a szokásos nappali hőség.
Humphrey homlokához emelte az egyik lehajított kendőt, de az nem nedvesedett át – a vérzés elállt, ámbár a hosszú, behegedt vágás még most is lüktetett. Először a homlokára akarta kötni a kendőt, hogy óvja a sebet, de meggondolta magát: a kendő lecsúszhat, s alkalmasint nem venne észre egy rázúduló kardcsapást. Abban a pillanatban Azo hátraparancsolta a katonákat, s Rajnáld bejelentette, hogy készen áll, Humphrey tehát ledobta a kendőt, és bemászott a körülkerített bajvívótérre.
– Akarsz egy pajzsot, Toron? – kérdezte mostohaapja.
– Nem én szabom meg a feltételeket, Rajnáld úr. Ha te pajzsot fogsz...
– Jobban ismerhetnél.
– Akkor én is megleszek nélküle. De mielőtt elkezdenénk, hadd kérdezzek valamit. A outrance fogunk harcolni?
– Micsoda? Az Isten szerelmére, miket beszélsz?! Nem akarlak én megölni. Az okulás kedvéért küzdünk, és a plaisance – szórakozásból. Azo kapitány majd szétválaszt bennünket, ha nagyon nekitüzesednénk.
Azo bólintott, és a bajvívók a tér két végében felállva kivonták kardjukat. Az acélokon megcsillant a nap fénye, és a tömeg felbolydult; Humphrey fegyvere három láb hosszú volt, bármilyen ellenfél átlagos kardméretének megfelelt volna, de az IN NOMINE DOMINI-hoz képest játékszernek tűnt. Vékony pengéjébe nem véstek jelmondatot, de kristály markolatgombbal ékeskedett, melyből apró leopárdfejek ágaskodtak kifelé. Famarkolatát valaha skarlátvörös, mostanára azonban jócskán kifakult bőr fedte. A legtöbb lovaggal ellentétben Humphrey nem tartotta becsben a kardját. Nem győzött le vele szörnyeket, nem küldött vele a másvilágra muzulmán vitézeket. Ha kellett, használta, azután szegre akasztotta, és elfelejtkezett róla. Csatában nélkülözhetetlen szerszám, de békében kolonc. Tudta, hogy az ő viszonya fegyveréhez a tökéletes ellentéte Rajnáldénak. Nem is lehetett másként.
Azo elkiáltotta magát: – Rajta! –, és Chatillon és Toron urai megindultak egymás felé.
Rajnáld két kézre fogta kardját. A súlyos fegyver gombjától a hegyéig négy és háromnegyed láb hosszú volt, pengéje a markolatnál több mint öt hüvelyk széles. Az idő tájt a keresztény királyságban ez volt az egyik leghosszabb, legszélesebb és legnehezebb kard, és tökéletesen megfelelt Rajnáldnak. Régen kovácsolták – viselte már 1177 novemberében is a montgisard-i csatában, amikor a keresztesek legyőzték és kis híján foglyul ejtették Szaladint –, s Rajnáld úgy dédelgette, mint egyetlen vallási ereklyét sem, többre tartotta még a Szent Keresztnél is. Az IN NOMINE DOMINI valósággal hozzánőtt a testéhez. Vele legyőzhetetlen volt. Nélküle – nos, eddig még senki sem tudta elvenni tőle. Minden egyes karcolására emlékezett, nem felejtette el azt sem, amikor, egyetlen alkalommal, kiütötték a kezéből – két évvel Montgisard után történt, a Jákobgázló iszapjában –, de hogy ISTEN NEVÉBEN hány embert vágott le vele, már régóta nem számolta.
Közelebb léptek egymáshoz, Humphrey hegyével lefelé tartotta kardját, Rajnáld az övét lapjával a vállán nyugtatta. A nézők érdeklődve figyelték az óvatos, suta mozdulatokat. Számtalan párbajt, becsületbeli ügyet, részeg verekedést, fenyítést, csatát láttak már, szakemberek voltak: ha nem is mint bajvívók, legalább mint döntőbírák. Messziről felismerték a jó kardforgatót, és tudták, hogy Chatilloni Rajnáld a legjobbak egyike. Az ifjú Humphreyt választva ellenfelének, egyszersmind el is döntötte a párbaj kimenetelét. A többi már csak idő kérdése.
Humphrey igyekezett oldalt kerülni, s egy alkalmas rést látva előrelendült. A tömeg hallgatott; a csapda nyilvánvaló volt. Ahogy vékony kardjával előredöfött, Rajnáld hátravetette bal lábát, az IN NOMINE DOMINI lezúdult a válláról, majd felfelé csapott. A súlyos penge a hegye közelében kapta el Humphrey kardját, kitépte a kezéből és pörögve küldte a korlát felé.
– Imádkozz Istenhez – szólalt meg higgadtan Rajnáld. – Halott vagy.
Rávigyorgott Azóra, és megvárta, míg Humphrey felveszi a kardját. A következő néhány percben még kétszer ütötte ki a markából, kétszer sújtotta a földre kardja lapjával, egyszer pedig a combjába szúrt. A döfés felszakította az ezüstös sodronyinget, és vér csorgott le Humphrey lábán. Ahogy zihálva, botladozva a korláthoz hátrált, Rajnáld hatodszor mondta ki az ítéletet: – Halott vagy.
A nézők a kisujjukat sem mozdították érte. Hozzáedződtek a halálnak, a gyengék kiirtásának látványához, ültek a falon vagy álldogáltak az ajtókban, és várták, hogy nagyuruk végezzen mostohafiával. A hevenyészett korlátnak dőlve, mely már-már leomlott a súlya alatt, Humphrey elnézte őket, és közben érezte, hogy vér folyik a csizmájába. A szeme hirtelen megtelt könnyel, és Humphrey némán elátkozta a figyelmes arcok sorát.
„Sátánfajzatok! Ostoba, szájtáti gazemberek! Mit akartok, az Isten szerelmére? Mindig a vérszomjas vadállatnak álljon a világ? Mindig tétlenül fogjátok nézni, hogyan tör utat magának? Ó, Krisztusom, ez fáj! Izabella, nagyon fáj...”
Míg tehetetlenül átkozódott magában, egy falka szolgálólány, aki elunta a látványosságot, nevetgélni kezdett valamelyik társnőjük megjegyzésén. Rendes körülmények között nem törődött volna vele, mit mondanak vagy gondolnak az efféle fiatal nők, de most képtelen volt elválasztani őket a kérges szívű nézőseregtől. Hamarosan a többi is rákezdi, és egész Krak visszhangozni fog a vérforraló kodácsolásuktól...
Humphrey ekkor olyasmit művelt, amit inkább Rajnáldtól vártak volna; minden óvatosságról megfeledkezve, hatalmas üvöltéssel talpra ugrott. A meglepett Rajnáld földbe gyökerezett lábbal fogadta a bukdácsolva rárontó Humphreyt, majd az ifjú köntösének levegőben repdeső szárnya után kapott, de elvétette, és hanyatt esett. Az IN NOMINE DOMINI kicsúszott a markából, s Humphrey, inkább véletlenül, mint szándékosan, rálépett a pengére.
Hogy azután mi történt, arra nem emlékezett; később elmondták neki, hogy ott állt a Vörös Farkas fölé magasodva, és valami ajándékról ordítozott, amit Izabellától, Jeruzsálem hercegnőjétől kapott, akár tetszik Rajnáldnak, akár nem. Azután leejtette a kardját, a hegye csak egy hajszállal kerülte el Rajnáld tenyerét, és a küzdőtér sarkához botorkált, ahol Azo már megnyittatta a kijáratot. Azt is elmesélték, hogy Rajnáld talpra ugrott, „Hat az egyhez! Hat az egyhez!”, kiabálta, de Azo a tömeg helyeslése közepette kijelentette, hogy a párbajnak vége. Humphrey-nak úgy rémlett, hogy mélyen meghajolt anyja, Stefánia előtt, de a nézők beszámolója szerint csak összegörnyedt, majd ájultan zuhant a földre. Azo fegyveresei fölemelték, és óvatosan a szobájába vitték, ahol anyja és az orvosok vették gondjaikba. Bátrabb barátaitól annak is hírét vette, hogy Chatilloni Rajnáld három napig nem jött elő a szobájából, odabenn ordítozott, és tört-zúzott, amit ért, bizonyára IN NOMINE DOMINI-jával. Ε három nap alatt semmit nem evett, semmit nem ivott, s amikor végre előjött, még mindig rajta volt a páncél.
Három nap és három éjjel víz nélkül – képtelenségnek tűnik, de Humphrey hinni akart a mesében. Valószínűnek tartotta, már csak azért is, mert mindenki tudta, hogy Rajnáld nem bírja elviselni a vereséget. Még szerencse, hogy a csatról nem tud, különben ragaszkodna az újabb leckéhez, de meztelenül, a varázserejű Izabella bűvkörén kívül...

 

 

NYOLCADIK FEJEZET
RAMALLA, NABLUS, JERUZSÁLEM
1183. október – november

Ibelini Balian komoly, fiatal apródja ábrándozott. Pontosabban szólva, enyhén erotikus színezetű jelenetben képzelte el magát. Ramallába igyekezett, hogy megszabadítsa Idelát a betegeskedő Ermengarde nénitől, de lélekben már föl is kaptatott a kanyargós úton, belépett a fallal övezett hegyi városkába, rálelt a Torony utcára, benne Ermengarde házára, s abban is Idela szíves ölelésére. A Nablusra nyíló Szál Mukna mély völgyteknőútján vált el Balian nagyúrtól és Fostustól, megígérve, hogy Idelával vagy Idela nélkül, de másnap reggel utoléri őket.
Hogy Idela vele tart, abban egy percig se kételkedett. Meg is mondta mindkettejüknek, mire ők hümmögve így szóltak: „Ezt az örömhírt! Hát akkor estére várunk.” Ernőül úgy látta, mintha nem egészen osztanák optimizmusát, de ő biztos volt benne, hogy a lány eljön vele, más pedig nem számított. Egyetlen gondja az volt, hogy amennyiben Ermengarde súlyos beteg, netán a végét járja, akkor ki kell várnia, míg... nos hát, míg Idela ápolására nem lesz többé szükség. Őszintén és tiszta szívből kívánta, hogy vagy épüljön fel csodával határos módon a vénasszony, vagy patkoljon el minél hamarább.
Mi több: képzeletében már el is patkolt, elhantolták, elfeledték, s Idelának egyébre sincs szüksége, mint vigaszra s egy baráti arc látványára. A füvesmester leánya ott áll az ablakban, vágyakozva tekinget a jeruzsálemi út irányába, amikor ki tűnik fel szavakba nem foglalt imája meghallgátasaképp, ha nem a jóképű, ékes beszédű, vonzó, férfias...
Mire a nyeregből leszállhatna, már ki is szalad eléje az utcára. Ügyet sem vetve rá, hogy mit szólnak az emberek, a karjába veti magát, kézen fogja, és bevezeti az elzsaluzott ablakú, hűvös házba...
„Ó, szerelmem, valóban te vagy az? Hadd öleljelek. Hadd érintselek, hogy tudjam, nem képzelődöm, hogy valóban te vagy itt, ah, én erős, csodálatos...”
Felmásznak majd a nyikorgó falépcsőn, elhaladnak a szoba előtt, amelybe Ermengarde néniért eljött a békés halál... „Biztosan derék, bátor asszonyság volt. – Ó, igen, az volt. – De most nem akarok rá gondolni. Téged akarlak. – Látod, ez az én szobám. – Kívánlak. – Kívánom a szerelmedet, amit csak adni tudsz, mindent, mindent...”
Megérkezett Ramallába, és kétszer is útba kellett hogy igazítsák, mire nagy nehezen ráakadt a Torony utcára. Végiglovagolt rajta, visszalovagolt, újra nekivágott: kereste a kitárt ablakot és Idelát. A nap forrón tűzött, minden ablak el volt zsaluzva. Végül megállított két fekete fejkendős asszonyt: nem tudják-e, merre lakik Ermengarde. – Beteg. Egy Idela nevű ifjú hölgy ápolja.
– Ermengarde – motyogta az egyik asszony. – Ermengarde, Ermengarde. Beteg, azt mondod.
– Legalábbis úgy hallottam.
– Egy Idela nevű ifjú hölgy, he? – mondta a másik asszony. – Márminthogy ápolja. Az Ermengarde-ot.
– Legalábbis... igen.
– Idela. Hogy kell azt betűzni? Elsorolta a betűket.
– Igen, így kell – bólogatott a két asszony.
– Tudjátok, hogy hol lakik... laknak... hogy hol az a ház?
– Nem. Nem, hát azt nem tudom.
– Én sem. Ermengarde, azt mondod?
– Idela? Hmm.
Megrázták a fejüket, s a két nevet motyogva elbaktattak. Ernoul csak nézte őket, morgott valamit, azután leszállt a lováról, és megdöngette a legközelebbi ajtót. Vagy hatvan volt belőlük az utcán: vajon hányon kell még...
Idela jelent meg az ajtóban.
– Ó – mondta. – Hát te vagy az, Ernoul!
– Igen, Er... izé, én. Csak erre jártam, és... Jól vagy?
– Miért ne lennék? Nem én vagyok beteg, hanem a nagynéném. Aludt éppen, de biztosan felverted a dörömböléseddel. Honnan tudod, hogy itt vagyok?
– Szerencsém volt. Éppen itt kopogtam...
– Azt honnan tudod, hogy Ramallában vagyok?
– Hát az apád... Ide hallgass, nem engednél be? És beköthetném valahová a lovam?
– A házba?
– Igen.
– A lovat?
– Mi? Dehogy! Engem!
– Kerülj el hátra. Ott az istálló. De nehogy zajt üss! Ernoul megzavarodva bólintott, végigvezette a lovát egy kis sikátoron, s egy szőlőindáktól befont bambusz kapuiv alatt befordult a hátsó udvarra. Talált vizet és gabonát,, lenyergelte az állatot, és ott hagyta három másik társaságában egy düledező nádtető alatt. Visszament az utcára, és be akart nyitni, de az ajtó zárva volt.
Izzadt, vastagon belepte a por, és az ábránd megsavanyodott a lelkében; ez a szemtelen, csípős nyelvű ápolónő ugyanaz a lány volna, akit a Rue des Herbes-en ismert meg? Csak ennyit tud mondani üdvözlésképpen: „Ó, hát te vagy az”? És se szó, se beszéd, rácsukja az ajtót, mint valami pokolba kívánt házalóra? Egy nő, holmi medikáliákat kotyvasztó füvesmester lánya Ibelini Balian nagyúr apródjára és krónikására? Jambes de De![2] Ez több a soknál. Dühösen bezörgetett, és hátralépve csípőre tette a kezét. Idela ezúttal kevésbé volt tartózkodó.
– Mi az Isten haragját művelsz, mondd?!
– Mit, mit! Be akarok menni.
– Te megőrültél! Nem megmondtam, hogy kerülj hátra?
– Ne kiabálj velem! Azt gondoltam...
– Nem gondoltál te semmit. Egyáltalán nem gondolkodsz. A nénikém szobája épp a fejed fölött van... – Zsörtölődő hang szakította félbe: – Mi történt, Idela? Verekednek az utcán? Így nem tudok aludni.
Idela mérgesen rámeredt Ernoulra, és azt sziszegte: – Mars hátra! – Ernoul még hallotta, hogy felszól Ermengarde-nak: – Nincs semmi baj, nénikém. Csak egy szegény háborodott... – Ernoul ingerülten belerúgott egy kiálló kőbe, és visszabaktatott a sikátoron a hátsó udvarba.
Benyitott a hűvös, szürke kőlapokkal kirakott konyhába, és leroskadt a súlyos tölgyfa lócára. De föl is állt mindjárt, nehogy Idela a fejéhez vágja, milyen otthonosan érzi magát. No, ami azt illeti, gondolta, eszem ágában sincs itt rendezni be az otthonomat. Azt is bánom már, hogy valaha is letértem a Szál Mukna-i útról. Maradtam volna inkább Balian nagyúrral és Fostusszal, mint hogy itt vesztegetem az időmet egy szemtelen kis boltosfruskára. Szóval csak egy szegény háborodott vagyok, mi? Hát majd én megmutatom! Azért is itt maradok, megmondom neki a magamét, aztán odábbállok. Hol marad ilyen sokáig?
Kritikus szemmel méregette a konyhát, igyekezett hibát találni a makulátlan serpenyőkben és üstökben, a fanyelű késekben és kanalakban, a tisztára sikált nyújtó- és vágódeszkákban, a babot, hagymát, olajbogyót és durván őrölt búzát tartalmazó korsókban. Észrevett egy sor fűszeres tégelyt is: bors, majoránna, szegfűszeg, szerecsendió- és mandulapor, na, gondolta, lefogadom, hogy ezeknek a közelébe se ereszti Ermengarde nénit. Odaballagott a sarokban ácsorgó fahordókhoz, egyiknek leemelte a tetejét, és damaszkuszi szilvának is nevezett sárgabarack-befőttszag csapta meg az orrát. Jó szaga van – ki készíthette, Ermengarde vagy Idela? –, keresni kéne egy alkalmatos kanalat, és...
– Elaludt, de ezért nem neked jár köszönet. – Idela állt a belső ajtóban. Mögötte Ernoul rövid folyosót látott és egy festett kő lépcsősort. Az ábrándja ezek szerint olyannyira pontatlan volt, hogy még a lépcsőt se találta el.
– Sajnálnám, ha megzavartam volna – mondta korántsem őszintén.
– Volna? Persze hogy megzavartad.
– Igen. Hát, sajnálom.
Csak álltak és nézték egymást: a karcsú, ifjú apród, napégette arca fehér a portól, és a füvesmester sötét szemű, fekete hajú lánya. Akárhogyan viselkedsz is, szép vagy, gondolta az apród és bizonytalanul elmosolyodott.
– Nem tudom, minek kell mosolyognod... – mondta a lány, de azután vállat vont, és visszamosolygott rá. – Értesíthettél volna. – Megigazgatta egyszerű vászon tunikáját. – Egész nap dolgozom. A ruhám se...
– Ugyan már. Te így is...
– ...vendégfogadásra való.
– ...nagyon szép vagy.
– Meg akartad kóstolni?
– Már hogy... Ja. – Visszatette a fedőt. – A befőtt. Nem, csak, izé, nézelődtem.
– Ülj le. Persze ha sietsz...
– Nem, ráérek. De Érmen... a nénikéd...
– Mondtam már, hogy elaludt. Ha nem ordítasz, akár az egész napot átalussza. Tessék, nagyon finom. – Egy tál szilvát tett a fényesre súrolt asztalra, odahúzott egy másik lócát, és leült vele szemközt. Ernoul eszegetni kezdte a szilvát, és Idela azt mondta: – Tudod, én is sajnálom. Nem akartam rád ripakodni, de úgy megijesztettél.
Ernoul nagylelkűen bólintott, majd megkérdezte: – Mért nem hagytál üzenetet az apádnál?
– Hát te mért nem üzentél, hogy erre jössz?
– Nem tudtam, hogy erre fogok jönni.
– Szóval csak véletlenül kerültél ide.
– Ó, nem, dehogy. Csak éppen nem voltam biztos benne, hogy Balian úr visszatér Nablusba. A kíséretéhez tartozom. Megeshetett volna, hogy délre megyünk, Krak felé, vagy át a partra. Szerencsére...
– Azért nem hagytam üzenetet, mert én sem voltam biztos semmiben. Hiszen eddig mindössze kétszer találkoztunk.
– Azt hitted, hogy nem jövök többet?
– Nem voltam biztos benne. Te meg én...
– Te meg én micsoda? Nem tetszem apádnak?
– Ugyan, dehogy. Ő sosem szól bele az életembe.
– Hát akkor...? – Ernoul kérdőn a plafonra bökött.
– Nem. Megmondtam. Te meg én... valahogy nem illünk össze. Én sose voltam még várban.
– Én se a Rue des Herbes-en, mielőtt megismertelek. Jó ez a szilva. Te esi...?
– Ermengarde néni. Rengeteg befőttje van.
Ernoul újra bólintott, kanalát belecsúsztatta a tálba, és félretolta.
– Ide hallgass, Idela. Azt akarom... kérdezni akarok tőled valamit.
– Lehetetlen.
– Micsoda?
– Tudom, hogy mit akarsz mondani. Azt akarod, hogy menjek veled.
– Igen.
– Nem lehet. – Hm.
– Most még nem. – Hm.
– Ha a néni felgyógyul...
– Igen?
– Akkor, talán. – Idela az asztalra tette a kezét, hadd fogja meg a fiú, ha akarja, és azt mormolta: – Kedvellek, Ernoul. Tisztellek és csodállak. Olyan...
– Igen?
– Olyan szórakoztató vagy, többnyire. Megtisztel a figyelmed. Hogy bejössz miattam a boltba. Hogy idelovagolsz. Hogy megkérsz, mennék el veled...
– Úgy van.
– De meg kell értened, hogy egyelőre nem hagyhatom itt a nénit.
– Igen – mondta Ernoul –, biztosan igazad van. – Ránézett a kanálra, aztán a lány meglepően finom kezére. Végül a kanalat választotta, és minden ritmus nélkül verni kezdte vele a fatálat. Ronda kongó hangot adott, úgyhogy inkább letette.
– Meddig...
– Meddig tarthat a betegsége? Még jó néhány hétig, attól félek.
– A kutyafáját!
– Hogy beszél...
– Bocsáss meg. De lehet, hogy akkor én már a világ végén járok.
– Ugyan.
– Te is tudod, hogy mire gondolok. Balian úrnál nincs izgékonyabb ember a földön.
– Nem tehetek róla, Ernoul – sóhajtott föl a lány. – Én boldogan elmennék... azazhogy szívesen elkísérnélek, ha lehetne.
– Mi a baja?
– Gyomorfájdalmai vannak, és alig tudja mozgatni a fejét. Az orvosok szerint...
– Tehát vele maradsz, amíg fel nem gyógyul.
– Muszáj.
– Apádnak nincs szüksége rád?
– Majd felfogad egy segédet. Akarsz még szilvát?
– Nem. – Majd, ráébredve, hogy annyival is tovább maradhat: – De, kérek egy kicsit.
Idela telirakta a tálat, és visszahozta. Az az igazság, hogy csinos fiú vagy, gondolta. Ebben a pillanatban veled mennék, ha lehetne. Milyen kár, hogy nem születtél patikáriusnak. Ha egyformák lennénk, feleségül vehetnél, gyűjtenénk egy kis boltra valót, gyerekeket szülnék neked, olyan szépeket, mint te vagy. De te királyi udvarokból és várkastélyokból ereszkedtél le hozzám, elviszel majd, szeretni fogsz, aztán rám unsz, és házasságról szó sem lesz köztünk.
De én azt se bánom. Ha kivárod, míg a nénikém felgyógyul, veled megyek. Melyik lány ne tenné boldogan? Engem még nem szeretett senki, és Balian úr várára is kíváncsi vagyok, ha ugyan oda viszel.
– Tessék – mondta. – Bort innál-e?
– Köszönöm szépen. És te?
– Én nem... hát jó, egy kicsit. – Két ónkupát vett elő, kitöltötte a bort, és leült újra vele szemközt, keze az asztalon – hátha most megfogja.
– Ez jó – mondta Ernoul tele szájjal. – Elismerésem a nénikédnek, ha ugyan megmondod neki, hogy itt jártam...
– Dehogy mondom.
– Talán jobb is úgy.
– Hová mégy... jaj, nem most rögtön, hanem ha majd elmégy?
– Haza Nablusba. A király összehívta a bárói tanácsot, először is fel kell kutatni és értesíteni kell őket. Leveleket kell írni...
– Én is tudok írni – kockáztatta meg a lány.
Ernoul beleköhögött a borába. – Tényleg? Hát ez remek. – Odanyúlt, és megveregette a kezét. – Nagyszerű! írni kevesen tudnak.
Idela belepirult a dicséretbe meg abba, hogy a fiú végre hozzáért. Mindjárt meg is akarta tetézni jószerencséjét: – És persze sokat olvasok. A legjobban a fabulákat és a dalokat szeretem; kivált azokat, amelyek Nagy Károlyról szólnak.
– Igen, igen! Nahát! Bevallom, nem hittem volna, hogy... izé...
– Megértem. Ó, sok örömet lelek benne! – Boszorkányos leleménnyel folytatta: – Csak hát alig van rá lehetőségem.
Mint mondtad, kevesen vagyunk írni-olvasni tudók. Ha volnának könyveim...
– Majd én hozok. A verseket szereted?
– Hát még nem mondtam? A verseket imádom.
– Nahát, milyen különös! Amikor, izé, van egy kis időm, én magam is.,.
– Te verseket írsz? – Khm.
– Mutasd meg, szépen kérlek! Én még sose láttam élő költőt.
– Nos, én tulajdonképpen nem vagyok, izé...
– Ha verseket írsz, akkor költő vagy.
– Hát ha így nézzük – vonta meg a vállát az apród szerényen –, bizonyos fokig... igazad lehet.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű költő vagy. Mikor?
– Az Balian úrtól függ. Ha a nagytanácsban nem lesz rám szüksége, négy-öt nap múlva visszajöhetek.
– Négy, jó?
– Legyen négy. De a nénikéd...
– Majd beadok neki valamit. – Elmosolyodott. – Ismerek egy altatófőzetet. Természetesen ártalmatlan.
– Hát persze. Idela?
– Igen?
– Köszönöm... – tétova mozdulatot tett – ...a szilvát meg a bort.
– Örülök, hogy jólesett, kedves Ernoul.
Az apród köhintett, tüzetes vizsgálat alá vette Idela kezét, majd kijelentette: – Nagyon szépen ápolod. Nagyon... öö, szépen ápolt kéz.
– Köszönöm. A tiéd meg nagyon erős.
– A lovaglástól van. Az megkeményíti.
– Igen, biztosan.
Csöndben ültek egy darabig, félszegen nézték egymás kezét. Azután Ernoul bólintott, mintha Idela mondott volna neki valamit, és felállt. Kiitta a borát. – Mennem kell, ha utol akarom érni Balian urat – mondta, és fölöslegesen keményen lecsapta a kupát. – Mindent meg fogok tenni, hogy három, izé, négy nap múlva újra itt legyek.
– Várni foglak, kedves Ernoul. És ne feledkezz meg a verseidről.
Idela kikísérte a hátsó ajtóhoz, ott ment szorosan mögötte. Ernoul hirtelen megfordult – az ördög vinne el, gondolta, úgy mozgok, mint egy letaglózott barom –, és a karja Idela mellének szorult.
– Bocsa...
– Semmi...
Megmarkolta a vállát, a lány pedig a csípőjére tette a kezét. Most már nem mentegetőztek – ölelkeztek sután, boldogan.
Ó, de erős. Jaaj... Na, Fostus, most járjon a szád,.. Négy nap... Patkolj el, öreganyám, hadd legyen szabad... Fújni fogom minden szavát... Idela, Idela... Milyen várakat fogunk látni? Jaj, már előre félek, de nem, melletted nem... Idela...
Szétváltak, mosolyogtak, majd illedelmesen elköszöntek egymástól. Idela az ajtóban megvárta, míg Ernoul felnyergeli a lovát, azután intett neki, hogy vezesse körbe, míg ő előreszalad. Amikor az utcára szolgáló ajtót kinyitotta, az apród nyeregben ülve várt rá. Még egyszer elsuttogták, hogy „Isten hozzád!”, és Ernoul nekivágott a néma, fülledt városnak. Idela megvárta, míg keletnek fordul, a városkapu felé, aztán csöndesen behúzta az ajtót. Dúdolva ment vissza a konyhába, hogy elmossa a tálat meg a két kupát, és időnként oda nézzen, ahol a fiú ült vagy állt. Majd pedig serényen nekilátott, hogy felkutassa a főzetet, amit Ermengarde néni fog négy nap múlva lenyelni a levesében.
Ernoul ábrándja tehát ábránd maradt, de a valóság túlszárnyalta. Magában motyogva vágtatott a Szál Mukna-i úton, és fütyült rá, hogy a szája tele lesz porral. Mert van-e költő, akinek a por kedvét szegte, amikor csodaszép, fekete szemű lánynak faragta a verset?

 

Ernoulnak nem sikerült beérnie Nablus urát és várnagyát, s nem először ugyan, de tapasztalhatta, hogy Ibelini Baliant néha éppúgy elönti a düh, mint akármelyik kastellánt. Fostusnak semmi köze sem volt a dologhoz, mindazonáltal mérgesen konstatálta, hogy érzelmei egyenlő arányban oszlanak meg dühöngő ura és a mentegetőző apród között. Ernoul ostobasága fölött máskor szemet hunytak volna, most azonban mindenkinek fogytán volt az ideje meg a türelme is.
Az ifjú ember beszámolója szerint mindössze annyi történt, hogy sietségében túlhajszolta lovát, az állat elbotlott, és lesántult. Szükségesnek mutatkozott tehát öt mérföldet gyalogolni a völgy kemencehőségében, mégpedig északnak, a legközelebbi falu felé. A faluba érve új lovat és nyerget vásárolt, és szekerészt küldetett a lesántult ménért. És akkor, mintha nem lett volna elég a baja, alig ügetett száz yardot az új lovon, egyszer csak megrázkódott a feje, és lefordult a nyeregből: megütötte a hőguta. A falusiak visszavitték, ágyba fektették, a lovat bekötötték egy istállóba – az ugyancsak meg lehetett lepve, hogy ilyen kurtára sikerült az útja –, a helybeli lódoktort pedig elküldték a szekerésszel a sérült paripáért. Ez a lódoktor valójában patkolókovács volt, aki az állatok gyógyítását csupán mellékes jövedelem céljából űzte, ezért tüstént elhatározta, hogy megfizetteti a hőséget meg a nagy távolságot is; abba se hagyta az ujjain való számolgatást a tíz mérföldnyi oda-vissza úton.
Ernoul két napot késve lovagolt be Nablusba, a „kis Damaszkusz”-ként emlegetett városba, és nekivágott a várba vezető hegyi útnak. Egy nappal és egy éjszakával maradt tovább az engedélyezettnél, és Balian nem volt tréfás kedvében.
Amikor Ernoul jelentkezett a könyvesházban, Balian ráförmedt: – Már majdnem útnak indítottam egy szakaszt a keresésedre. Nagyon reméltem, hogy nem Ramallában találnak rád.
– Nem találtak volna ott, uram. – Előadta történetét, Balian kifejezéstelen arccal hallgatta. Végül így szólt: – Ne is reméld, hogy az állatok árát megtérítem neked. Ha valóban akkor távoztál hölgyedtől, ahogy mondod...
– Igen, esküszöm...
– ...akkor nem kellett volna úgy sietned. Az volt a parancsod, hogy tegnap reggel jelentkezz a várban. Ezzel szemben késtél, kimerítetted magad, és hőgutát kaptál. Mit érnék most veled, ha sürgős feladatot akarnék rád bízni?
Ernoul lehajtotta a fejét, és azt gondolta magában: hogy mondjam meg neked, hogy szárnyam nőtt a szerelemtől?
De Balian, bármilyen dühös is volt, már rég rájött a baleset okára. – Gondolom, sikeres volt a kiruccanásod...
– Hát...
– ...és azért nyargaltál olyan észvesztve, hogy eldicsekedj vele. Hűséges és igyekvő apród vagy, de kötve hiszem, hogy hűséged sarkallt a nagy sietségre. Nyilván újra meg akarod látogatni.
Ernoul vállat vont. – Hát, ha esetleg arra járok valamikor.
– Na persze – mondta Balian, zord mosollyal az arcán.
– De remélem, abban nem állapodtatok meg, hogy mikor jársz arra esetleg.
Két nap múlva.
– Ó, dehogy. Ilyesmi eszembe se jutna...
– Ennek örülök, mert több megbízásom is van a számodra. A királyi tanács dolga máris szájról szájra jár: Isten tudja, miképp futott híre ilyen hamar. Barátainkat és szövetségeseinket össze kell gyűjtenünk, mielőtt bizonyos emberek meghiúsítják a találkozót. Levelet viszel Gamier Walternak, Caesarea urának...
Vagyis a tengerpartra, az harminc mérföld Nablustól északnyugatra. Idejében visszatérhetek, hogy aztán délnek...
– Miután a levelet személyesen átadtad, lemégy fivérem, Balduin ramlai birtokára. Úgy hallom, nála vendégeskedik Szidoni Reginald, így egyszerre két királyhű hal kerül a hálónkba.
Az negyven mérföld Caesareától délre. Húsz mérföld vagy annál is több Ramallától. Nem leszek ott, mire megígértem. Jaj, Idela...
– Onnan pedig egyenesen jeruzsálemi házamba mégy. Mikor kellett volna találkoznod a hölggyel?
– Két nap múlva – bökte ki Ernoul. – Már úgy értem...
– Pontosan tudom, hogy érted. Gyűlölsz engem, gyűlölöd Caesarea, Ramla és Szidon urát, a királyt és a politikát, a bárói nagytanácsot és a leveleket és mindent, ami távol tart attól a hegyi porfészektől. Ajánlom, hogy ne hazudj most a szemembe: tudom, mire gondolsz, és megértelek.
– Elhallgatott, az asztalon levő pennákat és pergamentekercseket nézte, majd újra szembefordult Ernoullal, és azt mondta: – Derekasan álltad haragomat, és most arra kérlek, bocsáss meg. Nem a haragomért, mert az jogos volt, hanem azért, hogy éket verek közéd és a kisasszony, öö...
– Idela.
– Igen, persze. – Balian a könyvesház egyetlen ablaka felé fordult. Ritka kincs volt ez az ablak – különböző méretű apró színesüveg-rombuszok súlyos ólomkeretbe vágva. Az üveget 1178-ban hozatták Konstantinápolyból, és Balian távollétében illesztették be. Amikor hazatért, Komnéna Mária királyné kézen fogta és bevezette a könyvesházba, hogy megmutassa: az ő ajándéka. Balian pedig feltette a kérdést, amit a legtöbb férfi feltesz ilyenkor: – De hát miért?
– Mert te is bevilágítod az életemet – felelte ő. És, mint a legtöbb asszony, hozzátette: – Tetszik, ugye?
Balian kincsként óvta az ablakot, és néha, amikor senki se látta, fölállt egy lócára, és ronggyal letörölgette. Az ibolya- és karmazsinszínű táblák most bohócábrázattá varázsolták az arcát. Szeme narancsosan pislogott, szája sötétzöld volt, ahogy megszólalt: – Ez a nagytanács alighanem úgy szét fogja tépni a birodalmat, mint egy koszlott rongyot.
– Tudod, hogy mi a király szándéka Guido régenssel, uram?
– Nem, de azt tudom, hogy a városcsere már nem érdekli. Most többről lesz szó. Közel a veszély, barátom.
– Remélem, hogy Guido számára – mondta Ernoul.
– Én semmi ilyesmit nem remélek – jelentette ki megrovóan Balian. – Guido gyenge, de gyenge a birodalom is. Mit nyerünk azzal, ha egymást marjuk? – Megmozdult, s a szája kékre változott, ahogy hozzátette: – Krisztusra, bárcsak elfogadta volna Balduin ajánlatát!
– Szerintem el is fogadta volna, ha Amalrich meg nem tiltja neki.
– Amalrich? Ami Guidót illeti, Amalrich egyszerű hitet vall. Öccse tegyen meg mindent, amit ő akar, és ne hallgasson senki másra. Ezek a Lusignanok és Courtenayk... – Felsóhajtott, és végigfuttatta ujjai hegyét az alsó üvegrombuszokon. – Olyanok vagyunk, akár ez az ablak. A formánk hasonló, de a színünk és a vastagságunk más. Az ólom összetart bennünket, de az ólmot könnyű megolvasztani...
Ernoul bólintott, és nem tudta, mit mondhatna.
Balian csöndben állt egy darabig, a bizonytalan jövőt kémlelte. Majd kezét visszahúzva elfordult az ablaktól.
– Ebből elég; nem vagyok én jós. Lássuk azokat a leveleket.

 

Aznap este Ernoul fölkereste Fostust a nagy fegyverteremben.
A várnagy látta reggel a belovagoló apródot, a lesántult lónak meg a hőgutának is hírét vette, mégsem bírta megállni, hogy ne bosszantsa egy kicsit Idelaval. Hagyta, hadd ácsorogjon Ernoul, aztán fölnézett a gondosan megválogatott nyílvesszőkötegről, és felmordult: – Aha, te vagy az. Hát megjöttél?
Ernoul határozottan a célból jött, hogy szívességet kérjen, így hát nem feleselt vissza, csak annyit mondott: – Tudom jól, hogy megkéstem. Balian úr alaposan a számba rágta. Azt hittem, hallottál róla.
– Lényegtelen pletykákra nem figyelek oda. Ha te késel> az nem nagy ügy.
– Hát ide hallgass, te... izé, Fostus, nem segítenél rajtam? Hajnalban indulok Caesareába. Üzenetet szeretnék küldeni Ramallába...
– A szeretődnek?
– Még nem az, de felőlem gondolj, amit akarsz. Na mindegy, szóval megígértem neki, hogy két nap múlva újra meglátogatom...
– Mert ostoba vagy.
– Lehet. Na mindegy...
– Na mindegy, na mindegy. Már beszélni se tudsz rendesen?
– Na mindegy – folytatta szívósan Ernoul –, szóval akkor én már úton leszek Ramla felé. Ha megtennéd, hogy...
– Valamelyik emberem csapjon fel üzenetközvetítőnek a kedvedért, mi?
Ernoul szívesen rámutatott volna, hogy elsősorban is nem az ő emberei, hanem Balian nagyúréi. Ehelyett azt mondta: – Szépen kérlek! Ez nagyon fontos!
– Mit akarsz küldeni, levelet?
– Igen, és... izé, egy levelet.
Fostus szorgalmasan válogatta a gyilkos küllemű vesszőket. – Majd meglátom. Nem tudom, lesz-e szabad emberem.
Ernoul bólintott, és ügyelt rá, hogy meg ne köszönje. Most már tudta, hogy Fostus megteszi. Nem mondott ugyan igent, de nemet se. El fogja intézni, és tudja, hogy ezzel Ernoul is tisztában van.
De azért folytatták a játékot. – Hát persze, csak ha lesz szabad embered – mondta az apród.
– Írd meg az ostoba leveledet. Lehet, hogy elküldöm; lehet, hogy nem. És le ne ess nekem még egyszer a lóról – morogta a várnagy.
– Szóval mégiscsak hallottál róla.
– Muszáj volt. Mindenki rajtad röhögött...
Ernoul gyertyavilágnál írta meg az ostoba levelét. Verset is írt – IDELÁHOZ –, meglehetősen cikornyás és a metrum szabályaival hősiesen dacoló verset, amely arra volt szánva, hogy Idela mosolyogjon elméncségén, és sirassa meg távolmaradását. A vers remekül ellenpontozta a csikorgó irályban összeütött magyarázkodó levelet, ám hogy tehetségéről alkalmasabb mintával is szolgáljon, hozzácsatolta két korábbi versét és az Ibelini Balian, valamint Chatilloni Rajnáld urak közt Krakban lezajlott júniusi összecsapásról írott beszámolóját. Könyvet nem küldött, mert jómaga még egyet sem írt – s hátha megzavarnák Idelát a különböző stílusok.
Amikor a csomagot Fostushoz levitte, a torzonborz harcos megméregette a tenyerében, és azt mondta: – A mindenedet, lovas küldöncről volt szó, nem tevekaravánról! Mi mondanivalód marad neki, ha ezt mind végiglapozza?
– Ó, nagyon sok.
– Valóban – mondta Fostus, mert félreértette.

 

Jöttek Nablusból és Caesareából, Ramlából és Antiochiá-ból, Tiberiásból és Belvoir nagy johannita erődjéből. Eljöttek a hűséges bárók a johannita nagymesterrel együtt, mert magához rendelte őket a Bélpoklos Balduin. Ha más nem, hát ez bebizonyította, hogy van még hatalma a királynak.
Más főembereket nem hívtak meg, s ezek nem is utaztak el Jeruzsálembe. Lusignani Guido Askalonban maradt, Chatilloni Rajnáld Krakban. A templomos rend nagymestere, Torogai Arnold is ott maradt a templomosok safedi erősségében.
Sokan Jeruzsálemben voltak, mégsem engedték be őket a nagytanácsba. Courtenayi Joscelin országbíró, Ágnes, a nővére, Heraclius pátriárka és Lusignani Amalrich ország-kapitány nem tehette be a lábát a királyi palotába. Mindannyian tudták, hogy miről lesz szó a tanácskozáson – Balduin királynak valószínűleg ez az utolsó lehetősége, hogy megzabolázza makrancos régensét –, de fogalmuk sem volt róla, hogy milyen sorsot szán a kese fejű Guidónak.
A trónteremben szinte semmi sem változott. Az ifjú uralkodó most is vattasátorban feküdt, hátát illatos selyempárnáknak támasztotta. Az őrséget azonban saját fegyveresei látták el, továbbá két johannita lovag és Tripoliszi Rajmund két katonája. Most nem lett volna alkalmas egyenlősdit játszani; habár testét fürgén emészti a hitvány kór, habár maga is áhít ja már a halált, kardtól, nyílvesszőtől meg kell óvni mindenáron. Ha a király meghal, ám teljesedjék be Isten akarata – de ne egy frank nagyúré.
A palotát tűvé tették székek után, s most hat darab szegélyezte félkörben a király fekhelyét. A tanács tagjai Balian házában gyülekeztek, és vele együtt jöttek a palotába; a király íródeákja kiszólt értük az előszobába, s ők kettesével beléptek, térdet hajtottak az ágy előtt, majd helyet foglaltak a székeken. Palotaőrség vigyázta az ajtókat és ablakokat, az apródok és sáfárok pedig haduraik mögé plántálták magukat. Balduin íródeákja s a két papi famulus odaültek apró asztalukhoz, készen rá, hogy megörökítsék a történendőket.
Ernoulnak – merő hiúság! – az volt az első gondolata, hogy az íródeák fáradtnak és betegesnek látszik, aligha fogja megírni a királyság történetét. Kár pedig, mert ez az öregember kivételes helyzetet élvez; szemtanúja volt a Palesztina történelmében szerepet játszó valahány fontos eseménynek, és hozzáférhetett a királyi irattár minden fontos dokumentumához. Ezzel szemben Ernoulnak mindössze egy levél fele állt rendelkezésére, a Balduin által Chatilloni Rajnáldnak írott levél fele, amely legurult a table dormant-ról, amikor a Véresfejű karddal felelt a király követelésére. Addig-addig méregette az íródeákot, míg az öreg el nem fogta a tekintetét, akkor aztán lesütötte a szemét, és várta, hogy megszólaljon Balduin.
– Báró urak. Különféle városokból jöttetek el hozzám. Néhányotoknak nagy távolságot kellett megtennie. Neked, Rajmund, aki Baliannal együtt segítettél összehívni a tanácsot, és neked is, Roger nagymester. Fogadjátok hálámat mindnyájan, s azt kívánom, bárcsak kétszer ennyien volnátok.
A bárók némelyike előrehajolt ültében. Balduin hangja egyre gyöngül, ez tagadhatatlan. Igyekeztek csendben maradni, mert tudták, hogy képtelen lenne megismételni szavait.
– Mint tudjátok, azért vagytok itt, hogy tanáccsal szolgáljatok nekem a jelenlegi régens, Lusignani Guido ügyében s ama javaslatomat illetőleg, hogy cserélje el velem Tyrus igazgatását Jeruzsálemére. Szándékomban állt Tyrusba költöztetni az udvart, s némi hatalmat adni Guidónak ebben a széljárta városban.
A bárók máris felfigyeltek két dologra. Balduin „a jelenlegi régens”-ként említette Guidót. Azt jelentené ez, hogy a poitou-it elmozdítják? Azután pedig azt mondta, hogy szándékában állt Tyrusba költözni. Letett volna ajánlatáról? Most már néma csendben várták, hogy mi következik. A bélpoklos királynak, úgy látszik, kész a haditerve. Nem a tanácsukat igényli, hanem a bólintásukat.
– Mint tudjátok, ajánlatomat kereken visszautasították. Guido kijelentette, hogy csapdát állítottam neki, hogy ellenségei közé akarom őt küldeni, ésatöbbi, ésatöbbi. Csapdáról természetesen szó sem volt, ami pedig az ellenségeit illeti, az az ő dolga. Én nem tűröm, hogy ésszerű kérésemet ne teljesítsék. Az országbíróm ellenem van. Az országkapitányom úgyszintén. És most a régensem is. Esküszöm tinéktek, ha fel tudnék kelni erről a matracról, ha le tudnám vetni mocskos bőrömet, ha ezt megtehetném... – Erőtlenül felköhögött, mire egy orvos tűnt elő a semmiből, félrehúzta a függönyt, és néhány cseppnyi sűrű folyadékot öntött a király görcsösen rángó szájába. Balduin nemsokára intett a fejével, és az orvos visszavonult.
– Bocsássatok meg. Betegebb vagyok, hogysem tettethetném magam. Az én számból már a harag is szánalmasan tör elő. De... a haragom rettenetes, ne higgyétek, hogy képtelen vagyok erre az érzelemre. Az táplálja, hogy meg kellett tudnom: viperacsaládot melengettem a keblemen. Úgy látszik, tévedtem az összes fő tisztségviselő kijelölésében. Ezt most már késő helyrehozni. De Guido dolgában még tenni akarok valamit. – Elhallgatott, hogy levegőhöz jusson, majd folytatta: – Egyhangú jóváhagyásotokkal Lusignani Guido grófot a Jeruzsálemi Királyság régensi tisztétől megfosztom, askaloni és jaffai földjeit elkobzom, a néki adományozott hűbérbirtokok és egyéb városok igazgatását a magam kezébe veszem, helyére pedig kinevezem előbbeni régensemet, Tiberias nagyurát, Tripoliszi Rajmund grófot. Jóváhagyjátok-e?
Kirobbanó éljenzés. Igen!
Balduin elfordította tekintetét. Íródeákja csendet intett.
– Továbbá – susogta – véglegesen rá kívánom csapni az ajtót Guidóra és pártjára azzal, hogy csecsemő unokaöcsémet és névrokonomat kikiáltom trónörökössé.
Fölszisszentek, és Szidoni Reginald felkiáltott: – De hiszen az a Guido mostohafia!
– Úgy van – helyeselt Balduin –, Guido mostohafia és az én ostoba nővéremnek, Szibillának az édesgyereke. Pompás ötlet, nem? A Lusignanoknak az a hálátlan feladat jut, hogy fel kell nevelniük az ifjú Balduint, aki örökké emlékeztetni fogja őket, hogy egyszer majd király lesz, ők pedig soha. Guidónak pokolian viszketni fog a feneke, de a trónon nem lesz alkalma megvakarni. – Csupa seb ajka torz mosolyra görbült, és boldogan dicsekedett: – Véleményem szerint ragyogó ötlet. A gyermek nagykorúságáig Rajmund kormányoz majd; megadsz neki minden támogatást, amit csak igényel. Nekem... nekem pedig meglesz az a csöndes örömem, hogy levágtam néhány frank vipera fejét. Jobb szeretném persze, ha muzulmánok volnának, de a kígyó mindenütt veszélyes, köztünk éppúgy, mint a sivatagban. A gyermek dolgát tehát szintén jóváhagyjátok?
Bólintottak. Voltak ugyan aggályaik, de ezeket megtartották maguknak. Aligha valószínű, hogy Guido harc nélkül lemond tisztéről és birtokairól. Az a kérdés, hogy meg tudják-e törni, mielőtt a birodalmat örvényébe rántaná a testvérháború. S vajon melléje áll-e Amalrich? Vagy Joscelin? Vagy Rajnáld? Ha ők melléje állnak, nagyon kényes egyensúlyi helyzet alakulhat ki az országban...
Ami pedig Szibilla fiának trónörökössé való kinevezését illeti, az még súlyosabb gondokat szülhet. A gyermek beteges, mindig is az volt, s várható felépülésének semmi jele. Ha kikiáltják trónörökösnek, először is biztonságba kell helyezni, mielőtt az a tyúkeszű hercegnő halálra éhezteti vagy megfojtja. Aztán pedig éjjel-nappal őriztetni kell. S ha a katonák és orvosok sem tudják életben tartani? A Lusignanok, Courtenayk és Chatillanok vajon meddig ismernék el uruknak Tripoliszi Rajmundot? Ha egyáltalán elfogadják mint régenset.
Aggályaik ellenére azonban a bárók meg voltak győződve róla, hogy Balduin király helyesen cselekedett. Ennek a mostani helyzetnek véget kellett vetni. Fel kellett dúlni a viperák fészkét. Most már csak az a kérdés, hogy melyiküket marják meg először.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET
KRAK
1183. november

A Lusignan-Courtenay-szövetség a várakozásnak megfelelően reagált Balduin rendeletére. Joscelin, Heraclius pátriárka és Torogai Arnold eljöttek tiltakozni a királyhoz, nagy hűhót csaptak, végül a palotaőrség tette ki a szűrüket. A beteg gyermeket elvették Szibillától, és a jeruzsálemi udvar gondjára bízták. Szibilla eddig sosem törődött a fiával, most azonban nagy hangon tiltakozott, és tolvajnak minősítette felséges fivérét. Taktikája csődöt mondván, Guidóval együtt visszavonult Askalonba, és a városkapukat bezárták a kiküldött királyi biztosok előtt. Courtenayi Joscelin elkövette azt a hibát, hogy a gyermek nagybátyjaként ragaszkodott az ifjú Balduin felügyeletéhez. A király ebbe készséggel beleegyezett; így ugyanis könnyűszerrel figyeltethette az országbíró minden lépését.
Miután Guido elbarikádozta magát Askalonban, Tripoliszi Rajmund kezébe vette a régensség gyeplőjét. A baráti nagyurak hathatósan támogatták, Ibelini Balian azonban engedélyt kapott, hogy visszatérjen Nablusba, ahol segítségére kellett lennie feleségének egy fontos családi esemény megszervezésében. Ez pedig mostohalányának, Izabella jeruzsálemi hercegnőnek és Chatilloni Rajnáld mostohafiának, Toroni Humphreynak küszöbönálló menyegzője volt. A ceremónia időpontját november 19-ére tűzték ki, a helyszíne Krak vára lesz, és ki édes, ki keserű szájízzel várta az eseményt.
Komnéna Mária királynénak eddig alig volt alkalma közelebbi ismeretségbe kerülni Millyi Stefániával, még kevésbé Rajnálddal és barátaival. Maga Balian esküdt ellensége volt mindannak, amit Krak ura képviselt, s akárcsak Mária, semmiféle közösséget nem érzett a Vörös Farkas csordájával. Bizonyára ott lesz Courtenayi Joscelin és Ágnes, meg Lusignani Amalrich és a templomos nagymester is. Azonkívül meghívják a saubaki lovagokat és azt a senkiházi templáriust, Ridefort-i Gellértet, Rajnáld legújabb védencét. A vendégek zöme jelentéktelen bárócskák tarka egyvelege lesz, s ha Rajnáldot jól ismeri, nem fognak hiányozni az itáliai kalmárok és a beduin rablóvezérek sem.
Ami őket illeti, Balian és Mária csupán kisebb társaságot visz Nablusból, barátaik közül pedig az jön el, aki éppen ráér. Sajnos Tripoliszi Rajmund még mindig Guidóra les Askalonnál, anélkül, hogy ostrom alá venné a várost, és vezértársául magához rendelte Szidoni Reginaldot is. Velük tart azonban Balian fivére, Ramlai Balduin, s remélhetőleg Caesareai Walter és Moulins-i Roger is. A király orvosainál a felséges úr állapota iránt is érdeklődtek, ők azonban kijelentették, hogy a nagybeteg Balduin nem vállalkozhat az útra.
Így hát Balian hazament feleségéhez és mostohaleányához, s ez egyszer jámboran tűrte, hogy nyakába varrják ama gondok felét, amelyek egy bánatos anya és egy tizenegy esztendős menyasszony)elölt vállára nehezednek.

 

Krakban most már Rajnáld is és Humphrey is kimozdultak a szobáikból. A fellegvár elég tágas volt ahhoz, hogy elkerüljék egymást, kivéve étkezéskor és amikor udvart tartottak. Humphrey homlokán még most is ott virítottak az egy hónappal azelőtti „kiképzés” sebhelyei, a tekintélye azonban egyaránt megnőtt a civilek és a katonák szemében.
A pajzspóznánál bebizonyította, hogy leleményes, a kardvívásban, hogy szerencsés, általában pedig: hogy bátor. Nem nézték volna ki belőle egyiket sem. Tőlük most már nyugodtan visszabújhatott a könyveihez; a tiszteletüket kivívta, ők meg voltak elégedve.
Nem úgy Rajnáld. Ő a szíve mélyén még most sem tudta volna megmondani, hogy valóban meg akarta-e ölni mostohafiát. Azónak és annak a néhány másiknak, aki meg merte vele vitatni a dolgot, kijelentette, hogy semmi ilyesmi nem állt szándékában, mégis újra meg újra dühbe hozta Humphrey látványa: ő volt most a csőcselék hőse, egyike azon keveseknek, akik megmenekültek az IN NOMINE DOMINI elől s a második férfi, aki ezt a kardot kiütötte a kezéből. Eleinte őszintén igyekezett hasznára fordítani az esetet: „Humphrey Krak neveltje és az én mostohafiam. A tehetségét tőlem kapta. Jó harcos lett belőle, mert jó harcossal él egy fedél alatt. Olyan ez, mintha magammal küzdöttem volna.” De maga sem hitte. Átkozott balszerencse volt, semmi más. Ha újra megmérkőznének, Humphrey mihamar elesne, és fel sem kelne többé.
Az ezüstpáncél is fúrta az oldalát. Humphreynak igaza volt, amikor ráordított: nem tehet semmit, „akár tetszik neki, akár nem”. Humphrey azt állította, hogy leendő feleségétől, Izabella jeruzsálemi hercegnőtől kapta az ajándékot, Rajnáldra bízva, hogy meghiúsítja-e az esküvőt vagy lenyeli mérgét.
Ha tudta volna, hogy Humphrey az ezüstcsatra céloz, és nem a páncélra, csigával vagy hüvelykszorítóval csikarja ki belőle az igazat.
Humphrey rájött, hogy ez a félreértés volt a legszerencsésebb része annak a szörnyű napnak. Nem, dehogyis szerencse. Varázserő: édes, tiszta varázserő.
Néhány órával a párviadal után szólt anyjának, hogy mindenki jól járna, ha elfelejtené az ajándékot, amivel őt meglepte. Anyja a maga kecses, nemtörődöm módján vállat vont, és megkérdezte, hogy összeállította-e Humphrey a menyegzőre meghívandók listáját. Humphrey elsorolt három-négy nevet, rámutatott baráti körének meglehetősen szűkös voltára – Rajnáld nagyúr embergyűlölő természetének eredményére –, majd így folytatta: – Téged egy cseppet sem bánt, hogy a tiszteletre méltó emberek elkerülik a házunk táját? Neked is alig akad egy-két barátnőd. Tiéd a birodalom második legnagyobb erődje, és...
– Nekem itt van Rajnáld – felelte egyszerűen Stefánia.
– Igen – sóhajtott föl Humphrey –, és őt nem mindennapi anyagból gyúrták. De elég lehet-e egyetlen ember?
– Elég? Mire? Ő a férjem. Nem kérek tőle semmi mást, csak annyit, hogy,..
– Nem is beszélget veled. Egyetlenegy alkalomra sem emlékszem, amikor beszélgettetek volna.
– Micsoda ostobaság! Sokszor beszélgetünk. Csak nem kötünk mindent az orrodra.
– Bocsánat, nem arra céloztam...
– Ami meg a többit illeti, itt vannak a trubadúrok, a vándordalnokok, az udvarhölgyek, a szobalányok, az utazók. Nagyon sok utazó megfordul errefelé.
– Meglehet – mondta Humphrey –, de én bizalmas barátnékra gondolok, a többi nagyúr feleségére. Nézd, tudom, hogy nem élvezed Mária királyné társaságát, se Rajmund feleségéét, Eschiváét. De nem szereted a másik pártot sem, Courtenayi Ágnest vagy Szibilla hercegnőt...
– Ágnest kedvelem.
– Utálod, mint mi mindannyian. Politikából mondod, hogy kedveled. No halljuk, mi a közös benned és Ágnesben?
– Hát... mindketten imádjuk Krakot.
Humphreyt majd szétvetette a méreg. – Imádja? Ő nem imádja, hanem irigyli tőled!
– És szeretem a virágokat is.
– A virágokat! A szakácsnék is szeretik, de nem láttam még, hogy erről a témáról csevegtél volna velük.
– Mondhatsz, amit akarsz, én elégedett vagyok.
– Igen – dörmögte Humphrey –, elhiszem neked. Épp ez a szomorú. Vagy talán isteni kegyelem.
– Fogalmam sincs, hogy jön ide az isteni kegyelem, de hát különben se értlek én téged sokszor. Csak ezt a négy fiatalembert akarod meghívni?
– Nem, anyám. De tudom, hogy csak nekik négyüknek lesz bátorságuk eljönni. No és ha szerencsém lesz, beszélgethetek majd Balian nagyúr apródjával. Nincs kizárva, hogy Rajnáld őt is kihívja párviadalra; ugyanis ő sem erősebb nálam. – Fáradtan megdörgölte a szemét, és Stefániára meredt. – Tudod, mi a szomorú, anyám? Az esküvőm után elmegyek innen, átveszem családi várunkat, az én családom toroni várát, és én is éppen olyan leszek majd, mint mások. Nem tudom elképzelni azt a kényszert, ami ide visszahozna akár csak egy napra is. Nem osztozom e hely és ura iránti szeretetedben. Ehhez mit szólsz?
– Micsoda ostoba, gonosz beszéd ez? Természetesen meglátogatsz majd bennünket, és mi is meglátogatunk titeket...
– Azt már nem. Te jöhetsz, amikor tetszik. Kérlek is rá; épp ideje, hogy kimozdulj ezek közül a falak közül. De Rajnáld nem. Őneki itt a vacka. Az enyémet nem fogja bemocskolni.
– Hogy beszélsz a...
– Esküszöm, anyám. Mostohaapám soha nem teheti be a lábát Toronba. Ha mégis megpróbálná...
– Hogy beszélsz a te...
– Ha mégis megpróbálná, anyám, én a kapuban fogom várni, és nyilat eresztek beléje, mielőtt a felvonóhidat elérné. Isten engem úgy segéljen.
Stefánia beharapta az ajkát és távozott, magára hagyva fiát könyvei és álmai között...

 

Izabella az indulás előtti héten mást se hallott, csak kellemes és rémisztő történeteket felváltva. Ε történetek, közvetlenül vagy közvetve, mind a nászéj szakával álltak kapcsolatban. Valósággal elképesztette, hogy mennyi nő szemelte ki bőséges tapasztalata vagy tudatlansága gyűjtőedényének. Az idősebbek, akiknek mögöttük volt háromnégy házasság s egy egész szálára való szerető, elmondták, hogy egyik férfi így csinálja, a másik meg úgy. Az első férj szeretőnek siralmas volt, a harmadik ellenben nagyszerű. Beszámoltak róla, hogy van, aki durvasággal leplezi ügyefogyottságán van, aki csak szuroksötétben tud szeretkezni, mások meg ruhában, vagy éppen csukott szemmel. Brutális, bestiális férfiakról regéltek, vagy pirulva, nevetve mesélték, hogy volt olyan is, aki – hát hogy is mondják? – az istennek se tudott betérni a szerelem templomába. A tizenegy éves hercegnő komoly képpel végighallgatta az emlék- és tapasztalatáradatot, majd pedig hűségesen beszámolt róla anyjának. Komnéna Mária királyné halálra rémült, de ezt okosan eltitkolta. Inkább arról beszélt Izabellának, hogy is volt az ővele meg Baliannal, és hogy reméli, Izabellával sem lesz másképp, amikor majd Humphrey megosztja vele ágyát.
– De ha, ha ő se tud, ahogy az asszonyok mondták, ha ő is képtelen lesz rá? – kérdezte a lány.
– Sajnos, ez a dolog nem ritka az itteni férfiak között. De ki lehet gyógyulni belőle. Ha baj lesz, csak küldd el Balian úrhoz.
– Vele is megtörtént, hogy... hogy nem tudott? Mária elmosolyodott. – Nem, de ő nem nézné le azt, akivel az ilyesmi előfordul. Ámbár én azt hiszem, gyalázatos valótlanságot feltételezünk arról a csinos Humphrey-ról.
– Az nem baj – jelentette ki határozottan Izabella. – Ha segítenem kell neki, muszáj tudnom, hogy hogyan.
– Nos, mint mondtam, ha nagyon ideges lenne, és ezért eleinte nem sikerülne neki, küldd csak el Balian úrhoz.
– És ha megver? Hallom, hogy sok férfi botot emel asszonyára. A mostohaapám is...?
– Neki nincs szüksége botra.
– Ámbár talán nem is bánnám – mondta a lány. – Mármint ha szerelemből csinálná, persze. Vagy ha megérdemelném.
Mária felvonta a szemöldökét. – De hiszen még senki sem emelt kezet rád!
– Nem, persze, de Humphrey, az más lenne. Ha ő csinálná, azt nem bánnám. Szerinted is ő a legcsodálatosabb férfi az országban? – A szeme ragyogott, és kibukott belőle a nevetés.
– Meg azt is hallottam – folytatta –, persze nem tudom, hogy igaz-e, nekem is úgy mondták, szóval hogy vannak férfiak – suttogóra fogta a hangját –, akik a nőktől kérik, hogy verjék őket! Bottal meg faággal meg minden! Igaz ez? Nagyon remélem, hogy Humphrey nem ilyen. Olyan szép a bőre. Nem vinne rá a lélek, hogy megüssem. – Hangja újra tárgyilagos lett: – De te azért ne aggódj. Ha olyan baja lesz, elküldöm Balian úrhoz, el én. Mit kell még tudnom, lássuk csak!?
Hát, gondolta Mária, te aztán nem fogod akkor is eltakarni a testedet és lehorgasztani a fejedet, mint ahogy engem tanítottak. Szegény Balian, keserves egy hónapban volt része, amikor összeházasodtunk. Humphrey nem is tudja, mekkora szerencséje van. Ifjú menyasszonya nőiesebb lesz, mint a nála kétszerte vagy háromszorta idősebbek. A férfiak ezt igénylik, de Baliannak egy egész keserves hónapjába került, míg megtanított rá.
– Hogy mit? – felelte. – Úgyszólván semmit. Úgy látom, éppen annyit tudsz a dologról, mint akárki más.
– Én is azt hiszem – bólogatott komolyan a lány. – Csak aztán a Humphrey se legyen buta.

 

November 16... 17... 18...
A készülődés káosza kezdett némi formát ölteni. A vendégek tízes-húszas csoportokban érkeztek, állig felfegyverzett kísérettel. Az a hír járta – ámbár, mikor nem? –, hogy Moáb felé szaracén portyázókat láttak, így aztán a vendégek igyekeztek mielőbb Krak biztonságos falai közé jutni. Rajnáld élvezte az új szerepet, a házigazda, a protektor, a páter familias szerepét. Szívélyesen köszöntötte barátait, azokat, akik először jártak nála, végigvezette a várban, és ritka nagy türelmet tanúsított az alsóbb rendek iránt. Kovácsoknak, ácsmestereknek rázogatta a kezét, megdicsérte a falakon vigyázó katonákat, s több ízben letért útjáról, hogy eltréfálkozzék egy-egy torony őrrel.
Stefániáról csak úgy sugárzott a büszkeség. Íme, a válasz azoknak, akik Krak urát durvának és faragatlannak tartják.
– Nézzétek, hallgassátok... ki merné azt állítani, hogy nem csiszolt modorú úr?
Rajnáld városi barátai néhány órás késéssel követték egymást. Megérkezett Courtenayi Joscelin ötvenéves nővérével, Ágnessel, és a konyhában máris kezdetét vette a súgás-búgás: vajon kiveti-e hálóját a leendő ötödik férjre e nemes társaságban. A többség véleménye afelé hajlott, hogy bizonyosan talál magának valakit, hiszen, mint mondták, „a birodalom minden mozdítható férfiát ágyába ráncigálta már a savanyú képű bestiája”. A szakácsnék és szolgálólányok leplezetlenül gyűlölték Ágnest. Hiszen olyan kevés a szabad férfi – hacsak el nem fogadják férjnek a mocskos tenyerű parasztot vagy a részeges katonát –, de ez a boszorkány ötvenéves korában is úgy tölti meg az ágyát, mint más a kosarát a gyümölcsösben.
Megérkezett Lusignani Amalrich is, s társaságában a templomos rend nagymestere, valamint Ridefort-i Gellért, a fiatal templomos lovag. Szerencsének is lehetett tekinteni, hogy Tripoliszi Rajmundot távol marasztják a régensi teendők, mert Ridefort-i Gellért mélységes és soha nem múló ellenszenvvel viseltetett iránta. Az ifjú flamand tíz esztendővel azelőtt érkezett a Szentföldre, és mindjárt Tripolisz grófjának kíséretébe szegődött. Az ágrólszakadt kalandor, mint annyi társa, „asszonyra s földre” vágyott. „Szolgálj hűséggel, tedd a dolgod, s ha eljön az ideje, asszonyt és birtokot kapsz tőlem.” Rajmund nem szerette Gellértet – nyakas és faragatlan lovagnak tartotta –, de azt elismerte, hogy vitéz harcos, ámbár a csatában se a maga, se a társak biztonságával nem gondol. Megtermett fiatalember volt, kerek képű, mint akinek örökké tele a szája. Nem az a fajta, akit Rajmund kedvel, se külsőleg, se belsőleg; a mogorva hadúr azonban mégis kényeztette, csak hogy az utálatát leplezze.
Egy esztendővel Gellért megérkezése után elhunyt Botrun várura, aki a gróf hűbérese volt, s végrendeletében leányára, Luciára, most már Rajmund gyámleányára testálta földjeit. Gellért megkérte Lucia kezét. Rajmund habozás nélkül visszautasította. Éppúgy nem tudta volna elképzelni Gellértet és Luciát egy „házban és ágyban”, mint – egy disznót és egy pelikánmadarat.
Ha Tripolisz grófja más, előkelőbb lovagnak adja gyámleánya kezét, talán féken tarthatta volna Gellért dühét. Ám nem ez történt. Tőle szokatlan mohósággal egy Plivano nevű pisai kalmárhoz adta nőül Luciát, s váltság gyanánt a menyasszony súlyát kapta aranypénzben. Így azután egyszerre szerzett magának tízezer bizantinust és egy engesztelhetetlen ellenséget. Gellért kilépett a szolgálatából, és fölcsapott templomos lovagnak.
1183-ban már Torogai Arnold nagymester reménybeli utódjaként emlegették...
Rajnáld zajos és ömlengő fogadtatásban részesítette a fiatal templomost, majd körülvezette a várban. Ismerték egymást még Jeruzsálemből, de Gellért most járt először Krakban. Megfelelőképpen le volt nyűgözve.
– Van több váram is – mondta Rajnáld. – Kisebbek ^ugyan, de az igényeidet kielégítik. Az egyiket megkapod. Arnbár ha barátomat, Torogát elszólítja az Úr...
– Ne beszéljünk erről, herceg – mormogta ájtatosan Gellért. – A nagymester dicső lovag. Sohasem szolgáltam nála jobb embert.
– Hát akkor ne beszéljünk róla – kacsintott rá Rajnáld. – De ha mégis megtörténne, szabadon válogathatsz az erődökben. A rendnek sok vára van, és biztosan téged választanak Arnold helyébe. Légy türelemmel, barátom.
– Én türelmes vagyok, herceg. Természetesen kívánnám, hogy idővel a magam birtokába ülhessek, de jelenleg boldogan szolgálok olyan férfiakat, mint te és a nagymester.
Rajnáld a vállára ütött, és beleszimatolt a levegőbe. – Borszagot érzek – mondta. – Gyere, kutassuk föl.
Erősen alkonyodott már, amikor Izabella, édesanyja és mostohaapja a nablusi kísérettel megérkezett. Átkeltek a mély északi sáncárkon, végiglovagoltak az erődöt a várostól elválasztó fal mentében, majd délnek fordulva a belső sáncok útvesztőjében kanyarogtak. Virággal behintett udvaron szálltak le a nyeregből, és Balian előrevezette Izabellát, hogy bemutassa Krak várúrnőjének.
– Szentséges Isten – kiáltott fel Stefánia –, milyen gyönyörű ifjú hölgy lett belőled! Olyan régen láttalak, hogy...
– Akárcsak én Humphreyt. Hol van ő, Stefánia nagyasszony?
– Láthatod majd eleget, gyermekem.
– Az természetes is, hiszen a felesége leszek – vágott vissza a lány. – De én most akarom tudni, hogy hol van. A szívembe akarom vésni a képét.
– Nos, gondolom, a szertartásra készítik fel a papok.
– Gondolod? – makacskodott Izabella. – A helyedben én mindig tudnám, hol van.
Balian elvigyorodott, de esze ágában sem volt kirántani Stefániát a csávából. Javára válik, gondolta, ha összeméri a sütni való ját egy tizenegy éves gyermekével. Alighanem lesz mit tanulnia jövendő menyétől.
– A... a papoknál van – mondta Stefánia, és gyorsan témát váltott. – Hogy érzed maga, uram? És te, Mária? Külsődön nem látszik, hogy kifárasztott volna az út. De, persze, rajtad sosem látszik meg az ilyesmi.
Mária mosolyogva biccentett. Túl sok a festék Stefánia arcán, gondolta, de azért örömmel nyugtázta a várúrnő bájos egyszerűségét. Nem voltak barátnők, és valószínűleg sosem kerülnek bizalmas kapcsolatba, de Mária remélte, hogy ezúttal az ünnepi alkalom kicsit közelebb hozza őket egymáshoz. Szomorú is lenne, ha a menyasszony anyja nem jönne ki a vőlegény anyjával.
– Az út fáradalma bizonnyal semmi a te sok gondodhoz képest, hogy pompás menyegzőnek nézhessünk elébe, és...
– Látni akarom Humphreyt – nyafogta Izabella. – Ha beszélnem tilos vele, hadd lássam legalább.
– Mind a kettőt megteheted – utasította rendre Mária – a maga idejében. Most pedig velem jössz. – Stefániára nézett, aki kapkodva magyarázta: – Ó, igen, persze. Az egész északi torony a rendelkezésetekre áll. A kerektorony. A... a nászszobák az emeleten vannak. A többi... ahogy nektek tetszik. Mutatnám az utat, jó?
Izabella dacosan baktatott szülei után. Mi értelme a nászszobába menni Humphrey nélkül? Csalódását mérges csoszogással jelezte.
Stefánia azonban tévedett. Humphrey még akkor megszökött a papoktól, amikor Balian csapatát a várba betérni látta. Azzal az ürüggyel, hogy utánanéz valamely kétséges terminusnak az esketési textusban, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant le a kápolnából, és elbújt a kerékgyártó-kaliba árnyékában. Kivárta, míg Izabella és szülei elhaladjak mellette – „Úristen, milyen szép lány!” –, majd gyorsan előlépett, és intett Ernoulnak.
– Szállj le! Szállj le! – suttogta. – Beszélni akarok veled.
Na hiszen, gondolta az apród mellett lovagoló Fostus, az ifjú Toron, úgy látszik, nem kér a megtiszteltetésből. Lóra van szüksége. Nyilván meg akar szökni.
Súlyos kezét Ernoul karjára ejtette, aztán mást gondolt – marhaság! –, és eleresztette. Ernoul lesiklott a nyeregből, a gyeplőt Fostusnak vetette, és észrevétlenül odaaraszolt Humphrey mellé. Melegen üdvözölték egymást – Ernoul utóbbi ittjártakor, júniusban ezt nem tehették meg.
– Remek színben vagy, uram.
– Te is jól adod! A testem merő zúzódás. Hallottál a Rajnálddal vívott párbajomról?
– Hallottam, hogy vitézül álltad a sarat.
– Szerencse és varázslat, semmi más, nekem elhiheted. Biztos voltam benne, hogy meg akar ölni. Azt hiszem, meg is tette volna, ha...
– Hála Isten, hogy mégse.
– ...ha a pajzspóznát le nem küzdöm. Kieszeltem egy tökéletesen új módszert. Tudod, ahelyett, hogy...
– Bocsáss meg, de csatlakoznom kell Balian úrhoz. Később örömmel meghallgatom. A legapróbb részletekig; majd írok róla egy...
– Hát éppen ez az. Dalokat is írsz?
– Néha igen. Nablusban játsszák őket, és úgy tudom, Balian úr fivére elvitt egyet Ramlába is. De azt nem mondhatnám, hogy közismertek.
– Nem számít. Biztosan szépek és szellemesek. De én azt szeretném tudni, hogy... írnál-e egyet nekem is?
– Mármint hogy neked ajánlva? Amiért legyőzted Rajnáld urat? Nem méltatlan ez egy kicsit hozzád?
– Marha! Nem érted. Nem hozzám. Nekem! Hogy hódolattal átnyújthassam Izabella hercegnőnek.
– De hát te műveltebb vagy nálam, uram.
– Humphrey. Humphrey a nevem.
– Legyen Humphrey. De ez sem változtat a tényen, hogy...
– Te fafejű! Én nem tudok dalokat komponálni. Sose tudtam. Levelek, értekezések, szövegbírálat, az igen, de a dal nem megy. Ahhoz másféle talentum kell. Megpróbálod? Fizetek...
– Azt már nem, ha számít neked valamit a barátságom. Nem kérek érte semmit. Vagy megteszem ingyen, vagy nem...
– Vagyis?
– Gondolkozom.
– Ó, ti művészek! Minek annyit töprengeni minden döntés előtt? Már rég a papokkal kéne bólogatnom a kápolnában. Csak egy dalt kérek, amit Izabella tiszteletére adnának elő. Holnap.
– Holnap! Már ne is haragudj...
– Ide hallgass! Jártál már Toronban? A várban, úgy értem.
– Hogy mi? Nem, soha. De hogy jön ez ide...?
– A menyegző után Izabella és én Toronban fogunk lakni. Szeretném, ha odaköltöznél hozzánk. Amennyi időre csak akarsz.
– Nekem is van barátnőm.
– Pompás! Hozd magaddal. Remekül fogunk élni, négyesben!
– Szóval holnapra, hm?
– Igen.
– Hát jó. Megpróbálom. De azt nem ígérem, hogy...
– Szép lesz és szellemes, biztos vagyok benne.
– Nem ígérek semmit.
– Milyen remekül fogunk mulatni négyesben! Köszönöm, Ernoul. Hű barát vagy.
– A szertartás után fogom átadni, nagyu... Humphrey. Most pedig megyek, meg kell keresnem...
– A kerektoronyban vannak. Tehát a szertartás után. Isten áldjon. Ne feledd: szépség és szellem.
– Az – motyogta Ernoul, aki úgy vélte, a világ minden szépségét és szellemét elpazarolta már Idelára...

 

November 19...
A menyasszonyra egyszerű fehér pendelyt adtak, barnásszürke rokolyát, amely ráfeszült gyermekes csípőjére s apró, fejletlen keblei alatt szorosra volt fűzve, prémszegélyes, arannyal és feketével kivarrt köpenykét és pici, hegyes orrú bőrcipellőt, amelynek hímzése illett a köpenyéhez. Világos, napszítta haját befonták és zöld szalaggal kötötték át, s a rokolyát is súlyos zöld selyemöv ékesítette. Az övet meglehetősen alul kötötték meg, és két jókora bojt lógott róla majdnem a cipőjéig. Számos melltűt viselt, ezüstbe foglalt agátokat, rubintokat, aranykarmokkal befont smaragdok tucatját, vékony ujjait pedig valósággal elborították a hatalmas gyűrűk, és szivárványos csillogásuk megannyi emlékeztető volt, hogy a Komnénák és az Ibelinek is dicsekedhetnek olyan családfával, mint a krakbeliek.
A vőlegényre egyszerű vászoninget adtak, bíbor-szürke, szűk ujjú, bő, lecsüngő kézelős tunikát és vörösessárga, prémszegélyű mentét. A mente fölött gyémántokkal kivarrt szélű köpönyeget viselt. Lábát kemény bőrcipőbe szuszakolták, pokolian szorította. Haját kibodorították és bezsírozták, s mostanára úgy megkeményedett, akár a kellemetlen lábbeli. Kezén, mint a menyasszonyén, gyűrűk ragyogtak, s hogy szerelméről biztosítsa Izabellát, feltűzte a bűverejű ezüstcsatot is. Mindenki azt mondta, hogy pompásan fest, de őt csak az foglalkoztatta, hogy sajog a lába, és fáj a feje. Mért nem viselheti a régi cipőjét, és az Isten szerelmére, minek kellett bedörgölni a haját azzal az illatos zsiradékkal? Ha a pompának ez is járuléka, hát ő inkább lemosná a haját, és belebújna a rendes cipőjébe, fessen bár közönségesen.
Amikor az ifjú pár elkészült, kivezették őket öltözőkamráikból a várudvaron álló családtagok és vendégek közé. Mivel a családi kápolnában nem fértek volna el mindazok, akiknek jogában állt a szertartáson részt venni, a trubadúrok és vándordalosok vezetésével a menet lassan megindult az udvaron át a nagy kápolna felé.
A menyasszony Balian és Mária között lépdelt. Nem nézett hátra, ámbár a kísértés az elviselhetetlenségig fokozódott benne. Itt van, ni, mindjárt odaérnek a templomhoz, és ő még egy pillantást sem vethetett vőlegényére. Netán a szertartáson is úgy fog átesni, hogy meg se tudja, valóban Humphrey áll-e az oldalán? Ettől a gondolattól muszáj volt el vihognia magát, és Mária a karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa. A gyönyörű, csipkével díszített nadrágba, skarlát-szürke mentébe és prémszegélyű köpönyegbe öltözött Balian rámorcolta a szemöldökét. Aztán, hogy mostohalánya a vihogást abbahagyta, felmordult: – Láttatok már ilyen botfülű csürhét?
Izabella majd kipukkadt nevettében, és egyetértőleg rázta a fejét. Mária szemrehányó pillantást vetett férjére, aztán elmosolyodott. Szó, ami szó, a krakbeli muzsikusok éktelen lármát csaptak.
A vőlegény valamivel hátrább lépdelt, vendégek, gyerekek és kutyák tömege választotta el Izabellától. Két oldalán Rajnáld és Stefánia – Humphrey gondosan ügyelt rá, nehogy a mostohaapja hozzáérjen. Mostanára úgy megnőtt a Véresfejü iránt táplált gyanakvása, hogy fürge tekintete kés után kutatott Rajnáld ruhájában. A nagyúr sosem kívánta ezt a frigyet, amelyet Krakra is, Nablusra is Balduin király kényszerített rá. Mindazonáltal a két ellenséges ház gyermekei hamarosan egyesülnek a házasság kötelékében. Ha ugyan a vőlegény szíven szúrva a földre nem rogy előtte...
Rajnáld elég ügyes, hogy észrevétlenül elvégezze a munkát, s utána fölkiáltson: „Gyilkos! Gyilkos Nablus!”, vagy esetleg: „Féltékeny széptevő!” A menetben bizony sokakra rámutathatna vádló ujjal; mostohafia tudta ezt, ezért betartotta a kellő távolságot.
Megérkeztek a kápolna elé, és egyesével besorjáztak az ajtón. A ceremóniamesterek padjukhoz vezették a vendégeket. Nem volt semmiféle keveredés; krakbeliek az egyik oldalra, nablusiak a másikra. Hűvös és csendes volt a kápolna, és Balian irigykedve nézte a négy üvegablakot. Nem voltak olyan szépek, mint az övé a könyvesházban, viszont magasabbak voltak, és a felső traktusukat ki is lehetett nyitni.
Amikor a vendégek mind helyet foglaltak, az ifjú pár előrelépett, a kóruspad elé. Most már ránézhettek volna egymásra, de nem mertek: térdepelve várták az egyházi férfiak megjelenését.
Megdöbbenésükben majdhogynem felkiáltottak, amikor látták, hogy Heraclius, Jeruzsálem pátriárkája jön ki az oltárhoz.
Rajnáld élvezettel hallgatta a kápolnát betöltő izgatott mormogást, és rávigyorgott Stefániára. Ezt a titkot jól megőrizték.
A mise következett.
Heraclius ékesszóló szavakkal tette még ünnepibbé a szertartást, A férj, mondta, maradjon hű az ő asszonyához, dacolva a világ minden kísértésével. Teste-lelke tiszta legyen, enmaga pedig becsületes, nagylelkű és béketűrő. Bizonnyal sok mindent tanult pártfogójától és mostohaapjától, Chatilloni Rajnáld hercegtől, Oultrejourdain nagyurától, s eme tudással most már élnie kell, bárhol is jár a világban. A hála érzete dicső erény, melynek hathatós kimutatására az ifjú embernek immár lehetősége nyílik.
– Más szóval – súgta Balian –, Rajnáld szívesen venné, ha jókora birtokrészt kapna Toronból.
A feleségnek pedig úgy illik, hogy elfojtsa természetellenes vágyakozását, amíg csak el nem jön a fogantatás ideje. A férfiakban lakozó démont, mely üvöltve kéri kiszabadítását, az asszony tiszte a ketrecben tartani. Isten úgy látta jónak, hogy férfi és nő az ágyban csakis az utódnemzés végett kerüljön együvé, s amint a mag a nő hasában elvettetett, a szerelmi játékból többé semminemű lelki haszon nem származik.
Mária visszasúgta Baliannak: – Más szóval, az ifjú Humphrey adja oda a birtokát, Izabella pedig ne adja oda magát. Ez a hájas csuhás undorítóan hazudik, és még álszent is ráadásul. Ámbár, ami a tanácsát illeti, a lányomban emberére akad.
– Kíváncsi volnék, akkor is ilyen jámbor-e, ha Courtenayi Ágnes vagy Pashia de Riveri ágyában hempereg – dörmögte Balian.
– Undorodom tőle. Ha tudtam volna, hogy Rajnáld őt szemelte ki... – Felsóhajtott, és megszorította Balian kezét. Heraclius folytatta szószátyár beszédét: hízelgett, gyalázott, sugalmazott, intelmet osztott. Őt hallgatva valamely idegen azt hihette volna, hogy Rajnáld valóságos krisztusi Apostol és az erény bajnoka. Mindezt roppant részletesen ecsetelte, úgyhogy a szertartás végén megkönnyebbült sóhajok töltötték be a kápolnát.
Ekkor magához intette az ifjú párt, megcsókolta a vőlegényt, és mutatta, hogy immár megölelheti feleségét.
Ekként lépett frigyre a tizenhét esztendős Toroni Humphrey és a tizenegy esztendős Izabella jeruzsálemi hercegnő, s legalábbis elméletben, a nablusi és oultrejourdaini hűbérbirtokok és családok is egyesültek, hogy eztán vállvetve harcoljanak a közös ügyért.
A valóságban Rajnáld felballagott az apszisba a pátriárkához, Stefánia pedig odaszaladt megölelgetni a menyasszonyt és a vőlegényt. Baliannak és Máriának tehát magukban kellett kivonulniuk a kápolnából. Ez azonban egyáltalán nem szegte kedvüket, csupán Mária állt meg habozva az ajtóban: nem szívesen hagyta máris idegen kezek közt a lányát. Humphrey ugyan nem aggasztotta; jóképű, értelmes fiatalembernek látszott, és Izabella nyilvánvalóan máris fülig szerelmes belé. De ha Stefánia vagy Heraclius valóban a fejébe akarná verni a pátriárka prédikációjának némely részletét, a lány esetleg elbizonytalanodhat. Az ifjú párt most békén kellene hagyni, hadd vegyüljenek el ékes ruhájukban a vendégek között, s hadd fogadják a jókívánságokat. Most nem a morbid intelmeknek van rendelt ideje. A mai nap Toron és Jeruzsálem gyermekeié.
Szerencsére Rajnáld és Heraclius eltűnt a sekrestyében, Stefánia pedig beérte egy-egy öleléssel s azzal, hogy a fülükbe súgta: – Most pedig gyerünk. A násznép már alig várja, hogy gratulálhasson nektek.
Ő az enyém, gondolta Izabella boldogságtól sugárzó arccal. Mindig szeretni fogom. Sosem eresztem el magam mellől. Az enyém lett örökre.
Humphreynak hosszabb időbe telt, míg a maga jószerencséjét fölfogta, s akkor is egyetlenegy gondolatba sűrítette: a mai naptól szabad ember vagyok. Tegyenek, amit akarnak, engem ide vissza nem hoznak többé.
Jobb karját előrenyújtva s kissé megemelve, begörbített kisujjat Izabelláéba hurkolva kivezette őt a kápolnából, le a tisztára sikált lépcsőn a várakozó örömszülőkhöz.

 

 

TIZEDIK FEJEZET
KRAK
1183. november

Mondják, midőn az Úr aznap este lezárta szemét, égő szikrát talált a szemhéja alatt. Krak vára volt az a szikra, mert úgy ki volt világítva, hogy az éjszaka sem tudott leszállni...
Késő estére a női vendégek java része vagy tökrészeg volt, vagy lefeküdt aludni. Két városi kalmár a csetepaték során életét vesztette, gyilkosaikat azonban a tömeg mindkét esetben fölmentette.
Ernoul megírta a kért dalt, Humphrey továbbadta kedvenc trubadúrjának, aki elő is adta Izabella tiszteletére. A dal – IZABELLÁNAK – csaknem szóról szóra megegyezett egy másikkal, az IDELÁNAK cíművel. Ernoul remélte, hogy Humphrey sosem tudja meg az igazat, de azért mogorván ráncolta a szemöldökét, látva, mint kapja érte a dicséretet újházas barátja.
– Nem is sejtettem, hogy tehetséged van hozzá! – kiáltott fel Izabella. – Micsoda stílus! Milyen magasztos érzelmek...
– Másnak nem tudtam volna megírni – felelte Humphrey. – Tőled kaptam az ihletet. Érted mindenre képes volnék. – Gondosan kerülte Ernoul mérges tekintetét, és gyorsan elbocsátotta a trubadúrt.
Heraclius pátriárkát különböző nőkkel látták itt-ott a várban, azután egy ideig egyáltalában nem látták. Akárcsak kettőt a szóban forgó nők közül.
Stefánia és Mária társalogni próbáltak egymással, s hogy nem sikerült, odább sodródtak, aztán újrakezdték. Makacsul keresték a közös témát, s végül meg is lelték az anyai történetekben s azok összes mellékszálában. A gyermekek témája mindig hasznos gyújtós a társalgás föllobbantására. Baliannak sikerült pár szót váltania vejével, s mint remélte, kellemes társaságra lelt Humphrey személyében. Miután a menyegzőt és a vendégeket kibeszélték, Balian feltette a kérdést: – Zokon vennéd-e, ha máris tanáccsal szolgálnék?
– Azt venném zokon, ha nem tennéd, uram. Eddig ritkán találkoztunk, habár korán megtanultam, hogy a te szavadra érdemes hajtani. Rajnáld úr ordítozásától és a pátriárka jámbor szemforgatásától eltekintve Krak mindig is szűkében volt a jótanácsnak. Ha nem tetszenék, amit mondasz, lesz bátorságom értésedre adni. Te sem akarnád másképp, ebben bizonyos vagyok, uram.
– Derék beszéd – helyeselt Balian. – Én nem akarok neked semmi rosszat.
– Én sem neked, uram, erre szavamat adom. De hadd halljam tanácsodat, mielőtt Stefánia nagyasszony megint a vendégek közé küldene.
– Tanácsom mindössze ennyi. Haladéktalanul költözz el innét a feleségeddel. Nem tetszik nekem Krak levegője.
Humphrey elvigyorodott. – Óhajom szavaid előtt jár, uram. Egy hét múlva eltűnünk innét. Északra megyünk, Toronba. És örökre, efelől biztosíthatlak. Hidd el, uram, ha csupán egy nyomorult erdei kunyhót kínálhatnék Izabellának, akkor is elvinném innen habozás nélkül. Jeruzsálem hercegnőjéhez nem illenék ugyan az erdőkerülő kalibája, de inkább falevéllel legyen tele a haja, mintsem áldozatul essék Krak undorító kigőzölgésének. Felháborít a véleményem, Balian úr?
– Szó sincs róla. Ámbár hadd mondjak valamit, mint férfi a férfinak. Tiszteld őt, mert hercegnő, de ne viseltess iránta szent áhítattal. Az én feleségem királyné volt. Lehet, hogy egy nap Izabella is az lesz. De elsősorban is asszonyok, másodsorban pedig a feleségeink. Ha falevél kerül a hajába, ahhoz nekem semmi közöm. – Elmosolyodott a gondolatra, mert tudta, hogy Izabella azt is élvezné. Édes kis szurtos jószág. Majd hozzátette: – Toronba Nabluson át visz az út. Benéztek hozzánk néhány napra? Tudom ugyan, hogy mielőbb birtokodra szeretnél érni...
– Tizenhét éve erre várok, uram. De most, hogy kiszabadulok... kiszabadulunk innét, már nem sürget az idő. Boldogan meglátogatunk benneteket. – Majd habozva, mert nem volt bizonyos a válaszban, hozzátette: – Gondolom, különben is meg akarnátok győződni róla, hogy boldog-e velem Izabella.
Balian derűsen felnevetett. – A lelkembe látsz, Toron. Úgy is van, Mária királyné és én vizsla szemmel fogjuk ellenőrizni Izabellát. A szülőktől elvárják az ilyesmit. Egyszóval gondod legyen rá, hogy a kék-zöld foltok eltűnjenek a testéről, mire Nablusba értek.
– Ígérem – felelte mosolyogva Humphrey –, hogy egy horzsolást sem találtok rajta.
– Azt persze tudod, hogy az ifjú asszony teljesen beléd bolondult. Kockáztatva, hogy elbízod magad, hadd mondjam meg, hogy volt idő, amikor elegem lett a neved hallatából. Humphrey így, Humphrey úgy, Humphrey felállt, Humphrey leült. Mint szülő és mint férfi is mondhatom, hidd el: jól jártál vele. És, hogy őszinte legyek, azt hiszem, ő is jól járt veled. – S hogy a kötelességszerű választól megkímélje Humphreyt, hozzátette: – Most pedig menj vissza melléje. Bizonyára eleped utánad; hiszen megvan már egy perce is, hogy elváltatok.
Humphrey meghajolt apósa előtt, és eltűnt a tarkabarka, hullámzó tömegben. Balian egy helyben álldogált, míg Ramlai Balduin a vállára nem csapott s akadozó nyelvvel nem üdvözölte:
– Adj' isten, testvér. Hát te mért nem iszol? Én úgy döntöttem, hogy egy csepp bor nem sok, annyit se hagyok ebben a kocsmában.
– Igen? Úgy látom, nincs messze a siker.
– He? Ja, értem. Hogy nincs messze. Ez jó. – Felemelte a kupáját, s látva, hogy üres, eltámolygott a közeli siker felé.
Izabellát kézről kézre adták a gratuláló vendégek. Megköszönte jókívánságaikat, bólogatott tanácsaikra, és udvariasan nevetett tréfáikon, habár a legtöbbet már ismerte. Ittak a boldogságára, a születendő gyermekekre, a férjére, új toroni otthonára, a menyasszonyi ruhájára, a nászéjszakára. Izabella mosolygott, bólogatott, és közben arra gondolt, elkezdődik-e valaha is az az éjszaka. Milyen rettenetes lenne például, ha Humphrey leinná magát, és hát, ugye, nem sikerülne neki. Vagy mondjuk ha ő elaludna, és Humphreynak úgy kellene felébresztenie, hogy szerethesse. A gondolat egészen kétségbeejtettc, s körülnézett, Humphrey után kutatva. Ha legközelebb feltűnik, magamhoz kötöm az övemmel. A vendégek biztosan elértik a célzást, és végre békén hagynak bennünket.
Lusignani Amalrich és Aegelric kapitány csámpás léptekkel sictett át a várudvaron. Tömérdek kancsóval felhajtottak már, és Aegelric megígérte az országkapitánynak, hogy elviszi egy ismerős helyre az alsóvárosban, ahol a nők engedékenyebbek a krakbelieknél. – Rajnáld herceget már biztosan ott találjuk – mondta Aegelric, ahogy az északi kapu felé közeledtek.
Amalrich csukladozva felelte: – Házigazdánk jelenléte emelni fogja a mulatság fényét. Tényleg igaz, hogy ezek a lányok mindenre hajlandók...?
– Mindenre – vágta rá mérgesen Aegelric. – Majd meglátod. Megmondtam, nem? Persze ha kételkedsz a szavamban...
– Szó sincs róla, kapitány. Csak nem voltam biztos benne, hogy jól hallottalak.
– Jól hallottál, Amalrich úr. Erre menjünk, ez a rövidebb út.
Micsoda sótlan alak, dühöngött magában Amalrich. Ha tudnám, hol az a hely, belelökném a legközelebbi árokba. Meg egy kést is taszajtanék az oldalába.
Aegelric rosszkedve az üres gyomrában kotyogó mézsör- és borkeveréknek volt köszönhető. Nem bírta az italt, de ezt még magának sem vallotta be, és nem volt az a fajta, aki úgy könnyít magán, hogy lenyomja hüvelykujját a torkába, s kiadja a kiadnivalót. Gyomrában tehát harcra kélt a gabona és a szőlő, fejében lüktetett a fájdalom, a szeme keresztbe állt. Egyetlen kívánsága egy ágy lett volna – méghozzá nő nélkül –, de Amalrich gőgös megjegyzése hallatán – „Ez minden, amit Rajnáld herceg kínálni tud: zene és tánc?” – szükségét érezte, hogy bebizonyítsa: amit lehet Jeruzsálemben, azt lehet Moábban is, méghozzá sokkal szabadosabban. És jóval olcsóbban. A moábi nő, aki Krak árnyékában él, kevésbé válogatós, mint a fővárosi; és különben is, a frank lovagoknak kedvében járni mindig kifizetődő dolog, határvidéki mértékkel mérve pedig különösen.
Eltűntek a nagy kapui ν alatt, majd újra felbukkantak a leeresztett felvonóhídon, és a vizesárkot átívelő kőhíd felé tartottak. Előttük ott állt a város meredeken emelkedő, lépcsősoros utcáival és egymáshoz szorult házaival. Amalrich örült, hogy mégsem lökte árokba kalauzát. Nélküle sosem akadna rá a bordélyra.
Miként Aegelric megjósolta, ott találták Chatilloni Rajnáldot Ridefort-i Gellért és néhány arab nő társaságában. Ahogy az őrségparancsnok és az országkapitány a hitvány bútorzatú előszobába belépett – ez volt a szajhapiac, itt beszélték meg jó előre a vendég különleges kívánságait és az árakat –, Rajnáld nagy nehezen talpra állt, és odaterelte a nőket.
– Parancsolj, Amalrich úr. Válassz. Ez itt új hús, betaníthatod... Vagy válassz a másik kettő közül, mesterei a szakmának. Válaszd mindkettőt, ha elég erősnek érzed magadat. – Hangosan felröhögött, és Aegelrichez fordult.
– Rossz bőrben vagy, kapitány. Ezért te válassz másodiknak, majd valamelyik hátsó fülkében kikúrálják a bajodat. Amalrich végigmustrálta a nőket, és intett az egyiknek. Aegelric megrázta a fejét. – Bocsáss meg, herceg. Most nincs kedvem hozzá. Talán majd később. – Lerogyott egy lócára, és a hideg kőfalhoz nyomta a fejét. Valósággal lüktetett. Gellért hangját hallotta: – Együtt csináljuk, vagy külön ágyakban? – Aztán éles fájdalom hasított a koponyájába, és a teste átrepült a szobán. Estében megpillantotta a többieket, ott hevertek egymás hegyén-hátán, majd a ház egyik fala óriási porfelhőt verve leomlott.
– Mi történt? Mi az ördög ez? – ordította Rajnáld. A nők visítva vonszolták magukat a belső szobák felé. A férfiak ostobán bámultak utánuk, s így láthatták, amikor a tetőn keresztül bevágódó hatalmas szikladarab kettejüket összezúzta, majd visszapattant a földről, és tíz láb hosszú rést az utcai falba. A tető már-már beszakadt. Az életben maradt nők őrjöngve visítoztak a törmelék közt. A keresztesek mint megannyi nagy rovar, négykézláb kiaraszoltak az utcára. Egy újabb szikla összelapította a közelben álló épületet, majd a zsúfolt éjjeli piac felé pördült. Aztán bevágódott még kettő, majd még tíz, és nemsokára hatvanfontos lövedékek záporoztak alá az égből...
A férfiak felálltak, és ösztönösen kardot rántottak. A mindent ízzé-porrá zúzó kövek ellen tehetetlenek voltak, s most már tudták, hogy Krak ostrom alatt áll. Hátukat egymásnak vetve szorongatták kardjukat, és émelyegtek a félelemtől, a részegségtől meg a bennük maradt nemi gerjedelemtől.
Sziklák zuhogtak köréjük. Egyik egy házba vágódott be, majd a falban tört utat kifelé. A másik, ahogy földet ért, szilánkokra hasadt, és kőrepeszek százait röpítette szanaszét. Férfiak és nők hevertek az utcákon és a bedőlt épületekben, betemette őket az omladék, szilánk szaladt át a testükön, vagy a húsukba fúródott kővel tántorogtak haldokolva. Az egyik szajha ott állt a bordély ajtajában, ruhája cafatokban, az arca véresre szabdalva. Ridefort-i Gellért, ki tudja, miért, rákiáltott: – Ide hozzánk, leányom! –, de a szavait elnyelte Rajnáld ordítása: – Oda nézzetek! Krisztusom, segíts! Oda nézzetek!
Tíz-tizenkét szaracén rohant feléjük az utcán. Félúton öten félreugrottak és megálltak, s abban a pillanatban öt nyílvessző repült az elképedt keresztesek felé. Rajnáld a falhoz ugrott, és hozzásimult, Gellért és Aegelric hasra vágódott. Amalrich állva maradt, mint aki még most sem akar hinni a szemének. A nyilak célt tévesztettek, de az íjászok máris új vesszőt illesztettek a húrra. Érezte, hogy Aegelric megrántja a ruhaujját, és a négy keresztény férfi szaladt, hogy az életét mentse. Az egyik íjász, mintha csak randevúra jött volna, a kábán álló szajha felé ügetett, és átlőtte a szívét. A nő rémületében nyilván észre sem vette a szaracént, mert a fejét se fordította feléje, míg a nyíl belé nem fúródott. Akkor megrebbent a szeme, és visszazuhant a házba, a szaracén pedig társai után vetette magát.
Rajnáld lerohant egy lépcsősoron és végig egy, az előzővel párhuzamos utcán. – Vissza a várba! Nincs más megoldás! – ordította hátra a többieknek. Alighogy kimondta, egy sikátorból újabb csapat szaracén rontott elő. Még nem tudták, hogy magára a Véresfejűre és az országkapitányra akadtak rá. Az ő szemükben keresztény férgek voltak csupán, akiket haladéktalanul ki kell irtani. A hat szaracén, görbe jatagánját lóbálva, nádnyelű lándzsáját előretartva, megindult feléjük. Rajnáld magasra emelte az IN NOMINE DOMINI-t. Oldalán Gellérttel és az út másik felét lezáró Amalrichhal és Aegelrickcl, Rajnáld tudta, hogy az összecsapás rövid lesz és véres. Krak urát vágás érte a bal karján. Gellért jobb kezének egyik ujját leszelték. Amalrich két kisebb sebet kapott, Aegelricnek hatalmas nyílás tátongott a nyakán. A hat szaracén közül négynek ott helyben kioltották az életét, az ötödik odébbtámolygott meghalni, a hatodik pedig elszaladt, hogy jelentse: vackán kívül érték a Vörös Farkast.
A négy rémült, vérző férfi visszavonult a sáncárok partjára. A kőhidat azonban már nem érhették el. Farészét nyilván idejében felvonták, a csapórácsot leeresztették, a kaput becsukták, a lőréseknél íjászok álltak. Egy módja volt még, hogy a megszorult keresztesek az erőd északi részén bejussanak: a kiskapu a fal tövében, a híd alatt. Igencsak szűk bejárat, egyenként férhetnek be rajta, ám ha valami buzgó katona belülről el nem reteszelte, utolsó lehetőségnek megmaradt. De hogy egyáltalán odaérjenek, le kell mászniuk az irgalmatlan északi szurdokba. Mélysége kétszázötven és négyszáz méter közt váltakozott, szédítő meredekét agyagpala, itt-ott ritkás bozót lepte, s ha az óvatlan láb megcsúszik rajta...
A sáncárokhoz rohanva hátranéztek, hogy vajon felfedezték-e menekülésük irányát, és megindultak lefelé. Aegelric nyakából dőlt a vér, rászorította egyik tenyerét. Gellért, noha ujját vesztette, még most is jobb markában szorongatta kardját, de a fegyvereket hamarosan hüvelybe kellett dugni. A városi kölykök a szurdok felső részét kitaposták ugyan, de az ösvénynek mihamar nyoma veszett a kiugró sziklák és tüskés bokrok között. A keresztesek egymás után pislogtak vissza a sáncárok felé: számítottak rá, hogy követik s talán be is érik őket a könnyű lábú szaracénok. Jól számítottak.
Negyedét tehették meg a lefele útnak, amikor az első lángoló nyílvesszők utánuk zúdultak. Hozzásimultak a sziklafalhoz, nem annyira a nyilaktól való féltükben, hanem mert a fények felfedhették hollétüket. Szerencsére a vesszők jóval lejjebb csapódtak be, és nem gyújtották fel a száraz bozótost. Összeszedték bátorságukat, és újra araszolni kezdtek a vádi iránt. Krak fényei élesen ragyogtak odafönn, de amíg az északi helyőrségnek nem jut eszébe szaracén veszélyt szimatolni a szurdok fenekéről, a kint rekedt keresztesek bízhattak benne, hogy árnyékban maradnak.
Mindazonáltal mivel alig láttak tovább az orruk hegyénél, és kardok, köpönyegek súlya nyűgözte őket, igen lassan haladtak: az elszabadult görgetegkövek még mindig hosszan pattogtak, mire leértek. Újra nekisimultak a sziklafalnak, de most a kardokat is előhúzták. Aegelric jött utolsónak, ő volt hát a legmagasabban. Jobbjában a kardját szorongatta, bal tenyerét a nyakára nyomta. Szédült, émelygett, pislogva meredt a fölötte sötétlő semmibe.
Megláthatták a fegyvere villanását, vagy valamelyikük zihálását hallhatták meg, mert egyszer csak lezúdultak rájuk, tízen vagy talán többen is, jatagánjuk szikrát vert a köveken. Művészi kardforgatásra nem nyílt mód: sötét volt, a talaj egyenetlen. Aegelricet újra megvágták, de megölniük most sem sikerült. Míg néhányan feléje döfködtek, csapkodtak, a többi lejjebb osont, és Amalrichra támadt. Az országkapitány kardjával és lábával lesegített kettőt a vádi aljára: ordítva hullottak alá. A harmadik testközelbe férkőzött, birkózni kezdtek, s a termetes frank lovag győzött. Ahogy a szaracén kimúlt, Amalrich letérdelt a kövek közé, és sebtiben bekötözte frissen szerzett lábsebét. Gellért a templomosok csatakiáltását hallatva vetette rá magát támadóira. Szaladtában valamelyik muzulmán elvesztette egyensúlyát, s mint a bélé szakadt zsák röpült sorstársai felé a vádi aljára. Rajnáldig egy sem ért el. Az agyagpalán abbamaradt a léptek zaja.
– Gyerünk – sziszegte Rajnáld. – Legközelebb köveket fognak hajigálni. – Nem kérdezte, ki sebesült meg. Mi értelme, úgyse tud segíteni rajtuk. Elindultak, lábukkal tapogatózva, tüskés ágakba, gyökerekbe markolva, vérző gyíkok gyanánt csúsztak lefelé.
Égő nyilak szálltak utánuk. Az északi falról a keresztény íjászok is tüzet nyitottak a muzulmánokra, de vajmi sovány eredménnyel. Az őrök rájöhettek, mi zajlik odalenn, s nem merték bevilágítani a sziklafalat. Rajnáld herceg és bajtársai csak magukban bízhatnak. Krak legföljebb imádkozhat.
A szaracénok nem nagyon rejtegették magukat. Fedezékükből kihajolva lándzsákat, köveket hajigáltak a menekülők után. A négy keresztest meg kell állítani, meg kell ölni, a többi nem számít.
Ekkor Ridefort-i Gellért bebizonyította, hogy nemhiába tartják Torogai Arnold nagymester reménybeli utódjának. Visszahívta Rajnáldot, és egy Isten alkotta szűk kis ösvényre mutatott, amely a kiskapuval ellentétes irányba vezetett ugyan, de az üldözőktől is elkanyarodott. – Igen, arra – mondta Rajnáld, és mélyen meggörnyedve utána indult. Sebeikhez képest hamar s ami fő, zavartalanul leértek a vádi fenekére. Gellért végighúzta kezét húsos arcán, és felszisszent, amint ujj csonkja szilárd felületet ért. Később majd tréfálkozni fog róla – „Inkább vesszen az ujj, mint a fallosz!” –, de most hideg veríték verte ki a fájdalomtól. Amalrich bicegett, átszúrt lába elfeledtette vele korábban szerzett sebeit. Aegelric odábbment, és lassan leereszkedett a földre, majd elfordult, hogy a többiek ne lássák állapotát. Egy lovag legyen büszke a sebeire, ha azt akarja, hogy begyógyuljanak – ám Aegelric tudta, hogy meg fog halni, és szégyellte magát.
Rajnáld ráförmedt: – Talpra, hé, még nem vagyunk otthon! Rohanvást talán elérhetjük a kiskaput. Ha szerencsénk van, az embereim kicsapnak rájuk, és nyitva tartják. Indulhatunk? Hé, kapitány, készen vagy?
Mielőtt Aegelric felelhetett volna, lábdobogást hallottak felülről. Úgy látszik, néha a muzulmánok is igénybe veszik Isten útjait. Amalrich szó nélkül, bicegve előreszaladt. – Indulj, herceg! Majd én gondot viselek a kapitányra – mondta Gellért. Megfordult, hogy felrázza Aegelricet, de a kapitány már meg is indult visszafelé. A beszéd vérveszteséggel járt volna, hát csak integetett, jobbjával a kiskapu irányába hessegetve őket. Gellért utánavetette magát, de Rajnáld rákiáltott: – Hagyd! A végét járja, nem látod?
A templomos habozott, majd – Isten óvjon, kapitány! – suttogta, és Rajnáld nyomába eredt.
A szaracénok ugyancsak meghökkentek az elibük toppanó keresztesen. Úgy küzdött, akár a csapdába ejtett vadkan, araszonként tudták csak hátraszorítani. Kettőt máris megölt közülük, és úgy látszott, a végtelenségig elállja az utat, ezért a jatagánosok visszavonultak, s helyt adtak az íjászoknak. A hét nyílvesszőből hat célba talált. A harcosok előrezúdultak, pengéjük még belehasított az összerogyó keresztesbe, és máris a préda után vetették magukat.
Rajnáld és Gellért végigtámogatta Amalrichot a vádi alján, majd hirtelen félrelökték, mert emberi alakok toppantak elibük a sötétből. A két keresztes lovag kardja sziszegve nyeste a levegőt, amikor megszólalt egy hang: – Herceg urunk, te vagy az? – Az északi helyőrség katonái sietve felemelték Amalrichot, Torogai Arnold pedig sebtiben kezet rázott Rajnálddal és a templomossal. – A nyomotokban vannak? – kérdezte a nagymester.
Rajnáld bólintott, és a kapu irányába lökte Gellértet. Aztán a vádi felé visszanézve megvetően kiköpött. – Majd legközelebb, ti disznók! Majd legközelebb!
– Gyerünk – mondta Arnold. – Veszélyes itt maradnod.
– Disznók!
– Disznók hát. Siess, herceg!
– Engem nem győznek le! És Krakot sem veszik be soha!
– Könyörgök, siess! Sauve qui pent![3] Máris itt vannak! – Hüvelybe dugta kardját, és felmászott a kiskapuhoz. Rajnáld szinte vonakodva követte. A helyőrség négy bajnoka hátramaradt, hogy feltartsa a szaracénokat, amíg a kiskaput belülről elreteszelik. Ottvesztek mind a négyen, de a Sivatag Vörös Farkasa elérte vackát.
A falak közt a természet adta vezetők vették kezükbe az irányítást. A nőket és a polgári lakosságot a legközelebbi pincékbe és sikátorokba terelték. A déli helyőrség fölött továbbra is Aegelric rokona, Azo kapitány parancsnokolt. Courtenayi Joscelin átvette az északi helyőrséget, a keleti erődítmények védelmét pedig Balian szervezte meg. A nyugati falat még nem érte támadás, de Arnold és Gellért, miután visszatértek, nagy csapat katonát küldtek fel a keskeny lépcsősoron a nyugati mellvédre. Amalrich visszavonult, hogy lábsebét rendesen ellássák. Rajnáld Joscelinhez csatlakozott az egyik északi bástyán.
Az épületek ugyancsak meg voltak tépázva. A nagy lovagterem tetején öt lyuk tátongott. A nagy kápolna két ablakát telitalálat érte. Sok pad darabokra tört. Az oltárrács meggörbült, a vaskos ezüstkeresztből itt-ott kihasítottak egy darabot a szertefröccsenő kőrepeszek.
A külső és belső várudvar körül fekvő épületek felét találat érte, hatalmas kövek hevertek mindkét udvaron. A halottakat és sebesülteket nem számlálták össze, de harminc vagy negyven holttest feküdt csak a lépcsőkön és a sáncokon: az ide-oda pattogó lövedékek áldozatai. Időnként égő szalmacsutakok is beröpültek, s az összedőlt fa melléképületek között apró tüzek lángoltak. A vezérek katonákat parancsoltak a központi víztartályhoz, és lelocsoltatták velük a gyúlékony építményeket.
Izabella, Mária, Stefánia és Ágnes biztonságban voltak a kerektoronyban. Humphrey ott állt Balian mellett a bástyafalon. Karddal és normann pajzzsal voltak felfegyverkezve, sisakot és páncélinget venni már nem jutott idejük.
– Szaladin lehet? – kérdezte Humphrey.
– Az ő műve, sőt azt hiszem, ő maga irányítja. A rablóbanda, amelyről hírt, kaptunk...
– Nyilván egy felderítő osztag volt.
– Igen. Elsiettük a következtetést. A nőket előre kellett volna küldenünk a kísérettel, magunk pedig hátramaradhattunk volna egy kis nyomozásra.
– De hát miért gyanakodtunk volna? – vágott vissza Humphrey. – Tubanie óta semmi bajunk nem volt vele.
– Pedig éppen azt kellett volna, gyana... Vigyázz! – Hasra vágódtak, mert egy égő kátránycsomó röpült közéjük, végigmarva a fal belső élét. A kátrány ottragadt, majd lepottyant a várudvarra. Emberek rohantak elő, hogy homokot szórjanak rá. Balian felkapott egy számszeríjat, felhúzta, és belelőtt a sötétségbe.
– Nem jó ez így – mérgelődött. – Túlságosan meg vagyunk világítva. Humphrey, szedj össze néhány embert, és oltsátok ki azokat a fáklyákat. Az ellenség tisztán lát minket, mi pedig vakok vagyunk. Siess, rokon.
Humphrey odébb kúszott; boldog volt, hogy Balian rokonnak nevezte.
A várnak egy másik részében Fostus és Ernoul Krak egyik ostromgépét készítette elő, hogy ami követ az ellenség bezúdít, visszalőhessek rá. Amíg a keresztesek ki nem tapasztalták, hol helyezkednek el az ellenséges gépek, nemigen tudtak kárt tenni bennük, de a helyőrséget már az is felvidította, hogy hathatós válasz készül a szaracénok számára. Ernoul persze nem bizonyult valami értékes segítőtársnak. Izmosnak izmos volt ugyan, de mégsem olyan bikaerős, hogy a jókora köveket összegyűjtse. Fostus is rájött erre, és egy sötét falszakasz felé intett, ahonnan egy megfigyelő fölmérhette az ellenség helyzetét.
– Mássz föl oda – mondta. – Ha meglátod őket, lövünk. Figyeld meg, hová esik, aztán irányítsd a többi lövedéket.
De a nyakadat ne nyújtogasd nekem. Nem szeretném, ha az a lány kikaparná a szememet.
Ernoul bólintott, s már indult is fel a lépcsőn, amikor Fostus vállon ragadta, és lerántotta az ostromgép mellé. Húszlábnyira tőlük bevágódott egy szikla, fölpattant, és alig néhány hüvelyknyire röpült el mellettük. Áttört egy sor itatóvályút, majd a beomlott őrszállás felé perdült. Fostus talpra rántotta az ifjú apródot, rámordult – Nyomás a falra! –, és előrelökte. Ernoul megiramodott.
Sértetlenül elérte a lépcsőt, és mászni kezdett. Félúton egy katona hullájába botlott, az egész teste és a feje csúnyán össze volt zúzva. Hányingerét legyőzve félrehengerítette, s igyekezett nem meghallani, amint a hulla tompa puffanással földet ér az udvaron. Mászott tovább, a keze merő vér volt.
A várban sorra kihunytak a fények. Így nehezebb volt mozogni – egyetlen elhibázott lépés, és máris zuhant le az ember a falról vagy a lépcsőről, viszont nem volt többé kitéve az ellenség éber tekintetének. Az íjászok kátrányos nyilakat lőttek ki, s a katonák görögtüzes hordókat hajigáltak, hogy felfedjék a támadókat. A görögtűz folyékony lángja végigborotválta a vádik lejtőjét, s fényénél látni lehetett a szaladgáló vagy lovon ülő szaracénokat. Krak vezérei most már meg voltak győződve róla, hogy a várat nagy létszámú szaracén haderő vette körül, amelyet maga Szaladin emír irányít.
A kerektoronyban tartózkodó Millyi Stefániának zseniális ötlete támadt arra nézve, hogy hogyan lehetne az ostromnak véget vetni.
– Nyilván nem tudja, hogy itt esküvő van – mondta. – Talán ha húst és italt küldetnénk neki, ha a becsület erényére hivatkoznánk... Különös ember. Lehet, hogy hatna rá.
Ha bárki másról van szó, kinevetik vagy meg se hallgatják: még hogy udvariaskodást fecsérelni egy ostromló sereg parancsnokára. De mint mondta, Szalah ad-Din Juszuf különös ember volt. A bűnbánatot tanúsító gyilkosoknak megbocsátott, sőt megajándékozta őket a magánpénztárából. Szerződéseket kötött, és be is tartotta őket. Magas rangú foglyokat engedett szabadon, hogy birtokukra visszatérve előteremthessék a váltságdíjat, és őszintén meg volt döbbenve, valahányszor nem kapta meg a summát. Ha a szavát adta, azt többször betartotta, mint bármelyik frank főúr, és a keresztesek ki is használták ezt a gyengeségét. Rendszeresen imádkozott, tanulmányozta a külhoni nyelveket, verseket írt. Méltán tűnt különösnek a keresztények szemében.
Az ostrom ereje az elkövetkező órában sem lankadt, de ez idő alatt fellelték az emír főhadiszállását, és küldöttséget menesztettek hozzá a várból. Szaladin türelmesen végighallgatta őket, elfogadta a jelképes élelmet, és megkérdezte: – al-Krak melyik részében van elhelyezve az ifjú pár?
Az északi toronyban, felelték.
– Az északi torony mostantól fogva szent előttem. S ha majd beveszem ezt az undorító helyet, biztonságban elhagyhatják Moábot. Hallottam róluk. Bár adná Allah, hogy több hozzájuk fogható lenne köztetek. Mondjátok meg Stefánia, Mária és Ágnes úrhölgyeknek, hogy ők úgyszintén biztonságban vannak, s a megfelelő időben férjükkel is könyörületesen fogok bánni. Most pedig távozzatok, és védjétek magatokat.
A küldöttség lenyűgözve és megfélemlítve visszavonult.
Rajnáld otthagyta az őrtornyot, és lement emberei közé.
Pajzs nem volt nála, mégis nyíltan járkált a sáncokon, és ordítva bizonygatta, hogy keresztény irhán nem fog a muzulmán dárda. Katonák estek el körülötte, de haláluk nem változtatott meg semmit; számítottak rá, hiszen ők nem voltak halhatatlanok. Két nyíl repült el szorosan mellette, s a készülő legenda máris húszat emlegetett, amelyek ártalmatlanul pattantak le mellkasáról. Tudták, hogy semmi sem árthat fejedelmüknek, Oultrcjourdain nagyurának...
Fostus és a többiek sorra töltögették az ostromgépet, s Ernoul irányításával visszalőtték a köveket. Az első hat lövedék nem talált célba. A hetedik csak egy hajszállal vétett el egy szaracén gépet. A többi azután ripityára zúzta.
Azo és a déli helyőrség két rohamot vert vissza a falról. Humphrey visszatért a keleti sáncra, hogy segítsen Baliannak kipótolni a katonák egyre ritkuló sorát. Húszlábnyira lehetett Nablus urától, amikor megbotlott, beverte a fejét, és elájult. Balian megörült az esetnek – most már nyugodt lélekkel felküldetheti vejét Izabellához. Már előbb megfordult a fejében valami ilyesmi, s mivel a balesetnek több katona is szemtanúja volt, bizonyosnak érezhette, hogy nem fogják részrehajlással vádolni.
Aztán, betetőzve a negyvenéves erőd történetének e legvalószínűtlenebb éjszakáját, a váratlan szaracén támadás váratlanul félbeszakadt.
A nyugati falon és a magas tornyokban levő katonák távoli fényfoltot pillantottak meg a vár és a Holt-tenger között. Ridefort-i Gellért lekiáltott nagymesterének, az pedig Rajnáldot szólította. Mire fölért hozzájuk, a fényfolt széles, hosszan kígyózó oszloppá dagadt.
– Jóságos ég – suttogta Rajnáld. – Ez lehetetlen. Biztos valami ravasz cselvetés.
Most az északi falon kezdtek kiabálni a katonák: – Herceg! Urak! Visszavonulnak! Visszavonulnak!
– Nem, nem – motyogta Rajnáld. – Rászednek benneteket. Ne dőljetek be nekik. Csapdát állítanak.
De nem csapda volt. Alig egy óra múlva a szaracén sereg eltűnt a dombok mögött, összetört felszerelést, szerteszét heverő hullákat hagyva maga után. Még egy újabb óra sem telt el, s a falak tövében ott volt a keresztény ármádia, a fáklyafénynél látni lehetett a IV. Balduin király hordagya mellett álló Tripoliszi Rajmundot.
Krakot a parancsnokokra bízva, Rajnáld elébük sietett.
Rajmundhoz fordulva kérdezte: – Az Isten szerelmére, honnan tudtátok meg?
A régens a király felé bólintott.
– Honnan tudtuk meg? – suttogta Balduin, mint akinek nem sürgős kielégíteni Rajnáld kíváncsiságát. – Azt kérded?
– Igen, azt.
– Hírét vettük, hogy egy rablóbanda...
– Azt mi is hallottuk! De senkiben sem keltett gyanút. Balduin elmosolyodott. – Látom. Ami engem illet, én nem vagyok ilyen hiszékeny.
– De hát miért éppen te? Olyasmit hallottál, amit mi...
– Nem. Csupán a rablóbanda felbukkanását jelentették.
– Hát akkor miért éppen te?
– Megmondom, Chatillon. Azért, mert én vagyok a király, és a királynak az a dolga, hogy megérezze az ilyesmit. A helyemben te nem fogtál volna gyanút, s ez a vár nemsokára a földdel lett volna egyenlő. De hál' istennek nem vagy a helyemben, így te és a tieid megmenekültek. – A szavait követő csendben az ifjú bélpoklos égő szívvel érezte, hogy alaposan megnövekedett a trón tekintélye.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET
TORON
1184. május – június

Hat hónapot öregedtek. Humphrey tizennyolc éves volt, Izabella elmúlt tizenkettő, de így mondta: – Tizenharmadik esztendőmet taposom. – Immár majdnem száz mérföldnyire voltak Nablustól s a duplájára Kraktól. Odahagyták régi világukat, és keblükre ölelték az újat.
Boldogan lubickoltak frissen szerzett szabadságukban. Humphrey körültekintő hűbérúrnak és tehetséges szervezőnek bizonyult, Izabella pedig ezt írta naplójába: „Elképzelni sem tudok figyelmesebb férjet”, majd saját rendszerű titkosírásával hozzátette: „sem találékonyabb szeretőt”. Mert Humphrey bizony nem volt tehetetlen. Nem bánt vele rosszul, és nem kívánta tőle, hogy bottal csépelje. Nem volt rá semmi oka, hogy elküldje Balian úrhoz, hacsak nem azért, hogy tökéletes lovagjával eldicsekedjen. Szolgálólány ainak időnként bevallotta, hogy szeretne kutya lenni. Mert akkor, hűséges kutyaként, mindenüvé követhetné. De hercegnő lévén, be kellett érnie azzal, hogy olvasható- és titkosírással töltse meg naplóját, s hosszú leveleket küldjön Baliannak és Máriának: általános tudnivalókról egy árkust a mostohaapjának, intimebb közlendőkről egyet az anyjának. Ugyan biztos volt benne, hogy kicserélik egymás közt az árkusokat, de azért ő mégis kettőt írt, nehogy Baliannak alkalma nyíljon megrónia úrhölgyhöz méltatlan híreiért.
Egyik reggel mókás kedvében megmutatta Humphreynak az egyik titkosírással feljegyzett részt. Humphrey öt perc alatt megfejtette a kódot, és elpirult.
– Tényleg ezt mondtam?
– Bizony ám. A múlt éjjel. Emlékezz csak, én itt feküdtem az ágynak ezen a felén, te meg ott álltál, és levetted az inged, és azt mondtad, hogy...
– Jól van, jól van. Szerintem az ilyesmiket nem kéne följegyezned.
– Úgy se tudja senki elolvasni.
– Én el tudom.
– Ez azért van, mert te rettentően okos vagy, édes. De ki más tudná kihüvelyezni az értelmét?
– Hát nem tudom, de ha rossz kezekbe kerülne...
– Akkor is csak a híredet növelné. Most pedig ezt olvasd. – Mosolyogva magukra rántotta a takarót. Hamarosan rájöttek, hogy ez a nap is későn fog kezdődni Toroni Humphrey nagyúr és Izabella jeruzsálemi hercegnő számára...
Egy hét múlva Ernoul megüzente, hogy ő és Idela nemsokára megérkeznek a várba. Balian apródjának egy hónap volt hátra a tizenkilencedik születésnapjáig, Idela három évvel volt fiatalabb nála. Most már semmi sem akadályozhatta meg, hogy vele tartson. Ermengarde néni felgyógyult a gyomorbántalmakból, és szorgosan kertészkedett, savanyított. Idela apja felfogadott még egy segédet, és nemigen titkolta Idela előtt, hogy az új lány fürgébb és dolgosabb nála. Szerette volna megkérdezni Ernoultól, hogy feleségül akarja-e venni Idelát vagy csak a kedvét tölteni vele, de ehelyett csupán a bolt vászonernyőjének megviselt állapotára tett utalást. Rettentően meg volt lepve, amikor az ifjú ember új ernyőt vásárolt neki. Atyai áldását adta rájuk, és visszament dolgozni.

 

Toronba menet két éjszakát az útfélen töltöttek, de mivel a vadállatok és a rablók miatt ébernek kellett lenni, nem szerethették egymást. Így azután fáradtan, feszült idegállapotban érkeztek meg a birtokra, és Ernoul kijelentette, hogy nem hajlandó rögtön felmenni a várba.
– De hát számítanak ránk – mondta Idela. – Nem azt üzented, hogy ma este érkezünk?
– Nem üzentem biztosra. Holnap is jókor lesz.
– És hol fogunk megszállni?
– Egy fogadóban vagy egy kocsmában. Majd keresek egyet. Sokkal jobban fogjuk érezni magunkat, ha haraptunk valamit.
– És kialudtuk magunkat – tette hozzá Idela. – Száz esztendőt át tudnék aludni.
Ernoul ügyet sem vetett a megjegyzésre mindaddig, míg egy fogadóhoz nem értek, ahol ételt és egy nagy szobát rendelt. Akkor Idela azt mondta: – Jobb szeretnék külön szobában aludni.
– Micsoda? Az lehetetlen! Csak nem akarsz ennyi idő után...
– Nézd – sóhajtott fel Idela. – Ülj le szépen ide a tűz mellé, és figyelj rám.
– Nem értelek. Azt hittem...
– Tudom, hogy mit hittél, és nem hibáztatlak érte. De gondolkodj. Ha egy szobában alszunk, akkor szeretkezni is akarunk majd...
– Hát persze.
– Én is akarok, kedves Ernoul. Tehát karikás szemmel, feszült idegekkel, nagyon fogunk majd igyekezni.
– Kinek karikás a szeme? Olyan friss vagyok, mint, mint... – Szájához kapta a kezét, de az ásítást így sem tudta elleplezni.
– Látom – mondta Idela –, és a vége az lesz, hogy nem sikerül, és szégyenkezve fogunk visszaemlékezni rá.
– Szégyenkezve? – tátogott Ernoul. – Én nem szé-szégyenkezem.
– Hát akkor szomorúan. De ha kialusszuk magunkat, ha felfrissülünk... – Rámosolygott, és Ernoul fáradtan bólintott.
– Azt hiszem, igazad van.
– Jobb lesz úgy, hidd el. Ráadásul egy várban! Már a gondolata is felizgat.
Ernoul nem értette, mi izgató van egy várban, de látta Idela csillogó szemét, és nem szólt semmit. Ő a maga részéről mindig is folyóparton akart volna szeretkezni egy lánnyal, úgyhogy azt gondolta, ami neki a folyópart, az lehet Idelának a vár.
A fogadós közölte, hogy az étel előállt, és még egyszer megkérdezte, hogy tényleg két szobát akarnak-e. Ernoul bólintott, otthagyták a tüzet, és csendben megvacsoráztak, egyedül a faborítású ebédlőben. Majd pedig csendben fölmentek a lépcsőn a szobáikba. A fogadós csak nézte őket, és megvetően csóválta a fejét. Külön szoba. Ő a maga idejében ugyan nem hagyta volna, hogy egy csinos lány ilyen könnyen megússza. Az ajtót is rátörte volna, ha úgy hozza a szükség. Aztán eszébe jutott, hogy az ajtó nem fogyóeszköz, és feltette magában, hogy reggel majd ellenőrzi, nem érte-e kár. A mai fiatalságban sem igen lehet megbízni. Nem tisztelik ezek az embernek se személyét, se tulajdonát...

 

Amikor 1183 decemberében Humphrey és Izabella Toronba érkezett, elhatározták, hogy hasznát veszik mindannak, amit Humphrey Chatilloni Rajnáldtól tanult. Az ifjú nemes rettegve gondolt rá, mit művel majd a mostohaapja, ha megtudja, hogy sem földet, sem semmilyen részt nem kap a hűbérbirtokból, s ezért úgy tervezte, kétszeresére növeli a várkatonaság létszámát, és bármibe kerüljön is, vaskos külső fallal erősíti meg a védműveket.
1184 januárjának végére azonban jócskán megcsappant a félelmük. Barátságos nép lakta a birtokot; túl sokáig éltek családfő nélkül, örömmel fogadták a dicső harcos, II. Humphrey országkapitány unokáját. Kiderült, hogy IV. Humphrey sok tekintetben más, de ugyanazok az eszmék, ugyanazok a célok vezérlik. És, csodák csodájára, annyi Krakban töltött esztendő után is hűséges a koronához.
Humphrey örült, hogy nem hasonlítgatták folyton össze a nagyapjával. Humphrey országkapitány nagy ember volt, kétségkívül, de Izabella férje nem kívánt Chatillon árnyékából Toroneba lépni. Azt akarta, hogy a nép a tulajdon erényeiből ítélje meg, s alig telt el néhány hét, az emberek ezt újságolták barátaiknak: – Toroniak vagyunk, Humphrey nagyúr népéből. Ő és a kis hercegnője otthagyták Moábot, hazajöttek.
Így hát megváltozott a terv, és a külső fal anyaga a kőfejtőben maradt. A helyőrség létszámát Humphrey megnövelte, de nem annyira a hadi ereje végett, hanem hogy foglalkoztassa a környékbeli fiatalokat. A tizenöt legeszesebbet lovaggá ütötte, s a lovagi díj fejében a fővárosba küldte őket. Velük ment hatvan fegyveres katona is, mert Jeruzsálem ennyit rótt ki Humphrey hűbérbirtokára. Csatlakoztak a királyi sereghez, és a tróntól kapták a zsoldot.
A várbíróság fejeként – a várnagyi teremben – Humphrey meghozta első ítéleteit tolvajlási, gyújtogatási és gyilkossági ügyekben. Népe, mint kiderült, nemcsak barátságos volt, de szegény és gyarló is. Az első gyilkossági ügyben, noha a vád bebizonyosodott, képtelen volt kimondani a halálos ítéletet. Kijelentette, hogy döntését később hozza meg, és feloszlatta a bíróságot. A barátságos városlakók, könnyíteni kívánván ifjú uruk gondján, kiragadták a gyilkost őrei kezéből, tisztességes távolságra hurcolták a vártól, és darabokra tépték.
Mélységesen megdöbbentek és megilletődtek, amikor Humphrey elrendelte, hogy négyüket elől-hátul korbácsolják meg, az őrparancsnok élete fogytáig szolgáljon a legyektől nyüzsgő Raheb előretolt erődjében, az őrség minden egyes tagjától pedig megvont hathavi zsoldot...
Május volt, és Humphrey a kaputorony mellvédjén állt: várta a barátját Nablusból. Pirkadatkor kezdte a virrasztást Tyrusi Vilmos História Rerum in Partibus Transmarinis Gestarum-ának[4] egyik kötetével felfegyverkezve. Tyrusi Vilmos, a királyság egykori kancellárja, később Tyrus érseke volt az az ember, aki oly szerencsétlen módon versenyre kélt Heracliusszal a pátriárkái méltóságért. Heracliusnak, miután Courtenayi Ágnes, Chatilloni Rajnáld és a Lusignan fivérek támogatásával elnyerte a tisztséget, első dolga volt népszerű riválisát kiközösíteni. Vilmos elhagyta Palesztinát, Rómába ment, hogy ügyét a pápa elé terjessze. A döntést egyre halogatták, s Humphrey úgy vélte, Vilmos még mindig Rómában van, írja a történetét, és várja a pápai végzést. Megírt már vagy húsz kötetet a Históriából, s egynéhány példány a hazájába is eljutott. Humphrey eltűnődött, vajon Ernoul olvasta-e őket; biztosan élvezné az ilyesmit.
Végigpillantott a városból fölkanyargó úton, nem látott senkit, ezért tovább olvasott. Megtudta, hogy Toron várát 1103 és 1105 között építtette Saint-Omeri Falconberg Hugó francia lovag, ám Galilea hercege nem sokáig élvezhette új lakát. Pár hónapra rá, hogy az erőd építését befejezték, egy damaszkuszi csapattal vívott harcban elesett, s a birtok egy másik franciára, Basoches-i Hervére szállt. Vilmos műve szerint Hervé sem járt jobban, három esztendő múlva ugyanis foglyul ejtette a homsi Togettin, Damaszkusz atabégje. Ily fontos frank nagyúr raboskodván a tömlöcében, Togettin azt kívánta I. Balduin királytól, hogy adja át neki Akkó, Haifa és Tiberiás várát. A király érthető módon visszautasította az ajánlatot, Togettin pedig, szintén érthető módon, a fogolyra zúdította minden dühét. Basoches-i Hervét kivégezték és megskalpolták, napszítta haját pedig beleszőtték egy muzulmán lobogóba.
Humphrey önkéntelenül is a fejéhez emelte kezét, és felnézett a könyvből. Két lovas figura bukkant elő az utolsó útkanyar mögül. Nem lehetett tisztán látni, de... igen, biztosan ők azok! Intett nekik, és a magasabbik visszaintett. Ha! Tehát ők azok! Odahívott egy katonát, a kezébe nyomta a könyvet, és megparancsolta neki, hogy vigye vissza a könyvtárba. Lement a gyilokjárón, elkiáltotta magát: – Őrparancsnok! Állítsd fel a sorfalat! Jóbarátok jönnek! –, és eléjük indult. Aztán eszébe jutott, hogy a felesége fürödni készült, visszaszaladt, és így szólt: – Mondd meg Izabella hercegnőnek, hogy itt van a firkász.
Az őrparancsnok homlokát ráncolva megismételte: – A firkász.
– Igen! Az író, a költő, a krónikás. A barátom ő, szeretetből hívom így.
Az őrparancsnok gondosan megválogatta szavait: – Értettem, uram. Meg fogom mondani Izabella úrhölgynek, hogy itt van az a firkász. – Mindkettő elfordult, mindkettő az égnek emelte tekintetét. Aztán Humphrey kirohant a kapun, és előresietett. Azt se bánta, ha ma egy kicsit bolondnak nézik a katonái, mert noha kedvére berendezkedett Toronban, az a néhány régi barátja nagyon hiányzott, s közülük is a legjobban Ernoul. Remélte, hogy ez az Idela nevű leányzó jól fogja érezni magát, és jól kijön majd Izabellával. Sejtette, hogy kell lennie benne valaminek, ha már Ernoul társául választotta, és csak azon imádkozott, hogy ne vihogjon folyton. Izabellából már kinevelte ezt az idegesítő gyarlóságot; ha szerencséje van, Ernoul is hasonlóképpen cselekedett Idelával.
A lovasok közelebb értek; Humphrey az útfélen állt, egyik karját üdvözlésre emelve. Most már ki tudta venni a karcsú ifjú apródot, és elismerőleg hümmögött Idela láttán. Hogy van benne valami, az kétségtelen – akkor is megvolna benne, ha történetesen süketnéma. Dús fekete haj az úticsuklya alatt, fekete szempár, tiszta vonású, halovány arc. Szemtelenül megbámulta a lábát, már amit láthatott belőle a csizma és a tunika között, s a mellét, amelyet citromsárga pruszlik szorított össze. Hm, gondolta.
– Szép jó napot, Humphrey úr. Esedezünk, bocsáss be minket váradba – mondta Ernoul.
Humphrey azt hitte, gúnyolódik, de rájött, hogy tévedett. Az udvarias formula zavarba hozta, hallgatott egy sort, majd hasonló hangnemben válaszolt.
– Szívesen látott vendég vagy, kedves Ernoul. Akárcsak a szép Idela. Adjátok a zablaszíjat. – Megindult a két ló között, hihetetlen látványban részesítve a kapuőröket: Toron nagyura, amint két állatot vezet, akár egy közönséges lovász. A katonák egymásra néztek. Ennek az Ernoul nevű fickónak meg a hölgyének, úgy látszik, különleges figyelem dukál. Humphrey nagyúr épp most rágja a szájukba.
A díszőrség szemlére készen állt. Humphrey meghőköltette a lovakat a dupla sorfal előtt, s míg Ernoul leszállt a nyeregből, ő Idelát segítette a földre. A lánynak szavát vette a látvány. Ernoul azt mondta, hogy Toron nagyságban nem vetekszik Krakkal, de ő úgy látta, hogy a vár egyenest a végtelenbe nyúlik: torony torony után, fal fal mögött.
Humphrey rámosolygott, élvezte feladatát, majd könnyedén talpára állította. – Köszönöm, uram, nagyuram – dadogta a lány, és a tekintetével Ernoult kereste kétségbeesve. Humphrey tapsolt egyet, és vidáman felnevetett a kapuívre. Minden a legnagyobb rendben. Megjött a barátja, és a lány gyönyörű. Most már csak Izabella hiányzott, hogy teljes legyen a boldogsága.
A lovakat elvezették. Idela, egyik oldalán Ernoullal, másikon Humphreyval, végiglépdelt az őrség dupla sorfala között.
– Tetszenek? – kérdezte Humphrey.
– Nem is tudom – felelte Idela. – Olyan szigorúak. De katonásnak katonásak.
– Ez aztán az elismerés. Ernoul?
– Fegyelem dolgában mostohaapád tanulhatna tőled egy s mást.
– Jól mondod. Derekabb legények, mint az ő mocskos martalócai, nem igaz? És többet is fizetek nekik, pedig kevesebb van a tarsolyomban.
– Meglátszik rajtuk, ámbár gyanítom, nemcsak a zsoldért állnak ilyen szálfamereven.
– Eltaláltad. Büszkék magukra, és merem remélni, hogy Toronra is. – Idelára nézett. A lány szemlátomást nagyon meg volt illetődve, és Humphrey csevegni kezdett vele, hogy elűzze félénkségét. Maguk mögött hagyva a díszőrséget, beléptek a nagy várudvarra. – Na – mondta Humphrey –, most már vége legyen a ceremóniának. Bocsássatok meg egy pillanatra...
Visszasietett a kapu felé, majd befordult, és eltűnt egy magas, fából épült madárház mögött. Ernoul és Idela kézen fogták egymást, és behúzódtak az udvar sarkába.
– Ilyennek képzeltél egy várat? – kérdezte Ernoul.
– Nem ilyen hatalmasnak. – Még erősebben kapaszkodott a kezébe. – Ernoul, mit csináljak, ha Izabella hercegnővel találkozunk? Humphrey nagyúr olyan kedves, de a felesége...
– A felesége, mint te is nagyon jól tudod, tizenkét éves. Térdet hajtasz előtte, én meghajolok, aztán nyilván megkérdi, ismered-e a jeu des dames-ot[5] és szoktál-e kockázni. Ne aggódj, édesem, éppen olyan kedves lesz, mint Humphrey, ő is csak... hát ez meg micsoda? – Ámulva nézték az ifjú Toront, aki ezúttal egy fényes szőrű arab csődört vezetett elő. A kényes járású, büszke ló hátán díszes nyereg volt, szájában cifra zabla. Sörénye és farka úgy csillogott, akár a szicíliai selyem; patái be voltak lakkozva.
Humphrey odavezette elébük, és így szólt: – Ugye megengeded, Ernoul?
Az apródnak fogalma sem volt róla, mit kéne megengednie. – Hogyne, persze, csak tessék.
– Köszönöm. Akkor hát, Idela, fogadd ezt a lovat barátságom jeléül. – Elhallgatott, de látva a lány boldog, ám zavart arcát, folytatta, hogy megkímélje a kötelességszerű választól. – Tudtam, hogy Ernoul egy napon megtalálja majd szíve szépséges és okos hölgyét, s amikor hírét vettem, hogy meglátogattok minket, megéreztem... nem is, tudtam, hogy eljött ez a nap. Nem érdemel meg téged, de ebben nyilván nem értesz egyet velem.
– Nem – mosolyodott el Idela –, nem értek egyet.
– Természetesen. Akkor tehát azt mondom, hogy türelme elnyerte méltó jutalmát. Megjutalmaznál engem is azzal, hogy elfogadod ezt az állatot?
Idela Ernoulra nézett, Humphrey pedig észrevétlenül megrántotta a kantárszárat, úgyhogy a ló körbefordult, maga után húzva őt. Ernoul bólintott: igen, fogadd el az ajándékot.
– Humphrey úr...
Humphrey megállította a lovat, és újra a lány felé fordult. – Kedves Idela, nehogy valami szónoklaton törd a fejed. Csak annyit mondj: „Elfogadom.”
– Ó, igen, uram, igen, elfogadom!
– Remek. A neve Zerbino. Így hívták hős fiát...
– ...Skótország királyának – fejezte be izgatottan Idela.
– Igen, tudom. A felesége pedig Izabella volt... – ...Galícia királyának lánya – vigyorodott el Humphrey.
– Tehát ismered Nagy Károly legendáit?
– Mondhatni, ámbár nemrég sutba vágtam őket egy Ernoul nevű költő kedvéért.
Míg Ernoul rajtaütésszerű köhögőrohamával küszködött, Humphrey átformálta magában a füvesmester lányáról kialakult véleményét. Ha olvas, akkor bizonyára ír is. Ezek a tulajdonságok, tagadhatatlanul szép külsejével párosulva, igencsak értékes zsákmánnyá teszik. Hódolattal hajolt meg Idela előtt, majd az istállómestert szólította.
– Zerbino mostantól Idela úrhölgy tulajdona. Rád bízom, istállómester, addig is, míg az úrnő igénybe óhajtja venni.
– Tud lovagolni – kérdezte nyersen az istállómester –, vagy adjak neki leckéket?
– Szebben lovagol, mint bárki más – felelte Humphrey. – Leckéket inkább te vehetnél udvariasságból. Vezesd el a lovat.
– Te felelsz a külsejéért, istállómester? – kérdezte Idela.
– Én hát, úrnőm. Mért, mi baja?
– Semmi az égvilágon. Sőt gondos kezek munkáját látom rajta. Bizonyára jó híred van a szakmában.
– Én vagyok a legjobb egész Toronban. – Az istállómester megszívta a fogát, és odábbállt, meg sem várva, míg elbocsátják.
– Művész a fickó, mi, Humphrey? – jegyezte meg Ernőül.
– Körül vagyok véve velük. Művészekkel és okos nőkkel vagyok körülvéve. Tuskólábúnak érzem magam. – Mintegy véletlenül rosszmájúan hozzáfűzte: – Jut eszembe, olvastad te Tyrusi Vilmos História Rerum in Partibus...
– ...Transmarinis Gestarum-át? Igen, nyolc vagy kilenc kötetét. Te mindet olvastad?
– Mi az, újabban egyetlen mondatomat se fejezhetem be? Nem, nem olvastam mindet, fene a szédült agyadba. Tudhattam volna, hogy téged nem lehet lefőzni. – Búsan sóhajtott egyet, és a falakra mutatott. – Na de elkaplak én még. Megmondod-e, mikor és kinek a parancsára építették ezt a várat?
– Saint-Omeri Falconer Hugó?
– Haha, de nem ám! Falconberg. És az év? – Már előre eldöntötte, hogy nem fogadja el, ha Ernoul a három esztendő valamelyikét jelöli meg, így mindenképpen rábizonyíthatja tévedését. Annyira beleélte magát a tervbe, hogy amikor Ernoul kijelentette: – Fogalmam sincs róla –, nyomban rávágta: – Nem, tévedsz. – Mi?
– Te... nem mondtál dátumot?
– Nem, azt mondtam, hogy nem tudom.
Humphrey újra felsóhajtott. – Mindegy, hagyjuk. Gyertek. Izabella vár bennünket. – A nyolcszögű torony felé indultak, amely a várnagyi terem mögött emelkedett a magasba, hangjuk – egy kérdés, egy felelet – egyre halkult.
– Melyik esztendőben vívtuk a dorylaeumi csatát?... 1097 júliusában... Miről nevezetes?... Az volt az első szabályszerű ütközetünk a szaracénokkal... Helyes. Mikor volt a nagy szíriai földrengés?... Gyerekjáték. 1170-ben. Méghozzá júniusban... Jól van, jól van, ennyi elég.., Június 28-án vagy 29-én... Igen, igen. Miből készül a görögtűz?... Fogalmam sincs róla... Na végre. Majd én megmondom. Kénből, borseprőből, olajból, szurokból, perzsiai gumiból, főzött sóból...

 

Izabella kétségbeesve várta a találkozást Idelával. Tudta, hogy Humphrey miiyen nagyra tartja Ernoul barátságát, s elhatározta, hogy mindenképp kedvesen fogadja a lányt, akármilyen is lesz róla az első benyomása. Ő, Izabella különben is kevés embertől idegenkedett első pillantásra. Ilyen volt a féltestvére, Szibilla, és persze Szibilla anyja, Courtenayi Ágnes. Chatilloni Rajnáldot azért gyűlölte, amit Humphreyval tett, Heraclius pátriárkát pedig önmagáért vetette meg. Egyébként, morcos kis gyerekkori énjét nem számítva, nyíltan, fesztelenül mozgott mind a magas, mind az alacsony rangúak között, s talpraesett kis hölgynek tartotta mindenki, olyan asszonynak, akit csak a kótyagos néz kótyagosnak.
Amikor Idelát meglátta, ösztönösen megérezte, hogy nem lesz semmi baj. Először is, egyforma az útiköpenyük szabása. Aztán meg, úgy tűnt, Idela még nála is idegesebb. S ráadásul: ritka szép nő. Pompás, gondolta Izabella, legalább megtanít majd a szépítőszerek használatára.
Ott állt a nyolcszögű torony ajtajában, míg Humphrey és a vendégek néhány lábnyi közelbe nem értek, akkor aztán leszaladt a lépcsőn.
Ernoul halkan köhintve meghajolt. – Izabella hercegnő.
Idela térdet hajtva mormolta: – Hercegnő.
Izabella Humphreyra nézett. – Erre semmi szükség. Nem mondtad nekik?
– Az ördög vigye, elfelejtettem – mondta Humphrey. – Mindegy, most már késő; érezd magad megtisztelve.
Az ifjú vendégek zavartan kiegyenesedtek, s Humphrey közéjük lépett. – Az én hibám – mondta. – Kiolvashattam volna a viselkedésetekből a kapunál. Idela, fogd kézen a feleségemet. Menjetek előre. Mindjárt megyünk mi is. – Bátorítóan biccentett, mire Izabella kinyújtotta a kezét. – Gyere, beszélgessünk. Éhes vagy, vagy előbb megmutassam a várat?
– Ahogy parancsolod, hercegnő.
– Jaj, ne légy már ilyen ünnepélyes! Te négy vagy öt esztendővel többet láttál az életből, mint én. Szólíts Izabellának, vagy aminek akarsz. Ne félj, én úgyis találok neked valami szép becenevet. – Rámosolygott Ideiára, és bevezette a toronyba. A férfiak lent maradtak, csak a tekintetük követte a két asszonyt.
Mielőtt a nap a zenitre ért volna, megebédeltek, s aztán az asszonyok visszavonultak Izabella napkúrázótermébe, hogy megvitassák a festék és a púder, a dalok és a babonák meg Humphrey és Ernoul különb- s különbféle erényeit.
A férfiak lementek az udvarra labdázni, hajigálták egymásnak a kemény, összevarrt bőrgolyót, s vigyorogva nézték, mint lepi be őket tetőtől talpig a por. Egy idő után Humphrey azt mondta: – Elég. Most már úgyse tudod behozni a hátrányodat. A konyhán mindig van forró víz, megfürödhetünk.
Ernoul valósággal fuldoklón mérgében. – Hátrányomat? Nem vagyok hátrányban! Én vezetek! Hányszor ejtetted el, mi?
– Ötször, azt hiszem. Te viszont nyolcszor.
– A kutyafáját! Neked agyadra ment a hatalom! Én hibáztam ötször, de te... de te többet estél, mint álltál. Én nyertem, ez nem is vitás.
– Úgy látszik, megvakultál a portól. Na mindegy, te vagy a vendég... – Humphrey vállat vont, és veregetni kezdte a ruháját.
Ernoul nem vette észre, hogy ugratják. – Csak semmi engedékenység! – ordította. – Én nyertem, és kész. Kezdjük újra, és megint én fogok nyerni. Még két pont előnyt is adok, mert gyöngébb vagy nálam.
– Nem, nem, mára elég. – Humphrey felemelte a bőrgolyót, s amint Ernoul utánakapott, kirúgta az udvarból.
– Ez így nem tisztességes!
– Menjünk fürödni.
Ernoul vad szemeket meresztett barátjára. Humphrey elnevette magát. – Persze hogy te nyertél, méghozzá tizenegy-ötre. Nem is vagy olyan alázatos, mi?
– Ha értek valamihez, akkor nem. Márpedig Fostus szerint...
– Á, a vasember. Elkelne nekem is egy ilyen Fostus.
– Ő elkötelezte magát Balian nagyúrnak. Senki máshoz nem szegődne.
– Ne aggódj, kedves barátom, nem fogom elcsalni tőle. Az Isten is együvé rendelte őket, akárki láthatja. Most pedig, hogy végre visszanyerted a lelki nyugalmad, hadd mosom le magamról a vereség porát. – Útban a torony felé megkérdezte: – Milyennek találod Izabellát?
– Tudod, Humphrey, amikor először láttam a hercegnőt...
– Ernoul, Ernoul. Ha továbbra is ilyen ünnepélyesen viselkedsz, igencsak kényszeredett lesz a hangulat. Az udvaron jobban tetszettél nekem. Ebből a várból száműztünk minden ceremóniát, épp ez a szép benne. Azt mondom, amit akarok, az vagyok, aki lenni akarok. IV. Toroni Humphrey, és nemcsak egy név. Ezt a szabadságot rád is kiterjesztettem. Tehát, milyennek találod?
– Meg sem érdemled őt.
– Ha! Igazad van, erre mindennap újra és újra rájövök. Jól festenek egymás mellett Idelával. Idela igazi szépség, mellesleg.
– Rettentően izgult...
– Akárcsak Izabella. Hát ez pompás, tudod-e? Ez a mi négyesünk. Remekül fogjuk érezni magunkat, ahogy Krakban megígértem. Derék dolog, hogy Balian úr elengedett. Mikor kell visszatérned hozzá?
– Te szabod meg az idejét.
– Akkor sohanapján! Tiétek a fele torony, vagy amit akartok. És lovaggá foglak ütni – most már megtehetem –, és Idelából Idela úrhölgy lesz. Na, hogy hangzik, mi? Mondd, hogy igen.
– Nagyszerű lenne, csakhogy Balian úr igényt tart a szolgálataimra.
– Szóval mégiscsak van benned alázat. Igényt tart a szolgálataidra! Meg se tudna lenni nélküled, jobban bízik benned, mint bárkiben. Tudom, hogy vissza fogsz menni, mert akárcsak Fostus, te is hozzá tartozol. De ígérj meg valamit. Maradj itt olyan sokáig, amíg csak lehet. Én... – Széttárta a kezét. – Folytasd, uram – biztatta Ernoul.
– Nem is tudom, hogy fejezzem ki. Még itt, ilyen messze északon is kísért egy furcsa érzés. Attól félek, ez az utolsó esztendő, amikor még úgy-ahogy a kezünkben tartjuk az ország sorsát. Érted, hogy mit akarok mondani?
– Azt hiszem, értem, ámbár az udvarban és a határokon mindig is volt néminemű békétlenkedés. Miért érzel most nagyobb veszélyt, mint máskor?
– Nem tudom. Annyi minden történhet, vagy semmi se. A király nemsokára meghal, és akkor nagy lesz a tülekvés a trónért.
– A trónöröklést már elrendezte. Unokaöccse, a gyermek Balduin fog uralkodni, és Tripoliszi Rajmund lesz a régens.
– Ha a gyermek életben marad. De mi történik, ha előbb hal meg, mint a mostani király?
– Te és a többi bárók összeültök szavazni. Tiberias uram...
– Ó, igen, Rajmund a megfelelő ember, és én rá is fogom adni a voksomat. De ez így túl egyszerű. Sokan ellenezni fogják; a Courtenayk, a Lusignanok, a mostohaapám és az Isten tudja, még kicsoda. Azt mondtam, idén még erőtlen kezünkben tartjuk az ország sorsát, de holnapra kiderülhet, hogy ebben is tévedtem. – Ránézett a barátjára, és vállára tette a kezét. – Maradjatok hát, amíg jólesik. Ki tudja, mikor üldögélhetünk egymás mellett megint.
– Maradunk – bólintott Ernoul. – El se tudnál kergetni bennünket. És most másra fordítva a szót...
– Igen?
– Koszos vagy, nagyuram.
– Te is, firkász. Gyere, lopjuk el a szakács kondérját.

 

Ernoul egy kockával előbbre s eggyel oldalra léptette az ónból való harci mént. Élvezte az escas-játékot, Baliannal és a Nablusba látogató lovagokkal szemben mindig megállta a helyét. De a keleti változatot – a satrandzs-ot – még nem játszotta sohasem, és Humphrey igencsak szorongatta.
Toron ura válaszul két kockával arrébb húzta az elefántját, és leütötte a lovat. Ernoul bánatosan rámosolygott az asszonyokra, és Idela azt mondta: – Mentsd a silbakod.
– Nem kértem tanácsot – vágott vissza Ernoul. Alaposan szemügyre vette az arany-ezüst táblát, és odábblépett az öthüvelyknyi bíborvörös subákkal.
– Jaj, te, nem azt... – tiltakozott volna Idela, de Humphrey már emelte is az ezüst sahot, és Ernoul másik silbakja felé közeledett vele.
Izabella tapintatosan úgy tett, mintha nem venné észre Ernoul baklövését, és odament a napkúrázóterem sarkába, hogy újabb korsó bort emeljen ki a hűtőedényből. Mire visszatért, Ernoul már lépett a miniszterével – frez-zel –, sőt egyik arab orvostudort mintázó baidak-ját is elvesztette.
– Hát ez reménytelen – motyogta. – Ha így megy tovább, mindenemet elvesztem.
– Vesztettél már úgy, hogy csak a sahod maradt a táblán? – kérdezte Humphrey. – Mert én igen. – Büszkén mosolyogva folytatta:
– Két héttel ezelőtt.
– Ravasz fickó lehetett az ellenfeled.
– Szép ellenfél volt. Izabellának hívták a fickót!
– Nem is tudom, hogy örüljek-e neki vagy szomorkodjak. Várj csak, van egy tervem.
A terv nem vált be, és Ernoul alig egy tucat lépés alatt elvesztett egy újabb baidak-ot – ezúttal egy mészárost –, továbbá az imént biztonságba helyezett silbakot és az utolsó megmaradt miniszterét is. Humphrey hagyta, hadd üsse le egyik lovát, azután beszorította Ernoul sah ját két elefánt és egy baidak-bölcselő közé.
– Sakk és matt!
– De legalább nem söpörted le a táblámat. Néhány figurám megmaradt.
– Csak mert megesett rajtad a szívem – jelentette ki Humphrey.
– Ne olyan nagy hangon, hé! – szólt rá Izabella. – Ernoul igenis megszorongatott egyszer-kétszer.
– Elismerem. De attól fogva, hogy az első miniszterét leütöttem... – Részletesen megvitatták a játszmát, gondosan taglalva a lépéseket és ellenlépéseket. Idela és Izabella egymásra nézett, s tüntetőleg hatalmasat ásítottak.
– Holnap újra játszunk. Van keresztény készletem is. Ahhoz bizonyára jobban értesz. És ha nektek is úgy tetszik, reggel kilovagolhatnánk. Most, hogy Zerbino a rendelkezésedre áll, Idela...
– Még egyszer köszönöm.
– Ugyan, ugyan. – Humphrey kiitta a borát, s Izabella arckifejezését látva jó éjszakát kívánt a vendégeknek. Idela már megvallotta a hercegnőnek, hogy ő és Ernoul még sosem voltak együtt, s Izabella a szívén viselte, hogy mielőbb ágyba térjenek.
– Örülök, hogy eljöttetek – mondta. – És nem lovagolunk ám ki olyan korán, pihenjetek, ameddig jólesik. – Rájuk mosolygott és kiment. Humphrey követte, és betette maga mögött az ajtót.
Ernoul felemelte a csapdába esett sahot, megforgatta, szemügyre vette innen is, onnan is. Idela figyelte egy darabig, azután bedugaszolta a korsót, és egymás mellé állította a négy kupát. A csönd egyre nőtt, egyre hangosabb lett. Ernoul megcibálta a fülét, visszatette a sahot, megvizsgálta az övcsatját. Idela visszavitte a boroskorsót a sarokba, megállt az ajtónál, és ásított. – Eseménydús egy nap volt – mondta fojtott hangon.
– Ugye? Fáradtnak látszol.
– Á, nem. Csak fázom egy kicsit.
– Hozok egy köpenyt.
– Ne, mindjárt megmelegszem. Az ágyban.
– Hogyne – helyeselt Ernoul –, biztosan. Remek takarókat kaptunk.
– Te egy cseppet sem fázol? – kérdezte a lány.
– Nem, én... Nahát, most, hogy mondod, már én is érzem! Hűvös van. – Mozdulatlanul ült egy darabig, majd kitárta a karját, és nagyot ásított. Idela majdnem elnevette magát, olyan átlátszó volt a viselkedése.
– Na látod – sürgette. – A hosszú napnak megvan a böjtje.
– Meg bizony. Fáradtabb vagyok, mint hittem. Ha te is úgy gondolod...
– Úgy.
– Akkor talán le is...
– Igen. – Az ajtó kallantyújára tette a kezét, és határozottan látni lehetett, hogy nem bírja felemelni. Ernoul fölugrott, és a segítségére sietett. – Szorul – magyarázta. – Biztosan új.
Idela bólintott, és kilépett a folyosóra. A legtöbb fáklyát szerencsére eloltották, úgyhogy kijelenthette: – Félek a sötétben –, és Ernoul kezébe tette a kezét. Így, szorosan egymás mellett, lassan lépegetve érkeztek meg a hálókamrához.
Az ágynak a jobb, illetve a bal oldalán vetkőztek le, háttal egymásnak. Holdfény csíkozta be a szobát, és odalenn a várudvaron felugatott egy kutya. Tapogatózva bebújtak a takaró alá, és feküdtek mozdulatlanul, egymáshoz hozzá sem érve.
Olyan sokáig hallgattak, hogy Idela attól félt, Ernoul még elalszik. El is aludt, de szinte rögtön felébredt. Szégyenkezve az oldalára fordult, úgy motyogta: – Meg kell mondanom neked valamit.
– Tudom.
– Nem volt valami sok nő az életemben...
– Nem számít...
– Tényleg nem volt sok...
– Örülök neki.
– Egy sem volt.
– Tudom. Gyere. Igen. Ott. – Hozzásimult. – Jaj. Igen. Drága Ernoul. Ernoul. Ernoul.
– Én is örülök neki.
– Pszt.
– De tényleg.
– Igen. Én leszek a te egyetlen asszonyod. Drágám, légy gyen...
Fájdalmat okozott neki, és Idela el akart húzódni. Ernoul magához szorította, a fájdalom még tartott egy pillanatig, aztán megenyhült, és szeretkeztek, felkapták és elragadták őket a hullámok, egyre nőttek, egyre szilajabbak lettek, a fülük már semmit se hallott, mint akiket élve eltemettek, eggyéolvadt a zihálásuk.
Tudták, hogy nem lesz még egy ilyen korszak az életükben. Sosem lesznek többé ilyen boldogok, sem ilyen szabadok. Megragadták az alkalmat, mert tudták, hogy nem tér vissza, s a nappalokból és éjszakákból megszőtték a szerelem és a beteljesülés makulátlan szőnyegét. Amiképpen az Úr Fostus várnagyot Balian úr mellé teremtette, azonképpen egymásnak rendelte ezt a négy ifjú embert. Semmi sem volt túlontúl bonyolult vagy túlontúl egyszerű a számukra. Kurjongatásuk felverte a reggel csendjét, kergetőztek, vágtáztak hegyen-völgyön át, s korán reggel, késő este beszélgettek bármiről, ami csak eszükbe jutott. A férfiak két ízben ölre mentek, az asszonyok egyszer hajba kaptak, és duzzogva, mint két elkényeztetett kisgyerek, mentek panaszra férjükhöz. Egyik vita se tartott tovább a napnál, amelyen kipattant, egyik után se maradt keserűség vagy megemésztetlen gyűlölet. Izabella és Idela majdnem úgy szerette a másik férjét, mint a magáét. De csak majdnem. Ezért volt olyan szép az egész.
Tudták, hogy nem lesz még egy ilyen korszak. Nem is volt rá szükségük. Ennek az emléke a mennyországon túl is velük marad.

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET
PALESZTINA
1185. március-1186. szeptember

Haldoklott a bélpoklos király. A könyörtelen halál felé vezető útja már akkor megkezdődött, amikor testén kiütöttek a szörnyű kór első foltjai, de 1184 utolsó hónapjaiban felgyorsult a hanyatlás. Teljességgel megvakult, kezéről, lábáról leváltak az ujjak. Hímzett takaróját fölhúzták az álláig, de az ábrázatát nem kendőzhették el. Huszonnégy éves volt, és utálkozást keltett majdnem mindenkiben, aki csak a tekintetét rávetette.
Hatesztendős unokaöccsét, akit még akkor elvettek Szibillától, amikor Lusignani Guidót a régensi címtől megfosztották, V. Balduin néven királlyá koronázták a jeruzsálemi Szent Sír-templomban. A gyermeket Ibelini Balian vitte be karján a templomba, később dajkái közé ültették, és a lojális bárók hűséget esküdtek neki. Sírt a templomban is, a palotában is: boldogtalan kisgyermek volt, a szilárd ételtől fulladt, a levesen elsorvadt.
Tripoliszi Rajmund, az új régens egy egész listányi óvatos feltétel mellett volt csak hajlandó vállalni, hogy kormányozza az országot a gyermekkirály számára. Ha IV. Balduinnak fájdalmat okozott is, hogy a jelenlétében vitattak meg olyasmit, ami őt eleve halottnak feltételezte, nem árulta el fájdalmát. Unokaöccse kora és egészségi állapota rendkívüli gondokat szült, amelyeket Rajmundnak figyelmen kívül hagynia ostobaság lett volna.
Tiberiás ura megfogadta, hogy tíz esztendőn át megmarad a régensi tisztségben, feltéve ha Courtenayi Joscelin felelősséget vállal a gyermek egészségéért. A király úgy vélte, Rajmund ezzel akarja Joscelin ingatag trónhűségét megszilárdítani, Rajmund azonban azért szabta ezt a feltételt, mert nem akarta, hogy a gyermek az ő közvetlen gyámsága alatt halálozzon el. Tiberiás ura a legkevésbé sem óhajtotta, hogy királygyilkosnak nevezzék.
Mindazonáltal igen valószínűnek tűnt, hogy a kényes szervezetű V. Balduin nem éri meg Rajmund tízéves régensségének a végét. Ha pedig így lesz, a trónigényléseket Franciaország királyának, Anglia királyának, a pápának és Németország császárának kell majd benyújtani. A négy hatalmasság minden bizonnyal Lusignani Guido felesége, Szibilla hercegnő és Toroni Humphrey felesége, Izabella hercegnő közül fog választani. Mindkettő I. Amalrich lánya, de mivel Courtenayi Ágnes volt Amalrich első felesége s Komnéna Mária csak a második, Szibillának egy hajszállal nagyobb volt az esélye. De hát ők csak asszonyok, s annyira még nem volt rossz a helyzet, hogy közülük kelljen választani.
Az ifjú bélpoklos készséggel elfogadta Rajmund feltételeit, akit régensi tisztében ekként megerősítettek. A haldokló királynak már csak egy fontos tennivalója maradt – elbánni hűbéresével, sógorával, aki továbbra is Askalon sáncai mögött rejtőzött.
Lusignani Guidót azonban nem lehetett kifüstölni a lyukából. Hatalmasan megerősítette a várost, és Balduin semmit sem tehetett ellene, hacsak büntető expedíciót nem küld a nyakára. Egy ilyen expedíció viszont a polgárháborúval lett volna határos, s előbb vagy utóbb a királyság végromlásához vezetett volna. Így hát a bélpoklos tehetetlenül dühöngött groteszk álarca mögött, Guido pedig pökhendi nyugalommal várta a támadást.
Három közismert figura hiányzott mostanában Jeruzsálem utcáiról.
Heraclius pátriárka, valamint a templomos és a johannita rend nagymestere néhány hónappal ezelőtt Európába indult, hogy kihallgatást kérjen a keresztény Nyugat uralkodóitól. A templomos rend nagymestere, Torogai Arnold útközben megbetegedett, s az itáliai Veronában meghalt, de Heraclius és Moulins-i Roger folytatta az utat; olyan volt ez, amint a pátriárka mondta, „akár egy fordított zarándokút”. Három szónoklatot készített elő, egyet Barbarossa Frigyesnek, a német császárnak, egyet a hűvös Fülöpnek, Franciaország királyának s egyet az indulatos Plantagenetnek, II. Henrik angol uralkodónak. Eme szónoklatokban Heraclius arra buzdította a nyugati fejedelmeket, hogy emeljék fel az egy igaz Keresztet, s vezessék új hadjáratra győzhetetlen keresztény seregüket. Szolgálattévő papjai a pergamentekercseken kívül magukkal vitték Jeruzsálem királyi zászlaját, valamint a város, a Szent Sír és a Dávid tornya kulcsait.
1185 márciusára ő és Roger nagymester már túl voltak Frigyes mainzi, Fülöp párizsi és Henrik readingi és londoni fogadásán. A császár és a két király meghallgatta könyörgését, jámbor szavakkal méltatta az elébe tárt ereklyéket, majd mind a három kifejtette, hogy az idő tájt miért nem indulhat útnak Palesztinába. Heraclius példátlan bátorsággal visszautasította érvelésüket, s oly hevesen kelt ki ellenük, mintha csak kalmárok vagy egyszerű közkatonák lettek volna.
II. Henrik március 18-án London északi peremén, egy mérfölddel a városfalon túl, Clerkenwellben hívta össze a nagytanácsot. Ott, a pátriárka jelenlétében tette fel a szembeszökően célzatos kérdést:
– Hadd hallom véleményeteket: siessek-e Jeruzsálem megvédésére, vagy miként a múltban megfogadtam nektek, maradjak-e és semminő körülmények között ne szűnjek meg az Angol Birodalmon országolni és az Anyaszentegyház szeme előtt kormányozni? Szóljatok szabadon, hadd hallja szeretett pátriárkánk.
A nagytanács hosszasan vitázott, majd előállt a szájába rágott felelettel.
– Úgy véljük, felség, hogy jobb lesz, és a lelkednek is üdvére válik, ha itthon maradsz kormányozni a birodalmat és megvéded a barbárok támadásaitól, mintsemhogy itthagyj bennünket a Kelet kedvéért.
A király szó nélkül elfogadta a határozatot, de rábírta a nagytanácsot, hogy ajánljon meg 50 000 márkát Balduin királynak az Iszlám elleni háború finanszírozására.
Heraclius egy csepp kétséget sem hagyott a nagytanácsban és a karikalábú királyban érzelmei felől.
– Jól figyelj rám, király! – mennydörögte. – Ilyen könnyen nem mented meg a lelked üdvét, sem az Úr Jézus tulajdonát. Mi vezért keresni jöttünk, nem pénzt kunyerálni. Az egész keresztény világ pénzt küldözget nekünk; minél kevésbé érdekli őket a Szent Ügy, annál többet. De fejedelmet, akit követhetnénk, nem kapunk. Pedig az Úr a megmondhatója, inkább vezérre van szükségünk, mint pénzre!
Mindössze ennyi volt, amit a jeruzsálemi udvar a pátriárkájáról megtudott, ámbár azt is beszélték, hogy megfogadta: mindaddig Angliában marad, míg Henrik bele nem egyezik a keresztes hadjáratba, vagy arra a sorsra nem jutattja őt is, mint Becket Tamást, Canterbury érsekét. Úgy látszik, Heraclius több bátorságot merített Európa nyirkos levegőjéből, mint Palesztina száraz szeleiből.
Ibelini Balian kedvenc színes üvegablaka alatt bóbiskolt párnázott székében; Komnéna Mária kopogott, majd belépett, és gyengéden megrázta. A könyvesház volt Balian szentélye, Máriának még sohasem kellett itt megzavarnia. Balian homlokráncolva fölnézett, de Mária felemelt kézzel megelőzte.
– Nem szívesen zavarlak – mondta –, te is tudod. De a hír, amit hozok, elégséges magyarázat. Készülj, Balian.
– Izabellával történt valami? Rossz híreket kaptál Toronból? Ha beteg, máris indul...
– Nem, nem Izabella. Sokkal nagyobb horderejű dologról van szó. A városban azt beszélik, hogy Balduin király meghalt, az Úr magához szólította. Szerintem korábban is megtehette volna.
– Jóságos Krisztusom – mormogta Balian –, most aztán gyülekeznek majd a keselyűk.

 

Tripoliszi Rajmund végig az ifjú bélpoklos mellett maradt. Annyi szenvedés után könnyű halál adatott a királynak. Orvosai rengeteg kábítószert diktáltak bele, néhány összefüggéstelen kifejezés mégis elhagyta a száját, s írnoka ezeket hűségesen feljegyezte. Beszélt a nővéréről, Szibilláról, féltestvéréről, Izabelláról, a kereskedőhajókról, amelyek Tyrus kikötőjében térülnek-fordulnak, és a barátairól, akiket a fél kezén megszámlálhatna, ha volnának még ujjai a számláláshoz.
– Isten óvjon, régens – susogta. – Isten óvjon, hogy te is megóvhass minket. Ah, Fostus, te vasember. Rajmund, nem látlak. Itt vagy még? A tengerészéletet biztosan szerettem volna. Itt vagy még velem?
A mogorva régens könnyezett. – Igen – mondta. – Én mindig veled vagyok, királyom.
– És Fostus? És Balian?
– Ők is – hazudta Rajmund. – ők is itt vannak. Isten a tanúm rá.
Balduin némán feküdt egy darabig, majd újra megszólalt: – Hm? Hogy mondtad? Te szóltál, Fostus?
Rajmund állát a mellére szegve igyekezett utánozni az öblös hangú várnagyot. – Itt vagyok, felség.
– Ennyi elég is – lehelte Balduin. – Gyenge mutatvány, Rajmund, de jólesett. – Felsóhajtott, kábult álomba süppedt, s miközben a papok feladták neki az utolsó kenetet, az orvosok hivatalosan is halottá nyilvánították. Rajmund elfordult, és a két térdén a trónterem sarkába vánszorgott. Arcát kezébe temetve siratta az országot, amely nem érdemelte meg s most elvesztette legnagyobb királyát.
Később fájdalmas dührohamában kikapta a megdöbbent írnok kezéből a pergament, amelyre az a király utolsó szavait jegyezte föl, és apró darabokra tépte...

 

Courtenayi Ágnesnél éppen ott volt a fivére, amikor a hír megérkezett.
– Kettőzd meg az őrséget a gyermek körül – parancsolt rá Joscelinre. – Most már ő a király, és te felelsz érte. Rajmund hamarosan itt lesz, hogy magával vigye. – Elbocsátotta a küldöncöt, majd újra az országbíróhoz fordult: – Erről jut eszembe, megfogadtad a tanácsomat?
– Melyik tanácsodat, nővérkém? Hosszú életed során számtalan intelmet kiosztottál.
– Vigyázz, szép Joscelin – figyelmeztette a nővére. – Ne akarj belém kötni. Több időt megéltem, több a tapasztalatom s az eszem, mint neked. Sokkal jobban intézhetnéd a dolgokat, ha figyelmesen hallgatnál rám, és megfeledkeznél az ostoba élceidről. Ötven esztendőm során...
– Megvan az ötvenkettő is...
– Legyen ötvenkettő... nagyon gáláns vagy. Mindenesetre nem láttam még két testvért, akik, ha egymásnak estek, be ne vérezték volna magukat is.
– Könyörgök, fogd rövidebbre.
– Hát akkor ide hallgass. Úgy sose fogsz meggazdagodni, ha szembeszállsz mindenható régensünkkel. Chatilloni Rajnáld megteheti, hiszen övé az ország egyhatoda. De te... edesszai birtokodat rég elvesztetted, s másod sincs, csak egy palotád Akkóban meg egy fél házad itt.
– Ezt magam is tudom...
– Nem árt, ha emlékeztetlek rá. Mint ahogy a következőkre is. Minapi tanácsom nem vesztett érvényéből. Szegődj testvéréül Tiberiás savanyú urának. Segíts neki, légy mellette, légy a barátja.
– Igen, tényleg mondtál valami ilyesmit.
– Mondtam és újra mondom. Láss hozzá. Menj vele Galileába. Vesd meg az alapokat, mert néhány hónap múlva... – Széttárta vékony ujjait, vállát felhúzta, majd leejtette.
Joscelin hipnotizálva meredt sovány nővérére. Tompán visszhangozta: – Néhány hónap múlva...
– A gyermekkirály, te ostoba. Életben marad-e? Nézd meg jobban, hiszen a gondjaidra bízták. Láttad, nem? Megér még egy telet? Halálos beteg. Meg fog halni, és ha a szerencse rád mosolyog, javadra válik a halála. Jaj, de nagyon megadóztatod a türelmemet! Eredj, és légy egy darabig a régens barátja. Most minden barátot szívesen fogad.
Joscelin összeszorította a száját. Nem először gondolt rá sóvárogva, hogy előrántja kését, és beledöfi nővére csontos testébe. Jóságos Isten, a bélpoklos a fia volt, és eszébe sem jutna megnézni a holttestét. Kegyetlen, hideg némber. De Joscelin tudta, hogy egy ujjal sem fog hozzányúlni, hiszen ha Ágnes meghalna, ki irányítaná őt? így hát bólintott, elhagyta az Olajfák hegyén álló házat, és Jeruzsálembe ment, hogy felkeresse barátját, a régenst.

 

Ernoul elrejtőzött nablusi szobájában, és vigasztalanul hevert az ágyon. Idela, aki most már vele élt a várban, bejött hozzá, hogy megvigasztalja, de semmit sem sikerült elérnie. Idela sosem látta IV. Balduin királyt, nem érthette, miért olyan fájdalmas az elvesztése. Neki elég volt annyit látnia, hogy Ernoul el van keseredve. Ott üldögélt mellette egy óra hosszat, akkor Ernoul leszállt az ágyról, és megmutatta neki annak a levélnek a felét, amelyet Chatilloni Rajnáld szelt ketté Krakban. Idela úgy vélte, a királyi pecsét gyönyörű, de Ernoul büszkeségében és bánatában nem tudott osztozni. A várbeli élethez már hozzászokott, de az udvar és a királyok megint más dolog.

 

Fostus beballagott a városba, és holtrészegre itta magát. A kocsmáros megismerte a nablusi várnagyot, és hazaküldte egy szénásszekéren. A lovakat a kocsmáros fia hajtotta, nagy gonddal kerülgetve a gödröket. Rémülten várta, hogy a saroglyában heverő nagy ember egyszer csak fölébred, és bajt csinál. El is határozta, hogy ha Fostus magához tér, ő leugrik a bakról, hazaszalad, és azt mondja az apjának, hogy a lovak elragadták a szekeret, ő meg beleesett az árokba.

 

Krak ura postagalamb útján vette hírül az eseményt. Nem volt megrendülve. Balduin folyton az útjába állt, ámbár, igaz, egyszer személyesen jött Krak felmentésére.
Bélpoklos volt, és a bélpoklosok előbb halnak meg, mint a többi ember. De még nincs itt az ideje, hogy Rajmund régens ellen meginduljon. Az ország, de legfőként Moáb az elmúlt ötven év legsúlyosabb aszályát nyögte. Sok volt a tennivaló Oultrejourdainben, nem jutott idő a jeruzsálemi politikára. Különben is ki kellett várni, míg a gyermek Balduin leéli nyamvadt kis életét s elpusztul, függőben hagyva az utódlás kérdését. Akkor és csakis akkor kell majd nekivágni, de akkor aztán minden rendelkezésére álló erővel. Rajnáld türelmetlen ember volt, de szívesen várt, ha tudta, hogy nem kell sokáig várnia.

 

A huszonnégy esztendős királyt eltemették, s hétéves unokaöccsét ültették Jeruzsálem trónjára.
Rajmund korán elérte első sikerét: Szaladin elfogadta a négy évre szóló fegyverszüneti javaslatot. Akármit gondoltak is a Rajnáld-féle forrófejűck, Palesztina népe megkönnyebbülve felsóhajtott. Az ennivaló szűkös volt, s egyre szűkösebb lett; nagyon jól megvoltak a szaracén rablóbandák, a vetés felperzselése, az állatok elhajtása nélkül. A fegyverszünet a legjobbkor jött. Most már csak eső kellett volna.
Heraclius és Roger dühösen, leverten tértek vissza Európából. A nyugati uralkodók egyike sem fogott fegyvert. A nagymester az Ispotályban keresett vigasztalást, a pátriárka a szeretője, Pashia de Riveri karjában.
Torogai Arnold halálával üresedés támadt a templomos rend élén. Amint Rajnáld ennek hírét vette, otthagyta Krakot, s Heraclius és Lusignani Amalrich országkapitány támogatásával Tripolisz régi ellenségének, Ridefort-i Gellértnek szerezte meg a nagymesteri címet. Courtenayi Joscelin közölte Rajnálddal és Gellérttel, hogy időlegesen a régens mellé fog állni, s a beleegyezésüket kérte, hogy Gellért ellen szavazhasson. Rajmund természetesen örömmel elegy meglepetéssel vette tudomásul az országbíró pálfordulását. Nem fogadta ugyan tárt karokkal, de kész volt megadni a lehetőséget Joscelinnek.
Amalrich fivére továbbra is tartotta Askalont, és a frank vezérek legtöbbje úgy vélte, Guido és Szibilla örökre elhagyta a politika színterét. Veszélyesebb következtetésre nem is juthattak volna. A gyenge és ingatag Lusignani Guido úgy képzelte, azzal, hogy szembeszállt a király parancsával, és nem nyitotta meg a város kapuit, új, erős oldaláról mutatkozott meg. Guido, az örök habozó éppen elég rossz volt; Guido, a határozott – katasztrófát ígért.

 

Múlt az idő.
Palesztina lakói meghaltak, vagy éheztek, vagy alig is vették észre, hogy alattuk kővé vált a föld. Szicíliából, Ciprusról, Itáliából és Franciaországból élelmet küldtek. Megjött a tél és vele az esők, s azután 1186 enyhe tavasza. A legrosszabbján már túl voltak a gazdálkodók; az élelmiszerraktárakat újra megtöltötték, az állatok újra meghíztak. Egyik fél sem szegte meg a fegyverszünetet, s az ország feje, a gyermek Balduin mintha már nem lett volna olyan sápadt. 1186 őszén visszavitték az országbíró akkói palotájába.
Szeptember első hetében vért köpött, nyöszörgött egy keveset és meghalt.
A pokol kapui kivágódtak – elszabadultak a démonok.

 

 

TIZENHARMADIK FEJEZET
AKKÓ, JERUZSÁLEM
1186. szeptember

Amióta nővére cselszövésébe belesodródott, Courtenayi Joscelin most értette meg első ízben, miért küldte őt Ágnes Rajmundhoz. Tudta, mit kell tennie – mit tenne Ágnes az ő helyében –, s alig egy órával a gyermekkirály halála után az országbíró már a régenssel tárgyalt.
– Ideje megindulni – mondta Joscelin. – Ha Szaladin ennek hírét veszi...
– Nem csinál semmit – jelentette ki Rajmund. – Éppúgy tiszteletben fogja tartani ezt a fegyvernyugvást, mint a múltbelieket. Szaladintól nem kell félnünk. – Mérgesen a karjára pillantott, amint Joscelin megragadta. Nem szerette, ha hozzáérnek, el akart húzódni. De az országbíró nem eresztette. Szavai megteltek meggyőző erővel, s amint Rajmund karját szorongatta, kis híján maga is elhitte, hogy a szándékai becsületesek.
– A jóhiszeműséged párját ritkítja, régens, de gondolkodj. A legjobb esetben is szétszórt erő vagyunk. Igaz, te hosszú éveken át újra és újra összetartottál minket. De mindig volt egy vezérünk, akire fölnézhettünk, akár bélpoklos volt, akár gyermek. Most azonban nincs, és véleményed szerint meddig bírunk mi összetartani király nélkül?
– Ereszd el a karomat.
– Mi? Ja, észre se vettem... – Visszahúzta a kezét, felemelte, mintha vállon akarná veregetni a régenst, majd azt mondta: – Nézd, Rajmund, gondolkodj józanul. Tudom, hogy nem kenyered az álszerénység. Nyilván tisztában vagy vele, hogy a nép tőled várja az irányítást.
– Mint régens megteszek mindent...
– Méghozzá példásan. De mint király...
– Te koronát tennél a fejemre? Azt akarod mondani...
– Ó, szent jámborság. A te fejedben is megfordult már a gondolat.
Rajmund ingerülten rávágta: – Maga a trón engem nem érdekel. Rosszul ismersz, ha azt hiszed.
– Én csak azt hiszem, hogy te vagy a megfelelő ember.
– Nem tartok igényt a trónra.
– Nem, és nincs is rá törvényes jogcímed. De kiérdemelted. Vagy másként szólva: ha nem te, akkor kicsoda? Az üresfejű Szibilla hercegnő? Vagy a talpraesett Izabella hercegnő, aki mindazonáltal gyermek még? Amalrich országkapitány? Vagy én? Vagy inkább Chatilloni Rajnáld kaparintsa meg, vagy valamelyik hasonszőrű izgága? Nem, régens úr, te vagy a megfelelő ember. És ezt, azt hiszem, magad is tudod.
Rajmund a homlokát ráncolta. – Te támogatnál engem ebben az ügyben? Mostanáig nem volt köztünk valami nagy az egyetértés.
– Ne feledd, hogy Ridefort-i Gellért ellen szavaztam.
– Igen, azóta jobban bízom benned. De...
– Az ország érdekében – harsogta Joscelin – akár egy vándordalnokot is támogatnék, ha ő volna a megfelelő ember.
– Nem is tudom. Kevesen állnának mellém, annál többen elleneznék.
– Jóságos Isten, Rajmund, hogy mondhatsz ilyet? A nép melletted áll. A bárók közül úgyszintén Ibelin és Ramla ura. Azután Antiochia, Szidon, Roger nagymester, és még másokat is meg lehetne győzni. Nevezz ki itt egy helyettest, térj vissza Tiberiásba, és állítsd sorompóba a feleségedet is. Én addig – eszébe jutott a nővére által használt kifejezés – előkészítem a talajt Jeruzsálemben. Három, de legkésőbb négy nap múlva értesítelek. Te vagy a megfelelő ember, Rajmund. Tudsz jobbat?
– Még meggondolom.
– Gondold meg, az Isten szerelmére, de mielőbb. Én itt leszek a palotában. Üzenj, ha döntöttél.
Joscelin sietve lediktálta jelentését, és váltott lovakkal küldte el a levelet Ágnesnek. Rajmund nem tanácskozott senkivel, és hamarosan értésére adta Joscelinnek, amit az országbíró már amúgy is tudott: ha valóban Isten és a nép akarata, úgy Tripolisz grófja elfogadja a jeruzsálemi koronát.
Rajmund még aznap este Tiberiásba indult, s egy óra múlva Joscelin is ellovagolt a főváros felé.

 

Courtenayi Ágnes átfutotta a jelentést, majd még egyszer elolvasta, hogy minden szavát megjegyezze. Egyedül volt a házban – kivéve a szolgákat, akik a hátsó fertályban tartózkodtak –, mégis kihúzta az egyik korsóból a viaszdugót, meggyújtotta a rudacskát egy falifáklya lángjánál, elégette a levelet, és a hamut szerteszórta. – Szép öcsém – mormolta –, végre egyszer engedelmeskedtél a parancsomnak.
A jelentés tettre sarkallta az asszonyt; számított a gyermek halálára, s ennek megfelelően készült. És most régi gyanúja is bizonyossággá vált. Tripoliszi Rajmund a trónra vágyik – kiderült hát, hogy az idejében foganatosított intézkedésekre szükség volt.
Meg sem várva Joscelint, útnak indított két levelet, s mindkettőt az országbíró pecsétjével zárta le. Amint a küldönc elrohant, hogy felrázza a kengyelfutókat, Ágnes keskeny vállára kerített egy köpenyt, és lesietett az Olajfák hegyéről. Kísérőt nem vitt magával – még a legvakmerőbb briganti sem merte volna megtámadni Courtenayi Ágnest –, de egy tűhegyes kést azért a ruhájába rejtett, hátha valami rabló nem ismeri fel idejében.
Egy mór stílusú, fehér ház felé tartott, amely a Szűcsök utcájának nyugati végében állt. Kis utcai ajtó nyílt a házra, mellette külső lépcsősor vezetett föl az emeleti hálószobákhoz. A lépcsőt éjszakára vaskapu zárta le. Ágnes addig rángatta a vaskapu csengőzsinórját, míg az ajtóban fel nem tűnt egy szolga. A sötétben férfinak nézte Ágnest, méghozzá közrendű férfinak.
– Mit akarsz, hé? Még fölvered a házat.
– Itthon van az országkapitány?
– Ki kérdi?
Ágnes hátralökte a csuklyát, s a szolga levegő után kapkodott: – Bocsánatért esedezek, úrnőm. Nem láttam...
– Itthon van vagy nincs?
– Itthon, itthon, úrnőm, fönn van az emeleten. – Ügyetlenkedve beledugta a jókora kulcsot a zárba, és kitárta a kaput.
Ágnes elindult felfelé, megállt, és visszafordult. – Mi a neved?
– Bernát, úrnőm. Már apám is az országkapitányt szolgálta, és most... és most engem ért a kitüntetés...
Ágnes megismételte a nevét, és a szolga hátán végigfutott a hideg.
Lusignani Amalrich meghallotta a szóváltást, és felkelt az ágyból. Divatos, bíbor és citromszínű hálóköntöst viselt, amelynek láttán vendége elhúzta a száját.
– Szép Amalrich – mondta –, a gyászos hírhez, amit hozok, nem illik ilyen cifra öltözet.
Ez a magas, fakó bőrű férfi – magasságban versenyre kelhetne az öccsével és Rajmund régenssel – valaha a szeretője volt, de most gyűlölte őt. Amalrich két éve nem osztotta meg vele az ágyát, de a falánkságára élénken emlékezett. Bűvkörébe vonta ez az asszony, mindketten kihasználták egymást, azután Amalrich észhez tért, és többé nem ment a közelébe. Ágnes sosem bocsátotta meg neki, hogy ellenállt csáberejének, de Amalrich sem tudta elfelejteni, hogy milyen sokáig tartotta hatalmában ez a visszataszító asszony.
Gyűlölködve felelte: – De te is másra szoktad használni az éjszakákat.
– Társaságban most sincs hiányom, kedves országkapitány. És divatbemutatót sem szoktam tartani a férfiakkal a hálószobámban. De nem azért jöttem, hogy legújabb hálóköntösödet megcsodáljam. A gyermek Balduin meghalt. Akiket kellett, már értesítettem. Tudod a szerepedet, vagy rágjam a szádba még egyszer?
– Tudom, mit kell tennem, és minél kevesebbet fecsegek veled, annál hamarabb nekiláthatok. – Célzatosan az ajtó irányába nézett. Ágnesnek nem volt más választása, távoznia kellett.
– Ha egyedül érzed magad esténként, csak szólj, szívesen elküldöm valamelyik konyhalányomat – mondta, és mosolyogva kilépett az előszobából. Amalrich trágár mozdulatot tett, az arca megrándult, amint az ajtó nagy zajjal bevágódott, ledobta hálóköntösét, és azon csupaszon a ruhájához szaladt.
Ágnes most a Pátriárka-porta felé indult. Alig találta meg a házat: régóta nem látogatta már Heracliust az otthonában. Ha akart tőle valamit, magához hívatta. Hiszen csak amúgy félkézről volt a szeretője, és semmi kedve sem volt Pashia de Rivérivel találkozni. Szeretők egymás közt, no hiszen. De most sürgette az idő; ilyen finomságokra nem lehetett tekintettel. Megnyomta a primitív rugós csengőt, visszalépett, hogy lássa, gyújtanak-e gyertyát valamelyik emeleti ablakban, majd újra csengetett.
Maga Heraclius nyitott ajtót. Ágnest meglátva elsápadt, de még mielőtt a száját kinyithatta volna, az asszony belépett mellette a hosszú, csempézett fogadószobába. A túlsó végében gyatra kis tűz égett, a halovány pislákoláshoz hat gyertya fénye járult. No igen, gondolta magában Ágnes, estefelé mindig előveszi a fösvénység. Heraclius bejött utána, halkan betette az ajtót, és ijedten suttogta: – Mit keresel itt? Pashia a szomszéd szobában van!
– Tud a viszonyunkról, kedves pátriárkám?
– Igen!
– Akkor nem fogja meglepetésként érni a jelenlétem. Volnál szíves leültetni? Hízol, tudod-e? Egyre nagyobb a hasad. Még a végén összenyomsz valamelyik éjjel – vagy ha nem engem, akkor őt.
– Ágnes, könyörgök. Mondd el, hogy miért jöttél. Persze, persze, foglalj helyet, ha muszáj.
– Az országkapitánynál voltam.
– Vele is...
– Ugyan! Fütyülök arra a piperkőcre! El tudsz képzelni vele az ágyban?
– Nem, de... – Megtörölte kövér, felhevült arcát. – Kérlek, mondd el, miért jöttél.
Ágnes kinyitotta a száját, de be is csukta mindjárt, mert Pashia de Riveri lépett a szobába. A két asszony egymásra nézett, és Heraclius nem tudta eldönteni, bemutassa-e őket egymásnak. Kínos zavara ellenére titkon élvezte, hogy együtt látja őket. Pashia, az oly régóta hűséges szerető, a rőfös felesége, akit előbb szajhának, majd Madame la Patriarchesse-nek tituláltak, és Ágnes, Szibilla hercegnő és a halott bélpoklos, IV. Balduin anyja, ez az ötvenkét éves, kiszáradt asszony, aki négy férjet fogyasztott el és annyi szeretőt, ahány csak meglelte az utat az Olajfák hegyén álló házba. Távolról már látták egymást, de szemtől szembe most találkoztak először, s ahogy elnézte őket, az izgalom megsavanyodott, felváltotta az undor. Nem kívánta egyiket sem, se az oly könnyen sebezhető, érzéki fiatalabbat, se a csont-bőr másikat, aki sose tudta elérni, hogy királynőnek hívják. Egyedül akart maradni.
– Szeretnék...
– Igen? – csapott le rá Ágnes. – Mit szeretnél, pátriárka?
– Semmit – mondta Heraclius. – Pashia, feküdj le. Dolgom van Ágnes úrhölggyel. – Majd habozva megkockáztatta: – Nem fog sokáig tartani.
– Ne gyújtsak több gyertyát? – kérdezte Pashia. – Bort nem parancsoltok? Vagy gyümölcsöt, esetleg kenyeret, ámbár az megsavanyodott.
– Nem kell semmi. Feküdj le.
– Ahogy óhajtod. Tehát jó éjszakát, és légy üdvözölve nálunk, Ágnes asszony.
– Pashia, kedvesem. Aludj jól.
Egy másodpercig senki sem mozdult. Aztán Pashia bólintott Heraclius felé, és feltűnően ringó járással kiment.
Ágnes mosolygott. – Szépen ring a csípeje, pátriárka. Énrajtam sose volt ennyi hús.
– Könyörgök, késő van.
– Ó, igen. Majd a híreim felfrissítenek. – Leült egy székbe, és elmondta Joscelin üzenetének szövegét. – Holnap kezelésbe veszed a népet. Könnyű dolgod lesz, mert a tervünknek megvan a törvényes alapja. Pontosan úgy add elő, ahogy elpróbáltuk. Délre itt lesznek a többiek is.
– Rajnáld nem érkezhet meg ilyen hamar Krakból.
– Nem ott van. Már két hete Jerikóban várakozik.
– De hát honnan tudtátok, hogy a gyermek meg fog halni? Úgy hírlett, javul az állapota. Rajnáld évekig is várha... – Elhallgatott, és levegő után kapkodott. – Ti tudtátok? Van valami közötök a halálához?
Ágnes megveregette a karját. – Törődj csak az itteni tennivalókkal, kedvesem. Add elő a beszédedet, tedd, amit utána természetszerűleg tenned kell, és meg leszek veled elégedve. Nagyon meg leszek elégedve, pátriárka. Majd meglátod.
Csak Ágnes képes rá, gondolta Heraclius, hogy úgy ígérje meg a mennyországot, hogy az valami pokolbeli fenyegetésnek hangozzék. Bólintott. – Húzd ide elém a székedet – mondta Ágnes. – Közelebb. Úgy. Na, ez hogy tetszik?

 

Ronda idő volt másnap reggel, nyugaton esőfelhők gyülekeztek, a Tankréd-torony és a Dávid tornya felől nyirkos szél zúdult a városra. Heraclius lecövekelte magát a Szent Sír-templom elé, a tér egyik felhágókövére, és várta, hogy a késve érkezők elvegyüljenek az egyre növekvő tömegben. Klerikusai kora hajnalban széthordták a hírt, hogy a pátriárka aznap délelőtt fontos ügyben kíván szólni Jeruzsálem népéhez. Vadabbnál vadabb pletykák kaptak lábra, de a nép a pátriárka szájából akarta hallani, hogy Jézus Krisztus újra megjelent a Getszemáné-kertben, hogy Tripoliszi Rajmundot kiközösítik, hogy V. Balduin meghalt, hogy Heraclius pátriárka leköszön és visszavonul egy antiochiai kolostorba. Különféle megjegyzések, magyarázatok jártak szájról szájra a tömegben, amely azonban rögvest elcsendesedett, amint a pátriárka felemelte karját a nyirkos levegőbe.
– Jeruzsálem derék népe! Isten áldását kérem rátok, és kérem Őt, hogy adja számba a szavakat, amelyekkel üzenetét elétek tárhatom. Mint néhányan már bizonyára tudjátok, ama szegény, mindannyiunk által hőn szeretett gyermek, aki felnövekedvén országolt volna rajtunk, megtért Krisztus kebelére, s immár az örökkévalóság fényeskedik neki.
Homlokráncolva konstatálta, hogy a szél fölkapja és hol ide, hol oda dobálja érces hangját. Szárazabb napokon szeretett itt a téren szónokolni. Szavai elhömpölyögtek a túlsó falakig, végigszaladtak a szűk betorkolló utcákon, és olyanra gyúrták a hallgatóságot, amilyenre csak akarta: ájtatosra, ha jókedvében volt, haragosra, ha ordított. De az ilyen szeles napokon a beszéd sziszifuszi munka volt; az emberek álltak, mint a cövek, és a nyirkos levegő lassan rájuk telepedett. Teleszívta a tüdejét, és folytatta:
– Halála nemcsak egy boldogtalan királytól fosztott meg bennünket, de vállunkra vetette a trónutódlás oly sokat vitatott kérdésének terhét is. Sokan bejelentették igényüket; ezek közül némelyik oly felháborító, hogy arcpirulásra késztet mindenkit, aki tisztességes kormányzásra vágyik. Te például! – bökött rá egy közelben álló kézművesre. – Követelnéd-e magadnak Jeruzsálem trónját?
A fickó jókedvűen elvigyorodott, és megrázta a fejét. Ez jó, ezt el fogja mesélni a barátainak.
– Persze hogy nem – mennydörögte Heraclius –, és én sem. De vannak, akik követelik. – S azzal derűsen belefogott a rágalmazásba: – Például Ramlai Balduin. Egyetlen jogcíme a keresztneve, gondolom. – A tömeg nevetett a primitív tréfán, és biztatta, hogy nevezze meg a többit is. – Fivére, Balian is bolondul a koronáért, de hát ő mindig is királybolond volt. És most jön az első számú trónkövetelő: régens urunk, Tripoliszi Rajmund. Hogy mi a jogcíme? Talán az, hogy az apja felesége II. Balduin lánya volt. Ekkorát nyújtózni egy csöpp királyi vérért! – A tömeg megérezte a gúnyt, és beleröhögött a nyirkos levegőbe.
– Sajna – folytatta Heraclius –, Tiberiás határozottabb ember, mint Ramla vagy Nablus. Nem fogja beérni az óhajával, tenni is fog érte, hogy a korona a fejére kerüljön. Ez pedig, miként a bölcsebbek közületek bizonyára tudják, országunk utódlási törvényének megcsúfolása lenne. Rajmundnak csupán a régensi tisztséghez van joga. Ti magatok is jól tudjátok, kit illet meg a korona. Senki mást, mint Szibilla hercegnőt, Courtenayi Ágnes és Amalrich király lányát, mely Amalrich törvényes uralkodónk volt a bélpoklos Baduin előtt. Igazam van? Feleljetek!
– Szibillát! – ordították. – Szibillát akarjuk!
Ágnes még kora reggel felbérelt egy tucatnyi jótorkú semmittevőt, akik a tömegben elvegyülve most kezdték megszolgálni a fizetséget.
– Hol van a régens? Hozd elénk! Hol van a régens, pátriárka?
– Tiberiásban gyűjti ellenünk a hadát. Fegyverrel akar bevonulni Jeruzsálembe...
– Mi Szibillát akarjuk, nem őt! Csukjuk be a kapukat! Zárjuk ki a városból! Pátriárka, segíts!
– Mindenki ezt akarja?
– Igen! – zúgta a tömeg. – Koronázd meg Szibillát!
– Egyetértek veletek – mosolygott a pátriárka. – Szibilla hercegnő tegnap este útnak indult Askalonból. Néhány óra múlva Jeruzsálembe érkezik. Ígérem, jó emberek, hogy királynőtök lesz, még mielőtt leszáll az este.
A tömeg a tucatnyi hangoskodóval az élen egyetértőleg felüvöltött. A felhők abban a pillanatban meghasadtak, zuhogott az eső. A pátriárka sietve megáldotta gyülekezetét, és fedél alá szaladt. Tudta, hogy Ágnes pontos beszámolót fog kapni arról, ami az imént lezajlott, de nyugodtan rázta reverendájáról a vizet, biztos volt benne, hogy sikert aratott. Azt azonban nem tudhatta, hogy tüzes szónoklatának fültanúja volt Konrád úr is, a johannita komtur, s azt sem, hogy három ispotályos lovag, Cavanne-i Eduárd, az itáliai Cesarini és a dorseti Mátyás hamarosan útnak indul Tiberiásba, hogy értesítse Rajmundot: ellenfelei kijátszották.

 

Jerikóból megérkezett Chatilloni Rajnáld. Barátai fogadták: Ridefort-i Gellért nagymester, Courtenayi Joscelin és Lusignani Amalrich. Ágnes, mivel nem akarta, hogy az akcióból, amelyet ő tervezett el, kimaradjon, rábeszélte Krak urát, hogy az ő házában üsse fel főhadiszállását. A többiek pedig kénytelenek voltak követni Rajnáldot.
Ridefort-i Gellért és Amalrich országkapitány még délelőtt nekilátott, hogy megszervezze a város védelmét. A városkapukat a felbérelt uszítók követeléséhez híven bezárták – nyugaton a Jaffai-kaput, a soktornyú északi falban a Szent István-kaput, Heródes kapuját és a Lázárajtót, délen a Sion-kaput és a Trágya-kaput, keleten, a Templom-körzet táján a Virágok, a Jozafát és a Paradicsom kapuját. A mellvédet mindenütt templomos lovagok lepték el, az északi falon túl felderítő osztagok kémlelték a tájat Rajmund felbukkanására várva.
Joscelin parancsára klikkjéhez hű csapatok szállták meg Akkót, Tyrust és Beirútot. A fővárosban a bárók és a polgárok Szibillát várták.
Jeruzsálem koronáját a Szent Sír-templom egyik erődített pincéjében őrizték. Az ajtó három lakatját három külön kulcs nyitotta. Egyik Heracliusnál volt, a másik Ridefort-i Gellértnél, a harmadik az Ispotály nagymesterére, Moulins-i Rogerre volt bízva, s a pátriárka aznapi első gondját éppen e zord keresztes okozta. Lévén hogy hűséget esküdött V. Balduinnak és állhatatos híve volt barátjának és szövetségesének, Rajmund régensnek, Roger megtagadta a kulcs átadását.
Heraclius, Gellért és Rajnáld az Ispotály előtt tárgyalt a nagymesterrel.
– Te nem vagy eszednél – vicsorogta Rajnáld; vörös haja összecsomósodott az esőben. – Alulmaradtál, leszavaztunk. Szibilla mindenképpen meg lesz koronázva, add ide szépszerével a kulcsot. – Érezte pedig, hogy itt nem helyénvaló az erőszakoskodás; Roger maga is termetes lovag volt, a híre folttalan, bátorsága, hűsége közismert. De a kulcsot mindenáron meg kellett szerezni.
– Nagyon is eszemnél vagyok – vágott vissza Roger. – Én vagyok az egyetlen józan elme ebben a zavaros városban. Én és embereim nem tartozunk engedelmességgel Szibilla hercegnőnek; a kulcsot nem kapjátok meg. Azt mondod, alulmaradtam, leszavaztatok. Én pedig azt mondom, hogy kijátszottatok, s úgyszólván fogoly vagyok ebben a városban.
Nagymestertársa nem tudta magába fojtani a gúnyos megjegyzést: – Hát akkor hagyd itt a kulcsot, és menj. Nem fogunk tartóztatni.
– Nem, Gellért testvér, te engem sohasem fogsz feltartóztatni. Esetleg én benneteket.
– A kulcsra szükségünk van – mondta dühösen Heraclius. – Semmi értelme hősi gesztusodnak. – Megtörölte az arcát, és magában arra gondolt, szárazabb helyet is találhattak volna a vitához.
– Több értelme van, mint annak, amit te műveltél, pátriárka. A kapuk bezárva, a falak megrakva katonákkal. Így szoktak készülni a koronázásra?
– Ez volt a nép akarata.
– Öreganyád ülepe! Becsaptad őket, csuhás, kihasználod a hiszékenységüket, de ha eléred a célod, fütyülni fogsz rájuk. Ne papolj nekem a nép akaratáról. Te vagy az akaratuk, s ez önmagában is sértő rájuk nézve.
– A kulcsot akarjuk – fenyegetőzött Gellért. – Ideadod szépszerével, vagy elvegyük tőled?
– Még egy lépés, te senkiházi, és kulcs helyett valami mást kapsz a hasadba! Felkapaszkodott csavargó! Még meg se száradt a csizmádon az európai tenger vize! Te mersz velem ordítozni? – Kardjához kapott, szeme tágra meredt a dühtől. Mindenre, ami szent, ha ezek erővel akarják elvenni tőle...
Heraclius nagyon szeretett volna kardtávolságon kívülre kerülni» de nem lehetett.
– Nagymester – könyörgött –, nem akarunk mi erőszakoskodni...
Rajnáld és Gellért undorodva nézett rá. Ezt a nyúlszívű alakot!
– ...de a kulcsra szükségünk van.
– Törjétek be az ajtót. Egy lakat nem tart ki sokáig.
– Az szentségtörés volna!
– Szerintem már így is az, pátriárka. Nagy időt kell megélnie az országnak, hogy még egy ilyen piszkos machinációt lásson, ámbár ha magadszőrű emberek igazgatják, az év végét se éri meg. – Nagyot káromkodva végigmérte őket, és öles léptekkel visszament az Ispotályba. Gellért indult volna utána, de Rajnáld rászólt: – Várj. Meg fogjuk kapni.
Hosszú percekig vártak, majd felkapták a fejüket, amint Roger mély hangját meghallották: – Csússzatok érte a sárban. Piszkos munkához piszkos kulcs való. – Kihajolt az egyik emeleti ablakból, és a kulcs elrepült a lent állók feje fölött. Heraclius rohant, hogy kihalássza a dágványból. Rajnáld és Gellért reszketett dühében. – Megvan! Gyertek! – kiabálta a pátriárka, és leszegett fejjel előresietett az esőben. Úgy követték, mint a prédától visszafüttyentett vadászebek.

 

Szibilla Guido és néhány emberük társaságában érkezett meg az Olajfák hegyén álló házba. Anyja úgy fogadta, mintha máris királynő volna, majd felvezette a szobájába egy kis négyszemközti beszélgetésre. Guido idegesen rámosolygott bátyjára, és Amalrich megkérdezte: – Emlékszel Sepphoriára?
– Emlékszem.
– Arra is emlékszel, hogy amikor kilovagoltunk a táborból, azt mondtam, a csinos arcod megszerezte számodra a világ egy részét?
– Igen, mondtál valami ilyesmit.
– Nohát, még annál is többet szerzett. Egy egész királyságot.
– Nem értelek. Ha arra gondolsz, hogy amiért Szibillát megkoronázzák...
– Elhoztad a legszebb ruhádat?
– Hogyne, most csomagolják ki.
– Akkor vedd fel, de gyorsan. Minél hamarabb királynőt akarunk csinálni a hercegnőből. – A távozó Guido után nézett, és megrázta a fejét. Ridefort-i Gellért odalépett hozzá. – Mi a baj, országkapitány?
– Akár a kockajáték – mondta Amalrich. – Ha csinos a képed, hatot vetsz, ha nem... Na, mindegy. Hatot vagy vakot... akár a kocka.
Gellért rendszerint komor ábrázatán értetlenség tükröződött. Unatkozik ez az Amalrich, és kockázni akar, vagy mi? Vállat vont, és visszament Chatilloni Rajnáldhoz; megvitatták, mit tettek volna Roger nagymesterrel, ha nincs ott az a berezelt csuhás.
Szibilla és anyja lejöttek az emeletről. A hercegnőn fehér selyemruha volt, derekán aranyszálakból szőtt öv. Haját megfésülték, arcát bepúderozták, ujjaira súlyos gyűrűket húztak. Amalrich, Joscelin, Rajnáld és Gellért mélyen meghajoltak előtte. Fáradtnak látszott a hosszú lovaglás után és szomorúnak: halott gyermekét mégiscsak sajnálta. Rövidke életében elhanyagolta ugyan, de a halála felkeltette benne a bűntudat érzését. Amióta elindult Askalonból, egyfolytában igyekezett meggyőzni magát, hogy így is, úgy is meghalt volna, akár ő vigyáz rá, akár más. Azonkívül nem az ő bűne, hogy elvették tőle. Hanem a bátyjáé. IV. Balduin tette rá a kezét a gyermekre, és ezt ugyan melyik anya akadályozhatta volna meg?
A lépcső aljánál álldogált, halkan társalogva Ágnessel és Joscelinnel, majd félrehúzódott, amint Guido is feltűnt, idegesen simogatva szalmaszínű haját.
– Készüljetek, urak – mondta Ágnes. – Azt akarom, hogy a lányom minden lépését vigyázzátok. – Biccentett Joscelinnek, aki kitárta az ajtót, és a kis csoport levonult a hegyről. Az eső elállt, de a föld még nedves volt; ügyeltek, hogy a faágak és a bokrok ne súrolják ruhájukat.
A városfalakon belül már várta őket a tömeg. A csoport lassan végighaladt a Via Dolorosán, és Guidónak észre kellett vennie, hogy az éljenzés, a sok jókívánság Szibillának szól, nem neki. Eszébe jutott, hogy a bélpoklos király Jeruzsálemet kínálta Tyrusért, és megkönnyebbülve motyogta: „Szép kis csere lett volna. Sejtettem én, hogy nem szeretnek ezek. Köpök rájuk. Ha majd Szibilla királynő lesz, megkérem, hogy Askalonban tartson udvart.”
Megérkeztek a Szent Sír-templom előtti térre, és Heraclius kisietett, hogy üdvözölje őket. – A régens közeledtének semmi jele, de meglehet, hogy délnek kanyarodik – súgta oda Gellért. – Siess a ceremóniával. – A pátriárka beleegyezően pislogott, intett a templomosoknak, hogy tereljék odább a tömeget, majd bemutatta Szibillát a népnek. A hagyományhoz híven így kezdte:
– Jeruzsálem derék népe! Elfogadjátok-e Szibilla hercegnőt, Jeruzsálemi Amalrich leányát uralkodótoknak?
– Igen!
– Elfogadjátok-e Szibilla jeruzsálemi hercegnőt uralkodótoknak?
– Igen!
– Elfogadjátok-e Szibilla jeruzsálemi hercegnőt uralkodótoknak?
– Igen! Igen! Igen!
– Úgy legyen hát, Isten és a ti szemetek előtt! – Megfordult, s bevezette Szibillát és a nemesurakat a templomba.
Némi tülekvés, lökdösődés után Szibilla letérdelhetett a pátriárka elé, aki kántálni kezdte: – Esküszöl-e, Szibilla, hogy híven megőrzöd a Jeruzsálemi Királyság törvényeit...
– Esküszöm – suttogta Szibilla.
– ...és esküszöl-e, hogy tiszteletben tartod azoknak jogait, kik örökös avagy szerzett földeket bírnak...
– Esküszöm.
– ...és esküszöl-e, hogy gyámolítani fogod a szükséget látókat, s mindenekfölött a jámbor özvegyeket és Miurunk árváit...
– Esk...
– ...és igazságot szolgáltatsz mindeneknek...
– Esk...
– ...és tiszteletben tartod mindamaz előjogokat, amelyekkel korábbi uralkodók ruházták föl az Egyházat...
– Igen.
– ...és megmaradsz emez Egyház hitében?
– Igen.
– Azt mondd, hogy „Esküszöm”.
– Esküszöm.
– A rám ruházott hatalomnál fogva felszentellek tehát, s ezután úgy ismerjen a világ, mint Szibilla jeruzsálemi királynőt. – Fejére tette a koronát. Szibilla fel akart állni, de Heraclius intett neki, hogy maradjon a térdén.
– Várj – mormolta, és Courtenayi Ágnesre nézett. Az asszony arckifejezéséből kiolvasta, amit tudni akart, és folytatta: – Királynő vagy, de mindent összevetve mégiscsak asszony. Nézz magad mellé, ott találsz a párnán egy koronát. Minden királynőnek szüksége van egy férfira, aki segítse és támogassa a kormányzásban. Ez terád is vonatkozik. Fogd hát ama koronát, és tedd annak a fejére, aki a legalkalmasabb rá, hogy az uralkodás gondját veled megossza. – Majd súgva hozzátette: – Rajta! Hát persze, ki máséra?
Szibilla kezébe vette a második koronát, felállt, és intett a férjének. Guido előrelépett, s megállt földbe gyökerezett lábbal. Kábán pislogott, zajosan szedte a levegőt. Miközben Heraclius utasításokat sziszegett a fülébe, Szibilla letérdeltette Guidót. Lehajolt hozzá, arcon csókolta, és így szólt: – Uram, viseld e koronát, mert nem ismerek férfit, aki náladnál inkább megérdemelné. – Rátette a fejére a súlyos aranykoronát, és megismételte, amit Heraclius súgott neki: – Király vagy, s mostantól úgy ismerjen a világ, mint Guido jeruzsálemi királyt.
Ridefort-i Gellért nem bírta megállni, diadalittasan felordított, és észak felé bökött az ujjával, Tiberiás felé...

 

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
NABLUS, JERUZSÁLEM, MOÁB
1186. október-december

Elmerevedett lábbal járkáltak fel-alá a tanácsteremben, fájó szemüket dörzsölték az öklükkel, nyújtózkodtak, hogy el ne aludjanak. Napszállta óta ülésezett a tanács; közeledett a pirkadat, de a bárók még nem jutottak semmire.
Noha a vár Ibelini Baliané volt, a gyűlést Tripoliszi Rajmund hívta össze. A néhány lojális bárónak majdnem egy hétbe telt, míg a Nablusba vezető utat megtette, s most ott voltak mindnyájan a tanácsteremben.
Balian leereszkedett az egyik öblös bőrszékbe, és megmarkolta a faragott karfát. Vékony szálú, szőke haját annyiszor végigszántották az ujjai, hogy most rendetlenül lógott a homlokába. Ásítani szeretett volna, de nem mert, hátha ragadós lesz a példa. Ehelyett kinyújtotta a lábát, és rosszkedvűen pislogott a szoba közepén füstölgő tűzre. Ideje, hogy igyunk egyet, gondolta. Elég sokáig megtartóztattuk magunkat a bortól. De ahhoz, hogy rögtön fölkeljen, fáradt volt, s még akkor is a székben hevert kinyújtózva, amikor Szidoni Reginald el akart menni előtte. Nem vette észre kinyújtott lábát, megbotlott benne, és nekiesett a tűzhely szélének. Balian néma mentegetőzésképpen felemelte a kezét, de Reginald türelme már régen elfogyott.
– Azzal játszadozol, hogy csapdákat állítasz? – förmedt rá kiegyenesedve.
– Fogd be a szád! – vágott vissza Balian. – Ha arra figyelnél, hogy hová lépsz...
– Azt akarod mondani, hogy nem vagyok elég éber?
Frissebb vagyok, mint te, aki csak heversz ott gondolatok nélkül!
– Gondolatok nélkül!... Vigyázz a szádra, Szidon! Több javaslattal álltam elő ma éjjel, mint te egy egész téli héten tudnál! – Talpra ugrott, s már-már úgy látszott, összeverekednek.
Tripoliszi Rajmund rájuk ordított a tűz másik oldaláról: – Hát idáig jutottunk? Két barát ölre megy, amíg körülöttük haldoklik az ország? Szégyelld magad, Balian! És te, Reginald, talán kocsmai verekedésre szottyant kedved, azért utaztál ide a tengerpartról? Béküljetek ki, és a fejeteket használjátok, ne az öklötöket!
Balian már erőt vett magán. Elmosolyodott, Reginald megragadta a kezét. – Ostobák vagyunk – mondta Szidon ura. – Igazad volt, nem figyeltem oda...
– Mindnyájan ingerlékenyek vagyunk ma éjjel. – A füstön átkémlelve megkérdezte: – Régens uram, mit szólnál hozzá, ha hozatnék egy kis bort?
– Jó ötlet – helyeselt Rajmund. – Egészen kiszáradtam. Hozass csak, aztán majd folytatjuk a vitát.
Balian elment, hogy felébressze a szolgákat, Reginald odalépett Caesareai Walterhoz és Ramlai Balduinhoz, Rajmund pedig a padlón kuporgó Toroni Humphreyhoz és Ernoulhoz ballagott. Ahányszor csak a tárgyalás megfeneklett, a két ifjú ember a Toronban eltöltött hetekről kezdett beszélgetni, felidézték, hogy mit mondtak, mit csináltak ekkor meg akkor, lelki szemük újra látta a várat és környékét, a sakktáblákat, a poros labdázóudvart és a büszke járású Zerbinót. Rajmund megállt fölöttük, megvárta, míg visszatérnek a jelenbe, azután megkérdezte: – Figyelemmel kísérted ezt a vég nélküli vitát, Humphrey úr?
Azt gondolva, hogy Rajmund ellenőrizni kívánja az éberségét, mivel ő a legfiatalabb s így a legkevésbé edzett az összegyűlt bárók közül, Humphrey némi éllel felelte: – Éppúgy figyelemmel kísértem, mint bárki más, régens úr. Én is kiszáradtam, akárcsak te, én is fáradt vagyok, akár a többiek, de azért...
– Nem dajkálni akarlak, Toron, ne mérgelődj. Azért kérdezlek, mert a javaslatban, amit elő akarok terjeszteni, nagy szerepet szánok neked. – Megdörzsölte csúnya, hosszú orrát, mintegy enyhíteni akarva a légkör feszültségét. Kénytelen volt azonban észrevenni, hogy mint rendesen, a többiek most sem méltányolják humorérzékét. Általában úgy vélték, nincs is humorérzéke, de ő meg volt győződve róla, hogy csak azért, mert nem az ő szemszögéből nézik a dolgokat.
– A javaslatom szerint legalábbis párna kerülne az üleped alá – jelentette ki.
Humphrey és Ernoul homlokráncolva pillantott föl rá, mire Rajmund sietve hozzátette: – Legalábbis ha ébren maradsz –, majd elballagott a füstön át.
Ernoul vette magának a bátorságot, hogy szánakozzék a birodalom régensén. Olyan derék ember, olyan őszinte, olyannyira megérdemelte volna a koronát, amit kinyújtottak feléje, aztán visszarántottak, de sajnos olyan kibírhatatlanul unalmas. Párna Humphrey ülepe alá? Az ifjú apród fejét rázva hallgatta Humphrey motyogását: – Mi ebben a vicc? Fafejű alak.
Hamarosan visszajött Balian. Két szolga követte, akik kitöltötték a bort, és három tele korsót az ablakpárkányra tettek hűlni. A bárók mohón ittak, és várták, hogy Rajmund újrakezdje a vitát.
A régens odaállt a tűz mellé, ahol mindenki láthatta.
Ez a hosszú tanácskozás csak megerősítette, hogy hatalmas feladat áll előttünk. A millió javaslat, amivel előálltatok, segített ugyan tisztázni a helyzetet, de úgy tűnik, továbbra is csak két lehetőségünk maradt. Véleményem szerint mindkettő megvalósíthatatlan, azonkívül nekem személy szerint egyik se tetszik. Azért hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy mi ez a két lehetőség.
Balian megadóan ásított a tenyere mögött. Rajmund túlságosan csökönyös, gondolta. A régens helyében ő ágyba parancsolta volna a társaságot azzal, hogy másnap majd folytatják. Ámbár, gondolta véreres szemével kipislogva az elfüggönyözött ablakon, már másnap van. Újra ásított egyet, elhelyezkedett a székben, és igyekezett Rajmund szavaira összpontosítani a figyelmét.
– Először is, elfogadhatjuk a jelenlegi helyzetet. Akármilyen körülmények között koronázzák meg őket, Guido és Szibilla király és királynő. Ha tehát megkértek rá, hogy mentselek föl benneteket a gyermek Balduinnak tett hűségeskütök alól, tiszta lelkiismerettel mehettek térdet hajtani Guido király elé.
– Soha! – kiáltotta Ramlai Balduin. – Ezennel kijelentem, hogy én leszek az első, aki inkább itthagyja az országot, semhogy behódoljon annak a nyomorult párnak. Jól jegyezzétek meg, amit mondok. Én soha nem leszek a kóchajú Lusignan alattvalója!
– Testvér – morogta Balian –, ne kapkodd el a dolgot. Találunk más megoldást is.
– Hogyne, éppen olyan szerencsétlent, mint amilyeneket eddig találtunk. Úgy van, ahogy a régens mondta: mindegyik lehetőség megvalósíthatatlan. Nem, öcsém, ne puhíts te engem. Az elhatározásom végleges.
– Bátor ember vagy – mondta Rajmund. – Nem kis dolog lenne itt hagynod ramlai birtokaidat. De az önkéntes száműzetés még nem szabadít meg minket Guidótól és pártjától. Nos, ha az első lehetőség nem tetszik, hallgassátok meg a másodikat. Fogjuk szaván Joscelin országbírót, és koronázzatok királlyá engem. Amikor Konrád úr, a johannita komtur Tiberiásba jött elmondani, hogy engem, téged, Balian és téged, Balduin, azzal vádolnak, hogy a trónra törünk, nem értettem, hogyan hihetnek el az emberek ilyen képtelen hazugságot. De amikor arról is beszámolt, hogy a jeruzsálemi nép hitelt adott a pátriárka meséjének, miszerint én haddal indultam a főváros ellen, kis híján eszemet vesztettem. Pedig, uraim, ha engem akartok királlyá tenni, nincs más hátra. Össze kell szednetek minden katonátokat, s az én hadammal egyesülve meg kell indulnotok Jeruzsálem ellen. Abban nyilván egyetértünk, hogy egy ilyen helyzetben a nyers erő diadalmaskodna. Én Joscelin ajánlatát tiszta lelkiismerettel fogadtam, de nem vagyok hajlandó véres rendet vágni a saját népemben, hogy a trónt elérjem. Előadtam hát ezt a lehetőséget is, bár egyetlen porcikám se kívánja. – Csendben állt egy pillanatig, majd felhajtott egy kupa bort, és megtörölte a száját.
– Előadtad és el is vetetted ezt a lehetőséget, nem tehettél mást – mondta Caesareai Walter. – Egyetértek veled. Neked kéne királynak lenned, de ezt az utat nem választhatod. Mit érünk hát el ezzel az egész éjjel tartó vitával? Guidónak nem akarunk behódolni, fegyvert sem akarunk fogni ellene, de Ramla urát se kívánjuk követni száműzetésébe. Se ló, se szamár, se nyereg.
– Még nincs elveszve minden – felelt Rajmund. – Van egy új tervem; valamiről elfeledkeztünk.
– Ne leckéztess bennünket, arra most nincs idő – vágta oda Balduin. – Ha eszedbe jutott valami, ami nekünk nem, add elő, hadd mondjuk meg, mi a véleményünk róla.
– Jól van, Balduin, mit szólsz tehát ehhez? Ha mi, akiknek nincs törvényes jogcímünk a trónra, nem versenyezhetünk Guidóval, állítsunk magunk helyett olyant, aki versenyezhet vele. Például – mutatott a füstön túlra –, például őt!
Mindenki Humphreyra bámult, s ő ügyetlenül talpra vergődött. – Engem? – dadogta. – Engem akartok szembeállítani...
– Miért ne? – vágott vissza Rajmund. – A te feleséged is Amalrich király lánya, akárcsak Szibilla.
– Igen, de Szibilla előbbre való rangban. Ez tény, ezen nem lehet változtatni.
– Nem is akarunk. Szibilla csak a létra volt, amin a férje fölmászott a trónra.
– Régens úr, azt akarod mondani, hogy a feleségem révén...
– Azt akarom mondani, hogy a királynő anyja Courtenayi Ágnes, a férje pedig egy nyúlszívű poitou-i. Lusignani Guidónak nincs múltja ebben az országban, de téged, IV. Toroni Humphreyt, a dicső országkapitány unokáját tárt karokkal fogadna mindenki, aki Guidóban nem bízik, vagyis szerintem a nép túlnyomó többsége. Ne feledd, hogy a jeruzsálemi tömegnek fogalma sem volt róla, mi készül. Nem tudhatták, hogy Guidóra korona vár. Úristen, hiszen ő maga sem tudta, míg a fejébe nem nyomták! A népet becsapták, és én mondom, Humphrey, a nép hamarosan el fog hidegülni tőle. – A többi báró felé fordulva hozzátette: – Még a legvadabb ellenségeinktől is támogatást remélhetnénk! Hisz Humphrey végül is Millyi Stefánia fia. Gondoljátok csak el, ha Krak ura a mi oldalunkon állna!
Baliannak gyanús volt ez a hajnali optimizmus, és közbevetett egy gondolatot a veje érdekében. – Talán hallgassuk meg először Humphrey urat. Nem biztos, hogy a trón felelősségét mindenki örömmel venné a nyakába.
– Köszönöm, nagyuram – felelte Humphrey –, valóban szeretném elmondani a véleményemet. Váratlan meglepetésként ért régens urunk ajánlata, s mielőtt döntenék, meg kell hallgatnom Izabella hercegnőt is. Valamit azonban máris megmondhatok. Nem akarok király lenni.
– Én pedig a te helyedben akarnék! – szögezte le Rajmund. – Különben hogy szedjük rendbe zilált sorainkat?
– Joscelin országbírónak egyvalamiben igaza volt. Csakis te érdemled meg a trónt, régens úr. Számomra épp elég nagy feladat a toroni birtok igazgatása. Arra kérlek mindnyájatokat, hogy keressetek más megoldást.
Rajmund összeráncolta a homlokát, majd végigsimított rajta még bortól nedves keze fejével.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy válogassunk – mondta. – Én szeretnék király lenni, de nem lehetek. Te nem akarsz, de muszáj. Más utat nem látok rá, hogy Guidót megfosszuk koronájától, és az ország helyzetét megszilárdítsuk. Azt javaslom, aludj rá egyet, s aztán mondd meg, félsz-e még a tróntól. De figyelmeztetlek, jobb, ha meghajolsz az elkerülhetetlen tények előtt. Te vagy az egyetlen reményünk ebben a dologban. – Látta, hogy Balduin és Walter bizonytalanul bólogat, kijelentette, hogy délben folytatják a tanácskozást, s a kimerültségtől görnyedt háttal elhagyta a termet.
Balian ekkor olyan hibát követett el, amelyért később egész életében vádolta magát. Humphrey odament hozzá, és megszólította: – Kérlek, uram, mondd meg, mi az álláspontod. Véleményed szerint nem csupán hiú vágyak és remények keveréke a régens terve?
– Az az igazság – ásított Balian –, hogy gondolkodni sem bírok, olyan fáradt vagyok. Holnap majd elmondom a véleményemet. Bocsáss meg, Humphrey, de azt hiszem, beszélgetésünkhöz jobb alapot kínálna egy kiadós alvás. – Tekintetét a terem sarka felé fordítva motyogta: – Jó éjszakát, Ernoul. Vagy inkább jó napot? Akármelyik is, nehogy addig jegyezgesd a tanácskozás történetét, míg el nem nyom az álom. – Feltápászkodott a székből, biccentett Reginaldnak és Walternak, s fivére, Balduin kíséretében kiment a szobából.

 

Amikor a legutolsó báró is távozott, Humphrey így szólt: – Hallgass ide, Ernoul.
Az apród egy kis sarokasztalka fölé görnyedve, sebesen rótta a sorokat, félt, hogy az emlékezete cserbenhagyja. Intett Humphreynak, hogy várjon egy kicsit, majd megadóan felsóhajtott, amint barátja kijelentette: – Ez nem várhat. – Letette a pennát a pergamenlapra, úgy, hogy az árkus fölcsavarodjon rá és ne hagyja legurulni, kiegyenesedett, és megnyomkodta a derekát.
– Legyen benned egy kis könyörület – mondta panaszos hangon. – Balian úrnak igaza van. Előbb az alapot kell megvetni egy kiadós...
– Én most képtelen volnék aludni, hacsak el nem kábítanak. Különben sem akarlak üres beszéddel feltartani. Már eldöntöttem, mi a teendő.
– Úristen, hogy fáj a hátam. Mit döntöttél el?
– Van erőd lóra ülni?
– Lóra... De mi az ördögnek? Most?
– Igen. Most.
– Ne bolondozz, Humphrey...
– Igen, vagy nem? Gyönge virágszál vagy, vagy lóra ülsz, ha kérlek?
Ernoul csettintett a nyelvével, és kibámult a nyershússzínű égre. – Hová megyünk? Csak levegőzni akarsz, vagy ez kapcsolatban van az elhatározásoddal?
– Kérdések, kérdések!
– Igenis, kérdések.
– Mit számit az? Állítólag a barátom vagy,..
– Az vagyok, azért kérdem. Akármit is mondasz, alig állsz a lábadon. Jómagam úgyszintén, tehát ha úgy döntenék, hogy mégis útnak indulok veled ilyen kora reggel...
– Jeruzsálembe megyünk.
– ...akkor jogom van megtudni, hogy hová... Jeruzsálembe?
– Persze hogy Jeruzsálembe. Hova mennék, ha nem oda, azok után, amik itt ma éjjel elhangzottak? Urad és apósom első ízben tagadta meg tőlem a tanácsát, így hát a magam feje után kell mennem.
– De miért éppen Jeruzsálembe?
– Hadd fejezzem be. Nem tudom, te mennyire vetted komolyan Rajmund gróf javaslatát, de én biztos vagyok benne, hogy amikor felébred, a javaslata paranccsá válik. Hallottad magad is, hogy mit és mit nem tenne meg, hogy király lehessen belőle. Szándékosan kicsinyelte le magát, mert tudja, hogy nincs törvényes jogcíme a trónra. De nekem van!
– Neked sincs. Csak Izabella hercegnő...
– Jaj, ne légy már ilyen pedáns! Izabella vagy Humphrey, nem mindegy, ha egyszer mind a kettőnket megkoronázzák? És ne hidd, hogy csak a magam nevében beszélek.
Rajmund úrnak azt mondtam ugyan, hogy Izabellát is meg kell hallgatnom, de máris tudom, mi lenne az ő véleménye. – Olyan nagy hévvel érvelt, mintha a krónikásnak hatalmában állt volna igent vagy nemet mondani. – Egyikünk sem kívánja a trónt! Ha kell, egész életemben ezt fogom hajtogatni. Nem akarok király lenni; és Izabella sem óhajt királynő lenni. Megbeszéltük már mi ezeket a dolgokat – nem éppen ezt a mostani veszélyt, de ehhez hasonlókat –, és tisztában vagyunk magunkkal. Szolgálni fogjuk a birodalmat, amíg csak élünk, de irányítani nem fogjuk. Ez a helyzet.
– Miért kerülöd ennyire a koronát? – kérdezte Ernoul nagyon szelíden.
Humphrey mélyet lélegzett, beszívta a levegőt, és az ablakhoz lépett. Elgondolkodott, s csak aztán felelt a kérdésre: – Életem első tizenhat esztendejét Krakban töltöttem. Tanúja voltam, hogyan gyakorolják a hatalmat, néha jóra, de legtöbbször rosszra használva azt. Tudod-e, Ernoul, milyen rettenetesen jó érzés a hatalommal visszaélni? Nem vagyok vele egészen tisztában, de azt hiszem, a józan ész és a felelősség korlátai közül való kiszabadulást jelenti, lehetőséget, hogy a kényszerű határokat áthágjuk, tudva, hogy döntésünkkel senki se szállhat szembe, cselekedeteinket senki nem akadályozhatja meg. – Megperdült, elfordult az ablaktól. – Érted, amit mondok, barátom?
– Ha Rajnáldról beszélsz...
– Igen, igen, róla! Láttam őt tisztességesen viselkedni, és olyan,.. mindennapi volt. De amikor az igazi Rajnáld, amikor önmaga, akkor olyan, mint valami isten.
– Vagy inkább ördög.
– Persze hogy ördög, de micsoda hatalma van! Várakat rombol le, tucatjával gyilkoltatja az embereket, s a becsületszavát annyiba se veszi, mint egy lyukas garast. Érted, mit akarok mondani?
– Arra gondolsz, hogy ha király lennél, téged is megrontana a hatalom?
– Nem tudom. Ez az igazság, Ernoul. Nem tudom. De mivel az árnyékában éltem, és tapasztalnom kellett, hogy nincs ember, aki legyőzze, az egész országban egyetlen ember sincs, nem akarom megkockáztatni, hogy ilyen veszélyes útra lépjek. – Felsóhajtott, majd csúfondárosan rámosolygott az ijfú krónikásra. – Nagyon ájtatosnak hangzott, amit mondtam? Nem akarsz hinni a fülednek?
– Inkább kétségbeesettnek hangzott – felelte Ernoul. – De ennél becsületesebb beszédet élő ember szájából még nem hallottam. Attól félsz, hogy kihasználna a hatalom ahelyett, hogy magad használnád azt a jóra.
– Mint Toron ura nem, de mint Jeruzsálem királya, igen, ettől félek.
– S ha már Jeruzsálemről van szó, nyilván attól tartasz, hogy nem lesz erőd szembeszállni Rajmund és a többiek akaratával.
– Így van. Ezért kell eltávoznom, még mielőtt újra összeül a tanács.
– Miért nem mégy egyenest Toronba? A bárók nem tennének meg olyan nagy utat, csak hogy nyaggassanak.
– Talán nem, de előbb közölnöm kell lehetetlen sógornőmmel, hogy nem szándékozom szembeszállni vele, bármit halljon is az ellenkezőjéről.
Ernoul a homlokát ráncolta. – Nem hiszem, hogy ezt a javadra írnák. Mit szól majd a régens, ha meghallja, hogy lepaktáltál az ellenségeivel? Azonkívül, ez az út az életedbe kerülhet.
– Az életünkbe – javította ki Humphrey. – Ha úgy hozza a sors, mindketten Isten színe elé jutunk. Csak nem képzeled, hogy a királynőnek éppen a te csontos porhüvelyeden esik meg a szíve, mi?
– Eszembe se jutna ilyesmi, ámbár még nem ígértem meg, hogy veled tartok. Ha az igazat akarod hallani, egyáltalán nem vagyok meggyőződve ennek a lépésnek a bölcs mivoltáról. – Kinyújtotta a kezét. – Humphrey... – mondta, és elakadt. – Vigyen el az ördög, veled megyek. Remélem, kitöröd a nyakad, mielőtt Jeruzsálembe érünk.

 

St. Gilles-hez közeledtek, vagyis tizenöt mérföldet tettek meg Nablustól déli irányban. Többnyire csendben telt az útjuk, de Ernoulnak, nagy rémületére, most eszébe jutott, mit fog művelni vele Balian úr, amiért megszökött – sietős távozásukat a várból nemigen lehetett más szóval illetni –, ezért azt mondta: – Várj csak, Humphrey. Nem tehetjük kockára az életünket anélkül, hogy asszonyainknak búcsút mondanánk.
Humphrey visszafogta a kantárszárat, és megvetően pillatott a firkászra. – Mástól nem félsz?
– Mitől félnék?
– Például Balian úrtól. Jobban félsz tőle, mint Szibilla brutális testőreitől. Ezért akarsz visszamenni.
– Mit sértegetsz? – méltatlankodott Ernoul. – Csak el akartam búcsúzni Idelától, mi van abban? Felébred szegény, nem talál sehol...
– Aztán megtudja, hova lettél. Amíg a lovak dolgát intézted, felvertem álmából a vén Fostust. Ő tudja, mire készülünk, és értesíteni fogja Izabellát meg Idelát.
– Ja, hát akkor ez rendben is van. Mérges volt, amiért felköltötted?
– Dühöngött. Úgy látszik, öregszik, hiszen már majdnem reggel volt. Na, megkönnyebbültél?
– Igen, azt hiszem.
– Akkor sarkantyúzd meg a lovadat, mert sohasem érünk oda.

 

Elügettek egy útszéli kis erőd, a Balduin tornya mellett, majd, délebbre, maguk mögött hagyták Betel világi erődjét is. Hamarosan megpillantották Ramalla magasan fekvő hegyi települését, s ebből tudni lehetett, hogy már tiz mérföld sincs hátra a fővárosig.
– Pihenjünk egyet – mondta Humphrey. – Van időnk.
– Nem vagyok fáradt – közölte Ernoul. – Azt hittem, minél előbb Jeruzsálembe akarsz érni.
– Úgy is van. De közben gondolkodtam. Ha egyszer benn leszünk, Szibilla vagy még inkább Joscelin vagy Amalrich nem szívesen fog elereszteni minket.
– Szóval most már lejjebb adod. A várban még Isten színe elé akartál jutni. Most meg azon aggódsz, hogy börtönbe fognak csukni. Sokkal jobb kilátás, mint egy penge a hasadban.
Humphrey megrándult. – Ne akadékoskodj! St. Gilles-nél még mintha te bizonytalanodtál volna el.
– Elismerem. De most már nem ingadozom. Neked volt igazad; minél előbb oda kell érnünk.
– Tudom, tudom. Nem szükséges az orrom alá dörgölnöd. Itt én kockáztatok!
– Mi kockáztatunk – dörmögte rosszmájúan Ernoul. – Csak nem képzeled, hogy a királynőnek éppen az én csontos porhüvelyemen esik meg a szíve?
Újra elindultak. Félúton Jeruzsálem felé megállította őket egy járőr. Humphrey Amalrich országkapitány embereire ismert bennük, és azok is felismerték őt. Minden fölösleges ceremónia nélkül elvették a kardját, s elkísérték őket a városfalig, ahol a Szent István Oszlopa-kapunál őrködő templomos lovagokra bízták a két fiatalembert.

 

Szibilla úgy döntött, hogy változtat az egyéniségén, ha már a helyzete megváltozott. Az uralkodás zord kötelessége komolyabb gondolkodásmódot igényel, pontosabb szóhasználatot, előkelőbb viselkedést. Unta már, hogy kacér gyermeknek tartsák – elvégre huszonnyolc éves, kétszer házasodott s most királynő –, és elhatározta, hogy tekintélyt szerez pozíciójának, mint a birodalom első asszonya.
Minden határozottsága ellenére azonban szürke kis ingénue[6] maradt, aki túl nagy szerepet vállalt magára. Az eredmény kiábrándító volt, de mint általában a rossz színésznők, Szibilla sem jött rá, hogy tehetségtelen a játéka.
A királyi palotában tartózkodott, az Al Aksza-mecsct mellett, egy szobában, mely közel volt, de mégsem túl közel a trónteremhez. Ebbe a szobába, amelyet Courtenayi Ágnes a királynő fogadótermének nevezett el, külön trónt állítottak be, szőnyegeket fektettek le, s a falakat Szibilla kedvenc színére, vizenyős kékre festették. Ágnes, Joscelin és Lusignani Amalrich sikeresen kizárták Szibillai a fontos döntések meghozatalából, ugyanakkor elhitették vele, hogy fogadóterme éppen olyan központi szerepet játszik az államigazgatásban, mint Guido király trónterme. Néha megengedték neki, hogy egy-egy apróbb problémával megbirkózzék, s aztán dicséretözönnel árasztották el, akármit is művelt.
Eznap reggel Guido a városban tartózkodott, úgyhogy a templomosok egyenest a fogadóterembe vitték Humphrey-t és Ernoult.
Humphrey, aki négy éve nem látta Szibillát, éppen olyan csinosnak találta és éppen olyan túlöltözöttnek, ahogy az emlékeiben élt. Nyugodtnak, szinte tartózkodónak tűnt, de hamarosan kiderült, hogy csupán királynőnek akar látszani. Lassan, fejét félrehajtva biccentett Humphreynak, majd szemöldökét felvonva Ernoul felé nézett.
– Humphrey – mondta végül –, már el is felejtettem, hogy olyan messze északon is vannak rokonaink. Ez az ifjú ember, úgy vélem, az apródod.
– Nem, felség, ő a barátom, Ernoul, Ibelini Balian úr apródja.
– Neked nincsen saját apródod?
– Nincs, még nem sikerült Ernoulhoz hasonló kitűnő társat találnom.
– Milyen furcsa – mondta Szibilla. – Apródot kölcsönözni! A toroni adókból csak futja annyira, hogy apródot vegyél magadnak?! Persze a jó társaság nagy kincs, ezt el kell ismernem.
– Ami azt illeti, én is érdeklődhetnék a pénzügyi helyzeted felől – mondta Humphrey. – Ez a rendes trónterem?
– Kettő van. Férjem, a király a régi tróntermet használja. Ez, a fogadóterem, az enyém.
A két férfi körülnézett a szobában. Humphrey lebiggyesztette a száját. Ernoul a fogai közé dugta a nyelvét. Fáradtak lévén, könnyen oda tudtak volna képzelni egy selyemágyat.
Szibillának nem tetszett az arckifejezésük. – Azért lovagoltatok ide Toronból, vagy hol is laksz mostanában, hogy szemügyre vegyétek a királyi palota bútorzatát? – kérdezte.
– Nem, felség, ennyire még nem éheztünk ki a szórakozásra. Azért jöttünk, legalábbis én azért jöttem, hogy közöljem veled: Rajmund régens és néhány híve meg akar koronázni engem és Izabella hercegnőt, s azt akarják, hogy helyettetek mi uralkodjunk.
A templomos lovagok közben visszamentek a Szent István-kapuhoz, úgyhogy Szibilla hátravetette a fejét, és sikítozni kezdett:
– Őrség! Őrség! Gyorsan!
Humphrey és Ernoul mozdulatlanul állt, amint az őrök elözönlötték a szobát. A nyugodt jelenet meglepte a katonákat, királynőjükről a vendégekre néztek, majd megint a királynőre: nemigen tudták, mit kellene csinálni.
– Keressétek meg a királyt – parancsolta Szibilla. – Vagy az országbírót. Vagy Amalrichot. Mindegy. Mondjátok meg nekik, hogy őrizetbe vettük Toroni Humphreyt, aki...
Humphrey összeverte a tenyerét, tetszett neki a visszhang, és elkiáltotta magát: – Ne mondjatok semmit. A királynő képzelődik. Még nem fejeztem be. Felség, az Isten szerelmére, küldd ki az embereidet!
– Motozzátok meg őket! – mondta Szibilla. – Ezek az emberek nem barátaink.
– Történetesen már megmotoztak minket. Háromszor – jegyezte meg nyugodtan Humphrey.
– Motozzátok meg őket újra.
A súlyos mancsú katonák buzgón nekiláttak. Ernoul köpenye elszakadt, s Humphreynak az utolsó pillanatban sikerült megmarkolnia az ezüstcsatot, amit Izabellától kapott; az őrt, aki el akarta lopni, keményen legorombította. Fegyvert nem találván, a katonák csalódottan visszahátráltak. Szibilla újra elhelyezkedett a trónon, és kihessegette őket. – Azért tartózkodjatok a közelemben – kiáltott utánuk. – Lehet, hogy szükségem lesz rátok.
Ernoul alig tudta visszafojtani váratlan nevethetnékjét. Tegnap egész nap írt és Humphreyval beszélgetett, az éjszakát a bárói tanácsban töltötte, a reggelt lóháton, most pedig itt áll egy tehetségtelen hiszterika szobájában, s már ki tudja, hányadszor, katonák tapogatják végig, fegyver után kutatva. Olyan fáradt volt, akár az űzött szarvas, és olyan éhes, akár a vadászok. Igazán nagyon mulatságos.
– Ezen nincs mit mosolyogni, kölcsönvett apród! – mondta Szibilla.
Ernoul hevesen bólintott, úgy motyogta: – Bocsáss meg, felség. Nem tudok uralkodni az idegeimen.
– Ismerem ezt az állapotot – enyhült meg Szibilla. – Mi sem vagyunk vadállatok. Jól van hát, megbocsátok. Nos, Humphrey, ha nem akarod, hogy újra szólítsam az őröket, jó volna, ha megkeresnéd, mit magyarázol, akarom mondani, megmagyaráznád, mit keresel itt.
El fogom nevetni magam, gondolta Ernoul. Meg fog öletni, de nem tehetek róla. Ahogy ez illegeti magát, s hol ide, hol oda hajtja a fejét! Jó volna, ha megkeresnéd, mit magyarázol... Úristen!
Toron ura mély lélegzetet vett és folytatta: – Mint mondtam, vannak néhányan, akik meg akarnak koronázni. Hozzá szerettem volna azonban tenni még valamit. Nem óhajtok király lenni.
– Miért nem?
– Mert nem vagyok alkalmas rá. És becsvágyó sem vagyok. Egész egyszerűen nem kívánom a trónt.
– Ez gyönge mentség, Humphrey úr. Nem hiszek neked.
– Ez nem mentség. Ez tökéletesen elégséges ok, amit el kell hinned. Úgy látom, te élvezed, hogy ott ülhetsz a trónon. Ami engem illet, én nem élvezném.
Szibilla nem értette. – Miért mondod el mindezt nekem?
– Bocsáss meg, ha türelmetlennek látszom, de azt hittem, ez magától értetődik. Becsületszavamat adom rá, hogy nem akarok király lenni. Ha tehát a pletykák előbb-utóbb a füledbe jutnak, nyugodtan fütyülhetsz rájuk. Nem kedvelem Guido királyt, ez köztudott, s abban is bizonyos vagyok, hogy rosszabbul, mint ő, nem kormányoznék...
– Ez sértés! Ez felségárulás!
– Nem az – mondta fáradtan Humphrey. – Én csupán a feleségem féltestvérével beszélgetek a férjéről, aki azért lett király, mert te Jeruzsálem hercegnője vagy. Nos, hát Izabella is az. Ilyenformán hasonló helyzetben vagyok, mint Guido. Ha én uralkodnék, az azért lenne, mert Izabella hercegnő a feleségem, és nem azért, mert uralkodásra termettem. Mindazonáltal, ismétlem, nincsenek ilyen vágyaim. Elég nekem Toron. Érthető, amit mondtam?
– Te tényleg nem akarsz...
– Nem.
– Ezt a királynak is el kell mondanod.
– Készséggel.
– Gondolod, hogy jó királynő vált belőlem? – Mi?
Ernoul rezzenéstelen arccal kijelentette: – Nagyszerűen átlátod az eléd terjesztett fontos ügyeket, királynőm. Igen hamar felfogtad, hogy Humphrey úr igazat beszél. Egy kevésbé eszélyes asszony talán kételkedne a becsvágy ilyen szerény mértékében, de te világosan látod a helyzetet. Humphrey úr el akarja kerülni a fölösleges vérontást itt is és Toronban is, tehát az egész országban. Nem dicséretreméltó törekvés ez?
Szibilla mosolyogva sütkérezett a bók fényében. – Most már értem, miért hord téged magával Humphrey úr. Igen, ez végül is dicséretreméltó. Beszélj tehát a férjemmel, Humphrey, és én szabad távozást biztosítok nektek Jeruzsálemből.
– Egészen Nablusig – javította ki Humphrey. – Az utakon Amalrich országkapitány emberei cirkálnak.
– Legyen tehát Nablusig. – Szibilla felállt, és kegyesen bólintott. – Humphrey úr, Ernoul apród. Kérlek, várakozzatok itt, amíg értesítem a királyt.

 

Nablusban a két fiatalember keserves árat fizetett a dezertálásért. Tripoliszi Rajmund közölte Humphreyval a bárók véleményét. Balian ugyan felszólalt a védelmében, de Balduin, Walter és Reginald egyetértettek abban, hogy Toron ura gyenge és önző teremtés, Istennek legyen tehát hála, hogy a tervük kudarcba fúlt. Még jó, hogy most ismerték ki a természetét, és nem később, egy döntő pillanatban.
Humphrey váltig hajtogatta, hogy még ha kívánta volna is a trónt, Guido és pártja a végsőkig kitartott volna pozíciójuk védelmében. Hadsereget toboroztak volna, éppolyan erősét vagy még erősebbet, mint amilyet a régens tudna felállítani. Azonkívül segítségért folyamodtak volna a nyugati uralkodókhoz, akik kétségtelenül Szibillát támogatták volna. Guido király egyelőre semmi olyat nem tett, amiért el kellene ítélni. Azon a címen, hogy bolond, nem lehet letaszítani a trónról; ahhoz előbb valami bolondságot kellene művelnie.
– Megvalósíthatatlan terv volt ez, régens úr, az elkeseredés szülte, s hozzá éjnek évadján. Hibáztunk volna, s keresztény vérrel szennyeztük volna be az országot. Sajnálom, hogy illő szó nélkül hagytalak itt benneteket, de féltem, hogy a lelkiismeretem ellen kényszerítenétek cselekedni.
– Gyenge vagy, mint egy csecsemő – mondta Rajmund.
– Izabella hercegnő jobb anyagot is választhatott volna.
– Ez tisztességtelen megjegyzés volt – mondta Balian. – Fogadott lányom meg van elégedve ezzel az emberrel.
– Remek. Akkor csak menjen vissza hozzá, és igazgassa kisded toroni birtokát.
– Ezt mondtam én is a legelején – vágott vissza Humphrey. – Toront híven fogom kormányozni, mint jog szerinti hűbérura. De nem vagyok hajlandó Jeruzsálem után kapkodni, ha kevesebb rá a jogcímem, mint annak a csinos képű poitou-inak. És most, uraim, ha végeztünk, engedelmetekkel hazamegyek. – Határozott léptekkel kisietett a szobából, és a folyosón ott találta a várakozó Ernoult.
Beszélgetni kezdtek. Ernoul megkérdezte: – Megvárod, amíg végeznek velem?
– Tudod, hogy megvárlak, barátom. Ne aggódj, veled nem bánhatnak olyan keményen.
– De Balian úr igen.
– Mondd azt, hogy kényszerítettelek. Emoul a fejét rázta. – Nem fogják elhinni.
– Akkor mondd azt, hogy azért jöttél velem, mert fékezni akartál.
– Hát hiszen fékeztelek is.
– Szóljak velük az érdekedben? Elmondhatnám nekik, miként békítetted meg Szibillát...
– Nem, te már elmondtad a magadét. Maradj csak. Még újra neked esnének. – Megrezzent, amint Rajmund kiszólt:
– Gyere csak be, apród.
Humphrey megérintette a karját, megvárta, amíg belép a tanácsterembe, majd az ajtóhoz szorította a fülét.
Odabenn megszólalt Rajmund: – Hozzád semmi közünk, Ernoul, de meghallgatjuk, miként vélekedik a szökésedről Balian úr.
– Nagyon helytelenítem – mondta Balian. – Ámbár meg kell jegyeznem, hogy a helyében én is elkísértem volna Humphrey urat. Csakhogy én nem lopóztam volna el tudtára adni ellenségeimnek, mit terveznek a szövetségeseim, amikor a terv jószerint még nem is volt kész. Tudom, hogy miért tetted, amit tettél, de a módjának árulásíze van. Mit hozol föl mentségedre?
– Semmit, uram. Az adott körülmények között azt tettem, amit helyesnek tartottam, ez minden.
– Igen sápadtnak látszol. Régóta nem aludtál. Azt javaslom, pihend ki magad, aztán majd megbüntetlek.
Ernoul reszketett a félelemtől és a kimerültségtől. – Engedelmeddel, uram, jöjjön előbb a büntetés – motyogta.
– Ha nem tudom, mi vár rám, nem fogok tudni aludni.
Balian körbenézett a bárókon. Úristen, gondolta, micsoda kőkemény arcok. Az ember azt hinné, csont-bőr apródom legalábbis eladott bennünket a damaszkuszi rabszolgapiacon. Ezeket az arcokat látva bizony én sem tudnék nyugodtan elaludni.
– Jól van – mondta. – Húsz botütést kapsz a szobádban. S hogy megtanuld a leckét, Fostus várnagy fogja kimérni. Menj föl, és ott várd be.
Ernoul nyelt egy nagyot, bólintott és kibotorkált. Háta mögött hallotta Szidoni Reginaldot: – Valakinek ellenőriznie kellene. – Rajmund rávágta: – Nekem elég, hogy Fostus fogja kimérni. – Ernoul becsukta az ajtót, és rámeredt Humphreyra.
– Hallottad?
– Igen. Rettenetesen sajnálom. Ez igazságtalan. Én rángattalak bele. Az én hátamra kéne kimérni.
Ernoul mélységesen egyetértett, de mondani csak annyit mondott: – Amint lehet, megkereslek.
Humphrey tétova, együttérző mozdulatot tett, és elnézte barátját, amint félelemtől összezsugorodva baktatott a lépcső felé.
Tíz perc múlva Fostus lépett be a hálókamrába egy törött lándzsanyelet szorongatva.
– Művelt fiatalember létedre ilyen ostoba vagy – morogta. – Ha Humphrey úr nem álmomból riasztott volna föl, hogy az asszonyokról dadogjon valamit, s aztán máris elszaladjon, a szemébe mondtam volna, hogy bajba fog keverni téged. Őneki nem volt félnivalója, ő nagyúr, de teneked semmiféle kiváltságod nincsen.
– Ne haragudj rám, Fostus. Nem hittem volna, hogy Balian úr téged bíz meg ezzel a munkával.
– Hát pedig engem bízott meg, na. – Lassan, szótagolva folytatta: – A parancsa világos, mint a nap. Húsz botütést kell kimérnem, méghozzá keményen. Meztelenítsd le a hátad. Hajolj előre, és a kezedet támaszd a falnak.
– Fostus...
– Maradj csöndben. Reginald úr embere kinn hallgatózik a folyosón. Ide hallgass, te ostoba gyerek. Meg ne halljam a hangodat! Amint az első ütést megkapod, föl ne kiálts nekem, megértetted?
A vén marha, nyöszörögte magában Ernoul. Hogyne kiáltanék fel, amikor végigver rajtam azzal a büdös póznával! Mit gondol, miből vagyok én, vasból?
Levette a zekéjét, és borzongva nekitámaszkodott a falnak.
Fostus ráhúzott a bottal. Megtántorodott az ütés erejétől. A fájdalom jobbra-balra szétszaladt a hátán. A nyelve vérzett, ahol ráharapott, de felkiáltani elfelejtett. Rámeredt Fostusra, döbbenten nézte a boldogan vigyorgó, tagbaszakadt harcost.
– Te rohadék!
Fostus lesújtott, újra és újra. Csak úgy rengett az ágy. Két székláb összetört. A padlódeszkákból röpült a forgács. Ernoul tágra nyitott szemmel állt a fal mellett, háta lüktetett az egyetlen ütéstől.
Ahogy a huszadik csattanás zaja is elült, Fostus rámordult:
– El lettél verve, értem? Azt senki se mondta, hogy hová mérjem ki a húsz ütést. Most pedig aludj egyet, majd én elzavarom Reginald spionját.
Ernoul tántorogva botorkált az alaposan elcsépelt ágy felé. – Fostus, te vagy a legnemesebb szívű... – Csak ennyire futotta az erejéből, leroskadt az ágyra, és már aludt is, mint akit letaglóztak.

 

Guido volt a király. Ezen nem lehetett változtatni. Ramlai Balduin állta a szavát, elhagyta az országot. Földjeit fiára bízta, és Antiochiában telepedett le, onnan szemlélte a fejleményeket. Tripoliszi Rajmund sem volt hajlandó behódolni Guidónak, hazament Tiberiásba. Humphrey visszatért Toronba. Balian Nablusban maradt. A többi báró is visszavonult hűbérbirtokára, onnan figyelték, mit művel a király, és mit tesz Rajmund, hogy a tekintélyét megnyirbálja.
Még a pártjukhoz tartozó nemesek is otthagyták Guidót és Szibillát, rájuk bízva, uralkodjanak, ahogy tudnak. Joscelin országbíró fellovagolt északra, Akkóba, Chatilloni Rajnáld pedig újra elfoglalta a vackát Krakban. Eltelt a november. A Szaladinnal kötött szerződést senki sem szegte meg, és Guido egyre jobban úrrá lett a kormányzás nehézségein. Egyedül érezte magát, annál is inkább, mert hatalommal bíró jeruzsálemi barátai csupán a következők voltak: Courtenayi Ágnes, a fivére, Amalrich, Heraclius pátriárka és Ridefort-i Gellért nagymester. Ez a négy ember minden lépését figyelte, szemmel kísérték fejlődését, megbírálták döntéseit, és örökösen másokhoz hasonlítgatták. Ha Rajnáld volna a király, ő nem így cselekedett volna. Ha Joscelin ülne a trónon, ő máshogy fejezte volna ki magát. Guido mindenre úgy reagált, ahogy elvárták tőle, Szibilla pedig tovább játszotta a királynőt fogadótermében.
Azután a Rajnáld agyát rágó féreg, amely a hírhedett vörös-tengeri rablókalandra rávette, újra mocorogni kezdett. Azo kapitány jelentette, hogy muzulmán karaván kel át a Moábon, útban Kairóból Damaszkuszba. Ekkora karavánt az őrjárat egyik tagja se látott még; több száz teve rogyásig megrakva, gyönyörű arab mének sora. Rajnáld egy percig sem habozott. Saubaktol északra lecsapott a karavánra, megölt minden fegyveres muzulmánt, sőt néhány balszerencsés kalmárt is, az állatokat összetereltette, s a foglyokkal és a zsákmánnyal diadalmenetben visszatért Krakba.
Akárcsak három és fél esztendeje, a vörös-tengeri expedíció után, Szaladin szultán tudni kívánta, miért szegték meg a fegyverszünetet, s vajon Jeruzsálem királya megparancsolja-e a Sivatag Vörös Farkasának, hogy térítse meg a kárt és alázatosan esedezzen bocsánatért.
Akárcsak 1183-ban, Rajnáld közölte a királlyal, hogy törődjön az ország dolgával, ő majd elrendezi az Oultrejourdainre tartozó ügyeket.
Ám a zarándokhajó elsüllyesztése óta Szaladin megerősödött. Ura lett Szíriának és Egyiptomnak, főparancsnoka az aleppói, damaszkuszi, emeszai, edesszai, moszuli, baalbeki és mardini hadseregeknek. Kiadta hát a felhívást, de most nem Krak megtámadására, nem a korábbi elégedetlenségét jelző villámgyors betörésekre, hanem az Iszlám közös hadjáratára a jeruzsálemi királyság ellen. Meghirdette a szent háborút, a dzsihad-ot.
Kezdetnek persze be-becsaptak az országba a Jordánon túli hordák. Ezek a fürgén mozgó lovascsapatok időnként mélyen behatoltak keresztény területre, a nablusi és beisani hűbérbirtokokra, a galileai hercegségbe.
Az egyik ilyen betörés során Tripoliszi Rajmund kénytelen volt egy hasadékban megbújni, hogy foglyul ne ejtsék.
Egy másik alkalommal három templomos lovagot foglyul ejtettek és élve feldaraboltak safedi erődjük falai alatt.
Az egyik délebbi betörés során a szaracénok végigviharzottak Nablus külvárosán. Százával lőtték ki halálos, fekete hegyű nyilaikat, vadul suhogtatták díszes, görbe jatagánjaikat. Balian úr nyolc katonáját és a város több mint hatvan polgárát gyilkolták le alig tíz-tizenöt perc alatt. A halottak között volt Ernoul asszonya, Idela, aki gyógyvizet vásárolni ment le a piacra.

 

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
JERUZSÁLEM, TIBERIÁS, GALILEA
1187. január-május

Szaladinnak időbe telt, hogy összeszedje haderejét.
A jeruzsálemi királyságban Guido egységre és megbékélésre szólította fel hűbéreseit. A kisebb bárók közül néhányan hajlottak a szavára, s reményeit nagyban növelte, hogy Ibelini Balian is hűséget esküdött neki. Mindketten tudták, hogy tökéletes összhangról szó sincs, Guido mégis örült, hogy egyik leghatalmasabb ellenségét maga mellé állította.
Ezután Tripoliszi Rajmundhoz fordult. A nagy orrú régens azonban ez egyszer az ország érdeke elé helyezte a sajátját.
Nem sokkal azután, hogy megkoronázták, Guido felszólította Rajmundot, adjon számot pénzügyi tevékenységéről arra az időre nézve, amíg régensként működött az ő leváltása, vagyis körülbelül négy év óta. Rajmund egyetlen dinárról sem volt hajlandó számot adni, és amint Guido előzőleg elbarikádozta magát Askalon városában, ő is bevette magát a tripoliszi grófság és felesége birtoka, a galileai hercegség határai közé.
Guido azzal torolta meg az engedetlenséget, hogy elvette tőle Beirut városát. A várost IV. Balduin adományozta Rajmundnak, hogy hozzájáruljon vele a régensi költségek előteremtéséhez. Guido azt hitte, hogy Beirut elvételével térdre kényszerítheti Rajmundot, de csak az ellenségeskedést szította fel vele. Chatilloni Rajnáld rablóakciója után néhány héttel a régens bejelentette, hogy kapcsolatba lépett Szaladinnal, s egyezséget kötött vele Tripolisz és Galilea védelmére. Ez az egyezség akkor is érvényben marad, ha a háborús konfliktus az egész országra kiterjedne. Mi több, Tiberiás ura azt is sejtetni engedte, hogy véleménye szerint sokkal jobban vannak igazgatva az országnak azok a részei, melyeket nem fenyeget szaracén támadás, mint azok, amelyek minden békéltető kísérletet gorombán elutasítottak.
Guido és hívei árulást szimatoltak. Rajmund a tökéletes passzivitást hirdeti, amikor az ellenség újra és újra megesküdött, hogy a tengerbe hajtja a keresztényeket? Talán bizony Szaladin vazallusa akar lenni? Vagy azt hiszi, hogy az Iszlám hadereje megáll a Jordán partján, amikor a frank birodalmat az összeomlás fenyegeti? Mert ha ezt hiszi, akkor bolond és áruló, és feltétlenül meg kell törni, mielőtt másokat is megmételyezne.
1187 áprilisában a templomos rend nagymestere, Ridefort-i Gellért engedélyt kért, hogy Tiberiás ellen induljon. A jeruzsálemi királyi palotában terjesztette kérését az uralkodó és az összegyűlt bárók elé.
– Ha nem romboljuk le vagy nem vesszük be azt az erődöt – állította –, Istenemre mondom, át fogja játszani Szaladinnak. És akkor mi lesz, király? Minden domb és minden falu külön egyezséget fog kötni? Minden egyes ember külön fog felesküdni neked vagy a szultánnak? Azt mondom, engedd meg, hogy haladéktalanul sereget toborozzak, és én majd megmutatom minden igaz kereszténynek, hogy milyen sorsot szánunk a gonosztevőknek, akár rablók, akár régensek! Mit válaszolsz, király?
Balian előrelépett, és elállta Gellért útját.
– Kapkodva és ész nélkül közelíted meg a kérdést, mint mindig. Rajmundra szükségünk van. Szükségünk van a tehetségére és a katonáira.
– Ördögöt van rá szükségünk, Ibelin!
Hol Gellérthez és a körülötte álló bárókhoz, hol a piruló, tanácstalan uralkodóhoz fordulva, Balian folytatta: – Mondom, hogy szükségünk van arra az emberre, méghozzá élve és a mi oldalunkon. Te, nagymester, aki attól félsz, hogy a régens elad bennünket Szaladinnak...
Gellért elvörösödött, akár egy megkarcolt dinnye. – Én nem félek semmitől! Tudom, hogy elad bennünket!
– Kétlem, de tegyük fel, hogy igazad van. Mit tehetnénk akkor, az egész Iszlám és Tripolisz meg Galilea ellenében?
– Ezért mondom, hogy kezünkbe kell venni az irányítást, és el kell taposnunk azt az árulót! Magad is elismerted! Elismerted velünk együtt, hogy Rajmund és a muzulmánok szövetségre léptek. Tapossuk el, én azt mondom!
– Elismerem a lehetőséget. Rajmund büszkén védelmezi a földjét, és a legtöbbeteket éppúgy nem engedné rá, akárcsak a muzulmánokat. – A bárók dühödten felszisszentek, de Balian folytatta: – Ti azt hiszitek, egy problémát csak úgy lehet megoldani, ha feldaraboljátok a kardotokkal. Hozzád fordulok, király. Fivéremet, Balduint, a birodalom egyik legjobb lovagját már elvesztetted. Mint tudod, Rajmundhoz hasonlóan Antiochiai Bohemund is békét kötött Szaladinnal. A kisebb bárók közül sokan Bohemunddal tartanak, vagy visszatérnek Európába. Rajmund grófot eddig csak elidegenítetted magadtól, de ha most lecsapsz rá, az ország valóban veszélybe kerül.
Guido egyáltalán nem bánta, hogy Gellért nagymestert támadás érte; rettegett a mogorva, kerek képű templomostól. Most azonban úgy tűnt, őt leckéztetik. Túlságosan is élesre sikerült hangon megszólalt: – Személy szerint en gem hibáztatsz ezért, Balian úr?
– Mindnyájan hibásak vagyunk, felség, de az állapotokért te viseled a felelősséget. Amikor a koronát elfogadtad...
– Jó, jó, de Rajmund dolgában mi mást tehetnénk?
– Hadd menjek el hozzá. Hadd beszéljek vele a nevedben, hadd próbáljam megbékíteni. – A bizalmatlan fanyalgásokra ügyet sem vetve folytatta: – Mit ígérhetek neki cserébe a behódolásért?
– Semmit – vágott közbe Gellért. – Ne ígérj neki semmit, felség. Semmit sem érdemel tőled. Legszívesebben a szuszt is kiszorítanám belőle.
– Nem, nem ígérek semmit – visszhangozta Guido. – Megmondhatod neki, ha elibém járul és hűséget fogad, nem teszek ellene megtorló lépéseket. De csakis eddig vagyok hajlandó elmenni.
A nagymester vadul bólogatott, majd kijelentette: – Ebben a küldetésben én is részt akarok venni. Nablus ura Rajmund régens barátja. Az egyensúly végett...
– Hát csak gyere – mondta Balian. – De nagymestertársadat is magunkkal visszük. Az egyensúly végett.
– Tudnom kell, hogy hány johannita fogja kísérni.
– Meg fogod tudni.
– És ragaszkodom hozzá, hogy engem is ugyanannyi templomos kísérjen.
– Ugyanannyi fog kísérni – sóhajtott föl Balian. – Sőt te lehetsz a parancsnok.
– Csak hogy félreértés ne essék.
– Nincs semmi félreértés, nagymester. Téged különben is nehéz volna félreérteni.
Gellért ezt bóknak vette. – Mindig az egyenes beszédet kedveltem, ha erre gondolsz. Én nem játszadozom a szavakkal, mint egyesek.
Balian Guidóhoz fordult, aki sietve bólintott, remélve, hogy a két férfi csak odakint fog ölre menni. – Igen – mondta. – Menjetek el Rajmundhoz, ezt kell tenni.
Április 29-én Ibelini Balian és Ernoul, Ridefort-i Gellért és Moulins-i Roger nagymesterek, Josias tyrusi érsek, valamint húsz johannita, húsz templomos és harminc királyi gyalogos kíséretében útnak indultak Jeruzsálemből Tiberiásba.
Az első éjszakát Nablusban töltötték. Ernoul még most, négy hónappal Idela halála után is azon kapta magát, hogy őt keresi a várudvaron, az ő lépteit várja felhangzani a lépcsőn, amely a szobáikba vezet. Nem. A szobáiba. Az ő szobái újra. Egyedül az ő szobái.
Balian és Komnéna Mária tehetetlenül nézték a fájdalmát első, gyötrelmes szakaszában. A fiatal apród egy hétig vigasztalhatatlanul bolyongott a várban. Aztán amikor már nem tudta többé visszatartani könnyeit, bezárkózott, és megátkozta Istent, utálatos szörnyetegnek nevezte őt, Mohamedet pedig elmondta mindennek, ami rossz csak van a földön. Összeesküdtek ellene. Az egyik megölte Idelát, a másik tűrte, hogy megöljék. Nincs szüksége ilyen tökéletlen istenekre.
Amikor a gyötrelem első hullámai elültek, Balian megkérte várnagyát, vegye kézbe Ernoult. Fostus piszkálta, nyaggatta, mindenféle feladatokat bízott rá, amelyeknek elvégzése sosem tűrt halasztást. – Nem, nem holnap! Azonnal indulj útnak evvel az üzenettel, de szürkületre visszagyere! – Majd meg rábeszélte Ernoult, hogy tanítsa meg őt sakkozni és betűt vetni.
Egyszer Ernoul ráförmedt: – Miért nem hagysz békén?
Unom már a ronda po... – de nem folytatta, mert Fostus keményen képen törölte. – Nesze! Most én dajkállak egy darabig, hát jobb, ha hozzászoksz.
Azután eljött az idő, amikor Fostus abbahagyhatta a dajkaságot, és visszaküldhette Ernoult urához. Az apród teljesen felépült, ámbár most is sokat gondolt még a lányra, őt kereste, őt figyelte, s gondosan kerülte a kis vártemetőt, ahol Idela nyugodott.
Másnap, április 30-án Balian Nablusban maradt Mária mellett – aki összeszedett egy kis tavaszi náthát –, és különben is döntenie kellett egy tucatnyi kártérítési folyamodvány ügyében: azok a városlakók nyújtották be ezeket, akik megsínylették a szaracén hordák garázdálkodását. Ridefort-i Gellért azonban nem volt hajlandó a várban tétlenkedni, ezért Balian előreküldte a csapatot, miután megbeszélték, hogy május elsején csatlakozik hozzájuk harminc mérfölddel északabbra, La Féve kis erődjében. Fostusnak és Ernoulnak meghagyta, hogy délután aludjak ki magukat, mert egész éjszaka úton lesznek.

 

Aznap este Rajmund régens váratlan vendégeket fogadott Tiberiásban. Mivel Szaladinnal kötött egyezségét komolyan vette, nem hitte volna, hogy jószándékát ilyen hamar próbára teszik. Vendége, aki egy előkelő asszony eleganciájával mozgott, vékony, barna bőrű fiatalember volt, maga Malik al-Afdal herceg, a szultán idősebbik fia. Tolmácsot is hozott magával, egy Hakam nevű aszott, madárcsontú, vén szíriait, akinek fürge, hol ide, hol oda villanó tekintetét semmi sem kerülte el. Az öregtoronyba vezették őket, Rajmund magánlakosztályába, s ott hagyták őket az előszobában.
Al-Afdal ideges volt, és Hakam egy időszerű találós kérdéssel próbálta megnyugtatni, amit külön erre az alkalomra tartogatott.
– Ezt fejtsd meg, ha tudod – mondta. – Ki az, aki ideje egyhatodában ingyen gyümölcsöt zabál, egyhatodában képtelen muzsikát kicsikarni a világ legszebb zeneszerszámából, egyhatodában meztelen, egyhatodában önmagát üti, egyhatodában a térdét emelgeti, egyhatodában pedig az ágyban hányja-veti magát?
Al-Afdal vállat vont. – Mondd meg te. Nem vagyok rejtvényfejtő kedvemben.
Hakam csalódottan vigyorgott, hogy kilátszottak a rossz fogai. – Hát a tiberiásiak! Itt az év hat részre oszlik. Először kimennek a dombok közé, és feleszik a vadon termő gyümölcsöt. Aztán édes cukornádat rágcsálnak. Aztán a nyári hónapokban ledobják magukról a ruhát. Aztán megjönnek a legyek, és ők folyton csapkodnak vagy összemorzsolják őket a tenyerükben. Aztán beköszöntének az esők, az utak sárrá dagadnak, és magasra kell emelniük a lábukat járás közben. Végül megjelennek a bolhák, és ők estétől reggelig izegnek-mozognak a takaró alatt. Nem ismered a mondást, hogy „A bolhakirály Kelet-Galilea ura”?
– De, hallottam – mondta a herceg, majd hirtelen hozzátette:
– Mi lesz, ha Rajmund úr nem hisz nekünk?
– Nyugodj meg, Malik, hinni fog.
Az ifjú herceg felemelte a kezét, és megigazította a fekete zsinórt – az agal-t. –, ami poros fejfedőjét fogta össze. Azután leveregette a köpenyét, és némán, mozdulatlanul figyelte az íves ajtót, amelyen Rajmund vagy a sáfárja fog belépni. El kell hinnie, amit mondok neki, gondolta. El kell hitetnem vele.
Hamarosan értük jött Anzelm, Tiberiás apró termetű várnagya, és egy hosszú, L alakú terembe vezette őket, mely Rajmund dolgozószobája és magánkápolnája volt egyben. Két keskeny, üvegezetlen ablak és egy sor lőrés vágott fény-ékeket a zsúfolt, rendetlen dolgozószobába, örmény szőnyeg borította be a padló nagy részét, az ablaktalan északi falról gyászos színű kárpitok lógtak vasrudakra hurkolt köteleken. Rajmund egy egyszerű deszkaasztalnál ült, amely tele volt pecsétekkel és viaszolvasztó tégelyekkel, pergamentekercsekkel, lúdtollakkal, kalamárisokkal, homokköcsögökkel. Amint al-Afdal és Hakam belépett, felállt az asztaltól. Anzelm kiment, és egy tálcával tért vissza, amelyen citromlével Tell poharak álltak, egy bögre savanyú tej, vagyis libán s egy apró mazsolás süteményekkel púpozott tál. A várnagy az asztalra csúsztatta a tálcát, odébblökve vele egy csomó lúdtollat, és hajlongva kiment a szobából.
Nemcsak al-Afdal volt ideges. Tiberiás ura tisztában volt vele, hogy Szaladin nem küldte volna el a fiát a jelenlegi helyzetben, ha nem akarna tőle valamit, de hogy mit akar, azt elképzelni sem tudta. Nem volt egyszerű az ő szövetségük, mindenesetre leplezte gyanakvását.
Frissítővel kínálta a két férfit, és üdvözölte őket várában. Meglepetve hallották, hogy anyanyelvükön szól hozzájuk. Elfelejtették, hogy a régens nyolc évig raboskodott Aleppóban. Ott kezdte tanulmányozni az arab nyelvet s az Iszlám szokásait és hagyományait. Tudásával sohasem büszkélkedett, de az ilyen pillanatok mindig elégedettséggel töltötték el.
– Bocsáss meg, herceg, errefelé kevesen beszélnek arabul, kijöttem a gyakorlatból – mondta mentegetőző kézmozdulattal.
– Nincs mit megbocsátanom. Elfelejtettük, hogy milyen kitűnően beszéled nyelvünket. Kérlek, ne sértődj meg tolmácsom jelenléte miatt. Ha keresztényekkel tárgyalunk, általában...
– Igen – mondta Rajmund. – Mi lustábbak vagyunk nálatok. A tolmács természetesen maradhat.
Al-Afdal meghajolt, majd folytatta: – Úgy beszéled az arab nyelvet, mint aki élvezi is. Ki tudja, lehet, hogy a jövőben több alkalmad lesz gyakorolni. – Ártatlan mosollyal hozzátette: – Amíg csak a szövetségünk érvényben marad.
– Amíg beleszólásom van a dolgokba, érvényben fog maradni, Malik. És most megkérdezhetem, miért tüntet ki látogatásával az Iszlám hercege?
– Egy apróság miatt. Merő formalitás. Apám Baniastól délre vonul néhány emberével...
– Néhánnyal?
– Igen – mosolyodott el ismét a fiatal muzulmán –, néhány emeszaival és damaszkuszival. – Felemelte a kezét, tenyerét előre fordította. – Katonák, igaz, de nem kell megijedned tőlük. Téged megvéd a szövetségünk. Az élcsapat hamarosan Gadarához ér, a Jordán túlsó felére...
Rajmund idegesen közbevágott: – Tudom, hol van Gadara. Ez a te „néhány embered”...
– Apám emberei.
– Akárkiéi is, csak megerősítik a pletykát, mely szerint Emeszában és Damaszkuszban hadsereget toboroznak.
– Neked semmi bajod nem lesz velük, Rajmund úr. Apám más okok miatt hozta le őket délre. – Belekortyolt a cukrozatlan citromlébe, és folytatta: – Az élcsapat holnap estefelé éri el Gadarát. Élelemre lesz szükségük. Errefelé a dombok tele vannak vadkecskével. Mint szövetségesünk remélhetőleg nem fogod megakadályozni, hogy egy vadászosztag...
– Vadászni akartok Galileában?
– Pompás citrom terem felétek.
– Azt kérdeztem...
– Igen, Rajmund úr, engedelmeddel. Az osztag természetesen pirkadatig a Jordánon túl marad, és még sötétedés előtt visszatér Gadarába. Az a néhány kecske neked nem fog hiányozni, nem igaz?
Rajmund tudta, hogy bele kell egyeznie. Végeredményben nem sok, amit kérnek, s ha ez hozzájárul a szövetség megerősítéséhez...
– Rendben van. De meg kell ígérnetek, hogy egyetlen ház sem fog kigyulladni, és egyetlen mező sem lesz letarolva.
A herceg Hakamra nézett, és mindketten bólintottak.
– Megígérem. És fogadd apám köszönetét. Eddig is tudtuk, és most újra bebizonyosodott: te vagy, Rajmund úr, a legtiszteletreméltóbb szövetséges. Meg fogod látni, hogy mi betű szerint betartjuk az ígéretünket. És most vissza kell térnem, hogy szakácsainknak tudtul adjuk a jó hírt. – Poharát a tálcára tette, és mélyen meghajolt, kezével megérintve homlokát és mellét. Azután, miközben a fölösleges tolmács tekintete ide-oda járt, kihátráltak a szobából.
Rajmund az orrát húzkodva álldogált. Valamit... valamit elfelejtett... Egy kérdést nem tett föl, ezért választ se kapott rá... A kérésük ésszerű, de... Nem, mégse. Ő lett túlságosan gyanakvó, nem bízik se keresztényben, sem muzulmánban. Megrázta a fejét. Hadd csinálják. Vigyék csak azokat a csont-bőr kecskéket.
Aztán eszébe jutott, mit felejtett el megkérdezni.
Balian nem csatlakozott Gellértékhez La Féve-ben. Néhány órával Rajmund és al-Afdal beszélgetése után hagyta el Nablust, és észak felé indult, a nagymesterek és lovagjaik útvonalát követve. Oldalán Fostusszal és Ernoullal alig tett meg hat mérföldet a harmincból, amikor eszébe jutott, hogy másnap, május elsején lesz Szent Fülöp és Kis Szent Jakab ünnepe. Mindketten apostolok voltak, azonkívül Szent Jakabot a keleti keresztények Jeruzsálem első püspökének tekintették. A hozzá hasonlóan nagy tiszteletben tartott Szent Fülöp Frígiában és Szíriában végezte hittérítő munkáját, és mindketten vértanúságot szenvedtek hitükért.
Balian meg akarta ülni az ünnepet, de rájött, hogy Josias érseket nem érik el idejében. Megosztotta gondját Ernoullal, és mosolyogva vette tudomásul, hogy az apródnak azonnal támadt egy mentőötlete.
– Az érseket valóban nem érhetjük be, uram, de a következő város, Sebastia, püspöki székhely. Mire a szentek ünnepnapja megkezdődik, ott leszünk.
– Igazad van, áldjon meg az Isten. Majd a püspök celebrál nekünk. Ezt az ünnepet eddig mindig megültem, és most igazán van miért imádkoznom. Rajta, Fostus! Neked is szorítunk helyet a templomban.
Megérkeztek Sebastiába, abba a városba, amelyben a pátriárka szeretője, Pashia de Riveri élt valaha Lamberttel, a nyergessel, és megkeresték a püspöki palotát. A püspök szállást adott nekik éjszakára, ámbár ő és Balian nem feküdtek le, mert hajnalig a birodalom helyzetét taglalták. Reggel a három ember szentmisét hallgatott, és újra elindultak észak felé.
La Féve ritkaságnak számított a frank Palesztina erődjei között, azon kevés közé tartozott ugyanis, amelyeket a két lovagrend közösen uralt. Ez idő tájt körülbelül ötven templomos – komturok, lovagok és szolgáló testvérek –, valamint negyven johannita alkotta a helyőrséget. Ridefort-i Gellért korántsem tiltakozott ellene, hogy az egyensúly az ő javára bomlott fel, ellenkezőleg, csekély számbeli fölényüket rögtön arra használta, hogy kijelentse: ő az expedíció vezetője.
– Ha Balian úr utolér bennünket, ismét átveheti a parancsnokságot. De addig én adom ki az utasításokat.
– Utasítgasd a saját embereidet – vágott vissza Moulins-i Roger –, de az enyémeket hagyd békén!
– Ahogy kívánod, testvér, de azt máris közlöm, hogy én holnap pirkadatkor továbbindulok innen.
– Senki sem fog visszatartani. Balian úr sötétedés után itt lesz, ahogy megígérte. Mondhatom, csodálom újkeletű buzgalmadat a békeszerzés ügyében.
– Gúnyolódj csak. Egyszerűen tisztázni akartam a dolgot, ennyi az egész. A régens vagy visszajön velünk Jeruzsálembe, vagy sem. Hogy választ kapjunk tőle, nem szükséges megvárnunk, míg Balian úr elintézi családi ügyeit, és nyelvét lógatva utánunk szalad. Nem, Roger nagymester, én pirkadatkor útnak indulok az embereimmel.
Vacsorához ültek: a templomosok négy, a johanniták három hosszú asztalt foglaltak el. Az ellenségeskedő nagymesterek jelenléte feszültté tette a légkört. Ha nincsenek ott, a lovagok mihamar kenyérgalacsinokkal dobálják egymást, aztán kezdetét veszi a tréfálkozás, adomázás. Így azonban csendesen üldögéltek, a Templom lovagjai a hosszú terem egyik felén, az Ispotály bajnokai a másikon. Ridefort-i Gellért és Moulins-i Roger a terem közepén, egymással szemben foglaltak helyet. Nevetségesnek érezték magukat, s hallgatólagos megegyezéssel mielőbb be akarták fejezni a vacsorát.
Gellért éppen felállni készült, amikor Roger elnézett mellette, a felé az ember felé, aki az imént lépett be az ajtón, és most keresztülsietett a termen. Gellért szembefordult vele. A férfi nem viselt semmiféle rangjelvényt, de még sáros ruhája is többnek mutatta egyszerű kézművesnél vagy parasztnál.
Gellért valami helybeli boltosnak nézte. – Hogy mersz ide jönni bejelentés nélkül? Ezek az egyházi lovagrendek tagjai. Mi nem foglalkozunk polgári...
– Te vagy itt a parancsnok, lovag úr?
Gellért Rogerre pillantott, aki kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. – Igen – bólintott. – Ridefort-i Gellért vagyok, a templomos rend nagymestere. És te ki az ördög vagy?
– Lovel, a tiberiási várnagy, Anzelm fivére. Hála Istennek, hogy ilyen sok embered van.
– Miféle sületlenségeket beszélsz, hallod-e?
– Engem Tripoliszi Rajmund úr bízott meg, hogy vigyek üzenetet La Féve, Názáret és Sepphoria helyőrségének. Figyelmeztetnem kell benneteket, hogy holnap a nappali órákban egy muzulmán vadászosztag jön át Galileába. Rajmund úrtól engedélyt kaptak néhány vadkecske elejtésére, és szavukat adták, hogy nem fognak...
– Most hol vannak?
– Gadarában. Pirkadatkor kelnek át a Jordán folyón, és valószínűleg a Tiberiás és Názáret közti völgyekben fognak vadászni. Rajmund úr...
– Jól van. Mondd meg Rajmund úrnak, hogy köszönjük a figyelmeztetést.
– Fejezd be, amit mondani akartál, Lovel – dörmögte Roger.
– Befejezte – mondta Gellért. – Mire vagy még kíváncsi?
Lovel hálásan Rogerre pislantott, és folytatta: – Rajmund úr kifejezett óhaja, hogy a vadászosztagot senki se molesztálja...
– Ennyi bőven elég – morogta Gellért.
– ...ezért jobb volna, ha őrjáratokat sem küldenétek arrafelé...
– Azt mondtam, ennyi elég.
– ...nehogy véletlenül csetepatéra kerüljön sor.
– Süket vagy, ember? Azt mondtam, elég! Átadtad az üzenetet. Hordd el magad, de gyorsan!
Lovel sietve meghajolt és távozott.
– Miért vagy ilyen dühös, Gellért testvér? – kérdezte Roger.
– Pszt! Gondolkodom.
– Tudom, merre kalandoznak a gondolataid. Szeretnél lecsapni a kecske vadászokra.
Gellért valósággal ráhasalt a kis asztalra. Kerek arcát kiverte az izgalom verejtéke. Igaz, ő nem politikus, de most kitervelt valamit, ami... ami...
– Ide hallgass! – sziszegte. – Miért ne csapnánk le rájuk? Ha megtesszük, mindenki azt fogja hinni, hogy Rajmund főzte ki. Úristen, hát nem érted? Az egyezség felbomlik, és a régens kénytelen lesz a mi oldalunkra állni. Megölünk ötven muzulmánt, és visszaszerezzük egész Galileát!
– Lehet, hogy többen vannak ötvennél.
– Ötven, száz vagy kétszáz, mit számít? Szaladin sosem fog többé megbízni Rajmundban.
– Én ellenzem.
– Te mindent felemelt ujjal ellenzel. A vállad szélesebb ugyan, de különben pontosan olyan vagy, mint az a nehézkes Balian.
– Te pedig Chatilloni Rajnáldhoz vagy hasonló, ő egy karavánra támadt rá, hogy megszegje a fegyverszünetet. Te meg egypár kecskevadászt szemeltél ki.
Gellért mosolygott. – Azt hiszed, megsértettél? Tévedsz. Bármikor vállalom a hasonlóságot Rajnáld herceggel. Ő az egyetlen ember ebben az országban, aki Krisztusért harcol.
– Vagy inkább a kincstára megtöméséért. De eltértünk a tárgytól. Meg kell várnunk Balian urat.
– Nem.
– Tehát nem hallgatsz a józan észre?
– Épp most tettem tanúságot róla. A józan ész is azt diktálja, hogy vágjunk bele. Persze, ha te el akarod bújtatni fekete-fehér lovagjaidat...
– Tudod jól, hogy erről szó sincs.
– Akkor minek vitázunk? Te is azt szeretnéd, ha Rajmund régens újra közénk tartozna... – Vállat vont. Az ő számára világos a helyzet, tehát nyilván Roger számára is világos. Felállt, csendet parancsolt, és elmondta az újságot a százharminc összegyűlt lovagnak.
Később megtudták, hogy a körzetben tartózkodik Maillyi Jakelin, a templomos rend marsallja egy csapat egyházi és világi lovaggal. La Féve-be rendelték őket, május elsején kora reggel meg is érkeztek.
Moulins-i Roger kiküldött öt johannitát az Izrael-síkságra, hátha felbukkan Balian úr. De a lovagok színét se látták.
Eszébe jutott, hogy mit kellett volna megkérdeznie.
Pirkadatkor Anzelm felrázta Tiberiás urát, és a hálókamra ablakához vonszolta. – Oda nézz, uram – mondta.-A kecskevadászok.
Rajmund sokáig bámulta az utat, amely a déli várfal tövében kanyargott. Arcából kifutott a vér, bütykei elfehéredtek a megfeszülő bőr alatt. – Úristen, Anzelm – suttogta. – Úristen.

 

Gellért egyre toborozta az embereket. Feltette magában, hogy a vadászosztag egyetlen tagja sem menekülhet. Akár ötvenen lesznek, akár ötszázan, ki kell irtani őket az utolsó szálig, hadd legyen néhány nyugtalan órája a Gadarában várakozó muzulmánoknak. Amint a májusi napfény első sugarai elöntötték az Izrael-síkságot, a két nagymester kivezette lovagjait La Féve-ből, és elügettek Názáret felé.
Gellért és Jakelin száz templomosnak és több mint hatvan világi lovagnak parancsolt, Roger hatvan johannita élén lovagolt. Köztük volt Konrád úr, a komtur, Cesarini, az itáliai és a dorseti Mátyás, az a három johannita, akik négy évvel ezelőtt elkísérték Nablus urát a Holt-tengerhez, s akik lóhalálában vitték meg Rajmund régensnek a hírt, hogy Szibilla lesz a királynő.
La Féve helyőrsége két főre csökkent, s ez a két fő is sárgasággal feküdt a gyengélkedőben.
A kétszázhúsz lovag között is lenyűgöző látványt nyújtott Maillyi Jakelin. Megtermett, hiú ember volt, szőke haját rendjének előírásával dacolva hosszúra növesztette. Fehér paripán lovagolt, és csillogó ezüst páncélinget viselt. A szaracénok több ízben megfutamodtak előle, azt gondolván, hogy Kappadókiai Szent György ő, a sárkányölő, a lovagi eszmények megtestesítője. Jakelin tudta ezt, és igyekezett is mindenben Szent Györgyhöz hasonlítani.
A lovaghad rendben megérkezett Názáretbe. Itt újabb toborzásra került sor, és az oszlop létszáma további negyven világi lovaggal, néhány gyalogossal és egy csapat zsoldossal növekedett. Tyrus érseke, aki Nablus óta nemigen kereste a lovagok társaságát, úgy döntött, hogy Názáretben várja be a csata végét. Gellért egyáltalán nem bánta, hogy megszabadult tőle; Josias valószínűleg helytelenítette volna a nagymester tervbe vett könyörtelenséget.
Feltételezve, hogy a vadászosztag abba az irányba fog haladni, Ridefort-i Gellért a Názáret fölé emelkedő domb tetejére vezette fel a néhány száz gyalogossal kiegészült oszlopot. Úgy számította, hogy a muzulmánok ott lesznek valahol a fű benőtte dombgerincen túli keskeny völgyben. Elöl lovagoltak a parancsnokok: Ridefort-i Gellért, Moulins-i Roger, Maillyi Jakelin, Konrád úr és még öt-hat másik. A vadászosztag valóban ott volt, ahol a templomos rend nagymestere gondolta. Amit azonban mind Tripoliszi Rajmund, mind a lovagok elfelejtettek kipuhatolni, az a behatoló muzulmán sereg létszáma volt.
Értetlen arccal, elképedve bámultak le a völgybe.
Később egymástól független arab és frank számításokból kiderült, hogy a Kukburi, harrani emír által vezetett vadászosztag hétezer harcedzett mamelukból, vagyis reguláris katonából állt...

 

Balian belovagolt La Féve-be. Már messziről megérezte, hogy a vár lakatlan, s most döbbenten látta, hogy még a nagykapu sincs becsukva. Csaholó kutyák szaladgáltak az elhagyott udvarokon, vörös kányák köröztek lustán a vártornyok felett. Fostus és Ernoul melléje léptetett, és a három férfi ott ült mozdulatlanul a nyeregben, szemüket az ablakokra meresztették, bármi emberi zajt – egy lépést, egy köhintést – meghallottak volna.
– Ördög és pokol! – suttogta Balian. – Hová lettek? Ernoul hátrafordult a nyeregben, a bőr megnyikordult, és két társa rámorcolta tekintetét. – A falakon sincs senki – mondta. – Benézzek?
– Igen. Kutasd át azokat az épületeket. Fostus, te menj föl az öregtoronyba. Én körüljárom a várat. Hihetetlen, hogy épp a lovagrendek ilyen állapotban hagyják! – Megrázta a fejét, gyorsan az öregtorony és a melléképületek felé mutatott, jelezve, hogy ott kezdjék a kutatást, maga pedig kilovagolt a kapun, és elindult a fal mentében.
Semmit sem talált.
Fostus egy nemrég kialudt tűz maradványaira bukkant, de azonkívül semmi másra.
Ernoul végigment az üres galériákon és hálótermeken, a visszhangzó folyosókon és átjárókon, több lépcsőt megmászott, egyszer csak összerezzent – egy gyönge hang suttogta valahonnan: – Irgalmas Krisztusom! Vizet!
Két sárgaságban szenvedő keresztest talált a gyengélkedőben. Odavitt nekik egy tál vizet, és kifaggatta őket, hová ment a helyőrség, miért és mennyi ideje. A két beteg elmondta, amit tudott: híre jött, hogy a szaracénok betörtek Galileába, és minden épkézláb ember fegyverre kapott, hogy részt vegyen a Názáret melletti ütközetben.
– De hát nem ütközhetnek meg velük! – kiáltotta Ernoul. – Nem szeghetik meg a fegyverszünetet!
– Nem értem, mit fecsegsz, te legény. A szaracén, az szaracén. Szégyenfolt Krisztus országán.
A fiatal apród vitába szállt volna vele, de meghallotta, hogy Balian szólítja az udvarról. A kezük ügyébe tette a vizestálat, leszaladt a legközelebbi lépcsőn, és épp akkor bukkant elő, amikor Fostus.
– Elmentek Názáretbe! – kiabálta. – Híre jött, hogy a szaracénok megszállták Galileát. Ez ki van zárva!
– Lóra! – adta ki a parancsot Balian. – Adja Isten, hogy ne érkezzünk későn.

 

A Názáret fölötti domb gerincén hihetetlen dolog készülődött. A muzulmán sereg észrevette a keresztény parancsnokokat, de egyelőre beérték azzal, hogy soraikat rendezgették a völgyben.
Amikor kábult agyuk végre felfogta az ellenséges haderő nagyságát, a keresztes vezérek hangot adtak eltérő véleményüknek. Moulins-i Roger és Konrád úr azonnali visszavonulást javasolt Názáretbe, ahonnan azután csapatokat küldhetnek ki La Féve és a burie-i meg tábor-hegyi várak megerősítésére.
Gellért, jelleméhez híven, követelte, hogy azonnal induljanak rohamra.
Mindhárman Maillyi Jakelin felé fordultak.
– Én azt mondom, vonuljunk vissza. Tíz vagy húsz muzulmán jutna ránk fejenként. Ez nem egy csapat kecskevadász. Azt mondom, vonuljunk vissza, méghozzá gyorsan.
Gellért lenézett a katonáktól nyüzsgő völgybe. – Az a helyzet, hogy túlságosan szereted azt a szőke hajadat, és nem mered kockára tenni – mondta anélkül, hogy a tekintetét Jakelinre fordította volna.
Jakelin nem fogta fel mindjárt, hogy őhozzá szóltak. – Ha kockára teszem, csatában teszem – bömbölte azután –, s ha meghalok, bátor ember módjára halok meg! Előbb futsz te el innen, mint én! – Azzal megfordította lovát, odaléptetett a várakozó templomosokhoz, és felkiáltott: – Utánam! Deus vult![7] Szent Györgyért!
Gellért felüvöltött örömében, megfordította a lovát, és egy másik csapat templomos élén ledübörgött a völgybe.
Most már nem lehetett megakadályozni. Templomosok, johanniták, gyalogosok özönlöttek fel a dombgerincre s zúdultak alá a völgybe. Egyikük sem látta, mi van odalenn. Mire az ellenséget megpillantották, már ott voltak a sűrűjében. A johannita nagymester és a komtur egyszerre csak embereik mögött találták magukat. Nem volt mit tenni, követték őket. A gyalogosok a lovagok után botladoztak, és perceken belül elnéptelenedett a dombtető.
Moulins-i Roger életét vesztette a csatában.
Maillyi Jakelin is életét vesztette, s fegyvereit, ruházatát, páncélját Szent György-ereklyék gyanánt szedték össze a muzulmánok.
Konrád úr, a johannita komtur is életét vesztette, akárcsak Cesarini, az itáliai és a dorseti Mátyás.
Minden templomos és johannita lovagot, aki nem esett el a csatában, a helyszínen kivégeztek.
Az életben maradt világi lovagokat foglyul ejtették, és útnak indították Damaszkuszba.
Minden gyalogos katonát megöltek.
A kétszázhatvan lovagból kétszázötvenhét meghalt vagy fogságba esett. A három megmenekült lovag egyike Ridefort-i Gellért volt.

 

 

TIZENHATODIK FEJEZET
NÁZÁRET, JERUZSÁLEM, PALESZTINA
1187. május, június

Az arca csupa seb volt, a kezére a saját vére húzott bíborvörös kesztyűt. Egyik társának olyan mély vágás éktelenkedett a bal csuklóján, hogy nyilvánvaló volt: előbb-utóbb el fogja veszíteni a kezét. A harmadik lovas keze egy nyílvesszőt szorongatott, amely a nyaka egyik oldalán hatolt be, és a másikon jött ki. A vessző elzárta a légcsövét, minden egyes lélegzetvétel egyre nagyobb erőfeszítést kívánt. A három ló bőrét vágások hálózták keresztül-kasul, de inát egyiknek se szelték át, nyíllövés egyiket sem érte. Sebeikre ügyelve, lassan cipelték lovasaikat, el a domb lába mellett s rá a názáreti útra.
Balian meglátta őket a dombtetőről. Látta a rettenetes mészárlást is a völgyben, a keresztesek lecsupaszított hulláit, a megölt lovakat, a szaracénok nyüzsgő seregét s itt-ott a fejjel kimagasló frank foglyokat. A mamelukok is megpillantották Baliant, Fostust és Ernoult, de, akárcsak az előbb, most sem rohamozták meg a dombtetőt. Eltelt néhány perc, és a szaracénok, mintha parancsnak engedelmeskednének, megindultak a völgyben kelet felé, Balian pedig nyugatnak fordult, hogy útját állja a három megmaradt kereszténynek.
Gellért meghallotta a patadobogást, és kínlódva fülelt. Megismerte Nablus urát, s véres kezével mutatta: hagyj békén, hagyj békén. De Balian már odaért melléje.
– Te nyomorult! – ordította. – Te undorító, mocskos gazember! Ez a te műved! Ismerlek! Úristen, most aztán elbántál velünk! Megnyomorítottál bennünket, és én meg foglak ölni. Ó, Gellért, te nyomorult! – Nehézkesen féloldalt fordult nyergében, és kirántotta a kardját.
Gellért a levegőt csépelte a kezével. – Hagyj békén – károgta. – Te nem voltál velünk, nem tudhatod, hogyan történt.
– De tudom, te nyomorult, és meg foglak ölni! – Félrerántotta lova fejét, hogy a penge útjába ne kerüljön, és lesújtott. Acél csattant acélon. A fegyver megrándult a markában. Jobbra nézett, s meglátta, hogy Fostus is kardot húzott, ő hárította el az ütését.
– Nem, uram, ha nem akarsz hozzá hasonlóvá válni. Én megölhetném akár tízszer is...
– Félre az útból, várnagy.
– Nem, uram. Azzal csak kitünteted, ha megölöd.
– Utoljára mondom, mert szeretlek! Félre az útból! Gyorsan, gondolta Ernoul, mondj már valamit, az istenért! Még megölik egymást! Mondj már valamit! Jézusom, gyorsan!
– Az az ember haldoklik – dadogta. – Ott, az a nyílvesszős. Nézzétek, leesik!
Igazat mondott. A keresztes lecsúszott a lováról, fejjel előre a földre zuhant, és estében eltört a nyílvessző. Ernoul rémülten Balian és Fostus közé nyomakodott. Ösztönös mozdulat volt, aztán csak ült a nyergében, szemét szorosan behunyta, és várta, hogy jobbról vagy balról lesújtson rá egy kard. Gellért pedig csak csépelte a levegőt és motyogott: – Hagyj békén. Te nem tudod, hogyan történt. Hagyj békén.
Fostus várt, alig látta az útjába került, remegve gubbasztó akadályt. Balian úrnak kell eldöntenie, hogy mi legyen.
Balian is várt, majd megfordította és hüvelyébe dugta a kardját. – Igen – sóhajtotta. – Igazad van. Nem lennék jobb nála, ha megtenném. – Hirtelen felnézett. – Levágtál volna?
– Lefegyvereztelek volna, uram.
– Gondolod? Gondolod, hogy meg tudtad volna tenni? – Meg.
Balian elvigyorodott, elszállt a mérge. – Én is azt hiszem. Hé, Ernoul, abbahagyhatod a sorompósdit! – Odanyúlt, és megérintette az apród vállát.
– Egyszer még lecsapják így a fejedet, te ostoba – morogta Fostus.
– Tudom – mondta Ernoul –, de te nem tetted volna meg. Vagy igen? – kérdezte még most is remegve.
Fostus nem felelt. A három férfi elkísérte Gellértet és megmaradt társát Názáretbe, ahol rábízták őket a helybeli orvosokra. Azután megkeresték Josias érseket, és immár kíséret nélkül elindultak, hogy végrehajtsák balvégzetű feladatukat. Igen valószínűnek látszott, hogy Guido király és Rajmund régens most már ki fog békülni.

 

Tiberiás ura is hírét vette az eseményeknek, és ugyanerre a következtetésre jutott. A dolog iróniája, hogy al-Afdal szavának állt: betű szerint betartotta ígéretét. A vadászosztag pirkadatkor lépett be Galilea területére, és még az est leszállta előtt visszatért Gadarába. Egyetlen ház sem gyulladt ki, egyetlen búzamező sem lett letarolva. Az a tény, hogy a muzulmán herceg nem határozta meg pontosan a vadászosztag nagyságát, forma szerint nem tüntette fel hazugnak, de persze a végeredmény így is nevetség tárgyává tette szerződésüket.
Rajmund habozás nélkül felmondta a szövetséget Szaladinnal, feleségére, Eschivára bízta Tiberiás védelmét, és ellovagolt Balianékkal Jeruzsálembe.
Sok tekintetben megtört ember volt. Trónra vágyását nem teljesíthette be, kísérlete, hogy Toroni Humphreyból királyt csináljon, kudarcot vallott, a szultánnal kötött szövetsége rövid életűnek bizonyult. Vádolta magát, amiért nem mérte fel idejében Kukburi emír vadászosztagának erejét, és nagyokat hallgatva, komoran lovagolt dél felé. Most már kész volt teljesíteni Guido király minden parancsát, kész volt elfogadni minden büntetést. Amikor végre megszólalt, ennyit mondott: – A Jeruzsálemi Királyság nem jószándékú embernek való hely.
Később, senkihez sem intézve szavait, fennhangon eltűnődött: – Mindig hittem benne, hogy helyesen cselekszem. És hittem a Szentföld jövőjében is. Talán ha Courtenayi Joscelinnek vagy Chatilloni Rajnáldnak szülétek, jobban szolgálhattam volna az országot. Nem úgy, mint ők, de ravaszságukat jóra használhattam volna.
– Senki sem ítélhet el, amiért a magad véleményére hallgattál – mondta a mellette lovagoló Balian. – Nem ravaszságban szűkölködünk mi. Isten a tudója, abból jutott bőven egyeseknek. Az egység hiányzik. Sosem néztünk elég sokáig egy irányba, hogy az igazságot meglássuk. Most, ha Isten is úgy akarja, és a király sem fog bosszúért lihegni, végre igazán összefoghatunk.
– Én is ezt remélem, Balian. Még egy hiba, és mindnyájan elvesztünk, te is tudod. Mit gondolsz, Gellért életben marad?
– Ha Fostus nem áll az utamba, a nagymesterből már a férgek lakmároznának. Így azonban nem tudom. Gellért olyan, mint egy disznó, de az ereje akár a vadkané. Az ilyen ember nem pusztul el egyhamar.
– Egy-két hét múlva talpra áll – dörmögte Fostus.
A beszélgetés megfeneklett. Csöndben folytatták százhúsz mérföldes útjukat a Galileai-tenger fekete sziklás partjától a kétezer láb magasan fekvő fővárosba.

 

Az őrjárat beszámolt a királynak Rajmund régens közeledtéről. Guido tőle szokatlan jó érzékkel maga mellé szólította Amalrich országkapitányt, Courtenayi Joscelint, egy templomos és egy johannita tisztségviselőt, és megparancsolta nekik, hogy lovagoljanak ki vele a bűnbánó régens fogadására.
– Mért nem a palotában várod be? – érdeklődött Amalrich. – Úgy illene, hogy ő járuljon eléd.
– Nem. Ezt a gesztust megengedhetjük magunknak. Baliannak igaza volt. Szükségünk van Rajmundra, sokkal inkább, mint bármikor.
Gyönyörű sallangos lován ülve kiügetett velük a városból, s rátért a ramallai elágazás felé vivő útra.
A két csoport az elágazástól egy mérföldre találkozott. Guido biccentett Rajmundnak, Baliannak és Josias érseknek, s éppen leszállni készült a nyeregből, amikor Amalrich rámordult: – Még ne! Előbb a régens!
– Egyszer még sírba visz bennünket a gőgöd – panaszkodott Guido. – Mit számít az, hogy kinek a lába ér először földet? – Mindazonáltal nyeregben maradt, míg Rajmund le nem szállt a lóról.
– Na – mondta Guido –, most már meg vagy elégedve, testvér?
– Számunkra így a jobb, felség.
Rajmund egymagában előreindult. Amikor tízlábnyi közelbe ért, Joscelin országbíró megszólította.
– Békés szándékkal jössz-e, régens?
Rajmund széttárta a kezét. Szemtől szembe állt azzal az emberrel, aki trónt ígért neki, és becsapta, akár egy cukornádat kunyeráló gyereket. Jobban megvetette Joscelint, mint önmagát, s ezt nem is titkolta.
– Ostoba kérdés, országbíró. Bajnak nem jöttem volna ilyen messze Tripoliszból. Bajnak elegen vagytok ti is az udvarban.
– Szóval még most is olyan gőgös vagy, Tripolisz.
– Még most is régens vagyok, Joscelin.
– Ugyan már – szólt közbe Guido. – Mért is nem hagytalak benneteket Jeruzsálemben! Rajmund, behódolsz-e nekem? Már csak gőgös társaim kedvéért is.
– Igen – felelte Rajmund –, de nem az ő kedvükért. Az ország javáért. – Így szólván, letérdelt az út porába.
Guido leugrott a lováról, és odasietett hozzá. – Nem, nem, erre semmi szükség. Állj fel, kérlek. Ölelj meg. Így ni, ennyi elég is.
Majd megfordult, hogy Joscelin és Amalrich is hallja szavait. – Te kibékültél velem, régens úr. Most én hadd békülök ki veled. Ami a megkoronázásomat illeti, rossz ötlet volt, sajnálom. A muzulmán világ most is téged tekint az igazi keresztény vezérnek, akárcsak népünk java része. De hát, ami megtörtént, megtörtént.
Amalrich dühösen meredt Guidóra, Joscelin pedig a templomosra és a johannitára nézett, hogy azok hogy fogadják. A templomos zavartnak látszott. A johannita oda se figyelt, a legyeket hessegette az arcáról.
Guido lehajolt, és leporolta a régens ruháját. – Légy mellettem. Szükségem van a jó tanácsra – mondta, és visszament a lovához. A két csoport elvegyült egymással, és valamiféle egységben vonult be Jeruzsálembe.
Chatilloni Rajnáld rablóakciója ráütötte a pecsétet a muzulmánok dzsihad-jára. A názáreti mészárlás úgyszintén a keresztényekére. Ideje volt, hogy hadra kelve nézzenek szembe egymással, s kiderüljön, melyik kiáltás a hangosabb: az „Allah akbar! Lá iláh ill' Allah!”[8] vagy a „Christus vincit! Christus regnat! Deus vult!”[9]

 

Toroni Humphrey háborúba készült.
Utolsó estéjét a várban Izabellával töltötte. Korán megvacsoráztak, s miközben Pola várnagy még egyszer ellenőrizte az embereket és a fegyvereket, ők visszavonultak hálószobájukba. Úgy ültek le, mint a tapasztalatlan, szégyellős szerelmesek, s a kezüket melengették a tűznél, amely egy kis üregben égett a falban. Izabella felállt, és bort hozott be, meg a legszebb poharaiból kettőt: anyja ajándéka, Komnéna Máriáé.
Átadta Humphreynak a Tell poharat, aki megrezzenve nézett föl rá: a szemében látni lehetett a félelmet.
– Hogy? Bocsáss meg, szerelmem. A gondolataim mérföldekre jártak.
Izabella belenyalt a poharába. – Tegnap megint írtam rólad – mondta.
– Mmm? A naplódba?
– Igen. – Rámosolygott a pohár széle fölött. – Azzal a titkosírással, amit olyan gyorsan megfejtettél.
– Remélem, csupa jót írtál.
– Ó, szerelmem, de mennyire! Hiszen mindig jót muszáj írnom rólad!
Humphrey mondani akart valamit, de helyette beleivott a borába, aztán ráöntött néhány cseppet a tűzre, hadd sziszegjen. A cseppek muzulmán lovasokká váltak, és Humphrey négy ujját a pohárba dugva egész szaracén seregeket semmisített meg...
Abbahagyta a játszadozást. – Izabella – mondta halkan –, azt hiszem, döntő ütközet küszöbén állunk. Nem veszíthetünk, mert erősebbek vagyunk, ha nem is számszerűleg, de a lovaghadunk hatékonyabb: jobban van felszerelve, és mindenáron meg akarja védeni földünket. Ám minden csata áldozatokat kíván...
– Te nem halhatsz meg.
– Én is remélem, de ha Isten magához szólítana...
– Drágám, ne gyötörd magad. Lehet, hogy én leszek a legfiatalabb várúrnő az országban, de tudom a kötelességemet. Ezt úgyis ki kell mondani, hát hadd mondjam ki én. Ha meghalsz, vagy fogságba esel, úgy fogom kormányozni Toront, ahogy tőled láttam. Ami pedig a váltságdíjat illeti, egy hét alatt összegyűjtöm.
– Ha meghalok, nem lesz szükség váltságdíjra. Akkor egy másik férfit kell találnod.
– Idővel igen. De akárki lesz is, téged sohasem fog pótolni. Sem a szívemben, sem az eszemben, sem az ágyamban.
– Ez nem lenne tisztességes.
– De igen, mert egész egyszerűen nem mérném hozzád. Az az ember... más lenne. – Kedvesen felnevetett. – Remélem, tetszene neked, bár azt hiszem, inkább úgy vélnéd, rosszul választottam.
– A nagybátyád, Ramlai Balduin megfelelne – mondta Humphrey.
– Hm, a típusa igen, de Balduin úr nem. Túlságosan vad. És sokat iszik.
Humphrey félelmei szétfoszlottak. Felemelte poharát. – Igyunk a következő férjedre – mondta vigyorogva –, bár remélem, még sokáig nem lesz rá szükség.
– Nem bizony – mondta Izabella –, és ma éjjel sem.
Hagyták, hadd égjen a tűz, és a fényénél levetkőztek. Csendben feküdtek a széles ágyon, gondolataik átjárták a jövőt, és visszatértek a bensőséges fényű hálószoba melegébe. Toron húszéves ura és a tizennégy esztendős hercegnő egymáshoz simultak, és ráérősen, sietség nélkül szeretkeztek. Azután csendben feküdtek megint, és Izabella elaludt férje karjában. Később Humphrey lecsusszant az ágyról, felöltözött, és a hajnali órákat imádkozással töltötte a magánkápolnában. Ima közben egyik kezét Izabella varázscsatjára szorította.
Reggel kivezette várnagyát, lovagjait és gyalogosait a várból, s megindultak délnyugatnak, át az Aamel-hegységen, Akkó felé. Tizennyolc katonát hagyott Izabellának Toron védelmére.

 

Mivel a názáreti völgyben Moulins-i Roger nagymester és Konrád komtur életét vesztette, az Ispotály lovagjai új vezért választottak maguknak. Daps-i Ermengard-nak hívták ezt a tagbaszakadt, hithű johannitát. Sok mindenben hasonlított Rogerre, úgyhogy megválasztásával az Ispotály és a Templom viszálya korántsem ült el. Júniusban a fekete-fehér lovagok sorra ürítették ki váraikat: Markabot, Chateau Rouge-t, Bethsourt, Beth Gibelint, Recordane Millset és l'Assebebe-et, s megindultak Akkó felé.

 

Chatilloni Rajnáld háborúba készült. Indulását azzal ünnepelte meg, hogy szabadon engedett több kalmárt, akiket a karaván elleni rablótámadás során ejtett foglyul a múlt télen. Eleinte ragaszkodott hozzá, hogy hatalmas summával váltsák ki magukat a rabságból. De a keresztesek názáreti lemészárlása után úgy döntött, nem várja meg, amíg a kalmárok hozzátartozói összeszedik és elküldik a pénzt. Szabadon eresztette őket – csak előbb mindkét kezüket levágatta.
Így adta tudtára Szaladin szultánnak, hogy alig várja a háborút, és azt akarja – mindig is azt akarta –, hogy őt tekintse legfélelmetesebb ellenségének.
Millyi Stefánia saját pénzéből ajándékot vásárolt neki: negyven európai zsoldost teljes felszereléssel, pajzsukon férje pecsétjének feliratával: RAINALDUS PRINCEPS ANTIOCHENUS – SANCTUS PETRUS SANCTUS PAULUS.[10] Ezekkel az emberekkel együtt – helyőrségének negyven tagját hagyta hátra – közel háromszáz gyalogos katona és több mint hatvan lovag élén léptetett ki Krak várából; a lovagok közül vagy huszonöt a szomszédos Saubak erődjéből csatlakozott hozzá. Úgy távozott, ahogy Stefánia akarta: múltját nem szégyellve, jövőjében bízva. Azt mondta feleségének, hogy Szaladin damaszkuszi palotájából üzen majd neki, mert a csata minden bizonnyal ott ér véget.

 

A templomos rend nagymestere, a názáreti kudarc okozója felgyógyult sebeiből, és hozzálátott, hogy összegyűjtse csapatát. A templomos lovagoknak több mint egynegyede – ráadásul az elitje – ottveszett Názáretnél, úgyhogy II. Hernik angol király pénzét, amit az maga helyett küldött a Szentföldre, arra fordították, hogy még több zsoldost toborozzanak. Az érdemesnek látszó katonákat lovaggá ütötték, és létszámukat tovább növelték a Jerikóból, Maldouinból, Chateau Pelerinböl, Le Chastellet-ből és Safedből kivonuló templomosok.
A rendtagok hősnek tartották Ridefort-i Gellértet – ki más mert volna megrohanni hétezer mamelukot, ha nem egy templomos? –, s talpnyalásuk elhitette vele, hogy bátran és vitézül cselekedett. Hiányoztak ugyan a barátaik, s hiányzott a hős marsall, Maillyi Jakelin, de haláluk vad elszántságot plántált a megmaradt lovagokba. Találkoznak még ők a mamelukokkal, de a mészárlást akkor a Templom fogja végrehajtani.

 

Courtenayi Joscelin háborúba készült. Nővére hajnalig nem hagyta lefeküdni, századszor ismételte el neki a régi tanácsot.
– Figyeld a régenset, öcsém. Nem vagyok benne biztos, hogy egyszer s mindenkorra végzett Szaladinnal. A szövetséget újra megköthetik, s ha megkötik, ha a keresztény vezérek mind ugyanabba a csapdába esnek, hidd el nekem, a drága Rajmund sértetlenül fog kikerülni belőle. Úgy tudjuk, hogy a szultán máris kiadta a parancsot: nagy orrú szövetségesét békén kell hagyni. Nagyon figyelj tehát minden javaslatára, és ne egyezz bele semmibe, míg meg nem győződsz róla, hogy nem származik belőle haszna. Érted, mit akarok mondani?
– Hogyne, azt, amit mindig. De semmi értelme ismételgetned, amit mindnyájan jól tudunk. Figyelni fogjuk, és rendszeresen hírt fogsz kapni a dolgok állásáról.
Ágnes halványan rámosolygott, de szinte rögtön vissza is lopta a mosolyát. Joscelin olyan, akár egy cirkuszi medve, élvezet szúrós szavakkal ösztökélni. – De még mennyire. Nekem is megvannak a magam emberei a hadseregben. Az ő híradásuk őszinte lesz és kendőzetlen.
Most Joscelin arcára ült ki a fagyos mosoly. Nővére csontos testére és csillapíthatatlan étvágyára gondolt, amikor kijelentette: – Azt elhiszem, hogy vannak besúgóid, bakáktól egészen fővezérekig. Az sincs kizárva, hogy rád szorulunk majd, ha tudni akarjuk, hogy is állunk.
– Miért ne? – mondta Ágnes. – Mindig rám szorultál, és mindig is rám fogsz. Na most menj aludni, és álmodozz róla, miként fogod megmenteni az országot.
Joscelin a ház végében levő szobája felé indult, nővére pedig odament egy úgy-ahogy elrejtett ajtóhoz, és kopogtatás nélkül kinyitotta. A fény egy fiatal, izmos szolga arcára és mellkasára esett. – Ébren vagy, Cobert? – suttogta Ágnes.
A férfi felnyögött. – Félig – motyogta.
– Hát ébredj föl egészen. Odafenn szétszórtam egy csomó pénzt. Azé lesz, aki összeszedi. – Tekintete rátapadt a sima mellbimbókra és a gubancos szőrzetre, aztán az ajtót nyitva hagyva felment a szobájába.

 

Az önkéntes száműzött antiochiai urak nem siettek eleget tenni Guido felhívásának. Egészen addig vonakodtak, míg Ibelini Balian és Tripoliszi Rajmund fel nem szólította őket, hogy feledkezzenek meg a poitou-i iránti gyűlöletükről, és keljenek hadra az ország védelmében. Nagy sokára beleegyeztek, hogy újra beteszik lábukat a földre, amelyet odahagytak, de kijelentették, hogy csakis addig maradnak, amíg a muzulmán hadat meg nem semmisítették. Antiochiai Bohemundnak semmi baja nem volt Szaladinnal, így ő nem jött el személyesen. Elküldte azonban a fiát s katonáit, akiket Balian testvére, Ramlai Balduin vezetett. A számottevő haderő június derekán hagyta el a hercegséget.

 

Lusignani Guido háborúba készült.
Népe igencsak kétségbeesett volna, ha látja királyát az utolsó jeruzsálemi napokban. Étvágyát elvesztette, mégis folyton hányt, s keserves öklendezése szinte lenyúzta a torkáról a bőrt, a hangja száraz susogássá változott. Mindeközben pedig Szibilla királynő kitartóan lógott a nyakán, és könyörgött neki, hogy maradjon ágyban, jelöljön ki maga helyett új főparancsnokot.
– Vezesse őket a régens! Úgyis annyira kívánta a koronát, hadd parancsnokoljon! Ó, Guido, hiszen ott te leszel a legfőbb célpont! A szaracénok mind terád támadnak. Meg fognak ölni!
– Kérlek – nyögte a király –, hagyd abba. Az ilyen beszéd nem erősít meg kitartásomban.
– Nem is akarom, hogy mereven kitarts, mert a merev kitartást a halál merevsége követi. Hiszen még a nemesuraidban sem bízhatsz. Rajmund, Balian, a fivére, Balduin. Mindhárman boldogan döfnék beléd a késüket. Hogy lehetnél tőlük biztonságban?
Guidónak eszébe jutott, hogy a bélpoklos király ágyát egykor fegyveres őrök állták körül, látszólag azért, hogy az orgyilkosoktól megvédjék, valójában pedig, hogy hűtlen barátai előtt elállják az utat. És Szibilla azt mondja, hogy most rajta a sor.
Szibilla tovább fecsegett, észre sem véve, hogy egyre visítóbb a hangja. Guido egy lócán ült, az udvari jegyző helyén; a lóca a trónterem nyugati fala és a trón között állt.
Szibilla idáig követte őt magántermeikből, s most fel-alá járkált előtte.
Guido tudta, hogy a felesége szereti, de könyörgésében az asszonynak férjéért érzett aggodalmán kívül most felfedezett valami mást is. Önsajnálat keveredett benne a bizonytalanságérzettel, ami mindig ott lappang a hiú emberek sarkában. Most, hogy királynő lett, s külön trónja volt a fogadóteremben, Szibilla nem akart megözvegyülni, nem akarta, hogy hozzáadják valami erőszakos jöttmenthez, mert akkor királynőből egyszerű úrhölggyé kéne visszavedlenie. Guido mellett lehet királynő, de ha a következő férje igazi férfi lesz? Nem, nem, véleménye szerint Guidónak kötelessége kerülni a veszélyt, és a minimálisra csökkenteni a kockázatot. A keresztény hadsereg főparancsnoki jelvényeit viselje, ha akarja, de a harcban részt vennie nem szabad.
– ...ellenségek mindenfelől – folytatta Szibilla. – És még csak hazudnunk sem kell. Tényleg beteg vagy. Nyugodt lelkiismerettel ágynak dőlhetsz...
– Hallgass! – sziszegte Guido. – Legalább most az egyszer fogadj szót és hallgass. Nem vagyok beteg. Azért hányok és suttogok és járok-kelek úgy, mint egy kísértet, mert kétségbe vagyok esve.
– Nem, ez nem igaz.
– De igaz! Félek! Rettenetesen félek! Le sem tudom írni, mit érzek, még a szavak is cserbenhagynak. Gyáva vagyok, és a félelem beteggé tesz. Ismerem a gyengeségemet, de ettől csak még jobban kell hánynom. Ne is próbálj ágyba dugni. Én fogom vezetni a sereget. Kénytelen vagyok. Mi mást tehetnék?
– Guido, te félrebeszélsz...
– Te pedig túlságosan el vagy kényeztetve. Hiú, tyúkeszű, önző gyerek vagy. Az istenit a festett hajadnak, nekem lóra kell ülnöm, nem a takaród alá bújni. Gyenge vagyok, ingatag, tudom, de az istenit neki, mégiscsak férfi! Menj vissza a szobádba! Épp eleget szívtad a vérem.
– Te nem tudod, mit beszélsz – mondta Szibilla. – Valamit mégiscsak tenni kell, hiszen beteg vagy...
– Kifelé!
– Tessék?
– Kifelé! Hagyj engem békén. Gyorsabban ölsz, mint egy szaracén nyílvessző! Kérlek, hagyj magamra. Hagyj magamra.
Szibilla arra a következtetésre jutott, hogy a férje nem is tudja, milyen beteg – hiszen így még sosem beszélt ővele.

 

A kór nem korlátozódott a királyi palotára. Heraclius pátriárka szintén rosszul érezte magát, le is feküdt. Orvosai képtelenek voltak fényt deríteni a betegség mibenlétére, ám azok a keresztesek, akik elmentek hozzá, hogy felkérjék, hordozza az egy igaz Keresztet a csatában, rögtön készek voltak az egyértelmű diagnózissal. Heraclius gyáva féreg. Csak Pashia de Riveri és a Jeruzsálem nyújtotta kényelmek tudják meggyógyítani.
Az egy igaz Keresztet így azután Rufin akkói és Bernát lyddai püspökre bízták, Heraclius pedig felemelte reszkető kezét, és áldását adta a vállalkozásra.

 

Ibelini Balian háborúba készült.
A három utolsó éjszakát sikerült Máriával töltenie Nablusban; csapata készen állt a mezőn, várta, hogy Akkóba vezesse. Mária elkísérte a barbakánkapuig.
– Eddig nem hoztam szóba, Balian – mondta útközben –, de huszonhárom emberrel nehéz lesz megvédenem a váradat. Nem hagyhatnád itt Fostus várnagyot?
– Szívesen adnék neked még ötven embert, ha lehetne. Bár Fostusról akkor sem mondanék le. A fél hadsereg ismeri a hírét, nagy hasznunkra lesz Akkóban. Moulins-i Roger, Maillyi Jakelin és öreg barátom, Konrád úr halálával a keresztény hősök száma igencsak megfogyatkozott. Megnyugtatna, ha tíz katonát visszaküldenek a rétről?
– Természetesen.
– Máris küldöm őket. Ugye megérted, miért kell Fostust magammal vinnem?
– Persze – mosolyodott el Mária. – Küldd vissza azt a tíz embert, és békén hagylak. – Megvárta, míg Balian felszáll a lovára, s akkor a combjára csúsztatta a kezét. – Nagyon kérlek, vigyázz magadra. És ügyelj rá, hogy Ernoul egy darabban maradjon, jó?
Balian lemosolygott a feleségére, és megfogta a kezét. – Csak kibújt a szög a zsákból. Szóval tetszik neked az a csont-bőr apród, mi?
Mária szomorúbb volt annál, hogy viccelődésre fussa az erejéből. – Ernoul derék fiatalember, de gondolom, nem valami nagy harcos.
– Vigyázni fogok rá, ne félj. De cserébe te is tégy meg nekem valamit.
– Kérj akármit.
– Bármi történjék északon, alkalmi portyázó betörésekre akkor is számítanotok kell. Vigyáznál az ablakomra a könyvesházban?...
– Ó, már intézkedtem – nevetett fel Mária. – Nem mernék a színed elé kerülni, ha a drága ablakodat baj érné, ezért becsomagoltattam.
– Hát – mondta Balian –, akkor mindennel megvolnánk. Visszaküldöm a tíz katonát.
– Isten óvjon, jó uram.
– Isten áldjon meg, Mária. – Balian lehajolt, magához húzta feleségét, és megcsókolta. Aztán Mária hátrább lépett – sudár, királynői termet, rojtos szürke viganóban –, férje megrántotta a lova fejét, és kilovagolt a barbakánkapun.
Néhány perc múlva tíz fegyveres kullogott be a várba rosszkedvűen, hogy a készülő csatából elparancsolták őket. Északnyugaton por szállt a mező fölé, amint a csapat nekivágott az útnak. Mária nem vette le tekintetét a finom felhőről, míg csak el nem oszlott Sebastia irányába. Aztán hozzálátott, hogy kijelölje a helyét a harminchárom katonájának.

 

Négy évvel azelőtt Tubanie-nál Chatilloni Rajnáld kétkedve fogadta a frank felderítők ellentmondó híreit a síkságon sorakozó muzulmán sátrak számáról. A kétkedés most is jogos volt, csakhogy ezúttal a keresztény sereg létszámáról folyt a vita. Egyes jelentések ezerötszáz lovagot, kétszer annyi lovas zsoldost és több mint tízezer gyalogost emlegettek. Mások szerint a világi lovagok ezren lehettek, a templomosok és a johanniták körülbelül hatszázan, a gyalogosok több mint harmincezren, azonkívül volt még állítólag három-négyezer lovas turkopol is.
Ernoul is fölmérte az akkói tábort, s a következő adatokat jegyezte fel: tíz-tizenkétezer gyalogos, ezer-ezerkétszáz világi lovag, ugyanennyi a harcos egyházi rendekből és körülbelül háromezer turkopol. Véleménye szerint tehát a keresztény sereg létszáma tizenötezer és tizenötezernégyszáz között ingadozott – mindenképpen ez volt a legnagyobb haderő, amely eleddig Jeruzsálem királyi zászlaja alatt összegyűlt.
Parancsnokai azonban a legkülönfélébbek voltak: Guido, Rajnáld, Joscelin, Amalrich, Gellért, Rajmund, Balian. A frank testen gorgófő éktelenkedett.

 

 

TIZENHETEDIK FEJEZET
AKKÓ, SEPPHORIA
1187. július 1-2.

Szerdán, h. u. 583. II. Rabi 22-én – vagyis az ötszáznyolcvanharmadik esztendőben a hedzsrá-tól, Mohamed próféta Mekkából Jatrebbe, azaz Medinába menekülésétől számítva – Szaladin szultán betört a jeruzsálemi királyságba. A sennabrai hídnál, a Galileai-tengertől délre kelt át a Jordán folyón. A muzulmán hadsereg zöme lovas íjászokból állt, akik általában megvetették a páncélviseletet, és gyalogosokból, vagyis harbieh-ekből, akik vashegyű nádlándzsával, jatagánnal vagy zsákmányolt frank karddal, apró kerek pajzzsal és az elmaradhatatlan tőrrel voltak felfegyverezve. A rettegett naffatin-ok katapultákat és naftagolyóval Tell vesszőkosarakat hoztak magukkal. A naftagolyókat a katapultákba teszik, meggyújtják, és beröpítik az ellenség sűrűjébe. Ezeket a lövedékeket úgyszólván nem lehetett kioltani, veszettül égettek, akárhova is hullottak.
Az Iszlám hadserege három részből állt: a középsőt maga Szaladin irányította, a jobbszárnyat unokaöccse, Takedin, a balszárnyat pedig az az ember, aki pontosan két hónappal azelőtt Názáretnél a vadászosztagot is vezette – Harran emírje, Kukburi. A Sennabra hídján átkelő sereg tizennyolc-húszezer embert számlált. A legnagyobb muzulmán haderő volt, amely valaha a keresztes birodalomra támadt.
Csütörtökön hajnalban, II. Rabi 23-án – a keresztény kalendárium szerint július 2-án – Szaladin Kaft Sebtig, a Tiberiástól öt mérföldre nyugat-délnyugatra fekvő faluig nyomult előre hatezer emberével. Takedin a Galileai-tenger nyugati partjával párhuzamosan vezette hadoszlopát, de a víztől két mérföldre megállt. Kukburi egyenest Tiberiásra támadt, felgyújtotta a várost, és ostrom alá vette az erődöt. A sereg Szaladin óhajának megfelelően helyezkedett el. Az erőd ostrom alatt, a nyugatra nyíló széles völgy lezárva, az akkó-sennabrai útvonal elvágva. A szultán a keresztesek döntését várta: segítségére sietnek-e Bures-i Eschiva hercegnőnek, Rajmund régens feleségének?

 

A betörés és az ostrom hírét postagalamb vitte Akkóba. Az üzenetet Eschiva írta saját kezűleg, és Guido király habozás nélkül gyűlésbe hívta a keresztes vezéreket. A tanácskozást Courtenayi Joscelin palotájában tartották, ahová a bárók többsége eleve kész elhatározással lépett be. Mivel Kukburi Tripolisz grófjának várát ostromolta, a grófot felszólították, hogy nyissa meg a vitát.
Fel-alá járkálva a kék-vörös mozaikpadlón, úgyhogy a bárók kénytelenek voltak a fejüket forgatni utána, Rajmund így szólt: – Alig egy órája vettem a hírt, de maga a lehetőség több napja az eszemben jár. S mivel azt is tudom, mi jár a ti eszetekben, hadd mondjak meg valamit mindjárt az elején. Ma lesz az év egyik legmelegebb napja. A nap még alig kelt föl a dombok mögül, de higgyetek a szavamnak, ismerem az itteni éghajlatot. Azonkívül több mint negyven mérföldre vagyunk Tiberiástól. Ha most elindulnánk, menetelni lennénk kénytelenek a legmelegebb déli órákban, s estére még mindig csak tíz mérföldre tudnánk megközelíteni a váramat. Az emberek és az állatok kimerülnének, sőt mi több, azt a hátralevő tíz mérföldet meg sem tudnánk tenni a sötétben...
– Miért nem? – kötött bele Ridefort-i Gellért. – Talán félsz a sötétségtől?
– ...anélkül, hogy valami cselvetésnek áldozatául esnénk. Nem, nagymester, de a vereségtől igenis félek.
– Micsoda? Mind e nemes urak közül éppen te félnél a vereségtől? Hiszen Szaladin megvásárolt, és ami az övé, azt meg is fogja védeni.
– Ez a vád igazságtalan! Nem vagyok a szultán embere, sohasem is voltam.
– Mondod te!
– Uraim – könyörgött Guido. – Minek elölről kezdeni a vádaskodást? Tiberiás ostrom alatt áll, és bármiben is egyezett meg régensünk a szultánnal...
– A régens Szaladin embere – vágott közbe Gellért. – Efelől semmi kétségünk.
– Hé, te! – förmedt rá Balian. – Befognád a szádat, amikor a király beszél?
Valaki hátul felmordult: „Királybolond”, mire Gellért buzgón bólogatni kezdett.
Guido közben elvesztette a vezérfonalat. – Hol is tartottam? Ja igen, azt akartam mondani, hogy bármiről volt is szó Rajmund régens és a szultán között, az már a múlté. Most azt kell eldöntenünk, hogy siessünk-e a bátor Eschiva hercegnő segítségére, és mentsük-e föl Tiberiást?
Chatilloni Rajnáld dühösen végigszántotta a kezével sűrű, vörös haját, és előrenyomakodott; olyan szorosan állt oda Guido elé, hogy majd a lábára nem lépett. Sokszor kipróbálta már ezt a fogást, és tudta, hogy a nála alacsonyabb embereket általában megfélemlíti. Guido királyt mindenesetre megfélemlítette: hátrálni kezdett, míg csak Balianba és Ramlai Balduinba nem botlott. A két férfi Szarta a visszavonulás útját, s noha Guidót némileg megnyugtatta a közelségük, még így sem mert Rajnáld szemébe nézni.
– Eldönteni? – kiabálta Rajnáld. – Itt nincs mit eldönteni. Az emberek még azt hinnék, addig akarsz vitatkozni, míg Tiberiás elesik, hogy aztán ránk ne legyen ott szükség. Ezt nem én mondom, de néhányan alighanem föltételezik rólad az ilyesmit, király.
Guido sietve tiltakozott. – Akkor tévednek, nagyon tévednek. Ha valóban úgy gondolod, hogy előnyös volna a számunkra előrenyomulni...
– Nem a mi számunkra – szúrta közbe Courtenayi Joscelin –, hanem Eschiva hercegnő számára. A férje, úgy látszik, nem akarja megmenteni, de mi igen. – Rajnáldra pislantott, s a szeméből kiolvasva az engedélyt, folytatta:
– Jóságos ég! Ekkora keresztes had vesz körül, és te még habozol...
– Nem habozok. Azt nem mondtam.
– ...miközben az Iszlám fekete disznai Tiberiást bökdösik az orrukkal! Én azt mondom, menjünk, és mentsük meg a hölgyeket.
– Én is azt mondom – visszhangozta Rajnáld.
– Én is – visszhangozta Gellért.
Amalrich országkapitány és a kisebb bárók kórusban helyeseltek.
Guido meg volt győzve, és a régens felé fordult. De Rajmund odábblépdelt, míg csak egészen el nem különült a megtermett, izzadó főuraktól, majd megperdült, és rájuk bökött a mutatóujjával. Azok nem szokták meg tőle az ilyen drámai mozdulatokat, és abbahagyták a szavazást. A fénylő mozaik kékes színűre festette a bőrét, úgyhogy barátai azt vélhették, belebetegedett az aggodalomba, ellenfelei pedig a vallásos tárgyú freskókon kéknek ábrázolt Sátánt láthatták benne.
– Mielőtt bármire is elszánjátok magatokat – mondta –, gondoljatok vissza a négy esztendővel ezelőtti októberre. Akkor Tubanie-nál álltunk. Te is ott voltál, Rajnáld, te is, Amalrich és te is, Joscelin. A fővezér Guido volt, akárcsak most. Mindnyájan ott voltunk, és csupán egyetlenegy ok miatt emlékeztetlek rá benneteket. A helyzet most ugyanaz, mint akkor volt. A szaracének itt állnak a határon. Egy hét sem telik bele, és kénytelenek lesznek élelem után nézni. A hőség most nagyobb, tehát több vízre lesz szükségük. Ha előrenyomulnak, száraz vidéken találják magukat. Ha maradnak, ahol vannak, éhezni fognak. Így hát ha mindenáron meg akarjátok közelíteni őket, azt mondom, nyomuljunk előre Sepphoriáig. De egy mérfölddel sem tovább, urak. Tapasztalatból tudjuk, hogy állásaink ott védhetők, s mi magunk nem fogyunk ki sem az élelemből, sem a vízből. Mi több, ellenőrzésünk alatt tarthatjuk északra a völgyeket, délre az Izrael-síkságot. Magam inkább amellett volnék, hogy maradjunk itt, és fárasszuk ki az ellenséget, de ha muszáj, hát válasszuk az előbbi megoldást.
Rajnáld szavakba öntötte pártja véleményét. – Bármit elfogadunk, ami közelebb visz bennünket Tiberiáshoz. De figyelmeztetünk, régens, hogy Sepphoria nem elégít ki bennünket sokáig. Veled ellentétben mi szeretnénk megpillantani az ellenséget.
A keresztény táborban riadót fújtak, és kora délelőtt a hadsereg megindult a kényelmes, délkelet felé kanyargó sepphoriai úton. A több mint tizenötezer katonából mindössze tizennyolcat ért baj menetelés közben. Három lovas versenyre hívta ki egymást, de a vágta hevében összeütköztek és lezuhantak. Ötöt megütött a hőguta, néhányat elgázoltak a málhásszekerek. Ketten késpárbajban sebesültek meg. Kettő belefulladt a Le Saffran templomos erőd tövében kanyargó folyóba, amikor teljesen fölöslegesen megpróbáltak átgázolni rajta, egy pedig, ki tudja, miért, felakasztotta magát a Saka melletti erdőben. A vezérek szemszögéből nézve eseménytelen, poros menetelés volt.
Mire Nyugat-Galilea fölött sötétülni kezdett az ég, a keresztesek biztonságban letáboroztak Sepphoria mellett. Tripoliszi Rajmund tudta, hegy Szaladin arra számít, a segítségére siet Eschivának, ezért megkérte Baliant: – Ha barátom vagy, ne hagyd, hogy teljesítsem a kívánságát. A csapda nyilvánvaló. Annál az asszonynál csak a földet szeretem jobban, amelynek védelmére felesküdtünk. Mellettem maradsz ma éjszaka?
Balian bólintott, mert Tiberiás és Eschiva helyébe képzelte Nablust és Máriát. Tudta, hogy neki is szüksége lenne egy könyörtelen jóbarátra.

 

Chatilloni Rajnáld szava nem üres fenyegetés volt. Egy órával napnyugta után ő, Amalrich, Joscelin és Gellért újabb tanácskozásra szólította fel Guido királyt. A bárók tehát aznap másodjára is összegyűltek uralkodójuk körül, de a palota mozaikpadlóját most a bíborvörös királyi sátor füve helyettesítette.
Noha pártjába tartozott a birodalom országkapitánya, országbírája és a templomos rend nagymestere, mégis Krak ura emelkedett elsőnek szólásra.
– Megvitattuk egymás közt a helyzetet, király, és egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy amennyiben Tiberiás várát és Galilea hercegnőjét meg akarjuk menteni, haladéktalanul neki kell vágnunk.
– Hát ez már sok – gurult dühbe Guido. – Hagyjátok, hogy az egész hadsereg tábort verjen, mindenfelé őrjáratokat küldtök ki, százával állítjátok fel az őröket, és most azt mondod, hogy induljunk. Hát nem indulunk. Én vagyok a főparancsnok, és én azt mondom, hogy nem.
– Király – fenyegetőzött Rajnáld –, ég és föld a különbség aközött, amit az ember mond és ahogy a pletyka elterjeszti. Jeruzsálemben gyáva szív dobbanásainak tarthatják majd a szavaidat. Igenis, folytathatnánk az utat. Tudod, hogy képesek vagyunk rá. Vagy talán az a parancsod, hogy ne szálljunk szembe az ellenséggel?
Guido a fivérére nézett, de látta, hogy tőle nem várhat segítséget. Rajmundhoz fordult, és közben arra gondolt: ha sarokba szorítanak, mindig őhozzá vagy Balianhoz szaladok. Bárcsak őket választották volna királlyá!
– Lényegében – mondta Rajmund – tényleg ez a király parancsa. A sötétben nem indulhatunk meg a láthatatlan ellenség felé. Csak egy őrült tenne ilyet.
– Azt akarod mondani, hogy őrültek vagyunk? – vágott vissza Rajnáld.
Az ifjú Toroni Humphrey, aki az előző tanácskozáson egy szót sem szólt, most újra kihívta maga ellen mostohaapja haragját. – Ég és föld a különbség aközött, amit mi mondunk és amit te hallasz, Rajnáld úr – jelentette ki.
A bárók elmosolyodtak, egyetértő kuncogás hallatszott, de Rajnáldot nem volt könnyű zavarba hozni.
– Itt nincs helye a viccelődésnek, rokon. Hát még ha a viccet is úgy loptad. Mondj valami okosat, vagy pedig mars az ágyba. Gyerek vagy te még.
Rajnáld híveinek tetszett a visszavágás, és Humphrey kénytelen volt eltűrni az idősebb bárók kegyetlen hahotáját.
Gellért eredeti medrébe terelte vissza a vitát egy türelmetlen kitöréssel. – Fecsegjétek át az egész éjszakát, ha arra van gusztusotok, de én voltam őrjáratban, mióta tábort vertünk – úgy bizony, régens, tudom, hogy ez meg fog lepni –, és azóta újabb jelentéseket is kaptam. Ezek csak megerősítik a véleményemet. A körzetben nincsenek szaracénok. Egy szál se. De reggel ezt már aligha mondhatjuk el. Amíg itt állunk földbe gyökerezve, mint a gyümölcsfák, a szaracénok szépen idekúsznak, hogy leszedjék a termést. Nem vesztünk azzal semmit, ha itt maradunk, persze. Csupán Tiberiás erődjét és városát, meg Galilea nagy részét!
– Te arcátlan kalandor! – ordított rá Rajmund. – Ki fogja a legtöbbet veszteni, mi? Az én váram, az én városom, az én birtokom forog kockán! Erőltesd meg a szemedet, Ridefort-i Gellért, és próbáld meg a fától látni az erdőt! Inkább vesszen a városom meg a váram, inkább pusztuljon a feleségem, a hadam, a birtokom, mint az ország. Ha előrenyomulunk, te, és nemcsak te, fogságba esel vagy meghalsz. De veled együtt megsemmisül a hadsereg is, és ha az nincs, ki védi meg az országot? Somolyogj csak, azt is megmondom, mért fogsz odaveszni. Sepphoria és Tiberiás között mindössze egyetlenegy forrás van, a cressoni, és csodálkoznék, ha az száz embernek el tudná verni a szomját. Hányan vagyunk, Gellért? Tízezren, húszezren? És ha a te szaracénjaid előbb kúsznak oda? Sokat ugyan nem érnek vele, de egy korty nem marad utánuk, még neked se. A többség szomjan hal, s aki megmarad, azt egy ujjal fellökhetik a szaracénok. Feleségemet, Eschivát majd kiváltom. A váramat majd visszafoglalom. De pillanatnyilag semmit sem teszek értük, mert Isten földjét kell megvédenem.
Hosszú, jelentőségteljes csend követte szavait. – Itt maradunk éjszakára – mondta ki végül a király.
Balian, Humphrey és Rajmund összenéztek párthíveikkel. Végre egyszer diadalmaskodott a józan ész.

 

Ernoul ismerkedett a keresztény táborral. A sátrak elhelyezésében nem volt semmi szimmetria; minden parancsnok külön sáncolta el magát, úgyhogy a tábor az északi csúcsán, a lapos területen kidudorodott, dél felé elkeskenyedett. Az elsőnek érkező csapatok – az előőrsök – természetszerűleg a legjobb helyeket választották ki. Gellért templomosai és zsoldosai az oszlop végén haladtak, így csak a názáreti domb északi lejtőjén gyújthatták meg tüzeiket. Gellért sátra alig fél mérföldre állt annak a völgynek a szájától, amelyben öngyilkos rohamra indult Kukburi ellen. A fiatal apród elgondolkodott rajta, vajon a nagymester szándékosan választotta-e ki a helyet, vagy azért telepedett oda, mert máshová már nem lehetett. Akárhogy volt is, nem hazudtolta meg jellemét. Akár a tolvaj, visszatért bűne színhelyére.
Az északi dudor közepén walesi és ír zsoldosok keveredtek bretonokkal, velenceiekkel, dánokkal, navarraiakkal és az idekint született frankokkal. A muzulmán zsoldosok – a turkopolok – nem közösködtek senkivel, és sem ők, sem a fehér bőrű keresztesek nem tűrték meg közelükben a nagy csontú, sötét bőrű félvéreket, a pullani-kat, e frank-szíriai frigyből származó törvényes vagy törvénytelen utódokat.
Ernoul csoportról csoportra járva fülelt, és lelkifurdalás nélkül kihallgatta az érdekesebb beszélgetéseket. Egy rőt szakállú katona egész tömeget gyűjtött maga köré heherésző éjjeli baglyokból, és sikamlós történetekkel szórakoztatta őket. Éppen most fejezte be az egyiket: -...na szóval, a pap elhitette az ostoba némberrel, hogy torzszülöttet fog a világra hozni, hacsak az ő nemes magvával helyre nem ütik a dolgot. Úgy hallom, azóta is ezt a mesét adja be minden teherbe esett asszonynak!
A hallgatóság vaskos kommentárokat fűzött az adomához a papság hanyatló erkölcséről, majd bólogatva biztatta a rőtszakállút, hogy jöhet a következő.
A mesemondó megköszörülte a torkát, rájuk kacsintott, és belevágott. – Amit most elmondok, azt Brabantban hallottam. Igaz-e vagy se, nem tudom, de csinos kis történet, annyi szent.
Hallgatóit nem izgatta, megtörténtek-e ezek a dolgok vagy sem. Kit érdekel, ha egyszer jót lehet röhögni rajtuk?
– Szóval Brabantban hallottad – mondták. – Tovább.
– Igen, egy kisvárosban esett meg, hogy melyikben, arra nem emlékszem.
Ravasz vén gazember, gondolta Ernoul. Így mindegyik maga elé képzelheti a szülővárosát.
– Volt ott egy férjes asszony, aki állandóan csalta az urát...
– Csalja azt mindenik – szúrta közbe valaki. – Az enyém legalábbis biztosan! – Körülnézett és megismételte:
– Az enyém biztosan, hogy az Isten rohassza meg!
– Hadd folytassa. Csalta az urát. Tovább.
– Akkor ne szóljatok közbe. Szóval egy kisvárosban élt, és a plafont nézegette. Hol egy közeli várban szolgáló lovag alól, hol a városbíró alól, hol meg egy fiatal prókátor alól, aki szintén arrafelé mélyült el a mesterségében.
– Miben mélyült el, te?
– Pszt, hadd mondja!
– Nohát, tudnotok kell, hogy a férj éppen valami mestermunkát rendelt, de elfelejtett fizetni érte. A mester panaszt tett a városbírónál, és a férj megtudta, hogy a bíró ki akarja őt hallgatni. Persze azt nem tudta, hogy a bíró is a felesége szoknyájára jár. Elég az hozzá, egyik délután a férj éppen a városban tartózkodott, otthon meg a lovag az asszonyt nyergelte.
– Nyergelte, mi? – vigyorgott a hallgatóság. – Hát a lándzsát ki fogta marokra?
– Na szóval – emelte meg a hangját a rőtszakállú –, mielőtt még a célba beletalált volna, hazajött férjuram. A lovag leugrott a kancáról...
– Leugrott a kancáról!
– ...és bebújt egy nagy szekrénybe. A férj csodálkozott, hogy fényes nappal hanyatt leli hölgyét, de bánni nemigen bánta. Odafeküdt hozzá, közelebb húzta, még közelebb...
– Igen? Aztán? Aztán?
Lehet, hogy szemenszedett hazugság az egész, gondolta Ernoul, de azt tudja, hogyan kell lekötni a hallgatóságot.
– Aztán? Hát kopogtak az ajtón... kiderült, hogy megjött a városbíró. A férj persze nem akarta, hogy kihallgassa, közölte a feleségével, hogy mit mondjon, és belebújt egy ruhásládába, ahová az asszony tuszkolta be.
– Aztán belépett a bíró, mi?
A rőtszakállú dühösen meredt a közbeszólóra. – Aztán belépett a bíró – utánozta gúnyosan. – De ha te jobban tudod...
– Nem, nem. Folytasd csak.
Valamelyik katona szolgálatkészen mormolta: – Szóval a bíró. Bejött a bíró.
– Igen – recsegte a rőtszakállú –, bejött a bíró, és megkérdezte az asszonytól, hogy hol a férje. Az asszony azt felelte, amit a szájába rágtak: nincs otthon, vendégségbe ment. Így hát a bíró, amúgy is a szeretője lévén, ott folytatta, ahol a férj abbahagyta. De ezzel még nincs vége, mert a férj már meghányta-vetette az asszonnyal a fizetség problémáját, és az asszony el is küldte őt a fiatal prókátorhoz. A prókátor, lelkiismeretes ember lévén, hosszú órákig törte a fejét, hogy milyen tanácsot adhatna, és mit tesz Isten, éppen aznap akarta férj uram elé terjeszteni a fejtörése eredményét.
Az egyik katona képtelen volt magában tartani, lelkesen felordított: – Kopognak az ajtón! Megjött a prókátor!
– Vág az esze a fickónak – köpött egyet a rőtszakállú. – Úgy van, kopognak az ajtón, megjött a prókátor. És most fogd be a pofádat!
Ernoul megrázta a fejét. A rőtszakállú kezdi elveszteni a tekintélyét. Új fordulatot kell kitalálnia, hogy ébren tartsa az érdeklődést.
Az ötlet a katonának is eszébe jutott. Sietve folytatta: – Akárcsak a másik kettő, a városbíró se szerette volna, ha rajtakapják, hüvelybe dugta hát a kardot, és bebújt az ágy alá, A prókátor bevackolja magát az asszony mellé, de épp amikor a pennáját megbuktatja, éktelen dörömbölést hallanak, aztán szaladó lábak zaját a lépcsőn, aztán megint dörömbölést, de most már a hálókamra ajtaján. No, a prókátor a tanácsával együtt egy magas támlájú szék mögé vonul, az asszony meg kiszól, hogy jöhet a következő. – A rőtszakállú megkockáztatott egy kurta pauzát, majd folytatta: – Belép a mesterember meg a három legerősebb barátja. Én itt nem láttam pénzt a munkámért, azt mondja. Én vagyok ennek a városnak a legjobb ácsmestere. Megbeszéltem a dolgot a barátaimmal, és úgy döntöttem, hogy visszaviszek mindent, amit csináltam. Belenéz a listájába, és sorolni kezdi: Egy darab szekrény, egy ruhásláda, egy nagy ágy és egy magas támlájú szék. Pakoljon ki a nagysága ízibe, mert ha nem, a feleségemé lesz, ami bennük van. Mire az asszony kimászott forgalmas ágyából, és nevetve így felelt: Szedje csak össze az egészet, és vigye, ahogy van. Olyan jó a kedvem máma, hogy mindent magának adok. A felesége élvezni fogja a tartalmukat, majd meglátja!
A hallgatóság ordítva nyilvánította tetszését, valaki egy kupa bort nyomott a rőtszakállú kezébe. Remélték, hogy nem esik el a csatában, mert ilyen mesemondó ritkán akad a falusi búcsúkon meg a nemesi udvarok kerítésén kívül.

 

Aludt a sereg, de négy vezére alig egy órával éjfél előtt hagyta abba a beszélgetést. Miután dűlőre jutottak, egyikük átvágott a táboron, és megtorpant a királyi őrség felszólítására.
Megnevezte magát, előrelépett a szurokfáklyák fényébe, és az őrök felismerték. Értésére adták, hogy a király alszik.
– Hát keltsétek föl. Nem éretlen naranccsal házalok. A hír, amit hoztam, megromlik, ha elteszik. Rajta, katona, keltsd föl királyodat!
Egyik őr vonakodva bement a sátorba, és felrázta Guidót. A király ugyancsak vonakodva megmoccant, és már éppen kergette volna ki a katonát, amikor a vendége is bebújt utána.
– Úristen – nyögött fel Guido –, az a tervetek, hogy a végkimerülésig fogtok nyaggatni?
– Nem, király, de a rendkívüli körülmények rendkívüli intézkedéseket követelnek.
– Ez igaz, ámbár te nem így szoktad kifejezni magadat. Kitől kölcsönözted ezt a frázist?
– Ideje, hogy csináljunk valamit.
– Na, ez már jobb, erről rád ismerek. Mért, talán megtámadtak bennünket?
– Nem.
– Tűz ütött ki? Valamelyik egység megszökött?
– Nem.
– Az Isten szerelmére, akkor mit akarsz? Messze még a hajnal?
– Igen, messze.
Guido bólintott, maga sem igen tudva, miért tette fel ezt a kérdést. Megparancsolta az őrnek, hogy tűzzön egy fáklyát a sátorrúd fáklyatartójába, majd kiküldte. Lábát a földre vetve, felült az ágyán, s a térdére könyökölve motyogta: – Hideg van. Add ide azt a bundát. Ott, melletted. Az ördögbe, ha így vacogok, minden fogam kiesik. Így ni, a szőrével befelé, így melegebb. Nos, hadd hallom, miért keltettél fel?
– Vezéreid közül soknak az a véleménye, hogy a seregnek el kéne indulnia Tiberiás felé...
– Jóságos Isten, de hiszen ezt már megbeszéltük!
– Szerintünk nem. Mi tovább akarunk menni.
– Jól van, tovább fogunk menni. Majd reggel...
– Nem, most.
– Ez a nyavalyás bunda rövid. Fázik a lábam. Most? Az lehetetlen.
– Szavaztunk.
– Valóban? Akkor, gondolom, azért vagy itt, mert javaslatod kedvező fogadtatásra talált a többi vezérnél.
– Igen.
– Hányan szavaztak?
– Az nem számít, király. A lényeg, hogy ha nem adod ki az indulási parancsot...
– Hányan szavaztak?
– ...egyik-másik részleg itt fogja hagyni a tábort...
– Hányan... Á, mindegy. Alig érzem a lábam.
– ...főleg a zsoldosok. A harcos rendek pedig inkább lemondanának a fogadalmukról, mint hogy Tiberiás úrhölgyét az ellenség karmai közt lássák. A sereg arra vár, hogy csatába vezesd, ez a lényeg.
– Rettenetesen fázom, ez a lényeg. – Karjait maga köré fonva töprengett: „Ha nemet mondok, és elküldöm, előbb-utóbb a barátaival jön vissza, hogy tovább gyötörjön. Ami pedig Tiberiás felmentését illeti, minden vezérem mellette volt, kivéve Rajmundot és Baliant. Lehet, hogy ezúttal a régens téved; miért ne, ő is csak ember. Mit gondolna rólam a sereg, ha fütyülnék tíz ember tanácsára, és egyetlenegyét fogadnám meg, azét, aki egyszer már békét kötött Szaladinnal? Akár az ő vára, akár nem, Rajmund tévedhet és Balian is.”
Borzongva megszólalt: – A módszereidet nem kedvelem, de ha vezéreim valóban úgy tartják jónak...
– Úgy bizony.
– Akkor vidd meg a parancsot. Fújjanak riadót az egész táborban. Ja igen, mielőtt elmégy, add ide a csizmámat. Mozdulni se bírok, úgy összefagytam.
Vendége teljesítette a parancsot, és kiment, hogy felébressze a tábort. Amint a sátrába ért, egyik társa durván odavetette: – Na, mire jutottál vele?
– Minden rendben, Rajnáld. Hajnalra Tiberiásban leszünk.
Krak ura összenézett Amalrichhal és Joscelinnel, és rácsapott a barátja vállára. – Téged meg engem egy fából faragtak, nagymester. Hogyhogy ilyen gyorsan beleegyezett?
– Fázott – szűkölte Ridefort-i Gellért a királyt majmolva. – A hideg szél megcsípte a férfiasságát.
A négy férfi egymásra vigyorgott, és elindultak mozgolódó csapataik felé.

 

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
SEPPHORIA, HATTIN
1187. július 3.

Hajnalra a hatalmas keresztény sereg vékony vonalként kígyózott Kelet-Galilea kopár dombjain. Tripoliszi Rajmund úgy érezte magát, mint amikor megtudta, hogy nem Őt, hanem Szibillat koronázzák meg; szótlanul lovagolt a sereg élén. A mellette ügető Szidoni Reginald és Caesareai Walter sem tudta eloszlatni feje fölül a borúlátás fekete felhőjét.
A sereg közbülső egységét Guido király vezette, mellette lovagolt a fivére, Amalrich és Joscelin országbíró. Mögöttük következett egy gyalogsági falanxszal és világi lovagok hármas sorával körülvéve a keleti kereszténység legbecsesebb szimbóluma, az egy igaz Kereszt. Vörösarannyal volt bevonva, gyöngyökkel és rubinszemekkel kirakva, s bele volt ágyazva Krisztus keresztjének egy darabja. Az egy igaz Keresztet felváltva hol Rufin akkói, hol Bernát lyddai püspök hordozta.
Ötven méterrel hátrább egy másik lovas- és gyalogososztag formált vastag falat a birodalom legfontosabb világi jelvénye, a kereszteslobogó körül. Az egy igaz Keresztet csak tucatnyi ember láthatta, de a lobogót az egész hadsereg. Rúdja olyan hosszú volt, akár egy árboc. Több részből állt, amelyeket hosszú vascsövek tartottak egybe. Tetején ott lobogott a királyi zászló, az alsó vége hatalmas, négykerekű emelvénybe volt ágyazva. Guido húsz testőre állt az emelvényen, s a szerkezetet nyolc széles szügyű angol igásló húzta.
Ez a lobogó felmérhetetlen jelentőséggel bírt minden keresztény katona szemében. A muzulmánok ezt tudták, és minden csatában heves támadásokat intéztek ellene. Tudták, hogy amíg ott magaslik a harctéren, amíg a keresztes vitéz felnézhet rá, s láthatja a repeső királyi zászlót, új erőt merít a látványból, és tovább küzd, akármi is az esélye. De azt is tudták, hogy ha az emelvényt sikerül feldönteni, ha a rudat sikerül levágni, a frank katona azt hiszi, hogy vezéreit legyőzték, és rögtön elcsügged. A múltbeli példákból megtanulták, hogy Krisztus katonáinak mindene a zászló.
Az egy igaz Keresztet és a lobogót tehát erős őrcsapat védte, s ahogy a nap egyre feljebb emelkedett, úgy nőtt a sereg harci kedve.
Az oszlop utóvédje – a legsebezhetőbb pozíció – Chatilloni Rajnáld, Ibelini Balian és a két nagymester parancsnoksága alá volt rendelve. Toroni Humphrey kerülte a mostohaapját. Balian mellett lovagolt, Ramlai Balduin pedig a johannita nagymester társaságát részesítette előnyben.
A kisebb főurak a három közbülső seregrész valamelyikéhez csatlakoztak, s a keresztény haderő Hattin fekete bazalthegyei felé kanyargott, amelyek mögött ott terült el az alacsonyan fekvő Galileai-tenger. Tiberiás a Hattin-hegyek és a tenger közé esett, s Guido úgy számította, kora délutánra elérik a várat.
Most már nem panaszkodott a hidegre. A nap felmelegítette a dombgerinceket. Délelőttre a hőség elviselhetetlenné vált; a sereg izzadt, szomjazott, a gyalogság egyre lassabban vánszorgott, felére csökkentve az iramot. Felderítőket küldtek ki, hogy tájékozódjanak a cressoni forrás felől. Visszatérve jelentették, hogy a környéken csak úgy nyüzsögnek a muzulmán lovasok, de különben is úgy látták, hogy a forrás kiszáradt.
A sereg csigalassúsággal haladt előre. Guido hosszas tanakodás után kikérte Rajmund régens véleményét.
– Úgyis tudod, mi a válaszom – förmedt rá Rajmund. – Vezess vissza bennünket Sepphoriába, míg nem késő. Mindjárt félúton leszünk közte és Tiberiás között, vagyis a legmesszebbre minden vízlelőhelytől. Mért kéred most a tanácsomat, amikor az éjszaka hagytad, hogy Gellért meggyőzzön? Úristen, király, megfogadod ez egyszer a szavamat, vagy megint sarkon fordulsz egy óra múlva, ha visszaindulunk Sepphoria felé?
Guido arcára rászáradt a verejték, vizet öntött egy kendőre, és megtörölte vele a szemét. – Nézd – mondta –, most már igazán nem vonulhatok vissza, míg az ellenséget meg nem pillantom! Csak van itt víz valahol. Talán a völgyekben? – Odakínálta a kendőt Rajmundnak, de az elhessegette.
– A völgyekben csak szaracénokat találsz! Hát nem látod, hogy csapdába esünk? – Az arca elszürkült a méregtől, kiabált: – Megmondtam neked Akkóban! Megmondtam Sepphoriában! Most még egyszer elmondom itt, ezen a rohadt dombon – Szaladinnak éppen az a célja, hogy az ivóvíztől minél messzebbre csalogasson bennünket! Kis híján már akkor sikerült neki, amikor a tengerpartot elhagytuk. Aztán letáboroztunk Sepphoriánál, és én könyörögtem, hogy maradjunk ott. De nem, te a szultán kedvében akartál járni. Hát most Gellérttel együtt boldoggá tettétek. Végre víz nélkül maradtunk, és engedelmesen közeledünk a csapdája felé!
– Biztos, hogy van itt valahol egy forrás, egy folyó...
– Te ostoba! Én ismerem ezt a vidéket. A szaracénok is ismerik. De honnan ismernéd te, aki még a magad esze járásán sem igazodsz ki? Itt nincs más forrás, csak a cressoni. Nincs más folyó, csak az a vékony patak, amelyiket megkerültünk, hogy Sepphoriát elérjük. Hányszor mondjam még? Fordítsd vissza a hadat, és menjünk innen, különben elvesztünk!
Alig mondta ki az utolsó szavakat, amikor a menetoszlopra zuhogni kezdtek a fekete tollú nyílvesszők. Gyalogosok terültek el, lovak ágaskodtak föl, és levetették gazdájukat. Keresztény íjászok szaladtak ki egységük övezetének szélére és pislogtak le a lejtőre, a muzulmán lovasok vékony sorára, akik párhuzamosan nyargaltak a dombon vonuló keresztesekkel, kilőttek két-három nyilat, megfordultak, és máris kinn voltak a számszeríjak hatótávolságából.
A sereg megtorpant. Balian felkészült, hogy visszaverjen egy esetleges támadást az utóvéd ellen, s míg ő és Rajnáld félkörbe állította katonáit, a johanniták és a templomosok jobbról-balról lezúdultak a szaracénokra. A keresztény lovagok súlya szétroppantotta az ellenség sorait, az életben maradt íjászok bemenekültek a völgyekbe.
A harcos rendek újra zárt alakzatba álltak, és lassan visszalovagoltak a dombtetőre. Sokan levágott muzulmán végtagokat lóbáltak. Mások vigyorogva mutatták a páncéljukban megakadt nyílvesszőket: akár a sündisznók. A sereg diadalordítást hallatva előrelódult. Most már szó sem lehetett visszavonulásról. A megszállók lecsaptak, de a keresztesek elűzték őket. A csata megkezdődött.

 

Szaladin boldogan vette hírül, hogy a keresztények odahagyták Sepphoriát. Futárt küldött Takedinhez és Kukburihoz, és kétszáz embert hagyva hátra Tiberiás ostromára, a muzulmán hadsereg előreindult a völgyben, amelyet délen Takedin már előzőleg lezárt. Az északi végében megállva, a völgyet úgy lepecsételték, akár a viasz a korsó dugóját.
A felderítők közölték a szultánnal, hogy amennyiben a keresztesek nem térnek le mostani útvonalukról, a Batuf- és Tur'an-völgyeket elválasztó dombgerincen érik el a muzulmán állásokat. Minden vízlelőhely szaracén kézben van, ha tehát a keresztényeket meg lehetne állítani, aztán fel lehetne űzni észak felé, a meredek hegyoldalra, akkor nemcsak az Iszlám rohamait kellene kiállniuk, hanem a szomj ázás kínjait is.
Szaladin meghallgatta a kéretlen tanácsot is, és mindig egyenesen a szemébe nézett annak, aki beszélt. Nyugati szemmel nézve, a külseje egyáltalán nem sejtette, hogy óriási hadseregnek parancsol. Termete átlagos és inkább sovány volt, a csuklója, ujjai vékonyak, arca egy íródeáké, egy aszkétáé. Szakálla az arca felső részén kezdődött, s őszülő szálakban nőtt le egészen a mellkasáig. Mint minden muzulmán, ő is ügyelt rá, hogy szakálla tiszta és jól fésült legyen; a tetű csak a keresztesek ápolatlan szőrzetébe tudta bevenni magát. Arca felső részén nem volt semmi jellegzetes; barna szem, karvalyorr és sötét bőr, a szűk pofacsontok fölött ráncos. Ez az arc komor volt akkor is, ha nyugalmat fejezett ki. Tudott gyengéden mosolyogni, mint apa a gyermekére, de ha megharagították, nem torzult el hirtelen, mint a lobbanékony frankoké.
A keresztesek, habár tudták, hogy kitűnő hadvezér, ilyen vékony tudósfigura mögé sohasem sorakoztak volna föl.
Amikor a felderítői távoztak, kijelentette: – Tehát be kell szorítanunk őket e közé a völgy és a közé a két sziklaszál közé. Ha itt áttörnek rajtunk, akkor vízhez juthatnak abban a faluban...
– Lubiehnek hívják – mondta az egyik felderítő.
– Igen, Lubiehben. Ezt tehát meg kell akadályoznunk, aminthogy annak is elejét kell vennünk, hogy a sziklák közt elmenekülve elérjék Tiberiást és a tengert. – A falut megnevező felderítő felé bólintva megkérdezte: – Tudod, hogy hívják azt a két sziklaszálat?
– Tudom, szultán. A frankok a Hattini Szarvaknak hívják őket, Kafr Hittim, a Búza Falva után.
– Értem. A mindenható Allah segítségével azon leszünk, hogy felszúrjuk őket azokra a szarvakra.
Sokáig elnézte a két ikercsúcsot, és azt fontolgatta, hogy sem Allah, sem a sziklafal nem elég egymagában a keresztesek legyőzéséhez. Ezért megtette a szükséges előkészületeket. Délre a szaracénok megépítettek ezernyolcszáz nyílvesszőfedezéket, felállítottak hétszázötven fegyverelosztó-helyet, ahol az íjászok nyilat, a gyalogosok lándzsát és hajítódárdát vételezhettek. Több mint négyszáz köteg nyílvesszőt tartalékoltak, és hatvanhat tevét tartottak készenlétben, hogy széthordják a nyilakat a harctéren. Eladdig ötszáz lovast küldött ki az ellenség zaklatására. Ezt a számot most megduplázta, és a Tur'an völgyéből porfelhő szállt a magasba, jelezve a közelgő frankok felé vágtató lovasok útját.
A keresztény sereg előrenyomulását komolyan hátráltatta a muzulmán íjászok rendszertelen, támadó-menekülő harcmodora. A déli órákban Chatilloni Rajnáld összesen nyolc rohamot intézett ellenük. Ő maga hétből sértetlenül került ki, de a nyolcadik során a lova lándzsát kapott a véknyába, és összeesett alatta. Rajnáld talpra ugrott, s felkapta az IN NOMINE DOMINI-t, amely most csúszott ki a kezéből harmadszor. Megállt döglődő lova mellett, várva, hogy a szaracénok felismerjék leggyűlöltebb ellenségüket.
Hamarosan három lovas vágtatott feléje. Öt nyilat lőttek ki rá menet közben, de siettükben sorra elhibázták. Kettő elrepült a feje fölött, három jóval előtte esett le. Jatagánra cserélve az íjat, nekiugrattak. Rajnáld kiválasztotta a legközelebbit, félreugrott, és nagyot suhintott a hatalmas karddal. Utolsó pillanatában a muzulmán elismerhette, hogy a suhintás tökéletesen volt időzítve. Megrántotta a kantárszárat, de már nem tudta kikerülni a csaknem öt láb hosszú pengét. Jatagánja több mint másfél lábra volt Rajnáld vörös szakállától, amikor az IN NOMINE DOMINI derékban kettészelte. Az arab mén elrobogott lovasával, s csak jóval odébb vetette le a torzót. Rajnáld a csapás lendületétől hasraesett, de még idejében félrevonszolta magát, s a másik két lovas eldübörgött mellette. Nem értette, miért nem ölték meg; nagy nehezen feltérdelt.
Látva, hogy a Sivatag Vörös Farkasa mit művelt a társukkal, a két muzulmánnak eszébe sem jutott kardpárbajt vívni. Elhatározták, hogy egyszerűen legázolják Rajnáldot. Később, ha majd elmesélik társaiknak, azt fogják mondani: állattal ölték meg az állatot.
Megfordították lovukat, és újra vágtatni kezdtek feléje. Rajnáldnak eltört a bal csuklója – talán amikor a lova ledobta, talán amikor az első muzulmánt megölte –, ezért egyik térdén megtámaszkodva, kardja markolatát a csípőjének feszítette, s a pengét a bal karján nyugtatta. Az IN NOMINE DOMINI lándzsaként meredt előre. Tisztában volt vele: ha idejében félrekapja magát, az első lónak a szügyébe fúródik a kard, s az döglődve odább botladozik. De ha lassan csinálja, a kard visszarúghat, és eltörheti a csípőcsontját. Hogy a másik lovas mindeközben mit fog művelni, azzal már nem gondolhatott.
Közeledtek, s Rajnáld gyűlölködve vicsorogta: – Gyertek, disznók, gyertek...
Aztán egyszerre csak három lovat látott kettő helyett.
A szaracénok alig húszlábnyira voltak tőle, amikor a harmadik lovas rájuk rontott. Emberi testek kavarogtak – egyiken a Templom keresztje –, aztán a szaracénok a földre zuhantak, a lovaik meg rájuk. A súlyos testű normann paripa tántorogva kiegyenesedett, és Ridefort-i Gellért kinyújtotta a kezét: – Ide, herceg! Ide! – ordította.
Rajnáld övébe taszította a kardot, de elvétette a hüvelyt, s a penge mélyen belevágott a bőrbe, megragadta Gellért karját, és felpattant mögéje. A két muzulmán összezúzva hevert a lova alatt. Gellért leköpte őket, és visszanyargalt barátjával az oszlophoz.
Rajnáld csuklója megdagadt, és Azo kapitány körbetekerte egy nedves bőrszalaggal. Amikor az megszárad, összeugrik és helyén tartja a csuklót. Krak urának ugyan állandó fájdalmai lesznek, de az IN NOMINE DOMIΝΙ-t forgatni tudja.

 

Ernoulnak az volt a feladata, hogy a számszeríjakat felhúzza. Mivel Balian és Fostus kitűnő lövészek voltak, az ifjú apródnak percnyi megállás nem jutott. Az ujjai véreztek, és amikor már a szazvalahanyadik vesszőt illesztette volna a húrra, félredobta a fegyvert, és egy rongydarabért könyörgött, hogy a kezét bebugyolálhassa. A fegyver, amit elhajított, Baliané volt, tehát Balian förmedt rá:
– Veszed fel azonnal! Mi vagy te, egy kényes kisasszony? Töltsd meg, de tüstént!
– A kezem...
– Pokolba a kezeddel! Emberek halnak meg körülöttünk! Oda nézz! Tucatjával esnek el a lovagok és a katonák!
– Csak egy rongyot szeretnék, uram.
Ernoul még sosem hallotta ilyennek Balian hangját: – Fogd azt a fegyvert. Húzd fel, töltsd meg, és add ide. De azonnal!
Ernoul lehajolt, és felemelte a számszeríjat. Balian figyelte, amint megtölti, aztán kikapta a kezéből, és visszasietett a védövezet pereméhez. Fostus a fejét rázva morogta: – Szerencséd van, te csontváz. Balian úr számára az ilyesmi a szökéssel ér föl. Ha nem szeret annyira...
– Úristen, Fostus, csak egy rongyot akartam a kezemre tekerni.
– Húzd fel, különben mindjárt nyakunkon lesznek a szaracénok. Akkor aztán nem lesz mire tekerned a rongyot. – Felkapta a megtöltött számszeríjat, gondosan célzott, és leterített egy szaracén lovast. Ernoul kinyitotta a száját, hogy gratuláljon, de Balian már nyújtotta is neki a megürült fegyvert. Az ifjú apród lehajtott fejjel, motyogva készült átvenni a számszeríjat, amikor valami a kezére esett. Felnézett, és egy pár kesztyűt látott.
– Húzd fel – mondta Balian –, és ne halljak több siránkozást.
– Igenis, uram, köszönöm. Így sokkal gyorsabban megy majd... Úristen! Feküdj, feküdj, feküdj! – Hasra vágta magát. Balian úgy vetődött el, mint akit lekaszáltak. Fostus egy nyilaskordé mögé bukott. A közelben lévő keresztesek meghallották a vészkiáltást, és menedéket kerestek, némelyik körülnézett, némelyik kilőtt még egy nyilat. Azok közül, akik állva maradtak, hármat azonnal elemésztett a görögtűz, de a többit is telefröcskölte a kísértetiesen lángoló anyag. Fű, emberi hús, páncél égett egyforma erővel.
Ernoul a bűztől émelyegve felhúzta a kesztyűt, megtöltötte Balian számszeríját, és felkiáltott! – Az a négy lovas ott! Most töltik újra a parittyáikat!
Balian nem vesztegette az időt arra, hogy felálljon. Megragadta a fegyvert, felkönyökölt és lőtt. A naffatin égnek lökte a karját, és lecsúszott a lóról. Ernoul nem győzött csodálkozni magán: odalökött Fostusnak egy megtöltött íjat, kikapta a másikat Balian kezéből, felhúzta, rácsapta a nyilat, s a fegyver már szánkázott is vissza a füvön. Nablus ura és várnagya egyszerre lőtt. Fostus eltalálta a maga emberét, mielőtt az a naftagolyót meggyújthatta volna, Balian célpontjának azonban még sikerült néhányszor megforgatnia a parittyáját, amíg a nyílvessző belefúródott a testébe. Felordított fájdalmában, és eleresztette a parittyát. A lángoló nafta a levegőbe repült, és visszaesett a negyedikre. Az utolsó naffatin lova úgy ugrott félre, akár a szarvas, de a gazdája ügyetlenebb volt nála: fejjel előre belezuhant a sistergő, lángoló fűbe.
Ernoul, a szaracén íjászokra ügyet sem vetve, diadaltáncot járt örömében. – Micsoda lövés! Micsoda lövés! A rohadtak, oda nézz, hogy égnek!
Balian és Fostus összenéztek. Az ifjú firkász, aki az előbb még fájó kezére panaszkodott, kegyetlen, vérszomjas vadállattá változott. Katona lett, aki az életéért küzd, akárcsak ők.

 

A sereg meg-megállva folytatta útját Tiberias felé. Leereszkedtek a dombokról, és elvonultak a Batuf-völgy déli szegélye mellett. A johanniták a gerincen maradtak. A templomosok átvették Balian és Rajnáld világi lovagjainak helyét, és most az utóvéd feladatát látták el. Mindkét rend pozíciója egyaránt igen veszélyes volt. A fekete-fehér johanniták súlyos veszteségeket szenvedtek, miközben a dombgerincet tisztogatták a szaracénoktól. Elesett Cavanne-i Eduárd, Dénes, Tamás, a Hontalan és még tizennyolc vagy húsz másik. Azután a gerincről visszavonuló szaracénok rátámadtak a völgyben menetelőkre. Miközben az oszlop derekától igyekeztek távoltartani őket, három templomos, Honoré, a Tigris, Fitz Nigel Simon és Bonneville-i Hubert halálát lelte. Ridefort-i Gellértet szúrás érte a lába fején, de amíg a nyeregben meg tudott maradni, nem zavarta a seb.
A sereg két mérföldre volt a völgy keleti szájától, amikor Daps-i Ermengard nagymester arra kérte Guidót, hogy vonja vissza a johannitákat.
– Nem a mi harcmodorunknak való az ilyesmi, felség. Csak úgy hullanak a lovagjaim. Ha már mindenképp meg kell halniuk, haljanak meg derekas csatában, ne legyeket hessegetve a domb tetején.
– Látni onnan, hogy mi van előttünk?
– Igen. Egy darabon lejt a talaj, a gerincen túl pedig egy nagy fennsík terpeszkedik. Kétoldalt a Hattini Szarvak. Amennyire kivehettük, a muzulmán sereg zöme a fennsík túlsó végén és a déli szegélyen tömörül. De Szaladin nyilván a sziklaszálak mögé is állított embereket, nehogy egyenesen a tengerhez vonulhassunk.
– Te melyik utat választanád, nagymester?
– Mennék egyenest előre. Akármerre haladunk, mindenképpen támadni fognak bennünket, de ha tartjuk az irányt a felé az alacsony hegy felé, azt hiszem, Arbelnek hívják, akkor előbb-utóbb Tiberiás fölé érünk.
– Tehát nem javaslód, hogy a fennsíkon ütközzünk meg velük?
– Nem, de akkor fokoznunk kell az iramot. Pár óra hosszat vonuljunk olyan gyorsan, ahogy csak lehet, így elkerülhetjük a muzulmánok derékhadát. Persze hamarosan le fogják zárni a rést a Hattini Szarvak és Arbel között. Ha ez sikerül nekik, be leszünk zárva a völgybe.
Guido bólintott. – Hozd le embereidet a gerincről. Addig mérlegelem a javaslatodat.
Noha súlyos veszteségeket szenvedett, a keresztény sereg megállíthatatlanul haladt a tenger felé. Ha az iramot fokozni tudják, egy órán belül az utóvéd is maga mögött hagyja a Hattini Szarvakat. Utána átvágják magukat délkeletre, s mint Ermengard mondta, az Arbel hegye és az ostromlott Tiberiás között bukkannak ki újra.
A gyalogosokat egyre jobban gyötörte a szomjúság; menetelniük kellett a nap legforróbb időszakában is, s ráadásul hajnal óta szakadatlan porfelhőben. Egyesek elbújtak a völgyben, mások felkapaszkodtak a dombtetőre friss levegőt szívni, ahol rögtön végzett velük egy hajítódárda vagy egy strucctollas nyílvessző.
Tripoliszi Rajmund összegezte felderítői jelentését, és hátralovagolt az oszlop éléről, hogy lássa, e sorsdöntő pillanatban nem ingadozik-e megint a király. Most, hogy már késő visszafordulni, a seregnek nagy iramban kell előrenyomulnia, hogy mielőbb megáztathassák lábukat a Galileai-tengerben.
A király biztosította régensét, hogy neki is ez a véleménye.
A sereg újabb mérfölddel csökkentette a távolságot közte és Tiberiás között, amikor Toroni Humphrey előrevágtatott, és közölte a régenssel, hogy megváltozott a terv. Arcát vastagon lepte a por, ajka felrepedezett, megdagadt. Kétszer olyan öregnek látszott, a hangja akár egy kiszáradt vénemberé.
– Egyszerűen hihetetlen, régens úr! Odavitték az oszlop végére, s hogy az öldöklést meglátta...
– Lassabban. Ki vitt oda kicsodát? Neveket mondj!
– Ne haragudj, de ez egészen hihetetlen.
– Ezt már mondtad. Állj félre, hadd menjen tovább az a szekér. És most kezdd el újra, de lassan.
– Gellért és Rajnáld – károgta az ifjú nemes. – A templomosokat iszonyúan megtizedelték hátul, mire a nagymester és az én átkozott mostohaapám előrement a királyhoz. Gellért kijelentette, hogy az emberei nem bírják tovább, a királynak meg kell állítania az oszlopot.
– Micsoda?
– Igen. És hátravitték magukkal Guidót, hogy megmutassák neki a templomosok állapotát. Képzelheted, mi történt. Gellért és Rajnáld rávette azt a gyáva nyomorultat, hogy forduljon a fennsík felé. Odanézz! Látod? Már fordulnak is el a Szarvaktól. – Kitalálva Rajmund gondolatát, felsóhajtott. – Nem, régens úr, ezúttal nem tudod meggyőzni. A sereg is örül a pihenőnek. Ha tetszik, ha nem, most már a fennsíkon maradunk. – Habozva folytatta: – Tudom, mit érzel irántam, amiért annak idején otthagytam a tanácsot Nablusban. Ha tudom, hogy a dolog idáig fajul, tűrtem volna, hogy megkoronázz. Isten bocsásson meg nekem, de hát ki láthatta ezt előre?
Rajmund arrafelé bámult, ahol a porfelhő kettévált. – Nincs bennem harag irántad, Humphrey úr. Rossz ötlet volt, elismerem. Ámbár mindketten jobban megálltuk volna a helyünket, mint ez a szerencsétlen nádszál, akit királynak titulálunk. Mondd meg Balian úrnak, hogy visszaviszem az embereimet a fennsíkra. – Elernyőzve szemét a nap elől, végignézett a dombtetőkön és a Hattini Szarvak táján. A láthatáron nyüzsögtek a szaracénok.
Kukburi emir hatezer embere északra húzódott, be a keresztény sereg és az Arbel-hegy közé. Takedin csapatai a Szarvak körül álltak, lezárva a fennsík keleti határát. Szaladin a maga hatezer katonáját a fennsíkon sorakoztatta föl: ennek az emberi falnak a háta mögött volt Lubieh falva. A szultán legvadabb álmában sem hitte volna, hogy az egész keresztes had ilyen bambán belesétál a csapdába. Ámbár legvadabb álmában azt sem hitte volna, hogy a keresztesek ekkora felelősséget bíznak egy olyan emberre, mint Lusignani Guido...
Amint július 3-án szürkülni kezdett az ég Kelet-Galilca felett, több mint harmincháromezer ember gyűlt össze a fennsíkon, a Hattin-hegyeken és az északkeletre húzódó meredek, füves emelkedőn. Ezt a természet alkotta sorompót úgy hívták, hogy a Sokszoros Fájdalom hegye.

 

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HATTIN
1187. július 3-4.

Courtenayi Joscelin néhány embere talált egy kutat. Alacsony kávájú, kezdetleges kút volt, bizonyára pásztorok ásták, akik együtt ittak belőle a birkákkal. Amikor a katonák felfedezték, diadalordítással rohantak feléje. Tele volt dobálva szikladarabokkal.
Víz tehát nem volt.
A sereg, a lehető legmesszebbre az ellenséges íjászoktól, letáborozott. A muzulmánok a Tell, vagyis a Hattin két szarvát összekötő sziklanyereg előtt álltak. Jó magasra fellőtték nyilaikat, de azok így is ártalmatlanul potyogtak le a frank védőövezeten kívül. Amint besötétedett, katonák osontak előre mindkét táborból: a frankok, hogy vizet keressenek, a muzulmánok pedig, hogy pánikot keltsenek az előretolt állásokban.
Tripoliszi Rajmund, aki oly sok éven át volt a birodalom egyik oszlopa, teljesen megadta magát a sorsnak. Mint valami görnyedt, nagy orrú vízköpő-sárkány lovagolt keresztül-kasul a táboron, s csak motyogott maga elé:
– Édes Istenem, még el se kezdtük a háborút, máris vége. Mindnyájan halottak vagyunk. Elveszett az ország.
Az egyik katona, aki vajmi keveset értett a politikából, ami idehozta, ráordított: – A fene beléd, régens! A feleséged miatt kerültünk ide, ebbe a nyavalyás lyukba!
Rajmund meghallotta, és eszelősen elvigyorodott. – Igen, az én hibám, csakis az enyém. Tönkretettem az országot. Isten bocsásson meg nekem, tönkretettem az országot.
Ramlai Balduin látta, hogy milyen állapotban van, és megsajnálta. Melléje léptetett, kivette kezéből a kantárszárat, és odavezette a nyöszörgő régenst Balianhoz, a tábor nyugati szélére.
– Régensünknek elborult az elméje, testvér – mondta Balduin. – Vigyük be valamelyik sátrunkba, és hívjunk hozzá orvost. Ha így mászkál a táborban, kedvét szegi a seregnek, s a végén valaki még elteszi láb alól.
– Elteszi láb alól – mormolta Rajmund –, igen, elteszi láb alól. A háborúnak vége, halottak vagyunk. Megméretünk és könnyűnek találtatunk, különösen én. Isten le fog sújtani rám bűnömért.
Balian megtörölte az arcát, és rászólt Balduinra, hogy segítsen leemelni Rajmundot a lóról. Félig vezetve, félig cipelve bevitték a legközelebbi sátorba, és lefektették egy bőrbevonatú tábori ágyra.
– Ne szólj senkinek erről – mondta Balian. – A fél sereg letenné a fegyvert, ha kiderülne, hogy Rajmundnak vége. Adja Isten, hogy aludni tudjon, és józanul ébredjen utána.
– Vége – motyogta Rajmund. – Az országnak befellegzett, befellegzett, befellegzett...
A két báró kilépett a sátorból, megálltak előtte, és a délről meg keletről odahallatszó csatazajra figyeltek. Egyszer csak megjelent Toroni Humphrey a hírrel, hogy a nagymesterek végre megegyeztek, s erős lovascsapattá egyesítik embereiket.
– Hála Istennek – mondta Balian. – Késő ugyan, de legalább lesz egy erős öklünk, amivel lesújtsunk.
– Én a gyalogságra nem számítanék – figyelmeztette Humphrey. – Néhányan máris megadták magukat, hogy ivóvízhez jussanak.
– Sose számítok a gyalogságra. Szedett-vedett csürhe. Érnek ugyan valamit, de csata sorsát még nem döntötték el. A lovasság a fontos. – Fivére karját megérintve folytatta: – A nagymesterek adtak egy ötletet. Mi lenne, ha folytatnánk a szövetkezést? Rajnáld, Joscelin és Amalrich egy csoportba, te, az ifjú Humphrey és én egy másikba. Így három öklünk lenne. Guido meg a többi báró lovagjai formálnák a negyediket. Ilyenformán újra és újra rohamra indulhatnánk, amíg csak lyukat nem ütünk a soraikon.
Balduin a fejét ingatta. – Lehet, de lassan megfőlünk a páncélban...
– Nemsokára lehűl a levegő.
– ...azonkívül rettenetesen szomjas vagyok.
– Hát küzdj meg a vízért! – csattant fel Balian. – Ha az egész éjszakát itt töltjük, reggel azt csinálnak velünk, amit akarnak. Nos, mi a válaszotok?
– Én mellette vagyok – mondta Humphrey. – Megyek és szólok a mostohaapámnak.
– Mást úgyse tehetünk – sóhajtott fel Balduin. – De mi legyen Rajmund lovagjaival?
– Egyesítjük őket a Szidóniákkal és a caesareaiakkal. Így lesz egy ötödik egységünk.
A tervet megvalósították, s a johanniták és templomosok egyesült ereje a nap utolsó sugaránál rohamra indult. Gellért és Ermengard vezetésével eldübörögtek délnek, Lubieh felé. Két óra hosszat ritkították az ellenség sorait; ennél véresebb csetepatéra egyik lovag sem emlékezett. Előrenyomultak egészen Lubieh határáig, de a fekete kőfalak és a szűk utcák útjukat állták, kénytelenek voltak visszafordulni. Ezúttal azonban korántsem vigyorogva lovagoltak be a táborba; sokkal fáradtabbak voltak annál, hogysem trófeákat cipeljenek.
A következő rohamot Rajnáld, az országkapitány és az országbíró indította. Ők nem jártak olyan nagy sikerrel, mint a harcos rendek, több száz méterrel a falu előtt megállították őket. Most már teljes volt a sötétség, és a lovasok szoros kötelékben maradtak, nehogy szétzilálódjanak. A muzulmán íjászok tüzes nyilakat lőttek ki, és a naffatin-ok sem hagyták abba gyilkos munkájukat. Itt is, ott is lángok kúsztak föl az éjjeli égre, fényüknél a lovagok nemcsak az ellenséget láthatták, hanem saját katonáikat is, akik közül egyre többen botorkáltak fegyvertelenül a muzulmán sorok felé.
Július 3-ának végére a frank gyalogság több mint egyharmada megadta magát.

 

Július 3-ának – II. Rabi 24-ének – végén az egész iszlám birodalomban a Teremtés Urához, a Végítélet Bírájához, Allahhoz szállt az igazhitűek imája.
„Csak Téged imádunk, csak Tehozzád könyörgünk. Vezess minket a Te egyenes utadra, azoknak útjára, akik szeretetre leltek Nálad, s nem azokéra, akik megharagítottak Téged, sem azokéra, akik letévelyedtek a Te utadról. Tied legyen minden dicsőség, mindenható Allah, ó, Irgalmas, ó, Könyörületes.”
„La ilaha il’ Mohammed raszul Allah!” – „Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája!”

 

Balian parancsára az egyik hadiorvos nagyon erős altatószert adott be Rajmundnak. Hogy a hatása pontosan meddig tart, azt az orvos nem tudta megmondani, de úgy vélte, hogy legalább hajnalig, sőt talán késő reggelig is. Tévedett, mert július 4-én hajnali fél háromkor a régens felébredt, nyugodtan, de fásultan kibújt a sátorból, és felkereste a királyt. Guido sosem örült meg ennyire volt riválisának.
– Hol az ördögben voltál? Mindenütt kerestettelek!
– Mi a helyzet? – motyogta Rajmund, és olyan lassan pislogott, mintha minden egyes mozdulatot előre eltervelt volna. – Tartjuk magunkat?
– Hát nem tudod? Hát nem látod? A helyzetünk súlyos, nem tudjuk tartani magunkat. Hallgass ide. Egy percig se tagadom, hogy a vezéreim közül sokan fütyülnek rám. Ha ott lettél volna velem, amikor Gellért és Rajnáld hátravitt...
– Tartjuk magunkat, király?
– ...hogy megmutassák a templomosok veszteségeit. Mi? Mondtam már, hogy nem. Mi az? Valami bajod van?
– A helyzet súlyos, király. Ezt egy percig sem tagadom. Guido értetlenül meredt rá. – Hiszen én is ezt mondtam az előbb. Mért pislogsz ilyen furcsán? Mi bajod?
– Nemsokára kilovagolok innét. Itt túl nagy a szárazság.
Guido azt hitte, hogy Rajmund a végkimerülés küszöbén áll, és elhatározta, hogy még egyszer, utoljára kihasználja. A régens a legtehetségesebb szervező a táborban, a katonák még mindig vezérüknek tartják. Akár kimerült, akár nem, munkába kell fogni: rázza fel a kereszteseket.
– Igen – helyeselt. – Ez az, lovagolj ki. Vedd magad mellé Szidoni Reginaldot és a fiatal Antiochiai Rajmundot. A tenger csupán öt mérföldre van. Végy magad mellé ahány embert csak akarsz, és törj át kelet felé.
– Itt nagy a szárazság.
– Ne aggódj, Eschiva hercegnő ad majd vizet.
– Eschiva?
– A feleséged, régens. Vágtass hozzá. Törj utat, és mi követni fogunk. – Kereste a szavakat, amelyek hathatnának Rajmundra: – Itt nagy a szárazság, de Tiberiásban nem. A feleséged rengeteg korsó hideg vízzel és fürdővel vár. Vezess minket, és a sereg követni fog.
– Bárcsak király volnék.
– Hát nem vagy... Igen, igen, most úgyszólván te vagy a király. Ments meg bennünket, és én neked adom a koronát.
– A tenger csupán öt mérföldre van.
– Pontosan. Mi az egy ilyen férfinak?
– Hmmm?
– Semmi, hát nem? – Guido nyelt egy nagyot és folytatta: – Te el tudod vezetni őket öt mérföldre, de én ötven méterre se tudnám.
– Kilovagolok innét – hajtogatta Rajmund. – Ez nem jó hely.
Guido megérintette a karját. – Maradj itt a királyi sátorban. Én addig összeszedem az embereket. – Bevezette Rajmundot a bíbor kúp alá, és leültette egy kisszékre. Már indult volna, amikor újabb ötlete támadt: kitöltött egy pohár bort, a kezébe nyomta, és feltette a régens fejére egyszerű aranykoronáját. – No, milyen érzés királynak lenni? – kérdezte.
– Száraz – felelte Rajmund. – Nemsokára kilovagolok innét.
A koronát majd vissza kell kérnem tőle, mielőtt nekivág Tiberiásnak, gondolta Guido. Kiment, az őröknek odasúgta, hogy hagyjanak rá mindent a régensre, de a sátorból ki ne eresszék, majd elsietett, hogy értesítse Reginaldot és Waltert s összeszedjen minél több katonát, aki vállalkozik a rohamra. Polával, a toroni várnaggyal végzett egy parittyakő, miközben Humphreyval beszélgetett a tábor délnyugati peremén.
Néhány perccel később Rufin akkói püspöknek nyílvessző fúródott a mellébe, s haldokolva összeesett, de még akkor is szorongatta az egy igaz Keresztet. Gyorsan odahívták Bernát lyddai püspököt, aki lefeszítette róla az ujjait.
A fennsíkot betöltő égésszag egyre áthatóbb lett, s a füst sodródni kezdett a keresztény tábor felé. A keresztesek hamarosan rájöttek, hogy a szaracénok felgyújtották a füvet és a bozótot. A könnyű szél athömpölyögtette a táborba a maró füstöt, ami csak növelte a zűrzavart és a szomjazok kínját. Erre több gyalogos adta meg magát, de a lovagok kitartottak, miközben sokan ledobálták magukról a súlyos páncélt.

 

Antiochiai Bohemund fiát, Szidoni Reginaldot és Caesareai Waltert előkeresték, lovagjaikat összegyűjtötték, és Tripoliszi Rajmundot – Guido koronája nélkül – kivezették a lovához. A vezérek szokás szerint egymás mellett lovagoltak a csapat előtt. A roham célja az volt, hogy a Hattin keleti szarva és a Sokszoros Fájdalom hegye közt átvágják magukat Takedin emberein. Ha ez sikerül, az egész keresztény sereg a nyomukba özönlik, s kitörnek Tiberiás felé.
A többi vezér másutt volt elfoglalva, ezért csak Guido és Bernát püspök kívánhatott szerencsét Rajmundnak.
Amint a hajnal első pírja kiütközött az égen, a keleti védövezet gyalogosai félrehúzódtak, s a lovasság elügetett mellettük. Rajmundnak összekuszálódtak a gondolatai. Nem volt biztos benne, hogy Guido koronát ígért-e neki, ha eléri Tiberiást, vagy azzal bízta meg, hogy fürdővizet hozzon neki Eschivától. Mindenesetre nem akarta, hogy a koronáért folyó versenyben Reginald, Walter vagy Bohemund fia legyőzze, így hát előrerúgtatott, anélkül, hogy társait vagy a mögöttük ügető lovagokat figyelmeztette volna.
Hamat sovány emírje meglátta a füstön át közeledő alakot, érezte, hogy valami nincs rendben, s odakiáltott a közelben álló katonáknak: – Ez a keresztények régense! Mi történt vele?
– Nincs kardja – felelték. – Lándzsára cserélte a kardját!
Takedin csak nézte ezt az embert, akit az egész Iszlám oly nagyra becsült, s amikor felfogta, hogy mi nincs rendben körülötte, levegő után kapkodott. Fordítva tartotta a lándzsáját!
A régens ezt nyilván nem vette észre, mert egyébként mintaszerűen szegezte előre a lándzsát: nyelét a hóna alá szorította, tompa vége a lova fejénél meredezett. Levélforma hegye azonban mélyen az állat farába vágott, mint valami ördögi sarkantyú. Takedin várta, hogy rájöjjön tévedésére, és megfordítsa a fegyvert. Amikor azonban bajtársai figyelmeztető kiabálására sem fordította meg, a muzulmán megértette, hogy a régens megháborodott. Intett a katonáinak, hogy húzódjanak félre. – Eresszétek át! Azt az embert eresszétek át! A többit ne!
Abban a pillanatban Rajmund mellé felzárkózott három bárótársa, és a lovagok hihetetlen látványnak lehettek szemtanúi: Tiberiás, Szidon, Caesarea és Antiochia urai átvágtattak az ellenség által nyitott folyosón. Néhány engedetlen íjász ugyan kilőtte a vesszejét, hátha eltalálja valamelyik épelméjű keresztesvezért, de az egész dolog szinte egy szempillantás alatt zajlott le, és Takedin máris ordított, hogy zárják be a rést.
Amikor a keresztény sereg belesétált a fennsík csapdájába, Szaladin futárt küldött Kukburihoz, hogy vonuljon vissza csapatával a Batuf-völgyből, és erősítse az ő, valamint Takedin seregrészét. Így azután a régens, Reginald, Walter és Antiochiai Rajmund azon kapta magát, hogy szabad ember, mintha csak kiakolbólították volna a csatából. Ellovagoltak az Arbel hegyéig, s csak ott döbbentek rá Takedin taktikájának kegyetlen következményére.
Semmit sem tehettek. A fennsíkra nem juthattak vissza. Szabadok voltak, élhettek tovább azzal a tudattal, hogy cserben kellett hagyniuk lovagjaikat, s még csak egy csapást sem mérhettek halálos ellenségükre.
Antiochiai Bohemund fia lehajolt, és megfordította a régens lándzsáját.
– Köszönöm – mondta a régens –, ne csüggedjetek, urak, egy-két nap múlva király leszek.
Elindultak észak felé, a templomosok safedi várában vizet és élelmet kaptak, s ott pihenték ki magukat, mielőtt továbbindultak Tripolisz grófság irányába.

 

Hajnalban a Hattin-hegyeket megszállva tartó szaracénok szemügyre vették a fennsíkot. A fű még most is égett, noha a mező jó része már feketére volt perzselve. A keresztény tábor összezsugorodott, és a szemlélődök meglepetve látták, hogy alig háromezer ember maradt a védövezetben. A gyalogság háromnegyed része megadta magát, s a lovak száma alaposan megcsappant. De a kereszteslobogó még most is állt, és Guido egy kis halom tetejére vitette a sátrát, hogy mindenki lássa, akinek még van kedve harcolni. Valóságos hullakamra volt a fennsík. A muzulmán hadvezérek háromfelől bekerítették a tábort, s a negyedik oldalt lezáró íjászok a sziklacsúcsokon csak arra vártak, hogy a keresztesek ebbe az irányba vonuljanak vissza. Amint lőtávolon belül érnek, a csatának vége.
Félúton a tábor és Lubieh között Szaladin felbecsülte a helyzetet. Legidősebb fia ott állt mellette, s láthatta, mint váltják egymást az érzelmek annak az embernek az arcán, akit sokan képtelennek tartottak bármiféle érzelemre.
– Még kétszer fognak rohamozni – töprengett Szaladin. – Az aztán fel is emészti minden erejüket. Tudod, ugye, hogy a régens néhány másik vezérrel együtt elmenekült?
– Tudom – mondta al-Afdal. – Örülök, hogy Takedin emír kiengedte Rajmundot. Annak az embernek az őszintesége tiszteletet érdemel. Örülök, hogy sikerült elkerülnie innét.
Szaladin bólintott, de a tekintetét nem vette le a bíbor sátorról és a lobogóról. – Én is örülök. Katonáid nem bukkantak a Vörös Farkas nyomára?
– Nem. Bizonyára odabenn van még. Ezt a vadállatot nem hagyjuk megszökni.
– Gyűlölöm azt az embert – mondta Szaladin. – Attól félek, előbb-utóbb kardot emelek rá.
– Senki sem hibáztatna érte. Már rég meg kellett volna ölni.
– Te is levágnád, fiam?
– Le én, Allah biztosan erőt öntene a karomba! Add nekem és meglátod!
– Lehet, hogy így lesz, de előbb... Nézd! Támadnak.
– Az első kísérlet – mondta al-Afdal. – Még egynél többre szerintem sem futja nekik.

 

A keresztesek is rájöttek, hogy nincs más út. Az Akkót odahagyó két és fél ezer lovagból és háromezer turkopolból hatszáz templomos és johannita, négy- vagy ötszáz világi lovag és alig hétszáz muzulmán zsoldos maradt. Ez önmagában is elég tragikus volt, s ráadásul az életben maradtak felének nem volt lova.
Így azután azt a kilencszáz embert, aki még érhetett valamit a csatában, két részre osztották, az egyiket Guido király, Chatilloni Rajnáld, Ridefort-i Gellért, Amalrich országkapitány és Joscelin országbíró vezette, a másikat Ibelini Balian, Ramlai Balduin, Toroni Humphrey és Daps-i Ermengard nagymester.
Balian kapta a parancsot az első roham végrehajtására, de az irány kijelölését rábízták.
– Egyenesen feléjük fogunk vágtatni – mondta –, aztán, még mielőtt a nyilak lőtávolába érnénk, elkanyarodunk nyugatnak.
– Nem akarsz megütközni velük? – kérdezte Balduin. – Nem azért tettem meg ekkora utat, hogy most megfutamodjam előlük, az ördögbe is!
– Lehet, hogy te vagy az idősebb, testvér, de ma engem jelöltek ki parancsnoknak. Ami meg azt illeti, hogy megütközzünk velük, gondolod, hogy elérnénk valamit?
– Fütyülök rá, hogy mit érnénk el, ha egypárnak összetörhetem a csontjait!
– Bátor vagy, mint mindig, de éppolyan meggondolatlan. Ha minket megölnek vagy foglyul ejtenek, ki gyűjti össze a következő hadsereget? Nem, hős Balduin, azt tesszük, amit mondtam, s majd meglátjuk, ki ússza meg ép bőrrel. Eleget harcolhatsz addig is, míg kivágod magad. Add a kezed, búcsúzzunk el. És te is, nagymester. Az Ispotály örülhet, hogy téged választott a vitéz Moulins-i Roger helyébe. És te is, Humphrey. Boldoggá tetted fogadott lányomat, jó férje voltál. Látom, most is viseled az ezüstcsatját. Egyszer elmesélte nekem, hogy rácsorgatta a vérét, és maga alá tette az ágyban. – Fáradtan elmosolyodott. – Nagyon komoly amulett ez egy fiatal nőtől. Imádkozom érte, hogy cserben ne hagyjon. – Megszorította Humphrey kezét, majd karját a magasba emelve rohamra indította a lovagokat.
Kiözönlöttek az összezsugorodott táborból, és délkeletnek fordultak, Lubieh irányába. A szaracén lovasság előrelódult a fogadásukra. Néhány gazdátlan ló és teve fejvesztve menekült ki az egyre szűkülő résből, s aztán már csak a fekete, hullákkal borított fennsík választotta el az ellenséget az ellenségtől...
Balian figyelte, hová zúdulnak a muzulmán nyilak, majd a Tur'an-völgy szája felé integetve nyugatnak fordult. Még egy perc, s az Iszlám és a Kereszténység összecsapott; példátlan hévvel küzdött mind a két fél. Vér fröcskölt a levegőbe, a dombok emberi jaj szótól, lovak hörgésétől visszhangoztak. Fostus utat vágott, remélve, hogy Balian követi, de csak Ernoul járt szorosan a nyomában, Nablus ura máshol tisztította az utat maga előtt.
Ramlai Balduin segítségért kiáltott. Húsz lovag termett mellette rögtön, de őket is körülzárta vagy száz vad szaracén. Balduin markából kiütötték a kardot, s egy tucat kéz nyúlt utána, hogy a földre rántsa...
Humphrey Balian mellett küzdött, és minden perc egy méterrel közelebb hozta hozzájuk a völgy bejáratát. Megpillantották Ermengard-t a johanniták maradékával, Humphrey feléjük fordult, és azt hitte, hogy Balian követi. Toron ura félúton volt Balian és a nagymester között, amikor egy szaracén, mint valami diszkoszt, hozzávágta a pajzsát. A pajzs éle a sisakján találta el Humphreyt, aki az ütéstől eszméletét vesztette. A sötét bőrű lovasok körülvették, és lerángatták a nyeregből.
Ugyanekkor a Fostus körül harcoló muzulmánok úgy döntöttek, hogy Fostussal végezni kell. Túl sok kárt okozott már, és még többet okozna; egy csapat szaracén íjász egyszerre vette célba. Ernoul, aki sasszemével igyekezett pótolni az izomerő hiányát, felkiáltott: – Vigyázz, íjászok! –, és rájuk rontott. Ösztönös cselekedet volt, akárcsak amikor Balian és Fostus közé vetette magát Názáretnél. A szaracénok megdühödtek. Erre a sovány kis frankra most nincs idejük. Jelentéktelen figura, később könnyűszerrel levághatják. Csakhogy elállja az útjukat, nem látják tőle azt a szőrös szörnyeteget, aki halomra gyilkolja a muzulmánokat. Ha nem ugrat el előlük gyorsan...
Ernoul hirtelen rádöbbent, hogy mit művel, megrántotta a kantárszárat, és hanyatt-homlok menekült. Az íjászok felemelték fegyverüket, és vad átkozódásban törtek ki. A gorilla külsejű harcos eltűnt – utat vágott magának a gazdájához.
Balian váratlan manővere néhány percnyi előnyt biztosított a kereszteseknek, s egy csoport elérte a Tur'an völgyét. Addig meg sem álltak, míg jó öt mérföldre nem kerültek a Hattini Szarvaktól. Elsőnek húsz világi lovag futott be; azután egy maroknyi johannita, majd még harminc lovas, egy tucat mindenféle katona, Fostus, Balian, nyolc további fekete-fehér rendtag és Ermengard nagymester. Vártak, s hamarosan csatlakozott hozzájuk hatvan újabb lovas.
Ernoul hozzávetőleges becslése szerint csapatukból nem egészen százötven ember menekült meg, s kétszer ennyi maradt holtan vagy fogságba esve a csatatéren. Balian a fivérét és Humphreyt kereste, de sokan látták, amint leestek a lovukról. Sovány vigasz volt, hogy mivel kiválthatók, bizonyára életben hagyják őket.

 

– Nézd! Készülődnek a második rohamra! – kiáltotta al-Afdal.
A lovagok ezúttal nem fordultak se keletre, se nyugatra, egyenesen Lubieh és a szultán felé vágtattak. Drágán megfizettek rettenthetetlen bátorságukért: a közelharc első perceiben foglyul esett Embriacói Hugó, Dzsebail ura, Amalrich, a király fivére és Botrun ura. Majd, miközben a lovagok visszavonultak a Guido sátra alatti lejtőre, a szaracénok lerángatták lováról az agg II. Vilmost, Montferrat márkiját. Vilmos Szibilla királynő beteges fiának, a megboldogult V. Balduinnak volt a nagyapja, és foglyulejtői, akik visszahurcolták soraik mögé, tudták, hogy magas váltságdijat kapnak majd érte.
Szaladin és fia figyelte, amint a muzulmánok végső rohamra indulnak a tábor ellen. Kétszer támadtak, kétszer verték vissza őket, s a második visszavonulás során veszélyesen közel kerültek a szultánhoz. Ahányszor csak a muzulmánok elérték a vezéri sátor dombját, al-Afdal felkiáltott: – Megvan! –, s Szaladin mindannyiszor azt felelte: – Maradj csendben! Még bírják!
Azután Takedin és Kukburi is előreküldte harcosait, és Szaladin nézte, mint inog meg s dől le a győzhetetlen keresztes lobogó, s omlik össze utolsó, bíborvörös lobbanással a királyi sátor. A szultán örömkönnyeket hullatva térdre esett, és hódolt Allahnak. Majd felállt, s komor arccal kiadta a parancsot: – Hozasd sátramba a vezéreket. Ott fogok beszélni velük.
Al-Afdal bólintott. Még most sem tudta elhinni, hogy a csatának vége. Pedig vége volt, s már csak a leszámolás volt hátra.
Elnehezült lábakon, vértől borítva vánszorogtak le a keresztény főurak a lejtőn s át a kiégett fennsíkon. Az egy igaz Keresztet elvették Bernát püspöktől. A szóbeszéd szerint egy muzulmán lovastiszt hazavitte magával Damaszkuszba, rákötötte a lova farkára, és megszankaztatta a város szennyvízcsatornáiban. Akár igaz volt, akár nem, a palesztinai keresztények soha többé nem látták a Keresztet. A szultán sátrához érve, Guido találkozhatott fivérével, majd a Lusignanokat, Balduint, Humphreyt, Joscelint és Rajnáldot bevezették legyőzőjük elé.
Sok mindenre számítottak, de arra semmiképpen, hogy szíves szóval fogadják és selyempárnákra ültetik őket. Szaladin intett, hogy balján Guido király, jobbján az ifjú Humphrey foglaljon helyet, majd pedig ülőhellyel kínálta Balian fivérét, az országbírót, az országkapitányt és a Sivatag Vörös Farkasát is.
Guido be akarta hajlítani a lábát, de összecsuklott alatta, és a király elterült a párnán. Szaladin úgy tett, mintha nem vette volna észre; látta, hogy ellenfelét valósággal megbénítja a félelem. Homokszínű haja összecsomósodott, arcára csíkokban száradt rá a vér és a mocsok, a keze csillapíthatatlanul remegett. A szultánt bántotta, hogy Guido ilyen félelmet érez a jelenlétében; intett egy szolgának, aki elfordult, hogy korsókat és poharakat rakjon egy tálcára.
Balduin egyenesen ült, lába arab mód keresztbe téve, a vére még most is forrt a harci vágytól.
Amalrich feje előrehajlott, kezét tenyerével fölfelé a szőnyegre tette.
Rajnáld ránézett Szaladinra, és elfordult, mintha az Iszlám feje egy rühes kutya volna.
Humphrey mozdulatlanul ült, ujjai Izabella csatját markolták. Azon tűnődött, hogy Ernoul megmenekült-e, vagy kinn fekszik holtan a csatatéren. Imát mormolt barátjáért, de amikor Szaladin ránézett, abbahagyta.
A szolga ura elé tette a tálcát, Szaladin rózsavizet töltött egy pohárba, jeget morzsolt hozzá, s átnyújtotta Guido királynak. A poitou-i két kezébe fogta, hogy ne remegjen, és mohón beleivott. A pohár több mint feléig kiürült, amikor továbbadta Rajnáldnak. Törött bal csuklóját a térdén nyugtatva, Krak ura jobb kezével nyúlt az italért.
– Egy pillanat – mondta Szaladin. – Beszéli valamelyiktek a mi nyelvünket?
– Néhány szót – dadogta Humphrey. – De társalogni nem tudnék...
– A kérdésemet mindenesetre megértetted, Humphrey úr. Ha most is érted, amit mondok, kérlek, add tudtára annak az embernek, hogy királyától kapja a vizet, nem éntőlem.
– Mármint melyik...
– Az ott.
Humphrey lefordította Rajnáldnak. – A víz az víz. Mit számít, hogy ki adja? – vetette oda Rajnáld.
Szaladin biccentett Humphreynak, és az ifjú nemes abban a korántsem irigylésre méltó helyzetben találta magát, hogy tolmácsolnia kell az Iszlám fejének és gyűlölt mostohaapjának.
Egyenesen Rajnáldhoz intézve szavait s alig hagyva időt Humphreynak a fordításra, Szaladin így felelt: – Nagyon is sokat számít, Rajnáld úr. Népünk szokása – s ezt te is jól tudod –, hogy ha egy idegennek ételt-italt adunk, utána nem érheti bántódás. Számomra te ugyan nem vagy idegen, de a hagyomány erre az esetre is vonatkozik. – Összecsapta a tenyerét, mire a szolga Balduinnak, Joscelinnek és Amalrichnak is felszolgálta a rózsavizet. Humphreynak maga Szaladin nyújtott át egy pohárral.
– Ha el akarsz bánni velem, csak rajta. Engem nem fogsz remegni látni – mordult föl Rajnáld.
– Pedig remegned kellene, mert nagy a te adósságod. Bemocskolom vele a számat, de mégis kimondom: ha áttérsz az Iszlám hitére, megkímélem az életedet.
– Az Iszlám hitére? – kérdezte Rajnáld. – Inkább üríteném rá a beleim tartalmát.
Guido ujjai ráfeszültek a pohárra. Amalrich felkapta a fejét, egyik szeme tele volt alvadt vérrel. Humphrey tátott szájjal szedte a levegőt, a füle zúgott.
Szaladin halkan megkérdezte: – Mit mondott ez az ember?
– Én... nem hallottam tisztán.
– Mit mondott, Humphrey úr?
– Semmi fontosat, szultán. Semmi olyasmit, amit érdemes megismételni.
– Ki vagy te, hogy ezt eldöntsd? – förmedt rá Rajnáld. – Mondd csak meg annak a disznónak! Mondd meg neki, hogy letolt nadrággal guggolok a hite fölé. Mondd meg neki! Mondd meg neki!
Humphrey a félelem és a megkönnyebbülés különös keverékével fordította le Rajnáld hetvenkedését. A feje még most is fájt a pajzs ütésétől, nehezére esett összpontosítani. Szaladin homályos fantomként emelkedett fel mellőle. Még álltában is vékonynak, jelentéktelennek tűnt a megtermett, nagy csontú keresztesek között. – Kétszer megszegted a szerződést – mondta. – Elsüllyesztettél egy zarándokhajót. Békés polgárokat gyilkoltál le. Karavánokat fosztottál ki. Az Iszlám szent helyeit fenyegetted. Foglyokat kínoztál és nyomorítottál meg. Most pedig meggyaláznád a vallásunkat.
– Na és? Mindezt megteszik a királyok is, én meg csak herceg vagyok. Köszönd a szerencsédnek, hogy nem jártál még rossz... – A sziszegőhang még az ajkán volt, amikor Szaladin kirántotta a kardját, és lesújtott. A penge félig átszelte Rajnáld nyakát. Felemelkedett a földről, szeme és szája tágra nyílt. Aztán nagy fekete fogait kivicsorítva visszazuhant – ömlött belőle a vér. Még egyszer megpróbált felkelni, de a bal keze megbicsaklott alatta, és az oldalára fordulva elterült.
Egykori bajtársa, Camini, a szicíliai kalóz bizonyára örömmel tolta ki eltorzult arcát a Pokol tüzéből, mert a Véresfejű is fütyülve halt meg.
Noha legádázabb ellensége még nem múlt ki, Szaladin többé nem törődött vele. Neki elég volt, hogy nem habozott ráemelni kardját erre az istentelen szörnyetegre, s most intett a szolgának, hogy vonszolják ki azt a valamit a sátorból. Humphrey utoljára a féloldalra nyaklott nagy fejét látta mostohaapjából, amint kihúzták, hogy lemészárolják az elszenesedett füvön.
Guido kezében összeroppant a pohár, s a király megrándult, akár az akasztott ember. Szaladin a párnája mellé fektette kardját, úgy mormolta: – Nyugodj meg, Lusignani Guido. Az az álnok gazember túlment minden határon, de neked nincs mitől tartanod. Nincs megírva, hogy a királyok királyt öljenek.

 

Vége volt.
Szaladin megparancsolta, hogy minden templomost és johannitát végezzenek ki a helyszínen, s még azt is megtette, hogy kiváltotta őket foglyulejtőiktől. Miután nagylelkűen fizetett értük, odavitette őket a többiekhez, akikre a lenyakazás várt. A harcos rendeknek mindössze egy tagja kapott kegyelmet. Ridefort-i Gellért, a Templom nagymestere.
A világi lovagokat és a bárókat gúzsba kötve vitték Damaszkuszba, ahonnan majd hozzátartozóik kiválthatják őket.
A turkopolokat mint fajtájuk árulóit lemészárolták, de néhányan, akik előzőleg keresztény hitre tértek, most visszapártoltak Mohamedhez, és így megmenekültek.
A frank gyalogságot falkákban hajtották el, s mivel sokan harc nélkül adták meg magukat, hamarosan három dinárért lehetett kapni egyet, vagy húszért egy egész szíjra valót, hatot.
A damaszkusziak épülésére levágott fejekkel Tell kordékat húztak végig a városon, s ingyen osztogatták, akinek csak elbírta a gyomra az ilyen emléktárgyat.
Vége volt. Szalah ad-Din Juszuf, a nagy Szaladin, al-Malik un-Nazir, a Győzedelmes Király és a muzulmán világ számára azonban csak most kezdődött.

 

 

A KÖVETKEZMÉNYEK
PALESZTINA
1187. július-szeptember

Másnap, július 5-én behódolt Tiberiás. Eschiva hercegnő udvarias bánásmódban részesült, és szabadon távozhatott Tripoliszba.
Szaladin fivére, al-Malik al-Adil július 9-én bevette Jaffát.
Egy napra rá elfoglalták Akkót. Nem sokkal utána elesett Nablus és két hét múlva Toron.
A szaracénok úgyszólván minden nehézség nélkül meghódították Názáretet és Sebastiat, s a tengerparton Haifát, Caesareát és Arsufot.
Megszállták Recordane Mills, Sepphoria, Duburieh, Calansua, La Féve és Beisan erődjét.
Szidoni Reginald beaufort-i várában keresett menedéket, s így városát július 29-én vérontás nélkül elfoglalták.
Egy héttel később Beirut letette a fegyvert.
Néhány nap múlva Embriacói Hugó parancsára Dzsebail is beszüntette az ellenállást. Hugót jutalmul szabadon bocsátották.
Szaladin délnek indult, és bevette Jamniát, Darumot, Ramlát.
Augusztus vége felé meghalt Tripoliszi Rajmund – a lelkiismeret-furdalás vitte a sírba.
Elkeseredett harcok után szeptember 4-én elfoglalták Askalont. Ezzel egyidőben más muzulmán csapatok meghódították Latrunt és Beth Gibelint.
A templomosok az életükért és nagymesterük szabadon bocsátásáért cserébe letették a fegyvert Gázánál. Szaladin állta a szavát: a nagymester visszanyerte szabadságát.
A szaracénok nem tudták meghódítani Tyrust, Tortosát, Beaufort-t, a bevehetetlen johannita erődöt: Krak des Chevaliers-t és testvérvárát, a moábi Krakot. De Palesztina többi része muzulmán kézen volt, és szeptember 20-án Szaladin Jeruzsálem falai előtt üthette fel sátrát.
A keleti keresztény főváros nem volt hajlandó megadni magát. Az idő tájt mindössze két lovag tartózkodott benne, s két olyan ember, aki vezetésre termett, de ezek közül az egyiknek igencsak kétes volt a jelleme. Heraclius pátriárka volt ő, aki végre felkelt az ágyból. Így hát a lakosság – kalmárok, nők, gyermekek – a másiktól várta a segítséget. És Ibelini Balian elhatározta: mindent megtesz, hogy ne csalódjanak benne.

 

A regényben ábrázolt események történelmi tényeken alapulnak. Chatilloni Rajnáld vörös-tengeri rablóhadjáratára a valóságban is sor került és Szaladin saját kezűleg ölte meg vagy legalábbis sebezte halálra. A szultán meglepetésszerű támadása a kraki menyegző idején s a harcos rendek Názáret melletti lemészárlása történelmi tény. Ridefort-i Gellért valóban harmadmagával élte túl az öldöklést, és valóban ő volt az egyetlen templomos, akit nem végeztek ki Hattinnál. Pashia de Riveri valóban élt, akárcsak a listákon szereplő többi személy, kivéve Fostust. A történeti feljegyzések nagy részét kiszíneztem, hogy hús nőjön a csontokra, amelyek több mint hétszáz esztendeje feküsznek ama sokat szenvedett Szent Földben.

 

Az Ibelini Lusignan és Toron családok, valamint a frank Palesztina többi vezérének történetét – kiegészítve Oroszlánszívű Richárdy Fülöp Ágost és Barbarossa Frigyes hadjáratával – a Hiú királyok című regényben folytatom és fejezem be.

G. S.

 

 

 

HIÚ KIRÁLYOK

 

ANN-nek és DMF-nek, DBN-nek, TWR-nek
meg másoknak,
akik tovább bátorítanak

 

Keleti keresztesek:

IBELINI BALIAN - Nablus ura

KOMNÉNA MÁRIA - volt királyné, Nablus úrnője

FOSTUS - Nablus várnagya

ERNOUL - Baltán úr apródja

HUMPHREY - Toron ura

IZABELLA - Jeruzsálem hercegnője. Toron úrnője, Mária leánya, Baltán mostohalánya

LUSIGNANI GUIDO - Jeruzsálem királya

LUSIGNANI AMALRICH - a Jeruzsálemi Királyság országkapitánya, Guido király fivére

COURTENAYI JOSCELIN - a Jeruzsálemi Királyság országbírója

KONRÁD - Montferrat márkija

RIDEFORT-I GELLÉRT - a templomos rend nagymestere

DAPS-I ERMENGARD - a johannita rend nagymestere

 

Nyugati keresztesek:

OROSZLÁNSZÍVŰ RICHÁRD - Anglia királya

BRETEUILI RÓBERT - Leicester grófja

ELEONÓRA - anyakirályné, Richárd és Johanna anyja

JOHANNA - Szicília királynéja

BERENGÁRIA - Navarra hercegnője

FÜLÖP ÁGOST - Franciaország királya

HENRIK - Troyes grófja

HUGÓ - Burgundia hercege

BARRESI VILMOS - francia lovag

SABLONI RÓBERT - később a templomos rend nagymestere

BARBAROSSA FRIGYES - német-római császár

LIPÓT - Ausztria hercege

TANKRÉD - Szicília királya

IZSÁK - Ciprus császára

 

A szaracénok:

SZALADIN - szultán, Szaláh ad-Din Juszuf, al-Malik un-Nazir

SZAFADIN - Szaladin fivére, al-Malik al Adil Szaif ad-Din Adu Bakr

AL-AFDAL - Szaladin legidősebb fia, Ali, al-Malik al-Afdal

TAKEDIN - Hamat emírje, Szaladin unokaöccse, al-Malik al-Modaffer Taki ad-Din Omar

KARA-KUSZ - Akkó kormányzója

 

 

ELSŐ FEJEZET
PALESZTINA
1187

A fű napokig égett. A szeszélyes júliusi szél felkapta a füstöt, és fekete tajtékként vágta hozzá a Hattini Szarvak két ikercsúcsához, vagy továbbsodorta dél felé, a galileai völgyekbe. Két nappal a csata után, amikor a diadalmas muzulmán hadsereg elvezette a keresztény foglyokat a harctérről, megérkeztek a hullarablók. Szekerekkel jöttek – ezeket ott hagyták a fennsík szélén –, a vállukon öblös zsákok lógtak. Mielőtt a felperzselt fűre bemerészkedtek volna, madzaggal vagy összecsavart kendővel vizes rongyot kötöttek az arcukra. De a szemükbe így is belemart a füst, orrlyukaikba így is behatolt a halál bűze.
Hallottak egyet-mást a csatáról. Ez volt a palesztinai keresztény hadsereg eddigi legnagyobb veresége. Jeruzsálem királya fogságba esett. A király bátyja, a birodalom országkapitánya, valamint az országbíró úgyszintén, számos kisebb főúrral egyetemben. Sőt azt is hallották, hogy a tizenötezer főt számláló keresztény seregből alig háromszáz úszta meg élve, fogság nélkül.
A hullarablók bejárták a fennsíkot, szemügyre vették a megcsonkított tetemeket: fegyvert, ékszert, jó állapotban levő lábbelit kerestek. Alig egy óra múlva már átkozhatták is balsorsukat. A szaracénok alapos munkát végeztek, nem hagytak nekik semmit. Itt egy kard csonka vaskója, ott egy összetört számszeríj, de a guberálók nem emléktárgyakat kerestek. Hihetetlen, gondolták, hogy három-négyezer hullán ilyen kevés a lopni való.
A harctér egyik szegletében rábukkantak a templomos és a johannita lovagok holttestére. De csak a testükre, a fejükre nem. Tehát mégsem amolyan szófia beszéd, amit hallottak. A templomosok és a johanniták hivatásos katonák, akik Krisztus keleti ellenségeinek kiirtására tettek esküt. Úgy látszik, a szaracénok túlságosan jó harcosoknak tartották őket ahhoz, hogy megkíméljék az életüket. A fejük nyilván Damaszkuszban van közszemlére téve.
Mérgesen legyezgették arcuk elől a füstöt meg a bűzt, föl-alá járkáltak, majd szaladni kezdtek, ha messziről valami fémtárgy vagy ruhadísz villant a szemükbe. A fegyver azonban legtöbbször el volt görbülve, az ékszer helyett csak a foglalatát lelték. A mennykő csapjon azokba a fekete muzulmán disznókba! Mi jogon fosztották ki a keresztény katonák holttestét?
Végül minden reményt feladva, a hullarablók kiköptek, és harákolva, köhögve otthagyták a fennsíkot. De a füst tovább gyűrűzött az elszenesedett csontok fölött, s a szél egyre csak hömpölygette a szürke ikersziklák felé...

 

A muzulmán haderőt, amely Hattinnál megsemmisítette a keresztény sereget, maga a szultán, Szalah ad-Din Juszuf, al-Malik un-Nazir, a Győzedelmes Király vezette. A nyugati katonák csak Szaladinként emlegették.
Győzelme a Hattini Szarvak tövében teljes volt, hiszen a keresztesek váraikat is kiürítették, minden emberüket magukkal hozták a harctérre.
Júliusban a szultán és emírjei végigsöpörtek a keresztény birodalmon, sorra bevették Tiberiás, Nablus és Toron szárazföldi erődjeit, Názáret és Sebastia városát, Caesarea, Haifa és Akkó tengerparti erősségeit. Augusztusban elesett Beirut és egy tucat másik vár és erődítmény. Szeptember 4-én meghódították Askalont, és így egészen Tyrusig uralmuk alá hajtották a tengerpart vidékét.
Alig egy hónap múlva Szaladin és mamelukjai belovagoltak a Szent István Oszlopa-kapun, hogy fogadják Jeruzsálem hódolatát. Ez volt az a város, amelyet a legnagyobb becsben tartott muzulmán, keresztény és zsidó egyaránt; a város, amelyben ott volt a Szikla-kupola, ahonnét Mohamed felugrott a Paradicsomba; a Szent Sír-templom, amely Krisztus keresztjének néhány darabjával büszkélkedett; a Zsidó-templom és a Siratófal. Október 2-a volt, s ami még fontosabb, h. u. 583. Rajab 27-e, péntek, annak az évfordulója, hogy Mohamed Jeruzsálembe menekült Gábriel arkangyal társaságában. A szultán időzítése hibátlan volt, és Szaladin az ünnep tiszteletére rendkívül nagylelkűen bánt a legyőzött lakosokkal. Mivel csodálta és tisztelte azt az embert, aki a város védelmét megszervezte – vagyis Ibelini Baliant, Nablus urát –, megengedte neki, hogy több mint negyvenezer polgári lakost kiváltson a rabságból. És mintha ez nem volna elég, minden fizetség nélkül szabadon eresztett még ezret s a fivére, Szafadin ugyancsak ezret. Ibelini Balian vállalta, hogy a menekülőket kivezeti a városból.
Év végére Krisztus bajnokai néhány elszórt váron és Tripolisz meg Tyrus part menti erődjén kívül mindent elvesztettek. Ez volt a frank korszak mélypontja Palesztinában. A hadsereg teljesen megsemmisült a hattini fennsíkon. Száz év munkája és fokozatos sikerei váltak semmivé. Elvesztek a nagy várak, a virágzó kikötők, és elveszett a szent város, Jeruzsálem.
De, habár a keresztény uralom fölött megkongatták a vészharangot, s a kongás végigvisszhangzott a kénes tavakon és a kristálysivatagokon, Szamara száraz dombvidékén és Galilea sekély völgyláncolatán, habár a fülükben visszhangzott a halálharang kongása, a megmaradt kereszteseknek még most is futotta az erejükből arra, hogy egymás ellen forduljanak – hisz mást se tettek egész életükben.

 

 

MÁSODIK FEJEZET
TYRUS
1188. augusztus

Kényelmetlenül melegen sütött a nap. Elég rossz volt a városban is, a nyirkos, falak közé szorult hőségtől akkor is izzadt az ember, ha csak egy vékony vászoninget vett föl. A nemez- vagy bőrruha még kényelmetlenebb volt, az acélsodronyból font, merev páncéling pedig egyenesen elviselhetetlen. A vászon összeráncolódott alatta, hozzátapadt az emberhez, s ha felcsúszott a karján, kicsípte, felmarta a bőrét a nyálkás nemez meg az ingpáncél. Hát igen, ilyen a városi meleg – nem valami nagy élvezet.
De mindez semmi a tengerpart árnyéktalan hőségéhez képest. Maga mögött hagyva a házakat, a szűk utcákat és a városfalakat, az ember ki van téve a nap merev tekintetének: hatalmas, rezzenéstelen szemű keselyű, amely odafönn lebeg, és csak arra vár, mikor kap a szívéhez, mikor esik össze az utazó.
Tanácsos volt, hogy az ember vászoncsuklyával vagy kényszerűségből akár valami muzulmán turbánszerűséggel takarja el a fejét. De a keresztes számára tanácsos volt feltenni a sisakot is; Tyruson vagy Tripoliszon kívül sehol sem lehetett biztonságban. A szaracén lovas íjászok, a ramieh-ek bármelyik völgyből előzúdulhatnak, térdükkel irányítva könnyű arab paripájukat s strucctollas nyilat illesztve kurta nádíjukra. Tanácsos tehát teljes fegyverzetben lovagolni, s a háromszögletű pajzsnak is ott kell lógnia a nyeregkápán.
A pokolba a sok „tanácsos”-sal. Ilyen forróságban az ember fütyül a szabályokra.
A lovas hátravetette a vászoncsuklyát, leemelte fejéről a sisakját, övének egyik horgára akasztotta a „tökfödőt”, és hátratolta a másik csuklyát is: a sodronying fejrészét.
A rabság megváltoztatta Lusignani Guidót, Jeruzsálem királyát. Homokszínű haja megritkult, egykor tetszetős arca beesett, megsárgult. A Lattakieh szaracén erődjében töltött egy esztendő nyomot hagyott rajta; nem mintha rosszul bántak volna vele, egyáltalán nem. Sőt, Szaladin parancsba adta a börtönkormányzónak, hogy Guido a rangjának megfelelő bánásmódban részesüljön – az ellenség királya ő, ha nem is jószántából. Más okok miatt viselte meg a fogság. Tizenkét hónapon át együvé volt zárva azzal a három emberrel, akiket a legjobban gyűlölt: testvérbátyjával, Amalrich országkapitánnyal, Courtenayi Joscelin országbíróval és a tulajdon feleségével, Szibilla királynővel.
Újból fejére húzta a fehér csuklyát, és lopva bal felé pillantott. Igen, Amalrich most is itt van, ő mindig itt van. Ránézett a sovány, örökösen mérges arcra, a fekete szempárra, amely folyton olyasmi után sóvárgott, amit nem lehet megkapni. Ismét előrefordította tekintetét, és akkor meghallotta a bátyja hangját: – Na? Mi tetszik annyira?
– Semmi – motyogta Guido. – Ugyan mi tetszhetne itt? – A kérdést Amalrichhoz is, önmagához is intézte, és körülnézett a kopár tájon. Mögötte, a negyven ló patái által felvert porfelhőn túl ott van Tripolisz városa. Keletre a Dzsebel Libnan hegyei és a Kurnet és a Szauda távoli csúcsai. Nyugatra a jellegtelen partvidék és a Nagy Tenger, amelyen át egy nap majd segítség jön Európából. De a kilátást most félig eltakarta Courtenayi Joscelin országbíró formátlan alakja és húsos, nagy arca. Guido újra elfordult, úgy igazítva fejét, hogy a csuklya ellenzőnek szolgáljon. Jóságos Isten, gondolta, meddig leszek még e közé a két ember közé beszorítva? Amalrich egész életében ott volt mellette, s az utolsó kilenc esztendőben Joscelin is. Az országbíró és az országkapitány mondták meg neki, mit gondoljon, mit mondjon, mit csináljon, a siker fényében ők sütkéreztek, a kudarc felelősségét Guido vállára vetették.
Kudarc pedig volt bőven, ezek közül is a legkeservesebb a hattini vereség, s az árnyékukban töltött kilenc esztendő rajta hagyta a nyomát. Sosem akart ő király lenni – erre akár Isten színe előtt megesküszik az Utolsó ítélet napján – Ő legalább meghallgatja majd –, de Amalrich elhozatta Franciaországból, odalökte a tyúkeszű, ostoba Szibilla hercegnő elé, és elintézte, hogy Szibilla, amint Jeruzsálem királynője lett, mindjárt tovább is adja a koronát jóképű, ifjú férjének. Mindezt gondosan kitervelték, mert így Amalrich hatalmat szerezhetett magának, Joscelin pedig háborítatlanul dézsmálhatta a kincstárat.
Guido felsóhajtott, és még jobban szemére húzta a csuklyát. Mindegy, legalább Szibillától megszabadult pár napra. Az sincs kizárva, hogy a szaracénok megtámadják Tripoliszt, és a nagy fejetlenségben átveri egy kóbor nyílvessző, vagy mondjuk egy katapulta lövedéke kiloccsantja az agyvelejét – ámbár nemigen lesz mit kiloccsantania. A gondolat felvidította.
– Süket vagy? – förmedt rá Amalrich.
– Mi? Hozzám szóltál, testvér?
– Méghozzá kétszer is, míg te zarándokot játszottál abban a csuklyában. Azt kérdeztem, hogy letetted-e az esküt.
– Esküt? Milyen esküt?
– Az istenfádat, felség, nem vagy te olyan vallásos, nem tettél le olyan sok esküt, hogy összekeverd őket! Arra gondolok, amire azok a szaracén disznók kényszerítettek bennünket Lattakiehben.
– Mielőtt szabadon engedtek?
– Na, megy ez neked. Igen, arra. Te is letetted?
– Igen. Akárcsak te és Joscelin.
Amalrich közelebb faroltatta a lovát, s amint Guido odanézett, látta, hogy Joscelin is felzárkózik vigyorogva jobb felől. A régi játék, gondolta, unatkoznak, tehát engem fognak gyötörni.
A fekete szemű országkapitány oldalba bökte öccsét. – Mit mondtál nekik? Mit ígértél?
– Hát azt, amit ti, gondolom.
– Mégis mit?
– Jaj, hagyj már békén, Amalrich! Megígértem, hogy hazamegyek – mármint Franciaországba. Megígértem, hogy nem tervezek és nem kezdek újabb háborút az Iszlám ellen, és másokat se buzdítok rá, sem itt, sem egyebütt. Megígértem, hogy... Mért vagy rá kíváncsi? Joscelin, az Isten szerelmére, tartsd be az illő távolságot! Miért, testvér? Úgysem fogsz kétségbeesni, ha megszegem az esküt, nem igaz?
– Nem – mondta kellemetlenül vigyorogva Amalrich –, ha megszeged, akkor nem. Viszont nagyon el lennék keseredve, királyi testvérem, ha betartanád. Mi, Joscelin?
Az országbíró mindig örült, ha helyeselhetett Amalrichnak, hiszen így nem kellett gondolkodnia. – Én is el lennék keseredve, bizony.
Guido undorodva megvonta a vállát. – Uraim, néha...
– Néha? Mi van néha? – kérdezte Amalrich. – Néha szükségünk van a baráti jótanácsra, nem ezt akartad mondani?
Guido félt tőle – nem is emlékezett olyan időszakra, amikor nem félt tőle –, megrázta hát a fejét, és csak gondolatban fejezte be a mondatát. Uraim, néha hányingert kapok tőletek. Tőled, Amalrich, azért, mert mindig első vagy a viszálykodásban. Tőled, Joscelin, azért, mert engedelmesen mögötte kullogsz. Hányingert kapok tőletek, és ezt egy nap majd meg is mondom.
Így közeledett Jeruzsálem királya és két legfőbb hűbérese a kopár tengerparti úton Tyrus felé, hogy hűségesküre kötelezze azt a keresztes lovagot, aki immár egy esztendeje tartotta a várost a szaracénok ellen.

 

Ibelini Balian kitöltött magának egy kupa bort, nézte egy darabig, majd visszaöntötte a kancsóba. Korán van még. Kinyújtotta a lábát a durván faragott asztal alatt, összefonta a karját, aztán mégis inkább nyújtózkodott egyet az alacsony, gerendákból összerótt mennyezet felé. Unatkozott; unatkozott, és dühös volt.
Ő a királyság egyik legfőbb hadura – ámbár hol van már az a királyság? –, de mivel az itáliai nem engedi, hogy kicsapjanak a városból a szaracénokra, tulajdonképpen fogolynak tekintheti magát a falak közt. Az ilyen helyzeteket egész életében kerülte, noha az is igaz, hogy eddig még mindig volt hová mennie.
Amikor már nem állhatta tovább a tétlenséget, fellökte magát a székből és kiment. Magas, szőke férfi volt, egy évvel múlt negyvenesztendős, tettereje a régi, csak az unalom ette bele magát a testébe.
Idekint született Palesztinában, és Hattinig a legsikeresebb helybeli bárók egyikének tarthatta magát. Az ikersziklák tövében elszenvedett borzalmas vereség azonban mindent megváltoztatott, nemcsak Ibelini Balian, de az ország minden lovagja és nemese számára. Miután Guido, Amalrich és Joscelin fogságba esett, s egy maroknyi katona kivételével az egész keresztény haderőt megsemmisítették vagy rabságba hurcolták, az életben maradtaknak maguknak kellett eldönteniük, mihez kezdjenek. Balian, aki néhány bajtársával átvágta magát a szaracénokon, Jeruzsálem megvédésének terhét vette a nyakába. Reménytelen feladat volt, hiszen a szent város hatvanötezer lakosa közt alig nyolcszáz – ötven-hatvanesztendős – férfi akadt. Jeruzsálem tehát elesett, és Balian menekülők végtelen sorát vezette északra, Tyrus alá. Itt találkozott az itáliaival, azzal az emberrel, aki Tyrus védelmezőjének szerepében tetszelgett: Konráddal, Montferrat márkijával. A találkozás rányomta bélyegét mindenre, ami azután következett...
November elején érkeztek meg a város alá; majdnem egy hónap telt már el azóta, hogy Szaladin bevonult Jeruzsálembe. A Balian vezette oszlop tizenkétezer emberből állt; a többi továbbment északra, Tripolisz meg még annál is feljebb, Antiochia felé. Balian azonban Tyrust választotta, s apródja meg várnagya kíséretében arra a keskeny földszeletre vezette az oszlopot, amely Tyrust a tengertől elválasztja.
Végignézve a szűk folyosón, amelyet Nagy Sándor útjaként is ismertek, Balian így szólt: – Mondd meg nekik, hogy itt táborozzanak le.
Apródja sovány fiatalember volt, Ernoulnak hívták. Huszonhárom éves, krónikaíró és szerelmes versek költője – rájött, hogy ha egy vers megfelelőképpen homályos, akárhány nőre megteszi a maga hatását –, több mint hat éve szolgálta Balian urat. Ez, valamint Nablus urának iránta tanúsított elnéző szeretete gyakran a fegyelmezetlenséggel határos magatartást váltott ki Ernoulból. Akárcsak most – nem értette ugyanis, hogy miért akarja Balian megállítani a menetet alig néhány száz méterre a várostól. – De hát nyilván nem akarnak megállni, uram. Ha már eddig eljöttek...
– Szóval ellentmondasz nekem?
– Nem, csak...
– Akkor tedd, amit mondtam. Ha a szemedet is használnád, nem nyelvelnél annyit. – A város felé biccentett.
Ernoul arrafelé nézett, hátha ő is meglátja, amit Balian úr lát. A tenger kék vize ötlött a szemébe, valósággal szikrázott, ahol a napsugarak rátűztek, a keskeny homoknyelv és Tyrus keleti fala: régi városfal, de a tetejét újonnan foltozták. Embereket látott a bástyákon és a tornyokban, elfordult, majd rémülten visszafordította a fejét megint.
Úristen! Hát persze! A város riadókészültségben van. A kapukat bezárták, a lőrésekből nyílvesszők merednek ki. A védők láthatják, hogy frank menekültek, barátok érkeztek a falak alá, de Tyrus népe, úgy látszik, elhatározta, hogy lőni fog Jeruzsálem népére.
Hátralovagolt, és közölte az emberekkel, hogy tábort kell verniük a Sándor-út szárazföld felőli szegélyén. Aztán megfordította lovát, és visszanyargalt Balian úrhoz és a várnagyhoz.
A három lovas a városfal tövében leszállt a nyeregből, s ^egy tyrusi őrcsapat kíséretében beléptek a Keleti-kapu kisajtaján. Az első, amit a városból láttak, egy vésett, vasláncokon lógó felirat volt, amely szerint ennek a kapunak az új neve: Montferrat-kapu. Az őrök átvezették őket egy téren, be a nagy, mór stílusú palotába. Ott Ernoulra és a várnagyra rászóltak, hogy maradjanak az előszobában.
– Ki van odabenn Montferrat márkival? – kérdezte Balian.
– A tanácsadói – felelte az őrparancsnok. – Megnevezzem őket?
– Fölösleges. Csak azt akartam tudni, hogy egyedül van-e. Mivel nincs egyedül, én is magammal viszem ezt a két embert. A háznépem tagjai, hozzám tartoznak.
Az őrparancsnok tétovázott, majd vállat vont. Sokat hallott Ibelini Balianrol, Nablus uráról, s noha Nablus most szaracén kézen volt, a címnek változatlanul a legnagyobb tisztelet járt ki. Hallott a várnagyról is; földhözragadtabb történeteket, amelyek megint csak tiszteletet követelnek, ha másfajtát is. – Nem hiszem, hogy baj lehet belőle, uram. Hisz mindnyájan Krisztus katonái vagyunk, nem?
– És az idő is sürget bennünket.
Az őrparancsnok szó nélkül bevezette őket Tyrus védelmezője elé.
Balian belépett, egy pillanatra elvakította a magas, ívelt nyílásokon beáradó napfény, s egyik szemét behunyva nézegette a félhomályban ülőket. A hosszú teremben – hosszabb, mint amilyennek kívülről tetszett – alig volt bútor, de a falakat mindenféle zászlók borították. A színes mozaikpadló bonyolult mintáján meglátszott a muzulmán művész keze: levelek, szőlővenyigék kúsztak a szoba közepe és a nagy table dormant felé. A masszív, dísztelen asztal tizennyolc láb hosszú és öt láb széles volt, de a terem fő büszkeségének a mellette álló tizenkét egyforma szék számított. Angol tölgyből s afrikai ébenfából faragták őket, az ülésük és a támlájuk vastag, kemény bőrből készült. A bőrt Tyrusban festették pirosra, majd számtalan aranyfüst leopárdot nyomtak bele. A lapátforma karokra sokan rávésték a nevüket; Erard, Manserius, János, Gaubert, még egy János, egy félbehagyott Rudo, ami talán Rudolf lett volna, azután birtoknevek: De Buon, D'Arzillieres, Brescia, Tawton. Az egyik széknek valaki belevágott a támlájába; talán Rudolfot döfték le hátulról, mielőtt a nevét befejezhette volna.
Most csak három egymás melletti, árnyékban álló szék volt elfoglalva.
Balian – helyesen – föltételezte, hogy Tyrus védelmezője a középső széket választotta. Meghajolt, és várta, hogy az itáliai felálljon.
Konrád, Montferrat márkija mint valami pokolbeli jelenés lépett elő az árnyékból. Rendkívül magas férfi volt, keskeny vállát mintha láthatatlan satu szorongatta volna. Hosszú, vékony ujjai voltak, vékony csuklói, a karja, amennyire a ruhaujjai látni engedték, akár egy rosszul táplált asszonyé. Az arca is vékony volt, árnyékos hepehupáit mintha bárddal metszették volna ki, keskeny állán feszült a bőr. A merev, nagy szemek kidülledtek e lepusztult arcból, a véreres szemhéjak félig eltakarták őket. Egyenes szálú fekete haja a homlokába lógott, s le az arca két oldalán. Eltakarta a fülét, és mint a kiömlött szurok telepedett meg satnya vállán. Hátborzongató látvány volt.
– Montferrat márki úr?
Konrád behunyta, majd kinyitotta a szemét. – Ibelini Balian úr, Jeruzsálem bátor védelmezője. Örülök, hogy sértetlenül kerültél ki onnan.
– Ezt úgy mondtad, mintha szöktem volna.
– Tudom, hogy nem szöktél. És ez a két nemesúr?
– Háznépemből valók. Fostus, Nablus várnagya. Ernőül, az apródom.
– Értem. És magaddal hordod őket a tárgyalásokra.
– Mindig.
– Igen. Nos, nálam más a szokás. Ha azt akarom, hogy a szolgáim megtudjanak valamit, magam mondom meg...
– Bocsánat. Ők nem szolgák, márki. Jobb szeretem, ha a saját fülükkel hallják a dolgokat. Elég régóta élnek idekinn.
Konrádnak nem tetszett ez a megjegyzés. Tudta, hogy Balian egész életét Palesztinában töltötte, s rájött, hogy nyilván Fostus várnagy is a tengerentúlon szolgálta le ideje java részét, ha ugyan nem mindet. Ő, Konrád pedig alig négy hónapja van itt, s tudta, hogy ez ellene szól.
Minden látható erőfeszítés nélkül elfojtotta haragját, és leültette vendégeit. A tanácsadókat nem mutatta be, nem is szólt hozzájuk az egész tárgyalás alatt.
Ernoul, aki Balian balján ült, arra gondolt: ez a két ember – tűz és víz. Mégis barátságosnak kell lenniük egymáshoz, őszintén barátságosnak.
– Nohát – mondta Konrád –, lássuk csak, milyen beosztást találhatnánk a számodra Tyrusban, Balian úr?
– Félreérted a szándékomat, márki – komorodott el Balian. – Én nem beosztást keresek itt, se sehol másutt. Több ezer menekültet hoztam... – Tétovázott, mert tudta, hogy Konrád tisztában van a tényekkel, mégis elvárja, hogy előadja őket. – Több ezer menekültet Jeruzsálemből. Az őrszemek nyilván elmondták már. Azért jöttem előre, hogy megbeszéljük a részleteket.
– Téged és társaidat szívesen látunk.
– Köszönöm. Tehát azt javaslom, hogy napi ötszáz menekültet bocsássunk be a kapukon. Ilyen módon lesz rá időnk, hogy a megfelelő szálláshelyekről gondoskodjunk...
– Egy pillanat – mondta Konrád. – Az előbb én tévedtem, nemesúrnak nézve ezt a két embert. De most attól tartok, te vagy tévedésben. Amikor azt mondtam, hogy téged és társaidat, hármótokra gondoltam, nem az odakinn levő ezrekre. No persze, aki a fegyvert elbírja, azt szívesen beeresztjük. Hány ilyen van köztük?
Ernoulnak csöngeni kezdett a füle a nagy csendtől. Lesunyt fejjel motyogta magában: „Sosem láttam még, hogy Balian úrnak szavát szegte volna a megrökönyödés. Jó lesz, ha vigyáz magára a márki.” De ugyanakkor attól a gondolattól se tudott szabadulni, hogy Montferrati Konrádnál ravaszabb emberrel ritkán találkozott életében. Ha a keresztény ügyért munkálkodik, jó. De ha csak a maga érdekét nézi, az Isten tudja, mi fog kisülni belőle.
Végül halk, kemény hangon megszólalt Balian: – Lássuk, jól értem-e. Nem akarod beereszteni ezeket az embereket, ezeket a családokat, akiket közös ellenségünk űzött el az otthonukból?
– Minden épkézláb férfit beeresztek.
– És a nők?
– Akik értenek a gyógyításhoz, a füvekhez, azok jöhetnek.
– És a gyermekek? – Nem.
– Jól figyelj arra, amit mondok – kezdte Balian lassan, tagoltan. – Neked és nekem még nem volt dolgunk egymással. Néhány hónapja hallottam, hogy partra szálltál itt, és életet leheltél ennek a városnak az erődrendszerébe. Ezt a javadra írom. De itáliai rangod nekem annyi, mint a semmi. Tudom, hogy királyi kapcsolataid vannak Európában, de most nem Európában vagy. Nem te fogod megmondani nekem, milyen bánásmódban részesítsük Jeruzsálem népét, a szent város népét, amelyért mindnyájunknak harcolnunk kell. En mondom meg neked. Napi ötszázat bocsátunk be...
– Ez nem fog megtörténni – mondta Konrád. – Sokáig voltál távol, Balian úr. Még most is nagy tisztelettel öveznek, persze, többek között én is, de ha én a te országodban vagyok, úgy te az én városomban vagy. Nélkülem ez a város elveszett volna. Ti többiek akkor Hattinnál voltatok. Tyrus népe és katonasága azt teszi, amit parancsolok. Próbáld csak ki. Megparancsoltam nekik, hogy csukják be a kapukat minden éhes száj, minden haszontalan ember előtt. Szólj rájuk, hogy nyissák ki a kapukat. Nem fogják kinyitni. Ők maguk is éhesek.
– Lehet, hogy éhesek. De nem embertelenek.
– Én se vagyok az.
– Hát a gyerekek?
– A gyerekek esznek, Balian úr, és sok melegre van szükségük. Nem tűnt fel, hogy milyen kevés itt a bútor? A ládákat és a padokat felvágtuk tűzrevalónak. Tyrus legszebb faragványai most szenesednek a tűzhelyeken, a fazekak alatt. Mindenből kevés van ebben a városban, csak emberből nem.
Így ért véget az első találkozás.
Montferrati Konrádot nem érdekelte, hogy a menekülteknek nincsenek fegyvereik; így is éppolyan veszélyesek, mint a szaracén ramieh-ek, csak éppen nem vér kell nekik, hanem élelem. A tyrusiakat nem mészárolnák ugyan le, csak együtt halnának éhen velük. Ugyan melyik város olvaszthatna magába ennyi embert ilyen hirtelen, akár béke és bőség idején is, érvelt Konrád. Hát még háborús időkben? Tyrus ostromgyűrűben van, az épületek zsúfolásig megteltek, ágyakat állítottak a csatornákba, a háztetőkre, de még a kikötőgátakra is. Szaladin nagylelkűsége kétélű: azzal, hogy ennyi embert szabadon engedett, megkímélte magát a gondtól, hogy élelmet és szállást kelljen biztosítania ellenségeinek.
Balian másként látta a dolgot, ő befogadta volna az emberáradatot, azután mindent megtett volna, hogy beolvadhassanak. Erős lévén a hite, hogy minden keresztény életet meg kell menteni, hajókat, dereglyéket, sőt csónakokat küldött volna Antiochiába vagy akár Ciprusra, százötven mérföld messze. A menekülteket odavihették volna, visszafelé pedig élelmet szállíthattak volna a vízijárművek. Kockázatos, meg időbe is telik, de mégis egy neme az életmentésnek.
Másnap Konrád elé terjesztette javaslatát. A márki megtagadta az engedélyt, mondván, hogy a hajókra Tyrusban is szükség van arra az esetre, ha Szaladin a tenger felől támadna...
Balian kiment az utcára, hogy kiszellőztesse fejéből az egyéves emlékeket. Ez azonban csak részben sikerült, mert amint felkapaszkodott a keleti falra és lenézett a Nagy Sándor útjára, a parti hullámok és a Dzsebel 'Amila poros dombjai között ott láthatta a menekülttábor mocskos kunyhóit. 1188 augusztusát írták. A menekültek egy egész telet és egy egész nyarat töltöttek ott keresztény felebarátaik által kizárva s kitéve minden szaracén rabló kényekedvének. Jókora tábor volt, s hely annál is bővebben akadt benne, mivel tizenkétezer eredeti lakójának már csak a fele élt.

 

Guido király azonban most látta először a menekülttábort. Messziről a Tyrust ostromló muzulmán seregnek nézte. Rámutatott az egymáshoz ragasztott viskókra, és megállította a lovát, várva, hogy Amalrich és Joscelin is hasonlóan cselekedjenek. Bátyja azonban elügetett mellette, s csak félvállról vetette oda: – Mitől félsz? Alattvalóid egy év után is szeretni fognak – ha ugyan szerettek valaha is.
Joscelin röhögve fogadta a szellemességet, és Guido kénytelen volt megsarkantyúzni a lovát, ha nem akarta, hogy a negyvenfőnyi kíséret legázolja.
Megérkeztek a Nagy Sándor útjára, s az országkapitány és az országbíró újra játszani kezdte a rég betanult szerepet. Félredobva Guidóról alkotott magánvéleményüket – hogy tudniillik nyűgös, tétova poitou-i, aki a maga erejéből egy napig sem bírt volna megmaradni a trónon –, előrevágtattak, hogy kihirdessék: megérkezett Jeruzsálem királya, hogy a rabságból kiszabadulva ismét népe élére álljon!
A menekültek óvatosan, gyanakodva, ellenségesen reagáltak. Ők csak arra emlékeztek, hogy leginkább ennek a három embernek köszönhetik a hattini vereséget, s hogy ezek azóta kényelmes börtönben éltek, naponta jóllaktak, jó bánásmódban volt részük. Az elmúlt esztendő során a régi rend iránti ellenérzések megerősödtek. Aki azelőtt nem lelkesedett Guidóért, most nyíltan ellene fordult. Aki akkor csendben maradt, most kinyitotta a száját. Akik akkor támogatták, azóta meggondolták a dolgot. Tudták, amint Guido maga is tudta, hogy egyszerű báb Amalrich kezében, de azt nem bocsátották meg neki, hogy ilyen sokáig tűrte a dolgot. Egy igazi király évekkel ezelőtt száműzte volna az országkapitányt s vele együtt az országbírót is. De Guido sohasem volt igazi király. A menekültek tehát megvető csendben figyelték a Sándor-útra ráforduló triót.
Guido félúton megállt. Percekbe telt, míg összeszedte a bátorságát, hogy kimondja, amit akart. – Innen egyedül megyek tovább. Azért jöttem, hogy hűségesküre kötelezzem az itáliait; szeretnék vele négyszemközt beszélni. A kíséretet magammal viszem. Ha szükségem lesz rátok, majd hátraküldök egy embert.
Csodálkozott, hogy Amalrich nem száll vitába vele. Joscelin sem értette a dolgot. Nem vall rá az országkapitányra, hogy eltűrje fivére kezdeményezését. Ámbár, az idősebbik Lusignan mindig tudja, mit csinál.
A kíséret kétsoros oszlopba állt, köztük Guido. A földszelet be volt szűkítve, hogy a szaracénok ne közelíthessék meg ostromgépeikkel a Sándor-utat, s így csak három lovas számára maradt rajta hely. Guido felemelte a kezét, és megindult a szürke falak felé. Tetszett neki, hogy a kapuk továbbra is zárva maradtak; ez csak azt bizonyítja, hogy az itáliainak rendkívül fejlett a veszélyérzéke. Nem ez volna az első példa, hogy a ramieh-ek páncélingben és sisakban közelítenek meg egy keresztény erődöt.
Az már kevésbé tetszett neki, hogy a kapuk akkor is zárva maradtak, amikor a keskeny út tyrusi végéhez odaért. Valaki csak felismerte már; az arca nem változott olyan sokat egy év alatt. A kíséret felzárkózott hozzá, és a lovasok odaordítottak az őröknek: – Nyissátok meg a kaput Jeruzsálem királya előtt! Mozogjatok már, a király van itt!
De az őrök nem mozdultak, nem is feleltek a kiabálásra. Teltek a percek, aztán egy magas, hosszú hajú figura jelent meg a falon. Lenézett a lovasokra meg jelentéktelen külsejű, sápadt arcú vezetőjükre. Szó nélkül végigballagott a falon, s felment a Keleti-kapu – azaz most már Montferrat-kapu – őrtornyába. Majd, tudva, hogy a hangja onnan még abból a magasságból is messzire száll, megkérdezte: – Melyiktek mondja magát királynak?
Odalenn némi zűrzavar támadt. A felállás önmagáért beszélt. Ki más volna a király, ha nem az, aki középen áll, a homokszín hajú, hímzett csizmájú? Mit volt mit tenni, a lovasok még jobban félrehúzódtak, egészen az út legszélére, mintegy azzal akarván megjelölni a királyt, hogy elszigetelik.
Guido nem akart kiabálni, nehogy a por a torkába menjen, így csak a mellére bökött. A mozdulatra azonban rá se hederítettek, ezért mérgesen hozzátette: – Én vagyok a királyod! Te vagy Montferrat márki?
– Én.
– Nohát, szeretnék bemenni a városba. Mint bizonyára hallottad, egy hónappal ezelőtt kieresztettek. A lattakiehi szaracén börtönből. Én és a fivérem, Amalrich meg Joscelin orsz...
– Miért?
– Miért micsoda? Miért eresztettek ki? Hát, gondolom, azért, mert... letettünk egy semmitmondó esküt. No meg valami váltságdíjat is összeszedtek értünk, így azu...
– Nem azért, mert Szaladin úgy gondolta, hogy ha szabadon ereszt, több kárunkra leszel nekünk, mint őneki?
Guido értetlenül pislogott, és félrefordult, hogy kiköpje a szájában meggyűlt homokot. Miről fecseg ez a sötét itáliai? Több kárára a keresztény világnak, mint az Iszlámnak? Megőrült ez, hogy így beszél a királyával?
– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltotta. – Szaladin még nem tudja, mekkora kárt fogok neki okozni. És most, ismétlem, szeretnék bemenni a városba. Ez az óvatosság nagyon szép, de miután látod, hogy ki vagyok...
– Nem.
– ...nyugodtan beereszt... Micsoda? Nem?
– Jól hallottad – mondta Konrád egykedvűen. – Ki vagy zárva.
Magammal kellett volna hoznom őket. Amalrich rövid úton elbánna ezzel a felkapaszkodott kalandorral. Úristen, a tyrusiak, a menekültek, a kíséretem füle hallatára! Ez egyszerűen hihetetlen.
– Súlyos hibát követsz el, Konrád márki. Nincs jogod...
– De van. – Nagy, véreres héjú szemét a kék hullámokra fordította, amelyek már nyaldosni kezdték a Sándor-utat. Aztán újra lenézett, és levetette a gúnyos álarcot.
– Menj el innen, Lusignani Guido. Királynak nevezed magadat, de egy éve már, hogy nem látod el a király feladatát. Én és társaim úgy véljük, Hattinnál elvesztetted a koronádat és a trónhoz való jogot is. Ami bennünket illet, számunkra a te uralkodásod véget ért. Menj vissza oda, ahonnan jöttél – Tripoliszból, ha nem tévedek –, mert itt nincs szükség rád.
Vékony kezével a lőrés tetején megtámaszkodva előrehajolt. A haja mint valami függöny ereszkedett az arcába.
– Amikor téged a börtön felé cipeltek, én idejöttem ebbe a kikötőbe, és lelket öntöttem az emberekbe. A szaracén zászlók már itt lengtek a falakon, tudtad te ezt? De én ledobattam őket, katonákat parancsoltam a bástyákra, és egy éven át visszavertünk minden támadást. – Váratlanul hátrafordult, és lekiáltott valamit egyik emberének. Majd újra Guido felé fordult: – Van itt valaki, akit te is ismersz. Akarsz vele találkozni?
Guido felelni készült, amikor megpillantotta a toronyba felkapaszkodó Ibelini Baliant.
Balian, az utolsó tagja annak a józan csoportnak, amelyik nem akarta, hogy a hattini fennsíkra menjünk! Igazad volt, mint kiderült. De bármennyire megvetsz is, képtelen vagyok elhinni, hogy te, éppen te szegődnél hívéül ennek a... ennek a felkapaszkodott senkiházinak.
– Mondd meg neki – mondta Konrád. – Egész életedben a birodalomért harcoltál, nem igaz, Balian? Mondd meg Lusignani Guidónak, hogy az után, amit művelt, királyodnak tekinted-e még.
A mosoly még csak félig ült ki kísértetszerű arcára, amikor Balian megszólalt: – Igen. Királyomnak tekintem. Mindaddig, míg jobbat nem választunk helyette.
Guido a kijelentés első felére csapott le, Konrád a másodikra.
– Látod, márki? Nem veszett még ki az emberekből a királyhűség!
– De méltatlanra pazarolják, Lusignan!
– Hát akkor mi lesz most? – kiáltotta Guido, igyekezve minél mélyebbre fogni a hangját. – Kikiáltod magad Tyrus királyának?
Konrád dühös volt Balianra, amiért nem engedett neki, de most a közvetlen riválisára koncentrált.
– Nem ismersz engem, ha ilyesmit föltételezel, Lusignan. Majd én megmondom, ki vagyok. Én vagyok az őre ennek a városnak, amely a nyugati királyok hűbérbirtoka. Hamarosan megérkeznek, s akkor átadom nekik. Vagy talán neked kellene átadnom, hogy elherdáld, mint a többit?
Amióta csak a tekintetét Konrádra vetette, Guido most könnyebbült meg először. Semmit sem tudott Montferrat márkijáról, annak nézte, aminek látszott: egy becsvágyó itáliainak, aki történetesen a megfelelő időben a megfelelő helyre érkezett. De most, hogy az európai királyokat említette, most majd megleckézteti.
– No, csak hogy a lényegre tértél, Konrád márki. Talán nem tudod, ezért elmondom, hogy én a guyenne-i Lusignanok családjából származom, és magának Oroszlánszívű Richárdnak, Aquitánia hercegének és Poitou urának vagyok a hűbérese. Úristen, ne, gondolta Balian. Ne folytasd.
– Guyenne – folytatta rosszmájúan Guido – Poitou déli tartománya. És mivel Richárd előbb-utóbb Anglia királya lesz...
Balian megtörölte a homlokát. Guido, Guido, hát neked semmit sem mondanak meg a tanácsadóid?
– Szóval jövendő szövetségesednek tekinted Richárdot?
– szúrta közbe Konrád.
– Igen – jelentette ki Guido: visszatért az önbizalma. – Tehát mielőtt még jobban elfajulna a dolog, azt javaslom, gyere le, és esküdj hűséget nekem. Hajlandó vagyok elfelejteni, ami történt.
Konrád félrebillentette a fejét, mély lélegzetet vett, úgy mormolta: – Ha már szövetségesekről beszélünk...
– Mi?
– Mondom, ha már szövetségesekről beszélünk...
– Nos?
– ...azoknak én se vagyok híjával. – Elkapta Balian tekintetét. – Nablus ura, hűséges alattvalód beszámol róla. Látszik, hogy nem ismersz engem, de ezt már mondtam.
Guido nem bírt ellenállni a gúnyolódásnak. – Mondtad, és én hozzáteszem, hogy nem is akarlak ismerni. Konrád, valósággal köpködve a szavakat, ráripakodott:
– Pedig nem ártana, ha kérdezősködtél volna! Mert akkor tudhatnád, te fajankó, hogy rokona vagyok Fülöp Ágostnak, Franciaország királyának...
– Micsoda?
– ...és rokona a Hohenstauf Barbarossa Frigyesnek, a leghatalmasabb császárnak Nagy Károly óta! Nohát, ehhez mit szólsz?

 

 

HARMADIK FEJEZET
TYRUS, AKKÓ
1189. április-december

Attól fogva két párt vetélkedett a keresztény birodalomban: Guido, Amalrich és Joscelin, valamint Konrád. A király leginkább Tripoliszra és az angol keresztesekre számíthatott, akik egyenként szállingóztak Palesztinába, de hatalma igencsak bizonytalan lábakon állt. Tripolisz túlságosan északra volt, hogy fővárosként vagy gyülekezőhelyként szolgálhasson. Ha be akarta bizonyítani, hogy még most is ő a frank Kelet uralkodója, megfelelőbb s így veszélyesebb helyen kellett felütnie a sátrát. Tyrus eszményi lett volna – ha bejuthat oda.
Konrád azonban kitartóan őrizte Tyrust, Fülöp Ágostra vagy Barbarossa Frigyesre várva...
1189 tavaszán létrejött a harmadik párt is. Ibelini Balian és felesége, Komnéna Mária – egykor maga is Jeruzsálem királynéja – újra keblükre ölelhették lányukat, Izabella hercegnőt és férjét, az ifjú Toroni Humphreyt. Ő is fogságba esett Hattinnál, másfél évig raboskodott, utána szabadon engedték. Nem volt még huszonhárom esztendős, Izabella sem tizenhét. Öt évvel azelőtt házasodtak össze.
Humphrey és Izabella Tyrusba érkezése nemcsak a Nablus- és Toron-ház egyesülését jelentette, hanem azét a családét is, amely a legtöbbet tette azért, hogy a birodalom szétszakadt szálait összekösse. Aznap este azonban nem jött szóba a politika. Beszélgetésüket az egymás iránti szeretet s éjfél felé már egy kis boros hangulat fűszerezte.
Annak a háznak a társalgószobájában üldögéltek, amelyet Konrád Balian és Mária számára kijelölt. Humphrey és Izabella egy kereveten osztoztak a tűz mellett, Nablus ura és úrnője pedig az asztalnál maradt, onnan néztek időnként egymásra, időnként, lopva a fiatal pár felé. Nem szégyellték elérzékenyülésüket. Balian utoljára a harcmezőn látta Humphreyt, szaracénoktól körülvéve. Mária néhány héttel a csata előtt látta utoljára a lányát. Miután a szaracénok diadalmaskodtak, Mária hírét vette, hogy Izabella tizennyolc emberrel védte Toron várát. Több napig kitartott, de végül az együttérző muzulmán parancsnok meggyőzte róla, hogy a további ellenállásnak semmi értelme. Olyannyira lenyűgözte Izabella bátorsága s a hűség, amit a várvédők tanúsítottak iránta, hogy neki is, a kilenc életben maradt katonának is megengedte: szedjék össze minden értéküket és keressenek menedéket Antiochiában. Amint Izabella és fegyveresei a kapun kilovagoltak, a muzulmán harcosok rendre letérdeltek az út mellett, s némelyikük keservesen siratta a fekete hajú várúrnőt. Tizennégy éves volt ekkor.
Éjfél után az asszonyok visszavonultak, Balian pedig odament a tűz mellé, s leült szemben a vejével.
– Nem tartlak fel sokáig – mondta. – Izabella nagyon zord tekintetet vetett rám, amint kiment. Talán nem voltak kényelmes ágyak Antiochiában?
– Hát tényleg nem voltak – mosolyodott el Humphrey. – Öt másik fiatalasszonnyal lakott egy szobában, amikor rátaláltam. Képzeld el – egy jeruzsálemi hercegnő ilyen viszonyok közt!
– Miért nem jött ide, hogy itt várjon be téged?
– Sikerült egy-egy levelet küldenünk egymásnak, még fogságom első havában. Akkor azt írta, hogy Antiochiában lesz. Gondolom, nem akarta, hogy keresnem kelljen.
Balian bólintott. – Lefogytál a börtönben.
– Tudod, uram, nekem is ez jutott eszembe rólad. Úgy tűnik, mindnyájan börtönben vagyunk, ha van rács az ablakon, ha nincs.
– Ha már úgyis elrabollak a feleségedtől... Ez ráér ugyan, de szeretném, ha tudnád, mi a helyzet errefelé.
– Hogyne, kíváncsian várom a beszámolódat. És cserébe én is mutatok majd valamit. Előbb is megmutathattam volna, de nem akartam fölösleges reményt kelteni hölgyeinkben, míg bizonyosságot nem nyerünk.
– Kíváncsivá teszel. Miről van szó?
– Egy levélről. De előbb meghallgatnám, mi mondanivalód van Guido királyról és Konrád márkiról. Antiochiában azt beszélik, Konrádnak nagyon viszket a háta a trón után, de hogy Guidótól miképp akar megszabadulni... – Vállat vont.
– Azt hiszem, bevárja Fülöpöt vagy Frigyest, és csak aztán fog lépni. Egyelőre nem meri kitenni a lábát Tyrus-ból, hátha Guido beoson a háta mögött. Itt ül tehát, és nyilván azt reméli, hogy tálcán nyújthatja majd át a várost valamelyik királyi rokonának, annak, aki előbb ér ide Palesztinába. Nem rossz terv – így a főfő kegyence lehetne egyiknek vagy másiknak.
Még egy darabig mesélt, majd a levél iránt érdeklődött.
Humphrey benyúlt a bőrruhája alá, összeráncolta a homlokát, fölmordult, de aztán előhúzott egy sokszorosan összehajtogatott pergament. Balian elnézte ezt a rendkívül csinos fiatalembert, akit néhányan túlontúl is jóképűnek tartottak ahhoz, hogy férfias legyen. Látták volna a csatában, látták volna Izabella csillogó szemét, ahogy ránézett. Akkor befognák a szájukat, és nem működne tovább a piszkos fantáziájuk.
– Ez természetesen másolat. Reggelig eltartana előadnom, hogyan jutottam hozzá, de nem hiszem, hogy hamisítvány volna.
– Felolvasnád?
– Nem, olvad csak magad, én addig töltök bort. Tessék. – Átnyújtotta a levelet, és Balian óvatosan kibontotta. A következőképpen volt címezve:

 

Frigyes, Isten kegyelméből Császári Felség, a Birodalom ellenein erőt vevő Hadúr, a Monarchia uralkodója küldi a Fényességes Szaladinnak, a Szaracénok Urának.

 

Balian fel sem nézve kinyújtotta kupáját, s biccentett köszönetképpen. Tovább olvasott.

 

Ha nem adod vissza azonnal a tőlünk elvett földeket – számtalan nép harcosaival fogsz szembenézni. Németország dühével; a Rajna-vidék vad erejével; a Duna menti ifjakkal, akik nem ismerik a félelmet, a hatalmas bajorokkal; a ravasz svábokkal; a megfontolt frankónokkal; a szász férfiakkal, akik a kardforgatás művészei; Brabant fürgeségével; Türingiával, amely a vadállatnál vadabb; Ausztriával, Illíriával, Vesztfáliával...

 

A felsorolás folytatódott, de Balian tekintete lesiklott a pergamen aljára, ahol a majdnem hetvenesztendős császár kijelentette:

 

És megtanulod majd, hogy ennen jobbom, amelyet, azt hiszed, megbénított a kor, fel tudja még emelni a kardot, hogy üdvözölje Krisztus Diadalának napját.

 

Balian hátradőlt, és rámosolygott Humphreyra. – No lám. Csahol még a vén eb. Mikor küldte, nem tudod?
– Több mint egy hónapja.
– És Szaladin válaszolt rá?
– Ó, hogyne.
– Egy pillanat. Egészen tájékozatlannak érzem magam melletted, szeretett rokon. Hogy van az, hogy te a börtönben is hírt hallottál erről, mi pedig, akik...
– Éppen azért, uram; éppen azért, mert börtönben voltam. Muzulmán porkolábok felügyelete alatt. Tudod, hogy beszélek egy kicsit arabul.
– Nagyon jól beszélsz arabul. Tehát kiszedted belőlük.
– Igen, apránként.
– Micsoda világ. Guido és a cimborái egy évet töltöttek börtönben, és fogalmuk sincs róla, kicsoda Montferrati Konrád. Te pedig leveleket fogsz el a német-római császár és Szaladin között. A legszívesebben visszaküldenélek, hátha kifürkészel még valamit.
– Ha a hasznunkra válna... – tűnődött el félig-meddig komolyan Humphrey.
– Nem, nem, maradj csak itt. Letöltötted az idődet. Mi állt a válaszlevélben?
– Másolatom nincs róla, de valaki szóról szóra elismételte előttem. Szaladinnak igencsak nagy lehet az önbizalma, mert a következőket írta: „Te megnevezted azokat, akik veled együtt ellenünk indulnának. Ennek meg annak a királynak a segítségét emlegeted. Ilyen herceg, olyan gróf, emilyen márki, amolyan lovagok, mondod. Ha azonban nekünk kellene elsorolnunk azokat, akik szolgálatunkban állnak, a lista úgy megnövekedne, hogy nem is lehetne írásba foglalni.” Legalábbis ez volt a lényege.
Balian megrázta a fejét. – A sivatagi farkas visszaordított. A béke irányában nem tettek lépéseket?
– Frigyes nem, ezt te is láthatod. Szaladin azonban felajánlotta, hogy visszaadja a Keresztet, és megengedi, hogy a jeruzsálemi Szent Sír-templomban egy papot tartsunk. Azt is megígérte, hogy a zarándokok háborítatlanul ellátogathatnak a városba és a Jordán folyóhoz. És minden sorához hozzátette: „Valamint békében fogok élni veletek.”
– És mit kíván cserébe?
– Hát ez az: Tripoliszt és Tyrust.
– Frigyes ezt nem fogadja el. Tárgyalni sem akar majd róla.
– Gondolni sem akar rá – rázta meg a fejét Humphrey. Öt héttel később, 1189 májusában Barbarossa Frigyes – a Rőtszakállú – huszonhétezer lovas és hétezer gyalogos katona élén elhagyta Mainzot. Kezdetét vette a német keresztes hadjárat.

 

Ugyanabban a hónapban egy másik sereg is útnak indult. Alig hatszáz lovagja és nyolcezer gyalogosa nevetségesen kevés volt a német haderőhöz képest, de mégis azt bizonyította, hogy ha gyengén is, de ver még a keresztény szív. Ezt a sereget Guido király vezette, akit viszont mindenben Amalrich és Joscelin irányított. Elhatározták, hogy megkeresik a megfelelő székhelyet, ám elhaladtak Tyrus mellett, s Konrád és Balian nagy ámulatára ostrom alá vették Akkót.
Amikor Szaladin megtudta, hogy Jeruzsálem királya esküjét megszegve hadat gyűjtött és körülkerítette a kikötővárost, fivérét, Szafadint küldte ki, hogy a dologról bizonyságot szerezzen. A szultán egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az ostoba Lusignani Guido megrohanja azokat a vaskos falakat kevesebb mint tízezer emberrel. Főként mivel azok közt a falak közt a helyőrség harminchatezer harcedzett muzulmán katonát számlált.

 

Nézték a várost, Akkót, amelyet ők St. Jean d'Acre-nak neveztek. A parttól egy mérföldnyi mélységben elhelyezkedő táborból a keresztes vezérek jól láthatták a magas falakat, amelyek a szárazföld felől védték a várost, s a kerek orrú félszigeten rendetlen összevisszaságban burjánzó házakat. Akkó az északi felén állt annak az öbölnek, amelynek nevét adta. Délre terült el Haifa városa, s onnan is délre következtek a Kármel-hegy erdő benőtte lejtői.
Guido bíborvörös sátrát, a keresztény tábor központját egy Turon-domb nevű kis halmon verték föl. A halom déli alján folydogált a sekély Belus-folyó, azon túl pedig mocsaras, szúnyoggal Tell síkság terjeszkedett. Az Akkóból Haifába vezető út a tengerpart és a Turon-domb között haladt át a folyón, majd leágazott délkeletre, Názáret felé. A Turon-dombon nem nőttek fák, így a kereszteseknek nagyszerű kilátása nyílt nyugati irányban Akkora, déli irányban pedig a síkságra.
Joscelin országbíró, teljes fegyverzetben, csak sisaknak és sarkantyúnak híján, a városra mutatott, és azt mondta: – Látod: külső védműveket építettek a kikötő táján.
– És kimélyítették a vizesárkot az Átkozott Torony körül – tódította Amalrich. – Jól megdolgoztak a fekete disznai.
Guido a kikötő egy másik pontjára figyelt: arra az alacsony kőgátra, amely a Legyek tornyáig nyújtózkodott, uralva a kikötőbejáratot, meg arra a hatalmas láncra, amely a bejárat előtt lógott keresztben. Legalsó szeme csaknem a vizet érte, legfeljebb apró vízi járművek férhettek el alatta. Bólogatva tette hozzá bátyja szavaihoz: – Megdolgoztak bizony. Időbe fog telni, hogy bármit is elérjünk itt.
– Már most kishitű vagy, testvér? – Guido méltatlankodását oda sem figyelve felpislantott a késő délutáni napra, és kihúzta a kezét a páncéling kesztyűrészéből. Ujjait mozgatva szárítgatta megnyirkosodott bőrét. Az acélszemekből font kesztyűk mint üres erszények lógtak a csuklójáról.
Ahhoz nem maradt elég napvilágos óra, hogy próbaképpen rohamra induljanak Akkó ellen, s arra sem utalt semmi, hogy a szaracénok kitörést tervelnének, Amalrich tehát megnyugodott. Végignézett a Turon-domb nyugati lejtőjén, ahol, mint mindenütt, lovak és emberek nyüzsögtek, s a fűtakarót félig elborították a szekerek, a ledobált hadi felszerelés, a hevenyészett fedezékek. Kritikus szemmel nézve kevés dicsérnivalót lelhetett a táborban. Az állatokat nem sorban kötötték ki, rendetlen csoportokban kapálták a földet, és a katonáknak alig egyharmada vert sátrat – ezért húzhattak fel vitorlavászonból annyi kezdetleges fedezéket. Erőfitogtatásnak bizony elég gyengécske volt, de a kezdeményezést, ideiglenesen legalábbis, kiragadták Konrád márki kezéből.

 

Balian úgy űzte el a tétlenség unalmát, hogy Tyrus falait járta, ellenőrizte az erődítéseket, és a kardvívást gyakorolta Fostusszal, Ernoul apród pedig úgy, hogy verseket faragott. Amit lehetett, mindent elolvasott, de írni még jobban szeretett. Most készült el legújabb művével, s felkerekedett, hogy hallgatóságot keressen.
Természetesen Humphreyra és Izabellára esett a választása. Először is ő a legjobb barátjuk. Mielőtt Izabella hozzáment Toron urához, Baliannal, Máriával és Ernoullal lakott Nablusban. A házasságkötés után az apród és a nemesúr szoros barátságot kötött egymással, s Emoul nagyra becsült vendégként hosszú időt töltött az ifjú párnál Toronban. Huszonnégy éves volt, egy évvel idősebb Humphreynál, s fürgébb is nála, de Humphrey kemény állóképessége hiányzott belőle. Lovaglásban, sakkjátékban és céllövésben való jártasságára mindegyikük büszke volt. Emoul elismerte, hogy Humphrey otthonosabban mozog az arab nyelv világában, ezt azonban ellensúlyozta az ő nagyobb történelmi tudása. Tehát végül is döntetlenre állt a kettejük versengése. Az apród meghallgatta Humphrey problémáit, s viszonzás fejében elvárta tőle is és Izabellától is, hogy hallgassák meg a verseit.
Most már nekik is külön házuk volt, Balianétól egy szurkos falú deszkafészer választotta el, amin pedig Emoul osztozott Fostusszal. Ha tehát Nablus és Toron ura társalogni óhajtott egymással vagy háznépével, nem volt nehéz dolga. Emoul otthon találta Humphreyt és Izabellát, éppen egy játszma sakkal ütötték el az időt.
Belépett a szobába, meghajolt a szép, fekete hajú nő felé, és megkérdezte, ki áll nyerésre. Izabella érdeklődőformán nézett a férjére. Az ő számára egyértelmű volt a helyzet: azt akarta, hogy Humphrey mondja ki.
Toron ura a bajusza alatt motyogta: – Szoros az állás. Ebből még, izé, akármi lehet...
Ernoul elvigyorodott. – Mennyi az előnyöd, úrnőm?
– Humphrey helyzete menthetetlen. Játszunk egyet utána? – Mosolyogva hozzátette: – Most már csak idő kérdése. Férjuram persze húzza-halasztja, mert nem mer szembenézni a valósággal, de a játszmának tulajdonképpen már vége...
– Szó sincs róla! – robbant ki Humphrey. – A sakk nem gyűjtögetésből áll, ha nem tudnád.
Izabella végigfuttatta ujját az általa leütött bábuk hosszú során. – Hát általában nem is. De ebbeli az esetben...
Ernoul megragadta az alkalmat, hogy a feleket is kibékítse és a figyelmet is magára vonja. – Ha nem zavarlak benneteket, elmondanám a legújabb versemet.
Humphreyt azonban nem volt könnyű megpuhítani. – Ez is olyan, mint amilyenekkel a nőket szoktad körülsündörögni? – kérdezte.
– Nem, nem, ez egészen más. A minap hallottam egy történetet, az ihletett meg. – Feltételezve az iránta tanúsított érdeklődést, mindjárt folytatta is: – Szóval úgy húsz esztendővel ezelőtt a franciaországi Cluny mellett építettek egy kolostort, amiben nemcsak szerzetesek laktak, hanem apácák is. Egy magas fal választotta el őket, amit a kolostor közepén emeltek. Csakhogy... remélem, nem botránkoztatlak meg, úrnőm...
Izabella a fejét csóválva, szemforgató jámborsággal vizslatta a mennyezetet. Ernoul kapkodva folytatta:
– No szóval, egy magas falat emeltek, ámde úgy kilenc hónap múlva bizonyos jelek arra mutattak, hogy a szerzetesek és az apácák, hm, hogy is mondjam...
– Az apácák fele terhes lett – segítette ki Izabella. – Vagy nem?
– De igen.
– Nyilvánvaló. Akkor meg mit szemérmeskedsz? Halljuk a verset.
Ernoul megvárta, míg Humphrey is neki szenteli figyelmét a sakktábla helyett. Megköszörülte a torkát, elnézett kettejük között, és egyenletes, gyakorlott színészhangon szavalni kezdte:

 

Egy falnál – csakis az oldala más -
Csukással hever csuhás,
Fityulással fityulás.
S reggel kétfelől létra áll,
Áthágva az akadály.
Őrzi szentelt némaság.
Hogy mi esett meg, és ki rajta át.
Ki él, Krisztustól született,
De van, aki falból ered.

 

Humphrey kelletlenül bólintott. – Egész ügyes.
Izabella szégyentelenül kijelentette: – Bizony én is átmásznék a falon. Ha csak úgy érhetném el Humphrey urat. Akármilyen magas lenne is. Na, mért nem adod már fel? Ernoul, gyere, ülj le mellénk.
Ernoul leült, és az elkövetkező órában egymás után, oda sem figyelve játszották a partikat. Közben megvitatták a tyrusi helyzetet, Konrád jellemét, Guido király ostobaságát. Humphrey előhozakodott a dilemmával, amibe ő és Balian belecsöppent. Még most is Guidót ismerték el királynak, de az Akkó elleni lépését nem helyeselhették. Konrád márkit nem szerették, a menekültekkel kapcsolatos viselkedése felháborította őket, de kénytelenek voltak elismerni, amit maga is hangoztatott, hogy tudniillik az ő városában élnek. A tyrusiak a megmentőjüknek tartották Konrádot, és minden tettét helyeselték. Illetve, helyeselték, hogy nem tesz semmit. Hadd próbáljon Guido szerencsét Akkónál. Vonuljon, ha neki úgy tetszik, akár Jeruzsálem ellen. Csináljon, amit akar, de Tyrusba ne tegye be a lábát. Tyrus Konrád városa, és az is marad, amíg Németországi Frigyes vagy Franciaországi Fülöp másként nem dönt. Ezek igazi uralkodók és Konrád rokonai, Lusignani Guido pedig nem egyéb, mint egy kerítésre mázolt pojáca. Ernoul, aki vesztésre állt Izabella ellen, így szólt: – Hadd mondjam el, mit gondolok én Konrádról. Szerintem nem fogja beérni azzal, hogy ennek a városnak a kormányzója legyen. Ha majd az európai segítség megérkezik, azon lesz, hogy Guidót elűzzék, és őt koronázzák királlyá.
– Ez nem fog neki sikerülni – jelentette ki Humphrey. – Nincs törvényes joga a trónhoz. Guido ellenben Szibilla hercegnő férje...
– Te meg Izabella hercegnő férje vagy – vetette közbe Ernoul. – Tehát több jogod van a trónhoz, mint Konrádnak.
– El tudsz képzelni engem mint Jeruzsálem királyát?
– Igen. Jó király válna belőled.
Humphrey megrázta a fejét. – Soha. Balian úrból igen, de belőlem nem. Hogy őszinte legyek, nem vagyok sem eléggé becsvágyó, sem eléggé elkötelezett. Szeretném visszanyerni Toront és a birtokomat, és szeretnék békében élni a muzulmánokkal. De, mint te is nagyon jól tudod, a korona nem vonz.
– Szinte magam előtt látom, miről álmodozik Konrád – mondta megvető fintorral Ernoul. – Elképzeli, hogy feleségül veszi Szibilla hercegnőt...
– Vagy engem? – kérdezte Izabella.
– Vagy téged, miért ne? A trónhoz csak a ti réveteken juthat el.
– Micsoda undorító beszéd ez! – méltatlankodott az ifjú hadvezér.
– Csak Konrád álma.
– És az is marad. Szibilla rajong Guidóért, s akármilyen szerencsétlenek is együtt, nem fogják hagyni, hogy egy ilyen Konrád-féle közéjük álljon.
– Tehát maradunk mi – mormolta Izabella. – Gondoljátok, hogy megpróbál szétválasztani bennünket?
Humphreyra nézett, majd Ernoulra. A két fiatalember összenézett. Csak egy ideges mosolyt tudtak az arcukra erőltetni. Aztán Ernoul gondolkodás nélkül előrelépett elefántcsont királynőjével, amelyet Izabella leütött egy csorba olajfa futárral. A játék színvonala rohamosan hanyatlott, a társalgás elakadt. Humphrey dühösen meredt a barátjára. Foglalkoznál inkább a verseiddel, mondta a tekintete.

 

Az Akkó elleni első roham kudarcba fúlt. Esőfelhők gyülekeztek a Nagy Tenger felett, de pirkadat után hamarosan szétoszlottak, s hűvös, tiszta reggel köszöntött a keresztesekre: ideális körülmények egy várostromhoz. A királyi sereg mielőbb birokra szeretett volna kelni az ellenséggel – még nem tudták, hogy a szaracénok négyszeres túlerőben vannak –, megkerülték hát a Belus-folyót, és elindultak a város felé. Volt néhány ostromgépük, de ezeket sorra elhagyták, amint a menetiram felgyorsult. A parancsnokok egyetértettek katonáikkal; úgyis napokba kerülne, míg az az egypár hevenyészett kővető meg katapulta megkarcolná a falakat, így azután a tüzérszerszámok hamarosan mint groteszk szobrok hevertek szerteszéjjel a síkon. A keresztesek többsége úgy képzelte, ha a muzulmán helyőrség megpillantja a csatasorba állt tízezer katonát, mindjárt békéért fog könyörögni. Naiv optimizmusuktól hajtva egyre közelebb jutottak a városhoz, s egyre kisebbek lettek, ahogy a falak felmagasodtak előttük.
A szaracénok csonthegyű nyílvesszők és hajítódárdák ezreit zúdították rájuk, s ami még ennél is rosszabb: kísérteties, kiolthatatlan folyadékkal, görögtűzzel Tell bőrtömlőket. Hosszú esztendők óta használta mindkét fél – ez volt akkoriban az emberiség által ismert legfélelmetesebb fegyver. A forralt kén, borseprö, olaj, kristályos só és perzsiai gumi keverékéből álló görögtűz fölemésztett mindent, ami útjába került, a követ megrepesztette, a vasat megolvasztotta. Lesöpörni, elfojtani, vízzel kioltani nem lehetett, csakis ecettel, Guido katonái pedig nem hoztak ecetet.
A naftát nemcsak katapultából lőtték ki, parittyával is hajigálták a muzulmán tűzszerészek, a naffatin-ok. Kiálltak a falakra, fittyet hányva a keresztény íjászoknak, és lehajították a lángoló börgolyókat az emberektől nyüzsgő síkságra. A levegőben repülő nafta foszforeszkáló fehér fénye még nappal is vakított.
A keresztesek megtorpantak. Néhánynak sikerült ostromlétrát támasztani a falhoz, mások beugrottak a boltíves városkapuk alá. Ostromgépek híján azonban nem tudták lekergetni a védőket a falakról és a tornyokról, így a lövedékek tovább záporoztak rájuk. Az értékes, oly nehezen megszerezhető lovak hasznavehetetlenül kószáltak a mezőn: szükség csak akkor volna rájuk, ha valamelyik kaput bevehetnék. Csakhogy a faltörő kosokat is hátrahagyták.
Guido nézte a féktelen öldöklést, és visítva követelte a bátyjától, hogy rendelje el a visszavonulást. – Az Isten szerelmére, nézd! Nézd! Az az ember ég! Úristen, mindnyájunkat megölnek... – Hátrafordult a nyeregben, amint egy lovascsapat oda vágtatott hozzá. Ránéztek a királyra, azután Amalrichhoz és Joscelinhez fordultak, akik ideges Paripáikat zabolázták.
– Országkapitány uram! Az utóvéd jelenti, hogy Szaladin körülbelül ötvenezer emberével a síkság túlsó felén áll. Ha a Turon-dombot elérik...
– Be leszünk kerítve – fejezte be Amalrich. – No, testvér, hát akkor menjünk vissza.
A gyászos trombitaszó végigzúgott a síkon, és a keresztény sereg futva hátrált a városfalaktól. Vissza kellett térni a Turon-dombhoz, hogy erős védövezetet alakítsanak ki rajta. A halottakat hátrahagyták. A sebesültek ott kúsztak, botladoztak a hátráló sereg nyomában, könnyű céltáblát nyújtva az íjászoknak és a naffatin-oknak.
A templomosokra és a johannitákra maradt a feladat, hogy megragadják az ostromgépek köteleit, és visszavonszolják őket a domb lábához. Azokat, amelyek kerékagyig merültek a mocsaras földbe, vagy felborultak, ott hagyták, és senkinek sem jutott eszébe a nagy zűrzavarban, hogy a szerte heverő szikladarabokat meg a hatalmas gépnyilakat összegyűjtse.
A nap félúton járt a zenit felé, amikor a keresztesek fölvergődtek a Turon-domb lejtőire. A sereget kísérő szolgák és mosónők meglepődve, a tábori őrség nyugtalanul fogadta őket. Joscelin a két nagymesterrel körbekerült a halmon a keleti lejtő felé, Guido és Amalrich pedig felkapaszkodtak a tetejére. Küldöncök szaladgáltak oda-vissza a vezérek között meg azok között, akik bármi hírrel szolgálhattak. De mire a katonák elfoglalták a védőállásokat, páncélos gyűrűvel véve körül a dombot, kiderült, hogy vaklárma volt az egész. Szaladin valóban megérkezett a síkra. Az utóvéd látta, amint északkeletről közeledik, néhány száz méterre megközelíti a dombot, azután lefordul délnek a názáreti úr mentén. Úgy látták, egy másik dombon, a Tell Kejszánon akar tábort verni, amely öt mérföldre lehet a Turon-dombtól. Ám ami az ötvenezer katonáját illeti, Guido senkit sem talált, aki többre becsülte volna őket ötszáznál.
Belezöttyent egy székbe, orrvédőjénél fogva leemelte a sisakját, és a keskeny tábori ágyra dobta. – Na tessék – panaszolta. – Orrunk előtt ördög, hátunk mögött ördög!
Hogy a kudarcot némiképp a javukra fordítsa, a templomos nagymester engedélyt kért a szultán üldözésére. Joscelin országbíró is támogatta a tervet, de Amalrich ez egyszer nemet mondott.
– Előbb sáncoljuk el magunkat, és szerezzük vissza az ostromgépeket. A fő cél Akkó bevétele...
– Mindkettőt megtehetjük – erősködött a templomos. – Add ide a sereg egyharmadát, hadd menjek vele a muzulmán után. A többivel erősítsd meg a dombot. Úristen, bárcsak itt lettem volna, amikor az a disznó erre lovagolt!
– Délig sem érnéd el a táborukat, ha ugyan a Tell Kejszán felé tartanak – mondta Guido. – De ebben sem lehetünk biztosak. Eddig még mindenben tévedtünk. – A nagymester haragosan ránézett, de Guido folytatta: – Ráadásul védtelenül kéne átvonulnod a síkságon.
– Na és?
– Ötszáz lovas akár az előőrs is lehet. És ha egyszer csak megjelenik mögötted a muzulmán hadsereg? – Amalrich mocorogni kezdett, és Guido megkönnyebbülve látta, hogy bólogat. Joscelin is látta, és szégyentelenül véleményt változtatott.
– A király valódi veszélyre hívta fel a figyelmet. Talán mégis jobb lenne, ha... – Megrezzent, amint a templomos elviharzott mellette, és kilépett a sátorból.
Amalrich a markába nevetett. – Ezt a vörös keresztes lovagot mielőbb csatába kell eresztenünk, különben keresztényeket fog aprítani dühében.
A vörös keresztes lovag Ridefort-i Gellért nagymester volt. Egy ízben kétszázhatvan keresztest vezetett rohamra hétezer mameluk, az Iszlám legjobb harcosai ellen. Támadjatok vagy gyáva férgeknek fog nevezni a világ, ordított rá lovagjaira; hárman maradtak életben, köztük ő. Ott volt Hattinnál is, ahol, lévén rendjének nagymestere, megkímélték az életét. Ezért nem került a feje Damaszkuszba templomos testvéreiével együtt.
Voltak, akik a lovagság díszének tartották Ridefort-i Gellértet. Mások, akik látták, hogyan veszi semmibe az emberi életet, óvatosabban dicsérték. Ha még három ilyen Gellértünk lenne, mondták, egy hónap múlva nem maradna katonánk.

 

Néhány héttel az akkói kudarc után Montferrati Konrád német nernesi küldöttséget fogadott tyrusi palotájában. A fogadáson ott volt Balian és Humphrey is; a németek mint a palesztinai keresztény ügy leghűbb bajnokát köszöntötték Konrádot, s átadták neki rokona, Barbarossa Frigyes császár jókívánságait. A márki udvariasan válaszolt az udvariaskodásra, majd megkérdezte, hogy lehet az, hogy Frigyes nagyra becsült hadparancsnokai ilyen messze megelőzték a fősereget. – Vagy talán titkos útvonalon érkezve, máris itt van valahol a fősereg?
– Sajnos, nem, márki úr. Mint jómagád mondtad, messze megelőztük a fősereget. Minket azért küldtek előre, hogy megkérjünk: keress megfelelő szálláshelyet a császár csapatainak.
– Máris megtörtént – mosolyodott el Konrád. – Azóta tartom ezt a várost, amióta partra tettem a lábam. Lusignani Guido megkísérelte ugyan elvitatni a hozzá való jogomat, de ez már a múlté. Amint szeretett rokonom ideér, a város a rendelkezésére áll.
Balian eltűnődött, vajon Konrád a polgári lakosság kiűzésével akar-e helyet biztosítani a német kereszteseknek. Humphrey arra gondolt, miként tartaná be ígéretét Konrád, ha Frigyes helyett Franciaországi Fülöp érkezne meg elsőnek.
– A császár hírt szerzett dicső tettedről, és szeret érte – közölte a deputáció feje. – De nem Tyrusra gondolt.
– Nem? Hát mire? Tripolisz túl messze van, a nagyobb erődöket pedig mind elfoglalták a szaracénok. Hol biztosítsak neki szálláshelyet, ha nem itt?
– Ott, ahol a nagy ütközet lezajlik majd. Akkónál.
Konrád nem is igyekezett titkolni megdöbbenését. Dühösen félresimította arcából hosszú haját, és felcsattant:
– Frigyes nagyon jól tudja, milyen a viszony köztem és Guido között! A politikai érzéke is van annyira fejlett, hogy tudja: Jeruzsálem úgynevezett királya mást sem óhajt inkább, mint hogy elhagyjam ezt a várost. Még hogy Akkó! Azzal a csőcselékkel közösködjem?
– A császár valóban tudja, márki úr. De a helyzet megváltozott. Kémeink jelentették, hogy a király – mármint Lusignani Guido –, miközben Akkót ostromolja, maga is ostromnak van kitéve. Szaladin több mint harmincezer emberrel áll a Tell Kejszán nevű dombnál, s ugyanennyi katonát számlál a város helyőrsége. Guido hadereje azonban nem haladja meg a tizenötezer főt. Szükség van rád Akkónál, márki úr, ha nem Lusignan, hát a birodalom kedvéért. – Majd, megemelve a hangját, hozzátette: – És azért is, mert a császár így kívánja.
Konrád némán az asztalra szegezte tekintetét. Fejét lassan felemelve megszólalt: – De a poitou-ihoz semmi közöm, világos? Nem óhajtok szóba állni vele, sem az embereimet kockáztatni érte. S ha úgy látom, hogy ismét igényt tart Tyrusra, azonnal visszafordulok.
Látván, hogy nyertek s hogy Konrád engedelmeskedik Frigyes parancsának, a küldöttség tagjai hagyták, hadd legyezgesse hiúságát. Biztosították róla, hogy ott ver tábort, ahol akar, s emlékeztették rá, hogy Guido környezetében sokan vannak, akik szívesebben csatlakoznának Montferrat márkijához.
– Majd meglátjuk. Engem ennél jobban érdekel, hogy mikorra várhatom császári rokonomat. Fülöpről és az angol vezérekről eddig alig hallottunk hírt. Mikor érkezik meg Frigyes?
– Novemberre biztosan.
– Három hónap. Jó. Akkóban várni fogja az ágya. És még valamit, német urak.
– Márki úr?
– Mint mondtátok, kémeitek mindenfélét jelentenek. Nagyon szomorú lennék, ha kiderülne, hogy utánam is kémkedtek.
– Jóságos Isten, dehogy! – kiáltottak fel a követek. – Egyik rokon mért kémkedne a másik után?
Konrád hideg mosollyal szemlélte megtermett, cifra európai páncélba bújt vendégeit. Még hogy nincsenek német kémek Tyrusban! Miért is ne lennének, hisz nekem is megvannak a magam emberei Antiochiában, Tripoliszban és az akkói táborban. Kémek vannak mindenütt, minden harci sátor körül. Az ember persze úgy tesz, mintha nem tudna róluk – hiszen máskülönben hogy dolgozhatnának biztonságban? –, de azért ők ott vannak, és hegyezik a fülüket. Jóságos Isten, dehogyis, mondják ezek, egyik rokon mért kémkedne a másik után? Jóságos Isten, miért ne? Még testvér a testvér után is.
A hölgyek elkísérték az urakat. Sem Máriát, sem Izabellát nem lehetett lebeszélni róla, hogy férjükkel tartsanak, elszántságuk jeléül a páncélingükct és háromszögpengéjű tőrüket is megmutatták. A páncélingek persze nem illettek rájuk, mert azzal az ürüggyel kérték a városi fegyverraktárostól, hogy tartaléknak lesz Balian és Humphrey urak számára. Tulajdonképpen Ernoul és Fostus tervelte Ki az egészet – kerülték is a gazdájukat egy jó ideig.
A szelíd szavú Toroni Humphrey megpróbálkozott az ellenállással. Félrevonta feleségét, és így szólt hozzá: – Tudod, hogy fognak bánni veled a szaracénok, ha katonaruhában csípnek el?
– Hogyan, hogyan. Mint Jeruzsálem hercegnőjével. Amikor a várat feladtam, akkor is nagyon udvariasak voltak hozzám.
– Gondolod, hogy felismernek a páncélban?
– Fel, mert van szemük. Édes Humphrey...
– De nincs sasszemük, hogy fél nyíllövésnyi távolságra ellássanak. A ramieh-ek számára te is csak egy katona leszel, akit keresztül kell lőni, agyon kell szúrni, le kell vágni...
– Rám akarsz ijeszteni?
– Igen – mondta Humphrey –, eltaláltad. Rád akarok ijeszteni, hogy egy kis józan észt verjek beléd. Balian úr csapata a tyrusi oszlop élén fog lovagolni, és én is. De neked és Máriának ott kell helyet találnunk, ahol a legbiztonságosabb... – Elhallgatott, mert rájött, hogy máris megadta az engedélyt. – A fene egye meg, hát ez nevetséges!
– Nem fogsz megvédeni?
– Micsoda kérdés! Dehogynem.
– Akkor semmitől se félek. – Rámosolygott, hogy az esetleges leskelődő láthassa, még mindig ők a legirigylésreméltóbb szerelmespár az egész országban. – Tudom, hogy mit akarsz mondani – suttogta –, azt, hogy nem szemlélem kellő komolysággal a helyzetet. De azt is tudod, mit felelek erre. Nem mondom, hogy fütyülök az életre – nem vagyok szerelmes a halálba –, de oly kevéssel a szabadulásod után nem bírnék ki még egy elválást. – Homlokát Humphrey mellére hajtotta, azután hátralépett, és már újra vidám volt. – Ha le fogok esni a lóról, azt ennek a vaskalitkának fogom köszönhetni. És ti még mell- meg lábvértet is viseltek! A végén egy sereg szobor fog kimasírozni a városból!
December elejére a keresztes had töretlen ívet húzott Akkó köré. Konrád nem tisztelgett Guidónál, s egy csapat skandináv meg a templomosok között ütötte földbe a zászlaját. A tábor vagy húsz külön csapatból állt, de akár zsoldosok, akár helybeli bárók, akár európai vagy ázsiai önkéntesek voltak, mind egy embernek esküdtek hűséget. A baj csak az volt, hogy ezt az egy embert egyesek Lusignani Guidóban, Jeruzsálem királyában látták, mások Montferrati Konrád márkiban, Tyrus védelmezőjében.
A frank haderő bizarr részét képezték a „pék keresztesek” – egy csapat német zsoldos, akik óriási malmot építettek, hogy maguk őrölhessék a búzájukat. A szaracén felderítők riadtan szemlélték, és jelentették, hogy az ellenség újfajta ostromgépet szerkesztett, amelyet hat öszvér tud csak lövésre kész állapotba felhúzni.
Azután ott voltak a „visító katonák” – nem eunuchok, hanem olyan asszonyok, akik a csatatéren akarták megbosszulni férjük vagy szeretőjük halálát. Ezek a vérszomjas özvegyek és lányok páncélinget és bokaláncot viseltek, s a legválogatottabb kínzásoknak, csonkításoknak vetették alá a szaracén foglyokat. Egyformán undorodtak tőlük a muzulmánok és a keresztények is; a hadrendbe sosem eresztették be őket.
Hogy a német keresztes hadjárat híre a Nyugat legtávolabbi sarkaiba is eljutott, egyre több keresztes gyűlt Akkó alá. Az itáliaiak és a franciák Konrádhoz szegődtek, az angolok és a walesiek Guidóhoz, a többi meg: ki ide, ki oda. De a keresztény katonák áradatát jóval felülmúlta a Tell Kejszánon gyülekező jezirai, iraki, egyiptomi, marokkói, arábiai, mezopotámiai, núbiai és abesszíniai muzulmánok száma. Hűséget esküdtek Szaladinnak, és sorra letáboroztak a síkon. A keresztény ostromívet túlszárnyalva nyugat, vagyis a tenger felé terjeszkedtek. Az év utolsó napjaiban elvágták a Tyrusból Akkóba vezető utat. A Krisztus nevében ostromlók Allah seregének ostromgyűrűjébe kerültek.
Angliában apja, II. Henrik halálát követően királlyá koronázták Oroszlánszívű Richárdot. A harminckét esztendős uralkodó valósággal kifosztotta az országot, hogy a keresztes hadjárathoz szükséges összeget előteremtse.
Fülöp Ágost szintén toborozta a katonákat Franciaországban. Richárd lelkesedését ugyan nem osztotta, de nem kívánta hallani a gőgös Anjou hencegését sem, amikor az majd világhódító útjáról hazatér. Összegyűjtötte hadait, hogy amikor Richárd elindul, ő is elindulhasson.
Barbarossa Frigyes császár nem tudta betartani ígéretét, hogy novemberre Palesztinába ér. A németekről az a hír járta, hogy a Boszporusz partján rekedtek, odaszegezte őket a kemény tél.
Az akkói keresztesek pedig vártak és imádkoztak, hogy legalább valamelyik nyugati király megérkezzék, mielőtt a szaracén satu kiszorítja belőlük a lelket.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET
KILIKIA, AKKÓ
1190. június

1190. június 9-én Ernoul és Fostus felvette a kapcsolatot a német keresztes sereggel.
Az akkói ostromgyűrűben furcsa, ijesztő híreket hallottak Frigyes hadának sorsáról. Állítólag az egész német ármádia odaveszett Kisázsia hegyei közt; állítólag megtizedelte őket a pestis; állítólag a szaracénok csapdába ejtették őket egy északi völgyben, s ott fognak éhen halni. Egész télen, egész tavaszon keringtek a tábor körül e kósza hírek, míg végül sem Guido, sem Konrád nem bírta tovább. Az ideges poitou-i és a becsvágyó itáliai végre-valahára összeültek tanácskozni, és elhatározták, hogy megbízható követeket küldenek ki a német hadsereg felkutatására. A király is, a márki is más-más jelöltekkel hozakodott elő, azután megegyeztek Ibelini Baliannak, mint a legmegbízhatóbb és leghiggadtabb bárók egyikének személyében. Balian elvállalta az akció megszervezését, de részt venni nem volt hajlandó benne. Tudta, hogy csak egy vagy két nemesúrnak kell elhagynia a tábort, s a bekerített keresztesek máris azt hinnék: a vezérek cserbenhagyják őket. Ő tehát ott maradt, maga helyett elküldte várnagyát és apródját, s velük ment egy-egy katona minden jelentősebb csapategységtől.
Egy májusi zivatar leple alatt az ily módon összeállított társaság átcsúszott a szaracén hálón. Észak felé haladtak, el Tyrus és Tripolisz mellett, át az antiochiai hercegségen, be Kilikia hegyes vadonába. Kétszer is rájuk bukkant egy-egy portyázó ramieh-osztag, de mind a kétszer sikerült elmenekülniük. Fostus gyilkos tempót diktált, s hárman le is szakadtak a csapattól, inkább választották az ellenséget, mint a könyörtelen várnagyot.
Emoul, a legfiatalabb és legkönnyebb lovas, Fostustól egy lépést sem tágított. Hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy Fostus mellett lenni annyi, mint életben maradni. Erőt merített a tagbaszakadt, torzonborz harcos látványából, aki harminc éve volt a jobb keze Balian úrnak. A várnagy valahol Anglia nyugati részében született egy cornwalli lány és egy walesi zsoldos gyermekeként. 1141-ben az apját megölték Lincolnban, mielőtt még a fiú anyját feleségül vehette volna. Fostus tizenkilenc éves korában nekivágott Palesztinának, ahol beállt az Ibelin-ház szolgálatába. Azóta Balian embere. Most ötvenéves volt, nyolc évvel idősebb Nablus uránál. Ötvenévesen az egyik legképzettebb hivatásos katonának számított a birodalomban.
Ernoul ránézett: barázdált arcot látott, a bozontos fekete haj hol itt, hol ott lógott a homlokába. Kifejezéstelen arca most sem árulta el gondolatait; az ember akár egy sziklafalat tanulmányozott volna.
A húsz lovas egy szűk hegyszorosban ügetett. Tudták, hogy küldetésük akár egy óra múlva is véget érhet, de egy hónapig is eltarthat még. Százezer katonát – ennyire tették a német hadsereg létszámát – a kilikiai hegyekben megtalálni éppen olyan könnyű, mint egy tűt a szénakazalban.
Négy nap múlva megtalálták őket. A németek tíz mérföldre voltak északra a sebes sodrású Salef-folyótól. Alig hasonlítottak azokra az emberekre, akiket Frigyes a levelében lefestett. Sápadtak voltak, beesett arcúak, a testük csupa kelés, vérhasban szenvedtek, alig tudták egymás elé rakni rongyokba bugyolált lábukat. A lovasok szótlanul figyelték a Salef felé vánszorgó elgyötört emberek és lesántult állatok végeérhetetlen oszlopát.
Barbarossát Ernoul pillantotta meg elsőként. A császár jól viselte az öregséget, mert noha meglátszott rajta hetven éve, a háta egyenes volt, s a szakállában is több volt a vörös, mint az ősz szál. Haja színe a rozsda és a hamu keverékének tetszett; Ernoul meglepődve látta, milyen hosszú – majdnem olyan hosszú volt, mint Konrád márkié –, és azt gondolta, hogy biztosan a hegyvidéki hideg elleni védekezésül növesztette meg.
Az akkói követek megkeresték azokat a nemesurakat, akik Konrádot Tyrusban meglátogatták. A németek a menetelés fáradalmairól beszéltek s arról, hogy milyen hatalmas veszteségeket szenvedtek. Több mint egynegyed részükkel végeztek a betegségek és a kilikiai banditák. Mások hegyi folyamokba fúltak bele, megfagytak a hágókon, vagy egyszerűen visszafordultak. A helyzet éppen olyan rossz volt, amilyennek a szóbeszéd festette; a hadsereg, amely magabiztosan indult el Mainzból tizenhárom hónappal ezelőtt, már csak reszketeg árnyéka volt önmagának. Az ellenséget még nem látták, de azt vélhette volna az ember: tíz csatát harcoltak végig, és mindet elvesztették.
A várnagy csapata alig érdekelte őket. Élelmet, orvosságot nem hoztak, se annak hírét, hogy Szaladin meghalt vagy hogy Akkót bevették. Ernoul számlálni kezdte a fejeket, Fostus pedig a menetiramot igyekezett felbecsülni. Úgy vélte, még ha a délvidék barátságosabb is, a németek szeptember előtt nem érkeznek meg Akkó alá.
Másnap elérték a Salef-folyót.
Mivel támadástól mindig tartani lehetett, egy csapat íjász átgázolt, és felderítette a déli partot. Amint a figyelőlánc elhelyezkedett, az egyetlen keskeny gázlón átvezették a málháslovakat és -öszvéreket. A sereg lerogyott a földre és várt. Az átkelts csaknem egy napig fog tartani. Addig is pihenhetnek, bekötözhetik a nyílt sebeket.

 

Előző éjjel Akkónál a frank vezérek úgy döntöttek, hogy a háborút be kell vinni az ellenség táborába. Meg voltak győződve róla, hogy Szaladin előbb-utóbb úgyis támadást intézne a Turon-domb ellen, így hát elhatározták, hogy ők támadnak elsőként. Ahogy a hajnal fénye mint csorgatott méz szétterült a domb tetején, a királyi sereg lovagjai és katonái leereszkedtek a déli és nyugati lejtőkön. A Belus északi partján gyülekeztek, bevárva a többi csapatot is. Előbb a johanniták érkeztek, majd egy nagy skandináv egység, azután a templomosok, azután Konrád márki tyrusiakból és mindenféle önkéntesekből álló hada. Balian és Humphrey a közelben üldögélve szemlélte a gyalogosok tömegét.
A gyalogoskatonák néma sorokban álltak, lándzsák, kihegyezett bunkók, pikák és kaszák meredeztek a kezükben. Némelyiknek háromszög alakú pajzsa volt, némelyiknek kerek fapajzsa, de nem volt ritka az üstfödő meg a bőrrel bevont fatányér sem. Humphrey vigyorogva nézte az egyik katona vállán átvetett rézserpenyőt, de azután letörölte a vigyort az arcáról. Nincs kizárva, hogy ennek az embernek az életét menti meg ez a nevetséges szakácsszerszám. Hála legyen Istennek, ha így lesz. De a helyzetet jól példázta a dolog: a keresztes, aki a Birodalom érdekében fogott fegyvert, előbb kénytelen volt kirámolni a konyhát.
Megmutatta Baliannak a gyalogost, és hozzátette: – Ha Fülöp vagy Richárd végre elszánná magát, ezeket az embereket is jobban fel tudnánk szerelni. Igencsak szedett-vedett had a mienk. Nézd azt ott: egyik lábán csizma, a másikon saru. Hogy fog tudni mozogni?
Balian szórakozottan bólintott, gondolatban a küszöbön álló csatával volt elfoglalva. Látta, hogy Guido odalovagol Konrád márkihoz. Jóságos Isten, gondolta, csak össze ne vesszenek a sereg szeme láttára. Megkönnyebbülten fölmordult, amint a két fővezér néhány szót váltott egymással, majd kurtán kezet ráztak.
Minden készen állt. Guido felemelte páncélos öklét. Amalrich, Joscelin, Balian és a többi parancsnok szintén felemelte a kezét. A gyalogosok nekivágtak a sekély folyónak. A lovasok utánuk.
A szaracénok már előbb észrevették a gyülekező frankokat, és a szultán hadserege is csatarendbe állt. A derékhadat maga Szaladin vezette. Ezerfőnyi mameluktestőrségétől jobbra voltak a Tigris menti Moszul és Ninive, valamint az észak-mezopotámiai Mardin és Diabekr katonái. A jobbszárnyat Szaladin unokaöccse, a híres hadvezér, Takedin irányította. A mamelukoktol balra következtek a sinjari és aleppói csapatok, s a balszárnyon az Egyiptomot és Szíriát meghódító egységek.
Mindkét sereg a hagyományos harcmodort választotta. A frank gyalogság hosszan széthúzott sorban nyomult előre, mögöttük a lovagok, készen rá, hogy a fürgén szétváló középső szakasz mögül előtörjenek. A szaracenok tömör csoportokban közeledtek, az íjászok a gyalogság mögött, a lovasság a két szárnyon. Mindegyik fél tudta, mit fog csinálni a másik. A szaracenok úgy tesznek, mintha visszavonulnának, hogy maguk után csalogassák az ellenséget. A keresztény lovagok en masse támadnak majd, sorsukra hagyva a gyalogságot. Így lesz, mert mindig így volt. Ma azonban az egyszerű, közismert manőverek zűrzavarba, végzetes félreértésekbe fognak torkollni.
Két órával azután, hogy kilépett bíborvörös sátrából és lement a Turon-domb tövébe, Guido király intett a vezéreknek, hogy álljanak egységük élére. A Nagy Tenger és a Belus déli ága között a keresztény had megindult a hitetlenek ellen.
Amint a két sereg közti távolság háromszáz méterre csökkent, a vezérek kiadták az íjászoknak a tűzparancsot. Keresztény számszeríjasok és harbieh-ek léptek elő, s a nyílvesszők hussanását emberek és lovak halálordítása követte. Működött minden íj és minden nyílpuska; a gyorsan beálló nyílhiányból hamarosan nyílbőség lett, mert az élők megvámolhatták a halottakat. A szaracénok gyakrabban tudtak lőni, de a számszeríj vesszeje nagyobb kárt okozott, s nemsokára úgy tűnt, a muzulmán jobbszárny gyengül, meginog.
A templomos rend nagymestere, Ridefort-i Gellért vette észre elsőnek, hogy Takedin emberei kezdenek elszakadni a főerőtől. A jobbszárny szemmel látható elszigetelődése elég volt az önfejű templomosnak. Odaordított Amalrichnak, hogy csatlakozzon hozzá, és negyven vörös keresztes lovagja élén elvágtatott a folyó felé. Amalrich országkapitány és lovasai követték, és hamarosan utánuk zúdult Joscelin országbíró kétszáz világi lovagja is. Guido középről figyelte őket, Konrád, Balian és Humphrey tovább tartotta a jobbszárnyat.
Eddig mindkét fél a szokásos taktikát alkalmazta. Most azonban hihetetlen módon maga Szaladin dőlt be a látszatnak. Lehet, hogy már előzőleg megbízta a sinjariakat vagy Egyiptom veteránjait a látszat-visszavonulással. De az is lehet, hogy semmi fortély nem volt a hadmozdulatban.
Akármi volt is az oka – ha volt oka egyáltalán –, a szultán azt hitte, hogy Takedin egysége valóban vissza akar vonulni. Következésképpen az egész mezopotámiai egységet unokaöccse segítségére küldte. Ezzel azonban veszélyesen meggyengítette a derékhadat.
Guido felismerte a kedvező alkalmat. A király lovagjai és a fekete-fehér johanniták rárontottak a mamelukokra.
A féktelenebb keresztesek időközben átkeltek a Beluson, s szétzilálva Takedin vonalát, a Tell Kejszánon álló muzulmán sátrak felé vágtattak.
Most már három arcvonalon folyt a csata. Amalrich, Joscelin és Gellért a folyótól keletre igyekeztek elpusztítani a muzulmán sátortábort. Guido katonái és a johanniták elkeseredetten tusáztak Szaladin ezer mamelukjával, Konrád márki és Nablus meg Toron ura szilárdan tartotta magát a tenger közelében. Körülbelül hatvanöt-hetvenezer ember gyilkolta egymást Istenért és Allahért, Krisztusért és Mohamedért. A Belust – a Nahr-il-Halv-ot, azaz édes vizű folyót – elárasztották a véres hullák. Por kavargott a folyó mindkét partján, s ha néha elült, egy lovascsapatot lehetett látni, vagy egy magányos szaracént, aki törött íját javítgatta, vagy egy keresztes kardját a paták taposta földbe fúródva. A csatazaj mintha a pokol bugyraiból dübörgött volna fölfelé. Senki se tudta, melyik fél győz: csak azt tudta mindenki, hogy ő egyelőre él, vagy éppen haldoklik.

 

A német keresztesek – vacogva a hegyi szélben, lábuk s ágyékuk meggémberedve – kettesével, hármasával gázoltak át a sebes sodrú Salef-folyón. Ernoul legszívesebben máris indult volna vissza Akkóba, de Fostus rájuk parancsolt, hogy várjanak. A folyón való átkelés mindig veszélyes dolog, biztos akart lenni benne, hogy a németek java része sikeresen végrehajtja. Balian úr és a többiek sokra mennének azzal, ha jelentenék: „Láttuk őket, éppen át akartak kelni a folyón”, s aztán kiderülne, hogy a többség visszafordult a partról. A várnagy tehát türelmet parancsolt a lovasoknak, az apród pedig tovább számlálta a fejeket. A szél behatolt a páncéljuk alá, belevágott az arcukba. Ernoul tüsszentett: „A fene egye meg, még megfázom.”

 

A keresztény egységek közül a templomosok álltak a legközelebb a győzelemhez. Messze maguk mögött hagyva a világi lovagokat, elérték a Tell Kejszán alig védett lejtőit, és berobogtak a szaracén táborba. A kisebb sátrakat a lovak taposták le, a pavilonok köteleit elvágták, s égő fáklyákat dobtak a hímzett falakra. Ridefort-i Gellért diadalittasan üvöltött, disznófeje merő vér volt és korom. Kendőt kötött a nyakán tátongó nyílsebre, s várta, hogy Amalrich és Joscelin ötszáz lovagja megérkezzen.
Nem érkeztek meg.
Olyannyira áhítoztak a síkon álló szaracén sereg megsemmisítésére, hogy nem számoltak egy másik erővel. Dél felé vágtatva s csak azzal törődve, ami előttük volt, eszükbe sem jutott az akkói helyőrség. Tizenegyezer katona tört ki a városból, s a csatatér mellett elvágtatva körülvette a Turon-dombot.
Miközben a templomosok a sátrakat taposták a Tell Kej szánon, egy tucat világi lovag egyszerre hívta fel Courtenayi Joscelin figyelmét a keresztény domb mögül felszálló porfelhőre. Joscelin azonnal rájött, hogy nem törhet tovább dél felé Gellért nyomában. Ha ugyanis megteszi, az ellenség benyomul közéje és a Turon-domb közé, s mélyen beűzi őket szaracén területre. Futárt küldött Amalrichhoz, bogy figyelmeztesse. Az országkapitány és az országbíró habozás nélkül megfordította lova fejét, ott hagyva Gellértet és negyven templomosát elszigetelve a Tell Kejszánon.
De visszavonulni sem volt könnyű, mert Takedin egysége közben újra csatarendbe állt. Ők is észrevették a közelgő porfelhőt, felismerték alatta a katonákat, és vágtatni kezdtek észak felé a Belus partján. Sikerült Amalrich és Joscelin előtt maradniuk, s az akkói haderővel szemben megálltak. Az ötszáz keresztes lovag megérezte, mi következik, de elkerülni nem tudták. A Turon-domb felé igyekezve köréjük zárult Takedin mutató- és a helyőrség hüvelykujja. Joscelin hetven embert vesztett, Amalrich több mint százat. A vereség legmegalázóbb fajtája volt – visszavonulás közben hullani el –, s annál is keserűbb, mert a Turon-domb táborőrsége mindent látott.
Takedin hagyta, hadd vonszolják fel magukat az életben maradt frankok a dombra, s visszavitte a jócskán megerősített jobbszárnyat a csatatérre. Ha folytatja a világi lovagok üldözését, megsemmisíthette volna őket és elfoglalhatta volna a királyi tábort. Ő azonban pillanatnyilag hátat fordított nekik, s ez volt élete legszerencsésebb döntése.
Mire átkelt a folyón, és megrohanta a keresztény derékhad szélét, Szaladin ezer mamelukjából már csak alig kilencven élt. Guido éppen a végső rohamra biztatta lovagjait. Mivel a hangját nem hallhatták a fülhasogató csatazajban, vadul gesztikulálva mutatta, hogy tömörüljenek csatarendbe, és nehéz testű normann paripáik súlyával zúzzák össze a megmaradt mamelukokat. Lova véknyába vágta sarkantyúját, s felfohászkodott, hogy neki adassék meg levágnia a szultánt. Ha sikerül, megengedi majd Amalrichnak, hogy elsőként csókolja meg a csizmáját...
Gyalogosok, íjászok ugrottak félre az életben maradt mamelukok felé vágtázó lovasok elől. A lovagok balján egyszer csak kiáltás harsant: „La Haha il Allah!” – „Egy az isten, Allah!” Strucctollas nyílvesszők, hajítódárdák zuhogtak rájuk. Váratlanul oldalba kapta őket Takedin és a helyőrség csapata. Lovak zuhantak a földre, zűrzavart keltve az egymásnak szorult lovagok közt, és a vashegyű nyílvesszőket felváltották a görögtüzes tömlők. Az égő hús fanyar bűze elkeveredett a felszálló porral, s edzett keresztesek öklendeztek a lángba borult lovak, emberek láttán. Állatok ütköztek össze, szertefröccsentve a kísérteties folyadékot; lovasok vetették le magukat a nyeregből, hogy égő társaikat elkerüljék.
Guido lovának nyílvessző fúródott a nyakába, s egy naftatócsa felé botladozott. Visszahőkölt, mellső lábai a levegőt kapálták az izzó fehérség fölött. Guido hátradőlt, elvesztette egyensúlyát, és lezuhant a földre. A lovasától megszabadult paripa belevágtatott a füstbe. A poitou-i hanyatt hevert a porban, szorongatta a kezében maradt gyeplődarabot. Egyaránt ki volt téve nyílvesszőnek, jatagánnak, lángnak, kőnek, lópatának, rázuhanó hullának. – Ide! Én vagyok az, a király! – kiabálta, de be is csukta a száját nyomban. Ha megnevezi magát, fele annyi esélye sincs az életben maradásra.
Az önfenntartás ösztöne mindennél erősebb lévén benne, ülő helyzetbe tornázta magát, és levette a sisakját. Egyszerű vaskorona volt a sisakra kovácsolva; barátnak, ellenségnek egyaránt könnyű volna felismerni. Belevágta a legközelebbi porfelhőbe.
Egy perccel később két lovag vágtatott át a füstfelhőn, és néhány lábnyira tőle megtorpantak. Guido Brienne grófjára és öccsére, Andrásra ismert bennük. Fürgén feltérdelt, úgy kiabálta: – Brienne! Vegyetek fel! Én vagyok, Lusignani Guido, Jeruzsálem királya!
András meghallotta, odanézett, de csak egy poros figurát látott, sisak nélkül, kard nélkül; valami jelentéktelenebb lovag, gondolta, aki nem átallja a király nevét a szájára venni. Hát, Isten segítse, mert ő és a bátyja most igazán nem ér rá. Elvágtattak, és Guidonak kis híján kicsordult a könnye. – Az Isten verjen meg benneteket, én vagyok a király!

 

Ernoul, kezében penna és papiros, hátrafordult. – Melyiktek tud számolni? Én már beleszédültem, és majd megfagyok. – A lovasok sorra vállat vontak, vagy a fejüket rázták.
– Ugyan, váltson már fel valaki. Csak egy kis időre.
Egyik-másik annyit mondott: – Sajnálom –, vagy: – Bárcsak tanult ember volnék –, de nyilvánvaló volt, hogy senki sem tudja felváltani. Visszafordult, hozzáadott ötvenet azok fejében, akik közben leereszkedtek a partról, és folytatta a számlálást, ahogy a német keresztes had lassan átkelt a folyón.

 

A keresztény sereg egyetlen része, amely szilárdan kitartott egész délelőtt, a jobbszárny volt, Konrád, Balian és Humphrey egysége. De az akkói helyőrség beavatkozása és Takedin mezopotámiai egységének újraéledése után most már a jobbszárny is a gyengülés jeleit mutatta.
Maguk a vezérek sem úszták meg sebek nélkül.
Konrád márki, fürge szemének és szerencséjének hála, sértetlen volt, csak az orra vérzett, mert egy kő eltalálta a sisakja orrvédőjét. Baliant azonban két vágás is érte; a bal hónalján, ahová felcsúszott egy páncélingéről lepattanó jatagán, és a hátgerincén. A szaracén, aki ezt a sebet ejtette, csodával határos módon a jatagánja hátával sújtott le.
A csata hevében gyakoriak az ilyen hibák; íjászok elvágják a húrt a nyíl hegyével, a dárdákat nyéllel előre hajítják el. Noha Balian gerince sértetlen maradt, combja és ülepe merő vér volt.
A fiatal Humphrey jobb térde egy vászondarabbal volt átkötve, amit a gyakorlatias Izabellától kapott. Egyszer, régen egy ezüstcsatot ajándékozott neki. A levélkében ezt írta: „Ez a tárgy mágikus, szívem. Velem volt a misén és az ágyban, és megszúrtam vele az ujjamat, és ráfolyattam a vérem.” Tizenegy éves volt akkor, egy év választotta el a házasságtól. Most, tizenhetedik születésnapja küszöbén a csatokat felváltotta a kötés.

 

Guidót egy magányos lovas lelte meg, aki nem ismerte föl benne Jeruzsálem királyát. Már rántotta volna fel maga mögé, amikor Guido kibökte: – Kérlek, várj! Meg kell találnom a sisakomat.
– Az Isten szerelmére, ember!
– Eldobtam... valahová... arrafelé...
– Leszel szíves felugrani? Jóságos Isten, megláttak minket! – Lekapta fejéről a saját sisakját, és odalökte a sárga hajú királynak. – Na, most már biztonságban érzed magad?
Guido megmarkolta a viharvert sisakot, s már mondta volna, hogy „Nem, ez nem az”, amikor észrevette a feléjük ügető tucatnyi ramieh-et. Rémülten megfordult, ruhájából csak úgy szállt a por, és megragadta a lovag kinyújtott kezét.
– Ugorj, ember, ugorj! Fönn vagy? Akkor kapaszkodj! Na, Isten legyen velünk, rajta, te gebe! – A paripa megtántorodott, majd egyensúlyát visszanyerve elvágtatott a közelgő szaracénok elől.
Inkább a szerencsének, mint a lovag ítélőképességének hála, a síkon át elérték Konrád márki tyrusi kereszteseit. Az ellenfelek nem szóltak egymáshoz, de miközben Guido lecsúszott a lóról, motyogva köszönetet mondott, és visszaadta megmentőjének jókora sisakját, Konrád megvető arckifejezése önmagáért beszélt.

 

Két mérföldre délkelet felé, túl a Belus-folyón, a moszuli és ninivei szaracén egység egy része a Tell Kej szánhoz közeledett. Takedin ugyanis megkapta a hírt, hogy a templomosok elfoglalták a muzulmán tábort, s mivel Szaladin szultán élete immár nem forgott veszélyben, unokaöccse elküldte nyolcszáz harcosát, hogy vegyék vissza a tábort.
A megtépázott domb tetejéről a nagymester és harminchárom templomosa – ennyi maradt életben a negyvenből – az odalenn gyülekező szaracénokat nézegette.
– Látjátok? – károgta Gellért. – Látjátok, mennyit küldenek ellenünk?
– Talán nem tudják, hogy ilyen kevesen vagyunk – mordult föl az egyik templomos.
– De tudják – erősködött Gellért. – És azt is tudják, ki vagyok én. – Nyugodtan levette, majd újra felkötötte a kendőt a nyakára. A templomosok várták, hogy kiadja a parancsot: le a túlsó lejtőn, s széles ívben vissza a keresztény sereghez. Alattuk az első szaracénok már elérték a domb alját.
– Induljunk. Még a síkon is át kell vágnunk – szólalt meg valaki.
Gellért előrehajolt. A mozdulat és zabolátlan természete arcába kergette a vért. – Azt akarod mondani, hogy meneküljünk?
– Azt mondtam... – A lovag bambán meredt disznóképű vezérére. – Szerinted ne meneküljünk?
– Templomosok vagyunk.
– Ez nem válasz. Atyaúristen, nagymester, csak nem akarsz szembeszállni velük?
– Mi mást tennénk? Adjuk meg magunkat? Templomosok vagyunk.
Azok közül, akik most a Tell Kejszánon álltak, senki sem volt ott Názáretnél, amikor Gellért öngyilkos rohamra indult, de mindnyájan hallottak róla. És most mindnyájuknak eszébe jutott.
– Hányan is voltatok ott Názáretnél? – kérdezte valaki. – Kétszázvalahányan hétezer ellen?
– Nagyjából – felelte Gellért. – Úristen, hogy becsináltak tőlünk!
– Olyan nagyon nem csinálhattak be, ha csak hárman maradtatok.
Gellért fütyült az igazságra. Fecsegessél semmire se jutnak. A fekete disznók már jönnek fel a dombra. Ideje foglalkozni velük. Ujjával a közelgő hordára bökve elkiáltotta magát: – Lássam, ki tart velem? – A legtöbb templomos válaszolt, méghozzá ordítva. Akik az imént faggatták, haboztak, de nem volt más választásuk. Mint Gellért mondta, ők templomosok. Bólintottak, megigazították sisakjukat, kardot rántottak. Ridefort-i Gellért nagymester, aki megtévesztésig hasonlított egy lovon ülő, köpönyeges disznóhoz, lovagjai élén átvágtatott a letaposott muzulmán sátrakon, bele a porfelhőbe. De ezúttal nem volt szerencséje. A többinek sem.

 

A keresztény sereg visszavonult a Turon-dombra, az akkói ostromgyűrű köré. Déltájra már csak a halottak, a haldoklók, az eszméletlenül heverők maradtak a síkon. Itt-ott még égtek a szurok- és naftatüzek, állatok vergődtek a porban, vagy szaladgáltak föl-alá, hogy essék le hátukról az árva nyereg. Nyilak álltak ki a földből mint fekete virágok, s a lándzsák és dárdák hosszú szárai levele hántott nádasra emlékeztettek. A tengerparton, a síkon, a Belus mindkét felén fegyverek, mindenféle hadi felszerelés – eldobálva. A Turon-domb mellett órákon át sodródtak a frank és szaracén hullák, úsztak ki a tengerre. Ha számolta valaki, láthatta, hogy öt keresztény esik egy muzulmánra.
Szaladin hadereje újra elrendeződött a Tell Kejszánon és annak a másik, nagyobb gyűrűnek a mentén, amely a frank vonalat körbefogta. Kétségkívül muzulmán győzelmet hozott a júniusi délelőtt, noha a mamelukok kilenctized része elesett, és a sinjari meg aleppói csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek. A csatát azonban megnyerték, vagyis győztek. De Akkon még most is ostrom alatt állt, a Turon-domb még most is a keresztényeké volt.
A keresztes egységek haladéktalanul számba vették veszteségeiket. Hiúságból vagy a közhangulat javítása végett némelyek csupán ötven halottat jelentettek. Mások beismertek két-háromszázat, a reálisan gondolkodók pedig leszögezték, hogy az egységek többsége maroknyi katonára zsugorodott. Amikor a számokat összeadták, kiderült, hogy a keresztesek fele elpusztult vagy megsebesült.
A vezérek java részét azonban megkímélte a halál.
Élt Guido király, és csöndesen siratta koronás sisakja elvesztését. Akkor örült, hogy megszabadulhatott tőle, de most, hogy újra biztonságban volt, szerette volna, ha az emberek ránézésre felismerik benne a királyt. Hátratolta a páncéling fejrészét, hátha a sárga haja segít.
Élt Lusignani Amalrich és Courtenayi Joscelin, akik váltig állították, hogy nem Takedin futamította meg őket, önszántukból tértek vissza a Turon-dombra, hogy megvédjék a muzulmánok rohamától. Ha a templomosokra terelődött a szó, hallgattak, és kijelentették, hogy fogalmuk sincs, merre lehet Ridefort-i Gellért.
Élt Ibelini Balian, bal karja szorosan a testéhez kötve, bőrruhája alsó része megkeményedett a rászáradt vértől. Fel-alá járt a táborban, meg-megállva, hogy bicegő veje, Humphrey le ne maradjon tőle. Benéztek az ispotályos sátorba, ahol Mária és Izabella dolgozott életeket, végtagokat mentve. Egyik asszony sem árult el különösebb aggodalmat sebesült férje láttán. Ők majd később kerülnek sorra, ha már a halottakat a véres asztalokról leemelték s a megnyomorítottakat fegyverszüneti zászló alatt útnak indították a mégoly sovány tyrusi vigasz felé. Ugyan mit számít ezekhez képest egy kardvágás, egy összezúzott térd?

 

Fostust és Ernoult – akárcsak az egész kimerült keresztes hadat – teljesen váratlanul érte a dolog. A későbbi beszámolók eltértek egymástól, s ahogy terjedtek, egyre hihetetlenebbé váltak. Egyes szemtanúk szerint Frigyes félúton járt, amikor a lova megbotlott. Mások megesküdtek rá, hogy a császár a melléhez kapott, mintha a szívét akarná kitépni. Megint mások azt állították, hogy a háta mögött megbokrosodott egy ló, és nekiesett az övének. A víz jéghideg volt és sebes folyású, Barbarossa Frigyes pedig hetvenesztendős. Lehet, hogy kihagyott a szíve. Lehet, hogy elvesztette az egyensúlyát. De bármi volt is az oka, a parton állók látták, hogy megbillen a nyeregben, lába kicsúszik a kengyelből, és beleesik a folyóba.
Testőrei előrelódultak, kettő belevetette magát a vízbe, kettő meg arra hajtotta a lovát, amerre a császárt eltűnni látta. Németek, akik addig járni is alig tudtak, egymás után ugrottak bele a Salefbe. Mindenki, aki csak a partokon állt.
Fostus és Ernoul megsarkantyúzta a lovát, félig ugrattak, félig zuhantak, bele a jeges árba. Sokan már javában sodródtak lefelé, s még akkor sem tudták, mit keresnek tulajdonképpen. Olyan gyorsan történt az egész, mintha csak egy képről vakarta volna le a császárt egyetlen mozdulattal valami eszement festő. Tényleg beleesett? Vagy csak képzelték, és mindnyájukon erőt vett valami kollektív őrület?
De amint levegő után kapkodtak, amint úgy érezték, kezük-lábuk lefagy, már tudták, hogy igaz. A német-római császárt elragadta a Salef-folyó.
Hangokat hallottak – „Ott, annál a fánál! Hagyd, az csak egy közvitéz! Lejjebb keressétek! Úristen, gyorsan!” Aztán mintha évek teltek volna el, s már magukat is majdnem elsodorta az ár, amikor összehangzó ordítást hallottak, és látták, hogy a katonák kiemelik Frigyest a vízből.
Lefektették a partra, bőrökkel, köpönyegekkel borították be. Orvosai ott térdeltek körülötte, hátuk mögött Istent szólongatták a papok.
A várnagy és az apród kievickélt a partra. Lovaik már előbb kilábaltak: egyáltalán nem örültek a halálugrásnak. Ernoul indult volna az egyre növekvő tömeg felé, de Fostus elkapta a karját.
– Ott már nincs mit tenni – morogta. – Szárítkozz meg.
De addig mégse mozdultak, míg meg nem hallották, hogy a Hohenstauf Barbarossa Frigyes, Németország császára meghalt.
Ahogy a szíve megállt, úgy erőtlenedett el hadinépéé. Néhány százan tovább mentek Tripoliszba, néhány ezren Antiochiába. Magukkal vitték Frigyes holttestét, de a kezdetleges tartósítószerek nem tudták megakadályozni a bomlást. Antiochiában csontjairól lefőzték a húst, s a koponyát félretették, amíg Jeruzsálemet vissza nem hódítják. Fia, Svábia hercege levelet íratott Jeruzsálem, Franciaország és Anglia királyainak, amelyben közölte velük, hogy a keresztény világ legnagyobb fejedelme életét adta a szent ügyért. „Vajon hiába adta életét apám?” – kérdezte a levél.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET
JESI, MESSINA, AKKÓ
1190. szeptember, október

A paraszt megemelte az eke szarvát, hogy a vasa minél mélyebben vágjon a földbe. A vén ökör megindult, de a következő percben érezte, hogy visszafogják a gyeplőt. A paraszt hátrahajlott, rádőlt a hátán feszülő hevederre. Az ökör megállt. A paraszt az úton közeledő lovasokat vizslatta. Az eke vasát nehéz lesz ugyan kirántani a földből, de a látványosság megéri. Dél-Itáliának ebben a részében kevés a látnivaló; ami meg van, azt ezerszer is látta. Megörült a széles szügyű paripákon ülő két lovagnak. Hogy kicsodák, hogyan tévedtek erre az isten háta megetti útra és hová tartanak, nem tudta. De volt rajtuk mit nézni.
Az ökör súlyosan, jámboran álldogált a köves szántóföldön. A paraszt hagyta, hadd csússzon le a gyeplő a derekára, és akár a barma, merev tekintettel bámulta a lovagokat.
Jóval magasabbak voltak, mint általában a kalábriaiak. Lábikráig érő, kurta szárú csizmát viseltek – jó, kényelmes bőr, csak túl puha a mezei munkához –, hosszú bőrruhát, ugyanolyan hosszú sodronyinget és mókusprém köpönyeget, vagyis pelisszont. Idegenek; megmondom nekik, hogy szabad paraszt vagyok; nem vehetik el a földemet. Megmarkolta az eke szarvát, és komoran figyelte, ahogy közelednek.
Sisak egyiken sem volt, de az egyiknek fel volt húzva a sodronyinge fejrésze. A paraszt szeme tágra meredt: a sodronying ezüstből volt, nem vasból. Ezüst! Akkor fontos emberek. Jobb, ha nem kapnak rajta a bámészkodáson. Mielőtt a szemét lesütötte volna, észrevette, hogy a másik lovagnak világos, vörösesszőke haja van és kicsi, nem egészen egyenletesen nyírt bajusza. És, ha lehet, egy hüvelykkel magasabb a társánál.
A lovasok ügyet sem vetettek a parasztra. A campaniai Salernóból Reggióba, az olasz csizma orra felé tartottak. Azért utaztak szárazföldön s így ezen az eldugott vidéki úton is, mert a magasabbik lovag – Oroszlánszívű Richárd, Anglia királya – tengeribetegségtől szenvedett.
Az a hír járta, hogy már születése pillanatában volt egy rossz fog a szájában, egy tövis az ujjában és két kelés az ülepén, érthető tehát ingerlékeny, féktelen természete, de a leggyalázatosabban a tengeren érezte magát. Tudta, egész Európa tudta, hogy Franciaországi Fülöp is gyűlöli a tengeri utakat, Richárd viszont gyakran álmodott a hajóséletről. Szerette a tengert, de a tenger nem szerette őt. A hullámok legkisebb mozdulatára hányni kezdett, és rosszkedvűen érkezett meg bármi kikötőbe.
Ma azonban jókedvében volt, ami barátja és útitársa, Breteuili Róbert számára elviselhetővé tette az életet. – A következő falu Jesi – mondta Róbert. – Utána rátérünk a reggiói útra. – Egy alacsony dombgerinchez érve sárral tapasztott nádviskók csoportjára láttak.
– Van elég élelmünk és borunk mára? – kérdezte Richárd.
– Az istenfáját! – mordult föl Róbert. – Nem tudom, mért nem hordasz magaddal egy málháslovat mindenhová. Elképesztő az étvágyad.
– Az igaz. De málháslónak itt vagy te. – Nevetett. Különös mutatvány volt, hiszen néha mozogni és beszélni is nehéz egyszerre, Richárdnak pedig egyszerre kellett zötykölődnie és nevetnie. Feje föl-le ugrált, széles válla remegett. Róbert, azon kevesek egyike, akik Richárddal beszélgetve sem válogatták meg szavaikat, odavetette: – De vicces.
Leereszkedtek a lejtőn, és belovagoltak a nyomorúságos faluba. Az egyetlen, kihalt utca közepén jártak, amikor Richárd visszafogta a kantárszárat, és felemelt kézzel csendet intett. – Hallgasd csak – suttogta –, mi ez?
– Semmi.
– Pszt! Hallgass.
Apja, II. Henrik süldőkorában gyakran elvitte Richárdot vadászni, solymászni, együtt kergették az őzet meg a szarvast a királyi erdőkben. Az ifjú herceg leginkább a solymászást kedvelte. Hamar elsajátította az „ostringer” művészetét, aki a sűrű vadaskertben röpteti fel a galambászhéját, és a solymárét, aki nyílt területen ereszti madarát a zsákmány után. Látta, mire képesek a legkülönfélébb vadászmadarak: a vándorsólyom, a norvégiai madarászölyv, a dél-franciaországi kerecsen és a törpesólyom. Két ízben maga is fogott vadon élő héját, és kitűnően értett ama kalickák összeszerkesztéséhez, amelyekben a sólymokat tartották a négyhónapos vedlési időszakban. Messziről meglátta, meghallotta az efféle madarakat.
– Most sem hallod? – kérdezte.
– Egy csecsemő sír valahol.
– Tökkelütött alak vagy, Róbert. Hol az a csecsemő?
– Talán abban a házban. Nem, lejjebb. Hárommal, néggyel, ott, talán abban.
Richárd a bajuszát tépdeste. – Igen. Még most is azt hiszed, hogy csecsemő?
– Vagy macska. Nem mélyedtem el a tanulmányozásában.
A szarkazmus lepergett a királyról. – Tökkelütött alak – mondta. – Fogadjunk, mibe is, húsz márkába, hogy se nem gyerek, se nem macska.
– Ó, a pénz – nyögött fel Róbert. – Neked a pénz a mániád. Folyton fogadni akarsz valamire. Még jobban a bolondja vagy, mint az evésnek. Sőt mi több, már el is terjedt a híre. – Vádló ujjal rámutatott. – Tudod-e, hogy azt mesélik, amikor tavaly pénzt gyűjtöttél a hadjáratra, azt mondtad a winchesteri püspöknek, hogy Londont is eladnád, ha találnál rá vevőt?
– Szóról szóra ezt mondtam – vigyorgott Richárd –, csak éppen nem Godfrey püspöknek. Nézd, ájtatos barátom, nekem pénzre van szükségem, és rajtad kívül nincs más a közelben. – Keményen nyakon vágta Róbertet, de ottragadt a keze, amint újra meghallotta a visítást.
– Gyerünk. Elengedem a fogadást. De ez nem gyerek, és szőr sincs a pofáján. – Megsarkantyúzta a lovát. Most vette csak észre az elzsaluzott ablakok, rosszul záródó ajtók résein kikukucskáló parasztokat. Rájuk akart kurjantani, hadd rémüljenek halálra, de meggondolta magát: nem szívesen ijesztette volna el a zsákmányt.
Mire az ötödik házhoz odaértek, Breteuili Róbert is elismerte, hogy ilyen visítozást legföljebb az ördög gyereke csapna. Belerezzent a gondolatba. Richárd azonban leugrott a nyeregből, intett, hogy kövesse, és átment az utca másik felére. Az alacsony, szurokkal mázolt ajtót drótkallantyú tartotta.
– Ha macska, akkor ez a világ első tollas macskája – súgta Richárd. Kiakasztotta a kallantyút, és bebújt az ajtón. Róbert kinn maradt az utcán, látta, hogy az ajtók sorra kinyílnak. Újabb rikoltást hallott, Richárd diadalordítását, majd az ajtófélfákat támasztó tucatnyi férfi mogorva dünnyögését. Mire Richárd, kesztyűs csuklóján egy gonosz tekintetű vadászsólyommal, előbukkant, a nézők száma is megszaporodott.
Róbert halkan odasúgta: – Nem viheted el ezt az átkozott madarat fizetség nélkül. Nem otthon vagy.
– Hát nem gyönyörű? Látod, milyen remekül gondozták? Ugyan, mit érdekelnek engem ezek a...
– Okosabb, ha visszaviszed, vagy adsz nekik valami pénzt. – Majd vita helyett tettre szánva magát, elindult a lova felé. Még nem ért oda, amikor egy kő eltalálta a lábán. Megpördült, s látva, hogy a falusiak mind követ szorongatnak a markukban, ráordított Richárdra: – Hagyd azt a rohadt madarat a fenébe!
A király azonban nem akart lemondani a sólyomról. Mit ugrálnak ezek? A sólyom a királyok madara, legalábbis odahaza, tehát neki jussa van hozzá. Szembefordult a felbőszült parasztokkal, feje fölé emelte a madarat, és rájuk rivallt: – Tegyétek le azokat a köveket! Hogy merészeltek engem megfenyegetni! Tűnjetek el, mielőtt megbánnátok!
Róbert immár nyergében ülve meredt a királyra. Richárd a parasztok fölé tornyosult, kék szeme kitágult a dühtől. Akik ismerték, ilyenkor féltek tőle a legjobban – amikor sikerült elhitetnie magával, hogy neki van igaza. De azért az sem ártott, ha tudták, kicsoda ő.
A parasztok azonban nem tudták, és a beszédét sem értették. Ők csak azt látták, hogy ez a megtermett, dölyfös idegen el akarja lopni a falu sólymát, amellyel a kalábriai sólyomviadalokon szoktak részt venni, no meg azt, hogy harmincan vannak kettő ellen. Felemelték a karjukat, és elhajították a köveket. Egy a mellkasán, egy a lábán találta el a királyt. Ahogy fél lábon ugrált kínjában, a vadászsólyom feléje vágott, és felszárnyalt a falu fölé.
Róbert rákiáltott – Lóra! Lóra! –, megfordult, hogy lássa, milyen közel vannak, és egy kő homlokon találta. Úgy döntött, hogy rábízza Oroszlánszívű Richárdra, mentse a bőrét, ahogy tudja.
De négy paraszt, talán a sólyom fő-fő tulajdonosai, egyenesen Breteuil kábult hercegére rontott. Róbert kivonta a kardját, és a nyereg magasából feléjük sújtott. Botokkal, gonosz külsejű, hegyes parasztszerszámokkal estek neki, de a hosszú pengével és a villámgyors lópatákkal szemben tehetetlenek voltak. Visszaűzte őket, s ezalatt Richárd odaugrálhatott a lovához.
Most, hogy már mindketten nyeregben voltak, Róbert az utca túlsó végének fordította a lovát. Elege lett a komédiából, nem akart több sebet kapni, sem sebet ejteni a parasztokon.
A király azonban nem óhajtott még távozni. Kirántotta hosszú kardját, és ellentámadásra indult, diadalittasan kurjongatva, amint a parasztok szétrebbentek. Megfosztották a sólymától – az ő sólymától –, de most már élvezte a játékot: két keresztes lovag harminc bamba paraszt ellen.
A falusiak nem tekintették játéknak a dolgot. Kést rántottak, leemelték a kaszát a szegről, kikapták a villát a szénából. A hangulat megváltozott, és Richárdot újra elöntötte a düh. Jambes de De, hát ha mindenáron fel akarják dühíteni...
Két embert levágott, álltó helyükben szörnyethaltak. Egynek nagy ívű sújtassál – nehogy a lovában kárt tegyen – betörte a fejét. A lapjával lecsapó kard elpattant, csak a markolat maradt a kezében. Közéjük vágta a hasznavehetetlen fegyvert, és rájuk ordított: – Nesztek! Emlékbe! Egy nap majd megtudjátok, ki csépelt el benneteket! – Látta, hogy Breteuili Róbert közéje és a bosszúszomjas csőcselék közé nyomakodik, és megrándult az arca a rázúduló szitok özöntől. Végre észhez térve megfordította a lovát, és kiügetett a faluból. Róbert követte, a homloka vérzett a kőtől. Mögöttük három halott hevert az utcán, volt, akinek kificamodott a karja, volt, akit megrúgott a ló. A sólyomnak nyoma veszett.
Az út nyugat felé kanyarodott, és ők a Reggio fölötti tengerpart irányába ügettek rajta. Róbert hallgatott, a király dühöngött: – Nyomorult disznók! Maradtak volna odabenn, törődtek volna a maguk dolgával! Kést emelni egy királyra! – Ekkor a herceg letörölte a szemébe csorgó vért, és megmarkolta Richárd vállát.
– Ide hallgass! – förmedt rá. – Mára elég volt. Fogd be a szádat, vagy én fogom be!

 

Másnap reggel Oroszlánszívű Richárd és Breteuili Róbert felszállt a király kerek hasú zászlóshajójának, a Trenchemer-nek, vagyis a Tengerszelő-nek a fedélzetére. A zászlóshajó száztizenhárom másik vízijármű élén vitorlázott ide Angliából; ez volt az angol keresztes sereg szállító-flottája. Rajta volt a királyi kincstár, a katonák, a lovak, a súlyos hadi felszerelés. A flotta Spanyolországot megkerülve Marseille-nél kötött ki, ahol Richárd is felszállt a franciaországi tartományaiban, Anjou-ban, Aquitániában és Normandiában verbuvált keresztesekkel. A rátörő tengeribetegség miatt Itáliában aztán partra kellett tenni, s a szárazföldön folytatta útját Breteuili Róbert társaságában.
Miközben a Trenchemer átvitte őket a csizma orrát Szicília bumfordi labdájától elválasztó szoroson, az ifjú király előadta, hogy rablók törtek rájuk – innét Breteuil bátor hercegének fejsebe. A zászlóshajó legénységét lenyűgözte az élménybeszámoló. Ketten hatvan ellen, ehhez mit szólsz? És tizenöt rabló lelke jutott a pokol fenekére! Persze, nincs mit csodálkozni rajta, ha egyszer Oroszlánszívű Richárd is ott volt.
Ezalatt a franciák is majdnem ugyanazt az utat járták. Fülöp Ágost elkísérte Richárdot Marseille-be, ahol a francia keresztesek felszálltak a maguk flottájára. Mivel azonban Fülöp is hajlamos volt a tengeribetegségre, szintén a szárazföldi utat választotta, végig Franciaország déli partján, és azután le dél felé Itáliában. A két király rövid időre találkozott Genovában, ahol megegyeztek a következő találkozóhelyben: Messina, Szicília.
Richárd remélte, hogy előbb ér oda Fülöpnél. Nem bízott a franciában, sem akkor, ha a szeme előtt volt, sem máskor. Tudta, hogy Fülöp is így érez vele kapcsolatban. Ha jellemrajzot kellett volna készíteniük egymásról, majdnem ugyanazokat a szavakat használták volna: dölyfös, hiú, önző, kapzsi. Míg azonban Fülöp otromba fajankónak s a megbízhatatlanságig lobbanékonynak tartotta az angolt, Richárd érzéketlen, fagyos cselszövőnek látta a franciát. Közös csak annyi volt bennük, hogy ők voltak a Nyugat leghatalmasabb uralkodói. De ez korántsem kedveltette meg őket egymással.
Richárd egyáltalán nem derült jókedvre, amikor megtudta, hogy Fülöp Ágost kilenc nappal őelőtte ért Messinába.

 

– Nem értem – mondta. – Hol egyiktek szól bele, hol a másiktok. Mondja el egyvalaki az egészet. Róbert, te érted, miről van szó?
– A velejét kihámoztam, felség.
– Akkor add elő. És üljetek le. Ezek a szicíliai házak törpéknek készültek. Képtelen vagyok kihúzni magam bennük. – A székek és heverők felé intett, s bárói bepréselték magukat az olajfa karok közé.
– Nos, halljuk hát, Breteuil.
Róbert előrehajolt székében, könyöke a térdén. – Épp idejében érkeztünk – mondta. – Fülöpöt verd ki a fejedből egyelőre; fontosabb dolgunk akadt. – Látta, hogy Richárd idegesen ráncolja a homlokát, s folytatta: – Húgod, Johanna, szicíliai Vilmos felesége...
– Az Isten szerelmére! Mi ez, lecke családunk történetéből?
– Szavaim nemcsak neked szólnak, felség. Ha segíteni akarunk, mindnyájunknak ismernünk kell a helyzetet.
– A három báró felé fordult, akik kényelmetlenül szorongtak a párnátlan, törékeny heverőn. – Alan? Walter? Hugó? Szükségetek van némi tájékoztatóra?
A bárók Richárdra néztek, tudván, hogy ellene kell mondaniuk. – A király engedelmével, igen.
Róbert bólintott. – Mint mondtam, Johanna Vilmosnak, e sziget királyának a felesége volt. Múlt novemberben megözvegyült, és mivel Isten nem áldotta meg gyermekkel a frigyet, nincs közvetlen joga a trónra. Úgy tudom, a vízbe fúlt Barbarossa Frigyes valamelyik rokonát illette volna. De hát ennek most már nincs jelentősége.
Richárd ásított, mire Róbert legorombította. – A te húgodról van szó, felség. Talán érdemes volna idefigyelned. Frigyes császárt lekötötte a keresztes hadjárat, ezért nem nagyon támogathatta a német trónkövetelőt. A szigetlakók is felismerték ezt, és egy közülük való gazembernek, bizonyos Leccei Tankrédnak adták a koronát. Mint bizonyára tudjátok, ő ma Szicília királya.
– A húgomat kihagytad – jegyezte meg Richárd.
– Nem hagytam ki. Johanna királyné – sokan még most is királynénak tekintik – népszerűségnek örvend. Ezt Tankréd is tudta, ezért megfelelő intézkedéseket foganatosított. – Tudva, hogy végre magára vonta Richárd figyelmét, elhallgatott.
– Miféle intézkedéseket?
– Nos, mivel csak néhány órája érkeztünk, még nem volt időm ellenőrizni, hogy igaz-e...
Richárd átvette a szót. Azóta nem látta Johannát, amióta húga távozott Angliából, hogy nőül menjen Vilmoshoz. Akkor tizenegy éves volt, most tehát huszonnégy-huszonöt lehet. Esetlen kis gyereklányként emlékezett rá, akinek éppolyan vörösesszőke haja volt, mint őneki. Egyszeriben oltalmazó kedve támadt. Az úristenit, ha az a nyavalyás Tankréd rosszul bánt vele...
– Csodálkoztam, hogy nem jött ki üdvözlésünkre a kikötőbe. Mi volt az oka, tudod?
Róbert bólintott. – Attól tartok, Tankréd király fogságba vetette. És rátette a kezét a hozományára meg az örökrészre, amit férje az apádnak hagyott. Gondolom, úgy véli, mivel Vilmos és Henrik meghalt...
– Ezért megtartja magának? Azt szeretném látni. Ha jár itt valami apámnak, majd én átveszem.
Igen, a pénz a varázsige, amivel hatni lehet rád, gondolta Róbert. – Ezt egy percig se kétlem – mondta –, de természetesen Johanna királyné a fontosabb.
– Mi? Ja, persze. A hozománya és az örökrész.
– Követelned kell a szabadon bocsátását.
– Hogyne. Hát persze. És elő kell kerítenünk egy példányát Vilmos végrendeletének. Ó, most már mindent értek. – Felállt, és görnyedten járkálni kezdett a szobában, érzelmei védtelen kishúga – Ugyan, hiszen már huszonöt éves –, és a pénz közt hullámzottak, amivel meg lehetne erősíteni a hadjáratot.
Róbert intett az egyik bárónak, aki szalaggal átkötött tekercset húzott elő. Róbert a markába csapott vele. Amikor Richárd feléje fordult, azt mondta: – Vilmos végrendeletét már megszereztük. Hogy Johanna királyné hozománya mennyit tesz ki, azt még ki kell derítenünk.
– Ezt bízd csak rám – jelentette ki Richárd.
Hát persze, gondolta Róbert. Elő fogod keríteni az utolsó fillérig, nem kétlem. A zacskókat meg eladod, és azokon is nyersz pár garast.

 

Vilmos király hagyatéka gondosan fel volt sorolva:

 

Egy aranyasztal, tizenkét láb hosszú.
Gályák, felszerelve és két esztendőre ellátva mindennel.

 

(– Vagyis száz gálya – szúrta közbe Richárd.)

 

60 000 rekesz búza.
60 000 rekesz árpa.
60 000 rekesz jó bor.
Huszonnégy arany edény.
Huszonnégy aranykupa.

 

Egy rekesznyi mennyiség nagyjából egy öszvérrakománynak felelt meg. Richárd máris elhatározta, hogy a gabonát és a bort azon mód eladja. Azután további summa pénzt fog követelni a málhásöszvérek fejében. Az aranytárgyakat egyelőre megtartja; azoknak Európában magasabb az ára, még az Egyház is ráígérhet egy árverésen.
Szicíliai Tankréd visszataszító kis törpe volt, akit szemtől szembe királynak, háta mögött majomnak tituláltak. Nem üdvözölte sem Fülöp Ágostot, sem Oroszlánszívű Richárdot a szigetén. Feltételezte, hogy épp csak addig maradnak Messinában, míg az élelmet és vizet felveszik, és máris tovább hajóznak Palesztinába, az akkói keresztes had felmentésére. Azt is feltételezte, hogy Richárd, aki tizennégy esztendeje nem látta Johannát, nem sokat fog törődni húga sorsával. Szinte hallani vélte az angol király szavait: „Nem könnyű szegénynek, de hát áldozatot kell hoznunk az Ügyért.”
Tankréd feltételezése azonban hibás volt, a hallása pedig rossz.
Fittyet hányva az angol követelésének, hogy adja át a húgát, a hozományt és férje hagyatékát, Tankréd mindössze annyit tett, hogy az ágyneműjével, vagyis egy öszvérrakomány bőrrel meg párnával útnak eresztette Johannát...
Fivér és nővér a Messina melletti angol táborban találkozott. Elszórakoztatta őket a gondolat, hogy amióta utoljára látták egymást, egyikük király lett, másikuk királyné. Johanna szabadon bocsátásának körülményei azonban egyáltalán nem szórakoztatták őket. Sértésnek tekintették, amely kettejük ellen irányult.
A magas termetű, hosszú vörös hajú Johanna azt mondta: – Tudom, hogy mielőbb szeretnél útra kelni, s hogy nagy szükség van rád a Szentföldön. De ha tudsz, kérlek, maradj még, és intézkedj az érdekemben.
Richárd rámosolygott. Örült, hogy újra láthatja. És annak is örült, hogy Johanna láthatja: micsoda óriás lett a bátyjából, az ő védelmezőjéből. Igen, jelentette ki, intézkedni fog.
Richárd franciaországi és angliai viselt dolgai lassan Tankrédnak is fülébe jutottak. Most már korántsem volt biztos benne, hogy jó helyre címezte a sértést, s hogy az élét elvegye, egymillió terrani-t, vagyis egyenként húsz szemer súlyú aranypénzt küldött Richárdnak. A béke zálogául kínált fizetség azonban nem csökkentette Richárd haragját, csupán azt bizonyította, hogy Tankrédnak van pénze. Ideje volt megtenni az intézkedéseket.
Október 3-án, alig egy héttel a partraszállásuk után az angol keresztesek átviharzottak Messinán. Felgyújtották a kikötőben kényelmesen ringatózó szicíliai flottát. Foglyul ejtették a helyi nemesurak fiait, hatalmas váltságdíjakat követeltek értük és a városfalakat fellobogózták Anglia leopárdjaival.
Tankréd király meg volt döbbenve. Egyetlen délelőtt elvesztette fővárosát, flottáját és fele udvarát. Azonnal békét kért. Mi mást tehet az ember, nyöszörögte, ha egy őrült fenyegeti? Még a sötétség beállta előtt útnak indított további húszezer uncia aranyat Johanna királyné hozománya s ugyanannyit az örökség fejében.
Richárd felkereste húgát és Breteuili Róbertet. Nem bírt magával örömében.
– Ugye megmondtam! Intézkedtem, ahogy ígértem. És az a berbermajom, az a szicíliai fattyú, az az istencsodája egész szépen fizetett. – Csak úgy rengett a nevetéstől, ahogy a szójáték eszébe jutott: – Úgy hallom, egyedül ez a szép benne, semmi más.
Valósággal lubickolt Johanna csodálatában, majd Róberthez fordult: – Persze, ez az összeg csak ideiglenesen elégít ki. Még mindig égek a felháborodástól, ha eszembe jut, hogyan bánt Johanna úrnőnkkel.
Róbert a vörös hajú királynéra nézett: vajon hisz-e a bátyjának. Csillogó szeme azt mondta: akkor is hinne neki, ha azt állítaná, hogy tud repülni.
– Azért el ne égj egészen, Richárd – mondta a herceg. – A pénzzel és aranyporral Tell zacskóknak a múltban is mindig sikerült lecsillapítaniuk.
– Gondolod? Tévedsz, gúnyos barátom. Vannak olyan rejtett érzelmeim, amelyekről semmit se tudsz.
– Igen, épp az előbb ismertetted őket. A bánásmód, és így tovább.
– Csodálatos voltál – mondta Johanna. – Mikor kapom meg a részemet?
Richárd megköszörülte a torkát, és panaszkodni kezdett a hideg esti szélre. Breteuil hercege a földet tanulmányozta, és csak hümmögött maga elé.

 

Még azon a héten, hogy Anglia királya bevette Messinát, Akkó alatt meghalt Szibilla jeruzsálemi királynő. Guido hozatta oda, aki úgy érezte, egyre nehezebben tudja érvényesíteni királyi jogait. Konrád márki minden lépését lehetetlenné tette, hol ezt a javaslatát, hol azt a kívánságát gáncsolta el, s a hadsereg egyesítésére irányuló minden kísérletét meghiúsította. Német rokona, Barbarossa Frigyes halála után Konrád kínos helyzetbe került. Azért jött Akkó alá, mert Frigyes így parancsolta. Komolyan fontolgatta, hogy áttör a szaracénokon, és visszatér Tyrusba. Védeni fogja, akárcsak eddig, s ezúttal majd francia rokonának, Fülöp Ágostnak kínálja fel.
Azután Szibilla királynő halála visszabillentette a mérleget.
Guido kétségbe volt esve, nem annyira azért, mert szerette elkényeztetett, tyúkeszű feleségét, hanem mert az volt a jeruzsálemi korona jogos birtokosa. Nélküle Guido jogcíme csak annyi, hogy ő is birtokolja a koronát, elszántsága azonban – semmi. Igaz, a törvény szerint ő Jeruzsálem koronás királya. De mivel nem utódlás révén jutott hozzá, s bárói cseppet sem tisztelik, a címnek aligha van jelentősége. Amalrich és Joscelin folyton azt sziszegték a fülébe, hogy szilárdan álljon a lábán, de amint a sziszegésük elhalt, máris Konrád suttogását vélte hallani: „Lejárt az időd, Lusignani Guido, lejárt az időd.”
Szibilla királynő csupán egy volt az akkói tábor halottjainak százai közt. A szennyezett víz, a legyek beköpte étel hamar elterjesztette a maláriát, s az elviselhetetlen hőség is megtizedelte a betegeskedőket és a hajadonfőtt járkálókat.
Ősz utóján egy másik kór, az arnoldia kerítette hatalmába a sátorvárost. A férfiaknak leesett a körme, hónaljukról, ágyékukról lehullott a szőr. Mirigyeik megduzzadtak, nem tudtak járni, csomókban hullt a hajuk. A bőrük kiszáradt, megpikkelyesedett, úgyhogy sokan azt hitték, lepra támadta meg őket. Miután szilárdan kiálltak minden szaracén rohamot, most a sátrakban kuksoltak, szégyelltek előbújni.
Hallották, hogy Fülöp és Richárd úton van, de már nem nézték órák hosszat a tengert, a felbukkanó flottákra várva. Jönnek, amikor jönnek. A bámészkodástól még nem kap bele a szél a vitorláikba.

 

 

HATODIK FEJEZET
AKKÓ
1190. november, december

A Turon-domb alatt álló sátrában Konrád márki egy pergamentekercset tanulmányozott. Nevek, kifejezések, megjegyzések, ötletek voltak a pergamenre vetve. A különböző színű tinták, az eltérő betűformálás mutatta, hogy hosszú időn át íródott. Most, Szibilla királynő halála után újabb javításra szorult.
Egyik részén ez állt: Ki? Mikor? Guyenne. Gui Rié. Tőrbe csalni Amt? Megvásárolni Jóst? Azután Guit a mezőn.
Mindjárt meg is fejtette, ahogy olvasta. Ri? Mikor? Guyenne. Gui Rié. Vajon mikor ér Angliai Richárd Akkó alá? Ne feledkezz meg Guyenne-ről. Mint Guyenne-ből származó poitou-i, Lusignani Guido Richárd hűbérese. Richárd mint Poitou ura esküt tett, hogy megvédi Guidót.
Tőrbe csalni Amt? Megvásárolni Jóst? Azután Guit a mezőn. Ha Guido királyt még Richárd megérkezése előtt meg akarja semmisíteni, Amalrich figyelmét máshol kell lekötni egy darabig. De hol? Joscelin, mint annyiszor a múltban, biztosan eladja magát. Ha az országkapitányt és az országbírót sikerül kivonnia egy időre, akkor Guidót könnyű lesz elszigetelni és levágni a következő csata zűrzavarában.
Konrád fontolgatta a tervet, majd kedvetlenül áthúzogatta a szavakat. Nehéz lenne megvalósítani. Ráadásul ha a trón megürülne, valószínűleg Amalrich vagy a legnépszerűbb helybeli báró, Ibelini Balian foglalná el. Hadd éljen még Guido egy darabig.
Kitörölt egy másik bejegyzést is: Szit megétetni? Most már nem kellett azon törnie a fejét, hogyan szabaduljon meg Szibilla királynőtől. Isten magára vállalta a munkát.
Miközben a pergament javítgatta, hosszú fekete hajában turkált. Őt egyelőre nem támadta meg a kór, de a szűkös táplálkozástól még csontvázszerűbbnek látszott, mint valaha. Több kilót fogyott – ki nem? –, a páncéling sodronyujja a csuklója alá ért. A vaskesztyű így folyton lecsúszott a kezéről, de még nem jutott rá ideje, hogy megigazíttassa. Lába viszont megdagadt a forró nyárban és a nyirkos őszben, s úgy találta, kényelmesebb, ha csizmában alszik, és nem rángatja le-föl a lábbelit.
Miközben zsíros gyűrűket csavart a hajába, amelyek egy pillanatig megtartották alakjukat, aztán újra kisimultak, tanulmányozni kezdte a következő bejegyzést. Fütöl levél? Vigye Ib. Távollétében cselekedni. Elmosolyodott. Ezt a sort nem kell kihúznia; minden szó stimmel.
Fülöp Ágost. Egy levél tőle, amelyben sürgősen híreket kér az akkói helyzetről. És ki tárhatna elébe elfogulatlanabb képet, mint Ibelini Balian? És Balian távollétében... Igen, ez az.
Konrád összehajtotta a tekercset, belecsúsztatta egy bőrtokba, s a tokot a ruhásláda aljába dugta. Kék vászonkabátot dobott rá, és lecsapta a láda fedelét. Új pergamenlapot terített az asztalra, és munkához látott...

 

A pletykát könnyű volt felröppenteni a táborban. Az emberek kiéheztek a hírekre, kapva kaptak minden kis értesülésen, ha mégoly alaptalan volt is. Szaladin szultánt háromszor is halottnak nyilvánították azon a nyáron, és az újonnan érkező keresztesek sorra erősítgették, hogy egészségben látták Barbarossa Frigyest Antiochia, Mainz, Konstantinápoly utcáin lovagolni. A papok sem maradtak tétlenek, nekik látomásaik támadtak; egy égő kéz Jeruzsálem felé mutatott; egy angyal kijelentette: „Ha majd igazi vezéretek lesz, visszafoglaljátok Krisztus földjét.” Az igazi vezért pártállása szerint ki-ki másban látta: Richárdban, Fülöpben, Guidóban, Konrád márkiban. A beszámolókat, miszerint pestis dúl a szaracén világban, úgy kiszínezték, hogy néhány keresztes már az iránt érdeklődött: miért tétlenkedik a frank sereg, amikor tudni való, hogy haldoklik az egész muzulmán birodalom. A bárók válaszul az őket körülzáró ezrekre böktek, vagy a Tell Kejszánon és Akkó falain repeső sárga lobogókra.
Ε híréhséghez társult a botrányok iránti vágy. A franciák rettentően élvezték az angolok, a németek, a dánok gyávaságáról szóló történeteket. Az olaszok bólogatva hallgatták az álnok walesiekről, a kéjsóvár spanyolokról keringő adomákat. A rágalmazást senki sem kerülhette el: ami az egyik népet felháborította, a másiknak gyönyörűséget szerzett. S az ilyen történeteknek megvolt az az előnye, hogy az eredetüket nem lehetett kinyomozni. Egy nap leforgása alatt hagyomány lett belőlük.
Így azután senki sem tudhatta, hogyan kapott lábra a pletyka, miszerint Toroni Humphrey úr vagy impotens, vagy homoszexuális.
– Izabella hercegnő ágyba való macska, nem igaz? A legkívánatosabb nők egyike az egész országban. Hét esztendeje hál Humphreyval, és még sincs gyerekük. Vagy talán nem is hál vele. Talán külön fekszenek le. Humphrey szép fiú. Olyan a bőre, akár az őszibarack. Nincs rajta egy szem pattanás. Makulátlan. És a járása, nem figyelted? Akár egy nő. Figyeld csak meg; majd meglátod. És most, hogy Szibilla meghalt, kié lesz a trón? Úgy van. A szép Humphreyé, akinek őszibarack a bőre, csak éppen leve nincs. Hát gondolkodjatok rajta, mert lehet, hogy hamarosan ő lesz a királyunk.
Miközben az új pletyka a tábort járta, Konrád márki bejelentette, hogy levelet kapott francia rokonától, Fülöp Ágosttól. Megmutatta Guido királynak is. Ez az előzékenység szokatlan volt ugyan, de se Guido, se Amalrich nem gondolkodott el rajta.
A rokoni levél részletes beszámolót kért az akkói helyzetről.

 

Tetteidről ritkán kapok jelentéseket, s midőn Anglia királyával találkozom itt Messina városában, nincs miről beszélgetnünk. Sosem tudott még két uralkodó kevesebbet azokról, akiket megmenteni igyekszik. Értelmesen előadott hírekre vágyom, kedves rokon. Imádkozom Istenhez, hogy karácsony előtt megérkezzem hozzátok, s hogy még novemberben hírt kapjak felőled. Ha magad nem tudsz eljönni, küldj helyetted szószólót. Köszöntöm Jeruzsálem királyát, aminthogy Angliai Richárd is köszönt tégedet.

 

Mint amikor a német had felkutatására kerestek megfelelő embert, Konrád és Guido most is vitatkozni kezdett. Guido az országbírót, Courtenayi Joscelint javasolta, Konrád pedig valamelyik hívét, egy népszerűtlen kisebb bárót. Végül, több név fel- és elvetése után most is megegyeztek Ibelini Balian személyében.
Ezúttal azonban nem engedték meg neki, hogy várnagyát és apródját küldje maga helyett. Konrád ragaszkodott hozzá, hogy Balian induljon útnak. – Voltak köztünk nézeteltérések, Balian úr, Isten a megmondhatója, voltak. De a becsületes jellemedet csodálom; mindig is csodáltam. Nem fogsz kedvező beszámolót adni rólam Fülöp királynak. Sem Guido királyról, azt hiszem. De mindketten tudjuk, hogy a helyzetet pontosan fogod elébe tárni, rokonom pedig éppen ezt kívánja.
Balian gyanakodott. Maga sem tudta, miért. Ő is hallotta a vejéről keringő aljas pletykákat, és nem szívesen hagyta volna támasz nélkül Humphreyt. A szóbeszéd alaptalan volt ugyan, de a család haragját mégis felkorbácsolta. Mária mindent megtett, hogy Izabellát lecsillapítsa, ő, Balian pedig emlékeztette Humphreyt, hogy ugyanez az undorító híresztelés járja magáról Oroszlánszívű Richárdról is.
– Ó, a kardja közelében nem mernek előhozakodni vele; a pletykálkodók mindig gyávák. De én a két fülemmel hallottam híresztelni, hogy Anglia királyának természetellenes hajlamai vannak, és kerüli a nők társaságát. Vannak olyan aljas emberek, akik még a mi urunk, Jézus Krisztus csontjait is leköpnék. Hát akkor mi az nekik, bemocskolni egy hatalmas király vagy egy becsületes keresztes vitéz nevét? Egy hét múlva másvalaki lesz a célpontjuk. Én vagy a johannita nagymester... ki tudja? Foglalkozz te csak Izabellával, s akkor majd elmegy a kedvük a gúnyolódástól.
Balian nem akarta elhagyni családját, sem a tábort, se Palesztinát. Guido és Konrád azonban hajthatatlan volt. Ez a feladat Ibelini Baliannak való. Azonnal útnak kell indulnia Tyrus felé, s onnan hajóval Messinába. Még novemberben, írta Fülöp. És már november 10-e van.
Nablus urát természetesen elkísérte a várnagya és az apródja. Ők is szerettek volna maradni – Fostus, hogy vigyázzon Máriára, Ernoul, hogy felvidítsa Humphreyt és Izabellát –, csakhogy hűséggel tartoztak gazdájuknak. Sötétedés után bekötözték lovuk patáit rongydarabokkal, és csöndben átlopóztak a szaracén vonalon.
Konrád belépett sátrába. Levetette magát a földre, s arcát egy párnába fúrta. Örömmámorában bele-belevisított a hangját elfojtó anyagba. Izzadt az arca, a teste, a haja úgy csöpögött, akár egy nedves horgonykötél. Dei gratia! Dei gratia![11] Kijátszotta őket! Újra és újra, mint egy révült álomban, elmormolta a zseniális levél szövegét. Senki sem fogott gyanút – eszébe se jutott senkinek, hogy a levél a Turon-domb tövében íródott, s ötven méter távolságról kézbesítették.

 

Humphrey Izabellánál volt, amikor érte jöttek. Kíméletlenül bántak vele, megkötözték, mielőtt kardot vagy tőrt ránthatott volna. Rájuk ordított, és amikor vaskesztyűs öklükkel csaptak az arcába, Izabella felkapta a Tyrusban szerzett háromszögpengéjű tőrt, és belevágta az egyiknek a combjába. Bátor cselekedet volt, de egyetlen vékony asszony nem mérkőzhetett egy tucat zsoldossal. Félrelökték, hogy elesett, Humphreyt pedig kivonszolták a sátorból. A művelet alatt egyik katona sem szólt egy szót sem. De most valamelyik gúnyosan visszaordított: – Készülj, hercegnő. Nemsokára igazi férfit kapsz a lábaid közé.

 

Azok között az egyházi emberek között, akik átvándoroltak Európából Palesztinába, ott volt Balduin, Canterbury érseke is. Őt is elrabolták, ámbár némileg udvariasabban, s most ott állt Konrád sátrában, döbbenten bámulva a csurom vér Toroni Humphreyt.
– Két dolgot akarunk tőled – közölte vele Konrád. – Egy semmissé nyilvánítást és egy házasságkötést.
Balduin alacsony, zömök emberke volt, aki megszokta, hogy királyokkal és fejedelmekkel szembeszálljon. Alaposan lehordta a zsoldosokat, akik kezet akartak emelni rá, s most sem volt éppen alázatos kedvében. Nem tetszett neki Konrád, sem az, amit a módszereiről hallott. Ő, Balduin – Isten után – Richárd király embere, esze ágában sincs megijedni holmi becsvágyó itáliaitól.
– Két dolgot? – csattant fel. – Előbb én akarok valamit tőled. Magyarázatot követelek a viselkedésedre. Isten magas rangú szolgája vagyok, de úgy hurcoltattál el, mint valami birkatolvajt. Előbb ezt magyarázd meg, s utána talán én is meghallgatlak. És mit keres itt ez a vérző ember? Itáliában nem ismerik a vizet és a kötszert?
– Ez az alak ferde hajlamú. Szodomita. Hárman fognak tanúskodni ellene. Beismerik vétküket, gondom is lesz rá, hogy elnyerjék méltó büntetésüket, de ez, ez itt, aki nemesúrnak vallja magát...
– Egy pillanat.
Konrád elhallgatott, dühösen intett egyik zsoldosának, aki vizet loccsantott Humphrey arcába.
– Igen, ahogy gondoltam – mondta Balduin. – Felismerem Toron urát. Szodomita, azt mondod? Amennyire én tudom, nem az. Jó keresztény és kötelességtudó férj. Nem ismerem a szándékodat, márki, de elmondom, mit hallottam. – Bal lábát megvetve higgadtan viszonozta a nála jóval magasabb Konrád és bérencei dühös pillantását.
– Azt hallottam, és most már el is hiszem, hogy szét akarod dúlni Humphrey úr és Izabella jeruzsálemi hercegnő házasságát.
– Mondtam már, te pap, hogy ez egy ferde hajlamú...
– Hallgass, márki, most én beszélek. Szét akarod dúlni ezt a frigyet, hogy te magad vehesd nőül a hercegnőt. Amikor embereid idehoztak, fegyveres katonák négyszeres gyűrűjén kellett áthaladnunk. Bizonyára azért, mert nem szeretnéd, ha Guido király megakadályozna terved végrehajtásában.
– Nem tudna megakadályozni.
– Valószínűleg nem. De késleltetni tudna. És ezt nem engedheted meg magadnak. Lehet, hogy Richárd már holnap megérkezik, és Istenemre, ő ugyancsak ellátná a bajodat.
– Vállalod a szertartást, vagy nem?
– Nem vállalom. De megmondom, hogy mit fogok tenni. Te, Montferrati Konrád, rossz hírű ember vagy.
– Tartsd meg a véleményedet. Azt akarom, hogy...
– Például az a hír járja rólad, hogy feleséged van Itáliában...
– Ostobaság. – De a szemhéja leereszkedett kemény tekintetű, nagy szemére.
– ...és egy másik Konstantinápolyban.
– Micsoda mocskos beszéd ez egy érsek szájából!
– Tehát még ha teljesíteni akarnám kérésedet, akkor sem menthetnélek meg a bigámia bűnétől. De én meg akarlak óvni ettől. A lelked üdvéért. Ennek az ártatlan párnak a kedvéért. A jeruzsálemi királyság érdekében. – Újra megvetette a lábát. – Figyelmeztetlek, és ajánlom, hogy hallgass a szavamra. Ha folytatod ezt a cselszövést, minden hatalmamat latba fogom vetni, hogy kiközösítselek, és azokat is, akik segédkezet nyújtanak neked. Kiközösítelek, és örökre átkozott leszel. Nem rémiszt meg a gondolat?
Konrád valóban megrémült, de még inkább attól, hogy Balduin tud itáliai és bizánci házasságáról. Nem lenne jó, ha az érsek szellőztetni kezdené a dolgot.
A márki egyszeriben töredelmes hangra váltott. – Ha ez a szándékod, érsek úr, valóban meg kell gondolnom.– De minél hamarabb.
– Ahogy mondod.
– És Humphrey urat természetesen szabadon kell engedned.
– Szavamat adom rá, érsek úr.
Balduin felhorkant, és kivonult a sátorból.
Egy héttel később, november 19-én Canterbury érsekét holtan találták a sátrában. Senki sem állíthatta biztosan, hogy megmérgezték. De az ellenkezőjét sem.

 

...Ez nem lehet igaz. Ez valami rémálom, a hihetetlen szülte, az elképzelhetetlen táplálta. Nem lehet, hogy ezr történik velünk. Isten meg fogja akadályozni, hogy folytatódjék, de miért, miért engedte, hogy idáig fajuljon? Ó, Jézus Krisztus drága családja, hát miféle bűnt, miféle hibát követtünk el? Lehetetlen, hogy Humphrey urat szemeltétek ki ilyen megpróbáltatásra. Ugyan mit tett ő? Miféle rettenetes bűnt követett el éppen ő? Ó, Jézus, Jézus!
...Nem ő? Hát akkor én? Hadd gondolkodjam. Nem, nem, esküszöm, hogy semmire sem emlékszem... sohasem voltam hűtlen hozzá. Soha! Meglehet, eszembe jutott, amikor egy másik fiatalemberre vetettem a szemem. De hát nem tettem semmit!
...Toron, az ottani boldog évek. Az öröm, amikor kiengedték a börtönből. Még ebben az ostromlott táborban is, ha velem van... Amiket mondanak róla, azok a kimondhatatlan, felháborító dolgok nem igazak. Én tudom.
...Nincs gyermekünk, mondják. Hát olyan ritkaság ez ezen az éghajlaton? Mindenki tudja, hogy az itteni levegő, víz és táplálék... könnyen kiszárítja a férfiakat. Így van több száz éve. A palesztinai családok kisebbek az európaiaknál. Ez közismert!
...És most ez a gonosz ember kinyújtja felém vékony karmait, és azt ordítja, hogy Humphrey más. Hogy merészeli? Hol vannak az ő gyerekei? Ki a megmondhatója, hogy nem Konrád – Gyűlöllek, Konrád! – a ferde hajlamú? Az ilyen pletykának több alapja lenne. De ezt senkinek sem áll érdekében felröppenteni.
...Mária laudánumot adott. Nehéz a karom, a lábam. Mária. Egy királyné és egy hercegnő... mégsem tudunk szembeszállni a gonosszal... a gonosszal... gonosszal...

 

Canterbury érsekének helyét Fülöp Palesztinába érkezett híve, Beauvais püspöke vette át. Guido, Amalrich és Joscelin gyakorlatilag foglyok voltak a Turon-dombon, amikor a püspök semmissé nyilvánította Humphrey, Toron ura és Izabella, Jeruzsálem hercegnője házasságát. Ez november 23-án történt.
Másnap a nyugtatókkal teletömött Izabellát átkísérték Konrád márki sátrába, és összeházasították őket. Izabella azt sem igen tudta, mi történik vele, de alig is kellett csinálnia valamit.
A márki még nem volt király, de hívei már annak szólították. Tehát most már két király volt: Richárd reszkető vazallusa és Fülöp mohó rokona.
Konrád nem látta értelmét, hogy továbbra is Akkó alatt maradjon. Humphreyt, aki, akárcsak Mária, őrizet alatt volt, még idejében szabadon engedték, hogy láthassa, amint a márki-király és Izabella elindul Tyrus felé. Konrád kijelentette: – Ha majd üres trónt kínálnak, visszajövök. De Lusignani Guidóval és más hasonszőrű alakokkal nem közösködöm. – Barátai csak nagy üggyel-bajjal tudták megakadályozni, hogy Humphrey a hercegnő után rohanjon.
December közepe táján Ibelini Balian, Fostus és Ernoul visszatért Mcssinából. Találkoztak Franciaország királyával, átadták neki Konrád márki levelét, látták, hogy a homlokát ráncolja, majd összeszedi magát, és akadozva köszönetet mond, amiért ilyen gyorsan teljesítették kérését. A levélhamisításról és az új házasságról azonban csak a táborba visszaérve értesültek. Balian és Mária, Ernoul és Humphrey egymás nyakába borulva sírtak. Fostus a maga módján mutatta ki elkeseredését. Bement a tyrusi táborrészlegbe, és leütötte az első öt embert, aki az útjába került. Végül is legyűrték, de senki sem mert kést rántani rá. Fostus ura ugyan mostantól halálos ellensége az ő uruknak, de sok tyrusi vélekedett úgy, hogy ezúttal Konrád túl messzire merészkedett.
Amikor Balian visszanyerte önuralmát, azt mondta Máriának: – Elvittem a levelét Szicíliába. Ha felbontom, rájöttem volna, mire készül, rájöttem volna, hogy arra kéri Fülöpöt, játsszon össze vele. Azért engem küldött, mert tudta, hogy nem fogom felbontani.
– Ilyen az esze járása.
– Két dolog foglalkoztat – suttogta Balian, ahogy a bánat és harag könnyei újra a szemébe tolultak. – Az egyik, hogy Izabella meg ne ölje magát, ettől nagyon félek. A másik, hogy nem tudom, meddig fogom kibírni, hogy meg ne öljem Konrádot.
– Üzenni fogok neki – mondta Mária. – Izabella hallgat a szavamra. A másikra pedig áldásomat adom. – A magas, elegáns asszony, Jeruzsálem egykori királynéja kiegyenesedett: – Sohasem mondtam még ilyet, de most találtam egy embert, akinek boldoggá tenne a halála.
Árvizekkel, éhínséggel köszöntött be az akkói tél. Az emberek a kutyák által otthagyott csontokat rágcsálták. A lovagok leölték és felfalták lovukat, a fejet meg a belső részeket eladták a barátaiknak.
Két keresztes az utolsó pénzdarabján tizenhárom száraz babszemet vásárolt. Szálláshelyükre visszatérve felfedezték, hogy az egyik babszem férges. Álló nap járták a tábort, a babárust kutatva. Amikor estefelé megtalálták, ragaszkodtak hozzá, hogy adjon másikat a rossz bab helyett. Hosszas civakodás és kölcsönös fenyegetőzés után ez megtörtént, a két keresztes pedig levitte az új babszemet a Belus-folyóhoz, s nem is tudva, milyen nevetségesen viselkednek, beledobták a vízbe. A másik tizenkettőn testvériesen megosztoztak.

 

 

HETEDIK FEJEZET
MESSINA
1191. február-április

Azt hitték, sosem ér véget a tél. Konrád márki hamisított levele dacára – amely szerint Fülöp Ágost karácsonyra Palesztinába várható – Franciaország és Anglia királya Messinában maradt. Újraéledtek köztük a régi viszályok, mint például Fülöp húgának, Alais-nek és Berengária navarrai hercegnőnek az ügye.
Több mint tizenöt esztendővel azelőtt megegyezés született, amelynek értelmében Richárd, akkor még Aquitánia és Poitou örököse feleségül veszi Alais-t. A mielőbbi menyegző reményében Alais-t el is küldték Angliába, ahol Richárd apja, II. Henrik gyámsága alá került. Hamarosan azonban híre terjedt, hogy Henrik magának akarja megtartani a lányt. Apja, VII. Lajos király és bátyja, Fülöp felháborodva követelte, hogy Henrik azonnal adja hozzá a lányt Richárdhoz. De ez nem történt meg.
Henrik halott volt, Richárdot királlyá koronázták, a boldogtalan Alais-nek azonban senki sem kötötte be a fejét.
Fülöp egész télen át húga keserű sorsát hánytorgatta. Végül februárban Richárd kijelentette: – Hagyd abba a nyavalygást. Nem vállalom a felelősséget apám tetteiért. Ha egyszer olyan jól kijöttek egymással...
– Úristen, undorodom ettől a történettől! Ti angolok mintha még büszkék is volnátok rá.
– Erről szó sincs. De hát először is nem én választottam a húgodat. Hány éves is voltam, amikor Angliába érkezett?
Tizenhét, tizennyolc? Nem voltam még érett a házasságra...
– Sosem voltál az. És nem is leszel.
– Meg fogsz lepődni – mondta Richárd minden lelkesedés nélkül. – Éppen ezért kérettelek ma ide. Hírt kaptam anyámtól. Meg fog látogatni. Úgy gondolja, ideje, hogy megházasodjam.
Fülöp a homlokát ráncolta. – Azt akarod mondani... hogy magával hozza Alais-t is? Én miért nem tudok róla?
– Mert nem Alais-t hozza. Hanem valami lányt, akivel Spanyolországban találkoztam egyszer. Pamplonában. Őszintén szólva, egyáltalán nem emlékszem a külsejére, de igencsak rajonghattam érte. – Zavartan felnevetett – inkább magán nevetett, mintsem örömében. – Anyám szerint verseket írtam hozzá, mármint ehhez a lányhoz.
– Hogy hívják?
– Berengáriának. Navarra hercegnője.
Fülöp hallgatott egy percig. – Értem. Tehát feladhatom a reményt, hogy valaha is igazságot szolgáltatsz Alais-nek. Richárd vállat vont. – Anyám...
– Igen, igen, ismerem az anyádat. Ne feledd, hogy valaha apám felesége volt.
Richárd testét csak úgy rázta a nevetés. – Meg az én apámé.
Aquitániai Eleonóráról beszéltek, arról az asszonyról, aki VII. Lajos francia király felesége volt, majd elvált tőle, és hozzáment II. Henrik angol királyhoz. Most, hatvankilenc éves korában is boldogan vállalkozott a fáradságos útra Anglia és Szicília között. Már rég lemondott róla, hogy feleséget talál Richárdnak; találni ugyan könnyű lett volna, hiszen fia a világ legjobb partijának számított, de kénytelen volt elfogadni a tényt, hogy gyermekét nem érdeklik a nők, sem a parasztlányok, sem a hercegkisasszonyok. Annál boldogabban fedezte föl hajdani romantikus vonzódását Berengáriához. Ő ugyan Richárd ízléséhez képest mulyának vélte a lányt, de hát nemigen válogathatott. Bőven elég, hogy szép szavakkal emlékezett meg róla, és neki ajánlotta a verseit. Ilyen lovagiasságot egyetlen más fiatal nő iránt sem tanúsított, s ez maga egyedülállóvá tette Berengáriát.
Szerencsére úgy tűnt, hogy a navarrai hercegnő bele van bolondulva Oroszlánszívű Richárdba. Ilyen leplezetlen vonzalom láttára talán mégis tűrhető férj válik belőle, s ami még fontosabb, talán nemz néhány gyermeket. Ezzel a titkos gondolattal írta meg levelét Eleonóra, értesítve fiát, hogy ő és Berengária úton vannak hozzá.
A hír még inkább éket vert Richárd és Fülöp közé. A francia király úgy látta, hogy egyik angol uralkodó elcsábította, a másik pedig félredobta Alais-t. Ez sértés egész Franciaországra nézve, méghozzá dupla sértés.
– Nem osztozom otromba jókedvedben – csattant fel Fülöp –, sem Eleonóra királyné iránti rajongásodban!
– Ritka asszony az anyám.
– Valóban. Csakhogy én nem gyűjtöm a ritkaságokat.

 

Ez után a szóváltás után a nap ugyanúgy folytatódott, mint a többi. Richárd együtt reggelizett vezéreivel, köztük Breteuili Róberttel. Árpaszószt, szerecsendiót, marhasültet, görögdinnyét ettek, és fahéjjal fűszerezett bort ittak hozzá. Utána szórakozást keresve belovagoltak Messinába.
Az angol keresztes vezéreknek szokásukká vált, hogy a francia nemesurakkal töltsék a délelőttöt, politikai vitákat folytassanak velük, lóversenyre vagy kockázásra hívják ki okét, s közösen tervezgessék a Szentföld küszöbönálló visszahódítását. A franciák, gondolta Richárd, jobban értenek a politikához, de annál kevésbé a hadi tudományhoz.
A két csoport az északi városfal közelében találkozott, s együtt lovagoltak ki a parti síkság felé, amely Volcano és a távolabbi Stromboli szigetére nézett.
Fülöp nem csatlakozott hozzájuk. Gyűlölte a lovakat, akárcsak a tengert, és meg volt győződve róla, hogy egy szép nap majd elragadja egy paripa, azután leveti magáról, és ő betöri a fejét. Fülöp nem volt gyáva, csak éppen olyannyira óvatos, hogy már-már gyávának nézték. Azonkívül a bal szemét szürkehályog támadta meg, és attól tartott, hogy amikor majd betöri a fejét, a jobb szeme világát is elveszti. Hagyta tehát, hadd vágtázzanak, versenyezzenek a többiek: ő beéri okosabb mulatságokkal is.
Franciaország és Anglia nemessége sakkcsatát vívott, s a franciák öt-kettőre nyertek. Azután gyorsfutásban mérkőztek – ezt a köznép szeme láttára sosem tették volna –, s az egyik francia harminc méterrel győzött. A lovasversenynek Richárd lett a nyertese, leginkább azért, mert két vetélytársát is félrelökdöste a könyökével. A franciák ki akarták zárni a versenyből, arra hivatkozva, hogy tisztességtelenül játszott. Richárd vaskos feleletét hallva az angolok jót nevettek a kényes franciákon.
Megvitatták a palesztinai helyzetet, Guido és Konrád dolgát. A kedélyek felforrósodtak, a két csoport nagy mogorván különvált. Az ügyes Breteuili Róbert azonban egy-egy kupa borral és egy obszcén adomával összebékítette őket, s a politika után az íjászművészet következett. Céltáblát elfelejtettek hozni, ezért egy normann pajzsra lőttek, amelyet hegyes aljával a földbe szúrtak. A franciák ötven lövésből huszonkilenc találatot értek el, az angolok harmincnégyet. Richárd különösképpen kitűnt ebben a versenyben, s ügyességét fitogtatva, mozgás közben, térdelve tüzelt, majd húsz lépést hátrálva újólag eltalálta a szilfa pajzsot. Társasága lelkesen tapsolt, a franciák pedig feltűnően zörgették sakk-készletüket, s a futóbajnokuk köré gyűltek. Déltájban azután a két csoport visszaügetett Messinába.
Ott kezdődött a baj.
A városban egy füves térség felé közeledve Richárd észrevett egy parasztlegényt, aki hosszú bambuszrudakat szállított az öszvérén. Ugyanolyan diadalordítással, mint amikor a sólymot megtalálta Jesiben, lehajolt, és kirántott egy csomó rudat a batyuból. A fiatal szicíliai végignézett a sok lovason, és nem szólt semmit.
A király rákiáltott Breteuili Róbertre: – Lándzsatörés szicíliai módra! Állj ki velem! Van helyünk bőven.
– Nem én – mondta Róbert. – Keress valaki mást. Semmi kedvem kivetni a nyeregből Anglia királyát.
– Nem sok esélyed van rá, de mi tart vissza, a félelem vagy a tisztelet?
– Ez is, az is, meg egy nagy adag józan ész.
Az Oroszlánszívű elhessegette maga mellől, és intett egy magas, lapátnyi állkapcsú lovagnak, Fülöp egyik legbensőbb hívének, Barrési Vilmosnak. – Kihívlak, Vilmos. A bajvívótér a fűnégyszög széléig terjed. Aki először átlépi, az a vesztes. Rúgás, lerántás nincs. Nos?
Örülve, hogy Richárd nem őket választotta, mindkét csoport biztatni kezdte a franciát: fogadja el a kihívást. Barrési Vilmos nyugodtan végigmérte őket, vállat vont, és felvett egy öt láb hosszú rudat. A nemesek körbenyargaltak, elkergették a bámészkodókat, s szegélykarók gyanánt egyenletesen elhelyezkedtek a bajvívótér mentén. Richárd és Vilmos kiügetett egymással szembe, a tér két szélérc.
Richárd eddig hajadonfőtt volt, de most felhúzta páncélinge fejrészét, leakasztotta nyeregkápájáról a sisakot, és azt is feltette. Orrvédő nem volt rajta, de úgy készült, hogy arcát is, állát is óvja. Nemrég súrolták fényesre homokkal, s római stílusú, bíborvörösre festett lószőrtaréjával sokkal jobban mutatott, mint Vilmos egyszerű, köcsögre emlékeztető fejfedője.
A király előreszegezte lándzsáját, gúnyosan felkiáltott – Szicília mennyei szigetéért! –, és vágtatni kezdett a gyepen.
Vilmos várt egy pillanatig, majd ő is előrelódult. A két lovag Vilmos térfelén csapott össze, a bambuszrudak ívbe hajlottak. Richárd az utolsó pillanatban leszegte a fejét, így Vilmos lándzsája a taréjos sisak karimájába ütközött, és lelökte a király fejéről. Ritka pontos döfés volt: Richárd sértetlen maradt, mintha csak egy bűvészmutatványnak esett volna áldozatául. Nyergében hátrafordulva látta, hogy a francia lovag elvágtat mellette, majd félrerántja lovát, hogy a földön pattogó sisakot kikerülje. A francia nemesek a bajnok tévedhetetlen pontosságát dicsőítették. Széles taglejtésekkel mutogatták egymásnak, hogyan csapódott be a bambuszrúd, milyen szögben érte a sisakot, hogyan emelte fel a levegőbe.
Richárd remegett dühében. Nem volt hajlandó elismerni, hogy a döfés véletlenül érte a fejét. Jellemző az álnok Barresi Vilmosra! A sisakért kiáltott, egyik ifjú nemese beszaladt a térre, és felnyújtotta neki. Richárd a fejébe csapta, előreszegezte lándzsáját, és újfent rohamra indult.
Vilmos közben felfedezte, hogy megrepedt a rúdja. Közeledő ellenfelét látva fölemelte karját, jelezve, hogy nem óhajt támadni, de rájött, hogy Richárdot nem lehet megállítani. – Ami sok, az sok – morogta. Előreléptetett ő is, megvárta, míg Richárd szembekerül vele, majd kivonta kardját, és nagy nyugalommal kettészelte a király lándzsáját.
Richárd nem akart hinni a szemének. Elviharzott Vilmos mellett, a franciák pedig fuldokoltak a nevetéstől.
Breteuili Róbert csüggedten rázta a fejét. – Állj – mondta. – Mindkét lovagnak adjatok új lándzsát.
– Nem kell – ordította Richárd. – Ez az ember kardot tántott!
– Nézd meg jobban, felség. Visszadugta a hüvelyébe. Azonkívül megpróbált figyelmeztetni téged.
– Richárd megfordította a lovát. – Jól van hát. Akkor puszta kézzel fogunk megküzdeni! – Már előre is lendült, amikor Róbert felkiáltott: – Nincs lerántás. Te mondtad.
Vilmos fölcsattant: – Eszem ágában sincs birkózni, mint egy... – de nem folytathatta, mert a dühöngő, termetes király máris belerobbant a lovával, és átfogta a nyakát.
A nézőknek már nevetni sem volt kedvük zavarukban. Oroszlánszívű Richárd, a Nyugat legnagyobb hadvezére és Stratégája – idővel kiderül, hogy talán Szaladinnál is nagyobb – és Barrési Vilmos, a hírneves bajnok, Fülöp katonai tanácsadója, e két óriás úgy markolássza egymást, mint két pór, aki összeveszett egy nyomorult farönkön. Mindegyikre nézve megalázó, de Richárd kezdte.
Ha a király eleresztette volna Vilmost, a nemesek féktelen természetének rovására írják az egészet. Ha megkövette ^volna ellenfelét, feledésbe merül a közjáték. De Richárd nem tagadta meg magát, nem hagyta abba.
Mivel most már két ember súlya nehezedett rá, Vilmos hátrálni kezdett, fokozatosan kirángatva a királyt nyergéből. A francia fölmordult: – Eressz el, vagy pórul Jársz! – Richárd még erősebben megszorította a nyakát, mire Vilmos az arcába vágott a könyökével. Az ütés pokolian fájdalmas volt, ugyanakkor Richárd nyereghevedere elpattant. Vilmos lehúzta a fejét, a király pedig nyergestül lecsúszott a két ló között a földre.
Breteuili Róbert eltakarta a szemét. A nyeglébb franciák hahotáztak, az angolok vad pillantásokat vetettek rájuk. Barrcsi Vilmos egyik kezével nyakát dörzsölgetve, másikkal lovát csitítva kiügetett a bajvivótér szélére.
Richárd lova odébbporoszkált, magára hagyva a nyerge mellett heverő gazdáját. Egyedülálló látvány volt, élvezték is sokan a nézők közül. – Ott hevert a füvön, igen, igen, Oroszlánszívű Richárd, ott hevert a füvön, mint valami részeg zöldfülű. Hogy elismerte-e vereségét? Akkor te nem ismered Richárdot.
Breteuili Róbert az ügyetlenül feltápászkodó királyt figyelte, s már nyitotta a száját, hogy indulást parancsoljon az angol csapatnak, amikor Richárd fölordított: – Maradjon mindenki a helyén! Még nincs vége. Breteuil, egy másik lovat! De annak ne legyen szakadt a hevedere! Barres! Maradj a helyeden, uram!
– Kockázzunk inkább – mondta Róbert. – Abban mindig szerencsés vagy.
– Mit mondtál?
– Mondom, menjünk haza, és koc...
– Mert szerinted az való nekem, mi? Eredj a pokolba, ha ez a véleményed. Ide azt a lovat!
Az az ifjú nemes, aki előbb a sisakot felnyújtotta, ismét előmenetelre látva esélyt, bevezette paripáját a térre. Richárd egy szó köszönet nélkül nyeregbe ugrott, és vágtatni kezdett Vilmos felé. Megint birkóztak, megint csak nem sikerült lerántania a franciát. A méltatlan látvány folytatódott, s Fülöp emberei közül többen undorodva távoztak. Majd, továbbra sem lévén hajlandó vesztesnek nyilvánítani magát, Richárd példáját adta a hatalommal való nemtelen visszaélésnek. Ellökte magától Vilmost, és rákiáltott: – Távozz, Barrés! Mától fogva ellenségemnek tekintelek. Tűnj el erről a szigetről, és ne kerülj többé a szemem elé. Tűnj el, nem hallod? Hagyd el Szicíliát!
Vilmos csak nézte, s a szája sarka megvetően lebiggyedt. Azután megfordította lovát, és elügetett. Azok a franciák, akik még ott maradtak, követték, és kettesével-hármasával az angolok is elporoszkáltak. A fiatal nemes, aki kölcsönadta a lovát, ráébredt, hogy nem fogja egyhamar visszakapni, ő mogorván nekivágott a városnak. Breteuili Róbert odaléptetett a király mellé.
– A tapintat csodája vagy! – förmedt rá. – Szépen felnyitottad az összes régi sebet. Fülöp kéjelegni fog a viselkedésedben.
– Hagynia kellett volna, hogy lerántsam.
– Te beképzelt... Miért? Miért? Mert Anglia királya vagy?
– Mert... Mert sokkal jobb vagyok nála, azért!
– Mi nem így láttuk.
– Fütyülök rá... Kardot kellett volna rántanom. Úristen, azt kellett volna!
– Jól van – sóhajtott fel Róbert –, ha már mindenáron ezt akarod hallani. Ha kardot rántasz, kétségtelenül legyőzted volna. Hála Istennek, hogy nem tetted. Ehelyett mártírt csináltál egy tiszteletre méltó szövetségesből, s a dölyfös természeted újabb áldozatot szedett. Ezt a lovat meg ne felejtsd el visszaadni a gazdájának.
Fülöp Ágost kétszer is kéjelgett Richárd viselkedésében. Először másnap, amikor is Hugó, Burgundia hercege, Péter, Nevers grófja és Chartres püspöke társaságában állított be Richárd szállására. A francia tábor néma vigyázz-ban várt, míg királyuk Barrési Vilmos ügyében tárgyalt. Richárd, aki mostanára lecsillapult, csodálkozva látta, milyen komolyan veszi Fülöp az incidenst. Arra azonban nem tudta rábírni magát, hogy a száműzetést visszavonja.
Vöröslő arccal, idegesen fészkelődve kijelentette, hogy ő nem az a fajta ember, aki egyik napról a másikra megváltoztatja a véleményét.
– Ellene mondhatnék parancsodnak – jelentette ki Fülöp –, ezt magad is tudod. De nem teszem. Barrési Vilmos a legteljesebb védelmemben részesül, ha kérni fogja a védelmet. De addig nem sértem meg azzal, hogy belefolyjak ebbe az ostoba játékba. Te parancsoltad meg neki, hogy hagyja el a szigetet. Te vond vissza a parancsot.
Richárd a fejét rázta.
Két nap múlva a francia bajnok elvitorlázott Szicíliából az akkói tábor felé.
Amint elment, Fülöp még egyszer kiaknázta Richárd hibáját. Mivel az volt a szándéka, hogy megalázza, a francia király felállíttatta seregét Messina körül, s a gyász jeleként minden katona megfordította a lándzsáját. Teátrális gesztus volt, amit még teátrálisabb követett: Fülöp összegyűjtött minden francia érseket, püspököt, herceget, grófot, bárót és nemesurat, s Richárdhoz masírozott velük. Megismételte kérését, élvezve az Oroszlánszívű mérhetetlen zavarát.
Végül Richárd ráförmedt: – Na jó! Alig kapok levegőt tőletek. Ha ez kell hozzá, hogy pusztuljatok innen, nem bánom, visszajöhet.
– Igazán nagylelkű vagy – dicsérte Fülöp –, csak egy kissé lomha. Vilmos nemsokára megérkezik Palesztinába.
Március utolsó napján olyan sürgés-forgás támadt a messinai kikötőben, amilyet az csak a keresztesek megérkezésekor látott. Mivel az idő megjavult, Fülöp úgy döntött, hogy megkockáztatja a tengerre szállást. Tudta, hogy a gyomra nem fogja bírni, de még ez is jobb volt, mint Richárd hőzöngését hallgatni.
Más oka is volt azonban, hogy ezt a napot választotta a távozásra. Minden percben várták Eleonóra anyakirályné és Richárd menyasszonya, Berengária hercegnő megérkezését, s Fülöpnek semmi kedve sem volt találkozni velük. Berengária helyett Alais-nek kellene a fedélzeten lennie, s ha ott marad, még a szemére hányja ezt Eleonórának. Fülöp azonban sosem harcolt vesztett ügyért, így inkább a Szentföld felé fordította figyelmét, hiszen végül is azért kelt útra Franciaországból.
Keresztes flottája élén ki vitorlázott a szorosból, s igyekezve nem gondolni háborgó gyomrára, a palesztinai helyzeten töprengett. A keresztesek ügye nem állt a legjobban, de egyszerre csak boldogan elmosolyodott: mindenesetre ő lesz az első nagy nyugati fejedelem, aki a szorongatott sereg felmentésére megérkezik. Mármint ha túléli a tengeri utat.
Richárd és Johanna még ugyanaznap lement a kikötőbe, hogy fogadja Eleonórát és Berengáriát. Az idős anyakirályné tizenöt esztendeje nem látta lányát. Míg összeölelkeztek, Richárd szemügyre vette jövendő feleségét. Megváltozott, gondolta. Ez nem az a nő, aki engem fölizgatott, akinek éjszakánként azokat az ostoba verseket írtam. Persze nyilván kimerítette az út, de amúgy sincs benne semmi rendkívüli. Csak Messinában tucatnyit láttam, aki szebb nála. Ez lesz az én feleségem? Anglia királynéja?
Berengária rámosolygott. Richárd viszonozta a mosolyt, és kivágott egy alkalomhoz illő köszöntést. Vajon meddig lehet halogatni a menyegzőt? Az ifjú hercegnő szorgalmasan tornáztatta az emlékezőtehetségét; évek múlva is fel tudta idézni a messinai köszöntés minden egyes szavát. Richárd viszont perceken belül tökéletesen elfelejtette az egészet.
Közölte a két nővel, hogy a város és az angol tábor közti kis erődben jelölte ki szállásukat. – Nem valami kényelmes, de legalább biztonságban lesztek, ha Tankréd megpróbálná visszafoglalni Messinát. – Berengária kérdő tekintetét látva hozzátette: – Kérdezzétek meg Johannát; majd ő elmondja, hogyan bántunk el azzal a berber majommal. – Az asszonyok arra számítottak, hogy személyesen fogja elkísérni őket az erődbe, ő azonban kimentette magát, és Breteuili Róbertre mutatott. – Leicester grófja majd gondot visel rátok. Hamarosan magam is meglátogatlak benneteket.
Elfordult tőlük, de Eleonóra királyné kivált a kis csoportból, és fia karjára tette a kezét. – Richárd? – Suttogva beszélt, hogy Berengária ne hallja. – Richárd, gyere velem egy percre. Ez a lány odavan érted.
– Csak nem? Nagyon hízelgő...
Eleonóra fejét rázva kioktatta: – Hazudj ügyesebben, ha velem beszélsz. Hosszú utat tettem meg, hogy összeadjalak benneteket. Egyáltalán nem tartod hízelgőnek. Jóformán észre se veszed. Sőt, őszintén szólva, unod az egészet. – Kivezette Richárdot a rakpartról, és sétálni kezdtek a kikötőfal mentén. A király visszanézett, s látta, hogy Berengária rosszkedvűen felszáll az egyik lóra.
– Nem – mondta –, ez nem igaz. Nem unom. Tudod, hogy Fülöp ma útra kelt?
– Te pedig minél előbb követni szeretnéd, ugye? Richárd bólintott. – Persze, különben több időt szentelnék Berengáriának.
– Nem hiszek neked. Tessék, kimondtam. – Hirtelen támadt haraggal hozzátette: – Személyes oka is van, hogy ilyen hamar Fülöp után akarsz szaladni? Talán valamelyik kísérője után vágyódsz? Valamelyik férfi után?
– Nem – felelte közömbösen Richárd, majd: – Fogalmam sincs, mért kérdezel ilyeneket.
– Úgy! Akkor hadd kérdezzek még valamit. Hogy hívják a barátnőidet?
– Miféle barátnőimet?
Eleonóra bólintott. – Igencsak kurta lista lenne, ugye? – Kinézett a falon túl megtörő hullámokra. – Tévedtem – mondta. – Hiú reményeket tápláltam. Azt hittem, az a pamplonai kaland... Kedves fiam, azt azért be kell ismerned, hogy hevesen udvaroltál neki akkoriban. Hogy is mondjam... akár egy férfi.
Richárd megtorpant. Nyűgös volt a hangja. – Megváltozott. Nem ilyennek ismertem.
– Berengária nagyon vonzó nő.
– Lehet, de a fene egye meg, olyan anyáskodó. Nem ilyennek ismertem meg.
Eleonóra elmosolyodott, rosszkedve a szája sarkában gyűlt össze. – És egy anya bőven elég neked, ugyebár?
Hátraugrottak, amint a vízpermet átfröccsent a falon. – Menjünk vissza. Megfázol – mondta Richárd.
– Kis híján hetvenesztendős vagyok – mondta Eleonóra. – Néhány csepp víz nem okozza a vesztemet. De te lehet, hogy igen. – Öregasszonyos fenyegetőzés volt, szégyellte, hogy ehhez kell folyamodnia. De hát a helyzet súlyos. Berengáriába vetette minden reményét, de Richárd megint kapálódzik. – A hercegnő lehet, hogy nem olyan, amilyennek emlékszel rá. Senki sem olyan. Azelőtt te is magasabb voltál, és az arcod sem volt ilyen beesett. Adj neki időt. Légy figyelmes hozzá. Az ő szemében te maga vagy a tökély.
– Meg fogom látogatni – mondta Richárd. – Amint elintéztem a berakodást, elmegyek hozzá.
Eleonóra tudta, hogy be kell érnie ennyivel. Pedig már Richárd vőlegényi díszruháját is elkészíttette. – Rettentően sokba került – tette hozzá ravaszul. – Kár lenne érte.
Richárd dünnyögött valamit. – Velünk jössz Ciprusra? Mindenképp meg kell állnunk, felfrissíteni a készletet.
– Nem, nem, sietek vissza Angliába. Vannak bizonyos dolgok... de ezek téged most ne aggasszanak... mindenesetre ügyelni akarok rá, hogy a trón háborítatlanul porosodjon távollétedben. Én megőrzöm neked a trónt; cserébe vedd nőül Berengáriát, és foglald vissza a Szentföldet.
– Meglesz, ne félj.
– Micsoda?
– Hát visszafoglalom a... – Elkapta Eleonóra tekintetét. – Jó, jó, és Berengáriát is nőül veszem. Miért ne? Harmincnégy éves korában erre is gondolhat az ember. – Fölnevetett, de árulkodott a nevetése: fejét nem hányta-vetette, teste nem rázkódott.

 

Április 4-én Aquitániai Eleonóra útnak indult Angliába. Másnap Richárd meglátogatta Tankréd királyt, és aláírták a békeszerződést. Tankréd tanult a leckéből. Rosszul ítélte meg az Oroszlánszívűt, és pórul járt. Ezúttal minden követelésbe beleegyezett: a szigeten angol megfigyelők maradnak; rendszeresen fizet egy meghatározott összeget a hadjárat költségeinek fedezésére. Maga volt a bűnbánat és a megalázkodás. Richárd szívesen kitolta volna a jelenetet pár hónappal későbbre. Tankréd torz figurája helyett Száladul vékony, sötét bőrű alakját szerette volna maga előtt látni. Ha Isten is úgy akarja, nemsokára a muzulmán is térdre kényszerül.
Hat nappal Eleonóra távozása után az angol hajók felvonták a horgonyt, és kivitorláztak a messinai szorosból. Marseille óta megnőtt a flotta ereje. Száznyolcvan járművet számlált; a hadigályák szélről vitorlázva terelgették a nehezen irányítható bárkákat és dereglyéket.
Április 12-én reggel, Kréta szigetétől északra dél felől támadt viharba került a flotta. A vezérhajók, köztük a Johanna királynét és Berengária hercegnőt szállító bárka, elszakadtak a többitől, és jócskán előresodródtak. A Trenchemer tatján meggyújtották a jókora viharlámpást, de még ha láthatták volna a sötét viharban az angol kapitányok, akkor sem tudtak volna kötelékben maradni. Néhányukat Rodosz szigete felé sodorta a szél. Mások Kréta északkeleti partjánál kerestek menedéket. A Johannát és Berengáriát szállító hajó eltűnt a sötétben...

 

 

NYOLCADIK FEJEZET
TYRUS, CIPRUS, AKKÓ
1191. április-június

Április közepe felé az itáliai Tyrus kikötőfalán fogadhatta francia rokonát. Miközben várták, hogy Fülöp király partra szálljon, Konrád többször is kijelentette összegyűlt báróinak: – Megmondtam, megmondtam. Megmondtam, hogy a királyok itt fognak partra szállni. Ma a francia, és nemsokára az angol. Megmondtam, barátaim, Istenemre, megmondtam. – Az alkalom tiszteletére megmosta a haját, s most úgy lengett a szélben, akár a ló sörénye. Új pár csizmát is rendelt, magas fasarokkal; Montferrati Konrád márki nem volt se szerény, se szerénytelen.
Fülöp Ágost viszont falfehér volt és nyűgös. A tenger nem volt olyan nyugodt, hogy útja során többször is ne kellett volna a korláthoz szaladnia. Fájt a gyomra, torkában még most is ott érezte a hányás keserű ízét. Remélte, hogy Konrád rövidre fogja a köszöntést. Nem lenne üdvös, ha lábra kapna a történet: Franciaország királya kilépett a Szentföldre és elájult.

 

A három elülső hajó közül kettő összezúzódott Ciprus sziklás déli partján. Johanna és Berengária járműve a viharból kiszakadva eldülöngélt Limassolig, s ott a parttól némi távolságra horgonyt vetett. A raktárközöket elöntötte a tengervíz, s az ivóvízkészletük tönkrement. De amikor a királyné és a hercegnő meghallotta, hogyan jártak a másik két hajó életben maradottjai, úgy döntöttek, inkább szomjaznak, de a fedélzeten maradnak.
Ciprus szigetét egy Izsák nevű elvtelen, önjelölt császár uralta. A helyzet hasonló volt ahhoz, amely Richárdot Szicíliában fogadta, csakhogy pillanatnyilag nyoma sem volt Richárdnak, sem az angol flottának.
Izsák, akit szövetségesi hűség kötött Tankrédhoz és Szaladinhoz, elfogatta a két angol hajó életben maradottjait, bebörtönöztette őket, és kijelentette, hogy jogot formál mindenre, ami a roncsokból partra sodródik, vagy amit ki lehet menteni belőlük. Hamarosan hírét vette, kicsodák a harmadik hajó utasai, és meghívta őket, szálljanak partra Limassolban. Johanna és Berengária azonban a fedélzeten maradt. Izsák erre sutba vágta a látszatot. Megtagadta tőlük az ennivalót és a vizet, és őröket állított a partra. A két nő imádkozott, hogy a fivér és leendő férj mielőbb mentse meg őket, s vigaszt merítettek a tudatból, hogy ha valaki, hát Oroszlánszívű Richárd ezt meg tudja tenni.
Limassol magasan a kikötő felett álló városa kitűnően meg volt erősítve. A várost egy nagy, meredek szikla csúcsán épült, jól védhető kis vár uralta. Hamarosan ácsolt gerendák és fatörzsek kerültek a kikötő szájába és a városba vezető utakra. Izsák most már csak arra várt, hogy Famagustából megérkezzenek a gályái, és körülvegyék az angol bárkát; de addig is kísérletet tett, hogy partra csábítsa a két nőt: illő bánásmódot ígért, továbbá nagylelkű adag édesvizet, bárányhúst és helyi bort küldetett nekik. A küldeményt okosan elfogadták, a meghívást azonban nem. Izsáknak nem szegte kedvét az újabb kudarc. Az angol flottának még semmi nyoma, Famagusta pedig alig pár száz mérföld...
Richárd a Trenchemer fedélzetén nagy nehezen elérte Rodoszt. A Kréta és Rodosz közti kisebb szigetek táján több hajójára rábukkant, de a jelentések szerint másokat egészen a Dodekanészoszig űzött a vihar. Nagy nehezen újra összegyűlt az angol flotta, noha a viharnak már tíz napja vége volt, mire a Tengerszelő megérkezett a rodoszi kikötőbe.
Április 24-én újabb vihar tört ki a Nagy Tenger keleti részében. Egyiptomi hajók süllyedtek el Alexandriánál és Damiettánák; örmény vízi járművek feneklettek meg Kilikia partjain; frank huissier-k[12] futottak zátonyra Antiochia és Tyrus közelében. Johanna és Berengária szerencséjére a részlehajló vihar elpusztította a Famagustából Limassolba tartó ciprusi gályákat is. Izsák őrjöngött dühében. A királyné és a hercegnő várta, hogy megmentsék őket.

 

Néhány nappal korábban Fülöp király és Konrád márki vitorlát bontott Tyrusban, s a frank kézen lévő kurta partszakasznál kikötve megérkeztek az akkói táborba. Örömmel és meghatódva fogadták őket; tehát mégis igaza lett Konrádnak, ámbár Fülöp négy hónapot késett az ígéretéhez képest. Nem baj, csak hogy megjött. A franciák, az itáliaiak és a zsoldosok többsége kiözönlött sátrából és sáncai mögül, hogy köszöntse a huszonöt éves uralkodót. Guido király, Amalrich és Joscelin országbíró üdvözletét küldte Fülöpnek és Konrádnak, de nem mozdult a Turon-dombról. Guido ugyan lement volna, hogy személyesen fogadja a franciát, de Amalrich nem engedte: még nem készült el a protokollal, amely méltó és hasznos keretet adna a jeruzsálemi és a francia király találkozásának.
Fülöp a legjobb bajnokának, Barrèsi Vilmosnak örült, annak a lovagnak, akit Richárd száműzött Szicíliából. Vilmos is boldogan járult ura elé, de korántsem hatotta meg a hír, hogy Richárd megbocsátott neki.
– Nagy hűhót csaptunk ám körülötted – mesélte Fülöp. – Lehet, hogy nem fog barátként tekinteni rád, ha megérkezik, de azt legalább megtanulta, milyen nagyra tartunk téged. Úgy kellett neki. Istennek képzeli magát, de a modora olyan, akár egy bugris paraszté.
Bíborvörös sátrában a Turon-domb tetején Guido király mindinkább egyedül érezte magát. Montferrat protektora megérkezett, de aki Lusignant megvédhetné, arról semmi hír. Angliai Richárd, akár a tavasz melege, váratott magára.

 

A hajókorlát megnyikordult Richárd súlya alatt. Lábait a támrudakba akasztva kihajolt, hogy felsegítse a két lovagot a csónakból. A csiszolt fa belevágott a hasába, nem is jutott szóhoz, míg embereit fel nem húzta a fedélzetre. A Tenger szelő legénysége bólogatva figyelte Richárdot. Erős ember a királyuk, de szereti is fitogtatni az erejét.
A lovagok átevickéltek a korláton, Richárd pedig kibontogatta lábát a támrudak mögül.
– Nos, urak, mivel magyarázza viselkedését?
– Nem voltunk megelégedve a magyarázattal – felelte a magasabbik. – Valószínűleg te sem leszel.
– No de mégis hogyan mentette ki magát?
– Sehogy. Azt mondta... pontosan így mondta: nem fog meghajolni egy közönséges király óhajai előtt.
– Közönséges király, azt mondta?
– Igen.
– Közönséges... ekkora hajóhaddal? – Karját kinyújtva megperdült, mozdulata átfogta az újraszervezett angol flottát, amely három hosszú sorban horgonyzott Limassollal szemben. Johanna és Berengária bárkája ötven méterrel a zászlóshajó előtt vesztegelt. A két legnagyobb hadigálya oltalmazón állt közte és a sziget között.
A rengeteg vitorla és címeres lobogó valóban lenyűgöző látványt nyújtott. Richárd álmélkodva rázta a fejét.
– És még mit mondott?
– Csak annyit, hogy te népednek tartozol engedelmességgel, ő azonban az Égtől kapta hatalmát és megbízatását.
Az alacsonyabb és fiatalabb lovag közbeszúrta: – Valaki azt mondta, sőt dicsekedett vele, hogy Izsák egy fél pohárral megivott Szaladin véréből, és Szaladin is ugyanannyit az övéből. A szeme akár a disznóé. A hangja éles, mint valami asszonyé, és úgy is öltözik, karperecet hord... – Elhallgatott, mert a magasabb rangú lovag oldalba bökte.
– A király a saját szemével óhajtja látni.
– De mennyire – mordult föl Richárd. – És mit mond a zátonyra futott hajók legénységéről? Meg a rakományról és a kincsekről?
– Megtartja magának. Azt mondja, az angolok, és különösen te, királyom, szeretnek mindent elvenni, de sohasem fizetnek.
– Azt mondja? Jól van, nem fogjuk kiábrándítani. Tankrédot is rábírtuk egy kis józan belátásra. Ennyit Izsákért is megteszünk.
A két lovag elvigyorodott, és bólogatva hallgatta a király parancsát: – Maradjatok, urak, és mondjátok el, mit láttatok a védelmi berendezésekből.
Egy nap és egy éjjel tanácskozott a Trenchemer-re szólított vezérekkel. Húgának és menyasszonyának rövid lelkesítő üzenetet küldött, de inkább a bárók társaságát választotta az övék helyett. Hajnalban a keresztes parancsnokok visszatértek hajóikra. Még mielőtt a nap a tenger szélébe belenyalt volna, kisebb-nagyobb csónakok és huissier-k egész flottillája indult meg Limassol kikötője felé.
A ciprusiak készen álltak fogadásukra, csak éppen két alapvető dologgal nem rendelkeztek – megfelelő fegyverzettel és katonás fegyelemmel. Az angolok súlyos veszteségeket szenvedtek az elbarikádozott kikötőbejárathoz közeledve, és egy ideig úgy tűnt, hogy az invázió kudarcba fullad. Azután, egyelőre békén hagyva a barikádot, a flottilla kettévált, s jobbra-balra széthúzódva kifutott a partra. Richárd az evezőloccsanásokat is túlharsogó üvöltéssel beleugrott a sekély vízbe, és kigázolt a nyugati partszegélyre. Kedvenc fegyverével, egy dupla fejű dán szekercével volt felszerelkezve. Öt keresztesből egy ha forgatni tudta volna a súlyos szerszámot.
Egyórai elkeseredett harc után a ciprusiak kénytelenek voltak visszavonulni, és Richárd embereket küldött, hogy nyissák meg a kikötőbejáratot. Alighogy a munkát elkezdték, több angol hadigálya megindult Limassol felé.
Délre a város a keresztesek kezén volt. Richárd egy gazdátlan lovon járta az utcákat – szőrén ülte meg, a kantárt egy darab kötél helyettesitette –, és kurjongatott: – Párviadalra hívlak ki, császárom! Állj ki velem, ha van merszed! – Izsák azonban már felmenekült a hegyekbe. Onnan üzent Richárdnak, hogy menjen utána, ott majd kiáll vele. Az utcákon csak úgy harsogott az angolok gúnyos hahotája.
Este a király partra hozatta Johannát és Berengáriát. A várban helyezte el őket, amely napnyugtára szintén megadta magát. A navarrai hercegnő türelmesen várta, hogy Richárd meglátogassa, és kitűzze a menyegző napját.
– Igazán nem akarnám sürgetni őt – mondta Johannának –, de ha legalább annyit mondana, hogy egy hét múlva, vagy vasárnap, vagy amikor Palesztinába érünk, akkor megtehetném az előkészületeket.
– Nem a te hibád – vigasztalta Johanna –, hogy rosszkor jöttél. Versenyben állsz az ellenségeivel, és úgy hallottam, bátyám több figyelmet szentel nekik, mint a barátainak. Szakít időt számodra is, de romantikus udvarlást ne várj tőle. Nem egy hét múlva, nem is vasárnap lesz a menyegző. Ma lesz, ma délelőtt, a püspök már készen áll.
Berengária bólintott. – Spanyolországban... De hát nem vagyunk Spanyolországban.
Másnap délután a ciprusi hadsereg két mérföldre megközelítette Limassolt, de a keresztesek újra visszavetették őket. Előzőleg Izsáknak sikerült magával vinnie a kincsesládákat, de most kénytelen volt ott hagyni őket a csatatéren. A hatalmas zsákmány láttán Richárd úgy döntött, folytatja e váratlan hadjáratot; ha Limassolban ennyi érték van, még többnek kell lennie Famagustában, Nicosiában, Cerinében és Szent Hilarionban. A helyzet ugyanaz volt, mint nemrég. Akkor Johannát, most Berengáriát sértették meg. Szicíliából Ciprus lett, a törpe Tankréd helyébe a férfiatlan Izsák lépett. Ami meg a pénzt illeti, az ezüst az ezüst, akárkinek a képe van ráverve.
Richárd még a csatatéren közölte Breteuili Róberttel, hogy addig Cipruson szándékozik maradni, míg Izsákot láncra nem veri és a szigetet angol uralom alá nem hajtja.
– Te el vagy tévedve – mondta Róbert. – Így sosem foglalod vissza Palesztinát. A foglyokat kiszabadítottuk, élelmünk annyi van, hogy három seregnek elég lenne...
– Nem értesz. Ezzel is a hatalmunkat növelem. Ez a sziget tökéletes ugródeszka a Szentföldre. Ha Ciprus a kezünkben van, máris tüskeként fúródunk az Iszlám oldalába. A Trenchemer kapitánya szerint alig százötven mérföldre vagyunk a tengerparttól.
– Az a tüske sokkal mélyebbre fúródna, ha visszafoglalnánk Jeruzsálemet.
– Vissza is foglaljuk. Ide hallgass, Róbert, hű alattvaló létedre túl sokat nyűgösködsz. Minden egyes csatával több tapasztalatra teszünk szert. Messina, és most Limassol bevétele – ezek főpróbák.
– Sértések – számlálta Róbert. – Tüskék. Főpróbák. Ugródeszkák. Ennél azért több okot is találhatsz a halogatásra. A helyedben én bejárnám a világ minden szigetországát – húgodat és Berengária hercegnőt kitenném a partra, megvárnám, míg kigúnyolják vagy bebörtönzik őket, azután a segítségükre sietnék. Szicília, Ciprus; uccu neki, csapjunk le Krétára és Rodoszra is, hazafelé meg kapjuk be Szardíniát és Korzikát!
– Ide nézz – mondta vigyorogva Richárd –, micsoda ezüstneműk! Nézd ezeket a cizellált vázákat!

 

Három nap múlva Oroszlánszívű Richárdot meglátogatta legrangosabb hűbérese, Lusignani Guido. Nem bírta tovább a turon-dombi elszigeteltséget – Joscelin országbíró társaságában támogatásért folyamodni jött Richárdhoz, no meg azért, hogy zavartan előadja: minden hatalmát elvesztette az akkói sereg fölött.
– Fülöp király és Konrád márki mellé álltak. Elvették tőlem a hadsereget...
– Hé, mi ez? De nyűgös vagy, királyi testvérem! Én mindig megálltam a helyem Fülöppel szemben... – körülnézett, ki merészeli tagadni – neked is bírnod kell hát az itáliaival.
– Ez egészen más – csattant fel Guido, arra az emberre zúdítva haragját, akibe oly nagy bizalmat vetett. – Engedelmeddel, felség, te nem ismered Konrádot, tehát nem is tudod megítélni. Egyszerűen ellopta a más feleségét, mert az jeruzsálemi hercegnő. Befurakodott a katonák szívébe. Ha csak egy biztos időpontot tudnál mondani, hogy mikor érkezel meg Akkó alá, azt fel tudnám használni. Úristen, de mennyire! Akkor mindenki látná, hogy én sem vagyok támasz nélkül...
A király a tenyerébe csapott öklével. – Jambes de De! A fél világ kalendáriumot akar belőlem csinálni! Na varra hercegnője; Breteuil; még anyám is megkérdezte, mikor megyek vissza Angliába. Hát hadd mondjam meg mindnyájatoknak, hogy én nem gyertyagyűrűn mérem az időt. Sose azon mértem. Nekem szabadon kell mérlegelnem a helyzetet, hogy döntést hozzak, és aszerint cselekedjek.
Guido arcát egészen feldúlta a félelem. – Tudjuk, hogy nem szereted a kikötéseket, az előre megszabott határidőket, de a mi számunkra nagyon fontosak ezek a dolgok. Belefogtunk Akkó ostromába, hogy tegyünk valamit a kereszténység ügyéért. Most azonban, mivel senki sem jött a segítségünkre, mi magunk is ostromgyűrűbe kerültünk. Csak az Isten tudja, mért nem roppantott bennünket össze Szaladin már hónapokkal ezelőtt. Rettenetes a helyzetünk. – Habozott, majd úgy döntött, most kell előadnia, amit elő akar adni, és folytatta: – Aztán itt vagyok én. Amióta Franciaország királya megérkezett, Konrád minden pillanatban ugrásra kész. A trónt akarja, és Izabella hercegnővel kötött házassága révén elég erős is hozzá, hogy megszerezze. De hát a trón az enyém, s mivel hűséget esküdtem neked, a tiéd is. Különben már rég megszabadultam volna tőle. Igen, felség, odaadtam volna, méghozzá készséggel.
Richárd lenézett Guidóra. Rövid hallgatás után így szólt: – Igen, hallottunk már kelletlen országlásodról. – Megvető arckifejezése megenyhült, a vállára csapott Guidónak. – Egyikünknek sem ízlik ez a munka, úgy látom. Te a legszívesebben egy békés birtokot igazgatnál Guyenne-ben, én meg... mit is akarnék én? Katonának állni talán, csak sokkal jobb fizetéssel, mint amilyet az enyémek húznak. Otthont is akarnék, persze, több otthont, a világ minden táján. Szabad mezei életet, fürge cimborákat, akikkel solymászni meg vadászni lehet. – Tekintete elmeredt, hangja motyogássá halkult. Tovább ecsetelte magának a szép, elérhetetlen életet. Ekkor Breteuili Róbert egymás után feltett két kérdést. Rájött, hogy sokszor úgy a legkönnyebb választ kapni a királytól, ha a valóságot észrevétlenül belekeveri az álomba.
– Mit gondolsz, mikorra végzel Ciprussal, és mikor szándékozod feleségül venni Navarra hercegnőjét?
– Berengáriát? Azt holnap is megtehetem. Értesítsd róla.
– És Ciprus?
– Lássuk csak. Három-négy hétre lesz szükségem, hogy a síkos bőrű Izsákot hálóba kerítsem. – Guidóhoz fordult. – Hadseregem június első hetében csatlakozni fog hozzád.
– Elmondhatom ezt a táborban?
– Ahol csak akarod. Hadd tudja meg Szaladin is, miért ne? Én is kapok híreket róla, nyilván ő is énrólam. Persze, kürtöld csak világgá. Legalább lesz ideje csomagolni és eliszkolni.
Fajtiszta arab ménen, Berengária apja, Navarrai Sancho ajándékán lovagolt az esküvőjére. Azonnal látta, hogy a leendő apósától kapott lónak nincs párja a szigeten. A karcsú nyakú, hegyes fülű, apró tányérforma fejű jószág pompásan be volt idomítva: az éljenző keresztesek gyönyörködve nézték, amint két hátsó lábával egyszerre lépve, a mellsőket kényesen magasra emelve, hibátlanul elgaloppozott mellettük.
A király díszes, bőrrel bevont, könnyű fanyergében ült, a magas nyeregfőt gyöngyökkel rakták be, a hátsó kápa ki volt párnázva. Az ülésrészen és a nyereg két szélén arany és bíbor csillagok ragyogtak, a kápa hátoldalán két arany-leopárd ágaskodott. Befelé néztek, a pofájuk nyitva, egyik mancsuk fölemelve, mintha le akarnának sújtani egymásra. A kantár és a gyeplők szintén ki voltak hányva csillagokkal, a szerszámzat fémrészét pedig színaranyból kovácsolták.
A lószerszám azonban nem múlta felül Richárd díszöltözékét. Egyhegyű arany sarkantyút viselt, négy lábnyi pengéjű kardot vésett bőrhüvelyben, és hímzett övet. Az öv ezüstcsatjának ikertestvére a kardhüvely szájához volt erősítve. Homokkal fényesre súrolt páncélingét öltötte magára, föléje vastag, rózsaszínű köpönyeget tömör ezüst félholdak sorával teliaggatva, fejébe bíborpiros csúcsos sapkát húzott, amelynek a szegélye körös-körül ki volt varrva különféle madár- és állatalakokkal. Haját és bajuszát megfésülték, s hogy ne kelljen megfürödnie, jó alaposan behintette magát valami átható szagú, olcsó parfümmel. Tetőtől talpig úgy festett, mint király és hódító, s nem is tekintette másnak a Limassolon való keresztüllovaglást, mint diadalmenetnek.
Johanna és Berengária együtt indult el a várból. Mindketten idegesek voltak, a menyasszony egész éjjel álmatlanul hánykolódott, mivel nem figyelmeztették jó előre, Johannát pedig az nyugtalanította, amit anyja mondott neki Messinában. – Ismerem a fiamat, ismerem a hibáit is. Úgy fogja kitűzni a menyegző napját, mintha csak egy darab kenyér után nyúlna. Ezért amint meghallod, mondd el gyorsan mindenkinek. Terjeszd el a hírt a lehető leghamarabb. Különben még meggondolja magát, és elmegy solymászni.
Ezt nem teheti. Nem hozhat ilyen szégyent egy ártatlan nőre. Nem haragíthatja magára Spanyolországot és annak minden szövetségesét. Nem lehet ennyire állhatatlan ilyen fontos dologban.
Nem? Akkor mért reszketek úgy, mint a falevél a viharban?
Ránézett a selyemruhás Berengáriára, aki megkérdezte: – Ugye fáradtnak látszom?
– Szép vagy.
– Jaj, úgy félek. Hogy Angliai Richárd éppen engem válasszon!
Johanna elmosolyodott, és azt gondolta: jobb is, ha ebben hiszel, és nem az igazságban. Eleonóra királyné választott téged, kedves hercegnőm. Nem Richárd választott, neki választottak. De amit mondtam, az legalább igaz. Szép vagy, és ritka tapintatra vall, hogy ilyen egyszerűen öltöztél. Láttam a bátyám ruházatát, azzal úgysem versenyezhetnél.
Kinyújtotta a kezét, és Berengária is kinyújtotta a magáét. A menyasszony ujjai jéghidegek voltak. Leügettek az utolsó lejtőn is, és bevonultak a városba. Egyenes derékkal, szorosan egymás mellett lovagoltak.
Így tehát vasárnap, 1191. május 12-én reggel Richárd, Anglia királya és Berengária, Navarra hercegnője megesküdtek a limassoli katedrálisban. A ceremónia alatt – amelyet Evreux püspöke tartott – Richárd nagy nyugalmat, sőt jókedvet árult el. Amikor vége lett, odament Bretcuili Róberthez, és közölte vele, hogy máris indulhatnak annak a huncut Izsáknak az üldözésére.
– Szóval ezen töprengtél az egész ceremónia alatt? Ha nem tudnád, az esküvődön vettél részt. Lett egy feleséged. Nem gondolod, hogy illenék az első éjszakát vele...
– Küldtem neki egy üzenetet, amiben mindent megmagyarázok.
– Aha, egy üzenetet.
– Meg fogja érteni.
Róbert kárbaveszett gúnnyal a hangjában megjegyezte: – Csoda, hogy már rég nem kerített a hálójába valaki. Aki ilyen pontosan tudja, mire vágyik egy friss feleség...
– Persze hogy tudom. Ez különben se panaszkodhat, most lett Anglia királynéja. Hívd össze a vezéreket, Róbert, míg én átöltözöm, és lesikálom magamról ezt a beteges szagot. És keress valami innivalót is. Száraz egy munka ez a menyegzősdi.

 

A vadászat három hétig tartott. A keresztesek kiűzték Izsákot Nicosiából, majd Cerine erődített várából is. A ciprusi parancsnokok testületileg átszöktek az angolokhoz. Richárd látni sem akarta őket; a hűséget mindennél többre értékelte, s jobban becsülte a végsőkig kitartó közkatonákat, mint a táborába karcolásnyi seb nélkül beporoszkáló nemeseket. Mindazonáltal a nemesek értékes információkat hoztak magukkal: hol vannak a rejtett bejáratok, kiskapuk, és árulásuk segítségével a keresztesek bevették Paphos, Buífevent és Deudcamur erődjét is. Május végén Izsákot beszorították a Szent András-foki megerődített apátságba. Egy hétig állta az ostromot, azután Richárd elé járult.
Az ifjú lovag a Trenchemer fedélzetén elég pontos képet festett róla. Az önjelölt bizáncinak valóban disznószeme és éles fejhangja volt. Az állandó menekülés közben jó néhány kilót leadhatott, de még így is pufók volt és sápadt képű szobacsászár, ahogy Richárd nevezte.
Letérdelt a porba Richárd lába elé. Majd, féltében, hogy nem tanúsít megfelelő alázatot, bele is hasalt.
– Nem bírom tovább – lihegte. – Népem érdekében kérlek, vess véget ennek a viszálykodásnak.
– Hogy beszélhetsz te az ő érdekükben? – gúnyolódott Richárd. – Hisz úgyszólván már az én alattvalóim.
– Nagylelkű ajánlatot teszek. Húszezer márka aranyban, magam pedig veled megyek Palesztinába. Saját kincstáramból felszerelek, felszerelek... – Fuldoklón a szájába került portól.
– Hadd álljon föl, felség. Semmi szükség erre... – morogta Richárd egyik parancsnoka.
– Mit szerelsz föl?
– Száz lovagot és, öö, ötszáz gyalogost. – Nem mervén köpni a király színe előtt, lenyelt egy maroknyi port, majd oldalra fordította a fejét. – Cserébe csak annyit kérek – motyogta –, hogy ne vasra verve vitess el innét.
– Megsértetted a húgomat és feleségemet, Anglia királynéját...
– Bocsánatért esedezem.
– ...börtönbe vetetted embereimet, elloptad a kincstáram egy részét...
– Bo...bocsánatért esedezem.
– ...és még azt kéred, hogy ne veresselek vasra. Izsák bólintott, és az arca végigsöpörte a földet. Richárd hirtelen elmosolyodott. – Jól van. – Intett a kamarásának, Fitz-Godfreynak. – Fogjátok. Mindjárt visszajövök. – Mosolyogva elsietett.
Richárd betartotta ígéretét; nem tétetett vasbilincset Izsákra. Csak éppen addig kellett állnia a tűző napon, míg az angol kovácsok aranyérmékből és ezüstneműből ki nem verték a súlyos rabláncokat...
Az Oroszlánszívű most már kész volt rálépni az ugródeszkára. Ciprust angol bírák és kormányzók fennhatósága alá helyezték, a keresztesek hajóra szálltak Famagustánál, és a flotta vitorlát bontott.
1191. június 8-án, négy évvel a keresztények hattini veresége és majdnem két évvel az után, hogy Guido király felütötte bíbor sátrát a Turon-domb tetején, Angliai Richárd megérkezett az akkói táborba. Akárcsak Franciaországi Fülöp, végül ő is beváltotta fogadalmát.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET
TYRUS
1191. június

A szekér kátyúba zökkent, és Ernoulnak összekoccant a foga. Fantáziátlanul káromkodva már vagy századszor pillantott körbe, porfelhőt kutatva, patadobajra fülelve. Báliul úr felajánlotta neki, hogy melléadja Fostus várnagyot, de Ernoul visszautasította. Egy nagy csapat ramieh ellen Bostus sem sokat tehetne, halála pedig kétségbeejtené a tábort. Az ifjú apród így azután ezt felelte: – Biztonságosabb, ha egyedül megyek, uram. Az én személyemmel semmit sem érnének úgyse, s ha a rakományt átvizsgálják, biztosan tovább engednek.
Beszélt, beszélt bele a vakvilágba, de most az esztendei bérét odaadná, ha Fostus vele volna.
Az út párhuzamosan haladt a Nagy Tengerrel, néha eltakarták a csipkés homokdűnék, de legtöbbször akadály Hélkül söpört át rajta a sós permetet szállító könnyű nyugati szél. Elhagyatott tájékon járt, s elképzelte, hogyan látná föntről egy keselyű – durva szekér zötyög a végtelen kék Víz és a lakatlan pusztaság között. Persze, a keselyű nem tartaná az embert magányosnak, mert az azt is látná, hogy otí van a következő kanyar mögött s a kiszáradt vádikban.
Ernoul megköszörülte a torkát, és igyekezett kiverni a fejéből a gondolatot. Ha ráakadnak, hát ráakadnak. Ugyan out tehet ellene?
A szekér zökkent egyet, és oldalra dőlt, s az apród ijedten kapaszkodott a bak deszkájába. A lovak ímmel-ámmal nekigyürkőztek, aztán megálltak. Ernoul hangosan felnyögött, lemászott a bakról, és hátraballagott. Az öt megvasalt láda félre volt csúszva, és az egyik kerék agyig merült a homokba.
– Hát ez gyönyörű – mondta. – Ötödször ma reggel. Hamarabb odaérnék, ha a hátamon cipelném őket. – Lerángatta a szekérről a rőzsekötegeket, kikapcsolta az ásó szíját, és letérdelt a kerék mellé. Elszórta előle a homokot, a lyukat megtömte rőzsével, majd visszatette az ásót a helyére. A saroglyadeszkán átmászva megigazította a ládákat. Bőrruhára és zubbonyra volt vetkőzve, de még így is mintha izzó vas borította volna. Szerette volna a csizmáját is lerúgni – tele volt izzadságtól nyirkos homokkal –, de idejében meggondolta magát. Arra csak később szabad sort keríteni.
Felült a bakra, megrántotta a gyeplőt, a lovak nekifeszültek, és a kerék kiugrott a gödörből. Ernoul újra lemászott, hogy visszarakja a rőzsekötegeket. Ezen a pusztán ritka kincs a rőzse.
Tovább hajtott északnak. A ládák zörgése eszébe juttatta küldetését.
Konrád márki annak idején olyan sietve vitte el ifjú feleségét Tyrusba, hogy annak a személyes holmiját – emléktárgyakat, csecsebecséket – hátra kellett hagynia. Izabella immár nyolc hónapja kérte Konrádot, hozassa el ezeket a holmikat az akkói táborból, de Konrád csak most továbbította a kérést Baliannak és Máriának. Azóta nem hallottak a lányukról, amióta Tyrusban van. Hogyan is hallhattak volna, amikor a levelei sorra Konrádhoz kerültek, aki elolvasta, azután megsemmisítette őket. És Izabella sem kapta meg Balian, Mária és Humphrey leveleit.
Balian keserűen szemére lobbantotta Konrádnak tettét.
– Engem eltávolítottál innen, és ezalatt elloptad Humphrey úrtól a hercegnőt. Ez a legbecstelenebb dolog, amit...
– Hát megtörtént, Ibelin, megtörtént. Izabella nem panaszkodik, akkor te minek siránkozol?
– Hazug ember vagy, Konrád márki. Ez ugyan csak kisebb gyarlóságaid közé tartozik, de ez a gyarlóságod állandó. Izabellától azóta nem kaptunk hírt, amióta elraboltad...
– Nincs a számotokra semmi mondanivalója. Se annak a szodomita Humphreynak a számára.
– Vigyázz magadra! Lesz még idő, ha majd ez a hadjárat véget ér...
– Te fenyegetsz engem. – Arcába nevetett Baliannak. – Szavamra, te fenyegetsz engem.
– Mindig fenyegetni foglak – mondta Balian, külön hangsúlyozva a szavakat. – És az első adandó alkalommal meg foglak ölni.
Konrád kitárta vékony karját. – Itt az alkalom.
Nablus ura lassan megrázta fejét, egy hüvelyknyit jobbra, egy hüvelyknyit balra. Tekintete nem hagyta el Konrád beesett arcát. – Már sokszor megtehettem volna.
– De előbb az ország sorsára kell tekintettel lennünk, ugyebár?
– Igen, te nyomorult, számomra mindig az volt a legfontosabb.
– Túlságosan tökéletes vagy te, Balian úr...
– Nem, márki. Egy dologban még tökéletesednem kell: ki kell hogy töröljelek ebből a világból.
Konrád egy pillanatig habozott, majd felcsattant: – Nem mondhatni, hogy a kedvemet keresnéd, Ibelin, hát ne is Várj tőlem szívességet. Izabella hercegnő Tyrusban marad, arníg másként nem döntök.
– Megengeded, hogy az anyja levelet küldjön neki?
– Nem.
– Egy szóbeli üzenetet átadnál?
– Nem.
Most, nyolc hónap után mégis megengedte, hogy elküldjék Tyrusba Izabella csecsebecséit.
Ernoul lenézett, és észrevette, hogy a keze időközben a bal csizmájára fonódott. Elhúzta onnan, és ismét az útra fordította figyelmét.
Két mérfölddel odább megpillantotta a szaracénokat. Meghőköltette a fogatot, és hunyorogva meresztette szemét a porfelhőre. Számolni kezdett: húsz, harminc, hatvan, legalább száz. Két oszlopban közeledtek, az út két felén. Ijesztő külsejű emberek, szemük akár az olajsajtoló kő, szájuk felgörbül, akár díszes jatagánjuk. Dölyfös férfiak, természettől büszkék, és Hattin óta még elszántabbak. Az arcukra van írva: tudtuk, hogy így lesz. Itt mi vagyunk otthon. Ez Allah akarata.
Az apródnak a torkában dobogott a szíve. Kigöngyölte útiköpönyegét, és a vállára vetette. Várta, hogy a szaracénok megállítsák, leparancsolják a bakról, és átvizsgálják a ládák tartalmát.
Az első lovasok kétoldalt elhaladtak mellette. Utánuk fordult, mire néhányan rápislantottak, hogy lássák, nem fegyverért nyúl-e. Ernoul halványan elmosolyodott, fázott a tűző napon, a por áthömpölygött felette, és megült a szekérdeszkákon. Az igáslovak is a fejüket forgatták, elbűvölték őket az arab mének. Az első száz lovas tovaügetett, utánuk a második száz, majd a harmadik. Az apród a ruháját veregette, s arca elé emelte a köpeny szárnyát. A vászon rejtekében beleköpött a tenyerébe, s a zubbony alján kente szét a homokos nyálat. Úristen, gondolta, még a végén megfulladok. Addig ügetnek itt fel-alá, amíg csak por marad, levegő semmi. Kutassatok már át, ti disznók! Mi akadályoz meg benne? Alig hiszem, hogy tőlem félnétek. Rajta, mielőtt még megsüketülök, megvakulok és belefúlok a porba!
Behunyta a szemét, és a fülébe túrt, hogy kikotorja belőle a homokot. Paták tompa dobaját hallotta, nyereg-nyikorgást, jatagánzörgést. A szél átfütyült az úton, lebukott előle. Ötszáz? Ezer? Hány hadserege van ennek a Szaladinnak?
Nagy sokára megdörgölte a szemhéját, és kinyitotta a izemét. Az út üres volt. Csodálkozva dobta le köpenyét, s hátrafordult a bakon. Az oszlop vége eltűnt a hullámzó porfelhőben.
– Hé – károgta –, nem akartok... lehet, hogy fegyvert szállítok. Hé! Hát még egy motozásra se méltattok? Azt se tudjátok, mit viszek. Lehet, hogy... – A hangja elhalt, ahogy az igazság felderengett benne. Tudták, persze hogy tudták. A muzulmán kémek a legjobbak a világon. Tudták.
Időbe telt, mire a lovakat megitatta, ruhájáról leverte a port, és ellenőrizte, nem ette-e bele magát a homok a ládákba. Aztán rájött, hogy a szekér megint elakadt, s kezdhet újra ügyködni a rőzsével.

 

Átvágott Nagy Sándor útján, és a Montferrat-kapun behajtott Tyrusba. Az utolsó néhány mérföldön szünet nélkül motyogott magában, bólogatott, ha egy-egy kifejezés megtetszett neki, s addig ismételgette a szavakat, míg hibátlanul nem hangzottak. Volt, amit sehogy sem tudott Megfelelően használni, s megjegyezte, hogy ezeket jobb lesz kerülni. Mire a Sándor-útra ért, befejezte a felkészülést.
A kapun belül megállt. Két szekér volt előtte, az őrök aprólékosan átkutatták mindegyiket. Aztán az első szekér megindult, és egy őr feléje bökött.
– Hajts ide. Állj. Neved?
– Er-Er-Ernoul, kapitány.
– Nem vagyok kapitány. Kiindulási hely?
– Hm?
– Kiindulási... Hová valósi vagy?
– Hát, öö, izé, tiberiási. – Bárgyú arccal ült a bakon, a szája tátva.
Az őr már tért volna rá a következő kérdésre, de hirtelen felnézett. – Mi? Hogyhogy tiberiási? Tibcriás négy esztendeje muzulmán kézen van.
Ernoul meg volt elégedve dadogásával és közönséges, durva kiejtésével. – Azt kérdezted, hová vagyok... hová valósi. Hát ti-tiberiási volnék. Ott születtem.
– Azt kérdeztem, honnan jössz?
Az apród hátrafordult, és kipislogott a kapun. – Akkó alól. – Szaporán bólogatott, mintha csak az őr adta volna meg a választ.
– Akkó alól, mi? Át a szaracénokon.
– Úgy van. – Ernoul elvihogta magát. – Még csak... még csak meg se állítottak.
Odajött egy másik őr is. – A maiak közül ez a legostobáb. Na ide figyelj, te Ernoul. Mit hoztál?
– Izé, ládákat. Ru-ru-ruhásládákat. Izé, Izabella jeruzsálemi hercegnőnek. Küldtek.
Az őrök egymásra néztek. Akkor ez nem tűzifa- meg káposztarakomány. – Van valami igazolásod?
– Hát-hát küldtek.
– Úristen, micsoda egy féleszű! Papír! írásod van-e?
– Hogyne volna. – Ernoul ügyetlenül kapkodva beletúrt egy bőriszákba, és előhúzott két pergamentekercset. Majd, szemlátomást kétségbeesve, az egyiket mindenáron vissza akarta dugni. Meg is volt a hatása.
– Mi az, te? Az a másik. Mutasd csak!
– N-n-ne, kapitány! Az a h-h-hercegnőé!
– Mondtam már, hogy nem vagyok kapitány. De majd mindjárt hívok egyet. Vigyázz rá. – Bement az őrszállásra, és egy tagbaszakadt, komor tekintetű keresztessel tért vissza. Hál' istennek, ez se ismer, gondolta Ernoul.
– Landry kapitány vagyok. Mi van abban az iszákban?
– Azt hiszem, egy levél. Igen, azt hiszem.
– És nem akarod megmutatni. Mi a neve? Ernoul? Na szállj csak le, Ernoul. Gyere ide.
Az ifjú apród vigyázott, nehogy megránduljon az arca. A félnótás, akinek tetteti magát, most semmire sem gyanakodna. Odaballagott hát, és a kapitány visszakézböl szájon vágta. Az ütés ereje nekilódította a szekér oldalának. A lelke mélyén ordítani szeretett volna, megmondani, ki ő és hogy micsoda vadállat a kapitány. De csak ennyit mondott: – M-m-mi volt ez?
Landry kapitány kinyújtotta vaskesztyűs kezét. – Ide azzal a levéllel.
Ernoul véres ajkát nyalogatta, miközben az őrparancsnok elolvasta mindkét tekercset. Az elsőt Konrád és Balian írta alá: engedély volt a ládák elszállítására. A második Mária levele volt Izabellának. – Ez a família sose adja fel a próbálkozást – mondta Landry. Ha felnéz, valami mosolyfélét láthatott volna Ernoul szája szögletében.
– Kapitány úr?
– Mi van?
– M-m-mehetek?
– Motozzátok meg. – Az egyik őr előrelépett, átkutatta a sovány testet, megrázta a fejét. – Ennek a Balian úrnak a szolgája vagy? – kérdezte Landry.
– Nem, kapitány úr. Én egy s-senki vagyok. – Boldogan felkiáltott: – De a szekér az enyém. És... és a lovak is.
– Ugye tudod, hogy felakasztathatnálak?
– Jaj, ne! Nem loptam! Mondtam, hogy az...
– Amiért el akartad dugni ezt a levelet.
– Én csak a parancsnak... Kapitány úr, ne! – Ez volt a legmegalázóbb. Térdre esett, egyik keze a keréken, a másikat könyörögve kinyújtotta. Tudta, hogy Landryt már nem érdekli az egész, de egy szegény, félbolond szekeres erre nem jöhetett rá.
– Kelj fel! – förmedt rá Landry. – Elállód az utat. Ti ketten menjetek vele. Montferrat úrnője a palotában van.
„Jeruzsálem hercegnője!” – motyogta Ernoul. Az egyik őr ránézett, mire elmotyogott még néhány érthetetlen szót, és fölmászott a bakra. A ládákat majd a palotában vizsgálják át, de semmit sem találnak bennük. Arca maga volt a megalázkodás, de a lába nyugodtan dobolt a saroglyadeszkán.

 

Most már csak az van hátra, hogy találkozzanak.
A tyrusiak a palota mögötti köves udvarra vezették. Elébük jött Izabella néhány testőre. Inkább a börtönőrei, gondolta Ernoul. A kapuőrök elmagyarázták, hogy noha a ládák Montferrat úrnőjének személyes javait tartalmazzák, át kell őket vizsgálni.
– Hajts oda ahhoz az ajtóhoz. Közelebb, te félnótás, csak nem akarod az egész udvaron átcipeltetni azokat a ládákat?
Ernoul biccentett, és odafaroltatta a szekeret a megvasalt ajtóhoz. Vajon hol lehet ő? Két palotaőr lerángatta a ládákat, és behordta őket egy szépen berendezett, hosszú szobába. Amint az utolsót is felemelték, Ernoul lemászott a bakról, és utánuk indult.
– Hát te meg hová mész?
Most kell csökönyösnek mutatkozni. – M-m-muszáj a ládák mellett maradnom. Bele van írva.
– Mibe, te? Mit habogsz itt összevissza?
– Hát, izé, Akkónál. Konrád márki, Tyrus védelmezője, az írta bele abba a... mi-mi-minek is hítta a kapitány... igazolásba. Igen. B-b-benne van, hogy muszáj itt m-maradnom. Fölolvasták nekem a táborban. – Bólogatott, és figyelte az értetlen arcokat. Pompás. Minél nagyobb a zűrzavar, annál jobb. Csak nehogy visszamenjen valamelyik a kapuhoz megnézni azt a levelet. Úristen, nehogy visszamenjenek, mert semmi ilyesmi nem áll benne!
– Mo-mo-montferrat úrnőjének még más dolgai is vannak a táborban. Li-li-listát kell csinálnom róla.
– Csak azt ne mondd, hogy tudsz írni.
– Majd, majd ő megírja.
Föladták. Ráparancsoltak, hogy várjon az ajtóban, míg az egyik őr megkeresi Izabellát. Ernoul remegett, de ezúttal nem tettette magát. Vajon bele fog menni a játékba? Vajon tényleg úgy gyűlöli Konrádot, ahogy mi hisszük? Az a nyolchónapi hallgatás nem lehetett szándékos. Mert ha igen, ha a családja ellen fordult, akkor itt engem fölakasztanak. Jézusom, add, hogy belemenjen a játékba!

 

– Miféle ládák?
– Öt láda, úrnőm. Azt mondja, azok a holmik vannak bennük, amiket az akkói táborban hagytál.
Izabella őszintén meglepődött. Olyan rég volt, oly gyakran kérlelte Konrádot, hogy már minden reményről lemondott. Őszintén szólva abban sem volt biztos, emlékszik-e még a holmijaira. Négy esztendeje, hogy a kilenc életben maradt katonával elhagyta a várát – jobban mondva Humphrey várát. Négy esztendő, zsúfolt szobákban, apró házakban, sátorokban és palotákban. Toronból Antiochiába ment, onnan Tyrusba, azután Akkó alá és vissza Tyrusba. Legtöbb ruháját anyjától kapta, mostanában pedig a tyrusi varrónők varrnak rá. Konrád nem bánik bőkezűen a pénzzel, még egy gyűrűt vagy csatot sem vett neki. Így, noha az öt láda a saját holmiját tartalmazza, ruhákat, könyveket, csecsebecséket, olcsó kis ékszereket, mégis újdonság lesz látni őket. És, tudta, régi emlékeket fognak ébreszteni benne, Humphreyról, a családjáról, Toronról.
– Megnézem őket – mondta vegyes érzelmekkel. – És, gondolom, ti is látni akarjátok.
– Konrád márki parancsa, úrnőm. Ha rajtam állna...
– Ellopnád az egészet. Még szerencse, hogy nem rajtad áll. – Kiléptek a napkúrázóteremből, aholjeu des dames-ot játszott egyik szolgálójával, és megkérdezte: – Ki hozta a ládákat?
– Valami szekeres. Elzavartuk volna, de azt mondja, parancsa van rá, hogy megvárjon. Valami listát kell adnod neki.
Izabella kinyitotta száját, de nem szólt semmit. Miféle listát? Talán ez is Konrád újabb fondorlata? – Ismered ezt a szekerest?
Az őr megvetően csettintett a nyelvével. – Ha ismerném, is letagadnám. Gügye a szerencsétlen. A közeledben fogunk maradni, úrnőm. Sose lehet tudni, mire képesek az ilyen bárgyú alakok.
Végigmentek egy kőlapokkal burkolt átjárón, lementek egy lépcsőn, és belülről benyitottak a hosszú terembe. Az őr előrelépett, és kiszólt: – Hé, te! Gyere be. Montferrat úrnője megérkezett.
Ernoul hálásan dadogva bejött az udvarról. Úgy kellett kezdenie, ahogy folytatni akarta. Izabellának nem szabad időt hagyni rá, hogy üdvözölje – mármint őt, Ernoult –, előbb össze kell szednie magát, hogy azután megfelelőképpen viselkedhessen az ostoba bugrissal. Persze ha Konrád oldalán áll, most mindjárt az őrökhöz fordul: „Fogjátok le, ez egy szélhámos!”
Előrebotladozott a szőnyeg felé. – Ú-ú-úrnőm, Mo-mo-montferrat márki üdvözletét küldi. Azt üzeni...
– Vigyétek ki, és poroljátok le. Ne bántsátok, de csak úgy dől belőle a por. – Figyelte, ahogy Ernoult kilökdösik az udvarra. Ernoul hagyott neki időt, hogy magához térjen, de még többre volt szüksége. Édes jó Istenem, tudja vajon, hogy mit csinál? Micsoda kockázat, micsoda rettenetes kockázat! Ó, Ernoul, végre egy kedves arc!
„...A közeledben fogunk maradni, úrnőm. Sose lehet tudni, mire képesek...”
Nem. Nem! Négyszemközt kell maradnunk. Nem tenné kockára az életét, ha... Biztosan hozott valamit. Egy levelet talán? Jaj, bárcsak levelet hozott volna! De hová rejtette? Nyilván megmotozták. És átkutatják a ládákat is. A tyrusiak nagyon gyanakvóak...
Az őrök visszahozták Ernoult.
– Csukjátok be az ablaktáblákat. Megmondtam, hogy naponta kétszer locsoljátok fel az udvart. Csak úgy tódul be a por... Vannak odakinn emberek?
– A kapuőrök visszamentek, úrnőm, de keríthetek néhányat.
– Akkor eredj. Ti ketten maradjatok velem. A többi locsolja fel az udvart. Jól van, szekeres, felállhatsz. – Rajta felejtette a tekintetét, de tudta, hogy az őr figyeli. – Hogy hívnak?
– Ernoulnak, úrnőm. N-n-nem zavarnálak, de azt mondták, hogy listát kell csinálnod a holmikról. – Hangját alig észrevehetően megváltoztatva hozzátette: – Az Akkóban maradtakról.
Istenem, édes hercegnő, de megviseltnek látszol! Rád mosolyoghatok vajon? Miért is ne? Egy bolondnak mindent szabad, és különben is háttal állok az őrnek. De miért mondtad, hogy ketten maradjanak veled? Hogyan adjam át a...
– Szerencsés ember vagy, hogy ép bőrrel megúsztad, Ernard – mondta színtelen hangon Izabella. – Úgy hallottam, a szaracénok...
– Ernoul, úrnőm, Ernoul.
Az őr megmarkolta a bőrruhája nyakát, és megcsavarta, hogy alig kapott levegőt. – Vigyázz a szádra, te! Az úrnő úgy szólít, ahogy neki tetszik.
– Hogyne. Bocsánat. Igen.
– Átvizsgálhatod a ládákat – mondta Izabella.
Bejött a másik palotaőr, és jelentette, hogy az udvart azonnal fellocsolják. Izabella rászólt, hogy csukja be az ajtót, majd odament egy kis íróasztalkához, pennát, tintát és pergament húzott maga elé, s nézte, amint az őrök gondosan átvizsgálják az első láda tartalmát. Figyelme megoszlott a tyrusiak, egy vasalt dobozka és Ernoul között, aki szórakozottan topogott a bal lábával. Izabella végre megértette. Remélve, hogy Ernoul is megérti, rászólt: – Hagyd abba. Az idegeimre mégy. – Ernoul abbahagyta, és a dobozkát forgató őr felegyenesedett. – Semmi. De ezt a dobozt is ki kell nyitnunk.
– Nyissátok. De előbb vigyétek át a napkúrázóterembe.
– Nem hagyhatunk egyedül vele, úrnőm.
– Nem lesz semmi bajom. Nézzetek rá. Akár egy girhes macska. – Gúnyos arccal Ernoulra mutatott. – Adjatok egy kést. Mire visszajöttök, megnyúzom.
Az őrök haboztak. Izabella az erszényébe nyúlt, és elővett tíz tyrusi dinárt. – Tegyétek meg a kedvemért. Ha most nem viszitek át a ládákat, napok hosszat itt fognak heverni. A palotaszolgák éppen olyanok, mint ez az éhenkórász. Az egyik csont és bőr, a másik haspók.
Kíméletlen szavak voltak, de Izabella tudta, hogy a palotaőrök megvetik a civil szolgákat. És tíz dinár kettejüknek is bőven elég lesz borra meg szajhára. Vonakodva, morgolódva ugyan, de elfogadták a pénzt. Cserébe odaadtak neki egy széles pengéjű kést. Fölemelték a ládát, és figyelmeztették Ernoult, hogy maradjon csendben, és meg ne moccanjon. Ernoul mélyen meghajolt, és a két őr kicsoszogott a ládával.
Hallgatóztak, Izabella az ajtónál, Ernoul az ablaktáblák mögött. Amint Izabella megfordult, Ernoul térdre hullt előtte.
– Hercegnő...
– Micsoda színész vagy! Istenem, de örülök neked! Gyorsan, állj fel! Fogd a kezem. Tényleg girhesnek látszol, tudod-e? Olyan rossz a helyzet a táborban?
– Igen, és nemsokára még rosszabb lesz. Megérkezett Fülöp és Richárd.
– Hallottam róla.
– De te... De te is...
– Tudom, hogy nézek ki. Azt is tudom, hogy érzem magam. Száz évet öregedtem.
– Konrád... rosszul bánik veled?
– Konrád maga az ördög. El sem lehet mondani. De hagyjuk őt. Humphrey?
– Jól van. A vesztesége miatt szánalomraméltó, de baja nincs. Balian úr és anyád is jól vannak, már amennyire lehet. Hoztam...
– Pszt! Állj odább!
Visszajöttek az őrök. Ernoul alázatosan újra meghajolt, amazok pedig átvizsgálták a második ládát. Az utolsóba kellett volna rejteni, gondolta Ernoul. De hát nem tudhattuk. Az őrök végigfuttatták ujjukat a kupák belsején, belepislogtak a verseket és történeti föl jegyzéseket tartalmazó tekercsekbe, végigtapogatták a köntösöket és rokolyákat, megkopogtatták az ékszeresládikák oldalát, hogy nem üregesek-e. Szégyentelenül lelkiismeretes munkát végeztek. Azután lecsapták a láda tetejét, és a vállukra emelték.
– Folytasd – suttogta Izabella, amint kimentek. – Mit hoztál?
– Két levelet. Az egyiket Mária királyné írta, a másikat Humphrey. Anyád kettőt írt, hogy a kapuőrök az egyiket elvehessek. El is vették. A másikak itt vannak a csizmámban.
– Gondoltam. Lesz rá időnk, mit gondolsz?
– Megpróbálom. – Leült a szőnyegre, behajtotta a bal lábát, és rángatni kezdte a csizmát. Nem akart lejönni. Izabella fülelve járkált fel-alá az ajtó és az ablakok közt. Hallotta, hogy Ernoul felnyög mérgében. – Na, talán most – hallotta aztán.
De már késő volt, Izabella gyorsan megrázta a fejét. Ernoul talpra vergődött és mélyen meghajolt a belépő őrök felé.
Izabella írni kezdte a listát. Arra gondolt, hogy ír bele egy levelet – pár sort legalább – Humphreynak, de tudta, hogy a listát vagy itt, vagy a kapunál alaposan végig fogják böngészni. Ezért csak ennyit írt: „Egy kicsi medvebőr szőnyeg, kék vagy mályvaszínű; egy triptichon, berakott kerettel; egy ezüst asztali serleg, Balian úr pecsétjének négy tornyával díszítve; egy zacskó pénz, amelyet Jeruzsálemben vertek Bélpoklos Balduin idejében.”
A serleg előkerült a harmadik ládából, így hát kihúzta. Az őrök átkutatták ezt a ládát is, és kivitték. Nem maradt sok idejük.
Ernoul máris a csizmáját rángatta. – A homok! Beleragadt! Várj csak. Add ide azt a kést! – Izabella odaadta, és Ernoul végighasította belül a csizma szárát, egészen a talpáig. Izgalmában túl mélyre taszította a pengét, az arca megrándult. – Hagyd! Nincs rá időnk! – mondta Izabella.
– Fogd a kést!
– Ernoul...
– Fogd! – Letépte a csizmát, kihúzta belőle az elmocskolódott leveleket, és odadobta Izabellának.
Az őrök a padlón találták, egyik csizmája a kezében. Izabella szorosan markolta hirtelen megduzzadt pénztárcáját.
– Hé, mi ez? Mi az isten lovát művelsz, te szekeres? Ernoul belenyomta vérző bokáját a szőnyegbe, s a tenyerével takargatta a csizma hasítékát.
– Hagyjátok – mondta Izabella. – Úgy látszik, ha a bolondoknak viszket a lábuk, vakaróznak.
– Kivisszük az udvarra. Nem illik, hogy...
– Nem. Fejezzétek csak be a kutatást. Hol is tartottam, Ernard?
– T-tessék? Ja, egy r-r-rokolyát mondtál, zöld rokolyát narancs szegéllyel. Va-va-vagy zöld szegéllyel?
– Húzd föl a csizmádat, te disznó! – förmedt rá az egyik őr. Folytatták a kutatást. Ernoul felrántotta a csizmáját.
Izabella megérintette a gyűrött tekercset. Remélte, hogy Humphrey levele az. Mária biztos megértené. Kivitték a negyedik ládát.
– Itt nem olvashatom el őket. És nincs, amit Humphrey-nak küldjek. Nem vártalak!
– Persze. Mit üzensz a családodnak?
– Ó, úgyis tudják. Mondd meg Humphreynak, hogy övé a szívem. Mindig az övé lesz.
– Meg fogunk szabadulni Konrádtól. Egy nap majd lesújtunk rá, nem is olyan soká. Balian úr már rég megtette volna...
– Tudom. Életemben először azt szeretném, ha Balian úr ugyanolyan szörnyeteg volna, mint Konrád. Mert akkor egyszerűen megtenné... megtenné és kész. – A levegőbe döfött a késsel, és csodálkozva lenézett a kezére.
– Látod? Mindnyájunkat fenevaddá változtatott. Ha visszajön Akkóból, én...
– Nem, hercegnő. Bízd azokra, akik értenek hozzá. Be fog következni.
– De addig... – Nyaka előrehajló, mint akit láthatatlan ütés ért.
Az őrök átvizsgálták az utolsó ládát. Izabella befejezte a listát, és odaadta nekik, mielőtt még érte nyúlhattak volna. Majd, kímélni akarva Ernoult a bántalmazástól, így szólt: – Ügyesen szállítottad ide e holmikat, semmi sem tört össze. Embereimnek gondjuk lesz rá, hogy biztonságban útnak eresszenek. Talán visszajössz még... a többivel.
– Visszajövök – mondta Ernoul. – Di-di-dicsőség szolgálni Jeruzsálem he-hercegnőjét.
– Montferrat úrnőjét – javította ki az egyik őr. – Konrádot hívhatod királynak, ha úgy tetszik, de úrnőnk Montferrat úrnője.
Ernoul megrántotta a vállát. Azután a listát fölvévc Izabella arcába nézett, és hajlongva kihátrált a fellocsolt udvarra. A tizenkilenc éves hercegnő ott állt a szoba közepén, egyik keze az erszényt szorongatta, a másik bizonytalanul meg-megmoccant. Integetett, anélkül, hogy integetne. Nehéz volt elhinni, hogy ő a frank Palesztina leghatalmasabb asszonya.

 

 

TIZEDIK FEJEZET
AKKÓ
1191. június-augusztus

Az egymással versengő pártok mintha hallgatólagosan megegyeztek volna, hogy Angliai Richárdra bízzák a kezdeményezést. Vitéz katonának, tehetséges hadvezérnek ismerték addig is, de a szicíliai és a ciprusi hadjárat óta még fényesebben csillogott a neve. Igaz, későn érkezett meg a Szentföldre, és Franciaországi Fülöpnek ötven napja volt, hogy a táborra a maga bélyegét rányomja. Csakhogy ő is Richárdot várta, egyedül nem akarta megkockáztatni a döntő összecsapást a szaracénokkal. Konrád márki ázsiója nagyban megemelkedett ez alatt az ötven nap alatt, s ő maga is lépten-nyomon eszébe juttatta a kereszteseknek, hogy Fülöp király megjött, ahogy ő előre megmondta, és Tyrusnál szállt partra, ahogy ő előre megmondta. De amint Konrád akkor francia rokona dicsfényében sütkérezett, most Guido király is hűbérura, Oroszlánszívű Richárd társaságában töltötte minden idejét.
Furcsa mód, a katonák véleménye is kezdett megváltozni Guido királyról. Akik régóta ismerték – mint például Balian és Humphrey úr –, azok persze óvatosabbak voltak. Hűségesek maradtak hozzá, mert ő volt a király, de tudták, hogy a katonák igazából Richárdhoz húznak, s Guido új népszerűsége abban a pillanatban semmivé foszlik, hogy az Oroszlánszívű elhagyja a tábort. Mindazonáltal Guido király egyszer csak rádöbbent, hogy mellette áll jó néhány európai nemesúr, a fele zsoldoshad és az egész angol hadsereg. Bátyja, Amalrich és a testes Joscelin országbíró megérezte, hogy Guidóba új elszántság költözött. Nem tetszett nekik a dolog. Így nehezebb mozgatni a bábut. Összekeverednek a madzagok.
Konrádnak is voltak támogatói: a tyrusiak, az egyre nagyobb számban gyülekvő templomos lovagok és a francia hadsereg. Guido megerősödött pozíciója azonban őt is nyugtalanította. Nem értette, hogy az ifjabb Lusignan – ez a törött nádszál –, aki saját bevallása szerint viszolyog királyi tisztétől, miért ragaszkodik most ennyire a trónhoz. Konrád tudta, hogy Izabella révén előbb-utóbb meg fogja dönteni Guido uralmát. Azt is tudta, hogy Guido tisztában van ezzel. Hát akkor miért ilyen kitartó? Richárd király nem marad itt örökre a Szentföldön. Nem lenne jobb, ha lemondana még Richárd jelenlétében, mint hogy kivárja, míg Konrád haragja lesújt rá?
Így egyenlítődtek ki tehát a súlyok, és a mérleg két serpenyője egy szintbe került.
Az utóbbi néhány hónap során a frank hadmérnökök több ostromgépet szerkesztettek, köztük egy hatalmas kővetőt, amelyet Mai Voisin-nek, vagyis Rossz Szomszédnak kereszteltek el. Az akkói muzulmán helyőrségnek is voltak manjanik-jai ezek összezúzták a Mai Voisin-t, ám a keresztesek újra meg újra felépítették. A soktornyú falakban ugyan alig okoztak kárt, de a folytonos kő- és naftaeső megtörte a szaracénok harci kedvét. Azonkívül a francia és angol flotta láttára a muzulmán hajók visszavonultak a város alól, és a helyőrséget éhínség fenyegette. Az a hír járta, hogy Szaladin azért várt eddig, mert Fülöpöt és Richárdot egyszerre akarta hálóba keríteni. Hát vonja már be azt a hálót, Allah szent nevére: benne van már mind a kettő!
A két király hamarosan megkapta az arnoldiá-t, s amíg fekvő betegek voltak, szó sem lehetett egy újabb rohamról. A kór azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a Mal Voisin és a többi ostromgép munkáját irányítsák. Fülöp a kikötőbejárat melletti Legyek tornyát lövette, Richárd pedig a városfal északkeleti szegletében álló Átkozott Tornyot.
Egyik reggel Richárd valamelyik katapultjának lövedéke nagy ívben elkerülte a tornyot, és egy kis piactérre vágódott be. Mire abbahagyta a pattogást, tizenkét katona, bevásárló és piaci árus holtteste hevert a téren. A frank lövedék erejétől megrettent szaracénok taligára emelték a követ, és behúzták egy közeli gabonaraktárba, hogy megmutassák Szaladinnak, ha majd fölmenti a várost.
A keresztény tábornak is voltak veszteségei. Meghalt Barbarossa Frigyes császár fia, a sváb herceg, és Fülöp másik rokona, Flandria grófja is. Ezeknek és más vezéreknek a halálától megijedve, Franciaország és Anglia királya elhatározta, hogy amint fölkelhetnek az ágyból, rohamra indulnak a város ellen. Akkó pontosan négy esztendeje van muzulmán kézen. Legfőbb ideje, hogy az Iszlám sárga zászlait felváltsák a keresztény világ vörös és fehér lobogói.
Aztán egyszerre csak fölöslegessé vált a roham.
Július első hetének végén Akkó kormányzója, Kara-kusz sürgős üzenetet intézett a szultánhoz. A városban nincs több ennivaló, a nyíl- és görögtüzkészlet is fogytán. Ha Szaladin nem menti fel a várost, elvesznek.
Kapkodva előkészületeket tett a keresztények elleni nagy, végső kitörésre, de mivel az ő hadereje is éppoly súlyos veszteségeket szenvedett, mint a frank tábor, időbe telt, hogy az egészségeseket és a betegeket szétválassza. Akkó kitartott még öt napig, s ezalatt a muzulmán flotta sikertelen kísérletet tett a frank blokád áttörésére. Kara-kusz ekkor követeket küldött Guido királyhoz. Guido kikérte hatalmasabb uralkodótársai tanácsát. Fülöp magával vitte Konrádot is, és a négy ember együtt tanulmányozta a megadás feltételeit.
Kara-kusz Szaladin tudta nélkül felajánlotta, hogy Aleppó és Lattakieh börtönéből szabadon engednek kétszázötven keresztény foglyot, valamint visszaadják a Hattinnál zsákmányolt Keresztet. Guido beleegyezett volna, azzal a kikötéssel, hogy a szabaduló foglyok egyötöde nemesi származású legyen; kétszázötven tetőfedőre vagy kerékgyártóra semmi szüksége. Richárd, Fülöp és Konrád azonban úgy vélte, ennél többet is elérhetnek, és visszautasították a kormányzó ajánlatát.
Július 12-én reggel újra megjelentek a követek. Kara-kusz ezúttal kétezer-ötszáz foglyot ajánlott fel – köztük száz nemesi származásút – és kétszázezer talentumot Akkó lakosságának megváltására. A hatalmas összeget azonnal elfogadták, de Richárd ragaszkodott hozzá, hogy a helyőrséget váltsák meg rajta, s ne a civileket. A város lakói – üres kézzel – szabadon távozhatnak.
Amikor Szaladin hírét vette, hogy Akkó meghódolni készül, sürgősen levelet íratott Kara-kusznak, megparancsolva, hogy zárja be a kapukat, és tartson ki, amíg a segítség megérkezik. A levelet azonban nem küldték el, mert aznap estére már keresztes katonák őrködtek minden mellvéden és minden toronyban.

 

Guido Richárd mellett, Amalrich és Joscelin Guido mellett, Ernoul és Fostus pedig valamivel hátrább, Balian és Humphrey mellett lovagolt. Richárd keresztülvezette őket a napsütötte városon, felemelt karral viszonozta katonái éljenzését, s hátra-hátrafordult, hogy végignézzen hatalmas kíséretén. Kitűnő hangulatban volt. Alig egy hónapja érkezett Palesztinába, s máris nagy, vér nélküli győzelmet aratott. A keresztény had most már biztonságban volt. Akkó falai nem szenvedtek nagy kárt. Az üres gabonaraktárakban muzulmán foglyok ezreit őrizték. A keresztes flották uralták a tengert. A muzulmánok kétszázezer talentum hadisarcot fizetnek, és visszaadják a Szent Keresztet. Vállalkozása – vagyis hát vállalkozásuk – szerencsésen kezdődött. Hátravetette fejét, és Tell torokból visszhangozta a katonák üdvrivalgását.
És akkor észrevette a zászlót.
Oda volt tűzve az övé mellé, a keleti kapu fölé. Felmutatott rá és megkérdezte: – Hát az meg micsoda?
Guido felnézett, majd Amalrichra pillantott. Fivére leeresztette a szemhéját, mint aki azt mondja: nem tudok semmit.
– Guido király? Országkapitány? Joscelin úr?
Az országbíró, Amalrichnak mindenben hűséges követője, megrázta a fejét. – Nehéz lenne megmondani, felség.
– Nohát, annyi címeres lobogónk semmiképp sincs, hogy ne férjenek el egymástól. Nézzétek csak, az a rongy az én zászlóm rúdja köré tekeredett! Menj és érdeklődd meg, hogy kié, Joscelin.
Nablus és Toron ura a kíséret végéről figyelte, ahogy az országbíró a keleti kapu felé indul. Hallották Richárd ordítozását is, és Humphrey megjegyezte: – Lipót zászlajának nézem. – Ernoul bólogatott mögöttük. – Az bizony, urak. Láttam, amikor az emberei feltűzték.
– Attól tartok, időváltozás készül – morogta Balian. Humphrey felnézett a sápadtkék égre, majd, észbe kapva, Richárdra pillantott. – Értem már, őrá gondolsz.
Mire az Oroszlánszívűvel egy vonalba értek, Joscelin is visszajött. Jelentette, hogy a zászló Ausztriai Lipót hercegé. Mióta Barbarossa Frigyes belefulladt a Salef-folyóba, és Svábia hercegével végzett a kór, Lipót volt a legmagasabb rangú német keresztes vezér. Mint ilyennek, úgy képzelte, joga van Jeruzsálem, Franciaország, Anglia és Itália lobogója mellé tűzni a sajátját. Richárd azonban szemlátomást nem értett egyet vele.
– Lipóté? Akinek semmi része a győzelemben? Az a rongy még megfojtja a leopárdjaimat. Hajítsátok le onnan!
Balian tekintete Breteuili Róbertet kereste, azon kevesek egyikét, akik ellene mertek mondani a királynak. Sehol sem találta, ezért odaléptetett Guido és Amalrich közé.
– Felség! Ibelini Balian vagyok, Nablus ura. Richárd biccentett. – Ismerlek. Okosan szóltál a tanácsban. Mit akarsz?
– Jobb volna kiemelni Lipót herceg zászlaját...
– Én is azt akarom. Nézd, hogy összegabalyodott az enyémmel.
– ...semmint lehajítani. Van még hely bőven a falakon.
– Persze hogy van, Balian úr. Annak a zászlónak azonban azért kell eltűnnie, mert semmi keresnivalója ott. Ha az ausztriait eltűrjük, minden szedett-vedett országocska ki fogja tűzni a magáét.
– Lipót zászlaja a hatalmas német birodalmat képviseli.
– Én csak annyit látok, hogy Angliát fojtogatja. Joscelin, vetesd le onnét!
Hogy a királyi menet megtorpant, elhalt az éljenzés is. Ernoul végignézett a fülledt, bűzös utcán. A falak tövében és az apró, vasrácsos kertekben püffedt hullák hevertek. Itt-ott törmelékhalmok, cserépdarabok jelezték, hol csapódott be egy-egy frank lövedék. Muzulmán holttestekkel megrakott taligákat toltak az utcákon, s a kikötő felől kígyózó sorláncban vizesvödrök jártak kézről kézre: az emberek az utolsó naftatüzeket próbálták eloltani.
Odajött Humphrey, és Ernoul megkérdezte tőle: – Te megtetted volna?
– Nem, én ott hagytam volna. Lipót...
– Úgy értem, vitába mertél volna szállni Richárd királlyal?
– Hát... izé...
– Gondoltam, és nem hibáztatlak érte.
A következő néhány perc alapos zűrzavarban telt el. Azok a németek, akik tanúi voltak Richárd dühkitörésének, Lipóthoz siettek, hogy tudtára adják: Anglia királya meg akarja alázni. Az ausztriai, hamuszürkén a felháborodástól, megtagadta, hogy levetesse zászlaját. Katonái kardot rántottak Joscelinre, és elkergették.
– Rendben van – bődült fel Richárd. – Akkor levesszük erővel. Oda kerül, ahová Lipót való. Dobjátok bele az árokba.
Az angol katonák szétszórták a kis számú német őrcsapatot, és az ausztriai ház lobogója mint egy színes tollú madár hussant le a kaputoronyból a külső sáncárokba. Az angol leopárdok újra egyedül vicsoroghatták körbe zászlórúdjukat.
Richárd keservesen meg fogja még bánni ezt a tettét. Sok minden meg fog változni miatta. Német börtönökben fog sínylődni másfél esztendeig, és Angliának százötvenezer márkát kell majd fizetnie érte, hogy szabadon bocsássák. Mire azonban Lipót emberei kihúzták bemocskolt zászlójukat az árokból, Richárd el is feledkezett a közjátékról, s folytatta diadalútját a városban...

 

Alig egy hét múlva Ausztriai Lipót herceg elhagyta Palesztinát. Fülöp király és Konrád márki sajnálta, hogy elmegy. Anglia és Jeruzsálem királya nem sajnálta.
Az uralkodók most már készek voltak megvitatni a jeruzsálemi trón sorsát. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a kérdést meg nem oldják, Guido és Konrád ellenségeskedni fog, s a keresztény hadseregben nem lesz egység.
A tanácskozásokon a helybeli és európai főurak is részt vettek. Napokig folyt a makacs alkudozás, amelyet fenyegetőzések és kölcsönös vádaskodások fűszereztek. Guido és Konrád egyre-másra elhagyta a tárgyalóasztalt, de a félelem és a kíváncsiság mindig visszacsábította őket. Richárd és Fülöp is ki-kivonult, az egyik zajos méltatlankodással, a másik gyilkos gúnnyal. Ha Richárd távozott, Guido csöndben maradt, semmit sem volt hajlandó megvitatni hűbérura nélkül. Ha Fülöp ment ki a teremből, Konrád megvádolta Richárdot és Guidót, hogy alá akarják ásni a kereszténység ügyét, majd francia rokona után loholt. Fárasztó dolog volt, már csak azért is, mert a helyszínt folyton váltogatták. Egyik nap Richárd szálláshelyén gyűltek össze, utána Fülöpén, Guidóén, Konrádén. A bárók, írnokok és klerikusok, e folytonos járkálásnak hála, úgy ismerték már Akkót, akár a tenyerüket.
Végül megszületett a döntés. Guido király élete végéig megtartja a trónt, halála után pedig Konrádot koronázzák királlyá. Montferrat márkija addig is megkapja a Tyrus kormányzója címet – és Szidonét is, ha majd visszafoglalják. Azonkívül Guido életének tartamára Konrádot kinevezik a birodalom régensévé.
Guido elfehéredett, amikor ezt meghallotta. – Tudod te, mit jelent ez? – mondta fivérének. – Életem végéig megtarthatom a trónt! De meddig élek, meddig élhetek Konrád árnyékában? Gondolj csak bele, Amalrich. Miért ne bérelne fel orgyilkosokat? Most, hogy a trónt odaígérték neki, én vagyok az utolsó akadály az útjában! Hát nem érted? Máris halottnak tekinthetem magam! Lehet, hogy a hét végét se fogom megérni!
– Hát igen – felelte Amalrich. – A hivatal bajjal jár. Mától jobban kell vigyáznod magadra, bizony.
Attól fogva az ideges, szalmaszőke poitou-it ritkán lehetett páncéling és sisak nélkül látni...
A sorozatos tanácskozások kimerítették Fülöp Ágostot. Az arnoldiá-ból sem gyógyult fel egészen, és azt kezdte emlegetni, hogy hazamegy Franciaországba. Richárd jobban viselte a kórt, pedig az majdnem megfosztotta a bajuszától, és semmiféle szánalmat nem érzett uralkodótársa iránt.
Meghívatta magát Fülöphöz, lenézett a kopaszodó franciára, és azt mondta: – Vess már véget ennek a pletykának. Akármerre fordulok, mindenütt azt hallom, hogy haza akarsz menni. Minek az a rongy?
Fülöp felkönyökölt a heverőn, amint Richárd belépett hozzá. Most visszafeküdt, és a selyemkötésre tette a kezét. – Orvosaim szerint – mondta halkan – egyik szememre meg fogok vakulni. Nem bízom bennük, és azt hiszem, ők sem bíznak magukban. Ezért nem hagyom, hogy felvágják. Úgy döntöttünk, hogy nem csinálunk semmit.
Richárd finom érzéketlenséggel megjegyezte: – Egy szemed akkor is marad. Sőt, azt mondják, ilyenkor a másik meg szokott erősödni. Olyan ez, mintha a fél karodat vesztenéd el.
– Én máshogy látom.
– Máshogy hát: fél szemmel. De térjünk a tárgyra – csak nem akarsz tényleg megszökni?
– Milyen ügyesen válogatod meg a szavakat. Azt mondod, meg akarok szökni. Ez úgy hangzik, mintha védekeznem, magyarázkodnom kellene. Fejezd ki magad másképp.
– Minek, ha egyszer erről van szó? Mert ez szökés lenne. Tudtára adnád a világnak, hogy nem hiszel a keresztes hadjárat sikerében.
– Nagyon magabiztosan fogalmazol. De tévedsz, én igenis hiszek a hadjárat sikerében. És miért? Azért, mert te itt vagy. Mindketten tudjuk, hogy te vagy a legalkalmasabb a Szentföld visszavételére. Szaladinnak nagy sikersorozata volt. Egyesítette Szíriát, Egyiptomot, Núbiát, az összes muzulmán népet. Úgy emlegetik, mint tudós hadvezért, harcos poétát. De jó ideje bizonytalankodik már, elég régóta ahhoz, hogy lecsaphass a birodalmára.
– A birodalmunkra.
– Krisztus birodalmára, hogy pontosak legyünk. Tehát ne vádolj engem azzal, hogy nem hiszek a hadjáratban. Neked két évbe telt, mire ideértél, mégsem nevez hitszegőnek senki.
– De most, hogy itt vagyok, itt is akarok maradni. Hogy nézne az ki, ha egyszer csak fognám magam, és...
– Hogy néznél ki, ha a bőröd felpikkelyesedne, ha gyomorgörcsökben fetrengenél, és megvakulnál a fél szemedre? Beteg vagyok, láthatod, és ha figyelnél rám, a hangomból azt is kivehetned, hogy ki vagyok merülve. Haza akarok menni. Ez nem szökés.
Richárd fenyegetően beszívta a levegőt. – Megvan. Tudom már, hogy miért sietsz haza. Bajt akarsz keverni. Jól jegyezd meg, Fülöp: nagyon mogorva leszek, ha azt hallom, hogy francia katonák járnak valamelyik birtokomon. Eleget bosszantottuk egymást idekinn.
– Legyen már egy kis eszed! A sereget nem viszem magammal. Egyedül megyek...
– Írásbeli ígéretet kérek. Biztos akarok lenni benne, hogy a határokat ott találom, ahol voltak. Egy mérfölddel sem odább.
– Gondolom, az írnokod máris odakinn kuksol. Jól van, megkapod az írást. Viszonzásul pedig kezeskedni fogsz érte, hogy azok a városok és földek, amelyeket visszafoglalsz, egyenlően lesznek elosztva Guido király és Konrád régens között.
– Nem ebben egyeztünk meg.
– De most megegyezünk. – Kezét a kötésre téve, másik szemét Richárdra emelte. – A kíséretem létszámáról még nem döntöttem – mondta kemény hangon. – Lehet, hogy tízezer emberre lesz szükségem. Beleegyezel, hogy a meghódított földek egyenlően legyenek elosztva?
– Igen – csattant fel Richárd –, ne aggódj. Rokonod meg fogja kapni a részét.
– Azt hiszem, elég lesz ötven ember is. Írásba foglalhatjuk tehát a megállapodást?
Egyikük sem bízott a másik szavában, akár leírták, akár nem. De az aláírt papirost legalább meg lehet lengetni, ha már a szerződést megszegik.
Néhány nap múlva Fülöp, Franciaország királya elhajózott Tyrus felé. Vele tartott Konrád régens is, Richárdra és Guidóra bízva a hadat. Augusztus elején hírét vették, hogy Fülöp hazaindult. Csupán három gályát vitt magával, katonáit és flottáját két főparancsnokára hagyta: Henrikre, Troyes grófjára és Hugóra, Burgundia hercegére. Konrád úgy döntött, hogy Tyrusban marad, ott erősíti meg pozícióját.
Hamarosan kiderült, hogy Szaladin igen kényes helyzetbe csöppent. Kara-kusz kétszázezer aranytalentum hadisarcot ígért a kereszteseknek, és a szultánt a tisztesség arra kötelezte, hogy előteremtse a hatalmas summát.
Aznap, hogy Fülöp Tyrusba indult, a szaracénok szabadon engedték az első néhány száz foglyot, és kifizették a hadisarc egyharmad részét. Richárd tudni akarta, miért nem az előkelő rabokat engedték ki először, hiszen ez a szokás. A szaracén követek megmagyarázták, hogy időre van szükségük, míg a muzulmán világban szétszórt foglyokat össze tudják gyűjteni.
– Átlátszó kifogás – közölte velük Richárd. – Kell hogy legyen róluk nyilvántartás, tudnotok kell, hogy hol vannak. A helyőrséget nem eresztem ki, míg ide nem hozzátok őket. Kaptok rá két hetet.
Augusztus közepén a szaracénok újabb kétszáz alacsony rangú foglyot bocsátottak szabadon, és összekapartak további tizenötezer talentumot. Az összeg nevetségesen kicsi volt az előzőhöz képest, és a frank vezérek most sem leltek barátokra a rabok között.
Szaladin újra kérte, hogy a helyőrség egy részét bocsássák útjára, de Richárd ezt újra megtagadta. Azt akarta, hogy a szaracénok fájdalmasan megérezzék a hadisarc terhét; túl sokáig állt nekik a világ. Szaladin azonban egyoldalúnak ítélte a helyzetet. Eleddig átadott nyolcvanötezer talentumot és hat- vagy hétszáz keresztény rabot. Követelte, hogy a király is engedje ki az akkói helyőrség egy részét.
Richárd válaszára egy hét múlva került sor.
Ez volt az első összeütközése az Iszlám urával, s az első alkalom, hogy megmutassa kereszténynek és szaracénnak: vele nem lehet tréfálni. Barbarossa Frigyes nem jutott el a Szentföldre. Fülöp Ágost jött és ment. Oroszlánszívű Richárd azonban helyt marad. Itt volt a pillanat, hogy a szájába rágja Krisztus és Allah seregének, kicsoda is ő.
Elrendelte, hogy a muzulmán helyőrség kétezer-hétszáz tagját tereljék ki a Turon-domb és a Tell Kejszán közti síkra. Majd, miután a keresztény had a keleti falon kívül felsorakozott, beszédet intézett a katonákhoz a kaputoronyból.
– Becsaptak bennünket, testvérek! Mindnyájan hallottatok a sarcról, ugye? Nohát, még a felét se fizették ki. Azt is tudjátok, hogy hány foglyot kellene szabadon engedniük. Alig a negyede tért meg hozzánk, s előkelő egy sincs köztük. Szaladin csalni akar, de bennem emberére talál.
Jobbjával hátramutatott a bal válla mellett.
– Ne feledjétek, hogy mekkora árat fizettetek ezért a városért. Pontos számítások ugyan nincsenek, de a keresztekből és a tömegsírok nagyságából úgy veszem ki, hogy több mint húszezer barátotok és honfitársatok pusztult el csatában, betegségben, éhhalálban. Húszezer – ennyi, ami biztos. És csak az Isten tudja, hogy mennyivel több. Lehet, hogy kétszer ennyi. Nagy árat fizettetek, nem így van-e?
Úgy van bizony, felelték, igen nagy árat.
– A keresztény világ vérrel fizetett, az Iszlám pedig azt állítja, hogy nincs pénze. Azt hiszik, hogy minket ilyen könnyen be lehet csapni. Ott van, ni, most is kinevetnek bennünket, azok ott a Tell Kejszánon. De mi majd elvesszük a kedvüket a nevetéstől. Azért vagyunk itt, hogy visszafoglaljuk Krisztus szent földjét. Én azért vagyok itt, hogy a vezéretek legyek e szent ügyben. És hogy elpusztítsam a muzulmán csürhét. Ezekkel fogjuk kezdeni! Csapjátok le a fejüket!
A döbbent csendet lassan fölváltotta a kapisgáló mormogás, majd a helyeslő ordítás. A keresztesek előrántották késüket, megmarkolták csatabárdjukat, lándzsájukat, s meglengették a fülledt levegőben. Még egy utolsó pillantást vetve Richárdra, hogy jól hallották-e, nekiestek az összekötözött foglyoknak.
Vadászatra nem került sor, hiszen a helyőrség meg volt pányvázva, s veszély is csak egymás részéről fenyegette a nekiszilajodott kereszteseket. Mindnyájan abban a tudatban buzgólkodtak, hogy ördögöktől szabadítják meg a világot Krisztus nagyobb dicsőségére.
Egy óráig tartott a rabok lemészárlása. Utána újra alakzatba álltak, hogy visszaverjék a Tell Kejszánrol őrjöngve lezúduló szaracénok rohamát. Mire az éjszaka leszállt, a keresztesek elfoglalták állásaikat, és hangosan énekeltek, hogy ne hallják a síkságon döngő legyeket.
Úgy érezték, hogy tisztára mosták magukat, ámbár a fiatalok közül többen félrehúzódtak hányni vagy imádkozni. Sokan nem vettek részt az öldöklésben, vagy azért, mert nem bírta el a lelkiismeretük, vagy mert nem tudtak átfurakodni a nyüzsgő katonákon. De most már mindnyájan készen álltak, hogy Akkót odahagyva megkezdjék a Szentföld visszahódítását.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET
A TENGERPART
1191. augusztus, szeptember

Ernoul a Turon-domb nyugati lankáján állva nézte, hogyan bont tábort a keresztény sereg. Mögötte a domb teteje már üres volt, szemét, hulladék borította. Guido király bíborvörös sátrát felrakták a málhásszekerére az ággyal, a bútorzattal és az összekötözött ládákkal együtt. Amalrich országkapitány sátra sem állt már, de ő, mivel kevés volt a szekér, kénytelen-kelletlen fivére és Joscelin országbíró holmija fölé pakolta a magáét. Égő szeméthalmok jelezték a tábor peremét, és a tüzek füstje mintegy koszorút font a síkság fölé.
Az ifjú apród tekintete átvándorolt a Belus gázlójánál várakozó katonákra. Úgy gondolta, körülbelül ötvenezren lehetnek idekinn, és a reggeli sétáján látottakból ítélve a városban is vannak még vagy húszezren.
A füstoszlopok egy pillanatra összeolvadtak, elfüggönyözték előle a folyót, és Ernoul most a domb tövére figyelt, mert tudta, hogy ott is ugyanaz történik, mint bárhol egyebütt a táborban. Felismerte a templomos rend új nagymesterét, Sabloni Róbertet. Amióta a disznóképű Ridefort-i Gellért halálát lelte a Tell Kejszánon, jószerével csak olyan templomost lehetett látni, aki Európából érkezett hozzájuk. Számuk azonban fokozatosan újra megnövekedett, s a francia és angol keresztesek megérkezése óta megint félelmetes erőnek számítottak. Sabloni Róbert volt a harcos rend tizenegyedik nagymestere: nem olyan forrófejű ugyan, mint Gellért, de éppen olyan elszánt és konok.
A két rend örök versengését igazolandó, Sabloni Róbert egyetlen barátságos lépést nem tett a johannita nagymester, Daps-i Ermengard felé. Ermengard pedig éppen csak hogy tudomásul vette Róbert megválasztását.
Ernoul figyelte, ahogy a templomosok megrakják az utolsó szekereket, különválasztják a poroszkákat a súlyosabb testű harci ménektől, majd az utóbbiakat a hátsó lőcsökhöz kötik. Lángolva égtek a templomosok tüzei, és egyszerre nagy mozgolódás támadt, amint a lovagok elrángattak egy fegyverekkel megrakott taligát a szanaszét repülő szikrák elől. Ernoul hallgatta a színes hangzavart: a tucatnyi nyelven kiabált parancsokat, a lovak nyerítését, a zörgést, csattogást, készülődést. A füstfüggöny szétvált, és most láthatta a Belusban gázolókat is, meg a lovasok elől félreugráló gyalogosokat. Valaki a nevét kiáltotta, és Ernoulba belenyilallt a bűntudat, amint a feléje nyargaló Fostust megpillantotta.
– Mit tátod a szádat, te? Kiléptél Balian úr szolgálatából?
Ernoul bizonytalan felháborodással vágott vissza: – Engedélyt kaptam tőle. Megmondtam neki, hogy látni szeretném a tábort bontó sereget.
A várnagy mérges tekintettel nézett le rá. Kedvelte az ifjú apródot, Balian úr után őt szerette a legjobban a világon. Sok mindenre megtanította Ernoult, olyasmire is, ami később annak életét mentette meg, de az apród szemlélődő és álmodozó hajlamát képtelen volt megérteni. Ernoul számára ez a képzelet szárnyalását jelentette és anyaggyűjtést, aminek segítségével egykor majd megírja krónikáját. Fostus viszont furfangos munkakerülésnek tartotta, semmi egyébnek.
– Tudom, hogy mit mondtál neki. Én is ott voltam. De ennek már három órája.
– Olyan rég lett volna?
– Ne bosszants, te kákabélű! Egész napi munka vár ránk, s alig pár óra maradt, hogy elvégezzük. Mássz le a kakasülőről, és láss dologhoz! – Megfordította lova fejét, és lenyargalt a dombról. Ernoul obszcén mozdulatot tett feléje, és a lovához szaladt. A legnagyobb keresztény hadsereg, amit ez az ország valaha is látott, végre útnak indul, gondolta, és Fostus még egy pillantásra sem méltatja. Ámbár, Fostus a mennyország kapuját se méltatná pillantásra.
A síkon máris civakodtak a vezérek. A két francia parancsnok, Troyes-i Henrik és Burgundi Hugó felpanaszolta, hogy Richárd megkérdezésük nélkül adta ki az útiparancsot. Következésképpen mogorván lemaradtak, késleltették a menetet. Richárd fikarcnyit sem törődött velük. Ha a franciák külön akarnak kullogni, ha azt akarják, hogy a szaracénok bekerítsék őket, ám legyen – legalábbis fennhangon ezt mondta. Valójában nem merte volna megkockáztatni, hogy a sereg két részre szakadjon, ha nem lett volna meggyőződve róla, hogy a franciák meggondolják magukat, és sietve csatlakozni fognak hozzá. De lekicsinyelte szövetségesei nyakasságát.
Kevesebb mint kétezer katonát hagytak hátra Akkó védelmére. Ez kockázatos dolog volt, annál is inkább, mivel a palotában volt elszállásolva Berengária királyné, Johanna királyné és Balian felesége, Mária királyné. Ha a szaracénok a keresztény sereget megkerülve rést ütnének a városfalakon, nos... a nőket felveheti ama harminc gálya bármelyike, amelyek a kikötőbejáratnál horgonyoznak. A flotta zöme elkísérte a hadat, párhuzamosan haladva a part menti vizeken. A harci gályák formálták a külső védőgyűrűt, s belül bárkák és dereglyék szállították a katonák élelmiszer-tartalékát és a katapulták lövedékkészletét.
Konrád régensnek nyoma sem volt, de Guido király azóta is talpig páncélba öltözött éjjel-nappal...
A had – a franciák nélkül – öt mérföldet tett meg aznap, és a Tell Kejszán közelében vert tábort éjszakára. A szaracén domb üres volt, és a kiküldött felderítők zavartan jelentették, hogy – semmit sem láttak.
– Eltűntek, felség. Megtettük a fele utat Haifáig, és a dombok között jöttünk vissza. Még csak egy őrjáratba se botlottunk.
– Pedig itt vannak valahol – mondta Richárd. – A hátunk mögött köröznek, gondolom. Jó lesz, ha francia uraimék nyitva tartják a szemüket ma éjjel.
Amint a had letelepedett a kopasz domb tövében, heroldok jártak körbe, és a katonák háromszor elkiáltották utánuk a keresztes imát: Sanctum Sepulchrum Adjuva! – Szent Sír, segíts!

 

A három királyné igyekezett minél jobban érezni magát Akkóban. Tűrhetően kijöttek egymással, noha mindegyik tudta, hogy a másik kettő külön hangra, csakis neki szóló hívásra vár.
Johanna bátyja rendelkezését várta – akármi is legyen az. Talán megteszi őt Szicília királynőjének; talán hozzáadja valamelyik nemesúrhoz; talán visszaküldi anyjához Angliába. Egyelőre beérte azzal, hogy várjon.
Berengária is filozofikusan viselkedett. Az ő problémája egyszerű volt; várta, hogy Richárd maga mellé szólítsa az ágyba és egyebüvé. Remélte, hogy hamarosan szólítani fogja, mert úgyszólván már minden lehető mentséget számba vett, hogy miért halogatja ez az ordítozó, vörösesszőke óriás a házasságuk elhalását.
Mária fikarcnyit sem törődött Richárd szavával és szeszélyeivel. Ő csak azt várta, hogy Balian visszatérjen hozzá – Ó, add, Uram, hogy sértetlenül! –, mint ahogy ezernyi más nő várta haza az urát. Híreket várt Izabellától is, várta a levelet, amely sohasem jött meg. Ernoul sikeresen eljuttatta hozzá azt az egyetlen levélkét, de azóta már két hónap eltelt, s válasz még mindig nem érkezett. Johanna és Berengária együttérzett vele, mint ahogy Mária is együttérzett velük. De tenni nem sokat tudtak egymásért. Királyi vándorok voltak csupán, akik ugyanabba a fogadóba vetődtek.

 

A reggelek voltak a legrosszabbak, amikor ki kellett másznia az ágy szélére, hogy eredménytelenül öklendezzen a mély ezüstedény fölött. Eleinte azt hitte, csak az utálat készteti rá, a férfi sovány teste, karmolaszó ujjai, hosszú fekete haja iránti utálat. Ebben akart hinni, mert visszarettent a másik lehetőségtől...

 

A hadsereg újra mozgásban volt, dél felé haladt Haifa és a Kármel-hegy irányába. A franciák még mindig nem keltek át a Belus-folyón, és Richárd a maradék türelmét is elvesztette. Küldött egy szűkszavú üzenetet Troyes-i Henriknek és Burgundi Hugónak – „Többé nem számítunk rátok; ti se számítsatok ránk” –, és egyszer s mindenkorra kivetette őket az agyából.
Kora délután váratlan nyári zivatar rejtette el a napot, és vízfátylakat húzott a síkságra. Az eső nyomán úgy bújtak elő a földből a szaracénok, mint valami varázs vetés. Lovas íjászok, fürge lábú núbiai és beduin gyalogosok estek neki a Beluson átgázoló franciáknak. A keresztesek komoly veszteségeket szenvedtek, ámbár a francia lovagok puszta súlya elég volt hozzá, hogy visszavessék a partról a muzulmánokat. Két óra múlva a megtépázott sereg lóhalálában igyekezett csatlakozni a frank derékhadhoz.

 

Az egymás mellett lovagoló Humphrey és Ernoul Konrád régens halálát tervezgette. Titokban tartották a dolgot, mert tudták, hogy Balian úr nem helyeselné – egyelőre legalábbis nem –, s ha rájönne, miben sántikálnak, mindent megtenne, hogy tervük végrehajtását megakadályozza. De fiatal emberek voltak, jó barátok, s lovagi kötelességüknek tartották, hogy megmentsék Izabellát a szörnyeteg Montferrattól. Immár kilenc hónapja van a karmai közt, s ezalatt sem az anyja, sem a mostohaapja nem láthatta. Nem láthatta Humphrey sem, bár ő kijelentette, hogy Izabella szépsége örökre a lelkébe vésődött. Nem felejtette el az üzenetet, amit Ernoul hozott Tyrusból – „Mondd meg Humphrey-nak, hogy övé a szívem. Mindig az övé lesz” –, és e szavak megóvták a végső elkeseredéstől, az őrülettől.
A báró és az apród elszántsága romantikus színezetet öltött. Ez volt az ő külön keresztes hadjáratuk: a jeruzsálemi hercegnő segítségére sietni, behatolni a tyrusi palotába, és levágni a hitvány régenst. A kapuőrséget nagyvonalúan! kutyába se vették, félreugrottak, szaladtak képzeletben, kikerülték a palotaőröket, pontosan ott találták Konrádot, ahol lennie kellett, két gyors döféssel elintézték, előbb Humphrey szúrt, aztán Ernoul, felkapták Izabellát, és menekültek, álruhában, szénásszekéren, hajón, lopott lovakon, mindegy. Meg tudják tenni. Legalábbis, miközben bátorító szavakat suttogtak egymásnak, mint akik a közös cipón osztoznak, úgy képzelték, hogy meg tudják tenni.
De egyelőre még nem lehet, addig nem, míg a szaracénokat ki nem űzték a tengerpartról és Jeruzsálemből. Konrád lesz az ebéd után felszolgált csemege.

 

Mire a hadsereg Haifához ért, a város földig le volt rombolva. Az embernek nem kellett belovagolnia a főkapun; elég volt, ha átléptette a bedőlt falat. A házak közül azonban több épen maradt; hálásak is voltak érte a kábult, szótlan haifaiak. Akik nagy sokára magukhoz tértek a megrázkódtatásból, hogy olyan városban laknak, amelyiknek nincs fala, elmondták a frank vezéreknek, hogy a szaracénok magabiztosnak és erősnek látszottak.
A keresztesek két nap múlva bontottak tábort, miután átszervezték a menetelés rendjét, megjavították a megjavítani való fegyvereket, felszerelést, és némi időt hagytak a sebesült franciáknak a pihenésre. Dél felé vonultak, elöl a templomosok, hátul, a legveszélyesebb ponton, a johanniták. Három oszlopban nyomultak előre, bal felől a gyalogosok tömege, középen a lovagok és a lovas íjászok, jobb felől, közel a parthoz, a fegyveres- és málhásszekerek. Tartva az ütemet a szárazföldi csapatokkal, odakinn vitorlázott a francia és az angol flotta, meg a németországi, itáliai, dániai és tucatnyi más keresztény országból való hadigályák.
Nem esett az eső, nem fújt a szél; de a nap könyörtelenül égetett, a levegő sós volt, és a homok felkavarodott a málhaoszlop körül. A matrózok összeestek a fedélzeteken, lezuhantak a hajóbástyákról. A katonák ledobták magukról a páncélt, félretámolyogtak, és térdre borulva emelték könyörgő tekintetüket az ég felé. A menet vánszorgássá lassult, s ebben a fejükön kalapáló hőség mellett része volt annak is, hogy a kereszteseknek immár embermagasságú tüskés bozóton kellett keresztülvágniuk magukat. S mintha még ez sem volna elég, a bokrokat vadrózsaindák hálózták be, lábuk alatt pedig egyre puhább, bizonytalanabb lett a talaj. A lovagok bőrökkel, takarókkal védték paripájukat, a gyalogosok azonban semmivel sem védekezhettek: feltépett kezükkel törölgették feltépett arcukat. A menetalakzat felbomlott, a sereg mérföldnyire széthúzódott, hátha ösvényt lel a bozótban. A málhásszekerek a tengerparton méterről méterre elakadtak. A levegőt káromkodások, jajkiáltások töltötték be, s a mérföldnyi széles emberhullám hol előrelódult, hol megtört a tüsketengeren.
Időről időre kiáltás harsant valamelyik elöl haladó részleg felől, s az íjászok ilyenkor belelövöldöztek a bozótba. Többnyire csak a nyílvesszőt pocsékolták, bár néha egy-egy lövész lehajolt menet közben, és felemelt egy apró dögöt.
A királya mellett lovagoló Breteuili Róbert megkérdezte: – Mit csinálnak ott elöl?
Richárd lenyalta bajszáról a ráülepedett sót. Eszébe jutott a jesi sólyom. – Pocsék vadász lenne belőled. Ugróegérre lövöldöznek.
– Olyanok, mint a patkányok.
– Rokon fajta, de ezeknek hosszú fekete lábuk van... Oda nézz, mekkorákat ugranak!
Breteuili Róbert végignézett az ide-oda hullámzó vonalon: keletre a Kármel hegye, nyugatra a petyhüdten csüngő vitorlák. A gályák oldalán ritmikusan lendülő hosszú evezőrudak láttán felsóhajtott: nemigen lehet eldönteni, melyik a rosszabb – utat vágni a tövisek között, vagy az evezők felett tikkadni. Újból Richárdhoz fordult.
– Hadd kérdezzek még valamit. Ha a szaracénok csak egy-két napi járóföldre vannak előttünk, hogyhogy semmi nyoma a vonulásuknak? Gondolod, hogy megkerülték a Kármel-hegyct?
– Nem kerülték meg, de nyilván az előhegyek közt haladtak, jóval arrébb. Föl kellett volna derítenem a terepet, mielőtt nekivágtunk. – Bajtársa arckifejezését látva elvigyorodott. – Nem akarsz hinni a fülednek, mi? Angliai Richárd beismeri, hogy hibázott!
– Üdítő dolog ilyesmit hallani – felelte Róbert –, de kétlem, hogy szokás lesz belőle.
– Nem is lesz, mert ilyen hibát nem követek el még egyszer.
Kafarnaum mellett vergődtek ki a tövisbozótból, és megálltak, hogy megmossák összekaristolt arcukat. Az ugróegereket megnyúzták, kibelezték, és elosztották azok közt, akik meglátták s akik lelőtték őket. Az osztozkodás veszekedéssé, a veszekedés marakodássá fajult. Következménye az lett, hogy az egységparancsnokok megtiltották a vadászatot, s a katonák kénytelenek voltak beérni kenyérrel és szárított lóhússal.
Kafarnaumot szintén lerombolták a visszavonuló szaracénok, s a hadsereg zárt alakzatban továbbindult a közeli Atlit erődje és városa felé. Késő délután érkeztek meg, a vár üres volt, falai lerontva, a kapuk betörve és felperzselve. A városban minden egyes ház helyét törmelékhalom jelezte. A szaracénok beleuntak a nemeslelküségbe.
A keresztesek még nem tudták, hogy Szaladin megparancsolta fivérének, Szafadinnak: rombolja le Jaffa, Askalon, Ramla, Beaumont, Mitabel, valamint Gáza erődjét és városát. Az ifjú Toroni Humphrey sem tudta még, hogy az ő várát is fölvették a listára. Valójában a szultán elhatározta, hogy mindent a földdel tétet egyenlővé, kivéve Jeruzsálemet és a tengerparti erődök utolsó, déli láncszemét, a kis Darum várát, ezt szánta ugyanis kijáratnak a muzulmán polgári lakosság számára. Darumon át útnak indulhatnak Egyiptomba vagy Núbiába, s ott maradhatnak, míg a dzsihad-ot, a szent háborút meg nem nyeri.
Szaladin úgy számította, hogy ha a kereszteseket ilyen messze le tudják csalogatni délre azon a szűk parti sávon, a végére kifogynak az erőből. Napjában legfeljebb tíz mérföldet tudnak megtenni, és gyakran meg kell állniuk, hogy kifújják magukat. Így két hétbe vagy annál is többe fog telni, mire az Akkó és Darum közti kemény száz mérföldet maguk mögött hagyják. Mostantól ki lesznek téve a támadó-menekülő szaracén íjászok állandó zaklatásának, s ha még így is sikerül előrenyomulniuk, azt fogják látni, hogy minden útjukba kerülő falu és erőd lakhatatlan. S ha végül elérik Darumot, még hátralesz a legrosszabb – a hatvan mérföldes szárazföldi út, át a júdeai hegyeken, Jeruzsálem felé.

 

Az orvosok, az asztrológusok, a papok elmentek. Egyedül volt a hálószobában, egyedül a hírrel, amitől rettegett. Egy évvel ezelőtt remegett volna örömében, s a szobát betöltötte volna a kacagás, a szelíd csipkelődés, a suta tréfálkozás. De mindez nem egy évvel ezelőtt történt. Most történik. És nincs nevetés, még halvány mosoly sincs.
Feküdt az ágyon, s a lépteket hallgatta, látta, hogy az ajtó kitárul, és a magas, csapott vállú, csontvázszerű férfi lenéz rá.
– Megvizsgáltak? – kérdezte.
– Igen. – És?
– Úgy van, ahogy... gondoltam. Terhes vagyok.
A férfi hátrahajtotta fejét, és a díszes mennyezetet tanulmányozta. – Tehát igazam volt. Megmondtam. Humphrey egy száraz kóró.
– Gyere közelebb, uram. – S hogy Konrád vékony ujjai a takaróhoz értek, Izabella arcul köpte.

 

Reggelre a had átkelt a Nahr Zerká-n – a keresztesek Krokodil-folyónak nevezték el ama két lovag emlékére, akiket e rusnya hüllők lerángattak a víz alá –, és a nyílt terepen Caesareába vezető három mérföldes utat rótta. Több váratlan rajtaütést visszavertek, s a templomosok és a johanniták helyet cseréltek, hogy a fekete-fehér lovagok háborítatlanul nyalogathassák sebeiket. Valaki egy nap talán feltalálja a hátrafelé ügető lovat, vagy az olyan nyerget, amiből az utóvéd arra lát vissza, ahonnét jön, mondogatták tréfálkozva. Addig azonban a hátul haladónak mindig fájni fog a nyaka a sok forgástól, s a lapockái közé fúródó nyílvessző végez vele.
Az előőrs vezetését Guido király és Amalrich országkapitány vette át, s a derékhadnál egy órával korábban közelítették meg Caesareát. Abbahagyták a beszélgetést Sabloni Róbert nagymesterrel, és beugrattak a kitárt kapun.
Szafadin szóról szóra végrehajtotta fivére parancsát.
A kaput belülről záró gerendákat levágták, a sarokvasakat naftával szétolvasztották. Tüzek égtek szerte a városban, s a hatalmas, négyszögű fellegvár egy része leomlott. A hosszú szárazföld felőli falból itt is, ott is kiütötték az alapköveket s naftát öntöttek rá, hogy a meglazult fal leszakadjon. A lovagok az égő városon átügetve látták, hogy a nyugati szélén levő furcsa, kör alakú kikötőt a szaracénok elsüllyesztett halászhajókkal zárták le. Füst terjengett alacsonyan a föld felett, vagy szökött fel a magasba a lángnyelvek hegyéről.
Caesarea nem volt kihaltnak mondható: lakosai, muzulmán kézművesek, keresztény kalmárok néma csoportokban álldogáltak, lelkierejükből annyira sem futotta, hogy megpróbálják eloltani a tüzeket, és ügyet sem vetettek az újonnan érkezőkre. Néhány órával azelőtt a szaracénok elpusztították városukat; mit számít most már, ha a keresztesek meg őket pusztítják el?
– Akár a kiherélt birkák! – morogta Amalrich.
– Ürük – mondta Guido.
– Mi?
– Így hívják a kiherélt birkát...
Bátyja megvetően fölhorkant, és odaugratott a legközelebbi csoporthoz. – Csipkedjétek magatokat! – ordított rájuk. – Hozzatok vödröt, és oltsátok el a tüzeket. Te ott! Látni akarom, hogy dolgozol!
Az idős velencei, aki ideje java részét Caesareában élte le, vállát vonogatva nézett végig a füstölgő utcán. – A város melyik részét mentsük meg, lovag úr?
Amalrich arcátlanságot érzett a hangjában, és addig forgolódott a lovával, míg el nem választotta az öregembert a csoporttól. – Az egészet, te vénség, megértetted? Azt akarom, hogy oltsatok el minden tüzet!
Az öreg felnézett a keskeny, dühös arcba, az orrvédőhöz közel ülő két szembe, majd intett a fejével a többieknek, és lassan elindultak az utcán.
Amalrich, mivel nem tudta eldönteni, engedelmeskedtek-e neki vagy megsértették, utánuk lódult. Guido azonban eléje léptetett, lezárva előtte az utat. – Hagyd őket békén – mondta. – Nem szoktak hozzá ekkora tüzek eloltásához. Várjuk meg...
– Egy város lángokban áll, és te legszívesebben néznéd, ahogy leég. Értem.
– Dehogy, csak semmi kedvem azokat zaklatni, akik már úgyis mindenüket elvesztették. Ebben a helyzetben pár perc késlekedés semmit sem jelent. Várjuk meg Richárdot...
– Várjuk meg Richárdot. Ez minden probléma megoldása. És közben ne csináljunk semmit.
Guido elnézett a fivére mellett. Az Amalrich mögötti épület leomlani készült. A király kinyitotta a száját, hogy rákiáltson, menj onnan, de becsukta újra. Megrémült a saját hallgatásától. Figyelte, amint a füst és a lángok körülnyalják a gerendákat, ki-kicsapnak a nyitott ablakokon.
– Most éppen olyan vagy, mint azok a micsodák is... ürük? – mondta Amalrich.
A ház megreccsent, és belül az emelet egy része leomlott.
Meg tudom tenni? Meg tudnék lenni nélküle? Amalrich örökre kilépne az életemből! Micsoda édes gondolat. Nincs rá szükségem. Sohasem volt. Elhitette velem, de sohasem volt szükségem rá. Ha meghal, azt tehetek...
– Gyere el onnan, országkapitány. Az a ház nem áll valami szilárdan – szólt oda Sabloni Róbert nagymester.
Amalrich, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést, keményen Guido szemébe nézett, majd lassan kiléptetett az utca közepére. A következő pillanatban a ház szikra- és forgácsfelhőt verve összeomlott.
A város tovább égett, míg csak az odaérkező Richárd és Burgundi Hugó meg nem szervezte a tűzoltást.

 

Két napot töltöttek el Caesarea helyreállításával. A főkapukra új sarokvasakat készítettek. A szárazföld felőli falat aládúcolták, a tetejét részben kifoltozták. A házak egyharmadából csak a falak maradtak, s a többinek a fele is lakhatatlanná vált. Csodával határos módon a város központi élelmiszerraktárait megkímélte a tűz, s a kutak és ciszternák, ha szűkösen is, de elegendő ivóvizet szolgáltattak.
Azokat a kereszteseket, akik az idáig tartó negyven mérföldes úton megsebesültek vagy megbetegedtek, hátrahagyták. A város védelmét egy különféle országokból való, négyszáz főnyi őrcsapatra bízták. A hadsereg folytatta előrenyomulását a következő természetes akadály, a Nahr al Mefdzsir, a Holt-folyó felé.
Egy mérföldre jártak a folyótól, amikor támadás érte őket.
A szaracén csapatot az Iszlám egyik legkiválóbb vitéze, a legendás Alasz Esztoj emír vezette. Az emír torznak született, de ez utóbb előnyére vált. Most, élete virágjában kétszázharminc centiméter magas volt, a testsúlya mint két átlagemberé, az ereje mint haté. A helybeli bárók sokat hallottak Esztoj emír tetteiről, de eddig szemenszedett hazugságnak tartották ezeket a történeteket. Most, hogy a valóságban is láthatták, elbizonytalanodtak.
Még maga Richárd is elképedten rántotta meg a kantárszárat, amint a ramieh-ek és harbieh-ek élén lovagoló muzulmánt megpillantotta. Kezét szeme elé emelve pislogott a turbános óriásra és lovára, amely súlyosabbnak látszott a legnagyobb testű normann paripáknál is. – Jambes de De – suttogta –, miféle pokolbeli teremtés ez?
A szaracénok a szokásos harcmodorukat alkalmazták: vad lövöldözés közepette nyargalásztak a keresztény sereg arcvonala előtt. Az utóvéd felől hallatszó kiabálás tudtára adta a vezéreknek, hogy a templomosokat is támadás érte. Richárd végigvágtatott az oszlop mentén, és ugyanazokat a parancsokat ordította, mint az elmúlt hét szinte minden napján. – Tartsátok a vonalat! Ne hagyjátok, hogy maguk után csaljanak! Maradjatok a vonalban!
Amikor a muzulmán íjászok elegendő pusztítást vittek végbe ahhoz, hogy a keresztes had kénytelen legyen megállni, visszavonultak a folyó északi partjára. Esztoj emír kihívást intézett a keresztényekhez – bármelyik hitetlennel hajlandó kiállni párviadalra.
Mindenünnen lovagok keresték fel Oroszlánszívű Richárdot és Burgundi Hugót. A két fővezér megtiltotta, hogy elhagyják az alakzatot, de a lehetőség, hogy végezzenek az óriással, ellenállhatatlannak bizonyult: életre szóló dicsőség volna, a győztest Európa minden városának minden asszonya tárt karokkal fogadná. Két lovag előreugratott.
Esztoj emír, akinek a dárdája kétszer olyan vastag volt, mint a keresztesek lándzsája, jatagánját pedig akárha egy boroshordó abroncsából faragták volna, egymás után megölte mindkettőt. Majd lováról leszállva lenyakazta őket – emlékeztetőül az Akkónál lemészárolt muzulmánokra –, s a fejüket visszavitte katonái közé.
A kereszteseknek égnek meredt minden haja szála. Fostus dörmögött valamit, Balian bólintott, és odaléptetett Richárd mellé.
– Felség. Ez itt nem bajvívó torna harmatos angol mezőkön. Ha továbbra is így tűrjük, az az óriás egyenként fog végezni velünk.
– Megmondtam nekik, hogy maradjanak az alakzatban, a fene egye meg! Ha ellene szegülnek a parancsomnak, nem felelhetek értük.
– Ez igaz, de a katonáknak inába száll a bátorsága, ha lovagjaink a szemük láttára pusztulnak el. Viszont Esztoj halála a szaracénoknak szegné kedvét. Várnagyom, Fostus úgy véli, meg lehetne próbálni.
– Megmondtam – felelte Richárd –, ha kimegy eléje, engedetlen katonaként fog meghalni.
– Fostusnak más a terve. Meghallgatod, felség?
– Miért ne? Nekem csak annyi ötletre futja, hogy a legnagyobb katapultával kéne összezúzni azt a vadbarmot. – Biccentett a közeledő Fostus felé. – Bivalyerősnek nézlek. Te talán meg tudnád karcolni.
– Eszem ágában sincs – mondta Fostus –, legalábbis egyedül. Öt kiváló harcos kellene. Megvárjuk, míg támadásra indulnak, aztán az az öt bekeríti, és végez vele.
– Öten egy ellen? Nem méltatlan dolog ez?
Fostus felhorkant. – Át akarsz kelni azon a folyón, vagy nem akarsz átkelni? Ha Esztoj száz láb magas volna, nyilván nem küldenél ellene egy embert. Nohát, ő a népe szemében éppen száz láb magas. Küldj ellene ötöt, vagy találj ki valami okosabbat.
Breteuili Róbert valóságos köhögésrohamba fojtotta mosolyát; Balian úr várnagya, úgy látszik, még őnála is szókimondóbb.
Ilyesmi járhatott Richárd fejében is: úgy döntött, hogy feldühödik, de aztán meggondolta magát. – Velem általában nem így szoktak beszélni. No mindegy. Szerinted öt ember elég lesz?
– Mért, megkockáztathatunk többet?
– Te is köztük leszel, várnagy?
Fostus erre már nem is felelt. Richárd folytatta: – Megyek én is. Ki lesz a másik három?
– Nem – mondta Balian. – Sem te, sem Guido király, sem a francia főparancsnokok. Pótolhatatlan veszteség lenne. Itt van Fostus, én...
– Akkor hárman már megvagyunk – szólt közbe Breteuili Róbert. – Ideje volna, hogy Joscelin országbíró is kitüntesse magát.
Valakit hátraküldtek az üzenettel, s hamarosan csatlakozott hozzájuk a rosszkedvű Joscelin és Barresi Vilmos, a francia bajnok. Feszült csend támadt, amint Richárd és Vilmos szemtől szembe került egymással. Aztán a király kinyújtotta kezét, és Barresi Vilmos mélyen meghajolva elfogadta. A szicíliai bambusznádakra ráborult a feledés fátyla; egy világ választotta már el őket Messinától.
Balian elmagyarázta a tervet. A sereg elindult, s megtett egy negyed mérföldet, remélve, hogy ezzel kicsalogatják a szaracénokat a folyópartról. Esztoj emírrel az élen ki is törtek hamarosan.
A strucctollas nyílvesszőknek fittyet hányva, Balian, Fostus, Róbert, Vilmos és Joscelin előrenyargalt. Amikor már csak ötven méter választotta el őket a száguldó ramieh-ektől a lovagok paripájuk oldalába vágták sarkantyúikat, és vágtatni kezdtek az óriás felé.
Courtenayi Joscelin országbíró az összecsapás első pillanatában szörnyethalt. Esztoj dárdája egyenest a torkába fúródott, és Joscelin lezuhant a lóról, halálában is azon álmélkodva, hogyan bánhat a muzulmán ilyen ügyesen azzal a nehéz fegyverrel.
Barresi Vilmost egy másik szaracén rántotta ki a nyeregből, de jól idomított paripája nem futott el, megvárta, míg gazdája felszáll rá.
Balian jobbról közelítette meg Esztojt, látta, amint a hatalmas jatagán meglódul, és hozzávágta a pajzsát. A háromszögletű pajzs messze repült a görbe penge csapásától, és Balian levetette magát a földre. Előrelátása az életét mentette meg, mert lova abban a pillanatban összerogyott: a gerincét szelte át a jatagán. Ha Balian a nyeregben marad, az emír kettéhasította volna.
Fostus villámgyorsan kinyúlt, és megmarkolta a zászlórúdnyi dárdát. Azonnal rájött, hogy Esztoj szorítása erősebb, mint az övé, ledobta a kantárszárat, és a másik kezével is megragadta a póznát. Lova tovább rohant, és Fostus nekivágódott a hátsó nyeregkápának. Felszisszent fájdalmában, de kitartott még egy pillanatig, érezte, hogy Esztoj ujjai meglazulnak, majd elzúgott az emír mellett, két kezében a dárdával. Fostus a legtöbb keresztesnél erősebb volt, de kis híján elejtette a súlyos fegyvert.
Utolsónak – szándékán kívül – Breteuili Róbert érkezett a várnagy nyomában. Kihúzta lábát a kengyelből, lova fejét balra rántotta, és belerobbant a muzulmán óriásba. Sem a normann harci mén, sem frank gazdája nem volt méltó ellenfél az emír számára. A ló nagyot nyerítve összerogyott: nyakát szegte. Róbert kirepült a nyeregből, neki Esztoj emír hatalmas tömegének. A keresztes, akár az apjával játszadozó gyermek, a muzulmán nyaka köré fonta a karját, s úgy lógott rajta. Időbe telt, rettenetesen hosszú időbe, míg az óriás végül oldalra dőlt, jobb karját felrántva, hogy beledöfjön a nyakán csüngő piócába. A pióca azonban nem gyermek volt, hanem maga is megtermett, páncélinges-sisakos lovag, és Esztoj furcsa, majdhogynem nőies kiáltást hallatva lecsúszott a földre.
Balian előrebotorkált. Látta, hogy az emír Róbert felé vág, látta, hogy vér fröccsen a nyomában, és Richárd embere, mint aki megtette a magáét, odábbgurul. Fostus már vágtatott visszafelé, az utolsó pillanatban megrántotta a kantárszárat, s a paripa magasra emelt lábakkal táncolt Esztoj emír testén. A görbe jatagán megingott, leesett, s a Fostus kezében lefelé meredő zsákmányolt dárda belemélyedt az óriás mellkasába.
Vilmos felvette a sebesült Róbertet. Fostus felrántotta a nyergébe Baliant. Joscelint ott hagyták. Csak amikor a sereghez visszaért, vette észre a négy életben maradt lovag, hogy sodronyingük tele van nyílvesszővel...
Baliannak két ujja eltört, amint levetette magát a lóról. Róbertnek a bal lábszárán ejtett mély sebet a jatagán. Fostus összeszorított szájjal nyomkodta a gerincét. Vilmosnak merő zúzódás volt a teste, és, érthetetlen módon, a fél szeme bedagadt. Sokba került a győzelem.
A szaracénokat azonban nagyobb veszteség érte. Alasz Esztoj emírt halhatatlanná teszik s az igazságot eltúlozzák majd a legendák. Az öt keresztesből tíz lesz, később húsz, és maga Malik Ankiltar – Anglia királya –, Oroszlánszívű Richárd vezeti őket. De erre csak később kerül sor. Esztoj meghalt, a ramieh-ek felemelték holttestét, és visszavonultak a folyó túlsó oldalára. De távozásuk előtt még kitombolták magukat Joscelin országbíró hulláján. Amalrich meg sem kísérelte, hogy elragadja tőlük annak az embernek a tetemét, aki hosszú éveken át oly hűséges visszhangja volt. Amíg élt, felhasználta. Holtan nem ért meg semmilyen kockázatot.
A nyílt terepet innentől kezdve kisebb-nagyobb dombok tarkították, amelyeken hosszú szálú, fűrészélű fű nőtt. Az igazi veszélyt azonban az ember alkotta csapdák jelentették. Hegyükkel felfelé álló kések voltak a földbe rejtve. Az óvatlanabb keresztesek kihegyezett bambuszrudakkal telitűzdelt vermekbe estek bele. A drótból font csapdák mérgezett pengéket lőttek az emberek és az állatok lábába. És mindeközben innen is, onnan is zuhogtak rájuk a nyílvesszők.
Az utóvéd feladatát továbbra is a templomosok látták el, de lovakat kellett kérniük, hogy az elhullottakat pótolni tudják. Általános vélekedés szerint azon a partszakaszon az ember nem tehetett négy lépésnél többet úgy, hogy nyílvessző ne repüljön feléje vagy bele ne botoljon egy rejtett késpengébe.
Elhaladtak egy csomó lerombolt falu mellett, s félúton a Holt-folyó meg aznap esti végcéljuk, a Nahr Iszkanderu-neh, a Sós-folyó között megálltak. Richárd, miután felfalta hús- és kenyéradagját, felmászott egy alacsony dombra, és megvitatta a helyzetet a két nagymesterrel. Sabloni Róbert és Daps-i Ermengard mostanára kénytelen-kelletlen felfüggesztették az ellenségeskedést a szent ügy kedvéért. A templomos azonban továbbra is túlságosan óvatosnak tartotta Ermengard-t ily fontos poszt betöltésére, a sokat látott johannita pedig nem tekintette egyébnek a Templom új nagymesterét, mint a novi homines egyik szerencsésebb példányának.
A megbeszélés tárgya az volt, miként győzzék le a Sósfolyó után következő akadályt: azt a tölgy erdőt, amely három mérfölddel lejjebb, Athabek határában kezdődik, és tizennégy mérfölddel odább, Arsuf fallal övezett városánál ér véget. Az arsuíi tölgyes egyike volt Palesztina kis számú erdeinek, s kiváló lehetőséget nyújtott az ellenségnek a lesvetésre. Richárd azt javasolta, hogy tekintsék az Arsufig tartó utat folyamatos szarvasvadászatnak, vagyis felderítők járjanak a sereg előtt, s hajtók gyanánt fésüljék át az egész rengeteget.
– Olyan közel maradunk a tengerhez, amennyire csak tudunk. Mondjátok meg embereiteknek, hogy fölfelé is nézzenek, ne csak a lábuk elé, mert lehet, hogy a legjobb íjászok a fák tetején fognak ücsörögni. Láttam már ilyet. Odakötik magukat a... Úristen, eltaláltak!
A két nagymester mozdulatlanná dermedt. A király megragadta Ermengard karját, és a lába elé zuhant. A hajítódárda, amelyet egyikük sem vett észre, a sivítását se hallották, a bal oldalából állt ki, hegye elveszett a köpönyeg redőiben. Sabloni Róbert fordult volna, hogy segítségért kiáltson, de Ermengard rászólt: – Még ne! Tartsd a fejét. Vedd le azt a rohadt sisakot! Ez az, tartsd a fejét, amíg megnézem, mekkora a sebe... Felség, tudsz beszélni?
– Nyújtsátok ki a lábamat. Nyugalom, nagymester, nem érzek vért a számban. Rántsa ki valamelyiktek. De gyorsan, lehet, hogy mérgezett. Ellenségeink szeretik a mér... ááá! – Visszahanyatlott a földre, és Ermengard átadta a dárdát Róbertnek, hogy vizsgálja meg. A templomos végigfuttatta nyelvét a levélforma pengén, s zavarba is jött mindjárt, hiszen egy király vérét nyalta. Tisztára törölte a dárda hegyét, és szemügyre vette. – Nem hiszem. Nincs elszíneződve, és az íze se... Nem keserű.
– A csípő és a borda közt hatolt be – dörmögte Ermengard. – Add ide a kesztyűdet.
Róbert legszívesebben visszavágott volna: „Mért nem használod a tiédet?” De a johannita izzadságfoltos kesztyűjét látva letépte a magáét, ami újabb volt. Ermengard szétrángatta Richárd páncélingét, kitágította rajta a hasadást, és belenyomta a kesztyűket a sebbe.
– Ostoba dolog – dörmögte a király –, épp a lesvetésről papolok, amikor... Hanem, tudjátok-e, nagymesterek, kitűnő dobás volt.
– Maradj csöndben, felség. Róbert úr, kérlek, hozz fel néhány templomost. Vagy az enyémeket, ha azok közelebb vannak. Ne mondd meg nekik, hogy miért. El kell titkolnunk a sereg előtt.
Róbert kurtán biccentett, és lesietett a dombról. A johannita a karjába fogta Richárd fejét. Ez volna a fordulópont? – tűnődött. A németek és a franciák után mi is királya vesztett csürhévé válunk, és ötven különféle lobogó alatt fogunk csatangolni? Azt mondják, a végzetes csapás mindig váratlanul jön.

 

Daps-i Ermengard túlságosan borúlátónak bizonyult. Három nappal a sebesülése után Richárd király már lovon ült, és az előrenyomulást irányította az arsufi erdőben. Maroknyi ember – a két nagymester, néhány templomos és egy-két parancsnok – tudott csak róla, hogy a királynak dárdát hajítottak az oldalába. A kötést éjszakánként cserélték a sátrában, vagy a fák mögött, a seregtől távol.
Balian és Humphrey a felderítők, többnyire egykori erdőkerülők élén járta a rengeteget. Balian törött ujjait agyaggal tapasztották körbe, s az orvosok a lelkére kötötték, hogy hetekig viselje. Balian azonban máris a fákhoz csapkodta, remélve, hogy előbb-utóbb lereped.
Különös módon nem botlottak semmiféle csapdába, és a fákon sem ültek szaracén íjászok. Az út eseménytelenül telt el, és a hadsereg még sötétedés előtt kibukkant az erdőből.
Keskeny síkságon voltak, amelyet nyugatról az alacsony homokdűnék és a Nagy Tenger töredezett partja, keletről tölgyek sorfala határolt. Mögöttük apró folyó kanyargott, ezen már átgázoltak. Három mérföldre délre feküdt Arsuf kikötővárosa. Richárd úgy tervezte, hogy helyőrséget hagy benne, és haladéktalanul továbbindul Jaffa felé. Az egyetlen akadályt a Jaffa-folyó jelentette – vagy legalábbis úgy tűnt a gyorsan fogyó napvilágnál.

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET
ARSUF
1191. szeptember

...A szűk folyosón rácsos ablakok sora. A külső fal ablakai a tyrusi kikötőre, a toroni várra, az akkói táborra néztek. Valami belső ablakban Izabellát látta: egy tó zöld vizében fuldoklott. Meztelen volt, nem moccant, álla kimeredt a vízből. Gőz, vagy talán kénpára szállt föl a tóról, nyirkos lett tőle a lány haja...
Rákiáltott: „Izabella! Izabella!”, és odarohant a szomszéd ablakhoz.
...Montferrati Konrád járkált a véres padlón. Hosszú köpönyeget kerített a vállára, megnézte magát a kovácsolt fémtükörben, és lenyúlt, hogy felrántsa csizmáját. Mintha nem is látná a vért a padlón, a csizmája talpán...
Rákiáltott: „Konrád! Az Isten szerelmére, mentsd meg! Konrád, ott van benne! Ott van benne!” Hanyatt-homlok rohant a következő ablakhoz.
...Utcai piac, zajos, sokszínű. A közepén egy gőzölgő tó, üres, csak egy püspök mitrája úszott a túlsó part felé. Megjelent Konrád, kihalászta a püspöksüveget, és a hóna alá csapta. A tömeg elnémult...
Visszarohant az első ablakhoz.
...Izabella még mindig ott volt, most már ide-oda lebegett, és mosolygott. De Konrád szobájából a vér elárasztotta a kőlapokkal kirakott padlót, a kőlapokkal kirakott padlót a tó körül, és már-már belecsordult a zöld vízbe...
– Izabella! Halld meg a hangom! Könyörgök, halld meg a hangom!
– Csillapodj, Humphrey úr. Hallom a hangod. Rábámult a katonára, aki ott állt a sátra bejáratában. -
Rossz álmom volt – hebegte. – Valami tavat láttam...
– Errefelé nincsen tó, uram, csak a Jaffa-folyó, egyórai lovaglásra.
– Világos van odakinn.
– Hajnalodik, uram. Sajnálom, hogy ilyen rosszul ébredtél, de éppen érted jöttem. Összehívják a vezéreket. Van valami, amit látnotok kellene.
Humphrey reszketett a hidegtől és az álomtöredékektől, megdörgölte a szemét, és letette a lábát a földre. Csizmája után nyúlt – nincs rajta vér –, úgy motyogta: – Micsoda?
– Nem vagyunk benne biztosak.
– Add ide a páncélingemet, légy szíves. Huh! De hideg van. – Felkapcsolta a kardszíját, leemelte a székről a sisakot, és a katona mögött kilépett a sátorból. Nyújtózott egyet, és elindult a tábor déli szegélye felé. Kétszer is megállt közben, fejét rázva igyekezett szabadulni az álomtól. Behúzta a nyakát, és ásítozva ballagott tovább.
Amalrich és a templomos nagymester már ott volt, az őrökkel beszélgettek. Sohasem kedvelték a Nablus-Toron-i pártot, nem pazarolták köszönésre a levegőt. Hamarosan megérkezett Balian is, utána Richárd és Guido. Odább Troyes-i Henrik és Burgundi Hugó közeledett. Nemsokára csatlakozott hozzájuk a johannita nagymester. Pár perc múlva Breteuili Róbert is átvágott a táboron, és odaállt az Oroszlánszívű mellé.
A tíz legmagasabb rangú keresztes vezér dél felé fordította tekintetét.
A hajnal fényében jól láthatták azt a porfelhőt, amely a tengerparttól egészen a tölgyfák soráig húzódott. Arsuf eltűnt mögötte, és a szürke porfelhő egyre közelebb hömpölygött, beborítva a fákat. A vezérek egymás után Richárdra emelték tekintetüket.
– Álljatok körbe – mondta a király. Leguggolt, jó darabon kitépte a füvet, s tőrét előhúzva durva vonalakat rajzolt a homokos talajba.
– Ez itt az erdő. A Jaffa-folyó ott van valahol. Mögöttünk a másik folyó; ezt ide jelölöm. Jobbra a tengerpart.
– Be vagyunk zárva – jegyezte meg Breteuili Róbert. – Egyfelől erdő, háromfelől víz.
Richárd, mintegy válaszul, megbiccentette a földbe szúrt pengét. – A koporsónknak szánják. – Tenyerével kitörölte a térképet. – Figyeljetek jól. A templomosok lesznek az előőrs. Nagymester?
Sabloni Róbert beleegyezőleg morgott. Richárd apró keresztet rajzolt a földbe.
– Troyes és Burgund uraimék, vállaljátok a második helyet a templomosok mögött, honfitársaitokkal, a bretonokkal és az anjou-iakkal?
A franciák bólintottak, és Richárd őket is bejelölte.
– Utánatok jön Guido király és Amalrich országkapitány. Ti irányítjátok a harmadik osztagot, vagyis a poitou-iakat és azokat a zsoldosokat, akik hozzátok húznak. Mivel tudjuk, hogy a tyrusiak nem hajlandók a zászlótok alá állni, ők Konrád régens távollétében Nablus és Toron urának tartoznak engedelmességgel.
– Kikerül egy osztag a helybeli csapatokból is – mondta Balian, és Humphreyhoz fordult jóváhagyásért.
Richárd újabb keresztet rajzolt, és folytatta: – Utánatok én következem az angolokkal és a normannokkal. Marad tehát Ermengard nagymester. Johannitáidra újból az utóvéd feladata hárul, uram. Parancsba fogom adni, hogy pótlovak álljanak a rendelkezésedre. – Hátradőlt a sarkára, az arca megrándult, amint csípő- és bordacsontja összezárult a seb fölött, majd felnézett a sisakos keresztesekre.
– Két dolgot szeretnék hangsúlyozni, urak. Az egyik, hogy tartsátok az embereket a vonalban. Akármi is történjék, akárhogy szorongasson is az ellenség, nem szabad kitörnötök. Nem szabad, világos?
Nézték ezt a guggoló férfit, aki birtokokat szerzett Franciaországban, leigázta Szicíliát és Ciprust, visszafoglalta Akkót, megerősítette Caesareát, és ide vezette őket, hogy az Iszlámmal szembenézhessenek. Mindezért s azért, mert ilyen sokáig össze tudta tartani őket, azt felelték, hogy igen, világos.
– Rendben van. A másik dolog. Ha eljön az ideje a támadásnak, magam küldök parancsot a heroldokhoz. Kettő lesz Guido király részlegében, kettő Balian úréban és kettő az enyémben. Így mindenki meghallja majd a trombitákat. Füleljetek a szavukra, de még egyszer hangsúlyozom, meg ne előzzétek őket. – Kiegyenesedett, és letörölte a kést a köpenye ujján. Biccentett nekik, és azt mondta: – Isten velünk lesz, urak, és éjszakára beérünk Arsufba. – Egy szemernyi kétség nem volt a hangjában: ugyan mit tehetnek ezek a fekete ördögök Isten és az Oroszlánszívű hatalma ellen?

 

A szaracénok kora reggel támadtak. A hömpölygő porfelhő a muzulmán sereg derékhadát rejtette, de egyre nagyobb számban szivárogtak ki az erdőből is, hogy a keresztény menetoszlop mögé kerüljenek. Szaladin és fia, al-Afdal, valamint a szultán fivére, Szafadin vezette a déli haderőt, Takedin emír pedig, aki Akkónál megtépázta Amalrich és Joscelin csapatát, hétezer beduin és núbiai gyalogossal hátba támadta a johannita utóvédet.
Ezekre a lovagokra nehezedett a legsúlyosabb nyomás. Az óriási kavarodásban fokozatosan előreszorították őket az angol és normann sorok közé. A fekete takaros lovak nyilak özönétől találva összerogytak, maguk alá temetve a gyalogosokat, levetve nyergükből gazdájukat. Ermengard nagymester alól három lovat lőttek ki egy órán belül. Az első esésnél elvesztette a kardját, néhány perc múlva a sisakját. Felkapta egy halott vagy egy haldokló johannitáét, és előrebotorkált, hogy új lovat keressen.
Eközben a keresztény had egy mérföldre megközelítette Arsufot. Richárd és Burgundi Hugó az oszlop mentén nyargalva ordítozott a katonákra, hogy maradjanak a sorban. Ez volt a legfontosabb. A páncélos keresztény sereget – a háború e roppant százlábúját – semmi sem állíthatta meg, hacsak maguk a lovagok nem bizonytalanodtak el, és nem bomlasztották föl az alakzatot. A névtelenségbe való összetömörülés azonban ellenkezett a frankok zabolátlan természetével.
Egy nagyhírű és tapasztalt harcos, Avennes-i Jakab lovag ráförmedt a mellette elügető Richárdra:
– Egyetlen kardcsapás nélkül hagyjuk magunkat lemészárolni?
– Nyugalom, Avennes, szépen haladunk.
– De hát nézz körül, király! Azt hiszik, olyan gyávák vagyunk, hogy vissza se merünk ütni. – Majd kicsordult a könnye, úgy üvöltött: – Ez örök szégyenfolt lesz a nevünkön! Mi nem szoktunk meghunyászkodni!
– Tarts ki még egy darabig...
– Nem tudok.
– Hallgass rám, Avennes...
– Nem, király, te hallgasd meg az én kiáltásomat. – Kiugratott a sorból, elordította magát – Isten és a Szent Sír! –, a keresztes csatakiáltás visszhangja feliratos lobogóként kígyózott mögötte, és Avennes-i Jakab nekirontott a szaracénoknak.
Szinte hihetetlen volt, de átvágta magát a sűrű íjászcsapaton, megfordult, megint átgázolt rajtuk, majd újabb rohamra készült. Kardja villogott, s zuhogó csapásai rettenetes pusztítást vittek végbe a könnyű fegyverzetű íjászok között. Két nyílvessző a mellének vágódott, egy a hasának, de a páncéling felfogta őket, mielőtt a testébe fúródtak volna. Csapatának lovagjai látták, hogy újra belerobban a forgatagba, hallották kiáltását: – Isten és a... –, azután vége volt, lerántották a nyeregből, és megöltek.
Burgundi Hugó megengedte, hogy visszaszerezzék a holttestét, mielőtt a szaracénok megcsonkítanák. A menetoszlop széle átszakadt, amint a lovagok mohón kicsaptak az íjászokra. A holttesttel visszatérve elmondták, hogy Avennes-i Jakab körül tizenöt muzulmán hullája hevert...

 

Most már minden egységet támadtak. A templomosokat éppolyan keményen szorongatták, mint a johannitákat, s annyi lovat vesztettek, hogy Troyes-i Henrik, aki a málhásszekerek felügyeletével volt megbízva, minden igénylést visszautasított, ha nem a nagymesterektől jött. A többi egység lovagjai kénytelenek voltak öszvérháton vagy gyalogosan harcolni.
És Richárd még most is azt parancsolta, hogy tartsák a vonalat. A katonák fennhangon szidalmazták, amint elnyargalt mellettük, de Richárd ezúttal nem hagyta, hogy személyes indulatai erőt vegyenek rajta. Nem változott meg, nem, Oroszlánszívű Richárd maradt ő, csakhogy most sokkal nagyobb felelősséget hordott a vállán: a keresztény hadsereg főparancsnoka volt, mintaszerű hadvezér, azt csinálta, amihez a legjobban értett. A sereget senki sem vezethette volna nála példásabban. Ezt ő is tudta, és hitében csak megerősítette a még mindig életben levő hatvanezer katona.
Megvakulva a porfelhőtől, amelyből nyilak, hajítódárdák és lángoló naftatömlők zuhogtak rájuk, a keresztesek nehézkesen, de kitartóan nyomultak előre, egyre távolodva az erdő déli szegélyétől.

 

Egymásnak ellentmondó hírek érkeztek Szaladinhoz. Futárok jelentették, hogy unokaöccse, Takedin szétzúzta a fekete-fehér ispotályos lovagokat; majd meg azt hallotta, hogy a johanniták újra csatasorba álltak, és visszaűzték a núbiaiakat a fák közé. Fivére, Szafadin azt állította, hogy végzetes csapást mért a keresztény derékhadra, különösen Balian úr helybeli egységére. al-Afdal azonban egy óra múlva megpillantotta Nablus urát: lovagok sűrű csapata vette körül. al-Afdal apja sátrába sietett jelenteni, hogy a keresztény derékhad mintaszerű rendben nyomul előre.
– Úgy látszik, eltökélték, hogy nem fognak kitörni. Hitted volna, hogy ilyen fegyelmezettek tudnak lenni? Ha nem állítjuk meg és nem szakítjuk szét őket hamarosan, belenyomnak bennünket a folyóba.
Szaladin a fejét rázta. Az Iszlám vezére öregebbnek látszott ötvenhárom événél, bőre megfakult, de nem a levegőben szállongó portól. Őszült a szakálla is, noha még mindig tisztán tartotta, napjában kétszer megmosta rózsavízben. Tisztasága azonban csak még jobban kiemelte bőrének beteges színét, beesett arcát, kialvatlan, táskás szemét. Harminc esztendőt szentelt népének az életéből. Allah után ő volt az apjuk; Mohamed után ő volt a vezetőjük.
Ő volt az a politikus, aki egyesítette őket, az államférfi, aki békét szerzett nekik, a hadvezér, aki most a dzsihad-ot irányította. Senki sem várta tőle, hogy úgy fessen, mint egy gondtalan ifjú.
Bokáig érő egyszerű köpeny volt rajta, a derekán öv, a nyakánál kapocs fogta össze. – Nem, mi fogunk szétszóródni, mielőtt a megszállók a folyót elérik. Akárcsak te, fiam, én sem hittem volna, hogy ilyen fegyelmezettek tudnak lenni. Malik Ankiltar igazán rendkívüli ember, hogy ilyen szedett-vedett hadat képes összetartani.
– Csodálod őt?
– Csodálom mint katona a katonát, noha undorodom attól, amit Akkónál művelt. Az a cselekedet maga is kárhozatra ítéli őt. De ha azt kérded, hogy ma csodálom-e, igen, csodálom. Nagyon jól tudom, milyen nehéz a viszálykodó népeket egy lobogó alá gyűjteni. – Felemelte jatagánját, intett al-Afdalnak, és kiléptek a sátorból. A csatazajra füleltek, amely átszivárgott hozzájuk a szürke függönyön. Magányos lovas vágtatott elő a porfelhőből. A szultán és fia kirántotta görbe kardját, de le is eresztették, amint az apró, kerek pajzsot, a turbán által félig elrejtett acélsisakot és a széles szárnyú kaftánt megpillantották. A lovas meghőköltette paripáját. – Malik! Kicsaltuk őket! Az oszlop felbomlott!

 

A futár híre túlzásnak bizonyult. Avennes-i Jakab példáját követve néhányan valóban kitörtek a sorból, de ezek elszigetelt akciók voltak, a frank hadrend nem bomlott fel végképp. Richárd és Burgundi Hugó makacsul folytatta őrjáratát, és minden egyes perc közelebb hozta a sereget a szaracénokhoz.
Arsuf immár az előőrstől jobbra terült el, így elsőnek a templomosok ismerhették fel Richárd stratégiájának bölcsességét. Még négyszáz méter, és a város a szárazföldi sereg és a flotta közé kerül. Még néhány száz méter, és a szaracénok visszaszorulnak a Jaffa-folyó partjára. Ha a sereg délig meg tudja tartani a menetalakzatot, Arsuf körül lesz véve.
De a megtizedelt johanniták hátul másként látták a helyzetet. Az erdő mögöttük volt ugyan, Arsufot azonban még eltakarta előlük a porfelhő. Ketten ültek egy lovon, vagy gyalog hátráltak, magasra emelve a pajzsot a zuhogó nyilak ellen. Ha körülnéztek, egyetlen bajtársat se láttak, aki nem vérzett, vagy nem ficamodott ki, nem tört el valamelyik végtagja. Voltak szorongatott helyzetben azelőtt is, de akkor legalább visszaüthettek. Ez a passzív előrenyomulás megfosztotta őket a lelkierőtől, a becsülettől, az élettől. Egész délelőtt állták az egyenlőtlen huzavonát, de most egyszerre nem bírták tovább. Két lovag dühödt ordítással kitört a sorból, és nekirontott Takedin gyalogságának. A johanniták az egyikben rendjük marsalljára ismertek. Ez végleg eldöntötte a dolgot. A rohamon rajta volt az elöljáró pecsétje: a lovagok egy emberként zúdultak utána. Őrjöngésükben is fegyelmezetten, sűrű sorokban csaptak össze kínzóikkal.

 

Troyes-i Henrik látta, hogy a harcos rend kirobban az oszlopból, és azt hitte, hogy csak ő nem hallotta meg a trombitaszót. Ráordított a közelben levő gyalogos hadnagyokra, hogy szervezzék meg a málhásszekerek védelmét, és miközben csapatán keresztülvágtatott, úgy gyűltek utána a lovagok, mint gyapjútakaróra a bogáncs.
Richárd csak nézte az egymás után kitörő csapatokat. Első és egyetlen gondolata az volt, hogy meg kell állítania őket, amíg nem késő. Ha így, harmincasával-negyvenesével indulnak rohamra, bekerítik és levágják őket. A nyugati népek katonai elitje sorra elhull az Iszlám félhold alakú kardjai alatt. Meg kell akadályozni. Vissza kell hívni őket.
Mivel azonban maga is belefáradt már a fegyelmezésbe, rájött, hogy a kereszteseket nem lehet többé visszahívni. Más parancsnokok haboztak volna, de Richárd nem habozott. Mások makacsul ragaszkodtak volna eredeti, helyes elképzelésükhöz, ő azonban teljes volte facé-t. hajtott végre, és friss erőt merített belőle. Ha nem állíthatja meg a kitöréseket, akkor folytatni fogja: megindítja a támadást.
Odaugratott az egyik fegyverszállító szekérhez, lekapta róla hatalmas, dupla fejű szekercéjét, és intett a várakozó trombitásnak. – Fújj rohamra, de Teli tüdőből! Fújd, ne hagyd abba! Hadd hallja mindenki. Fújd meg jobban! – Két marokra fogta az ötlábnyi szekercenyelet, ráordított a gyalogosokra, hogy álljanak félre, és előrerontott. A király látványa és a trombitaharsogás innen is, onnan is előcsalta a lovagokat – anjou-iak és normannok, dánok és szicíliaiak zúdultak utána, meg azok az angolok, akik még nem törtek ki Breteuili Róberttel, és Barrési Vilmos franciái.
A keresztesek most végre a legendák valódi megtestesülését láthatták Angliai Richárdban. Ilyennek festették le a dalok és a hősköltemények: világos szeme félig behunyva a por elől, szája harsogó üvöltésre nyílik: „Isten és a Szent Sír!”, a hatalmas szekerce játékszerként forog a kezében, taréjos sisakja alól a nyakába hull vörösesszőke haja, a leopárdok vicsorognak a pajzsán, mancsukat emelik tépett köpenyén. Ennek a férfinak oroszlán a szíve! Ő a keresztény óriás, aki rendet vág a pogányok között! Ő Richárd, Anglia királya!
Takedin núbiai és beduin gyalogsága szét volt szórva. A johannitak egészen az erdőig űzték őket, s az angol íjászok a fák közt vadásztak rájuk. Voltak, akik a part felé menekültek, de ott harmincméteres sziklák zárták le az utat. A szaracénok hátukat fordították a víznek, a takarékos keresztesek pedig félretették a számszeríjat, és vasfejű buzogányra kaptak...
Takedin azonban kisiklott a kezükből.
A hétezer muzulmán gyalogosból, akik a keresztény utóvédet zaklatták, alig kétezer maradt. A frankok ellentámadásának sikerült elérnie azt, amit ő akart elérni. Takedin nem tudta szétforgácsolni a keresztény hadat, a johannitak és a többi lovagok azonban újra és újra és újra keresztülvágtak a muzulmán seregen. Katonái a szélrózsa minden irányába szétszóródtak a síkon; amennyit tudott, összegyűjtött, és hátrálni kezdett dél felé. Az erdőn túl előbukkanva látta, hogy Szaladin sátra már közelebb került a folyóhoz, és sikertelen kísérletet tett, hogy a szultán ingadozó mameluktestőrségével egyesüljön. Akármerre nézett, frank megszállókat látott. A lovagok minden egyes rohammal előbbre jutottak. Takedin rájött, hogy a szaracénoknak előbb-utóbb el kell hagyniuk a csatateret.
Rendszeres időközönként továbbra is jelentéseket küldött a szultánnak. Viszonzásul közölték vele, hogy Szafadin a Jaffa-folyó északi partja mentén visszavonul. Szaladin megparancsolta a mamelukoknak, hogy fedezzék a visszavonulást, és azt ajánlotta unokaöccsének, hogy ő is éljen a lehetőséggel. Megszólaltak a gyászos hangú kürtök, és a muzulmán sereg maradványait kora délutánra elnyelték a szamarai hegyek vápái és szurdokai.
A keresztesek a síkságot járták, leszúrták a sebesült szaracénokat, összegyűjtötték a fegyvereket és a lovakat, zsebre vágták a pénzt és az ékszereket. Nyolcszáz embert vesztettek, de fontos személyiség csak egy volt köztük: Avennes-i Jakab. A számolni tudó katonák felmérték a terepet, majd összegyűltek Richárd király előtt, hogy a szaracénok veszteségeiről tájékoztassák. Ki ennyit mondott, ki annyit, végül megegyeztek abban, hogy legalább hétezerre tehető a muzulmán halottak száma – sebesült most már nem volt –, s köztük harminckettőn emíri jelvényt láttak.
Teljes győzelemről nem beszélhettek, de az bebizonyosodott, hogy ha megfelelő vezér irányítja őket, a keresztesek jobb katonák a muzulmán harcosoknál. A fekete disznók százszor is meggondolják, mielőtt újra harcba szállnak velük!
Kitűnő hangulatban volt a sereg azon a szeptemberi délutánon. Akkót és Caesareát visszafoglalták. Mire az éjszaka leszáll, keresztény kézen lesz Arsuf is – ahogy Richárd megjósolta. Az ellenséget elűzték a síkságról és a Jaffa-folyó partjáról. Nem ők uralják többé a Nagy Tengert és mellékét. Krisztus nevére! Kiűzik majd őket az előhegyekből, Szamara sziklái közül és Jeruzsálemből is. Utána pedig minden barlangból és minden várból, az egész földről. A Szentföldről.

 

Arsuf elfoglalása mindössze tizenhét keresztes életébe került, és Beauvais püspöke misét mondott a halottak lelki üdvéért. Avennes-i Jakab holttestét pajzson vitték Miasszonyunk, a Mennyek Királynéja templomába, ahol a szertartáson Anglia és Jeruzsálem királya segédkezett a püspöknek. Majd pedig Troyes-i Henrik, Burgundi Hugó, Ibelini Balian és Breteuili Róbert vállukra emelték a holttestet, kivitték a templomból, és leeresztették a frissen ásott sírba.
Richárd és Guido a sír fejénél állva nézte a halotti lepelbe burkolt alakot, amely már nem emlékeztetett emberre. – Nem láttalak a csatában – dörmögte Richárd.
Guido azt hitte, hogy hűbérura a halott lovaghoz szól, és megjegyezte: – Tizenöt szaracén hullája hevert körülötte, amikor rátaláltak...
– Rólad beszélek, nem Avennes-ról.
– Pedig én is ott voltam.
– Valóban? Hogyhogy nem sebesültél meg?
– Te sem kaptál sebet – vágott vissza a kétségbeesett Guido.
– Hol van a fivéred?
– Valahol a városban.
– Hogy a tárgynál maradjunk, őt se láttam.
– Hát... pedig ott volt.
– De nem sebesült meg.
– Felség, miért gyötörsz engem? Ott voltam a csatatéren. Mindig ott vagyok minden csatatéren. Nem az én bűnöm, hogy senki se vesz észre. Én mindig mindent megteszek.
Richárd felsóhajtott, és Guido karjára tette a kezét. Távolról megindító látvány lehetett: egy király egy másik királyt vigasztal a hős bajnok sírja felett. – Hamarosan döntenünk kell felőled – mondta Richárd –, mert bicegő trónodat egyre nehezebb lesz megtámasztani. Talán neked adom Ciprust. Szeretnél szigeti király lenni?
– Itt akkor Montferrati Konrád kerülne a trónra?
– Ki más?
Guido szembefordult Richárddal, és halkan azt mondta:
– Tudom, hogy eljátszottam a hitelemet, de legalább mindig hallgattam a jó tanácsra... nem, nem, áltatom magam... a fivérem parancsaira hallgattam. De most, hogy Joscelin meghalt, Amalrich elvesztette egyetlen feltétel nélküli hívét. Azt hiszem, most már szembe tudnék nézni vele, de...
– Rajta – biztatta Richárd. – Azt kéred, hogy mozdítsam el Amalrichot a hivatalából?
– Igen, felség. Annak érdekében, hogy megtarthassam az itteni trónt, és hogy Konrád sohase kaphassa meg. Isten nevére mondom, én többet tudnék tenni ezért az országért, mint az a kegyetlen itáliai.
– Azt hittem, félsz tőle.
– Félek is. De ha Amalrichot elmozdítod, én majd elbánok Konrád régenssel.
Richárd mosolyogva nézte boldogtalan vazallusát. – Te? Hogy fogsz elbánni vele, Lusignan?
Guido lenézett Avennes-i Jakab holttestére, megnyalta kiszáradt ajkát, és azt mondta: – Sokat gondolkodtam én ezen. Elmegyek Tyrusba, megparancsolom neki, hogy csatlakozzon a sereghez, és ha nem engedelmeskedik, megölöm.
Oroszlánszívű Richárd az oldalát fogta, úgy röhögött a bajnok sírja felett.
Humphrey álmában újra és újra megjelent a zöld tó, a fuldokló hercegnő, a piac, a mitra, Konrád véres szobája. Toron ifjú ura elmondta Baliannak és Ernoulnak, de ők sem tudták megfejteni az álmot.

 

 

TIZENHARMADIK FEJEZET
A TENGERPART
1191. szeptember, október

Szeptember végére meghíztak a keresztény katonák. A Jaffa-folyón átkelve azt láthatták, hogy a város, néhány szárazföld felőli utcát kivéve, le van rombolva. A keresztesek egy hatalmas gyümölcsöskertben vertek tábort, a flotta kirakta a készletet, és felvitorlázott északra, hogy friss húst, lovakat és fegyverutánpótlást hozzon Akkóból.
Berengária, Johanna és Mária az első hajóval érkezett. Richárd egyáltalán nem örült feleségének és húgának. A tábor nem nőknek való hely, a hadjárat sikeréhez meg úgyse tudnak hozzájárulni. Mielőtt Akkóból útnak indultak, Mária azt tanácsolta nekik, hogy ruhájukat cseréljék fel páncéllal, a hajukat pedig vágják rövidre, hogy könnyebb legyen megmosni és megszárítani.
– És a király is láthatja majd, hogy komoly a szándékotok, hogy hajlandók vagytok áldozatot hozni a kedvéért.
– Az túl nagy áldozat lenne – siránkozott Johanna. – Én büszke vagyok a hajamra. Éppen olyan rendkívüli, mint Richárdé. Azonkívül valamiről megfeledkezel, Mária. Ha majd királynéhoz méltó öltözékben megérkezünk, a hadsereg lelkesedése nem fog határt ismerni. A férfiak örülnek, ha egy szép hölgyet láthatnak. Az még nagyobb erőfeszítésekre sarkallja őket.
– Én mégis azt mondom, hogy páncélingben és sisakban szívesebb lenne a fogadtatástok.
– Én pedig azt mondom, hogy mihaszna dolog férfimaskarába bújni.
Így azután Mária csizmában és sodronyingben, Berengária és Johanna hosszú ruhában, prémszegélyű köpenykében, dús hajkoronával jelent meg Jaffában. Elég volt egy pillantást vetni Richárdra, hogy kiderüljön: Máriának volt igaza.
A szeptember folyamán más hölgyek is érkeztek Jaffába. Hétszáz prostituált és tábori szajha vágott neki Akkóból a szárazföldi útnak. Hosszú út volt, de meleg fogadtatás és azonnali haszon várta őket. Szétszóródtak a fák közt, és élvezték, hogy ilyen kellemes környezetben űzhetik az ipart. Többnyire városi lányok voltak, s míg a katonák bennük keresték a gyönyört, ők ártatlan örömmel élvezték az érett szőlőt, olajbogyót, gránátalmát, damaszkuszi szilvát, fügét és mandulát.
Balian újra együtt volt feleségével, Ernoul és Fostus viszontláthatta úrnőjét. Mária elmondta nekik, hogy semmi hírt nem kapott Izabellától, de az a pletyka járja, hogy két hónapja viselős. Kikérte férje tanácsát, és megegyeztek, hogy jobb lesz, ha ezt Humphrey elől eltitkolják.
– Így is folyton rossz álmok gyötrik – mondta Balian. – Ne ijedj meg, ha találkozol vele. Mi szemmel kísérhettük a hanyatlását, de te szörnyű állapotban fogod viszontlátni.
– Majd vigyázok, hogy ne látszódjék az arcomon. Mi történt az ujjaiddal?
Fostus és Balian elmesélte, hogyan ölték meg Esztoj emírt. Amikor befejezték, Mária megjegyezte: – Kár, hogy Montferrati Konrád nem pogánynak született.
Ernoul ránézett, és sietve elfordította tekintetét. Haladunk, gondolta, ha már úrnőm is ennyire kívánja Konrád halálát. Lehet, hogy hamarosan eljön a bosszú ideje.
Richárd levelet íratott Angliába az udvarnak:

 

Richard, Isten kegyelméből Anglia királya, Normandia és Aquitánia hercege, Anjou örökös grófja: üdvözlünk.
Tudjátok meg, hogy St. Jean d'Acre megvétele, valamint a francia király távozása után, ki is Isten akaratával szembeszegülve s birodalmának kitörölhetetlen szégyenére hűtlen maradt fogadalmához, elindultunk Jaffa felé.
Arsufhoz közeledvén, megtámadott Szaladin. Isten kegyelméből senki fontos emberfia oda nem veszett, csak Avennes-i Jakab, az igen nagyon s méltán szeretett lovag.
Annak utána Isten akaratából s alázatos szolgája vezetésével megérkeztünk Jaffába, amit mostan erősítünk árkokkal és falakkal, tehetségünk szerint igyekezvén a Kereszténység Ügyét előremozdítani.
Szaladin Arsufnál való teljes leveretése előtt magunk is sebet kaptunk, de az oldalunkba hajított dárda nyoma Istennek és fölötte erős természetünknek hála, begyógyult.
Tudjátok meg azt is, hogy Isten kegyelméből húsz nappal Karácsony után reméljük Jeruzsálem Szent Városának meghódolását fogadni, a Szent Sir templomában Mi Urunknak hálát bemutatni, majdan pedig hozzátok hazatérni.

Kelt levelünk Jaffában, Richárd.

 

Guido királyt, hogy az arsufi csatában sem tanúsított vitéz magatartást, még kevésbé becsülték a katonák. Ama kurta népszerűség óta, amit Richárd megérkezésének köszönhetett, Guidónak nem sikerült megkedveltetnie magát a sereggel: sehogy sem akarták elfogadni királynak ezt a határozatlan, ingatag embert. Tudták, hogy Amalrich országkapitány fülével hall, az ő nyelvével beszél, meg Joscelin országbíróéval, aki viszont Arsufnál elesett. Vannak azonban pillanatok, például harc közben, amikor mindenkinek a maga lábán kell megállnia. Ha az ember Guido királyra ránéz, inkább hihetné, hogy valami ruhásszekér alatt kucorgott a csatában.
A végső próbatételre októberben került sor. A kényelmes jaffai élet ugyancsak lerombolta a sereg harci kedvét. Voltak, akik már több mint két éve katonáskodtak, amióta Guido ostrom alá vette Akkót. A vezérek örökösen tanácskoztak, a feleségükkel vagy más nőkkel töltötték idejüket, és a katonák unatkoztak. Sokan kijelentették, hogy eleget szolgáltak, és hazamentek Akkóba vagy Tyrusba. Néhány hét leforgása alatt nyolcszáz keresztes hagyta ott a gyümölcsöskertbeli tábort. Richárd elismerte, hogy joguk van távozni, de felszólította Guidót, hogy menjen utánuk, és hozza vissza őket.
– Ahhoz pénzre lesz szükségem.
Richárd azonnal begubózott. A pénz arra való, hogy befolyjon, adó, zsákmány, hadisarc képében, s nem arra, hogy megváljon tőle az ember. Előbb a többi eszközt kell kipróbálni.
– Pénz nincs – csattant föl. – Ajánld fel nekik a legszebb díjat – Jeruzsálemet. Úgyis tudják, hogy hamarosan bevesszük. Mondd meg nekik, ha a muzulmán kincstárat felnyitjuk, lesz pénz bőven.
– Lehet, hogy érdeklődni fognak az időpont felől.
– Két hónap. Mondd meg nekik, hogy kéthavi türelmet kérek tőlük. Mondd azt, hogy Oroszlánszívű Richárdnak szüksége van rájuk. Akkor majd visszajönnek.
– Lehet, ha te mondanád. De én mostanában nem rendelkezem valami nagy befolyással.
– Mégpedig azért, Lusignan, mert sohasem rendelkeztél. Az ördögbe is, hiszen te vagy a királyuk! Sokkal inkább, mint én. Ha meg akarod tartani a trónt, jobban kell ragaszkodnod hozzá. Ha másképp nem megy, vidd magaddal Amalrichot...
– Nem! Nem, felség, jobb szeretném, ha a fivérem itt maradna.
– Ahogy kívánod.
– Ha hozok embereket, akármennyit is... elmozdítod őt a kedvemért?
– Majd meglátjuk.
– Azt nevezhetnél ki a helyébe, akit akarsz. Az országbírói tisztséget Ibelini Balian úrnak ajánlanám föl...
– Hozd vissza a katonákat, felség, akkor majd meglátjuk. Jeruzsálem királya harminc lovag és nyolc kisebb báró
kíséretében elhajózott Akkóba. Az idő meleg volt, a tenger nyugodt, szédülését tehát nem tulajdoníthatta a hajó bukdácsolásának. Időbe telt, míg rájött, mi okozza. Courtenayi Joscelin halott. Ki lett törölve a világból, a teste valahol a Nahr al Mefdzsir, a találó nevű Holt-folyó északi partján oszladozik. Vagy talán már be is zabálták a szürke farkasok...
És Amalrich. Amalrichra Richárd éles szeme ügyel. Hamarosan el lesz mozdítva, kap valami kis birtokot, és mehet vissza Európába. Amalrich, amint hatalom nélkül tengeti életét egy nyirkos francia völgy mélyén...
Ebbe szédült bele. Tizenkét esztendő után megszabadult azoktól, akik folyton ugráltatták. Most majd megmutatja nekik, Richárd királynak, fivérének, a francia uraknak, a helybeli báróknak, a katonáknak, Palesztina népének, hogy egyedül mire képes. Ha békén hagyják, Jeruzsálem királya nagyszerűen boldogul majd.
Akkóban élete legnagyobb megaláztatását kellett elszenvednie.
Amint a katonák megtudták, hogy Richárdot és Amalrichot Jaffában hagyta, eszük ágában sem volt engedelmeskedni neki. A keresztes parancsnokok nem fogadták el meghívását a palotába, az őrök úgy lökdöstek, mint egy közönséges kalmárt. Merész kiruccanásokat tett a kikötőövezetbe, amerre a katonák legtöbbje dőzsölt szajhák és boroshordók közt fetrengve, de ők meg úgy fogadták az ideges poitou-it, mint valami bohócot, aki századszor adja elő ugyanazt az unalmas tréfát. Egyszer fejbe is vágták egy borostömlővel, két részeg katona meg kijelentette, hogy Jeruzsálem királya akar lenni, és kihívták párviadalra. Guido fejvesztve menekült, és sírva kóborolt az üres palotában.
Egy hét leforgása után nem bírta tovább, magához rendelte kíséretét.
Ekkor érte a legszörnyűbb csapás. Közölték vele, hogy tizennégy zsoldos hajlandó újra hadba szállni. De a nyolc báró közüli akik Jaffaból elkísérték, öt úgy döntött, hogy Akkóban marad. És a harminc lovagból tíz elhatározta, hogy visszamegy Európába.
Nem mert visszatérni a táborba. A hír úgyis eljut oda – ezt nem tudja megakadályozni –, de személyesen csak akkor jelenhet meg, ha valahogyan kiköszörüli a csorbát. A három bárót és a húsz lovagot visszaküldte Jaffába. A tizennégy zsoldos a hasát fogta nevettében; sose volt még ilyen fényes kíséretük. Guido pedig Tyrusnak fordította a lovát.
Eldöntötte, hogy mit fog tenni. Lehet, hogy Richárd király megdicséri érte. Lehet, hogy polgárháború lesz belőle. Ki tudhatná, mivel végződik, ha az ember megöli Montferrati Konrádot?
A Nagy Sándor útjához megérkezve felnézett az új fatoronyra. Ott állt a Sándor-út szárazföld felőli végében, mintegy a város barbakánkapujaként. Megvolt a menekülttábor maradványa is, de már csak őrültek meg kóbor ebek lakták. Az őrtoronytól eltekintve semmi sem változott. A kék víz ugyanúgy fodrozódott a keskeny földszelet mentén. A szél ugyanúgy felkapta a homokot s építgette a maga tömzsi kis várait. Konrád régens zászlaja ugyanúgy lobogott a város felett.
Guidónak két napjába telt, míg Akkóból ideért. Felszerelése hiányos volt: vizet hozott magával, de ennivalót nem, útiköpenyt igen, de takarót az éjszakai hideg szél ellen nem. A kihalt tengerparton töltötte az éjszakát, meghúzódva a homokdűnék közt, és magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Jeruzsálem királya volt, alig idősebb Oroszlánszívű Richárdnál, fiatalabb Amalrichnál, Baliannál és az összes főúrnál. Valaha a jeruzsálemi palota volt a lakhelye, valaha ő parancsolt Askalon nagy kikötővárosának. Az ország egyik legszebb, noha legüresfejűbb asszonyát vette feleségül. Méltóságához illő díszes ruhákban járt, s azt evett, amire éppen kedve támadt.
De tegnap éjjel, amint éhesen és fázva a Nagy Tenger felé fordította szárazföldbe belefájdult szemét, a sötét víz odasompolygott hozzá, hogy a fülébe súgja ellenségei nevét. Annyian voltak, hogy elszenderült, mielőtt a tenger befejezhette volna a felsorolást...
Most, a kemény, éles napvilágnál a toronyból kilépő őröket nézte.
Hárman voltak, a középső tagbaszakadt, mogorva tekintetű. – Landry kapitány a nevem. – Majd, mivel az utas ugyan nyúzottnak látszott, s a ruhája is csupa homok volt, de a lova elsőrangú, hozzátette: – Uram?
– A királyod vagyok, Lusignani Guido.
Landry elmosolyodott. – Ne tréfálkozzunk, uram, túl nagy a hőség. Hogy lovag vagy, azt látom, de tudnom kell a nevedet is. A régens szereti a pontosságot. – Guido megismételte, amit mondott, és Landry arcáról eltűnt a mosoly.
Társaira nézett. Egyikük vállat vont. A másik azt mondta: – Én még sose láttam. Biztos napszúrást kapott. – Landry Guidóra meredt, mintha a napszúrás nyomát kutatná rajta.
Majd lassan, türelmetlen hangon megszólalt: – Ezt nem írhatom be.
– Hát ne írd be – mondta Guido. – Keríts viaszt, és belenyomom a pecsétemet.
– Mutasd azt a pecsétet – mondta Landry még lassabban.
Guido apró dobozt vett elő az övén lógó erszényből. | Kinyitotta, és kiemelt belőle egy kis kerek, vésett követ. -
Nem érintheted meg. Maradj ott. Így is el tudod olvasni. – Félig a nap felé fordítva eléje tartotta. Landry egy csilla-| got látott a közepén, s körülötte feliratot: REX GUIDO JERIM. Legalábbis viaszba nyomva a megfordított betűk I ezt adnák ki. Landry nagyot szusszanva fújta ki a levegőt.
– Bekísérünk, felséges uram. – El volt képedve. Sok mindent hallott Lusignani Guidóról, hallotta, hogy gyenge, ingatag uralkodó, akit már régen félre kellett volna
állítani Konrád régens útjából. De mivel még sohasem találkozott igazi királlyal – Franciaországi Fülöpöt sem látta, amikor megérkezett Tyrusba –, Landry kapitány félelemmel vegyes áhítatot érzett. Szerette volna megkérdezni, miért vállalkozott Guido egyedül e kockázatos útra – és honnan jön egyáltalán? Szeretett volna szót ejteni Guido külsejéről; hisz nem csoda, hogy először nem hittek neki. De mindenekfelett azt szerette volna tudni, mi lesz, ha Jeruzsálem királya meg Tyrus védelmezője és kormányzója találkozik. Mindenki tudja, hogy riválisok, és hogy Konrád nem esküdött hűséget Guidónak. Lehet, hogy az őrnek volt igaza, és a királyt napszúrás érte.
Két oldalán a lábukat kapkodó katonákkal, Guido előrelovagolt a Sándor-úton. Lelkiereje egyre fogyott, s mire a Montferrat-kaput elérték, szívesen cserélt volna azzal a tenger baljós susogását hallgató magányos tegnapi utassal.

 

Konrád a hosszú table dormant-nál ült, keze egy pergamenkötegen. Tekintetét az árkusokra fordította, de nem olvasott. Hallotta a neszeket, hallotta, hogy az őr belép, és bejelenti Jeruzsálem királyát.
Izabella megmozdult mellette, fel akart állni. Konrád, anélkül hogy tekintetét felemelte volna, szótlanul elkapta a csuklóját, és visszarántotta. Guido messze volt, nem láthatta a mozdulatot; csak a tucatnyi vörös és arany széket látta, Konrádot, amint valami munka fölé görnyed s Izabellát, aki hol a férjére, hol a vendégre nézett.
Közelebb ment az asztalhoz, meghajolt Izabella felé, aztán rájött, hogy a hercegnő nem fogja viszonozni a köszöntést. Konrád félretette a felső lapot, belemélyedt a másikba, majd ráérősen felvonta nagy, súlyos szemhéját.
– Egy pillanat, Lusignan.
Úgy tett, mintha tovább olvasna, Guido és Izabella pedig idegesen egymásra pillantott. A király nem láthatta a hercegnő testének formáját, nem tudhatta, hogy gyermeket vár. A fegyvereit nem vették el, s most díszes kardmarkolatát babrálta, övébe akasztotta a hüvelykujját, a csatot fogdosta. Újra Izabellára nézett, s a hercegnő, gyorsan, hogy Konrád észre ne vegye, visszamosolygott rá.
Nem úgy gondolt Guidóra, mint Jeruzsálem királyára, inkább mint arra a félénk fiatalemberre, aki nőül vette az ő féltestvérét, az üresfejű Szibilla hercegnőt. Sosem kerültek közeli ismeretségbe Guidóval, de ő mindig is sajnálatot érzett iránta, ahogy sajnáljuk a rosszcsont kölykök által kínzott állatkát is. És Guido valamikor nagyon helyes állat volt: szabályos arcú, szőke hajú. Izabella nem tartotta rossznak Guidót, mint a többiek. Gyenge és az orránál fogva vezetik, de a szánalmat megérdemli. És ahogy Konrád viselkedik vele, sok-sok szánalomra lesz szüksége.
Konrád a többi papírt is átnézte, és időnként félresimította hosszú haját. Azután összerázta a pergamencsomót, félretolta a keze fejével, és újra felnézett.
– Mindennap több a gondom. Tudod, hogy ostrom alá vettem Szidont.
Guido megrázta a fejét. Mindjárt összeesik, gondolta Izabella. Az Isten szerelmére, mit keres itt?
– Nem tudtad? Hát ez a helyzet. És ha Szidont beveszem, az még több gondot jelent majd. Jeruzsálem koronáját se nagyobb teher viselni, mint ennek a két városnak a kormányzóságát. Persze a te eseted más. Neked ott van Amalrich és Joscelin.
– Joscelin meghalt. Hallanod kellett róla.
– Talán hallottam is. Hol van most a sereg?
– Tudod te azt nagyon jól, márki. Van elég kémed.
– Régens. Most régens vagyok.
– Én pedig király, noha még egyszer sem hangzott el a szádból.
Konrád fölnevetett. – Képtelen vagyok kiejteni. Jaffában van még a sereg?
– Igen. Tudod te jól. Így hát azt is tudhatod, miért jöttem. Magammal akarlak vinni.
Konrád újra fölnevetett. – Írhattál volna levelet is. Nem kellett volna ekkora utat megtenned. Jaffába? Nem, nem, ebben a hónapban nem érek rá.
Guido érezte, hogy az izgalomtól és a várakozástól megfeszül az arcán a bőr. A halántéka lüktetett. Fáradt volt és éhes, az akkói megaláztatás emléke csak még jobban legyengítette. De tudta, hogy ha most nem cselekszik, többé nem lesz hozzá bátorsága. Ha ugyan bátorság az, amit most érez. Talán nem az. Talán csak fütyül rá, hogy mi lesz vele; talán annyit botladozott már, hogy maga mögött hagyta a félelmet, anélkül, hogy a bátorságot megpillantotta volna.
– El fogsz jönni velem – hallotta önnön hangját. – Mint királyod parancsolom. Ha nem engedelmeskedsz, felségárulásnak tekintem, és itt helyben megöllek. Megteszem, Montferrat. Elhiheted, hogy megteszem.
Kezdetben Konrád nevetése kísérte szavait, de aztán a hosszú, csontos arc elsápadt a dühtől, és a régens felállt. Izabella ereiben vadul nyargalt a vér, keze önkéntelenül az asztal alá siklott, ujjai oltalmazón feszültek a hasára. – Ne – mondta. – Ne! – kiáltotta. – Maradjatok a helyeteken!
Guido kihúzta a kardját. Látta a székek vonalát, látta, hogy hol lesz hely a párbajra, látta, hogy Konrád is elővon egy hosszabb, nehezebb kardot, és kijön az asztal mögül. Guido remegő hangon rákiáltott: – Utoljára mondom. Engedelmeskedj királyodnak, és csatlakozz a sereghez!
– Soha, te nyavalyás pojáca!
– Akkor hát vigyázz magadra...
– Mindig vigyázok...
– ...áruló!
– Mindig!
Megfogja ölni. Nem vitás. Meg akarja ölni. Jóságos Isten, és ez még a kezére is játszik! Meg kell állítani őket. A gyalázatba úgysem halna bele.
Elkapta Guido tekintetét. A király félrenézett, és a szobát betöltötte a kardok csattogása. Konrád sújtott le elsőnek, és Guido kénytelen volt két marokra fogni a fegyvert, hogy ki ne üsse a kezéből. Izabella kiszaladt az asztal mögül, nagy ívben elkerülve a tusakodó férfiakat, ujjait a hasára szorítva. Hátravetette a fejét, és sikoltozva hívta az őröket, hogy mentsék meg – a férjét.
A két férfi megdermedt egy pillanatra. Konrád vadul káromkodni kezdett, kitört, és Guido hátrálni kényszerült a mozaikpadlón. Az ajtó kivágódott, és mintha egy egész várakozó hadsereg zúdult volna be a szobába. Guido kezéből kiütötték a kardot, és a térdére csaptak egy husánggal. Nagyot puffanva összeesett, és odább csúszott. A katonák felsorakoztak közte és Konrád között, a régens pedig féktelenül tovább mocskolódott: – ...Nyavalyás bohóc! Te bűzhödt, nyálas buzeráns... ide mersz jönni, és parancsokat okádni a pofámba... Kelj föl, mielőtt bepiszkítod a padlót!
Az őrök kivonszolták Guidót. Konrád tátott szájjal lihegett, a haja rendetlenül lógott az arcába. Nagy sokára becsukta a száját, és a válla megint meggörbült, ahogy hüvelybe dugta kardját. Aztán elindult Izabella felé. A hercegnő fejét felszegve, kezét a hasán nyugtatva várta.
– Tudod te, hogy mit műveltél? – kiabálta színtelen hangon Konrád.
– Visszatartottalak egy gyilkosságtól. Egy király gyilkosságtól.
– Nem, a tróntól tartottál vissza. Azt hiszed, nem tudtam volna elbánni vele?
– Nem, uram. Tudom, hogy milyen jól forgatod azt a nyársat.
– Azt kiabáltad, hogy mentsenek meg engem. Engem!
– Igen, és te is tudod, hogy miért. Talán bejöttek volna Guido királyt megmenteni? Még az ajtót se nyitották volna ránk.
– Már rég el kellett volna bánnom veled.
– Türelem – mondta Izabella. – Várd ki, amíg a trónra felkerülsz. Akkor jutalmazz meg.

 

Nem volt mit tenni, el kellett engedniük. Élelmet, vizet nem adtak neki, kardját kettétörték, csak a markolatát kapta vissza. A lába sajgott az ütéstől, a Sándor-út végén megállt, hogy megmasszírozza. Az őrök a toronyban nem hallottak a párbajról, így minden nehézség nélkül elcserélhette az értékes kardmarkolatot egy cipóra és egy tömlő vízre. Landry kapitány értetlenül bámulta a gyémánt markolatgombot. Szerette volna megkérdezni, miért nem lovagol vissza a király Tyrusba, miért nem parancsolja meg, hogy adjanak neki ennivalót, és azt is szerette volna megkérdezni, hogyan törött el a kard. Úgy vette észre, hogy ahányszor csak találkozik Guido királlyal, mindig akad valami, amit nem ért.
Egy hét múlva Guido megérkezett a jaffai táborba. Fivérét kikerülve egyenest Richárdot kereste fel. Részletesen beszámolt hűbérurának az Akkóban esett gyalázatról – a lényeget Richárd már hallotta – és a tyrusi palotában vívott sikertelen párbajáról.
A két király komoran, gondterhelten üldögélt egy darabig. Majd Richárd azt mondta: – Ugye tudod, hogy ezzel vége az itteni pályafutásodnak? Eztán senki sem fog engedelmeskedni neked.
– Amikor Avennes-i Jakabot temettük, emlékszel, azt mondtad, megkaphatnám Ciprust.
– Ó.
– Hát most elfogadom. Mint mondtad, itt énnekem végem.
– Attól tartok, nem ilyen egyszerű a dolog. Volt némi zavargás azon a szigeten...
– Legalább megmutathatom, hogy tudok rendet teremteni.
– ...Így azután eladtam.
– Eladtad? Eladtad Ciprust?
– A templomos lovagrendnek. Persze ha össze tudod szedni a megfelelő summát, visszavásárolhatjuk.
– Ha én össze tudom szedni? Mért nem adod vissza nekik te a pénzt?
Richárd vállat vont. – Neked kell az a sziget, nem nekem.

 

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A TENGERPART
1191. november, december

Humphrey megrázta a fejét, s a sisakjáról vízcseppek záporoztak. Az eső keleti irányban verte végig a szűk völgyet, és ostorként csapott a három lovas hátába. A völgy aljában már állt a víz, a lankákon kellett egyensúlyozniuk a paripákat.
Már egy órája libasorban haladtak, elöl Humphrey, mögötte Ernoul, hátul Barrési Vilmos, a francia bajnok. Ernőül visszafordult, hogy nem követi-e őket valami muzulmán járőr.
– Odaát vannak – biccentette meg a fejét Vilmos. – Csaknem elejétől fogva kísérnek bennünket.
– Miért nem szóltál?
– Minek? Negyvennél is többen vannak. Vigyázz, ott mélyebb... na látod.
– Mit gondolsz, tudják, hogy kik vagyunk?
– Sőt azt is, hogy miért jövünk. A kémeik még a görögöknél is jobbak.
Ernoul bólintott, és újra elhelyezkedett a vizes nyeregben.
A lanka kisimult alattuk, most már egymás mellett is elfértek. Csendben ügettek tovább, eső pergett a sisakjukról meg a páncélingük aljáról, köpönyegük alatt kirajzolódtak a sodronyszemek. – Kíváncsi vagyok, megváltozott-e azóta – mormolta Humphrey. Társai némán várták a magyarázatot. Hogy nem kapták meg, Vilmos fölmordult: – Kicsoda?
– Szaladin szultán. Még most is magam előtt látom.
A francia bajnok kiköpte a vizet a szájából, és megkérdezte: – Hol találkoztál vele?
– Hattinnál. Fogságba estem, és én tolmácsoltam neki, amikor vezéreinket kikérdezte.
– Ezért esett rád Richárd választása?
Ernoul közbeszúrta: – Humphrey úr a hadsereg legkiválóbb nyelvtudósa.
– A kevesek egyike – tette hozzá Humphrey. – Kár, hogy az emberek nem akarják megtanulni a nyelvüket. Talán már rég megegyezésre juthattunk volna.
– Azért ez nem ilyen egyszerű – mondta Vilmos. – A muzulmán vezérek se sajátították el a mi nyelvünket.
– Nincs rá szükségük; sajátjuk az egész ország. Elszótlanodtak megint. Ernoul egy ízben megjegyezte:
– Közelebb jönnek. – Néhány perc múlva Humphrey szólalt meg: – Felismerem ezt a helyet. A mögött a domb mögött Lydda következik. – Nyakukat behúzva ügettek tovább az esőben, és a muzulmán őrjárat félhold alakban követte őket.

 

Akárcsak Angliai Richárd, Szaladin szultán is jobb szeretett úgy élni, mint a katonái. Ezért, noha Lydda kis városában több ház is alkalmas lett volna szálláshelynek, inkább csúcsos tetejű sátrában lakott. Az eső még mindig esett, amikor a három keresztestől elvették a fegyvereket, és átvezették őket a jókora táboron. Itt nem volt gyümölcsöskert, csak apró bőrsátrak hosszú sorai és karámok a könnyű arab mének számára. A szultán pavilonja a tábor közepén állt, körülötte a mamelukok sárga sátrai. Ernoul rémült kíváncsisággal tekingetett körbe. Ha majd Palesztina történetét megírja, ecsetelni fogja benne a szultánnal való találkozását is. Mármint ha túléli a találkozást.
A pavilon előtti tisztásra érve leszálltak a nyeregből. Az őrjárat parancsnoka bebújt a víztől csöpögő vászon alá, Humphrey lecsatolt a lováról egy kis bőrtáskát, magához szorította, és bátorítón rámosolygott két társára. – Nos – mondta kiszáradt torokkal –, a táborukat mindenesetre mi láttuk először.
Barrési Vilmos megrázta magát, mint egy kutya, levette a köpenyét, és kicsavarta. Ernoul buzgón utánozta, majd kisimította az összegyűrt köpönyeget, és a melléhez szorította. Előbukkant a szaracén, és intett, hogy lépjenek be.
– Isten legyen velünk – mormolta Humphrey. Vilmos keresztet vetett, Ernoul pedig kibővítette a fohászt: – Édes jó Istenem, oltalmazz meg minket, hűséges szolgáidat.
Illatos volt a pavilon levegője, a földön, a szorosan összeillesztett deszkákon élénk színű szőnyegek ragyogtak. A kimerevített kupola alatt nyolcszögű mozaikasztal állt. Az asztal körül párnákból emelt alacsony fal, mögötte a széthúzott, bojtos függöny egy átjárófélét fedett fel, ami szemmel láthatólag egy másik sátorba vezetett. A falak mentén hat sárga köpenyes mameluk állt. A járőrparancsnok a kijáratot vigyázta.
Miközben a keresztesek Szaladinra vártak, Ernoul emlékeztette magát, hogy most egy egészen más világba csöppent, olyan világba, amelyet szigorúan meghatároz a szokás és a hagyomány. Tudta, hogy muzulmánok közt az ember nem nyúlhat bal kézzel ételhez és italhoz, s nem ülhet úgy, hogy csizmatalpa a házigazdája felé néz. Úgy gondolta, hogy arab nők nem lesznek jelen a fogadáson, de ha mégis, nem szabad rájuk néznie, ha csak a szultán másképp nem rendelkezik. Az ifjú apród megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Toroni Humphrey is jártas a muzulmán etikettben. Ha a megbeszélés kudarcot vall, nem az ő tudatlansága lesz az oka.
Az eső dobolt a pavilon falán, néha meg hatalmas szélrohamokban zúdult le rá. A szaracén, aki bevezette őket, a kupolára felnézve motyogta: – Még a végén elmossa a tábort.
– Jaffa ugyanilyen alacsonyan fekszik – felelte Humphrey. – Lehet, hogy nemsokára mindnyájan kisodródunk a tengerre.
A szaracén tiszteletteljes csodálkozással perdült feléje. „Ugye megmondtam?” – nézett Ernoul Barrési Vilmosra.
Az átjáró túlsó végében mozgolódás támadt. Szaladin lépett be a sátorba, előtte két núbiai szolga, mögötte egy csontos, pengearcú ember, aki valamivel magasabb volt, mint a szultán. Az egyik szolga tömzsi, szaratlan poharakat hozott tálcán, a másik egy palack nádcukorral édesített citromlét. A párnafal nyílásán belépve letették a tálcát és a palackot a mozaikasztalra, és csendben távoztak. Szaladin udvariasan a mögötte jövő férfi felé biccentett, és bemutatta fivérét, Szafadin emírt. Humphrey levette a sisakját. Vilmos és Ernoul követte példáját. Szaladin elismerő szemhunyorítással vette tudomásul a gesztust, Szafadin pedig merően a francia bajnokra függesztette tekintetét.
– Jó hozzád a te Istened, Humphrey úr – szólalt meg Szaladin. – Semmit sem öregedtél. Hattinnak már négy éve és négy hónapja, s úgy hallom, azóta szomorú veszteség ért. – Felemelte a kezét. – Bocsásd meg, hogy szóba hoztam, de szeretném, ha tudnád, hogy tudok róla.
Persze hogy tudsz róla, gondolta Humphrey, hiszen az a hír járja, hogy tárgyalásokat folytatsz Konrád régenssel. Majd pedig arra gondolt, hogy Szaladin azért említette meg Izabella elrablását, mert úgy véli, így csökkentheti az ő fájdalmát. Bólintott hát, és azt mondta: – Igen, fejedelem, ez az esemény még most is szomorúsággal tölt el.
A szultán váratlanul elmosolyodott, zavarba ejtve Humphreyt. Mi van azon mosolyognivaló, hogy Konrád a zsíros fejét Izabelláé mellett nyugtathatja?
De a muzulmán nem Humphrey veszteségén mosolygott, hanem a beszédén.
– Újra bocsánatodat kérem, de mindig elbűvöl, ha valaki ilyen tisztán beszéli a nyelvünket. Örülök, hogy Malik Ankiltar téged küldött követségbe. – Szafadinhoz fordult, aki továbbra sem vette le a szemét Barrési Vilmosról. Újólag bemutatta az emírt, ezúttal külön-külön mindhármuknak.
Humphrey válaszul a szultán kegyelmébe ajánlotta Vilmost, a nagyhírű keresztény katonát, a franciák küldöttét, és Ernoult, a nablusi krónikást és apródot. Mivel a bemutatás arab nyelven zajlott le, a lovag és az apród éppen csak a nevét tudta kivenni.
Szaladin felkérte őket, hogy foglaljanak helyet az asztal körül. Humphrey keresztbe tett lábbal ült le, lábfejét a combja alá nyomva, az esőverte bőrtáskát a térde közé téve. Ernoul megvárta, míg Vilmos elhelyezkedik, majd ő is leereszkedett a selyem párnafalra. Szaladin megrázott egy ezüstcsengettyűt, és odasúgott valamit az elősiető núbiainak. A szolga meghajolt, és távozni készült, amikor Szafadin végre elfordította tekintetét Vilmosról. Halkan mondott valamit fivérének. Humphrey, aki értette szavait, a franciára nézett, aki viszont, akárcsak Ernoul, egy kukkot sem értett az egészből. A szultán bólintott, megismételte a parancsot a szolgának, majd édes citromlével kínálta vendégeit.
Mire az italt felszolgálta, visszajött a núbiai: egy dúsan berakott dobozt és egy báránybőrbe tekert hosszú görbe tárgyat tartott a kezében. Szaladin ránézett a dobozra, vékony ujjával megkopogtatta, és utasította a szolgát, hogy nyújtsa át Ernoulnak. A görbe tárgyat Szafadin maga mellé tette a szőnyegre.
Humphrey tolmácsi közreműködésével s úgy téve, mintha észre sem venné Ernoul meglepődését, Szaladin így szólt az apródhoz: – Ritka ember vagy te, harcoló katona és az idők megörökítője egy személyben. Ha mindkét oldalról szemügyre veszed az eseményeket, az dicsérendő dolog. Remélem, van elég toll ebben a dobozban.
Ernoul felemelte a fedelet, elbűvölve meredt a sok rekeszre – külön rekesz volt a pergameiínek, a homoknak, a tintának, a pennáknak, a tollkésnek –, és megpróbált valami köszönetfélét dadogni. Humphrey rávigyorgott, és illő választ kerekített az ügyetlen szavakból, Barrési Vilmos meg lopva a dobozba sandított.
Szaladin újra megszólalt, és Humphrey fordította: – Bizonyára csodálkozol, Vilmos úr, hogy Szafadin emír ily különleges érdeklődést tanúsított irántad. Úgy tűnik, hogy az arsufl csatában kivetetted őt a nyeregből. Igaz-e, hogy ugyanezt cselekedted Angliai Richárddal Cipruson?
– Az csak tréfa volt – felelte nyugodtan Barrési Vilmos –, és a szicíliai Messinában történt.
– És a fivérem? Emlékszel rá, hogy kivetetted őt a nyeregből?
– Több emírt letaszítottam a lóról. Szafadin emírre csak úgy mellesleg csaphattam oda, különben már nem élne.
Humphrey tétovázott. Vilmos kiváló bajnok, gondolta, tehát joga van bajnokhoz méltón beszélni. De azért...
Tekintete találkozott Szaladinéval, és sietve lefordította szóról szóra.
Szafadin mély lélegzetet vett. Ernoul felpislantott a dobozáról. Vilmos nem zavartatta magát. Kérdezték, ő válaszolt. Hogy az emírnek tetszik-e a válasza, azzal fikarcnyit sem törődött.
Szafadin nagy nehezen magához tért. Felemelte a báránybőr csomagot, és így szólt a franciához: – Allah megfordította a lándzsádat. Ha nem teszi, talán valóban úgy volna, ahogy mondod. Nem győzök hálát adni Allahnak, az irgalmas szívűnek. Ezt a csekélységet neked ajánlanám, ha elfogadod. – Kinyújtott karján tartotta a csomagot, s amint Humphrey befejezte a fordítást, Vilmos előrehajolt és átvette. Egy jatagán volt a báránybőrbe csavarva, színezüst hüvelyét vésett ábrák és gyémántok díszítették, markolatgombjába egy hüvelykujj köröm nagyságú smaragd volt ágyazva. Ernoul ránézett Humphreyra, aki kitalálta a gondolatát: „Csekélység, nem mondom.” Barrési Vilmos biccentett Szafadinnak, és letette a fegyvert a párnafalon kívülre, hogy a muzulmánok lássák: nincs a keze ügyében, nem fenyegeti őket veszély. Mondani nem mondott semmit, tudta, hogy nincs szükség rá.
– Ha a kémeimben bízni lehet – szólalt meg újra Szaladin –, valami javaslatot hoztatok Malik Ankiltar-tól.
– Úgy van, fejedelem – válaszolta Humphrey. – Richárd király üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy egy nap majd személyesen is találkozni fog veled.
– Alig várom azt a napot.
– Ha javaslatai kedvező fogadtatásban részesülnek, magasabb rangú követeket fog küldeni hozzád. A maga részéről Breteuili Róbertet, Leicester grófját; francia részről Burgundi Hugó herceget és...
– Bízom benne, hogy pontosan meg fogja szervezni – bólintott Szaladin. – Egyelőre nagyon meg vagyok elégedve a mai követekkel.
Humphrey köszönetet mondott, és a bőrtáskából előhúzott egy összehajtogatott pergament. Feltörte a nagy fekete viaszpecsétet, és kibontotta az árkust. Egyszerre kényelmetlennek érezte, hogy ott ül arab módra keresztbe tett lábbal, és megkérdezte Szaladintól, felállhatna-e.
– Hogyne – felelte a szultán. – Akarod, hogy mindnyájan felálljunk? Úgy tudom, a frank udvarokban ez a szokás.
– Nem, csak...
– Értem. Királyod iránti tiszteletből.
Humphrey felállt, megingott, s várta, hogy a kiszorult vér visszaáramoljon a lábszárába. Fennhangon olvasni kezdte Richárd levelét, s fordította arabra:

 

Üdvözöljük a dicső Szalá ad-Din Juszuf szultánt. A muzulmánok és a frankok egyaránt végszükségben vannak. Városaink és falvaink...

 

– Mi nem fogadjuk el, hogy a tiétek – szólt közbe Szaladin.
Humphrey felnézett. – Fejedelem?
– Azt mondtam, mi nem fogadjuk el, hogy azok a városok és falvak a hitetleneké. De ezt egyelőre hagyjuk. Olvasd tovább, kérlek.
Humphrey tapintatosan folytatta:

 

A városok és falvak romokban hevernek, és mindkét fél utánpótlásaiy miként emberben, azonképp javakban, akadoznak. Nem volt-e még elég ezen áldatlan állapotból?

 

– Malik Ankiltar-nak igaza van. Most a javaslatai következnek?
– Nem tudom...
– Akkor türelemmel várok.

 

Jeruzsálem, amely szent a számunkra, nem veszhet el. Mindaddig nem mondunk le róla, valamíg igaz keresztény él e földön. Javasoljuk tehát, hogy adjátok vissza Jeruzsálemet...

 

– Íme, a javaslat – dörmögte Szafadin.

 

...és vele az egész Jeruzsálemi Királyságot, amely a Jordán-folyótól nyugatra fekszik...

 

– Szóval azt is – tette hozzá Szaladin, fivére komor jókedvében osztozva. – Íme, a javaslat.

 

...mert a miénk az régtől fogva.

 

Humphrey zavartan hallgatott, elképedve Richárd követelőzésétől. Jeruzsálemet? Az egész királyságot a Jordántól nyugatra? Hogy képzeli...
– Mindössze ennyit kíván az Oroszlánszívű? – érdeklődött a szultán. – Egyiptomot, Mekkát, a Tigrisig terjedő iszlám világot nem kívánja?
– Én csak a...
– Tudom, Humphrey úr. Van még tovább is?
– Igen, fejedelem.

 

Tudod jól, mennyire csodáljuk Malik Szafadint, ezért azt javasoljuk – Nem, ez lehetetlen! –, hogy vegye nőül Johanna húgunkat, Szicília királynéját. Így húgunk székhelyét Jeruzsálembe tehetné, mi pediglen nekiadnánk mindama tengerparti helyeket, amelyek a birtokunkban vannak.

 

Humphrey Szafadinra szegezte tekintetét. Az emír némán hallgatta, akár az előzékeny figyelem élő szobra. Egyik muzulmán vezér sem tett megjegyzést a rendkívüli javaslatra. Humphrey folytatta:

 

Szaladin szultán a maga részéről nekiadhatna Szafadin emírnek mindama tengerparti helyeket, amelyek a birtokában vannak, és kinevezhetné őt az ország királyának. Mi megengednénk Szafadin emírnek, hogy megtartsa összes városát, habár a falvakat és a kisebb várakat át kell adnia a templomos és ajohannita lovagrendnek. A nagyobb erődök Szafadin király és Johanna királyné birtokába fognak tartozni, és mindkét fél szabadon engedi az összes foglyokat. Ily módon minden elrendeződik.

Kelt levelünk Jaffában, Richárd.

 

Hosszú csend következett. Ernoul megpróbálta elképzelni, mit szólnának a nyugati fejedelmek a hírhez, hogy egy muzulmán lett Jeruzsálem királya. És nem is akármilyen muzulmán, hanem Szaladin fivére. Legalábbis felordítanának, és vért okádnának. És hogy fogadná a dolgot Konrád régens? Nem örülne neki, az egyszer biztos.
Végül Szaladin megszólalt. – Kitűnően beszéled a nyelvünket, Humphrey úr. A rend kedvéért át fogjuk adni Richárd király levelét a tolmácsoknak, de bizonyára az utolsó szóig híven adtad vissza tartalmát. – Elmosolyodott. – Ilyen javaslatokat senki sem találhatna ki.
Humphreynak sikerült annyit kinyögnie, hogy lesz-e válasz.
– Részletes választ fogunk küldeni, egy-két nap múlva. Meg kell értened, időbe telik, mire az Oroszlánszívű, mondjuk így, nagylelkűségét fel tudjuk fogni. Mondd meg királyodnak, hogy szavai figyelmes fülekre találtak. Így van, nemde, fivérem?
– Így van – dörmögte Szafadin.

 

Visszafelé lovagoltak a völgyben, ezúttal arcukba vágott az eső.
Humphrey dühöngött. – Mért nem mindjárt komédiásokat küldött helyettünk? Istenemre mondom, Richárd királynak elment az esze. Ki az ördög támogatna ilyen gyalázatos tervet? Muzulmán király Jeruzsálem trónján? Vagy, ahogy ők látnák: egy hitetlen mint a királynéjuk? És a várakat azok a férfiak töltsék meg, akiktől a leginkább retteg az Iszlám? Ha ez bekövetkezne, a pápa... Fülöp király... Hagyjuk. Ez egyszerűen felfoghatatlan!
Ernoul magához szorította az írókészletet, legújabb s legbecsesebb vagyontárgyát. – Jól fogadták – mondta. – Úgy láttam, nem sértődtek meg.
– Gyanúsan jól fogadták. Lóvá tettek bennünket, csak azt nem tudom még, hogy hogyan.
– Mozogjatok már! – förmedt rájuk Barrési Vilmos. – Az nem volt benne a király parancsában, hogy halálra kell fagynunk.
Mire a Lydda és jaífai tábor közti tizenkét mérföldet megtették, minden tagjuk meggémberedett a hidegben. Mivel azonban a parti síkságon egész nap esett, meleg ételt ott sem kaphattak. Humphrey röviden jelentést tett Richárd királynak, betámolygott a sátrába, meztelenre vetkőzött, és bevackolta magát a kopott prémek közé. Éjjel a zöld tóról, Izabelláról és Konrádról álmodott. Egész testében remegve ébredt, arcáról csorgott a verejték, és csak feküdt nyitott szemmel, hallgatva a sátor tetején bebocsátásért doboló esőt...

 

Egyik muzulmán vezér sem vélekedett úgy, hogy Richárd javaslata teljességgel érdem nélkül való. Megszokták már a frankok szertelenségét és szókimondó természetét. A király javaslata semmivel sem volt rendkívülibb Montferrati Konrád régensénél, aki tudtukra adta, hogy Tyrus, Szidon és Beirut kormányzóságáért cserébe hajlandó megtámadni az akkói keresztény helyőrséget s átadni a várost Szaladinnak.

 

Richárd folytatta terve kidolgozását. Eddig még egyetlen éjszakát sem töltött feleségével, sőt emlékeztette rá, hogy hívás nélkül jött Jaffába, odahagyva Akkó viszonylagos kényelmét és biztonságát. A keleti városrész néhány épen maradt házának egyikében szállásolta el, Johanna királynéval egy fedél alatt.
A Humphrey visszatérése utáni reggel Richárd meglátogatta feleségét és húgát. Az eső egy percre sem állt el, minek következtében a házba belépő király szakasztott úgy festett, mint valami acélpikkelyes hal. Átázott köpenyét egy székre dobta, és zajosan jó reggelt kívánt a nőknek. Johanna rögtön otthagyta fügéből és fekete árpakenyérből álló reggelijét, azt gondolva – remélve –, hogy Richárd egyedül kíván maradni Berengáriával. Richárd azonban visszahessegette a székéhez. – Tulajdonképpen tehozzád jöttem.
Berengária elfojtott egy sóhajt, és előrelépett, hogy megölelje.
– Csak óvatosan, szerelmem, megfázhatsz.
– Ó, dehogy, felség, ó, dehogy.
Richárd kartávolságra tartotta magától, és előrehajolt, hogy megcsókolja. Johanna dühösen nézte: önmagára haragudott, mert nem tudta kiverni a fejéből, hogy Richárd bezzeg boldogan ölelgeti Breteuili Róbertet, Ermengard nagymestert meg a többi vezért. Persze, lehet, hogy csakugyan elővigyázatos; nem akarja, hogy Berengária megfázzon. De ennyire egy új házasnak nem szabadna elővigyázatosnak lennie, főleg ha még nem is hált együtt a feleségével.
„Jól vagy?” – kérdezte volna Berengária, de Richárd elébe vágott.
– Ε percben a vezérek közt volna a helyem, de húgom beleegyezését kell kérnem egy fontos kérdésben. – Minden teketóriázás nélkül előadta Johanna és Szafadin emír házasságkötésének tervét. Két hatalmas kezét összekulcsolva mutatta, milyen szorosan összeforrna így az Iszlám és a keresztény világ. Johanna mereven hátradőlt.
– Hozzáadnál egy muzulmánhoz?
– ...akár a habarcs, ami a köveket megköti...
– Képes volnál hozzáadni egy muzulmánhoz?
– Mi van? – nézett rá értetlenül Richárd. – Mit visítozol?
– Jóságos Isten, neked elment az eszed! Mért nem mindjárt a Sátánhoz? Ha szépen kérnéd, biztosan lereszelné a karmát a kedvemért.
Richárd őszintén meg volt lepve. – Nem számítottam ilyen kitörésre.
– Én se arra, hogy egy ilyen őrült ötlet részesévé tégy. Hogy képzelhetted... hát persze, te mindent el tudsz képzelni, aztán addig ordítozol, míg valóság nem lesz belőle.
– De már elébe is tártam a javaslatot. Nyilván találkozni akar veled. S ha látja, hogy milyen szép vagy, milyen kiegyensúlyozott...
– És milyen keresztény.
– Na látod! Hát akkor mit visítozol? Ha majd megismerkedtetek, megkérjük, hogy térjen át Krisztus hitére.
Johanna Berengáriára nézett, majd megint Richárdra. – Kérlek, ismételd meg – mondta akadozva. – Nem fog az agyam.
Richárd az asztal fölé hajolva türelmesen magyarázni kezdte: – Javasolni fogjuk neki, hogy mint Jeruzsálem királya fordítson hátat az iszlámnak, és ölelje keblére a kereszténységet.
– Szaladin fivére?
– Szafadin, igen.
– Az egyik leghatalmasabb arab hadvezér?
– Na és?
– A szultán után a legtekintélyesebb muzulmán?
– Igen, ebből is láthatod, hogy jól fogsz járni...
– Te megbolondultál, Oroszlánszívű Richárd. Ekkora ostobaságot én még életemben nem hallottam. Az az ember maga az Iszlám! Szent háborút visel ellenünk! Nincs az a hatalom, ami elfogadtatná vele a mélységesen megvetett kereszténységet. Ennyit még én is tudok. – Kétségbeesve fordult Berengária felé. – Drága királyné, mondd meg neki, mondd meg neki, hogy a macska nem szokott ugatni.
– Ne mondjon nekem semmit – csattant föl Richárd. – Meg fogom ide hívni Szafadin emírt. És a húgom köszönteni fogja öt. Jól jegyezd meg, mit mondok. Ez az ügy karácsonyra el lesz intézve. – Nagy csörömpöléssel felállt az asztaltól, fölkapta az átázott köpönyeget és kirohant.
Johanna nem értette a fivérét, Berengária nem értette a férjét: kábán meredtek egymásra.

 

November vége felé a muzulmán sereg kivonult Lyddából, és Jeruzsálem körül ütötte fel téli hadiszállását. Hogy katonái harci kedvét feltüzelje, Richárd elvezette őket Ramlába és Lyddába, de mindkettőt lerombolva találta. Nyomorúságos heteket töltöttek Nyugat-Szamara völgyeiben, ahol egymást érték a szaracénok erejéről és szándékáról érkező ellentmondó hírek. Egyre több katona hagyta ott a hadsereget, s a frank vezérek belátták: vagy azonnal ostrom alá veszik Jeruzsálemet, vagy megegyeznek Szaladinnal, más választásuk nincs. Richárd varázsereje, amely oly sokáig összetartotta a hadat, egyre fogyott.
De Szaladinnak érdekében állt, hogy elnyújtsa a levélváltásokat. Míg a tárgyalások tartanak, ő növelheti erejét, és befejezheti a közeli várak lerombolását. Szafadin tehát úgy tett, mintha fontolóra venné a házassági ajánlatot, mielőtt udvariasan visszautasítaná, hogy áttérjen a keresztény hitre.
Az idő egyre rosszabbra fordult, és a bárók többsége úgy vélte, hogy Jeruzsálem még egy télen át muzulmán kézen marad. Az áradás elöntötte a völgyeket, és megesett, hogy emberek és lovak fúltak bele a vádik iszapjába. A keresztesek azt sem tudták biztosan, hol helyezkednek el a szaracén állások, bár közismert volt, hogy az Egyiptomból áthozott második hadsereg ott tartózkodik valahol a környéken.
Aztán az esztendő utolsó napján Szaladin egy nagyon ravasz lépést tett. Lovascsapatokat küldött ki Ramla felé. Egy francia őrjárat űzőbe vette és majdnem foglyul ejtette őket. A szaracénok menekülés közben sok mindent eldobáltak, fegyvert, pajzsot, még egy bőrtokot is. Az őrjárat parancsnoka a bőrtokot felnyitatlanul átadta urának, Troyes-i Henriknek. Henriket ugyancsak megrázta a tok tartalma. Sürgősen összehívatta a haditanácsot, és Richárd király elé tolta a pergamentekercset, aki fennhangon felolvasta Konrád régens Szaladinnak írott levelét – amelyben Konrád felajánlotta, hogy megtámadja Akkót.
Lusignani Guido és Toroni Humphrey ösztönösen kardja markolatára tette a kezét.

 

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A TENGERPART, TYRUS
1192. január-április

A következő három hónap alatt széthullott a keresztény hadsereg, mintha csak az eső eláztatta volna a kötelékeket. Burgundi Hugó és a franciák többsége visszatért Jaffába. Troyes-i Henrik és a helybeli bárók kitartottak Richárd mellett, de amikor a megfogyatkozott sereg kivonult Lyddából és Ramlából, nem Jeruzsálem felé indult, hanem délnyugatnak, Askalon nagy parti erődje felé. A keresztesek tudták, hogy Askalon ugyanolyan szerepet tölt be az ország déli részén, mint Tripolisz északon és Akkó a közepén. Nagy kikötőjébe gyors járatú butá-k egész flottái érkeznek, s mindegyik muzulmán hadihajó egyre több katonát és utánpótlást hoz. Egy ostrom árán, Isten segítségével bevehetnék Jeruzsálemet, de ugyancsak rövid életű győzelem lenne, ha a szaracénokhoz egyre-másra tódulnának a segédcsapatok Askalonon, Egyiptom kapuján át.
A frank kémjelentéseket azonban megint időszerűtlenné tették az események. Mire a keresztesek január 20-án elérték Askalont, a vaskos falak – s az ötvenhárom őrtorony – romokban hevertek. Szaladin nem mondott le még Akkó alatt kovácsolt tervéről: mindent le fog rombolni, kivéve Jeruzsálemet és az ország legdélebbi városát, Darumot.
A frankok szemszögéből nézve a helyzet rosszabb is lehetett volna. Askalont elpusztították ugyan, de föl lehet építeni. És akkor Tyrustól délre a keresztény hadsereg birtokában lesz az egész tengerpart. Ez ugyan nem Jeruzsálem szent városa, de mégis valami.
Néhány nappal húsvét után, amely április 5-ére esett, futár jött Normandiából, és rossz híreket hozott az angliai helyzetről. Kancellárja, William of Ely levelet írt Richárdnak, kérve a királyt, hogy térjen vissza, mielőtt még öccse, János herceg tönkreteszi az országot. A kancellár azért írt Normandiából, mert mint Richárd oly sok hívét, őt is száműzte az elviselhetetlen János.
Az aggódó, dühös Oroszlánszívű Askalonba rendelte a keresztes vezéreket, és felszólította őket, hogy egyszer s mindenkorra döntsék el, ki legyen Jeruzsálem királya. Választhatnak Lusignani Guido – aki minden hibája ellenére Akkó ostromát megkezdte s azóta is a táborral tartott – valamint Montferrati Konrád között, aki viszont úgy látta jónak, hogy Tyrusban maradjon, és ott készítse elő árulását. A szavazás titkos lesz, az ő taréjos sisakjába kell beledobni a cédulákat.
Volt, aki tartózkodott, volt, aki üres lapot dobott be, de az eredményen ez nem változtatott.
Guido király tizenhét szavazatot kapott.
Konrád régens negyvenötöt.
Richárd és a helybeli bárók elképedtek. Szoros küzdelmet vártak, de erre nem számítottak. Ibelini Balian keserű szavai az országabéli nemesurak véleményét tükrözték: – Kiálltunk minden megpróbáltatást, hogy a végén pergamenlavina söpörjön el bennünket.

 

Humphrey és Ernoul „A hősökhöz” címzett kocsmába igyekezett az esőverte utcán. Askalon legnyomorúságosabb, legrosszabbul vezetett csapszéke volt ez. Lovagok és bárók nem jártak ide, mert pocsék volt a bor is meg a kiszolgálás is. A közkatonák a magas árak miatt nem látogatták – itt minden kétszer annyiba került, mint egyebütt. Kész csoda, hogy nem zárta még be vagy nem adta el a tulajdonosa, de a két fiatalembernek erre a mai találkozóra tökéletesen megfelelt. Nem lepte meg őket, hogy üres az egész ivó, de még így is a terem legtávolabbi, félhomályos sarkában húzódtak meg. Ciprusi bort rendeltek a szutykos szolgálótól, noha tudták, hogy úgyis a savanyú helyi vinkót kapják, azután összedugták a fejüket az ország hevenyészve felvázolt térképe fölött.
– Innen százharminc mérföld – mondta Ernoul. – Mármint a szárazföldi úton. A part mentén haladva rövidebb, de úgy sok akadályba ütköznénk.
– Százharminc oda és százharminc vissza. Az több mint egy hét.
– El lehet intézni... igen, ő a legjobb sátor készítő egész Askalonban. – Ez utóbbi félmondat a lány fülének volt szánva, aki közben kihozta a borukat. Ahogy várták: akár az ecet. Tovább vitatkoztak a kitalált sátorkészítőről, míg csak a lány ott nem hagyta őket. Ernoul folytatta: – De hajón is mehetnénk. Az gyorsabb, és van is egy, ami indulni készül...
Humphrey megrázta a fejét. – Kockázatos. Megláthatnak bennünket, amint felszállunk, vagy ami még rosszabb, fölírják a nevünket, amikor odaérünk. Nem, menjünk csak az úton. Még el is kell kéredzkedned Balian úrtól.
– Kérjük meg Fostust, hogy jöjjön velünk. Úristen, ha ő ott lenne, úgy menne minden, mint a karikacsapás...
– Balian úr nem engedne el mindkettőtöket. – Humphrey a térkép fölé hajolt. – Szóval, amint a városba beérünk...

 

Richárd a szavazás eredményéről beszélgetett Guido királlyal és Amalrich országkapitánnyal. – Egyikfelől nézve a dolgot, a régens elsöprő győzelmet aratott. Én azonban azt hiszem, hogy akik őrá szavaztak, többnyire nyugatról jöttek. Nincsen itt birtokuk, tehát érdekük sem fűződik hozzá, hogy visszaszerezzék, vagy hogy sokáig itt maradjanak. Egy szép nap hazamennek, és magára hagyják Konrádot a trónon.
– Nekünk is ez a véleményünk – helyeselt Amalrich. – Fivérem aligha tökéletes király, de miközülünk – vagyis az ország régi lakosai közül – senki sem hajlandó elfogadni az itáliait. Meg tudjuk mi rendezni a magunk szavazását.
– Ebben biztos vagyok – mondta Richárd. – Másrészt viszont, ha a régenst megkoronáznák, valószínűleg vissza tudná hozni a legtöbb katonaszökevényt. A franciák őt támogatják, és hát, mint láttuk, háromszorta népszerűbb, mint az én vazallus királyom. – Guidóra néztek, aki meg sem próbált védekezni.
– Szóval fogadjuk el? – kérdezte Amalrich. Örökké dühös arcán most is ott tükröződtek az érzelmek. – Ezt akarod, felség?
– Akarom, nem akarom, ez a helyzet. És hogy őszinte legyek, inkább veszítenélek el kettőtöket, mint Burgundi Hugót, Troyes-i Henriket és negyvenvalahány főurat.
– Így támogatod azokat, akik hűséget esküdtek neked? Richárd kínos dilemmába került. Isten a tudója, nem
akarta ő Montferrati Konrádot Jeruzsálem trónján látni, s ha Guido jobb, vagy akár csak népszerűbb király volna... – Én igenis támogattam a fivéredet – csattant fel. – Ne engem okoljatok. Okoljátok az egész országot. Később, négyszemközt a Lusignan-fivérek megegyeztek abban, hogy Angliai Richárd tévedett. Nem őt kell okolniuk, de nem is a többi bárót. Hanem Konrád régenst. Tenni kéne ellene valamit.

 

Balian és Mária is ugyanerre a komor következtetésre jutott, és Nablus ura ismertette a döntést hűséges árnyékával, Fostusszal.

 

És voltak mások is, akik Konrád régens jövőjét tervezgették...

 

Míg a tavaszi eső egyre mosta a déli partvidéket, Tyrusban elviselhetetlenné vált a hőség. A könnyű északi szél időnként átsöpört a városon, de ahelyett, hogy felfrissítette volna az embereket, port vágott a szemükbe. Sok asszony átvette a muzulmán viseletet, burnuszba csavarták magukat, és hímzett fátylat öltöttek. A kölcsönvett divat ellen nem bocsátottak ki rendeletet, sőt támogatták, mert Konrád tudta, hogy a szaracén kémek ezt is beveszik majd a jelentésükbe.
Izabella hercegnő leánygyermeknek adott életet, férje pedig az eddiginél is nagyobb népszerűségnek örvendett. A hír, hogy fényes győzelmet aratott Lusignani Guido felett, újra ajkára csalta a régi felkiáltást: – Megmondtam! Megmondtam, hogy így lesz! Megmondtam, barátaim, Istenemre, megmondtam!
Majd, úgy gondolva, hogy illik jámborságát nyilvánosan is kimutatni, egy rövid imát szerzett, jól begyakorolta, és kiment a város egyik főterére, hogy elmondja. Megvárta, míg alkalmatos nagyságú tömeg verődik össze, és rákezdett:
– Uram, ki teremtettél, és életet leheltél belém; Isten, te igazságos és könyörületes Király, Mennynek és Földnek igaz királya, Tehozzád fohászkodom.
Eszébe jutott, hogy le kellett volna mennie a kikötőbe, oda, ahol öt évvel ezelőtt partra szállt, és a kikötőfal tetejéről mondani el az imát. De most már késő volt, tehát folytatta:
– Alázatos szívvel könyörgök, Uram, te döntsd el, méltó vagyok-e Jeruzsálem koronájára. Ha méltónak találsz, add, hogy megkoronázzanak. De ha nem... – A tömeg fölmordult: mintegy figyelmeztette Istent. – ...adj nekem jelet. Én a te hűséges szolgád vagyok, és az leszek mindörökké. Ámen. Ámen. Ámen.
A tyrusiak üdvrivalgása a palotáig kísérte, és a városatyák hozzáláttak a pénzgyűjtéshez, hogy védelmezőjüknek, kormányzójuknak, régensüknek, leendő királyuknak megfelelő díszruhát és fegyvert vásároljanak.
Izabellát, a jövendő királynét a lakosság ajándékokkal halmozta el, de a családja által írt leveleket Konrád mostanában is megsemmisítette. Immár alig szóltak egymáshoz. A húszesztendős hercegnő remeteéletet élt. A világról csak a katonák meg a szolgák hoztak neki híreket, és a muzulmán követek, akik gyakorta megfordultak a palotában.
Április 20-án, vagy tíz nappal az askaloni szavazás után Troyes-i Henrik Tyrusba érkezett, hogy a koronázás ceremóniáját Konráddal megbeszélje. Richárd király azt óhajtotta, hogy a régenst Akkóban koronázzák meg – amibe Konrád azonnal beleegyezett. Richárd továbbá azt óhajtotta, hogy utána csatlakozzék a hadsereghez – amibe Konrád szintén azonnal beleegyezett. Ez a szokatlan engedékenység valóságos dicshimnuszra fakasztotta az Askalonba visszatérő Henriket. Lusignani Guidónak vállára vetették a felelősséget, de ő összecsuklott a teher alatt. Montferrati Konrád csapott válla, úgy tűnik, sokkal jobban fogja bírni a megterhelést. Ami meg Szaladinnak küldött hitszegő levelét illeti, hát, nem az volna a világ első koholmánya...
A tyrusiak csalódottan vették tudomásul, hogy a koronázás nem az ő városukban fog lezajlani, de maguk is elismerték, hogy erre Akkó alkalmasabb. Míg Jeruzsálemet vissza nem foglalják, St. Jean D'Acre a kereszténység falának sarkköve. Elhatározták hát, hogy illő formában, semmiben sem szűkölködve küldik fel régensüket a trónra.
Eltelt egy hét; e hét alatt minden jelentősebb kalmár és szatócs meghívta Konrádot és Izabellát ebédre, s átadta a maga kis ajándékát, pénzben vagy egyéb javakban. A régens, felesége gyengélkedésére hivatkozva, egyedül ment mindenüvé. Nagyon olcsó hét volt ez: hol ennél a törleszkedő kalmárnál ebédelt, hol annál a gazdag uzsorásnál vacsorált. És minden egyes étkezés után valami zsákmánynyal tért haza a palotába. Szerette volna elhalasztani a koronázást. Még néhány hét, egy-egy diadalút Haifában és Caesareában, s ő lenne az ország leggazdagabb embere; olyan gazdag lenne, hogy akár a trónt is veszni hagyhatná.
Április 27-én, hétfőn azonban az örökös italozás és vendégeskedés kezdte megviselni. Rosszkedvűen ébredt, a szeme előtt vörös kis férgek táncoltak, a feje lüktetett a hajcsuklya alatt. Izabella késő délutánig kerülte, akkor azonban figyelmeztette, hogy este Beauvais püspökével kell vacsoráznia.
A déli kiruccanás sem hozta vissza a jókedvét. A kalmár szünet nélkül fecsegett, s Konrád figyelmének ára elég alacsony volt. Ráförmedt a feleségére: – Mikor lett ez megbeszélve? Nem tudok róla.
– Mert elfelejtetted. Négy vagy öt napja fogadtad el a püspök meghívását.
– Négy vagy öt, döntsd el végre!
– Mondhatnám bármelyiket – felelte Izabella –, mi a különbség? Ma este nála kell vacsoráznod. Ez a lényeg.
– Na jó. Kelts föl egy óra múlva. – Elfordult, de a felesége utánaszólt: – Még valamit. Csiszolhatnál egy kicsit a modorodon, mielőtt a trónra felülsz. Lehet, hogy nem leszek itt egy óra múlva. Kérd meg valamelyik szolgát...
– Nem leszel itt? – mondta Konrád. – Te? Ugyan hol lennél, ha nem a palotában?
Izabella halkan felsóhajtott, száját összeszorította. Konrádnak természetesen igaza van. Hová mehetne? – Feküdj le – mondta. – Fel foglak ébreszteni.
Nézte a szobából kisiető Konrádot, utánament, és egy keskeny lépcsősoron leszaladt a fürdőházba. Ez is a palota ritkaságai közé tartozott. Izabella sosem látott ilyet, sem amíg Nablusban lakott Baliannal és Máriával, sem amikor hozzáment Humphreyhoz, és átköltözött Toronba. Ez a szoba szintén a muzulmán kézművesek munkáját dicsérte. A kőlapokkal kirakott mennyezetet pálmatörzseket formázó kettős oszlopsor támasztotta alá. A mozaikfalak Tyrus környékét ábrázolták. Az egyik képen ott volt a toroni vár is a Dzsebcl 'Amila hegyei között.
Amint a szobába belépett, a szolgák sietve megbillentették az üstöket, s a forróvíz lezúdult a lejtős aknán, ami a fürdőház egyik sarkába vágott fűtőfülkéből vezetett a medencébe. A fürdőfülkét elfalazták, kívülről nyílt az ajtaja, így a fürdőző nyugodtan járkálhatott meztelenül.
Átszólt, hogy langyosabbra keverjék, mint máskor, kibontotta az övét, és kibújt az egyszerű, mályvaszín ruhából. Fehér vászoningében várta, hogy a víz lefolyjon, majd áthúzta a fején, és belelépett a medencébe. Üresen akkora volt, akár egy besüppedt udvar. Ha teletöltötték, és víz gyűrűzte körbe a zöld márványkockákat, csöndes, fákkal körülvett tóra emlékeztetett.
Nekidőlt egy kivájt pihenőkőnek, hagyta, hadd emelgesse karját a víz, és behunyta a szemét. Ajkai nemsokára szétváltak, szelíd mosoly rajzolódott ki rajtuk. Hogy is szólt Ernoulnak az a buta verse? Hogy is...

 

S reggel kétfelől létra áll,
Áthágva az akadály.
Őrzi...

 

Őrzi... ó, igen, megvan.

 

Őrzi szentelt némaság.
Hogy mi esett meg, és ki rajta át.
Ki él, Krisztustól született,
De van, aki falból ered.

 

Bolond. Vajon ír-e még ilyesmiket? Remélem, ír...

 

Sötétségre ébredt. Senki se gyújtotta meg a gyertyákat az asztalon, se a szurokfáklyákat a falikarokban. Nem tudta eldönteni, kire zúdítsa haragját. Felesége megígérte, hogy fölébreszti, de nem ébresztette föl. Azok a lusta szolgák pedig megint megfeledkeztek a kötelességükről. Hány óra lehet? Régen lement a nap? Sokat fog késni?
Előrelépett, félreugrott, nehogy nekimenjen a fegyverállványnak, és beleütközött az íróasztalába. Szürke pergamendenevérek röpültek a padlóra. Üveg csörrent a mozaikkockán. Tovább botorkált, a vasrudak mellett, amikre a ruháit vetette, talált egy polcot, és kitapogatta rajta a tűzszerszámot. A szertepattanó szikrák – megannyi apró fényvirág – felfedték, hogy hol van a legközelebbi gyertya, a gyertya pedig, hogy hol vannak a szurokfáklyák. A sárgás fényben íróasztalára pillantott. A papirosok szétszórva a padlón, némelyikre foltot ejtett a kockákon terjedező piros tintáié. Felrángatta a csizmáját, és észrevette, hogy annak is tintás a talpa. Az ördög szánkázzon a hátukon! – Jöjjek csak vissza... – morogta fenyegető hangon, miközben felöltözött a vacsorához.
Majdhogynem úgy szaladt ki a palotából. Beauvais püspöke nem közönséges kalmár, aki nemesi címerre vagy zsíros üzleti lehetőségekre vágyik. Ő semmit sem akar Konrádtól, és valószínűleg nem is ajándékozza meg semmivel. Inkább neki, Konrádnak van szüksége a támogatására.
Ráordított a lovászokra, akik hanyatt-homlok rohantak a paripájáért. Átvágtatott a városon, el az éjszakára bezárt gabonapiac és a vámház épülete mellett. A püspöki rezidencia a déli városnegyedben volt, nem messze a kikötőtől. Várt egy darabig, hogy erőt vegyen haragján, majd leszállt a nyeregből és bekopogott.
Ahogy sejtette: a püspök már megvacsorázott.
– Azért maradj csak, régens úr, a szakácsok bizonyára tudnak keríteni valami harapnivalót.
– Nem, püspök úr. Engedelmeddel hazamegyek, megvacsorázom a feleségemmel, és utána visszajövök, ha neked is megfelel.
– A hercegnő nem jött el veled?
– Nem, izé... – Rávigyorgott: férfiak egymás közt. – Olyan sokáig öltözködött, hogy gondoltam, előresietek...
– De hiszen nem siettél előre, régens úr. Sőt inkább lemaradtál, mármint a vacsoráról.
– Ahogy mondod, püspök úr.
– No nem baj. Gyere vissza, amikor jólesik. Fenn fogok maradni. – Kézcsókra nyújtotta a kezét, visszalépett, és becsukta az ajtót. A régens felszállt a lóra, és hazaindult.
Izabella.
Trón ide, trón oda, most leszámol vele.
A vámházhoz közeledett. Két csuklyás figura hevert a lépcsőn. Ez a nyavalyás szél szerzetest csinál a tyrusiakból. Izabella. A ló a lépcső elé ért.
– Most! – kiáltotta egy hang.
A csuklyás figurák talpra ugrottak. Konrád értetlenül bámulta őket, az arcukat nem látta. Mi ez? Lova visszahőkölt, valami megvillant a holdfényben. Újabb ajándék, netán ezüstedény? El is kelne, helyrebillentené a hangulatát.
A fényes tárgyak alakot öltöttek. Kések. Széles pengéjű kések. A keze zsibbadt. A kantárszár kiesett belőle. Kardjához kapott, mellényúlt, újra odakapott. Az egyik férfi kétrét görnyedve odaszaladt hozzá, akár valami rák, egyik karja kinyújtva, a kés a kezében mint egy groteszk mutatóujj. Érezte, hogy egyik lába kicsúszik a kengyelből. Hol a másik férfi? Kardja a hüvely száját széthasítva hussant a levegőbe. Egyik lába kengyelben. A rák visszavonult, nem érhette el. Most már tudta, hogy mit csináltak.
A második kés a hátába fúródott, és Konrád teste ívbe feszülve rádőlt a pengére. A vádló ujj most a lova fejénél nyúlt ki. A második kést kihúzták, az ujj szekercévé változott, és lecsapott kardot tartó kezére. A fegyver kiesett belőle.
– Ne végezz vele! – mondta egy hang.
Hanyatt hevert az utcán. A hold olyan erősen sütött le rá, mintha valaki gyertyát tartott volna föléje. Ott álltak, egyik a tintafoltos csizmájánál, másik a fejénél. Aztán nekiestek, de nem ölték meg mindjárt. Nem siettek. Ráértek.

 

Megtalálták, és hazavitték a palotába. Valakit Izabella hercegnőért szalajtottak. A fürdő és az alvás felfrissítette Izabellát. Nyugodtnak látszott, pihentebbnek s alig idősebbnek a koránál. Konrád beszélni próbált, de a beszédkészségét egyszer s mindenkorra elvesztette. Izabella kivárta az idejét, majd hüvelyk- és mutatóujjával az arca fölé nyúlt, és lezárta a szemét. Elfordult tőle, és felment a hálószobájába. Egy óra múlva újra lejött, és megkérdezte a hüledező őröktől: – Konrád régens meghalt?

 

 

TIZENHATODIK FEJEZET
A TENGERPART, DARUM
1192. május, június

Konrád meggyilkolásával sokakat megvádoltak. A gyanúsítottak listáján szerepelt Richárd, Anglia királya, Breteuili Róbert, Guido, Jeruzsálem királya, Amalrich országkapitány, Toroni Humphrey, Ibelini Balian, Fostus várnagy, Ermengard nagymester, a halott canterburyi érsek, Balduin barátai, Balian feleségének, Máriának és Izabella hercegnőnek a bérencei. Mivel ilyen nagy volt a bizonytalanság, legalább egy muzulmánt is meg kellett nevezni. Természetesen Szaladin szultánt, hiszen ha Konrád kész volt megtámadni keresztény felebarátait, nyilván éppolyan megbízhatatlan szövetségese lett volna az Iszlámnak is. De megvádolták az aszasszinok hegyilakó szektáját is. Sok muzulmán és keresztény halálát írták e fanatikusok számlájára, akik hasist szívtak, és pénzért gyilkoltak.
De a gyilkosok elmenekültek, s mivel Askalonban mindig nagy volt a jövés-menés, nem lehetett tudni, ki hiányzott a táborból azon a bizonyos héten. Senki ellen sem emeltek nyíltan vádat. Izabella ott maradt Tynisban, várta a Humphreyval való találkozást. Askalonban Richárd újra összehívta a bárói tanácsot – el kellett dönteni, ki legyen Jeruzsálem új királya.
Guido most már boldogan lemondott a trónról. Sikerült összeszednie annyi pénzt, hogy a templomosoktól megvásárolhassa Ciprust. A lovagrendet amúgy is népszerűtlenné tette a szigeten kemény katonauralmuk, s örültek, hogy újra visszatérhetnek Palesztinába. Az okiratot kiállították, a pénz átvándorolt a templomos kincstárba, Guido király és Sabloni Róbert nagymester kezet rázott. Nem szerették egymást, de mindketten tudták, hogy jó üzletet csináltak.
Amalrich lemondott az országkapitányi tisztségről. Guido keserűen panaszkodott Richárdnak. – Nem akarom, hogy velem jöjjön; Ciprus új lehetőségeket kínál nekem; ott majd bebizonyítom, mit érek. Nincs szükségem a bátyámra, hogy elfogja előlem a napot. Tartsd itt, kérlek, a kedvemért...
– Ezt nem tehetem. De megmondom, mit csinálnék a helyedben.
Guido figyelmesen meghallgatta és követte is hűbérura tanácsát. Még az éjszaka leple alatt elhajózott Ciprusra. Amikor ezt Amalrich megtudta, utánament. A limassoli kikötőben aztán felolvastak neki egy rendeletet, Ciprusi Guido király első rendeletét. Lusignani Amalrich, Jeruzsálem egykori országkapitánya örökre kitiltatik a szigetről és minden ciprusi hajó fedélzetéről. Amalrich rezzenéstelen arccal visszament Askalonba.
Humphreynak szembe kellett néznie a keserű valósággal. Akarta Izabellát, mindig is akarta, hogy szerethesse, hogy dédelgethesse, vele akart élni békeidőben, ma a tengerparton, valaha majd újra Toronban. De a trónt nem akarta. Így gondolkodott házassága idején is; hogy a felesége Jeruzsálem hercegnője, még nem jelenti azt, hogy neki királynak kell lennie. Lusignani Guido azért lett király, mert Szibilla hercegnő volt a felesége. De Guido rossz királynak bizonyult. Humphrey a maga részéről nem kívánta viselni a koronát, hogy azután felfedezze, amit már régóta sejtett: ő sem alkalmas az uralkodás rideg feladataira. Nem vágyott a hatalomra, a dicsőséget sem kergette. Toron az övé volt, egy nap majd újra az övé lesz, és ez elég.
Azért nem egészen. Vissza akarta kapni a feleségét.
A második bárói tanácsban kiderült, hogy Izabella jogcíme többet jelent a szív jogánál. Újabb szavazást tartottak. Négy jelölt volt: Breteuili Róbert; Toroni Humphrey; Troyes-i Henrik; Ibelini Balian. A hatvankilenc szavazatból – ezúttal mindössze két üres lapot adtak be – tizenkettő jutott Róbertnek és húsz Baliannak. Humphrey nyomorult öt szavazatot kapott, Troyes-i Henrik pedig harminckettőt. A keresztesek új királyt ünnepelhettek.
Nem vesztegették az időt. A menyegző és az azt követő koronázás május 5-én zajlott le Akkóban. A fiatal hercegnő összesen nyolc napot töltött férj nélkül.

 

Május közepére Askalont megerősítették, és Richárd új offenzívát készíthetett elő a szaracénok ellen. Első célpontnak Gázát és Darumot választotta, s futárt küldött Henrik királyhoz, felkérve, hogy gyűjtse össze a többnyire Akkóban tartózkodó francia kereszteseket, és haladéktalanul vonuljon velük délre. Mivel Amalrich lemondott hivataláról, Balian és Humphrey volt a két rangidős helybeli báró. Ilyen minőségben és mint Richárd hívei, a királlyal együtt indultak el Askalonból. A keresztesek karácsony óta először sorakoztak hadrendbe.
Húsz mérföldet tettek meg két nap alatt. Gáza le volt rombolva, de a tömzsi kis darumi erőd épségben állt. A megfogyatkozott keresztény sereg a síkság tenger felőli részén vert tábort, és a vezérek fölmérték a helyzetet.
– A város nem gond – jelentette ki Richárd. – Azon egy délelőtt átvágjuk magunkat. De a vár... a fene egye meg, valóságos kis remekmű.
– Amint megérkeztünk, kiküldtem az embereimet, hogy szimatolják körül – mondta Balian. – Apródom most rajzolja a térképet. – Ernoulra mutatott, aki egy kecskelábú asztalnál ügyködött, s Fostus a válla fölé hajolva rárámordult, ha valamit elhibázott. A főurak várták, hogy a rajzoló elkészüljön a munkájával.
Fostus végül jóváhagyólag hümmentett, Ernoul büszke kacskaringóval aláfirkantotta a nevét, és odavitte a térképet urának. Zsémbelődve panaszolta: – Kevés volt az időm. Én ennél sokkal jobban rajzolok, te is tudod, uram.
– Így is megfelel. Maradj itt, hátha nem értünk valamit.
– Ez volt a legnagyobb pergamen, amit találtam. Rendes körülmények közt...
– Jó lesz így is.
– ...sokkal nagyobb méretű...
– Azt mondtam, így is megfelel.
– Hát – vonta meg a vállát Ernoul –, ha neked tetszik...
Balian bólintott, vigyázva, nehogy elmosolyodjék. Tudta, hogy ha Richárd vagy bárki más megbírálná a rajzot, Ernoul körömszakadtáig védelmezne minden egyes vonalat. – Megfelel – mondta még egyszer, és tanulmányozni kezdte a térképet.
Darum vára tizenhét toronnyal büszkélkedhetett. Az egyik szélesebb és magasabb volt a többinél, mély, kikövezett sáncárok futotta körbe. Fostus elmagyarázta, hogy az öregtornyot egyikfelől kőkockákból emelt fal, másikfelol természetes sziklaképződmény védelmezi.
Richárd is elmélyedt a rajzban, összevetette a várral, és kijelentette: – Alá kell aknáznunk. Ha az öregtornyot leromboljuk, a többihez könnyen hozzáférhetünk.
A mellette álló Breteuili Róbert kinézett a tengerre. – Nemsokára megérkeznek a hajók a kővetőkkel.
Mintha a végszóra vártak volna, a muzulmán manjanik-ok valóságos sziklazáport zúdítottak feléjük a falakról. A keresztesek minden ceremónia nélkül szétszaladtak, és a tábort fél mérfölddel északabbra költöztették.
Aznap éjjel befutott a frank hadiflotta, és hajnalban már rakodták is ki – darabokban – az ostromgépeket. Richárd a katonákkal együtt dolgozott, izzadva cipelte a gerendákat meg a nehezékeket föl a partról, ki a síkra. Henrik királynak és a franciáknak nyoma sem volt még, így a keresztesek beérték azzal, hogy kipróbálják a kővetőket. Délre már működtek is a gépek, és csak úgy repültek oda-vissza a kövek meg a lángoló naftatömlők. A katapultakezelőket váltásokba osztották, hogy éjszaka se szüneteljen a kövek zárótüze.
Másnap munkához láttak az aknászok. Megkerülték a várost, és alagutat kezdtek fúrni az öregtorony alá, kitámogatva maguk mögött az alagút oldalát. Veszélyes munka volt, belefúlhattak a sáncárok vizébe, összezúzhatták őket a kövek, elevenen megéghettek a görögtűzben. A kővetőpárbaj folytatódott. Ami frank lövedék idő előtt zuhant le, szerény városi házacskákat lapított össze; ha szaracén lövedék repült túl a célon, keresztény sátrak közt pattogott. Az íjászok és a parittyások lassanként elkergették a muzulmánokat a lőrésektől, a pártázat mögé kényszerítve őket, ahol azután nem láthatták, hová céloznak a frank kővetők.
Minden egység kiválasztott magának egy tornyot, és azt bombázta. Mint a csatákban oly gyakran előfordul, ez felébresztette a versenyszellemet: a normannok túl akartak tenni a poitou-iakon, a pisaiak le akarták pipálni a génuaiakat. Valamikor délután egy jól irányzott szikladarab bezúzta a várkaput. A keresztesek égő kátrányt hajigáltak a nyílásba, hogy felperzseljék a maradványokat. A sereg üdvrivalgásban tört ki, a normannok és a génuaiak pedig egyaránt azt állították, hogy a szikla az ő gépükből repült ki. Egy ideig úgy látszott, megosztoznak a dicsőségen; de a normannok és a génuaiak természete nem tűrt osztozkodást.
A normannok zord, mosoly talán képpel kijelentették, hogy addig nem harcolnak, míg a lövést az ő javukra nem írják.
A génuaiak közölték, hogy őket nem lehet becsapni. Ostromgépük egyetlen követ sem fog kilőni, míg a normannok el nem ismerik, hogy tévedtek.
A többi egység is két pártra oszlott, és az ostrom lassan leállt. A szaracénok kapva kaptak az alkalmon, és újra megerősítették helyzetüket.
Richárd túl sok csatában vett részt ahhoz, hogy meglepje a dolog, de a partizánakciók mindig feldühítették. Látott ilyet Európában és Akkónál is – németek panaszkodtak a franciákra, itáliaiak újítottak fel régi sérelmeket az angolok rovására. Jambes de De, ez itt nem fog megtörténni, amíg ő a főparancsnok.
Úgy döntött, hogy először az övéit hordja le, és elindult a normannok felé, de távoli kiáltásokat hallva a várra pillantott. Füst kígyózott fel a levegőbe az öregtorony tövéből. Az aknászok, a régi bevált taktikát követve, felgyújtották az alagút támgerendáit. A lángok átrágják magukat a faanyagon, kitágítják az alsó köveket, s ha az aknászok jó munkát végeztek, a toronynak legalább egy része leomlik. Az aknászok persze nem maradtak ott; rohantak, hogy a bőrüket mentsék.
Ha a frank kővetők nem hagyják abba a hajigálást, az aknászok legtöbbje megúszhatta volna. Így azonban a szaracénok visszamerészkedtek a lőrésekhez, és sorra leszedték a menekülő katonákat.
Richárd felüvöltött: – Látjátok, mibe kerül a kicsinyességtek? Munkára, különben, Istenemre, szétütök köztetek! – Szaladni kezdett, de újra lassított, mert a torony megmozdult.
Részenként omlott össze, előbb az alja, azután az északkeleti szeglet, azután az egész északi fala. A katonák megvetették a lábukat, vagy összeestek, mint a rongybabák. Akárha vulkánból lövellt volna, úgy szállt fel a por, s a torony elveszett benne. A nyílzáport túlélő néhány aknász ujjongva bújt elő a porfelhőből. A kővetőket leeresztették, megtöltötték, és felhúzták. Valaki felkiáltott: – Isten és a Szent Sír! – A kiáltásnak visszhangja támadt, ahogy a kövek kirepültek a vájatokból. A por lassan visszaereszkedett a sziklára meg arra a lyukra, ahol nemrég az öregtorony állt. Richárd hagyta, hadd lövöldözzenek a kővetősök, majd intett a heroldoknak, hogy fújjanak rohamot.
Gratulált a hátrabotorkáló aknászoknak.
– Én nem örülök neki, felség – mondta az egyik. – Közel járok a hatvanhoz...
– Akkor kétszeresen is büszke vagyok rád.
– Nem, nem azért mondom. Itt voltam húsz évvel ezelőtt is. Én voltam a kőmívesek elöljárója. Azt a tornyot én segítettem felépíteni. Jóval hosszabb időre terveztük.

 

A kereszteseknek két napjukba telt, hogy elfoglalják Darumot. A toronyról toronyra folyó harcban hatvan szaracén esett el, háromszázat foglyul ejtettek. Az idős kőmíves levezetett egy szakasz katonát a nyirkos lépcsőkön, a vállnyi szűk átjárókon a várbörtönbe. A tetőre nyíló légaknák olyan szögben hajlottak, hogy a cellákba szemernyi napvilág nem szökhetett be. A bűz kibírhatatlan volt, és a kőmíves sírva nézte, mint nyomorította meg tulajdon honfitársait a szaracénok ellen készült gonosz találmánya. Több mint negyven keresztény rabot találtak a tömlöcben. A hattini vereség áldozatai voltak, túl szegények, hogy maguk váltsák meg magukat, de annyit mégis értek így együtt, hogy hűbéruruk fizessen értük, ha a nyomukra talál. Lassanként azonban elfelejtették őket, s a vaksötétben való ötesztendei raboskodás után alig voltak többek emberi roncsnál.
Rongyot kötöttek a szemükre, köpönyeget terítettek a fejükre, hogy bélpoklos bőrüket a napfénytől megkíméljék. Lassan, szelíden fölvezették őket Isten szabad ege alá. Amint ott álltak remegve a külső várudvaron, elsorjáztak előttük a szaracén foglyok: csuklójukról csorgott a vér, a dühödt keresztesek ugyancsak megszorították rajtuk a bőrpántot.
Balian és Breteuili Róbert egy falhasadék mellett álldogált. Odábbléptek, hogy a szaracénok kiférjenek, és Balian így szólt: – Remélem, Richárd király nem óhajtja megismételni tettét.
– Melyik tettét?
– Azt a hidegvérű mészárlást, amit Akkónál rendelt el.
– Akkor erélyesnek kellett mutatkoznia – mondta bizonytalanul Róbert. – Most, hogy vitathatatlanul ő a vezére a seregnek...
– Ez is kérdéses. Van seregünk egyáltalán? A franciák az ördög tudja, hol maradnak, innen meg naponta százával szökdösnek a katonák.
Róbert egy kőszilánkot rugdosott. Nézte a szánalmas, bebugyolált figurákat. De mivel segíteni úgysem tudott rajtuk, elfordult.
– Szokatlanul levertnek tűnsz, Balian barátom.
– Igen is, meg nem is. Mondd, te hiszel benne, hogy bevesszük Jeruzsálemet?
– Engem kérdezel? Ezt az országot te ismered a legjobban. Te harcolsz érte már, mennyi is, harminc esztendeje? A te véleményed számít, nem az enyém.
– Mégis...
– Nem tudom. Elfogadod ezt válasznak?
– Magam is csak ezt tudom felelni – mondta Balian eltűnődve –, egyvalami azonban biztos: nagyon belefáradtam. Mindent, ami értékes volt a számomra, elvesztettem: a váramat, a birtokomat, a fogadott lányomat, úgyszólván még Máriát is, olyan keveset látom manapság. – Lenézett az összezúzott kőkockákra, lehajolt, és a kezébe vett egy darab követ. – Tudod, valamikor azon imádkoztam, hogy karddal vegyük vissza Jeruzsálemet. Ez volt a leghőbb imám.
– És már nem az? – kérdezte szemöldökét összevonva Róbert.
– De, most is imádkozom érte, csakhogy megmondom őszintén, már nem ez a legfőbb vágyam. Mostanában arra kérem Istent, adjon nekünk végre egy olyan békeszerződést, amely akkor is kitart, ha a papiroson már megszáradt a ténta. Én nagyra becsülöm a te józan elmédet, Róbert, de fogalmad sincs róla, hány szerződést kötöttünk és szegtünk meg, amióta ide kijöttem. A számukat nem tudnám megmondani, de... – Elhallgatott, egyik kezéből a másikba dobálta a követ.
Róbert nézte, amint az utolsó szaracén foglyok elvonulnak előttük. – De?
– A józan ész beszél belőlem, de árulásnak hangzana.
– Mondd csak. Én tulajdonképpen süket vagyok.
Balian elmosolyodott. – Több politikai erő is szükséges ahhoz, hogy egy ilyen szerződés létrejöjjön; Jeruzsálem királya, a régens, az országbíró, a bárók, a nép. És mégis mindig akad egy ember, aki megszegi. Mintha külön csak ezért tartanánk. Én azt hiszem, hogy Szaladin szultán egyenes jellem. Még egyetlen szerződést sem szegett meg. Mi pedig még egyet sem tartottunk be. Vajon mért van ez?
– Ilyen naivitást! – mondta Róbert. – És éppen tőled?
– Nem. Persze hogy tudom a választ. Azért van így, mert jószerint azt sem tudjuk, mit akarunk. Ó, te bizonyára tudod, és azt hiszem, én is sejtem. De sokan csak a birtokra vágynak, amiért nem tesznek keresztbe egy szalmaszálat, a hatalomra, amit Franciaországban meg Angliában nem bitorolhattak, sokan pedig a kicsinyes megkötöttségek alóli szabadulásra. Vannak, akik becsülettel, Isten dicsőségére tevékenykednek, és meg akarják őrizni ezt az országot a keresztény zarándokok számára. De mások, mondom, fontosabbnak tekintik a maguk boldogulását a közjónál. Ez persze természetes is, mindnyájan cselekedtünk már így, de manapság, úgy látszik, képtelenek vagyunk abbahagyni. – Gúnyosan elmosolyodott. – Tényleg abba kéne hagynom. Bizonyára rettentően ájtatosnak hangzik, amit mondtam. De hát nézz csak körül. Ez a mi várunk volt, mi építettük, hogy népünket megvédjük. És most leromboltuk. Hát ezért fáj az én szívem, mert úgy látszik, csupán tetteink füstölgő romhalmazán tudunk közeledni Isten felé. Azt kérdezzük egymástól, visszafoglaljuk-e Jeruzsálemet. De valójában az a kérdés, le kell-e rombolnunk, hogy visszaadjuk a Szentcsaládnak? Az eddigi fejleményekből ítélve igen a válasz.
– De előbb még oda kell érnünk – mondta Róbert. Balian bólintott, és leejtette a követ, visszaadta Darumnak.

 

Egy hónap múlva a hadsereg, Burgundi Hugó maroknyi franciájával kiegészülve, előrenyomult Betenobléig és Latrunig. Henrik király Akkóban maradt, gyűjtötte az erősítést.
Június 23-án a vezéreknek fülébe jutott a szóbeszéd, hogy Szaladin kivonta csapatait Jeruzsálemből, és Hugó követelte, hogy azonnal induljanak meg a főváros felé. Richárd két részre osztotta megfogyatkozott haderejét. Az elsőt ő vezeti Betenobléból, a másikat Hugó Latrunból. A király katonái már felsorakoztak, amikor Hugó kimutatta, hogy éppúgy tud egyénieskedni, mint akármelyik normann vagy génuai katapultakezelő. Amint az egyszerű haditervet elébe tárták, kereken megtagadta az engedelmességet.
– De hát mit akarsz, az Isten áldjon meg? – bömbölte Richárd. – Napok óta ezzel nyaggatsz, most tessék, itt van. Ha igaz, hogy a szaracénok kivonultak, estére tiéd a város.
– Az enyém? Nem, nem az enyém. Azt te nem fogod hagyni.
– Valóban?
Hugó bólintott. – Te kelet felé indulsz, egyenesen Jeruzsálem irányába, én meg épp ellenkezőleg...
– Nem gondoltam volna, hogy leckét kell adnom neked hadviselésből – csattant fel Richárd. – De ha muszáj, hát tessék. – Rábökött a Betenobléból kelet felé induló útra. – Ez az út nagyon keskeny, hercegem, s noha szétforgácsolódtunk, a sereg mérete azért egy parasztszekér nagyságát még meghaladja. Igen lassan tudnánk előrenyomulni, ha ezen az egy úton szorulnánk össze. Ezért döntöttem úgy, hogy szétválunk, egyik rész erre, a másik Latrun felé.
Hugó legyintett páncélkesztyűs kezével. – Magyarázd, ahogy akarod, a lényeg az, hogy te érsz oda előbb. Vagy talán bevárod, míg átvonulok Latrunon, és egy vonalba kerülök veled a másik úton?
– Eszem ágában sincs.
– Gondoltam.
– Te óbégattál, hogy induljunk meg Jeruzsálem ellen, de parancsolni én parancsolok.
– Igen, hátraparancsolsz bennünket, ahol semmi dicsőségben nem lesz részünk, és mire megérkezünk, a te zászlóid fognak lengeni a falakon. Vagy együtt megyünk, megosztva a kockázatot és a diadalt...
– Akár egy koszorú hagyma a rúdon?
– ...vagy az én seregrészem itt marad.
– Akkor gyáva féreg vagy, Burgund, és ezt közhírré is fogom tenni.
– Te pedig, felség, magad vagy a hiúság oltára. És ezt nem is kell közhírré tenni. Mindenki tudja.
Egy óra múlva a hadseregnek oszoljt vezényeltek, és az indulási tervet félretették.

 

Egymás mellett ügettek, Richárd király, Breteuili Róbert, Barresi Vilmos, Balian és Humphrey. Az útról már előbb letértek, s most sovány fekete kecskék és disznók lakta hullámzó dombvidéken jártak. Arab pásztorok álltak mozdulatlanul, figyelték a gerincen felbukkanó, majd eltűnő vasembereket.
Nemsokára szaracén lovasokat pillantottak meg, de a ramieh-ek több dombnyi távolságra voltak, és nem jöttek közelebb. Róbert javasolta, hogy forduljanak vissza, mielőtt a nyilak lőtávolába érnek, de Richárd csak legyintett rá, és a keresztes vezérek folytatták céltalan őrjáratukat.
Hamarosan levették sisakjukat, kezüket kihúzták az acélkesztyűből, a pajzsot a nyeregkápára akasztották. Nem is annyira hadviselő kereszteseket formáztak, mint inkább jó szomszédokat, akik egy újonnan vásárolt birtokot szemlélnek meg. Richárd már vagy huszadszor változtatott irányt, és Humphrey most Balianra pillantott.
– Ha jól sejtem – mondta –, közel járunk...
– Tudom.
– Mit gondolsz, a király is tudja?
– Ha nem, akkor mindjárt rájön. – Megsarkantyúzta a lovát, s Nablus és Toron ura előrevágtatott, leereszkedtek a következő völgybe, felkaptattak a szemben levő emelkedőn, és megálltak: sziluettjük kirajzolódott a domb tetején.
Előttük terült el Jeruzsálem.
Nézték a messzi minareteket, kupolákat és háztetőket, a gyümölcsösöket és a kerteket, az Olajfák hegyét és a nagy, szürke városfalakat. Látták az aranyos Szikla-kupolát, az Al Aksza-mecsetet a Templom-körzetben s a nyugati falon a Jaffai-kaput meg a Dávid tornyát. Amit nem láthattak, azt is odaképzelték: a Getszemáné-kertet, a Via Dolorosát, a Gabonapiacot, a Szent Sír templomát, a királyi palotát.
Humphrey képtelen volt magába fojtani lelkesedését, lekiáltott a völgybe: – Felséges uram! Leicester gróf! Vilmos úr! Gyertek! Ott van Jeruzsálem!
Róbert és Vilmos felügetett a dombra. Egyikük sem látta még Jeruzsálemet. Humphrey a kardjával mutogatta: – Nézzétek, ott, a Tankréd-tornyon túl! Az a Szent János ispotály, a johanniták központja. Jobbra pedig...
– Hol van a király? – kérdezte Balian.
Egyszerre perdültek meg mind a négyen. Richárd lenn volt a völgyben. Könnyek csorogtak az arcán.
– Felséges uram! Nem nézed meg?
– Nem, messires – felelte élettelen hangon a király. – Nem akarok olyasmit látni, amit nem szerezhetek meg.
Most hallottak tőle először ilyen csüggedt szavakat. Dermedten álltak, mert tudták, ha Oroszlánszívű Richárd nem tudja bevenni Jeruzsálemet, a város sohasem lesz az övék.

 

 

TIZENHETEDIK FEJEZET
JAFFA
1192. július

A keresztes hadsereg minden lendületét elvesztette. A felderítők jelentették, hogy a szaracénok korántsem hagyták el Jeruzsálemet, sőt, új külső védművekkel erősítik meg a várost. A franciák továbbra is az ostrom mellett kardoskodtak. Richárd – akihez Angliából valósággal áradtak a visszatérését sürgető levelek – meg volt győződve róla, hogy a támadás kudarcot vallana, de most már azt sem tartotta bölcsnek, hogy Betenobléban maradjon. Szaladin egyiptomi serege a hírek szerint Ramla és Lydda felé vonult. Ha ez igaz, könnyen elvághatja a frank utánpótlásvonalakat, és a keresztesek romos épületek, kiégett mezők csapdájában rekednek.
Az előrenyomuláshoz gyengék voltak. A helyben maradás túlságosan elszigetelte volna őket. Richárd bárói elé tárta gondját, és a keresztesek július 4-én megkezdték a Betenoblétól való visszavonulást.
A sors tréfája volt, hogy ugyanakkor a szaracén had is kezdett megoszlani és szétzülleni. Általában megbízható kémeik eltúlozták a keresztény haderő nagyságát, és Szaladin attól tartott, hogy Jeruzsálemet bármikor támadás érheti. Tanácsosnak vélte elhagyni a várost s a Jordán-folyó és Jerikó közt vetni meg a lábát. Éppen ezt fontolgatta az emírekkel, amikor híre jött, hogy a hitetlenek hátrálnak...

 

Jaffa újraerődített városa július közepén együtt látta néhány napra Richárd királyt, Henrik királyt, Berengária királynét, Izabella királynét, Johanna királynét és Mária egykori királynét. Richárd úton volt Akkóba, új terveket szövögetve. Úgy döntött, hogy meglepetésszerű támadást indít Beirut muzulmán kézen levő városa ellen. Ily módon remélte legalább az egyik szaracén hadsereget elvonni Jeruzsálem alól. Ha ez sikerül, a keresztesek felszállnak a várakozó gályákra, levitorláznak délre és nyugati irányból csapnak le a szent városra. Az asszonyokat felszólították, hogy csomagoljanak, és kövessék a hadat Akkóba. Ott fogják kivárni, hogy a keresztény Jeruzsálem befogadja őket.
Ez volt a terv; és amikor Szaladin hírét vette, egész egyszerűen ellopta. Esze ágában sem volt hagyni, hogy a hitetlenek ostrom alá vegyék Beirútot, s tőrbe csalják háborúba belefáradt katonáit. Ezt pedig a legkönnyebben úgy akadályozhatta meg, hogy a saját fegyverüket fordította ellenük. Megvárta, míg a keresztesek Akkóhoz érnek, majd Jaffa elé vezette húszezer emberét. Akkor még nem tudta, hogy a négy frank királyné a városban tartózkodik.

 

Az őrök kettesével jártak fel-alá, két-két pár mind a négy falon. A keleti falon az egyik pár a délkeleti torony és a fő vagyis a Jeruzsálemi-kapu tornya közt cirkált, a másik pár az északkeleti szeglet és a kaputorony között. Szokásához híven a négy katona most felkapaszkodott a Jeruzsálemi-kapu fölé vezető lépcsőn, megállt egy kicsit beszélgetni, és közben a hajnali hidegben meggémberedett kezüket fújkálták. Az őrparancsnok óránként járta körbe a falakat, s ha nem kapta őket alváson vagy iszogatáson, be is tartotta ezt a menetrendet. A nyugati fal két őrét nemrég kockázáson érte, s azóta meglepetésszerű ellenőrzésekre számíthattak. Az ő dolguk, mennydörgött a parancsnok, az, hogy a szaracén butá-k és keresztény gályák után vizslassák a tengert, és nem az, hogy egy elefántcsont kockán számlálják a pontokat. Mivel ez volt az első mulasztás, csupán egyhavi zsoldjukat vonta meg tőlük. Legközelebb végigkorbácsolják őket Jaffa városán. Harmadik alkalommal lógni fognak.
A keleti fal őrei, akik örültek, hogy a parancsnok dühe nem rájuk zúdult, újra odaértek a központi toronyhoz, felbotorkáltak a megvilágítatlan lépcsőkön, és folytatták a beszélgetést. Így megy ez, ha őrségben van az ember; néhány percnyi pihenő a Jeruzsálemi-torony tetején, aztán a hosszú, hideg séta a falon, a sarkokon befordulni, aztán megint vissza, eldiskurálni egy kicsit az életről meg a nőkről, a háborúról meg a nőkről, a savanyú helyi vinkóról meg a nőkről.
– Az az Izabella, na, az is megéri a pénzét. Két férj és ki tudja, hány...
– Fogd be a szád! Sose volt még dolgod olyan nővel, akinek ne kellett volna fizetned. Majd épp te fogsz királynékat megítélni!
– Pokolba azokkal a királynékkal, cimbora. Mária kis híján hatvanéves, Berengária élettelen báb, Johanna meg...
– Szerintem is be kéne fognod a pofádat.
– Ide hallgass, ha nem akarod a véleményemet meghallgatni...
– Egyikünk sem akarja. El vagy te tévedve, cimbora. A te specialitásod a városi szajha.
– Hát az mi?
– A városi szajha? Na ne akard nekem bemesélni, hogy...
– Nem, az ott, az micsoda?
Az ég kezdett világosodni. Még nem pirkadt, de valamit azért ki tudtak venni...
– Fák? Mintha fák lennének.
– Persze, az ott a gyümölcs...
– De valami mozgott. Szerelmetes Jézusom, oda nézzetek!
Emberek voltak az olajfák, datolyapálmák s a városfalon túli romos házikók, istállók között. Az őrök lebuktak a mellvéd mögé. Döbbenten néztek össze.
– Teli van velük a környék! Hogy juthattak ilyen közel? Hogy juthattak ilyen közel?
– Azok a fák... a nemjóját, ostromgépek! Magukkal hozták az ostromgépeket!
– Hogy juthattak ilyen közel?
– Verd félre a harangot!
– Verd félre te, te vagy közelebb! – Az őr odamászott a lépcsőhöz, és a hátán szánkázott le a háromszögletű haranglábhoz. Hanyatt feküdt, hogy csak egyik karja nyúlt ki a pártázat fölé, két ujját nekitámasztotta a harangköpenynek, és meglökte. A harang megkondult, majd újra, aztán már ritmikusan verte a riadót. Válaszolt rá a többi az északi és a déli falról, a főkaputól, a városterekről. Jaffa csengőbongó harangjátékra ébredt. Tudták, hogy nem hadgyakorlatról van szó. Azokat délben kezdik. Veszély fenyeget.
Az északkeleti toronyban Mária köpönyeget kerített a vállára, és odasietett a legközelebbi lőréshez. A háromszögű nyílásba hajolva fürkészte a kihalt északi síkságot. Semmi. A szoba másik felében Izabella mormogott valamit, és felébredt.
– Anya? Korán felkeltél. Mi van?
– Azt hiszem, ostrom készül.
Izabella szó nélkül lesiklott ágyáról, és a keleti ablakhoz szaladt. – Ott vannak – mondta. – Több ezren. Úristen! Vigyázz...
Egy másodperc múlva már a padlón hevertek, s az ablakon csak úgy tódult be a kőpor. A torony beleremegett az ütésbe. Megkezdődött a bombázás.
Minden saroktorony ötemeletes volt. Mária és Izabella a felső szinten lakott, Johanna és Berengária fölött. A várkapitány üdvösnek vélte egy toronyban helyezni el a királynékat, hogy veszély idején tudni lehessen, hol kell keresni őket. Okos megoldás volt, déli vagy tenger felőli támadás esetére. A keleti irányú támadás azonban azt jelentette, hogy a katapulták elsődleges célpontja éppen ez a torony. Mária felállt és kijelentette: – Itt nem maradhatunk. Öltözz fel. Megvannak még azok a régi páncélingek, amiket Fostus szerzett?
– Ott vannak a ládában.
Mária bólintott, keresztülment a porral teli szobán, és elővette a páncélruhákat. Felöltötték őket, és leszaladtak az alattuk levő emeletre.
Johanna és Berengária már felöltözött. Furcsán festett a kis csoport: ketten udvari gálában, ketten páncélban. Mária nem is állhatta meg szó nélkül. – Meg kellett volna fogadnotok a tanácsomat, amikor először jártunk itt. No de majd csak találunk valamit a számotokra. Mehetünk?
Johanna fésülni kezdte pompás vörös hajzatát, mire Izabella elhúzta a száját. – Hová megyünk? – kérdezte Johanna.
– Jelentkezünk a várkapitánynál. – Mária körbejártatta tekintetét a fiatal nőkön. – Ne feledjétek, hölgyeim, hogy most inkább teher vagyunk, mint segítség. Azt fogjuk tenni, amit a kapitány mond.
Izabella bólintott. Johanna a haját fésülgette. Berengária csendben állt, és arra gondolt, eljön-e Richárd, hogy megmentse őt. A férje nem szereti, ez világos, és sovány vigasz, hogy más nőket se szeret. De hát csak nem hagyhatja szó nélkül, hogy őt rabságba hurcolják vagy megöljék? Meg aztán itt van a húga is. Érte biztosan eljön. Henrik is – sőt valószínűleg Henrik és Humphrey is – eljön Izabelláért, Ibelini Balian pedig mindent meg fog tenni Máriáért. Berengária felsóhajtott, és úgy döntött, legjobb, ha mindenüvé követi a három hölgyet. Ha ott lesz köztük, egy füst alatt talán őt is megmentik.
Jelentkeztek a várkapitánynál, aki a kikötő fölé magasló, négyszögletes fellegvárba küldte őket. Tizennyolc katonát rendelt melléjük testőrségnek és egy megilletődött fiatal papot.

 

A keresztény sereg már szedelőzködött, hogy Akkóból Beirut felé induljon, amikor a Jaffa elleni támadásnak hírét vették. A francia és angol flotta már el is vitorlázott, hogy amint Beirut elesik, nyomban behajózhassák a keresztény hadat. Néhány bárka és dereglye maradt csak a kikötőben, Richárd ezeket rakta tele katonákkal. De amikor a hajók a horgonyt felvonták, mindössze négyszáz gyalogos, nyolcvan lovag és három paripa volt a fedélzetükön.
Egy másik csapat a szárazföldön indult útnak Henrik király és a templomos nagymester vezetésével. Ez jóval nagyobb csapat volt, de több napba beletelik, mire Jaffához ér. Mivel gyanították, hogy Szaladin Akkót is megrohanja, Burgundi Hugó ott maradt, hogy megszervezze a város védelmét.
A flotta alig szelte át a haifai öblöt, amikor elállt a szél. Kidugták az evezőket, de a túlterhelt hajók nem mozdultak. Megvirradt 28-a, 29-e, majd 30-a. Haifából csónakok jöttek ki hozzájuk a hírrel, hogy Jaffa tartja magát, egyik rohamot a másik után veri vissza. A keresztesek felváltva imádkoztak és káromkodtak...

 

A Darum elleni frank taktikát alkalmazva, a szaracénok lőni kezdték Jaffa falait. Az északkeleti tornyot sikerült beszakítaniuk, úgyhogy a sík felől támadók beláthattak a három felső emeletre. Lakhatatlanná vált a délkeleti torony is, és a manjanik-ok a nagykapura irányították az össztüzet.

 

Július 30-án éjjel lassan feltámadt az északi szél. A hosszú evezőket behúzták, és minden vitorlát kibontottak. A flotta siklani kezdett dél felé.

 

Másnap bedőlt a Jeruzsálemi-kapu. Szaladin ez egyszer képtelen volt fegyelmet tartani, a szaracenok betódultak a várba, betegeket, polgári lakosokat gyilkoltak halomra. Szaladin megüzente a kapitánynak: ne hagyják el a fellegvárat, míg a káoszon erőt nem tud venni. Csaknem ezer keresztény szorongott a négyszögletű toronyban. Ami élelmük volt, abból egyszer sem tudtak jóllakni. Ruháik bűzlöttek az állandó használattól. A kút vizéből csak a gyermekek és az öregek kaptak.
A várkapitány megtárgyalta a helyzetet királyi gyámoltjaival, akik az egyik emeleti szobában zsúfolódtak össze, majd értesítette Szaladint, hogy amennyiben másnap délután három órára nem érkezik segítség, leteszi a fegyvert az Iszlám előtt.

 

Látták a megrongált északkeleti tornyot és a sáncokon lobogó szaracén zászlókat. Látták a szaracén gyűrűt a város körül: így sorakoztak fel valamikor a keresztények Akkó előtt. Amint a hajók közelebb értek, a szimbólumokat is ki tudták venni: Szaladin jatagánját félig eltakarta az ötgombú pajzs, Takedin pálmáját csillagok övezték félhold alakban. A vezérhajón Breteuili Róbert megragadta Richárd karját, és a fellegvár egyik emeleti ablakára mutatott. Az ablakban egy emberi alak állt, és lenézett a kikötő vizére.
– Úristen! – nyögött fel Richárd. – Mit csinálnak velük? Hát csak öngyilkosság árán kerülhetjük el a gyalázatot?
Az ablakban remegő fiatal pap is erre gondolt. Amint a frank flottát megpillantották, odament Máriához, és azt mondta: értesíteni kellene a királyt.
– Nem tudom, mennyi az idő, de aligha lehet hátra egy óránál több.
– Ne nyugtalankodj – felelte Mária. – A kapitány most már nem adja meg magát.
– Bocsáss meg, úrnőm, furcsa ember ő. Régóta ismerem. Nincs valami nagy ésszel megáldva, de a szavát mindig kínos pontossággal betartja. A megjelölt időben ő akkor is leteszi a fegyvert, ha a segítség egy méterre lesz.
Mária összevonta szemöldökét. – Kövessük hát a tanácsodat. Erősítsük az üzenetet egy nyílvesszőre, és lőjük ki...
– Nem, nem, még eltalálnánk valakit a hajón. Én arra gondoltam, mivel tudok úszni... – Az ablak felé biccentett.
– Leugranál ilyen magasból?
– Rendes körülmények közt nem, de hát... – Elhalt a hangja. – Az Isten áldja meg felségteket – motyogta, és visszahátrált az ablakhoz. Rettenetesen félt, és hétrét görnyedt zavarában, amikor a négy királynét letérdelni látta. Most már meg kell tenni, nincs mentség. Ügyetlenül felkapaszkodott az ablakpárkányra. Mária vissza akarta hívni, de csak ennyit mondhatott: – Bátor ifjú... –, amikor a pap levetette magát. Egyikük sem mert odamenni, hogy utánanézzen.
A nézőközönséget a flotta szolgáltatta. Csodálkoztak is, hogy nem úgy ugrik, mint az öngyilkosok, hanem a teste megfordul zuhanás közben, és előreszegett karral, fejest ér a vízbe. Már úgy tűnt, hogy sohasem látják viszont, amikor egy fej és két csapkodó kar bukott a felszínre.
– Csónakot leereszteni! – bömbölte Róbert. – Vegyétek fel azt az embert!
Az úszót berángatták a csónakba, és fölvitték a király hajójára. Támolygott a megnehezült reverendában, valaki lenyomta egy kátrányoshordóra.
– Hős vagy, barátom – vigyorgott rá Richárd. – Isten bocsássa meg nekem, már öngyilkosjelöltnek néztelek.
– Én meg... – kapkodott levegő után a pap – rosszul becsültem fel a magasságot... Azt hittem, a poklok fenekén kötök ki...
– Hányan élnek még a fellegvárban? A királyném és a húgom, Johanna; mi van velük?
– Élnek... Több mint ezer ember van a toronyban. De nemsokára megadják magukat.
– Azt már nem, te pap. Nem, ha én is itt vagyok. Kapitány, vedd gondjaidba ezt a keresztény halat. Róbert, add tovább: kiszaladunk a partra a hajókkal, és legelőször is szétverjük a csónakosokat. – A kikötő belső felét alkotó széles partszakaszra mutatott. Halászcsónakok voltak felhúzva a homokra, a szaracénok fedezéknek használták őket. Richárd felnézett a fellegvár ablakába, és megrázta a fejét. Inkább szembeszállna az egész muzulmán sereggel, mint hogy onnan leugorjon. Úszni se tud.
Az esetlen hajók – nem ilyen manőverre tervezték őket – benyomultak a kikötő szájába, majd széthúzódtak, betöltve az egész kikötőteret. A kapitányok igyekeztek távol maradni egymástól, de a hajók mégis össze-összeütköztek. Amint az elfalazott partszakasz közelébe értek, a szaracénok kilőtték íjaikat és parittyáikat. A hajóbástyákon néhányan meghaltak, néhányan beleestek a vízbe, és a súlyos páncél lehúzta őket. A flotta egyre közeledett. Az első hajók partra futottak. Orruk meredeken megemelkedett, a keresztesek elvesztették egyensúlyukat. Richárd belekapaszkodott az alacsony mellvédbe, meglovagolta, és kiugrott róla a vízbe. Hatalmas dán szekercéjét szorongatva kigázolt a homokra. Egy-egy pillantás jobbra és balra felfedte, hogy a nyolcvan lovag többségének sikerült egymás mellett maradnia. A keresztény íjászok nem lőttek, attól félve, hogy vezéreiket találják el. A lovagok kiértek a vízből, és ösztönösen felsorakoztak valamelyik nagyhírű harcos mögé. Átvágták magukat a csónakok mögé bújt szaracénokon, és felcsörtettek a parton – egy tucatnyi vas-ék, hegyükön Richárd király, Barrési Vilmos, Balian, Humphrey, Róbert és mások.
Fostusnak nyílvessző fúródott a keze fejébe, letörte a nádját, és kirántotta tenyeréből az acélhorgot. Látta, hogy Vilmos megbotlik, betört eléje a maga ékével, hogy vasfaluk mögött a francia bajnok talpra állhasson. Barrési Vilmos többször is letörlesztette ezt az adósságot az elkövetkezendő órában.
Két oldalán Baliannal és Ermengard nagymesterrel, Richárd betört a Jeruzsálemi-kapu nyílásán. A torony felől felharsanó ordítás tudatta velük, hogy a várkapitány ellentámadásra indult. A szaracénok döbbenten hátráltak a gyors és jól megszervezett roham elől. Ötven muzulmán jutott minden hitetlenre, de azokat a félelmetes kaszálógépeket nem lehetett megállítani. Richárd szekercéje alatt pergamenként roppant össze a kemény bőrpajzs, szalmaszálként szakadtak le az emberi végtagok.
A mentőakció ellentmondott a hadviselés összes szabályának. A lovagoknak nyeregben kellett volna lenniük, de a három szédelgő paripa még a hajón harapdálta a kötőféket. Gyalog viszont lassan kellett volna előrenyomulniuk súlyos páncéljukban, de az ékek valósággal futva harcoltak, s meg sem látszott rajtuk a roppant erőfeszítés. Utcáról utcára visszafoglalták a várost. Hihetetlen volt, mégis megtörtént. Szaladin szultánt, Szafadin emírt, Takedin emírt és húszezer muzulmán harcosukat két óra leforgása alatt kiűzte Jaffából az elkeseredett helyőrség és egy maroknyi mentőcsapat, amelynek már a partraszállást sem lett volna szabad túlélnie.

 

A királynék kijöttek a toronyból. A kapuhoz közeledve Mária leemelt egy kardot az őrszállás fegyverállványáról, és Berengária kezébe nyomta.
– Minek ez nekem?
– Fogd csak, felség.
– De hát most már biztonságban vagyunk.
– Fogd csak. Maradjon nálad egy darabig.
A napfényre kilépve Richárd és Balian köszöntötte őket. Toroni Humphrey hátramaradt, és Izabella is félrehúzódott a csoporttól.
A hiú Richárd meg sem próbálta eltávolítani páncéljából a beletört nyílvesszőket. Sugárzó képpel vigyorgott az asszonyokra. De amint feleségére mutatott, megváltozott az arckifejezése. – Látjátok ezt, urak? Anglia királynéja fegyverre kapott, akár a katonák! Ez ám a kedvemre való látvány! – Csak úgy rázta a hahota: büszke volt és boldog, mint még sohasem. Megérkezett a többi keresztes, és mert valakit mindenáron éltetni akartak, Berengáriát éltették. Richárd karját nyújtotta neki, és diadalmenetben vezette végig a királynét Jaffán. A kard egyre jobban húzta a kezét, de ha ez az ára, hogy Richárdot maga mellett tartsa – hát, gondolta, majd csináltat valami könnyebbet.

 

Elhúzódtak a tömegtől, felmentek a nyugati fal mögött emelkedő sziklára. Zavarban voltak, pedig sose hitték volna, hogy ez kettejük között megtörténhet. Humphrey szavakba foglalta: – Vétkezünk – mondta mosolyogva. – Nem szabadna itt lennünk. Henrik még félreérti, ha meghallja. – De azért kinyújtotta a kezét, és Izabella rátette az övét. Nézték a sziklaszálat csapkodó tengert. Emberi zajban, néma csendben képtelenek lettek volna beszélgetni. A tenger azt susogta nekik, hogy: Bátorság!
– Idejében érkeztél, uram.
– Elállt a szél, különben előbb jöttünk volna. Aggódtam...
– Ne. Kérlek.
– Nem mondhatom el, hogy aggódtam az életedért? Én miattad vagyok itt. Ezt tudnod kell.
Izabella lassan bólintott, ujjai Humphrey ujjaiba kulcsolódtak. – Nem becsületes dolog, amit csinálunk.
– És amit velünk tettek, az becsületes? Elraboltak tőlem... Henrik legalább tisztességes ember.
– Igen – suttogta Izabella –, elég jól bánik velem. – Érezte, hogy Humphrey szorítása erősödik, és feléje fordította könnyes arcát.
– Izabella.
– Nemsokára keresni fognak bennünket.
– Hadd keressenek. Tudják, hogy élünk. – Szelíden lehúzta a fal tövébe. Ott csak akkor látják meg őket, ha valaki felmászik a sziklára, vagy ha egy hajó elhalad a város előtt. – Élünk – mondta újra.
– Mielőtt... – Izabella.
– Legelőbb is... kérdeznem kell tőled valamit. Te ölted vagy öletted meg Konrádot?
Humphrey egyenesen a szemébe nézett. – Te tetted? – kérdezte.

 

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A TENGERPART
1192. augusztus-október

Oroszlánszívű Richárd sokféle érzelmet keltett a férfiakban, csak sajnálatot nem. A legkiválóbb a csatában volt, a legnagylelkűbb erős társak közt, akik méltányolták vitézségét. Férfias férfi volt, békében lelkes vadász, háborúban nagyszerű hadvezér s a legbátrabb katona. Határozottságát, erejét apjától, II. Henriktől örökölte, csakúgy, mint dölyfös természetét, hiúságát, a testi gyengeségtől való undorát és a gyávaságtól való irtózását.
Most azonban nem volt dölyfös. Most súlyos beteg volt, testét láz emésztette, erejét fölette az éghajlat és a tizennégy hónapja tartó hadjárat. Az elmúlt héten kétszer összeesett, és Breteuili Róbert parancsára eldugták előle a páncélját és a ruháját. Orvosait feleskették a titoktartásra, de távollétét sokan észrevették. A seregnek szüksége volt rá, hogy lássa, hogy erőt merítsen a látásából. Így azonban nem állhatott eléjük, nem volt átadni való ereje.
Amióta partra tette lábát a Szentföldön, most először vetette le válláról a döntés terhét. Engedélyt kért a Templom és az Ispotály nagymesterétől, hogy elhagyhassa Palesztinát, de kérte őket, hogy előbb szállítsák csendben Akkóba.
– Jaffa egészségtelen hely. Északon biztosan hamarabb felgyógyulnék.
– Még nem mehetsz el, felség.
– Miért? Vigyetek le éjjel a kikötőbe...
– A szaracénok itt vannak a környéken. Hogyan védjük meg Jaffát, ha te elmégy?
Richárd felnézett rájuk. Szárazon elmosolyodott, és ez a mosoly önmaga ellen irányult. – Mindig is azt állítottam, hogy nélkülözhetetlen vagyok; amit én meg tudok tenni, azt senki más nem tudja, vagy ha igen, én akkor is jobban csinálom. Hát, most megbosszulja magát az önteltségem. De hiszen a szárazföldi sereg megérkezett, elég erősek vagyunk...
Ermengard és Sabloni Róbert egymásra nézett. Ermengard szólalt meg: – A legrosszabbról még nem tudsz. A sereg ismeri állapotodat. Hogy, hogy nem, de kiszivárgott. Tudják, hogy beteg vagy, és sorra elmennek. Hajókat töltenek meg a távozó katonák.
– Micsoda? Megkapták a zsoldjukat?
– Nem az a fajta ez, amelyik üres kézzel áll odább. Felnyitottuk a kincstáradat...
– Ti elvettétek az én pénzemet?
– Áldással nem bocsáthattuk útjukra őket.
– De az a pénz az enyém volt!
– Arra való, hogy katonákat vásárolj rajta. Ebben az esetben pedig arra, hogy megfizesd őket.
– Mennyi maradt?
– Semennyi.
– Hányan mentek el?
– Körülbelül háromezer gyalogos és hatvan vagy hetven lovag.
– Lehetetlen!
– Pedig így van. Megvan a lista.
– És ti mégsem akartok Akkóba vinni. Azt akarjátok, hogy én legyek az utolsó keresztény Palesztinában?
Ermengard mély lélegzetet vett. – Az általános vélekedés a következő, felség. Hosszú és kemény hadjáratot küzdöttünk végig...
– Főnemesi rangot adományozok nektek, ezt akarjátok?
– ...de nagyon kevés a látszatja.
– A tengerpart neked kevés? Tyrus, Caesarea, Akkó...
– Békeszerződést akarunk.
– ...Haifa, Arsuf, Jaffa, Askal... Szaladinnal?
– Ki mással?
– Ha megkötöm nektek a békét, elengedtek? Nem Jaffából. Hanem az országból.
Ermengard bólintott. – Még kellemes utat is kívánunk, felség.

 

Richárd király és Szaladin szultán sok levelet váltott augusztusban. A király állapota még rosszabbra fordult, és újabb ezer keresztes indult el hazafelé. Akkóban meghalt Burgundi Hugó. Hívei nem érezték kötelességüknek, hogy helyt maradjanak, ők is visszamentek Európába.
Augusztus 28-án muzulmán követek érkeztek Jaffába Szaladin végső békeajánlatával. Ebben beleegyezett, hogy a Tyrus és Jaffa közötti partszakasz frank kézen maradjon, akárcsak a szárazföldi Ramla és Lydda városok. Askalont azonban le kell rombolni. A béke az aláírás napjától számítva három esztendeig tart, s ez idő alatt Askalon maradjon romokban. A három év leforgása után a város helye annak a félnek jusson, amelyik akkor erősebb lesz. Mindkét fél szabadon járhat-kelhet egész Palesztinában, s a keresztény zarándokok háborítatlanul látogathatják a jeruzsálemi Szent Sír templomát.
A muzulmánoknak jóformán semmibe sem került a béke. Ők nem bánták, hogy idegenek élnek a tengerparton.
A szerződést 1192. szeptember 2-án, szerdán írták alá; a muzulmán időszámítás szerint h. u. 588. Saban 22-ike volt – ennyi esztendő telt el a Hedzsra, a Száműzetés óta, amikor Mohamed próféta a mekkai üldöztetés elől medinai tanítványaihoz menekült.
Hat nappal később Richárd felkelt az ágyból, hogy királynéja, húga és néhány meghívott báró társaságában megünnepelje harmincötödik születésnapját.
Most már komolyan aggasztották az angliai események, s Berengáriát és Johannát előreküldte, remélve, hogy a királyné jelenléte kijózanítja öccsét, Jánost. Akkóig velük tartott ő is, innen intézte utolsó levelét Szaladinhoz. A hang erőteljes maradt, de üresen csengett.

 

Azért kívántam háromesztendei békét, hogy hazámba visszatérve pénzt s új hadat teremtsek elő, mellyel következő támadásomat megindítsam s Jeruzsálemet és Krisztus Szent Földjét tőled visszavegyem.

 

Szaladin, az örök diplomata, azt felelte Richárdnak, hogy ha meg van írva, hogy az Iszlám elveszítse a földet, méltóbb embert e diadalra Malik Ankiltar-nál nem ismer.
A két ellenfél csak egyvalamit sajnált. Sokat hallottak és olvastak egymásról, de sohasem találkoztak. Talán majd legközelebb?
Most azonban vége volt a háborúnak. Október 9-én a Trenchemer kievezett a kikötőből. Az evezőket bevonták, és a vitorlákba belekapott a szél. A fölvarrt kereszt szárai kibomlottak, mintegy végső ölelésre, és a Tengerszelő ott hagyta a néma férfiak és asszonyok tömegét, a kikötő világítótornyát, a fallal övezett várost, a keresztény Keletet.
Búcsúztatói végiggondolták, hogy mit nyertek; Tyrus és Jaffa közt a tengerpartot, Jeruzsálemben szabad ájtatoskodást és háromesztendei nyugalmat. Visszagondoltak arra, hogy kiket vesztettek el; Barbarossa Frigyest, a németrómai császárt, aki belefulladt a Salef-folyóba; fiát, Svábia hercegét, akit a betegség ragadott el az akkói táborban; Balduint, Canterbury érsekét, akit valószínűleg megmérgeztek; Montferrati Konrád márkit, akit meggyilkoltak; Avennes-i Jakabot, aki. a csatában veszett oda; Burgundi Hugót, a francia vezért, aki szintén a betegségnek esett áldozatul. És a névtelenek ezreit, férfiakat és asszonyokat, katonákat és polgárokat, akik a Szent Ügyért haltak meg, vagy amiatt.
Amióta Franciaországi Fülöp másfél évvel ezelőtt megérkezett Tyrus kikötőjébe, a jeruzsálemi birodalom négy király és négy királyné életének lehetett szemtanúja. Az uralkodói csillogás most megfogyatkozott. A királyok közül csak Jeruzsálemi Henrik maradt. A királynék közül Mária és a lánya, Izabella. Elég lesz ennyi is.

 

Humphrey és Ernoul utolsónak kapaszkodott fel a meredek kikötőlépcsőn. Várakban nevelkedtek, ezerszer is megmásztak már ennél meredekebb kaptátokat. Mégis, mire fölértek, alig kaptak levegőt, a lábuk mintha ólomból lett volna. Richárd távozásának a puszta látványa elgyengítette őket.
Elhatározták, hogy megebédelnek valamelyik jóféle kocsmában, és leisszák magukat, hogy a kedvük visszatérjen.

 

 

UTÓHANG
A KELET, A NYUGAT

Richárdot balszerencse kísérte útján. Egy kora téli vihar északra, Korfu szigetéhez sodorta a gályát. Nem akarta bevárni, amíg megjavítják, felszállt egy kalózhajóra, s úgy tervezte, hogy felvitorlázik az Adriai-tengeren, onnan pedig szárazföldön megy tovább. Egy másik vihar a dalmáciai Zára közelében zátonyra futtatta a kalózhajót, és Richárd látta, hogy ellenséges területen kell átkelnie. Egy templomos lovag vörös-fehér köpenyét öltve magára, átvágott Szlovénián és Ausztrián, s kerek egy hónappal a Palesztinából való távozása után megérkezett Bécsbe.
De Richárd nem az a fajta ember volt, aki ügyesen viseli az álruhát. Felismerték, és Ausztriai Lipót herceg elé vitték. A herceg emlékeztette arra a napra, amikor Richárd úgy látta jónak, hogy ledobassa az ausztriai lobogót az akkói falakról. Ennek a sértésnek az ára, mondta a herceg, 150 000 ezüstmárka...

 

Franciaországi Fülöp ujjongott örömében. Haladéktalanul sereget gyűjtött, hogy megtámadja az Oroszlánszívűnek a kontinensen levő birtokait, és Jánost – a Fakardút, mint gúnyosan nevezték – is arra biztatta, hogy robbantson ki Angliában polgárháborút. János, biztos lévén benne, hogy Fülöp el tudja foglalni Normandiát, azonnal Franciaországba sietett, és hűséget esküdött neki.
Amikor Richárd meghallotta, hogy öccse az angol trónra tör, egykedvűen megjegyezte: – János képtelen bármit is végbevinni, ha valaki csak egy szalmaszálat is az útjába tesz.

 

1193 februárja volt. Szaladin szultán haldoklott Damaszkuszban. Emlékezete cserbenhagyta, és a hónap végére majdnem teljesen megbénult. Orvosai tanácstalanok voltak, mert noha a matraca és a takarója újra és újra átázott, a szultán szervezete többé nem fogadott be folyadékot.
Március 3-án, szerdán – h. u. 589. Safar 27-én – Szaladin utoljára nyerte vissza öntudatát. Elrendelte, hogy kincstára tartalmát osszák szét a szegények között, nemre és rangra való tekintet nélkül. Miközben krónikása, Beha ad-Din felolvasott a Koránból, Szaladin mélyet sóhajtva kiszenvedett.
Ötvennégy éves volt, tizenkilenc fiú- és egy leánygyermeket hagyott hátra. Ők semmit sem örököltek, mert Szaladin személyi tulajdona egy paripából, egy páncélöltözetből, egy díszkardból, egy aranydinárból és harminchat kisebb ezüstpénzből állt.

 

Angliában kivetették a rettenetes negyedadót, vagyis minden egyházi és világi alattvalót köteleztek, hogy szolgáltassa be pénzének, ékszereinek és egyéb ingóságainak egynegyed részét. De Oroszlánszívű Richárd még így is fogságban maradt 1194 márciusáig.

 

Aznap, hogy Richárd szabadulásának hírét vette, Fülöp Ágost sürgős üzenetet írt Jánosnak: „Vigyázz magadra, mert a sátán széttörte láncát.”
Két hónappal Richárd kiszabadulása után Lusignani Guido, Ciprus királya meghalt a szigeten. A trónt száműzött bátyjának, Amalrichnak kínálták fel. Az idősebbik Lusignan elfogadta.

 

1197 szeptemberében Henrik, Jeruzsálem királya az akkói palota második emeleti termében társalgott a pisai követekkel. A király beszélgetés közben hátralépett és tragikomikus módon kiesett a nyitott ablakon. A pisaiak odarohantak, és döbbenten bámultak le az élettelen testre, amely kicsavarodva hevert az istállóudvar kockakövein.
Izabella újra megözvegyült. De most már nem Toron vagy Montferrat úrnője volt. Ő volt Jeruzsálem királynéja, és mielőbb férjet kellett találni neki. Azt az embert, akire a választás esett, Balian, Mária, Humphrey és maga Izabella is mélységesen megvetette. Ám, noha Nablus és Toron ura az ország két leghatalmasabb bárója volt, a szavazás eredményét nem tudták befolyásolni.
1198 januárjában Izabella királynét hozzáadták negyedik férjéhez, Lusignani Amalrichhoz, a volt ciprusi királyhoz.

 

1199 áprilisa Franciaország Limousin nevű tartományában találta a negyvenegy esztendős Richárd királyt. Háborúban állt Fülöp Ágosttal, és éppen a rozzant Chaluz várát ostromolta.
Néhány napja egy limoges-i paraszt római kori érméket és edényeket talált a földjében, s a leletnek Richárd is hírét vette. Mivel mindig sietett rátenni a kezét az olyan zsákmányra, amit jó áron el lehet adni vagy be lehet olvasztani, kijelentette, hogy a talált kincs őt illeti. A lelet azonban Aimer-nek, Chaluz urának a birtokán került elő, így ő is jogot formált rá.
Azután lábra kapott a hír, hogy az érméken és edényeken kívül felszínre hoztak egy ritka szobrot is – tömör aranyból való, és tizenkét lovagot, vagy talán a tizenkét apostolt ábrázolja egy table dormant körül. Richárd Chaluzba sietett, s az aggódó Breteuili Róberttel a sarkában fel-alá járkált a vár alatt. Találkozóra hívatta a parasztot, s mivel csak későn tudott elindulni, a páncélingét már nem öltötte magára. Így azután a lőrésből kirepülő nyílvessző átütötte a vállát, s a király összerogyott.
A seb begyulladt és elüszkösödött. Anyja, Aquitániai Eleonóra fiához sietett. Oroszlánszívű Richárd, aki életében minden nőre fütyült, befészkelte magát anyja karjai közé, és ott halt meg április 6-án este. Az anyakirályné Fontevrault-ba vitette holttestét. Ott volt eltemetve II. Henrik király, és ő is ott fogadja majd a halált tizenegy esztendő múlva.

 

A Nablus család tovább élt a keresztény Keleten, s tovább segítette igazgatni az országot, amely hosszában sem volt száz mérföld s szélességében alig kettő vagy három. Szaladin ajánlására Balian úr megkapta a Kármel-hegy déli tövében elterülő caymonti uradalmat. Fostus és Ernoul tovább szolgálta őt, és az apród hozzákezdett a krónikájához. Toroni Humphrey hírnevet szerzett magának mint az iszlám nyelvek legtehetségesebb tudósa, és egyre több időt töltött a muzulmán udvarokban. Nem fordult a keresztény világ ellen; csupán kibírhatatlanul fájt annak az asszonynak a közelében lennie, akit nagyon szeretett, de sohasem kaphatott vissza.
És lassan, fokozatosan beburkolta őket a feledés...

 

Ε történet eseményei, akárcsak az előző kötetben, a Sötét lovagok-ban ábrázoltak, történelmi tényeken alapulnak. Az akkói muzulmán helyőrség lemészárlása, Konrád régens meggyilkolása, Jaffa hihetetlen fölmentése – mindez megtörtént. Az események jó részét írásos emlékek igazolják. A többi, talán még valószínűtlenebb eseményt most már sohasem énekelheti meg az utókor.

G. S.

 

 

Jegyzetek:
1. Pajzán középkori epikus költemény, (francia)
2. Az istenfáját! (francia)
3. Fusson, ki merre lát! (francia)
4. A tengeren túli részekben esett dolgok története, (latin)
5. Ostábla, (francia)
6. Ártatlan, együgyű (teremtés), (francia)
7. Isten akarata! (latin)
8. Allah a legnagyobb! Nincs más isten, mint Allah! (arab)
9. Krisztus győz! Krisztus uralkodik! Isten akarata! (latin)
10. Rajnáld, Antiochia fejedelme – Szent Péter, Szent Pál. (latin)
11. Hála Istennek! (latin)
12. Őrhajók. (francia)