STEVEN SAYLOR
VENUS KEZÉBEN
(Tartalom)

 

 

Perdült a kocka, de Venus helyett
Kutyákat dobtam – minden elveszett.

(Propertius: Elégiák IV. könyv, VIII. 45-46.)

 

Mindannyian hallottunk már Alexandriáról, de most már ismerjük is – a csalás és az árulás bölcsője, ahonnan az összes némajáték története származik.

(Cicero: Pro C. Rabirio Postumo, 35)

 

Démokritosz megvetette azt a nemi érintkezést, amely csak azért történik, hogy egy emberi lény továbbörökíthesse magját – és Herkulesre! Minél kevésbé ez a cél, annál jobb! Másfelől a lomha atléták is észrevették, hogy a testi szerelem megfiatalítja őket; a testi szerelem ezen kívül megszünteti a rekedtséget, a lágyéki fájdalmat, élesebbé teszi a látást; ráadásul visszaállítja az elme egyensúlyát, és leszámol a melankóliával.

(Plinius: A természet története, XXVIII, 58)

 

 

KRONOLÓGIA

 

Az alábbiakban azokat az eseményeket sorolom fel, amelyek a Venus kezében történetét megelőzték, vagyis Kr. e. 56 januárjának közepéig történtek.

 

Kr. e. 90.
Gordianus Alexandriában.

Kr. e. 80.
Szótér egyiptomi király halála; őt rövid ideig II. Alexandrosz követi, majd Ptolemaiosz Auletész foglalja el a trónt. Sulla Róma diktátora; Cicero megtartja első nagyobb beszédét Sextus Roscius védelmében; ekkor játszódik a Római vér.

Kr. e. 76.
Appius Claudius halála (ő Clodia és Clodius apja).

Kr. e. 75.
A szenátus első kísérlete arra, hogy II. Alexandrosz állítólagos végrendeletének megfelelően Róma átvegye a hatalmat a rá örökül hagyott Egyiptom felett.

Kr. e. 72.
A Spartacus-féle rabszolgafelkelés második éve; ekkor játszódik A végzet fegyvere.

Kr. e. 68.
Clodius zendülést szít Lucullus seregében.

Kr. e. 65.
Crassus censorként burkolt kísérletet tesz arra, hogy Egyiptomot Róma adófizető provinciájává kiáltsa ki.

Kr. e. 63.
Cicero konzulsága; ekkor játszódik a Catilina rejtélye. Caesar és Pompeius ismét megpróbálják provinciává tenni Egyiptomot a Rullanus-féle törvények segítségével. Cicero meghiúsítja a kísérletet.

Kr. e. 62.
Clodia férje, Quintus Metellus Celer a Gallia Cisalpina provincia ura lesz. Clodius rombolással szakítja félbe a Jó Istennő ünneplését.

Kr. e. 61.
Clodius bíróság elé áll a Jó Istennő-ünnepségen történt botrány miatt, és felfüggesztik.

Kr. e. 59.
Caelius vádat emel Antonius ellen (akit Cicero véd). Caesar konzulként eléri, hogy Ptolemaiosz királyt a „Római Nép Barátjának és Szövetségesének” nyilvánítsák harmincötmillió dénár ellenében. Ptolemaiosz király megemeli az adókat Egyiptomban, és ezzel magára haragítja a lakosságot. Clodius plebejus lesz, hogy indulhasson a néptribunus címért. Quintus Metellus Celer meghal, így Clodia megözvegyül.

Kr. e. 58.
Clodiusból néptribunus lesz. Cicerót márciusban száműzik. A rómaiak átveszik az uralmat a korábban Egyiptomhoz tartozó Ciprus fölött. Ptolemaiosz király Rómába menekül.

Kr. e. 57.
Cicero szeptemberben visszatér a száműzetésből. Caelius Bestiát támogatja a praetori címért való versengésben. Egy százfős alexandriai küldöttség érkezik Itáliába, Dio vezeti őket.

 

 

ELSŐ RÉSZ
NEX

 

I

– Két látogató az ajtónál, gazdám.
Belbo rám nézett sűrű szemöldöke alól, és bizonytalanul egyik lábáról a másikra állt.
– A nevük?
– Nem mondják meg.
– Az arcuk ismerős?
– Még soha nem láttam őket, gazdám.
– Elárulták, mit akarnak?
– Nem, gazdám.
Egy darabig töprengtem ezen, aztán a rézserpenyő alatt ropogó tűz lángjai közé néztem.
– Értem. Két férfi...
– Nem egészen, gazdám...
– Azt mondtad, két látogató. Mindkettő férfi, vagy nem?
– Hát... – ráncolta Belbo a homlokát. – Abban biztos vagyok, hogy az egyikük férfi. Legalábbis szerintem...
– És a másik?
– A másik egy nő... azt hiszem. De lehet, hogy nem...
A tekintete mélázva és minden aggodalom nélkül meredt a semmibe, mintha arra próbálna emlékezni, hogy mit evett reggelire.
Felvontam az egyik szemöldököm, és hagytam, hogy pillantásom az izzó réz-serpenyőn túlra vándoroljon, egy keskeny ablakon keresztül egészen a kertig, ahol Minerva szobra őrködött a kis halastó fölött. A nap egyre lejjebb ereszkedett. Januarius havában minden nap rövid, kiváltképp egy olyan ötvennégy éves embernek, mint én vagyok. A hideg már könnyen átjárja a csontjaimat. Ám ahhoz még elég erős volt a fény, hogy tisztán lehessen látni, és ezért bárki könnyen megmondhatta volna, hogy az ajtóban álló emberek férfiak vagy nők-e. Lehet, hogy Belbónak ennyit romlott a látása?
Belbo nem tartozik az okos rabszolgák közé. A tudásbeli hiányosságaiért azonban bőségesen kárpótolt testi erejével. Sokáig testőrként alkalmaztam, mert a szalmasárga hajú nagy melák mindenkit elijesztett dagadó izmaival. Az utóbbi időben viszont észrevehetően lelassultak a reflexei. Úgy gondoltam, jó lesz ajtónállónak, mert olyan régóta állt már a szolgálatomban, hogy a legtöbb látogatómat felismeri, akiket meg nem ismer fel, azokat a puszta megjelenésével is elriasztja. Ha viszont még azt sem tudja eldönteni, hogy az illető férfi-e vagy nő, akkor alighanem más ajtónálló után kell néznem.
Belbo abbahagyta a semmibe révedést, és megköszörülte a torkát:
– Bevezessem őket, gazdám?
– Lássuk, jól értettem-e, amit mondtál! Két meghatározhatatlan nemű idegen áll az ajtóban, akik nem árulják el a nevüket. Meglátogatják azt a férfit, aki a világ legveszélyesebb városában mindennap szerez magának egy ellenséget. Azt kérdezed, hogy bevezesd-e őket? Miért ne?
A szarkazmusom nyilván nem volt eléggé nyilvánvaló, mert Belbo bólintott, és mielőtt megállíthattam volna, elhagyta a szobát.
Egy perccel később vissza is tért a látogatókkal. Felálltam, hogy üdvözöljem őket, és rá kellett jönnöm, hogy Belbo szeme még mindig éles, sőt az enyémnél is élesebb. Ha ezt a párt valamelyik utcán vagy a Forum környékén látom sétálni, pontosan annak gondoltam volna őket, akinek kinéztek: egy alacsony, finom arcú fiatalember rosszul szabott tógában és (a legkevésbé sem napos időjárás ellenére) széles karimájú kalapban, illetve egy sokkal idősebb és sokkal nagyobb nő egyszerű stólában, amely nyaktól lábfejig eltakarta. De közelebbről megnézve volt bennük valami furcsa.
A fiatal férfi testéből semmit sem láttam, mert túlméretezett tógájának laza redői teljesen eltakarták, de az arca láttán elbizonytalanodtam: borostának nyoma sem volt a bőrén, és lágy, gondosan ápolt kezének mozgása sem egy férfi benyomását keltette. A haja sem feküdt rá a fülére és a tarkójára, hanem visszakunkorodott a kalapja alá, amiből arra következtettem, hogy szokatlanul hosszú lehet. A haja színe is furcsa volt – a tövénél még sötét, de a kalap szegélyénél egyre szőkébb. A fejfedőjét pedig nem volt hajlandó levenni.
Ami a nőt illeti, egy gyapjúsálat tekert a fejére, ami az arca nagy részét eltakarta, de láttam, hogy a járomcsontjánál festi is magát, igaz, csak elnagyolt rózsaszín foltokkal. A ráncok a nyakán sokkal lazábban lógtak le, mint stólájának redői, amelyek arra voltak hivatottak, hogy teltkarcsú termetét eltakarják, főleg a derekánál. A válla kissé túl szélesnek, a csípője pedig túl keskenynek tűnt. A keze sem illett bele a képbe, hiszen a római matrónák kínosan ügyeltek rá, hogy kezük finom és fehér maradjon. Neki viszont sötét és durva kézfeje volt, mintha hosszú évekig erős napsütésnek lett volna kitéve. Ha egy asszony elég hiú ahhoz, hogy pirosítsa az arcát, akkor bizonyára sokat törődik a körmével, ennek a nőnek viszont töredezett körmei voltak, amiket csonkig lerágott.
A pár szótlanul állt a rézserpenyő mellett.
– Ha jól értesültem, engem kerestek – mondtam végül.
Erre csak bólintottak. A fiatalember ajkát lebiggyesztve, merev arccal nézett rám. Az idős nő oldalra billentette a fejét, amitől a szeme felcsillant a serpenyő tüzének fényében. Antimonnal feketített szempillája alatt mintha nyugtalanság villant volna fel.
Intettem Belbónak, aki kinyitható székeket hozott, és az enyémmel szemben elhelyezte őket.
– Üljetek le – javasoltam.
Le is ültek, és ismét meggyőződhettem róla, hogy nincs velük minden rendjén. A tóga viselése egy külön művészet, és gondolom, a stóláé is. Ők viszont olyan ügyetlenül mozogtak az öltözékükben, hogy kénytelen voltam arra gondolni: a fiatalember életében először visel tógát, és a társa sem vett fel még stólát korábban. Az ügyetlenségük szinte már komikus volt.
– Bort? – kérdeztem.
– Igen! – vágta rá a fiatalember felélénkült arccal, miközben kissé előrecsúszott a székén.
Magas hangja is valahogy túl finom volt, akárcsak a keze. Az idős nő teste megmerevedett, és rekedt hangon azt suttogta: „Nem!” Közben idegesen játszott az ujjaival, majd a hüvelykujja körmét kezdte rágni.
Vállat vontam.
– Ami engem illet, szükségem lenne valamire, amivel elűzhetem a levegő hidegét. Belbo, kérd meg valamelyik lányt, hogy hozzon vizet és bort. Talán inkább valami ennivaló esne jól?
Kíváncsi arccal fordultam a látogatóim felé.
A fiatalember arca megint felragyogott, és hevesen bólogatni kezdett. Az idős nő haragosan nézett rá, és belecsípett a karjába, mire az ifjú arca összerándult.
– Megőrültél? – mordult rá nyersen.
Észrevettem, hogy valamiféle akcentussal beszél, és éppen azonosítani akartam, amikor hirtelen hangosan korogni kezdett a gyomra.
– Igen, persze. Hogyne – motyogta az ifjú. Neki is idegenszerű volt a kiejtése, mintha valami enyhe keleti akcentus keveredett volna bele. Ezen meg is döbbentem, mert csak római polgárok viselhetnek tógát. – Nem kérünk ételt, köszönjük.
– Hát ez sajnálatos – jegyeztem meg. – Pedig a reggeliből nagyon finom mustos süteményünk maradt, az egyiptomi ízlésnek megfelelően mézzel és borssal ízesítve. Tudjátok, a feleségem Alexandriából származik. Én is jó pár évet eltöltöttem ott fiatal koromban... Ó, van annak már harminc éve is. Mint bizonyára tudjátok, az egyiptomi omlós tészták nagyon híresek. A feleségem azt mesélte, hogy élt a Nílus torkolatánál egy pék, aki rájött a kelesztés csínyjára-bínjára, és a város alapításakor Nagy Sándornak ajánlotta fel az első veknijét.
A nő szája remegni kezdett. A kendőjével eltakarta ugyan a szemét, de éreztem magamon a pillantását: égetett, mint a tűz rézserpenyő alatt. A fiatalember arcáról eltűnt az élénkség, és ismét megdermedtek a vonásai.
Belbo egy kisebb kinyitható asztallal tért vissza, és elhelyezte közöttünk. Egy felszolgálólány követte, kezében három kupával és két kancsóval: az egyikben víz volt, a másikban bor. A lány minden kupába töltött egy kis bort, aztán távozott, és rám hagyta, hogy töltsek vizet mindegyikbe.
– Be kell vallanom, a hideg éjszakákon víz nélkül iszom – hajoltam előre, és egy kis vizet loccsantottam a legközelebbi kupába. – Hát te? – kérdeztem az ifjútól. Felemelte a mutatóujját, és a legutolsó ujjperchez nyomta a hüvelykujját. – Egy ujjpercnyi vizet tehát – összegeztem, és töltöttem neki. Aztán a társára néztem. – Most sem kívánsz csatlakozni hozzánk?
A nő tétovázott, majd ugyanazt mutatta, mint az ifjú. Megint elcsodálkoztam azon, hogy mennyire tövig rágta a körmét, és milyen cserzett a bőr a kezén.
– Nem fogjátok megbánni – biztattam őket. – A saját szőlőmből való. Maradt még néhány korsó borom abból az időből, amikor földművesként is kipróbáltam magam odafenn, Etruriában. Nagyon jó év volt... legalábbis a bor szempontjából.
Kiosztottam nekik a kupákat, de mielőtt felvehettem volna a sajátomat, a nő gyorsan letette a sajátját, és az enyémért nyúlt.
– Meggondoltam magam – suttogta rekedten. – Nekem kevesebb bor is elég. Ha nem bánod.
– Már hogy bánnám? – kérdeztem, és a számhoz emeltem a kupáját, mintha a nedű bukéját ízlelgetném.
Metsző tekintettel nézett rám, és húsos orra alá dugta a kupát. Óvatosan szagolgatta a bort, és nem is színlelte az élvezetet. Azt várta, hogy én kortyoljak bele először, és csak azután merte megkóstolni. Abszurd helyzet volt, akár egy elcsépelt komédiában, leszámítva azt, hogy ha tényleg színpadon lettünk volna, a közönség biztosan kifütyül, amiért túl nehézkesen játsszuk a szerepünket.
Végül a számhoz tettem a kupát, és inni kezdtem. Hagytam, hogy a vörös folyadék egy darabig ott maradjon az ajkamon, és csak azután nyaltam le. Azt akartam, hogy lássák: az utolsó cseppig lenyeltem a bort. A nő csak ezek után mert elővigyázatosan szürcsölni belőle. A társa figyelte furcsa, néma párbeszédünket, mintha engedélyre várna, de aztán felszabadultan a szájához emelte a kupát, és azonnal kiürítette.
– Nagyszerű! – kiáltotta, és a hangja hirtelen sokkal magasabbra szökött. Megköszörülte a torkát. – Nagyszerű – ismételte mélyebb hangon, de még mindig nagyon nőiesen.
Egy darabig csendben szopogattuk a bort, és csak a rézserpenyő pattogását hallgattuk.
– Úgy veszem észre, nagyon óvatosak vagytok a látogatásotok célját illetően – mondtam végül. – Talán kezdjük azzal, hogy eláruljátok a neveteket.
Az alacsony ifjú a nőre nézett, aki elfordította tekintetét a lángokról, és elrejtette az arcát az árnyékban. Aztán a fiatalember visszanézett rám.
– Nem mondunk neveket – közölte lágy hangon. – Még nem.
Bólintottam.
– Ahogy akarjátok. Végül is mit számítanak a nevek? A név csak egy köpeny, egy ruhadarab, amit az ember felvehet vagy levehet. Álca, ha így jobban tetszik. Jól mondom?
Az ifjú csillogó szemmel nézett rám. Vajon ennyire érdeklődött, vagy csak túl gyorsan hajtotta fel a bort? A társa még mindig az árnyékban tartotta az arcát, de megint magamon éreztem izzasztó pillantását.
– Egy név nem lehet ugyanaz, mint egy dolog – suttogta végül.
Bólintottam.
– Nekem is ezt tanították... Történetesen akkor, amikor Alexandriában éltem. Mégis, nevek nélkül nem beszélgethetünk arról, hogy kinek mit jelent a neve.
A gyapjúkendő fel-le mozgott, és ebből láttam, hogy a nő bólint.
– Egy dolgot hívhatnak ennek görögül, és hívhatnak annak latinul, attól még az a dolog ugyanaz marad – folytattam. – És ami igaz a dolgokra, az igaz a személyekre is. Az egyiptomi Ptolemaiosz király például mindig Ptolemaiosz király marad, akár basileus nak nevezzük görögül, akár rex nek latinul.
A stólás alak nagy levegőt vett, és már-már megszólalt, amikor mégis meggondolta magát.
– Sőt az istenekkel sem különb a helyzet – folytattam. – A rómaiak Jupiternek hívják az istenek atyját, a görögök pedig Zeusznak. A „Jupiter” eredetileg egy hangutánzó szó, amely a földbe csapódó villámot fejezi ki, míg a „Zeusz” a levegőn áthasító villámra utal. Így közvetítik a nevek a fülnek azt, amit egyébként a fülünk és a lelkünk érzékel, még ha nem is tökéletesen.
– Pontosan! – suttogta a látogatóm.
Felszegte a fejét, mire megint megláttam a szemét. Úgy nézett rám, mint egy izgatott tanár, aki viszonthallja a saját szavait egy réges-régi leckéből, amit a tanítvány sohasem feledett el.
– Mégis, a nevek nem azonosak a dolgokkal – mondtam. – Lenyűgözhet minket a nevek vizsgálata, de igazából a dolgoké, jobban mondva a dolgok emberi érzékelésének a vizsgálata az, amire a filozófiával foglalkozó embernek összpontosítania kell a figyelmét. Például: látom a tüzet a serpenyő alatt, de honnan tudhatnám, hogy tényleg létezik-e?
Az alacsony emberke, aki a monológom alatt még egyszer töltött magának a borból, hangosan felnevetett.
– Hát ez egyszerű! Dugd bele a kezed a tűzbe!
Rosszallóan csettintettem a nyelvemmel.
– Biztosan az epikuroszi iskola híve vagy, ha úgy gondolod, hogy az érzékszervek segítségével meghatározhatjuk a létezés valóságát. Epikurosz azt tanította, hogy az érzékszervek a valóságot közvetítik. Viszont hogyha én megégetem a kezem, az még nem bizonyítja számotokra, hogy az a tűz létezik, hiszen ti nem érzitek a fájdalmat.
– De hát hallanánk a sikolyodat.
– Ez igaz, csakhogy vannak olyan emberek, akik sikoltás nélkül elviselik az ilyen kínokat. Ha nem sikítanék, akkor mennyivel lenne az a tűz valósabb vagy kevésbé valós? És ha sikoltanék, de ti történetesen süketek lennétek, vagy épp másfelé néznétek? Akkor is megégnék? Ráadásul, tegyük fel, hogy sikoltok, és ti halljátok is, de nem tudhatjátok biztosan, hogy tényleg éreztem-e fájdalmat, vagy csak színleltem.
– Sokat tudsz ezekről a dolgokról – szólt a fiatalember, aki elmosolyodott, és újból belekortyolt a borába.
Észrevettem, hogy lecsöppentette a tógáját.
– Valamicskét. A filozófia természetesen a görögök találmánya, de attól még egy római is megkísérelheti megérteni. Régi patrónusom, Cicero valóságos szakértővé vált a filozófia terén, hogy tökéletesítse a szónoklatait. A szkeptikusoktól megtanulta, hogy egy állítást mindig könnyebb cáfolni, mint bebizonyítani. Hasznos tudás ez egy ügyvéd számára, különösen ha teljesen gátlástalanul védi a bűnösöket is.
Nagyot kortyoltam a boromból. A szobában megváltozott a hangulat. A látogatóim jeges gyanakvása lassan elolvadt a bizalomteljes légkörben. A filozófiai tárgyú társalgás hanglejtése számukra is ismerős talajt nyújtott, és nekem pont ez volt a célom.
– Ezért hát, ahogy egy név nem lehet azonos egy dologgal, a látszat sem. lehet azonos a létezéssel – folytattam. – Gondoljunk csak bele: két ember látogat meg a házamban. Első pillantásra úgy tűnik, hogy egy férfi és egy nő, és ők nyilván ezt is szeretnék elhitetni velem. De behatóbb vizsgálat után kiderül, hogy ez csak egy benyomás, nem az igazság. Ezt sugallják nekem az érzékeim, és erre következtetek a logikám segítségével. Rögtön felmerülnek a kérdések: ha a férfi nem férfi, és a nő nem nő, akkor micsodák? Kik ők? Miért akarnak másnak látszani, mint amik? Kinek akarnak túljárni az eszén, és miért? És hogy kerültek Gordianus, a nyomozó háza elé?
– Tudod is a választ ezekre a kérdésekre? – kérdezte a stólás reszelős hangon.
– Azt hiszem, igen. Legalábbis a többségükre. De be kell vallanom, néhány dolog még zavar a társaddal kapcsolatban...
Ránéztem az alacsony emberre, akinek a mosolyát sehogy sem tudtam hova tenni, amíg rá nem jöttem, hogy valaki másra mosolyog, aki a hátam mögött áll.
Megfordultam, és láttam, hogy a lányom, Diana áll az ajtóban.
Kicsit puhatolózva lépett a küszöbre, mintha csak egy rövid időre akarna belesni. Azt a hosszú ujjú köpenyt viselte, amit a kiskorúak hordanak nemtől függetlenül, de tizenhárom évesen már tagadhatatlanul nőies domborulatok kezdték megtölteni a köpenyt. A sötétkék ruhadarab beleolvadt a folyosó homályába, ezért úgy tűnt, mintha a rézserpenyő fényében tündöklő arca csak önmagában lebegne a levegőben. Bőre, amelynek krémes árnyalatát és rózsás ragyogását a nőnek öltözött ember olyan otrombán próbálta a festékkel utánozni, még jobban kihangsúlyozta hosszú fekete szempilláját és vastag szemöldökét. A tűz fénye megcsillant középen elválasztott fekete hajzuhatagán, amely végigomlott a vállain. Barna szemével kíváncsian nézett ránk, és mintha még jót is mulatott volna magában. Már csecsemőként is nagyon hasonlított az anyjára, és ez a hasonlóság évről évre csak erősödött. Néha arra gondoltam, hogy belőlem egy vonás sincs benne, annyira tökéletes mása volt Bethesdának.
Diana elmosolyodott, és kifelé indult.
– Diana, gyere ide egy pillanatra – szóltam neki.
Belépett a szobába, arcán azzal a titokzatos mosollyal, amit az anyjától örökölt.
– Igen, papa?
– Látogatóink érkeztek, Diana.
– Igen, papa, tudom. Láttam, amikor Belbo beengedte őket az ajtón. Elindultam, hogy szóljak a mamának, de gondoltam, először megnézem őket közelebbről is.
– Közelebbről?
Diana azzal a kissé bódult, kesernyés arccal nézett rám, amivel Bethesda szokott, amikor megpróbálom letagadni a nyilvánvalót.
– Végül is ritkaság, hogy egy eunuch és egy nőnek öltözött férfi látogasson meg, nem igaz, papa?
A vendégeinkre nézett, és elmosolyodott.
Nem viszonozták a mosolyát, csak mogorván néztek egymásra.
– Mondtam, hogy felesleges álruhába öltöznünk! Még egy gyerek is átlát rajtunk! – morogta az idős nő a stólában, és most már nem próbálta leplezni alexandriai kiejtését.
Elcsigázottan vette le a fejéről a kendőt. Ezüsthaját hátrasimította a homlokából, és összekötötte a nyakánál. Ráncos homlokát kiütések csúfították el. A nyakáról lógó bőrredők megremegtek, és egyszeriben nagyon nevetségesen nézett ki. Savanyú öregember volt festett arccal és szemmel.
A tógás eunuch eltakarta a száját, és megrészegülten kuncogott.
– De olyan jól áll neked az arcfestés!
– Elég legyen! – förmedt rá az öreg egyiptomi.
Szája mereven lekonyult, és állkapcsa is elvesztette a tartását. Tekintetét zordan belemélyesztette a lángokba, és eluralkodott rajta a kétségbeesés.

 

 

II

– Ez itt a lányom, Gordiana, akit mi Dianának nevezünk. – A kezembe vettem lágy, sima kezét. – Diana, az a megtiszteltetés ért minket, hogy a híres alexandriai Dio jött el a házunkba. Ő filozófus, tanár, és az Akadémia megbecsült tagja, jelenleg pedig az egyiptomiak első számú nagykövete Rómában.
Az idős férfi azoknak a kiváló embereknek a keresetlen méltóságával állt fel, akik megszokták, hogy hivatalos szöveggel mutatják be őket, és felsorolják az összes címüket. Dio összecsapta maga előtt a tenyerét, és hátrahúzta a vállát. Higgadtsága furcsának tűnt szokatlan öltözéke mellett. Festett arcával és női ruhájával inkább úgy nézett ki, mint egy keleti szekta papja. Később kiderült, hogy pont a társára igaz ez a leírás.
– Ez pedig Trygonion – mondta Dio, és az alacsony eunuch felé intett, aki kissé dülöngélve felállt. – Ő Kübelé templomának egyik papja itt, Rómában.
Az eunuch kissé meghajolt, és levette a kalapját, ami alól sárgás hajrengeteg omlott le. Valami természetellenes, fehéresen fakó szőke árnyalatra festette. Végigfuttatta az ujjait a hajában, és megrázta a fejét, hogy az összegubancolódott fürtök kilazuljanak.
– Egy filozófus... és egy gallus! – kiáltott fel Diana ámuldozva.
Az utóbbi szóra én is megrökönyödtem. A latin nyelvben azokra a kasztrált papokra használják a gallus kifejezést, akik a Nagy Istenanyát, Kübelét szolgálják. Minden gallus idegen országból származik, mert a törvények szerint római ember nem töltheti be ezt a feladatot. Az istennő hívei alázattal ejtik ki ezt a szót, mások viszont gyakran vulgárisabbá teszik vele a beszédüket („Te mocskos gallus!”). A férfiak kasztrálása, vagyis eunuchhá változtatása a mai napig idegenszerű és visszataszító szokás a rómaiak számára, legyen szó akár az istenek szolgálatáról. Nem emlékszem, hogy valaha is megtanítottam Dianának ezt a szót, de egyre több olyan dologgal lepett meg, amit nem tudhatott tőlem. Gyanítom, hogy az anyja csepegtette a fejébe.
– Igen! – felelte Dio keserűen. – Fejtsd meg ezt a rejtélyt, Gordianus: mi lehet a közös egy filozófusban és egy gallusban? Mi lehet közös egy olyan emberben, akit a józan ész irányít, és egy olyanban, akinek az egész élete a józan ész elködösítéséről szól? Ha! A körülmények bizony furcsa hálótársakat hoznak össze. Minél súlyosabbak a körülmények, annál furcsábbak a hálótársak. – Oldalvást, borús arccal pillantott az eunuchra, aztán hirtelen valami gyanú csillant fel a szemében. – Természetesen nem szó szerint értettem. Csak egy metafora. A latinban is van ilyen mondás, nem igaz? Mármint a körülményekről és a hálótársakról.
– Valami hasonló biztos van – nyugtattam meg.
Bólintott, és elégedett volt, hogy sikerült megértetnie magát. Valójában hibátlanul beszélte a latint, bár a kiejtésén lehetett érezni, hogy Alexandriából jött, mert pontosan úgy formálta a szavakat, ahogy azok az egyiptomiak szokták, akik az őseik révén görög származásúak. Most, hogy hozzám beszélt, már tisztán felismertem a hangját, amit évekkel korábban olyan sokszor hallottam. Az évek múlásával egyre reszelősebb lett, de tagadhatatlanul az a hang volt, amit fiatal suhancként mindig figyelmesen hallgattam a Serapis-templom lépcsőjén ülve. Akkoriban mindent tudni akartam a világról. Dio hangja visszavitt a messzi múltba, jó messzire Rómától.
Befejeztük a bemutatkozást, és Diana kivételével megint leültünk. Ő bocsánatot kért, és kiment a szobából – nyilván azért, hogy mindent elmeséljen az anyjának.
Dio megköszörülte a torkát.
– Akkor hát emlékszel rám?
– Tanítóm – mondtam, mert így neveztem Alexandriában, és mert furcsa lett volna a nevén szólítani, pedig már rég túlhaladtam a tiszteletteljes hajlongás korán. – Hogyne emlékeznék rád? Nehéz lenne téged elfelejteni.
– Azt hittem, hogy ennyi idő után... Amikor viszont a te nevedet hallottam, honnan is tudhattam volna, hogy ugyanarról a Gordianusról van szó, akivel réges-régen ismertük egymást? Mindenesetre a név elég szokatlan, és akikkel beszéltem, halványan emlékeztek arra, hogy fiatal korodban voltál Alexandriában. Amit rólad mondtak, illett arra a fára, ami az általam ismert csemetéből kifejlődhetett. Nálatok is van ilyen kifejezés, ugye? Remélem, az igeidőket is helyesen használtam. Jó. Mostanra viszont olyan sok veszély és árulás vesz körül, hogy meg kell értened, miért nem jöhettem hozzád álruha nélkül. Miért haboztam, hogy leleplezzem magam előtted? Miért gyanakodtam még a kiváló borodra is? – Feszengve nézett rám, és megint a körmét kezdte rágni. – Amikor szemtől szemben láttalak, még akkor sem voltam biztos benne, hogy ugyanaz a Gordianus vagy, akit Alexandriában megismertem. Az idő mindannyiunkat megváltoztat, és ami azt illeti, az évek során te is magadra vettél egyfajta álarcot.
Az arcom felé mutatott, és amikor megtapogattam az államat, rájöttem, hogy a szakállamra céloz.
Elmosolyodtam.
– Igen, akkoriban simára borotváltam magam. Alexandriában túl meleg van ahhoz, hogy az ember szakállat viseljen, én pedig még túl fiatal voltam ahhoz, hogy rendes szakállam legyen. Vagy arra gondoltál, hogy mennyire megőszültem? Az ősz hajjal és a ráncokkal az ember önkéntelenül is álarcot növeszt magán, ha elég hosszú ideig él hozzá.
Dio bólintott, és az arcomat fürkészte, mintha még mindig azon töprengene, megbízhat-e bennem.
– Óvatosnak kell lennem – mondta.
– Igen, tudok ezt-azt a helyzetedről. Hallottam, hogyan utaztál ide Alexandriából, hogyan támadták meg a kíséretedet, miután partra szálltál Neapolisban, hogyan fenyegettek meg többször is itt, Rómában, és hallottam, hogy a szenátus egyszerűen csak elfordítja a fejét. Mostanában mindenki az úgynevezett „egyiptomi helyzetről” beszél a Forumon.
– De honnan találtad ki, hogy Dio ül veled szemben? – kérdezte az apró gallus, és újra teletöltötte borral a kupáját. – Az álruhánknak köszönhetően biztonságban végigmentünk az utcákon. Bár kétségtelen, hogy az ilyen fülledt, sikátoros negyedekben kevésbé meggyőző...
– Igen – szólt közbe a filozófus. – Honnan sejtetted, hogy én kerestelek fel? Az arcomat aligha ismerhetted fel, hiszen árnyékba rejtettem, ráadásul úgy festettem ki, ahogy a nők szokták. Ezenfelül már rég nem találkoztunk. A hangom sem lehetett ismerős, mert úgy próbáltam beszélni, mint egy asszony, a lehető legkevesebb szóval, és te régóta nem hallottál beszélni.
– Tanítóm, nem tudom pontosan, miért kerestél fel, de gondolom, van valami köze ahhoz a hírnévhez, amit magamnak szereztem. Nyomozónak neveznek. Szinte az első pillanatban rájöttem, hogy ki vagy. Ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudnék kideríteni, alighanem feleslegesen jöttetek volna hozzám.
– Magyarázd el! – kérte Dio kifejezéstelen tanári hangján.
– Igen, meséld el érthetőbben! – nevetett az alacsony gallus, és szőkített göndör fürtjeit megrázva felemelte a boros kupáját.
– Jól van. Már a legelején nyilvánvaló volt számomra, hogy nem azok vagytok, akiknek látszani akartok. Diana is azonnal észrevette, sőt az ajtónálló szolgám, Belbo is.
– Mi árult el engem? – kérdezte Dio.
Vállat vontam.
– Csekélységek. Ki tudná felsorolni azt a rengeteg apró különbséget, ami a férfiak és a nők beszéde, mozgása és tartása között van? Egy férfi színész a színpadon meggyőzően alakíthat egy nőt, de ő sokáig és alaposan készül a szerepére. Attól, hogy kifested az arcod és magadra veszel egy stólát, még nem személyesítesz meg egy nőt.
– Ezek szerint egyáltalán nem volt meggyőző az alakításom? Fogalmazz pontosan! Tudnom kell, mert ha ezzel az álcával kudarcot vallok, egy másikat kell találnom. Az álcám hitelességén múlhat... az életem és a...
Megint a körmét rágcsálta, de már alig volt mit rágni rajta, ezért a nyakáról lógó redőket kezdte birizgálni.
– Itt van például a körmöd. Azonnal elárult. A római matrónák számára a kézápolás valóságos rituálé.
– Ó! – nézett a kezére undorodva. – Förtelmes szokás. Akkor kezdtem el újra, amikor visszatértem Itáliába. Képtelen vagyok abbahagyni.
– A körmeidet visszanövesztheted, de a kezed akkor is el fog árulni. Ez a barna, cserzett bőr... Egyetlen római matrónának sincs ilyen keze, sőt a rangosabb polgároknak sem. Csak a rabszolgáknak és a földműveseknek van ilyen kezük, vagy a délebbi égtájakról érkező idegeneknek, akiknek hazájában a nap egész évben forrón süt, és mindenkit bronzbarnára éget, Ptolemaiosz királytól kezdve a legalantasabb földműves rabszolgáig.
– Ptolemaiosz! – köpte a nevet Dio.
– Igen, akkor is láttam az idegességedet, amikor először megemlítettem ezt a nevet, és ez is megerősítette, amit már korábban gyanítottam: az alexandriai Dio érkezett a házamba.
– De azt még mindig nem árultad el, hogy mi volt az első jel, ami gyanakvásra késztetett – mondta a gallus, és Diót utánozva hozzátette: – Magyarázd meg!
– Akkor hát haladjunk lépésről lépésre. A látogatóm nőnek öltözött, de nem nő. A látogatóm tehát minden bizonnyal egy férfi, akinek oka van nőnek álcázni magát. Be kell vallanom, arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy valamelyikőtök eunuch is lehet. Ez a férfi bajban van, talán még komoly veszélyben is, következtettem az ideges modorosságodból, és abból, hogy minden ételt elutasítottál, annak ellenére, hogy korgott a gyomrod. A barna kezed és a kiejtésed pedig azonnal elárulta, hogy idegen vagy.
Megvontam a vállam.
– De van egy pont, ahol a konkrét logikai lépések felsorolása már túl fárasztóvá és unalmassá válik. Egyetértesz, tanítóm? Ez olyan, mintha megkérnél egy takácsot, hogy magyarázza el, hogy készítette a szőttesét, mégpedig úgy, hogy szedje szét szálanként. Micsoda felfordulás lenne abból! Legyen elég annyi, hogy a meglévő következtetéseim mellé beugrott valamiféle megérzés: te biztosan az alexandriai Dio vagy. Hallottam sanyarú sorsodról. Azt beszélik, hogy egy ideje itt bujkálsz a Palatinus egyik magánházában. Hirtelen eszembe jutott, hogy ez az idegen látogató, akinek a viselkedése ilyen erős kétségbeesést sugall, csak Dio lehet. Hogy bizonyítékokat nyerjek, puhatolózni kezdtem. Beszéltem a filozófiáról, az Alexandriában töltött éveimről és Ptolemaiosz királyról. A reakcióid megerősítették bennem a gyanút. Ez nem filozófia vagy matematika, tanítóm, de láthatod, hogyan működik az elmém, és hogyan hasznosítom azokat az ismereteket, amiket még tőled tanultam annak idején.
Dio elmosolyodott, és bólintott. Milyen különös, hogy már ötven felé járok, és még mindig melegséggel tölti el a szívemet egy tanár elismerése! Pedig nem is emlékszem, mikor láttam utoljára, sőt az elmúlt harminc évben eszembe sem jutott.
– És mi a helyzet Trygonionnal? – kérdezte Dio.
– Igen, felőlem mit gondoltál? – kérdezte az apró gallus csillogó szemmel. (Kissé zavarba ejtően nőies volt a tekintete és a szemének csillogása is. Az eunuchok ráadásul egyáltalán nem bánják, ha nőként kezelik őket.)
– Be kell vallanom, Trygonion, te több fejtörésre késztettél. Tudtam, hogy te sem az vagy, akinek mutatod magad, de rosszul következtettem. Azt gondoltam, hogy egy fiatal nő lehetsz, aki valamiért tógát és kalapot visel, és így próbál férfinak látszani.
A gallus hátravetette a fejét, és torokhangú nevetést hallatott.
– Végül is logikus egyensúly lenne olyan emberek szemében, akik mindenképp skatulyákba akarják rendezni a dolgokat: egy ifjú hölgy tógában, és egy öregember stólában.
Bólintottam.
– Pontosan. Ilyesfajta szimmetriára hajlottam én is, és ezért következtettem hibásan.
– Ezek szerint nőnek néztél – süppedt bele jobban a székébe Trygonion, és megint módfelett nőies tekintettel nézett rám. – És mit gondoltál, ki lehet ez a nő? A filozófus rabszolgája, a lánya vagy a felesége? – Dio felé nyújtotta a kezét, és ujjaival megsimogatta a filozófus ráncos kézfejét. Dio elfintorodott, és elhúzódott az érintés elől. – Vagy esetleg az amazon testőre? – kacagott Trygonion.
Megint vállat vontam.
– A vonásaid és a hangod azért összezavartak. Kevés eunuch van Rómában, ezért ez a lehetőség eszembe sem jutott. De azt láttam, hogy nem vagy hozzászokva a tóga viseléséhez, ami egy nőnél természetes. Viszont éppen ilyen természetes egy idegennél is. A te akcentusod sem kerülte el a figyelmemet, bár a tied enyhébb, mint a tanítómé, és nem is egyiptomi. Talán fríg lehet, most hogy már tudom, hogy egy gallus vagy. A latinod majdnem olyan, mint egy rómaié. Már régóta élhetsz itt.
– Tíz éve. Tizenöt éves koromban jöttem Rómába, hogy a Nagy Istenanya, Kübelé templomában szolgáljak. Pont abban az évben szenteltek fel az istennő papjává. – A felszentelés alatt Trygonion azt értette, hogy akkor kasztrálták; erre Dio arcának összerándulásából is következtethettem. – Szóval a gallus leleplezése több fejfájást okozott neked, mint a filozófusé – összegezte a kis pap, és szemlátomást elégedett volt magával.
– Ez teljesen érthető, hiszen a filozófusok a világosságra törekszenek – mondta Dio kissé sértetten –, míg Kübelé papjai a vallásuk parancsát követve azon igyekeznek, hogy minden emberi érzéket beburkoljon a misztikum.
– Vendéglátónk fiatal leánya mégis egy szempillantás alatt megneszelte az igazságot – ellenkezett Trygonion.
– Gyönyörű lány – tette hozzá Dio lágy hangon, a homlokát ráncolva.
– Egészen természetfeletti, hogy a gyerekek milyen éleslátással tudnak rendelkezni. Nem igaz, Gordianus? – nézett rám ravaszkás tekintettel az eunuch. – Lehet, hogy a lányod egy boszorkány?
A filozófus haragosan összevonta a szemöldökét, és kényelmetlenül feszengett a székén, de én úgy döntöttem, hogy felveszem a viccelődés fonalát, és nem sértődöm meg Trygonion szavain.
– Diana anyja Egyiptomban nőtt fel, ahol nagyon sok eunuch van. Dianának a vérében van Egyiptom, ezért lehetséges, hogy első pillantásra felismeri őket. Szeretném, ha engem dicsérnének az okosságáért, de kénytelen vagyok elismerni, hogy az éleslátásának nagy részét az anyjától örökölte.
– Lehet, hogy mindketten boszorkányok – vigyorgott Trygonion.
– Elég legyen a durvaságokból! – fortyant fel Dio. – Ez a gallusnépség azt hiszi, hogy bármit mondhat, és bárhol úgy viselkedhet, ahogy kedve tartja. Semmi szégyenérzetük nincs.
– Nem csak ez hiányzik belőlünk – jegyezte meg az eunuch komolyabb arccal.
Akárhonnan is származott Diana természetfeletti megérzése, egy még titokzatosabb pontra is sikerült rátapintania, ami sokkal érdekfeszítőbb volt a puszta ténynél, hogy vendégeink álruhába öltöztek. Miért járnak együtt? A vak is láthatta, hogy nem szívelik egymást.
– Ha már elég bort ittatok – vettem át a szót, tudván, hogy Trygonion sokkal többet is ivott a kelleténél, míg Dio alig érintette a poharát –, és ha elég szót vesztegettünk az álruhákra, talán rátérhetnénk a komolyabb témákra. Miért jöttetek hozzám, tanítóm, és mit akartok tőlem?
Dio megköszörülte a torkát:
– Pár perccel ezelőtt arról beszéltél, hogy a Forumon mindenki az „egyiptomi helyzetről” suttog. Ezek szerint tudsz Alexandrosz király hamis végrendeletéről, meg arról, hogy hogyan szövetkezett össze Caesar és Pompeius Egyiptom vagyonának megszerzéséért. Minden bizonnyal a társaim megöléséről is hallottál, akik azért kísértek el Rómába, hogy igazságos döntésre bírjuk rá a szenátust...
Felemeltem a kezem.
– Talán kezdd inkább az elején, és mesélj el minden lépést egymás után, egészen odáig, hogy bekopogtattál az ajtómon. De mielőtt elkezded, szeretnék választ kapni két egyszerű kérdésre. Először: miért éppen hozzám jöttél?
Dio hosszasan nézett a szemembe, aztán a rézserpenyőbe mélyesztette a tekintetét. Remegő hangon szólalt meg:
– Azért jöttem hozzád, mert senki más nincs Rómában, aki segíthetne nekem, és olyan sincs, akiben megbízhatnék. Azt sem tudom biztosan, hogy benned bízhatok-e.
Bólintottam.
– A második kérdés: mit akarsz tőlem, tanítóm?
– Szeretném, ha segítenél... – Elfúltak a szavai. Megint rám emelte a pillantását, és láttam, hogyan táncolnak a tűz lángjai a szemében. Reszketett az állkapcsa, és nyakának redői is összerezzentek, amikor nyelt egyet. – Segíts! Kérlek! Segítened kell nekem...
– Segíteni? Miben?
– Életben maradni!

 

 

III

Jókora fekete sörényével, tagbaszakadt testalkatával (amelyet még nem lehetett kövérnek nevezni) és barátságos modorával Dio, a filozófus, Alexandria egyik legfeltűnőbb személyisége volt fiatal koromban. Egyiptom rangosabb lakói közül sokan büszkélkedhettek görög ősökkel, és Dio is ezek közé tartozott – bár állítása szerint szkíta felmenőinek köszönhette magas termetét, sötét árnyalatú bőrét pedig etióp őseinek. Gyakran lehetett látni a Serapis templomához tartozó könyvtár lépcsőin, ahol a filozófusok találkoztak egymással eszmét cserélni, illetve a tanítványaikkal, hogy kiokosítsák őket.
Ifjú koromban egy hosszú utazás végső állomásaként érkeztem Alexandriába, és úgy döntöttem, hogy jó darabig ott maradok. Ott találkoztam jövendőbeli feleségemmel, Bethesdával, jobban mondva ott vásároltam meg. Egyike volt azon rabszolgáknak, akiket a hatalmas rabszolgapiacon árultak. Nagyon fiatal volt és csodálatosan szép. (A kikiáltó figyelmeztetett rá, hogy igazi bajkeverő, ám én pont ezért vettem meg. Bethesda kevert is később némi bajt az életemben, de csak azt mondhatom: az ilyesféle bajból soha nem elég.) Neki köszönhetően a mámor ködében töltöttem el a forró alexandriai éjszakákat, nappal pedig, amíg Bethesda az ócska kis otthonomban vezette a háztartást vagy a piacon nézelődött, leszálltam a felhők közül, egyenesen a könyvtár lépcsőjére, és megkerestem Diót. Nem tanultam filozófiát – arra nem volt pénzem –, de tudtam, hogy az alexandriai filozófusok körében olykor közembereket is szokás bevonni a társalgásba, ráadásul teljesen ingyen.
Harminc év múltán legfeljebb egy-egy mondatot tudtam felidézni az akkori beszélgetésekből, de arra élénken emlékeztem, hogyan szított izzó lángokat Dio retorikai rejtvényeivel az igazság megismerésére irányuló olthatatlan vágyam parazsából – éppen olyan erősen, ahogy Bethesda a másfajta vágyaimat szította fel. Akkoriban megvolt mindenem, amire szükségem volt, és ami egy fiatal férfinak általában elég: egy ismeretlen, felfedezésre váró város, egy hálótárs és egy mentor. Fiatalkorunk városait, szeretőit és mentorait sohasem felejtjük el.
Dio az Akadémiához tartozott. Az ő mentora Aszkalóni Antiokhosz volt, aki néhány évvel később az Akadémia feje lett, és így Dio a vezető filozófus első számú pártfogoltjává nőtte ki magát. Akkortájt annyira tudatlan voltam még, hogy egyszer megkérdeztem Diót, hol található ez az Akadémia, mire ő elnevette magát. Elmesélte, hogy a név eredetileg valóban egy konkrét helyet jelölt – egy ligetet Athén környékén, ahol Platón tanított –, de később már nem egy bizonyos helyre vagy épületre használták, hanem egy tudományágra, azaz egy gondolkodásmódra. Az Akadémia számára nem léteztek határok, és annak ellenére, hogy akár királyok is lehettek a patrónusai, senki sem gyakorolhatott egyeduralmat fölötte. Az Akadémia a nyelvek fölött is állt (bár természetesen az akadémikusok is a görög nyelvet használták az íráshoz, akárcsak a többi filozófus). Mindenféle embert felkarolt, de egyikhez sem tartozott. Hogy is lehetett volna ez másként egy olyan intézmény esetében, amely az alapvető igazságokat hivatott felderíteni?
Honnan tudja az ember, amit tud? Hogy lehet biztos abban, hogy valóban azt érzékeli, amit érzékel, és főként: hogy hihet más emberek érzékeinek? Tényleg léteznek az istenek? Bizonyítható a létezésük? Milyen alakban léteznek, milyen a természetük, és hogyan lehet kifürkészni az akaratukat? Hogy dönthetjük el, mi a jó és mi a rossz? Vajon a rossz tettnek lehet-e jó következménye, és vezethet-e egy jó tett rossz eredményhez?
Abban az egzotikus, nyüzsgő metropolisban ezek a kérdések részegítően hatottak a magamfajta, alig húszéves suhancra. Dio fáradhatatlanul tanulmányozta az ilyesféle kérdéseket, és tudásszomja nekem is bőséges inspirációt nyújtott. Tíz évvel sem volt öregebb nálam, de a szememben határtalanul bölcsnek és gyakorlatiasnak tűnt. A jelenlétében úgy éreztem, mintha mély vízbe dobtak volna, és nagyon hízelgőnek találtam, hogy vette az időt és a fáradságot, hogy minden elgondolását elmagyarázza nekem. A könyvtár lépcsőin ültünk, és miközben a rabszolgái napernyőkkel védtek minket a tűző naptól, megvitattuk, hogy mi a különbség az intellektus és az érzékelés között, megbízhatóságuk szerint sorrendbe állítottuk a különböző érzékeket, és megegyeztünk abban, hogy mennyire eltérő lehet az emberek logikája, szaglása, ízlelése, látása, hallása és érintése, amelyek által megpróbálják felfogni a világot.
Harminc év telt el. Dio is természetesen megváltozott. Már akkor is idősnek láttam, de most persze még öregebb volt. A fekete sörény ezüstösbe fordult, a hasa kigömbölyödött, a bőre pedig megereszkedett és összeráncosodott. De széles háta még mindig nem görbült meg. Nem szokott hozzá, hogy a ruhája eltakarja a karját, ezért feltűrte a stólája ujját, és látni engedte izmos karjait, amelyek ugyanolyan barnák és cserzettek voltak, mint a kezei. Pont olyan egészségesnek tűnt, mint én magam, és robusztus termetét tekintve valószínűleg erősebb is lehetett nálam.
Nehéz lenne téged elfelejteni – gondoltam. Amikor meghallottam az esedezését, hogy segítsek neki életben maradni, még hozzátettem magamban: nehéz lenne téged megölni.
Mégsem szólaltam meg, hanem egy darabig hallgattam, aztán témát váltottam:
– Én azon lepődöm meg leginkább, tanítóm, hogy te emlékszel rám ennyi év után. Azt sem lehet mondani, hogy egyértelműen a tanítványod lettem volna, ráadásul viszonylag rövid ideig tartózkodtam Alexandriában. Miután elmentem onnan, hallottam, hogy a mentorod, Antiokhosz követte a larisszai Philónt az Akadémia élén. Ezek után biztosan a te életed is gyökeresen megváltozott: királyokkal beszélgettél, diplomatákat láttál vendégül, és tanácsot adtál a nagy és hatalmas embereknek. Milyen különös, hogy emlékszel egy zöldfülű római fiatalra, aki annyira szeretett a könyvtár lépcsőjén lézengeni, belehallgatni az idősebbek társalgásába, és aki alkalmanként vette a bátorságot, hogy bele is szóljon egyikbe-másikba.
– Te több voltál ennél – ellenkezett Dio. – Azt mondtad, gyatra nyomozó lennél, ha nem tudnád kideríteni egy hozzám hasonló látogató kilétét. Hát milyen filozófus lennék én, ha nem ismernék fel egy rokon lelket, és nem emlékeznék a találkozásainkra?
– Te hízelegsz nekem, tanítóm.
– Eszemben sincs. Soha nem hízelgek senkinek, még a királyoknak sem. Még Ptolemaiosz királynak sem! Ami azt illeti, ez az egyik oka annak, hogy ilyen rettenetes helyzetbe kerültem.
Halványan elmosolyodott, de a szemében annak az űzött vadnak a pillantását láttam, aki örökös félelemben él. Felállt, és idegesen járkálni kezdett fel-alá a szobában. Szorosan összefonta a karját a mellkasa előtt, és. a fejét rázta. Trygonion összekulcsolt kézzel ült, és valami furcsa arckifejezéssel vizslatta, de nem kívánt megszólalni.
– Emlékszel, milyen témákról beszélgettünk a könyvtár lépcsőjén, Gordianus?
– Attól tartok, csak apró részletekre emlékszem. De a mai napig itt cseng a fülemben az ékesszólásod, amellyel az érzékelésről és a valóságról beszéltél, és emlékszem az érvelésedre, amikor azt mondtad, hogy az Akadémia nem elutasította, hanem éppen hogy pontosította Platón és a sztoikusok elméleteit...
– Erre emlékszel? Milyen furcsa! Én egészen másra emlékszem a beszélgetéseinkből.
– A filozófián kívül beszéltünk másról is?
Dio megrázta a fejét.
– Én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy filozófiáról társalogtunk volna, bár gyanítom, hogy így lehetett. Az a rengeteg elvont elképzelés és fennkölt fecsegés! Milyen nagyképűnek és dagályosnak tűnhettem!
– Nem, kicsit sem...
– Nem, én azokra a történetekre emlékszem, amiket te meséltél nekem, Gordianus.
– Milyen történetekre gondolsz?
– A sok kalandra, amit megéltél a nagyvilágban! A hosszú, izgalmas utazásodról, ami Rómából indult és Egyiptomban ért véget. A Hét Csodáról, amit útközben megnéztél, és az alexandriai felfedezéseidről. Milyen egyhangúnak tűnt a saját életem a tied mellett! Vénséges vénnek éreztem magam, mintha elszaladt volna mellettem az egész élet. Míg én a társaimmal napernyők alatt üldögéltem, és a jóról meg a gonoszról cseverésztem, te kint kószáltál az utcákon, hús-vér formában találkoztál a jóval és a gonosszal, és a fejed búbjáig belemerültél az élet és halál örvénylő drámájába. Ki voltam én, hogy megmondjam, hogyan lehet kiszűrni az igazságot a sok hazugságból, amikor ott ült mellettem egy ifjú római, aki megfejtette a Rhakotis Negyedben megölt macska rejtélyét, miután az eset a város lakóinak felét zendülésre szította?
– Emlékszel erre az esetre? – kérdeztem döbbenten.
– Soha nem felejtem el! Ha behunyom a szemem, még most is magam előtt látom a jelenetet: ott meséled a történetet a lépcsőn, miközben a filozófusok és az árusok csodálkozva gyűlnek körénk, hogy hallgassanak téged.
– Egy macska elpusztítása miatt lázadt fel majdnem a fél város? – kérdezte Trygonion, és pilledt szemhéja mögül hol rám, hol a filozófusra pillantott.
– Ebből is látszik, hogy még soha nem jártál Alexandriában, ahol a macskákat istenekként tisztelik – vágta rá Dio kurtán. – Néhány évvel ezelőtt történt egy hasonló eset. A tettes római volt, legalábbis ez a hír járta. De ha figyelembe vesszük a jelenlegi politikai helyzetet Alexandriában, a tömegnek bármilyen ürügy megfelel ahhoz, hogy egy rómait végigüldözzön a város utcáin, akár ölt macskát, akár nem. – Abbahagyta a járkálást, és nehézkesen vett egy nagy levegőt, majd egy másikat. – Nem vonulhatnánk át egy másik szobába? Túl forró ez a rézserpenyő. Fülledt lett a levegő.
– Idehívom Belbót, hogy nyisson ki egy másik zsalut – javasoltam.
– Nem, nem. Inkább menjünk ki egy kicsit.
– Ahogy gondolod.
Kivezettem őket a kertbe. Trygonion látványosan reszketni kezdett, és beburkolta magát a karjával. Esetlenül és rómaihoz egyáltalán nem illő módon gyűrte össze a tógája redőit. Dio szórakozottan figyelte a halastavat, aztán felnézett a sötétedő égre. Nagyokat kortyolt a levegőből, majd ismét járkálni kezdett, de hamarosan megállította Minerva szobrának látványa. A szűz istennő egyik kezében felfelé meredő lándzsát tartott, a másikban egy pajzsot. A vállán egy bagoly ült, a lába körül pedig egy kígyó tekergett. Az egész szobrot olyan élethűre formálták, hogy mindhárman úgy éreztük: az istennő lélegzik, és sisakjának rostélya mögül minket fürkész.
– Bámulatos – suttogta a filozófus.
Trygonion, aki a Nagy Istenanyához volt hűséges, csak egy futó pillantásra méltatta a bölcsesség istennőjét.
Dio mellé léptem, és felnéztem a szobor ismerős arcára.
– Az egyetlen női személy ebben a házban, aki nem beszél vissza nekem. Bár az is igaz, hogy soha nem hallgat rám.
– Egy vagyonba kerülhetett.
– Valószínűleg, de a pontos árat nem tudom megmondani. Afféle örökségként kaptam, akárcsak a ház többi részét. Ennek az örökségnek a történetével egy egész könyvet meg lehetne tölteni.
Dio szemügyre vette a kertet szegélyező oszlopcsarnokot, láthatólag teljesen lenyűgözve.
– Ezek a színes csempék az ajtók fölött...
– Az Arretium környéki kézművesek égették ki. Néhai jótevőm, Lucius Claudius mondta nekem, még akkor, amikor csak látogatóként jártam a házában.
– És ezek a finoman faragott oszlopok...
– Nehezen mentették meg egy rakományból, és nem volt könnyű felhozni Baiae-ből. Onnan származnak Minerva szobrával együtt. Egytől egyig a görög művészek stílusérzékét és hozzáértését dicsérik. Lucius Claudiusnak kifogástalan ízlése volt, azonkívül kiapadhatatlan anyagi forrásai.
– És most mind a tied? Ügyesen sáfárkodtál, Gordianus. Nagyon ügyesen. Amikor azt hallottam, hogy egy remek házban élsz a Palatinuson, kétségeim támadtak: ugyanarról a Gordianusról beszélnek, aki Alexandriában vándorként élt, és egyik napról a másikra tengődött?
Vállat vontam.
– Lehet, hogy egykor vándor voltam, de mindig volt egy szerény kis hajlékom, az apám háza az Esquilinus-dombon, ahova visszavonulhattam.
– De az biztosan nem volt olyan fényűző, mint ez. Elképesztő a változás. Látod, nem ismertelek félre, amikor Alexandriában találkoztunk annak idején. Sok bölcs embert ismertem, filozófusokat, akik úgy vágytak a tudásra, ahogy mások a jó borra, a nemes kelmékre vagy egy gyönyörű rabszolgára vágynak. Olyan csillogó vagyontárgyként kezelték, ami megnyugvást nyújt nekik, és amivel elnyerhették mások elismerését. Te viszont úgy kerested az igazságot, mintha feleségül akarnád venni. Te úgy vágytál az igazságra, Gordianus, mintha nem tudnál lemondani arról, hogy minden reggel és este beszívd az illatát. Egyformán szeretted az összes talányt: érdekeltek a filozófia rejtvényei, de ugyanígy izgattak a gyakorlati kérdések, mint például egy alexandriai macska megölése. Az igazság keresése nagy erény. És téged az istenek megjutalmaztak ezért az erényért.
Nem jutott eszembe megfelelő válasz, így csak vállat vontam. Azalatt a harminc év alatt, ami a legutóbbi találkozásunk óta eltelt, százszor meghalhattam volna, mert a megbízatásaim gyakran sodortak veszélybe. Ugyanúgy tönkremehettem volna, mint sok más ember. Ehelyett egy pompás ház birtokosa lettem a Palatinus-dombon, ahol szenátorok és vagyonos kereskedők szomszédságába kerültem. Logikusnak tűnt Dio magyarázata, amivel a jó szerencsém mellett akart érvelni, bár nem hittem, hogy a filozófusok kideríthetik, miért mosolyog rá Fortuna bizonyos emberekre, és miért fordít hátat másoknak. Figyeltem, ahogy újra görcsösen járkálni kezdett fel-alá, és nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy az igazság elszánt keresésével töltött évek ellenére ő is azon elgyötört emberek közé tartozott, akiknek Fortuna hátat fordított.
Magam sem emlékeztem arra, mikor beszélgettem utoljára hosszasabban egy filozófussal. Már el is felejtettem, mennyit szeretnek beszélni, még többet, mint a politikusok, és nem is mindig a lényeget tartják szem előtt. Messzire kalandoztunk attól, amiért Dio felkeresett engem. Egyre hűvösebb lett a kertben.
– Menjünk vissza a házba. Ha a rézserpenyő túl forró, hozatok neked egy kis hűtött bort az egyik rabszolgalánnyal.
– Nekem meleg bort hozass – szólalt meg Trygonion reszketve.
– Igen, igyunk még az elsőrangú borodból – motyogta Dio. – Elég szomjas vagyok.
– És éhes is? – kérdeztem, mert már az én gyomrom is korgott.
– Nem! – tiltakozott.
Ahogy viszont belépett az ajtón, elbotlott, és elesett. Amikor odanyúltam, hogy segítsek neki, éreztem, hogy minden ízében remeg.
– Mikor ettél utoljára?
Megrázta a fejét.
– Nem tudom pontosan.
– Nem emlékszel?
– Tegnap kimerészkedtem az utcára ebben az álruhában, amiben most látsz, és vettem egy kis kenyeret a piacon. – Megrázta a fejét. – Többet kellett volna vennem, hogy reggelre is maradjon, de valaki megmérgezhette volna, amíg alszom...
– Ezek szerint semmit sem ettél egész nap?
– A legutóbbi búvóhelyemen a rabszolgák próbáltak megmérgezni! Még Titus Coponius házában sem érzem magam biztonságban. Ha az egyik ember rabszolgáit le lehet fizetni, és fel lehet bujtani, akkor a másikét is. Csak olyan dolgot lennék hajlandó megenni, amit a szemem előtt készítenek el, vagy amit én magam veszek a piacon, nyersen, érintetlenül, gondos válogatás után.
– Vannak, akik rabszolgákkal kóstoltatják meg az ételüket – jegyeztem meg, tudván, hogy ez a gyakorlat kimondottan népszerű Alexandriában, ahol a bennszülött, rivális fejedelmek és az ügynökeik állandóan azzal kísérleteznek, hogyan tegyék el egymást láb alól.
– Nekem is volt előkóstolóm! Már hogyne lett volna? – háborodott fel Dio. – Szerinted hogy menekültem meg az első mérgezési kísérletektől? A kóstolókkal viszont az a legnagyobb baj, hogy folyton cserélni kell őket, nekem viszont a maradék pénzemet is felemésztette a római tartózkodásom. Már annyi tartalékom sincs, hogy visszamenjek Alexandriába, ha majd melegebbre fordul az idő, és megkezdődik a hajózási időszak.
Megint megbotlott, és majdnem nekiesett a rézserpenyőnek.
– De hiszen ájuldozol az éhségtől! – tiltakoztam, és megragadtam a karját, hogy egy székhez vezessem. – Szerintem enned kellene. Az én házamban tökéletesen biztonságos ételt kapsz, és a feleségem... – Már épp azon voltam, hogy valami felsőfokú jelzővel illessem Bethesda főzőtudományát, de mivel épp az imént dicsérték meg az igazság iránti elkötelezettségemet, máshogy folytattam. – A feleségem egyáltalán nem rossz szakács, különösen, ha alexandriai ételek elkészítéséről van szó.
– A feleséged főz? – kérdezte Trygonion. – Egy ilyen előkelő házban?
– A ház sokkal gazdagabb benyomást kelt, mint amilyenek valójában az anyagi lehetőségeim. A feleségem ráadásul szeret főzni, és van egy rabszolgánk, aki segít neki. Itt is van – tettem hozzá, mert az ajtóban megláttam Bethesdát.
Folytattam volna a bemutatást, de a feleségem arckifejezése megállított. Ide-oda jártatta a tekintetét Dio és az eunuch között, de a filozófus olyan gyenge volt, hogy jóformán észre sem vette. Bethesda végül rám nézett, és hiába éltünk együtt már harminc éve, még mindig nem tudtam elsőre ráérezni, hogy éppen miért haragszik rám. Most vajon mit követtem el?
– Diana mondta, hogy látogatóid vannak – szólalt meg végül.
A szokásosnál is jobban kidomborodott egyiptomi akcentusa, és a hanghordozása is feltűnően dölyfös volt. Olyan szúrós szemmel mérte végig a vendégeimet, hogy még Trygonion is idegesen sütötte le a szemét. Végül Dio is észrevette, hunyorogva ránézett, és úgy lépett hátrébb, mintha a Napba pillantott volna.
– Valami baj van? – kérdeztem, és titkon egy ferde grimaszt vágtam felé, amit csak ő láthatott.
Reméltem, hogy ezzel mosolyt csalhatok az arcára. Tévedtem.
– Gondolom, ennétek valamit – felelte Bethesda közömbös hangon.
Ha nem lett volna ilyen gyönyörű, ajkának rángatózása könnyen elcsúfíthatta volna.
Egyszeriben minden világossá vált: már egy ideje ott ácsorgott az ajtóban, és hallotta, ahogy avatott füllentéssel dicsérem a főzőtudományát. Elég volt felvonnia az egyik szemöldökét ahhoz, hogy kifejezze elégedetlenségét. Leginkább talán azért haragudott, mert a következő nap esedékes utazásomhoz kellett volna csomagolnom, és teljesen ráhagytam a készülődés teendőit, miközben a látogatóimmal társalogtam a dolgozószobámban. Ráadásul módfelett gyanús látogatók voltak. Megint ránéztem a gyűrött stólát viselő Dióra, aki ügyetlenül mázolta össze az arcát a festékekkel. Aztán Trygonionra pillantottam, aki szőkített fürtjeivel játszott, és idegesen babrált tógájának redőivel Bethesda kíméletlen tekintetének súlya alatt. Tudta, milyen visszás látványt nyújthat egy nő számára. A feleségem már rég belenyugodott, hogy mindenféle kétes és rossz hírű alakok járnak keresztül-kasul a házunkon, de sohasem rejtette el ellenszenvét azok iránt, akik nem tetszettek neki. Azonnal észre lehetett venni, hogy visszataszítónak találta az egyiptomi nagykövetet és a társát.
– Ennénk valamit... Igen, így van – mondtam, és felemeltem a hangomat, hogy magamra vonjam a látogatóim figyelmét. Bethesda égető pillantása ugyanis egészen megbénította őket. – Neked is hozathatok, Trygonion?
Az apró gallus sűrűn pislogott, és bólogatni kezdett.
– Javaslom, tanítóm, te is csillapítsd az étvágyadat. Nem engedhetlek el úgy a házamból, hogy kóvályogsz az éhségtől.
Dio meghajtotta magát. Fáradtnak és zavarodottnak tűnt, ráadásul remegett az idegességtől – és kétségtelenül az éhségtől is. Valamit morgott az orra alatt, aztán felnézett rám, és bólintott.
– Igen... Azt mondtad, alexandriai étel?
– Mivel tudjuk megkínálni a látogatóinkat? Bethesda, hallasz engem?
Mintha egy ködös álomból ébredt volna fel, megköszörülte a torkát.
– Készíthetek egy kis alexandriai lepényt... És főzhetek valamit lencséből és sült húsból...
– Ó igen, az nagyon jó lenne – bólintott Dio, és furcsa arccal nézett Bethesdára.
Akármilyen kiemelkedő filozófus volt, az éhség és a honvágy az ő elméjét is összekuszálta.
Váratlanul Diana is megjelent Bethesda mellett. Dio zavartsága még jobban felerősödött, amikor az anya mellett meglátta a lányát. Döbbenetesen hasonlítottak egymásra.
Bethesda olyan hirtelen tűnt el, ahogy felbukkant. Diana még ott maradt egy darabig, és tökéletesen utánozta anyja mérges arckifejezését. Minél tovább élek egy nő mellett, annál rejtélyesebbnek találom az élményt, és most, hogy már ketten laktak a házamban, a titokzatosság is megkettőzött erővel hatott rám.
Diana is sarkon fordult, és fürgén, gőgös tartással követte az anyját. A vendégeimre néztem. A nőkhöz képest a férfiakat – még egy stólát viselő filozófust és egy nemétől megfosztott gallust is – sokkal könnyebb megérteni.
A rabszolgalány bort és kenyérszeleteket hozott nekünk, hogy addig is legyen mivel csillapítani az étvágyunkat, amíg az étel elkészül. Hűvös áramlatok kúsztak be a kertből, ezért megkértem Belbót, hogy szítsa fel a tüzet a serpenyőben, én pedig közben becsuktam az ablaktáblákat. Kinézve láttam, hogy az alkony már leereszkedett az átriumra, és áthatolhatatlan homályt borított Minerva arcára.
Mivel most már volt némi bor és kenyér a gyomrában, Dio is egyre inkább feloldódott. Lassan elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy részletesen elmesélje azokat az eseményeket, amelyek egymásra tornyosulva ebbe az őrjítő és kétségbeejtő helyzetbe hajszolták.

 

 

IV

– Legjobb, ha az elején kezdem – sóhajtott Dio. – Már amennyire egy ilyen szövevényes történetet lehet. Valamennyit biztosan tudsz róla...
– Azért frissítsd fel az emlékeimet – kértem.
– Jól van. Alexandriában örökös politikai csatározások folynak, amióta csak élek. A királyi Ptolemaiosz-klán ádáz háborúskodásának se vége, se hossza. Alexandria népe pedig kénytelen elviselni a sok vérfürdőt és az irdatlan adóterheket. Az emberek időről időre fellázadnak, és egyik uralkodót űzik el a másik után a fővárosból. Ha az egyik Ptolemaiosz száműzetésbe vonul, egy másik foglalja el a helyét... Nem sorolom fel a nevüket. A győztes mindig elfoglalja Alexandriát hatalmas magtáraival és fejedelmi kincseivel együtt. A vesztes általában Ciprusra menekül, és azon nyomban a visszatérését kezdi tervezni. A szerencse forgandó, így az uralkodók egymás fejéről csapják le a koronát, a nép pedig egyre csak tűr és szenved. Már el is felejtettem, hogy melyik Ptolemaiosz ült a trónon, amikor te Alexandriában laktál, Gordianus...
– Szerintem Alexandrosz.
– Igen, tényleg. Néhány évvel később a feldühödött tömeg kikergette a városból, és végül gyanús körülmények között halt meg. Aztán Alexandrosz fivére, Szótér foglalta el a trónt. Ő nyolc évvel később halt meg, és nem hagyott maga után törvényes örököst. Ez huszonnégy évvel ezelőtt történt.
Dio összeillesztette az ujjbegyeit.
– Az egyetlen törvényes férfi utód a Ptolemaiosz-klánból Szótér unokaöccse, Alexandrosz volt, akit ugyanúgy hívtak, mint az apját. Szótér halálának idején éppen Rómában tartózkodott, Sulla diktátor védőszárnyai alatt. Ez az a pont, ahol Róma először belép a történetbe. II. Alexandrosz király a római diplomácia támogatásával és római bankárok pénzéből tért vissza Egyiptomba, hogy magának követelje a trónt. Ehhez feleségül kellett vennie a saját nagynénjét, Szótér özvegyét, mert az asszony nem volt hajlandó lemondani a királyné címéről. Alexandrosz el is vette, de hamarosan el is tette láb alól. A nép nagyon szerette a királynét, és éktelen haragra gerjedt az aljas gyilkosság miatt.
– Ugyanaz a nép, amely akkora zendülést rendezett egy macska halála miatt? – szipákolt Trygonion. – Még belegondolni is rossz, milyen büntetést találtak ki annak, aki imádott királynéjüket tette el láb alól.
– Jó irányba tapogatózol – bólogatott Dio, és egyre jobban belemelegedett. – II. Alexandrosz aztán bejelentette, hogy jócskán megemeli az adókat, hogy visszafizethesse a pénzt római hitelezőinek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Tizenkilenc nappal azután, hogy megkoronázták, a tömeg kirángatta az új királyt a palotából, és megölte az utcán. Egymás után tépték le a végtagjait.
A rómaiak szeretik az ilyen történeteket, mert ezekkel támasztják alá azon meggyőződésüket, hogy sokkal civilizáltabbak a többi népnél. Fiatalemberként csodáltam azt a szenvedélyt, amivel az alexandriaiak a politika iránt viseltetnek, bár soha nem tudtam megszokni azt a hirtelen kitörő nyilvános vérszomjat és erőszakot. Az alexandriai gyógyítók egy olyan lenmagos borogatással házalnak, amelynek egyiptomi neve azt jelenti: „gyógyír az emberi harapásra, ami sok vérveszteséggel jár”. A legtöbb háztartásban mindig tartanak ilyen szert végszükség esetére, és ez elég sokat elárul az alexandriaiakról.
– El is érkeztünk a jelenlegi krízis kezdetéhez, amit te „egyiptomi helyzetnek” nevezel, Gordianus. Miután II. Alexandrosz rövid és dicstelen uralkodása véget ért, előkerült Szótér két törvényen kívüli fia, és bejelentették igényüket a trónra.
– Bátor emberek! – ismerte el Trygonion.
– Az egyik fattyú elfoglalta Ciprust, a másik meg Egyiptomot, és azóta is uralkodik fölötte. Idestova húsz éve. Ez is bizonyítja, hogy bárki elfoglalhat egy trónt anélkül, hogy egyetlen királyi erényt is fel tudna mutatni. Teljes neve görögül így hangzik: Ptolemaiosz Théosz Philopatrosz Philadelphosz Neosz Dionüszosz Auletész – sorolta Dio szónoki hanghordozással.
– Ez azt jelenti, hogy a Ptolemaiosz-klánhoz tartozik, de benne van az is, hogy „isten”, hogy „az apját szerető”, „a fivérét szerető”, illetve „az új Dionüszosz” – fordítottam le.
Dio lebiggyesztette a száját.
– Mi Alexandriában egyszerűen csak úgy hívjuk: Ptolemaiosz Auletész. A Fuvolás.
– A Pikulás! – nevetett az eunuch.
– Igen, Ptolemaiosz király, a Pikulás – ismételte a filozófus komoran. – Az egyetlen valamirevaló képessége az, hogy remekül játszik a fuvolán, és legszívesebben éjjel-nappal azon játszana, józanul és részegen is. Kórusokat hívat a királyi palotába, és ő játszik kíséretet az énekükhöz. A diplomáciai vacsorákon a saját szerzeményeit mutatja be. Versenyeket rendez, hogy összemérhesse zenei tehetségét a közemberekével. Mivel érdemelte ki Egyiptom ezt a királyt? Megtestesíti, sőt túlzásba viszi silány vérvonalának összes alávaló tulajdonságát: hanyag, öntelt, léha, parázna és lusta...
– Inkább gallusnak kellett volna lennie, mint királynak – kacagott Trygonion.
Dio oldalvást sandított rá.
– Kénytelen vagyok egyetérteni veled.
– Emlékszem, Cicero egyszer említette őt az egyik szónoklatában – jegyeztem meg. – „Szinte mindenki egyetért abban, hogy aki jelenleg elfoglalja Egyiptom trónját, sem vérvonalát, sem szellemiségét tekintve nem alkalmas a királyi címre.” Vannak, akik szerint törvénytelenül szerezte meg a királyi címet, és soha nem lesz törvényes uralkodó. Ezek az emberek úgy gondolják, hogy az egész helyzetet a szerencsétlen sorsú elődje idézte elő a végrendeletével.
– Igen, itt tapintottál rá a lényegre – vette át a szót Dio. – Nem sokkal azután, hogy II. Alexandroszt széttépte a tömeg, és Ptolemaiosz király megkezdte uralkodását, egy pletyka kelt szárnyra, amely szerint II. Alexandrosz hagyott egy végrendeletet. Ebben állítólag egész Egyiptomot a szenátusra és a római népre hagyta örökül.
Trygonion felvonta a szemöldökét.
– Micsoda vagyon! Az a rengeteg magtár! A kincsesház! A krokodilok! De szerintem senki sem hiszi el ezt a híresztelést. Ez nevetséges bőkezűség lenne.
Dio elkeseredetten sóhajtott.
– A saját tudatlanságodat bizonyítod a politika és a történelem terén, gallus. Lehet, hogy nevetségesnek gondolod, mégsem precedens nélkül való. Több mint hetven évvel ezelőtt a pergamumi Attalus az egész királyságát Rómára hagyta. Provincia lett belőle, és a mai napig rengeteg államilag támogatott búzával látja el a város lakóit. Négy éve Apion Kürenaikát is Rómára hagyta. Apion a Ptolemaiosz-klán leszármazottja volt, Kürenaika pedig Egyiptomhoz tartozott. Ráadásul húsz év sem telt el azóta, hogy Bitíniát is Rómára hagyta örökül az utolsó uralkodója.
– De miért jó az egy királynak, ha ilyet csinál? – kérdezte Trygonion.
– Így megmentheti az országát azoktól a vérebektől, akik az uralkodása után marakodnának rajta. Bosszanthatja a vélelmezett örököseit, és megvédheti a népét attól, hogy a rivális királyságok egyszer csak háborút indítsanak ellene. Félnek, hogy úgy sokkal szörnyűbb elnyomást kellene elviselniük, mint ha Rómához tartoznak. Olyan is van, hogy egyszerűen fejet hajtanak Róma áradásszerű terjeszkedése előtt. – A filozófus sóhajtott. – Én megélhettem, ahogy Róma örökség révén megszerzi Pergamumot, Kürenaikát és Bitíniát, a hódítások révén pedig Pontuszt és Szíriát. Két évvel ezelőtt Róma különösebb csetepaté nélkül rátette a kezét Ciprusra, mire Ptolemaiosz király fivére öngyilkos lett. Róma egyre messzebb terjeszti ki a határait keleten. Ha számba vesszük az összes országot, ami annak idején Nagy Sándor birodalmához tartozott, már csak Egyiptom szabad a római igától.
– Most pedig mindenki II. Alexandrosz király állítólagos végrendeletéről suttog, amelyben Egyiptomot is római kézre adja – összegeztem. – Ptolemaiosz királynak álmatlan éjszakái lehetnek.
Trygonion bölcsen bólogatott.
– Nem szeretnék az a rabszolga lenni, aki az ágyneműjét cseréli.
– Vulgáris, vulgáris – szűrte ki Dio összeszorított fogai közül. – Most már Róma uralkodik az egész Kelet felett. Ezt a tényt senki sem tagadja, de Egyiptom népe egy olyan uralkodóra vágyik, aki ellenáll ennek a dominanciának. A mi földünk és kultúránk olyan ősi időkbe nyúlik vissza, ahova emberi emlékezet már nem hatolhat el. Évezredekkel azelőtt keletkezett, hogy Nagy Sándor eljött, és megalapította Alexandriát. Az ő királysága már akkor virágzott és már akkor a tudás fellegvárának számított, amikor Romulust és Remust még az anyafarkas szoptatta. Nincs szükségünk római szokásokra és római irányításra. Ptolemaiosz király reszket a félelemtől, és bármilyen engedményt hajlandó tenni, amit megkövetelnek tőle. Alexandria népe azt akarja, hogy szerezze vissza Ciprust a rómaiaktól, és csatolja újra a királyságához. Ehelyett ő vendégül látja a római megbízottat, akit azért küldtek, hogy kifossza a szigetet. Hogy elhallgattassa azokat, akik az állítólagos végrendeletről suttognak, harmincötmillió dénáros „ajándékot” ad Caesarnak és Pompeiusnak. Caesar így megvesztegetheti a római szenátust, Pompeius pedig lecsillapíthatja a saját hadseregét. Alexandria népe a saját bőrén tapasztalhatja, hogy életbe lépett ez a rendelet: megemelték az adókat. Az adónk egyenesen a római szenátorok és katonák zsebébe folyik: ennyi erővel akár római provincia is lehetnénk! És mit kap mindezért Ptolemaiosz király cserébe? A szenátus átmenetileg hajlandó elismerni, hogy uralkodása törvényes, és kap egy dísztáblát a Capitolinus-dombon, amelyen Ptolemaiosz Théosz Philopatrosz Philadelphosz Neosz Dionüszosz Auletészt a „Római Nép Barátjának és Szövetségesének” nyilvánítják. Nincs is azzal semmi gond, hogy valaki a római nép barátja és szövetségese, de annál felháborítóbb, hogy a saját népét vérezteti ki ezért az elismerésért az elviselhetetlen adóterhekkel. Nem csoda, hogy a tömeg ismét fellázadt, és elkergette Ptolemaioszt. A király elmenekült, hogy mentse az irháját. Egészen Rómáig futott, ahol aztán Pompeius elszállásolta egy pazar villában. Temérdek rabszolga lesi a kívánságait.
– Harmincötmillió dénárért cserébe el is várható ilyen királyi fogadtatás! – kiáltott fel Trygonion.
Dio a homlokát ráncolta.
– Azzal tölti az idejét, hogy játszik a fuvoláján, és leveleket fogalmaz a szenátusnak. Meg akarja kérni őket, hogy a saját népének akarata ellenére segítsék vissza Egyiptom trónjára. De most már késő. A lányát, Berenikét már kikiáltották Egyiptom királynőjévé.
– Egy nőt? – kérdezte az eunuch őszintén megdöbbenve.
– Nem az én döntésem volt – tette hozzá gyorsan Dio. – A filozófusoknak nagy befolyásuk van Alexandriában, de legalább akkora az asztrológusok hatalma is. A csillagjósok határoztak úgy, hogy eljött az idő, amikor a Ptolemaiosz-klán egyik női leszármazottját kell megkoronázni.
– Az az érzésem, hogy egy kicsit túl szigorúan ítéled meg Ptolemaiosz királyt, tanítóm – jegyeztem meg óvatosan. – Egész életében azt kellett látnia, hogy egyik királyságot a másik után kebelezi be a Római Birodalom, hol háborúval, hol az államvezetés művészete révén. Mindig ingatag volt a pozíciója. Biztosan tudja, hogy csak azért maradhatott meg ennyi ideig a trónon, mert a rómaiak nem tudják eldönteni maguk között, hogy kié lesz a konc, ha egyszer megkaparintják Egyiptomot. Én is tudok ezt-azt az ilyen dolgokról, tanítóm. Senki sem élhet úgy Rómában, hogy figyelmen kívül hagyja a Forumon zajló történéseket. Ptolemaiosz uralkodása alatt a szenátus már többször is megpróbálta érvényesíteni II. Alexandrosz állítólagos végrendeletét, hogy bejelentse Róma igényét Egyiptomra. A szenátuson belül viszont annyi a civódás és a versengés, hogy még egyszer sem lehetett ezt a tervet átültetni a gyakorlatba. Emlékszem, amikor Cicero konzul volt, Caesar és Pompeius kormányzóvá akarták kineveztetni magukat, hogy ezáltal irányíthassák a hatalomátvételt Egyiptom felett. Cicero az egyik briliáns beszédével megakadályozta az egészet, mert azt állította, hogy Caesar és Pompeius végső soron a királyi cím megszerzésére törekszenek. Ezért Caesar és Pompeius arra kényszerült, hogy pénzt zsaroljon ki Ptolemaiosz királyból.
Dio idegesen átvette volna a szót, de felemeltem a kezem.
– Hallgass végig, tanítóm. Ha Ptolemaiosz király meghajtja magát a római követelések előtt uralkodói címének megtartása érdekében, még ha ezüsttel is vásárolja meg az előjogait, hogyan ítélheted el ezért? Eddig akármilyen módszerhez folyamodott is, sikerült visszatartania a rómaiakat, akik nem vonultak be Alexandriába, és nem foglalták el a királyi palotát. Számomra ez azt jelenti, hogy Ptolemaiosz királynak több diplomáciai érzéke van, mint amennyit te tulajdonítasz neki.
– Túlzottan is meghajol a rómaiak akarata előtt – vágta rá a filozófus zordan. – Miért rohannának le minket egyenesen, ha egyszer felhasználhatják Ptolemaiosz királyt arra, hogy kivéreztessék az alexandriaiakat? Hiszen a király az ő személyes adószedőjük!
– Lehet, de én akkor is látok itt némi ellentmondást, tanítóm. Miért ellenzed annyira a római uralmat, ha egyszer megveted a saját uralkodóidat?
Dio sóhajtott.
– Azért, mert a Ptolemaiosz-klán legalább a nép akaratából került először a trónra. Ha rosszul uralkodnak, az emberek fellázadnak, és elűzik őket. Ha elviselhető királyok, a lakosság elviseli őket. Lehet, hogy ez a rendszer nem felel meg a Platón-féle tökéletes állam ideáljának, de Egyiptom népének megfelel, és ez évszázadok óta így van. Ha viszont Egyiptomból római provincia lenne, és egy római irányítása alá kerülne, a népünk nem lenne több nyomorult csatlósnál, és semmi beleszólásunk nem lenne a saját sorsunkba. Rákényszerítenének, hogy olyan háborúkban ontsuk a vérünket, amiket nem mi választottunk. Olyan törvényeknek kellene engedelmeskednünk, amelyeket a vagyonos rómaiakból álló szenátus alkotott meg Alexandriától messze, ott, ahol nem hallhatják népünk jajszavát. Mi is csak a birodalom egyik előőrse lennénk, és tehetetlenül figyelnénk, hogyan fosztogatnak a rómaiak az országunkban. Szobraink, szőnyegeink és festményeink Róma gazdag lakóinak otthonát díszítenék, a gabonánk a római csőcselék gyomrát töltené meg, és biztos lehetsz benne, hogy semmilyen fizetség nem lenne elég ezért. Egyiptom egy hatalmas és szabad nemzet; nem leszünk Róma talpnyalói.
A filozófus nagyot sóhajtott. Könny csillogott a szemében, és vonásainak komorságát furcsa módon még jobban kihangsúlyozta a nőies arcfestés, amely cserzett, ráncos arcát színesítette. Akármilyen nevetséges volt az álcája, az érzelmei mélységét nem takarhatta el.
– De ez mind túl akadémikus, már ha megbocsátod a szóviccet – mondta Trygonion nyugodt arccal, de szemében pajkos csillogással. – Ha a korábbi király, II. Alexandrosz tényleg írt egy olyan végrendeletet, amelyben Rómára hagyta Egyiptomot...
– Egyiptomban senki sem hiszi el, hogy létezik ilyen végrendelet, ugyanis Róma még soha sem tudta felmutatni! – fortyant fel Dio mérgesen. – II. Alexandrosz végrendelete egy kitaláció, szemenszedett hazugság, egy kísérlet arra, hogy a római szenátus beleavatkozhasson Egyiptom belügyeibe, egy eszköz ahhoz, hogy Egyiptom uralkodóját térdre kényszerítsék. A népem azt mondja: „Ideig-óráig uralkodhatsz az országunk fölött, de a mi jóváhagyásunk nélkül nem lehetsz törvényes király. Mindig csak egy szélhámos leszel, mert az a nyomorult báb II. Alexandrosz ránk hagyta az országot, és bármikor úgy dönthetünk, hogy ami a mienké, azt el is vesszük.” A rómaiak egy képzeletbeli tekercset lóbálnak a levegőben az orrunk előtt, és végrendeletnek nevezik. Ptolemaiosz király nagyon ostoba, hogy belemegy ebbe a játékba. „Barát és Szövetséges”, hát hogyne! Azon a capitolinusi dísztáblán annak a feliratnak kellene szerepelnie, hogy „A Római Nép Pikulása és Bábja”.
– De te most a bábu helyébe léptél – mondtam.
– A Pikulást kifütyülték és lezavarták a színpadról! – kiáltott fel Trygonion. Dio a fogát csikorgatta.
– Lehet, hogy te szórakoztatónak találod a krízist, ami Egyiptom trónja körül kialakult, gallus, de biztosíthatlak róla, hogy Egyiptom népe ezt nem találja viccesnek. Az Alexandriában tartózkodó római diplomaták és kereskedők ki sem merik dugni az orrukat a házukból, mert félnek, hogy a tömeg széttépi őket. Mindenféle népvezérek tüzelik fel a csőcseléket a rómaiak ellen, és még a filozófustársaim is elfordulnak nemes hivatásuktól, hogy fellépjenek a római fenyegetés ellen. Ezért jöttem Rómába egy száz alexandriaiból álló küldöttség élén: meg akarjuk kérni a szenátust, hogy ne avatkozzon be Egyiptom belügyeibe, és ismerje el Bereniké királynőt.
– Én megint észrevettem egy ellentmondást – ellenkeztem halkan. – Meg akarjátok kérni a szenátust, hogy ismerje el a királynőtöket, azaz valamilyen szinten mégis jóváhagyjátok, hogy beleszólása van az országotok belügyeibe.
Dio megköszörülte a torkát.
– A filozófiában az ideálokat szoktuk keresni. A politikában, ahogy azt keserű megvilágosodásom során tapasztalnom kellett, a megfelelő megoldásokat kell keresnünk. Így hát elvállaltam, hogy a száz alexandriaiból álló küldöttség élén eljövök Rómába. Ennyi kiváló honfitársunkat csak nem hagyhatják figyelmen kívül még a dölyfös szenátorok sem. És ez az a pont, ahol ez a szennyes komédia tragédiába fordul!
Hirtelen a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett, olyan keservesen, hogy még Trygonion is megilletődött. Sőt az apró gallust egészen megindították az öreg filozófus könnyei: együttérzőn harapta be az ajkát, szőkített haját ráncigálta, és idegesen dörzsölgette a kezeit. Úgy hallottam, hogy a testi szenvedély világától elszakított gallus népség sokkal könnyebben adja át magát a parttalan és megmagyarázhatatlan érzelemhullámzásoknak.
Diónak szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát.
A tény, hogy egy ilyen elismert és jó nevű filozófus teljesen elvesztette az önuralmát, és ilyen szélsőséges érzelmek törtek ki belőle, még ha pár pillanatra is, a kétségbeesése mélységét mutatta.
– Elmondom, mi történt ezek után. Az őszi hajózási időszak végén kötöttünk ki Neapolis partjainál. Voltak ott barátaim, az Akadémia tagjai, akik szállást ajánlottak. Aznap éjjel emberek kerültek elő késekkel és bunkósbotokkal, és betörtek a házba, ahol laktunk. Feldöntötték a bútorokat, felgyújtották a függönyöket, szétzúzták az értékes szobrokat. Felriadtunk az álmunkból, és szédelegve, értetlenül próbáltuk kikergetni őket. Csontok törtek, vér folyt, de nem halt meg senki, és a támadók elmenekültek. Ez a betörés annyira megijesztette a küldöttség egyes tagjait, hogy hajóra szálltak, és visszamentek Alexandriába.
Dio állkapcsa megfeszült.
– Jól szervezett támadások voltak, semmit sem bíztak a véletlenre. Van bizonyítékom arra, hogy Ptolemaiosz király keze is benne volt? Nincs. De nincs szükség a Napra ahhoz, hogy kikövetkeztessük a létezését, elég csak ránéznünk az árnyékokra. Semmi kétség, a neapolisi támadásokat Ptolemaiosz király tervezte meg. Tudta, hogy azért jöttünk, hogy megvitassuk a trónhoz való jogát. Az ügynökei már felkészülten vártak.
– Utána biztonságosabb területre menekültünk, Puteoliba, hogy összeszedjük magunkat, és megtervezzük, hogyan járulunk a szenátus elé. Szorosabban együtt maradtunk, és éjszakai őrséget is szerveztünk, de elkövettük azt a hibát, hogy azt hittük: zavartalanul sétálhatunk a városban fényes nappal. Egyik délután egy tizenöt fős csapat ment ki a városba, élén az Akadémia egyik tagjával, Onclepionnal, hogy élelmet vegyen másnapra, amikor is Rómába indultunk. Mint derült égből a villámcsapás, egy kisfiúkból álló csoport került elő, és kövekkel kezdték őket dobálni. Hangosan átkozódtak. Amikor az arra járók megkérdezték tőlük, miért csinálják, a fiúk azt mondták nekik, hogy az alexandriaiak megpróbálják bemocskolni Pompeius és serege hírnevét az aljas rágalmaikkal. Onclepion csapatának néhány tagja puszta önvédelemből taszigálni kezdte az ifjakat, és viszonozták a kődobálást. Az egyik fiú hirtelen felsikoltott, megfogta a fejét, és összerogyott a porban. Biztos vagyok benne, hogy színlelte az ájulást, ugyanis azt hallottam, hogy később sem találták meg a testét. Az összegyűlt tömeg őrjöngeni kezdett, és csatlakozott a kődobálókhoz, férfiak és nők egyaránt. Az alexandriaiak észrevették, hogy már három oldalról bekerítették őket, és egy falhoz szorultak. Láttál valaha megkövezést, Gordianus? – kérdezte Dio összeborzadva. A mellette ülő gallus is nagy beleérzéssel rezdült össze. – Aznap tizenhárom embert öltek meg vagy kövekkel, vagy agyontaposással. Csak Onclepion és a rabszolgája menekült meg. Onclepion felsegítette a rabszolgát a fal tetejére, aki aztán nagy nehezen felhúzta oda a gazdáját is. De Onclepiont is megvakították az egyik szemére, és a rabszolgája is elvesztette a fogainak nagy részét.
– Ez a gyalázat történt Puteoliban – folytatta Dio. – Aznap éjjel még több ember hagyta el a delegációt, míg végül az eredeti százból csak hatvanan maradtak. Úgy láttam jónak, ha azonnal Rómába indulunk, mielőtt valami újabb borzalmat idézünk a fejünkre. Nem volt könnyű az utazás. Ökröket kötöttünk a szekereink elé, de nem sokkal Capua előtt az állatok térdre rogytak, és vérrel kevert hányadékot okádtak magukból. Kétségem sem volt felőle, hogy megmérgezték őket, hiszen egy óra leforgása alatt pusztultak el mind. Újabb küldöttek menekültek el.
– Félúton Róma felé a Via Appia mentén éjszakáztunk, egy Palla nevű jó ismerősöm birtokán. A falusias ház az erdő szélén állt, mert az ismerősöm rendszeresen vadászik vaddisznókra. Egyszerű ház volt, semmi fényűzés, viszont akármennyi vendéget el lehetett benne szállásolni. Palla nem volt otthon, mert az egyik villájában tartózkodott Rómától északra, a rabszolgái viszont tudták, hogy jövünk. Hogy mindnyájunknak helyet csináljanak, összetolták a heverőket a folyosókon. Ez majdnem katasztrófához vezetett.
– Onclepion sikolyára riadtam az éjszaka közepén. Először azt hittem, hogy a fájdalom gyötri az elvesztett szeme miatt. Aztán megéreztem a füstöt. Csak az istenek akaratának tudható be, hogy azon az éjjelen senki sem égett meg elevenen, ugyanis az összes ajtót taligákkal torlaszolták el kívülről, olyasféle kézikocsikkal, amikkel a rabszolgák a szalmabálákat szokták görgetni. A füst hamar megtöltötte az épületet. Végül sikerült betörnünk az egyik ajtót. A kézikocsi, amivel kitámasztották, tele volt nehéz kövekkel! Valahogy sikerült bemenekülnünk az erdőbe, aztán csak álltunk, és néztük, ahogy a lángok felemésztik az egész házat. Még soha nem féltem annyira, mint azon az éjszakán, mert tudtam, hogy Ptolemaiosz király bérencei bármikor megrohanhatnak minket az erdőben, és vagy agyonvernek, vagy visszakergetnek az égő házba. De nem támadtak ránk. Miért bajlódna Ptolemaiosz király egy nagyszabású támadással, amikor elég egy tucat ember, akik bármikor ránk gyújthatnak egy épületet, hogy végezzenek mindannyiunkkal? Főleg, ha valaki a házból is segíti őket.
– Úgy gondolod, hogy a küldöttség egyik tagja elárult titeket?
– Már a kezdetektől! Ó, igen, teljesen biztos vagyok benne, bár némileg szégyenkezve mondom ki. Egyébként honnan tudhatták volna a király emberei, hogy melyik házba kell betörni Neapolisban? Honnan tudták volna, mikor megy ki a piacra Onclepion a kis csapatával, hogy ott aztán rájuk küldhessék azokat a kölyköket? Másképp hogy lehetett volna mérget csempészni az ökrök vályújába azon a reggelen Capuánál, anélkül, hogy bárki is észrevegye? Ptolemaiosz király húsz éve őrzi Egyiptom trónját vesztegetéssel, csalással és erőszakkal. Az ügynökei tudják, hogyan használják fel a gyengéket, és hogyan hallgattassák el az erőseket.
– Másnap reggel, Palla házának leégése után, egy erdei patak partján összehívtam a delegációt. Palla rabszolgái őrködtek, mert még mindig féltem egy újabb támadástól. Számítottam arra, hogy néhányan megint elhagyják a küldöttséget, de meglepődtem, hogy végül alig maradt néhány ember, aki folytatta volna velem az utat Rómába. Csak tizenöten! Még Onclepion is azokhoz csatlakozott, akik eldöntötték, hogy aznap reggel visszafordulnak. Figyelmeztettem őket, hogy meg fognak rekedni Puteolinál vagy Neapolisnál, mert télen nem találnak majd hajót, ami hazavinné őket, hiszen vége a hajózási időszaknak. De nem lehetett őket lebeszélni. Azzal érveltek, hogy ha Ptolemaiosz király látja, hogy hátat fordítottak Rómának, és nem akarnak a szenátus elé járulni, abbamaradnak a támadások. Semmiféle érvvel nem tudtam jobb belátásra bírni őket. Onclepion úgy tett, mintha még egyszer végig akarná rágni az ügyünket. Visszataszító és ízléstelen volt, ahogy álokoskodással próbálta mentegetni a saját gyávaságát. Még ennél is jobban mellbevágott, hogy további öt ember állt át a dezertőrök oldalára, miután végighallgatták Onclepion szónoklatát.
– Ezután tehát csak tíz ember maradt abból a százból, akikkel annak idején elindultunk Alexandriából, hogy a szenátus színe elé járuljunk. Nem volt más fegyverünk, mindössze a jogos méltatlanság és az a szimpátia, amivel az istenek az igaz ügyek iránt viseltetnek. Csak a rabszolgáink kísértek el minket a Rómába vezető sáros úton. Szó sem lehetett ünnepélyes bevonulásról! Úgy osontunk be a kapukon, mint valami tolvajok, igyekezvén észrevétlenek maradni. Szétszóródtunk a városban, barátoknál és ismerősöknél szálltunk meg, de sokan elutasítottak minket, amikor megtudták, milyen balsorsot hoztunk a vendéglátóink fejére Neapolisban és Puteoliban, és milyen csúf vége lett Palla birtokának. Közben beadtuk a kérvényt a szenátusnak egy meghallgatásra, de nem érkezett válasz.
A filozófus a rézserpenyő felé fordult, és belebámult a lángokba.
– Micsoda tél! Alexandriában soha nem tapasztaltam ilyen hideget. Hogy bírjátok ti, rómaiak? Temérdek takarót terítek magamra éjszaka, de még így is folyton borzongok. Rettenetes. És ezek a gyilkosságok...
Remegni kezdett, és képtelen volt abbahagyni.
– Szóljak egy rabszolgának, hogy hozzon neked egy takarót? – kérdeztem.
– Nem, nem, nem a hideg teszi. – Átfogta magát a karjával, és végül nagy levegőt véve sikerült megállítania a remegést. – Azokon a szörnyű napokon ott Neapolisban és Puteoliban, és mindvégig az úton, egyetlen gondolat tartotta bennem a lelket: Ha elérünk Rómába, mondogattam magamnak, ha elérünk Rómába...
De látod, valami hiba csúszott a számításaimba, mert igazából sohasem fejeztem be ezt a mondatot. Ha elérünk Rómába... Akkor mi lesz? Honnan sejthettem volna, hogy ha elérünk Rómába, már csak tízen maradunk? Honnan gondoltam volna, hogy a szenátus ilyen elutasító lesz, és meg sem hallgat engem? Vagy hogy még több csalás és árulás vár ránk, amíg el nem veszítem a hitem még azokban az embereimben is, akikben a legjobban megbíztam Alexandriában? Honnan kellett volna tudnom, hogy egyenként végeznek majd velünk, mígnem csak egy maroknyi csapat marad, akiknek túlélése azt bizonyítja, hogy ők maguk Ptolemaiosz király árulói és végrehajtói? Te érted azt, ami velem történt, Gordianus? – tárta szét esedezve a kezeit, és arcán feneketlen kétségbeesés tükröződött. – Amikor elindultam Alexandriából, tele voltam aggodalommal, de reménnyel is. Most...
– Azt mondtad, gyilkosságok történtek. Itt, Rómában?
– Igen. Legalább három, amióta megérkeztünk. Mindnyájan különböző házaknál szálltunk meg, olyan emberek otthonában, akiket megbízhatónak hittem. Egy újabb nyílt színi támadástól tartottam, de rá kellett jönnöm, hogy Róma az Róma, nem Neapolis vagy Puteoli. Még Ptolemaiosz király sem merne egy véres támadást intézni ellenünk az utcán, vagy látványos zendülést szítani a szenátus árnyékában. Azok, akik Rómát uralják, eltűrik az ilyen botrányos bűntényeket a távolban, de a saját környezetükben nem. Nincs olyan idegen király, akinek megengednék, hogy felbujtsa a tömeget, gyújtogasson, vagy nyílt háborúskodást kezdjen Rómán belül.
– Igazad van. A szenátorok fenntartják ezeket a jogokat saját maguknak.
– Ezért a király kénytelen volt taktikát változtatni. Ahelyett, hogy egyszerre próbál megöletni minket, úgy döntött, hogy egyenként gyilkoltatja le a megmaradt küldötteket.
– Hogyan?
– Csendben. Méreggel. Vízbe fojtással. Leszúrással.
– A vendéglátók bevonásával?
Dio habozott egy darabig.
– Talán igen, talán nem. A rabszolgákat néha meg lehet vesztegetni, vagy meg lehet zsarolni. De a gazdáikkal is meg lehet tenni ugyanezt, különösen, ha olyan emberek felől érkezik a nyomás, mint Ptolemaiosz király szövetségesei.
– Például Pompeius?
A filozófus bólintott.
– Gyanítom, hogy vannak köztiszteletben álló rómaiak – talán még szenátorok is –, akik nem riadnak vissza a gyilkosságtól annak érdekében, hogy elnyerjék Pompeius kegyeit. Vagy így fizetik neki vissza az adósságaikat.
– Azért légy óvatos, Dio. Eddig a saját királyodat vádoltad azzal, hogy ő áll a merényletek mögött. Most egy olyan embert gyanúsítasz, aki történetesen Róma legnépszerűbb hadvezére, és valószínűleg jövőbeli diktátora is.
– Akkor is állítom, hogy ezek az emberek állnak a gyilkosságok mögött. Ptolemaiosz király már elhagyta Rómát. Ephesusba vonult vissza, amíg a tél tart, és mindent Pompeiusra bízott. És miért ne? Pompeius legalább annyit nyerhet abból, hogy Ptolemaiosz király marad, mint maga az uralkodó, és éppen ezért folytatta a támadásokat a küldöttség ellen. Amióta megérkeztünk Rómába, az ügynökei nyakra-főre szimatolnak utánunk.
Megráztam a fejem.
– Te is beismerted, hogy nincsenek bizonyítékaid a király ellen, Dio. Arra van bizonyítékod, amit Pompeiusról állítasz?
A filozófus nagy szemekkel nézett rám, és egy darabig hallgatott.
– Pár nappal ezelőtt, Lucius Lucceius házában valaki megpróbált megmérgezni. Erre is akarsz bizonyítékot? A rabszolgám szörnyű kínok között halt meg, fetrengett a földön, és levegő után kapkodott, néhány pillanattal azután, hogy a levest felszolgálták nekem a saját szobámban, és vele kóstoltattam meg.
– Igen, de...
– A vendéglátóm pedig, Lucius Lucceius, legyen akármilyen jártas a filozófiában, érezzen akármilyen megvetést Ptolemaiosz király felé, Pompeius barátja.
– Tudod, hogy honnan származott a méreg?
– Napközben egy bizonyos Publius Asicius látogatta meg Lucceiust. Szemrevaló fiatalember volt, láttam, ahogy távozott, és meg is kérdeztem a nevét Lucceiustól. Késő este pedig megmérgezték a rabszolgámat. Másnap elmenekültem Lucceius házából, és kérdezősködtem a látogatója után. Azt mondják, ez a Publius Asicius egy léha erkölcsű ifjú, aki mindenekfelett a költészetet és a bort szereti, és különösebb szilárd meggyőződések nélkül kotnyeleskedik bele a politikába. Bármire hajlandó, hogy elnyerje a kegyeit olyanoknak, akik előmozdíthatják a karrierjét.
Sóhajtottam.
– Fiatal rómaiak egész generációját festetted most le, tanítóm. Közülük sokan lennének képesek gyilkosságra, többek között ez a Publius Asicius is. De az, hogy a gyilkosság színhelyén tartózkodott, még nem jelenti azt, hogy...
– Azt is mondják, hogy Asicius adósa Pompeiusnak, mert hatalmas összegű kölcsönöket kapott a hadvezértől.
– Akkor sem...
– Látod, erre már te sem tudsz mit válaszolni, Gordianus. A kör bezárul, és megint ott vagyunk Pompeiusnál és Ptolemaiosz királynál.
– A vendéglátódnak, Lucceiusnak is elmondtad, mire gyanakszol?
– Akkor is odahívtam, amikor a szolgám az utolsókat rúgta a földön. Jöjjön, és lássa ezt a rémtettet a saját szemével. Követeltem, hogy derítse ki, hogyan mérgezték meg a levest.
– Mit válaszolt?
– Természetesen úgy tett, mintha megrémisztette volna a látvány. Azt mondta, hogy egyenként fogja kivallatni a rabszolgáit, és ha kell, meg is kínozza őket. Lehet, hogy megtette, lehet, hogy nem. Másnap reggel elhagytam a házát, mert minél messzebb akartam kerülni a bűncselekmény színhelyétől. Megmondtam Lucceiusnak, hogy Titus Coponius házába megyek, de nem fáradt azzal, hogy kapcsolatba lépjen velem.
Trygonion, aki már egy jó ideje szótlanul ült, egyszer csak megköszörülte a torkát.
– Ha már egyszer élve el tudtál menekülni a házából, nem lett volna szabad megmondanod neki, hova mész – fintorodott el a gallus, és olyan arcot vágott, mintha megint borsot akarna törni a filozófus orra alá, de volt abban valami, amit mondott.
– Akkor hát úgy kellene viselkednem, mint egy szökevénynek vagy egy bűnözőnek? – csattant fel Dio. – Egyik árnyéktól a másikig kellene lopóznom, hogy senki se vegyen észre, és közben imádkoznom kellene, hogy a világ feledkezzen meg a létezésemről is? Hát nem elég szégyen, hogy fel kellett vennem ezt az álruhát azért, hogy nappal elhagyhassam a házat? Nem vagyok hajlandó teljesen eltűnni a föld színéről. Akkor Ptolemaiosz győzelmének már nem lenne semmi akadálya. Hát nem értitek? Egyedül én maradtam a százfős küldöttségből, akik azért jöttek, hogy a népük és az új királynőjük érdekében emeljenek szót. Ha láthatatlanná és némává változom a rettegéstől, akkor teljesen feleslegesen jöttem Rómába. Akár halott is lehetnék!
Azzal Dio megint megremegett, és újból erőt vett rajta a sírás. Láttam, hogy küzd a könnyeivel, és megpróbálja összeszedni magát. Az utóbbi hónapokban sokat kellett szenvednie, és sok szörnyűséget kellett látnia, és ez a vajúdás is csak keserűséget és szégyent szült. Lenyűgözött az állhatatossága.
– Tanítóm – szólítottam meg. – Mit akarsz tőlem? Nem kényszeríthetem rá a szenátust, hogy hallgassa meg a követeléseiteket. Nem ingathatom meg Pompeiust, ha ő eltökélten támogatja Ptolemaiosz királyt. Nem támaszthatom fel a halottakat, és nem büntethetem meg azokat, akik elárultak téged.
Vártam, hogy a filozófus válaszoljon, de még mindig nem szedte össze magát, ezért folytattam:
– Valószínűleg azt szeretnéd, hogy derítsem ki, mi történt, hogy így igazságot szolgáltathassunk. Az emberek általában ezért jönnek hozzám. De úgy tűnik, te abban a hitben ringatod magad, hogy már tudod az igazságot. Ezért nem tudom, hova vezethet ez az egész. Ez a legfurcsább az igazságban: az ember őrülten vágyik a megismerésére, de legtöbbször semmi haszna nincsen. Ha azt fontolgatod, hogy gyilkossággal vádolod meg Ptolemaiosz királyt, nem áltathatlak azzal, hogy egy római bíróságnak van hatásköre egy idegen uralkodót elítélni, akivel Róma ráadásul baráti viszonyt ápol. A szenátus nélkül pedig egy lépést sem lehet tenni, és mint tudjuk, rájuk nem lehet támaszkodni. Ha Pompeiust akarod megvádolni, azt tanácsolom, gondold át még egyszer. Vannak ellenségei, az biztos, de egyik sem merné nyilvánosan letámadni a bíróság előtt, legyen akármilyen egyértelmű is a bizonyíték. Pompeius túl erős.
A homlokomat kezdtem ráncolgatni.
– Talán azt a bizonyos Publius Asiciust akarod megvádolni gyilkossági kísérlettel? Ha valóban ő bujtotta fel Lucius Lucceius valamelyik rabszolgáját, hogy megmérgezzen téged, akkor akár esélyed is lehet, feltéve hogy Lucceius nem Pompeius egyik bérence, ahogy azt okunk van gyanítani, és engedi, hogy a rabszolgái Asicius ellen tanúskodjanak. Egy ilyen per akár még hasznos is lehet. Ez a Publius Asicius nem valami kiemelkedő személyiség, különben már hallottam volna felőle. Ez azt jelenti, hogy sebezhető. Ha megvádoljuk, felhívhatjuk a figyelmet a te ügyedre, és akár rokonszenvet is ébreszthetünk az emberekben. De akkor sem...
– Nem, Gordianus – csóválta a fejét a filozófus. – Nekem nem egy tárgyalás a célom. Gondolod, hogy egy római bíróságtól várnám az igazságtételt? Egyes-egyedül az vezérelt a te házadba, hogy megmentsem a saját életemet, és folytathassam a küldetésemet.
Beharaptam a számat.
– Tanítóm, nem ajánlhatok fel neked szállást a házamban. Egyrészt nem állhatok jót a biztonságodért. Igaz ugyan, hogy teljesen megbízom a rabszolgáimban, de ez a hely nem tud ellenállni az olyan megátalkodott orgyilkosoknak, amilyenek a te ellenségeid. Másrészt nagy veszélynek tenném ki a családomat. Van egy feleségem és egy ifjú leányom...
– Nem, Gordianus, nem kérek szállást tőled egyetlen éjszakára sem ebben a csodálatos házban. Azért van szükségem a segítségedre, hogy eldönthessem, kiben bízhatok, és kiben nem. Azt mondják, neked van egy különleges érzéked az igazság kiderítésére, olyasféle, mint más embereknél a szaglás vagy az ízlelés. Szerinted az igazság sokszor hasztalan, engem most mégis megmenthetne. Megbízhatok az új vendéglátómban, Titus Coponiusban? Alexandriában ismertem meg. Gazdag, művelt ifjú volt, filozófiát tanult, de vajon rábízhatom az életemet? Képes lenne elárulni? Ő is csak Pompeius egyik bábja? Te biztosan tudod, hogy kell kideríteni az ilyen dolgokat.
– Lehet, de a feladat sokkal bonyolultabb, mint gondolnád – feleltem óvatosan. – Bárcsak azért jöttél volna, hogy megtaláljak egy ellopott gyűrűt, vagy derítsem ki, hogy egy vagyonos kereskedő megölte-e a feleségét vagy sem, esetleg szimatoljam ki, honnan érkezett egy fenyegető levél! Ezeket a rejtélyeket könnyű felderíteni, és viszonylag biztonságos munkát jelentenek. De olyan kérdéseket feltenni, amiket te akarsz a számba adni, nem veszélytelen, és felkeltheti bizonyos hatalmasságok figyelmét.
– Pompeiusra célzol – szólt közbe Dio.
– Igen, talán Pompeiusét is – tapogattam az állam idegesen. – Nem szeretném, ha gyávának tartanál, tanítóm, és azt hinnéd, hogy egy lépést sem merek tenni, nehogy megsértsek egy hatalmasságot. Az elmúlt években szembeszálltam néhány oroszlánnal, ha az ügy megkívánta. Például Sullával, a diktátorral, amikor ki akartam nyomozni az igazságot Sextus Roscius halálával kapcsolatban, és Marcus Crassusszal, amikor rabszolgák tucatjait akarta legyilkoltatni. Még Cicerónak is fügét mertem mutatni, amikor a konzulságának évében megrészegült a hatalomtól, és túl vakmerő lett. De, szerencsére, eddig még soha nem álltam Pompeius útjában. Most sem szeretnék odaállni. Ahogy az ember öregszik, és feltehetőleg egyre bölcsebbé is válik, óhatatlanul több lesz benne az elővigyázatosság.
– Akkor hát nem segítesz nekem?
Olyan kétségbeesés sugárzott a hangjából, hogy szinte belém hasított a szégyen.
– Nem tehetem, tanítóm. Még ha fel is keltetted volna bennem a vadászösztönt, lehetetlen feladat lenne, legalábbis egy darabig, ugyanis hosszú utazásra készülök. Hajnalban indulok. A feleségem egész nap csomagolta a holmimat...
Szünetet tartottam, mert magam is elámultam, hogy milyen üresen konganak a szavaim. Igazat mondtam, és az utazást is régóta terveztem. Miért éreztem mégis úgy, mintha kifogásokat keresnék?
– Ezek szerint nem tudsz nekem segíteni – szegezte le a tekintetét a földre a filozófus.
– Ha nem lenne ilyen fontos ez az utazás – kezdtem, majd vállat vontam. – De találkoznom kell a fiammal, Metóval. Caesar seregében szolgál Galliában. Hónapok óta nem láttam. Most Caesar téli főhadiszállásán van Illíriában, ami ugyancsak messze van, de egy kicsit közelebb, mint Gallia. Csak rövid ideig állomásoznak ott. Nem hagyhatom ki ezt az alkalmat, hogy lássam.
– Értem – felelte Dio.
– Más körülmények között azt tanácsolnám, hogy keresd meg a nagyobbik fiamat, Ecót. Ő kétszer olyan okos, mint én valaha is voltam. Csakhogy ő is elkísér engem Metóhoz. Egyikünk sem lesz itthon a hónap végéig, de lehet, hogy még hosszabb ideig maradunk. Tudod, mennyire bizonytalan ilyenkor télen egy utazás... – A szavak megint üresen visszhangoztak a fülemben. Kényelmetlenül feszengtem a székemen, és hirtelen elviselhetetlenül forrónak találtam a szobát. – Természetesen az utazás után, ha visszatértem Rómába...
Dio úgy nézett rám, hogy égnek állt a szőr a hátamon. Csak halott emberek szemében láttam azelőtt ilyen üveges tekintetet, és egy darabig úgy elbátortalanodtam, hogy meg sem tudtam szólalni. Krákogni kezdtem.
– Ha visszatérek Rómába, mindenképpen küldök egy hírvivőt hozzád Titus Coponius házába...
Dio lesütötte a szemét, és sóhajtott.
– Gyere, gallus, induljunk. Csak az időnket vesztegettük itt.
– Nem vesztegettük el, ha ez az illat az, amire gondolok – mondta Trygonion felvidulva, mintha nem is hallotta volna az iménti beszélgetést Dio és énköztem.
Egy felszolgálólány ment el mellettünk a folyosón egy nagy tálcával, a nyomában pedig két másik rabszolga jött kinyitható kisasztalokkal.
Átvonultunk a szomszédos étkezőbe, ahol mindhárman lepihenhettünk egy-egy heverőn. A kinyitható asztalokat elénk helyezték. Bethesda is megjelent Diana társaságában, de ők nem csatlakoztak hozzánk. Fontosnak érezték, hogy az első fogást ők maguk hozzák be és tálalják fel nekünk. Kimerték az első adag lencsét a sült hússal a vendégek tányérjára és az enyémre, és figyelték, ahogy a szánkba vesszük az első falatot. Vizslató tekintetük súlya alatt kénytelenek voltunk bólogatni, és elismerő hangokat hallatni. Bethesda és Diana elégedetten távoztak, és a további felszolgáló munkát a rabszolgákra hagyták.
Akármilyen nyomorúságos helyzetben volt, Dio le sem tagadhatta volna, hogy farkaséhes. Gyors egymásutánban kanalazta a szájába a lencsét, és újabb adagot kért a rabszolgalánytól. Trygonion még nagyobb élvezettel falatozott mellette, és a jó modor annyira hiányzott belőle, hogy még én is meghökkentem. A hüvelykujjával tolta fel az ételt a kanálra, és állandóan a szájában turkált. Mivel a testiség gyönyörétől megfosztották őket, az eunuchok javíthatatlan ínyencekként vonultak be a köztudatba.

 

 

V

Hideg, tiszta és nyugodt téli éjszaka szállt le Rómára.
Miután a vendégeim megvacsoráztak, hamar odébbálltak. Történetének elmesélése kifárasztotta Diót. Miután megtömte korgó gyomrát, elálmosodott. Korán le akart feküdni. Engem annyira kínzott a lelkiismeret-furdalás, hogy majdnem megváltoztattam korábbi döntésemet, és kis híján felajánlottam neki, hogy maradjon nálunk egy éjszakára. Dio azonban néhány kurta szóval tudtomra adta, hogy eltökélt szándéka visszatérni Titus Coponius házába. Miért hibáztattam volna a nyers modoráért? Azért jött, hogy egy régi jó ismerős segítségét kérje, és üres kézzel kellett távoznia. A kétségbeesett emberek – legyenek akár filozófusok is – nem viselik túl kegyesen a visszautasítást.
Felajánlottam, hogy Belbo hazakíséri, így biztonságban visszaérhet vendéglátójához. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte. Trygonion eltüntette hosszú haját a kalapja alatt, és megigazította a tógáját, Dio pedig a kabátjával takarta el magát; visszavedlettek szélhámosokká, akik egy római párt utánoztak. A sötétség leple alatt úgy távoztak, ahogy érkeztek.
Miután elbúcsúztam a vendégeimtől, nem maradt kibúvóm, be kellett fejeznem a csomagolást a hosszú útra. Bethesda mindent elvégzett, amit tudott, de vannak feladatok, amiket az utazó nem hagyhat másra. Mivel a rövid téli napok fukarkodtak a napfénnyel, azt terveztem, hogy korán indulok, és előtte korán ágyba fekszem, de végül nem sikerült befejeznem a készülődést éjfél előtt. Még akkor sem nyughattam, mert amint lehajtottam a fejem, eszembe jutott Dio és a sok szörnyűség, amit át kellett élnie. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem Bethesda vállát, de ő elhúzódott. Már megint megsértődött valamin.
Miközben újra meg újra átrágtam magam a beszélgetésünkön, rájöttem, hogy néhány dolgot elmulasztottam megkérdezni. Valaki ajánlott engem a filozófusnak. De ki? És miért volt mellette az az apró gallus? Ők ketten úgy taszították egymást, mint a víz az olajat, ám Dio mégis bízott annyira Trygonionban, hogy vele együtt vágjon neki az útnak álruhában.
Rendben van, gondoltam magamban álmosan, ezek a kérdések mind várhatnak addig, amíg vissza nem térek Illíriából. De alighogy ez végigfutott az agyamon, felidéződött előttem Dio tekintete. Az egy halott ember pillantása volt... Összeborzadtam, és hirtelen kiszállt az álom a szememből.
Oldalra fordultam, és Bethesda felé tapogatóztam. Hangosan fújta ki a levegőt, és ismét elhúzódott. Halkan a nevét suttogtam, de úgy tett, mintha aludna. Mit követtem el ellene? Miért sértődött meg megint? Egy holdsugár tévedt az ágyunkra, és megvilágította a haját. Hennával mosta meg aznap reggel, hogy csillogóbb legyen, és eltűnjenek az ősz hajszálai. Jól ismert, megnyugtató, érzéki illat volt. Segíthetett volna nekem elaludni, gondoltam magamban, de nem volt több kedve az ölelkezéshez, mint nekem ahhoz, hogy Diónak segítsek. Belenéztem hajának sűrűjébe, az áthatolhatatlan, sötét rengetegbe.
Egy darabig küszködtem és forgolódtam, aztán kigördítettem magam az ágyból, és talpra álltam. Éjszakára is magamon hagytam a hosszú gyapjútunikát, hogy ne fázzak, ezért csak a cipőmet és a kabátomat kellett felvennem.
Kint az átriumban Minerva lesötétített pillantása alatt felnéztem a csillagoktól sziporkázó égboltra. A levegő tiszta volt és hideg. A csillagképeket figyeltem, és hogy kifárasszam az elmémet, megpróbáltam felidézni a nevüket, latinul és görögül is, ahogy annak idején Alexandriában megtanultam. A Nagy Medvét, amit Homérosz Szekérnek nevezett, és amit mások Hét Szántó Ökörnek hívnak; a Kis Medvét, vagy másik nevén Kutyafarkat; a Kecskét, amit sokszor Halfarokként emlegetnek...
Még mindig nem jött álom a szememre. Sétálni indultam. Néhány kör a szökőkút körül az átriumban nem volt elég ahhoz, hogy elűzze a nyugtalanságomat. A bejárati ajtóhoz mentem, és kinyitottam a reteszt. Átléptem a küszöbön, és kitettem a lábam a simára csiszolt utcakövekre.
Éjszaka a Palatinus Róma egyik legbiztonságosabb része. Gyerekkoromban ez is olyan színes negyed volt, mint a többi: szegények és gazdagok, patríciusok és plebejusok tömörültek itt össze. Aztán a Római Birodalom megkezdte a terjeszkedését, és egyes családok nemcsak egyszerűen gazdagok lettek, hanem elképesztően gazdagok, és a Palatinust választották ki kiváltságos lakhelyüknek. Nem véletlenül: közel volt a Forumhoz, de felülemelkedett a Tiberis és a zsúfolt szegénynegyedek utálatos szagán. Az évek során az összes lakóházat és zsúfolt családi otthont lerombolták, és helyükre impozáns nagy házakat építettek, amiket zölddel szegélyezett utak és kis kertek választottak el egymástól. Azért maradt néhány szerényebb épület a Palatinuson is, és akadtak kevésbé tehetős polgárok is köztük (jómagamat beleértve), de összességében a vagyonos és hatalommal rendelkező rétegek sajátították ki maguknak. Én a déli lejtőjén lakom, pontosan a Forumnak azon része felett, ahol a Vesta-szüzek temploma helyezkedik el. Szinte a közvetlen környezetemben – körös-körül alig egy nyíllövésnyire – helyezkednek el a legnagyobb emberek otthonai. Itt lakik Crassus, Róma leggazdagabb embere, és régi patrónusom, Cicero, aki a megelőző év szeptemberében tért vissza diadalmasan politikai száműzetéséből, és nagy iramban építtette újjá a házát, amelyet a feldühödött tömeg porig rombolt.
Az ilyen emberek testőröket tartanak – nemcsak barbár harcosokat, hanem alaposan kiképzett gladiátorokat is –, és tökéletes rendet követelnek meg az otthonuk közelében. Azok a részegen garázdálkodó bandák, akik éjjelenként a Subura lakosait rémisztgetik, okosabbak annál, hogy felmerészkedjenek a Palatinus magaslatára. A gyalázkodók és a kisstílű tolvajok más helyeken és kiszolgáltatottabb prédákon élik ki aljas késztetéseiket. Így hát sötétedés után a Palatinus utcái kihaltak és csendesek. Az ember nyugodtan tehet egy gyors sétát a csípős téli hidegben a növekvő hold alatt, a gondolataiba mélyedve, anélkül, hogy féltenie kellene az életét.
Mégis, amikor részegek hangját hallottam, jobbnak láttam elrejtőzni, és megvárni, amíg tovább nem haladnak. Hátraléptem az egyik fal tövébe, egy tiszafa mélysötét árnyékába. Pont szemben találtam magam az utcánk végén álló, tiszteletre méltó, háromemeletes lakóházzal. Kivételes gonddal építették meg és tartották rendben ezt az épületet, az ősi patrícius Clodius család tulajdonát. Átvészelte a változásokat a Palatinus tetején, és megmaradt a felosztása is: boltok sorakoztak a földszinten, és lakások az emeleteken. Az egész középső szintet Marcus Caelius bérelte. Neki köszönhettem, hogy pár évvel korábban belekeveredtem Cicero és Catilina csatározásába. Most az ő hangját hallottam az utca keleti vége felől közeledni egy másikkal együtt.
Továbbra is bent maradtam az árnyékban. Nem volt okom félni Caeliustól, de egyáltalán nem volt kedvem a társaságához, kiváltképp ha részeg. Miközben a barátjával együtt egyre közelebb kóválygott, először az árnyékukat pillantottam meg, amit a holdfény elnyújtott, pókszerű kísértetek formájában vetett a lábuk elé. Átkarolták egymás vállát, ide-oda szédelegtek, és kiáltásokkal, nevetésekkel társalogtak egymással. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen állapotban láttam hazajönni Marcus Caeliust. Alig töltötte be a harmincat, és szokatlanul csinos fiatalember volt, sőt ami azt illeti, kifejezetten szép. A római fiataloknak pontosan abba a csoportjába tartozott, akiket Dio lefestett, amikor Publius Asiciusról beszélt aznap délután. Caelius is az a fajta fiatalember volt, mint aki megpróbálta megmérgezni a filozófust: vonzó, fürge észjárású, elsőrangú családi háttérrel, de bizonytalan kilátásokkal, a gátlástalanságának köszönhető notórius hírnevével, jó humorral, magas műveltséggel, különös vonzódással az ivászat és a botrányos költészet iránt, nyájas és tenyérbe mászó modorral. Az ilyen alakokban semmilyen körülmények között nem lehetett megbízni. Caelius valószínűleg az egyik divatos házból tért haza, egy későbe nyúlt rendezvényről. Csak az lepett meg, hogy nem hoztak magukkal egy-két lányt is. Talán úgy gondolták, hogy beérik egymás társaságával éjszakára.
Megálltak az utcán Caelius saját lépcsőházának bejárata előtt. Caelius kopogott az ajtón, és miközben várták, hogy egy rabszolga kinyissa nekik, alkalmam nyílt belehallgatni ittas beszélgetésükbe. Amikor meghallottam, hogy Caelius „Asicius” nevét említi, megrökönyödtem. Talán csak képzelődtem: összefolytak előttem a sóhajok és a sziszegések. Mivel épp az járt a fejemben, hogyan írta le a filozófus Publius Asiciust, ezért szinte a nyelvem hegyén volt a neve. Caelius viszont újra kiejtette a száján.
– Asicius – mondta Caelius. – Te szamár! Most is majdnem lebuktál! Két ilyen megszégyenülés egymás után!
– Rólam beszélsz? – kiáltott fel a másik ifjú. Nem láttam jól a sötétben, de akárcsak Caelius, ő is magasnak és széles vállúnak tűnt. Elmosódott a beszéde, egyes szavakat kiabálva, másokat csak motyogva ejtett ki, ezért csupán töredékekből tudtam összerakni, amit mondott. – Nem én voltam az, aki... te nem mondtad meg nekem, hogy mit kellene... hogy aztán keressem meg... már!... és milyen képet vágott... ó, menjünk már, Hádészba veled, Caelius, azzal a szánalmas egyiptomival együtt...
Az ajtó megnyikordult, és kitárult. Caelius és a barátja egyszerre akart bemenni, ezért összeütköztek. Csörrenés hallatszott a kövekről, és a holdfény valami acéltárgyról verődött vissza. Caelius visszafordult, és lehajolt, hogy felvegye a leejtett tőrt. Ekkor nézett fel és látott meg engem az utca túloldalán az árnyékok között. Szédelegve hunyorgott, és félrebillentette a fejét, mintha azt latolgatná, hogy ember vagyok-e vagy árnyék. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Lassan közelebb lépett hozzám, feltartva a tőrt a kezében.
– Most meg hova a Hádészba tűntél? – nyögte Asicius. – Gyere, Caelius, hideg van idekint. Azt mondtad, fel fogsz melegíteni.
– Fogd be a szád! – suttogta Caelius rekedten.
Már félig átkelt az utcán, és egyenesen a szemembe nézett.
– Caelius, van... van ott valaki?
– Hallgass, Asicius!
Az éjszaka olyan csendes volt, hogy attól féltem, a szívdobogásomat is meghallják. Caelius fegyvere villogott a holdfényben. Még közelebb jött, és elbotlott egy utcakőben. Hátrálni kezdtem.
– Csak én vagyok, a szomszéd – szűrtem ki összeszorított fogaim közül.
– Csak... te, Gordianus!
Caelius elvigyorodott, és leeresztette a tőrt. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Ki ez? – kérdezte Asicius, aki Caelius háta mögé támolygott, és benyúlt a tunikája alá. – Valami bajkeverő?
– Ó, nem hiszem – mondta Caelius. Úgy festett a holdfényben az ajkára rajzolódott mosollyal, mint a fehér márványba öntött Apolló. – Nem bajt akarsz keverni, ugye, szomszéd?
– Sétálni jöttem – feleltem. – Holnap hosszú útra indulok. Nem tudtam elaludni.
– Nincs kissé hideg a sétához? – kérdezte Asicius.
– Úgy látom, ti sem fáztok itt az utcán – vágtam vissza.
Asicius rám vicsorgott, de Caelius megveregette a vállát, és nevetett.
– Menj haza, és aludj, Gordianus! Csak azok vannak kint az utcán egy ilyen késői órán, akiknek tisztességtelen szándékuk van. Gyerünk, Asicius. Itt az ideje, hogy felmelegítselek.
Átfogta a társa vállát, és az ajtó felé vezette. Eltűntek az épület belsejében, az ajtó pedig bezárult mögöttük.
Letompult beszédhangjuk kiszűrődött a csendes éjszakába, és a lépcsőn dübörgő lépteik zaját is jól hallottam. A neszek hamar elhaltak, és az utca egyszeriben szinte természetfelettien nyugodt lett. A hideg váratlanul behatolt a kabátom alá, és borzongásra késztetett. Gyorsan, de körültekintően gyalogoltam vissza a házamhoz. Minden belefulladt körülöttem a sima osztrigafehér és feneketlen fekete árnyékok közé. A hideg holdfény kővé dermesztette a világot.
Visszabújtam az ágyamba. Még hosszú ideig ébren maradtam volna a fejem fölött összesűrűsödött sötétséget bámulva, ha Bethesda nem fordul oda hozzám, hogy magához öleljen. Ezek után szinte azonnal álomba merültem.
Ahogy elterveztük, Eco már virradat előtt bekopogott az ajtón. Belbo előhozta a lovakat az istállóból, és hárman útnak indultunk az ébredő város hangtalan, szürke utcáin. Rátértünk a Via Flaminiára, átmentünk a Fontinália-kapu alatt, és – legalábbis egy időre – magunk mögött hagytuk Róma veszélyeit és árulásait.

 

 

VI

Az utazás különösebb kalamajka nélkül zajlott le, kivéve egy rövid, de annál viharosabb átkelést a Via Flaminia végénél kezdődő Fanum Fortunae-ből az illíriai partokig. Télen nagyon kevés tutajos hajlandó utasokat szállítani az Adriai-tengeren, és amikor végre találtunk valakit, meg is értettük ennek okát. Csak hajszál híján úsztuk meg, hogy egy szélroham fel ne döntse a hajónkat, és a tutajossal, Ecóval, Belbóval és a lovakkal együtt a tenger fenekén ne végezzük.
Mielőtt elindultunk volna Fanum Fortunae-ből, javasoltam, hogy tegyünk egy sétát a Fortuna istennő által megáldott közeli területen, és hagyjunk néhány érmét a templomában.
– Inkább a tutajost kenyerezném le vele – morogta Eco a bajsza alatt.
Miután azonban sikerült épségben átvészelnünk a szörnyű szélvihart, maga Eco ragaszkodott hozzá, hogy keressük fel a legközelebbi Fortuna-templomot, és adjunk hálát az életünkért. A szakadó eső úgy verődött vissza a kis fatemplom tetejéről, mint egy dobról. A falusias építmény belsejét megtöltötte a tömjénfüst és az érmék csörömpölő hangja, és miközben az istennő mosolygott ránk, lassan a térdem remegése és a gyomrom émelygése is alábbhagyott.
Végre szilárd talajon járhattunk, ahol még a kimerítő, esővel megnehezített vonulás is valódi üdülésnek tűnt az áthajózáshoz képest, pedig ahhoz, hogy elérjünk Caesar téli főhadiszállására, egyenetlen partvidékeken kellett átverekednünk magunkat, és szélfútta hegyoldalakon kellett felmásznunk.

 

Miután beállt katonának Gaius Julius Caesar galliai légióiba, gyakran hónapokig nem láttam a fiamat, Metót, bár levélben folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Váratlanul ért ez a helyzet; hasonlót korábban el sem tudtam volna képzelni.
Meto leveleit katonai hírvivők hozták el nekem. Az emberek gyakran folyamodnak ehhez a módszerhez, hiszen csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy külön rabszolgákat tartsanak a levelek küldésére. A katonai hírvivők viszont a birodalom bármely részébe eljuthatnak, és sokkal megbízhatóbbak, mint a kereskedők vagy a kedvtelésből utazgatók. Mint kiderült, a Caesar táborát elhagyó levelek sem maradtak érintetlenek; a hírvivők általában elolvasták, nehogy valami kompromittáló információ szivárogjon ki. Caesar egyik bennfentes hírvivőjére olyan nagy hatással voltak Meto megfigyelései, és annyira tetszett neki a stílusa, hogy a levél egyik másolatát Caesar egyik kedvenc titkárának is átadta, aki érdemesnek találta a levelet arra, hogy magának Caesarnak is átnyújtsa. A vezér a parancsnok vezérkarába helyezte át Metót abból a sátorból, ahol újonnan vert páncélokat kellett fényesítenie.
Mialatt Gallia meghódítására és a Róma feletti uralom megszerzésére törekszenek, a nagy emberek – úgy tűnik – bokros teendőik közepette is találnak időt arra, hogy részletes naplót vezessenek. Míg más politikusok visszaemlékezésekben hagyják rá a gondolataikat az utókorra, Caesar a választási kampányokban használja fel a saját naplóját (legalábbis Meto gyanúja szerint). Róma népe olvashat Caesar kimagasló hadvezéri képességeiről és a római civilizáció terjesztésében elért sikereiről, aztán rohanhat a szavazófülkékhez – feltéve, természetesen, hogy a dolgok úgy alakulnak Galliában, ahogy Caesar reméli.
Persze Caesarnak is vannak rabszolgái, akik jegyzetelik, amit diktál. Meto azt mesélte, hogy gyakran lóhátról mondja tollba a szöveget, miközben egyik táborból a másikba vonul, nehogy időt veszítsen. Rabszolgák segítenek neki a szövegek összevetésében és összeállításában, de ahogy a saját tapasztalatom is mutatja, a gazdagok és hatalmasok gyakran használják ki más emberek tehetségét, ha alkalmuk nyílik rá. Caesar megszerette Meto prózai stílusát. Nem törődött vele, hogy a fiam egykor rabszolga volt, és azután is csak szórványos képzésben lehetett része matematikából és latinból, hogy örökbe fogadtam, és a retorikában sem lehetett semmiféle gyakorlata. Ironikus az is, hogy Meto, aki az akaratom ellenére választotta a katonai hivatást, írnok-adjutánsi pozícióban találta magát egy sátorba rendelve, ahelyett, hogy légiósként barnult volna le a szélfútta mezőkön. Ennél magasabb posztra nem is vágyhatna senki az ő szerény származásával, miközben rengeteg patríciusi és gazdag sarj veszi körül, akik mind egyre magasabb rangban szeretnének dicsőséget aratni.
Ez viszont még nem jelenti azt, hogy veszélytelenné vált volna az élete. Caesar is sokszor teszi ki magát különös veszélyeknek. Állítólag ez az egyik legfőbb eszköze ahhoz, hogy az emberei hódolatát megtartsa: az ő oldalukon száll szembe az ellenséggel. Bármilyen feladatot kap éppen Meto, ő is kiveszi a részét a csatákból. Az, hogy Caesar egyik titkára, nem jelent mást, mint hogy két kővető építése, két árokásás vagy két útépítés között a parancsnoka nyers piszkozatain dolgozik. Jól is van így: Meto soha nem jeleskedett a fizikai munkában, ahol a kezét vagy a hátát kellett használnia. Amikor viszont komoly veszély közeleg, és szembe kell szállni az ellenséggel, Meto is leteszi az íróvesszőt, és felveszi a kardját.
Meto sok hajmeresztő történetet mesélt a bátyjának, és belőlem is sokszor kiváltotta, hogy még jobban aggodalmaskodjak. Hajnali felderítések, éjféli rajtaütések, kiejthetetlen nevű barbár törzsekkel való összecsapások – csak hallgattam a részleteket, és azt kívántam, bárcsak befoghatnám a fülemet. A fejemben tobzódtak a véres jelenetek, ahogy Meto közelharcba keveredik egy behemót, szőrös gallal, összevissza ugrándozik, hogy elkerülje a nyílzáport, vagy épp leugrik egy kővetőről, amit az ellenség felgyújtott. Közben tágra nyílt szemmel, csodálattal, irtózással és szomorúsággal vegyes büszkeséggel figyeltem a felnőtt férfit, akivé a kisfiam vált. Bár csak huszonkét éves volt, erős borosta lepte az állát, és már néhány ősz hajszálat is láttam rakoncátlan fekete fürtjei között. Beszédét, főleg amikor egy csata izgalmát igyekezett visszaadni, durva katonai kifejezésekkel fűszerezte. Tényleg ez lenne az a fiú, akinek prózai szövegeit Caesar olyan nagyra értékeli? A szálláshelyén Meto nap mint nap ugyanazt a sötétkék, ezerszer mosott gyapjútunikát viselte. Elcsodálkoztam ápolatlansága láttán, de ő nem szólt semmit, még akkor sem, amikor észrevettem, hogy az anyagot számtalan sötét, kétes eredetű, különböző méretű folt tarkítja. Aztán megláttam, hogy a páncélja összeillesztéseinél és a bőrkabátja szegélyénél sokkal több a folt, mint máshol, és kétségem sem maradt felőle: a foltok vértől erednek. Az ellenség vére szűrődött be harci viseletének résein.
Meto mesélt hegyekről, amelyeken átkelt, és folyókról, amelyeken átgázolt, a gall falvak sajátságos látványairól és szagairól, és Caesar ravaszságáról, amellyel túljárt a helybéli törzsek eszén, és amelynek köszönhetően leverte a lázadásokat. (Nekem az volt a benyomásom, hogy Caesar sokszor alaptalanul kegyetlenkedik, és aljas módon becsapja az embereket, de inkább nem szóltam egy szót sem.) Meto megerősítette bennünk azt az elképzelést, hogy a gallok szokatlanul robusztusak, sokan közülük valóságos óriások.
– Úgy tekintenek ránk, mint a törpékre, és az orrunk előtt gúnyolódnak rajtunk – mondta Meto. – De nem sokáig nevethetnek.
Nagyon érdekelte, hogy mi hír Rómában. Ecóval elmeséltünk neki minden pletykát, ami eszünkbe jutott, az „egyiptomi helyzet” legutóbbi fordulataival együtt.
– Úgy tűnik, hogy Pompeius és a te imádott parancsnokod egyesítették az erejüket a legutóbbi körben – jegyezte meg Eco. – Egyforma mennyiségű ezüstöt kaptak Ptolemaiosz királytól annak fejében, hogy megvesztegessék a szenátust, és a szenátorok jóváhagyják a király igényét az egyiptomi trónra. Egyedül Crassust hagyták ki az üzletből.
– Mit akarhatna Crassus Egyiptomtól? – kérdezte Meto, akinek egyéb oka is volt arra, hogy gyűlölje a milliomost a Caesar iránt tanúsított hűségén kívül. – Így is elég gazdag.
– Crassus számára még Crassus sem lehet elég gazdag – közöltem.
– Ha versenyben akar maradni – folytatta Meto, miközben szórakozottan rövid kardjáért nyúlt, és babrálni kezdett a markolatával –, Crassusnak egy újabb katonai megbízást kell kicsikarnia a szenátusból, és le kell aratnia néhány győzelmet, hogy elnyerje a nép kegyeit. Ezüsttel meg lehet venni a szavazatokat, de nagyságot csak diadallal lehet elérni.
Szöget ütött a fejemben, hogy ezek a szavak talán nem is Metótól származnak, hanem Caesartól, akinek anyagi helyzete a sorozatos győzelmei ellenére is egyre ingatagabbá vált.
– Pompeius lecsendesítette a Keletet, Caesar pedig leigázza Galliát – vetette ellen Eco. – Akkor mi marad Crassusnak?
– Egyszerűen messzebbre kell kalandoznia – jelentette ki Meto.
– Nos, jelenleg Egyiptom a legmesszibb hely, amire gondolni tudok – feleltem, és elmeséltem mindazt, amit Diótól megtudtam az indulásunk előtti estén.
Mivel közel volt Caesarhoz és a vezérkarához, Meto már tudott egyet s mást az alexandriai küldöttek ellen elkövetett gyilkosságokról, de nem mérhette fel ennek jelentőségét. Láttam rajta, hogy őszintén elborzadt, és elcsodálkoztam azon, hogy valakit, aki már bőven hozzászokhatott a csaták borzalmaihoz, ennyire megrázzanak a kisstílű gyilkosságok. Egyszerre kényelmetlen érzés fogott el, és egyre nagyobbnak éreztem a szakadékot, ami Meto és énköztem tátongott. Tovább meséltem az este történéseit, és miután részletesen leírtam Dio látogatásának körülményeit és a vendégeim álruháját – a filozófus női álcáját és a gallus férfiviseletét –, Metóból kitört a nevetés. A nevetése felbátorított, hogy még több pikáns részletet áruljak el, ő pedig egyre önfeledtebben kacagott. A borostás áll és az összes vérfolt hirtelenjében eltűnt a szemem elől. Ugyanígy eltűntek a vérfagyasztó történetek, és semmivé foszlott a sok durva katonai szó. Viszontláttam annak a kisfiúnak a nevető arcát, akit sok évvel korábban fogadtam örökbe, és végre megtaláltam, amit annyira kerestem.

 

Végül úgy alakult, hogy Ecóval majdnem egy hónapig távol voltunk Rómától, és februarius idusáig vissza sem tértünk a városba. Először egy hóvihar akadályozta az indulásunkat, utána heves köhögéssel és mellkasi fájdalommal dőltem ágynak. Alighogy összeszedtem magam, Belbón is kitört ugyanaz a nyavalya. Biztosan sokan helytelenítették volna, hogy pusztán egy rabszolga miatt halogatom az utazást, de én el sem tudtam képzelni, hogy veszélyes hegyi utakon járok egy beteg testőrrel. Emellett kihasználtam, hogy még egy ideig Metóval lehetek.
Visszafelé ugyanaz a rettenthetetlen tutajos vitt át minket az Adriai-tengeren. Nem volt kifogásom ellene, hogy Eco lerója tiszteletét Fortuna kis templomában a tengerparton. Az idő tökéletes volt az átkeléshez: tiszta ég borult fölénk, és erősebb szél sem fújt.
Rómában Bethesda sokkal jobb hangulatban fogadott, mint ahogy búcsúztatott. Sőt az a figyelmesség, amelyben az első éjszaka részesített engem, egy gyengébb ember szívét meg is állította volna. Volt idő, amikor egy hónapnyi különélés szélsőségesen felfokozta a vágyunkat egymás iránt, ám én azt hittem, ezt régen magunk mögött hagytuk. Aznap éjjel viszont Bethesdának köszönhetően sokkal inkább éreztem magam huszonnégy éves ifjúnak, mint ötvennégy éves, szakállas nagyapónak. Az összes sajgás és fájdalom ellenére, amit az előző napi lovaglás okozott, másnap reggel újjászületve ébredtem.
Mialatt az egyiptomi lepényből és mazsolás köleskásából álló reggelinket ettük, Bethesda megismertetett a legújabb pletykákkal. Kortyolgattam a forró mézes bort, és csak fél füllel figyeltem oda arra, hogy egy fösvény szenátor, aki az utca túloldalán lakott, kicseréltette a tetőt a házán, és hogy az egyik feljebb lakó gazdag özvegyember etióp kéjhölgyeket fogadott be a lakásába. Csak akkor hegyeztem jobban a fülem, amikor arról kezdett beszélni, hogy mi újság a Forumon.
Bethesda igencsak vonzónak találta ifjú szomszédunkat, Marcus Caeliust, akibe elutazásom előtti éjszaka belebotlottam az utcán. Bethesda szerint Caelius épp most fejezett be egy peres ügyet, amely igencsak lázban tartotta a várost.
– Lementem, hogy megnézzem – mondta Bethesda.
– Tényleg? A pert vagy a jogászt?
– Hát mindkettőt! Miért ne? – védekezett Bethesda. – Én is sok mindent megtanultam a perekről és a jogról, hiszen olyan régóta élek veled.
– Igen, ráadásul Marcus Caelius rendkívül csábító, amikor felhevülten érvel szónoklata közben. Villog a szeme, kidagadnak a vénák a homlokán és a nyakán...
Bethesda válaszolt volna valamit, de aztán meggondolta magát, és kifejezéstelen arccal nézett rám.
– Tehát büntetőper – mondtam. – Ki ellen?
– Egy Bestia nevű személy ellen.
– Lucius Calpurnius Bestia ellen?
Bethesda bólintott.
– Ez valami tévedés lehet – mondtam köleskásával teli szájjal.
– Nem hinném – felelte Bethesda tartózkodó arckifejezéssel.
– De Caelius támogatta Bestiát a praetori címért való versengésben múlt ősszel. Politikai szövetségesek voltak.
– Most már nem azok.
Ez teljességgel hihető volt, hiszen Caeliust széles körben a csapodárságáról ismerték, legyen szó szerelemről vagy politikáról. Még akkor sem lehetett senki biztos a valódi szándékaiban, ha a nyilvánosság előtt lépett szövetségre egy jelölttel, vagy vállalt fel egy ügyet.
– És mi a vád Bestia ellen?
– Vesztegetés a választásokon.
– Ha! Ősszel még Bestiáért kampányol, és tavasszal megvádolja ugyanazt az embert illegális kampányolással. A római politika! – Megráztam a fejem. – Ki védte?
– A régi barátod, Cicero.
– Ó, valóban?
Ez egy újabb csavar volt a furcsa történetben. Marcus Caelius ugyanis Cicero tanítványaként és pártfogoltjaként vonult be a köztudatba. Catilina felkelésének idején összeveszett a mentorával, de lehet, hogy csak azért tette, hogy kémkedhessen Cicerónak. Akkoriban olyan sűrűn követték egymást az események, hogy sohasem derülhetett ki – legalábbis számomra –, kinek a szövetségese volt valójában. Catilina halála után Caelius egy évig Afrikában teljesített kormányzati megbízatásokat. Visszatérésekor nyilvánvalóvá vált, hogy örökre elhagyta régi mentorának táborát. A bíróságon is szembeszegült vele, és nemegyszer nyert is ellene. Később, amikor a szenátus száműzetésre ítélte Cicerót, és az ellenségei kitöltötték haragjukat a gyönyörű palatinusi házán, Marcus Caelius volt az, aki először bekopogtatott az ajtómon a hírekkel. Arra panaszkodott, hogy a saját lakásának ablakaiból nem látja a lángokat, és megkért, hogy engedjem ki a balkonomra! Miközben figyeltem, hogyan táncolnak szép arcán a rémisztő lángszínű árnyak, képtelen voltam eldönteni, hogy szörnyülködik-e vagy élvezi – vagy talán egy kicsit mindkettő.
Sok-sok politikai viaskodás után a szenátus úgy döntött, hogy Cicero visszatérhet Rómába. Még most is építették új házát a Palatinuson. Ezután pedig elérkezett az idő, legalábbis Bethesda elmesélése szerint, hogy ismét összemérje erejét egykori tanítványával, Marcus Caeliusszal.
– Ne tarts ilyen bizonytalanságban! – kértem. – Mi lett az ügy vége?
– Cicero nyert – mondta Bethesda. – Bestiát felmentették. De Caelius azt állítja, hogy az esküdtszéket lefizették, és megfogadta, hogy ismét vádat emel Bestia ellen.
Felnevettem.
– Szívós, mi? Mivel egyszer már legyőzte Cicerót a bíróságon, gondolom, most sem tudja elviselni a tudatot, hogy a régi tanára felülkerekedjen. Nem volt elég egy beszéd Caeliusnak ahhoz, hogy rendesen megrágalmazza Bestiát?
– Ó, szerintem a beszéde tökéletesen alkalmas volt erre.
– Tele volt méreggel?
– Csöpögött belőle. Az összegzésben Caelius felrótta Bestiának a felesége tavalyi halálát, illetve az előző felesége halálát is. Tulajdonképpen azzal vádolta Bestiát, hogy megmérgezte a feleségeit.
– Ennek nem túl sok köze van a választási csalásokhoz.
– Lehet, hogy nincs, de Caeliusnak sikerült úgy érvelnie, hogy mindenki megfelelőnek érezte.
– A vádlott személyének lejáratása a római jogtudomány sarokköve – magyaráztam. – A büntetőkereset benyújtója minden eszközt megragad, hogy tönkretegye a vádlott hírnevét, és így még valószínűbbé tegye, hogy ő követte el a bűncselekményt, amivel vádolják. Ez sokkal könnyebb, mint valódi bizonyítékokat felmutatni. Aztán a védő is ugyanezt teszi: különféle aljasságokat olvas a vádlók fejére, hogy elveszítsék a hitelüket. Furcsa belegondolni, hogy valamikor régen egy bizonyos fokú tiszteletet tápláltam a védők iránt, sőt még csodáltam is őket. Nos, igen, én is hallottam a pletykát, hogy Bestia megölte a feleségeit. Mindketten viszonylag fiatalon haltak meg, a betegség elkerülte őket, és semmiféle gyanús jelet nem találtak rajtuk. Természetes, hogy az emberek azonnal a mérgezésre gondolnak, habár magának a mérgezésnek is vannak nyomai.
– Ha azt tette, amit Marcus Caelius leírt, nem feltétlenül maradt nyoma – mondta Bethesda.
– Miért, mit írt le?
Bethesda hátradőlt a székben, és felszegte a fejét.
– Ne felejtsd el, hogy ez egy bíróságon hangzott el, ahol férfiak és nők egyaránt ültek a közönségben. Nem egy tavernában vagy az egyik orgiáján mesélte el. Marcus Caelius meglehetősen arcátlan fiatalember.
Ahogy ezt mondta, rosszallásnak nyoma sem volt a hangjában.
– És arcátlan előadó is. Na, ki vele! Mit mondott?
– Caelius szerint a leggyorsabban ölő méreg a sisakvirág.
Bólintottam. Olyan régóta nyomoztam gyilkosok után, hogy elég megbízható jártasságra tettem szert a mérgek terén.
– Sisakvirág, vagy más néven „festőgyilkos”. A skorpiógyökér nevű növényről szedik le. Nagyon gyorsan végez az áldozattal. Ha viszont halálos mennyiségben nyelik le, bizony észrevehető reakciókat okoz, és később is észre lehet venni a haláltusa nyomait.
– Csakhogy Caelius szerint a mérget nem nyelték le.
– Nem értem.
– Caelius szerint, ha a sisakvirág hozzáér egy ember nemi szervéhez, egy napon belül meghal.
Felvontam az egyik szemöldökömet. Bár sok tapasztalatom gyűlt össze a mérgekkel kapcsolatban, ez a lehetőség még számomra is új volt, és nem tudtam eldönteni, hogy elhiggyem-e.
– Valószínűleg igaz, amit Caelius mond, de akkor sem értem, hogy hogyan lehet felfedezni egy ilyen szokatlan dolgot. Bár aligha van olyan, amit Marcus Caelius ne tudna a női nemi szervekről.
– Ha! – kiáltott fel Bethesda csillogó szemmel. – Ez az érv még Cicerónak sem jutott eszébe.
A szerénység jeleként széttártam a kezem.
– Szóval Caelius vádja szerint Bestia úgy ölte meg a feleségeit, hogy...
Nem fejeztem be a mondatot. Nem találtam elég szalonképes szavakat hozzá.
– Nem vádolta meg Bestiát egyértelműen. Felsorolta a sisakvirág tulajdonságait, aztán eljutott a lázas tetőpontig a beszédében, és rámutatott Bestiára, azt kiáltva: „Bírák, nem bűnös ujjal mutatok – hanem a bűnös ujjra mutatok!”
Majdnem megfulladtam attól a falat kásától, ami a számban volt.
– Felháborító! Azt hittem, hogy a római szónokok már rég lesüllyedtek az illetlenség és az ízléstelenség legmélyére, de tessék, itt az új nemzedék, amely még jobban kitolja a határokat. Ó, Minerva! – tettem hozzá kifulladva, és kinéztem a kertben álló szoborra. – Csak egy bírósági naptól óvj meg engem! „A bűnös ujjra mutatok!” Ha!
Bethesda a mézes borát kortyolgatta.
– Akárhogy is, Bestiát felmentették, bűnös ujj ide vagy oda.
– Gondolom, Cicero is szenzációs védőbeszédet mondott.
Bethesda vállat vont.
– Nem emlékszem.
Valószínűleg Cicero beszéde is nagyobb hatást gyakorolt volna rá, gondoltam magamban, ha ő maga ugyanolyan fiatal és szemrevaló lenne, mint Marcus Caelius.
– Ezek szerint Fortuna rámosolygott Lucius Calpurnius Bestiára.
– A feleségeire viszont nem – tette hozzá Bethesda szárazon. Mintha indulatosságot láttam volna átcikázni a szemein, de aztán elmosolyodott. – Most, hogy Caeliusról beszélünk, eszembe jutott egy másik pletyka is, ami a Forumon kering.
– Ennek is köze van Caeliushoz?
– Nem, ez a háziurával kapcsolatos.
– Vagy úgy! Milyen rosszízű tréfával borzolta fel a kedélyeket megint az a Publius Clodius?
Clodius volt az egyik lakóház tulajdonosa az utcában, azé, amelyikben Caelius is lakott. Az utóbbi években a harmincas éveiben járó, színtisztán patrícius ősöktől származó Clodius elég elrettentő hírnevet szerzett magának, mint a csőcselék felbujtója és a populista indulat kiaknázója. Néptribunusként Clodius irányította a háttérből Ciprus római kézre kerülését, és ezzel teremtette meg a pénzügyi hátteret ahhoz, hogy ingyenbúzával tömhesse be a római tömegek száját. Egykor barátok voltak Ciceróval, ám később ő mondta ki a végső szót Cicero száműzésében, és mára a fő ellenlábasa lett. Politikai taktikáját a durvaság, a könyörtelenség és gyakran az erőszak jellemezte. Ahogy a Caeliushoz hasonló emberek miatt egyre inkább teret nyert a bíróságon az alpári stílus, úgy nyert teret a gátlástalan megfélemlítés a politikában a Clodiushoz hasonló alakok miatt. Nem meglepő, hogy kettejük kapcsolata túlmutatott a háziúr és a bérlő viszonyán. Sokszor kötöttek politikai szövetséget is, és volt közöttük személyes kapcsolat is. Mindenki tudta, hogy Caelius a szeretője, vagy legalábbis az egyik szeretője a demagóg népvezér megözvegyült nővérének, Clodiának.
– Én ugyan nem voltam szemtanúja az eseményeknek, de a halpiacon hallottam, mi történt – folytatta Bethesda szinte dorombolva. – Úgy hírlik, Pompeius lent volt a Forumon, mert a kíséretével éppen egy tárgyalásra igyekezett, ami épp akkor kezdődött.
– Lehet, hogy ez pont Pompeius bűntársának, Milónak a pere volt rendbontás miatt? – vetettem fel.
Bethesda vállat vont.
– Clodius volt a vádló? – kérdeztem.
– Igen. Az a per lehetett, mert Clodius is nagy kísérettel jelent meg, ami feltűnően otromba fickókból állt.
Clodius hírhedt bandáját csak nagy jóindulattal lehetett „otrombának” nevezni. A legalantasabb nehézfiúkat gyűjtötte maga köré. Egyeseket felbérelt, mások egyéb lekötelezettségek miatt csatlakoztak Clodiushoz, és voltak olyanok is, akiket csak a tombolás és az erőszak lehetősége vonzott.
Egy Clodius-féle alaknál szinte el sem lehetett képzelni, hogy valakit ő vádoljon meg rendbontással, de ebben a kivételes esetben megalapozott volt a panasza. A vádlottnak, Milónak megvolt a saját bajkeverő bandája, akik bármikor szívesen letarolták az utcákat egy épp aktuális politikai ügy miatt, amihez a megbízójuk ragaszkodott. Míg a Pompeiushoz, Caesarhoz és Crassushoz hasonló nagy emberek a pénzügyi és katonai versengés emelkedett mezején mérték össze az erejüket a világuralom megszerzéséért, Clodius és Milo Róma utcái fölött akarták megszerezni a hatalmat. A nagyobb hatalmak sokszor szövetkeztek az alantasabb erőkkel a saját céljaik érdekében, és fordítva. Ebben az időszakban Milo érvényesítette Pompeius akaratát Rómában, ezért Pompeius kénytelen volt Milo védelmében felszólalni. Nem lehetett tudni, hogy Clodius Caesar vagy Crassus megbízásából ténykedett, esetleg a saját szakállára, de a jelek szerint csak azért zaklatta Milót, hogy beleköpjön Pompeius levesébe. Clodius eltökélte, hogy aláássa Pompeius kísérleteit az úgynevezett „egyiptomi helyzet” megoldására...
Ahogy végigfutott bennem ez a gondolatmenet, felrémlett előttem Dio látogatása egy hónappal korábban, és hirtelen kellemetlenül éreztem magam.
– Jut eszembe: emlékszel arra a furcsa párra, akik közvetlenül azelőtt jöttek a házunkba, hogy elindultam Illíriába? Gondoltam, megkérdezem, hallottál-e felőlük azóta, hogy tudsz-e...
Bethesda jellegzetes medúza-arckifejezésével nézett rám. Zokon vette, hogy félbeszakítottam az anekdotáját.
– Nagy tömeg gyűlt össze Milo tárgyalására, túl sokan voltak ahhoz, hogy beférjenek a nyílt térre, ahol tartották. Így a tömeg kicsordult a környező utcákra. Amikor Pompeius megérkezett, üdvrivalgás fogadta. Tudod, mennyire imádják az emberek Pompeiust.
– A Kelet Hódítóját.
– Pontosan. Ám akkor Clodius is megjelent valami emelvényen, és kiabálva megszólította a tömeget, amiben sok támogatóját elrejthette. A legtöbben túl messze voltak ahhoz, hogy hallják, amit mond, de valahányszor egy kis szünetet tartott, a sokaság egy emberként kiáltozta Pompeius nevét. A kiáltások még azokhoz is eljutottak, akik a távolból nem is hallották és nem is látták jól Clodiust. Mintha egy lassú kántálás lett volna: „Pompeius!” Szünet. „Pompeius!” Szünet. „Pompeius!” Valószínűleg Pompeius is meghallotta a saját nevét, mert egyesek látták, ahogy a fülét hegyezi, és szélesen elvigyorodik. Nem folytatta az eredeti útját, hanem megindult a kiáltozó tömeg felé, és várta, hogy dicsőítsék.
– Tipikus politikus – húztam el a számat. – Utat vág magának az őt éltető tömeg felé, ahogy a borjú megindul az anyja tőgye felé.
– Csakhogy ez savanyú tej volt. Minél közelebb ért, annál jobban lekonyult az arcáról a vigyor. Először Clodiust látta meg, aki fel-le járkált az emelvényen, és a tömeghez beszélt. Alig tudta visszafogni a nevetését, valahányszor szünetet tartott, és a tömeg Pompeius nevét kiáltotta. Amikor Pompeius elég közel ért ahhoz, hogy hallja is, amit Clodius mond, lángvörös lett a haragtól.
– Mitől gyúlt lángra a feje?
– Clodius kérdéseket tett fel egymás után, amolyan találós kérdéseket, amikre egytől egyig az volt a válasz, hogy „Pompeius”.
– Miféle kérdéseket tett fel?
– A bérlőjéhez, Marcus Caeliushoz hasonlóan Clodius is egy szemtelen alak...
– Kérlek, asszony, hagyd ezt az álszentséget. Ezerszer hallottam, hogyan átkozod a becstelenebb kereskedőket a piacon. Azok hallatán még egy Clodius is elszégyellné magát.
– Te túlzol, uram.
– Csak egy kicsit. Nos?
Bethesda előrehajolt.
– Valami ilyesmit kántáltak:

 

Hogy hívják azt a hadvezért, aki minden ízében trágár?
Pompeius!
Ki kukucskál be a katonák szoknyája alá menetelés közben?
Pompeius!
Ki vakarja a koponyáját egy ujjal?
Pompeius!

 

Az utolsó kérdés arra a nem is olyan titkos jelre vonatkozott, amit a beavatottak akkor használtak, amikor a saját nemükkel kerestek intimebb kapcsolatot. Bizonyos napokon mást sem lehetett látni a fürdőkben, csak körbe-körbe járkáló férfiakat, akik a fejüket vakarták egy ujjal. Ezt a vádat szívesen hangoztatták a provokációkban, mert szinte bármelyik politikus vagy hadvezér ellen be lehetett vetni. Az ilyen fűzfaversek egészen szelíd heccelésnek számítottak, egyáltalán nem lehetett egy napon említeni őket Caelius csípős megjegyzésével a bűnös ujjal kapcsolatban. Pompeius ugyanakkor – a politikusokkal ellentétben – nem volt hozzászokva a Forumon zajló szabad marakodáshoz. Ahhoz volt hozzászokva, hogy feltétel nélkül engedelmeskednek neki. Megrökönyödött, amikor a római csőcselék nyilvánosan megalázta. A hadvezéreknek nincs olyan vastag bőr a képükön, mint a politikusoknak.
– Végül mégis Clodius járt pórul – mondta Bethesda előrehajolva, és lehalkítva a hangját.
– Hát az hogy lehet?
– Milo támogatói meghallották a kiáltozást, és odafutottak. Hamarosan már elég sokan voltak ahhoz, hogy elnyomják Clodiust és a bandáját. Amit ők kántáltak, az valósággal hajmeresztő volt.
– Ó, nem hiszem, hogy annyira hajmeresztő lett volna – jegyeztem meg, miközben lustán és látszólag közömbösen apró hegyeket és völgyeket formáltam a köleskásám maradékából.
Bethesda vállat vont.
– Igazad van, végül is nem volt olyan hajmeresztő, hiszen ezeket a pletykákat már régóta lehet hallani. Bár Clodius nem nyelte le egykönnyen, hogy az őrjöngő tömeg szájából hallja viszont.
– Milyen pletykáról van szó? – adtam meg magam.
– Clodiusszal és a nővérével kapcsolatos. Vagy inkább a mostohanővérével.
– Clodius és Clodia? Igen, hallottam különféle suttogásokat és mocskos vicceket. Mivel én sohasem találkoztam személyesen a kétségtelenül vonzó testvérpár egyik tagjával sem, nem mernék következtetni arra, hogy mi zajlik a hálószobájukban. Vagy hálószobáikban.
Bethesda halkan horkantott egyet.
– Amúgy sem értem, miért csapnak a rómaiak ilyen felhajtást amiatt, hogy egy testvérpár viszonyt folytat egymással. Egyiptomban még az istenek vezették be ezt a hagyományt, amit azóta is tisztelettel ápol a nép.
– Biztosíthatlak róla, hogy Rómában nincs ilyen hagyomány – mondtam. – Mit kiabált a tömeg, amikor Clodius ellen fordult?
– Hát először mintha arról beszéltek volna, hogy Clodius idősebb férfiaknak adta el magát, amikor fiatal fiú volt...
– Igen, ezt én is hallottam. Az apjuk halála után nagyon nehéz pénzügyi helyzetbe kerültek. Ezért az idősebb Clodius fiúk bérbe adták a kis Publiust ágyasként, azaz katamitaként idősebb férfiak ágyába. Jelentős hasznot zsebeltek be. Természetesen nincs kizárva, hogy az egész egy aljas rágalom.
– Persze. De valami ilyesmit hajtogattak:

 

Kiskorában Clodius
játszotta a nőt.
Clodia használja most,
akkorára nőtt.

 

– Sok hasonló versikét mondtak, egyre többet, egyre több mocskos részlettel – folytatta Bethesda.
– A görög bűn összekeverve az egyiptomi bűnnel – jegyeztem meg. – És még a keletiek panaszkodnak, hogy mi, rómaiak nem vagyunk elég sokoldalúak a szexben. Hogyan reagált Clodius minderre?
– Megpróbálta folytatni a gúnyos kántálást Pompeius ellen, de amikor látta, hogy Milo bandája sokkal harsányabb, hamar eltűnt, ahogy a mosoly is leolvadt az arcáról. Az üvöltözés végül oda vezetett, hogy Milo és Clodius bandája összeverekedett.
– Remélem, nem történt komolyabb baj.
– Olyan komoly nem történt, hogy a tárgyalást elnapolják.
– Valószínűleg csak néhány koponya nyílt szét. És mi lett a tárgyalás végeredménye? Felmentették Milót, vagy bűnösnek találták rendbontás vádjában?
Bethesda semmitmondó arccal nézett rám, aztán megvonta a vállát.
– Nem emlékszem. Lehet, hogy nem is hallottam.
– Biztos azért, mert senkit sem érdekelt igazán. Csak arra fognak emlékezni, hogy milyen botrány tört ki a Forumon, amikor Clodius és nővére állítólagos vérfertőző viszonyáról kezdtek kiabálni. Mennyi a korkülönbség köztük? Öt év? Nos, Clodia már elhíresült arról, hogy nem veti meg a fiatalabb fiúkat, akárcsak a szomszédunk, Marcus Caelius. Kíváncsi vagyok, ő mit szól hozzá, hogy a szeretője állítólagos vérfertőző viszonyát így kigúnyolta a tömeg.
– Igazság szerint Caelius és Clodia már nem szeretők, és Caelius sincs már Clodiusszal olyan jó viszonyban – közölte Bethesda.
– Hát ezt meg honnan veszed? – ráztam meg a fejem csodálkozva. – Csak nem osontál be valamelyik vad palatinusi mulatságra a távollétemben, hogy elvegyülj a sok mesterkélt ifjú nemes között?
– Nem.
Mosolyogva hátradőlt a heverőjén, és kényesen a feje fölé nyújtotta a karját. A mozdulat szégyentelenül érzéki volt, és eszembe juttatta az éjszaka gyönyöreit. Mintha azt akarta volna bebizonyítani, hogy a gúnyolódásom dacára tökéletesen beleillene a palatinusi dorbézolásba, csak éppen tisztában van azzal, hogy milyen nehezen vált tiszteletre méltó római matrónává, és mennyire kell óvnia ezt a státust.
– Vagy talán az ifjú Marcus Caelius beavat téged a szerelmi élete pikáns részleteibe, valahányszor találkoztok az utcán? – kérdeztem.
– Nem, egyik sem. De megvannak a módszereink az információgyűjtésre.
– Nekünk? Ki az a „mi”?
– Nekünk, nőknek – vont vállat Bethesda.
Soha nem árulta el, hogy kiktől kapja az információt. Egész életemet azzal töltöttem, hogy rejtélyekre derítettem fényt, de Bethesda mellett néha úgy éreztem magam, mint egy zöldfülű vidéki kamasz.
– Miért fordítottak hátat egymásnak? – kérdeztem. – Az olyan tapasztalt szeretőknek, mint Clodia és Caelius semmit sem számítanak az olyan apróságok, mint egy kis félrelépés vagy egy vérfertőző viszony.
– Nem, azt mondják...
Bethesda hirtelen elhallgatott, és ráncolni kezdte a homlokát.
Már megint ingerelni akar, gondoltam, csak hogy még több feszültséget vigyek a helyzetbe.
– Nos? – kérdeztem végül.
– Politika, vagy valami olyasmi – tette hozzá gyorsan. – Először Clodius és Caelius veszett össze, és utána romlott meg Clodia és Caelius viszonya.
– Jó úton jársz ahhoz, hogy te is költs egy versikét, mint a tömeg a Forumon: Clodius és Caelius, Caelius és Clodia. Már csak néhány trágár igét kell közbeszúrnod. Mi az, hogy megromlott a viszonyuk? Mi történt?
Vállat vont.
– Tudod, hogy nem követem a politikát – mondta, és úgy tett, mintha hirtelen a körmei vonták volna el a figyelmét.
– Hacsak nincs benne valami szaftos történet. Gyerünk, asszony, többet tudsz, mint amennyit elárulsz. Emlékeztetnem kell téged rá, hogy kötelességed, törvény által megszabott kötelességed elmondani a férjednek mindent, amit tudsz? Megparancsolom, hogy beszélj! – kiáltottam rá játékosan.
Viccelni akartam, de Bethesda arcán egy halvány mosoly sem jelent meg.
– Jól van hát – sóhajtott végül. – Azt hiszem, az úgynevezett „egyiptomi helyzettel” volt kapcsolatban. Ezen veszett össze Clodius és Caelius. Honnan tudhatnék én bármit is az ilyen emberek magánügyeiről? És ki csodálkozik azon, hogy a csinos, fiatal Caelius egyik napról a másikra már nem talál vonzónak egy olyan öregedő szajhát, mint Clodia?
Réges-rég megtanultam átvészelni Bethesda hangulathullámzásait, ahogy az ember a viharokat is átvészeli a tengeren, de igazából soha sem tudtam megérteni őket. Valami felidegesítette, de mi? Megpróbáltam felidézni azt az esetet vagy témát, ami először dühítette fel, de váratlanul valami hideg áramlat tört be a szobába, és megbénította az elmémet. Úgy döntöttem, hogy témát váltok.
– Különben is, kit érdekelnek az ilyen emberek? – Felvettem a tálkámat, és mozgatni kezdtem a csuklómat, hogy az üledék forogni kezdjen, aztán csak bámultam az örvényt. – Egy perccel ezelőtt még azokon a látogatókon töprengtem, akik az elutazásom előtt jöttek.
Bethesda üres arccal nézett rám.
– Csak egy hónapja történt. Biztos emlékszel rájuk: az apró gallus és az öreg alexandriai filozófus, Dio. Azért jött, hogy segítséget kérjen, de nemet kellett mondanom, legalábbis akkor. Visszatért, amíg távol voltam?
Vártam a választ, de amikor végül felnéztem a bögrémből, láttam, hogy Bethesda másfelé fordítja a fejét.
– Talán valami nehezet kérdeztem? – folytattam szelíd hangon. – Eljött a filozófus még egyszer, amíg távol voltam?
– Nem – felelte.
– Hát ez furcsa. Azt hittem, újra el fog jönni. Annyira kétségbe volt esve. Illíriában is sokat aggódtam miatta. Lehet, hogy végül nem is volt szüksége a segítségemre. Hallottál róla valamit azóta? Érkezett valami hír a titkos informátoraid láncolatán keresztül?
– Igen – vágta rá.
– És? Mi hír?
– Meghalt – válaszolta Bethesda. – Ha jól tudom, megölték abban a házban, ahol lakott. Csak ennyit hallottam.
A csészém alján forgó örvény lelassult, majd megállt. A kása a gyomromban hirtelen megkövült, és a számban csak hamuízt éreztem.

 

 

VII

Csak jó néhány nappal azután sikerült időt találnom a levélírásra, hogy visszatértem Rómába. Elmeséltem Metónak, hogy mi minden történt a távollétemben: hogy hogyan sikerült Cicerónak megvédenie Bestiát Caelius vádjaival szemben az említett „bűnös ujj” ellenére (micsoda anekdotát farag majd ebből Meto este a sátorban!), hogy miként szégyenült meg Pompeius, amikor Milo tárgyalására igyekezett, illetve hogy milyen obszcén gúnyverseket szavalnak az emberek Clodiusról és Clodiáról.
Mivel olyan sokat beszéltem neki Illíriában Trygonion és Dio látogatásáról, úgy éreztem, hogy muszáj beavatnom abba is, ami azóta történt a filozófussal. Csak azért, hogy ő is naprakész legyen, gondoltam magamban, mialatt az első szavakat pergamenre vetettem. Viszont ahogy haladtam az írással, rájöttem, hogy a legfőbb szándékom az volt, hogy kiírjam magamból az egészet. Dio halála mérhetetlen bűntudatot hagyott a lelkemben, és a véres események részletes leírása, akármilyen fájdalmas is volt, valamiképp enyhített a lelkiismeret-furdalásomon. Mintha egy történés leírása tompította volna a súlyosságát.
Ami a levelezést illeti, az én elbeszélőképességeim nem érik el azt a szintet, amivel Metónak sikerült a nagy Caesar elismerését kivívnia. Ennek ellenére idemásolom annak a levélnek egy részletét, amit februarius utolsó napján írtam Metónak:

 

„Biztos emlékszel rá, fiam, amikor Dio, az öreg filozófus látogatásáról meséltem. Őt még Alexandriában ismertem meg fiatal koromban. Azon az estén egy Trygonion nevű apró gallusszal látogatott meg. Nevettél, amikor leírtam, milyen abszurd álruhát öltöttek magukra. Dio nőnek öltözött, az eunuch pedig egy tógával akarta elhitetni, hogy római polgár.
Ám a történet folytatása minden, csak nem szórakoztató.
Alig pár órával azután, hogy elhagyta a házamat, bekövetkezett, amitől Dio félt. Aznap éjjel, amikor az utazáshoz készülődtem, Diót hidegvérrel meggyilkolták a vendéglátója, Titus Coponius házában.
A puszta tényt, hogy Diót megölték, Bethesda mondta el nekem a hazatérésem utáni reggelen. Hozzátette, hogy a részletekről nem tud semmit. Bethesda már az első perctől utálta a filozófust, és te is ismered őt. Attól a pillanattól fogva az öreg nem létezett számára, olyannyira, hogy a haláláról keringő pletykák sem keltették fel az érdeklődését. Magamnak kellett utánajárnom. Óvatosan kérdezősködni kezdtem a megfelelő házakban és negyedekben. Nem volt nehéz, de beletelt egy kis időbe.
Kiderült, hogy már korábban is megpróbálták megmérgezni Diót, de nem jártak sikerrel. Ezt ő maga is említette nekem a látogatásakor. A jelek szerint a korábbi vendéglátója, Lucius Lucceius rabszolgáit bujtották fel (minden bizonnyal Ptolemaiosz király ügynökei), hogy tegyenek mérget Dio ételébe, de csak az egyetlen megmaradt rabszolgáját sikerült eltenniük láb alól, mert ő kóstolta meg a levest. Dio Coponius házába menekült Lucceiustól.
Amikor hozzám jött segítséget kérni, akkor is Coponius házából érkezett. Bárcsak felajánlottam volna, hogy töltse nálunk az éjszakát! De lehet, hogy akkor a gyilkosai az én házamban rendeztek volna vérfürdőt. Ha Bethesdára és főleg Dianára gondolok, a hideg futkos a hátamon.
Miután a filozófust nem sikerült megmérgezni, az ellenségei durvább módszerekhez folyamodtak. Dio elhagyta a házamat, és amilyen gyorsan csak tudott, visszasietett Coponiushoz. Már sötét volt, és a filozófus rettegve járt az utcán, hiába az álruha és Belbo védelme. Trygonionról Belbo azt mesélte, hogy miután elkísérte őket Coponius kapujáig ment tovább a maga útján – feltehetőleg a Gallusok Házába, ami szintén itt van a Palatinuson, nem messze Kübelé templomától. Úgy tűnik, senki sem tud semmit erről a gallusról, és senki sem sejti, milyen kapcsolat fűzte a filozófushoz.
Amit ezek után leírok, másodkézből hallottam, de lehet, hogy harmadkézből – vagyis joggal nevezheted pletykának. Én mégis megbízhatónak tartom.
Miután bement Coponius házába, Dio bezárkózott a szobájába, és visszautasította a vacsorát. (Az én házamban már evett, és amúgy is nagyon félt a mérgezéstől.) Coponius házában mindenki korán lefekszik, ezért sötétedés után nem sokkal már mindenki ágyban volt, leszámítva azt a rabszolgát, aki őrt állt az ajtónál, és figyelte az utcát. Az éjszaka folyamán valamikor (az ajtónálló szerint éjfél előtt) valami zajt lehetett hallani a ház hátsó része felől, onnan, ahol Dio szobája volt.
Az őr hátrament, hogy körülnézzen. Dio ajtaját zárva találta. A rabszolga a nevén szólította, és kopogott az ajtón. Végül már olyan hangosan kiáltozott, hogy maga Coponius is felébredt (aki egyébként a szomszéd szobában aludt), és kijött megkérdezni, mi a baj. Hamarosan betörték az ajtót, és meglátták Diót a heverőjén, tágra nyílt szemmel és kitátott szájjal, a mellkasán temérdek tátongó sebbel. Az ágyában szurkálták halálra.
A szoba ablaka egy kisebb udvarra nyílt. A zsalukat kinyitották, és valaki kintről a reteszt is felfeszítette. A gyilkos – akár egyedül volt, akár társakkal érkezett – átmászott egy magas falon, végigosont a teraszon, és az ablakon keresztül jutott be a filozófus szobájába. Miután megölte, ugyanazon az úton távozott.
A gyilkos – esetleg a társaival együtt – láthatatlanul tűnt el.
Nyomorúságos pontot tettek egy ilyen kitűnő életút végére. A tény, hogy Dio előre látta a halálát, és utolsó napjait egy hazájától távol eső városban töltötte, ahol minden árnyéktól rettegett, még komorabb szemfedőt borít a sorsára. Nyugtalanság tölt el, amikor arra gondolok, hogy éppen a halála napján jött el hozzám segítséget kérni. Vajon elejét vehettem volna-e a gyilkosságnak? Azt mondogatom magamnak, hogy úgysem sikerült volna, mert azoknak, akik holtan akarták látni Diót, olyan módszerek állnak a rendelkezésükre, amelyekkel képtelen lettem volna szembeszállni. Mégis, könyörtelenül rossz tréfa az istenek részéről, hogy ennyi idő után visszahozták őt az életembe, csak azért, hogy a halála előtt még szemtanúja legyek a szerencsétlenségének. Sok vérontást és szenvedést láttam már életemben, de még mindig nehéz elviselni. A mélyére hatolnom pedig még nehezebb.
Mostanra senki sem maradt meg abból a küldöttségből, ami múlt év őszén jött Alexandriából: sokan visszamenekültek Egyiptomba, vagy máshogy tűntek el szem elől, másokkal itt végeztek, Itáliában. (Úgy hallottam, egyes tagok életben maradtak Rómában. Ők hűséget esküdtek Ptolemaiosz királynak, vagy megfizették a hallgatásukat. Biztos vagyok benne, hogy legtöbben már az elején is a király kémei voltak.) Róma lakói szégyellhetnék magukat, hogy már nemcsak Itáliában, hanem a városuk szívében is el lehet követni ilyen gyalázatot. Mindenesetre egyesek azt mondják, hogy Dio meggyilkolása olyan felháborító, hogy a szenátus kénytelen lesz megtárgyalni az ügyet, és valamiképp megbüntetni a gyilkosokat (ha nem is Ptolemaiosz királyt, de legalább néhány bérencét). Még az is lehet, hogy a szenátus válaszként megtagadja majd Ptolemaiosz királyt, és elismeri Bereniké királynőt. Ilyen módon legalább lenne valami eredménye Dio küldetésének. Éltében a szenátus még azt sem engedte meg hogy hivatalosan a színük elé járuljon, holtában viszont még elérheti, amit annyira szeretett volna: egy szabad Egyiptom jöhet létre, független uralkodóval a trónján.
Vajon szolgáltat-e majd bárki igazságot Dio meggyilkolásának ügyében? Ahogy a római bíróságokat és az érdekelt személyeket elnézem, erős kétségeim vannak. De elhatároztam, hogy nem fogok túl sokat keseregni a történtek miatt. Ha elfogadtam volna a megbízatást, és segítettem volna Diónak kideríteni, hogy kik az ellenségei, kötelezőnek érezném magamra nézve, hogy a halála után folytassam a hadjáratot. Szerencsére azonban elég egyértelműen kijelentettem, hogy kimaradok az egészből. Megmondtam neki, hogy nem tudok segíteni, és jó okom volt rá. Tiszta a lelkiismeretem. Nem az én feladatom, hogy megtaláljam a pengét, amivel kioltották Dio életét, és megbüntessem a kezet, ami a pengét forgatta.
Bármi történik is ezek után, nekem semmi közöm hozzá, és ennek szerfölött örülök.”

* * *

Most, hogy újraolvasom a levelet, rá kell jönnöm, hogy a Dio halálának körülményeivel kapcsolatos kijelentéseim sok helyen tévesek, és ezek súlyos tévedések. A leghibásabb mégis a végkövetkeztetés volt, amit egy kis idő múltán elképedve olvastam vissza. Hogy lehettem ilyen öntelten gyanútlan? Milyen veszélyes világban mozgunk mi, bekötött szemű emberek! A múlt és a jövő egyformán homályos, és fényes nappal ugyanannyi szörnyűség leskelődik ránk, mint az éjszaka leple alatt.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
NOXIA

 

VIII

Csaknem egy hónap eltelt, mire legközelebb írni tudtam Metónak.

 

„Szeretett fiamnak, Metónak, aki Gaius Julius Caesar seregében szolgál Galliában, szerető apádtól Rómából, Fortuna legyen veled.
Ezt a levelet martius huszonkilencedik napján írom, amely a tavasz kezdetéhez képest szokatlanul meleg nap: kinyitottuk az összes ablakot, és a délutáni nap forrón égeti a vállamat. Bárcsak itt lehetnél mellettem!
Fájdalom, nem vagy itt. És nem is túl kényelmes az életed Illíriában, ahol legutoljára találkoztunk. Hallottam a Forumon, hogy nem sokkal a távozásom után átvonultatok Galliába. Azt mondják, Caesarnak le kellett vernie az egyik helyi kiejthetetlen nevű törzs lázadását, meg sem próbálom leírni, melyikét. Gondolom, te is vele tartottál.
Vigyázz magadra, Meto!
Lévén hogy folyamatosan mozogtok, nem tudhatom, hogy megkaptad-e az egy hónappal ezelőtt írt levelemet, vagy hogy az előzőt esetleg ezután kapod meg vagy hogy egyáltalán megkapod-e bármelyiket, de mivel Caesar egyik hírvivője (egy fiatal katona, akivel az eddigi leveleimet is küldtem) nemsokára Galliába indul, elviszi a levelemet neked, ha egy órán belül be tudom fejezni. Ezért nagyon sietek az írással, és egyszerűen csak felsorolom neked a legújabb híreket, megkockáztatva, hogy egyiknek-másiknak nem lesz túl sok értelme, mivel nem ismered az összes körülményt. (Ezt a levelet ne mutasd meg a parancsnokodnak, kérlek! Attól félek, hogy az az ember, aki lóhátról diktálja a visszaemlékezéseit, nem találja mentségnek a sietséget az enyémhez hasonló szedett-vedett fogalmazásra.)
Remélem, megkaptad az előző levelem, és így értesültél Dio haláláról. Gúnyolódtam azokon az embereken, akik szerint a filozófus meggyilkolása már túlment minden határon, és nem maradhat büntetlen, sőt a botrány miatt mindenképpen igazságot kell majd szolgáltatni, de úgy tűnik, hogy tévedtem, és nekik volt igazuk. Legalábbis az eddigiek szerint.
Valóban hatalmas botrány tört ki. Diót sokkal többen ismerték és tisztelték, mintsem gondoltam volna – vagy lehet, hogy a merénylet változtatta mártírrá, és ettől lett olyan megbecsült az emberek szemében. Jobban szeretik most, mint valaha is éltében. A férfi, akit most oly félve tisztelnek, élete utolsó hónapjaiban nagyon mostoha bánásmódban részesült, egyik kelletlen (sőt talán áruló) vendéglátótól a másikig hánykolódott, és addig használta a forrásait, amíg az összes zsebe ki nem ürült. Azok szenátorok, akik most a második Arisztotelésznek hívják őt, és könnyekre fakadnak a nevének említésére, ugyanazok az emberek, akik elutasították őt, amikor a színük elé akart járulni a kérésével.
(Hirtelen eszembe jutott az a régi találós kérdés, amit Dio még fiatal koromban tett fel nekem Alexandriában: „Az α jobb, ha az embert szeretik éltében, és megvetik holtában, vagy ha megvetik éltében, és halála után tisztelik?”)
Tovább bonyolódik a vita a szenátusban az úgynevezett „egyiptomi helyzetről”, és a gaztett csak olajat öntött a tűzre. Közben már benyújtották a büntetőkeresetet egy bizonyos Publius Asicius ellen.
Be kell vallanom: nem lep meg hogy Asiciust vádolják Dio meggyilkolásával. Maga Dio is erre az ifjúra gyanakodott. Sejtette, hogy ő próbálta meg sikertelenül megmérgezni Lucius Lucceius házában, és el is mesélte nekem, amikor nálam járt. Asicius pont aznap látogatta meg Lucceiust, amikor Dio előkóstolója meghalt a méregtől. Önmagában ez még lehet véletlen egybeesés. De később, miután Dio elhagyta a házamat, és valószínűleg nem sokkal azután, hogy holtan találták az ágyában, véletlenül összefutottam Asiciusszal és a szomszédommal, M. C-vel az utcán. Semmi olyat nem hallottam, amit közvetlen terhelő bizonyítékként fel lehetne használni ellenük, de a körülmények, legalábbis így utólag nézve, meglehetősen gyanúsak voltak.
Szóval, amikor meghallottam, hogy Asiciust megvádolták, nagyon megkönnyebbültem, mert azt gondoltam, hogy ha bűnösnek bizonyul, akkor talán az egész förtelmes igazság napvilágra kerülhet, ráadásul az én közreműködésem nélkül. (Gondolom, te is érzed néha ezt a megkönnyebbülést a Caesarnak végzett munkáid közepette, amikor egy gyűlöletes feladat váratlanul megoldódik, és neked a kisujjadat sem kell mozdítanod miatta, mintha valamelyik isten hirtelen rád kacsintott volna.)
Ám az istenek rokonszenve meglehetősen ingatag.
Mit gondolsz, ki védte Asiciust?
Igen, a legjobb védőügyvéd Rómában, régi barátunk, Marcus Cicero.
Amikor ezt a hírt meghallottam, hirtelen minden reményem szertefoszlott. Sok minden történhet egy olyan tárgyaláson, ahol Cicero látja el a védelmet, de csak a legritkább esetben derül fény az igazságra. Ha mégis igazságosan döntenek, az csak annyit jelent, hogy Cicero hiába vetett be minden füstöt és görbe tükröt, mert mindez még mindig nem garantálja azt, hogy az igazságról is szó essen.
Úgy hírlik, Cicero és Asicius is délebbre voltak Rómától, amikor Asiciust bevádolták. Cicero állítólag Neapolisban időzött, Asicius pedig az öböl túlsó partján tartózkodott a családja baiae-i házában. Asicius átküldetett Ciceróért, hogy megbeszéljék az ügyet, és pompás hordszékében vitette vissza Baiae-be. Jobban mondva az nem az ő hordszéke volt, csak kölcsönkapta, és nem fogod eltalálni, kitől. Magától Ptolemaiosz királytól!
(Ez a bűnpártolás lehetne a legdöntőbb bizonyíték! Az ember azt hinné, hogy az, akit a király ellenségének megölésével vádolnak, minden erejével titkolja kapcsolatát az uralkodóval, nem pedig büszkélkedik vele. De akárcsak nemzedékének többi tagja, Asicius is minden alkalmat megragad a hivalkodásra.)
A hatalmas, kifinomultan díszített hordszéket nyolc szolga vitte (az egyiptomi hordszékek mellett a legelegánsabb római szállítóeszközök is jellegtelennek tűnnek). Az uralkodó által kölcsönadott eszközt nem kevesebb, mint száz fegyveres testőr kísérte. (Ha Ptolemaiosz király azért rendelt oda a száz harcost, hogy biztosítsák Asicius testi épségét, az ember ösztönösen arra következtet, hogy Cicerót is ő bérelte fel Asicius jogi védelmére.) Biztos te is magad elé tudod képzelni, ahogy Cicero és Asicius, akiknek hordszékét nyolc szolga viszi végig a tengerparton és száz fegyveres testőr kíséri, a közelgő gyilkossági perről tárgyalnak, és közben átengedik magukat a tömény egyiptomi fényűzésnek.
A perről lemaradtam; ugyanaz a köhögés döntött ágynak, ami miatt már Illíriában is gyengélkedtem, és ezért nem mentem le a Forumra. Bethesda lement nézelődni, de gondolhatod, milyen beszámolóval tért vissza... Megtudtam, hogy Asicius is jóképű fiatalember, bár kissé feldúlt és sápadt volt (Bethesda hallani vélte, hogy gyakran néz a pohár fenekére). Arról is értesültem, hogy Asicius barátja, vonzó ifjú szomszédunk, M. C. egyáltalán nem került elő. Végül elmondta, hogy Cicero ugyanolyan bőbeszédű és unalmas volt, mint máskor.
És igen, persze, azt is megtudtam, hogy Asiciust felmentették a gyilkosság vádja alól.
Most már sajnálom, hogy nem vehettem részt a tárgyaláson, mert a saját fülemmel szerettem volna hallani, milyen bizonyítékokat hoznak fel. De azt nem sajnálom, hogy lemaradtam azokról a mocskos trükkökről, amikkel Cicero félrevezette, összezavarta és végül meggyőzte a bírákat. Nincs szükségem erre a bosszúságra.
Így hát végeredményben megoldódott az ügy. Szegény Dio halálát senki sem torolta meg de a küldetése még mindig él...”

 

Felemeltem az íróvesszőt a pergamenről, mert valaki kopogott az ajtón. Megfordultam a széken, és láttam, hogy Belbo jött be.
– Visszajött a hírvivő, gazdám. Azt mondja, hogy azonnal meg kell kapnia a levelet, ha azt akarod, hogy elvigye.
Felmordultam.
– Vezesd be. Semmi értelme, hogy a folyosón várakozzon.
Visszatértem a levélhez.

 

„Váratlanul be kell fejeznem a levelet. Caesar hírvivője visszatért.
Ostoba módon belebonyolódtam a Forumon zajló eseményekbe, és nem maradt időm arra, hogy a családi dolgokról is beszámoljak. Tudnod kell, hogy minden rendben van. Bethesda olyan, mint mindig Diana viszont napról napra egyre jobban hasonlít rá (egyre szebb és egyre titokzatosabb). Eco nagyon sikeres, de gyakran azt kívánom, bárcsak valami kevésbé veszélyes hivatást tanítottam volna neki. A felesége, Menenia bebizonyította, hogy fát lehet vágni a hátán, különösen ha a kezelhetetlen ikerpárra gondolok. Képzelj el két négyéves fiúcskát, akik szüntelenül civódnak, beütik a lábujjukat, és örökké megfáznak...
Be kell fejeznem. A hírvivő bejött a szobába, és előttem áll. Hátrafordította a fejét, és Minerva szobrát nézi a napfényes átriumban. Türelmetlenül topog a lábával.
Vigyázz magadra, Meto!”

 

Finom homokkal szórtam le a pergament, aztán lebiggyesztettem a számat, és óvatosan elfújtam a homokot. Feltekertem, beledugtam egy bőrtokba, és viasszal pecsételtem le a hengert. Miközben átadtam a hírvivőnek, és azon gondolkodtam, mi mindent hagytam ki a levélből, közelebbről is szemügyre vettem a férfit. Katonai viselete bőrszíjakból, csörgő acélból és vérvörös gyapjúból állt. Állkapcsát összeszorította, és komor arccal nézett rám.
– Hány éves vagy, katona?
– Huszonkettő.
Éppen annyi, mint Meto; nem csoda, hogy csak egy gyereket láttam benne, aki katonásdit játszik. Hosszasan fürkésztem az arcát, az átélt borzalmak nyomait keresve rajta, de semmi mást nem láttam, csak a fiatalok szelíd ártatlanságát, amelyet a katonasisak vont szigorú keretbe.
Zord arckifejezése hirtelen ellágyult. Összezavarodtam. Rájöttem, hogy átnéz a vállam fölött, és az ajtóban megjelenő alak vonja magára a figyelmét.
Miközben megpördültem, Belbo hangját hallottam.
– Gazdám, egy újabb vendég... Mondtam, hogy várjon a folyosón, de makacsul követett...
Először alig láttam valamit az újabb látogatóból, mert Belbo robusztus alakja eltakarta. Aztán előlépett, és meggyőződhettünk róla, hogy bár testi erőben alulmarad, cifra és elegáns öltözéke bőségesen kárpótolja a hiányosságokért. Nyaktól lefelé élénkvörös és rikító sárga köpeny borította. Ezüst karperecek csilingeltek a csuklóján, gyöngyökből készült ezüst melldísz lógott a nyakából, és fülében legalább annyi ezüstkarikát hordott, amennyi ezüstgyűrű volt az ujján. Az arcát fehérre festette, a fejére pedig egy tarka turbánt vett fel, amely alól hullámos fürtökben lógott ki szőkített haja. Amikor legutóbb láttam, tógát viselt, és nem Kübelé egyik papjának díszruháját.
– Trygonion – szólaltam meg.
Elmosolyodott.
– Tehát emlékszel rám?
– Persze. Minden rendben van – mondtam Belbónak, aki továbbra is bizonytalanul állt egyik lábáról a másikra, hogy ha kell, közénk ugorhasson, és megvédhessen.
Belbo könnyen a vállára kaphatta volna az alacsony kis papot, sőt akár ketté is téphette volna, de tisztes távolságot tartott, mert félt kezet emelni egy felszentelt eunuchra. Trygonion rezzenéstelen arccal és biztos léptekkel jött be a dolgozószobámba, miközben egy háromszor akkora ember mindent elkövetett, hogy visszatartsa.
Belbo zsémbesen nézett a gallusra, aztán kiment. A hátam mögül hallottam, ahogy a katona megköszörüli a torkát, és lassan becsúsztatja a levelemet egy bőrtarisznyába.
– Akkor én indulok – biccentett felém, és kíváncsisággal vegyes utálattal nézett az eunuchra.
– Mercurius kísérjen utadon – mondtam.
– És a Nagy Istennő megtisztító vére ömöljön ki a lába közül, és mosson át téged! – tette hozzá Trygonion.
Összenyomta a tenyerét, és meghajtotta a fejét, mire egymáshoz ütődve csörömpöltek a karkötői. A katona a homlokát ráncolta, és gyorsan az ajtó felé indult. Nem tudta eldönteni, hogy az imént megáldották vagy megátkozták-e. Miközben a keskeny ajtó felé osont, oldalvást folytatta az útját, mert nem akart hozzáérni a gallushoz, de Trygonion szándékosan közelebb lépett, hogy összedörzsölődjön a válluk, és nézte, ahogy a katona megborzong. Feltűnő volt az ellentét a katonaöltözetet viselő, férfias és komoly ifjú római, valamint a pöttöm, vigyorgó, idegenben született eunuch között, aki papi köpenyében feszített. Milyen furcsa, gondoltam magamban, hogy a nagyobb, edzettebb fiatal férfi, akit ölésre és önvédelemre tanítottak, egy pap jelenlétében reszket a félelemtől.
Trygonion is ugyanerre gondolhatott, mert miközben a katona elvonult a folyosón, utánanézett, és csicseregve nevetgélt. Amikor viszont visszafordult hozzám, a mosoly egykettőre lekonyult az ajkáról.
– Gordianus – szólított meg lágy hangon, és biccentve üdvözölt. – Ismét abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy bebocsátást nyertem házadba.
– A jelek szerint nem sok beleszólásom volt abba, hogy bebocsátást nyerj, vagy sem. Elég, ha megjelensz, és az óriások máris félreállnak az utadból, a katonák meg rémülten menekülnek.
Megint elnevette magát, de most már nem olyan csicsergően, ahogy a katonát gúnyolta. Torokhangon kacagott, úgy ahogy a férfiak szoktak szellemeskedés közben a Forumon. A gallus kedve szerint váltogathatta a személyiségét, a legnőiesebbtől a legférfiasabbig, de egyikről sem lehetett soha elhinni, hogy az igazi.
– Azért küldtek, hogy magammal vigyelek.
– Ó!
– Igen, képzeld csak, Kübelé papját úgy használják, mint valami hírvivő fiúcskát – vonta fel az egyik szemöldökét.
– Ki küldött?
– Egy bizonyos hölgy.
– Neve is van?
– Hát persze, nem is egy. De azt tanácsolom, ne vedd szádra a botrányos gúnyneveit, inkább hívd azon a néven, amit az apja adott neki, máskülönben hatalmas pofont kaphatsz. Ez a veszély viszont csak addig áll fenn, amíg meg nem ismered közelebbről.
– Milyen névről van szó?
– Itt lakik a Palatinuson, pár lépésnyire a házadtól.
Behízelgő mosollyal az ajtó felé intett.
– Mégis, mielőtt felkeresném, szeretném tudni, mi a neve, és milyen ügyben hívat.
– Ez az ügy egy közös ismerőssel kapcsolatos. Pontosabban két közös ismerőssel. Egy élővel és egy... holttal. – Kissé szemérmesebbé vált, aztán elkomorodott. Egyik arckifejezés sem tűnt őszintének, csak mintha lecserélte volna a maszkot az arcán. – Két közös ismerős – ismételte. – Az egyik egy gyilkos, a másik a gyilkos áldozata. Az egyik még most is vihorászva sétálgat a Forumon a barátaival, és trágárságokat vagdos az ellenségei fejéhez, miközben a másik Hádészon keresztül utazik, mint árny az árnyak között. Lehet, hogy találkozik Arisztotelésszel, és szemtől szemben vitatkozhatnak. Ott már csak a halottak dönthetik el, hogy melyikük tud többet az élőkről.
– Dio – suttogtam.
– Igen, Dióról beszélek... és Dio gyilkosáról. Ebben az ügyben érkeztem.
– De ki bízott meg?
– Az asszonyom. Ő magára vállalta ezt az ügyet.
– Kicsoda ő? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül.
– Gyere, és nézd meg magad. Ő már nagyon szeretne veled találkozni.
Felvonta az egyik szemöldökét, és úgy vigyorgott, mint egy kerítő, aki éppen egy kéjhölgy-jelöltet akar becserkészni.
– Mondd meg a nevét – folytattam lassan, próbálva megőrizni a hidegvéremet.
Trygonion sóhajtott, és a szemét forgatta.
– Jól van, legyen. Clodiának hívják. – Szünetet tartott, és amikor látta az arcomra kiülő döbbenetet, elnevette magát. – Ó, látom, hallottál már felőle!

 

 

IX

Miután elhagytuk a dolgozószobámat, Bethesdával és Dianával találkoztunk a folyosón.
– Hova mentek? – kérdezte Bethesda.
Hűvösen pillantott Trygonionra, és egykettőre felismerte. Karba fonta a kezét, és a medúza-arckifejezésével nézett rám. Hogy lehetett ez az asszony bármikor is rabszolga, pláne az enyém? Diana félig az anyja mellett állt, félig a háta mögé húzódott. Ő is hátrafeszítette a vállát, keresztbe fonta a karját, és ugyanazzal a zsarnoki pillantással mért végig minket.
– Kifelé – vágtam rá, de Bethesda karja összefonva maradt. Nem elégítette ki a válaszom. – Lehet, hogy a gallus munkát ajánl nekem – tettem hozzá.
Bethesda olyan metszőn nézett az alacsony eunuchra, hogy magam is meglepődtem, miért nem dermed azonnal kővé. Még jobban megrökönyödtem, amikor még rá is mosolygott. Mintha érzéketlenek lettek volna egymásra. Trygoniont nem lehetett megfélemlíteni, Bethesdát pedig nem lehetett elbűvölni.
– Jobb lesz, ha Belbót is magaddal viszed – szólt a ház asszonya, mielőtt leengedte volna a karját, és továbbment volna a folyosón.
Diana követte, és közben elképesztő pontossággal másolta le minden mozdulatát, de csak addig, amíg meg nem pördültem, és meg nem csiklandoztam a hóna alját. Sikítva nevetett fel, előreszaladt, és belebotlott az anyjába. Mindketten megfordultak, és hátranéztek: Diana nevetett, ám Bethesdának éppen csak sejteni lehetett egy halvány mosolyt a szája sarkában.
– Vidd el Belbót! – ismételte, aztán sarkon fordult, és távozott.
Ekkor végre megértettem: emlékszik az első látogatásra, amikor Trygonion Diót kísérte a házunkba, hallott Dio meggyilkolásáról, és most, hogy engem lát az eunuch oldalán, aggódni kezdett az életemért. Milyen megható!
Hárman léptünk ki a ragyogó délutáni napsütésbe: a gallus, Belbo és én. A dolgozószobámban simogató volt a meleg, és édes volt a levegő, mint kora tavasszal; kint az utcán viszont felhevítette a járóköveket a nap, és felforrósodott a levegő. Trygonion egy apró sárga napernyőt vett elő a köpenye redői közül, kinyitotta, és a feje fölé emelte.
– Talán el kellett volna hoznom a széles karimájú kalapomat – jegyeztem meg, miközben a felhőtlen ég felé hunyorogtam.
– Nincs messze – nyugtatott a gallus. – Egyenesen előre egy-két háztömb távolságra, aztán jobbra.
Továbbmentünk az utcán, és elhaladtunk a lakóház előtt, amelyben Marcus Caelius is lakást bérelt. A nagy hőség ellenére a felső emeleten minden ablakra rázárták a zsalut. Lehet, hogy Marcus Caelius alszik? A napnak ebben a szakában? Micsoda életforma!
Az épület tulajdonosa a demagóg népvezér, Publius Clodius volt, annak az asszonynak az öccse, akihez éppen igyekeztem. Milyen kicsi város Róma, gondoltam magamban, és évről évre egyre kisebb! Még sohasem találkoztam a híres-hírhedt Clodius testvérpár egyik tagjával sem. Távoli unokatestvérei voltak néhai patrónusomnak, Lucius Claudiusnak, de soha nem keresztezték egymást az útjaink. Ennek kifejezetten örültem. Az utóbbi években egyre jobban megválogattam, hogy kinek segítek, és kit sértek meg. Abból, amit a Clodius testvérekről hallottam, arra következtettem, hogy legjobb, ha minden kapcsolatot kerülök velük.
Jelentéktelen polgárok, akik a családjuk ellopott ezüstje miatt keseregtek, régi ismerősök, akiket névtelen levelekben fenyegettek, ifjú feleségek, akiket bosszúszomjas anyósuk igazságtalanul vádolt házasságtöréssel – ilyesféle emberek szolgálatába állítottam a szakértelmemet, miután félig-meddig nyugdíjba vonultam. Ha azonban olyan emberekről volt szó, akik a legnyersebb erővel élhettek, akik bérencek hatalmas és titkos hálózatának parancsoltak, akik brutális harcosokat küldhettek bárhova, hogy megnyomoríthassák az ellenségeiket – mint például Pompeius és Ptolemaiosz király –, mindent elkövettem, hogy nehogy véletlenül megsértsem őket. Még akkor sem álltam volna ki ellenük, ha egy régi barátnak kell segíteni, sőt akkor sem, ha ezzel hátat fordítok az alexandriai Diónak.
Most viszont útban voltam Clodia házához, aki az eunuch beszámolója szerint a filozófus haláláról akar velem értekezni. Kübelé egyik papját követtem, aki rikító sárga napernyő alatt sétált végig a Palatinus verőfényes utcáin. Az istenek élvezik, ha a legváratlanabb eseményeket zúdíthatják az emberekre, és mindenki tudja, milyen kegyetlenül tudnak örvendezni.

 

Clodia háza egy kicsi zsákutca végén helyezkedett el, amely egy csendes sikátorból nyílt. Akárcsak a többi patríciuscsalád háza, ez is végtelenül réginek látszott, és az utca felé a legszerényebb arcát mutatta. Az ablaktalan homlokzatot halványsárga mészvakolat takarta. Az ajtóhoz vezető utacskát mázas vörös és fekete cserepekkel rakták ki, és a rusztikus tölgyfa ajtó mellett két ciprusfa állt őrt. Az ikerfák roppant magasra nyúltak; gyakran nézegettem őket a házam hátsó balkonjáról, de sohasem tudtam, hogy pontosan hova ültették őket. A házhoz hasonlóan a ciprusfák is már nagyon régóta ott állhattak.
Az ajtónyitó szolga termetes fiatal férfi volt, takarosan nyírt fekete szakállal és bozontos szemöldökkel, amely összenőtt kifejező barna szempárja fölött. Csak félig nyitotta ki az ajtót, de elmosolyodott, amikor meglátta Trygoniont. Engem alig vett észre, és Belbóra sem figyelt.
– Az asszonyom elment – mondta, és kezét karba fonva nekidőlt az ajtókeretnek.
– Elment? – kérdezte a gallus. – De éppen most búcsúztunk el, és azt mondta, hogy siessek vissza ezzel a fickóval.
Az ajtónálló vállat vont.
– Mit mondhatnék erre? Te is ismered.
– De tudta, hogy azonnal jövök vissza – csattant fel Trygonion sértett ingerültséggel. – Hova ment?
– Le a folyóhoz.
– Micsoda? A piacra?
A rabszolgának összeszűkült a szeme.
– Már hogy menne a piacra? Te is tudod, hogy többé nem látogatja a nyilvános helyeket. Attól fél, hogy Milo emberei megjelennek, és újrakezdik a róla szóló gúnyos kántálást. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de te is tudod, mennyire gyűlöli. – A rabszolga jobb szemöldöke felfelé kunkorodott, ami igencsak furcsa jelleget kölcsönzött az arcának, lévén hogy összenőtt a szemöldöke. – Lement a kedvenc helyére a Tiberis partjára. Azt mondta, hogy nem is tölthetne másutt egy ilyen gyönyörű napot. „Mindenki ott lesz a folyónál” – mondta. Gondolom, az sem hagyja hidegen, hogy kedve szerint nézegetheti az úszókat. ·- Hirtelen megremegett a szája sarka, és elmosolyodott. Rájöttem, hogy valaki áll mögötte, és csintalanul becsúsztatja a kezét a szolga ruhája alá, hogy megsimítsa a hátsó felét. Csak egy foltot láttam a csuklóból, amely kígyózva-tekeregve mozgott a szolga háta mögött. Az ifjú szolga csiklandósan megborzongott, és megfeszítette izmos alkarját. – Engem is magával kellett volna vinnie – sóhajtotta. – De azért van mivel foglalkoznom.
– Nem hagyott nekem üzenetet? – kérdezte az eunuch kétségbeesetten. – Biztosan hagyott!
Az ajtó mögül egy nő nevetését hallottam, aztán egy mosolygós arc jelent meg. A nő hozzápréselte az orcáját az ajtónyitó szolga arcához.
– Ne aggódj, nem feledkezett meg rólad – kacarászta. Kiművelt kiejtése volt, és gesztenyebarna haját előkelő kontyba rendezte, bár néhány tincs kiszabadult a tűk és fésűk fogságából. A szeme és szája körüli kis vonalakat ügyesen elkendőzte az arcfestékkel, de látszott rajta, hogy már nem fiatal. – Barnabas csak kötekedik veled. Nem igaz, Barnabas? Te kis komisz! – tette hozzá, és játékosan megharapta a rabszolga fülét.
Barnabas nyers hangon felnevetett, és elhajolt az asszony tündöklő fehér fogai elől. A hátsóját is elhúzta a nő markából.
– Akkor eredj! – szólt rá az asszony nevetve, és az ujjaival megpaskolta a férfit. – Folytasd a munkád. Majd később megkereslek.
Valami mély morgás tört fel a torkából, aztán csettintett a nyelvével. Az ajtónyitó távozott.
– Héber név – mondta, amikor visszafordult felénk. – Úgy értem, a Barnabas. Clodia szerint „vigaszt” jelent. Ő már csak tudja!
A nő megint elnevette magát, mire megcsapott a szájából áradó borszag.
– Hát rólam mit mondott Clodia? – kérdezte az apró gallus.
– Rólad, Trygonion? Hmmm... Mindannyian tudjuk, hogy honnan származik a neved, nem igaz? – nézett rá hamiskásan.
– Hagyjuk ezt! – csattant fel az eunuch. – Mit mondott, mielőtt elment itthonról?
Az asszony arca elkomorodott, és a festék is mindjárt többet engedett látni a ráncaiból.
– Rendben van, elmondom. Egyszerűen nem tudott tovább a négy fal között maradni, és alig várta, hogy leköltözhessen a folyóhoz néhány napra. Szólt Chrysisnek, hogy hozassa a hordszékét, és csomagoljon össze pár holmit, aztán nagy porfelhővel elindultak. Engem is kért, hogy kísérjem el, de megmondtam neki, hogy túlzottan levert vagyok, és nagy szükségem lenne egy kis vigaszra. Ha! – Ugatásszerű nevetést hallatott, és megint felvillantak tökéletesen fehér fogai. – Mivel itt maradtam, Clodia megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet, ha esetleg erre járnál. Azt üzeni neked és a te... – Szenvtelen szemmel mért végig engem és Belbót, mintha csak most vett volna észre minket. – ...barátaidnak, vagy legyenek akárkik... hogy siessetek a folyóhoz, ott majd találkozhattok vele. Így érthető?
– Igen, köszönöm – vágta rá Trygonion kurtán.
Megfordult, és rövid lábaival nagyokat lépve sietősen otthagyta a házat.
– Vágd le a golyóikat, és lásd, milyen hitvány féreg lesz belőlük – szűrte ki az asszony összeszorított fogai közül.
Aztán vállat vont, és becsapta az ajtót.
– Undorító nőszemély! – morogta az eunuch, amikor Belbóval együtt utolértük.
– Lassíts már! – könyörögtem. – Ki volt ez?
– Csak egy szomszéd. Senki. Valami unokatestvér, vagy hasonló. Nekem nincs pénzem hordszékre. Neked van? Azt hiszem, inkább sétálni fogunk.

 

Így is történt. Miközben lefelé sétáltunk a Palatinus nyugati lejtőjén, majd keresztül a marhapiacon és át a hídon, egészen a Tiberis nyugati partjáig, többször is odáig jutottam, hogy megmondom Trygonionnak: forduljunk vissza. Végül is miért indultam el azzal az asszonnyal találkozni, akit eddig sikeresen elkerültem, és miért akartam vele egy olyan témáról beszélni, amelytől szándékosan elhatároltam magam? Kübelé tehet mindenről, határoztam el magamban, a napernyő pedig eltökélten bólogatott az istennő papjának kezében.
A vagyonról és a jó ízlésről árulkodik, ha valaki magáénak mondhat egy zöldterületet a Tiberis partján. Ezek a birtokok átmenetet képeznek a kertek és a parkok között; a tulajdonosaik horti nak hívják őket. Általában valamiféle épületet is emelnek rá – nem nagyobbat egy vidéki háznál, amelyben a gondnoknak és néhány vendégnek tartanak fenn lakosztályokat. Előfordul, hogy több épület is kapcsolódik egymáshoz. A művelt földterületeket rendszerint keverik a vadonnal a birtok nagyságától, a gazda erkölcsi hajlamaitól és a kertész ügyességétől függően. Itt-ott rózsaágyak, halastavak, szökőkutak és szobrokkal szegélyezett, kövezett kerti utak jelentek meg a csapzott ligetekben és a túl magasra nőtt fűben.
Clodia hortija szokatlanul közel volt a város belső negyedeihez. Száz évvel ezelőtt biztosan a vidékhez tartozott, de azóta jócskán rátelepedett a város. Irigylésre méltó fekvésű folyóparti birtok volt, és a családja nem is engedte ki a kezéből nemzedékek óta.
A terület még nagyobb hatással volt rám, amikor odaértünk, és körülnézhettem. Ezen a meleg, szélcsendes napon úgy éreztem, hogy a zöld birtokok között megállt az idő. Clodia hortiját egy hosszú, keskeny úton lehetett megközelíteni, amely fölött összecsókolóztak a terebélyes, savanykás bogyókat termő bokrok. Az alagútszerű út egy széles, füves tisztásba torkollott. Két kecske legelte egyenletesre a füvet, és amikor közelebb értünk hozzájuk, riadtan mekegni kezdtek. A tisztással szemben egy hosszú, keskeny ház állt merőlegesen a folyóra, és szinte teljesen eltakarta egy sűrű facsoport. Vörös cseréptető fedte, és az egész oldalán oszlopos terasz futott végig. A füves tisztás éppúgy magánterület volt, mint bármely fallal körülvett kert a városban, hiszen minden oldalon magas ciprusfák és fenséges tiszafák akadályozták a belátást.
– Biztos nincs a házban, de attól még körülnézhetünk – mondta Trygonion.
Átmentünk a tisztáson, és felléptünk az árnyékos teraszra. Az eunuch bekopogott a legközelebbi ajtón, aztán belökte, és átlépett a küszöb fölött. Intett Belbónak és nekem. A hosszú házban minden szobából át lehetett menni egy másikba, és minden helyiségből külön ablak nyílt az oszlopos teraszra. Így az ember akár a házon belül, akár az ablak mellett végigsétálhatott az épület egyik végétől a másikig.
Azonnal megállapítottam, hogy a ház üres. Látszott rajta, hogy egész télen lakatlan volt, és még nem lehelték vissza bele az életet. Odabenn hűvös és mozdulatlan volt a levegő, a falakból és a gyér berendezésből enyhe dohszag áradt, és minden felületet vékony porréteg lepett.
Miközben Belbóval egyik szobáról a másikra követtük Trygoniont, az eunuch egyfolytában Clodia nevét kiáltozta. Néhány szobában lepedők takarták a bútorokat, máshol eltávolították ugyan őket, de csak hanyagul ledobták mindet a földre. Mivel én is hozzájutottam egy berendezett házhoz a Palatinuson, tudtam már ezt-azt a bútorokról. Az olyan tárgyak, amelyhez hasonlókat Clodia Tiberis-parti házában láttam, döbbenetes árakon találnak gazdára az árveréseken. Különösen virágzó birodalmunk újgazdag polgárai rajonganak ezekért a tárgyakért, mivel az ő családjukban nem öröklődtek ilyen kincsek. Volt itt Karthágó tüzéből kimentett heverő plüsspárnákkal, amelynek egzotikus mintája már megkopott; aranyozott szekrény és komód, olyan masszív vaspántokkal, amelyekhez hasonlót már nem használtak az asztalosok; valamint ősi, összecsukható székek, amelyeken annak idején talán a Scipiók vagy a Gracchus fivérek ültek.
Festmények díszítették az összes szobát, de nem azok a mesterkélt alkotások, amiket az újgazdagok kedveltek, hanem portrék és történelmi jelenetek fába égetve, kifinomult, aprólékosan cizellált keretbe foglalva. Az idő már megsötétítette őket, sima felületüket nagyon finom repedések kavalkádja borította. A gyűjtők pont ezeket a vonásokat tartják a legértékesebbnek, amelyeket emberi kéz nem utánozhat, csak az idő tud létrehozni. Itt-ott apró szobrokat is lehetett látni talapzatokon, de egyik sem volt nagyobb egy felnőtt ember alkarjánál, hogy illeszkedjen a szobák arányaihoz. A szobrok témája is az ősi, vidéki életstílust idézte: Pánt és Silenust, egy rabszolgafiút, aki tüskét szedett ki a lábából, meg egy sziklán kuporgó erdei nimfát.
Elértük az utolsó szobát, és kiléptünk a fedett teraszra. Trygonion a tisztás túloldalán sötétlő liget felé nézett, de én semmit sem láttam ott.
– Nem, biztosan nincs a konyhánál vagy a rabszolgák szállásán, és az istállóban sem lehet – morfondírozott. – Hol máshol lehetne, mint lent, a folyónál?
Megint átszeltük a füves tisztást, és elindultunk a folyóparti liget felé. A fák árnyékában találtunk egy Venus-szobrot: nem olyan kicsi, dísztárgyként szolgáló figurát, mint amilyeneket a házban láttunk, hanem egy hatalmas, lenyűgöző bronzszobrot márványtalapzatra helyezve. Az istennő szinte gőgös elégedettséggel nézte a vizet, mintha a hullámok csak azért csobogtak volna, hogy neki zenéljenek, és a túlparton magasodó várost is csupán abból a célból építették volna, hogy a kedvében járjanak.
– Csodálatos – suttogtam.
Mellettem Belbo lenyűgözve pillantott fel a Venus-szoborra, arcán vallásos áhítat tükröződött.
– Úgy találod? – kérdezett vissza Trygonion. – Azt a szobrot kellene látnod, ami a városi házában van.
Megfordult, és továbbsétált. Valami himnuszfélét dudorászott Kübeléhez. Minden lépéssel, amit megtett a folyó felé, egyre jobb és jobb lett a kedve. Egy piros-fehér csíkos sátor felé igyekezett, amit a parton állítottak fel.
Kiléptünk a fák közül a napfényre. Lágy szellő borzolta a burjánzó füvet. A sátor élénk kontrasztot alkotott az élénkzöld fűvel, a sötétzöld vízzel és az azúrkék éggel. A finom selyem vászondarabokat gyengéd szellő borzolgatta. A piros csíkok úgy vonaglottak, mint rőtszínű kígyók a fehér háttér előtt. Aztán, mintha csak érzéki csalódás lett volna az egész, a kép megfordult, és hirtelen fehér kígyók kezdtek tekeregni a piros háttér előtt.
Valahonnan vízcsobbanásokat hallottam, de a sátortól és a magas fáktól semmit sem láttam a folyóból.
– Itt várj – kérte Trygonion. Belépett a sátorba. Nem sokkal később kidugta a fejét a felhajtható bejáraton. – Gyere be, Gordianus! De a testőrödet hagyd kint.
Ahogy közelebb léptem a sátor bejáratához, egy láthatatlan kéz – valószínűleg egy rabszolgáé – még szélesebbre tárta a nyílást. Beléptem.
Először az illat csapta meg az orromat: soha nem találkoztam korábban ezzel az illatszerrel. Egyszerre volt finom, meghatározhatatlan és izgalmas. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem, tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni.
A piros-fehér selyem meglágyította a vakító napfényt, és meleg ragyogásba vonta a sátor belsejét. A folyó felé néző vászonsávokat feltekerték, így a kilátást a bent lévők azonnal keretbe foglalva élvezhették. Napsugarak táncoltak a zöld vízfelszínen, és visszaverődtek egészen a sátorig, ahol az én kezemen és arcomon is táncoltak. Megint hallottam a csobbanást, és most már a hang forrását is láttam: körülbelül tizenöt fiatal fiú hancúrozott a vízben, nem messze a sátortól. Egyikük-másikuk ágyékát színes gyolcs takarta, de a többi meztelen volt. Vízcseppek tapadtak feszes tagjaikra, és a ragyogó napsütésben úgy csillogtak, mintha drágakövekkel rakták volna ki őket. Amikor visszavonultak az árnyékba, a fák alá, foltosak lettek, akár valamiféle pöttyös faunok. A vadul csobogó víz féktelen mozgásra késztette a fénysugarakat a sátorban.
A sátor közepére sétáltam, ahol Trygonion már nyájas mosollyal várt. Egy magas heverő mellett állt, amelyre piros-fehér csíkos párnákat raktak, és annak az asszonynak a kezét fogta, aki a heverőn feküdt. A nő éppen elfordult, így nem láthattam az arcát.
Mielőtt odaértem volna a heverőhöz, váratlanul elém toppant valaki. Alig nézett ki idősebbnek egy gyereknél, de komoly kontyba rendezte mahagóniszínű haját, és hosszú, zöld köpenyt viselt.
– Asszonyom – szólalt meg, de közben mindvégig a szemembe nézett. – Megérkezett a vendég, akit vártál.
– Vezesd elém, Chrysis.
Mogorván és komótosan beszélt; a hangja mélyebben zengett, mint Trygonioné, de összetéveszthetetlenül női hang volt.
– Igen, asszonyom.
A rabszolgalány megfogta a kezemet, és a heverő elé vezetett. Egyre erősebben éreztem a parfüm illatát.
– Nem, nem, Chrysis – nevetett fel az úrnő lágyan. – Ne az orrom elé állítsd. Eltakarja a kilátást.
Chrysis játékosan arrébb rángatott, és megállított a heverő egyik oldalán.
– Így már jobb, Chrysis. Most menj. Te is, Trygonion. Engedd el a kezem, kicsi gallus. Eredj, és keress valami munkát Chrysisnek fent, a házban. Vagy menjetek szép köveket keresni a folyóparton. De ne engedjétek, hogy valamelyik vízi szatír elkapjon benneteket, mert az ég tudja, mi történne akkor!
Chrysis és Trygonion kimentek a sátorból, és egyedül hagytak a magas heverőn fekvő asszonnyal.

 

 

X

– Azok az ifjak, akiket a folyónál látsz ágyékkötőben, az enyémek. Az én rabszolgáim. A hordszékemet hordják, és testőrködnek mellettem. Megengedem, hogy itt, a hortin ágyékkötőt viseljenek. Elvégre akármikor láthatom őket meztelenül is, amikor csak akarom. Ráadásul itt könnyebben választok újakat is. Az összes fiatal római, akit érdemes meztelenül megszemlélni, tudatában van annak, hogy az én partszakaszomon szabadon fürdőzhet, legalábbis, amíg pucér. Azon a kis fákkal eltakart ösvényen jönnek le az útról, és az ágakra akasztják a tunikájukat. Nyár közepén a legforróbb napokon akár százan is megfordulnak itt, fejest ugranak a vízbe, fröcskölik egymást, vagy a sziklákon napoznak... a rendelkezésem szerint ruhátlanul. Nézd meg annak az ifjúnak a vállát...
Szinte emlékeztetnem kellett magamat, hogy egy korosodó asszonyt figyelek. Tudtam, hogy körülbelül öt évvel idősebb az öccsénél, Publius Clodiusnál, ezért arra következtettem, hogy negyven felé járhat – egy-két év eltéréssel. Nehéz lett volna megmondani, hogy a külseje megfelel-e a korának. Akárhány éves volt, jól állt neki. Clodia bőre határozottan szebb volt, mint a legtöbb negyvenéves asszonyé, színe akár a fehér rózsáké, állaga krémesen finom. De lehet, hogy csak a sátor szűrt fénye láttatta ilyen előnyös színben. Fényes fekete haját valami mágikus módszerrel, rejtett tűk és fésűk segítségével tűzte fel a feje tetejére, ahol csak göndör fürtök bonyolult szövevényét lehetett látni. A homloka szabadon maradt, és a hátraszorított haj kiemelte járomcsontjának feltűnő szögét és orrának büszke ívét. Ajka pazar vörös árnyalatban pompázott, ami semmiképp sem lehetett természetes. Szemében kék és sárga villámok táncoltak, de többnyire zöld csillogást láttam benne, a smaragdkövek színét, ugyanazt a sziporkázást, ami a Tiberis zöld hullámain is játszott. Hallottam már Clodia szeméről, hiszen messze földön híres volt.
– Nézd, milyen libabőrösek! – Felnevetett. – Csoda, hogy egyáltalán kibírják a vizet. A folyó még szinte fagyos az évnek ebben a korai szakaszában, süssön akármilyen melegen a nap. Nézd, hogy összezsugorodott a férfiasságuk! Kár, mert így csak feleannyira élvezetes a látvány. De ha jobban megnézed, egyikük sem reszket. Nem akarják, hogy lássam a remegésüket, ezek a kedves, bátor, bohó fiúcskák.
Újból nevetni kezdett, halk torokhangon.
Clodia egy halom párnának támasztotta a hátát, a lábát pedig az egyik oldalon maga mellé emelte a díványra. Fényes sárga selyemből készült hosszú stóláját egy öv fogta össze a melle alatt, egy másik szíj pedig a derekánál. Csak a karja maradt szabadon. Ennek ellenére senki sem nevezhette volna az öltözékét visszafogottnak. Az előkelő selyemszövet szinte áttetsző volt, így a vízről érkező vakító sugarak össztüzében nehéz lett volna megállapítani, hogy teste körvonalának ragyogása mennyiben köszönhető a fényes selyemnek, és mennyiben az alatta rejtőző, olajosan fénylő bőrnek. Még soha nem láttam ilyen ruhát azelőtt. A meglepettség az arcomra is kiülhetett, mert Clodia ismét kacagni kezdett, és ezúttal nem a fürdőző ifjakon derült.
– Tetszik? – kérdezte, miközben mélyen a szemembe nézett, és tenyerével végigsimított magán a csípőjétől a combján át egészen a térdhajlatáig. A selyem úgy fodrozódott a keze alatt, mint a víz. – Cosról hozattam. Egy ottani híres selyemkészítő legújabb kreációja. Szerintem egyetlen római asszonynak sincs ilyen ruhája. Vagy lehet, hogy hozzám hasonlóan ők sem merik nyilvános helyen felvenni.
Álszemérmesen mosolygott, és kezével ezüst nyakláncát kezdte babrálni. Széttárta az ujjait, és mivel a selyem átlátszó volt, tisztán láttam, hogy miközben az egyik lapisgyöngyöt görgeti a mutatóujja és a hüvelykujja között, kisujjával lágyan cirógatja az egyik nagy, világos színű mellbimbóját, amíg az egyre dermedtebb nem lesz.
Megköszörültem a torkomat, és elfordultam. A folyónál fürdőző ifjak most egy bőrlabdával játszottak, ide-oda dobálták, de időnként mindnyájan a sátor felé pillantottak. Nem véletlen, hogy már az év első meleg napján megjelentek a Tiberis partján. Legalább annyira kíváncsiak voltak ők Clodiára, mint az asszony rájuk. Megint krákogtam egyet.
– Kiszáradt a torkod? Csak nem gyalog tetted meg az utat a Palatinusról?
Őszinte megdöbbenéssel kérdezte, mintha a szabad ég alatti gyaloglás olyan mutatvány lett volna, amire legfeljebb a hordszékét cipelő rabszolgák képesek, ám ő maga soha nem kísérelné meg.
– Igen, sétáltam.
– Ó, szegény, akkor biztosan nagyon szomjas vagy. Nézd csak, Chrysis idekészített nekünk két kelyhet, mielőtt elment. Az agyagkorsóban friss vizet találsz. A boroskancsóban falernumi bor van. Soha nem iszom mást.
A korsókat az asszony heverője mellé helyezték egy kisasztalra. Széket viszont sehol sem láttam. Úgy tűnik, a látogatóknak ebben a sátorban állniuk kell.
Valóban kiszáradt a szám, és nem csak a nap hevétől. Clodia kelyhe már tele volt borral, ezért odanyúltam a vizeskancsóhoz, és öntöttem a saját kelyhembe. Lassan megittam, aztán újabb adagot töltöttem magamnak.
– Bort nem kérsz? – kérdezte Clodia csalódottan.
– Nem tenne jót. Egy korombeli férfinak kifejezetten árt, ha egy ilyen forró napon a testi megerőltetés után még bort is iszik.
Ha nem is az emésztésemet borítja fel, annyi káros hatása biztosan lett volna, hogy elködösíti az ítélőképességemet, és ebben a társaságban ez komoly veszélyt hozhatott volna a fejemre. Mivé alakulhat egy áttetsző selyemruha a szememben, miután legurítottam a torkomon két-három pohár erős falernumi bort?
– Ahogy gondolod – vont vállat az asszony.
A selyemszövet összegyűrődött a vállán, és úgy hömpölygött a keblén, mint valami sárga vízréteg.
Megittam a második pohár vizet is, aztán leraktam a kelyhet.
– Gondolom, nem véletlenül küldted hozzám a gallust.
– Nem, nem véletlenül.
Elfordította rólam a tekintetét, és megint a vízben játszó fiatal fiúkat kezdte figyelni. Láttam, hogy a tekintete ide-oda jár, a bőrlabdát követve. Az arca közömbös maradt.
– Trygonion azt mondta, hogy Dióról van szó.
Clodia bólintott.
– Talán nem ártana lecsukni a sátor oldalát – javasoltam.
– Akkor mit gondolnának a fiatalemberek a folyóban?
Mintha a botrány lehetősége éppúgy mulattatta volna, ahogy az én egyre erősödő döbbenetem is.
– Ha egy gardedámra van szükséged, hívd vissza a rabszolganődet.
– Gardedámra van szükségünk? – nézett rám nyugtalanító pillantással. – A jelek szerint semmit sem tudsz Chrysisről. Egyáltalán nem alkalmas erre a szerepre.
– Akkor hívjuk vissza Trygoniont.
Erre hangosan felkacagott, és már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de inkább meggondolta magát.
– Bocsáss meg nekem – szólt. – Ha egy vonzó férfival akad dolgom, szeretek először egy kicsit incselkedni vele. Tisztában vagyok ezzel a hibámmal. A barátaim megtanultak túllépni rajta. Remélem, te is túlteszed magad rajta, Gordianus, most, hogy már bevallottam neked.
Bólintottam.
– Nagyszerű. Igen, valóban közös barátunk, az alexandriai Dio idő előtti haláláról akartam beszélni veled.
– Közös barátunk?
– Igen. Nemcsak a te barátod volt, hanem az enyém is. Ne vágj olyan meglepett arcot, Gordianus. Biztos rengeteg dolog van Dióval kapcsolatban, amiről nem tudtál. Ami azt illeti, rólam sem sejthetsz sok mindent, annak ellenére, hogy épp eleget hallottál felőlem. Megpróbálom rövidre fogni, és a lényegre térek. Én javasoltam a filozófusnak, hogy keressen fel téged, és tőled kérjen segítséget. Azon a napon, amikor meggyilkolták.
– Te?!
– Igen.
– De hát te nem is ismersz engem.
– Lehet, de sokat hallottam rólad, ahogy bizonyára te is sokat hallottál rólam. A hírneved régi időkbe nyúlik vissza, Nyomozó. Tizenhét éves lányka voltam, és még a szüleimnél laktam, amikor Cicero azt az emlékezetes védőbeszédet tartotta, amivel megmentette az apagyilkossággal vádolt embert. Emlékszem, milyen sokáig emlegette apám az esetet. Sokáig fogalmam sem volt róla, mi volt a te szereped az egészben, de később maga Cicero mesélt el nekem mindent. Milyen szívesen elevenítette fel azt a bizonyos ügyet, újra meg újra, egészen addig, amíg a Catilina felett aratott győzelme nem szolgáltatott neki egy újabb témát, amiről szüntelenül kárálhat. Cicero gyakran beszélt rólad megboldogult férjemnek; néha javasolta is Quintusnak, hogy vegye igénybe a szolgálataidat. De Quintus mindig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a saját embereivel végeztesse a hasonló felderítő munkát. Őszinte leszek veled: Cicero nemcsak elismerően nyilatkozott rólad. Az igazat megvallva, néhányszor, amikor felmerült a neved, olyan szavakat használt, amiket egy hozzám hasonló méltóságteljes római matróna nem ismételhet el. De mindannyian összevesztünk már egyszer-kétszer Ciceróval, nem igaz? A lényeg az, hogy a becsületességedet és a feddhetetlenségedet még akkor is elismerte, amikor mérges volt rád. Emlékszem, amikor Quintus kormányzó volt a galliai Cisalpinában, Cicero meglátogatott a feleségével, Terentiával, és egyik este, vacsora után afféle kérdezz-felelek játékot játszottunk. Amikor Quintus megkérdezte Cicerótól, hogy van-e olyan ember, akire rábízná az igazságot, tudod, mit válaszolt? Azt mondta, hogy van, és Gordianusnak hívják. Megértheted, hogy amikor Dio megkérdezte, kiben bízhatna meg, azonnal a te neved jutott eszembe. Akkor még nem tudtam, hogy te már ismered a filozófust. Trygonion mondta el nekem, miután látogatást tettek nálad.
– Ez kétségkívül hízelgő – feleltem. – Akkor hát azt is tudod, hogy annak idején Alexandriában ismerkedtem meg Dióval.
– Trygonion elmesélte.
– De te honnan ismerted a filozófust?
– Mert volt néhány közös ügye a fivéremmel, Publiusszal. Honnan máshonnan ismertem volna?
– Milyen ügyekről beszélsz?
– Nem sokkal azután találkoztak, hogy Dio Rómába érkezett. Sok megbeszélnivalójuk volt.
– Az ember azt gondolná, hogy Dio és Publius Clodius nagyon nehezen értettek szót egymással, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a fivéred irányította Ciprus elfoglalását, ami korábban Egyiptomhoz tartozott.
– Fátylat rá, ahogy az etruszkok mondták. A filozófus számára sokkal fontosabb volt, hogy a fivérem ellenséges viszonyban van Pompeiusszal. Publius szövetséget ajánlott Diónak a szenátuson belül, neki pedig nagy szüksége volt erre. Cserébe megismertette egy-két módszerrel, amikkel meghiúsíthatja Pompeius egyiptomi terveit.
– És mi volt mindebben a te szereped?
– Van valami az éles eszű öregemberekben, aminek nem tudok ellenállni.
Megint azzal a nyugtalanító tekintettel nézett rám.
– És mit látott Dio benned? – kérdeztem nyersen.
– Talán az tetszett neki, hogy annyira szeretem a költészetet.
Clodia elegánsan vállat vont, mire a fényes selyem fennakadt és fodrozódni kezdett a mellbimbóin.
– Ha te és a fivéred olyan jó barátai és elkötelezett támogatói voltatok Diónak, miért nem lakhatott a ti házatokban, ahol biztonságban lett volna? Akkor nem kellett volna egyik kétes vendéglátótól a másikig menekülnie, alig egy lépéssel a gyilkosa előtt járva.
– Dio ugyanazon okból nem maradhatott a házamban, amiért te sem eresztheted le a sátor oldalát, Gordianus. Egy férfi és egy nő együtt, megértheted... Dio viszálya a szenátussal így is eléggé megingatta a lába alatt a talajt, hát képzeld csak el, mi lett volna, ha ezt még egy más irányú célozgatás is súlyosbítja. Publiusnál sem lakhatott; képzeld, milyen pletykák keltek volna szárnyra arról, hogy az egyiptomi bajkeverő és a híres népvezér titkos terveket szövögetnek. A hírnév megköveteli a maga árát. Néha a saját érdekükben a barátainknak is meg kell tartaniuk a két lépés távolságot.
– Ezek szerint Dio a barátod volt, vagy a szövetségesed, vagy hívjuk akárminek, te pedig hozzám küldted, hogy tőlem kérjen segítséget. Vissza kellett utasítanom. Pár órával később megölték. Te és a fivéred nem óvtátok őt túl hatékonyan, vagy tévedek?
Összeszorította az ajkait, szeme villámokat szórt.
– De te sem – közölte jéghidegen. – Pedig te sokkal régebben ismerted őt, mint én, és te valószínűleg sokkal jobban le voltál neki kötelezve, mint mi.
Megrándult az arcom.
– Lehetséges. De még ha el is fogadom Dio megbízását, már késő lett volna ahhoz, hogy meg tudjam védeni. Mire másnap felébredtem... nem, még mielőtt aznap éjjel elaludtam volna... már halott volt.
– És mi lett volna, ha igent mondasz Diónak? Mi lett volna, ha megígéred neki, hogy másnap reggel elkezdesz kutatni valami biztonságos hajlék után, és segítesz neki eldönteni, kiben bízhat, és kiben nem? Nem érezted volna kötelességednek a halála után, hogy az igazságszolgáltatás elé hozd a gyilkosát?
– Talán...
– És így nem érzed, hogy kötelességed lenne? Pusztán a régi barátság iránti tiszteletből. Miért késlekedsz ilyen sokáig a válasszal?
– De hát azóta mindenki tudja, hogy ki ölte meg a filozófust.
– Ki?
– Természetesen Ptolemaiosz király.
– Ptolemaiosz király volt az, aki mérget csempészett Dio levesébe Lucceius házában? Maga Ptolemaiosz volt az, aki beosont a filozófus szobájába, és halálra szurkálta?
– Nem, persze hogy nem. Viszont ő bízta meg a gyilkost...
– Pontosan. Nem érzed kötelességednek, hogy segíts megbüntetni azt az embert, és ezzel némi megnyugvást adj Dio szellemének?
– Asicius már bíróság elé állt ezzel a váddal...
– És fel is mentették a disznót! – tajtékzott Clodia villogó szemmel. – Nemesis majd kitölti rajta a haragját a saját kénye-kedve szerint. De van még egy ember, akinek a bűnössége legalább annyira nyilvánvaló, mint Asiciusé. Ez a személy még nem állt a bírák elé. Segíthetnél, Gordianus.
Bár a folyóban viháncoló emberek nem hallhatták, amit beszélünk, mégis lecsendesítettem a hangomat.
– Ha Pompeiusra célzol...
– Pompeiusra? Gondolod, hogy téged küldenélek Pompeius ellen? Az olyan lenne, mintha egy félkarú gladiátort küldenék az arénába, hogy küzdjön meg egy elefánttal! – Nevetése olyan volt, mintha homokot szórtak volna az arcomba. – Nem, Gordianus, én egy sokkal egyszerűbb feladattal akarlak megbízni, amihez bőven megvannak a képességeid. Hányszor nyomoztad már ki egy gyilkosság körülményeit? Hányszor segítettél már egy ügyvédnek bizonyítékokat találni, amivel alá lehet támasztani a vádlott ártatlanságát vagy bűnösségét? Én csak ennyit kérek tőled. Nem várom, hogy letaszíts egy királyt a trónjáról, vagy ledönts egy kolosszust. Csak segíts nekem elérni, hogy a törvény ökle lesújtson arra az emberre, aki a saját kezével küldte a halálba Diót. Segíts megbüntetni a hidegvérű gyilkost, aki belemártotta a kését Dio mellkasába!
Nagyot sóhajtottam, és inkább a vízfelszínen táncoló napsugarak felé fordultam.
– Miért tétovázol ennyit, Gordianus? Természetesen megfizetem a szolgálataidat, méghozzá nem is szűkmarkúan. De arra számítottam, hogy kapva kapsz az alkalmon, már csak a Dio iránti tiszteleted miatt is. Nem hallod, hogy a szelleme most is a füledbe suttog, és bosszúért könyörög? Egyszer már kérte a segítségedet, amikor életben volt...
– Mostanában az ilyen eseteket, ahol gyilkosságról is szó van, általában átadom a fiamnak, Ecónak. Ő fiatalabb, erősebb és fürgébb. Ezek a tulajdonságok pedig nélkülözhetetlenek, ha ilyen nagy a tét. Az éles látás és hallás élethalál dolgában dönthet. A magamfajta idősebb emberek...
– De a fiad sohasem találkozott Dióval, vagy igen?
– Mégis úgy gondolom, hogy neked Ecóra van szükséged.
– Nos, mivel soha nem láttam, nehéz lenne megmondani, hogy szükségem van-e rá vagy sem. Úgy néz ki, ahogy te néztél ki fiatal korodban?
Tetőtől talpig végigmért, mintha egy árucikk lennék a rabszolgavásáron. Beharaptam a szám, és már sajnáltam, hogy megemlítettem Ecót. Elképzeltem, hogy ő állna ott a helyemben, négyszemközt egy ilyen fúriával. Hogy jutott eszembe egyáltalán említeni a nevét?
– Mindkét fiamat örökbe fogadtam – mondtam gyorsan. – Egyáltalán nem hasonlítanak rám.
– Akkor nagyon csúnyák lehetnek – felelte, és úgy tett, mintha csalódottságában a homlokát ráncolná. – Akkor hát te vagy az én emberem, Gordianus, és nem kerülheted ki a válaszadást. Segítesz nekem, vagy nem?
Haboztam.
– Dio kedvéért – tette hozzá Clodia.
Sóhajtottam, mert nem láttam kiutat a helyzetből.
– Azt akarod, hogy kiderítsem, ki ölte meg Diót?
– Nem, nem! – rázta a fejét az asszony. – Ezek szerint nem fogalmaztam elég érthetően. Mi már tudjuk, ki a gyilkos. Én azért kérem a segítségedet, hogy bizonyítékokat gyűjthessünk a bűnös ellen, és elítéljék.
– Te tudod, ki ölte meg Diót?
– Hát persze. És biztos vagyok benne, hogy te is ismered. Pár nappal ezelőtt még ott lakott a szomszédodban. A neve Marcus Caelius.
Szájtátva néztem rá.
– Honnan tudod?
Az asszony előrehajolt, és szórakozottan simogatta a combját. Erre a mozdulatra összepréselődtek a mellei, és szédítően csillogni kezdett rajtuk a selyemanyag.
– A közelmúltig igencsak szoros kapcsolat fűzött össze minket Marcus Caeliusszal. A fivéremmel is jó viszonyt ápolt. Mondhatni, olyan volt számunkra, mintha a testvérünk lett volna.
Volt valami szemérmetlen abban, ahogyan ezt mondta.
– Folytasd – kértem.
– Nem sokkal azelőtt, hogy a filozófust megpróbálták megmérgezni Lucius Lucceius házában, Caelius eljött hozzám, és egy nagy összegű kölcsönt kért.
– És?
– Azt mondta, arra kell neki a pénz, hogy valamiféle játékokat rendezhessen a szülővárosában, Interamniában. A jelek szerint egy tiszteletbeli posztot tartanak fenn neki az ottani helyi tanácsban. Cserébe kötelezi magát arra, hogy fedezi a helyi fesztiválok költségeit. Legalábbis Caelius ezt mesélte nekem. Nem ez volt az első alkalom, hogy pénzt kért kölcsön tőlem.
– Mindig adtál neki?
– Általában. Mondhatjuk, hogy szokásommá vált Marcus Caelius kedvében járni. Mindig visszafizette, de csak a legritkább esetben pénzzel.
– Akkor hogyan?
– Szívességekkel.
– Politikai szívességekkel?
Clodia elnevette magát.
– Aligha! Fogalmazzunk úgy, hogy egyfajta viszketés kínzott, és Caelius tudta, hogyan kell megvakarni. De eltértem a tárgytól. Amint mondtam, ezúttal kifejezetten magas összeget akart kölcsönkérni, sokkal magasabbat, mint bármikor korábban.
– Akkor azt nagyon sok vakarással kellett volna visszafizetnie...
Az asszony szeme villámokat szórt.
– Hát persze, én is ilyesmire gondoltam, amikor beleegyeztem, és ostoba módon kifizettem Caeliusnak azt a hatalmas összeget. Később aggódni kezdtem, és kicsit utánajártam a dolgoknak. Képzelheted, mennyire kétségbeestem, amikor megtudtam, hogy az interamniai játékokat nem tavasszal, hanem ősszel tartják! Caelius minden egyes szava kitaláció volt.
– Nem ő az első fiatalember, aki hazudik egy szép asszonynak azért, hogy pénzt adjon neki.
Clodia elmosolyodott, és rájöttem, hogy akaratom ellenére szépnek neveztem; természetesen azt akartam mondani: „egy idősebb nőnek”. Ő viszont annál inkább hízelgőnek találta a bókot, mert tudta, hogy ösztönösen csúszott ki a számon.
Aztán lehervadt a mosolya.
– Szerintem Marcus Caeliusnak arra kellett a pénz, hogy megszerezze a mérget, és lefizesse Lucceius egyik rabszolgáját, aki majd elteszi Diót láb alól.
– Azt mondtad, hatalmas összeg volt.
– A méreg nem olcsó. Megbízhatónak kell lennie, akárcsak annak, aki eladja. Ahhoz is sok pénz kell, hogy valaki megvesztegesse egy gazdag ember rabszolgáját, és rávegye egy ilyen bűntényre. – Clodia olyan bizonyossággal beszélt ezekről az ügyekről, mintha személyes tapasztalata is lenne. – Persze erre az összefüggésre csak később jöttem rá, miután Diót már megölték. Apró dolgokból raktam össze: abból, ahogy Caelius beszélt, és amilyen arcot vágott, ha Dio került szóba, a talányos megjegyzésekből, a saját megérzéseimből...
– Ezek nem bizonyítanak semmit.
– A bizonyítékokat tőled várom, Gordianus.
– Akármi is volt a gyilkossági kísérlet mögött, végül nem a méreg ölte meg Diót. Mit tudsz a szurkálásról?
– A merénylet napján kora este Marcus Caelius megjelent a házamban, ami nincs messze Titus Coponius házától, a gyilkosság helyszínétől. Egy kés volt nála a tunikájába rejtve.
– Ha egyszer elrejtette, hogyan...
– Biztosíthatlak, semmi nem volt nála vagy rajta azon az estén, amit én ne láttam volna – búgta sugárzó mosollyal. – Volt nála egy kés. Rosszkedvűnek és nyűgösnek láttam, korábban soha nem mutatta ezt az arcát. Többet is ivott, mint máskor. Megkérdeztem, mi baja, mire azt felelte, hogy valami nagyon kellemetlen feladat vár rá, és csak akkor fog megkönnyebbülni, ha túl lesz rajta. Tovább erősködtem, hogy mondja csak el, de nem volt hajlandó. Ti, férfiak a temérdek kis titkaitokkal! „Remélem, az a kellemetlen feladat, amitől annyira félsz, nem az, amit most itt kell végrehajtanod” – mondtam. „Persze, hogy nem!” – felelte, és be is bizonyította, hogy nem attól reszketett. De aznap este az egész szerelmeskedésünk nagyobbfajta csalódás volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Caelius férfiassága semmivel sem volt duzzadóbb, mint azoknak a fázós ifjaknak a folyóban. Később, amikor a barátja, Asicius eljött érte, már alig várta, hogy indulhasson. Nem volt más választásom, elengedtem a fiúkat, hadd játsszanak egymással. Kicsivel később – ha jól hiszem, csak percekkel azután, hogy ők ketten elhagyták a házamat – Diót halálra késelték.
Hosszabb ideig hallgattam, mielőtt megszólaltam. Nem Clodia történetének a részletei fojtották belém a szót, hanem az, ahogy beszélt. Még soha nem hallottam korábban, hogy egy asszony ilyen őszintén beszélt volna a nemi életéről, ráadásul ennyi fanyarsággal a hangjában.
– Biztos te is tudod, hogy minden, amit Caeliusszal kapcsolatban elmondtál nekem, a körülmények összejátszása is lehet.
– Akkor hozzáteszek egy újabb körülményt. Caelius a következő este ismét meglátogatott, és hozott nekem egy ajándékot: egy ezüstláncot lapis lazuli és carneol kövekkel. Azzal büszkélkedett, hogy most már vissza tud fizetni minden szeszterciuszt, amit kölcsönadtam neki.
– És vissza is fizette?
Clodia nevetett.
– Dehogy fizette! De egyértelműen látszott rajta, hogy nagyobb összeghez jutott. Elvégezte a feladatát, és busás jutalmat kapott érte.
– Ez csak a te feltételezésed?
Clodia nem is hallotta, amit mondtam. A sátor tetejét nézte, és az emlékeibe merült.
– Az aznap éjjeli szerelmeskedésünk épp az ellentéte volt annak, ami az előző éjszakán lezajlott. Caelius valóságos Minotauroszként viselkedett: ágaskodó szarv, lángoló tekintet, izzadságtól csillogó lágyék...
Már nyitottam a szám, hogy félbeszakítsam, de megelőzött egy közeledő férfi nevetésének a hangja. A mély torokhangot víztől csattogó léptek kísérték. Az asszony magához tért az ábrándozásból, és előredőlt a heverőjén. Színtiszta öröm ült ki az arcára.
A folyó felé fordultam, ahol egy férfit láttam közeledni. Már a part közelében járt, magasra emelte a lábát a sekély vízben, úgy igyekezett a sátor felé. Ő is teljesen pucér volt, akárcsak a többi fürdőző. A lefelé araszoló nap sugarai csillogtak a vízfelszínen a háta mögött, és ragyogó sziluettet rajzoltak köré. A vízgyöngyök úgy fénylettek a vállain és a végtagjain, mint apró fehér lángcsóvák, amelyek mellett sötétebbnek tűnt arányos, férfias alkata. Miután kiért a folyóból, felemelte a karját, és kipréselte a vizet a hajából, mire feldagadtak az izmok a vállán és a karján. A szárazföldön hencegővé változott a járása, és bár a vonásait még mindig elhomályosította a fények kontrasztja, az arcán felvillanó széles mosolyt jól láttam.
– Kedvesem! – szakadt ki Clodiából a sóhaj, mintha csak egy lélegzetvétele vált volna hirtelen hallhatóvá, olyan kiszámíthatatlanul, mint egy nyögés vagy egy sóhaj.
Egy szemernyi színlelés vagy incselkedés sem volt a hangjában, sem alattomosság vagy burkolt célozgatás. Amikor a férfi odaért a sátorhoz, azonnal felkelt a heverőről, és állva üdvözölte. Nehéz lett volna megmondani, melyikük a meztelenebb: az izmos férfi hosszú végtagjaival, aki a vízgyöngyökön kívül semmi mást nem viselt, avagy Clodia az áttetsző sárga selyemruhájában. Átölelték, és szájon csókolták egymást.
Egy-két pillanat múlva az asszony elengedte a férfit, és megfogta a kezét. Ahol átnedvesedett a stólája az öleléstől, a selyem még átlátszóbbá vált, és úgy tapadt rá, mintha a második bőre lett volna. Felém fordult, és amikor látta, hogy tátva maradt a szám, elnevette magát. A férfi is ezt tette, mintha egyfajta tükörképe lett volna Clodiának.
– De kedvesem! – csicseregte a férfi kezét szorongatva, és kislány módjára kacarászva. – Miért nem a sátor bejáratán jöttél be? Mit kerestél a többiekkel a vízben? Mikor mentél közéjük? Nem is vettem észre, hogy ott vagy!
– Csak most érkeztem – felelte a férfi. Hangja mélyebb volt, furcsa módon mégis nagyon hasonlított az asszony hangjára. – Gondoltam, mókás lesz elvegyülni az imádóid között, és kíváncsi voltam, magamra tudom-e vonni a figyelmedet. Ezek szerint nem sikerült!
– Valami sokkal fontosabb dolog vonta el a figyelmem, kedvesem! – felém biccentett, és félig-meddig elkomolyodott az arca. Hangjába visszatért a csipkelődő él; megint szerepet játszott, de vajon melyikünk előtt? – Dióról van szó, kedvesem, és a tárgyalásról. Ez itt Gordianus, már többször meséltem neked róla. Segít nekünk megbüntetni Marcus Caeliust.
A férfi rám villantotta ragyogó mosolyát. Most már én is felismertem. Sokszor láttam messziről a Forumon, amint az őt követő tömeget lelkesítette, vagy a szenátus nagy hatalmú tagjaival tárgyalt, de még sohasem láttam ruhátlanul, nedvesen hátrasimított hajjal. Mennyire hasonlított Publius Clodius a nővérére, különösen ilyen pillanatokban, amikor egymás mellett álltak!

 

 

XI

– Eszembe jutott valami, amit nagyon sokszor mondtál nekem, amikor én is elkezdtem a te munkáddal foglalkozni, papa. „Soha ne fogadj el egy megbízást úgy, hogy nem kérsz előre valamennyi pénzt, legyen akármilyen kevés is.”
Eco felszegte a fejét, és átható tekintettel nézett rám.
– Mire célzol? – kérdeztem.
– Hát... amikor eljöttél Clodia hortijából ma délután, nehezebb volt a tarsolyod, mint amikor megérkeztél oda?
Ilyen tekervényesen akarta tőlem megkérdezni, hogy egyáltalán elfogadtam-e Clodia felkérését, és kinyomozom-e Dio halálának körülményeit. Mennyire jellemző Ecóra! Azonnal a lényegre tapint.
Annak ellenére, hogy aznap szinte nyári meleg volt, korán besötétedett – végül is még mindig martius hónapjában jártunk. Amikor elhagytam Clodia folyóparti telkét, nem sokkal azután, hogy az öccse megérkezett, a nap már a láthatár felé tartott, és a Tiberis tündöklő aranyfolyammá változott. Mire Belbóval visszaértünk a házamhoz, beállt a szürkület is. Végigvonultunk a hídon, aztán átmentünk a bezárt marhapiacokon, és újra felmásztunk a Palatinusra. Beköszöntött az éjszaka, és ezzel együtt hidegebb is lett. Gyorsan megvacsoráztunk Bethesdával és Dianával, aztán én, dacolva a lábamban sajgó fájdalommal, ismét sétára indultam az esti városban, hogy megvitassam a történteket a nagyobbik fiammal.
Ecóval a dolgozószobában ültünk le a házban az Esquilinus-dombon, ami egykor az én házam volt, és amit én is az apámtól örököltem. Most már a fiam lakott benne az ő családjával. A feleségével, Meneniával elkerültük egymást; valószínűleg a civakodó ikreket próbálta lefektetni. A fiúk magas hangú kiáltásai néha-néha megremegtették a levegőt.
Felelevenítettem Ecónak a Clodiával való beszélgetésemet, egészen addig a pillanatig, amikor megérkezett a fivére, és rövidesen elhagytam a sátrat.
– Amikor elindultam hazafelé az asszony hortijából, a tarsolyom sokkal nehezebb volt – közöltem végül.
– Ezek szerint elvállaltad a megbízatást.
Bólintottam.
– Akkor hát te is úgy gondolod, hogy Marcus Caelius ölte meg Diót?
– Nem mondtam ilyet.
– De arra keresel bizonyítékokat, hogy ő a bűnös.
– Ha létezik ilyen bizonyíték.
– Clodia érvei számomra is elég vérszegénynek tűnnek – mondta Eco. – De te már nemegyszer kezdtél bele olyan nyomozásba, ahol sokkal kevesebb kiindulópontod volt, és mégis sikerült fényt derítened az igazságra.
– Igen. De hogy őszinte legyek, kellemetlen érzéseim vannak az egész üggyel kapcsolatban.
– Nem csodálom!
– Hogy érted ezt?
– Nos, papa, mindenki tudja, hogy Caelius és Clodia szeretők voltak. Caelius ráadásul Clodius politikai szövetségese és ivócimborája, legalábbis egykor az volt. Ha ezt vesszük alapul, talán több is lehetett köztük puszta barátságnál. Vagy talán inkább mindhármuk között.
– Arra gondolsz, hogy esetleg hárman egy ágyban?
Eco vállat vont.
– Ne csinálj úgy, mintha leesett volna az állad. Egy olyan nő, mint Clodia... Magad mondtad, hogy a heverőjén kívül semmilyen más bútordarab nem volt a sátrában.
– Vagyis?
– Papa! Te azt hitted, hogy odabenn állniuk kell a vendégeknek. Az alapján, amit én hallottam, Clodia ennél sokkal de sokkal vendégszeretőbb. Ha nem láttál széket, csak egyetlen heverőt, az talán azt jelentette, hogy a vendégek azonnal lefekszenek.
– Eco!
– Hát még ha hozzáveszem, hogy mit meséltél a ruhájáról...
– Nem kellett volna ilyen részletesen taglalnom.
– Nem. Engem is magaddal kellett volna vinned. Akkor megnézhettem volna a saját szememmel.
– Már jócskán betöltötted a harmincat, fiam. Ideje lenne valami mással is foglalkoznod a bujálkodáson kívül.
– Menenia sohasem panaszkodik – vigyorodott el.
Rosszallóan akartam felmordulni, de inkább olyasféle hang jött ki a torkomból, amiből talán kíváncsiságra lehetett következtetni. Eco egy Bethesdához hasonló, fekete hajú szépséget választott feleségnek. Vajon miben hasonlított még Bethesdához? Gyakran felötlött bennem ez a kérdés, azon a természetes módon, ahogy a korombeli idősödő férfiak a fiatalok élete iránt szoktak érdeklődni. Eco és Menenia... a csupasz Clodius és a nővére abban az átlátszó ruhában...
Abban a pillanatban az egyik iker velőtrázó sikolyt hallatott a ház egyik távolabbi részéből. Azonnal magamhoz tértem az álmodozásból; a hang durván figyelmeztetett arra, hogy a testi örömnek bizony következményei is lehetnek.
– Eltértünk a tárgytól – szólaltam meg. – Éppen azt mondtam, hogy kellemetlen érzésekkel fogadtam el Clodia megbízását, te pedig azt felelted, hogy „nem csodálom”.
– Nos, hát elég gusztustalan ez az egész, nem igaz? Talán még gyanús is. Úgy értem, valami bűzlik az ügyben. Csak annyit tudtál meg Caeliusról a Clodiával folytatott beszélgetésedből, hogy kölcsönkért egy nagyobb összeget egy idősebb, gazdagabb asszonytól, nem árulta el neki a valódi célját, és vissza sem fizette a pénzt. Ó, és azt is megtudtad, hogy kést hord magánál, ami gyakorlatilag illegális a városon belül, de manapság mindenki ezt teszi, akinek van egy csepp józan esze. A közelmúltig az asszony szeretője volt, most viszont Clodia bizonyítékokat keres, hogy elítéltethesse gyilkosságért. Mit lehet ebből kihámozni? Caelius az asszony fivérének bizalmasa volt, és most a Clodius testvérek azzal vádolják, hogy Ptolemaiosz király felbérelt orgyilkosa, vagy akár Pompeiusé, végül is egyre megy. Elég furcsa, főleg ha belegondolsz, hogy Caelius Clodius lakásában lakik, nem messze a te házadtól.
Megráztam a fejem.
– Most már nem. Clodius kitette a szűrét.
– Mikor?
– Pár napja. Én is csak ma tudtam meg Clodiustól. Ott állt meztelenül a sátorban, csöpögött róla a víz, és nyeglén beszélgetett velem az ingatlanügyeiről. Milyen különös: amikor a gallusszal Clodia háza felé gyalogoltunk, elmentünk Clodius háza mellett, és csodálkoztam is, miért vannak fényes nappal bezárva a zsaluk. Gondoltam, biztos másnapos, és alszik. Erre kiderül, hogy akkor már rég üresen állt a ház egy része. Caelius átmenetileg visszaköltözött az apjához a Quirinalis-dombra. Kétségkívül ott is marad a tárgyalás végéig.
– Ezek szerint mindenképpen benyújtják ellene a büntetőkeresetet?
– Igen. A vádakat már nyilvánosságra hozták. De nem Clodius kezdeményezte.
– Hát ki?
– Találd ki!
Eco a fejét csóválta.
– Marcus Caeliusnak annyi ellensége van, hogy nem mernék találgatni.
– Az első vádló Lucius Calpurnius Bestia tizenhét éves fia volt.
Eco elnevette magát, és kinyújtotta a karját, hogy Caelius vádbeszédét utánozza.
– „Bírák! Nem bűnös ujjal mutatok – hanem a bűnös ujjra mutatok!”
– Ezek szerint ismered a történetet.
– Már hogyne ismerném, papa. Mindenki hallott róla, hogyan vádolta meg Caelius Bestiát a feleségei megmérgezésével. Csak azt sajnálom, hogy mi ketten éppen akkor látogattuk meg Metót, amikor a tárgyalás zajlott. Menenia mesélte el, mi történt.
– Engem Bethesda avatott be a részletekbe. Nos, úgy tűnik, Bestia hamarosan elégtételt vesz Caeliuson.
– Kijelölték már a tárgyalás időpontját?
– Igen. A vádat hivatalosan öt napja emelték. A szokásoknak megfelelően mindkét oldalnak tíz nap áll rendelkezésére, hogy rendezze az érveit, vagyis a tárgyalás öt nap múlva kezdődik.
– Ilyen hamar? Nem maradt sok időd!
– Lassan már megszokom. Az emberek azt hiszik, hogy a bizonyítékok a fán teremnek.
Eco felemelte a fejét.
– De várj! Azt mondod, a tárgyalás aprilis kilencedik napján lesz. Ha nem fejeződik be egy nap alatt, ütközni fog a Nagy Istenanya Ünnepével.
Bólintottam.
– Csakhogy a tárgyalást az ünnepek alatt is folytatják. A kisebb bíróságokat feloszlatják a fesztivál idejére, de a közéleti viszonyokat sértő bűncselekményekre szakosodott nagy bíróságot nem.
– Közéleti viszonyokat sértő bűncselekmények? Hát nem egy egyszerű gyilkossági per lesz?
– Aligha. Caeliust négy bűncselekménnyel is vádolják. Az első három az alexandriai küldöttség ellen indított támadásokkal kapcsolatos. Az éjféli rajtaütés Neapolisban, a megkövezés Puteoliban, és a gyújtogatás Palla birtokán. Ezen ügyek kinyomozásában nem veszek részt. Nekem a negyedik vádpontban kell vizsgálódnom, ami közvetlenül Diót érinti. A negyedik vádpont szerint Caelius próbálta meg megmérgezni a filozófust Lucceius házában.
– Mi a helyzet a valódi gyilkossággal? A Coponius házában történt késeléssel?
– Tulajdonképpen azt is beveszik a vádak közé. De Publius Asiciust már felmentették, és a vád képviselőinek nem fűlik a foguk ahhoz, hogy ugyanazt Caeliusra is megpróbálják rábizonyítani. Inkább a korábbi mérgezési kísérletre összpontosítanak. Természetesen mindent kiderítek a Coponius házában történt késelésről is, amolyan megerősítő részletként.
– És hogy kielégítsd a saját kíváncsiságodat.
– Hát persze.
Eco egymáshoz támasztotta az ujjbegyeit.
– Egy tárgyalás politikai ügyekkel a háttérben, egy ünnep kellős közepén, amikor Róma tele van látogatókkal... A vádlott Cicero elhidegült pártfogoltja, a háttérben pedig egy botrányos hírű asszony áll. Micsoda látványosság lesz, papa!
Felmordultam.
– Annál indokoltabbak a rossz előérzeteim. Másra sincs most szükségem, mint hogy Pompeius vagy Ptolemaiosz király fegyveres őrei bekopogjanak az ajtómon, és megfenyegessenek: jobb lesz, ha felhagyok a nyomozással.
Eco felvonta a szemöldökét.
– Gondolod, hogy ez bekövetkezhet?
– Remélem, nem. De az egész üggyel kapcsolatban baljós előérzeteim vannak. Ahogy te mondtad, valami bűzlik benne. És nekem facsarja az orromat ez a bűz.
– Akkor miért nem vonod ki magad az ügyből? Elvégre semmivel sem tartozol Clodiának, nem igaz? Vagy nem mondtál el mindent, ami abban a sátorban történt?
Sokatmondó mosolyt színlelt.
– Ne légy nevetséges. Semmivel nem tartozom annak a nőnek, leszámítva az előre kért megbízási díjat, amit elhoztam a sátorból. De akkor is érzek egyfajta kötelezettséget.
Eco bólintott.
– Úgy érted, Dio irányában.
– Igen. Szemtől szemben elutasítottam, amikor segítséget kért tőlem. Aztán lebeszéltem magam arról, hogy elmenjek Asicius tárgyalására.
– Beteg voltál, papa.
– Igen, de vajon annyira beteg voltam? Aztán amikor Asiciust felmentették, azt mondtam magamnak, hogy ennyi volt, vége. De hogyan érhetett volna véget, ha egyszer senkit sem ítéltek el gyilkosságért? Hogy nyugodhatna Dio békében? Mégis sikerült leráznom magamról a felelősséget, és minden ezzel kapcsolatos gondolatot a tudatom mélyére száműznöm. Egészen a mai napig, amikor az a gallus eljött, hogy elvigyen szembenézni a saját lelkiismeretemmel. Clodia hivatott magához, de nem csak ő.
– Hanem a fivére, Clodius is?
– Nem. Arra célzok, hogy a testvérpár pusztán a végrehajtója egy sokkal hatalmasabb akaratnak. Ez a történet Dióval kezdődött, de hogy hol végződik, azt csak az idő fogja megmondani. Valami magasabb hatalom akar engem is belevonni ebbe az ügybe.
– Nemesis?
– Egy másik istennőre gondoltam: Kübelére. Az ő egyik papja kísérte el a filozófust a házamba, és ő jött értem tegnap is. Gondolod, hogy merő véletlenség, hogy pont a Nagy Istenanya Ünnepére időzítették a tárgyalást? A fesztiválra, amelyet Kübelének ajánlottak fel? Tudod, Clodia egyik ősanyja mentette ki az istennő szobrát a Tiberisből nem sokkal azután, hogy ideszállították keletről. Nyilvánvaló a kapcsolat.
– Papa, egyre vallásosabb vagy, ahogy öregszel – jegyezte meg Eco halkan.
– Lehet. Legalábbis jobban tartok az istenektől. Nem biztos, hogy jobban is tisztelem őket. De akár ki is hagyhatjuk őket az egészből. Mondjuk azt, hogy ez az ügy rám és Dio szellemére tartozik. A kötelességtudatom sokkal erősebb az aggályaimnál.
Eco komoran bólogatott. Szokás szerint tökéletesen megértett.
– Mit akarsz kérni tőlem, papa?
– Még nem tudom. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy csak annyit, hogy hallgasd meg a kétségeimet, és bólints, ha valaminek a legkisebb értelmét is látod.
Eco a kezébe vette a kezemet.
– De szólj, ha ennél többre is szükséged van, papa. Ígérd meg, hogy szólsz.
– Megígérem, Eco.
Elengedte a kezem, és hátradőlt. Valahonnan a ház túloldaláról az egyik iker visongását hallottam. Legfőbb ideje, hogy ágyba kerüljenek. A zsaluk résein keresztül láttam, hogy odakint már az egész világ feketébe öltözött.
– Mit szól mindehhez Bethesda? – kérdezte Eco.
– Miből gondolod, hogy beavattam?
– Valamit biztosan mondtál neki, amikor ma este vacsorához ültetek.
– Igen... Előadtam neki a Clodiával való beszélgetésem cenzúrázott változatát.
– Pedig biztosan tetszett volna neki, ha előadod, mennyi pucér fiú fürdött a folyóban – nevetett Eco.
– Lehet, de kihagytam őket. Ahogy kihagytam a ruhát is, ami annyira felizgatott téged.
– Szerintem először téged izgatott fel. Meg Clodius is, aki egyszer csak előbukkant meztelenül, mintha egy hal szökkent volna ki a tengerből.
– Azt sem említettem. Bár a testvérek ölelkezését elmeséltem neki.
– És a csókjukat?
– A csókot is. Egy kicsi alapot muszáj volt adnom Bethesdának a pletykálkodáshoz.
– Mit szólt ahhoz, hogy Marcus Caeliust vádolják a gyilkossággal?
– Bethesda szárazon csak annyit mondott, hogy nevetséges az egész.
– Tényleg?
– Azt mondta: „Lehetetlen! Marcus Caelius soha nem tudott volna ilyen bűntényt elkövetni! Az az asszony rágalmazza!” Megkérdeztem, hogy mire alapozza a véleményét, mire válaszképpen meg kellett elégednem a szokásos medúza nézéssel. Bethesdának már a kezdetektől fogva nagyon tetszett lendületes ifjú szomszédunk. Jobban mondva az egykori szomszédunk.
– Hiányozni fog neki, hogy már nem lakik az utcában.
– Mindnyájunknak hiányozni fog, ahogy fényes nappal kibotorkál a bejárati ajtón kócos hajjal és vérben forgó szemmel, vagy ahogy iszákosan végigdülöngél az utcán egy prostituálttal, akit a Suburából hozott fel, vagy ahogy a részeg barátai trágár verseket szavalnak az erkélyéről az éjszaka közepén...
– Papa, hagyd abba! – kérlelt Eco nevetéstől fulladozva.
– Igen, ennyire tényleg nem vicces a dolog – mondtam, és hirtelen elkomorodtam. – A fiatalember egész jövője kockán forog. Ha elítélik Marcus Caeliust, a legjobb esetben is száműzetésre kell számítania. A családját szájukra veszik az emberek, a pályafutása azonnal derékba törik, és minden tervéről le kell mondania.
– Ha viszont bűnös, ez a büntetés sem elég súlyos számára.
– Ha bűnös – feleltem. – Ezt pedig nekem kell kiderítenem.
– És ha azt deríted ki, hogy ártatlan?
– Akkor elmondom Clodiának.
– Vajon számít ez majd valamit egyáltalán? – kérdezte Eco csípősen.
– Te is éppolyan jól tudod, mint én, Eco, hogy a római tárgyalások csak a legritkább esetben, és csupán véletlenszerűen szólhatnak a bűnösségről és az ártatlanságról.
– Arra célzol, hogy Clodia célja inkább Caelius tönkretétele, mint Dio gyilkosának megbüntetése?
– Ez a gondolat is átfutott az agyamon. Talán lenézte az asszonyt...
– De az is lehet, hogy az asszony nézte le őt, papa.
– Úgy tűnik, hogy ezt is nekem kell kiderítenem.
– Ha lehet hinni a pletykáknak, nem Caelius az első, akit tönkretesz. Bár szerintem a száműzetés és a megaláztatás még mindig jobb, mint a méreg.
– Arra a híresztelésre célzol, mely szerint három éve megmérgezte a saját férjét?
Eco bólintott.
– Azt mondják, Quintus Metellus Celer egyik nap még makkegészséges volt, másnap meg már holtan hevert. Állítólag mindig viharos volt a házasságuk Clodiával, és azt is mondják, hogy a férje kapcsolata Clodiusszal ádáz ellenségeskedéssé fajult. A törést látszólag a politika okozta, de ki tudná elviselni, hogy a saját sógorával kell versenyeznie az ágyban?
– De vajon melyik sógor volt a bitorló? Clodius... vagy Celer?
Eco vállat vont.
– Szerintem ezt csak Clodia tudja megmondani. Mindenesetre Celer vesztett; elvesztette az életét. És most Caelius következik? Lehet, hogy aki a testvérpár közé merészkedik, sokkal többet kockáztat, mint gondolná?
Megráztam a fejem.
– Úgy hangoztatod ezeket a botrányos vádakat, Eco, mintha meg lennél győződve róla, hogy igazak.
– Csak azért mondom ezeket, mert meggyőződésem, hogy nem válogatod meg elég gondosan, kivel kötsz üzletet, papa. Akkor hát eldöntötted, hogy végigcsinálod?
– Hogy kiderítem az igazságot Dio haláláról? Igen.
– Clodia pártfogásával?
– Ő bízott meg engem. A körülmények vezették el őt hozzám. A körülmények vagy... Kübelé.
– De ha a politikát vesszük, nem veszélytelen dolog Clodiusszal szövetkezni...
– Már döntöttem.
Töprengve simogatta az állát.
– Akkor az a legkevesebb, hogy átgondoljuk, mit tudhatunk biztosan a Clodius testvérpárról, és csak utána ténykedsz tovább az ő érdekükben. Sőt addig az ezüstjükből sem kellene többet elfogadnod.
– Jól van. Akkor hát mit tudunk róluk? De gondosan válasszuk külön a tényeket a rágalmaktól.
Eco bólintott. Megfontoltan beszélt, minden mondatát előre átrágta.
– Patríciusok. Egy nagyon régi, nagyon magas rangú családból származnak. Számos híres őssel büszkélkedhetnek, és közülük sokan konzuli rangra emelkedtek. Egész Itáliában találkozni lehet az ő nevükhöz fűződő alkotásokkal: utakkal, vízvezetékekkel, templomokkal, bazilikákkal, kapukkal, oszlopos homlokzatokkal, boltívekkel. A család tagjai annyi házasságot kötöttek más, hasonlóan előkelő családok sarjaival, hogy ma már egy selyemszövő sem tudná kibogozni azt a rengeteg összegabalyodott szálat. A Clodius család Róma uralkodó osztályának szívében foglal helyet.
– És ennek megfelelően széttöredezett és nyughatatlan. Igen, tiszteletre méltó származásukhoz és kapcsolataikhoz nem fér kétség – bólintottam. – Habár az ember mindig eltöpreng azon, hogy a gazdagok és hatalmasok hogyan tették meg az első lépéseket.
Eco az ujját ingatta felém.
– Papa, máris megszegted a szabályt. Célozgatásokat kevertél a tények közé.
– Jó, maradjunk a tényeknél – helyeseltem. – Vagy legalábbis szögezzük le nyíltan, hogy amit nem lehet egyértelmű ténynek nevezni, az csak mendemonda – javítottam ki magam, mert rájöttem, hogy ha így haladunk, a végén semmit sem fogunk tudni mondani Clodiáról és Clodiusról.
– Nos hát, elsőként vegyük a nevük leírását – folytatta Eco. – Patrícius formája a Claudius, amit apjuktól, Appius Claudiustól ők is örököltek. De Clodius és három lánytestvére néhány évvel ezelőtt megváltoztatták a régi családi nevet, és a flancos au betűket egy egyszerű o -ra cserélték. Ez akkor lehetett, amikor Clodius a populista politika felé fordult, és eldöntötte, hogy kénye-kedve szerint fogja irányítani a tömegeket. Szerintem ez a név segít neki leereszkedni a nép szintjére, valahányszor az általa felbujtott nehézfiúkhoz vagy tégladobálókhoz beszél, vagy azoknál a leendő szavazóknál korteskedik, akik az általa létrehozott gabonasegélyből élnek.
– Jó, de milyen előnye származik az új névből Clodiának? – tanakodtam.
– Ha visszagondolok arra, amit a hortiján történtekről meséltél, neki is szüksége van a pórnéppel való kapcsolattartásra. Jó, beismerem, ez pletyka – tette hozzá Eco sietve, amikor látta, hogy felemelem az ujjam.
– Inkább mondok egy újabb tényt. Vér szerint nem teljesen tekinthetők testvérnek.
– Én azt hittem, igen – hökkent meg Eco.
– Nem. Clodia a legidősebb mind közül, és ő más anyától származik, mint a többi. Ha jól tudom, az anyja közvetlenül a szülés után halt meg. Nem sokkal később Appius Claudius elvett egy másik nőt, és öt további gyereket nemzett: három fiút és két lányt. A legkisebb fiú Publius Claudius volt, illetve most már Clodius. Clodius veled egyidős lehet, Eco, úgy harmincöt körül, Clodia pedig öt évvel idősebb nála.
– Ezek szerint csak féltestvérek. Vagyis ha ágyba bújnak egymással, akár történt ilyesmi a valóságban, akár csak pletyka, az is csak félig számít vérfertőzésnek.
– Nem mintha ez a kis különbség bármit is számítana Egyiptomtól nyugatra. Ráadásul azt is suttogják, és ez megint csak mendemonda, hogy Clodius a vér szerinti két nővérével is ágyba bújt már, tehát Clodián kívül a másik két lánytestvérének is szeretője volt. Egy másik pletyka szerint Clodiust katamitának használták a bátyjai, vagyis gazdag öregembereknek adták el a testét pénzért.
– Várjunk csak. Én azt hittem, hogy Clodius családjának bőségesen van pénze.
– A mi mércénkkel mérve valóban mesésen gazdagok, Eco, de az ő köreikben ezt egész máshogy ítélik meg. A polgárháborúban, amikor Clodia és Clodius még gyerekek voltak, apjuk, Appius, Sulla oldalán harcolt. Amikor Sulla vesztésre állt, Appiusnak menekülnie kellett Rómából, és évekig nem tért vissza. A gyerekeinek muszáj volt valahogy életben maradniuk Rómában, a városban, ahol hemzsegtek az ellenségeik. A legidősebb gyerek, Clodia még csak tizenéves lány volt. Nem lehetett könnyű nekik. Bár az említett időszak senkinek sem volt könnyű.
Nem kellett mesélnem Ecónak a háború szörnyűségeiről, mert ő is pontosan akkor élte át élete legnagyobb tragédiáját. A káosz forgatagában meghalt az apja, az anyjának pedig olyan nyomorral kellett szembenéznie, hogy végül magára hagyta a gyerekét, és Eco az utcára került. Én mentettem meg az egyik kegyetlen banda verései elől, hazavittem, és örökbe fogadtam.
– Amikor Sulla végül győzedelmeskedett, és diktátor lett, Appius Claudius visszatért, és egy rövid ideig remekül boldogult. Sulla visszavonulásának évében választották konzullá. Utána meg is kapta a jutalmát: kormányzó lett az egyik provincián... Macedóniában, ha jól emlékszem. Megvolt rá a lehetősége, hogy magas adókat sajtoljon ki az őslakókból, sarcot szedjen a helyi törzsfőktől, és az így gyűjtött ezüsttel a fiai politikai karrierjét támogassa Rómában, illetve ebből fedezze a lányai hozományát. Egy sikeres politikus esetében ez biztosan így is lett volna, de Appius Claudius sorsa másként alakult. Macedóniában halt meg, és az adókat és sarcokat az utóda gyűjtötte be. A gyerekei csak a hamvait kapták meg. Innentől kezdve mindnyájukra alaposan rájárt a rúd. Soha nem lettek olyan szegények, hogy eltűnjenek szem elől, de képzelheted, mennyire a fogukhoz verték a garast, és milyen kerülőutakra kényszerültek, hogy fenntartsák a látszatot. Csupa szánalmas kis megalázkodás, amitől a kiváltságos patríciusok annyira rettegnek.
– Miután az apjukat elvesztették, a gyerekeknek ki kellett dolgozniuk a saját törvényeiket – folytattam. – Vajon az ifjú Clodius és a testvérei úgy viselkedtek, mint az üzekedő birkák, és nem akadt egy birkapásztor sem, aki szétválasztotta volna őket? Nem tudom, de egy ilyen zűrzavaros, gyakran ellenséges városban felnőni, miközben az apjuk gyakran évekre eltűnik, és aztán hirtelen meghal, amikor még egészen fiatalok a gyerekei... Nos, ez biztosan nagyon közel hozta egymáshoz a testvéreket. Talán szokatlanul, sőt akár természetellenesen is közel. Én nem hinném, hogy az ifjú Clodius szigorúan üzleti szempontból nézve valaha is prostituált lett volna. Az ilyen beszédről süt, hogy rágalom. A körülményeket figyelembe véve mégis el tudom képzelni, hogy az összes adottságának felhasználásával kereste azok kegyeit, akik segíthettek neki és a fivéreinek az előbbre jutásban. Azt sem nehéz elképzelni, hogy bőven akadtak, akik kívánatosnak tartották. Clodius még most is úgy néz ki, mint egy fiú: a végtagjai feszesek, a csípője karcsú, a mellkasa széles. Sima a bőre. Az arca olyan, mint Clodiáé...
– Igen, már majdnem elfelejtettem, hogy épp az imént láttad csupaszon – vágott közbe Eco, és felvonta az egyik szemöldökét.
Nem törődtem a kötekedésével.
– Van egy harmadik név is, amit ehhez a Claudius-ághoz kötnek: Pulcher. Tudod: „gyönyörű”. A férfi teljes neve Publius Clodius Pulcher, a nővére pedig Clodia Pulchra. Nem tudom, milyen régi ez a név, vagy hogy melyik ősük volt annyira hiú, hogy magára aggassa, de a mostani nemzedékre kétségtelenül illik. Micsoda fennhéjázás Pulchernek nevezni magukat! Mégis, alapos megfontolás után ki kell jelentenem, hogy miután mindkettőjüket láttam meztelenül – vagy majdnem meztelenül –, ezt a tények közé sorolom, nem a pletykák közé. Tudod, a személyes találkozás után nem nehéz elképzelnem, hogy egyesek azonnal az ágyba képzelik őket, a legviharosabb szerelmeskedés közben, akár igaz a híresztelés, akár nem.
– Papa, egészen megüvegesedett a szemed!
– Dehogy üvegesedett meg! Jól van, felejtsük el, amit most mondtam. Elvégre mindenki tudja, hogy a Clodius testvérek vonzó teremtések, és mindenki gyanítja, hogy annyi testi élvezetben van részük, amennyitől más már megcsömörlene. Mit tudunk még róluk? Azt hiszem, először akkor hallottam Clodiusról, amikor vádlóként jelent meg a Vesta-szüzekkel kapcsolatos perben.
– Ó, igen, amikor azzal vádolta Catilinát, hogy elcsábította Fabiát, a Vesta-szüzet.
– Amikor viszont Catilinát és a Vesta-szüzet is felmentették, Clodius lába alatt olyan forró lett a talaj, hogy el kellett menekülnie Rómából. Baiae-ben maradt, amíg le nem csillapodtak az indulatok. Abban a perben aztán jól megégette az ujját. Szerintem akkor még húszéves sem volt. Soha nem tudtam rájönni, mi volt a valódi célja, a botránykeltésen kívül. Talán még ő sem tudta biztosan, csak próbálgatta az oroszlánkörmeit.
– A következő dolog, amire vele kapcsolatban emlékszem, pár évvel később történt – vette át a szót Eco. – Valami zendülésfélét szított a hadseregben.
– Igen, igen, amikor hadnagyként szolgált keleten a sógora, Lucullus seregében. Clodius úgy állította be magát, mint az első számú bajnok a katonák között. A harcosok már így is elégedetlenek voltak Lucullusszal, aki az egyik hadjáratból a másikba vezette őket, és sehol sem látták a harcok végét vagy a jutalom lehetőségét. Közben Pompeius katonái már megkapták a birtokaikat, és kevesebb szolgálat után is letehették a fegyvert. Clodius egy híressé vált beszédben azzal szította a haragjukat, hogy sokkal többet érdemelnének a vezérüktől annál, mint hogy az életük kockáztatásával védhetik a személyes tevekaravánját, amely roskadozik az aranytól. „Ha egyszer se vége, se hossza a küzdelemnek, nem egy olyan vezérre kellene inkább hagynunk a testünket és a lelkünket, aki a legnagyobb dicsőségnek a katonái megjutalmazását tekinti?”
– Papa, neked aztán van tehetséged ahhoz, hogy szó szerint megjegyezd a beszédeket. Még azokat is, amiket csak elmesélésből hallottál!
– Ez a tehetség nemcsak áldás, hanem átok is, Eco. Akárhogy is volt, nyilvánvaló, hogy Clodius már akkor is szerette felizzítani a tömegeket, és önjelölt ügyvédjük lett a parancsolóikkal szemben. A status quo ellenségeként tüntette fel magát. Nem csoda, hogy plebejus hangzású névre változtatta eredeti patrícius nevét.
– Aztán jött a következő botrány – folytatta Eco. – A Jó Istennő esete.
– Igen. Hat évvel ezelőtt volt, ha jól emlékszem. Milyen ironikus, hogy pont az az ember került egy szentségtörési ügy középpontjába, aki korábban vádlóként szerepelt a Vesta-szűz és az állítólagos szeretője tárgyalásán! A mendemonda, a pletyka szerint Clodius Caesar feleségével, Pompeiával kezdett viszonyt, ám Caesar gyanút fogott, és Pompeia mellé rendelte az anyját, hogy éjjel-nappal őrködjön fölötte, akár egy sólyom. Ezzel vette elejét, hogy a szeretők találkozzanak. Clodius soha nem tűrte, hogy a vágyai kiélésében korlátozzák, ezért kieszelt egy tervet, hogy közel kerülhessen Pompeiához. Elhatározta, hogy beszökik az asszonyok ünnepségére a Jó Istennő fesztiválján, amit abban az évben Caesar házában tartottak. Hogy tudott bejutni? Úgy, hogy nőnek öltözött! Képzeld el dalolászó lánykaként sáfrányszínű ruhában, bíbor harisnyában és papucsban! Biztos a nővérei segítettek neki kiöltözni.
– Talán nem ez volt az első alkalom, hogy stólát öltött magára – jegyezte meg Eco.
– Feltételezem, nem tudott ellenállni az ötletnek, hogy magának Caesarnak az ágyába vigye Pompeiát, miközben Caesar anyja és egy sereg más asszony a szomszéd szobában égetik a tömjént. Kíváncsi lennék, magán hagyta-e a ruháját, miközben Pompeiával enyelgett...
– Papa, tiltakozom! Hagyod, hogy a túlfejlett fantáziád a pletykák felé tereljen, és ezzel csak tetézed a sok rágalmat!
– Igazad van, Eco. Térjünk vissza a tényekhez. Nos, a hivatalos verzió szerint Clodiusnak hajszál híján sikerült végrehajtania a tervet. A tömjén füstjében és a tánccal vegyes zenebona káoszában, hisz ki tudja, milyen egyéb rituálékat végeznek az asszonyok a zárt ajtók mögött, Clodiusnak sikerült besurrannia a házba, és találkoznia Pompeia egyik szolgálólányával, aki már várta őt. A lány elment, hogy szóljon az asszonyának, de Clodius hiába várta. Egyre türelmetlenebb lett, míg végül elindult a házban a saját feje után. Amennyire tudott, távol maradt a fénytől, és csak figyelte a ceremóniákat.
– Nem szeretnéd tudni, mi mindent látott?
– Van-e olyan férfi, aki nem szeretné tudni, Eco? De Clodius pórul járt, mert egy másik rabszolgalánynak feltűnt a furcsa és bizonytalanul mozgó asszony látványa. Gyanútlanul megkérdezte tőle, hogy kit keres. Clodius azt válaszolta, hogy Pompeia szolgálóját keresi, de csak mély férfihangon tudott megszólalni. A lány felsikoltott. Clodiusnak sikerült elrejtőznie az egyik raktárszobában, ám az asszonyok fáklyákat gyújtottak, és addig kutattak a házban, amíg meg nem találták. Azonnal kidobták az utcára.
– Nos, ha mást nem, hát Clodiusnak sikerült rácáfolnia arra a régi babonára, amit kisfiú korunkban mindegyikünknek a fülébe ültettek: ha egy férfi kilesi a Jó Istennő titkos ceremóniáit, azonnal megvakul – fintorodott el Eco.
– Az biztos, hogy Clodius nem vakult meg, de talán örült volna neki, ha megsüketül, és nem hallja a felháborodást, amit kiváltott. Az asszonyok hazamentek, és mindent elmondtak a férjeiknek. Tudod, mennyire élvezik a férfiak is a pletykálkodást. Másnap reggel már minden tavernában és utcasarkon ez volt a téma Róma-szerte. Az istenfélők kikeltek magukból, a hitetlenek jól szórakoztak, és biztos vagyok benne, hogy mindkét táborban akadtak bőven, akik irigykedtek Clodiusra. Negyedéven keresztül lázban tartotta az embereket, aztán hónapokra elfeledték, és egészen addig eszükbe sem jutott, amíg Clodiust az egyik ellenfele meg nem vádolta szentségsértéssel.
– A tárgyaláson Clodius ártatlannak vallotta magát, és azt mondta, hogy az asszonyok tévedtek, mert ő a Jó Istennő fesztiváljának idején Rómától száz kilométerre tartózkodott. Clodius akkoriban még jó viszonyt ápolt Ciceróval, és amikor a vád felszólította Cicerót, hogy tanúskodjon, Clodius azt várta tőle, hogy igazolja az alibijét. Cicero viszont kijelentette, hogy látta Clodiust Rómában a kérdéses napon. Clodius éktelen haragra gerjedt. Akkor kezdődött kettejük között a viszálykodás.
– Clodiust mégis felmentették a vád alól – vetette közbe Eco.
– Igen, mert az esküdtek több mint fele ártatlannak ítélte. Egyesek szerint nyílt vesztegetés történt mindkét oldalon, mások viszont azt mondják, hogy az esküdtek tisztán politikai alapon szavaztak. Mindenesetre Clodius győzedelmeskedett, és erősebb lett, mint valaha. Egyre vakmerőbben szította fel az utcai tömeget, akik közül a kíséretét is választotta, és akik segítettek neki megfélemlíteni az ellenségeit. Ami Caesart, a felszarvazott férjet illeti, az egyetlen válasza az volt, hogy elvált Pompeiától, bár a nyilvánosság előtt Caesar is azt hangoztatta, hogy semmi sem történt a felesége és Clodius között. Amikor rákérdeztek erre az ellentmondásra, hogy „miért kellett elválnia Pompeiától, ha egyszer hűséges volt hozzá?”, csak annyit mondott: „Nincs kétségem Pompeia hűsége felől, de Caesar feleségére még csak gyanú árnyéka sem vetődhet soha!” Ami azt illeti, Caesar nem sértődhetett meg annyira Clodiusra, hiszen nemsokára kiderült, hogy elkötelezett szövetségesei egymásnak.
– Igen, ezt be is bizonyították akkor, amikor Caesar segített Clodiusnak megszerezni a néptribunusi címet.
– Pontosan. Clodius már régóta szeretett volna néptribunus lenni, de nem engedték neki, mert ezt a hivatalt szigorúan csak plebejusok tölthetik be. Mi volt erre Clodius válasza? Caesar elintézte a papírmunkát, neki pedig sikerült adoptáltatnia magát egy plebejussal, aki a fia is lehetett volna, és így sikerült neki hivatalosan is plebejus ként indulnia a választásokon. A többi patrícius haragját ugyan felkeltette ezzel, ám a tömegnek nagyon tetszett a lépés, és meg is választották. Clodius végre egy hétköznapi emberré vált, hétköznapi névvel.
– Értem. Ha férfi nem vehet részt a Jó Istennő rítusain, akkor Clodius nőt csinál magából. Ha egy patrícius nem lehet néptribunus, akkor Clodius, aki az egyik legelőkelőbb patríciusfamíliából származik, plebejust csinál magából.
– Nem az a fajta, aki hagyja, hogy holmi csip-csup szabályok útját állják – helyeseltem. – Amíg néptribunus volt, sok mindent sikerült elintéznie. Gabonasegélyt vezetett be, hogy a csőcselék kedvében járjon, megszervezte az Egyiptomhoz tartozó Ciprus elfoglalását, hogy legyen miből fedezni a gabonasegéllyel járó költségeket, és elfogadtatott egy törvényt, amellyel Cicerót száműzetésre ítélte.
Eco bólintott.
– Most viszont Cicero visszatért Rómába, és közben Clodius szövetségese, Caesar Galliát igyekszik leigázni – folytatta a gondolatmenetet. – Jelenleg a legnagyobb ügy a politikában az úgynevezett „egyiptomi helyzet”, és ezzel el is érkeztünk szegény Dio félresikerült küldetéséhez. Ha hihetünk Clodiának, Clodius baráti viszonyt ápolt Dióval, mielőtt a filozófust megölték. Most pedig tőled várnak bizonyítékokat, hogy vádat emelhessenek Clodia szeretője, Marcus Caelius ellen a gyilkosság ügyében.
– Pompás befejezés – közöltem. – Azt hiszem, sikerült néhány tényt kiválogatnunk a rengeteg pletyka közül, és jó pár következtetést is levonhattunk Clodius személyiségével kapcsolatban, bár különösebb értelmét nem látom. Nem gondoltam meg magam. Dolgoztam már olyan embereknek, akik százszor kétesebb eszközöket használtak, és akiknek százszor lazább erkölcseik voltak. Nem látom akadályát annak, hogy elfogadjam Clodius megbízatását, ha így sikerül kiderítenem, ki ölte meg Diót.
– És mi van Clodiával?
– Hogy mi van vele? Rendben, akkor vegyük át, mit tudunk Clodiáról. Ugyanaz a szabály: csak az igazság számít, és ha mégis pletykát hozunk fel, szögezzük le, hogy pletyka. Bár előre sejtem, hogy Clodia esetében sokkal nehezebb lesz a kettőt megkülönböztetnünk egymástól. Valószínűleg sokkal többet hallottunk róla, mint amennyit tudunk. De sebaj, majd én kezdem. Ő volt Appius Claudius első gyermeke, akit a mostohaanyja a fiatalabb féltestvéreivel együtt nevelt fel. Vajon ez a körülmény erősebbé, felelősebbé, függetlenebbé tette? Ezek csak vélekedések... Azt viszont tudjuk, hogy fiatalon ment férjhez, még mielőtt az apja meghalt, és nehéz anyagi körülmények között hagyta a családot. Még éppen sikerült elég jó hozománnyal hozzámennie az unokafivéréhez, Quintus Metellus Celerhez. Ezzel magyarázhatjuk azt az öntudatos hozzáállást, ami szembeállította a férjével, valahányszor a családi ügyek vagy a politika szóba került. Akármilyen vitába keveredett, akár a saját férjével is, Clodia mindig a testvérei pártját fogta.
– A Clodius család a világ ellen? – kérdezte Eco.
– Milyen bámulatosan római ez az egész így megfogalmazva! Lehet, hogy az összes rosszindulatú pletykát csak a kevésbé mutatós és kevésbé közkedvelt kívülállók találták ki irigységükben? Miért vonjuk meg Clodiától annak lehetőségét, hogy ezek a híresztelések alaptalanok? Miért ne hihetnénk azt, hogy a vérfertőző viszonyokról és házasságtörésekről szóló aljas rágalmakat csak az ellenségei találták ki?
– Az egész délutánt Clodia hortiján töltötted, papa, és a saját szemeddel láttad, hogy hogyan legelteti a szemét a meztelen fiúkon.
– Persze, igazad van, nem sokat tesz azért, hogy megcáfolja a hazugságokat, ha egyáltalán hazugságok. Ahhoz sem fér kétség, hogy a házassága viharos volt Celerrel. Ezt rengeteg ember tanúsíthatja, köztük Cicero is, aki gyakran vendégeskedett náluk, amikor még baráti kapcsolatban állt a Clodius famíliával. De az már jelent valamit, hogy a problémáik ellenére húsz évig házasok maradtak Celerrel...
– Amíg Celer három évvel ezelőtt titokzatos körülmények között meg nem halt.
– Igen. Nos... már említettük azt a pletykát, hogy Clodia megmérgezte a férjét. Figyelemre méltó tény, hogy senki sem emelt vádat ellene, pedig Celer családjából bárki megtehette volna, ha lett volna bizonyítéka. Valahányszor egy neves ember meghal Rómában, és nem balesetben hagyja ott a fogát, felröppen a pletyka, hogy megmérgezték. Ez pont olyan, mint amikor a kivételesen gyönyörű nőkről, vagy akár férfiakról, ha már itt tartunk, azt suttogják, hogy prostituáltak. Bár mindketten rengeteg pletykát hallottunk Clodiáról, ha szembe kell nézni a tényekkel, rájövünk, hogy szinte semmit sem tudunk róla.
Eco hátradőlt, és egymásnak támasztotta az ujjait.
– Az én meglátásom viszont a következő: te hagyod, papa, hogy az átlátszó sárga ruha elködösítse a józan ítélőképességedet.
– Badarság!
– Úgy takarja el a szemedet, mint egy fátyol.
– Eco!
– Komolyan beszélek, papa. Azt mondtad, legyek veled őszinte, és én tartom magam ehhez. Szerintem Clodia nagy valószínűséggel veszélyes nő, és nem tetszik, hogy neki dolgozol. Ha már muszáj volt elfogadnod a megbízást Dio kedvéért, remélem, figyelsz arra, hogy a lehető legkevesebbet lásd belőle.
– Már így is szinte mindent láttam belőle.
– Most sem veszel komolyan, papa. – A hangjában nem volt semmi könnyedség. – Nekem nem tetszik ez az egész.
– Nekem sem. De az embernek el kell indulnia bizonyos utakon, ha egyszer az istenek kijelölték neki.
– Hát, ha nem tévedek, egy vallásos érvvel mindig pontot lehet tenni egy vita végére.
Ha azzal nem is, a következő jelenettel biztosan, mert két apró alak süvített be a szobába, mint egy kővetőből kilőtt tüzes golyók. Az egyik olyan sebesen üldözte a másikat, hogy hirtelenjében meg sem tudtam mondani, ki az üldöző és kit üldöznek. Általában még akkor is nehezemre esett megkülönböztetni az ikreket, ha mozdulatlanul álltak egymás mellett. Négyévesen még nem sok egyéni jellegzetességet mutathattak fel. Gordiana (akit Meto születésétől fogva Titaniának nevezett, mert jól megtermett kislány volt) egy kicsivel nagyobbra nőtt, mint a fivére, Titus, ám éjszakára mindkettőjüket ugyanolyan hosszú ujjú, bokáig érő tunikába öltöztették. Ráadásul egyformán hosszú, aranyfürtökbe rendeződött a hajuk. A loknikat az anyjuk ágáról örökölték, és Menenia valószínűleg ezért nem volt hajlandó eddig egy fürtöcskét sem levágni.
A gyerekek egy pillanatra sem lassítottak le, hanem átvágtak a dolgozószobán, és eltűntek a szomszédos helyiségben. Nemsokára az anyjuk is követte őket. Egészen nyugodtnak tűnt, sőt még mosolygott is.
– Befejeztétek a komoly tárgyalást, urak? – kérdezte.
Menenia egy ősi plebejusfamíliából származott; családfája legalább annyira tiszteletre méltó volt, amennyire kusza. Néhány ősének már évszázadokkal ezelőtt sikerült konzuli méltóságra emelkednie, amely érdem soha nem évül el, de aligha biztosítja a napi betevőt a családnak. Eco mégis összetehette a két kezét, hogy ilyen jó házasságot sikerült kötnie, főleg ha figyelembe vesszük apja jóval szerényebb származását. Ráadásul Menenia háziasszonyi képességeihez nem férhetett kétség. Megtestesítette az eszményi római matrónát. Még azt is tudta, hogyan kell erőfeszítés nélkül fenntartani a jó viszonyt az anyósával. Bárcsak én is ennyire szemet tudtam volna hunyni Bethesda rossz tulajdonságai felett!
– Igen, asszony – felelte Eco. – Azt hiszem, befejeztük az értekezésünket életről, halálról, igazságról és az istenekről, meg hasonló jelentéktelen dolgokról.
– Jó. Akkor most már talán jut egy-két perced a gyerekeidre is. Az ikrek csak azért futkároznak ilyen hévvel, mert nem akarnak addig lefeküdni, amíg el nem búcsúztak a nagyapjuktól.
– Hát akkor ne várassuk őket tovább – mondtam nevetve, és mielőtt összeszedhettem volna magam, a semmiből váratlanul két szőke üstökű tűzgolyó robbant elő, és meg sem állt az ölemig.

 

Már későre járt az idő, és tudtam, hogy Bethesda vár otthon. Gyorsan elbúcsúztam Ecótól és Meneniától, és végül sikerült kiszabadítanom magam Titus és Titania meglepően erős karjai közül. Nem volt könnyű feladat, mert az egyik a bal, a másik a jobb karomat szorongatta, és nem akartak elengedni. Amikor odahívtam Belbót, hogy segítsen, nem csak viccből tettem.
A fogyó hold fényében sétáltunk le az Esquilinus-dombról, vissza a Suburán keresztül, ahol még ebben az órában is volt élet az utcákon, végül átkeltünk a Forumon, ahol hallgattak a templomok, és elhagyatottan kongtak a széles terek a hold fényében. Fejünk fölött a hideg égbolton tündököltek a csillagok. Amikor elmentünk a Vesta-szüzek háza mellett, szorosabbra fogtam a köpenyemet a nyakam körül, attól tartván, hogy az éjjeli szél hidege lehatol a csontjaimig.
A Vesta-szüzek házán túl, nem messze Castor templomának lépcsőitől élesen északra fordultunk, rá a széles sikátorra, amelyet csak Rámpának neveztek. Ez volt a legjobb rövid út a Forumtól a Palatinus-domb meredek lejtőjén fel az előkelő negyedig. A Rámpa elég forgalmas út, de még nappal is sokszor tűnik elhagyatottnak és titokzatosnak. Alsó szakaszát a Palatinus köves alapja határolja, valamint a Vesta-szüzek házának magas hátsó fala, felső szakaszát pedig mindkét oldalon alacsony ciprusfasor szegélyezi. Éjszaka mély árnyékok töltik meg a Rámpát még teliholdnál is. „Tökéletes helyszín egy gyilkossághoz” – kiáltott fel egyszer Bethesda, és azonnal vissza is fordult félútról. Soha többé nem volt hajlandó végigsétálni ezen a sikátoron.
Megint valami hűvös borzongás futott át rajtam, és rájöttem, hogy semmi köze az éjszaka hidegéhez. Követtek minket az úton, és nem véletlenszerűen, hanem megfontoltan lopakodva, mert amikor intettem Belbónak, hogy álljon meg, jól hallottam, hogy egy pillanattal később a halk lépések is abbamaradnak mögöttünk. Megfordultam, és lenéztem a meredek sikátorra, de nem láttam mozgást az árnyak sűrűjében.
– Egy ember vagy kettő? – kérdeztem Belbótól suttogva.
Testőröm a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, csak egy, gazdám.
– Egyetértek. A lépések egyszerre némulnak el, és sem csoszogást, sem suttogást nem hallok. Gondolod, hogy kettőnknek lehet félnivalója egyetlen embertől, Belbo?
Belbo töprengve nézett rám, miközben némi holdfény szivárgott összeráncolt homlokára.
– Nem, hacsak egy barátja nem várja az út végén, gazdám. Akkor egyenlő lenne a felállás.
– És mi van, ha nem csak egy ember vár rá ott fent?
– Vissza akarsz fordulni, gazdám?
Visszanéztem az alattunk tátongó sötétségbe, aztán fel, az árnyékok közé.
– Nem, mindjárt otthon vagyunk.
Belbo vállat vont.
– Egyeseknek Galliáig kell menniük, hogy meghaljanak. Másoknak elég, ha kilépnek az ajtón.
– Csak tartsd a kezed a tőrödön a tunikád alatt, én is azt teszem. Ne maradj le.
Miközben az út vége felé közeledtünk, rájöttem, hogy egy csapda felállításához tényleg nem létezik ennél jobb hely. Valamikor régen úgy szaladtam fel az úton, hogy fel sem gyorsult a légzésem, de azok az idők már elmúltak; márpedig egy kifulladt ember könnyű célpont. Belbo is nehezebben lélegzett. Fülelni kezdtem, hátha megint hallom a lépteket a hátunk mögül, vagy bármilyen neszt a magasabb régióból, de csak a szívem dörömbölt a mellkasomban, és a levegő süvített ki-be az orrlyukamon át.
Amikor felértünk a Rámpa tetejére, a ciprusfák megritkultak, behatoltak közéjük a holdsugarak, és a házakból is egyre többet lehetett látni. Még a saját házam tetejének egy darabkáját is láttam, ami egyszerre nyugtatott meg és zaklatott fel. Megnyugodtam, mert már közel voltam a biztonságos fészekhez, de felzaklatott a gondolat, hogy az istenek néha gyalázatos trükköket vetnek be, amikor belenyúlnak a halandók sorsába. Már majdnem teljes széltében láttuk a sikátort, de még mindig bőven akadt sötét búvóhely az orgyilkosok számára. Összeszedtem magam, és farkasszemet néztem a koromfekete zugokkal.
Végre kiléptünk a Rámpáról a kövezett utcára, néhány saroknyira az otthonomtól. Mindkét irányba szabad volt az út, és az egész környék csendesen és kihaltan kongott. Az egyik emeleti ablakból egy asszony hangját hallottam, aki altatódalt énekelt a gyerekének. Átható volt a nyugalom.
– Talán most nekünk kellene lesből támadnunk – suttogtam Belbónak, amikor sikerült lecsillapítanom a légzésemet. Megint hallottam a követőnk közeledő lépéseit. – Ha tényleg van valaki a nyomunkban, szeretném a saját szememmel is látni.
Visszahúzódtunk az árnyékba, és várakoztunk.
A lépések egyre közeledtek, és most már bármely pillanatban várhattuk, hogy üldözőnk a holdfényre kilépve utolér minket.
Mellettem Belbo visszafojtotta a lélegzetét. Megkövülve néztem rá.
Aztán eltüsszentette magát.
Nem volt igazi tüsszentés, mert mindent megpróbált, hogy elfojtsa, de a néma csendben ez is valóságos mennydörgésnek tűnt. A léptek elhaltak. Kilestem a sötétségbe, és egy ember halvány körvonalait vettem észre, egy tömör árny alakot a sok fakó fénygomolyag között. A testtartásából arra következtettem, hogy ő is felém néz, és azt vizslatja, honnan jött a tüsszentés. A következő pillanatban eltűnt, és már csak rohanó lábak dobogását hallottam a Rámpa felől.
Belbo összerándult.
– Utánamenjek, gazdám?
– Ne... Sokkal fiatalabb nálunk, és biztosan gyorsabb is.
– Honnan tudod?
– Talán hallottad a zihálását?
– Nem.
– Hát ez az. Elég közel állt hozzánk, így ha zihált volna, biztosan halljuk. Nem, erős tüdeje volt.
Belbo bosszankodva hajtotta le a fejét.
– Gazdám, sajnálom, hogy tüsszentettem.
– Bizonyos dolgokat még az istenek sem tudnak visszatartani. Talán így a legjobb.
– Szerinted tényleg minket követett?
– Nem tudom. De sikerült megijesztenie bennünket, nem igaz?
– És mi is megijesztettük őt!
– Talán ezzel kiegyenlítettük a játszmát, és vége – mondtam, de cseppet sem nyugodtam meg.
Sietve tettük meg a hátralévő utat a házamig. Belbo kopogott az ajtón. Miközben az ajtónyitó rabszolgát vártuk, félrevontam a testőrömet.
– Belbo, akár követtek minket, akár nem, erről ne beszélj a gazdasszonyodnak. Feleslegesen szítanánk az indulatokat. Érted?
– Hogyne, gazdám – felelte Belbo komoran.
Egy pillanatra eltöprengtem.
– És Dianának se szólj erről.
– Ezt mondanod se kell, gazdám – mosolyodott el Belbo.
Aztán hirtelen megremegett az állkapcsa, és eltorzult az arca. Ijedten fogtam meg a vállát.
A rabszolga hátravetette a fejét, és hatalmasat tüsszentett.

 

 

XII

Másnap reggel korán keltem, elfogyasztottam mézből és kenyérből álló szerény reggelimet, odanyújtottam az állam Belbónak egy szakállnyírásra (senki másnak nem engedném meg, hogy egy éles tárggyal a nyakam körül matasson), aztán elrendeztem magamon a tógámat, hiszen hivatalos látogatásokra készültem. Végül kiléptem a házból. Felüdített a friss, harmatos levegő; az éjszakából megmaradt hideget a reggel napmeleg áramlatai lágyították meg. Mélyen teleszívtam a tüdőmet, majd Belbóval az oldalamon elindultam felfelé az utcán.
Azon a reggelen különlegesen szépnek láttam a Palatinus-dombot. Az utóbbi időben valahányszor elhagytam a házam közvetlen környezetét, mindig mellbevágott, mennyire mocskos és rendetlen volt Róma legtöbb kerülete, kiváltképp a Subura a temérdek bordélyházával, tavernájával és büdös kis mellékutcájával, és milyen visszataszító volt a Forum a tógába öltözött politikusok és pénzemberek hordáival, akik eszelősen tülekedtek, ki-ki a saját érdeke miatt. Mennyivel kellemesebb volt a Palatinus árnyékos, takarosan kikövezett utcáival, régies hangulatú kis boltjaival, rendezett lakásaival és elegáns házaival! Ezen a környéken fel lehetett lélegezni, és még a nap legnyüzsgőbb időszakában is végig lehetett sétálni az úton úgy, hogy az ember ne ütközzön száz meg száz furakodó idegen könyökébe.
Hozzászoktam a gazdag emberek szomszédságához, vallottam be magamnak, és egyáltalán nem esett nehezemre az átállás. Mit szólna az apám, aki az egész életét a Suburában élte le? Valószínűleg büszke lenne a fia anyagi sikereire, akármilyen szokatlan módon is jutott hozzá. Biztosan arra is figyelmeztetne, hogy soha ne veszítsem el a józan eszem, és ne hagyjam, hogy a látszat megtévesszen. A pénzzel megvehető ritka és gyönyörű dolgok legtöbbször csak dekorációt biztosítanak, amivel elrejthetik a megszerzésükért bevetett mocskos módszereket. Az ember ugyan szabadon lélegezhet a levegős, tágas Palatinuson – de könnyen belé is fojthatják az utolsó lélegzetvételt. Dióval sokkal rettenetesebb dolog történt, mint hogy idegen könyökök fúródtak az oldalába. Mit számít, milyen előkelő lepedőn fekszünk, ha soha többé nem ébredünk fel?

 

Miközben Lucius Lucceius háza felé igyekeztünk, elhaladtunk a lakóépület előtt, amelyből nemrég kitelepítették Marcus Caeliust. Megálltam, hogy körülnézzek egy kicsit. Nemcsak az tűnt fel, hogy az első emelet teljesen kihalt, hanem egy tábla is a ház sarkánál, amelyen tetszetős fekete betűk ezt hirdették:

ELADÓ A TULAJDONOSTÓL,
PUBLIUS CLODIUS PULCHERTŐL.

Alatta valami rajzfélét is láttam. Átkeltem az utcán, hogy egész közelről is szemügyre vegyem. A falfirkáló a maga hányaveti módján egy szeretkezésben összefonódó párt rajzolt oda. Először azt hittem, valami nevetséges akrobatapózban fonódnak össze, de még közelebb hajolva rájöttem, hogy olyan pozitúrát vettek fel, ami fizikailag lehetetlen. A nő nyitott szája fölé durva macskakaparással feliratot firkantottak, amelynek szinte minden szavát rosszul írták le.

SEMI SE FOKHATO
EGY FVÉR ZERELMÉHEZ!

A művész túl tehetségtelen volt ahhoz, hogy bármi felismerhető vonást rajzoljon a figurákra, de kétségem sem volt felőle, hogy kiket akart ábrázolni. Biztos a Milo által felbujtott csőcselékből járt itt valaki, gondoltam magamban, bár Clodiusnak és a nővérének számtalan egyéb ellensége is van. Ha figyelembe vesszük a helyesírási hibákat, a vandál alkotás aligha származhatott Marcus Caeliustól. Vagy mégis? Caeliustól nem álltak távol az ilyesfajta aljas trükkök: szándékosan is eltorzíthatta a rajzot és az írást, hogy primitív tuskónak higgyék.
Belbo és én továbbmentünk. Tucatnyi lefelé vezető, kanyargós utacska megtétele után elértünk Lucius Lucceius házához. Egy vagyonos és köztiszteletben álló rangidős szenátorhoz illően a házhoz kifogástalan homlokzat tartozott. Egyetlen dísze az ősréginek látszó, masszív faajtó volt. Finom kis kacskaringókat faragtak rá, és erős vaspántokkal erősítették meg, amelyek a szilaj karthágói kézművesek munkáit dicsérték. Nem lehetetlen, hogy az ajtó egyenesen Karthágóból származott, és az ostrom idején került a házba. Sokszor találkoztam hasonló trófeákkal azoknak az otthonában, akiknek a családja részt vett Róma ellenségeinek legyőzésében. Belbót nem nyűgözte le annyira az ajtó története és kialakítása; ő csak a puszta nyílászárót látta benne, és be is kopogott rajta.
Nagyon hamar előkerült az ajtónyitó szolga, akivel Belbo elintézte a szokásos formalitásokat. Pár pillanattal később bebocsátást is nyertem az előtérbe, ahonnan egy gyéren berendezett dolgozószobába vezettek tovább. A falat itt is karthágói háborús trófeák ékesítették: lándzsák, kardok, vértek, sőt még egy pár elefántagyar is. A ház fehér hajú ura egy asztal előtt ült, amelyen rengeteg tekercs, íróvessző, viasztábla és pergamendarab halmozódott egymásra.
– Csak egy percem van számodra – mondta, anélkül, hogy felnézett volna. – Természetesen tudom, ki vagy, és mi dolgod itt. Ott egy szék, ülj le. – Végre letette a tekercset, amit eddig feszülten vizsgálgatott, és felém hunyorított. – Igen, emlékszem az arcodra. Először akkor láttalak, amikor Cicero megmutatott nekem téged a Forumon. Van annak már tizenöt éve is. A Vesta-szüzek tárgyalásának idején történt. Átkozott Catilina! Megrontott egy Vesta-szüzet, és megúszta! Én vádoltam meg gyilkossággal, ha nem tudnád, pont egy évvel azelőtt, hogy azt a kis felkelést szította. Azt a pert sem sikerült megnyernem. Pedig jobb lett volna mindenkinek, aki érintett volt az ügyben, beleértve Catilinát is. Most szabadon élvezhetné valahol a száműzetése éveit, és elszórakozhatna a szép fiúcskákkal Massiliában vagy akárhol. Herkulesre, te aztán jó bőrben vagy! Azt hittem, mostanra legalább annyira megöregedtél, mint én!
Azzal Lucius Lucceius szélesen elmosolyodott, és ellökte magát az asztaltól. Feltűnően csúf ember volt, borzas nagy szemöldökkel és ápolatlan, hosszú ősz hajjal.
Hátradőlt, és megdörzsölte a szemét.
– Amúgy is szükségem van egy kis szünetre. A karthágói háborúk történetén dolgozom. A szépapám segített Scipio Africanusnak legyőzni Hannibált, és irdatlan sok tekercset hagyott a családra, amit évek óta nem olvasott senki. Nagyon izgalmas. Ha befejeztem, kényszeríteni fogom a rokonaimat és a barátaimat, hogy vegyék meg. Úgysem olvassák el, de nekem legalább van mivel foglalkoznom. Gordianus, Gordianus – nézett rám, és a homlokát ráncolta. – Azt hittem, visszavonultál, és már nem is élsz Rómában. Mintha valaki azt mondta volna, hogy mindent itt hagytál, és vettél egy birtokot Szicíliában.
– Vettem is, de Etruriában. Az viszont már régen volt. Évekkel ezelőtt visszaköltöztem Rómába.
– De visszavonultál, nem igaz?
– Igen is, meg nem is. Elvállalok néha egy-két egyszerűbb ügyet, csak hogy legyen mivel foglalkoznom. Gondolom, te is így lehetsz a történetírással.
Láttam, hogy valami megvillan a szemében, és ebből arra következtettem, hogy sokkal komolyabban vette történészi feladatát, mint ahogy kimutatja.
– Nos. Cicero azért küldött, hogy elvigyed neki a nyilatkozatomat. Attól tartok, még nincs kész.
Értetlenül néztem rá.
– Annyi más dolgom volt – tette hozzá. – Ezért jöttél, nem? Marcus Caelius megvádolása, meg a gazemberek miatt, akik Dio megölésével vádolják Caeliust.
– Igen – feleltem lassan. – Ezért vagyok itt.
– Meglepődtem, ahogy, gondolom, mindenki meglepődött, amikor meghallottam, hogy Cicero elvállalta a fiú védelmét. Azt hittem, örökre összevesztek, aztán tessék! Megingott a talaj a csintalan tanuló lába alatt, és visszafut az egykori tanárjához. Igazán megható.
– Igen, az – válaszoltam halkan.
Lehetséges lenne, hogy Cicero védi Caeliust a bíróság előtt? Megdöbbentett a hír, aztán rájöttem, hogy nem is olyan érthetetlen. Cicero már sikeresen megvédte Asiciust, biztosan azért, hogy Pompeius kedvére tegyen. Pompeius szeretné, ha Caeliust is felmentenék, és ezt csak Cicerón keresztül érheti el. Ami pedig a Caelius és Cicero közötti viszályt illeti, ugyanaz a folyamat, ami egy szempillantás alatt ellenségekké változtatja a barátokat, az ellenkezőjére is fordíthatja a történteket.
– Tehát még nincs kész a nyilatkozatod – ismételtem.
– Nincs. Gyere vissza holnap. Igazából csodálkozom, hogy téged küldött, és nem a titkárát, azt a szőrszálhasogatót.
– Tirót?
– Igen, őt. Okos rabszolga.
– Igen, nos, úgy hiszem, hogy végül tényleg Tiro fog eljönni a nyilatkozatodért. De addig is, amíg itt vagyok, feltennék néhány kérdést.
– Csak tessék.
– Dióról.
Legyintett a kezével.
– Minden benne lesz a nyilatkozatomban.
– Mégis, szerintem rengeteg időt megspórolnánk, neked, nekem, Tirónak és Cicerónak is, ha előre elmondanád, hogy körülbelül mit fogsz írni abban a nyilatkozatban.
– Csak azt, amit Cicerónak is mondtam. Dio egy darabig a házamban vendégeskedett, aztán továbbállt. Ilyen egyszerű. Ez a sok ostobaság a mérgezésről... „A gonosz pletykák úgy terjednek, mint az olívaolaj, és olyan foltot hagynak, mint a vörösbor.”
– De végül is történt egy haláleset ebben a házban. Dio rabszolgája, az előkóstoló...
– Egy értéktelen rabszolga, aki természetes halállal halt meg. Ennyi.
– Akkor miért költözött át Dio innen Titus Coponius házába?
– Azért, mert Dio még a saját árnyékától is félt. Ha látott egy botot a földön, rögtön azt hitte, kígyó. – Lucceius felhorkantott. – Dio olyan biztonságban volt itt, mint egy szűzlány a Gallusok Házában. Erről nincs több mondanivalóm.
– Ennek ellenére a filozófus meg volt győződve róla, hogy valaki ebben a házban meg akarta mérgezni.
– Diónak már teljesen elment az esze! Nézd meg, mi történt vele Coponius házában, és döntsd el, hol volt nagyobb biztonságban!
– Már értem. Ezek szerint te és Dio jó barátságban voltatok.
– Hát persze! Mit gondoltál: engedném egy ellenségemnek, hogy a házamban aludjon? Egész nap azon a széken ült, amin most te ülsz, és beszélgettünk Arisztotelészről, Alexandriáról, vagy éppen Karthágóról Hannibál idején. Jó ötleteket adott az íráshoz. – Lucceius félrenézett, és beharapta a száját. – Nem volt rossz ember. Sajnálom, hogy meghalt. Persze neki is voltak kellemetlen szokásai. – Mogorva mosoly ült ki az arcára. – Leszedte a gyümölcsöt, mielőtt megérett volna, meg ilyenek.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Felejtsd el. Halottról jót vagy semmit.
– „Leszedte a gyümölcsöt...”?
– Egészen hamvasan szerette őket. Az egyiket. Ebben nincs is semmi rossz, csak az ember ne tegye rá a kezét a vendéglátója tulajdonára. Többet nem mondok.
Láttam az arcán, hogy most komolyan is gondolja.
– Azt mondtad, Dio rabszolgája természetes úton halt meg. Hogyan?
– Honnan tudjam?
– De hiszen valaki meghalt a házadban...
– Egy rabszolga halt meg, ráadásul nem is az enyém.
– Valaki biztos észrevette a tüneteket.
– Mit képzelsz, minden alkalommal hívatok egy flancos görög gyógyítót, akárhányszor valamelyik rabszolgámnak megfájdul a hasa? Mindennap megbetegszik egy rabszolga, és néha meg is halnak.
– Akkor hát nem lehetsz biztos benne, hogy nem méreg volt. Dio szentül hitt benne.
– Dio sok mindenben hitt. Nagyon gazdag fantáziája volt... Nem csoda, hogy filozófus lett, és nem történész.
– De azért biztosan van valaki a házadban, aki pontosan el tudja mondani, hogyan halt meg az a rabszolga, hogy milyen panaszai voltak a halála előtt...
Hirtelen elhallgattam, mert Lucceius egész más arccal nézett rám. Sokáig fürkészte a vonásaimat. Borzas szemöldöke összetorlódott hunyorgó szeme fölött.
– Ki küldött téged?
– Nem szeretném megmondani.
– Nem Cicero, ugye?
– Dio barátjaként jöttem ide.
– Arra célzol, hogy én nem voltam az? Menj el!
– Én csak szeretném kideríteni az igazságot Dio halálával kapcsolatban. Ha tényleg a barátja voltál...
– Menj el! Gyerünk! Kifelé a házamból!
Lucius Lucceius felkapott egy íróvesszőt, és azzal fenyegetett, miközben felálltam. Mintha egy tőrrel hadonászott volna. Kisétáltam az ajtón. Ott maradt a tekercsei fölé görnyedve, és tajtékozva morgott az orra alatt.
A rabszolga, aki bekísért, a folyosón várt rám, hogy kivezessen, de mielőtt kiértünk volna az előtérbe, egy félelmetesen nagydarab nő lépett elénk, és elzárta az utat.
– Menj, Cleon – mondta a rabszolgának. – Majd én kikísérem a vendéget.
A hanghordozásából arra következtettem, hogy a ház úrnője lehet, és az alázatos hajlongás, amellyel a rabszolga távozott, arról árulkodott, hogy ez a római matróna bizony nem túl engedékeny az alattvalóival szemben.
Lucceius felesége éppen olyan csúf volt, mint a ház ura, bár egyáltalán nem hasonlított rá. Borzas szemöldök helyett csak két festett vonalat lehetett látni a szeme fölött. A haja biztosan megőszült már, akárcsak a férfié, de hennával festette vörösre. Terjedelmes zöld stólát viselt, és zöld gyöngyökből álló nyakláncot hozzá illő fülbevalóval.
– Ezek szerint te vagy Gordianus, a Nyomozó – szólalt meg váratlanul, és égető tekintetét végigfuttatta rajtam. – Hallottam, amikor a rabszolga bejelentett téged az uramnak.
– Mást is hallottál? – kérdeztem.
Értékelte a nyersességemet.
– Mindent. Beszélgetnünk kellene.
Hátranéztem.
– Ne aggódj – mondta az asszony. – Utánam senki sem mer kémkedni ebben a házban. Több eszük van annál. Gyere velem!
Követtem az épület másik szárnyába. Mintha egy egész más világba csöppentem volna. Míg Lucceius dolgozószobája háborús trófeák és penészes tekercsek puritán múzeuma volt, a felesége színpompás lakosztályát aprólékos gonddal hímzett függönyök, és értékes fém- és üvegtárgyak díszítették. Az egyik hosszú falat úgy festették ki, hogy friss tavaszi kert hangulatát sugallja: csupa halványzöld, puha rózsaszín és pasztellsárga.
– Becsaptad az uramat – közölte az asszony savanyú képpel.
– Azt hitte, Cicero küldött. Egyszerűen csak nem cáfoltam meg.
– Vagyis hagytad, hogy azt higgye, amit hinni akart. Igen, így kell bánni Luciusszal. Tudod, ő sem akart szándékosan hazudni neked. Maga is meg van győződve róla, hogy semmi erkölcstelen nem történt a házában. Lucius nehezen birkózik meg a valósággal. Mint az emberek általában – tette hozzá az orra alatt.
Körbe-körbe sétált a szobában, közben néha felemelt és visszatett egy-egy tárgyat.
– Folytasd, kérlek – mondtam.
– Luciusnak fontosabb a látszat, mint a tény. El sem tudja képzelni, hogy egy vendéget megmérgezzenek az ő otthonában, de még azt sem, hogy a vendég rabszolgáját tegyék el láb alól. Ezért nem is történt meg, érted? Lucius soha, de soha nem vallaná be az ellenkezőjét.
– De történt ilyen dolog, nem igaz?
Egy alacsony asztalhoz lépett, amin egyforma agyagfigurák sorakoztak. Akkorák voltak, mint egy kisgyerek ökle, és rikító színekkel festették ki őket. Felemelte az egyiket, és szórakozottan forgatta a kezében.
– Ki küldött ide faggatózni?
– Ahogy a férjednek is mondtam, Dio egyik barátja.
Az asszony prüszkölt egyet.
– Ne is fáradj. Kitalálom, ki küldött.
– Tényleg?
– Clodia. Igazam van? Nem, ne is válaszolj. A te arcodból is éppolyan könnyen olvasok, mint Lucius arcából.
– Miből jöttél rá, hogy ki bérelt fel engem?
Vállat vont, és két ujja között forgatta a kis agyagfigurát. A fogadalmi szobrocska Attist, a Nagy Istenanya, Kübelé eunuch hitvesét ábrázolta. Kezét nagy hasára téve állt, fején egy vörös színű fríg kalappal, amelynek kerek csúcsa előrefelé meredt.
– Megvannak a módszereink az információgyűjtésre.
– Kikről beszélsz?
– Rólunk, nőkről.
Valami borzongásféle futott végig a gerincemen: mintha ez a beszélgetés már lezajlott volna egyszer. Bethesda mondta nekem ugyanezt, amikor közölte, hogy Clodia és Caelius már nem szeretők többé, én meg megkérdeztem, hogy honnan tudhatná ő ezt. Megvannak a módszereink az információgyűjtésre – felelte. Egy pillanatra mintha megvilágosodtam volna, mintha kinyílt volna egy ajtó, épp csak annyira, hogy bepillanthassak egy ismeretlen szobába. Aztán az asszony megint beszélni kezdett, és az ajtó bezárult.
– Kétség sem fér hozzá, hogy Dio rabszolgáját megmérgezték. Látnod kellett volna a nyomorultat. Ha Lucius nyitva tartotta volna a szemét, ahelyett, hogy elfordítja a fejét, látta volna a haláltusáját, és nem ragadtatná magát olyan könnyelmű kijelentésekre, hogy „természetes halállal halt meg”. De tudod, Luciusnak mindig kényes volt a gyomra. Csak írni bír olyasmiről, hogy asszonyokat húztak karóba és gyerekeket daraboltak fel Karthágó ostrománál, ám a saját szemével még azt sem tudja nézni, hogy egy rabszolga okádni kezd.
– Ez volt az egyik tünet?
– Igen. A szerencsétlen fehér lett, mint a márvány, és rángógörcsök kínozták.
– De ha egyszer a rabszolga azt az ételt kóstolta meg, amit Diónak szántatok, hogyan kerülhetett a méreg az ételbe?
– A konyhai szolgák közül tette bele valamelyik. Illetve ketten. Tudom is, hogy kik.
– Valóban?
– Juba és Laco. Az a két csirkefogó mindig készült valamire. Azt hitték, kilógnak a sorból. Arról képzelegtek, hogy egy nap majd felszabadulnak. Juba aznap délután kiszökött a házból, ugyanis a saját szememmel láttam, amikor visszalopózott. Amikor kérdőre vontam, játszotta az együgyűt, és kétértelmű mondatokat hadovált, ahogy a rabszolgák szokták. Azt mondta, a piacra ment beszerezni valamit, nem is emlékszem mit, és még fel is mutatta a kis erszényt, amiben elhozta. Micsoda pimaszság! Valószínűleg a méreg volt benne. Később azt is láttam, hogy Lacóval pusmognak a konyhában, és csodálkoztam is, hogy mit forgathatnak a fejükben. Ők készítették el a filozófus vacsoráját, ami megölte a rabszolgát.
– Dio azt mondta, hogy a férjednek egy látogatója is volt aznap.
– Publius Asicius. Később őt vádolták azzal, hogy leszúrta Diót Coponius házában, bár a tárgyaláson nem tudták bizonyítani. Igen, talán pont akkor érkezett meglátogatni Luciust, amikor Juba kiszökött a házból. De nem hinném, hogy Asicius hozta a mérget, már ha érted, mire gondolok. Nem is ment a konyhai szolgák közelébe.
– De jöhetett azért is, hogy elterelje a férjed figyelmét, és lefoglalja őt, amíg Juba kioson a házból, és megszerzi a mérget valaki mástól.
– Micsoda fantáziád van neked! – fintorodott el az asszony.
– Hol van most Juba? Megengednéd, hogy beszéljek vele?
– Megengedném, ha lehetne, de elment. Lacóval együtt elmentek.
– Hova mentek?
– Miután a kóstolója meghalt, Dio teljesen kikelt magából. Sikoltozva és tombolva követelte Luciustól, hogy kerítse elő a bűnös rabszolgákat. Elmondtam Luciusnak, hogy milyen furcsán viselkedett aznap Juba és Laco, de ő hallani sem akart arról, hogy mérgezés történt a házában. Két nappal később azonban mégis úgy döntött, hogy több hasznát venné Jubának és Lacónak, a két képzett konyhai szolgának fizikai munkásként egy bányában. Luciusnak van némi érdekeltsége egy ezüstbányában fent, Picenumban. Így hát elmentek a rabszolgák, és azóta sem tudjuk, mi van velük.
Az asszony felemelte Attis agyagfiguráját, és a mutatóujjával simogatni kezdte.
– De volt az egészben valami nagyon különös. Amikor Lucius kijelentette, hogy a Picenumba küldi a két rabszolgát, Juba és Laco váratlanul felajánlották, hogy megfizetik a szabadságukat. Valahogy sikerült nekik összegyűjteni a saját értéküket ezüstben abból a néhány rézpénzből, amit Luciustól kaptak minden évben a Szaturnália-ünnepen.
– Tényleg elhiszed ezt?
– Nem. Lucius meg is vádolta őket, hogy loptak a családi ládákból.
– Ami szintén nincs kizárva.
– Olyan matrónának nézel, aki engedné, hogy a rabszolgái lopjanak a vagyonából? – Azzal a pillantással nézett rám, amivel a rabszolgáit szokta megfélemlíteni úgy, hogy maguk alá is piszkítanak. – Lucius ezt a magyarázatot találta ki, és képtelenség őt eltéríteni ettől. Elvette tőlük az ezüstöt, és elküldte őket a bányába, hogy nézzenek szembe a korai halállal. Ezzel le is zárta az ügyet.
– Szerinted honnan szerezték a rabszolgák az ezüstöt?
– Jaj, ne légy ilyen mafla! – kérlelt. – Természetesen lefizette őket valaki, hogy mérgezzék meg Diót. Feltehetőleg csak egy részét kapták meg a pénznek, mert nem sikerült nekik. Ha én lennék a parancsoló ebben a házban, addig kínoztam volna őket, amíg el nem árulják az igazságot. De ezek mind Lucius rabszolgái.
– A rabszolgák tudják az igazságot.
– Valamennyit tudnak belőle. De most már távol vannak Rómától.
– A gazdájuk beleegyezése nélkül ráadásul nem is lehet kényszeríteni őket a tanúskodásra.
– Lucius pedig soha nem fog beleegyezni.
– Ki adta nekik az ezüstöt? – motyogtam magamban. – Hogy lehetne ezt kideríteni?
– Gondolom, ez a te feladatod – mondta az asszony ridegen.
Visszament a kisasztalhoz, és a helyére rakta Attis agyagszobrát. Mellé léptem, és szemügyre vettem az apró figurákat.
– Miért van itt ennyi egyforma szobor? – kérdeztem.
– Természetesen a Nagy Istenanya fesztiválja miatt. Ezek Attisnak, a hitvesének a szobrai. Ajándékba szánjuk őket.
– Még sohasem hallottam ilyen szokásról.
– Mi egymást ajándékozzuk meg vele.
– „Mi”?
– Ehhez aztán végképp semmi közöd.
Kinyújtottam a karom, és megfogtam az egyik szobrocskát, de az asszony döbbenetes erővel szorította meg a csuklómat.
– Azt mondtam, ehhez végképp semmi közöd. – Kis idő múlva elengedte a karomat, és összeütötte a tenyerét. Egy lány szaladt be a szobába. – Most jobb lesz, ha elmész. A rabszolga majd kikísér.

 

 

XIII

A legrövidebb út Dio halálának helyszínére, Titus Coponius házába arrafelé vezetett, amerről jöttem. Megint elhaladtam Marcus Caelius korábbi lakhelye mellett, és láttam, hogy az ELADÓ tábla érintetlen, viszont az obszcén falfirkát festékkel igyekeztek eltüntetni. Clodius talpnyalóit sok mindennel lehetett vádolni, de lusták nem voltak.
Titus Coponius azonnal fogadott, és hamarosan már a dolgozószobájában ültem, kezemben egy borral teli kehellyel. Ha Lucius Lucceius dolgozószobájára azt mondtam, hogy a karthágói hódítás dohos emlékműve, akkor Titus Coponiuséra mondhattam volna azt, hogy a görög kultúra örök dicsőségének panteonja. A polcokon vörös alapon feketével festett csuprok sorakoztak, amelyek túl régiek és értékesek voltak ahhoz, hogy használják őket. A fal mentén oszlopszerű emelvényeken követték egymást a nagy hősök és gondolkodók szobrai és mellszobrai. Egy rekeszes szekrényt is láttam, tele henger formájú bőrtokokkal, amelyekről színes címkék lógtak a nagy görög drámaírók és történészek neveivel. A dolgozószoba berendezése semmi kívánnivalót nem hagyott maga után: az általuk elfoglalt tér arányainak megfelelően a magas támlájú görög székeket és a geometrikus mintájú görög szőnyegeket harmonikusan rendezték el.
Coponius magas ember volt, hosszú, szögletes arccal és szabályos orral. Még ültében is tiszteletet parancsolt. Göndör haját, ami a feje tetején fekete volt, és csak a halántékánál fordult őszbe, egészen rövidre nyírták. Öltözéke és modora éppen olyan elegáns volt, mint a dolgozószoba, ahol ültünk.
– Feltételezem, Dio ügyében jöttél – kezdte.
– Miből gondolod?
– Ugyan, Gordianus! Hírből jól ismerlek téged. Azt is tudom, hogy Bestia fia megvádolta Marcus Caeliust többek között azzal, hogy megpróbálta megmérgezni Diót. Nem kell ahhoz filozófusnak lenni, hogy az ember kitalálja, miért jöttél el a házba, ahol megölték Diót. Csak azt nem tudom, ki küldött téged: Bestia fia a vád képviseletében, vagy Caelius a védelem oldaláról.
– Igazából egyik sem.
– Nos, ez egyre rejtélyesebb.
– A jelek szerint nem mindenkinek – mondtam, mert hirtelen Lucceius felesége jutott eszembe. – Számít egyáltalán, hogy ki küldött, ha egyszer az igazságot akarom kideríteni?
– A legtöbb embernek van valami alantasabb szándéka még az igazság keresése közben is. Bosszú, követelőzés, hatalom...
– Engem az igazság érdekel. Dio kedvéért.
Coponius letette a boros kelyhét, és az ölében összekulcsolta hosszú, elegáns kezét.
– Egy nap, amikor majd nagyon sok szabadidőnk lesz, megvitathatnánk, mit jelent az a szó, hogy „igazság”. Kíváncsi vagyok, meg tudunk-e egyezni valami kölcsönösen elfogadható értelmezésben. Addig is azt tanácsolom, hogy szűkítsd le az igazságot arra, hogy ki ölte meg Diót. Ez egyenes és dicséretes törekvés. De attól tartok, nem segíthetek.
– Miért nem?
– Nem mondhatom el, amit nem tudok.
– Talán többet is tudsz, mint amennyit gondolnál.
– Ez valami rejtvény, Gordianus?
– Az élet tele van rejtvényekkel.
Coponius metsző macskatekintettel méregetett.
– Ha jól értesültem, több vád is szól Caelius ellen. Támadás az egyiptomi küldöttség ellen a Róma felé vezető útjukon, és egy állítólagos mérgezési kísérlet Dio ellen Lucceius házában. Ami ebben a házban történt, még csak nem is szerepel a vádak hivatalos listáján.
– De gyakorlatilag ez is ott van. A vád a mérgezési kísérletre akar összpontosítani, és Dio tulajdonképpeni halálát csak súlyosbító körülményként kezelik.
– Ezek szerint mégiscsak a vád küldött. – Coponius fanyar mosollyal nézett rám. – Ne érts félre. Nem bánom, ha kérdéseket teszel fel. Akkor is együttműködtem, amikor Asicius ügyében faggatóztak. Mindkét féllel megosztottam, amit tudtam, és végül egyiknek sem segítettem. Az egyszerű tény az, hogy a gyilkosok semmit sem hagytak maguk után, amivel azonosítani lehetne őket. Asiciust mendemondák, nem pedig bizonyítékok alapján vádolták meg. Igen, „mindenki tudja”, hogy valamiképpen érintett volt, ahogy azt is „mindenki tudja”, hogy Ptolemaiosz király van a háttérben, de soha nem tudtak felmutatni egyetlen bizonyítékot sem, és ebben a házban te sem fogsz bizonyítékot találni.
– Én mégis tudni szeretném, hogy mi történt itt.
Coponius belekortyolt a borába, és megint rám szegezte macskapillantását.
– Alexandriában ismertem meg Diót – szólalt meg végül. – Pár évvel ezelőtt a fivéremmel együtt eltöltöttünk ott egy kis időt. Gaius, aki mindig a dolgok gyakorlati oldalát nézi, a gabonapiac pénzügyi folyamatait akarta tanulmányozni. Én inkább leültem a könyvtár lépcsőjére Serapis temploma mellett, ahol a filozófusok pont azokat a témákat taglalták, amiket az imént mi is felhoztunk: igazság, igazságosság, talányok. Így találkoztam Dióval.
– Én is így ismertem meg – vetettem közbe.
Coponius felvonta az egyik szemöldökét.
– Te ismerted Diót Alexandriában?
– Csak futólag, és nagyon régen. Fiatal voltam még. Semmiféle hivatalos képzést nem kaptam tőle, csak beszélgettünk.
Coponius végre megértette.
– Ó, ezek szerint te is azok közé az ifjak közé tartoztál, akik nem tudtak a tanulásért fizetni, ezért ott lézengtek a lépcsőn, és várták, hogy valamelyik filozófus tekintete megakadjon rajtuk. A bölcsesség koldusai, ahogy Dio hívta őket.
– Valahogy úgy.
– Az ilyen koldulásban nincs semmi szégyen. Minél többet kell valakinek küzdenie a bölcsességért, annál több tiszteletet érdemel, ha megszerzi. Az én kapcsolatom Dióval sokkal hivatalosabb volt, mint a te esetedben. Amikor én megismertem, már az Akadémia csúcsán foglalt helyet, és nagyon ritkán jelent meg a könyvtár lépcsőjén. Csak véletlenül sikerült vele találkoznom ott. Többször is meghívtam vacsorázni Gaiusszal együtt abba a házba, amit a birodalmi negyedben béreltünk. Dio kívülről tudott mindent, amit a görög bölcselők leírtak. Órákig beszélt a felfogás és a racionális gondolkodás természetéről. Gaius ásítozott, és hamar lefeküdt, de én hajnalig fenn tudtam maradni, hogy hallgassam őt.
– A fivéredet nem érdekli a filozófia?
Coponius elmosolyodott.
– Nem különösebben. De azért neki is sikerült közös érdeklődési kört találnia Dióval. Amikor elindultak egy kis felfedezőútra a Rhakotis Negyedben, én kimaradtam.
Sokatmondóan felvonta a szemöldökét.
– Nekem úgy tűnt, Diót sohasem vonzották a kalandok.
– Ezek szerint nem ismerted azt az oldalát, amit én, azt meg még kevésbé, amit Gaius.
– Mire célzol?
– Dio sokkal idősebb volt nálam és a fivéremnél, de az étvágya nagy volt. Jobban mondva, különösen nagy étvágya volt. Elvezettel mutatta meg Gaiusnak „Alexandria titkait”, ahogy ő fogalmazott.
– „Leszedte a gyümölcsöt, mielőtt megérett volna” – motyogtam az orrom alatt.
– Hogyan?
– Csak elismételtem valamit, amit másvalaki mondott Dióról.
– Az érettség ízlés dolga. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Dio szerette meghorzsolni a gyümölcsöt.
– Ezt nem értem.
Coponius megint rám szegezte macskaszerű tekintetét.
– Vannak, akik azt mondják, hogy Dio sajátságos élvezetei a személyisége torzulásáról árulkodtak, és azt jelezték, hogy felborult a testnedveinek az egyensúlya. Én soha nem voltam a test rabszolgája, én a szellemért élek, számomra ez az ideális. A természetem miatt sokszor esem kísértésbe, hogy elítéljek embereket a gyengeségeikért, de a barátok esetében kerülöm a bíráskodást. Ne felejtsük el, hogy Dio ereiben ugyan görög vér csörgedezett, a lelke viszont nagyon is egyiptomi volt. Azoknak az embereknek világiasabb a felfogásuk a miénknél, jobban vonzza őket az anyag, és sok szempontból durvábbak, sőt primitívebbek. Náluk sok minden megengedett, ami nálunk elképzelhetetlen. Dio egyfelől a logika és a józan ész mintaképe volt, másfelől viszont minden józan határt túllépve tudta átadni magát az eksztázisnak. Lehet, hogy a vágyai sokszor olyan dolgokra sarkallták, amiket te vagy én már kegyetlennek vagy túlzónak találnánk...
– Nem értem.
Coponius vállat vont.
– Mit számít? Dio meghalt. A tanításai jelentik az örökségét, no meg az erőfeszítései, melyekkel az egyiptomiakon próbált segíteni. Kevés embernek véshetnek fel ilyet a síremlékére. – Felállt, és lassan elindult körbe a szobában. Közben végigfuttatta tenyerét a falak mentén sorakozó mellszobrok tetején. – Azért jöttél, hogy Dio haláláról kérdezz, nem az életéről. Mit akarsz tudni, Gordianus?
– A puszta tényeket már ismerem a gyilkossággal kapcsolatban. Amit mindenki tud, ahogy te fogalmaztál. De ott a legfrissebb a víz, ahol a forrás fakad. Mindent hallani akarok, amit te vagy a házadban lakó bármely más ember mondani tud a gyilkosság pontos körülményeiről.
– Hadd gondolkozzam... – Coponius megállt Nagy Sándor mellszobra előtt. – Itt voltam a dolgozószobámban, amikor Dio este megérkezett. Éppen befejeztem a vacsorámat egymagamban, és idejöttem, hogy olvasgassak. Hirtelen néhány rabszolgalány kuncogását hallottam a folyosóról. Behívtam őket, és megkérdeztem, min nevetnek. Azt mondták, hogy a vendégem női ruhában érkezett!
– Miért, korábban nem viselte azt az álruhát?
– Lehet, hogy igen, de észrevétlenül surrant ki a házból, csak a kis gallus kísérte, aki gyakran látogatta meg. Dio nagyon titokzatosan viselkedett ebben a házban. Mindig magára zárta a szobája ajtaját. Még az étkezéseknél sem csatlakozott hozzám. Amikor bebocsátást kért az otthonomba, reméltem, hogy felidézhetjük azokat a kulturált beszélgetéseket, amiket Alexandriában folytattunk, és vacsora közben filozófiáról meg politikáról társaloghatunk. Csalódott voltam a tartózkodása miatt, és meg is bántódtam.
– Nagyon félt.
– Igen, azt észrevettem. Ezért nem is álltam az útjába. Eldöntöttem, hogy semmit sem fogok mondani, ha magára zárja az ajtót, vagy lopva közlekedik ki-be. Most már bánom, hogy valamiképpen nem avatkoztam be, bár nem tudom pontosan, mit tehettem volna.
– Diót üldözték. Biztosan tudtad, hogy milyen rettentő veszély leselkedik rá.
– Természetesen. Ezért állítottam őrt az ajtó elé minden éjjel. De soha nem gondoltam volna, hogy bárki is betörhet ebbe a házba, és elkövethet ilyen szörnyűséget. El sem tudtam képzelni.
– Megmutatnád, hol történt ez a leírhatatlan dolog?
Coponius egy hosszú folyosón át a ház végébe vezetett.
– Az őrszem a ház elején, az előtérben állt. Nem is hallhatta, amikor az orgyilkosok betörtek Dio szobájába. Én a szomszédos szobában aludtam, de még én sem hallottam semmit.
– Nem kiáltozott?
– Ha kiáltott is, senki sem hallotta.
– Meghallottad volna?
– Mint mondtam, aludtam, de a sikoltozásra biztosan felébredtem volna. Nem olyan vastagok a falak. Más éjszakákon is hallottam... mindegy, hagyjuk.
– Valamit épp mondani akartál.
– Ez az a szoba.
Coponius belökte az ajtót, és intett, hogy lépjek be.
A helyiség kicsi volt, csupán egy heverővel, egy székkel és néhány kisasztallal rendezték be. A padlót nagy szőnyeg borította. Fémkampókat szereltek a falra, hogy legyen mire akasztani a ruhákat és a lámpásokat.
– Hogy jutottak be a gyilkosok? – kérdeztem.
– A heverő melletti ablakon át. Biztosan tudom, hogy a zsalu be volt húzva, és be is volt reteszelve. Dio csukta be, ha másért nem, azért, hogy kizárja a hideget. Már megjavítottuk a reteszt, de láthatod, hogy hasadt darabokra a fa, amikor betaszították a táblákat.
– A régi retesz is bronzból készült, mint ez?
– Ez ugyanaz a retesz, csak egy kovács kiegyenesítette, és egy kicsit arrébb erősítette fel.
– Elég erősnek tűnik. Nem tudom elképzelni, hogy zaj nélkül ki lehetett szakítani.
– Én sem.
– Valóságos robajlásnak kellett lennie.
– Nem lehetett olyan hangos...
– Lehet, hogy nem volt elég ahhoz, hogy felébredj a szomszéd szobában, vagy az őr meghallja az előtérben, de Dio biztosan azonnal meghallotta, ha ezen a heverőn feküdt.
– Ebben igazad lehet. Ám ahogy mondtam, senki sem hallotta Dio kiáltását. Nagyon mélyen alhatott. Vagy talán a retesz kifeszítése mégsem járt akkora zajjal, mint gondolnánk.
– Ezen vég nélkül vitatkozhatnánk – közöltem. – Vagy végezzünk el egy empirikus kísérletet?
– Úgy érted...
– Ha megengeded.
Coponius vállat vont.
– Csak tessék.
Félretoltam a reteszt, és kiléptem az ablakon az alatta elterülő udvarra, amit magas fal határolt. Coponius bentről rázárta a reteszt a zsalukra. Meglöktem a táblákat, hogy ellenőrizzem, milyen erősen tartanak, és rá kellett jönnöm, hogy hatalmas erőre van szükség a kinyitásukhoz. Körülnéztem, és észrevettem egy kilazult követ. A markomba fogtam, és nagy erővel nekicsaptam a spalettáknak. A hasadó fa hangjának kíséretében kinyíltak a táblák, a fémretesz pedig kipattant a falból, és végigrepült a szobán. Egy szőnyegen ért földet.
Bemásztam az ablakon.
– Mondd csak, a törött reteszt azon a helyen találták meg, ahova most is repült? A padlón?
– Hát persze. Biztosan tudom. Emlékszem rá, mert amikor beléptem a szobába, ráléptem a reteszre, és elvágtam a lábam.
– Akkor hát kijelenthetjük, hogy az ablaktáblákat legalább akkora erővel taszították be aznap éjjel, mint amekkorával én most, és legalább ekkora zajt is csaptak. Szerintem egy ekkora robajlás mindenkit felébresztett volna a szobában.
– Igen – bólogatott Coponius, és bosszúsan ütögette az állát az ujjával.
– Dio mégsem kiáltott.
– Talán nagyon mély álomból ébredt, és fel sem tudta fogni, mi történik vele. Vagy talán túlzottan is jól mérte fel a helyzetet, és megdermesztette a félelem.
– Lehet. Elvágták a torkát?
– Nem. Az összes sebhelyet a mellkasán találták.
– Hány sebhelyet?
– Nem tudom pontosan. Elég sokat.
– Akkor sok vér folyhatott ki.
– Valamennyi biztosan.
– Ha belegondolunk: egy küszködő ember, akit többször mellbe szúrtak... Az egész szobának véresnek kellett volna lennie.
Coponius a homlokát ráncolta.
– Amikor bejöttünk a szobába, már nagyon sötét volt. A rabszolgák lámpásokkal világítottak. Ide-oda imbolyogtak az árnyékok. Emlékszem, hogy láttam vért... de nem tudom, mennyit. Számít ez?
– Talán nem. Megvan még az a tunika, amiben Dio aludt, vagy a párnák, amelyekre a fejét hajtotta?
– Már hogy lennének meg? Elégettük mindet.
Körülnéztem a helyiségben, és elképzeltem a filozófust, amint némán, halálra rémülve fekszik a heverőn, és közben valaki többször is beledöfi a kését a mellkasába. Valahogy nem állt össze bennem a kép.
– Aztán az őröd végül mégis meghallott valamit, és hátrajött, hogy körülszaglásszon.
– Igen.
– Megengednéd, hogy beszéljek vele?
– Persze.
Coponius előhívatta a rabszolgát, egy izmos görög fiatalembert, akit Philónak neveztek. Segítőkésznek látszott. Megkérdeztem, mit hallott pontosan azon az éjszakán, amikor Diót megölték.
– Ebből a szobából érkezett a zaj.
– Miféle zaj?
– Olyan dörömbölésféle.
– Sikolyt vagy nyögést nem hallottál?
– Nem.
– Hát fa reccsenését vagy kiszakadt zsanérok hangját?
– Nem, inkább olyan volt, mintha ledobtak volna valamit a földre.
– Amikor bejöttünk – szólt közbe Coponius –, hatalmas felfordulást találtunk. Felborították az asztalokat, feldöntötték a székeket. A tekercsek, amiket Dio az ágya mellett tartott, szanaszét hevertek a földön.
– Miután meghallottad a dübörgést – fordultam Philo felé –, mennyi idő alatt értél ide?
– Szinte azonnal. De amíg a folyosón futottam, több zajt is hallottam.
– Honnan tudtad, hogy merről jön a hang?
– Ahogy közelebb értem, rögtön hallottam, hogy ebből a szobából jön.
– Utána megpróbáltad kinyitni az ajtót?
A rabszolga habozott.
– Nem azonnal.
– Mert megijedtél?
– Nem...
– Nem? Én megijedtem volna. Nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy kinyiss egy ajtót, amelynek a másik oldaláról furcsa hangokat hallasz. Különösen az éjszaka közepén.
– Én nem ijedtem meg. Izgatott voltam valamennyire, a szívem is gyorsan vert, de nem féltem.
– Akkor miért nem tépted fel az ajtót, Philo?
– Először Dio nevét kiáltottam.
– Válaszolt?
– Nem. Megint azt a dörömbölést hallottam.
– Akkor már megpróbáltál bejutni?
– Nem, még akkor sem...
– De hát mire vártál?
– Arra, hogy befejezzék! – kiáltotta Philo elkeseredve.
– Hogy befejezzék a gyilkolást?
– Nem, dehogyis! Hogy Dio befejezze, amit csinál. Azt hittem, ő csinálja. – A rabszolga arca hirtelen fancsali lett, és el is fordult. – A gazda tudja, mire gondolok.
Coponiusra néztem, aki közömbös arccal viszonozta a pillantásomat, és lebiggyesztette a száját.
– Philo arra céloz, hogy az ilyen hangok jelenthettek mást is... a veszélyen kívül.
– Vagyis nem voltam biztos benne, hogy Dióra veszély leselkedik – tette hozzá suttogva a rabszolga.
– Elég ennyi, Philo – szólt rá Coponius élesen. – Térj vissza a munkádhoz.
A rabszolga távozott. A házigazdához fordultam.
– Ezek a hangok...
Coponius sóhajtott.
– Nem sokkal azután, hogy Dio beköltözött a házamba... hogy is fogalmazzak... kisajátította az egyik rabszolgámat a saját használatára.
Bólintottam.
– Végül is érthető. Az előző szolgáját elveszítette, amikor megkóstoltatta vele a mérgezett ételt.
– Nem erre gondoltam – rázta meg a fejét Coponius. – Rengeteg gondja volt, egész álló nap menekült. Ha van ember, akinek muszáj találni valamit a gondolatai eltereléséhez, hát Dio ilyen volt. Volt itt egy fiatal szolgálólány, akin megakadt a szeme. Elhatározta, hogy kisajátítja saját magának. A saját örömére. Szinte mindennap használta.
– A te engedélyeddel?
– Engem igazából soha nem kérdezett meg. Dio feltételezte, hogy neki mindent szabad ebben a házban, és ami az enyém, az az övé is. A körülményekre tekintettel elhatároztam, hogy nem leszek önző vendéglátó, és nem vonom meg tőle azt a rabszolgalányt. Kiváltképp azért sem, mert nekem nem voltak terveim azzal a lánnyal, legalábbis nem olyanok, mint neki.
– Értem. Philo tehát úgy gondolta, hogy a zajok onnan erednek, hogy Dio megint használja azt a lányt.
– Pontosan.
– Az a sok dübörgés és dörömbölés... neked is hallanod kellett.
– Végül engem is felébresztett. Először nekem is ugyanaz jutott eszembe, mint Philónak. „Már megint a szokásos!” – sóhajtottam fel. Aztán behunytam a szemem, és visszaaludtam.
– Dio mindig ilyen nagy zajt csapott éjjelenként?
– Nem mindig.
– Mi a fenét művelhetett azzal a lánnyal?
– Nem hinném, hogy ez rád tartozik, Gordianus. Már azzal is túl indiszkrét voltam, hogy elmondtam mindent, amit tudok. Bocsásson meg nekem Dio szelleme! Kezd elegem lenni ebből a beszélgetésből...
– Philo végül mégis rájött, hogy valami nincs rendjén – folytattam erőszakosan.
– Igen. Amikor a dübörgések és döngések abbamaradtak, kissé túlzottan is gyanús lett a csend. Egyre hangosabban kiáltozta Dio nevét... Én is hallottam, így hát a filozófusnak is hallania kellett volna. Hallottam, ahogy a rabszolga az ajtón dörömböl, de az természetesen be volt zárva. Akkor már én is felkeltem, és szóltam Philónak, hogy hozzon még néhány szolgát. Fáklyákkal jöttek, és együtt sikerült betörniük az ajtót. Idebenn tárva-nyitva találtuk a zsalut, és minden szét volt szórva... Dio pedig holtan feküdt a heverőn.
– És a rabszolgalány?
– Mint később kiderült, ő nem is járt a szobában. A rabszolgák hálóhelyén tartózkodott.
Az ablakhoz sétáltam, és kinéztem.
– Először is: hogyan jutottak fel a gyilkosok a teraszra? Magas fal veszi körül.
– Megmászták. A bejárat felől nem jöhettek Philo miatt, az oldalsó falak pedig egybe vannak építve a szomszéd házak falaival. Annak a falnak, ami ott hátul határolja az udvart, egy sikátor van a túloldalán. Van azon is egy kapu, de nagyon gondosan zárva tartjuk. Csak arról a sikátorról jöhettek.
Bólintottam.
– Az is magas fal... Túl magas ahhoz, hogy egy ember segítség nélkül átmásszon rajta.
– Azt is ki akarod próbálni? – vonta fel az egyik szemöldökét Coponius.
– Nem. Azt hiszem, feltételezhetjük, hogy két gyilkos érkezett, és segítettek egymásnak átmászni a falon. A szomszédok nem láttak semmit?
– Egyetlen szomszédom sem lát be ebbe a kis hátsó udvarba. Azt a sikátort tulajdonképpen senki sem használja. Kétlem, hogy bárki látott volna valamit, hacsak nem állt éppen a háza tetején, ami elég valószínűtlen, lévén hogy egy hideg éjszakán történt a gyilkosság, januariusban. Különben is, ha lett volna szemtanú, hallottam volna róla. Jó viszonyban vagyok a szomszédaimmal. Mindannyiukat felzaklatta a gyilkosság.
Körbesétáltam a szobában, és szórakozottan tapogattam az ujjammal a falakra szerelt kampókat.
– Szóval a rabszolgalány nem volt itt a bűntény idején.
– Ahogy mondtam, a rabszolgák szállásán aludt.
– Beszélhetnék vele?
Coponius megrázta a fejét.
– Az lehetetlen.
– Miért?
– Mert eladtam egy rabszolga-kereskedőnek itt a városban.
– Valami gondod volt vele?
Coponius tétovázott, mielőtt válaszolt.
– Azok után, ahogy Dio bánt vele, már nem lehetett hasznát venni a házban.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy megnyomorította?
– Nem, persze hogy nem. Ó, csak szíjak nyomai és horzsolások talán, de semmi olyan, ami ne múlhatna el idővel. Lehet, hogy még egy-két sebhely is, de az úgysem látszott, ha fel volt öltözve. Ennek ellenére sérült vagyontárgynak számított. Egyszerűen nem tudtam tovább a tulajdonomban tartani, túl kellett adnom rajta. Biztos lesz egy másik gazda, aki majd hasznát tudja venni... Talán még előnyt is jelenthet az a kiképzés, amiben Dio részesítette. – Vállat vont. – Soha nem állt szándékomban kéjrabszolgát csinálni abból a lányból, de a Párkák akarata ugyebár...
– Vagy Dióé – tettem hozzá kiszáradt szájjal.
– Ízléstelennek találom ezt a témát – mondta Coponius. – Komolyan mondtam, hogy fáraszt ez az egész beszélgetés. Szerintem már eddig is többet derítettél ki, mint amennyire feltétlenül szükséged van.
– Ami azt illeti, többet, mint akartam.
– Akkor ideje indulnod. Gyere, hívok egy rabszolgát, aki majd kikísér.
Összeütötte a tenyerét.
A hívásra Philo szaladt oda. Coponius nem is figyelt rá. Miután elküldött, szemmel láthatólag elromlott a kedve. El sem búcsúzott tőlem, csak odasétált az ablakhoz, és kinézett a napsütötte kis udvarra, miközben elmélázva birizgálta az egyik kezében tartott törött reteszt.
Az előtérben Philo vállára tettem a kezem, és félrevontam.
– A rabszolgalány, akiről beszéltünk... Hogy hívják?
– Zotica. De már nincs itt.
– Tudom. A gazdád eladta egy kereskedőnek. Te nem tudod, melyiknek, ugye?
A rabszolga habozott a válasszal, és közben engem vizslatott. A folyosó felé nézett, és beharapta a száját.
– A gazda eladta egy embernek a Kaszakészítők utcájában – mondta végül. – Nem tudom a nevét.
Bólintottam.
– Biztos akarok lenni abban, hogy értem a helyzetet: amikor betörtél a szobába, és megtaláltad a filozófus holttestét, Dio egyedül volt. Zotica nem volt vele.
– Így van.
– Hát korábban az este folyamán?
Rám nézett, aztán megint a folyosó felé.
– Na jó, rendben van. Miért ne mondhatnám el neked? A lány már úgyis elment. Szegény pára. Igen, valamivel korábban Zotica bent volt Dio szobájában. Az öreg hazajött abban a nevetséges jelmezben, a női stólában, már ha el tudod képzelni, és nagyon rossz hangulatban volt, még rosszabban, mint általában. Csettintett az ujjával Zoticának, és rászólt, hogy menjen be a szobájába. „Segít neki leszedni az arcfestéket” – gúnyolódott egy másik felszolgálólány. „Nem, egyszerűen csak levetkőzteti!” – vágta rá egy másik. Mindig gonoszul bántak Zoticával, mert ő volt a legfiatalabb és a legszebb, de szerintem örültek is, hogy Dio nem őket szemelte ki magának.
– Dio tehát visszavonult a szobájába, és magával vitte a lányt.
– Igen, de valamikor később elküldte.
– Ezt miért mondod?
– A többiek már rég lefeküdtek a házban. Én a bejárati ajtónál őrködtem. Valami neszt hallottam a folyosóról, és odamentem megnézni. Ott találtam Zoticát, aki éppen kijött Dio szobájából. Meztelen volt, magához szorította a ruháját, és zokogott. Az arcát eltakarta a kezével.
– Szorongatta a ruháját? Miért nem vette fel?
– Szerinted miért nem? Az öreg biztosan leszaggatta róla, és annyira eltépte, hogy már nem lehetett hordani. Megkérdeztem, mi baja van, de csak megrázta a fejét, és elrohant a rabszolgák szállása felé. Arra következtettem, hogy az öreg hamarabb végzett vele, mint máskor, és durvább is volt a megszokottnál.
– Ez körülbelül mennyivel azelőtt történt, hogy meghallottad a zajt? Amikor a gyilkosok jöttek.
– Ó, jóval korábban.
– Csakhogy az imént azt mondtad nekem: amikor meghallottad a dörömbölést, és odamentél, azt hitted, Dio és Zotica van bent a szobában...
A rabszolga vállat vont.
– Azt hittem, valahogy visszaosont az öreg szobájába. De nem volt ott. Amikor betörtük az ajtót, Zotica már rég a rabszolgák szállásán volt a többi lánnyal együtt. Ez nem is kérdéses. Felébresztett néhány szolgát, amikor sírva bement hozzájuk, és nem is tudtak aludni a zokogásától. Még akkor sem hagyta abba, amikor megfenyegették, hogy megverik. Nem férhet hozzá kétség, hogy a többi rabszolgával volt, amikor Diót leszúrták.
– Én mégis nagyon szeretnék beszélni vele. Mondd csak: amikor betörtél a szobába, pontosan mit láttál?
Philo eltűnődött.
– Felborított asztalokat és székeket. Nyitott ablaktáblákat. A halott öregembert a heverőn.
– Honnan tudtad, hogy meghalt?
– Az arckifejezéséből! – Philo egészen elsápadt az emlékektől. – Az a tekintet... A szeme és a szája tágra nyílva az iszonyatos félelemtől, mintha magával Cerberusszal találkozott volna.
– Iszonyatos félelem... És mégsem hallottad a kiáltását?
– Nem.
– De ha valóban ilyen volt az arca, tudnia kellett, hogy mi történik vele, és biztos érezte is a szúrásokat. Miért nem sikoltott fel?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én egy hangot sem hallottam.
– Láttad a sebeket?
– Nagyon is jól. Később segítettem levetkőztetni, amikor a férfiak eljöttek a nekropoliszból, hogy magukkal vigyék.
– Hát persze, a temetőbe ruhátlanul viszik a holtakat. És hányszor szúrták meg?
– Úgy hatszor vagy hétszer. Talán még többször. Minden seb a mellkasán volt, egymáshoz közel.
– Milyen közel?
Felemelte a kezét, és egymás mellé tette a két tenyerét.
– Két kézzel be lehetett volna takarni az összes sebet.
– De lehetetlen, hogy nem hánykolódott, nem dobálta magát. Gondolj bele: egy rémült ember, akit felriasztottak álmából. Amikor az első szúrás éri, biztos felkiált. Dobálni kezdi magát, és ide-oda forgolódik, hogy elkerülje a következő szúrást.
– Lehet, hogy lefogták a karját, és betapasztották a száját.
– Hány ember kellett volna ahhoz?
– Az egész szoba fel volt dúlva. Lehet, hogy egy egész banda tombolt odabent.
– Talán. Gondolom, mindent vér borított, a falakat és a szőnyeget is.
Philo a homlokát ráncolta.
– Nem igazán.
– És a tunika, amiben aludt... Az is biztos átázott a vértől.
– A sebhelyek körül tényleg.
– De nem...
– Philo! Azt hittem, már kivezetted Gordianust az ajtóhoz.
Coponius jelent meg a fal másik végénél. Keresztbe fonta a karját.
– Igen, gazdám!
– Valamit elfelejtettem megkérdezni tőle – szóltam. – Csak egy kis részletet...
– Minden jót, Gordianus.
Nagy levegőt vettem.
– Minden jót, Titus Coponius.
Belbo a bejárat előtt várt rám, egy napos földdarabon üldögélt. Együtt indultunk néma sétára a Palatinus utcáin, és közben beszívtuk a készülő ebéd illatát, amely a környező házakból keveredett össze. A Forum hangjai felszűrődtek a dombra. Csak a mozgás kedvéért sétáltam. Nem volt különösebb célom. Rendeznem kellett a gondolataimat.
Lassanként felfedeztem Dio egyik ismeretlen arcát, amiről korábban nem is gyanítottam, hogy létezik. Ez felzaklatott. Apránként az utolsó napjainak és óráinak eseményeit is összeraktam. A véres bűncselekmény körülményei magukért beszéltek; már csak azt kellett kideríteni, hogy kik törtek be a szobájába azon a végzetes éjjelen. Mégis valami nyugtalanító érzés ébredt bennem, és nem tudtam elhessegetni a gyanút, hogy valami nagyon nincs rendjén ebben az ügyben.

 

 

XIV

– A lány fontos. Nem tudom miért, de nem hagy nyugodni.
– Melyik lány? – kérdezte Eco.
– A rabszolgalány, Zotica. Akit Dio...
– Fontos? – vágott közbe Eco. – Miért? Ha bent lett volna a szobában, amikor a gyilkosok betörtek, szemtanúnak számítana, bár kétlem, hogy életben hagyták volna. Hacsak nem avatták be a tervbe, ebben az esetben viszont nem kellett volna betörniük a zsalut. A lány beengedte volna őket. De ha mégis betörték a zsalut, akkor megölik a lányt is, nehogy eljárjon a szája... Ez a gondolatmenet viszont messze visz minket a ténytől, amely szerint a lány nem volt a szobában, amikor Diót megölték.
– De azért...
Miután belefáradtam a sétálgatásba és a töprengésbe, hazamentem enni valamit, és a házunkban találtam Ecót és a családját, akik látogatóba jöttek. Mialatt a nők és a gyerekek a ház szívében nyíló udvarban hancúroztak, Ecóval az előcsarnokhoz közeli kis átriumban ültünk le, és a napfény beszűrődő, keskeny sávjában sütkéreztünk. Mindent elmeséltem neki, amit a Lucceius és Coponius házában tett látogatásom során tapasztaltam.
– Kár, hogy Cicero is belépett a képbe – vélte Eco. Megrázta a fejét. – Milyen közönséges, hogy Cicero szívhez szóló védőbeszédet fog tartani, miközben ki nem állhatja Marcus Caeliust!
– A védőbeszéd kulcsfontosságú – feleltem. – Súlyosak a vádak... Olyan súlyosak, hogy még egy Caeliushoz hasonló pimasz ifjú is menten visszaszalad a régi tanárjához. Biztos vagyok benne, hogy Cicero megígértette vele: mostantól jó fiú lesz, és feltétel nélkül támogatja a status quót. Meglehetősen nagy győzelem Cicero számára, hogy egy ilyen lázadó birkát vissza tud terelni a nyájhoz.
– De ha Cicerónak sikerül is Caeliust kimentenie szorult helyzetéből, hamar elkóborol megint, és elárulja a régi mentorát – jósolta Eco.
Felnevettem.
– Pontosan. Szerintem ők ketten megérdemlik egymást.
– Mégis sajnálom, hogy Cicerót sikerült megnyerni a védelemnek. Még ha találsz is perdöntő bizonyítékot Caelius ellen...
– Cicero elfújja, mint egy füstgomolyagot, és egy teljesen lényegtelen gondolatmenettel meggyőzi az esküdteket, hogy mentsék fel Caeliust. Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Sokszor dolgoztam Cicerónak, és tudom, mennyire határtalanul erkölcstelen és milyen átkozottul meggyőző tud lenni. Nem túl felemelő dolog az ellenkező oldalon állni.
Eco behunyta a szemét, és nekidöntötte a hátát egy oszlopnak, hogy a nap felmelegíthesse az arcát.
– Az igazán rossz hír viszont az, hogy Lucceius konyhájából elküldték a rabszolgákat a picenumi bányába. Ha Lucceius felesége igazat beszélt, rengeteg dolog múlhat azon a két szolgán. Ha valóban felbujtották őket a mérgezésre, biztosan volt valami fogalmuk arról, hogy ki fizetett nekik, vagy legalább tudnának mondani valamit, ami nyomra vezethet. Ők a hiányzó láncszem, rájuk lenne szükség ahhoz, hogy továbbhaladhass. De ők ott vannak fent, Picenumban, és akármit is tudnak, Lucceius valószínűleg soha nem fog beleegyezni, hogy tanúskodjanak.
– Igen, nagyon bosszantó. De felküldhetnénk valakit Picenumba, hogy keresse meg őket. Még ha ők nem is tanúskodhatnak, talán elvezethetnek minket valakihez, aki megteheti.
Eco félig kinyitotta az egyik szemét, és rám sandított.
– A következő néhány napban semmi sürgős ügyem nincs, és amúgy is régen szerettem volna egy kicsit kimozdulni Rómából. Csak ki kell adnod a parancsot, papa.
Elmosolyodtam, és bólintottam.
– Talán tényleg az lenne a következő logikus lépés. De mindig az a lány jár a fejemben...
– A lány?
– A rabszolgalány, Zotica. Beszélnem kellene vele. Talán tud valamit.
– Biztosan sok mindent tud, papa. De tényleg hallani akarod?
– Hogy érted ezt?
Eco hamiskásan nézett rám, szeme összeszűkült a ragyogó napfényben.
– Áruld el, papa: azért akarsz beszélni ezzel a Zoticával, hogy megmondja neked, mit tud a gyilkosságról, amivel valószínűleg úgysem tudsz mit kezdeni... Vagy azért hallgatnád meg, hogy kielégítsd a saját buja kíváncsiságodat azzal kapcsolatban, amit Dio tett vele?
– Eco!
– Ha azt mondaná neked, hogy Dio nem is bánt vele olyan kegyetlenül, mint ahogy feltételezted, megkönnyebbülnél, nem igaz?
Felsóhajtottam.
– Igen.
– És ha az ellenkezője történne? Mi van, ha Dio tényleg olyan durván bánt vele, ahogy gondolod, sőt még brutálisabban? Tudom, hogy viszonyultál a filozófushoz, papa... Tudom, mennyire megrázott a halála, és hogy bűntudat gyötör, mert nem segítettél neki. De azt is tudom, mennyire elítéled azokat az embereket, akik ilyen agresszívan bánnak a rabszolgáikkal.
– Lehet, hogy Coponius csak rágalmazta Diót.
– Nem hinném. Az elmondásodból ítélve, papa, Coponius nem szívesen beszélt Dio éjszakai szokásairól, és inkább zavarba jött, de nem ítélkezett. Mintha csak arról lett volna szó, hogy az öreg felfúvódott éjszakánként, vagy hangosan horkolt. És gondolj csak a rabszolgára, Philóra. Ő is ugyanazt mesélte.
– A rabszolgák ugyanannyit pletykálkodnak, mint a gazdáik. – Megráztam a fejem. – Kellemetlen érzés, hogy a Dióval kapcsolatos emlékeimet holmi mendemondák szennyezik be.
– Ó... De a lány szájából már nem lenne mendemonda.
– Szóval szerinted csak azért akarom megtalálni azt a lányt, hogy megnyugtassam a lelkemet Dióval kapcsolatban?
– Nem így van, papa?
Együttérző tekintetének hatására egyszerre nagyon elbizonytalanodtam.
– Részben igen. De nem ez az egyetlen célom – méláztam. – Van itt még valami. Egy megérzés, amit sehogy sem tudok hova tenni.
– Egy újabb intuíció Kübelé istennőtől, ami továbbvezet?
– Komolyan beszélek. Van egy olyan gyötrő érzésem, hogy ez a Zotica tud valamit, vagy tett valamit...
– Vagy vele tettek valamit – folytatta Eco az orra alatt.
– Eco, azt mondtad, nyugodtan forduljak hozzád, ha segítségre van szükségem. Ezt szeretném tőled kérni: találd meg azt a rabszolga-kereskedőt a Kaszakészítők utcájában. Derítsd ki, mi történt Zoticával.
– Biztosan ezt akarod, papa? Szerintem kevesebb időt vesztegetnénk, ha inkább felmennék Picenumba, és megpróbálnám megkeresni Lucceius konyhai rabszolgáit. Ha ezzel bízol meg, azonnal el is kell indulnom. Egy napot kell szánnom arra, hogy elérjek Picenumba, egy újabb napot a visszaútra, és ehhez hozzá kell számítani az ott töltött időt. Mivel a tárgyalásig már csak négy nap van hátra...
– Nem, először puhatold ki, hol van a lány. Délután el is kezdheted. Ma már amúgy is késő elindulni Picenumba.
Eco a fejét rázta a makacsságom láttán.
– Jól van, papa. Megyek, és megnézem, mit tudok neked kideríteni erről a Zoticáról. Ha az ő története elég szörnyű, legalább nem kell felmennem Picenumba.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Nos... – kezdte Eco, de félbeszakították.
– Ha Dio ilyen rossz ember volt, miért fáradsz azzal, hogy megtaláld a gyilkosát?
– Diana!
Megfordultam, és láttam, hogy a lányom áll az ajtóban.
– Idejöhetnék én is hozzátok, papa? – Hozzám sétált, és megfogta a kezem. Hosszú egyenes haja szinte sötétkéken csillogott a napfényben. – Mama és Menenia csak az ikrekről tudnak beszélni, akik egyfolytában a hajamat húzogatják, és a fülembe visítanak. Olyan elviselhetetlen kis szörnyetegek! Jobban szeretnék itt lenni veled és Ecóval.
– Diana, miért tetted fel ezt a kérdést?
– Mert az ikrek tényleg szörnyetegek... Titania egy hárpia, Titus pedig egy küklopsz.
– Nem, miért kérdezted azt a dolgot Dióról? Senki sem mondta, hogy rossz ember volt.
Diana kifejezéstelen arccal nézett rám.
– Azt hiszem, valaki kihallgatta a beszélgetésünket – szólalt meg Eco. – És már elég régóta hallgatózott.
– Nem hallgatóztam!
– Ez nagyon csúnya szokás, Diana, főleg akkor, amikor Ecóval az üzletről tárgyalunk.
– De már mondtam, hogy nem hallgatóztam.
Hátrébb lépett, karba fonta a kezét, és a saját egyéni medúzapillantásával nézett rám.
– Diana...
– Különben is, papa, az is hallgatózás, amivel te és Eco keresitek a pénzeteket, nem igaz? Nem értem, miért bántasz azért, hogy esetleg hallgatózom, amikor nem is hallgatóztam.
– Egyszerűen tiszteletet kell mutatnod az apád iránt – magyarázta Eco.
– Irántam senki sem mutat tiszteletet ebben a házban – tiltakozott Diana. – Valahányszor az ikrek átjönnek, én akár kővé is válhatnék.
Megfordult, és elhagyta a nyitott helyiséget.
– Ó, egek! – sóhajtott Eco. – Hát ilyen, ha az embernek van egy tizenhárom éves lánya.
– Majd meglátod – sóhajtottam én is.
– Lehet, hogy nem foglalkozol eleget vele.
– Valószínűleg. Egyre nehezebb kezelni.
– Metóval is ugyanez volt a helyzet, emlékszel?
– Meto nevelését később kezdtem, de az más volt. Őt megértettem, akár akartam, akár nem. De Dianát nem értem. Egyáltalán nem. Ő az egyetlen, aki testileg teljes mértékben a saját gyerekem, mégis úgy érzem néha, mintha Bethesda egyes-egyedül, saját magának hozta volna létre.
– Jobban hasonlít rád, mint hinnéd, papa.
– Igen, biztosan igazad van.
Megpróbáltam visszaidézni, hogy miről beszélgettünk az imént, de a gondolataimat elterelte a meleg levegőben terjengő jázminillat. Diana újabban ugyanazt az illatos olajat kezdte használni, amivel Bethesda is illatosította a haját, ráadásul alkalmanként már az anyja ékszereit és sáljait is kölcsönvette. Behunytam a szemem. Beszívtam az illatot, ami bármelyiküktől származhatott volna. Diana egyre inkább olyan volt, mint az anyja...
Tűnődésemet torokköszörülés szakította félbe. Kinyitottam a szemem, és sűrűn pislogtam a verőfényben.
– Mi az, Belbo?
– Egy látogató, gazdám. Megint az a kicsi gallus. Azt mondja, azonnal vele kell menned.
– Vele kell mennem?
Visszafordítottam az arcom a nap felé, és ismét behunytam a szemem. A lábam sajgott a sok sétától, a napsütés pedig elálmosított.
– Igen, muszáj! – sipákolta egy ismerős hang.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Trygonion szökik be az átriumba, kicselezve Belbót. Ezüst karperecei csilingeltek és villództak a napfényben, vörös-sárga köpenyének színei szinte kiszúrták a szememet. Eco szemöldöke felszaladt a homlokára, Belbo pedig mérgesen toppantott a lábával.
– Clodiának szüksége van rád! – kiáltotta Trygonion. – Azonnal! Élet-halál kérdésről van szó!
– Élet-halál? – kérdeztem hitetlenül.
– És méregről! – tette hozzá az eunuch egyre kétségbeesettebben. – Az a szörnyeteg meg akarja mérgezni!
– Kicsoda?
– Caelius! Clodia!
– Trygonion, mit fecsegsz itt összevissza?
– Azonnal jönnöd kell! Kint vár a hordszék.
Elcsigázottan álltam fel.
– Szeretnéd, ha veled mennék, papa? – kérdezte Eco.
– Nem, inkább keresd meg Zoticát.
– Vidd magaddal Belbót, papa!
– Nem kell hoznod azt a drabális barmot – prüszkölte Trygonion mérgesen. – A hordszékben fogsz utazni, azt pedig gondosan őrzik.
– Mondjam meg Bethesdának, hogy vacsorára hazajössz? – kérdezte Eco, felvonva az egyik szemöldökét.
– Akármilyen csalétket alkalmazol, Eco, nem hagyom, hogy velem gyere.
Eco nevetése elkísért, miközben visszamentem a házba.
A házam előtt várakozó hordszék sokkal impozánsabb volt, mint amire Clodiától számítottam, hiszen én csak a bérence voltam. A fülkét ugyanazzal a vörös-fehér csíkos selyemmel bélelték ki, amelyből Clodia folyóparti sátra is készült, és csiszolt tölgyfa rudakon emelték a magasba a csupasz mellkasú, fehér ágyékkötőt és vastag talpú sarut viselő rabszolgák, akiknek olyan széles válluk volt, akár az ökröknek. Egytől egyig szőkék voltak: talán szkíták vagy foglyul ejtett gallok a Caesar által meghódított területekről. Nem először láttam őket, hiszen ott pancsoltak a Tiberisben, Clodia hortija mellett. Egy kisebb testőrség kísérte a hordszéket, amelynek tagjait feltehetőleg Clodius bandájából szedték össze. Nem tetszett a külsejük, de kétségtelenül ezért voltak olyan jó testőrök.
Trygonion csettintett az ujjával, és a hordozók jól begyakorolt mozdulatokkal leengedték a hordszéket. Az egyik rabszolga a földre helyezett egy fatömböt, hogy felszállhassunk.
Intettem az eunuchnak, hogy menjen előre, de megrázta a fejét.
– Nekem máshol van dolgom. Gyerünk, szállj be!
Felléptem a fatömbre, és széthúztam a függönyt. Egzotikus illatok keveréke csapta meg az orromat. Volt benne jázmin, tömjén, szantálfa, és sok más csábító illat: Clodia illata. A belső drapéria valami nehéz, nem átlátszó kelméből készült, és ennek köszönhetően a fülke belsejében szinte sötét volt a kinti napsütéshez képest. Mielőtt rájöttem volna, hogy nem vagyok egyedül, már bent is voltam, s mire hátradőltem a párnákon, már fel is emelkedett velem a hordszék.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
Egy kéz érintette meg a kezemet. Éreztem a jelenlétét, az illatát és a teste melegét.
– Clodia!
Megmozdult mellettem, és a lába hozzásimult az enyémhez. Lágyan felnevetett, mire az orromba hatolt a lélegzete: meleg, nedves és enyhén szegfűszeg-illatú.
– Meglepett, hogy itt találtál, Gordianus?
– Azt hittem, üres a hordszék.
Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem, hogy még egy ember ül a hordszékben. Velünk szemközt, a fülke elején elhelyezett párnákon a mahagóni barna hajú szolgálólány, Chrysis ült. Mosolyogva biccentett felém.
– A nők korán megtanulják, hogy addig ne lépjenek be egy hordszékbe, amíg nem tudják, ki van bent – mondta Clodia. – Szerintem a férfiaknak is hasznára válna ez a szabály, bár rájuk egészen másfajta veszélyek leselkednek.
Szabályosan, egyenletesen mozgott a jármű. Félrehúztam a legközelebbi függönyt, és láttam, hogy nagyon gyorsan haladunk. A hátunk mögül hallottam, ahogy a testőrök igyekeznek lépést tartani velünk.
– Mintha nem a te házad felé mennénk, Clodia.
– Nem. Ebben az esetben jobb, ha távol tartjuk magunkat a kihegyezett fülektől. – Látta, hogy a szolgálólányra pillantok. – Chrysis miatt ne aggódj. Nála nincs hűségesebb.
Clodia kinyújtotta a lábát, és csupasz lábfejével megérintette a rabszolgát. Aztán előrehajolt, és Chrysis is ugyanazt tette. Amikor az arcuk találkozott, Clodia megcsókolta a lány homlokát, és gyengéden megsimogatta az orcáját.
Végül hátradőlt, mire megint magam mellett éreztem a melegét.
– Túl sötét van – motyogta. – Chrysis, drágám, húzd szét a belső függönyöket. A rabszolgalány zsibbadtan mozgott a fülkében; szétválasztotta a nehéz belső függönyöket, és felakasztotta őket a sarkokban elhelyezett kampókra. Így is megmaradt a meghitt hangulat, pedig csak az áttetsző vörös-fehér csíkos selyem takart le minket. A lágy szellő hullámzásra késztette az anyagot. Miközben sietősen folytattuk utunkat, az utcáról beszűrődő zajok hol erősebben, hol gyengébben hatoltak el a fülünkig. Néha a hordozók vezetője egy füttyel jelezte, hogy fordulniuk kell, meg kell állniuk, vagy meg kell változtatniuk az iramot, de a fülke sohasem dőlt vagy ingott meg. A luxus letargikus érzése hullámzott át rajtam, és élveztem, hogy minden erőfeszítés nélkül lebegek a magasban, egy privát kis világban, amit nem mocskolhatott be az utca szennye.
Valósággal megrészegültem Clodia váratlan közelségétől. Olyan közel ült hozzám, hogy csak oldalról láttam valamit az arcából, így nem is foghattam fel teljes egészében; mint amikor egy tárgyat túl közel tartanak a szemhez. Áthatotta minden érzékemet, mégis kifürkészhetetlen volt. A nap melegét átszűrték a selyemfüggönyök, és a homályban olyan simának tűnt a karját és arcát takaró bőr, mintha viaszból lett volna. Valahonnan belülről sugározta a fényt. Ez a ruhája is átlátszó volt, de nem ugyanaz, mint legutóbb, hanem más árnyalatú: krémes fehér, akárcsak a bőre. A hordszék hol napfényben, hol árnyékban fürdött, és néha az a furcsa érzésem támadt, hogy egy meztelen nő ül mellettem. Valahányszor megmozdult, a ruha önálló életre kelt: mintha a fényes anyagot felcsigázta volna a bőr érintése, és az asszony testének rejtett zugait akarta volna simogatni.
A fülkét úgy függesztették fel, hogy akkor is vízszintes maradjon, amikor a rudak megdőlnek, de így is észrevettem, mikor indultunk lefelé a Palatinus meredek nyugati lejtőjén a Forum Boarium felé. Kintről egyre harsányabb hangok hatoltak be, ahogy áthaladtunk a nagy marhapiacon. A hordozóknak számtalanszor meg kellett állniuk a zsúfolt utcákon, és Clodia parfümjét is szétzilálták a beszűrődő aromák: a sült hús és az eladásra kínált élő jószág szaga. Egyre gyengült a bűbáj a fülke belsejében. Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Egy olyan helyre, ahol zavartalanul beszélgethetünk.
– A hortidra, a Tiberis partjára?
– Majd meglátod. Meséld el, mit derítettél ki a mai napon.
Miközben átvágtunk a marhapiacon, majd a régi városfalban nyíló nagykapun egészen a Forum Holitoriumra, a nagy zöldségpiacra, elmondtam Clodiának, hogy mi történt Lucceius és Coponius házában. Sokkal hivatalosabban és óvatosabban számoltam be, mint Ecónak, elvégre az asszony nem fizetett azért, hogy Dio szexuális szokásai után is nyomozzak.
– Majd meglátod, miért olyan nehéz fenntartani a vádat Caelius ellen Dio meggyilkolásáért – mondta Clodia. – A bűncselekményt nem sikerült rábizonyítani Asiciusra, és valószínűleg Caeliusra sem, habár mindenki tudja, hogy cinkosok voltak. A mérgezési kísérlet a helyzet kulcsa. De igazad van, Lucceius soha nem fogja megengedni, hogy a rabszolgái tanúskodjanak. Inkább megöleti őket, mint hogy megszégyenüljön egy nyilvános tárgyaláson. Micsoda képmutatás! Egy valódi házigazda mindent megtenne, hogy megbosszulja a vendége halálát, és nem viselkedne úgy, mintha mi sem történt volna. – Kissé megmozdult mellettem, és úgy éreztem, mintha még melegebbé vált volna a teste. – Arra gondoltam, hogy talán valami csellel rávehetnénk Lucceiust: adja el nekem azt a két rabszolgát.
– Talán – feleltem. – De nem valószínű.
– Akkor kényszeríthetném őket, hogy tanúskodjanak. Persze a bíróság előírná, hogy csak kínzás közben lehet őket tanúként meghallgatni, és ezzel kicsúszna a kezemből az irányítás...
– Azért vagyok itt, hogy valami stratégiát tárgyaljunk meg? Trygonion azt mondta, hogy életbe vágó kérdésről van szó. Valami méregről is beszélt...
Egy kicsit elhúztam a legközelebbi függönyt, hogy kinézzek a piacra. Az árusok megtisztított csirkét és korai spárgát kínáltak.
Clodia a szája elé tette az ujját.
– Már majdnem ott vagyunk.
Nemsokára megállt a hordszék. Először azt hittem, megint a tömeg állított meg minket, de a fülke ereszkedni kezdett, és Chrysis felállt a helyéről, hogy szétnyissa a külső függönyöket is. Egy csuklyás köpenyt vett elő, amit fürgén az asszonya vállára terített, miközben Clodia kiszállt a fülkéből. Nem mozdultam, mert nem tudtam eldönteni, hogy kövessem-e. A jelek szerint a Capitolinus-domb tövéhez érkeztünk a délnyugati oldalon, a zöldségpiac határán, még bőven a város szívében. Miféle bensőséges helyet találhatna itt az ember?
Chrysis visszaült a párnákra. Rám mosolygott, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Na menj! Ne légy szégyenlős. Nem te leszel az első férfi, aki átmegy vele azon a kapun.
Kiléptem a hordszékből. Clodia a köpenyébe burkolózva várt rám, és amikor megjelentem, odasietett egy magas téglafalhoz, amely egy kis udvart zárt körbe a Capitolinus sziklás lábánál. Egy faajtó biztosította az átjárást a falon, és Clodia hamar elő is szedte a kulcsát. A zsanérok hangosan nyikorogva engedtek utat, és miután én is átléptem alatta, Clodia bezárta mögöttünk.
Síremlékek és régi márványtömbök fogadtak minket, tele dísztáblákkal, feliratokkal, faragott emléktáblákkal és szobrokkal. A ciprus- és tiszafák túlnőttek a márványtömkelegen. A téglafal elzárta ezt a zugot a hátunk mögött nyüzsgő várostól. A Capitolinus masszív oldala az orrunk előtt szökött a magasba, csak a kék ég volt magasabban nála.
– Ennél nincs eldugottabb hely Rómában – jegyezte meg Clodia.
– Mi ez a hely?
– A Claudius család ősi temetkezési helye. Még Romulus idején kapták meg az őseink, amikor a szabin földekről Rómába költöztek. Patríciusnak nyilvánítottak minket, és kijelölték nekünk ezt a parcellát, pont a régi városfal mellett, hogy a családunk minden tagját ide temethessük. Az évszázadok során megtelt szentélyekkel és sírokkal. Clodiusszal sokat játszottunk itt gyerekkorunkban; azt képzeltük, hogy ez a hely egy külön város. Elbújtunk egymás elől a sírboltok alá, és díszes felvonulásokat játszottunk el az ösvényeken. A síremlékek a mi szemünkben nagy paloták, templomok és erődök voltak, az utacskák pedig széles sugárutak és titkos sikátorok. Mindig sikerült megijesztenem Clodiust azzal, hogy felélesztem az őseink lemurjait. – Clodia nevetett. – Milyen nagy tud lenni öt év korkülönbség!
Levetette a köpenyét, és hanyagul egy kőpadra fektette.
Az alkonyuló nap fénye visszaverődött a Capitolinus-domb kőarcáról, és mindent narancsos árnyalatba öltöztetett – Clodiát és csillogó stóláját is. Megpróbáltam nem őt nézni, inkább rászegeztem a tekintetemet egy közeli sírra, amelynek emléktábláján egy rég halott házaspár elkoszolódott, málladozó portréját lehetett látni.
– Később, idősebb koromban azért jöttem ide, hogy egyedül legyek – folytatta Clodia. Elindult a síremlékek között, és végigfuttatta kezét a gödrös kőfelületeken. – Kemény időszak volt, mert alig láttuk az apámat. Vagy száműzték az ellenségei, vagy Sulláért harcolt valahol. A mostohaanyámat ki nem állhattam. Ahogy most visszagondolok, jól tudom, hogy majdnem belebetegedett az aggodalomba, de akkoriban nem bírtam egy épületben maradni vele. Ezért idejöttem. Neked vannak gyerekeid, Gordianus?
– Két fiam és egy lányom van.
– Nekem csak egy lányom van. Quintus mindig fiút akart. – Jól hallottam a hangjában a keserűséget. – Hány éves a lányod?
– Tizenhárom. Ezen a nyáron lesz tizennégy.
– Metella is éppen ugyanannyi! Most lép be abba a korszakba, amikor a szülő legszívesebben kerítene neki egy méltó házastársat, és más vállára tenné a gondot, ami egy lánnyal jár.
– Dianával kapcsolatban még nincsenek ilyen terveink.
– Szerencsés, hogy otthon élhet, és még vele van az apja. Tudod, a lányoknak szükségük van az ilyen biztonságra. Mindenki folyton a fiúkról és az apjukról beszél. Az emberek csak a fiúgyermekekkel törődnek. De egy lánynak is szüksége van az apjára, hogy legyen, aki dédelgeti és tanítja. És megvédje.
Hosszú percekre elmerült a gondolataiban, aztán fokozatosan ráébredt, hogy hol van. Elmosolyodott.
– Később természetesen már nem egyedül jöttem ide. Fiúkat is hoztam. A mostohaanyám mindent megengedett a fiainak, ám a lányaival nagyon szigorú volt, így velem is. Legalábbis megpróbálta, de én csak csalódást okoztam neki. Ó, mennyi titkos légyottnak voltak szemtanúi ezek a sírok, ezek a fák, az a pad! Persze mindennek vége szakadt, amikor az apám eljegyzett engem az unokafivéremmel, Quintusszal – tette hozzá komoran.
– És most, hogy megözvegyültél, még mindig hozol ide udvarlókat?
Clodia felkacagott.
– Micsoda abszurd feltételezés! Miért kérdezel ilyet?
– Chrysis mondott valamit, amikor kiszálltam a hordszékből.
– Az a csintalan Chrysis. Biztos incselkedni akart veled. Nincs kétségem felőle, hogy a pletykálkodók ilyeneket is emlegetnek. „Clodia a Claudius család temetőjében találkozik a szeretőivel! Bevonszolja az ifjakat a sírboltok alá, és meggyalázza őket, miközben az ősei forognak a sírjukban a szégyentől!” Nem, manapság már jobban kedvelem a heverőket és a párnákat. Te nem így vagy vele?
A testével oldalra fordult, ám az arcát visszafordította felém, és mélyen a szemembe nézett. A kövekről visszaverődő napfény ritkás köddé változtatta a ruháját, amely ott gomolygott csupasz tagjain. Olyan volt, mintha egy erősebb sóhajjal el lehetne fújni róla.
Másfelé néztem, és szemtől szembe találtam magam egy ló fejének tekintélyes síkdomborművével. Ez volt a halál ősi szimbóluma. A halál, mint távozás; a halál, amely sokkal hatalmasabb az embernél.
– Valami mérgezésről akartál velem beszélni.
Leült a padra párnaként használt köpenyére.
– Marcus Caelius arra készül, hogy még a tárgyalás előtt meggyilkoljon engem.
Egy darabig hagyta visszhangozni a mondatot, aztán folytatta.
– Tudja, hogy van bizonyítékom. Tudja, hogy szándékomban áll tanúskodni ellene. Holtan akar látni, és ha rajta múlna, holnap estig csatlakoznék is az őseim szellemeihez. Szerencsére azok a rabszolgák, akiket le akart fizetni, hűségesek maradtak hozzám, és elmondták nekem, mire készül.
– Mire készül?
– Ma reggel beszerezte azt a mérget, amit használni akar. Vett egy rabszolgát, hogy kipróbálja rajta. A nyomorult rettenetes haláltusa közepette fordult fel, Caelius meg végignézte. Csak pár percig tartott. Caelius gyorsan ölő mérget akart, és meg akart győződni a hatékonyságáról.
– Honnan tudsz minderről?
– Természetesen vannak kémeim Caelius házában. Ő is azt gondolja, hogy vannak kémei az én házamban. – Felállt, és járkálni kezdett. – A terv így hangzik: valamelyik barátja találkozik holnap valamelyik rabszolgámmal a Senius fürdőnél, és átadja neki a mérget. A szolga hazahozza, Chrysis pedig belecsempészi az ételembe. A küldönce meg is környékezte tegnap a rabszolgáimat, köztük Chrysist is. A szolgáim úgy tettek, mintha beleegyeznének, de utána rögtön hozzám siettek, és elmondtak mindent.
– Miből gondolta Caelius, hogy felbujthatja a rabszolgáidat?
– Marcus Caelius mindig szívesen látott vendég volt a házamban. Elég jól megismerte a rabszolgáimat, többek között Chrysist is. Úgy gondolta, annyira a bizalmukba férkőzött már, hogy ezüstről és szabadságról szóló ígéretekkel kecsegtesse őket, ha segítenek megmérgezni a gazdasszonyukat. Alábecsülte az irántam tanúsított hűségüket.
Az arcát fürkésztem, mert nem tudtam eldönteni, hogy hihetek-e neki, de a pillantásom ösztönösen lejjebb csúszott a testére. Megráztam a fejem.
– Tehát leleplezted a merénylet tervét. Csírájában fojtottad el. De miért ez a nagy titokzatoskodás? És miért avattál be engem egyáltalán?
– Mert Marcus Caelius nem tudja, hogy meghiúsult a terve. Azt hiszi, hogy a rabszolgáim követik az utasításait. Még nem sejti, hogy kudarcra van ítélve. Az ügynöke holnap délután ott lesz a Senius fürdőnél, és egy kis dobozban magával hozza a mérget. A rabszolgáim ott fogják várni, hogy átvegyék a dobozt, de szemtanúk is lesznek. Megkaparintjuk a mérget, leleplezzük az ügynököt, felmutatjuk a bizonyítékot a bíróság előtt, és egy újabb gyilkossági kísérletet teszünk a Marcus Caelius ellen felhozott vádak sorába.
– Azt szeretnéd, ha én is ott lennék? – kérdeztem.
Közelebb húzódott hozzám.
– Igen. Segíts megszerezni a mérget. Legyél tanúja mindannak, ami ott történik.
– Ennyire biztos vagy abban, hogy a rabszolgáid megbízhatóak, Clodia?
– Persze.
– Lehet, hogy nem mondanak el neked mindent.
– Egyikünknek sincs más választása, mint bízni a rabszolgáinkban, nem igaz?
– Akkor miért hoztál engem ide, messze a házadtól, a testőreidtől és székhordozóidtól, egy olyan helyre, ahol még Chrysis sem hallja, amit mondasz?
Lesütötte a szemét.
– Átlátsz rajtam. Igazad van, nem lehetek teljesen biztos a dolgomban. Senki nem lehet teljesen biztos semmiben ezen a világon. Igen, félek egy kicsit, még a saját rabszolgáimtól is. De benned valamiért megbízom, Gordianus. Ezt már biztos sok embertől hallottad.
Ránéztem lehajtott fejére, és észrevettem, milyen látványos ívben áll a szemöldöke: akár egy madár szárnyai repülés közben. Aztán felemelte az arcát, és rám villantotta ragyogó mélyzöld pillantását.
– Clodia, azt kérted tőlem, hogy találjak bizonyítékot Marcus Caelius ellen, aki állítólag meg akarta mérgezni Diót. Nem tudom, mi a valódi szándékod. Talán valóban az igazságszolgáltatás, talán a politikai haszon, vagy csak egyszerűen bosszút akarsz állni Caeliuson. Nem is érdekel. Csak azért vállaltam el a feladatot, hogy Dio szelleme békében nyugodhasson. Ez a háborúskodás közted és Caelius között, legyen az balul sikerült szerelmi történet, gerjedő harag, vagy bármi más, nem tartozik rám.
Még közelebb lépett, és kitartóan nézett a szemembe. Megint megcsapott a testének melege, amit már a hordszékben is éreztem. Valószínűtlenül nagynak láttam a szemét.
– A szerelemnek és a gyűlöletnek ehhez semmi köze. Hát nem érted, hogy mindez Dio haláláról szól, Gordianus? Caelius nem azért akar megölni, mert a régi szerelem kihűlt bennem, hanem azért, mert megpróbálom bebizonyítani, hogy ő ölte meg Diót. Ezért szeretném, ha te is ott lennél holnap a Senius fürdőnél, és segítenél meghiúsítani a tervét, hogy egész Róma előtt megszégyenüljön. Ezzel teljessé tehetjük az ellene felhozott vádak sorát, és végre az igazságszolgáltatás kezére adhatjuk Dio gyilkosát.
Hátrébb léptem.
– A Senius fürdők – mondtam keserű hangon. – Azt hiszem, egy forró fürdő nekem is jót tenne. Mikor kell ott lennem?
Alig észrevehető mosoly jelent meg az ajkán.
– Holnap délután küldök érted egy hordszéket. Chrysis is benne fog ülni, és elmond neked minden további részletet. – Felvette a köpenyét, és átnyújtotta nekem, hogy ráteríthessem a vállára, miután hátat fordított. Kissé hátradőlt, és finoman hozzám simult a testével. – Ó, és ma este átküldöm az ezüstöt, amire esetleg szükséged lehet.
– Milyen ezüstöt?
– Amivel megveheted Lucceius két konyhai szolgáját. Tudod, azokat, akik részt vettek a Dio elleni merényletben. Már ha sikerül megtalálnod őket abban az északi bányában. Sok ezüstre lesz szükséged, ha Lucceius felügyelőjétől akarod megvenni őket a gazdájuk tudta nélkül. Lehet, hogy le is kell fizetned őt. Szerinted mennyi ezüst kell ehhez? Tudasd velem, mielőtt elbúcsúzunk, és még az este folyamán átküldöm neked.
– Majd küldök egy elismervényt ugyanazzal a küldönccel.
Szorosabbra fogta a köpenyt a nyaka körül, és elmosolyodott.
– Arra semmi szükség. Biztos vagyok benne, hogy a tárgyalás után minden ezüstöt visszaküldesz nekem, amit nem költöttél el. Látod, Gordianus, én tényleg megbízom benned.

 

– Nem bánnád, ha tennénk egy kis kerülőt? – kérdezte Clodia, amikor újra a magasban lebegtünk, a hordozók vállán.
– Ha időben hazaérek vacsorára, igen – feleltem, és Bethesda jutott eszembe.
– Nem fog sokáig tartani. Nagyon szeretnék felmenni a Capitolinus tetejére, hogy gyönyörködjek egy kicsit a látványban. Olyan tiszta ma a levegő, és nemsokára lebukik a nap nyugaton.
Biccentett Chrysisnek, aki kidugta a fejét a függönyök között, és kiadta az utasítást a hordszéket cipelő rabszolgák vezetőjének.
Visszamentünk a zöldségpiacon, majd át a marhapiacon, aztán a Palatinus- és a Capitolinus-domb közötti völgyön keresztül kiértünk a Forumra. Lassan már alkonyodott, de elég volt egy kicsit kipillantanom, azonnal meggyőződtem róla, hogy a tógás emberek még mindig nyüzsögnek a téren. Jólesett, hogy a hordszékben rejtve maradhattam, hisz máskülönben semmi esélyem nem lett volna feltűnés nélkül átkelni Róma legforgalmasabb pontján egy botrányairól elhíresült nő társaságában.
De Clodia és kísérete nem mehetett át a téren feltűnés nélkül. Egyszer csak Milo bandája keresztezte az utunkat, és a bajkeverők azonnal rájöttek, ki utazik a vörös-fehér csíkos függönyök mögött.
– Hadd lássuk a szajhát! – kiáltotta az egyikük.
– Te is ott vagy vele, Clodius?
– Megint bevizeltél az ágyadba, és most rohansz a nővéred karjai közé?
– Majd ad rá egy csókot, és minden jobb lesz!
– Vagy nagyobb!
A hordszék jókora zökkenéssel állt meg. Kintről hallottuk a trágár gúnyolódást, majd valami csetepaté zaja szűrődött be. Volt valami rémálomszerű az egész jelenetben; mi elrejtőztünk a hordszék fülkéjének belsejében, de vakok voltunk, hiszen semmit sem láttunk a külvilágból. Az obszcén szavak testetlen emberektől származtak, és a dulakodás hangjai is rémisztően hatottak, hiszen nem láttuk, mi történik. Hallottam az acél hangját, amint a viaskodó felek előrántották a késeiket, és egymást fojtották el a kiáltások. Clodia teste szinte ontotta a meleget az oldalamnál. Az arcát néztem, de semmiféle kifejezést nem láttam rajta. Mintha a füle elvörösödött volna, de lehet, hogy csak a fény játszott a fülke belsejében.
A hordszék megint megmoccant, aztán ismét megállt.
– Borítsátok fel! – ordította valaki.
– Vessük máglyára a szajhát!
Clodia, aki mindvégig mereven maga elé nézett, hirtelen megfogta és megszorította a kezemet. Én a fogamat csikorgattam, bennem rekedt a levegő. Kintről az egymásnak csapódó acélpengék csattanását lehetett hallani ádáz kiáltások és hörgések kíséretében.
Végül a hordszék ismét haladni kezdett, és egy kettőre felgyorsult, maga mögött hagyva az obszcén gúnyversikék kórusát. Clodia még mindig maga elé meredt. Fokozatosan lazított a szorításon, és elengedte a kezemet. Alig hallható sóhaj hagyta el a száját, de megint megriadt, amikor egy nyers hang a nevét kiáltotta odakint.
– A testőrök vezetője – magyarázta nekem, miközben összeszedte magát.
Elhúzta a függönyt, mire láthatóvá vált egy szalmasárga hajú, törött orrnyergű gladiátor, aki a hordszék mellett lovagolt.
– Sajnálom, asszonyom – mondta. – Nem kell aggódni. Megkapták a magukét. Milo emberei egyhamar nem próbálkoznak újra ilyen merész mutatvánnyal!
Clodia biccentett. A férfi egy vérfagyasztó mosoly kíséretében kivillantotta rothadt fogait, az asszony pedig leeresztette a függönyt.
Élesen balra fordultunk, aztán megint jobbra, és rátértünk az egyik keskeny, meredek útra, ami a Capitolinus tetejére vezet.
Elhaladtunk a leghíresebb látnivalók – az Auguraculum, Jupiter temploma és a tarpei szikla – mellett, és kiértünk a domb déli, kevésbé beépített oromzatára. A rabszolgák megálltak. Clodia felvette a köpenyét, és kiszállt a hordszékből. Leszámítva a fülünkbe süvítő szelet, a meredély elhagyatott volt és néma.
Felettünk az égen a látványos naplemente bíbor- és lávaszínű felhői kavarogtak. A Tiberis mintha egy aranyszalag lett volna, és az egész nyugati láthatár lángolt.
– Látod? – kérdezte Clodia, és szorosabban fogta maga köré a köpenyt. – Tudtam, hogy varázslatos lesz!
Én is mellé álltam, és belebámultam az alkonyba. Az asszony egy pontra mutatott, közvetlenül alattunk.
– Ha egyenesen lenézel, a sziklaszirten túlra, láthatod annak a téglafalnak egy darabját, ami a Claudius család temetőjét veszi körbe. Onnan jöttünk fel, látod? Azon túl Bellona temploma látható, amit az egyik ősöm ugyanarra a parcellára épített. Az ott Appius Claudius, aki kétszáz évvel ezelőtt legyőzte az etruszkokat. Ő nem díszes felvonulásokon ünnepeltette magát, hanem a saját költségén építtetett egy templomot, amit a háború istennőjének, Bellonának szentelt fel. Róma népének adta az emlékművet. Tudod, Sulla nagy hódolója volt Bellonának, azt vallotta, hogy neki köszönheti a győzelmeit. Emlékszem, egyszer azt mondta az apámnak: „Ha legközelebb beszélsz az ősöddel, köszönd meg neki a nevemben, hogy ilyen csodálatos lakhelyet épített Bellonának Róma közepén.”
Elmosolyodott, és hátat fordított a naplementének. Komótosan átsétált a hegytető másik szélére. Előttünk magasodott a Palatinus temérdek háztetővel tarkított háta. Kicsivel délebbre pazar kilátás nyílt. A Palatinus- és az Aventinus-domb közötti völgyben feküdt a hatalmas Circus Maximus, hosszú kocsiversenypályájával. Clodia a Circuson túli tájra mutatott.
– Ott kezdődik a Via Appia, onnan indul délre, egészen Campaniáig, és azon is túl. Az Aqua Appia is ott keresztezi az utat, aztán egy darabig a városfalat követi. Legalább háromszáz éve hozza a vizet Rómának. Ezek az építmények is mind a családom örökségéhez tartoznak. És azok a nyomorultak a Forumon ilyen hangon mernek beszélni rólam!
Sokáig nézte a kilátást, szaporán pislogva, mintha por ment volna a szemébe. Aztán hátrafordult. Egy kőhajításnyira állt tőlünk a Capitolinus legdélebbre épített temploma.
– Be kell mennem. Csak egy pillanatra – mondta az asszony.
A templom lépcsői felé vonult, és otthagyott engem kétségek között. Vajon a patríciusok istenfélő vágya ébredt fel benne, és sürgősen meg akart gyújtani egy kis tömjént, vagy asszonyi mivoltában bújt el előlem, hogy kisírhassa magát?
A hordszéket cipelő rabszolgák megpihentek. A testőrök kockajátékkal múlatták az időt. Chrysis a lefedett fülkében maradt. Én a templom előtti kikövezett téren császkáltam, és a nagy, faragott járóköveket figyeltem. Hirtelen eszembe jutott, melyik templom előtt állok: ez a Fides temploma. Rémlett, hogy pár évvel korábban egy újabb feliratot véstek a régi márványtáblára az épület homlokzatán.
Nem volt nehéz megtalálni a feliratot. Az egyre fakuló fényben valami furcsa elfogulatlansággal olvastam el a gondosan vésett betűket:

PTOLEMAIOSZ THÉOSZ PHILOPATROSZ PHILADELPHOSZ
NEOSZ DIONÜSZOSZ AULETÉSZ
A RÓMAI NÉP BARÁTJA ÉS SZÖVETSÉGESE

Akárhogy is nézzük, Ptolemaiosz királyt minden esemény hátterében meg lehetett találni: Dio Rómába tett utazása, majd irtózatos halála mögött, Pompeius, Clodius és a római szenátus többi tagjának egyiptomi térhódításai, sőt még Marcus Caelius közelgő pere mögött is. De ahogy a filozófusok is mondják, egy fa törzsét még tisztán lehet látni a tövénél, ám minél feljebb vándorol az ember tekintete, annál nehezebben igazodik el az ágak szövevényében.
Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy észrevegyem: Clodia befejezte a dolgát a templomban, és halkan lefelé lépdelt a lépcsőn. Megéreztem az illatát.

 

 

XV

Pontosan a házam előtt léptem ki Clodia hordszékéből, éppen amikor a nap utolsó sugarai felszívódtak a háztetőkről az éterbe. A vörös-fehér csíkos fülke lassan elúszott a szemem elől. Az asszony rabszolgáinak ütemesen döngő léptei porfellegeket kavartak a levegőben, és ettől még szürkébb lett az üres, alkonyati utca. Bekopogtam, de Belbo késlekedett az ajtónyitással.
Valami megérzés – vagy ahogy mondják, Fortuna figyelmeztető érintése a vállamon – arra ösztönzött, hogy hátranézzek.
Az utca túloldalán egy férfit pillantottam meg. Tógát viselt, és a testtartásából ítélve már jó ideje ott állt, hogy kifigyeljen engem. Visszafordultam, és megint bekopogtam. A reteszt is megpróbáltam betaszítani, hátha nem csukták rá. Hiába. Megint hátranéztem.
Az alak közelebb jött, már az utca közepén járt. A homályban és a porban semmi mást nem láttam, csak a körvonalait.
Hol volt Belbo, amikor ennyire szükségem volt rá? Nem kell hoznod azt a drabális barmot – mondta Trygonion, amikor elhagytam a házat. – A hordszékben fogsz utazni, azt pedig gondosan őrzik. Most pedig ott álltam egyedül az ajtóm előtt testőr és fegyver nélkül. Újra dörömböltem az ajtón, aztán végleg megfordultam, hogy szembenézzek az ismeretlennel. Ha le akar szúrni, inkább nézzek a szemébe, minthogy hátat fordítsak neki. Persze lehet, hogy csak egy járókelőről van szó, nyugtattam magamat, de közben végigfutott bennem, hogy mennyi ember akarhatja megakadályozni a további nyomozást Dio halálának ügyében – Ptolemaiosz király, Pompeius, Marcus Caelius, és Clodius ellensége, Milo, akinek bandája nem sokkal korábban megfenyegette Clodiát a Forumon... Csupa olyan alak, aki arról vált hírhedtté, hogy bármilyen eszközt képes bevetni az ellenségeivel szemben.
Az idegen vontatott lépésekkel egyre közelebb jött. Valami különös okból a járása ijesztett meg leginkább. Ha ismert, miért nem sétált oda egyszerűen hozzám, vagy miért nem szólított meg? Ha csak egy közönséges járókelő volt, és az úti célja felé igyekezett az utcán, miért közeledett olyan tétova mozdulatokkal?
Hirtelen eszembe jutott az a lopakodó alak, aki előző este a Rámpán követett minket. Az ismeretlen, aki egyszer csak sarkon fordult, és belemenekült a sötétbe.
– Polgár – szóltam végül, amikor sikerült elég erőt gyűjtenem. – Ismerlek téged?
Valami fuvallat kavarta meg és szórta szét a levegőben összegyűlt port. Valahol a magasban egy felhőfoszlány elcsípte a nap egyik haldokló sugarát, és halványan felizzította az utcát. Akkor végre megláttam az idegen arcát. Nem lehet orgyilkos, gondoltam magamban. Ilyen arccal nem...
A szívem ennek ellenére kis híján kiugrott a mellkasomból.
Megzördült az ajtó. Hallottam, ahogy valaki odabent felemeli a tolózárat. Az ajtó kitárult, mire én gyorsan behátráltam. Beleütköztem valamibe, és megfordultam. Belbo vigyorgott rám szégyenlősen.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, gazdám. Az asszonyom megkért, hogy segítsek, és...
– Hagyjuk, Belbo. Ismered azt az embert?
– Milyen embert, gazdám?
Az ismeretlen alak eltűnt, olyan gyorsan és tökéletesen, ahogy a köd kavarodik fel a legkisebb légmozgásra, és elillan a szél útjából. Bambán végignéztem az utcán.
– Ki volt az, gazdám?
– Nem tudom, Belbo. Lehet, hogy senki.
– Senki?
– Úgy értem, egy idegen. Egy járókelő, aki épp itt ment el. Semmi különös.
Akármennyire igyekeztem elűzni az emlékét, az este folyamán később is felötlött bennem az idegen fiatalember arca: a sötét, kísértetiesen sovány ábrázat, az egyenetlen szakáll és a szúrós szempár. Valami borzalmas katasztrófa szemtanúja volt az az arc, mert a tekintetében azoknak a nyomorúságát láttam, akik egyedüli túlélőként maradnak egy ostrom helyszínén. Megnémította a kétségbeesés, csak a szemében tombolt a reménytelen, szinte elviselhetetlen vágyakozás. Már az emlékére is összeborzadtam. Soha többé nem akarom látni azt az arcot.

 

Időben érkeztem haza a vacsorához. Megdicsértem Bethesdát a lencsés bárányraguért, mire ő alig észrevehetően bólintott, és közölte, hogy a remek lakoma nagyrészt Diana érdeme.
Valamivel később küldönc érkezett Clodiától, és elhozta a megígért ezüstöt. Valószínűleg az asszony maga számolta ki a pénzt, mert éreztem az érméken a parfümje illatát.
Miközben lefekvéshez készülődtünk, Bethesda megkérdezte, hogyan haladok a munkámmal. Biztos voltam benne, hogy Diana mindent elmondott az anyjának, amit kihallgatott, ezért igyekeztem felületesen beszámolni, de nem ferdítettem el az igazságot.
– Mit akart tőled az az asszony ma délután? – kérdezte, miközben kioldotta az övet a stóláján.
– Tudni akarta, mire jutottam.
Nem említettem az újabb mérgezési kísérletet Clodia ellen, ahogy a Senius fürdőhöz tervezett találkozót sem hoztam szóba.
– Tudod, az a némber félre akar vezetni téged.
– Félrevezetni?
– Azzal, hogy Marcus Caelius után küld.
– De Bethesda, mindenki tudja, hogy Caelius keze benne van az ügyben.
Bethesda hagyta, hogy a ruhája lehulljon a földre, kilépett belőle, és egy darabig meztelenül állt a félhomályban.
– Eléggé bosszant, hogy együgyűnek tartasz, és azt hiszed, hogy a pletykák befolyásolnak. Miért? Mert nő vagyok? Ha nem tévedek, kettőnk közül te szentelsz több figyelmet a pletykáknak. – Odanyúlt a hálóingéhez, és felvette. Megpróbáltam elképzelni őt egy áttetsző ruhában, amely Cosról származó finom selyemből készült. Bethesda látta az arckifejezésemet, és kissé ellágyultak a vonásai. – Csak annak a nőnek a rágalmai miatt gyanúsítod Caeliust. Szörnyű lenne, ha egy ilyen fiatalembert ártatlanul ítélnének el.
– És ha nem ártatlan?
Megrázta a fejét, és gondosan kiszedte a hajából a különféle tűket és csatokat, amelyek a kontyát tartották. Leült az asztalához, amelyen az illatszerekkel és kenőcsökkel teli szelencéit tartotta, majd elkezdte kikefélni a tincseit a bronzból készült, domború korong előtt. Kissé meglepődött, de nem tiltakozott, amikor belenézett a bronztükörbe, és figyelte, ahogy kiveszem a kezéből a kefét, és magam fésülöm tovább a haját. Akkor sem ellenkezett, amikor letettem a kefét, és a kezemmel végigsimítottam a vállát, aztán hozzányomtam az ajkam a nyakához.
Olyan hévvel szeretkeztünk azon az éjjelen, hogy a testünkből áradó hő szinte felmelegítette a szoba hűvös levegőjét. Minden erőmmel megpróbáltam elfelejteni Clodiát. Talán sikerült volna, ha nem olyan átható illatú parfümöt használ. Az illat beivódott a ruhámba és a bőrömbe, az ezüstpénzekről átragadt a kezemre, és onnan Bethesdára. Enyhe, meghatározhatatlan, ármányos illat volt. Alighogy kisöpörtem a tudatomból, és sikerült elvesznem Bethesda hajának szövevényében, megint felbukkant, betöltötte a fejemet, és összevissza idézte fel bennem egyik képet a másik után.

 

Másnap reggel Eco látogatott meg, és híreket hozott a rabszolgalányról, Zoticáról. Előző délután, miközben én Clodia hordszékén jártam a várost, ő elment a Kaszakészítők utcájába, és megtalálta a rabszolga-kereskedőt.
– Zotica már nincs Rómában – közölte Eco. – A kereskedő azt mondta, hogy megpróbálta elhelyezni egy gazdag ember házában, mert úgy gondolta, hogy akkor kaphatja érte a legtöbbet, ha egy hasonló házba kerül, amilyenből jött. De a jelek szerint sokkal feltűnőbbek voltak a sebhelyek a testén, mint ahogy Coponius állította. Senkinek nem kellett egy ilyen lány. Az árus végül eladta egy másik kereskedőnek, aki kéjrabszolgákkal foglalkozik.
– Vagyis bordélyházba került?
– Lehet, de biztosan nem Rómában. Ez a második kereskedő csak hímezett-hámozott, aztán a markát tartotta. Fizettem neki néhány érmét, mire eszébe jutott, hogy egy rabszolga-különítmény tagjaként elküldte valami létesítménynek Puteoliba.
– Majd megadom neked azt az összeget, Eco. De addig is: szerinted mennyibe kerülne megvásárolni egy ilyen rabszolganőt?
Elővettem az ezüsttel teli erszényt, amit Clodiától kaptam.
– Ennyibe biztosan nem – felelte Eco. – Honnan szerezted?
Elmeséltem neki.
– Clodia nagyon éles eszű asszony. Egyre jobban szeretnék találkozni vele. Bárcsak ne állna közénk az apám! – sóhajtott viccelődve Eco.
– Clodia mindkettőnket megehetné reggelire, aztán kiszívná a csontvelőnket, és szemrebbenés nélkül kockázni kezdene az ujjperceinkkel.
– Feledhetetlen élmény lenne.
– Azt tanácsolom, hogy maradj Meneniánál, és maradj a tárgynál.
– Akkor elismétlem: Clodia nagyon éles eszű asszony. Okos ötlet megvásárolni azokat a rabszolgákat Lucceius tudta nélkül. De természetesen ebbe a kísérletbe bele is lehet halni.
– Ne aggódj emiatt.
– Csak viccelek, papa. Persze, hogy felmegyek Picenumba, és megpróbálom megkeresni azokat a rabszolgákat. Kiderítem, mit tudnak. Ha lehetséges, magammal is hozom őket a tárgyalásra.
– Nem hozod.
– Papa, ugye nem azt tervezed, hogy magad mész?
– Nem.
– Akkor hát rám marad a feladat. Biztos feltöri az ülepemet a nyereg, de Meneniának van erre egy gyógymódja, ami miatt szívesen vállalom.
– Nem, Eco, nem fogsz felmenni Picenumba. De ha mindenképp fel akarod töretni az ülepedet, megteheted Puteoli felé, aztán vissza.
– Puteoli felé? Papa, csak nem azt akarod, hogy menjek Zotica után, ahelyett, hogy megkeresném a konyhai rabszolgákat, akik a helyzet kulcsát jelenthetik? A két feladatot egyszerre nem tudom vállalni. Picenum északra van, Puteoli délre, a tárgyalás pedig három nap múlva kezdődik. Épp csak annyi időm lesz, hogy a kettő közül az egyik helyre eljussak, és visszajöjjek. Válassz: vagy az egyik, vagy a másik.
– Jól van. Akkor legyen Zotica.
– Papa!
– Eco, azt kell tenned, amit kérek tőled.
– Papa, te hagyod, hogy az érzelmeid elködösítsék a józan eszedet.
– Ennek semmi köze az érzelmekhez.
Eco megrázta a fejét.
– Papa, jól tudom, hogy gondolkodsz. Valamiért azt hiszed, hogy a te feladatod megváltani azt a rabszolgalányt. Ezzel nincs is semmi gond, de bőven lesz időd rá a tárgyalás után. Most viszont azokra a konyhai rabszolgákra van szükségünk, akiket Picenumba vittek. Elég kockázatos vállalkozás, mert bármilyen bonyodalom felléphet, de ennek legalább van értelme. Nem vesztegetnénk az időnket.
– Tehát te úgy gondolod, hogy ha lemennél Puteoliba Zoticát megkeresni, és kiderítenéd, mit tud, csak vesztegetnéd az idődet.
– Igen, vesztegetném azt a kevés drága időt, ami még megmaradt. Mit tudhatna Zotica Dio haláláról?
– Találd meg őt nekem, Eco. – Átadtam neki az ezüsttel teli erszényt. – Tessék, bebizonyítom neked, hogy szó sincs érzelmekről. Ha a lány nem tud semmit, ha nincs mondanivalója neked arról, hogy ki ölte meg Diót, ne vedd meg. Hagyd ott, ahol van. De ha van mit megosztania velünk, vedd meg, és hozd őt magaddal.
Beharapta az ajkát, és egyik kezéből a másikba tette az erszényt.
– Ez nem igazságos, papa. Tudod, hogy így is, úgy is megvenném, csak hogy a kedvedben járjak.
– Ahogy gondolod, Eco. De figyelmeztetlek, hogy indulnod kell. Még rövidek a nappalok, és ha sokáig húzod az időt, sötétben fogsz lovagolni.

 

Délután értem jött a hordszék, amit Clodia megígért.
Kevésbé volt feltűnő, mint a vörös-fehér selyemmel bevont grandiózus szerkezet. Egyszerű gyapjúfüggönyök borították, és éppen annyi hely volt benne, hogy két ember kényelmesen utazhasson egymással szemben. Belbo csatlakozott a fél tucat testőrhöz, én pedig felmásztam a fülkébe, és leültem Chrysisszel szemben. A rabszolganő titokzatos mosollyal pillantott rám, miközben a mutatóujjával nyeglén csavargatta egyik mahagóniszínű hajfürtjét. Egyre az járt az eszemben, hogy nem lehet annyira szende, amilyennek mutatja magát. A hordszék a magasba emelkedett, és elindult.
– Nos hát, mi is az pontosan, amit Clodia kér tőlem? Mit tegyek ma a fürdőben?
Chrysis abbahagyta a hajtinccsel való játszadozást, és ujjával végigsimította a száját, mintha a mosolyt törölné le onnan. Utána még talányosabb kifejezés ült ki az arcára. Minden mozdulata Clodiát juttatta eszembe.
– Nagyon egyszerű. Szinte semmit sem kell tenned. Az öltözőben kell várakoznod. Clodia egyik embere majd megkeres.
– Honnan ismerem meg?
– Ő majd megismer téged. Na már most, Caelius ügynökét, aki a mérget hozza, úgy hívják, hogy Publius Licinius. Találkoztál már vele?
– Nem hinném.
– Sebaj. Ha megérkezel, Clodia embere majd megmutatja neked, melyikük Licinius.
– És aztán mi lesz?
– Caelius terve szerint Licinius átadja a mérget Clodia egyik rabszolgájának. De ahogy átnyújtja a dobozt, Clodia egyik barátja ott terem, lefogja, és leleplezi a nyilvánosság előtt. Kinyitják a dobozt, hogy mindenki láthassa, mi van benne. Végül addig csavarják Licinius karját, amíg be nem vallja, mire készült, és ki küldte.
– Miért vallaná be?
– Clodia barátai remekül értenek a karok kicsavarásához. Úgy értem, a le nem vágott karok kicsavarásához.
Chrysis jól szórakozott a saját tréfáján.
– Nekem mi lesz a dolgom? Én egy nyomozó vagyok, nem egy karcsavaró.
– Te szemtanúként vagy jelen, hogy a saját szemeddel lásd a történéseket.
– Miért?
– Clodia szerint elsőrangú megfigyelő vagy.
Egy kanyargós úton ereszkedtünk le a Palatinus keleti lejtőjén, és nemsokára a Senius fürdőt körülvevő téren találtuk magunkat. Már számtalan hordszék pihent a téren.
– Én itt fogok várni – mondta Chrysis. – Értesíts, ha történik valami. És ne pajzánkodj a többi fiúval!
– Miről beszélsz?
– Jaj, kérlek! Tudjuk, miket szoktatok ti férfiak egymással művelni a fürdőkben.
Felvonta az egyik szemöldökét, és ismét olyan lett, mint a gazdasszonya.
– Az összes rabszolga ilyen pimasz Clodia házában?
– Csak a kedvencei.
Chrysis önfeledten kuncogott, és így még inkább egy gyerekre emlékeztetett.
Felsétáltam a lépcsőn, és intettem Belbónak, hogy kövessen.
Fizettem az előcsarnokban a szolgának, aki átnyújtott a testőrömnek egy törülközőt. Végigmentünk a folyosón egészen a hosszú, keskeny öltözőig, ahol fapadok sorakoztak a finoman kazettázott mennyezet alatt. A rendszeres vendégek a ruhátlanság különböző fázisaiban járkáltak ki-be, és néhány felöltözött rabszolga lézengett körülöttünk, egyedül vagy kis csoportokban. Várták, hogy a gazdáik befejezzék a fürdőzést. Valahányszor egy nehéz faajtó kinyílt, hallani lehetett a társalgás és a nevetés visszhangjait a medencék felől a víz csobbanásaival együtt. A fürdőhely jellegzetes szaga átmosott engem is – az izzadságszag és a gőz keveréke, amelybe belevegyült még a kazánokban égő fa füstje és a penész dohos kipárolgása is.
Egy darabig ide-oda ténferegtem, és vártam, hogy valaki odajöjjön hozzám, aztán kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam az utcai ruhámban. Levettem a tunikámat, és odaadtam Belbónak, aki talált egy üres fülkét a falban nyíló kamrácskák között. Felemeltem a karom, Belbo pedig a csípőm köré tekerte a törülközőt. Kicsúsztattam a lábam a cipőmből. Halk sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy csupasz talpam a padlót érte. Pontosan a megfelelő hőmérsékletre melegítették fel a köveket az alattuk futó forró vizes csövek.
– Ismerem ezt a sóhajt! – szólalt meg egy hang mellettem. – Kitűnő téma egy vershez: a hang, amely elhagyja az ember ajkát, mikor csupasz talpa a fűtött padlót éri.
Hátranéztem, és enyhén biccentettem, mert azt hittem, egy újabb törzsvendég áll mögöttem. Aztán megláttam az arcát: az előző éjjelről ismerős, ijesztő arcot.
Kétségbeesésnek nem volt nyoma, a helyét cinikus mosoly vette át. A beesett orcák és a torzonborz szakáll ellenére rokonszenves benyomást keltett, de volt valami intenzív azokban a barna szemekben, ami miatt az ember nehezen állta a pillantását.
– Te voltál ott tegnap este a házamnál – mondtam.
– Valószínűleg.
A dolog kezdett világossá válni előttem: ő volt Clodia embere, akivel találkoznom kellett. De miért követett fölfelé a Rámpán, és miért menekült el? Miért ólálkodott a házam körül tegnap este, és miért tűnt el bemutatkozás nélkül?
– A Senius fürdő még mindig a legjobb Rómában – jegyezte meg, miközben nedves haját törölgette. Még meztelen volt, bőre nedvesen csillogott a forró víztől, és páragomolyagokat lehelt magából a teste. Mindene sovány volt: a végtagjai karcsúak, a mellkasa keskeny, és szinte teljesen hiányzott a zsírréteg a testéről. Meg lehetett volna számolni a bordáit, és dobolni lehetett volna a csípőcsontjain. – Itt hideg marad a hideg víz, és szüntelenül forró a forró víz. Közel van a Forumhoz, ezért mindig akad egy érdekes beszélgetőpartner. Ugyanakkor a Subura sincs távol, így valami mindig felkorbácsolja a kedélyeket. Mint például az az erkölcsromboló Vibennius.
– Vibennius?
A helyiség túlsó vége felé intett a fejével.
– Látod ott azt a három fickót? Vibennius az a szégyentelen alak, akinek egészen a térdéig lóg a húskötél a lába között. Éppen a falnak támaszkodik karba font kézzel, és nem takargat semmit. Virgonc Ujjúnak is nevezik, nem véletlenül. Nézd azt a mézesmázos kifejezést az arcán! Látszik rajta, hogy valami komiszságra készül. Az ott mellette a fia, a feltűnően szőrös hátsó felével. Éppen lehajol, hogy levegye a saruját. Láttál már ilyen gyapjas feneket? Még nézni is undorító; olyan, mintha a másik végén nőtt volna a szakálla. Ez a hasonlat tökéletes, hiszen pont úgy használja azt a lyukat, mint egy szájat. Úgy képes nyújtóztatni és mozgatni a farpofáit, mintha valami rágósat majszolna. Annak a kopasz harmadik alaknak, aki a másik padon ül, valószínűleg épp ez jár a fejében, miközben az ifjú szőrös hátsó felét nézi tátott szájjal. Vajon miért takargatja az ölét azzal a törülközővel? Képtelen elrejteni, ami benne kavarog? Mintha egy katona állna vigyázzban egy sátor belsejében! Gondolod, hogy a kopasz egy csókra vár az ifjú szőrös ajkairól?
Ránéztem a mellettem álló idegenre, és megpróbáltam olvasni a tekintetéből. Megvetette őket? Szórakozott rajtuk? Vagy irigy volt? Mindenesetre már rég nem azzal foglalkozott, ami miatt az imént annyira dicsérte a fürdőt. Épp megjegyzést tettem volna, amikor megragadta a karomat, és hevesen a három férfi felé intett a fejével.
– Látod? Az ifjú befejezte a vetkőzést. Lehajol, hogy felemelje a saruját... Olyan rugalmas, hogy akár egy hajtűt is formálhatna magából. Most kiegyenesedik, felszedi a ruháit, és a fal felé fordul. Szerinted tényleg muszáj lábujjhegyre állnia ahhoz, hogy elérje a kamrát a falban, vagy csak a formás combját mutogatja? A kopasznak láthatólag nagyon tetszik a bemutató... Ó, Erósz! Hiszen már tapogatja is magát! Nézd azt a vigyort az apa, Vibennius arcán! Az ifjú most előkelő tartással a medencék felé indul, hátrafeszíti a vállát, és kitolja a hátsó felét. Végig lábujjhegyen megy. Egy egyiptomi katamita sem tudná jobban csinálni. Az biztos, hogy a kopasz már bekapta a csalit. Fel is állt, és elindult a szőrös ülep nyomában, és vadászebként űzi a nyulat. Odaért az ajtóhoz, most már be is ment. És most nézd meg a Virgonc Ujjút!
Miközben őt lestük, a férfi lopva körülnézett, leengedte a karját, megfordult, és kotorászni kezdett az egyik fali üregben.
– Ez azért már több a soknál! – csattant fel a mellettem álló férfi.
Eldobta a törülközőjét, és átvonult a helyiség túlsó végébe. Belbóval a sarkamban követtem őt.
A férfi megállt Vibennius mellett, és megütögette a vállát. Vibennius riadtan pördült meg, a rajtakapottak bűnös arckifejezésével.
– Még mindig a régi trükk, Virgonc Ujjú? Kirabolod a begerjedt vendégeket, mialatt a fiad eltereli a figyelmüket?
– Mi? – A férfi egy darabig beszélni sem tudott a döbbenettől, ám rövidesen átsuhant az arcán egy bizonytalan mosoly. – Catullus! Hádészra, mit keresel te itt? Azt hittem, már birodalmi kormányzó vagy valahol.
– Valahol igen, mondhatjuk úgy is. Bőven elég volt egy év Bitíniában Gaius Memmius oldalán. Azt hittem, gazdag embert csinál belőlem, de csak azért vitt magával, hogy felolvassam neki a verseimet. Nem csoda, hogy ennyire szomjasan itta be a kultúra legkisebb cseppjeit is: Bitínia valóságos pokol. Alig vártam, hogy elszabaduljak onnan. Siettem vissza, amint az időjárás engedte. Jó volt visszatérni egy ilyen civilizált helyre, mint Róma, ahol bárkit kirabolhatnak, miközben a szőrös fenekek után kajtat.
– Miről beszélsz?
Vibennius idegesen kuncogott, és sunyi tekintettel lesett körbe.
– Undorító vagy, Vibennius. Kübelé szerelmére, hagyd annak a szerencsétlennek a holmiját. Milyen zsákmányra számítasz, amit érdemes ellopni? A büdös ágyékkötőjére?
– Catullus, ne tréfálj velem. Csak azt akartam megnézni, hogy a fiam elrakta-e a cipőjét. Ó, már értem, valószínűleg összekevertem a fülkéket. Rossz helyen keresgéltem. Csodálkoztam is, hogy miért nem ismerős egyik ruhadarab sem!
Catullus rosszallóan felnevetett, és megrázta a fejét.
– Vibennius, feljelentelek a fürdő vezetőségénél. Ők majd levágják azokat a virgonc ujjaidat, és beledobják a kazánba. Micsoda bűz lesz akkor! Miért nem mész a fiad után, hogy megnézd, mit csinál? Akkor ti ketten bevethetnétek a másik fürdőházas trükkötöket.
– Miről beszélsz?
– Tudod, amikor a fiad keres egy sötét sarkot, megfogja a bokáját, hogy odacsalogassa a gyanútlan áldozatot, és ahogy megszorította a hátsó szája halálos izmaival, te odaosonsz a préda háta mögé, és beveted a híres virgonc ujjadat, hogy kellően fellazítsd a terepet a következő lépéshez.
– Catullus, te rágalmazol engem!
– Épp ellenkezőleg, Vibennius. A te „masszázsod” messze földön híres.
Vibennius önelégülten fonta karba a kezeit.
– Ahogy elnézem a hangulatodat, neked sem ártana egy jó kis „masszázs”, Catullus.
– Ha egy lépéssel is közeledni merészelsz azzal a rusnya szerszámmal, Vibennius, esküszöm, hogy csomót kötök rá.
– És mi van, ha ez a kötél nem elég ernyedt a csomózáshoz? – vigyorgott Vibennius.
Catullus közelebb lépett hozzá. Hátrálni kezdtem Belbo felé, mert verekedésre számítottam. Catullus viszont szélesen elmosolyodott.
– Ó Vibennius, olyan jó újra itthon!
Vibennius széttárta a karját.
– Te gonosz kecske, mennyire hiányzott a kígyónyelved! – mondta, miközben átölelte a másik férfit, és meglapogatta a hátát.
Értetlenül pislogtam, mert sehogy sem tudtam hova tenni az imént látott jelenetet. Váratlanul egy kéz ért a vállamhoz, és összerezzentem.
– Gordianus? – kérdezte egy hang a hátam mögül.
Megfordultam, és egy termetes fiatalemberrel találtam szemben magam. Gondosan nyírta a szakállát, barna szeme mélyen érző lelket mutatott. Amikor megpillantottam összenőtt szemöldökét, azonnal felvillant előttem egy kép: Clodia házának ajtaja, és az ajtónyitó rabszolga. Most teljesen felöltözve és egy kicsit kifulladva állt előttem.
– Barnabas – biccentettem. – Héberül annyit tesz: „vigasz”.
– Így van. – Bólintott, és lehalkította a hangját. – Chrysis mondta, hogy itt vagy. Publius Licinius már elindult a dobozzal.
A homlokomat ráncoltam.
– Veled kell itt találkoznom?
– Igen.
– Akkor ki...? – Catullus felé fordultam, és éppen hogy csak elcsíptem a rejtélyes pillantását, Barnabas máris visszarángatott maga felé, és belesziszegett a fülembe.
– Licinius most jött be! Gyere velem. – Karon ragadott, és átvezetett a szobán. Belbo mögöttünk vánszorgott. – A zöld tunikás – suttogta a rabszolga.
Az ifjú ismerősnek tűnt, bár soha nem találkoztam vele korábban. Többször láttam a Forumon és a Palatinus utcáin Marcus Caelius társaságában. Zaklatottan lesett jobbra-balra, és valamivel babrált a kezében.
– Most váljunk el – suttogta Barnabas. – Te csak állj félre, és figyelj. Ne vedd le a szemed a pikszisről.
Arra az apró dobozra célzott, amit Licinius a kezében tartott. Főleg a nők körében volt kedvelt ez a fajta görög szelence a bonyolult díszítéseivel, a vaspántjaival és a miniatűr zárjával: általában púdert és kenőcsöket tartottak benne. Azok is kedvelték, akik meg akartak valakit mérgezni. A Liciniusnál lévő pikszis bronzból készült, dombornyomású fogantyúkkal és elefántcsont berakásokkal. A zöld tógás ifjú körbe-körbe forgatta a szelencét az ujjai között.
Amikor meglátta Barnabast, szemlátomást megkönnyebbült. Előrébb lépett, hogy megszólítsa a rabszolgát, de Barnabas egy intéssel jelezte, hogy inkább vissza kellene húzódniuk a helyiség egyik sarkába. Miközben a rabszolga megfordult, futólag rám nézett, ezzel jelezte, hogy menjek utánuk. Hátranéztem, de sehol nem láttam Catullust és Vibenniust a ruhás és ruhátlan testek tömkelegében. Mintha hirtelen megszaporodott volna a tömeg az öltözőben.
Barnabas megérkezett a sarokba, és megfordult. Licinius is odaért, és már nyújtotta is a kezét. Látszott rajta, hogy minél előbb meg akar szabadulni a dobozkától. Ekkor tülekedés és kiáltozás támadt a tömegben.
Az érkezésem óta figyeltem az embereket. Clodia karcsavaró bérenceit kerestem. Több lehetséges jelöltet is találtam, mind elég izmosnak tűntek, és még inkább beigazolták a gyanúmat, amikor hirtelen megindultak Licinius felé. De sokkal többen voltak, mint amire számítottam: legalább tízen. Legnagyobb meglepetésemre köztük volt a Virgonc Ujjú Vibennius is.
Akkor akartak rátámadni Liciniusra, amikor a pikszis gazdát cserél, de túl korai volt az időzítés. Valaki egy pillanattal hamarabb kiáltott fel, vagy egy kicsivel korábban vetette magát a dobozra, mint kellett volna, de az is lehet, hogy Licinius idegességében megmerevedett, és képtelen volt átadni a szelencét Barnabasnak. Bármi is történt azokban a zaklatott percekben, a rabszolga nem kapta meg a pikszist. Liciniusnál maradt, aki rémülten menekült el a sarokból, majd bakugrásokkal és szökkenésekkel rohant végig a helyiségen, hogy ne kaparinthassák meg az üldözői. Egy pillanatra az arcát is láttam: még soha nem láttam nála nyúlszerűbb embert, és ezúttal egy meglehetősen halálra vált nyúlhoz hasonlított. A pikszis viszont ott maradt a markában, és kifehéredett ujjpercekkel szorította.
A tagbaszakadt verőlegények meggyőzően alakíthatták volna a foglyul ejtőket, de az ügyességet a rengeteg izom sem tudta pótolni. Az üres levegőt markolták meg, miközben a nyúl tovairamodott az orruk előtt. Fejek koppantak össze, miután Licinius kiszökött a harapófogóból. Mintha pantomimművészek futkároztak volna körülöttem egy komikus némajáték közben, de ennél ügyesebben megtervezett koreográfiát még sohasem láttam színpadon.
A nyúl végül a kijárat felé szaladt, ám ott elállták az útját.
– Add át a dobozt! – kiáltotta valaki.
– Igen, a dobozt!
– Add át nekünk!
– Méreg! Méreg!
A bámészkodók különféle arckifejezésekkel követték az eseményeket: volt köztük zavarodott, dühös és vidám is. Egyesek azt gondolták, hogy valami játék zajlik körülöttük, ám mások a fapadok alatt kerestek menedéket. A tömegben kiszúrtam Catullust, aki elképedve, tágra nyílt szemmel figyelt.
Licinius nem juthatott át az eltorlaszolt kijáraton, ezért sarkon fordult, és a medencék felé nyíló ajtók felé indult, ahol senki sem állt őrt. Alighogy odaért, egy törülközőbe csavart öregember jelent meg. Licinius leütötte, mire a vénember elterült a földön. Clodia verőlegényei nagy üvöltéssel a nyomába eredtek, és úgy ugrották át a padlón heverő öregembert, mint a kopók a kidöntött fatörzset.
– Átkozott! – motyogta Barnabas.
Úgy futott el mellettem, hogy közben belecsimpaszkodott a karomba.
Immár én is az elszabadult nyúl nyomában szaladtam. Elsiettünk egy óriási medence mellett, ami tele volt ordítozó és nevetgélő fürdőzőkkel. Az egyik verőlegény hasra esett a nedves padlón, és annyira csúszkált, hogy képtelen volt újra talpra állni. Éles kanyarral elfutottunk mellette, és egy másik ajtón keresztül a legbelső terembe jutottunk, ahol teljesen megtöltötte a levegőt a forró medencéből gomolygó pára. Egyre jobban eluralkodott a káosz: a fröccsenések és kiáltások hangja fülsiketítően visszhangzott a gyéren megvilágított helyiségben.
– Torlaszoljátok el az ajtót! Megint el fog szökni!
– Méreg!
– Ne hagyjátok, hogy bedobja a pikszist a vízbe!
– Jól hallottam? „Méreg a vízben?”
– Méreg? Engedjetek ki!
Miközben a vadászok ismét a nyúl után vetették magukat, csupasz talpak csattogtak a földön, csúszások és ütközések hangját lehetett hallani. Néhány verőlegény véletlenül belelépett a forró vízbe, elgyötörten felszisszent, és taszigálni kezdte maga körül az embereket.
– Itt kell lennie! – mondta Barnabas. – Elzártuk a kijáratot, máshol pedig nem juthat ki!
– Már hogyne juthatna? – kérdeztem, és egy sötét zugra mutattam. – Az az ajtó vezet a kemencékhez.
Barnabas felmordult, és odarohant, hogy belökje az ajtót. Izzasztó hőség csapott meg mindenkit a feltáruló sötét folyosóról. A rabszolga tett néhány tétova lépést, aztán megbotlott valamiben, és felhördült.
– Hádész! Egy hulla!
Valami csakugyan hevert a sötétben a lába előtt, de nem hulla volt, hacsak a hulláknak nincs két fejük, és nem vonaglanak.
– Tűnj el innen! – nyöszörögte az egyik fej.
– Találj magadnak mást! – zihálta a másik.
Barnabas riadtan lépett hátrébb.
– Mi a...
– A bundás fenekű és a kopasz! – kiáltottam fel.
Ez ugyan semmit sem mondott a rabszolgának, de hamar felmérte a helyzetet.
– Valaki más is járt erre?
– Igen – nyögte az egyik hang. – Az idióta rálépett a kezemre! Azóta biztos átment a kazánházon, és kiért a sikátorra. Ezért... ha nem bánod...
Barnabas vicsorogva fordult vissza.
A földön tekergő figurák az eksztázis szorításában csapkodták a padlót, közben pedig levegőért kapkodtak és vinnyogtak.
Visszahúztam Barnabast a fürdőbe, és becsuktam mögötte az ajtót. Most már minden megvolt, ami egy komédiához kell: a tetőpont is.

 

 

HARMADIK RÉSZ
NOX

 

XVI

Chrysis egész úton idegeskedett, miközben visszafelé vittek minket Clodia házába. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek oda én is, és meséljem el, mi történt. Gondolom, attól félt, hogy egyedül kell közölnie gazdasszonyával a rossz hírt.
A hordszéket cipelő rabszolgák befordultak a kis zsákutcába, nyomukban a testőrökkel és Belbóval, aztán leraktak minket a ház előtt. A vörös-fekete csempékkel kirakott bejárati lépcsőn várakoztunk, és a kétoldalt magasodó ciprusfákat nézegettük. Chrysis bekopogott az ajtón, majd megragadta a kezemet, és magával húzott a házba. Belbo követett minket.
– Hogy érted azt, hogy nincs itt? – hallottam Chrysis hangját, aki épp az ajtónyitó szolgát vonta kérdőre.
– Elment – felelte az öregember. – Nem tudom, hova.
– Miért ment el? És mennyi időre?
Az öreg vállat vont.
– Nekem ilyesmit nem kötnek az orromra. De...
– Nem juthatott eszébe, hogy saját maga menjen el a Senius fürdőbe – motyogta Chrysis az egyik körmét csipkedve. – Nem, akkor biztosan meglátott volna engem. Hacsak nem kerültük el egymást. Ó, Attis! – kiáltott fel a lány feszülten. – Várj itt! – parancsolt rám, és sietve eliramodott a folyosón. – Vagy a kertben! – tette hozzá messzebbről, és a ház közepe felé intett.
Míg Belbo az előtérben maradt, én átsétáltam az átriumon, először egy széles folyosón, aztán egy oszlopos árkádsoron, majd egy rövid lépcsősoron, ami végül a szabad ég alá, a napfényre vezetett. A négyszögletes kertet fedett oszlopcsarnok vette körül. Egy alacsony emelvényt láttam a túlsó végében, valami színpad lehetett, mert a mögötte lévő falra kusza városképet festettek, ami talán előadások díszleteként szolgált. A színpad előtt füves udvart alakítottak ki, amely többsornyi széknek biztosított helyet. A kertnek mind a négy sarkában ciprusfák álltak; magasabbra nyúltak a tetőnél is. A kert közepén kicsiny szökőkút csobogott, rajta a meztelen Adonis szobrával. A víz a figura lábánál tekergő bronzhalak szájából ömlött a medencébe. Közelebb sétáltam, hogy szemügyre vegyem a medence alján kialakított mozaikot. A hullámzó víz alatt delfinek és polipok képét láttam sugárzó kék háttérrel.
A szobor térdelő helyzetben ábrázolta Adonist: behajlított térdekkel, felemelt és széttárt karokkal, és az ég felé fordított, ragyogó arccal. Nem volt nehéz megállapítani, hogy ki előtt hódol, ugyanis a lépcső tetején, ahonnan épp az imént ereszkedtem le, egy magas talapzaton, amelynek tetejéről az egész kertet be lehetett látni, ott állt Venus hatalmas bronzszobra. Ez az alkotás még nagyobb és még részletesebben kidolgozott volt, mint az a szobor, amit Clodia hortiján láttam a Tiberis partján. Az istennő semmit sem viselt deréktól felfelé, és a csípője körül összetorlódott ruha mintha megfagyott volna a levegőben, mielőtt lejjebb hullva látni engedte volna a lábát. Telt, formás tagjai voltak, és a festett bronz is egyfajta simulékonyságot kölcsönzött a tagjainak, de a szobor valahogy mégis aránytalannak tűnt, zavarba ejtően nagynak, sőt inkább félelmetesnek, semmint gyönyörűnek. A kézmozdulatába sokat sejtető gyengédséget komponáltak, de a gesztus mégis inkább anyáskodó volt, mint erotikus. A mozdulat éles ellentétben állt az arcával, amely furcsán közömbösnek mutatkozott, és szépsége is mintha kifejezetten szigorú lett volna. Merev lapis lazuli szemmel nézett le rám.
Miközben a szökőkút előtt álltam, és Adonis szemszögéből tekintettem Venusra, valahonnan a közelből halvány ének- és zenefoszlányok hatoltak el a fülemig. Hol hangosabban, hol halkabban lehetett hallani, mert időnként eltompította a szökőkút csörgedezése. Aztán hirtelen erőteljesebbé és gyorsabbá váltak a hangok. Furulyaszó, tamburin csörgés és csengettyűszó szűrődött be a kertbe valami szokatlan huhogás kíséretében, amit nem is lehetett rendes éneklésnek nevezni. Mintha szavakat is hallottam volna, de a vízcsobogásban nem tudtam kivenni őket. A zene egyre harsányabbá, a ritmus egyre hevesebbé vált. Felnéztem Venus arcára. Minél tovább bámultam a lapis lazuli szempárt, annál inkább úgy tűnt, hogy a szobor megmozdul, sőt beszélni akar. Pislogott – vagy én pislogtam –, és hirtelen valami felismerés borzongott végig rajtam. Nem voltam egyedül.
De nem az istennő csatlakozott hozzám. A hátam mögül egy férfihangot hallottam.
– Már megint kezdik!
Megfordultam, és egy tógás férfit pillantottam meg az alacsony színpadon. Amikor legutoljára láttam, semmit sem viselt.
– Minden évben ugyanaz. – Clodius vállat vont, és elfintorodott. – Clodia helyében panaszt emelnék, de szerintem az én drága nővérem túlzottan is a gallusok hatása alatt van, és nem akarja megvonni tőlük ezt a kis örömöt. Végül is csak egyszer van egy évben.
– Mi van egyszer egy évben?
– A Nagy Istenanya Ünnepe, mi más? Kübelé temploma itt van a szomszédban – mutatott a háta mögé. – Mellette van a Gallusok Háza. Már napokkal az ünnep megkezdése előtt gyakorolnak. Méghozzá vég nélkül. A római fülnek elég kellemetlen az ilyen ricsaj, nem igaz? És ez az éneklés... Inkább üvöltésnek nevezném. Végül is érthető: én is üvöltenék, ha levágnák a golyóimat. – Leugrott a színpadról a fűre, és elindult felém. – Tudod, nevetségesen hangzik, de elfelejtettem a neved.
– Gordianus.
– Ó igen, Clodia új embere, aki terhelő adatokat gyűjt Marcus Caeliusról. Sok dolgod van?
– Meglehetősen.
– Clodia most nincs itt. Valami dolga akadt, vagy mifene. Csodálkozom, hogy az ajtónyitó szolga nem mondta. Rohamosan vénül a nyomorult.
– Igazság szerint mondott valami ilyesmit. De Chrysis ragaszkodott hozzá, hogy itt várjak.
– Értem. Ó igen, már rájöttem. A mai napra tervezték azt a kis drámát a fürdőkben. Hogy sikerült?
– Ezért jöttem. Hogy elmeséljem Clodiának.
Kíváncsian nézett rám nagy zöld szemével, ami döbbenetes hasonlóságot mutatott a nővére szemével.
– És? Mi történt?
Haboztam a válaszadással, ezért ráncolni kezdte a homlokát, és kifürkészhetetlen arcot vágott. Vajon kisfiús morcosságot színlelt, vagy valódi düh sugárzott belőle? A mérges arckifejezés egyáltalán nem tompította férfias szépségét, csak kissé átrendezte a vonásait.
– Ó, már értem – bólogatott. – Azért jöttél, hogy Clodiának számolj be, és nem nekem. Mondta is, hogy hűséges típus vagy. Elég ritka dolog manapság ez Rómában. De a nővéremnek és nekem nincsenek titkaink egymás előtt. Egyetlen titkunk sincs. És remélem, neked sincsen rejtegetnivalód előttem, Gordianus. Én a magam részéről semmit sem rejtegettem előled. – Sokatmondó pillantással nézett rám. Most sem válaszoltam, ezért nevetni kezdett. – Csak vicceltem. Az első találkozásunkra céloztam. Akkor semmi sem volt rajtam. – Megrázta a fejét. – A nővérem azt is mondta, hogy semmi humorérzéked nincs.
– Ezek szerint alaposan kitárgyaltatok.
– A nővérem szereti kikérni a véleményemet azokról az emberekről, akikkel dolga akad. Szüksége is van a jó tanácsokra! Nem mindig döntött helyesen, amikor valakit a bizalmába fogadott. Mint például Marcus Caelius esetében. És ezzel vissza is kanyarodtunk a fürdők témájához. Hogy sikerült végrehajtani a tervet? Gyere, üljünk le erre az árnyékos padra, és ha szerencsénk van, Chrysis is erre fog jönni. Akkor majd elküldöm egy kis borért.
Miközben helyet foglaltunk, észrevettem, hogy egy másik férfi lépett az emelvényre: egy valóságos óriás, akinek arca úgy fénylett a napsütésben, akár egy darab csiszolt ébenfa. Karba font kézzel támaszkodott a festett falnak, és a távolból figyelt minket. Hihetetlenül csúf volt, nyaka akár egy bikáé, karjával bárkit agyon tudott volna csapni. Mellette még Belbo is úgy nézett volna ki, mint egy kisgyerek. Vicsorogva felhúzta a felső ajkát, amitől a vér is megfagyott az ereimben.
Clodius látta a reakciómat, és hátranézett.
– Az ott az etióp. Tavaly kaptam Clodiától. Mindenhova követ, és rajtam tartja a szemét. Ő is hűséges típus, akárcsak te. Pár hónapja Milo egyik bérence odajött hozzám a Forumon, és a kését villogtatta. Nem látta, hogy az etióp felé közelít... Ne tévesszen meg a mérete, villámgyorsan mozog. Az etióp megragadta hátulról, és ripsz-ropsz, eltörte mind a két karját. – Clodius a hatás kedvéért kettőt csettintett az ujjával. – Azóta senki sem mert fenyegetni a Forumon. De ne aggódj, a barátaimat sohasem bántaná. Ó, ez a lárma! Ha ezek a gallusok nem őrültek meg eddig, estére biztosan megtébolyulnak egymástól. El tudnád magad képzelni egy helyiségben ezekkel? Egy istennő sem érezheti jól magát egy templomban, ahol ekkora csinnadratta fogadja! Akkor hát térjünk vissza a fürdőhöz...
Elmeséltem Clodiusnak a komédiát, aminek szemtanúja voltam. Némán végighallgatta, csak az undor és a derültség váltakozott az arcán.
– Szóval Liciniusnak sikerült elmenekülnie? – kérdezte végül.
– Igen.
– És magával vitte a pikszist?
– Attól tartok.
Elvigyorodott.
– Bárcsak ott lettem volna! Megragadtam volna Licinius golyóit, és addig szorongattam volna, amíg el nem mond mindent, amit tud. Aztán a szelencével együtt letuszkoltam volna a mérget a torkán. Felakasztottam volna a hulláját a sarkánál fogva, és úgy vonszoltam volna be a tárgyalásra: íme, a bűnjel a vád számára! Bizonyítékot akarsz, Cicero? Itt a bizonyítékunk!
A színpadon álló etióp hallotta az indulatot a gazdája hangjában, és a tagjaimat fürkészte, mintha azon tanakodna, hogy melyik karomat törje el. Nyugtalanul feszengtem a padon.
– Nem hinném, hogy a nővéred örülni fog.
Clodius hangulata egy szempillantás alatt megváltozott. Elnevette magát.
– Ebben ne legyél olyan biztos. Tudod, nem veti meg a szórakoztató drámát, de még annál is jobban szereti a komédiát. Nézd csak, mit művelt a kertjével! Egy magánszínházat hozott itt létre, hogy egyiptomi némajátékokkal szórakoztassa a barátait, és szavalóesteket rendezzen az újonnan kiszemelt kedvenc költőinek. Nem, szerintem falhoz csap majd egy-két értékes vázát, és alaposan megkorbácsoltat néhány rabszolgát, de aztán értékelni fogja a helyzet komikumát. Nézd csak, ki van itt! Épp kezdett kiszáradni a torkom.
Chrysis jelent meg a lépcső tetején, a Venus-szobor alatt. Amikor meglátott minket, sarkon fordult, de Clodius összeütötte a tenyerét, és magához intette.
– Chrysis, drágám, hozz nekünk egy kis mézes bort! Az édeshez támadt kedvem. És ennék egy-két datolyát is. Meg hozzál abból a kis magos süteményből is, amit Clodia szakácsa szokott tartani a konyhában. Megfelel az uzsonna, Gordianus?
Bólintottam.
– Ez minden? – kérdezte Chrysis szemlesütve.
Clodius felmordult.
– Ne ingerelj fel, kicsikém.
– Nem akartalak felingerelni – felelte a lány lehajtott fejjel.
– Hárpia! Menj, és hozd a bort, mielőtt a vendég szeme láttára elragadtatom magam! Sőt a végén még kitalálom, hogy az etióp essen neked, és odafenn, a színpadon erőszakoljon meg, miközben Gordianusszal végignézzük az előadást. – Chrysis elsápadt, és gyorsan felszaladt a lépcsőn. – Milyen hamvas... – motyogta Clodius, miközben a távozó rabszolganőt nézte. – Az a mahagónihaj, az a fehér bőr... ínycsiklandó. Legszívesebben ráönteném a mézes bort, és lenyalogatnám róla. De Clodia nem engedi. Meg sem érinthetem azt a lányt. Szerintem attól fél, hogy tönkretenném. Vagy lehet, hogy a lány szerelmes valamelyik másik rabszolgába. Clodia szentimentális lélek. Egy szó, mint száz, vissza kell fognom magam. A nővéremmel mindig tiszteletben tartottuk egymás tulajdonát.
Észrevettem, hogy az eunuchok lármázása egy időre abbamaradt. Aztán váratlanul újrakezdődött, éles furulyaszóval és cintányérok csattogásával. Clodius elfintorodott.
– Nos, valahogy majd megpróbáljuk pótolni azt a pikszist – mondta, miközben szórakozottan figyelte Adonis szobrát. – Az őrült kísérlet Clodia megmérgezésére csak tovább erősíti a gyanút Caeliusszal szemben, így érvelhetünk azzal, hogy ugyanezt próbálta Dio esetében, Lucceius házában. Clodia pénzéből vette a mérget, azzal vesztegette meg Lucceius rabszolgáit, és mivel a nővérem gyanút fogott, most megpróbálja megakadályozni, hogy elmondja, amit tud. A legrövidebb úton úgy szabadulhat meg tőle, ha megmérgezi. Gátlástalan, elvetemült alak. Ezt kell igazolnunk a bírák előtt. Clodia mondta, hogy kiderítettél valamit a lefizetett rabszolgákról. Igaz, hogy egy bányában dolgoznak valahol?
– Talán.
– Nem adott neked ezüstöt, hogy vedd meg őket, ha megtalálod a bányát?
– Ez is szóba került – feleltem nyugtalanul. – De lehet, hogy semmi hasznunk nem származik belőle.
– Pedig jó lenne. Cáfolhatatlan bizonyítékokra van szükségünk. A te feladatod, egyszersmind a miénk is, hogy begyűjtsük a terhelő bizonyítékokat Caelius ellen a Dio-féle mérgezési kísérlettel kapcsolatban. Másokra vár, hogy kiderítsék, kik támadták meg a Rómába igyekvő egyiptomi küldöttséget. Reméljük, ők valami meggyőzőbb bizonyítékkal állnak elő. Tanúk! Tanúkra van szükségünk, mégpedig szavahihető tanúkra. Bármikor végigsétálhatnánk a Forumon, egyből találnánk tíz férfit, aki hajlandó Caelius ellen tanúskodni, de nem adnának több hitelt a szavuknak, mint egy részeg tábornokénak. A rossz tanúk éppen csak enyhíthetik egy jó szónoklat hatását. A mi legerősebb érvünk az a gondolat, ami mindenkinek a fejében megfordul: ha nem Marcus Caelius ölte meg Diót, akkor ki?
– Ezen már én is eltűnődtem.
– Mi nem szeretnénk, ha a bírák túl sokat tűnődnének. Még a végén eszükbe jut egy másik név! – vigyorodott el Clodius.
– Te nem hiszel Caelius bűnösségében?
– Már hogyne hinnék! – csattant fel élesen. – Neked tényleg nincs egy szemernyi humorérzéked sem!
– Hogy lehet, hogy mindketten belekeveredtetek ebbe az ügybe: te is és a nővéred is?
– Mindkettőnknek megvan a maga oka, amiért ragaszkodunk hozzá, hogy Caelius megkapja a méltó büntetését. Akárcsak neked.
– Nekem?
– Caelius megölte az egykori tanárodat. Hát nem ezért vagy itt? Téged is személyes motiváció hajt, akárcsak Clodiát. Engem viszont politikai okok hajtanak. Mindenkit más ösztönöz. De miért érdekelné ez a bírákat?
Bólintottam.
– Inkább azt akartam ezzel kérdezni, hogy te és a nővéred mindent együtt csináltok?
A kérdés kétértelműségére csak később döbbentem rá, amikor már nem lehetett visszaszívni a szavakat.
– Úgy látom, megérkezett a borunk és a magos süteményünk.
Chrysis jött le a lépcsőn, nyomában egy másik rabszolgával, aki egy összecsukható asztalt hozott. Miközben elénk helyezték az ételt és italt, a Gallusok Házából érkező torz zene és kántálás abbamaradt, hogy aztán egy másik hangnemben, és más ritmusban folytatódjon. A papok új dalba kezdtek, legalábbis a metsző hangorkán valószínűleg éneklés akart lenni.
Clodius töprengve szürcsölt a kupájából.
– Amikor mézes bort iszom, mindig a régi nehéz idők jutnak eszembe.
– A régi nehéz idők? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy Clodia is valami hasonló kifejezést használt.
– Papa halála után. Azok a sanyarú esztendők. Azt vártuk, hogy többszekérnyi arannyal tér haza Macedóniából, de ehelyett temérdek adósságot hagyott a nyakunkon. Az ilyen válságok a legkiválóbb családokat sem kerülik el. Végül is nemcsak rossz következményei voltak: kénytelenek voltunk megtanulni, hogyan kell ésszel élni. Nem volt más választásunk. Be kellett bizonyítanunk magunknak, hogy egyedül is boldogulunk, és el kellett űznünk minden félelmünket. A tragédia közelebb hozott minket egymáshoz, és rájöttünk, hogy egymásra mindig számíthatunk. Clodia volt a legidősebb és a legértelmesebb közülünk. Mintha mindnyájunk anyja lett volna.
– Nektek már volt egy anyátok.
– Clodia több volt, mint anya. Legalábbis számomra. – Belenézett a boros kupába. – De éppen a mézes borról beszéltem. Szegények voltunk, ám a fényes lakomáknak nem vetettünk véget. Azok a vacsorák befektetést jelentettek a jövőbe. A nővéreimnek férjhez kellett menniük. A bátyáimnak el kellett indulniuk a pályájukon. Ezért volt minden este lakoma nálunk. A vendégeket mézes borral kínáltuk. De mi nem azt ittuk. A rabszolgák titokban a legolcsóbb lőrét töltötték a mi kupánkba, és nekünk mosolyogva kellett meginnunk. Becsaptuk a vendégeket: senki sem sejtette, hogy nem engedhetünk meg magunknak annyi mézes bort. Ennél jobb előképzést nem is kaphattam volna a karrieremhez a Forumon. Megtanultam, hogyan vágjak jó képet ahhoz is, amikor valami kellemetlen csúszik le a torkomon.
Megint a szájához emelte a kupát, és ivott. Én is azt tettem.
– Ez kitűnő bor – ismertem el. – De ha a nővéred nem tartózkodik itthon, igazán nincs okom maradni.
Clodius vállat vont.
– Bármelyik pillanatban hazaérhet.
– Hol van?
– Valószínűleg a hortiján, vagy látogatóban valakinél. Metellát is magával vitte.
– A lányát?
Nehezen tudtam elképzelni Clodiát anyaként, ahogy a lányát sem tudtam magam elé képzelni.
– Az én drága unokahúgom. Éles eszű, akárcsak az anyja. És hozzá hasonlóan gyönyörű is. Ráadásul imádja a nagybátyját.
– Akárcsak az anyja?
Clodius elvett egy kisebb süteményt.
– Talán nem annyira. Az átkozottak, megint elkezdtek óbégatni!
– Azt hiszem, lassan hozzászokom – jegyeztem meg. – Van egy egészen kellemes része, amit újra és újra elismételnek. Igen, ez az.
A zene tovalebegett a fejünk fölött.
Clodius elnevette magát, és megrázta a fejét.
– Csak vigyázz, mert legközelebb azon kapod magad, hogy egy ellenállhatatlan késztetés Frígia felé űz, ahol sitty-sutty, levágják a golyóidat!
Újra teletöltötte a kupáját, és nekem is kínált még a borból. A nedű zamatos melegséggel áradt szét bennem.
– Amíg itt vagyok, kihasználnám a lehetőséget, hogy kérdezzek tőled valamit – szóltam.
– Csak tessék.
– Pár nappal ezelőtt az utcán sétáltam sötétedés után, és észrevettem, hogy valaki követ. Tegnap este ugyanazt az embert véltem látni a házam előtt, és ma megszólított a fürdőben. Azt hittem, Clodia valamelyik embere, de aztán beláttam, hogy tévedtem. Tudsz róla valamit?
– Egy ember, aki követett téged? Nem, nem tudok róla semmit.
– Látom, hogy nagyon véded a nővéredet. Gondoltam, talán...
– Utánad küldtem valakit, hogy szemmel tartsa a nővérem bérencét? Ne nevettesd ki magad. Ha a tanácsomat kéri, természetesen megmondom a véleményemet, de ő dönti el, hogy kikkel üzletel. Nem ellenőrzöm a szövetségeseit, a barátait, sőt a szeretőit sem. Hogy nézett ki az a fickó?
– Fiatal, talán még harminc sem. Középmagas, vékony alkatú, sötét hajú. Bozontos szakálla van, ugyanis nemrég tért vissza valami hosszú útról. Lehet, hogy azóta a fürdőben leborotváltatta magát. A maga éhenkórász módján jó külsejű. Van valami szomorú, sőt szinte tragikus a szemében. Igaz, ma a fürdőben minden volt, csak szomorú nem. Alaposan felvágták a nyelvét.
Clodius érdeklődőn nézett rám.
– Megmondta a nevét?
– Nem, de hallottam, ahogy valaki megszólítja. Úgy hívta:...
– Catullus – fejezte be a mondatot Clodius.
– Honnan tudtad?
– Csak ő lehetett: Gaius Valerius Catullus. Szóval már visszatért?
– A barátja a fürdőben azt mondta neki, hogy korán érkezett vissza a hivatalos kiküldetésből, valahonnan keletről.
– Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni. Catullus túlságosan szereti Rómát. Ezek a vidéki fiúk mind ilyenek, ha egyszer már belekóstoltak a nagyvárosi életbe.
– Nem Rómában született?
– Nem. Valami eldugott északi helyen. Azt hiszem, Veronában. Clodia akkor találkozott vele, amikor Quintus kormányzó volt a galliai Cisalpinában, és ott táboroztak egy darabig.
– Akkor hát tényleg van valami kapcsolat Clodia és Catullus között?
– Volt régebben. De megszakították a szálakat, mielőtt Catullus itt hagyta Rómát a múlt év tavaszán. Legalábbis Clodia részéről vége a viszonynak. Gondolod, hogy téged követett?
– Igen. Nem tudod, miért tehette?
Clodius a fejét csóválta.
– Különös ember. Nehéz rajta kiigazodni. Nem érdekli a politika, költőnek hiszi magát. Clodia is így gondolta, nem csoda, hogy minden második verse a nővéremről szól. A nők szeretik az ilyen hadoválást, különösen a Catullus-féle bolondok szájából. Az a fajta, aki vérzik a szerelemtől; ő a megtestesült vérző szív, a szünet nélkül kesergő. Emlékszem egy nyári estére, amikor ezen a színpadon szavalt. Ott állt, ahol most az etióp, köré gyűltek a szépséges fiatal poéták és a csillogó szemű rajongók, ciripeltek a tücskök, ragyogott a hold. Mézédes szavakkal bódította őket, aztán megkavarta az edényt, és megmutatta a mélyén tekergő kukacokat. Önelégült, mocskos szájú és szenvelgő. Még rajtam is gúnyolódott.
– Egy verssel?
Clodius állkapcsa összeszorult.
– Semmivel sem volt jobb, mint az a hulladék, amit Milo talpnyalói költenek, de még azoknál is durvább. Tehát hazajött? Gondolom, nemsokára Clodia is hallani fog róla. Ha megint észreveszed, hogy követ, azt tanácsolom, teljes erővel vágd állon. Verekedni képtelen. A nyelve az egyetlen fegyvere. Versekkel sérteget, de másra nem alkalmas, legalábbis szerintem... vagyis azok szerint, akik bizonyosan tudják. Nézzenek oda, ez a kis sütemény csak még jobban meghozta az étvágyamat, a nap meg lassan lenyugszik. De addig nem megyek el, amíg Clodia haza nem jön. Maradj te is, és egyél velem egy rendes vacsorát.
Tétováztam a válasszal.
– Mondtam, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet. A te szádból akarja majd hallani, hogy mi történt a fürdőben, méghozzá a lehető legrészletesebben. Ha én próbálom elmondani neki, vagy feldühödöm, és elmegy a hangom, vagy a legrosszabb pontnál fogom elnevetni magam.
Rabszolgák érkeztek, és eltakarították az uzsonna nyomait. Megkértem az egyiküket, hogy hívja oda Belbót az előcsarnokból. A testőr dübörgő léptekkel jött le a lépcsőn, de illő elragadtatással nézett fel Venus gigászi szobrára. Aztán észrevette a kert túloldalán álló etiópot. Mindketten megfeszítették a vállukat, megremegtették az orrcimpájukat, és közben gyanakvó pillantásokat váltottak.
– Igen, gazdám?
– Vigyél el egy üzenetet Bethesdának – utasítottam. – Mondd meg neki, hogy ma este máshol vacsorázom.
– Itt, gazdám?
– Igen, itt, Clodia házában.
Összerándult az arcom, mert elképzeltem, hogyan fogadja majd Bethesda a hírt. Hát még ha tudná, hogy egy másik férfival vacsorázom az eunuchok énekétől hangos házban, ahol egy kolosszus méretű etióp testőr vigyáz ránk!
– És utána visszajöjjek, gazdám?
Mielőtt válaszolhattam volna, Clodius felemelte a kezét.
– Nincs rá szükség, Gordianus. Majd én gondoskodom róla, hogy biztonságban hazajuss.
Hűvösen nézett rám, feltehetőleg arra várt, hogy a bizalmatlanság jelét mutassam. Megvontam a vállam, és bólintottam.
– Nem kell visszajönnöd később, Belbo. Majd hazatalálok.
A testőr még egy utolsó bizalmatlan pillantásra méltatta az etiópot, aztán megfordult. Láttam, hogy miközben felfelé igyekszik a lépcsőn, a nyakát nyújtóztatva próbálja felfogni a monumentális Venus-szobor látványát.

 

Bealkonyult. A tamburinok őrült hangorkánjával és az éles furulyaszóval egyetemben váratlanul megszakadt az eunuchok kántálása is. Derült csend köszöntött be.
– Nos... – szólalt meg Clodius. – Gondolom, a gallusoknak is kell néha enniük. Meleg esténk van. Most, hogy befejezték a ricsajozást, akár a kertben is elkölthetnénk a vacsoránkat.
A rabszolgák heverőket és lámpásokat hoztak. Egyszerű, de kitűnő vacsorát ettünk. Clodia semmiféle földi örömöt nem vetett meg, így az sem véletlen, hogy ilyen kiváló szakácsot tartott. A remek ételeket lassan, ínyenc módra kellett elfogyasztani, könnyed beszélgetés közepette.
– A gallusok! – folytatta Clodius, hangosan szürcsölve a hallevest. – Mit tudsz Kübelé istennő kultuszáról, Gordianus?
– Nem sokat. Néha látom a papokat az utcán, azokon a napokon, amikor szabad nekik nyilvánosan koldulni. Hallottam a Kübeléhez szóló énekeket a Nagy Istenanya Ünnepén. És persze találkoztam a nővéred barátjával, Trygonionnal is. De olyasféle muzsikát, mint amit az előbb előadtak, még soha sehol nem hallottam.
– Ez a kultusz már régen gyökeret vert Rómában, mégsem tudnak róla sokat az emberek. Pedig Kübelé Rómába jutásának története roppant izgalmas.
A bortól és az ételtől egyre oldottabb hangulatba kerültem. Egy-egy pillanatra már az etióp nyomasztó jelenlétéről is meg tudtam feledkezni, holott a testőr még mindig ugyanúgy karba font kézzel állt a színpad hátulján, és nézte, ahogy eszünk.
– Meséld el!
– Akkoriban történt, amikor Hannibál a seregeivel ámokfutást rendezett Itáliában, és senkinek sem sikerült elüldöznie. A tizenötös bizottság az őrzésére bízott Szibülla-könyvekhez fordult tanácsért, és talált egy jóslatot: ha egy megszálló telepszik rá Itáliára, csak úgy lehet elűzni, ha a Nagy Istenanyát Rómába hozzák frígiai szentélyéből. Akkortájt Attalus király uralkodott Frígiában, és történetesen éppen Róma szövetségese volt. Ennek ellenére tárgyalni kellett magával az istennővel is. Amikor a fríg papok feltették neki a kérdést, az istennő megrázkódtatta a földet, és azt felelte: „Hagyjatok elmenni! Róma méltó hely bármely istenség számára!” Így hát Attalus király beleegyezett, hogy egy Kübelét ábrázoló szobrot ad ajándékba Rómának egy nagy fekete sziklával együtt, ami az idők hajnalán hullott le az égből, és arra sarkallta az embereket, hogy imádják az istennőt.
– Honnan tudod mindezt? – kérdeztem.
– Gordianus, te istentelen! Hát nem tudod, hogy én is a Papok Testületének egyik tagja vagyok? Engem is megillet a jog, hogy belenézzek a Szibülla-könyvekbe. Benne ülök a bizottságban, amely a gallusok munkáját és a Nagy Istenanya kedvéért végrehajtott szertartásokat irányítja. Ez így is van rendjén, hiszen a családomnak fontos szerepe volt abban, hogy Kübelé eljuthatott Rómába.
– Claudia Quinta történetére célzol? – kérdeztem.
– Hallottál róla?
– Csak hébe-hóba, és nem közvetlenül a nagy asszony leszármazottaitól.
Clodius elmosolyodott.
– A hajó, amely az égből hullott sziklát és Kübelé szobrát szállította, megérkezett a Tiberis torkolatához, és befelé hajózott a folyón Róma irányába. A parton nagy tömeg kísérte útját. Amikor viszont a hajó szent terhével elindult a kikötő felé, léket kapott, és süllyedni kezdett. A kikötőben várakozó méltóságok teljesen kétségbeestek. Képzeld csak el: minden politikus kivonul a nép közé, hogy minél nagyobb hatást gyakoroljon a tömegekre, és hirtelen egy szörnyűséges óment jelző katasztrófa kellős közepén találják magukat. Az Istenanya, akit azért hoztak Rómába, hogy megmentse Itáliát Hannibáltól, egyszer csak elsüllyed a Tiberisben! Kérsz még mézes bort?
– Nem, köszönöm.
– Egy kevés még biztosan jól fog esni. – Intett az egyik rabszolgának, hogy töltsön a poharamba. – A lényeg az, hogy az egyik ősöm, bizonyos Claudia Quinta mentette meg a helyzetet. Csak a legtisztább szüzeknek és a legkitűnőbb matrónáknak engedték meg, hogy a folyóparton üdvözöljék a Nagy Istenanyát, és biztos zúgolódtak amiatt, hogy Claudia Quinta is jelen volt a ceremónián. A laza erkölcseiről és a rossz hírű társaságairól suttogtak... mintha ugyanezeket a szavakat ma is használnák valakire... De azon a napon védelmet kapott, mert előrelépett, megragadta a horgonykötelet, és csodák csodája, a hajó megint emelkedni kezdett. Ezzel a szent jellel mutatta meg Kübelé, hogy teljes szívből elfogadja Claudia Quintát. A vallásos emberek szerint az asszony tisztaságát igazolta. Persze ha elég életszerűen magad elé képzeled a jelenetet, egész más következtetésre jutsz. Egy asszony kinyújtja a karját, megragad egy sikamlós kötelet, mire a nagy hajó feldagad, akár egy kulacs, amely újra megtelik. Nos, Claudia Quintának nagyon gyakorlott fogása lehetett.
– A besározódott sziklát és a szobrot leemelték a hajóról, és megtisztították. A szobor szertartásos megmosása még ma is része az ünnepségeknek. Kübelé templomát itt építették fel a Palatinuson, és fényes ceremónia kíséretében szentelték fel. Claudia Quinta volt a díszvendég. A jóslatnak megfelelően Hannibált nemsokára kiűzték Itáliából. És ma, nemzedékekkel később is el kell viselnünk a gallusok fülsértő énekét itt, Clodia kertjében!
– Mit gondolhattak a mi komoly, szigorú őseink, amikor először megpillantották a fríg papokat, akik Kübelét kísérték Rómába! Az a sok furcsa jelmez és ékszer, a hosszú kiszőkített hajuk, és a magas, sipítozó hangjuk! Mit szóltak, amikor meglátták, hogyan hódolnak a papok az istennő előtt, révületben előadott táncukkal és vad őrjöngésükkel? Mit szóltak az éjszaka közepén végrehajtott titkos ceremóniákhoz? Mit szóltak, amikor kiderült, hogy a Nagy Istenanya hitvese egy gyönyörű, kasztrált ifjú, akit Attisnak hívnak? Nem hinném, hogy egy ilyen hitvestől sok örömöt kaphat egy asszony. Lehet, hogy Kübelé jobban kedveli az olyan ügyes kezű nőket, mint Claudia Quinta. Én jobban szeretem Venust. Ahhoz nem fér kétség, hogy Venus mit akar Adonistól, nem igaz? – Felnézett a magasba tornyosuló szoborra. – Amikor végül belekóstolhattak abba, mit is jelent valójában a Nagy Istenanya kultusza, bizonyára felfordult a gyomra a mi zord és fegyelmezett őseinknek is.
– Nincs mit csodálkozni: Róma mindig kész volt arra, hogy felfaljon mindent, ami a tányérjára kerül, és úgy szarja ki magából, mint valami elfogadható római dolgot. Mindegy, hogy művészeti irányzatokról, szokásokról, rituálékról, sőt akár istenekről vagy istennőkről van szó. Ebben rejlik Róma zsenialitása: meghódítja a világot, és mindent a magáévá tesz a saját szájíze szerint. Kübelé kultuszát egyszerűen megtisztították, hogy alkalmas legyen a tömeges fogyasztásra. A Nagy Istenanya Ünnepe is éppen olyan, mint bármelyik másik fesztivál a Circus Maximusban, színdarabokkal, fogathajtó versenyekkel és állatbemutatókkal. Elmaradnak a rejtélyes rítusok, amelyeket az istennő hívei keleten rendeznek: a hívek eksztatikus orgiái az utcán, a férfiak és nők közös virrasztása a templomokban, a kiválasztott erős hitűek átkúszása a vértől csöpögő alagutakon. Mi, rómaiak nem szeretjük az ilyen dolgokat, még akkor sem, ha a vallás jegyében hajtják végre őket. Attist pedig soha-soha nem szabad megemlíteni! A kasztrált szeretőt akár el is felejthetjük. Kübelé hivatalos ünnepe Rómában nem más, mint egy újabb alkalom a főpapok és a politikusok számára, hogy megjelenjenek, és együtt nézzék meg a néppel a színdarabokat és a cirkuszi előadásokat. Persze az egy más kérdés, hogy mit csinálnak a zárt ajtók mögött a gallusok és az ő belső köreikbe tartozó személyek... Ó, ezt nem tudom elhinni!
A tamburinok hangja ismét megremegtette a levegőt, és felhangzott a zene.
– Biztos befejezték a vacsorájukat, és újrakezdik a kántálást – morogta Clodius komoran. – Szerinted úgy esznek, mint a hétköznapi emberek?
– Trygonionnak feltűnően jó étvágya volt, amikor megvendégeltem.
– Mikor?
– Amikor eljött hozzám Dióval, és segítséget kértek. A gyilkosság estéjén.
– Ó, igen! Amikor rávette a szegény öreget, hogy játsszanak jelmezesdit. Clodia elmesélte. Dio egy stólában az utcán... Még elképzelni is kínos. Jellemző Trygonionra: mindig olyasvalaki akar lenni, aki nem lehet, és másokat is bevon a maga fantáziavilágába.
– A gallust valami furcsa kapcsolat fűzheti a nővéredhez.
Clodius elvigyorodott.
– Újabb példa arra, mennyire nem bízhatok Clodia ítélőképességében. Vagy ott van Catullus és Marcus Caelius.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy ő és Trygonion...
– Ne beszélj ostobaságokat! Bár bizonyos értelemben ő sem különbözik azoktól az ép heréjű férfiaktól, akik bejáratosak voltak ebbe a házba. Mindannyian engedték, hogy Clodia rabszolgaként bánjon velük. Legalábbis egy darabig. Már elég régóta nem láttuk Trygoniont. Az ünnep előkészítésén munkálkodik a többi gallusszal együtt. Lehet, hogy őt halljuk most a furulyájával. – Clodius a homlokát ráncolta. – Ugye, nem tartod valószínűnek, hogy Clodia a Gallusok Házában van, és valami előadásfélét állít össze a saját társaságának?
– A társaságának?
– Clodia mindig rendez egy kis mulatságot a Nagy Istenanya Ünnepén. Ez a tavasz első társasági eseménye. Három nap múlva esedékes.
– De hiszen aznap kezdődik a tárgyalás!
– Ez csak véletlen egybeesés. De még egy okkal több az ünneplésre, ha megnyerjük a pert. A kert megtelik emberekkel, és fenn a színpadon... nos, Clodia minden évben megpróbálja felülmúlni saját magát. Lehet, hogy idén Trygonion fog zenélni nekünk. – Rekedten felnevetett. – Én sajnos nem tudok jönni. Idén indultam az aedilis címért, így felügyelnem kell a fesztivál hivatalos eseményeit. Nem lesz időm a kedvtelésekre. Valószínűleg a tárgyalásra sem tudok elmenni. Kár. Szeretném látni Caeliust ilyen szorult helyzetben. Szeretem az izgalmas tárgyalásokat. – Zöld szeme felvillant. A lámpás fényében döbbenetesen hasonlított a nővérére. – Még a saját tárgyalásomat is élveztem. Emlékszel rá, ugye, Gordianus?
– Nem voltam ott – feleltem óvatosan. – De szerintem mindenki emlékszik a Jó Istennő ügyére.
Clodius nagyot kortyolt a mézes borból.
– Három dolgot tanultam abból a nagy megpróbáltatásból. Először: soha ne bízz abban, hogy Cicero támogatni fog. Sőt számíts arra, hogy hátulról leszúr! Másodszor: úgy fizesd le az esküdteket, hogy a kívánt ítéletet megfelelő különbséggel hozzák. Akkor jobban alszol az előtte lévő éjjel. Én is jól aludtam.
– És harmadszor?
– Jól gondold meg, hogy női ruhába öltözz, legyen rá akármilyen okod. Semmi hasznom nem származott belőle.
– Diónak sem – jegyeztem meg.
Clodius röviden és szárazon felnevetett.
– Lehet, hogy mégis van egy kis humorérzéked.

* * *

Minél idősebb vagyok, annál könnyebben alszom el akaratom ellenére.
A vacsora végeztével Clodius felállt, mondván, hogy könnyítenie kell magán. Hátradőltem, és behunytam a szemem. A gallusok kántálását hallgattam. Vissza-visszatért az a kellemes dallam, amit kihallani véltem a zenéből, és én a nyomába eredtem, míg végül együtt lebegtem a különös muzsikával. Felemelkedtem Clodia kertjéből, és szemmagasságban vitorláztam el Venus arca előtt, aztán onnan is magasabbra szálltam. A hold fényében fürdő Róma úgy terült el alattam, akár egy játékváros, templomai apró kockákra hasonlítottak. A zenével együtt emelkedtem és süllyedtem, és úgy sodródtam a hangok tetején, mint egy buborék a hullámokon, vagy egy madártoll a szellő hátán, míg valaki belesuttogott a fülembe.
– Ha nem Marcus Caelius ölte meg Diót, akkor ki?
Megriadva ébredtem fel. Olyan tisztán és közelről hallottam a hangot, hogy meglepődtem az üres kert látványán. Egyedül voltam, a fáklyák fénye már elhalt. Csillagok sziporkáztak fölöttem az égen. Leszámítva a szökőkút halk csobogását, az udvar sötét volt és csendes. Valaki betakart egy pokróccal.
A pokróc Clodia parfümjétől illatozott.
Túl sok mézes bort ittam, gondoltam magamban. Túl sok nehéz ételt ettem. Mégis úgy éreztem, hogy tiszta a fejem, és felfrissültem. Mennyi ideig aludhattam?
Letoltam magamról a pokrócot. Meleg volt ahhoz, hogy betakarózzak. Felálltam, kinyújtóztattam a karomat, és körülnéztem. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy egyedül vagyok. De a könyörgő Adonison és a gigászi, fekete sziluettet alkotó Venuson kívül senki sem volt a kertben. Az istennő szeme sejtelmesen ragyogott a csillagok fényében. Megint erőt vett rajtam az a kellemetlen megérzés, hogy a szobor bármikor életre kelhet. Összeborzadtam, és hirtelen nagyon szerettem volna otthagyni a kertet.
A lépcső tetején megálltam, és halkan neveket kezdtem ismételgetni.
– Clodius! Clodius! Clodia! Chrysis!
Senki sem felelt. A ház felől egyetlen nesz sem hallatszott. Mintha egy üres templomban lettem volna, amit bezártak éjszakára. Végigsétáltam a folyosón és az átriumon, egészen az előcsarnokig. Biztos lesz egy rabszolga az ajtónál, talán ugyanaz az öregember, aki délután beengedett minket.
De az ajtónál csak Barnabast találtam, mély álomba merülve. A padlón ült, a falnak támaszkodott, és hátravetette a fejét úgy, hogy az átriumból beszűrődő sápadt holdfény megvilágította összenőtt szemöldökét. Valami hevert körülötte a földön; sokáig el sem tudtam képzelni, mi az. Aztán rájöttem, hogy Chrysis fekszik a férfi mellett, és fejét a férfi ölében nyugtatja. Az átható csendben jól hallottam a lélegzésüket.
Clodius megígérte, hogy biztonságban haza fogok jutni. Azt hittem, egy kísérőt ad mellém. A legésszerűbb az lett volna, ha felébresztem Chrysist és Barnabast, és elmondom nekik, mire van szükségem. De olyan nyugodtan pihentek, hogy meg sem mertem mozdulni, nehogy felriadjanak.
Egy kéz érintette meg a vállamat. Megfordultam, és belebámultam a sötétségbe. Az etióp bőre olyan sötét volt, hogy egy percig teljesen beleolvadt a környezetébe.
– A gazdám azt mondta, hogy vigyázzak rád, ha felébredsz – mondta, de alig értettem az akcentusa miatt.
– Clodius még mindig itt van?
A rabszolga bólintott.
– És Clodia?
– Akkor jött, amikor aludtál.
– Talán beszélnem kellene vele, mielőtt elmegyek.
– Már lefeküdtek.
– Alszanak?
– Mit számít az?
A fakó fényben nem tudtam eldönteni, hogy vigyorog, vagy a fogát csikorgatja. Majdnem elájultam a szájából áradó fokhagymaszagtól. A gladiátorok és a testőrök nyersen ették a fokhagymát, hogy erőt merítsenek belőle.
Az etióp eltolta a reteszt az ajtóról, és nagy dörrenéssel vágta ki. Megvető vigyorral nézte, ahogy az ajtó nekicsapódik a földön fekvő rabszolgáknak. Chrysis álmosan nyüszített fel, Barnabas pedig felmordult.
– Ez semmire se jó, főleg ajtónállónak nem – vicsorogta az etióp. – Az asszony túl elnéző a szolgáival. Na, menj csak. Majd én megyek a nyomodban.
– Nem – ellenkeztem. – Egyedül megyek.
Nagyon rosszul éreztem magam a társaságában.
Az etióp karba fonta a kezét, és baljóslatúan nézett rám.
– A gazdám egyértelmű parancsokat adott nekem.
– Egyedül megyek haza.
Erőszakosan egymásnak feszült az akaratunk.
Végül az etióp utálkozva elfintorodott, és megvonta irdatlanul izmos vállát.
– Ahogy akarod – szólt végül, és becsukta az ajtót az orrom előtt. Annyira közel volt a házam, és olyan mélységesen néma volt az éjszaka, hogy nem tartottam semmitől.

 

 

XVII

Róma aludt. A Palatinus nagy házai és lakótömbjei sötéten álltak körülöttem. Az utcákon sem hallatszott hang a saját lépteim neszén kívül. Hány óra lehetett? Az alkony és a hajnal egyformán távolinak tetszett, mint az ellenkező partok, amelyeket képtelenség meglátni a hatalmas, fekete tenger közepéről. Menthetetlenül egyedül éreztem magam; rajtam kívül senki sem volt ébren Rómában.
Egyszer csak lépteket hallottam a hátam mögül.
Megálltam. A lépések egy szívdobbanásnyi idővel később haltak el.
Előreléptem néhányat. Az idegen követett.
Gordianus, suttogtam magamban, végül eljutottál ide: felvállaltad egy ostoba kockázatokkal teli élet utolsó kockázatát. Beleestél abba a hibába, hogy hanyagul Fortunára bíztad magad, mert azt hiszed, hogy az istennő mindig elnézi neked a dőreségedet, és megvéd az utolsó pillanatban, mert a te életed egyszeri drámája valamiért annyira érdekli, hogy szeretné, ha folytatódna. Most viszont alábbhagyott az érdeklődése, egy pillanatra más vonta magára a figyelmét, te pedig itt hagyod a fogad, és örökre eltűnsz a világ színpadáról.
Egy részem valóban hitt ebben, és felkészült a közelgő csapásra. Ám egy másik részem úgy érezte, hogy lehetetlenség most meghalni, és csak képmutatásból vette számba az eshetőséget, hogy bebizonyítsa Fortunának: nem veszi természetesnek a segítségét, és gyengéden figyelmeztette, hogy jobb, ha tesz valamit, de sürgősen.
A lépések felgyorsultak a hátam mögött. Leküzdöttem a késztetést, hogy futásnak eredjek, inkább megfordultam. Nem akartam úgy végezni, mint azok az utcai holttestek, késsel a hátukban.
Egy keskeny utcán álltam, ahol mély árnyékok gyűltek össze. Az alak kissé bizonytalan járással közelített felém. Egyedül volt, és ha nem csaltak szemeim, túlzottan is sok bort ihatott. Biztos a költő, Catullus. Clodius megnyugtatott, hogy nem kell tőle félnem.
Hacsak nem Marcus Caelius az, aki részegen, és késsel a tunikája alatt eredt a nyomomba. De az is lehet, hogy Ptolemaiosz király egyik névtelen csatlósa. Vagy egy fokhagymától bűzlő gladiátor, akit Pompeius küldött a nyakamra. De lehet valaki más is, aki azt hiszi, hogy tudok valamit, de téved, mert nem tudok semmit.
Mielőtt közelebb ért volna hozzám, megállt. Még mindig nem láttam az arcát, de biztosan tudtam, hogy nem az etióp. Nem volt elég hatalmas. Középmagas, vékony testalkatú férfi volt. Amikor megszólalt, egyből ráismertem Catullus hangjára.
– Ezek szerint már nem szereti leszedni az éretlen almát a fáról. Most a talajtakaróban kotorászik.
A hangjából ítélve nem ihatott olyan sokat, és ijesztő sem volt, inkább szarkasztikus.
– Sajnos nem értem, miről beszélsz – feleltem.
– Nem vagy te öreg ahhoz, hogy felmelegítsd az ágyát?
– Kinek az ágyát? Nem tudom, kiről van szó.
Pár lépéssel közelebb jött.
– Keressünk egy világosabb részt, hogy lássam az arcodat, miközben hazudsz nekem. Tudod, hogy kinek az ágyáról van szó.
– Talán tudom. De tévedsz.
– Valóban? Az átkozott gallus üzeneteket közvetít közöttetek, és elvisz a hortijára is. Lezárt függönyök mögött utazol a hordszékén, és éjfélig maradsz a házában. Ki más lennél, mint az új szeretője?
– Ez nevetséges.
Hátrált egy kicsit, és elkezdett körbejárkálni. Hirtelen rájöttem, hogy talán sokkal jobban fél tőlem, mint amennyire én félek tőle. Ő volt az, aki elmenekült előlünk a Rámpán.
– Legalább Caeliust már kidobta, de nem értem, hogyan választhatott helyette egy magadfajta szerencsétlent.
– Te sértegetsz engem – tiltakoztam. – Továbbra is bizonygassam az igazságot, hogy nem vagyok Clodia szeretője, és hagyjam, hogy gyalázd a férfiasságomat? Vagy hazudjak, hogy elkerüljem a további sértegetést, és mondjam azt, hogy Clodia tényleg a szeretőm? Azt akarod hallani, hogy agyba-főbe dicsér, és szerinte kétszer annyira férfias vagyok, mint Caelius, és négyszer annyira, mint te, Gaius Valerius Catullus?
Azt hittem, ezzel túl messzire mentem, de tévedtem. A férfi megállt, és nevetésben tört ki.
– Te is olyan okvetetlenkedő szónok lehetsz, mint Caelius. Biztos a Forum szógyilkos, igazságfacsaró ügyvédei közé tartozol. Miért nem hallottalak eddig, öreg?
– Mert nem vagyok ügyvéd. Nyomozó vagyok, Catullus.
– Nos, te kitaláltad az én nevemet. Hát téged hogy hívnak?
– Gordianus.
Bólintott. Most már tisztábban láttam az arcát. A csapzott szakáll még mindig ott éktelenkedett az állán, nem borotváltatta le a fürdőben. Szemébe annak ellenére visszatért a tragikus jelleg, hogy mosolygott.
– Szomjas vagy, Gordianus?
– Nem különösebben.
– Én igen. Gyere velem.
– Hova?
– Itt az ideje, hogy beszéljünk. Róla.
– Nem azt kérdeztem, hogy miért, hanem hogy hova.
– Hol máshol innánk ilyen késő éjszaka?

 

Menj le egy kanyargós úton a Palatinus lábára, és elérsz egy kis térre Castor és Pollux temploma mögött. Fordulj balra. Menj tovább egy keskeny sikátoron (amely koromsötét és bűzlik a vizelettől) a Forum északi oldalán sorakozó épületek mögött. Amint a Palatinus lejtője elkanyarodik a bal oldalon, és kissé kiszélesíti a sikátort, egy zsúfolt térre érkezel, ahol műhelyek és raktárak sorakoznak. Ekkor délre vagy a Forumtól, és keletre a marhapiactól és a folyótól. Nézegesd a kis oszlopokat, amiken a boltok és műhelyek nevét tüntetik fel. Ahogy közeledsz a kilencedik tábla felé, egy fényes foltot fogsz látni, amit a kiakasztott lámpás vet maga köré. Ez a lámpás fogadja azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak aludni, illetve azokat, akik nem tudják, vagy nem akarják abbahagyni az ivást, a szajhákkal való hentergést és a szerencsejátékot. Ez az a hely, amit Catullus úgy nevez: a Parázna Kocsma.
A tavernának igazából nincs is neve, legalábbis a bejárat előtti oszlopra nem írtak semmit. Az oszlop tetején bevésett szavak helyett egy felfelé meredő márványfalloszt lehet látni. Az ajtót rikító fénybe öltöztető lámpás formája szintén elragadja az ember fantáziáját. A kevésbé tehetséges művészek, valószínűleg a gondosan kifaragott alkotásoktól ihletve, durva falfirkákat hagytak a falon, amelyekkel felvilágosítják az arra járót, mennyi mindenre lehet használni az ilyen hosszúkás alakzatokat.
Catullus bekopogott az ajtón. Csak résnyire nyitották ki, és egy véreres szem végigmért bennünket. Aztán szélesre tárta az ajtót.
– Engem ismernek itt – mondta Catullus. – Én is ismerem őket. A bor pocsék, a szajhák tetvesek, és a törzsvendégek is az aljanép legaljából valók. Én már csak tudom. Minden estét itt töltök, amióta visszatértem.
Beléptünk egy hosszú, keskeny helyiségbe, amelyet itt-ott térelválasztó falak daraboltak fel. Odabenn nyüzsögtek a törzsvendégek, csoportokba verődve álltak, vagy székeken, padokon ültek, kisebb asztalok körül. A lámpásokban valami silány olaj égett, amikből legalább annyi füst áradt, mint fény. Borostyánszínű köddel telt meg az egész terem, és ádázul csípte a szememet. Nevetést hallottam, szitkozódást, majd kockák koppanását, amit diadalüvöltések és kétségbeesett nyögések egyaránt követtek. A tömegben szinte csak férfiakat lehetett látni. Az a kevés nő, aki jelen volt, szemlátomást csak munkára várt.
Az egyikük hirtelen előtűnt a ködből, és úgy akaszkodott rá Catullusra, mint a folyondár. Sűrűn pislogtam könnyező szemmel, mire a folyondárból ruganyos testű, vörös hajú nő lett, szív formájú arccal.
– Gaius – dorombolta. – Az egyik lány mondta, hogy visszatértél. És szakállad is van! Na, hadd adjak rá egy csókot!
Catullus megmerevedett, és elgyötört arckifejezéssel húzódott el a lánytól.
– Ma éjjel nem, Ipsithilla.
– Miért nem? Már egy éve nem kóstoltalak meg. Egészen ki vagyok éhezve.
Catullusnak sikerült elmosolyodnia.
– Ma éjjel nem.
A nő eltolta magát tőle, és lesütötte a szemét.
– Még mindig a Lesbiád után sóvárogsz?
A férfi arca megrezzent, de gyorsan elkapta a karomat, és egy kiürített padhoz vezetett. Egy rabszolga bort hozott nekünk. Catullus igazat mondott: a bor pocsék volt, kiváltképp a mézes nedű után, amivel Clodius kínált. De a költő habozás nélkül legurította a torkán.
A szomszédos asztalnál egy csapat durva külsejű fiatal fickó gyűlt össze, és régi típusú kockajátékkal múlatták az időt. A kockák birkák négyszögletes bokacsontjából készültek, amelyeknek aztán számokat – I, III, IV, VI – festettek az oldalaira. Egymás után, sorban tették bele a kockákat egy pohárba, amit aztán megráztak, és miután valamelyik istenség vagy a szeretőjük nevét kiáltották, kiöntötték a tartalmát az asztalra. A bíró összeadta a kombinációt, és megnevezte a dobást, ami aztán a káröröm vagy a gúny hangjait csalta ki a játékosokból.
– Fiatal koromban sokkal szigorúbban ellenőrizték a tiltott szerencsejátékokat – jegyeztem meg. – Kivéve, természetesen, a Saturnalia-ünnepek idejét.
– A Parázna Kocsmában mindig Saturnalia van – vágta rá Catullus.
– Herkulesre! – kiáltott fel az egyik játékos.
A pohár zörgött, a csontok koppantak.
– Egy Bika-dobás! – közölte a bíró, ami azt jelentette, hogy az asztalon három egyes és egy hatos volt egymás mellett.
A következő dobó a szeretője nevét rikkantotta, és eldobta a kockákat.
– Kutyák! – vágta rá a bíró. – Négy egyes. Ennél rosszabb nincs is!
A játékos morogva vette tudomásul, mennyire rájár a rúd aznap éjjel, és megátkozta a szeretőt is, akinek a nevével jó szerencsét akart biztosítani magának.
Catullus le-leragadó szemmel nézte a tömeget. Olyan sűrű volt a füst, hogy alig tudtam kivenni egy-két arcot, felismerni pedig végképp nem tudtam volna senkit.
– Beszélgetni akartál – szólaltam meg.
– Most nem forog a nyelvem. Még több bor kell.
– Akkor majd én beszélek. Te követtél két nappal ezelőtt a Rámpán?
– Igen.
– Ki küldött?
– Senki.
– Akkor miért követtél?
– Már korábban is követtelek. Lehet, hogy nem olyan éles a szemed, ahogy gondolod. Ott voltam Clodia háza előtt, amikor azon a napon meglátogattad Trygonionnal. Éppen akkor értem vissza a városba.
– Alig értél vissza, és máris Clodia házához mentél?
A szája elé tette az ujját.
– Ezen a helyen szólítsd inkább Lesbiának.
– Miért?
– Ez a titkos neve, amit használok. A versekben. Az ilyen helyeken.
– De miért pont „Lesbia”?
– Leszbosz szigetén élt Szapphó, aki sokkal jobban értette a szerelmet, mint bármely más költő a világon. Homérosz pedig a „létező leggyönyörűbb nőknek” nevezte a leszbosziakat.
– Homérosz nem volt vak?
Savanyú arccal nézett rám.
– Ezt a sort Agamemnón írta.
– Jól van, akkor legyen Lesbia. Amikor aznap Lesbia házához mentél, nem mondta neked senki, hogy nincs otthon?
– Nem. Nem kopogtam be. Vártam. Leselkedtem. Még nem tudtam volna találkozni, és szemtől szemben beszélni vele.
– Hol vártál, és honnan leselkedtél? Az egy zsákutca.
– Vannak mély kapualjak, amelyekben jól el lehet rejtőzni. Akkor megjelentél te a testőröddel és a törpe gallusszal. Elég közel voltam hozzátok, így meghallottam a „horti” szót. Amikor elindultatok, követtelek titeket. Mit csináltatok ti ketten odabent a sátorban?
– Nem hinném, hogy ez rád tartozik.
– Vagy inkább: mit csináltatok ott hárman, miután Lesbius is előkerült meztelenül és csuromvizesen?
– Lesbius?
– Tudod, kire gondolok.
– Láttad, ahogy bejött a sátorba?
– Elbújtam a fák és bokrok között a folyóparton. – Fagyos mosoly ült ki az arcára. – Te azt hiszed, hogy teljesen tökkelütött vagyok.
– Akkor is követtél, amikor eljöttem onnan?
– Egészen a házadig, aztán addig a másik házig a Suburában, majd megint vissza. A Rámpáig nem is vettél észre, ugye? Csapdát állítottatok nekem a testőröddel az út végén, ezért felvettem a nyúlcipőt. Ha te is azok közé az alantas figurák közé tartozol, akiket az ágyába szokott cipelni, még akár veszélyes is lehetsz.
– Mondtam már, hogy nem vagyok a szeretője. Csak a „bérence”, ahogy Clodius nevezett.
– Lesbius! – javított ki. Az olcsó bor már éreztette rajta a hatását. – Attól még lehetsz egyszerre a szeretője és a bérence is. Sokkal előkelőbb a magadfajtánál, de jól tudjuk, hogy szívesen ereszkedik lejjebb egy kis kéjelgésért.
– A Venus-dobás! – kiáltotta el magát a bíró, mire hatalmas hangzavar támadt.
Valaki lecsapott az öklével, és miközben a kockák felugrottak az asztalról, azt ordítozta, hogy csalás történt. A többiek fenyegető gyűrűbe tömörültek körülötte, hogy elhallgattassák.
– A Venus-dobás – ismételte Catullus. – Amikor mind a négy kocka más számot mutat. Nem a legmagasabb pontszám, de a legritkább. Szerinted miért van így?
– Talán mert Venus változatosságra vágyik?
– Akárcsak Lesbia. Kivéve, amikor a saját vére kelti fel a vágyát.

 

Lesbius neve Pulcher, a Szép – és az is bizonyára,
minthogy Lesbia sokkal jobban szereti
Catullusnál és Catullus összes rokonánál,
kiket eladna a szép Lesbius három derék
férfiúért, ha azok hajlandók őt jól szájon...
csókolni.

 

Mosolyogva bólintottam.
– Clodius mondta, hogy jobb verseket költesz, mint Milo emberei. És a szád is mocskosabb.
– Lesbius – helyesbített Catullus – meg akar alázni az ilyen dicséretekkel.
– Most már egész jól forog a nyelved.
– De a szomjam még mindig nem csillapodott. Hol van az a rabszolga?
A padhoz ütögette a poharát, ám a zörej elveszett a nagy lármában.
– Gondolom, azért előbb-utóbb akarsz vele találkozni – jegyeztem meg.
Üres arccal nézett a borostyánszínű ködbe.
– Már találkoztam vele.
– Úgy értem, szemtől szemben. Hogy beszélhess vele.
– Ma beszélgettem vele. Az egész délutánt együtt töltöttük.
– Hogyan?
– Ma reggel végül bekopogtattam az ajtaján. A vén rabszolga azt mondta, hogy korán elment hazulról a lányával meglátogatni valamelyik unokatestvérét. Így hát kódorogtam egyet a városban, és végül a Senius fürdőnél kötöttem ki. Merő véletlenség, hogy ott éppen veled találkoztam, és tanúja voltam annak, ahogy Caelius szerencsétlen barátját üldözőbe vették. Nevetséges volt az egész. Mi történt ott valójában?
– Majd később elmesélem. Folytasd... Hogy is volt Lesbiával?
– Végül eljöttem a fürdőből, és visszamentem a házához. Észrevettem, hogy a hordszéke a Metellus család egyik tagjának háza előtt pihen. Éppen búcsúzott a lányával együtt. Akkor léptek ki az ajtón. Meglátott, mielőtt elfordulhattam volna. Nehéz olvasni az arcából. Mindig is nehéz volt. Nem fogható más arcokhoz, egyet leszámítva. Szerinted képesek Lesbiusszal egy szempillantás alatt kiolvasni az üzenetet egymás arcából? Mintha tükörbe néznének? A többi ember órákig vizsgálgathatja az arcukat, mégsem tudja, mi rejlik mögöttük. Van valami a szemében, ami olyan, mint egy idegen nyelven írott vers. De tökéletesebb bármilyen versnél. Sokkal fájdalmasabb.
– Hívott, hogy szálljak be a hordszékébe. „Hova megyünk?”, kérdeztem. „Haza”, felelte. „Várok valakit, aki híreket hoz nekem.” Gondolom, rád célzott. „Nem megyek a házadba, ha más is lesz ott”, mondtam neki. Sokáig hallgatott, és csak nézett. Végül azt mondta: „Metella még maradhat egy kicsit az unokatestvéreinél. Mi ketten lemegyünk a hortira.”
– Természetesen nem volt helyes döntés. Egy ilyen meleg napon, mint amilyen a mai volt, amikor az a sok pucér varangy ott pancsolt a vízben, és vigyorogtak Lesbia felé, ő pedig visszavigyorgott rájuk... Vajon azért kacérkodott velük, hogy nekem fájdalmat okozzon? Vagy túl önhitt vagyok? De legalább Chrysis nem volt ott, hogy bevigye a sátorba a legbájosabb varangyot, vagyis nem mentek bele a szokásos játékba. Lesbia meghívott a következő fogadására. Nagyon előzékeny volt. „Biztos vannak új verseid, amiket felolvashatsz nekünk. Az utazás megihleti a költőket.” Mintha csak egy ismerőse lennék, akit bármikor odahívhat magához, amikor a csodálóit akarja szórakoztatni. De tudod mit? – Sötét arccal mosolyodott el. – Történetesen tényleg van egy új versem, és fel is fogom olvasni a fogadásán. Valami, ami nagyon illik a Nagy Istenanya Ünnepére. Feltételezem, te is ott leszel.
– Én? Engem nem hívtak meg. Milyen furcsa, nem? Elvégre az új szeretője lennék, vagy mifene.
– Ne bosszants, Nyomozó. Eleget piszkáltak már a mai napon. Napnyugtakor úgy döntött, hogy elég időt töltöttünk a telkén. Én éppen akkor jutottam el oda, hogy megmondom neki, amit akartam, de közbevágott, hogy el kell még hoznia Metellát, és este a fivére is meglátogatja. „Szívesen venném, ha velem tartanál”, mondta, mintha el tudnám viselni, hogy mindketten ott vannak egyszerre. Közöltem vele, hogy majd egyedül sétálok vissza a városba.
– De végül mégis ott voltál a háza előtt.
– Vonz, mint a láng a molylepkét. Csakhogy ettől a lángtól megfagyok, nem felmelegszem.
Váratlanul megjelent a felszolgáló rabszolga, és amikor Catullus rászólt, ismét teletöltötte a poharunkat borral. Belekortyoltam, és legszívesebben kiköptem volna, de Catullus szemrebbenés nélkül ivott.
– Szóval, mi is történt pontosan ma a fürdőben? – kérdezte. – Amikor a hortin voltunk, elmondtam Lesbiának, hogy a Senius fürdőből jöttem, mire felcsillant a szeme, és mindent hallani akart arról a nevetséges üldözési jelenetről. Tudta, hogy mi zajlott ott, ugye? De ő is tartotta a száját, akárcsak te.
Nem csoda, hogy Clodia nem ébresztett fel, amikor hazaért, gondoltam magamban. Catullustól és később Barnabastól részletesen végighallgathatta, hogyan csúszott ki a markából Licinius és a pikszis. Vagy túlzottan vágyott már a fivére társaságára, és azért nem akarta meghallgatni a bérence beszámolóját?
– Tudsz a Marcus Caelius ellen felhozott vádakról? – kérdeztem.
– Másról sem hallok, amióta visszajöttem Rómába. Azt mondják, ezúttal alaposan benne van a csávában.
– A te Lesbiád és Lesbiusod is a vád oldalát erősíti. Hivatalosan ugyan nem vesznek részt az ügyben, de lelkesen gyűjtik a bizonyítékokat Caelius ellen egy bizonyos gyilkossági kísérlet kapcsán.
– Igen, hallottam. Ezért bérelt fel téged?
– Igen.
– Tehát idáig fajultak a dolgok közte és Caelius között. Én mindkettőt szerettem. A római társaság káprázatos Venusa és ingerlékeny Adonisa. Nem meglepő, hogy inkább egymást választották, és kidobták az ágyukból a jöttment veronai fajankót. Ők ketten együtt, nélkülem... Ez már túl sok volt nekem. – A beszéde a bor hatására kezdett összemosódni. – Mennyivel jobb volt, amikor még élt a férje! A jó öreg Quintus Metellus Celer, az a mokány vén kecske. Lesbia akkor még hűséges volt hozzám! De miután Celer meghalt, a saját ura lett, és ami azt illeti, mindenkinek az asszonya. Ám még ezt is elviseltem, mert legalább nem választott ki egyet, és nem zárt ki engem a szeretői közül. Csakhogy később jött Caelius, és én bekerültem a megunt és kidobott ágyasai közé. Ebben a tavernában is rengetegen vannak. Egy tucat embert mutathatnék, aki a szeretője volt. Azt hittem, ha elmegyek egy évre, tompul a fájdalom. De még mindig vérzik a seb, és vágyódom a kés után, ami megsebzett.
– Már nem szeretik egymást – közöltem. – Amennyire én tudom, a férfi dobta ki a nőt. Lesbia megkeseredett. Tönkre akarja tenni Caeliust, sőt egészen megszállott lett, ha ez megnyugtat téged.
– Megnyugtat? A tudat, hogy egy férfinak sikerült olyan mélyen hozzáférnie, hogy az elfordulásával kínt okozzon neki, és fájdalmában tönkre akarja tenni? Engem egy legyintésre sem méltatott, amikor kidobott. Nem kapsz több alamizsnát, rühes kutya! Caelius elhagyja, és majd’ beleőrül. Miért lenne ez megnyugtató?
– Kölcsönösen tönkre akarják tenni egymást, legalábbis Lesbia szerint. Erről szólt az egész komédia a fürdőben. Caelius mérget küldött egyik barátjával, Liciniusszal az asszony egyik rabszolgájának, mert azt hitte, hogy meg tudja vesztegetni. Hogy megölje a gazdasszonyát.
– Megölje Clodiát? – Catullus megfeledkezett az álnévről; vagy túlzottan döbbent, vagy túlzottan részeg volt. – Nem, Caelius soha nem tenne ilyet. Nem hiszem el.
– Az asszony azt mondja, hogy Caelius először egy rabszolgán próbálta ki a mérget, és végignézte, ahogy a nyomorult meghal a szeme előtt.
– Ezt el tudom képzelni. Caelius szemrebbenés nélkül meg tudná ölni bármelyik rabszolgáját. De az képtelenség, hogy őt akarná megmérgezni.
– Akkor sem, ha kétségbe van esve? Nagyon komoly dolgokkal vádolják. Ha bűnösnek találják, mindenről lemondhat. Megszégyenítik, elfelejtik, száműzik Rómából.
– Száműzik Rómából... ismerem azt a magányt.
Catullus a pohara fenekét bámulta.
– Nem tudod elképzelni, hogy Caelius megöletné Lesbiát, csak hogy mentse az irháját?
– Megölni Lesbiát? Nem, őt nem. Soha.
– Talán soha nem szerette annyira, mint te.
– Egyik sem szerette annyira, mint én. – Catullus bambán meredt a tömegbe, aztán megfeszültek a tagjai. – Hádészra! – suttogta. – Nézd, ki jött be!
Megpróbáltam keresztülnézni a sűrű füstön, és három új jövevényt láttam a bejáratnál. Helyet kerestek, ahova leülhetnek.
– Marcus Caelius személyesen – állapítottam meg. – Ha nem tévedek, a barátai, Asicius és Licinius kíséretében.
Caelius észrevette Catullust. Először meglepettség tükröződött az arcán, aztán mintha valami érzelem villámlott volna át rajta. Kisvártatva a helyére került a maszkja, és csak egy pillanatra libbent félre, mert amikor engem is meglátott, összezavarodott. Tétovázott, majd elindult felénk, és intett a kísérőinek, hogy ne maradjanak le.
– Catullus! – köszöntötte a költőt keserűen gúnyos mosollyal. – Mikor jöttél vissza?
– Néhány napja.
– És nem látogattál meg engem? Mélyen megsértesz.
– Igazság szerint odamentem a lakásodhoz – felelte Catullus. – A régi lakásodhoz. A szomszédok azt mondták, hogy Clodius kirúgott onnan, és el akarja adni az épületet. Azt is mondták, hogy visszaköltöztél az apád viskójába a Quirinalisra.
– Meg kellene látogatnod – vágta rá Caelius makacsul mosolyogva.
– A Quirinalis kissé kiesik a szokásos útvonalamból. Amellett nem hinném, hogy az apád háza megfelelő hely lenne ahhoz, hogy olyan vendégségeket rendezz, mint régen.
– Nem tudom, mire célzol.
– A bor, a danolászás, a szajhák, a tetszőleges fekvő elhelyezkedés... A papa nem nézné jó szemmel.
– Ilyen vendégségeket már rég nem tartok – közölte Caelius.
– Legalábbis a tárgyalásig nem. Akkor pedig lehet, hogy mindent magad mögött kell hagynod, akár akarod, akár nem.
A maszk kis híján csikorogni kezdett Caelius arcán.
– Arra céloztam, hogy igyekeztem elhagyni ifjúkorom bizonyos féktelen szokásait, és megszakítani a megkérdőjelezhető ismeretségeket. Talán tényleg jobban tetted, hogy távol maradtál, Catullus. Az embernek tartania kell magát egy színvonalhoz, ha arról van szó, hogy kit lásson vendégül az apja házában. Hála az előrelátásodnak, nem kellett becsapnom az ajtót az orrod előtt, és ezzel kínos jelenetet rendeznem a környéken.
Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Catullus a pohara aljára süllyedt maradványokat lötykölte, és lebiggyesztett szájjal, töprengve nézegette a vöröses örvényt.
– Azt hiszem – szólalt meg végül olyan kemény és mély hangon, hogy a lélegzetem is visszafojtottam –, mivel mélységesen megsértettél engem, Marcus Caelius...
Caelius megfeszült, a barátaival egyetemben.
– Mivel mélységesen megsértettél engem – folytatta Catullus –, ráadásul rendkívül bonyolult mondatok logikusan felépített láncolatával érveltél... szóval azt hiszem, Marcus Caelius, hogy ma este még nem ittál elég bort!
Caelius arcáról lefolyt minden kifejezés, aztán nevetésben tört ki.
– Nem, közel sem. Én pedig arra következtetek a te hanyag érvelésedből, Gaius Catullus, hogy velem ellentétben te már túlzottan is sokat ittál ma este.
– Ezzel nem tudok vitatkozni – vigyorodott el a költő, és lehörpintette a maradékot.
– Annyi baj legyen. Fiatal az éjszaka – jelentette ki Caelius. – Bőven van még időm arra, hogy bűzösre és részegre igyam magam, neked meg bőven van időd kijózanodni.
– Gondolom, már ismered a barátomat, Gratidianust – mutatott rám Catullus.
– Gordianus – javítottam ki. – Igen. Marcus Caeliusszal ismerjük egymást. Régebben szomszédok voltunk.
– És néhányszor kereszteztük egymás útját a bíróságon is – tette hozzá Caelius. – Bár nem annyira, amennyire most.
Vállat vontam.
– Azt hiszem, nem...
– Le akarod tagadni, hogy egy bizonyos asszony felbérelt téged, mégpedig nem arra a célra, amire általában férfiakat bérel fel?
– Még arra sem vagy méltó, hogy megcsókold a középső ujját – rivallt rá Catullus kevésbé barátságosan. – A sértő szavakhoz pedig végképp semmi jogod.
Licinius, aki eddig engem figyelt, hirtelen átvette a szót.
– Várj, most már tudom, hol láttam ezt az embert. Ott volt ma a fürdőben, amikor...
– Fogd be, Licinius – vicsorogta Caelius.
– Ugye, nem igaz, Caelius? – Catullus őszinte arccal előrehajolt, miután egy szempillantás alatt megváltozott a hangulata. – Ugye nem igaz, amit Gratidianustól hallottam?... Ugye nem tudnál neki ártani? Ugye nem? Semmi pénzért. És semmiképpen nem...
– Hallgass, Catullus – vetettem oda a fogaim közül.
– Igen, most már én is emlékszem! – Asicius közelebb lépett, a szemembe mélyesztve a tekintetét. – Ő bujkált az árnyékok között az utca túloldalán, a palatinusi lakásoddal szemben, Caelius. Azon az éjjelen, amikor elintéztük a vén...
– Kuss legyen, Asicius! – kiáltott fel Caelius, olyan hangosan, hogy a szomszédos asztalnál ülő játékosok figyelmét is magára vonta.
Az egyikük elrontotta a dobást, mire a kockák lerepültek a földre. A rossz ómen láttán egyes játékosok mindenüket leszedték az asztalról, akik pedig bent maradtak a játékban, káromolni kezdték a gyáva kiszállókat.
Catullus kissé imbolyogva felállt.
– Le akartok ülni, Caelius? Tessék, ülj a székemre. A Parázna Kocsma most már az én ízlésemnek is túl parázna. Jössz, Gratidianus?
– Gordianus – javítottam ki halkan, és felálltam én is.
Asicius és Licinius elsurrantak mellettem, és leültek a padra. Amikor Caelius mellé léptem, a fülemhez hajolt.
– Tudd meg, hogy rossz úton jársz. Esküszöm, hogy nem öltem meg Diót – suttogta.
– Nem csak ezzel a bűnténnyel vádolnak, Marcus Caelius.
Kínzóan erősen ragadta meg a karomat, és halkan folytatta.
– De te csak Dióval foglalkozol, nem igaz? Azt akarod, hogy a szelleme békében nyugodjon, mert még fiatal korodban ismerted meg, Alexandriában.
Caelius láthatóan teljesen elvesztette a hidegvérét. Clodius korábban gátlástalan, elvetemült alaknak nevezte. Amikor belenéztem a szemébe, félelmet láttam.
– Honnan tudsz ezekről a dolgokról, Marcus Caelius? Honnan tudod, hogyan ismertem meg Diót? És honnan tudod, hogy Clodia felbérelt?
– Ne törődj vele. Csak az számít, hogy rossz nyomon indultál el. Nem én voltam. Nem öltem meg a vén egyiptomit. Az őseim szellemére esküszöm.
– Nem Asicius barátod tette?
– Nem, ő sem ölte meg Diót.
– Hát akkor ki?
– Nem tudom. De nem én voltam.
– A gyilkosság éjszakáján hol voltál Asiciusszal, mielőtt találkoztunk az utcán? Mire készültetek ti ketten? Áruld el, és esküdj az őseidre.
– Ennél többet nem mondhatok.
– De ez nem elég.
Caelius megszorította a karomat.
– Gordianus...
– Gratidianus! – szólalt meg Catullus, és megragadta a másik karomat.
Caelius elengedett, és hirtelen azon kaptam magam, hogy valaki az ajtó felé húz. Kavargott a fejem az olajlámpások füstjétől és az olcsó bor fanyar szagától. Egy idegen kiáltását hallottam a hátam mögül.
– Venusra! Mindent felteszek erre a dobásra, és a szerelem istennőjébe helyezem az összes bizalmamat! – Aztán kockák zörgését lehetett hallani, majd ugyanaz a hang kurjantott fel, ezúttal diadalittasan felülemelkedve a csalódott morgásokon. – A Venus-dobás! A Venus-dobás! Ez mindent visz!

 

Odakint az utcán mélyen magamba szívtam a friss levegőt, és felnéztem a csillagokkal ékes égboltra.
– Miért rángattál olyan gyorsan ki a fogadóból? – kérdeztem.
– Nem hagyhattalak ott, hogy mindent elmondj nekik, amit elmeséltem... róla.
– Nem tettem volna ilyet. És légy szíves, ne hívj Gratidianusnak. A nevem...
– Tudom, hogy nevezed magad. De számomra mostantól van egy másik neved, pontosan az, amin odabent szólítottalak. Ahogy neki is van egy másik neve. Lehet, hogy egyszer még bekerülsz az egyik versembe.
– El sem tudom képzelni, milyen vers lenne az.
– Nem?

 

Gratidianus okosnak hiszi magát, és talán nem téved,
Mert Lesbia szereti őt, sokkal hevesebben,
Mint Catullust és klánját...

 

– Hagyd abba, Catullus! Túl részeg vagy, nem tudod, mit beszélsz.
– Soha nem lehetsz olyan részeg, hogy ne tudj verset költeni.
– De annyira lehetsz részeg, hogy értelmetlen mondatokat hordj össze. Most már jobb lesz, ha hazaindulok.
Végignéztem a sikátoron. A fallikus formájú lámpás által vetett fénykörön túl mindent elnyelt a nyugtalanító sötétség.
– Majd hazakísérlek – ajánlotta Catullus.
Egy részeg költő mint testőr! Mi lesz, ha Caelius és a barátai utánunk erednek?
– Akkor siessünk! Ismersz más utat is? Ahol senkinek sem jutna eszébe követni minket?
– Minden apró ösvényt ismerek, ami a Parázna Kocsma környékén található. Gyere utánam!
Kacskaringós útvonalon vezetett végig; gyakran olyan szorosan álltak egymás mellett a raktárak, hogy csak oldalazva lehetett elférni közöttük. Igyekeztem kikerülni a szemétdombokat, amikben mozgolódtak és vinnyogtak a patkányok. Végül egy meredek lejtőn indultunk felfelé a Palatinus nyugati lejtőjén. Ezen az útvonalon aligha követhetett minket egy orgyilkos, de sok veszélyt tartogatott a Catullushoz hasonló részeg alakok számára. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban eleshet, és kitörheti a nyakát, engem is magával rántva, de csak néha-néha inogtak meg a léptei a meredek kaptatón. Mintha a hegymászás kijózanította volna. A tüdeje mindenesetre meglepően erősnek bizonyult. Miközben én levegőért kapkodtam, neki még arra is maradt tartaléka, hogy hangot adjon a gondolatainak.
– Bárcsak mindannyian eunuchok lennénk! – sóhajtotta. – Náluk nincs is boldogabb ember!
– Szerintem bárkiből lehet eunuch, ha akarja.
– Ha! Nem olyan könnyű dolog az, mint gondolod. Én már csak tudom, a saját szememmel láttam. Amikor Bitíniában voltam, megnéztem Trója romjait is, hogy megkeressem a fivérem sírhelyét. Olyan messze van szegény az otthonától! A visszaúton egy idegen megkérdezte tőlem, hogy nem akarom-e látni a gallusok beavatási szertartását. Persze pénzt akart. Elvezetett az Ida-hegy oldalába egy templomba. A papok is pénzt akartak. Úgy éreztem magam, mint egy szájtáti utazó, aki minden erőszakos kézbe érméket nyom. Én is csak egy vaskos erszényű, izgalomra éhes római voltam, aki a „valódi” Keletbe akart belekóstolni. Bekísértek egy szobába, ahol olyan sűrű volt a tömjénfüst, hogy alig kaptam levegőt, és olyan hangosan szólt a furulya és a tamburin, hogy azt hittem, megsüketülök. Kezdődött a rítus. A gallusok valami örvénylő, vad táncba fogtak, ők voltak az istennő ujjai, akik az ütemet adták. A beavatás előtt álló ifjú szintén révületbe esett, csupasz testét izzadság borította, tagjai a zene ritmusára tekeregtek. Valaki egy törött cserépdarabot adott a kezébe. A kísérőm azt suttogta a fülembe: „Szamoszi cserépedényből való. Csak ezzel lehet elkerülni a gennyesedést.” A fickó a szemem láttára változtatta magát gallusszá. Egymaga. Senki nem segített neki. Hát... ritkán lát olyat az ember. Később, amikor a vér elborította a lábát, és már állni sem tudott, a többiek hullámos táncmozgással, kántálva, üvöltözve körülvették. A kísérőm kuncogni kezdett, a bordáim közé bökött, és a kezével eltakarta a golyóit. Rémülten menekültem ki arról a helyről.
Catullus kis időre elhallgatott. Elértük az ösvény tetejét, és elindultunk a sötét, néma utcák labirintusában.
– Képzeld el azt a szabadságot! – suttogta Catullus. – Magunk mögött hagyni a test éhségét!
– A gallusok is szoktak éhesek lenni – ellenkeztem. – Ugyanúgy esznek, mint a férfiak.
– Igen, de az ember eszik, aztán egy ideig jól érzi magát. Az a sóvárgás, amiről én beszélek, saját magát táplálja. Minél több táplálékot kap, annál éhesebb lesz.
– A római ember irányítja az étvágyát, és nem fordítva.
– Akkor lehet, hogy mi már nem vagyunk rómaiak. Mutass nekem egy embert ebben a városban, aki felül tud kerekedni az éhségén.
Eltöprengtem ezen, miközben végigsétáltunk a kanyargós, árnyékokkal telített utcákon.
– A kasztrálás sem feltétlenül vet véget a szenvedélynek – szólalt meg ismét Catullus. – Nézd meg például Trygoniont!
– Mi van vele?
– Nem tudod, honnan származik a neve? Nem hallottál Philodémosz híres sírfeliratáról?
– Talán fel kellene ismernem azt a nevet?
– Barbár! Gadarai Philodémosz. Talán a valaha élt legnagyobb görög költő volt.
– Ó, az a Philodémosz! Azt mondod, van egy sírfelirata?
– Hosszú évekkel ezelőtt költötte egy halott gallus számára, akit szintén Trygonionnak hívtak. Megérted, ha görögül mondom?
– Majd lefordítom fejben.
– Jól van, hallgasd.

 

Itt nyugszik a hamvas és finom asszonyi-testű
Trygonion, kéjre-tompa heréltek közt a legelső,
szeretője a Nagy Istenanyának, Kübelének,
kit az ő papjai közt egyedül győzött le női igézet.
Adj néki, kegyes föld, sírköve mellé puha vánkost
gyönge fehér ibolyákból.

 

– A mi Trygonionunk is ebből a régi versből kapta a nevét. Nem emlékszem, hogy hívták korábban, valami kiejthetetlen fríg neve volt. Egyszer, amikor a Lesbia iránti vonzalma miatt gúnyoltam, kicsi Trygonionnak neveztem. Elvégre ő volt a gallus, aki elcsábult egy nő iránt. A név ráragadt az eunuchra, ahogy ő is rátapad Lesbiára. Mindig rá gondolok, amikor kasztrálni akarom magamat. Lehet, hogy nem lenne jó vége. Hasztalan gesztus lenne. Néha a lelki szenvedély a testi vágyaknál is erősebb. A szerelem tarthat a síron túl is, és egyes ritka esetekben a férfiak szépség iránti sóvárgása a heréjüknél is tovább élhet.
– Trygonion ennyire rajong Lesbiáért?
– Ugyanúgy szenved, mint én, de van egy nagy különbség.
– Mi?
– Trygonionnak semmi reménye nincsen.
– És neked?
– Amíg megvannak a golyóid, addig megmarad a remény is! – Catullus valami furcsa, ugatásszerű hangon nevetett fel. – Még a rabszolgáknak is van reményük, amíg megvannak a golyóik. De egy gallusnak, aki egy gyönyörű nőbe szerelmes...
– Annyira szerelmes, hogy bármit megtenne érte?
– Bármit, kérdezés nélkül.
– Annyira szerelmes, hogy a féltékenység el is vakíthatja?
– Meg is őrjítheti!
– Akkor veszélyes lehet. Kiszámíthatatlan...
– Feleannyira sem veszélyes, mint Lesbia. – Catullus hirtelen megszédült, előrelendült az úton, aztán visszatántorodott hozzám. Fel-felugrott, hogy meglendítse az emeleti ablakokból lógó lámpásokat. – Átkozott szuka! A Palatinusi Médeia!
– Ha nem tévedek, Médeia egy boszorkány volt, ráadásul meglehetősen gonosz.
– Csak azért, mert ahogy a drámaíró fogalmazott: „beteg volt a szíve, megsebezte a könyörtelen érzés.” Igen, boszorkány, és sebesült is. Csakhogy miközben engem átkozott el, Caelius ejtett sebet a szívén. A Palatinusi Médeia! Egy quaransért kapható Klütaimnésztra!
– Egy quarans? Egy negyed as? Ilyen olcsó lenne?
– Miért ne? Ennyi a belépő a Senius fürdőbe.
– De Klütaimnésztra megölte a férjét.
– Agamemnón meg is érdemelte. – Úgy pörgött, mint egy révült gallus. – Palatinusi Médeia! Egy quaransért kapható Klütaimnésztra! – kántálta.
– Ki nevezte el őt így?
– Én! – kapta fel a fejét Catullus. Egyszerre abbahagyta a pörgést, és tántorogva, levegőért kapkodva megállt előttem. – Én találtam ki ezeket a neveket! Az én fejemből pattantak ki. Friss kirohanásokra van szükségem, ha megint magamra akarom vonni a figyelmét.
– Furcsa egy udvarló vagy, Catullus.
– Furcsa nőt szeretek. Akarsz tudni róla egy titkot? Valamit, amit senki más nem tud a világon, még Lesbius sem? Én sem tudnám, ha egyik éjjel nem leselkedtem volna utána. Láttad azt a hatalmas Venus-szobrot a kertjében?
– Észrevettem, igen.
– A talapzata látszólag szilárd, de valójában nem az. Van egy kő, ami kimozdul a helyéből, és egy titkos fülkét nyit meg. Ott tartja a trófeáit.
– A trófeáit?
– Emlékeket. Zálogokat. Egyszer, órákig tartó szerelmeskedés után elaludtam az ágyán, és hirtelen valami csiklandást éreztem az ágyékomnál. Kinyitottam az egyik szemem, és láttam, hogy levágott egy kis darabot a szeméremszőrzetemből. Kiosont vele a szobából. Követtem őt a kertbe. Az árnyékból figyeltem, ahogy kinyitja a titkos ajtót a talapzaton, és berakja a kamrába, amit elcsent tőlem. Később visszamentem a szoborhoz, és kiderítettem, hogyan nyílik a fülke. Megnéztem, mit tart ott. Verseket, amiket én küldtem neki. Leveleket a többi szeretőjétől. Ékszereket, hajtincseket, gyerekes kis ajándékokat, amiket valószínűleg még kislányként kapott a fivérétől. Az ő szerelmi trófeái!
Hirtelen nekitántorodott a falnak, és a tenyerébe temette az arcát.
– Tönkre akartam tenni az egészet – suttogta rekedten. – Fel akartam markolni az összes kincsét, be akartam dobni a szénserpenyőbe, és végig akartam nézni, ahogy elégnek. De nem tudtam megtenni. Éreztem magamon az istennő pillantását. Hátrább léptem, és felnéztem a szobor arcába. Otthagytam az emléktárgyakat. Rájöttem, hogyha elpusztítanám őket, soha nem tudna nekem megbocsátani.
– Ki nem tudna neked megbocsátani? Venus vagy Lesbia?
Tragikus szemmel nézett rám.
– Van valami különbség?

 

 

XVIII

Achilles haragja elhalványult volna Bethesda indulata mellett.
Az ő dühe hideg, nem hevesen tomboló. Inkább megfagyaszt, semmint leforráz. Láthatatlan, titokzatos, alattomos. Nem harsány tettek formájában nyilvánul meg, hanem hideg, kimért passzivitásban, kimondatlan szavakban, viszonzatlan pillantásokban, és közönyben, ami a bocsánatkéréseket követi. Valószínűleg azért mutatja ki a neheztelését így befelé fordulva, mert rabszolgának született, és élete java részét rabszolgaként élte le, amíg fel nem szabadítottam és feleségül nem vettem, hogy a lányunk is szabadnak születhessen. Sok mindenben rabszolgaként viselkedik (és úgy, mint Homérosz Iliász ának főhőse): duzzog, mereng, és kivárja az alkalmas pillanatot.
Már az is elég csapás volt, hogy haza kellett küldenem Belbót Clodia házából, hogy aztán testőr nélkül keljek át a sötét Palatinuson. Ráadásul amikor végre hazaérkeztem, bűzlöttem az olcsó bortól és a taverna lámpásainak avas olajbűzétől. A legrosszabb mégis az volt, hogy ezzel az asszonnyal kellett töltenem az éjszakát.
Persze nevetséges volt az egész, meg is mondtam neki, hogy egész este nem láttam Clodiát.
De akkor hogy került a parfümje átható illata a ruhámra?
Egy talpraesettebb férfi (vagy akár én, ha kevésbé lettem volna fáradt és álmos) kétszer is meggondolta volna, mielőtt elmeséli, hogy az illat egy takaróról származott, amit a kérdéses nőszemély terített rá, amikor véletlenül elszundított a kertjében...
De ezt már nem lehetett visszavonni. Az éjjel rövid hátralévő részét a dolgozószobámban álló szűk kis heverőn töltöttem, próbálva a lehető legkényelmesebb pózt felvenni. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy egy meleg test szuszog mellettem.
Ahhoz is hozzászoktam, hogy nem hajnalban kelek fel, főleg ha a fél éjszakát talpon töltöttem. Ám most ezt sem engedhettem meg magamnak. Bethesda nem ébresztett fel, csak egyszerűen lehetetlenné tette a további alvást. Tényleg szükség volt rá, hogy egy takarítólányt küldjön a dolgozószobámba virradatkor?
Miután felébredtem, egyetlen reményem a reggeli maradt. Csakhogy a köleskása hideg volt és csomós, és még kellemes társaság sem volt, hogy felmelegítse.
Reggeli után kizavartam a rabszolgalányt a dolgozószobámból, és bezártam az ajtót. Úgy döntöttem, hogy ez a reggel éppen megfelel a levélíráshoz.

 

„Szeretett fiamnak, Metónak, aki Gaius Julius Caesar seregében szolgál Galliában, szerető apádtól, Fortuna kísérje utadat.
Ezt a levelet alig három nappal a legutóbbi után írom. Elmúlt martius, és közeledik aprilis első napja. Sok minden történt időközben, tovább bonyolódik Dio meggyilkolásának ügye.
Szomszédunk, Marcus Caelius (illetve most már volt szomszédunk, hiszen Clodius kitette a szűrét) kerül a vádlottak padjára. A vádak között szerepel Dio meggyilkolása, és a hozzá kapcsolódó egyéb bűncselekmények, például a támadások az egyiptomi küldöttség ellen, és a korábbi kísérlet Dio megmérgezésére. A vád képviselőjének barátai felkértek, hogy találjak bizonyítékokat Caelius ellen. Engem csak az érdekel, hogy megtaláljam Dio gyilkosát, és így végre pontot tegyek ennek az ügynek a végére. Ha nem is szolgáltatnak igazságot, legalább nekem nyugtom lesz.
Majd később megpróbálom elmesélni a részleteket. (Talán majd a tárgyalás végeztével, ami holnapután kezdődik.) Van valami más, ami sokkal jobban foglalkoztat most, és ha itt lennél, mindenképpen megvitatnám veled.
Mi az az őrültség amit a költők szerelemnek neveznek?
Miféle erő kényszeríti a férfiembert, hogy újra meg újra hagyja magát megsebezni egy asszony gyötrő közönye által, aki már nem szereti őt? Mi vesz rá egy nőt, hogy tönkretegye a férfit, aki visszautasította? Miféle kegyetlen étvágy hajt egy racionális gondolkodású férfit, amikor egy forró éjszakán megalázza tehetetlen partnerét? Rogy lehet az, hogy egy eunuch, aki elvileg érzéketlen a szerelem iránt, egy gyönyörű nő iránt rajong? Vajon természetes, hogy egy testvérpár megosztja egymással az ágyát, ahogy állítólag annak idején az egyiptomi istenek és istennők is tették? Miért kasztrálják magukat őrült vallási eksztázisban a Nagy Istenanya hódolói? Miért nyes le egy darabot egy nő a szeretője szeméremszőrzetéből, hogy berakja az emléktárgyai közé?
Biztos azt gondolod, hogy az apád megháborodott, és azért kérdez ilyeneket. De talán mindennek éppen annyi köze van Dio meggyilkolásához és Caelius közelgő peréhez, mint az egyiptomi politika intrikáinak, és én egyre jobban elbizonytalanodom. Attól félek, lassan túl öreg leszek az ilyesféle munkához, mert több empátiára lenne szükségem ahhoz, hogy megértsem, ami körülöttem zajlik. Szeretem azt gondolni, hogy a korral egyre bölcsebb leszek, de mi haszna van a bölcsességnek egy olyan világban, amit az őrült szenvedélyek alakítanak? Úgy érzem magam, mint egy józan férfi egy részegekkel teli hajón.
Azt szoktuk mondani, hogy Venus keze kényszeríti ki ezeket a különös viselkedésformákat, mintha ezzel megmagyaráznánk mindent, pedig pont azért mondjuk, hogy „Venus keze”, mert nem értjük ezeket a szenvedélyeket, nem találunk rájuk magyarázatot, csak elszenvedjük őket, ha muszáj, és zavarodottan nézzük a többiek gyötrődését...”

 

Valaki kopogott az ajtón. Tagjaimat megfeszítve készültem fel a hűvös ábrázatra, és kikiáltottam.
– Gyere be!
De nem Bethesda lépett be, hanem Diana.
Becsukta maga mögött az ajtót, és leült az íróasztalommal szemközt lévő székre. Valami árnyék ülte meg az arcát. Nyugtalan volt.
– Mama dühös rád – szólalt meg.
– Tényleg? Észre sem vettem.
– Mit csinálsz?
– Levelet írok Metónak.
– Pár nappal ezelőtt már írtál egyet, nem?
– De igen.
– Mit írsz abban a levélben?
– Ezt-azt.
– A munkáddal kapcsolatban?
– Részben igen. Igen, a munkámról is írok.
– Azért írsz Metónak, mert Ecót vidékre küldted, és beszélni akarsz valakivel. Ugye, így van?
– Nagyon jó megfigyelő vagy, Diana.
Felemelte a kezét, és hátrasimított egy hajtincset, ami belógott az arcába. Feltűnően fényes haja volt, akárcsak az anyjának, mielőtt az ősz tincsek fakítani kezdték. A hajzuhatag beborította a vállát, leért egészen a melléig, keretbe foglalta az arcát és a nyakát. A puha reggeli fényben úgy ragyogott a bőre, mint a harmatos rózsaszirom.
– Miért nem velem beszéled meg a gondjaidat, papa? A mama mindig velem beszélget. Mindent elmond nekem.
– Gondolom, ez az élet rendje. Anyák és lányok, apák és fiúk.
Makacsul a szemembe nézett. Megpróbáltam viszonozni a pillantását, de azon kaptam magam, hogy másfelé nézek.
– A fiúk idősebbek nálad, Diana. Sokszor dolgoztunk és utaztunk együtt. – Elmosolyodtam. – Ha félbehagyok egy mondatot, Eco legtöbbször be tudja fejezni.
– És Meto?
– Meto más. Már nem vagy olyan kicsi, de biztosan emlékszel erre-arra, ami a birtokon történt. Catilinára, a veszekedéseinkre Metóval, és arra, amikor Meto eldöntötte, hogy katona lesz. Ez igencsak próbára tette a kapcsolatunkat. Most már a saját lábán áll, és én nem mindig tudom megérteni őt. De így is mindig szívesen fogadja, ha megosztom vele a gondolataimat.
– De Eco és Meto még csak nem is a vér szerinti fiaid. Örökbe fogadtad őket. Én viszont vér szerinti lányod vagyok, papa.
– Igen, Diana, tudom.
Akkor miért vagy olyan rejtélyes, gondoltam magamban, és miért van ekkora szakadék közöttünk? És miért magamban teszem fel ezt a kérdést? Miért nem merem kimondani?
– Elolvashatom a levelet, papa?
Ezen kissé megrökönyödtem. Lenéztem a pergamenre, és a szavakat fürkésztem.
– Nem biztos, hogy értenéd, miről van szó, Diana.
– Akkor magyarázd el.
– Lehet, hogy nem akarok magyarázkodni. Talán majd ha idősebb leszel.
– Már nem vagyok gyerek, papa.
Megráztam a fejem.
– Mama azt mondja, most már nő vagyok – erősködött.
Megköszörültem a torkomat.
– Igen, nos akkor feltételezem, minden jogod megvan ahhoz, hogy elolvasd az anyukád leveleit.
– Kegyetlen vagy, papa. Tudod, hogy a mama sem írni, sem olvasni nem tud, és ez nem az ő hibája. Ha úgy nevelkedett volna, mint egy római lány...
...és nem egy egyiptomi rabszolga, fejeztem be magamban. Talán ez zavarta annyira Dianát? Az anyja származása, a tény, hogy egy rabszolgasorba született asszony méhében fogant? Dianával korábban soha nem beszélgettünk ilyesmiről, de biztosra vettem, hogy a maguk módján Bethesdával már többször megtárgyalták a kérdést. Bőven volt lehetőségük arra, hogy mindent megvitassanak egymás között. Lehet, hogy Diana neheztelt rám azért, mert megvettem az anyját az alexandriai rabszolgapiacon? De hogy is szabadíthattam volna fel, ha nem vásárolom meg? Hirtelen olyan zűrzavaros lett minden...
– A legtöbb római nő sem tanul meg olvasni, Diana.
– Gondolom, az a nő, akinek dolgozol, tud olvasni.
– Biztosan tud.
– És te gondoskodtál róla, hogy én is megtanuljak.
– Igen, így volt.
– De mire jó ez a képesség, ha megtiltod, hogy használjam?
Az előttem heverő levélre pillantott.
Hátborzongató volt, hogy mennyire avatottan használja az anyja hadicseleit a céljai eléréséhez. Körkörös logika, nyakas kitartás, a bűntudat kicsikarása, amiről nem is tudtam, hogy ott lapul a lelkem mélyén. Azt mondják, az istenek néha magukra öltik egy jól ismert személy arcmását, és lopva közöttünk járkálnak. Egy rövid, különös pillanat erejéig szétoszlott előttem a köd, és úgy éreztem, mintha Bethesdával ülnék egy szobában: mintha ő vette volna magára ezt a maszkot, hogy sarokba kényszerítsen. Végül is ki volt ez a Diana nevű teremtmény, és honnan jött?
Átadtam neki a levelet, és néztem, ahogy olvassa. Lassan olvasott, enyhén mozgatta közben az ajkait. Nem tanult meg olyan jól olvasni, mint Meto.
Vártam, hogy rákérdez, ki kicsoda a levélben, vagy megkér, hogy magyarázzam el érthetőbben, milyen szenvedélyekről írtam, de amikor letette a pergament, egész mást kérdezett.
– Miért akarod ennyire tudni, hogy ki ölte meg Diót, papa?
– Mit is írtam a levélben? „A saját megnyugtatásomra.”
– De miért nem vagy nyugodt most?
– Diana, ha valakit megsebeznek, aki közel állt hozzád, nem akarnál bosszút állni a bűnösön, és ha lehetséges, nem akarnád valahogy orvosolni a gonosztettet?
Egy időre eltöprengett ezen.
– De Dio nem állt közel hozzád.
– Ez elég szemtelen megjegyzés volt, Diana.
– Alig ismerted.
– Bizonyos szempontból igazad van. De másfelől...
Ismét felvette a levelet.
– Róla írtál, amikor azt írtad „racionális gondolkodású férfi”?
– Igen, tulajdonképpen róla.
– Akkor hát kegyetlen ember volt, nem igaz?
– Erre nem tudok válaszolni.
– De a levélben azt írod...
– Igen, tudom, mit írtam.
Nem akartam, hogy akár egy részletet is felolvasson a levelemből.
– Honnan tudod, hogy ilyesmiket csinált? – nézett egyenesen a szemembe.
Sóhajtottam.
– Mondtak nekem ezt-azt, amikor az egyik vendéglátójával beszélgettem. A jelek szerint Dio szabad kezet kapott, hogy úgy bánjon az egyik rabszolgával, ahogy kedve tartja. Lehet, hogy nagyon erőszakos volt. De nem tudom biztosan. Az emberek nem szeretnek ilyen dolgokról beszélni.
– Amikor régebben megismerted Alexandriában, még nem volt ilyen?
– Lehet, hogy ilyen volt, de én nem tudtam róla. Egy egész más oldalát ismertem.
Sokáig vizslatott a szemével. Ezt az arckifejezést nem Bethesdától vette át. Lelkes, ugyanakkor tűnődő arckifejezés volt, nagyon mély, és teljesen a sajátja. Lehet, hogy tőlem leste el, gondoltam magamban, és nagyon is hízelgőnek éreztem a felvetést. Most már végtelenül távolinak és ostobának tetszett az a furcsa, zavarodott perc, amikor úgy éreztem, hogy az anyja jött be álruhában.
Felállt, és komoly arccal bólintott.
– Köszönöm, hogy elolvashattam a levelet, papa. Köszönöm, hogy beszélgettél velem.
Azzal elhagyta a szobát.
Felvettem a levelet, és újra elolvastam. Megrándult az arcom, amikor visszaolvastam azokat a mondatokat, amelyekben felsoroltam, milyen szenvedélyek űzhetnek egyes embereket, különösen azokat, amelyek Dióról szóltak: Miféle kegyetlen étvágy hajt egy racionális gondolkodású férfit, amikor egy forró éjszakán megalázza tehetetlen partnerét?
Mi ütött belém, hogy ilyen gondolatokat vetettem papírra?
Megvárom a tárgyalás végét, és csak akkor írok Metónak, ha már valami tartalmas mondanivalóm is van. Szóltam az egyik rabszolgának, hogy gyújtson meg egy viaszgyertyát a konyhai tűzhelynél, és hozza be nekem. Amikor visszajött, elvettem tőle a gyertyát, betettem a levelet az üres szénserpenyőbe, és hamuvá égettem a pergament.

 

A nap további részében körbeszaglásztam.
Ha Caelius tényleg meg akarta mérgezni Diót és Clodiát, honnan szerezte a mérget?
A mérgezések száma elkeserítően szaporodott Rómában, és én sem gondoltam volna korábban, hogy ennyire járatos leszek a halálos italok és porok terén. Alkalmanként a kezembe akad egy nagyobb adag méreg is, ezért egy külön ládát kellett kijelölnöm a tárolásukra. Amikor az ügyfeleim megszereznek egy adag mérget, általában szívesebben bízzák rám, mert nálam biztonságban tudják. Nem szeretik a saját otthonukban tartani, főleg ha egy családtagot vagy egy rabszolgát gyanúsítanak azzal, hogy el akarja tenni őket láb alól.
Bárki kaphat mérget Rómában, ha megfizeti az árát, de igazán megbízható, diszkrét forrásokból elég kevés van, márpedig Caeliusnak egy ilyenből kellett szereznie a gyilkos port. Az évek során bizonyos fokig minden ilyen forrással megismerkedtem. A méregárusokkal való beszélgetést szívesebben hagytam volna Ecóra, de mivel őt vidékre küldtem, csak magamra számíthattam. Csupán a vesztegetéshez félretett érmékkel teli erszényt és Belbót vittem magammal. Szánalmas feladat volt, kissé olyan, mint kígyókra vadászni a kövek alatt. Tudtam, hogy mely kövek alatt időznek szívesen a kígyók, ezért egyszerűen végigjártam az összeset. Felemeltem a sziklákat, és megacéloztam a lelkemet, így készülve fel a kellemetlen találkozások sorozatára.
A kutatás közben végigjártam a Forum környékén lévő rossz hírű boltokat, átfésültem az ósdi, lepusztult fürdőket a Circus Flaminius közelében, átkutattam a folyóparti hajójavító műhelyeket és raktárakat Navaliánál, és végül, egy ismerősöm tanácsát követve, visszakanyarodtam abba a tavernába, amit Catullus Parázna Kocsmának nevezett. A nappali fényben inkább roskatagnak tűnt, semmint paráznának; nyoma sem volt a játékosoknak, és a szajhák is tíz évvel idősebbnek látszottak. Csak néhány borostás, részeg törzsvendéggel találkoztam, akik a padról is képtelenek voltak felkelni. Egyiket-másikat már előző éjjel is láttam, és valószínűsítettem, hogy el sem hagyták a fogadót.
Azt a javaslatot kaptam, hogy keressek egy Salax nevű férfit („A tavernát is róla nevezték el” – viccelődött az ismerősöm). Könnyű volt megismerni, mert valódi orr helyett egy bőrből készült szaglószervutánzatot viselt az arca közepén. („Semmi szín alatt ne kérdezd meg, hogy vesztette el az orrát!” – figyelmeztetett a jóakaróm.) A férfi készségesen bevallotta, hogy ismeri Marcus Caeliust – aki gyakran látogatta a tavernát –, de váltig állította, hogy a mérgekről nem tud semmit. Akkor sem csillant felismerés a szemében, amikor megcsörgettem az erszényemben őrzött érméket. Inkább a henyélő szajhákra mutatott, és hozzátette, hogy másként is megszabadulhatok a pénzemtől.
Benéztem minden kő alá, amit ismertem. A kígyók egytől egyig kivillantották méregfogaikat és sziszegtek, de – sajnos vagy szerencsére – egyikük sem volt hajlandó mérgeket mutatni.
Még az is lehet, sőt valószínű, hogy maga Caelius egyáltalán nem foglalkozott a mérgek beszerzésével, hanem ugyanazoktól a köröktől kapta őket, amelyek felbujtották vagy kényszerítették arra, hogy megtámadja az alexandriai küldöttséget: egyenesen Ptolemaiosz királytól, vagy talán a király barátjától, Pompeiustól. Ha így történt, semmi esélyem nem volt arra, hogy kiderítsem a méreg fajtáját. A Pompeiusnak és a királynak dolgozó kémek és bérencek hálózata annyira titkos, hogy egy kívülálló semmiféle nyomon nem indulhat el.
Ha Caelius Dio ellenségeinek parancsára végzett a filozófussal, vajon miért kellett megtennie? Adósa volt Pompeiusnak? Ebben lehet valami. Ha ez az igazság, van esélyem rá, hogy találjak valakit, aki hallott erről az adósságról. Visszamentem a Forumra, és más forrásokat kerestem, olyanokat, akik jártasabbak a politikában, mint a mérgek terén. Nem volt nehéz beszédes embereket találni, de konkrét ténnyel nem nagyon lettem gazdagabb. Clodiusnak volt igaza: sokan állították magukról, hogy „tudják az igazat” (vagyis azt, hogy Caelius próbálta megmérgezni Diót, de nem sikerült neki, és aztán Asiciusszal együtt szúrta le az öregembert), valódi bizonyítéka viszont senkinek nincs.
Találtam embereket, akik részt vettek Asicius tárgyalásán, és hosszasan elbeszélgettem velük. Egyöntetűen azt állították, hogy Asicius valóban bűnös, és ezt mindenki tudja, de az ügyefogyottabb bírákat magával ragadta Cicero védőbeszéde, a gyenge akaratúakat pedig Ptolemaiosz király vesztegette meg az aranyával – és ezek együtt bőven kitették a többséget. Amikor viszont ugyanazokat az embereket magáról a perről kezdtem kérdezgetni, a szónoklatokról és a tanúk beszámolóiról, az a benyomásom támadt, hogy a vádnak akkortájt semmivel sem volt több a kezében, mint most nekem: csupán mendemondák és rosszindulatú gyanúsítgatások. Lehet, hogy a bírák csak azért mentették fel Asiciust, mert nem volt elég bizonyítékuk.
Ez a nap egyik kudarcot hozta a másik után.
A nap már lebukni készült, amikor Belbóval elindultunk felfelé a Rámpán. Hirtelen eszembe jutott, hogy aznap nyomát sem láttam Catullusnak. Talán végül mégis sikerült meggyőznöm arról, hogy nem voltam a riválisa a szerelemben. Még a gondolat is olyan nevetséges volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam.
A vigyor viszont ráfagyott az arcomra, amikor megérkeztem az utcánkba, és láttam, mi zajlik a házam előtt.
– Belbo, biztos képzelődöm. Remélem.
– Mire gondolsz, gazdám?
– Te is látod azt a nagy csapat tétlenül álldogáló testőrt a házam előtt?
– Igen, gazdám.
– Nem ismerős az arcuk?
– Dehogynem, gazdám. Nagyon is.
– És véletlenül nem egy hordszéket vesz körbe ez a csapat? Nem egy hordszék áll a házam falának támasztva, miközben a hordozói az utcán pihennek?
– De az, gazdám.
– Te is úgy látod, hogy a hordszéket vörös és fehér csíkos függönyök takarják? Mintha félre lennének húzva, és látni lehetne az üres fülkét.
– Így van, gazdám.
– Tudod, mit jelent ez, Belbo?
A testőröm egyre csüggedtebb lett, ahogy fény gyúlt az elméjében.
– Azt hiszem, gazdám...
– Kübelé, óvd meg a férfiasságomat! Clodia a házamban van, Bethesdával együtt!

 

Clodia egyik testőre olyan vakmerő volt, hogy szembeszegült velem a saját otthonom ajtaja előtt. Szerencsére a kapitány felismert. Lehordta az alacsonyabb rendű harcost, és még annyi jó modor is volt benne, hogy bocsánatot kérjen tőlem. Úgy látszik, akadtak civilizált alakok is Clodius testőrgárdájában, de mindegyikről sugárzott, hogy szemrebbenés nélkül kitekernék bárki nyakát. A fogam is vacogott, miközben átverekedtem magam a csapaton.
Miután bejutottam, elcsíptem egy rabszolgalányt, aki éppen az előtéren ment keresztül.
– Itt van a gazdasszonyod?
– Igen, gazdám. Kint van a kertben.
– Cssst! Halkabban beszélj! Látogatóm jött?
– Igen, látogatód jött, gazdám.
– Mondd azt, hogy az asszonyod a kertben szunyókál, a vendégem pedig egyedül ücsörög a dolgozószobámban!
A rabszolgalány zavartan nézett rám.
– Nem, gazdám. Az asszonyom a hátsó udvarban beszélget a vendéggel.
– Ó, istenek! Régóta itt van a látogató?
– Már egy jó ideje, gazdám. Egy kancsó bort is elfogyasztottak, és vinni kellett nekik egy másikat.
– Hallottál... kiabálást?
– Nem, gazdám.
– Durva szavakat?
A lány összevonta a szemöldökét.
– Kérlek, gazdám, én nem szoktam hallgatózni.
– De azt csak észrevennéd, ha az asszonyod – mondjuk – megfojtana egy másik asszonyt, vagy fordítva?
A lány egyre jobban furcsállta a viselkedésemet, aztán erőltetetten kacagni kezdett.
– Ó, te viccelsz velem, ugye, gazdám?
– Viccelnék?
– Mondjam meg a gazdasszonyomnak, hogy hazaértél?
– Ne! Te csak végezd a dolgod, mintha be sem jöttem volna.
Halkan átosontam a ház túlsó végébe. A hálószobámhoz vezető kis folyosóról egy borostyánnal keretezett ablakon át ki lehetett látni a zárt belső kertre, ahol Bethesda ült Clodiával. Nem voltak egyedül. Chrysis egy párnán ült a gazdasszonya lábánál. Diana is csatlakozott az anyjához, fogta a kezét. Csendesen beszélgettek, szinte csak mormogtak. Borús arccal tárgyaltak, úgy tűnt, hogy valami nagyon komoly dolgot vitatnak meg. Erre végképp nem számítottam. Miféle közös témát találhatott ez a két nő?
A mutatóujjammal félrehúztam a borostyán egyik hajtását, hogy jobban megnézzem magamnak Clodiát. Még jellegtelen, puha szürke gyapjúból készült stólájában is lehengerlően gyönyörű volt. Legalább volt annyi esze, hogy rendes ruhát vegyen fel, amikor hozzám jön látogatóba. Aztán Bethesdára néztem, és arra számítottam, hogy a féltékenység fog tükröződni az arcán. Ehelyett viszont tűnődni és szomorkodni láttam; ugyanaz a kifejezés honolt az arcán, mint a többiekén.
Clodia olyan halkan beszélt, hogy erősen hegyeznem kellett a fülemet.
– Az én esetemben egy nagybácsi volt, nem vér szerinti rokon, hanem a mostohaanyám egyik fivére. Én is titokban tartottam, akárcsak te. Tizenöt éves voltam, alig idősebb a te Dianádnál. Az apám éppen akkor jegyzett el az unokafivéremmel, Quintusszal, de mivel az apám elutazott Rómából, várnunk kellett az esküvővel. Nem is bántam. Az a fajta lány voltam, aki nem igazán lelkesedik a házasságért. De persze ha már megkötöttük volna a frigyet, akkor talán... – Nagy levegőt vett, és úgy folytatta. – Marcus nagybátyám mindig máshogy nézett rám, mint más lányokra. Tudod, hogy értem. – A többi nő együttérzőn bólintott. – Talán az eljegyzés hírére vadult meg, és úgy vélte, ha egyszer Quintusé leszek, ő soha többé nem kaparinthat meg. Egy nap a család hortiján rám tört, amikor egyedül voltam. – Megint mélyet sóhajtott. – Utólag csodálkozom, miként engedhették az istenek, hogy ilyesmi történjen.
– Soha nem mondtad el a mostohaanyádnak? – kérdezte Bethesda.
– Akkoriban gyűlöltem őt. Azok után pedig, amit Marcus nagybátyám tett, a gyűlöletem még jobban fokozódott. Elvégre ő is olyan volt, mint a fivére. Nem bíztam benne. Úgy éreztem, mindenképp a testvére pártját fogná.
– Hát a saját fivéreid? – kérdezte Diana.
– Nekik el kellett volna mesélnem. Publiusnak el is mondtam, de csak évekkel később, miután Marcus nagybátyánk meghalt.
– De a húgaidnak csak elmondtad – csodálkozott Bethesda.
– A húgaim sokkal jobban kötődtek a mostohaanyámhoz, mint hozzám. Biztos voltam benne, hogy elmesélnék neki. Nem, egyetlen embernek mondtam csak el: az öreg rabszolganőnek, aki már a születésem előtt is az apámat szolgálta, és neki is csak akkor, amikor rájöttem, hogy Marcus nagybátyám bűnéből már egy gyermek is fogant. Megmutatta, mit kell tennem, de figyelmeztetett, hogy ha elpusztítom a magzatot, talán soha nem lehetnek saját fiaim.
– Tipikus római babona! – csettintett a nyelvével rosszallóan Bethesda.
– Sajnos igaza lett. Ezért sem mondtam el soha a férjemnek, hogy mit tett velem Marcus nagybátyám, és hogy mi lett a következménye. Quintus engem okolt volna azért, hogy csak egy lányt tudtam neki szülni. Sőt, biztos azzal vádolt volna, hogy én magam csábítottam el Marcus nagybátyámat. Ilyen a férfiak esze járása. Quintus tudta, hogy nem ő volt az első, de senkitől nem hallhatta, mit tett velem a nagybátyám. Ilyen tudatlanul halt meg.
Zavartan hallgattam, aztán egészen megrökönyödtem azon, amit Clodia tett: előrehajolt, hogy megfogja Bethesda kezét, azt, amit már Diana is fogott, és szorosan a tenyerébe burkolta.
– De azt mondtad, hogy veled is hasonló történt, Bethesda, és mindig titokban tartottad.
Bethesda lesütötte a szemét.
– Kinek mondhattam volna el? Egy római lány talán fordulhat a családjához vagy a törvényhez, de egy egyiptomi rabszolgalány Alexandriában?... Az a férfi sokszor tett erőszakot az anyámon, amíg élt. Anyám azt mondta nekem, hogy úgy érzi, egyszer bele fog halni, és így is lett. Miután elvesztettem, a gazda engem szemelt ki magának. Sokkal fiatalabb voltam, mit te, Clodia, még arra sem érett, hogy kihordjak egy gyermeket. Csak egyszer követte el, illetve csak megpróbálta. Gondolom, azt hitte, hogy én is olyan kezes bárány leszek, mint az anyám volt, de mivel az anyám mindent elmondott nekem, én már tudtam, mit kell tennem, és el is döntöttem, hogy inkább meghalok, de egy ujjal sem fog hozzám nyúlni. Összekötözte a csuklómat egy kötéllel, ahogy az anyámmal is annyiszor tette. Sokszor akasztotta fel egy kampóra, ami a falból állt ki. Láttam, mit tett vele, és amikor velem próbálkozott, valami megmagyarázhatatlan őrület tört rám. Olyasfajta őrület, amit azért adnak az istenek az embernek, hogy sokkal nagyobb erő jöjjön ki a testükből, mint amekkora lehetséges. Nem számított rá, hogy ilyen fürge és hajlékony tudok lenni. Kiszabadítottam magam. Verekedni kezdtünk. Teljes erőmből beleharaptam. Nekicsapott a falnak, azt hittem, össze is töri minden csontomat. Nem kaptam levegőt. A szívem is leállt egy kis időre. Könnyedén megölhetett volna, hiszen nagy hatalmú, köztiszteletben álló férfi volt. Senki sem ítélte volna el egy rabszolga meggyilkolásáért. Senki nem kérdezte, miért halt meg az anyám. Az én halálom sem érdekelt volna senkit.
– Ó, mama!
Diana közelebb húzódott az anyjához, Clodia pedig beharapta az ajkát. Chrysis lehajtotta a fejét. Bethesda szeme csillogott, de az arca száraz maradt.
– Tehetetlenül feküdtem a földön. Még az ujjamat sem tudtam megmozdítani. Azt vártam, hogy rám szakad az ég. De tudod, mit tett? Elsápadt, káromkodott néhányat az orra alatt, és kiment a szobából. Lehet, hogy anyám szelleme suttogott bele a fülébe, és ezért szégyellte el magát. Nem öletett meg, csak megszabadult tőlem. Elküldött a rabszolgapiacra. A jelek szerint nem voltam eléggé kielégítő munkaerő számára. – Sikerült egy fanyar mosolyt kicsikarnia magából. – Egyik férfi vett meg a másik után, de a nap végére mindegyik visszavitt. Olyan sokszor adtak vissza a kereskedőnek, hogy már vicceket találtak ki rólam. Fiatal voltam még. Azt hiszem, szép is... majdnem olyan szép, mint te, Diana. De a vásárlók között elterjedt a hír, hogy mérgező vagyok, és senki sem akart pénzt ajánlani értem. Végül aztán megérkezett értem a megfelelő ember. Szerintem annak az istennőnek a szeszélyéből történt az egész, akit a rómaiak Venusnak neveznek. Ő rendezte úgy, hogy az a férfi pont azon a napon járjon a rabszolgapiacon, és éppen elegendő érme legyen a zsebében. Én voltam a legolcsóbb rabszolga abban a csoportban, ezért könnyedén megengedhetett magának.
A többi nő jót nevetett ezen, bár közben a szemüket törölgették.
– És a férjed semmit sem tud arról, ami azelőtt történt, hogy megvett téged? Nem tudja, mit tett veled az előző gazdád, és mit művelt az anyáddal? – kérdezte Clodia.
– Nem. Nem mondtam el neki, és azt hiszem, nem is fogom. A lányomnak elmondtam, mert úgy éreztem, tudnia kell, mi történt a nagyanyjával. Most pedig neked is elmeséltem.
Megdöbbentett, zavarba ejtett és elnémított az, amit hallottam. Nem azért, amit Bethesdának át kellett élnie, és nem is azért, mert ennyi ideig titokban tartotta előttem, hanem azért, mert el sem tudtam képzelni ahhoz hasonló bensőséges hangulatot, amilyen ezek között a nők között jött létre a kertben. Miféle furcsa alkímia alakult ki közöttük, ami ennyire óvatlanul szókimondóvá tette őket? Hova tűntek a rabszolgaság és a státus megszokott határai, amelyek máskülönben elválasztották volna őket? Mintha megremegett volna a föld a lábam alatt, és az ujjaim is ugyanúgy remegtek, miközben visszatettem a helyére a borostyán hajtását, és némán a dolgozószobámba menekültem.

 

 

XIX

Valamivel később egy rabszolgalányt küldtem Bethesdához, hogy értesítsem a hazatérésemről, és arról, hogy a dolgozószobámban pihentem le. Clodia nemsokára megjelent Chrysisszel az oldalán. Mindketten mosolyogtak, mintha épp most nevettek volna egy jó viccen. Beszélgetésük Bethesdával és Dianával valószínűleg szívderítőbb témával ért véget, és ennek láttán még jobban zavarba jöttem: hogy lehet, hogy ilyen szörnyűséges emlékek felidézése után jó hangulatban váltak el egymástól?
– Eljöttem hozzád, hátha van valami újabb fejlemény a nyomozásban, de nem találtalak itthon – mondta Clodia, türelmetlenséget színlelve. – Remélem, az én ügyemben járkáltál ilyen sokat, és kiderítettél valami hasznosat Caeliusról. Vannak talán friss híreid azokról a rabszolgákról, akiket felbujtott, hogy mérgezzék meg Diót?
– Sajnos ilyen hasznos hírekkel nem szolgálhatok. Régóta vagy itt?
– Már egy ideje.
– Remélem, nem unatkoztál.
– Nem, dehogy. A feleséged szíves vendéglátásban részesített.
– Valóban?
– Igen.
– Remek.
Beszélgetésünk lényegében ki is merült ebben a pár mondatban, és Clodia hamarosan távozott a rabszolganőjével együtt.

 

Besötétedett. Felszolgálták a vacsorát. Kényelmetlenül feszengtem, képtelen voltam a szokásos módon tekinteni Bethesdára és Dianára. Megkérdeztem Bethesdát, mi a véleménye a látogatónkról.
– Érdekes asszony – közölte, és ennyiben maradtunk.
– Gondolom, megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy hol töltöttem az előző éjszakát.
– Igen – felelte Bethesda, de nem fejtette ki részletesebben.
– Nos, akkor minden rendben van. Visszatérhetünk a rendes kerékvágásba?
– Nem vettem észre, hogy megváltozott volna a szokványos napirendünk – válaszolta Bethesda.
Beleharaptam a kenyerembe, így legalább nem a nyelvemet kellett elharapnom.
Csendben költöttük el a vacsorát. Miután megettük a sós hagymából és borból álló utolsó fogást is, Bethesda megköszörülte a torkát.
– A vendégünk meghívott minket egy fogadásra.
– Egy fogadásra?
– Holnapután. Clodia azt mondta, hogy minden évben tart egy fogadást a Nagy Istenanya Ünnepének kezdetén.
– És téged hívott meg?
Bethesdát szemlátomást bosszantotta a kétkedésem.
– Mindkettőnket meghívott.
– Nem hinném, hogy azok a mulatságok, amiket Clodia rendez...
– Nagyon nehéz lesz megfelelő stólát találnom egy ilyen alkalomra. Töprengve nézett el a fejem mellett; azon mélázott, vajon melyik ruhája jöhetne szóba.
Sóhajtottam. Bethesda számára eddig szinte elképzelhetetlen megtiszteltetés volt, hogy egy patríciusnő hívja meg a fogadására, ráadásul maga Clodia személyesen. Nem szalaszthatta el ezt a lehetőséget arra, hogy bekerülhessen a palatinusi körökbe. Engem is meglepett a meghívás, bár lassan megtanultam, hogy Clodia esetében semmin sem szabad csodálkozni.
Később az este folyamán Bethesda közelebb húzódott hozzám az ágyban, és arra kért, hogy öleljem át. Miközben a karjaim között tartottam, nagyon szerettem volna elmondani neki, hogy megtudtam a titkát, hogy értem a hallgatását, és hogy semmi sem változott közöttünk. De nem jöttek szavak a nyelvemre. Inkább a kezemet, az ajkamat és a nyelvemet használtam arra, hogy kifejezzem neki az érzéseimet. Később kielégülten mély álomba merült, én viszont még egy jó darabig ébren maradtam, és az ágyunk fölött összegyűlt sötétséget bámultam. Azon tűnődtem, hogy vajon miért gondolja egy ember, hogy bármivel kapcsolatban is megismerheti a teljes igazságot.

* * *

Másnap reggel egy hírvivőt küldtem Eco házához, hogy megtudjam, hazaérkezett-e már. A küldönc pont azt a hírt hozta, amire számítottam: Eco még nem jött vissza. Az első útja úgyis hozzám vezetne, gondoltam magamban, akármilyen későre is jár.
Ha nem érkezik meg hamarosan, nem fogjuk tudni felhasználni a perben, amit kiderített. Másnap reggel ugyanis kezdetét veszi a tárgyalás.
Úgy döntöttem, hogy a dolgozószobámban töltöm a napot, és nem megyek le a Forumra további bizonyítékokat gyűjteni Caelius ellen a mérgezés ügyében. Már elég sok fülbe belesuttogtam; a szimatolásom híre a jelenlétem nélkül is tovább terjed. Talán a tegnapi terméketlen faág ma valahogy mégis gyümölcsöt érlel. Ha így van, az a legbölcsebb, ha bent maradok az asztalomnál, ahol bármilyen hírvivő megtalál. És persze Eco is bármelyik pillanatban felbukkanhat.
Egy másik levelet kezdtem írni Metónak, de végül ezt is elégettem, akárcsak a legutóbbit. Olyan dolgok kavarogtak a fejemben, amiket nem lehetett pergamenre vetni. Bethesda és Diana egész nap a kertben varrtak. Jó hangulatban voltak, és miközben halkan csevegtek egymással, sokszor felnevettek. Némán figyeltem őket, és ennél nem is vágytam többre; mintha valami túlvilági gondviselő lettem volna, aki őrzi az élőket.

 

Végül nem egy hírvivő, hanem Trygonion kopogtatott be a szobámba valamikor délután. Olyan hevesen tört be a házba, hogy Belbo már meg sem próbálta megállítani, mielőtt belökte az ajtómat.
– Gyere! – kiáltotta reszketve és levegőért kapkodva. – Gyere azonnal!
– Mi van már megint, Trygonion? – sóhajtottam.
– Megtette! Tényleg megtette! Minden elővigyázatosságunk ellenére megtette! Ó Kübelé, vájd ki a szemét!
A tenyerébe temette az arcát, és idegesen toppantott a lábával.
– Trygonion! Mi történt?
– Megmérgezte! Haldoklik! Ó kérlek, gyere gyorsan!
Nem csoda, hogy az eunuch ilyen nehezen szedte a levegőt: futólépésben tette meg a távolságot Clodia háza és az én otthonom között, és azt akarta, hogy én is fussak vele visszafelé. Mire megérkeztünk a kis zsákutcába, már úgy ziháltunk, mint két maratoni futó. Clodia házának bejárati ajtaját be sem zárták; úgy volt tárva-nyitva, ahogy Trygonion hagyta.
– Siessünk! – ragadta meg a karomat, és magával húzott befelé.
Meglepően erős volt ahhoz képest, hogy milyen törékenynek nézett ki. Próbáltam lépést tartani vele, de ő gyorsabb volt, és végül szinte vonszolt engem maga után az előcsarnokon és az átriumon keresztül, átvágva a belső kerten, az oszlopcsarnokon és egy hosszú folyosón. Egy nehéz függönnyel leválasztott ajtó körül rabszolgák csoportja gyűlt össze, és halkan mormogva beszélgettek. Amikor meglátták a gallust, utat engedtek neki. Trygonion behúzott a függöny mögött feltáruló szobába.
Az utcán tombolt a verőfény, odabent mégis olyan sötét volt, mintha éjfél lenne. Akárcsak az ajtót, az ablakokat is súlyos függönyök takarták. Csak néhány lámpás szegült szembe a homállyal, de már azokból is lassan kifogyott az olaj.
Amint hozzászokott a szemem a sötéthez, megláttam Clodiát egy díszes elefántcsontlábakon álló, plüsspárnákkal telerakott heverőn. Gyapjútakaróval fedték le a testét. Arca és keze sápadt, szinte viasz-szerű volt a gyenge megvilágításban.
– Trygonion? – suttogta.
– Asszonyom! – kiáltotta az eunuch, mintha Clodia egyik rabszolgája lenne. Odaszaladt hozzá, és megfogta a kezét. – Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam.
– Gordianust is elhoztad?
– Igen. Takarékoskodj az erőddel, kérlek.
– Miért? Úgy érzed, nagyon kevés van már hátra? – Fáradtan felnevetett. A gallus arca összefacsarodott. – Trygonion azt hiszi, meg fogok halni – tette hozzá, és rám emelte csillogó szemét.
– Mi történt, Clodia?
– Valamit ehettem, amit nem kellett volna.
Megpróbált huncut arcot vágni, de aztán összerándultak a vonásai.
– Hívattatok felcsert?
– A fivéremnek van egy nagyon ügyes gyógyítója, aki sokat tud a mérgekről. Publiusnak is jó oka van arra, hogy védje magát a mérgekkel szemben. A gyógyító itt járt, amíg Trygonion távol volt. Azt hiszem, most odakint várakozik. Nem bírtam elviselni, hogy itt van bent, a szobában.
– Mit mondott? – kérdezte az eunuch szinte tombolva.
– Azt mondta: „Valamit ettél, amit nem kellett volna.” – Halványan elmosolyodott. – Azt akarta tudni, mennyit nyeltem le a porból, és mikor. Mondtam neki, hogy korán reggel, de délig semmi különöset nem éreztem. Szerinte nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen keveset ettem belőle. Mivel...
– Milyen porról van szó? – kérdeztem.
– Trygonion nem mondta el?
– Nem volt rá idő. Végig rohantunk – magyarázta a gallus.
– A por, amit a konyhában találtam – folytatta Clodia. – Micsoda képtelenség! Hát hányszor jártam én a konyhában, mielőtt a reggelim elkészült volna? Soha. De a mai napon valamiért korán és éhesen ébredtem, Chrysis pedig nem válaszolt a hívásomra. Ezért én magam mentem a konyhába. Látnod kellett volna, hogyan ugrott fel Chrysis, amikor beléptem. Egy kisasztal mellett állt, amin egy mézes kásával teli tál volt. „Az az enyém?”, kérdeztem. Chrysis nem felelt. Odamentem a tálhoz, és megláttam mellette egy kis dobozt. Valami morzsolt sárga por volt benne. „Biztos valami fűszer”, közöltem. Ebből is látszik, milyen gyanútlan voltam.
– Morzsolt sárga por?
– Igen. Nem láttam még ehhez hasonló fűszert. A nyelvemhez érintettem az ujjamat, aztán belenyúltam a porba, és megint a nyelvemhez értem. Nem is gondoltam át, mit teszek. Nem volt rossz íze, csak egy kicsit olyan volt, mint a föld. Aztán láttam, milyen rémült arcot vág Chrysis. Akkor hirtelen megvilágosodott előttem minden.
Valami furcsa vinnyogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam. A fojtott hang a szoba túlsó sarkából érkezett, a padló közeléből. Azt hittem, egy kutya kuporog ott. Aztán kicsivel feljebb észrevettem valami moccanást. Zavartan meresztgettem a szemem a mély árnyékok közé, aztán hirtelen rájöttem, hogy egy testet látok, fejjel lefelé lelógatva a mennyezetről. Egy pucér nő függött a bokája köré csavart kötélen, és alig észrevehetően mocorgott. Megint nyüszítést hallottam.
– Hallgass! – rivallt rá Clodia. Felült, de azonnal vissza is hanyatlott a párnára. Trygonion legyezgetni kezdte a kezével, amíg az asszony félre nem tolta. – Azonnal küldettem az eunuchért, aki rögvest itt termett a Gallusok Házából. Neki jutott először eszébe, hogy Publius gyógyítóját kellene hívatni. Sokáig vártam, hogy ideérjen, mert közben kiderült, hogy lement a gyógynövény piacra, és senki sem tudta, merre van. Eleinte nem is aggódtam. Jól éreztem magam. Dél körül kezdődött a rosszullétem, és a gyógyító még mindig nem érkezett meg. Lefeküdtem, csak Trygoniont engedtem magam mellé. Aztán eszembe jutott, hogy téged is idehívatlak, Gordianus.
– Miért pont engem?
– Te biztos többet tudsz a mérgekről, mint a legtöbb ember. Gondoltam, biztos tudsz nekem mondani valamit a sárga porról. Hozd ide, Trygonion!
Az eunuch tüstént ellökte magát a heverőtől, és egy apró dobozokkal és üvegcsékkel teli kisasztalhoz sietett. Egy fényesre csiszolt bronztükör lógott a falon az asztal fölött; visszatükrözte a lámpások komor fényét és Chrysis fejjel lefelé lógó testét. Trygonion egy kis pikszist nyújtott át nekem. Odavittem a legközelebbi lámpáshoz, és közelebbről is szemügyre vettem.
– Túl sötét van? – kérdezte Clodia. – Sajnos nem csavartathatom erősebbre a lámpásokat. Bántja a szememet a fény.
– Elég jól látom. Lehet, hogy tévedek, de szerintem ezt az anyagot úgy hívják, hogy Gorgó-haj. A vad növény, aminek gyökeréből nyerik, Mauritánia partvidékén nő. Nagyon ritka Rómában, de most már egyre gyakrabban lehet látni. Nagyon erős hatású, gyorsan ölő méreg. Szinte semmi íze nincs, ezért bármilyen ételbe bele lehet keverni.
Clodia behunyta a szemét, és bólintott.
– Látod, Trygonion? Mondtam neked, hogy Gordianus tudni fogja. A gyógyító is ugyanezt mondta.
– Elmagyarázta, hogyan hat?
– Nem volt rá szükség. Én magam is rájöttem.
– Szédülés, hányinger, hidegrázás, fájdalmas fényérzékenység.
Az asszony csukott szemmel bólintott.
– Mennyit nyeltél le?
– Csak azt a keveset, ami az ujjbegyemen volt. Amikor megláttam Chrysis arcát, már tudtam, mekkora hibát követtem el.
Ismét hallottam a vinnyogást a szoba túlsó végéből.
– Csend legyen! – parancsolt rá Clodia.
– Ha annál többet nem nyeltél le...
– Akkor akár túl is élhetem, igaz? Ezt mondta a gyógyító is.
Csak egy bolond gyógyító mondhatná azt egy nagy hatalmú, veszélyes nőnek, hogy meg fog halni, ha a legkisebb esélyét is látja annak, hogy életben marad. A hatalmasok nem szeretik, ha rossz hírt közölnek velük, főleg ha aztán kiderül, hogy nem is volt igaz. Az említett felcsernek volt annyi esze, hogy biztosította a gazdája nővérét: túl fogja élni. Ha mégsem élné túl, már úgysem tud bosszút állni. Ettől eltekintve valószínűleg tényleg igaza volt. Hallottam ezt-azt a Gorgó-hajról és a hatásáról, és tudtam, hogy egy ilyen csekély adag nem okozhat halált.
– Ha a gyógyító szerint jobban leszel, akkor biztos vagyok benne, hogy...
– Hát nincs saját véleményed? – csattant fel Clodia éles hangon. – Felismerted a mérget. Azt is tudnod kell, hogyan fejti ki a hatását.
– Sok mérget felismerek ránézésre, de nem én használom őket, hanem mások.
– Már hogy halnál meg? – kérdezte Trygonion szenvedélyes hangon.
Clodia megengedte, hogy megigazítsa rajta a takarót, és a kezét cirógassa.
– Azt hittem, már megtettél minden óvintézkedést, hogy elkerüld a mérgezést – jegyeztem meg.
– Én is azt hittem. De Caelius a jelek szerint csak elterelő hadműveletnek szánta azt a komédiát a Senius fürdőnél. Azt szerette volna, ha abban a hitben élek, hogy én járok egy lépéssel előrébb, de kiderült, hogy közben mindvégig egy kígyót melengettem a keblemen. Azt a rabszolgát, akiben a legjobban megbíztam!
A sarokban Chrysis megint nyüszíteni kezdett, és ide-oda tekergett a kötélen. A szemem már hozzászokott a sötéthez, és tisztábban láttam az alakját. Sima bőrét mindenhol hurka alakú sebhelyek csúfították el.
– Azért szipog a nyamvadt kis kém, mert megkorbácsoltattam – mondta Clodia halkan. – És ez még csak a kezdete a büntetésnek.
– Bevallotta neked a bűnét?
– Még nem. De Caeliusnak vannak kémei a házamban, ahogy nekem is vannak az ő házában. Chrysisnél jobbat nem is találhatott volna. És éppen akkor ütöttem rajta, amikor beletette a mérget az ételembe! Ha abban a pillanatban nem léptem volna be a konyhába...
– Miből gondolod, hogy ez a méreg Caeliustól származik?
Clodia olyan lesújtóan nézett rám, hogy egy darabig levegőt sem mertem venni. Vajon Catullus is ismerte ezt a nézést? Aztán összeborzadt, megrándult az arca, és behunyta a szemét.
– Ki mástól származna? – kérdezte erőtlen hangon. – Már rég tudjuk, hogy megszerezte a mérget. Csak azt nem sejtettem, hogy a rabszolga, akit fel akar használni, Chrysis, nem pedig Barnabas.
– Gondolod, hogy ez ugyanaz a méreg, amit a saját rabszolgáján is kipróbált?
– Természetesen.
– Szerintem nem.
Az asszony beharapta az alsó ajkát, és fészkelődni kezdett a takarója alatt.
– Hogy érted ezt?
– A méreg, amit Caelius a saját rabszolgáján próbált ki, nagyon gyorsan hatott. Te magad mondtad nekem, és feltételezem, hogy a kémeid hiteles beszámolót tartottak. A rabszolga szörnyű kínok közepette halt meg, Caelius pedig végignézte. Azt mesélted, csak pár pillanatig tartott. Ez tehát nem lehet ugyanaz a méreg. A mauritániaiak úgy tartják, a Gorgó-haj olyan, akár „a hasban összetekeredett kígyó.” Miután lenyelték, hosszabb időnek el kell telnie ahhoz, hogy lecsapjon. Az áldozatoknak egy darabig semmi kellemetlen tünetük nincs, aztán minden egyszerre tör rájuk. Magad mondtad, hogy reggel kóstoltad meg a port, és délig nem történt semmi. Ez aligha lehet az a „gyorsan ölő” méreg, amit Caelius használt.
– És akkor mi van? Egy másik méreg mellett döntött.
– Lehet. Ha megengeded, magammal vinném a méreg maradékát. Ha jól emlékszem, tartok otthon ebből egy keveset, abban a ládában, amelyikben a hasonló veszélyes anyagokat tárolom. – A fiam, Eco kapta ezt a fajta mérget pár hónappal korábban egy férfitől, akit a felesége akart megmérgezni. Eco csak megőrzésre adta át nekem, mert az ikrek miatt nem akarta otthon tartani. Szinte már el is feledkeztem róla. – Szeretném összehasonlítani ezt a port azzal, amit otthon őrzök.
Clodia nem válaszolt azonnal.
– De hozd vissza – suttogta, és behunyta a szemét. – Ez is bizonyíték Caelius ellen.
Úgy tűnt, ezzel befejeztük a beszélgetést. Clodia zaklatottan forgolódott a heverőjén. Chrysis egyfolytában a kötél szorításából próbált szabadulni. Aztán Trygonion odahajolt az asszony füléhez, és halkan ennyit mondott:
– A másik doboz.
Clodia összevonta a szemöldökét.
– Asszonyom, a másik doboz – ismételte az eunuch.
Clodia arcára valami fájdalmas kifejezés ült ki, de nyilvánvalóan nem csak a testi rosszullétből eredt.
– Igen, mutasd meg neki. Hadd lássa a saját szemével.
Trygonion elvette tőlem a kis dobozt. Odament a kis fésülködőasztalhoz, és egy másik pikszissel tért vissza. Az orrát ráncolva nyújtotta ki a karját, hogy a lehető legtávolabb tartsa magától a dobozt. Azonnal felismertem.
– Ez ugyanaz a doboz, amit Licinius vitt a Senius fürdőbe – jelentettem ki.
– Biztos vagy benne? – suttogta Clodia.
– Bronzból van, kiemelkednek a fogantyúi, és elefántcsont berakásokkal van díszítve. Pontosan ugyanaz.
– Az aljas szörnyeteg! – fortyant fel Trygonion, és szinte átlökte a dobozt a kezembe. – Tessék, nézz bele!
– Ma reggel érkezett – mesélte Clodia. – Egy küldönc hagyta az ajtó előtt. Vajon mit akart ezzel? Trágár viccekkel akar rajtam gúnyolódni, miközben haldoklom? Lehet, hogy most is jókat kacag magában.
Clodia remegve szívta be a levegőt, és zokogásban tört ki.
Felnyitottam a kis dobozka fedelét. Valami gyöngyházfényű, áttetsző folyadékot láttam benne – egyfajta oldatnak vagy kenőcsnek hittem. Megérintettem az ujjammal, és annyira meglepődtem, hogy el is ejtettem a dobozt. A tartalma szétfolyt a földön. Az eunuch ámulva, egyszersmind viszolyogva figyelte a megdermedt ondóváladék cseppjeit.
– Szakadjon rá az ég! – kiáltott Clodia, és dobálni kezdte magát a heverőn.
Trygonion odaszaladt hozzá. Hátrálni kezdtem, és végül beleütköztem a fésülködőasztalba. Megfordultam, és bamba arccal néztem a kenőcsöket és a különféle illatos folyadékokat. Észrevettem közöttük Attis apró agyagfiguráját. Ugyanaz a kis szobor volt, amit Lucius Lucceius feleségénél is szép számmal láttam. A halvány fényben jól lehetett látni Kübelé eunuch hitvesének vörös sipkáját és derűsen mosolygó arcát.
Clodia tovább morgott és szitkozódott. Trygonion nem tudta, hogyan csillapítsa. A pikszis, amit leejtettem, továbbra is a padlón hevert, szétfröccsent tartalma derengve csillogott.
Megint hátrálni kezdtem. Az egyik lámpásból végleg kifogyott az olaj, és abban a pillanatban megsűrűsödött a sötétség a szobában. Valami szilárd, mégis hajlékony dologba ütköztem. A kötél recsegett-nyikorgott mögöttem. Lentről elkínzott nyüszítést hallottam. Riadtan fordultam meg, és rájöttem, hogy Chrysis felakasztott testébe ütköztem bele. Fejjel lefelé lógott, a vibráló fényben egészen eltorzult a szeme és az orrlyuka. Szinte nem is emberi volt az arca, kifejezést pedig végképp nem lehetett leolvasni róla. Mozogtak az ajkai. Lehajoltam, hogy halljam, de a suttogását elnyomta Clodia újabb, zokogásba fúló kiáltozása.
– Büntessétek meg! Büntessétek meg újra!
Az ajtót elfedő nehéz függöny mögül a folyosón összegyűlt rabszolgák morgását és motoszkálását hallottam. Chrysis hangtalanul mozgó ajkait figyeltem, szinte fel sem fogva mit látok, aztán hirtelen magamhoz tértem. Az ajtóhoz léptem, félretoltam a függönyt, és kimenekültem.
A folyosón ácsorgó rabszolgák szétrebbentek, aztán újra összegyűltek, mint a kotlósok. Miközben kifelé igyekeztem a folyosón, egy ismeretlen alak ment el mellettem az ellenkező irányba. Hosszú, sietős léptekkel közelítette meg Clodia szobáját. Barnabas volt, a rabszolga, egy bőrostorral a markában. Egyenesen maga elé szögezte a tekintetét, állkapcsát enyhén összeszorította. Az arcából kiveszett minden érzelem, de a szemében az elszántság és a félelem különös elegyét véltem felfedezni.

 

Amikor hazaértem, Bethesdát a ruhái közé temetkezve találtam. Clodia ünnepségére keresett valami megfelelő öltözéket.
– Szerinted a zöld vagy a kék stólát vegyem fel? És melyik nyaklánc mutat jobban: a karneolgyöngyös vagy a lapis lazuli, amit tavaly kaptam tőled?
– Attól tartok, nem valószínű, hogy azt a fogadást megtartják.
– Miért?
– Clodia beteg.
Nem volt erőm ahhoz, hogy elmeséljem Bethesdának a történteket.
– Lehet, hogy reggelre jobban lesz – reménykedett Bethesda, de közben a homlokát ráncolta.
– Lehet. Majd meglátjuk, megjelenik-e holnap a tárgyaláson.
– Igen, a tárgyalás! Arról semmiképpen sem akar lemaradni. Muszáj holnapra összeszednie magát, és akkor a fogadást is meg tudja rendezni. Olyan régóta tervezi!
– A tárgyalást?
– A fogadást, te buta.
Bólintottam.
– Eco nem üzent?
– Nem.
Hirtelen rájöttem, hogy Clodiánál felejtettem a méreggel teli dobozt, amit kölcsön akartam kérni, hogy összehasonlítsam az itthon tárolt méreggel. De most már nem volt kedvem visszamenni érte. Inkább megfeledkeztem róla egy időre.

 

 

XX

Bethesda mintha előre látta volna a jövőt. Clodia már ott volt a tárgyalás helyszínén, amikor reggel odaértünk. A Rostra előtti hatalmas téren ült a vád képviselői mögött alkalmazottai népes gyűrűjében. Sápadtan, közömbös tekintettel figyelte az eseményeket, de láthatólag már túl volt a legrosszabb időszakon. Felénk nézett, és halványan elmosolyodott, aztán rájöttem, hogy a mosoly nem nekem szól, hanem Bethesdának, aki biccentett felé, és viszonozta a mosolyt. Clodia engem nem tüntetett ki a mosolyával, csak felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezné, kiderítettem-e még valamit, amit érdemes megosztanom vele. Lebiggyesztettem a számat, és megráztam a fejem. Eco még mindig távol volt, és az én hálóimba sem akadt hal.
Egy nappal a Nagy Istenanya Ünnepének kezdete előtt jártunk. Róma több napig tartó mulatságokkal, játékokkal, vallásos felvonulásokkal és színielőadásokkal tiszteleg a nagy istennő előtt, és legalább annyi zártkörű rendezvény lesz, mint ahány nyilvános. A fesztivál után a szenátus tagjai még egyszer utoljára összeülnek, mielőtt elutaznának pihenni vidéki birtokukra, ahogy a hagyomány szerint minden aprilis hónapban tették. Ezzel Róma is leáll, mint egy óriás malom, amelynek kerekei egy időre megszűnnek forogni. Az ünnep előtti napon a tülekedés és a nyugalom szokatlan keveréke jellemezte a Forumot: mindenki lázasan igyekezett elintézni az utolsó félbehagyott ügyét, ugyanakkor már a kezét dörzsölgetve gondolt az elkövetkező, hanyag dőzsölésben eltöltött napokra.
A szédült hangulatot tovább feszítette az a vibráló légkör, ami mindig velejárója a nagy pereknek, különösen, ha akkora botrányok várhatók körülöttük, mint ezúttal is. Mivel egyetlen más tárgyalást sem tartottak ebben az időben, minden ügyvéd jelen volt, és mivel az utóbbi időben annyi szó esett az „egyiptomi helyzetről” és Dio haláláról, a szenátus is nagy létszámban képviseltette magát. A bölcsebbek már hajnalban kiküldtek egy rabszolgát, hogy tegyen le egy összecsukható széket a Forumon, és foglalja nekik a helyet. Én is elküldtem Belbót, hogy foglaljon helyet Bethesdának és nekem. Végignéztem a zsúfolt sorokon, és észrevettem a nagydarab testőrömet az egyik legkitűnőbb helyen. A hetven-egynéhány bírának fenntartott rész mögül, az első sorból integetett nekünk. Odamentünk Bethesdával a számunkra fenntartott helyre. Mielőtt Belbo elvegyült volna a ténfergők és bámészkodók hatalmas tömegében, amely egyre szaporodott a Forum környékén, meghagytam neki, hogy figyelje Ecót, aki akár még az utolsó pillanatban is előkerülhet.
A bírák padsorai előtt terült el a tér, ahonnan az ügyvédek védőbeszédeiket intézték az egybegyűltekhez. Bal kéz felől ültek a vád képviselői a különféle segédekkel és tanúkkal. Köztük foglalt helyet Clodia is. Barnabas ott ült mellette, és a közelében felfedeztem „Virgonc Ujjú” Vibenniust is, valamint sok egyéb alakot, akiket a sikertelen hajtóvadászaton láttam a Senius fürdőben.
A jobb oldalon, pontosan szemben a vádlókkal, a védelem padsorait lehetett látni, illetve magát a vádlottat, akit ügyvédek, családtagok, támogatók és újabb tanúk vettek körbe. Marcus Caelius szülei feketébe öltöztek, mintha gyászolnának. Az anyja szeme egészen feldagadt és kivörösödött a sírástól, az arcát pedig könnyek áztatták. Az apjának háromnapos szakáll fehérlett az állán, és a haját sem fésülte meg: mintha félig már megőrült volna az aggodalomtól. Minden vádlott szülei így jelennek meg a tárgyaláson. Ha Caeliusnak lennének gyerekei, ők is hasonlóan szakadtan, szinte koldusgyerekekként állnának ott, és sírnának. A bírákat már a legrégebbi időkben is ilyen szánalomkeltő eszközökkel próbálták befolyásolni, ezért szinte már hagyománnyá vált, és az ügyvédek talán nem is engedték volna be a vádlott hozzátartozóit rendes ruhában, ápolt külsővel.
Caelius mellett a két ügyvédje ült. Cicero vékonyabb és szigorúbb volt, mint amikor legutoljára láttam; egy év sanyarú száműzetés bizony leapasztotta a hasát, behorpasztotta az orcáját, és hatásosan fagyos csillogást hozott a tekintetébe. Hol volt már az a kövérkés önelégültség, ami konzuli éve után, a Catilina felett aratott győzelmét követően sugárzott belőle! Egészen más kifejezés vette át a helyét: egyszerre űzött és mohó. Űzött, mert rájött, hogy Róma bármikor ádázul ellene fordulhat, és mohó, mert sikeresen visszaverte az ellenségei támadásait, és csillaga megint emelkedőben volt. Ez a mohóság arra a konok fiatal ügyvédre emlékeztetett, akivel sok-sok évvel korábban találkoztam, ám állkapcsának keménysége és ajkainak keserű, vékony vonala eszembe juttatta a valódi korát. Cicero már a kezdetektől törekvő, gátlástalan és briliáns ügyvéd volt: az emberek tudták, hogy veszélyes vele szembekerülni a bíróságon. Most ráadásul még félelmetesebbnek tűnt, mint valaha.
Ami Marcus Crassust illeti, Róma leggazdagabb embere mintha évekkel korábban megszűnt volna öregedni. Pár évvel idősebb volt nálam, mégis inkább látszott negyvennek, mint hatvannak. Egyesek azon viccelődtek, hogy Marcus Crassus talán alkut kötött az istenekkel, akik az idő múlásával kor helyett még több pénzt juttatnak neki. Ha így is volt, ez az alku sem elégíthette ki, mert sokkal komorabbnak és elégedetlenebbnek láttam, mint bármikor korábban. Crassus az a fajta ember volt, aki a sikereivel nem tudta kivívni a saját elismerését. Nyughatatlansága egyik győzelemről a másikra vezette a kereskedelem arénáiban és a politikában, és ezzel olyan ütemet diktált, amit a kevésbé tehetségesek nem tudtak követni, és ebből fakadóan meg is vetettek.
A két vén róka között Marcus Caelius feltűnően fiatalnak, szinte kisfiúsnak tűnt. Lehet, hogy alaposan kialudta magát, vagy valami más erősítőszer tüntette el annak a ziláltságnak a nyomait, amit legutóbb a Parázna Kocsmában láttam rajta. Caelius világéletében egyfajta némajátékos volt, aki bármikor magára tudott venni vagy le tudott rázni egy szerepet, ahogy a körülmények kívánták, és ezúttal hihetetlen pontossággal utánozta egy ártatlan fiatalember arckifejezését. A ravaszsága már sokszor bajba sodorta; az elmúlt években például hátat fordított régi mentorainak, Crassusnak és Cicerónak, sőt talán a saját érdekeit szem előtt tartva el is árulta őket. Ésszerű lett volna, ha most a két öreg fordít hátat neki, de valami rejtélyes okból megint egy oldalon álltak. Valójában három róka ült azon a padon.
Megint a vád padsorai felé fordultam. Ezt a csoportot az ifjú Lucius Sempronius Atratinus vezette. Ha Caelius hamvasnak tűnt a két sokat próbált ügyvéd mellett, akkor Atratinus egyenesen kisgyereknek látszott. Tizenhét éves volt, vagyis a római jog szemében még alig férfi. Ám az ifjúi hév nagyon is sokat számít a római bírák szemében, akik már túl sok beszédet végighallgattak ahhoz, hogy a színlelt megbotránkozás vagy a megfáradt hetvenkedés hatással legyen rájuk, legyen szó akármilyen tapasztalt ügyvédről. Az ifjú Atratinus azért vett részt ilyen nagy igyekezettel a Marcus Caelius elleni perben, mert az ő apját, Bestiát gúnyolta ki a vádlott egy korábbi tárgyaláson az elhíresült „bűnös ujj” felkiáltással. A római bíróság nagyon is erényesnek tartotta Atratinust azért, hogy az apja iránti hűség okán ilyen messzire merészkedik, és tönkre akarja tenni Caeliust.
Atratinust az ügyvédtársai vették körül. Róluk keveset tudtam. Lucius Herennius Balbus Bestia egyik barátja volt, és látásból sokkal jobban ismertem, mint hallomásból. Még soha nem hallottam egyetlen szónoklatát sem, de alaposan belevésődött az emlékezetembe pókhasú formája, ahogy ide-oda szaladgált a Forumon (mintha egy jókora tojás lenne tógába öltöztetve, ahogy egyszer Eco fogalmazott). Publius Clodius volt a harmadik vádló: nem Clodia fivére, hanem az egyik felszabadítottja, aki a hagyománynak megfelelően az ő nevét vette magára. Így, közvetett módon a Clodius család is képviseltette magát az ügyvédek között, és valószínűleg örültek is, hogy csak a nevükkel és nem a vér szerinti rokonsággal kerültek be az ügyvédek körébe.
Gnaeus Domitius, az elnöklő bíró jelent meg a Rostrán. A bírák esküt tettek. A tárgyalás a hivatalos vádak felolvasásával vette kezdetét.
Összesen öt vádpontot hallottunk. Az első négy külhoni méltóságokkal szemben elkövetett erőszakos cselekményekre vonatkozott, akiknek személye elméletben szent és sérthetetlen, ezért az ellenük elkövetett támadások a protektorukkal, a Római Birodalommal szembeni támadásnak minősültek, így ezeket a pontokat a politikai terror címszó alatt kellett tárgyalni. Egyik súlyos vád követte a másikat Marcus Caelius ellen: a neapolisi támadások megszervezése az újonnan érkezett alexandriai küldöttség megfélemlítése céljából; a tömeg felbujtása a delegáció ellen Puteoliban; gyújtogatás megszervezése a küldöttség ellen a Pallánál való vendégeskedésük idején, illetve a Rómába való bevonulásuk alatt; a delegáció vezetőjének megmérgezésére tett kísérlet; és végül részvétel a küldöttség vezetőjének, Diónak a meggyilkolásában.
Ezekhez viszont társult egy újabb vád is: Caelius Clodiát is megpróbálta megmérgezni. A tömeg nagy része meglepetten reagált erre a vádpontra, többek között Bethesda is.
– Miről beszélnek? – suttogta.
Vállat vontam, és olyan arcot vágtam, mint aki nem tud semmiről.
– Azt mondtad, hogy beteg, nem azt, hogy meg akarták mérgezni!
A szám elé tettem az ujjamat, és a védelem padsorai felé intettem a fejemmel, Crassus ugyanis felállt, hogy bejelentést tegyen.
– Fontos megjegyeznünk, és elnöklő bíránknak, Gnaeus Domitiusnak is le kell szögeznie, hogy az imént elhangzott utolsó vádpont egy új fejlemény, amit a vád csak a tegnapi napon csatolt hozzá a hivatalos vádirathoz. A védelemnek nem volt elég ideje arra, hogy kielégítően felkészüljön az érvelésre egy ilyen súlyos vádponttal szemben. Ezért úgy véljük, jogunkban állna azt kérni, hogy ettől tekintsünk el, vagy válasszuk le a többitől, és tárgyaljuk egy külön per során, illetve ha már benne kell hagyni a vádak sorában, jogunkban állna azt kérvényezni, hogy napoljuk el ezt a tárgyalást. Továbbá mivel ennek a tárgyalásnak kizárólag a politikai jellegű és indíttatású erőszak a témája, nem volna ideillő egy polgári személy ellen elkövetett, állítólagos mérgezési kísérletet is belevenni a vádak sorába. Ugyanakkor, mivel a vádnak meggyőződése, hogy ez a pont is összeegyeztethető a politikai támadásokkal, és lévén hogy nagyra becsült barátom és kollégám, Marcus Cicero biztosított felőle, hogy tökéletesen felkészült ügyfelünk megvédésére, mégsem tiltakozunk az ellen, hogy az utolsó vádpontot is most tárgyaljuk.
Crassus komoran biccentett az elnöklő és a többi bíró felé, aztán leült. Cicero arcán mintha egy halvány, önelégült mosolyt láttam volna felvillanni, és nem is akarta visszafogni. Jól ismertem ezt az arckifejezést: a nagy szónokot valami módfelett elbizakodottá tette. Vajon titokban kifejezetten örült neki, hogy a Clodia ellen elkövetett mérgezési kísérletet is bevették a vádpontok közé? Ezúttal milyen hatásos mutatványra készül?
Miután a formalitásokon túl voltunk, elkezdődhetett a tárgyalás. Először a három vádló beszélt, és csak azután következhettek Caelius és ügyvédei. A szónoklatok után mindkét oldal tanúi vallomást tehettek. A felszólalók számából és a vádak mennyiségéből ítélve nem volt nehéz kitalálni, hogy a per nem ér véget egy nap alatt.
Egy római per csak látszólag szól bűnösségről vagy ártatlanságról. Rómában minden tárgyalás bizonyos fokig politikai jellegű, egy politikai erőszakkal kapcsolatos per pedig nyíltan is az. A római bírák nem egyszerű polgárok, akik az igazságot keresik egy bizonyos bűncselekménnyel kapcsolatban, hanem az állam bizottságát képezik, és feladatuk egy politikai és erkölcsi ítélet meghozatala. Egy perben rendszerint a vádlott egész élete pellengérre kerül: a hírneve, a családi kötelékei, a politikai szövetségesei, a nemi élete, az erényei, a bűnei. Az ítéletet nemcsak annak fényében hozzák meg, hogy a vádlott elkövette-e a kérdéses bűncselekményt, hanem figyelembe veszik a vádlott teljes személyiségét, és közben tiszteletben tartják a politikai berendezkedés érdekeit is. Maga Cicero fogalmazta meg ezt a legjobban egy tárgyaláson, még azelőtt, hogy száműzték Rómából: „Amikor a bírák meghozzák a döntést, legfőképpen a közösség javát és az állam szükségleteit kell szem előtt tartaniuk.”
Ezenkívül mindenki jól tudja, hogy a bírákat sokkal erősebben befolyásolják az ügyvédek szónoklatai, mint a tanúk vallomásai. „Az érveknek nagyobb súlyuk van, mint a tanúknak”, ismételgette Cicero. A következtetések, amelyeket egy jó ügyvéd az általa felsorakoztatott bizonyítékokból levon (azzal a gyakran ismételt összekötő mondattal, hogy: „Ennek okán ésszerűnek tűnik, hogy...”), sokkal meggyőzőbbek, mint a puszta tények a tanúk szájából, beszéljenek akármilyen eskü alatt (vagy rabszolgák esetében kínzás hatására).
Atratinus felállt, hogy megtartsa az első szónoklatot. Tiszta, fiatalos erejű hangja tökéletesen betöltötte a teret, és orátori előadásmódját ugyan nem csiszolta olyan ragyogóra, mint az öregebb ügyvédek, de egyfajta őszinte alaphang támasztotta alá.
Atratinus elsősorban Caelius személyiségét taglalta: elhíresült tékozló életmódját, különcködését, rossz hírű törzshelyeit, amelyeket tudvalevőleg gyakran látogatott. Jogos felháborodása más ügyvédek szájából talán erőltetettnek vagy hamisnak hatott volna, de Atratinus még elég tiszta és fiatal volt ahhoz, hogy Caelius ostorozása közben is hitelesnek tűnjön.
Atratinus kijelentette, hogy Caelius velejéig megbízhatatlan ember. Aki bölcs, sohasem fordít hátat neki, mert Caelius azon nyomban mocskolni és gyalázni kezdi a nevét, ahogy a saját mentorait is – akik ebben a pillanatban is a legközelebb állnak hozzá – sokszor mocskolta és gúnyolta a hátuk mögött. Hozzátette, hogy a két ügyvéden kívül láthatólag mindenki tud róla, mennyire nem tiszteli egykori pártfogóit. Most, hogy sokkal nagyobb bajba keverte magát, mint amekkorából egyedül ki tud mászni, a gyalázatos megalkuvó visszadörgölőzött az elárult öregekhez, nemcsak a mentoraihoz, hanem az apjához is, akit régen magára hagyott azért, hogy egyedül folytassa léha életét a palatinusi otthonában. Az új lakóhelyén kedve szerint, az atyai rosszallás nélkül hódolhatott mocskos kedvteléseinek. Onnantól fogva gúnyosan beszélt a quirinalisi kis viskóról, ahonnan elszökött, és ahova most nagy bánatában kénytelen volt visszakéredzkedni. Az ember ennél őszintébb módon is kifejezheti a tiszteletét az apja iránt, közölte Atratinus, és jelentőségteljes mosollyal szünetet tartott. Mindenki tudta, hogy saját magára gondol.
A nők is jobban teszik, ha nem fordítanak hátat Caeliusnak, folytatta, mert ez a jellemgyenge ember sokkal rosszabbra is képes, mint mocskolódásra és gúnyolódásra: amint majd mindenki láthatja, amikor egy másik felszólaló vádbeszédet mond a Clodia ellen elkövetett mérgezési kísérlet témájában.
Atratinus valósággal játszott a züllöttségről és becstelen viselkedésről szóló mondatokkal, és úgy forgatta őket, mintha egy drágakövet tartana a kezében, és abban gyönyörködne, mikor, milyen szögben, hogyan veri vissza a fényeket. Olykor a bírák felháborodását váltotta ki, máskor az érzelmeikre hatott, vagy megnevettette őket.
Ami a politikai célokat illeti, folytatta Atratinus, Caelius annak idején a Catilina-féle erkölcsromboló felkeléssel is kacérkodott. Feslett erkölcseitől hajtva sok római polgár felesége ellen intézett támadást, amit számtalan tanú igazolhat. Ugyancsak sok tanú bizonyítja, mennyire erőszakos a természete, vegyük csak példának egy Fufius nevű szenátor esetét, akit Caelius a főpapi választások idején a rémült tömeg szeme láttára vert össze. És ha ez a temérdek vérforraló tett nem lenne elég, gondoljon vissza mindenki, mennyire hencegve és kevélyen köpködte vádbeszédeit mások ellen korábbi perek során, vagy milyen felfuvalkodottan szónokolt a szenátusban. Mindennek tetejébe nézzék meg azt az éktelen színt, ami szenátori tógáját szegélyezi! Az összes többi szenátor dísztelen, szinte fekete tógát visel, ő viszont egy rikító bíbor árnyalatot választott. Amikor Atratinus erre emlékeztette a bírákat, sok őszes fejet láttam helyeslően bólogatni.
A legrosszabb mind közül mégis az volt, és ez a bűn veszélyeztette leginkább a köztársaságot is, hogy Caelius tékozlása nem ismert határokat. Ezen a téren Caelius nemzedékének legaljasabb vonásait képviselte, és ezzel jócskán eltávolodott a bírákhoz hasonló bölcsebb és idősebb emberektől, valamint az Atratinus-féle józanabb fiataloktól, akik szörnyülködve és viszolyogva figyelték a Caeliushoz hasonló ficsúrok költekezését. Hova jutna a köztársaság, ha nem állítanák meg az ilyen alakokat? Vagyonokat herdáltak el kicsapongó életmódjuk fedezésére, és hatalmas összegeket költöttek a választók lefizetésére, beszennyezve mindenkit és mindent, amivel kapcsolatba kerültek. Amikor pedig bekövetkezik az elkerülhetetlen és teljes anyagi csőd, és az utolsó csepp erkölcsi tartás is kivész belőlük, habozás nélkül nyúlnak a legaljasabb eszközökhöz, hogy újra megtölthessék a ládáikat. Ahhoz, hogy az egyiptomi aranyra rátehesse a kezét, Caeliusnak egyiptomi vérrel kellett bemocskolnia magát. Ezáltal vérrel szennyezte be a római állam méltóságát és becsületét is.
– Ha létezik olyan ügy, amely tragikus módon igazolja a bíróság létjogosultságát, ez az ügy az. Ha létezik olyan ember, aki teljességgel megérdemli ennek a bíróságnak az elmarasztaló ítéletét, akkor Marcus Caelius az – zárta beszédét Atratinus.
Bethesdához fordultam, és megkérdeztem tőle, mi a véleménye.
– Az én ízlésemnek túl fiatal – közölte. – De kellemes hangja van.
A felszabadított Publius Clodius szólalt fel következőként. Ő az első három vádpontról beszélt. Míg Atratinus egyfajta kimért undorral emlegette Caeliust, mintha még a vádak felsorolása is meggyötörné szemérmes lelkét, Clodius nagy lendülettel támadta a vádlottat, mintha izzó piszkavassal hadonászna. Kíméletlenül döfködte és szurkálta Caeliust, de időnként visszahúzódott, mert annyira biztos volt a fegyvere hatékonyságában, hogy a távolból is bátran támadott. Undorodva rohamozott, majd hirtelen hatásszüneteket tartott, melyek közben mozdulatlanul, közömbös arccal állva fogalmazta meg legmaróbb bírálatait. Felhördülést és nevetést egyaránt kiváltott a tömegből. Pazarul összeállított beszédet tartott.
Megállapította, hogy Caelius erényei és bűnei egyéni elbírálás alá esnek, kinek-kinek a saját erkölcsi érzéke szerint, kiváltképp egy olyan időszakban, amikor olyan sok római zavarodik össze. Ezzel szemben viszont az alexandriai küldöttség ellen intézett támadások megcáfolhatatlan tények. A legnagyobb tiszteletben álló egyiptomi személyek egy százfős csoportban jöttek át Rómába, hogy kérvényt nyújtsanak be a szenátusnak. Nagykövetként az istenek és az állam feltétlen védelmét élvezték. Itália területén viszont szakadatlan erőszaknak és fenyegetésnek voltak kitéve, tűzzel-vassal irtották őket. Ennek a botránynak a híre Herkules oszlopaitól egészen a Párthus Birodalomig terjedt, és aláásta Róma tekintélyét az alattvalói és a szövetségesei szemében. Ennek tetejébe még jobban elmérgesítette az amúgy is kényes viszonyt Róma és az ingatag Egyiptomi Királyság között.
A támadások helyét és idejét pontosan feljegyezték. A vád több tanút is meg tudott szólaltatni, akik megesküdtek rá, hogy minden esetben – Neapolisban, Puteoliban és Palla birtokán is – látták Marcus Caeliust hírhedt orgyilkosok társaságában a tetthely környékén a támadások előtt. Más tanúk megerősíthetik, hogy Caelius nyilvános helyen szégyentelenül büszkélkedett azzal, hogy részt vett a mészárlásokban. Miféle meggondolatlanság ilyen szörnyű tettek elkövetésével kérkedni? Csak egy Marcus Caeliushoz hasonló elvetemült alak képes ilyesmire.
A továbbiakban Clodius részletesen elmesélte, hogy zajlottak le a támadások, és élvezettel dagonyázott a véres részletekben. Szánalmas és förtelmes jelenetekből alkotott csoportképeket, szinte felidézte a bosszúért kiáltó áldozatok szellemét.
Mi vitte rá Marcus Caeliust, kérdezte, hogy ilyen borzalmas tetteket hajtson végre? Egyértelmű a válasz: az anyagi haszon reménye. Marcus Caelius szerény, de tiszteletre méltó családból származik, és aligha engedhetné meg magának az ilyen költséges életmódot. Nem csoda, hogy adósságot adósságra halmozott. A tanúk majd alátámasztják, milyen nemtörődöm módon költi a pénzét. Ha Caelius tagadja, amit a tanúk mondanak, ha nincs takargatni valója, tegyük nyilvánossá a személyes könyvelését a bíróság számára. Vajon ebbe beleegyezne? Ha nem, miért nem? Azért nem, adta meg a választ Clodius, mert azokból a könyvelési nyilvántartásokból kiderülne, hogy mekkora összegeket kapott az alexandriai küldöttségek elleni támadások megszervezésére. Képes volt azért eladni az egész római nép jó hírnevét, hogy korlátlanul kiélvezhesse undorító vágyait. Clodius kirohanása elérte a gondosan megtervezett, mennydörgésszerű tetőpontot, és a tömeg elismerően dübörgött a lábával. Az ügyvéd visszaült a padra, és úgy törölgette a homlokáról az izzadságot, mint egy birkózó.
Bethesdához fordultam, és felvontam az egyik szemöldököm.
– Nos?
– Mindenki tudja, hogy a felszabadítottak még jobban akarnak bizonyítani – felelte. – De ettől a fennhéjázástól és hadonászástól ideges leszek.
– Észrevettem, hogy fészkelődsz. Csak tán nem aggódsz a drága Caeliusodért?
– „A szónoklatokra akkor van szükség, ha nincsenek tények, amikből ki lehet indulni” – idézte Bethesda. Elámulva néztem rá, mint mindig, amikor egy régi római közmondást hallok a szájából. Természetes, hogy megjegyzett néhány római szólást és közmondást, amiket tőlem, illetve a tárgyalásokon szónokló ügyvédektől hallott, mégis volt valami fülsértő abban, hogy ezeket a régi közhelyeket egyiptomi akcentussal hallotta vissza az ember. – Eddig még semmit sem mondtak Dio haláláról, illetve a Clodia elleni mérgezési kísérletről.
– Gondolom, az lesz a következő.
A vád képviseletében végül Lucius Herennius Balbus lépett fel a Rostrára. Míg Atratinus a feldühödött ifjú szerepét játszotta, Herennius a szigorú, dorgáló nagybácsi hangján szólalt meg, és egy idősebb, bölcsebb férfiú szemszögéből ostorozta Caelius személyiségét. Ám végső soron az ő szónoklatának is a botránykeltés volt a célja. Azzal kezdte és azzal zárta a felszólalását, hogy felsorolta Caelius bűneit. Közben szót ejtett Dio haláláról is, és arról a mérgezési kísérletről, amit egy római hölgy csak „hajszál híján úszott meg”, mivel volt olyan szerencsétlen, hogy többet tudott Caelius bűneiről, mint amennyi egészséges lett volna.
A hölgy tanúsíthatja, hogy Caelius pénzt kért kölcsön tőle, folytatta Balbus, arra hivatkozva, hogy játékokat kell rendeznie a szülővárosában a politikai karrierje előmozdításához. Ilyen játékokat viszont nem tartottak abban a városban. A pénzt, amit a hölgytől kapott, arra használta fel, hogy megvesztegesse a rabszolgákat Lucius Lucceius házában, és megkísérelje megmérgezni Diót. A vezető megölésével végleg szét akarta zilálni a megtizedelt alexandriai küldöttséget. Ezzel a kísérlettel kudarcot vallott, de Dio, aki rájött, mekkora veszélyben van, egy másik házba menekült, ahol végül meggyilkolták. Hogy ki, azt minden egyes embernek tudnia kell a bíróságon: az orgyilkos Publius Asicius. Nem számít, hogy Asiciust felmentették a saját perében; köztudomású, hogy a vád és a védelem összejátszott, és úgy mozgatták a szálakat, hogy az ítélet kedvező legyen Asicius számára. Caelius és Asicius, akik annyi mindenben társak voltak, ezúttal is együtt töltötték az időt: a kérdéses éjszakán több tanú is látta őket nem messze a gyilkosság színhelyétől. Az alexandriai küldöttséget, akár egy sokágú fát, könyörtelenül szétnyesegették, míg végül csak a törzs maradt. Caelius azonban nem nyugodott addig, amíg el nem pusztította a törzset is.
Itt Herennius tett egy kis kitérőt, és méltatni kezdte a néhai Dio erényeit és eredményeit. Megemlítette azokat az embereket is, akik a vérzivataros időkben szállást adtak a filozófusnak Itáliában, majd a briliáns filozófus elvesztése felett siránkozott, és elpanaszolta, milyen szégyent hozott a meggyilkolása Róma fejére.
Ezek után Caelius arra vetemedett, folytatta, hogy kegyetlen módon megmérgezzen egy nagyszerű római matrónát, a város egyik legrégebbi és legbüszkébb famíliájának sarját, az egyik legkiválóbb polgár özvegyét. A hölgy jelen van a tárgyaláson, és Herennius biztosított mindenkit, hogy ha az ereje megengedné, tanúskodna az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet ügyében.
Volt idő, amikor Caelius a hölgy fivérével szövetkezett, folytatta Balbus. Sok gyanútlan ember kötött szövetséget ezzel az ingatag, megbízhatatlan alakkal. Így ismerkedett meg a tekintélyes hölggyel is. Ha tudta volna szegény asszony, milyen végzetes nap volt az! Caelius könnyen hódít, hiszen fiatal és megnyerő: ez utóbbit mi sem bizonyítja ékesebben, hogy az a két ügyvéd képviseli a mai napon, akiket korábban hátba szúrt! Ezen tulajdonságait latba vetve csalta ki a nagy összegű kölcsönt a hölgyből, akinek később volt oka megbánni, hogy megbízott ebben a gonosztevőben, nemcsak azért, mert a kölcsönt soha nem fizette vissza – jellemző, sőt, megjósolható fejlemény! –, hanem azért, mert egyre növekvő rémülettel lassan rájött, mire kellett neki az a pénz. Caelius kifogyott az egyiptomi aranyból, ám a küldetését még nem sikerült teljesítenie, ezért arra használta a hölgy aranyát, hogy lefizesse egy másik ember rabszolgáit, és megmérgezze Diót. Ez a felismerés végre magához térítette az asszonyt is. Annyira megdöbbentette Caelius gátlástalansága és gyilkos hajlama, hogy elhatározta, tesz valamit a gazember ellen. Nem akarta elfogadni, hogy aljasul rászedték, és akaratlanul is ilyen bűnt támogatott a pénzével. Beleegyezett abba, hogy tanúként részt vesz ezen a tárgyaláson. Nagy bátorságra vall, hogy egy gyilkos ellenségeként jelenik meg a nyilvánosság előtt, ami végzetes is lehet, mint később kiderült. Caelius őt is megpróbálta megmérgezni, hogy elhallgattassa.
– Mi, akik már számtalan gyilkossági perben jelen voltunk, ismerjük ezt a sajnálatos folyamatot – folytatta Herennius egészen bizalmas hangon. – Ha egy ember egyszer lesüllyed arra a szintre, hogy megmérgez egy másik embert, előbb-utóbb ismét megpróbálja. A mérgezés a szokásává válik, titkos mánia lesz belőle, olyasfajta bűn, amelyhez hasonlót sokan elkövetnek a sötétben. Amíg a törvény vagy az istenek meg nem állítják, a mérgező újra meg újra megkísérli ezt a szörnyű bűncselekményt.
Ezért, mivel Caelius egyszer már beszennyezte a kezét méreggel – ha ugyan Dio megmérgezése tényleg az első kísérlete volt, és nem a sokadik –, nem csoda, hogy a terhelő tanútól is ilyen módon akart megszabadulni. Először az egyik rabszolgáján próbálta ki a mérget. (Persze nem a legrégebbi, legmegbízhatóbb rabszolgái egyikén, hanem egy olyan rabszolgán, akit kifejezetten ezért vásárolt: úgy, ahogy az ember egy olcsó ruhadarabot vesz, amit rongyként használ, hogy aztán eldobja. Ha Caelius meg akarja cáfolni ezt a tényt, állítsa az említett rabszolgát a bíróság elé, élve és épségben.) Ezt követően Caelius (akinek szokásává vált a mérgezés, és mindig fondorlatos módon közelít az újabb áldozatához) megkörnyékezte a hölgy rabszolgáit, és megpróbálta lefizetni őket. Csakhogy a hű rabszolgák mindent elmondtak az asszonyuknak, aki ravaszul csapdát állított Caelius küldöncének, épp arra az időpontra, amikor az átadja a halálos port a hölgy egyik rabszolgájának.
Herennius ezek után részletesen elmesélte, mi történt a Senius fürdőben, amivel némi kuncogást váltott ki a hallgatóságból; a történet a jelek szerint gyorsan elterjedt Rómában. Azok a rabszolgák, akiket Caelius megpróbált felbujtani, tanúsíthatják, hogy minden úgy történt, ahogy az imént elhangzott. Mivel az asszony nem akarja, hogy megkínozzák őket, és meg akarja jutalmazni őket a hűségükért, szabadságot ajándékoz az említett rabszolgáknak, és így szabad emberként tanúskodhatnak.
Herennius elkeseredve sóhajtott.
– Caeliusnak nem sikerült megmérgeznie Diót. Elsőre a hölgyet sem sikerült félreállítania az útjából. De ő még nem adta fel! Újabb könyörtelen, ármányos támadása miatt pár órával ezelőtt a hölgy megint nagyon közel került a halálhoz. Nézzenek rá, sápadt arcára, ernyedt tagjaira! Látják, hogy remeg? Csak rá kell nézni, és az ember rögtön tudja, hogy valami rettentő szörnyűséget élt át. „Hát ezúttal mit követett el Caelius ellene?” – kérdezhetik. De nem, nem fogom elmesélni a legutóbbi, majdnem sikeres gyilkossági kísérlet mocskos részleteit. Miután az istenek kimenekítették őt a gyilkos karmai közül, hadd mesélje el ő. Hadd halljuk az ő saját döbbenetes beszámolóját, hadd mondja el, hogy kerülte el hajszál híján a halálos csapást. Imádkozom az istenekhez, hogy tovább erősödjön, és képes legyen tanúskodni.
Ezután bejelentették, hogy a mérgezési kísérlettel kapcsolatban fel fogják olvasni Clodia egyik rabszolganőjének vallomását, amit természetesen a törvénynek megfelelően kínzással húztak ki belőle, és amit a helyszínen lejegyzetelt valaki. A vád szerint őt fizette le Caelius, hogy ölje meg az asszonyát.
Lesz egy harmadik tanú is, aki a vádat erősíti, és akinek személye most még titok. Herennius hűvös mosollyal pillantott a szemközti padra.
– Annak az embernek a vallomása különösen fogja érdekelni a védelmet. Maga a nagyra becsült Marcus Cicero hívta őt úgy, hogy „Róma legbecsületesebb embere”. Várj egy kicsit, Cicero, és a saját füleddel fogod hallani, mit mond ő a mérgezési kísérlettel kapcsolatban! Kíváncsi leszek, hogy tekintesz azok után a melletted ülő galád gyilkosra!
Nekem úgy tűnt, hogy ügyes, de veszélyes húzás Herennius részéről a tanúkra bízni a mindent elsöprő vallomásokat, és ráadásul meglepetésként a tárgyalás végére hagyni őket. Biztosabb lett volna, ha a saját szónoklata részeként mondja el őket, és kénye-kedve szerint alakítja a szavakat. Annyi előnyt viszont biztosan szerzett a vád, hogy maga a gyilkossági kísérlet áldozata mondhatja el, mit élt át, és ezzel együttérzést válthat ki a hallgatóságból, a védelem pedig nem lesz képes előre ellensúlyozni azt a meglepetést, ami a tárgyalás végén vár rájuk. Ki lehet az, akit „Róma legbecsületesebb emberének” neveznek? Ciceróra pillantottam, hogy leolvassam az arckifejezését, de legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy egyenesen a szemembe néz.

 

 

XXI

– Egy percig sem hiszem el, hogy Caelius megmérgezte – mondta Bethesda. – Ahogy azt sem hiszem el, hogy megölte az egyiptomit.
Három hosszú szónoklat után a bíróság korán berekesztette az ülést, hogy a védelem ügyvédei felkészülhessenek a másnap esedékes válaszadásra. Siettünk haza, ahol Bethesda megkezdte a készülődést a fogadásra Clodiánál, bár estig még jó néhány óránk volt hátra.
– Clodia viszont azt mondja, hogy Caelius volt.
– Téved. – Bethesda a homlokát ráncolva nézegette magát a kezében tartott csiszolt bronztükörben. – Ez a nyaklánc nem lesz jó – folytatta. – Add ide az ezüstöt.
– Nem biztos, hogy ő téved – töprengtem. – Az egyikük biztosan hazudik. Milyen kár, hogy pont Clodia és Caelius között kell választanod! Ez mindenkinek nehéz döntés lenne.
– Most épp egy nyakláncot próbálok kiválasztani – vágta rá Bethesda. – Kérem az ezüstöt.
Átkutattam a fiókos szekrényét, hogy megtaláljam az ezüst nyakláncot, de eltévedtem a rengeteg kenőccsel teli agyagedény és parfümöstégely között. Aztán megakadt a szemem valami égővörös színű tárgyon.
– Ez mi?
– Mire gondolsz?
Kivettem Attis apró agyagfiguráját, amely szakasztott mása volt annak a szobornak, amit Lucius Lucceius feleségénél és Clodia fésülködőasztalán láttam. A mosolygó eunuch kövér hasára tette a kezét, és a fején ott virított az élénkvörös fríg sipka. Bethesda meglátta a kis szobor tükörképét, és letette a kezében tartott bronztükröt.
– Azt nem szabad megérintened.
– Honnan szerezted?
– Akkor hozták, amikor délelőtt a tárgyaláson voltunk.
– Azt kérdeztem, honnan van, nem azt, hogy mikor hozták.
– Ajándék.
– Ki küldte?
– Szerinted ki? – Bethesda elvette tőlem a szobrot. Visszatette a szekrényre, felnyalábolt egy hosszú ezüstláncot, és a bronztükréért nyúlt. – Te menthetetlen vagy. Menj, és szólj Dianának, hogy segítsen felöltözni.
Az alkony előtti utolsó percekben érkeztünk meg Clodiához, amikor a világ éles sarkai meglágyulnak, és ködössé válnak, akár az aludni készülő ember elméje. Ám míg a világ álmosodott, a Clodia házában összegyűlt vendégek egyre éberebbek lettek. Az étkezőt, ahonnan ki lehetett menni a kertbe, szemkápráztatóan kivilágították, és az egész helyiséget betöltötte a zene és a beszélgetés moraja. A rabszolgák éppen akkor kezdték a számukra kijelölt heverőkhöz vezetni a meghívottakat, amikor beléptünk. Makulátlanul öltözött patríciusok, elhanyagolt külsejű fiatal költők, radikális politikusok, korosodó kurtizánok és egzotikus megjelenésű idegenek színes kavalkádjában találtuk magunkat, ahol még néhány gallus is megjelent. Az alaphangot a Rómában mostanság oly divatos életunt álokoskodás adta meg.
Bethesda belém karolt. Az arcára olyan szokatlan kifejezés ült ki, hogy beletelt egy kis időbe, amíg azonosítani tudtam: megrémült.
– Mit keresünk mi itt? – suttogta.
– A jelek szerint egy nagyon divatos rendezvényen veszünk részt, ahol nagyon divatos személyek vannak jelen.
– Miért?
– Ha jól emlékszem, te ragaszkodtál hozzá, hogy jöjjünk el – közöltem szárazon.
– Biztos elment a józan eszem. Azonnal vigyél haza.
– De még nem is ettünk semmit. – Amikor megéreztem a konyhából kiszivárgó illatokat, szinte folyni kezdett a nyálam. – Sőt még nem is köszöntünk a ház asszonyának.
– Éppen ezért kell minél hamarabb hazamennünk. Olyan lesz, mintha el sem jöttünk volna.
– Bethesda...
– Nevetséges az egész. Nézz csak rám.
Kissé hátrébb léptem, és végignéztem rajta.
– Lássuk. Egy gyönyörű nő áll előttem, aki kifogástalanul öltözött fel, és arcának kendőzésében sincs semmi hiba. A többiek fel sem érhetnek vele.
– Hát épp ez az! Kilógok a társaságból.
– Miért lógnál ki?
– Még csak nem is vagyok római.
– Már hogyne lennél? A feleségem vagy.
– Nem vagyunk gazdagok.
– Ezt senki sem gondolná, ha ránéz az ékszereidre.
– De a kiejtésem!
– Attól csak még titokzatosabb leszel.
– Én vagyok itt a legöregebb nő.
– Te vagy itt a leggyönyörűbb nő.
– Ez így igaz. – Megfordultam, és láttam, hogy Catullus áll mellettem. A kezében egy kupa bort tartott, és nyeglén mosolygott. – Gratidianus, nem számítottam rád ezen a helyen.
– Clodia hívott meg minket – vágta rá Bethesda, egy kissé túl gyorsan is.
– Engem is meghívott. Ki gondolta volna? – kérdezte a költő. – Biztos nehéz volt meggyőznie magát, vagy talán a fivérét. Mindegy. Publius viszont nincs itt, mert bőszen készülődik a holnapi ünnepségekre. Én viszont itt vagyok, Hádészba vele! Remélem, semmi sem rontja el azt a fényes estét, amelyen visszatérhetek a palatinusi társaság legfényesebb berkeibe! Ennyi piócát, kéjencet és pancsert egy helyen! – Catullus a tömeget figyelte, egyre maróbban gúnyos mosollyal. – Micsoda bizarr állatkertet hozott itt össze Clodia: Róma legsilányabb költőit és legaljasabb politikusait, csődbe ment nemeseket és szemérmetlenül gazdag felszabadítottakat, gyönyörű fiúkat és csúf ribancokat! Azt mondtam, csúf? Nos, ez igen enyhe kifejezés, mert ezektől bármelyik férfi kővé válhatna, és ezt nem trágár viccnek szántam. És íme, itt áll előttem Róma legbecsületesebb embere, s mellette... – Elhallgatott, és mintha kissé kijózanodott volna. – Úgy, ahogy mondtad, Gordianus: a leggyönyörűbb nő a körünkben.
– A feleségem – okosítottam ki. – Bethesda, ez itt Gaius Valerius Catullus, aki nemrég tért vissza egyéves bitíniai útjából, ahol hivatalos ügyben tartózkodott.
Bethesda mindentudóan bólintott.
– A költő – mondta.
Catullus felvonta az egyik szemöldökét.
– Ilyen híres lennék? Vagy sokat pusmogtál a hátam mögött, Gordianus?
– Én ugyan nem – vontam vállat, és megpróbáltam kifürkészni a Bethesda arcára kirajzolódó titokzatos mosolyt.
Vajon mit mesélt még neki Clodia, amikor a kertben beszélgettek? Catullusról is szót ejtett? Annyi haszna biztosan volt, hogy a feleségem kezdte kiismerni magát a társaságban, és ennek szívből örültem.
Egy felszolgáló rabszolga érkezett, hogy a helyünkre kísérjen minket. A heverőket U alakban helyezték el az étkezőasztalok körül. Minden díványon két ember fért el, de így is kényelmesen lehetett rajtuk ülni vagy oldalra dőlve pihengetni. Mint kiderült, Catullusnak a jobb kezünk felőli, szomszédos heverőt jelölték ki. Egyelőre senkivel sem osztotta meg az ülőhelyét. Vajon Clodia szándékosan helyezett minket egymás mellé, vagy csak azért, mert mi érkeztünk legutoljára? A mi heverőnket a körülötte lévő többi dívánnyal együtt a helyiség sarkában helyezték el, a lehető legtávolabb a vendéglátónktól. Nekem így pont megfelelt, és legalább Bethesda sem fogja azt érezni, hogy kitűnik a tömegből. Ám Catullus nem örült.
– Visszaküldtek Bitíniába – morogta az orra alatt.
Egy Fufius nevű szenátort vezettek a Bethesda bal keze felőli díványhoz. Ő volt az, akit Atratinus beszámolója szerint Caelius összevert egy választási időszakban, és aki a vád egyik tanújaként fog felszólalni. Fufiust egy feltűnően fiatal kurtizán kísérte. Bethesda felvonta az egyik szemöldökét, és én rögtön tudtam, mi jár a fejében: a lány alig idősebb Dianánál. Csak akkor lágyult meg egy kissé a szíve, amikor a szenátor elismerően végignézett rajta, és rámosolygott.
Clodia váratott minket, senki sem ült a heverőjén. Catullus azoknak az arcát vizslatta, akik még nem foglaltak helyet, hanem ide-oda őgyelegtek.
– Vajon ma ki foglalja el a kitüntetett helyet a ház asszonyának oldalán? Lássuk: a férje, Quintus lent kóborol Hádészban, a fivére, Publius a városban készíti elő a holnapi ünnepségeket, a szeretője, Caelius pedig... Ó, ha nem tévedek, holnap gyilkosságért áll a bíróság elé!... Mérgezés, ugye? Nos, feltételezem, hogy senki sem lát szívesen egy gyilkost a vacsoránál, akármilyen fényesen teljesített is az ágyában. De valakinek muszáj ott ülnie a királynőnk oldalán! Nem választhatta valamelyik másik fivérét, mert nem akarja, hogy Publius tomboljon a féltékenységtől. Lehet, hogy az a hencegő felszabadított ül mellé, aki felszólalt ma a tárgyaláson. Őt is ugyanúgy hívják, mint Publiust, és bár nem olyan jóvágású, egyértelműen felveszi a versenyt egykori gazdájával, a szónoklatok terén legalábbis biztosan. De elég nehéz elképzelni, hogy odahajtja a fejét a királynő ölébe, miközben Clodia pirított verébagyvelőt gyömöszöl a szájába, nem igaz? És lám, már itt is van, a mi Lesbiánk. Mindenható Venus! Honnan szerezte azt a ruhát?
– De hát ez teljesen átlátszó! – dünnyögte Bethesda.
– Véletlenül tudom, hogy az anyag Cosról származik – húztam ki magam. – Egy új találmány, amit egy ottani selyemkészítő kísérletezett ki.
– Azt hittem, nem vagy a szeretője – vicsorogta Catullus. Vajon megint csak ingerkedett velem, vagy tényleg dühös volt rám? Hirtelen ugatásszerű hangon felnevetett, olyan harsányan, hogy sokan felénk néztek. – Jaj, ne, csak nem Egnatius? – suttogta. – Azt hittem, már rég kidobta.
Clodia leült a heverőjére, oldalán egy magas, izmos fiatalemberrel, akinek arcát sűrű fekete szakáll és ragyogó mosoly ékesítette. Láttam már korábban is: a Parázna Kocsmában.
– Nagyon jóképű – jegyezte meg Bethesda.
– Ha egy versenyló két lábra tudna állni, és úgy vigyorogna, mint Egnatius a nők őt is jóképűnek neveznék – fintorgott Catullus. – A mocskos szájú hispán azzal a csillogó mosollyal. De végül is nem a hispánoknak vannak a legfehérebb fogaik? Ugye, hallottatok róla, hogyan fehérítik a fogukat?
Bethesda érdeklődve billentette oldalra a fejét.
– Ha Egnatius foglalja el a díszhelyet ezen a vacsorán, csak annyit mondhatok: vizsgáljátok meg a boros kupáitokat, mielőtt belekortyoltok!
– Mire célzol ezzel? – kérdezte Bethesda.
Catullus megköszörülte a torkát, és szavalni kezdett:

 

Egnatius mindig kápráztatóan vigyorog.
A tárgyaláson...

 

Nevetni kezdett, és a kezével takarta el a száját, amíg abba nem tudta hagyni. A szenátor és a kurtizánja közelebb hajoltak, hogy hallják.
– Nem, várjatok, újrakezdem. Megváltoztatom egy kicsit a mai este kedvéért. Hadd gondolkodjam... – Aztán tapsolt egyet. – Igen!
Egnatius mindig kápráztatóan vigyorog.

 

A tárgyaláson Cicero fakaszt majd könnyeket:
„Kegyed..., khöm, kegyelmet!” – belőle nem: ő vigyorog.
Ha Caeliust száműzik, anyja sír: „Egyszem fiam!
Odavan!” – nos, Egnatius részvéttel vigyorog.
Ez a vigyor már beteges: mindenkor, mindenütt.
Társas hajlam? Diszkréció? Inkább perverzió!
Egnatius, figyelj. Lennél született római,
szabin, tiburi, etruszk hájfej, vagy umber tahó,
lanuviai füstösképű, villogó fogú,
vagy földim, transzpadán, a szép Veronából való,
vagy bárki olyan, aki szokott módon mos fogat,
ez az idétlen vigyor akkor is bosszantana.
De hispán vagy – s reggel a hispán, mint az köztudott,
fogát fehérre és ínyét vörösre dörgöli
a sárga szerrel, mit saját hólyagjából facsart.
Villants hát csak nekünk! Mutassa tündöklő fogad,
húztál-e ma edénykédből jóízű kortyokat. –
Ennél már jobb az is, ha minden fogam szétrohad!

 

Az öreg szenátor tapsolni kezdett, a kurtizán pedig kuncogott mellette. Bethesda szája szélén ferde mosoly jelent meg, és a fülemhez hajolt.
– Minden verse ilyen közönséges? – kérdezte suttogva.
– Amennyit én hallottam...
– A szerelmes versei biztosan nem ilyenek – sóhajtott Bethesda zavarodott arccal.
Tökéletesen megértette, miért vonzódott Clodia Marcus Caeliushoz, de képtelen volt felfogni, mit kedvelhetett Catullusban.
Ebben a pillanatban megérkezett az a férfi, akinek Catullus mellett jelöltek ki helyet. Tudhattam volna, ki lesz az: a jelenléte a végletekig feszítette kis csoportunk kiegyensúlyozatlanságát.
– Ó, sikerült pont az egyik versed végére ideérnem? – kérdezte Trygonion, és leült Catullus heverőjére. – Milyen szerencsés időzítés.
Catullus összevonta a szemöldökét, és felhorkant, de csak azért, hogy elrejtse még mélyebbről feltörő érzelmeit. Megfeszült és megremegett az állkapcsa. Képtelen volt visszafogni szapora pislogását. Ezzel a húzással Clodia nemcsak újra száműzte Bitíniába, hanem meg is alázta. Miért pont a kasztrált házikedvencet kellett mellé ültetnie? Rajtam kívül senki sem vette észre, hogy Catullus a könnyeivel küszködik.

 

Mikor már mindenki helyet foglalt, Clodia rövid beszéddel köszöntötte a vendégeit, és megígérte, hogy mindenkivel személyesen is elbeszélget később az este folyamán. Erre egy ifjú halkan, sokat sejtetően elfüttyentette magát. Odanéztem, és egy bozontos szakállú, félresikerült frizurájú fiatalembert láttam mosolyogni az egyik közeli asztal mellett. A körülötte ülők feltűnő mozdulatokkal próbálták lehűteni a merész vendéget. Láttam, hogy Catullus arca megrándul.
Nemsokára megérkezett az első fogás. A libamájpástétom olyan fenséges volt, hogy még az olimposzi istenek is megnyalták volna utána mind a tíz ujjukat. A kitűnő falernumi bor elmosta a maradék nyomott hangulatot is. Rövidesen Bethesda már Alexandriáról mesélt az elbűvölt Fufius szenátornak, miközben az elhanyagolt fiatal kurtizán lebiggyesztett szájjal piszkálta az ételt a tányérján. A szenátort szemlátomást minden lenyűgözte, amit Bethesdától hallott.
– Én még sohasem voltam Egyiptomban – zihálta –, de természetesen ez a sok vita és feszültség, ami az utóbbi időben keletkezett, felkelti az emberek érdeklődését.
A maga görcsös módján még Catullus is beszédbe elegyedett Trygonionnal, de csak azért, mert igazából egyikük sem tudta hosszabb ideig befogni a száját. Igyekeztek minél több tüskét szúrni a másikba, és becsmérelték az étkezőben összegyűlt vendégeket. A hallótávolságon belül ülőkkel kivételt tettek, mire megállapítottam, hogy ez a legnagyobb előnye annak, ha melléjük ültetik az embert.
Később véget ért a vacsora, azaz a vacsora első szakasza, mert sejtették velünk, hogy bőven lesz még étel és ital. Eljött a szórakozás ideje. A vendégsereg kivonult a kertbe, ahol a rabszolgák már előkészítették nekünk az összecsukható székeket a kis házi színpad elé. Örültem, hogy megszabadultam Catullustól és Trygoniontól, de a szenátor továbbra sem tágított Bethesda mellől, a durcás kurtizán pedig követte. A rabszolgák a vendégek között sertepertéltek, harapnivalókat és csemegéket kínáltak a feneketlen bendőjű előkelőségeknek, és arról is gondoskodtak, hogy egyetlen kehely se maradjon sokáig üresen.
Először egy pantomimot láthattunk, azt a fajta előadást, amelyben egyetlen maszk nélküli színész játssza az összes szerepet. Az előadó korábban nem szerepelt Rómában („Most érkezett a városba – jelentette be Clodia. – De előtte megnevettette az egész partvidéket Ciprustól Szicíliáig.”), ám én kevés eredeti vonást fedeztem fel a mutatványban. Elnagyolva mutatta be a gazdájának feleselő rabszolgát, a kerítőt, aki meg akarja győzni a férjet, hogy szüksége van egy második feleségre, illetve a gyógyítót, aki véletlenül nem a megfelelő embert kezeli a komikusan fájdalmas kúrák sorozatával. A színész a legegyszerűbb színpadi eszközökkel váltott jelmezt: egy sál segítségével szemérmes ifjú leánnyá változott, egy éktelenül giccses nyaklánc gazdag matrónává tette, egy fakard azonnal hepciáskodó hadvezérré változtatta.
A tömeg minden vérforraló jeleneten kacagott, felhördült a szörnyű szóvicceken, és az orkán erejével tört ki nevetésben, valahányszor egy jelenet elérte a várt tetőpontot. A színész ellen senkinek sem lehetett kifogása: Clodia remekül választott. A jelenetek közti szünetekben Bethesda elmesélte a szenátornak, hogy a pantomim eredetileg Alexandria utcáiról és tereiről származik, ahol a vándorszínészek felállították a kellékeiket, és néhány kósza érme reményében rögtönzött bemutatót tartottak a járókelőknek. A mai napig ott láthatók az igazi némajátékok, bizonygatta Bethesda, habár Clodia kifinomult ízléssel elég jó színészt választott a római közönség számára.
A fellépő nagy tapsot kapott az utolsó jelenet után. Aztán Clodia lépett fel a színpadra.
– Most pedig valami egészen különleges következik – jelentette be. – Egy régi barátom visszatért hosszú keleti útjáról...
– Mint Odüsszeusz? – kérdezte valaki.
Körülnéztem, és észrevettem, hogy már megint az a fiatalember kiáltott közbe, akinek olyan rosszul sikerült a hajvágása.
– Ha Catullus Odüsszeusz, akkor Clodia talán Penelopé? – feszítette tovább a húrt az egyik barátja.
– Remélem, nem – vágta rá egy harmadik. – Tudjátok, mit tett Odüsszeusz Penelopé udvarlóival... Véget vetett a mulatságnak, és lekaszabolta mindet!
– Ahogy tehát mondtam – folytatta Clodia, megpróbálva túlkiabálni a nevető tömeget –, egy régi barátom visszatért. Ő úgy gondolja, bölcsebb is lett, de azt meg kell hagyni, hogy öregebb, még ha csak egy évvel is. Új versei mindenesetre vannak, ezért örömmel köszöntöm körünkben régi barátomat Veronából, Gaius Valerius Catullust, akinek sorai annyiszor megérintették már a szívünket.
– És meg is sebezték! – rikkantotta valaki.
– Catullus azt mesélte, hogy amikor Keleten járt, meglátogatta az ősi Trója romjait – folytatta a ház asszonya. – Megmászta a fenyőkkel borított Ida-hegyet, ahonnan Jupiter nézte a görögök és trójaiak összecsapását a síkságon. Megnézte a helyet, ahova szeretett fivérét temették, és szertartással emlékezett meg elhunyt testvéréről. Olyasmit is látott azon a hegyen, aminek kevés ember lehet szemtanúja a világon. Meghívták, hogy vegyen részt egy titkos rítuson Kübelé templomában, és többek között nézze meg azt is, hogyan avatnak valakit gallusszá, hogy a Nagy Istenanya szolgálója legyen belőle.
Azt vártam, hogy ennél a pontnál megint fajtalan megjegyzéseket fognak bekiabálni, de a tömeg teljesen elcsendesült.
– Ez az élmény ihlette Catullust arra, hogy verset írjon Kübelé hitvese, Attis tiszteletére, aki feladta férfiasságát, hogy az Istenanyát szolgálhassa, és ugyanerre bátorított sok jövőbeli gallust. A Nagy Istenanya Ünnepének előestéjén nem is találhattunk volna jobb módot a hódolatra, mint hogy meghallgatjuk a verset, amit a költő először ad elő a nyilvánosság előtt.
Clodia elhagyta a színpadot, és Catullus ment fel helyette. Nehézkesen csüngött a szemhéja, szinte leragadt a szeme, és alig tudta megtartani az egyensúlyát a színpadra vezető lépcsőn. Még a lélegzetemet is visszafojtottam; azt hittem, képtelen lesz végigmondani a költeményt. Túl részeg volt, túl keserű, túlzottan bizonytalan magában, túl gyenge. Valószínűleg ő is ezt gondolta. Sokáig mozdulatlanul állt, lehorgasztotta a vállát, és a lábfejét bámulta. Aztán felnézett valamire a közönség fölött. Vajon a hátunk mögött álló hatalmas Venus-szobor nyűgözte le annyira, vagy csak a semmibe meredt?
Amikor végül beszélni kezdett, olyan hangon szólalt meg, amelyhez hasonlót soha nem hallottam tőle korábban. Könnyeden és légiesen szavalt, mégis furcsán erőteljes volt a hangja, mintha egy csillogó hálót dobott volna a hallgatóságra, vagy mintha csak egy suttogás lett volna egy álomban.
Már számtalan szónokot hallgattam végig a Forumon, és rengeteg színészt láttam színpadon. Nekik a hangjuk a munkaeszközük, és azért csiszolgatják, hogy mindig az alkalomhoz megfelelő hangszínt találják meg; a szavak az ő parancsukra úgy végzik a dolgukat, mint az alázatos rabszolgák. De Catullus esetében mintha minden fordítva lett volna. A szavak parancsoltak neki, a vers uralta a költőt, aki nemcsak a hangjával, hanem az egész testével adta elő a költeményt. Csűrte-csavarta az arcát, hadonászott a kezével, lába a vers céljait követve vitte őt ide-oda a színpadon. Ez a vers a költő nélkül is létezett volna. Csak mellékes körülmény volt, hogy ott állt ő is: arra kellett, hogy a költemény az ő nyelvén keresztül eljuttathassa magát Clodia vendégeinek fülébe azon a meleg tavaszi estén a palatinusi kertben.

 

Sebes hajóját Attis a nagy vizeken vezette.
Sóváran, fürge lábbal lépett a fríg fövenyre,
fénytelen rengetegbe vitt az útja, hol szívét
sötétség szállta meg, sűrű, akár az erdő.
Őrjöngő révületben éles követ ragadva
levágta férfitagját: asszonnyá lényegülten
kelt föl, lába közéből a földre folyt a vér,
s a föld nedvektől lett nehéz, élettel iszamos.
Dobját emelte Attis, és zenét ütve zengett,
a Nagy Istenanyát dalolta, szent titkát dicsérte,
kéj-ittas fejhangján Kübelé szolgáit szólítva:
„Ide, gallusok, mind, vadonba, hegyi ligetbe,
el a tengertől: a tenger sója méreg a sebre,
messze Venustól, férfi-éketek lemetélve,
gyertek, dobjátok el ama gyűlölt szerelmet,
készen a nem nélkül való észvesztő szenvedélyre...”

 

Hosszú, különös vers volt. Néha inkább kántálásra hasonlított, és a költő Catullusból táncos lett, aki a költemény parancsára ringatózott és topogott lábával. A közönség megbabonázva nézte és hallgatta.
Attis történetét mesélte el, azt az őrületet, ami egy sötét éjszakán, egy sűrű erdőben, az otthonától távol rávitte, hogy kasztrálja saját magát, és ajánlja fel életét a Nagy Istenanyának, Kübelének. Vérző sebbel hívta össze az istennő követőit, és vad, eksztatikus vonulás közepette felvezette őket az Ida-hegy oldalában álló templomba. Visítva énekeltek, doboltak, cintányéroztak, és szédült révületben táncoltak Attisszal az élen. Amikor végleg kimerültek, mély, álomtalan álomba zuhantak.
Amikor Attis felébredt, nyoma sem volt az őrültségének. Látta, hogy mit tett, és megrémült. Leszaladt a tengerpartra, és a láthatárt fürkészte. Már nagyon bánta, hogy elhagyta a hazáját. Korábban ifjú bajnokként ünnepelték, babérkoszorús atlétaként és birkózóként. Szakállas, tiszteletet parancsoló férfi volt, akit az egész város becsben tartott. És mi lett belőle? Hajótörött, űzött lélek, aki már nem térhet haza, nem férfi többé, de nem is nő, csak árnyéka egykori önmagának: meddő, szánalmas, és rettentően magányos. A fanatikus odaadás mindentől elszakította, ami korábban fontos volt neki, és mindent fel kellett adnia érte, még emberi mivoltát is.
Az Ida-hegy tetején Kübelé meghallotta a nyomorult siránkozást. Lenézett, és látta, hogy Attis a parton zokog. Vajon a szánalom vagy a számító ésszerűség vezette az istennőt, amikor egy oroszlánt küldött Attisért a partra? Lehet, hogy nem az volt a célja, hogy az oroszlán felvigye hozzá Attist, hanem hogy széttépje, esetleg végleg megtébolyítsa. Amíg ép volt az elméje, Attis nem volt alkalmas arra, hogy egy életen át szolgálja Kübelét, de ebben a megváltozott állapotában mi másra lett volna jó? Így hát az üvöltő oroszlán lefutott a hegyoldalon, és visszakergette Attist az erdőbe, vissza a tébolyultságba és a féktelen eksztázisba, vissza a hű, nemtelen szolgálatba, a Nagy Istenanyának felajánlott életbe.
Catullus összeborzadt, mintha a vers lassan elengedte volna a szorításából. Egyre erőtlenebb lett a hangja, és az utolsó sorokat már alig hallottuk:

 

Istennő, Kübelé Anya, Ida hatalmas Asszonya,
küldd másra rettentő dühöd, tébolyult álmod add más férfinak,
haragod kerülje házam. Fordítsd el tőlem szándékodat!

 

Catullus teljesen átalakult. Amikor fellépett a színpadra, úgy nézett ki, mint egy bortól és önsajnálattól elkábult szerencsétlen alak: puhány volt és bizonytalan. Aztán egyre elkínzottabb lett az arca, a szeme szinte izzott, mintha valami borzalmas tortúrán kellett volna keresztülmennie, ahonnan megtépázva került ki. A színpadot elhagyva is botladozott kissé, de nem részegesen, hanem úgy, mintha kiszívtak volna belőle minden erőt.
A kertre rátelepedett a csend. Felvont szemöldököket, bizonytalan homlokráncolást, méla bólogatásokat és undorodó fintorokat láttam körös-körül. A színpadhoz közel ülő Clodia pislogás nélkül bámulta azt a helyet, ahol korábban a költő állt. Üres volt az arca. Vajon megtiszteltetésnek érezte, hogy ezt a verset róla írták? Vagy épp ellenkezőleg, támadásnak vette? Vagy lehet, hogy egyáltalán nem is látta magát a fiatalember könyörtelen szenvedélytől fűtött sorai között? Nem vette észre, hogy ugyanúgy megfosztja Catullust a méltóságától és a szabadságától, mint a tartózkodó, közömbös istennő a híveit, akik szeretnének egyesülni vele, bár soha nem lehetnek vele egyenrangúak?
Fojtott zokogást hallottam a hátam mögül, mintha egy asszony sírt volna, de olyan halkan, hogy észre sem vettem volna, ha nincs olyan végtelen csönd. Távol a többi vendégtől, a kertbe vezető lépcsők mellett egy alacsony alak ült árnyékba burkolózva az ormótlan Venus-szobor talapzatán. Átfogta a bokáját, mintha vissza akarná fogni a remegését, és a térde mögé rejtette az arcát. A ruhájából azonnal rájöttem, hogy Trygonion az.

 

 

XXII

Catullus előadása után a mulatság már nem a korábbi könnyed hangulatban zajlott tovább, pedig számos művész szórakoztatta az egybegyűlteket a színpadról. Több másik költő is fellépett, ismertebbek Catullusnál, akit egyébként is csak bemelegítés gyanánt tettek be az előadás kezdetére. Ám a többi költő szavalása közel sem hagyott olyan mély nyomokat, mint Catullusé, legalábbis bennem nem.
Táncosok és mutatványosok is felléptek, aztán végül ismét az első színész lépett a porondra, és meghökkentően durva, ugyanakkor kacagtató jeleneteket adott elő. Utána szünet következett, és Clodia a mi sarkunkat is megtisztelte a jelenlétével. Kitárt karral üdvözölte Bethesdát, sőt meg is csókolta.
– Megkaptad az ajándékot?
– Igen, köszönöm. Akkor érkezett meg, amikor lent voltunk a Forumon.
Bethesda a szeme sarkából rám sandított.
Clodia bólintott.
– Jó. Most már te is közénk tartozol. Igen, láttam, hogy mindketten ott voltatok a tárgyaláson. Mit gondolsz, Gordianus? Milyen esélyekkel zártuk a mai napot?
– Azt hiszem, Bethesda fogalmazta meg a legjobban: „A szónoklatokra akkor van szükség, ha nincsenek tények, amikkel folytatni lehet.”
Clodia kötekedő mosollyal nézett rám.
– Ezt Bethesda mondta? Azt hittem, az egyik ősöm, Appius Claudius találta ki, aki... Mindegy is, hagyjuk. Beszélhetnék veled négyszemközt? Szenátor, kérem szórakoztassa ezt a hölgyet, amíg hivatalos ügyben félrehúzódom a férjével.
A kertből egy magánszobába vezetett be. A falakat itt élénkvörösre festették, és rusztikus szatír- és nimfamotívumokkal díszítették.
– Ma már sokkal jobban nézel ki – jegyeztem meg.
– Valóban? Én förtelmesnek találtam a külsőmet, amikor reggel belenéztem a bronztükörbe. Megfordult a fejemben, hogy elhalasztom a fogadást, de ez lett volna az első alkalom, hogy nem hívom meg a barátaimat a Nagy Istenanya Ünnepének előestéjén. Ezt a fogadást akkor is mindig megtartottuk, amikor Quintusszal a galliai Cisalpinában laktunk, és...
– Megkínoztattad ma Chrysist?
Egy darabig szájtátva meredt rám. Az arca menthetetlenül sápadt volt, hiába világította meg vöröses árnyalattal a falakról visszaverődő fény.
– Valójában azért hívtalak félre, hogy sokkal fontosabb dolgokról beszéljünk. De ha már így rákérdeztél, Gordianus... igen, Chrysist megkínozták a mai napon. Én nem nyúltam hozzá egy ujjal sem. A bíróság képviselői jöttek el hozzám. Biztosan te is tudod, hogy egy rabszolga nem tehet vallomást, ha nem kínozzák meg. Különben egyszerűen csak azt mondaná, amit a gazdája a szájába rágott.
– Igen, ez a logikája.
– Az a szuka meg akart mérgezni.
– Bevallotta?
– Igen.
– Említette Caeliust is?
– Hogyne. Holnap meghallgathatod a vallomását, amikor felolvassák a bíróságon, pontosan az én vallomásom előtt.
– Azt a vallomást, amit kínzással csikartak ki belőle.
– Ma este valami beteges vonzódást tanúsítasz a kínzások iránt, Gordianus. Az ember azt hinné, hogy neked is eleged lett a gyötrelmekből Catullus förtelmes verse után! Hihetetlen... amikor azt mondta, hogy van egy ideális verse a Nagy Istenanya Ünnepének előestéjére... – Megborzongott, aztán felderült az arca. – De remélem, téged nem kell majd megkínozni, hogy holnap vallomást tegyél.
– Én?
– Ki más? Kire gondolt volna Herennius, amikor azt mondta, hogy a tanúnk lesz az a férfi, akit Cicero „Róma legbecsületesebb emberének” nevezett? Csak azt kell elmesélned, amit a Senius fürdőben láttál, illetve amit utána a házamban átéltél, meg amit velem tettek.
– És ha nem vagyok hajlandó tanúskodni?
Clodiát meglepte a kérdés.
– Senki sem kényszeríthet téged. De azt hittem, te is azt akarod, hogy Caelius megkapja a méltó büntetését.
– Én azt akartam kideríteni, ki ölte meg Diót.
– Ez a kettő ugyanaz, Gordianus. Mindenki más rájött már Rómában, egyedül te nem? Ó igen, tudom, te bizonyítékokat követelsz. Nos, akkor nem ártott volna, ha előállítod Lucceius rabszolgáit, akik részt vettek a mérgezési kísérletben. Azt mondtad, megkeresed és megveszed őket nekem. Lett ebből a tervből valami?
– Nem.
– Kár. Kitűnő tanúkat nyertünk volna. Még ezüstöt is adtam, hogy megvehesd őket, nem igaz?
– Vissza fogod kapni.
– A pernek még nincs vége. Nem kell sietned.
– Meg kell várnom, amíg a fiam, Eco visszatér Rómába...
– Felejtsd el azt az ezüstöt, Gordianus. Nem kell visszaadnod. Érted, amit mondok?
– Nem egészen.
– Vedd úgy, hogy a fizetséged része. Ugye, tanúskodsz holnap? Muszáj tanúskodnod.
– Muszáj?
– Ha számít neked valamit az igazság. Ha azt akarod, hogy Dio szelleme békében nyugodjon.
– Bárcsak tisztán látnám, mi történt azon a végzetes éjszakán!
Clodia elkeseredetten sóhajtott.
– Asicius és Caelius betörtek Coponius házába, és leszúrták a nyomorultat.
Nem is figyeltem, amit mond, mert a napokat számoltam a fejemben.
– Még van rá esély, hogy Eco hazatér ma este vagy holnap...
– Remek. Ha valóban visszatér, és elhozza magával a két rabszolgát, az ő vallomásukat is felhasználhatjuk. De már megmondtam neked: felejtsd el az ezüstöt.
A kiélezett mondatok olyan hirtelen követték egymást, hogy szinte elbeszéltünk egymás feje mellett. Alig fogtam fel, mit mond.
– Van itt még valami – folytattam. – Valami, amit elfelejtettem. Amikor tegnap elhagytam a házadat, magammal akartam vinni egy kicsit abból a Gorgó-hajból, hogy összehasonlítsam az otthon lévő méreggel. Valahogy sikerült megfeledkeznem róla... – Felötlött bennem Chrysis megalázottan csüngő testének emlékképe, és a nyomasztó érzés, ami miatt elmenekültem Clodia hálószobájából. – Hazavihetném ma este magammal azt az anyagot?
Clodia némi töprengés után válaszolt.
– Sajnos nem. Herennius elvitte. Azt mondta, holnap azt is felhasználhatjuk bizonyítékként, és ezzel kiegészíthetjük az én tanúvallomásomat. Bár szerintem egy kis adag méreg felmutatása nem hat olyan sokkolóan a bírákra, mintha egy véres tőrt mutatnánk fel, vagy valami hasonlót. Fontos lenne?
– Nem, talán nem. Csak biztosan akartam tudni, melyik anyagról van szó. A saját megnyugtatásomra.
– Ha azzal rá tudnálak venni, hogy tégy vallomást, akkor már nagyon bánom, hogy odaadtam. Lehet, hogy valahogy vissza tudnám szerezni Herenniustól, bár már kicsit késő van hozzá. Reggel pedig nem lesz annyi időnk, hogy...
Megráztam a fejem.
– Nem kell vesződnöd vele.
– Nem? Akkor jó! – Erőtlenül felnevetett. – Azt hiszem, ma éjszaka már nem tudnék megbirkózni egy újabb zavaró körülménnyel. Szörnyen fáradt vagyok. Clodius gyógyítója szerint még egy jó darabig nem fogom rendesen összeszedni magam. Hogy őszinte legyek, nagyon rossz a közérzetem. Egy falatot sem bírtam lenyelni abból, amit ma este elém raktak. Csak reménykedhetek abban, hogy a szakácsom a szokásos remek formáját hozta. Kérlek, Gordianus, nyugtass meg, hogy vallomást teszel holnap. Ne hagyd, hogy ilyen nyugtalanul menjek lefeküdni. Mint mondtam, csak azt kell elmesélned a bíróságon, amit a saját szemeddel láttál.
Sokáig fürkésztem az arcát és a testét: hatalmas zöld szemét, amit még csillogóbbá tett a betegség, a lágy fehér bőrt, ami a nyakát és a mellét, illetve az áttetsző selyembe bújtatott többi karcsú tagját fedte. Magamba szívtam parfümjének illatát. Mi lett volna, ha Caeliusnak mégis sikerül megmérgeznie? Clodia már halott lenne, teste enyészetnek indult volna. Már az ötlet is elviselhetetlenül taszító volt, hogy ez a csillogó szempár örökre lecsukódjon, hogy a tökéletes testet férgek falják fel, és a romlás szaga erősebbé váljon a parfüm átható illatánál.
– Igen, vallomást teszek. Nem látom akadályát.
Elmosolyodott, és szájon csókolt, sőt hozzám nyomta az egész testét, mintha a gondolataimban olvasna, és be akarná bizonyítani, hogy még nagyon is életben van, és érintésre is kellemesen meleg. A kertből egy költő szavalását lehetett hallani, amit nevetés és taps koronázott meg.
Clodia eltolta magát tőlem.
– Jobb, ha visszaviszlek Bethesdához, még mielőtt keresni kezd. Úgy hallottam, az egyiptomi nők nagyon féltékenyek.

 

A fogadásnak nem volt hivatalos lezárása, legalábbis én nem vártam meg. A pantomimművész ráadása után újabb fogások következtek, és a vendégek ezúttal más elrendezésben ültek az asztalok köré. Végül azok, akik már eleget ettek, beszélgettek, nevettek és ittak, kifelé kezdtek szivárogni a bejárati ajtón. Bethesdával az elsők között távoztunk. Catullust és Trygoniont teljesen szem elől vesztettük.
– Egyfolytában töröd a fejed – közölte Bethesda, miközben hazafelé sétáltunk.
– Te pedig elégedettnek látszol. Ennyire jól érezted magad?
– Nem a szórakozás kedvéért mentem oda – felelte, és dölyfösen felszegte a fejét.
– Mire célzott Clodia, amikor azt a titokzatos mondatot mondta neked?
– Mikor?
– Megkérdezte, hogy megkaptad-e a kis Attis-szobrot. Azt felelted, igen, és akkor azt mondta: „Jó, akkor most már te is közénk tartozol.”
– Ezt mondta volna?
– Bethesda, nincs türelmem a játékokhoz.
– Csak biztosított felőle, hogy a Palatinuson lakó hölgyek társasága maga közé fogadott. Azok, akik számítanak. És ezt Clodiának köszönhetem.
– Csak ennyit jelentett az a mondat?
– Mire akarsz kilyukadni ezzel a faggatózással? Gondolj csak bele, ki vagyok, és honnan jöttem. Rettentően féltem, amikor visszaköltöztünk a birtokról Rómába, egy ilyen házba, egy ilyen környékre. Persze sohasem mutattam ki neked a félelmemet, de bekövetkezett, amitől tartottam. Eleinte nagyon csúnyán bántak velem.
– Csúnyán bántak veled?
– Tudomást sem vettek rólam, kizártak a köreikből. De a mai este után minden megváltozik. Most már másként fognak kezelni. Én is egy leszek közülük.
Én ebben nem hittem annyira, de vállat vontam.
– Miért is ne? Manapság Rómában minden lehetséges.
Bethesda valamiért zokon vette ezt a megjegyzést, és az út hátralévő részében nem is szólt hozzám.
Diana ébren várt minket. Követelte, hogy az anyja meséljen el neki mindent a fogadásról. Miközben leültek Diana szobájában, és megvitatták, hogy melyik hölgy milyen ruhát és frizurát viselt, én beosontam a hálószobánkba.
Levettem a tógát, és egy elnyűtt otthoni tunikába bújtam. Égve hagytam egy lámpást, mert nem akartam, hogy Bethesda vakon botorkáljon a szobában. Lefeküdtem a heverőre, és behunytam a szemem, hogy ne lássam a láng vibrálását a falon, ám elaludni nem tudtam. Túl sokat ittam és ettem, ráadásul túl sok verset kellett végighallgatnom. A folyosó távolabbi végéből Bethesda és Diana fojtott nevetését hallottam. A hang arra a halk morajra emlékeztetett, ami a kertből szűrődött be a szobába, amikor Clodia megcsókolt...
Valamit kértem tőle, ha jól emlékszem. Igen, a mérget! A Gorgó-hajat, hogy összehasonlítsam azzal a porral, amit Eco adott át nekem megőrzésre. Ezzel szemben már megint üres kézzel jöttem haza. Persze nem volt égető szükségem a mintára ahhoz, hogy biztos legyek a dolgomban, mert jól emlékeztem rá, hogy néz ki a méreg. Odatartottam a lámpás fénykörébe, miközben Chrysis sírva-vinnyogva tekergette magát a kötélen...
Megfordultam a heverőn, és megint megkíséreltem elaludni, ám a Diana szobájából érkező nevetés ébren tartott, a gondolatok pedig vég nélkül kavarogtak a fejemben; akárcsak a rabszolgalány, aki fejjel lefelé lógott a plafonról. Végül felkeltem, és magamhoz vettem a lámpást.
Nem messze a hálószobánktól egy kis kamra nyílt a folyosóról, tele összetekert szőnyegekkel, összecsukott székekkel és faládákkal. Rövid keresgélés után megtaláltam a kérdéses ládát. Éppen megpróbáltam felidézni, hova raktam a kulcsot, amikor rájöttem, hogy nincs is rá szükség. Valaki feltörte a láda kis lakatját.
Bevittem a ládát a hálóba, és úgy helyeztem el a lámpást, hogy belevilágítson.
Nem volt benne sok minden, csak egy korábbi tárgyaláson felhasznált tőr, amire rászáradt a vér, néhány levél, és pár egyéb emlék, amit el akartam zárni mások elől. Odatettem a kis pikszist is, amit Eco adott át nekem, mert az ikrek miatt nem merte a saját házában tartani.
A fedél pereménél fogva felemeltem a dobozkát, ami azonnal ki is nyílt. Riadtan hőköltem hátra, mert azt hittem, hogy szétszóródott a méreg, de aztán észrevettem, hogy nincs minek szétszóródnia.
A doboz üres volt. Csak néhány porszem maradt a méregből, ami megragadt a pikszis belső sarkaiban. Pont olyan volt, mint az anyag, amit Clodia mutatott nekem.
Mit jelentsen ez az egész?
Félretettem a pikszist, és megint belenéztem a ládába, hátha odabent szóródott szét a méreg. De sehol sem láttam sárga por nyomait, csak valami egészen mást, amit eddig nem vettem észre: egy fülbevalót. Egyszerű ékszer volt, sima karika formájú ezüstdarab, zöld gyönggyel díszítve. Azonnal ráismertem: Bethesda egyik régi fülbevalója volt.
Az ezüstkarikát kampó alakúra görbítették. Újra megnéztem a láda felfeszített zárját. A fém rátéten karcolásokat lehetett látni. A nyílás olyan kicsi volt, hogy a szétnyitott fülbevalóval könnyedén bele lehetett nyúlni.
Kétség sem férhet hozzá: a pikszist a fülbevalóval feszítették fel.
Sokáig ültem, és csak bámultam az ékszert, a ládát és az üres dobozt. A kezdeti zavarodottságom először megrökönyödéssé, majd haraggá változott.
Diana és az anyja megriadtak, amikor félrehúztam a függönyt, és beléptem a szobába. Az üres dobozt tartottam előre nyújtott kezemben.
– Meg tudjátok ezt magyarázni? – kérdeztem a lehető leghiggadtabb hangon.
Mindketten úgy néztek rám, mintha meg sem ismernének. Vajon én felismertem volna saját magamat a bronztükörben abban a pillanatban?
Egyikük sem válaszolt.
– Azt kérdeztem, megmagyaráznátok-e – ismételtem, de még mindig dermedten figyeltek. – Jól van, nincs is szükség magyarázkodásra. – Feltartottam a fülbevalót. – Biztos nagyon siettél, Bethesda, mert ezt otthagytad a ládában. Nagyon óvatlan voltál, nagyon óvatlan. Nem jutott eszedbe, hogy esetleg megtalálom?
Semmitmondó arccal nézte az ékszert.
– Kérlek, Bethesda, ne mondd azt, hogy nem ismered fel! Még én is felismerem, pedig én állítólag sohasem figyelem az ékszereket. Sokáig hordtad ezt a pár fülbevalót. – Sóhajtottam, és a szomorúságom hirtelen sokkal erősebb lett a haragomnál. – Hát ilyen sokat ért neked az, hogy elnyerd a kegyeit? Nem tudtad, mire fogja használni a mérget? Nemcsak a bíróságot akarja félrevezetni, hanem belőlem is bolondot akar csinálni!
Becsuktam a pikszist, és a földre dobtam a fülbevalót. Diana rémülten bújt közelebb az anyjához. Egy pillanatra elszégyelltem magam, de aztán visszatért belém az indulat. Fel-alá járkáltam a szobában.
– Hát nem látod, hogy az orrunknál fogva vezet minket? Meghív a fogadására, odaadja neked azt az ízléstelen szobrot, és elhiteti veled, hogy bekerültél a köreibe. Megosztja veled a legszégyenletesebb titkait, a hátam mögött sugdolózik veled a kertben! Olyan mesét talált ki, amivel biztosan közel kerül a szívedhez. Ehhez aztán nagy tehetsége van! Ugyanezt teszi a szeretőivel is, miért ne próbálná ki rajtad? Tényleg azt hitted, hogy a barátod akar lenni? Egy olyan asszony, aki istenként emlegeti az őseit, olyan mélyre süllyedne, hogy egy néhai rabszolganővel pletykálkodik?
Megálltam, és megpróbáltam visszafojtani a dühömet, de ettől csak még jobban fokozódott bennem az indulat. Olyan erősen szorítottam a dobozt, hogy a szélei felhasították a bőrömet.
– Asszony, te segítettél neki abban, hogy becsapjon engem! Tagadod?
Bethesda nem válaszolt.
– Szándékosan becsaptál! Le akarod tagadni?
– Mama... – nyöszörögte Diana, és belekarolt az anyjába.
Bethesda betakarta a kezével Diana arcát, aztán a mellére húzta a fejét, hogy lecsendesítse.
– Tagadod? – kiáltottam.
Bethesda farkasszemet nézett velem, és közben a végletekig hűvös és rendíthetetlen maradt.
– Nem, uram, nem tagadom.
– Segítettél neki, hogy becsapjon engem?
– Igen.
Hosszú ideig néztünk egymás szemébe. Bethesda még csak nem is pislogott. A földre hajítottam a pikszist, és feldúltan kimentem a szobából. A kiabálásomra Belbo is felébredt. Amikor látta, hogy kisietek a bejárati ajtón, bele az éjsötét utcába, utánam szaladt.

* * *

Ha az ember udvariasan kopog be egy ajtón, a lábát használja, de én azon az éjjelen az öklömmel vertem Clodia házának ajtaját. A dübörgés visszhangzott a hideg, moccanatlan levegőben, és ugyan én biztos voltam benne, hogy a szomszédokat is felébreszti, Clodia rabszolgái sokáig várattak magukra. Megijesztette őket a hang, vagy csak túl gorombának tartottak? Végül valaki kinyitotta a kémlelőnyílást az ajtón, és egy szempár jelent meg a résben. Még a sötétben is felismertem, annyira jellegzetes volt az összenőtt szemöldök a szeme fölött.
– Az asszonyoddal akarok beszélni, Barnabas.
– Késő van. Holnap találkozhatsz vele a tárgyaláson.
– Nekem..., nekem ma éjjel kell beszélnem vele.
A szempár szenvtelenül fürkészett. Csak akkor döbbentem rá, hogy nézhetek ki a kopott alvótunikámban, borzas hajjal. A rés bezárult. Ide-oda járkáltam az ajtó előtt, miközben Belbo tanácstalanul állt mellettem, pislogva és ásítozva.
Végül kinyílt az ajtó. Én beléphettem, de a testőrömet nem engedték be.
Barnabas átvezetett az előcsarnokon, aztán lementünk a lépcsőn, majd átvágtunk a kerten. Néhány lámpás pislákolt halványan a növények között, ezért jól láttam, hogy a kert tele van emberekkel. Párok mocorogtak és sugdolóztak az árnyak között. Hirtelen mintha egy faun szökkent volna elő az erdőből, egy meztelen lány futott keresztbe előttünk, hosszú, ruganyos futóléptekkel. Az a lány volt, aki Fufius szenátorral vacsorázott. Felénk fordult, és zavartan kacarászni kezdett, majd eltűnt az oszlopok alatt. Kisvártatva a csupasz és részeg Fufius is a nyomába eredt.
Barnabas a vörösre festett falú szobába vezetett a kert mellett. Mielőtt kiment, letette a lámpását egy alacsony kis asztalra. Bőven volt időm a falra pingált nimfákat és szatírokat nézegetni, mert Clodia jó néhány perccel később jelent meg az ajtóban. A haja nem volt feltűzve, hanem leomlott a vállán. Átlátszó fehér köpenyt viselt, amit csak a derekánál fogott össze egy öv, ezért a melle között szétnyílt. A csupasz bőrfelület csillogott a falaktól vörhenyesre színeződött fényben. Az asszony fáradtan elmosolyodott.
– Ha itt akartál maradni, miért mentél el, Gordianus? Ó igen, haza akartad vinni Bethesdát. De most mégis itt vagy. Talán megtetszett valaki a fogadáson?
Lassan, kanyargós léptekkel közelített meg, szemét csak nehezen tudta nyitva tartani, mosolya is erőtlen volt.
– Ártatlanul kínoztattál ma meg egy rabszolgát.
A szemhéja hirtelen mintha még súlyosabbá vált volna. A mosoly is megkövült az arcán.
– Már megint ezzel jössz? Ugyan, Gordianus, a te korodban már hozzá kell szokni, hogy ilyen a világ.
– Vannak dolgok, amikhez soha nem lehet hozzászokni. Hazugság, csalás, összeesküvés.
– Miről beszélsz?
– És a megvesztegetést sem hagyhatom ki. Erre kellett az ezüst, ugye? Nem azért adtad, hogy megvegyem a rabszolgákat, hanem nyíltan meg akartál vesztegetni. Ezért találtad ki az egészet, hogy amikor majd itt lesz az ideje, megtegyem, amit kérsz tőlem. Az ember, akinek becsületességét Cicero annyira dicsérte: ezért volt rám szükséged, mert sejtetted, hogy előbb-utóbb ezt is felhasználhatod a céljaid érdekében. Ó igen, majd odadobjuk ezt a bárgyú fickót Cicero orra elé a tárgyalás utolsó napján. Hadd zökkenjen ki a szónoklatából, hadd lépjen fel a tanúk padjára az a férfi, akit ő a két lábon járó becsületességnek tart, és hadd érezze magát idiótának! Azt hitted, megvehetsz engem ezüsttel? Mert még soha nem találkoztál olyan emberrel, akit az ezüstöddel vagy azzal a híres mosolyoddal nem tudtál megvásárolni?
– Kérlek, Gordianus, rettentően későre jár...
– ...igen, és ahhoz is késő van már, hogy megváltoztassam a tárgyalás menetét. Mondd csak: akkor is te mozgattad a szálakat a háttérből, amikor annak a küldöncnek át kellett volna adnia a mérget a rabszolgádnak a fürdőben?
– Ez nevetséges!
– Lehet, hogy azt is te tervelted ki, lehet, hogy nem. De bármi volt a szándékod, kudarcot vallottál. Nem került a kezedbe a bizonyíték Caelius ellen, akár tényleg létezett, akár te magad koholtad. Rájöttél, hogy a bírák nem elégszenek meg azzal, ha azt mondod, Caelius meg akart mérgezni. Honnan tudtad, hogy mérget tartok a házamban? Vagy maga Bethesda árulta el véletlenül a titkot, és te ihletet kaptál a folytatáshoz?
– Nem értem, mit fecsegsz itt összevissza. Megmondtam, Gordianus, nagyon késő van...
– Csak színlelted a tüneteket? A fivéred gyógyítója biztos elmagyarázta, mit kell tenned, hogy a szenvedésed meggyőző legyen, hiszen megmutattad neki, milyen méregről van szó. Vagy tényleg lenyeltél belőle egy kicsit, miután elmondta neked, hogy mekkora az a mennyiség, ami még nem veszélyes? Amennyi még nem öl meg, csak ágynak dönt, hogy tökéletes legyen az előadásod, hogy tökéletesen becsaphassál engem és mindenki mást. Igen, ez így jobban illik rád. A végsőkig próbára tetted drámai képességeidet, kacérkodtál a veszéllyel, és a lehető legnagyobb téttel játszottál. De azzal már túlmentél minden határon, hogy a hitelesség kedvéért átadtad azt a szegény lányt a kínzóknak. Ez még hozzád képest is túlzás, Clodia. Biztos lehettél benne, hogy azt a mesét fogja megerősíteni, amit te adtál a szájába, hiszen ha végeztek, visszaadják neked, és te még irgalmatlanabb büntetést eszelsz ki neki, ha nem teljesítette a parancsodat. Látod, ennyire megbízható a kínzásos módszer az igazság kiderítésére...
– Te teljesen megőrültél, Gordianus! Tajtékzol a dühtől.
– Akkor miért van az, hogy amióta ismerlek, most érzem először, hogy tisztán látok? Igen, igazuk van azoknak, akik szerint elvarázsolod az embereket. Azt hittem, rám nem fog hatni a varázserőd. Mekkora bolond voltam! És te is úgy bántál velem, mint egy bolonddal. De most kinyílt a szemem, és jól látom, milyen eszeveszetten igyekszel tönkretenni Marcus Caeliust. Valóságos hadjáratot indítottál ellene. Ha a mérgezéssel kapcsolatos vádak kitalációk, akkor mi van a gyilkossággal? Mi történt Dióval, azzal a „nyomorulttal”, ahogy te nevezted? Talán a te kezed is benne volt a véres bűncselekményben? Csak azért tetted, hogy bajba sodord Marcus Caeliust?
– Mit zagyválsz itt összevissza! Amikor Dio meghalt, Caelius és én még...
– Abban az esetben lehetséges, hogy tényleg Caelius követte el. De ki tudja, talán a fivéred volt a gyilkosság mögött, hiszen akkor még Caelius szövetségese volt, te pedig a szeretője. Mi van azzal a pénzzel, amit állítólag kölcsönadtál Caeliusnak, és amit ő állítólag a mérgezési kísérletre fordított? Te biztosan tudtad kezdetektől fogva, mire kell az a pénz. Talán az egész cselszövés a te fejedből pattant ki, és Caeliust is csak bábuként használtad fel. Most már nyitva a szemem, Clodia, és mégis minden egyre ködösebb előttem. Mivel ennyire össze vagyok zavarodva, nem lennék igazán jó tanú a holnapi tárgyaláson, nem gondolod? Legalábbis a vád számára nem. Talán a védelem számára tanúskodhatnék. Igen, Cicero felkérhetné „Róma legbecsületesebb emberét”, hogy mondja el: milyen ármánykodással akartad rábizonyítani Marcus Caeliusra a mérgezéseket.
– Ezt nem mernéd megtenni!
– Nem? Hát ide hallgass: azt ajánlom, hogy hagyj ki mindent a vádak közül, ami ezzel a hamis mérgezési kísérlettel kapcsolatos. Tépd szét a vallomást, amit Chrysis tett a megkínzás alatt. Meg se említsd a Gorgó-hajat a saját vallomásodban. Megértetted? Mert ha egy szót is hallok erről, én is vallomást teszek, és megcáfolok mindent, amit mondasz. Hogy fog akkor kinézni az a sok hangzatos vád Caelius ellen? Lelepleződik az összes aljas trükköd. Hát ennyit azokról a megdöbbentő felfedezésekről, amiket Herennius ígért a tárgyalás végére!
Clodia szeme villámokat szórt, ajka reszketett. A harag lángba borította az arcát, de nagy önuralommal sikerült visszafojtania dühét. Megint megdöbbentett, mennyire sápadtnak és elkínzottnak tud látszani. Vajon tényleg úgy el tudja ragadni az őrjöngés, hogy szándékosan megmérgezi saját magát? Ennyire ádázul és kíméletlenül akarja legyőzni Caeliust? Miféle szerelem lehetett az, ami így elfajzik, és ilyen gyűlöletbe csap át? De nem ez döbbentett meg legjobban. Képtelen voltam felfogni, hogy abban a pillanatban is – amikor testét szétzilálta az önkezével elkövetett mérgezés, lelepleződött az álnoksága, és azt a reményét is széttörtem, hogy felhasználhat engem az aljas terveihez – olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt a szememben? Olyan gyönyörű, hogy másfelé kellett kényszerítenem a tekintetemet. Az üzekedő nimfákra és szatírokra, akik esztelen, bűntelen, hideg szenvedéllyel szökdécseltek a falakon.
– Felháborító – motyogta végül. – Amit mondasz, lehetetlen és felháborító. Hol is kezdhetném?... Nevetséges. Őrültség. Caelius valahogy a saját oldalára állított? Vagy Cicero? Ha nem, akkor miért fordultál ellenem, Gordianus?
– Már az elején megmondtam, hogy én csak Dio gyilkosát akarom megtalálni. Nem engedem, hogy eszközként használj fel a régi szeretőd bemocskolásához. Gondolom, hozzászoktál ahhoz, hogy kedved szerint használod a férfiakat, akik még élvezik is, csakhogy nekem nincs ínyemre az ilyen szórakozás, Clodia.
– Igen, azt már a legelején megállapítottam. – Mély, elgyötört hangon beszélt. Bár hátat fordítottam neki, éreztem, hogy egyre közelebb jön. A tarkómon éreztem forró leheletét. – Ezért soha nem is próbálkoztam olyasfajta meggyőzéssel nálad. Átláttál volna rajta, nehezteltél volna miatta. Furcsa ember vagy te, Gordianus. Még soha nem láttam ilyen erőt, ilyen tisztességet... Igen, pont úgy, ahogy Cicero mondta. Milyen szerencsés a feleséged! Ezért meg sem fordult a fejemben, hogy elcsábítsalak, Gordianus. Visszafojtottam a késztetést, mert tudtam, hogy megsértenélek vele. Bár a kísértés erősen és sokszor jelentkezett...
Nagy levegőt vettem, és megfordultam, hogy szembenézzek vele. Bús, megrendítő, és tökéletesen meggyőző ábrázattal találtam szemben magam.
– Clodia, te egészen kivételes nő vagy. Soha nem adod fel, ugye?
Azt hittem, megint feldühödik, vagy gúnyosan mosolyogni kezd, ám a tekintete még elveszettebb és még fájdalmasabb lett.
– Kivételes! – suttogtam.
Arrébb léptem, mert hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy távozzak. A végén még olyat teszek, amit nagyon hamar megbánok. Az ajtóban viszont ott állt egy magas, félelmetesen izmos fiatalember karba font kézzel, egy szál ágyékkötőben. Catullus metsző pontossággal fogalmazott a gúnyversében. A hispán Egnatius még akkor is rendületlenül vigyorgott, amikor azt fontolgatta, hogy nem enged ki a szobából.
– Ki ez a féreg? – kérdezte. – Beverjem a képét?
– Hallgass, te féleszű! – mordult rá Clodia. – Állj félre az útjából!
Egnatius ellépett az ajtóból. Fintorogva mentem el mellette, és bár csak állott bor szagát éreztem a szájából, úgy tettem, mintha mást éreznék.
– Vizelettől bűzlik a szád?
Ennek hallatán végre lekonyult a vigyor a képéről.

 

 

XXIII

Belbo a bejárati ajtó előtt várt. Egyetlen szót sem szóltam, csak elindultam az utcán, aztán rájöttem, hogy nem is tudom, hova megyek. Eszembe sem jutott, hogy hazamenjek Bethesdához. Megkérhettem volna Meneniát, hogy engedjen be, de mit gondolt volna a fiam felesége, ha az éjszaka közepén bekopogok, hogy hadd aludjak nála? Bárcsak itthon lenne már Eco...
Belbo hirtelen felmordult, és félrerántott az útról. Attól az alaktól rémült meg, aki félig az árnyakba burkolózva állt az egyik ajtó előtt. Szegény rabszolga azt hitte, hogy egy tolvaj vagy egy gyilkos. Én már tudtam, ki az.
Részben undorodva, részben megkönnyebbülve megráztam a fejem.
– Catullus! Nem találtál jobb tartózkodási helyet éjszakára?
– Nem, de a jelek szerint te sem. – Kilépett az ajtót takaró árnyékok közül, és láthatóvá tette az arcát, ami ugyanolyan bús és elgyötört volt, mint Clodiáé, amikor otthagytam. Sokáig néztük egymást a holdfényben. – Remélem, én nem nézek ki olyan szakadtan, mint te.
– Én is ugyanezt akartam mondani – húztam el a szám.
Csálé mosollyal felelt.
– Most mit tegyünk? – kérdezte aztán.
– Gondolom, megvárjuk, amíg felkel a nap.
– És addig? Hova megyünk?
– Hát hova mennénk?

* * *

A Parázna Kocsma meglehetősen zsúfolt volt az ünnep előestéjén, de szerencsére találtunk magunknak asztalt.
– Nem tetszik nekem ez a hely, gazdám – mondta Belbo.
– Ó, de te szemlátomást felkeltetted néhány lány érdeklődését, bumfordi barátom – közölte Catullus.
Belbo feszengve nézett körül.
– Remélem, ezúttal nem futunk össze Marcus Caeliusszal és a barátaival.
Végignéztem a tömegen, amelyet elhomályosított a borostyánszínű füstköd.
– Itt? A tárgyalás kellős közepén? – Catullus élesen felnevetett. – Aligha. Képzelheted, otthon van mamával és papával, és valami meggyőzően kopott gúnyát keres a holnapi folytatáshoz. „Ó, papa, tudom, hogy elesettnek kell tűnnöm, de mit tegyek, ha mindenben olyan elragadóan festek?”
Erre még Belbo is elvigyorodott. Miután meghozták a bort, Catullus azonnal felhajtotta, és megtörölte a száját.
– Mit csináltál ma éjjel a házában egy szál hálótunikában?
– Catullus, kérlek! Hagyd ezt az ostobaságot Clodiával és velem kapcsolatban...
– Hát akkor?
– Valamit még tisztáznunk kellett.
– Az éjszaka közepén?
– Nem várhatott.
Felhorkantott, aztán odakiáltott a felszolgálónak, hogy hozzon még bort. Én még hozzá sem értem a löttyhöz, csak forgattam a poharat, és néztem, ahogy örvénylik.
– Ha Caelius tényleg elkövette azokat a bűnöket az alexandriai küldöttség ellen, Clodia miért nem elégszik meg ennyivel? Miért érzett olyan erős késztetést, hogy újabb vádakat koholjon ellene? Te jobban ismered, mint én. Tényleg képes lenne megmérgezni magát, hogy mindenki azt higgye: Caelius akarta eltenni láb alól?
– Össze akarsz zavarni ezekkel a rejtvényekkel? – morogta Catullus.
– Clodia volt az, aki mindnyájunkat félrevezetett.
– Lesbia! – javított ki.
A bort néztem a poharamban, és émelyegni kezdtem.
– Ha iszom ebből a lőréből, muszáj lesz vízzel leöblítenem.
– Nos, akkor megmondjuk a felszolgálónak, hogy hozzon nekünk friss vizet az Aqua Appiából!
– Úgy érted, abból, amit az ő egyik őse épített nekünk? – kérdeztem.
– Pontosan! – vigyorgott Catullus. – Aztán elindulunk az egyik úton, amit valamelyik őse olyan előrelátóan megépített nekünk...
– És kiöntjük a boráldozatot az egyik templomban, amit valamelyik őse emeltetett nekünk.
Catullus nevetett.
– Látom, neked is előadást tartott az ősei nagy cselekedeteiről és az utolérhetetlen nagyságukról. Ha nem lett volna az a sok Appius Claudius a történelem hajnalán, Róma még mindig egy disznóól lenne a Tiberis partján.
– Clodia – azaz Lesbia – legalábbis így gondolja.
– De feltételezem, hogy neked sem büszkélkedett azzal az Appius Claudiusszal, aki meg akarta erőszakolni Verginiát.
– Nem. Nagy botrány volt?
– Nos, ez biztos nem tartozik azok közé a tanmesék közé, amiket a Clodius család tagjai annyira nagydobra vernek, amikor egy idegennel találkoznak. De attól még a történet igaz, és sokkal többet elárul Lesbiáról, mint az a sok károgás a vízvezetékekkel és az utakkal kapcsolatban.
– Meséld el!
Catullus nem kezdett bele, amíg a szolga tele nem töltötte a boros kupáját, de olyan ügyetlenül tartotta a kelyhet, hogy a bor szétfolyt a kövezeten.
– Szerintem eleget ittál már – vélekedtem.
– Talán igazad van.
– Nekem inkább egy ágyra lenne szükségem.
Catullus böfögött és bólintott.
– Nekem is.
– Hol laksz a városban?
– A Palatinuson. Csak egy ágyat és pár könyvet tartok a házamban. Jó lesz?
– Megosztanád velem az ágyadat?
– Nem te lennél az első! – nevetett a költő. – Hozd a rabszolgádat is, hogy legyen, aki őrködik. Aludhat az előszoba padlóján. Aztán ha meghallja a kiabálásodat – „Meg akarnak erőszakolni!” –, majd szépen ugatni kezd.

 

Catullus palatinusi hajléka tényleg olyan gyéren volt bebútorozva, ahogy mondta. Az egyik falnál egy nagy, széles heverő állt. A szemközti falnál irattartó szekrényt lehetett látni, telis-tele tekercsekkel.
Észrevette, hogy a fakó fényben a címkéket próbálom kibetűzni.
– Többnyire görög versek – világosított fel, miközben levette a tógáját.
– Könyvek és egy ágy. Csak ennyi kell egy férfinak. Minden más elvonná a figyelmét az élményről.
– Az olvasás élményéről?
– Vagy az ágyhasználat élményéről. – Belebújt egy tunikába, és ledőlt a heverőre. – Gyere, bőven van hely kettőnknek is. De figyelmeztetlek, vagyok annyira részeg, hogy a végén még meg talállak támadni.
– Vénember vagyok merev ízületekkel és bozontos szakállal.
– Igen, de az illatod ellenállhatatlan.
– Tessék?
– Az ő illatát érzem rajtad.
– Te meg bortól bűzlesz, Catullus. De ez még mindig jobb, mint a vizelet.
– Hogyan?
Röviden elmeséltem neki az Egnatiusszal való találkozásomat, mert gondoltam, felvidítja majd, ha meghallja, mennyire kapóra jött a verse. Csak később jöttem rá, hogy nagy hiba volt belekezdeni a történetbe.
– Akkor tehát vele van ma éjjel – mondta fogcsikorgatva. – Egnatius és Lesbia! Legyenek átkozottak!
– A tavernában mesélni kezdtél egy történetet – vetettem közbe, hátha elterelhetem a gondolatait.
– Egy történetet?
– Valami botrányról, Clodia egyik ősével kapcsolatban. Az egyik Appius Claudiusról. Nem a templom vagy a vízvezeték építtetőjéről, hanem...
– Ó igen, arról, aki megpróbálta megerőszakolni Verginiát. Az egyetlen ősükről, akivel nem kérkednek. Pedig ez a felmenőjük sokkal jobban megtestesíti a mostani nemzedéket, mint bármelyik talapzatra emelt eszménykép. Azt kérdezted, hogy képes lenne-e olyan őrültségre, hogy megmérgezi saját magát, csak hogy bosszantsa valamelyik szeretőjét. Hát hogyne lenne képes rá? A vérében van.
– A vérében?
– Figyelj, elmesélem a történetet! Nagyon rég volt, a köztársaság első napjaiban, miután a királyokat már letaszították a trónjukról, de a patríciusok és a plebejusok még nem találtak olyan államformát, amiben békében tudnának élni egymás mellett. Az időrendet nem tudom pontosan – költő vagyok, nem történész! –, de valamikor összegyűlt tíz markos fickó, és a kezükbe ragadták az irányítást. Decemvirnek nevezték magukat, és rémuralmat vezettek be, természetesen Róma érdekében, hogy feloldják az akkori krízist, hogy kiutat találjanak a szükséghelyzetből s a többi s a többi.
– És Appius Claudius tagja volt a decemvirátusnak?
– Igen. Ugyanakkor élt Rómában egy gyönyörű fiatal lány, Verginia, egy bizonyos Verginius lánya. Szűz lány volt, és egy felfelé törekvő, fiatal politikussal jegyezték el. Aztán egy nap Appius Claudius meglátta, amint Verginia a lányok iskolájába megy, és tetőtől talpig elborította a visszafojthatatlan vágy. Követte, amerre járt, az utcán, a piacon, és megpróbálta olyan helyekre csalni, ahol a dadája nem látta. Mindenáron el akarta csábítani. Ám Verginia erényes leányzó volt, és semmit sem akart attól a kéjenctől. Nyíltan elutasította, de minél jobban tiltakozott, annál jobban felszította a férfiban a vágyat.
Végül kieszelte, hogyan kerülhetne közel hozzá, még ha csak egy kis toszogatás erejéig is – folytatta Catullus. – Megvárta, amíg a lány apja katonai kiküldetésbe megy, és kiadta az utasításokat az egyik bérencének, egy Marcus nevű embernek. Egyik reggel, amikor Verginia a dadájával együtt belépett a Forumra, ahonnan a lányok iskolájába igyekezett volna tovább, Marcus és a bandája elkapta. Az emberek döbbenten nézték, és tudni akarták, mit művelnek. Marcus azt mondta, hogy a lány a rabszolgája, és visszaköveteli magának. Az emberek viszont jól tudták, hogy Verginia Verginius lánya, ahogy azt is tudták, hogy Marcus Appius Claudius bérence, ezért tartottak tőle. Ezért amikor Marcus az igazságról, a törvényről és a jogairól kezdett beszélni, kénytelenek voltak végignézni, hogy a néptribunus elé viszi, és törvényes útra tereli az ügyet.
– Természetesen, akkortájt csak egyetlen elnöklő bíróhoz lehetett fordulni, Appius Claudius decemvirhez. Marcus egy felháborítóan nevetséges történetet talált ki: Verginia valójában nem is Verginius lánya, hanem az egyik rabszolgájának a fattya, akit csecsemőként raboltak el a házából, és úgy sóztak rá Verginiusra, mintha a vér szerinti lánya lenne. Marcus azt állította, hogy később mindent be fog bizonyítani. De addig is az a döntés született, hogy Verginia tényleg rabszolga, az ő rabszolgája, akit a törvény szerint jogában áll visszakövetelni.
– Az emelvényen ülő Appius Claudius úgy tett, mintha életében először hallotta volna ezt a történetet, holott természetesen ő találta ki az egészet. Képzelheted: az ajkai együtt mozogtak Marcuséval, mert a bérence szó szerint mondta azokat a sorokat, amiket ő írt neki. Végül kijelentette, hogy csak hivatalos tárgyaláson dönthetnek a lány valódi státusáról. Verginia barátai figyelmeztették, hogy a lány apja katonai kiküldetésben van, de akár már másnap visszatérhet Rómába. Appius Claudius beleegyezett, hogy a tárgyalással várják meg Verginiust. Addig a lánynak Marcus őrizete alatt kell maradnia. Verginia kétségbeesetten sikoltozott. A tömeg tiltakozott, a lány dadája pedig elájult. Ekkor Appius Claudius kijelentette, hogy a törvény értelmében Marcus senkinek sem adhatja ki a lányt az őrizetből, csak az apjának, ám mivel Verginius nincs jelen, Verginiának Marcusnál kell maradnia, amíg az apja haza nem tér, és vissza nem követeli magának. Verginiának tehát az egész elkövetkező éjszakát Marcus markában – illetve Appius Claudius ágyában – kellett töltenie. Ugye, látod magad előtt a szája szélét nyalogató vén rókát az emelvényen, amint magát simogatja a tóga alatt?
– Őrült egy határozat volt, a tömeg sugdosott és zúgolódott, de senki sem mert nyilvánosan felszólalni. Ilyen gyávák voltak az emberek a decemvirátus uralma idején. Marcus elindult, hogy elhagyja a bíróságot, és magával ráncigálta a zokogó Verginiát is.
– Ebben a pillanatban megjelent a lány ifjú jegyese, az egyre befolyásosabb politikus, és felindult beszédében elítélte Appius Claudiust, amiért a törvény segítségével bárkiből rabszolgát csinál Rómában, csak hogy kielégítse a saját vágyait. Az ifjú esküdött, hogy előbb hal meg, mint hogy a jegyesét engedje idegen házban éjszakázni. A lány szűz volt, és ő egy szűz lányt akart feleségül venni.
– Addig ágált, amíg teljesen feldühítette a tömeget. Appius Claudius fegyveres liktorokat hívott, és megfenyegette az ifjú szónokot, hogy zendülés szításának vádjával letartóztatja. De azért, hogy ne csússzon ki az irányítás teljesen a kezéből, a decemvir megengedte, hogy a lány a nagybátyjával hazamenjen éjszakára, cserébe viszont egy nagy összegű kötelezvényt íratott vele alá, amivel biztosította, hogy másnap a lány mindenképp megjelenjen a bíróságon.
– Másnap hajnalban az egész város lázas izgalomban készülődött. Verginius visszatért a kiküldetésből, és kézen fogva vezette a lányát a Forumra. Gyászruhát viselt, a lánya rongyokat, és a család siránkozó nőtagjai követték őket. Megtartották a tárgyalást, vagy legalábbis valami hasonlót. Mindkét oldal előadhatta az érveit, de az egyetlen bíró továbbra is Appius Claudius volt. A bizonyítékok és a józan érvek semmit sem számítottak. Az ítélet már a tárgyalás kezdete előtt megszületett. Alighogy befejezték a szónoklatokat, Appius Claudius kijelentette, hogy Verginia Marcus rabszolgája, és nem Verginius lánya. Marcus szabadon rendelkezhetett a tulajdonával.
– A tömeg annyira megrökönyödött, hogy egy szót sem szólt. Marcus elindult a tömegben Verginia felé. A körülöttük álló asszonyok hangosan jajveszékeltek. Verginius az öklét rázta Appius felé, és azt kiáltotta: „Nászi ágyra szántam a lányomat, nem a te bordélyodba! Ezt egyetlen férfi sem tűrheti el, akinek kardja van!”
– Appius Claudius már felkészült erre. Visszakiáltotta, hogy már értesült a tervezett fegyveres felkelésről a decemvirek ellen, és ezért egy egész sereg felfegyverzett liktor várja a parancsát. Elő is hívta őket, és megparancsolta nekik, hogy tisztítsák meg az utat Marcus előtt, hadd vegye el, ami az övé. Ha valaki meg akarja akadályozni, lekaszabolják a helyszínen, mint rendbontót. Marcus végigvonult az acélkordonok között, és elragadta Verginiát.
– Úgy tűnt, erre már Verginius sem tud mit mondani. Könnyes szemmel kiáltott fel Appius Claudiusnak: „Lehet, hogy én tévedtem ekkorát a hosszú évek során. Igen, lehet, hogy igazad van, és ő tényleg nem az én lányom. De hadd vonjam félre egy pillanatra őt és a dadáját, hogy négyszemközt beszélgethessek velük. Ha meg tudom nyugtatni háborgó lelkemet, talán erőszak nélkül is át tudom adni a lányt.”
Appius beleegyezett, bár így utólag az ember nem érti, miért tette. Talán minél tovább ki akarta élvezni azokat a perceket, amikor Marcus megkaparintja a lányt, aki átvándorol az ő kezébe, és még örült is a lehetőségnek, hogy tovább húzhatja az időt.
– Verginius az egyik kis utcába vezette a lányt a Forum mellett. Berohant egy hentesüzletbe, felkapott egy kést, és kirohant Verginiához. Mielőtt bárki megállíthatta volna, szíven szúrta a saját lányát. Ott halt meg a karjai között, rángatózva, vért köpködve, miközben az apja a haját simogatta, és a fülébe suttogott: „Csak így menthettelek meg, gyermekem, csak így.” A holttestet cipelve ment vissza a Forumra. Az elnémult tömeg szétvált előtte, és Verginius szavai visszhangoztak a téren: „Ez a vér a te kezedet szennyezi be, Appius Claudius! A szűz leányom vérének átka a te fejed fölött lebeg!”
Catullus elhallgatott. A mennyezeten összegyűlt sötétséget néztem.
– Micsoda történet! – mondtam végül. – És mi lett azután?
– Verginius és az ifjú, akit jövendőbeli vejének választott, felkelést szerveztek a decemvirek ellen. Sikerült legyőzni őket. Appius Claudiust letartóztatták.
– Megbüntették?
– A tárgyalás előtt megölte magát a börtönben.
– Nem csoda, hogy a Clodiusok nem büszkélkednek vele. De nem értem, mi köze ennek az egésznek Lesbiához.
– Nem érted? Nem veszed észre, hogy ugyanez az őrület öröklődött a vérükben? Való igaz, hogy a Clodius-vérben benne van az építés, az alkotás, a dicsőség és a győzelem öröksége. De ott van az érme másik oldala is: a beteges birtoklásvágy és az őrület, ami akkor borítja el az elméjüket, amikor olyasmire vágynak, ami nem lehet az övék. Ha valamire szemet vetnek, bármit megtesznek, hogy megszerezzék. Bármit! És ha az a ferde hajlam valami sötét tévútra vezeti őket, soha nem ismerik be, hogy hibáztak, és soha nem fordulnak vissza. Ó nem, ha egyszer elindultak, végigviszik az akaratukat akkor is, ha katasztrófa lesz a vége. És mindezt a szerelem nevében! Mindent hajlandóak kockáztatni a legkisebb esélyért is, és remélik, hogy miután megkeverték a kockákat, egy Venus-dobás jön majd ki.
– Biztos, Clodiáról beszélsz? Vagy saját magadat festetted le, Catullus?
Sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt.
– Valószínűleg nem tudnám ennyire szeretni, ha nem hasonlítanánk egymásra.
Ezek után olyan hosszú ideig hallgatott, hogy már azt hittem, elaludt. Aztán meghallottam a mormogását.
– Cicero holnap beszédet tart.
– Tessék?
– A tárgyaláson.
– Igen.
– Clodiának több esze is lehetett volna, mint hogy szembeszáll Ciceróval. Veszélyes ember.
– Tudom. A saját szememmel láttam, mit tett Catilinával, amikor el akarta pusztítani. Semmi mást nem használt, csak szavakat.
– Clodia nem a szavakat tartja mindenhatónak, hanem a testet és a nemi vágyat. Nem tudja felfogni a szavak hatalmát. Ezért tartja olyan silánynak a költészetemet is. – Megint tartott egy kis szünetet. – Egykor Cicero is szerelmes volt belé. Tudtad?
– Valamikor régen tényleg pletykáltak róla. De én egy percig sem hittem el. Cicero képtelen bárkit is szeretni saját magán kívül.
– Ennek ellenére belehabarodott Clodiába. Jó barátja volt a férjének, Quintusnak. Sokszor vendégeskedett a házukban, amikor Quintus még élt, és az a hely... nos, elég méltóságteljes épület volt ahhoz, hogy Cicero otthon érezhesse magát benne. Clodia akkor még sokkal visszafogottabb volt, legalábbis titokban művelte a dolgait. Akkoriban jobban szerette az üzelmeit mások háta mögött folytatni: a titkos találkák, a lelepleződés veszélye, az izgatottság, amit a férjüket felszarvazó nők éreznek... Nem beszélve arról, hogy egy férjes asszony bármikor kidobhatja a szeretőjét, ha egyszer ráunt...
– De Cicero? Ez nevetséges. Megveti az olyan nőket, mint Clodia.
– Hát van még olyan nő, mint Clodia?
– Tudod, hogy gondoltam.
– Lehet, hogy most megveti, de akkor... Clodia házassága akkor a legrosszabb szakaszba érkezett, és már nem sok volt hátra Quintus haláláig. Egyfolytában veszekedtek, még idegenek előtt is. Mindenen összekaptak: Clodia románcain, a fivére karrierjén, a pénzen, a politikán. Biztosan ez keltette fel Cicero érdeklődését. Látta, hogy Clodia milyen szenvedélyesen tud érvelni. Őt nem érdekelte, hogy gyönyörű, sokkal többet számított, hogy fürge az észjárása és csípős a nyelve. Egy érzéki asszony, aki képes a porig alázni egy Quintus-féle embert az érveivel... Nos, nem csoda, hogy Cicero egészen belebolondult. Néha megtörténik ez azokkal a férfiakkal, akik visszafojtják magukban a természetes vágyakat. Hirtelen azon kapják magukat, hogy a legképtelenebb nőkbe – vagy éppen férfiakba – szerettek bele. Gondolom, Clodiának is felkeltette az érdeklődését, hisz az ellentétek néha torz módon vonzzák egymást. Nem tudom, lett-e valami komolyabb is a viszonyukból. Nekem azt mondta, hogy Cicero a szeretője volt, de szerintem csak hazudott, hogy fájdalmat okozzon. Ez már régen történt, de Cicero még most is veszélyes Clodia számára.
– Veszélyes? – kérdeztem, mivel nem nagyon értettem, mire céloz.
Amúgy is egyre erősebben környékezett az álom.
– Cicero nem az a fajta, aki ilyen emlékekről ábrándozik. Gyengeségnek tartja az ilyen fellángolásokat. Legszívesebben mindörökre kitörölné az emlékezetéből Clodiát.
Megpróbáltam elképzelni a prűd és fájós gyomrú Cicerót szeretőként, de túl álmos voltam ahhoz, hogy ennyire megerőltessem az elmémet. Az is lehet, hogy féltem a rossz álmoktól.
– Holnap... Ó ne, már beszűrődik a fény a zsaluk között. Virrad. – Catullus felmordult. – Akkor hát nem holnap, hanem ma. Ma kezdődik a Nagy Istenanya Ünnepe, és valakinek vége lesz odalent a Forumon.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
Meghúzogatta a fülcimpáját.
– Az istenek megsúgják ezt a költőknek. Valakit ma a nyilvánosság szeme láttára megsemmisítenek. Megaláznak. Örökre tönkretesznek.
– Marcus Caeliust?
– Ezt mondtam?
– Hát ki mást?
Hirtelen rohamszerűen tört rá az ásítás.
– Vagy így, vagy úgy alakul. Az istenek sem tehetnek mást. Várnak és figyelnek.
– Még mindig nem értem – motyogtam.
Ekkor valószínűleg elaludtam, vagy Catullus merült álomba, mert a válaszát már nem hallottam.

 

 

NEGYEDIK RÉSZ
NEXUS

 

XXIV

Alig aludtam egy-két órát, máris kinyitottam a szemem. A reggeli napsugarak már ott bóklásztak a zsalu rései között, de végső soron inkább Catullus horkolása volt az, ami felébresztett.
Kimentem az előszobába, megrugdostam Belbót, hogy ébredjen fel, és szaladjon haza a legjobb tógámért, amilyen gyorsan csak tud. Még be sem fejeztem a mosakodást, a testőröm már vissza is ért.
– Gondolom, valaki őrizte az ajtót – jegyeztem meg, miközben Belbo segített nekem felkelni.
– Igen, gazdám.
– Ecóról még semmi hír?
– Nincs, gazdám.
– Semmi az égvilágon?
– Semmi, gazdám.
– Az asszonyod már fent volt?
– Igen, gazdám.
– Mondott valamit? Küldött nekem üzenetet?
– Nem, gazdám. Egy szót sem szólt. De olyan...
– Mondd csak tovább, Belbo.
– Még a szokásosnál is rosszabb kedve volt, gazdám.
– Valóban? Gyere, Belbo, sietnünk kell, hogy odaérjünk a tárgyalás kezdetére. Majd útközben keresünk valami harapnivalót. Rengeteg árus lesz az utcán az ünnep miatt.
Miközben kifelé igyekeztünk, Catullus is előkerült a hálószobából, elgyötörten, leragadó szemmel. Biztosított róla, hogy lent lesz a Forumon, még mielőtt a tárgyalás elkezdődne, de ekkor még úgy festett, mint akit holtából támasztottak fel.
Belbóval akkor érkeztünk meg a bíróságra, amikor a védelem belekezdett az érvelésbe. Mivel ezúttal nem tudtam előre küldeni egy rabszolgát, hogy foglaljon nekem helyet, a tömeg leghátsó soraiba szorultam, márpedig a második napon még többen gyűltek össze, mint az elsőn. Lábujjhegyre kellett állnom, de jól hallottam minden szót. Marcus Caelius képzett orátori hangja az egész teret betöltötte.
Miként az előző napon a vád oldalán a legfiatalabb, Atratinus szólalt meg elsőként, ezen a napon a védelem részéről is a legfiatalabb kezdte a szónoklást. Akárcsak Atratinus egy nappal korábban, Caelius is a vádlott, azaz saját természetéről kezdett beszélni, de természetesen önmaga védelmében. Vajon tényleg az az erkölcsileg lezüllött, botránykereső, minden fejet elcsavaró fiatal gyilkos tartott beszédet, akit a vád az előzőekben lefestett? Caelius megjelenéséből és modorából egész másra következtetett az ember. Olyan régi és kopott tógát viselt, amit még egy koldus is kidobott volna. Biztos az apja egyik dohos raktárszobájából halászta elő, valami rég elfeledett ládából.
Amilyen koszlott volt a ruhája, olyan szerény volt az előadásmódja. A lobbanékony fiatal orátor, aki fürge érveléséről és csípős kirohanásairól vált híressé, ezen a napon nyugodtan, kimérten és megfontolt hanglejtéssel beszélt, és minden mondata csöpögött a bírák iránt tanúsított túlzott tisztelettől. Minden vádpontban ártatlannak vallotta magát, és állította, hogy ezeket a szörnyű, hamis rágalmakat olyan emberek találták ki, akik egykor a barátai voltak, és később az ellenségei lettek. Egyetlen céljuk az volt, hogy a saját megelégedésükre teljesen tönkretegyék őt. Senkit sem lehet hibáztatni azért, mert olyan barátokba helyezte a bizalmát, akik elárulták, Caelius mégis magát okolta, amiért nem vette észre korábban álnokságukat. Sajnálta, hogy valaha is szövetségre lépett velük, hiszen most ezért kellett gyászruhában látnia vérző szívű szüleit, akik a könnyeikkel küszködtek. Azt is fájlalta, hogy hű barátainak, szeretett mentorainak és a védelmében segédkező jogásznak is végig kell szenvedniük azt a tortúrát, amit a per jelent. Elismerte, hogy nem sikerült mindenben teljesítenie a két kiváló római, Marcus Crassus és Marcus Cicero elvárásait, de ha túl lesz ezeken a gyötrelmes napokon, hozzájuk fog fordulni éltető sugalmazásért – feltéve, hogy a bölcs bírák megadják neki ennek lehetőségét.
Caelius hódolatteljesen, de nem megalázkodva beszélt, szerény volt, de nem hajlongó, a saját ártatlanságának kérdésében hajthatatlan, de nem álszent és önelégült, az ellenségei gonoszsága miatt szomorú, de nem bosszúszomjas. Az ártatlanul megvádolt római polgár eszményképét testesítette meg, és magabiztosan fordult a nagyra becsült törvényszékhez, várván, hogy igazságot szolgáltasson neki.
Éreztem, hogy valaki megkopogtatja a vállamat, és amikor megfordultam, Catullus véreres szemeit láttam magam előtt.
– Gondolom, nem folyt a vér és a velő, amíg távol voltam.
– Inkább tej és méz – csattant fel egy férfi, aki a közelünkben állt. – Ez a Caelius egy légynek sem tudna ártani!
Nevetés hullámzott végig a tömegen, de hamar csendre intettek mindenkit azok, akik egy szót sem akartak elmulasztani.
– A tej könnyen megaludhat – suttogta a fülembe Catullus. – Sőt néha egy méhet is találhatsz benne, aki belefulladt, bár a fullánkja még érintetlen.
– Hogy érted ezt?
– Caelius ügyesebben forgatja a szavakat, mint a pajzsot. Csak várj és figyelj.
Igaz, ami igaz, Caelius beszéde hamarosan megváltozott: mintha eljött volna az ideje, hogy levesse a meghunyászkodó jelmezét, és védekezni kezdjen a vádakkal szemben. A váltás olyan fokozatos, minden szarkasztikus célozgatás pedig olyan finom volt, hogy senki sem tudta volna megmondani, mikor váltott át a szelíd tiltakozás erőteljes kirohanássá a vádlókkal szemben. Megtámadta az előző nap elhangzott beszédeket, és figyelmeztette a bíróságot, hogy a vádak szóbeszédből és mondvacsinált bizonyítékokból táplálkoznak. Felidézte, hol hibázott a logika, és mely mondatok árulkodtak arról, hogy a vádlók csak a személyét akarják besározni. Sikerült a vádlókat nemcsak bosszúszomjasnak, hanem szánalmasnak is, sőt kissé komikusnak is lefestenie, elsősorban azáltal, hogy megtartotta a kikezdhetetlen méltóság látszatát, miközben kigúnyolta az ellenfél logikáját és motivációit. Harapós szóviccekkel nevettette meg a közönséget.
– Fullánkok a mézben – súgta Catullus.
– Honnan tudtad?
Vállat vont.
– Elfelejted, milyen jól ismerem Caeliust. Könnyedén vázolni tudnám neked az egész beszéde felépítését. Most például tudom, hogy következő lépésként felé fog fordulni.
A pad felé nézett, ahol Clodia ült, ám a kaján vigyor lehervadt az arcáról, és végül ugyanolyan komor lett, amilyen az asszony volt.
Igaza lett, mert Caelius csakugyan egy burkolt támadást intézett Clodia ellen, bár nem nevezte nevén. Kijelentette, hogy a vád és az összes hamis érv mögött egyetlen személy áll, akinek eltökélt szándéka tönkretenni őt; vagyis épp az ellenkezője igaz annak, amit a vád állít. A bírák úgyis tudják, kire céloz: „egy quaransért kapható Klütaimnésztra”. Durva vicc volt ez, mivel egyaránt ráaggatta Clodiára a férjgyilkosság és a paráználkodás bélyegét. Nem is maradt el az érdes nevetés hangja a tömeg felől. Hol hallottam ezt korábban?
– Nem állítom azt, hogy nem ismerem a hölgyet – közölte Caelius. – Igen, jól ismerem, legalábbis régebben jól ismertem. Ez a kapcsolat hozott ekkora szégyent és bánatot a fejemre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi hasznom nem volt a viszonyból. Aki az étkezőben Cos volt, arról kiderült, hogy a hálószobában Nola.
Erre megint nevetéssel, sőt némi elismerő tapssal válaszolt a tömeg. Több gúnyos vicc is el volt rejtve ebben a mondatban, amelyeket még maróbbá tett a nehezen kibogozható fondorlatosság. Cos természetesen a szigetre vonatkozott, ahonnan Clodia az áttetsző ruháit hozatta, és ezáltal közvetetten az érzéki csábításra is utalt. Nola a bevehetetlen erődjéről vált híressé, amely nemcsak Hannibál ostromának állt ellen, hanem annak a hadjáratnak is, amelyet Clodia apja vezetett. Cos nevéből és a coitus szóból trágár rímet lehetett faragni, a Nolát pedig párosítani lehetett egy másik kifejezéssel: nolo – vagyis nincs kéj. Vagyis amit a buja hölgy megígért az asztalnál, az nemigen teljesült az ágyban. Egyetlen szófordulattal, anélkül, hogy bármit egyenesen kimondott volna, megértette az emberekkel, hogy Clodia nemcsak csábító volt, hanem megtévesztő is (ami miatt valójában nem ért meg még egy quaransot sem), és egyúttal azt is közölte a hallgatósággal, hogy sohasem hált vele. Sőt ebbe a gonoszkodó célozgatásba az is belefért, hogy emlékeztesse a bírákat Clodia apjának katonai kudarcára Nola ostrománál. Kis szünet következett, de elszórtan ezután is lehetett tapsot hallani, mert a közönség egy része csak később jött rá, mit jelentett a tömör és bűvös mondat.
Észrevettem, hogy Catullus nem nevet és nem tapsol.
– Hajmeresztően okos – közöltem, hátha még nem jutott el a tudatáig Caelius mondanivalója.
– Köszönöm – felelte a költő, de csak fél füllel figyelt.
Még mindig Clodiát leste, aki egyre nyugtalanabbul feszengett a padon. Catullus szomorkásan elmosolyodott.
Caelius továbbterjesztette a metaforát. Lehetséges, hogy valaki Nola közelében legyen, mégse törje be a falait (újabb kacaj azoktól, akik csak most értették meg a célzást), és éppúgy lehetséges, hogy valaki Neapolis és Puteoli környékén tartózkodjon, és ne legyen semmi köze a külhoni küldöttségek ellen intézett támadásokhoz. Továbbá az is lehetséges, hogy valaki ártatlanul sétálgasson a Palatinuson éjszaka, és ne keveredjen bele egy nagykövet ellen elkövetett gyilkossági ügybe.
– Hát idáig jutottunk? – kérdezte Caelius. – Nem a gondolattársítások számítanak vádnak, hanem a földrajzi közelség? Az embert mindenhova követik az ellenségei, lejegyeznek minden bűnesetet, ami azon a területen történik, és aztán bevádolják, tudván, hogy nincs alibije? Még a leghitványabb ügyvédek sem hihetik, hogy a római bírák esküdtszéke komolyan veszi az „ilyesféle” bizonyítékot. A feltételezéseket csak arra lehet alapozni, amit láttak, nem arra, amit nem láttak; illetve arra, amit tudnak, és nem arra, amit „gyanítanak”.
Egy apró tárgyat vett elő a tógájából. A tömegnek az a része, amelyik a legközelebb állt a térhez, hangosan felnevetett, amikor meglátta.
– Például – folytatta Caelius a magasba tartva a tárgyat, ami megcsillant a napfényben –, ha az ember meglát egy ehhez hasonló kis pikszist, mire gondol elsőként? Arra, hogy valami gyógyszer van benne, esetleg szépítőszer, vagy talán kenőcs állagú illatszer. Csupa olyasmi, amit bárki magával vihet a fürdőbe. Egy rendes észjárású embernek először ilyenek jutnak eszébe. Egy beteges észjárású ember persze másra gondol. Például méregre. Kivált, ha az illető személy jól kiismeri magát a mérgek terén.
Olyan távol álltam a tér közepétől, hogy nem láttam, milyen dobozt tartott fel. Biztos, csak a képzeletem játszott velem, mert túl valószerűtlennek tűnt, hogy tényleg egy bronzdobozkát fog, aminek kiemelkedő gombjai és elefántcsont berakásai csillognak a napfényben. Ha netán mégis az a pikszis lett volna, amit Caelius bizalmasa, Licinius vitt el a Senius fürdőbe, akkor talán még mindig az a gusztustalan anyag töltötte meg, amit Clodia ajtaja elé tettek le, amikor gyengélkedve feküdt az ágyában.
A tömeg megint nevetéssel válaszolt. Clodiára néztem. Izzó vörös orcákat és gránitkemény állat láttam.
– Egy különösen perverz gondolkodású ember pedig valami még felháborítóbb tartalmat is bele tud képzelni ebbe az ártatlan kis pikszisbe. A kitöltött vágy emlékét, amit egy sokszor csalódott szerető hagyott maga után, akinek már elege volt Nola bevehetetlen falaiból.
Erre már nyílt, huhogásszerű röhögést lehetett hallani. Hihetetlen, de ezek szerint már a visszataszító pikszis története is bejárta a várost. Vajon ki fecsegte ki ezt a botrányos esetet? Clodia egyik rabszolgája? Vagy a férfi, aki a dobozt küldte neki? Láttam Clodia arcán, hogy Caelius pimasz célozgatása teljesen váratlanul érte, és a közönség érzéketlen szórakozása még jobban felháborította. Caelius egy pillanatra sem nézett rá, csak elrakta a dobozt, és nyájasan elmosolyodott.
– Gazdám! – rángatta meg a tógámat Belbo.
– Belbo, figyelni próbálok.
– De gazdám, itt van!
Megfordultam, hogy ráripakodjak, ám hirtelen az öröm járt át tetőtől talpig. Nem messze, a tömeg szélénél ott állt Eco, és lábujjhegyen próbált átnézni a fejek tengere fölött.
– Belbo, te sasszemű megfigyelő! Ha itt maradunk, soha nem fog észrevenni ebben az irdatlan tömegben. Odamegyünk hozzá.
– Ugye nem mentek el? – kérdezte Catullus.
– Vissza fogok jönni.
– De még csak most jön a legizgalmasabb rész.
– Jegyezd meg nekem a vicceket – kértem.
Épp akkor érkeztünk oda Ecóhoz, amikor elkezdett befurakodni a tömegbe. A tunikája elkoszolódott, homlokán gyöngyözött az izzadság. Nem is csoda, elvégre most érkezett meg lóháton Puteoliból. Elcsigázott volt az arca, ám amikor meglátott minket, a szeme felcsillant, és elkínzottan elmosolyodott.
– Papa! Ne ölelj meg, kérlek. Csupa mocsok vagyok. Fáj minden tagom! Egész éjjel lovagoltam, mert tudtam, hogy már elkezdődött a per. Még nincs vége, ugye?
– Még nincs. Egy újabb nap tele szónoklatokkal...
– Jó. Akkor talán még van időnk.
– Mire?
– Hogy megmentsük Marcus Caeliust.
– Ha egyáltalán meg kell menteni – válaszoltam, mert meg voltam győződve róla, hogy Caelius pompásan meg tudja menteni saját magát is.
– Én csak annyit tudok, hogy egyvalamit biztosan nem érdemel: büntetést Dio haláláért.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Caelius nem ölte meg Diót.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Megtaláltam a rabszolgalányt, Zoticát. Azt, aki Dióval volt azon a végzetes éjszakán.
– De ha nem Caelius és Asicius volt, akkor ki?
– Magammal hoztam a lányt...
Eco hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.
– A lány ölte meg Diót? – ráncoltam a homlokomat.
Ezt az eshetőséget egyszer már átgondoltuk, és elvetettük.
– Nem.
– Akkor hát tudja, ki volt a tettes?
– Nem egészen. – Vajon miért nem nézett a szemembe, miközben ezt mondta? – Csak annyit mondhatok, hogy a megérzésed nem hagyott cserben, papa. A lány volt a kulcs.
– Nos? Mit derítettél ki?
– Azt hiszem, jobb lesz, ha te magad beszélsz vele, papa.
A mögöttünk tolongó tömeg nevetni kezdett, aztán egyre harsányabban hahotázott. Hátranéztem.
– Caelius most ér fel a beszédének a csúcspontjára. Aztán Crassus fog beszélni, majd Cicero...
– Én mégis úgy gondolom, hogy jönnöd kell, papa. Gyorsan, mielőtt továbbhalad a tárgyalás.
– Nem mondhatnád el egyszerűen, hogy mit mondott neked a lány?
Elsötétült az arca.
– Nem hiszem, hogy bölcs ötlet lenne, papa. Nem volna igazságos.
– Kivel szemben? A rabszolgalánnyal?
– Kérlek, papa! Gyere velem.
Az arckifejezése végül meggyőzött. Milyen szörnyű titok zaklatta fel ennyire a fiamat, aki annyi korrupciót és kétszínűséget látott már Rómában?

 

A lányt Eco a saját házában hagyta a Suburában. Siettünk, ahogy csak bírtunk, és közben végigrohantunk az ételárusok, akrobaták és mulattatók bódéival telezsúfolt utcákon.
– Hol találtál rá? – kérdeztem, és megpróbáltam kikerülni egy csapat részeg gladiátor útjából, akik velünk szembe jöttek.
A gladiátorok rávicsorogtak a mellettük elhaladó Belbóra.
– Az egyik hegyi városban a Vesuvius túlsó oldalán, több kilométerre Puteolitól. Sokat kellett keresgélnem. Először meg kellett találnom azt a bordélytulajdonost, aki megvette a rabszolgaszállítmányt, és vele együtt Zoticát is. El tudod képzelni, mennyi hasonló intézmény van odalent az öböl partján? Végigjártam mindet, de mindenhol csak azt hallottam, hogy még soha nem látták Zoticát. Kiderült, hogy egytől egyig pénzt akarnak, de még azután is hazudtak, hogy fizettem nekik, csak hogy megnehezítsék a dolgomat. De aztán végül megtaláltam azt az embert, aki megvette. Ő viszont azt mondta, hogy nem tudta hasznát venni. „Még az is enyhe kifejezés, hogy hasznavehetetlen!”, mondta. „Senki sem akar egy sebhelyekkel csúfított lányt, még a legalantasabb szándékúak sem.” Ráadásul meg is vadult.
– Megvadult?
– A férfi legalábbis ezt mondta. Gondolom, a hozzá hasonló emberek gyakran látják a rabszolgákat olyan állapotban, amilyenben mi nem, vagy csak nagyon ritkán. Azt mondta, összezavarodott az elméje. Lehet, hogy mindig egy kissé ütődött volt, nem tudom. Feltehetőleg eleinte nagyon jól bántak vele Coponius házában, habár a többi rabszolgának csípte a szemét. Aztán jött Dio. A lány ártatlan volt, széplelkű, talán még érintetlen is. El sem tudta képzelni, mit akar vele művelni az öregember. Nem értette, miért akarja megbüntetni, ha egyszer semmi rosszat nem követett el. Először hallgatott, mert túlzottan félt Diótól, hogy tiltakozzon, és túlzottan szégyellte magát mások előtt amiatt, amit vele tett. Amikor végül panaszkodni kezdett a többi rabszolgának, páran megpróbáltak közbeavatkozni az ügyében, de Coponius hallani sem akart róluk. Miután Diót megölték, Coponius nem tudott elég gyorsan megszabadulni a lánytól. Azóta egyik kézről a másikra került, durván bántak vele, megalázták, ide-oda hánykolódott. Olyan lehetett számára ez az időszak, mint egy rémálom, amiből nincs ébredés. Nem csoda, hogy megzavarta az elméjét. Néha teljesen tiszta a tudata, de aztán... Majd meglátod. Most már nem alkalmas arra, hogy bárkinek a rabszolgája legyen. Egy birtokon találtam rá egy földműves háza mellett. A férfi konyhai rabszolgának vette meg, de még azokat a feladatokat sem tudta ellátni. „Az a lány folyton karmol és harap”, mondta a földműves. „Ok nélkül karmol és harap, mint egy egyiptomi macska. Még a korbácsolástól sem jön meg az esze.” Senki sem akarta megvenni tőle, ezért a férfi szabadon engedte, ahogy az öreg vagy nyomorék rabszolgákat szokták, hadd gondoskodjon magáról. Nem is kellett fizetnem érte. Csak meg kellett találnom, és rá kellett vennem, hogy jöjjön velem. Azt hittem, elnyertem a bizalmát, de így is megpróbált elmenekülni. Egyszer még Puteoli mellett, aztán ma reggel nem messze Rómától. Most már megértheted, miért tartott ilyen sokáig az út. Én meg azt hittem, hogy valami egyszerű feladattal bíztál meg, papa!
– Ha a lány elmondta neked, amit tudni akartunk, talán el kellett volna engedned.
Eco arcára megint sötét árnyék vetült.
– Nem, papa. Én nem ismételhetem el neked az ő történetét. Magammal kellett hoznom Rómába, hogy a saját füleddel halljad.
Menenia az ajtóban várt minket karba font kézzel és szokatlanul keserű arckifejezéssel. Először azt hittem, Ecóra haragszik, amiért ilyen érzéketlenül faképnél hagyta, miután letette otthon a lányt. A fiatal feleségek sokkal több figyelmességet várnak hosszú útról visszatért párjuktól. Aztán rájöttem, hogy a fanyar tekintet nekem szól. Mit tettem, leszámítva azt, hogy összevesztem a feleségemmel, és nem mentem haza előző éjjel? Menenia azóta már biztos megtudta, mi történt – vagy lehet, hogy mégsem? Néha úgy érzem, hogy Róma alatt egy különös szerkezetű alagútrendszer rejlik, ahol a hírnökök folyamatosan ide-oda szaladgálnak, és titkos üzeneteket közvetítenek Róma asszonyai között.
Eco a konyha melletti kis kamrába zárta a lányt. Amikor Zotica meglátott minket, felugrott a faládáról, ahol addig ült, és összehúzta magát a fal tövében.
– Szerintem Belbótól ijedt meg – mondta Eco.
Bólintottam, és kiküldtem a testőrt a kamrából. A lány nem nyugodott meg teljesen.
– Semmitől sem kell félned. Már elmondtam ezerszer, nem igaz? – kérdezte Eco sokkal inkább felbőszült, semmint megnyugtató hangon.
Kedvezőbb körülmények között Zoticát akár még szép lánynak is lehetett volna mondani. Az én ízlésemnek túl fiatal volt, lapos és csontos, akár egy fiú, de a járomcsontjánál és a szemöldökénél már sejteni lehetett az első finom női vonásokat. Ám ebben az állapotában – ápolatlanul, izzadtan, kócos hajjal, a szeme alatt sötét karikákkal – nehéz volt elképzelni, hogy bárki is éppen őt kívánta volna meg. Bordélyházban pedig végképp nem lett volna helye. Inkább azokra az elárvult, elhagyott gyerekekre hasonlított, akik morzsákért járják az utcákat, és csapatokban kóborolnak, mint a vadállatok.
Eco sóhajtott.
– Ettél valamit, Zotica? Megmondtam a feleségemnek, hogy gondoskodjon az ételedről.
A lány megrázta a fejét.
– Túl fáradt vagyok. Aludni akarok.
– Én is. Nemsokára aludhatsz. De most szeretném, ha beszélnél valakivel.
A lány óvatosan emelte rám a tekintetét.
– Ez itt az apám – folytatta Eco, bár én nem voltam biztos benne, hogy ez a szó jelent valamit annak a gyermeknek, aki valószínűleg soha nem ismerte az apját. – Szeretném, ha neki is elmondanád, amit nekem elmondtál. Arról az emberről, aki a gazdád házában lakott, amikor még itt voltál Rómában.
Dio említésére kirázta a hideg.
– A haláláról akarsz tudni?
– Nem csak arról. Azt akarom, hogy elmondj neki mindent.
A lány magányosan és kétségbeesetten bámult bele a semmibe.
– Nagyon fáradt vagyok. Fáj a hasam.
– Zotica, azért hoztalak ide, hogy mesélj el mindent az apámnak Dióról.
– Soha nem hívtam így. Nem is tudtam, hogy így hívják, amíg te nem mondtad.
– Odament a gazdád házába, és ott lakott egy darabig.
– Amíg meg nem halt – tette hozzá a lány fakó hangon.
– Erőszakoskodott veled.
– Miért engedte a gazda? Azt hittem, nem tud róla, de tudott. Csak nem érdekelte. Aztán annyi kárt tett bennem, hogy meg akart tőlem szabadulni. Most már senkinek sem kellek.
– Nézd meg a csuklóját, papa. A kötél olyan erősen szorította, hogy még mindig látni lehet a sebhelyeket.
– Azért, mert ki akartam szabadulni – motyogta a lány, és a csuklóját dörzsölte. – Olyan szorosan megkötötte... Aztán felakasztott a kampóra.
– A kampóra? – ismételtem.
– Mindenhol fémkampók voltak a szobájában. Összekötözte a kezemet, felemelte a karomat, és felakasztott a kampóra. Alig ért le a lábam a földre. Vérzett a csuklóm. És a kötél egyre szorosabb és szorosabb lett, amikor forgatni kezdett. Először elölről csinálta, aztán hátulról. Közben ütött, csípett és szurkált. Betömte a számat, hogy csendben maradjak.
– Látnod kellene a sebeket, papa, de nem merem felhúzni a ruháját, hogy megmutassam. Akkor nem maradna kétséged róla, hogy milyen ember volt Dio.
Eco vádló tekintettel nézett rám, mintha én lennék felelős azokért a titkos bűnökért, amiket az egykor általam annyira tisztelt filozófus elkövetett. Elvörösödtem.
– Egy kampó – suttogtam döbbenten.
– Tessék? – kérdezte Eco.
– Egy kampó.
– Igen, papa, képzeld csak el!
– Nem, Eco, van valami más is...
– Igen, van. Folytasd, Zotica. Meséld el azt a végzetes éjszakát.
– Nem.
– Muszáj elmesélned. Utána békén hagyunk, ígérem. Annyit alhatsz, amennyit csak akarsz.
A lány megremegett.
– Bejött, és úgy volt felöltözve... – Összefacsarodott az arca, de aztán vállat vont. – Női ruhában volt, azt hiszem. Borzalmasan nézett ki. Behívatott a szobájába. Rám parancsolt, hogy vegyem le a ruhámat. „Használd úgy, mint egy rongyot!”, mondta. „Töröld le ezt az ostoba kencét az arcomról!” Leült egy székre, én meg letöröltem a festéket az arcáról. Mindig megállított, simogatott, becsúsztatta a kezét a lábam közé, azt akarta, hogy fölé hajoljak... A szokásos dolgokat.
A lány megrázta a fejét, és átfogta magát a karjával.
– Aztán hirtelen ellökött. Eltorzult az arca, és a gyomrát fogta. Felmászott az ágyára, és megparancsolta, hogy feküdjek mellé. Azt mondta, fázik. De én nagyon forrónak éreztem a bőrét. Meztelenül hozzám préselte magát, és én úgy éreztem, hogy megéget az érintésével. Utána remegni kezdett, annyira, hogy a foga is vacogott, és takarókat hozatott velem. Azt mondta, hogy csavarjam le a lámpást, mert nem bírja a fényt. Megpróbált felkelni az ágyból, de nagyon szédült. Megkérdeztem, hogy hozzak-e segítséget, de azt felelte, hogy nem kell. Félt. Még soha nem láttam senkit ennyire félni, még egy rabszolgát sem korbácsolás előtt. Annyira félt, hogy egy pillanatra nem is gyűlöltem. Betakarta magát, és ide-oda ringatózott az ágyon. Szorongatta saját magát, harapdálta a kezét. Én a szoba másik végében álltam, amilyen messze csak tudtam, és átfogtam magam a karommal, mert fáztam és meztelen voltam. Aztán az oldalára fordult, és a padlóra hányt. Undorító volt. Becsukta a szemét, lihegett, és levegőért kapkodott. Utána elhallgatott. Nemsokára odamentem hozzá, és megráztam, de nem ébredt fel. Leültem az ágy szélére, és sokáig néztem. Nem mertem megmozdulni. Aztán vége lett.
– Hogy érted azt, hogy vége lett?
Most először nézett a szemembe.
– Meghalt. Láttam meghalni.
– Biztos voltál benne, hogy meghalt?
– Hirtelen az egész teste görcsösen megrándult. Kinyitotta a szemét és a száját, mintha kiáltani akarna, de semmi más nem jött ki belőle, csak valami borzalmas hörgés. Felugrottam az ágyról, és odaálltam a falhoz. Mintha egy nyitott szemű és szájú kőszoborrá változott volna. Egy idő után odamentem hozzá, és a mellkasára tettem a fülem. Nem dobogott a szíve. Ha láttad volna a szemeit... bárki megmondhatta volna, hogy azok egy halott ember szemei.
– De hát a szúrt sebek... – nyögtem. – A betört ablakkeret, a szétdúlt szoba...
– Hadd fejezze be, papa.
Eco a rabszolgalány felé biccentett.
– Nem tudtam, mit tegyek. – Megremegett az álla, és megtörölte a szemét. – Csak arra tudtam gondolni, hogy a gazda engem fog gyanúsítani, és meg fog büntetni. Azt hiszi majd, hogy én öltem meg az öregembert valamivel. Ezért feltakarítottam a hányást... a ruhámmal, amivel az arcát kellett letörölnöm. Aztán kiszöktem a szobából.
– A folyosón aztán meglátott téged az őr, Philo – folytattam. – Ott álltál meztelenül, sírva és a ruhádat szorongatva. Azt hitte, Dio aznap korábban végzett veled. De ő akkor már halott volt. Elmondtad a gazdádnak?
Megremegett, és megrázta a fejét.
– De miért nem?
– Egész éjjel ébren feküdtem a rabszolgák szállásán, és azon gondolkodtam, ami történt. A gazda úgyis azt hinné, hogy én mérgeztem meg az öregembert. De nem én voltam! A gazda úgyis azt hinné, és akkor mit tenne velem? Sírtam és sírtam, a többi rabszolga meg el akart hallgattatni. Azt akarták, hogy inkább aludjak. De hogy tudtam volna elaludni? Aztán valami felfordulás támadt az öregember szobájánál. Az egész ház felriadt. Betörtek a szobába, és megtalálták. Most fognak értem jönni, gondoltam magamban. Megölnek itt helyben! Olyan hangosan vert a szívem, hogy azt hittem, belehalok.
Felzokogott, ám kis idő múlva ferde kis mosoly ült ki az arcára.
– De valami csoda történt. Engem nem vádoltak meg semmivel. Azt hitték, hogy az öregembert halálra szurkálták. Azt mondták, hogy miután kimentem a szobájából, gyilkosok törtek be, és késsel támadtak rá. Nem tudtam, mit gondoljak. A gazda viszont nem gyanúsított semmivel, ezért nem is mondtam el senkinek, ami történt. Miután az öregember meghalt, azt hittem, minden olyan lesz, amilyen régen volt. – A mosoly lehervadt az arcáról. – De minden megváltozott. A gazda eladott. Egyre szörnyűbb és szörnyűbb lett minden...
– Most már biztonságban vagy – vigasztalta Eco lágy hangon.
Zotica nekitámaszkodott a falnak, és behunyta a szemét.
– Kérlek, ne akarjátok, hogy tovább beszéljek. Bárcsak aludhatnék...
– Nem kell többet beszélned – bólintott Eco. – Egyelőre maradj itt. Küldök egy rabszolgát, aki majd elvezet oda, ahol lefekhetsz.
Otthagytuk a kamrában a halkan sírdogáló és magában motyogó lányt, aki a falhoz nyomta az arcát, mintha valamiképp beleolvadhatna.
Követtem Ecót a kertbe.
– Mit jelentsen ez az egész?
– Azt, hogy Diót megmérgezték, papa.
– De a késelés...
– Akkor késelték meg, amikor már halott volt. Te magad mondtad, hogy milyen kevés vér volt a szobában ahhoz képest, hogy ennyi szúrás volt a testén. Azt is mondtad, hogy a sebek szorosan egymás mellett voltak a mellkasán, tehát nem tiltakozott, nem hánykolódott. És miért nem? Mert már halott volt.
– De valaki betört a szobájába aznap éjjel, és széthányta a bútorokat. Valaki megkéselte. Vajon miért?
– Lehet, hogy maga Titus Coponius volt, mert nem akarta, hogy kiderüljön: az ő házában mérgezték meg Diót. Talán azt a látszatot akarta kelteni, hogy orgyilkosok törtek be a szobába. De az egészből nem ez a lényeg.
– Hogy érted ezt?
– A lényeg az, hogy Diót megmérgezték.
– De hogyan? Hol? Ki? Mindannyian tudjuk, hogy Coponius házában hozzá sem nyúlt az ételhez. Nem sokkal korábban pedig nálam vendégeskedett, és vacsorával is megkínáltuk! Annyira óvatos volt. Nem hiszem, hogy aznap este bármi mást is evett volna.
– Épp ez az, papa.
– Eco, mondd ki kereken, amit gondolsz!
– Nem kell kiabálnod, papa. Neked is ugyanaz jár a fejedben.
Abbahagytam a járkálást. Egymás szemébe néztünk.
– Lehet.
– A tünetek, amiket a lány elmondott: ha tényleg méreg volt, szerinted...
– Gorgó-haj – vágtam közbe.
– Igen, én is erre gondoltam. Nemrég adtam neked egy adag Gorgó-hajat, hogy őrizd meg. Nem akartam a házamban tartani, mert féltem, hogy az ikrek megtalálják. Emlékszel?
– Ó, hogyne – feleltem, és hirtelen nagyon kiszáradt a szám.
– Megvan még? Ott van, ahova rejtetted?
A hallgatásom megadta neki a választ. Eco lassan bólintott.
– Dio utoljára a te házadban evett, papa.
– Igen.
– Tehát ott mérgezték meg.
– Nem!
– Valaki felhasználta a Gorgó-hajat, amit rád bíztam? Megvan, vagy nincs meg?
– Clodia! – suttogtam. – Akkor hát nem színlelte, hogy mérget evett. A Gorgó-haj, amit mutatott, tényleg Caeliustól származott. Biztosan nem Bethesdától... Nem lehet, ha már egyszer felhasználták a ládámban tartott mérget...
– Mit suttogsz, papa?
– De Caelius nem ölhette meg Diót, ha már előtte megmérgezték. Igazad van, ártatlan, legalábbis ami a késelést illeti...
– Nem értem, mit mondasz, papa. – Eco fáradtan és kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ki akarhatta a te házadban megmérgezni Diót. Hiszen senki sem lakik nálad, aki ismerte, még kevésbé olyan, akinek lett volna oka megölni!
Visszagondoltam régi egyiptomi tanáromra, aki titokban azzal múlatta az időt, hogy rabszolgalányokkal kegyetlenkedett, és különösképpen szerette megkötözni és kampókra akasztani őket. Visszaemlékeztem a kertemben ülő nőkre, akik a titkaikat osztották meg egymással, és olyan férfiakról beszélgettek, akik fiatal korukban megerőszakolták őket. Eszembe jutott, amit Bethesda mesélt az Alexandriában eltöltött fiatal koráról, és arról a nagy hatalmú, kegyetlen férfiről, aki halálra kínozta az anyját. Bethesdával is ugyanazt tette volna, ha nem kezd viaskodni vele, és nem kerül a rabszolgapiacra. Azon a rabszolgapiacon pillantotta meg egy ifjú római, akit azonnal elbűvölt vad szépsége, és kiürítette érte az erszényét. Az ifjúnak akkor még álmában sem jutott eszébe, hogy egyszer majd feleségül veszi, és elvárja tőle, hogy vacsorát szolgáljon fel a vendégeinek. Az első jól megrakott tányért éppen a nagyra becsült látogató, az alexandriai Dio elé tette le...
Mielőtt eljöttem otthonról, azt kiabáltam neki: Szándékosan becsaptál. Le akarod tagadni?
Ő pedig azt válaszolta: Nem, uram, nem tagadom.
– És én azt hittem, értem!
– Papa, beszélj hangosabban...
– Kübelé, segíts rajtunk! – Megráztam a fejem. – Azt hiszem, tudom a választ, Eco.

 

 

XXV

Eco mindenképpen magyarázatot akart belőlem kicsikarni, de én csak a fejemet ráztam. A Subura forró, zsúfolt utcáin keresztül visszamentünk a Forumra. Egyetlen felhő sem úszott az égen, és a nap pont a fejünk fölül tűzött le harsány, vakító fényével az árnyékok nélküli világra. Ebben a ragyogó fényben minden tárgy torz módon elhomályosult. Összemosódtak a határok, és a távoli dolgoknak sem voltak dimenziói. Az ünnepi zsibongásban a tömeg szinte arctalannak tetszett. Csak bámultam őket, de egyetlen vonást sem tudtam kivenni. Az öreg és a fiatal, a férfi és a nő, a derűs és az indulatos, a csendben ácsorgó és a tömegen magát átverekedő mind-mind összemosódott, és egyformán furcsának tűnt. Maga a város is természetellenes, álomszerű és kissé abszurd képét mutatta. A Forum felé közeledve ez az érzés csak még erősebb lett. Belekeveredtünk a tömegbe, amely Marcus Caelius tárgyalását kísérte figyelemmel.
Catullus pontosan ott állt, ahol hagytam.
– Lemaradtál Caelius tetőpontjáról! – kiáltotta üdvözlésképpen. – Odatartotta a pikszist, és megmutatta mindenkinek, hogy kerülhetett bele az anyag. Nem, csak viccelek! De minden szempontból hatásos tetőpont volt, azt meg kell hagyni. Caelius mindig elégedettnek akarja látni a hallgatóságot, nem csak saját magát. Mondhatnánk úgy is, egyetlen bíró vagy néző sem maradt hoppon Nola falai előtt.
Semmitmondó arccal néztem rá, nem is értettem hirtelen, mit mond. De azért ő folytatta.
– Sőt lemaradtatok Crassus egész beszédjéről. Nem is baj. Ott aztán nem volt semmiféle tetőpont! Crassusnak valószínűleg az volt a feladata, hogy eltereljen minden gyanút Caeliusról a neapolisi támadásokkal kapcsolatban, de ha engem kérdeztek, Crassus soha nem tanult meg rendes beszédet tartani. Csak cammogott, vánszorgott. Szavak egymás hátán, egyetlen valamirevaló szóvicc nélkül. Inkább csinálja azt, amihez ért: halmozza a pénzt. Többet érne el, ha lefizetné a bírákat, mert így csak halálra untatja őket ezzel a rémes retorikával. Miután Caeliusnak sikerült elhárítani magáról a gyanú árnyékát is, Crassus visszahozta az egészet. Most Cicero következik. Ez meg ki?
– A fiam – feleltem félig odafigyelve, és bemutattam neki Ecót.
– Nos, remek, akkor legalább mindketten végighallgathatjátok az igazi beszédet. Cicero most kezdi. Gyertek, hátha egy kicsit előrébb tudunk menni...
Sikerült jóval közelebb furakodnunk a térhez, ezért tisztán láttam az emelvényre fellépő alakot. Amikor évtizedekkel korábban először találkoztam vele, még vékony és törékeny volt, ám most egy kövérkés, kiszélesedett arcú embert láttam a Rostrán, akiről sugárzott a jólét. Konzulságának politikai győzelmeit egy nagy bukás követte, mert az ellenségeinek sikerült elüldözniük a városból, ám később a Cicero szövetségesei által jóváhagyott ellenkező értelmű törvény lehetővé tette, hogy visszajöjjön. Addigra viszont a híres ügyvédnek tizennyolc hónapot kellett száműzetésben töltenie, és ezalatt a tömeg széthordta a vagyona nagy részét. Azt suttogták, hogy a Rómától távol töltött hónapokban Cicero egészen lefogyott a gondterheltségtől. Most azonban, amikor végigvonult a Forumon, és tógája néhol rátapadt megerősödött tagjaira, mindenki láthatta, hogy nemcsak a testének térfogatát, hanem a szellemének méltóságát is sikerült visszanyernie.
Clodius egykoron Cicero politikai szövetségese volt, de aztán egymás ellen fordultak. Clodius még mindig ragaszkodott hozzá, hogy az ügyvéd ne nyúlhasson hozzá romos palatinusi házához, ugyanis az állam egykor törvényesen lefoglalta az épületet, és vallási célokra szenteltette fel. Cicero tehát nem lakhat ott többé. A két ellenség minden alkalmat megragadott arra, hogy folytassa a háborút egymás ellen: a szenátusban, a bíróságon, az ómenek értelmezésénél a papok és a látnokok körében. Olyasféle gyűlölet izzott közöttük, amit csak a halál olthat ki.
Ez az ellenségeskedés valószínűleg elég volt Cicerónak ahhoz is, hogy gyűlölje Clodiát, hiszen nála kitartóbban senki sem támogatta Clodiust, sőt a tervezésben is gyakran segített neki. De vajon mi igaz abból a híresztelésből, hogy amikor a két férfi még szövetséges volt, Clodia és Cicero titokban viszonyt folytatott egymással? Talán olyan dolgok miatt gyűlölte meg az asszonyt, amelyeknek semmi köze a politikához vagy Clodiushoz. Ez megmagyarázná mindazt, amit ezen a napon Clodia ellen tett, de az is lehet, hogy jó ügyvédhez méltóan csak mindent elkövetett, hogy Marcus Caeliust felmentsék az ellene felhozott vádak alól.
Miközben Cicerót figyeltem és a per utolsó szónoklatát hallgattam – amit később sokan pályafutása legjobb beszédének tartottak –, úgy éreztem magam, mintha egy színdarabot néznék: a cselekményt itt is nagyon távolinak éreztem, a párbeszédekhez szinte semmi közöm nem volt, csupán egy néző voltam, akinek nincs hatalmában megállítani vagy megváltoztatni az események folyását. Egy drámaírónak mindig az a célja, hogy a történet során kiderüljön az igazság, legyen akármilyen pórias, komikus, lenyűgöző vagy végzetes. De hol volt az igazság ebben a furcsa színdarabban? Ki volt a gonosztevő, és ki volt a tragikus főhős? Úgy tűnt, az előadás szálai egyre jobban összegabalyodnak, és már nem marad más hátra, mint beküldeni a színpadra egy istenséget vagy egy hírvivőt, aki majd egy nagy beszédben fényt derít mindenre. Ám ekkor megérkezett a színpadon kívülről küldött hírnök: Eco, aki felhozta délről a rabszolgalányt. Én már tudtam az igazat Dio haláláról, miközben a színpadon senki nem sejtette. Sem Cicero, sem Caelius, sem Clodia. Nem voltam abban a helyzetben, hogy eljátsszam a gépezetben rejlő istenség szerepét, és elmondjam nekik, amit tudok. Hogyan feketíthetném be a saját feleségemet?
Csak néztem, tehetetlenül és némán, ahogy a Clodia és Caelius közötti viszály eléri a tetőpontját. A mérgezés, a csalás és a hamis vádak fegyverét már mindkét oldal felhasználta egymás ellen. Most pedig Cicero lépett elő, hogy deres hajú tábornokként elindítsa a végső támadást. „Nem érti a szavak hatalmát”, mondta Catullus Clodiáról. Hát most meg fogja érteni, ráadásul egész Róma szeme láttára.
– Bírák! – szólalt meg Cicero, miközben tiszteletteljesen meghajtotta a fejét, és egyenként végignézett az esküdtek hosszú során. – Ha van ezen a tárgyaláson olyan ember jelen, aki nem ismeri bíróságainkat és azok szokásait, biztosan csodálkozik, miért ilyen halaszthatatlan ez a tárgyalás. Láthatja, hogy minden más hivatalos ügyet elnapoltak az ünnep kedvéért, csak ezzel az egy perrel teszünk kivételt az ünnep forgatagában is. Ez a megfigyelő bizonyára azt a következtetést vonja le, hogy a vádlott különösen veszélyes bűnöző lehet, valami megrögzött áruló, aki olyan súlyos bűnt követett el, hogy a tárgyalás elnapolása esetén összeomolhat az egész köztársaság!
Ennek a kívülállónak elmondhatnánk, hogy nálunk külön törvény vonatkozik arra, ha valaki bűncselekményeket hajt végre az állam ellen. Ha hitszegő római polgárok fegyvert ragadnak, megakadályozzák a szenátus munkáját, támadást intéznek külhoni követek ellen, vagy magát a kormányzást akarják lehetetlenné tenni, akkor muszáj haladéktalanul a bíróság elé kerülniük, ünnep ide vagy oda. Bizonyára megfigyelőnk is helyeselné egy ilyen törvény létezését, mivel az állam biztonságára irányul. De azt biztosan tudni akarná, hogy pontosan milyen vádakkal került a gyanúsított a bírák elé. Képzeljük csak el, mennyire megdöbbenne, ha elárulnánk neki, hogy ezúttal nincs igazi bűncselekmény vagy gaztett. Egy tehetséges, életerős és népszerű fiatalember ül a vádlottak padján, a vádló pedig annak az embernek a fia, akit a közelmúltban a vádlott perelt be. Ráadásul az egész bűnvádi eljárást egy szajha szervezte és pénzelte.
A tömegnek egyszerre akadt el a lélegzete. Néhányan elnevették magukat, de ezek a hangok százszorosan visszhangzottak az általános csendben. Caelius nemrég pajzán utalásokat tett Klütaimnésztrára, és nyakatekert szóvicceket gyártott Cosról és Noláról. Feltartotta a pikszist, és az ondóváladékkal teli doboz történetére célozgatott. Cicero azonban a szónoklata első perceiben nyíltan szajhának nevezte Clodiát. A kijelentést egyszersmind figyelmeztetésnek is szánta: semmit sem fog elhallgatni. Meg akartam nézni Clodia arcát, de a tömeg ide-oda mozgolódott előttem, és eltakarta a kilátást.
– Mit gondolna minderről a mi képzeletbeli megfigyelőnk? – folytatta Cicero. – Kétségtelenül úgy vélné, hogy meg kell bocsátanunk a fő vádlónak ezért a harmatgyenge próbálkozásért. Atratinus nagyon fiatal és tapasztalatlan, az apja iránt tanúsított elkötelezettsége pedig dicséretes. A megfigyelőnk azt is leszögezné, hogy a szóban forgó asszony rosszindulatú dühkitöréseit jobban kordában kellene tartani, vagy legalábbis a hálószobájára kellene korlátozni. Rólatok pedig, tisztelt bírák, azt gondolná, hogy túlhajszoljátok magatokat, hiszen mindenki másnak szabadnapja van!
Erre már elismerő nevetést lehetett hallani az első sorokból, és a feszültség is enyhült, kivéve a vádlók padján, ahol végre megpillantottam Clodiát is. Olyan merev volt az arca, mintha álarcot viselne.
Cicero a továbbiakban védence személyiségét elemezte. Szemet hunyt afelett, hogy korábban milyen politikai különbségek állították szembe őt fiatal védencével. Ennek most már vége. Caelius valóban sokszor hibázott, de joga volt a hibákhoz, ahogy joga van hozzájuk minden fiatalembernek, aki egyébként tisztességesen és becsületesen viselkedik.
– Ó, csakhogy a vádlók azt állították, hogy Caeliusnak adóssága volt, és így feltehetőleg még jobban ki volt téve az ártó hatásoknak, és hajlamosabb volt bűnös életvitelt folytatni. Azt követelték, hogy adja át a könyvelési jegyzékeit vizsgálatra. Erre egyszerű a válaszom. Nincsenek könyvelési jegyzékek! A Caeliushoz hasonló fiatalemberek, akik még az apjuk fennhatósága alatt állnak, nem tartanak saját könyvelési jegyzéket. A vád azt állította, hogy Caelius gyakran vett fel kölcsönöket, de ezt semmivel sem tudják bizonyítani. Ó, de nem élhetett olyan rosszul, ha fényűző lakást bérelt a Palatinuson, érvelnek. A lakást ráadásul magas összegért bérelte Clodiustól, a mendemonda szerint egész pontosan harmincezer szeszterciuszért. Micsoda abszurd szám! Mondtak volna inkább tízezer szeszterciuszt. Nos, mindenki rájöhet, mi folyik a háttérben, ha elárulom, hogy Clodius nemrégiben áruba bocsátotta az épületet, és sokkal többet kér érte, mint amennyit ér. A vád segíteni akar Clodiusnak azzal, hogy sokkal magasabb lakbérről beszél, így teremtve meg az alapot ahhoz, hogy sikerüljön elbolondítani valakit, és háromszoros áron rásózni azt a patkányfészket!
A tömeg hahotázott. Cicero színlelt szomorúsággal csóválta a fejét, de szemlátomást alig tudta visszafojtani az önelégült mosolyt. A tárgyalás komolynak indult, hiszen külhoni méltóságok meggyilkolásáról volt szó, ám hamar ádáz asszonyi bosszúhadjáratok és homályos ingatlanügyek forgatagában találtuk magunkat. Caeliust vádolták gyilkossággal, vagy a Clodiusokat a bűneikkel? A tömeg szívesen hagyta, hogy Cicero az orruknál fogva vezesse őket, amíg a szórakozás biztosítva volt.
– Megvetitek Caeliust, amiért elköltözött az apja házából, és kibérelt egy lakást a Palatinuson, mintha ettől rosszabb fia lenne az apjának. Pedig az apja áldásával bérelte ki az új otthonát. Arra célozgattok, hogy vad mulatságok helyszínéül volt szüksége a lakásra, miközben valójában azért költözött oda, hogy elkezdhesse politikai karrierjét, és kellett neki egy olyan lakóhely, ami közelebb van a Forumhoz. Abban viszont tökéletesen igazatok van, hogy hiba volt Caelius részéről pont azt a palatinusi lakást választani. Később ezerszer megbánta, annyi szomorúságot és fejtörést okozott neki! Akkor kezdődtek a bajok, pontosabban akkor kezdődött a gonosz pletykálkodás, amikor a mi ifjú Iaszónunk vándorútra indult, és hirtelen ott találta magát a Palatinusi Médeia szomszédságában.
A „Palatinusi Médeia” – ezt a kifejezést hallottam már, ahogy az „Egy quaransért kapható Klütaimnésztra” gúnynévvel sem Cicero beszédében találkoztam először. Catullus mondta mindkettőt, amikor először kísért fel a Parázna Kocsmába. Ki nevezte el őt így? – kérdeztem tőle. Én! – felelte. – Én találtam ki ezeket a neveket! Az én fejemből pattantak ki. Friss kirohanásokra van szükségem, ha megint magamra akarom vonni a figyelmét.
Megfordultam, és Catullus arcát néztem, a költő viszont makacsul előre szegezte a tekintetét.
– Később még visszatérek erre a Médeiára és az ő szerepére ebben az egész történetben – mondta Cicero némi fenyegetéssel a hangjában. – Most szeretnék néhány szót szólni az úgynevezett tanúkról, és arról, hogy milyen meséket találtak ki a vád ügyének elősegítésére. Az egyik ilyen mesében egy bizonyos Fufius szenátor szerepel. Ez az idős férfi a jelek szerint tanúsítani fogja, hogy a főpapválasztáson Caelius testileg bántalmazta. Ha a szenátor továbbra is ragaszkodik ehhez a történethez, előre megkérdezem tőle: miért nem perelte be Caeliust közvetlenül a támadás után? Miért várt ilyen sokáig? Vajon a saját kezdeményezésére járul most a bírák elé, vagy azok vették rá, akik a vád mögött állnak? Ha az utóbbi igaz, amit mindannyian sejtünk, akkor nagyon szomorú tükröt mutat ennek a gyalázatos drámának a kitalálói elé, hogy csak egyetlen szenátort sikerült megnyerni az ügyüknek, aki hajlandó felvenni egy színész álarcát, és elmondani a sorokat, amiket a szájába rágtak!
– Az sem fog különösebben meghatni, amikor előállnak azok a tanúk, akiknek feleségét Caelius állítólag akkor zaklatta, amikor egy-egy vacsoráról igyekeztek hazafelé. Milyen magas erkölcsi elvek szerint élnek ezek az éjjeli sólymok, hogy ilyen sokáig vártak a panasztétellel? Akkoriban még négyszemközt sem találkoztak Caeliusszal, hogy magánúton lerendezzék a vitás kérdéseket.
– Valószínűleg más tanúk is felszólalnak majd hasonlóan sokkoló beszámolókkal. De nem hinném, hogy bármelyiknek is a legkisebb hitelt kellene adnunk, mert a tanúk padján nem ül egyetlen ember sem, akinek szava akár egy ast is érne. Hozzám hasonlóan ti is nagyon jól tudjátok, bírák, hogy miféle csőcselék tolong nap mint nap a Forumon. Ezeknek semmi komoly céljuk nincs, viszont bármikor rávehetők a tanúskodásra, és bármit hajlandóak bizonyítani akár eskü alatt is, ha megfizetik őket. Ha a vád továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy ezeket a felbérelt színészeket tanúként felvonultassa, csak abban tudok bízni, hogy sokat tapasztalt ítélőképességük és józan eszük segítségével átlátnak a szitán, és megpillantják a hamis vallomások mélyén rejlő mohóságot.
Csak képzelődtem, vagy Cicero tényleg engem nézett? Hát ennyit a meglepetéstanúról, akit Herennius tegnap megígért, és akinek feddhetetlen becsületességét még Cicero is elismerte! Egyetlen előzetes kijelentéssel engem is felbérelt hamis esküvőnek bélyegzett. De erre már természetesen nem volt szükség, mivel már visszautasítottam a felkérést, hogy Clodia meglepetéstanújaként megjelenjek a tárgyaláson. Ezt a döntést viszont még akkor hoztam, amikor azt hittem, hogy Clodia csak megtévesztésként találta ki a mérgezési kísérletet, és Bethesdától kérte el a Gorgó-hajat, hogy engem becsapjon. Most viszont már egyre valószínűbbnek tűnt, hogy tényleg megmérgezték. Ránéztem, és megrökönyödtem, hogy mennyire közömbösnek tűnik az arca. Lehet, hogy a halál közelsége megülte a lelkét?
– Ami engem illet, nem áll szándékomban tanúkkal fárasztani benneteket, bírák – közölte Cicero. – Az ügy tényállása szilárd és megrendíthetetlen. Az igazság nem attól függ, hogy egy adott tanú mit mond, vagy mit nem mond. Miféle értéke lehet annak a „bizonyítéknak”, amit el lehet torzítani, és nyíltan meg lehet venni? Én jobban szeretem a racionális módszert alkalmazni, vagyis bizonyítékkal kitölteni a réseket, tényekkel válaszolni a hazugságokra, és mindent kiteríteni a kíméletlen, józan ítélőképességünk elé.
– Az imént ügyvédtársam, Marcus Crassus is pontosan ezt tette. Olyan tiszta magyarázatot adott a Neapolisban és Puteoliban történt támadások részleteiről, hogy azt kívánom: bárcsak ugyanezt tette volna Dio halálával kapcsolatban is. Ugyanakkor fel kell tennem a kérdést: mit lehetne még elmondani erről az ügyről? Mindannyian tudjuk, hogy ki követte el a bűncselekményt, és azt is tudjuk, hogy nem fél a megtorlástól, sőt nem is tagadja tettét. Elvégre egy királyról van szó, akire a római törvények nem vonatkoznak. Ráadásul az illető, akit a késeléssel meggyanúsítottak, Publius Asicius, már állt bíróság előtt ezzel a váddal. Ártatlannak találták. Egyesek szerint nem volt tiszta az a tárgyalás, de én azt mondom, ez nevetséges. Én már csak tudom, hiszen magam védtem Asiciust. Most a vádlók megpróbálják elhitetni velünk, hogy Caelius is a király ügynöke volt, és összeszövetkezett Asiciusszal, hogy közösen öljék meg a filozófust. De hol voltak ezek a vádlók az elmúlt hónapokban? Lehet, hogy nem értesültek Asicius felmentéséről? Csak vesztegetik az idejüket, ahogy a ti időtöket is, bírák, azzal, hogy összeboronálják Caeliust Asiciusszal, miután Asiciust egyszer már ártatlannak ítéltétek! – kiáltott fel Cicero, és felbőszülve az ég felé lendítette a karját.
– Menjünk tovább, és érkezzünk el az ügy lényegéhez. A vád már sokat beszélt a védencem személyiségéről. Egyetértek: a személyiségnek alapvető szerepe van ebben az ügyben, de nem feltétlenül Marcus Caelius személyiségéről van szó. Tegnap láttam, milyen figyelmesen követtétek barátom, Lucius Herennius érvelését, tisztelt bírák. Sokat beszélt a pénzzel való felelőtlen bánásmódról, a gátlástalan vágyakról, az erkölcstelenségről és a fiatalság sok más hibájáról. Herenniust nyájas természetű férfiúnak ismertük meg, aki megértő, városias gondolkodású, visszafogott, ugyanakkor újszerű szemlélettel közelít az élet dolgaihoz. De tegnap itt a bíróságon szigorú, prédikáló, kíméletlen öreg tanító lett belőle, az a fajta ember, akitől fiúkorunkban mindnyájan féltünk. Olyan zordan és mostohán állította pellengérre Marcus Caeliust, hogy mellette a legszigorúbb apa is elhalványult volna. Olyan megveszekedetten ostorozta a lázongó és vad fiatal életformát, hogy még én is meghunyászkodtam. Helyes dolog-e, kérdezte, a védelmembe fogadni egy ifjút, aki néha elfogad vacsorameghívásokat, aki sétálgatni szokott a divatos kertekben a Tiberis partján, aki életében egyszer-kétszer már nézett a pohár fenekére, és aki ráadásul egy vegyes társasággal bele is gázolt a tengerbe Baiae partjainál? Az ilyen visszataszító viselkedés egyszerűen elfogadhatatlan!
– Vagy mégsem? Ugyan már, Herennius, hiszen mindnyájan ismerünk olyan római férfiakat, akik fiatal korukban nemegyszer túlmentek bizonyos határokon, ám később tiszteletre méltó polgárokká váltak. Mindenki egyetért abban, hogy a fiataloknak megengedhető bizonyos fokú vakmerőség. A természet erőteljes nemi vágyakat adott nekik, és amíg úgy élik ki ezeket a vágyakat, hogy senki otthonában nem tesznek kárt, részünkről is az a bölcs, ha engedjük, hogy a természet vezesse őket. Érthető, hogy az idősebb generáció, akik közé én is tartozom, sokkal többet foglalkozik a káros utóhatásokkal, amiket egy ilyen tomboló ifjúkor maga után hagyott. De igazságtalannak érzem, Herennius, hogy erre a jogos aggodalomra alapozva támadod meg ezt a fiatalembert, vérszegény gyanúsítgatások és előítéletek alapján. Vég nélkül soroltad a bűnöket, hogy az erkölcsi érzékünk fellázadjon, ám ez a pózolás elvonja a figyelmünket Marcus Caelius valódi személyéről. Semmivel sem bűnösebb, mint a többi szertelen fiatalember. Ő is megérdemli, hogy elnézzünk neki dolgokat. Nem okolhatjuk őt nemzedéke vétkeiért!
– Akkor most essen szó komolyabb ügyekről, történetesen az aranyról és a méregről. Mindkét koholt vád ugyanazzal az emberrel kapcsolatos: az aranyat állítólag Clodia adta, és a mérget is ő kapta. Végre valódi és hiteles vádakról van szó! Az összes többi vádpont, ami felmerült ebben a perben, rosszindulatú célozgatás és rágalom, és sokkal inkább illik egy féktelen tömegverekedéshez, mint egy komoly tárgyaláshoz. Az, hogy Caelius más férfiak feleségét csábítja el, hogy verekszik és megvesztegethető s a többi, s a többi: ez mind csak rágalom, nem vád, pusztán alaptalan gyalázkodás olyan vádlóktól, akik hajlamosak túlzásba vinni a hősködést. Ezzel a két utolsó vádponttal kapcsolatban viszont kézzelfogható dolgokról is beszélhetünk. Igen, én is úgy vélem, hogy az arany és a méreg útján elindulhatunk, mert találni fogunk mögöttük valakit, egy bizonyos embert, akinek nagyon is konkrét célja van.
– Hallgassátok meg az első történetet: Caeliusnak aranyra volt szüksége, és meg is kapta Clodiától. De jól jegyezzétek meg, tanúk nem voltak! Nem is kell más bizonyíték, mint a szoros barátság kettejük között. A második történet: Caelius elhatározta, hogy megöli Clodiát, szerzett egy kis mérget, lefizetett néhány rabszolgát, és megjelölte a pontos időt és helyet, ahol átadhatja a gyilkos szert az egyik bérencnek. Ebben az esetben a mindent elsöprő gyűlölet lenne a bizonyíték!
– Bírák, ez az egész eset Clodia körül forog; aki magas rangú családba született, de a nevét mélyre züllesztette. Nekem nem áll szándékomban itt és most botrányt kelteni, és nem találom szórakoztatónak, hogy besározzam egy római hölgy erényeit. Mivel azonban a védencemmel szemben felhozott vádak mind tőle erednek, és mivel az én feladatom megvédeni az ügyfelemet, nincs más választásom, mint a lehető legnyíltabb módon foglalkozni a vádakkal. Ennek ellenére megpróbálok a legszükségesebb tényekre támaszkodni, amikor az illető hölgyről beszélek: pusztán azt fogom említeni, ami a védelem szempontjából fontos. Amúgy is nagyon oda kell figyelnem minden szavamra, hiszen ti is tudtok arról a sajnálatos és ádáz viszályról, ami köztem és a hölgy férje között fennáll.
A tömeg egy része nevetésben tört ki. Cicero úgy tett, mint aki egy kissé összezavarodott.
– Ó, azt mondtam, férje? Azt akartam mondani, hogy fivére, természetesen. El sem tudom képzelni, miért cserélem fel mindig ezt a két szót, ha róla beszélek. – Vállat vont, és elmosolyodott. – Egyszóval fogadjátok előzetes bocsánatkérésemet, amiért kénytelen vagyok az említett hölgyet is bevonni ebbe az eljárásba. Az igazat megvallva, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy asszonnyal fogok küzdeni a bíróságon, kiváltképp ezzel az asszonnyal, aki állítólag minden újonnan megismert férfival összebarátkozik.
Cicero megvárta, amíg a nevetés csillapodik. A tömeg kissé szétnyílt előttem, és megpillanthattam Clodia arcát. Még mindig merev volt minden vonása, de én láttam megcsillanni a rémületet a szemében. Most kezdett rájönni, mekkora hibát követett el, amikor nyílt küzdőtérre vitte a Caeliusszal szembeni ellenérzéseit.
Cicero megköszörülte a torkát.
– Először is hadd kérdezzem meg Clodiát: jobban szeretné, ha az őseink szigorú modorában szólítanám meg, vagy vegyem szelídebbre, mérsékeltebbre a hangnemet? Ha az előbbit választja, talán a halottakat kellene megkérnem, hogy tartsák meg a beszédet helyettem. Például valamelyik mogorva tekintetű, nagy szakállú férfiút az itt sorakozó szobrok közül. De miért ne lehetne a hölgy egyik saját őse? A Vaknak is nevezett Appius Claudius pont megfelelő választás, mert legalább nem kell közben Clodia arcát látnia.
Megint nevetés harsant, és mindenki várakozón sutyorgott, miközben Cicero felvette a vak ősapa szerepét: összeszűkítette a szemét, felemelte a karját, és minden komikus élt eltüntetett a hangjából.
– Asszony! Milyen törvényes szálak fűzhettek téged egy olyan figurához, mint Caelius? Hiszen sokkal fiatalabb nálad! Hogyan kerülhettél annyira közel hozzá, hogy aranyat adj neki, és hogy ébredhetett benned olyan heves gyűlölet, hogy mérgezéstől tartottál? Hát nincs benned semmi büszkeség, semmi illem? Nem érzel semmi tiszteletet a családod és annak csodálatos teljesítményei iránt? Nem tudod, hogy az apád, a nagybátyád, a nagyapád, a dédapád, az ükapád és a szépapád is mind konzulok voltak? Elfelejtetted, hogy te magad is az egyik legkiválóbb férfi, Quintus Metellus Celer felesége voltál, amíg élt? Mi köze lehetett egy ilyen kimagasló családból származó nőnek, aki egy ilyen előkelő származású férfival házasodott össze, egy olyan ifjonchoz, mint Marcus Caelius? Talán a férjed valamelyik unokatestvére, sógora vagy közeli barátja volt? Nem, egyik sem. Mi más okod lehetett ilyen intim mélységekig befurakodni az életébe, azonkívül, hogy kitölthetted rajta a fiatal testek iránti olthatatlan és felelőtlen vágyadat?
Cicero, még mindig a vak Claudius szerepét játszva, megrázta a fejét, és folytatta.
– Lehet, hogy a felmenőid tiszteletet parancsoló sora nem ébreszt benned szégyent, de talán nagyobb hatást érhetünk el az asszonyokkal. Gondolj Claudia Quintára, aki feddhetetlen tisztaságáról tett tanúbizonyságot, amikor megmentette a hajót, amely a Nagy Istenanyát hozta Rómába. A Nagy Istenanyát, akit ma is ünneplünk. Jusson eszedbe a jó hírnév, amit ő szerzett a családodnak. Vagy emlékezz a híres Vesta-szűzre, Claudiára, aki a saját szeplőtelen testével védte meg az apját a felajzott tömegtől. Miért osztozol a fivéred bűneiben, ahelyett hogy magadra vennéd az őseid erényeit? Mi, a régmúlt híres Claudiusai, vajon azért utasítottuk vissza Pürrhosz békeajánlatát, és azért nem fogadtuk el az alkut, hogy te folytathasd rendszeres alkudozásodat a napi betevő kéjelgésért? Azért építettük az első római vízvezetéket, hogy te lemoshasd magadról a vérfertőző egyesülések nyomait? Azért építettük a nagy utat, hogy te más asszonyok férjével mórikálhasd magad rajtuk?
Cicero olyan kíméletlenül nyers hangon beszélt, hogy senkinek sem volt kedve nevetni. Leengedte a karját, és egyenesen Clodia szemébe nézett, aki színtiszta gyűlölettel viszonozta a pillantását.
– Hagyjuk ezt a szerepjátékot. Szemtől szemben szólítalak meg. Ha tényleg tanúvallomást akarsz tenni, javaslom, gondold át, hogyan fogod megmagyarázni ezt a cselszövést. A vád szónokai a te utasításodra szépen csengő kifejezésekkel támadták meg a vádlottat: házasságtörő orgiákról, vad tengerparti mulatságokról, egész éjszaka tartó dorbézolásokról, hajnali táncmulatságokról, vég nélküli részeges züllésről prédikáltak. Valóban azt hitted, hogy miközben ilyen bűnökkel vádolod meg Caeliust, téged meg se érint a züllés árnyéka? Ostoba feltételezés volt. Látom az arcodon, hogy szeretnéd elkerülni ezt a kellemetlen jelenetet. De most már túl késő!
Clodia és Cicero egy darabig farkasszemet nézett egymással, miközben a hallgatóság némán figyelte őket. Aztán az ügyvéd hátrébb lépett, és tartása is veszített merevségéből. Mézesmázosan elmosolyodott.
– De látom, téged nem hat meg a szigorú előadás módszere. Jól van, feledkezzünk meg egyszerű gondolkodású öreg őseinkről és az ő erkölcsi dogmáikról. Inkább egy újszerű hangon szólítalak meg, hátha így fel tudom ébreszteni benned a józan gondolkodást. Mostantól a te hőn szeretett fivéred bőrébe bújok. Ez pont megfelelő lesz. Senki sem világiasabb, annyi biztos. Ráadásul senki sem szeret téged jobban nála, gyerekkorod óta. Még mindig olyan rémálmai vannak, hogy összenedvesíti az ágyát, ezért át kell mennie a te ágyadba? Kár, hogy ma az ünneppel kell foglalkoznia, és nem lehet itt melletted. De el tudom képzelni, mit mondana.
Cicero mesterkélt mosolyt öltött magára, és görcsösen hadonászott a karjával. A tömeg visongott a nevetéstől.
– Nővérkém, nővérkém, milyen hatalmas bajba keverted magad! Mire föl ez az egész őrültség? Elment az eszed? Igen, tudom, tudom, megakadt a szemed azon a fiún, aki az utcában lakott. Olyan magas, jóképű, olyan szép a szeme... Azonnal feltüzelte a te megfáradt, éltes véredet. Többet akartál belőle látni. Minden apró porcikáját! Azt gondoltad, könnyedén megkaparinthatod. A fiatalemberek mindig pénzhiányban szenvednek, te pedig szereted fitogtatni az örökségünket.
– De nővérkém, nővérkém, végül semmi sem úgy történt, ahogy tervezted. Vannak olyan ifjak, akik nem szeretik a tapogatózó, korosodó asszonyokat, legyen akármennyi pénzük. Mondtam is: tedd túl magad rajta! Ott van a hortid a Tiberis partján, annyi fürdőzőt nézhetsz ki magadnak, amennyit csak akarsz. Hát mi másra jó az a hely, ha nem arra, hogy minden napra legyen egy új szeretőd? Minek zaklatod azt a fiút, ha egyszer nem akar téged?
Cicero arcáról eltűnt az erőltetett mosoly, és hátat fordított Clodiának. Átsétált a nyílt téren, egyenesen a védelem padjáig.
– Most pedig itt az ideje, hogy te is megkapd a kioktatást, Marcus Caelius. – Megrovóan fenyegette az ujjával a vádlottat. Caelius úgy figyelte, mint egy csupa fül iskolás fiú, felvont szemöldökkel és szelíden ártatlan tekintettel. – Veled egy apa hangján kell beszélnem, fiatalember, de milyen apa legyen? Valami kőszívű öregember, aki mindenért téged okolna, és azt mondaná: „Először is miért kellett neked közel kerülnöd egy ilyen szajhához? Hát nem volt annyi eszed, hogy az első adandó alkalommal a lehető legmesszebb fuss tőle?” Ha viszont így beszélnék, Caelius rögtön védekezni kezdene, és azt felelné a zord öregúrnak: „Egyszer sem történt semmi helytelen, akármiről is szólnak a pletykák.” Egy ilyen aljas rágalmakkal teleszőtt városban hogy is kerülhetné el egy fiatalember, hogy befeketítsék a rossz nyelvek? Közel laktál ahhoz az asszonyhoz, és többször láttak a társaságában, ezért nem csoda, hogy a legrosszabbat feltételezték. Még az asszony saját fivére sem látogathatja meg őt úgy, hogy ne kezdene ficánkolni a nyelve... akarom mondani, hogy ne kezdene ficánkolni mások nyelve.
– De ebben a pillanatban nem az a célom, hogy bíráljam azt az asszonyt. Most Marcus Caeliusnak tartok előadást. Az érvelés kedvéért képzeljünk el egy kitalált asszonyt. Minden hasonlóság, amit Clodiával mutat, merő véletlenség, erről biztosíthatlak titeket. Képzeljetek el egy nőt, aki szégyentelenül mindenkinek felkínálja magát, akivel csak találkozik, akinek jelölésekkel kellene számon tartania a szeretőit a naptárában, aki minden fajtalan korcs előtt megnyitja római és baiae-i háza ajtaját, és aki méregdrága ajándékokkal tartja fenn ifjú csődörökből álló ménesét. Képzeljetek el egy gazdag, kéjsóvár özvegyet, aki a férje halála után nyíltan szajhaként folytatja az életét, és nem érdekli, mások mit szólnak ehhez. Azt kérdezem tőletek: ha egy ifjú nem akar ilyen szoros béklyókat ebben a kapcsolatban, tarthatja-e valaki is felelősnek a viselkedéséért?
– Képzeljetek el egy asszonyt, aki olyan mélyre süllyedt a romlottságában, hogy már nem is keres elzárt helyet és sötétséget a vétkezéshez. Épp ellenkezőleg: színpadot építtet a kertjében, hogy ott mutogassa, mire képes, méghozzá a közönsége szeme láttára! Ne feledjétek, hogy egy képzeletbeli asszonyról beszélek, csak hogy jobban megértsétek a mondanivalómat. Ne nevessetek!... Nos, ezzel az asszonnyal, ezzel a képzeletbeli asszonnyal, kapcsolatban előbb-utóbb minden a testiséghez, a bujálkodáshoz vezet. Mindennel csábítani akar: a járásával, az áttetsző ruháival, a kihívóan csücsörítő szájával, a parázsló tekintetével, az alpári beszédével, a könnyelmű ölelgetéssel, ahogy a vendégeit köszönti, ahogy a testét odapréseli másokéhoz, és ahogy nyitott szájjal megcsókolja őket. Nemcsak egyszerűen szajha, hanem egy különösen feslett és szégyentelen szajha. Gondoljatok csak bele: mit tehet egy fiatalember, ha egy ilyen szajhának a karmai között találja magát? Ki ítélheti el, ha kénytelen a természet hívó szavának engedelmeskedni? Vajon tényleg bűnös az ilyen ifjú, vagy csak megkönnyebbülést keresett?
– Végtére is az asszony, a képzeletbeli asszony, akiről beszélünk, egy szajha, és még a legszigorúbb moralisták is elnézően tekintenek arra a férfira, aki prostituáltaknál keres vigaszt. Ilyen a világ, és nem csak a mi megengedő jelenkorunkban. Még erényes őseink is jóváhagyták a prostituáltak létjogosultságát. Ezt a gyakorlatot tudtommal soha sehol nem ítélték el vagy tiltották be.
– Lehet, hogy vannak, akik most tiltakoznak, és azt kérdezik: „Ilyen megengedő mércével mér Cicero egy fiatalembert, kiváltképp egy olyan fiatalembert, akit ő tanított a retorika mesterségére? Könnyű erkölcsök, laza erények, bólintás és kacsintás?” Hát persze, hogy nem. De legyünk őszinték, bírák, létezett valaha olyan kimagasló és erős akaratú bölcselő, aki minden kísértésnek ellen tudott állni, és kizárólag az erényeknek szentelte az életét? Létezett olyan ember valaha is, akit nem érdekelt a pihenés, a szerelem, vagy egyszerűen csak a szórakozás? Mutassatok nekem egy ilyen férfit, és én kijelentem róla, hogy az emberek fölött áll! Ilyen férfiak csak a történelemkönyvekben léteznek, mint kifinomult erkölcsi példák azokból az időkből, amikor Róma elindult világhódító útján, de manapság hiába keresnétek hasonló embereket az utcán. Hiába szemlélik olyan magas erkölcsi mércével a világot a görög filozófusok az írásaikban (sajnos az életükben nem annyira), valójában nekik sem akaródzik a színtiszta erényhez tartaniuk magukat, sőt épp ellenkezőleg. Az epikureusok azt vallják, hogy a bölcs ember mindent élvezetből tesz. Az akadémikusok addig csűrik-csavarják a szavakat, mígnem arra a következtetésre jutnak, hogy az erény és az öröm lehet egy és ugyanaz. És lám, az ódivatú sztoikusok magukra maradnak az előadótermekben, mert ragaszkodnak azokhoz a szigorúan keskeny és egyenes utakhoz, amelyek az erényhez vezetnek.
– A természetnek számtalan trükkje van arra, hogy elaltassa az erényt az emberekben, és egyúttal felgerjessze bennük az öröm iránti étvágyat. A természet veszélyesen sikamlós utakra csábítja az ifjakat, de cserébe nagy erőt és kitartást, valamint tökéletes érzékenységet ajándékoz nekik. Mutassatok nekem egy ifjút, aki megveti a szépséget, aki nem élvezi az illatokat, az érintést vagy az ízlelést, aki befogja a fülét, ha kellemes muzsikát hall! Én, sokakkal együtt azt vallom, hogy az ilyen tiszta ifjúság az istenek áldását élvezi, még akkor is, ha a többség szerint ez inkább átok!
– Elég hát a földöntúli mércéből! Engedjük meg a fiataloknak az élet élvezetét! Hadd kacérkodjon az éretlenség a bolondsággal. Ha egy ifjú személyisége erős alapokon nyugszik, az ilyen fiatalkori botlásoktól nem lesz kevesebb, hanem később kinövi őket, és elfoglalhatja a helyét a Forumon a komoly emberek között. Miért kételkedünk abban, hogy Marcus Caelius is ezek közé a fiatalemberek közé tartozik? Láttátok, hogyan mérte össze velem a képességeit itt, a mai napon. Micsoda elsőrangú szónok! Hadd áruljak el nektek valamit: a saját tapasztalatomból tudom, hogy ehhez a hivatáshoz rengeteg eltökéltség és önfegyelem szükséges. Marcus Caelius elért egy olyan szintre a pályafutásában, ahol már nincs ideje és kedve léha szórakozásokra.
– Nos, hát végigküzdöttük magunkat a sziklás parton, a csalóka zátonyok között. Innentől kezdve akadálytalanul vitorlázhatunk! Térjünk vissza az elején említett két vádhoz. Az arany: Caelius állítólag Clodiától kapta, és arra használta fel, hogy megvesztegesse Lucius Lucceius rabszolgáit, és így mérgeztesse meg Diót. Súlyos vád ez, annyi bizonyos, hiszen arról szól, hogy egy ember kitervelte egy másik állam képviselőjének a meggyilkolását, és rabszolgákat bujtott fel, hogy tegyék el láb alól a gazdájuk vendégét: micsoda szörnyű bűntett!
– De egyvalami nem fér a fejembe. Adott volna Clodia ennyi aranyat Caeliusnak úgy, hogy nem tudja, mire kell neki a pénz? Szerintem nem! Ha Caelius azt mondta volna neki, hogy Dio meggyilkolásához kell, akkor az asszony is bűnrészes lenne. Vagy ezért jöttél ide a mai napon, Clodia, hogy mindezt bevalld? Hogy elmondd, miként ürítetted ki a titkos kincsesládádat, hogyan meztelenítetted le a kertedben álló Venus-szobrot, amit annyi szerelmi trófeával ékesítettél fel, csak azért, hogy Caelius végrehajthassa a bűncselekményt? Venust is belekeverted ebbe a gyalázatba?
Catullusra néztem, mert a szemem sarkából úgy láttam, mintha mozogna a szája, és minden sort együtt mondana Ciceróval. Észrevette, hogy figyelem, aztán mintha mosolygott volna, de lehet, hogy csak megrándult az arca, és végül elfordult tőlem. Clodiára néztem, és még éppen láttam sápadt, merev arcát, mielőtt a tömeg megint elzárta előlem a kilátást.
Cicero folytatta.
– Ha Caelius tényleg olyan közel állt Clodiához, ahogy a vád állítja, akkor biztos elmondta neki, mire kell az arany. Ha viszont nem álltak olyan közel egymáshoz, akkor bizonyára soha nem adott volna a kezébe ilyen értéket. Melyik az igazság, Clodia? Odaadtad a férfinak a pénzt, hogy kövesse el a förtelmes gaztettet, és ezzel te is bűnözővé váltál? Vagy soha nem adtál neki semmit?
– Ez a vád egyszerűen lehetetlen, és nem csak azért, mert Marcus Caelius személyisége nem egyeztethető össze egy ilyen gyűlöletes, hátulról intézett támadással. Egyrészt túl okos hozzá. Senki sem bízhat egy ilyen nagyszabású bűncselekményt más ember rabszolgáira, ha van egy csepp esze. A gyakorlatiasság kedvéért meg kell kérdeznem: hogy léphetett kapcsolatba Caelius Lucius Lucceius rabszolgáival? Személyesen találkozott velük, ami nagyon meggondolatlan lett volna, vagy volt egy közvetítő? Megmondaná valaki ennek a közvetítőnek a nevét? Nem tudná senki, mert ilyen személy nem létezik. Sorolhatnám a kérdéseket vég nélkül, de hány kérdést kell feltennem ahhoz, hogy ráébredjetek: az egész vád teljes képtelenség, és semmiféle bizonyíték nem támasztja alá?
– Hogy végre pontot tehessünk ennek az ügynek a végére, felolvastatom Lucius Lucceius eskü alatt tett tanúvallomását. Emlékeztetlek rá benneteket, hogy ő nemcsak jó barátja és lelkiismeretes vendéglátója volt Diónak, hanem egyszersmind egy rendkívül jó megfigyelő is, és ahogy a történelmi tárgyú írásaiból is kitűnik, minden részletre ügyel. Ha Lucceius megneszelte volna, hogy a rabszolgái szövetkeznek valakivel, és meg akarják ölni a vendégét, ha a legkisebb gyanú is felmerült volna benne, nem nyugodott volna, amíg mindenre fényt nem derít. Mindnyájan ezt tettük volna, ha a becsületünk forog kockán. Hallgassátok hát, milyen mondanivalója van számunkra!
Egy hivatalnok jött elő, hogy felolvassa a tanúvallomást. Cicero a védelem padjához sétált, ahol a titkára, Tiro egy pohár vízzel kínálta. Visszagondoltam a Lucceiusszal való beszélgetésemre. Nem lehetett meggyőzni arról, hogy bármi helytelen történt a házában, bár a felesége sokkal többet tudott, és azt is elmondta, hogy a konyhai rabszolgákat, akik tudhattak valamit, eladták egy északi bányába, nehogy árulkodjanak.
A hivatalnok megköszörülte a torkát.
– Én, Lucius Lucceius, ünnepélyes eskü alatt teszem ezt a vallomást aprilis első napján. Januarius havában nagyra becsült barátom, az alexandriai Dio egy ideig házamban vendégeskedett, és miközben itt lakott, semmi rendkívüli nem történt, ami veszélyeztethette volna a biztonságát. Az ellentétes értelmű híresztelések, kiváltképp azok, amelyek a rabszolgáim hűségét vonják kétségbe, teljességgel alaptalanok. Dio jó egészségben, a saját elhatározásából hagyta el a házamat, és én magam semmit sem tudok, ami fényt deríthetne érthetetlen halálának körülményeire.
Cicero a bírák elé lépett.
– Tessék, ti is hallhattátok. Ez az esztelen, teljességgel alaptalan vád egy olyan házból származik, ami tobzódik a buja erkölcstelenségben és gonoszságban, és íme, a kiegyensúlyozott és józan válasz egy feddhetetlen házból. Az egyik oldalon ott van egy romlott, őrjöngő, szélsőségesen kéjsóvár nő szava, a másik oldalon pedig ott van Róma egyik legtekintélyesebb emberének eskü alatt tett nyilatkozata. Még mindig nem tudjátok, melyiknek higgyetek?
– Akkor hát haladjunk tovább, és vizsgáljuk meg azt a vádat, ami Clodia megmérgezésével kapcsolatos. Ezt a történetet teljességgel értelmetlennek találom. Mi oka lett volna Caeliusnak ilyet tenni? Hogy ne kelljen visszafizetnie az állítólagos kölcsönt? De kérte valaha Clodia, hogy fizesse vissza? Netán Caelius meg akarta akadályozni, hogy Clodia elmondjon valamit Dio megmérgezéséről? Mint láttuk, nem is volt ilyen mérgezési kísérlet. Nem, én egyértelműnek látom a helyzetet. Clodia azért találta ki az arannyal és a mérgezési kísérlettel kapcsolatos vádakat, hogy alátámassza az utolsó vádpontot, miszerint Caelius őt is megkísérelte megmérgezni. Az egyik kitaláció azért van, hogy előkészítse a talajt a másiknak. A hazugság a hazugságra építkezik, a rágalom pedig a rágalomra.
– A vád azt állítja, hogy Caelius ismét megpróbálta másvalaki rabszolgáit felbujtani, hogy mérgezzék meg a gazdájukat. Ezúttal Clodia rabszolgáit, hogy tegyék el láb alól az asszonyukat. És mindezt azok után, hogy Lucceius házában már egyszer csődöt mondott a terv! Milyen ostoba ember az, aki többször egymás után más emberek rabszolgáinak kezébe helyezi a sorsát? Kérlek benneteket, legalább azt tételezzétek fel a védencemről, hogy van valami a koponyájában!
– És ugyan, miféle rabszolgákról beszélünk? Clodia házának esetében ez sem elhanyagolható szempont. Caelius is tudta, hiszen nemegyszer látogatást tett az asszonynál, hogy Clodia nem éppen egészséges viszonyt tart fenn a rabszolgáival. Egy olyan házban, amelynek feje prostituáltként éli az életét, ahol napi rendszerességgel áldoznak a beteges vágyaknak és a hallatlan bűnöknek, ahol a rabszolgákat az ésszerűség határán túl is bevonják a szabad emberek legbelsőbb titkaiba, nos, egy ilyen házban a rabszolgák nem rabszolgák többé. Mindent tudnak a gazdasszonyukról, a legféltettebb titkait is. Társulnak hozzá a feslett életformában. Egy ilyen házban a legalja nép szó szerint is felülre kerülhet.
Megpillantottam Clodiát, aki szinte testileg is összezsugorodott a viharos nevetés közepette, amely végigsöpört a Forumon. Cicero felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a tömeget.
– De előnye is van annak, hogy valaki így bánik a rabszolgáival: az ilyen elrontott, elkényeztetett rabszolgákat szinte lehetetlen megvesztegetni. Caeliusnak ezt tudnia kellett, ha tényleg olyan közeli viszonyt ápolt Clodiával, ahogy nekünk mondták. Ha ismerte a helyzetet, biztosan nem vetemedett volna arra, hogy Clodia és a rabszolgái közé furakodjon – az a keskeny rés aztán szorult helyzetet eredményezhet! Ám tegyük fel, hogy mégsem érzékelte a veszélyeket. Hogy kerülhetett volna olyan közel a rabszolgákhoz, hogy eszébe jusson felbujtani őket? Az állítás saját magát cáfolja meg.
– Most pedig térjünk rá az állítólagos mérgezési kísérletre: honnan származott a méreg, hogyan adták át és a többi. A vádlók azt mondják, Caelius a saját házában tartotta a mérget. Ki akarta próbálni, ezért vett egy rabszolgát erre a célra. A méreg hatásos volt. A rabszolga nagyon gyorsan meghalt. A méreg...
Cicero hangja hirtelen elfúlt, mintha zokogásban tört volna ki. Az öklét kezdte rázni, és az ég felé emelte a tekintetét.
– Ó, halhatatlan istenek! Miért csukjátok be a szemeteket, amikor egy halandó ilyen szörnyűséges bűnt követ el? Miért engeditek, hogy a gonosztevő büntetlenül élhessen tovább?
Cicero levegőért kapkodott, és remegett, mintha a könnyeivel küszködne. A tréfás beszédnek hirtelen vége szakadt, és a tömeg is feszengve hallgatott.
Az ügyvéd teljesen mozdulatlanul állt, mintha megbénította volna az érzelem, és azért kínlódott volna, hogy visszaszerezze a hidegvérét.
– Bocsássatok meg nekem – szólalt meg végül remegő, rekedt hangon. – De már a méreg puszta említése is...
– Hadd magyarázzam meg, bírák. Életem legkeserűbb napja volt, amikor barátom, Quintus a szemem láttára halt meg. Quintus Metellus Celerre gondolok, akinek halála özvegyet csinált a vádlók padján ülő asszonyból, és megadta neki a szabadságot, hogy kedvére élhessen tovább. Milyen remek ember volt! Minden erejével Rómát szolgálta, és roppant ereje volt! Emlékszem az utolsó napra, amikor itt láttam a Forumon. Hivatalos ügyeket intézett, kiváló egészségnek örvendett, jókedve volt, és sok tervet dédelgetett a jövőre nézve. Két nappal később a halálos ágyán feküdt, ahol fájdalmak között láttam viszont, és alig kapott levegőt. Az elméje már ködösödni kezdett, de a halála előtti utolsó pillanatban még egyszer, utoljára kitisztult a tudata. Az utolsó gondolatai nem saját maga, hanem Róma körül forogtak. Rám nézett, miközben sírtam, és félbehagyott szavakkal figyelmeztetett, hogy viharfelhők gyülekeznek a fejem fölött. Olyan égiháborút jósolt, ami az egész államot fenyegeti. „Cicero, Cicero, hogy bírod majd a támadásaikat, ha nem leszek itt én, hogy visszatartsam őket?” Aztán zokogni kezdett, és nem saját magát sajnálta, hanem a szeretett városát, és a barátait, akik már nem élvezhetik az ő oltalmát. Sokszor elgondolkodom azon, mennyire másként alakultak volna a dolgok, ha ő életben marad. Lehet, hogy Clodiusnak tizedannyi galád tervet sem sikerül végrehajtania, ha Quintus Metellus Celer él, és az útjába áll. Lehet, hogy Clodia sem indult volna el ezen a lefelé vezető úton, hogy végül szégyent hozzon az egész családja fejére, és itt kössünk ki miatta a bíróságon.
– És most ez az asszony veszi a bátorságot, hogy gyorsan ható mérgekről beszéljen nekünk! Mennyit tudhat erről a témáról? Nyilván sokat! Ha tényleg tanúvallomást akar tenni, talán azt is elárulja majd, hogy pontosan mennyit tud a méregről, és honnan szerezte az ismereteit. Ha arra gondolok, hogy még mindig abban a házban lakik, ahol Celer meghalt, ha arra gondolok, hogy mivé züllesztette le azt a házat, csodálkozom, hogy maguk a falak nem undorodtak meg, és nem lázadtak fel, hogy ráomlasszák az egész építményt!
Cicero sokáig lehajtva tartotta a fejét, jól láthatóan az érzelmeit próbálta visszafojtani. Ami Clodiát illeti, ha valaki ebben a percben látta volna először, nem értette volna, miért nevezte mindenki olyan világszépnek. Arccsontjai annyira kitüremkedtek, hogy szinte átszúrták a bőrét, szeme széndarabként izzott. Szája egyetlen kemény, egyenes vonal volt, és a vértelen ajkak között felcsillantak a fogai.
– Bocsássatok meg nekem, bírák – szedte össze magát végül Cicero. – Attól tartok, túlzottan felzaklattak nemes és derék barátommal kapcsolatos emlékeim. Köztetek is van, aki megrendült, ha jól látom. De haladjunk tovább ezzel az ízléstelen, szánalmas üggyel, és végezzünk minél hamarabb.
– Jól van hát... A történet szerint, miután Caelius megmérgezte a szerencsétlen rabszolgát, átadta a mérget barátjának, Publius Liciniusnak. Őt is itt láthatjátok a mai napon, büszkén ül Caelius támogatói között, és a rágalomhadjárattal dacolva egyáltalán nem szégyelli megmutatni az arcát. Azt mondják, hogy Liciniusnak kellett átadnia a mérget Clodia egyik rabszolgájának a Senius fürdőben, egy kicsi dobozban. Ó, de a rabszolgák elárulták a tervet az asszonyuknak, aki odaküldte néhány barátját a helyszínre, hogy álljanak lesben, és kapják el Liciniust, amikor éppen átadja a pikszist! Legalábbis a vád állítása szerint.
– Nagyon kíváncsi vagyok azokra a tanúkra, akik állítólag a saját szemükkel látták a mérget Licinius kezében. Eddig nem hallhattuk a nevüket, de valószínűleg hatalmas tisztelet övezi őket. Először is, szoros kapcsolatban állnak egy ilyen asszonnyal. Másfelől, beleegyeztek abba, hogy a nap közepén ott fognak ólálkodni a fürdőben, ami, ugyebár, csak a köztiszteletben álló férfiak szokása... – Éreztem, ahogy feláll a hátamon a szőr. Cicero többek között rólam is beszélt. Anélkül, hogy említette volna a nevemet, belém hasított a megvetése, és ott álltam leleplezve, zavarodottan. Mit érezhetett Clodia ebben a pillanatban?
– De nem kell hogy adjatok az én szavamra ezeknek a tanúknak, ezeknek a nappali fürdőházi ólálkodóknak a szavahihetőségével kapcsolatban – folytatta Cicero. – A tetteik magukért beszélnek. Azt hallottuk a vádtól: „Ezek az emberek elbújtak szem elől, és mindent figyeltek.” Ó, hogyne, efelől nincs is kétségem. Az ilyen alakok imádnak figyelni! „Aztán véletlenül előtérbe kerültek.” Ó, szegények idő előtt csurrantak elő: micsoda szánalmas hiánya ez a férfias önuralomnak! A vád szerint Licinius belépett a fürdőbe, és éppen átadta volna a terhelő bizonyítékot, de még nem tette meg, amikor ezek a kiváló, névtelen tanúk kitörtek a láthatatlanságból. Erre Licinius magához szorította a pikszist, és rémülten menekülőre fogta!
Cicero megrázta a fejét, és undorodó arcot vágott.
– Néha, akármilyen rosszul is mondanak el egy történetet, a részleteken átsejlik az igazság. Vegyük példának ezt az ócska kis mesét, amit egy olyan asszony írt, aki sok ízléstelen történetről vált hírhedtté. Hiszen ebben nincs cselekmény, és nincs valamirevaló végkifejlet sem! Hogy engedhették az asszony bérencei, hogy Licinius kiszabaduljon a markukból, ha egyszer készenlétben állva várták, hogy végre lecsaphassanak rá, Licinius pedig nem sejtett semmit? Különben is, mi értelme lett volna elfogni, miközben átadja a mérget? Miután kiadta a kezéből, joggal mondhatta volna, hogy soha nem is volt nála. Miért nem akkor fogták el, amikor betoppant a fürdőbe, miért nem kényszerítették ki belőle a vallomást az első percben a sok fürdővendég szeme láttára? Nem, Licinius egérutat nyert, az asszony csapata pedig a sarkában volt, egymásba gabalyodva, egymást elgáncsolva. A végén pedig nem maradt se pikszis, se méreg, egyetlen csepp bizonyíték sem. Amit most látunk, nem más, mint egy pantomim-előadás fináléja. Nem egy rendes színdarabé, hanem egy ostoba komédiáé, amelynek a végkifejlete semmiféle kielégülést nem nyújt. Nincs csúcspont, csak egy halom bohóc botladozik a színpadon.
– Ha előrelépnek tanúskodni, legalább szemügyre vehetjük ennek a pantomimjátéknak a szereplőit. Nem is lenne rossz egy kis komikumot lopni ebbe a tárgyalásba. Nézzük csak meg ezt a sok fiatal piperkőcöt, akik szíves-örömest játszanak katonásdit a szeretőjük parancsára, szívesen fésülik át a Senius fürdő ismerős zegzugait, szívesen állítanak csapdát, szívesen töltenek meg egy medencét, hogy aztán trójai falóként használják. Ismerem az ilyen alakokat: vacsorákon folyékonyan és humorosan csevegnek, és minél többet isznak, annál szellemesebbek. De egy dolog puha heverőkön lustálkodni és a lámpások fényénél tereferélni, és más dolog kimondani az igazat a bíróságon, az izzó nap hevében, kemény fapadokon ülve. Ha még a fürdőből sem ismerik a kiutat, hogyan találnának el a tanúk emelvényéig? Előre figyelmeztetem ezeket az állítólagos tanúkat: ha úgy döntenek, hogy vallomást tesznek a bíróság előtt, fejjel lefelé megrángatom őket, és addig rázom őket, amíg ki nem hullik belőlük minden dőreség. Aztán meglátjuk, mi marad. Inkább azt javaslom, hogy fogják be a szájukat, és találjanak valami más módot arra, hogy a szeretőjük kegyeit keressék. Hadd ragaszkodjanak hozzá, hadd versengjenek, hogy ki tud jobban csúszni-mászni a lábai előtt, de hagyják meg egy ártatlan ember életét és karrierjét!
– És akkor térjünk rá arra a rabszolgára, akinek a mérget át kellett volna vennie, és akit szintén tanúként idéztek be. – Végignéztem a vád padsoraiban ülők arcán, amelyek egytől egyig savanyúak voltak ebben a pillanatban, és kiszúrtam Clodia emberét, Barnabást, aki úgy festett, mintha valami szúrósat nyelt volna le. – Úgy hallottam, hogy a gazdasszonya éppen most ajándékozta meg a szabadsággal, azaz polgárrá tette. Vagy talán a fivére tette polgárrá, hiszen egy asszony a törvény szerint nem szabadíthatja fel a rabszolgáit. Vajon mi vitte rá a testvérpárt erre a nagylelkű cselekedetre? Meg akarták jutalmazni a hűségéért, és azért, hogy a normális határokon túl is engedelmesen szolgálta őket? Vagy csak gyakorlati megfontolásból döntöttek így? Hiszen most, hogy polgár lett belőle, nem lehet kínzásnak alávetni, amikor tanúvallomást tesz. Márpedig a kínzás kihúzza az igazságot a rabszolgákból. Akármennyit gyakorol egy jó színész, nem képes kitartani a hazugságok mellett, ha izzó vassal sütögetik.
– Egyébként nem csoda, hogy ez a sok hűhó a pikszis körül egy még undorítóbb történethez is alapot szolgáltatott. Biztosan hallottatok arról a másik pikszisről és a tartalmáról, bírák. Mindenki erről beszél. Mindenki azt hiszi, hogy igaz. Miért is ne lenne, elvégre senki sem vonja kétségbe a hölgy rossz hírét. Ráadásul a trágársága ellenére mindenki viccesnek tartja az ötletet. Helyénvaló, hiszen a tréfa céltáblája különösen fogékony az ilyen dolgokra. Látjátok, most is nevettek! Nos, akár igaz, akár nem, akár felháborító, akár nem, akár vicces, akár nem, ne vádoljátok Marcus Caeliust. Valami önsimogató ifjú kéjenc küldte a dobozt az asszonynak, akinek elég ügyes a keze, és elég ferdék a hajlamai.
A szemem sarkából megint láttam, hogy Catullus ajka mindvégig mozog. Amikor ránéztem, sötéten viszonozta a pillantásomat, majd elment. A tömeg gyorsan felszippantotta.
Clodia arca tökéletes példát szolgáltatott volna a gyötrelem tanulmányozásához. Cicero újabb kupa vizet kapott Tirótól, és megvárta, míg elhalkul a nevetés.
– Én előadtam az érveimet, bírák. Elvégeztem a feladatomat. Most rajtatok a sor, hogy határozzatok egy ártatlan fiatalember jövőjét illetően.
Utoljára elmondta beszédének összegzését: felsorolta, mit kell tudni Marcus Caelius pályafutásáról, dicsérte az erényeit, megkérte a bírákat, hogy legyenek könyörületesek Caelius kétségbeesett apjával szemben, és végül lenézően elutasította a védence ellen felhozott hamis vádakat. Csak félig hallottam a szavait. Képtelen voltam levenni a szemem Clodiáról. Egy rettentően ideges, sápadt, zavarodott és sértődött asszonyt láttam, aki nyilvánosan vereséget szenvedett. Úgy nézett ki, mintha megint megmérgezték, sőt be is szennyezték volna: Médeiából Medusa lett, aki körül kényelmetlenül feszengő barátai sunyi pillantásokat váltottak egymással. Nyugtalanul néztek ide-oda, de elfordították a fejüket Clodiától, mintha egyetlen pillantás is elég lett volna ahhoz, hogy kővé változzanak.

 

 

XXVI

Cicero beszédét szünet követte, majd a bírák testülete bejelentette, hogy a továbbiakban a tanúk vallomásait fogjuk meghallgatni. A tömeg egyöntetűen azt gyanította, hogy a tárgyalás még legalább egy napig el fog húzódni, hiszen olyan sok tanút idéztek be. Amikor viszont a tárgyalás résztvevői megint összegyűltek, a vád képviselői zavartan jelentették be, hogy a legtöbb, sőt tulajdonképpen minden tanújuk visszautasította a felkérést. Clodia körül már nem ültek a lelkes fiatalemberek. Mi több, az asszony is távol maradt.
Caelius támogatói alig győzték visszafojtani a győzelemmámort. Még a vádlott apja is önelégültnek látszott, pedig még mindig a rongyos gyászruhát viselte.
Később mégis megjelent egy maroknyi tanú: férjek, akiknek feleségét Caelius zaklatta, Fufius szenátor, és néhány „fürdőházi ólálkodó”. A szemlátomást elcsüggedt vádlók felületesen kikérdezték őket. Cicero könnyed magabiztossággal tette fel nekik keresztkérdéseit, de a humorát nem pazarolta ilyen jelentéktelen ellenfelekre. A nézelődők lassan elhagyták a teret. A dráma Cicero beszédével elérte a tetőpontját, így csak azok maradtak a helyszínen, akik megrögzötten hittek benne, hogy még ezek után is várható valami meglepő végkifejlet.
A bírák egyeztették a szavazatokat, és kihirdették az ítéletet. Marcus Caelius nem bűnös.
Úgy éreztem, egy nagy kő gördül le a szívemről. Mi lett volna, ha bűnösnek ítélik minden ellene felhozott vádpontban, többek között Dio meggyilkolásában is? Képes lettem volna tovább hallgatni? Ám mivel ártatlannak nyilvánították, a krízis az én fejem fölül is eltűnt. De mi van a Clodia ellen elkövetett mérgezési kísérlettel? Cicero azt állította, hogy ezt is az asszony találta ki, ez is a bosszúhadjáratának egyik része volt, a bírák pedig egyetértettek vele. De mi van, ha Caelius tényleg megpróbálta megmérgezni? Nem lett volna kötelességem nekem is megszólalni?
A pillanat azonban elmúlt, és már nem lehetett visszaforgatni az idő kerekét. Azzal vigasztaltam magam, hogy a kezdetektől fogva csak egy célom volt: megtalálni Dio gyilkosát. Ami Caeliust és Clodiát illeti, bármi is zajlott a háttérben kettejük között, én egyiküknek sem tartoztam semmivel.
Miután az ítélet elhangzott, Caelius támogatói üdvrivalgásban törtek ki, és rajongó gyűrűt alkottak kedvencük körül. A vádlók és segédjeik komoran szivárogtak el a helyszínről. Néhány bíró odament Caeliushoz, hogy gratuláljon neki, és szembedicsérték Cicerót és Crassust is a szónoklatuk miatt. A nézők szétszéledtek a városban, mert most már a Nagy Istenanya Ünnepének forgataga keltette fel az érdeklődésüket. A rabszolgák összeszedték és elvitték az összecsukható székeket.
– Most hova megyünk? – kérdezte Eco.
– Azt hiszem, egy darabig egyedül akarok lenni – feleltem. – Vidd magaddal Belbót. Nekem már nincs szükségem testőrre. A tárgyalásnak vége, most már nem jelentek veszélyt senki számára.
– De papa, hiszen ünnep van. Ilyenkor rengeteg rendbontás történik...
– Kérlek, Eco, vidd magaddal Belbót! Vagy ami még jobb: küldd haza Bethesdához. Jobb érzés lesz tudnom, hogy otthon van, amikor én nem tudok ott lenni.
– Hova mész?
– Nem tudom.
– Miért nem mész te is haza?
Megráztam a fejem.
– Még nem.
– Papa, mi folyik itt? – Lehalkította a hangját. – Ha Diót tényleg a te házadban mérgezték meg, ki tehette? És miért? Te tudod, igaz?
Megint megráztam a fejem.
– Majd később megbeszéljük.
– De papa...
– Nálatok töltöm az éjszakát, ha beleegyeztek. Mondd meg a rabszolgáknak, hogy készítsenek nekem elő egy heverőt.
– Jól van, papa. Biztos, hogy nem akarod, hogy veled menjek? Beszélgethetnénk.
– Most nem beszélgetésre van szükségem. Gondolkodnom kell, és az jobban megy, ha egyedül vagyok.
Később kiderült, hogy nem mondtam igazat. Kábultan kóboroltam a városban, egyáltalán nem figyeltem, merre megyek, a gondolataim pedig csigalassúsággal örvénylettek.
Miért csapott be Bethesda? Ha rajta múlik, lehet, hogy soha nem mondja el az igazságot? Persze tudtam, hogy miért hallgatott. Hogy is mondhatná el egy asszony a férjének, hogy megmérgezte nagyra becsült régi tanárát a saját házában, az orra előtt? Neki azonban megvolt rá az oka. Azt hitte, hogy nem érteném meg? Miért nem beszélt soha az anyja haláláról, vagy arról a sok szörnyűségről, ami azelőtt történt vele, hogy én rátaláltam? Ennyire nem bízott bennem? Ilyen sok év után sem?
A saját érzéseim is legalább ennyire összezavartak. Dühös voltam vagy sértődött? Meg akartam büntetni Bethesdát, vagy a bocsánatáért akartam esedezni? Úgy éreztem, valami rosszat tettem, de nem tudtam volna megmondani, mi volt az. Annyit tudtam biztosan, hogy bolondot csináltak belőlem; Bethesda mindvégig tudta az igazat, mégis hagyta, hogy rossz nyomon induljak el, és sötétségben tapogatózzak. Vajon jól szórakozott az ügyetlenkedésemen? Félt tőle, hogy mi lesz, ha rájövök az igazságra? Vagy azt hitte, soha nem fog kiderülni, és szerinte ez lett volna a legkönnyebb út mindnyájunk számára? Tudta, hogy számomra értékes az igazság, mégis elhallgatta előlem. Ezért haragudtam rá. A házamban, a szemem láttára mérgezett meg egy embert, akit gyűlölt. Megértettem az indítékait, de visszataszított és megrázott ez a borzalom. Talán jól tette, hogy nem árulta el az igazat.
Mulatozók és árusok mellett haladtam el az utcán, hallottam a tömeg őrjöngését a Circus Maximus felől, elmentem egy tér mellett, ahol színpadot állítottak fel a másnapi előadáshoz, hallottam a tamburinok hangját, és az egyik tetőn egy csoport táncoló gallust pillantottam meg. Innen-onnan beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet, valószínűleg a tárgyalást elemezgették: Az ifjú megúszta az egészet... Cicero ügyes... nem is sejtettem, hogy az a nő ilyen feslett... a Clodiusok kétszer is meggondolják, hogy még egy ilyen mutatványba belefogjanak... mindenki nevetett – látnod kellett volna a szuka arcát... egyébként is, kit érdekelnek az egyiptomiak?... más országokban megkövezik az ilyen nőket... „Azt mondtam, férje? Fivérét akartam mondani, természetesen, de valamiért mindig felcserélem ezt a kettőt!”... „Nemcsak egyszerűen szajha, hanem egy különösen feslett és szégyentelen vén szajha!”... ha igaz, amit hallottunk, valakinek most már tényleg vennie kellene a fáradságot, és meg kellene mérgeznie...
Továbbsétáltam. Teltek az órák. Az ég egyre sötétedett. Az utcák lassan kiürültek. Én mégis továbbmentem. Nem is tudatosult bennem, hova megyek, amíg oda nem értem.
A fallosz alakú lámpás melegséget és fényt ígérve vakítóan világított a bejárat fölött. Bekopogtam a Parázna Kocsma ajtaján, az ajtónálló pedig beengedett.
Általában nem iszom többet másoknál, sőt kevesebbet, mint az átlagember. Aznap este viszont be akartam rúgni. A rabszolga, aki a bort hozta, szívesen segített elérni ezt a célt.
Akkora zaj volt a helyiségben, hogy csak töredékek jutottak el hozzám a beszélgetésekből. Itt is többnyire a tárgyalásról csevegtek. Ismételgették Cicero vicceit, és trágár módon még ki is színezték őket. Számtalan formában mesélték el egymásnak a pikszis történetét, és azon vitatkoztak, hogy melyik verzió az igazi. A bor rásegített, hogy a vendégek ritka éles megfigyeléseket tegyenek: „Lehet, hogy Caelius korábban felnyársalta azt a nőt, de ma Cicero nyársalta fel alaposan!” Mindannyian egyetértettek abban, hogy Caelius csak hajszál híján menekült meg, viszont Clodia végleg tönkrement, és így a legjobb. Én csak ültem és ittam, és nem érdekelt különösebben, hogy mit hallok, és mit nem. Az idegenek szavai zavarosan csordogáltak ki-be a fülemen.
Már későre járt, amikor egy nagyobb csapat lépett be a tavernába. Többnyire fiatalok voltak, de a lebujhoz képest túlzottan is ápoltak és elegánsak. A jelek szerint valami előkelőbb helyről jöttek át a Parázna Kocsmába. A vendégek üdvözléseket kiáltottak nekik, és amikor megpillantották Marcus Caeliust, ujjongani kezdtek. A nap győztese egy mosollyal és egy intéssel válaszolt hódolóinak, aztán spiccesen meghajolt, de végül elvesztette az egyensúlyát. Barátai, Licinius és Asicius a hóna alá nyúltak, hogy felsegítsék. Kissé meglepett, hogy Catullus is benne volt a társaságban, ráadásul még jobban elázva, mint Caelius.
Caelius és barátai a helyiség egyik sarkát foglalták el. A taverna legjobb borát rendelte meg az egész vendégseregnek, mire ismét általános ujjongás tört ki. Az álmatag éjféli hangulat helyét teljesen átvette a harsány ünneplés. Mogorván bámultam a poharam alján maradt bort, és azon töprengtem, merjek-e még kérni belőle. A nedű, ami korábban olyan áttetsző volt, kezdett füstössé válni, és én egyre jobban émelyegtem. Amikor a felszolgáló elment mellettem, befedtem a poharat a kezemmel, és megráztam a fejem.
– Mi a baj? – kiáltotta valaki. – Gordianus nem fogadja el a bort, amire meghívtam? Fogadjunk, hogy jobb, mint az az olcsó lőre, amit eddig szopogattál!
Megfordultam, és láttam, hogy Caelius engem figyel a terem másik végéből. Száját színlelt csalódottsággal biggyesztette le.
– Nem akartalak megsérteni – motyogtam.
– Tessék? Nem hallom, amit mondasz! – Caelius a füléhez tette a kezét, és elvigyorodott. – Közelebb kell jönnöd.
Megcsóváltam a fejem.
Caelius csettintett az ujjaival, és nemsokára két izmos testőr jelent meg a két oldalamon. A könyökömnél fogva felemeltek, és átvittek a terem másik végébe. Leültettek egy padra, pont szemben Caeliusszal, aki nevetgélt, és úgy tapsikolt, mint egy gyerek, amikor egy ügyes vásári mutatványt lát.
– Nagyon jó kedved van ma este – jegyeztem meg.
– Miért ne lenne? Ha én húzom a rövidebbet, most egy hajón ülnék, útban Massilia felé. – Grimaszolt. – De én itt vagyok a barátaimmal, a világ legcsodálatosabb városának szívében. – Az egyik oldalán Licinius és Asicius ült, a másikon Catullus. A csapat többi tagja a szomszédos asztal köré gyűlt, és kockajátékkal szórakozott. – Szabad vagyok!
– Szabad? Azt hittem, megint Cicero csapdájába kerültél. Most nagy szívességgel tartozol neki. Tudja, hogy ma éjjel a városban dőzsölsz, és minden erőddel azt bizonyítod, hogy hazudott?
– Cicero? – Caelius durva hangot adott ki a szájával. – Ne aggódj, tudok vele bánni. Évek óta ezt csinálom.
– A tanítvány irányítja a tanítót?
– Valahogy úgy.
– Elkényeztetett egy kölyök vagy te, Marcus Caelius.
– És az emberek imádnak ezért! Kivéve talán téged. Miért nem iszod meg a bort, amire meghívtalak?
– Eleget ittam már ma este. Úgy látom, te is többet ittál már a kelleténél. Meg te is, Catullus.
Catullus rám nézett, de alig látott, csak tehetetlenül pislogott. A részegségnek arra a szintjére került, ahol már nem szédelgett és nem siránkozott, csak egyszerűen hallgatott.
– Szóval azt hiszed, túl sokat ittunk? – kérdezte Caelius. – Hiszen még csak most kezdtük el! Szolga! Hozz még a legjobb borotokból, mindenkinek!
– Valóban megengedhetsz magadnak ilyen költekezést? – faggattam.
Caelius elmosolyodott.
– Minden adósságom visszafizetve.
– Azt hittem, nem is volt adósságod.
– Hát nem hallgattad, amit Cicero mondott a tárgyaláson? Még könyvelési jegyzékeim sincsenek, Gordianus! A pénzügyeim mind apám neve alatt futnak.
– Értem. Tehát a szó szoros értelmében nincsenek adósságaid.
– Manapság ez így működik. De amint mondtam, nem tartozom senkinek, semmivel.
– Pompeiusnak sem?
Egy darabig habozott.
– Még neki sem.
– De nem pénzzel fizetted vissza.
– Nem. Viszonoztam a szolgálatait.
Licinius és Asicius kissé megmerevedtek mellette.
– Caelius! – szólt rá Asicius.
Caelius elnevette magát.
– Ne aggódjatok, a per befejeződött! A tiéd is, Asicius, és az enyém is. Ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány.
– Meg kellene tanulnod befogni a szádat, Caelius! – ripakodott rá Licinius is.
– Mivel kapcsolatban? – kérdeztem.
– Ó, a barátaim úgy gondolják, hogy túl sokat fecsegek. De hol van már a veszély? Szabad vagyok!
– Akkor talán el tudnád oszlatni a megmaradt kétségeimet – javasoltam.
Licinius és Asicius kényelmetlenül fészkelődtek, de Caelius szelíden mosolygott rám.
– Miért is ne?
A mellette ülő Catullus mindenről megfeledkezve bámult a semmibe, és a száját mozgatta, mintha éppen egy verset költene.
– Emlékszel, amikor legutoljára találkoztunk, Caelius? Itt, a fogadóban. Az őseid szellemére esküdtél, hogy nem ölted meg Diót.
– Igen, emlékszem. Az igazat mondtam.
– És arra is megesküdtél, hogy nem Asicius volt.
– Ez is igaz.
– Amikor viszont megkérdeztem, hogy hol voltál, és mire készültél a gyilkosság éjszakáján, nem voltál hajlandó elárulni.
– Hogy mondhattam volna el, amikor a tárgyalás még...
– Caelius, fogd be! – förmedt rá Asicius.
– Hiszek neked – közöltem. – Elhiszem, hogy nem te ölted meg Diót. Meggyőződésem, hogy méreg végzett vele. Ennek ellenére valaki betört abba a házba aznap éjjel, és szúrt sebeket hagyott Dio mellkasán. Meg tudod ezt magyarázni, Caelius?
– Nagyon érdekes, amit mondasz – vonta fel az egyik szemöldökét Caelius. – Ami azt illeti...
– Caelius, te őrült, hallgass már el!
– Nyugodj meg, Asicius. A tárgyalás lezárult, és Gordianusra rá lehet bízni az igazságot. Igaz, Gordianus? Esküdj meg az apád szellemére, hogy titokban tartod, amit mondok neked.
Csak egy pillanatig tétováztam.
– Megesküszöm.
– Caelius, te idióta! – csattant fel Asicius, aztán mérgesen dobbantott a lábával, és kiviharzott a teremből.
Licinius ott maradt az asztalnál, de feszülten figyelt, hátha valaki hallgatózik. Catullus bugyután bámulta a boros kupáját.
– Asicius! Mekkora egy szamár! Mindig elrontja a jó beszélgetéseket. – Caelius elmosolyodott. – Hol is tartottunk?
– Aznap, amikor Dio meghalt...
– Ó, igen. Nos, az elég különös volt. Tudod, meg kellett volna ölnöm Diót. Eleinte biztos te is erre gyanakodtál. Ptolemaiosz király és Pompeius is meg akartak szabadulni az öregtől. Egy halom arannyal tartoztam Pompeiusnak, amit nem tudtam volna visszafizetni. Ezért engem bízott meg azzal, hogy tegyem el Diót láb alól.
– Ahogy az is a te feladatod volt, hogy támadást szervezz az alexandriai küldöttség ellen Neapolisban.
Caelius bólintott.
– Aztán egy másikat Puteoliban, majd még egyet a Rómába vezető úton. Az egyiptomiakat nagyon könnyű volt megijeszteni. Körülbelül annyi bátorság van bennük, mint egy galambban. A galambok szépen szétszélednek, ha megijednek!
– Utoljára pedig Dio maradt.
– Pontosan. Ez a galamb aztán jókora felfordulást csinált!
Licinius a szemét forgatta.
– Caelius, nem vagy normális, hogy ezt elmondod neki.
– Hallgass, Licinius. Volt már olyan, hogy a döntéseim rossz irányba vezettek? Gordianus olyan, mint egy kutya, amelyik csontot talál. Nem engedi el, amíg meg nem tudja az igazságot. Most, hogy már nem tud nekünk ártani, inkább elmondom neki, mint hogy másfelé szaglásszon, és egy másik csontot kaparjon elő. Megesküdött, hogy hallgatni fog. Hol hagytam abba?
– Minden egyiptomi elment, csak Dio maradt.
– Ó, igen. Természetesen megpróbáltam lefizetni a konyhai rabszolgákat Lucius Lucceius házában, hogy mérgezzék meg. Egyszer találkoztam azzal az ostoba Lucceiusszal egy fogadáson, és rájöttem, hogy az ő házában bármit büntetlenül megtehetek. De a rabszolgák elrontották az egészet, és Dio előkóstolóját mérgezték meg. Az öreg filozófus ekkor Coponius házába menekült. Szerencsére Lucceius fel sem tudja fogni az ilyen bűnöket, különben rákényszerítette volna a rabszolgáit, hogy tanúskodjanak ellenem, és elrontott volna mindent.
– Ezek után tehát Titus Coponius háza volt a célpont – folytatta. – Titus nem ostoba, és a rabszolgái is hűségesek hozzá. Ráadásul Dio óvatosabb volt, mint valaha, és Pompeius egyre erősebben szorongatott a háttérből. Nem maradt más választásom, mint megélesíteni a tőröket, és éjjeli portyára indulni. Egyedül nem tudtam volna végigcsinálni, ezért hívtam Asiciust. Tulajdonképpen ő készítette elő a támadásokat is a küldöttség ellen odalent délen. Ő évek óta Ptolemaiosz király ügynöke. Sokkal többet tud a tőrökről és a vérről, mint én.
– Adj hálát az isteneknek, hogy nincs itt, és nem hallja, amit mondasz – morogta Licinius, és közben eltakarta az arcát.
Catullus bőszen piszkálgatott valamit a boros kupa fenekén.
Bólintottam.
– Aztán te és Asicius...
– Ó igen, aznap éjjel elmentünk ahhoz a házhoz, hogy végezzünk Dióval. Sajnálattal hallom, hogy régen a tanárod volt. De az egyiptomi politika nagyon mély fertő.
– Nem voltak bizalmasaid Coponius házában?
– Egy sem. Túl veszélyes lett volna. Amint mondtam, a rabszolgái nagyon hűségesek.
– De te mégis tudtad, hogy melyik szobában alszik Dio.
Caelius vállat vont.
– Nem volt túl nehéz rájönni. Én is laktam már ott vendégségben.
– Szóval ti ketten átmásztatok a falon, befeszítettétek az ablakot, és betörtetek a szobába...
– Az öreg meg ott feküdt a heverőn, holtan, mint Numa király. Soha nem felejtem el azt a látványt. Tátott száj, kidülledt szem. Ó igen, egy csepp élet sem volt már benne.
– Aztán mi történt?
– Mit tehettünk volna? Pompeius azért küldött minket, hogy megöljük Diót, és tudta, hogy tőrökkel akarunk végezni vele. Nem akartam, hogy Pompeius rájöjjön: Dio természetes halállal halt meg, vagy valaki más ölte meg. Azt akartam, hogy eltörölje az adósságomat! Ezért odamentünk, és megszurkáltuk, annyiszor, hogy ha élt volna, biztosan meghal...
– Többször is, mint kellett volna, ha az értesüléseim nem csalnak.
Caelius vállat vont.
– Aztán felforgattuk egy kicsit a szobát, mintha küzdöttünk volna vele, aztán kimásztunk onnan, amilyen gyorsan csak tudtunk. Másnap mindenki azt híresztelte, hogy Diót halálra szurkálták az ágyában. Pompeius elégedett volt, eltörölte az adósságaimat, és azt hittem, ezzel vége is lesz. De Asicius soha nem leplezte, hogy Ptolemaiosz király ügynöke. Az ellenségei úgy döntöttek, hogy beperelik Dio meggyilkolása miatt. Ptolemaiosz felbérelte Cicerót, hogy védje meg Asiciust, és sikerült is elérnie, hogy felmentsék. A vád nem tudott elég bizonyítékot felmutatni.
– De a jelek szerint a te vádlóid sem.
– Főleg, mivel Cicero mellettem állt – vigyorgott Caelius.
– Igen, ez mindent megmagyaráz – bólogattam. – Tehát megkéseltétek a halott embert. Coponius házában senki sem vette észre az ellentmondásokat: hogy a szúrások számához képest mennyire kevés vér volt a szobában, hogy közel voltak egymáshoz a sebek, nem távol, elszórtan. Vagyis az öreg nem küzdött az életéért. A rabszolgalány meg túlzottan félt ahhoz, hogy elmondja, amit tud...
– Hogyan? – kérdezte Caelius. – Magadban motyogsz, Gordianus.
– Tényleg? Rossz szokás. Szóval megnyugodtál Dióval kapcsolatban. Az öreg kutya már nem rágja tovább a csontot. De nekem van egy másik csontom, és abban még némi velő is akad.
– Valóban? Szolga, hozz még bort!
– Más vád is volt azonkívül, hogy megtámadtad a küldöttséget, és meg akartad ölni Diót.
– Igen... És micsoda szerencse!
– Nem értem.
– Ugyan, hiszen Clodia az utolsó pillanatban hozakodott elő azzal a mérgezési kísérlettel. Crassus ragaszkodott hozzá, hogy utasítsuk vissza. Azt mondta, hogy késő bevenni a vádpontok közé, és nincs elég idő a védelemre való felkészüléshez. Cicero viszont közölte, hogy ostobaságot beszél, mert ez a vádpont az istenek ajándéka. „Hát nem érted? Pontosan azt adják nekünk, amire szükségünk van! Most már minden okunk megvan rá, hogy Clodia nevét bevonjuk az ügybe, és ezzel tönkretesszük a vádat!” És természetesen igaza lett. Ha Clodia kívül marad az ügyön, sokkal nagyobb bajba kerülhettem volna. De mivel ott volt, megmutatta az arcát, és egy személyes vádat is felhozott ellenem, Cicero a feje tetejére tudta állítani az egész tárgyalást. Most már nem az volt a kérdés, hogy „Caelius tényleg megölte az egyiptomiakat?”, hanem az, hogy „Miért támadja az a gonosz asszony ilyen szörnyű vádakkal azt a szerencsétlen fiút?” Micsoda briliáns terv, és milyen jól sikerült! A vádlók hiteltelenné váltak. Az a vád, hogy megpróbáltam megmérgezni Clodiát, meggyengítette az összes többi vádat is.
– Igen, Caelius – mondtam halkan –, de mi van magával a váddal?
Catullus hirtelen felnézett a kelyhéből, és életjeleket mutatott. Caelius fölényes mosolyt villantott rám.
– Gordianus, a római bíróság ártatlannak ítélt, és hamisnak ítélte a vádakat. Mit akarsz még tudni?
– Az igazat – feleltem.
Odanyúltam a karjához. Meglepődött, hogy milyen erővel szorítom.
Leejtette a kupáját, a bor pedig szétfolyt a padlón. Caelius testőrei odaléptek mellénk. Megrázta a fejét, hogy visszatartsa őket, és fogcsikorgatva szólított meg.
– Gordianus, fájdalmat okozol. Eressz el, vagy megparancsolom nekik, hogy vágják le a kezed.
– Az igazat, Caelius. Tőlem nem tudja meg senki. Megesküszöm az apám szellemére.
– Az igazat? Liciniust majdnem elkapták, amikor bevitte a pikszist a Senius fürdőbe. Mielőtt kimenekült, sikerült beleszórnia a mérget az egyik medencébe. Micsoda pazarlás! De később még jó szolgálatot tett az a dobozka.
– Caelius, fogd be! – szorította ökölbe a kezét Licinius.
– És a második kísérlet? – kérdeztem.
Catullus Caeliusra nézett.
– Az igazság?
– Áruld el!
Kiszabadította a karját a szorításomból, és a csuklóját dörzsölgette.
– A második kísérlet majdnem sikerült. Most már örülök, hogy nem. Cicerónak igaza volt. Ha Clodia halott lenne, részvétet ébresztene az emberekben, és az nekem nem tenne jót. Most, hogy él, csak megvetéssel találkozik, és akarata ellenére engem támogat. Szóval minden a lehető legjobban alakult. Clodia megúszta egy kis gyomorrontással, én pedig elnyertem a bírák rokonszenvét.
– A méreg, amit a második kísérletnél használtál...
– A Gorgó-haj.
– Igen, az. Kicsit hosszabb ideig tartott volna, ha jól tudom, de legalább olyan hatásos. Csak azt sajnálom, hogy Chrysist büntette meg. Szegény olyan törékeny, és Clodia most minden dühét rajta tölti ki.
Catullus szavai összemosódtak, amikor megszólalt.
– Caelius, nekem azt mondtad...
– Amit hallani akartál, Catullus, és te soha nem akarod az igazságot hallani, ugyebár? Mi van akkor, ha meg akartam mérgezni? Miért érdekel ennyire? Téged még jobban megvet, mint engem.
– Caelius, te hazug disznó! – támadt rá Catullus.
Caelius felegyenesedett, és felemelte a karját, ezzel jelezve a testőreinek, hogy mentsék meg. Minden olyan gyorsan történt, hogy a padon ülve csak némi tompa lebegést éreztem, miközben kivittek az utcára, viszont annál keményebben érkeztem le a hátsó felemre. Amikor a fejem abbahagyta a pörgést, láttam, hogy Catullus is ott hever mellettem az utcaköveken. Egy kis idő után négykézlábra emelkedett, odakúszott az egyik vízelvezető árokhoz, és beleokádott.
Kicsivel később visszamászott hozzám.
– Neked is meg kellene próbálnod – törölgette az állát. – Utána jobb lesz.
– Nem akarom jobban érezni magam.
– Önsajnáló korcs. Mintha magamat hallanám. Mi okod van ilyen szomorúnak lenni?
– Egy asszony.
– A te korodban?
– Élj ilyen hosszú ideig, kölykezzél meg, aztán meglátod. Soha nincs vége.
– Akkor hogy bírja ki annyi férfi? – Nem sokáig tartott a jó közérzete a hányás után, mert a képére egyből visszatért az örökös nyomorúság. – Szóval Caelius mégis megpróbálta megmérgezni?
– Nem is egyszer, hanem kétszer. Neked mást mondott?
– A szemembe hazudott.
– Még ilyet! És te mit kerestél a bandájában ma éjjel?
Catullus egyre szánalmasabb arcot vágott.
– Várj, ne áruld el! – kértem. – Hadd találjam ki! Osztoztál az ünneplésben, hiszen te segítettél megírni a beszédét. Sőt Cicero beszédének megírásában is segédkeztél.
– Honnan tudod?
– Néztem az arcodat a mai tárgyaláson. Nagyon élvezted, hogy visszahallod a saját kifejezéseidet. Az „egy quaransért kapható Klütaimnésztra” és a „Palatinusi Médeia” a te fejedből pattant ki, nemde? És egyedül tőled tudhatták meg, milyen trófeákat tart Clodia abban a Venus-szoborban. Te magad mondtad, hogy rajtad kívül senki sem tud róla, és te is csak véletlenül derítetted ki. Láttam az arcát, amikor Cicero a szobrot említette. Te is láttad. Számára ez volt az utolsó csepp a pohárban, akkor tört össze. Cicero meztelenre vetkőztette, és te segítettél neki. Te tudtad, milyen tréfák okozhatják neki a legnagyobb fájdalmat. Kegyetlen szóvicceket és ocsmány metaforákat találtál ki. A szerelem költője vagy, Catullus, vagy a gyűlöleté?
– „Gyűlölöm és szeretem – de ne kérdezd, mért teszem.”
– Jaj, ne idézz magadtól! Miért tetted?
– Hát nem tudod?
– Azt hittem, szereted Clodiát, és gyűlölöd Caeliust.
– Pontosan ezért segítettem neki tönkretenni Clodiát.
– Te össze akarsz zavarni, Catullus!
– Össze kellett törni. Nem volt más választásom. Most már megint van esély rá, hogy az enyém legyen.
– Miről beszélsz, Catullus?
Megszorította a karomat.
– Hát nem érted? Amíg ilyen erős szenvedély égett benne Caelius iránt, nem kaphattam vissza. Mindent eltűrt tőle, minden erőszakot elnézett neki. De most túl messzire ment. Képtelen lesz szeretni azok után, amit a tárgyaláson műveltek vele. Caelius és az ügyvédjei nevetség tárgyává tették egész Róma előtt! Igen, segítettem. Miután itt, a tavernában találkoztunk vele, másnap reggel felkerestem Caeliust. Elmondtam neki, hogy lennének ötleteim a szónoklatához. Cicero egészen izgatott lett, amikor meghallotta. Milyen jól szórakoztunk, amikor összehoztuk a beszédeket, beleraktuk a vicceket, és azon tanakodtunk, milyen messzire merészkedjünk! A pikszissel kapcsolatos tréfa...
– Nehogy elismételd!
– Nem mondom, hogy büszke vagyok magamra. De muszáj volt megtennem. Meg kellett aláznunk. Túlzottan eltelt magával, túl gőgös lett, túl arrogáns, amióta Celer meghalt, és egyedül vezette tovább a házat és a birtokokat. Most össze van törve, de más út nem létezett. Mindent elvettünk tőle, ami olyan gőgössé tette, a szépségét, az öntudatát, a kéjsóvárságát, és ellene fordítottuk. Sőt a saját őseit is szembeállítottuk vele, akikkel annyit kérkedett! Ha ezek után még hivalkodni mer az őseivel, számolhat azzal, hogy kinevetik a háta mögött. Clodiushoz sem fordulhat, legalábbis a nyilvánosság előtt nem. Hozzám fog fordulni.
Megráztam a fejem.
– Catullus, te vagy a legálnokabb ember, akivel valaha találkoztam.
– Azt hiszed? Akkor gyere velem a házához, most azonnal! Majd meglátod.
– Nem, köszönöm. Clodia háza a legutolsó hely, ahova ebben a pillanatban kívánkozom. Nem, ez így nem igaz. A legutolsó hely a saját otthonom. De akárhogy is van, az a legelső is. Igen, ott szeretnék lenni a leginkább.
– Akkor most ki zagyvál összevissza? – Catullus nagy nehezen lábra állt. – Velem jössz, vagy nem?
Megráztam a fejem, de újra forogni kezdett velem a világ, és alig bírtam felállni.
– Akkor hát az istenek legyenek veled, Gordianus.
– Veled is, Catullus. És... – Megfordult, és leragadó szemmel nézett rám. – Sok szerencsét.
Bólintott, és tovább-botladozott a sötét utcán. Megvártam, amíg a fejem kissé kitisztul, és megpróbáltam kideríteni, melyik út vezet Eco házához. Olyan messze volt a Subura!

 

 

XXVII

Másnap reggel későn ébredtem. Úgy éreztem, mintha egy egész tógát gyömöszöltek volna bele a fejembe, az anyaga szinte kaparta a torkomat. Miután beledugtam a fejem egy lavór hideg vízbe, kissé jobban éreztem magam. Még jobban lettem, amikor befejeztem szerény reggelimet. Szédelegve léptem ki a kertbe Eco házának közepén, és kerestem egy ülőhelyet a napon. Egy idő után Meneniát láttam végigsétálni az oszlopok mögött. Biccentett egyet felém, de nem mosolygott. Kicsivel később Eco is előkerült, és csatlakozott hozzám.
– Szörnyű későn jöttél meg tegnap, papa.
– Ki itt a fiú, és ki az apa?
– Most már beszélhetünk?
– Miért ne?
– Dióról és a haláláról. Tegnap nem árultad el, mit gondolsz a gyilkosságról.
Sóhajtottam.
– Igazad volt, valóban az én házamban mérgezték meg.
– De ki tette?
Nagyot kortyoltam a levegőből, aztán megismételtem. Olyan nehéz volt hangosan kimondani.
– Bethesda.
Eco rezzenéstelen arccal nézett rám, nem is lepődött meg annyira, amennyire vártam volna.
– Miért?
Elmeséltem neki a Clodia és Bethesda között lezajlott beszélgetést, amit a kertem mellett hallgattam ki.
– Ki másról beszélhetett, mint Dióról? Ő volt az a nagy hatalmú, köztiszteletben álló férfi, Bethesda anyjának gazdája. Soha nem szólt róla egy szót sem. Soha! Egyetlen szót sem! De biztosan felismerte Diót az első pillanatban, ahogy meglátta.
– Dio is felismerte őt?
– Emlékszem, furcsán nézett rá. De amikor utoljára látta, szinte még gyerek volt, most pedig annyi minden kavargott a fejében. Nem, nem hinném, hogy rájött volna, kicsoda. De Bethesda jól tudta, kivel áll szemben. Ha visszagondolok, olyan egyértelműnek látok mindent. Aznap este szokatlanul viselkedett. Azt hittem, azért olyan, mert utazni készülök! Az a legszörnyűbb az egészben, hogy ilyen gyorsan elhatározta: meg fogja gyilkolni. Nem mérlegelt, nem habozott. Előszedte a mérget, elkészítette a vacsorát, különválasztotta a vendég adagját, aztán végignézte, ahogy az orrom előtt befalja!
– Beszélned kell vele, papa.
– Még nem vagyok kész rá. Nem tudom, mit mondhatnék.
– Mondd meg neki, hogy tudod, mit tett. Kezdd ezzel, és innen folytasd.
– Folytassam, mintha nem is számítana, hogy a feleségem egy gyilkos? Hogy bemocskolta a házamat azzal, hogy megölte az egyik vendégemet? Hozzám kellett volna fordulnia.
– Azelőtt, hogy megmérgezte Diót, vagy utána?
– Ha előtte nem tudott, akkor utána kellett volna! Látod, hogy felbosszant már az említése is? Nem, még nem vagyok kész rá, hogy hazamenjek hozzá. Lehet, hogy soha nem is leszek.
– Ne beszélj így, papa. Meg kell értened, miért tette. Nézd, nem lepett meg teljesen, amikor elárultad az igazságot. A visszaúton Puteoliból bőven volt időm azon gondolkodni, hogy ki mérgezhette meg a házadban Diót, és hogyan. Bethesda főz nálatok, Alexandria összeköti kettőjüket, ezért gyanítottam, hogy az ő keze volt a dologban. Több időm volt ezen rágódni, mint neked, és arra jutottam, hogy nem számít. Végig ott volt mellettem Zotica, és láttam, mint tett vele az a vadállat. Nem tudom sajnálni, hogy valaki eltette láb alól. Ha Bethesda volt, és ha volt annyi oka gyűlölni Diót, mint Zoticának, akkor ugyan, mit kéne megbocsátani neki?
– De akkor is gyilkosság volt, Eco! Hidegvérrel kitervelt, alattomban elkövetett gyilkosság. Hát az én nevem és házam becsülete semmit sem számít? Mi nem vagyunk gyilkosok! – Felálltam, és elkezdtem körbe sétálgatni a kertben. – A beszélgetés nem segít. Ismét magányra van szükségem. Gondolkodnom kell.
– Ugye, nem akarsz megint sétálni?
– Miért ne sétálnék?
– Már teljesen lekoptatod az utcákat, papa. Hova akarsz menni?
Valami teljesen oda nem illő gondolat fogant meg a fejemben.
– Elintézem az utolsó ügyemet Clodiával. Sok pénzt adtam neked, mielőtt délnek indultál. Biztosan megmaradt a nagy része.
– Igen, elég sok.
– Az Clodia pénze. Azzal akart lefizetni, hogy tanúskodjak mellette, vagy azzal szerette volna megvásárolni Lucceius rabszolgáit. Ki tudja, mit akart valójában? Mindenesetre nem kapta meg, amiért fizetett. Rám ne mondja senki, hogy olyan vagyok, mint Caelius: kölcsönkérek Clodiától, és soha nem adom vissza. Hozd ide azt a pénzt, jó? Visszaviszem neki most, azonnal. Legalább moshatom kezeimet az üggyel kapcsolatban, és mindent magam mögött hagyhatok végre.
Eco bement a házba, és egy pénzzel teli erszénnyel tért vissza.
– Egyébként hogy van Zotica? – kérdeztem. – Most, hogy kipihenhette magát, legalább megnyugodott?
Eco lesütötte a szemét.
– Valami baj van? – faggattam.
– Miután tegnap beszéltünk vele, Menenia megmutatta neki, hogy hol aludhat, és magára hagyta. Hiba volt kiengedni a zárt kamrából. Amikor hazajöttem a Forumról...
– Ó, nem!
– Megszökött, papa. Nem lep meg túlzottan. Mondtam neked, hogy megvadult, akár egy állat. Kétlem, hogy valaha is viszontlátjuk.

 

Ha a legrövidebb úton indulok Clodia házába, el kellett volna mennem a saját házam előtt is, ezért inkább egy kerülőutat választottam. Forrón sütött a nap, és meredek volt a hegyoldal. Izzadtan és kifulladva érkeztem meg Clodiához.
Bekopogtam az ajtón. Hosszú szünet után ismét kopogtam. Végül kinyílt a kémlelőnyílás. Egy közömbös szempár nézett végig rajtam.
– Gordianus a nevem – jelentettem be. – Dolgom van az asszonyoddal.
A rés bezárult. Megint hosszabb idő eltelt, mire ismét kinyitották. Ez egy másik fürkésző szempár volt, mert ki is festette magát. Az ajtó túloldaláról érkező, ismerős hang teljesen váratlanul ért.
– Rendben van, ismerem őt. Beengedhetjük.
Amikor az ajtó kinyílt, Trygonionnal találtam szembe magam. Miután beléptem, intett a rabszolgának, hogy csukja be utánunk az ajtót.
– Mi dolgod még Clodiával? – kérdezte tömören. Nagy iramban megindult a kert felé, én meg követtem. – Elfelejtett kifizetni?
– Ami azt illeti, éppen hogy túlfizetett. Olyan költségekre is adott pénzt, amik nem merültek fel. – Megcsörgettem az erszényt. – Azért jöttem, hogy visszaadjam.
Trygonion úgy nézett rám, mintha megtébolyultam volna, aztán bólintott, és sóhajtott.
– Értem. Valami kifogást kerestél, hogy újra láthasd.
– Ez nevetséges.
– Nem, én tényleg megértem. De attól tartok, most nem találkozhatsz vele.
– Miért nem?
– Elment.
– Hova?
Tétovázott.
– Van egy villája odalent Soloniumban. Korán elindult, még pirkadat előtt. Úgy akart kisurranni a városból, hogy senki se lássa.
Odaértünk a kertbe vezető lépcsősorhoz, és megálltunk az óriás Venus lábánál. A tekintetem óhatatlanul a szobor talapzatához vándorolt, ahol – mint Catullustól megtudtam – Clodia a titkos szerelmi trófeáit tartotta. Az eunuch észrevette, hogy a rejtett kamrát nézem.
– Kiürítette, mielőtt elment. Elégetett mindent, amit csak el lehetett égetni. Láthatod a sok hamut abban a szénserpenyőben. Amit nem tudott elégetni – ékszereket, láncokat, meg hasonlókat –, azt magával vitte. Azt mondta, bele fogja dobni a tengerbe.
– De miért?
Trygonion vállat vont.
– Hogy érthetné meg egy eunuch ezeket a dolgokat?
A szökőkúthoz sétált. Hirtelen kántálás hangja ütötte meg a fülünket a szomszédos épület, a Gallusok Háza felől.
– Miért nem vagy velük? – kérdeztem.
– Majd később csatlakozom hozzájuk. Az éjszaka közepén Clodia egy hírvivőt küldött hozzám, és azt üzente, hogy azonnal szüksége van a segítségemre. „El kell mennem – mondta. – Nem maradhatok itt.” Mindig délre utazik egy hónapra a Nagy Istenanya Ünnepe után, akárcsak a többi gazdag ember. Általában Baiae-be megy. De most nem várta meg az ünnep végét, és nem is Baiae volt a célpontja. „Solonium”, mondta. „Az közelebb van, és ott a madár se jár. Soha többé nem akarok látni senkit.” – A gallus szomorúan elmosolyodott. – Azt hittem, azt akarja, hogy vele menjek.
A kántálás egyre hangosabb és gyorsabb lett. Trygonion behunyta a szemét, és a szája mozgásával követte az ének szövegét, aztán hunyorogva felnézett a napfényt visszaverő szökőkútra.
– De nem akarta, hogy elkísérjem. „Szükségem van valakire, aki bezárja utánam a házat”, közölte. „Megkérném Clodiust, de ő nem jöhet az otthonom közelébe, legalábbis egy darabig nem. Te megteszed a kedvemért, ugye, Trygonion? Gondoskodj róla, hogy minden ablaktábla be legyen zárva, rejtsd el a jó bort, hogy a rabszolgák ne dézsmálhassák meg, vigyél el néhány utolsó levelet, meg ilyesmi.” Azt feleltem: „Hát persze, természetesen. Jó utazást!”
Együtt vizsgálgattuk a vízsugarakon szilánkokra törő fényt.
– Mielőtt kiment a házból, még visszafordult az ajtóból. A nevemet kiáltotta. Odaszaladtam hozzá. „Ó, és ne mondd el senkinek, hova megyek”, kérte. „Már hogy mondanám?”, kérdeztem. De azt hiszem, nem akkora bűn, hogy neked elmondtam, Gordianus. Te tudsz titkot tartani. Végül is te vagy a legbecsületesebb ember Rómában, nem igaz?
Ajka keserűen gúnyos mosolyra húzódott.
– Nem látogatta meg valaki tegnap, késő este?
Trygonion kifejezéstelen arccal nézett rám, aztán halványan elmosolyodott.
– Ó, a költőre gondolsz, aki azt a szörnyű verset mondta a fogadáson Attisról? Igen, az egyik rabszolga azt mondta, hogy késő éjjel dörömbölt az ajtón. Részeg volt és erőszakos. Nem volt jó az időzítés, mert Clodia akkor végképp nem tűrte a zaklatást. Kiküldte Barnabast és az erősebb testőröket, hogy kergessék el. Azt hiszem, megúszta egy törött orral.
A lelki szemeim előtt megjelent szegény Catullus, ahogy sivár kis szobájában ücsörög a költeményei között, másnaposan, vérző orral.
– ...És összetört szívvel. Rideg egy asszony ez.
Az eunuch metszően nézett rám.
– Te is olyan vagy, mint a többi. Azt hiszed, hogy nincsenek érzései. Már hogyne érezne? Mindent érez. Hogyne érezne, hiszen éppen ez a legjellegzetesebb tulajdonsága? Mindent érez. Én azon csodálkozom, hogyan bír elviselni ennyi érzést.
A kántálás egyre álomszerűbb, egyre varázslatosabb lett. Szinte elvakított a sok napsugár-szilánk a szökőkúton.
– És te, Trygonion? Te is ilyen vagy? Az emberek azt hiszik, hogy nem érzel semmit, közben meg...
Hosszasan nézett rám, a szeme megtelt könnyekkel. A pillantása arra biztatott, hogy folytassam, de én csak magamban gördítettem tovább a gondolatmenetet.

 

Ugyanazon a kacskaringós útvonalon mentem vissza Eco házába.
– Lehet, hogy jót tenne, ha írnál egy levelet Metónak – ajánlotta Eco. – Az sokszor segít kitisztítani a fejed, nem igaz?
– Nem hinném, hogy bölcs dolog lenne a saját feleségemet leleplezni egy levélben.
– Utána még elégetheted. Úgyis olyan gyakran semmisíted meg a leveleidet.
Néha úgy érzem, hogy túlzottan is jól ismernek a fiaim. Megkérdeztem Ecót, hogy hol tartja az íráshoz szükséges eszközöket.
Leültem a kis dolgozószobájában, és hosszú ideig csak bénán meredtem az üres pergamenre. Aztán végül elkezdtem írni.

 

„Szeretett fiamnak, Metónak, aki Gaius Julius Caesar seregében szolgál Galliában, szerető apjától Rómából, Fortuna kísérjen utadon.
Aprilis ötödik napján írom ezt a levelet, a Nagy Istenanya Ünnepének második napján...”

 

Letettem az íróvesszőt, és megint a pergament bámultam. Valami neszt hallottam az ajtó felől. Felnéztem, és Metót láttam belépni.
Az istenek jókat derülnek, amikor sikerül elérniük, hogy megrökönyödjünk. Életünk különböző szálai egymás hegyén-hátán sokasodnak, és olyan mintázatot alkotnak, amelyet halandó nem képes kibogozni. A gondolataim Metónál jártak, ő pedig ebben a pillanatban megjelent előttem hús-vér valójában. Mintha a vágyaimból öltött volna testet.
– Herkulesre! – suttogtam. – Te mit keresel itt?
Váratlanul a bátyja is megjelent mögötte. Mindketten nevetésben törtek ki.
– Te tudtad, Eco! – kiáltottam. – Már itt volt, amikor azt javasoltad, hogy írjak neki levelet!
– Hát persze! Ezt a tréfát nem hagyhattam ki. Meto éppen azután érkezett, hogy elindultál Clodia házába. Amikor hallottuk, hogy jössz visszafelé, szóltam neki, hogy gyorsan bújjon el. Látnod kellene, milyen képet vágsz!
– Megvetendő dolog ilyen gúnyos tréfát űzni az apátokkal.
– Igen, de legalább elmosolyodtál – ellenkezett Eco.
Félrelöktem a pergament.
– Nagyon jó, hogy itt vagy, Meto. Képtelen lettem volna leírni, ami történt.
Ő is elmosolyodott, és leült mellém.
– Én meg örülök, hogy egy darabban megérkeztem.
Rátettem a kezem a kezére, és hirtelen a lélegzetemet is visszafojtottam. Mindig aggódtam érte, mert tudtam, milyen veszélyeknek van kitéve Galliában. De most nem erre célzott.
– A zendülés, ami a Forum környékén tört ki – magyarázta. – Biztos még most is tart. Nem láttad, amikor lejöttél a Palatinusról?
– Kerülő úton jöttem...
– Egy színdarabot akarnak előadni az ünnepen – szólt közbe Eco. – A jelek szerint Clodius semmirekellő bandája kisajátította magának a színpadot, és zendülést szított. Azonnali bosszút követel azért a sok mocskos rágalomért, amit a tárgyaláson elmondtak róla.
– Bízd rá az ünnep szervezését egy olyan emberre, mint Clodius, és ne csodálkozz, ha a saját szánalmas kis céljaira fogja felhasználni – közölte undorodva Meto. – A politikusok mind egyformák. De hogy is volt ezzel a tárgyalással?
A lehető legtömörebben próbáltam neki elmesélni a történteket, de pár perc után Meto tiltakozva emelte fel a kezét.
– Jaj, ez túl bonyolult. Inkább hallgatok katonai stratégiákat egész álló nap!
Elnevettem magam.
– De mit csinálsz te Rómában? Caesar idejött?
– Igazság szerint fent van Ravennában, de erről ne tudjatok. Titokban találkozik Crassusszal. Onnan Lucába megy, ahol Pompeiusszal van megbeszélése. Caesar még több tábornokot akar kinevezni, és négy további légiót akar felállítani. Szüksége van a másik kettő támogatására, ha pénzt akar szerezni a szenátustól, egyszersmind el akarja hárítani azt a vádat, hogy túl sok hatalom kezd összpontosulni a kezében. Ha engem kérdeztek, ezek hárman fel akarják éleszteni a triumvirátust, és ezúttal biztosra akarnak menni. Ez a lépés elkerülhetetlen. Előbb vagy utóbb a szenátus teljesen döntésképtelen lesz, hisz még saját magát sem tudja irányítani, nemhogy a birodalmat! Most már nem több, mint egy gátló tényező, egy újabb akadály Caesar útjában. Egy elkorhadt ág, amit le kell vágni. Ez a sok alkudozás a törvénnyel, a politikusok állandó acsarkodása a bíróságon: előbb vagy utóbb véget kell vetni ennek a zűrzavarnak. Az alapján, amit elmondtál, Caelius tárgyalása is csak azt bizonyította, hogy milyen mélyre süllyedtek.
– De mi helyettesíthetné a szenátust? – kérdezte Eco.
Meto szelíd arccal nézett a bátyjára.
– Caesar, természetesen.
– Úgy érted, hogy diktátor lenne, mint Sulla? – kérdeztem, és közben a fejemet csóváltam.
– Vagy rosszabb – tette hozzá Eco. – Egyenesen király, mint Ptolemaiosz.
– Én egy olyan emberről beszélek, aki ért a vezetéshez. A saját szememmel láttam, mire képes Caesar. Ez az egész perpatvar itt Rómában olyan nevetségesnek tűnik Galliából nézve, ahol az emberek csak annyit látnak: Róma meghódítja a világot.
– Pompeiust és Crassust aligha lehet jelentéktelen társaknak nevezni – közöltem.
– Éppen ezért gondolkodnak triumvirátusban – vágta rá Meto. – Legalábbis egyelőre. De ti sohasem hallottátok ezeket a szavakat az én számból, jó?
– Mi van az olyan alakokkal, mint Clodius vagy Milo? – kérdezte Eco. – És mi van Ciceróval? Vagy Caeliusszal?
Meto arcán jól lehetett látni, hogy az említett személyek nem is érhetnek az igazi hatalom közelébe. Mivé lett a fiam Caesar szolgálata közben?
Csak egy pillanatig tipródhattam ezen, mert az aranyhajú ikrek hirtelen nagy kacagás közepette betörtek a szobába. Lehet, hogy Meto sokat tudott a katonai stratégiákról, de testi erőben messze elmaradt az unokahúga és az unokaöccse mögött. Titania balról, Titus jobbról támadta meg. Mindketten megragadták egy-egy karját, és felmásztak rá, mint egy hegyre.
– Mikor nőttek meg ekkorára? És ilyen erősre? – nevetett Meto.
– Birkózni akarnak veled, ha jól látom – közölte Eco bosszankodva.
– Vagy legalábbis ártalmatlanná akarnak tenni – véltem.
– Hát sikerült nekik – morgott Meto.
Az ikrek visítoztak a győzelemmámortól.
– Jobb lesz, ha feladod, amíg tudod – javasoltam. – A gallokkal harcoló Meto nagybácsi sokkal többet bír, mint a törékeny, öreg nagypapa, és ezt ők is jól tudják.
– Megadom magam! – zihált Meto.
Az ikrek azonnal eleresztették, mire én lettem a következő célpontjuk. Engem viszont szerencsére már csak ártalmatlan ölelésekkel és csókokkal rohamoztak meg, amiknek küzdelem nélkül átadtam magam.
– Ez meg mi? – kérdeztem.
– Mi? – kérdezett vissza Titania.
– Ez az ékszer, ami a tunikádra van tűzve.
– Gorgó-szem! – rikoltotta Titus. – Varázserőt ad neki, és nekem meg kell szereznem tőle. Lehet, hogy először le kell vágnom a fejét!
– De honnan való? – erősködtem, és éreztem, hogy kiszárad a szám.
Egyszerű fülbevaló volt, ezüstkarika zöld gyönggyel. Ennek ikertestvérével feszítették fel a láda lakatját, hogy azután hanyagul beejtsék a többi elrejtett tárgy közé.
– Líbia földjéről került ide, ott laknak a Gorgók is – mesélte Titania. – Láthatatlanná tud tenni. Ezt Titus mondta.
– Igen, de hogy került hozzád?
A hanglejtésemből most már rájött, hogy komoly választ várok.
– Odaadta nekem – felelte a kislány. – Azt mondta, elvesztette a párját, és már nem kell neki.
– De ki adta?
Titania elárulta. Hirtelen nagyon hevesen kezdett verni a szívem.
– És tényleg láthatatlanná tud tenni? – kérdezte.
– Nem. – Megremegett a hangom. – Úgy értem, persze. Miért ne? A másik fülbevaló őt tette láthatatlanná. Legalábbis az én szemem előtt. Elhitette velem, hogy tudom az igazat, de akkor még nem érthettem. Ó Kübelé!
Eco a homlokát ráncolta.
– Miről beszélsz, papa?
– Most haza kell mennem. Azt hiszem, tévedésből valamit nagyon-nagyon elrontottam.

 

Belbo nyitotta ki a bejárati ajtót. Amikor meglátott, elvigyorodott.
– Gazda! Hála az isteneknek, hogy visszajöttél!
– Valami baj történt?
– Nem, semmi... Most, hogy már itt vagy.
– Ilyen rossz volt a hangulata?
Belbo válaszként csak a szemét forgatta, aztán hirtelen összerezzent a háta mögül érkező kiáltásra.
– Kinek a hangulata?
Bethesda hangja olyan volt, mint a ritka tavaszi fagy.
Biccentettem Belbónak, hogy elmehet. A testőr gyorsan el is tűnt. Bethesdával egy darabig némán farkasszemet néztünk egymással.
– Hol voltál? – kérdezte végül.
– Eco házában töltöttem az éjszakát.
– És az azelőtti éjszakát?
– Igazság szerint egy részeg költő ágyában.
Bethesda prüszkölt egyet.
– Ott voltál tegnap a tárgyaláson?
– Igen.
– Nem mindennapi esemény volt, ugye?
– Te is ott voltál?
– Persze. Belbo foglalt nekem egy helyet az első sorokban. De téged nem láttalak sehol.
– Én hátul álltam. És én se láttalak téged.
– Milyen furcsa, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, mégsem láttuk egymást! – Egy kissé meglágyultak a vonásai. – Felmentették Caeliust. Örülök neki.
– Azt hiszem, én is örülök neki.
– De rettenetes, amit Clodiával műveltek.
– Igen, visszataszító volt.
– Meg akartam állítani őket. Meg is állítottam volna, ha módomban áll.
– Én is ezt éreztem.
– Elhagyta a várost – közölte Bethesda.
– Honnan tudod?
Bethesda látta az arckifejezésemet, és haragosan összevonta a szemöldökét.
– Ne légy már ilyen gyanakvó. Tényleg azt hiszed, hogy valami titkos összeesküvés van az asszonyok között? Egy rabszolga érkezett reggel, és elmondta, hogy Clodia elutazik. Azt terveztük, hogy meglátogatom holnap, ezért tudatni akarta, hogy már nem lesz otthon. Nem mondta, hova megy, csak hogy azonnal elhagyja Rómát.
Karba fonta a kezét, és kisétált a kertbe. Követtem. Végig a hátát mutatta nekem.
– Bocsánatot kérek, amiért becsaptalak, uram. Tudod az igazságot, ugye?
– Azt hiszem, igen.
– Magyarázattal tartozom. Az a férfi... Dio... a nevét is alig tudom kimondani. Még Alexandriában, mielőtt megvettél engem...
– Tudom.
– Honnan tudnád?
– Hallottam, amikor Clodiával beszélgettél a kertben, a ház végében.
Hátranézett. A szeme felderült, amikor összerakta a képet, aztán megint elfelhősödött.
– Hiszen ki sem ejtettem a nevét! Szándékosan nem akartam említeni Clodia előtt.
– Mégis...
Bethesda bólintott, és elfordította az arcát.
– El kellett volna mondanod, Bethesda. Már réges-rég el kellett volna mondanod.
Közelebb léptem hozzá, és a tarkójára tettem a kezemet.
Felnyúlt, és megérintette az ujjaimat.
– Akkor hát megérted?
– Nem tudom sajnálni, hogy meghalt. Ha arra gondolok, hogy mit művelt az anyáddal, veled, és ki tudja még, mennyi nővel...
– Akkor mondd, hogy megbocsátasz.
– Először nekem bocsáss meg, Bethesda, hogy kevésbé bíztam benned, mint amennyire kellett volna.
– Megbocsátok, uram.
– Én pedig megbocsátok neked, asszony, hogy félrevezettél.
– És azért is, hogy megmérgeztem a vendégedet a saját házadban?
– Bevallod?
Nagy levegőt vett.
– Igen.
Megráztam a fejem.
– Nem. Nem bocsáthatok meg neked azért, hogy megmérgezted Diót.
Bethesda megmerevedett.
– De megbocsátok azért, hogy továbbra is hamis vallomással akarsz félrevezetni.
Szembefordult velem. Abból, ahogy rám nézett, ahogy a megvilágosodás jeleit kereste az arcomon, rájöttem, hogy végre megtaláltam az igazságot, és ez elégedettséggel töltött el.

 

Kicsivel később a könyvtáramban ültem, és az ablakon át néztem ki a kertre. Az indák és a virágok tarkává változtatták a növényeket, méhek és pillangók röpködtek a napfénytől átitatott levegőben.
Diana jelent meg az ajtóban.
– Hívattál, papa?
– Igen.
Egy ideig komolyan nézett rám, aztán felderült az arca.
– Mama azt mondta, hogy Meto hazajött.
– Igen, egy rövid időre. Eco házában van. Nemsokára mindannyian átjönnek vacsorára.
– Alig várom, hogy láthassam végre!
Bólintottam, és észrevettem, hogy hirtelenjében képtelen vagyok ránézni a saját lányomra. Inkább a méheket és a pillangókat figyeltem.
– Elmondta az édesanyád, hogy miről akarok beszélni veled?
– Igen, papa.
Egyszeriben megkeményítette a hangját, ahogy az anyja is szokta egy veszekedés kezdetén, hogy jelezze: semmi sem rázhatja meg.
– Mikor mesélt neked anyukád először Dióról? Arról, amit tett vele.
– Évekkel ezelőtt, papa. Amint elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem.
– Nekem viszont nem mondta el.
– Ez csak ránk tartozott, papa. Ez olyasmi, amit az anya a lányának mond el. A férfiaknak is vannak olyan titkaik, amiket nem mondanak el nőknek.
– Biztosan így van. Szóval aznap, amikor Dio idejött látogatóba...
– Amikor bemutattad nekem, még nem tudtam, kicsoda. Mama soha nem árulta el a férfi nevét, csak azt mondta el, mennyire kegyetlen volt. De amikor én elmondtam a mamának, hogy hogy hívják a vendéget, és honnan érkezett, láttam az arcán, hogy szörnyen rosszul érzi magát. Akkor rájöttem. „Ő az, ugye?” – kérdeztem. Nem volt teljesen biztos benne, ezért odament, hogy ő is megnézze.
– Igen, emlékszem, ahogy ránéztetek, és arra is emlékszem, ahogy ő nézett rátok. Nem csoda, hogy megdöbbent, amikor meglátott téged, főleg amikor egymás mellett álltatok. Teljesen úgy nézel ki, mint az édesanyád lánykorában. Minden pillantást láttam, amit ti hárman egymással váltottatok, mégsem értettem semmit. Mint egy kutya, amikor szónokokat hallgat. És ha belegondolok, hogy még én kértelek titeket: készítsetek neki valami ennivalót! A mama mondta neked, hogy keresd elő a mérget?
– Nem, papa. Nekem jutott eszembe. Tudtam, hol tartod...
– Hát hogyne tudtad volna! Annyiszor figyelmeztettelek, hogy ne nyúlj abba a ládába, mert egy veszélyes mérget hoztam el Ecótól. Én sem voltam nyugodt, hogy egy ilyen anyag van a házamban. De soha nem gondoltam volna, hogy ennyire veszélyes! Az édesanyád viszont biztosan tudta, amikor belekeverte Dio vacsorájába.
– Nem. Én tettem bele, amikor a mama hátat fordított nekem. Úgy intéztem, hogy én szolgáljam fel a vacsorát.
– Az egészet egyedül csináltad végig? Egy szempillantás alatt eldöntötted, hogy megölöd azt az embert, elloptad a mérget, belecsempészted az ételébe, és...
Diana lesütötte a szemét.
– Teljesen egyedül! – csodálkoztam.
Diana bólintott. Megráztam a fejem.
– Mikor adta neked Bethesda azt a zöld gyöngyös fülbevalót?
Diana sóhajtott.
– Nagyon régen, papa. Megunta, és karcolások is voltak a gyöngyön, ezért nekem adta. Néha fel is vettem.
– Én észre sem vettem. De persze, Bethesda feltűzve hordja a haját, és látszik a füle. Te még leengedve hordod, ahogy a kislányok szokták...
– Olyan furcsa. Nem emlékszem rá, hogy aznap az a fülbevaló volt rajtam, és arra sem emlékszem, amikor felfeszítettem vele a dobozt, hogy kivegyem a mérget, de gondolom, így történt. Mintha végig víz alatt lettem volna. Csak napokkal később vettem észre, hogy elvesztettem a fülbevalót. Mindenhol kerestem. Mindenhol, kivéve a ládában. Végül feladtam. A párját meg odaadtam Titaniának.
– Igen, Titania elmondta nekem. – Megint a fejemet csóváltam. – Úgy hagytad a lakatot, szétfeszítve. Nem is próbáltad visszatenni a mérget, miután kivetted. Nem akartad pótolni semmivel, nem tettél bele valami hasonló port. – Megrándult az arcom. – Már ebből is rájöhettem volna, hogy nem Bethesda tette. Ő eltüntetett volna minden nyomot! Úgy viselkedtél, mint egy kisgyerek, Diana. Azt hitted, senki sem veszi észre a nyomokat, amiket magad után hagytál. Mikor mondtad el az anyukádnak?
– Csak másnap, Clodia látogatása után.
– Miért vártál olyan sokáig? Nem lep meg, hogy engem nem avattál be, de azt hittem, az anyukád előtt nincsenek titkaid.
– Azonnal el akartam mondani neki, miután Dio elhagyta a házat. Akartam. De hirtelen megijedtem. Aztán minden olyan zavaros lett. Másnap, miután te elutaztál, megtudtuk, hogy Dio meghalt. Láttam, hogy a mama örül, bár egy szót sem szólt. Mindenki azt mondta, hogy Diót leszúrták, és ha tényleg ez volt az igazság, akkor talán nem is mérgeztem meg. Lehet, hogy nem is volt veszélyes az az anyag, csak valami sárga fűszer volt. Sőt az is eszembe jutott, hogy talán csak képzelődtem. Olyan különös dolgok történtek. Nem tudtam, mit kellene tennem. El akartam felejteni, és le akartam zárni az egészet.
Bólintottam.
– Szóval Bethesda is csak akkor tudta meg az igazságot, amikor Clodia elment. Tényleg a véleményét mondta, amikor Caelius ártatlanságát hirdette! Biztos volt benne, hogy Caelius Clodiát sem akarta megmérgezni. Nos, mindkettőben tévedett. Caelius minden tőle telhetőt megtett, hogy végezzen Dióval és Clodiával is. Hát ennyit Bethesda emberismeretéről. És ennyit az én Dio iránt érzett csodálatomról! Aztán végül miért avattad be mégis?
– Végighallgattam, amikor elmesélte Clodiának, hogy mi történt az anyukájával, amikor ő még kislány volt. Olyan furcsa volt hallani, hogy másnak is elmondja rajtam kívül. Sírtam. Akkor végül eldöntöttem, hogy elmondom neki: én mérgeztem meg Diót. Nem azért, mert büszke voltam rá, hanem mert nem akartam tovább titkolózni előtte. Ezért aznap éjjel, miután Clodia elment, bevallottam neki. Azt mondta, hogy senkinek sem szabad megtudnia. „Még papának sem?”, kérdeztem, mire azt felelte: „Neki aztán végképp nem!”
– Aztán pár nappal később, amikor hazajöttetek Clodia fogadásáról, a mama bejött a szobámba, hogy elmesélje, milyen volt – folytatta Diana. – Egyszer csak berohantál, és kiabálni kezdtél vele. A mérget kerested, és megtaláltad a feltört lakatot meg az üres dobozt. Ledobtad a fülbevalót a földre... és akkor rájöttem, hogy hol hagytam el. De nem értettem, amit kiabáltál. Valamiért azt hitted, hogy a mama adta oda a mérget Clodiának...
Felmordultam, és a fejemet ráztam.
– Azzal vádoltam meg, hogy becsapott, és ő be is vallotta. Csak akkor még nem tudtam, mivel is csapott be valójában! Igen, azt hittem, kilopta a mérget a ládából, és a hátam mögött odaadta Clodiának. De nem ezzel csapott be, hanem azzal, hogy tudta, te mérgezted meg Diót, mégsem árulta el nekem.
Diana bólintott.
– Miután kirontottál a házból, a mama azt mondta nekem: „Ha rájön az igazságra, tartsd a szádat! Hadd okoljon engem.” De te kitaláltad, ugye, papa?
A visszavágásnak nyoma sem volt a hangjában, sőt mintha egy cseppet büszke is lett volna. Az anyjára azért, mert meg akarta védeni, az apjára meg azért, mert rájött az igazságra.
Ránéztem az arcára a kertből beszűrődő lágy fényben. Egy kislányt láttam dús, csillogó fekete hajjal és a női szépség első ecsetvonásaival.
– Nem tudok mit kezdeni veled, Diana. Rejtély vagy, akárcsak a mamád. Miért tetted? Honnan vetted az erőt, hogy végigcsináld?
– Hát még mindig nem érted, papa? Nem emlékszel, amikor bejöttem a szobádba, és el akartam olvasni a levelet, amit Metónak írtál? A munkádról számoltál be neki, a nyomozásról Dio halálával kapcsolatban. Megkérdeztem, hogy miért akarod annyira kideríteni, ki ölte meg. Te azt felelted, hogy megnyugodna a lelked. Azt mondtad: „Diana, ha valakit megsebeznek, aki közel áll hozzád, nem akarnál bosszút állni a bűnösön, és nem akarnád valahogy orvosolni a gonosztettet, ha lehetséges?” Hogyne akarnám, papa? Pontosan ezt tettem. A mamáért tettem. A nagymamáért tettem, akit soha nem ismerhettem. Ha vissza tudnám csinálni, rákényszerítenél? Ha visszamehetnénk az időben, inkább azt szeretnéd, hogy ne tegyek semmit?
Zavartan fürkésztem az arcát, és megpróbáltam felidézni magamban, hogy mit hittem a gyilkosságról, az igazságról, a jóról és a rosszról.
– Te nem ezt tetted volna, papa?
Egy pillanatra fellibbent róla a titokzatosság fátyla. A tekintetében felismertem magamat, és nyoma sem volt benne titoknak – mintha saját magammal néztem volna szembe a tükörben. Vér a véremből, hús a húsomból. A vállára tettem a kezem, és csókot nyomtam a homlokára. A kertből egy család zsibongását hallottuk: Eco, Menenia, Meto és a mindenkit legyőző ikrek megérkeztek vacsorára. Visszanéztem Dianára, és megborzongva észleltem, hogy a misztikus fátyol visszahull az arca elé. Megint maga volt a megtestesült titok: távoli és egyszeri, egy újabb halandó, aki a kozmoszban sodródik, és én sem irányítani, sem megérteni nem tudom. A felismerés pillanata gyorsan elillant, mint minden hasonló pillanat – mint amikor a zene csordulásig betölti a teret, aztán egy szempillantás alatt szétfoszlik.

 

 

A SZERZŐ UTÓSZAVA

 

Tizenhárom évvel később Marcus Caelius tárgyalásának összes résztvevője – a történész T. P. Wiseman kifejezésével élve – „látványosan halott” volt. Clodius egy csetepatéban vesztette életét, amikor Milo bandája rátámadt (másnap a feldühödött tömeg felgyújtotta a szenátus házát); Crassus húszezer katonai egységgel együtt odaveszett a katonai dicsőségért indított hadjáratban a párthusok ellen; Pompeius a vérzivataros polgárháborúk közepette kapott végzetes sebet; Cicerót pedig a béke sebezte meg halálosan. A köztársaság kori törvények, amelyek a „politikai erőszakra” vonatkoztak, egyértelműen megbuktak, ahogy Crassus, Caesar és Pompeius második próbálkozása is kudarcot vallott a triumvirátus hatalmának megszilárdítására. Az út végén ott állt Augustus.
Ptolemaiosz király a tárgyalás után tizenhárom évvel szintén halott volt, gyermekeinek (többek között a híres Kleopátrának) elkeseredett küzdelmet kellett folytatniuk Egyiptom függetlenségéért. Nem sokáig sikerült távol tartaniuk a rómaiakat a szülőföldjüktől.
Ami Marcus Caeliust illeti, túlzottan is sokszor váltott szövetségest, és gyakran a rossz embert választotta. Nem tudta rábírni az egyik helyőrséget a Caesar elleni felkelésre a polgárháború forgatagában, és végül erőszakos halállal halt meg. Ciceróval folytatott színes levelezése az olyan történészek kedvencévé tette, mint Gaston Boissier („Az általunk tanulmányozott tudományágban szinte nem is létezik érdekesebb figura Caeliusnál.”) vagy W. Warde Fowler (aki „kora legizgalmasabb alakjának” nevezte Caeliust). Már az első századbeli történész, Quintilianus is az utókor szemszögéből tekintett Marcus Caeliusra, mert kijelentette, hogy „hidegebb fejet és hosszabb életet érdemelt volna”.
Catullus halt meg leghamarabb az összes szereplő közül: Kr. e. 54-ben, tisztázatlan okból. Körülbelül harmincéves lehetett.
Mi történt Clodiával? A tárgyalás után eltűnt szem elől (bár gyanítom, hogy Gordianus nemegyszer láthatta még őt később is). Kilenc évvel később felbukkan a neve Cicero leveleiben, amelyeket a barátjának, Atticusnak írt, aki jó viszonyt ápolt Clodiával. Cicero egy birtokot keresett, ahol visszavonulása után nyugodtan élhet („Ahol megöregedhetsz”, helyeselt Atticus, ám erre az ügyvéd csak annyit felelt: „Ahol eltemethetnek.”), ezért megkérte a barátját, hogy keressen neki különféle, eladásra kínált hortikat Róma környékén. Cicero így írt a leveleiben: „Clodia kertjei tetszenek, de nem hinném, hogy eladja őket.” Majd pár nappal később: „De írj pár sort Clodiáról. Hol tartózkodik most, és mikor tér vissza? Az ő birtoka tetszik legjobban, leszámítva Otho kertjét. Ám nem hinném, hogy meg akar válni a hortijától: szereti azt a helyet, és sok pénze van. Azt is tudod, milyen nehéz Othóval üzletet kötni. De remélem, találunk valami módot arra, hogy megszerezhessem, amit akarok.”
Tudomásom szerint Clodia neve utoljára egy Kr. e. 44-ben, április 15-én keltezett levélben merül fel, amelyben Cicero a következőket írja Atticusnak: Clodia quid egerit, scribas ad me velim („Szeretném, ha megírnád nekem, mit tett Clodia.”). Vajon Cicero szerette volna tudni a tényeket, mert pletykákat hallott az asszonyról? Vagy csak hirtelen eszébe jutott, hogy Clodia felől érdeklődjön? Nem tudhatjuk.

 

Szeretném felsorolni azokat a könyveket, amelyek segítséget nyújtottak kutatásaim során. Elsőként kiemelném T. P. Wiseman csodálatos munkáját, amelynek címe: Catullus és világának újraértékelése (Cambridge University Press, 1985). Ez a könyv szerteágazóan mutatja be Catullust, és nagyon élethű képet fest róla, legyen szó történelemről, fikcióról és tudományos mítoszokról.
Rengeteg tanulmány született Catullusról, kezdve Tenney Frank elismerésre méltó írásától, a Catullus és Horatius tól (Henry Holt és társai, 1928) Charles Martin éleslátó és teljességgel korszerű Catullus áig (Yale University Press, 1992). Verseit is sokszor fordították le más nyelvekre. Peter Whigham angol fordítása például mindenki számára hozzáférhető a Penguin jóvoltából. Horace Gregory 1956-os fordításait nehezebb megszerezni, de megéri a fáradságot. A latin nyelv ismerői számára Phyllis Young Forsyth könyve, a Catullus versei: egy oktatószöveg (University Press of America, 1986) jelenthet bőséges forrást.
Egyéb művekből is bőven lehet mazsolázgatni. Ilyen a Kübelé és Attis: a mítosz és a kultusz Maarten J. Vermaseren tollából (Thames and Hudson, London, 1977), amely valóságos kincsesbánya azok számára, akik többet szeretnének tudni a Nagy Istenanyáról és az eunuch papokról. Cicero és Clodius viszályáról D. R. Shackleton Bailey fordításából és jegyzeteiből kaphatunk tisztább képet, amelyek A száműzetés vége: hat beszéd a visszatérése alkalmából címmel jelentek meg (American Philological Association, 1991). A decemvir Appius Claudius melodramatikus történetéről és a szerencsétlen Verginia szenvedéseiről is olvashatunk Livius Róma története a város alapításától című munkájának harmadik kötetében (Európa, Bibliotheca classica, 1982). A Noláról szóló élc, amely Caelius (általunk csak közvetetten megismerhető) beszédében szerepelt, érthetőbbé válik, ha elolvassuk T. W. Hillard „In triclinio Coam, in cubiculo Nolam: Lesbia és a másik Clodid” című írását (Liverpool Classical Monthly, 1981. június).
Kutatásaim zömét a kaliforniai Berkeley Egyetem Doe Könyvtárában és az austini Texas Egyetem Perry-Cateneda könyvtárában folytattam.
Külön köszönet Brad Craftnek, akinek segítsége nélkül nem nyerhettem volna bepillantást Clodia és társasága életébe, ugyanis tőle kaptam Forberg 1844-es A klasszikus erotizmus kézikönyve (De figuris Veneris) című munkájának egyik másolatát. Szintén hálával tartozom Penni Kimmelnek a sok hasznos megjegyzésért, amit a kézirathoz csatolt, valamint Terri Odomnak, hogy elolvasta a kéziratot, és Barbara Saylor Rodgersnek, aki megmutatta nekem, hogy a világ tele van váratlan összefonódásokkal. Hála és köszönet austini barátaimnak, Gary Goodynak, Anne-nek és Deborah Odomnak, akik biztosították, hogy az író háborítatlanul elvonulhasson.

 

A kiadó megjegyzése:
Cicerónak az érintett, Marcus Caelius védelmében elmondott beszédét a Lectum Kiadó gondozásában 2004-ben megjelent Cicero: Négy védőbeszéd című kötetben lehet megtalálni, fordította: Nótári Tamás.
A kiadó ezúton szeretne köszönetet mondani Havasi Attilának azért, hogy a regényben szereplő versbetéteket latinból lefordította, és Steven Saylor kiegészítéseivel, hozzátoldásaival együtt a szöveghez is igazította.