Steven Saylor
RUBICON

(Tartalom) (Térkép)

 

 

ELSŐ RÉSZ
Minerva

 

I

– Pompeius nagyon bosszús lesz – szólalt meg Davus.
– Vőm, úgy látom, neked az a szenvedélyed, hogy kimondd a nyilvánvalót – sóhajtottam, miközben letérdeltem, hogy közelebbről is megnézhessem az élettelen testet.
A hulla arccal lefelé hevert a kertem közepén, pontosan Minerva szobra előtt, mintha egy imádót kényszerített volna földre az istennő iránt érzett hódolat.
Davus lassan körbefordult, kezével védve a szemét a tűző naptól, és óvatosan végignézett a minket körülvevő, oszlopcsarnokkal alátámasztott tetőn.
– Csak azt nem értem, hogy jutott be a gyilkos észrevétlenül? Hogy lehet, hogy senki sem hallotta a házból?
A homlokát ráncolta, és határozottan úgy nézett ki, mint egy zavarodott és hirtelen megnőtt gyerek. Bethesda mindig azzal viccelődött: a felépítése egy görög szoboré, és éppolyan nehéz a feje is. A feleségem nem fogadta kitörő örömmel a tényt, hogy egyetlen lányunk egy rabszolgához megy feleségül, ráadásul egy olyan rabszolgához, aki eget verő pimaszságában még teherbe is ejtette Dianát. De ha Davusnak a nyilvánvaló dolgok kimondása volt a szenvedélye, akkor Dianának maga Davus. Azt pedig senki sem tagadhatta, hogy gyönyörű kisfiuk született, akinek a sírását most is hallottam. Az anyja és a nagyanyja nem engedte ki a kertbe, ezért úgy bőgött, ahogy csak a kétévesek tudnak. Ám Aulust nem lehetett kiengedni játszani ezen a ragyogó, enyhe januariusi délutánon, mert egy holttest volt a kertben.
És nem is akármilyen holttest. A néhai Numerius Pompeiusé, a Nagy Vezér távoli unokatestvéréé. Alig fél órája egyedül érkezett a házamba. Most pedig holtan hevert a lábam előtt.
– Nem tudom felfogni – vakarta a fejét Davus. – Mielőtt beengedtem az ajtón, alaposan körülnéztem az utcán, mint mindig. Nem láttam, hogy követték volna.
Davust annak idején, amikor még rabszolga volt, testőrként fogadtuk fel, ami egyértelmű választás volt robusztus izomzatát tekintve. Nemcsak harcra, hanem őrködésre is kiképezték. Most, hogy felszabadítottam, és feleségül vette a lányomat, ő lett a házunk testi védelmezője, és a legutóbbi, veszélyes időszakban ő nyitott ajtót minden látogatónak. A házunkban, mi több, pontosan az orra előtt történt gyilkosságot személyes kudarcnak fogta fel. Mivel én hallgattam, Davus kötelességének érezte kikérdezni saját magát. Fel-alá járkált, és minden kérdést kipipált az ujjával a levegőben.
– Miért engedtem be? Nos, azért, mert úgy mutatkozott be, hogy ő Numerius Pompeius, a Nagy Vezér rokona. Ráadásul egyedül érkezett, még egy testőr sem kísérte, ezért úgy gondoltam, nem kellene az utcán várakoznia. Bevezettem az előtérbe. Megkérdeztem, hogy van-e nála fegyver? Törvénytelen dolog fegyverrel járkálni a városfalon belül, de mostanában senki sem figyel erre a tiltásra. Szóval igen, megkérdeztem, és ő mindenféle akadékoskodás nélkül átadta nekem a tőrét. Megmotoztam, hogy van-e nála másik fegyver? Persze, hiszen ezt kérted, akkor is, ha polgárokról van szó. Igen, megmotoztam, és még csak nem is tiltakozott. Egyedül hagytam, akár csak egy pillanatra is? Nem. Ott maradtam vele az előcsarnokban, beküldtem hozzád a kis Mopsust, hogy jelentse be a látogatót, és megvártam, amíg üzensz, hogy fogadod. Átjöttem vele a házon, kivezettem a kertbe. Diana és Aulus is itt voltak veled, játszottak a napsütésben Minerva lábánál... itt, ahol most Numerius fekszik... de te beküldted őket. Veletek maradtam? Nem, mert engem is beküldtél a házba. De több eszem is lehetett volna. Jobb lett volna, ha maradok.
– Numerius azt mondta, hogy négyszemközt kell átadnia az üzenetet – ellenkeztem. – Ha már a saját otthonában sem folytathat az ember bizalmas beszélgetést biztonságban...
Körülnéztem a kertben, megszemléltem a gondosan nyírt bokrokat és a színes oszlopokat, amelyek a kertet szegélyező ösvény mentén sorakoztak. Felpillantottam Minerva bronzszobrára; az eltelt hosszú évek során sem tudtam megfejteni az arcot, amely a harci sisak alól tekintett le rám. A kert a ház közepén helyezkedett el, mintha a szíve lett volna – a saját világom szíve –, és ha itt nem voltam biztonságban, akkor sehol a világon.
– Ne hibáztasd magad, Davus. Te megtetted a kötelességed.
– De nem lett volna szabad őrizetlenül hagynom benneteket, még egy...
– Eljutottunk volna arra a pontra, amikor egy hétköznapi polgárnak Pompeiust vagy Caesart kell utánoznia, és folyton maga mellett kell tartania egy testőrt, minden órának minden másodpercében, még akkor is, amikor a fenekét törli?
Davus összevonta a szemöldökét. Tudtam, mire gondol: nem jellemző rám, hogy ilyen durván beszélek, és bizonyára nem akarom kimutatni, mennyire megrázott, ami történt. Vagy talán az jutott eszébe, hogy az apósa lassan túl öreg lesz ahhoz, hogy megbirkózzon egy holttest látványával, kiváltképp a saját kertjében, közvetlenül ebéd előtt. Megint felnézett a tetőre.
– Nem Numerius jelentette a valódi veszélyt, ugye? Az volt veszélyes, aki idáig követte. Valami félig gyík, félig ember szerzet lehet, ha ilyen hangtalanul surran fel-le a falon. Te sem hallottál semmit, apósom?
– Már megmondtam, Numeriusszal beszélgettünk egy darabig, aztán magára hagytam, és bementem a dolgozószobámba.
– Az csak néhány méterre van innen. Nem tudok más magyarázatot, mint hogy Minerva szobra eltakarta a kilátást. A hallásod pedig...
– A hallásom semmivel sem rosszabb, mint a többi hatvanegy éves emberé!
Davus tiszteletteljesen bólintott.
– Akárhogy is történt, jó, hogy nem voltál idekint, amikor az orgyilkos lecsapott, különben...
– Különben engem is megfojtott volna?
Hozzáértem az ujjammal a kötélhez, amely még mindig rászorult Numerius nyakára, sőt belevágódott hamuszínű húsába. Egyszerű csavarófát használtak: rövid kötélből készült hurkot kötöttek egy rövid, tömzsi, kanyargós ág mindkét végére.
Davus letérdelt mellém.
– A gyilkos valószínűleg hátulról közelítette meg, ráhurkolta a csavarófát a nyakára, és a bottal addig csavarta, amíg meg nem fojtotta. Förtelmes módja a halálnak.
Elfordultam, és émelyegni kezdett a gyomrom.
– De legalább csendes – folytatta Davus. – Kiáltani sem tudott. Lehet, hogy eleinte még mordult vagy hörgött egyet, de amikor már elfogyott a levegője, csak úgy tudott volna zajt csapni, ha nekiesik valaminek. Látod, apósom, milyen barázdákat vágott Numerius a sarkával a kavicsok közé? Sajnos ez nem volt elég hangos. Bárcsak rácsaphatott volna az öklével Minerva bronzszobrára... de gyilkosa mindkét kezével szorosan fogja a torkát. Ez ösztönös mozdulat, ha valakinek áthurkolják a nyakát. Próbálja letépni. Igazából... – Davus ismét felpillantott a tetőre. – Nem is kellett olyan erősnek lennie a gyilkosnak. A csavarófához nem kell izomerő, akármekkora az ellenfél, hiszen az áldozatot meglepetésszerűen éri a támadás.
Bólintottam.
– Értesítenünk kell Pompeiust. Azt hiszem, ez az én dolgom lesz... ki kell mennem a városfalon túlra, egészen Pompeius villájáig, meg kell várnom, hogy fogadjon, aztán tudatom vele a rossz hírt. Majd ő eldönti, mit tesz. Gyere, segíts arccal felfelé fordítani a testet.
A házból megint hallottam az unokám kiáltását. Ki akart jönni a kertbe játszani. Aztán az ajtó felé néztem. Bethesda és Diana idegesen leselkedtek. Csoda, hogy eddig szót fogadtak, és távol tartották magukat a kerttől. Bethesda eleinte ugyan tiltakozott, ám én felemeltem a kezem, és megráztam a fejem. Meglepődtem, amikor egyszerűen csak bólintott, és visszahúzódott Dianával együtt.
Rávettem magam, hogy belenézzek Numerius elgyötört arcába. Attól a látványtól mindenkinek rémálmai lettek volna.
Fiatal volt, huszonéves, talán egy kicsit idősebb Davusnál. Széles, nyájasan kellemes vonásai elszíneződtek, és az agóniában megfagyott fogvicsorítástól egészen felismerhetetlenné váltak. Nagyot nyeltem. Két ujjammal szétnyitottam a szemhéját, és megpillantottam saját magamat merev, fekete szemében. Nem csoda, hogy a feleségem és a lányom készséggel engedelmeskedtek nekem. Még én is megijedtem volna a saját ábrázatomtól.
Felálltam. A térdem ugyanúgy csikorgott, mint a kavicsok a lábam alatt. Davus fürgén, egy macska ruganyosságával felpattant.
– Pompeius nagyon bosszús lesz – jelentettem ki komoran.
– Én is ezt mondtam!
– Igaz, Davus, de ahogy a költő mondja: a rossz hír ragadós. Fiatal még a nap, és nem tartom szükségesnek, hogy azonnal átrohanjunk a városon értesíteni Pompeiust. Mit szólnál hozzá, ha folytatnánk a vizsgálódást, és megpróbálnánk kideríteni, hogy mit hozott Numerius?
– Már mondtam, megmotoztam, miután elvettem a tőrét. Csak egy kicsi erszény volt az övére kötve, és egy csíptető a kardhüvelynek. Semmi más.
– Ebben nem lennék olyan biztos. Segíts levenni a ruháit. Óvatosan! Mindent pontosan oda kell visszatennünk, ahonnan elvettük, mielőtt Pompeius emberei idejönnek a holttestért.
Jól szabott gyapjútunikája alatt Numerius egy vászon ágyékkötőt viselt. A haláltusa közben átázott a vizelettől, de mással nem szennyezte be. A polgári státust jelző gyűrűn kívül ékszer sem volt rajta. Levettem a gyűrűt, és szemügyre vettem. Szilárd vasból készült, és sem titkos üreg, sem rejtett eszköz nem volt benne. Az erszényében csak néhány érmét hordott: egy ilyen, káosztól fetrengő városban, mint Róma, nem is lett volna okos ennél többet vinni, pláne testőrök nélkül. Kifordítottam az erszényt. Ott sem volt rejtett zseb.
– Talán igazad van, Davus. Lehet, hogy tényleg semmi érdekes nincs nála... Hacsak nem... levennéd a saruját? Nekem már fáj a hátam a sok görnyedéstől.
A lábbeli felső része finoman cserzett fekete bőrből készült, amelybe bonyolultan összefonódó háromszögek mintáját nyomták. A sarut összezáró szíjak feltekeredtek az egész lábszárán. A vastag talp több réteg keményített bőrből állt, és szegecsekkel illeszkedett a lábbelihez. A saruban sem találtam semmit. Meleg volt, még mindig magában tartotta Numerius lábának szagát. Bizalmasabbnak éreztem azt, hogy a lábbelijében kotorászok, mint azt, hogy levetkőztettük vagy lehúztam a gyűrűjét. Már épp visszaadtam volna Davusnak, amikor észrevettem valami szabálytalanságot a többrétegű talpban, a saroknál. Mindkét sarun ugyanott jelent meg a torzulás. Két helyen megtört a talp középső rétege, körülbelül egy hüvelykujjnyi hosszúságban. Az egyik törés mellett egy kis lyukat vettem észre.
– Nálad van a tőr, amit Numeriustól vettél el?
Davus a homlokát ráncolta.
– Igen. Ó, már értem! De ha szét akarod vágni a saruját, inkább hozok egy jobb kést a konyhából.
– Nem, én Numerius tőrét akarom.
Davus benyúlt a tunikájába. Átadtam neki a sarut, ő pedig átnyújtotta nekem a fegyvert a tokjával együtt.
Bólintottam.
– Mit látsz ezen a hüvelyen, Davus?
Összevonta a szemöldökét. Azt hitte, valami rejtvényt kell megoldania.
– Bőrből készült.
– Igen, de milyen bőrből?
– Feketéből. – Látta, hogy elégedetlen vagyok, ezért tovább próbálkozott. – Díszesből.
– Milyen dísz van rajta?
– Nyomott... és ugyanazt a mintát vésték bele a tőr fából készült markolatába.
– Igen, összekapcsolódó háromszögeket.
Davus lenézett a kezében tartott lábbelire.
– A saruján is ugyanaz a minta van!
– Pontosan! Vagyis?
Davus zavarba jött.
– Vagyis – válaszoltam magamnak – ugyanabban a boltban készítették a sarut, ahol a tőrt. Olyan, mint egy sorozat vagy készlet. De azért elég szokatlan, hogy ugyanaz a kézműves ilyen különböző jellegű tárgyakat készítsen, nem igaz?
Davus bólintott, mintha követni tudná a gondolataimat.
– Szóval... kihúzod a tőrt, és felvágod a sarukat? Vagy nem?
– Nem, Davus. Kinyitom a sarukat, mint egy zárat.
A tőrt benne hagytam a hüvelyében, és szemügyre vettem a markolatot, amely kemény szíriai terpentinpisztáciafából készült, és elefántcsont szegéllyel illeszkedett a pengéhez. A háromszögminta zseniálisan eltakarta a markolatba rejtett kis üreget, de miután rájöttem, hol kell megnyomni a hüvelykujjammal, már könnyen kinyílt. A kis bemélyedésben egy apró kulcsot találtam – alig nagyobbat egy bronzforgácsnál, a vége felé kis hurokkal.
– Vőm, tartsd fel a sarut úgy, hogy felém legyen a sarka.
A bal kéz felé eső saruval kezdtem. A sarok szabálytalanságáról, a két keskeny törésről, amit észrevettem a középső rétegben, kiderült, hogy aprócska ajtók, egyik szélükön parányi zsanérral, a másikon parányi kulcslyukkal. Beleillesztettem az apró kulcsot az apró lyukba. Némi babrálás után halk kattanást hallottunk, majd feltárult a nyílás.
– Bámulatos! – suttogtam. – Micsoda kidolgozás! Milyen finom... és mégis elég masszív ahhoz, hogy járjanak rajta.
Elvettem a sarut Davustól, a napfénnyel szemben tartottam, és belenéztem a keskeny kis üregbe. Nem láttam semmit. Felfordítottam a sarut, és hozzáütögettem a tenyeremhez. Semmi sem esett ki belőle.
– Üres! – közöltem.
– Azért belevághatnánk – tanácsolta Davus segítőkészen.
Lesújtóan néztem rá.
– Vőm, hát nem azt mondtam, hogy mindent pontosan úgy kell visszatennünk, ahogy megtaláltuk, hogy Pompeius emberei ne lássák a kutakodásunk nyomait?
Davus bólintott.
– Ez a sarujára is vonatkozik. Na, most add ide a másikat!
Beletettem a kulcsot a zárba, és addig forgattam, amíg ki nem nyílt.
Ebben végre volt valami. Legnagyobb megdöbbenésemre vékony pergamendarabok hullottak ki az üregből.

 

 

II

– Mit írtak rá, apósom?
– Még nem tudom.
– Latinul van?
– Még azt sem tudom.
– Görög és latin betűket is látok, de összekeverték őket.
– Ügyes vagy, hogy észrevetted a különbséget.
Davus újabban Dianától vett leckéket, mert a lányom eltökélte, hogy megtanítja olvasni. Azért elég lassan haladt.
– De miért használnak görög és latin betűket is?
– Ez valamiféle kód, Davus. Amíg meg nem fejtem, én sem tudok többet kiolvasni belőle, mint te.
Közben bementünk a kertből a dolgozószobámba, és most egymással szemben ültünk az ablakomnál elhelyezett kicsi, háromlábú asztal mellett. A vékony pergamendarabokat nézegettük, amiket Numerius sarujából húztam elő. Összesen öt darab volt, olyan apró betűkkel teleírva, hogy csak hunyorogva tudtam kivenni őket. Első pillantásra értelmetlen zagyvaságnak látszott a szöveg, találomra kiválasztott betűk halmazának. Titkosírásra gyanakodtam, amelyben összevegyítették a görög és latin betűket.
Megpróbáltam elmagyarázni Davusnak, mi a titkosírás lényege. Hála Dianának, már megértette, hogy a betűk hangokat képviselnek, a betűk láncolata pedig szavakat takar, de még bizonytalanul használta az ábécét. Mialatt elmagyaráztam neki, hogy a betűket tetszés szerint fel lehet cserélni, aztán vissza, egyre nagyobb zavarodottság tükröződött az arcán.
– Én azt hittem, hogy a betűknek éppen az az értelmük, hogy nem változnak, hogy mindig ugyanazt a dolgot jelentik.
– Nos igen... – Megpróbáltam kitalálni neki egy hasonlatot. – Képzeld el, hogy a betűk álruhát vesznek fel. Vegyük példának a nevedet. A D mondjuk M-nek öltözik, az A T-nek, és így tovább. Máris kapsz öt betűt, amik egyáltalán nem látszanak szónak. Ám ha rájössz, hogyan kell átlátni ezeken a maskarákon, megfejtheted az egész szót.
Elmosolyodtam, bízva abban, hogy most nagyon okosat mondtam. A Davus arcára kiült zavarodottság viszont lassan kétségbeeséssé fajult.
– Bárcsak itt lenne Meto – motyogtam.
Két örökbe fogadott fiam közül a fiatalabbiknak lenyűgöző tehetsége volt a betűkhöz, és ennek a tehetségnek nagy hasznát is vette Caesar táborában. A híres vezér írnok segédtisztje lett. Meto elmeséléséből kiderült, hogy javarészt ő írta le Caesar visszaemlékezéseit a gallokkal vívott háborúról, ami szinte minden római fő olvasmánya volt az elmúlt egy évben. Metónál senki sem tudott jobban kódokat, anagrammákat és titkosírásokat fejteni.
De Meto nem volt Rómában, legalábbis még nem, habár mindennap egyre izgatottabban suttogtak az emberek Caesar várható érkezéséről, ujjongást váltva ki bizonyos negyedekben, másutt rémületet keltve.
– A titkosírás megfejtésének szabályai vannak – motyogtam hangosabban, és megpróbáltam visszaemlékezni a trükkökre, amiket Meto tanított nekem. – A titkosírás tulajdonképpen egy rejtvény, a rejtvényfejtés pedig csak játék, és...
– És minden játékban vannak játékszabályok, amiket egy bolond is követni tud.
Felnéztem, és megláttam a lányomat az ajtóban.
– Diana! Mondtam, hogy maradjatok a ház elülső részében. Mi lesz, ha a kis Aulus...
– A mama figyel rá. Nem engedi, hogy kiszökjön a kertbe. Tudod, milyen babonás a halottakkal kapcsolatban. – Csettintett a nyelvével. – Az a nyomorult rémségesen néz ki.
– Nem akartam, hogy lásd.
– Papa, korábban is láttam holttesteket.
– De nem...
– Nem, nem így fojtották meg őket. De csavarófát már láttam korábban is. Nagyon hasonlít arra, amivel Titus Treboniust fojtották meg pár évvel ezelőtt. Tudod, akiről bebizonyítottad, hogy a felesége ölte meg. A csavarófát megtartottad emlékbe. A mama megfenyegette Davust, hogy rajta fogja kipróbálni, ha boldogtalanná tesz.
– Szerintem csak tréfált. Manapság éppoly népszerű fegyver, mint a tőr.
– Davus, ügyesen segítesz papának?
Diana odasimult a férjéhez, és egyik karcsú karját izmos vállára csúsztatva megcsókolta a homlokát. Davus elvigyorodott. Diana hajából egy hosszú, fekete tincs hullott az orrára, és megcsiklandozta.
Megköszörültem a torkomat.
– Feltehetően egy titkosírással van dolgunk. Davusszal gyakorlatilag már meg is fejtettük. Eredj, Diana, menj vissza a mamádhoz.
– Íziszre és Oziriszra, papa! Hogy tudjátok elolvasni ezt a parányi írást?
Összeszűkített szemmel nézte a pergament.
– Minden ellenkező vélemény dacára, ami ebben a házban kering, sem süket, sem vak nem vagyok – csattantam fel. – Különben sem helyénvaló dolog a lányoknak az apjuk füle hallatára szitkozódni, még akkor sem, ha egyiptomi istenekről van szó.
Diana újabban mindenért rajongott, ami egyiptomi. Ő úgy fogalmazott, tisztelettel adózik anyja gyökereinek. Én inkább színjátszásnak neveztem.
– Már nem vagyok kislány, papa. Húszéves múltam, férjhez mentem, és anya lettem.
– Igen, tudom.
A szemem sarkából Davusra sandítottam, aki teljesen elmerült abban, hogy elfújja az orrából felesége ragyogó fekete hajtincsét.
– Ha egy titkosírást kell megfejteni, papa, engedd, hogy segítsek. Davus majd kimegy a kertbe, és őrködik, nehogy valaki megint felbukkanjon a tetőn.
Davusnak felcsillant a szeme. Bólintott, és azonnal el is indult az ajtó felé.
– Te is menj, Diana! – szóltam rá a lányomra. – Ne is lássalak.
Rám se hederített, csak leült Davus székébe velem szemben. Sóhajtottam.
– Sietnünk kell – mondtam. – Pompeius egyik rokonáról van szó. Ha jól sejtem, a Nagy Vezér már el is küldött valakit, hogy kutassa fel.
– Hol találtátok ezeket a pergameneket?
– Egy titkos rekeszben voltak a sarujában.
Diana felvonta az egyik szemöldökét.
– Csak nem Pompeius egyik kéme volt?
Haboztam a válasszal.
– Meglehet.
– Miért jött ide? Miért akart veled találkozni, papa?
Vállat vontam.
– Még alig tudtunk beszélni, amikor egy kis időre magára kellett hagynom.
– És aztán?
– Davus kiment a kertbe, megtalálta a holttestét, és riadót fújt.
Diana kíváncsian nyúlt az egyik pergamen felé.
– Vizsgáljuk meg a magánhangzókat és a sűrűn előforduló mássalhangzó-párokat...
– Illetve a gyakori szavakat, meg az esetet jelző végződéseket.
– Így van.
– Esetleg a valószínűsíthető szavakat.
– Valószínűsíthető?
– Olyan szavakat, amiket Pompeius kéme közvetíteni akarhat. Például... például olyat, mint maga a „Pompeius”. De sejtésem szerint inkább a „Magnus”, vagyis a „Nagy” lesz elrejtve benne.
Diana bólintott.
– Esetleg még a... Gordianus is.
Kissé ferde szemmel nézett rám.
– Talán.
Diana előkerített két íróvesszőt és két viasztáblát a jegyzeteléshez. Némán, külön-külön vizsgálgattuk a pergamendarabokat. Odakint a kertben Davus fel-alá járkált a napfényben, dallamtalanul fütyörészve és a tetőt kémlelve. Kihúzta Numerius tőrét a hüvelyéből, és azzal tisztogatta a körmét. A ház elülső részéből még mindig Aulus visítozását lehetett hallani, de néha átszűrődött Bethesda búgó egyiptomi altatódala is.
– Azt hiszem...
– Igen, Diana?
– Azt hiszem, megtaláltam a „Magnus” szót. Háromszor látom ugyanazt a betűsort ezen az oldalon. Nézd, a te oldaladon is szerepel.
– Hol?
– Itt: λνψcεq.
– Tényleg. Herkulesre, ilyen apró betűket! Ha igazad van, akkor a λ az M-et jelzi, a V az A-t...
– A ψ a G-t...
Jegyzetelni kezdtünk a viasztábláinkra. Diana átvizsgálta a pergamenjét, aztán két másikat is egymás után.
– Papa, megnézhetem a tiédet?
Odaadtam neki. A szeme cikázott a sorokon, majd megállapodott. Elállt a lélegzete.
– Mi az, lányom?
– Nézd meg ezt!
Egy betűcsoportra mutatott. ψ-vel kezdődött, és cεq-val végződött: azaz a kódunk szerint G-vel kezdődött és NUS-szal fejeződött be. Ezek között öt betű volt.
– Gordianus – suttogta Diana.
Dörömbölni kezdett a szívem a mellkasomban.
– Talán. Most felejtsük el a többi pergament. Nézzük csak ezt.
Arra a bekezdésre összpontosítottunk, amely közvetlenül a nevemet követte. Diana vette észre a rengeteg elszórt számot; nem annyira mennyiségek, mint inkább évszámok voltak, Varro divatos új dátumrendszere alapján, amely mindent Róma alapításától számít. A titkos jelek, amelyek (a GORDIANUS átírt változata alapján) a D és az I betűt is jelezték, az ötszázas és az egyes számot is szimbolizálták. Az évszámok kikövetkeztetésével kiderítettük, mely betűk jelzik a C-t, az L-et, az X-et és a V-t.
Egyre bővülő titkos ábécénk segítségével hamar megtaláltuk a szövegben elrejtett, ismerős neveket. Volt ott METO és CAESAR... ECO (a másik fiam)... CICERO... sőt még BETHESDA és DIANA is. A lányom inkább izgatottan, mintsem idegesen fogadta a saját neve látványát egy halott ember által dugdosott üzenetben. Ahogy tovább haladtunk, szembesültünk a levél fondorlatosabb részeivel: amellett, hogy a görög és a latin betűk keveredtek, a két nyelv kifejezései is egymást váltották, így kétféle megcsonkított és szabálytalan nyelvtan jött létre. Görögtudásom eléggé berozsdásodott az elmúlt években. Szerencsére Dianát viszont annyira lázba hozta az Egyiptom-mánia, hogy a Ptolemaioszok nyelvét is felelevenítette.
Élesebb szemének és gyorsabb íróvesszőjének köszönhetően hamar megelőzött. Egy-két hézagot és néhány bizonytalan pontot leszámítva sikerült nagyjából lefordítania a szöveget latinra, és le is firkálta gyorsan egy üres pergamenre. Amikor befejezte, megkértem, hogy olvassa fel.
– „Tárgy: Gordianus, akit Nyomozónak hívnak. Hűsége a Nagy Vezérhez: megkérdőjelezhető.”
– Egy hűségvizsgálat! – Megráztam a fejem. – Ezek a pergamenek bizonyára egy titkos aktacsomó részei, amelyekben kivizsgálják Róma különböző lakosainak hűségét. Valaki azt próbálja megbecsülni, hogy ki hova állna, ha sor kerülne egy...
– Háborúra Pompeius és Caesar között?
Milyen könnyedén kimondta Diana azokat a szavakat, amiknek én még a gondolatától is irtóztam! Neki nem voltak emlékei a polgárháborúkról, az ostrom alatt álló és leigázott Rómáról, az ellenséglistákról és elkobzott tulajdonokról, valamint a Forumon karóba húzott fejekről.
Diana tovább olvasott.
– „Plebejus. Származása homályos. Nem ismert, hogy volt-e katonai szolgálaton. Kora hatvan év körül.” Aztán itt van valami életrajzféle; egy időrendbe állított összefoglalás életed legfontosabb pillanatairól.
– Halljuk.
– „A 674. római év előtti tevékenységéről keveset tudni. Abban az évben gyűjtött adatokat Cicerónak Sextus Roscius apagyilkossági peréhez. Elnyerte Cicero háláját (ez volt az első komoly bírósági ügye), de Sulla ellensége lett. A következő években többször dolgozott Cicerónak és másoknak, gyakran gyilkossági ügyek kapcsán. Utazásokat tett Hispániába és Szicíliába.”
– „681. római év: Fabia és Licinia Vesta-szüzeket azzal vádolják, hogy nemi érintkezésbe léptek Catilinával és Crassusszal. Gordianus segítette a védelmet, de pontos szerepe nem ismert.”
– „682. római év: Crassus (azon az éjjelen, amikor kiadta a Spartacus elleni parancsot), felfogadja, hogy nyomozzon egy baiae-i rokonának halála ügyében. Itt sem ismert a pontos szerepe. Innentől fogva feszült a viszonya Crassusszal.”
– „684. római év: megszületik okos és gyönyörű lánya, Diana...”
– Ez nincs ott!
– Nincs, persze. Nyilvánvaló, hogy bárki állította is össze ezt a szöveget, nem tud mindent A következő bejegyzés így hangzik: „690. római év: meghal patrícius pártfogója, Lucius Claudius. Örököl egy birtokot Etruriában, és elköltözik Rómából.”
– „691. római év: ködös szerepet játszik a Catilina-féle összeesküvésben. Catilina után kémkedik Cicerónak, vagy fordítva, esetleg mindkettő? Innentől fogva feszült a viszonya Ciceróval. Eladja az etruszk birtokot, és megveszi jelenlegi lakóhelyét a Palatinuson. Feltételezhetően színleli a tisztes státust.”
– Színlelem? Ezt fel ne olvasd az anyádnak! Folytasd.
– „698. római év: segédkezik Clodiának, aki Marcus Caeliust vádolja a filozófus Dio meggyilkolásával.” – Diana hangja elakadt egy pillanatra. – „A szakadék mélyül Cicero és közte. (Cicero Caeliust védi.)”
Felmordultam.
– Minél kevesebbet tudnak arról az ügyről...
– ...annál jobb – fejezte be Diana, akivel hétpecsétes titokként őriztük Dio halálának körülményeit. Megköszörülte a torkát. – „702. római év: a Nagy Vezér felbéreli, hogy nyomozza ki Clodius halálának körülményeit a Via Appián. Kielégítő szolgálat.”
– Kielégítő? Csak ennyit tud mondani azok után, hogy a családunk annyit szenvedett az ő megbízatása miatt?
– Biztos vagyok benne, hogy Pompeius szerint bőségesen megkaptuk a jutalmunkat.
Diana sóvárgó tekintettel nézett a kert felé. Davus visszamosolygott rá, és integetett.
– Erről is jobb, ha minél kevesebb szó esik – motyogtam az orrom alatt. – Csak ennyi bejegyzés van?
– Van még egy a múlt hónapból. „704. római év, december: nem folytat ismert tevékenységet a jelenlegi...” – Összevonta a szemöldökét, és megmutatta az írást. – Ez egy görög szó, amit nem tudtam lefordítani.
Hunyorogva olvastam.
– Ez egy tengerészeti szakkifejezés. Azt jelenti: „hadmozdulatok”.
– Hadmozdulatok?
– Abban az értelemben, hogy két hajó feláll egymással szemben, csatához készülődve.
– Ó... szóval akkor: „nem folytat ismert tevékenységet a jelenlegi hadmozdulatokban Pompeius és Caesar között.”
– Ennyi? Az egész életutam néhány szedett-vedett bekezdésben? Nem tetszik nekem, hogy valami idegen egyszerűen összefoglalja az életemet.
– Van még itt néhány sor a családról.
– Halljuk.
– „Felesége: egy korábbi rabszolga, akit Alexandriában szerzett, neve: Bethesda. Politikailag nincs jelentősége.”
– „Egyetlen természetes utódja lánya, Gordiana, rövidebb nevén Diana, húsz év körüli, aki egy felszabadított rabszolga, bizonyos Davus felesége.”
– „Két fia van. Eco egy árva utcakölyök volt, most negyvenéves lehet, és a Menenius-famíliából házasodott. Nem lépett katonai pályára. A régi családi házban lakik az Esquilinus-dombon. Néha segít az apjának. Politikai kapcsolatai olyanok, mint az apjának – széles körűek, de képlékenyek és bizonytalanok. Hűsége a Nagy Vezérhez: megkérdőjelezhető.”
Felnézett a szövegből.
– A következő részt alá is húzták. „Érdekes lehet azonban a második fia, Meto, akit szintén örökbe fogadott. Eredetileg Marcus Crassus rabszolgája volt. Körülbelül harmincéves. Nagyon fiatalon katonai pályára lépett. A híresztelések szerint Catilina oldalán harcolt a pistoriai csatában. Rövid ideig Pompeiust szolgálta a 692. római évben. 693-tól Caesar mellett van. Többször bizonyította bátorságát Galliában. Megmászta a ranglétrát, hogy a legbelső körhöz tartozhasson. Kiemelkedő az irodalmi tehetsége: ő intézi a levelezést, segített megszerkeszteni Caesar beszámolóját a galliai hadjáratokról. Szilárdan benne van Caesar táborában – egyesek szerint még...” – Diana hangja elcsuklott.
– Igen? Folytasd.
– „...egyesek szerint még Caesar ágyában is.”
– Hogyan?
– Ez van ideírva, papa. Többé-kevésbé; az eredeti ennél durvább szöveg. Azt a részt görögül írták, de ismertem az összes szót.
– Felháborító!
– Miért?
– Meto természetesen szereti Caesart. Szeretned kell egy embert ahhoz, hogy bármikor képes legyél feláldozni magad érte. A hősnek kijáró imádat. Ez egyfajta kultusz a katonák között. Én magam soha nem értettem. De azért mégsem ugyanaz, mint...
Diana vállat vont.
– Meto soha nem avatott be a részletekbe a Caesarhoz fűződő viszonyát illetően, de azért hallva, hogyan beszél a kapcsolatukról, mindig feltételeztem, hogy...
– Mit feltételeztél?
– Papa, nem kell felemelned a hangodat.
– Úgy! Hát ezek szerint nem csak neked vannak vad feltételezéseid. Ez egy bizalmas tudósítás, amit egyenesen Pompeiusnak szántak! Caesar ellenségei harminc éve terjesztik az ilyen meséket, azóta, hogy összebarátkozott Nikomédesz királlyal. Még mindig lehet hallani a gúnyos hangokat a Forumon, amelyek Bitínia királynéjának nevezik. De hogy merik belevenni Metót ebbe az aljas pletykahadjáratba? Ne forgasd a szemed, Diana! Úgy teszel, mintha a bolhából csinálnék elefántot.
– Szerintem nem kellene kiabálnod, papa.
– Igen, nos...
Rátette a kezét a kezemre.
– Mindnyájan aggódunk Meto miatt, papa. Aggódunk amiatt, hogy ilyen közel áll Caesarhoz... és félünk tőle, hogy mi történhet ezek után. Csak az istenek tudják, mi lesz a következő lépés.
Bólintottam. Hirtelen nagy csend borult a szobára. A kert felől beszivárgó napfény ereje egyre gyengült; a nappalok rövidek januariusban. Lüktetni kezdett a halántékom. Órák óta dolgoztunk. Csak addig tartottunk szünetet, amíg felszítottuk a tüzet a szénserpenyőben, hogy ne fagyoskodjunk. Azóta táncoltak a lángok, és a szoba lassan megtelt füsttel.
Ránéztem a Diana előtt heverő szövegre, és láttam, hogy van még mit felolvasnia.
– Folytassuk – javasoltam. – Mi van még odaírva?
– „Néhány rabszolga a háztartásban. Közöttük két fiú, akiket Clodius özvegyétől szerzett nem sokkal a gyilkosság után. Korábban istállófiúk voltak Clodius villájánál a Via Appia mentén. Mopsus (az idősebb) és Androcles (az ifjabb). Gyakran küldöncként alkalmazza őket. A kis korsóknak hosszú a nyelük.” – Diana a homlokát ráncolta. – Ezt nem igazán értem.
– Ez egy idézet Ennius egyik színdarabjából. Azt jelenti, hogy a kisfiúknak nagyon éles a hallásuk, vagyis messzire nyúlik a fülük. Arra utalnak, hogy akár besúgónak is használhatom őket. Olvass tovább.
– Van még egy mondat Mopsusról és Androclesről: „Tekintve, hogy Gordianus előszeretettel fogad örökbe árvákat és rabszolgákat, lehet, hogy lesz még két fia?”
Diana felvonta a szemöldökét, és azt várta, hogy felelek-e rá valamit.
– Folytasd – mondtam végül. – Mi van még?
– Egy összefoglaló: „A kérdéses személynek nincs politikai hatalma, jelentéktelen a vagyona, de sokan becsülik, akik hatalommal és vagyonnal bírnak. Cicero egyszer azt mondta rá: »a legbecsületesebb ember Rómában,« de vajon miért tartják olyan tisztességesnek? Mivel soha nem foglal állást egyértelműen, sikerül felülemelkednie a csatatéren, és így szabadon mozoghat ide-oda. Akkor is megtartja a függetlenség és a semlegesség látszatát, ha az egyik tábor felbéreli. Célja inkább »az igazság kiderítése«, semmint az elköteleződés. A nyomozói képességeket egy diplomata tehetségével elegyíti. Ez adja az igazi értékét egy válsághelyzetben: olyan közvetítő, akiben mindkét fél bízik.”
– „Mások viszont ravasz számítónak tartják, aki visszaél a hatalmasok bizalmával, és nem biztosítja őket hűségéről. Milyen ember az, aki bérbe adja a hűségét, ráadásul minden esetben másnak?”
– „Egy előre nem látható krízishelyzetben vajon hova húzza a hűsége? Van egy szép háza a Palatinuson, és sikerült elkerülnie az adósságokat (függetlensége újabb bizonyítéka); nehéz megmondani, hogyan húzhatna hasznot egy forradalomból vagy polgárháborúból. Ugyanakkor rendhagyó famíliája az örökbe fogadott és felszabadított családtagokkal azt jelzi, hogy semmibe veszi a hagyományos római értékeket. Aggodalomra adhat okot kapcsolata Caesarral a fián, Metón keresztül. Ez a tény talán bizonyítja, hogy Caesar táborába húzna.”
– „Következtetés: Gordianus hasznára lehet a Nagy Vezérnek, de szemmel kell tartani.”
Diana felnézett.
– Ennyi.
Az orromat ráncoltam.
– Ravasz számító?
Ez a fullánk éppolyan fájdalmasan szúrt belém, mint a Metóval kapcsolatos mendemonda.
– Szerintem mindent egybevetve hízelgő beszámoló – közölte Diana. – Úgy tűnik belőle, hogy nagyon is körmönfont ember vagy.
– Ilyen zaklatott időkben a körmönfont emberek is elveszíthetik a fejüket.
– Akkor Davus legalább biztonságban lesz.
Komoly arccal nézett rám, aztán elnevette magát. Én is elmosolyodtam. Tudtam, hogy csak megpróbál felvidítani, de tényleg nem lehetett fogalma róla, milyen hatalmas veszély leselkedik ránk. Hirtelen ellágyultam az iránta érzett gyengédségtől. Megérintettem a haját.
Hirtelen valami zaj érkezett a ház elülső feléből. Davus bement a kertből. Egy perccel később már vissza is tért. Bevonult a dolgozószobába.
– Újabb látogató – jelentette be.
Egészen elsápadt.
– Ilyen késő délután?
– Igen, apósom. Maga a Nagy Vezér.

 

 

III

– Pompeius? Lehetetlen!
– Lehet, apósom, de mégis ott várakozik az előtérben fegyveres testőrök kíséretében.
– Ezek szerint megszegi a törvényt! Pompeiusnak állandó hadserege van. Mindegy, hogy a légiói Hispániában vannak, a seregeknek parancsoló prokonzuloknak nem szabad bejönniük a városfalon belülre.
Diana vette át a szót.
– „Nem hagynátok abba a törvények idézgetését, mikor nekünk kard van az oldalunkon?”
A lányom azt a híres kérdést idézte, amit Pompeius tett fel Szicíliában, amikor a helybeliek azt kifogásolták, hogy semmibe veszi a Rómával fennálló egyezményüket.
Nagy levegőt vettem.
– Hányan kísérik, Davus?
– Az előtérben csak ketten vannak. A többiek kint várnak az utcán.
Ránéztem a háromlábú asztalon kirakott pergamenekre.
– Numerius! Hádészra, hova lett a saruja? Ha Pompeius mezítláb találja...
– Nyugodj meg, apósom. A sarut visszatettem a lábára. Szerinted mivel foglalkoztam egész délután a kertben? Felöltöztettem Numeriust, visszahúztam a gyűrűt az ujjára, és visszaraktam az erszényét is a helyére. A tetem pont olyan, mint amikor rábukkantunk.
– Mi van a tőrével?
– Visszatettem a kis kulcsot a titkos rekeszbe, a tőrt pedig visszacsúsztattam a hüvelyébe.
– És a csavarófa? A kötél a nyakán?
Davus komor arccal bólintott.
– Még ott van.
Megint lenéztem az asztalra.
– Vagyis minden a helyén van, kivéve a pergameneket. Ezeket is vissza akartam tenni, mielőtt bárki eljön a testért. Ha Pompeius rájön, hogy eltűntek...
Davus a homlokát ráncolta.
– Talán ha megakadályozzuk, hogy Pompeius lássa Numeriust...
– Rejtsük el a hullát? Szerintem nem jó ötlet, Davus. Pompeius kétségtelenül tudja, hogy a rokona idejött, ezért van itt ő maga is. Ha megpróbáljuk valami ügyetlen módon eltüntetni a holttestet, és Pompeius rájön, annak mi lenne a vége?
Diana megérintette a karomat.
– Ha attól félsz, papa, hogy Pompeius valahogy megtorolja a titkos adatok elolvasását, elégethetjük a pergameneket. Ott ég a tűz a szénserpenyőben. Csak egy pillanat az egész.
Ismét tanácstalanul figyeltem a pergameneket.
– Igen, elégethetjük őket. Vagy visszagyömöszöljük őket Numerius sarujába, ha van még rá időnk. Akármelyik mellett döntünk, soha nem fogjuk megtudni, mi áll még bennük. Lehet, hogy írnak még valamit a fivéreidről, vagy valaki másról, akit szeretünk... – tanakodtam.
– Akkor hát dugjuk el őket valahova, hogy később folytassuk a megfejtésüket?
– És mi van, ha Pompeius úgy dönt, átkutattatja a házat, aztán meg is találják? Gordianus, a „ravasz számító”, csupa homályos kapcsolattal, birtokába jutott bizonyos titkos iratoknak, miközben a Nagy Vezér egyik rokona holtan fekszik a kertjében...
Diana karba fonta a kezét.
– Pompeiusnak nincs joga betolakodni ide. Nincs joga átkutattatni egy polgár házát.
A szemében lobogó tűz az anyját juttatta eszembe.
– Biztos vagy ebben, lányom? Tíz évvel ezelőtt a szenátus elfogadta a Különleges Dekrétumot. Utoljára akkor történt ilyen, amikor Cicero töltötte be a konzuli tisztet, és zendülés szításával vádolta Catilinát. Még túl kicsi voltál akkor, nem emlékezhetsz...
– Tudom, mit jelent a Különleges Dekrétum, papa. El szoktam olvasni a hirdetményeket a Forumon. Olyankor a konzulok és prokonzulok minden szükséges eszközt felhasználhatnak annak érdekében, hogy szavatolják az állam biztonságát. Szükségállapotot hirdethetnek.
– Minden szükséges eszközt... És te mégis azt hiszed, hogy Pompeius habozna feltúrni ezt a házat? Maradjunk a valóság talaján: Rómában jelenleg hadi törvények vannak érvényben. Már a puszta tény, hogy Pompeius fegyveres katonákkal vonult be a városba, is azt bizonyítja, hogy a szokásos törvények már nem élnek. Akármi megtörténhet. Akármi!
Diana arcán kissé megremegett a sziklaszilárd kifejezés. Még szorosabban fonta össze a karját.
– Ennek tudatában mihez akarsz kezdeni ezekkel az iratokkal, papa?
Bizonytalanul fürkésztem a pergameneket, és közben szinte megbénított a tanácstalanság. Sikerült jobban megfélemlítenem saját magamat, mint Dianát.
Hangokat hallottam a ház elülső részéből, és gyorsan a kert felé néztem. Láttam, ahogy Pompeius kilép a folyosóról a kertbe, a két testőrével egyetemben. Mindhármuk arcán zord elszántság tükröződött. Túl sokáig haboztam. A döntés már kicsúszott a kezemből.
Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy élesen jobbra fordulnak, aztán balra, és végigjönnek a kertet határoló oszlopos úton, egyenesen a dolgozószobám irányába. Pompeius balra pillantott. Olyan hirtelen állt meg, hogy az egyik embere nekiment. Az arckifejezéséből azonnal rájöttem, mit látott meg. Követtem a tekintetét, de Minerva szobra eltakarta a kilátást. Numerius holttestéből csak az egyik lábat láttam, és rajta a sarut, amiből kiszedtük az iratokat.
Visszanéztem Pompeiusra. Egy szempillantás alatt eltorzította a vonásait a gyötrelem. Felkiáltott, és odarohant a testhez. A két testőr rémülten vonta ki a kardját.
Diana nem várta meg, hogy akár egy szót is szóljak, csak felkapta a pergameneket a háromlábú asztalkáról, az általa leírt megfejtéssel együtt, odalépett a szénserpenyőhöz, és beledobta az egészet a lángokba. Nekem vagy Davusnak már késő lett volna ezt megtennünk, mert Pompeius vagy az egyik testőre meglátta volna, és később visszaemlékszik rá. De ki találhat kivetnivalót abban, hogy a házigazda lánya a szénserpenyővel piszmog?
Nagy levegőt vettem. Hát ennyit az iratokról. Bármi mást is tartalmaztak, örökre lemondhatunk a kiderítésükről.
Minerva szobra mögött Pompeius újabb gyászos kiáltást hallatott. A testőrei sietve átfésülték a kertet, beledöfködve a kardjukat a bokrokba, és fel-felsandítva a tetőre, ahogy korábban Davus is tette. Az egyikük megpróbálta távolabb húzni Pompeiust a holttesttől a folyosó felé, de a Nagy Vezér gyorsan elkergette magától. A következő pillanatban a testőrök berohantak az oszlopos udvarra; a vezérük dühödt kiáltása űzte be őket.
– Diana! Davus! Lapuljatok a falhoz! – kiáltottam. – Davus, kapd elő a tőrödet, és dobd a földre! Gyorsan! Ha meglátják, hogy nálad van, ledöntenek a lábadról!
Még be sem fejeztem a mondatot, amikor Davus tőre már a köveken volt, kezét pedig a falra szorította. Egy szempillantás múlva Pompeius három embere rohamozta meg a dolgozószobámat, kidülledt szemmel és kivont karddal.
A kertből a Nagy Vezér bömbölő ordítását lehetett hallani.
– Gordianus!
Megköszörültem a torkomat, és kihúztam magam. A szénserpenyő felé fordultam, mintha csak a kezemet melengetném, de közben meggyőződtem róla, hogy a pergamenekből már csak hamu maradt. Aztán visszafordultam az ajtó felé.
Belenéztem a legközelebbi testőr szemébe. Teljes harci díszt öltött magára, s annak részeként egy sisakot is, amely csaknem az egész arcát takarta.
– Engedjetek ki – szóltam rájuk. – A Nagy Vezér engem szólított.
A férfi hosszasan bámult rám, aztán felmordult. A három fegyveres épp csak annyira húzódott arrébb, hogy kimehessek közöttük az ajtón. Az egyikük szándékosan belelehelt az arcomba, hogy megszédüljek a fokhagyma bűzétől. A gladiátorok és a testőrök mindig egész fejnyi fokhagymákat ettek, mert hittek benne, hogy attól lesznek erősek. A másik testőr gondoskodott róla, hogy végigszántsa a karomat a kardja tompábbik felével. Ez a viselkedés arra utalt, hogy nem közönséges légiósok, hanem Pompeius személyes rabszolgái. Egyes rabszolgák szeretik fitogtatni az erejüket, amikor egy polgár kínos helyzetbe kerül. Nem örültem, hogy Dianát és Davust ilyen alakokkal kell egy szobában hagynom.
Egy újabb mély levegővétel után a kert közepére sétáltam. Pompeius meghallotta, ahogy a kavics csikorog a lábam alatt, és felnézett. Kövérkés arca, amely inkább arra termett, hogy nevessen és gúnyosan lenézzen másokat, most a bánattól mintha elferdült volna. Szinte meg sem ismertem.
Lazított az ölelésen, és elengedve egykori rokona holttestét, belenézett Numerius arcába. Aztán rám emelte a tekintetét.
– Mi történt, Gordianus? Ki tette ezt?
– Azt hittem, te tudod a választ erre a kérdésre, Nagy Vezér.
– Ne válaszolj rébuszokban, Nyomozó!
Pompeius elengedte a testet, majd felállt.
– Magad is láthatod, Nagy Vezér. Az én kertemben fojtották meg. A csavarófa még mindig ott lóg a nyakán. Épp indulni akartam a villádba, hogy elmondjam a szörnyű hírt...
– Ki tette ezt?
– A házamban senki sem látta a gyilkosságot, és nem is hallottak semmit. Csak egy pillanatra hagytam egyedül Numeriust, hogy bemenjek a dolgozószobámba. Aztán...
Pompeius dühösen megmarkolta a levegőt, és megrázta a fejét.
– Akkor hát ő az első! Ő halt meg elsőként. Hányan lesznek még? Átkozott Caesar! – Rám villantotta a tekintetét. – Semmi magyarázatod nincs erre, Nyomozó? Egyáltalán semmi? Hogy történhetett ilyen rémség éppen a te kerted közepén, teljesen észrevétlenül? Talán azt kellene hinnem, hogy Caesar hárpiákat küld le az égből, hogy végezzenek az ellenségeivel?
Egyenesen a szemébe néztem. Nagyot nyeltem.
– Nagy Vezér, fegyveres szolgákkal érkeztél a házamba.
– Tessék?
– Nagy Vezér, mindenekelőtt arra kell kérnem téged, hogy hívd vissza a testőreidet. Az én házamban nem bujkál orgyilkos...
– Hogy mered ezt kijelenteni, ha egyszer senki sem látta a gyilkosságot?
– Legalább a dolgozószobámból hívd ki az embereidet. Nincs szükség rá, hogy a lányom és a vejem fölött őrködjenek. Kérlek, Nagy Vezér. Igen, egy bűntény történt itt, az orrom előtt, de ennek ellenére megkérlek, tartsd tiszteletben a házam szentségét.
Pompeius sokáig olyan arccal nézett rám, hogy már-már a legrosszabbtól féltem. Legalább tíz testőr ácsorgott a kertben. Talán több is volt a házban. Mennyi időbe telne nekik felforgatni az otthonomat, és lekaszabolni minden lakóját? Persze nem pusztítanának el mindent, és a lakók közül is valószínűleg csak engem meg Davust ölnének meg. Az értéktárgyaimat és a rabszolgáimat elkoboznák, ami pedig Bethesdát és Dianát illeti... ennek a gondolatmenetnek nem is akartam a végére érni.
Farkasszemet néztem Pompeiusszal. Fiatal korában különlegesen szép férfi volt: az emberek a második Nagy Sándornak nevezték, hiszen éppolyan éles ésszel és vonzó külsővel áldották meg az istenek. A seregek parancsnoka az idők múlásával viszont sokat vesztett vonzerejéből, és nyájas vonásai is mintha belesüppedtek volna húsos arcába. Egyesek szerint éles esze is sokat tompult; a jelenlegi válságot is annak köszönhettük, hogy mindinkább hiányzott belőle az előrelátás és a kiegyezésre való képesség. Amikor Caesar szembeszállt a szenátussal, és bevonult Rómába, Pompeius tanácstalan és tétova maradt. Mintha a falhoz szorították volna. Ráadásul ebben a percben épp az én házamban tombolt, jól kiképzett gyilkosok egész hadával.
Én azonban álltam a tekintetét, és sikerült visszafognom a remegésemet. Végre elillant a feszült pillanat: Pompeius nagy levegőt vett. Én is ezt tettem.
– Benned aztán van hidegvér, Nyomozó.
– Jogaim vannak, Nagy Vezér. Polgár vagyok. Ez az én házam.
– Ez pedig az én rokonom. – Pompeius lesütötte a szemét, összeszorította az állkapcsát, és ránézett a testőrre, aki a dolgozószoba felé vezető ajtót állta el. – Te, ott! Hívd ki a szobából a társaidat. Gyertek vissza mind a kertbe!
– De Nagy Vezér, ennek a férfinak egy tőr van a lába előtt.
– És egy nagyon szép lányt tart a karjaiban – kuncogta egy másik hang odabentről.
– Idióták! Numeriust nem tőrrel ölték meg. Ennyi bizonyos. Gyertek ki onnan, és hagyjatok békét Gordianus családjának.
Pompeius nagyot sóhajtott, és abban a pillanatban úgy látszott, sikerült elkerülnünk a lehető legrosszabb sorsot.
– Köszönöm, Nagy Vezér.
Elfintorodott, mintha a saját visszafogottságától undorodna.
– Kimutathatod a háládat, ha meghívsz egy italra.
– Persze. Diana, kerítsd elő Mopsust, és hozass vele bort. – Diana Davusra nézett, majd rám, aztán bement a házba. – Te is, Davus. Be a házba.
– De apósom, nem akarod, hogy inkább itt maradjak, és elmeséljem...
– Nem – vágtam közbe fogcsikorgatva. – Azt akarom, hogy Dianával menj. Nézd meg, mit csinál Bethesda és Aulus.
– Ha tud valamit, maradnia kell! – szólt közbe Pompeius. Végigmérte a lányom férjét. – Mit tudsz arról, ami itt történt?
Láttam, ahogy Davus arcából kifakul minden szín. Pompeius olyan hangon szólította meg, ahogy a rabszolgákat szokta, Davus pedig megszokásból alázatosan, kissé megfélemlítve fordult a Nagy Vezér felé. Lesütötte a szemét.
– Úgy van, ahogy az apósom mondja, Nagy Vezér. Nem volt kiáltás, nem volt sikoly. Senki sem hallott lépteket vagy hasonló neszt. Az orgyilkos némán jött és némán ment el. Én csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor hallottam az apósom kiáltását, és kirohantam a kertbe.
Pompeius rám nézett.
– Hogy találtad meg?
– Mint mondtam, magára hagytam itt, a kertben, épp csak egy pillanatra szaladtam be a dolgozószobámba... – meséltem.
– Egy pillanatra?
Vállat vontam, és lenéztem a halott emberre.
– Mit keresett itt? – kérdezte Pompeius. – Miért jött el a házadba?
Felvontam az egyik szemöldököm.
– Azt hittem, erre a kérdésre tőled fogok választ kapni, Nagy Vezér. Nem te küldted hozzám?
– A városba küldtem, igen, hogy vigyen el néhány üzenetet. De nem hozzád.
– Akkor hát miért jöttél ide, ha nem őt kerested? – kérdeztem.
Pompeius haragosan összevonta a szemöldökét.
– Hol az a bor?
Betoppantak a rabszolgafiúk: Androcles kupákat hozott, Mopsus egy rézkorsót. Lopva és rémülten oda-odasandítottak a kertben fekvő holttestre, és közben remegő kézzel összevissza locsolták a jóféle nedűt. Az első kupát egyszerre hajtottuk fel, de Pompeius nyomban ismét teletöltette a sajátját, és megint az utolsó cseppig mohón megitta, mintha gyógyszer lenne. Megtörölte a száját, visszaadta a kupát Androclesnek, és egy rövid, türelmetlen kézmozdulattal elküldte a két fiút, akik visszairamodtak a házba.
– Ha mindenképpen tudni akarod – folytatta a Nagy Vezér –, egyenesen Cicero házából jöttem le az úton. Reggel Ciceróhoz küldtem el Numeriust egy üzenettel. Cicero azt mondta, hogy Numerius a te házadba jött át tőle. Nem számítottam rá, hogy itt meg fogom találni. Csak azt hittem, esetleg tudod, hogy innen hova indult tovább. Mi dolga lehetett veled, Nyomozó?
Megráztam a fejem.
– Akármi is volt, most már örökre az ő titka maradt.
– De Hádészra, hogy jöhetett be valaki ebbe a kertbe? És hogy jutott ki? Gondolod, hogy valaki leugrott a tetőről, aztán vissza tudott mászni? Szerintem ez képtelenség. Túl magas a tető, az oszlopok pedig beljebb vannak, ezért nem lehet kapaszkodóként használni őket. Erre még egy africai majom sem lett volna képes!
– Talán két férfi igen – vetette közbe Davus. – Az egyik felemelte a másikat a tetőig, aztán a másik felhúzta maga után.
– Davusnak igaza van – mondtam. – De egy ember is elég hozzá, ha van egy hosszú kötele.
Pompeius arca egyre bosszúsabb lett.
– De ki volt? És honnan tudta, hogy Numerius itt lesz?
– Biztos vagyok benne, Nagy Vezér, hogy ha kérdezősködsz...
– Nekem arra nincs időm. Ma éjjel elhagyom Rómát.
– Elhagyod?
– Még pirkadat előtt délre indulok. Ahogy mindenki más is teszi, akinek van egy csöpp józan esze, vagy maradt még benne egy jottányi hűség a szenátus iránt. Lehetséges, hogy nem hallottad a legújabb híreket? Hát soha nem dugod ki az orrod a dolgozószobádból?
– Manapság olyan ritkán, amilyen ritkán csak lehet.
Mérgesen nézett rám, és a szemében némi irigység is csillant.
– Azt azért remélem, tudod, hogy Caesar hat nappal ezelőtt átkelt Itáliába a Rubicon folyón a seregeivel együtt, és elfoglalta Ariminumot. Azóta Pisauram és Ancona is a kezére került, sőt elküldte Marcus Antoniust Arretiumba, hogy azt is foglalja el. Úgy halad, mint a forgószél! Most azt suttogják, hogy Antonius és Caesar is Róma felé tart, és satuba akarnak szorítani minket. A város védtelen. A legközelebbi hű légió Capuában állomásozik. Ha hinni lehet a pletykáknak, Caesar pár napon belül megérkezik, de talán csak órák kérdése.
– Azt mondod, pletyka. Lehet, hogy nem is több annál.
Pompeius gyanakvóan méregetett.
– Honnan tudsz te erről, elásva a kerted közepén? Az egyik fiad Caesart szolgálja, igaz? A fiú, aki egykor Crassus rabszolgája volt, és azzal szokott kérkedni, hogy Catilina oldalán harcolt. Egy sátorban alszik Caesarral, ha jól hallottam, és segít neki megírni a dagályos, öntetszelgő visszaemlékezéseit. Miféle kapcsolatban álltok ti ketten, Gordianus?
– A fiam, Meto, a maga ura, Nagy Vezér.
– Caesar az ő ura! És neked ki az urad, Nyomozó?
– Sok évbe és rengeteg római életébe került meghódítani Galliát, Nagy Vezér. Rengeteg polgárnak van olyan rokona, aki Caesar légióiban szolgált. Ettől még a családom nem Caesar fanatikus híve. Vegyük Cicerót... a fivére, Quintus, Caesar egyik tisztje, a pártfogoltja, Marcus Caelius pedig elszökött Caesar után, hogy együtt harcoljon vele. Mégsem mondaná senki Ciceróról, hogy Caesar pártján áll. – Visszafogtam magam, mert nem akartam említeni, hogy maga Pompeius is nőül vette egykor Caesar lányát, és csak Julia halála után váltak kibékíthetetlenné közöttük az ellentétek. – Nagy Vezér, én hűségesen szolgáltalak téged, amikor felbéreltél, hogy nyomozzak Clodius halálának ügyében, nem igaz?
– Mert megfizettelek, és mert abban a helyzetben nem lehetett választani köztem és Caesar között. Ez nem hűség! A hűség a rabszolgák és a katonák kötelessége, és verésekkel, vérontással, csatákkal lehet megerősíteni. Ezek a kötelékek tartják igazán össze az embereket. „A legbecsületesebb ember Rómában.” Így nevezett téged Cicero. Nem csoda, hogy senki sem bízik benned!
Pompeius undorodva fordult el tőlem, és letérdelt a rokonához. Most vette igazán szemügyre a holttestet, mert már túl volt a kezdeti felinduláson.
– Itt az erszénye, és benne vannak az érmék... Vagyis a gyilkos nem tolvaj volt. A tőre még benne van a hüvelyében. Arra sem volt ideje, hogy előrántsa. Úgy történhetett, ahogy te mondtad: a gyilkos hangtalanul lopózott be, és hátulról támadt rá. Nem is láthatta az arcát.
Az igazat megvallva, Numeriusnál nem volt tőr, amikor meghalt; Davus elvette tőle, és csak azután tette vissza, hogy átkutattuk a holttestet. Ezt nem mondhattam meg Pompeiusnak. Igaza volt, hogy nem bízott bennem.
Pompeius megsimogatta a halott ember arcát az ujjbegyével. Fogát csikorgatva igyekezett visszafojtani könnyeit.
– Valaki követte idáig, amikor átjött Cicerótól. Lehet, hogy már akkor a sarkában voltak, amikor ma reggel elhagyta a villámat, és csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy lecsapjanak. De ki volt az? Valaki Caesar táborából? Vagy a saját embereim egyike? Ha egy áruló ólálkodik körülöttem...
Haragvó tekintetét a fölénk magasodó Minervára emelte. A bölcsesség istennőjét a szobrász harci öltözetben, csatára készülődve ábrázolta, egyik kezében feltartott lándzsával, a másikban pajzzsal, fején rostélyos sisakkal. Az egyik vállán bagoly gubbasztott, a lába körül kígyó tekergett. Amikor Clodius halálának hírére zendülés tört ki, a felkelők feldöntötték, és az eséstől kettétört. Kisebb vagyont költöttem rá, hogy megjavíttassam a bronzszobrot, és újra is festették. Színei ismét olyan élethűek lettek, hogy a szűz istennő szinte megszólalt. Egyenesen ránk nézett, pillantása mégis mérhetetlen messzeségbe veszett; rá sem hederített a holttestre.
– Te! – Pompeius felállt, és a szobor felé rázta az öklét. – Hogy engedhetted, hogy ilyen dolog történjen az orrod előtt? Caesar Venust vallja egyik ősének, de neked az én oldalamon kellene állnod!
Némi izgés-mozgás támadt a testőrök között, mert zavarba hozta őket gazdájuk istenkáromlása.
– És te! – fordult felém. – A te válladat az a teher fogja nyomni, hogy meg kell találnod a gyilkost! A nevét akarom. Majd én igazságot szolgáltatok.
Megráztam a fejem, és lesütöttem a szemem, hogy elkerüljem izzó pillantását.
– Nem, Nagy Vezér, nem tudom megtenni.
– Miket beszélsz? Már végeztél ilyen munkát.
– Nagyon keveset azóta, hogy neked dolgoztam, Nagy Vezér. Most már nincs hozzá gyomrom. Ígéretet tettem magamnak, hogy visszavonulok a közszerepléstől, ha betöltöm a hatvanat. Ez egy éve meg is történt.
– Úgy látszik, nem érted, Nyomozó. Én nem kérem tőled, hogy találd meg Numerius gyilkosát. Én bérbe veszlek. Megparancsolom neked!
– Milyen hatalomnál fogva?
– Annál a hatalomnál fogva, amit a szenátus által elfogadott Különleges Dekrétum a kezembe ad!
– De a törvény...
– Nekem ne idézgesd a törvényt, Nyomozó! A Különleges Dekrétum felhatalmaz rá, hogy minden szükséges lépést megtegyek az állam megmentése érdekében. A rokonom, egyben az egyik ügynököm, megölése államellenes bűncselekmény. A gyilkos felkutatása szükséges ahhoz, hogy megóvjuk az államot. A Különleges Dekrétum felhatalmaz engem, hogy igénybe vegyem a segítségedet, akár az akaratod ellenére is!
– Nagy Vezér, biztosíthatlak róla, hogy ha meglenne hozzá az erőm, és az érzékeim is olyan frissek lennének, mint régen...
– Ha segítőre van szükséged, mint a vak Teiresziasznak, hívd a másik fiadat. Itt lakik Rómában, nem igaz?
– Ecót nem vonhatom be ebbe. Neki is van családja, akikről gondoskodnia kell.
– Ahogy gondolod. Akkor dolgozz egyedül.
– De Nagy Vezér...
– Egy szót se többet, Nyomozó! – Ridegen nézett rám, aztán végigmérte Davust. – Te ott! Egészséges ifjúnak látszol.
– Egy napig sem voltam még beteg, Nagy Vezér – felelte Davus óvatosan.
– Nem is tűnsz gyávának.
– Nem vagyok az!
– Remek! Ugyanis a Különleges Dekrétum arra is felhatalmaz, hogy új seregeket gyűjtsek. Te leszel az első újoncom, Davus. Szedd össze a holmidat. Ma éjjel velem együtt elhagyod Rómát.
Davusnak leesett az álla. Diana, aki eddig az ajtóból figyelt, most odaszaladt hozzá.
– Ez így nem igazságos, Nagy Vezér – szólaltam meg, amilyen higgadtan csak tudtam. – Davus most már polgár. Nem kényszerítheted arra, hogy...
– Ostobaság! Háborús szükségállapot van, és Davusnak kötelessége katonai szolgálatot teljesíteni, mégpedig akkor, ott és úgy, ahogy én akarom! Talán te akarod megmondani nekem, hogy mi a törvény?
– Papa, igaza van? – karolt bele a férjébe Diana.
Körbenéztem a felfegyverzett őrökön. Aligha számított valamit, hogy Pompeiusnak igaza van-e, vagy sem.
– Nagy Vezér, a városon nemsokára úrrá lesz a fejetlenség. Szükségem van a vejemre, hogy megvédje a házat.
– Nekem úgy tűnik, ezt a feladatot nem túl jól teljesíti. – Pompeius hangja elcsuklott, amikor lenézett Numeriusra. Keserűen nyelt egyet. – De nem akarlak megfosztani a védelemtől, ami a házadat és a családodat megilleti, amíg a rokonom gyilkosát megtalálod. Hagyok itt neked egy testőrt Davus helyett. Te, ott! – szólt rá az egyik rabszolgára, aki korábban betolakodott a dolgozószobámba, és fokhagymabűzt lehelt az arcomba. Nagyobb volt Davusnál, és még akkor is förtelmesen ronda lett volna, ha nincs eltörve az orra, és nem húzódik végig egy förtelmes sebhely az arcán. – Cicatrixnak hívnak, igaz?
– Igen, Nagy Vezér.
– Te itt maradsz, és felügyelsz erre a házra nekem.
– Gnaeus Pompeius, kérlek, ne tedd ezt! – suttogtam.
– De, Gordianus, ragaszkodom hozzá.
Ránéztem Davus és Diana jégszoborrá dermedt arcára. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas szikla nyomná a mellkasomat.
– Nagy Vezér, a rokonod halott. Az, hogy ez a dolog az én házamban történt, mély szégyenérzettel tölt el. De ahogy te magad mondtad, ő csak az első. Ezrek halhatnak még meg. Mit jelent egy gyilkosság, ha az összes törvényt felfüggesztik?
– Te kérdéseket teszel fel, Nyomozó. Én válaszokat akarok. Találd meg Numerius gyilkosát, és mi találunk módot rá, hogy visszaküldjük neked a vejedet.

 

Amint a nap utolsó sugara visszahúzódott a kertből, Pompeius emberei is kitették a lábukat a házamból, és magukkal vitték Davust meg Numerius holttestét. Pompeius nálam hagyta az eszközt, amivel a rokonát megfojtották, hátha hasznomra válik még a nyomozásban. Meg sem bírtam érinteni.
Diana zokogott. Közben Bethesda is előkerült a házból, és vádló tekintettel nézett rám. Mopsus és Androcles az unokám kezét fogva jöttek ki Bethesda után. Amikor a kis Aulus meglátta a förtelmes óriást, akit Pompeius hagyott a házban őrként, sírva fakadt, kitépte magát a két fiú szorításából, és rémülten visszatotyogott a szobájába.

 

 

IV

Cicero háza csak egy kőhajításnyira volt az én házamtól, a Palatinus-domb tetejét szegélyező út mentén. Általában ilyen rövid utakra is magammal vittem Davust, hogy biztonságban érezzem magam, kiváltképp sötétedés után. Még soha nem hiányzott ennyire.
Körülöttem szinte vibrált a levegőben a város nyugtalansága, mint az alvó, akit szörnyű rémálom gyötör. Sok-sok lépés nesze érkezett fel az alant elterülő völgyből, és a nyílt terek között apró szentjánosbogarakként cikáztak ide-oda a fáklyák. Mit kereshet ennyi ember éjjel az utcán? Arra gondoltam, hogy esetleg fogadalmi tüzeket gyújtanak a templomokban, és békéért imádkoznak... vagy sietve előkészítik a távozásukat... vagy dörömbölnek a bankárjaik bezárt ajtaján... vagy felvásárolják az utolsó adag élelmiszert és olajat az utcai árusoknál. Befordultam egy sarkon, és megpillantottam a Capitolinus-dombot. A csúcsán hatalmas szénserpenyőkben égett a tűz Jupiter temploma előtt: a jelzőtüzek arra figyelmeztették a rómaiakat, hogy megszálló sereg közeledik a város felé.
Két őr állt Cicero ajtaja előtt. Szinte teljesen közömbösen fogadták az ősz hajú látogatót, akit még egy testőr sem kísért.
Kapcsolatomat Ciceróval legjobb esetben is csak feszültnek lehetett nevezni. A magántitkárát akartam látni, akivel mindig is jobban megértettük egymást.
A fiatalabb őr megvakarta a fejét.
– Tiro? Soha nem hallottam ezt a nevet. Várjunk csak... nem arról van szó, aki meghalt, amikor a gazda hazafelé tartott Kikíliából?
A másik őr, akinek arcát sűrű borosta lepte, látta az arcomon a rémületet, és elnevette magát.
– Ne is törődj ezzel a bolond ifjúval. Csak pár hónapja van itt, és még nem találkozott Tiróval, aki egyébként nem halt meg, de az utazáshoz túl beteg.
– Nem értem. Itt van Tiro, vagy nincs itt?
– Nincs itt.
– Akkor hol van?
A másik őr eltűnődött.
– Hogy is hívják azt a helyet?... Görögországban, közel a vízhez...
– Van olyan város Görögországban, ami nincs közel a vízhez? – kérdeztem.
– P betűvel kezdődik.
– Piraeus?
– Nem...
– Patrae?
– Igen, az! Én is ott voltam a gazdával, amikor Kikíliában élt kormányzóként, és persze Tiro is ott volt. Múlt nyáron mindnyájan visszaindultunk Rómába. Kényelmesen utaztunk, lassan haladtunk. November környékén Tiro megbetegedett, és ott maradt a gazda egyik barátjával Patrae-ben. A gazda viszont továbbjött, és végül ebben a hónapban érkeztünk meg Rómába. Épp időben, hogy megünnepelhessük a születésnapját.
– Cicero születésnapját?
– Januarius második napján. Betöltötte az ötvenhetet. Azt mondják, pont egyidős Pompeiusszal.
– És mi van Tiróval?
– A gazdával írogatnak egymásnak, de nem változik a helyzet. Nincs igazán javulás, de nem is rosszabbodik az állapota. Az utazáshoz mindenesetre még nem elég erős.
– Értem. Nem is tudtam. Hát ez elég rossz hír.
– Tirónak? Nem hinném. Szerintem nagyon is jó helyen van. Patrae csendes és nyugodt. Ideális hely a lábadozáshoz. Nem is lennék mostanában Rómában, ha nem lenne két erős lábam, amelyek azonnal elvisznek, ha baj van.
– Tökéletesen érthető.
– Lakik még itt valaki, akivel találkozni akarsz?
– Találkozni akarok ? Nem. De azért mondd meg a gazdádnak, hogy Gordianus, a Nyomozó vár rá.

 

Akármilyen haragos is volt a viszony közöttünk Ciceróval az elmúlt években, ő könnyedén megfeledkezett róla. Csak egy pillanatot vártam az előtérben, és máris előkerült. Mereven hagytam, hogy átkaroljon, és megdöbbentett a melegség, amivel fogadott. Eszembe jutott, hogy talán túl sokat ivott, de nem éreztem rajta borszagot. Amikor elengedett, keményen a szemébe néztem.
Már előre felkészítettem magam rá, hogy az egyik legkellemetlenebb hangulatában fogok találkozni Ciceróval: amikor önelégült, gőgösen büszke az elért eredményeire, a hatalmasokhoz fűződő barátságára, a megadott tartozásaira, és kényeskedő döntőbíróként ítélkezik az erény nevében. Ehelyett egy szakállas, ritkuló hajú, vizenyős szemű férfit láttam. Úgy nézett ki, mint aki most kapta meg élete legtragikusabb hírét.
Intett, hogy kövessem. A házában ugyanolyan hangulat uralkodott, mint a városban: eltúlzott sürgölődéssel fedett kétségbeesés, ide-oda szaladgáló, idegesen sutyorgó rabszolgák. Cicero először a dolgozószobájába vezetett, ám a szoba is zsongott, akár egy méhkas; a rabszolgák rekeszekbe rendezték a tekercseket.
– Ez így nem lesz jó – mondta bocsánatkérően. – Gyere, van egy kis szoba a kert túlsó végében, ott nyugodtan beszélhetünk.
A szoba fényűzően berendezett kis helyiség volt, ahol egy pazar, vastag görög szőnyeg nyelte el a lépteink zaját. A pásztori idilleket ábrázoló falfestményeket csak a szoba közepére, egy háromlábú állványra helyezett szénserpenyő fénye világította meg. A pásztorok békésen szunyókáltak a bárányok között, miközben a szatírok útszéli templomok mögül leskelődtek.
– Még soha nem jártam itt – állapítottam meg.
– Nem? Ez volt az egyik első szoba, amit Terentia berendezett, miután visszajöttünk, és helyreállítottuk a házat, amit Clodius és a bandája porig égetett, mielőtt száműzetésbe küldtek. – Bánatosan elmosolyodott. – Azóta Clodius lett porrá, én viszont még mindig itt vagyok... és te is itt vagy, Gordianus. De vajon miért? Hogy lássuk, ahogy minden összeomlik?...
Cicero idegesen járkált körbe-körbe a szénserpenyő körül, alakja sötét árnyékokat vetett a falra. Hirtelen megdermedt, és kötekedő arccal nézett rám.
– Tényleg harminc éve, hogy először találkoztunk, Gordianus?
– Pontosan harmincegy éve.
– Sextus Roscius tárgyalása előtt. – Megrázta a fejét. – Milyen fiatalok voltunk! És bátrak, mint általában a fiatalemberek, akikben semmi belátás nincs. Én, Marcus Tullius Cicero, megtámadtam Sulla diktátort a bíróságon... és legyőztem! Most, hogy visszagondolok, el sem tudom képzelni, hogy lehettem annyira botor! De nem botorság volt az. Bátorság. Szörnyű gaztettet láttam, és meg akartam torolni. Tudtam, hogy veszélyes dolog, de folytattam, mert ifjú voltam, és azt hittem, meg tudom változtatni a világot. Most... most már nem hinném, hogy valaha is olyan bátor leszek megint. Attól tartok, túl öreg vagyok, Gordianus. Túl sokat láttam... túl sokat szenvedtem...
Az én emlékeim szerint Cicero indítékai soha nem voltak olyan tiszták, amilyennek ő lefestette őket – én inkább a csalafinta törtetés színeit festettem volna rájuk. Hogy bátor volt-e? Annyi bizonyos, hogy kockázatokat vállalt, és jutalomként hírnevet, tiszteletet és vagyont szerzett. Az is igaz, hogy Fortuna nem mosolygott rá mindig; vereségeket és megaláztatást is el kellett viselnie, főleg az utóbbi években. De ő sokkal nagyobb szenvedéseket okozott másoknak. Sok embert tárgyalás nélkül ítéltek halálra konzulsága idején, az állam megmentésének ürügyével.
Lehetséges egyáltalán, hogy valaki odáig jusson a politikában, mint Cicero, és közben ne mocskolja be a kezét? Talán nem. Engem inkább az háborított fel, hogy még mindig az erény és a józan ész szeplőtlen bajnokaként állította be magát. Még csak nem is póz volt; ő tényleg ilyennek látta magát. Töretlen önigazolása gyakran feldúlt, sőt felmérgesített. De most, hogy sötétség borult Rómára, és az embereknek nem maradt más választásuk, mint két katonai vezető közül valamelyik mellé állni, Cicero nem is látszott annyira elvetemültnek.
Megrázta a fejét.
– Te el tudod hinni? Hogy ismét megtörténik? Hogy megint át kell élnünk azt a borzalmat? Az életünk egy polgárháborúban kezdődött, és talán egy polgárháborúban ér véget. Jön a következő generáció, és az emberek elfelejtenek minket. De vajon tényleg nem emlékeznek rá, milyen volt a háború Sulla és az ellenségei között? Róma ostrom alatt roskadozott! És milyen rémségek következtek, amikor Sulla diktátor lett! Te emlékszel, Gordianus. Te itt voltál. Te fel tudod idézni a tátott szájú fejeket, véres karókra tűzve a Forumon. Becsületes, tiszteletre méltó polgárok fejét, akiket közönséges kincsvadászok fogtak el és gyilkoltak le. A vagyonukat elkobozták, majd elárverezték Sulla kegyeltjeinek. A családjukat kisemmizték és megbecstelenítették. Sulla megszabadult az ellenségeitől, megtisztította az államot, ahogy ő fogalmazott, aztán lemondott, és visszaadta a hatalmat a szenátusnak. Attól a naptól fogva minden nap minden óráját azzal töltöttem, hogy megakadályozzak még egy olyan iszonyatos csapást. És mégis... megtörténik. A köztársaság falai ismét megremegtek körülöttünk. Elkerülhetetlen volt ez? Nem adódott volna valami más út?
Kiszáradt a szám. Azt kívántam, bárcsak megkínálna borral.
– Talán még elsimulhatnak a nézeteltérések Pompeius és Caesar között.
– Nem! – A fejét rázta, és vadul hadonászott. – Lehet, hogy Caesar békeüzeneteket küld, és hajlandóságot színlel, de ez csupán a látszat, hogy később azt mondhassa: „Mindent megtettem, hogy fenntartsam a békét.” A békés megegyezés utolsó lehetősége is köddé foszlott abban a pillanatban, amikor átlépte a Rubicont. A folyó túloldalán még törvényesen kinevezett promagisztrátus volt, aki a római légiókat irányította. Attól fogva viszont, hogy fegyveresekkel átkelt a hídon, törvényen kívüli lett egy megszálló sereg élén. Most már nem válaszolhatunk neki mással, csak egy másik hadsereggel.
– Egyesek szerint – kezdtem halkan és óvatosan – a remény már napokkal korábban köddé vált, azon a napon, amikor a szenátus elfogadta a Különleges Dekrétumot, és kiüldözte a városból Caesar barátját, Marcus Antoniust. Azzal a lépéssel tulajdonképpen az állam ellenségének kiáltották ki Caesart. Te is ezt tetted Catilinával, amikor konzul voltál. Tudjuk, hogy végezte. Hibáztathatjuk Caesart azért, mert sereget gyűjtött, és megtette az első lépést?
Cicero sötéten nézett rám. A parázsból lassan lángra kapott közöttünk a régi ellenségeskedés.
– Úgy beszélsz, mint Caesar odaadó híve, Gordianus. Azt az oldalt választottad?
Odamentem a szénserpenyőhöz, és megmelengettem a kezem. Ideje volt témát váltani.
– Sajnálattal értesültem Tiro betegségéről. Ha jól tudom, még Görögországban van. Hallottál róla mostanában? Jobban van?
Cicerót szemlátomást megzavarta a hirtelen témaváltás.
– Tiro? Miért... Hát persze, hiszen Tiróval mindig is barátok maradtatok, még akkor is, amikor mi ketten nem voltunk jóban. Igen, azt hiszem, valamivel jobban van.
– Mi ez a betegség?
– Visszatérő láz, emésztési bántalmak, gyengeség. Felkelni sem tud, nemhogy utazni.
– Ezt nem jó hallani. A jelen körülmények között nagyon hiányozhat neked.
– Senkiben nem bízom annyira, mint Tiróban. – Csend lett, amit végül megint Cicero tört meg. – Ezért jöttél ide ma este, Gordianus? Hogy Tiro felől érdeklődj?
– Nem.
– Akkor miért? Biztos nem azért merészkedtél ki egy ilyen éjszakán, a tagbaszakadt vőd nélkül, hogy öreg cimborád és patrónusod, Cicero hogyléte felől érdeklődj.
– Igen, a tagbaszakadt vőm nélkül – ismételtem halkan, és felrémlett előttem Diana arca, meg Davusé, ahogy hátrafelé tekingetett, miközben Pompeius emberei elhurcolták. – Úgy értesültem, hogy Pompeius emberei korábban meglátogattak. Még korábban, reggeltájt pedig Pompeius egyik rokona, Numerius jött el hozzád.
Cicero összevonta a szemöldökét.
– Azok a nyavalyás őrök az ajtónál! Folyton jár a szájuk.
– Nem az őrök mondták el. Maga Pompeius. Miután elhagyta a házadat, hozzám jött.
– Számít ez?
– Numerius nem hagyta el élve a házamat. Megölték a kertemben.
Cicero elképedt. Kissé túlzottnak is éreztem a megrökönyödését. Emlékeztettem magamat, hogy egy szónokkal állok szemben, akinek a tömeg hátsó részén állókat is meg kell szólítania, és a megszokásból adódóan eltúlozza a reakcióit.
– Ez rettenetes! Azt mondod, megölték? De hogyan?
– Megfojtották.
– Ki?
– Ezt akarja megtudni Pompeius is.
Cicero felszegte a fejét, és felvonta a szemöldökét.
– Értem már. Az öreg kopónak ismét szagot kell fognia.
– A szag pedig először ebbe a házba vezetett.
– Ha azt hiszed, hogy bármi köze van Numerius nálam tett látogatásának a... a később történtekhez, hát ez... nevetséges.
– Lehet, hogy nevetséges, de te voltál az egyik utolsó ember, akivel beszélt. Az egyik utolsó... velem együtt... aki élve látta. Jól ismerted?
– Numeriust? Elég jól.
– A hangsúlyból ítélve gyanítom, hogy nem kedvelted különösebben.
Cicero vállat vont. Megint túl nagy ívűnek találtam a mozdulatot. Mi járhatott igazából a fejében?
– Nem volt benne semmi taszító. Többnyire kellemes fiatalembernek tartották. Pompeius egyik szeme fénye volt.
– Miért látogatott meg ma reggel?
– Híreket hozott Pompeiustól. „A Nagy Vezér elhagyja Rómát, délnek indul. A Nagy Vezér azt mondja, hogy aki barátja a köztársaságnak, azonnal ugyanezt teszi.” Ezt az üzenetet hozta.
– Úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Egy ultimátum.
Cicero óvakodva figyelte az arcomat, de nem felelt.
– Aztán el is ment?
– Nem rögtön. Beszélgettünk még egy kicsit... a város helyzetéről, meg hasonló témákról. Pompeius nem minden szövetségesének üzente meg, hogy elhagyja Rómát. A konzulok és egyes magiszterek maradnak, amolyan csontvázkormányzatként. Ennyi talán elég lesz ahhoz, hogy a várost ne tépje szét végérvényesen az örvény. A kincstárat viszont lezárják, a bankárok elmenekülnek, és minden holtpontra jut... – Megrázta a fejét. – Beszélgettünk egy kicsit... aztán Numerius elment.
– Kísérte valaki?
– Egyedül jött, és egyedül ment.
– Furcsa, hogy egy testőr sem vigyáz rá, miközben Pompeius ügyében jár-kel a városban.
– Most te is ezt teszed, Gordianus, ráadásul sötétedés után. Gondolom, Numerius olyan gyorsan és szabadon akart haladni, ahogy csak tudott. Biztos sok másik szenátort is fel akart még keresni a város különböző pontjain.
Bólintottam.
– Ezek szerint nem vitatkoztatok?
Cicero tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Lehet, hogy felemeltem a hangom. Azok az átkozott őrök! Azt mondták neked, hogy hallották a kiabálásomat?
– Nem. Olyan hangosan kiabáltál volna Numeriusszal? Mi bőszített fel ennyire?
Cicero nagyot nyelt. Ádámcsutkája fel-alá mozgott.
– Szerinted mit éreztem, amikor Numerius azt mondta nekem: hajnalra hagyjam el a várost? Másfél évig voltam távol Rómától egy nyomorúságos provincián, és most, hogy visszatértem, ki sem tudom fújni magam, mert megint rám parancsolnak, hogy csomagoljak, és iszkoljak el, mint akit üldöznek. Na és, ha felemeltem a hangomat? Ha kiabáltam? Akkor mi van?
– Most is felemeled a hangod, Cicero.
A mellkasára szorította a kezét, és mélyeket lélegzett. Még soha nem láttam ilyen feszültnek, és ettől magam is ideges lettem. Akármilyen hibákat lehetett nekik felróni, Pompeius és Cicero a római magabiztosság és önfegyelem mintaképei voltak; a hadvezéróriás és a politikai lángész. Mindketten sok akadállyal néztek szembe, de hosszú távon újra és újra győzedelmeskedtek. Most viszont valami végérvényesen megváltozott, és ezt mindketten érezték. Ugyanabban az évben születtek, kicsivel később, mint én, mégis úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki látja kétségbeesett szüleit: ha ők elvesztik az önuralmukat, akkor eltipor minket a káosz.
Cicero kissé visszafogta a hangját.
– Pompeius hibát követ el, ha elmenekül. Ha Caesar ellenállás nélkül behatolhat a városba, be fog törni a kincstárba, és megkaparintja az őseink vagyonát, hogy azzal vesztegesse meg az utcai bandákat. Összehívja azt, ami a szenátusból marad, adósokat, zúgolódókat, csőcselékszítókat, és abból állítja fel a törvényhozó testületet. Abban a pillanatban Pompeius és a többi menekülő válik törvényen kívülivé.
– Ezt Pompeiusnak is elmondtad?
– Igen. Tudod, mit felelt? „Sulla is megtette, én miért ne lennék képes rá?” Mindig Sullával példálózik!
– Nem értem.
– Sulla is itt hagyta a várost az ellenségei martalékává, aztán visszafoglalta. Pompeius volt az egyik parancsnoka. Harminc évvel később Pompeius azt hiszi, neki is sikerülni fog, ha arra kerül sor. El tudod képzelni a várost ostrom alatt? Járvány, éhínség, elharapódzó tűz... aztán a hódítás vérfürdője.
Belenézett a szénserpenyőben táncoló lángokba, és megint megpróbálta lecsillapítani magát.
– Pompeius már jó ideje azt játssza, hogy ő az új Sulla. Ha sikerül legyőznie Caesart, akkor is őt fogja utánozni. Diktátorrá választatja magát, és megtisztítja a szenátust. Összeírja az ellenségei listáját. Elkobzások, karókra szúrt fejek a Forumon...
– A te fejed biztosan nem lesz ott, Cicero.
Próbáltam egy kicsit megnyugtatni, de ő holtsápadtan nézett vissza rám.
– Miért ne lenne? Ha még holnap is Rómában leszek, Pompeius az ellenségének fog nevezni.
– Hát akkor kövesd.
– És tegyem magam Caesar ellenségévé? Mi lesz, ha ő győz? Soha nem térhetek vissza. Egyszer már száműztek Rómából. Soha többé! – Megint megkerülte a serpenyőt, és megállt velem szemben. A szeme szinte villámokat szórt a tűz fényében. Az izgága árnyékok baljóslatú maszkot vontak az arcára. – El kell döntenünk, melyik oldalon állunk, Gordianus. Nincs több érv, nincs több halogatás. Ez az oldal van, vagy a másik. De mivégre? Akárki győz, mindenképp egy zsarnokot kapunk a nyakunkba. Micsoda választás! Lefejeznek, ha a rossz oldalra állok, és rabszolga leszek, ha a jó oldalra.
A lángok felett a szemébe néztem.
– Úgy beszélsz, mintha még csak most készülnél dönteni Caesar és Pompeius között.
Lesütötte a szemét.
– Majd a következő órában... Egyre csak azt hajtogatom magamban, hogy mielőtt még egy óra eltelik, dobok a kockával, és hagyom, hogy Fortuna döntsön helyettem.
Szorosan összekulcsolt kézzel bámulta a padlót. A homloka páncéllá merevedett, a szája lefelé kunkorodott. Egyszer csak hangot hallottunk a folyosó felől, és Cicero is felnézett. Egy rabszolganő surrant be a szobába, és odament hozzá, hogy a fülébe súgjon valamit.
– A feleségem hív, Gordianus. Szegény Terentia! Itt hagyjam, rábízva a házat, vagy vigyem magammal? És mi lesz a lányommal? Amíg Kikíliában voltam, Tullia a hátam mögött hozzáment ahhoz a gaz Dolabellához! Az a tökkelütött két lábbal, szilárdan áll Caesar táborában. Mindent meg fog tenni, hogy a lányomat magával rántsa. Ráadásul a gyermekével várandós! Miféle világba fog születni az unokám? És a fiam? Marcus ebben az évben lesz tizenhat éves. Ha elérkezik a nap, amikor magára öltheti férfiúi tógáját, vajon Rómában leszünk a ceremóniára? Herkulesre, egyáltalán Itáliában leszünk még?
Ezzel a megválaszolhatatlan kérdéssel hagyta el a szobát. A rabszolganő utánasietett.
Egyedül maradtam.
Nagy levegőt vettem, és hagytam, hogy átjárjon a tűz melege. A falakra festett képeket figyeltem. Az egyik pásztor arca különösen megragadott: régi testőrömre, Belbóra emlékeztetett. Felpillantottam a mennyezetre, ahol a tűz fénye és az árnyékok körbetáncolták a füst által festett fekete foltot. Aztán lefelé néztem, és a sarum orrát szemlélgettem a geometrikus szőnyegmintán.
Ott álltam egyedül, elhagyatottan egy másik ember házában, és beburkolt a csend. Valamiért képtelen voltam mozdulni, egyszerűen megbénultam. Az egész nap folyamán ez volt az egyetlen pillanat, amikor megízleltem a nyugalmat. Nem akartam, hogy vége legyen. Magamra hagyott és elfeledett a világ, csak egymagam voltam, tökéletesen egyedül, félelmek és kötelezettségek nélkül. Abban a csendes szobában egy röpke pillanatig elképzeltem, milyen is lenne a háborítatlanság, és nagyokat kortyoltam belőle, aztán belemerültem, mint valami sötét, mély, elringató vízbe.
Ugyanaz a dilemma járt a fejemben, mint Cicerónak: Pompeius és Caesar nemcsak az államot tépték szét, hanem a családokat is, pedig Rómát nem lehetett olyan könnyen kettészakítani. Róma olyan volt, mint egy fonálcsomó, amelyen a politika, házasság, becsület és adósság vérszínű fonalai gabalyodnak össze menthetetlenül. Hogy is lehetne egy ilyen kölcsönös kötelezettségekből álló, bonyolult csomót középen kettévágni anélkül, hogy az egészet tönkre ne tennék? Hány római házban találtuk volna meg azon az éjjelen Cicero házának tükörképét, tanácstalanságtól felbolydult, halálra rémült lakókkal? Hogyan is dönthettünk volna bizonyossággal? Hiszen egyikünk sem látott a jövőbe.
Végül rászántam magam, hogy elhagyjam a békés kis szobát. Miközben kifelé mentem a házból, elhaladtam néhány sürgő-forgó rabszolga mellett, de senki sem észlelte a jelenlétemet. Az előcsarnokban aztán egy őr felemelte az ajtót eltorlaszoló zárat, és kiengedett.
Az utca forgalmasabb lett azóta, hogy megérkeztem. Az emberek talicskákkal és hordszékekkel, üzenetekkel és fáklyákkal rohangáltak. Róma leggazdagabb és leghatalmasabb lakói a Palatinuson építettek villát, és ők nyerhettek – vagy veszíthettek – legtöbbet egy polgárháborúban. Pompeius döntése, mely szerint elhagyja a várost, úgy izgatta fel a környéket, mint egy bot a hangyabolyt.
Még mindig ugyanaz a két őr állt Cicero házának bejáratánál. Egy nagy tiszafa tövébe húzódtak az egyik oldalon, így takarásba kerültek az utca tébolyult forgatagával szemben. Eszembe jutott, hogy megkérem az egyiket: kísérjen haza – ennyi udvarias figyelmesség járt volna nekem Cicerótól –, de aztán úgy döntöttem, mégsem teszem. Önkéntelenül ugyan, de már eddig is épp elég nagy kalamajkába kevertem őket, hiszen felkeltettem a gazdájuk gyanakvását velük szemben.
Viszont ha valóban annyira meg tud eredni a nyelvük, ahogy Cicero állította, bolond lettem volna, ha nem teszek fel nekik néhány kérdést.
– Űzött egy éjjelünk van – állapítottam meg.
– Kint is, bent is – bólintott az idősebb őr.
– Bent? Úgy érted, a házban?
– A feje tetejére állt minden. Egész nap így megy. Jó, hogy idekinn vagyunk, annál még a hideg is jobb.
– Úgy tudom, korábban még kiabálás is volt.
– Hát...
– A gazdátok mondta.
Erre végre átszakadt benne a gát.
– Ő kiabált a legtöbbet.
– Ez akkor történt, amikor Numerius vendégeskedett itt, Pompeius rokona?
– Igen.
– Gyakran látogatta meg a gazdátokat?
Az őr vállat vont.
– Néhányszor azóta, hogy a gazda visszatért Rómába.
– Igyekeztek túlkiabálni egymást, mi? Úgy értem, ha idáig kihallatszott.
Kissé lejjebb szegte a fejét, és halkabban folytatta.
– Furcsa. Mintha a hang felszállna a kertből a ház közepén, átrepülne a tető fölött, és itt szállna le az ajtó előtt. Valaki azt mondta erre, hogy akusztika. Ez a hely a tiszafa alatt olyan, mint az utolsó sor Pompeius színházában. Lehet, hogy a színpadot már nem látod, de minden egyes szót hallasz!
– Minden szót?
– Hát, lehet, hogy nem mindegyiket. De minden másodikat.
– Például...?
Az idősebb őr összevonta a szemöldökét, mert rájött, hogy kutakodom, ám a fiatalabbiknak csak most jött meg a kedve a beszédhez.
– Olyan szavakat mondott, hogy „áruló”, meg „titok”... meg „hazug”... meg olyat, hogy „a pénz, amivel Caesarnak tartozol”... és olyat is, hogy „mi lesz, ha elmondom Pompeiusnak?”
– Ezt Cicero mondta, vagy Numerius?
– Hát ezt nehéz lenne megmondani, mert egymás szavába vágtak. Bár szerintem a gazda hangja erősebb volt, mivel edzett szónok.
Szegény Cicero, pont a híres szónoki szakértelme árulta el!
– De melyikük mondta melyiket? Ki mondta azt, hogy „áruló”? Ki tartozik pénzzel...
Az idősebb őr előrelépett, és a könyökével gorombán oldalba bökte a társát.
– Elég a kérdésekből.
Elmosolyodtam.
– Én csak azt akartam tudni...
– Ha van még kérdésed, menj be a gazdához. Akarod, hogy megint bejelentselek?
– Már így is túl sokáig tartottam fel Cicerót.
– Akkor hát...
Karba fonta a kezét. Őszes szakálla szinte horzsolta az államat, miközben kitolt az utcára.
– Csak még egy utolsó kérdést – szólaltam meg. – A gazdátok azt mondta, hogy Numerius egyedül érkezett, és egyedül is távozott. De tényleg egyedül jött? Nem ólálkodott senki az utcán, miközben ők ketten odabent beszélgettek? Amikor elhagyta a házat, nem láttatok senkit, aki tovább kísérte, vagy esetleg követte?
Az őr nem válaszolt. Most már a társa is csatlakozott hozzá, és együttes erővel toltak kifelé az útra, majdnem egy imbolygó talicska elé, amit két gondatlan rabszolga húzott. A megpakolt talicska annyira kilengett, hogy kis híján nekiment a nem messze álló hordszékcipelő csapatnak. A hordszék meg is ingott, sőt hajszál híján kilökte magából az utasát – egy kövér, kopasz kereskedőt, aki a jelek szerint minden létező ékszerét és csecsebecséjét magára öltötte. Menekülés közben ügyelt rá, hogy egyetlen vagyontárgyát se hagyja hátra.
Az őröket megbénította a tömeges baleset lehetősége, és elvonta a figyelmüket is, ám amikor vége lett, megint felém indultak. Én nem mutattam félelmet, hanem egyikről a másikra néztem. Egyszeriben nagyon komikusnak látszott a helyzet, mint egy pantomimjáték a színházban. Az őrök felől érkező fenyegetés csak látszat volt. Túlfejlett kisfiúk voltak ahhoz a vadállathoz képest, akit Pompeius a házamban hagyott.
Nagyot sóhajtottam, és elmosolyodtam, amitől láthatóan zavarba jöttek. Miközben elfordultam, a szemem sarkából láttam, ahogy az idősebbik tarkón csapja a fiatalabbat.
– Te szószátyár! – motyogta.
A társa alázatosan behúzta a nyakát, és némán tűrte a szidalmazást.

 

A Palatinus-domb tetejét szegélyező út szélesebb, mint a legtöbb út Rómában. Két hordszék is elhaladhat egymás mellett úgy, hogy még egy járókelőnek is marad hely, és nem kell összeütköznie egy izzadt hordszékcipelő rabszolgával. Különben sincs sok esélye egy ilyen találkozásnak; ezt az utat kevesebben járják, mint a többit Rómában, hiszen hatalmas házak sorakoznak mellette, amelyek jócskán a város és a piacok zűrzavara fölé magasodnak. Csakhogy ezen az éjjelen ezt az utat is megtöltötték a mindenféle taligák, hordszékek és az emberek, és a fáklyahordozók serege szinte nappali világosságot teremtett. A fáklyák fényében boldogtalan arcok kavalkádját láttam: a szédült polgárok menekültek az otthonukból, a kimerült rabszolgák a csomagokat hurcolták, és az elszánt hírvivők átverekedték magukat a tömegen.
Többször is úgy éreztem, mintha követnének. Akárhányszor visszafordultam, a pillantásom beleveszett a háborgó sokadalomba. A látásom és a hallásom már nem a régi, mondogattam magamnak. Megtébolyultam, hogy egy ilyen éjszakán védelem nélkül indultam el.
Odaértem a házam bejárati ajtajához, és még egyszer utoljára hátranéztem. Megakadt a szemem valakin. A férfi testtartása és viselkedése ragadta meg a figyelmemet. Amolyan azonnali felismerés volt, ahogy a barátokat is rögtön kiszúrjuk a tömegben, vagy észrevesszük a szemünk sarkából. Ő viszont elfordult, mielőtt azonosíthattam volna az arcát, és elindult visszafelé, amerről én jöttem, méghozzá nagyon gyorsan. Beleveszett a tömegbe.
Minervára is megesküdtem volna, hogy a férfi, akit az imént láttam, Cicero titkára volt, Tiro, akinek Görögországban kellene lennie, hiszen túl beteg ahhoz, hogy felkeljen az ágyból.

 

 

V

Valahogy átvészeltem a hideg, görcsös, álomtalan éjszakát. Nem fáztam volna annyira, ha Bethesda is mellettem fekszik, ám ő Diana szobájában aludt. Ezzel legalább annyira büntetett engem, mint amennyire vigasztalta a lányunkat; ha Dianának a házastársa nélkül kell aludnia, akkor én is osztozzak a sorsában. Többször is felkeltem kiüríteni a hólyagomat, és körbesétálni a házat. Diana szobájából fojtott beszélgetés nesze szűrődött ki, és néha sírtak is, hosszasan, akár az éjszaka.
Másnap reggel, még mielőtt felöltöztem, ettem, illetve megkaptam volna az első becsmérlő pillantást Bethesdától, aki Dianával maradt bezárkózva, egy rabszolga jelent meg az ajtómnál. Üzenetet hozott. Mopsus kopogás nélkül rontott be a szobámba, és átadott egy viasztáblát. Kidörgöltem az álom maradékát a szememből, és olvasni kezdtem:

 

„Ha még Rómában vagy, és megkapod ezt az üzenetet, könyörgöm, siess hozzám azonnal. A hírvivőm mutatja az utat. Nem ismerjük egymást. Én Maecia vagyok, Numerius Pompeius anyja. Kérlek, gyere a lehető leghamarabb.”

 

Miközben a hírnök az utcán várakozott, kimentem a kertbe, még mindig a hálóingemet viselve. Ide-oda sétáltam Minerva szobra előtt, és dühösen néztem fel rá. Voltak napok, amikor visszanézett rám, de aznap reggel nem. Mit is tudhatna egy szűz istennő egy anya fájdalmáról?
Üres volt a gyomrom, de nem éreztem éhséget. Megborzongtam a gyapjúköpenyemben, és összedörzsöltem a tenyerem. Egy bizonyos kor felett az ember vére évről évre egyre hígabb lesz, míg végül olyanná válik, mint a lanyha víz.
Visszatértem a hálószobámba. Hogy kimutassam a tiszteletemet a halottak és egy halott ember anyja iránt, a legjobb tógámat választottam ki. A tóga viseletével legalább azt is megmutathatom, hogy akármi történjék, Gordianus ugyanolyan higgadtan végzi a munkáját, mint bármely más napon. Kinyitottam a ruhás ládámat, és beszippantottam a cédrusforgács illatát, amellyel távol tartottuk a molyokat; nincs szomorúbb látvány egy molyrágta tógánál. A ruhadarab pontosan úgy nézett ki, mint amikor legutóbb hazahoztuk a ványolóktól: fehér volt, mint a bárány szőre, szépen összehajtogatták, és lazán átkötötték egy zsineggel.
Behívtam Mopsust és Androclest, hogy segítsenek felöltözni. A tóga felvételénél általában Bethesda segített nekem; neki már úgy ment ez a művelet, mint a karikacsapás. A két rabszolgafiú is segédkezett már egyszer-kétszer, de még mindig csak halvány elképzelésük volt róla, mi is a dolguk. Az utasításaimat követve a vállamra borították a szabálytalan téglalap alakú gyapjút, beburkolták vele a mellkasomat, és megpróbálták eligazítani a redőket. Mintha négyen lettünk volna a szobában: én, Mopsus, Androcles és egy rakoncátlan tóga, amely mindenáron keresztbe akart nekünk tenni. Mihelyt egy redőt sikerült behajtani, egy másik helyen kibuggyant az anyag. A fiúk egyre idegesebbek lettek, és egymás kezét csapkodták. Én a szememet forgattam, figyelmeztettem magam, hogy türelmesebbnek kell lennem, és visszafogtam a hangom erejét.
Végül elkészültem. Miközben kifelé mentem, szembetalálkoztam Bethesdával, aki Diana szobájából jött ki. Hűvösen méregetett, mintha azt akarná mondani: nincs jogom ilyen ünnepi öltözéket hordani, amikor a lányom élete romokban hever. Kiengedett haja kócosan hullott alá, és látszott rajta, hogy nem aludhatott többet nálam. De én még így is csodálatosan szépnek láttam. Az idő sem tudta kilopni szeméből a varázslatos keleti csillogást. Talán a gondolataimban is tudott olvasni. Röpke csókot nyomott a számra, és belesuttogott a fülembe:
– Vigyázz magadra, uram!
Az előtérben Cicatrixba botlottam. A csúf óriás karba font kézzel támasztotta hátát a bejárati ajtónak, és lustán vakargatta a sebhelyet az arcán. Pimaszul rám sandított, majd arrébb lépett, hogy kimehessek.
Megköszörültem a torkomat.
– Ne engedj be senkit, amíg távol vagyok. Senki parancsát nem teljesítheted, csak a feleségemét és a lányomét. Megértetted?
Lassan bólintott.
– Tudom, hogy gazdám, a Nagy Vezér parancsára szemmel kell tartanom ezt a házat.
A mosolya cseppet sem lett bizonytalanabb.
Miközben kiléptem az utcára a hírvivőhöz, egy imát rebegtem Minervához, hogy vigyázzon a házamra.

 

– Hova megyünk? – kérdeztem a rabszolgát.
– Arra.
A testes fickó a Forumon túlra mutatott, az Esquilinus-domb felé. Gyanítottam, hogy elég egyszerű elme lehet. A hatalmasok szerettek analfabéta rabszolgákat használni az üzenetek küldésére, mivel csak azok a rabszolgák nem olvassák el a titkos üzeneteket, akik nem tanultak meg olvasni.
Az út ugyanolyan forgalmas volt, mint előző este. Átmentünk a túloldalra, helyet követelve az izgága hordszékek és kézikocsik között, egészen a Rámpáig, ami levitt minket a Forumra. Ez a sikátor is annyira megtelt emberekkel, hogy még járművek sem tudtak volna végighaladni. Lassan, sok bajlódással jutottunk le a térre. A tömeg hozzápréselt minket a Palatinus csupasz sziklaarcához, és jobbra eltakarta a tömeg a kilátást a Forum felé. Az emberek tülekedtek, ráléptek egymás lábára, fájdalmasan visongattak, és sértéseket köptek egymás felé. Ökölharc is kitört nem messze tőlünk.
Amikor még lejjebb ereszkedtünk, már nem a tömeg, hanem a Vesta-szüzek házának masszív hátsó fala takarta el előlünk a Forumot. Végre elértük a szűk elkerülősikátor alját, és besűrűsödtünk a sokadalomba, mint a juhok a karámba. Itt még keskenyebb lett a Rámpa, mert éles kanyart vett jobbra, a Vesta-szüzek háza és Castor és Pollux temploma közé. Most már félelmetes lett a tömeg nyomása. Mögöttem felsikoltott egy nő.
A kétségbeesés úgy suhant végig a tömegen, mint valami szurkáló hőhullám. Az emberek eszeveszetten menekülni kezdtek.
Belekaroltam a hírvivőbe. Hátranézett rám, együgyűen elmosolyodott, aztán a hónom alá nyúlt, és előretolt, szinte felemelve a földről. Körülöttem tengerként háborogtak az arcok. Egyesek a kíntól grimaszoltak, mások üvöltöttek vagy sikítottak. Volt, akinek a rémülettől kidülledt a szeme, de voltak, akik csak merev arccal, megbénulva álltak. Minden irányból csapkodtak és döfködtek a könyökök és a lengedező karok. Olyan tehetetlennek éreztem magam, mint egy kavics a lavina közepén.
Aztán a keskeny út hirtelen beletorkollott a nyílt Forumba. A hírnök magával húzott, és befordult egy sarkon. Feltámolyogtunk Castor és Pollux templomának lépcsőjére. Levegő után kapkodva rogytam le.
– Halálra is taposhattak volna! – kiáltotta a keménykötésű rabszolga.
Ő is éppoly szenvedélyesen szerette kimondani a nyilvánvalót, mint Davus. Miközben figyeltük a tömeget, az emberek folyamatosan áradtak kifelé a Rámpáról, szédülten és megrendülve, nagy részük sírva. Végre aztán elült a forrongás, és a következő járókelők már gyanútlan arccal szivárogtak lefelé a térre.
Amikor helyrejött a légzésem, továbbindultunk. Az egész Forum olyan valószínűtlennek látszott, mintha itt folytatódott volna a sikátorban elkezdődött lidércnyomás. Úgy éreztem magam, mint aki színházi jelenetek közt sétál, amik valami őrült szerző fejéből pattantak ki. Az emberek ki-be szaladgáltak a templomokból, fogadalmi gyertyákkal hadonásztak, és kiabálva kántálták imádságaikat. A családok tagjai ölelkezve vettek búcsút egymástól, fogták egymás kezét, és zokogtak, sőt sokan le is térdeltek megcsókolni a Forum kövezetét. A csavargó gyerekek a falak tövében leskelődtek, néha köveket dobáltak rájuk, és mocskos szájjal káromkodtak. A bankok és pénzváltók előtt összegyűlt csőcselék kővel hajigálta a bezárt ajtókat. Csüggedt asszonyok bóklásztak az üres árusítóbódék körül, amiket az áruhalmozók és a nyerészkedők csupaszítottak le. Az volt a legfurcsább, hogy az idegen emberek egyáltalán nem vettek tudomást egymásról. Mintha mindenki bezárkózott volna a saját kis külön tragédiájába, és a többiek zaklatott rohama ehhez csak hátteret biztosított.
Nem mindenki hagyta el Rómát, sőt épp ellenkezőleg. Vidékről egész hordákban érkeztek az emberek, hogy menedéket találjanak a városban. Ha hinni lehetett a pletykáknak, Caesar már valamelyik peremterületen járt, alig egy órára a város központjától. Vad gallok seregét vezette, akiknek teljes polgárjogot ígért: minden megölt római helyére egy gall lép, egészen addig, amíg Róma teljes férfilakossága lecserélődik Caesarhoz hű barbárokra.
A nagy káoszban váratlan látvány vonta magára a figyelmemet: szigorú rendben vonultak egymás mögött a bíborszegélyes szenátori tógát viselő magiszterek. Rajtam kívül csak ők hordtak tógát aznap a Forumon. Szokatlanul gyorsan mentek át a téren, tizenkét lictort, avagy törvényszolgát követve libasorban, és mindegyikük ott viselte a vállán a szertartásos vesszőnyalábot, a fascest. A tizenkét lictor azt jelentette, hogy egy konzuli felvonulást látunk, és a várakozásomnak megfelelően meg is pillantottam közöttük a két újonnan beiktatott konzult, Lentulust és Marcellust. Merev állkapocs, de nyúlszerűen ijedt szempár jellemezte őket, mintha bármely hirtelen hangra eliszkolhatnának a legközelebbi üregbe.
– Vajon miért vannak itt? – kérdeztem hangosan.
– Lares isten templomát hagyják el éppen – felelte Maecia hírvivője. – Akkor mentek be, amikor a te házadhoz igyekeztem. Valami szokatlan ceremóniát hajtottak végre. Hogy is hívják? A „megőrzés rítusát”. Megkérték a föld isteneit, hogy vigyázzanak a városra, amíg a két konzul távol van.
– Rómát egyszerre csak egy konzul hagyhatja el – magyaráztam, figyelembe véve az együgyűségét. – Az egyik elmehet hadjáratot vezetni, de a másik itt marad a város élén.
– Az lehet, de most mindketten elmennek a városból.
Még egyszer odanéztem Lentulusra és Marcellusra, és kétségem sem maradt, hogy a rabszolga igazat beszél. Még egy hónapja sem voltak konzulok, de talán utolsó alkalommal sétáltak végig hivatalos keretek között a Forumon. Innen a merev állkapocs, a rémült tekintet és a menet szokatlan fürgesége. A konzulok magára hagyják Rómát. Az állam cserbenhagyja az embereket. Órákon belül – vagyis ameddig Lentulus és Marcellus hazatér, majd csatlakozik a kifelé áramló, őrült tömeghez – semmiféle kormányzat nem marad a városban.

 

Maecia háza a Carinae negyedben állt, az Esquilinus-domb lejtőjének alján, ahol a telkek nagy része nemzedékek óta Pompeius családjának kezében volt. A Nagy Vezér birtoka sem volt messze az asszony otthonától, Maecia háza viszont nagyszerűségben meg sem közelítette a Nagy Vezér villáját. Egy csendes utcára nézett, falait frissen festették élénkkékre és sárgára. A sárga ajtón lógó fekete koszorú furcsa kontrasztot alkotott.
A rabszolga a lábával kopogtatott. Valaki kilesett a kémlelőnyíláson, majd feltárult az ajtó. Miközben átléptem a küszöböt, felkészültem a rám váró látványra.
Az előcsarnokon túl, a nyitott udvaron ravatalozták fel Numerius Pompeius holttestét. A lába a bejárati ajtó felé mutatott. A testet körülvevő örökzöld cserjék illata összekeveredett a szénserpenyőbe helyezett tömjén részegítő füstjével. A homályos reggeli fény sápadt elefántcsontszínű dicsfénnyel övezte fehér tógáját és viasszerű bőrét.
Erőt vettem magamon, hogy közelebb lépjek, és belenézzek az arcába. Valaki sokat fáradozhatott azzal, hogy eltüntesse róla a förtelmes grimaszt. A balzsamozók olykor eltörik az állkapcsot, vagy kitömik az orcákat, hogy elérjék a kívánt hatást. Numerius szinte mosolygott, mintha édes álmot látna. Úgy rendezték a tógáját, hogy elrejtsék a rút fojtogatásnyomokat a nyakán. De az én emlékezetemben még élénken élt, ezért a fogamat csikorgattam.
– Ilyen nehéz ránézni?
Amikor felemeltem a pillantásom, egy feketébe öltözött római matrónát pillantottam meg. Haja a vállára omlott, az arcát nem festette, de előnyösen világította meg az átriumba beérkező fény. Átvillant a fejemen, hogy talán Numerius nővére, ám jobban megnézve rájöttem, hogy csak az anyja lehet.
– Szerintem békésnek tűnik – jegyeztem meg.
Az asszony bólintott.
– De olyan arcot vágtál... biztos visszaemlékeztél rá, milyen volt, amikor megtaláltad. Én csak nemrég láttam meg, és addig... addig nem mutatták meg, amíg Pompeius úgy nem vélte, hogy a szemem elé kerülhet. Rendes volt Pompeiustól, hogy tekintettel van egy anya érzelmeire. Olyan borzalmas volt a látvány, amikor rátaláltál?
Próbáltam valami válaszfélét összeszedni.
– A fiad... – Megráztam a fejem. – Minél öregebb leszek, annál több halottat látok, és mégis egyre nehezebben viselem.
Maecia ismét bólintott.
– Márpedig az eljövendő napokban rengeteget fogunk látni. De nem válaszoltál a kérdésemre. Szerintem érted, mire célzok. Úgy nézett ki, mint... mint aki sokat szenvedett? Mintha az utolsó percekben arra gondolt volna, micsoda szörnyűség történik vele?
Bizseregni kezdett a tarkóm. Hogy válaszolhatnék egy ilyen kérdésre? Hogy elkerüljem a tekintetét, lenéztem Numeriusra. Miért nem elégedett meg azzal, hogy úgy emlékezzen rá, ahogy most látja: csukott szemmel és nyugodt arccal?
– Láttam a nyomokat a nyakán – folytatta az asszony halkan. – És a kezei... alig tudták szétválasztani őket. Elképzelem azt a dolgot a nyakán, és ahogy felnyúl, hogy leszedje. Elképzelem, mit érezhetett... mire gondolhatott akkor. Próbálom elterelni a figyelmemet, de mindig visszatér ez a kép.
Rendületlenül az arcomat nézte. A szeme vörös volt a sírástól, de most nem rezgett benne könny. Kiegyensúlyozott hangon beszélt, egyenesen állt, kezét összekulcsolva maga előtt.
– Nem kell attól tartanod, hogy zokogva összecsuklok – nyugtatott meg. – Nem vagyok híve a hajtépésnek, főleg nem idegenek előtt. Elfogytak a könnyeim. Legalábbis idegenek számára nem maradt több. – Keserűen elmosolyodott. – A rabszolgákat kivéve minden férfi elmenekült ebből a házból. Nekem kell eltemetnem Numeriust egymagamban.
– Hát a férjed?
– Meghalt két évvel ezelőtt. Ebben a házban Numerius két öccse lakott, és a nagybátyja, Maecius. A fivérem akkor költözött be a házba, amikor özvegy lettem. Most mind elmenekültek Pompeiusszal együtt, és rám hagytak mindent. Tudják, hogy megállom a helyem. Látták, milyen erős voltam, amikor a férjem meghalt, és azóta sem roppantam össze. Soha nem hátráltam meg, soha nem bújtam ki a kötelességeim alól. Erről vagyok híres. Én vagyok a római matróna mintaképe. Ezért nem kell félned, amikor arról kérdezlek, hogyan végezte a fiam. Ugyan ki mást kérdezhetnék, hiszen a te házadban történt, sőt ott is voltál. Ne tarts attól, hogy összeomlok, és hisztérikusan sírni kezdek. Úgy válaszolj, mint egy férfinak.
Fokozatosan egyre közelebb húzódott hozzám, ezért most már közvetlenül előttem állt, és felfelé nézett az arcomba. A fia tőle örökölte a szépségét. Hollószín haja sötét, ragyogó hullámokban omlott alá. Fekete ruhája kiemelte nyaka bőrének krémszínét és az enyhe pírt az arcán. Zöld szeme zavarba ejtő hevességgel mélyedt bele az enyémbe. Lehetetlen volt úgy gondolnom rá, mint férfira.
– A Nagy Vezér már biztos mindent elmondott neked, amit tudnod kell. Az ő kötelessége lenne, mint a fiú unokatestvére és a te rokonod... – hebegtem.
– Pompeius csak azt mondta el, amit szerinte tudnom kell. Hogy Numeriust... megfojtották. Hogy a támadás meglepetésszerűen érte hátulról, amikor a legkevésbé számított rá, és semmire nem maradt ideje. Pompeius szerint gyorsan történt, mint egy villámcsapás. Gyorsan és... fájdalmasan.
Ezt azért nem állítottam volna ilyen biztosan. Maecia tényleg azt akarta, hogy erősítsem meg a legrosszabb félelmeit? Mondjam azt, hogy egy csavarófával megölt ember, akinek semmi esélye a szabadulásra, jó ideig küzdhet az elkerülhetetlennel – ami számára kétségtelenül egy örökkévalóság –, mielőtt megadja magát? Tényleg ennyire izgatta, hogy mit gondolt és érzett Numerius azokban a végső, vakrémületben töltött percekben?
– Pompeius... az igazat mondta neked.
– De egyetlen pontos részletet sem – tiltakozott az asszony. – Pedig én nem tágítottam... Te is tudod, milyen. Ha a Nagy Vezérnek nincs több mondanivalója, akkor ne várj tőle több szót. De te ott voltál. Te találtad meg a fiamat. Te láttad...
– Láttam egy ifjút a kertemben álló Minerva-szobor előtt heverni.
– És a szerszámot is, amivel megölték.
Megráztam a fejem.
– Ne tedd ezt.
– Meséld el, kérlek.
Felsóhajtottam.
– Egy csavarófa. Más néven garott. Egyszerű eszköz, amivel csak ölni lehet, semmi mást.
– Pompeius azt mondta, hogy otthagyta nálad, hátha hasznát veszed a nyomozásban. El sem tudom képzelni, hogy nézhet ki egy olyan tárgy.
– Egy fadarab, akkora, mint az alkarom, de nem annyira vastag. Mindkét végénél egy lyukat fúrnak bele, és azokon fűzik át a kötelet, ami alig hosszabb a rúdnál. Aztán hurkot kötnek a végére.
– Hogy használják?
– Kérlek...
– Mondd el!
– Ráteszed a kötelet valakinek a nyakára, és megcsavarod a fát.
– Pompeius azt mondta, még mindig a nyakán volt.
– Vannak rá módszerek, hogy a fával úgy csavarják a kötelet, hogy nagyon erősen megszoruljon, az áldozat semmiképpen se tudja leszedni.
Maecia végigsimította krémszínű nyakát.
– Láttam a nyomokat. Most már értem is. – Csillámlani kezdett a szeme. – Amikor rátaláltál, és az a dolog még mindig rajta volt a nyakán, hogy nézett ki az arca?
Lesütöttem a szemem.
– Ahogy most.
– Nem nézel rám, amikor ezt mondod. Őrá tudsz nézni?
Próbáltam Numeriusra pillantani, de nem tudtam.
– Borzalmasan nézhetett ki, ha egy ilyen sokat tapasztalt férfit is így letaglózott.
– Igen, nehéz volt ránézni.
Az asszony behunyta a szemét. Szempillái között ott sziporkáztak a könnycseppek. Addig pislogott, amíg fel nem szívódtak.
– Köszönöm. Tudnom kellett, hogy halt meg. Most már foglalkozhatunk azzal a kérdéssel, hogy miért, és kinek a keze által. Pompeius azt mondta, hogy neked az ilyen kérdezősködés a hivatásod.
– Ez volt.
– Pompeius szerint segíteni fogsz nekünk.
– Nem hagyott más választást. – Maecia felvonta a szemöldökét. A jelek szerint egyáltalán nem tűrte a kertelést. – Azt nem mondta el a Nagy Vezér, hogy rákényszerített erre a feladatra?
– Nem. Én soha nem faggatom arról, hogy milyen módszereket használ. De segíteni fogsz?
Davusra és Dianára gondoltam, aztán eszembe jutott az otthonomban hagyott Cicatrix is.
– Megteszem, amit kell, hogy Pompeius elégedett legyen.
Maecia bólintott.
– Van valami... valami, amit nem mondhattam el Pompeiusnak.
– Egy titok? Bármi, amit mondasz, eljuthat a Nagy Vezér fülébe. Nem ígérhetem az ellenkezőjét.
Bizonytalanul vállat vont.
– Bármi is derüljön ki, Numerius már elszenvedte a következményeit. Lehet, hogy nem is lényeges. Csak egy anya megérzései...
– Mire célzol?
– Numerius és Pompeius között nem olyan tiszta a viszony, amilyennek látszott.
– Úgy tudom, Numerius volt a Nagy Vezér kedvence.
– Igen. Imádta. Numerius pedig mindig hű volt Pompeiushoz. De az utóbbi hónapokban... – Maecia maga hozta fel a témát, ám pár mondat után mégis mintha visszakozni lett volna kedve, – Az utóbbi hónapokban... ahogy egyre feszültebb lett a helyzet Caesar miatt, és a szenátusban egyre elkeseredettebb viták folytak... ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy háború közeleg, méghozzá nemsokára... lassan kételkedni kezdtem Numerius hűségében Pompeius iránt.
– Miért kételkedtél?
– Valami zavaros ügybe keveredett. Titokzatoskodott. Pénzről is szó volt...
– Pénz és titkok. Azt mondod, kémkedett?
– Kémkedett... vagy valami még rosszabb.
Most az asszony volt az, aki sem az én szemembe, sem a halott ifjúra nem tudott nézni.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem halkan.
– Találtam egy dobozt a szobájában. Tele volt aranyérmékkel... olyan súlyos volt, hogy fel sem tudtam emelni. Mi nem vagyunk gazdagok, soha nem is voltunk, hiába kötődünk Pompeiushoz rokoni szálakkal. El sem tudtam képzelni, hogy jutott hozzá annyi pénzhez.
– Mikor történt ez?
– Körülbelül egy hónapja. Emlékszem, azon a napon, amikor az egyik néptribunus, Caesar harci kutyája, Marcus Antonius, förtelmesen kikelt Pompeius ellen a szenátusban, nevetségessé téve az egész pályafutását, és amnesztiát követelve az összes politikai bűnözőnek, akiket Pompeius reformjai miatt száműztek a városból. „Minden távolba taszított, erényes rómait vissza kell hozni, és vissza kell adni nekik a vagyonukat, akár háború árán is!” Látod, egy asszony is értheti a politikát.
– Jobban, mint sok férfi, abban biztos vagyok. De mi a helyzet az arannyal?
– Aznap este megkérdeztem Numeriust, hogy honnan szerezte. Meglepte a kérdés. Nagyon nyugtalan lett. Nem akarta elárulni, akármennyire erősködtem. Rettentő... durván beszélt velem. Akkor jöttem rá, hogy valami nagy baj van. Numeriusszal soha nem veszekedtünk. A születésétől fogva nagyon közel álltunk egymáshoz. És miután meghalt az apja... Numerius volt az, aki a legjobban emlékeztetett rá, sokkal jobban, mint a fiatalabb fivérei. Felzaklatott, hogy valamit rejteget előlem. Aggódtam. Miközben forrong a város, Numerius gyűjti valahonnan az aranyat, ráadásul nem hajlandó beavatni engem, sőt be is ismeri, hogy bűnös...
– Bűnös?
– Azt mondta, hogy nem szabad Pompeiusnak beszélnem a pénzről. Vagyis nem tőle kapta az aranyat. Akkor hát kitől? És miért kellett Pompeius előtt titokban tartani? Közöltem vele, hogy nekem nem tetszik ez a dolog. Azt kérdeztem: „Ugye, valami veszélyes ügybe keveredtél?”
– Mit válaszolt?
– Azt mondta, ne emésszem magam. Azt mondta, tudja, mit csinál. Vak bizonyosság! Minden férfi ilyen volt a család apai ágán. Még nem találkoztam olyan Pompeiusszal, aki ne hinné magát legyőzhetetlennek.
– El sem tudtad képzelni, miben sántikálhat?
– Nem igazán. Tudtam, hogy Pompeiusnak ő a bizalmas hírvivője. Teljesen megbízott benne. Miért ne tette volna? Numerius úgy nőtt fel, hogy Pompeius rendszeresen vendégeskedett nálunk. Látta, ahogy gyerekből férfivá cseperedik. Pompeius mindig őt szerette legjobban a fiatalabb nemzedékből. De mostanában minden kifordult, és a feje tetejére állt. A fiatalok nem érzik, hogy mit jelent rómainak lenni. Mindegyik csak magával van elfoglalva, még a családot sem tartja fontosabbnak önmagánál. Annyi pénz áramlik be a provinciákból, hogy mindent eltorzít. Az ifjak összezavarodnak...
Az elvonatkoztatásokban keresett menedéket; könnyebb volt Róma problémáiról beszélnie, mint a saját gyanakvásairól. Bólintottam.
– Amikor azt mondtad, hogy Numerius a Nagy Vezér bizalmas hírvivője volt, arra céloztál, hogy titkokat bízott rá, ugye?
– Igen. – Maecia beharapta a száját. Megint csillogott a szeme. – A titkok értékesek, nem igaz? Az emberek akár arannyal is fizetnek értük.
– Lehet – fogalmaztam óvatosan. – Azt mondod, egy arannyal teli dobozt találtál. Esetleg volt ott valami más doboz is, ami meglepetést tartogatott magában?
– Mire célzol?
– Ha Numeriusnak az volt a dolga, hogy értékes ismereteket tároljon, például iratokat, akkor azoknak is kellett egy rejtekhely.
Az asszony megrázta a fejét.
– Nem. Csak az a doboz volt ott az arannyal.
– Megnézted újra? Úgy értem, miután...
Nyomatékosan ránéztem a holttestre.
– Előző éjjel végig fent voltam, és átkutattam a házat. Úgy tettem, mintha segítenék a fivéremnek és a fiaimnak csomagolni. Ha akad még itt meglepetés, én akartam megtalálni. Nem akartam, hogy a fivérem vagy Pompeius akadjon rá... esetleg az orgyilkos, aki végzett a fiammal. Nem találtam semmit. – Kimerülten sóhajtott. – Te meg vagy róla győződve, hogy Numerius kém volt, ugye? Meg sem lepődsz rajta.
– Úgy van, ahogy mondtad: egy fejre állt világban élünk. Az emberek... bármire képesek. Még a jó emberek is.
– A fiam kém volt. Tessék, most mondtam ki először hangosan. Nem is esett olyan nehezemre, mint hittem. De a többi... nem tudom a számra venni, hogy...
– Áruló? Lehet, hogy nem volt az. Lehet, hogy Pompeiusnak kémkedett, és nem ellene.
– Akkor miért félt tőle, hogy Pompeius tudomást szerez az aranyról? Nem, Pompeius háta mögött mesterkedett valamiben, kétség sem fér hozzá.
– És szerinted ezért kellett meghalnia?
– Mi másért? Nem voltak személyes ellenségei.
– Hacsak nem titkolt előled valami mást is.
Olyan dühödten nézett rám, hogy végigfutott a hideg a hátamon. Hirtelenjében nagyon kihűlt az átrium. A felhős égbolton még jobban megcsappant a fény, csupán valami lágy, erőtlen sugárzás maradt, amely még árnyékokat sem keltett. Numerius úgy festett a ravatalon, vértelenül, fehér öltözetben, mint egy színtiszta elefántcsontból kifaragott szobor.

 

 

VI

Amikor hazafelé tartottam Maecia házából, még nagyobb zsibongást tapasztaltam a Forumon, mint amikor odamentem. Az emberek szinte megvadultak, a pletykálkodás elfajult.
Hirtelen egy öregember karolt belém.
– Hallottad? Caesar a Collina-kapunál van!
– Furcsa – feleltem. – Pár perccel ezelőtt egy halárus azt mondta nekem, hogy a város ellenkező végében van, és a Capena-kapun jön be egy gall sereg élén, kezében karóval, amire Pompeius feje van tűzve.
A vénember rémülten hőkölt hátra.
– Ezek szerint a barbárjaival közrefogta a várost! Jupiter, segíts!
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, elinalt onnan. Csak gúnyolódni akartam az öregen azzal, hogy rögtön egy ellentétes híresztelést vetek fel; ám ő mindkét pletykát elhitte, és már nyargalt is a tömeg felé, hogy elújságolja: a város elveszett.
Egyedül folytattam utamat a Forumon keresztül. Maecia felajánlotta, hogy kísérőként mellém adja a hírnökét. Elutasítottam. Az egy dolog, hogy elvezetett az asszony házához, de egész más lett volna kihasználni a nagylelkűségét. A fivére és a fiai már elhagyták a házát, ezért mindössze két férfi rabszolga tudott vigyázni rá. Ki tudja, hogyan tiporják szét a jog és törvényesség utolsó maradékait a városban az elkövetkező órákban, főleg ha igaz, hogy Caesar közeleg?
Láttam, hogy a Rámpán sokan vannak, de az út most nem dugult be a tömegtől. Mindkét irányban kényelmesen gyalogoltak az emberek. Mégis összeszorult a szívem, amikor beléptem a Vesta-szüzek háza és Castor és Pollux temploma között megbújó sikátorba. Nyomát sem láttam az aznap reggeli fejvesztett rohamnak, amíg be nem fordultam a balra vezető, éles kanyaron. A lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam a vért a macskaköveken, amit azóta szétmaszatolt a több száz láb. Eszembe jutott a sikító nő. Tehát valakit agyontaposott a tömeg. Meggyorsítottam a lépteimet, és felfelé indultam a dombon.
A Rámpa helyenként olyan, mint egy alagút, mert sűrűn beárnyékolják a tiszafák. Az egyik ilyen árnyékos ponton történt meg másodszorra, hogy úgy véltem, Tirót pillantottam meg.
Az arcát nem láttam, csak a tarkóját. A hegymászástól nyilván kifulladt, mert – az iramon mit sem lassítva – éppen levetette sötét köpenyét a válláról, és felvillantotta az alatta viselt zöld tunikát. Volt valami a mozgásában, ami felébresztette az emlékeimet, és előidézte azt a nyugtalanító, nagy erejű, de röpke állapotot, amit akkor szoktam érezni, amikor újraélek egy régi pillanatot. Előfordult, hogy Tiro mögött sétáltam fel a Rámpán, úgy harminc évvel ezelőtt, vagy láttam valaha, hogy ugyanilyen mozdulattal leveti a válláról a köpenyét? Esetleg csak az elmém játszadozott velem? Öreg vagy, mondtam magamnak, alig kapsz levegőt, foltok táncolnak a szemed előtt, és egy idegen hátat bámulsz egy borús napon, egy fa sűrű árnyékában. Egyszeriben nevetségesnek találtam a gondolatot, hogy egy régi barátot látok viszont, akinek Rómától nagyon messze kellene lennie, a tenger túlpartján. Mégis, szerettem volna látni az arcát, mert akkor legalább megnyugtatott volna a tudat, hogy tévedtem.
Gyorsabban folytattam az utam. A kaptató egyre meredekebb lett, nekem meg egyre kevesebb levegőm maradt. A foltok mind jobban sűrűsödtek a szemem előtt, és összegyűltek a járókelők is, elzárva a kilátást. Apránként teljesen szem elől tévesztettem az ismerős alakot. Aztán ismét feltűnt a zöld tunika, sokkal messzebb, sokkal magasabban.
– Tiro! – kiáltottam.
Tényleg megállt egy pillanatra, felszegte a fejét, aztán továbbsietett? Vagy csak képzelődtem?
– Tiro! – szóltam még egyszer zihálva.
Ezúttal meg sem torpant. Sőt, még jobban igyekezett. Jóval hamarabb érte el a Rámpa tetejét, mint én. Mielőtt eltűnt volna, jobbra láttam fordulni, Cicero háza felé.
Én is felértem a sikátor tetejére, majd elnehezülve rogytam le egy tiszafa tönkjére. A termetes fa évekig állt azon a helyen, már sokkal korábban ott volt, mint ahogy én a Palatinusra költöztem, mi több, a kertemből láttam is a koronája tetejét. Azon a télen, még az elején, irtózatos vihar kerekedett, és kidöntötte a fát. Az ágait felaprították tűzifának, ám a tönkjét ott hagyták, hogy kényelmesen megpihenhessen az, aki kifáradt a Forumról való felmászásban. Szegény öreg tiszafa, gondoltam magamban, nem jó már semmire, és mégis van haszna. Nevettem volna, ha marad bennem annyi szusz. Pompeius azt várta tőlem, hogy kerítsek kézre egy gyilkost. Ehhez képest arra sem voltam képes, hogy kövessek valakit a Rámpán.

 

A haragos tekintetű Cicatrix vonakodva engedett be a saját házamba.
– Látogatód van – közölte gorombán, fokhagymabűzt lehelve.
A kertben várt rám Bethesda, Diana és a kis Aulus. Ezúttal Eco is csatlakozott hozzájuk.
– Papa! – Eco kétségbeesve nézett rám, és csontjaimat megropogtatva átölelt. – Hallottam a hírt Davusról. Hádészba Pompeiusszal!
– Ne ilyen hangosan. Az egyik embere itt van a házban.
– Igen, láttam, amikor bejöttem. Mama és Diana ezt is elmagyarázták. Pompeius egy utolsó zsarnok!
– Végy vissza a hangodból.
Eco viszont egyre hangosabban beszélt, mintha azt akarná, hogy Cicatrix minden szavát hallja.
– Nevetséges, hogy egy polgárnak minden alkalommal suttognia kelljen a saját otthonában, amikor kiejti az úgynevezett Nagy Vezér nevét!
Nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára ilyen ellenségesen kikelni az én kiegyensúlyozott fiamat. A válság mindnyájunkból szokatlan viselkedést váltott ki.
– Magaddal hoztad Meneniát és az ikreket is? – kérdeztem.
– Amikor akkora tömeg tolong a Forumon? Nem, otthon vannak, biztonságban.
– Hogy viselik a helyzetet?
– Titus és Titania már elég nagy ahhoz, hogy tudják: komoly baj van. Az ember nem titkolózhat két tizenegy éves gyerek előtt. De még nem igazán értik, hogy mi történik, vagy mi történhet.
– Szerintem senki sem érti, még Caesar és Pompeius sem. Hát az anyjuk?
– Olyan nyugodt, mint az Alba-tó vize, noha a Menenius család is kettészakadt, mint megannyi római família. Egyesek Pompeiust támogatják, mások Caesart, a maradék pedig próbál egy lyukat találni, ahol meghúzhatja magát, amíg véget ér a válság. De ne aggódj miattunk, papa. A Clodius-féle zendülések után sok erőfeszítést és pénzt fektettem abba, hogy a régi családi ház biztonságos legyen. Most már olyan, mint egy erődítmény: egy halom retesz torlaszolja el az ajtókat, és egy halom vashegy áll ki a tetőből. Ha jól sejtem, neked is szükséged lett volna valamire a tetőn, amivel megakadályozhatod a behatolást. – Felnézett a tetőre, ami a fejünk felett körbevette a kertet. – Sajnálom, ami Pompeius szerencsétlen rokonával történt. Az viszont egyenesen felháborító, hogy Pompeius egy ilyen tragédiát felhasználva a szolgálatába kényszerít téged, és szó szerint elrabolja Davust...
– Ami megtörtént, megtörtént – vágtam közbe.
Bólintott.
– Csak egy újabb probléma, ami megoldásra vár. Mindig azt mondtad nekem, hogy nincsenek nagy problémák, csak sok egymásba fonódott, apró-cseprő gond, mint a kötélre kötött csomók. Kezdd el az egyik felén, és mássz fel a másikra. Ez a legjobb taktika, ha a világ darabokra hullik körülötted. Hol kezdjük?
– Kezdd azzal, hogy hazamész Meneniához és az ikrekhez. Lehet, hogy veszélyes éjszakának nézünk elébe.
– De nem kis gondot jelent nekünk az, hogy...
– Pompeius kielégítése és Davus visszaszerzése nem a mi gondunk, hanem az enyém, Eco. Egyedül az enyém. Én vagyok felelős mindazért, ami történt. Majd kitalálok valamit.
Diana szólalt meg.
– Papa, ne beszélj így. Szükséged lesz Ecóra, hogy...
– Nem. Nem akarom belekeverni. Eddig még sem Pompeiusszal, sem Caesarral nem volt összezördülése. Szeretném, ha így is maradna.
Eco megrázta a fejét, és beszélni kezdett, ám én felemeltem a kezem.
– Nem, Eco. Megvan a saját családod, megvannak a saját problémáid. Ki tudja, mi történhet az elkövetkező napokban és hónapokban? Legjobb, ha független maradsz, ameddig csak tudsz. Talán a végén még ez fog megmenteni mindnyájunkat.
Láttam rajtuk az elégedetlenséget, de egy olyan szokatlan család is, mint az enyém, amelyik annyira semmibe veszi a „hagyományos római értékeket” – ahogy a Numerius sarujában talált pergamenen olvashattuk –, eljuthat egy olyan pontra, ahol a paterfamilias szavát nem meri megkérdőjelezni senki. Én sem tudtam magamat olyan szigorú római atyaként elképzelni, amilyen az idősebb Cato ideáljaiban szerepel, ám ha kierőltették belőlem, képes voltam utánozni a morózus római családfőket. Eco és Diana elhallgattak.
A kertben lévő két másik személyt viszont nem sikerült így lenyűgöznöm. A kis Aulus rám se hederített, mert épp elbotlott, és sírásban tört ki. Bethesda csípőre tett kézzel nézett rám.
– Mi lesz éjszaka? – kérdezte. – Ha a város tényleg olyan veszélyes, ahogy mondod, mit fogunk tenni? Davus híján még testőr sincs a házunkban, leszámítva azt a szörnyeteget, akit Pompeius az ajtónál hagyott.
– Kétlem, hogy bárki belopózhat Cicatrix mellett, asszony.
– Hacsak nem a tetőn át jönnek, uram – vágta rá Bethesda fintorral az arcán.
– Szerintem Mopsus és Androcles elsőrangú őrszemek – mondtam, de magam sem hittem el, hogy ez jó ötlet.
– Én tudom nélkülözni az egyik emberemet. Átküldöm, hogy vigyázzon a házra – ajánlotta Eco. – Ideállíthatod az udvarra, esetleg fel, a tetőre.
– Hálás lennék érte – közöltem, levéve magamról a paterfamilias köpönyegét, azzal a megkönnyebbüléssel, amit akkor érzünk, amikor egy szűk sarutól megszabadulunk.
– És ha még rosszabbra fordul a helyzet? – kérdezte Bethesda.
– Talán mind meghúzzuk magunkat Eco házában, az Esquilinuson, mivel az jobban védhető. De lehet, hogy erre nem kerül sor. Lehet, hogy a Caesarral kapcsolatos pletykáknak semmi alapja. Talán már visszahúzódott a Rubiconon túlra. Ki tudja?
– Rengeteg ház ürült ki, biztos, hogy fosztogatni fognak? – kérdezte Diana, miközben mókás arcokat vágott Aulusnak, hogy elterelje a figyelmét.
– Nem biztos. A gazdagok mindeneseket és gladiátorokat hagytak hátra, hogy vigyázzanak a vagyonukra. Felakasztanak néhány gazfickót, akik fosztogatni próbálnak, és már elejét is vették a rendbontásnak.
Bethesda a földre szegezte a pillantását.
– Róma most ugyanolyan rossz, mint Alexandria volt kislánykoromban. Sőt még rosszabb! Zendülések, gyilkosságok és fosztogatások, egyik a másik után, és sehol sem lehet látni a végét.
– Szerintem ennek csak akkor lesz vége, ha Caesar vagy Pompeius meghal – jegyezte meg Eco. Most már halkan beszélt, kérni sem kellett.
– Attól tartok, az csak a kezdet lesz – ellenkeztem. – Ha hinni lehet Cicerónak, elkerülhetetlen, hogy valamelyikükből diktátor legyen, és nem egy-két évre, mint Sulla, hanem élete végéig. A rómaiak talán már azt is elfelejtették, hogy kell egy köztársaságot irányítani, arról viszont fogalmuk sincs, milyen az élet királyi uralom alatt. Ennek a válságnak a vége egy másik, sokkal rosszabb válság elejét jelentheti.
– Csodálatos időszak ahhoz, hogy Aulus felnőjön – motyogta Diana.
Cicero ugyanilyen aggodalmaskodó volt a saját leendő unokájával kapcsolatban. Diana elfordította az arcát, hogy elrejtse a fia elől hirtelen előbuggyanó könnyeit, ám a gyerek eszén nem lehetett túljárni. Valami zavarodottság suhant át az arcán, aztán kinyitotta a száját, hogy a saját éretlen kis vinnyogásával csatlakozzon az anyjához. Bethesda odasietett hozzájuk, és széttárta a karját, hogy megölelje őket. Rám csak egy éles pillantást áldozott a szeme sarkából.
Eco és én tehetetlenül néztük őket, akárcsak az ajtóból leskelődő Mopsus és Androcles. Mire volt jó a paterfamilias olyannyira bálványozott hatalma, ha nem tudja megvigasztalni az asszonyokat a családban?

 

 

VII

Mint kiderült, Caesar nem ostromolta meg Rómát aznap, de a következő, sőt a rákövetkező napon sem. Januarius hátralévő napjai gyorsan elröppentek. Minden hajnalban újabb pletykákra és friss riadalomra ébredt a nap. Minden alkony úgy csitult el, hogy Caesar meg sem jelent a városkapuk előtt.
A várostól délre azt beszélték, hogy Pompeius összegyűjtötte hű seregeit Capuában, és megbízta Cicerót azzal, hogy szervezze meg az ellenállást a campaniai tengerpart mentén. A Nagy Vezér naponta egyeztetett a konzulokkal és a vele együtt elmenekült szenátorokkal.
A Rómával kapcsolatos mendemondákban általában szerepelt a neves capuai gladiátoriskola is, amely Caesar tulajdonában állt, és a tanítványok kegyetlenségéről vált hírhedtté. Először azt hallottam, hogy ötezer gladiátor, gazdájuk szabadságígéretétől sarkallva, kitört az iskolából, lemészárolta Pompeius seregeit, és Róma felé tartott, hogy csatlakozzon Caesar erőihez. Aztán azt suttogták, hogy Pompeius előre értesült a csaliról, ezért maga szabadította fel a gladiátorokat, és besorozta őket a seregébe – mire a tanácsadói élénken tiltakozni kezdtek, mondván, hogy ha egy válság idején tömegesen szabadítja fel a rabszolgákat, veszélyes precedenst teremt. A legutolsó híresztelés – amely a legkevésbé botrányos volt mind közül, ugyanakkor a legvalószínűbbnek tűnt – arról szólt, hogy az iskolát bezárták, és a gladiátorokat puszta elővigyázatosságból különböző helyekre eladták a régióban.
Bethesda naponta megkérdezte, milyen előrelépést tettem Davus kiszabadítása érdekében. Megmagyaráztam neki, hogy lehetetlen nyíltan és hivatalosan kérdezősködnöm Numerius halála ügyében, hiszen mind Caesar, mint Pompeius hívei elhagyták a várost, hogy csatlakozzanak a vezetőikhez. Mindenki, akinek oka lehetett megölni Numeriust, az egyik vagy a másik tábor lélekszámát gyarapította, kilométerekre Rómától.
Bethesdát viszont nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani.
– Pompeius nem adja vissza Davust, amíg meg nem találod a rokona gyilkosát. Ha nincs erőd hozzá, uram, miért nem kéred meg Ecót, hogy nyomozzon?
– Ha nem tévedek, a te dolgod az, hogy ellásd és tápláld ennek a háznak a lakóit, asszony. Eddig csodálatosan végezted a feladatod, annak ellenére, hogy a piacon alig lehet kapni valamit, és felháborítóan magas árat kérnek mindenért. Ez a munka nem elég ahhoz, hogy lefoglaljon, és távol tartson az én ügyeimtől?
Valami fagyosság fészkelte be magát közénk februarius első napjaiban, és ettől olyan hideg lett a házon belül, mint a házon kívül. Körülöttünk tovább gyűrűzött a politikai válság.

 

Bár Bethesdának bevallottam, hogy keveset tehetek, azért bőven akadt dolgom. Ha Róma egy süllyedő hajó volt, amiről a kapitányok, a személyzet és a fizető utasok is elmenekültek, akkor is maradtak patkányok a fedélzeten – márpedig a patkányoknak éles a látásuk és a hallásuk. Számba vettem a régi kapcsolataimat, és kiterjesztettem a csápjaimat a város alacsonyabb rangú lakói körében is. Felkerestem nyomorult kis tolvajokat, méregárusokat, kerítőket és fogadósokat, hogy minél többet megtudjak Numerius sötét üzelmeiről.
Az a néhány új ismeret, amit össze tudtam gyűjteni – pontosabban meg tudtam venni ugyanolyan égbekiáltóan magas áron, mint bármi mást a városban –, csak tucatnyi apró forgács volt, másodkézből, és nemigen lehetett megbízni a hitelességükben, ezért hasznukat sem nagyon vehettem. Újra meg újra azt hajtogatták, amit már amúgy is tudtam: Numerius ideje java részében Pompeius megbízatásait teljesítette, vagyis gyakran látták a Forumon, a szenátorok és gazdag kereskedők kapujában. Jókora kapcsolati hálót épített ki a hatalmasok körében. De a Nagy Vezér kedvenc unokafivére alkalmanként a szerényebb környékeket is látogatta; nem is egy ember állította, hogy többször látták, amint megfordult a Forum és a folyó között elterülő kopottas raktárnegyed egyik rossz hírű épületében. Korábbi nyomozásaim során már én is megismertem azt a helyet: a Parázna Kocsmát.
Régóta nem jártam a fogadóban: már két év is eltelt azóta, hogy utoljára ott töltöttem egy délutánt, többek között Tiróval, aki keserűen panaszkodott Milo tárgyalása után. Azon a fagyos délutánon, amikor eldöntöttem, hogy megint felkeresem a kocsmát, majdnem eltévedtem a környező keskeny utcák útvesztőjében. Ám miután rábukkantam a megfelelő sikátorra, lehetetlen volt eltéveszteni az ismerős jelet, egy oszlopszerű cégért, rajta egy felfelé ágaskodó fallosszal. Még az ajtó fölött is fallosz formájú lámpás égett, és apró rohamokban szikrázott a félhomályban. Bekopogtam.
Kitárult, majd bezárult a kémlelőnyílás. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és szembetaláltam magam egy testes eunuchhal, aki bő fehér tunikát és temérdek üveg ékszert viselt. A gyűrűk úgy sziporkáztak az ujjain, mint megannyi apró szivárvány. Topázt, ametisztet és smaragdot utánzó gyöngyök gubbasztottak a nyakán, és ugyanilyen golyók függtek megnyúlt fülcimpájában. A mögötte elterülő hosszú, homályos helyiség a mintás faanyag, a zsíros füst és a savanyú bor szagát lehelte. A szemem még nem szokott hozzá a gyér fényhez, ezért számomra az egész kocsma olyan volt, mint egy fekete barlang.
– Polgár! – mosolyodott el az eunuch. – Ismerlek téged?
– Nem hinném. Én nem ismerlek. Jól látom, hogy új tulajdonosa van a fogadónak?
– Igen! Korábban már jártál itt?
– Egyszer-kétszer.
– Akkor rá fogsz jönni, hogy előnyére változott. Gyere be!
Becsukta mögöttünk az ajtót.
– Érdekes, a szaga ugyanolyan – fintorogtam. – Ugyanaz az avas lámpaolajszag, ugyanaz a füst. Ugyanaz a förtelmes borszag, ami még a padlóból is árad.
Az eunuch mosolya elbizonytalanodott.
A szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Néhány méterre az eunuch mögött észrevettem egy unottnak tűnő, vörös hajú nőt, aki a falat támasztotta. Ő is ismerős volt. Ipsithilla már akkor hozzátartozott a kocsmához, amikor először betettem ide a lábamat, hat évvel korábban, a részeg költő, Catullus társaságában. Egy közeli lámpásból jótékony, narancsos fény esett rá, és így még mindig viszonylag fiatalnak és hamvasnak látszott. De ez is csak azt bizonyította, hogy mennyire szegényes volt a világítás.
– Még a lányok is ugyanazok! – sóhajtottam.
Az eunuch vállat vont.
– A világon csak ennyi élvezet akad, polgár. De itt mindegyikben részed lehet, megígérem. Persze, ha megfizeted az árát.
– Én igazából kérdezni szeretnék ezt-azt. Válaszokat is kapok itt, ha megfizetem az árát?
Az eunuch felvonta az egyik szemöldökét.
Úgy hagytam el aznap a Parázna Kocsmát, hogy egyetlen bűnös élvezetbe sem vetettem bele magam, de sok értékes ismeretet begyűjtöttem. Numerius Pompeius tényleg gyakran vendégeskedett a fogadóban, az eunuch ismerte látásból, sőt a haláláról is hallott. Az eunuch elmondása szerint Numerius mindig egyedül érkezett a kocsmába, és egyedül is távozott. Mindig ugyanabban a sarokban ült. Néha találkozott emberekkel, de hogy azok kik voltak, és miről társalogtak együtt, az eunuch nem tudta megmondani. Állítása szerint sohasem hallgatózott, különben is, akikkel Numerius találkozott, mindig csak egyszer vendégeskedtek a kocsmában, aztán nem tűntek fel többé – kivéve egyet.
– Ó igen. Emlékszem, egyik nap Numerius egy Szoszkaridész nevű fickóval ült egy asztalhoz.
– Szoszkaridész?
– Szokatlan név, mi? Gondolom, görög. Alexandriából jött. Füstös képű, alacsony, szakállas figura. Már hónapok óta idejár. Filozófus... ha jól tudom, elég híres, legalábbis ő ezt állítja. Talán te is ismered, polgár.
– Biztosan nem.
– Nos, Numerius Pompeius ismerte. Sokáig ültek aznap a sarokban, ő és Szoszkaridész. Beszélgettek és ittak, aztán ittak és beszélgettek.
– Miről beszélgettek?
– Sajnos, én soha nem hallgatózom, polgár, és a lányaim sem tesznek ilyet. Egy férfi titkai mindig biztonságban vannak a Parázna Kocsmában, még az istenek elől is.
– Mikor volt ez?
– Hadd gondolkozzam... Épp azelőtt, hogy Pompeius elmenekült a városból... Szóval feltehetően csak egy-két nappal azelőtt, hogy Numeriust meggyilkolták.
Bólintottam, és a Szoszkaridész nevet ízlelgettem a számmal. Biztos voltam benne, hogy soha nem hallottam felőle. Egy filozófus; egy sötét, füstös képű alak szakállal...
Az eunuch, aki az így is jókorára dagadt pénzeserszényén dobolt az ujjával, készségesen a segítségemre sietett.
– Mint mondtam, Szoszkaridész gyakran betér ide. Ha legközelebb látom, mondjam meg neki, hogy kerested, polgár?
Megráztam a fejem.
– Soha nem jártam itt.
Adtam neki még egy érmét, hogy biztosan felfogja.

 

A Parázna Kocsmában tett látogatásom után igencsak zord, viharos idő köszöntött be. Olyan kíméletlen idők jártak, hogy senki sem lépett ki az utcára, még a Forum is elnéptelenedett. Azokat a napokat a dolgozószobámban töltöttem, és filozófiát olvastam. A ritka, esőmentes percekben tettem egy sétát a kertemben, és fel-felpillantottam Minervára, próbálva kifürkészni rejtélyes arckifejezését. Ő volt az egyetlen szemtanúja Numerius Pompeius meggyilkolásának. Ő hallotta az utolsó szavait, és látta a gyilkos arcát.
– Mit tegyek most? – kérdeztem tőle.
Nem adta jelét, hogy hallana.

 

Elcsitultak a viharok. Két nappal februarius idusa után lesétáltam a Forumra, hogy begyűjtsem a legújabb pletykákat. Bethesda unszolására Mopsust és Androclest is magammal vittem, mert a fiúkban túlzottan felgyülemlett az energia a hosszas bezártságtól. A Rámpán azzal szórakoztak, hogy jócskán előreszaladtak, aztán visszarohantak hozzám, és közben versenyeztek egymással. Engem már az is kifárasztott, hogy néztem őket.
A városban elült a riadalom, amit a Caesar érkezéséről szóló hírek keltettek. A legmegbízhatóbbnak tűnő pletykák most északkeletre helyezték a vezért, az adriai tengerpartra. Egész Picenum megadta magát neki. Az a hír járta, hogy a városok lakói örömujjongással fogadták, és úgy imádkoztak hozzá, mint valami istenhez. Helyőrségeket hagyott hátra minden stratégiai fontosságú városban, aztán délnek indult, ahol Pompeius és a hozzá hű seregek elfoglalták Apulia térségét, ám időközben kettéváltak. Lucius Domitius Ahenobarbus – akinek a szenátus rendelete alapján az év elején át kellett volna vennie Gallia kormányzását Caesartól – elfoglalta Corfinium központi városát, mindössze százhúsz kilométerre Rómától keletre, harminc csapattal, ami tizennyolcezer emberből állt. Pompeius időközben még délebbre vonult. Az egész olyan volt, mintha a két lojális hadvezér, Domitius és Pompeius kötelet húzott volna; Domitius azt akarta, hogy Pompeius erősítse meg őt Corfinium mellett, Pompeius pedig azt várta Domitiustól, hogy hagyja ott a várost, és csatlakozzon hozzá.
Ha Domitius győz, a sorsdöntő csata vajon Corfiniumnál zajlik le, és Caesar az összevont seregekkel ütközik meg? Vagy a lojalisták mind visszavonulnak, és teljesen magára hagyják Corfiniumot? Ha ez történik, nem volt nehéz egy térkép segítségével elképzelni, ahogy Caesar seregei könyörtelenül bekergetik Pompeiust a csizma sarkába, Brundisium déli kikötőjébe. Arról is pletykáltak, hogy a Nagy Vezér már tengeri haderővel készül Brundisiumnál, és kezdettől fogva az a szándéka, hogy nem mérkőzik meg Caesarral, hanem az Adriai-tengeren keresztül Dyrrhakhionba menekül.
Furcsa volt ilyen taktikai vitákat hallani a sorban álló polgároktól, akik az avas olívából és az állott kenyérből szerették volna megkapni adagjukat. Gyakran előfordult, hogy csatákról és távoli provinciákon állomásozó hadseregek mozgásáról értekeztek a Forumon – de rég hallottam olyat, hogy a félszigeten zajló hadi eseményeket tárgyaltak volna, főleg olyanokat, amelyektől Róma jövője is függött.
Szemerkélni kezdett az eső. Elegem lett a Forumból.
Visszamentem a Rámpára, Mopsus és Androcles pedig körülöttem futkározott. Félúton fölfelé, a szitáló eső elől védelmező magas tiszafa ágai alatt véletlenül előrenéztem. A szívem is megállt egy pillanatra.
Elment a józan eszem? Vagy megint ugyanaz a furcsa élmény kerülgetett? Feljebb az úton mintha ismét ugyanazt az ismerős, zöld tunikás alakot láttam volna, leszámítva azt az apró különbséget, hogy most nem lerázta magáról, hanem felvette a köpenyét.
– Fiúk! – szóltam rá a két rabszolgagyerekre, mire abbahagyták a körözést. – Látjátok azt az embert, aki ott feljebb baktat, egymagában?
Mopsus és Androcles egyszerre bólintottak.
– Azt akarom, hogy kövessétek. De ne túl közelről! Nem szeretném, ha észrevenné. Gondoljátok, hogy menni fog?
– Nekem menni fog, gazdám – jelentette ki Mopsus, és hüvelykujjával a mellkasára mutatott.
– Nekem is! – vágta rá az öccse.
– Jó. Amikor megérkezik oda, ahova megy, az egyikőtök bújjon el, és figyelje, a másik szaladjon vissza hozzám, és mondja el, hova tartott. Most induljatok!
El is indultak. Amikor közelebb értek a sötét köpenyes férfihoz, az egyik balra, a másik jobbra fordult, mint a párban vadászó sakálok. Sorban egymás után elérték a Rámpa tetejét – az idegen, Mopsus, majd Androcles –, és eltűntek a szemem elől. Ellenálltam a késztetésnek, hogy én is szaporábban szedjem a lábam. Egy humoros egyiptomi dalt fütyörésztem, amit Bethesda gyakran énekelt magának, amikor még a rabszolgám volt, nem a feleségem, és nem voltak saját rabszolgái, hogy elvégezzék helyette a házimunkát. Azok a boldog idők!, gondoltam magamban. Akkor találkoztam először Tiróval.
Felértem a sikátor tetejére. A kidőlt tiszafa tönkjét nem érte az eső, ezért oda ültem le várakozni. Ha a gyanúm beigazolódik, a sötét köpenyes úgysem megy messzire, és valamelyik fiú hamarosan visszaszalad hozzám a hírekkel.
Vártam, és egyre csak vártam. Végül már felötlött bennem, hogy tévedtem, és esetleg hiábavaló útra küldtem a rabszolgáimat. Elállt az eső. Felkeltem a tönkről, és elindultam Cicero háza felé. Akkor jutott eszembe, hogy ha a férfi nem az, akinek hiszem, akár még veszélybe is sodorhattam a fiúkat. A válság mindenkinek megtépázta az idegeit. Még egy becsületes polgár is viselkedhet megmagyarázhatatlanul, ha észreveszi, hogy két ismeretlen rabszolgafiú követi.
Végigmentem az úton Cicero házáig, majd megálltam a kihalt utcán. Senkit nem láttam sehol. Tehát tévedtem, gondoltam magamban, aztán hirtelen sziszegést hallottam az utca túloldaláról, ahol a cédrusokat és a ciprusokat megnyirbálták, hogy ne takarják el a kilátást a Capitolinus-domb felé.
– Gazdám! Itt vagyok!
Benéztem az apró, vörös bogyókkal pettyezett, bozontos cserjékből álló aljnövényzetbe.
– Nem látlak.
– Már hogy látnál? Azt mondtad, bújjak el.
Mopsus volt az.
– Nem, nekem mondta, hogy bújjak el – tiltakozott Androcles.
– Nem, nekem kellett elbújnom, és neked kellett visszaszaladnod a hírrel.
– Nem, neked kellett visszamenned, és nekem kellett itt maradnom őrködni.
– Fiúk! – szóltam rájuk. – Most már mindketten kijöhettek.
Először egy fej bukkant fel, aztán a másik is. Mindkét fiú kócos hajába gallyak és vörös bogyók tapadtak.
– Nem így volt, gazda? – kérdezte Mopsus. – Nekem kellett maradnom és figyelnem, Androclesnek pedig az volt a dolga, hogy visszamenjen hozzád.
Sóhajtottam.
– Meto azt mondta, hogy a jó hadvezér soha nem ad ki félreérthető parancsokat. Kétségtelen, hogy nem vagyok egy Caesar. Ti ketten pedig épp olyan rosszak vagytok, mint Domitius Ahenobarbus és Pompeius Magnus. Civakodtok itt összevissza, ahelyett, hogy a dolgotokat végeznétek.
– Hallottad ezt? – kérdezte Mopsus az öccsétől. Kissé tántorogva kimászott az utcára. – Téged Rőtszakállhoz, engem meg a Nagy Vezérhez hasonlított!
– Nem igaz. Én vagyok Pompeius, és te vagy Domitius!
– Elég legyen, fiúk! Mondjátok el, merre ment az a fickó, és mit láttatok.
– Idáig követtük, Cicero házáig – vágta rá gyorsan Androcles, nehogy a bátyja megelőzze.
– És bement az ajtón?
– Nem igazán...
– Leeresztettek egy létrát a tetőről. Felmászott, aztán visszahúzták a létrát – mesélte Mopsus.
Bólintottam.
– Köszönöm, fiúk. Mindketten nagyon ügyesek voltatok. Legalábbis sokkal jobban végzitek a dolgotokat, mint Pompeius és Domitius mostanában. Most mindketten hazaszaladhattok.
– És téged egyedül hagyjunk, gazdám? – kérdezte Mopsus rémülten. – Nem túl veszélyes ez az alak? Tolvaj vagy gyilkos is lehet.
– Nem hinném.
Elmosolyodtam, amikor elképzeltem a lágy beszédű, könyvmoly Tirót orgyilkosként.
Miután a fiúk elmentek, bekopogtam az ajtón. Nem érkezett válasz. Hátrább léptem, és szemügyre vettem a tetőt, de ott sem láttam nyomát életnek. Megint dörömbölni kezdtem az ajtón. Végül kinyílt a kémlelőnyílás, és egy barna szem lesett ki rajta.
– Senki sincs itthon – förmedt rám egy rekedtes hang.
– Te itthon vagy – ellenkeztem.
– Én nem számítok. A gazda elment. Lezártuk a házat.
– Nem baj, nekem dolgom van valakivel, aki odabent van.
A szem eltűnt, majd pár pillanattal később megint kikémlelt.
– Ki...?
– A nevem Gordianus. Cicero ismer. Meglátogattam az utolsó éjjelen, amit Rómában töltött.
– Tudjuk, ki vagy. Kivel akarsz találkozni?
– Azzal, aki előttem érkezett. Akit létrán engedtetek fel.
– Nincs ilyen.
– Nem kísértet volt.
– Talán mégis.
– Elég a játszadozásból! Mondjátok meg Tirónak, hogy beszélnem kell vele.
– Tirónak? A gazda titkára Görögországban van. Túl beteg az utazáshoz...
– Badarság! Tudom, hogy itt van. Mondd meg neki, hogy Gordianusnak muszáj beszélnie vele.
A szem ismét eltűnt, és ezúttal sokáig nem láttam viszont. Lábujjhegyre álltam, és megpróbáltam a kémlelőnyíláson keresztül belesni, de csak árnyékokat tudtam kivenni. Valami megmozdult odabent, ezért visszahúzódtam. A szem megint megjelent.
– Nem, itt nincs semmilyen Tiro. Senkit sem hívnak így.
Az öklömmel verni kezdtem az ajtót. A barna szem riadtan pislogott, majd eltűnt.
– Tiro! – kiáltottam. – Beszélnünk kell! Különben itt maradok az utcán, és a nevedet ordítozom, hogy minden nyomorult lélek értesüljön a visszatérésedről! Tiro! Tiro!
Valami sziszegés szűrődött ki a nyíláson keresztül.
– Jól van, jól van, hallgass el!
– Rendben, akkor engedj be.
– Nem lehet.
– Mi? Tiro!
– Csitt! Nem nyithatom ki az ajtót.
– Miért nem?
– Mert el van barikádozva.
– Barikádozva?
– Deszkákat szegeltek köré, és zsákokat raktak egymásra a deszkák mögött, egy egész alagúton kell átverekednem magam, ha ki akarok kémlelni! Lépj hátrább az utcán.
Úgy tettem, és az utca közepéről felnéztem. Pár perccel később két férfi jelent meg a tetőn. Felismertem a két őrt, akik az utolsó éjjelen Cicero házának ajtaját őrizték. Együtt eresztették le a hosszú falétrát az utcára.
– Nekem ne mondjátok, hogy Cicero felesége és várandós leánya ezen a létrán keresztül járnak ki-be a házból!
A csenevész létrafokok láttán végigfutott a hátamon a hideg.
– Dehogy járnak! – vágta rá az idősebb őr. Vele beszéltem az ajtón keresztül. – A gazda felesége és Tullia napokkal ezelőtt távoztak. Cicero barátjánál, Atticusnál laktak egy darabig, aztán elhagyták a várost, és csatlakoztak a gazdához odalent, Formiae tengerpartján, a családi villában. Most már senki sincs a házban, csak mi, rabszolgák. Őrködünk a tulajdona felett.
– Senki más?
– Senki más, csak én.
Egy idegen hang válaszolt, és egy harmadik alak lépett a két őr közé a tetőn. Csípőre tett kézzel nézett le rám. Zöld tunikát és sötét köpenyt viselt. Rádöbbentem, hogy mindvégig rossz nyomon jártam, vagy Cicero emberei űznek csúfos játékot velem. A férfi ugyanolyan magas volt, mint Tiro, és nagyjából hasonlított is rá, de fiatalabb volt nála. Bőre olyan sötét volt, mint egy egyiptomié, hajába vöröses árnyalat vegyült, ám ősz tincset egyet sem láttam benne. Vékony volt, mint egy fiatalkorú, és pont olyan takaros kis szakállat viselt, amit Tiro mindig is megvetett, amióta Catilina divatba hozta.
– Nem tudom, mi ez a komédia, de ki fogom deríteni – közöltem, és ráléptem a létrára.
– Ne, ne gyere fel! – szólt rám az idegen. – Majd én lemegyek.
Miközben lemászott a létrán, én újfent hátrébb húzódtam. Bizonytalanul lépdelt le a gyatra kis létrafokokon, és ezzel elárulta valódi korát. Mire elérte a létra alját, és szembenézett velem, már kétségem sem maradt felőle, hogy Tiro áll előttem. Valami sötét anyaggal kenték be a bőrét, a haját hennával színezték vörösesre, az arca lefogyott és beesett, a szakáll ráadásul sehogy sem illett hozzá – mégis kétségtelenül Tiro volt.
– Ezek szerint csodálatos felépülésben volt részed – jegyeztem meg. – Hogy értél ide ilyen gyorsan Görögországból? Tán Pégaszosz hátán repültél?
Szájára tette az ujját, így hallgattatott el. Mögöttünk az őrök visszahúzták a létrát. A két rabszolga eltűnt.
– Itt nem beszélgetünk – mondta. – De tudok egy csendes kis zugot, ahol a tulaj soha nem hallgatózik...

 

 

VIII

Pont átellenben Cicero házával, abban a bozótban, ahol Mopsus és Androcles korábban elbújt, Tiro félrehúzott egy apró, vörös bogyókkal lepett ágat, majd eltűnt a cserjék között, mintha a semmi nyelte volna el.
– Vigyázz, nehogy megüssön az ág! – figyelmeztetett. – És óvatosan haladj a csapáson is. Meredekebb, mint amilyennek tűnik.
Könnyű volt mondani. Amit ott találtunk, nem is csapás volt, csak néhány, fokozatosan ereszkedő, tisztásfolt, amire egy ember éppen hogy csak rátehette a lábát a Palatinus-domb nyugati lejtőjét borító, göcsörtös fák és tüskés bokrok között. A zsúfolt raktárnegyed pont alattunk terült el.
– Hova vezetsz, Tiro? Miért nem a Rámpán megyünk le?
– Veszélyes, ott könnyebben felismerhetnek.
– De te nem kerülöd a Rámpát. Én magam is kétszer láttalak menni rajta.
– Ó, nem én félek attól, hogy felismernek. Neked lenne okod aggodalomra. Valaki még a végén elgondolkodna: „Ki volt az a füstös képű, szakállas alak, akit ma Gordianusszal, a Nyomozóval láttam a Rámpán?”
– Akkor miért nem beszélünk odabent, Cicero házában?
– Például az őrök miatt. Gyakran meghallanak olyan dolgokat, amiket nem kellene. Aztán fecsegnek.
Ezt én is tanúsíthattam.
– Másfelől... – folytatta Tiro, aztán egy időre elhallgatott, nehogy rossz helyre lépjen. – Őszintén szólva, Cicero nem szereti, ha ki-be mászkálnak a házából az ő távollétében.
– Attól félsz, hogy szimatolgatnék?
– Nem mondtam ilyet, Gordianus. De Cicero házáról van szó, és amíg távol van, teljesítem a kérését.
Egy kilazult kő kifordult a lábam alatt, és legurult a hegyoldalon. Egyensúlyozás közben belekapaszkodtam egy ciprusfa ágába, és óvatosan kerestem egy újabb talpalatnyi helyet, ahol megvethetem a lábam.
Végül leértünk a Palatinus lejtőjének aljára, ahol a csapás lassan elvesztette meredekségét, és elsimulva tovább kanyargott a raktárak körül felhalmozódott szemétkupacok völgyeiben. Tiro elszántan ment tovább a vizelettől bűzlő, keskeny kis sikátorokon. Egy idő után befordultunk egy sarkon, és megpillantottam az ismerős cégért: az ágaskodó oszlopot és rajta a márványfalloszt.
– A Parázna Kocsma!
– Itt futottunk össze Milo tárgyalása után – közölte Tiro. – Emlékszel? Akkor láttalak utoljára. Több mint két éve.
– Emlékszem a másnaposságra – feleltem, de a gondolataim máshol jártak.
Azóta már meglátogattam a kocsmát, amelynek tulajdonosa egy sötét bőrű, szakállas idegenről beszélt...
Tiro elnevette magát.
– Amikor legelőször találkoztunk, akkor is éppen a macskajaj kínzott. Arra is emlékszel?
– Egy csillogó szemű, ifjú rabszolga jelent meg az ajtómnál az Esquilinus-dombon, és megkért, hogy segítsek törekvő gazdájának megvédeni egy apagyilkossággal vádolt embert.
– Igen ám, de mielőtt elmondhattam volna, mi járatban vagyok, előadtad, mi a legjobb gyógymód a másnaposságra.
– Valóban? És mi volt az?
– Koncentrált gondolkodás, ami szinte átmossa az elmét friss vérrel. Nagy hatást tett rám.
– Szinte még kisfiú voltál, Tiro. Nem volt nehéz nagy hatást tenni rád.
– De egészen lenyűgöztél! Kikövetkeztetted, ki küldött, és milyen ügyben, anélkül, hogy megmukkantam volna.
– Tényleg? Milyen kár, hogy már nem tudom ennyire összpontosítani a gondolataimat! Példának okáért most el nem tudom képzelni, miért járkál Cicero jobbkeze álruhában az utcán.
Tiro a szeme sarkából sandított rám.
– Nem vesztettél a kíváncsiságodból, Gordianus, csak fortélyosabb lettél. Kikövetkeztethetnéd, ha akarnád, de inkább kihúzod belőlem a választ.
A fogadó ajtaja fölött függő, fallosz alakú lámpás gyér fénnyel világított bele a borús délutáni levegőbe.
– Hogy fecsérlik az olajat! – csóváltam a fejem. – Pedig hiánycikk a városban.
– Az olyan szavak, mint a „hiánycikk”, ismeretlenek a Parázna Kocsmában – vágta rá Tiro, és bekopogtatott. – Jártál itt az elmúlt év során?
Vállat vontam.
– Azt hiszem, egyszer.
– Új tulajdonosa van. De nem változott semmi. Ugyanazok a lányok, ugyanazok a szagok, ugyanaz a vacak bor... aminek a második pohár után mégis egyre jobb íze lesz.
Először a kémlelőnyílás tárult fel, aztán az ajtó is.
– Szoszkaridész! – rikkantott az eunuch kitörő örömmel, és szívélyesen megrázta Tiro kezét. Engem egyelőre nem vett észre. – A kedvenc vendégem, aki merő véletlenségből éppen a kedvenc filozófusom is!
– Egy szót sem olvastál még az írásaimból, kutya! Elárultad az első napon, amikor betettem ide a lábam. Két hónapja – morgott Tiro.
– De mindent el akarok olvasni! – vinnyogott az eunuch. – Már fel is adtam a rendelést egy könyvkereskedőnél a Forumon. Tényleg! Legalábbis megpróbáltam. A fickó viszont azt mondta, hogy soha nem hallott az alexandriai Szoszkaridészről. Szinte nevetett rajtam. Az idióta! Mostanra az összes könyvárus lezárta a boltját, és elhagyta a várost. Sajnos továbbra is hiányolnom kell bölcsességedet.
– Sokszor a tudatlanságban rejlik a legnagyobb bölcsesség – közölte Tiro.
– Ó, ez az egyik bölcs mondásod, Szoszkaridész? Szeretem, ha filozófusok vannak a fogadómban. Tisztábbak, mint a költők, és csendesebbek, mint a politikusok. A barátod is egy híres filozófus?
Az eunuch végre engem is végigmért. Tátva maradt a szája.
– Legalább annyira filozófus, mint én – felelt Tiro. – És még nálam is híresebb. Azért jöttünk ide, hogy egy békés, csöndes helyen beszélgethessünk.
Az eunuch egy darabig köpni-nyelni nem tudott, aztán sikerült magához térnie. Úgy tett, mintha soha nem látott volna azelőtt.
– Jó lesz egy sarok a vendéglőben? Az összes emeleti magánszobát elfoglalták a szerencsejátékosok.
– Az a sarokpad ott éppen jó lesz – mutatott Tiro egy sarok felé, amely olyan sötét volt, hogy csak sejteni lehetett benne egy sarok vagy egy sarokpad jelenlétét. – És két pohár bort is kérünk. A legjobbikból.
Tiro elindult a sarok felé. Én szorosan a nyomában haladtam.
– Azt hittem, ebben a kocsmában csak egyféle bort lehet kapni.
– Ez nem így van. A legjobbért többet kell fizetni.
– És mit kapsz érte?
– Ugyanazt a bort, de átöntve egy szűrőn. Nem úszkál benne annyi minden.
Felmordultam, amikor belebotlottam valamibe, ami szintén felmordult. Bocsánatot kértem a sötét, dörmögő hangú valamitől, és továbbmentem. Megkönnyebbültem, amikor végre átértünk a terem másik végébe. A sarokpadot szinte beleépítették a falba. Leültem, hátradőltem, és megvártam, amíg a szemem hozzászokik a homályhoz. Közben megérkezett a borunk. Pontosan olyan hitvány volt, amilyenre emlékeztem. A Parázna Kocsmában szokatlanul sokan voltak aznap, pedig még le sem ment a nap. Ha minden megszokott tevékenység megfeneklett a városban, mi mással is üthették volna el az időt egy ilyen felhős délutánon, ha nem egy kis tivornyázással? A morajlásból kiszűrődött a nevetés, a szitkozódás és a kockák hangja.
– A kocka elvan vetve! – kiáltotta az egyik játékos, mire részeges nevetésorkán harsant fel.
Beletelt néhány percbe, mire felfogtam a viccet. Caesar is ugyanezeket a szavakat használta, amikor a seregével átkelt a Rubiconon.
– Most már egy dobással is halhatatlanná tették a nevét – méltatlankodott Tiro.
– Egy dobással?
– Egy kockadobással. A Venus-dobás a legértékesebb kombináció, ami mindent visz. Mostanában a játékosok azt is Caesar-dobásnak hívják, és mielőtt dobnak, mindig azt suttogják: „Gaius Julius.” Nem hinném, hogy ez feltétlenül a rajongásukat fejezi ki a hadvezér iránt. Egyszerűen csak babonásak. Caesar részben isteni származásúnak vallja magát, akinek felmenői között Venus is ott van. Így lett a Venus-dobásból Caesar-dobás.
– Ami mindent visz. Olyan nem létezik, hogy Pompeius-dobás?
Tiro horkantott egyet.
– Szerintem azt hívják így, amikor a kocka legurul az asztalról.
– Olyan rosszul áll Pompeius szénája?
– Tudod, mit mond Cicero? „Amíg Pompeiusnak nem volt igaza, mindig talált megoldást. Most, hogy igaza van, csődöt mond.” Caesar mindenkit meglepett. Még a támogatói sem hitték volna, hogy át mer kelni Itáliába a seregeivel. Láttad, milyen riadalmat keltett. Pompeius vezette a fejvesztett menekülést. Azóta is napról napra próbálja a kezébe venni a helyzet irányítását. Reggelente mámoros hangulatban hetvenkedik. De amint eljön a délután, erőt vesz rajta a rémület, és ráparancsol a seregeire, hogy vonuljanak vissza délre.
Sandán néztem rá.
– Borzasztó sokat tudsz a helyzetről ahhoz képest, hogy november óta betegen kellene feküdnöd Görögországban.
Tiro elmosolyodott.
– Tiro még mindig abban a betegágyban fekszik, és ez még egy darabig így is marad. Én Szoszkaridész vagyok, az alexandriai filozófus, aki nem tud dolgozni, csak sodródik a válság keltette hullámok hátán.
– Mi a célja ennek az ügyes csalásnak?
– Ciceróval közösen terveltük ki az egészet, miközben hazafelé jöttünk Kikíliából. Az utazás minden egyes állomásán egyre rosszabb és rosszabb híreket kaptunk Rómából: Caesar kigúnyolja az alkotmányt, nem hajlandó feloszlatni galliai seregeit, és azt követeli, hogy indulhasson a konzuli címért, anélkül, hogy visszajönne Rómába. Hallottuk, hogy Pompeius hasonlóképp köti az ebet a karóhoz, nem hajlandó több engedményt tenni Caesarnak, csak a városkapun kívül dühöng, és ragaszkodik a saját hispániai légióihoz. A szenátus pedig, azok a patetikus, összezavarodott, gyáva, enyveskezű, mohó alakok, akiket mi a Legjobb Embereknek nevezünk, elkeseredett vitákba bonyolódik, amik gyakran az erőszak határát súrolják. Nem kell ahhoz Kasszandrának lenni, hogy az ember lássa: nagy politikai válság van kialakulóban. Cicero úgy döntött, hogy bölcsebb lenne, ha én hamarabb érkeznék meg Rómába, mint ő, ugyanis másban nem bízik, hogy hiteles beszámolókat küldjön neki.
– De miért álruhában?
– Azért, hogy a szimatolás közben ne rögtön Cicero jusson az emberek eszébe. Egyszerű álöltözet. Szakáll, egy kis festék az arcra: ennyi az egész.
– Ráadásul megint vékony vagy. Mint amikor először találkoztunk. Az arcod formája is megváltozott.
– Hazafelé Kikíliából, még az út elején valóban megbetegedtem, és elég sokat fogytam. Elhatároztam, hogy a meggyőző álcázás érdekében vékony is maradok. Sajnos le kellett mondanom a szezámról és a mézes süteményekről. Ha külön-külön vesszük, egyik sem elég meggyőző álca, de összességében eléri a kívánt hatást. Távolról senki sem ismer fel, vagy ha mégis, azt hiszik, hogy tévednek, mert Cicero mindenkivel elhitette, hogy az ő hőn szeretett titkárát egy makacs betegség döntötte le a lábáról Görögországban. Az emberek jobban hisznek annak, amit „tudnak”, mint amit látnak. Leszámítva téged, Gordianus. Gondolhattam volna, hogy te rájössz, ki vagyok.
– Amióta visszajöttél, minden idődet itt töltötted a városban?
– Herkulesre, dehogy! Bejártam egész Itáliát, felkerestem Caesar helyőrségeit, követtem Antonius mozgását, ellenőriztem Domitius helyzetét Corfiniumban, és továbbítottam üzeneteket Cicero és Pompeius között...
– Vagyis Cicero titkos ügynöke lettél.
Tiro vállat vont.
– Már akkor gyakorolhattam ezt a szerepet, amikor Cicero Kikíliában volt kormányzó. Tiróval, a kormányzó titkárával senki sem akart volna beszélni. Az alexandriai Szoszkaridész viszont mindenkinek azonnal a kebelbarátja lett.
Ránéztem a borospoharam fölött.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Miután eltökélted magadban, hogy láttál engem itt, Rómában, előbb vagy utóbb magadtól is kiderítetted volna. Sőt lehet, hogy rossz következtetésekre jutottál volna.
– Azt is mondhattad volna, hogy ma nem akarsz beszélgetni velem.
– Miközben te az utcán ordítoztad a nevemet, és folyton utánam küldted azt a két fiút, mint valami kopókat? Nem, Gordianus, tudom, milyen kitartó tudsz lenni, mint egy kutya, amelyik nem tudja, hova ásta a csontot. Inkább önszántamból megmutatom, mint hogy lyukakat ássál mindenhova. A lyukak veszélyesek. Ártatlan emberek is megsérülhetnek miattuk. Akárcsak a rossz következtetések miatt.
Vendéglátónk újabb korsó bort hozott. A második adag csakugyan jobb volt, mint az első, ha nem is sokkal jobb. A szemem már hozzászokott a sötéthez. A füstös lámpások narancsszínű fényében halványan és bizonytalanul kivehettem néhány arcot. Akkora volt a zaj, hogy senki sem hallhatta, amit beszélünk.
Eszembe jutott valami.
– Az őrök azt mondták, hogy Cicero leveleket ír neked Görögországba.
– Való igaz. Patrae-ben a házigazdánkat is beavattuk a tervbe. Hivatalosan ő vigyáz rám a lábadozásom alatt. Amint megkapja a leveleket, válaszokat küld rá, rajtuk az én nevemmel.
– Vagyis Cicero üres leveleket küld neked?
– Aligha! Tele vannak pletykákkal, színdarabokból vett idézetekkel és jókívánságokkal. Tudod, mindig lemásoltatja a leveleket. Ebben nincs semmi szokatlan, hacsak nem az, hogy mindkét példányt elküldi. Az egyiket egy szokványos hírvivő viszi Patrae-be a látszat fenntartása végett. A másikat egy titkos hírvivő nekem hozza el, oda, ahol éppen vagyok.
– De ha a levelek pont egyformák, akkor Cicero csupán pletykákat és jókívánságokat küld neked.
– A látszat szerint igen. Így biztonságosabb.
Elmosolyodott, aztán mintha eltöprengett volna valamin. Végül elővett egy erszényt a tunikájából, és előhalászott belőle egy összehajtogatott pergament Odaszólt az egyik felszolgálólánynak, hogy akasszon le egy lámpást, és hozza oda nekünk. A sercegő lámpafénynél olvastam fel a levelet. A hónap első napján keltezték, tizenöt nappal korábban.

 

„KELT FORMAE-BEN, FEBRUARIUS ELSŐ NAPJÁN

Marcus Tullius Cicerótól Marcus Tullius Tirónak Patrae-be:

Továbbra is nagyon aggódom az egészséged miatt. Vigasztal a hír, hogy nem veszélyes a kór, ami megtámadott, de nyugtalanít a tény, hogy ennyire elhúzódik. Felzaklat ügyes titkárom hiánya, de még jobban felzaklat az, hogy olyan ember hiányzik mellőlem, aki módfelett kedves nekem. Bár vágyom rá, hogy újra lássalak, nem szeretném, ha korábban kelnél fel, mint ahogy meggyógyulsz, kiváltképp amíg ilyen mostoha az időjárás. Még a legkényelmesebb házakban is didereg az ember, nem is szólva a végeláthatatlan nyirkos, szeles időjárásról, ami a tenger felől érkezik. Ahogy Euripidész mondaná:, „A hideg a finom bőr leghalálosabb ellensége.”
Caesar továbbra is úgy tesz, mintha tárgyalásokat folytatna Pompeiusszal, ám közben megszállót játszik. Akárcsak Hannibál, diplomatákat küld előre, mielőtt az elefántokat elindítaná! Most azt mondja, hogy átadja Galliát Domitiusnak, és Rómába jön, hogy személyesen induljon a konzuli címért, ahogy a törvény megköveteli. Egyetlen feltétele, hogy Pompeius oszlassa fel az összes lojalista haderőt, amit az utóbbi időben Itália földjén toborzott, és haladéktalanul induljon el Hispániába. Caesar nem tesz említést az elfogott helyőrségekről, amiket azóta győzött le, hogy átkelt a Rubiconon.
Csak abban reménykedhetünk, hogy a Caesar seregében lévő gallok hátat fordítanak neki, hiszen bőven van okuk gyűlölni, miután olyan kegyetlenül lerohanta a szülőföldjüket. Északra a lázadó gallok fogadnák, nyugatra Pompeius hat hispániai légiója, keletre pedig azok a provinciák, amelyeket Pompeius réges-rég meghódított, és ahol a Nagy Vezért még mindig nagy becsben tartják. Bárcsak a középpont is kitartana olyan sokáig hogy megakadályozza Róma lerohanását!
Terentia azt kérdezi, hogy viseled-e a sárga sálat, amit akkor adott neked, amikor elindultunk Kikíliából. Mindent meg kell tenned, hogy elkerüld a megfázást! ”

 

Felnéztem a levélből.
– Kissé túlzottnak érzem azt a reményt, hogy a gallok Caesar ellen fordulnak. A fiam, Meto azt írta, hogy nagyon is ragaszkodnak hozzá, szinte a vallásosok buzgalmával. Máskülönben elég egyértelmű a levél.
– Ugye?
– Hogy érted ezt?
– A szavaknak nem csak egy jelentésük lehet.
Összevontam a szemöldököm, és a pislákoló fényben még egyszer szemügyre vettem az írást.
– Azt akarod mondani, hogy valamiféle titkos üzenetről van szó?
Tiro volt az, aki Cicero konzulsága idején feltalálta és bevezette a rövidített írásformát, amivel könnyebben lehetett jegyzetelni a szenátus ülésein. Ám ez a levél nem a híres Tiro-féle gyorsírással készült, és nem is titkosírással.
Tiro elmosolyodott.
– Például mindannyian tudjuk, mit jelent a „kék” szó. De ha előre elárulom neked, hogy „a kék légiót, a piros helyőrséget jelent”, te pedig később egy kék sálról írsz nekem, akkor csak ketten fogjuk tudni, mire célzol.
– Értem. És ha Cicero Euripidésztől idéz egy sort...
– Az valami egész mást jelent, mintha Enniust idézne. Az idézet konkrét tartalma nem lényeges. Ha tengeri utazásról ír, még arra is utalhat, hogy Pompeius hideg fejjel gondolkodik. A „szép lovak” egy szenátorra is vonatkozhatnak, akit figyelemmel kell tartani. Még az elefántok említése mögött is lehet titkos jelentés.
Megráztam a fejem.
– Ti aztán remek csapat vagytok Ciceróval. Miért is lenne szükségetek kardokra, amikor itt vannak a szavak fegyvernek?
– Nagyon régóta vagyunk együtt, Gordianus. Én segítettem megírni Cicerónak az összes beszédét, amit valaha is elmondott. Én másoltam le a szerződéseit, én szerkesztettem meg a magyarázó szövegeit. Sokszor nála is előbb tudom, hogy mit fog kimondani. Nem volt nehéz kidolgoznunk egy láthatatlan szöveget, amit csak mi ketten használunk. A szavakat mindenki látja, de a jelentést csak mi egyedül.
Körbepillantottam a helyiség homályos sarkain.
– Vajon Meto és Caesar is ilyen közel kerültek egymáshoz?
Tiro a jelek szerint észre sem vette a hangomban rejlő keserűséget. A homlokán dobolt az ujjaival.
– Talán. A nagy embereknek, mint amilyen Cicero, vagy esetleg Caesar is, még egy fejre van szükségük, hogy az összes ragyogó gondolatukat tárolhassák.
– A szabadság nem változtatott meg, Tiro. Még mindig alulbecsülöd magad, és túlbecsülöd a korábbi gazdádat.
– Meglátjuk.
Miközben összehajtogatta a levelet, és visszacsúsztatta az erszényébe, hirtelen megvilágosodtam.
– Cicero volt az, ugye?
– Mire gondolsz, Gordianus?
– Cicero írta azt a titkos beszámolót rólam és a családomról Pompeiusnak.
Tiro habozott egy darabig.
– Milyen beszámolót?
– Tudod, hogy miről beszélek.
– Tudnom kellene?
– Tiro, elbújhatsz a szavak mögött, de nem bújhatsz el az arcod mögött. Előttem nem. Pontosan tudod, hogy miről beszélek.
– Talán.
– Így már minden világos. Ha Pompeiusnak arra volt szüksége, hogy egy számára megbízható ember titkos beszámolókat készítsen különféle római polgárokról, nem is találhatott volna jobbat Cicerónál, aki folyton kísérteteket lát az ágyak alatt, amióta kiszimatolta azt az úgynevezett Catilina-féle összeesküvést. Cicero valószínűleg már évek óta bővíti a rólam készített iratkötegét! A megjegyzés arról, hogy hiányoznak belőlem a „római erények”, a helytelenítő mondat arról, hogy szinte szokásom rabszolgákat örökbe fogadni... Ó igen, mennyire Ciceróra vall! Magasról lenéz engem, mint mindig. Cicero beszámolóit pedig ki más írhatta volna át titkos nyelvre, mint te, Tiro, a bizalmas titkára, a gyorsírás feltalálója, az elméje másik fele? Aznap a városban voltál, nem igaz? Aznap, amikor Numerius meghalt. Láttalak az utcán, miután eljöttem Cicerótól. Mi volt Numerius utolsó megbízatása a Nagy Vezértől? Begyűjteni Cicero titkos hűséglistáját?
Tiro a szeme sarkából nézett rám.
– Ha létezett is valaha ilyen beszámoló... a másolat, amit Cicero Numeriusnak adott, eltűnt. Pompeiusnak soha nem sikerült előkerítenie, bár kifordította Numerius összes ruhadarabját, és feltépte az öltéseket is. Megállapította, hogy akárki is ölte meg Numeriust, elszökött a titkos iratokkal együtt. Te honnan tudsz róla, Gordianus?
– Elolvastam. Legalábbis azt a részt, ami rólam szól. Numerius holttestét átkutatva találtam meg, a saruja egy rejtett kis rekeszében.
– A sarujában! – Tiro elnevette magát. – Ez újdonság. De mit tettél a beszámolóval? Megvan még?
– Elégettem.
– De hiszen azt mondtad, hogy elolvastad a rólad szóló részt. Úgy égetted el, hogy el sem olvastad az egészet? Nem volt olyan bonyolult az a titkosírás.
– Pompeius váratlanul megjelent a házamban. Nem volt időm visszatenni Numerius sarujába. Ha Pompeius megtalálja a dolgozószobámban...
– Értem. Nos, ez a rejtély is megoldódott. Ciceróval sokat törtük a fejünket, hogy hol köthetett ki az a beszámoló.
– Ha majd írsz neki a találkozásunkról, amit gondolom, meg fogsz tenni, biztos megemlíted a „rózsaszín pirkadatot”, vagy akárhogy is nevezitek kettőtök között a „titkos beszámolók elégését”.
– Igazából Szophoklésztől idéznék egy sort. Szerinted Numeriust azért ölték meg, mert valaki rájött, hogy Cicero „hűséglistáját” hordja magánál, ahogy te fogalmaztál?
Elméláztam a válaszon, mielőtt kimondtam.
– Szerintem a gyilkosnak más oka is lehetett rá, hogy végezzen vele.
– Például?
– Az anyja úgy gondolja, hogy volt valami titkos megélhetési forrása. Talán fizetett kémként dolgozott.
Tiro a homlokát ráncolta.
– Másnak is kémkedett volna Pompeiuson kívül?
– Igen. Az asszony szégyellte bevallani, de elárulta nekem, hogy ilyesmire gyanakszik. Szegény özvegy kétségbeesetten szeretné kideríteni az igazságot a fia haláláról.
Tiro bólintott.
– Egyszer találkoztam Maeciával. Bámulatos asszony. Ő bérelt fel, hogy nyomozz Numerius halálának ügyében?
– Nem. Pompeius. Helyesebben mondva, a Nagy Vezér megparancsolta, hogy nyomozzak.
– Megparancsolta? Még nem diktátor, ha jól tudom.
– Ennek ellenére nagyon meggyőzően alakította. Rákényszerítette a vejemet, Davust, hogy az ő szolgálatába álljon. Világosan fogalmazott: nem adja vissza nekünk Davust, amíg ki nem derítem Numerius gyilkosának nevét. A lányom teljesen összeomlott. Davus akár Görögországba, Hispániába vagy Egyiptomba is kerülhet. Ha pedig Pompeius elveszti a türelmét... – Megráztam a fejem. – A hadvezérek veszélyes feladatokat szoktak kiszabni azoknak, akiket nem kedvelnek. Davus sorsa az ő kezében van.
Tiro tűnődve nézte a borospoharát, amely olcsó, sárga agyagból készült. Végigfuttatta az ujját a pohár kicsorbult peremén.
– Nagyon őszinte vagy velem, Gordianus.
– Ahogy te is őszinte vagy velem, Tiro.
– Mi ketten soha nem voltunk ellenségek.
– És remélem, nem is leszünk.
– Elárulok neked egy titkot, Gordianus. Valamit, amit valószínűleg nem lenne szabad. – Lehalkította a hangját, és kifejezetten erőlködnöm kellett, hogy halljam, amit mond a nevetésorkán és kockazörgés közepette. – Pár nappal a halála előtt találkoztam Numerius Pompeiusszal. Pompeius és Cicero üzeneteit kellett kicserélnünk. Itt találkoztunk a Parázna Kocsmában, mi több, pontosan ebben a sarokban. Úgy hívta: az ő sarka. Az volt a benyomásom, hogy jó sok üzletet megkötött már azon a helyen, ahol most te ülsz.
Megborzongtam az érzéstől, hogy a halott ember szelleme esetleg most is ott ül mellettem.
– Milyen üzletekről beszélsz?
Tiro tétovázott a válasszal.
– Amennyire tudom, Numerius hűséges volt Pompeiushoz. Soha nem volt okom kételkedni ebben. De az utolsó találkozásunk alkalmával úgy látszott, módfelett érdekes ismeretek birtokába jutott. Veszélyes dolgokat derített ki.
– Folytasd, Tiro. Figyelek.
– Többet ivott a kelleténél, ezért megeredt a nyelve. Ráadásul nagyon izgatott is volt.
– Mivel kapcsolatban?
– Valamiféle iratokkal kapcsolatban, amik hozzá kerültek. „Hatalmas dolgokon ülök” – közölte, és úgy vigyorgott, mint egy róka. – „Olyan hatalmas dolgokon, hogy meg is halhatok, ha eljár a szád.”
– Mi volt az, Tiro?
– Egy titkos irat egy összeesküvésről, amit Caesar megölésére szőnek.
Kissé mogorván mosolyra húztam a számat.
– Pompeiustól ered?
– Nem! Caesar saját táborából, a hozzá közel álló emberek köréből. Fogalmam sincs, honnan szerezhetett tudomást Numerius egy ilyen összeesküvésről, és milyen iratok kerültek hozzá. De ennyit mondott nekem.
– Mikorra tervezték a megölését?
– Akkor kellett volna megtörténnie, amikor Caesar átkelt a Rubiconon, abban a pillanatban, amikor leigázta a szülőföldjét, és kimutatta a foga fehérjét. Ám valamiért mégsem történt meg. Numerius viszont még mindig úgy gondolta, hogy bármikor megtörténhet.
– Ábrándozás!
– Lehet. De ő azt állította, hogy iratokkal tudja bizonyítani egy ilyen összeesküvés létezését. – Tiro közelebb hajolt hozzám. – Te nem tudsz róla, igaz, Gordianus?
– Hogy érted ezt?
– Azt mondtad, megtaláltad Cicero beszámolóját Numerius sarujában. Mit találtál még ott? Az igazat mondd nekem, Gordianus, én is az igazat mondtam neked.
Nagy levegőt vettem.
– Pontosan öt pergament találtam, egyforma színűeket és fajtájúakat. Mindre ugyanaz a kéz írt, ugyanazzal a titkosírással.
Tiro bólintott.
– Cicero teljes beszámolója lehetett. Összesen öt lapból állt. Semmi mást nem találtál?
– Csak ennyit találtam Numerius sarujában.
Tiro hátradőlt. Egy idő után felemelte a poharát, és kért még bort.
– És hozzatok egy normális bögrét, sima peremmel! – tette hozzá olyan érces hangon, hogy az eunuchnak leolvadt a szájáról a vigyor.
Egyszeriben rájöttem, miért osztogatta nekem olyan bőkezűen az ismereteit. Abban reménykedett, hogy tőlem is hall valamit az összeesküvésről szóló iratokkal kapcsolatban. Csalódást okoztam neki.
Megvártuk, amíg kihozzák a bort, majd némán iszogattunk. Valaki felkiáltott a terem túlsó végében.
– A Caesar-dobás! A Caesar-dobás mindent visz!
A férfi örömtáncot járt, aztán felmarkolta a nyereményét.
– Nem túl könyörületes győztes – motyogtam.
– Szerintem Caesar sem lesz az – morogta vissza Tiro.
– Amikor itt beszélgettetek Numeriusszal a fogadóban a Caesar elleni merénylet tervéről, már csak néhány nap volt hátra a haláláig.
– Igen.
– De a halála napján Cicero iratait hordozta. Nem volt némi... – Nagyon óvatosan kellett fogalmaznom. – Nem volt némi civódás Numerius és Cicero között, mielőtt Numerius elhagyta Cicero házát, és átjött hozzám?
– Civódás?
– Kiabálás, olyan hangos, hogy az utcáról is hallani lehetett.
– Azok az átkozott őrök! Ők mondták ezt neked?
– A világért sem akarnám őket bajba keverni...
Tiro vállat vont.
– Elképzelhető, hogy Cicero aznap felemelte a hangját Numerius előtt.
– Felemelte a hangját? Az őrök szerint valósággal üvöltött. Valami adósságról beszélt Caesar felé. Vajon Numerius tartozott Caesarnak... vagy Cicero?
Tiro arckifejezése elárulta, hogy roppant érzékeny témára tapintottam rá.
– Rengetegen tartoznak Caesarnak. De ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire hűségesek Pompeiushoz vagy a szenátushoz.
Bólintottam.
– Igen, csak... Az anyja szavaiból azt vettem ki, hogy Numerius talán zsarolt valakit.
Tiro fészkelődni kezdett a padon.
– Azt hiszem, elegem van ebből a vacak borból. Egy idő után inkább egyre rosszabb, mint jobb. És ez a nyomorult bögre még csorbább, mint az előző volt.
– Te is Rómában voltál azon a napon, amikor Numerius meghalt, Tiro. Nem... követted... esetleg, miután elhagyta Cicero házát?
– Nem tetszik az a hangnem, ahogy beszélsz velem, Gordianus.
Arra gondolt, hogy gyilkossággal gyanúsítom?
– Csak azért kérdezem, mert ha netán követted, láthattál valami szokatlan dolgot útközben. Például valaki más is követhette rajtad kívül. Vagy átadhatott valakinek iratokat, mielőtt bekopogtatott hozzám...
Tiro most már nyílt tekintettel nézett rám.
– Igen, követtem Numeriust. Cicero tudni akarta, mi a következő úti célja. Ezért követtem Cicerótól egészen a házadig. Olyan sokáig vártam, hogy már azt hittem, megszökött előlem. Honnan tudhattam volna, hogy holtan fekszik odabent? És nem, nem láttam, hogy adott volna bármit bárkinek is, és nem vettem észre, hogy bárki követte volna. Mielőtt megkérdeznéd, azt sem láttam, hogy valaki felmászott a házad tetejére, hogy beugorjon a kertedbe. Bár amúgy sem láthattam egyszerre az épületnek mind a négy oldalát, nem igaz?
Elmosolyodtam.
– És eszedbe se jusson megkérdezni, hogy esetleg én másztam-e fel a tetőre, hogy beugorjak a kertbe! – Próbált némi könnyedséget belecsempészni a hangjába. – Te is láttad, milyen óvatosan kellett lemásznom azon a rozoga létrán Cicero házánál!
– Igen, de ettől eltekintve mégiscsak sikerül a létrán át közlekedned, nem igaz?
Én is megpróbáltam fesztelenül válaszolni neki.
Elnézést kértem tőle, hogy kimehessek az árnyékszékre. Ki kellett mennem a hátsó ajtón, majd végig egy szűk sikátoron, egy fészerszerű bódéig. A kövezett padlón számos lyukat alakítottak ki, de a Parázna Kocsma részeg törzsvendégei nem voltak elsőrangú céllövők, így a hely bűzlött az állott vizeletszagtól. A szag alapján az az érzésem támadt, hogy a Cloaca Maxima, a Tiberisbe ömlő főcsatorna pontosan a lábam alatt bugyog.
Mire visszatértem a sarokpadhoz, Tiro már eltűnt. Én ott maradtam, és ittam még egy pohár bort. Nem siettem sehova. A beszélgetésünk során szerencsére többet sikerült kiderítenem, mint amennyit reméltem. De vajon hova lettek az iratok, amikkel Numerius büszkélkedett Tirónak pár nappal a halála előtt? Ki tudhatott még róluk? Akárcsak szegény Numerius, én is úgy éreztem, hogy valami hatalmas dolgon ülök. Bárcsak rá is tehettem volna a kezemet!

 

 

IX

Februarius hátralévő napjai szomorúságot hoztak Pompeius támogatóinak, és örömöt hoztak Caesar híveinek.
A győzelmek töretlen sorától előrehajtva Caesar továbbnyomult délre, és seregeivel körbevette Corfiniumot. Domitius Ahenobarbus csapdába esett a városban, és kétségbeesett üzenetekben kért erősítést Pompeiustól. A Nagy Vezér röviden azt üzente vissza neki, hogy nem áll szándékában felszabadítani Corfiniumot, mert Domitiusnak eleve nem kellett volna helyőrséget felállítania ott.
Domitius eldugta a levelet a katonatisztek elől, és azt hazudta nekik, hogy Pompeius már úton van. Csakhogy izgága viselkedését látva senki sem adott hitelt a szavainak. A tisztek megegyeztek a háta mögött, hogy harc nélkül átadják a várost Caesarnak.
Domitius személyes okokból tekintette ilyen makacsul ellenségének Caesart. Az ő nagyapja és apja települést hozott létre Galliában; meghódították az allobrogokat és az avernóiakat, utakat építettek, és római kolóniákat alakítottak ki a tengerpart mentén. Közben a családja kimondhatatlan nagy vagyonra tett szert. Egy idő után már úgy tekintettek Galliára, mint a saját birtokukra, amit Domitius is örökölt volna tőlük. Caesart egy arcátlan újgazdagnak tartották, aki az ő eredményeiket kihasználva kezdte meg saját hódító hadjáratát. Amikor hat évvel korábban Domitius szerette volna elnyerni a kormányzói megbízatást Dél-Galliában, Caesar sikeresen gáncsot vetett neki, és megtartotta parancsnoki hatalmát a régióban. Most végre lejárt Caesar kormányzói időszaka. A törvény előírásai szerint le kellett volna mondania Galliáról, és átadni a hatalmat Domitiusnak. Caesar viszont ehelyett a seregével együtt átkelt a Rubicon folyón. Domitiusnak tehát jó oka volt gyűlölni őt, de még több oka volt félni tőle.
Miután Domitius rájött, hogy elárulták, és bármikor nemtelen halált halhat – akár Caesar katonáinak, akár, ami még rosszabb, a saját embereinek keze által –, megkérte a felcserét, hogy adjon neki mérget. Alighogy megitta a mérget, az a hír jött, hogy Caesar az összes foglyot, még a legádázabb ellenségeit is, a lehető legnagyobb könyörületességgel és tisztelettel kezeli. Sikoltozni kezdett, és a haját tépve átkozta magát, amiért ilyen elhamarkodottan cselekedett – egészen addig, amíg a felcser, aki jobban ismerte Domitiust, mint ahogy ő ismerte saját magát, elárulta neki, hogy nem mérget nyelt le, csak egy ártatlan altatószert. Domitius megadta magát Caesarnak, és a feje is a helyén maradt.
Rómában Caesar támogatói kiszögezték a vezér nyilvános bejelentését a Forumon:

 

„Nem azért hagytam el a provinciámat, hogy bárkinek is ártsak. Csak meg akarom védeni magam az ellenségeim rágalmaitól, vissza akarom helyezni a nép tribunusait az őket megillető helyre, miután az én ügyemben való részvétel miatt űzték el őket. Fel akarom szabadítani magamat és a római népet egy maroknyi csoport egyeduralma alól.”

 

A gazdagok és hatalmasok bizonytalanabbik részét felbátorította Caesar irgalmassága. A menekültek közül is sokan visszatértek a városba.
Caesar pedig tovább menetelt dél felé, immár Domitius Ahenobarbus seregével és újabb Galliából érkezett erősítésekkel kiegészülve. Pompeius meghátrált, és megparancsolta az összes lojalista seregnek, hogy gyűljenek össze Brundisiumnál, Itália csizmájának sarkában.

 

– Davus meg fog ott halni – mondta Diana. – Meg fog halni Brundisiumban. Csapdába esik, akárcsak Pompeius többi embere. Caesar beteszi a lábát Itália sarkába, és összetipor mindenkit a saját saruja sarkával.
– Caesar eddig nagyon irgalmas volt – jegyeztem meg óvatosan. – Úgy foglalta el Corfiniumot, hogy egy csepp vér sem hullott.
– De ez most más. Ez Pompeius. Ő soha nem adja meg magát Caesarnak.
– Talán elmenekül, és nem is fog harcolni.
– A tenger felé? De Davus nem is tud úszni!
Próbáltam elrejteni a mosolyomat.
– Gondolom, hajóval mennének, Diana.
– Tudom! Én az időjárásra céloztam. Senki sem bont vitorlát ilyen időben, ha nem muszáj. Túl veszélyes, különösen az Adriai-tengeren. Viharok és hajótörések... szinte látom magam előtt Davust, amint a vízen hánykolódó törmelékbe kapaszkodik, összecsapnak a feje fölött a hullámok, és közben vadul villámlik az ég...
A túl színes fantáziája olyan átok volt, amit az anyjától örökölt.
– Davus okosabb, mint gondolnád – közöltem. – Tud vigyázni magára.
– Nem igaz! Édes, mint a méz egy hideg reggelen, de ugyanolyan lassú is. Te is tudod. Mi lesz, ha Pompeius nem menekül el, és összecsapnak: Caesar seregei Pompeius seregei ellen? Davus soha nem választaná az ésszerű utat; nem szökne el. Kötelességének érezné maradni és harcolni a többi katona kedvéért. Így viselkednek a férfiak a csatákban, nem? Bajtársak és hűség, az utolsó csepp vérig.
Erre nem tudtam válaszolni. Egyetlenegyszer csatáztam életemben: Catilina seregében Pistoria mellett. Nem tudtam megcáfolni, amit mondott.
Diana elfintorodott.
– Meto szerint nem is érzik a sebesülést, amikor megtörténik. Addig küzdenek, amíg marad erejük. – Egyszeriben rémület költözött a szemébe. – Lehet, hogy Davus és Meto egymás ellen fognak harcolni! Akár meg is ölhetik egymást!
Most már szemlátomást elhatalmasodott rajta a képzelete. Felálltam a székből, és átmentem a dolgozószoba túlsó végébe. Rátettem a kezem a vállára. Ő nekem dőlt, és átfogta magát a karommal.
– Davust testőrnek képezték ki, nem katonának. Te is tudod, Diana. Pompeius is ilyen minőségben alkalmazza. A Nagy Vezért őrzi. Ott lesz mellette éjjel-nappal. Kérdem én: hol lehetne Davus nagyobb biztonságban? Pompeius sem bolond. Gondolj bele, milyen óvatos volt eddig is: valahányszor Caesar egy lépést tett előre, ő kettőt lépett hátra. Davus valószínűleg nagyobb biztonságban van Pompeius mellett, mintha itt lenne Rómában.
– De mi lesz, ha tényleg megütköznek, és Pompeius maga vezeti a seregét a csatába? Meto azt mondta, hogy Caesar is ezt teszi. Akkor Davusnak vége. Úgy van, ahogy mondtad: arra képezték ki, hogy testőr legyen. Inkább feláldozza magát, semminthogy a parancsolójának baja essen. Meg sem áll majd gondolkodni. Ha kardot döfnek Pompeius szíve felé, oda fog ugrani!
– Diana, Diana, nem szabad ilyesmikre gondolnod! – sóhajtottam. – Figyelj rám! Azt szeretném, hogy csukd be a szemed, és képzeld magad elé Davust. Mit csinál ebben a pillanatban? Majd én megmondom. Ott áll Pompeius sátrának bejáratánál, őrködik, és az ásítással küzd. Tessék, látod már? Én igen. Sőt a legyet is látom, amelyik a feje körül kering. Ha ásít, talán bele is repül a szájába!
– Ó, papa!
Diana szipogva elnevette magát szívet tépő bánata ellenére. Magamhoz öleltem.
– Szerinted most mire gondol Davus? – kérdeztem halkan.
– Arra, hogy mit lehetne legközelebb enni!
– Nem. Rád gondol, Diana. Rád és a kis Aulusra.
Diana sóhajtott, és befészkelte magát a karjaim közé. Gratuláltam magamnak, hogy sikerült megvigasztalnom, de korai volt az örömöm, mert a következő pillanatban megremegett, felzokogott, és kitépte magát az ölelésemből.
– Most mi ütött beléd, Diana?
– Ó, papa, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Davus ilyen távol van, és ennyire hiányzunk neki! Biztos nagyon szenved, és én semmit sem tehetek! Papa, meg kell ígérned, hogy visszahozod őt. Mindent meg kell tenned, amit csak tudsz, hogy ő visszakerülhessen hozzánk!
– De Diana...
– Meg kell találnod Pompeius rokonának gyilkosát, meg kell mondanod a Nagy Vezérnek, hogy ki volt az, és vissza kell tőle követelned Davust!
Megráztam a fejem.
– Nem tudod, mit kérsz, lányom.
Zavartan, elégedetlenül és kétségbeesetten nézett rám. Valami olyasmit láttam a szemében, amit korábban még soha. Felrémlett benne a gondolat, hogy a szeretett apja, akire mindig olyan szilárdan támaszkodhatott, mint egy sziklára, egyszerűen megöregedett, és túl koros ahhoz, hogy biztonságot nyújtson a családjának. Szerettem volna megmondani neki, hogy nagyon távol jár az igazságtól, de a nyelvem ólomdarabként ült a számban.

 

Azt a bizonyos napot, martius utolsó napját elkeseredett fiatal nők társaságában töltöttem.
Alighogy Diana kiment a dolgozószobámból, Mopsus szaladt be. Abban az ideges lelkiállapotomban feltűnt, hogy ő és az öccse soha nem mentek vagy sétáltak, sem bent a házban, sem kint. Csak két helyzetben tudtak létezni: mozdulatlanul, vagy iszkolva, mint a vadászkutyák.
– Gazdám, látogatód érkezett.
– Van neve is annak a férfinak?
– Nem férfi. Nő.
Hátradőltem.
– Akkor is biztosan van neve.
Mopsus összevonta a szemöldökét, és rájöttem, hogy az előcsarnok és a dolgozószobám között elfelejtette a látogató nevét. Az emberek olyanok, mint az állatok Aiszóposz meséiben, gondoltam magamban; az alapvető természetük soha nem változik meg. Davus mindig is testőr lesz. Meto mindig is írnok és katona lesz. Mopsusból pedig, aki egy istállóban nőtt fel, és állatokat kellett gondoznia, soha nem lesz tisztességes bejelentő rabszolga.
– Milyen nőről van szó? – kérdeztem. – Előkelő vagy alacsony rangú?
Mopsus eltöprengett.
– Testőrökkel jött. Egyébként nehéz megmondani az öltözéke alapján. Feketét visel.
Lehet, hogy Maecia jött el, hogy érdeklődjön a nyomozás haladása iránt? Vagy éppen hogy kiderítse: még semmit sem sikerült megtudnom a fia haláláról? Nem volt gusztusom újra találkozni vele... hacsak nem azért jött, mert talált egy újabb bizonyítékot Numerius titkos üzelmeivel kapcsolatban. Talán pont az iratokat, amik a Caesar elleni merényletet bizonyítják...
– Idős vagy fiatal?
Mopsus megint rágódott egy kicsit.
– Fiatal. Olyan korú, mint Diana.
Akkor hát nem Maecia, mégis feketét visel. A homlokomat ráncolgattam. Numeriusnak nem volt felesége, sőt lánytestvére sem. De talán...
– Vezesd be – mondtam végül.
– És a testőrei?
– Ők természetesen kint maradnak.
Mopsus elvigyorodott.
– Hárman vannak, de fogadok, hogy nem tudnák magukat átverekedni a Hegesarcún!
Az utóbbi időben a két fiú egyre inkább megkedvelte Cicatrixot. Érdekes módon, a csúf szörnyeteg is megenyhült kissé a gyerekek irányában. Gyakran hallottam, ahogy hármasban nevetgélnek az előtérben vagy az ajtón kívül. Cicatrix harsány ugatása éles ellenpontját alkotta a fiúk kacarászásának. Bennem megmaradt a gyanakvás a gladiátorral szemben, és szívesen megszabadultam volna tőle, ám már én sem féltem tőle annyira, mint a legelején. Nagyszerűen őrizte a bejárati ajtót. Mogorván, de nem fenyegetően viselkedett Bethesdával és Dianával. Minden jel szerint jobban szeretett a Nagy Vezér testi épségére vigyázni, és kissé rangon alulinak érezte, hogy egy hozzám hasonló névtelen senki házában kell őrködnie. Közben mi ketten is kidolgoztunk egy vonakodó, felszínes értekezést egymás között. Én kurta parancsokat adtam neki, Cicatrix pedig mindannyiszor felmordult, de teljesítette őket.
Mopsus kiszaladt a dolgozószobámból. Kiléptem a kertbe, mert úgy gondoltam, az megfelelőbb hely egy fiatal nő fogadására. Martius első napjaihoz képest enyhe volt az időjárás, gyenge széllel és néhány magasan kúszó, gyapjas felhőfoszlánnyal a hidegkék égen.
Pár pillanattal később a vendégem is kijött utánam. Nem a férjes asszonyok stóláját, hanem a hajadonok hosszú tunikáját viselte, feketében. A vállára terített köpeny ugyanolyan ébenszínű volt, mint a haja. Hosszú tincseit tűkkel és fésűkkel rendezte kontyba, amitől idősebbnek látszott a koránál. Az illatszer, amit használt, szintén öregítette. Megcsapta az orromat a jázmin és a nárdusz illata. Mopsus úgy vélte, egykorú lehet Dianával. Nekem viszont még fiatalabbnak látszott: nem lehetett több tizenhétnél vagy tizennyolcnál. Keze és arca olyan fehér volt, mint egy galamb melle.
Csüggedten nézett rám sötét szemöldöke alól.
– Te vagy Gordianus?
– Igen. Te ki vagy?
– Én Aemilia vagyok, Titus Aemilius lánya.
Várakozón az ajtóra néztem, amin keresztül kilépett a kertbe.
– Hol van a kísérőd?
A lány zavartan sütötte le a szemét.
– Egyedül jöttem.
– Egy olyan korú és rangú lány, mint te, kísérő nélkül sétálgat Róma utcáin?
– Testőröket hoztam magammal.
– Akkor is... Az apád tudja, hogy itt vagy?
– Az apám elment. Pompeiusszal.
– Hát persze. És az édesanyád?
– Pár nappal ezelőtt jöttünk vissza Rómába. Eddig a tengerparti villánkban voltunk, de a mama szerint most már nagyobb biztonságban vagyunk Rómában. Neki ma sok dolga van, felkeresi a boltokat és a piacokat. Nekem is vele kellett volna mennem. Azt mondtam neki, hogy rosszul érzem magam, és otthon szeretnék maradni.
– Ehelyett idejöttél.
– Igen.
– Tényleg rosszul vagy? Nagyon sápadt az arcod.
Nem válaszolt, csak idegesen fürkészte a kertet, mígnem a tekintete megállapodott Minerva szobrán, a hátam mögött. Az istennő képmása mintha erőt öntött volna belé. Miközben beszélt, Minerva arcát nézte, nem az enyémet. Valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy megszólítson egy felnőtt férfit.
– Most jövök Maecia házából. Ő mesélt nekem rólad.
– Mit mondott?
– Hogy te nyomozol... – Kissé elhagyta a hidegvére. Lesütötte a szemét. – Itt történt?
Nagy levegőt vettem.
– Ha Numerius Pompeius meggyilkolására gondolsz, igen, itt történt a kertemben.
A lány megborzongott, és szorosan a nyaka köré fogta fekete köpenyét.
– Rokonok voltatok? – kérdeztem.
– Nem.
– Mégis gyászruhát hordasz.
Beharapta az ajkát, ami vérvörösnek látszott holtsápadt arcához képest.
– Ő volt a... ő és én... házasodni készültünk.
Megcsóváltam a fejem.
– Nem tudtam.
– Senki sem tudta.
– Nem értem.
– Senki sem tudott róla. Pompeius azt akarta, hogy egy másik nőt vegyen feleségül. De ő engem választott. Numerius engem választott.
Abból, ahogy az egyik karja tudattalanul is a hasa felső részén pihent meg, hirtelen felfogtam, hogy miről beszél.
– Értem.
– Tényleg? – Arckifejezésében összevegyült a büszkeség és a zavarodottság. – Maecia is rájött. Ennyire egyértelmű?
Ismét megcsóváltam a fejem.
– Még nem látszik, ha erre akartál kilyukadni.
– Itt talán nem – nézett le, miközben megérintette a hasát. – De az arcomon biztosan. Hogy is ne látszana? Úgy lett volna helyes, ha én vagyok az özvegye. A gyermeknek az ő nevével kellett volna megszületnie. De most...
– Miért jöttél ide, Aemilia? Hogy megnézd a helyet, ahol meghalt?
Elfancsalodott az arca.
– Nem. Arra nem akarok gondolni.
– Akkor miért vagy itt? Mit akarsz tőlem? – Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán átnézett a vállam fölött, Minerva szobrára. Küszködött, hogy szavakká formálja a gondolatait. Felemeltem a kezem. – Ne fáradj, tudom. Azt akarod tőlem, amit mindenki más – Pompeius, Maecia és Diana is... – Megráztam a fejem. – Miért van az, hogy rajtad rögtön láttam, a saját lányomnál meg nem vettem észre, hanem villámcsapásként ért a késői felismerés? És az emberek még azt gondolják, hogy Gordianus olyan okos, és látja, ami mások elől rejtve marad!
Aemilia felkavartan nézett rám. Felsóhajtottam.
– Mióta tudod?
– Hogy gyermekem lesz? Már akkor tudtam, amikor a mamával elhagytuk Rómát. Nem voltam biztos benne, de tudtam. Azóta sokszor megtelt és elfogyott a hold, és már nem maradt kétségem. Érzem, hogy bennem van! Tudom, hogy még túl korai, néha mégis érzem őt.
– Az ő gyermeke...
Ahogy Aemilia érezte az új életet a saját testében, úgy én is éreztem valakinek a létezését a kertemben: egy nagyon más természetű jelenlétet. Mi is vonzhatná erősebben a halott férfi szellemét a gyilkosság helyszínére, mint a saját meg nem született gyereke? Rémülten fordultam meg, mert szinte biztos voltam benne, hogy egy árnyékot láttam mozogni Minerva szobra mögött. Csak a fény játszott velem.
– Ő tudta? Elmondtad Numeriusnak?
A lány bólintott.
– Az utolsó alkalommal, amikor láttam... a halála előtti napon. Volt egy titkos találkozóhelyünk. – Lesütötte a szemét. – Ott... szóval utána... elmondtam neki. Féltem, hogy dühös lesz. De nem lett. Örült neki. Még soha nem láttam olyan boldognak. Azt mondta: „Pompeius kénytelen lesz feladni a házasságomról szőtt terveit, és bele kell egyeznie a frigyünkbe. Még ma este elmondom neki.” Másnap megint találkoznunk kellett volna, hogy elmondja, mit válaszolt a Nagy Vezér, de nem jött többé. – Beharapta az ajkát. – Az volt az a nap, amikor mindenki azt hitte, hogy jön Caesar, Pompeius pedig úgy döntött, hogy elmenekül Rómából. Az apám elküldött minket az anyámmal a villánkba, ezért egész éjjel kapkodva csomagoltunk. Le sem hunytam a szemem...
Nagy levegőt vett, felemelte a pillantását, és keményen az istennő szemébe nézett.
– Másnap a szekerünkön ültünk, felsorakozva a többi szekér között, amelyek a Porta Capenán keresztül akarták elhagyni a várost. Odajött hozzánk a mama egyik barátja. Arról beszéltek, hogy vajon Caesar tényleg jön-e, és kik fogják a pártját, aztán... mintha csak egy újabb pletyka lenne... az asszony azt kérdezte: „Hallottad? Tegnap megölték Numerius Pompeiust! Megfojtották...” Annyira gyorsan mondta, annyira hadart tovább, hogy hirtelen azt gondoltam, biztos csak képzelődtem. De tudtam, hogy igaz. Valami éleset éreztem a mellemben, mintha egy durva követ nyomtak volna bele. Azt hiszem, elájultam. Amikor magamhoz tértem, már kint voltunk a Via Appián. Megint olyan volt, mintha álmodtam volna az egészet, de valami azt súgta, hogy nem. A követ még mindig ott éreztem a szívemnél. Lélegezni is fájdalmas volt.
– Ki tud még a gyerekről?
– Titokban tartottam az anyám előtt, ameddig csak lehetett. Tudta, hogy valami nincs rendben, de azt hitte, csak az apám miatt aggódom, és az események zaklattak fel. Amikor viszont visszaindultunk Rómába, már nem tudtam magamban tartani. Mérges volt. Tudtam, hogy az lesz.
– Ezek szerint az apád nem tudja?
Aemilia lehajtotta a fejét.
– A mama azt mondja, hogy soha nem szabad megtudnia.
– Hogy tarthatnátok titokban? Még ha Pompeius el is hagyja Itáliát, és magával is viszi az apádat, a szülés előtt még visszatérhetnek. Ha pedig megszületik a gyerek, valakinek el fog járni a szája. Valakinek mindig eljár a szája. Nem várhatod, hogy...
Elhallgattam, mert akkor értettem meg, amit mondani akar.
– Ma reggel, amikor meglátogattam Maeciát, elmeséltem neki mindent. Numeriusról és rólam, illetve a gyerekről. Együtt sírtunk. Szerinte nem szabad megszabadulnom tőle. Azt mondja, csak ennyi maradt a kisfiából. De a döntés nem az övé. Sajnos én sem dönthetek. A mama azt mondta, muszáj megszabadulnom tőle.
Kiszáradt a szám.
– Kizárólag az apádnak van törvényadta hatalma fölötted és a méhedben lévő gyermek fölött.
– Ha az apám megtudná, megölne. Az törvényes és helyénvaló lenne, igaz?
– Biztos vagyok benne, hogy nem tenne ilyet. Lehet, hogy csak egy év múlva tér vissza, és itt talál téged a gyerekkel...
– Akkor is megszabadulhat tőle. Kiteszi egy hegyre a városon kívül, ahol éhen hal, vagy megeszik a sakálok. Aztán engem is elzár valahova, ahogy egy törött edényt zárnak a szekrény mélyébe. – A lány nagyot nyelt. – Nem, a mamának igaza van. Ha az apám itt lenne, követelné, hogy szabaduljak meg a gyerektől, amíg lehet. Még találhatnak nekem egy férjet, nem érted? A mama különben is azt mondja, hogy nem lenne túl okos egy apa nélküli gyermeket szülni erre a világra...
Sírva fakadt.
Visszafojtottam a késztetést, hogy megvigasztaljam. Megmerevítettem a karom, és ökölbe szorítottam a kezem. Hátrapillantva mintha azt láttam volna, hogy Minerva gúnyos mosollyal néz vissza.
– Aemilia, miért jöttél el hozzám?
– Nem tudom... Maecia azt mondta, hogy te láttad őt utoljára... és hogy most már minden tőled függ.
– De Aemilia, a te érdekedben semmit sem tudok tenni.
– Legalább kiderítheted, hogy ki ölte meg... ki ölte meg... a kisbabámat. – Észrevette a tanácstalanságot az arcomon. – Nem érted? Ha Numeriust nem ölik meg, biztos talál rá módot, hogy elvegyen feleségül. Biztos vagyok benne. Megszülhettem volna a gyermekünket! És akkor, még ha Numerius meg is hal egy csatában, vagy elvész a tengeren, ott lett volna nekem a baba, aki az ő nevét viseli. De most... most már baba sem lesz. Hát nem érted? Akárki is ölte meg Numeriust, az én méhembe is szúrt egy kést!
A hosszú, keserves sírás, amelyben felszínre tört a bánata, a házam bejáratáig is elhallatszott. A következő pillanatban ugyanis dörömbölést és dulakodás hangjait lehetett hallani az előtér felől, és egy-két szívdobbanásnyi idővel később kivont karddal kirontott a kertbe Aemilia három testőre. Cicatrix is követte őket, dühödten óbégatva, és a kardjával hadonászva. Olyan élénken mozgott az arcán a sebhely, mintha most szerezte volna. Megkerülte a testőröket, mellém szaladt, és védekező guggolásba helyezkedett, kitárt karral és behajlított, ugrásra kész lábbal. A három fegyveres vad arckifejezéssel közelített meg minket.
Aemilia szédülten nézett körül, aztán rájött, hogy mi történik. Visszafojtotta a könnyeit, és felemelte a kezét, hogy magához hívja a testőröket. Az izmos harcosok azonnal körülvették. Az egyikük suttogva váltott vele egy-két szót, majd továbbította a testőrtársainak. A vérontás fenyegető rémképe ott maradt a levegőben, mint valami nyers, szúrós szag.
Aemilia lehajtott fejjel közelebb lépett hozzám. A testőrei nem tágítottak mellőle, és bizalmatlanul méregettek.
– Bocsáss meg – suttogta a lány. – Soha nem akartam...
Bólintottam.
– Most elmegyek. Nem is tudom, miért jöttem. Csak azt gondoltam... hogy te talán... nem tudom.
Elfordult, a testőrei pedig minden mozdulatát követték. A leghátul haladó harcos hátrálva sétált, és le sem vette a szemét rólam és Cicatrixról.
– Várj! – kiáltottam.
Aemilia megállt, és hátranézett. Olyan közel mentem hozzá, amennyire csak mertem. Cicatrixnak azonban ez is túl közeli volt, ezért megragadta a karomat, hogy visszahúzzon.
– Aemilia, mondtál valamit egy titkos találkahelyről.
Kipirult arca még vörösebbé vált.
– Igen.
– Numerius tulajdona a hely?
– Az ő családjának tulajdona. Sok házuk van a Carinae negyedben.
– És hol van ez a hely?
Odalépett hozzám, és intett a testőreinek, hogy húzódjanak hátrébb. Én is távolabb parancsoltam Cicatrixot.
– Egy lakóház volt – mondta a lány halkan. – Förtelmes, büdös hely. De volt egy üres lakás a legfelső szinten. Az ablakból egy kicsit látni lehetett a Capitolinus-dombot.
Belenézett a semmibe, és a szemében könnyek csillogtak.
– Csak te és Numerius tudtatok erről a találkahelyről?
– Nem tudom. Azt hiszem, az apjától örökölte az épületet, de a nagybátyjának, Maeciusnak is volt beleszólása abba, hogyan vezeti.
– A szobát a titkos találkákhoz tartotta fenn Numerius?
– Igen. Tartott ott néhány tárgyat. Egy lámpást, pár ruhadarabot... és néhány verset, amit tőlem kapott.
– Verset?
– Görög szerelmes verseket, amiket neki másoltam le. Azokat olvastuk fel egymásnak...
Bólintottam.
– Szóval ez egy olyan hely volt, ahol esetleg más titkos holmikat is tartott?
– Nem tudom. Miért kérdezed?
– Lehet, hogy vannak ott iratok is.
Aemilia megrázta a fejét.
– Nem hinném. Nem láttam rekeszeket. Még egy szekrényt vagy ládát sem. Az ágy alatt kellett tartania a verseket is.
– Akkor is látnom kell azt a helyet.
Beharapta az ajkát, aztán megrázta a fejét.
– Kérlek, Aemilia. Nagyon fontos lehet. Talán rábukkanok valamire, ami megmagyarázza Numerius halálát.
Minervára nézett, majd rám. Most már nem remegtek a szemében könnyek.
– A ház a Kosárfonók utcájának és egy kis északra tartó sikátornak a sarkán van. Vörössel meszelték ki, de már kopik le róla, és látszik alatta a sárga festék. A szoba a negyedik emeleten van, a délnyugati sarokban. Az ajtón egy lakat függ, de a kulcs ott van az egyik kilazult padlólap alatt, amit egy mély karcolás jelez. Csak hármat lépsz a folyosón, és megtalálod.
Bólintottam.
– Meg fogom találni.
A lány megérintette a karomat.
– Ha odamész, meg fogod találni a szerelmes verseket. Hálás lennék, ha...
– Persze. Valahogy mindenképp visszajuttatom őket hozzád.
Most ő csóválta hevesen a fejét.
– Nem, a házunkban nem tarthatnám őket. De nem viselném el, ha bárki más beleolvasgatna. Égesd el mindet!
Megfordult, és csatlakozott a testőreihez.
Kikísértem őket a bejárathoz. Mielőtt kiértünk volna az előtérbe, a kis Aulus toppant elénk a semmiből, és kacarászva, tapsolva pontosan Aemilia orra előtt átszökdécselt az átriumon. Mopsus és Androcles utána szaladtak, de Aemiliát így is eléggé megrázta az élmény. Reszketve futott ki a bejárati ajtón, a testőrei alig tudták utolérni.

 

Aznap éjjel egyre csak forgolódtam az ágyamban. Végül Bethesda odafordult hozzám.
– Nem tudsz aludni, uram?
A holdfényben ezüstösen csillantak meg őszes hajtincsei, ám a szeme árnyékban maradt.
– A lány jár az eszemben, aki ma meglátogatott.
Vacsora közben már elmeséltem neki Aemilia történetét.
– Nagyon szomorú história.
– Igen. Azon töprengtem... hogy semmit sem tudok az ilyen dolgokról.
– Miről?
– Hogy miként szabadulnak meg egy magzattól.
Bethesda felsóhajtott a sötétben.
– Ez is olyan dolog, amivel a férfiak egyáltalán nem foglalkoznak. Sok módja van. Néha fűzfaágat használnak...
– Fűzfa?
– Igen, csak lehántják róla a kérget. Vékonynak és rugalmasnak kell lennie, hogy be tudjon jutni a méhbe.
Bólintottam.
– Vagy mérget vesz be a lány.
– Mérget?
– Valami főzetet, ami elég erős ahhoz, hogy kiűzze a testéből. Sötét, sűrű teát főznek, gyökerekből, gyógynövényekből, gombákból. Rutából, nadragulyából, anyarozsból...
– De az nem öli meg az anyát is?
– Néha az is előfordul. Láttam a lányt, amikor kifelé ment. Törékenynek látszott.
Bethesda keserűen sóhajtott, aztán a másik oldalára fordult.
A mennyezetet bámultam. Aemilia úgy hitte, hogy Numerius gyilkosa a felelős az ő meg nem született gyermekének elpusztításáért is. Ha a művelet közben Aemilia is meghal, a gyilkos már három ember haláláért lesz felelős?
Eltöprengtem azon, hogy vajon a Caesarhoz hasonló emberek is eltűnődnek-e az éjszaka hideg, sötét óráiban a felelősség ilyen láncolatain? Caesar tiszteletre méltó cselekedetnek tartja, ha valaki megöl egy másik embert az ütközetben. De mi van a férfi özvegyével és gyerekével, akik esetleg éhen halnak, vagy a szüleivel, akik belehalnak a gyászba, vagy a szeretőjével, aki megöli magát végtelen bánatában, vagy a falvakkal, amik az éhhalállal és a járványokkal küszködnek egy-egy háború után? Hány ilyen szenvedés- és halálláncolat ered minden egyes gall csatamezőből? Hány ilyen haláleset fog történni Itáliában most, hogy Caesar átkelt a Rubiconon?
Álmatlanul hánykolódtam és fészkelődtem.

 

 

X

Másnap Mopsusszal és Androclesszel útra keltem a Carinae negyed felé. Már elfelejtettem, hogy hol van pontosan a Kosárfonók utcája. Mopsus úgy vélte, ő tudja. Az öccse is úgy vélte. Mopsus azt mondta: jobbra. Androcles azt mondta: balra. Miközben marakodtak, én útbaigazítást kértem egy arra járó rabszolgától, aki tucatnyi kosarat cipelt magával. Egyenesen előre mutatott. Arra indultam, és már majdnem be is fordultam a sarkon, amikor a két fiú észrevette, hogy eltűntem, és gyorsan utánam szaladt.
A keskeny, kanyargós utcát boltok szegélyezték, sarkig tárt ajtókkal, közszemlére tett árucikkekkel. Kicsi, háromlábú asztalokra helyezték a kosarak tömkelegét, a többi meg a fejünk fölött pókhálóként kifeszített köteleken lógott. Helyi készítésű termékek is voltak közöttük, ám a legjobbak és legdrágábbak Egyiptomból érkeztek. Ezeket a Nílus mentén növő nádból fonták, és színesre festett náddal öltötték át őket keresztben, a legkülönfélébb mintázatokat és ismétlődő képeket alkotva. Elkövettem azt a hibát, hogy megálltam egy feltűnő példány előtt, amit nílusi vízilovak körben ismétlődő ábrája díszített. Az árus egy szempillantás alatt ott termett.
– Azokat vízilovaknak hívják – közölte.
– Igen, tudom. Fiatal koromban egy ideig Egyiptomban éltem.
– Akkor ez a kosár olyan neked, mintha onnan hoztad volna haza emlékül! Neked készült!
Elmosolyodtam, megráztam a fejem, és továbbsiettem. Az árus nem hagyta abba a zaklatást: követett, és a kosárral hadonászott. Amikor visszautasítottam az alkudozást, szitkozódva a földhöz vágta a kosarat. Nehéz idők jártak a Kosárfonók utcájában.
El sem lehetett volna téveszteni az Aemilia által említett márványos, vörös-sárga falú épületet. Kopott, lelakott ház volt, lepattogzott vakolattal és az ablakkeretekben fityegő, törött ablaktáblákkal. Valaki káposztát főzött odabent. Egy kisbaba felsírt valahol. A hang Aemiliát juttatta eszembe.
Egyes lakóház-tulajdonosok rabszolgákat állítanak a bejárathoz, hogy legyen, aki elzavarja a tolvajokat és a bajkeverőket, de ebben a kapuban nem állt őr, és amikor megpróbáltam kinyitni, észrevettem, hogy zárat sem tettek rá. Igaz, ami igaz: ebben az épületben semmi sem volt, ami oda vonzhatta a rablókat.
– Mopsus! – szóltam rá a nagyobb fiúra. – Szeretném, ha ott állnál az utca túloldalán, amíg én Androclesszel bemegyek. Ha lehet, ne viselkedj úgy, mint egy szökött rabszolga, aki rosszban sántikál.
– Őrködni fogok! – húzta ki magát Mopsus büszkén. – Ha feltűnik egy veszélyes külsejű idegen, és bemegy a házba, felrohanok hozzátok.
Megráztam a fejem.
– Nem, Mopsus. Szerintem annyi veszélyes külsejű férfi – sőt akár nő – él ebben a házban, hogy el sem tudod képzelni. Ez egy veszélyes környék. Az itt lakók viszont szabadon járkálhatnak ki-be. Honnan is tudhatnád, kinek van törvényes dolga ebben az épületben, és kinek nincs?
Mopsus megvakarta a fejét.
– És ha tényleg besurranna egy orgyilkos, aki nekem akar ártani, hogy előznéd meg, hogy figyelmeztess engem?
Mopsus összevonta a szemöldökét. Androcles a bátyja megrökönyödését látva a szája elé tette a kezét, és kuncogott. A vállukra tettem a kezem, és mindkettőjükkel együtt átsétáltam az utca túloldalára.
– Mopsus, azt szeretném, hogy pontosan itt állj meg. Na most, látod azt az ablakot a negyedik emelet sarkában? Az érintetlen ablaktáblákkal? Szeretném, ha figyelnéd azt az ablakot. Ha minden jól megy, pár perc múlva kinyitom azokat a táblákat, és leintegetek neked. Ne integess vissza, csak figyeld tovább az ablakot Ha valami baj van, megint látni fogsz engem vagy Androclest az ablakban. Ha segítségért kiáltunk, szaladj Eco házához, és mondd el neki, mi történt. Gondolod, hogy eltalálsz innen Eco házához? Itt van nem messze, az Esquilinus lejtőjén.
Mopsus némán bólintott, tágra nyílt szemmel viselte a felelősség súlyát.
– Remek. Akkor figyeld az ablakot!
Visszamentem az utca másik oldalára, és a kisebbik fiúval együtt beléptem a házba. A keskeny folyosó kihalt volt, és a csecsemő sírásán kívül semmit sem lehetett hallani. A lakók, akárcsak a legtöbb római polgár, kint jártak a piacokon, hogy beszerezzék az élethez szükséges holmikat, amelyekhez napról napra nehezebben lehetett hozzájutni.
A folyosó egyik végében egy lépcső vezetett fel az emeletekre. Elindultam felfelé, nyomomban Androclesszel.
– Egy titkos szobába megyünk be, Androcles, ahova nem szabadna belépnünk. Szeretném, ha kint őrködnél a folyosón.
A fiú a bátyja komor bólintását utánozta.
– Egy ennél fontosabb ügyben is szükségem lenne rád.
– Miben, gazdám?
– Meg kell keresnem valamit. Lehet, hogy nagyon eldugták, és nehéz lesz megtalálni. Talán egy kis kéz hamarabb előkotorja a hasznos tárgyat.
– Az én kezem kisebb, mint Mopsusé – jelentette ki büszkén, és feltartotta a kezét.
– Valóban.
Felértünk a harmadik szintre. Egyre halkabban hallottuk a gyereksírást, de egyre erősebb lett a káposzta szaga, és most már egyéb szagok is belekeveredtek: hagyma, illatszer, lámpaolaj és állott vizeletszag. Mit érezhetett Titus Aemilius lánya, amikor először járt ezen a helyen?
Aztán felértünk a negyedik szintre is. Egy üres, homályos folyosóra lyukadtunk ki. Intettem Androclesnak, hogy halkan lépkedjen.
Megtaláltam a kilazult padlólapot, pont ott, ahol Aemilia mondta. Alatta, egy szűk kis helyre beszorítva lapult a kulcs. Nem az a fajta masszív kulcs volt, amit csak be kell tenni a zárba, és erősen elfordítani, hanem egy vékony kis bronzrúd, amely szeszélyesen ide-oda csavarodott, mintha véletlenül egy szekér kereke alá került volna. Az egyik végén egy kis hurkot vettem észre.
A kulcs megtalálása azonban még csak félig jelentette a probléma megoldását. Bizarr formája még nem okozott volna gondot, mert az ajtón lévő nyílás is hozzá hasonlóan bizarr formájú volt, ám amint a hurok átjutott, meg kellett vele találni a hozzá való kampót. Annak, aki még soha nem használta ezt a kulcsot, jó néhányszor neki kell rugaszkodnia, mire sikerül kinyitnia.
Visszatettem a padlólapot, és odaléptem az ajtóhoz. A zár egy bronzdoboz volt, amit belülről csavaroztak az ajtóhoz. Egy ilyen elhanyagolt, egyáltalán nem biztonságos házban furcsának, idegenszerűnek hatott ez a kifinomult szerkezet.
Bedugtam a kulcsot, erre-arra forgattam, hogy átjusson a nyíláson, és közben megpróbáltam elképzelni magamban, hogy min kellene megakadnia a huroknak. Fent van az a dolog, vagy lent? Közel az ajtóhoz, vagy kicsit távolabb? Lóg rajta, vagy bele van csavarodva? Többféle mozdulattal megpróbálkoztam, aztán kivettem a kulcsot, és elölről kezdtem az egészet. Most sem jártam nagyobb szerencsével. Lassacskán elvesztettem a türelmemet, de azért ismét kivettem, és újra próbálkoztam. Ezúttal mintha megváltozott volna a kulcslyuk. Már a kulcs is egy másik irányból fért csak bele. A hurok beleakadt valamibe. A levegőt is visszatartva fordítottam el a kulcsot, majd magam felé húztam az ajtót. Végre felhangzott a kielégítő kattanás. Kinyílt az ajtó.
Hallottam, ahogy a hátam mögött Androcles is megkönnyebbülten kifújja a levegőt. Hátranéztem, aztán a lépcső felé intettem a fejemmel.
– Állj a lépcső tetejére! – suttogtam. – Ha bárki megindul felfelé, siess ide halkan, és szólj. Meg tudod tenni?
Bólintott, és lábujjhegyen odalopózott a lépcsőhöz.
Beléptem a lakásba, és kissé behúztam magam mögött az ajtót. Bent még sötétebb volt, mint a folyosón. Odabotorkáltam a délnyugati sarokban lévő ablakhoz. Az ablak előtt lógó, súlyos téli függönyök olyan értékes anyagból készültek, amelynek bizonyosan nem akadt párja a házban. Széthúztam őket, és kinyitottam az ablaktáblákat. Ahogy Aemilia mondta: a háztetők felett látni lehetett a Capitolinus-domb tetején sorakozó szent templomokat. Mopsus ott állt az utca túlsó oldalán, nekitámaszkodva a falnak, karba font kézzel, henyén rugdosva a földet a sarkával. Az ablaktáblák zörgésére felkapta a fejét. Integettem neki. Felemelte a karját, és elkezdett visszaintegetni, aztán észbe kapott, és gyorsan vigyázzállásba vágta magát. Körülnézett az utcán, nem látta-e meg valaki. Fenyegetőnek próbált tűnni. Megcsóváltam a fejem. Úgy viselkedett, mintha arra kértem volna, hogy játssza el a szökött rabszolga szerepét, aki valami csínytevésen töri a fejét.
Megfordultam, és körülnéztem a szobában. Szűkmarkúan rendezték be; csak egy alacsony heverő és egy kis utazóláda volt benne. Lehet, hogy csak szerelmi fészekként használták. A szerelemnek pedig nincsenek nagy szükségletei.
A ládára egy egyszerű olajlámpást helyeztek, mellé egy edényt a tartalék olajjal, és harmadiknak egy kerek ezüsttükröt. Belekukkantottam a lámpába, majd az edénybe, és ide-oda töltögettem az olajat, hogy megbizonyosodjak felőle: semmi mást nem tartalmaznak. A tükör színtiszta ezüstből készült, és nem volt benne titkos rekesz. Szemügyre vettem a tükörképemet. Egy szakállas férfit láttam barázdált homlokkal, de tiszta szemmel. A hajam még nem őszült meg teljesen, és fiatalabbnak tűntem a koromnál: az istenek kegyének jele. Egy idő után kényelmetlenné vált a tudat, hogy Aemilia tükrét nézegetem, ezért félretettem.
Az utazóládát nem zárták be. Néhány ruhadarabot találtam benne: egy férfiágyékkötőt és egy tunikát, valamint egy köpenyt, amit mindkét nem hordhatott. Ott tartották a tartalék ágytakarót is. A legalján egy apró tőr csillant meg. Semmi más nem volt benne.
A láda nem keltette fel az érdeklődésemet. De felidézve, hogy Numerius Pompeius a sarujában hordta a titkos iratokat, inkább rávettem magam, hogy még egyszer átnézzem a tárgyakat. Miután meggyőződtem róla, hogy a tőrben nincs titkos nyílás, azzal hasítottam fel a ruhadarabok varrását. Saját kést is hoztam erre a célra, de a láda mélyén talált tőr élesebbnek bizonyult. Megint nem találtam semmit.
Belenéztem az üres ládába. A tőrrel szétfeszítettem a forgópántokat, és belevágtam a bőrbe. Felfordítottam, és megütögettem az alját, hátha egy titkos üreg tompa kongását hallom. Ám a láda nem volt több közönséges ládánál.
Most az ágyra fordítottam a figyelmemet.
Kiváló bútordarab volt, akárcsak a függönyök. Biztos, hogy sem ezen a szinten, sem az alsóbb szintek szerény hajlékaiban nem lehetett ezekhez foghatót találni. Az ágykeret eredeti ébenfából készült, díszesre faragott lábakkal. A fal mellett egy elefántcsont-berakásos ébenfa ágytámla futott végig a heverő fejétől a lábáig. Aemilia valószínűleg az ágytámla tövében feküdt, bent; Numerius pedig kint, ahogy a férfiak szoktak. Egyszer elmagyaráztam Bethesdának, hogy ez a fajta elhelyezkedés azért volt hasznos, mert a férfi megvédhette a nőt, de ő csak nevetett, mondván, hogy a férfiak azért fekszenek kívül, mert többször kell kimenniük vizelni éjszaka.
De én nem hittem, hogy a szerelmesek alvásra használták az ágyat. Nappal találkoztak itt; Aemilia szülei soha nem engedték volna ki éjszaka a lányukat a házból. Ezt a heverőt fényes nappal használták, és nem pihenésre, hanem szerelmeskedésre. Ezen az ágyon fogant meg a gyermekük.
A vastag matracot vászonlepedő fedte, amit szedett-vedett módon gyömöszöltek be a sarkoknál. Az egészre egy gyapjútakarót dobtak, aztán párnákat szórtak rá. A heverőnek gyűrött, használt jellege volt. Numerius és Aemilia is hozzászokott, hogy egy rabszolga veti be az ágyát, ezért vagy nem tudták, hogyan kell, vagy nem is érdekelte őket. Nem háztartási teendőkkel töltötték az idejüket ebben a szobában.
Lehúztam az ágytakarót, és felvágtam a varrásait. Nem volt benne semmi. Lerántottam a vászonlepedőt is. Túl áttetsző volt ahhoz, hogy bármit is elrejtsen. Valami enyhe szagot árasztott. Az orromhoz tartva jázmint, nárduszt és szerelemtől izzadt testek illatát éreztem. Egy pillanatra megjelent a lelki szemeim előtt Aemilia, aki szorosan magára ölelte a lepedőt. Mindkettőjüket láttam magam előtt, ahogy egymás mellett fekszenek, és csak a lepedő burkolja őket. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.
A párnák és a matrac voltak a legalkalmasabbak arra, hogy valamit elrejtsenek bennük. Lerántottam őket az ágyról, és megpillantottam a matrac alá rejtett pergameneket, az ágy oszlopai között kifüggesztett szíjak szövedékén. Ha ezek voltak Aemilia szerelmes versei, amiket saját kezével másolt ki a görög művekből, semmi kedvem nem volt velük foglalkozni. De hogy dönthetném el, hogy azok-e, ha nem olvasom el őket?
Ránéztem az első versre. Az írás félénken cirádás és fájdalmasan gyermeki volt. A tartalma nem.

 

Boldog ember, mint Uranos lakói, aki vígan ül, kegyes, ellenedben, s andalog kellő szavad édes hangján, s gyönge mosolygást Ajkadon látván szeliden lebegni, melyre megdöbben keblemben a szív, mert jelenléted leborít azonnal, és oda lészek. Nyelvem eltompul ajakim között, s gyors égi tűz ömlik tetemimre végig. Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak éji homályba.
Arcomon végig hideg izzadás foly, reszketek, fúlok, s halavány virágként hervadó színnel rogyok a halálnak karjai közé. [1]

 

Szapphó, ki más? A szerelemittas kamasz lányok soha nem tudtak ellenállni Leszbosz költőóriásának.
Rávettem magam, hogy a többi verset is elolvassam egymás után. A szavakra időnként az én arcomat is elöntötte a pír.
Miután elolvastam az összes verset, elölről és hátulról is megvizsgáltam a pergamendarabokat. Odamentem az ablakhoz, és egytől egyig odatartottam őket a fény felé, hátha citrommal írt, láthatatlan írást találok rajtuk, vagy esetleg lyukakat, amik titkosírásként szolgálnak. Ám semmi ilyet nem láttam. A szerelmes versek csak szerelmes versek voltak, Szapphó és régi barátom, Catullus alkotásai, amelyeket egy álmodozó leány másolt ki, hogy kitöltse a két találka között lévő űrt. Terhelő bizonyíték, annyi bizonyos, de senki sem akarta megmutatni a szüleinek.
Az ablaknál állva a szemem sarkából megláttam az utcasarkon őrködő Mopsust. Integetett. Haragos tekintettel megráztam a fejem, és szándékosan nem néztem rá. Határozottan megtiltottam neki, hogy integessen, mert azzal csak felhívja ránk a figyelmet. Miután látszólag tudomást sem vettem róla, még hevesebben kezdett integetni. Eldöntöttem, hogy éles szavakkal fogom megkorbácsolni, ha elvégeztem a munkám. Elléptem az ablaktól.
A heverő alatt észrevettem egy széles, nem túl mély edényt. A szoba közepére húztam, majd letérdeltem, és beledobtam a verseket. Belenyúltam a tunikámba a tűzköves dobozért, amit az égetéshez hoztam, és olyan erősen összpontosítottam a csiholásra, hogy meg sem hallottam Androcles futólépéseit a folyosó felől. Megriadtam, amikor belökte az ajtót, és bedugta a fejét.
– Gazdám! Egy férfi jön fel a lépcsőn!
Hirtelen megértettem, miért integetett annyira Mopsus. Visszanéztem az öccsére.
– Akkor gyere be gyorsan! – suttogtam.
Androcles belépett, majd megpördült, hogy becsukja az ajtót. De elkésett. Az ajtó megakadt valamiben. Androcles erősebben nyomta, de hasztalanul. A férfi bedugta a lábát az ajtónyílásba. A fiú rémülten felvisított.
Ujjak jelentek meg az ajtórésben. Androcles az egész testét nekifeszítette, ám a túlsó oldalon lévő emberrel nem vehette fel a versenyt. Az ajtó feltartóztathatatlanul kitárult.
Leejtettem a kovaköves dobozomat, és a késemért nyúltam. Megkeményített arccal, dörömbölő szívvel álltam fel.
– Gazdám, nem tudom megállítani! – kiáltott fel Androcles.
Az ajtó lassan, de biztosan kinyílt, és a napfény fokozatosan ráúszott öreg barátom, Tiro mesterségesen besötétített arcára.

 

 

XI

– Jó a kilátás a Capitolinusra – jegyezte meg Tiro az ablakon kinézve. – Vajon mennyit érne ez a lakás, ha kiadnák?
Miután belépett, és megpaskolta a riadt Androcles fejét, Tiro kényelmesen körbesétált a helyiségben. Megszemlélte a kiürített ládát, átlépett a földre dobott matracon és párnákon, majd megállt az ablaknál.
– Tiro, mit keresel te itt?
Lepillantott az utcára.
– Az a fiú ott lent, aki úgy bámul fel rám, mintha valami gorgó lennék, hozzád tartozik, igaz, Gordianus?
Odaléptem az ablakhoz, és leintegettem Mopsusnak, hogy minden rendben van. Láthatólag megkönnyebbült, és elmutogatta, hogy ő is feljönne utánunk, ám én ráparancsoltam, hogy továbbra is őrködjön.
– Androcles – fordultam a kisebbik fiúhoz. – Menj vissza a lépcső tetejére, és ott állj, ahogy eddig is tetted. Lehet, hogy másodszorra már elkerülhetjük a meglepetést.
– De gazdám – tiltakozott Androcles –, nem ez az az orgyilkos, akit követnünk kellett a minap?
Tiro felvonta az egyik szemöldökét.
– Én soha nem mondtam nekik ilyet. A fiúkban több a fantázia, mint a józan ész. Menj, Androcles.
– De gazdám...
– Tökéletes biztonságban vagyok. Legalábbis azt hiszem. – Most rajtam volt a sor, hogy felvont szemöldökkel Tiro felé forduljak. Miután a fiú kiszaladt a szobából, megismételtem az egyszer már feltett kérdést. – Mit keresel itt?
Ujjával az orrát tapogatta.
– Valószínűleg ugyanazt, mint te. Az orrom vezetett ide.
– Úgy érted, követtél.
– Talán.
– Szokásoddá vált, hogy követsz mindenhova, ahogy kiteszem a lábam otthonról?
– Szerintem nem gyakrabban követlek, mint ahogy te követsz engem.
– Akkor hát miért pont ma?
– Mert tegnap meglátogatott téged Numerius egyik ifjú szeretője.
– Honnan tudhatnád, hogy szeretők voltak-e?
– Tudok az ilyen dolgokról.
– És honnan tudod, hogy eljött hozzám tegnap? Lested a házat, vagy őt követted?
Megrázta a fejét.
– Gordianus, nem várhatod tőlem, hogy mindenbe beleavassalak, csak ha cserébe te is beavatsz engem mindenbe. Mégis úgy vélem, mindkettőnk érdeke, hogy kicseréljük az ismereteinket. Úgy értem, Numeriusszal kapcsolatban.
– Az iratokat keresed, amikről beszélt, igaz?
– És te nem, Gordianus? Mivel ugyanazt keressük, miért ne segíthetnénk egymásnak?
Nem válaszoltam.
Tiro a szoba közepére lépett, és letérdelt az edény mellé, amiben Aemilia versei voltak. Az edény mellett hagytam a tűzköves dobozt.
– Éppen elégetni készültél ezeket, amikor megérkeztem. Mik ezek?
– Nem olyasmi, ami téged érdekelhetne.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
Sóhajtottam.
– Erotikus versek, amiket egy szerelmes leány másolt ki. Aemilia mondta, hogy itt vannak, és megkért, hogy égessem el őket. Nem látom értelmét, hogy másképp tegyek.
– De lehet, hogy nem azok, aminek látszanak.
– Nem az, amit keresünk, Tiro.
– Honnan tudod?
– Tudom!
– De megengeded, hogy magammal vigyem őket, ugye? Milyen kárt okozhatnék azzal, Gordianus? Majd én elégetem őket egy alapos vizsgálat után. Senki más nem fogja tudni, hogy léteznek.
– Nem, Tiro!
Hosszú ideig farkasszemet néztünk egymással, és egyikünk sem akart elfordulni. Végül felkelt, és távolabb lépett az edénytől.
– Jól van, Gordianus. Látom, téged nem lehet eltántorítani. Mivel tartozol ennek a lánynak?
Nem feleltem, csak letérdeltem az edény mellé, és újra megpróbáltam szikrát csiholni. Amikor végre sikerült, a szikra belehullott az edénybe, és a száraz pergamenek egy-kettőre lángra kaptak. A tűz gyorsan végigszaladt a pergamen szélén. Láttam, ahogy a szavak egyenként tüzet fognak: gyors égi tűz ömlik tetemimre végig. Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak éji homályba...
Felnéztem Tiro füstös arcára, amin visszatükröződött a lángok fénye.
– Nincs lenyűgözőbb a tűznél, nem gondolod? – kérdezte halványan mosolyogva. – A lángok után nem marad semmi, csak egy kis hamu, ami elenyészik ha hozzáérsz. Honnan jön a láng? Hova tűnik a pergamen? Senki sem tudja. Most olyan lesz, mintha a lány soha nem írta volna le a verseket, és Numerius soha nem hallgatta volna meg, ahogy felolvassa. Mintha Numerius soha nem is létezett volna.
– De létezett. És Aemilia szerette.
Aemilia testében még mindig létezik Numerius egy része, gondoltam magamban, legalábbis egy darabig még ott lesz. Aztán ő is hamuvá enyészik.
Tiro gúnyosan felmordult.
– A lány szerette? Lehet. De Numerius is szerette őt?
– El akarta venni feleségül, Pompeius akarata ellenére. Aemilia biztos volt ebben.
– Tényleg? Nem kétlem, hogy sok mindent elképzelt, miközben ott feküdtek a szerelmeskedés után, és kifelé néztek az ablakon a Capitolinusra. Biztos, hogy sok hazugságot hordott neki össze Numerius, hiszen szerette volna elérni, hogy újra és újra találkozzanak.
– A Cicero mellett töltött élet téged is vaskos moralistává tett, Tiro.
– Badarság! Ha látok egy ilyen szerelmi fészket, és látom, milyen fiatal és zsenge az a lány, nem nehéz kitalálni, milyen alak lehetett Numerius. Tökéletes példánya a nemzedékének: önző, erkölcstelen, forrófejű figura, aki nem törődik a következményekkel. Ha nem lett volna Pompeius rokona, talán csatlakozik Caesarhoz.
Mélyen Tiro szemébe néztem.
– Olyanfajta embernek írod le, akinek a megölését senki sem sajnálja.
Tiro savanyú arccal nézett rám.
– Ne gúnyolódj rajtam, Gordianus. És ne vádolj gyilkossággal, még viccből se.
– Nem vádoltalak.
– Én csak azt akarom mondani, hogy ha Numerius tényleg szerette volna a lányt, a helyes utat választja, és elveszi feleségül, akár a Nagy Vezér engedélyével, akár anélkül, ahelyett, hogy egy ilyen mocskos lukban találkozgat vele.
– Tiro! Már elfelejtetted azt a szeretődet, akivel Cicero háta mögött találkozgattál, amikor megismertelek? Te még rabszolga voltál, ő pedig a gazdád ügyfelének lánya, és ha kiderül, szörnyű sors várt volna rátok. Nem beszélve arról, ha esetleg egy gyermek is fogan...
– Igazságtalan vagy, Gordianus! Fiatal voltam, és ostoba...
– Miért, Numerius talán nem?
Tiro ránézett az edényben lévő hamura.
– Mindenki szeret emlékezni a fiatalkori botlásaira, de senki sem szereti, ha emlékeztetik rájuk – jegyeztem meg halkan.
– Ennius – vágta rá Tiro, felismerve az idézetet. Sikerült egy halovány mosolyt erőltetnie az arcára. – Igazad van. Nem azért vagyunk itt, hogy Numerius felett ítélkezzünk. Azért vagyunk itt, hogy fényt derítsünk a titkaira. Dolgozunk együtt, Gordianus, vagy nem?
– Két kés van – mondtam, feltartva a saját késemet, és felé nyújtva azt, amit a láda alján találtam.
– Elhoztam az enyémet is. De ha jól látom, ez élesebb.
Együttes erővel estünk neki a párnáknak és a matracoknak. Egy meglepetés már a legelején kiderült: közönséges szalma vagy gyapjú helyett hattyútollal tömték ki őket, amit épp annyi szárított gyógynövénnyel kevertek össze, hogy az illat az egész szobát enyhén belengje. Már korábban is csodálkoztam, honnan jött az illat. Numerius nem az a fajta volt, aki fukarkodik a fényűzéssel, ha szerelmeskedésre kerül sor.
Valahányszor belevágtunk egy párnába, tollak kavalkádja repült szanaszét. A szoba kisvártatva megtelt fehér pihékkel, amik hópelyhekként lebegtek a levegőben. Olyan képtelen volt az egész helyzet, hogy mindketten elnevettük magunkat, és onnantól fogva a feszültség fokozatosan elpárolgott. Talán nem így alakul, ha megtaláljuk, amit kerestünk, ám miközben vadul szitáltuk és kavartuk a tollakat, egyre biztosabban tudtuk, hogy semmit sem rejtettek a bélésekbe.
– Mindenhol kerestem, ahol csak lehetett – mondtam Tirónak. – De te is megnézheted, kezdve mondjuk a ládával. Talán észreveszel valamit, ami fölött én elsiklottam.
Tiro alaposan átvizsgált mindent a szobában, még az ágy oszlopait is, hátha rábukkan egy üreges részre. Egyenként szemléltük meg a padlólapokat, hátha akad közöttük, ami kilazult. Végigfuttattuk a kezünket a falat borító vakolaton, és megdöfködtük a mennyezetet. Újfent sikertelenül jártunk.
– Ha léteznek is iratok, amikben leírták a Caesar ellen tervezett merényletet, nem itt vannak – foglalta össze Tiro, majd kiöltötte a nyelvét, hogy leszedjen róla egy pihét.
– Numerius házában sem rejtegették őket. Az anyja azt mondta, hogy nagyon alaposan átfésülte az egész épületet, hátha talál valami titkos iratot.
– Numerius mégis azt mondta nekem, hogy „valami hatalmas dolgon ül” – olyan veszélyes dolgon, amivel az életét kockáztatja.
– Ez be is bizonyosodott – sütöttem le a szemem.
Tiro körbesétált a helyiségben, felkavarva a hattyútollat.
– Szóval nem jutottam közelebb ahhoz, hogy megtaláljam a bizonyítékot, és te sem kerültél közelebb ahhoz, hogy kiderítsd, ki ölte meg Numeriust, továbbá ahhoz sem, hogy visszaszerezd a vejedet Pompeiustól. Figyelj rám, Gordianus. Holnap elhagyom Rómát. Gyere velem.
Felvontam az egyik szemöldököm.
– Miért ne? – erősködött. – Elegem van abból, hogy egyedül mászkálok.
– Biztos viszel magaddal egy testőrt az útra.
– Igen, valamelyik idiótát Cicero házából.
– Az idősebbiknek több esze van – közöltem. – Legalábbis nem olyan tahó.
– Fortexre gondolsz?
– Ha ez a neve.
– Fortexből nem lenne jó útitárs. Még a lovammal is jobban elbeszélgetnék. Te viszont elsőrangú társaság vagy, Gordianus.
– Azért akarod, hogy veled menjek, hogy legyen aki szórakoztat, Tiro? Valakinek gondoskodnia kell a családomról.
– Pompeius odaadta neked azt a küklopszot, hogy őrizze a bejáratot. A fiad, Eco is benézhet néhanapján.
– Talán. De mi okom lenne elmenni Rómából?
Tiro komolyan nézett rám.
– Vissza akarod szerezni a vejedet, igaz? Nem maradt sok időd, Gordianus. Pompeius visszahúzódott Brundisiumba, háttal a tengernek. Caesar üldözi. Most már csak napok kérdése. Ha tényleg vissza akarod hozni Davust Rómába...
– Értem, mire célzol. Hát veled mi a helyzet, Tiro? Te miért akarsz elmenni?
– Ma kaptam egy üzenetet Cicerótól. Azt akarja, hogy útközben álljak meg a villájánál Formiae-ben, és vigyek el néhány levelet Pompeiusnak...
– Formiae-ben? Cicero még mindig lent van a parton?
– Igen.
– De Pompeius azt kérte, hogy minden lojalista szenátor gyűljön össze Brundisiumnál.
– Igen, de...
Tiro arcán látszott, hogy erőt vett rajta az óvatosság.
– Csak azt ne mondd, hogy Cicero még mindig habozik! – csóváltam a fejem – Megvárja a háború végét, és csak aztán dönti el, hogy melyik oldalra áll?
– Nem egészen így van, Gordianus. Nem olyan rossz dolog ez, ahogy a szavaidból kitűnik. Cicero úgy látja magát, hogy... nem is tudom... hogy különleges helyzetben van, és egyedi szerepet játszik. Akad még hozzá hasonlóan kimagasló ember, aki mindkét oldallal tartja a kapcsolatot?
– Cicero még mindig tartja a kapcsolatot Caesarral?
– Ők ketten nem hagyták abba a levelezést. Ezt Pompeius is tudja. Cicero nem vezeti őt félre. Most, hogy a válság egy új szakaszba lép, Cicero akár közvetítői szerepet is elláthat, amolyan békéltetőként. Ehhez viszont fent kell tartania egy nagyon kényes egyensúlyt...
– Szamárság! Cicerónak egyszerűen nincs bátorsága egyértelműen Pompeius mellé állni. Megveti Caesart, de fél attól, hogy győzni fog, ezért titokban odadörgölőzik mindkét félhez. Gyáva nyúl, a legrosszabb fajtából.
Tiro arca összefacsarodott.
– Most ki a vaskos moralista, Gordianus? Mindnyájan kerülhetünk olyan helyzetbe, amit nem mi választottunk. Mindenkinek a saját útját kell végigjárnia. Az istenek kegyeltje az, aki úgy kecmereg ki ebből a háborúból, hogy egyetlen folt sem esett a becsületén.
Erre nem tudtam válaszolni.
Nagy levegőt vett.
– Nos, Gordianus, velem jössz Brundisiumba, vagy nem?

 

Hazafelé menet megvettem az egyiptomi vízilovas kosarat ajándékba Bethesdának. Kellett valami, amivel csillapítom a váratlan hírt, hogy elhagyom Rómát. Bölcs választásnak bizonyult, mivel egy nádkosarat át lehet dobni a szobán úgy, hogy nem törik el.
Az anyjával ellentétben Diana lelkesen fogadta a hírt. Minden fejleményt nagy örömmel fogadott, ami közelebb segít minket ahhoz, hogy visszaszerezzük Davust Az utazás előtti estén, mialatt épp egy nyeregtáskába pakoltam a szükséges felszereléseket, Diana bejött a szobámba. Úgy beszélt, hogy nem is nézett rám.
– Szerintem nagy bátorságra vall, amit teszel, papa. Csak így elindulni... A vidék biztosan nagyon veszélyes.
– Semmivel sem veszélyesebb a városnál mostanság.
Végignézte, ahogy összehajtogatom a tunikámat. Olyan ügyetlenül igazgattam, hogy ösztönösen odalépett, és átvette tőlem a feladatot.
– Papa, tudom, hogy az egészet értem teszed. Annak ellenére... úgy értem, tudom, hogy soha nem... örültél a házasságomnak. Mégis hajlandó vagy rá, hogy... – Hirtelen a feltörő könnyeivel küszködött. – Félek, hogy téged is utoljára látlak!
Az összehajtogatott tunika szétbomlott a kezei között. Átkaroltam, és ő átfogta a vállára tett kezemet.
– Nem tudom, mi ütött belém, papa. Amióta Davus elment...
– Mindenkinek olyan tépázottak az idegei, mint egy koldus gúnyája, Diana. Miben fogadunk, hogy Cicero is napjában kétszer sírva fakad?
Diana elmosolyodott.
– De Caesar biztosan nem.
– Talán nem. De Pompeius lehet. Tessék, egy újabb kép: Davus ásít a Nagy Vezér sátra előtt, miközben Pompeius odabent vonyít, mint egy csecsemő, és tépi a haját.
– Mint egy jelenet egy Plautus-darabból.
– Pontosan. Néha nem árt az életre úgy gondolni, mint egy színpadi komédiára. Az istenek amúgy is mindig annak látják.
– Az istenek sokszor kegyetlenek.
– Éppolyan gyakran, mint ahányszor kegyesek.
Egy darabig hallgattunk. Valami békesség szállt le rám, ahogy ott álltam a lányom mellett, és átkaroltam a vállát.
– De papa – szólalt meg Diana halkan –, hogy fogod kimenekíteni Davust Pompeius kezéből? Hiszen még nem sikerült kiderítened, ki ölte meg Numeriust, ezért nem fogja odaadni.
– Ne aggódj. Van egy tervem.
– Tényleg? Áruld el!
– Nem, Diana.
Lerázta a karomat a válláról, és arrébb lépett.
– Miért nem, papa? Régen mindent elmondtál.
– Mert ezt nem kell tudnod, Diana.
Lebiggyesztette a száját.
– Akkor ne áruld el a tervedet. Talán el sem hiszem, hogy van terved.
Megfogtam a kezét, és csókot nyomtam a homlokára.
– Ó, biztosíthatlak róla, lányom, hogy van tervem.
És volt is, bár a megvalósítása talán azt jelentette, hogy nem jövök vissza élve Brundisiumból.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Mars

 

XII

Nehéz volt lovakat szerezni. A legjobbakat elvitték azok, akik a kétségbeesés első hullámával vagy Pompeius követeléseinek engedve elmenekültek a városból. Tiro tervei szerint másnap a Porta Capena mellett kellett találkoznunk hajnalhasadás előtt friss és erőteljes lovakkal felszerelkezve, de ugyan mi maradt az istállókban? Már-már elképzeltem magam egy rozogán billegő, görcsös ízületű, cserzett bőrű gebe hátán, ám alábecsültem Tiro leleményességét. Ott várt rám Fortexszel, a testőrrel – mindketten lóháton ültek. Egy harmadik ló is ott legelészett mellettük: orrával a két közeli, mohalepte szentély körül nőtt fűben kotorászott. Mindhárom állat olyan kecses és erős volt, hogy senki sem kívánhatott volna náluk különbet.
Azonnal elindultunk. A nap még nem volt több az arany fény előrevetített derengésénél; túl gyenge ahhoz, hogy bevonja a keleten húzódó dombokat. A sötétség foltjai úgy lebegtek körülöttünk, mint az éj fátylának maradék foszlányai. Ebben a bizonytalan homályban egészen kísértetiesnek és túlviláginak tetszett az út, amit mindkét oldalon sírboltok szegélyeztek.
A Via Appia olyan sima, mint egy asztallap, és a sokszögű köveket oly szorosan illesztették egymáshoz, hogy egy homokszem sem furakodhatott be a résekbe. Van valami megnyugtató a római utak szilárd megmásíthatatlanságában. Meto egyszer mesélt egy felderítő útjáról Gallia vad rengetegeiben. Mintha idegen istenek lesték volna a göcsörtös faágak közül. Lemurok szálldostak az árnyakkal karöltve, és láthatatlan lények szöszmötöltek a foltos levelek között. Aztán, amikor a legkevésbé számított rá, egyszer csak rábukkant egy útra, amit Caesar parancsára építettek: egy ragyogó kőszalagra, amely keresztül vágott az erdő szívén, és napfénnyel átitatott friss levegőt engedett be.
A Via Appiát nem vadon veszi körül, hanem sírboltok, hosszú kilométereken keresztül. Akadnak monumentális és pazarul kidolgozott emlékművek, amelyek apró templomokra emlékeztetnek. Ugyanakkor vannak egyszerű jelek is: sima oszlopok némi véséssel. Némelyiket rendszeresen súrolják és gyönyörűen rendben tartják, másokat viszont teljesen elhanyagolnak, és senki sem törődik elferdült oszlopaikkal vagy a repedésekből előbújó gazzal.
Még fényes nappal is szomorkás hangulat fogja el az embert a Via Appiának ezen a részén. A híg, virradat előtti fényben, a körülöttünk kóválygó, nyughatatlan szellemek társaságában, a lábunk alatt futó út többet jelentett, mint római rendet és ügyességet. Ezen az úton kelhettek át az élők a holtak birodalmán. Valahányszor a lovaink patái a kövekhez koppantak, megkönnyebbülhettünk, hogy egyelőre csak átutazók vagyunk.
Elérkeztünk Publius Clodius sírjához. Az ősei közé temették el. Amikor utoljára utaztam messzebbre a Via Appián, pont az ő halálának körülményeit vizsgáltam. Ő volt a városi csőcselék kedvence és reménysége. Meggyilkolása után zendülések törtek ki Rómában, és a fáklyákkal vonuló tömeg halotti máglyát csinált a Szenátus Házából. A szenátus kétségbeesetten szerette volna megtartani a rendet, ezért Pompeiushoz fordult, a Nagy Vezér pedig szükségállapotot hirdetett, és kikényszerítette az úgynevezett törvényhozási reformokat. Ennek eredményeképpen sok hatalmasságot megvádoltak, és többeket száműzetésre ítéltek, akik most Caesarban látták a visszatérés egyetlen lehetőségét. Az uralkodó osztály menthetetlenül szétzilálódott, a csőcselék pedig elégedetlenebb volt, mint valaha. Utólag visszatekintve, vajon a Via Appián történt gyilkosság, azaz Clodius halála volt a polgárháború valódi első szikrája, a kezdő csata? Ott esett el az első áldozat?
Egyszerű sírhelye volt, ahogy egy olyan patríciushoz illett, aki a néppel barátkozott. A sima emelvényen egy három méteres dombormű magasodott búzakalászkötegekkel díszítve. Ez a motívum a gabonaosztást idézte fel, amit Clodius vezetett be. A nap lassan megtisztította a hegyeket. Az egyre izmosodó fényben láttam, hogy a sírkövet szerény fogadalmi felajánlások veszik körül: leégett gyertyák, tömjénes füstölők, édes illatú gyógynövényekből kötött csokrok és kora tavaszi virágok. De láttam egy olyan halmot is, ami leginkább emberi ürülékre hasonlított, mind látványra, mind szagra, ráadásul rá is írtak vele valamit az emelvény tövére: CLODIUS A NŐVÉRÉT HÁGTA.
Tiro elfintorodott. Fortex ugatásszerű nevetést hallatott. Továbblovagoltunk.
Később, az út ellenkező oldalán elmentünk a Pompeiusok családi parcellája mellett. A Nagy Vezér apjának sírboltja cifra, agyondíszített építmény volt. Olümposz isteneit zsúfolták bele a timpanonjába, irigységet tükröző arcokkal. Élethű színekkel festették ki őket, és aranycsíkkal szegélyezték a művet, amely visszatükrözte a napkelte vörösségét. A síremléken látszott, hogy nemrég újították fel és festették újra, ám az utóbbi időben megint elhanyagolták; gyomok ütötték fel a fejüket a repedésekben azóta, hogy Pompeius a hozzátartozóival együtt délre menekült. Egyébként minden tökéletesnek látszott, amíg észre nem vettem, hogy az útról könnyen összeszedhető lócitromot mind a síremlék bronztetejére halmozták. A délelőtt közepén, ha ilyen napos marad az idő, már minden utazó hamarabb fogja megérezni a sírbolt szagát, mint hogy megpillantaná.
Fortex megint kuncogott.
– Vérlázító! – közölte Tiro. – Fiatal koromban is könyörtelenül viaskodtak az emberek a hatalomért, de senki sem mert volna meggyalázni egy síremléket, még háborús lépésként sem! Mit gondolhatnak most az istenek? Megérdemeljük az összes szenvedést, amit a fejünkre mérnek. Hé, te! Mássz fel oda, és szórd le onnan azt a trágyát!
– Ki? Én? – kapkodta a fejét Fortex.
– Igen. Most azonnal!
Fortex elfintorodott, aztán leszállt a lóról, és morogva egy lapátként használható tárgyat kezdett keresni.
Mialatt várakoztunk, engedtem, hogy a lovam legelésszen az út mellett, és zsenge fűszálakat keressen a Pompeius-család parcellájában. Behunytam a szemem, és élveztem a reggeli napfény melegét, amely áthevítette a szemhéjamat. Jólesett érezni, ahogy az állat léhán, különösebb cél nélkül mozog alattam. A hátam mögül hallottam, ahogy a rabszolga felmászik a bronztetőre, majd kaparászó zajok következtek, és a lócitromok puffanása, amint leértek az útra.
Elszundíthattam, mert néhány pillanat kiesett az időből. Amikor kinyitottam a szemem, Numerius Pompeius sírhelyét láttam magam előtt.
Egyszerű sírbolt volt, tucatszám lehetett ilyet találni az út mentén. Egy lófejet véstek rá, a halál és a távozás jelképét. Kissé távolabb volt az úttól, egy sor feltűnőbb sír mögött bújt meg. A szomszédjaihoz képest aprónak és jelentéktelennek látszott. Észre sem vettem volna, ha csak úgy elhaladunk az úton. Milyen különös, hogy a ló épp oda vitt engem, és az első dolog, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem, éppen a keskeny, ötsoros helyre bevésett személyes kis búcsúztatóvers volt:

 

NUMERIUS POMPEIUS
AZ ISTENEK AJÁNDÉKA
AKIK FÉLTÉKENYEN VISSZAVETTÉK
HUSZONHÁROM ÉV UTÁN
AZ ÉLŐK SORÁBÓL

 

Ezeket a szavakat biztosan az anyja találta ki. Mivel senkit sem tudott okolni a fia haláláért, az istenekre mutogatott. Mardosni kezdett a bűntudat.
Lenéztem. Nem is volt olyan megmagyarázhatatlan, hogy a lovam miért pont ezt a helyet választotta. A sírbolt lábához valaki – feltehetőleg Maecia – virágokat ültetett, amelyeken még nem jelentek meg a bimbók. A lónak nagyon tetszettek a zöld hajtások, és a javát már le is legelte.
Meghúztam a gyeplőt, és leszidtam az állatot. Ugyanabban a pillanatban valami mozgást láttam a szemem sarkából. Az egyik közeli sír mögül egy ember bukkant elő.
A szívem majdnem kiugrott a helyéből. Az árnyak felszakadoztak a nap előbújása után, de még mindig volt valami kísérteties a temetőben. Furcsa módon, valahogy természetesnek látszott, hogy Numerius szelleme éppen akkor jöjjön elő az alvilágból, velem találkozni, amikor a madarak énekelni kezdtek, és az egész világ ébredezett.
Ám a kopottas teremtmény, aki az emlékmű mögül előbújt, nem szellem volt. Ahogy a többi három sem, aki gyorsan csatlakozott hozzá. Megfordítottam a lovamat a sírok közötti, szűkös területen.
– Tiro! – kiáltottam. – Útonállók!
A Via Appia egyes szakaszai híresen veszélyesek. A legveszélyesebb talán Basilius Emlékművének környéke, jóval a városfalon túl, a vidék igazi határvonalánál. Engem is csapdába ejtettek és elraboltak ott egyszer. Még nem értünk el odáig, ráadásul soha nem hallottam olyat, hogy valakit ilyen közel támadtak volna meg a Porta Capenához. Mennyire elkeseredett alakok lehettek ezek, és mennyire nem maradt rend Rómában, hogy meg merték támadni az utazókat a város közelében, ahonnan még elhallatszottak a kiáltások Rómáig! A mi hibánk volt. Tirónak nem lett volna szabad elküldenie az egy szem testőrünket, hogy trágyát lapátoljon egy sírbolt tetejéről. Nekem nem lett volna szabad behunynom a szemem, és szabadjára engednem a lovamat. A banditák látták, hogy alábbhagyott az elővigyázatosságunk, és úgy döntöttek, hogy lecsapnak.
Eszeveszetten próbáltam visszaterelni a lovamat az útra. Egy perccel korábban még azért szidtam le, mert Maecia virágait legelte, és most zavartan megmakacsolta magát. Egy kéz ragadta meg a bokámat. Rúgtam egyet, ám ezzel megbillent az egyensúlyom. Megszédültem, majdnem leestem a nyeregből, és a fejemet is megsúrolta egy kőobeliszk. Egy másik kéz is belecsimpaszkodott a lábamba. Megfordultam, és egy csúf, foghíjas arcot pillantottam meg. Felfele nézett rám. Van, amikor egy ember arcán látni lehet, hogy akár ölni is kész, ha arra kerül sor. Az idegen arcán ez tükröződött.
A következő pillanatban jól irányzott lövedékként egy napszárította lócitrom repült a támadó szeme közé. Az útonálló felvisított, és elengedte a lábamat A lovam közben összeszedte magát, és a síremlékek között kanyarogva kiügetett az útra.
Tiro idegesen forgolódott, hosszú tőrrel a kezében. Fortex felüvöltött, leugrott a szentély tetejéről, és egyetlen, folyékonynak tűnő mozdulatsorral rápattant a lovára. Az egyik bandita hátulról közelítette meg, de a rémült ló hatalmasat rúgott a mellkasába. Az idegen úgy zuhant hátra, mint valami elhajított rongybaba, beütötte a fejét az egyik sírboltba, és élettelenül omlott a földre.
Az út mindkét oldaláról támadtak, legalább tízen, ha nem többen. Egy szempillantás alatt ránk ugorhattak volna, és lehúzhattak volna minket a lóról, de a jelek szerint nem volt vezetőjük, és halott társuk láttán elbizonytalanodtak. Mi hárman egy emberként fordultunk meg, és szapora vágtára ösztökéltük a hátasainkat.
Pár útonálló utánunk szaladt, és az egyiküknek sikerült megfognia Tiro bokáját. Acél villanását láttam, majd vér fröccsent az arcomra, és egy gyorsan elhaló sikoltást hallottam. Hátrafordultam. A sérült férfi a karját szorongatta az út közepén. Néhány társa még mindig követett minket. Úgy látszott, egyiküknél sincs fegyver, csak egy-két kő – az egyik telibe is találta Fortex lovának farát. Az állat felnyerített, és megingott, de nem lassított le.
Az üldözők egymás után adták fel a hajszát. Néztem, ahogy semmivé foszlanak a távolban, akárcsak a Porta Capena mögöttük, vagy Clodius és az idősebb Pompeius sírja mellettük. Numerius Pompeius emlékműve is összeolvadt a többivel.
Fortex hirtelen felnevetett és kurjantgatni kezdett mellettem. Tiro is elvigyorodott, majd felkiáltott. Mi okuk volt a vidámságra? A történteket akár baljós előjelnek is fel lehetett fogni, méghozzá elég félelmetes ómennek. Még alig pár perce indultunk el, amikor máris gyengült az éberségünk, és majdnem otthagytuk a fogunkat. Az istenek elvezettek Numerius Pompeius sírjához, majd ránk szabadítottak egy gátlástalan hordát. Túlzottan komor közjáték volt, halállal és vérontással.
Ám a megkönnyebbülés hulláma rám is átterjedt. Pár perccel később már én is nevettem és kurjantgattam. Egy új reggel köszöntött ránk, a nap fényesen sütött le a mezőkre, és mi még életben voltunk! Nemcsak hogy életben voltunk, hanem magunk mögött hagytuk Rómát – vele együtt Numerius gyászoló anyját, várandós szeretőjét, a saját zokogó lányomat és bosszús feleségemet, a morcos árusokat és a mindennapi rémületkeltést a Forumon, lerázva magunkról a város hűvös homályát, belevágtázva a jövőbe, miközben a szél belesüvít az arcunkba.
Tudtam, hogy nem ízlelgethetjük sokáig a szabadság ízét; mindig így történik. Ám azt is tudtam, hogy talán nagyon hosszú ideig nem lesz részem ilyen felhőtlen örömben. Megrugdostam a lovamat, hogy vágtasson még gyorsabban. Megelőztem Tirót és Fortexet is, míg végül már úgy éreztem, hogy egyedül vagyok az úton, magányos lovasként, legyőzhetetlenül, feltartóztathatatlanul. Hátravetettem a fejem, és felrikoltottam az égbe.

 

Miután magunk mögött hagytuk Basilius Emlékművét, lefékeztük a lovainkat, hogy megpihenjenek egy kicsit. A Via Appia az Albanus-hegy lábánál fokozatosan emelkedni kezdett, és nemsokára elértük Bovillae-t. Elmentünk a falu fogadója előtt is, ahol Clodiust megölték. A terep egyre meredekebb lett, és az út kanyarogni kezdett. Elhaladtunk a kis út mellett is, ami összekötötte a Via Appiát és Clodius erődszerű, félkész villáját – amit most már talán senki sem fog befejezni. Ezen a helyen találkoztam először Mopsusszal és Androclesszel.
Aricia városában lecseréltük a lovainkat a helyi istállóban. Tiro elővett egy hivatalos iratot: egy diplomáciai futárlevelet, amit maga Pompeius írt alá, és saját gyűrűjével pecsételt le. A pergamen feljogosította a tulajdonosát arra, hogy bárhol díjtalanul új lovakat vehessen igénybe, a szenátus Különleges Dekrétumának értelmében. Miközben Tiro az istállótulajdonossal alkudozott a lovak állapotát illetően, hangosan korogni kezdett a gyomrom, és észrevettem egy tavernát az út túloldalán. Átmentem az úton, és a távolban megpillantottam Sextus Tedius szenátor villáját – azt a helyet, ahol végül rájöttem, milyen titok lappang Clodius halála mögött. Némi száraz kenyér és ürühús fölött beszélgetésbe elegyedtem egy helybeli földbirtokossal. Kérdeztem tőle, hogy mi hír az öreg Sextus Tedius szenátor felől.
– Elment, hogy Pompeius oldalán harcoljon – felelte a férfi.
– Biztosan tévedsz – közöltem. – Sextus Tedius túl öreg és gyenge. Jóformán rokkant.
– Nem tévedek, polgár – nevette el magát a birtokos. – Itt hagyta a lányát, azt az aggszüzet, hogy viselje gondját a villának, és elment a háborúba. Jól tudom, mert mielőtt elindult, összehívta a városlakókat a helyi forumon, és hosszú beszédet tartott, amiben mindenkit harcra ösztönzött. Azt mondta, szégyenfolt lesz mindenkin, aki itthon marad. Ezt mondta nekünk, egyszerű földműveseknek, akiknek nyakán a vetési időszak! Hát mit gondol, ki eteti a katonákat? Őrült, vén kakadu! – A férfi megrázta a fejét, és halkabban folytatta. – Talán megváltoznak a dolgok, ha Caesar lesz az úr. Te mit gondolsz, polgár?

 

Az Alba-hegy után az út meredeken lefelé vitt tovább. Mivel már alkonyodott, Tiro levezetett minket az útról, egy Forum Appii nevű kereskedelmi központhoz a Pontinae-mocsár határán. Azt hittem, szállást keres éjszakára, hiszen a futárlevél nemcsak lovak cseréjére, hanem szobák kivételére és étel fogyasztására is feljogosította a tulajdonosát. Több fogadó mellett elhaladtunk már, ám mégsem álltunk meg egyiknél sem – hanem elmentünk az út végéig, egy széles csatorna végpontjához, ahol temérdek raktárt, istállót, egy fogadót és egy uszály számára épített kikötői stéget is találtunk.
Tiro elmondta, hogy a csatorna áthalad a mocsárvidéken, és mellette egy magasított út fut végig. Az uszály egy hosszú, lapos vízi jármű volt, peremén derékmagasságú korláttal. Egy csapat öszvér húzta az úton, és csónakos emberek irányították hosszú póznákkal.
– Van egy akol a lábasjószág számára az uszály végében, úgyhogy magunkkal vihetjük a lovainkat – magyarázta Tiro. – Kifizetjük a menetdíjat, elhelyezkedünk a fedélzeten, és alkonyatkor elindulunk. Akkor vacsorázunk, amikor tetszik, és bármikor el is aludhatunk. Reggelre majdnem Tarracinában leszünk, kipihenten, készen arra, hogy továbbmenjünk Formiae-be. Ez a lehető legcivilizáltabb módja az utazásnak.
Nem vontam kétségbe, amit mond. Csak néhány hátrányt felejtett el említeni: a kenyér és a bor felháborítóan magas árát a part menti tavernákban (az uszályon kapható étel és ital még ennél is drágábbnak bizonyult, és indulás után minden ár megkétszereződött); a zsúfolt állapotokat (a jegyárus újabb és újabb utasokat vett fel, míg végül a csónakosok vezetője elkergette a későn érkezőket azzal, hogy még a végén elsüllyesztik az uszályt a mocsárban); az öszvérhajcsár ügyetlenségét (aki képtelen volt összeerősíteni a fogatát, miután az utolsó utas is felszállt); a mocsár és az istálló együttes szagát, ami tökéletesen elvette az ember étvágyát (bár az állatok az uszály végében voltak, a szél is hátulról fújt); a láthatatlan, zümmögő rovarokat (szúnyogokat az orrunkban és muslincákat a szemünkben); a gyötrelmes alvási körülményeket (mindenki egymás mellé, fejek és lábak szorosan együtt, mint a csata után kiterített holttestek, azzal a különbséggel, hogy azok nem szellentenek, nem horkolnak, és nem dalolnak részegen); és a csónakosok perverz módon abban lelték örömüket, hogy percenként nekikoccantották az uszályt a csatorna oldalának, aztán az éjszaka közepén kalapálni, csörömpölni és ordítozni kezdtek, remekül szórakozva a kínlódásunkon.
Sikerült körülbelül egy órát aludnom. Amikor másnap kikötöttünk, a többiekkel együtt letámolyogtam az uszályról, és megfürödtem egy forrásnál egy közeli ligetben. A ligetet Feroniának, a nimfának, a felszabadítottak istennőjének szentelték fel. A víztől kicsit felélénkültem. Aztán folytattuk az utunkat.
Tarracinánál visszatértünk a Via Appiára. A hátsó felem sajgott az előző napok lovagolásától, ahogy valószínűleg Fortexnek is, mert gyakran láttam eltorzulni az arcát. De lehet, hogy csak azt gyakorolta, melyik lenne a legrémisztőbb arca, ha esetleg újabb banditákkal találkoznánk. Tiro már hozzászokott az utazás fáradalmaihoz, ezért jókedvűen üldögélt a lován. Órák kérdése, és ott leszünk Cicerónál.
Aznap délután érkeztünk meg Formiae-be. Tiro nem akarta, hogy észrevegyék, ezért elkerülte a várost és a főutat Cicero villája felé. Inkább az érintetlen erdőn keresztül közelítettük meg a házat. A keskeny útból ösvény lett, az ösvényből csapás, aztán az is szinte eltűnt a vadrózsa és a földi szeder bokrai között. Beállt a szürkület. A vadonban összesűrűsödtek az árnyak. Attól féltem, hogy eltévedünk, de Tiro jól ismerte az utat. Akkor jutottunk ki az erdőből a szőlősbe, amikor a nap lebukott a láthatáron. A szőlőtőkéken túl megpillantottam egy takaros kis villát fehér falakkal és vörös tetővel.
Az épület hátsó részén egy fedett tornác futott végig. Hosszú, fehér tunikát viselő férfi ült ott, egy irattekerccsel az ölében. Oldalra fordulva ült a széken, és egy rabszolga mozdulatait irányította, hogy az pontosan oda tegye a lámpást, ahol a legtöbb fényt tudja adni az olvasáshoz. A rabszolga meglátta, hogy a szőlőültetvényen keresztül közeledünk. Felkiáltott, és felénk mutatott. A fehér ruhás férfi is megfordult, és riadtan felállt. A tekercs leesett a lábához, és szétbomlott.
Még soha nem láttam ilyen fokú rémületet egy ember arcán, és ilyen tökéletes átalakulást sem, amikor felismerte a látogatóit. Elmosolyodott, majd nevetni kezdett, és odasétált hozzánk, hogy üdvözöljön minket. A rabszolga közben felszedte a tekercset.
Megérkeztünk Cicero hajlékába.

 

 

XIII

Az éjszakai utazással összehasonlítva Cicero házában fényűző vendéglátásban részesültünk.
Arra számítottam, hogy a vendéglátónk és a családja ugyanolyan vacsorát eszik majd, mint máskor, de az érkezésünkre gyorsan ünnepi lakoma készült. Heverőkön étkeztünk egy tágas helyiségben a központi kerten túl, és Cicero a bal oldalán lévő tiszteletbeli helyet ajánlotta fel nekem. A felesége, Terentia elég rossz hangulatban volt, keveset beszélt, csak parancsokat osztogatott a felszolgálólányoknak. Az ifjú Marcus, aki még a tizenhatot sem töltötte be, az egész napot vadászattal töltötte a birtok intézőjének társaságában, ezért farkasétvággyal evett. A Cicerótól való elhidegülésem évei során serdült kamasz fiúvá – alig ismertem meg. Tullia pont olyan falánkan vacsorázott, mint az öccse, Cicero még tréfálkozott is vele, mondván, hogy a lánya kettő helyett eszik. A terhesség lassan már látszott rajta, az apja pedig szívesen büszkélkedett vele. Az unoka mégiscsak unoka, sugárzott Cicero arcáról, még ha a frigyet a háta mögött is kötötték, és az apa egy erkölcstelen Caesar-párti is volt. Valahányszor a lányra néztem, derűs arcára és lágyan gömbölyödő hasára, Aemilia jutott eszembe.
Egyszerű étkeket fogyasztottunk, mégis olyan jólesett, hogy nem is tudtam felidézni, mikor ettem ilyen jót utoljára. Rómában nehéz volt friss húshoz és fűszerekhez jutni. Az ifjú Marcusnak aznap két nyulat is sikerült lőnie, és abból lett a főfogás. Mazsolaborban főtt spárgát is kaptunk, valamint feketeborssal és kaporlevéllel ízesített csicseriborsó-levest.
A társalgást sem bonyolítottuk túl; többnyire az utazásunkról meséltünk. Marcust leginkább a városfalon kívül történt támadás részletei érdekelték. Tiro elmesélte, hogyan ütött rajtunk az útonállóbanda, és Fortexet dicsérte, aki most a konyhában evett.
– Ő mentette meg Gordianus életét, ebben biztos vagyok.
– Igaz – bólintottam. – Az egyik gazfickó épp le akart rántani a lovamról, amikor Fortex lekapott egy adag megkeményedett trágyát az egyik sírbolt tetejéről, és a fejéhez vágta. Majdnem tíz méterre volt tőlünk, mégis sikerült a szeme közé találnia!
Az ifjú Marcus nevetve tapsolt. Cicero vállat vont.
– A rabszolga csak azt tette, ami a dolga. Végtére is testőr. Amikor megvettem, biztosítottak róla, hogy gyors reflexei vannak, és kitűnően céloz. Bölcs választás volt.
Alaposan kifárasztott az uszályon töltött éjszaka és a hosszú lovaglás. Alighogy befejeztük a desszertet, a mazsolás-ánizsmagos süteményt, elnézést kértem a többiektől. Egy rabszolga bekísért a szobámba, és segített átvedleni hálóingbe. Lezuhantam az ágyra, és szinte azonnal elnyomott az álom.
Ahogy az utazások során gyakran történni szokott, nem aludtam végig az éjszakát, mert arra ébredtem, hogy feszít a hólyagom. Fogalmam sem volt, mennyi az idő. Koromsötét kis szobában kaptam szállást, és a becslésem szerint csak néhány órát aludhattam. Amikor viszont kinyitottam az ajtót, remélve, hogy némi holdfény segít megtalálni az éjjeliedényt, valami világítás szűrődött be a kert túlsó oldaláról, egy nyitott ajtó mögül. Suttogást is hallottam. Valaki még fent volt.
Megtaláltam az edényt, és könnyítettem magamon. Visszafeküdtem, de már nem voltam álmos. Egy idő után megint felkászálódtam, és kinyitottam az ajtót. Az ajtó még mindig fényt eresztett ki az átriumba. Halk nevetés hallatszott.
Az oszlopsor árnyékában kiléptem a szobámból. Végignéztem a holdfényben fürdő kerten. Az átellenben lévő helyiség minden jel szerint Cicero dolgozószobája volt; a rézserpenyő imbolygó fényében egy irattekercsekkel teli rekeszes szekrényt vettem észre. Az egyik hang Ciceróé volt, a másik Tiróé. Fent maradtak beszélgetni, és közben bort iszogattak. Életük során először a gazda és a rabszolga szerepét játszották, majd átváltottak az államférfire és a titkárára, most meg a főkém és a kémsegéd köpenyét öltötték magukra. Nem csoda, hogy sok megbeszélnivalójuk akadt.
Mozdulatlan volt az éjjeli levegő. Cicero edzett orátori hangja harangszóként hullámzott a hűvös levegőben. Tisztán hallottam, ahogy a nevemet mondja, majd Tiro válaszol rá, ám az ő hangja nem szállt oly messzire, és ezért összemosódva érkezett a fülembe. Mindketten nevettek, majd elhallgattak egy időre. Elképzeltem, ahogy a borukat kortyolgatják.
Aztán Cicero szólalt meg újból, komoly hangon.
– Szerinted tudja, ki ölte meg Numeriust?
Nagyon hegyeztem a fülem, hogy halljam Tiro válaszát, de csak némi motyogást tudtam elcsípni.
– De biztosan tud valamit – erősködött Cicero. – Mi másért tartana veled egészen Brundisiumig, hogy beszéljen Pompeiusszal?
– És vajon tényleg Brundisium az úti célja? – kérdezte Tiro. – Lehet, hogy útközben elválunk, ott...
– Ahol Caesar van? – szólt közbe Cicero. – Meg Gordianus fia, Meto? Már értem, mire gondolsz. Vajon mi a valódi célja Gordianusnak?
– Tényleg számít ez? – kérdezte Tiro, és lelki szemem előtt láttam, ahogy megvonja a vállát.
– Nem szeretem a meglepetéseket, Tiro. Túl sok meglepetésben volt részem az elmúlt évben. Tullia házassága Dolabellával... Caesar átkelése a Rubiconon... ez a kínos üzlet Numerius Pompeiusszal. Elég volt a megrázó pillanatokból! Legkevésbé Gordianustól várok ilyet. Szedd ki belőle, amit tud, Tiro.
– Lehet, hogy semmit sem tud.
– Gordianus mindig többet tud, mint amennyit bevall. Kétségtelen, hogy titkol előled valamit.
Lépteket hallottam, ezért gyorsan visszahúzódtam az árnyékba. Egy rabszolga sétált át a kerten, mindkét kezében vitt valamit. Belépett a dolgozószobába.
– Remek, megérkezett a többi lámpás! – kiáltott fel Cicero. – Gyújtsd meg a tiédet, Tiro, én is meggyújtom az enyémet. Ahogy múlnak az évek, egyre romlik a látásom... Tessék, most már elég erős a fény az olvasáshoz. Olvasd el Pompeius legutóbbi levelét. Csak egy témán rágódik: szidja Domitius Ahenobarbust, amiért feladta Corfiniumot...
A nyitott ajtón kiáramló fény most már elűzte az utolsó árnyékfoltot is az oszlopsor alól. Be kellett mennem a szobámba, ha nem akartam, hogy a rabszolga visszafelé észrevegyen. Lefeküdtem az ágyra, és behunytam a szemem – gondoltam, pihenek egy kicsit, mielőtt folytatom a hallgatózást, ám egészen másnap délig aludtam.

 

A sülő disznóhús illatára ébredtem.
Egy órával korábban újabb vendég érkezett Cicero villájába, méghozzá jókora kísérettel. A házigazda levágatott egy disznót, hogy mindenkinek jusson étel a tányérjára. Miután megmostam az arcomat egy kis vízzel, és felöltöztem, megkerestem a disznópörkölő-vermet a ház mögött. A férfiak egymásnak adogatták a kulacsot, és közben figyelték a forogva pörkölődő disznótetemet a jókora nyárson. A csapat söpredékből, főként felszabadítottakból és rabszolgákból álló testőrség lehetett. A házon kívül állították fel a táborukat, de koszos, szakadt sátraik és szedett-vedett fegyverzetük is arról árulkodott, hogy nem a legigényesebb gazda lehet a tulajdonosuk.
Néhányan trigont játszottak a szőlőskert melletti kopár területen. Az ifjú Marcus is csatlakozott hozzájuk, nevetgélt, és többnyire magának sajátította ki a bőrlabdát. Lelkes atlétának és vadásznak semmiképp sem képzeltem volna Cicero fiát, épp az ellenkezőjének. Kíváncsi lettem volna, mit szólna az apja ha megtudná, milyen alantas elemekkel érintkezik.
Aztán Tiróval is összefutottam, és megkérdeztem tőle, miféle látogató lehet az, akit Cicero méltónak talál a vendégszeretetére, ugyanakkor ilyen toprongyos testőrséggel jár-kel. Mielőtt Tiro válaszolhatott volna, már meg is pillantottam a titokzatos vendéget. A fedett átjárón közeledett, ami összekötötte a főépületet a fürdővel. A csípője köré tekert törülközőn kívül semmit sem viselt. Pirospozsgás arca és húsos karja még gőzölgött a forró víz hatására. Rozsdaszínű szakállán és a mellkasát borító, drótszerű szőrzeten vízcseppek gyöngyöztek. Bevonult a házba.
– De az nem lehet... – ámultam.
Tiro bólintott.
– Lucius Domitius Ahenobarbus.
– Én azt hittem, hogy Caesar elfogta Rőtszakállút Corfiniumnál!
– Elfogta, az igaz, de nem tudta ott tartani. Legalábbis Domitius így mesélte. – Tiro lehalkította a hangját. – Ami engem illet, kétlem, hogy Caesar puszta irgalmasságból elengedte. De Domitius a saját történetét hajtogatja. Tulajdonképpen nem is egyet. Cicero szerint azalatt az egy óra alatt, amióta itt van, háromféleképpen mesélte el, hogyan sikerült hajszál híján megszöknie. Biztos vagyok benne, hogy egy negyediket is szívesen előad, ha végig bírod hallgatni. Csak a félresikerült öngyilkossági kísérletéről ne kérdezd, mert hajlamos sírva fakadni.
A szemem sarkából néztem Tiróra, és nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e.
– Bármit is mond, ne áruld el neki, hogy itt vagyok – kérte.
– Vagyis Domitius nem tud róla, hogy visszatértél Itáliába?
– Nem, és egyelőre szeretnénk, ha így is maradna.
– Akkor miért nem folytatjuk az utunkat? Eleget voltunk már itt, kipihentem magam, és szívesen útra kelnék.
Tiro elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Lehet, hogy Cicero új utasításokkal lát el, miután beszélt Domitiusszal. Holnap indulunk. Pihenj még, Gordianus. Dőlj hátra, amíg lehet. Lehet, hogy nagyon rögös lesz az út Brundisiumba.
Kicsivel később Cicero és Domitius kényelmes lovaglóútra indultak a birtok körül, hogy a kíváncsi fülektől távol értekezhessenek. Tiro mintha felszívódott volna. Az ifjú Marcus egész délután trigont játszott. Ami engem illet, kellemesen töltöttem az időt Cicero dolgozószobájában. A házigazda meghagyta a rabszolgáinak, hogy engedjenek be a könyvtárába, de feltehetőleg arra is figyelmeztette őket, hogy szaglászhatok, mert egy rabszolga állandóan ott ült a helyiségben. Miközben táblázatokat rajzolt egy viasztáblára, és végigböngészte a főkönyvet, fél szemét folyton rajtam tartotta. Jobban szerettem volna beleolvasni Cicero levelezésébe, de így csak arra volt lehetőségem, hogy újraolvassam a Gall háborúkat Cicero példányában személyre szóló aláírást is találtam:

 

M. Tullius Cicerónak,
aki szívből méltányolja a prózámat,
ellentétben a politikámmal.
G. Julius Caesar

 

Aznap este, mialatt a vendég testőrei odakint lakomáztak és tábori dalokat énekeltek, megint meghívtak az étkezőhelyiségbe. Domitius javára megfosztottak a tiszteletbeli vendégnek kijáró helytől, Tirót ráadásul sehol sem láttam.
Mi kaptuk a sült disznó legfinomabb részeit, amit rozmaringos szósszal tálaltak fel. Gyógynövényes olívaolajban marinált spárgát is ettünk, ám ennél is különlegesebb volt a köménymagos sült sárgarépa, amihez savanyított halból készült mártást adtak. Cicero azzal büszkélkedett, hogy a mártást tíz évig érlelték a pincéjében, egy agyagedényben.
Domitius hangulata olyan szeszélyes volt, akár egy üstökös. Az egyik pillanatban kérkedett és áradt belőle a szó, a másikban teljesen magába roskadt. Úgy viselkedett, mint azok az emberek, akik rövid idő alatt sok megdöbbentő eseményt és fordulatot éltek át. Vakmerően szakított Pompeiusszal, hogy Corfiniumban maradhasson, aztán a saját emberei árulták el Caesarnak. Összeszedte magában a bátorságot az öngyilkossághoz, hogy elkerülje a megalázó halált, és túl későn tudta meg, hogy Caesar mindenkinek megkegyelmez. Zokogni kezdett, amíg meg nem tudta, hogy a felcsere nem mérget, hanem csak altatót adott neki, az idegei megnyugtatására. Caesar foglyul ejtette, aztán hirtelen szabadon engedte – hiszen mindegy, hányszor és milyen formában adta elő merész „szökésének” történetét Domitius, mindnyájan tudtuk, hogy mi az igazság.
– Csoda, hogy életben maradtam! – fordult hozzám Domitius, mivel örült, hogy új embernek adhatja elő a mesét. – Ó, Caesar úgy tett, mintha elengedne, csakhogy valójában csapdát állított nekem!
– Miért állított volna csapdát? – kérdeztem.
– Mert el akarta kerülni, hogy ki kelljen végeznie a törvényes utódját a galliai kormányzói posztra! Gondolta, azt mondja majd, hogy egy kósza őrszem szökevénynek nézett minket, és véletlenül megölt engem, vagy valami hasonló badarságot. Először felajánlotta, hogy dönthetek. „Csatlakozhatsz hozzám, Lucius – mondta. – Talán még Galliába is helyezhetlek. Téged családi kötelékek is fűznek oda, ezért értékes emberem lehetnél ott.” Mintha legalábbis ő határozna mindenről! Mintha a szenátus nem jelölt volna ki engem kormányzónak! Mintha Gallia a saját személyes királysága lenne, nem a szenátusnak és Róma népének a tulajdona! Nekik lenne joguk cselekedni, a törvénynek megfelelően!
Cicero persze már hallotta ezt a mesét. Domitius észlelte figyelmeztető hallgatását, és elsősorban nekem és az ifjú Marcusnak címezte a szavait, az asszonyok jelenlétét pedig teljesen semmibe vette.
– Azt mondtam a csirkefogónak: nem! Teljességgel lehetetlen, hogy őt szolgáljam bárhol, bármikor, bármilyen minőségben! „Jól van – felelte a szokásos hűvös, önhitt, felettébb felsőbbrendű, felettébb csalódott, és felettébb erőltetett modorában. – Rohanj Pompeiushoz, ha az jobban tetszik. Még azt is megengedem, hogy testőröket vigyél magaddal. Persze rendes katonákat nem adhatok, mert egy igazi harcost sem tudok nélkülözni. Válassz a felszabadítottak és a rabszolgák közül, akik a corfiniumi házadban szolgáltak. Nekik is be kell érniük a maradék eszközökkel, mert a legjobb fegyverek az én katonáimat illetik!” Az én katonáimat, vagyis azokat a harcosokat, akiket az én helyőrségemből orozott el, akiket én toboroztam, én edzettem, és a saját pénzemből fegyvereztem fel!
Végül sikerült néhány bátor embert találnom, aki hajlandó volt velem tartam. Aznap este alig tudtunk megszökni Caesar egyik felderítőcsapata elől. Mert biztos, hogy ő küldte őket utánunk. Az út melletti bozótban bújtunk el. Olyan közel mentek el mellettünk, hogy még a levegőt is hallottam az orrukon beáramlani.
– Miért nem harcoltatok velük? – kérdezte Marcus felélénkülve.
– Hogyisne! Miért adnék Caesarnak előnyt azzal, hogy eleve vesztes pozícióból megyek bele egy csatába? Nem, nem veszek részt az ő játékában. Mindig így bánik el az ellenségeivel a szenátusban. Hajlandóságot színlel az egyezkedésre, és addig-addig csócsálja a kényes kérdéseket, amíg megüvegesedik a szemük, aztán... – Felkapta a szeletelőkést, és beledöfte a disznósültbe. – Hátba szúrja őket!
Cicero leharapta egy spárga fejét, majd egyetértően bólogatott.
– Soha senki nem veheti fel a versenyt Caesarral a politikai fondorlatok terén.
Domitius újra levert hallgatásba süppedt. Láttam, hogy mozognak az ajkai; valószínűleg valami vitát folytatott le saját magával. Eltöprengtem azon, hogy vajon melyik mozzanatot próbálja feldolgozni: azt, amikor úgy döntött, hogy Corfiniumban marad, az emberei árulását, vagy az elfuserált öngyilkosságot?
– De ha azért hagytad ott Caesart, hogy csatlakozz Pompeiushoz, miért nem mentél oda? – kérdezte az ifjú Marcus ártatlanul. – Az ellenkező irányba indultál.
Láttam, hogy az apjának megrándul az arca.
– Csatlakozni Pompeiushoz? Miért tennék ilyet? – kérdezte Domitius. – Katonák nélkül ugyan miben lehetnék hasznára? Pompeius tud magáról gondoskodni.
– Pompeius megáll Brundisiumnál, és szembeszáll Caesarral? – kérdezte Marcus. – Vagy áthajózik a Mare Adriaticumon?
Domitius keserűen felnevetett.
– Itália összes lakója szeretné tudni a választ erre a kérdésre, fiam. Sajnos a Nagy Vezér nem szerény személyemmel szokta megvitatni a titkos stratégiáit. De hamarosan mind megtudjuk a választ. Caesar olyan gyorsan halad, hogy napokon belül Brundisiumba ér. Aztán Pompeius is rájön, mi az ellenfele célja – az én segítségem nélkül. Annak a bolondnak csatlakoznia kellett volna hozzám Corfiniumban. Ott kellett volna szembefordulni az ellenséggel!
Cicero kényelmetlenül fészkelődött.
– Mindnyájunkat zavarba ejtett Pompeius szembetűnő...
– Természetesen keletre akar menni – vágott bele Domitius a vendéglátója szavába. – Szerintem régóta ezt tervezi. Hadd menjen. Ha Görögországban vagy Ázsiában akarja csapdába csalni Caesart, legyen úgy. Részemről inkább Galliába indulok, hogy teljesítsem a kötelességemet a szenátus akaratának megfelelően. Gallia kormányzójának neveztek ki, és az is leszek.
– Ha a szárazföldön mész, nem fogják a Caesarhoz hű csapatok elzárni az utadat? – faggatta Marcus.
– Hajóval megyek, ha találok bérbe vehető hajókat, és egyenesen Massiliáig vitorlázok. Massiliában nem olyan emberek laknak, mint Gallia többi részén. Az ő városállamukat görög telepesek alapították évszázadokkal ezelőtt. Rendkívüli emberek, nem olyan barbárok, mint a szomszédaik.
– De örömmel fogadnak majd? – kérdeztem.
– Miért ne? Ők a szenátussal, és nem Caesarral kötöttek egyezséget. A massiliaiak ismerik Caesart! Az elmúlt években meggyűlt vele a bajuk, mialatt törvénytelenül a kormányzó szerepét játszotta. Ők közvetlen közelről láthatták, milyen alak Caesar: páváskodó, hazug, nagyképű és hiú. Látták, ahogy minden újabb törzs legyőzésekor isteníti magát, holott csak állatias vademberekről és fogatlan banyákról volt szó.
Megköszörültem a torkomat.
– Ma volt szerencsém beleolvasni a gall háborúkról szóló visszaemlékezéseibe. Nem vitathatod, hogy...
– A „katonai tehetségére” gondolsz? Már hogyne vitathatnám? Persze, hogy vitatom! Az a könyv egy hulladék, semmi más, csak gyomorkavaró önmagasztalás az elejétől a végéig. A történelem álcája mögé rejtett propaganda. Harmadik személyben ír magáról – elviselhetetlen álszentség – mégis minden sorából árad a hiúság. Meg sem említi a nagy elődeit, akik elsőként telepedtek le Gallia déli partján, akik megépítették az általa is használt utakat, és semmi tiszteletet nem mutat azok iránt a szenátorok iránt, akik nem hallgattak a józan eszükre, és megszavazták a kormányzói megbízatása meghosszabbítását. Úgy tesz, mintha az egész területet kockajátékon nyerte volna Vercingetorixtól! Hadd mondjak valamit: bármely rátermett római hadvezér elérte volna ugyanezt az eredményt, ha ilyen forrásokat és előnyöket biztosít neki a szenátus, csak valamivel rövidebb idő alatt.
Ez már Cicerónak is túl sok volt.
– Szerintem meg kell adnunk Caesarnak, ami őt illeti, Lucius. Katonai kérdésekben legalábbis...
Domitius gúnyosan felhorkantott.
– Ugyan már, Marcus Tullius, nem várhatod tőlem, hogy katonai kérdésekben pont a te szakértelmedre hagyatkozzak!
Cicero keserűen nézett rá.
– De azért...
Megint megköszörültem a torkomat.
– Azt hiszem, félreértettél, Domitius. Nem azt akartam mondani, hogy nem vitathatod Caesar katonai tehetségét. Én azt mondtam, hogy nem vitathatod az irodalmi tehetségét.
– Tévedsz: azt is vitathatom, és meg is teszem! – csattant fel Domitius. – Stílus terén teljességgel alkalmatlan, egy kezdő. A prózájában nincs semmi díszítettség, semmi finomság. Olyan kopasz, mint a feje! Azt mondják, lóhátról szokott diktálni. Ha azt a sok horkantgatást veszem, amit leír, nagyon is hihető.
Cicero elmosolyodott.
– Egyesek szerint Caesar dísztelen prózája elegáns, és nem stílus nélküli. Barátunknak, Gordianusnak megbocsáthatjuk, hogy elfogult ebben a kérdésben. Akármilyen tehetségről árulkodnak Caesar írásai, leginkább Gordianus fiának köszönheti.
Domitius értetlenül nézett rám.
– Nem értelek, Cicero.
– Gordianus örökbe fogadott fia, Meto kezeli Caesar kéziratait, és nem kis elismertségre tett szert. Olyan fontos Caesar számára, amilyen fontos Tiro volt nekem.
Domitius szemében lassan kigyúlt a felismerés fénye. Halványan elmosolyodott.
– Ó, már értem! Szóval te az a Gordianus vagy! Igen, most már értem. – A mosoly egy-kettőre vigyorrá változott. – Ugyan már, Cicero, ne mondd, hogy Tiro ugyanolyan személyes szolgáltatásokat nyújtott neked, mint amit a hírek szerint Meto nyújt négyszemközt imádott vezérének!
Terentia haragra gerjedt, az ifjú Marcus kuncogni kezdett, Tullia pedig visszafojtotta a lélegzetét is, és sajnálkozva nézett rám. Cicero szó szerint elvörösödött.
Hát már mindenki hallotta Rómában a pletykákat Caesarról és a fiamról, ráadásul hitelt is adott neki? Miközben a fogamat csikorgatva töprengtem, hogy mit válaszoljak Domitiusnak, ő sietve témát váltott.
– No jól van, csak a vita lezárása végett vegyük úgy, hogy Caesar valóban katonai őstehetség, ahogy a leírásából kitűnik – persze a csillogó szemű titkár támogatásával. Ebben az esetben mi lesz Pompeiusszal? Tudjátok, szinte remélem, hogy Caesar valóban csapdába ejti Pompeiust Brundisiumnál. Hadd fossza meg a Nagy Vezért a légióitól, és ajánlja fel neki ugyanazt a rabszolgákhoz méltó döntést, amit nekem ajánlott. Pompeiusnak is végeznie kellene magával. A sok katonai ballépés után nem maradna más tisztességes út számára. Akkor ránk milyen sors várna? – Domitius betúrta az ujjait a szakállába, és cirógatni kezdte a vörös szőrszálakat. – A szenátusnak egy újabb bajnokra lesz szüksége... ezúttal nem keletről, hanem nyugatról. A megmentő visszahívná Pompeius seregeit Hispániából, és fellázítaná a gallokat leendő királyuk ellen. Massilia a legmegfelelőbb hely egy ilyen terv végrehajtásához, nem gondoljátok? Igen, össze kell vonni Hispániát és Galliát, majd bevonulni Itáliába. Másodszor is megtörténne az átkelés a Rubiconon, másodszor is megszállnák a földet a fegyveres katonák, de nem azért, hogy lerombolják az alkotmányt és a szenátust, hanem hogy visszaállítsák. Ha elégséges forrásokat kap, egy rátermett hadvezér elkergetheti Caesart a félszigetről!
Domitius tűnődni kezdett, és tekintete belerévedt a semmibe.
– De addig is, mihez kezdjek a győzelmemmel? – kérdezte Cicero. – Ez az igazi dilemma.
– A győzelmeddel? – kérdeztem, mert zavarba ejtett az újabb váratlan témaváltás.
– Igen, a győzelmi felvonulásommal, ami a sikeres ciliciai hadjárataimért megillet. Ha a dolgok rendben mennének, már rég megszavazta volna nekem a diadalt a szenátus, rögtön a visszatérésem után. Harci szekéren kellett volna áthaladnom a városkapun, trombitaszó közepette! Mi értelme van egy provincián kormányzónak lenni, ha nincs a végén diadalmenet? De sajnos, ami mögöttünk van, az nem egy rendes év. Úgy döntöttem, hogy a válság miatt lemondok a diadalról. Most viszont... nos, előbb vagy utóbb meg kell ünnepelnem. Nem halogathatom örökké. De mi lesz, ha Caesar kiűzi Pompeiust Itáliából, és elfoglalja Rómát? Ha akkor tartom a felvonulásomat, amikor átveszi az uralmat a város fölött, az olyan lesz, mintha jóváhagynám az önkényuralmát. Azt hiszem, nem szabad visszatérnem Rómába, legalábbis addig nem, amíg Caesar ott van. Ki kellene jelentenem, hogy nem foglalom el újból a helyemet a szenátusban...
Cicero szünetet tartott, amíg belekortyolt a borába. Terentia viszont átvette a szót.
– Már az is elég baj, hogy elhalasztottad a győzelmi felvonulásodat, amire most már talán soha nem kerül sor. De mi lesz a fiad tóganapjával? Marcus idén tölti be a tizenhatot. Minden valamirevaló család a Liberalia-ünnepek tájékán, martius idusa után avatja fel a férfivá érett fiúkat. Visszatérünk addigra Rómába, hogy Marcus felölthesse a tógát, vagy sem?
Láttam, ahogy a gyerekek kényelmetlenül fészkelődnek, és ebből arra következtettem, hogy a téma állandó veszekedés tárgya lehet. Cicero gondterhelten sóhajtott.
– Tudod, hogy ez lehetetlen, Terentia. A Liberaliákig már csak tizenkét nap van hátra. Miért hozod fel ezt mindig? Tudod, mennyire szerettem volna, ha Marcus Rómában ölti fel először a tógáját, ünnepélyes körülmények között, úgy, hogy jelen vannak a legjobb emberek. De sajnos nem lehet. Először is a legjobb emberek szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Másfelől nem térhetek vissza Rómába tisztességben – még nem. És akárhol is avatjuk felnőtte a fiunkat, a Liberalia-ünnepek idejére nem tudunk kellőképp felkészülni.
– Márpedig ezt a ceremóniát akkor kell tartani – erősködött Terentia. – A Szabadság Atyjának ünnepén a papok beviszik Dionüszosz falloszát a mezőről a város utcáira, az ifjak pedig férfiúi tógájukban követik őket, trágár dalokat énekelve. Ez egy vallásos aktus, annak szimbóluma, hogy az ifjak egymás társaságában férfivá érnek.
– Most már tényleg elég lesz, anyám – mondta Marcus elpirulva, összevont szemöldökkel nézve a tányérját. – Ezt már többször megbeszéltük. Nem feltétlenül kell a Liberaliákra esnie. Egy másik nap is jó lesz. És Arpinum is megteszi Róma helyett. Elvégre az a családunk igazi otthona.
– Az apád családjának igazi otthona, Marcus – ellenkezett Terentia jeges hangon. – Nem várhatjuk el a Terentius-ág képviselőitől, hogy egészen Arpinumig utazzanak, miközben útonállók és szökött rabszolgák ólálkodnak az utak környékén. Különben is: az arpinumi villa nincs olyan állapotban, hogy ott vendégeket fogadhassunk. A tető lyukas, a konyha túl kicsi, és nincs elég ágy. Itt, Formiae-ben legalább sikerült egy kielégítő háztartást megszerveznem.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy itt szeretnéd ünnepelni Marcus tóganapját? – kérdezte Cicero. – Itt nem élnek rokonaink, és a városi szenátusban sincsenek ismerőseim. Nem, ha nem Rómában, akkor Arpinumban.
– Nem értem, miért ne mehetnénk vissza holnap Rómába. – Tullia felsóhajtott, és némi biztatásért az anyjára nézett. – Mindenki visszatér. Az unokafivéred, Gaius már ott van, a barátnőm, Aufelia és a férje úton vannak, a barátod, Atticus pedig soha nem is menekült el.
Miközben a vacsora alatti beszélgetés egyre inkább családi veszekedéssé fajult, egy pillanatnyi szünetre vártam, amikor kimenthetem magam. Úgy vettem észre, Domitius egyáltalán nem figyel. Egy spárgát fogott közre a hüvelyk- és mutatóujjával, és mintha azt vonta volna kérdőre. Milyen szánalmasnak tűnt ez az ember a katonai sikerekről alkotott ábrándjaival, és a Caesar iránt érzett ádáz gyűlöletével! Ugyanakkor semmivel sem volt szánalmasabb Cicerónál, aki neves szónok létére egy elhalasztott győzelmi menet és a fia tógaünnepe miatt kesergett. Milyen jelentéktelennek, sőt nevetségesnek látszottak ebben a pillanatban!
Ám amikor éjszaka álmatlanul forgolódtam – lévén, hogy a savanyított hal elég nagy felfordulást okozott a gyomromban –, az a kényelmetlen gondolat jutott eszembe, hogy talán én is tévúton járok, akárcsak Cicero és Domitius. Milyen kapcsolat volt pontosan Julius Caesar és a fiam között? Régebben azt hittem, tökéletesen megértettem, de felmerült egy bonyolító tényező, amire nem számítottam. Ezekben a veszélyes időkben nem engedhettem meg az ilyen eltévelyedést. Ahogy folytattuk az utunkat, és egyre közelebb értünk Caesar és Pompeius táborához, egyre kevésbé engedhettem meg.
Végül elnyomott az álom – igaz, rémálom volt a javából. Semmi történet nem volt benne, csak rémisztő képek sorozata. Valamit félreértettem, és szörnyű hibát vétettem. Valaki meghalt. Minden tagomat vér borította. Bethesda és Diana lepleket viseltek és zokogtak. Megremegett a föld, és tűz hullott alá az égből.
Izzadságban fürödve riadtam fel, és megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlok savanyított halból készült szószhoz.

 

 

XIV

Napfelkelte előtt indultunk. Kimerített az éjszakai álmatlanság, és a gyomrom sem jött rendbe, de Tiro megint nagyon jókedvű volt.
– Gondolom, te nem ettél a savanyított halszószból tegnap este – jegyeztem meg.
– Cicero felnyitott egy újabb edényt? Biztos Domitiust akarta lenyűgözni. Nem, én egyszerű kosztot ettem. Köleskását és roston sült disznóhúst.
– Kint ettél Domitius embereivel?
– Hát persze. Másként hogy szedhettem volna ki belőlük, amit tudni akartam? Úgy tettem, mintha egy felszabadított lennék, aki a villa körül dolgozik.
– Kémkedtél Domitius után? Azt hittem, Cicero szövetségese.
– Nem kémkedtem utána. Csak beszélgettem az embereivel. Sokat meséltek arról, milyen közhangulat uralkodott Domitius előző seregében, illetve arról, hogy mekkorák Caesar légiói, meg hogy milyenek az utak, és hasonlókról.
– Mi a helyzet a csapdával, amit állítólag Caesar állított Domitiusnak, miután elengedte?
Tiro elmosolyodott.
– A katonái szerint tényleg volt ilyen összecsapás. Egy levélhordó ment el mellettük a Corfiniumból kifelé vezető úton.
– Egy levélhordó?
– Igen, egy szál ember lóháton. Domitius teljesen kétségbeesett. Ráparancsolt a katonáira, hogy bújjanak el a bokrokban. Azt hitték, elviszi a szívroham. A tőrbe csalás egy az egyben az ő fejéből pattant ki!
– Ahogy, gondolom, a szíves vendéglátás is, amiben Massiliában részesítenék.
Tiro arca egy pillanatra olyan lett, mint egy szfinxé.
– Nem lennék meglepve, ha a massiliaiak tárt karokkal fogadnák. Vagy legalábbis tárt kezekkel.
– Hogy érted ezt?
Tiro lelassította a lova lépteit, és hagyta, hogy lemaradjunk Fortex mögött.
– Méltányolom azt, hogy hallgattál tegnap este, Gordianus. Még akkor sem mondtál semmit Domitiusnak rólam, amikor a nevem szóba került.
– Csak megtettem, amit kértél.
– Köszönöm. De értékelném, ha Domitius Cicerónál tett látogatását is hasonlóan bizalmasan kezelnéd.
– Cicero titokban akarja tartani? Miért?
– Megvan rá az oka.
Felhorkantam.
– Cicero nem csatlakozik Pompeiushoz, és nem akarja, hogy kiderüljön: vendégül látta Domitiust... ennyire fél attól, hogy megsérti Caesart?
Tiro elfintorodott.
– Nem erről van szó. Jól van, elmondom neked. Domitius nem hagyta el Corfiniumot üres kézzel.
– De elvették tőle a seregeit.
– Igen, de az aranyát nem. Amikor Domitius megérkezett Corfiniumba, hatmillió szeszterciuszt helyezett el a városi kincstárban. Java része közpénz volt, amit Rómából vitt magával katonai célokra. Caesar szerette volna rátenni a kezét, de gondolom, nem akart tolvajnak tűnni. A teljes összeget visszaadta Domitiusnak, amikor elengedte.
A lélegzetem is elállt.
– Azt akarod mondani, hogy Domitius és az a sok toprongyos alak hatmillió szeszterciuszt szállít?
– Utazóládákban, szekereken. Most már értheted, miért volt olyan óvatos Caesarral, és miért ijedt meg annyira az úton.
– De mit fog kezdeni azzal a sok pénzzel? Visszaadja a római kincstárnak?
Tiro felnevetett.
– Természetesen arra fogja használni, hogy felmenjen Massiliába, és lekenyerezze a város lakóit. Érted már, hogy miért akarja Cicero titokban tartani a látogatását? Ha a pénz eltűnik – márpedig manapság bármi megtörténhet –, és a nyomok visszavezetnek Formiae-be, valaki esetleg azt hiheti, hogy Domitius otthagyta Cicerónál megőrzésre. Kilátástalan időket élünk. Egy ilyen pletykára úgy ugranának az orgyilkosok, mint a tücskök a zöld levélre. Egész palotákat mészároltak már le kevesebbért, mint hatmillió szeszterciusz, Gordianus. Cicero nem szégyelli, hogy megvendégelte Domitiust, és nem saját magát félti. De gondolnia kell a családjára. Ezt biztosan megérted.

 

Aznap több mint hetven kilométert lovagoltunk, egészen Capuáig. Másnap további ötvenhárom kilométert tettünk meg, aztán megálltunk Beneventumnál. Tiro számos istállónál kicserélte a lovainkat; mindannyiszor a Pompeiustól kapott igazolványát lobogtatta. Egyes istállótulajdonosok szó nélkül fejet hajtottak a pergamen előtt, mások viszont alig leplezett megvetéssel kezeltek minket, és gyatrább lovakat adtak. Egy tulaj szóba sem akart állni velünk. Hosszasan szemlélte az iratot, ridegen ránk nézett, majd ránk szólt, hogy menjünk tovább. Tiro haragra gerjedt.
– Tisztában vagy vele, milyen büntetés vár rád, amiért semmibe veszel egy iratot, amit a szenátus adott ki a Különleges Dekrétum alapján? Halálbüntetés!
Az istállótulajdonos nagyot nyelt, de nem válaszolt.
Kerestünk egy másik istállót.
Miután megaludtunk Beneventumban, Tiro úgy döntött, hogy elhagyjuk a Via Appiát, és letérünk egy régi hegyi útra, amely nyugat-keleti irányban szeli át az Appennineket.
– Ez egy rövidebb út – magyarázta.
Azt javasolta, hogy cseréljük le a lovainkat egy szekérre és egy rabszolgára, aki hajtja. A beneventumi istállógazda elhúzta a száját, amikor meglátta Pompeius pecsétjét az iraton. Ellenkezni próbált, ám Tiro már nem volt abban a hangulatban, hogy alkudozzon. Végül kaptunk egy szekeret vászontetővel és egy fogatlan rabszolgát hajtónak.
Nem értettem, miért van szükség a szekérre. A nyeregtáskákban bőven elfért a holmink, és a meredek, kanyargós utakon gyorsabban is haladtunk volna lóháton. Másnap reggel meg is mondtam a véleményemet Tirónak. Ő csak megrázta a fejét, és az ólomszürke felhők felé mutatott, amelyek a hegycsúcsokat koszorúzták. Később beigazolódott, hogy neki van igaza. Még alig néhány kilométert tettünk meg hegynek fölfelé, amikor eleredt az eső, és az esőt hamarosan felváltotta a havas eső, majd a jégeső. Miközben a fedett szekérben utaztunk száraz pokrócokba burkolózva, a szerencsétlen kocsis reszketett, tüsszögött, és tovább ösztökélte a lovakat.
A vihar egyre könyörtelenebb lett, ezért végül megálltunk egy kis útszéli fogadónál. Ott éjszakáztunk, és ott töltöttük a következő három ingerlékeny napot is – lévén, hogy a vihar tovább bömbölt és sivított. Senkit sem volt értelme hibáztatni, mégis elmondtam Tirónak, hogy szerintem jobb lett volna a Via Appián maradni. Azt felelte, hogy a vihar így is, úgy is elkapott volna minket, akármelyik úton megyünk, és örülhetünk, hogy találtunk egy biztonságos helyet, ahol eltölthetjük az időt. Az unalom elűzésére a fogadótulajdonos felajánlotta a rongyos tekercsekből álló, apró könyvtárát (hitvány görög regényeket és kétes eredetű erotikus verseket), és elénk tett néhány táblajátékot is. Három nap után úgy éreztem, inkább halok meg önként, mint hogy még egy hajótörött szerelmespárról szóló történetet elolvassak. Irigyeltem Fortexet és a szekérhajtót, hogy éjjel-nappal képesek aludni az istállóban, mint a téli vacokba bújt medvék.
Néha-néha azt vettem észre, miközben Circus Maximust vagy Nílusi Fáraókat játszottunk, hogy Tiro megpróbál belőlem kihúzni ezt-azt. Cicero utasítását követte, aki ismerni akarta a titkos indítékaimat, és szerette volna, ha elárulom, mit tudok még Numerius Pompeius haláláról. Amilyen finoman csak tudtam, mindig eltérítettem a szándékától, és témát váltottam.

 

Végre elvonult az égiháború. Az egész napos zötykölődés után a hegység keleti lejtőjére értünk. Egy sziklás hegyfokok és fenyőerdők között megbújó kis fogadóban töltöttük a következő éjszakát. Másnap reggel, miközben az emeleti szobánk ablakából a napfelkeltét néztem, egy elmosódott, ezüstös kék sávot pillantottam meg. Tiro azt mondta: a Mare Adriaticum. Tizenegy nap telt el azóta, hogy elhagytuk Rómát.
Felhőtlen égbolt alatt indultunk el a ponyvájától megfosztott szekerünkkel. Körülbelül egyórányi utazás után, egy keskeny hegyi szerpentinen lefelé ereszkedve találtuk szembe magunkat a katonákkal.
Először csak a hangjukat hallottuk. A harci dobok mély döngésének visszhangja felkúszott a hegyek ráncain. Tiro szólt a hajtónak, hogy álljon meg. Hegyeztem a fülem. A dobok mellett léptek egyenletes dübörgését és páncélok tompa csörgését is hallottam. Tiróval a szekéren hagytuk Fortexet és a hajtót. Felmásztunk egy sziklás magaslatra, és lenéztünk a mélybe.
Katonák ezrei vonultak felfelé a tengerparti síkságról. A vértek csillogása egymásba mosódott, és olyan volt, mint egy felfelé áramló, ide-oda kígyózó hegyi patak – szirteken, nyergeken, hajtűkanyarokon keresztül, megtöltve az utat, ahogy a víz tölti ki a folyó medrét.
– Caesar vagy Pompeius katonái? – kérdeztem.
Tiro hunyorogva erőltette a szemét a fényben.
– Nem tudom. Minden egység és légió jelvényét ismerem, de ezek még túl távol vannak.
– Hát az iramukból ítélve nemsokára itt lesznek. Több ezren vannak! Kilométerekre húzódik az oszlop. Nem is látom a végét. – Visszanéztem a szekérre. – Szerintem le kellene húzódnunk az útról, és el kellene rejtőznünk, amennyire csak tudunk. Megvárjuk, amíg az egész sereg elhalad. Lehet, hogy az egész nap rámegy.
Tiro bosszúsan csóválta meg a fejét.
– Vajon mit jelent ez? Nem úgy néznek ki, mint egy vesztes sereg, annyi bizonyos. Túl fegyelmezettek. Túl sokan vannak! Ha Pompeius emberei, nem érhették volna el a hegyet úgy, hogy ne találkozzanak össze Caesar katonáival. Az annyit jelentene, hogy Caesar vereséget szenvedett. Vagyis Pompeius letiporta, és most a szenátorokkal együtt visszafelé indul Rómába. A válságnak vége van... ha ez itt Pompeius hadserege...
Bólintottam, és azon méláztam, vajon ebben az esetben mi lett Davus és Meto sorsa. A csattogás és dübörgés egyre hangosabb és hangosabb lett, visszaverődött a megritkított hegyoldalakról, míg végül állandó mennydörgéssé alakult, ami mintha az üres égből robajlott volna le.
– És ha Caesar katonái? – kérdeztem.
Tiro megrázta a fejét.
– Nem tudom. Talán Pompeius megszökött Brundisiumból, még mielőtt Caesar odaért volna, ezért kénytelen volt üres kézzel visszafordulni. Vagy Caesar talán csapdába ejtette Pompeiust, megsemmisítette az erőit, és most visszafelé tart Rómába? De még nem telhetett el annyi idő, amibe belefért volna egy ostrom! Ennek semmi értelme. Ezek biztosan Pompeius emberei...
Hirtelen elakadt a lélegzete.
– Numa golyóira! – Tiro olyan ritkán káromkodott, hogy csodálkozva bámultam rá. Hamuszürke lett az arca. – Hát persze! Ezek nem Pompeius, és nem is Caesar katonái!
– Tiro, zagyvaságokat beszélsz.
– Tessék, látod a felderítőket, akik a többiek elé vágva haladnak? Látod a csiszolt rezet a sisakjuk körül?
Hunyorogva erőltettem a szemem.
– Nem látom tisztán...
– Igen, most már biztos: rézpánt. A tiszteknek rézkorong lesz a mellvértjükön, rajta egy oroszlánfejjel. Domitiusnak rézbányái vannak. Ez az ő serege, akik cserbenhagyták Corfiniumnál.
– Domitiust üldözik, mert nem kapták meg a fizetésüket? – kérdeztem.
Tiro viszont nem volt vicces kedvében.
– Lehet, hogy Caesar ellen fordultak. De mégsem, hiszen akkor Pompeius irányába vonulnának, hogy hozzá csatlakozzanak. – Riadtan nézett a szekérre, ahonnan Fortex és a hajtó pillantottak vissza rá zavarodottan. – Ó, Pluto, az alvilág mélyén! Nem tudjuk elrejteni a szekeret... Az út mentén sziklák és fák vannak, és kilométerek óta nem láttam leágazást. – Megrázta a fejét. – Ma reggel el kellett volna cserélnem a szekeret és a hajtót három lóra. Lóháton lenne némi esélyünk elbújni.
– Számít ez? Eljátszhatnánk, hogy ártatlan utazók vagyunk, akik átkelnek a hegyen.
– Ezen az úton nincsenek ártatlan utazók, Gordianus.
Lassan eluralkodott rajta a kétségbeesés. Megpróbáltam lenyugtatni.
– Elbújunk a sziklák között, Tiro. A hajtó ott marad a szekéren, és megmondja nekik, hogy egyedül utazik.
– A hajtó mindent el fog nekik árulni, amikor meghallja a kardok csörgését.
– Akkor hozzuk magunkkal a hajtót is.
– És hagyjuk ott az üres szekeret az út szélén? Az lenne aztán igazán gyanús! Akkor biztosan a keresésünkre indulnának, és perceken belül meg is találnának. Hogy nézne az ki... négy férfi, akiknek rejtegetnivalójuk van, és az erdőben bóklásznak?
– Igazad van. Nincs más választásunk, a szekéren kell maradnunk. Ha ideérnek a felderítők, mosolyogva integetünk nekik, és azt mondjuk, hogy szép időnk van.
Tiro nagy levegőt vett.
– Neked van igazad. Magabiztosságot színlelünk. Te leszel a gazda, én leszek a rabszolgád. Miért ne mehetnénk Caesar tábora felé? A fiad az ő szolgálatában áll.
– Igen, ez jó lesz, főleg azért, mert részben igaz. Először is másszunk le erről a szirtről. Ha innen pislogunk le rájuk, még azt hiszik, hogy kémek vagyunk, nem igaz?
Tiro ferdén elmosolyodott.
– Indulj el nélkülem. Nekem könnyítenem kell magamon.
– Tessék csak! Ne légy szégyenlős.
Elfancsalodott az arca.
– Nem, Gordianus, nem a hólyagom feszít. Egy ilyen rémületre... megmozdultak a beleim.
Tiro besietett az erdőbe. Még egyszer ránéztem a végtelen emberáradatra, aztán leevickéltem a sziklás meredélyről, és csatlakoztam a többiekhez.
Tiro épp azelőtt tért vissza a szekérhez, hogy az első felderítő odaért volna. A katona lassan közelített meg minket, és szemfülesen fürkészte a mögöttünk lévő fákat és sziklákat. Többlépésnyire előttünk állt meg.
Észrevette a vasgyűrűt az ujjamon.
– Ki vagy te, polgár? Mi dolgod van ezen az úton?
– A nevem Gordianus. Rómából jöttem. Te Caesar katonája vagy?
– Én kérdezek, polgár. Kik a társaid?
– A hajtó a szekérhez járt. Mindkettőjüket bérbe vettem a gazdájuktól, aki a hegy túloldalán vezet egy fogadót. Szörnyű vihar kapott el minket útközben. Remélem, az istenek megkímélnek titeket egy hasonló égzengéstől.
– Hát a többiek?
– Rabszolgák. Az ott egy testőr, ránézésre is egyértelmű. Jó, hogy magammal hoztam. Még egy kilométerre sem távolodtunk el Rómától, amikor útonállók támadtak ránk, és meg is ölnek, ha sikerül nekik, ebben biztos vagyok. Azóta nem volt több kalamajka.
– És a sötét bőrű?
– Ő is rabszolga. Filozófus. Szoszkaridésznek hívják.
A felderítő katona lenézően méregetett minket. Az a típusú ember volt, aki nem sok hasznát veszi a civileknek.
– Még mindig nem mondtad meg, hogy mi vezérelt erre az útra.
Ránéztem a sisakját szegélyező rézpántra, és megköszörültem a torkom. Ő és a társai egykor Domitiusnak tartoztak hűséggel. Most Caesarnak esküdött fel – vagy legalábbis ezt gyanítottuk. De mi van, ha tévedtünk? Mi van, ha Domitius serege fellázadt az új parancsoló ellen is? Hiszen arról sem tudtunk volna ha Caesar közben meghal, és ők egy karóra szúrva viszik el a fejét Rómába. Akárhogy is volt, válaszolnom kellett valamit. A játékosokra gondoltam, akik a Parázna Kocsmában dobás előtt Caesar nevét kiáltották, szerencsét remélve tőle, aztán nagy levegőt vettem.
– Az egyik fiam Caesar szolgálatában áll, a személyes körén belül. Szoszkaridész tanította a fiút gyerekkorában. Hívhatsz érzelgős, ostoba alaknak, de már nem bírtam az aggodalmaskodást... Nem tudok Rómában ülni, és várni a híreket. Ezért jöttem el.
– Ezek szerint Caesart keresitek?
– Igen.
A férfi hosszú ideig szigorúan nézett rám, aztán végre elhatározta magát. Mosoly ült ki az arcára.
– Akkor csak menjetek tovább az úton, polgár. Meg fogjátok találni.
A hanghordozása is teljesen megváltozott, akárcsak az arca. Mint egy színésznek, amikor félreteszi a maszkot.
– Brundisiumban van? Ezt pletykálják mindenfelé.
Tovább mosolygott, de nem válaszolt. Hajlandó volt barátságosnak mutatkozni, de azért ennek is megvoltak a határai.
Megjelent a második felderítő is. Mindketten áthúzódtak az út túlsó szélére, és miközben beszélgettek, többször is ránk sandítottak. Egy idő után a második felderítő továbblovagolt, az első pedig visszajött hozzánk.
– Legjobb lesz, ha kényelembe helyezitek magatokat. Egy ideig itt fogtok állni. Néhány osztag ugyanis elvonul majd itt.
– Sokan vannak?
A katona felnevetett.
– Majd meglátjátok. Itt maradok veletek, amíg az első sorok megérkeznek Felesleges még egyszer válaszolnotok ugyanazokra a kérdésekre, amiket én már feltettem nektek. A parancsnokom majd eldönti, hogy lecsapja-e a fejeteket.
Elvigyorodott, hogy tudassa velem: csak viccel.
Fortexre néztem, aki morogva jelezte, hogy nem szereti az ilyen tréfát. Tiro higgadtnak látszott – sőt szinte filozofikusan nyugodtnak. Csak a szekér hajtója idegeskedett.
Az első ezred kisvártatva felbukkant a hegyi úton. Először a lósörényes sisakokat láttuk, aztán a tiszteket is, akik a sisakokat viselték, és végül a pompás harci méneket. Őket a dobosok követték. A masírozás egyenletes ütemét diktáló dobszó ide-oda verődött a meredek hegyoldalak között. A legszebb fejdíszt viselő tiszt intett a többieknek, hogy folytassák az útjukat, miközben ő kivált a sorból, és könnyű vágtával megközelítette a szekeret. Egy oroszlán üvöltött rézből készült mellvértjén.
– Jelents! – szólt rá a felderítőre, aki határozott mozdulattal tisztelgett előtte.
– Egy utazó Rómából és három rabszolga, seregparancsnok. A férfit Gordianusnak hívják.
A parancsnok kissé fellelkesülve nézett rám.
– Gordianus? Miért cseng ez nekem olyan ismerősen?
– Azt mondja, az egyik fia Caesar személyes körében szolgál.
– Hát persze! Gordianus Meto, a felszabadított! Találkoztam vele Corfiniumban. Szóval te vagy Meto apja? Egyáltalán nem hasonlít rád. De ezen nincs is mit csodálkozni, nem igaz? Én Marcus Otacilius vagyok, centurio. Hádészra, mit keresel te itt?
– Látni szeretném a fiamat. Jól van?
– Amikor utoljára láttam, jól volt.
– Ezek szerint nem veletek van? Ez nem Caesar serege?
– De, ez Caesar serege. Mindenki, akit itt látsz, felesküdött Gaius Julius Caesarra. Amíg ő a déli parton végzi a feladatait, minket Szicíliába küldött, hogy ott védjük az érdekeit.
Ez a fajta stratégiai döntés nagyon is Caesarra vallott: nem tette próbára azonnal az ellenséges hadvezértől szerzett osztagainak hűségét. Nem küldte őket azonnal Pompeius ellen, hanem kitalált nekik jó messze valami más feladatot.
– Akkor hát a fiam Caesar mellett van? És most merre járnak?
Otacilius habozott, aztán biccentett a felderítő felé.
– Menj tovább. Ezt majd én elintézem.
A felderítő tisztelgett, és elügetett a sereg eleje felé. A katonák végtelen sorokban özönlöttek át a hegyszoroson és vonultak fel a hegyre; a téli köpenyeiket körgallérként terítették a hátukra, páncélzatuk pikkelyszerűen csillogott a fényben.
A tiszt elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy baj lesz belőle, ha megtudod, mire készül Caesar. Ő már...
A hajtó váratlanul leugrott a szekérről, megpördült, és ránk mutatott.
– Hazudnak!
Otacilius lova idegesen felágaskodott, mert megijesztette a hirtelen mozdulat. Mielőtt a parancsnok bármi jelet adhatott volna a kezével, máris két sor katona szakadt ki a seregből, amely épp mellettünk haladt el. Mielőtt kettőt pisloghattunk volna, lándzsák erdeje vett körül minket.
Otacilius visszanyerte uralmát a lova felett. Felváltva nézett rám és a foghíjas szekérhajtóra.
– Mit jelentsen ez?
– Hazudnak! – A hajtó Tiróra mutatott. – Az a sötét bőrű sántikál valamiben. A gazdám Beneventumban azt mondta, hogy tartsam rajta a szemem. Valami iratot hordoz magánál, amin a Nagy Pompeius pecsétje van.
A tiszt hűvösen nézett rám.
– Igaz ez?
Éreztem, ahogy a szőr feláll a hátamon. Kinyitottam a számat, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Tiro megelőzött.
– Gazdám, beszélhetek a saját nevemben?
– Kérlek, tedd meg, Szoszkaridész.
Tiro a parancsnok felé fordult.
– Az a haszontalan hajtó hazudik! Azóta veszekszünk, hogy a gazdám bérbe vette őt a beneventumi istállógazdától. Haragszik rám – azt hiszi, nekem sokkal könnyebb a dolgom, mert ő bőrig ázott, amíg én a szekér belsejében utaztam a vihar alatt. Szerintem befagyott a feje lágya ebben a hidegben. Korbácsoltasd meg, és meglátod, hogy tényleg ragaszkodik-e a meséjéhez!
A szekérhajtó fogatlan szája tátva maradt a felháborodástól.
– Nem, nem! Ők mindketten Pompeius emberei, ezt biztosan tudom! A gazdám mondta. Nem akarta odaadni nekik a szekeret, de muszáj volt, amiatt az irat miatt, amit a hazug a zsebében hord. Motozzátok meg, ha nem hisztek nekem!
A parancsnokon szemlátomást erőt vett a csüggedtség. Meto révén már valamiféle baráti hangulat alakult ki közöttünk – de ez egy pillanat alatt elillanhat, ha kételkedni kezd benne, hogy én vagyok Meto apja.
– Mit mondasz erről az iratról... Gordianus?
Tiróra néztem.
– Herkulesre, Szoszkaridész, miről beszél ez a rabszolga?
Tiro higgadtan nézett vissza rám.
– Fogalmam sincs, gazdám. Hadd motozzanak meg, ha így tetszik nekik.
– Attól tartok, mindhármatokat meg kell motoznunk.
Otacilius először a fegyvereinket kobozta el. Tirónál és nálam egy-egy tőr volt, Fortexnél kettő. Nem szállhattunk le a szekérről addig, amíg a katonák át nem kutatták a nyeregtáskákat. Semmi érdekeset nem találtak. Aztán felállítottak minket a szekéren, és arra kényszerítettek, hogy rétegről rétegre vetkőzzünk le.
– Az ágyékkötőt is? – kérdeztem, próbálva a méltatlankodó polgárt játszani.
– Attól tartok, muszáj – felelte Otacilius, és megrándult az arca. Elfordult, és észrevette, hogy a mellettünk elhaladó katonák rajtunk kuncognak. – Egyenesen előre nézz! – rivallt rájuk.
Ott álltam meztelenül, és feltartottam az üres tenyerem.
– Amint látod, seregparancsnok, nincs rejtegetnivalóm. És a rabszolgáimnak sincs.
Otacilius arcán nagyfokú bosszúság tükröződött.
– Adjátok vissza a ruhájukat. Mit mondasz erre? – kérdezte a hajtótól, aki erre szótlanul és zavartan meghunyászkodott.
Jobban éreztem magam, amikor visszakaptam az ágyékkötőmet. Megkönnyebbülve magamra húztam a tunikámat is.
– Csak remélni tudom, parancsnok, hogy egy ilyen megaláztatás ellensúlyozásaképpen megfelelő embereket... és megfelelő eszközöket... bocsátasz rendelkezésünkre ahhoz, hogy a hazug szekérhajtó megkapja méltó büntetését.
– Ne! – siránkozott a rabszolga. – Vigyetek vissza a gazdámhoz, Beneventumba! Csak neki van joga megbüntetni engem.
– Szamárság! – vágtam rá szigorúan. – A szekérrel együtt téged is bérbe adott nekem. Mialatt az én szolgálatomban állsz, jogom van megfenyíteni téged.
– Tulajdonképpen egy római sereg tisztjének félrevezetése miatt a válsághelyzetekre vonatkozó katonai törvények értelmében akár ki is végezhetnénk a rabszolgát, és a gazdáját legalábbis büntetés megfizetésére kötelezhetnénk... – jegyezte meg Otacilius ridegen.
Egyszeriben szánalmat éreztem a nyomorult kocsis iránt, mert most egyedül ő került a lándzsák kereszttüzébe. Bárcsak csukva tartotta volna a száját!
– Ne, várjatok! – emelte fel a kezét kétségbeesetten Otacilius felé. Az egyik katona durván megbökte a lándzsájával, mire eleredt a vér a vállából. A sebre nyomta a kezét, és tovább vinnyogott. – Ott az a szikla! Oda másztak fel ők ketten, mielőtt a sereg ideért, és kémkedtek utánatok!
– A kíváncsiság nem bűn – közölte Otacilius.
– Hát nem értitek? Akkor dugták el az iratot, vagy meg is semmisítették. Látták, hogy közeledtek, és megszabadultak tőle. Menjetek fel arra a sziklára! Ott megtaláljátok a maradványait!
Tiro undorodva forgatta a szemét.
– A hazug rabszolga átfésülteti veletek az út minden egyes szakaszát innen Beneventumig, ha rá hallgattok. Ostoba fajankó! Ha végre abbahagynád a hazudozást, és elmondanád az igazat, a parancsnok gyors és kegyes halálnemet választana számodra.
Otacilius előre-hátra mozgatta az állkapcsát, és rám szegezte a pillantását. Én a sértődött polgár szerepét játszva álltam a tekintetét. Rájöttem, hogy még nem kaptuk vissza a tőreinket. Ez azt jelentette, hogy még nem döntötte el, mihez kezdjen velünk.
Végül egy újabb sor katonát hívott magához az osztagból.
– Ti menjetek fel arra a sziklára, és fésüljétek át a környékét. Hozzatok ide mindent, amit találtok, és amit ez az utazó hagyhatott odafönt. Bármilyen táskát vagy erszényt, vagy bármiféle pergament, legyen akármilyen kicsi vagy égett.
Biztos nem találnak semmit, nyugtattam magam. Tiro velem volt azon a magaslaton. Nem említette a küldöncútlevelet, és nem is láttam, hogy elrejtené. Ha találnak is valamit, amit ember hagyott ott, az Tiro ürüléke lesz, gondoltam magamban keserűen. Hiszen kimentette magát, hogy megkönnyebbülhessen...
Hirtelen rádöbbentem, hogy Tiro nem azért ment el, mert a belei feszítettek. Azért szökött el, hogy megszabaduljon az irattól.
A pergamen könnyen ég. Szét is lehet tépni, be lehet ásni a földbe, meg lehet rágni, még le is lehet nyelni. De vajon Tiro tényleg eltüntette nyomtalanul, vagy csak eldugta, hogy amikor Caesar serege elvonult, újra megkeresse? Kerültem a tekintetét, mert tartottam attól, hogy az arckifejezésem esetleg elárul. Inkább a hegyoldalon felfelé kaptató katonákat figyeltem. Végül nem bírtam tovább. Tiróra néztem. Abban a pillanatban, amikor találkozott a tekintetünk, rájöttem, hogy nem semmisítette meg az iratot, csak elrejtette. A szeme éppoly kifejező volt, mintha szavakkal mondta volna. Elszorult a szívem. Nagy levegőt vettem.
Azzal vigasztaltam magam, hogy a katonák esetleg megelégszenek a kopár szikla átkutatásával. De tudtam, hogy ez hiú remény; ezeket az embereket arra képezték ki, hogy titkos csapásokra bukkanjanak, lábnyomok után szimatoljanak, és búvóhelyeket fürkésszenek ki. A vezetőjük azt parancsolta nekik, hogy mindenütt keressenek, és ne térjenek vissza üres kézzel. Teljesíteni fogják a kötelességüket.
Én Tiróval és Fortexszel a szekéren álltam, és várakoztam. A hajtó sérült vállát markolászta, és zokogott. A katonák sorai még mindig nem értek véget – a sereg ott vonult mellettünk. Azt a feszültséget éreztem, amit a nézők szoktak a színházban a jelentős fordulatok előtt.
Végül ismét megjelentek a katonák, és leereszkedtek a hegyoldalon. Bőven találtak tárgyi leleteket. Elvégre milyen római út az, amely mellett nincs hulladék? Láttunk náluk egy elhagyott sarut, amit valami éles fogú állat rágcsált meg. Egy elefántcsontdarabot is hoztak, ami valószínűleg egy törött strigilis lehetett – egy tisztálkodóeszköz, amit a fürdőkben használnak. Valami foltos szövetdarab is volt náluk; talán egy csecsemő piszkos, eldobott pelenkája. A legértékesebb zsákmányuk egy megfeketedett ezüstérme, egy régi görög drachma volt.
– Ezt is ott találtuk, parancsnok. Szorosan össze volt tekerve, és be volt szorítva a sziklák közé a hegy túloldalán.
A katona egy pergamendarabot adott át a centuriónak. Otacilius széttekerte az iratot. Egészen megnyúlt az arca.
– Egy futárlevél – mondta halkan. – A szenátus Különleges Dekrétumának rendelkezései szerint. Maga Pompeius írta alá. Le is pecsételte a gyűrűjével. – A parancsnok rám pillantott a pergamen felett. – És ezt hogy akarod megmagyarázni, Gordianus? Ha egyáltalán tényleg te, vagy Gordianus...

 

 

XV

Egymás után masíroztak el mellettünk a katonák sorai, és arcok néztek felénk a tömegből. Egyesek megvetően lestek minket, mások pusztán kíváncsiak voltak, és olyan is akadt, aki szánalmat érzett irántunk. Nem csoda, hogy kiváltottuk az együttérzésüket: négy férfi hátrakötözött kézzel, a bokájuknál egymáshoz láncolva, akiket lefelé vezet a hegyi úton a lóháton haladó parancsnok. Egy gyalogos katona zárta a menetet, és a lándzsájával ösztökélt minket a továbbhaladásra.
A szekérhajtó ment leghátul. A vállán tátongó seb már jócskán elgyengítette. Alig bírt lépést tartani velünk. Az út melletti gyalogösvény durva és egyenetlen volt. A rabszolga néha el is botlott, és megrántotta a kötelet, ami a bokáinkat összeláncolta. Ilyenkor Fortex előrebukott Tiro felé, Tiro pedig szinte rám esett. A gyalogos katona megbökte a sebesült hajtót a lándzsájával, mire az felordított. A mellettünk vonuló harcosok ilyenkor elnevették magukat, mintha az ő szórakoztatásukra adtunk volna elő valami útszéli némajátékot.
Otacilius alkalmanként kifürkészhetetlen arccal visszanézett rám. Kettőnket egy másik kötél is összefűzött: az egyik végét az én nyakam köré kötötték, a másikat az ő alkarjára, hogy a markába szoríthassa. Bár minden erőmmel próbáltam tartani magam, hogy a pányva laza maradjon, a nyakam hamarosan kidörzsölődött, kisebesedett és fájni kezdett. Mégis örülhettem, hogy egyáltalán volt fej a nyakamon.
A lelepleződésünket követő percekben akár meg is halhattunk volna. Egy váratlan rendellenesség voltunk, amivel a sereg az úton találkozott, egyfajta akadálya a század haladásának, egy probléma, amitől meg kell szabadulni. Otacilius kivégeztethetett volna minket ott helyben. Onnantól fogva, hogy a Pompeius által lepecsételt irat előkerült, tudatosan készítettem fel magam erre az eshetőségre. Hogy ne ragadjon el azonnal a rémület, engedtem, hogy a tudatomat eltöltse a vádaskodás. Bárcsak Tiro megsemmisítette volna azt az iratot, és ne próbálta volna elrejteni! Bárcsak maradtunk volna a Via Appián, és ne választottuk volna a Tiro által javasolt rövidebb utat! Bárcsak bevonszoltuk volna a hajtót az erdőbe, és kivágtuk volna a nyelvét, mielőtt az első felderítő megérkezik! Bárcsak aznap reggel magunk mögött hagytuk volna a szekeret a hajtójával együtt!...
Miközben lefelé ereszkedtünk a hegyről, ott örvénylett a fejemben minden, amit megbántam. A gondolatok egyhangúságát csak az oldotta néha, hogy a rabszolga elesett, és magával rántott mindnyájunkat, megfeszítve a kötelet a nyakam körül. Minden alkalommal felvisított, amikor a katona megbökte a lándzsával, és felharsant a mellettünk vonuló harcosok nevetése.
– Kik ezek a szerencsétlenek? – kérdezte az egyik katona.
– Kémek! – felelte egy másik.
– Mit fognak tenni velük?
– Felakasztják őket a lábuknál fogva, és élve megnyúzzák őket!
Erre a szekérhajtó rémülten felkiáltott, és újra elbotlott. A megalázó mozdulatsor sokadszorra ismétlődött meg. A vonuló harcosok szinte gurguláztak a nevetéstől. A legügyetlenebb alexandriai színtársulat sem mozoghatott volna nálunk nevetségesebben.
De mi volt a szándéka velünk Otaciliusnak? A tény, hogy még életben voltunk, némi reménykedésre adott okot. Vagy mégsem? Azt feltételezte, hogy kémek vagyunk. A kémek titkokat ismernek. A titkok értékesek lehetnek. Ezért mi magunk is értékesek lehetünk. Ám én gyanítottam, hogy a római katonaság ugyanúgy kezeli a kémeket, mint a római bíróság a rabszolgákat: titkot csak kínzással lehet kicsikarni belőlük.
Meghagyta az életünket, de vajon miért? Levezettek minket a hegy lábához, a sereg végéhez, de milyen célból? Inkább foglalkoztam továbbra is a vádaskodásokkal és mindazzal, amit rosszul csináltunk, mint hogy szembesüljek ezekkel a kérdésekkel.
– Gordianus – suttogta Tiro a hátam mögött. – Ha megérkezünk, bárhova is vezetnek...
– Hallgass! – förmedt rá Otacilius a válla fölött, és szigorúan nézett le rá.
Egy gátlástalanabb alak megrántotta volna a kötelet is a nyakam körül, de láttam, hogy a centurio arcát elfelhőzi a kétség. Ha tényleg az vagyok, akinek állítom magam, akkor Caesar egyik közeli bizalmasának vagyok az apja, olyasvalakinek, akit Otacilius is ismer. Ugyanakkor hazudtam a küldöncigazolványról, ami közvetlenül Pompeiushoz kötött minket. A parancsnok tudta, hogy ha a szekérhajtó igazat mondott, Tiro nem a rabszolgám, hanem az egész utazó társaság vezetője. Vajon akkor is hazudtam, amikor Meto apjának vallottam magam? Otacilius nem volt könnyű döntéshelyzetben. Katonai ösztönei azt súgták, hogy adja át a döntést valakinek, aki rangban felette áll.
Eszembe jutott, hogy könnyebben megmenekülhetnék, ha továbbra is ragaszkodnék a személyazonosságomhoz, csakhogy ezzel elárulnám Tirót. Hogy számolnánk el az igazolvánnyal? Ha kiderülne, hogy ő Tiro, előhívnák a magasabb rangú tiszteket, hogy – nem törődve az álöltözetével – azonosítsák őt, hiszen Cicero titkáraként jól ismerték Tirót a Forumon. De mit kezdenének vele? Elengednék, ahogy Domitiust is, és sértetlenül visszaküldenék Ciceróhoz?
Ebben kételkedtem. Tiro nem Domitius volt. Polgár volt, egy szenátor házának lakója, de csak annak köszönhetően, hogy Cicero felszabadította. Mit tennének egy korábbi rabszolgával, aki álruhában, kémként járja az utakat, és pimaszul egy római katonatiszt szemébe hazudik? Nem tartottam valószínűnek, hogy csak úgy egyszerűen elengednék.
Az idegeskedés és az aggodalmaskodás legalább elterelte a figyelmemet a körülményekről, az újabb és újabb elesésekről, a kötél rángatózásáról a nyakamon, és a katonák reszelős röhögéséről. Gyengeség és szomjúság vett erőt rajtam. A fejem úgy zsibongott, mintha egy egész méhkas lenne benne.
Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk, míg végül egy széles fennsíkra értünk, ahonnan a parti síkságra és a távolban csillámló Mare Adriaticumra lehetett lelátni. A mezőn látszott, hogy előző este katonák táboroztak rajta. Egyetlen nagy sátor még mindig állt a közepén. Végigmentünk egy sorakozóhely peremén, ahol rangsor szerint egymás után felállították az osztagokat, mielőtt vonulni kezdtek.
Szédült állapotomban azon kezdtem gondolkodni, vajon hány katonával találkoztam az elmúlt órákban. Ha ebben a seregben benne volt Domitius összes katonája Corfiniumból, hatszáz emberrel minden osztagban, akkor legalább harminc osztag mellett el kellett haladnunk. Most már én is tudtam, hogy néz ki egy tizennyolcezer fegyveres férfiból álló sereg. Hány katonája volt Caesarnak Itáliában, hogy ennyi embert elküldhetett Szicíliába?
Otacilius a sátorhoz vezetett minket, ahol egy csoport éppen a cölöpöket rángatta ki a földből. Egy pompás páncélzatot viselő, fiatal tiszt lépett ki a sátorból, hóna alatt elegáns lószőrfejdísszel ékesített sisakkal. A mellvértjéről viszont hiányzott az oroszlánfejet mintázó rézkorong. Nem Domitius emberei közé tartozott, Otacilius mégis azonnal leugrott a lováról, hogy tisztelegjen neki, ahogy a feletteseknek szokás.
– Numa golyóira! – motyogta Tiro mögöttem.
Erre már jobban szemügyre vettem a katonát. Valószínűleg a félelemtől és a fáradtságtól nem ismertem fel korábban, hiszen sajátosan állatias, ugyanakkor gyermekded arcát nem lehetett összetéveszteni. Oldalról valóban vadember benyomását keltette: a behorpadt orrnyereg, a kiugró áll és a markáns szemöldök mind-mind egy mérges birkózó benyomását keltették. Szemből azonban kerek orcái, lágy ívű szája és szomorkás szeme egy jámbor költőt juttattak az ember eszébe. Bármilyen más szögből nézve különféle módokon keveredtek rajta az ellentétek. Ezt az arcot a nők izgalmasnak tartották, a férfiak pedig ösztönösen bíztak benne vagy féltek tőle.
Otacilius halkan társalgott vele. A saját nevemet is hallottam. A férfi rám nézett. Szemöldöke először meglepetten felugrott, majd rémülten leereszkedett. Félrelökte Otaciliust, és felénk sietett, eldobva a sisakját, és kirántva rövid kardját a hüvelyéből. Megragadta a vállamat, és a nyakamnak szegezte a pengét. A lélegzetem is elállt. Behunytam a szemem.
Egy pillanattal később medveszerű karjai között találtam magam, és hozzápréselődtem hordómellkasához. A kötél, amely addig a nyakamat szorongatta, most a földön hevert, kettévágva.
– Gordianus! – dörmögte, és hátrébb húzódott, hogy közvetlen közelről is megszemlélhessem éktelen vonásait.
– Marcus Antonius – motyogtam, aztán összecsuklottam.
Hangokat hallottam, és lassan rájöttem, hogy egy zárt helyen fekszem – nem szobában, de valami helyiségben, amit megtölt a szűrt fény.
– Egy ilyen korú polgárt kötéllel a nyakán erőltetett menetre kényszeríteni!
– A foglyokat meg kellett kötözni, tribunus. Ez a szokásos eljárás a lázadókkal és a kémekkel szemben.
– Csoda, hogy nem ölted meg! Rossz kezdet lett volna számodra Caesar seregében, centurio... megölni Gordianus Meto apját.
– Csak a szabályokat követtem, tribunus.
Rájöttem, hogy egy sátorban vagyok, és eszembe jutott a nagy sátor, amit a mező közepén láttunk, és amelyből Marcus Antonius előkerült. Egy kemény priccsen feküdtem, és valami vékony pokróccal takartak le.
– Ébredezik!
– Az a szerencséd! Elbocsátalak, Marcus Otacilius. Menj vissza a seregedhez!
– De...
– Már a látványod is elég hozzá, hogy Hádészig meneküljön! Megtartottad a beszámolódat. Távozz.
Valami zörgést hallottam, aztán bevillant a fény a sátor kijáratára akasztott ponyvák között, és végül Marcus Antonius arca jelent meg fölöttem.
– Hogy érzed magad, Gordianus?
– Szomjas vagyok. Éhes vagyok. Fáj a lábam.
Antonius elnevette magát.
– Pont úgy beszélsz, mint bármelyik katona egy kemény menet után.
Nagy nehezen felültem. Kavargott a fejem.
– Elájultam?
– Megesik az ilyen. Erőltetett menet, se víz, se élelem... és a nyakadon lévő nyomokból ítélve az az ostoba Otacilius félig-meddig meg is fojtott.
Megtapogattam a torkomat. A bőr érzékeny lett és lehorzsolódott, de nem vérzett.
– Egy darabig, odafent a hegyi úton azt hittem, ki fog végeztetni.
– Annyira azért nem ostoba. Majd később beszélgetünk erről, miután ettél és ittál valamit. Ne kelj fel. Maradj ülve az ágyon. Hozatok neked valamit. De gyorsan kell enned. Le kell bontanunk a sátrat. Egy órán belül el akarok indulni.
– És velem mi lesz?
– Természetesen velem jössz.
Felnyögtem.
– Nem megyek vissza a hegyre!
– Nem. Brundisiumba. Caesarnak szüksége van rám, hogy sarokba szorítsuk a vadat.

 

Antonius serege mindössze száz lovas katonából állt. Caesar azzal bízta meg, hogy kísérje el a Szicília felé tartó csapatokat az Appenninek lábáig, aztán csatlakozzon a fő sereghez. Azért adtak neki ilyen kicsi alakulatot, hogy gyorsabban tudjon mozogni. A csapat veteránokból állt, akik a gall háborúkban harcoltak. Antonius azzal büszkélkedett, hogy az ő százada felér két cohorsszal, vagyis tizedlégióval.
Felkért, hogy lovagoljak mellette, a csapat élén. A rabszolgák a csomagokkal teli szekéren kaptak helyet. Fortexről azt hitte, hogy a személyes testőröm. Tirót még közvetlen közelről sem ismerte fel. Ez meg is lepett, mert Antonius egyetlen rómait sem utált jobban Cicerónál, és attól tartottam, hogy még álruhában is felismeri a híres szónok-szenátor titkárát. Ám Antonius minden akadékoskodás nélkül elfogadta, hogy Tiro Meto régi tanára, a filozófus Szoszkaridész.
– Antonius nem egyszerű – mondta nekem egyszer Meto –, de olyan tiszta és kifejező az arca, mint Caesar latinja.
A parancsnok valószínűleg másokat is ennyire egyértelműnek és tisztának hitt.
Ami a szekérhajtót illeti, a nyomorult rabszolga kimerült, lázas állapotban ért le a mezőre, és a vérveszteség miatt már a feltett kérdésekre sem tudott válaszolni. Tiróval és Fortexszel együtt felrakták a csomagokat szállító szekérre. A kényelem kedvéért úgy tettem, mintha már az Otaciliusszal való találkozásunk előtt önkívületi állapotban lett volna.
– A szerencsétlen akkor lett lázas, amikor átkeltünk a hegyen – magyaráztam Antoniusnak lovaglás közben. – Szerintem már akkor sem volt magánál, amikor felébredt reggel. Az a sok badarság, amit a parancsnoknak összehordott... félrebeszélt.
– De azzal a hírnökútlevéllel kapcsolatban igaza volt, nem?
Antonius előrenézett, és barbárokra jellemző arcélét mutatta felém.
– Ó, igen. Ez elég kínos. Mondtam Szoszkaridésznek, hogy rejtse el, amíg a sereg el nem vonul. Lehet, hogy butaság volt részemről, de azt hittem, így kevesebb bajt idézek a fejemre. Ehelyett hazugságon kaptak. Nem hibáztatom a centuriót, amiért ezek után gyanakvóan kezelt.
– De Gordianus, Hádészra, hogy került a kezedbe egy ilyen irat? Pompeius aláírásával!
Úgy döntöttem, inkább kitérek a válasz elől, mintsem hogy tovább hazudjak.
– Nem tudom, másként hogy cserélhettem volna le a lovaimat az út menti istállóknál. Elég sok előnyöm származott belőle... hála Cicerónak. – Ez tulajdonképpen nem is volt hazugság. – Néhány napot az ő villájában töltöttem, Formiae-ben.
– Az az undorító tehénlepény! – Antonius felém fordult. Most már szemből is éppolyan ijesztőnek látszott, mint oldalról. – Tudod mi az, amit a leginkább szeretnék látni, ha a háború a végkifejletéhez ér? Cicero fejét karóra tűzve! Azóta rágalmaz egyvégtében, hogy megölette a mostohaapámat a Catilina-féle úgynevezett összeesküvés miatt. Nem értem, hogy egy hozzád hasonló finom ember hogy barátkozhat egy ilyen teremtménnyel.
– Nem mondanám, hogy Ciceróval barátok vagyunk, tribunus...
– Nem kell magyarázkodnod. Caesar ugyanilyen. Valahányszor felmerül Cicero neve, összeveszünk. Ő azt mondja, hagyjam abba a dühöngést. Én azt kérdezem tőle, hogy tud a keblén melengetni egy ilyen skorpiót. „Hasznos – feleli erre, mintha ez lenne a győztes érv. – Egy nap Cicero még hasznosnak bizonyulhat.” – Antonius felnevetett. – Nos számodra máris hasznosnak bizonyult, mert odaadta neked azt a küldöncigazolványt, amit Pompeiustól szerzett. De végül bajba sodort, nem igaz? Itália egyik oldalán még lovagoltál, a másikon viszont gyalog kellett lejönnöd. Szerencséd van, hogy Marcus Otacilius egyenesen hozzám hozott, mert különben egy-kettőre lecsapták volna a fejed. De te mindig szerencsés voltál, egyébiránt meg sem érted volna ezt a kort. Képzeld csak el: Gordianus Meto apja Pompeiusnak kémkedik! Milyen furcsa időket élünk!
– Talán még furcsábbakat, mint gondolnád – feleltem az orrom alatt.
– Nos, majd mindenre fény derül, ha Brundisiumba érünk.
Úgy láttam, részéről alaposan kivesézte a témát, de bennem nyugtalanságot ébresztettek a szavai. Mire kell még fényt deríteni, ha egyszer Antonius hitelt adott a történetemnek?
Persze a szekérhajtó gondját még nem oldottuk meg. Mi lesz, ha kitisztul a tudata? Mi lesz, ha elárulja Tiro igazi nevét? Hogy magyarázom el, miként kerültem bele ebbe a Szoszkaridész-féle bábszínházba? Most már nem árulhattam el Tirót. Rossz kezekbe került volna. Könnyen el tudtam képzelni, hogy Antonius Tirón tölti ki a haragját, amit Cicero iránt érez.
– Min tűnődsz, Gordianus? – Antonius felém nyúlt, és megszorította a lábamat. – Ne aggódj, nemsokára látni fogod Metót. Ma éjszakától számítva három nap, és Brundisiumban vagyunk. Ha kitart a szerencséd, még szemtanúja leszel Pompeius utolsó kardcsapásainak.

* * *

Aznap éjjel az úttól alig egy kilométerre, egy sekély völgyben aludtunk, alacsony dombok között. Antonius elmagyarázta, miért fontos a könnyen védhető hely.
– Tényleg van rá esély, hogy megtámadnak minket, tribunus? – kérdeztem. – Jobbra hegyek húzódnak, bal kéz felé a tenger van, és mögöttünk ott fekszik Corfinium, amit Caesar seregei felügyelnek. Előttünk van valahol Brundisium, amit – feltételezem – Caesar fő serege tart megszállás alatt. Az ember azt gondolná, olyan biztonságban vagyunk, mint egy pók a háztetőn.
– Hát persze. Igaz. De hozzászoktam Galliában. Nem tudok úgy letáborozni, hogy ne gondoljak az esetleges, sötétben ólálkodó támadókra.
– Ebben az esetben visszakaphatnám a tőrömet? Azt, amit Otacilius elvett. A rabszolgáim tőreit is elkobozta.
– Persze. Amint felépítettük a tábort.
A katonák lehántották magukról a páncélt, és nekiálltak cölöpöket verni a földbe, gödröt ásni a latrinának, majd tüzet gyújtani. Én megkerestem a szekeret a csomagokkal. Egy kisebb csoport vette körül; mindnyájan a földet nézték, és sutyorogtak.
– Biztos a láz vitte el.
– Egy-kettőre megtörténhet, ha valakinek ilyen sebe van. Láttam már erősebb embereket kisebb sebbel gyorsabban meghalni.
– Különben is csak egy öreg rabszolga volt. És ha igaz a pletyka, nagy bajkeverő.
– Itt a tribunus barátja. Engedjétek át.
A csoport kettévált előttem. Közelebb léptem a szekérhez, és megpillantottam a hajtó testét a földön. Valaki keresztbe tette a karját a mellkasán, és lezárta a szemét.
– Napközben kellett meghalnia – mondta az egyik katona, aki a holttest mellett állt. – Már halott volt, amikor elkezdtük lepakolni a szekeret.
Körülnéztem.
– Hol vannak a többiek? A két rabszolga, akik vele utaztak.
Tiro és Fortex előlépett a sötétből. Egyikük sem szólt egy szót sem.
A katonákat valami más kötelesség szólította el, ezért szétszóródtak. A rabszolga arca holtában még elgyötörtebb volt, mint amikor még élt: orcája szinte behorpadt fogatlan szája körül. Meg sem kérdeztem a nevét. Amikor akartam tőle valamit, egyszerűen csak „hajtónak” szólítottam.
Megfordítottam. A vállán ejtett seben kívül még számtalan kisebb sérülést láttam rajta, ahol az erőltetett menet közben megdöfködték. De ezek mind felszínesek voltak. Vékony saruja nem nagyon védhette a lábát, mert a talpa felhólyagosodott és kisebesedett. A kötél felhorzsolta a bőrt a bokáján. A nyakán is láttam véraláfutásokat, de a szürkületben nem tudtam megmondani, mennyire súlyosak. Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, ahol a pányva megkínozta a bőrömet. De a rabszolga nyakán nem volt kötél.
Tiro és Fortex odaállt mellém. Felnéztem rájuk. Halkan szólaltam meg.
– Megfojtottátok, ugye?
Tiro felvonta az egyik szemöldökét.
– Hallottad a katonákat: a láz vitte el, mert súlyos sebet kapott. Öreg volt és gyenge. Nem bírta ki a menetelést lefelé a hegyről. Csak saját magát okolhatta.
– Ezek az elszíneződések a nyakán...
– Májfoltok – vágta rá Tiro.
Felálltam, és a szemébe néztem.
– Szerintem pedig megfojtották. Te tetted, Tiro?
– Hogy képzeled? Fortexet képezték ki ilyesmire.
A testőrre néztem, aki viszont kerülte a tekintetemet.
– Meg kellett tenni, Gordianus – suttogta Tiro. – Mi lett volna, ha felépül, és beszélni kezd?
Farkasszemet néztem vele.
– Ne ítélkezz felettem, Gordianus! – tiltakozott Tiro. – Ilyen vérzivataros időkben az embernek néha olyat kell tennie, ami ellenkezik a természetével. Ki mered jelenteni, hogy te másképp cselekedtél volna?
Megfordultam, és elindultam a tábortűz felé.

 

 

XVI

Antonius nem faggatózott a szekérhajtó hirtelen halálával kapcsolatban. Hozzá volt szokva, hogy bármikor meghalhatnak körülötte az emberek, sokszor olyan sebektől, amik első pillantásra nem tűnnek súlyosnak. Más dolgok foglalkoztatták.
Másnap reggel a katonák a latrinába dobták a holttestet, aztán földet hánytak rá. Egy rabszolga halála soha nem járt ennél nagyobb ceremóniával.
Amikor lóháton útnak indultunk, Antonius csak annyit jegyzett meg, hogy ha lesz alkalmam, kapcsolatba léphetnék a rabszolga tulajdonosával, és elmondhatnám, mi történt a szekerével és a hajtójával.
– Ha úgy látod, hogy pereskedni akar, felajánlhatsz neki egy jelképes fizetséget. Ez a rabszolga nem lehetett túl értékes. És mivel a gazda a futárlevél alapján adta neked a szekeret és a hajtót, a törvény értelmében nem tartozol neki semmivel. Hadd pereskedjen Pompeiusszal! – Antonius felnevetett, és megrázta a fejét. – A polgári személyeknek mindig sok veszteséggel kell számolniuk a háborúkban: tönkrement vagyontárgyakkal, rabszolgaszökésekkel. Egy olyan helyen, mint Gallia, a lakosoknak a saját erejükből kell összetákolniuk, amit a háború lerombolt, de itt, Itáliában másként lesz. Miután az élet visszatér a rendes kerékvágásba, perek ezrei indulnak majd: kártérítési és javítási követelések, adócsökkentési kérelmek. Minden bíróság zsúfolt lesz. Caesarnak levegőt venni sem lesz ideje.
– Ahogy az ügyvédeknek sem. Például Cicerónak – tettem hozzá.
– Ha Cicero akkor még képes lesz levegőt venni – fintorodott el Antonius.

 

A tengerpart mentén végighúzódó út többnyire egyenes és sík volt, de az állapota hagyott maga után kívánnivalót. A téli viharok megrongálták egyes szakaszait: kimozdították a köveket, és kimosták az alapját. Rendes körülmények között azonnal megjelentek volna a rabszolgabrigádok, és a helyi magiszter rendeletére tüstént kijavították volna az ilyen hibákat, de a régióban uralkodó káosz megakadályozta ezt. A közelmúltban ugyanis annyi sereg végigvonult rajta – először Pompeius, majd Caesar hada –, hogy még jobban tönkrement. De a mocsok és a sár ellenére több mint hatvanöt kilométert megtettünk aznap, sőt a következő és az azutáni napon is.
Pár évvel korábban már utaztam együtt Antoniusszal, Ravennától Rómáig, és meg kellett állapítanom, hogy még mindig kellemes útitárs. Mulatozó kedvéről híresült el, és a vigadozáshoz éppúgy megfelelt egy gall harcmező arénája, mint egy vad vigalom a Palatinuson vagy a római szenátus épülete. Mindig volt egy szórakoztató története, és örömmel hallgatta az én történeteimet is – amíg szerepeltek benne botrányos nőszemélyek, politikai fondorlatok, gyilkossági perek, de leginkább mind a három egyszerre. Tirót szinte nem is láttam: a szekéren utazott a csomagokkal együtt, kerülve Antonius tekintetét.
A harmadik nap estéje előtt – ami egy nappal március idusa, vagyis a Liberaliák ünnepe előtti napra esett – érkeztünk meg Brundisium környékére. Az úttól keletre magasodó dombon megfigyelők őrködtek, és hamar észrevettek minket. Egy centurio elénk lovagolt, hogy üdvözölje Antoniust. A férfi rendkívül izgatott volt.
– Tribunus, épp idejében érkeztél!
– Mihez?
– Nem tudom, de az út túloldalán ujjonganak, és ünnepelnek az őrszemek. Valami történik odalent a kikötőben. Ők látják a dombról.
– Vezess minket oda! – förmedt rá Antonius. Nem tudtam eldönteni, hogy kövessem-e, mert most, hogy elértük a csatateret, elbizonytalanodtam a saját helyemet illetően. Antonius visszanézett rám. – Nem jössz, Gordianus?
Felmentünk a domb tetejére, ahol temérdek sátrat állított fel az őrszemek kisebb serege. Északra, abban az irányban, amerről jöttünk, nagyszerű kilátás nyílt a tengerpartra és a partvonalat követő útra. A centurio órák óta figyelhette, ahogy közeledünk.
Délre látni lehetett a várost, a kikötőt és a tengert. A parancsnok egy magaslati helyre vezetett minket, ahol semmi sem akadályozta a kilátást.
– Azt mondják, Caesar pontosan itt állt, amikor megtervezte az ostromot – jelentette ki büszkén.
Brundisium fallal körülvett városa egy félszigeten helyezkedik el, amelyet félkör alakban vesz körül a tenger öble. Egy keskeny szoros köti össze a védett öbölben lévő kikötőt az Adriai-tengerrel. Legkönnyebben úgy lehet elképzelni a várost, ahogy az a térképen megjelenik, ha az ember felemeli a jobb kezét, és fordított C betűt formál belőle. A mutatóujj és a hüvelykujj által határolt terület a félszigetet jelzi, amin a város épült. Maga a mutatóujj és a hüvelykujj az öböl északi és déli csatornáját jelképezi. A csukló mutatja azt a szorost, amin keresztül a hajók elérhetik a tengert.
A kilátóhelyről úgy látszott, hogy a város nem más, mint lakóépületek, raktárak és templomok zsúfolt, magas falak közé szorított sokasága. Még Pompeius katonáit is jól lehetett látni a tornyokon és a mellvédek mögött. Sisakjuk és lándzsájuk élesen villogott az alkonyuló nap fényében. Caesar ostromló serege ott táborozott a szárazföld felé eső nyugati fal mentén, amely a belső kikötő északi és déli csatornája között futott végig. Az én szememben hatalmas haderőt képviseltek. Végtelen sorokban kígyóztak a katapultok és a balliszták[2], és közülük kimagaslottak a kerekeken gurítható ostromtornyok, amelyek felülemelkedtek a városfalakon is.
De semmi olyat nem láttam, ami a dombon őrködő katonákban izgalmat kelthetett volna. Az ostromtornyokat és az egyéb harci eszközöket éppen nem használták. Nem kígyózott füst a városból, és nem láttam csetepatéra utaló nyomokat a fal mentén.
– Ott! – mutatott Antonius egy másik irányba, a kikötő bejárata felé, és azon túlra.
Irdatlan nagy hajók hada közeledett a nyílt tenger felől. Többen már el is érték az öböl bejáratát, és a jelek szerint arra készülődtek, hogy egyetlen sorban átvitorlázzanak a szoroson. Ezt furcsálltam, lévén hogy a múltban többször is kihajóztam Brundisium kikötőjéből, és tudtam, hogy a kikötő bejárata elég mély és széles ahhoz, hogy több hajó is közlekedjen benne egymás mellett. Ezek a kapitányok viszont szándékosan intézték úgy, hogy egyszerre csak egy hajó érkezzen, lehetőleg pontosan a szoros középvonalában.
Amint az első hajó beért a kikötőbe, máris megértettem a stratégiát. Annyira különös volt a látvány, hogy alig hittem a szememnek. A bejárat legkeskenyebb részén valamiféle nagy mólókat építettek mindkét partra, amelyek hosszan benyúltak a vízbe. A hullámtörő majdnem összeért középen, legalábbis a távolból úgy látszott, hogy szinte elzárja az utat a csatorna felé. A szerkezet mindkét karján alacsony tornyokat építettek fel bizonyos időközönként, és katapultokkal, valamint ballisztákkal szerelték fel őket.
– Ősömre, Herkulesre, mi az, amit látunk? – motyogta Antonius, akit ugyanúgy megdöbbentett a látvány, mint engem. Elfordult, és végignézett a többi őrködő katonán. Egy tömzsi, szakállas alak állt az egyik közeli sziklán, és karba font kézzel, mereven figyelte a látványt, közben pedig magában morgott. Antonius odaszólt neki: – Vitruvius mérnök!
A férfi összerezzent, és felénk fordult.
– Vitruvius mérnök! Jelentést kérek!
A férfi lekecmergett a szikláról, és odaszaladt hozzánk. Tisztelgett Antonius előtt.
– Tribunus, hát visszatért hozzánk!
– Egyértelmű dologról beszélsz, Marcus Vitruvius. Az viszont nem annyira egyértelmű, hogy minek vagyunk szemtanúi. Hádészra, mi folyik itt?
– Ó! – Vitruvius a kikötő felé nézett, de annyira alacsony volt, hogy a domboldal fái eltakarták előle a kilátást. – inkább menjünk fel egy magasabb pontra, tribunus...
Követtük a sziklára. Visszamászott rá, keresztbe fonta a karját, és lenézett a kikötőre.
– Nos, tribunus, ha elmagyarázhatom a helyzetet...
Az építők és mérnökök jellegzetes, leereszkedő hanghordozásával beszélt, ami semmibe veszi a rangbéli különbségeket az olyanokkal szemben, akik semmit sem tudnak a bonyolult szerkezetekről és a matematikáról.
Vitruvius megköszörülte a torkát.
– Hét napja érkeztünk meg Brundisiumba. Caesar azon nyomban körbevette a várost és a kikötőt. Hat légiója közül a legtöbbet a városfal elé helyezte, ám a kikötőbejárattól északra és délre lévő dombokat is biztosította a századaival. Parancsnokunk nemcsak Pompeiust, hanem a vele szövetkező konzulokat és szenátorokat is csapdába akarta ejteni, hogy azonnal tárgyalásokat csikarjon ki, és így megoldódjon a válság.
– De? – sürgette Antonius.
– Egy rossz jel érkezett: a mélységi felderítőink azt a hírt hozták, hogy Pompeius jelentős flottát gyűjtött össze, ugyanakkor az öbölben csak néhány hajó cirkált. Hova tűnt a flotta? Sajnos Pompeius már az érkezésünk előtt átküldte a konzulokat, a szenátorokat és a hadserege nagy részét a tengeren Dyrrhakhionba, hogy ne legyenek veszélyben. Vezérünk, aki mindig a béke pártján áll, közvetlen tárgyalásokat kezdeményezett Pompeiusszal. A Nagy Vezér azt üzente vissza, hogy a konzulok távollétében nem lehet törvényesen megegyezni. Így hát nem került sor tárgyalásokra.
– Brundisiumon belül is vannak forrásaink, mivel Pompeius gőgös viselkedése inkább a Caesarral szembeni rokonszenvet növelte. Tőlük tudjuk, hogy Pompeius húsz cohorsot tartott meg maga mellett. Ez a szám nem elég ahhoz, hogy a végtelenségig védje a várost, hiszen a tizenkétezres sereg eltörpül Caesar hadereje mellett, de addig segít kitartani, amíg a flotta eléri Dyrrhakhiont, az utasok partra szállnak, és a hajók visszaindulnak Brundisiumba felvenni Pompeiust és az embereit.
– A parancsnokunk úgy vélte: nem azért követte eddig oly kitartóan Pompeiust, hogy most hagyja elmenekülni. Felkeresett engem. „Meg kell állítanunk őket, Vitruvius mérnök! Meg kell akadályoznunk, hogy Pompeius flottája visszatérjen az öbölbe, vagy ha mégis sikerül nekik, nem szabad, hogy ismét elhajózzanak. De nekem nincsenek saját hajóim, és a katonáim nem menetelhetnek a vízen! Szerintem ez egy mérnöknek való dilemma, Marcus Vitruvius. Ostromzár alá tudnád venni a kikötőt?” Azt feleltem, hogy igen. „Akkor tedd meg, Vitruvius mérnök!”
A köpcös ember a kikötő felé hadonászott a kezével.
– Innen ti is jól látjátok. Azzal kezdtük, hogy nagy hullámtörőket építettünk földből és kőből a kikötő bejáratának mindkét szélére, ahol sekély a víz. Sajnos azonban, ahogy haladtunk a munkával, és elértük a mély vizet, nem tudtuk egyben tartani a földművet. Ekkor építettünk egy tutajt mindkét hullámtörő végénél, és mindkét tutajt lehorgonyoztuk a négy sarkánál, hogy egy helyben maradjanak. Miután ezek az emelvények a helyükre kerültek, még több tutajt állítottunk össze, szorosan összekötöttük őket, és tettünk rájuk egy töltésutat földből, míg végül olyan szilárdak lettek, mint a valódi hullámtörők, habár a hullámok tetején imbolyognak. Ha hunyorogtok, ti is láthatjátok a korlátokat és a mellvédeket, amikkel az átvonuló katonákat védjük. Minden negyedik tutajra terveztünk egy négyszintes tornyot, amelyek a tenger felől érkező támadásoktól védenek. A fő cél persze az volt, hogy teljesen lezárjuk a kikötőt.
Antonius felmordult.
– Ez mind a te ötleted volt?
Vitruvius arca sugárzott a büszkeségtől.
– Ha hihetünk a görög történészeknek, Perzsia királya, Xerxész is hasonló csatornát[3] építtetett Helleszpontosznál, és átvezette a seregét Ázsiából Európába. Sokat gondolkodtam rajta, hogy képzelték el azt a szerkezetet. Szerintem ehhez hasonló módszert használt, vagyis tutajokat horgonyzott le, és összekötötte őket.
Meto nekem is gyakran mesélt a mérnöki tudomány nagy teljesítményeiről, amelyek Caesart segítették a gallok ellen vívott hadjáratokban. Caesar parancsára sok folyó és szakadék fölött építettek hidakat, sok hatalmas árkot, csatornát és alagutat ástak, valamint irdatlan tornyokat és ostromszerkezeteket hoztak létre. De olyanról még nem hallottam, hogy egy öblöt bezártak volna.
Antonius lenyűgözve bólintott.
– Mi a véleménye Pompeiusnak erről az építkezésről? Csak azt ne mondd, hogy tétlenül nézte végig a városfalakról, miután rájött, mire készültök!
– Persze, hogy nem – felelt Vitruvius. – Sikerült becsuknia ámuldozó száját, összehívta az öbölben maradt legnagyobb kereskedőhajókat, és háromszintes ostromtornyokkal szerelte fel őket. Azóta a hajók mindennap bevetésre indulnak, és megpróbálják szétzúzni a tutajokat. Sikerült lelassítaniuk a munkát, de nem tudták tönkretenni az építményt. Micsoda látvány volt nap mint nap végignézni, ahogy az ostromlótornyok harcolnak egymással, lövedékeket, tűzgolyókat és nyilakat szórnak egymásra! Vér a vízen... csípős füstszag... gőzölgő robbanások!
Antonius összevonta a szemöldökét.
– De az ostromzárat nem sikerült befejezni. A csatorna még mindig nyitva van.
Vitruvius megint karba fonta a kezét, és azoknak az építészeknek a megingathatatlan arckifejezését öltötte magára, akik túllépték a megadott határidőt.
– Egyszerűen nem volt időnk befejezni a munkát, főleg mivel Pompeius hajói állandó rettegésben tartottak minket. De az ötletben nincs hiba! Ha lett volna még öt napunk... vagy csak három... – Vitruvius megrázta a fejét. – A flotta visszatért. Azok ott Pompeius hajói, amint látjátok, és felsorakoznak, hogy bejöjjenek az öbölbe. És tessék! Látjátok a katonai célra felhasznált kereskedőhajókat a tornyaikkal? Távolabb vitorláznak a várostól, hogy az embereinket zaklassák a tutajokon, és beavatkozzanak az érkező hajók védelmében!
Miközben a napkorong lebukott a nyugati láthatáron, szemtanúi voltunk egy tengeri csata kibontakozásának. Pompeius szállítóhajói egyenként siklottak át a hullámtörő szűk résén, és megkezdték vesszőfutásukat. Otromba nagy szikladarabok repültek az égen a tutajok tornyaitól a hajók felé. Többségük nem talált célba, hanem bámulatos nagy csobbanással zuhant bele a vízbe. De voltak, amelyek eltalálták az árbocokat, a hajóorrokat, szétszaggatták a vitorlákat vagy szétforgácsolták a hajótest egy részét. Egy kilőtt szikla az egyik hajó fedélzetének közepére csapódott, és úgy látszott, be is hatolt a hajótestbe, legalább az evezők szintjéig, ám a hajó mégsem süllyedt el.
Ugyanekkor a tutajokon lévő katonák irdatlan lövedékeket helyeztek a ballisztákba, és a hajók felé repítették őket. A lövedékek úgy néztek ki, mintha egész fatörzsből kifaragott nyílvesszők lettek volna, a kilövőeszközök pedig óriás íjakra hasonlítottak, amelyeknek feszességét kétoldalt forgattyúkkal szabályozták. A lövedékeket néha meg is gyújtották, mielőtt kilőtték volna, és ilyenkor füstölő-lángoló csíkok húztak végig az égen. Ám akármennyire pontosan céloztak a balliszták, a lövedékek ritkán értek célba. Egyre több sérülést okoztak a bejövő hajókon, de egyiket sem süllyesztették el.
A part mellett imbolygó hajók is viszonozták a tüzet, lövedékekkel bombázták a tutajokat, sőt még meg is próbáltak felkapaszkodni rá, ahogy a tengeren szokás az ellenséges hajókkal szemben. A jelek szerint Caesar emberei sikerrel verték vissza a támadásokat, de közben nem tudtak a szállítóhajók lövésére összpontosítani. A katonák szüntelenül ide-oda rohangáltak a tutajon lévő töltésúton, és hol tüzes lövedékeket helyeztek a ballisztákba, hol sziklákat dugtak a katapultokba. Mindkét oldalról íjászok serege lövöldözött, és a víz hamarosan megtelt a felhasznált lövedékek és emberi testek hulladékával.
Távolról hatalmas káosznak látszott az összecsapás; összekeveredett a föld, a víz, a tűz és a füst. Ugyanakkor volt valami rend is abban a hektikus hadműveletben. Céltudatos katonák minden elképzelhető, kitervelhető és megvalósítható hadi eszközt bevetettek, hogy kölcsönösen elpusztítsák egymást. Olyan borzongató látvány volt, mintha egy dühödt vihart nézne az ember. A csata szükségszerűen, megállíthatatlanul folytatódott, és mi valójában egyetlen hatalmas harci szerkezetet figyeltünk, amit – ha egyszer működésbe lendül – semmi sem állíthatott meg abban, hogy végrehajtsa sokrétű, gyilkos feladatait.
Miután a nap lement, és a füst még jobban összesűrűsödött, a csata egyre jobban elhomályosult előttünk. Úgy látszott, hogy Pompeius összes szállítóhajójának sikerült bejutnia az öbölbe, de Caesar tutajai is ellenálltak a támadásoknak, és a helyükön maradtak.
Végül már csak egy szállítóhajó maradt a kikötő bejáratán kívül. Erőre kapott a szél, és a tengerészek egyre nehezebben kormányoztak. Átmeneti nyugalom állt be a csatában. Éreztem, hogy mindkét oldalon megcsappant az erő. Egyre szórványosabb lett a katapultokkal és ballisztákkal történő támadás, és a nyilak is megritkultak. Lehet, hogy mindkét oldal kifogyott a lövedékekből, vagy a beálló sötétségben nehezükre esett célozni.
Aztán valami olyasmi történt, ami az ütközetek tébolyultságát bizonyítja, és ami megcáfol minden állítást a háború fegyelmezettségéről és szabályosságáról. Pompeius egyik támadó hajója lángoló lövedéket küldött a katapultjából. Roppant veszélyes vállalkozás gyúlékony anyagot szállítani egy hajón, és eddig még egyetlen hajóból sem röppent fel hasonló. Akkor miért döntött így a kapitány? Meghökkentő búcsút akart? Fel akarta használni az utolsó lövedéktartalékát a csata vége előtt? Vagy egy kiszámított, végső támadást akart bevetni a tutajok megsemmisítésére?
Akármi is volt a célja, az eredmény nem egészen az lett, amire számított. A tűzgolyó jóval a tutajok mögé csapódott. Üstökösként suhant végig Caesar embereinek feje fölött, meredek eséssel lefelé ívelt, majd belezuhant Pompeius utolsó szállítóhajójába, amelyik a csatornából igyekezett befelé az öbölbe.
Vajon miért fogott tüzet olyan hirtelen és olyan hatalmas erővel ez az utolsó hajó? Hiszen a testvérhajóit is eltalálták Caesar tüzes katapultjai. Lehet, hogy a lángoló szurokgolyó valami gyúlékony raktárkészletre zuhant. Vagy talán a szél kegyetlen játéka volt az egész. Akárhogy is történt, a hajót elképesztően gyorsan felemésztették a lángok, a víz felszínétől egészen a vitorlák tetejéig. Égő testek zuhantak le a fedélzetről. Még a domb tetején is hallottuk a hajótestben rekedt evezők rémisztő halálsikolyát. Hangjukat viszont elnyomta Caesar katonáinak üdvrivalgása a hullámtörő mentén. Izgatottan ugráltak fel-alá.
Aztán hirtelen torkukra fagyott az örömteli kiáltozás. A lángoló hajó kiszabadult minden ellenőrzés alól, és váratlanul Caesar tutajainak szélső darabja felé kezdett sodródni – pont annak a toronynak az irányába, amelyet a tűzgolyó célba vett. A toronyban lévő katonák úgy rohantak ki, mint hangyák a bolyból. Pár pillanat múlva a hajó beleütközött a tutajok sorába. Az ütéstől eltört az árboc, és ráesett a hullámtörőre. A menekülő katonák csapdába estek a vitorla alatt, amely egyetlen gigászi lángnyelvként borult rájuk.
A katonák, akik addig lőszert hoztak-vittek a töltésúton, most tengervízzel teli vödröket adtak át egymásnak, és kétségbeesetten próbálták megakadályozni a tűz terjedését. Pompeius hajói kihasználhatták volna az előnyös helyzetet, ám inkább hátat fordítottak az ellenségnek, és elindultak a város felé. Az őrhajók szinte bekísérték a szállítóhajókat a kikötőbe.
Leszállt az éj. A csata véget ért.

 

 

XVII

Aznap este a tábortűz mellett vacsoráztunk, és egy katona őrködött a kilátóhelyen. Azt hittem, hogy miután elértük Brundisiumot, Antonius éppoly lelkesen akar majd jelenteni Caesarnak, mint amilyen lelkesen én akartam találkozni Metóval. De Antonius nem az a fajta ember volt, aki megvonja magától a vacsorát, még akkor sem, ha csupán ugyanazt az adag zabkását és bort kapja, amit a többi katona. Három napig tartó lovaglás után sem ehetett kiadósabb lakomát.
A szabad ég alatt ettünk a domboldalon, összecsukható, vászonból készült székeken ülve. Elült a szél. A tenger és az öböl olyan mozdulatlanná vált, mint egy-egy fekete tükör, amely az ég csillagokkal kivarrt köpönyegét veri vissza. A hullámtörőnek ütközött hajóroncson lassan az utolsó lángok is kialudtak. A magas falakon túl mintha az aljától a tetejéig izzott volna Brundisium zsúfolt kis városa, sőt a föld is világítani látszott. Küldöncök gyújtottak tüzeket a tornyok és a mellvédek mentén, mígnem a városfal teljes hosszát megvilágították, egy összetekeredett, csillogó kígyó benyomását keltve. A szárazföld felé eső falon kívül Caesar táborozó serege is több száz tábortűz mellett melegedett. Az ostromló sereg mögött, még nyugatabbra, sötéten borongtak az Appenninek előhegyei, amelyeknek gerincét lágyan megvilágították az álomba merült nap utolsó fénysugarai.
– Micsoda ütközetet láttunk ma! – sóhajtott Antonius, aki annak ellenére vidámnak látszott, hogy Pompeius hajói végül is áttörtek a tutajokon.
– Holnap pedig valószínűleg egy ostromnak leszünk szemtanúi – tette hozzá Vitruvius.
Antonius hívta meg, hogy vacsorázzon velünk, és közben meséljen még a hullámtörő építésének mozzanatairól. Miután ezt a témát lezárta, a mérnök legnagyobb örömömre – arról kezdett beszélni, milyen terveket és stratégiákat alkalmaz Caesar az ostromra való felkészülésben: meghosszabbítható létrákat, kerekeken guruló ostromtornyokat, faltörő kosokat, utászokat, amelyek a falak alá túrva meggyengítik azok szerkezetét, valamint teknőcszerűen összetorlódó osztagokat, akik pajzsokkal védik magukat, és lándzsákat tartanak kifelé, miközben haladnak.
Davus jutott eszembe. Hol lehetett abban a pillanatban? Még mindig személyes testőrként alkalmazta Pompeius? Ebben reménykedtem, de honnan tudhattam volna, mi lett a sorsa, ismervén a Nagy Vezér szeszélyességét és a szükséghelyzetet? Talán ő is a városfalon őrködik, és most a többi parányi alakkal együtt járkál fel-alá a mellvédre helyezett fáklyák fényében, vastag köpenyben virrasztva, és idegesen számlálva a hátralévő órákat hajnalig. Vagy talán ő is részt vett a tengeri ütközetben, és Pompeius egyik támadó hajójának legénységét gyarapította. Diana azt mondta, Davus nem tud úszni. Ami azt illeti, én sem tudok. Soha nem érzett rémület kerítene hatalmába, ha felráncigálnának egy hajó fedélzetére, ami ismeretlen veszélyek felé indul. Iszonyodtam a sok vízbe hullott, sebesült test látványától, ami még jobban elborzasztott, mint a lángoló szállítóhajó. Vajon Davus is azok között a kapálózó, sikoltozó emberek között volt a csata szennyétől bemocskolódott vízben?
És mi lehet Metóval? Ismét magam előtt láttam az égő vitorlát, ami a katonákra zuhant. Lehet, hogy a fiam is közöttük volt? Nem tartottam valószínűnek. Caesar mellett maradt. Abban az órában minden bizonnyal ott tartózkodott Caesar fő seregének táborában, a városfalon kívül, és a parancsnok személyes körével együtt vacsorázott, figyelmesen jegyzetelve a vezér szavait, aki épp a másnap bevetésre kerülő stratégiákat tárgyalta meg a hadnagyaival.
Kire leselkedett nagyobb veszély? Davusra vagy Metóra? A felszínes jelekből ítélve mindenki azt mondta volna, hogy Davusra, de én nem voltam ebben annyira biztos.
Antonius a zabkását már rég megette, de továbbra is feltartotta a boroskupáját, hogy töltsenek neki. Amikor már teljesen lerészegedett, ráparancsolt Vitruviusra és az őrség centuriójára, hogy énekeljenek vele pajzán dalokat. A legtöbb egyszerűen közönséges volt, de akadt közöttük kifejezetten humoros is – például az, amelyik egy lányos képű katonáról szólt. Inkább maradt volna otthon a felesége ruháit próbálgatni, de végül ő bizonyult a legbátrabb harcosnak. Hát igen, ilyen a katonák humora, gondoltam magamban. A harcosoknak ehhez hasonló zagyvaságokra van szükségük ahhoz, hogy eltereljék a figyelmüket az aznap látott mészárlásról, és bor is kell, hogy lemossa a torkukon az egészet.
Antonius még nagyban dalolászott, amikor elköszöntem tőlük, és bementem a tisztek sátrába, ahol kijelöltek számomra egy helyet. Lefeküdtem a priccsre, de nem tudtam elaludni, mert állandóan Meto és Davus járt a fejemben. Vajon mit hoznak az elkövetkezendő napok? Amikor elindultam Rómából, azt hittem, van egy tervem. Most, hogy kifárasztott a hosszú utazás, és szembesültem a helyzet súlyosságával, rájöttem, hogy ha volt is valami légből kapott elképzelésem, az mostanra elillant, mint a reggeli köd. Szinte kicsúszott a talaj a lábam alól. Aprónak és jelentéktelennek éreztem magam, maguk alá gyűrtek a körülöttem tomboló erők. Rohamosan közeledett a döntő pillanat, és én nem voltam annyira bátor, mint reméltem.
Fellibbent a sátor bejárata. Valaki belopózott, és bizonytalanul botorkált a priccsek között. Suttogást hallottam.
– Gordianus?
Tiro volt az. Felkeltem az ágyból, magamra vettem a takarót, és kitessékeltem a sátorból.
– Te sem tudsz aludni? Nem kényelmes a csomagokat szállító szekér?
– Túl göröngyös – morogta Tiro. – Fortexszel felváltva alszunk. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Antonius nem ismert fel.
– Antonius rád sem nézett. Senki sem veszi észre a rabszolgákat, hacsak nem fiatalok és gyönyörűek.
– Mégis mindennap attól félek, hogy megfojtanak alvás közben.
Eszembe jutott a szekérhajtó, akit éppen önkívületi állapotban fojtottak meg, de nem szóltam semmit.
– Mi fog holnap történni, Gordianus?
– Nem tudom. Ha szerencsém lesz, találkozom Metóval.
– És Caesarral is?
– Talán.
– Vigyél magaddal.
Összevontam a szemöldököm.
– Azt hittem, azért tetted meg ezt a hosszú utat, hogy Pompeiusszal találkozzál.
– Így igaz. Búcsút veszek Itáliától, Gordianus. Rajta akarok lenni Pompeius hajóján, amikor vitorlát bont Dyrrhakhion felé.
– Ezt eddig nem mondtad.
– Nem kellett tudnod. De mielőtt elindulok, szeretnék bepillantást nyerni Caesar sátrába, ha módom nyílik rá.
– Hogy végezz vele?
– Ne viccelődj, Gordianus. Csak meg akarom nézni. Az ember soha sem tudhatja, később minek veszi hasznát.
– Azt akarod, hogy segítsek neked Caesar után kémkedni?
– Tartozol nekem egy szívességgel, Gordianus. Eljutottál volna idáig ennyire gyorsan, ha nem én vezetlek?
– Túlélted volna az elmúlt napokat, ha én nem hazudok az érdekedben, Tiro? Szerintem egyikünk sem tartozik a másiknak.
– Akkor tedd meg szívességként, és én viszonozni fogom. Nem az a szándékod, hogy eljuss Brundisiumba, és visszaszerezd a vejedet Pompeiustól?
– Ha lehet.
– Hogy akarsz átjutni a városfalon Caesar és Pompeius seregei között?
– Még nem tudom – vallottam be.
– Én be tudlak vinni. Élve, egy darabban. Velem jössz és Fortexszel. Cserébe azt kérem, hogy vigyél magaddal, amikor találkozol Metóval... és Caesarral.
Megráztam a fejem.
– Lehetetlen. Ha Antonius nem ismert fel, Caesar biztosan fel fog ismerni. Caesar vacsorázott már Cicero házában! Sokszor látott már téged, és nem csak akkor, amikor a szenátusban jegyzeteltél.
– Igen, látott, de soha nem nézett meg igazán. Te magad mondtad, Gordianus: senki sem veszi észre a rabszolgákat.
– Caesar mindent észrevesz. A fejeddel játszol, Tiro.
– Talán mégsem. És ha észrevesz? Caesart mindenütt a könyörületességéről ismerik.
– A szenátorok és a hadvezérek iránt tanúsított könyörületességéről, Tiro. Nem a felszabadítottakkal és a kémekkel szemben tanúsított irgalmasságáról.
– Én vállalom a kockázatot. Ha bárki megkérdezi, hogy ki vagyok, azt mondod, Szoszkaridész, Meto régi tanítója.
– És mi lesz Metóval? Neki is hazudnia kell?
– Tedd meg ezt nekem, Gordianus! Ha be akarsz jutni Brundisiumba, mielőtt a vejed meghal a bástyákon vagy elhajózik Dyrrhakhionba, tedd meg nekem ezt a szívességet.
– Alszom rá egyet – közöltem, mert hirtelen nagyon kimerültem.
Ásítottam egyet. Mire ismét kinyitottam a szemem, Tiro már eltűnt. Visszatértem a sátorba.
Az aggodalmaim és az aznap látott borzalmak ellenére hamar elaludtam, de álmodtam is. Nem lángokról vagy mély vízről, nem hegyi utakról vagy erőltetett menetekről, hanem Aemiliáról, Numerius szeretőjéről. Láttam, ahogy elégedetten mosolyogva egy csecsemőt tart a kezében. Nagy megkönnyebbülést éreztem, és közelebb akartam lépni hozzá, de megbotlottam valamiben. Lenéztem, és Numerius holttestét láttam, ami viszont valamiképpen a szekérhajtó holtteste is volt – nyaka körül a szorosra tekert csavarófával. Aemilia gyereke eltűnt. A lány elborzadt, és sírni kezdett. Ruhájának elejét vörösre festette a lába közül kiömlő vér.
Felriadtam. Antonius fölém hajolt, szeme véreres volt a kialvatlanságtól.
– Hajnal van, Gordianus! Jelentenem kell Caesarnak, te meg látni akarod a fiad. Most üríts, ha kell. Aztán kerítsd elő a két rabszolgádat, és indulunk.

* * *

Mielőtt elindultunk volna a fő táborba, Antonius egy utolsó pillantást akart vetni a dombról a hullámtörőre. A fejünk felett úszott még egy-két felhő, de a láthatár már kitisztult. A felkelő nap fénye a szemünkbe tűzött, a víz felszínéről pedig visszaverődtek a fénysugarak, ezért alig láttunk valamit, de úgy látszott, hogy a leégett hajó roncsát eltüntették az éjszaka folyamán. A katonák szorgalmasan javítgatták a sérült hullámtörőt, és folytatták az építkezést.
– Vitruvius is ott van lent – mondta Antonius. – Tegnap este azt mondta, hogy mindkét végéhez akar még egy tutajt erősíteni, hogy tovább szűkítse a nyílást. A hajóknak, amik tegnap érkeztek, nem lesz könnyű elhagyniuk az öblöt!
A lovaink hátán lejutottunk a síkságra. Antoniust egy kisebb csoport tiszt kísérte. Velem csak Tiro és Fortex jött, akiknek időközben lovat is találtak. A tábor olyan volt, mint egy város, talán még népesebb, mint az ostrom alatt álló Brundisium, és kétségtelenül sokkal rendezettebb, mivel a sátrakat tökéletes sorokban, pontosan kiszámított helyeken állították fel. A katonák egy része sorban állt, és várta a reggeli fejadagját. Mások, akik már megették a reggelit és harci díszbe vedlettek, a városfal melletti árkok, földerődítmények és ostromszerkezetek felé meneteltek.
Lenyűgözött, hogy Caesar milyen gyorsan képes azt a hatalmas tömeget és azt az elképzelhetetlenül sok felszerelést mozgatni. Tíz nappal korábban a Brundisiumot körülvevő síkság még üresen tátongott; most pedig harminchatezer katonát szállásolt el, akik közül kivétel nélkül mindenki tudta, hogy hol a helye, és mi a feladata az adott pillanatban. Harminc nappal korábban még egyik katona sem volt háromszáz méternél[4] közelebb a városhoz, és Domitius még kitartott Corfiniumnál. Hatvan nappal korábban Caesar épphogy csak átkelt a Rubiconon. Elképesztően nagy lépésekben és gyorsan zajlott minden. Sajnáltam a gallokat, akiknek ilyen haderővel kellett szembenézniük. Pompeiusról pedig már kezdtem lemondani.
Elmentünk egy ellenőrző pont mellett, ahol Antonius kijelentette, hogy kezeskedik értem. Miközben egyre közelebb értünk a tábor központjához, lemaradt, és óvatos pillantásokkal méregette Tirót és Fortexet, mintha most látná őket először.
– Biztos vagy benne, Gordianus, hogy kezeskedni tudsz a rabszolgáidért?
Nem haboztam.
– Persze. Miért kérdezed?
– Semmi, semmi. Csak amióta átkeltünk a Rubiconon... illetve már korábban... szárnyra kelt a pletyka...
– Milyen pletyka?
– Az összeesküvésről. Caesar meggyilkolására. Persze csak vad képzelgés.
Éreztem, ahogy a hideg végigfut a hátamon.
– Caesar ezt komolyan veszi?
– Caesar halhatatlannak hiszi magát! De melyikünk nem hús-vér ember? – A másnaposság hatására hirtelen felnyögött, és masszírozni kezdte a halántékát. – Csak tudod... valahányszor kezeskedem érted, kezeskedem a rabszolgáidért is. Természetesen rád senki sem gyanakszik, Gordianus. Ezt mondanom sem kell. A rabszolgákért viszont, akikkel utazol...
– Teljes felelősséget vállalok a rabszolgáimért, tribunus – mondtam előreszegezett tekintettel.
– Hát persze, Gordianus. Nem akartalak megsérteni.
Határozottan rácsapott a hátamra, majd előrelovagolt, hogy csatlakozzon az embereihez.
Nagy levegőt vettem, és kihúztam magam a nyeregben. A szemem sarkából Tiróra sandítottam. Úgy látszott, hogy kissé túlzottan is erősen szorítja a gyeplőt, bár az arcán semmilyen kifejezés nem látszott. Természetesen ő is hallotta, amit beszéltünk. Antonius nem az a fajta volt, aki rabszolgák kedvéért halkabban beszél. Eszembe jutott Dániel, az oroszlánverembe dobott fiú, akiről Bethesda mesélt nekem. Még zsidó apjától hallotta a történetet. Tiro most hasonlóan érezhette magát, miközben Caesar táborának belseje felé tartott, egy tribunust követve, aki szívesen megnyúzta volna élve. Mégis ott volt, minden félelme ellenére. Elgondolkodtam, vajon én is össze tudok-e majd gyűjteni ennyi bátorságot az elkövetkező órákban.
Egy nagy, a többinél jóval díszesebb sátorhoz értünk: arannyal hímzett vörös vászonból készült, és kisebb zászlók lobogtak rajta. Lóháton érkezett hírnökök álltak sorban a bejárata előtt. Mialatt egyre közelebb értünk, egy katona lépett ki a sátorból, és parancsot közvetített az első hírvivőnek, aki azonnal el is tűnt. Közben egy másik küldönc is érkezett, leugrott a lováról, és odafutott a sátorhoz.
– Reggeli felderítés – magyarázta Antonius. – A katonai hírszerzés beszámolói jönnek be, parancsok mennek ki. Valóságos méhkas az a sátor.
– Talán kint kellene várakoznom.
– Badarság! Csak ügyelj, hogy ne tapossanak el. – Antonius leszállt a lováról, és felém nyújtotta a kezét. – A rabszolgáidat hagyd kint.
Tiróra néztem, és vállat vontam. Én megtettem, ami tőlem tellett. Ezek szerint mégsem fogja látni Caesar sátrát belülről. Ám Cicero titkára kitartóbbnak bizonyult, mint gondoltam.
Leugrott a lováról.
– Kérlek, gazdám, engedd meg, hogy veled tartsak!
– Hallottad, amit a tribunus mondott, Szoszkaridész.
– Azért hoztál magaddal idáig, hogy meglepetést szerezz Metónak, és lásd a kifejezést az arcán. Ha te beszélsz először Metóval, és véletlenül elárulod hogy itt vagyok, hova lesz a meglepetés? Minél tovább vársz, annál zűrösebb lesz a nap. Lehet, hogy egy óra múlva már egy csata közepén találjuk magunkat...
– A tanítónak igaza van – szólt közbe Antonius. – „Minél hamarabb, annál jobb.” Ki is mondta ezt, tanító?
Kíváncsian nézett Tiróra.
– Euripidész – felelte Cicero titkára.
Antonius összevonta a szemöldökét.
– Biztos vagy benne? Én Cicerótól hallottam egyszer a Szenátus Házában.
Tiro arca megmerevedett.
– Elhiszem, tribunus. De elsőként Euripidész mondta.
Antonius felnevetett.
– Minden szavadból kitűnik, hogy tanító vagy! Egyre kevésbé hiszem, hogy kém vagy orgyilkos lennél. Hozd magaddal, Gordianus. Lepjétek meg Metót.
– Igen, gazdám, kérlek!
– Hozd magaddal, vagy korbácsoltasd meg a pimaszságáért – javasolta Antonius.
Nem tréfált.
Haragosan Tiróra néztem, és komolyan fontolóra vettem a lehetőséget. Láttam, ahogy forognak elméjében a kerekek.
– A dátum! – kiáltott fel.
Antonius értetlenül nézett rá.
– Két nappal múlt martius idusa! – folytatta Tiro. – A Liberaliák! – Felötlött bennem, ahogy Cicero és felesége a küszöbönálló Liberalia-ünnepekről és a fiuk tógaceremóniájáról vitatkoztak az asztalnál. – A Szabadság Atyjának ünnepén nem korbácsoltathatsz meg egy rabszolgát azért, mert kimondta, amit gondol. Ezen az ünnepen a rabszolgák is szabadon beszélhetnek.
Úgy látszott, Tiro nagyon elégedett magával.
– Már a Liberaliáknál tartanánk? – morfondírozott Antonius. – Mindig elvesztem az időérzékem a hadjáratok alatt. A jósokra támaszkodunk, ők figyelik a naptárat, ők mondják meg, milyen áldozatra van szükség, és kész. Nos, részemről a magam módján bemutattam egy áldozatot tegnap a szőlő istenének oltárán, és semmi kifogásom nincs az ellen, hogy egy óriás fallosszal végigvonuljunk a táboron, miközben trágár dalokat énekelünk, de attól tartok, erre nincs időnk. De a rabszolgának igaza van, Gordianus, a kedvében kell járnod. Minden istennek meg kell kapnia a neki kijáró hódolatot, még Dionüszosznak is.
Tiro ravaszkásan nézett rám, én meg hűvösen viszonoztam a pillantását.
– Jól van. Gyere velünk, Szoszkaridész. Fortex, te maradj itt a lovakkal.
A sátor belsejében ide-oda futkároztak a küldöncök, a tisztek tömege szinte sistergett az élénk beszélgetéstől, mégis nagyobb rendet tapasztaltam, mint amire számítottam. Antonius metaforája nagyon is helytálló volt: nem egy zaklatott hangyaboly őrült kavargását láttuk magunk körül, hanem egy méhkas zsongott egyenletesen.
A legtöbb tiszt Antoniusszal egyidős volt, azaz a harmincas évei elején járt, vagy még fiatalabb volt. Néhányukat fel is ismertem, bár eddig nem katonai viseletben láttam őket, hanem szenátori tógában. Páncélban egészen kisfiúsnak tűntek. Arcuk sugárzott a lelkesedéstől. A nyomorult öreg szenátorra, Sextus Tediusra gondoltam, aki idáig botorkált, hogy hadba álljon Pompeius oldalán. Inkább meg sem próbáltam összehasonlítani a két sereget.
Valami vörös villanást láttam. A sokadalomban egy kopasz fejet pillantottam meg, amely kitűnt a sok hajjal borított koponya közül. A méhek királya személyesen. Caesarra éppen egy aranyozott – még Antoniusénál is díszesebb – mellvértet erősítettek különféle szíjakkal. A vörös villanás a köpenye volt. Caesar a vörös köpenyéről vált híressé, amit a harctéren viselt, hogy mindig jól látható legyen mind a saját katonái, mind az ellenség számára. Miközben öltöztették, egyszerre három hírnök beszámolóját hallgatta. Mélyen ülő szemével egyenesen előrenézett. Alkalmanként bólintott is, és szeszélyesen simítgatta a homlokát, ujjaival előrefésülve a halántékát borító gyér hajat. Arca higgadtságot, határozottságot, figyelmet, de egyszersmind zárkózottságot is sugallt. Vékony ajka szinte észrevehetetlen mosolyra húzódott.
Tíz évvel voltam idősebb Caesarnál, és megszokásból leginkább úgy gondoltam rá, ahogy fiatalon híressé vált: bajkeverő, radikális fiatal szenátorként. Még mindig bajkeverő volt, bár már betöltötte az ötvenet. A sátorban tartózkodó törekvő, izgalomtól remegő ifjak számára egyfajta apafigura lehetett, a briliáns vezér, a tettek embere, akivel mindnyájan versenyezni igyekeztek, a parancsnok, aki átvezeti őket a jövőbe. Milyen vonzerőt gyakorolhattak volna rájuk az olyan dohos ereklyék, mint Pompeius vagy Domitius? Pompeius hódításai már a múltba vesztek, Domitius győzelme feledésbe merült – mindezeket egy halott nemzedék hagyta rájuk. Caesar a jelent testesítette meg. Szemében a végzet szent szikrája izzott.
Körülnéztem. Tiro mögöttem állt, és igyekezett magába szívni mindent, de Antonius időközben eltűnt. A sátor túlsó végében vettem észre, amint egy majdnem ugyanolyan vértbe öltözött férfit ölel át. Amikor lazítottak a szorításon, megláttam a férfi arcát, és felismertem a másik néptribunust, Curiót Gyerekkoruk óta barátok voltak. A rossz nyelvek szerint nem csak barátság fűzte össze őket. Serdülőkorukban olyan sok mendemonda vette körül őket hogy Cicero azt javasolta Curio apjának: válassza szét a két fiút, mert Antonius rossz hatással van Curióra. Antoniust kitiltották a házból, de ő a mennyezeten keresztül újra meg újra belopózott Curio szobájába. Legalábbis ezt híresztelték, és Antonius soha nem cáfolta. Most már viharedzett katonák voltak, és az előző évben mindkettőjüket tribunusszá választották. Mielőtt kirobbant a válság, együtt menekültek el Rómából, hogy csatlakozzanak Caesarhoz, jóval azelőtt, hogy átlépte a Rubicont.
A sátor hemzsegett a hasonló fiatalemberektől, akikben szinte robbanásig feszült az erő és a szenvedély, és akik mind a fiatalság legyőzhetetlenségét sugározták. Mellettük nagyon öregnek és bizonytalannak éreztem magam.
Körülnéztem, keresve az arcot, amit már annyira szerettem volna látni. Megrökönyödtem. Meto ott állt előttem, leplezetlen döbbenettel az arcán.
Egyáltalán nem örült annak, hogy lát.

 

 

XVIII

– Papa, mit keresel te itt?
Akárcsak a körülöttünk lévő tisztek, Meto is kisfiúnak látszott a szememben, bár ő is betöltötte már a harmincat, és az első – kissé túl korai – ősz tincsek is megjelentek a halántékán. A szeme olyan volt, mint egy tudósé, ám cserzett bőre a kezén és markánsan vonalkázott homloka elárulta, hogy harcedzett katona. Az orcáján éktelenkedő sebhelyet, amit még tizenhat évesen, Catilina oldalán harcolva szerzett, szinte már eltüntette Gallia szele, esője és égető napja. Mint mindig, amikor hosszú kihagyás után újra találkoztunk, tetőtől talpig végigmértem, és hálát rebegtem Marsnak, hogy egészben látom a testét, és hiánytalanok a végtagjai.
Úgy elöntöttek az érzelmek, hogy meg sem tudtam szólalni. Átkaroltam. Egy darabig mereven állt, és csak utána viszonozta az ölelést. Emlékeimben még élénken élt a fiú, aki volt, ezért elámultam testi erején. Amikor elengedtük egymást, fanyar mosolyt láttam az ajkán.
– Mit keresel itt, papa? Napok óta utazhattál. Veszélyes...
– Davus miatt jöttem.
– Davus miatt?
– Pompeiusszal van. Vagyis remélem, hogy még vele van, és nem kelt át a tengeren Dyrrhakhionba... vagy...
– Micsoda? Csak azt ne mondd, hogy Davus elszökött otthonról, és beállt Pompeius seregébe!
– Nem. Pompeius erőszakkal vitte magával.
– Erőszakkal?
– A törvény adta jogára hivatkozott. A szükségállapotról és a toborzásról zagyvált. Akár törvényesen tette, akár nem, sehogy sem állhattam az útjába.
– De miért rabolta volna el tőled éppen Davust?
– Részben bosszúból. Részben azért, hogy a markában tartson.
Meto arca megdermedt.
– A család többi tagja jól van? Eco, Bethesda, Diana? A gyerekek?
– Mind jó egészségnek örvendtek, amikor eljöttem.
– Köszönet érte az isteneknek. Mit akar tőled Pompeius?
Végignéztem a tömegen, ami szoros gyűrűként zárt körbe minket. Jól tudtam, hogy Tiro ott áll némán a hátam mögött, és hegyezi a fülét, ezért nem mondhattam el, amit akartam. Lehalkítottam a hangom.
– Egy nappal azelőtt, hogy Pompeius elhagyta Rómát, az egyik rokonát... megölték... a házamban.
– És téged vádolt a gyilkossággal?
Megráztam a fejem.
– Nem, nem! De felelősnek tart érte. Megparancsolta, hogy találjam meg a gyilkost. Mondtam neki, hogy képtelen vagyok rá. Próbáltam elutasítani. De az ő kezében volt a hatalom. Egyszer csak gondolt egyet, és magával vitte Davust, hogy így kényszerítsen.
– Szegény Diana! – suttogta Meto.
– Ezért jöttem Brundisiumba. Hogy visszaszerezzem Davust, amíg még lehet.
– Hogyan?
– Majd kitalálok valamit. De mi van veled, Meto? Szinte betegre aggódtam magam...
Meto hirtelen hátrébb lépett. Tiro viszont közelebb araszolt, és Meto most vette észre először.
– Ez az ember veled jött, papa?
– Igen.
– Egy rabszolgád? Még soha nem láttam.
– Hadd magyarázzam meg...
– Egy pillanat... – Meto alaposan szemügyre vette Tirót. – Herkulesre, ez...
Abban a pillanatban valaki rácsapott a vállamra, és úgy megijedtem, hogy azt hittem, a szívem is kiugrik a helyéből. Antonius volt az.
– Lám, itt vannak, apa és fia, egymás között suttogva, mint az összeesküvők.
Hunyorítottam. Antonius mellett valami karmazsinvörös-arany foltot láttam, és felette Julius Caesar nyugodt arcát.
– Gordianus! – szólított meg. – Mikor találkoztunk utoljára? Úgy rémlik, Ravennában. Barátunk, Publius Clodius halálának ügyében nyomoztál. Ha jól emlékszem, akkoriban Pompeius szolgálatában álltál.
Caesar mindig emlékezett rám, és ezzel újra meg újra sikerült meglepnie, elvégre csak Meto apjaként ismert, és soha nem folytattunk egymással egyetlen valamirevaló beszélgetést sem. Meto azt mondta, Caesar egyik vonzereje éppen abban rejlik, hogy mindig emlékszik a nevekre és az arcokra. A csata hevében, amikor szembe találja magát egy gyalogos katonával, csupán néhány szót tud váltani vele, ám évekkel később, ha szembetalálkozik vele az utcán, a nevén szólítja, és megkérdi, hogy mi hír a szülővárosában.
– Imperator – mondtam, és tiszteletteljesen biccentettem.
– A rabszolga, aki Meto apját kíséri, Meto régi tanítója – magyarázta Antonius.
Meto felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.
Caesar átnézett a vállam fölött, egyenesen Tiróra. A lélegzetemet is visszafojtottam, de az arckifejezése nem változott. Csak a homlokát ráncolta kissé.
– Remélem, most már nem Pompeius szolgálatában állsz, Gordianus. Antoniustól úgy hallottam, hogy egy futárlevéllel utaztál, amit maga a Nagy Vezér írt alá.
Nagy levegőt vettem.
– Azt az iratot Cicerótól kaptam, nem Pompeiustól. A látszat ellenére, imperator, biztosíthatlak róla, hogy a Nagy Vezér és én jóformán beszélő viszonyban sem vagyunk egymással.
Caesar felvillantotta kesernyés mosolyát.
– Jelen körülmények között a saját kapcsolatomat is így jellemezném Pompeiusszal. Vakmerő ember vagy, Gordianus, hogy ilyen hosszú utat tettél meg, és jó apa is vagy, ha tényleg azért utaztál ide, hogy Metót lásd. Ő számomra is éppoly kedves, mint számodra. Azt javaslom, most már térj vissza a kilátóhelyre, ahol az előző éjszakát is töltötted, mert ott nagyobb biztonságban vagy. jobb, ha távolról kíséred figyelemmel a fejleményeket. Rendkívül érdekes napnak ígérkezik a mai. Kiváltképp figyelmedbe ajánlom a város háztetőit.
– A háztetőket, imperator?
– Brundisium lakosai felháborodtak azon, ahogy Pompeius serege bánik velük. Pompeius soha nem tanulta meg kellőképpen fegyelmezni a harcosait. Ebből kifolyólag a városlakók egy része szívesen, sőt örömmel tájékoztat minket arról, hogy mikor kezdi meg Pompeius a visszavonulást a tengeren. Jelezni fognak nekünk a tetőkről. Akkor indítjuk meg a támadást. Semmit sem nehezebb irányítani, mint egy taktikai visszavonulást egy ostrom alatt álló városból, akár vízen, akár szárazföldön. Pompeius akkor lesz a legsebezhetőbb, amikor hátat fordít nekünk, és menekülni kezd. Ha az istenek is úgy akarják, ezúttal nem csúszik ki a kezeim közül.
Bólintottam, de közben éreztem, hogy az izzadság lecsurog a hátamon. Tiro ott állt mellettem, és minden szót hallott. Caesar nagy lelkesedésében hadititkokat árult el nekem, teljes bizalmat tanúsítva irányomban, miközben a kém, akit én hoztam a sátrába, alig karnyújtásnyira állt mellette. Megint erőt vett rajtam a szédülés, mint az erőltetett menet után, amikor a hegy lábánál Antonius lába elé rogytam.
– Jól érzed magad, Gordianus? – kérdezte Caesar. – Velem ellentétben, te nyugodtan pihenhetsz egy napot! Bármikor jöhet a jelzés, hogy elérkezett a támadás időpontja. Gyere, Antonius. Meto, hozd az íróvessződet és a viasztábládat.
Megköszörültem a torkomat.
– Megengednéd, imperator, hogy a fiam itt maradjon még egy pillanatra? Hosszú utat tettem meg, hogy lássam. Alig váltottunk néhány szót...
– Ma nem lehet, Gordianus. – Caesar Metóra mosolygott, átkarolta, és gyengéden megrángatta a fülcimpáját. Úgy láttam, mintha Meto megfeszült volna a vezér érintésére. Caesar észre sem vette. – A te fiad csak az enyém a mai napon, minden órában, minden percben. Ő az én szemem és fülem, az én tanúm és emlékezetem. Neki mindent látnia és hallania kell, és mindent fel kell jegyeznie. Később még beszélgethettek. Gyere, Meto!
A karja lecsúszott Meto válláról.
A sátor gyorsan kiürült, mintha az egész méhraj elhagyta volna a kast. Meto néhány lépéssel követte Caesart, aztán visszafordult. Hátranézett Tiróra, majd ismét rám. Összevonta a szemöldökét.
– Papa, mi ez az egész?
– Én is ezt akartam kérdezni tőled – feleltem.
– Meto, igyekezz! – rivallt rá Antonius.
Meto utoljára rejtélyes tekintettel rám nézett, aztán a többiekkel együtt távozott. Azt kívántam, bárcsak még egyszer magamhoz ölelhettem volna.

 

– Büszke lehetsz magadra – mondtam Tirónak.
Fortexszel együtt már másodszor lovagoltunk keresztül a táboron. Tiro szeme szomjasan itta be a látványt, és minden neszt meghallott.
Amikor elhagytuk Caesar táborát, az egyik segédje átadott nekem egy rézkorongot, rajta egy Venust ábrázoló vésettel. A férfi azt mondta, hogy mindenkinek mutassam meg, aki azt követeli, hogy igazoljam magam. A korong azt bizonyította, hogy az imperator vendége vagyok, aki szabadon mozoghat a tábor területén, sőt azon kívül is bármikor, kedve szerint, feltéve, hogy nincs láb alatt. A fémlemez még arra is feljogosított, hogy fejadagot vegyek magamhoz a tábori étkezdében.
Ha rajtam múlik, egyetlen pillanatot sem maradunk a táborban. Alig vártam, hogy bejussak Brundisiumba. Amint Pompeius elindul a tengeren, és elkezdődik az ostrom, irdatlan káoszba csöppenünk. Egy pillanat alatt szertefoszlik minden reményem arra, hogy Davust visszaszerezzem. Tudni akartam, mit tervez Tiro. Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy használjuk ki Caesar vendégszeretetét, amíg lehet.
– Te Pompeius futárlevelével utaztál – mondta mosolyogva. – Most én járkálok egy kicsit Caesar engedélyével.
– Tiro, mihamarabb át kell jutnunk a városfalon.
– A kedvemben kell járnod, Gordianus. Ne felejtsd el, hogy most Liberalia ünnepe van!
– Tudod, mivel fogok a kedvedben járni? Ráültetlek arra az óriás falloszra, amit Dionüszosz papjai hordoznak!
Fortex ugatva röhögött fel. Tiro huhogott. Szinte fickándozott a vidámságtól, kis híján bele is szédült. Miért lett volna rosszkedvű? Látványos sikerrel játszotta el a szerepét, sértetlenül csúszott ki Antonius karmai közül, észrevétlenül fordult meg Caesar sátrában, és magának az imperatornak a szájából gyűjtött értékes ismereteket. Mielőtt továbbálltunk volna, kiterjesztette a vizsgálódást: megfigyelte, mennyi osztag és harci eszköz van a táborban, és milyen elrendezésben.
A reggeli felhősödés után teljesen kitisztult az ég. A szél a tengerpart felé fújt. Tökéletes nap volt a vitorlázáshoz. Tudtuk, hogy Pompeius bármelyik pillanatban megkezdheti a visszavonulást. Lehet, hogy épp abban a pillanatban pakolták tele a szállítóhajókat.
– Mi haszna lesz ennek a sok titkos adatnak, amit összegyűjtöttél, Tiro, ha túl későn érünk Brundisiumba? Pompeius elhajózik nélküled... vagy csapdába esik azért, mert nem tud valamit, amit te már kiderítettél.
– Igazad van, Gordianus, indulnunk kell. De először együnk valamit, mert túl hangosan korog a gyomrom. Ki tudja, milyen hangyányi fejadagokkal kell beérniük Pompeius katonáinak odabent a városban? Azt javaslom, lakjunk jól Caesar számlájára, és teli gyomorral szökjünk be Brundisiumba.
– Akkor hát hol van az étkezősátor? – morogtam.
– Három sátor egyenesen, majd kettő jobbra – vágta rá Tiro, aki közben emlékezetébe véste a tábor alaprajzát.
Egy kanálnyi mézzel édesített, forró köleskását kaptunk. Én még mazsolát is találtam benne. Fortex zúgolódott, mert már nehezen viselte az éhséget.
– Meto azt mondta, hogy a katonák akkor bírják legjobban a csatát, ha gabona van a hasukban – jegyeztem meg. – A túl sok marhahús felfújja az embert, lomhává teszi, és sárrá változtatja a beleit. Egyszer Galliában Caesar serege kifogyott a gabonából. Napokig nem ettek mást, csak a helybeliektől lefoglalt marhát. A végén már rá sem bírtak nézni, és fellázadtak. Kását követeltek.
– A fiad kiváló ember lehet – közölte Tiro.
– Miért mondod ezt?
– Rabszolgának született, igaz?
– Akárcsak te, Tiro.
– Igen, de engem kezdettől fogva úgy neveltek és taníttattak, hogy Cicero társa legyek. Egy írnok életét éltem. Egy rabszolgának is van lehetősége kihasználni egy ilyen helyzet előnyeit, és megmutatni a tehetségét a világnak, hogy feljebb emelkedhessen. De Meto Marcus Crassus rabszolgájaként született, ugye? Nem valami eszményi gazda. Lehet, hogy Crassus volt akkoriban a világ leggazdagabb embere, de semminek sem ismerte az igazi értékét.
Bólintottam.
– Hogy teljesen pontosak legyünk, Meto nem élt Crassus házában. Amolyan kifutófiúként szolgált az egyik villájában, Baiae-ben. Ott találkoztam vele először, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés idején. Történt egy gyilkosság, valószínűleg szökött rabszolgák keze által. Crassus bosszúból az összes rabszolgát meg akarta öletni, aki a házban lakott, Metót is. Gondolj bele, lemészároltatni egy ártatlan gyermeket egy arénában!
– A római igazságszolgáltatás néha kegyetlen – bólintott Tiro.
– Crassus nem volt elégedett azzal, amit a nyomozás során kiderítettem. Amikor befejeztem a munkát, inkább elküldte Metót egy szicíliai birtokra. Tudod, mit csinált a fiú, amikor végre sikerült rábukkannom? Madárijesztő volt. Szörnyű időszak volt számára. Végtelen napok a forró síkságon, a rovarok zümmögése a gabonában, az éhes varjak keringése a feje fölött... Az intéző pedig mindannyiszor megkorbácsolta, amikor eltűnt a termés egy része. Később is évekig rémálmok gyötörték. Lehet, hogy még mindig kísérti álmában az az élmény.
– Szerintem katonaként épp elég szörnyűséget látott ahhoz, hogy új rémálmok váltsák fel a régit – jegyezte meg Tiro. – Mitől lett olyan vonzó számára a katonaélet?
– Catilina miatt. – Láttam, hogy Tiro arca megrándul a zendülő radikális nevének említésére, akit Cicero ellenségeként tartott számon. – Tizenhat éves korában beleszeretett Catilinába, pontosabban abba, amit képviselt, és elszökött otthonról, hogy mellette harcoljon. Én is ott voltam a pistoriai csatában, ahol széthullottak Catilina álmai. Az istenek kegyelméből Metóval együtt túléltem az ütközetet. Akkor belekóstoltam a harcba, és egy életre elegem is lett a háborúból és az öldöklésből, Meto viszont csak akkor kapott rá igazán az ízére. Újabb vezért akart követni, újabb csatákra szomjazott. Szerintem azért van így, mert rabszolgának született. Én felszabadítottam. Fiamként neveltem, és mindig úgy bántam vele, mintha a saját véremből való lenne. De igazából soha nem érzett semmilyen születési előjogot, nem érezte biztosan, hogy tartozik valahova. Egy nappal a tógaünnepe előtt, tizenhat évesen...
Elhallgattam. Miért beszélek ilyen nyíltan Tiróval? Ezek szerint egy katonai táborban, csata előtt olyan hangulat uralkodik, amelynek hatására megered az ember nyelve.
– A tógaceremónia előtti éjszakán Metónak rémálma volt... a madárijesztős. Mondtam neki, hogy mindaz már a múlté. Ő is tudta, de nem érezte. Az, hogy a fiam lett, hogy polgár lett... számára felfoghatatlan volt. A lelke mélyén ugyanaz a rémült, kiszolgáltatott rabszolgafiú maradt. Csak akkor tudta végleg maga mögött hagyni a múltját, amikor elment Galliába, és Caesar szolgálatába állt. Talált egy helyet, egy közösséget, ahova tartozni tudott, és megtalálta a vezetőt is, akit keresett. Most viszont... – Elharaptam a nyelvem, mielőtt folytattam volna. – Nem játszom el, hogy megértem őt, Tiro. Nem tudom igazán megérteni. De az apja vagyok, pontosan úgy, mintha én nemzettem volna.
– Nagyon szereted őt – jegyezte meg Tiro halkan.
– Jobban, mint bármit. Talán túlzottan is.

 

 

XIX

– Nem tudok úszni – mondtam.
Evés után visszatértünk a város északi határában magasodó kilátóhelyre. Tiróval és Fortexszel lóhátról figyeltük a tájat. A kilátás nem sokban változott az előző nap óta, csak annyiban, hogy az öbölben megszaporodtak a lehorgonyzott szállítóhajók, a kikötő bejárata viszont az új tutajoknak köszönhetően beszűkült, amiket sietve a hullámtörő két végéhez erősítettek. Tiro azt mondta, még egyszer, utoljára meg akarja nézni Caesar táborának pontos elhelyezkedését, de kezdtem azt érezni, hogy valójában fogalma sincs, mi legyen a következő lépés, és azon töri a fejét, hogyan juthatnánk be a városba.
Mivel Daidalosszal ellentétben nekünk nem volt szárnyunk, csak két lehetőség maradt: földön vagy vízen. Ha a szárazföld mellett döntünk, valahogy át kell jutnunk Caesar zsúfolt harci árkain, át kell bukdácsolnunk a városfalak előtt elterülő síkságon, aztán valamiképp át kell hatolnunk a falon, esetleg meg kell másznunk azt. Mindezt aligha lehetett titokban véghezvinni. Mielőtt elérnénk a frontvonalat, a támadók ránk parancsolnának, hogy álljunk meg, vagy megölnének, mint árulókat. Még ha át is jutnánk élve a két front közötti senki földjén, hamarosan a védők kezdenének lőni, mielőtt megmagyarázhatnánk, hogy miért vagyunk ott. Akkor sem fognak kinyitni egy kaput vagy leengedni egy létrát, ha segíteni akarnak.
Csak egy lehetőség maradt: a vízen át közelíteni meg Brundisiumot. Az öböl mentén húzódó városfal rövidebb volt, és kevésbé őrzött, mint a szárazföld felőli, ám három, szárny nélküli férfi számára ugyanolyan veszélyeket tartogatott. A falon kívül egy keskeny út futott végig a tengerpart mentén, és egyenesen a félsziget csúcsán lévő kikötőbe vezetett. Csakhogy az utat teljes hosszában vashegyek és lóbénító vassulymok borították, hogy ne lehessen rajta közlekedni, és még a kis csónakoknak is elmenjen a kedve a kikötéstől. Mindössze egy helyen lehetett bejutni a városba: a kikötőben, ahol a városfalak kapui egy széles rakpartra nyíltak, és ahonnan több hosszú móló lógott be a víz fölé. A kikötő kapui tárva-nyitva álltak, a mólókon tömeg zsibongott. Ugyanakkor semmi jelét nem láttam annak, hogy az ott horgonyzó hajók éppen indulni készülnének.
– Mit mondtál, Gordianus? – kérdezte Tiro, le sem véve a szemét a kilátásról.
– Azt mondtam, hogy nem tudok úszni. Tudod, mindig is városi voltam, Rómában születtem, és ott is nőttem fel.
Tiro pislogott néhányat.
– Sokan úszkálnak a Tiberisben. Vagyis ráfekszenek a Cloaca Maxima felől érkező áramlatra.
– Nem, Tiro. Az emberek a Tiberisben csak pancsolnak, és palánkokon lebegnek. Szárazabb években át is gázolnak rajta. Az nem ugyanaz, mint átúszni egy öblöt, ahol nyílvesszők záporoznak rád.
– Ki beszélt itt úszásról? – kérdezte Tiro. – Látod azokat a kis halászkunyhókat odalent, a csatorna felénk eső partján? Egy kőhajításnyira vannak, szemben a várossal, de az öböl túloldalán.
Bólintottam. Láttam néhány egymástól elég messzire álló kunyhót. Előző nap, sötétedés környékén észre sem vettem őket. Elvonta a figyelmemet az öböl bejáratánál zajló csata.
– Elhagyatottnak tűnnek – állapította meg Tiro. – Életnek nyomát sem látom. A halászok mind visszahúzódtak a városfal mögé. De a csónakjaikat otthagyták. Mivel egyszerű kis vitorlások, Caesar nem tudja hasznukat venni, ezért ott maradtak felhúzva a homokos partra. Innen ötöt vagy hatot látok. Választhatunk. Nekem az a fehér vitorlájú tetszik. Kevésbé feltűnő, mint mondjuk a narancssárga vitorlás.
– Értesz hozzá, hogy hogyan kell egy ilyen csónakot irányítani?
– Meglepődnél, ha tudnád, milyen sok mindenhez értek, Gordianus.
– Rendben. Mi lesz akkor, ha kiérünk az öbölbe?
– Behajózunk a rakpartra. Az egész öböl nem lehet nagyobb fél négyzetkilométernél.
– És mi van, ha az áramlat ellenünk dolgozik? Mi van, ha Caesar emberei üldözőbe vesznek?
– Akkor Fortexnek keményebben kell eveznie.
A rabszolga megdörzsölte az állát.
– És talán úsznunk is kell – tette hozzá Tiro.
Ez nagyon rosszul hangzott.

 

Már a domboldal felénél jártunk, és a lovaink bőszen próbáltak maguknak utat törni a vadszeder között, amikor egy hang utánunk szólt a magaslatról.
– Oda nem mehettek le! Az tiltott terület!
A kilátó centuriója parancsolt ránk. Tiro megfordult, és felintegetett neki. A füléhez tette a kezét, és ostoba vigyorral vállat vont, mintha azt akarná mutatni, hogy nem ért egy szót sem.
– Menj tovább! – suttogta. – Nézz egyenesen előre. Rá se hederíts. Lovagolj egészen a fehér vitorlásig. Igyekezz!
Gyorsabb ügetésre ösztökéltük a lovainkat, és csakhamar leértünk a keskeny partra. A hátam mögül paták dübörgését hallottam.
– Hányan vannak? – kérdezte Tiro, de nem nézett hátra.
Fortex viszont megfordult.
– Csak egy.
– Jó. Ezek szerint ártalmatlannak gondol minket. Hadd éljen ebben a hitben amíg csak lehet. Tudod, mi a dolgod, Fortex.
A legalsó kunyhó és a víz közötti partszakaszon ugrottunk le a lovunkról. A centurio egyre közelebb ért. Odahajoltam Tiróhoz.
– Mit akarsz tenni ellene?
– Szerinted?
– Muszáj ennek így történnie?
– Alkut kötöttünk, Gordianus. Te bevittél Caesar sátrába, én pedig beviszlek Brundisiumba. Velem akarsz jönni, vagy sem? Háború van. Azt hitted, nem lesz vérontás? Örülj neki, hogy nem a te véred hullik.
– Ez gyilkosság, Tiro. Ahogy a szekérhajtó halálát is gyilkosság okozta.
– A gyilkosság jogi fogalom, Gordianus. Rabszolgákra nem vonatkozik, és a csatamezőn sincs jelentése.
– Talán inkább üssük le... hogy elveszítse az eszméletét... vigyük be az egyik kunyhóba...
Tiro elfintorodott.
– Megzavarodott az elméd, amikor azokat a görög regényeket olvastad a hegyi fogadóban. A hajszál híján történő megmenekülések és a boldog végkifejlet! Ez itt a valódi világ, Gordianus. Csak egyféleképpen szabadulhatunk meg ettől a fickótól. Fortex majd elintézi. Erre képezték ki. Most mosolyogj: társaságunk van.
A parancsnok odaért a kunyhóhoz. Leszállt a nyeregből, és hozzánk sétált. Kissé szökdécselve járt; a rövid, fürge vágta egészen felüdítette. Enyhén rosszallóan, de nem ellenségesen mosolygott ránk. Végtére is csak egy tudatlan civil polgár voltam, egy terelgetni való bárány, nem egy farkas. A katona megszólított; a többieket figyelemre sem méltatta.
– Polgároknak tilos a partra jönniük.
Felemeltem a rézkorongot.
– De maga Caesar adta...
– Az imperator szigorú tiltást fogalmazott meg a partra vonatkozóan. Nincs kivétel.
Felemelte a hangját; nyilván azt hitte, hogy nagyothallok.
– Én... én csak meg akartam nézni ezt a furcsa halászkunyhót.
A centurio megrázta a fejét, és mosolya kissé önelégült lett. Úgy bánt velem, mint egy rozoga nagypapával, akinek teljesíteni kell a kívánságait, de csak egy bizonyos pontig. Észre sem vette Fortexet, aki időközben a háta mögé került.
A vér a fülemben zubogott. Másodpercek kérdése, és megtörténik. Elkapja hátulról az ifjú parancsnokot, aki most még lelkesen mosolyog. Fortex el fogja vágni a torkát: acél villan, vér fröccsen. A szeme kigúvad a rémülettől, aztán örökre megvakul. Egy élő emberből holttest lesz a szemem láttára.
A centurio válla fölött nem sokat láttam Fortexből, de a mozdulataiból arra következtettem, hogy lassan előhúzza a tőrét. Tiro a kötelességtudó, szerény rabszolga szerepét eljátszva arrébb húzódott. Közben a lélegzetét is visszafojtotta.
Megfogtam a centurio vállát, és magam felé húztam. Fortex bizonytalanul megállt.
– Van neked nagyapád? – kérdeztem.
– Kettő – felelte a katona.
– Gondoltam. – A parancsnokkal együtt a kunyhó felé sétáltam, eltávolodva a csónaktól és Fortextől. – Valamelyik süket egy kicsit? Sántikálva jár?
– Hát igen, mindkettő.
A katona arcára csálé vigyor ült ki. Sikerült visszaemlékeztetnem messzi otthonára.
Bólintottam.
– Nos, fiatalember, én nem sántikálok, és nem vagyok süket. Tökéletesen jól hallom, amit mondasz. Jó a szemem is. Azért jöttem le ide a dombról, mert láttam valakit bemenni ebbe a kunyhóba.
A katona összevonta a szemöldökét. Az építmény egy durván összetákolt, zsúptetős házikó volt. A rozsdás pántokon vékony ajtó fityegett.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Egy rongyokba öltözött embert láttam itt ólálkodni a parton. Gyanúsan viselkedett. Ebbe a kunyhóba ment be. Gondoltam, lejövök, és megnézem közelebbről is.
– Azonnal szólnod kellett volna nekem – forgatta a szemét a centurio felbőszülten.
– De tudom, mennyire elfoglalt vagy. Nem akartalak ezzel is zaklatni. Feltehetőleg a kunyhó tulajdonosa jött vissza valamiért, amit itt hagyott.
– Inkább egy fosztogató.
A centurio kivonta a kardját. Odalépett az ajtóhoz, és olyan erővel tépte fel, hogy a legfelső sarokpánt ki is szakadt a félfából.
– Te, ott bent! Gyere ki!
Még egy lépést tett beljebb, és belebámult a sötétségbe. Én szorosan a nyomában voltam, és előrántottam a tőröm. Az egyik kezemmel előrecsaptam a sisakját, hogy eltakarja a szemét. A másikkal felemeltem a tőrt, aztán teljes erőmmel a koponyája tövére sújtottam a markolattal. Összerogyott a lábam előtt.
Visszaraktam a tőrt a hüvelyébe.
– Tedd magad hasznossá, Fortex! Vonszold be a kunyhóba. De egy haja szála se görbüljön!
Arrébb sétáltam, és felnéztem a domb tetejére.
– Szerintem senki sem láthatta odafent, ami történt. Te mit gondolsz, Tiro? A kunyhó eltakarta a látványt. Különben is, mindnyájan a várost és az öböl bejáratát nézik. Sikerült egy kis időt nyernem számunkra, de nemsokára észreveszik, hogy hiányzik, vagy felkeltik a figyelmüket a parton legelésző lovak. Mire vársz? Húzd a csónakot a vízre, és induljunk!
Tiro bosszús arcot vágott.
– Gordianus, én...
– Több görög regényt kellene olvasnod, Tiro, és kevesebb ízetlen Ciceró-verset.
Pár perc múlva már a csónakban ültünk, elrugaszkodva a parttól. Tiro kibontotta a fehér vitorlát. Fortex kemény kézzel húzta-tolta az evezőket. Én reszketve ültem a hajóorrban. Vizes lett a lábam, amikor beszálltam a vitorlásba. Hidegebb volt a tenger, mint amire számítottam.
A partot kémleltem. A centurio váratlanul megjelent a kunyhó ajtajában, és szédülve dörzsölgette a tarkóját. Integettem neki, és viszonoztam az önelégült vigyort, amit az ő arcán láttam korábban. Kitámolygott a viskóból, az öklét rázta felénk, és valamit kiabált, amit nem értettem.
Fortex elnevette magát.
– Jó lett volna elvágni a torkát. Még soha nem öltem meg parancsnokot. Hát majd talán legközelebb.
A szél nekünk kedvezett, akárcsak az áramlat. Sima vízfelületet szelt a vitorlásunk. A part egyre távolabb került, a város falai pedig mindinkább fölénk magasodtak. Elég kacskaringós utat jártunk be, hiszen Tirónak nem volt annyi tapasztalata a tengerészetben, mint amennyit sejtetni engedett. Ám a cikcakkok ellenére tartottuk az irányt a kikötő felé. Nevetségesen könnyűnek látszott a művelet ahhoz képest, hogy milyen lehetetlen feladatnak tartottam előző éjjel.
A másik vitorlás olyan gyorsan termett mellettünk, mintha a levegőből öltött volna hirtelen testet. Tiro a vitorlával foglalatoskodott. Fortex hosszú, egyenletes mozdulatokkal evezett. Először én pillantottam meg a vitorlást, de akkor már egy nyíllövésnyire járt tőlünk. Hosszú, karcsú hajó volt, nagyobb a miénknél, két evezővel és két íjásszal, akiknek íja felajzva, lövésre készen vett célba minket.
Megkerestem, honnan érkezhettek, és észrevettem egy keskeny partszakaszt a kikötővel átellenben. Tekintélyes méretű osztag tartózkodott ott néhány apró csónakkal. Egy másik vitorlás is elindult, hogy csatlakozzon az üldözőinkhez.
Megrángattam Tiro karját, és arrafelé mutattam. Alig hogy megfordult, az első íjász ki is lőtt egy nyilat. Mindketten összerezzentünk, de a nyíl jóval előttünk csapódott bele a vízbe. Ellenőrző lövés volt: a szél irányát és a távolságot akarták felmérni vele. A második nyíl már sokkal közelebb csobbant bele a vízbe. Közben a másik hajó is egyre közelebb ért, mivel azon kétszer annyi evezős dolgozott, mint a miénken.
– Herkulesre, Tiro, nem tudnád egyenesben tartani? – kiáltottam. – Ha előre-hátra cikázol, elkapnak, mielőtt odaérnénk a rakparthoz!
Tiro nem válaszolt. Furcsa módon, úgy tűnt számomra, hogy letért az eddigi útvonalról, és egyenesen a városfal felé igyekezett ahelyett, hogy ferdeszögben tovább kormányzott volna a kikötő felé. A másik hajó rohamosan közelített. Olyan hangot hallottam, mintha egy hatalmas darázs tartott volna felém, ezért gyorsan lebuktam. Egy nyílvessző repült el a fejem fölött, és belecsapódott a vitorlába, ahova egyenetlen szélű lyukat fúrt. A nyílvessző hangosan csapdosta a feszes vásznat. Tehetetlenül álltunk a támadókkal szemben, nem védhettük meg magunkat. Belenéztem a hideg vízbe, és megpróbáltam felkészülni arra a pillanatra, amikor el kell hagynunk a csónakot. Nem tudtam eldönteni, hogyan rosszabb meghalni: fulladás vagy nyilak által.
Hirtelen ordítozást hallottam a magasból, és láttam, hogy katonák özönlenek ki a kikötői falra. Megértettem, miért éppen arra kormányozza Tiro a csónakot: olyan közel akarta vinni az üldözőinket a városfalhoz, hogy a védők eltalálhassák őket a nyilaikkal. A tény, hogy Caesar emberei voltak a sarkunkban, elég volt Pompeius katonáinak ahhoz, hogy a segítségünkre siessenek.
A nyílzápor olyan hanggal zúdult le a városfalról, mint amikor a vetési varjak serege egyszerre kap szárnyra a mezőn. Egyik-másik közelebb csapódott be hozzánk, mint az ellenséges hajóhoz. A víz megtelt apró, függőleges hullámokkal. Egyik nyílvessző sem talált célba, ám az üzenetet sikerült közvetíteni. Caesar katonái lemaradtak.
Tiro a városfallal párhuzamosan irányította tovább a vitorlást, a rakpart felé. Az üldözőink szintén elkanyarodtak, és velünk egy irányban folytatták útjukat, megtartva a távolságot, de próbálva anélkül lőtávolba kerülni, hogy a városfalon őrködők eltalálhassák őket. Hátradőltem, és egészen mélyre kucorodtam, nemcsak azért, hogy kivédjem a nyílvesszőket, hanem azért is, hogy Tiro szabadon küszködhessen a vitorlával.
Sikolyt hallottam a másik csónakról, és láttam, hogy az egyik íjászt vállon találta egy nyílvessző. Elvesztette az egyensúlyát, és belezuhant a vízbe. Reméltem, hogy megfordulnak, de az üldözőink az őket követő csónakra hagyták a sebesült katona kimentését.
Egyre közelebb értünk a kikötőhöz. A rakparton már egész tömeg figyelte a mozgásunkat, és úgy ujjongtak, mint egy verseny nézői. Felpillantottam a csónak aljából, és íjászokat láttam a mellvédek mentén menetelni. Lépést tartottak velünk. Valahányszor megálltak felajzani az íjat, célozni és lőni, derűsen huhogtak és nevetgéltek. Sérthetetlenek voltak, hiába is támadtak volna az üldözőink. Jóformán tréfából lőtték ki a nyilakat, az unalmukat próbálták elűzni. Mennyire máshogy éltem meg én, a csónak aljában gubbasztva, rettegve a fölöttem elsuhanó nyílzáportól!
Újabb darázszümmögés, majd éles reccsenés, és hirtelen valami megcsiklandozta az orromat. Egy nyílvessző átfúrta a csónakunk oldalát, és ott állt meg az arcom mellett, kis híján lekaszabolva az orromat.
A vitorlás egyszeriben megingott. Hirtelen lelassultunk, és éles szögben elfordultunk. Az volt az első gondolatom, hogy eltalálták Tirót, aki így nem bírta tovább irányítani a vitorlát, de ő még mindig egyenesen állt, szinte rajtam. Aztán megpillantottam Fortexet. Még mindig szorosan fogta az evezőket, kezén a csontok kifehéredtek az erőlködéstől, az evezést viszont már abbahagyta. Tágra nyílt a szeme. A szája remegett, mintha beszélni akarna, de csak véres köhögés szakadt fel a torkából. Egy nyílvessző pont a nyakát fúrta át. Egyik oldalon a fémhegy állt ki belőle, a másikon a tollas nyílvég.
Tiro lázasan dolgozott a vitorlával, és nem is látta, mi történt.
– Evezz, Fortex! – kiáltotta. – Evezz, te átkozott!
Az evezők, amelyeknek vége a vízbe merült, és amelyeket Fortex keze még mindig szorosan tartott, úgy viselkedtek, mint a kormányrudak, ezért körbe-körbe forogtunk. Tiro szitkozódott. A következő pillanatban olyan erővel csapódott neki valaminek a csónak, hogy a fogaim is összekoccantak. Tiro elesett, majd feltápászkodott. A hajóba befröccsenő víz megtöltötte a szememet és az orrlyukamat is.
Ujjongást hallottam, és rájöttem, hogy a rakpartnak ütköztünk. Kipislogtam a vizet a szememből, és átnéztem a hajó orra felett. Az üldözőink az utolsó lehetséges pillanatig nem adták fel a harcot. Most már megfordultak, és visszafelé igyekeztek. Egy utolsó, kétszeres nyíláradat követte őket: a fal tetejéről lövő íjászok mellé csatlakoztak a rakparton álló íjászok is.
Sértetlenül jutottam be Brundisium kikötőjébe.

 

 

XX

A minket körülvevő tömegben mindenkinek volt saját véleménye.
– Biztosan meghal, ha kihúzod azt a nyilat.
– Akkor hal meg, ha bent hagyjuk!
– Lehet, hogy már nem is él!
Fortex a hátán feküdt a rakparton, nyitott, rezzenéstelen szemmel. Szakállába vastagon beleragadt a felköhögött vér. A nyakából kétoldalt kiálló nyílvessző is teljesen vörös volt már a vértől. Megdermedtek a tagjai, és minden izma reszketett a feszültségtől. Ujjai még mindig ki voltak fehéredve az iszonyatos erőfeszítéstől. Nem kis küzdelmünkbe került lefejteni őket az evezőkről. Még ennél is nehezebbnek bizonyult kiemelni a rabszolgát a csónakból, és feltenni a deszkapadlóra. Tunikájának elejét átáztatta a vér.
A lábánál álltam, és lenéztem rá. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Tiro remegve, csuromvizesen állt mellettem.
– Te mit gondolsz, Gordianus?
– A te embered volt, Tiro.
Most már Pompeius területén jártunk. Abbahagyhattuk a színjátékot, amelyikben Tiro a rabszolgám volt.
Cicero titkára suttogva szűrte ki a válaszát vacogó fogai közül.
– Az lenne a legkönyörületesebb, ha megszabadítanánk a szenvedéstől.
Fortex nem adta jelét, hogy hallaná, amit mond. Kidülledt szeme az égboltra meredt. Irtóztató volt nézni a haláltusáját; mintha az összes izmát dacosan összeszorította volna. Vajon a félelem, a bátorság, vagy egy egyszerű, állatias ösztön miatt ragaszkodott ilyen makacsul az élethez?
Hívattunk egy felcsert, de nem jött. A nyílvesszőt néztem, és azon tanakodtam, mitévők legyünk. Ha levágnánk az egyik végét, ki lehetne húzni. De vajon nem vérezne el akkor azonnal? Lehet, hogy csak a nyílvessző akadályozta meg, hogy nyaki ütőeréből úgy fröcsögjön szét a vére a rakparton, mint a szökőkút vize.
Nem bírtam tovább tehetetlenül nézni a kínlódását. Úgy döntöttem, hogy eltávolítom a nyilat. Elővettem a tőrömet. A fogamat csikorgatva próbáltam visszafojtani a rémképeket, amik a várható vérözön miatt feltolultak az elmémben.
Mielőtt azonban megmozdulhattam volna, a kétségbeejtő helyzet véget is ért. Fortex testében hirtelen megszűnt a feszültség. Elernyedtek az ujjai, és a szeme felfelé fordult. Mély, fuvolahangra emlékeztető sóhaj hagyta el az ajkát. Átkelt a saját Rubiconján, és elindult a Sztüx folyó felé.
A tömegből egyszerre tört fel a megkönnyebbülés sóhaja, lassan mindenki szétszéledt. Az emberek folytatták a munkájukat. Egy élő ember, nyakában egy nyílvesszővel, nagy látványosságnak számított, de egy halott már nem volt ennyire érdekes.
– Furcsa... – jegyezte meg Tiro. – Néha egy ember csak addig él, amíg szükség van rá, egy percig sem tovább.
– Kire célzol?
– Fortexre. Az volt a dolga, hogy biztonságban elhozzon minket Pompeiushoz. Ha egy perccel korábban lövik le, soha nem jutottunk volna el a rakpartig. Mindhárman meghaltunk volna ott a csónakban. Ehelyett mi megmenekültünk, és itt vagyunk. Mintha az istenek rendelték volna így.
– Akkor hát úgy véled, mindenkinek megvan a sorsa? A rabszolgáknak is?
Tiro vállat vont.
– Nem tudom. A nagy embereknek megvan a végzetük. A többieknek talán csak annyi időre, amíg keresztezik egy nagy ember útját, és részt vállalnak a sorsában.
– Ettől vagy ilyen bátor, Tiro? Hogy hiszel a végzetben?
– Bátor?
– Fent a hegyen, amikor szembekerültünk Otaciliusszal. Antonius táborában. Caesar sátrában. A csónakban állva, a vitorlát irányítva, miközben a nyílvesszők a füled mellett suhantak el...
Tiro ismét vállat vont. Átnéztem a válla fölött a kapuk felé, amelyek a rakpartról a városba engedtek bebocsátást. Egy elszánt arcú centurio tartott felénk egy csapat katonával.
– Ez az út, amit együtt tettünk meg, Tiro... vajon én mozdítottam elő a te sorsodat, vagy te mozdítottad elő az én végzetemet?
– Szerintem kölcsönös volt.
– Fortexnek pedig csak annyi volt a sorsa, hogy eljuttasson minket idáig?
– Mi más?
– Kíváncsi vagyok, Fortex is egyetértene-e ezzel. És a névtelen szekérhajtó?
– Átvitt minket a hegyeken, nem igaz? Minden a lehető legjobban alakult.
– Számára nem. Mégis, ha neked van igazad, az istenek azt akarták, hogy épségben ideérjünk. Ha az a szándékuk, hogy beteljesítsem, amiért idejöttem, akkor még élni fogok egy darabig. Megpróbálok olyan bátor lenni, amilyen te voltál.
Tiro zavartan ráncolta a homlokát, majd előrelépett, hogy üdvözölje a katonákat. A parancsnok megkérdezte a nevét.
– Szoszkaridész. Úgy tudom, értesítettek róla, hogy esedékes az érkezésem.
– Meglehetősen látványos érkezés, ahogy az íjászoktól hallottam.
A centurio őszes szakállú férfi volt, csúf, széles arccal, és feszes kis mosollyal.
– Én csak és egyedül a Nagy Vezérnek jelenthetek, senki másnak – közölte Tiro.
A centurio bólintott.
– A halott férfi kicsoda?
– Rabszolga. A testőröm.
– És ez itt? Egy másik rabszolga?
Tiro felnevetett.
– Emeld fel a kezed, és mutasd meg a vasgyűrűdet, Gordianus! Centurio, a Nagy Vezér őt is ismeri. Velem kell jönnie.
A parancsnok felmordult.
– Beláthatod, hogy ilyen állapotban nem jelenthetsz az imperatornak... csuromvizes vagy, ennek a másiknak meg csupa vér a tunikája. Utánanézek, honnan szerezhetnénk nektek ruhát.
– Erre nincs idő – tiltakozott Tiro. – Azonnal Pompeius elé kell vinned minket.
– Castor és Pollux az égben, nyughass, ember! – A centurio végignézett a rakparton ténfergőkön, és egy jól öltözött polgárra mutatott. – Hé, te ott! Igen, te és a barátod. Gyertek ide mindketten!
A két férfi nem akarta teljesíteni a parancsot, ezért a centurio csettintett egyet az ujjával. Erre a katonák odarohantak a két emberhez, és erőszakkal hozzánk ráncigálták őket.
A parancsnok alaposan végigmérte a két városlakót.
– Igen, úgy látom, pont a megfelelő méretet hordjátok. És nem túl szakadt a ruhátok sem. Vetkőzzetek!
A két férfi álla leesett. A centurio megint csettintett egyet. A katonák segítettek nekik megszabadulni az öltözéküktől.
– Ne olyan durván! – kiáltott rájuk a parancsnok. – Még eltépitek a tunikákat. Melyiket választod, Szoszkaridész?
Tiro hunyorogva nézte a ruhadarabokat.
– Azt hiszem, a sárgát.
– Rendben van. Te, aki a sárgát viselted, vesd le az ágyékkötődet is. Siess. A barátom, Szoszkaridész bőrig ázott, és szüksége van a száraz alsóneműre. – A parancsnok megint felénk fordult. – Gyerünk, emberek, vegyétek le azokat a vizes göncöket, és öltözzetek át.
Áthúztam a véres tunikát a fejem fölött.
– Miért van az, hogy a katonatisztek előszeretettel vetkőztetik le a férfiembert? – morogta Tiro az orra alatt, mert eszébe jutott, hogy Otacilius ugyanezt csinálta velünk fent a hegyen.
Caesar azt mondta, hogy Pompeius emberei megutáltatták magukat Brundisium lakóival. Most már kezdtem érteni, hogyan.
A centurio a lábunkra nézett.
– A sarukat is! – förmedt rá a két szerencsétlen polgárra.
A két férfi megriadt, aztán kötelességtudóan letérdelt, és elkezdte kifűzni a saruja szíjait.
– El tudom viselni, hogy a lábamon szárad meg a sarum – közölte Tiro, aki meztelenül állt, amíg fel nem vette a száraz ágyékkötőt.
A parancsnok megrázta a fejét.
– Higgy nekem. Én a saját lábamon vezettem az embereimet Hercules Oszlopaihoz, meg vissza. Szakértője vagyok a lábbeliknek. Hálás leszel, hogy száraz saru van a lábadon, ha egyszer mindenki útra kel.
– Útra kel? – kérdezte Tiro, miközben belebújt a sárga tunikába.
Mintha rá szabták volna.
A centurio hunyorogva a városi háztetőkön túl lebukó napkorong felé nézett.
– Lemegy a nap. Hova rohannak az órák? Ha besötétedik, minden mozgásba lendül, gyorsan és tombolva. Higgyetek nekem, örülni fogtok, hogy tiszta a ruhátok és száraz a sarutok! Emlékezz rám akkor, Szoszkaridész barátom, és mondj egy imát a centurióért, aki olyan odaadóan gondoskodott rólad, mint a saját anyád!

 

Hogy lelassítsa Caesar embereinek előrejutását, miután behatolnak a városba, Pompeius több helyütt elbarikádoztatta a fő utcákat, és csapdákat is ásatott. Ezek az árkok, amelyeknek mélyét hegyes karókkal tűzdelték tele, átíveltek az utca teljes szélességén. A karókra egy vesszőréteget, majd némi földet hánytak álcázásként. Kénytelenek voltunk apró utcákon és sikátorokon át megközelíteni a város központját. A centurio ment elöl, a katonái pedig kordont formáltak körülöttünk.
A városlakóknak hivatalosan nem lett volna szabad kimozdulniuk az otthonukból, de igazából mindenütt ott voltak az utcákon: üvöltöztek, szédülten rohangáltak, és alig tudták leplezni kétségbeesésüket. Míg Caesar táborát szabályos mozgású méhkashoz lehetett hasonlítani, Brundisium olyan volt, mint egy földműves ekéje által felzaklatott hangyaboly. Lassan méltányolni kezdtem a centurio eltökélt higgadtságát. Mintha észre sem vette volna a zűrzavart.
Végül kiértünk a sikátorok labirintusából a város főterére, amelynek peremén polgári házak váltották egymást templomokkal. Itt egyszerre találtuk magunkat szembe egy nagyobb fokú renddel és egy nagyobb fokú káosszal. A centuriók parancsokat kiáltoztak, a katonák merev figyelemmel álltak vigyázzállásban, ugyanakkor zokogó nők és hamuszürke arcú férfiak tolongtak a templomok lépcsőin. A nyitott ajtókon keresztül égő tömjén és mirrha szaga áramlott ki, és nem latin szövegű imákat hallottam, hanem valami különös, huhogásszerű nyelven előadott szertartás visszhangzott a forumon. A messzápok nyelve volt ez, azé a népcsoporté, amely az idők kezdetén telepedett le Itália sarkában, és megépítette Brundisium városát. A Messapiából származó nép Spártával harcolt az ősi időkben, aztán Pürrhosz ellen küzdöttek, de végül Róma győzedelmeskedett fölöttük. A város kozmopolita lelkületű lakói, akik többnyire tengeri kereskedelemmel foglalkoznak, minden római istennek hódolnak, ugyanakkor a saját isteneik oltárán is áldoznak: olyan messzáp istenek oltárán, akiket a rómaiak többsége nem ismer, és nevüket is képtelen kiejteni. A kétségbeesés óráiban ezekhez az istenekhez imádkoztak, hiszen ősi városuk sorsa volt a tét.
Odaértünk a forum keleti szélén magasodó városi szenátus épületéhez, ahol Pompeius berendezte a főhadiszállását. A parancsnok ránk szólt, hogy várjunk a lépcsőn, amíg ő bemegy. A katonák továbbra is közrefogtak minket. Nem tudtam eldönteni, hogy a védelmünkkel vagy a fogva tartásunkkal bízták-e meg őket. Kimerülten rogytam le a kemény, hideg lépcsőre. Tiro melléin ült. Az ostrom alatt álló város hangulata nyomasztóan hatott a lelkemre, de Tirót egészen lázba hozta.
– Ha Pompeiusnak sikerül ez, tényleg ő lesz a kor katonai géniusza – jegyezte meg.
Összevontam a szemöldököm.
– Mi sikerül?
– Visszavonulni Brundisiumból. A serege egy részét már Dyrrhakhionba küldte a konzulokkal és a szenátus nagy részével együtt. Most jön a neheze. Caesar készen áll, hogy megmássza a városfalat, és teljes haderejét bevesse a védők ellen. Vajon Pompeiusnak sikerül rendbontás nélkül lebonyolítania a visszavonulást az utcákon keresztül, fel a hajókra, majd kifelé a kikötőből. Irdatlan nyomás nehezedik a vállára. Hatalmas a kockázat.
– Értem már, miről beszélsz. Hogyan és mikor mászik le az utolsó védő a mellvédről, engedi át a helyet az ostromlóknak, és száll fel az utolsó induló hajóra? Akár még fejvesztett roham is lehet belőle.
– Ami szétbomlaszthatja a sereget. – Tiro körülnézett a forumon, ahol vibrálva feszült egymásnak a merev, katonás rend és az alig leplezett vallásos rémület. – Ráadásul ott van a polgári lakosság ismeretlen, irányíthatatlan eleme. Tudjuk, hogy elegük van Pompeiusból. De hogy lehetnének biztosak benne, hogy Caesar nem mészárolja le őket azért, mert menedéket adtak az ellenségének? A helybeliek könnyen csoportokra szakadnak, mert közöttük is feszülnek ősi ellentétek. Ki tudja, hogy fordítanák hasznukra a fejetlenséget? Az egyik talán kinyitja a kapukat Caesar embereinek, és a csapdákat és barikádokat kikerülve vezeti be őket a város szívébe, míg a másik kővel dobálja őket a háztetőkről. Egyesek rémülten fel akarnak majd szállni Pompeius hajóira. Lehet, hogy tömegesen tódulnak ki az utcára, és lépni sem lehet majd, nemhogy visszavonulni. Minden parancsnokot aszerint ítélnek meg, hogy milyen könnyen tud megfelelni a kihívásoknak. Ha Pompeiusnak sikerül minden emberét biztonságban kimenteni Itáliából, és később harcba szállni, tényleg rászolgál, hogy Nagy Vezérnek nevezzék.
– Gondolod? Nekem úgy tűnik, jobban bizonyította volna a tehetségét, ha már az elejétől fogva elkerüli ezt a csapdahelyzetet.
– Pompeius megtett minden tőle telhetőt, amit az adott helyzet engedett. Senki sem látta előre, hogy Caesar átkel a Rubiconon. Még a saját hadnagyait is meglepte. Sőt, talán saját maga is elképedt az önhittsége bizonyítékán.
– És a katasztrófa Corfiniumnál?
– Pompeiusnak arra nem volt ráhatása. Megmondta Domitiusnak, hogy hagyja ott a várost, és kövesse őt, de Domitius hiúsága erősebbnek bizonyult a józan eszénél, amiből amúgy sincs neki túl sok. Hasonlítsd össze Domitiust Pompeiusszal: amióta ez a válság elkezdődött, Pompeius mindig szigorúan a józan eszét követte. Soha nem mutatta túlzott hiúság vagy ostoba gőg jeleit.
– Egyesek szerint túl sok bátorságot sem mutatott.
– Ahhoz is bátorság kell, hogy szembenézz az ellenségeddel, aztán lépésről lépésre meghátrálj. Ha le tudja vezényelni ezt a szabályos visszavonulást elejétől a végéig, be fogja bizonyítani, hogy bronzból van a gerince.
– És utána mi lesz?
– Hát ez benne a zseniális! Pompeiusnak rengeteg szövetségese van keleten. Ezekben a szövetségekben rejlik az igazi ereje, Caesar viszont ebben a leggyengébb. Miközben összegyűjti az erősítéseket, Pompeius a görög erődítményéből blokád alá vonhatja Itália kelettel folytatott tengeri kereskedelmét, így az Egyiptomból érkező gabonatermést is. Hadd kapja meg Caesar Itáliát egy időre. Idővel Egyiptom bezáródik előtte, a kelet ellene fordul, a félszigeten éhínség üti fel a fejét, Pompeius hispániai légiói pedig ott lesznek a hátában. Akkor majd meglátjuk, meddig lesz Caesar Róma uralkodója!
Tulajdonképpen nem olyan ésszerűtlen ez az okfejtés, gondoltam magamban. Vajon Caesarnak is voltak ilyen sejtelmei? Felidéztem magamban az aznap reggel látott, végtelenül magabiztos férfit, és nem tudtam elképzelni, hogy Tirónak legyen igaza. Bár lehet, hogy Caesarnak a megjelenése is hozzátartozik a katonai tehetségéhez: soha nem mutatja jelét a kételkedésnek, és soha nem árulja el, hogy őt is üldözik lidércnyomások a sötétben.
Lehet, hogy végül csakugyan Pompeius kerekedik felül. De erre csak akkor van esélye, ha sikerül elmenekülnie Brundisiumból. Roppant fontos útelágazáshoz értünk a versengésben. A következő pár órában Pompeius elveti a kockát, és ez a dobás eldönti, hogy részt vehet-e még egy körben, vagy elveszti az egész játékot.
Visszatért a parancsnok.
– A Nagy Vezér fogad téged. – Már-már felálltam volna, amikor a centurio a vállamra tette a kezét. – Nem téged. Szoszkaridészt.
Megfogtam Tiro karját.
– Ha találkozol Pompeiusszal, kérj számomra egy meghallgatást.
– Megteszem, ami tőlem telik, Gordianus. De a létfontosságú hadmozdulatok közben nem várhatod, hogy...
– Emlékeztesd rá, milyen feladattal bízott meg Rómában. Mondd meg neki... Mondd meg neki, hogy tudom a választ.
Tiro felvonta az egyik szemöldökét.
– Inkább mondd el nekem, Gordianus. Én majd továbbítom a hírt, Gordianus, és megüzenem neki, hogy engedje el Davust. Ezt akarod elérni, nem?
Megráztam a fejem.
– Nem. Kizárólag Pompeiusnak fedem fel az igazságot Numerius haláláról, és csak akkor, ha előtte elengedi Davust. Ha tudni akarja, mi történt Numeriusszal, bele kell egyeznie a feltételeimbe. Különben örökre titokban tartom.
Tiro a homlokát ráncolta.
– Ha átadom neki, aztán kiderül, hogy mindez csak egy csel, hogy bejuthass hozzá...
– Tiro, kérlek.
Utoljára még kételkedve rám nézett, aztán követte a centuriót az épületbe.
A nap lebukott a nyugati hegyek mögött. Hűvös alkony terítette leplét a forumra, és valami furcsa nyugalom ereszkedett le közénk. Érthetetlen módon, még a templomokból érkező harsány huhogás is csillapítóan hatott rám.
A seregben fáklyákat gyújtottak, a tűzgömbök gyorsan szaporodtak. Mostanra megértettem, miért várt Pompeius estig a távozással. Sötétben az utcákban elrejtett barikádok és gödrök kétszeresen is veszélyesek. Míg az ostromlók visszahőkölnek és egymásba botlanak, Pompeius katonái, akikkel alaposan begyakoroltatták a menekülési útvonalat, könnyedén kikerülik a csapdákat, és gyorsan elérik a hajókat.
A centurio megint kijött.
– Szoszkaridész...? – kérdeztem.
– Még Pompeiusnál van.
– Nem üzent nekem valamit?
– Még nem.
Nagy, rézpántos ajtók döndültek valahol, és nyüzsgés támadt a lépcső tetején. Felálltam. Tisztek csoportja özönlött ki az épületből a nyitott előcsarnokba. A parancsnok és a katonái megfeszített figyelemmel vágták magukat vigyázzállásba.
Pompeius érkezett a csoport élén, aranyozott páncélzatban. A nemesfém fénylett és csillogott, visszaverte a téren lobogó fáklyák fényét. Hóna alatt sárga lósörénnyel díszített, aranyozott sisakot hozott. Nyaktól lefelé – az izmos felsőtestet formázó vértnek köszönhetően – egy fiatal gladiátor benyomását keltette. Ezt a hatást csak a két cingár láb rontotta el, amelyeket még az aranyozott lábvért sem tudott sokkal vastagabbá tenni.
Tirót kerestem a kíséretében, de nem láttam sehol. Davust sem.
– Nagy Vezér! – kiáltottam, hátha magamra vonom a figyelmét.
Úgy viselkedtem, mint bármelyik polgár a forumon, aki meghallgatást szeretne egy magisztertől. De nem Rómában voltunk, és előttem nem Pompeius, a politikus állt, aki kénytelen volt minden szavazóképes Marcusnak a kedvében járni; ez Pompeius Magnus volt, a hispániai légiók imperatora, aki a kardok erejében hitt, nem a törvények szavaiban.
– Hallgass! – szólt rám a centurio.
Továbbra is vigyázzállásban figyelte a vezért, és tekintetével tőlem is ezt követelte.
Pompeius megállt a lépcső tetején, a tisztek pedig egymás mellett felsorakoztak a háta mögött. Éles harsonaszó jelezte, hogy a Nagy Vezér beszélni kíván. Alig hat méterre álltam tőle. Pompeius fáradtnak és elgyötörtnek látszott, véreres szeme megduzzadt. A téren álló katonák viszont egészen másnak látták: egy hatalmas testi erejű, aranyba burkolt, jóformán istenszerű figurának, szinte Mars életre kelt szobrának.
– Róma katonái! A szenátus és a nép védelmezői! Ma éjjel végrehajtjátok azt a feladatot, amire napok óta készültök. Mindenkinek van szerepe. Egytől egyig tudjátok, mi a dolgotok. Gyorsan és hatékonyan cselekedjetek, teljesítsétek a parancsnokok utasításait, és nem lesz semmi fennakadás.
– Az ellenség minden lépésnél egyre csüggedtebb – folytatta. – Egy maroknyi veterán íjász és parittyás elég volt ahhoz, hogy távol tartsa őt a városfaltól. Caesarnak nincsenek hajói. Hasztalan próbálta bezárni az öblöt. Mint mindig, a törekvései túlszárnyalják a képességeit. Meglátjátok, hamarosan megbánja, hogy belekezdett.
A téren álló katonák között fojtott nevetést lehetett hallani. Részemről mindig is vak voltam Pompeius vonzerejét illetően, ám a harcosok szemlátomást nagyra értékelték. Talán ehhez katonának kellett volna születni.
– Elhagyjuk Itáliát, és átkelünk a tengeren – jelentette be a vezér. – Néhányatokban talán felbukkant némi kétely. Nincs okotok rá. Előre haladunk, nem hátrafelé. Róma most már a túlparton van. Odamegyünk, hogy csatlakozzunk hozzá. Egy város emberekből áll, nem házakból. Odamegyünk, ahol Róma igazi szíve lakozik, a törvényesen megválasztott konzulokkal. Hagyjuk, hadd foglalja el az ellenség az üres épületeket, ha ahhoz van kedve, és hadd vegyen magára akármilyen üres címet, amit csak képes kitalálni. Gyanítom, túl sok időt töltött el a Rubicontól északra, primitív barbárok között, akik királyoknak hódolnak. Miután leigázta azokat a szánalmas kis uralkodókat, saját magát is hasonlóvá akarja koronázni. Nem ártana inkább felidéznie, hogy történelmünk során milyen sors várt azokra a despotákra, akik fegyvert emeltek a szenátusra és Róma népére.
A seregekben morajló suttogás egyszerre örömujjongásban tört ki. Pompeius felemelte a kezét, és elhallgattatta a tömeget.
– Katonák! Emlékezzetek a nap első parancsára: Csend! Az ellenség a kapukhoz tapasztja a fülét. Ezt a hadműveletet a lehető legkevesebb zajjal kell véghezvinnünk. Akkor hát indulás. Seregparancsnokok, kezdjétek meg a kiürítést!
Intett a háta mögött álló tiszteknek, mint egy cirkuszmester, aki egy újabb állatfaj porondra lépését kéri. Mialatt ők lejöttek a lépcsőn, Pompeius hátrahúzódott, elillanva a seregek szeme elől, mint az isteni beavatkozás aranyfényű jele, amely épp eltűnik a színpadról.
Kísérete a parancsnokok távozása után alaposan megritkult. Most már Tirót is megpillantottam, aki épp akkor lépett oda Pompeiushoz. A Nagy Vezér személyes testőrei szorosan körülzárták vezetőjüket. Észrevettem közöttük egy ismerős mozgású, nagy testű férfit. Még mielőtt továbbmozgott volna, és megmutatta volna kisfiús arcélét, rájöttem, hogy Davust látom.
Megpróbáltam elkapni Tiro pillantását, de ő kizárólag Pompeiusra figyelt. Hirtelen láttam, hogy felém int. A vezér bólintott, és felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett, aztán kilépett a testőrei gyűrűjéből, és elindult felém. A centurio egész testében megfeszült mellettem.
– Hallottam, amint korábban a nevemet kiáltottad, Nyomozó.
Hangja fáradt és ingerült volt.
– Tényleg hallottad, Nagy Vezér? Nem adtad jelét.
– Egy nagy szónok nem hagyja, hogy elvonják a figyelmét. Tiro azt mondja, híreid vannak számomra.
– Igen, Nagy Vezér.
– Jó. Centurio, nem hallottad a kiürítési parancsot?
– De hallottam, imperator.
– Akkor szedd a lábad!
– Imperator, kötelességem elmondani, hogy ennél az embernél fegyver van. Egy tőr. Elvegyem tőle?
Pompeius arcára fanyar mosoly ült ki.
– Aggódsz, hogy valaki végezni akar velem, centurio? A merénylet nem Gordianus stílusa. Ugye, Nyomozó?
Nem várta meg a válaszomat, hanem egy fürge kézmozdulattal elbocsátotta a parancsnokot és az embereit.
– Gyere velem, Nyomozó. Gondolom, üdvözölni akarod a vejedet, hiszen fél Itálián átverekedted magad, hogy megtaláld. Képtelen vagyok megérteni. Soha nem találkoztam nála nagyobb mamlasszal.
Nagy levegőt vettem.
– Tartsam meg a beszámolómat, Nagy Vezér?
Pompeius elfintorodott.
– Nem itt. Nem most. Nem látod, hogy ég a talaj a lábam alatt? Tartogasd a beszámolódat akkorra, amikor már biztonságban hajózunk a vízen.

 

 

XXI

– Nem hiszem el! Egyszerűen nem tudom elhinni!
– Davus, ne ilyen erősen... Kiszorítod belőlem a szuszt...
– Bocsánat.
Davus elengedett, és hátrébb lépett. Megdörgöltem az államat, mert durva láncinge szinte tetoválást horzsolt a bőrömbe. Tetőtől talpig bőrt és fémet viselt, ezért már látványra is olyan lehengerlő volt, amilyen lehengerlő erővel megszorította az embert. Mégis, az arcát keresztülszelő, széles vigyor gyermeki ártatlanságot kölcsönzött neki.
– Tényleg nem tudom elhinni – ismételte nevetve. – Idáig jöttél, a hegyeken keresztül, meg minden. Hogy sikerült bejutnod a városba?
– Ez hosszú történet, Davus. Majd máskor elmesélem.
Pompeius egyik tisztje elordította magát. Felemelte a karját, és egy magas épületre mutatott a tér túloldalán. A ház tetején valaki fel-alá rohangált egy fáklyával integetve.
Pompeius hunyorogva felnézett a tetőre.
– Hádészra, igazad volt, Tiro. Átkozott városlakók! Egyértelmű jelzés Caesarnak, hogy megkezdheti a támadást. Scribonius, szólj egy íjásznak, hogy lője le azt az alakot!
A tiszt, aki felfelé mutatott, most előrelépett.
– Lőtávolon kívül van, imperator.
– Akkor küldj fel oda valakit.
– Biztosan elbarikádozták a tetőre felvezető utat, imperator. Gondolod, hogy megéri vesztegetni az időt egy ilyen...
– Akkor küldj fel íjászokat az egyik szomszédos tetőre, és lőjék le onnan!
– Imperator, a kiürítés megkezdődött. Mire az íjászok felérnek...
– Nem érdekel! Nézd azt a majmot, integet a fáklyájával, és a képünkbe röhög! Az emberek a téren jól látják. A városfalon álló bátor katonák is látják! Rontja a közhangulatot. Azt akarom, hogy meghaljon. Hozzátok ide a kezét, a fáklyával együtt!
Scribonius összehívta az íjászokat, ám a következő pillanatban Pompeius parancsa megkérdőjeleződött. Egy sereg polgári lakos jelent meg a város háztetőin. Egyesek fáklyákkal jeleztek, mások úgy táncoltak az imbolygó fáklyafényben, mintha valami ünnepen lennének. Pompeius egészen kikelt magából.
– Legyenek átkozottak! Ha visszafoglalom Brundisiumot, földig fogom égetni. Minden férfit, nőt és gyereket eladok rabszolgának! – Fel-alá járkált, és egyre csak nyugat felé pillantott. A háztetők felett látni lehetett a városkaput szegélyező tornyokat. – Magius mérnök, elég erősen elbarikádoztátok a kaput?
Egy másik tiszt lépett előre.
– Tudod, hogy így van, imperator. Rengeteg szemetet halmoztunk fel mögötte. Caesar emberei csak úgy juthatnak be a városba, ha megmásszák a falat.
– Scribonius, ki fognak tartani az íjászok és a parittyások a mellvéden?
– Mind tapasztalt veteránok, imperator. Ki fognak tartani.
Abban a pillanatban elért a fülünkig az első csata zaja. Eleinte csak kiáltozást lehetett hallani, aztán fém csattant fémhez a hideg levegőben, végül faltörő kos dörrent öblös hangon.
Az alattunk lévő tér gyorsan kiürült. Az utolsó katonák némán meneteltek ki a sikátorokon, a hajók felé. A forum elsötétedett, csak a templomok nyitott ajtaján keresztül szűrődött ki némi fény. Azt kívántam, bárcsak érteném a messzápok nyelvét. Úgy éreztem ugyanis, hogy a templomokból jövő huhogás megváltozott, és a rémült, siránkozó imákból a megszabadítókat dicsőítő énekek lettek. A kántálás összevegyült a távoli csatazajjal.
Pompeius kísérete is jelet kapott, hogy kezdje meg a visszavonulást. Hirtelen mindenki megmozdult körülöttem, és elhagyta a lépcsőt. A Scribonius nevű tiszt egy fáklyát adott át Davusnak, és ráparancsolt, hogy maradjon le hátvédnek.
Nem azon az úton mentünk le a kikötőbe, amelyen korábban a centurio bevezetett minket a városba. Ez egy szélesebb út volt, és szinte egyenesen vezetett a célhoz. Hangot adtam afölötti csodálkozásomnak, hogy ezt az utat nem barikádozták el, ám Davus csak annyit mondott, ne kiabáljak el semmit. Amikor elérkeztünk az első útelágazáshoz, Magius mérnök megállította a csoportot. Több másik emberrel együtt megragadott néhány kötelet, amelyek a környező házakról lógtak le. A lezúduló törmelék egy pillanat alatt megtöltötte a mögöttünk lévő utat. Egy briliáns csigaszerkezetet építettek az épületekre, amelyeket fazsilipekhez erősítettek, valamint az utcára néző házak emeletein elhelyezett törmelékkészlethez kapcsoltak.
Ugyanezt a műveletet a következő és az azutáni kereszteződésnél is megismételték. Magius visszavonulás közben vonta blokád alá az utcát.
Néhány helyen a mérnök intett nekünk, hogy óvatosan haladjunk, és lehúzódott az utca valamelyik szélére, ahol libasorban kellett továbbmennünk. Karókkal teletűzdelt árkok foglalták el az utca nagy részét, álcázó rétegekkel lefedve. Csak Magius tudta pontosan, hogy hol vannak, és hogy kell elkerülni őket. Senki más nem látta a csapdákat. A sötétségben a vesszőrétegek fölé simított föld észrevehetetlenül beleolvadt az utcába.
Újra meg újra hallottam a csatazaj visszhangjait a hátunk mögül: a kiáltások és sikolyok összekeveredtek a templomokból kiszűrődő kántálással. Rémálomnak tűnt az egész. A keskeny utcák feketesége, a fáklyák lángja, az emberkéz alkotta lavinák, a láthatatlan csapdák a lábunk alatt... Az őrült nap kísértetei ott kavarogtak a fejemben: a nyilak által szétszabdalt kék égbolt; az öböl halált ígérő, nyugodt, hideg vize; a feszülten remegő Fortex a rakparton, aki testetlen evezőket szorongatott, és döbbenten nézte Kharónt, a ladikost, aki azért jött, hogy átvigye a Sztüx folyó túloldalára.
Mintha csapdába estem volna egy éber lidércnyomásban. Aztán véletlenül a mellettem haladó Davusra néztem. A vigyorgástól fültől fülig ért a szája. Számára mindez csak egy nagy kaland volt. Megragadtam a karját.
– Davus, ha megérkezünk Pompeius hajójához, maradj le.
Davus a homlokát ráncolta.
– Kiderítettem, amit Pompeius tudni akart Numeriusról. De csak akkor mondom el neki, ha beleegyezik, hogy téged itt hagyjunk.
– Itt hagyjatok?
– Hallgass ide, Davus, és próbáld meg megérteni! Én Pompeiusszal megyek, de te nem. Csak így tudom elérni, amit akarok. Hátrahagyunk téged a mólón. Amint a hajó elindult, leveszed a páncélodat. Érted? Tartsd meg a kardodat, hogy megvédhesd magad, de vedd le a tunikád, és dobj mindent a vízbe. Semmi se maradjon rajtad, ami azt mutatja, hogy Pompeius katonája vagy. A városlakók puszta gyűlöletből megölnének, vagy Caesar emberei végeznek veled, ha előbb találnak meg.
– Maradjak itt?
Davus még mindig nem fogta fel, amit mondtam.
– Nem akarsz visszamenni Rómába? Nem akarod újra látni Dianát és a kis Aulust?
– Dehogynem.
– Akkor tedd, amit mondok! A városban egy ideig káosz fog tombolni. Te nagydarab ember vagy; senki sem köt beléd, ha nincs rá oka. Ne hívj ki magad ellen senkit. Próbálj meg belevegyülni a helyi lakosságba, legalábbis amíg nem tudod megadni magad Caesar embereinek.
– Megadni magam? De meg fognak ölni!
– Nem fognak. Caesar minden tőle telhetőt megtesz, hogy irgalmasnak lássák. Nem fognak ártani neked, amíg hajlandó vagy eldobni a kardodat, és nem állsz ellen nekik. Követeld, hogy láthasd Metót. És ha Meto már... ha valamilyen okból nincs közöttük, akkor ragaszkodj Marcus Antoniushoz, a néptribunushoz. Mondd meg neki, ki vagy. Kérd a védelmét.
– De mi lesz veled, apósom?
– Én tudok vigyázni magamra.
– Nem értem. Görögországban szállsz partra Pompeiusszal. Hogyan jutsz haza?
– Ne aggódj miattam.
– De Diana és Bethesda...
– Mondd meg nekik, hogy ne aggódjanak. Mondd meg nekik... hogy nagyon szeretem őket.
– Ez így nem jó. Veled kell mennem, hogy megvédhesselek.
– Nem! Minden azért történt, hogy kiszabadítsalak Pompeius markából, és visszajuss Rómába. Ne tedd hiábavalóvá a fáradozásaimat, Davus. Teljesítsd a kérésemet.
Hirtelen valami irdatlan robaj állított meg minket. Szemétlavina ömlött le az utcára. Egy pillanatra azt hittem, Pompeiust is összezúzta, de a Nagy Vezér átkozódva és köhögve mászott ki a törmelék alól. Valaki elindította Magius egyik barikádszerkezetét, hogy csapdába ejtsen minket.
Pompeius emberei azonnal átverekedték magukat a szeméthalmon, hogy megkeressék a bűnösöket. A visongó nevetést halálra vált sikolyok követték. A katonák négy fogollyal tértek vissza: négy fiúval. Hátratekerték a karjukat, és erősen megmarkolták a hajukat, hogy ne tudjanak elszökni. A legnagyobb annyi idős lehetett, mint Mopsus. A többiek még fiatalabbnak látszottak. Elképesztett, hogy meg tudták mozdítani a szerkezetet. Ez is Magius mérnöki tehetségét bizonyította.
Pompeius számára ekkor telt be a pohár. Odalépett a legnagyobb fiúhoz, és arcul csapta. A fiú ellenállása azonnal összeomlott. Teljesen megrémült. Vér csurgott le az orrából. Sírni kezdett, és ettől a társai is könnyekre fakadtak.
Pompeius csettintett az ujjával.
– Testőrök! Ide hozzám! Az ellenállók kivégzése nem a katonák feladata.
Davus is elindult a Nagy Vezér felé, és hiába fogtam meg a karját, kiszabadította magát. A nevét sziszegtem. Visszanézett rám, és vállat vont, jelezvén, hogy nincs más választása.
– Kössétek hátra a kezüket, és fektessétek őket a szemétre – parancsolta Pompeius.
Davus feltartotta a fáklyát, a többi testőr pedig széttépte a fiúk tunikáját, hogy annak foszlányaival kösse össze hátul a kezüket.
– Tömjétek be a szájukat – folytatta a vezér. – Nem akarok jajveszékelést hallani. Aztán vágjátok le a fejüket.
A fiúk sírása hirtelen halálsikollyá élesedett. Még több ruhát téptek le róluk, és egykettőre elnémultak.
– Itt helyben kivégezzük őket, és hátrahagyjuk a testüket példának. Hadd lássák Brundisium lakói, milyen büntetés jár azért, ha valaki elárulja a Nagy Pompeiust. Lesz idejük gondolkodni rajta a visszatérésemig.
Olyan gyorsan történt minden, hogy megint azt hittem, csak álmodom. Másodpercek alatt letépték a gyerekekről az alsóneműt is, megkötözték őket, betömték a szájukat, és nekikészülődtek a kivégzésnek. Tiro visszahúzódott az árnyékba, és lesütötte a szemét. Davus tétovázott. Pompeius észrevette.
– Davus! Te vágod le a bandavezér fejét.
Davus nagyot nyelt. Felém nézett, de gyorsan másfelé kapta a tekintetét. Átadta a fáklyát egy katonának, majd lassan előhúzta a kardját. Idegesen állt egyik lábáról a másikra.
– Nagy Vezér, ne!
Pompeius megfordult, hogy megnézze, ki kiáltott.
– Nyomozó! Tudhattam volna.
– Nagy Vezér, engedd el a kisfiúkat.
– Engedjem el? Hiszen majdnem megöltek!
– Csak tréfa volt. Ezek gyerekek, nem katonák. Szerintem azt sem tudták, hogy te vezeted ezt a csoportot.
– Annál rosszabb. Hogy nézne ez ki Rómában? A Nagy Pompeiust véletlenül megölte egy utcán garázdálkodó banda, akik csak tréfálkozni akartak. A fejükkel fizetnek ezért!
– És az hogy fog kinézni Rómában? Fiúk, szinte még gyerekek, akikre levágott fejjel találtak rá a szüleik. Ha ezek barbárok lennének a hátországból, akkor esetleg igen... de ez Itália. Akár Corfiniumban is lehetnénk. Vagy Rómában.
Pompeius beharapta az alsó ajkát. Sokáig nézett rám, legalábbis akkor hosszú időnek látszott.
– Tegyétek el a fegyvert – utasította a testőreit. – Hagyjátok a fiúkat, ahogy vannak, összekötözve és betömött szájjal. Hadd lássák az emberek, hogy elkaptuk őket, de meghagytuk az életüket. Én is tudok könyörületes lenni, nem csak Caesar. Hádészra, tűnjünk már el erről az istenverte helyről!
Davus válla megkönnyebbülten rogyott előre. Pompeius még utoljára dühösen rám nézett, aztán kinyújtotta a karját a testőrei felé, akik átsegítették a törmelékhalmon. Davus hátul maradt sereghajtónak. Segített nekem átverekedni magam a szemétkupacon. Magunk mögött hagytuk az utolsó barikádot és csapdát is. Folytattuk utunkat a kikötő felé, és egyetlen további szó sem hangzott el.

 

Amint kiértünk a városkapun, a rakpartra, az egyik katona összegyűjtötte a fáklyákat, kifutott a mólóra, és mindet bedobta a vízbe. Az öblöt is körülvették Caesar harcosai, és a fények segítségével pontosan tudták követni a mozgásunkat. A sötétség éppoly fontos volt Pompeius hadműveletéhez, mint a csend.
A mólón felsorakoztak az emberek, akik arra vártak, hogy elfoglalhassák a helyüket valamelyik hajó fedélzetén. Elsiettünk mellettük, egészen a rakpart végéig.
A földöntúli csendet hirtelen üdvrivalgás törte meg, amely valahol előttünk kezdődött, és futótűzként terjedt végig a rakparton. Először azt hittem, hogy Pompeius megérkezését vették észre, és neki szól az ujjongás. Aztán egy kiáltást hallottam.
– Átjutottak! Sikerült nekik!
Az első szállítóhajó átfurakodta magát a hullámtörők közötti szoroson, és biztonságban kijutott az öbölből a nyílt tengerre.
Árbocok nyikorgása és vitorlák dagadása közepette egymás után indultak el a hajók. Ahogy egyre közelebb értünk a rakpart végéhez, egyre tisztábban láttam a hullámtörőt. A tutajok ugyanúgy sötétségbe burkolóztak, mint a rakpart; mindössze vízszintes foltok voltak, amelyek alig magasodtak a vízfelszín fölé. Egy kevésbé éles szemű vagy tapasztalt kapitány könnyen nekik ütközhetett volna, eltévesztve a csatornát. Egy olyan világba csöppentem, amiben nem tudtam otthon érezni magam: itt a Pompeius- és Caesar-félék uralkodtak, emberek lavinákat készítettek, hegyeket mozgattak, vízre építkeztek, és még a sötétséget is fegyvernek használták fel.
A rakpart végén ott várakozott Pompeius hajója. Kisebb, karcsúbb és gyorsabb jármű volt, mint az öles szállítóhajók. A felszálló rámpát gyorsan a helyére tették, és Pompeius indult meg rajta elsőként. Összeszedtem minden bátorságom, és megpróbáltam utolérni.
– Nagy Vezér!
Egyszeriben megállt, és megfordult. Fáklyafény hiányában nem tudtam az arcáról olvasni. Csak mély árnyékokat láttam a szeme helyén. A szája vonala élesen lefelé kanyarodott a két végén.
– Hádész vigyen magával, Nyomozó! Most meg mit akarsz?
– Nagy Vezér, a vejem... Azt akarom, hogy bocsásd el a szolgálatodból. Hagyd itt.
– Miért?
– Ez az ára annak, amit el fogok mondani neked. Azt mondtad: „Ne itt, ne most.” Akkor hát a hajód fedélzetén, amikor az idő engedi. Veled megyek. De Davust itt kell hagynod.
Pompeius hallgatott. Úgy látszott, engem néz, bár nem láttam a szemét. Aztán intett a kíséretének, hogy szálljanak fel a hajóra, és visszafordult hozzám.
– Nyomozó, miért van olyan érzésem, hogy valami cselt forgatsz a fejedben?... Kieszeltél egy fortélyt, hogy helyet cserélhess a tyúkeszű vejeddel. Meghagytam az utcai patkányok életét, pedig veszélybe sodortak. Veled már nem leszek ilyen kegyes.
– Ez nem csel, Nagy Vezér. Tudom, ki ölte meg a rokonodat, és miért.
– Akkor mondd el most.
Davusra néztem, aki tanácstalanul ácsorgott, miközben a többiek hajóra szálltak. Tiro is hátra maradt, mert látni akarta, mi történik.
– Nem. Csak akkor mondom el, ha már felszedtük a horgonyt.
– Úgy érted, ha Davus már nem elérhető számomra? Nem bízol bennem, Nyomozó?
– Muszáj bíznunk egymásban, Nagy Vezér.
Pompeius felszegte a fejét.
– Különös egy alak vagy te, hogy így mersz velem beszélni. Nem bánom, szállj fel a hajóra. – Megfordult. – Te is, Tiro. Ne tátsd itt a szád! Ami téged illet, Davus, mehetsz, amerre látsz. El innen! Szedd a lábad! Meg se állj Hádészig!
Davus rám nézett. Előreléptem, benyúltam a tunikámba, és a kezébe nyomtam az erszényemet. Ő lenézett rá, és a homlokát ráncolta. Az erszény súlyos volt az ezüstérméktől. Tiro leleményességének köszönhetően alig költöttem valamit az út során. A pénz bőven elég volt ahhoz, hogy Davus biztonságban hazajuthasson.
– De apósom – suttogta –, nem adhatod nekem ezt! Szükséged lesz rá!
– Csak vedd el, Davus, és menj!
A szemembe nézett, aztán a kezében tartott erszényre, majd ismét a szemembe. Válla felemelkedett és leereszkedett: nagyot sóhajtott. Végül megfordult, még mindig tétován.
– Indulj, Davus! Most rögtön!
Ezúttal már nem nézett hátra, hanem végigsétált a rakparton, vissza a varos felé.
Tiro felszállt a hajóra. Én Pompeiusra vártam, de ő intett, hogy menjek előre. Ő szállt fel utolsónak. Felhúzták a rámpát.
Halk parancsokat lehetett hallani. A vitorlák csattogva hullámoztak. A fedélzet megmoccant alattam, és a rakpart lassan a távolba csúszott.
Visszanéztem az útra, amely a hajóig vezetett, és egy alakot véltem látni a rakparton. Valószínűleg Davus volt az. Egyedül állt a rakpart túlsó végében, háta mögött a városba vezető kapuval. Aztán a hajó irányt váltott, és elvesztettem szem elől.

 

 

XXII

Gyorsan elvesztettem szem elől Tirót és Pompeiust a sötét, zsúfolt fedélzeten. Senki sem vont kérdőre, hogy mit keresek ott. Sőt igazából észre sem vettek.
A katonákat csatarendbe állították, de nem ment minden zavartalanul, mert a harcosok izgágán szaladgáltak fel-alá, a tisztek pedig sokat veszekedtek és átkozódtak. Azok után, hogy Pompeius alaposan megtervezte és tökéletesen levezényelte a város kiürítését, ironikus fordulat lett volna, ha pont az ő hajója nem tud kijutni az öbölből, mert a gondosan kiválogatott tengerészeti tisztjei nem voltak a helyzet magaslatán.
A zűrzavar azonban csak néhány percig tartott. A katapultokat és a ballisztákat a helyükre tolták és rögzítették, aztán jókora racsnis kerekek segítségével felhúzták őket. A gyalogság kivonta a kardját, felkapta a lándzsáját, és szoros kordont vont körös-körül a mellvéd mentén, pajzsukkal egybefüggő, töretlen barikádot alkotva. Mögöttük az íjászok foglaltak helyet a magasabban fekvő pontokon. Az íjászok mellé más katonák is felsorakoztak, hogy pajzsokkal védjék őket az ellenség támadásaitól, és további nyilakat biztosítsanak számukra.
Találtam egy magasabb állóhelyet a fedélzet közepe felé. Körülöttünk félelmesen borongtak az óriás szállítóhajók a sötétben. Egyesek az öböl bejáratánál várakoztak, míg a többi mögöttük siklott a vízen. Mivel sem fények, sem egyéb jelek nem segítették őket a tájékozódásban, nyilvánvalónak látszott, hogy egy pontosan megtervezett kiürítési tervet követnek.
Az öböl akusztikája egészen összekavart. Kusza kiabálásokat és távoli csatazajt hallottam, de nem tudtam volna megmondani, melyik jön a városból, és melyik visszhangzik az öböl bejárata felől, a vízen keresztül.
Egymás után siklottak ki a hajók a hullámtörők között a nyílt tengerre. Mintha láttam volna egymásnak felelgető nyílzáporokat a hajókon lévő katonák és a hullámtörőkön lévő harcosok között, ám a sötétség és a távolság nem engedte, hogy részleteket is lássunk.
Mialatt Pompeius hajója is egyre közelebb siklott a hullámtörőhöz, hogy megkezdje vesszőfutását, megkezdődött a támadás. Mindkét hullámtörő katapultjait lángoló lövedékek hagyták el, és a közeledő hajó felé száguldottak a levegőben. A lángcsóvák fényében furcsa látvány tárult elém: Caesar emberei kétségbeesetten szedték szét a saját védelmi berendezésüket a tutajokon, lebontották a tornyokat és a korlátokat, a hulladékot pedig beszórták a vízbe.
Minden lövedék idő előtt csobbant a vízbe. Újabb gömböket gyújtottak meg és hajítottak el. Ezek sem érték el a hajót, de olyan erővel zuhantak a tengerbe, hogy hatalmas gőzfelhőket robbantottak ki. Közben a vízbe dobott törmelék egy része is lángra kapott, és zsarátnokhoz hasonlóan izzott az öböl kijáratánál.
A füst és a gőz veszélybe sodorta az előttünk haladó hajót, mert elhomályosította a kilátást a kapitány szeme előtt. Letért a helyes útvonalról, és éles szögben az északi hullámtörő felé vette az irányt. Hangos káromkodást hallottam a hátam mögül, és hátranéztem. Pompeius néhány lépéssel mögöttem állt. Engem mintha nem is vett volna észre. Teljes figyelmét a csatának szentelte.
Az előttünk haladó hajó még jobban letért a pályájáról, és ráadásul a feltámadó szél is rossz irányba sodorta. Egyenesen az északi hullámtörő csúcsa felé tartott, mígnem elkerülhetetlennek látszott az ütközés – legalábbis a mi nézőpontunkból. Hallottam, ahogy Pompeius visszafojtja a lélegzetét.
De nem történt ütközés. A hajó elsiklott a hullámtörő mellett. Egy ideig – a füst és zűrzavar miatt – úgy látszott, hogy a jármű biztonságban kihajózott a tengerre. Aztán hallottam, hogy Pompeius felnyög, és rádöbbentem az igazságra. A hajó még mindig bent volt az öbölben, és a hullámtörővel párhuzamosan vitorlázott, küszködve, hogy elkerülje az ütközést, és valahogy visszajusson az öböl nyílt vizére. Holtpontra jutott: a szél irányának változása tartotta egy helyben, a háta mögött húzódó hullámtörő ejtette csapdába, és Caesar emberei könnyedén eltalálhatták a nyilaikkal és az égő lövedékeikkel. Az ellenséges sereg olyan örömujjongást hallatott, hogy az egész öböl visszhangzott tőle.
A sebezhető hajót egy-kettőre eláraszthatták volna lángoló lövedékekkel, ám a jelek szerint Caesar sértetlenül akarta elfoglalni. Ahogy a következő pillanatban kiderült, erre is megvolt az előre eltervezett módszerük.
Scribonius odafutott Pompeiushoz.
– Imperator, nézz mögénk, vissza a város felé!
Az utolsó szállítóhajó is vitorlát bontott, ami azt jelezte, hogy Pompeius hátvédjének is sikerült biztonságban elhagynia a kikötőt, és megkezdenie a visszavonulást. Ez a tény viszont egyet jelentett azzal, hogy a város immár teljesen Caesar kezére került. A barikádok és a csapdák miatt okunk volt feltételezni, hogy még csak most verekszik át magukat az utcákon, ám a rakparton egyre szaporodtak a fáklyafények. Nemcsak hogy elfoglalták a kikötőt, hanem sokan közülük már be is ültek az ott horgonyzó halászhajókba, és vakmerően megindultak a hullámtörők felé. Egyértelműen az volt a céljuk, hogy felmásszanak a foglyul ejtett hajó fedélzetére.
Scribonius megragadta Pompeius karját.
– Imperator, forduljunk meg, és csapjunk össze velük? Elháríthatjuk a támadást, és szerezhetünk egy kis időt a hullámtörőnél ragadt hajónak.
– Nem! Nem kockáztathatjuk, hogy mi is belerohanunk a hullámtörőbe! Az a hajó elveszett. Nincs mód a megmentésére. Ha tehetném, én magam gyújtanám fel, nehogy Caesar rátegye a kezét. Haladjunk egyenesen tovább!
Scribonius visszahúzódott.
– Hogy csinálja? – kérdezte Pompeius, és öklével rácsapott az árbocra. – Hogy haladhat ilyen gyorsan? Milyen paktumot kötött Caesar az istenekkel? Egy ember nem képes ilyesmire! Még ha az átkozott városlakók át is segítették őket minden barikádon és csapdán, hogyan juthattak máris ilyen sokan a kikötőbe? És milyen őrültség vette rá őket, hogy utánunk induljanak azokban a lélekvesztőkben? Talán maga Caesar is ott van velük, és biztatja őket.
Visszanéztem a rakpartra, és elképzeltem Caesart, amint a rakpart végében áll, pontosan ott, ahol pár pillanattal korábban Pompeius állt. Vörös köpenyét cibálja a szél, az ellenfele távolodó hajóit figyeli, amelyeket elnyel a füst és a pára az öböl bejáratánál. Behunytam a szemem, és imádkoztam, hogy Meto is ott legyen Caesar mellett, épségben és biztonságban, sőt Davus is legyen velük. Reménykedtem benne, hogy minden utasításomat hűen követte. Elképzeltem, ahogy a fiam és a vejem biztonságban állnak egymás mellett a rakparton, és ez a kép erőt adott.
– Átok a fejedre, Nyomozó!
Kinyitottam a szemem, és Pompeiust láttam magam előtt. Körülöttünk lángolt és füstölt a sok törmelék a vízen, és a tűz élénken tükröződött a szemében.
– Caesar embere vagy, igaz?
Értetlenül ráztam meg a fejem.
A Nagy Vezér még dühösebb lett.
– Az a rabszolga, akit örökbe fogadtál, a drágalátos fiad, Meto... évek óta Caesar kegyeltje és lakótársa a sátorban. Te meg Caesar kéme vagy! Mindig is hozzá voltál hűséges. Valld be! Még Caesar sem tudta volna átvezetni az embereit a városon ilyen gyorsan, ha nincsenek kémei. Mióta tartod a kapcsolatot a városlakókkal? Mennyire ismerted azokat az utcai patkányokat, akik majdnem megöltek? Te bujtattad fel őket? Nem csoda, hogy az életükért könyörögtél!
– Tévedsz, Nagy Vezér. Képtelenségeket beszélsz. Kérdezd csak Tirót Ő végig velem volt az utunkon Rómából...
– Igen, sikerült rátapadnod Tiróra, mint egy piócának, és vele is a bolondját járattad! Davus! Ő volt a beépített embered, ő kémkedett neked az én táboromban. És én még mamlasznak hittem!
– Ez őrültség, Nagy Vezér.
A lángok fénye eszelősen táncolt Pompeius arcán. Fel sem ismertem volna. Mintha valami emberfeletti erő szállt volna bele a testébe: egy isten vagy egy démon, magam sem tudtam eldönteni, melyik. A hideg futkározott a hátamon.
Előttünk egyre nagyobbra tornyosultak a füstből és lángból álló felhők. Minden oldalról kiáltásokat hallottam, gúnyosakat és szitkozódóakat egyaránt. A katapultok és balliszták nyikorogtak és csattogtak, a tűzgolyók pedig úgy süvítettek felénk a levegőben, mint a sikoltozó hárpiák. Scribonius parancsokat osztogatott.
– Katapultok! Tüzet viszonozni! Íjászok! Nyilakat viszonozni!
Pompeius rám nézett, és úgy tett, mintha nem is érdekelné a körülötte zajló csetepaté.
– Nem csaptalak be, Nagy Vezér. Nem forraltunk semmit a hátad mögött. Nem vagyok Caesar embere.
Megragadta a nyakamat. A szorításában benne volt az összes indulat, ami Rómából való menekülése óta gyűlhetett benne. Elhomályosult a látásom. A vezér arca csak ködösen lebegett a szemem előtt. A fülemben zubogó véren túl minden sikoly és kiáltás kivehetetlen suttogásnak tűnt.
Az egyik tűzcsóva olyan közel csapódott be, hogy ránk fröccsent a hideg víz. Gőz és füst elegye szállt fel a hullámokról. A rikoltozó katonák megtörték a soraikat, majd sietve visszarendeződtek. Pompeius szorítása cseppet sem enyhült. Felemeltem a kezem, és küszködve megpróbáltam lefejteni az ujjait a nyakamról.
– Ha nem vagy Caesar kéme, akkor áruld el végre, hogy mi mondanivalód van! Ki ölte meg Numeriust?
Mindvégig tudtam, hogy egyszer eljön ez a perc.
Kiváltképp álmatlan éjszakákon gyakoroltam, hogy mit fogok előadni ebben a válságos pillanatban. Szinte már vártam, hogy bekövetkezzen. Súlyos volt a titok. Le akartam rakni végre. Keserű volt a szégyen, fehér ürömként rakódott a nyelvemre. Le akartam tisztítani. Csakhogy a képzeletemben mindig egy nyugodt és magasztos helyen tettem vallomást, egy zárt szobában, ahol minden fül csak az én szavaimat várja, akár egy színházban. Soha nem hittem volna, hogy egy csata káoszában kerül rá sor, ahol a halál és a sötétség vesz körül minket, és Pompeius már olyan mérges, hogy kis híján megfojt.
Alig tudtam megformálni a szavakat, annyira elszorította a torkomat.
– Én... öltem... meg.
Pont az ellenkezője történt annak, amire számítottam. Pompeius hirtelen elengedte a nyakamat, és hátralépett.
– Miért mondasz ilyet, Nyomozó? Miért hazudsz? Tudod, ki ölte meg Numeriust, vagy nem?
– Én öltem meg – suttogtam.
Nagyot nyeltem, és megdörzsöltem a nyakamat. Milyen különös, gondoltam magamban, hogy még egy olyan test fájdalmát is enyhíteni akarjuk, amelyre pár percen belül a biztos halál vár!
Amikor felszálltam Pompeius hajójára, már tudtam, hogy ott fogok meghalni, bár nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön a vég. Amikor elindultam Rómából, tudtam, hogy soha nem fogok visszatérni. Az elejétől fogva abban reménykedtem, hogy valamiképp elcserélhetem magam Davusra, és így adok valami értéket a halálomnak – azon túl, hogy elűzöm a mardosó szégyent.
Scribonius a feje fölött lengette a kardját, úgy szaladt végig a fedélzeten.
– Katapultok a hajóorrban! Lőjetek, ne várjatok a parancsomra! Íjászok! Lőjetek a hajóorr irányába!
Veszélyesen közel siklottunk a déli hullámtörőhöz – olyan közel, hogy az egyik tűzgolyó el is repült a hajó fölött, és süvítve-sikítva füstöt meg szikraesőt okádott ránk.
– Miért? – kérdezte Pompeius, és dühe helyébe lassan zavarodottság lépett. – Ha tényleg ilyet tettél, miért vallod be?
A körülöttünk gomolygó füstfátyolban Numerius kidülledő szemét és élettelen, felfúvódott arcát láttam. A csatazajnál is hangosabban hallottam Numerius anyjának remegő hangját, és Aemilia zokogását egy gyermekért, aki soha nem születhet meg.
– Hogy megszabaduljak a bűntudattól – feleltem. – A lelkiismeret-furdalástól. A bűntől.
A Nagy Vezér hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha már hallott volna ilyen érzelmekről, de neki semmiféle tapasztalata nem lenne róluk.
– Neked ugyan mi okod lett volna megölni Numeriust?
Ebben a kérdésben el volt rejtve egy másik is: elsiklott a figyelme valami fölött, ami egyébként nagyon is nyilvánvaló?
– Numerius azért jött aznap reggel a házamba, hogy megzsaroljon.
– Soha! Numerius az enyém volt. Csak nekem dolgozott.
– Numerius saját magának dolgozott! Cselszövő volt, és embereket zsarolt. Volt nála egy irat, ami egy bizonyítékként szolgált arra, hogy összeesküvők meg akarják ölni Caesart, egy paktum az összeesküvők aláírásával. A fiamé volt az első aláírás. Sőt, az iratot maga Meto vetette pergamenre. Még azt is felismertem, ahogy a nyelvtant használja.
Lesütöttem a szemem.
– A fiad? Caesar kedvence?
– Nem tudom, mikor és miért fordult szembe Caesarral. Numerius azt mondta, hogy egyéb terhelő bizonyítékai is vannak, amiket elrejtett valahová. Pénzt akart, sokkal többet, mint amennyit ki tudtam volna fizetni. Nem volt hajlandó lejjebb engedni az árat. Azt mondta, elhagyni készül Rómát. Ha nem fizetek, azonnal elküldi Caesarnak az iratot. Caesar is éppoly jól ismeri Meto kézírását, mint én magam. Azzal halálra ítéltem volna a fiamat. Egy pillanat alatt döntenem kellett.
Pompeius felhúzta a felső ajkát.
– A csavarófa a nyaka körül...
– Egy emlék egy korábbi nyomozásomból. Numerius a kertben várt, mialatt én a dolgozószobámba mentem, hogy összeszedjem a pénzt. De helyette a csavarófát vittem neki. Minerva szobra előtt állt, háttal nekem, és fütyörészve nézte az eget. Olyan öntelt volt! Azonkívül fiatal és erős. Kételkedtem benne, hogy le tudom gyűrni, de könnyebb volt, mint gondoltam volna.
Újabb lángcsóva suhant el a fejünk fölött, olyan közel, hogy összerezzentem. A felvillanó narancsos fényben egyre növekvő indulatot láttam Pompeius arcán.
– Mi történt az irattal, amit neked mutatott?
– Bevittem a dolgozószobámba, és elégettem a szénserpenyőben. Akkor ment ki Davus a kertbe, és találta meg a holttestet.
– Ezek szerint Davus tudta az igazságot? Mindvégig?
– Nem! Semmit sem mondtam neki a zsarolásról, és a gyilkosságról sem. Senkinek nem mondtam el, még a feleségemnek és a lányomnak sem. Meg akartam óvni őket. Ha tudták volna, és te megsejted... De nem ez volt az igazi ok, amiért hallgattam. Szégyelltem. Bűntudatom volt...
Ott hevertem csupaszon a Nagy Vezér előtt. Hogyan is várhattam volna egy Pompeiustól, hogy megértsen? Százával vagy ezrével ölni az embereket a csatában dicső dolognak számított, amely tetszett az isteneknek. Egyetlen ember megölése viszont gyilkosság volt, súlyos bűntett az égiekkel szemben.
Korábban is öltem már embert, de csak kétségbeesésemben, önvédelemből, amikor nem maradt más választásom: vagy én élek tovább, vagy a másik. Soha nem öltem hátulról. Soha nem öltem hidegvérrel. Amikor végeztem Numeriusszal, bennem is meghalt valami.
Titkon mindig jobbnak tartottam magam másoknál. Az olyan emberek, mint Pompeius, Caesar vagy Cicero, bizonyára lenéztek és kinevettek volna az önhittségemért, de engem mindig büszkeséggel és biztonságérzettel töltött el a tudat, hogy bár ők a gazdagabbak, erősebbek és előkelőbbek, mégis én vagyok a jobb ember. Gordianus rabszolgákat szabadított fel, hogy örökbe fogadja őket. Gordianus fölötte áll azoknak a mohó és alantas szenvedélyeknek, amik még a „legnemesebb” rómaiakat is véres szájú ragadozóvá változtatják a bíróságokon. Gordianus nem csal és nem lop, és csupán elvétve hazudik. Gordianus egy csalhatatlan belső igazságérzettől vezérelve különbözteti meg a jót a hamistól, mégis együtt tud érezni azokkal, akik beszennyeződtek. Gordianus soha nem gyilkolna. Ahogy Pompeius mondta, ez nem az ő stílusa.
De Gordianus mégis ezt tette: kiszorította az utolsó szuszt is egy emberből a saját kertjében.
Ezzel eljátszottam azt, ami megkülönböztetett másoktól: kiestem az istenek kegyéből. Már abban a pillanatban éreztem, amikor Numerius holtan rogyott össze a lábam előtt. A nap visszahúzódott egy felhő mögé. A világ hidegebb és sötétebb lett.
Az a pillanat egyenesen és elkerülhetetlenül vezetett el eddig a pillanatig. Felkészültem arra, amit a bűnöm és a vallomásom előidéz. Rábíztam magam a Párkákra.
Davus megmenekült. Metót élve és épségben viszontláttam. Bethesda, Diana, Eco és a gyermekeik mind biztonságban voltak, már amennyire bárki is biztonságban lehetett egy ilyen szilánkokra tört világban. Ha igaz, hogy Numerius további terhelő bizonyítékokat rejtett el, csak azt az egyet sajnáltam, hogy Meto érdekében nem sikerült idejében megtalálnom és megsemmisítenem őket.
Számtalanszor elképzeltem, hogy miként vallom be a bűnömet, és mi következik azután. Magam elé képzeltem Pompeiust, amint hívja a csatlósait, hogy szabaduljanak meg tőlem, vigyenek el a szeme elől. Ám azt sohasem képzeltem volna, hogy fenevadként rám veti magát, és a kezével szinte széttépi az arcomat. Eltakartam a szemem. Pompeius marokra fogta a hajam, és nekicsapta a fejemet az árbocnak. Csengett a fülem. Vér ízét éreztem a számban. A fedélzetre lökött, és ordítva rugdosni kezdett.
Valahogy sikerült feltápászkodnom. Vakon rohantam, elbotlottam az összetekert kötelekben, hideg páncélokba ütköztem, nyilakkal és lándzsákkal hasítottam fel az arcomat, a karomat és a vállamat. Döbbent arcok néztek rám a tengervíz páráján és a füstfelhőkön keresztül. Nem tőlem rémültek meg, hanem a tébolyult vadállattól, aki üldözőbe vett. A hajó összes utasának hajszálon múlt az élete, ki voltunk szolgáltatva Mars kénye-kedvének. A katonák idegesek lettek, amikor meglátták, hogy ebben a szorult helyzetben a vezérükből kiveszett minden tartás, és eszelősen tombol.
Újabb tűzgolyó repült át a hajó fölött. Súrolta a fővitorlát, és meggyújtotta a tetejét. A harcosokat a csüggedés kerülgette. Scribonius üvöltözött.
– Vágjátok le! Vágjátok le!
Többen elindultak felfelé az árbocon, villogó tőrrel a foguk között.
Kezek ragadták meg a vállamat. Összerándultam, aztán rájöttem, hogy csak Tiro az.
– Gordianus, mit műveltél? Mit mondtál neki?
A fejünk fölött ugráló lángok izgága fényében megpillantottam Pompeiust is, akit alig ötlépésnyi távolság választott el tőlem. Arckifejezése láttán a vér is megfagyott az ereimben. Még egy pillanat, és olyan közel lesz, hogy meglátom magam a szemében. Egy halott embert fogok benne látni.
Kitéptem magam Tiro szorításából, és továbbfutottam. Hirtelen mintha szárnyam nőtt volna. Nincs más magyarázat arra, hogyan szökkentem át a hajó mellvédje mentén szoros sorfalat álló katonák feje fölött. Egy darabig azt hittem, hogy túl rövid lesz az ugrás, és felnyársalom magam a lándzsáikra. Az egyik fegyver fel is hasította a lábszáramat; egészen a csontig hatolt. Felüvöltöttem a fájdalomtól. A következő pillanatban arccal a vízbe csobbantam. Olyan hideg volt, hogy a szívemet is megdermesztette, és az ajkaim között is megfagyott a sikoly.
Egy erőteljes áramlat magába szippantott, és mélyen a felszín alá húzott. Ez tehát a vég. Nem Mars, hanem Neptunus ragad magával. A víz tisztít meg a bűnömtől, nem a tűz.
Iszonyú gyötrelmeket okozott a hideg. Végtelen volt a sötétség. Az áramlat ide-oda dobálta a testemet. Szinte játszott velem, mintha azt akarná bizonygatni, hogy nincs hatalmam ellene. Elvesztettem minden irányérzékemet. Kisvártatva döbbenten észleltem a fejem fölött sziporkázó fényeket. Mintha sárga lángokból álló lepedőt terítettek volna a vízfelszínre. Vajon az áramlat egészen a tengerfenékig vonszolt magával, ahol egy repedésen keresztül Hádészba lehet jutni? Lehetetlennek tartottam, mert egy sejtelem azt súgta, hogy felfelé haladok, és nem lefelé. A fagyos hullámok egyre közelebb sodortak a lángokhoz, mígnem végül már az arcomon éreztem az égő törmelék forróságát.
Neptunus rám unt, és kiengedett a markából. Megperzselt, fullasztó térbe bukkantam ki, és kétségbeesetten szívtam be az izzó, ritkás levegőt.
A víz és a tűz tehát egyszerre fogja megtisztítani bűnös lelkemet.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Dionüszosz

 

XXIII

Davus az ágyam mellett ült egy széken, előregörnyedve a kezére támasztotta az állát, és megfeszítetten figyelt. Kíváncsi voltam, miféle egyszerű gondolatok suhannak át a fején.
– Beszélj! – mondtam neki.
Már ez az egy szó is szörnyű kínt okozott. Olvadt ólom gyöngyei gurultak szét a torkomban. Iszonyú köhögésroham kerülgetett, de igyekeztem leküzdeni. A köhögés kimondhatatlan gyötrelmet okozott volna. Inkább nyeltem egy nagyot. Ez is szenvedést jelentett, de még elviselhető volt.
Davus felemelte a fejét, és összevonta a szemöldökét.
– Csak arra gondoltam, apósom, hogy mennyivel jobban néztél ki, amikor még volt szemöldököd.
Miközben ide-oda sodródtam az éberség és az eszméletlenség határmezsgyéjén, egy kis csiszolt ezüsttükröt vettem észre az egyik falon. Egyéb dísze nem volt a szobának. Még nem kértem meg Davust, hogy vegye le, hadd vessek egy pillantást magamra. Talán jobb is volt így.
Behunytam a szemem, és visszazuhantam a tudatlanságba.

 

Amikor ismét kinyitottam a szemem, Davus pontosan ugyanolyan pózban ült mellettem. Az orromon keresztül vettem levegőt. Az arcomban lévő üregekben mintha temérdek gennyes hólyag nőtt volna. Mégis, kevésbé volt fájdalmas orron keresztül lélegezni.
– Mennyi idő...
Davus figyelmesen kapta fel a fejét.
– ...telt el azóta, hogy legutóbb... felébredtem? – nyögtem ki.
A beszéd kínja könnyeket csalt a szemembe. De mintha hajszálnyival csökkent volna a fájdalom.
– Tegnap ébredtél fel utoljára. Annyit mondtál: „Beszélj!” Ez volt a legtöbb, amit kiejtettél a szádon, amióta kihúztak az öbölből.
– Mikor... volt az?
Davus az ujjain számolt.
– Egy... kettő... három napja.
Három nap eltelt, és én nem emlékeztem semmire, még álmokra sem. Semmire! Kivéve...
Végtelen víz, fekete és hideg. Lángok. Füst. Egy lebegő deszka. Süvöltöző tűzgolyók a magasban. Megperzselődött haj és égő hús szaga. Sikoltozó emberek. Hirtelen ütközés. Egyenetlen szélű sziklák a víz alatt. Egy kis pihenő, félig a vízben, félig kint. Az ég is végtelen, fekete és hideg odafent, de csillagok pettyezik, amelyek minden alkalommal egyre ragyogóbban világítanak, amikor magamhoz térek a görcsös alvásból – vasszürke, aztán sápadt kék, majd osztrigarózsaszín. Karok emelnek fel.
– Semmi értelme – mondja valaki. – Minek vesződünk vele? Nem a mieink közül való.
– Az a nagydarab ismeri. És a nagydarabnak ezüst van az erszényében.
Vászonba bújtatnak. Feltesznek egy szekérre. Más testek is vannak a szekéren – élők vagy holtak? Davus fölém hajol, lefelé néz, az arca szinte felismerhetetlen. Soha nem láttam sírni korábban. Buckás, hepehupás úton zötykölődünk, aztán végre megpihenhetek egy elképzelhetetlenül puha ágyon, egy hűvös, homályos, csendes szobában. Egy asszony hangját hallom: Ha bármi másra szükséged van... Egy másik hang: Jó lenne valami ennivaló. Davus válaszolt. Én is éreztem éhséget, de túl gyenge voltam a beszédhez, és amikor behozták az ételt, a sült hús szagára majdnem felfordult a gyomrom.
Mire emlékezhettem még? Pompeius dühtől eltorzult arcára. Tiro riadt és összezavart ábrázatára. Megpróbáltam elhessegetni ezeket a képeket, és másokat magam elé képzelni. Bethesdát... Dianát...
– Meto – szólaltam meg.
– Nem Meto, én vagyok az.
Davus félreértett, és mosolyogva hajolt fölém.
Megráztam a fejem.
– De hol...
– Ó! – Davus most már felfogta. – Caesarral van. Visszafelé tartanak Rómába.
– Mikor...?
– Egy nappal azután indultak, hogy Pompeius elmenekült. Caesar tartott egy beszédet a városi forumon, megköszönte a polgároknak a segítséget, hátrahagyott egy helyőrséget, és északnak indult a Via Appián. Meto is vele ment. Három nappal ezelőtt.
– Te találkoztál Metóval?
– Ó, igen. Elmeséljem? Végig bírod hallgatni?
Bólintottam.
– Jól van. Nos, miután otthagytalak a rakparton, egy félóra sem telt bele, és már bele is botlottam Metóba. Nem volt nehéz, mivel nem tágít Caesar mellől. Az a vörös köpeny eltéveszthetetlen! Azon az utcán találkoztam velük, ahol Pompeiusszal menekültünk. Épp a főteret hagyták el. Caesar testőrei meg akartak ölni, de úgy tettem, ahogy mondtad: eldobtam a kardomat. Meto örült, hogy lát. Elmeséltem neki, hogy te elmentél Pompeiusszal. Caesar nagyon sietett, hogy időben odaérjen a kikötőbe. Megmutattam nekik, hogy kell kikerülni a csapdákat. Pont akkor értünk a mólóra, amikor Pompeius utolsó hajója is elindult.
– A rakpart végén állva felismertem Pompeius hajóját, ami akkor épp az öböl kijárata felé vitorlázott. Megmutattam Metónak is. Ő pedig Caesarnak. Láttuk, ahogy besiklik a többi hajó közé. Egy ideig úgy látszott, hogy nagy bajba kerül, mert egyenesen a déli hullámtörő felé tartott. Neptunushoz imádkoztam érted. A sötétség és a füst miatt nem sokat lehetett látni... de megesküdtem volna rá, hogy láttam, amint valaki leugrik a fedélzetről! Meto nem látta. Sőt a többiek sem. Azt mondták, képzelődöm, mert abból a távolságból senki sem láthat ilyesmit. De én biztos voltam benne. Kérsz vizet?
Bólintottam. Davus hozott egy vizeskancsót, és teletöltött egy agyagpoharat. Elvettem tőle. Vágások és égésfoltok tarkították a kezemet, de nem bénult le. A nyelés sem okozott olyan gyötrelmeket, mint ahogy gondoltam. Korogni kezdett a gyomrom.
– Éhes vagyok – közöltem.
Davus bólintott.
– Megmondom a szakácsnak, hogy készítsen neked valami könnyűt, talán egy kis hideg zabkását. Elég jól főznek itt. Ennyi pénzért el is várja az ember. Azt mondják, ez a legjobb fogadó Brundisiumban. De nekem túl sok a tengeri herkentyű.
Intettem neki, hogy folytassa a történetet.
– Hol is tartottam? Ja igen: Pompeius hajójánál. Végül sikerült átjutnia a hullámtörők között, de csak hajszál híján menekült meg. Látnod kellett volna Caesar arcát. Azt hitte, sikerült elkapnia a Nagy Vezért. Olyan volt, mint a macska, ami a madarat figyeli. De aztán Pompeius hajója kisiklott az öbölből, olyan puhán, ahogy a bárány gyapján siklik a kéz. A többi hajó is sikerrel járt, leszámítva azokat, amik nekirohantak a hullámtörőnek. Caesar csónakokon embereket küldött utánuk, hogy másszanak fel a fedélzetre, és fogják el a legénységet. Micsoda éjszaka volt!... Minden őrülten kavargott, de Meto mindig ott volt a káosz közepén. – Davus a homlokát ráncolta. – Nem volt annyira feldúlt, mint képzelnéd... Pedig te elhajóztál Pompeiusszal. Olyan arcot vágott... tudod, amikor fogalmad sincs, mit érez vagy mit gondol... legalábbis én nem tudtam... Azt mondta, hogy talán így van jól. Te elhajóztál Pompeiusszal és Tiróval.
– Megkérdezte, nem megyek-e vissza vele Rómába, mert ha igen, akkor csukva kell tartanom a számat. Nem akarta, hogy Caesar vagy Antonius megtudja, hogy elmentél Pompeiusszal. Még nem. Szerintem rossz fényt vetett volna rá, hogy az apja az ellenséggel együtt menekül. Megmutattam neki az erszényt, amit tőled kaptam, és azt válaszoltam, hogy nincs szükségem a segítségére a hazajutáshoz. Azt hiszem, örült, hogy megszabadult tőlem. Ennyi történt. Másnap, miután Caesar megtartotta a beszédét a helyi forumon, útnak indult. Nem is bántam. Amúgy is körül akartam egy kicsit nézni a városban.
Ismét belekortyoltam a vízbe.
– Miért?
– Mert biztos voltam benne, hogy valaki leugrott Pompeius hajójáról... vagy lelökték.
– És úgy vélted, én lehettem az. Miért?
– Csak egy megérzés volt. Nem tudom megmagyarázni. Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Ahogy odaadtad nekem azt a pénzt. Ahogy elbúcsúztál tőlem, mintha soha többé nem jönnél vissza. – Megrázta a fejét. – Meg kellett bizonyosodnom róla. Miután Caesar és Meto elmentek, körbe akartam járni az egész öblöt, a déli hullámtörőnél kezdve, mivel Pompeius hajója majdnem annak ment neki. Caesar helyőrsége figyelte a partra kisodródó testeket, nehogy valaki fosztogasson. Többnyire halottak kerültek elő. Némelyikben nyíl is volt. Mások szörnyen összeégtek. Hogy őszinte legyek... Amikor megláttalak, halottnak hittelek. Amikor közelebb mentem, és te kinyitottad a szemed...
Rekedtté vált a hangja. Lesütötte a szemét.
Bólintottam.
– Szóval Meto nem tudja.
– Nem. Azt hiszi, Pompeiusszal vagy. Micsoda meglepetés lesz, amikor visszaérünk Rómába, és megpillant téged! Talán addigra a szemöldököd is visszanő.

 

A hideg zabkása, amit a konyhából küldtek fel, csillapítólag hatott a torkomra. Teljesen kiéheztem, ám Davus ügyelt rá, nehogy hirtelen túl sokat egyek.
Végül összeszedtem a bátorságom, és megkértem, hogy hozza oda nekem a tükröt.
Nem volt annyira kétségbeejtő a látvány, mint amennyire félelmetesnek jósoltam. A szemöldököm valóban leperzselődött, ami előnytelenül változtatta meg az arcomat, de komoly sérülés nem ért, és nem is égtem meg súlyosan. Több tengervizet, füstöt és forró párát nyeltem, mint amennyi egészséges egy ember számára, és temérdek vágás, égésfolt, hólyag és horzsolás borított (kiváltképp a torkomnál, ahol Pompeius megszorongatott). A lábszáramon egy csúnya, gennyes seb keletkezett: felhasította a lándzsa, amikor leugrottam Pompeius hajójáról. Magamonkívül voltam a láztól, amikor Davus rám talált, ám miután csillapodott a láz, felgyorsult a gyógyulásom is.
Sokan a helyemben biztosan azt gondolták volna, hogy valami isteni beavatkozás mentett meg, és azért élhetek tovább, mert az égiek személyre szabott küldetéssel bíznak meg. Én inkább aprócska pontynak éreztem magam, aki kicsúszott a nagy Neptunus hálójából is, vagy akár egy ázott kis gallyacskának, amit beledobtak Hádész szénserpenyőjébe, de csak sistergett, nem gyulladt meg.

 

Alig vártam, hogy visszaérjek Rómába. Még jobban vártam, hogy végre találkozzam Metóval. Caesar táborában nem beszélhettünk őszintén. Sok mindent meg akartam mondani neki, és meg akartam kérdezni tőle.
Tartózkodtunk attól a rövidített útvonaltól, amit Tiro mutatott, és inkább Caesar nyomában, a Via Appián indultunk el. A hadvezér serege szinte lehetetlennek tűnő iramban haladt, főképp a létszámukat tekintve. Egy idő után rájöttem, hogy akárhogy igyekszünk, nem tudunk lépést tartani velük, még kevésbé beérni őket. Meg kell várnom, hogy Rómába érjünk, és csak azután van esélyem Metóval találkozni.
Ahogy a Via Appián haladtunk, pár nappal lemaradva Caesar mögött, azt tapasztaltuk, hogy a városok tavernáiban, piacain és istállóiban csak róla beszélnek, semmi másról. Bárhol jelent is meg, a lakosok kitörő örömmel és hálával fogadták. A helyi magiszterek hűséget esküdtek Caesar ügyének. Ha voltak még olyanok, akik Pompeius pártján álltak, most befogták a szájukat.
Utunkat enyhe időjárás kísérte. Beneventumnál ismét felszökött a lázam, így egy napot pihennünk kellett, de egyébiránt viszonylag gyorsan haladtunk. A Porta Capenán keresztül léptünk be Rómába, aprilis ötödik napján, alkonyatkor.
Diana elsírta magát, amikor meglátta Davust. Bethesda elsírta magát, amikor meglátott engem. Mopsus és Androcles nem sírtak, csak kacarásztak az örömtől. Meto csak egyszer látogatta meg a családot, egy nappal azután, hogy megérkezett a városba. Megmondta nekik, hogy Davus útban van Rómába, én viszont elhajóztam Dyrrhakhionba Pompeiusszal. A hazatérésem mindenki számára váratlan volt, akit érdekelt a sorsom, beleértve engem is, és annál nagyobb boldogságot okozott.
Egy ember eltűnt a házból, de senki sem hiányolta, leszámítva talán a két rabszolgafiút. Meto megparancsolta Cicatrixnak, a testőrnek, akit a Nagy Vezér helyezett el a házamban, hogy távozzon, és soha ne térjen vissza. Mivel a gazdája a tenger túlsó partján volt, Rómát pedig Caesar hajtotta igába, a rabszolga alázatosan engedelmeskedett, és örült, hogy a feje a nyakán maradt. Senki sem tudta, hova ment.
Eco eljött hozzánk aznap este a családjával. A zajos lakoma után visszavonultunk a dolgozószobámba, és sokáig fent maradtunk, vizezett bort kortyolgatva. Attól féltem, hogy faggatózni fog arról, miként sikerült visszahoznom Davust, és kiszabadulnom Pompeius karmai közül, de akárcsak a família többi tagja, ő is azt feltételezte, hogy valami cselt vetettem be. Egyelőre úgy döntöttem, titokban tartom az igazságot Numerius haláláról és Meto árulásáról.
Eco értesített a Forumon hallható legújabb pletykákról. A Pompeius meneküléséről és Caesar érkezéséről szóló hírek egyaránt keltettek rémületet és ébresztettek örömöt a városlakókban. Caesar összehívta a szenátust, legalábbis azt, ami maradt belőle, aprilis első napjára. Sokan próbálták kitalálni, mi lehetett Caesar követelése, és hogy felelhetett rá a szenátus, de mindenki tudta, hogy azok a szenátorok, akik érdemben felszólalhattak volna Caesarral szemben, már rég elhagyták Rómát.
Újra meg újra szárnyra kapott a híresztelés, hogy Caesar a Forumon fogja megszólítani a polgári lakosságot, de mindeddig ez még nem történt meg. Lehet, hogy ellenséges fogadtatástól, sőt, talán zendüléstől tartott. A zúgolódás akkor kezdődött, amikor Caesar betört Saturnus templomának szent kincstárába, amely az idegen megszállók elleni biztonságot nyújtotta a népnek. Az arany- és ezüstrudakból álló irdatlan halmokat arra az esetre tették félre, ha barbárok rohannák le az országot, de emberemlékezet óta nem jött el olyan pillanat, hogy szükség legyen rájuk. A menekülő konzulok sokat veszekedtek azon, hogy kinyissák-e, később azonban úgy döntöttek, hogy érintetlenül hagyják. Caesar közönséges tolvajként ürítette ki. Érvelése így hangzott: „A szent kincstárat azért hozták létre őseink, hogy védelmet nyújtson egy esetleges gall támadással szemben. Mivel személyesen számoltam fel minden ilyen irányú fenyegetést azzal, hogy leigáztam Galliát, most magamhoz veszem az aranyat.” Metellus néptribunus megpróbálta elejét venni a törvényszegő fosztogatásnak. Saját testével állta el a lepecsételt bejáratot. Caesar azt mondta neki: „Megöletlek, Metellus, ha muszáj. Hidd el, a megöléssel való fenyegetőzés sokkal nagyobb kínt okoz nekem, mint maga a kivégzés.” Metellus eloldalgott.
Caesar kirabolta a megszentelt kincstárat. Életveszélyesen megfenyegetett egy néptribunust, aki a kötelességét teljesítette. Nyilvánvaló volt az üzenete minden rákövetkező kijelentésének is a Pompeiusszal való tárgyalásról és az alkotmány helyreállításáról: készen állt rá, hogy eltörölje az összes törvényt, ami hátráltatja, és megöljön mindenkit, aki szembeszáll vele.
Mi lett Ciceróval? A Róma felé vezető úton Caesar látogatást tett nála Formiae-ben. Megkérte, hogy térjen vissza a városba, és vegyen részt a szenátus munkájában. Cicero finoman visszautasította, mondván, hogy a szülővárosába, Arpinumba kell mennie, ahol a fia megkésett tógaceremóniáját tartják. Caesar most az egyszer eltűrte Cicero semlegességét. Vajon Pompeius is ilyen megértő lesz, ha esetleg tűzzel-vassal tér vissza Itáliába? Szegény Cicero olyan volt, mint a nyúl Aiszóposz meséjében, csapdába esve az oroszlán és a róka között.
– Mi van a fivéreddel, Metóval? – kérdeztem. – Úgy hallottam, egy nappal Caesar érkezése után meglátogatta a családot.
– Az volt az egyetlen alkalom, hogy bármelyikünk is látta – felelte Eco. – Gondolom, túl sok dolga van, nem hagyhatja ott Caesart. Bármelyik nap továbbindulhatnak, ha hinni lehet a pletykáknak. Caesar Antoniusra hagyja Itália felügyeletét, és Hispániába megy, hogy Pompeius légióit is legyőzze.
Megráztam a fejem.
– Muszáj találkoznom Metóval, mielőtt elmegy.
– Persze, papa, megértem. Caesar és az emberei a Regiában, a pontifex házában szállásolták el magukat, a Forum közepén. Pontifex Maximusként amúgy is az a hivatalos lakóhelye. Holnap majd lesétálunk oda ketten. Én is ott akarok lenni, hogy lássam Meto arcát... Ő is ugyanúgy meg fog lepődni, hogy viszontlát téged, ahogy mi meglepődtünk!
– Nem, egyedül akarok beszélni Metóval, egy olyan helyen, ahol négyszemközt maradhatunk. – Kis ideig rágódtam a dilemmán, aztán eszembe jutott valami. – Ma éjjel küldök neki egy üzenetet. Megkérem, hogy találkozzon velem holnap.
– Ahogy gondolod. – Eco egy íróvesszőért és egy viasztábláért nyúlt. – Diktáld, és én majd leírom neked.
– Nem, én akarom leírni.
Eco csodálkozva nézett rám, de átadta az íróeszközöket. Ezt írtam:

 

„Gordianus Metónak az apjától:

Drága fiam!
Visszatértem Rómába. Jól vagyok. Biztos kíváncsi vagy rá, hol kódorogtam eddig legalább annyira, amennyire én kíváncsi vagyok a te utadra. Találkozzunk holnap délben a Parázna Kocsmában.”

* * *

Lecsuktam a viasztábla fafedelét, összekötöttem a szalagot, aztán viasszal pecsétet nyomtam rá. Átnyújtottam Ecónak.
– Gondoskodj róla, kérlek, hogy valamelyik rabszolga elvigye. Olyan fáradt vagyok, hogy egy percig sem bírom tovább nyitva tartani a szemem.
– Természetesen, papa.
Eco ránézett a lepecsételt levélre, összevonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést.

 

 

XXIV

Az utcát megtöltő verőfény után szinte vakon botorkáltam a Parázna Kocsmában. A természetellenes sötétség, amit csak a lámpások narancsos fénye szelídített meg itt-ott, kényelmetlen érzetet keltett bennem, ami gyorsan és megmagyarázhatatlanul kétségbeeséssé fokozódott. Majdnem visszamenekültem az utcára, míg végül rájöttem, mit idézett fel a fogadó belső tere: a hideg, borongós vizet, rajta az égő törmelékkel Brundisiumnál. Nagy levegőt vettem, megpróbáltam viszonozni a kocsmatulajdonos hízelgő mosolyát, és átmentem a helyiség túlsó végébe. Közben jó néhány kemény fapadba beleütöttem a térdem. A kocsma szinte teljesen kiürült, leszámítva pár némaságba burkolózott törzsvendéget, akik a poharuk fölé görnyedve ittak egymagukban.
Megtaláltam a terem túlsó végében az egyik sarokba épített padot. Ott ültem akkor is, amikor utoljára Tiróval együtt vendégeskedtem a kocsmában. Ha hinni lehet a fogadósnak és Tirónak, Numerius Pompeiusnak is ez volt a kedvenc helye, amikor ködös üzleteit bonyolította. „Úgy nevezte, az ő kis sarka” – világosított fel Tiro.
Vajon Numerius szelleme ott bolyongott a Parázna Kocsma árnyai között? Az utolsó látogatásom alkalmával belém hasított a feszültség, amikor elfoglaltam a helyet, ahol Numerius is annyiszor ült és szövögette az ármányait. Most nem éreztem semmit. Rájöttem, hogy nem láttam az arcát álmaimban, mi több, nem is jutott eszembe, amióta megtettem a vallomásom Pompeiusnak, és a halált várva levetettem magam a hajójáról. Numerius meggyilkolásával szertefoszlottak az erkölcsi felsőbbrendűségről alkotott képzeteim. Brundisiumnál a bűntudatom is elcsendesült. Nem voltam büszke arra, amit tettem. Nem is akartam letagadni. Mind az álszentségtől, mind az önvádtól megszabadultam. Olyan voltam, mint egy istenek nélküli ember, aki többé nem biztos abban, mit érez, mit gondol, mit hisz, vagy hova tartozik a világmindenség rendjében.
A köztéri napóra szerint, ami nem messze volt a kocsma bejáratától, kissé korán érkeztem. A katonai kiképzés megtette a hatását Metóra: ő pontosan jött. Az ő szeme fiatalabb volt az enyémnél, és könnyebben hozzászokott a sötéthez. Csak egy-két pillanatig nézelődött, aztán meg is talált, és úgy jött az asztalomhoz, hogy egyetlen padnak sem ütközött neki.
Nehezen olvastam az arcáról a félhomályban, de volt valami merevség és nyugtalanság a viselkedésében. Mielőtt egy szót is szólhattunk volna, megjelent a vendéglátónk. Két pohárral kértem a legjobb borából. Meto tiltakozott mondván, hogy soha nem iszik bort ilyen korai órán. Megkértem a fogadóst hogy vizet is hozzon.
Meto elmosolyodott.
– Ez már szokásoddá vált, papa. Ott bukkansz fel, ahol a legkevésbé számítanak rád. Legutóbb még azt hallottam, hogy...
– Dyrrhakhionba tartok Pompeius hajóján. Davus azt mondta, hogy nem zaklatott fel különösebben a hír.
– Nem mondható igazságos cserének, ha engem kérdezel... Te vetted át Davus helyét. Nem is értettem, mi volt a célod. Pompeius egyik rokonát megölték, és ő a becsületed sarokba szorításával rád parancsolt, hogy találd meg a gyilkost. Davust amolyan biztosítékként vitte magával. – Megcsóválta a fejét. – Milyen szörnyen kicsinyes ez a Nagy Vezér! Biztos elment a józan esze.
– Ez kicsit bonyolultabb kérdés, Meto. Nem mondta meg neked Davus, hogy mi volt a neve Pompeius meggyilkolt rokonának?
– Nem.
– Egy Numerius Pompeius nevű ifjú volt. – Még a homályban is jól láttam, hogy Meto arcán az összes vonás megfeszül. – Mond neked valamit ez a név?
– Talán.
A fogadós két pohár bort hozott, és egy korsó vizet.
– Meto, egy nappal azelőtt, hogy Pompeius elmenekült Rómából, Numerius eljött az én házamba. Egy iratot mutatott nekem, amolyan megállapodást, amit te magad írtál le, a saját fogalmazásoddal. Azonnal felismertem. Te is aláírtad, meg még egypáran. Tudnod kell, hogy miről beszélek.
Meto körbefuttatta az ujját a pohara peremén.
– Ez az irat Numeriusnál volt?
– Igen.
– Mi lett vele?
– Elégettem.
– De hogyan...
– Elvettem tőle. Zsarolni próbált, Meto. Megfenyegetett, hogy elküldi az iratot Caesarnak. Le akart leplezni előtte, el akarta árulni neki, hogy te is részt veszel a gyilkos összeesküvésben.
Meto úgy fordította el az arcát, hogy árnyék essen a szemére, de tisztán láttam a szája kemény vonalát, és a sebhelyet, amit Pistoriánál szerzett.
– És Numeriust megölték?
– Nem hagyta el élve a házamat.
– Te...
– Érted tettem, Meto.
Megereszkedett a válla. Szorongva fészkelődött a padon. Felemelte, és kiürítette a poharát. Megráztam a fejem.
– Papa, soha nem hittem volna...
– Numerius azt mondta, egyéb iratai is vannak, további terhelő bizonyítékok, szintén a te írásoddal. Igazat beszélt? Voltak még ilyen pergamenek?
– Papa...
– Válaszolj.
Megtörölte a száját.
– Igen.
– Meto, Meto! Hogy lehettél ilyen gondatlan? Hogy engedhetted, hogy ilyen iratok kerüljenek egy senkiházi gazember kezébe? Numerius azt mondta, eldugta őket valahol. Keresgéltem, kutattam, meg akartam őket semmisíteni, de nem találtam semmit. – Sóhajtottam. – Mi lett ebből az összeesküvésből, Meto? A többieknek inába szállt a bátorsága? Tudom, hogy te nem futamodnál meg; te nagyon bátor vagy. Úgy alakultak a körülmények, hogy lehetetlen véghezvinni? Vagy még mindig tervezitek? Esetleg azóta megváltoztak az érzéseid?
Nem válaszolt.
– Miért fordultál szembe vele ennyi év után, Meto? Végül megláttad, hogy milyen is valójában? Az olyan emberek, mint Caesar és Pompeius... nem hősök, Meto. Szörnyetegek. „Tisztességnek” nevezik a mohóságukat és a törtetésüket, és akár az egész világot szétzúzzák, csak hogy megmaradjon ez az úgynevezett tisztességük. – Felmordultam. – De ki vagyok én, hogy bíráljam őket? Minden ember a kötelességét teszi, hogy megvédje a helyét a világban. Mi különbség van egész falvak vagy seregek lemészárlása és egyetlen ember megölése között? Caesar hajtóereje és az enyém csak a mértékükben különböznek. Mindkét esetben ártatlanokon csapódik le az összes következmény és szenvedés.
– Papa...
– Talán túl közel kerültél hozzá, Meto. A meghittségből gyakran fakad keserűség. Az emberek azt suttogják, hogy te és ő... Megbántott valamivel? Ezért fordultál szembe vele? Kiábrándultál, ahogy egy szerető szokott?
– Papa, nem erről van szó.
– Akkor mondd el, miről.
Megrázta a fejét.
– Nem tudom elmagyarázni.
– Nem számít. Csak az számít, hogy amíg Caesar él, és ezek az iratok léteznek valahol, rettentő veszélyben vagy. Ha valaki megtalálja őket, és felhívja rájuk a figyelmet...
– Papa, mi történt Pompeius hajóján, a brundisiumi öbölben?
– Úgy történt, ahogy Davus elmondta neked. Kiváltottam őt azzal, hogy megmondtam Pompeiusnak: tudom, ki ölte meg a rokonát. Ő már az öbölben rám parancsolt, hogy beszéljek, még mielőtt túljutottunk volna a veszélyes szakaszon. Ezért elmondtam, bevallottam neki mindent. Olyan lett, mint egy dühöngő állat. Már a felszálláskor úgy éreztem, hogy soha többé nem hagyom el élve a hajót, Meto. De sikerült leugranom a fedélzetről, és valahogy megmenekültem. Davus talált rám másnap.
– Hála ezért az isteneknek, papa! – Hosszasan szívta be a levegőt. – Azt mondod, mindent bevallottál Pompeiusnak. Azt is tudja, hogy összeesküvés készül Caesar ellen?
– Igen.
– Azt is, hogy én is benne vagyok?
– Igen.
– Hitt neked?
– Eleinte nem. De később igen.
Meto sokáig hallgatott.
– Mindenekelőtt tudnod kell, papa, hogy soha nem akartalak belekeverni ebbe...
Felém fordult, a lámpások fénye megvilágította a szemét. Olyan nyomorúságos arcot vágott, hogy ösztönösen rátettem a kezem a kezére.
Egy darabig engedte, hogy fogjam a kezét, aztán hirtelen felállt.
– Papa, mennem kell.
– Most? De Meto...
Fájdalmasan sziporkázott a szeme.
– Papa, bármi történjék, ne szégyelld magad miattam. Bocsáss meg nekem.
– Meto!
Megfordult és kiment, bár ezúttal majdnem minden padnak nekiütközött. A sziluettje elérte az előteret, majd eltűnt.
Mit vártam ettől a találkozástól? Hát ennél többet. Meto semmit sem mondott. Persze védeni próbál engem, ahogy én is védeni próbáltam őt. Ugyanazok a megválaszolatlan kérdések és vaksejtelmek cikáztak a fejemben, amikkel hónapok óta nem tudtam dűlőre jutni.
Még hozzá sem nyúltam a boromhoz. Magamhoz vettem a poharat, és lassan inni kezdtem, a helyiség sötét sarkait bámulva. A borongós homályt, ami annyira felzaklatott, amikor beléptem, most kifejezetten vigasztalónak éreztem.
A fogadós megint megjelent egy kancsóval.
– Kérsz még bort?
Teletöltötte a poharamat, majd elsomfordált. Csak ültem, ittam, és gondolkodtam. Mi lesz Metóval? Mi lesz Caesarral? Hát Pompeiusszal, Ciceróval és Tiróval? És Maeciával és Aemiliával?...
A bor melege átjárta a testemet. A helyiség túlsó felén akaratlanul is kiszúrtam magamnak egy ember körvonalát, és úgy figyeltem, mintha Numerius Pompeius szelleme lett volna. Olyan élénken jelent meg előttem a kép, hogy szinte magamon éreztem a tekintetét. Nem féltem. Inkább arra gondoltam, milyen pompás lenne, ha egy intéssel meghívhatnám az asztalomhoz egy kupa borra, már ha a szellemek isznak egyáltalán. Mit kérdeznék tőle? Egyértelmű. Ha tovább él, elvette volna Aemiliát annak dacára, hogy Pompeius egy másik nőt szánt neki feleségnek? Vagy elutasította volna, kárhozatra ítélve ezzel a meg nem született gyermeket, ahogy a halálával is tette?
Természetesen azt is megkérdezném tőle, hova Hádészba rejtette a többi iratot.
Hádészba, hova máshova? Részeges kacajjal üdvözöltem a gondolatot. Aznap reggel nem is ettem semmit, így hát számomra is éppolyan korán volt az iváshoz, mint Metónak.
A nedűnek köszönhetően céltalanul csalinkáztak a fejemben a képzetek. Köszönet Dionüszosznak, a bor istenének, az ágyékok elveszejtőjének, az elmék felszabadítójának, a nyelvek megeresztőjének! A Liberalia-ünnepen, Dionüszosz napján még a rabszolgák is szabadon beszélhetnek, mivel a bor szent ereje minden földi béklyót leráz az emberről. A bor segítségével Dionüszosz sokkal világosabbá teszi az elmét, mint bármely más isten, legyen szó akár Minerváról is. Így történt ott, a Parázna Kocsma homályában, hogy Dionüszosz páratlan bölcsességgel ajándékozott meg. Másképp hogy magyarázhatnám meg azt a gondolatfüzért, ami egyenesen a célomhoz vezetett?
Eszembe jutott valami, amit Tiro mondott Numeriusról. Pontosan azon a helyen, ahol ültem, Numerius azzal büszkélkedett, hogy bizonyos iratok birtokába jutott, amelyek bizonyítják a Caesar meggyilkolására szőtt összeesküvést. Maga a tény is boldoggá tette, hogy nála voltak, és hogy sok embert megzsarolhatott velük. Azt mondta Tirónak: „Hatalmas dolgokon ülök.”
Hova rejtette az iratokat?
Numerius anyja átkutatta a családi otthonát. Én átfésültem a szerelmi fészkét. De biztosan voltak egyéb rejtekhelyei is.
„Hatalmas dolgokon ülök.” Numerius nyilván részeg volt, amikor ezzel kérkedett Tiro előtt, és csak egy hozzá hasonlóan elázott ember jöhetett rá, hogy szó szerint érti.
Az ujjammal átvizsgáltam a padot magam alatt. Az ülőfelületet simára koptatta a sok vendég, a deszkák közötti átmenetet észre sem lehetett venni. Előrehajoltam, benyúltam a lábam között, és megkocogtattam a függőleges deszkákat. Üregesnek éreztem őket.
Lehajolva maradtam, és vakon végigfuttattam ujjaimat a lábszáram mögötti fafelületen. Azon a részen nem volt olyan simára csiszolt, mint az ülőfelületen. Kisebb forgácsokat és érdes pontokat észleltem, amiket bizonyára a rugdosó sarkak alakítottak ki, ám kilazult deszkák nem voltak – leszámítva egy helyet az egyik saroknál, ahol meghasadt egy léc. Az ujjammal egy lyukat tapintottam ki, amelyben régen szög lehetett.
– Ugye, nem hánysz a padlóra? – A fogadós megijedt a testtartásomtól, és egykettőre ott termett mellettem. – Az istenekre, ember, ha edényre van szükséged, miért nem kérsz?
Rá sem hederítettem, csak a kilazult sarkot nyomogattam, mindhiába. Aztán bedugtam a kisujjamat a lyukba, és inkább húzni kezdtem. Lassan, de biztosan engedett a széthasadt deszka egy része, épp annyira, hogy be tudjam csúsztatni mögé a mutatóujjamat, majd a középső ujjamat is. Apró, keskeny üreg rejlett mögötte, ám a két ujjam hegyével sikerült összecsippentenem valamit, amit oda dugtak be. Túl gyorsan akartam kirántani, ezért kicsúszott a kezemből a szerzemény. Újból megpróbáltam, olyan nyögéseket hallatva, amitől a fogadós még jobban megrémült. Lassan és gondosan több pergamendarabot is kihúzogattam. Olyan szorosan tekerték össze őket, hogy az egész henger nem volt vastagabb a kisujjamnál.
Kiegyenesedtem, és nagy levegőt vettem, a pergameneket a markomban tartva. A fogadótulajdonos csípőre tett kezű, terebélyes alakja szinte fölém tornyosult.
– Szerintem most már jobb lenne, ha hazamennél – közölte.
– Igen – feleltem. – Szerintem is.

 

Azonnal meg akartam találni Metót. A Regia nem volt messze, a Vesta-szüzek házával átellenben állt. Aztán rájöttem, hogy életveszélyes ostobaság lenne ilyen ittas állapotban terhelő bizonyítékokat vinni Caesar szálláshelyére. Először meg kellene semmisítenem az iratokat. Előtte viszont egy pillantást akartam vetni rájuk, és ezt csak a saját otthonom biztonságában tehettem meg. Átbotorkáltam a sikátorok labirintusán egészen a Rámpáig, amin aztán felkaptattam a Palatinusra. Minden lépésnél attól féltem, hogy Caesar valamelyik kéme rám veti magát.
Davus nyitott ajtót. Megkértem, hogy zárja be mögöttem a retesszel, és a dolgozószobámba rohantam. Széttekertem a pergameneket, és kapkodva átfutottam őket, mert már alig győztem kivárni, hogy kiderüljön: valóban olyan terhelőek-e, ahogy Numerius állította. Igaza volt. Az írás kétségkívül Meto kezétől származott. A dátumok szerint a gyilkos összeesküvés ötlete már azelőtt megszületett, hogy Caesar átkelt a Rubiconon. Az egyik pergamen amolyan nyilatkozat volt arról, hogy milyen okokból kifolyólag kell Caesarnak meghalnia. Talán a legfőbb érv a polgárháború elkerülése volt, ami a köztársaság teljes megsemmisüléséhez vezetne. Ugyanazok a magas rangú tisztek írták alá, akik azt a megállapodást is ellátták kézjegyükkel, amit Numerius mutatott nekem a halála napján, és amit a holtteste átkutatása után magamhoz vettem, hogy elégessem.
Ezeket a pergameneket is a szénserpenyő fölé tartottam, amíg lángra nem kaptak. Addig figyeltem őket lélegzet-visszafojtva, amíg az utolsó parányi darab is hamuvá enyészett. A félelem, ami Numerius látogatása óta szorongatott, ugyanott szűnt meg, ahol létrejött.
Most már csak Metónak kellett elmondanom.
Magamhoz hívtam Davust, és együtt sétáltunk le a Forumra. A Regia előtt várakozó polgárok sora egészen a Capitolinusig húzódott. Mind meghallgatásra vártak Caesarnál. Szenátorokat, bankárokat és idegen földről jött diplomatákat is felfedeztem köztük. Egyesek széles karimájú kalapokat viseltek, mások rabszolgákat hoztak magukkal, hogy napernyőt tartsanak a fejük fölé, azzal védve őket a tűző naptól, és talán az istenek megrovó tekintetétől is, hiszen úgy festettek, mint holmi könyörgő alattvalók, akik egy király kegyeit keresik.
A sor elejére siettem. Megmondtam az őrnek, hogy Gordianus Meto apja vagyok.
– A fiammal akarok találkozni – tettem hozzá.
– Nincs itt. Valami feladata van a városban. Még délelőtt elment.
– Igen, engem látogatott meg. De most ismét beszélnem kell vele.
– Még nem jött vissza.
– Nem? Nem sejted véletlenül, hogy hol lehet?
– Már itt kellene lennie, de még nem érkezett meg. Senki sem látta. Tudom, mert az imperator is éppen most kérdezősködött utána.
– Értem. Ha visszajön, átadsz neki egy üzenetet?
– Hogyne.
– Mondd meg, hogy sürgősen beszélnünk kell, minél hamarabb. Otthon leszek, és várom a jelentkezését.
Aznap nem érkezett válasz Metótól.
Másnap reggel megint lementem a Regiához. Ugyanazzal az őrrel találkoztam. Megint Meto felől érdeklődtem.
– Nincs itt.
A férfi szinte szoborszerű arccal meredt előre.
– Hol van?
– Fogalmam sincs.
– Átadtad neki tegnap az üzenetemet?
Az őr habozott egy ideig.
– Nem tudtam.
– Hogy érted azt, hogy nem...
– Úgy értem, hogy nem is szabadna beszélgetnem veled. Jobb lesz, ha most hazamész.
Olyan volt, mintha egy súlyos jégtömb telepedett volna a mellkasomra. Valami nagyon nincs rendjén.
– Meg akarom találni a fiamat. Ha kell, beállok a sorba, és meghallgatást kérek Caesartól.
– Nem javaslom. Úgysem fogsz bejutni.
– Miért nem?
Végre a szemembe nézett.
– Menj haza. Zárd be az ajtódat. Ha az imperator beszélni akar veled, majd idejében küld érted valakit. De a te érdekedben remélem, hogy nem fog.
– Hogy érted ezt? – Az őr nem volt hajlandó válaszolni, csak megkövült tekintettel bámult előre. Lehalkítottam a hangom. – Ismered a fiamat?
– Azt hittem, ismerem.
– Mi lett vele? Kérlek, áruld el!
Az őr előre-hátra mozgatta az állkapcsát.
– Elment – bökte ki végül.
– Elment? Hova?
Rám nézett. Mintha valami együttérzésfélét láttam volna megcsillanni a szemében.
– Azt beszélik, hogy Massiliába menekült. Hogy csatlakozzon Lucius Domitiushoz. Nem tudtad?
Lesütöttem a szemem. Tűzforró pír öntötte el az arcomat.
– Meto áruló. Ki gondolta volna?
Az őr hangjában nem volt gyűlölet. Inkább engem sajnált.
Megfogadtam a tanácsát. Hazamentem, és bezárkóztam. Senkivel sem beszéltem.
Vajon hosszas megfontolás után menekült Meto Massiliába, vagy az a kétségbeesett ember döntött így hirtelen, aki attól félt, hogy bármely pillanatban lelepleződhet? Akkor is Massiliába szökött volna, ha pár perccel korábban bukkanok rá Numerius rejtekhelyére, amikor még ő is velem van?
Belekotortam a hamuba a dolgozószobámban, és azon morfondíroztam, vajon mi céljuk lehet az isteneknek ezzel az otromba tréfával.

 

 

XXV

Pár nappal később Caesar elhagyta Rómát, és Hispánia felé indult.
Útja végig fog vezetni Gallia egész mediterrán tengerpartján, Massilia városállama mellett, amit most Lucius Domitius véd mintegy hatmillió szeszterciusszal, illetve egy hadseregnek alig nevezhető tömeggel. Domitius szinte harc nélkül átadta Corfiniumot Caesarnak. Vajon Massiliánál ki fog tartani? Ha Caesarnak sikerül elfoglalnia a várost, másodszor is megkegyelmez Domitiusnak? Ugyanolyan könyörületességet mutat majd a massiliaiakkal szemben is, mint eddig? És ugyan miért lenne irgalmas egy olyan árulóval szemben, aki a háta mögött a meggyilkolásáról szőtt összeesküvést?
Meto megmentése érdekében kimondhatatlan bűnt követtem el. Most már neki kellett saját magát megmentenie. Úgy éreztem magam, mint egy színész, aki az utolsó jelenet előtt hagyja el a színpadot, akinek nincs több sora, miközben a dráma folytatódik. Talán így érezhették magukat a lemurok, amikor az élőket figyelték.
Mintha cserbenhagytak volna a Párkák is. Életem összegubancolódott fonala leoldódott a falikárpitjáról, és elrepült a semmibe. Gúnyolódtak rajtam az istenek, de még javában tartott a játékuk, aminek én is része voltam.

 

Egy reggelen, aprilis közepe tájékán egy idegen jelent meg az ajtómnál. Azt mondta Davusnak, hogy olívaolajat jött eladni. Davus azt felelte neki, hogy a háztartás vezetője nincs otthon, hiszen Bethesda Dianával együtt elment a halpiacra. A férfi megkérdezte, hogy hagyhatna-e nálunk egy kis mintát az olajából. Átadott Davusnak egy kis kerek agyagedényt, majd távozott.
Ártalmatlan eseménynek látszott az egész, Davus mégis jelentette nekem, mert megparancsoltam neki, hogy minden látogatóról adjon hírt. Rögvest kijött a kertbe, ahol én épp Minerva szobra alatt ücsörögtem.
– Mi az? – kérdeztem.
– Egy csupor olívaolaj. Legalábbis a férfi ezt mondta.
– Milyen férfi?
Davus elmesélt mindent.
Elvettem tőle az edényt, és megvizsgáltam. Egy vászondarabot tettek a rövid, keskeny csőrre a csupor teteje tájékán, átkötötték spárgával, és lepecsételték viasszal. Az edénykén nem volt semmi figyelemre méltó. Az aljánál két szót véstek az agyagba. Az egyik oldalon az állt: OLIVUM, a másikon: MASSILIA.
– Massiliai olívaolaj – állapítottam meg. – Pompás termék. Ugyanakkor furcsa egybeesés. Vajon... Davus, hozz egy üres csuprot!
Mialatt távol volt, kikötöttem a zsineget, és feltörtem a pecsétet. A nyílást takaró anyagdarab nem volt több közönséges vászonfoltnál. Kihúztam a dugót. Azon sem találtam semmi érdekeset, de a biztonság kedvéért kettévágtam. Tömör dugó volt.
Amikor Davus visszatért, lassan átöntöttem az olajat az üres csuporba, és szemügyre vettem a vékony patakot, amely aranyosan csillogott a napfényben.
– Gondolod... hogy esetleg... megmérgezték? – kérdezte Davus.
Belenyúltam az ujjammal az olajba, és megszagoltam.
– A folyása, a kinézete és a szaga alapján nekem rendes olívaolajnak tűnik.
Áttöltöttem az egészet, majd úgy tartottam, hogy a nap belevilágítson az üres csupor kiöntőjébe. Belenéztem, de csak némi olajos maradvány fénylett az alján. Pár csepp olajon kívül semmi más nem csurrant ki belőle.
– Érdekes – jegyeztem meg. – De végül is miért ne hagyhatna itt nekünk egy mintát a termékéből egy árus, aki kiváló minőségű külhoni olívaolajjal kereskedik? Történtek ennél furcsább dolgok is velünk.
– És ezzel mi legyen, apósom?
Davus feltartotta a másik csuprot, ami színültig tele volt aranyszínű olajjal.
– Felajánljuk Minervának.
Ésszerű megoldásnak látszott. Ha az olaj tényleg az volt, aminek el akarták adni, méltó ajándék lehet az istennő számára. Amennyiben Davusnak van igaza, akkor sem tehet kárt egy bronzszoborban. Elvettem tőle a csuprot, és letettem a szobor talapzatára.
– Fogadd el ezt az ajándékot tőlünk, és adj nekünk bölcsességet – suttogtam.
Ebből nem származhat baj.
A csuprot, amelyben az olívaolaj érkezett, és amely most már üres volt, letettem a székem melletti járókövekre. Leültem, behunytam a szemem, engedve, hogy aprilis meleg napsütése felhevítse az arcomat. Egyre távolabbra kalandoztak a gondolataim, aztán végül elszundítottam.
Hirtelen ébredtem fel.
Bementem a dolgozószobámba. A rekeszekben őrzött tekercseim között egykettőre megtaláltam Sulla emlékiratait. Átböngésztem a politikai botrányokról, mészárlásokról, kifosztott városokról, jósoknál tett látogatásokról, rajongással emlegetett színészekről, illetve testi élvezetekkel való hencegésről szóló szövegeket, és rábukkantam a keresett bekezdésre:

 

„Egy katonai parancsnoknak és politikai vezetőnek gyakran kell titkos üzenetek küldéséhez folyamodnia. Minden hivalkodás nélkül állíthatom, hogy én is kitaláltam néhány ügyes módszert e téren.
Egyszer, amikor egy szövetségesemnek kellett titkos parancsokat továbbítanom, egy disznó húgyhólyagját használtam fel a célra. Erősen felfújtam, és hagytam úgy megszáradni. Amíg még fel volt fújva, beégetésre használt tintával írtam rá. Miután a tinta megszáradt, leeresztettem a hólyagot, és beleraktam egy csuporba. Utána olajjal töltöttem meg a csuprot, ami aztán újra felfújta a benne lévő hólyagot. Pecséttel lezártam az edényt, és elküldtem a szövetségesemnek, mint valami ajándék csemegét. Ő már előre tudta, hogy ki kell nyitni és ki kell üríteni a csuprot – amikor senki sem látja –, majd szét kell törni, hogy hozzájusson a hólyaghoz, amin az üzenet épségben megmaradt.”

 

Halványan rémlett, hogy egyszer régen olvastam ezt a bekezdést. De nem emlékeztem rá, hogy valaha is megtárgyaltam volna Metóval. Volt viszont okom feltételezni, hogy aprócska könyvtáram pergamenjeinek összes sorát olvasta. Másfelől Sulla emlékiratai pontosan olyan források voltak, amelyeket a Caesar-féle alakok szívesen felhasználtak mintaként a saját visszaemlékezéseik megfogalmazásakor. Azokat a szövegeket is Meto írta le. Nem lehetett véletlen, hogy a csupor éppen Massiliában készült.
Visszamentem a kertbe. Minerva gúnyosan mosolygott rám, miközben összetörtem az edényt a járóköveken. Miután két egyforma darabra tört, szétesett. A benne eldugott hólyag pontosan olyan formájú volt, mint a csupor. Óvatosan kisimítottam a gyűrődéseit, majd addig fújtam, ameddig lehetett. A fényes olajbevonatnak köszönhetően a parányi betűk még melegnek és folyósnak tűntek, mintha Meto az imént fejezte volna be a festést. Az üzenet a hólyag tetejénél kezdődött, és csigavonalban haladt az aljáig. Lassan forgatva olvastam végig:

 

„Papa, miután elolvasod ezt az üzenetet, azonnal semmisítsd meg. Nem szabadna írnom neked, de nem hagyhatom, hogy hamis képed legyen rólam. Az igazság mindig nagyon sokat számított neked. Örökké hűséges voltam C.-hez. Most is az vagyok, akármit is beszélnek. A megölésére szőtt összeesküvést együtt találtuk ki. N. olyan iratokat szerzett meg amiket C. tudtával és jóváhagyásával írtunk le. Szándékosan adták át őket N.-nek, egy közvetítő segítségével, akiben N. megbízott. A cél az lett volna, hogy N. az iratok hitelességének tudatában továbbítsa őket P.-nek, és ültesse el a fejében, hogy én, pár társammal együtt, szembefordultam C.-vel, vagyis meg lehet minket vesztegetni. Így kerülhettünk volna be az ellenség legmagasabb köreibe. De N. nem adta tovább az iratokat P.-nek, hanem felhasználta őket a saját céljaira. Soha nem gondoltam volna, hogy téged is megpróbál megzsarolni, és belevon ebbe a csalásba. Ha eszembe jut, mit tettél az én védelmemben, a föld alá tudnék bújni a szégyentől. Tudom, mennyire nem fér össze a természeteddel, amit elkövettél. Ugyanakkor a tény, hogy mindent bevallottál P.-nek, sokkal valóságosabbá teszi ezt a színjátékot. Mostanra tényleg hisz benne, hogy már nem vagyok hűséges C.-hez. De így végre megvalósítható a küldetésem. Bocsásd meg hogy ilyen nyersen fogalmazok, de kapkodva kell írnom. Az én érdekemben azonnal semmisítsd meg ezt az üzenetet. ”

 

Az egyik sarokban valami zsúfolt utóiratot vettem észre. Olyan apró betűkkel festette oda, hogy a szemem is megfájdult a megerőltetéstől.

 

„A Rubiconon való átkelés előestéjén C. azt álmodta, hogy vérfertőző viszonyba keveredett az anyjával. Szerintem ez az istenek üzenete volt: hogy sorsát beteljesíthesse, szörnyű szentségtöréseket lesz kénytelen elkövetni. A végzetét választotta, nem a lelkiismeretét. Velem ugyanez a helyzet, Papa. Hogy teljesíthessem a kötelességemet, becstelenül viselkedtem azzal az emberrel, aki kimentett a rabszolgasorból, és fiává fogadott. Titkolóztam előtted. Hagytam, hogy hazugságokban higgy. Szégyentelen fiú vagyok. De döntést hoztam, akárcsak C, és azóta, hogy átkeltünk a Rubiconon, nincs visszaút. Bocsáss meg Papa.”

 

Újra elolvastam az egész üzenetet, lassan, hogy biztosan megértsem. Aztán odavittem a dolgozószobámban álló szénserpenyőhöz. Az égő olaj és a disznóhólyag szaga a brundisiumi emlékeket idézte fel bennem.
A bűntény, amit elkövettem, hogy megmentsem a fiamat, csak arra volt jó, hogy segítsem titkos terveit.
A vallomás, amit Pompeiusnak tettem, és amivel a saját lelkiismeretemet akartam megtisztítani, hozzásegítette Metót, hogy még hatékonyabban folytassa cselszövő játékát.
A világ azt hitte, hogy a fiam árulóként Massiliába menekült. Igazából viszont Caesar kéme volt, aki immár visszavonhatatlanul elvegyült az ellenség táborában. Vajon kisebb veszély leselkedett rá, mint gondoltam, vagy sokkal nagyobb?
Megint kisétáltam a kertbe. Minervát figyeltem. Bölcsességért imádkoztam, és meg is kaptam. De ahelyett, hogy a dolgok leegyszerűsödtek volna, minden új ismerettel egyre bonyolultabb és titokzatosabb lett a világ.
Zajokra lettem figyelmes az előtér irányából: Bethesda és Diana visszatértek a halpiacról. Magamhoz hívtam őket, és pár pillanat múlva meg is jelentek a kertben.
– Lányom, hívd ide Davust. Asszony, küldess Ecóért. Ideje, hogy a családunk tanácskozást tartson. Ideje, hogy a családom megtudja... az igazat.

 

Eltelt aprilis hava is. Maius hónapja kristálytiszta eget és meleg napsütést hozott. Kizöldültek a fák. Az udvar járókövei között gyomok ütötték fel a fejüket, és vadvirágok virítottak. A tavasz beköszöntése némi megkönnyebbülést okozott a polgárháború bizonytalanságai közepette, bár tudtam, hogy mindez illúzió.
Galliából az a hír érkezett, hogy Massilia bezárta kapuit Caesar előtt, aki hátrahagyta tisztjei egy részét, hogy ostromolják meg a várost, és továbbhaladt Hispániába. A Forumon találkozó vén katonák azon vitatkoztak, mennyi ideig fog tartani az ostrom. A massiliaiak makacs, elszántan büszke emberek voltak. Egyesek úgy gondolták, hogy könnyen visszavernek bármilyen sereget, akármennyi ideig is tartson odaérni a Pompeius által küldött erősítésnek. Mások azt mondták, hogy Fortuna Caesar pártján áll, és az ostrom időtartamát nem hónapokban, hanem napokban lehet majd mérni. Vajon Massiliában is olyan kegyesnek mutatkozik majd Caesar, mint Itáliában? Vagy a földdel teszi egyenlővé a várost, megöleti a védőket, és a lakókat eladja rabszolgának? Inkább el sem képzeltem, milyen sors várhat egy kémre, akit ilyen felbolydulás közepette fedeznek fel, vagy a saját serege néz ellenségnek.
Egyik délelőtt, amikor Mopsusszal és Androclesszel lefelé sétáltam a Rámpán, minden sötét gondolatomat elűzte a tökéletes, ragyogó tavaszi napsütés. A lelkemet Zephürosz felvitte a meleg, napfénnyel átitatott magaslatokba. Hirtelen szeszélyből úgy döntöttem, hogy elvégzek valamit, amit visszatérésem óta halogattam.
Megállás nélkül vonultunk át a Forumon, mert nem akartam, hogy rémhírek rontsák el a kedvemet. A rettegés és iszony napi adagja még várhatott egy órácskát.
A fiúk nem kérdezték, hova megyünk. Nem érdekelte őket. Önmagában is jutalom volt számukra, hogy egy ilyen verőfényes délelőttön elhagyhatták a házat, és velem együtt kódoroghattak a városban. Árusok házaltak a portékáikkal. Rabszolgák siettek a piacra temérdek kosárral. A városi matrónák kinyitották lakásuk ablaktábláit, hogy beengedjék a tavasz langyos, bársonyos fuvallatait.
Megérkeztünk az Esquilinus-domb lejtőjének alján fekvő Carinae negyedbe, és besétáltunk abba a csendes utcába, ahol Maecia kék-sárga színű háza állt. A gyászt jelző fekete koszorú még mindig ott függött az ajtón. Kicsit alábbhagyott a vidámságom, de aztán nagy levegőt vettem, és udvariasan bekopogtattam az ajtón a lábfejem szélével.
Egy szem nézett ki ránk a kémlelőnyíláson át. Mielőtt bemutatkozhattam volna, az ajtó feltárult.
Mopsus és Androcles örömittasan felvisított. A hang legalább annyira megdöbbentett, mint a hirtelen fölém tornyosuló Cicatrix látványa.
Gyorsabban vert a szívem. Megpróbáltam felkészülni az istenek újabb durva tréfájára. Lehet, hogy egy ilyen tökéletes tavaszi délelőttön akaratlanul is Nemesis karmai közé sodortam magam, akit ezúttal Pompeius egyik tapasztalt gyilkosa testesített meg? De ez ésszerűtlen gondolat volt, a rossz lelkiismeret feljajdulása egy fekete koszorú láttán. Hacsak egy titkos hírszerzőhálózat el nem hozta a hírt Pompeiustól, Cicatrix semmit sem tudhatott a rémtettemről. Ahogy Maecia sem.
Megköszörültem a torkomat.
– Szóval ide kerültél.
Végül is érthető volt. Pompeiusnak csupán egy rokona maradt a városban.
A nagydarab testőr felvonta az egyik szemöldökét, amivel tovább torzította sebhelyekkel csúfított arcát.
– Amíg a Nagy Vezér vissza nem tér.
Felmordultam, de felelet nélkül hagytam.
Cicatrix dühösen nézett rám, ám amikor végigmérte Mopsust és Androclest, vigyorra húzódott a szája.
– De hagytam ott magam helyett két kémet.
Leguggolt, és játékosan öklözni kezdte a két fiút. A fiúk viszonozni próbálták az ütéseit, és hangosan visítva kacagtak.
– Cicatrix, ki van itt? – érkezett bentről egy hang.
A testőr azonnal felegyenesedett.
– Egy látogató, asszonyom. Gordianus.
A tagbaszakadt férfi arrébb lépett, mert Maecia is megjelent az ajtóban.
Az átriumból kiszűrődő fény körberajzolta karcsú testének körvonalait, és dicsfénnyel vonta be kék stóláját, valamint a feje tetején kagylóformába rendezett haját. Már az első találkozásunkkor nagyon szépnek találtam zöld szemét és lágy, krémszínű bőrét, pedig akkor nem kendőzte az arcát, és nem viselt semmiféle díszt. Most viszont, amikor igazi dámaként állt előttem, a lélegzetem is elakadt. Leginkább a mosolya okozta az átalakulást. Korábban soha nem láttam mosolyogni.
– Gordianus! Cicatrixtól úgy tudtam, hogy Dyrrhakhionba hajóztál Pompeiusszal.
A szemem sarkából a testőrre sandítottam.
– Hamis pletyka – feleltem. – Annyi hasonló kering manapság.
– Gyere be. Kérd meg a rabszolgáidat, hogy...
– Szerintem szívesen maradnának Cicatrixszal, ha ezzel nem hátráltatják a kötelessége teljesítésében.
– Már hogy hátráltatnák? Legalább segítenek neki őrködni az ajtónál.
Kiléptünk az átriumba. Ahol korábban Numerius holtteste hevert egy ravatalon, most csak ragyogó napfény áradt szét. Az oszlopcsarnokon keresztül kiláttam az épület szívében kialakított kertbe. Odakint egy másik asszonyt pillantottam meg, aki a virágzó bokrok között ült.
– Látogatód van, Maecia? – kérdeztem. – Ha zavarok...
– Nem, örülök, hogy itt vagy. Majd kiülünk a kertbe beszélgetni... Túl szép ez a nap ahhoz, hogy bezárkózzunk a négy fal közé. De először négyszemközt akarok beszélni veled. – Egy kis szobába vezetett, amely az átriumból nyílt. Halkabban folytatta. – Mielőtt elküldték a házadból, Cicatrix meghallotta, hogy a fiad elárulja valakinek: elhajóztál Pompeiusszal.
– Félreértés volt.
– De elmentél Brundisiumba, igaz?
– Igen.
– Találkoztál Pompeiusszal?
– Igen.
Az asszony habozott.
– Sikerült kiderítened, miért ölték meg a fiamat?
Nagy levegőt vettem. Lehet, hogy Pompeius végül elárulja neki az igazat – ha egyáltalán visszatér még valaha Rómába –, de én nem mondhatom el Maeciának a teljes igazságot. Ugyanakkor semmi akadálya, hogy válaszoljak a kérdésére.
– Igen, tudom, hogy miért ölték meg Numeriust. Meg akart zsarolni valakit, felhasználva azokat az iratokat, amiket Pompeiusnak kellett volna továbbítania.
– És az arany, amit találtam?
– Korábban már több embert megzsarolt.
– Tudtam, hogy valami ilyesmiről van szó. De nem Pompeius volt az, aki...
Megráztam a fejem.
– Nem. Pompeius semmilyen szempontból nem felelős Numerius haláláért.
Maecia sóhajtott.
– Akkor jó. Ettől féltem a legjobban: hogy Numerius valahogy elárulta Pompeiust, és lelepleződött előtte. Ha a fiam áruló lett volna, és ezért Pompeius halálra ítéli... azt a szégyent nem bírtam volna elviselni.
– Legjobb lesz, ha ezt örökre kivered a fejedből, Maecia. Nem tudom megmondani neked, hogy ki ölte meg Numeriust... de minden kétséget kizáróan kiderítettem, hogy nem Pompeius volt az. Lehet, hogy a fiad már nem volt annyira hűséges hozzá, mint korábban, de soha nem árulta el.
– Köszönöm, Gordianus. Megnyugtattál.
Rátette a kezét a kezemre. Az arcom forrón lüktetett a szégyenpírtól.
Maecia észrevette ezt.
– Valami hideg ital jót tenne neked, Gordianus. Gyere ki velem a kertbe. Mézes bort iszogatunk.
Végigvezetett egy folyosón, majd az oszlopsorok között kisétáltunk a fényárban úszó kertbe. A másik asszony háttal ült nekem. Matrónákhoz illő ruhát viselt, és úgy rendezte a haját is, mint Maecia. Hátranézett. Eleinte nem ismertem fel mosolygós arcát. Aztán a szívem is megállt egy pillanatra, amikor rájöttem, hogy Aemilia az.
A ház úrnője leült a vendége mellé, és megfogta a kezét. Egy rabszolga újabb széket hozott, és bort töltött nekem, amit hálásan fogadtam. Az orcám még mindig égett, és teljesen kiszáradt a szám. Arra felkészültem, hogy Numerius anyjával találkozzak, de arra nem, hogy a szeretőjével is.
Megmagyarázhatatlanul jó hangulatban találtam őket, fogták egymás kezét, és szinte sugárzott az arcuk. Talán csak az időjárás tehet róla, gondoltam magamban. Vagy a mézes bor. De miért öltözött úgy Aemilia, mint egy férjezett asszony? Miközben végignéztem stólájának laza redőin, észrevettem az árulkodó kitüremkedést a hasánál.
Aemilia látta, milyen arcot vágok, és elmosolyodott.
– Megtartottad a gyermeket – állapítottam meg, de hangom alig volt több suttogásnál.
A lány büszkén simogatta a hasát.
– Igen.
– De hogyan? Azt hittem...
– Az anyám eleinte ragaszkodott hozzá, hogy szabaduljak meg tőle. De Maecia azt akarta, hogy tartsam meg. Végül is Numerius gyerekéről van szó. Maecia felkereste az anyámat. Nem volt könnyű, de aztán hárman találtunk egy megoldást.
Az idősebb asszony átvette a szót.
– Ehhez füllentenünk is kellett egy kicsit. Azt mondtuk, hogy Aemilia és Numerius titokban összeházasodtak, és senkinek sem szóltak róla. Miért is ne? Senki sem bizonyíthatja az ellenkezőjét. Én még hivatalosan is bejegyeztettem a házasságot; nevetségesen kis összegért vállalták. Numerius özvegyeként Aemiliának semmi oka nincs rá, hogy elvetesse ezt a gyermeket. Ezért él most az én házamban a menyemként. És ha Pompeius, Aemilia apja, valamint a fivérem és a fiaim visszajönnek... – A szeme elfelhősödött, és a hangja is elcsuklott egy pillanatra. – Ha visszajönnek, talán nem fognak örülni annak, hogy mindez a hátuk mögött történt, de nem lesz más választásuk, mint elfogadni. – Felsóhajtott. – Mennyivel könnyebb elintézni az ilyen ügyeket, amikor a férfiak messze földön járnak!
Sután bólogattam. Újabb összeesküvés! Még több csalás, titok és ármány, de legalább egy élet megmentése érdekében, nem ellene. Az előtérből tisztán hallottam Mopsus és Androcles kacarászását, amihez Cicatrix nyerítő, öblös vihogása társult. A hang ragadósnak bizonyult. Maecia megsimította Aemilia hasát, és mindketten nevettek.
Én a mézes boromat szürcsöltem, és hallgattam az istenek kacajának visszhangjait.

 

 

A SZERZŐ UTÓSZAVA

 

Számos forrást használtam fel a római polgárháború első napjainak és hónapjainak bemutatásához. Két legfontosabb forrásom lényegesen különbözik egymástól: Caesar saját beszámolója, amit hűvös stílusban, a saját céljainak leginkább megfelelő megvilágításból fogalmazott meg, illetve Cicero heves stílusú levélváltása, amely az események időrendjét követi, és olyan, mint egy-egy harci lánggal égő jelentés a hadszíntérről. Cicero kritikusai szerint mindez a gyengeség és habozás jele, akik viszont meg tudják érteni Cicerót, egyfajta Hamlet-féle tehetetlenséget éreznek ki a levelekből.
Szerencsénk van, mert ránk maradt néhány olyan levél is, amit Cicero kapott másoktól ebben az időszakban: például Caesartól és Pompeiustól. Ugyancsak rendelkezésre állnak azok a csalódott hangú levelek, amelyeket Pompeius Corfinium elvesztése előtt Lucius Domitiusnak és a konzuloknak írt.
A további részletek kidolgozásához későbbi szerzők munkái is segítséget nyújtottak. Közöttük van Appius, Dio Cassus, Suetonius és Plutarkhosz (a hadvezérekről írt életrajzaikkal), valamint Lucanus, a költő, aki egy Pharsalia című, epikus versben írta meg a háború történetét. Gordianus és Tiro utazásában néhányan talán felismerik Horatius I. 5. számú Szatírájának visszhangját, amelyben a szerző Rómából Brundisiumba (a mai Brindisibe) vezető útját írja le.
Vitruvius, akivel Gordianus Brundisium mellett találkozik, természetesen Marcus Vitruvius Pollio. Az építészetről írt híres értekezéséből kiderül, hogy Vitruvius katonai mérnökként szolgált Caesar mellett az afrikai hadjáratai során. Korábbi részvétele Brundisium ostromában kizárólag az én feltevésem.
Cicero üzenetei, amiket Patrae-be írt Tirónak, és amikben jobbulást kíván neki, a leghíresebb levelei közé tartoznak. A levelek szerepe viszont, illetve Tiro kalandos küldetése újfent csak általam került a képbe.
Egy második században élt makedón származású írótól, Polüainosztól tudjuk, hogy Sulla sajátos módszerekkel továbbította titkos üzeneteit. A szerző egy kivonatot készített ezekből a hadicselekből, elsősorban azért, hogy tananyagként szolgáljon az ifjú Marcus Aureliusnak. Azt már csak én tettem hozzá, hogy Sulla valószínűleg előszeretettel kérkedett a cseleivel a (sajnos elveszett) visszaemlékezéseiben.
Meg sem kíséreltem, hogy a Rubicon ban részletesen bemutassam a római polgárháború ördögien bonyolult és sokat vitatott fordulatait. A Machiavellihez hasonló tudásszomjjal rendelkező olvasóknak figyelmébe ajánlok két könyvet, amelyek belemerülnek a késői köztársaság történelmének legapróbb részleteibe is, bár feltűnően eltérő értelmezéssel szolgálnak. Az egyik Erich S. Gruen műve, a Római Köztársaság utolsó nemzedéke (The Last Generation of the Roman Republic), amit a University California Press adott ki 1974-ben; a másik Arthur D. Kahn könyve, a Julius Caesar neveltetése (The Education of Julius Caesar), ami a Schocken Booksnál jelent meg 1986-ban. Ezeknél tömörebben (bár határozottan Caesar irányába hajlóan) írja le a válsághoz vezető eseményláncolatot Jane F. Gardner a Penguin által megjelentetett Caesar-féle Polgárháború bevezetőjének első kilenc oldalán.
Kutatásaimat a Rubicon hoz főként a Doe Libraryban végeztem, a University of Californián, Berkeleyben. Köszönettel tartozom Penni Kimmelnek, aki lelkiismeretesen átolvasta az első kéziratot, valamint Terri Odomnak, aki a kefelevonatokat ellenőrizte. Ugyancsak nagyon hálás vagyok ügynökömnek, Alan Nevinsnek és szerkesztőmnek, Keith Kahlának. Nem tudok elégszer köszönetet nyilvánítani Rick Solomonnak, felidézve a Római vér elejére fogalmazott üzenetet:

AUSPICIUM MELIORIS AEVI

 

 

Jegyzetek :

1. Kölcsey Ferenc fordítása

2. A fordító „ballisztikus eszközök”-nek nevezi a regény további részében ezeket a hadigépezeteket. Ezt mindenhol lecseréltem a fegyver magyar írásmódú nevére. (E)

3. Mivel a csapatok átvonultak rajta, szinte biztos, hogy Xerxész nem csatornát , hanem pontonhidat építtetett. (E)

4. Háromszáz kilo méternél (E)

 

 

Itália térképe :