Steven Saylor
GYILKOSSÁG A VIA APPIÁN
(Tartalom) (Térkép)

 

 

JEGYZET
A RÓMAI NAPOK ÓRÁIRÓL

 

Az ókori rómaiak nem úgy számozták az órákat, mint mi, vagyis tizenkét órás időszakokra felosztva éjfélhez és délhez képest, hanem hajnaltól számítva. Így hát amikor egy római a nap első óráját említette, szó szerint a nappal első órájára célzott; az éjszaka első órája pedig a sötétség első órájának felelt meg. A következő táblázat nagyjából összefoglalja az órák mai megfelelőit. Ezeket különféle történelmi forrásokból kölcsönöztem a Gyilkossága Via Appián című regényhez.

 

7 óra - a nap első órája

8 óra - a nap második órája

9 óra - a nap harmadik órája

10 óra - a nap negyedik órája

11 óra - a nap ötödik órája

12 óra - a nap hatodik órája

13 óra - a nap hetedik órája

14 óra - a nap nyolcadik órája

15 óra - a nap kilencedik órája

16 óra - a nap tizedik órája

17 óra - a nap tizenegyedik órája

18 óra - a nap tizenkettedik órája

19 óra - az éjszaka első órája

20 óra - az éjszaka második órája

21 óra - az éjszaka harmadik órája

22 óra - az éjszaka negyedik órája

23 óra - az éjszaka ötödik órája

éjfél - az éjszaka hatodik órája

1 óra - az éjszaka hetedik órája

2 óra - az éjszaka nyolcadik órája

3 óra - az éjszaka kilencedik órája

4 óra - az éjszaka tizedik órája

5 óra - az éjszaka tizenegyedik órája

6 óra - az éjszaka tizenkettedik órája

 

 

 

„Nem hagynátok abba – szólt –, a törvények idézgetését, mikor nekünk kard van az oldalunkon?”

(POMPEIUS, X. Máthé Elek fordítása)

 

„Az emberek mohón akartak közhivatalhoz jutni, és még a vesztegetéstől és a gyilkosságtól sem riadtak vissza. Az állam helyzete azonban olyan volt, hogy nem lehetett választásokat tartani. Mivel senki nem volt hatalmon, ezért a gyilkosságok mindennaposak voltak.”

(DIO CASSIUS: Római történelem, XL, 48)

 

„Az Appius Claudius Caecus emlékére épített Via Appia Rómából Capuába vezet, és öt napig tart. Olyan széles, hogy két, ellentétes irányba közlekedő lovas kocsi is elfér egymás mellett. Az út a világ egy említésre méltó nevezetessége, mivel a köveket olyan odafigyelve faragták ki, majd rakták le egymás mellé, hogy hibátlan és sima felülete alapján azt lehetne hinni, hogy nem is emberkéz alkotta, hanem a természet csodája.”

(PROCOPIUS: Gót háborúk, V, 14)

 

 

ELSŐ RÉSZ
A zendülés

 

Első fejezet

– Papa! Ébredj fel!
Egy kéz ragadta meg a vállamat, és finoman megrázott. Elhúzódtam, mire lecsúszott rólam a takaró, és hideg levegő érintette a tarkómat. Visszarángattam magamra, és makacsul belekucorodtam a jó melegbe. Átnyúltam Bethesda felé, de csak a helyét tapintottam, amely még langyos volt a testétől.
– Papa, most már tényleg fel kell kelned.
Eco megint megrázott, de most már nem olyan finoman.
– Igen, uram – helyeselt Bethesda. – Kelj fel!
Soha máskor nem esik olyan jól az alvás, mint egy hideg januári éjszakán, amikor a felhők leereszkednek az égből, és takarószerűen ráborulnak a reszkető földre. Bár a feleségem és a fiam ott sápítoztak mellettem, én oly könnyedén zuhantam vissza Morpheus karjaiba, mint egy kisgyerek a pelyhes libatollal bélelt, süppedősen puha ágyba. Úgy éreztem, mintha két szarka csattogna valamelyik közeli fán, és valami különös okból „papának” és „uramnak” szólítanának. Lehajtották a fejüket, csapkodtak a szárnyukkal, és csipkedtek a csőrükkel. Felnyögtem, és meglendítettem a karom, hogy elkergessem őket. Rövid csatározás után felszálltak a fagyos felhőkbe, és hagyták, hogy nyugodtan álmodjak tovább.
Aztán a fagyos felhők hirtelen szétnyíltak. Hideg víz fröccsent az arcomba.
Köpködve és pislogva ültem fel. Bethesda egy elégedett bólintással letette a kiürült csészét a falnál álló kisasztalra, egy pislákoló lámpás mellé. Eco az ágy végében állt, és éppen a takarót hajtotta össze, amit leszedett rólam. Megborzongtam a hálóingemben, és átkaroltam magam.
– Takarótolvaj! – motyogtam komoran. Abban a pillanatban ez volt a létező legszörnyűbb bűntett. – Elorozni egy öregember nyugalmát!
Eco részvétlen maradt. Bethesda karba fonta a kezét, és felvonta az egyik szemöldökét. A gyér lámpafényben még mindig úgy festettek, mint két szarka.
Behunytam a szemem.
– Könyörüljetek rajtam! – sóhajtottam, mert reméltem, hogy a rimánkodással legalább még egy-két pillanatnyi nyugalmat kicsikarhatok.
De mielőtt a fejem leért volna a párnára, Eco megfogta a könyökömet, és ülésbe kényszerített.
– Ne, papa! Komoly dologról van szó!
– Milyen komoly dologról? – A kérdés hirtelen ötlet volt, hátha egy időre lerázhatom magamról. – Ég a ház? – Most már visszavonhatatlanul felébredtem, és zsémbesen morogtam, egészen addig, amíg rá nem jöttem, ki hiányzik az összeesküvésből. Szaporán pislogva körbenéztem a szobában, és közben megérintett a kétségbeesés szele. – Diana! Hol van Diana?
– Itt vagyok, papa.
A lányom belépett a szobában derengő fénykörbe. Hosszú haja, amelyet éjszakára kiengedett, úgy omlott le a vállán, mint a csillagokat tükröző, fekete víz. Egyiptomi anyjától örökölt, mandulavágású szeme duzzadt volt az alvástól.
– Mi a baj? – kérdezte ásítva. – Mit csinálsz itt, Eco? Miért van ébren mindenki? És mi ez a zaj, ami az utcáról érkezik?
– Zaj? – kérdeztem.
Diana felkapta a fejét.
– Az hiszem, innen, a ház hátsó részéből nem lehet hallani. De az én szobámból igen. Felébresztettek.
– Kik?
– Az emberek az utcán. Szaladnak. Fáklyákkal. Kiabálnak. – Most is ráncolta az orrát, mint mindig, amikor ideges.
Látta az arcomon az értetlenséget, és az anyjához fordult, aki éppen akkor lépett oda hozzá, hogy megölelje. Bár tizenhét éves volt, Diana még mindig ugyanúgy igényelte a megnyugtató vigasztalást, mint egy gyerek. Eco borús arccal arrébb húzódott, mint egy színdarabbeli hírvivő, aki épp most jelentett be egy rossz hírt.
Végre én is felfogtam, hogy valami nagyon súlyos dolog történik.

 

Kicsivel később már felöltözve gyalogoltam a sötét utcákon Eco mellett, a négy testőre társaságában.
Nemsokára egy csapat mogorva arcú fiatalember tűnt fel a hátunk mögött, és elsiettek mellettünk. Utánuk fordultam. Fáklyájuk szinte süvített a levegőben. Az árnyékunk őrülten táncolt előre-hátra az utcán: hatalmasra nőtt, amikor az ifjak elhaladtak mellettünk, majd kísértetfoszlánnyá töpörödött a sötétségben, amit a fáklyahordozók maguk után hagytak.
Elbotlottam egy kiálló utcakőben.
– Numa golyóira! Nekünk is fáklyát kellett volna hoznunk!
– Jobban szeretem, ha szabad a kezük a testőreimnek – közölte Eco.
– Hát igen, abból legalább van elég – mondtam, és végignéztem a négy félelmetes rabszolgán, akik közül az egyik előttünk, a másik mögöttünk, egy-egy pedig a két oldalunkon sétált.
Harcedzett gladiátoroknak tűntek: merev állkapocs, pengeszerűen villanó tekintet, a legkisebb neszre is összeránduló izmok.
A jó testőrök sokba kerülnek, és az ellátásuk sem olcsó. A fiam felesége, Menenia mindig panaszkodott, amikor Eco egy újabb testőrt vett, és azzal érvelt, hogy sokkal okosabban is elkölthetnék azt a pénzt, például konyhai szolgákra, vagy jobb tanítóra a gyerekek mellé.
– Első a biztonság – jelentette ki ilyenkor Eco. – Ilyen időket élünk.
Sajnos igazat kellett adnom neki.
Gondolatban ott maradtam Meneniánál és a gyerekeknél, akiket Eco otthon hagyott, az Esquilinus-dombon.
– Menenia és az ikrek... – szólaltam meg, miközben megpróbáltam beérni a fiamat.
A lélegzetemmel ködöt fújtam a levegőbe, de a sietős járás legalább melegen tartott. Bár mi is gyorsan mentünk, amikor egy újabb csapat tűnt fel a hátunk mögött, könnyedén leelőzött minket. A fáklyák kapkodó fénye messzire előrevetítette az árnyékunkat.
– Ne aggódj miattuk. Múlt hónapban új ajtót szereltettem a házra. Egy hadsereg sem tudná betörni. Ráadásul a két legerősebb testőrömet hagytam otthon.
– Hány testőröd van mostanában?
– Csak hat. Kettő otthon, és ők négyen itt, körülöttünk.
– Csak hat?
Nekem még mindig Belbo volt az egyetlen testőröm, az ő gondjaira bíztam Bethesdát és Dianát. Sajnos Belbótól már nem lehetett mindazt elvárni, amit az ember egy fiatal és rátermett testőrtől elvárhatott, és a többi háztartási rabszolgának sem lehetett volna túl sok hasznát venni egy közelharcban...
Inkább megpróbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat.
Újabb társaság érkezett a hátunk mögül, de hozzánk hasonlóan nekik sem volt fáklyájuk. Miközben elhaladtak mellettünk, éreztem, hogy Eco testőrei feszültebbé válnak, és benyúlnak a köpenyük alá. A fáklya nélkül érkező idegenek bármit vihetnek a kezükben – a fáklyáknál sokkal veszélyesebb tárgyakat. Például tőröket.
De nem kellett tartanunk tőlük. Valahol előttünk kinyíltak az egyik emeleti ablak táblái, és kihajolt egy ember.
– Hádészra, mi folyik itt ma éjjel?
– Megölték! – kiáltotta az egyik előttünk haladó férfi. – Hidegvérrel meggyilkolták az aljas gazfickók!
– Kit öltek meg?
– Clodiust! Clodius halott!
Az ablakból kihajoló árnyék-figura egy darabig hallgatott, aztán hosszan, csilingelően nevetett. A hang hidegen visszhangzott az utcán. Az előttünk haladó csoport hirtelen megállt.
– Baj van! – mondta Eco.
Bólintottam, de aztán rájöttem, hogy a csendes bejelentés a testőröknek szólt. Az izmos rabszolgák szorosabb gyűrűbe fogtak minket, és még gyorsabban folytattuk az utunkat.
– Hát akkor... – szólalt meg a férfi az ablakban, levegő után kapkodva. – ...hova igyekszik mindenki ilyen lélekszakadva? Ünnepelni?
A csoport tagjaiból dühödt kiáltások törtek ki. Egyesek az öklüket rázták. Mások lehajoltak, hogy köveket keressenek. Még a makulátlan tiszta utcákkal és elegáns házakkal teli Palatinus-dombon is lehetett kilazult köveket találni. A férfi az ablakban tovább nevetgélt, aztán váratlanul felkiáltott.
– A fejem! Jaj, a fejem! Mocskos férgek!
Sietve becsukta az ablaktáblákat, mielőtt újabb kövek találták volna el.
Hamarosan befordultunk egy sarkon.
– Szerinted igaz a hír, Eco?
– Hogy Clodiust megölték? Nemsokára kiderül. Az nem az ő háza ott szemben? Nézd, mennyi fáklya gyűlt össze az utcán! Pont ezért jöttem ki ma éjjel. Látni lehetett, ahogy a felhőkről visszaverődik a ragyogás. Menenia hívott fel először a tetőre, hogy nézzem meg. Azt hittük, hogy az egész Palatinus-domb lángokban áll.
– Szóval azt akartad tudni, hogy az apád megpörkölődött-e?
Eco elmosolyodott, de hamar elkomorult.
– Miközben lefelé jöttem a Suburába, mindenhol emberek nyüzsögtek az utcákon. Összegyűltek a sarkokon, és hallgattak valakit. Összedugták a fejüket a kapualjakban, és suttogtak. Egyesek lármáztak, mások sírtak. Százával indultak meg a Palatinus felé, mint egy fölfelé törekvő folyó. És mind ugyanazt ismételgették: meghalt Clodius.

 

Publius Clodius háza – az új háza, hiszen csak néhány hónappal korábban vette meg és költözött be – a város egyik építészeti csodájának számított, vagy inkább rémségének, attól függően, milyen szemszögből nézte az ember. A Palatinus előkelő otthonai évről-évre egyre nagyobbak és fényűzőbbek lettek, mint holmi pöffeszkedő állatok, amelyek lassanként bekebelezték a szomszédos, kisebb házakat, és közben páváskodva széttárták díszes farktollaikat. Ennek a pávának sokszínű márványból volt a tollazata. A fáklyák imbolygó fényében csillogott a márványburkolat, és tarkabarkán fénylett a kert teraszait ékesítő, sok-sok márványoszlop. Csupa csiszolt lacedaemoni porfír, az őzborjú bundáját idéző, fehér foltos egyiptomi vörös márvány, valamint tengernyi vérvörösen erezett numidiai márvány. A ház előtti kövecses udvart a hegy oldalában kialakított teraszok vették körül, amelyeknek rózsabokrait lecsupaszította a tél. A vaskapu, amely rendszerint kizárta az illetékteleneket, most tárva-nyitva állt, de az utat eltorlaszolta a gyászolók tömege, akik nemcsak az udvart töltötték meg, hanem a ház melletti utcát is.
Valahol a sokadalom mögött, a ház előtti udvar másik felén nyílt a bejárat az épületbe, amely úgy terpeszkedett a hegy lejtőjén, mint egy családi falu. Temérdek szárnyát újabb és újabb kőteraszok vették körül, és további színes márványfajtákból faragott oszlopokkal szegélyezett csarnokok kötötték össze. A ház úgy tornyosult fölénk, akár egy mély árnyékokból és csillámló márványból álló domb, amelyet kívülről és belülről is megvilágítanak, és amely látomásszerűen lebeg a mélyre süllyedt felhők és a fáklyákból áradó szédítő füst között.
– És most hogyan tovább? – kérdeztem Ecótól. – Még az udvarra sem mehetünk be. Túl sűrű a tömeg. Biztosan igaz a hír, nézd, hány felnőtt férfi zokog. Gyere, inkább menjünk haza, és nézzük meg, mi van a családunkkal. Ki tudja, mi minden jöhet még.
Eco bólintott, de mintha nem fogta volna fel, amit mondtam. Lábujjhegyre állt, hogy lássa, mi zajlik az udvaron.
– Be vannak zárva az ajtók. Nincs jövés-menés. Csak kavarog a tömeg...
Hirtelen valami izgatottság hullámzott végig az egybegyűlteken.
– Engedjétek át! Engedjétek át! – kiáltotta valaki.
Még elviselhetetlenebb lett a tolongás, amikor az emberek megpróbáltak hátrébb húzódni, és utat engedni az utca felől érkező szállítóeszköznek. Először egy gladiátorokból álló falanx jelent meg. A harcosok durván törtek utat maguknak, az öklüket és a könyöküket használva. Mindenki igyekezett arrébb kerülni az útjukból. Ezek a gladiátorok valóságos óriások voltak; hozzájuk képest Eco testőrei csak kisfiúknak tűntek. Azt mondják, Gallia északi csücskén túl szigetek vannak, és ott élnek ilyen hatalmas termetű, sápadt arcú, szálkás, vörös hajú férfiak.
Összezsúfolódott előttünk a tömeg. Eco és én összepréselődtünk, de a testőrei még mindig körülöttünk maradtak. Valaki rálépett a lábamra. A karom a törzsemhez szorult. Aztán megpillantottam a közeledő hordszéket a gigantikus rabszolgák vállán, akik mellett még a legerősebb gladiátorok is eltörpültek. A vörös-fehér csíkos selyem csillogott a fáklyák fényében, miközben a hordszék elhaladt az emberek feje fölött.
Egy pillanatra a szívem is megállt, ismertem azt a hordszéket. Engem is vittek benne. Hát persze, hogy ő is eljött.
Egyre közelebb került hozzánk. Össze voltak húzva a függönyei, mint mindig. Az asszony nem akarta látni a tömeget, és azt sem akarta, hogy meglássák. Mégis, egy röpke pillanatra, ahogy a menet elhaladt mellettünk, mintha láttam volna résnyire nyílni a függönyöket. Minden erőmmel megpróbáltam átnézni a hordszéket vivő rabszolgák feje fölött, de megzavart a fény és árnyék játéka, amely végighullámzott a vörös-fehér selyemanyagon. Lehet, hogy csak egy árnyék mozgására hittem azt, hogy szétnyíltak a függönyök.
Eco hirtelen megfogta a vállamat, és hátrébb húzott, nehogy eltapossanak a hordszéket kísérő gladiátorok. A fülembe suttogott:
– Szerinted...
– Persze. Ő lesz az. A vörös és fehér csíkok... Ki más lenne?
Nem csak én ismertem fel a hordszéket, és nem csak én jöttem rá, ki érkezett. Végül is Clodius emberei vettek körül minket: a Suburában élő szegények, akik egy parancsszavára zendülést szítottak, a felszabadított rabszolgák, akik tőle várták, hogy megvédi a választójogukat, és az éhes csőcselék, amely az általa bevezetett gabonaosztásnak köszönhetően gömbölyödött ki. Mindig támogatták Clodiust, és ő is támogatta őket. Figyelemmel kísérték a pályafutását, egymás között csámcsogtak a pikáns kalandjain és a családi viszonyain, és szörnyű bosszúhadjáratokat tervezgettek az ellenségei ellen. Imádták Clodiust. Lehet, hogy nem kedvelték botrányos hírnevű nővérét, de azonnal felismerték a hordszéket. Egyszer csak valaki a nevét suttogta a tömegben. Egyre többen ismételték, míg végül valóságos kántálás alakult ki a hordszék haladásának ütemére.
– Clodia... Clodia... Clodia...
A menet áthaladt a szűk kapunyíláson, és betért az udvarra. A gladiátorok gorombábban is megtisztíthatták volna az utat, de nem volt szükség erőszakra. A nevének hallatán a gyászolók egyfajta félelemmel vegyes tisztelettel húzódtak vissza. Egy üres tér nyílt meg a hordszék előtt, és csak jóval utána zárult be, így zavartalanul és gyorsan juthatott át az udvar másik végébe, ott pedig fel a rövid lépcsősoron a bejáratig. A magas bronzajtók befelé tárultak ki. A ponyvát úgy fordították, hogy senki se lássa kintről, kik szállnak le és lépnek be a házba. Nemsokára tompa dörrenéssel zárult be mögöttük a kapu.
A kántálás elhalt. Izgatott csend telepedett a tömegre.
– Clodius halott – mondta Eco halkan. – Olyan nehéz elhinni.
– Te még nem éltél olyan sokat, mint én – feleltem szomorúan. – Mind meghalnak, a nagy is és a kicsi is, és többnyire előbb, mint később.
– Persze. Csak arra gondoltam, hogy...
– Tudom, mire gondoltál. Egyes emberek halála olyan, mintha egy homokszemet dobnának a vízbe, még csak nem is fodrozódik. Mások viszont olyanok, mint egy óriás szikla. A hullámok felszökkennek a partra. Bizonyos emberek pedig...
– Olyanok, mint egy meteor, ami az égből hullik le – fejezte be Eco helyettem is.
Nagy levegőt vettem.
– Reméljük, azért nem végez akkora pusztítást.
De valami azt súgta, hogy mégis.
Vártunk egy darabig, megrekedve abban a tétlenségben, ami akkor lesz úrrá a tömegen, amikor valami jelentőségteljes esemény várható. A körülöttünk állóktól számos egymásnak ellentmondó pletyka szivárgott át arról, hogy mi történt. Valami súlyos összecsapás volt Róma mellett – nem, húsz kilométerre, Bovillae környékén – nem, valahol még északabbra. Clodius egyedül lovagolt arra – nem, egy kisebb testőrséggel – nem, egy hordszéken a feleségével és a szokásos, rabszolgákból és alkalmazottakból álló kíséretével. Egy rejtőzködő csapat támadt rá – nem, egyetlen orgyilkos – nem, egy áruló Clodius saját emberei közül...
Így ment a találgatás még hosszú ideig, és az emberek semmiben sem tudtak megegyezni, csak abban, hogy Clodius halott.
A leereszkedett felhők lassan szétnyíltak, hogy felvillantsák a meztelen égboltot: holdvilágtalant és koromfeketét, rajta jégkristályokként sziporkázó csillagokkal. Sietősen tettük meg az utat Clodius házáig, és a séta felhevítette a véremet. A nyüzsgő testek és a fáklyák melege sem engedte, hogy fázzak, de egyre hidegebb lett az éjszaka, és fokozatosan én is áthűltem. Begörbítettem a lábujjaimat, összedörzsöltem a kezem, és néztem, ahogy a leheletem párája összekeveredik a füsttel.
– Ez így nem lesz jó – mondtam végül. – Megfagyok. Nem elég meleg a kabát, amit hoztam. – Eco egyáltalán nem fázott, pedig a kabátja semmivel sem volt vastagabb az enyémnél, csakhogy egy ötvennyolc éves embernek könnyebben kihűl a vére, mint egy húsz évvel fiatalabbnak. – Különben is, mire várunk? Kiderítettük, hogy mi ez a nagy felhajtás. Clodius halott.
– Igen, de hogy halt meg?
Mosolyognom kellett. Eco tőlem tanulta a szakma fortélyait. A kíváncsiság egy idő után szokássá válik. Egy nyomozó még akkor sem tudja elfojtani a kíváncsiságát, ha nem üti pénz a markát, kiváltképp, ha gyilkosságról is szó van.
– Ettől a tömegtől nem tudhatjuk meg – közöltem.
– Szerintem sem.
– Akkor menjünk.
Eco még mindig tétovázott.
– Az ember azt hinné, hogy kiküldenek valakit, aki beszámol a tömegnek. Előbb vagy utóbb biztos megjelenik valaki... – Látta, hogy végigfut rajtam a borzongás. – Jól van, menjünk.
– Neked nem kell jönnöd.
– Nem hagyhatom, hogy egyedül menj haza, papa. Legkevésbé egy ilyen éjszakán.
– Akkor add kölcsön a testőreidet.
– Nem bolondultam meg, hogy testőr nélkül maradjak ebben a csőcselékben.
– Osztozzunk rajtuk: kettő jön velem, kettő marad melletted.
– Nem, akkor sem vállalom a kockázatot. Hazakísérlek. Később még visszajöhetek, ha akarok.
Egy ideig még tovább alkudozhattunk volna a szervezési kérdéseken, de abban a pillanatban Eco felemelte a tekintetét, és rászegezte valamire a hátam mögött. A testőrei is megkeményítették a tagjaikat.
– Egy Gordianus nevű embert keresek – dörögte egy hang a fejem fölött.
Megfordultam, és észrevettem, hogy az orrom egy irdatlan széles mellkashoz fúródik. Fölötte egy vörhenyes arcot pillantottam meg, amelyet göndör, rőt fürtök szegélyeztek. A fickó pocsékul beszélte a latint.
– Én vagyok Gordianus – mondtam.
– Jó. Gyere velem.
– Hova menjek veled?
A fickó felszegte a fejét.
– Be a házba, természetesen.
– Kinek a meghívására? – kérdeztem, de már tudtam a választ.
– Clodia asszony parancsára.
Tehát mégis meglátott a hordszékből.

 

 

Második fejezet

Bár a vörös hajú óriás ment elöl, így sem voltam biztos benne, hogy könnyen átverekedjük magunkat az emberektől zsúfolt kapun és udvaron. Ám a testőr nem arra vezetett minket. Követtük végig az utcán, ameddig magunk mögött nem hagytuk a tömeget. Egy hosszú, keskeny lépcsősorhoz érkeztünk, amely a márványteraszok külső peremén húzódott végig. Fügefák szegélyezték, sűrű lombjuk kupolát alkotott felette.
– Biztos vagy benne, hogy innen a házba jutunk? – kérdezte Eco kétkedve.
– Csak gyertek utánam – förmedt rá az óriás zordan, és előremutatott, a lépcső tetején égő lámpás felé.
Mivel nem volt fáklyánk, sötétben botorkáltunk, és a lépcső is beleveszett az árnyékba. Óvatosan lépkedtünk felfelé, lemaradva a testőr mögött, míg végül egy keskeny pihenőhöz érkeztünk. Egy faajtó jelent meg előttünk, fölötte egy lámpás. Az ajtó mellett egy másik gladiátor állt, aki ránk parancsolt, hogy hagyjuk kint a kísérőinket és a fegyvereinket. Eco elővette a tőrét, és átadta az egyik testőrének. Hiába közöltem, hogy nincs nálam semmi, a vörös hajú óriás ragaszkodott hozzá, hogy megmotozzon. Végül elégedetten nyitotta ki az ajtót, és beengedett minket.
Végigmentünk egy hosszú, homályos folyosón, majd le egy lépcsőn, utána pedig egy keskeny szobába érkeztünk. Az épület előcsarnokában voltunk, közvetlenül a magas bronzajtók mögött, amelyeket belülről egy robusztus gerendával támasztottak ki. Az ajtón keresztül is hallottam az izgága tömeg zsivaját az udvarról.
– Itt várjatok – szólt ránk az óriás, majd eltűnt két függöny között.
Az előteret egy mennyezetről lógó lámpás világította meg; a lángok visszatükröződtek a csiszolt márványfalakon és a márványpadlón. Közelebb léptem a csillogó vörös függönyhöz, mert teljesen lenyűgözött.
– Tudod, mi ez, Eco? Nem lehet más, mint a híres attaliai függöny. Valódi aranyszállal szőtték. Ha a tűz fényében nézed, olyan, mintha lángolna.
El kellett mondanom neki Publius Clodius házának és bútorainak rövid, de izgalmas történetét. Eredetileg Marcus Scaurus volt a tulajdonosuk, aki hat évvel korábban kezdte meg az építkezést. Abban az évben választották meg aedilisnek, és így kötelessége volt a saját költségén színházi előadásokat szervezni a tömegeknek az őszi ünnepségek idején. Scaurus az ősi hagyományokat követve átmeneti színházat állíttatott fel Mars Mezején, a városfalon kívül. Akkor még nem tudtuk, hogy két évvel később Pompeius megépíti Róma első állandó színházát – a római gyerekek úgy nőttek fel, hogy nem is tudtak róla, miféle görög dekadencia van a levegőben –, de Scaurus színháza csak egy évszakra szólt.
Sok városban jártam, és sok bámulatos építményt láttam, de egy sem volt Scaurus színházához fogható. Nyolcvanezer embernek volt benne ülőhely. A hatalmas színpad három emeletből állt, amelyeket háromszázhatvan márványoszlop támasztott alá. Az oszlopok között és a különféle fülkékben összesen háromezer csodálatos bronzszobor bújt meg. Addig emlegették az emberek a földöntúli számokat, míg végül mindenki kívülről fújta őket. Egyik adat sem volt túlzó, ugyanis a színdarabok unalmasabb perceiben a bámészkodók hangosan számolták az oszlopokat és a szobrokat, miközben szegény színészek hiába próbálták magukra vonni a figyelmet. A díszítés háttérbe szorította őket.
A színpad alsó szintjét márvánnyal ékesítették, a felsőt gondosan megmunkált arannyal, a középsőt pedig színpompás üveg-kavalkáddal – nem egyszerű ablakocskákkal, hanem fal nagyságú üvegekkel. Ilyen fényűzést Róma népe soha nem látott korábban, és talán soha nem is fog. A színpadot gigászi tájképek díszítették, amelyeket a világ legnevesebb művészei festettek, és amelyeknek két oldalán pazar vörös és narancsszínű, arannyal szőtt attaliai függönyök lógtak. Az ázsiai Attalus király legendás aranyköpenyeire emlékeztettek, és a déli verőfényben úgy ragyogtak, mintha őket is napsugárból szőtték volna.
Amikor vége lett a fesztiváloknak, és lebontották a színházat, Scaurus eladta a díszítés egy részét, és ezzel párhuzamosan bőkezű ajándékozásba kezdett. A legtöbb berendezési tárgyat viszont megtartotta magának, és új palatinusi házába vitette át őket. A márványburkolatokból és oszlopokból teraszok és csarnokok lettek. A színes üvegablakokból tetőablakokat alakítottak ki. Szobrokkal és mesés kelmékkel teli ládák gyűltek össze a ház előtti udvaron, aztán apránként minden bekerült az épületbe. Scaurus úgy döntött, hogy az átalakított átriumba állítja a színház legnagyobb oszlopait, amelyek fekete lucullusi márványból készültek, és nyolcszorosan túlszárnyalták egy ember méretét. Olyan nehéz oszlopok voltak, hogy a csatornaépítők vezetője biztosítékot követelt Scaurustól, arra az esetre, ha károsodna a város csatornahálózata, miközben átszállítják az oszlopokat Mars Mezejétől a Palatinusra.
Scaurus házát legalább akkora érdeklődés övezte, mint a színházat. Akik azelőtt a nézőtéren bámészkodtak, most feljöttek a Palatinusra, hogy tovább ámuldozzanak. A konzervatívabb (és kevésbé gazdag) szomszédok kijelentették, hogy az épület támadás a jó ízlés ellen, egy pazarlásból és arcátlanságból született rémség, a szigorú római erkölcs megcsúfolása. A zúgolódók megfeledkeztek az ősi trójai mondásról: akármilyen borzalmas a helyzet, mindig lehet még rosszabb. Így is történt, amikor Scaurus úgy határozott, hogy elköltözik, és eladja a házat a csőcseléket előszeretettel szító Clodiusnak – az előkelő származású patríciusnak, aki lemondott az előjogairól, hogy plebejus lehessen; Clodiusnak, a Legjobb Emberek Veszedelmének; a Tömegek Urának.
Clodius majdnem tizenötmillió szeszterciuszt fizetett a házért és a bútorzatért. Ha igaz a pletyka – hogy Clodius meghalt –, kijelenthetjük, hogy kevés ideje volt élvezni ezt a helyet. Soha nem látta, hogyan bontanak virágot a rózsabokrok tavasszal a márványteraszokon.
Bedugtam a fejem az attaliai függönyök között, és kilestem az átriumba, ahol a mennyezet hirtelen háromemeletnyi magasba szökött.
– A lucullusi márványoszlopok! – suttogtam Ecónak, miközben átléptem a függönyök között, és intettem neki is, hogy kövessen.
Ott sorakoztak előttünk a méltóságteljes, tizenkét méter magas, szurokfekete oszlopok.
Az átrium közepén egy keskeny medencét lehetett látni, csillámló mozaik-cserepekkel, amelyek kék, fekete és ezüstszínekben jelenítették meg az éjszakai égboltot és a csillagképeket. Magasan a medence felett egy ugyanakkora négyszöget vágtak a mennyezetbe, ami viszont nem engedett kilátást a valódi égre, hanem egy hatalmas üvegfelületből állt. A csillagok úgy derengtek a tetőablakon túl, mintha víz alatt lennének. Az ember megszédült az érzéstől: mintha a tetőablak egy medence lett volna, és visszatükrözte volna a lábunknál lévő csillagokat.
Lassan körbesétáltam az átriumban. A falakban fülkék nyíltak, és helyet adtak a család őseit ábrázoló viaszmaszkoknak. Publius Clodius Pulcher egy nagyon ősi és nagyon nemesi ágról származott. Elődei közömbös arccal néztek vissza rám, ahogy egyenként elhaladtam előttük. Legtöbbjüket idős vagy érett korban örökítették meg, de így is lehetett látni híresen mutatós vonásaikat. Elvégre a Pulcher – a család egy ágának neve – annyit tesz: gyönyörű.
Eco megtapogatta a vállamat. Visszatért a kísérőnk. Felénk intett az állával, mi pedig követtük még beljebb a házba.
Miközben végighaladtunk a folyosókon, szemügyre vettem a kétoldalt nyíló szobákat. Minden helyiség arról árulkodott, hogy az új tulajdonos csak nemrég költözött be, és még elég nagy volt a kavarodás. Egyes szobákban valóságos labirintust alkottak a dobozok és a ládák, míg más helyiségek kongtak az ürességtől. Itt-ott állványzatokat is láttunk, és megtöltötte a levegőt a friss vakolat szaga. Még azokban a szobákban is jelen volt a kísérletezés szelleme, amelyeket már nagyrészt berendeztek – a bútorokat szokatlan szögben helyezték el, a képek furcsán lógtak a falakon, a szobrokat túl közel helyezték el egymáshoz.
Mire számítottam a ház belsejében? Síró asszonyokra, zavarodottan szaladgáló rabszolgákra, pánikhangulatra? Mindenütt csendet találtam, és alig került valaki a szemem elé. Az épület irdatlan méretei egészen áthatóvá és túlvilágivá tették a csendet, mintha egy elhagyatott templomba érkeztünk volna. Néha egy-egy rabszolga keresztezte az utunkat, de tiszteletteljesen kitért előlünk, és elfordította az arcát.
Egyszer egy filozófus azt mondta nekem, hogy ha egy test meghal, a benne lévő maradék élet egyetlen pontba gyűlik, mielőtt végleg kihuny. Ilyen volt Clodius háza is, mert miután befordultunk egy sarkon, egy bőségesen kivilágított teremben találtuk magunkat, amely tele volt halkan társalgó emberekkel. Tógát viselő férfiak járkáltak idegesen, csoportokba verődve beszélgettek, heves mozdulatokkal kísérték mondandójukat, rázták a fejüket, és közben suttogva vitatkoztak. A rabszolgák távolabb húzódtak, hogy ne legyenek láb alatt, és csendben, de ugrásra készen várták az utasításokat.
Egy csukott ajtóhoz vonultunk a terem túlsó végében. Ormótlan nagy férfi ült a közelben, állát a kezén nyugtatva, nyomorúságos arckifejezéssel. Vérfoltos kötés volt a fején, és az egyik karjára is szorítókötést tettek. Egy elegáns tunikát viselő, jóvágású fiatalember sétált fel-alá előtte, egyfolytában szidta, és alig hagyta megszólalni.
– Még mindig nem értem, hogy hagyhattad magára. Egyáltalán, hogyhogy ilyen kevesen voltatok mellette? Hádészra, mi vette rá őket, hogy abba a tavernába vigyék, ahelyett, hogy visszavitték volna a villájába?
Kísérőnk finoman bekopogtatott az ajtón a lábfeje oldalával. Valaki jó modorra tanította. A fiatalember és a sebesült férfi felkapták a fejüket, és gyanakodva méregettek minket.
A sebesült összevonta a szemöldökét.
– Hádészra, kik...
Az ifjú arca érdektelenné változott.
– Biztos az a fickó, akiért Clodia néni küldetett.
Kinyílt az ajtó. Nőies szempár lesett ki a résen. Kísérőnk megköszörülte a torkát.
– A Gordianus nevű férfi, és a fia, Eco.
A rabszolgalány bólintott, és kinyitotta az ajtót. Ecóval gyorsan besurrantunk. A vörös hajú óriás kívül maradt, a lány pedig becsukta az ajtót.
A szoba olyan volt, mint egy szentély. Vastag szőnyegek fedték a padlót, és faliszőnyegek takarták a falakat. A drága kelmék letompították a szénserpenyőben nyújtózó lángok pattogásának visszhangját. A tűz fénye hosszú árnyékokat vetett a sarkokba. Az egyik fal mentén hosszú, oltárhoz hasonló asztal húzódott, előtte néhány asszony gyűlt össze, nekünk háttal. Egytől-egyig feketét viseltek, és hajukat leengedték a vállukra. Látszólag észre sem vették, hogy bejöttünk. A rabszolgalány odament az egyikükhöz, és gyengéden megérintette a vállát. Clodia megfordult, és a szemével megkeresett minket a szobában.
Idestova négy éve nem láttam őt, azóta, hogy véget ért Marcus Caelius tárgyalása. Clodia felbérelt, hogy a nyomozásommal segítsem a vád ügyét, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy eltervezte, és fájdalmasan elszámította magát. Azóta sokkal visszahúzódóbb lett, és lényegesen nagyobb csendben élte az életét, legalábbis így lehetett hallani, ha a neve nagy ritkán felmerült egy beszélgetésben. De én nem felejtettem el. Az ember soha nem felejt el egy olyan nőt, mint Clodia.
Lassan odasétált hozzánk, maga után húzva fekete köpenyének szegélyét. Illatszerének felhője egy pillanattal megelőzte, és a levegő megtelt a buja krókusz és a nardusfű eszenciájával. Mindig hátrasimított, hajtűkkel összefogott hajjal láttam. A gyász miatt most szabadjára engedte fürtjeit, amelyek fényes fekete keretbe foglalták az arcát. Jól emlékeztem magas arccsontjára és büszke vonalú orrára. Már negyven is elmúlt, de a bőre még mindig olyan volt, mintha fehér rózsaszirmokból állna. Sima orcája és homloka szinte ragyogott a szénserpenyő imbolygó fényében. Szeme – a híres, szikrázóan zöld szempár – kivörösödött a sírástól, de a hangja egyenletes volt.
– Gordianus! Mintha láttalak volna a tömegben. Ez a fiad?
– A nagyobbik fiam, Eco.
Bólintott, és megpróbálta visszapislogni a könnyeit.
– Gyertek, üljünk le.
Egy sarokba vezetett minket, és intett, hogy üljünk le az egyik heverőre, miközben ő helyet foglalt a másikon. Az egyik kezét a homlokára tette, és behunyta a szemét. Úgy nézett ki, mint akiből bármikor kitörhet a zokogás, de aztán nagy levegőt vett, kihúzta magát, és az ölébe ejtette a kezét.
Egy pillanatra egy árnyék takarta el a szénserpenyő fényét. Egy másik gyászoló is ellépett az asztal mellől, és csatlakozott hozzánk. Clodia mellé ült, és megfogta a kezét.
– A lányom, Metella – mutatta be az asszony, bár ezt nem is kellett mondania.
A fiatal nő összetéveszthetetlenül az anyja lánya volt. Lehet, hogy idővel ugyanolyan gyönyörű lesz, mint az anyja. Clodia szépsége nem az a fajta szépség volt, ami születéstől fogva adott. Sokkal több minden rejtőzött benne, mint amit a szem láthatott. A test mögött olyan titokzatosság bújt meg, amit csak az idő érlelhetett meg.
– Úgy emlékszem, neked is ilyen korú lányod van – jegyezte meg Clodia halkan.
– Diana – helyeseltem. – Tizenhét éves.
Az asszony bólintott. Metella hirtelen sírni kezdett. Az anyja egy pillanatra magához ölelte, majd elengedte, és visszaküldte a többiekhez.
– Nagyon szerette a nagybátyját – magyarázta.
– Mi történt?
Feszült és fakó volt a hangja, mintha attól félne, hogy egy érzelmi kitörés megnémíthatja.
– Nem tudjuk biztosan. Lent volt délen, a Bovillae melletti villájában. Valami történt az úton. Azt mondják, Milo volt, vagy az emberei. Egymásnak estek. Nemcsak Publius halt meg, hanem mások is. – Kibicsaklott a hangja, de hamarosan összeszedte magát. – Valaki épp arra járt, és véletlenül megtalálta a testét az úton. Még csak nem is őrizték! Idegenek hozták vissza a városba! Nem sokkal napnyugta után érkezett meg a holtteste. Azóta előkerült néhány testőre is... Azok, akik túlélték. Még mindig nem tudjuk felfogni, hogyan történhetett.
– Láttam egy sebesült embert a másik teremben. Éppen kikérdezték.
– Egy testőr. Évek óta Publius mellett szolgált. Hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen?
– Ki az az ifjú, aki kérdezgeti?
– Biztosan az unokaöcsém. A fivérünk, Appius legidősebb fia. Velem jött ide a hordszéken, Metellával együtt. Úgy szerette Publiust, mintha a második apja lett volna. – Megrázta a fejét. – Publius saját kisfia is ott volt vele Bovillae mellett! Nem tudjuk, mi lett a gyerekkel. Azt sem tudjuk, hol van!
Ez már túl sok volt neki. Hirtelen sírni kezdett. Eco elfordította az arcát. Nehéz volt nézni.
Aztán alábbhagyott a zokogás.
– Clodia – szólítottam meg halkan. – Miért hívattál engem?
Szemlátomást zavarba hozta a kérdés. A homlokát ráncolta, és visszaparancsolta a könnyeit.
– Nem is tudom... Láttalak a tömegben, és ezért... – Vállat vont. – Tényleg nem tudom. De valamit tennünk kell. Te sokat tudsz az ilyen dolgokról, nem igaz? Kikérdezések, nyomozások, módszerek. Publius persze tudta, hogyan kell cselekedni ilyen helyzetekben. De Publius most...
Nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Kifogytak a könnyei.
– Az igazat megvallva, nem tudom, miért hívattalak. Talán hogy lássak egy régi, ismerős arcot? Barátként váltunk el, nem? – Megérintette a karomat, és erőtlenül elmosolyodott. Most csak töredékét sugározta annak a csáberőnek, ami egyébként izzott körülötte. A gyenge kísérlet, hogy kapcsolatot teremtsen velem, még szívbe markolóbbá tette a jelenetet. – Ki tudja, mi fog most történni? A világ a feje tetejére állt. De valamit tenni kell, hogy minden ismét a helyére kerüljön. Publius gyerekei még túl kicsik ahhoz, hogy rendet csináljanak. Más családtagoknak kell lépniük. Még szükségünk lehet rád. Meglátod, így lesz. – Kimerülten sóhajtott. – Most viszont még semmit sem tehetünk, csak vigaszt kereshetünk. Metellának szüksége van rám.
Felállt, és üres arccal nézett a szobában sorakozó asszonyokra.
Úgy tűnt, a beszélgetésünk véget ért. A fejemmel intettem Ecónak. Együtt álltunk fel a heverőről.
Előkerült a rabszolgalány is, hogy kivezessen minket. Clodia arrébb sétált, de aztán visszanézett.
– Várjatok. Nézzétek meg ti is. Azt akarom, hogy lássátok, mit tettek vele.
Átvezetett minket a szobán, az oltárszerű asztalhoz, ahol Metella állt két asszony és egy gyermek között. Közeledésünkre a legidősebb asszony megfordult, és ingerülten nézett ránk. Szikár és elgyötört volt az arca. A haja szinte már teljesen megőszült. Most, hogy nem tartották a hajtűk, egészen a derekáig leért. Nem volt könny a szemében, csak harag és neheztelés.
– Kik ezek a férfiak?
– A barátaim – felelte Clodia némi éllel a hangjában.
– Melyik férfi nem a barátod? – Az idős asszony lesújtóan nézett Clodiára. – Mit keresnek itt? A külső teremben kellene várniuk a többivel együtt.
– Én hívattam őket ide, Sempronia.
– Ez nem a te házad – közölte az idős asszony nyersen.
Metella odalépett az anyjához, és megfogta a kezét. Az idősebb asszony végigmérte őket. A negyedik nő, akinek az arcát még nem láttam, továbbra is a hátát mutatta nekünk. Kinyújtotta a karját, hogy megfogja a hozzá bújó kislány fejét. A gyermek a nyakát nyújtogatta, és tágra nyílt, ártatlan szemmel nézett ránk.
– Sempronia, kérlek... – suttogta Clodia erőltetett suttogással.
– Igen, anyám, próbáljunk meg szívélyesek lenni. Még Clodiával is.
Végre a negyedik asszony is megfordult. Az ő szemében sem könnyeket, sem haragot nem láttam. Volt valami csüggedtség a hangjában, de nem a kimerültségtől, hanem a beletörődéstől. Sem a hangja, sem az arca nem tükrözött érzelmet, csak valami makacs elszántságot. Az ember sokkal erősebb érzelmi hullámzást várt volna egy meggyilkolt férfi özvegyétől. Lehet, hogy egyszerűen megnémította a megrendülés, de kíváncsi és állhatatos tekintettel méricskélt minket.
Fulvia nem volt olyan megragadó szépség, mint Clodia, mégis feltűnést keltett. Legalább tíz évvel volt fiatalabb nála; alig lehetett több harmincnál. Ahogy a kislány belecsimpaszkodott, azonnal rájöhettem, kitől örökölte fürkésző, ragyogó barna szemét. Volt valami élesség Fulvia tekintetében, amitől félelmetesen okosnak tűnt. A kislányból hiányzott az anyja marcona keménysége, de lelki szememmel már láttam a szigorú vonalakat a szája körül, különösen, amikor Clodiára nézett.
Egy pillanat alatt felmértem, hogy a két asszony nem szívleli egymást. Clodia és a fivére régóta híresek (vagy hírhedtek) voltak az egymás iránti rajongásukról, és sokan úgy gondolták, hogy sokkal inkább hasonlítanak szerelmespárra, mint testvérpárra. Mit gondolhatott erről Clodius valódi felesége? Hogyan viszonyult a férje és a sógornője közötti bensőséges kötelékhez? Láttam, hogy néznek egymásra, és nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy már megtanulták eltűrni egymást, de ennél többre nem voltak képesek. Clodius volt közöttük a kapocs, az imádatuk közös tárgya, és a kölcsönös ellenszenvük okozója. Lehet, hogy Clodius tartotta fenn a békét kettejük között. De Clodius már halott volt.
Nagyon is halott, gondoltam magamban, mert Fulvia mögött megpillantottam a holttestét egy hosszú, magas asztalra fektetve. Még mindig a téli lovaglóruhája volt rajta – nehéz, hosszú ujjú tunika, amit egy öv fogott össze a derekán, gyapjú lábszárvédő és vörös bőrcsizma. A mocskos, véráztatta tunika széttépődött a mellkasán, és cafatokban lógott, mint egy rongyos, vörös szalagzászló.
– Gyertek – suttogta Clodia, nem törődve a másik két asszonnyal. Belém karolt. – Azt akarom, hogy lássátok.
Odavezetett az asztalhoz. Eco szorosan a nyomomban haladt.
Az arcát sértetlenül hagyták. Csukott szemmel feküdt, és vértelen ajkát és orcáját is csak néhány halvány kosz- és vérfolt csúfította el. Arca enyhe fintorra húzódott, mintha fogfájással küzdene, vagy rosszat álmodna. Hátborzongatóan hasonlított a nővérére, főleg elegáns járomcsontjával és hosszú, büszke vonalú orrával. Ez az arc könnyedén összetörte a női szíveket, könnyen irigységet szított a férfiak között, gyakran váltott ki ellenkezést a szenátus patríciusainak körében, és egy-kettőre megnyerte a csőcselék rokonszenvét. Clodius kirívóan szép férfi volt, és szinte túl kisfiús ahhoz képest, hogy alig negyvenévesen halt meg. Csak néhány ősz tincs utalt a korára a halántékánál, de ezek is elenyésztek sűrű fekete hajában.
A nyaka alatt elegánsan arányos felsőtest következett, szögletes vállal és az úszókat idéző, széles mellkassal. Jókora szúrt seb tátongott a bal vállán. Két kisebb szúrásnyomot is lehetett látni a mellkasán, a végtagjait pedig számos zúzott seb, karcolás és horzsolás csúfította el. A nyakán is mély horzsolást lehetett látni, mintha egy vékony kötéllel szorították volna el. Ha nem mondják, hogyan halt meg, azt hihettem volna, hogy megfojtották.
Eco összeborzadt mellettem. Ő is sok holttestet látott már, de egy megmérgezett vagy hátba szúrt áldozat nem annyira véres, mint amilyen az előttünk heverő tetem volt. Clodiust egyértelműen nem gyorsan és lopva tették el láb alól. Küzdött az életéért.
Clodia megfogta a holttest egyik kezét, és a tenyere közé szorította, mintha fel tudná melegíteni. Végigsimította az ujjaival a fivére ujjait, és közben a homlokát ráncolta.
– A gyűrűje! Az arany pecsétgyűrűje! Te vetted le, Fulvia?
Az özvegy megrázta a fejét.
– A gyűrű már nem volt rajta, amikor visszahozták. Biztos azok vették el, akik megölték. Trófeának.
Érzelem most sem látszott az arcán.
Halkan kopogtak az ajtón. Rabszolgalányok léptek be, karjukra terített vásznakkal. Fésűket, kenőcsökkel teli üvegeket és forró vízzel teli kancsókat hoztak, amelyekből párafelhők szálltak felfelé.
– Adj egy fésűt – parancsolt rá Clodia az egyik lányra.
Fulvia összevonta a szemöldökét.
– Ki kérte ezeket a dolgokat?
– Én – felelte Clodia, majd odament a fivére fejéhez, és fésülni kezdte a haját. A fésű fogai beleakadtak az alvadt vérbe. Clodia arca megfeszült. Tovább erőltette a fésűt, de remegett a keze.
– Te hívattad őket? Akkor el is mehetnek – közölte Fulvia.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem kell megfürdetni.
– Dehogynem. Az emberek odakint látni akarják.
– Látni is fogják.
– De nem így!
– Pontosan így. Azt akartad, hogy a barátaid lássák a sebeit. Hát én is azt akarom. Minden római látni fogja a sebeit.
– De ez a sok vér és a rongyokban lógó ruhái...
– Akkor levesszük a ruháit. Hadd lássák teljes valójában.
Clodia tovább fésülte a holttestet, és le sem vette róla a szemét. Fulvia odalépett hozzá. Megfogta Clodia csuklóját, kitépte a kezéből a fésűt, és a földre dobta. Hirtelen és erőszakos mozdulat volt, de az arca ugyanolyan közömbös maradt, mint a hangja.
– Anyámnak igaza van. Ez nem a te házad, Clodia. És ő nem a te férjed volt.
Eco megrángatta a tunikám ujját. Bólintottam. Ideje volt távoznunk. Tiszteletem jeléül meghajtottam magam a holttest előtt, de senki sem vette észre. Clodia és Fulvia úgy nézték egymást, mint a lelapult fülű nőstény tigrisek. A rabszolgalányok idegesen szétszóródtak, miközben mi megindultunk az ajtó felé. Mielőtt kimentünk, még egyszer visszafordultam, hogy megnézzem a két nőt. Bizarr csoportkép tárult a szemem elé: a halott Clodius az asztalon, és körülötte az öt nő, akik a legközelebb álltak hozzá életében, a legkülönfélébb korúak – a kislánya, az unokahúga, Metella, a felesége, Fulvia, a nővére, Clodia és az anyósa, Sempronia. A trójai nők jutottak eszembe, akik Hektórt gyászolták, rabszolgalányok kórusának gyűrűjében.
A ragyogóan kivilágított külső terem az idegesen járkáló, tógás emberekkel és a halk férfi beszéddel egészen más világnak tűnt. Itt is feszült volt a légkör, de máshogyan. Nem a gyászt, hanem a zavarodottságot és a válság hangulatát lehetett érezni, mint egy ostrom alá került katonai táborban, vagy sarokba szorított összeesküvők titkos találkozóján. Többen voltak, mint amikor megérkeztünk. Fontos emberek érkeztek, felszabadítottakból és rabszolgákból álló kíséretükkel. Számos jól ismert szenátort és populista magisztert felfedeztem. Egyesek párokba rendeződve beszélgettek, mások egy dülledt szemmel érvelő, kócos hajú férfi körül csoportosultak, aki egyfolytában a tenyerét csapkodta az öklével.
– Azt mondom, ostromoljuk meg Milo házát ma éjjel – mondta. – Miért várnánk? Csak egy kőhajításnyira van. Kivonszoljuk az utcára, felgyújtjuk az épületet, őt pedig széttépjük.
– Sextus Cloelius? – kérdeztem suttogva Ecótól.
Eco bólintott, és visszasuttogott:
– Clodius jobbkeze. Ő szervezi a tömegeket, szítja a zendüléseket, ő töri a végtagokat, ő veri be az orrokat. Nem fél bemocskolni a kezét.
Néhány politikus egyetértően bólogatott. Mások gúnyolódtak rajta.
– Miből gondolod, hogy Milo visszatér a városba azok után, amit tett? – kérdezte az egyikük. – Már valószínűleg félúton van Massiliába.
– Milo nem menekül el – vitatkozott Cloelius. – Évek óta azzal henceg, hogy egy nap megöli Publius Clodiust. Jegyezzétek meg, amit mondok: holnap ott lesz a Forumon, és ő maga fog eldicsekedni bűnös tettével! Márpedig ha odatolja a képét, azonnal végzünk vele.
– Nincs értelme öldökölni – ellenkezett a jóképű, elegáns fiatalember, akit már befelé menet is észrevettem: Clodius unokaöccse, Appius. – Inkább perre visszük az ügyet.
– Perre! – ismételte Cloelius felbőszülve.
Mások is felmordultak.
– Igen, perre – mondta Appius. – Ez az egyetlen módja annak, hogy felfedjük a gazfickót és a barátait is. Azt hiszitek, hogy egyedül Milo van a bűntény mögött? Neki nincs annyi esze, hogy bárkit tőrbe csaljon. Én úgy érzem, hogy Cicero véres keze van a dologban. Publius bácsi ellenségei nem futó szeszélyből követték el a gyilkosságot. Hidegen kiszámított mészárlás volt! Én nem egyszerűen bosszút akarok. Azt egy hátba szúrással is el lehetne intézni. Azt akarom, hogy ezeket a gonosztevőket lejárassák, nyilvánosan megalázzák, és gúnyolódás közepette űzzék ki Rómából! Azt akarom, hogy az egész város megtagadja őket, a családjukkal együtt. És ehhez per kell.
– Szerintem aligha választhatjuk meg, hogy akarunk-e vérengzést, vagy sem – vetette közbe egy nyugodt, agyafúrtnak látszó ifjú a csoport szélén.
– Gaius Sallust – suttogta Eco a fülembe. – Az egyik tavaly megválasztott radikális néptribunus.
Minden fej odafordult. Miután osztatlan figyelemben részesült, Sallust csak vállat vont.
– Miből gondoljátok, hogy így vagy úgy ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a tömeget? Clodius képes volt rá, de Clodius halott. Nem lehet megjósolni, mi fog történni holnap, vagy akár még ma éjjel. Gyilkosság? Lehet, hogy vérfürdő. Örülhetünk, ha marad annyi szervezettség a városban, hogy elindíthatunk egy bírósági eljárást.
Erre még többen kezdtek morogni és csúfolódni, de senki sem mert nyíltan szembeszállni Sallusttal. Inkább fanyalogva elfordították a fejüket, és folytatták a vitatkozást.
– Per! – makacskodott Appius.
– Először zendülés! – károgta Sextus Cloelius. – A tömeg nem éri be kevesebbel! Ha pedig Milo elő merészel bújni, lecsapjuk a fejét, és egy botra szúrva visszük végig a Forumon.
– Azzal könnyen magunk ellen fordítanánk a közhangulatot – ellenkezett Appius. – Nem. Publius bácsi jól értett hozzá, hogyan kell felhasználni a csőcseléket. Úgy, mint egy tőrt, nem pedig úgy, mint egy bunkósbotot! Túl sok volt ez neked, Sextus. Aludnod kellene.
– Nekem ne mondd meg, hogyan használta Publius a csőcseléket! – fortyant fel Cloelius. – Minden második tervét én szerveztem meg, és én vezényeltem le.
Appius szeme villámokat szórt. Clodia szemére emlékeztetett, mert ugyanolyan smaragdzölden csillogott.
– Ne nyújtózkodj túl magasra, Sextus Cloelius. Tartogasd a közönséges beszédet az aljanépnek. Ebben a szobában túl kifinomult emberek vannak az ilyen lármához.
Cloelius válaszra nyitotta a száját, de inkább elfordult, és kiment.
Feszült csend állt be, amit aztán Appius szakított meg.
– Azt hiszem, mindannyian kimerültünk. Én hazamegyek aludni egy kicsit.
Jókora kísérettel távozott a teremből, így bőséges tér nyílt azoknak, akik tovább járkáltak és gesztikuláltak.
– Nekünk is ezt kellene tennünk – noszogattam Ecót. – Aludnom kell. Különben is, Sallustnak igaza van: senki sem tudhatja, mi zajlik majd az utcákon ma éjjel. Otthon kell lennünk a családunkkal, zárt ajtók mögött.
A gladiátor, aki bekísért minket a házba, azóta sem vette le rólunk a szemét. Ahogy az ajtó felé közeledtünk, ismét mellénk szegődött, és ragaszkodott hozzá, hogy kivezessen minket. Csak akkor fordult vissza, amikor már biztonságban átadott minket Eco testőreinek a félreeső bejáratnál, a hegyoldalba vájt teraszok között.
Lementünk a lépcsőn az utcára. A tömeg, amely a Clodius háza előtti udvaron összegyűlt, azóta még nagyobb lett. A férfiak ugyanúgy csoportokba verődve vitatkoztak, mint a vezetőik a házban, csak sokkal harsányabban és durvábban adták elő, hogy mit kellene most tenni. Mások egymagukban álltak, és úgy zokogtak, mintha a saját fivérüket vagy apjukat ölték volna meg.
Egyenesen tovább akartam menni, csakhogy a tömeg olyan volt, mint a testet öltött erő: hullámtörésként tartott vissza. Eco szívesen maradt még, hogy szemlélődjön, ezért egy ideig ott álltunk, ámuldozva a fáklyák fényének imbolygásán, a lebegő beszédfoszlányokon, az örvénylő emberi testeken, a bizonytalanság és a félelem légkörén.
Váratlanul kettős döndüléssel kinyíltak a Clodius házába vezető hatalmas, bronz ajtószárnyak. A sokadalom izgatottan csendesült el. Először fegyveres férfiak jelentek meg. Élő kordonként vonultak le a lépcsőn, megelőzve és védve a tógás alakokat, akik egy hosszú, lapos ravatalon Clodius holttestét hozták ki.
A tömeg először egyetlen emberként hördült fel, majd megrohamozták a nagyszerű férfiú testét. A ravatalt lehelyezték a lépcsőre, felállítva, hogy mindenki láthassa az elhunytat. Minket is elkapott a sodrás. Az udvaron összegyűlt embersereg betömörült, az utcán lévők pedig minden erejükkel megpróbáltak beljebb nyomulni. Olyan volt, mintha egy roppant örvény szívná magába a szájtáti népséget. Eco megragadta a kezemet, miközben besodródtunk a kapun át az udvarra, akár az áradaton úszó törmelék. A testőrei megpróbáltak mellettünk maradni, de a nagy tolongásban majdnem összeroppantottak minket. A mellettem álló testőr tunikájába rejtett tőr a bordáim közé fúródott, és ironikusan az jutott eszembe, hogy bármelyik pillanatban kibelezhetne az a harcos, akit a védelmemre jelöltek ki.
Aztán megálltunk. A tömeg úgy zsúfolódott be az udvarra, mint homokszemek egy üvegbe. A fáklyákból áradó füstön keresztül is jól láttam Clodius félig felállított testét a ravatalon. Akárcsak életében, halála után is fegyveres őrök vették körül. A ravatal két oldalán azok a férfiak álltak, akik kihozták a házból. Appiust és Sextus Cloeliust is felfedeztem közöttük.
Clodiusról levették a véres ruhát, és csak egy ágyékkötőt hagytak a csípőjén. A vállán tátongó szúrást és a mellkasán lévő sebeket kitisztították, de csak azért, hogy jobban lehessen látni őket. Még így is bőven elég alvadt vér és piszok csúfította el halvány, viasszerű bőrét. Észrevettem, hogy a haját odaadó gondossággal fésülték ki; egyetlen gubanc sem maradt benne. A tincseit hátrafésülték a homlokából, ahogy életében is hordta, de egy tincs kiszabadult, és ráhullott az egyik szemére. Ha az ember csak az arcát figyelte, könnyen azt hihette volna, hogy alszik, és azért fintorog, mert a tincs csiklandozza – sőt bármelyik pillanatban felemelheti a kezét, hogy kisöpörje a szeméből. Furcsa volt meztelenül látni Clodiust a hideg éjszaka csillagai alatt. Megborzongtam.
Körülöttünk nyöszörögtek, átkozódtak és sírtak a férfiak. Egyesek újra meg újra a lábukkal toppantottak, az öklüket rázták vagy a tenyerükbe temették a kezüket. Az izgatottság ismét végighullámzott a tömkelegen, amikor Fulvia is kilépett a házból.
Az özvegy keresztbe fonta karját a melle előtt, és lehajtotta a fejét. Hosszú, sötét haja egyenesen lógott lefelé, és szinte egybeolvadt fekete ruhájának redőivel. A tömegből kezek nyúltak felé, de ő nem figyelt a vigasznak szánt mozdulatokra. Sokáig állt a férje holtteste mellett, és mereven nézte. Aztán az ég felé emelte az arcát, és olyan kétségbeesett kiáltást hallatott, hogy a vér is megfagyott az ereimben. Mintha egy vadállat üvöltése szaggatta volna szét a hideg éjjeli levegőt. Ha aludt is még valaki a Palatinuson, erre biztosan felriadt. Fulvia beletépett a hajába, majd széttárta a kezét, és a férje holttestére vetette magát. Unokaöccse és Sextus Cloelius bátortalanul megpróbálták visszafogni, de rémülten húzódtak vissza, amikor az asszony felsikoltott, és az öklével a ravatalt kezdte csapdosni. Reszkető keze közé vette a halott fejét, és odanyomta az arcát a férje arcához. Csókkal takarta el a megdermedt ajkakat.
Körülöttünk úgy tombolt a tömeg, mint a habzó, örvénylő víz. Eszembe jutott, amit a néptribunus Sallust mondott az imént: egy ilyen csődületet nem lehet ellenőrzés alatt tartani. Saját akarata van. Bárkit megnyomoríthat vagy megölhet anélkül, hogy akarná, minden különösebb cél nélkül kipréselheti belőlünk az életet, vagy agyontaposhat. Magamhoz szorítottam Ecót, és valami emberfeletti elszántsággal visszaküzdöttem magunkat az utcára, keresztül a kapun. Itt is tömeg várt minket, amerre a szem ellátott. A házakból olyan világosság áradt, mintha nappal lenne, és ideges őrök figyeltek a tetőkről. Továbbtolakodtam, hogy utat csináljak magamnak, miközben Eco és a testőrök megpróbáltak lépést tartani velem.
Végül magunk mögött hagytuk az emberáradatot. Nem is lassítottam addig, amíg be nem fordultunk egy sarkon, és be nem értünk egy üres, sötét utcára. Megálltam, hogy végre levegőhöz jussak, és Eco is ugyanezt tette. Remegett a keze. Rájöttem, hogy én is reszketek.
Egy darabig csak a saját zihálásomat és a szívem dübörgését hallottam, ezért nem vettem észre, hogy idegenek közelednek. A testőrök viszont felfigyeltek rá. Kihúzták magukat, és körülvettek minket. Férfiak közeledtek a sötét utcán; Clodius háza felé tartottak. Amikor elhaladtak mellettünk, a vezetőjük intett, hogy álljanak meg. Aztán végignézett rajtunk a gyér csillagfényben. Az arca árnyékban maradt, de jól láttam göndör fürtjeit, nagy, horgas orrát és tagbaszakadt termetét a kabát alatt. Egy idő után kilépett a testőrei gyűrűjéből, és közelebb jött hozzánk.
– Clodius házából jöttök?
– Igen – feleltem.
– Igaz, amit mondanak?
– Mit mondanak?
– Hogy Clodius meghalt.
– Igaz.
A férfi sóhajtott. Halk, gyenge sóhaj volt, egészen más, mint amilyeneket magunk mögött hagytunk.
– Szegény Publius! Akármilyen is volt, most vége van. Örökre vége. – Hirtelen felkapta a fejét. – Nem ismerlek én téged?
– Ismersz?
– Azt hiszem, igen. Sőt biztos vagyok benne.
– Látsz a sötétben, polgár?
– Elég jól. A hangokat pedig soha nem felejtem el. – Magában hümmögött, aztán felmordult. – Te Meto apja vagy, nem igaz? Ez pedig Meto fivére, Eco.
– Igen.
Megpróbáltam jobban szemügyre venni. Egyre többet láttam robusztus vonásaiból – az erős homlokot, a lapos birkózóorrot –, de még mindig nem ismertem fel.
– Múlt évben találkoztunk – folytatta. – Csak futólag, amikor meglátogattad Metót Ravennában. Én is Caesar szolgálatában állok. – Szünetet tartott. Amikor látta, hogy nem ismerem fel, vállat vont. – Nos, mi folyik ott a sarkon túl? Az a ragyogás az égen... remélem, nem egy ház ég.
– Nem, csak rengeteg fáklya.
– Nagy tömeg gyűlt össze a ház körül?
– Igen. Eljöttek megnézni a testet. Clodius felesége, Fulvia...
– Fulvia?
Különös hévvel mondta ki a nevet, mintha valami titkos jelentése lenne számára.
– Gyászol. Talán hallod is innen a hangját.
A férfi megint sóhajtott, mélyen és hosszasan.
– Azt hiszem, megnézem a saját szememmel. Akkor hát minden jót neked, Gordianus. És neked is, Eco.
Visszament a kíséretéhez, és sietve folytatták útjukat.
– Ég veled... – búcsúztam, de még mindig nem jutott eszembe a neve.
Ecóhoz fordultam.
– Ahogy mondta, papa, a múlt évben találkoztunk vele Ravennában, Caesar téli főhadiszállásán. Furcsa, hogy szerényen csak annyit mondott: „Én is Caesart szolgálom.” Meto szerint a hadvezér egyik legmagasabb rangú katonája. Szinte be sem mutattak minket neki. Már én is megfeledkeztem róla. Meglep, hogy emlékszik ránk. De végtére is, egy politikusról van szó. Hónapok óta Rómában van, mert hivatalt akar magának. Láttam, ahogy szavazatokért korteskedik a Forumon. Biztos te is láttad.
– Én? Miért, hogy hívják?
– Marcus Antonius.

 

 

Harmadik fejezet

Reggeli alatt Bethesda és Diana mindent meg akart tudni. Megpróbáltam visszafogottan leírni Clodius holttestét, hogy ne vegyem el az étvágyukat, de a legvéresebb részletek is érdekelték őket. Legkevésbé a politikusok viaskodásaira voltak kíváncsiak, de figyelmesen hallgatták a benyomásaimat a híres házról és a bútorzatról, és mindenekelőtt Clodiáról.
– Tényleg négy év telt el Marcus Caelius tárgyalása óta?
Bethesda finoman ráfújt a kanalában gőzölgő burgonyagombócra[1].
– Majdnem.
– Furcsa, hogy azóta nem is láttuk Clodiát.
– Hát ez nem meglepő, mivel nem azokban a magas rangú körökben mozgunk. De szerintem senki nem látta őt sokszor. A tárgyalás óta nem a régi. Nekem is úgy tűnt, hogy teljesen megváltozott.
– Valóban? Én inkább úgy érzem, hogy nagy felhajtással hívott meg téged a fivére pompás házába, mintha valami nagy szívességet tenne neked. Azt akarta, hogy érezd magad megtisztelve. Valami célja van.
– Ugyan Bethesda, az az asszony teljesen kétségbe volt esve.
– Tényleg?
– Ahogy mondtam, alig tudta visszatartani a sírást.
– Sírni egy dolog. Kétségbeesni egy egészen más dolog.
– Nem értem.
– Nem? – Bethesda hátradőlt a székén. – Vigyázz azzal a burgonyagombóccal, Diana. Megégeted a nyelved.
Diana szórakozottan bólintott, és lenyelt egy púpozott kanál kását.
– Hogy érted ezt, Bethesda? Amit Clodiáról mondtál.
– Nos, nem kétlem, hogy nagyon felzaklatta az öccse halála. Mindannyian tudjuk, mennyire közel álltak egymáshoz, legalábbis a pletykák szerint. És milyen véres halált halt Clodius! Szörnyű hallani, milyen volt a holtteste.
Megkavarta a kásáját. Apró gőzfelhők bodorodtak fel a tányérból.
– De?
Diana megköszörülte a torkát.
– Szerintem a mama azt akarja mondani, hogy...
– De hát egyértelmű, nem? – Bethesda Dianára nézett, és egyetértően bólintottak. – A hordszéke, a testőrei...
– És a főbejáraton ment be. Igen – biggyesztette le a száját Diana bölcsen.
– Hádészra, miről beszéltek ti ketten?
– Hát... – Bethesda újabb adagot mert a kanalával a zabkásából, és végre nem találta túl forrónak. – A leírásodból arra következtetek, hogy van a háznak egy főbejárata, és van egy eldugott kis hátsó bejárat, amin téged kísértek be.
– Igen...
– De mindkettő ugyanoda vezet.
– Az előcsarnokba.
– Nos, nem beszélhetek Clodia nevében, de ha én kétségbe lennék esve, nem lenne gyomrom átkelni egy hatalmas tömegen. Mindent megtennék, hogy elkerüljem. Ezt Clodia is könnyen megtehette volna: a hátsó bejáraton kellett volna közlekednie. Akkor teljesen kikerülhette volna a tömeget. Igazam van? A hordszéke elvitte volna őt, Metellát és az unokaöccsét, Appiust a lépcső aljához, ahonnan már csak fel kellett volna sétálniuk a pihenőig. Úgy juthattak volna be a házba, hogy senki sem tudja meg.
– Lehetséges...
Diana folytatta a gondolatmenetet.
– Ehelyett átverekedte magát azon a hatalmas tömegen a fenséges hordszékével, aminek vörös és fehér csíkjait mindenki azonnal felismeri. Ráadásul tiszteletet parancsoló, vörös hajú, óriás gladiátorok kísérik.
Bethesda bólintott.
– Azt akarta, hogy mindenki tanúja legyen az érkezésének.
– És még sokáig erről beszéljenek az emberek – tette hozzá Diana.
– Mire akartok kilyukadni? – kérdeztem egyikről a másikra nézve.
– Csak arra, papa, hogy Clodia nem kizárólag a fájdalomra tudott gondolni.
– Így van – helyeselt Bethesda. – Az volt a lényeg, hogy látványos legyen a bevonulása.
– Ó tényleg? – Megráztam a fejem. – Ha ott lettetek volna, ha éreztétek volna a hely hangulatát, az elkeseredést, a kínt...
– Annál életszerűbb a dráma – szakított félbe Bethesda. – Nem kétséges, hogy Clodia szenved. De be kell látnod, hogy jó előre átgondolta a körülményeket. Rájött, hogy nem jelenhet meg a nyilvánosság előtt a fivére holtteste mellett, amikor azt megmutatják a tömegnek. Ez az előjog Fulviát illeti.
– Ezért Clodia más módot keresett arra, hogy hatást gyakoroljon a tömegre: látványos jelenetet csinált az érkezéséből – mondta Diana.
– Értem. Azt mondjátok, hogy szerette volna, ha a tömeg nem Fulviára emlékszik, hanem rá.
– Nem, nem ezt mondjuk. – Bethesda a homlokát ráncolta a szűklátókörűségem miatt. – Csak azt akarta, ami jár neki.
– Meg akarta kapni a nyilvános gyásznak azt a részét, ami őt illeti – magyarázta Diana.
– Értem – ismételtem, de még most sem igazán őszintén. – Ha már a látványos jeleneteknél tartunk, egészen megdöbbentett, hogy Fulvia milyen zavarosan viselkedett.
– Zavarosan? – kérdezte Bethesda.
– Hogy érted ezt, papa?
– Elmeséltem, milyen merev volt a belső szobában, hogy szinte egyáltalán nem mutatott érzelmet, még akkor sem, amikor lehordta Clodiát a holttest kicsinosítása miatt. Aztán amikor a testet megmutatták a tömegnek, hisztérikusan üvölteni kezdett.
– Hol van itt a zavarosság, papa?
Diana ugyanolyan furcsán nézett rám, mint az anyja. Kezdtem azt hinni, hogy a bolondját járatják velem.
– Szerintem egy asszonynak a négy fal között kell kimutatnia a fájdalmát, és a nyilvánosság előtt kell tartózkodónak maradnia, nem pedig fordítva.
Bethesda és Diana egymásra néztek, majd összevonták a szemöldöküket.
– Annak mi értelme lenne? – kérdezte Bethesda.
– Itt nem az értelemről van szó, hanem...
– Uram! – szólt közbe Bethesda. – Teljesen érthető, hogy Fulvia nem akarta kimutatni a fájdalmát előtted, egy idegen előtt, a saját otthonában, kiváltképp nem Clodia szeme láttára. Méltósággal viselte a szenvedést, azt akarta, hogy az anyja büszke legyen rá, hogy a lánya lássa, hogyan kell erősnek maradni, és össze akarta zavarni zokogó sógornőjét. A férje miatt is tartotta magát, hiszen ti, rómaiak úgy hiszitek, hogy a halott ember lemurja egy darabig még az üres tetem közelében marad. Ezért előtted felvette a legméltóságteljesebb álarcát. De a kinti tömeg, az már egy egészen más kérdés. Fulvia fel akarta kavarni őket, amennyire csak tőle tellett, hiszen a férje is annyiszor zaklatta fel a népet. Márpedig ha csak áll a véres tetem mellett, mint egy szobor, aligha érheti el ezt a hatást, nem igaz?
– Akkor hát szerintetek a nyilvános érzelmi kitörése előre kiszámított és hamis volt?
– Kétségtelenül előre kiszámított volt, de nem hinném, hogy hamis. Egyszerűen kiválasztotta a legmegfelelőbb időpontot és helyszínt ahhoz, hogy kiengedhesse magából, ami addig benne fortyogott.
Megráztam a fejem.
– Szerintem ennek nincs túl sok értelme. Engem inkább az érdekel, hogy mire készültek a politikusok az előcsarnokban.
Bethesda és Diana egyszerre vontak vállat, hogy kimutassák, mennyire untatja őket a téma.
– A politikusok általában túl egyértelműen viselkednek ahhoz, hogy izgalmasak legyenek – közölte Bethesda. – Természetesen lehet, hogy félreismertem Clodiát és Fulviát. Nem voltam ott, nem láttam őket a saját szememmel. Csak abból indulhatok ki, amit te meséltél.
– És én olyan megbízhatatlan megfigyelő lennék? – vontam fel az egyik szemöldököm. – Ha nem tudnád, az emberek Nyomozónak hívnak.
– Az igazság az – folytatta Bethesda, mit sem törődve azzal, amit mondtam –, hogy az ember soha nem tudhatja igazán, mi a másik ember titkos célja. Különösen egy olyan minden hájjal megkent asszony esetében, mint Clodia vagy Fulvia. Honnan is tudhatnánk, mit gondolnak vagy éreznek valójában? Hogy mit akarnak igazából?
Bethesda sokatmondó pillantást váltott a lányunkkal. Egyszerre emelték a kásával teli kanalat a szájukhoz, és egyszerre tették le, amikor Belbo belépett a szobába.
A szalmahajú óriás évek óta a személyes testőröm, és többször is megmentette az életemet. Még most is olyan erős volt, mint egy ökör, de ugyanolyan nehézkes is. Hűséges, mint a vadászkutya, de már alkalmatlan az üldözésre. Még mindig naponta rábíztam az életemet – például ő borotvált meg –, de nem lehettem biztos benne, hogy meg tud védeni a rejtett tőröktől a Forumon. Mit kezdhet az ember egy hűséges testőrrel, akinek már nem veszi annyi hasznát, mint korábban? Belbo csak egy kicsit tudott olvasni, és csupán a legalapvetőbb számításokat tudta elvégezni. Sem az ácsmunkához, sem a kertészkedéshez nem értett. Néha jelét adta bámulatos testi erejének – például arrébb vitt egy súlyos, gabonával teli zsákot vagy egyedül felemelt egy masszív ruhásszekrényt –, de leginkább ajtónyitó szolgaként vettük hasznát. Ehhez a munkához nem kellett többet tennie, mint ülve sütkéreznie az átriumot betöltő, meleg napfényben. A letargia még illett is tunya, ökörszerű alkatához, és még egyenletesebbé tette higgadt vérmérsékletét, amit sokan ostobaságnak hittek. Lehet, hogy Belbo esze lassabban forgott, de nem volt tompa. Ő akkor mosolyodott el egy viccen, amikor már mindenki abbahagyta a nevetést. Ritkán dühödött fel, akármilyen kitartóan piszkálták. Még ritkábban mutatott félelmet. Amikor viszont belépett az étkezőbe, ökörszerű szeme nagyra tágult a riadalomtól.
– Mi történt, Belbo?
– Kint, az utcán, gazdám. A ház előtt. Inkább gyere, és nézd meg.
Már akkor meghallottam a levegőben úszó zajt, amikor kiléptem a kertbe a ház közepén – kiáltások és lábdobogás lármája mosódott össze. Mintha zendülés tört volna ki. Átsiettem a kerten és az átriumon az előtérbe. Belbo félretolta az ajtón lévő kémlelőnyílás fedelét, és arrébb lépett, hogy én is kinézhessek az utcára.
Elmosódó mozgást láttam jobbról balra. A tömeg feketébe öltözve rohant végig az utcán. Hallottam a zsivajt, de nem értettem, mit kiabálnak.
– Kik ezek, Belbo? Mi folyik itt?
Kinéztem a résen. Az egyik alak hirtelen kivált a tömegből, és egyenesen az ajtómhoz futott. A kémlelőnyíláshoz tette a száját, és elkiáltotta magát:
– Fel fogjuk gyújtani! Felégetjük!
Az öklével verni kezdte az ajtót. Dübörgő szívvel hátratántorodtam. A nyíláson keresztül láttam, hogy a férfi is hátrébb lép, az arcára fagyott tébolyodott vigyorral. Összeborzadtam, hiába volt közöttünk az ajtó. Aztán amilyen váratlanul felbukkant, el is fordult, és visszarohant a tömegbe, amely azonnal felszippantotta.
– Hádészra, mi történik itt?
– Én nem tanácsolnám, hogy kimenj és utánajárj – vallotta be Belbo őszintén.
Eltöprengtem.
– Felmegyünk a tetőre, és körülnézünk. Belbo, szerezz egy létrát, és hozd ki a kertbe!
Pár perccel később már imbolyogva kerestem ülőhelyet magamnak a tető lejtős cserepein. Onnan fentről nemcsak az utcát láttam, hanem a Forumot is, a sok templommal és nyilvános térrel, beékelődve a Palatinus- és a Capitolinus-dombok közötti völgybe. A tömeg közvetlenül alattam folytatta őrült hömpölygését. Voltak, akik egyenesen előreszaladtak. Mások elszakadtak a sokadalomtól, és inkább a rövidebb utat választották a Rámpának nevezett sikátoron keresztül, amely szintén a Forumra vezetett le, és egy üres térbe torkollott a Vesta-szüzek temploma, illetve Castor és Pollux temploma között. A zendülők egy része karókat és bunkósbotokat vitt magával. Sokan tőrökkel hadonásztak, noha a római törvények tiltották a fegyverek használatát a városon belül. Bár a nap már rég felkelt, egyeseknél még fáklya is volt. A lángok pattogva ugráltak a hideg levegőben.
Aztán jól láthatóan megritkult a tömeg, de a nyomukban egy még nagyobb gyászoló sereg érkezett. Ha temetési menet volt, akkor igencsak eltért a szokásostól. Hol voltak a némajátékosok, akik viccesen utánozzák a halottat, hogy némi vigaszt nyújtsanak? Hol voltak a halott ember őseinek viaszból készült képmásai, amelyeket ilyen alkalmakkor mindig kivesznek a ház előcsarnokából, hogy elkísérjék az elhunytat az utolsó útján, és üdvözöljék a túlvilágon? Hol voltak a bérelt gyászolók, akik jajveszékelve tépik a hajukat – és egyáltalán: hol maradtak az asszonyok?
A zenéről viszont nem feledkeztek meg. Egymást igyekezett túlharsogni a sok gyászos hangú kürt, sipákoló furulya és reszkető tamburin. A förtelmes zajtól még a fogam is vacogni kezdett. Aztán megjelent a test is – Clodius holtteste egy fából készült ravatalon, amelyet fekete vászonnal takartak le. Még mindig meztelen volt, leszámítva az ágyékkötőt. A bőrén változatlanul ott éktelenkedtek a mocsok- és vérfoltok.
A gyászolók egy része a Rámpát választotta, hogy lejusson a Forumra, de a menet továbbra is a főutcán haladt lefelé Clodius holttestével, és a házam előtt vonult el a Palatinus gerincén. Rájöttem, hogy szándékosan mennek lassan körbe a hegytetőn, hogy az ünnepélyes felvonulás elhaladjon minden gazdag és hatalmas ember háza előtt. Így Clodius barátai és ellenségei is vethettek egy utolsó pillantást a férfira, aki annyi rendbontást okozott a köztársaság jól megszervezett életében.
Néhány háznyira voltak csak annak az embernek az otthonától, aki Clodius legkérlelhetetlenebb ellensége volt a szenátusban és a bíróságon. Clodius az alantas származásúak, a gyalogos katonák és a felszabadítottak bajnokává tette magát, Cicero pedig mindig szembeszegült vele, hiszen azoknak volt hűséges szóvivője, akik a Legjobb Embereknek nevezték magukat. A temetési menet rendezettnek tűnt, de az őket megelőző csődületben sokan tőröket és fáklyákat vittek. Visszatartottam a lélegzetem, mert előre féltem attól, hogy mi történhet, ha elérik Cicero házát.
Amikor megpillantottam Cicero otthonát, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül az aggodalmaimmal. A házaink között sok-sok épület és fa állt, amelyek eltakarták a kilátás egy részét, de tisztán láttam a felső szint betáblázott ablakait és a tető egy részét. Ott is két ember szemlélődött a tetőről, és ugrásra készen figyelték, mit művel a tömeg. A lapos reggeli fényben azonnal felismertem Cicero vastag nyakú, szigorú állkapcsú sziluettjét. Mögötte egy másik alak guggolt, és vigyázott, nehogy a gazdája túlzottan áthajoljon a tető peremén. Tiro volt, Cicero vékonydongájú titkára. Sokáig nem mozdultak, mintha a hideg reggeli levegő megdermesztette volna őket. Aztán Cicero megfogta Tiro vállát, és magához húzta. Összedugták a fejüket, és izgatott megbeszélést folytattak. Abból, ahogy visszahúzódtak, és ahogy a nyakukat nyújtogatták, arra következtettem, hogy a temetési menet pont alattuk halad el, és nem akarják, hogy bárki is meglássa őket. A kürtök és furulyák gyászéneke egyre fülsértőbb lett, és a tamburinok is egyre megszállottabb csörgéssel dübörögtek. Cicero és Tiro figyelmét annyira lekötötte a harsány menet, hogy engem egyáltalán nem vettek észre.
A tömeg a jelek szerint megállt az ügyvéd háza előtt. Cicero feje előre-hátra ingott, ahogy az ideges fürjeknek szokott. El tudtam képzelni, milyen szorult helyzetben van: nem meri levenni a szemét a sokadalomról, ugyanakkor tudja, hogy ha felfedi magát, irtózatos erőszakhullám veheti kezdetét. Visítottak a kürtök, harsogtak a furulyák és csörömpöltek a tamburinok.
Aztán a díszmenet továbbállt, és a hangzavar is alábbhagyott.
Cicero és Tiro leroskadtak a tetőre, és megkönnyebbülten sóhajtottak. Cicero egyszer csak elfintorodott, és a hasára szorította a kezét; a reggelije ellene fordult. Összegörnyedve felállt, és rák módjára végigmászott a tetőn, a nyomában Tiróval. A titkár megfordult, és meglátta, hogy figyeljük őket. Megrángatta a gazdája karját, és mondott neki valamit. Cicero megállt, és szintén a házam felé nézett. Intettem neki, ahogy egy jó szomszédhoz illik. Tiro visszaintett. Cicero egy darabig meredten állt, aztán a hasát fogva továbbsietett, és végül eltűnt a tető belső peremén.
Közben az alattunk végighúzódó utcán még több fekete ruhás férfi szaladt tova kettes és hármas csoportokban – elkóborolt gyászolók, akik megpróbálták utolérni a menetet. Többnyire a Rámpát választották. Tovább akartam követni a mozgásukat, de a Forumot eltakarta előlem a kalapált rézzel fedett tetők vakító ragyogása. Csak néha-néha tűnt fel egy izgága figura a házak között. Mindenki a Szenátus Háza előtt gyűlt össze a Forum távolabbi végében, ahol a Capitolinus-domb csupasz, sziklás oldala természetes falat alkotott.
A tetőről tisztán láttam a Szenátus Házának homlokzatát. Széles márványlépcsők vezettek fel a masszív bronzajtókhoz, amiket most zárva tartottak. A Szenátus Háza előtt fekvő térnek csak egy kicsi szeletét láttam, de jól kirajzolódott a Rostra, a szónokok számára létesített emelvény. A Rostra és a Szenátus Háza közötti tér már megtelt feketébe öltözött gyászolókkal.
A gyászének és a zenekíséret némi kihagyás után megint hallhatóvá vált, és egybefolyva érkezett fel a Forumról. A völgyből visszhangzó, éles muzsika most még zavarosabbnak és disszonánsabbnak tetszett. Aztán hirtelen elnyomta a tömeg ordítozása. Megérkezett Clodius holtteste. Kicsivel később felvitték a ravatalt a Rostrára, és felállították, hogy mindenki láthassa – ahogy korábban Clodius háza előtt is. Milyen aprónak tűnt a távolból! Mégis, volt valami megdöbbentő abban, ahogy a meztelen test kiviláglott a fekete ruhás gyászolók és a rengeteg hideg, gondosan megmunkált kő közül.
Egy szónok lépett fel a Rostrára. Csak halvány visszhangfoszlányokat hallottam. Miközben ide-oda járkált az emelvény tetején, meg-meglendítette a karját, ökölbe szorított kézzel rámutatva Clodius testére, valóságos hangorkánt csalt ki a tömegből. Onnantól fogva fáradhatatlanul újra meg újra tombolni kezdtek.
– Mi történik?
Megriadva fordultam hátra.
– Diana, mássz vissza azon a létrán most rögtön!
– Miért? Veszélyes itt fent?
– Igen. Az anyád rohamot kapna.
– Ó, nem hinném. Ő tartotta nekem a létrát. De azt hiszem, ő nem mer feljönni.
– Meg is értem.
– Hát te, papa? Egy hozzád hasonló öregúr hamarabb elveszti az egyensúlyát a tetőn, mint én.
– Hogy születhetett ilyen szemtelen kölyköm?
– Nem vagyok szemtelen. Csak kíváncsi. Hiszen ez az egész olyan, mint Trója ostroma, nem igaz?
– Micsoda?
– Mint Jupiter az Ida-hegyen, amikor a völgyben zajló csatát figyelte. Olyan kicsi mindenki ott lent. Az ember úgy érzi magát, mint egy... isten.
– Tényleg? Jupiter villámokat vagy szárnyas hírvivőket küldhetett le. Minden szót hallott, bárki is mondta. Attól, hogy rálátunk az eseményekre, még nem vagyunk istenek. Épp ellenkezőleg. Én tehetetlennek érzem magam, mert ilyen távolról kell néznem mindent.
– Lemehetsz, és csatlakozhatsz hozzájuk.
– Tegyem ki magam a csőcselék kénye-kedvének? Még bármi megtörténhet...
– Papa, nézd!
Mint az áradás, amikor a vihar vadul kavar egyet rajta, a tömeg hirtelen túlcsordult a Rostra előtti tágas téren, és iszonytató hullámokban lepte el a környező templomok és közösségi épületek lépcsőit és teraszait.
– Papa, nézd! A Szenátus Háza!
A széles lépcsősort elárasztotta a tömeg, és fekete dagályként csapódott neki a magas bronzajtóknak. Az ajtókat belülről erős zárak tartották, ezért állták a csapásokat, de hamarosan mély, ismétlődően robbanó dörömbölés ütötte meg a fülünket. Nem láthattuk tisztán, mi történik, de úgy tűnt, hogy a tömeg valami házi készítésű faltörő kossal esett neki a Szenátus Házának.
– Lehetetlen! – kiáltottam fel. – Képtelenség! Mire vetemednek? Mit akarnak?
Az ajtók hirtelen feladták a harcot. Az emberáradat diadalmas üvöltést hallatott. Visszanéztem a Rostrára. A szónok még mindig habzó szájjal beszélt, még mindig fel-alá járkált, és vad gesztusokkal tüzelte a csőcseléket – ám Clodius teste eltűnt. Zavartan ráncoltam a homlokom, mígnem megpillantottam a csupasz testet a feketével letakart ravatalon, ahogy furcsa, görcsös mozgással halad a Szenátus Háza felé. A jelek szerint a tömeg kézről kézre adta a holttestet a fejek fölött. Abban a rendhagyó percben úgy éreztem, hogy az egész sereglet rovarokból áll, Clodius holtteste pedig a királynőjük. Megborzongtam, és szédülés vett erőt rajtam. Egyik kezemet Diana felé nyújtottam, és átkaroltam a vállát, miközben a másik kezemmel még erősebben kapaszkodtam a tetőcserepekbe.
A ravatal odaért a Szenátus Házába vezető lépcsőkig, egy pillanatra megrekedt, majd felfelé fordult, és emelkedni kezdett. A sokadalom most megint láthatta a holttestet, ezért eszeveszetten tombolni kezdett, ám ebben a tombolásban legalább annyi volt a kétségbeesés, mint a győzelmi mámor. A ravatal felért a lépcső tetejére, ahol felállították. Egy férfi lépett a holttest mellé, égő fáklyával a kezében. Valami beszédet tartott, de nem tudtam elképzelni, hogy az üvöltő tömeg többet hall belőle, mint én onnan a hegyről. A távolság ellenére is biztos voltam benne, hogy Sextus Cloeliust látom, Clodius fanatikus helyettesét, aki annyit beszélt zendülésről és bosszúról. Ő szította a politikusokat Milo ellen az előző éjjel.
Egy idő után, még mindig a fáklyáját lobogtatva, megfordult, és belépett a Szenátus Házába. A többiek utána vitték a ravatalt.
– Miben sántikál ez az ember? – kérdeztem.
– „Felégetjük!” – válaszolt Belbo. – Nem ezt kiabálta az a tébolyult, aki benézett a kémlelőnyíláson?
Megráztam a fejem.
– Az a férfi magánkívül volt. Szerintem inkább arra célzott, hogy Milo házát kell felégetni, vagy talán Ciceróét. Nem gondolhatják komolyan, hogy...
Néha, amikor az ember kimond valami képtelenséget, a kimondott szavak hirtelen ráébresztik, hogy nem is akkora képtelenség. Mereven bámultam a Szenátus Házának tetejét, mintha az összpontosítás segíthetne abban, hogy kifürkésszem Sextus Cloelius szándékát. Nem gondolhatta komolyan, hogy...
Aztán megláttam az első füstgomolyokat, amelyek fekete kísértetekhez hasonlóan kígyóztak ki a falak magasabb részeibe vágott, táblákkal bezárt ablakok résein.
– Papa...
– Igen, Diana, látom. Ott hamvasztják el a holttestet az épület belsejében. Az ostobák! Ha nem vigyáznak...
– Szerintem ezek nem vigyáznak semmire – mondta Belbo, és búsan lehorgasztotta a fejét.
Nemsokára megjelentek az első lángnyelvek az egyik ablaknál. A táblák egymás után fogtak tüzet. Sűrű, fekete füst árasztotta el az ablakokat, aztán a nyitott ajtót is. Sextus Cloelius kiszaladt az épületből, győzedelmesen lobogtatva a fáklyáját. A tömeg megnémult; valószínűleg őket is ugyanúgy maga alá temette a történtek súlya, mint engem. Aztán akkora üvöltésben törtek ki, hogy Bovillae-ig hallatszott.
Legalább Cicero házában is meghallották. A szemem sarkából valami mozgást láttam a tetőn. Cicero és Tiro visszatért. Most már nem guggoltak, hanem álltak, és tágra nyílt szemmel nézték, mi történik a Forumon. Tiro a tenyerébe temette az arcát, és sírt. Mennyi boldog órát töltött el abban az épületben, másolva a gazdája szövegeit a gyorsírással, amit ő maga talált fel, parancsokat osztogatva a hivatalnokainak, saját szemével nézve, milyen bámulatosan ível felfelé a csillaga annak az embernek, akit minden erejével segített! A rabszolgák nagyon érzelgősek tudnak lenni.
Cicero nem sírt. Karba fonta a kezét, megkeményítette az állát, és komoran figyelte a téren zajló, pusztító orgiát.
– Tessék! – kiáltott fel Diana. Ciceróra mutatott. – Tessék! Így nézhetett ki Jupiter, amikor Trója ostromát figyelte.
Sokkal jobban ismertem Cicerót, mint a lányom, és tudtam, hogy semmi istenszerű nincs benne. Már épp helyesbítettem volna, amikor Belbo is közbeszólt.
– Igazad van – mondta. – Pont úgy néz ki!
Annyira kötötték az ebet a karóhoz, hogy kénytelen voltam még egyszer megnézni. El kellett ismernem, hogy Dianának mégis igaza van. Jupiter pont úgy tekinthetett le az Ida-hegy tetejéről a halandók őrült összecsapására, ahogy Cicero nézett a Szenátus Házát leromboló tömegre.

 

 

Negyedik fejezet

Hideg szél ostorozta az egyre magasabbra csapó lángokat, amelyek végül teljesen elnyelték a Szenátus Házát. A tömeg rikoltozva-nevetve táncolt a márványlépcsőkön, és megpróbált félreugrani a rájuk zúduló parázs és hamu elől.
A tűz terjedni kezdett. Először a Szenátus Házától délre lévő szenátori épületeket kaparintotta meg. A fenyegető csőcselék láttán a legtöbb ház addigra teljesen kiürült, de miután a lángok rátámadtak a szomszédos épületekre is, néhány halálra vált hivatalnok került elő, és a hónuk alatt iratokat próbáltak kimenteni. Volt, amelyik elbotlott, és elesett, mások őrült cikk cakk mozgásban kerülgették a gúnyolódó tömeget, és közben eldobták a terhüket. A viasztáblák játékkockákként szóródtak szét. A tekercsek szétnyíltak, és úgy lobogtak a szélben, mint az árboczászlók.
Aztán megváltozott a szél iránya. A lángok elindultak a Szenátus Házától nyugatra is, a Basilica Porcia felé. A Forum egyik legnagyobb épülete, a világ első bazilikája százharminc éves volt. Jellegzetességeit – a hosszú főhajót, a végében a szentéllyel, amelyet két oldalról oszlopos folyosók vettek körül – már birodalomszerte utánozták. A világ leggazdagabb bankárai a Basilica Porciát tekintették központjuknak. A tűznek alig egy óra kellett ahhoz, hogy a tiszteletet parancsoló épületet parázsló szeméthalommá változtassa.
Később megtudtam, hogy a bankárok szervezték meg a tűz oltását, hogy megmentsék azt, ami megmaradt a nyilvántartásaikból. Felszabadítottakat és rabszolgákat parancsoltak a helyszínre nagy seregekben. Puszta önzésből könnyen megmenthették volna Róma nagy részét a tűzvésztől. A tűzoltók hosszú, kígyózó sorokban álltak a Forumon; a sor a marhapiacon keresztül egészen a Tiberis partjáig húzódott, ahol vízzel töltötték tele a vödröket. A vödrök eljutottak a lángoló épületekhez, majd üresen visszatértek a folyóhoz. Időnként egy-egy csirkefogó kitört a gyászolók tömegéből, és odarohant a tűzoltókhoz, hogy kődobálással és köpködéssel zaklassa őket. Több helyen is dulakodás támadt. A bankárok nemsokára testőröket küldtek, hogy álljanak sorfalat, és védjék meg a tűzoltókat a zendülőktől.
Tébolyult nap volt. Rómát valami eszelős, lázas roham döntötte le a lábáról. Miután Clodiust a Szenátus Házával együtt rábízták a tisztítótűzre, a gyászolók folytatták újszerű temetési szertartásaikat. Kitervelhettek vajon egy ilyen tombolást előre? Vagy útközben találták ki? Megihlette őket a sok táncoló lángnyelv és tarajos füstfelhő? Megvadította őket a csípős szag a levegőben? A délután közepén tartották meg a halotti tort. A Szenátus Házának parázsló romjai előtt állították fel asztalaikat, és fekete terítőkön lakomáztak.
Miközben a tűzoltók kétségbeesett erőfeszítéssel küzdöttek a lángokkal, a gyászolók nagy evés-ivás közepette búcsúztak halott vezérüktől. A város szegény és éhes lakói előjöttek, hogy csatlakozzanak hozzájuk, eleinte még szerényen, aztán látván, hogy szívesen fogadják őket, egyre felszabadultabban. Felbecsülhetetlen mennyiségű étel érkezett: hatalmas urnák tele feketés-véres hurkákkal, fekete babbal megtöltött edények, szekérnyi fekete kenyér. Minden fekete volt, hogy ezzel is tisztelegjenek a halott előtt. Csak a vérvörös bor volt kivétel. Közben Róma zavarodott, rémült és kíváncsi lakói – akiknek nem adatott meg, hogy egy biztonságos palatinusi tetőről nézzék végig a tombolást – odasereglettek a Forum köré, és a sarkokból meg a falak tetejéről lesték félve a zendülőket. Voltak felháborodók, örvendezők, hitetlenkedők és ámuldozók is.
A nap java részét a tetőn töltöttem, és bámészkodtam. Cicero ugyanezt tette. Olykor eltűnt egy kis időre, és különféle vendégekkel tért vissza a tetőre, többnyire szenátorokkal. A tógájukat díszítő bíborszínű szegélyről ismertem fél őket. Döbbentek lestek a Forum felé, a fejüket rázták vagy ijedten kapkodtak levegőért, aztán megint eltűntek, beszélgetve és hevesen hadonászva. Mintha egész nap politikusok találkozója zajlott volna Cicero házában.
Eco is átjött, hogy találkozzon velem. Megmondtam neki, hogy őrültség volt ilyenkor útra kelnie. Nem ment a Forum közelébe, és bár hallotta a pletykát, hogy a Szenátus Házát lerombolták, azt hitte, csak mendemonda. Felvittem a tetőre, hogy nézze meg a saját szemével. Rövidesen úgy döntött, hogy inkább hazasiet a családjához.
Még Bethesda is leküzdötte a létrától való félelmét, és felmerészkedett a tetőre, hogy megnézze, mi történt. Azzal bosszantottam, hogy a féktelen zendülés látványa biztos honvágyat okoz neki, hiszen Alexandria lakói híresen nagy zendülők voltak. Nem nevetett a viccemen. Én magam sem.
Noha közben leszállt az est, a Forumon folytatódott a tor és a tűzoltás. Vacsoraidőben Belbo hozott nekem egy tányér forró levest, aztán lemászott a létrán. Kicsivel később Diana csatlakozott hozzám a saját levesével. Miközben kettesben ültünk a tetőn, az ég a kék egyre sötétebb és sötétebb árnyalatait öltötte magára, aztán fekete lett. Rómában minden évszakban az alkony a nap legszebb része. Megjelentek a csillagok az égbolton, és úgy ragyogtak, mintha parányi jégvirágok lennének. Még a Forumon tomboló lángokban is volt valami szépség, most, hogy a sötétség eltüntette szem elől az elszenesedett gerendákat és az elüszkösödött köveket. A legtöbb épületben már nagyrészt elhamvadt a tűz, de a mélyülő homályban még feltűnőbb volt a lángnyelvek és a parázs tánca a Basilica Porcia romjai között és a szenátori épületekben.
Diana megette a levesét. Letette a tányért, és egy pokrócot húzott magára.
– Hogy halt meg Clodius, papa?
– Azt hiszem, a sebeibe halt bele. Remélem, nem akarod, hogy újra elmeséljem.
– Nem. Én azt akarom tudni, hogy hogyan történt.
– Fogalmam sincs. Szerintem senki sem tudja, csak az, aki megölte, természetesen. Épp ezért volt akkora fejetlenség a házában tegnap éjjel. Clodia azt mondta, valami csetepaté alakult ki a Via Appián, egy Bovillae nevű hely közelében, ahol Clodiusnak villája is volt. Clodius és az emberei összeverekedtek Milóval és a kíséretével. Clodius maradt alul.
– De miért verekedtek?
– Clodius és Milo régi ellenségek, Diana.
– Miért?
– Hogy miért ellenségeskednek egymással az emberek? Mert ugyanazt akarják.
– Egy nőt?
– Néha igen. Vagy egy fiút. Vagy az apjuk szeretetéért küzdenek. Vagy egy örökségén, egy birtokért. Ebben az esetben Clodius és Milo is hatalmat akart.
– És nem lehetett hatalma mindkettőnek?
– A jelek szerint nem. Néha, amikor két nagyravágyó ember szembefordul egymással, az egyiknek meg kell halnia, hogy a másik élhessen. Legalábbis általában így történik, előbb vagy utóbb. Ezt nevezzük mi, rómaiak politikának.
Derű nélkül mosolyodtam el.
– Te utálod a politikát, ugye, papa?
– Szeretem ezt mondani.
– De én azt hittem, hogy...
– Tudod, olyan vagyok, mint azok, akik állítólag utálják a színházat, de nem hagynak ki egyetlen előadást sem. Arra hivatkoznak, hogy a barátaik viszik el őket. De azért minden sort fel tudnak idézni Terentiustól.
– Tehát titokban szereted a politikát.
– Nem! De magamba szívom a levegővel együtt, és nem akarom abbahagyni a lélegzést. Vagy fogalmazzunk máshogy: a politika római betegség, és én sem tudok jobban védekezni ellene, mint mások.
Diana összevonta a szemöldökét.
– Hogy érted ezt?
– Vannak betegségek, amik csak bizonyos törzseket vagy népeket támadnak meg. A bátyád, Meto azt mondja, hogy odafent Galliában van egy törzs, amelynek minden tagja félig süketen születik. Az egyik fülükre nem hallanak. Te is ott voltál, amikor a mamád elmesélte, hogy van egy falu a Nílus mentén, ahol mindenkinek csalánkiütése lesz, ha megjelenik egy macska. Én pedig olvastam egyszer, hogy a hispánok csak úgy tudják kezelni a rájuk jellemző fogrohadást, ha megisszák a saját vizeletüket.
– Papa! – tiltakozott Diana fintorogva.
– Nem csak testi betegségek vannak. Az athéniak mániákusan rajonganak a művészetért, és ha nem kapják meg, idegességtől és székrekedéstől szenvednek. Az alexandriaiak élnek-halnak a kereskedelemért; egy szűz sóhaját is eladnák, ha be tudnák zárni egy üvegbe. Úgy hallottam, hogy a párthusok lómániások; a klánjaik képesek háborút indítani egymás ellen egy elsőrangú ménért. Nos, a politika pedig római betegség – folytattam. – Előbb-utóbb mindenki megfertőződik a városban, újabban már az asszonyok is. Soha senki sem gyógyul meg belőle. Alattomos egy kórság, ijesztő tünetekkel. Mindenki máshogy szenved tőle, de van, aki egyáltalán nem szenved. Az egyiket megnyomorítja, a másikat elpusztítja, a harmadikat pedig felhizlalja és erőssé teszi.
– Akkor most rossz vagy jó?
– Egyszerűen római, Diana. Hogy Rómának rossz vagy jó, azt nem tudom megmondani. Ettől lettünk a világ urai. De néha attól félek, hogy ez lesz majd a végzetünk is.
Lenéztem a Forumra, de már nem úgy, ahogy Jupiter nézte a síkságot Idánál, hanem inkább úgy, ahogy Pluto figyelte Hádész tüzes katlanjait.
Diana hátradőlt. Koromfekete haja párnát alkotott a feje alatt, miközben az eget fürkészte. Sötét szeme visszatükrözte a hideg csillagfényt.
– Szeretem, amikor így beszélgetsz velem, papa.
– Igen?
– Így beszélgettél Metóval is néha, mielőtt elment a seregbe.
– Lehet.
Oldalra fordult, rátámasztotta a fejét a kezére, és őszinte arccal nézett rám.
– Valami rossz fog történni, papa?
– Gondolom, a Clodiushoz közel álló emberek szerint már meg is történt.
– Úgy értem, velünk. Veszélyben vagyunk, papa?
– Mindent megteszek, hogy ne legyünk.
Végigsimítottam az arcát, és belefúrtam a hajába.
– De egyre romlik a helyzet, nem igaz? Mindig ezt mondjátok Ecóval, amikor politikáról beszélgettek. Most pedig rosszabb, mint valaha. Clodius halott, a Szenátus Háza leégett. Valami szörnyűség fog történni?
– Mindig történik valami szörnyűség... valahol, valakivel. Az egyetlen kiút, ha az ember barátságot köt Fortunával, amennyiben az istennő is elfogadja, és azonnal futásnak ered, ha egy politikus közeledik.
– Komolyan beszélek, papa. Lehet, hogy a dolgok... hogy is mondjam... lehet, hogy minden tönkremegy? Nálunk is, és mindenhol?
Mit válaszolhattam volna neki? A múltamból hirtelen felbukkant egy emlék: fiatal koromban ott álltam a Forumon, miután Sulla győztesen került ki a polgárháborúból, és néztem a levágott fejeket, amik póznákra szúrva, hosszú sorokban követték egymást a téren. A diktátor ellenségei tátott szájú tanúi voltak a nagy diadalnak. Később az emberek megesküdtek rá, hogy ilyesmi nem történhet meg újra. Ennek már harminc éve.
– Nem látok a jövőbe, Diana.
– De a múltat ismered, és elég jól ismered Clodiust és Milót. Mesélj el mindent. Ha megérteném, mi történik most, talán nem aggódnék ennyire.
– Jól van, Diana. Clodius és Milo... hol is kezdjem? Hát azt hiszem, vissza kell mennünk egészen Caesarig és Pompeiusig. Tudod, hogy ők kik?
– Persze. Gaius Julius Caesar az a vezér, akit Meto is szolgál fent, Galliában. A legnagyobb hadvezér Nagy Sándor óta.
Elmosolyodtam.
– Legalábbis Meto szerint. Pompeius nem így látja.
– Pompeius megtisztította a tengereket a kalózoktól, és meghódította a Keletet.
Bólintottam.
– És a „Magnus” nevet is felvette, ami azt jelenti: „nagy” – tettem hozzá. – Ebben is Nagy Sándort követte. Ahogy az imént mondtam, két ember néha ugyanazt akarja...
– Úgy érted, Caesar és Pompeius is Nagy Sándor helyébe akar lépni?
– Igen, pontosan úgy van, ahogy mondod. Márpedig nem léphetnek ketten a helyébe. A világ nem elég nagy ehhez.
– De Caesar és Pompeius is a szenátust és a római népet szolgálja, nem?
– Névlegesen igen. A szenátustól kapják a parancsokat, és a szenátus engedélyezi nekik, hogy sereget toborozzanak. A szenátus nevében hódították meg a világot. De a szolgák néha hatalmasabbak lesznek, mint a gazdáik. Caesar és Pompeius is túl nagy falat lett a szenátus számára. Ez idáig csak az mentette meg a köztársaságot, hogy a két hadvezér kordában tartotta egymást – egyik sem válhatott túl erőssé a másik kárára. Igaz, egyéb tényezők is segítettek fenntartani az egyensúlyt.
– Pompeius Caesar lányát vette feleségül, ugye?
– Igen, Juliát. Minden jel szerint igazi szerelem volt. A frigy segített elsimítani az ellentéteket. A családi kötelék mindent felülír, különösen az olyan patríciusoknál, mint Caesar. De volt egy másik tényező is. A két riválishoz eleinte csatlakozott egy harmadik is. Marcus Crassus.
– Ő volt Meto gazdája, amikor Meto még kisfiú volt. Ő győzte le Spartacust, és ő verte le a rabszolgafelkelést.
– Igen, de eltekintve attól a győzelemtől, nem volt sikeres hadvezér. Mégis sikerült a világ leggazdagabb emberévé válnia. Caesar, Pompeius és Crassus létrehozták az úgynevezett Triumvirátust, és megpróbálták megosztani a hatalmat. Ez egy darabig működött is. Egy háromlábú asztal szilárdan tud állni.
– De egy kétlábú asztal...
– ...hamar eldől. Múlt év tavaszán Crassust megölték a párthusok a világ keleti végében. Crassus be akarta bizonyítani, hogy meg tudja hódítani ugyanazokat a területeket, amiket Nagy Sándor is elfoglalt. De a párthus gyalogság erősebbnek bizonyult. A fiát is megölték, negyvenezer római katonával együtt. Crassus fejét levágták, póznára szúrták, és díszletként használták fel egy színdarabhoz, amivel a királyukat szórakoztatták. Crassus tehát kiesett.
– És a Triumvirátus ott maradt két lábbal.
– De legalább azt a két lábat családi szálak kötötték össze Pompeius és Julia házassága révén. Aztán Julia gyermekszülés közben meghalt. Most már semmi sem tartja össze a két nagy hatalmú férfit, és várható, hogy előbb vagy utóbb összecsapnak. Róma moccanni sem mer, úgy gubbaszt, mint egy hörcsög, amikor két sas köröz a feje fölött. Tudja, hogy a sasok össze fogják mérni az erejüket, hogy csak egyiküké legyen a zsákmány.
– Szerintem te vagy az első, aki hörcsöghöz hasonlítja Rómát, papa! – Diana a csillagokat szemlélte. – Van olyan csillagkép, hogy Hörcsög?
- Nem hinném.
- Jó, most már sokat meséltél Caesarról és a Nagy Pompeiusról, de mi van Clodiusszal és Milóval?
– Caesar és Pompeius két szálldosó sas, akik a hegyek és a tengerek fölött őrködnek. Idelent, a szilárd talajon Clodius és Milo küzdött egymással Rómáért. A városért, nem az egész birodalomért. Ők bandákkal harcoltak, nem seregekkel. Hegyláncok és tengerek helyett hét dombon, piacokon és a folyóparton civakodtak. Csaták helyett zendülésekkel mérték össze erejüket a Forumon. Nem a barbárok ellen indítottak hadjáratokat, hanem egymás ellen, a hivatalokért. Beszédeket intéztek a választókhoz, megvesztegették őket, cinkosként segítettek nekik, vagy kerítőt játszottak. Többször elérték, hogy elhalasszák a választásokat, és minden lehetséges trükköt bevetettek, hogy a másik fölé kerekedjenek.
Milo képviseli azokat, akik a Legjobb Embereknek nevezik magukat. Régi családok, régi vagyonok, a szenátus legkonzervatívabb tagjai. Pompeius közéjük sorolja magát, így nem meglepő, hogy Milo alkalmanként az ő megbízásait teljesítette a városban.
Clodius radikális volt, patrícius származása ellenére. Megnyerte a tömeg bizalmát. Már katona korában felkelést szított a közkatonák között a parancsnokuk ellen, aki történetesen a saját sógora volt. Abban az évben, amikor a plebejusok megválasztották néptribunusnak, megígérte, hogy ingyengabonát fog osztani, és Ciprus meghódításával az anyagi hátteret is megteremtette hozzá. Clodiusnak mindig az volt a célja, hogy javítson a gyalogos közkatonák, a földművesek és a városi szegények helyzetén, akik cserébe hűségesen őt választották, hol szavazatokkal, hol az öklükkel. A csőcselék imádta. A Legjobb Emberek pedig gyűlölték.
Clodius időnként ugyanazon az oldalon harcolt, mint Caesar. Caesar is egy olyan patrícius, akit elcsábítottak a populista eszmék, így segítettek egymásnak, legtöbbször a színfalak mögött. Az emberek egy idő után szövetségesként gondoltak rájuk, és így alakult ki a felállás: Caesar és Clodius Pompeius és Milo ellen. A két nagy ember járta a világot, és mindketten szövetséget kötöttek egy kisebb emberrel, aki a bandájával tartotta rettegésben a fővárost.
– Mint az Iliász hősei – jegyezte meg Diana. – Az istenek szövetkeztek az emberekkel: az egyik isten Hektórra figyelt, a másik Akhilleusz oldalán állt. Hektórnak és Akhilleusznak is volt egy serege.
– Ez a sok utalás Trójára... Csak nem Homéroszt olvasgatsz?
– Gyakorolnom kell a görögöt. A mama segít.
– A mamád nem tud olvasni.
– Igaz, de beszél görögül. Segít a kiejtésben.
– Értem. Látod, milyen messzire vezet egy kis irodalmi utalás. De ha én hasonlíthatom Rómát egy hörcsöghöz, akkor te is hasonlíthatod a helyi bandavezéreket Hektórhoz és Akhilleuszhoz. Bizonyos értelemben még találó is. Hektór végül kiesett az istenek kegyéből, nem igaz? Ahogy kiesett a Priamusz-ház is, és végül egész Trója. Az istenek ugyanolyan szeszélyesek tudnak lenni, mint más szövetségesek; tulajdonképpen ez is politika. A szövetségek úgy alakulnak, ahogy a homok a lábunk alatt. A hűség kifolyik az ujjaink között.
– És valaki meghal.
– Igen. Aztán még többen, általában.
– Az épületek meg leégnek.
Egy darabig csendben néztük a Forumot.
– Caesar és Pompeius, Clodius és Milo – ismételte Diana. – Mégis, hogy fajulhattak idáig a dolgok, papa? A Szenátus Háza porrá lett...
Sóhajtottam. A fiatalok mindig azt hiszik, hogy olyan egyszerűek a válaszok.
– Te is tudod, hogy tartják a választásokat, Diana. Jobban mondva hogyan kellene tartani őket. A polgárok összegyűlnek a Mars Mezején, és leadják a szavazatukat a különféle magiszterekre, akik be akarnak kerülni az irányításba. A választásokat rendszerint nyáron tartják, mert a tömeg a jó időt szereti. A szavazók két konzult választanak, azoknak lesz a legnagyobb hatalmuk. A konzulok után a praetorok következnek, majd az aedilisek, a quaestorok, és így tovább. Mindnek más a hatalma és a feladata. Az előző választási év véget ér. Januarius elején hivatalba lépnek a megválasztott magiszterek. Egy évig vannak hatalomban, majd lemondanak, vagy elköltöznek, és idegen provinciákat kormányoznak. Évszázadok óta így van, azóta, hogy a királyok megbuktak, és megalakult a köztársaság. Legalábbis így kellene működnie. De ma Rómának nincsenek magiszterei. Már januarius fele is eltelt, és még mindig nincsenek magiszterek, hogy irányítsanak.
– Mi van a tribunusokkal? – kérdezte Diana.
Egy darabig hümmögve kerestem a választ. Olyan átkozottul bonyolult a római alkotmány!
– A tribunusok a szó szoros értelmében nem magiszterek. A néptribunusi intézményt akkor találták ki, amikor még csak patríciusok lehettek magiszterek, és a plebejusok is saját képviselőket akartak. Ma már mindkét osztály előtt nyitva áll a magiszteri cím, de néptribunus még mindig csak plebejus lehet. Van egy kizárólag plebejusokból álló gyűlés, amely minden évben tíz néptribunust választ meg. A tribunusoknak még mindig az a feladatuk, hogy megvédjék a gyengéket az erősekkel szemben, a szegényeket a gazdagokkal szemben. Clodius is szolgált egy évig tribunusként, abban az évben, amikor sikerült száműzetésbe kényszerítenie Cicerót, és gabonajegyet osztott.
– De Clodius és a nővére patríciusok.
– Ó, Clodius ezt is megoldotta. Elérte, hogy egy plebejus örökbe fogadja. Bár az a plebejus a fia lehetett volna, neki pont megfelelt ahhoz, hogy versenybe szállhasson az áhított címért. Még az ellenségei is elismerték a zsenialitását! A néptribunusi poszt ideális azoknak, akik a csőcseléket akarják szítani. Merem állítani, hogy a legelszántabb tribunusaink most is lent vannak a Forumon, és szónokolnak a népnek. Mindegy, a lényeg az, hogy a tavalyi néptribunus-választás példásan lezajlott, nem volt rendbontás. A magisztereket viszont nem választották meg ilyen könnyen.
– Mi történt?
– Tavaly Milo is indult a konzuli címért. Clodius pedig a praetori címért. Ha mindketten győznek, már rég kioltották volna egymást. Milo megvétózta volna Clodius radikális javaslatait, Clodius pedig aláásta volna Milo erőfeszítéseit a Legjobb Emberek érdekében.
– Mindketten szálkák lettek volna a másik szemében – mondta Diana.
– Pontosan. Nem csoda hát, hogy mindketten meg akarták akadályozni, hogy a másik nyerjen. Mégis, mind a kettő félelmetes jelölt volt, és esélyük lett volna nyerni. Ezért valahányszor kitűzték a választásokat, történt valami, ami miatt el kellett halasztani. Jött egy látnok, és rossz előjeleket olvasott ki az égből. Tovább tolták az időpontot. Új napot jelöltek ki, de a választás előestéjén a szenátus egyik tagja felhozta a naptárra vonatkozó törvények valamelyik homályos pontját, és azzal érvelt, hogy azon a napon nem szabad választásokat tartani. Vita vitát követett, végül új időpontot választottak. Megint elérkezett a kitűzött nap, de zendülés tört ki a Mars Mezején. És így tovább. Az előző években csupa szabálytalanságból álltak a választások: a szavazókat megvesztegették vagy megfélemlítették, a jelölteket beperelték, hogy visszalépjenek vagy lemondjanak a további munkáról. Mindent megpróbáltak, hogy megnehezítsék vagy lehetetlenné tegyék a folyamatot. És a tavalyi év volt a lehető legrosszabb. Színtiszta káosz. Egy köztársaság, amelyben még a választásokat sem lehet megtartani, nagyon beteg köztársaság.
Mintha a pontot akarta volna kitenni a gondolatmenet végére, lángnyelvek lobbantak fel a leégett Basilica Porcia romjai közül. A tűz valószínűleg megtalált egy rejtett lámpaolajkészletet, és rávetette magát. Az elemi erejű rázkódás egy pillanattal később érte el a Palatinust. Mintha egy óriás, tompa dobot ütöttek volna meg. A feltornyosuló lángok alatt megláttam a tűzoltók csapatát, akik rémülten szóródtak szét. Clodius hívei őrjöngve ünnepelték a robbanást. A vödröket adogató sor irányt változtatott, hogy az újonnan támadt lángokat is elolthassák. A feldühödött tűz füstöt és újabb lángnyelveket köpött vissza rájuk. A sűrűsödő sötétségben egészen földöntúlinak tűnt a tűz és a tűzoltók küzdelme.
– Így tehát az sem lenne meglepő – folytattam –, ha valóban Milo ölte volna meg Clodiust.
Diana töprengve bólintott.
Kisvártatva Bethesda kiáltott fel a kertből. Elérkezett a vacsoraidő. Diana lement, hogy segítsen az anyjának. Elégedettnek tűnt a válaszokkal, amiket adtam neki, bár tisztában voltam vele, hogy a legfontosabb kérdései nyitva maradtak.
Veszélyben vagyunk, papa?
Valami szörnyűség fog történni?
A heves robbanás új izgalomhullámot keltett Clodius híveinek körében. Befejezték a tort. Ismét szónokok léptek fel a Rostrára. Kántálás hallatszott a tömegből.
Furcsa ceremónia vette kezdetét. Az emberek libasorban vonultak fel a Szenátus Házának füstölgő romjaihoz, majd visszatértek a megfeketedett lépcsőkön, magasba tartva égő fáklyáikat. Egy idő után rájöttem, mi történik: ugyanazzal a tisztítótűzzel gyújtották meg a fáklyákat, amellyel Clodius maradványait elhamvasztották. Vallásos érzelemből és a vezetőjük iránti odaadásból hazaviszik a fáklyákat, és azzal gyújtják meg az otthoni tüzet. Legalábbis ezt hittem, amíg észre nem vettem, hogy egész más céljuk van a szent lángokkal.
A gyászolók a Szenátus Házának lépcsőiről egyenesen a Palatinus felé indultak. Könnyen követhettem a mozgásukat, mert lángoló tűzfolyóként csorogtak végig a templomok között, a kövezett tereken át. Azon az úton jöttek vissza, amelyen át lementek a Forumra; néhányan a Rámpát választották, mások a domb aljánál tűntek el a szemem elől, és olyan útvonalat kerestek, amely a Palatinus nyugati lejtőjén viszi fel őket. Arrafelé olyan ragyogást keltett a fáklyák fénye, hogy Cicero házának tetején tisztán kirajzolódtak a két bámészkodó figura izzó körvonalai. A hátukat fordították felém, és közben összedugták a fejüket.
Azok, akik a Rámpán indultak fel, nyugat felé fordultak, és megindultak Cicero házához. A lélegzetem is elakadt. Láttam, hogy Cicero sziluettje is megmerevedik. De a fáklyások továbbrohantak. Az utca vonalát követve, megkerülve a hegy gerincét, összetalálkoztak a tömeg többi részével a domb túlsó felén.
Kinek a háza van arra?
Milóé.
A csőcselék ugyanazzal a tisztítótűzzel akarta felégetni Milo házát, amivel Clodius véres tetemét elhamvasztotta. Milót is el akarták égetni – ha egyáltalán vissza mert térni a városba.
Diana hangját hallottam lentről.
– Papa! Mama azt mondja, hogy ideje ennünk.
– Igen, Diana. Egy pillanat.
Ha egy kőhajításhoz hasonlítjuk, Milo háza messze helyezkedett el, de ha azt vesszük, milyen gyorsan terjednek a lángok a hideg szélben tetőről tetőre, túlzottan is közel volt. Ha a zendülők felgyújtják Milo házát, a tűz egykettőre végigszáguld a Palatinuson...
Az lenne a legbiztonságosabb, ha átvinném a családot Eco házába, az Esquilinusra. De akkor mi lenne a házammal? Ki oltaná el a tüzet? És miből gondoltam, hogy épségben át tudunk kelni a Suburán, amikor az emberek ilyen kiszámíthatatlanul viselkednek?
– Jössz, papa? Történt valami?
Néhány elkóborolt gyászoló érkezett fel a Rámpán. A fáklyáik vékony jelzőzászlóként csapkodtak a szélben, miközben mindannyian éles kanyarral indultak Cicero háza felé, majd elhagyták azt.
– Megyek – mondtam.
Még egyszer utoljára Milo háza felé néztem. Dulakodás hangjait véltem hallani – csörömpölést, kiabálást –, ám a visszhangok tompán és elmosódva értek el a házamig.
– Papa!
Megfordultam, és ráléptem a létra legfelső fokára.
Komor hangulatú vacsora volt. Nem éreztem az ízeket. Később, amikor Bethesda és Diana már lefeküdtek, visszalopództam a tetőre. Milo háza felé néztem, de lángoknak nyomát sem láttam. Mégsem tudtam megnyugodni, ezért amikor lefekvéshez készültem, megkértem Belbót, hogy vegye át a helyemet. Felváltva őrködtünk az éjszaka folyamán: az egyikünk a kerti heverőn durmolt, temérdek pokróc alatt, a másik a tetőn figyelt, hátha meglát valahol egy árulkodó narancsszínű fényt.
Végül felmentem a tetőre, hogy még egyszer utoljára körülnézzek. A hideg, ködös hajnali levegőben az egész Forum elmosódott festménynek tűnt. Szinte egy részletét sem tudtam kivenni. Amikor viszont nagy levegőt vettem, az égett fa és a kormos kő szagát éreztem, az egykori Szenátus Házának szagát, amely a csőcselék elbukott vezérének krematóriuma lett.

 

 

Ötödik fejezet

– Nyilakkal üldözték el őket – mondta Eco, majd ásítva nyújtózott egy nagyot.
Ugyanolyan rosszul aludt, mint én. Reggelre felszállt a köd, és ragyogó napfény árasztotta el a kertet. Összecsukható székeken ültünk Minerva szobrával szemben, és az erőtlen téli napsütésben fürdőztünk.
– Legalábbis ezt hangoztatják az utcán – folytatta. – Clodius hívei nem számítottak ekkora ellenállásra. Biztos azt hitték, többé-kevésbé üresen találják majd Milo házát. Arra számítottak, hogy egyszerűen betörnek, megölnek néhány rabszolgát, aztán fosztogatnak és gyújtogatnak. Erre felbukkan egy íjászcsapat a tetőn. A jelek szerint mesterlövészek voltak. Nem tartott sokáig az összecsapás. Néhányan megsebesültek, majd az összes Clodius-rajongó sarkon fordult, és elmenekült.
– Nem csodálnám, ha addigra már elegük is lett volna az egészből. Felgyújtották a Szenátus Házát, betegre ették magukat, és végighallgatták az összes beszédet. Jobban tették volna, ha elmennek lefeküdni.
– Te így látod. A híresztelések szerint viszont miután elüldözték őket Milo házától, lementek a Palatinusról, átrohantak a Suburán, és meg sem álltak a Halottak Városáig.
– A Nekropoliszig? Éjszaka? Az ember azt hinné, legalább annyira félnek a lemuroktól, mint a nyilaktól.
– Nem mentek a sírboltok és a kiásott gödrök közelébe. Libitina szent ligetébe tartottak.
– A halottak istennőjének birtokára.
Eco bólintott.
– Betörtek a templomába.
– Az éjszaka közepén? – kérdeztem elhűlve. – De miért? Clodius halálát a családjának kell hivatalosan bejelentenie, nem a csőcseléknek. Azt sem hinném, hogy a temetési feltételeket akarták tudni, hiszen már önhatalmúlag elégették Clodius holttestét, fittyet hányva a vallásos követelményekre.
– Ennek az egésznek semmi köze Clodiushoz, papa. Az a szokás, hogy valami furcsa okból kifolyólag Libitina templomában tartják a fascest, amikor nincsenek konzulok. Tudod, a vesszőnyalábot a kiálló fejszefejjel, amit a konzulok ceremóniákon és felvonulásokon hordanak maguknál.
– A hivataluk jelvénye.
– Pontosan. Mivel nincsenek konzulok, a fascest tartani kell valahol, és ezek szerint Libitina temploma az erre kijelölt hely. Éjjel a tömeg betört a templomba, magához vette a fascest, és visszarohant a városba, hogy megkeresse azokat az embereket, akik Milóval szemben akartak indulni a konzuli címért.
– Publius Hypsaeust és Quintus Scipiót.
– Igen. Clodius is őket támogatta, természetesen. A tömeg egyenesen Scipio házához ment, és ordítozni kezdett, hogy jöjjön ki, és vegye magához a vesszőnyalábot.
– Megkerülve a választásokat? Azért, mert a csőcselék ráparancsolt?
– Biztosan így gondolták. De Scipio ki sem jött a házból.
– Halálra lehetett rémülve, mint minden más római lakos tegnap éjjel.
– Aztán ugyanez történt Hypsaeus házánál is. A tömeg éljenezni kezdett, de a jelölt nem mutatkozott. Aztán valamelyik zendülőnek eszébe jutott, hogy Pompeiusnak kellene felajánlani a fascest.
– Pompeiusnak? De hát őt nem is választhatják! Ő még mindig prokonzul, és Hispániát kell irányítania. Egy seregnek parancsol, és a törvény szerint be sem tehetné a lábát Rómába. Ezért lakik a Pincianus-hegyen lévő villájában.
– A tömeget nem érdekelték az ilyen apró-cseprő részletek. Kiözönlöttek a Fontinalia-kapun, végigrohantak a Via Flaminián, és meg sem álltak Pompeius villájáig. A fáklyáikat lobogtatták, és felemelték a fascest. Egyesek ordítva követelték, hogy Pompeius legyen a konzul. Mások odáig merészkedtek, hogy diktátori rangra akarták emelni.
Megráztam a fejem.
– Hádészra, mit képzelnek ezek? A legtöbbjük még valószínűleg nem is élt, amikor legutoljára diktátor volt Rómában.
– Rengeteg ember gondolta úgy az utcán, hogy megint diktátorra lenne szükség, aki véget vetne a káosznak.
– Őrültek. Egy diktátorral minden csak még rosszabb irányba haladna. Mindenesetre nem hinném, hogy a Clodius-hívek vezérei találták ki ezt az ötletet. Clodius és Pompeius megvetették egymást, és Pompeius soha nem rokonszenvezett a populista eszmékkel.
– A tömeg mégis szereti. A hatalmas hadvezér, a Kelet meghódítója. A Nagy Ember, Pompeius Magnus.
Megint a fejemet ráztam.
– Még mindig nem értem. Azok az emberek, akik felpiszkálták a tömeget, hogy gyújtsák fel a Szenátus Házát, aligha akarhatnak diktátornak választani egy Pompeiushoz hasonló ellenállót. Lehet, hogy nem is egy csoportról van szó. Vagy egyszer csak átvette fölöttük az irányítást egy kém Pompeius táborából.
Eco felvonta az egyik szemöldökét.
– Szóval szerinted maga Pompeius tervelte ki az egészet? Diktátor akar lenni?
– Vagy inkább lehetőséget akart arra, hogy nyilvánosság előtt utasítsa vissza a felkérést. Nagyon sok szenátor van, különösen Caesar barátai között, akik szerint Pompeius teljhatalmat akar Róma fölött. Ez volt a legjobb alkalom arra, hogy megcáfolja a híreszteléseket. Visszautasította a tömeg kérését, pedig a fascest kínálták fel neki.
– A „visszautasította” nem a legjobb kifejezés. Inkább bent maradt a házban, mint Scipio és Hypsaeus.
Kicsit arrébb vittem a széket, mert a napsugarak közben továbbhaladtak. Az árnyékban jobban harapott a levegő.
– Mi hír Milóról?
– Egyesek szerint még múlt éjjel visszaszökött a városba, és elbújt a házában. Ezért voltak ott az íjászok a tetőn, hogy elüldözzék Clodius híveit. Milo személyes testőrségéhez tartoznak. De ugyanennyi a valószínűsége annak is, hogy az íjászok őrködtek a távollétében, főleg ha tényleg meg akarta ölni Clodiust. Tudta, hogy a tömeg erőszakkal fog felelni, ezért megerősítette a házát. Vannak, akik szerint önkéntes száműzetésbe vonult, Massiliába vagy valahova máshova.
– Lehetséges – bólogattam. – Most már aligha választhatják meg konzulnak, feltéve, hogy egyáltalán tartanak még választásokat. Ha pedig Milo nem lehet konzul, akkor vége a pályafutásának. Vagyonokat költött látványosságokra és játékokra, hogy megnyerje a szavazókat. Nincs annyi pénze, mint Caesarnak vagy Pompeiusnak, vagy akár Clodiusnak volt. Bármiben fogadott volna, hogy konzul lesz, mostanra viszont minden esélyét elvesztette a győzelemre. A száműzetés maradt az egyetlen becsületes megoldás.
Egy harmadik hang is csatlakozott hozzánk Minerva szobrának irányából.
– De miért ölte volna meg Milo Clodiust, ha egyszer az a pályafutása végét jelenti?
A szobor felé fordultam. A szűz istennő olyan élethű színekben tornyosult fölénk, hogy szinte lélegezni láttam. Egyik kezében egy felfelé meredező lándzsát tartott, a másikban pajzsot. Az egyik vállán bagoly gubbasztott, a lába köré pedig egy kígyó tekeredett. A déli napsütéstől egy rostélyos, tarajos sisak védte az arcát. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Minerva tette volna fel a kérdést. Aztán Diana kilépett az árnyékos oszlopsor takarásából, és nekitámaszkodott a szobor talapzatának. A faragott kígyóra tette a karját.
– Jó kérdés, Diana – ismertem el. – Miért ölte volna meg Milo Clodiust, ha tudja, hogy ilyen indulatokat vált ki vele? Miért ölte volna meg az ellenségét, ha tisztában van vele, hogy ezzel a saját esélyeit is tönkreteszi a választásokon?
– Talán nem számított ilyen fogadtatásra – jegyezte meg Eco. – Vagy véletlenül tette el láb alól Clodiust. Esetleg önvédelemből.
– Én is idejöhetek hozzátok? – kérdezte Diana. Meg sem várta a válaszunkat, előhúzott egy összecsukható széket, és mellettünk nyitotta ki. Reszketett a köpenye alatt. – Hideg van itt kint!
– Várj egy kicsit, majd a napfény átmelegít! – javasoltam.
– Van egy harmadik feltételezés is – vette vissza a szót Eco. – Egyesek szerint Milo forradalmat tervez, és Clodius meggyilkolása csak az első csapás volt. Állítólag fegyvereket halmozott fel a város összes részén. Látod, a saját házában is sok nyilat tartott, hiszen valamivel el kellett kergetnie a csőcseléket. Most pedig a vidéket járja, és sereget gyűjt, hogy bevonulhasson Rómába.
– Ő akarna lenni a következő Catilina? – kérdeztem homlokráncolva.
– Csakhogy ezúttal Cicero is a forradalmárok oldalán állna, és nem az ellenkező oldalon.
– Cicero soha nem támogatna semmit, ami akár csak hasonlít is egy forradalomra, még akkor sem, ha régi barátja, Milo szervezi. Bár ki tudja, mi minden történhet meg manapság. Bármi lehetséges.
– Ó, és más híreim is vannak, papa – mondta Eco. – Feltehetően ez is tegnap történt, mialatt a tömeg a Forumon tombolt. A szenátus patríciusainak egy része itt találkozott a Palatinuson. Kijelöltek egy interrexet.
Diana szemlátomást összezavarodott.
– Lássuk, jól ismerem-e a fogalmakat, Eco – folytattam. – Abban az esetben, ha egy konzul sincs, mondjuk mindketten meghalnak egy csatában...
– Vagy egy egész év telik el úgy, hogy nincsenek választások – tette hozzá Eco.
Bólintottam.
– Ilyen esetekben, amikor semmiféle magiszter nem irányítja az állam működését, a szenátus kijelöl egy átmeneti hatalmasságot. Ez az úgynevezett interrex vezérli a köztársaságot, és ő írja ki a következő választásokat. Egy interrex csak öt napig lehet hatalomban, akkor újat kell kijelölni. Így nem ragadnak annyira bele a hivatalukba. Ez így folytatódik tovább és tovább, míg valamelyik interrexnek nem sikerül új konzulokat választatnia. A szenátusnak már az év elején ki kellett volna jelölnie egy interrexet, hiszen nem voltak új konzulok, amikor a régieknek lejárt az idejük, de Hypsaeus és Scipio barátainak sikerült megakadályozniuk a kijelölést. Azt feltételezték, hogy Milo fölébe kerekedik a helyzetnek, és tovább halasztgathatják a választásokat. Se interrex, se választás. Most már remélhetőleg megtartják, és nem zagyválnak többé mindenféle diktátorokról.
– Most öt napig biztosan nem – mondta Eco. – Kihagytál valamit a számításból, papa: az első interrex nem írhat ki választásokat. Csak a második soron következő.
– Az első interrex nem? – kérdeztem.
– Az első ötnapos időszakban egyfajta lehűlés, lehiggadás következik, és az első interrexnek kell kézben tartania a dolgokat.
Diana bólintott.
– Legalább öt nap, mire a Szenátus Háza lehűl.

 

Eco jól tudta: az első interrexnek nem állt hatalmában választásokat kiírni, de Scipio és Hypsaeus támogatói, észlelvén, hogy Milo már kiesett a jelöltségből, bejelentették, hogy elérkezett a választások ideje. Miközben Ecóval beszélgettünk, ezek a támogatók körülvették az újonnan kijelölt interrex, Marcus Lepidus palatinusi házát. Lepidus felesége, a feddhetetlen erkölcsű Cornelia éppen szövőszékeket helyezett el a ház előcsarnokában, mert az ősi szokás ezt követelte meg az interrexek feleségeitől. (A szokás eredetét senki sem ismeri, de elképzelhető, hogy az interrexek szerepével kapcsolatos – elvégre a nemzet sorsának fonalát szövik.)
Amikor Lepidus megjelent az ajtóban, a tömeg vezérei követelték tőle, hogy azonnal tartsa meg a választásokat. Elmagyarázta nekik, hogy ez lehetetlen. Az egybegyűltek kitartottak a követelésük mellett. Lepidus, aki egy vaskalapos patrícius volt, elmondta nekik, mihez kezdhetnek a radikális elképzeléseikkel. A durva kifejezések sértették a sokadalom fülét. Lepidus viszont bevágta a háza ajtaját.
A tömeg nem robbantott ki zendülést, de szorosabbra fonta kordonját a ház körül, és se ki, se be nem engedett senkit. Tüzeket gyújtottak az utcán, hogy ne fázzanak. Az unalmat úgy űzték el, hogy kulacsokat dobáltak egymásnak ide-oda, és választási mondókákat kántáltak, többek között trágár verseket Faustáról, Milo hírhedten hűtlen feleségéről. Amikor már túl sokat ittak ahhoz, hogy a versek összes sorára emlékezzenek, egyszerűbb szövegekhez folyamodtak.
– Választást – most! Választást – most!
Az interrex, aki állítólag a római állam feje volt (legalábbis még a néhány rákövetkező napon), fogságba esett a saját házában.
Természetesen mindenki a saját házának foglya, ha az utcák nem biztonságosak, és fényes nappal is megtámadhatják az embert. Mit tehetnénk? Bújjunk el, mint egy gyáva süketnéma? Vagy ugorjunk bele a küzdelembe, és próbáljunk meg foggal-körömmel véget vetni a lehetetlen helyzetnek?
Voltam tanúja rosszabb időknek is Rómában – például a polgárháborúnak, ami Sulla diktátorságához vezetett –, de akkor még fiatal voltam. Úgy éltem túl a krízist, hogy a fiatalság kalandvágyó ösztönei vezéreltek, és nem a túlélés utáni vágy. Visszatekintve sokszor megdöbbenek azon, mekkora kockázatokat vállaltam forró fejjel. Nem voltam különösebben bátor vagy ostoba, egyszerűen csak fiatal.
De mostanra megöregedtem. Sokkal jobban éreztem és tiszteltem a halál és a sebesülés súlyát, mivel számtalanszor találkoztam velük az elmúlt években. Minden egyes elmúló évvel egyre törékenyebbnek éreztem a létezés anyagát, és egyre értékesebbnek tartottam az életet. Már nem hajlottam rá, hogy akár a magam, akár mások életével játszadozzam.
Mégis, újra bekövetkezett egy időszak, amikor kénytelen voltam veszélyekkel szembesülni. Nem töltött el megelégedettséggel az a gondolat, hogy elzárom magam a külvilágtól, és elhárítok magamtól minden felelősséget. Mint sok más római férfinak azon a télen, nekem is felbolydult a lelkem attól, hogy forrongani kezdtek az utcák.
A köztársaság nagyon beteg volt, talán halálos beteg. Alig bírtam nézni görcsös rángatózását, de még nehezebb volt elfordítanom a fejemet.
Pár évvel korábban megpróbáltam teljesen kivonni magamat a politikából. Elegem volt a csalásokból, a hamis ígéretekből, a politikusok fellengzős hiúságából és a követőik szájtáti hiszékenységéből. Felfordult a gyomrom a győztesek bosszúszomjas arroganciájától, és a vesztesek nyomorult rágalomhadjárataitól. Kijelentettem, hogy én ebben többé nem veszek részt. Egy etruriai birtokra költöztem, és végleg hátat akartam fordítani Rómának.
De ez a kísérlet nem vezetett jóra. Akárhogy próbáltam távol maradni, sokkal jobban belesodródtam a politikai cselszövésekbe, mint korábban. Olyan voltam, mint egy bosszankodó hajós, aki minden erejével igyekszik elkerülni az örvényt, de végül ráébred, hogy pont a menekülőút vezeti bele az örvény belsejébe. Catilina és az ő rejtélye révén rájöttem, milyen kérlelhetetlenül szigorúak a Párkák.
Róma az én sorsom. Róma sorsa pedig megint visszavonhatatlanul a politikusok kezébe került.
Visszatekintve ezzel tudom igazolni azt a döntést, amit Eco távozása után hoztam. Nem sokkal később ugyanis látogatóm érkezett – egy régi-régi ismerős.
Olyan régi, hogy Belbo, aki titokban kilesett a kémlelőnyíláson, fel sem ismerte. Meghagytam neki, hogy senkit se engedjen be, akit nem ismer, ezért engedelmesen kihívott engem a dolgozószobámból, hogy nézzem meg a saját szememmel.
Egy középkorú férfit láttam a nyíláson keresztül. Közepes testalkata és őszinte, rokonszenves arca volt, amelyet csak a halántéknál szegélyezett egy-két ősz tincs. Szoborszerű szájával, egyenes orrával és göndör hajával a görögöket juttatta eszembe. Dölyfösen, saját fontosságának tudatában járt-kelt, akár egy filozófus vagy egy tudós. A kisfiús rabszolga, akivel harminc évvel ezelőtt találkoztam, méltóságteljes, éltes úrrá változott. Hosszú idő telt el azóta, hogy legutoljára ilyen közelről láttam. Általában inkább messziről pillantottam meg, mint az előző éjjelen is, amikor Ciceróval tanakodtak a tetőn. Tulajdonképpen ő volt a legutolsó személy, akinek a látogatására számítottam.
Bezártam a kémlelőnyílást, és intettem Belbónak, hogy nyissa ki az ajtót.
– Tiro! – kiáltottam.
– Gordianus.
Biccentett, és halványan elmosolyodott. Egész seregnyi testőr állt mögötte. Legalább tizet számoltam össze, ami enyhén túlzásnak tűnt ahhoz képest, hogy milyen közel volt Cicero háza. Másfelől viszont bárki, aki elhagyja Cicero házát, nagy veszélynek teszi ki magát a Clodius-hívek zendülése miatt. Tiro hátraintett a testőröknek, hogy maradjanak kint. Belbo becsukta mögöttünk az ajtót.
Bevezettem a titkárt a dolgozószobámba, és helyet mutattam neki a lángoló szénserpenyő közelében. Ő viszont lassan körbesétált a szobában, a rekeszekben felhalmozott tekercseket és a kertről készített festményt vizsgálgatva a falon.
– Jól megy a sorod, Gordianus.
– Bizonyos értelemben igen.
– Emlékszem a régi házadra az Esquilinuson. Arra a nagy, romos épületre, aminek a kertje tele volt gazzal.
– Most a fiam, Eco lakik ott. A felesége tökéletesen rendbe hozta a kertet.
– Milyen gyorsan repül az idő! Sosem hittük volna, hogy egyszer olyan idős lesz a fiad, hogy saját házba költözik.
– Már nagyapa vagyok.
– Igen, hallottam.
– Tényleg?
Mosoly vibrált a szája sarkában.
– Még most is beszélgetünk rólad hébe-hóba Cicero házában, Gordianus.
– De gondolom, nem túl elismerő hangnemben.
– Ó, meg lennél lepve.
– Hát az kétségtelen, elvégre Cicero nem sok jót mondhat rólam mostanában. Azt hittem, hogy Marcus Caelius tárgyalása volt az utolsó csepp a pohárban.
Tiro vállat vont.
– Cicerónak semmi baja veled. Nem haragtartó.
– Ha!
A titkár merengve billentette oldalra a fejét.
– Annyi bizonyos, hogy Cicero félelmetes ellensége tud lenni azoknak, akik a gonoszságukkal és a csalásaikkal az ellenségévé teszik magukat, vagy akik veszélyt jelentenek a köztársaságra nézve. De te sohasem tartoztál egyik csoportba sem, Gordianus. Cicero már elfogadta, hogy sokszor kifürkészhetetlen a viselkedésed, és bár nem érti a lépéseidet, tudja, hogy a lelked mélyén becsületes és őszinte vagy. Becsületes. Őszinte – ismételte, egyenként hangsúlyozva a szavakat. – Mint Cicero maga. Ha valaha is egymás ellen fordultatok, az azért volt, mert más szemszögből néztétek a dolgokat. A becsületes emberek sem érthetnek mindig egyet.
Sóhajtottam. Tiro még mindig olyan elkötelezett híve volt Cicerónak, mint régen. Hasztalanul ecsetelném neki a gazdája hibáit: a teljességgel gátlástalan ügyvédi húzásait, a pökhendi kivagyiságát, a hajlamát az igazság elhallgatására (hacsak nem a saját céljait segíti), és a rengeteg szerencsétlent, akiket azért áldozott fel, hogy megmentse a Legjobb Emberek előjogait és hatalmát.
– Biztos nem akarsz leülni, Tiro? Belbo elviszi a köpenyedet. Kissé túl melegnek tűnik, akármilyen hideg van odakint.
– Igen, leülök. Mostanában könnyen elfáradok. És igen, azt hiszem, nincs szükségem a köpenyre. Elég meleg ez a szoba. Vigyáznom kell, mert könnyen megfázok...
Alig hallottam, amit mond, mert ahogy lerázta magáról a vastag köpenyt, láttam, mit visel alatta – nem egy rabszolga tunikáját, hanem tógát. Tiro polgárnak öltözött! Lenéztem a kezére, és biztos, hogy nem képzelődtem, amikor egy vasgyűrűt láttam az ujján. Szabad polgár volt, akárcsak én.
– Mikor történt ez, Tiro?
– Mi? – Látta, hogy hova nézek, és elmosolyodott. Megmozgatta az ujjait, mintha még nem szokott volna hozzá a gyűrűhöz. – Ó, ez! Igen, megváltozott a státusom. Bizonyos szempontból puszta formalitás. Ugyanazt a munkát végzem, ugyanannak az embernek. Persze most már könnyebb lenne saját tulajdont szereznem...
– Tiro, már nem vagy rabszolga! Szabad vagy! – ámuldoztam.
– Igen – válaszolta, és majdnem zavarba jött.
– Hát elég sokáig tartott, mire Cicero meghozta a döntést. Mi már az első találkozásunk alkalmával beszélgettünk erről a lehetőségről. Emlékszel?
– Nem igazán.
Kissé elvörösödött az arca, és csak akkor jöttem rá, mennyire sápadt volt addig.
– Mit mondtál az előbb? A megfázásról és arról, hogy könnyen elfáradsz? Valami baj van, Tiro?
Megrázta a fejét.
– Nem, dehogy. Már nincs.
Kételkedve néztem rá.
– Beteg voltam – vallotta be. – De az tavaly volt. Őszintén szólva súlyos betegségen estem át. Az egészségem... teljességgel kiszámíthatatlan... az utóbbi években. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, ezért is szabadított fel Cicero tavaly. Úgy tűnt, ha akkor nem teszi meg, nem lesz rá több alkalma. De most már sokkal jobban vagyok. Szerettem volna gyorsabban felépülni, de most már legalább nem kell bottal járnom. A felcserek azt mondják, semmi akadálya annak, hogy minden erőmet visszanyerjem, és ugyanolyan egészséges legyek, mint régebben.
Most már egész más szemmel néztem rá. Dölyfösnek láttam, pedig csak lesoványodott az arca. Gyorsan utánaszámoltam, és rájöttem, hogy már ötvenéves is lehet. Hirtelen annyinak is tűnt; több ősz vegyült azokba a göndör fürtökbe, mint eleinte gondoltam, és a feje búbjánál már kopaszodott is. Még mindig csillogott némi kisfiús lelkesedés a szemében, de a tűz fényében annak az érett férfinak az űzött tekintetét is láttam benne, aki súlyos betegségen esett át. Ugyanakkor látszott rajta, hogy elégedett saját magával és a világban elfoglalt helyével. Őszinte és könnyed magatartása kifinomultságot és magabiztosságot sugárzott. Miért is ne? A kisfiús rabszolga, aki réges-rég egy alig ismert gazda hírvivőjeként bekopogott az ajtómon, most szabad polgár volt, és a világ leghíresebb szónokának pótolhatatlan jobbkeze. Tiro sok hatalmassággal találkozott, és Cicero oldalán beutazta a világot. Az állam irányításában is segített, amikor Cicero konzul volt. Elismertségét saját magának is köszönhette: feltalálta a gyorsírást, amivel a titkárok szó szerint megörökíthetik a beszédeket, olyan sebesen, ahogy a szavak elhagyják a szónokok száját. A Szenátus Házában ma már minden hivatalnoknak meg kellett tanulnia a Tiro-féle írást.
– Miért jöttél el hozzám, Tiro?
– Cicero megbízásából, természetesen.
– Eljöhetett volna ő maga is.
– Cicero nem mozdul ki a házból – jelentette ki, az utolsó szót enyhén hangsúlyozva.
– Én sem. Mit akarhat tőlem?
– Azt majd ő elmondja.
– Miből gondolja, hogy segíteni fogok neki?
– Még nem is tudod, mit szeretne.
– Nem számít. Kamatostul visszafizettem neki azt a szívességet, hogy segített megszerezni az etruszk birtokomat évekkel ezelőtt. Azóta... hadd legyek őszinte veled, Tiro... Azóta minden egyes évvel egyre lejjebb és lejjebb csúszott a szememben. Nem mintha az én megbecsülésem bármit is számítana Cicerónak. De nekem is megvan az értékrendem, akármilyen szerény. Nem szaladok hozzá egyetlen füttyentésre csak azért, mert azt hiszi, még egyszer hasznomat veheti.
Tiro arca közömbös maradt, ami csalódást okozott nekem. Azt reméltem, legalább egy arcrándulást, egy sóhajt vagy egy fejcsóválást kicsikarok belőle. Semleges hangon válaszolt.
– Természetesen tévedsz, amikor ilyen véleményt mondasz Ciceróról. Félreismered. Sokan félreismerik. Ettől mindig összezavarodom. Elvégre én dolgozom vele nap mint nap. Az összes parányi gondolatát ismerem. Mások nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. – Eltökélten nézett rám. – Akkor hát indulhatunk?
Majdnem felnevettem.
– Tiro, te egyáltalán nem figyeltél rám.
Még komolyabb lett az arca.
– Láttalak tegnap, Gordianus, ahogy a házad tetejéről figyelted a Forumon lángoló épületeket. Mit éreztél akkor? Nyilván fel voltál háborodva. De nem mindenki háborodott fel. Akik a rombolást szervezték, nagyon is örültek. Akármit is mondasz Ciceróról, ha alapvető kérdésekről van szó, ti ketten ugyanazon az oldalon álltok. Tudtad, hogy Milo házát is fel akarták gyújtani tegnap éjjel?
– Hallottam róla.
– Egy ilyen tűz végigsöpörhetett volna az egész Palatinuson. Akkor most ez a szoba, amelyben ülünk, nem lenne több egy füstölgő szeméthalomnál. Ezt elismered, nem?
Sokáig néztem rá, majd felsóhajtottam.
– Te már tényleg nem úgy beszélsz, mint egy rabszolga, Tiro. Egy szabad ember szavait hallom. Igazi római erőszakosság rejlik a mondataid mögött.
Megfeszült az arca. Próbálta visszafogni a mosolyát.
– Most már tényleg római vagyok, a szó minden értelmében. Ugyanolyan római, mint te, Gordianus.
– És ugyanolyan római, mint Cicero?
Nevetett.
– Azért talán nem annyira.
– Mit akar tőlem?
– Tűz van, Gordianus. Nem a Forumon égő tűzre gondolok, hanem egy sokkal nagyobb tűzre, amely veszélyeztet mindent, amiért küzdeni érdemes. Cicero bizonyos értelemben azt akarja, hogy segíts továbbítani a vödröket. – Őszinte arccal hajolt előre, közelebb hozzám. – Vannak, akik meggyújtják a tüzet. Vannak, akik eloltják. Azt hiszem, mindketten tudjuk, melyik csoportba tartozol. Tényleg számít neked, hogy szereted vagy utálod-e azt a polgárt, aki a sorban melletted áll, és átveszi tőled a vödröt? A lényeg, hogy eloltsuk a tüzet. Gyere, és hallgasd meg Cicerót.
Egy darabig még ültem, és a serpenyőben szökdécselő lángokat bámultam. Intettem Belbónak, aki némán állt a szoba sarkában.
– Hozd Tiro köpenyét – utasítottam. A lángok imbolyogva perdültek táncra. – És nekem is hozz egy meleg köpenyt. Mondd meg Bethesdának, hogy egy időre elmegyek.
Tiro elmosolyodott.

 

Gyorsan odaértünk Cicero házához. Felfrissített a levegő. Talán nem is volt szükség a testőrökre, mert egy lélekkel sem találkoztunk az utcán. Mindegyik épület makacsul zárva volt.
Nem jártam azóta Cicerónál, hogy felújította a házát. Pár évvel korábban, miután Clodiusnak sikerült száműzetésbe kényszerítenie Cicerót, a Clodius-hívek azzal ünnepelték a győzelmüket, hogy porig égették Cicero házát. Az erkélyemről figyeltem a lángokat. Amikor a szenátus tizenhat hónappal később visszahívta Cicerót, a szónok azonnal nekilátott az otthona újjáépítésének. Clodius folyton a sarkában volt, és minden törvényes eszközzel megpróbálta lehetetlenné tenni. Cicero vagyonát elkobozta az állam, és vallásos célokra ajánlotta fel. Amikor Cicero visszatért, kijelentette, hogy az elkobzás törvénytelen volt, és súlyosan sérültek a jogai, amelyek római polgárként megillették. Hevesen és csúnyán összeszólalkoztak Clodiusszal.
Cicero azonban megnyerte a pert. Újjáépítették a házát. Miközben átléptem a küszöböt, azt gondoltam magamban, hogy Clodius már biztos nem fogja többé fenyegetni ezt a házat.
Tiro átvezetett az előcsarnokon, ki az átriumba. Hűvös levegő fogadott. Az égre felnézve láttam, hogy gyülekeznek a felhők, és lassan teljesen elfojtják a nap melegét.
– Várj itt egy percet – mondta Tiro, és az egyik bal oldali ajtón át távozott.
Alig telt el egy kis idő, amikor hangok csendültek fel a jobb kezem felé eső folyosón.
Az első hang tompa és elmosódott volt, de a másodikat azonnal felismertem: Cicero.
– Nos – vette át a szót –, mi lenne, ha azt mondanánk az embereknek, hogy Clodius csalta tőrbe az ellenségeit, és nem fordítva?
A harmadik hangot is ismertem. Cicero jóképű, lobbanékony pártfogoltjáé, Marcus Caeliusé volt.
– Jupiter golyóira! Ki hinné el ezt ilyen körülmények között? Talán jobb lenne, ha...
A három férfi kilépett az átriumba. Caelius elhallgatott, amikor meglátott.
Tiro pont ebben a pillanatban tért vissza a másik irányból. Észlelte a kínos helyzetet, és nagyon feszült lett. Cicero futólag, de metszőn ránézett, mintha azért szidná le, hogy felügyelet nélkül hagyott egy látogatót. Vajon meghallottam valamit, amit nem kellett volna?
– Gordianus beleegyezett, hogy eljön – mondta gyorsan Tiro. – Bementem a dolgozószobába, hogy bejelentsem, de...
– De én nem voltam ott – fejezte be Cicero. Gazdag, szónoki hangszínével betöltötte az egész átriumot. Kenetteljes mosoly húzódott végig kigömbölyödött arcán. – Jobban tudok gondolkodni, ha állok. Minél összetettebb a gondolat, annál nagyobb kört kell tennem. A dolgozószobám egyszerűen már nem elég! Csaknem két kilométert gyalogoltunk a ház körül azóta, hogy elmentél, Tiro. Nos, Gordianus... – Az ügyvéd előrébb lépett. – Megtiszteltetés, hogy ismét az otthonomban üdvözölhetlek. Ugye ismered Marcus Caeliust?
Hogyne ismertem volna? Caelius karba fonta a kezét, és cinikus arccal nézett rám. Mindig is olyan volt, mintha higanyból lett volna. Cicero tanítványaként kezdte. Aztán – legalábbis látszólag – szövetséget kötött Cicero ősi ellenségével, Catilinával. Akkor találkoztam vele először. Végül Clodius táborában – és a rossz nyelvek szerint Clodia ágyában – kötött ki. A régi szövetségeseivel való szembefordulása szorult helyzetbe kergette, mert gyilkosságért került a bíróság elé, egy olyan ügyben, ahol én is segítettem a nyomozásommal a vádat. Cicero rendkívül izgalmas védőbeszédet tartott Caelius érdekében, és mindenki megdöbbenésére megvédte hűtlen tanítványát. Most, legalábbis a látszat szerint, megint szent volt közöttük a béke. Caelius szemlátomást nem neheztelt rám azért, hogy a vádnak segítettem bizonyítékokat gyűjteni; az ő ambíciója olyan magasan szárnyalt, hogy nem vette hasznát az ilyesféle haragnak és bosszúvágynak. Híres volt csípős nyelvéről, de legalább ennyire híres volt vonzerejéről és feltűnően csinos külsejéről. Most éppen néptribunusi posztot töltött be, vagyis egyike volt a kevés hivatalban lévő államirányítónak.
– De abban nem vagyok biztos, hogy a másik barátommal is találkoztál már – folytatta Cicero.
A harmadik férfi felé intett, aki kissé hátrébb állt, és bizalmatlanul méregetett. Alacsony, köpcös ember volt, azzal az izmos, hordóforma testalkattal, ami még tömzsibbnek tűnik tógában. Ujjai ugyanolyan rövidek és húsosak voltak, mint az orra. Kerek arcán alig lehetett észrevenni az apró szájat, mélyen ülő szeme pedig szinte besüppedt bozontos szemöldöke alá. A borostája olyan erős volt, hogy az állkapcsa egészen olajosan elsötétült. Nem csoda, hogy annyira utálta a ruganyosan karcsú, hosszú, vékony végtagokkal megáldott, veleszületett eleganciával mozgó Clodiust. Fizikailag nem is lehetett volna több különbség a két férfi között.
Milo tehát mégis itt volt a városban.

 

 

Hatodik fejezet

– Már hogyne ismerném fel Titus Annius Milót? – kérdeztem. – De igazad van, Cicero. Sosem mutattak be minket egymásnak.
– Hát akkor legfőbb ideje. Milo, ez itt Gordianus, más néven a Nyomozó, egy kiváló képességekkel megáldott ember. Sok évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, amikor az első gyilkossági ügyemet elvállaltam. Gondolom, olvastad a Sextus Roscius perében elhangzott védőbeszédemet. Hiszen mindenki olvasta. De nem mindenki tudja, mekkora szerepet játszott Gordianus az ügyben. Harminc évvel ezelőtt!
– Azóta is keresztezték egymást az útjaink néhányszor – tettem hozzá szárazon.
– És a kapcsolatunk mindig...
A nagy szónok szavak után kutatott.
– Érdekes volt? – kérdeztem.
– Pontosan. Gyertek, menjünk a dolgozószobámba. Hűvös van itt az átriumban.
Kicsi, jól befűtött szobába vonultunk be a ház végében. Miközben végigmentünk a folyosón, és átvágtunk a központi kerten, alaposan szemügyre vettem a környezetet. Az újjáépítés után a ház ura a legnemesebb bútorokat, függönyöket, festményeket és mozaikokat választotta; egy-két darab még Clodius házának lenyűgöző berendezését is felülmúlta. Igaz, hogy Cicero otthonát szerényebben alakították ki, de bizonyos szemszögből nézve sokkal jobban gyönyörködtette a szemet. Cicerónak mindig kifogástalan volt az ízlése.
Mindig elég pénze volt ahhoz, hogy a legmerészebb elképzeléseit is valóra váltsa, de most már azt is megtehette, hogy ne csak a látszatot tartsa szem előtt. Jókora vagyon kell ahhoz, hogy valaki a házi szökőkútját aranyporral hintett mozaikokkal díszíttesse, vagy egy Küzikoszi Iaia nevével fémjelzett festményt csodáljon a dolgozószobája falán. Cicero egy vastag, de tökéletesen átlátszó üvegkockába zárva (ami már önmagában csinos összegbe kerülhetett) egy Platón saját kezétől származó kiegészítésekkel teleírt pergament tartott az asztalán. A római jog tiltja, hogy az ügyvédek díjat fogadjanak el a szolgáltatásaikért; amolyan jószolgálati hivatást űznek. A sikeres ügyvédek mégis mindig megszedik magukat. Ezüsttel teli zsákok helyett azonban nagylelkű ajándékokat vagy egyedülálló befektetési lehetőségeket kapnak. Cicero régóta Róma egyik legsikeresebb ügyvédje volt, és jól tudta, hogyan kell ápolni a kapcsolatot a Legjobb Emberekkel. Háza tele volt gyönyörű, ritka és drága dolgokkal. Azokat a kincseket pedig, amik a csőcselék gyújtogatása nyomán elvesztek, csak elképzelni tudtam.
Cicero parancsára az egyik rabszolga közelebb húzott néhány széket a szénserpenyőhöz, kör alakban. Mielőtt helyet foglaltunk, egy másik rabszolga ezüstpoharakat és egy kancsó forralt bort hozott. Tiro már nem körülöttünk sertepertélt, hanem egyenrangú polgárként foglalt helyet. Nem a rabszolgája volt Cicerónak, hanem a szövetségese. A viasztáblát viszont még mindig magánál tartotta, és az ölében is ott volt az íróvessző, ha netán jegyzetelni kellene.
Cicero finnyásan szürcsölgetett a poharából. Tiro ugyanezt tette. A bort alaposan felhígították vízzel, mert az ügyvéd nem kényeztethette ilyesmivel a gyomrát. Ugyanezt nem lehetett elmondani Marcus Caeliusról, vagy legalábbis arról a Marcus Caeliusról, akit korábban ismertem, mielőtt még Cicero ráncba szedte. Látta, hogy őt nézem, és feltűnően a mesterét kezdte utánozni. Csücsörített az ajkaival, alig érintve őket a pohár pereméhez. Ettől olyan mesterkélten nézett ki, hogy már-már azt hittem, szándékosan gúnyolja Cicerót.
Milo nem színlelt kényességet. Egyetlen kortyra felhajtotta a bort, és odatartotta a rabszolgának, hogy töltse tele újra a poharát.
– Gordianus, vajon meglepetést véltem felfedezni az arcodon, amikor megláttad Milót? – kapta fel a fejét Cicero. – Nem számítottál rá, hogy itt találod, igaz?
– Hogy őszinte legyek, azt hittem, már félúton jár Massiliába.
– Ha! Sarkon fordulni, és elinalni, mint egy nyúl? Egyáltalán nem ismered Milo barátomat, ha ilyen gyávának gondolod.
– Nem hinném, hogy ez gyávaság kérdése. Inkább a célszerűségé. Mindenesetre széles körben elterjedt a pletyka, hogy száműzetésbe vonult Massiliába.
Milo a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit.
– Látod, megmondtam – szólalt meg végül Caelius. – Gordianus és a fia mindenről értesülnek. Nincs olyan suttogás Rómában, amit az ő négy fülük meg ne hallana.
Cicero bólintott.
– Igen. Folytasd, Gordianus. Mit híresztelnek még az emberek?
– Vannak, akik azt mondják, hogy Milo tegnap éjjel visszaszökött a városba, és elbarikádozta magát a házában. Vagyis otthon volt, amikor a tömeg odaért, és fel akarta gyújtani az épületet.
– Ezek szerint nem is gyávának, hanem őrültnek tartják! Nem, Milo az én házamban töltötte az éjszakát, épségben és biztonságban. Mit mondanak még?
– Hogy forradalmat akar kirobbantani. Azzal kezdte, hogy megölte Clodiust, és most sereget gyűjt, hogy bevonulhasson Rómába. A városban lévő szövetségesei fegyvereket és gyúlékony anyagokat halmoztak fel...
– Magad is láthatod, milyen nevetséges ez a pletyka! Milo itt van az én házamban, és nem a csőcseléket szítja. Talán kén és szurok szagát érzed itt? Persze, hogy nem. Még hogy forradalom! Nincs még egy ember Rómában, aki annyira szeretné megőrizni a köztársaság egyensúlyát, mint Titus Annius Milo. Ebben a kérdésben még nálam is elkötelezettebb! Ha arra gondolok, mennyi mocskolódást kellett elviselnie, milyen szörnyű veszélyek leselkedtek rá...
Az említett áldozatok súlya jócskán rátelepedhetett Milóra, mert miután megitta a második adag bort is, rosszkedvűen nézett rám.
Körbenéztem a szobán, és végigjártattam a tekintetem a rekeszekbe rendezett tekercsek sokaságán, Iaia festményén, ami az Odüsszeusz egyik jelenetét ábrázolta, valamint Platón felmérhetetlen értékű pergamenjén az asztalon.
– Hatalmas kockázatot vállaltál, Cicero. Ha a tömeg megtudta volna, hogy Milo itt van...
– Igen, tudom, mire gondolsz. Ezt a házat már felgyújtották egyszer. De az csak azért történhetett meg, mert előtte Clodiusnak sikerült engem kiűzetnie a városból. Soha nem gyújtják fel, ha én itt maradhatok. És soha többé nem fog megismétlődni, amíg én itt vagyok, mert az utolsó lélegzetvételemmel is megvédem, ami az enyém. Téged is fenyeget ez a veszély, Gordianus, hiszen a tombolás még nem ért véget. Most már neked is van egy szép házad, és meg kell védened a családodat. Gondolj erre, aztán gondolj vissza a tegnapi zendülésre, a csőcselékre, amely úgy rohanta meg a Forumot, mint egy veszett kutyafalka. Tudod, hogy rakta meg a tüzet Sextus Cloelius a Szenátus Házában? Egymásra hányta a szenátorok székeit és a szent tribunusi széket, és máglyát gyújtott belőlük, hogy azon égesse el azt a szörnyeteget. Felkapott néhány tekercset, amit ott talált, és azt használta gyújtósnak. Felfoghatatlan pusztítás! A halott vezérükhöz hasonlóan ezek a mihaszna felszabadítottak és koldusok sem tisztelik az állam méltóságát és az egyszerű tisztességet. Minden emberre veszélyt jelentenek, aki az útjukban áll.
Cicero hátradőlt, és nagy levegőt vett.
– A legfontosabb, hogy Clodius hívei voltak olyan ostobák, és felgyújtották a Szenátus Házát. Addig a pontig ők voltak előnyösebb helyzetben, mert az emberek sajnálkozva beszéltek szegény, szánandó Clodiusról. Mesteri húzás volt végigvinni a városon a meztelen holttestét, hogy mindenki láthassa a sebeit. Szónokként el kell ismernem a magabiztosságukat. Hidd el, ha alkalmam nyílna egy bűzölgő holttestet vinni a tárgyalásokra, hogy odadugjam az esküdtek orra alá, gondolkodás nélkül megtenném! Ha kivívod mások megbotránkozását és együttérzését, kétharmad arányban már meg is nyerted a csatát. De a csőcselék nem tudta kihasználni ezt az előnyös helyzetet.
Caelius a boros poharát forgatta a kezében.
– Akaratukon kívül kimentették Milót a forró helyzetből, és a saját talpuk alatt gyújtottak tüzet.
Cicero Caelius felé emelte a poharát.
– Pontosan! Ó, Caelius, milyen remekbe szabott kifejezés! Egy metafora, ami szó szerint is igaz. „Kimentették Milót a forró helyzetből, és a saját talpuk alatt gyújtottak tüzet.” Gratulálok!
Még Milo is irigykedve mosolygott, és felemelte a poharát. Elvégre ő is szónok volt, így ösztönösen értékelte a kiváló szófordulatokat.
– Azt mondod, hogy Milo itt töltötte az éjszakát? – kérdeztem.
Cicero bólintott.
– Igen. Mialatt Clodius hívei végigparádéztak a Palatinuson a holttesttel, Milo a városon kívül várakozott. Hangsúlyozom: nem félt attól, hogy visszajöjjön, hanem óvatosan és szemfülesen figyelte a széljárást, mint egy kapitány, aki tájékozódik partraszállás előtt. Amikor láttam, hogy Clodius bolond hívei tüzet gyújtanak, hírvivőt küldtem hozzá. Ha vissza akar jönni a városba, osonjon be minél kevesebb feltűnéssel, és maradjon távol a házától. Szállást ajánlottam neki az otthonomban, de rajta múlt, hogy elfogadja-e. Én nem adtam neki tanácsokat. Milo látta, hogy milyen út van előtte, és ő indult el rajta. Titus Annius Milo, soha nem ismertem nálad bátrabb embert.
Cicero olyan éles tekintettel nézett csodálata tárgyára, hogy a legtöbb ember Milo helyében már elvörösödött volna, de Milo csak megfeszítette az állkapcsát, és még magasabbra emelte a fejét. A vonásai távolról sem voltak hősiesek, legalábbis ha a hősöket megörökítő márvány- vagy bronzfigurákra gondolunk, de tudta, hogyan kell kihívóan viselkedni.
– Soha nem hagynám el Rómát olyan helyzetben, amikor nagy szüksége van rám – jelentette ki, szónokian remegtetve a hangját. – Visszajöttem, hogy megmentsem!
– Kitűnő! – kiáltott fel Marcus Caelius. – Tiro, írd le a szavait, jó? Ne felejtsük el később felhasználni.
Azt hittem, tréfál vagy durváskodik, de Milo egyáltalán nem sértődött meg. Ehelyett kötekedő tekintettel közelebb hajolt Caeliushoz.
– Vagy szerinted jobb lenne az, hogy „soha nem hagytam el Rómát, egyetlen napra sem...”?
– Nem, tökéletes volt, ahogy először mondtad. Tiro, leírtad?
A titkár gyorsan lefirkált valamit, majd bólintott.
Rájöttem, hogy a beszélgetés nemcsak egy szinten zajlik, és nem csak egy cél érdekében.
– Éppen egy szónoklatot írtok, igaz? – kérdeztem.
– Még nem – felelte Cicero. – Csak az alapvető gondolatokat gyűjtjük össze. Nagyon sokat segíthetnél nekünk, Gordianus.
– Nem biztos, hogy akarok.
– Szerintem igen – mondta Cicero, és azzal a tekintettel nézett rám, ami már ismerős lehetett Caeliusnak és az összes többi tanítványának és pártfogoltjának. Azt jelentette: ne okozz nekem csalódást. – Nézz végig rajtunk. Itt ülünk bezárva a dolgozószobámba, és ki se léphetünk az utcára testőrök hada nélkül. Vakok és süketek vagyunk. Van egy tüzes, bátor szívünk: Milo. Van egy ékesszóló nyelvünk: Caelius. Egy író kezünk: Tiro. És ki merem jelenteni, hogy egy hideg fejünk is van: én magam. De nincs szemünk és nincs fülünk. Nem könnyű felmérni a közhangulatot az utcán. Ahhoz látni kell. Ahhoz hallani kell. Ha elszámítjuk magunkat egy ilyen kiélezett helyzetben, az...
Nem ejtette ki azt a szót: katasztrófa. A szerencsétlenségről beszélni rossz előjeleket szülhet. Egyébiránt mindenki tökéletesen értette a szobában, hogy mire gondol. Cicero tapasztalatból tudta, milyen következményekkel járhat, ha a tömeg ellene fordul.
– Csak a véleményedet szeretném tudni néhány dologgal kapcsolatban, Gordianus. Például a konzulválasztásról. Úgy tűnik, végre meg lehet tartani. Szerinted hogyan vélekednek az emberek Milo jelöltségéről?
A csodálkozástól szólni sem tudtam.
– Nos? Jobbak most az esélyei, mint korábban, vagy rosszabbak? Egyszerű a kérdés.
– Igen, de nem tudom elhinni, hogy komoly választ vársz rá.
Milo idegesen kocogtatta üres poharát a szék karfájához.
– Azt akarja mondani, hogy reménytelen – szólalt meg végül.
– Tényleg ezt akarod mondani, Gordianus? – nézett rám Cicero őszinte pillantással.
Megköszörültem a torkomat.
– Clodius halott. Valaki megölte. Méghozzá hidegvérrel. A saját szememmel láttam.
– Láttad? Hol? – csattant fel Milo.
Haboztam a válasszal, mert nem tudtam eldönteni, jó ötlet-e elárulni, hogy jártam Clodius házában, de Cicero közbeszólása felmentett a döntés alól.
– Gordianus a háza tetejéről látta a holttestet, akárcsak én. Már mondtam neked, Milo, hogy végigparádéztak vele az egész Palatinuson.
– Igen, láttam a tetőről – helyeseltem. Végül is nem volt hazugság. – Azok a rómaiak, akik nem látták, hallottak róla másoktól.
– És a véleményük? – kérdezte Cicero.
– Hogy érted ezt?
– Szerintük hogyan halt meg Clodius? Szerintük ki a felelős?
Ha Cicero tompaságot akart színlelni, nagy szívességet tettem neki.
– Mindenki azt suttogja, hogy Milo ölte meg. Vagy legalábbis az emberei.
– Hol?
– A Via Appián. Valahol Bovillae környékén.
Cicero töprengve bólogatott.
– Hogyan?
Kis szünet után folytattam.
– A sebhelyekből ítélve leszúrhatták. – Eszembe jutott a szúrt seb a vállán. – Talán lándzsával is eltalálták. Sőt az is lehet, hogy megfojtották.
– Te sokkal jobban láttad a testet, mint én! – kiáltott fel Cicero.
– Lehet, hogy az én szememnek jobban feltűnnek az ilyen részletek.
– Nem hallottál részletes beszámolókat a... a végzetes összecsapásról... hogy egyáltalán hogyan került sor rá...?
– Nem.
Caelius hevesen bólogatott.
– És fogadok, hogy a legtöbb ember ugyanígy van vele. Honnan tudhattak volna meg részleteket? Kitől értesülhettek volna?
Milo előre-hátra mozgatta borostás állát, és a poharán dobolt az ujjaival.
– Mégis, a pletykák úgy szökkennek szárba, mint a gyomok a repedések között. Ha valahol hézag van bennük, az emberek kitöltik odaillő kitalációkkal.
– Hallottad a mendemondákat, Gordianus? – kérdezte Cicero. – Egy verekedésről? Egy tőrbe csalásról? Egy balesetről?
– Mindenféle mendemondát hallani. Tőrbecsalás, csetepaté, magányos orgyilkos, egy áruló Clodius emberei közül...
– Szerintem ez jó jel – közölte Caelius, majd hátradőlt a székén, és felvonta az egyik szemöldökét. Feltartotta a boros poharát, mire az egyik rabszolga odasietett, és teletöltötte. – Az emberek még nem döntötték el, mit higgyenek. Van még esélyünk rá, hogy megismertessük őket a saját nézőpontunkkal. De sietnünk kell. A pletyka úgy kövül meg az emberek fejében, mint a habarcs. Ha egyszer megszárad, nehéz kivésni. Jobb, ha előbb a mi mondandónkat is belecsorgatjuk a fülükbe.
– Ne felejtsük el, hogy ott van a tűz is – tette hozzá Cicero. – Az biztos szétrepesztett néhány megkeményedett fejet. Azok, akik korábban ellenséges érzelmeket tápláltak Milo iránt, most talán hallgatnak a józan észre. Csak a legtébolyultabb radikálisok vállalhatnak közösséget a gyújtogató tömeggel Milo ellenében. – Elgyötörten sóhajtott. – Nem értem, miért okozott ekkora felzúdulást Clodius halála, leszámítva mondjuk a legelvakultabb követőinek körét. Akinek van egy csepp esze, belátja, hogy sokkal jobb Rómának a nélkül a gazember nélkül. Annyira nyilvánvaló! Ha kimegyünk az emberek elé, és azt mondjuk: „igen, Milo ölte meg Clodiust”, azzal csak azt hangoztatjuk, hogy Milo egy hős. Tulajdonképpen kikiáltjuk a köztársaság megmentőjének!
Cicero rám nézett, hogy érzelmekre vadásszon az arcomon. Meg kellett válogatnom a szavaimat.
– Nem beszélhetek az emberek nevében, de szerintem nagyon sokan élnek Rómában, akiknek egyszerűen csak elegük van a káoszból és a fejetlenségből...
– Pontosan – helyeselt Cicero. – És az egész fejetlenség mögött Clodius állt. Nyugtalanságot szított a csőcselék körében, és felborította a dolgok természetes rendjét. Szabadulj meg Clodiustól, és félig már fel is számoltad a káoszt! Tiro, írd ezt le: „szabadulj meg Clodiustól...”
– Lehet, hogy ezzel túl messzire mész – figyelmeztette Caelius a fejét csóválva. – Kezdesz túlzottan kárörvendő lenni. Még azoknak is vannak aggályaik Clodius halálával kapcsolatban, akik ki nem állhatták. Nem teheted Milót a törvény és a rend bajnokává, ha azzal kérkedsz, hogy egy ember megölésével megszegte a törvényt.
– Ó, de mindjárt más fényben látják az egészet, ha úgy adjuk elő, hogy Milót tőrbe csalták, és csak önvédelemből ölte meg Clodiust – ingatta az ujját Cicero.
– Valóban tőrbe csalás volt? – kérdeztem, végignézve mindnyájuk arcán. – Tényleg Milo lett volna az áldozat?
Tiro szorgalmasan körmölt a viasztáblán, és nem nézett fel. A többiek furcsa arccal figyeltek.
Aztán Cicero arca felderült.
– Te mit gondolsz, Gordianus? Mennyire tartod valószínűnek, hogy Clodius csapdát állított Milónak a Via Appián?
Vállat vontam.
– Mindenki tudja, mennyire gyűlölték egymást.
Caelius kétkedve nézett rám. Úgy éreztem magam, mint egy tanú, akit keresztkérdésekkel kínoznak.
– De végtére is Milo ugyanakkora erővel állíthatott csapdát Clodiusnak, nem igaz? Ehhez mit szólsz, Gordianus?
– Biztosan nem lehettek mindketten. Vagy az egyik volt, vagy a másik.
– Úgy véled? – kérdezte Cicero. – És ha senki nem csalt tőrbe senkit? Mi van, ha a két tábor teljesen véletlenül találkozott a Via Appián? Ezt el tudnád hinni?
– Talán. De sok olyan ember jár azon az úton, aki nem esik össze holtan.
Caelius nevetett.
– Van benne valami!
Cicero egymáshoz támasztotta az ujjait.
– Csakhogy baleset bármikor történhet. Az ember nem tarthatja mindig kordában a rabszolgáit, legkevésbé azokat a gladiátorokat, akiket a védelmére képeztek ki, és arra, hogy a veszély legkisebb jelére is cselekedjenek. Tiro, jegyezd le ezt: Milónak fel kell szabadítania néhány rabszolgáját, akiknek máskülönben kínzás alatt kellene vallomást tenniük. Csak a rabszolgákat lehet kínozni, a felszabadítottakat nem. Ha a helyzet romlana...
– Úgy érted, ha tárgyalásra kerülne sor – szóltam közbe.
Milo felmordult. Cicero egymásnak ütögette az ujjait.
– Meggyőződésem, hogy Milót hamarosan konzullá fogják választani. Ez a legkevesebb, amit megérdemel az államnak tett szolgálataiért. Mégis, fel kell készülnünk arra, ha a helyzet nem alakul ilyen rózsásan.
– Vagyis ha gyilkosságért bíróság elé kell állnia. Miért félne Milo attól, hogy a rabszolgái vallomást tesznek?
Cicero elgondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Gordianusnak igaza van. Ha Milo vár, és rossz időpontban szabadítja fel a rabszolgáit, az gyanakvást szülhet. Szerintem minél hamarabb, annál jobb.
– Azt mindig lehet mondani, hogy hálából szabadította fel őket – javasolta Caelius. – Végül is megmentették az életét.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Legalábbis ezt fogjuk mondani – helyesbített Caelius, és úgy nézett rám, mint egy együgyűre.
Undorodva ráztam meg a fejemet.
– Ti mindig a látszatról beszéltek, és semmi másról, ugye? Erről vagy arról a feltételezésről, illetve arról, hogy mi történhetett volna. Meg persze arról, hogy az emberek vajon el fogják-e hinni. Ilyen erővel vígjátékot is írhatnátok a színpadra.
– Inkább vígjátékot, mint tragédiát – vágta rá Caelius.
Cicero elmélázva nézett rám.
– Ügyvédek vagyunk, Gordianus. Ez a dolgunk.
Megint megráztam a fejem.
Cicero látta, hogy nem vagyok elégedett.
– Hogy mondjam, hogy megértsd? – morfondírozott. – Neked más természeted van, mint nekem. Neked mást jelent az igazság; számodra a dolgok kézzelfoghatóan, önmagukban léteznek. De az igazság, amire annyira áhítozol, csak egy illúzió! Az igazság kutatása azoknak a görög filozófusoknak a kedvenc időtöltése volt, akik nem találtak jobb elfoglaltságot maguknak. De mi rómaiak vagyunk, Gordianus. Nekünk egy egész világot kell irányítanunk.
Hosszasan tanulmányozott, aztán rájött, hogy még mindig ellenállok.
– Gordianus! Az elkövetkező néhány nap és hónap kritikus időszak lesz. Most dől el, hogy marad-e valami tisztességes és tiszteletre méltó a városban. Láttad, mit műveltek tegnap... őrültség, rombolás, felelőtlen gyalázkodás. El tudod magad képzelni abban a tömegben? Ugye nem? El tudod képzelni, mi lenne Rómából, ha az a falka átvenné az irányítást? Rémálom! Biztos te is tudod, mi szolgálná jobban az érdekeidet.
Végignéztem az arcukon. Ciceróé elszántan sugárzott, Tiróé az íróvesszője mozgását követte, Caeliusé pedig komor volt ugyan, de bármelyik pillanatban felderülhetett. Milo állkapcsa úgy ugrott előre, mint egy makacs kisfiúé, aki régóta vágyik egy kis verekedésre.
– De mi történt igazából a Via Appián? – kérdeztem.
Csak bamba tekintetek meredtek rám válaszképpen, aztán Cicero finoman rátért egy másik témára, és végül gyorsan, határozottan értésemre adta, hogy a jelenlétemre már nincs szükség.
Úgy hagytam el Cicero házát, hogy nem kaptam kielégítő választ a kérdésemre, sőt azt sem értettem meg igazán, hogy miért hívatott magához. Úgy láttam, Cicero maga sem tudja, miért is van rám szüksége. Talán csak tapogatózni akart. Felmerült bennem a gyanú, hogy két szembenálló sereg rendezgeti a sorait, de magamat sehogy sem tudtam elhelyezni a csatamezőn.

 

 

Hetedik fejezet

Az interrex Marcus Lepidus házának ostroma másnap is folytatódott, majd a következőn és a következőn is. Scipio és Hypsaeus emberei rendületlenül azonnali választásokat követeltek.
A templomok és a pénzügyi hivatalok zárva tartottak a Forumon. Mindennap hatalmas tömegek jöttek megnézni a leégett Szenátus Házát. Egyesek sírtak, mások ünnepeltek; lassan megszokottá váltak a verekedések és az egymást túlordító szócsaták. A látogatók egy része virágokat helyezett a lépcsőkre, mint egy sírboltra, megemlékezvén az emberről, akit odabent hamvasztottak el. Mások szétszórták és eltaposták a virágokat.
Megtorpantak az állam ügyei.
De az élet folytatódott. Bethesda leküldte a rabszolgalányait a piacra, hogy vegyék meg az ebédhez szükséges dolgokat. Tovább tartott, mint máskor, mert mindent nehezebb volt beszerezni, de végül teli kosarakkal tértek vissza. Belbo elment, hogy hazahozza a cipőmet, amit javíttatni küldtem, és azt a hírt hozta, hogy a cipészek utcájában is visszatért az élet a rendes kerékvágásba. Az emberek megint mindennapi foglalatosságaikat űzték, hiszen a betevőért továbbra is küzdeni kellett, ám a levegőben valami félelemmel teli feszültséget lehetett érezni. Róma olyan volt, mint egy eltévedt ember a sötétben, egy ismeretlen úton, üldözőkkel a sarkában. Riadtan kémlelt hátrafelé, és várta, hogy valami szörnyűség történik.
Eco mindennap átjött beszélgetni.
– Mindhárman megbolondultak, ha azt gondolják, hogy annak az embernek még van esélye konzullá választatni magát – mondta, miután elmeséltem neki különös találkozásomat Ciceróval, Caeliusszal és Milóval. – De Cicerónak egy dologban igaza van: Clodius hívei túl messzire mentek, amikor felgyújtották a Szenátus Házát. Ezzel ellenszenvessé tették magukat a bizonytalanok szemében. A gyilkosság is felháborító, de a tűz láttán halálra rémülnek az emberek.
– A tűz a megtisztítás szimbóluma – vetettem ellen.
– Talán egy temetésen vagy egy versben igen. De amikor épületeket gyújtanak fel, a tűz a válogatás nélküli pusztítás szimbóluma lesz. Az állam megtisztítása magasröptű gondolatnak tűnhet egy beszédben, ám egész más a helyzet, ha emberek égnek meg. Amikor a reformerek erőszakossá válnak, megijesztik a népet.
– Szóval mindenki, akinek van vesztenivalója, szeretné úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak?
– Ez az egyik eredménye.
– Akkor Milónak mégis van esélye konzullá választatni magát.
– Soha. Beszennyezte őt Clodius meggyilkolása.
– Amiről még mindig nem tudunk egyetlen tényleges részletet sem – tettem hozzá, aggodalmasan vakarva az államat. – Szóval úgy gondolod, hogy a választók Scipiót és Hypsaeust tennék meg konzulnak? Ők nem szennyeződtek be? Clodius őket támogatta, de a nép most fél Clodius híveitől.
– Igen, de Scipiót és Hypsaeust különálló embernek tekintik. Őket nem hozzák összefüggésbe a Szenátus Házának felgyújtásával.
– De ők is szítják a csőcseléket! Nézd meg, milyen blokádot vontak a támogatóik Lepidus háza köré! Nem hinném, hogy a bizonytalanok jobban elfogadják őket, mint annak idején Clodiust.
Eco töprengve nézett rám.
– Ha Milo kiesett... és Scipio és Hypsaeus is kiesett...
– Ki ne mondd!
De kimondta.
– ...akkor az emberek Pompeiushoz fognak fordulni.

 

Pompeius mostanában sokszor jutott az emberek eszébe, többek között régi szövetségesének, Milónak is.
Lepidus interrexi időszakának utolsó napján radikális néptribunusok egy csoportja tartott gyűlést a Forumon. Mi is lementünk Ecóval.
Contiónak hívják ezeket a nyilvános, szabad ég alatt tartott gyűléseket. Bár rögtönzött hangulata van, valójában az államirányítás kötelességei közé tartozik, és szigorú szabályok vonatkoznak rá. Csak bizonyos emberek szólalhatnak fel egy contión, tartaniuk kell magukat a megjelölt témához, és így tovább. A legfontosabb, hogy csak bizonyos hivatalok betöltői tarthatnak contiót – például a konzulok. Vagy a néptribunusok.
Rómának ebben az időben nem volt konzulja. De mint mindig, most is volt tíz néptribunusa, néhányan közülük nagyon is elfoglaltak.
Clodius temetése, vagy helyesebben a tömeg összegyűlése a Forumon, és a Clodiusról szóló dicshimnuszok meghallgatása, majd a holttest elégetése bizonyos értelemben contiónak tekinthető, vagy legalábbis annak indult. Két néptribunus, Pompeius (a Nagy Ember egyik rokona) és Plancus kezdeményezte. Mindkét államférfival találkoztam Clodius házában a gyilkosság éjszakáján. Ott álltak az előcsarnokban, és a többi politikussal együtt a katasztrófát taglalták. Másnap ez a két tribunus vezette végig a halottas menetet a Palatinuson, ahonnan lementek a Forumra. Az ő szónoklatuk tüzelte fel a tömeget. Pompeius és Plancus volt az a két néptribunus, akik az év elején megakadályozták egy interrex megválasztását, és ezáltal addig igyekeztek halasztgatni a választásokat, amíg Milo elég magabiztosnak nem érzi magát a győzelemhez.
Nagy sokadalom volt kíváncsi a contióra Lepidus interrexi időszakának utolsó napján. Amikor Eco aznap reggel átjött hozzám, és közölte, hogy részt akar venni rajta, először azt mondtam, nem megyek vele. Azzal érveltem, hogy őrültség összevegyülni a tömeggel ilyen forrongó időkben, testőrök ide vagy oda. De a Forum vonzereje túl erősen hatott rám. Az elmúlt négy napot otthon töltöttem – leszámítva a Cicero házában tett látogatásomat. Most már bizsergett a talaj a lábam alatt. Krízis vagy nagy örvendezés idején megtelik a római vér valamivel, ami hajthatatlanul vonzza a polgártársai tömege felé. Ilyenkor nem tudja megállni, hogy meghallgassa más polgárok beszédeit a szabad ég alatt, ahol az emberek és az istenek egyaránt hallanak és látnak mindent.
Eco ragaszkodott hozzá, hogy törjünk magunknak utat a tömegben az első sorokig. Az alkalomhoz illően tógát vettünk fel, csak Eco testőrei viseltek tunikát és köpenyt. Így lehet megállapítani – akár távolról is –, hogy egy sokadalomban ki a polgár és ki a polgárt kísérő rabszolga.
Fent az emelvényen egy harmadik tribunus, Sallust is csatlakozott Pompeiushoz és Plancushoz. Sallust volt az, aki Clodius házában annyira hangoztatta, hogy csak Clodius tudta irányítani a csőcseléket. Óvatosságra intett, mert vérfürdőtől tartott. Ám a jelek szerint mégis összeállt a csőcseléket előszeretettel szító többi tribunussal, és magáévá tette a céljaikat. Ők hárman nem hivatalos szónoklattal szólították meg a tömeget, hanem hol az egyik, hol a másik lépett előre, mintha csak magánbeszélgetést folytatnának, közben viszont helyet adtak az egybegyűltek reakcióinak is.
Itt sem tárgyalták meg a Via Appián történt gyilkosság pontos részleteit. Már kezdtem őrjítőnek találni a sok elhallgatást, de a körülöttem állókat szemlátomást cseppet sem zavarta. Észre sem vették, hogy valami nincs rendjén. Biztosra vették, hogy tényleg Milo és az emberei ölték meg Clodiust hidegvérrel. Csak arról kellett tanácskozniuk, hogy ezek után mi a teendő. Egyetértettek abban, hogy elsőként mindenképpen meg kell tartani a konzuli választásokat. Miután Scipiót és Hypsaeust beiktatják, Milóval is el lehet bánni, annak rendje és módja szerint.
– És mi igaz abból, hogy Milo sereget toboroz? – kérdezte valaki a tömegből.
– Ha felkelést akar, annál fontosabb, hogy minél hamarabb megválasszuk a konzulokat – közölte Sallust. – Úgy azonnal felkészülhetünk a város megvédésére.
– És mi lesz Milo szövetségeseivel itt, a városban? – kérdezte valaki más. – Úgy hírlik, mindenféle fegyvert felhalmoztak. Elvághatják a torkunkat, miközben alszunk. Felgyújthatják a házunkat...
– Ha! Ti Clodius-párti gyújtogatók csak ne beszéljetek a tűzről! – figyelmeztette egy harmadik.
Egymást követték a durva bekiabálások, és végül dulakodás támadt. Bár messze voltunk az acsarkodóktól, Eco testőrei megfeszültek, és szorosabb gyűrűt vontak körénk. Az emelvényen álló szónokok figyelmen kívül hagyták a rendbontást.
– Biztosan tudjuk, hogy Milo itt van Rómában – jelentette be Sallust.
A hír hallatán zúgolódni kezdett a tömeg.
Egy mögöttem álló férfi, aki elég közel állt hozzám ahhoz, hogy érezzem fokhagymaszagú leheletét, tölcsért formálva tette a szájához a kezét.
– Annak a gátlástalan disznónak van képe visszajönni a városba azok után, hogy megölte Clodiust! – kiáltotta. – Biztos akkor is otthon volt, amikor odamentünk látogatóba a fáklyáinkkal! Én már csak tudom, kaptam egy nyilat a vállamba!
A férfi szétnyitotta a tógáját a nyakánál, hogy a kötéssel büszkélkedjen.
– Bátor polgár vagy! – kiáltotta Sallust. Üdvözlően felemelte a karját, mire a tömegből egyszerre tört fel az ujjongás és a gúnyolódás is. – De akárhol is volt Milo az elmúlt napokban, a tegnapi tartózkodási helyét ismerjük, mert tegnap előbújt a rejtekhelyéről, és a Princianus-dombra ment, Pompeius Magnus villájába.
Megint zúgolódás támadt a sokadalomban. A konzuli címért való versengésben a nagy Pompeius Hypsaeust támogatta, aki katonai hivatalt töltött be a seregében a keleti hadjáratok során. Csakhogy Pompeius egykor szövetségese volt Milónak, Clodiusszal pedig gyakran szembe fordult. Lehet, hogy a Nagy Ember valamiért Milo pártját fogja, és szemet huny a gyilkosság fölött? Pompeius közbeavatkozása lényegesen megváltoztatja a helyzetet – akár Milo javára, akár Milo kárára.
Sallust mosolyogva fogadta a tömeg izgatottságát és bizonytalanságát. Sokáig hallgatott, hogy tovább növelje a feszültséget.
– Örülni fogtok, ha megtudjátok – folytatta végül –, hogy Pompeius Magnus, becsületére váljon, látni sem akarta a gazfickót!
A feszültség hirtelen ujjongás formájában tört ki.
– És ez még nem minden – jelentette be Sallust. – Udvariasan körülírt üzenetében azt kérte attól a becstelen alaktól, hogy ne keresse újra, és mentse meg attól a kellemetlen helyzettől, hogy nyíltan vissza kelljen utasítania a találkozást. Az álnok Milo olyan mocskos, hogy még a Nagy Ember is fél, nehogy beszennyeződjön vele.
Plancus néptribunus lépett előre. Úgy szólalt meg, mintha csak Sallustnak akarna valamit mondani, de edzett orátori hangját a tér másik végében is tisztán lehetett hallani.
– Gondolom, Milo nagyon megsértődött, amiért Pompeius visszautasította.
– El lehet képzelni – bólogatott Sallust. – Tudjuk, hogy Milo nagyon könnyen megsértődik. És láttuk, milyen pusztító a haragja.
Plancus szomorú kifejezést erőltetett az arcára. Olyan közel voltunk az emelvényhez, hogy tisztán láttam, mennyire eltúlozza a szerepét.
– Mire célozgatsz, Sallust? Csak nem azt akarod mondani, hogy maga Pompeius is... veszélyben van?
Sallust látszólag csüggedten megvonta a vállát, de a mozdulat elég erőteljes volt ahhoz, hogy a tömeg túlsó végében is lássák.
– Meggyőződhettünk róla, hogy az a szörnyeteg semmitől sem riad vissza, ha célja az államirányítás kézbe kaparintása. Clodius már áldozatul esett a vérszomjának. Ha most Pompeius áll az útjában...
Kiáltások hangzottak fel a tömegből.
– Nem!
– Soha!
– Lehetetlen!
– Milo nem merészelné!
– Tényleg nem? – A néptribunus Pompeius, aki eddig a háttérben állt, most előrelépett. Mivel a Nagy Vezér klánjához tartozott, minden tekintet rá szegeződött – Elmondom nektek, mit gondolok. Milo gondoskodott a holttestről, amit a Szenátus Házában elégettek. És Milo fog gondoskodni arról is, hogy legyen egy holttest, amit a Capitolinus-dombon égetnek el!
Egyértelmű volt, mire gondol, hiszen csak Pompeius volt méltó arra, hogy azon a dombon legyen sírhelye, ahol Róma legtöbb szent temploma van.
Az egybegyűltek felemelték és rázni kezdték az öklüket. Az emelvényen állók ugyan nem juthattak szóhoz, de nem is bánták, mert a jelek szerint szívesen hallgatták a tombolást. Vajon Milo tényleg meg akarta ölni Pompeiust? A tribunusok egy morzsányi bizonyítékot sem szolgáltattak, a tömeg haragját mégis sikerült felszítaniuk.
A Forum olyan volt, mint egy hangokból álló tó. Az egyes kiáltások kavicsokként csobbantak bele, és a tömeg más részeiből hullámszerűen verődtek vissza. A hangok fülsiketítő, kivehetetlen ordítássá mosódtak össze, míg végül valaki kántálni nem kezdett. Egyre több és több hang csatlakozott hozzá, és végül fölébe kerekedett a zagyva morajlásnak.
– Választást – most! Választást – most!
Ugyanezt a mondatot lehetett hallani napok óta az interrex Marcus Lepidus házánál.
Aztán a tömeg elindult, de később sem jöttem rá, miért. Nem láttam, hogy a tribunusok jelt adtak volna az emelvényről. Nem hallottam, hogy valaki a csőcselékből elkiáltotta volna magát, hogy mindenki induljon el Lepidus háza felé. Talán ha a házam tetejéről figyeltem volna az eseményeket, és nem a sokadalomba fulladva, hamarabb átláttam volna a mozgás dinamikáját. De lehet, hogy nem. Ugyanolyan lehetetlen vállalkozás, mintha valaki a méhraj rejtélyesen egységes röptét akarja megérteni.
Akárhogy is történt, a gyűlésből megint tömeg lett, és a tömeg egy emberként indult a Palatinus-domb felé. Ecóval egy darabig mi is együtt haladtunk velük, mert képtelenek voltunk leszakadni. Hordalékként sodródtunk az áramlattal. Akaratom ellenére taszigáltak és lökdöstek előrefelé. Fogcsikorgatva morogtam. Ám ugyanaz az élmény, ami nekem olyan kellemetlen volt, másokat nagyon is lelkesített; az emberek vigyorogtak és izgatottan kurjongattak körülöttem, mintha túl sok bort vedeltek volna.
Csak apránként tudtuk magunkat kiverekedni oldalvást a tömegből, de végül elértük a szélét, és lemaradtunk. Láttam, hogy Ecót is magával ragadta az izgalom.
– Mi a baj, papa? – kérdezte mosolyogva, zihálva. – Nem akarsz velük felmasírozni az interrex házához?
– Ne viccelj, Eco. Nem lehet tudni, mi fog történni. Hazamegyek. Neked is azt kellene tenned.

 

Azt a délutánt is a házam tetején töltöttem, és feszülten figyeltem, hátha valahol lángok vagy füstkígyók bukkannak fel. Tűz jelét ugyan nem láttam, de valami dulakodás csörömpölő hangjai érkeztek Lepidus házának irányából.
Metsző szél kerekedett északról, sötét felhőket hozott magával. Amikor az első hideg cseppek ráestek az arcomra, Bethesda megjelent a kertben.
– Gyere le onnan! – parancsolt rám csípőre tett kézzel.
Engedelmeskedtem. De félúton lefelé kővé dermedtem a létrán, és minden megkövült körülöttem. Villám hasította ketté az eget. Jupiter pislogott, ahogy a jósok mondanák. A csontfehér fény felvillanását olyan hangos mennydörgés követte, hogy beleremegett a föld. Az eső lezúdult a kertre. Remegve másztam le a létrán, és szóltam Belbónak, hogy gyújtsa meg a szénserpenyőt a dolgozószobámban.
Alig tudtam még megmelengetni a kezemet a lángok fölött, amikor Belbo visszatért, és bejelentett egy látogatót.
– Ugyanaz, mint a múltkor – mondta. – Cicero embere.
– Tiro?
A rabszolga bólintott.
– Hát vezesd be.
– Mi legyen a testőreivel?
– Maradjanak kint az esőben.
Egy perccel később Tiro lépett a szobába, hátravetve a csuklyát a fejéről. Nehéz gyapjúköpenye jócskán megázott. Eltakarta a száját és köhögött.
– Cicerónak nem szabadna téged kiküldeni ilyen esőben, Tiro. Óvnia kellene az egészségedet.
– Nem olyan hosszú séta. Másrészt úgy gondolja, hogy te kedvelsz engem.
– Vagyis ha másvalakit küldene, akkor nem mennék?
Tiro elmosolyodott.
– Eljössz?
– Nem kellene először röviden, de udvariasan elbeszélgetnünk az időjárásról?
– Villámlás és mennydörgés – foglalta össze Tiro, és felfelé nézett. – Ómenek és csodajelek.
– Ha hiszel az ilyesmiben.
– Mindenki hisz, nem?
– Ne beszélj ilyen fásultan, Tiro. Nem áll jól neked. Csak azért, mert a gazdád... Úgy értem, a volt gazdád... babonásnak tetteti magát a politika kedvéért...
– Te tényleg megveted Cicerót, ugye?
Sóhajtottam.
– Azt hiszem, nem jobban, mint a fajtája többi képviselőjét.
– A fajtája?
– A politikusokat.
– Nem, szerintem őt jobban megveted, mint a többit. Mert valamikor régen azt hitted, hogy ő más, és aztán csalódnod kellett benne – mondta Tiro.
– Lehet.
– A többiektől viszont soha nem vártál semmi jót, ezért nem is okozhattak csalódást.
Vállat vontam.
– De nem lehet, hogy csak a saját téves elképzeléseid miatt csalódtál, Gordianus? Szerinted végigmehet az ember egy sáros utcán úgy, hogy nem koszolja össze magát? Cicero sem tud repülni. Senki sem tud.
– Cicero nem egyszerűen végigmegy a sáros utcán, Tiro. Lehajol, és sarat dobál mindenkire, aki a közelében van. Kinyújtja a lábát, és elgáncsol embereket... és tapsol, amikor arccal a sárba zuhannak! Aztán a legközelebbi szökőkútnál megmossa a kezét, és vidáman kijelenti, hogy soha nem is sározódott be.
Tiro sajnálkozva mosolyodott el.
– Cicero néha tényleg álszent.
– Vagy inkább önelégült.
– Igen. Nos én megpróbálom ezeket a részeket letompítani a beszédeiben. De azért érdekes. Az emberek szerint a szerénység erény, de azért dicsérik azokat az embereket, akik önelégülten szónokolnak. Úgy gondolják, ha hiú, biztos megvan rá az oka. És ha egy ilyen remek fickó sárral kezd dobálózni, odafigyelnek. Úgy érzik, arra is biztosan jó oka van.
– Nem kell meggyőznöd arról, hogy Cicero tudja, hogyan kell játszani a tömeggel.
– Gordianus, itt csak a stílus számít, nem a tartalom. Cicero bizonyos szokásai kihoznak téged a sodrodból. Gondolod, hogy én mindig könnyen viselem a modorát? Hiszen jóformán minden percet vele kell töltenem! Néha az őrületbe kerget! Mégis kijelenthetem: soha életemben nem találkoztam még egy ilyen csodálatra méltó és tisztességes emberrel. Te és Cicero lényegében ugyanazon az oldalon álltok...
– Tiro, nem kell meggyőznöd arról, hogy veled menjek. Csak arra vártam, hogy két mondat között szünetet tartsunk, és szólhassak Belbónak, hogy hozza a köpenyemet. De tessék, már itt is van, olvasott a gondolataimban. – Belbo ráterítette a köpenyt a vállamra. Szorosan magamra húztam. – Hidegebb lett odakint.
– Azért reménykedjünk benne, hogy sokáig tart az eső – mondta Tiro. – Addig biztosan nem lehet tüzet gyújtani. Nem terjedhetnek a lángok. Tessék, már az időjárásról is beszéltünk. Indulhatunk?

 

Cicerót a dolgozószobájában találtam, komoly beszélgetésbe merülve Marcus Caeliusszal.
Felnézett, és látta, hogy a tekintetemmel átkutatom a szobát.
– Milo nincs itt – közölte. – Visszatért a saját házába. Nagy magabiztosságra vall. Végül is mitől kellene félnie a saját házában, amikor Róma népe annyira szereti?
– Szereti?
– Nem is érezhetnek mást azok után, hogy ilyen nagy szívességet tett nekik. Megszabadította a világot attól a szörnyű gazembertől. „Az önkényurat vasra verte...”
– „...és önkezével kivégezte” – fejeztem be az idézetet Enniustól. – Tényleg így volt?
– Mi volt így?
– Milo a saját kezével vetett véget Clodius életének?
Eszembe jutottak a nyomok, amiket Clodius nyakán láttam. Valamit a nyaka köré tekertek, mielőtt meghalt, vagy azért, hogy megfékezzék, vagy azért, hogy megfojtsák, vagy azért, hogy magukkal vonszolják.
Cicero vállat vont.
– Nem voltam ott, tehát nem láttam. De tetszik a gondolat. Akárcsak a névrokona, Croton legendás birkózóbajnoka, Milo is erős férfi. Szerintem meg tudna fojtani egy embert. Te mit gondolsz, Caelius?
Caelius eltűnődött.
– Fojtogatás? Ez elfeledtetné az emberekkel a vért... elvonná a figyelmüket a tátongó sebekről. Clodiust megfojtották... hm... tetszik az ötlet. Tisztább, nem olyan gyomorkavaró. A késektől irtóznak az emberek. A fojtogatás férfiasabb, hősiesebb. Azt sugallja, hogy az elkövető egy állatot is legyűrne puszta kézzel. Sőt, ezzel Clodiust egyszersmind egy vadállathoz is hasonlíthatjuk. Jobb lenne kihagyni az ilyen grafikus részleteket, de ha muszáj elmondanunk, hogy hol és hogyan...
– Nem azért jöttem, hogy meghallgassam, hogyan dobálózik két szónok a mondatokkal – vágtam közbe.
Caelius elmosolyodott.
– Máskülönben nem deríthetjük ki, mely ötletek lebegnek, és melyek süllyednek le, mint a kövek.
– Folytathatjátok, miután elmentem.
Tiro helytelenítően csóválta a fejét szemtelenségem hallatán.
– Miért egyeztél bele, hogy eljössz, Gordianus? – kérdezte Cicero. – Azt hittem, Tirónak sikerült a mi oldalunkra állítania téged az ékesszólásával.
– A ti oldalatokra állítania? Mintha azt mondtad volna, hogy ugyanabba a táborba tartozunk, Cicero.
– Így is van. Csak még nem jöttél rá.
Összekulcsolta az ujjait a tarkóján, és elmosolyodott.
– Ne légy ilyen elégedett magaddal, Cicero. Te kérted, hogy jöjjek. Itt vagyok. Hogy miért jöttem el? – Odaléptem a szénserpenyőhöz, és fölé tettem a kezem. – Mert hideg az éjszaka Rómában, és sötét van kint. Mint mindenki másnak, nekem is melegre és világosságra van szükségem. Főleg világosságra. Teljesen önző okokból jöttem el hozzád. Több fényt szeretnék deríteni az előttem lévő útra, és bármilyen szikra elég ahhoz, hogy elindulhassak. A tudás olyan, mint a tűz. És ebben a házban nagy lánggal ég. De ebben a percben sokkal több füstöt bocsát ki, mint fényt.
Cicero jókedvűen vont vállat.
– Nos, akkor talán neked kellene világosságot teremtened számomra, Gordianus.
– Lehet.
– Ha jól tudom, ma lent voltál a contión.
– Igen. Honnan tudod?
Elutasítóan legyintett a kezével.
– Az ember lát és hall ezt-azt.
– Hogyan?
– Van szeme és füle.
– Úgy érted, vannak kémei.
Vállat vont.
– Mondjuk úgy, hogy kevés dolog kerüli el a figyelmemet itt, a Palatinuson. De vannak helyek, ahova az én szemem és fülem nem ér el. Legalábbis nem biztonságban. Nem észrevétlenül.
– Mint például egy nyilvános gyűlésre, amit három néptribunus azért tart, hogy feltüzelje a csőcseléket? – kérdeztem.
– Három?
– Pompeius, Plancus és Sallust.
– Sallust is? Azt hittem, mostanra észhez tért.
Cicero a fejét törte, és közben az állán dobolt.
– Ez nem jó jel – közölte Caelius. – Sallust óvatos fajta. Ha már ő is csatlakozott azokhoz, akik zendülést szítanak...
– Nem szítottak zendülést – javítottam ki. – Végül mindenki átment Lepidus házához.
– Átment? Lehet, hogy menetként kezdődött, de mire odaértek, teljes erőbedobással csatáztak! – Az ügyvéd felállt, és járkálni kezdett a szobában. Hirtelen nagyon kimerültnek tűnt. – Te nem voltál szemtanúja a támadásnak, Gordianus?
– Persze, hogy nem. Hazamentem, és bezártam az ajtót.
– Akkor elmondom, mi történt. A csőcselék felmasírozott a Palatinusra, és csatlakozott a többihez a barikádnál. Aztán együttes erővel megrohanták Lepidus házát, és betörték az ajtót. Felszedték az utcaköveket, és azzal rontottak rá az ajtóra. Letörték a lakatot, és szilánkokká zúzták a zárat. Jól jegyezd meg ezt, Gordianus, és emlékezz vissza, amikor legközelebb bezárod az ajtódat, és lefekszel aludni. Azt hiszed, hogy biztonságban vagy, de az igazság az, hogy senki sem lehet biztonságban, ha egy feldühödött tömeg be akar törni a házába. Kifosztották Lepidus otthonát. Feldöntötték az ősei mellszobrait, szétzúzták a bútorokat, széttörték a szertartásos szövőszékeket az előcsarnokban. Ennyit a patríciushölgyekről, akik Róma jövőjének fonalát szövik. Szegény asszonyok rémült sikollyal futottak el.
A csőcselék valószínűleg arra akarta rákényszeríteni Lepidust, hogy tartson valamiféle hamis választást ott a helyszínen. Nem kétséges, hogy kit választott volna az a falka, nem igaz? Hypsaeust és Scipiót, Clodius régi szövetségeseit. Mintha egy ilyen eljárásnak bármi tekintélye lehetne! Az istenek megsegítik Rómát, ha odáig fajulnak a dolgok, hogy a fékevesztett tömeg kénye-kedve szerint választ államférfiakat.
Szerencsére Milo készen állt – folytatta Cicero a koponyáján dobolva. – Ő mindig éber, és mindig észnél van. Milo készült rá, hogy valami ilyesmi fog történni Lepidus időszakának utolsó napján, ezért saját csapatot szervezett az egyik félreeső utcában, ahol nem láthatta senki. Amikor a csőcselék megtámadta a házat, ellentámadást indítottak hátulról, és megrohanták őket. Nem akármilyen csata volt, vér is folyt bőven. De mondanom se kell, a Clodiusért rajongó tömegnek inába szállt a bátorsága, és szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Az ilyen alakok nem bírják a férfias, kétkezi küzdelmet. Milo emberei megtalálták Lepidust, a feleségét és a gyerekeit bezárkózva egy emeleti szobába. Már arra készültek, hogy felvágják az. ereiket. El tudod képzelni? Róma interrexe inkább megöli magát, mint hogy a rabszolgákból és felszabadítottakból álló falka széttépje. A házban lakó nők is inkább véget vetnek az életüknek, mint hogy ilyen alakok becstelenítsék meg őket. Én mondom neked: a polgárháború legsötétebb időszaka óta nem volt Rómának ilyen szégyene! És megint Milo volt a megmentője. De mennyi az esélye annak, hogy elismerik az előrelátását és az éberségét? Vagy még inkább, hogy meg is jutalmazzák érte? Ha élt valaha ember, aki megérdemelte a konzuli címet...
Cicero most szemmel láthatólag szívből beszélt, mert őszintén felháborította a támadás Lepidus háza ellen, és őszintén csodálta a barátja hazafias hevületét. De mindez a munkájához tartozik, emlékeztettem magamat, mert képesnek kell lennie minden mesterkéltség nélkül előadni a véleményét, szívből jövő szavakat kovácsolni, és érzelmeket kelteni a hallgatóságban, akár azok akarata ellenére.
Megköszörültem a torkomat.
– Igaz, amit Milóról és Pompeiusról mondanak?
Cicero összevonta a szemöldökét. A jelek szerint összezavarta a hirtelen témaváltás. Caelius érdeklődve ráncolta a homlokát.
– Most már Pompeius is veszélyt jelent az államra? – kérdeztem. – Ezért akar Milo megszabadulni tőle, ahogy Clodiustól is megszabadult? Róma érdekében? A hadvezért is a „saját puszta kezével akarja megfojtani”? Nem csoda, hogy nem akarja beengedni a villájába.
Cicero még komorabb arcot vágott.
– Ezt mondták ma a gyűlésen?
Bólintottam.
– Ez hergelte fel igazán a tömeget. Azt híresztelték, hogy Milo meglátogatta Pompeiust, de a Nagy Vezér nem akarta őt látni. Arra célozgattak, hogy Pompeius félti az életét, és minden oka megvan rá.
– Micsoda? – kérdezte Cicero megdöbbenten.
Vagy csak ezt a látszatot akarta kelteni.
– Idézem a néptribunus Pompeiust: „Milo gondoskodott a holttestről, amit a Szenátus Házában elégettek. És Milo fog gondoskodni arról is, hogy legyen egy holttest, amit a Capitolinus-dombon égetnek el.”
– Nevetséges! – Most már semmi színpadiasat vagy előre megfontoltat nem éreztem abban, ahogy Cicero ezt a szót kiköpte magából. – Ezek a nyavalyások bármilyen messzire elmennek, ha a csőcseléket akarják szítani, és a sok holdkóros meg elhiszi! A contio közönsége, Gordianus... Szerinted gondosan kiválogatott támogatók voltak Clodius-hívekkel kiegészülve?
– Nem igazán. Egymásnak ellentmondó bekiabálásokat lehetett hallani. Vegyes csoport volt. Sokféle rendű és rangú ember kíváncsi volt rá, mit mondanak a tribunusok. Én is részt vettem.
– És mégis hatni lehetett rájuk ilyen ostobaságokkal?
– Nem csak hatni lehetett rájuk, Cicero, abból ítélve, amit a Lepidus háza ellen indított támadásról meséltél. Ezek szerint minden hazugság, amit Milóról és Pompeiusról mondtak?
– Hát persze!
– Nos, igazság szerint nem minden – szólt közbe Marcus Caelius. Felvont szemöldökkel nézett rám, aztán egy rendíthetetlen, macskaszerű pillantást vetett felzaklatott mentorára. – Lássuk be, Cicero, Gordianus őszinte volt hozzánk. Megérdemli, hogy mi is nyíltan beszéljünk. Az igazság az, hogy Milo valóban meg akarta látogatni Pompeiust, és Pompeius visszautasította. Milo elszámította magát, ha engem kérdezel. Kötelességének érezte, hogy a Nagy Ember áldását is megkapja. Jobban is ismerhetné már. De a mi Milónk egyszerű ember; erkölcsileg kiszámítható, amilyenek az őseink voltak. Mivel annyi szívességet tett Pompeiusnak a múltban, feltételezte, hogy a Nagy Vezér viszonozni fogja őket most, hogy Milo ilyen szorult helyzetben van. Gondolj vissza még egyszer! Azt mondod, a radikális tribunusok értesültek a visszautasításról?
Bólintottam.
– Hogy is fejezte ki Sallust? – töprengtem. – Pompeius „udvariasan körülírt üzenetében azt kérte attól a becstelen alaktól, hogy ne keresse újra, és mentse meg attól a kellemetlen helyzettől, hogy nyíltan vissza kelljen utasítania a találkozást”.
– Te mindig kiválóan emlékszel a szavakra – ismerte el Cicero halkan.
– Való igaz – bólintott Caelius. – Ha rajtad múlna, nem lenne szükség Tiro gyorsírására. – Ciceróhoz fordult. – De honnan tudhatott Sallust és a többi Pompeius üzenetéről? Titokban küldték, ráadásul ebbe a házba, nem egyenesen Milóhoz.
– Talán Pompeius nem járt el annyira bizalmasan, ahogy előttünk mutatta – közölte Cicero. – A hírek könnyen eljutnak egyik fülből a másikba, és végül a néptribunusokhoz. Jelenleg Pompeius is ugyanazt teszi, amit mások. Figyeli a széljárást.
Caelius visszafordult hozzám.
– És mit mondtak a néptribunusok az üzenetekről, amiket Milo és Pompeius váltanak egymással?
Megráztam a fejem.
– Csak a látogatást és a visszautasítást emlegették.
– Nos, akkor lehet, hogy Pompeius mégis bizalmasan kezeli az ügyet – állapította meg Caelius. – Tudod, Gordianus, Milót eléggé megrázta Pompeius visszautasítása. Amikor megkapta az üzenetét, hogy ne is próbálkozzon, újabb üzenetet küldött válaszként, amelyben megkérte, hogy gondolja át még egyszer, és felajánlotta...
– Caelius! – szólt rá Cicero.
– Miért ne mondhatnánk el mindent Gordianusnak? – erősködött Caelius. – Milo felajánlotta, hogy kiszáll a konzuli címért való versengésből, ha Pompeius úgy akarja. „Csak egy szavadba kerül, Pompeius Magnus, és Róma érdekében lemondok a törekvéseimről, amelyekkel szolgálni akartam.” Természetesen inkább valami váratlan biztatást remélt... „Nem, nem, kedves polgártársam, a politika megakadályoz abban, hogy fogadjam a látogatásodat, de semmiképp ne mondj le arról, hogy indulsz!” De persze nem ilyen választ kapott.
– Mit üzent Pompeius?
– A Nagy Ember a jelek szerint most nem engedheti meg magának, hogy belekeveredjen a küzdelmekbe, és Milo kisszerű ambícióival törődjön. Kurta választ küldött: „Nem tisztem eldönteni, ki indulhat a választáson. Soha nem erőltetném rá az akaratomat a római népre, hiszen a római nép az én tanácsom nélkül is meg tudja hozni a saját döntését.” Hideg, hideg! – csettingetett a nyelvével Caelius. – Olyan fagyos, mint az eső, ami a ház tetejét veri.
Cicero a fejét csóválta.
– Nem kis szívességek voltak azok, amiket Milo az évek során Pompeiusnak tett. De most, hogy Milo bajban van, és Clodius már nem jelent fenyegetést, a Nagy Vezér gyorsan elvág minden köteléket, ami Milóhoz fűzte.
– Még Pompeius is jobb belátásra térhet, ha sikerül meggyőzni, hogy ez az ő érdeke is – közölte Caelius.
– Erre nem számíthatunk – vágta rá az ügyvéd. – Milónak Pompeius támogatása nélkül kell cselekednie.
Caelius bólintott.
– Egyetértek. Ma éjjel elterjed a pletyka Lepidus megmentéséről. Ez Milo malmára hajtja a vizet. Milo a rend és a hagyomány pártján áll a törvényt nem ismerő csőcselékkel szemben. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a tisztességes emberek megvetik a Clodius-híveket, amiért felgyújtották a Szenátus Házát. Szerintem holnapra a mi ügyünk mellé áll a közhangulat.
– Holnapra? – kérdeztem.
Caelius elmosolyodott.
– Újabb contio lesz, de ezúttal én hívtam össze. Mindenképp gyere el, Gordianus. Tűzzel vágunk vissza a gyújtogatóknak.
– Remélem, nem szó szerint érted.
Caelius elnevette magát.

 

 

Nyolcadik fejezet

Ecóból másnap szinte ömlöttek a hírek.
– Papa, hallottad, mi történt tegnap Lepidus házánál a contio után?
– Igen.
– Hatalmas csata lehetett. Azt mondják, Lepidus házát ellepte a vér. Az ősei mellszobrait helyrehozhatatlanul megrongálták. A szertartásos szövőszékekből kiszedték és összekuszálták a fonalakat. De mostantól fogva mindenhol úgy fogják emlegetni Lepidust, mint az interrexet, aki hősiesen állta az ostromot. Hírnevet szerzett az ötnapos uralmának!
– Roppant szerencsések voltunk, hogy az erőszak nem a Forumon robbant ki, amíg mi is a tömegben voltunk. Mi lett volna, ha Milo kis serege ott tűnik fel, és nem Lepidus háza mellett áll lesben? Öreg vagyok, Eco. Nem tudok elfutni egy tömeg elől.
– Senki sem kényszerített, hogy menj le a contióra, papa.
Felmordultam.
– Nem bízol az új testőreimben? – kérdezte.
Megint csak morogni tudtam.
– Gondolom, a szenátorok bizottsága ma új interrexet választ.
– Az a hír járja. Senki sem tudja, hol találkoznak. Valószínűleg a városon kívül. Titokban tartják a helyszínt, mert egy újabb blokádtól vagy csetepatétól félnek. Az új interrex már megtarthatja a választásokat, de a jelenlegi zavaros helyzetet tekintve alig hinném, hogy a következő öt napban új konzuljaink lesznek. Ó, és ha már a zavargásoknál tartunk, ma is lesz egy contio, méghozzá...
– A kevésbé radikális Marcus Caelius szervezésében.
– Igen, és azt mondják, hogy...
– Talán maga Milo is felszólal.
Eco pajkos arccal nézett rám.
– Papa, ahhoz képest, hogy nem mész le a Forumra, hacsak én nem vonszollak magammal, megdöbbentően jól értesült vagy. Valami azt súgja, hogy megint találkoztál Ciceróval. Mesélj el mindent.
Részletesen elmondtam neki, mi történt előző nap Cicero házában.
Eco levonta a saját következtetéseit.
– Pompeius úgy viselkedik, mint egy gonosztevő, nem igaz?
– Fogalmam sincs.
– Micsoda álnokság! Milo évekig a szövetségese volt, és most...
– Ó, csakhogy az olyan apróságok, mint egy gyilkosság, megkeseríthetik a legjobb kapcsolatokat is. Ha Milo ölte meg Clodiust, vajon mennyire kell Pompeiusnak kötnie magát a régi barátsághoz?
Eco arca kötekedővé vált.
– Miért fogalmazol feltételes módban?
– Mire gondolsz?
– Azt mondtad: „Ha Milo ölte meg Clodiust...”
– Igen, lehet, hogy ezt mondtam.
– Nos, én nem értem, miért véded Pompeiust. Ez az „apróság” – ez a gyilkosság – Cicerót éppenséggel arra sarkallta, hogy még jobban támogassa Milót.
– Cicero hűségét nem lehet kétségbe vonni – jegyeztem meg ironikusan.
– Szerintem azért, mert annyira hasonlítanak egymásra.
– Cicero és Milo? – A híres szónokra gondoltam. Fiatalon törékeny volt, középkorú úrként emésztési zavarokkal küszködött, de mindig agyafúrt és számító, finnyás ízléssel és modorral. Aztán Milo jutott eszembe, aki épp az ellentétének tűnt robusztus, bikaszerű alkatával, nyers stílusával és valami veleszületett nyersességgel, amit semennyi pénzzel vagy taníttatással nem lehetett finomabbá tenni. – Miben hasonlítanak, Eco?
– Az Új Emberek közül ők a legokosabbak, nem? A két legragyogóbb csillag az égbolton. Vagy legalábbis azok lennének, ha Milónak sikerülne konzullá választatnia magát.
Volt abban valami, amit Eco mondott. Cicero a családtagjai közül elsőként emelkedett magiszteri rangra. Tehetős családba született, annyi bizonyos, de az ősei közül senki sem ért el ilyen magas rangot. Amikor harmincévesen quaestorrá választották, Új Emberként lépett a hatalom csarnokába – ahogy a szólás tartja. Ez már önmagában is nagy eredmény volt. De Cicero nem állt meg az alacsonyabb magiszteri rangoknál. Nem nyugodott, amíg konzullá nem választatta magát. Ez aztán a teljesítmény! Elméletileg csak olyan embert választhatnak meg konzulnak, akinek a családjában már volt konzul. A magas rangú nemesség különféle csapdák és cselszövések segítségével állandósítja a státusát, és így zárja ki az idegeneket. Ez azonban nem akadályozta meg Cicerót abban, hogy megszerezze a konzuli címet, és ő volt az Új Emberek közül az első, akinek ez sikerült.
Milo is Új Embernek számított. Ha konzullá választanák, Cicero után csak a második legsikeresebb Új Emberként maradna meg az utókor számára.
– Értem, mire gondolsz, Eco. Gondolom, ők úgy vélekednek magukról, hogy ők egy zártkörű klub két kizárólagos tagja. Felülemelkedtek az eredeti rangjukon...
– Vagyis most már kényelmes magasságból nézhetnek le az olyan emberekre, mint amilyenek mi vagyunk.
– De még mindig vannak kívülállók és betolakodók a régi arisztokrata famíliákból, akik beleszülettek az előjogokba és a nagy reményekbe.
– Mint az ellenségük, Clodius.
– Vagy Pompeius – tettem hozzá. – Vagy Caesar.
– Annál jobb, hogy kívülről nézve ennyire különböznek – jegyezte meg Eco. – Még a végén egymás hasonmásait játszanák.
– Cicero és Milo, mint egymás hasonmásai? Hát Cicero kétségtelenül elszántan támogatja Milót, mindegy, mit követett el, vagy hogy viszonyul hozzá a nép. És ami azt illeti, Pompeius véleménye sem igazán érdekli.
– De vajon mi a célja? – kérdezte Eco.

 

Csak magamat okolhatom azért, hogy mégis elmentem aznap a contióra.
Az esemény nagy tömeget vonzott – sokkal nagyobbat, mint amekkora előző nap a radikális néptribunusok contióján összegyűlt. A Lepidus házánál történt összecsapás híre még nyugtalanabbá és idegesebbé tette az embereket. Most is bebizonyosodott, hogy kaotikus időkben a rómaiakat az ösztöneik terelik össze, hogy együtt hallgassák meg a beszédeket.
Eco testőrei utat törtek nekünk a sokadalomban, ezért tolongás ide vagy oda, sikerült jó helyet találnunk a szónoki emelvény előtt. Végignéztem az arcok tengerén, és megpróbáltam felmérni az egybegyűltek hangulatát. Elég sok begyöpösödöttnek tűnő, konzervatív alakot láttam, gazdag embereket testőrök és talpnyalók hadával körülvéve, nemes gyapjúból szőtt, felsőbbrendű tógában. Eco rámutatott egy ilyen alakra a közelünkben.
– Üzletember – mondta.
– Bankár – ellenkeztem, csak a vita kedvéért.
– Milo támogatója?
– Mondjuk úgy, hogy Clodius-ellenes. Sokkal jobban felbőszítette a Basilica Porcia felgyújtása, mint a Szenátus Házának felégetése.
Eco bólintott.
– Biztos lenyűgözte, hogy Milo emberei megmentették Lepidus házát.
– Feltehetőleg azt reméli, hogy valaki az ő házát is megmenti, ha a tömeg netalántán megtámadja.
– De valóban Milo az ő embere? – kérdezte Eco.
– Talán pont azért jött el, hogy eldöntse.
A szerényebb megjelenésű polgárok száma jóval felülmúlta a tehetős üzletemberek és bankárok számát. Egyszerűbb kereskedők, kézművesek és szabad munkások voltak. Eco egy ilyen ember felé biccentett. A komor arcú férfit csak egyetlen rabszolgája kísérte el, és tógája szegélye is ki volt már rojtosodva.
– Annak az embernek kevesebb vesztenivalója van, mint bankár barátunknak.
– És alacsonyabb szintről is indul. Elég egy tűz a lakóházban, ahol a lakása van, és minden holmijával együtt eltűnik a föld színéről.
– Bár neki még mindig ott van a Clodius által létrehozott gabonaosztás, vegyenek bármilyen fordulatot az események.
Megráztam a fejem.
– Az ilyen emberek azt akarják, hogy az állam fenntartsa a rendet. A gabonaosztás kevésbé fontos. Ugyanúgy szüksége van a biztonságra, mint bankár barátunknak.
– Gondolod, hogy ezért van itt? Rendet és törvényességet remél?
– Miért ne?
– Derítsük ki.
Eco megragadta a karomat, és együtt verekedtük át magunkat a tömegen, a testőrök legnagyobb megrökönyödésére. Nehezen tudtak követni minket.
– Polgár – szólította meg Eco a férfit. – Nem ismerlek én téged?
A férfi vizsgálódva nézte Ecót.
– Szerintem nem.
– De én biztos vagyok benne, hogy ugyanabba a tavernába járunk. Tudod, az a kellemes kis hely...
– A Három Delfin?
– Igen, az! Biztos vagyok benne, hogy már beszélgettünk egymással.
– Lehet.
A férfi komorsága enyhült egy kissé.
– Ó, biztos emlékszel, milyen jót nevettünk egyszer... azon a mókás fickón, aki ott dolgozik...
– Gaiusra gondolsz? Igen, különös egy szerzet – kuncogott az idegen.
– És persze...
Eco felemelte a kezét, és nagy melleket formált a levegőben.
A férfi arcára csálé vigyor ült ki, és bólintott.
– Igen, a vénember lánya. Aki még mindig szűznek vallja magát. Ha!
Eco finoman megütögette a lábával a lábamat, mintha azt mondaná: horogra akadt a halacska. Az idegenek bizalmának elnyerése olyan készség volt, amit tőlem sajátított el, és Eco szeret a tanára előtt büszkélkedni. Láttam, hogy a férfi kezére sandít, felmérve a cserepes ujjbegyeket és a vörös festéket a körme alatt.
– Még mindig kelmefestő vagy?
– Mi más lennék? Mosás és festés, mosás és festés. A Ványolók utcájában. Mindennap, több mint húsz éve.
– Tényleg? – Eco bizalmaskodva lehalkította a hangját. – Mondd csak, mennyit fizettek neked?
– Hogyan?
– Ma reggel. Tudod, mire célzok. Mennyit fizettek neked Milo emberei?
A kelmefestő Ecóra nézett, majd nyugtalanul rám szegezte a tekintetét.
– Semmi baj – legyintett Eco. – A fickó velem van. Ártalmatlan és néma.
Finoman megrúgtam Eco bokáját. Csak mi értettük a viccet – hiszen annak idején Eco volt néma, nem én. Ezzel sikeresen megakadályozta, hogy akár egy szót is szóljak.
– Mennyit adtak neked? – makacskodott Eco.
– Gondolom, ugyanannyit, mint másoknak.
– Igen, de mennyit?
– Hát... nem szeretném pontosan kimondani. De eleget. – A férfi megpaskolta a tógájába rejtett erszényt, ami letompította az érmék csörömpölését. – Még többet is ígért, ha rá szavazok, amikor eljön az ideje. Hát neked mennyit adott?
– Száz szeszterciuszt – felelte Eco.
– Micsoda? Százat? Nekem csak feleannyit adott!
– Ó, de azt a százat kettőnknek adta! – mutatott rám Eco.
A kelmefestő bólintott, némileg megnyugodva. Aztán összevonta a szemöldökét.
– De ha a barátod néma, és nem tud támogató szavakat kiáltozni, akkor nem igazságos, hogy...
– Amint látod, mindkettőnknek van két rabszolgája, akik nagy tüdejű férfiak. Neked meg csak egy van. Akármennyire néma a barátom, mi öten vagyunk, ti meg csak ketten.
– Hát igen, tulajdonképpen...
– Szóval, polgártárs, mit szólsz mindehhez?
Eco egy nagy ívű mozdulattal végigmutatott az egész Forumon, de a gesztussal egyszersmind a Rómán végigsöprő zavargásokra is utalt.
A kelmefestő vállat vont.
– A szokásos, csak egy kicsit rosszabb. Most nem egymás karakterét ölik meg, hanem szó szerint megölik egymást. Az lenne a legjobb, ha mindnyájan megölnék egymást, a legmagasabbtól kezdve a legalantasabbig. Töröljék el egymást a föld színéről! De ti is tudjátok, hogy van az, amikor a legnagyobbak elbuknak. Ránk esnek, kisemberekre, és összenyomnak minket.
Eco bölcsen bólogatott.
– Ezek szerint nem támogatod túl lelkesen Milót.
– Fah! – kiáltott fel a férfi megvetően. – Egyeseknél biztosan jobb, máskülönben nem lennék itt. Annyit nem tudnának fizetni, hogy részt vegyek a Clodius-hívek contióján. Az a nyamvadt Clodius rosszabb volt, mint egy üzekedő vadállat. Meghágta a saját nővérét! Azt is mondják, hogy fiatal fiúként gazdag öregembereknek árulta magát. Ismeritek a dalt: „Furulyázott, hogy előbbre jusson, majd kábán a nővére ágyába fusson.” És...
– És mi van a gabonaosztással?
A férfi hirtelen felháborodott.
– Az is csak egy csel volt, hogy még több hatalmat szerezzen! Igen, Clodius gabonajegyet osztott, de aztán kire bízta, hogy válassza ki a jegyre jogosult polgárokat? Sextus Cloeliusra! Igen, az első számú talpnyalójára, aki felgyújtotta a Szenátus Házát. Még ilyen korrumpált népséget! Ne beszélj itt nekem a gabonajegyről! Csalás az egész!
– Csalás? – kérdezte Eco.
– Persze. Nem tudod, hogy zajlik?
– Világosíts fel.
– Rendben van. Sextus Cloelius meggyőz valakit, hogy minden második rabszolgáját szabadítsa fel. Ekkor ők már hivatalosan felszabadítottak lesznek, de hova menjenek? Továbbra is a régi gazdájuknál dolgoznak, még mindig a házában élnek. De szabad emberként elmehetnek a gabonaosztásra, így hát a régi gazdájuknak nem kell etetnie őket. Az állam majd megteszi! Következő lépésként Sextus Cloelius egy Clodius-párti bandát toboroz ezekből a felszabadítottakból, akik éjjel lopakodva járnak az utcákon, és minden contión felbukkannak, hogy megfélemlítsék a másik oldalt. Persze már szavazhatnak is. Gabonajegy! Clodius úgy állította be az egészet, mintha valami nagy szívességet tett volna Róma szegényebb lakóinak, például nekem, hogy legyen mit ennünk ínséges időkben. De valójában csak új szavazókra és haramiákra volt szüksége, akiket az állam költségén etethet. Hidd el, én született polgár vagyok, és elszörnyedek, ha azt látom, hogy Clodius felszabadítottakból álló bandája ugyanazokat az előjogokat élvezi, mint én. Ó, mekkora bajkeverő volt az a Clodius! Még élete utolsó percében is... Azt mondják, új csalásokat tervezett, hogy a felszabadítottak még több hatalmat kapjanak. Ha szabad utat engednek neki, teljesen ledönti a köztársaságot, és teljhatalmat ad a bandáinak. Akkor lett volna egy Clodius Királyunk, aki menet közben jobbra-balra csapja le a fejeket, és lett volna mellette egy felszabadítottakból álló rémsereg, akik minket, kisembereket gyötörnek. Jobban jártunk így, hogy meghalt, annyi bizonyos. Milo azt tette, amit kellett. Nem bánom, hogy idejöttem, mert legalább néhány hangos szóval támogathatom.
– Pláne ha valami csörömpöl is az erszényedben... – tette hozzá Eco.
– Miért ne?
– Igen, miért ne? Nos később még beszélhetünk, polgártárs. Talán újra találkozunk a Három Kacsában.
– A Három Delfinben! – helyesbített a kelmefestő.
– Pontosan! – Eco elmosolyodott, majd a karomnál fogva elvonszolt onnan. – Nos papa, jók voltak a megérzéseim a fickóval kapcsolatban?
– Épp ellenkezőleg, Eco. Nekem volt igazam. Ahogy előre sejtettem, kelmefestő barátunk azért jött ma ide, hogy a törvényt és a rendet támogassa.
– Ugyan már! Papa, ezt az embert megvesztegették, hogy itt legyen, ahogy a tömeg háromnegyedével tették. Mintha láttam volna Milo embereit pénzt osztani. Akkor, amikor lejöttem a Forumra, hogy átmenjek hozzád. Azt hiszem, jogunk lenne megsértődni, amiért nekünk nem ajánlottak fel semmit.
– Azok, akik a pénzt osztják, már jól ismernek minket, Eco.
– Biztos így van. Amúgy ez a kis gyűlés jó sok pénzébe kerülhet Milónak.
– Igen, de ettől függetlenül nekem volt igazam.
– Miben?
– Abban, hogy miért jött el ide kelmefestő barátunk. Rendet és jogot követel.
– Meg pénzt – tette hozzá Eco.
– Meg pénzt – adtam meg magam.

 

Nemsokára Caelius és Milo is megérkezett, jókora kísérettel. Miközben utat törtek maguknak a tömegben, az emberek mindenütt a nyakukat nyújtóztatták, hogy megnézzék maguknak Milót. Többen ujjongani kezdtek, amikor megpillantották. Őszintének tűnt a lelkesedésük, és végtére is miért ne tűnt volna annak? Akárhogy is nézzük, Milo volt a figyelem középpontjában, és most jelent meg először nyilvánosság előtt a Via Appián történt incidens óta. Minden szempár rá szegeződött. Mindenki hegyezte a fülét, hogy hallja, amit mond.
Milónak rengeteg támogatója volt, és valószínűleg nem mind lefizetett. Régóta gyűjtötte a támogatókat a konzuli címért, és hogy ne csak a Legjobb Emberek körében legyen népszerű, lélegzetelállító látványosságokat és előadásokat rendezett. Róma imádja azokat a politikusokat, akik tudják, hogyan szórakoztassák a népet. Bizonyos magisztereknek évente ünnepségeket kell szervezniük a saját költségükön, mert ez a hivatalukhoz tartozik. Mások hétköznapi polgárként is remek látványosságokat szoktak rendezni, például temetések alkalmával. Akárminek az örve alatt is történjen, a politikusok egy bizonyos magiszteri fokozat fölött egymást igyekeznek túlszárnyalni látványosságok terén, legyen szó versenyekről, színielőadásokról vagy gladiátorküzdelmekről. Ez a gyakorlat annyira elfogadott, hogy ma már senki sem veszi észre: a költséges szórakoztatás éppúgy a megvesztegetés eszköze, mint az érmék zsebbe csúsztatása. Az emberekben lassan a maradék ellenállás is meggyengül az ilyen lépésekkel szemben.
Marcus Caelius felment az emelvényre, és megnyitotta a contiót.
Caeliust gyermekkorától kezdve tanították a szónoki mesterség fortélyaira, és olyan tanárai voltak, mint Cicero vagy a néhai Marcus Crassus. Ő volt a legkiválóbb tanítványuk. Gyorsan elsajátította a beszédek összeállításának elveit és a hangja alakításának lehetőségeit, hogy messziről is jól hallják. Mégis, mindenekelőtt a saját aljasul szarkasztikus stílusával szerzett hírnevet magának, és egyúttal egy egész nemzedéknek szolgáltatott mintát. Amikor az új hatásokra vadászó, idősebb szónokok megpróbálták utánozni ezt a Caelius-féle stílust, az eredmény gyakran otromba és tolakodó lett, de Caelius sohasem vétett hibát. Ebben utánozhatatlan volt: földöntúlinak tűnő vonzereje éppúgy hatással volt nagy tömegekre, mint az egyes emberre, de a nyilvános beszédeiből hiányzott az az ironikus felhang, ami a személyes találkozások során áradt belőle. Úgy váltogatta a legvadabb célozgatásokat és a legtrágárabb hallgatásokat a tömeg előtt, hogy távolról sem tűnt bosszúszomjasnak vagy közönségesnek. Ehelyett tele volt erőlködés nélküli ravaszsággal és szellemességgel, amit határozottságba burkolt. Ebből fakadt felülmúlhatatlan szónoki ereje.
Ennek ellenére a csőcseléket szító, contiót szervező néptribunus szerepében nem volt elemében. Bírósági felszólalásokhoz szokott, elsősorban vádlóként. Abban a szerepben könnyedén ráfröcskölhette maró szavait a vergődő áldozatra, a művelt esküdtek legnagyobb megelégedésére. Az esküdtek ugyanolyan magasan képzett emberek voltak, mint ő, és kedvelték a fürge, bonyolult szójátékokat. De Caelius azzal a híres magabiztosságával nyitotta meg a contiót, amit nem lehetett színlelni.
– Róma jó polgárai! Egy olyan embert láthattok mellettem az emelvényen, akit mind jól ismertek: Titus Annius Milót. A közelmúltban gyakran ejtettétek ki szátokon a nevét. Este úgy feküdtetek le, hogy ő jutott eszetekbe, és azt kérdeztétek magatoktól: miféle ember lehet ez a Milo? Reggel, amikor felébredtetek, arra gondoltatok, vajon hol lehet abban a percben. És minden nap, minden percben eszetekbe jutott a gyötrő kérdés, ami most is ott tombol bennetek: mikor tér már végre észhez?
Nos, ma azért vagyunk itt, hogy válaszokat kapjunk. Nem holnap, nem máshol, hanem itt és most. Először is, ne gondolkodjatok többet azon, hol van Milo. Itt áll előttetek, felemelt fejjel, és büszkén megmutatja magát annak a városnak a szívében, amelyet olyan régóta és olyan hűségesen szolgál. Biztos hallottátok azt az örült mendemondát, hogy Milo végleg elhagyta Rómát, és soha többé nem jön vissza. Igen, látom, hogy néhányan bólogattok; ismeritek hát a pletykát. Nevetséges! Gondoljatok arra a dologra, amit a legjobban szerettek a világon. Hagynátok, hogy bármi is elválasszon tőle titeket, vagy elhagynátok bármiért? Nem! Akkor sem, ha meg kell halnotok érte. Akkor sem... – halkította le a hangját –, ha ölnötök kell érte. Milo ugyanennyire szereti Rómát. Soha nem hagyná el.
Ezzel vissza is értünk az első kérdéshez: miféle ember ez a Milo? Milyen a természete? Ezt mindnyájan eldönthetitek magatokban is, miután meghallgattátok, amit mondani akar nektek. Igen, a mai napon maga Milo is beszélni fog hozzátok. A szabályok lehetővé teszik, hogy felszólaljon, hiszen ő maga a contio tárgya, és én követelem, hogy beszéljen, mivel néptribunusként én hívtam össze ezt a gyűlést. Igen, jól hallottátok, követelem, ugyanis Milo nem önszántából jött ide. Ó nem! Ide kellett hozatnom, akarata ellenére. Gondoljátok, hogy elhagyta volna az otthona biztonságát, hogy az életét kockáztassa ezeken az utcákon, ahol tébolyultak lótnak-futnak, és az ő halálát akarják? Milo nagyon bátor, de nem bolond. Nem, ő csak azért jött, mert én ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjön. Csak azért, mert én, tribunusi minőségemben követeltem.
Ezzel rögtön a harmadik kérdéshez ugrottunk. A harmadik kérdés úgy telepszik ránk, mint egy súlyos szikla, és úgy tölti meg a fejünket, mint a Szenátus Házának romjaiból áradó füstszag: mikor lesz vége ennek a tébolynak? Attól tartok, addig nem, amíg Clodius halála ennyiben marad. Csak akkor lesz rend, ha az egész zaklatott ügy lecsillapodik, ahogy állítólag Clodius szelleme lecsillapodott, amikor a barátai rőzsenyalábként elégették a Szenátus Házában. Hogyan halt meg Clodius? Ki ölte meg, és miért? Clodius barátai azt állítják, hogy céltalan és ádáz támadás áldozata lett. Milóra mutogatnak vádló ujjukkal. Gyilkosnak nevezik. Azt pedzegetik, hogy újabb gyilkosságra készül, és ezúttal egy köztiszteletnek örvendő, sokkal nagyobb embert szemelt ki, mint amilyen Clodius valaha is volt.
Akkor hát citáljuk bíróság elé Titus Annius Milót. Igen! Itt és most, pereljük be gyilkosság vádjával. Nem olyan tárgyalásra gondolok, amilyeneket a magiszterek rendeznek, ahol a szenátus tagjai és a legmagasabb rangúak közül választják ki az esküdteket. Ti vagytok azok, a nép, Róma polgárai, akik a legtöbbet szenvedtetek az elmúlt napok káoszától, ezért ezt az ügyet egyenesen elétek hozom, polgárok, és határozottan kérem, hogy hozzatok ítéletet. Láthatjátok, nem azért jöttem, hogy dicsérjem Milót; azért jöttem, hogy bíróság elé állítsam! És ha ti úgy ítélitek meg, hogy elvetemült gyilkos, akinek további bűnös tervei vannak, akkor követelni fogjuk tőle, hogy hagyja el a várost. Igen! Száműzzük, elküldjük messzi földre, és valóságossá tesszük a félelmetes pletykákat. Űzzük ki Milót imádott városa szívéből az ismeretlen vadonba!
Elszórtan felháborodott hangokat lehetett hallani a tömegből, mintha Milo száműzetésének gondolata bőszítette volna fel az embereket. Észrevettem, hogy kelmefestő barátunk azok között volt, akik elsőként emelték fel tiltakozva az öklüket. Egyre több és több méltatlankodó csatlakozott hozzá. Valaki nagyon jó magvakat vetett el a tömegben, mert rohamosan sarjadtak ki. De azt is észrevettem, hogy a bankár kinézetű férfi harsányan ellenkezik, és a kíséretének tagjait is arra buzdítja, hogy ellenkezzenek. Egy ilyen státusú polgárt nem lehetett holmi ötven szeszterciuszért megvenni.
Caelius felemelt kézzel csendet kért, és bánatos arckifejezést öltött magára.
– Polgárok! Kérlek, tartóztassátok magatokat! Szeretitek Milót, ahogy Milo szereti Rómát; ezt megértem. Mégis fel kell szólítanunk, hogy számoljon be. Ítéletet kell hoznunk, és józanul kell mérlegelnünk. Kérlek benneteket, hagyjátok az ujjongást és a gúnyolódást. Itt most nem jelöltek versengenek egymással. Ez egy rendkívül súlyos helyzetben összehívott contio, amelynek keretében komolyan meg kell vizsgálnunk azt az ügyet, ami miatt városunkat megbénította a zendülés és a gyújtogatás. Amit ma ezen a téren teszünk, napokig visszhangzik majd a hét dombon és a város falain túl is. Azok, akik nem tudnak itt lenni, legyenek nagyok vagy kicsik, értesülni fognak az ítéletünkről. Ezt ne feledjétek!
Eco belesuttogott a fülembe.
– Most is Pompeiusra céloz?
Caelius az emelvény egyik oldalára húzódott.
– Milo, lépj előre.
Büszke, felemelt fejű – így írta le Caelius Milót. Annyi biztos, hogy nem osont sietős lopakodással, és nem nézett egy bűntudattól űzött ember alamuszi tekintetével. Habozás nélkül lépett előre, és az önbizalom egyfajta fesztelenséget kölcsönzött neki. Jobban szabott tógát viselt, mint korábban Cicero házában. Úgy redőzték és hajtogatták, hogy a lehető legjobb színben tüntessék fel alacsony, köpcös alkatát. Arca szokatlanul halványnak tűnt, mert nem láttam rajta a borosta sötét árnyékát. Arra gyanakodtam, hogy valami kozmetikummal tüntette el.
Egy igazi tárgyaláson azt vártuk volna tőle, hogy a legszakadtabb tógáját veszi fel, cammog, mint egy öregember, kócos hajjal és hosszúra nőtt borostával jelenik meg. Az esküdtek azt várják, hogy a vádlott együttérzést próbál kicsikarni belőlük. Milo a jelek szerint nem erre törekedett. Színtiszta dacból inkább büszke jelöltként, és nem ideges vádlottként állt ki az emelvényre, pedig perbe fogták – legalábbis álperbe. A tömeg fanatikus részének nagyon tetszett. Caelius figyelmeztetése ellenére hangos és hallhatóan ösztönszerű ujjongás tört fel a sokadalomból, és visszhangozva töltötte be a Forumot. Milo szája remegni kezdett, majd mosolyra húzódott. Még magasabbra emelte az állát.
Caelius szigorú arccal emelte fel a kezét, hogy csendre intse a tömeget.
– Polgárok, emlékeztetnem kell titeket, hogy miért vagyunk itt? Haladjunk tovább. Engedjük meg Titus Annius Milónak, hogy beszámoljon a történtekről.
Caelius hátrébb lépett, hogy átengedje az emelvényt Milónak. Milo az a fajta szónok volt, aki széles mozdulatokkal lengette a karját beszéd közben, ezért nagy helyet igényelt. Épp az ellentéte volt Caeliusnak. Nem az apró viccekkel fegyverezte le a hallgatóságot, hogy fokozatosan egyre jobban feldagassza a derűt, és nem bagatellizált elegánsan, hegyes tőrt rejtegetve a mondatai mögött. Milo pontosan azt képviselte, amit egyszer Cicero úgy nevezett: a szónoklás művészetének „kalapács és iga” típusú iskolája. „Kalapálj laposra minden pontot, majd fogd igába a metaforákat, és ostorozd őket, míg el nem érnek a piacra” – mondta Cicero.
De nem lehet mindenki Cicero vagy Caelius; minden szónoknak meg kell találnia a neki való stílust, és Milóhoz illett a makacs kategorikusság és az egykedvű dacosság keveréke. Aznap délelőtt, ide-oda járkálva és hadonászva az emelvényen nyersnek és őszintének tűnt, noha tudtam, hogy minden szavát és mozdulatát alaposan megtervezte, és sokszor próbálgatta Cicero dolgozószobájában.
– Polgártársak! Szeretett városom lakói! Barátomnak, Marcus Caeliusnak igaza van. A téboly, amely mindnyájunkat fenyeget, egészen addig nem fog csillapodni, amíg Publius Clodius halálának valódi körülményeire fény nem derül. Nem tudom, mit hallottatok a haláláról, csak elképzelni tudom a szörnyű híreszteléseket, amelyek szárnyra keltek, és a rettentő rágalomhadjáratokat, amelyeket ellenem és hűséges szolgáim ellen indítottak. A hűséges szolgáim ellen, akik a saját életüket kockáztatták, hogy megmentsék az enyémet.
Nem vagyok az a fajta, aki szép beszédeket szokott tartani. Rövid leszek, és azonnal rátérek a lényegre. Csak azt mondhatom el nektek, amit tudok.
Kilenc nappal ezelőtt elhagytam Rómát, hogy rövid utazást tegyek a Via Appián. Néhányan közületek talán tudják, hogy betöltök egy hivatalt a szülővárosomban, Lanuviumban is. Tavaly Lanuvium lakói „diktátorrá” választottak; ilyen furcsa szóval jelölték meg a legfőbb magiszternek járó posztot. Nem sok kötelezettséggel jár ez a cím, de időről-időre haza kell mennem, hogy elvégezzem a feladataimat. Ez is egy ilyen alkalom volt: azért hívtak, hogy jelöljek ki egy papot a helyi Júnó-kultusz vezetésére, hiszen jövő hónapban Júnó tiszteletére rendezünk vigasságokat. Júnó ősidők óta őrködik Lanuvium fölött; kultusza abba a korba nyúlik vissza, amikor még nem hódították meg a rómaiak azt a területet. Ezért ott az év legnagyobb eseményének számít a Júnónak szentelt nap. Általában a római konzulok is részt vesznek rajta. Én pedig jövő hónapban is vissza szeretnék menni Lanuviumba, mégpedig ebben a minőségben – ugyanis lesznek választások, és konzullá fognak választani!
Újabb üdvrivalgást lehetett hallani. Milo megvárta, míg a hallgatóság lecsillapodik.
– Aznap reggel a szenátus szokásos gyűlésén vettem részt, aminek a nap negyedik órájában lett vége. Akkor hazamentem, és utazóruhába öltöztem. A feleségem is velem jött. Szerettem volna azonnal indulni, a Lanuviumba vezető út ugyanis majdnem harminc kilométer, és körülbelül egy napig tart, ha az ember elég korán el tud indulni. De a feleségem olyan sokáig készülődött – gondolom, ez a kórság minden feleségre jellemző –, hogy kora délutánig nem hagyhattuk el Rómát. A feleségem kedvéért nyitott kocsiban utaztunk, és melegen felöltöztünk. Én kevesebb csomagot akartam vinni, de a féleségem magával akarta vinni a szolgálólányait és a rabszolgafiúit, ezért egészen hosszú kíséretünk lett.
Mint azt ti is jól tudjátok, a Via Appia északra[2] visz, egyenesen, mint a kilőtt nyíl, simán, mint egy asztallap. Csak az Alba-hegy közelében tesz néhány kanyart, és azután emelkedni kezd. Arrafelé csodás villákat lehet látni. Pompeiusnak is van egy villája az erdőben, nem messze az úttól. Publius Clodiusnak is volt ott háza. Bárcsak előre figyelmeztettem volna erre magamat, és óvatosabb lettem volna!
Clodius a jelek szerint értesült róla, hogy aznap Lanuviumba akartam menni. Végül is nem tartottam titokban. Feltehetőleg azt is tudta, hogy velem lesz a feleségem is a szolgáival, és teherként velünk lesz még egy harcban teljességgel hasznavehetetlen kíséret. Úgy hallottam, hogy Clodius néhány nappal korábban nyilvánosság előtt kijelentette: pár napon belül végezni akar velem. „A konzuli címet nem vehetjük el Milótól, de elvehetjük az életét!” Ezt mondta. És azt a napot választotta, hogy a fenyegetését beváltsa. A Via Appia egyik elhagyatott része éppen megfelelt neki.
Később megtudtam, hogy Clodius előző nap hagyta el Rómát, váratlanul és feltűnés nélkül. Hogy felkészülhessen az érkezésemre, és ott várhasson az út mellett. Valószínűleg kémeket is állíttatott az út mellé, akik előrerohantak, és megmondták neki, hol járok. Olyan pontot választott, ahol a magasabb talaj előnyös helyzetbe juttatta. Aztán odaértem, azzal a rengeteg nővel és szolgálófiúval, szemben azzal a Clodiusszal, akit edzett gyilkosok kísértek lóháton. Az út melletti ligetben lestek és várakoztak.
A rajtaütés körülbelül a nap tizenegyedik órájában történt. A nap már leereszkedett a magasabb fák koronája mögé. Aztán ránk támadtak... kavarodás, sikoltozás, vér... Ha egy madár lettem volna, aki fölöttünk repült el, most el tudnám mondani, hogy pontosan mi történt. De számomra, aki a kocsin ültem a feleségemmel, egy pillanat töredéke alatt zajlott le az egész. Váratlanul kardokkal felszerelt emberek ugrottak ki az útra, és nekünk meg kellett állnunk. A kocsisom rájuk kiáltott. Rárontottak, lehúzták a kocsiról, és a szemem láttára szurkálták halálra. Ledobtam a köpenyemet. Megkerestem a kardomat, és leugrottam a szekérről. Herkulesre, a feleségem sikoltása még mindig visszhangzik a fülemben! A férfiak, akik megölték a kocsisomat, most utánam eredtek, de a szívük mélyén kevesebb bátorság honolt. Meglengettem néhányszor a kardomat, ők pedig elfutottak, mint a nyulak!
Miközben Milo széles mozdulatokkal elmutogatta, hogyan hadonászott, nem volt nehéz elképzelni a menekülő harcosokat.
– Aztán észrevettem, hogy mások is rátámadtak a menetre, és a kíséretemet zaklatták. A nagy kavarodás közepette megpillantottam Clodiust is, lóháton. Megfordult, és meglátta az én drága Faustámat. Hallotta a sikoltását. Engem nem látott, mert a kocsi közöttünk állt. Csak az összegyűrt köpenyemet látta, és biztos azt hitte, hogy én is ott vagyok az ülés mellett, holtan összerogyva drága Faustám mellett. Azt kiáltotta a társainak: „Megvan! Milo halott! Végre elpusztult!”
Hadd mondjam el nektek, polgárok, különös érzés azt hallani, hogy valaki ujjongva halottnak bélyegez titeket. A menet végén álló testőreim megpróbáltak utat törni maguknak a kocsihoz, hogy segítsenek, de meghallották, ahogy Clodius kárörvendően felkiált. Hibáztathatjátok őket azért, ami ezek után történt? Harcolni kezdtek, hogy megvédjék magukat, igen, de azért is harcoltak, mert feldühödtek. Azt hitték, hogy megölték a gazdájukat, és az úrnőjük szörnyű veszélynek van kitéve. A nagy tülekedés közepette Clodiusra is rátámadtak, és mire a dulakodás véget ért, Clodius holtan hevert a földön. Nem én parancsoltam rájuk. A tudtomon kívül történt, ott sem voltam. Vajon hibáztathatjuk a rabszolgáimat? Nem! Pontosan azt tették, amit mindnyájan elvártok a rabszolgáitoktól egy ilyen helyzetben. Nincs igazam?
Egyetértő moraj hullámzott át a tömegen. Észrevettem, hogy a bankár különösen lelkes.
Úgy tűnt, Milo erőt nyer a tömegtől. Továbbra is igyekezett túlkiabálni őket. Az erek kidagadtak a nyakán, az arca kivörösödött.
– Ha Clodius támadása sikeres lett volna, most én lennék halott! – Többször is a mellkasára mutatott az ujjával, olyan erősen, hogy össze is zúzhatta volna a bordáit. – Most mindenki Clodiusra mutogatna, mindenki őt vádolná gyilkossággal, és azt mondanák, hogy Clodius fenyegetést jelent... – Milo visszafogta magát. Rájött, hogy mégsem okos dolog kimondani a Nagy Ember nevét. – De Clodius elbukott! Clodius alulmaradt! Nagy árat fizetett a gonoszságáért. Egyedül saját maga felelős a haláláért, én nem vállalok felelősséget érte!
Erre még többen kezdték ünnepelni. Milo lábujjhegyre állt, ökölbe szorította az oldala mellé szorított kezét, és még hangosabban kiabált. Megdöbbentően erős volt a tüdeje.
– Semmit sem bántam meg! Semmiért sem kérek bocsánatot! Nem vagyok hajlandó üres szavakkal vigasztalni az özvegyét vagy a gyerekeit, legkevésbé azt a romlott nővérét. A halála a legnagyobb ajándék, amit az istenek Rómának adhattak. Ha a saját kezemmel fojtottam volna meg, akkor sem szégyelleném bevallani! Ha hidegvérrel megöltem volna, váratlanul rátámadok és hátba szúrom, akkor is büszke lennék arra, amit tettem!
Caelius merev arccal előresietett. Ecóhoz hajoltam.
– Azt hiszem, ez már nem volt leírva.
Caelius felemelte a bal kezét, hogy csendet teremtsen. Jobb kezét rátette Milo vállára. Amikor Milo megpróbálta lerázni magáról, Caelius szorítani kezdte. Végül láttam, hogy Milo arca megrándul, és mérgesen néz Caeliusra.
A tömeg nem vette tudomásul, hogy hallgatnia kellene. Kántálni kezdtek, mintha egy választási nagygyűlésen lennének. Többféle különböző kántálás vegyült össze. Majdnem megsüketültünk. A kelmefestő azokhoz csatlakozott, akik a régi gúnyversikét szavalták Clodiusról és a nővéréről:

 

Kiskorában Clodius
játszotta a nőt.
Clodia használja most,
akkorára nőtt.

 

Újra és újra ismételgették a verset, csak időnként szakította meg nevetés az elszánt szavalást. Egyre hangosabban kellett kántálniuk, hogy felvegyék a versenyt a másik társasággal, többek között a bankárral és a kíséretével, akik ezt mondogatták:

 

Gabonajegy, gabonajegy
Szarkupac és babonahegy
Clodius alsó-felső lukából!
Vaskos dorong satnya tök,
Mocskos kéjjel belebök
Clodius alsó-felső lukába!

 

Milo is elnevette magát odafönt, az emelvényen. Gutaütéses vörös szín ült ki az arcára. Olyan robbanásszerűen tört fel belőle a nevetés, hogy a könnyei is kicsordultak. Az volt a benyomásom, hogy túl sokáig tartotta a kínosan merev testhelyzetet, amelyhez az összes inját meg kellett feszítenie órákon keresztül. Egyszeriben nem bírta tovább. Olyan görcsösen remegett, hogy alig bírt felállni.
Caelius már nem próbálta csitítani a tömeget. Zavart, kissé ideges arckifejezése mintha azt sugallta volna: Nem egészen ezt akartam elérni, de azt hiszem, ez is jó lesz...
Ecóhoz fordultam, hogy megszemléljem a rendíthetetlen arcú fiú vonásait, de ő hozzám hasonlóan némán és mereven állt. A halottakon gúnyolódni olyan, mint csúfot űzni az istenekből. Volt valami ijesztő a tömeg váratlanul kitörő, orkánszerű hahotázásában, és egyszeriben szédítő érzésem támadt, mintha egy sötét szakadék szélén egyensúlyoztam volna.
Folytatódott az érdes kántálás, ám hamarosan inkább sikoltozáshoz hasonló hangok vegyültek bele. Láthatatlan, de szinte tapintható remegés futott végig a tömegen. Mindenki izgatottan forgolódott, és megpróbálták kideríteni, honnan jönnek a vérfagyasztó hangok. A sokarcú feszültség hirtelen egységes kétségbeeséssé mosódott össze.
Hogy is mesélte el Milo a Via Appia mellett történt támadást? Aztán ránk támadtak... kavarodás, sikoltozás, vér... Ha egy madár lettem volna, aki fölöttünk repült el, most el tudnám mondani, hogy pontosan mi történt. De számomra... egy pillanat töredéke alatt zajlott le az egész...
Ezt éltük át a Forumon is aznap, mert a Clodius-hívek tömege hirtelen villogó kardokkal, bosszúra éhesen támadt rá Caelius és Milo gyűlésének résztvevőire.

 

 

Kilencedik fejezet

Soha nem voltam katonaember, de nem is idegen tőlem a harctér. Cicero konzulságának évében együtt voltam a fiammal, Metóval, amikor Catilina oldalán harcolt a Pistoria melletti csatamezőn. Én is kardot fogtam. Láttam, ahogy a rómaiak ölik egymást.
Voltam már szemtanúja komoly ütközetnek. Tudom, hogy néz ki, milyenek a hangjai, milyenek a szagai. Ami aznap a Forumon zajlott, semmiben sem hasonlított egy csatára. Mészárlás volt.
A mészárlás alatt semmi másra nem lehetett gondolni, kizárólag a menekülésre. Csak jóval utána tudtam eltöprengeni azon, mi is történhetett.
Egyesek szerint Clodius híveinek támadása spontán megmozdulás volt, és a fanatikus tömeg azért gerjedt fel, mert elért hozzájuk a hír, hogy miről beszélt Milo és Clodius a contión. A gyászolók felháborodtak azon, hogy Clodiust ilyen véres támadással vádolták, és úgy gondolták, megmutatják a tömegnek, milyen egy igazi rajtaütés. Mások szerint ezt is előre eltervezték, ahogy a Via Appián történt összecsapást is, és Clodius hívei csak Milo felbukkanását várták. Milo támogatóinak összegyűlése ideális időpont volt számukra.
Akár előre megtervezték, akár nem, elsöprőre sikeredett. Clodius hívei alaposan felfegyverkeztek, és meg sem próbálták elrejteni a fegyvereiket. Rövid kardok, tőrök és bunkósbotok voltak náluk. Egyesek kövekkel teli zsákokat hoztak, mások fáklyákat. Úgy tűnt, mintha minden oldalról egyszerre bukkantak volna fel. A halálra vált tömeg hirtelen úgy összetömörült, hogy éppúgy tarthattunk attól, hogy a mellettünk álló barátunk eltipor minket, mint attól, hogy az ellenségeink felvágják a hasunkat, vagy agyonütnek egy bunkósbottal.
Természetesen annak ellenére, hogy törvény tiltja a városon belül a fegyverhordást, a contio résztvevői közül is sokan tartottak maguknál tőröket, és a testőrök sem hagyták otthon minden fegyverüket. Sokuknak (különös tekintettel Milo bandájára) legalább annyi tapasztalatuk volt az utcai verekedésben, mint Clodius híveinek, ezért a mérleg nem billent egyikük oldalára sem. Ám a Clodius-hívő csőcselék kihasználhatta a meglepetés nyújtotta előnyt, és taktikai előnyük is származott abból, hogy bekerítették a tömeget. Valószínűleg számban is felülmúlták a contio résztvevőit – legalábbis ezt állították később Milo horzsolt és sebesült támogatói. De azokban a percekben kétlem, hogy bárki is fejeket számolt.
Milo hívei később azt is kijelentették, hogy a támadók nagy része rabszolga volt. Meggyőződéssel állították, hogy Clodius vezérei már egész rabszolga-seregeket irányítottak, és rengeteg felszabadítottat is, akik kötelességüknek érezték, hogy Clodius szövetségesei legyenek a radikális újításokért és a gabonaosztásért cserébe. Milo emberei szerint ez volt a legnagyobb bűn azon a véres napon: rabszolgák és felszabadítottak zavarták meg a polgárok békés, nyilvános gyűlését, ahol az állam ügyeiről folyt eszmecsere. Mi lett a köztársaságból, ha ilyen alantas tömeg tarthatja ellenőrzése alatt az utcákat?
De amint mondtam, ezeket a megfontolásokat csak később lehetett megtárgyalni egymással. Azokban a percekben mindennél erősebb volt a kétségbeesés.
Ecóval ugyanabban a pillanatban ébredtünk rá, mekkora veszély leselkedik ránk, pedig még semmi sem volt a láthatáron. Kinyúlt, hogy megfogja a kezemet. Én is megfogtam az övét. A testőrei kifelé fordulva gyűrűt alkottak körülöttünk, és elővették a tőröket a tunikájukból.
Eco a fülemhez nyomta a száját.
– Bármi is történjen, papa, maradj szorosan mellettem!
Könnyebb ezt mondani, mint megtenni, gondoltam magamban, miközben a testek egymáshoz préselődtek, és ide-oda hánykolódtak, mint a vértezet illesztékei, amikor a kovács próbára teszi őket. Egy ilyen tömegbe beszorulni nagyon hasonlíthat arra, amikor az ember a háborgó tengerben fuldoklik. A testek hullámai keményen vonaglottak körülöttünk, durván belénk nyomódtak, és hozzánk hasonlóan megveszekedetten küzdöttek az életükért.
Fülsiketítővé vált a zaj: káromkodások, szitkozódások, sikolyok, morgások, váratlan visítások és torokból jövő, fulladozó hangok. Váratlanul mellettem termett a kelmefestő és a rabszolgája. Kiabált, de igazából senkinek sem címezte.
– Tudtam, hogy ez lesz! Tudtam!
Hirtelen rés támadt a sokadalomban, nem messze tőlünk, mintha egy anyag szövete szakadt volna szét. A támadók áttörtek. Ádáz tekintetű embereket láttam feltartott tőrökkel. Felém rohantak. Vicsorogtak, és a fogukat csikorgatták. Úgy hörögtek, mint a veszett kutyák.
Eco testőrei mintha eltűntek volna, Ecóval együtt. A pániktól fulladozó tömeg szilárd falként állt mögöttem; legfeljebb annyira olvadhattam volna bele, amennyire a kőbe.
– Az ott! – ordította az egyik támadó a késével mutogatva. – Kapjátok el a gazfickót!
Felém kezdett rohanni.
Erőt vettem magamon, és azon küzdöttem, nehogy véletlenül hátraforduljak. Megígértem magamnak, hogy soha nem fogom hátba szúrt holttestként végezni. Belenéztem a férfi arcába, megpróbáltam elkapni a pillantását, de az valami másba mélyedt a hátam mögött. Olyan lendülettel futott el mellettem, hogy a pengéje éles sipítással suhant el egyujjnyira a fülem mellett. A barátai a nyomában loholtak, és félrelöktek engem az útból. A szemem sarkából láttam, ahogy a szúrófegyverek villogva, egymás után felemelkednek, mint valamiféle hosszú nyakú madarak, akik az ég felé nyújtóznak.
Szorosabban tapadtam a menekülőkre, megpróbáltam ismét beleolvadni a névtelen sokaságba. Nem akartam figyelni arra, ami történik. De még erősebb ösztön késztetett arra, hogy visszanézzek.
A tőrök felemelkedtek, majd lesújtottak, újra és újra egymás után. Összecsaptak az ellenséges tőrökkel. Vérszökőkutak fröccsentek az ég felé, mintha a sikolyok testet öltöttek volna a fagyos levegőben. A dulakodás közepette megpillantottam a férfit, akit bankárnak hittem. Ő volt az egyik, akit a Clodius-hívek tömege megtámadott. Megtörték körülötte a testőrökből álló kordont, és megtizedelték a kíséretét. A rabszolgák, akik az életét védték, és harc közben hullottak el, hullatömegként halmozódtak fel körülötte, és a véres tetemek teljesen elzárták az útját, ezért elmenekülni sem tudott. A Clodius-hívek keselyűkként csaptak le rá minden irányból; késeik voltak a döfködő csőrök. Fáradhatatlanul szurkálták. Miközben görcsösen vonaglott a teste, szája néma sikolyra nyílt. Mohó kezek nyúltak a nyakán lógó ezüstláncért és a tógája alatt lapuló, érmékkel teli erszényért.
Az orgyilkosok még egyszer körbementek körülötte, aztán örvényként továbbhaladtak. Valami csoda folytán a bankár talpon maradt. Szeme kidülledt, szája sikolyba fagyott, tógáját vörösre festette a vér. Az egyik támadója hirtelen visszaszaladt, és gyorsan, ügyesen, mint egy rabszolga, akit valami hátrahagyott felszerelésért küldtek vissza, felemelte a bankár kezét, hogy lehúzza róla az aranygyűrűt.
A tolvaj ennyivel is beérhette volna, de mivel visszasietett befejezni, amit elkezdett, úgy döntött, hogy végzetes csapást mér a polgárra. A megdermedt bankár háta mögé csúszott, és mindkét markával magasra emelte a tőrét. Ösztönösen meggörnyedtem, és magam elé tettem a karom, mintha engem akarnának leszúrni.
Nem láttam, mi következett ezután. Egy erős kéz ragadta meg a vállamat, és megfordított. Egy otromba termetű, fiatal férfi nézett farkasszemet velem, villogó szemmel és komoran összeszorított fogakkal. Lent, a szemem sarkában fémesen felvillant valami, és rájöttem, hogy nála is tőr van.
Csaknem hatvanéves földi pályafutásom alatt többször megcsapott már a halál lehelete közvetlen közelről. Mindig ugyanaz a gondolatlánc születik meg ilyenkor a fejemben. Te ostoba! – mondom magamnak, ugyanis valamiért mindig azt gondolom, hogy valahogy kikerülhettem vagy elodázhattam volna a helyzetet. – Te ostoba! Végre téged is elért a végzeted. Az istenek már nem tartják érdekesnek szánalmas kis kalandjaidat. Már nem találnak szórakoztatónak. Most elkoppintanak, mint egy gyertyát...
Mindig ugyanaz történik: a szeretteim neve visszhangzik a fejemben. Hallom apám édesen csorgó, mély hangját, amit olyan régóta nem hallottam már. És ilyen pillanatokban néha – és ez is egy ilyen pillanat volt – magam előtt látom anyám arcát, aki nagyon fiatalon hagyott itt engem. Máskülönben sehogy sem tudom felidézni. Abban a percben viszont élénken felébredt bennem az emléke, és visszagondoltam, hányszor mondta az apám, milyen hihetetlenül gyönyörű asszony volt...
De természetesen valamelyik részem sejtette, hogy még nem érkezett el a végső órám. A bizonyosság csak akkor alakult ki bennem, amikor az otromba nagy fiatalember rekedt, kétségbeesett hangon megszólalt:
– Hála Jupiternek, hogy megtaláltalak! A gazda már nagyon dühös! Gyerünk!
Eco egyik ifjú testőre volt, de a nagy kavarodásban meg sem ismertem.
Eco egy közeli templom mögé bújt, ahol a sivár falhoz egy fészert toldottak. Némi rejtekhelyet nyújtott a nagy öldöklés közepette. Két irányból még így is ránk lehetett látni, mivel a fészer mindkét oldala nyitott volt, de egy fokkal nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mint a szabad ég alatt.
– Papa! Hála az isteneknek, hogy Davus megtalált!
– Felejtsd el az isteneket. Köszönd Davusnak. – Rámosolyogtam a robusztus ifjúra, mire ő visszamosolygott. – Most mi legyen?
Eco komoran kilesett a fészerből. Senkit és semmit nem láttunk, csak puszta falakat, amelyek a zendülő tömeg moraját visszhangozták.
– Szerintem itt maradhatunk. Innen elég jó a kilátás, bár nem tudhatjuk előre, mi ellen kell majd védekeznünk.
– Ne szaladjunk inkább el?
– Lehet, hogy igazad van. A te házadba vagy az enyémbe?
– Az enyém közelebb van – feleltem. – De valahogy át kellene kelnünk a Forumon, ráadásul nagy a valószínűsége annak, hogy a tömeg arrafelé megy fel Milo házába.
Végigfutott a hideg a hátamon, amikor eszembe jutott, hogy a feleségem és a lányom egyedül van otthon, és csak a bezárt ajtó meg a lomha Belbo védheti meg őket.
– Akkor menjünk hozzám, papa?
– Nem. Muszáj visszamennem Bethesdához és Dianához.
Bólintott. A zendülés ricsaja mintha egyre erősödött volna, bár lehet, hogy csak a falak játszottak az érzékszerveinkkel. Hirtelen két alak tűnt fel a templom sarkánál. Behúzódtunk az árnyékba.
Egyszerű tunikájukból arra következtettünk, hogy rabszolgák lehetnek. Olyan gyorsan vették be a kanyart, hogy egymásnak ütköztek, és majdnem elestek. A magasabbik meglátta a fészert, és felénk mutatott.
– Odanézz! Ott elbújhatunk!
Az alacsonyabb, köpcösebb meglátta a düledező tákolmányt, és elindult felénk, félrelökve a másikat az útból. Plautus komédiáinak rabszolgáira hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy egy színdarabban a megérdemelt büntetésük elől futnának, nem egy véres zendülés elől.
– Jupiter golyóira! – kiáltott fel a magasabbik, és a társa után sietett. – Nem kellene átcsörtetned rajtam, Milo!
– Neked meg nem kellene hangosan ordítoznod a nevemet, féleszű! Gyere, mielőtt valaki meglát minket!
Milo már bent volt a fészerben, amikor rájött, hogy mások is elbújtak benne. Elsőként négy ágaskodó tőrrel találta szembe magát, mert Eco négy testőre fegyverrel közelített felé. Caelius, aki mögötte érkezett, nekiütközött a hátának, és előrelökte. Milo szemöldöke felszökkent, és veszettül vicsorogni kezdett. Olyan erővel tántorodott előre, hogy kis híján felnyársalta magát a legközelebbi pengére. Caelius meglátta a villogó acélt, és hátrahőkölt. Tágra nyílt szemmel bámult a fészer sötétjébe.
– Vissza! – kiáltott rá Eco a testőreire. – Ezek ketten nem fognak bántani minket.
Milo végignézett az arcokon, és végül rajtam állapodott meg a tekintete.
– Gordianus! Te vagy az? Cicero embere?
– Igen, Gordianus vagyok, és nem, nem Cicero embere. Te pedig Milo vagy, bár ki tudná ezt megmondani így ránézésre? Hol a tógád?
– Viccelsz? A csőcselék mindenkire rátámad, aki tógát visel. Egy halom vérszomjas rabszolga és tolvaj. Minden polgárt megtámadnak, akihez hozzáférnek. Rögtön levetettem a tógámat, amint lehetett. Hála Jupiternek, hogy ezt a tunikát viseltem alatta.
– A gyűrűdet is levetted, hogy ne nézzenek polgárnak – jegyeztem meg csupasz ujját vizslatva. – A jelek szerint Marcus Caelius is követte a példádat.
Megcsóváltam a fejem. Róma leghatalmasabb emberei közé tartoztak, és most szándékosan rabszolgának álcázták magukat, sőt úgy is viselkedtek. Hirtelen nevetés tört ki belőlem.
– Fejezd be! – szólt rám Milo.
– Sajnálom. A pillanat feszültsége teszi.
Megint elnevettem magam, és ezúttal Ecóra is átragadt a nevetés, mi több, a rabszolgáira is. Végül Caelius is felkacagott, elvégre ő minden szorult helyzetben meg tudta látni az iróniát.
– De hol van a kíséretetek? Hol vannak a testőreitek? – kérdeztem.
– Lemészárolták őket. Szétszóródtak. Ki tudja? – kérdezett vissza Milo.
– Gondolom, nem ők azok – mondtam, és hirtelen minden derű kiveszett a hangomból.
Egy tőrökkel felszerelkezett csapat bukkant fel az egyik sarkon.
– Ó, Jupiter golyóira! – mordult fel Caelius.
Milóval együtt átküzdötték magukat a fészer másik oldalára, és elmenekültek. Utánuk siettem, Ecóval és a testőrökkel a nyomomban. Acélcsörömpölést hallottam a hátam mögül, és visszafordulva láttam, ahogy az egyik üldözőnk összerogy. A mellkasára szorította a kezét – oda, ahova Davus tőre fúródott. Amikor látták, hogy az egyik társuk elesik, az útonállók elbátortalanodtak és lemaradtak.
Caelius és Milo eltűntek. A zendülés peremén találtuk magunkat, a szétszórtan heverő sebesültek és a halottak között. Az utcakövek sikamlóssá váltak a vértől. Castor és Pollux templomának bejárata füstöt okádott. A templom mellett, a Vesta-szüzek Házának tetején megpillantottam a Szűz Maximát és a papnőit. Felháborodva és rémüldözve figyelték a Forumon zajló öldöklést.
– Gyertek! Erre! – szóltam hátra, és egy kövezett utcára mutattam két ház között.
A sikátor a Palatinus-domb aljára, a Rámpa torkolatához vezetett. Sokan megelőztek minket, és úgy menekültek felfelé a kanyargós utcán, mint egy kifosztott város túlélői. Mintha Caeliust és Milót is megpillantottam volna jóval előttünk; nyaktörő iramban szedték a lábukat, és jobbra-balra lökdösték az embereket.
Mire felértem a Rámpa tetejére, már alig kaptam levegőt. Eco látta, mennyire elgyengültem, és intett a testőreinek, hogy segítsenek. A hónom alá nyúltak, és az utolsó néhány méteren szó szerint vittek magukkal. Átrohantunk az utcán, egyenesen a házamig.
Az egyik szomszédos épületből váratlanul egy csapat fegyveres férfi rontott ki az utcára. A vezetőjük ékszereket tartott a markában. Gyöngysorok és ezüstláncok lógtak ki mosdatlan ujjai közül. A másik kezében egy vértől csöpögő kést fogott. Az ajtót, amin kiléptek, durván leszakították a zsanérjairól.
– Ti ott! – ordított ránk. Bár messze volt tőlünk, így is megcsapott a szájából áradó fokhagyma- és borszag. A gladiátorok ősidők óta a fokhagymát használták erősítőszerként, a borral pedig a bátorságukat növelték. Vörös arcában szinte izzott a jégkék szempár. – Láttátok?
– Kit? – kérdeztem vissza, és intettem a testőröknek, hogy menjenek távolabb tőlünk, de haladjanak velünk tovább.
– Milót, ki mást? Minden házat átkutatunk utána. Ha megtaláljuk, keresztre feszítjük Clodius megöléséért.
– Milót keresitek, mi? – kérdezte Eco, és a tolvajok markában szorongatott ékszerekre nézett.
Még én is összezsugorodtam, annyi gúny áradt a hangjából.
A tolvaj feltartotta az öklét, és megrázta.
– Hogy? Ezek? Ki mondta, hogy az igazságszolgáltatásért nem kell fizetni, he? A mi munkánknak is van ára. Ugyanúgy megérdemeljük, mint ezek a gazdag népek a sok csecsebecsét.
Úgy eltorzult az arca, hogy azt hittem, utánunk fog jönni a késével. Ehelyett a lábunk elé dobta az ékszereket. Az ezüst megcsörrent az utcaköveken, a gyöngyök szétszóródtak. Úgy pattogott mindenütt a sok fehér és rózsaszín golyócska, mintha jégeső esett volna. A többi tolvaj kiabálni és átkozódni kezdett.
– Kit érdekel? – ordította nekik vissza a nagyszájú. – Lesz még ott rengeteg, ahonnan ezt szereztük.
Megfordult, és továbbvezette fosztogató bandáját a következő ház felé.
A szívem dübörögni kezdett a mellkasomban. Ha az ellenkező irányba tartottak, az azt jelenti, hogy az én házamban már voltak...
Hirtelen nagyon megszédültem. Olajos színű foltok kavarogtak a szemem előtt. Amikor én kerültem szembe a halállal, egy részem mindig kétkedő belenyugvással válaszolt. De amikor a halál Bethesdára és Dianára vetette ki hálóját, elviselhetetlen rettegés lett úrrá rajtam.
Eco szavak nélkül is megértett. Erősen megszorította a kezemet. Miközben a házam felé igyekeztünk, tűz vagy füst jeleit kutattam, de nem láttam semmi gyanúsat. Aztán megpillantottam a kéttáblás bejárati ajtót. Tárva-nyitva állt. Feltörték a lakatokat és a keresztpántot is, ami kettétörve hevert a küszöbön.
Az előtérben mély sötétség fogadott – legalábbis a kinti világossághoz szokott szemem nem látott semmit. Előreszaladtam, és közben megbotlottam valami nagy és kemény dologban. Eco és Davus felsegítettek.
– Papa... – szólalt meg Eco.
Süketen és vakon futottam tovább.
– Bethesda! Diana!
Senki sem válaszolt. Végigrohantam minden szobán, alig észleltem, hogy Eco és a testőrei mögöttem loholnak. A betörők felborították a székeket és a heverőket. A szekrények oldalra dőlve hevertek, az ajtajuk kinyílt vagy leszakadt.
A hálószobámban kegyetlenül felhasították a heverőt, és marokszámra szedték ki belőle a bélést. Valami sötét és nyúlós folyadék csillogott Bethesda fésülködőasztala előtt. Vér? Összeborzadtam, a sírás kerülgetett, de aztán rájöttem, hogy csak az egyik illatszeres üveg tartalma ömlött ki a földre, amikor lezuhant és összetört.
Senki sem volt a konyhában, sem a rabszolgaszállásokon. Hol voltak a szolgáink?
Továbbsiettem Diana szobájába. Feltépték a ruhásszekrényét, és szanaszét szórták a ruháit a helyiségben. A kis ezüstdoboz is eltűnt, amelyben az ékszereit tartotta. A nevét kiáltoztam. Nem érkezett válasz.
Berontottam a dolgozószobámba. Egyik tekercsem sem volt a helyén. Kiszedték őket a rekeszekből, miközben feltehetőleg rejtett kincseket kerestek. Hálás lehettem, hogy miután nem találtak semmit, legalább épségben hagyták az irataimat és az íróeszközeimet. Mire használhatnának ilyesmit a tolvajok? Az összes holmim egymásra hányva hevert a padlón, felforgatva, de sértetlenül. A tekercseimet nem hajtották szét, sőt még a szalagot sem szedték le róluk.
Aztán valami bűz csapta meg az orromat. Fintorogva követtem a szagokat a szoba sarkáig. Valaki oda ürítette a székletét, és egy darab pergamennel törölte meg magát. Óvatosan felemeltem a pergamengalacsint, és elolvastam róla pár sort:

 

Apám, milyen boldogtalanság ver minket!
Jobban gyászollak téged, mint a halottakat.

 

Szegény Antigoné! Szegény Euripidész!
Kiléptem a dolgozószobámból a ház közepén lévő kertbe. Minerva bronzszobrát, amit kedves barátomtól, Lucius Claudiustól örököltem a házzal együtt, ami ugyanannyi büszkeséget és örömöt okozott nekem, mint neki, és ami még Cicero irigységét is kiváltotta, ledöntötték a talapzatáról. Azt hitték, valami titkos kincseskamra rejlik alatta? Vagy csak egyszerűen a nyers, indokolatlan pusztítás kényszere hajtotta őket? A bronz nem viselte volna rosszul a megrázkódtatást, de valószínűleg az öntvényben volt egy kis hiba. A bölcsesség szűz istennője ugyanis két darabra tört.
– Papa!
– Mi az, Eco? Megtaláltad őket?
– Nem, papa. Bethesdát és Dianát nem. De az előtérben... Gyere, és nézd meg magad.
– Mit nézzek meg?
Mielőtt válaszolhatott volna, egy hang a nevünkön szólított minket odafentről. Felnéztem, és láttam, hogy Diana kukucskál le ránk a tető peremén. Összeszorult a torkom, és majdnem kitört belőlem a megkönnyebbült sírás.
– Diana! Ó, Diana! De mi... Hogy kerültél fel oda?
– A létrán! Hogy máshogy? Aztán felhúztuk ide magunk után. Elbújtunk, hogy ne lássanak meg, és csendben maradtunk. A betörők nem jöttek rá, hogy itt vagyunk.
– Ott van a mamád is?
– Igen. Nem is félt feljönni a létrán! A rabszolgák sem! Az egészet én találtam ki.
– Ragyogó ötlet volt, kislányom.
A szemem megtelt könnyekkel, és végül Dianából is csak egy foltot láttam.
– Nézd, papa! Még az ékszeres dobozkámat is sikerült megmentenem!
Büszkén feltartotta a dobozt.
– Látom, nagyon ügyes vagy. Most menj a mamádért – szóltam neki, mert már türelmetlenül vártam, hogy Bethesdát is épségben viszontlássam. – Mondd meg Belbónak, hogy jöjjön ő is.
Eco belesuttogott a fülembe.
– Papa, gyere az előtérbe.
– Tessék?
– Gyere.
Belém karolt, és kivezetett a ház első helyiségébe.
Amikor először berontottam a házba, megbotlottam valami nagy és kemény dologban. Egy test volt az. Eco emberei a hátára fordították, és kivonszolták a fényre.
Belbo máskor olyan jámbor és tunya vonásai elszánt grimaszban fagytak meg. Jobb kezében egy véres tőrt tartott. Világos tunikájának elülső része is vértől volt lucskos.
A bejárati ajtó mellett vesztette életét, amikor megpróbálta visszaverni a támadást, és visszatartani a betörőket. A tőr arról árulkodott, hogy ő is ejtett egy-két sebet, de sokkal többet kapott.
A könnyek, amiket eddig visszatartottam, és amiket olyan vonakodóan eresztettem ki, amikor megláttam Dianát, most valóságos áradattal törtek fel, és teljesen elvakítottak. Az egyszerű, kedélyes ember, aki huszonöt éven át hűséges társam volt, aki a szeretteimet védelmezte, aki nem egyszer megmentette az életemet, és akit mindig valami makacs, látszólag kiolthatatlan láng világított meg belülről, élettelenül hevert a lábam előtt. Belbo halott volt.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Az út

 

Tizedik fejezet

Napokig tartott a fosztogatás és a gyújtogatás.
Rómából kiveszett minden rend. Lángnyelvek csaptak fel a legkülönbözőbb negyedekben, és sokan szándékosan is gyújtogattak. Füstből álló köd telepedett meg a hét domb közötti völgyekben. Rabszolgák és felszabadítottak bandái rohantak kormos ruhában és szutykos arccal egyik tűzfészektől a másikig.
Éjszaka asszonyok sikolyát hallottam, lovak nyerítettek fel rémülten, és acélpengék csapódtak egymásnak. Mindenféle gaztettről suttogtak: erőszakról, gyilkosságról, emberrablásról, gyerekekről, akiket bezártak a szobáikba, és elevenen égettek el, az utcasarkokon fejjel lefelé felakasztott férfiakról, akiket bunkósbotokkal vertek halálra, és otthagytak lógva, mint holmi trófeát.
A Belbo halálát követő napon Ecóval kimerészkedtünk a városba, hogy elvigyük a rabszolga holttestét a Nekropoliszba. Két másik rabszolgám húzta mögöttünk a testet egy kordén. Eco testőrei kísérték a menetet. Bár több fosztogató banda mellett is elhaladtunk, senki sem kötött belénk. Túlzottan lefoglalta őket az élők kizsákmányolása, ezért nem jutott idejük a holtakra.
Libitina ligetében nyilvántartásba vetettük Belbót a halottak közé. Aznap egy percet sem pihenhettek a halotthamvasztók. Belbo holttestét sok másikkal együtt egy máglyán égették el, aztán az összes hamut egy közös sírba szórták. Milyen jelentéktelen véget ért egy ilyen erőteljes élet!
Ecóval arról vitatkoztunk, hogy melyikünknek kellene a családjával együtt a másik házába költözni, hogy közösen készüljünk fel a védekezésre. Végül úgy határoztunk, hogy az ő rabszolgáit az Esquilinus-dombi házban hagyjuk, hogy gondját viseljék a helynek, de Meneniát és az ikreket az én házamba költöztetjük, ami – azután, hogy megjavítjuk és megerősítjük az ajtót – kétségtelenül jobban védhető, mint az övé. A Palatinus is veszélyes volt, de az Esquilinus-domb felől egyre több és több gyújtogatásról és összecsapásról érkezett hír, a Suburában pedig a rend árnyéka sem maradt meg. Másfelől az én otthonomat már feldúlták, ezért semmi okuk nem volt rá, hogy még egyszer visszajöjjenek.
Ahogy ilyen helyzetekben lenni szokott, a válság nyomasztó hangulata vigasztaló összetartást ébresztett a ház lakóiban. Bethesda, Menenia és Diana együtt munkálkodtak azon, hogy megjavítsák a tönkrement bútorokat, listát készítsenek az eltűnt tárgyakról, és megtalálják a módját annak, hogy akkor is jusson étel az asztalra, amikor a legtöbb piac be van zárva, és a többi is csak megjósolhatatlan időpontokban nyit ki. Az ikrek, Titus és Titania, érezvén a helyzet súlyosságát, igyekeztek segíteni, és sokkal érettebben viselkedtek, mint más hétéves gyerekek. Nagyobb biztonságban éreztem magam most, hogy Davus és a többi testőr is mellettem volt, és jó volt magam mellett tudni Ecót is. Ám a kifosztott ház állandóan emlékeztetett minket a sebezhetőségünkre. Valahányszor átsétáltam a kerten, láttam Minerva összetört szobrát a földön. Valahányszor kimentem az előtérbe, felrémlett előttem a pillanat, amikor megtaláltuk Belbo holttestét. Szinte mardosott a hiánya. Néha hangosan is kimondtam a nevét, és csak késve jöttem rá, hogy már hiába. Olyan régóta állt mellettem, hogy természetesnek vettem a jelenlétét, mint a levegőt; és amikor elvesztettem, rájöttem, mennyire szükségem van rá – mintha a levegőt vették volna el tőlem.

 

Az egyik interrex átadta az irányítást a másiknak, majd a másik is a harmadiknak, de választásokat még mindig nem tartottak, sőt reményünk sem lehetett rá. Hogyan is szavazhattunk volna ilyen kaotikus helyzetben? Napról napra, óráról órára erősödött az érzés az emberekben, hogy Rómának egy diktátorra van szüksége. Néha Caesar nevét is megemlítették, de leggyakrabban és leghevesebben Pompeius nevét kiáltozták, mintha a Nagy Ember neve valamiféle varázsige lenne, ami egyszeriben mindent helyrehoz.

 

Mindennap azt vártam, hogy újra hallok Cicero felől, de Tiro nem jött többször, és nem értesültem újabb titkos találkozókról Cicero, Milo és Caelius között sem. Szinte már reménykedtem benne, hogy Cicero megint értem küldet, úgy legalább lenne valami fogalmam róla, mit tervezgetnek a nagy kavarodás közepette.
De ezúttal valaki más keresett fel.
Hideg, ragyogó februarius reggel volt. Eco hazament, hogy ellenőrizze az otthonát, így egyedül ültem a dolgozószobámban. A hideg ellenére kinyitottam az ablaktáblákat, hogy bejöhessen a fény és a friss levegő. Talán már az utolsó tüzet is eloltották a városban, mert csak halvány füstszag maradt nyomokban. Davus jött be a dolgozószobámba, és bejelentette, hogy egy hordszék érkezett hatalmas rabszolgakísérettel, és ott táboroznak a bejárati ajtóm előtt. Az egyik rabszolga üzenetet hozott nekem.
– Egy hordszék?
– Igen, pompás jármű. A vászna...
– Vörös-fehér csíkos – fejeztem be a mondatot ösztönös megérzéstől hajtva.
– Igen! – Davus felvonta a szemöldökét, és hirtelen fájó élességgel mart belém Belbo hiánya. Az ifjú Davus egyáltalán nem hasonlított rá, hiszen sötét hajú volt és sokkal jobb külsejű, mint Belbo bármikor életében, de a termete és a belőle áradó ökörszerű, tunya jóindulat emlékeztetett rá egy kicsit. Összeráncolta a homlokát. – Ismerősnek tűnik.
– Talán ugyanaz a hordszék, amit Clodius házánál láttunk a gyilkosság éjjelén?
– Azt hiszem, igen.
– Értem. Azt mondod, egy rabszolga üzenetet hozott nekem? Vezesd be.
Már messziről meg lehetett állapítani, hogy Clodia rabszolgája érkezik. Az ifjú kifogástalanul volt felöltöztetve, szabályos arcéle és izmos nyaka azonnal szembetűnt Akkor is tudtam volna, ki küldte, ha Davus nem mondja el, milyen hordszék áll odakint, mert ugyanaz az illat áradt belőle, mint az asszonyából. Soha nem felejtem el azt az illatot: a nárdusz- és a krókuszolaj méregdrága keverékét. Ez a rabszolga nagyon közel állhatott a gazdájához, ha ennyire átragadt rá az illata.
Dölyfös viselkedésével is ezt a gyanúmat erősítette meg. Hangosan szipákolt, és úgy nézett körbe a dolgozószobámban, mintha legalábbis meg akarná venni a házat, nem egy üzenetet jött volna átadni.
– Nos – szólaltam meg végül. – Mit akar tőlem Clodia, fiatalember?
Kétkedő arccal nézett rám, mintegy azt sugallva: el sem tudom képzelni, de aztán elmosolyodott.
– Szeretné, ha megtisztelnéd a társaságoddal a hordszékében.
– A hordszékében? Azt akarja, hogy a hordszékében csellengjek vele, amikor ilyen életveszélyes forrongás zajlik az utcákon?
– Ha a biztonságod miatt aggódsz, megnyugodhatsz. Hol lehetnél nagyobb biztonságban?
Itt biztosan nem – ez a gondolat tükröződött az arcán, miközben a nyitott ablakon keresztül kinézett a vállam fölött, és megszemlélte Minerva törött szobrát a kertben. Valószínűleg igaza volt. Clodius hívei szították a zendülést, márpedig ők jól ismerték Clodia hordszékét, és aligha támadták volna meg a bálványuk nővérét. Egyébiránt nem is kétséges, hogy a kíséretében ott voltak a város legnagyobb és legerősebb gladiátorai. Tényleg, hol lehettem volna nagyobb biztonságban, mint Clodia hordszékében, ami ezekben a vérzivataros időkben is komótosan és elegánsan járta a Palatinust? Feltéve, hogy nem sodródnak az utunkba Milo elszánt bandái, akik csak egy jó kis csetepatéra várnak...
Ugyanakkor tekintve a körülményeket – az utcákon tomboló anarchiát, a véres polgárháborúba keveredett bandákat, a diktátorra vágyó polgárokat, a bizonytalan jövőt –, nem találtam annyira jó ötletnek Clodiával érintkezni ebben az időszakban. Eco biztos azt mondta volna, hogy mondjak nemet. De Eco nem volt ott, én pedig megcsömörlöttem attól, hogy folyton bezárva üljek a házamban, és tétlen szemlélőként figyeljem a minden korlátot feldöntő várost. Amíg Cicero beavatott az ügyeibe, akármilyen alakoskodóan tette, legalább azt éreztem, hogy valami egyéni tudás birtokába jutottam. Megerősített az érzés, hogy többet tudok más embereknél; mintha képes lettem volna ellenőrizni vagy befolyásolni az eseményeket – még ha nem is volt így. Most úgy éreztem, mintha levágtak volna valahonnan, és csak sodródnék. Ez sokkal nagyobb nyugtalansággal töltött el, mintha önként néztem volna szembe valami veszéllyel. Akkor legalább felfoghattam volna, mi történik. Egy Clodiával való találkozás azzal kecsegtetett, hogy megint kiváltságos ismeretek birtokába juthatok. Ennek pedig nem tudtam ellenállni.
Az, hogy ismét közel kerülhetek Clodiához, egyáltalán nem számít, mondogattam magamnak. A lehetőség, hogy mellette dőlhetek hátra a hordszékén, hogy beburkolózhatok az illatfelhőbe, ami körülveszi, hogy testének melege közvetlen közelről áradhat felém...
– Davus, mondd meg az asszonyodnak, hogy el kellett mennem elintézni valamit. Nem tervezem, hogy sokáig maradok, de ha úgy alakulna, küldök egy hírvivőt.
– Elmész, gazda?
– Igen.
– Nekem is veled kellene mennem.
– Nem lesz rád szükség – szólalt meg Clodia rabszolgája, és becsmérlőn mérte végig Davust.
Jelentéktelennek láthatta Clodia vörös hajú óriásaihoz képest.
– Azt hiszem, igaza van, Davus. Jobban szeretném, ha itt maradnál, és vigyáznál a házra.
Követtem a rabszolgát az előtérbe, majd kifelé a házból. A hideg napsütésben szinte vakította a szememet a vörös-fehér csíkos vászon. A levegő alig mozdult, csak néha motozott egy kis szellő itt-ott, de a selyemanyag olyan finom volt, hogy a csíkok így is hullámoztak, és úgy simultak egymáshoz, mint valami reszkető kígyók. A hordszéket körülvevő vörös hajú gladiátorok megfeszülve néztek rám. Az egyik hordozó szolga egy fadarabért szaladt, hogy fel tudjak szállni. Mielőtt hozzányúltam volna a függönyhöz, valaki belülről szétnyitotta őket. A rabszolgalány, aki beengedett, arrébb húzódott, és a fejével biccentve jelezte, hova üljek. Miközben helyet foglaltam Clodia mellett, nem tudtam levenni a tekintetem a szeméről. Híres szempár volt, Catullus csillogó smaragdhoz hasonlította az egyik szerelmes versében. Cicero, abban a beszédében, amellyel majdnem tönkretette az asszonyt, inkább frissen köszörült, villogó pengét emlegetett. A pillantásával egyaránt tudott csábítani és megbotránkoztatni, de sírni is. Most is könnyek homályosították el. Eszembe jutott, hogy az öccse halála óta talán nem is hagyta abba a sírást.
Elfordította az arcát. Más körülmények között azt gondoltam volna, hogy csak homlokának és orrának feltűnően nemes ívével kérkedik. Dús, sötét haja szétomlott a vállán, ahogy a gyászoló asszonyokhoz illik. Ruhája éppoly fekete volt, mint a párnák körülötte. A hordszék sarkában alakja szinte beleolvadt az árnyékba, csak az arca és a nyaka derengett krémesfehéren.
Beültem a hordszékbe, egyenesen mellé. A kezem után nyúlt, de még mindig másfelé nézett.
– Köszönöm, hogy kijöttél, Gordianus. Tartottam tőle, hogy nem így teszel.
– Miért? Mert félek az utcán lenni?
– Nem. Mert félsz az alexandriai feleségedtől.
Ajka vérszegény mosolyra húzódott.
– Hova megyünk?
– Clodius házába. – Megmerevedett a mosolya. – Vagy inkább Fulvia házába. Azt hiszem, most már így hívják.
– Miért megyünk oda?
– Biztos emlékszel, amikor meghívtalak a házba a halála estéjén... Volt egy olyan érzésem, hogy előbb vagy utóbb szükségünk lesz rád. Igazam volt. Fulviának van szüksége rád.
– Tényleg? Nekem úgy rémlik, hogy a sógornőd egyáltalán nem örült aznap este a társaságomnak ott, a gyászolószobában.
– A dolgok változnak. Fulvia gyakorlatias gondolkodású asszony. És most történetesen te vagy az az ember, akire szüksége van.
^_ De mihez?
– Azt majd ő elmondja. De hadd kérjek tőled valamit: ha bármit kiderítesz az öcsém haláláról... mondd el nekem, kérlek. – Végre a szemembe nézett, és megszorította a kezem. – Tudom, hogy hiszel az igazságban, Gordianus. Tudom, milyen sokat számít neked. Nekem is számít. Bárcsak pontosan tudnám, hogyan halt meg Clodius, ki ölte meg és miért, akkor talán végre abbahagynám a sírást. – Újabb halovány mosolyt csalt ki magából, majd elengedte a kezem. – Megérkeztünk.
– Máris?
Olyan zökkenőmentesen haladtunk, hogy alig észleltem a mozgást.
– Itt fogok várni, amíg készen nem állsz az indulásra, és aztán hazaviszlek.
A rabszolgalány félrehúzta nekem a függönyöket, és a fadarab is ott várt már, hogy lépcsőként használjam. Clodius háza előtt üres volt a hatalmas udvar, csak őrök lézengtek a kapu és a teraszok körül. Clodia egyik gladiátora kísért fel a lépcsőn. A masszív ajtók befelé nyíltak ki előttem, mintha valami isteni szél előzte volna meg az érkezésemet.
Egy rabszolga kísért végig a folyosókon és galériákon át egy lépcsősorig, amelynek végén egy eddig ismeretlen szobába jutottam. A ház egyik sarkában jártunk, ahonnan az ablakok a Palatinus háztetőire, és azon túl a Capitolinus fenséges templomaira engedtek kilátást. Üdezöldre festették a falakat, és geometrikus görög mintákat pingáltak rá kék és fehér színekkel. A levegős és világos helyiség páratlan derűt árasztott.
Először Semproniát pillantottam meg. Az öregasszony az ablak mellett ült, vörös pokróccal letakarva, nehogy megfázzon. Hosszú, ősz haját még mindig leeresztve hordta a gyász miatt, de a tarkójánál tűvel fogta össze. A tincsei a padlót verdesték a háta mögött. A pillantás, amellyel végigmért, majdnem olyan hideg volt, mint odakint a levegő.
Fulvia az ablak elé lépett. Olyan erős fény érkezett be a szobába, hogy csak egy magas, vékony sziluettet láttam belőle. Amint közelebb jött, a vonásait lepő árnyék-fátyol lassan elenyészett. Olyan volt, ahogy emlékeimben megmaradt: nem annyira szép, mint Clodia, de a maga módján szembetűnő. Fiatalabb volt nála, és a tekintete veszélyesen csavaros észjárásról tanúskodott. Leült az anyja mellé egy székre. Mivel több széket nem hoztak a szobába, állva maradtam.
Fulvia figyelmesen végignézett rajtam.
– Clodia szerint nagyon okos vagy. Gondolom, ő már csak tudja.
Vállat vontam, mert nem tudtam eldönteni, hogy bókra vagy sértésre kellene válaszolnom.
– Úgy hallottam, a közelmúltban többször is meglátogattad Cicerót.
Belenézett a szemembe.
– Az elmúlt napokban nem.
– De a férjem halála óta igen.
– Úgy van. Néhányszor. Honnan tudod?
– Mondjuk úgy, hogy örököltem a férjem szemét és fülét.
És a kimért modorát is – tettem hozzá magamban. Fulvia is feketét viselt, természetesen, de ezenkívül semmi más jelét nem mutatta a gyásznak. Vajon a hisztérikus kitörése a gyilkosság éjjelén csak a tömegnek és a látszatnak szólt, vagy őszintén kiengedte magából az addig visszaszorított fájdalmat? Ebben a pillanatban kétségtelenül ellenőrzése alatt tartotta az érzéseit. Inkább Clodia nézett úgy ki, mint a gyászoló özvegy, merengtem magamban, Fulvia pedig az örökösök egykedvűségét sugározta, aki nem akar könnyeket pazarolni, miközben felveszi a férje palástját.
– Megpróbálsz olvasni a gondolataimban – állapította meg. – Ne fáradj vele. Én sem akarlak vallatóra fogni. A te dolgod, hogy mit csináltál Cicerónál. Nem kérek tőled olyat, ami veszélyeztetheti a vele való kapcsolatodat. Ugyanez igaz Milóra is. – Tiltakozva emeltem fel a kezem, de ő folytatta. – Mindenki tudja, hogy Milo felelős a férjem haláláért. Nem azért hívattalak ide, hogy ezt kiderítsd nekem.
– Hanem?
Ekkor csillant fel először valami zaklatottság az arcán – enyhe ránc a homlokán, enyhe remegés a száján.
– Van egy ember. A férjem barátja volt. Valójában az én régi barátom is. Felkeresett, és felajánlotta a segítségét, hogy ha elérkezik az ideje, beperelhessük Milót. Szükségem van a segítségére... a támogatására. De...
– Igen?
– Nem vagyok biztos benne, hogy megbízható.
– Elárulod a nevét?
– Marcus Antonius. – Felvonta az egyik szemöldökét. – Ismered?
– Nem.
– De az arcodon...
– A nevét ismerem, persze. Caesar egyik embere... Ó igen, már emlékszem. Aznap este keresztezték egymást az útjaink. Épp a te házadból mentem el, ő pedig errefelé jött. Ismeri az egyik fiamat. Váltottunk néhány szót.
^_ Csak néhányat?
– Hadd gondoljak vissza. Megkérdezte, hogy igaz-e a pletyka. Publius Clodiusról. Azt mondtam, igen.
Sempronia mocorogni kezdett a pokróc alatt. Lehet, hogy egykor majd a lányának is ilyen barázdált sziklavonásai lesznek?
– És milyen hatást váltott ki belőle a hír? – kérdezte Fulvia.
– Sötét volt. Nem nagyon láttam az arcát. De úgy rémlik, valami sóvárgásfélét véltem hallani a hangjában. Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy „akkor hát vége Publiusnak, jelentsen ez jót vagy rosszat”. Aztán ment a maga útjára.
Fulvia kinézett az ablakon a távoli Capitolinusra. Sempronia válaszolt helyette.
– Végül idejött, de Fulvia nem volt olyan állapotban, hogy találkozzon vele... vagy bárki mással. Antonius egy darabig itt maradt, és az előcsarnokban beszélgetett a többi emberrel. Aztán elment. Annyit tudunk, hogy Antonius itt volt Rómában azon az éjjelen.
– Igen – helyeselt Fulvia, de a tekintete még mindig a távolba szegeződött. – De hol volt korábban azon a napon?
– Azt akarod mondani, hogy esetleg valami köze volt a férjed halálához?
Fulvia nem válaszolt Sempronia szorosabban fogta a vörös pokrócot.
– Alig egy éve a puszta kezével akarta megölni Clodiust!
Fulvia gyorsan visszatért onnan, ahova a gondolatai elvitték.
– Az anyám túloz.
– Tényleg? – kérdezte az öregasszony.
– Mi történt? – faggatóztam.
– Nem hallottad? – kérdezte Fulvia. – Azt hittem, villámgyorsan körbeért a városon, hiszen meg kell hagyni, szaftos pletyka. Lehet, hogy most az egyszer a történet szereplőinek sikerült megfékezniük a nyelvüket. Nem is volt okuk botrányt csinálni, hiszen csak két barát kapott össze, semmi több.
– Sokkal több lett volna, ha Antoniusnak sikerül! – fortyant fel Sempronia.
– De nem sikerült – ellenkezett Fulvia.
– Talán jobb lenne, ha elmagyaráznátok – szóltam közbe.
Fulvia bólintott.
– Kint történt, a Mars Mezején, a múlt évben. A választás egyik napján, bár magát a választást elhalasztották. Az összes jelölt ott volt, és szónoklatokat tartottak a támogatóiknak. Úgy tudom, csak a szokásos tolongás, némi dulakodással, pénzes erszényeket hordozó alakok, akik az utolsó pillanatban még megpróbáltak megvesztegetni pár embert, illetve kisebb rendbontások. Tudod, hogy zajlik ez. Úgy értem, te is férfi vagy, így jelen lehetsz a választásokon. Talán te is ott voltál aznap.
– Nem. Az igazat megvallva, utoljára tíz éve jártam választáson, amikor Catilina is indult a konzuli címért.
Semproniának sikerült felkeltenem az érdeklődését.
– Catilinára szavaztál?
– Nem. Őszintén szólva egy fej nélküli emberre szavaztam, akit Nemónak hívtak.
A két asszony értetlenül nézett rám.
– Nagyon hosszú történet. Nem érdemes foglalkozni vele Azon a napon, amikor ez történt, nem voltam jelen. De képzelőerőm azért van. Meséljétek el.
– Antonius és a férjem összeszólalkoztak. Ha jól tudom, barátságos hangnemben kezdték, de nem úgy végezték. Clodius soha nem mondta el pontosan, hogy ki mondott mit, és kinek.
– De a végkifejletet ismerjük – tette hozzá Sempronia, és hangjában a megvetés valami keserű derűvel keveredett. – Antonius előrántotta a kardját, és végigkergette Clodiust a Mars Mezejének egyik végétől a másikig.
– Hol voltak a férjed testőrei? – kérdeztem.
– Azok a bizonyos testőrök? – kérdezett vissza Fulvia. – Nem tudom, aznap hol voltak, de azt tudom, hogy most hol vannak. A bányában dolgoznak. – Villanást láttam a szemében, és ettől egy pillanatra olyan kemény lett az arca, mint az anyjáé. – Mindenesetre Publiusnak sikerült sértetlenül elmenekülnie.
– Leszámítva a méltóságát! – szólt közbe Sempronia. – Egy szekrényben kellett elbújnia egy lépcső alatt, valami patkányokkal teli, folyóparti raktárban. Mint egy gyáva rabszolga, aki a gazdája korbácsa elől fut egy másodosztályú komédiában!
– Elég legyen, anyám!
Fulvia szigorú tekintettel hallgattatta el az anyját. Akaratuk szinte hallhatóan feszült egymásnak, mint amikor az acél nekicsapódik a köszörűkőnek. Sempronia láthatóan engedett, és jobban bebújt a takaró mögé. Fulvia, aki halott férje méltóságát igyekezett őrizni, kihúzta magát. Miféle ember lehetett Clodius, akinek naponta meg kellett vívnia a csatáit ezzel a két asszonnyal, a mérleg nyelvének szerepében pedig még ott volt a nővére is? Nem csoda, hogy alkalmasnak tartotta magát a város irányítására. Hiszen a saját birtokán is megtanult rendet tartani.
– Milyen természetű vita volt ez a férjed és Antonius között?
– Amint mondtam, nem tudom, mi indította el a vitát.
– De azért van elképzelésed róla.
Fulvia megint eltávolodott tőlem, és kitekintett az ablakon. Vajon előre kiszámította, hogyan fog ingadozni a tiszta nyitottság és a homályos távolságtartás között, nehogy elbízzam magam? Vagy ilyen volt a természete? Esetleg egy kórság, amit a férje halála által okozott megrázkódtatás ültetett el benne?
– Ilyen részletekkel nem kell foglalkoznod, Gordianus. Csak annyit akarok, hogy derítsd ki, volt-e valami szerepe Marcus Antoniusnak a férjem meggyilkolásában a Via Appián.
– Először meg kell tudnom, mi is történt pontosan a Via Appián. A saját megnyugtatásomra.
– Ez azt jelenti, hogy elvállalod a megbízást?
– Nem. Először át kell gondolnom.
– Mikor tudsz választ adni?
Megdörgöltem az államat.
– Holnap.
Fulvia bólintott.
– Addig is – folytattam – el kell mondanod mindent, amit arról a napról tudsz. Tudni akarom, miért hagyta el Clodius Rómát, ki tudhatott a távozásáról, ki hozta vissza a holttestét Rómába, és hogy kezdődött ez az egész csetepaté.
Fulvia nagy levegőt vett.
– Először is, ez a támadásról szóló híresztelés teljes képtelenség. Hacsak nem Milo csalta tőrbe Clodiust. Annyi bizonyos, hogy Milo emberei kezdték a harcot, anélkül hogy a férjem bármi okot szolgáltatott volna rá. Publius semmiben sem volt hibás. És az a sok szörnyűség, amit Milo bandái utána elkövettek a vidéki villánkban, ahogy a szolgáinkat kínozták...

 

Egy órával később fejeztük be a beszélgetést.
Még mindig nem döntöttem el, hogy segítek-e Fulviának, bár nem csekély fizetséget ígértek ezüstben. Az összeg szinte fájón csábított, kiváltképp ha a házamban esett károkra gondoltam, meg arra, hogy több testőrre van szükségem. Rájöttem, hogy minél tehetősebb vagyok, annál nagyobbak a költségeim – szó szerint drágább lett az életben maradás. Egy egyszerű szükséglet tette olyan vonzóvá Fulvia ajánlatát: végre törvényesen is beleüthettem az orrom abba a kavarodásba, ami a feje tetejére állította Rómát, és egy hozzám nagyon közel álló ember halálát is okozta. Ugyanakkor, mint mindig, most is jókora veszély leselkedett rám. Bethesda azt mondaná, hogy megőrültem. Valószínűleg Eco is egyetértene vele, de aztán csatlakozna hozzám, és együtt néznénk szembe a kockázatokkal.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben Clodia mellett hazafelé tartottam, de annyira nem vonták el a figyelmemet, hogy ne érezzem az illatát és a teste melegét, amikor a lába az enyémhez nyomódott.
– Elfogadtad a sógornőm megbízatását? – kérdezte.
– Még nem.
Megérkeztünk a házamhoz. Amikor felálltam, hogy kiszálljak, Clodia megfogta a karomat.
– Ha elfogadod, Gordianus, remélem, mindent megosztasz velem, amit kiderítesz. Nagyon sokat számít nekem, hogy mindent megtudjak az öcsém haláláról.
A nap hatodik órájában jártunk, és a gyomrom már ebédet követelt. A konyha felé indultam, de a folyosón odalépett hozzám Davus, és azt mondta, Eco vár rám. A pillantásából arra következtettem, valaki nagyon leszidta, amiért hagyta, hogy egyedül – nélküle – menjek el itthonról.
Ecót a dolgozószobámban találtam Bethesdával együtt.
– Merre jártál, uram? – kérdezte Bethesda.
– Davus nem mondta el? Egy hivatalos ügy szólított el.
Bethesda orrcimpái megremegtek. Felszegte a fejét. Hirtelen ösztöntől vezérelve az orromhoz emeltem a ruhám ujját, és megéreztem rajta a nárdusz- és a krókuszolaj enyhe illatát.
– Clodia – bólintott Bethesda. – Tudhattam volna. Davus mondta, hogy látta odakint a hordszékét.
– Mit akart tőled, papa? – kérdezte Eco legalább annyira szemrehányóan.
– Igazság szerint... – kezdtem, de Davus váratlan megjelenése belém fojtotta a szót.
– Újabb látogató érkezett, gazda.
– Kicsoda?
– Azt mondja, Tirónak hívják... – Olyan ez, mint a régi etruszk szállóige: aszály egy hónapig, aztán töméntelen eső. – Azt mondja, hogy van egy meghívásod Marcus Tullius Cicero házába, ebédre.
– A meghívás persze Ecónak is szól – tette hozzá Tiro, aki ekkor bukkant fel Davus háta mögött.
Mi lett abból a visszafogott, tökéletes modorú rabszolgából, aki soha nem vette volna magának a bátorságot, hogy kíséret nélkül menjen be egy polgár házába? Tiróból a jelek szerint igazi szemérmetlen felszabadított lett, és ezzel azt is bizonyította, hogy a köztársaság összes illemszabálya Hádészba veszett a renddel együtt.
– Én éhes vagyok – közölte Eco a hasát simogatva.
– Én meg lassan éhen halok – szárnyaltam túl.
Bethesda karba fonta a kezét, de nem szólt egy szót sem. Akármilyen zsarnoki természete volt, meg sem közelítette Fulviáét vagy Semproniáét. Hála Jupiternek.

 

 

Tizenegyedik fejezet

Fegyveres őrök álltak Cicero házának ajtajában, és a tetőn is többen járkáltak fel-alá. Az előcsarnokban ugyancsak szemfüles rabszolgák fogadtak. Úgy éreztem, mintha egy hadvezér táborába nyernék bebocsátást.
Az étkező ablakait bezárták, hogy ne jöjjön be a hideg. Fakó téli fény szűrődött be a kert felől, amit csak a mennyezetről lógó lámpások fénye melegített fel. Cicero már helyet foglalt egy étkezői heverőn, Marcus Caeliusszal az oldalán. Tiro intett nekem és Ecónak, hogy üljünk le a szemközti heverőn, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy mind a hárman elférjünk rajta.
Caelius valami rejtélyes okból nagyon önelégültnek látszott, mint mindig, és ez felettébb bosszantott engem... mint mindig.
– Marcus Caelius, feljebb másztál a létrán, amióta legutoljára láttalak.
Lustán felvonta az egyik szemöldökét.
– Úgy értem, most már szabad polgár vagy. Amikor legutóbb összefutottunk a Forumon, abban a fészerben a templom mögött, Titus Annius Milóval együtt szökött rabszolgának hittelek benneteket.
Cicero és Tiro a homlokát ráncolta. Eco bizonytalanul sandított rám. Caelius arca egy pillanatra merev maszkká változott, aztán kitört belőle a nevetés.
– Ó, Gordianus! Bárcsak én magam találtam volna ki! „Caelius feljebb mászott a létrán.” – Ingatni kezdte az ujját. – Ha valamelyik riválisom felhasználja ellenem, tudni fogom, hogy újabban az ellenségnek írsz beszédeket.
– Gordianusnak soha nem jutna eszébe ilyesmi, ebben biztos vagyok – közölte Cicero, rám szegezve a tekintetét. – Elkezdhetjük most azonnal a lakomát? Innen hallom, ahogy korog a gyomrotok. Egyszerű ételre számítsatok. A szakácsom azt mondja, lehetetlen beszerezni a hozzávalókat. De amúgy is jobb, ha az ember egyszerű kosztot választ.
Cicero krónikus emésztési zavarban szenvedett, amióta ismertem.
Ennek ellenére kiváló volt az ebéd. Elsőként hallevest ettünk gombóccal, aztán savanyított szőlőlevélbe göngyölt sült csirkét ízletes köményszósszal. Mostanra Cicero is megtanulta értékelni azokat a kincseket, amiket a hozzá hasonló státusú emberek élveztek.
Ennek ellenére óvatosan evett, és minden kanálnyi levest és minden darab húst megvizsgált, mielőtt a szájába vette – mintha már ránézésre meg tudná állapítani, melyik falat borítja fel az emésztését.
– Ha már a létráknál tartunk, illetve a lejjebb és feljebb haladásnál, Gordianus, nekem úgy tűnik, hogy ha egy ember manapság elfogadja egy bizonyos hölgy társaságát egy bizonyos hordszékben, sokak szemében azt a benyomást kelti, hogy lejjebb csúszott a létrán.
– Hát az hogy lehet? Egy hordszék előre és hátra mozog, Cicero, nem pedig fel és le.
Caelius elnevette magát.
– Minden attól függ, kivel osztja meg a hordszékét.
Cicero fondorlatos tekintettel nézett Caeliusra.
– Nem túl bölcs, hogy ezt épp te mondod, barátom, tekintve a saját románcodat az illető hölggyel. Végül is fontos szerepet játszottál abban, hogy...
– Lejjebb löktük! – bökte ki gyorsan Caelius, és majdnem megfulladt a csirkétől abbéli igyekezetében, hogy előbb mondja ki a szót, mint Cicero.
Rájöttem, hogy ez egyfajta játék közöttük: az ellenség kárára köpködik magukból a szóvicceket, főleg a Clodius család tagjainak rovására.
– Gondolom, arra a látogatóra céloztok, aki ma nálam járt – szólaltam meg.
– A hölgyre, aki elvitt a szárnyain – felelte Caelius.
– Honnan tudod, hogy kik látogatnak meg engem, Cicero? Nem szeretném, ha kiderülne, hogy folyamatosan figyelik a házamat.
Cicero letette a kanalát.
– Ugyan már, Gordianus! Ugyanabban az utcában lakunk. Nálam is egész nap jönnek-mennek a látogatók és a rabszolgák. Mindannyian megismerik a hölgy hordszékét. Mindenki ismeri. Nem tudna feltűnés nélkül megállni azzal a menettel a ház előtt. – Ismét felvette a kanalat, és játszani kezdett vele. – De inkább azt tartom érdekesnek, hogy vele mentél. Nem tudom, hova... Látod, senkivel sem figyeltetlek, különben tudnám, hova tartott a hordszék.
– Szeretnéd tudni?
– Csak akkor, ha hajlandó vagy elmondani.
– Nos, igazság szerint nem az emlegetett hölgy... Végül is van neve, nem igaz? Miért ne használnánk? Igen, Clodia hordszékén utaztam, de nem neki volt szüksége rám.
– Kár – sóhajtott Caelius.
– Tényleg? Nem tudom. – Magam is meglepődtem, mennyi él van a hangomban. – Clodia csak a közvetítőt játszotta. A sógornője házához vitt, ha mindenképp tudni akarjátok.
– Értem – mondta Cicero, egyáltalán nem meglepve. Lehet, hogy mégis egy kémet küldött a hordszék után? – Megszegnél vele egy bizalmas ígéretet, ha elárulnád, mit akart Fulvia?
– Egy bizonyos személyes ügyben kérte a segítségemet. Semmi szokatlan.
– Ó, azt nagyon is kétlem.
– Valóban? Bizonyára úgy véled, hogy a férje halálának körülményeit akarja velem kinyomoztatni. De ezt a történetet már mindnyájan ismerjük, nem igaz? Maga Milo mesélte el Caelius contióján, egész Róma füle hallatára. Clodius gaz cselszövéssel csapdába csalta, de az áradat ellene fordult, és Milo egyik rabszolgája lekaszabolta. Kérdezd Caeliust. Ő ott volt. Éppúgy hallotta a tényeket, mint én vagy Eco. Igaz, Milót félbeszakították, még mielőtt befejezhette volna a történetet. – Caelius pislogás és derültség nélkül viszonozta a pillantásomat. – Nem, Fulvia jóformán meg sem említette Milót, ha ez aggaszt titeket. Milo barátjáról, Marcus Antoniusról sem tudott túl sokat mondani.
Cicero őszintén meghökkenve nézett rám.
– Antoniusról? Milo barátjáról? Szerintem nem is ismerik egymást.
Caeliusra néztem, aki ugyanolyan értetlennek tűnt, mint Cicero – semmi árulkodó mosoly, semmi apró rezdülés, ami jókedvre utalna.
– Akkor talán tévedek. Lehet, hogy felcseréltem a neveket. Egyre gyakrabban történik ilyen, amióta öregszem. Csak kevéssel vagy fiatalabb nálam, Cicero. Neked nem okoz gondot kiigazodni a nevek között? Az ember olyan sok névvel találkozik egy hosszú élet során. Hova tűnnek ezek a nevek? Olyanok, mint a táblára írt szavak: csak annyit írhatsz rá, amennyi ráfér, aztán egyre kisebb és kisebb betűkkel kell írnod, míg végül olvashatatlanná válik és összemosódik a sok firka. De biztos vannak olyanok, akiknek született tehetségük van a nevek megjegyzéséhez, sőt akár még a rabszolgák között is akadhat ilyen.
Cicero bólintott.
– Tiro mindig könnyedén emlékezetébe véste a neveket. Sok baklövéstől megmentett már engem. Annyi vidéki porfészek van, ahol zokon veszik a szavazók, ha nem fújod kívülről a családfájukat egészen Numa királyig visszavezetve!
Igazi politikusvicc volt ez. Mindannyian nevettük, sőt Caelius valósággal nyerített.
– De ez a dolog Marcus Antoniusszal... – folytatta Cicero.
Vállat vontam.
– Amint mondtam, őt se nagyon emlegette. Szóval nem tartozik Milo barátai közé. Akkor hát a te barátod, Cicero?
Töprengve nézett rám.
– Nem vagyunk ellenségek, ha erre célzol.
Most rajtam volt a sor, hogy összezavarodjak.
– Soha nem akartunk ártani egymásnak Marcus Antoniusszal – tette hozzá. – Én legalábbis biztosan nem akartam ártani neki.
– Ugyan már, Cicero – forgatta a szemét Caelius. – Nyilvánvaló, hogy Gordianus Antonius felől puhatolózik. De el sem tudom képzelni, hogy miért. Végtére is semmi okunk szemérmeskedni. Gordianus a vendégünk, megosztjuk vele az ebédünket. Miért ne mondhatnánk el neki mindent, amit tudni akar? Aztán majd egy másik alkalommal meghálálja a szívességet, és ő mondja el nekünk, amit ő tud.
Cicero egy darabig habozott, aztán belenyugvóan széttárta a kezét.
– Pár dolgot már biztosan tudsz Marcus Antoniusról, Gordianus.
– Jóformán semmit. Tudom, hogy Caesar törzskarának volt a tagja, és ha jól hallottam, visszatért Galliából, hogy induljon valamiféle posztért.
– Quaestor akar lenni – pontosított Caelius. – Feltehetőleg meg is fogja nyerni valamelyik vidéket, ha jelölteti magát.
– Mi jellemzi a politikáját?
– Természetesen Caesar szövetségese – felelte Cicero. – Ezt leszámítva, amennyire én meg tudom állapítani, semmi más célja nincs, csak a saját felemelkedése.
– Hm... Ezt nagyon eredetinek találom. Szokatlan a római politikusok között – közöltem.
Cicero nem válaszolt a viccre, ahogy Caelius sem. Előre sejtettem, hogy Tiro a szemöldökét fogja ráncolni, és a volt gazdája helyett is megsértődik. Eco arca rezzenéstelen maradt, de alig észrevehetően megcsóválta a fejét, csodálkozva az apja szemtelenségén.
– Úgy tudom, a katonái nagyon kedvelik – folytattam. – A fiam, Meto mondta.
– Miért ne kedvelnék? Antonius szívesen érintkezik a köznéppel. – Cicero hangján hallatszott, hogy nem bóknak szánja, amit mond. – Nemesi születésű, de állítólag együtt iszik és tivornyázik a legalantasabb származású közkatonákkal a kaszárnyából. Mindig is ilyen volt. Suhancként is együtt dorbézolt az anyja otthoni rabszolgáival és felszabadítottjaival. Az a fajta fiú volt, aki szerette bekoszolni magát. Mindig vonzották a harsány, közönséges kedvtelések. Igaz, a családja sem szolgáltatott jó példát neki.
– Mesélj.
– Legalább a nagyapjáig vissza kell mennünk az időben... – Hát persze, gondoltam magamban, egyeden magas rangú római történetét sem lehet a születésével kezdeni. – Az öregembernek elég nagy hatalma volt akkortájt, az én gyerekkoromban. Ő volt az egyik retorikatanárom, és az egyik legkiválóbb. Csodálatos beszédeket tartott! Mennydörgés volt minden szava. De soha nem jelentette volna meg őket írásban. Azt mondta, csak a bolondok tesznek ilyet, hogy az ellenségeik könnyebben megtalálják az ellentmondásokat.
Cicero, aki a beszédei megjelentetésével és terjesztésével erősítette meg hírnevét, bánatosan elmosolyodott.
Caelius is mosolyogni kezdett.
– Nem volt valami botrány akkoriban, amiben összehozták Antonius nagyapját az egyik Vesta-szűzzel?
– Caelius, te csak a botrányokra hegyezed a füled?
– Igen! És ha nincs, akkor én kitalálok egyet.
– Nos, történetesen igazad van. Valamikor a távoli múltban csakugyan bíróság elé állt egy Vesta-szűz megrontásáért, de felmentették, és onnantól fogva kétségtelenül tekintélyes pályát futott be. Konzullá is választották, majd cenzorrá, és végül a látnokok testületének tagja lett élete végéig. A felemelkedése akkor kezdődött igazán, amikor katonának állt. Az elsők között indított hadjáratot a ciliciai kalózok ellen. Olyan fényes győzelmet aratott, hogy diadalmenetet rendeztek neki Rómában. A szenátus megengedte neki, hogy az elfogott hajók orrával díszítse a Rostrát, sőt azt is megszavazták, hogy szobrot állítsanak neki.
– Szobrot? – kérdezte Eco. – Nem emlékszem, hogy láttam volna.
– Azért nem láttad, mert a kivégzését követően, nem sokkal a polgárháború után, ledöntötték. Emlékszem, láttam a fejét egy karóra szúrva a Forumon; hónapokig rémálmaim voltak utána. Irtózatos megrázkódtatás volt látni a régi mentoromat ilyen állapotban. Akkoriban még a legravaszabb politikusok is könnyen követtek el végzetes hibát.
– Akárcsak manapság – morogta Caelius.
Észrevettem, hogy Eco leteszi a csirkedarabot, amit éppen meg akart enni.
– Mindenesetre – folytatta Cicero – Antonius nagyapja káprázatos pályát futott be, még akkor is, ha ilyen dicstelen véget ért. Antonius természetesen nem ismerhette őt, hiszen évekkel azelőtt ölték meg, hogy ő megszületett.
Antonius apja viszont már egy egészen más eset – mesélte a házigazda. – Jól nézett ki, közkedvelt volt, nagylelkűen bánt a barátaival, de egy javíthatatlan kontár volt. Akárcsak az apját, őt is elküldték a kalózok ellen. Rengeteg pénzt emésztett fel, félelmetes flottát gyűjtött össze, aztán apró összecsapásokban elherdálta az egészet Hispániától Krétáig. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor megalázkodva békét ajánlott a kalózoknak. A szenátus felháborodva utasította vissza az egyezséget. Antonius apja Krétán halt meg, egyesek szerint belehalt a szégyenbe. Antonius akkoriban... mennyi is lehetett, Caelius? Tizenegy-tizenkét éves?
Caelius bólintott.
– És mindannyian ismerjük az apja bukásának egyik következményét. A szenátus keresett valakit, aki pontot tehet a kalózokkal való viaskodás végére. Pompeius kapta a megbízatást, és szökőárként csapott le a kalózokra. Azóta is egyre árad, egyre nő a megbecsültsége.
– De eltértél a tárgytól, Caelius – figyelmeztette Cicero. – Gordianus nem Pompeiusról akar hallani, hanem Marcus Antoniusról. Nos, kétségtelenül nem egy Pompeius, de Caesar szerint méltó ellenfele lehetne. Az előzőekből következik, hogy ha van is némi katonai tehetség Marcus Antoniusban, azt nem az apjától, hanem a nagyapjától örökölte. De sokban hasonlít az apjára is. Antonius elbűvölő, nyájas, szenvedélyes és túlzottan is vakmerő. Lehet, hogy a mostohaapja is hatással volt a személyiségére, ami nem mondható szerencsésnek.
– A mostohaapja? – kérdeztem.
Cicero savanyú arcot vágott.
– Nos, nem Antonius hibája, hogy az anyja másodszor is férjhez ment, és egyesítette a vagyonát egy örök vesztessel. Végzetes döntés volt. Szerintem Julia azt hitte, hogy a frigy feljebb emeli a ranglétrán, hiszen Lentulus konzul volt, patrícius, akárcsak ő...
– Lentulus? Úgy érted, Antonius mostohaapja...
– Igen, „Láb” Lentulus – fejezte be a mondatot Cicero becsmérlően. – Azért hívták így, mert amikor a szenátortársai bíróság elé vitték a közpénz elsikkasztásáért, felhúzta a tógáját, és kilátszott a lába, mint egy fenyítés elől menekülő iskolás fiúnak. Olyan égbekiáltóan korrumpált alak volt, hogy végül ki is zárták a szenátusból, de ő kitartóan újra befurakodta magát. Ráadásul babonás is volt; valami szemfényvesztő jós meggyőzte arról, hogy diktátornak született. Az egyik fűzfaversre hivatkozott a Szibilla-könyvekben. Ezért került Lentulus Catilina áruló bandájába. Mindnyájan tudjuk, mi lett a vége.
Hát persze, hogy tudtuk. Abban az évben történt, amikor Cicero konzul volt. Catilina úgynevezett összeesküvését könyörtelenül leverték; Cicero vezényletével Lentulust pár társával együtt kivégezték. A Legjobb Emberek sokáig magasztalták Cicerót a határozottságáért, amivel megmentette a köztársaságot; a populisták többsége viszont vérszomjas önkényúrként tartja számon. A visszavágás is megtörtént, amely abban tetőzött, hogy a bosszúvágyó Clodius elfogadtatta a Cicero száműzetéséről szóló rendeletet. A szenátus később elengedte a büntetését, így Cicero megint hatalomhoz juthatott Rómában. És azután következett Clodius halála...
– Tíz év telt el Catilina felkelése óta – jegyeztem meg.
– Igen, és Marcus Antonius tíz éve neheztel rám – folytatta Cicero. – Soha nem tudta megemészteni azt a szörnyű tényt, hogy a mostohaapjának meg kellett halnia. Antonius mindössze húszéves volt akkor. Az ilyen vérmes ifjakra nem lehet mindig józan ésszel hatni. Hosszú ideig dédelgetik a sérelmeiket. – Cicero felsóhajtott, de nem tudtam, hogy az érzelmei vagy a gyomorbántalmai késztették rá. – Még azt is hallottam, hogy szerinte én vonakodtam átadni a holttestet az anyjának, miután Lentulust felakasztották, ezért Julia eljött könyörögni a feleségemnek, hogy járjon közbe nálam. Badarság! Közönséges hazugság! Gondoskodtam róla, hogy az összeesküvés minden résztvevőjét rendesen eltemessék.
Cicero fancsali arccal tette a kezét a hasára. Alaposan szemügye vette az ebédje maradékát, mintha azt akarná eldönteni, melyik bűnös falat rontotta el az emésztését.
Antonius nagyapja, apja és mostohaapja mind magas pozícióba emelkedtek, és mind elbuktak végül. A világ olyan, mint egy forgó korong, amely a mozgásával egyre kijjebb sodorja a férfiakat és a nőket, aztán leveti őket magáról az örvénylő peremén túli ürességbe. A legtöbbet soha nem látjuk viszont, de néhánynak sikerült megkapaszkodnia a peremen, és visszatornásznia magát a korong közepéig, nem is egyszer, hanem akár többször is egymás után. Cicero ezek közé tartozott. És Caelius is.
– Most már sokat meséltél a családfájáról – mondtam. – De mi van magával Antoniusszal?
– Rossz társaságba keveredett. Clodiusszal és a többi megszállott ifjú arisztokratával került össze – felelte Cicero. – A kicsapongás szokásos útja: fényűző élet, radikális politika, őrült tervek a jövőre nézve. És semmi pénz a megvalósításhoz. Antonius apja egy adósságokkal terhelt birtokot akart ráhagyományozni, de ő visszautasította a nyűggel járó örökséget. Gyakorlatilag csőddel kezdte a pályafutását. Az ifjú Gaius Curio fizette ki az adósságait. Antonius és ő úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Karöltve vetették bele magukat a züllésbe. Elválaszthatatlanok voltak. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy mindenféle... csúf pletykát suttogtak róluk. Amikor Curio apja megkapta a számlát Antonius adósságairól, tombolt dühében. Hozzám jött tanácsot kérni. Azt mondtam neki, hogy szorítsa össze a fogát, fizesse ki az ezüstöt, és mondja meg a fiának, hogy soha többé nem találkozhat Antoniusszal. Amikor legközelebb Antonius látogatóba ment Curióhoz, az őrök elkergették. Mit tett ezután Antonius? Felmászott a falon, és keresett egy rést a tetőn. Egyenesen Curio hálószobájában termett, mint egy tántoríthatatlan kérő!
Cicero és Caelius egyszerre kezdtek hahotázni, de a házigazda hamarosan megint fájlalón a hasára tette a kezét.
– Mindenesetre Antonius megoldotta a pénzügyi gondjait, amikor feleségül vett egy Fadia nevű nőt, egy gazdag felszabadított lányát. Egy felszabadítottét! Az én fiatalkoromban egy ilyen rangon aluli házasság tönkretett volna egy arisztokratát, de gondolom, Antonius megrögzött bandája meg is tapsolta azért, hogy gúnyt űzött a hagyományból, és rátette a kezét egy mesés hozományra. A frigy legalább arra jó volt, hogy elterelte Antonius figyelmét Curióról. Úgy tudom, Antonius több gyereket is nemzett, mielőtt Fadia meghalt. Közben el-elutazott Görögországba, hogy fejlessze szónoki képességeit, katonaként is szolgált Júdeában és Szíriában, segített leverni egy lázadást az egyiptomi Ptolemaiosz király ellen, aztán végül Caesar mellé szegődött Galliába. Ó, és pár évvel ezelőtt megint talált egy kis időt arra, hogy megházasodjon: ezúttal az unokatestvérét, Antoniát vette el.
– Mostanra pedig Julius Caesar egyik legbizalmasabb hadvezérévé nőtte ki magát – tettem hozzá. – Valószínűleg jól végzi a feladatát, ha Caesar érdemesnek találta rá, hogy kiképezze politikusnak, és visszaküldje Rómába a quaestorok választására.
Miközben a rabszolgák vízzel és borral töltötték tele a kiürült poharakat és elvitték a tányérokat, azon töprengtem, amit Cicero mesélt. Sempronia azt mondta, Antonius egy karddal kergette végig Clodiust a Mars Mezején, és meg akarta ölni. De Cicero szerint Antonius Clodius legbelsőbb köreihez tartozott.
– Szóval Antonius és Clodius jó barátok voltak – tapogatóztam.
– Régebben azok voltak – felelte Caelius, aki koránál fogva és higanyszerű szövetségei révén jobban kiismerte magát a radikális nemzedék kapcsolati rendszerében, mint Cicero. – Amíg meg nem történt az a félreértés Fulviával kapcsolatban.
– Félreértés?
– A jelek szerint Antonius nem volt tudatában annak, hogy Fulvia Clodius felesége, és azt hitte, szabad préda.
Caelius csettintett egyet a nyelvével, hogy ne vesszen kárba az a csepp bor, ami a szája sarkában megült.
– Úgy érted...
– Ó, az a románc Antoniusnak feltehetőleg semmit sem jelentett. Mit számított az a kis kaland Fulviával a Curióval való kapcsolata, a két felesége és az ifjúkora rengeteg szajhája után? De Clodius teljesen kikelt magából, amikor megtudta. Ő és Fulvia még többé-kevésbé friss házasok voltak akkor. Clodius pedig mindig híres volt arról, hogy a legkisebb bosszúságra is éktelen dühbe gurul. Ez úgy hat évvel ezelőtt történt. Attól fogva kihűlt a viszony Antonius és Clodius között. Aztán egy tenger is közéjük állt, amikor Antonius elutazott Görögországba és Júdeába. Utána jöttek az irdatlan hegyek, mivel Antonius Galliába vándorolt át. Többé semmiben sem értettek egyet Clodiusszal. Nem is nézhettek egymás szemébe.
– Leszámítva a Mars Mezejét? – kérdeztem.
Caelius hátravetette a fejét, és nevetett.
– Ó, az! Persze, hogy is felejthettem el? Cicero, te is biztos emlékszel rá, hiszen elmeséltem. Tavaly, az egyik elhalasztott választás napján Antonius és Clodius összefutott, gondolom, merő véletlenségből. Összeszólalkoztak. Antonius kardot rántott – hiszen ő volt ezer gall dicső mészárosa –, Clodius pedig felsikoltott, és elszaladt, mint egy nyúl. Mi mást tehetett Antonius, mint hogy eljátssza a kopó szerepét, és üldözőbe veszi? Persze, ha sikerül elkapnia Clodiust, inkább a vadászgörény került volna szembe a kopóval, mert az üldözött jól megharapta volna a tökfilkó orrát, aki nyüszítve futott volna vissza Galliába!
– Min kaptak össze? A régi, Fulviával kapcsolatos sérelmeken? De azt mondtad, azóta hat év is eltelt...
Caelius vállat vont.
– Ki tudja? Mindketten arról híresek, hogy jó az emlékezőtehetségük, de rossz a tűrőképességük.
– Nem értem, miért kezdtünk Marcus Antoniusról beszélgetni – szólt közbe Cicero.
– Fulvián valószínűleg úrrá lettek a nosztalgikus érzelmek, amikor Gordianus meglátogatta ma reggel – felelte Caelius. – A többi régi szeretőjéről is mesélt?
– Nem – közöltem. – És Clodia sem. – Caelius arcára ráfagyott a vigyor. Cicero nem túl együttérzőn nézett rá. Kihúztam magam a heverőn. – Csodálatos ebéd volt, Marcus Cicero. Tökéletes a nap közepére. Nem túl könnyű, de nem is túl nehéz. Ugyanezt mondhatom a beszélgetésünkről is. Azt hiszem, itt az ideje, hogy a fiammal együtt távozzunk.

 

– Miért hoztad szóba Marcus Antoniust? – kérdezte Eco, miközben hazafelé sétáltunk.
– Fulvia Antonius miatt akart velem találkozni. Antonius felajánlotta neki, hogy segít neki a bíróságon Milo ellenében. Nem tudja, hogy bízhat-e benne. Arra gyanakszik, hogy valamilyen szerepet játszott Clodius halálában. De lehet, hogy az anyja gyanúsítja Antoniust, és Fulvia az ártatlanságáról akar meggyőződni.
– Elárulta neked, hogy egykor szeretők voltak?
– Nem. És azért, mert Cicero és Caelius ezt állítja, még nem kell feltétlenül elhinni.
– De azt elmondta Fulvia, hogy tavaly Antonius megkergette Clodiust a Mars Mezején, ugye?
– Igen.
Eco bólintott. Pár pillanat múlva elnevette magát.
– Elképesztő, hogy elbántál velük.
– Kikkel?
– Ciceróval és Caeliusszal.
– Tényleg? Szerintem ők úgy érzik, én maradtam alul. Valószínűleg többet mondtam nekik, mint amennyit kellett volna. Mostantól minden erejükkel éreztetni fogják velem, hogy az adósuk vagyok, pedig alig árultak el ezt-azt Antoniusról.
– De néha úgy beszélsz velük... Tulajdonképpen sértegeted őket!
– Igen, de bármilyen furcsán hangzik, az ilyen emberek, mint Cicero és Caelius, szeretik, ha sértegetik őket.
– Valóban?
– Ez a tapasztalatom. Beléjük szúrok, és ők visszaszúrnak. Tudják, hogy nem kell tartaniuk tőlem; nem tudok olyat mondani, amivel tényleg árthatok nekik. Élvezik a szurkálódásomat, ahogy az ember néha élvezi a szúnyogcsípést is – a viszketés miatt legalább vakarózhatnak. Ezek nem méhcsípések; nem olyanok, mint a véres sebek, amiket Cicero ejt az ellenségein egy-két tüskés szóval.
Davus engedett be minket. Az arckifejezésén láttam, hogy valami készülődik. Mielőtt megszólalhatott volna, mennydörgésszerű hang érkezett a háta mögül.
– A ház gazdája! Végre hazaért!
Jól megtermett ember volt, valószínűleg gladiátor vagy katona, de ennek ellenére gazdagon hímzett, szürke tunikát és sötétzöld köpenyt viselt. Az orrát összetörték, talán nem is egyszer, és mindkét keze gyerekfej nagyságú volt. A feje is olyan kopasz volt, mint egy újszülötté, és legalább annyira csúf Azt a benyomást keltette, hogy bármikor át tud kelni egy veszélyes helyen anélkül, hogy belekötnének.
– Egy látogató – jelentette be Davus, bár nem volt szükség rá.
– Igen, látom. És ki küldött téged... polgár? – kérdeztem, miután észrevettem a vasgyűrűt az ujján.
Valakinek a felszabadítottja lehetett.
– A Nagy Ember – vágta rá nyersen.
Olyan volt a hangja, mint amikor a zsilip megtelik sóderrel.
– Úgy érted...
– Én csak így nevezem. Ő is azt szereti, ha ezen a néven szólítják.
– El tudom képzelni. És mit szeretne a Nagy Ember?...
– Méltányolná a társaságodat, a lehető leghamarabb.
– Most?
– Hacsak nem lehet még hamarabb.
– Davus...
– Igen, gazda?
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy megint elszólított a kötelesség. Azt hiszem, ezúttal a városfalon kívülre megyek.
– Akarod, hogy veled menjek?
Ránéztem a férfire, akit közben magamban Pólyásfejnek neveztem el. A drabális idegen elmosolyodott, mielőtt válaszolt.
– Egy egész sereg testőr van mellettem.
– Hol vannak?
– Megmondtam nekik, hogy várakozzanak az út túloldalán, kicsivel lejjebb a Rámpán. Úgy gondoltam, nem kellene felzaklatnunk a szomszédjaidat ennyi testőr látványával.
– Sokkal figyelmesebb vagy, mint a legtöbb mai látogatóm.
– Köszönöm.
– Eco, velem jössz?
– Persze, papa.
Még Eco sem találkozott soha a Nagy Emberrel. Éreztem, hogy a gyomrom hirtelen felkavarodik, de ezért nem Cicero szakácsát kellett hibáztatnom.
Így hát harmadszor is elindultam otthonról aznap, és megint a régi etruszk közmondás jutott eszembe. De az eső nem fejezte ki kellőképpen azt, ami történt. Özönvíz zúdult ránk.

 

 

Tizenkettedik fejezet

A törvény tiltja, hogy bárki a saját hadseregével belépjen a városba. Gyakorlatilag Pompeius is hadvezér volt, bár a serege Hispániában állomásozott. Úgy látta jónak, hogy helyetteseket bízzon meg a sereg irányításával, amíg ő Róma közelében tartózkodik, és a választásokkal kapcsolatos válságot kíséri figyelemmel. A Pincianus-dombon lévő villájában tartózkodott, nem messze a városfaltól. Mivel Pompeius nem jöhetett Rómába, Róma ment el Pompeiushoz – ahogy a csőcselék is tette, amikor egészen a villájáig ment a konzuli vesszőnyalábbal, vagy ahogy Milo is tette, amikor sikertelenül próbálkozott meghallgatást kérni, vagy ahogy mi is tettük Ecóval aznap délután.
Pólyásfej és a bandája egyfajta teknőspáncéllal vettek minket körül, miközben levonultunk a Rámpán, keresztül a Forumon, majd át a Fontinalia-kapu alatt. A város régi értelemben vett határát akkor léptük át, amikor átkeltünk a kapu alatt, de a Via Flaminiát a falon kívül is ugyanolyan sűrűn vették körül a házak, mint a városon belül. Az épületek egyre kisebbek lettek és egyre ritkultak, míg végül már csak mezőket láttunk jobbra-balra. Bal kéz felé használaton kívüli, nyilvános szavazófülkékre nyílt kilátás. Előttünk, a távolban egy őrökkel körülvett kapu magasodott, és amikor odaértünk, széttárult előttünk.
A kövezett ösvény teraszos kerteken keresztül vezetett, néha lejtősen, néha lépcsőfokokra tagozódva, jobbra-balra kanyarogva, miközben felfelé kúszott az emelkedőn. A talajt téli szürke és barna árnyalatok lepték, és a lombtalan fák egyhangúságát csak az elszórt márvány- és bronzszobrok oldották. Egy apró, kerek tavacskát is láttunk, amelyet fenséges hattyúszobor díszített. Talán Jupitert ábrázolta, amint Lédának udvarol. Egy alacsony fal mellett is elhaladtunk, amit egy rabszolgafiú képmása ékesített. A lábából töviseket húzogató fiúcskát olyan élethű színekkel festették meg, hogy majdnem hús-vér alaknak hittem – csak csupaszsága árulta el a hideg téli napsütésben. Isteneket és istennőket nem láttam a kertben, amíg oda nem értünk az elmaradhatatlan Priapushoz, a növekvő lények őréhez és ösztönzőjéhez. A magas sövénybe rejtett fülkében elhelyezett figura kajánul vigyorgott, miközben hímtagja csaknem akkorára nőtt az izgalomtól, mint ő maga. Az arra járók fényessé és simává dörgölték méretes szerszámjának csúcsát, talán babonából.
Végre elérkeztünk a villához, amelynek bronzillesztékekkel erősített, magas faajtaját gladiátorok vigyázták. Pólyásfej ránk szólt, hogy várjunk kint, amíg visszajön.
Eco megrángatta a ruhám ujját. Amikor megfordultam, már nem kellett megkérdeznem, mit akar. Lenyűgöző volt a kilátás. Összegabalyodott ágak és kusza lombok takarták az ösvényt, amin feljöttünk, ahogy a Via Flaminia és a szavazófülkék nagy részét is, de a lombkoronák fölött és azokon túl az egész Mars Mezejét látni lehetett. Az ősi menetelőterepek és lovassági gyakorlópályák az én életem során enyésztek el végleg, és helyüket átvették az olcsó lakóházak és az igénytelen raktárépületek. Ellenben minden eltörpült a Pompeius konzulsága alatt létrehozott épületegyüttes mellett: temérdek impozáns gyűlésterem, galéria, szökőkút, kert és a város első állandó színháza. A mezőn túl, ölelő karként húzódott a Tiberis; kanyargó vonulatára csak az alacsony, sűrű ködpaplanból lehetett következtetni, és az abból kikacsintó, túlparti villákból. Clodia nyári villája is ott volt a messzi túlsó parton – az a kert, ahol a divatkövető római ifjak meztelenül szoktak úszni a kétes hírű asszony szórakoztatására. Az egész látkép olyan volt, mint egy fakó téli színekkel – rozsdavörössel, szürkészölddel, csontfehérrel és acélkékkel – festett műremek.
Eco megint a könyökömet rángatta, és ezúttal dél felé intett a fejével. A villa hatalmas tömege eltakarta a város java részét, kivéve egy keskeny sávot, amin keresztül látni lehetett a Capitolinus-domb templomait, és a mögöttük fekvő, zűrzavarosnak tűnő városnegyedet. A messzeségben, talán az Aventinus-domb tetején márványoszlopnak tetsző füstkígyó kúszott fel a mozdulatlan levegőbe. Akármilyen káosz kerekedett a füstkígyó tövénél, túl messze volt tőlünk ahhoz, hogy lássuk vagy halljuk. Lehetséges, hogy egy ember távolinak és közömbösnek tartsa a Rómában zajló eseményeket egy ilyen magas helyről? Vagy innen, ahol szemlélődő istennek érezhette magát, még fájdalmasabban érintette a felgyulladó épületek és az utcákon tomboló káosz látványa?
A mögöttünk lévő ajtó szárnyai nagy csattanással szétnyíltak. Pólyásfej hátborzongató vigyorral bukkant fel ismét.
– A Nagy Ember most fogad benneteket.

 

Eléggé ideges lehettem, miközben Pólyásfej végigkísért minket az előcsarnokon, az átriumon, majd egy kanyargó lépcsősoron, ugyanis később, amikor Bethesda kikérdezett, semmit sem tudtam mondani a bútorokról és a dísztárgyakról. Csak arra emlékeztem, hogy a szám úgy kiszáradt, mint a pergamen, a szívem pedig a kétszeresére duzzadt.
A ház délnyugati részében álltunk meg, egy sokablakos szobában. Kinyitották az ablaktáblákat, és még a függönyöket is elhúzták, hogy zavartalanul lehessen gyönyörködni a város panorámájában. A látkép középpontjában a füstkígyó gomolygott, ami korábban az ajtó előtt is a szemünkbe szökött. Két további füstoszlop csatlakozott hozzá, valamivel közelebb, balra – feltehetőleg az Esquilinus-dombon vagy a Suburában is lángra kapott valami. Pompeius az ablak előtt állt, háttal nekünk. Eleinte csak a körvonalait figyelhettük meg; rakoncátlan tincsekből álló hajkoronát, erőteljes vállat és egy robusztus, tömött felsőtestet. Miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz, láttam, hogy terjedelmes, smaragdzöld gyapjúköpenyt visel. A kezét összekulcsolta a háta mögött, és ujjaival idegesen dobolt a kézfején. Hallotta, amikor beléptünk, és lassan megfordult. Pólyásfej alig észrevehetően az egyik sarokba húzódott. Egy másik őrt is észrevettem a balkonon, az ablakokon kívül.
Pompeius egyidős volt Ciceróval, vagyis pár évvel fiatalabb nálam. Szerettem volna olyan ránctalan arcot, mint amilyen nekik volt, de a tokájukat már nem irigyeltem. Valamiért úgy éreztem, Pompeius az a fajta ember lehet, aki válsághelyzetben az evésbe menekül. Csak azért nem hízott el, mert a seregével való vonulás folyamatos mozgásban tartotta. A Pincianus-dombon lévő villájában viszont az egész világ súlya az ő vállára nehezedett.
Ám abban a percben nem szóviccek jutottak az eszembe. Nem Fulvia vagy Clodia állt előttem, akik titokzatosak és könyörtelenül elszántak voltak ugyan, ám a nemük miatt sebezhetőek is. Nem is Ciceróval vagy Caeliusszal találkoztam, akikkel zavartalanul kötekedhettem. Ez Pompeius volt.
Fiatalkorában a költők elaléltak a szépségétől. Dús, szélfútta fürtjei, sima homloka és szobrokat idéző orra miatt már fiúként egy újabb Nagy Sándorként emlegették, még mielőtt katonai eredményeivel rászolgált volna erre a becenévre Az ifjú Pompeius arcán általában nyugodt, álmodozó félmosolyt lehetett látni, mintha előre sejtette volna, milyen dicsőséget szerez felnőttkorában, és ettől előre derű és büszkeség töltötte volna el. Hibaként talán a kigömbölyödésre való hajlamát lehetett említeni, valamint telt ajkát és orcáját, amelyek a szemszögtől és a fénytől függően vagy éretten érzékinek vagy kedélyesen puffadtnak tűntek.
Ahogy öregedett, az arca egyre laposabb és kerekebb lett. A faragott orr húsossá vált. A kora miatt már nem hagyhatta szabadon repdesni a fürtjeit. Mosolyában egyre kevesebb lett az érzékiség, és egyre több az önteltség. Ahogy a népszerűsége és a hatalma nőtt, úgy volt egyre kevesebb szüksége a testi szépségre, ezért Pompeius lassan szögre akasztotta fiatalságának csinos palástját.
Mindezt a távolból néztem végig, miközben Pompeius felépítette a hírnevét, bíróságokon szónokolt, rangokért versengett a Mars Mezején, és rendet kaszált magának a Forumon, hatalmas, katonai és politikai helyettesekből álló kíséretével együtt, akiket szintén saját kíséreteik követtek, hogy a közvetítőkön keresztül közelebb kerüljenek a Nagy Emberhez. De van, amit nem lehet látni távolról. Pompeius szemét soha nem láttam korábban, és most zavarba jöttem, annyira metszőn nézett rám. Valamiért egy régi mondás jutott eszembe a fiatal Pompeiusról. Amikor Szicíliába küldték, hogy űzze ki onnan Sulla ellenségeit, a felszabadított Messana lakói egy ősi, Rómával kötött megegyezésre hivatkoztak amelynek értelmében Pompeius nem szolgáltathatott volna igazságot náluk. Pompeius csak annyit felelt: „Hagyjátok a törvényeket. Kard van nálunk.”
– Gordianus, a Nyomozó – szólalt meg a Nagy Ember. – És fogadott fiad, Eco. – Mosolyogva bólintott, mintha büszke lenne magára, hogy képes fejben tartani ilyen részleteket, anélkül hogy egy rabszolgának kellene felvilágosítania. – Még nem találkoztunk, vagy tévedek?
– Nem, Nagy Vezér.
– Szerintem sem.
A beálló csend kellemetlen volt számomra, de Pompeius számára láthatóan nem. Lassan járkálni kezdett előttünk, kezét még mindig összekulcsolta a háta mögött.
– Sok dolgod lehetett ma – folytatta.
– Hogy mondtad, Nagy Vezér? – kérdeztem.
– Clodia érted megy, hogy elvigyen a hordszékén. Meglátogatod Fulviát. Gondolom, Sempronia is ott van. Alig érsz haza, amikor Cicero felszabadítottja keres fel. A fiaddal együtt elindultok, hogy Ciceróval és Caeliusszal ebédeljetek. Milo távol marad, igaz?
Már válaszoltam volna, de aztán rájöttem, hogy Pompeius nem is engem néz, hanem Pólyásfejet, aki a fejét rázva felel neki:
– Nem, Nagy Vezér. Milo egész nap otthon maradt.
Pompeius bólintott, majd megint rám nézett.
– De korábban találkoztál Milóval Cicero házában.
Nem kérdés volt, mégis választ követelt – sőt, inkább beismerést.
– Igen.
– Régen láttam Titus Annius Milót. Hogy néz ki mostanában?
– Hogy néz ki, Nagy Vezér?
– Mindig olyan büszke volt az erőteljes testalkatára, ami miatt Milóról, Croton híres bajnokáról nevezte el magát. Még mindig áll a hasonlat?
– Igen, jogosnak tűnik.
– Hát az esze járása?
– Erről nincs tudomásom, Nagy Vezér.
– Nem? Hiszen te mindenféle jelből tudsz olvasni, nem igaz? Biztos kiolvastál valamit az arcából, a hangjából.
– Milo ideges, dühös és bizonytalan. De nem kellek én ahhoz, hogy ezt valaki megállapítsa.
– Nem, valóban nem. – A mosolyából hiányzott minden irónia, csak mintha méltányolta volna, hogy nem rabolom feleslegesen az idejét. – Mit akart tőled Clodia ma reggel? – Amikor haboztam a válasszal, Pompeius összevonta a szemöldökét. – Ne mondd azt, hogy nem tartozik rám. Igenis rám tartozik. Minden, ami mostanában Rómában történik, rám tartozik. Mit akart Clodia?
– Elvitt Fulviához. Csak ennyit.
– És mit akart Fulvia?
– Nagy Vezér, a bizalmas beszélgetések egy gyászoló özveggyel...
– Nyomozó, a türelmemmel játszol.
Azon tipródtam, mit válaszoljak.
– Felkereste egy bizonyos ember. Nem tudja, hogy megbízhat-e benne.
– Csak nem kopogtatnak máris udvarlók az ajtaján?
– Nem nevezném udvarlónak – mondtam, bár tudtam, hogy Antonius egykor Fulvia szeretője volt, ha hinni lehet Caeliusnak.
Pompeiust nem is nagyon érdekelte az özvegy szerelmi élete.
– Nos, nem fogok részletek után faggatózni. Fulvia magánjellegű ügyei nem izgatnak különösebben. Beleegyeztél, hogy segítesz neki?
– Még nem döntöttem el.
– Lehet, hogy én segíthetnék. Ki tudja? Talán számomra nem titok néhány dolog, amit te még csak most fogsz kideríteni.
Én ezt nem tartottam annyira valószínűnek. Marcus Antonius Caesar embere volt, nem Pompeiusé.
– Felajánlod nekem a segítségedet, Nagy Vezér?
– Talán. Józan gondolkodású ember vagyok. Ha tudok neked valami értékeset nyújtani, akkor gondolom, te is szívesebben adod nekem, amit én kérek.
– És te mit kérsz tőlem, Nagy Vezér?
– Majd nemsokára rátérek. Neked van kérdésed hozzám?
Alaposan átrágtam magamban, és végül úgy döntöttem, a faggatózással még nem kockáztatok semmit.
– Mit tudsz nekem mondani Marcus Antoniustól?
– Caesar hadvezéréről? Azt tudom, hogy az apja nagy galibába keveredett a kalózokkal, mielőtt a szenátus nekem adta a feladatot. A mostohaapját Cicero parancsára végezték ki árulásért És arra is emlékszem, hogy az ifjú Antonius néhány évig az én kedvenc területeimet járta keleten, mielőtt csatlakozott Caesarhoz. Mit kellene még tudnod?
– Lehet, hogy semmit.
– Herkulesre, ugye nem ő teszi a szépet Fulviának? Nem értem. Antonius már elvette az unokatestvérét, Antoniát, és az ilyesféle házasságból nem lép ki egykönnyen az ember. De ha tényleg udvarolni akar, Fulvia jobban teszi, ha messziről kerüli. Ez az én tanácsom. Lehet, hogy Clodius zsaroló és csőcselék-uszító volt, de legalább tudta, hogyan kell hazavinni az ezüstöt. Nézd meg, milyen házban laknak. Az ifjú Antonius egészen más fajta. Akárcsak Caesar és a kör többi tagja, egyre mélyebbre süllyed az adósságokba, és mindig eladja magát egy következő kölcsönért. Legtöbbjük csúfos véget ér. Csak abban reménykedem, hogy nem viszik csődbe a köztársaságot a saját életükkel együtt.
Elhallgatott, és enyhén meglepve felvonta az egyik szemöldökét. Rájöttem, hogy saját magát döbbentette meg, mert többet mondott, mint amennyit akart.
– És Cicero mire következtetett a Fulviánál tett látogatásodból? – kérdezősködött tovább.
Megköszörültem a torkomat.
– Kíváncsi volt... akárcsak te, Nagy Vezér.
– De ugye nem ő volt valamiképpen a Fulviánál tett látogatásod mögött? Nem? Lehetségesnek tartanám, hogy felfogadjon kémjének. Ez jellemző lenne Ciceróra. Titkos hálózatok, aláírás nélküli levelek, üzenetek, amelyeket egy Tiro által feltalált rejtjelezéssel küldenek el, fizetett besúgók, egymást figyelő settenkedők. Mint egy pók, aki minden irányba terjeszti a hálóját. Mennyire más lett volna, ha van tehetsége a katonáskodáshoz! Több cselekedet, kevesebb szó. Cicero kéme vagy, Nyomozó?
Megint felzaklatott a pillantásával.
– Nem, Nagy Vezér.
– Lehet, hogy mégis, csak nem tudsz róla.
Meglepődtem erre a felvetésre, aztán egyre nyugtalanabb lettem.
– Azt hiszem, mostanra Cicero összes trükkjét megismertem.
Pompeius felvonta az egyik szemöldökét.
– Valóban? Ezt még én sem merném kijelenteni! Mit tudsz kihámozni Caelius viselkedéséből? Miért támogatja Milót? Mi a célja vele?
– Caelius Cicero sorsában osztozik, Cicero pedig Milóéban.
– Ebből az következik, hogy Caelius Milo embere?
– Nem tudom, hogy Caelius tartozik-e igazán bárkihez is.
– Okosan beszélsz, Nyomozó. Hát Milóról mit derítettél ki?
– Amint korábban mondtam, Nagy Vezér...
– Igen, tudom: „ideges, dühös és bizonytalan”. De te milyennek látod?
– A közelmúltban találkoztam vele életemben először. Clodius halála után.
– Tényleg? Korábban nem álltatok kapcsolatban?
– Nem.
– De Clodiushoz fűzött valami korábbról is.
– Nem. Pár évvel ezelőtt végeztem egy munkát Clodius nővérének...
Pompeius bólintott.
– Amikor gyilkosság vádjával bíróság elé citálta Caeliust. Én Caelius védelmében szólaltam fel, ha még emlékszel.
– Igen, de sajnos lemaradtam a beszédedről.
– Nem is volt kiemelkedő. De nem is bánom. Kár lett volna egy jó beszédet erre pazarolni. Úgysem emlékezett volna rá senki az után a szónoklat után, amit Cicero tartott aznap Caelius védelmében... vagy Clodia ellen, ki tudja? Mondd hát, Nyomozó, tartoztál valaha Clodius táborába?
– Nem tartoztam, és nem is tartozom.
– És Milo táborába se tartozol?
– Nem.
Hosszú ideig vizslatott, majd Ecóhoz fordult.
– Mi a helyzet veled? Mindenben az apádat követed?
Eco megköszörülte a torkát.
– Segítettem apámnak, amikor Clodiának dolgozott, de a fivérével soha nem találkoztam. Ma is elmentem apámmal Cicero házába, de még Milóval sem hozott össze a sors.
– És kihez köt a hűség?
– Én az apám embere vagyok.
Pompeius elmosolyodott.
– A hű fiúból lesz a legjobb szövetséges, nem igaz, Nyomozó? De mi van a másik fiaddal, aki Galliában szolgál? Ő nem vonta be Caesar köreibe az egész Gordianus famíliát?
– A fiam, Meto hűséges katona, de a családom nem keveredett szövetségbe Caesarral.
Pompeius az arcomat fürkészte.
– Hogy lehet, hogy ilyen független úton hajózol, Nyomozó, és nem futsz zátonyra valamelyik sziklán?
– Én úgy érzem, Nagy Vezér, hogy ha átengedtem volna másnak a kormányzást, már rég megettek volna a halak.
– Még mindig a te kezedben van a kormány, Nyomozó? Hogy lehet az? Talán ennyire jól ismered a csillagokat? Vagy csupán vakon vitorlázol a jövő felé?
– Csak annyira vakon, mint a többi ember. Lehet, hogy valójában mindnyájunk hajóját a csillagok irányítják.
– Ó igen. Ismerem ezt az érzést. Akkor hát hiszel abban, hogy a végzeted vezérel?
– Hát legalábbis egy kisebb fajta végzet.
– Az is jobb, mint a semmi. – A Nagy Ember megrázta a fejét, mintha túl nehéz lenne számára elképzelni a végzet nélküli életet vagy az egészen kicsi végzetet. – A végzet furcsa dolog. Nézd meg Clodiust, aki véres hullaként végezte azon a hatalmas úton, amit az egyik őse épített. Ennél találóbbat egy görög drámaíró sem tudott volna kieszelni. Vagy ott van Milo. Számára az lenne a legtalálóbb vég, ha belesétálna valami csapdába, és élve falnák fel az ellenségei.
– Nem értem, mire gondolsz, Nagy Vezér.
– Ismered Croton birkózóbajnokának legendáját?
– A halálának is van legendája? Soha nem érdekeltek különösebben a híres atléták.
– Nem? Nos, azt hiszem, a mi Milónkat sem értheted meg igazán, ha nem ismered a névrokona sorsát. Sokat elárul rólunk, hogy milyen nevet választunk magunknak. Elárulja, hogyan vélekedünk magunkról, és merrefelé haladunk. De ezt nem is kell bizonygatnom egy olyan embernek, aki Nyomozónak hívja magát.
– Értem... Nagy Vezér.
Pompeiusnak meg se rezdült az arca.
– Akkor elmondok egyet s mást a crotoni Milóról. Gyertek ki a balkonra, ott melegebb van. Leülhetünk a napon. Majd hozatok egy kis forralt bort. Az albait vagy a falernumit szeretitek? Én jobban szeretem Alba borait... Szárazabb az utóízük...
Pompeius Pincianus-dombi villájának délnyugati szárnyában foglaltunk helyet, egy balkonon, és tízéves bort szopogattunk, miközben a város panorámájában gyönyörködtünk. A jelek szerint már eloltották a tüzet az Aventinus-dombon. A hatalmas füstoszlopot a tövénél döntötték le, és a füst maradéka egy rémálom utolsó foszlányaként gomolygott a háztetők felett. Ezzel együtt viszont egy új, vékonyabb és feketébb füstkígyó bukkant fel a távolabbi Collina-kapu közelében, a látkép bal szélén.
Pompeius megmozgatta a bort a poharában.
– Amikor a mi Milónk fiatal volt, csakugyan hasonlított egy atlétához. Legalábbis ő ezt mondja. Három pohár bor után már úgy büszkélkedik az egykori atlétatermetével, ahogy a katonák büszkélkednek a régi csatákkal. Több versenyt is megnyert, elsősorban birkózásban. Nem tudom ugyan, miféle versenyeken indulhat valaki egy olyan kisvárosban, mint Lanuvium, de mindig Milo volt a legerősebb, a leggyorsabb és a legelszántabb. Izmos volt, mint egy ökör. És olyan makacs is... Ilyen a mi Milónk.
Tudod, még mindig olyan hiú, mint egy görög – folytatta. – Nem hasonlítanám a görög ideálhoz, mert ahhoz túl alacsony és köpcös, de tagadhatatlanul jó formában tartja magát. Láttam meztelenül a fürdőben. A hasa olyan, mint a téglafal, a válla, mint a katapultkő. A farpofáival pedig egy diót is fel tudna törni!
Pompeiusból rekedt nevetés tört fel, amit a balkon végében álló – és önkéntelenül is hallgatózó – őr halkan visszhangzott. Rájöttem, hogy a Nagy Vezér bizonyos fokig a bizalmába fogadott bennünket Ecóval. Bevont minket abba a jellegzetes férfiak közti beszélgetésbe, ami egyébként a parancsnokra és az alárendeltjeire tartozik pihenőidőben.
– Így hát amikor Titus Annius nevet keresett magának, azonnal Milo jutott eszébe. Emlékszel a régi iskolai gyakorlópéldára, amiben a crotoni Milo szerepelt?
Kifejezéstelen arcom láttán Eco, akinek szedett-vedett iskoláztatása összességében mégis sokkal szabályosabb volt az enyémnél, minden bátorságát összeszedve megszólalt.
– Alkoss fogalmazást a következő témáról, és mutasd be, hogyan segíthet minket az életünk során: A crotoni Milo, aki gyerekként hozzászoktatta magát, hogy mindennap egy borjút vigyen a hátán, addig folytatta a gyakorlást, amíg a borjúból bika lett.
Pompeius és Eco együtt nevettek, miközben elárasztották őket a nosztalgikus érzések.
– A téma tanulsága: ahogy a fiúból férfi lesz, úgy nőnek a terhei is – folytatta a Nagy Ember. – Ha pedig olyan tetterős férfi vagy, mint a crotoni Milo, nem fogod lerázni őket magadról, hanem fogcsikorgatva még mosolyogsz is, ahogy morogva és nyögve előrecammogsz. Biztos vagyok benne, hogy a mi Milónk is megírta ezt a fogalmazást. Úgy látszik, komolyan vette a tanulságot.
Belekortyolt a borába, összeráncolta a homlokát, és hívatta a gondnokot.
– Tényleg ez a legjobb albai itthon? Megromlott. Ihatatlan. Hozd a falernumit. Nos, hol is tartottam? Ó igen. A hőstetteknél. Azt mondják, a crotoni Milo úgy tudott egy érett gránátalmát az öklében szorítani, hogy senki sem tudta szétnyitni az ujjait, mégsem nyomta össze a gránátalmát. Úgy tudott ráállni egy bezsírozott diszkoszra, hogy tökéletesen megtartotta az egyensúlyát, és senki sem tudta lelökni róla. Rákötött egy kötelet a fejére, visszatartotta a levegőt, és addig düllesztette ki a homlokán az ereket, amíg a kötél szét nem szakadt. Na azt én is szívesen megnéztem volna!
Ámde a crotoni Milo nem volt mindig ilyen méltóságteljes. Egyszer az Olümpiában rendezett atlétikai játékokon épp elindult, hogy átvegye a babérkoszorút a birkózóverseny megnyeréséért, de elbotlott, és a hátára esett. Miközben feltápászkodott, valami csirkefogó a közönségből azt kezdte kiáltozni, hogy ne adják oda neki a babérkoszorút, mert aki ilyen ügyetlen, az nem érdemli meg. Milo azt felelte: „Ez nem a harmadik esés volt! Csak egyszer estem el. Nézzük, le tud-e dönteni valamelyikőtök még egyszer!” Erre gyorsan befogták a szájukat.
Összesen tizenkét koszorút nyert, hatot Olümpiában, hatot Delphoiban. Amikor Croton háborúba keveredett a szibaritákkal, Milo az összes babérkoszorút rátette a fejére sisak gyanánt. Ez már elég vastag burok volt ahhoz, hogy felfogja az ütéseket. Úgy öltözött fel, mint a példaképe, Herkules: oroszlánbőrbe, bunkósbottal a kezében. Győzelemre vezette Croton népét. Amikor pedig a lakosság hálából úgy határozott, hogy szobrot emeltet neki, Milo maga kapta fel a hátára a szobrát, hogy a tér közepére vigye, és rátegye a talapzatra.
Amikor Püthagorasz, a nagy filozófus Crotonban lakott, barátságot kötött Milóval. Az ellentétek vonzzák egymást: a gondolkodó és az erőbajnok. Szerencsés húzás volt Püthagorasz részéről, Milo ugyanis megmentette az életét. Egy nap földrengés sújtotta Crotont, és a filozófus iskolájának étkezőjében kidőlt az egyik oszlop. Milo megtartotta a mennyezetet, amíg Püthagorasz és a tanítványai kimenekültek az épületből. Aztán kicsusszant alóla, és ő maga is eliszkolt.
Most már érted, hogy milyen allegorikus jelentésekkel bírnak ezek a legendás hőstettek Milo számára? Érted már, Nyomozó, hogy miért igyekszik hasonlóan viselkedni, és miért jelölte ki magának ezt az irányt? A legendás hős, akinek markát nem lehet szétnyitni az akarata ellenére; akit nem lehet ellökni, akármilyen csúszós felületen áll; aki panasz nélkül cipeli súlyos terhét; aki addig tartja vissza a lélegzetét, amíg a kidagadó ereivel szét nem szakít egy kötelet; aki egy bölcs ember legjobb barátja; aki a saját élete kockáztatásával menti meg a barátai életét; aki úgy megy csatába, hogy gyerekkori példaképének a ruháját – vagy jelen esetben nevét – viseli; aki szívesen rakja fel egy talapzatra a saját szobrát; akit nem gyűrhet le senki... Akinek szabad elesnie az egész világ szeme láttára, ha magától teszi.
Miközben a frissen töltött falernumi bort kortyolgattam a poharamból, Pompeius szavait is ízlelgettem magamban. Késő délutáni szellő kerekedett a Róma feletti égen, és szétkente a füstkígyók tetejét.
– De hogyan halt meg a crotoni Milo, Nagy Vezér?
– Hogy is van az a szállóige? „A testi erő mit sem ér, ha az ember nem tudja használni.” Ez okozta a crotoni Milo végét is. Egy nap gyalog indult el egy hosszú útra, és eltévedt egy sűrű erdőben. Távol az ösvénytől egy tisztáshoz érkezett, ahol favágók dolgoztak, de akkor már későre járt, és a favágók már elmentek. Meglátott egy hatalmas farönköt. A rönk hosszában végig volt repesztve, és a repedésbe több helyen is vasból készült ékeket vertek. A favágók minden jel szerint ketté akarták feszíteni a rönköt, de már túl fáradtak voltak, és másnapra hagyták a feladatot Milo azt gondolta magában: „Majd én szétfeszítem a rönköt. Hogy meg lesznek lepődve, amikor meglátják, hogy egyetlen ember elvégezte ezt a nehéz munkát a két puszta kezével! Az utánozhatatlanul erős crotoni Milo újabb hőstette!” Így hát bedugta az ujjait a repedésbe, ráfeszítette a tenyerét a fára, és teljes erejéből próbálta széthúzni. A vasékek meglazultak és kiestek, a repedés szorosan összezárult, Milo keze pedig bent ragadt. Meghajlott a karja, és úgy maradt. Túl nehéz volt a farönk ahhoz, hogy megmozdítsa. Semmit sem tudott tenni.
Leszállt az éj. Üvöltés hallatszott az erdőből. Vadállatok másztak ki a fák közül a tisztásra. Érezték a félelmét és a kiszolgáltatottságát. Először csak csipkedték, de amikor látták, hogy nem tud védekezni, felmásztak rá, és belevájták a fogukat. Szétcincálták. Élve falták fel. Másnap reggel a rémült favágók megtalálták a crotoni Milót. – Pompeius belekortyolt a borába. – Észleled a párhuzamot, ami a jelenkori Milót összefűzi elődjével? Kell-e mondanom, milyen veszély leselkedik rá?
– Nem, Nagy Vezér. Te mindkét Milóról nagyon sokat tudsz.
– Gyerekkoromban az apám sokat mesélt nekem a crotoni Milóról. Ami pedig Titus Annius Milót illeti, többször is szövetséget kötöttünk egymással.
– De most már nem vagytok szövetségesek?
– Clodiusszal is szövetségesek voltunk egyszer – hárította el a kérdést –, ahogy Caesarral is, sőt ha jól tudom, Caesarral még mindig azok vagyunk.
– Ezt megint nem értem, Nagy Vezér.
– Bizonyos dolgoknak csak a Párkák hatolhatnak a mélyére. Nem is számít. Mi a helyzet veled, Nyomozó? Kik a szövetségeseid? Kit szolgálsz? Nekem úgy tűnik, minden táborban megfordulsz, de nem tartozol egyikhez sem.
– Közel jársz az igazsághoz, Nagy Vezér.
– Ettől vagy olyan különc, Nyomozó. És ezért vagy ilyen értékes ismerős.
– Miért lennék én értékes, Nagy Vezér?
– Számomra is értékes lehetsz. Azt akarom ugyanis, hogy tégy meg nekem valamit.
Sok minden megrohant egyszerre: izgalom, óvatosság, és valami süllyedéshez hasonló érzés.
– Lehetséges, Nagy Vezér. Ha meg tudom tenni.
– Azt akarom, hogy elmenj a Via Appiára, oda, ahol Clodius meghalt. A fiadat is elviheted, ha akarod. Nézd meg a tett színhelyét. Beszélj a helyi lakosokkal. Deríts ki mindent, amit tudsz. Ha tényleg olyan jó vagy, ahogy a neved sugallja, talán rájössz néhány dologra, ami másoknak elkerülte a figyelmét.
– Miért én, Nagy Vezér? Küldhetnél másokat is.
– Nem ismerek még egy embert, aki ilyen szabadon mozog Fulvia és Cicero háza között. Ahogy az imént mondtam, különc alak vagy.
– Sajátságos helyen pottyantottak le a Párkák.
– Nemcsak te érzed ezt. Mindnyájunknak fejet kell hajtanunk a Párkák akarata előtt. – Lassan kortyolgatta a borát, és közben le sem vette rólam a szemét – Nyomozó, hadd magyarázzak el neked valamit. Hadvezérként szinte mindig csalhatatlan voltam. Egyetlen ballépés nélkül vezettem a seregemet egyik győzelemtől a másikig, és soha nem inogtam meg. Ehhez megvan az ösztönös képességem. Különleges tehetség, egyedül az enyém. Csukott szemmel is tudnám folytatni. De a politika... A politika egészen más kérdés. Én ugyanúgy közelítem meg a Forumot, ahogy a csatamezőt. Rendezem a soraimat, tervet készítek... de a dolgok soha nem úgy történnek, ahogy szeretném. Azt hiszem, hogy egyenesen a hadizsákmány felé tartok, de hirtelen azon kapom magam, hogy nem tudom, hol a Hádészban vagyok, és hogy kerültem oda. Elveszítem az irány érzékemet.
– Julia mindig azt mondta, rossz tanácsadókat választok. Valószínűleg rátapintott az igazságra. Egy harcmezőn egyértelmű a felállás: a te seregeid itt vannak, az ellenség ott van, és a tanácsadód vagy igazat beszél, vagy ő is halott lesz másnapra. De ebben a tébolyult homályban észre sem veszed, hogy kést szorítanak a szívedhez, és az úgynevezett tanácsadók azt mondják neked, amit szerintük hallani akarsz. El sem tudom mondani, hányszor fordult elő, hogy elindultam egy úton, amit a térkép jelzett, ám egyenesen egy téglafalba ütköztem. Ennek most nem szabad megtörténnie... Most nem! Semmi álnok tanács, semmi hamisság, semmi vakfolt. Ismernem kell a terepet, az ellenség elhelyezkedését, és pontosan kell észlelnem az ellenséges erők mozgását. Mindenekelőtt és mindenekfelett azonban meg akarom tudni, hogy mi történt a Via Appián. Érted?
– Azt hiszem, értem, Nagy Vezér.
– Bízhatok benned, Nyomozó?
Sokáig néztem az arcát, és én is azon töprengtem, bízhatok-e Pompeiusban.
– Nem kell válaszolnod – folytatta végül. – Az érzékeim azt súgják, hogy benned nincs képmutatás. Szóval megteszed nekem, amit kérek?
Fulvia már felkért rá, hogy vizsgáljam meg a férje halálának körülményeit. Most Pompeius is ugyanoda akart küldeni. Éreztem, hogy Eco engem néz. Nagyot sóhajtottam.
– Elmegyek a Via Appiára. Mindent kiderítek Clodius haláláról, amit lehet.
Pompeius bólintott.
– Jó. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni a feltételekben. Soha nem kértem senkit, hogy méltó fizetség nélkül harcoljon az oldalamon. Ami a szállást illeti, lakhatsz a villámban, ami közel van az úthoz. Nincs messze Clodius házától. Csak egy kőhajításnyira van onnan, ahol megölték.
Belekortyolt a falernumi borba, és lenézett a városra.
– Egy-két napon belül én is elhagyom Rómát. Ha visszajövök, véget vetek ennek a fejetlenségnek.
– Fejetlenségnek, Nagy Vezér?
A kezével a füstoszlopok felé intett.
– Ennek az alvilági káosznak.
– De hogyan, Nagy Vezér?
Pompeius fondorlatos tekintettel nézett rám.
– Végül is nem származhat bajom abból, hogy te is megtudod. Holnap a szenátus összeül a színházam oszlopcsarnokában, a Mars Mezején.
– A városfalon kívül?
– Igen, így én is részt vehetek – törvényesen – az eseményekben. Senki ne higgye, hogy Pompeius a törvények felett állónak gondolja magát! Képzelheted, mennyi tennivaló gyűlt össze. Sok javaslatot meg kell tárgyalnunk. Többek között azt, hogy újjá kell építeni a Szenátus Házát. Ebben nincs vita köztünk. Azt fogom tanácsolni, hogy Milo sógorának, Faustus Sullának adjuk a megbízást. Senki sem mondhatja, hogy Pompeius igazságtalanul bánik Milo hozzátartozóival! Teljesen kézenfekvő a választás, hiszen a régi Szenátus Házát Faustus apja, Sulla építtette újjá. Így a szenátus tiszteleghet Sulla diktátor emléke és eredményei előtt. Sok római összeborzad, ha azt a szót hallja: diktátor. Elfelejtik, milyen fontos, hogy legyen egy szerkezet, amelyen keresztül a felsőbb hatalom még a legnagyobb káosz közepette is rendet tud tartani, egyetlen ember irányításával.
Megint belekortyolt a borba, és úgy nézte a füstoszlopokat, mintha a puszta akaraterejével szét tudná őket oszlatni.
– Lesz egy másik, még fontosabb javaslat is. A szenátusnak konzultum ultimumot kell hoznia, azaz be kell vezetnie a szükségállapotot. Tudod, mit jelent ez, Nyomozó?
– Igen – mondtam, és visszagondoltam arra, amikor legutoljára adtak ki ilyen rendeletet. Akkor Cicero volt a konzul, és hihetetlen erőket mozgósított, hogy leszámoljon Catilinával és a seregeivel. – A szükségállapot szerint a „konzulok mindent megtehetnek, ami szükséges az állam megvédéséhez”.
– Hadijog – tette hozzá Pompeius nyersen.
– De most nincsenek konzulok.
– Igen, ez valóban gondot jelenthet. Hogyan toborozhatnánk sereget vidéken, ha nincsenek konzulok, akik levezényelhetnék a toborzást? De tulajdonképpen ez csak egy apró gyakorlati részlet. Most valaki másnak kell elvégeznie ezt a feladatot, mivel konzul nincs. Szerencsére akad olyan ember, akit kétszer is megválasztottak konzulnak, és lévén, hogy most is irányítja a Hispániában állomásozó római csapatokat, megvan a szükséges tapasztalata egy itáliai sereg felállításához is. Én hatékonyan bevethetem azt a csapatot annak érdekében, hogy Rómában helyreálljon a rend.
– A szenátus beleegyezik majd ebbe?
– Biztos vagyok benne. Csak idő előtt meg kell számolni a szavazatokat. Ó, mérget vehetsz rá, hogy Caesar körei akadékoskodni fognak. Meg néhány maradi konzervatív is, mint például Cato. Azzal érvelnek majd, hogy rossz példát teremtünk, de mi mást tudnak javasolni? Nem fognak túl hevesen tiltakozni. Megvannak a magam módszerei a lecsillapításukra. Az a lényeg, hogy helyreállítsuk a rendet. Ha ehhez bizonyos újításokat kell bevezetnünk, ha kissé el kell ferdítenünk a törvényeket, akkor legyen úgy.
Végre levette pillantását a füstoszlopokról, amelyek – legalábbis egyelőre – nem akartak szétoszlani.
– Akkor hát beszélhetünk a fizetségedről, Nyomozó?

 

 

Tizenharmadik fejezet

Amikor az ember elindul a Via Appián, halszag tölti meg az orrát, és vízcsöpögést hall.
A halszag a nagy kapun, a Capena-kapun túli halpiac felől érkezik, a város déli végéből. A Tiberisen és Ostia tengerpartjánál buzgólkodó halászok tátott szájuknál fogva zsinegre kötik a zsákmányt, és együtt mutogatják őket a temérdek puhatestűvel, polippal vagy tintahallal. Egy szokványos napon, egy átlagos órában a teret megtölti a konyhai rabszolgák, háziasszonyok és kofák harsány nyüzsgése. Az alkony[3] előtti szürkület órájában indultunk el, ezért nem is számítottunk zsibongásra, de a teljes kihaltság meglepett minket. Bethesda azt mondta, hogy a Capena-kapun kívül már napok óta szünetel a vásár. A halászok olyan fürgén menekültek el onnan, mint a rémült pontyok. Mégis mindenütt erős halszagot lehetett érezni, mintha a tenger a lábunk alatti utcaköveket is átitatta volna.
A vízcsöpögés hangja az Appia-vízvezeték felől érkezett, ami ezen a helyen megrepedt. Ugyanaz az Appius Claudius Caecus építtette, aki kétszázhatvan évvel ezelőtt a Via Appiát is tervezte. A vízvezeték a város határánál összeolvad a fallal, és utána sokáig benne folyik tovább a víz, mint egy falban csörgedező folyó. A tervezés és a mérnöki munka gyöngyszeme, leszámítva egyetlen hibát: a Capena-kapunál szivárog. A meleg hónapokban a magasba felívelő, hatalmas kőboltíveket moha borítja, akár egy barlang mennyezetét. A téli hónapokban elhal a moha, és a szivárgó víz néha cseppkőszerű alakzatban megfagy. Ezen a reggelen nem volt ilyen hideg. A víz lassan, de szabadon csurgott lefelé. Amikor átléptünk a kapu alatt, egy különösen nagy és különösen fagyos vízcsepp pottyant le a tarkómra, majd végigcsurgott a hátamon. Megrándultam, és valószínűleg valami furcsa hangot hallathattam, mert Eco megfogta a karomat, és Davus is ijedten nézett rám.
Sejtettem, mire gondol a testőr: rossz ómen, ha az utazás első lépésénél a gazda megremeg és káromkodik. Eco nem volt ennyire gyanakvó, ő csak attól félhetett, hogy valami betegséget kaptam el, és rohamom van. Aztán egy vízcsepp táncolt végig Eco orrán, mire zavartan pislogni kezdett. Davus hátrahajtotta a fejét, hogy hangosan elnevesse magát, de egy újabb vízcsepp egyenesen a szeme között loccsant szét.
– Na most már mindhármunkat felszentelt a Capena-kapu. Biztató előjel – nyugtatgattam Davust.
Eco kérkedve vonta fel a szemöldökét.
– Hol van az istálló, amit Pompeius említett? Még soha nem láttam korábban.
Körülnéztem. Balra, a piacon túl, egy sűrű ligetet lehetett látni, és benne Egeria mészkőforrásokkal körülvett szentélyét. Abban az irányban aligha lehetett. Jobbra fordultam.
– Ott kell lennie. Úgy néz ki, mint egy istálló, nem? A lógó halfüzérek általában elrejtik szem elől. Egy nyitott ajtót látok, ahonnan fény szűrődik ki. Valaki már felkelt.
Ciprusfákkal szegélyezett, keskeny út vezetett a városfal árnyékában húzódó hosszúkás, alacsony épülethez. Amikor beléptem a nyitott ajtón, megcsapott a lócitrom és a széna szaga, de nem bántam, mert megkönnyebbülést okozott a tömény halszag után. Csakhogy a következő pillanatban egy vasvilla szegült a torkomnak.
– Ki vagy? Mit akarsz itt?
Az idegen férfi lámpást tartott a másik kezében. A derengésben jobban kirajzolódott szikár, kimerült arca.
– A gazdád küldött minket – feleltem. – Azt hittem, már vársz ránk.
– Lehet. Hogy hívnak?
– Nyomozó.
– Akkor jól van. – A férfi leengedte a vasvillát. – Óvatosnak kell lennem. Sok rémségről hallani mostanában. Mindenre elszánt fickók, átkozottul jó lovak, és én a kettő között... Én fizetek meg érte, ha bármelyiket ellopják. Érted? Én mondom, a gazda varázslatos lovakat tart itt. Paripákat! Csak egy katona tudja felmérni, milyen értékes lehet egy ló. A kényelem miatt tartja itt őket, hogy kéznél legyenek, ha le akar lovagolni a villájába. Gyertek, nézzétek meg. Vigyázzatok, csak mindig a fény után! A gazda azt mondta, hogy választhattok. Hányan vagytok? Hárman? Itt van három fekete. Egy szem fehér folt sincs rajtuk. Én a helyetekben ezeket vinném.
Megnéztem a három lovat, amikre mutatott, és kinyújtottam a kezem a legközelebbi felé. Az állatnak hosszú, erős nyaka és csillogó szeme volt.
– Miért? Ezek a leggyorsabbak?
A férfi vállat vont.
– Talán. Talán nem. De őket biztos nem veszik észre, ha sötétben mentek. Manapság nagyon kell ügyelni rá. hogy az ember láthatatlan maradjon, főleg sötétedés után, a szabad ég alatt.
A három hátas valóban nagyon egészségesnek és erősnek tűnt, és makulátlanul koromfekete szőr borította őket. Hiába világított a lovász lámpája, a jószágok mintha összeolvadtak volna az istálló árnyékaival. Megfogadtam a tanácsot.
Davus nehezen mászott fel a ló hátára. Kiderült, hogy még sohasem lovagolt korábban.
Eco kiábrándult arccal nézte – nem Davusra haragudott, hanem saját magára, amiért egy ilyen nyilvánvaló és fontos részlet elkerülte a figyelmét. Mi haszna egy lovagló testőrnek, ha nem tudja irányítani a lovát? Davus most már az én személyes testőröm volt, ezért valójában nekem kellett volna megkérdeznem, tud-e lovagolni. De annyira hozzászoktam Belbóhoz, hogy ilyesmi eszembe sem jutott.
– Még soha nem ültél lovon? – kérdeztem.
– Nem, gazda.
– Semmit sem tudsz a lovaglásról?
– Semmit, gazda.
Davus bizonytalanul leste a földet fentről, hol az egyik, hol a másik oldalon, mintha egy rozoga asztalra állt volna fel.
– Akkor ma megtanulsz lovagolni – közöltem, és magamban hozzátettem: holnap pedig lábra sem tudsz majd állni.
De mi hasznunk lesz egy testőrből, akinek feltörte a nyereg az ülepét, és falábakkal jár?
A ló felnyihogott. Davus megrémült, és szorosabban fogta a gyeplőt. A lovász jól szórakozott rajta.
– Ne aggódj! Én mondom, ezek a legjobb lovak. Épp csak meg nem szólalnak. Csatalovak. Minden helyzetben megőrzik a hidegvérüket. Okosabbak a legtöbb rabszolgánál. A Nagy Ember még asszonyokat is felenged a hátukra!
Davus kihívásnak fogta fel a dolgot. Összeráncolta a homlokát, eltüntette arcáról a kényeskedő kifejezést, és kihúzta magát.
Elbaktattunk az istálló mellől, és türelmesen vártuk, hogy a lovak összeszokjanak velünk. Eco ideges volt, de nem Davus miatt.
– Szerinted jól tettük, hogy idegeneket engedtünk be a házunkba?
– Ők Pompeius emberei. Úgy érzed, nem bízhatunk Pompeiusban?
– De. Azt hiszem, igen...
– Nem maradt más választásunk. Illetve lehet, hogy maradt volna...
Arra az időre, amíg mi Ecóval messze járunk, Pompeius felajánlotta, hogy Bethesda, Menenia és Diana az összes szükséges rabszolgáikkal együtt beköltözhetnek az ő régi városi házába, amely közvetlenül a városfalon belül állt, a Carinae negyedben, az Esquilinus-domb nyugati lejtőjén. Ésszerű javaslat volt, mert így biztonságban tudtuk őket félúton Eco háza és az én házam között. De nem akartam ennyire és ilyen gyorsan belefurakodni Pompeius belső köreibe. Azzal, hogy a gondjaira bíztam a családomat, azt is megengedtem, hogy kiterjessze föléjük a hatalmát, és ezt a kívülállók is hamarosan észreveszik. Másfelől viszont soha nem hagytam volna el Rómát úgy, hogy nem gondoskodom a családom biztonságáról, kiváltképp ha Eco is velem tart – márpedig most nem tágított mellőlem. Megoldásként azt találtam ki, hogy a fizetségem részeként annyi testőrt veszek bérbe Pompeiustól, amennyi az esquilinusi és a palatinusi házat is meg tudja védeni a távollétünkben. Pompeiusszal lehetett egyezkedni. A testőrei már hajnalban megjelentek, mielőtt még Ecóval elindultunk volna.
– Egyik-másik nagyon ellenszenves volt – borongott tovább Eco.
– Szerintem pont ez a lényeg. Ijesztőnek kell lenniük.
– De vajon megbízhatóak?
– Pompeius szerint igen. Biztos vagyok benne, hogy nála jobban senki sem tudja fenntartani a rendet a sorai között.
– Bethesda sem örült.
– Bethesda az egésznek nem örül. Az otthonán úrrá lett a káosz, a férje megint veszélyes vizekre evez, és egy másik ember gladiátorai viszik be a sarat a házba. De szerintem a lelke megnyugodott, hiszen biztonságban van. A házunk feldúlása és Belbo megölése... jobban felzaklatták, mint ahogy beismeri. És jegyezd csak meg jól, amit mondok: mire visszaérünk, megtanítja Pompeius brutális harcosainak, hogy vegyék le a sarujukat, mielőtt rálépnek a szőnyegre, és kérjenek engedélyt, mielőtt az árnyékszékre mennek.
Eco elnevette magát.
– Pompeius kiképzőtisztnek is alkalmazhatná. – Egy darabig csendben lovagoltunk. – Menenia megértette a helyzetet – folytatta Eco.
A hangjából valósággal sütött a vágyakozás, ezért arra gyanakodtam, hogy nemcsak ilyen téren értették meg egymást az utolsó éjszakán.
– Meneniában összefonódik az ész és a lélek.
– Ellenben Diana...
– Ki ne mondd! Láttam, hogy nézett egyik-másik harcosra. Inkább nem is gondolok rá.
Davus nyugtalanul feszengett a nyeregben, és megköszörülte a torkát, de Eco nem törődött vele.
– Tizenhét éves, papa. Nemsokára meg kell házasodnia.
– Lehet, de hogyan? Egy tisztességes házasság azt jelenti, hogy a családoknak tárgyalniuk kell egymással, tervezniük kell, be kell jelenteni a barátoknak... Ugyanaz várna ránk, mint a te esküvőd előtt. El tudod ezt képzelni most, amikor minden a feje tetejére állt?
– Nemsokára vége a zendülésnek, és minden visszatér a rendes kerékvágásba.
– Csakugyan?
– Az élet folytatódik, papa. A dolgoknak helyre kell jönniük.
– Valóban? Most már nem vagyok ebben olyan biztos...
Egyetlen lelket sem láttunk az úton, legalábbis élőt biztosan nem. Az út két szélén, mint minden nagy, városon kívüli főútvonalnál, kisebb-nagyobb sírboltok és síremlékek sorakoztak. A törvény nem engedi meg a városfalon belüli temetkezést, ezért a halottak negyede tulajdonképpen a falakon kívül kezdődik. Az omladékos régi sírkövekről már lekoptatta a feliratokat az idő, de az újabb sírhelyeket büszke márvány- és mészkő szobrok díszítették. A Scipio család tagjait pompázatos sírokba temették – őket ünnepelte egész Róma az apám születése előtti időszakban. Ők hódították meg Karthágót, és ők kezdték felépíteni a birodalmat. Mostanra csak hamu maradt belőlük.
A Claudius família sírboltjai legalább ennyire látványosak voltak. A Via Appiát a saját útjuknak tartották, hiszen az egyik ősük építtette. A Claudius-család cifra sírkövei sűrűn váltották egymást, és az embernek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy árgus szemmel figyelik, mintha nézőtéren ülnének. A Claudiusok még mindig irányítani akarták Rómát; legutoljára a név plebejus változatát használó Publius Clodius került hatalomra. Ahogy Pompeius is mondta, Clodius meggyilkolása az őse által épített úton tökéletesen beleillett volna egy melodrámai jelenetbe vagy egy szentimentális szónok beszédébe. Lehet, hogy ez az ironikus fordulat egykor majd szintén fogalmazások tárgyát képezi az iskolákban: Appius Claudius Caecus megépítette a Via Appiát. Kétszázhatvan évvel később a leszármazottját, Publius Clodiust ezen az úton ölték meg. Hasonlítsd össze a két híres ember eredményeit.
A sírboltok mögött mindenféle hordalék és szemét halmozódott fel: törött agyagedények darabjai, használt cipők, üvegszilánkok, fém- és vakolatmorzsák. Egy Rómához hasonló, óriási város irdatlan sok szemetet termel, amit valahogy el kell tüntetni. Jobb talicskára rakni, kivinni a fal túloldalára, és lerakni a holtak városában, mint felhalmozni az élők között.
A város legtávolabbi végében, ahol a sírkövek és a szeméthegyek is ritkábban követik egymást, és fokozatosan teret nyer a vidéki táj, elhaladtunk Basilius emlékműve mellett. Sosem tudtam, ki volt az a Basilius, és miért kellett az apró görög templomhoz hasonló sírhelyét épp egy dombra építeni, ráadásul olyan pompázatos stílusban, mint a Claudiusoké vagy a Scipióké. A feliratokból szinte semmi sem maradt, ám az emlékmű olyan kiemelkedő, hogy egyfajta iránypontként tartják számon. Basilius emlékműve jelzi a város mocskának vagy a vidék veszélyeinek kezdetét – attól függ, honnan nézzük. Itt találkoznak egymással a legsötétebb alakok. Ez a környék a rablásokról és az erőszakos támadásokról vált hírhedtté. Nem véletlen, hogy a barátok így figyelmeztetik egymást, mielőtt valamelyikük útnak indul a Via Appián: „Aztán csak óvatosan Basilius emlékművénél!” Bethesda is ezt mondta nekem aznap reggel, amúgy búcsúzásképpen. Mi viszont csak alvó csavargókat láttunk az emlékmű talapzatán, durva pokrócokba csavarodva, kiürült borosüvegek társaságában. Valószínűleg olyan ártalmatlanok és nyomorultak voltak, amilyennek tűntek, de az ember soha nem lehetett elég körültekintő. Az útonállók gyakran így álcázták magukat.
Ügetésre sarkalltam a lovamat, mert szerettem volna minél előbb elhagyni a helyet. De ahogy távolodtunk a holtak városától, egyre inkább azt éreztem, hogy valójában közeledünk a veszély forrása felé. Amikor megkértem Pompeiust, hogy állítson őröket a házamhoz és Eco házához, felajánlotta, hogy nekünk is ad testőröket az útra. Visszautasítottam. Az ő embereit könnyen felismerik. Hogyan deríthettem volna ki, amit Pompeius nem tud, ha az úton mindenki egyetlen pillantással felméri, hogy Pompeius emberei közelednek? Különben is azzal nyugtattam magam, hogy három életerős, lóháton közlekedő, fegyveres férfinak, akik senkit sem fenyegetnek, nincs oka aggodalomra.
Bethesda – furcsán, talán könnyesen csillogó szemmel – azt mondta nekem utoljára indulás előtt: „Bolond vagy.” Reméltem, hogy téved.

 

Basilius emlékművét követően a Via Appia hosszú, egyenes szalagként húzódik a távolban, a láthatáron magasodó Alba-hegy felé. A táj mindkét oldalon lapos, akár egy asztal, és csak elszórtan pettyezik fák és házak. Kilométerekre ellátni. Aznap délelőtt rajtunk kívül senki sem rótta az utat, és rabszolgák sem dolgoztak az ugaron hagyott földeken. Leszámítva a füstkígyókat, amiket a magányos kunyhók kéményei pöfékeltek, életnek nyomát sem láttuk. Ez a Via Appia egyik legbiztonságosabb szakasza, mivel a földrajzi fekvése nem kedvez a bujkáláshoz. Felvidított a friss levegő, a föld szaga, a tágas üresség, a felkelő nap korongja a nyugatra[4] húzódó hegyek karéja fölött, és örültem, hogy elhagyhatom a várost és a benne tomboló tébolyt. De a csapat egyik tagja cseppet sem tűnt vidámnak.
– Valami baj van, Davus? Én úgy látom, hamar elsajátítod a lovaglás csínját-bínját.
– Nem, gazdám, a lóval nincs semmi gond.
Beszéd közben még jobban megszorította a gyeplőt, mintha attól félne, hogy a jószág dacosan felágaskodik, hogy ellenkezzen vele.
– Akkor valami más?
– Semmi, gazda. Csak...
Olyan feldúltan fürkészte a látképet minden irányban, hogy kénytelen voltam követni a tekintetét, mivel arra gyanakodtam, hogy valami fenyegetés lapul a fagyos földrögök és a barna fűcsomók között.
– Jupiter szerelmére, mit látsz, Davus?
– Semmit, gazda.
– Ne ismételd már ezt állandóan! Biztosan látsz valamit.
– Nem, gazda, éppen ez a baj. Nem látok semmit. Egyáltalán semmit. És úgy tűnik, ez már így is marad.
– Csak nem érzed úgy, hogy megvakulsz?
– Nem! Mindent látok. Csak nincs mit látni.
Hirtelen felfogtam, amit mond. Olyan képtelen volt a helyzet, hogy önkéntelenül is felnevettem. Eco összevonta a szemöldökét, és közelebb jött a lovával.
– Mi az, papa?
– Davus még soha nem járt a városon kívül – mondtam. – Így van, Davus?
– Igen, gazda.
– Hány éves vagy, Davus?
– Tizenkilenc, gazda.
– Davus tizenkilenc éves, Eco, és soha nem ült még lóháton, sőt ki se tette a lábát Rómából.
Eco a szemét forgatva szitkozódott, majd előreügetett.
– Haragszik rám, gazda.
– Nem, nem haragszik, Davus. Hiányzik neki a felesége, és aggódik érte.
– Akkor te haragszol rám.
– Nem, Davus. Felejtsd el, hogy nevettem. Mintha meg sem történt volna. Minden figyelmedre szükséged van, hogy fennmaradj a ló hátán, és szemmel tartsd azt a sok semmit, ami mellett elhaladunk.
Egy darabig csendben lovagoltunk tovább, és a némaságban csak a paták kopogása visszhangzott. Párafelhők bodorodtak ki a lovak orrlyukán. Nagy levegőt vettem, és a tüdőm mohón szívta be a hideg, téli levegőt. Az égbolt úgy borult fölénk, mint egy nagy, üres, azúrkék kristályedény. A barna föld pedig kuporgó óriásra hasonlított, amelynek hátán parányi lényekként vánszorogtunk. Kimondhatatlanul örültem, hogy eltávolodhatok Rómától.
– Nagyon jó rabszolga volt, igaz? – kérdezte Davus, és olyan komor arcot vágott, hogy közben az álla is a mellkasához szorult. – A korábbi testőröd. Akit megöltek.
Sóhajtottam.
– Belbónak hívták. Igen, jó rabszolga volt. És jó ember.
– Biztos erősebb volt nálam. Meg okosabb is.
Végignéztem Davus erőtől duzzadó karján és vállán, és láttam a teljes elveszettséget az arcán.
– Nem hinném.
– De fogadok, hogy tudott lovagolni. Biztos nem félt az üres mezőktől.
– Ne aggódj – biztattam, amilyen finoman csak tudtam.
Elvégre egyik sem az ő hibája volt.

 

 

Tizennegyedik fejezet

– A nap magasan jár, Eco. A levegő hideg és tiszta. Senki sincs az úton, még a távolban sem bukkan fel ember. Ó... és hallod?
– Nem hallok semmit, papa.
– Pont ez az. Madarat és tücsköt sem hallani. Csend van. Úgy érzem, a képességeim kezdenek magukra találni. Talán előbb-utóbb gondolkodni is fogok!
Eco nevetett.
– Miért? Elfelejtetted, hogy kell?
– Ez nem vicc. Érzed? A lovak minden lépéssel távolabb visznek minket a várostól, és a fejem egyre jobban kitisztul. Olyan, mintha eddig egy ködben lettem volna, ami most tisztul.
– A köd, amit magunk mögött hagytunk a várossal, valójában füst volt, papa.
– A látható köd igen. De egy másfajta köd is rátelepedett Rómára. Riadalom, zűrzavar, csalás... Senki sem tud egyenesen gondolkodni. Az emberek úgy viselkednek, mintha megvesztek volna, őrülten rohangálnak, lyukakba bújnak, szaladnak a saját árnyékuk elől. Olyan, mint valami végtelen lidércnyomás. De most mintha felébrednék. Te is érzed?
Körülnézett, nagy levegőt vett, és megint elnevette magát.
– Igen!
– Remek. Talán együtt lassan kibogozzuk a szálakat.
– Hol kezdjük, papa?
– Ezen a helyen. De menjünk vissza az időben huszonegy napot.
– Miért?
– Mert pontosan huszonegy nappal ezelőtt történt, hogy Clodius útnak indult a Via Appián. Tegnap este számoltam ki.
– És Milo?
– Milo másnap indult, a végzetes találkozás napján. De erről majd később. Kezdjük Clodiusszal, és rakjuk össze az eseményeket, abban a sorrendben, ahogy történtek. Csak azt tudjuk felhasználni, amit Milo és Fulvia mondott. – Még el sem meséltem Ecónak azt a beszélgetést, amit előző nap Fulviával folytattam. – Először is: Fulvia azt mondta, Clodius körülbelül a nap harmadik órájában hagyta el a palatinusi házat. Nem olyan korán, mint mi, mert mi még napkelte előtt elindulniuk, a nap első órája előtt. De egy Clodiushoz hasonló embernek a nap harmadik órája is nagyon korainak számít.
– Miért? Mert olyan kicsapongó, ahogy Cicero állítja?
– Nem. Azért, mert egy olyan nagy hatalmú embernek, mint Clodius, sok félbehagyott ügyet kell elintéznie, és sok apró, de fontos részletre kell figyelnie, mielőtt elindul otthonról, legyen szó akármilyen rövid útról. Fulviától úgy tudom, hogy aznap reggel is ez volt a helyzet. Sietve lefirkált ezt-azt, hírvivőket küldözgetett, és így tovább. Végül sikerült elindulnia. Azonban még mielőtt elhagyta volna a Palatinus-dombot, betért az egyik házba meglátogatni egy halálos beteg barátját. Cyrust, az építészt.
– Ismerős a név. Ki fogjuk kérdezni?
– Sajnos nem. Cyrus még aznap meghalt, nem sokkal Clodius látogatása után. Keresett építész volt a gazdagok és híresek körében. Mintha a politika felett állt volna. Cicero őt kérte fel, hogy építse újjá a palatinusi házát, amit a csőcselék gyújtott fel. Clodius is őt bérelte fel, amikor megvette azt az ormótlan palotát Scaurustól, és változtatni akart rajta ezt-azt. Úgy hallottam, Cyrus elég sok időt töltött az elmúlt hónapokban Clodiusnál. Felügyelte a munkásokat, és együtt ebédelt a családdal.
– Szóval Cyrus Cicerónak és Clodiusnak is dolgozott?
– Úgy értesültem, hogy igazi művészlélek volt. Az a kimagasló tehetség, akinek nem kell választania a táborok között. Clodius és Cicero nemcsak a szolgálatait vették igénybe, hanem jogi tanácsokat is adtak neki. A jelek szerint Cyrus mindkettőjükkel beszélt a halála előtt, és külön-külön fogadta őket, amikor megírta a végrendeletét. Bevette őket az örökösei közé. Miután Clodius aznap reggel elbúcsúzott Cyrustól, Cicero ment át hozzá, és vele volt, amikor meghalt.
– Egy építész, aki érzi a szimmetriát – jegyezte meg Eco. – Lehet, hogy szerinted a politika felett állt, de én kételkedem. Rengeteg időt töltött Clodiusnál, együtt ebédelt a családdal, szabadon kószált a házban... Tökéletes kém lehetett volna Cicero számára.
– Ez már nekem is eszembe jutott. Még ha nem is volt kifejezetten kém, még ha baráti beszélgetéseket folytatott is Ciceróval, önkéntelenül is sokat elárulhatott neki Clodius házáról és szokásairól. Cicero pedig tökéletesen tudja, hogyan kell kiszedni valakiből, amit tud. De ez mind feltételezés. Nincs okunk Cyrust kémkedéssel gyanúsítani. Cyrus mindössze egy furcsa kapocs Cicero és Clodius között, és egy újabb bizonyítéka annak, milyen kicsi falu Róma. Cyrus neve még fel fog bukkanni, ezért említem meg már most az elején, ám valószínűleg nem játszik túl nagy szerepet a történetben.
– Értettem – felelte Eco huncut tekintettel. – Mindenesetre én gyanakvó maradok Cyrus barátunkkal kapcsolatban. Vizslató szemem rajta tartom, legyen élő vagy holt.
– Szeretem, ha ilyen lelkes vagy!
– Papa, ezek a szóviccek nem állnak jól neked.
– Nem annak szántam. Hogy folytassam: Clodius meglátogatta a haldokló Cyrust, aztán elindult a Via Appián. Azért utazott el, mert valami hivatalos dolga akadt Aricia városában, huszonöt kilométerre Rómától. Lóháton csak egy napig tart az út, az a település ugyanis hagyományosan az első állomása a hosszabb útra indulóknak. Sok taverna és fogadó van ott.
– Clodius oda igyekezett?
– Őt jelölték ki, hogy tartson beszédet a helyi szenátusban másnap reggel. Fulvia a jelek szerint nem tudta, milyen alkalomból kellett megtartani a beszédet, és miért pont Clodiust hívták. Lehet, hogy akkor kezdődött a szokásos évi disznófesztivál Ariciában, vagy valami helyi istenséget ünnepeltek. A politikusok folyton járják a távoli városokat, hogy újabb szavazókat nyerjenek meg maguknak. Clodiusnak van érdekeltsége azon a környéken, Fulviával együtt ugyanis tulajdonosai egy Aricia melletti villának. Ezt meg kell jegyeznünk: Fulvia nem tartott vele. Ez egy kissé furcsa. Én úgy hallottam, hogy Fulvia igazi kötelességtudó politikusfeleség, és az ilyen feleségek elkísérik férjüket az ilyesféle hivatalos utakra. Miközben a politikus a helyi magiszterekkel handabandázik, a felesége matrónákhoz illő erényekről tesz tanúbizonyságot, és recepteket cserél a magiszterek feleségeivel, vagy valami hasonló. De Fulvia otthon maradt.
– Megkérdezted, hogy miért?
– Azt mondta, hogy aggódott Cyrus állapotáért.
– Ennyire közel állt Cyrushoz?
– Te is láttad azt a házat... Képzeld el, hogy az építész pont egy ilyen gigantikus palota újjáépítése közben hal meg!
– Értem, mire gondolsz. De vajon tényleg számít, hogy Fulvia nem ment el Clodiusszal?
– Talán igen, talán nem. Figyelj csak: ha egy ember arra készül, hogy tőrbe csalja az ellenségét – ahogy Milo állítása szerint Clodius is tette –, otthon hagyja a feleségét, nem? De itt következik még egy furcsaság: a kisfiát viszont magával vitte. A fiúcska gyerek még, nyolcéves. Ez a tény ellentmond annak a feltételezésnek, hogy Clodius azért hagyta otthon Fulviát, mert erőszakos támadást tervezett. Azt hinnéd, hogy a fiát is biztonságban akarta tudni.
– Fulvia elmondta, miért vitte magával a gyereket?
– Fulvia szerint be akarta mutatni a fiát az ariciai elöljáróknak. Ez egy tipikus római politikusra vallana; nem lehet elég korán kezdeni az örökös nevelését! Egyébiránt, mivel a felesége otthon maradt, mi mással mutathatta volna meg, milyen fontos neki a családja? Clodius ellenségei...
– Azaz Cicero és Milo.
– ...évek óta azt hangoztatják, hogy Clodius egy vérfertőző, gyalázatos bordélytöltelék, aki fiatal fiúként maga is eladta a saját testét, és aki más férfiak asszonyait vagy fiait csábította el... Ebben talán van igazság, talán nincs. Az ilyesféle pletyka az eltompult, mesterkélt Rómában nem teszi feltétlenül tönkre egy ember hírnevét, de vidéken halálos méreg. Itt az emberek még komolyan veszik a régimódi erényeket. Ezért amikor Clodius fel akar szólalni Aricia polgárai előtt, a kiváló férj és apa szerepében akar tündökölni. Erre a legjobb módszer, ha a beszéd közben maga mellett tartja a nyolcéves, ifjabb Publiust.
Eco összevonta a szemöldökét.
– De a fiú nem volt jelen, amikor Clodius és Milo összecsaptak másnap a Via Appián, ugye?
– Nem. De erre majd később rátérek. Van még egy fontos részlet, amiről nem szabad megfeledkeznünk az indulás kapcsán: amikor Clodius Aricia felé vette az irányt, épp egy contiót tartottak a Forumon ugyanazok a radikális néptribunusok, akik Clodius halála óta zendüléseket szítanak. Rendes körülmények között Clodius is részt vett volna egy ilyen gyűlésen, hogy ellenőrizze: a tervek szerint halad-e minden. Ám ő inkább útnak indult.
Eco megvonta a vállát.
– Az ember nem lehet egyszerre két helyen.
– Nem. Ezért neki is választania kellett. Egyesek szerint nehéz elképzelni Clodiust, amint lemond egy szaftos, csőcselékszító gyűlésről azért, hogy a Via Appia egyik pihenőhelyén keresse a helyi városatyák kegyeit. Hacsak nem valami hátsó szándékkal ment oda.
– Például, hogy tőrbe csalja halálos ellenségét?
– Az ellenlábasai így vélekednek. Ezt sem szabad figyelmen kívül hagynunk.
– Milyen kíséretet vitt magával Clodius?
– Három barátját és jó pár rabszolgáját. Fulvia szerint huszonötöt vagy harmincat. Legtöbben mögöttük gyalogoltak, egyesek felfegyverkezve.
– Ilyen sokat vitt?
– Tényleg népes testőrséggel indult el, de megvolt rá az oka. Hogy máshogy utazhatna biztonságban egy olyan ember, mint Clodius vidéken? Ráadásul végül ennyi rabszolga sem volt elég ahhoz, hogy megmentse az életét. De természetesen vannak olyanok, akik azt állítják, hogy egy ilyen félelmetes testőrség inkább támadásra való, mint védekezésre. Ez is egy lényeges részlet.
– Szóval aztán Clodius nekivág az útnak.
– Igen. Még elintéz néhány utolsó pillanatra maradt dolgot, megcsókolja Fulviát, és megáll az építész házánál, hogy benézzen. Harminc emberével átvonul a Capena-kapu alatt. Talán az ő nyakába is hullik egy hideg vízcsepp, ahogy rám hullott, és meg is ijed. A délelőtt közepén jár, ezért a piacot megtöltik az árusok, és tömény halszag terjeng mindenütt. A rabszolgák és az egyszerű polgárok megismerik, és éltetni kezdik. Akik megvetik, azok csak haragos tekintettel elharapják a nyelvüket. Úgyis kisebbségben maradnának egy ilyen hatalmas tömeggel szemben. Clodius lovakat szerez magának és a barátainak. Biztos nem Pompeiusé az egyetlen istálló a környéken. Aztán nekivágnak a Via Appiának népes kíséretükkel a nyomukban. Clodius valószínűleg megáll előkelő ősei sírboltjai előtt, hogy lerója tiszteletét, elvégre a fia is vele van, és nem lehet elégszer éreztetni egy örökössel, hogy milyen elsőszülöttségi jogokkal rendelkezik.
Aztán elhaladnak Basilius rossz hírű emlékműve mellett, de Clodius oda se néz. Úgy véli, az a hely csak éjszaka veszélyes, különben is egy sereg fegyveres kíséri. Széles az út, ezért Clodius és a három barátja egymás mellett lovagolhatnak. Jobb kéz felől maga mellett tudja a fiát, aki figyelmesen hallgatja a felnőttek beszélgetését. A kisfiút feltehetőleg lenyűgözi az apja; a sok fegyveres, aki mögötte gyalogol, és csak a füttyentésére vár; a nagy tömeg, amely a beszédeit hallgatja; a pompás ház, amiben felnőhet. Furcsa belegondolni, hogy másnapra az egész család összeroppan.
A következőkben Clodius a kíséretével együtt elér arra a hosszú, unalmas útszakaszra, ahol most mi is haladunk. A barátai azért vannak mellette, hogy beszélgetéssel űzzék el az egyhangúságot, és útközben megmutatja a fiának a néha még fel-felbukkanó szentélyeket és sírboltokat. Ha már ezek is elmaradnak, büszkélkedhet magával az úttal, ahogy a Claudius család minden tagja tette, amióta a Via Appia megépült. Kitűnő út, nem igaz? A kődarabokat tökéletesen méretezték és faragták, a felületük egyenletes és sima, és az egész út kényelmesen széles. Az ökrös szekereknek meg sem kell állniuk, amikor szembetalálkoznak, mert elférnek egymás mellett. Azt hinnéd, hogy csak az istenek tudnak ilyen utat létrehozni, de nem, Appius Claudius Caecus építtette, a mi Publius Clodiusunk szépapjának a szépapja. Még egy dolog, amire az a nyolcéves kisfiú büszke lehet.
Aricia az út végén várja őket, de addig még vagy négy órát kell lovagolniuk. Egy vágtató lovas hamarabb is odaérne, de mivel a rabszolgák gyalog követik őket, Clodius és a barátai kénytelenek tartani a lassú és egyenletes iramot. Mi mellett haladnak el Aricia felé?
– Rengeteg semmi mellett! – szólt közbe Davus, nehogy elfelejtsük, hogy ő is jelen van.
Most már biztosabb kézzel irányította a lovát, és mintha a rosszkedve is elszállt volna – már képes volt magán nevetni.
– Hogy pontosabban fogalmazzunk: rengeteg üres termőföld mellett, amelyeket csak itt-ott szakít meg egy erdőség, vagy az alacsonyabb területeken egy mocsár. A táj sík és nem különösebben festői. Balra távoli hegyek a láthatáron. Jobbra lágy, fokozatos lejtő a tengerig. Elöl pedig, a haladásunk ütemében egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadva közeledik az Alba-hegy. Te milyennek látod, Davus?
Szemügyre vette a horizonton még alacsonynak látszó, tüskés halmot.
– Biztos hatalmas!
Elmosolyodtam.
– Nem igazán. Kicsi hegynek számít, más hegyekhez viszonyítva, de ezen a síkságon fontos eligazodási pont. Több kisváros is megbújik a hágóiban és a lábainál. Aricia az egyik. De az első, amelybe megérkezünk, ott, ahol a talaj épp csak emelkedni kezd, Bovillae lesz. Te sokszor jártál ezen az úton, amikor Neapolisban volt dolgod, Eco. Milyen messze van Bovillae Rómától?
– Egy kicsivel a tizenegyedik kilométerkő után.
– És mi van Bovillae-ben?
– Én csak átmentem azon a városon, papa. Ha jól emlékszem, egyszer sem álltam meg.
– Csak gondolkozz!
Hunyorogva figyelte a hegyeket a távolban, mintha a szeme erőltetésével ilyen messzeségből is kivehetné a részleteket.
– Mintha lenne egy fogadó az út mentén. Meg egy istálló.
– Igen, az az istálló ilyen vagy olyan formában már kétszáz éve is ott volt, amikor a Via Appia első szakaszát – Rómáról Bovillae-ig – lerakták. Appius Claudius Caecus katonai célból építtette az utat, hogy a légióknak legyen hol masírozniuk, ezért ilyen széles és egyenes. Bovillae volt az első megálló, ahonnan katonai hírvivőket lehetett küldeni, és ott lehetett először lovakat váltani. És ahol istálló van, ott természetesen fogadó is van. Milyen fogadót láttál Bovillae-ben?
– Kőépület. Kétszintes.
– Igen. Valószínűleg van egy közös hálóhelyiség a felső szinten, alatta egy kocsma, hátul pedig egy konyha. Van tehát egy istálló és egy fogadó. Mi van még?
Eco vállat vont.
– Van néhány ház itt-ott, távolabb az úttól. Ó, és van egy Jupiter-oltár is, ősi tölgyfák gyűrűjében. Nem messze az oltártól egy patak csörgedezik. Nagyon szép.
– Tölgyfák, igen. Miután az út emelkedni kezd Bovillae-nél, egyre sűrűbben lát az ember tölgyfákat, a hegy tetejét pedig valóságos erdő borítja. Gondolom, még soha nem jártál erdőben, Davus.
– Láttam sűrűn nőtt fákat, amit ligetnek neveznek, és a városi templomok körül van.
– Hát ez nem ugyanaz. Bovillae-ről legyen elég ennyi. Nem túl érdekes, igaz? Szinte nem is alkalmas arra, hogy egy nagy ember ott hunyja le a szemét örökre, Clodius mégis arrafelé halt meg másnap. Az összecsapás ugyan az út magasabb részén történt, de a jelek szerint Milo emberei a fogadóig üldözték Clodiust. Számára az volt az út végállomása. Fulvia szerint egy Sextus Tedius nevű szenátor járt arra később, és ő találta meg Clodius holttestét az úton. A rabszolgáival felrakatta a testet a hordszékére, majd elküldette Rómába. Mi ketten láttuk, milyen állapotban érkezett meg Fulviához: tele késszúrásokkal és fojtogatás nyomaival. És Bovillae után, Eco? Mi következik az úton?
– Ahogy mondtad, az út fokozatosan emelkedik. Erdővel borított lejtők, gazdag emberek villái, pilonokkal szegélyezett magánutak, amik az útról alig látható, nagy házakhoz visznek fel. – Magasabbra emelte a fejét, és hunyorgott. – Van ott valami új is. Közelebb az úthoz. Valami templomféle...
– Az nem templom, hanem lakóház: a Vesta-szüzek Háza. Tényleg új, mert csak egy-két éve épült. Korábban a Vesta-szüzek valahol fent laktak, a hegyen. Van is odafenn egy Vesta istennőnek szentelt templom. Férfi oda aligha tehetné be a lábát. Menj tovább, képzeletbeli lovas. Milyen látvány tárul fel, ha továbbhaladsz?
– Az út túloldalán... egy másik vallási építmény. Nem templom, hanem egy szentély... Fauna, a Jó Istennő szentélye.
– Kitűnő! Azon a helyen tehetnek felajánlásokat és imádkozhatnak Fauna női követői. Ott sem fogadnának minket, férfiakat túl lelkesen. Csakhogy Fulvia szerint épp azon a szakaszon, pontosan a Jó Istennő szentélye előtt kezdődött a csetepaté Clodius és Milo között. Alaposan szemügyre kell vennünk azt a helyszínt, hogy egyáltalán alkalmas-e ilyen rajtaütésre. De térjünk vissza arra a napra, amikor Clodius útnak indult Rómából Ariciába. Elhaladt az összes említett pont mellett, talán megállás nélkül, mert ha már ilyen közel jár a végcélhoz, inkább sietni akar. Mi jön ezek után, Eco?
– Hm... Mintha emlékeznék néhány feltűnően díszes pilonra bal oldalon, ahonnan egy út visz fel az egyik magaslati villához.
– Igen. Ha a megérzésem nem csal, ott fogjuk tölteni az éjszakát.
– Az Pompeius villája?
– Pólyásfej útbaigazítása alapján csak az lehet.
Eco füttyentett egyet.
– Pazar lehet onnan a kilátás.
– Igen. Úgy tűnik, Pompeius szeret olyan helyeken lakni, ahonnan lenézhet az őt körülvevő világra. De még ne álljunk meg. Ezek után mi jön az úton?
– Még több magánvilla. Az egyik feltehetőleg Clodiusé.
– Igen. Úgy hivalkodik a hegyoldalon, hogy messziről látni lehet.
– Ott vágták ki azt a sok fát, és ott ástak olyan rengeteget?
– Igen. Valószínűleg a lakótér nagy része is a föld alatt van, mint egy pince vagy egy kripta. Fulvia azt mondta, épp olyan jól védhető, mini egy erőd. A szavaiból arra következtettem, hogy Clodius nagyon büszke volt arra a házra, még büszkébb, mint a palatinusi palotára. Hát majd megnézzük közelebbről. Ott ért véget Clodius utazása, alig másfél kilométerre Ariciától innen. Akkor még hátra volt néhány óra napnyugtáig. Clodius feltehetőleg körülnézett a birtokán, beszélt a gondnokkal, elintézett mindent, amit a birtoktulajdonosok el szoktak intézni, amikor megérkeznek a vidéki villájukba. A szakácsa épp a vacsorát készítette, amire a helyi előkelőségeket is meghívták. Ez mind nagyon tisztességes és unalmas is. A sok lovaglás után az ifjabb Publius biztosan elaludt a heverőjén, az étkezőben. Másnap reggel Clodius megtartotta a beszédét az ariciai városi szenátusban, majd rövid fogadást tartottak. Nem sokkal ebéd után vagy kora délután tért vissza a birtokára. Fulvia azt mondta, még legalább egy éjszakát ott akart tölteni.
– Dolga volt még a környéken?
– Nem tudom. Legyünk érzelgősek, és mondjuk azt, hogy több időt akart a kisfiával tölteni, és szívesen sétálgatott volna vele a birtok körüli erdőben. De aztán egy hírvivő érkezett.
– Egy hírvivő?
– Fulvia küldte hozzá reggel a szomorú hírrel, hogy Cyrus, az építész meghalt. Kérte Clodiust, hogy azonnal térjen vissza Rómába.
– Tényleg szükség volt rá, hogy Clodius rögtön hazasiessen?
– Fulvia szerint igen. Clodius annyira közel állt Cyrushoz, hogy az építész az örökösei között nevezte meg, Fulvia pedig tanácstalanul állt, mivel nem volt, aki befejezze a palatinusi házat. Cyrus halála után az ő vállára nehezedett minden. Szerette volna, ha a férje visszatér.
– Clodius pedig eldobott mindent, és rohant haza?
– Te hihetetlennek találod, Eco?
– Nem tudom, papa. Te kerültél közvetlen kapcsolatba azzal az asszonnyal, nem én.
– Nos igen, ki merem jelenteni, hogy ha Fulvia megkövetel valamit egy férfitól, akkor nagy esély van rá, hogy a férfi haladéktalanul teljesíti.
– Még Clodius is?
– Még Clodius is. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy én hihetőnek találom, amit Fulvia mondott, még ha nem is teljesen meggyőzőnek. Lehet, hogy Clodius a vidéki villájában akarta tölteni a következő éjszakát is, de váratlanul újra a Via Appián találta magát, és Róma felé tartott, mert Fulvia az üzenetében ezt kérte. Ha valóban így történt, aligha tervezhette meg előre, hogy megtámadja Milót, nem igaz? Amikor Milo a kíséretével odaért, Clodiusnak az erdőben kellett volna sétálgatnia a fiával, de véletlenül a Via Appián kötött ki.
– De hol volt a fia, ha nem volt vele, amikor az összecsapás történt?
– Fulvia azt mondta: Clodius megengedte a fiúnak, hogy a villában maradjon, és otthagyta a tanárát is mellette.
– Te hihetőnek tartod, hogy otthagyta volna a fiát, papa?
– Talán. Azt gondolnád, hogy Fulvia minél előbb vissza akarta kapni a gyermekét, de a gazdagok egész máshogy látják ezeket a dolgokat. Ha nekem lenne egy hatalmas villám vidéken, telis-tele rabszolgákkal, lehet, hogy én is nyugodtan rájuk bíznám a nyolcéves fiamat. De mi van, ha a gyerek valójában egy elviselhetetlen csibész, és rémálom vele utazni? Lehet, hogy Clodiusnak egy nap alatt tökéletesen elege lett belőle, ezért inkább hátrahagyta, és így egy időre megszabadulhatott tőle.
Eco nevetett.
– Ez jobban hangzik! Elég az érzelgősségből!
– Persze akár fenn is akadhatnánk azon, hogy Clodius egy fegyveres csapattal hagyta el a villáját, és a fiát sem vitte magával, amikor történetesen Milo is arra járt egy felfegyverzett bandával. Erről a részletről sem szabad megfeledkeznünk!
– Szóval végül elérkeztünk Milóhoz. Ő mit keresett a Via Appián?
– Hallottad a beszédét a minap a Forumon. Egy vallásos ceremóniára várták Lanuviumba, ami Aricia után a következő város a Via Appia mentén, pár kilométerrel délebbre. Amennyire most meg tudom állapítani, Milo beszámolójában az alapvető tények igazak lehetnek: aznap reggel részt vett a szenátus ülésén Rómában, és később útnak indult egy nagy kísérettel. A feleségével együtt utaztak egy lovas kocsin. Milo azt mondta, elég későn indultak, és a nap tizenegyedik órája előtt nem érkeztek meg Bovillae-be. Az a nappal utolsó órája. Ha ez igaz, akkor Fulvia története Clodius visszaindulásáról nem állja meg a helyét, mert télen a nap tizenegyedik órája annyira sötét, hogy akinek egy csepp esze is van, nem indul el egy többórás útra, pláne nem gyaloglókkal. Réges-rég sötét éjszaka lett volna, mire Clodius Rómába ér, márpedig az éjjeli utazás roppant veszélyes, hiszen akár egy ember, akár egy ló elvétheti a lépést, és eltörheti valamelyik lábát. Lehetséges, hogy az összecsapás valóban ilyen későn történt volna? Fulvia azt állította, Clodius holtteste az éjszaka első órájában érkezett meg a palatinusi házba, egy hordszéken. Csupán egy-két órával az után az időpont után, amikor Milo szerint a csetepaté lezajlott. Ez nyilván lehetetlen.
– Szóval van némi ellentmondás az időponttal kapcsolatban. Fulvia szerint a délután korábbi részében történt, Milo szerint pedig nem sokkal napnyugta előtt. Ez fontos, papa?
– Ez azt jelenti, hogy az egyikük téved... vagy szándékosan hazudik.
– Majd megpróbálom visszafogni a meglepettségemet!
– Igen, de miért hazudnának az idővel kapcsolatban, Eco? És ha Fulvia vagy Milo elferdítette ezeket a tényeket, akkor mi mindent ferdíthet még el egyik vagy másik?
– Gondolod, hogy választ kapunk ezekre a kérdésekre, miután meglátogattuk az említett helyeket, és faggatóztunk?
– Meg kell próbálnunk.
Az Alba-hegy ködfakította halma egyre nagyobb és nagyobb lett. Felhők gyűltek össze a csúcsa fölött, és árnyékot vetettek a lejtők magasabb részeire. Végül már úgy magasodott a napsütötte síkságok között, mint a megtestesült, borongó kétség. Davus bizalmatlan tekintettel ráncolta a homlokát. Nem ő volt az egyetlen.

 

 

Tizenötödik fejezet

Habár a nap negyedik órája előtt érkeztünk Bovillae-be, a fogadóban már az ebédet készítették. Füst szállt fel a konyha kéményéből, piruló kenyér és sült hús illata terjengett.
– Éhen halok – közölte Eco.
Davus gyomra egyetértően korgott.
– Jó – mondtam. – Legalább semmi ürügyet nem kell kitalálnunk ahhoz, hogy megálljunk a tavernánál.
Ütött-kopott kőből épült, kétszintes ház előtt szálltunk le a lovakról. Körülötte az évek során egyenletessé és simává koptatta a talajt a sok láb. Fulvia szerint ide menekült Clodius, amikor látta, hogy Milo emberei fölébe kerekednek. A fogadóban bújt el, mielőtt Milo harcosai megrohamozták a tavernát. Fulvia nem tudott részleteket mondani a csatározásról, csak annyit tudott, hogy később egy arra járó, Rómából érkezett szenátor találta meg Clodius holttestét az úton, a fogadó előtt. Felrakták a hordszékre, és elvitték Rómába.
Davus odavitte a lovakat egy facsoporthoz, amely alatt póznákat szúrtak a földbe, hogy legyen hova kikötni az állatokat. A póznák mellett egy vályú és egy pad is állt, hogy a rabszolgák felügyelhessenek a jószágokra, miközben azok isznak.
Mielőtt bementünk volna, Ecóval körbesétáltuk az épületet, és mind a négy oldaláról megnéztük. Kíváncsiak voltunk, mennyire védhető. A felső szint méretes ablaknyílásait táblák takarták, de amúgy sem lehetett sehol felmászni hozzájuk. A hátsó és oldalsó ablakokat szintén befedték, de ha valaki fel is tudott volna mászni olyan magasra, nem fért volna be. Csak úgy tuszkolhattam volna be magam, ha valaki tol hátulról, és odabent senki sem vár husánggal. A tömör fából készült hátsó ajtó egy fedett sétányra nyílt, ami a konyhába vezetett. A bejárati ajtó, amit szintén masszív fából ácsoltak, most tárva-nyitva állt. Olyan keskeny volt, hogy Ecóval oldalvást kellett bemennünk, hogy egymás mellett elférjünk. A bejárat mellett jobbra és balra nagyobb ablakok nyíltak, akárcsak a földszint oldalsó falain, de ezeken is bajosan verekedte volna át magát az ember.
Mindent egybevetve a fogadó könnyen védhető épületnek látszott. Mégis egy nemrég lezajlott, vesztes csata nyomait láttam körös-körül.
Eco is ugyanazt észlelte.
– Te is láttad a különbséget az ablaktáblák között, papa?
– Igen.
– Az emeleti ablakok táblái mind régi, megszürkült fából vannak...
– ...a földszinti ablaktáblák ellenben gyanúsan újak, ahogy a bejárati ajtó és a hátsó ajtó is. A bejáratnál sok helyen felújították a vakolatot is. Mi ketten nagyon jól tudjuk, mennyi munka van egy betört ajtóval, amit ki kell cserélni.
– Szerinted hova lettek az emberek, papa?
– Miért, kit vártál? Ma délelőtt egy lélek sem járt az úton. Valószínűleg még nem érkeztek meg a déli törzsvendégek.
Miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz, egy egyszerű, vidékies, néhány asztallal és paddal berendezett helyiségben találtam magam. A bal hátsó sarokban meredek ívű lépcső vezetett a felső szintre. A lépcső alatt egy pult választotta le a terem hátsó részét. A belső tér hátulsó falán boltív nyílt: az vezetett a hátsó ajtóhoz. A vászonfüggönyöket a széléhez kötötték, így látni lehetett a mögötte feltáruló, árnyékos kamrát. Egy perc múlva a hátsó ajtó kitárult, és a napfény és árnyék határán egy termetes asszonyság körvonalai jelentek meg. Becsukta maga mögött az ajtót, és odadöcögött a söntéshez. Durva anyagú ruhájába törölte a kezét. Ő is a készülő kenyér és hús illatát árasztotta.
– Mintha láttam volna valakit bejönni. – Furcsa, bandzsító tekintetét eleinte barátságtalannak éreztem, aztán rájöttem, hogy csak próbálja hozzászoktatni a szemét a homályhoz. Az asszony erősnek tűnt, karja is húsos volt, kerek, őszinte arcát pedig őszbe hajló vörös haj keretezte. – Hozzátok tartozik az a fickó a lovakkal a vályúnál?
– Igen – feleltem.
– Összesen hárman vagytok?
– Igen. Utazók.
– Éhes utazók – helyesbített Eco, és rátámaszkodott a söntésre.
Az asszony mintha elmosolyodott volna.
– Azt könnyen orvosolhatjuk, amíg van nálatok valami csilingelő.
Eco elővette a pénzes erszényét.
Az asszony bólintott.
– Nyulakat húztunk fel a nyársra, de még várni kell, amíg elkészül. Addig hozhatok nektek egy kis kenyeret sajttal.
Benyúlt a söntés alá, és kivett két poharat, majd bement a kamrába, és kihozott egy kancsó bort és egy kancsó vizet is.
– Ki tudnál vinni valami ételt annak a fickónak is a fa alatt? – kérdeztem. – Innen hallom a gyomra korgását.
– Hogyne. Kiküldöm az egyik fiút, hogy nézzen utána. Most a konyhában figyelik a tüzet. A férjemmel – tette hozzá, mintha azt akarná tudatni velünk, hogy nem egyedülálló nő. – Szóval utazók vagytok? Északra vagy délre tartotok?
– Délre.
– Ezek szerint Rómából jöttök?
Bőségesen töltött nekünk bort, és kevés vizet is öntött mindkét pohárba.
– Hajnalban hagytuk el Rómát.
– Mi a helyzet most odafenn a városban?
– Rettentő nagy a káosz. Örülök, hogy távol vagyunk tőle.
– Hát itt is volt káosz, ha őszinte akarok lenni. Azóta az átkozott nap óta...
Sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Igen – folytattam –, nincs messze innen az a hely... az úton... ahol a csetepaté történt.
Az asszony felhorkantott.
– Hívhatod csetepaténak, de én inkább vérgőzös csatának hívnám. Láttad volna, mekkora kárt okoztak, és mennyi holttest hevert szanaszét! És lehet, hogy az úton kezdődött, de sajnos itt ért véget.
Rácsapott a pult tetejére.
– Mi ért véget itt?
– Hát nem ugyanarról beszélünk? Milóról, Clodiusról meg a vérfürdőről.
Bólintottam.
– Rómában manapság másról sem beszélnek. De minden olyan zavaros és érthetetlen. Minden új történet ellentmond a korábbiaknak. Történt valami a Via Appián, és végül Clodius meghalt... Ez az egy, amiben mindenki egyetért. Senki sem tudja biztosan, hogy hol, mikor és hogyan zajlott le ez az egész.
Az asszony a szemét forgatta.
– Ennyi szenvedés és rombolás után azt hinnéd, hogy az emberek ki akarják deríteni az igazságot. Ha mást nem, a megkönnyebbülés végett, hogy nem velük történt meg. De az imént azt mondtátok, hogy éhesek vagytok. Veszek ki egy kis frissen sült kenyeret a kemencéből.
Eco már nyitotta a száját, hogy visszahívja, de megszorítottam a kezét, és megráztam a fejem.
– Ez az asszony szívesen elmondja nekünk, amit tud – suttogtam. – Hadd tegye a saját belátása szerint.
Egy kosárral tért vissza, amiben gőzölgő veknit hozott, a másik kezében pedig tégla nagyságú sajtot tartott. Még egyszer visszament a kamrába egy púposan megrakott tál zöld és fekete olívabogyóért, aztán a könyökével rátámaszkodott a söntésre, odahajolt felénk, és mindenféle biztatás nélkül folytatta a mesélést.
– A sógoromé volt ez a taverna, a húgom uráé. Szorgalmas férfi volt, már az ősei is keményen dolgoztak. Az apjától örökölte ezt a fogadót, generációk óta az ő családjukhoz tartozott. Sírt az örömtől azon a napon, amikor a húgom fiút szült neki. Boldog volt, hogy lesz kire hagynia. – Nagyot sóhajtott. – Ki sejtette, hogy ilyen hamar át kell adnia a fogadót? A gyerek még kisded, és miután az apja meghalt, a család egyik ágán sem akadt egy felnőtt férfi, aki felvállalhatta volna ezt a munkát. Ezért hát mi vettük át a férjemmel, és a fiaink segítenek nekünk, míg szegény özvegy húgom a kisfiát gondozza. Ó, a jó Marcus! Így hívták a sógoromat. Mindig rengeteg veszély leselkedik azokra, akik egy út menti fogadót vezetnek; örökké fennáll a lehetőség, hogy kifosztanak az útonállók vagy a szökött rabszolgák, esetleg gondolkodás nélkül elvágják a torkodat. De Marcus keménykötésű, erős férfi volt, semmitől sem félt. A fogadóval feküdt és kelt. Már gyerekkorában a fogadó volt a legfontosabb dolog számára. Szerintem nem is fogta fel, mekkora a veszély, amikor Clodius emberei berontottak, véresen, a futástól kifulladva. Nem küldte el őket. Megkérdezte, hogy segíthet-e nekik. Clodius bebotorkált ide, sebesülten és véresen, és megkérte, hogy zárja be az ajtót. Aztán az emberei lefektették Clodiust a hátára, pontosan ide.
Rácsapott a pultra, olyan erősen, hogy a bort is meglötyögtette a poharunkban. A gyér fényben szemügyre vettem az ósdi, foltos faanyagot, amiből a pult készült. Az évek során rengeteg bor fröccsenhetett rá, emlékeztettem magamat, de képtelen voltam elhessegetni az érzést, hogy egyéb, baljós foltok is beleivódtak.
– A férjem azt mondja, hogy Marcusnak azonnal vissza kellett volna kergetnie őket az útra. De mit tudja ő? Itt se volt. Szegény húgom bezzeg itt volt. Mindent elmesélt. Aznap rám bízta a kisbabáját. Ó, mennyire szeretett ebben a tavernában dolgozni! Pont, mint Marcus. Semmi sem szeghette kedvét. Amikor Clodius bejött az embereivel, az emeleten volt, épp kirázta a takarókat és felsöpörte a padlót. Bárcsak beteg lett volna a kisfia, bárcsak lett volna valami, bármi, ami otthon tartja azon a szörnyű napon! Az is elég rettenetes, ami Marcusszal történt, de ő is itt volt, látta és hallotta... Valami megtört benne. Hát ezért kell nekünk fenntartanunk ezt a tavernát, amíg a kicsi Marcus fel nem nő, és át nem veszi az apja helyét.
Bólintottam.
– Szóval a csetepaté, vagyis a csata, fent kezdődött az úton, Clodius mégis itt halt meg. Korábban járt ebben a tavernában? Ismerte a sógorodat, Marcust?
– Igen, persze. Publius Clodius sokszor állt itt meg, amikor a hegyi villájába utazott. Az évek során én magam is találkoztam vele néhányszor. Olyan vonzó volt... Messziről látszott rajta, hogy nemesi származású, le sem tagadhatta volna. A viselkedése, a mindig makulátlan öltözéke, a szép lovai, a tökéletes haja és az ápolt körmei. Ritka az olyan férfi, aki ilyen sokat ad a körmére. Ráadásul zárkózottnak sem lehetett nevezni. Egyszer sem felejtette el Marcus nevét, és mindig megkérdezte, hogy van a kis Marcus. Neki is volt egy kisfia.
– Igen, hallottam.
– Persze nem mindenki szívlelte Publius Clodiust. Sok ellenséget szerzett itt a környéken is, amikor építtetni kezdte a villáját.
– Ellenséget?
– Nos, voltak, akik azt állították, hogy nem épp egyenes úton jutott hozzá a földterülethez, sőt egyesek szerint olyan fákat is kivágtak az építkezés miatt, amik Jupiter szent ligetéhez tartoztak. A Vesta-szüzeknek például ki kellett költözniük a régi házukból. Csakhogy Clodius adott nekik pénzt egy új ház építésére, ami csak egy kicsivel van távolabb Vesta templomától, mint a régi ház. Soha nem értettem, miért panaszkodnak annyit. – Megrázta a fejét. – Én nem mondok rosszat a halottakról, különösen akkor nem, ha a szegény ember lemurja még itt kering a közelben.
– Szóval a sógorod baráti viszonyt ápolt Clodiusszal, annak ellenére, hogy a szomszédai megvetették.
– Igen. Gondolom, Clodius ezért is szaladt ide, amikor nagy bajba került. Bárcsak ne hozta volna magával azt a nagy bajt! De én nem hibáztatom a halottat. Inkább azt a másikat.
– A másikat?
Egy rongyot vett elő a söntés mögül, és csavargatni kezdte, olyan erővel, hogy teljesen kifehéredtek a kezén a csontok.
– Azt, akinek az emberei üldözőbe vették Clodiust. Az a gazember felelős minden szörnyűségért, ami itt történt.
– Titus Annius Milóra gondolsz.
Olyan hangot adott ki, mint aki köpni készül.
– Felőlem annak hívod, aminek akarod... Milo! Ő választotta magának ezt a nevet, nem? Micsoda egy beképzelt alak, hogy egy olümpiai hőshöz hasonlítja magát! Hát ezen a környéken senki sincs elragadtatva a te úgynevezett Milódtól! Ő is csak egy szerencsevadász a hegy túloldaláról, aki azért ment Rómába, hogy felkapaszkodjon az uborkafán. Tudtad, hogy Lanuviumból származik?
– Igen, azt hiszem, hallottam.
– Úgy nevezted: Titus Annius Milo. Hát tudd meg, hogy ez sem az eredeti neve! Igazából nem is Titusként látta meg a napvilágot! Egyszerűen Gaius Papiusnak hívták, akárcsak az apját, és hidd el nekem, a lanuviumi Papius család soha semmi említésre méltót nem tett! A származását tekintve közönséges, mint a kutya. Amikor viszont meghalt az apja, a nagyapja a nevére vette. Az anyja apjáról van szó, Titus Anniusról, aki nemesi ősökkel büszkélkedhetett. Milo tehát felvette az öreg nevét, és kitalált magának egy harmadik nevet. Így lett Gaius Papiusból Titus Annius Milo. Ma már mindenki ismeri. Amikor a nagyapja meghalt, a pénzét is örökölte, de azt mondják, hogy elherdálta az egészet, amikor megrendezte azokat a látványos temetési ünnepségeket Róma népének elkápráztatására. Mire nem képes egy ember azért, hogy magasabb pozíciót szerezzen! Hát az én családomból soha senki nem szavazna rá! Örökké színlel és megjátssza magát, közben meg ugyanolyan hamis, mint a három név, amit használ. Nem, mi semmi jót nem várunk Milótól.
Elhallgatott, hogy nagy levegőt vegyen, majd törölgetni kezdte a pultot a ronggyal, mintha ezzel a vérnyomokat is eltüntethetné.
– Ó, Milo is megállt itt hébe-hóba, amikor Lanuviumba igyekezett. Mindenkinek fizetett egy bort, szép beszédet tartott, és gondoskodott róla, hogy mindenki észrevegye. A vidékünk szülöttje, a friss római hatalmasság, Cicero barátja, Pompeius szövetségese, akit a közeljövőben konzullá is választhatnak! De ha engem kérdezel, Milóban szikrája sincs meg annak a vonzerőnek, ami Clodiusban megvolt. Amikor Clodius belépett ebbe a terembe, olyan volt, mintha valaki ezernyi gyertyát gyújtott volna. Hirtelenjében minden ragyogni kezdett. Amikor Milo jött be, hetvenkedve és vigyorogva, mintha valaki az arcodba fújta volna a büdös leheletét. Ő csak akart lenyűgöző lenni. Aki jobban megnézte, látta, hogy csikorgatja közben a fogát, mert érintkeznie kell a köznéppel, amit maga mögött hagyott. Ami pedig a feleségét illeti, hogy is hívják...
– Ha jól emlékszem, Faustának – szólt közbe Eco.
– Ó igen, Fausta Cornelia... Na ennél előnyösebb házasságot talán még egyetlen férfi sem kötött! Hogy süllyedhetett odáig Sulla diktátor lánya, hogy a lanuviumi Gaius Papiusnak adja a kezét? Gondolom, ebben is a pénz és a politika játszott szerepet. Az ilyen házasságok mögött mindig van valami hideg számítás, nem igaz? Állítólag Fausta továbbra is annyi szeretőt tart, amennyit nem szégyell. Úgy hírlik, most még nagyobb az étvágya, mint az első férje mellett. Milóval ellentétben ő még csak nem is színleli, hogy fenntartja a kapcsolatot a köznéppel. Amikor a férjével együtt felbukkantak a Via Appián, és Milo bejött ide, hogy italt vegyen mindenkinek, a nagyságos Fausta Cornelia ott maradt azon a cikornyás kocsin, mereven ült, mint egy szobor, és egyenesen előre bámult, mintha már attól is szélgörcsöt kapna, hogy ránéz egy magamfajta egyszerű asszonyra. Végül is azt megértettem, hogy nem akart bejönni a tavernába, egy ilyen hölgy... Clodius felesége, Fulvia ugyanígy tett: a női kísérőivel együtt odakint maradt, amikor Clodius bejött. De őt legalább látni lehetett a füvön a fák alatt, amint a kisfiával játszik vagy a kislányát dajkálja, mint egy épeszű ember. Ő nem olyan, mint Fausta Cornelia, aki egy pillantást sem akar váltani a magunkfajtával. De volt egy nap, egyetlen alkalom...
Az asszony hirtelen összeborzadt, majd nevetni kezdett.
– A természet néha a legelőkelőbb embereket is maga alá gyűri, nem igaz? – bökte végül ki, amikor végre sikerült összeszednie magát. – Emlékszem... milyen gondban volt. Nagyon kellhetett neki, mert az egyik rabszolgáját küldte hozzám, hogy kérdezze meg, merre van az árnyékszék. Odaküldtem az egyik lányt, hogy vezesse el addig a kis épületig a patak mellett, az istálló mögött. A lány visszajött, és közölte, hogy Fausta Cornelia nem hajlandó azt a helyiséget használni, inkább visszafogja a szükségét. Milónak persze azonnal el kellett hagynia a tavernát, hogy továbbindulhassanak. Gondolom, az egész hátralévő úton visszatartotta. De hogyan? Még a Via Appián is akad egy-két göröngy. Sokat beszéltünk utána erről. Vajon megtörtént a baleset a kocsin? És mit szólt erre Milo? El tudjátok ezt képzelni?
Megint kitört belőle a nevetés, míg végül könnyek csorogtak a szeméből. Lassan újból megnyugodott, és megtörölgette az arcát a kézfejével.
– Ó, a nyúl! Most már biztosan elkészült!
Azzal ismét kisurrant a hátsó ajtón.
Eco felvonta az egyik szemöldökét.
– Úgy tűnik, Clodiust és Milót is jól ismerték ezen a vidéken.
– Igen. A törtető helyi fiú és az arisztokratikus városi, tele pénzzel és vonzerővel. Ez a két típus mindig erős ingereket vált ki az emberekből. Imádatot, tiszteletet...
– Irigységet, gyűlöletet...
– Igen, és mivel mindketten politikusok voltak, nem szégyellték az előtérbe tolni magukat. Mindnyájan tudjuk, milyen tehetségesen teremtett kapcsolatot Clodius a hétköznapi emberekkel. Mesterien csinálta. Milo, aki pedig a köznépből származott, elég ügyetlenül próbálta utánozni.
– Legalábbis így mondja a vendéglátónk, papa, de nyilvánvalóan elfogult. Hogy is volt ez Clodiusszal és a szent fákkal, meg a helyi Vesta-szüzek elköltöztetésével?
A ház asszonya váratlanul berúgta a hátsó ajtót, és visszajött egy gőzölgő tálcával. Magas, nagydarab férfi követte, kezében jókora tállal. Olyan öles termetű volt, hogy egy pillanatra kellemetlen érzések lettek úrrá rajtam. Aztán rájöttem, kicsoda.
– Davus! Mit csinálsz te itt? Neked a lovakra kellene vigyáznod. Mi lesz, ha befejezzük az evést, és csak hűlt helyüket találjuk? Nem akarok húsz kilométert gyalogolni vissza Rómába.
– Ne aggódjatok! – válaszolt az asszony. – Odaküldtem az egyik fiamat, hogy vegye át a helyét. A lovaitok biztonságban lesznek, szavamat adom rá. Megengeditek, hogy a rabszolgátok idebent legyen? A felhők errefelé tartanak a hegy csúcsa felől, és könnyű megfázni a szabad ég alatt. Hadd melegedjen egy kicsit.
Azzal a pillantással nézett Davusra, amit a nők sajnos túlzottan is ritkán vetettek rám. Csak azért, mert tizenkilenc éves, hullámos, fekete haja van, olyan a válla, mint egy ökörnek, az arcéle meg mint egy görög szobornak...
– Azért hozta be, hogy közelebbről is megszemlélje! – szűrte ki a fogai közül Eco.
– Egyértelmű – bólintottam. – Gondolj csak bele: Clodius is jobban tetszett neki, mint Milo.
Az asszony tányérokat és evőeszközöket rakott elénk, majd megtöltötte a poharunkat. Kiderült, hogy a gőzölgő tálcán van a nyúl. Nem rajongok túlzottan a nyúlért, mert túl zsíros és csontos, de ezúttal jól átsütötték, és különben is túl fáradt voltam a szőrszálhasogatáshoz. A mélyebb tálban fehérrépa és szósz gőzölgött, amit azon nyomban meg is dicsértem.
– Ó, nagyon egyszerű – közölte az asszony. – Egy kis kömény, fokhagyma, valamicske méz, ecet és olívaolaj, meg egy csipet ruta. Az anyám mindig azt mondta, hogy a gyökérzöldséghez fűszeres szósz kell.
– Tényleg egészen kitűnő – ismertem el, és komolyan gondoltam. De ideje volt visszatérni Clodius halálához. – Te főztél itt korábban is, mielőtt az a szerencsétlenség történt?
– Igen, hellyel-közzel, főleg azután, hogy a húgom megszülte a fiát.
– De azon a napon nem voltál itt.
– Nem, amint mondtam, csak a húgom volt odafent az emeleten, meg Marcus idelent.
– Clodius előző nap haladt át Bovillae-n?
– A húgom azt mondta, hogy igen, de aznap nem jött be ide. Látta, ahogy a kíséretével együtt elhalad a ház előtt, de annyira gyorsan haladtak, hogy épp csak egy pillanatra látta Clodiust. Elöl lovagolt a fiával és néhány barátjával.
– És az összecsapás napján Milónak is el kellett haladnia az épület előtt...
– Igen, a húgom még nagyon élénken emlékszik rá. Minden beleégett a lelkébe, mint egy rossz álom, amit az ember sohasem felejt el. Milo megállt egy kis időre megitatni a lovait, de egy embere sem jött be a tavernába. Ám a húgom szerint a kíséretét nem lehetett összetéveszteni. Parádéztak, mint valami városi győzelmi felvonuláson. Bár Milo mindig így utazott, legalábbis amikor az a nő is vele volt.
– Úgy érted, Fausta Cornelia.
– Igen. Az ember azt hinné, hogy el sem tud indulni otthonról, ha tíz szolga kezelésbe nem veszi felkelés után, és ugyanígy tíz szolgára van szüksége a lefekvés előtti rituálékhoz. Gaius Papius – vagy ha úgy tetszik, Milo – pedig szeretett felvágni a rengeteg rabszolgájával és testőrével a lanuviumi barátai és rokonai előtt. „Nézzetek csak ide! El sem tudom hagyni a házamat, ha nem kísér el a száz talpnyalóm!”
– Száz? Tényleg annyian kísérték azon a napon?
Az asszony vállat vont.
– Fogalmam sincs, hányan voltak. Mint mondtam, én nem láttam őket, csak a húgom. De szerinte amíg Milo az istállóban itatta a lovait, a kísérete elárasztotta az utcát, és akkora tömeg lett, amilyen Rómában szokott lenni a Forumon. Amikor végre továbbindultak, a menetnek egy darabig nem is akart vége szakadni. A húgom elmesélte, hogy Marcus még viccelődött is: ha Milo az összes szolgáját megitatta volna, ahogy a lovaival tette, eladhatták volna az összes bort, és összegyűlik a pénz az új tetőre.
– Szóval Milo népesebb kísérettel érkezett, mint Clodius az előző napon?
– Ennyire mamlasz vagy, vagy csak egyszerűen nem figyelsz? Igen, határozottan. Sokkal nagyobb kísérettel.
– De Clodius kísérete fegyveresekből állt, ha jól hallottam, ezzel szemben, ahogy a szavaidból kiveszem, Milót mintha csupa borbély és szépész kísérte volna.
– Igen, Fausta rabszolgái is kisebb sereget tettek ki, de Milo soha nem utazik a gladiátorai nélkül, akik közül egyik-másik közismertebb. Hallottatok már Eudamusról és Birriáról?
– Hát persze. Ők is Milóval voltak?
– Ő a gazdájuk. Nagyon is rá vall, hogy megvesz két híres gladiátort, csak hogy kérkedhessen velük, nem igaz? Még én is hallottam Eudamusról és Birriáról, pedig engem még annyira sem érdekelnek az arénákban folyó véres viadalok, mint egy galacsinhajtó bogár, ami itt kel át az utcán. Bár egyik-másik gladiátort nem nehéz észrevenni... – A szeme sarkából Davusra nézett, aki épp egy darab nyúlhúst igyekezett lefejteni a csontról. – Viszont Eudamus és Birria... Nos, ők nem szebbek egy szamár hátsójánál, és nem is vonzóbbak annál. Mindig leghátul kullognak Milo seregében. Hatalmasak, mint két mozgó fa. Soha nem látni az egyiket a másik nélkül. A férjem azt mesélte, hogy az arénában is folyton együtt harcoltak.
– Igen, ketten kettő ellen. Néha ketten négy ellen – válaszolt Davus, és kihúzott egy nyúlcsontot a szájából.
Ecóval meglepődve néztünk rá.
– Folytasd, Davus – kértem.
Megköszörülte a torkát.
– Amikor kisfiú voltam, a régi gazdám sokszor elvitt minket a küzdelmekre – magyarázta. – Neki is volt néhány gladiátora. Eszébe jutott, hogy belőlem is gladiátort nevel, de aztán úgy döntött, túl kicsi vagyok hozzá, és jobb üzletet köt, ha elad engem testőrnek. Ő mondta, hogy még senki sem vesztett, aki Eudamusra és Birriára fogadott. Mindegy, milyen fegyvert használtak és milyen felállásban küzdöttek... Háromágú szigonnyal és hálóval, rövid karddal, fejszével, pajzsokkal vagy azok nélkül. Az ellenfelek már attól megbénultak, ha csak rájuk néztek. A régi gazdám azt mondta rájuk: a legfélelmetesebb emberek, akik valaha éltek.
Felszúrtam egy fehérrépát a villámra, és belemártottam a szószba.
– És ezek a gladiátorok Milóval voltak, amikor aznap elhaladt a taverna előtt?
Az asszony bólintott.
– Ó, abban biztos vagyok, mert ők voltak az elsők, akik Clodius után rohantak. A húgom látta őket az egyik emeleti ablakból.
– Végig ott maradt, amíg ők odalent verekedtek?
– A következőt mesélte: hallotta a zajt, amikor Clodius beesett az embereivel, ezért elindult lefelé. Épp hogy csak megpillantotta őket, amikor Marcus rákiáltott, hogy menjen vissza az emeletre.
– Hány embert látott?
– Nem sokat. Ötöt vagy hatot. Azt mondta, Clodius ezen a pulton feküdt, és fogcsikorgatva markolászta a vállát. Ő adta ki a parancsokat a többinek.
– Parancsokat?
– Hogy zárják be az ablaktáblákat, meg ilyenek.
– Ezek szerint megsérült, de még eszméleténél volt.
– Nagyon is. A húgom szerint nagyon elszántan viselkedett. Az emberei ugrásra készen hallgatták. De az ő arckifejezésük...
– Milyen volt?
– Mint akiknek ott liheg a sarkukban a halál. Mintha próbálták volna összeszedni a bátorságukat, hogy megforduljanak, és szembenézzenek vele. A húgom szó szerint ezt mondta. Kétségbeesetten kapkodtak levegőért. Amikor meghallották, hogy valaki jön le a lépcsőn, mindnyájan rémült nyulak módjára néztek fel. Csak Clodius nem. Ő rámosolygott. Rámosolygott! Aztán Marcus rászólt, hogy menjen vissza, és ő felszaladt.
– Aztán mi történt?
– Aztán kinézett az ablakon, hogy mi elől menekülhettek. Kicsivel feljebb az úton egy ember feküdt. Két férfi állt mellette, és kardokkal döfködték. Szanaszét fröcsögött a vér. Ő is Clodius kísérője lehetett. Bizonyára Eudamus és Birria támadt rá. A húgom azonnal felismerte őket... Mintha démonok lettek volna Hádészból, vagy legendabeli szörnyek. Feljebb az úton még több elesett embert látott, és egy egész sereg gladiátor közelgett a taverna felé. Képzelhetitek, milyen érzés volt! Eudamus és Birria végül abbahagyták a döfködést, és lomha léptekkel szintén errefelé indultak. A többi futva követte őket. Ó, már attól is rosszul vagyok, hogy beszélek róla. Az én húgocskám...
Megrázta a fejét, és kézfejével ütögette a mellkasát.
Eco kissé kényeskedve tolta arrébb a tányérját. Davus megfeszítetten figyelte az asszonyt, de közben a fogával letépett egy darab húst a nyúl csontjáról.
– És aztán? – faggatóztam.
– Marcus bereteszelte idelent az ajtókat, és becsukta az ablaktáblákat. Az üldözők egyre közelebb és közelebb értek, majd megálltak az ajtó előtt. Bumm, bumm, bumm! Az öklükkel és a kardjuk markolatával kezdtek dörömbölni az ajtón és az ablakokon. Borzalmas zaj volt. A húgom akkor is hallotta, amikor befogta a fülét. Nem akarták abbahagyni. Ordítozás, a fa reccsenése, a kiszakadó ajtópántok fémes hangja, sikoltások és hörgések, acélcsattanás... – Az asszony a mennyezetre szegezte a tekintetét. – Néha én sem tudok aludni éjszaka, mert elképzelem, hogy mit élhetett át a húgom, csapdába esve odafent, egyedül és kiszolgáltatottan. Végül összeszedett minden takarót, lekuporodott az egyik sarokban, és magára terítette mindet. Azt mondja, nem is emlékszik, hogyan tette, mert csak az rémlik neki, hogy egyszer csak vége lett a zajnak, és ő ott gubbasztott, izzadva a sok takaró alatt, de borzongva, mintha meztelen lenne.
– Mennyi idő telt el?
– Ki tudja? Néhány perc? Egy óra? Fogalma sincs. Később összeszedte a bátorságát, és kilesett a takarók közül. Még mindig egyedül volt az emeleten, és lent még mindig nagy volt a némaság. Odament az egyik ablakhoz, és kinézett. Holttesteket látott szétszórva az úton, és ami a legkülönösebb... Pont a taverna előtt egy hordszék pihent, és sok-sok ember nyüzsgött körülötte.
– Egy hordszék?
– Igen. Nem lovas kocsi vagy kordé, hanem hordszék. Az, amit rabszolgák szoktak vinni, és függönyök takarnak a kíváncsi szemek elől. Lent volt a földön, a szolgák pedig várakoztak. Egy szenátori tógát viselő férfi és egy nő állt az egyik holttest fölött, és a fejüket összedugva tanakodtak.
– A húgod felismerte a szenátort?
– Nem, de a hordszéket igen. Sokszor látjuk minden évben. Hol erre jön, hol Rómába tart. Egy öreg szenátoré, akinek villája van a hegyen. Sextus Tediusnak hívják. Még soha nem láttam az arcát. Nem az a fajta, aki bejön egy ilyen tavernába.
– És ki feküdt előttük a földön?
– Clodius.
– A húgod még ilyen messziről is felismerte?
– Gondolom igen. Ő mindenesetre állítja, hogy Clodiust látta.
– Hogy került a tavernából az útra?
– Ki tudja? Lehet, hogy Eudamus és Birria vonszolta ki oda, mint a kopók a nyulat.
Eszembe jutottak a fojtogatás nyomai Clodius nyakán. Lehet, hogy szó szerint a nyakánál fogva ráncigálták ki.
Az asszony a tányérunkra nézett.
– Hé, ti ketten meg sem ettétek a húst! Egy ilyen hideg napon a férfinak rengeteg meleg ételre van szüksége, hogy megőrizze az erejét! Látjátok, ez tudja, hogy kell enni!
Teli szájjal rávigyorgott Davusra, aki az utolsó adag velőt is leszippantotta az egyik csontról, és sóvárogva nézett a tányérjainkon hagyott maradékra.
– Jó volt? – kérdezte az asszony.
– Fenséges – nyugtattam meg. – Tökéletesen átsült. De attól tartok, túl sokat tömtünk magunkba az ízletes kenyérből és sajtból, amit előtte hoztál. – Átcsúsztattam a kettőnk tányérját Davus elé. – Azt mondod, mindenütt holttestek hevertek, Tedius szenátor pedig a feleségével együtt...
– Az nem a felesége volt. Tedius szenátor özvegyember. A nő szerintem inkább a lánya lehetett. Az egyetlen gyermeke, aki ráadásul nem is ment férjhez. Csak az apjáért él.
– Értem. Szóval a húgod látta Tedius szenátort a lányával és a hordszékével az épület előtt, miközben épp azon törték a fejüket, hogy mit csináljanak Clodius holttestével. Hol voltak ekkor Milo emberei?
– Eltűntek. Megnyerték a csatát, nem igaz? Miért maradtak volna itt? Szegény húgom végül összeszedte a bátorságát, hogy lemenjen a lépcsőn. Tudom, mit látott, mert később én is ugyanazt láttam... Mindent felborítottak és eltörtek, az ajtó fityegett a keretében, minden ablak be volt zúzva. Mintha a Fúriákat engedték volna szabadon ebben a szobában. És ami a legrosszabb: szegény Marcus ott hevert a lépcső alján, telis-tele szúrt sebekkel. Már nem volt benne egy csepp élet sem. A lépcső alján, értitek? A feleségét védte. A húgom valószínűleg a józan eszét is elvesztette egy időre, mert ezek után már csak arra emlékszik, hogy jön föl a házamhoz a hegyen. Alig tudott beszélni a sírástól. Ó, hogy zokogott!
– Hát az emberek a taverna előtt? – kérdeztem. – Tedius szenátor és a kísérete?
– Már egyik sem volt itt, amikor a férjemmel együtt átjöttünk. Clodius is eltűnt, illetve az, ami maradt belőle. Később megtudtuk, hogy Tedius szenátor Rómába küldte a holttestet a hordszékén, és aznap éjjel százával gyűltek az emberek Clodius római háza köré, hogy máglyákat gyújtsanak. Nagyon sajnáltam az özvegyét, de nem fájhatott jobban a szíve, mint az én szegény húgomnak. Itt nem volt gyűlés, nem volt máglya, csak a káosz, amit össze kellett takarítani. Másnap a férjem látta, hogy minden holttestet felszednek, és sorban lerakják őket az istálló mellett. Clodius villájából egy ember érkezett szekéren, és el akarta vinni az összes testet. De a vért nem tüntették el a Via Appiáról... Még mindig sok helyen lehet látni a taverna és a Jó Istennő szentélye között. A tavernán esett károkért senki sem fizetett nekünk egyetlen szeszterciuszt sem. Megmondtam a férjemnek, hogy be kellene perelnie Milót a rombolás miatt, de ő azt felelte: várjuk meg, hogy alakul a helyzet Rómában, nehogy még nagyobb bajba keverjük magunkat. Na hogy tetszik? A becsületes emberek némán szenvednek, miközben a Milóhoz hasonló fajzatok konzullá jelöltethetik magukat! Felháborító!
Együttérzőn bólogattam.
– Szóval a férjeddel akkor érkeztetek, amikor már mindenki elment?
– Igen. Csak hullákat láttunk mindenhol.
– A napnak melyik részében történt ez?
– A csata? Hát abból kiindulva, hogy mikor érkeztünk, meg abból, amit a húgom mesélt, azt hiszem, a délután közepe táján történhetett. Szerintem Milo a nap kilencedik órájában érkezett meg Bovillae-be, megitatta a lovait, összeszedte a kíséretét, és továbbment. Aztán a gladiátorai a tizedik órában üldözték ide Clodiust.
– Nem később? Nem napnyugta környékén?
Az asszony megrázta a fejét.
– Miért kérdezed?
Vállat vontam.
– Annyi változata kering a történetnek odafent, Rómában...
Valami neszezést hallottunk a hátunk mögül, a bejárati ajtó felől. Megfeszültem, de láttam, hogy az asszony rámosolyog a belépő férfiakra.
– Ma sült nyúlhús van, ha a szimatom nem csal – mondta az egyikük.
– És fehérrépa a háziasszony eredeti szószával! – tette hozzá egy másik, majd beleszagolt a levegőbe.
Leültek az egyik padra a sarokban.
– Mivel tartozunk? – kérdeztem. Miközben az érméket vettem ki Eco erszényéből, közelebb hajoltam az asszonyhoz a pult fölött. – És a húgod? Hogy van most?
Megrázta a fejét.
– Megtört, ahogy már mondtam. Nem tudom, hogy valaha túljut-e rajta.
– Mennyi esély van rá, hogy látogatókat fogadjon?
– Látogatókat? – vonta össze a szemöldökét az asszony.
Még jobban lehalkítottam a hangom.
– Bocsáss meg, azt hiszem, nem viselkedtem nyíltan veled. De most, hogy meghallgattalak, tudom, hogy megbízhatok benned. Én nem csak úgy véletlenül jártam erre a mai napon.
– Nem?
Az asszony gyanakodva, de egyre erősödő kíváncsisággal nézett rám.
– Nem. Fulvia megbízásából jöttem ide.
– Clodius özvegye küldött? – ráncolta a homlokát.
– Igen. Kérlek, ne beszélj hangosan. Eddig nem tudtam, hogy megbízhatok-e benned, de miután végighallgattam, milyen érzelmekkel viseltetsz Clodius, Milo meg a felesége iránt...
– Sült nyúl! Sült nyúl!
A jövevények egyszerre kiabálták a mondatot, és közben az öklükkel verték az asztalt. Egyik-másik jókedvűen nevetett.
– Csak várjátok ki a sorotokat! – szólt rájuk az asszony.
Feltehetőleg viccnek vették, mert alighogy kimondta, kacarászva egy másik mondatot kezdtek kántálni.
– Fe-hér ré-pát! Fe-hér ré-pát! Fe...
Az asszony közelebb hajolt, és igyekezett továbbra is suttogni.
– Értem. Szóval azért jöttetek, hogy segítsetek Milo hajóját elsüllyeszteni.
Lebiggyesztettem a számat.
– Nem mondanám, hogy szó szerint ez a célom, csak annyit mondhatok, hogy Fulvia ide küldött, mert szeretné, ha kideríteném az igazságot a férje haláláról.
– Ó – bólintott mindentudóan.
– Szóval ezért szeretnék beszélni a húgoddal.
– Hát persze. – Bölcsen bólogatott, majd összevonta a szemöldökét. – De sajnos lehetetlen.
– Tudom, hogy nagyon törékeny állapotban van...
– Nem, nem erről van szó. Ő nincs itt.
– Nincs itt?
– Elment a kisfiával az egyik nagynénjéhez Rhegiumba. Mindenki úgy gondolta, hogy az lesz számára a legjobb, ha a lehető legmesszebb költözik ettől a helytől. Legalábbis egy időre.
Bólintottam. Nem is utazhatott volna sokkal messzebbre, hiszen Rhegium az Itáliai-félsziget legdélebbi csücskében van.
– Sült nyúl, fehérrépa, szósz! Sült nyúl, fehérrépa, szósz!
Az asszony vállat vont.
– Most már tényleg ki kell szolgálnom a többieket. De sok szerencsét kívánok! Bármi, amivel le lehet rántani Milót a magas lóról...
– Csak még egy kérdést...
– Sült nyúl, fehérrépa, szósz!
– Igen?
– Marcus Antonius. Mond ez a név neked valamit?
Az asszony elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Biztos vagy benne?
– Soha nem hallottam felőle. Nem erről a környékről származik.
– Sült nyúl, fehérrépa, szósz!.
A vendéglátónk felnyögött.
– Jobb, ha azonnal ellátom ezt a bandát, különben ők is szétdúlják a házat!
A szemét forgatta, majd még egyszer utoljára rámosolygott Davusra, és elsietett.

 

 

Tizenhatodik fejezet

– És most hova? – kérdezte Eco, miután kiléptünk a fogadóból. – Jólesne egy kis szundítás egy ilyen ebéd után.
Davus ásított, és egyetértően nyújtózkodott.
– Badarság! Korán van, és rengeteg a dolgunk. Davus, hozd a lovakat.
Elindultunk a Via Appián, és nemsokára elhaladtunk az istálló és a többi melléképület mellett, ahol Fausta Cornelia annyit kényeskedett az árnyékszék miatt.
Eco felnevetett.
– Szerinted Milo felesége tényleg annyira elviselhetetlen, mint ahogy a vendéglátónk mondta?
– Nos, nem volt még szerencsém találkozni a hölggyel, de kétségtelen, hogy túlontúl is sok pletyka kering róla. Nem mintha foglalkoznék a mendemondákkal, azt viszont hallom, amikor Bethesda elmondja őket Dianának. Nem kérdezik meg, hogy akarom-e hallani.
– Tudom, miről beszélsz, papa, Menenia is ugyanezt szokta tenni: muszáj végighallgatnom az összes ízléstelen pletykát. Ha meg befognám a fülem, vérig sérteném vele, nem igaz? Szóval... Mondd el, amit te hallottál, és én elmondom, amit én hallottam.
Nevettem. Davus nem érzékelte az iróniát; úgy bámult minket, mintha megzápultunk volna.
– A legtöbb pletyka a nemi életét taglalja – mondtam. – Amikor az előző férje, Gaius Memmius elutazott valami távoli provinciát igazgatni, ő inkább Rómában maradt, és olyan gátlástalanul kicsapongó életet élt, hogy amikor Memmius hazaért, és meghallotta a híreszteléseket, azonnal elvált tőle. Ezután ment feleségül Milóhoz.
– Gyerekek?
– Még nincsenek. Csak pár éve házasok. De a mendemondák alapján az asszony túlzottan is sok időt tölt a szeretőivel, és alig ad lehetőséget a férjének az utódnemzésre.
– Szegény Milo!
– Nem kell sajnálnod. Gyanítom, hogy a vendéglátónk igazat beszélt: ezt a házasságot a politika és a nyereségvágy hozta létre. Eltekintve minden mástól, Fausta mégiscsak Sulla diktátor lánya, és ez nem kis dolog, főként az úgynevezett Legjobb Emberek körében, akikkel Milo egész életében megpróbálta megkedveltetni magát.
– Milyen lehetett Sulla gyerekének lenni?
– Szerintem mi azt nem is tudjuk elképzelni, Eco. Fausta és az ikertestvére, Faustus akkor születtek, amikor a diktátor már idős volt. Az öreg zsarnok módfelett elégedett lehetett magával. Képzeld csak el, mekkora átkot idéz egy gyerek fejére, amikor olyan nevet ad neki, ami valójában azt jelenti: „Szerencsés Előjel.” Azért, hogy Fausta egy elkényeztetett kis cafka lett, egyes-egyedül a szörnyeteg apját lehet hibáztatni.
– Azt értem, hogy Milo feljebb lépett a ranglétrán ezzel a házassággal. De Fausta vajon mit nyert vele?
– Nem maradt túl sok választása. Memmius elvált tőle, és jókora folt esett a becsületén. Úgy tűnt, Milo csillaga rohamosan felfelé ível, nem igaz? Éppen akkor örökölt egy halom pénzt a nagyapjától, és most felejtsük el, hogy mindet el is herdálta az öreg temetési ünnepségeire. Milo férfiúi vonzereje biztosan nem játszott szerepet, mert Fausta másoknál keresi az ilyen földi gyönyöröket.
Eco bólintott.
– Biztos te is hallottad azt a pletykát, hogy Milo rajtakapta a feleségét a radikális néptribunus Sallusttal egy ágyban. Az esküvőjük másnapján! A rabszolgáival kékre-zöldre verette Sallustot, és kárpótlásul elkobozta a pénzes erszényét.
– Igen. Pont ezért töprengek néha el azon, hogy vajon Sallust szövetsége a Clodius-hívekkel valóban politikai megfontolásból ered, vagy igazából csak bosszút akar állni Milón. De vannak más történetek is. Milo állítólag régi barátját, Sextus Villiust is rajtakapta Faustával. Dührohamot kapott, és ordítozva rángatta ki Villiust a szobából. De a rossznyelvek szerint egy harmadik fél is részt vett a játékban, csak neki sikerült elbújnia a szekrényben. Miközben Milo agyba-főbe csépelte Villiust a folyosón, a másik szerető visszaszökött az ágyba, és jól megdöngölte az asszonyt.
– Úgy látszik, az a szenvedélye, ha rajtakapják – húzta el a száját Eco.
– Vagy rejtett hajlama van a kegyetlenkedésre, és szereti nézni, ahogy eltángálják a szeretőit.
Davus fintorogva nézett ránk. Valószínűleg még sohasem hallott férfiakat ilyen kendőzetlenül beszélni mások fajtalankodásairól.
Eco megrázta a fejét.
– Akkor is azt mondom: szegény Milo! Az elismertség miatt vette el Faustát, és mekkora szégyent zúdított vele a saját fejére! Még az ikertestvére is csúfolódik az asszonyon.
– Igen, ismerem a történetet. Amikor az első férje elutazott Rómából, egyszerre két szeretővel is mutatkozott: egy kelmefestővel, aki egy egész gyapjúmosóműhely tulajdonosa, és egy Macula nevű fickóval, akit az arcán éktelenkedő, foltnak tűnő anyajegyről kapta a gúnynevét. Faustus erre azt mondta: „Nem értem, hogy a nővérem miért nem szabadul meg attól a folttól, elvégre egy Kelmefestő személyes szolgálatait élvezheti!”
Erre még Davus is nevetett.
Egy gyűrű alakú tölgyfacsoportra mutattam, nem messze az út mellett.
– Tökéletes a memóriád, Eco. Ott van Jupiter oltára, amit említettél.
– Lehet, hogy alázatosan le kellene ott térdelnünk, amiért belemerültünk ebbe a züllött pletykálkodásba.
Az ízig-vérig szkeptikus Eco szeretett gúnyolódni azon a kevés vallásos érzékenységen, ami bennem megmaradt.
– Attól semmi bajunk nem lenne, ha ott hagynánk néhány érmét, és elmondanánk egy imát, fiam. Eddig biztonságban utaztunk, és jó szerencse kísért minket.
Miközben a tölgyek árnyékában leszálltunk a lóról, egy szedett-vedett fehér köpenyt viselő férfi lépett elő a kőoltár mögül. Borosta lepte az állát, és áradt belőle a borszag. Felixként mutatta be magát, és elmondta, hogy ő az oltár papja, aki szívesen könyörög értünk Jupiterhez egy kisebb összeg ellenében. Eco a szemét forgatta, de én intettem neki, hogy nyissa ki az erszényét. A pap gyorsan elhadarta az egyszerű imát, amiből alig lehetett érteni valamit. Inkább a fák közötti árnyékfoltokat figyeltem közben, meg a közeli patak csobogását hallgattam, amibe lágyan belevegyült a lombok zizegése. Ez az ősi hely nagyon közel volt a rendszerint nyüzsgő, túlzottan is civilizált Via Appiához, mégis valami kimondhatatlan és láthatatlan, nyugodt erő sugárzott belőle. Annak is megvan az oka, hogy az isteneknek felszentelt oltárokat és templomokat az arra kijelölt helyeken építik fel, és nem akárhol. Ha lehet ilyet mondani, a helyek választják az oltárokat, és nem fordítva. Ez is egy ilyen hely volt, és akármilyen pap őrizte, a különlegessége egyszerre volt kézzelfogható és tünékeny, mint a lehelet párája hideg időben.
Amikor véget ért az ima, induláshoz készültünk, ám a pap hirtelen belém karolt.
– Átutazóban vagytok? – kérdezte.
Felix keskeny arca egy vadászmenyétre emlékeztetett, és a foga is legalább olyan sárga volt.
– Igen, útban vagyunk valahonnan valahová.
– Tudjátok, mi történt feljebb az úton, ugye?
– Feltételezem, az évek során rengeteg dolog történt ott.
– Nem, én Milo és Clodius összecsapására gondolok.
– Ja vagy úgy! Közel vagyunk ahhoz a helyhez?
– Hogy közel-e? Nem halljátok, ahogy a halottak szellemei a lombok között motoznak? A viaskodás nem messze ért véget, a régi kocsma előtt.
– Igen. Ott ebédeltünk az imént. A fogadósasszony mesélt ezt-azt.
Felix csalódottnak tűnt, de aztán felderült az arca.
– Ó, de azt biztosan nem mutatatta meg nektek, hol kezdődött a csata.
– Nem. Érdemes megnézni?
– Hogy érdemes-e? Ha visszamentek Rómába, elmondhatjátok az ivócimboráitoknak, hogy a saját szemetekkel láttátok a helyet, ahol a vérengzés kezdődött.
– Honnan veszed, hogy Rómából jöttünk?
Felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt akarná mondani, hogy egy hozzá hasonló vidéki előtt le sem tagadhatjuk városi származásunkat.
– Akarjátok látni azt a helyet, vagy nem?
– Kísérőnek ajánlkozol?
– Miért ne? Húsz éve vagyok ennek az oltárnak a papja, és mindent tudok a környékről, amit tudni lehet. Természetesen egy kis jutalmat nem utasítok vissza, hiszen valamiből ezt az oltárt is fenn kell tartani...
Összeszűkítettem a szemem, és Ecóhoz fordultam.
– Te mit gondolsz?
Eco az állát vakargatta.
– Szerintem érdekes lehet. Különben sem sietünk annyira.
– Csak pár percről van szó – vágott közbe Felix. – Nem hagyhatom itt sokáig az oltárt.
Úgy tettem, mint aki tépelődik, aztán bólintottam.
– Jól van. Gyere velünk.
Ecóval és Davusszal együtt lassú lépésre ösztökéltem a lovamat, hogy a pap kényelmesen haladhasson mellettünk gyalog. Bovillae után az út meredekebben kezdett emelkedni. Az erdővel borított hegyoldal balra a magasba szökött, jobbra pedig mind lejjebb ereszkedett. A fokozatosan mind hepehupásabb táj ellenére az út, amit Appius Claudius épített, egyenletesen folytatódott, ugyanolyan simán és szélesen, mint addig.
– Szóval a fogadót már láttátok – szólalt meg a kísérőnk. – Észrevettétek az új ajtókat és ablaktáblákat? Látnotok kellett volna azt a helyet a csata után. Mint egy szipirtyó, akinek kiszúrták a szemét, és kitépték a nyelvét. És az a töméntelen holttest!
– Te láttad a csatát?
– Hallottam a dulakodást, amikor elkezdődött itt a hegyen, és tudtam, hogy valami baj van. Aztán láttam, ahogy elrohannak... Tudjátok, egy kicsit az oltártól is látni lehet a Via Appiát... Az a Clodius nevű alak ott botladozott összevissza... Tulajdonképpen az emberei vitték, öten vagy hatan, aztán valamivel később az a két szörnyeteg is utánuk cammogott... Eudamus és Birria.
– Felismerted őket?
– Ki ne ismerte volna fel őket? Soha nem hagyok ki egyetlen gladiátorviadalt sem, ha olyan kegyes velem a sors... Vallásos okokból, értitek. Ilyen játékokat eleinte csak temetési ünnepségeken rendeztek. Még most is szent szokásnak számítanak.
Erről nem akartam vitatkozni a pappal.
– Csak Eudamus és Birria futott Clodius után?
Felix felhorkantott.
– Haha! Micsoda legenda lenne ebből: a két gladiátor, akik ostrom alá verték a Bovillae-i fogadót, és be is vették a négy puszta kezükkel! Nem, nemcsak ők üldözték. Egy egész sereg üldözte Clodiust és az embereit.
– Egy sereg?
– Lehet, hogy ez egy kissé túlzás.
– Akkor mennyi volt? Tíz? Húsz?
– Talán még több is.
– Ezek szerint nagy fölényben voltak Clodiusszal szemben.
– Igen, mondhatni.
– És a fogadó ostromát is láttad?
– Hát nem igazán. Azalatt nem, amíg történt. Az oltárnál maradtam, hogy megvédjem, ha kell.
– Persze.
– De mindenki tudja, mi lett a vége Marcust, a kocsmárost megölték, és az a csirkefogó Clodius is holtan feküdt az úton az embereivel együtt.
– Csirkefogó?
A pap a szeme sarkából sandított rám, majd csettintett a nyelvével.
– Nem akartalak megsérteni, polgár. Talán az ő híve vagy?
– Nem. Csak a fogadósnénak egész más véleménye volt Clodiusról. Ennyi. Azt mondasz róla, amit akarsz.
– Akkor továbbra is csirkefogónak fogom nevezni, ha nincs ellenedre.
– Te jobban kedvelted Milót?
Felix felvonta az egyik szemöldökét.
– Én a hatalmas Jupiter papja vagyok. A magasabb síkokat kell fürkésznem, nem figyelhetem a római politikusok civakodását. De arra, aki olyan sokszor és gátlástalanul követ el szentségsértést, mint Clodius, előbb-utóbb lesújt az istenek haragja.
– Szentségsértés? Arra gondolsz, amikor nőnek öltözve beszökött a Jó Istennő rituáléira Rómában, azzal a céllal, hogy ágynak döntse Caesar feleségét, miközben a szertartás zajlik?
Az említett történet Clodius egyik leghírhedtebb kalandja volt.
– Az tényleg szörnyű szentségsértés volt – felelte a pap. – Clodiust meg kellett volna kövezni érte, de sikerült lefizetnie az esküdteket.
– A földi igazságszolgáltatás kudarca – jegyezte meg Eco, egyetértően bólogatva. Ám én azért láttam a huncut villanást a szemében. – Ugyanakkor az égi igazságszolgáltatás hibája is. Gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy az a férfi, aki beszökik a Jó Istennő ünnepére, süket, néma és vak lesz. De Clodiusnak semmi baja nem lett ettől a kalandtól. Vajon miért kímélte meg a Jó Istennő? Őt is megtévesztette Clodius ruhája és arcfestése? Vagy ugyanúgy elbűvölte, mint Caesar feleségét?
A pap nem volt hajlandó megsértődni.
– Hát persze, hogy megkímélte! Hiszen az a sors várt rá, hogy tíz évvel később itt, Bovillae környékén haljon szörnyű kínhalált. Szerintetek véletlen, hogy pont a Jó Istennő szentélye előtt kezdődött a dulakodás, a Via Appiának ezen a szakaszán? Biztosak lehettek benne, hogy Fauna keze is benne volt a dologban. – A pap komoran bólintott, és biztos volt benne, hogy Eco nem mer ellentmondani ennek a logikának. – De nem ez volt a csirkefogó egyetlen szentségtörése, még csak nem is a legrosszabb. Gondolom, Rómában nem sokat lehetett hallani arról, amit Clodius idelenn Jupiter ligetével tett az Alba-hegyen, vagy arról, hogy mit művelt a Vesta-szüzekkel.
– A fogadósasszony mintha említette volna, de számomra új ez a történet – közöltem.
Felix megrázta a fejét.
– Azt hinné az ember, hogy az ilyen bűnökre fény derül, amikor valaki hivatalos címért indul, de szerintem az emberek mindenképp meg akarták választani Clodiust praetornak, mit sem törődve a vallásos bűntényekkel, amiket elkövetett. Akkor hát elmesélem nektek. Az egész amiatt a gigantikus birtok miatt történt itt a hegyen. Eleinte egyszerűbb hely volt, de Clodius nem érte be annyival. Egyre csak növelte és toldozta, hogy egy saját erőddé alakítsa. Egy idő után a birtoka határa elérte a hegy legszentebb pontjait is: Jupiter ligetét, Vesta templomát, a Vesta-szüzek házát. Amikor még több területet akart, valahogy elérte, hogy átrajzolják a határokat. Magának követelte a szent liget nagy részét, ahonnan aztán kivágta az összes fát építőanyagnak! A Vesta-szüzeket kiűzte a házukból, amit szétszedett, és kövenként hordatott át a villájához, egy újabb szárny építéséhez. A saját falait díszítette az ősi mozaikokkal és szobrokkal! Nézzétek, ott áll a Vesta-szüzek új háza, bal kéz felé! Megpillanthatjátok a fák között. Legalább Vesta templomát békén hagyta, de ezzel nem tehette jóvá, amit a liget ellen elkövetett. Számomra nem létezik szégyentelenebb bűntett egy szent fa kivágásánál. Márpedig Clodius tízesével és húszasával vágatta ki őket!
– De hogy sikerült rátennie a kezét ezekre a szent földekre?
– Honnan tudjam? Én csak egy egyszerű pap vagyok, akire egy oltárt bíztak. Nekem nem kötik az orromra, kiket fenyegetett meg, és kiket fizetett le. Az ilyen alakok bármit képesek megtenni azért, amire szemet vetettek. – Felix Ecóra nézett. – Most sem hiszel nekem, ifjú, ha azt mondom, hogy az istenek is szerepet játszottak Clodius megbüntetésében?
– Az istenek mindenben szerepet játszanak – szóltam közbe, csak hogy lenyugodjon. – Még ebben a véletlen találkozásban és beszélgetésben is. Szóval te láttad, ahogy a fogadó felé menekültek, de magát a csatát nem.
– Viszont idáig az oltárig elhallatszott! Reccsenések, dübörgés és sikoltozás!
– Mennyi ideig tartott az egész?
– Nehéz lenne megmondani. Nem túl sokáig. A sok kiáltozás után egy időre csend lett. Aztán az öreg szenátor jelent meg a hordszékén a lányával.
– Úgy érted, azok után, hogy Eudamus, Birria és Milo többi embere visszament a hegyre.
– Nem. Először a szenátor haladt el, aztán valamivel később Milo mészárosai is visszaindultak a hegyre a foglyokkal.
– Foglyokkal? – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
– Azt hiszem, öten vagy hatan voltak.
– Honnan tudod, hogy foglyok voltak?
– Mert összekötötték a kezüket. Szorosan egymáshoz húzódtak, és halálra váltan tűrték, hogy Milo emberei felfelé tereljék őket. Eudamus és Birria néha a hátsójukra suhintott egy bottal.
– De miféle foglyok voltak ezek? Clodius emberei?
Felix vállat vont.
– Csak ők lehettek.
– Én azt hittem, hogy Clodius öt vagy hat emberét mind megölték a fogadóban.
– Igen, annyit biztosan megöltek. Ezeket talán az erdőből szedték össze.
– Sebesültek voltak? Láttál rajtuk vért?
Hirtelen zavartnak tűnt.
– Most hogy jobban belegondolok, nem láttam rajtuk sebet.
Megráztam a fejem. Fulvia beszámolója szerint Clodius embereinek csaknem fele szétszéledt az erdőkben, még a csata kezdetén – azok a túlélők keresték fel végül, hogy elmeséljék töredékes emlékeiket. Fulvia szerint az összes többi meghalt. Vagy az úton, vagy a fogadóban. Az özvegy nem tudott róla, hogy bárkinek is nyoma veszett volna a kíséretből. Akkor hát miféle foglyokról beszélt a pap? És ha igaz, hogy Tedius szenátor azelőtt érkezett, hogy Milo emberei távoztak, nem pedig utána, akkor hogy lehet, hogy amikor a fiatal fogadósné kinézett az ablakon, csak Tedius szenátort látta a lányával a holttestek között, de Milo embereinek már hűlt helye volt? Hirtelenjében összekuszálódott a fejemben az események pontos sorrendje. Mit láthatott az ifjú fogadósasszony a saját szemével? A sógornője csak elmesélésből hallott mindent, és lehet, hogy önkéntelenül is megváltoztatott vagy kihagyott néhány részletet. Bárcsak Rhegium közelebb lett volna!...
– Hát itt vagyunk! – jelentette be a pap, kissé kifulladva a felfelé kaptatástól. – Kicsit feljebb, jobb kéz felé van a Jó Istennő szentélye. – Egy aprócska templomra mutatott, amit kerek tető fedett, és tölgyfák zártak körbe. – Itt kezdődött a mészárlás. Clodius lefelé jött az embereivel a hegyről, Milo pedig felfelé tartott a kíséretével.
Tényleg csak ennyi történt? A két tábor szembekerült egymással, és valahogy kitört belőlük az erőszak? Vagy valóban tőrbe csalta egyik a másikat? Clodius és a kisebbségben lévő csapata rosszul megszervezett csapdát állított volna Milónak? Ehhez tökéletes lett volna a hely: mindkét oldalon elég sűrűn nőttek a fák a rejtőzködéshez, és a lejtő is a fentről érkező támadóknak kedvezett.
De a két csapattól eltekintve ki lehetett még szemtanúja az összecsapásnak?
– Felicia! – kiáltott fel a pap.
Egy fehér köpenyes, karcsú alak lépett ki a Jó Istennő szentélyét övező fák közül, Miközben felénk sétált, üdvözlően felemelte a kezét, és elmosolyodott. Észrevettem, hogy idősebb, mint eleinte gondoltam. Sápadt arcát átjárta valami ragyogás, és olyan kecsesen mozgott, hogy távolról sokkal fiatalabbnak nézte az ember. Kétségtelenül gyönyörű nő lehetett valaha. Még mindig kellemes volt ránézni.
A pap közelebb lépett hozzá, és csípőre tette a kezét.
– Kérlek, várd ki a sorodat, Felicia. Most én kísérem ezeket a látogatókat.
– Persze, persze! – A nő úgy tett, mintha megijedt volna: szaporán pislogott, és a kezét tördelte. – Ismerem a szabályokat. Te fogadod először az északról érkezőket, én fogadom először a délről érkezőket.
– Különben is, Felicia, közülük senki sem léphet be a te szentélyedbe. Ezek mind férfiak!
– Én is látom!
A nő végignézett rajtunk, rámosolygott Ecóra, egy darabig legeltette a szemét Davuson, majd engem is végigmért.
– Na jól van, Felicia, átadom őket. Úgyis vissza kell mennem az oltárhoz.
A pap rám nézett, és mindenféle zavarodottság nélkül feltartotta a tenyerét.
– Ó igen – kaptam észbe. – A fizetség... Jupiter oltárának fenntartására.
Biccentettem Eco felé, aki előhalászott egy összeget az erszényéből, de szokás szerint kissé szűkmarkúan mérte. Összevontam a szemöldököm, mire hozzátett még egy érmét. Bólintottam, átvettem a pénzt, és beleszórtam a pap nyitott tenyerébe. Az érmék szinte mágikus iramban tűntek el a szemünk elől.
A pap, mindenféle búcsúzás nélkül, ugyanezt tette.

 

 

Tizenhetedik fejezet

– Nos, Felicia – szólaltam meg végül, de közben képtelen voltam levenni a szemem az asszony tündöklő mosolyáról. – Te bizonyára a Jó Istennő szentélyét őrzöd.
– Gondoskodom azokról a női utazókról, akik meg kívánnak állni itt, hogy imádkozzanak.
– Némi fizetségért.
– Csak a legszégyentelenebb halandók várják azt, hogy kapnak valamit az istenektől, anélkül hogy adnának valamit cserébe.
– Te és pap fivéred elég jó üzletet csináltok abból, hogy megmutatjátok a helyi látványosságokat az erre járóknak.
– Az emberek tudni akarják, mi történt itt a Via Appián.
– Azt elhiszem.
– De honnan tudod, hogy a pap és én testvérek vagyunk? Felix elmondta?
Én vallásos értelemben használtam a „fivér” szót, és sejtelmem sem volt róla, hogy valóban testvérek. Ezek szerint családi vállalkozás volt az oltár és a szentély felügyelete, valamint a díj beszedése a Via Appia közeli szakaszán átutazóktól. Talán még valami testvéri vetélkedés is keveredett a dologba.
– Gondolom, a fivérem azt is elmondta, hogy fiatal koromban templomi prostituáltként szolgáltam Isis istennőt. – Felicia nem is várta meg a válaszomat, csak felszegte a fejét. Ezzel még jobban megnyújtotta magas, sovány alakját. – Igen, ez igaz. Templomi prostituált voltam. De ma már csak Faunát, a Jó Istennőt szolgálom.
Úgy tűnt, mindkét tényre nagyon büszke.
– Lenyűgöző – ismertem el. – És te aznap itt őrizted a szentélyt?
– A csata napján? Ó, igen.
– És láttad, ami történt?
– Természetesen! – Nekem úgy tűnt, túlzottan is tágra nyitja a szemét, mint amikor valaki az alvás ellen küzd, vagy a kisgyerekeket ijesztgeti. Bovillae félé mutatott. – Milo Bovillae felől jött a kíséretével... Azok aztán rengetegen voltak!
Felvontam az egyik szemöldököm.
– Az alapján, amit hallottam, mind borbélyok és szépészek.
– Nem, ez így nem igaz. Kétségtelenül voltak közöttük fürdői és hálószobai rabszolgák... Hallanod kellett volna, hogy visítoztak, amikor elkezdődött a harc! De számtalan fegyveres is volt közöttük. Elöl, hátul, és végig a menet mindkét oldalán. Mint egy kisebb sereg, ami épp csatába indul.
– Hol volt Milo?
– Valahol az elején, egy lovas kocsin utazott a feleségével együtt.
– Megálltak itt?
– A szentélynél? Nem, Fausta Cornelia soha nem jött be ide.
– Tényleg nem? Az ember azt hinné, hogy Sulla lánya, egy ilyen magas rangú asszony vezető szerepet játszik a Jó Istennő kultuszában.
– Rómában talán igen. De én azt tapasztaltam, hogy a legtöbb nő, aki betér ide, kisebb városokból való, és szerényebb származású. A legtöbb római matróna úgy érzi, leereszkedés lenne, ha megállna ezen az egyszerű kis helyen, még ha le is róhatja itt kegyeletét a Jó Istennő előtt. Ennél sokkal pompásabb körülmények között szoktak imádkozni hozzá, gondolom.
– Ez nem túl nagy jámborságra vall.
– Én nem ítélkezem. – A mosolya nem rezdült, és a szeme sem szűkült össze egy picit sem. – De ti az összecsapásról akartatok tudni. Nos, pontosan itt kezdődött, a szentély előtt. Én akkor éppen a lépcsőn ültem, és sütkéreztem egy kicsit a napon. Mindent láttam.
– Ez melyik órában történt?
– Körülbelül a kilencedikben.
Eddig minden szemtanú Fulvia történetét erősítette meg, és senki sem értett egyet Milóval, aki szerint a csetepaté két órával később kezdődött.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Van egy napóra a szentély mögötti ligetben. Pár perccel korábban néztem meg.
– Hogy kezdődött az összetűzés?
– Milo a csapatával felfelé jött a hegyre, Clodius pedig lefele tartott a kíséretével.
– Ezek szerint Clodius kint volt a nyílt úton? Nem az erdőből bukkant fel váratlanul?
– Nem.
– Nem állított csapdát?
– Egyáltalán nem.
– Lóháton érkezett?
– Igen, néhány társa úgyszintén. A többiek gyalogoltak.
– Voltak vele asszonyok és gyerekek is?
– Nem. Csak felnőtt férfiak.
– Hányan?
– Úgy húszan vagy huszonöten.
– Fegyverrel?
– Képzett harcosoknak tűntek, ha erre akarsz kilyukadni. Téged jobban érdekelnek ezek az apró részletek, mint a legtöbb erre járó utazót.
– Úgy látod? – Az út mellettünk húzódó, üres szakaszát figyeltem. – Szóval amikor a két tábor összetalálkozott, egyszerűen egymásnak estek?
– Nem, nem így történt.
– Sértéseket vágtak egymás fejéhez?
– Nem, eleinte nem. Sőt épp ellenkezőleg. Amint megpillantották egymást, néma csönd lett. Kicsit mindenki megmerevedett. Láttam, ahogy a megrökönyödés végigfut mindkét csapaton, mint amikor a vízbe dobsz egy követ, és mindkét irányba elindulnak a hullámok. Megfeszült a nyakuk, összeszorult a foguk, és mereven előrenéztek... Felvettek egy pózt, ahogy a férfiak szokták egymás jelenlétében. Csak egy kicsi zavar támadt, amikor elmentek egymás mellett. Az út széles ugyan, de a két menetnek így is össze kellett húzódnia, és némileg ki is szorultak az útról. Clodius emberei nagyobb ívben kerültek, mint Milo kísérői. Ám még így is lökdösődtek és morgolódtak. Olyan feszültség volt a levegőben, hogy még a fogam is vacogni kezdett... Hogy is tudnám elmagyarázni... Mint amikor végighúzod a körmöd egy palatáblán. Azt vettem észre, hogy egyszer csak nagy levegőt veszek, mert addig visszatartottam, és vártam, hogy valami szörnyűség történjen.
– Mialatt a két tábor elhaladt egymás mellett, Clodius és a lóháton ülő emberei még lejjebb húzódtak az útról, pont szemben a lépcsővel, amin ültem, és engedték, hogy a gyalogosok megelőzzék őket. Milo a feleségével továbbra is a kocsin ült, és felfelé tartott a hegyre. Egyre távolodtak és távolodtak. Végül Milo és Clodius kíséretének leghátsó része is elment egymás mellett, éppen a szemem előtt. Clodius meghúzta a kantárt, és követte a gyalogosan haladó embereit. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Egy imát suttogtam a Jó Istennőhöz, és megköszöntem neki, hogy mindenki életben maradt. De Clodiusnak ez nem volt elég. Valami démon bújhatott belé. Hátranézett, és visszakiáltott a Milo kíséretének legvégén gyalogló gladiátoroknak.
– Két gladiátornak?
– Igen. Gondolom, hátulról védték a menetet. Híresek, legalábbis a fivérem ezt mondja...
– Eudamus és Birria?
– Igen. Ők ketten.
– És mit mondott nekik Clodius?
Zavartan pislogni kezdett.
– Ha még mindig templomi prostituált lennék, és nem a Jó Istennő szentélyének őre, talán szó szerint idézném a szavait.
– Akkor próbáld meg körülírni.
– Valami ilyesmit kiáltott: „Miért vágsz olyan savanyú képet, Birria? Nem engedi Eudamus elég gyakran, hogy megtisztítsd a fegyverét?”
– Értem. Mi történt aztán?
– A Birria nevű vadember villámgyorsan megpördült, mint amikor az ujjaddal csettintesz. Clodius felé hajította a lándzsáját. Olyan gyorsan történt, hogy nem is tudtam volna követni, ha nem pont őt nézem. Clodius még mindig hátrafelé nézett, és a saját tréfáján nevetett. A lándzsa nagyon erősen megütötte.
– Hol?
A papnő a vállához nyúlt.
– Azt hiszem, itt. Alig láttam a becsapódást, a lándzsa ugyanis követhetetlenül gyorsan repült. Akkorát ütött Clodiuson, hogy ledöntötte a lováról. Aztán minden összezavarodott: a férfiak ordítoztak, forgolódtak, egymásnak ütköztek. Felálltam a lépcsőről, és bementem a szentélybe, de az árnyékból igyekeztem szemmel tartani őket. Minden nagyon gyorsan történt. Még soha nem láttam csatát azelőtt. Gondolom, minden ütközet hasonlóan néz ki – fegyverekkel hadonászó, őrült férfiak, akik teli torokból üvöltöznek. Hogy őszinte legyek, elég nevetséges volt... ugyanakkor félelmetes is. Eszembe jutott, amikor kisgyerek koromban idegeneket láttam közösülni Isis templomának lépcsőjén. Akkor is nehezen tartottam vissza a nevetést, mégis volt benne valami ijesztő. Egyszerre volt izgalmas, felháborító és nevetséges.
– Mi történt utána Clodiusszal?
– Valaki kihúzta a lándzsát a vállából, és talpra segítette. Milo csapatának egy része támadásba lendült...
– Hol volt Milo?
A papnő eltöprengett.
– Sehol sem láttam. Akkor még nem.
– Vagyis te úgy láttad, hogy a csata ösztönszerűen tört ki, Milo tudta nélkül, miközben ő a menet elején haladt. A két tábor véletlenül találkozott, és némán, rendbontás nélkül ment el egymás mellett, egészen addig, amíg Clodius valami sértést nem vágott Birria fejéhez. Ekkor repült el a lándzsa.
Felicia továbbra is rendíthetetlenül mosolygott, és üveges szemmel bólogatott. Valóban csak ennyi állt volna a véres összecsapás mögött?
– De papa, minden polgár felelős a rabszolgái viselkedéséért – szólalt meg Eco. – Lehet, hogy Milo nem támogatta azt, amit Birria tett, ám a törvény szerint bizonyos fokig ő is bűnös.
– És minden polgár felelős a hamis történetekért, amikkel elferdíti a valóságot – tettem hozzá, mert eszembe jutott Milo homlokegyenest ellenkező, de legalább ilyen érzékletesen előadott meséje a Caelius által rendezett contión.
Eddig minden, amit Felicia mondott, beleillett Fulvia elbeszélésébe, sőt azok az apró részletek is rímeltek erre, amiket Clodius táborának túlélői adtak hozzá. Az egyetlen különbség az volt, hogy Fulvia kihagyta a sértegetést, márpedig e nélkül a fontos részlet nélkül azt sem érthettük meg, hogy mi ingerelte fel Birriát – sőt akár még előre tervezett támadásra is gyanakodhatnánk. De a gúnyolódás, amit Felicia említett, nagyon is életszerűnek hatott, és nem volt okunk feltételezni, hogy a papnő téved vagy hazudik. Érthető, hogy Fulvia esetleg ki akart hagyni egy részletet, ami beszennyezte volna a férje emlékét. Lehet, hogy azok is elhallgatták, akiktől ő hallotta a történetet, vagy nem is tudtak róla. Annyi viszont egyértelműen kiderült, hogy Milo meséje az előre megtervezett tőrbe csalásról képtelen agyszülemény.
– Miként folytatódott a csata?
– Rosszul, legalábbis Clodius és a csapata számára. Milo emberei sokkal többen voltak. Néhányat azonnal meg is öltek. Páran bemenekültek az erdőbe, de Milo harcosai őket is üldözőbe vették. Clodius egyik barátja, aki lovon ült, azt kiáltotta, hogy elmegy segítségért, aztán megpróbált átcsörtetni Milo sorain. Gondolom, vissza akart menni Clodius villájához.
– Sikerült neki átjutni?
– Nem tudom. Nem láttam.
– És Clodius másik lovas barátja?
– Valószínűleg lelökték a lováról, mert legközelebb, amikor odanéztem, Clodius összes embere a saját lábán állt. Már akik még életben voltak, és mellette maradtak. A lovak mind elszaladtak.
– Ez megmagyarázza, miért érkezett Clodius gyalog a fogadóba.
– És miért keresett menedéket odalent, Bovillae-ben – tette hozzá Eco. – Milo emberei elzárták az utat a villája felé. Két választása marad: vagy lemegy a tavernába, vagy ott marad az úton.
– Ne felejtsük el, hogy súlyosan megsebesült – folytattam. – A fivéred azt mondta, hogy botladozott, és segíteni kellett neki. Mégis jóval az üldözői előtt ért a fogadóba. Vajon miként kaphatott ennyi egérutat?
– Milo emberei csak később eredtek utána – felelte Felicia. – Mintha nem tudták volna eldönteni, hogy üldözzék-e. Úgy viselkedtek, mint a kopók, amik körbe-körbe szaladgálnak, és nem tudnak szagot fogni. Aztán megérkezett Milo.
– És utána?
– Milo nagyon mérges volt. Dobbantott a lábával, az öklét rázogatta, és közvetlen közelről ordított Birria képébe. Mint valami bolond, amikor kicsúfol egy vad medvét. Összevissza hajlongtam, hogy lássam. Aztán Milo lenyugodott, és valami tanácskozásfélét tartott. Az emberei közrefogták, és úgy hallgatták. Végül döntést hozhattak, mert Milo elküldte Eudamust és Birriát vagy egy tucatnyi harcossal Bovillae felé. A többiek szorosabb gyűrűbe fogták Milót, aki kivonta a kardját, és az erdőt fürkészte.
– Én is megrémültem – folytatta Felicia. – Clodius néhány embere az erdőbe menekült, üldözőkkel a sarkában. Féltem, hogy egyszer csak ott teremnek a ligetben a szentély mögött, vagy magában a szentélyben akarnak elbújni. Inkább csendben maradtam, és behúzódtam az árnyékba. Senki sem vett észre.
– Mikor jött erre Tedius szenátor? – kérdeztem.
– Az volt a következő esemény, ami történt. Egy pompás hordszék jelent meg az út felső szakaszán, egy kisebb kísérettel. Tudtam, ki ül rajta, mert Tedius szenátor hordszéke gyakran állt meg itt, amikor a lánya betér a szentélybe.
– Szóval ő nem olyan, mint Fausta Cornelia?
– Tedia egy régimódi, hagyománytisztelő hölgy. Istenfélő és erényes. Nem gőgös és nem hiú, ellentétben a mai előkelő és fiatal hölgyekkel. De aznap nem tért be a szentélybe. Amikor Milo emberei megállították a hordszéket, a függönyök mögött maradt. Tedius kiszállt, és egy ideig Milóval beszélgetett. A heves mozdulatokból arra következtettem, hogy Milo megpróbálja meggyőzni: forduljon vissza. De a szenátor makacs ember. Ragaszkodott hozzá, hogy továbbhaladhasson, visszaült a hordszékre, és folytatta útját lefelé, Bovillae-be. Tovább telt az idő, nem is tudom, mennyi. Milo idegesen járkált fel-alá. Végül Fausta Cornelia is kiszállt a lovaskocsiból, és a nyomába szegődött. Valószínűleg veszekedtek, de nem emelték fel a hangjukat. Nemsokára Eudamus és Birria is visszatért a foglyokkal.
– Foglyok... – Megráztam a fejem. – A fivéred is említette őket. De kik lehettek?
– Talán Clodius emberei közül néhány.
Ismét megráztam a fejem.
– Nem hinném.
– Miért nem?
Azért, gondoltam magamban, mert Fulvia határozottan kijelentette, hogy a férje emberei közül nem hiányzik senki. Felicia metsző tekintettel nézett rám – legalábbis ahogy üveges és tágra nyílt szeme engedte. A mosolya viszont mit sem változott.
– A jelek szerint te már sokat tudsz arról, mi történt azon a napon.
– Te pedig a jelek szerint már sokszor előadtad ugyanezt a történetet.
Vállat vont.
– A Via Appia forgalmas út, még ezekben a zűrzavaros időkben is. Az emberek pedig természetüknél fogva kíváncsiak.
– Minden erre járónak elmondod, hogy mit láttál?
– Amíg adakoznak a szentély javára... Soha nem voltam az a fajta, aki megvonja a szívességet az emberektől, akár a korábbi foglalkozásomat nézzük, akár a mostanit.
Ránéztem, és megcsóváltam a fejem. Nem sok szeretnivalót találtam benne, de arra sem volt okom, hogy megvessem. Megfagyott a vér az ereimben, amikor arra gondoltam, milyen nagy veszélynek tette ki magát öntudatlanul, vagy akár ostoba módon, amikor néhány érméért bárkinek elmesélte, amit látott.
– Felicia, van fogalmad arról, milyen kockázatot vállalsz ezzel? Csodálom, hogy még életben vagy, és a fivéred viselkedését is furcsállom.
Most végre megremegett a mosolya. Valami felcsillant a szemében, mintha csak most kezdene figyelni.
– Hogy érted ezt?
– Fel tudod fogni, milyen nagy horderejű eseményt láttál aznap? Úgy teszel, mintha csak valami érdekesség lett volna, egy kalandos történet, amit néhány érméért bármelyik utazónak elmesélhetsz. Odafenn, Rómában egy nagy hatalmú, könyörtelen ember küzd a túlélésért. Milo mindenkinek azt mondja, hogy Clodius azon a napon tőrbe csalta őt.
Felicia megint vállat vont.
– Hát engem nem érdekel, mit mond. Tudom, mit láttam, és amit nektek elmondtam...
– Ha Milo bíróság elé kerül, akár száműzetés is várhat rá, a követői hitelüket vesztik, és sok hatalmas embernek szorul majd a hurok a nyaka körül Rómában. Olyanoknak, akik kémeket és orgyilkosokat küldenek mindenhova, és egy egész istállónyi Eudamus és Birria lesi a parancsukat. Lehet, hogy Milo kémei már szaglásztak itt a környéken. Ha csak úgy elsétáltak melletted és a fivéred mellett, az azért volt, mert az istenek éppen másfelé terelték a figyelmüket. Vagy már velük is beszéltél? Olyan nyíltan, ahogy velem? Talán már tudják, hogy ki vagy, és mit láttál. Ez esetben mégsem végzik jól a dolgukat, különben már nem lennél életben, és nem árulkodhattál volna nekem. Netalántán a lemuroddal beszélgetek?
Összeszorította az ajkát, és a szeme is összeszűkült. Kisvártatva magához tért, és sikerült egy olyan semmitmondó és üres arckifejezést magára öltenie, mint korábban, de én hallottam a remegést a hangjában.
– Én a jó Istennőt szolgálom...
– Gondolod, hogy ez megóv téged? Hogy ez jelent valamit az ilyen férfiaknak? Azt hiszed, a fivéredet is megvédi a tény, hogy pap?
– Szóval te azt hiszed...
– Hogy nagy veszélyben vagy. Illetve leszel.
Végre-valahára lehervadt a mosoly az arcáról, és most először őszintén a szemembe nézett.
– Ki vagy te?
– Egy férfi, aki az igazságot akarta hallani, és örül, hogy nem esett bántódásod.
Sokáig nézte az arcomat.
– Szerinted mit kellene tennem?
– Először is ne mondd el mindenkinek, aki erre utazik, hogy mit láttál. A fivéred is fogadja meg ezt a tanácsot. Tartsátok a szátokat! Sőt mi több, azt ajánlom, hogy vegyetek példát a madarakról.
– Hogyan?
– Költözzetek délre a tél elől. – Mint a fogadós özvegye, tettem hozzá magamban. Lehet, hogy nem is a bánat űzte Rhegiumba, hanem a józan ész. – Költözzetek délre, vagy menjetek fel Rómába a fivéreddel együtt, és kérjetek védelmet az özvegy Fulviától. Biztos fog tőletek kérni valamit cserébe, főleg ha tárgyalás is lesz, és ez esetben a vesztes oldalon is találhatjátok magatokat De bárhogy is döntötök, ezt a helyet el kell hagynotok.
– De akkor ki vigyáz a szentélyre? Miből fogok megélni?
– Szerintem a képességeid sok mindenre alkalmassá tesznek téged.
Megremegett a mosolya.
– Átgondolom. Addig is megfogadom a tanácsod, és nem beszélek többet.
Ugyanolyan lényegre törően, mint a fivére, felém nyújtotta az üres markát. Ecóból ismét előbújt a zsugori, miközben az erszényében kotorászott, ezért elvettem tőle, és átadtam Feliciának egy nagyobb érmét.
Amikor meglátta a csillogó érmét a saját tenyerén, a papnő pillantása megint üveges lett.
– Bőkezűen osztogatod a tanácsaidat és a pénzedet is, idegen.
– Fizesd ki belőle a szállást, ha elmész innen.
– De ez nagyobb fizetség, mint amit én érdemlek azért, amit mondtam nektek. Mondjak még valamit? Valamit, amit nem mondtam el minden erre járó kíváncsiskodónak? – Az arckifejezésemet látva elnevette magát. Szeretem, amikor ezt látom egy férfi szemében. Mohóság és figyelmesség. Nos hát: biztos emlékeztek rá, hogy amikor Bovillae-ből eljöttetek, elhaladtatok a Vesta-szüzek Háza mellett.
– Igen. A fivéred megmutatta nekünk.
– Nem álltatok meg beszélgetni valamelyik Vesta-szűzzel?
– Nem.
– Lévén, hogy ennyire tudni akartok mindent arról a napról, talán hasznos lenne, ha beszélnétek a Szűz Maximával. Kérdezzétek meg, ki volt az a látogató, aki a csata után érkezett. Kérdezzétek meg, milyen ajánlatot kapott és utasított el.
– Te nem tudod elmondani?
– Vesta istennő szűz papnői nem avatkoznak az én ügyeimbe, és én sem avatkozom az ő dolgaikba. Tegyétek fel neki a kérdést, ha el tudjátok érni, hogy leereszkedjen hozzátok. Bármi történik is, ne áruljátok el, hogy én küldtelek titeket. Rajta áll, hogy megbízik-e bennetek, vagy sem. Na most már rendesen megszolgáltam ezért a pénzért.
Visszaindult a szentély felé.
– Felicia...
Hátrafordult.
– Igen?
– Még egy utolsó kérdés. Már a fivérednek is fel akartam tenni, de elfelejtettem. Egy név: Marcus Antonius. Jelent neked valamit?
A papnő megrázta a fejét, majd elfordult, és folytatta útját.
– És Felicia...
– Igen?
– A Jó Istennő óvjon meg minden bajtól.

 

 

Tizennyolcadik fejezet

Felicia tanácsát követve megfordultunk, és visszamentünk a Vesta-szüzek Házához.
A Via Appiáról egy keskeny, kanyargós ösvény vezetett lel az elülső udvarig és a főbejáratig. Az úton és az épületen is látszott, hogy nemrég építették; az ösvény két oldalán még fel volt túrva a föld, és a fatuskókat is otthagyták, a ház éles sarkait és meszelt falát pedig még nem rágcsálta meg az idő vasfoga. Sokkal szerényebb épület volt, mint a római Vesta-szüzek Háza, de nem is holmi viskó. Még a Palatinus-domb lakói közül is sokan fogadták volna el lakóházuknak. Legalábbis kívülről így tűnt.
Téveszme, hogy férfiak soha nem léphetnek be a szent épület egyetlen részébe sem. Én magam is bebocsátást nyertem már a római Vesta-szüzek Házának alvófülkéibe, egy korábbi nyomozásom során, amikor egy Vesta-szüzek megrontásával kapcsolatos botrányra kellett fényt derítenem. Ez az ügy vezetett végül Catilina és Crassus peréhez. Ha valaki egy ilyen ügyben bűnösnek találtatik, halálbüntetés vár rá, ám a Vesta-szüzek még rosszabbul járnak: élve eltemetik őket.
Az említett eset immár húsz éve történt, és a körülmények sem voltak épp hétköznapiak. De ahogy visszaemlékeztem, eszembe ötlött, hogy Clodius abban is szerepet játszott. Az egyik legkorábbi kalandja volt. A végén mindenki egyetértett abban, hogy Clodius hamisan vádolta meg a két gyanúsítottat, a saját homályos céljaitól hajtva, és ezzel olyan ellenséges érzelmeket váltott ki, hogy egy időre el kellett tűnnie szem elől. Clodius már nagyon fiatalon támadta a nagy hatalmú embereket és a köztiszteletben álló intézményeket, de csak elvétve fizette meg az árat az arcátlanságáért.
Nem számítottam arra, hogy beengednek a hálófülkékbe a Vesta-szüzek alba-hegyi házában, de ha ugyanazok a szabályok voltak érvényben, mint Rómában, az előcsarnokba és egyik-másik nyilvános terembe nappal férfiak is beléphettek. A Vesta-szüzek végtére is nem zárkóznak el teljesen a férfiaktól, és a gyakorlati szempontok is rákényszerítik őket, hogy kereskedőkkel tárgyaljanak, illetve fogadják az állam papjait, akik rangban fölöttük állnak.
A ráncos arcú asszony, aki ajtót nyitott nekünk, mégis úgy nézett Ecóra és rám, mintha még sohasem látott volna férfit. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen rosszul lát, és hunyorognia kell. A hallása sem volt a régi. Egyre hangosabban és hangosabban ismételtem, hogy a Szűz Maximával akarunk találkozni, míg végül egy erőteljes alkatú asszony jelent meg a rabszolga mögött a Vesta-szüzek egyszerű fehér gyapjúruhájában, és finoman közölte az ajtónyitóval, hogy menjen arrébb.
A Vesta-szűz rendjének hagyományos fejfedőjét viselte: hosszúkás, téglalap alakú, bíborszegélyű sálat, amit körbetekert rövidre nyírt haján, és egy fémcsattal fogott össze hátul. Sima, kerek arcát semmilyen szépítőszer nem érintette, de a bőre krémesen sima volt, mint általában azoknak a nőknek, akik a négy fal között töltik az életüket, és soha nem kell dolgozniuk. A korát legalább hatvan évre becsültem, ami azt jelentette, hogy már rég letöltötte a Jó Istennő szolgálatára szánt harminc évet, és önszántából döntött úgy, hogy a hátralévő életében is szűz marad.
– Bocsássatok meg a rabszolgának – szólalt meg. – Nagyothall.
– Észrevettem, csak azt furcsállom, hogy téged azonnal megértett, pedig a háta mögött álltál.
– Csak a mélyebb hangok okoznak neki gondot, vagyis a férfiak hangja. A legtöbb itt lakó nőt könnyen megérti. Ebben a házban az ő fogyatékossága nem jelent alkalmatlanságot. Nos, azt mondtátok, hogy a Szűz Maximával akartok beszélni. Milyen ügyben jártok?
– Elég kényes ügy. Inkább csak a Szűz Maximának mondanám el.
Szinte fogcsikorgatva mosolyodott el, és ez a mosoly éles ellentétben állt arca finomságával.
– Azt hiszem, ennél nagyobb engedményeket kell tennetek. Először is: kik vagytok, és honnan jöttök?
– A nevem Gordianus. Ez itt a fiam, Eco. Egy rabszolga is van velünk, most a lovakra vigyáz az udvaron. Rómából jöttünk.
– Mi dolgotok van itt?
– Ismétlem: erről szívesebben beszélnék...
– Meg kell értened, római Gordianus, hogy nemrégiben roppant erőszakos cselekmények történtek itt. Embereket öltek meg fényes nappal néhány lépésnyire házunk ajtajától. A helyi fogadóst hidegvérrel lemészárolták, ifjú felesége özvegy lett. A mi házunk kálváriája ráadásul már jóval korábban elkezdődött. Elüldöztek minket az otthonunkból, és végig kellett néznünk a szent ligetek elpusztítását... Most nem részletezem, legyen elég annyi, hogy házunk lakói általában gyanakodva fogadják a külvilágból érkező férfiakat. Már csak a tisztaságunk megőrzése miatt is. A jelen körülményeket tekintve még több okunk van az óvatosságra. Be kell vallanom, római Gordianus, hogy rád pillantva el sem tudom képzelni, mi dolgod lehet négyszemközt a Szűz Maximával.
Ritkán találkozik az ember olyan nőkkel, akik a saját szigorú szabályaik szerint bánnak – vagy bánhatnak – a férfiakkal. A Vesta-szűz szemlátomást nem akart minket beengedni a házba, és nyomós indok nélkül a Szűz Maximát sem háborgatta. Minden jel szerint az a fajta volt, aki sohasem titkolózik a vezetője háta mögött. Hogy lehet egy ilyen nő bizalmát elnyerni? Felicia irányított ide minket, de megtiltotta, hogy rá hivatkozzunk. Egy másik névre is hivatkozhattam volna, és bár még a Vesta-szüzek házának szent falai között is voltak aggályaim ezzel kapcsolatban, felkészültem rá, hogy akár a Pompeiustól kapott megbízásomat is említsem. Közben a Vesta-szűz suttogva ízlelgette tovább a nevemet.
– Gordianus... – Húsos homlokát ráncolta, és merengve nézett maga elé. – Római Gordianus... Szokatlan név.
– Hát nincs belőle sok.
– Feltételezem. És még kevesebb, aki veled egyidős lenne. – Alaposan szemügyre vett. – Te segítettél Liciniának sok-sok évvel ezelőtt?
– Ha azt kérded, hogy én vagyok-e az a Gordianus, aki segített a római Szűz Maximának kideríteni az igazságot egy bizonyos rendbontással kapcsolatban, akkor a válasz: igen.
– Egy „rendbontással kapcsolatban”? Ha egy halott férfit találnak a Vesta-szüzek Házának egyik hálókamrájában, az kissé több rendbontásnál.
– Én sem akartam részletekbe menni.
– Tartózkodó a beszéded: ez dicséretes. És talán szerény is vagy. Ritka egy férfi esetében.
– Honnan tudsz arról a régi esetről? Catilina, Crassus és a Vesta-szüzek tárgyalása a nyilvánosság előtt zajlott, de a halálesetet titokban tartották.
– Előttem nem. Mindent tudok, azt is, hogy Clodius állt a gyilkosság mögött, és hiába próbálta bemocskolni Catilinát. Az a nyomorult bajkeverő akkor is rengeteget ártott nekünk, de büntetlen maradt.
– Ott voltál akkoriban? Rómában szolgáltad az istennőt?
– Nem. Mindig itt szolgáltam őt, az Alba-hegyen.
– És mégis tudsz a római anyaház legféltettebb titkairól?
– Anyaház?
A Vesta-szűznek kitágultak az orrcimpái.
– A főhadiszállás, vagy valami ilyesmi...
– Főhadiszállás? Ha arra célzol, hogy a római Vesta-szüzek Háza bármilyen szempontból felette áll a mi házunknak, akkor nagyot tévedsz, hiába vagy Gordianus, az úgynevezett Nyomozó. A Vesta-szüzek rendjét itt alapították, az Alba-hegyen, a legrégebbi korokban. Silvia, Romulus anyja a helyi nővérek közé tartozott, és segített fenntartani az örök tüzet Vesta templomában. A római rendet sokkal később alapították, Numa király idejében, és a római Vesta-templomban égő örök tüzet az itteni tűzből gyújtották meg. Ó igen, Róma mostanában mindenben elsőnek vallja magát. A nagy emberek a római Vesta-szüzekre bízzák a végrendeletüket, és a római Vesta-szüzeké a megtiszteltetés, hogy vigyázhatnak a szent ereklyékre, amiket Aeneas hozott Trójából. De mi, az alba-hegyi nővérek vagyunk az eredeti rend. Még hogy „anyaház”!
– Nem akartalak megsérteni, Szűz Maxima.
Gyanakodva sandított rám.
– Miért nevezel így?
– Mert te vagy itt a Szűz Maxima, nem igaz?
Felszegte az állát, és bár túl alacsony volt ahhoz, hogy lenézzen rám, minden tőle telhetőt megtett.
– Persze hogy én vagyok. – Halványan elmosolyodott. – Ezért tudok a római Szűz Maxima titkairól, és ezért tartom becsben Gordianus, a Nyomozó nevét, aki egykor segített megmenteni a rendünk becsületét, nem beszélve egy ártatlan fiatal Vesta-szűz életéről. Tehát négyszemközt akarsz beszélni velem? Gyere, és hozd a fiadat is. A hálófülkém melletti szobában beszélgethetünk. Az ajtónyitó szolga lesz az őrzőnk. Ha eléggé elmélyítem a hangomat, alig hall majd abból valamit, amit beszélünk.

 

Nem sokat láttam a Vesta-szüzek Házának belsejéből, de az a kevés is megdöbbentően silánynak bizonyult. Távolról épnek, ha nem is különösebben erősnek tűnt a téglából és fából épült homlokzat, de a mesteremberek sokkal inkább figyeltek a látszatra, mint a belső térre. Az előcsarnok és a folyosó is, amin a Szűz Maxima végigvezetett minket, sőt az előtér is, amelyben társalogtunk, az ácsok fájdalmasan szembeszökő hanyagságát sugallta. A falak rossz szögben találkoztak a sarkoknál, és a kontárok durva pacsmagolással igyekeztek eltüntetni a hibát. Egyenetlen volt a padló, a vakolatot pedig egy unatkozó gyerek is szebben rakta volna fel a falakra. A Szűz Maxima követte a pillantásomat, és olvasott a gondolataimban.
– Nem is hasonlít a régi házunkra. Milyen nagyszerű hely volt az! Tele emlékekkel. Ugyan nem az eredeti ház volt, amiben Silvia is szolgált, de majdnem olyan régi. Így is ősi épületnek számított, átitatta a történelem. Vesta-szüzek nemzedékei éltek és haltak meg ott. A szentség légköre hatotta át, ami az idő múlásával csak egyre erősödött. Ó, de honnan is tudhatták volna ősi nővéreink, akik kiválasztották azt a földdarabot, hogy egy nap, jóval a haláluk után, erre jön egy olyan alak, mint Clodius, és addig nem nyugszik, amíg rá nem teszi mohó kezét a földre és vele együtt a házra is?
– A helyi lakosoktól hallottam, hogy mi történt – jegyeztem meg.
– Az Alba-hegyen mindenki tudja, mit tett Clodius. Elűzött minket az otthonunkból, és kivágatta az erdőket, amelyeket az idők hajnalán Jupiternek ajánlottak. Az a legszégyenletesebb, hogy a helyi lakosok nagy része is lelkesen támogatta; nemcsak gazdag és tekintélyes rómaiak, akiknek az út mentén van villájuk, hanem a helyi földművesek is, akik a vidéki városok szenátusainak tagjai. A vallásos tiltakozás fabatkát sem ért. Az egész a politikáról és a kapzsiságról szólt. Clodius ígéreteket tett és pénzt adott a megfelelő embereknek, és mi végül már semmit sem tehettünk. Még római nővéreink, ahogy te mondtad, az „anyaház” lakói, sem tudtak segíteni nekünk. Vagy nem akartak! Ki tudja, milyen befolyást gyakorol Clodius felesége és anyósa a római Vesta-szüzekre. Ó... többet mondok, mint amennyit kellene. Feldühít és szégyennel tölt el, hogy a látogatók is szemtanúi annak a nyomorúságos helyzetnek, amibe kerültünk.
– Clodius építtette nektek ezt a házat, cserébe azért a birtokért, amire rátette a kezét?
– Igen, és olyan szép szavakkal bizonygatta, milyen jó lesz, hogy a végén még én is bízni kezdtem benne. Nekünk nem volt választásunk, ezért úgy gondoltam, akár reménnyel és derűlátással is tekinthetek a jövőbe. „A régi ház már csaknem lakhatatlan, a fülünk hallatára omladozik” – közölte Clodius. – „A jellege és a vonzereje még mindig egyedülálló, de ha napfénynél nézed, látod, mennyire ósdi és romos. A padló foltos, a fal repedezett, a lépcsők korhadtak és recsegnek. Gondolj bele, mennyivel kényelmesebb lesz az új házban, ahol minden tiszta és ragyogó! És minden költséget én állok, hogy kárpótoljalak titeket a kényelmetlenségekért.” Azt nem említette, hogy az új házat olyan rabszolgák építik majd, akik trágyalapáthoz vannak szokva, és nem kőműveslapáthoz, ráadásul olyan építészre bízza a tervezést, aki egy oszloptalapzatot sem tud megkülönböztetni egy oszlopfőtől. Ez a hely borzalmas! A régi házunk... – Felsóhajtott. – A régi házunk a romossága és minden furcsasága ellenére szilárd kőből épült, és olyan tető fedte, ami még egyszer sem ázott be, amióta én Vesta-szűz vagyok. Akármilyen foltos is volt, a padlót sok helyen gyönyörű fekete-fehér mozaikkal burkolták; olyan csodaszép képeket és mintákat ábrázolnak, hogy az embernek elállt a lélegzete. Gondolom, most az árnyékszéket díszítik a villájukban, ami ott terpeszkedik fenn a hegyen.
– Még mindig nem tudom elképzelni, hogyan szerezhette meg törvényesen a jogot arra a területre.
– Előszedték azokat az iratokat, amiket még a Via Appia építésekor írtak. Appius Claudius Caecusnak rengeteg földterületet sikerült szereznie az út mentén a családja számára. Clodius villája, legalábbis annak a területnek a magva, nemzedékek óta Clodius családjához tartozott, azóta, hogy az utat megépítették. Kijelentette, hogy mivel a Vesta-szüzek Háza elég közel volt a birtokához, egyéni jogot formálhat rá, amennyiben bővíteni kívánja a villáját, sőt nemcsak a mi házunkat igényelheti, hanem Jupiter ligetét is. Clodius mesterien tud hivatalos iratokat előteremteni a semmiből. Végül meg is kapta az engedélyt mindenre, törvényesen, erőszak nélkül, mi pedig tehetetlenül néztük végig.
– De haragszotok rá.
Lesújtóan nézett rám.
– Gordianus, egyezzünk meg valamiben: ne sértegess azzal, hogy udvariasan lebecsülöd az érzelmeinket, és én is megpróbállak ugyanezzel megtisztelni. Egyébként már így is túl sokat beszéltem olyan dolgokról, amelyek sokkal inkább érintenek engem, mint téged. Bocsáss meg, amiért nem kínállak étellel vagy borral, de ilyen módon nem láthatok vendégül férfiakat. Állva is kell maradnunk mindvégig, leszámítva a felvigyázónkat. – A fejével intett az idős rabszolganő felé, aki leült egy háttámla nélküli székre a sarokban. – Azt mondtad, velem van dolgod, Gordianus.
– Igen. Köszönöm, Szűz Maxima, hogy ilyen...
– Legyünk rajta túl minél hamarabb – vágott közbe a Vesta-szűz. – Minél rövidebb ideig tartózkodsz ebben a házban, annál jobb. Remélem, megérted.
– Megpróbálok lényegre törő lenni. Úgy hallottam, egy látogató érkezett ebbe a házba, nem sokkal azután, hogy Clodiust megölték Bovillae-ben.
Metsző tekintettel nézett rám, de nem válaszolt.
– Úgy tudom, ez a látogató valami ajánlatot tett neked.
– Ki mondta ezt?
– Megkértek, hogy ne áruljam el.
– Titkolózol, és közben azt várod, hogy beavassalak házunk legbelső ügyeibe?
– Szűz Maxima, soha nem kérném tőled, hogy megszegj egy hallgatási fogadalmat. Ha tudtomon kívül ezt követelném, bocsáss meg.
Hosszasan szemlélgetett.
– Lévén, hogy egyszer segítettél a római Vesta-szüzeknek, úgy érzem, nincs jogom megtagadni tőled ezt a szívességet. Igen, aznap egy asszony jött ide.
– Mikortájt?
– Késő délután. Már leszállt a szürkület.
– Ki volt az?
– Azt nem mondhatom meg. Nem azért, mert titkolózom, hanem azért, mert nem ismerem. Hideg volt aznap. Csuklyás köpenyt viselt a ruhája fölött, és elrejtette az arcát. Mint mondtam, egyre jobban sötétedett.
– De a hangját hallottad?
– Halkan és rekedten beszélt, szinte csak suttogott.
– Mintha a hangját is rejtegetné, nemcsak az arcát?
– Igen, ez nekem is eszembe jutott.
– Mit akart?
– Hírekkel érkezett. Azt mondta, ütközet tört ki Clodius és Milo tábora között lent az úton, és Bovillae-ben ért véget. Azt is elmondta, hogy Milo sértetlen, de Clodius meghalt.
– Szóval csak azért jött, hogy bejelentse, mi történt?
– Nem. Tett egy ajánlatot... Egy nagylelkű ajánlatot. És kérte, hogy imádkozzunk érte Vestához.
– Imádkozzatok?
– Igen. Mondjunk hálát.
– Mondjatok hálát azért, hogy Milo életben maradt?
– Nem egészen. – A Szűz Maxima lesütötte a szemét. – Azt akarta, mondjuk hálát azért, hogy Clodius halott.
– Nem szokatlan dolog hálát mondani egy istennőhöz egy ember haláláért?
– Szokatlan, de volt már rá példa. Néha maguk az istenek is örvendeznek egy-egy haláleset fölött.
– Elfogadtad az ajánlatát?
– Igen.
– Hálát mondtatok az imádságotokban?
– Az istennő ugyanolyan szívélyesen fogadta, mint bármelyik másik imát.
Megpróbáltam szó szerint felidézni, amit Felicia mondott nekünk: „Kérdezzétek meg, milyen ajánlatot kapott és utasított el.”
– Azt mondod, nagylelkű ajánlatot tett, amit el is fogadtál.
– Hát persze, hogy elfogadtam. Ha a rendünk itt, az Alba-hegyen olyan gazdag lenne, hogy visszautasíthatnánk a felajánlásokat, egy új házat is ki tudtunk volna fizetni, amikor Clodius kilakoltatott bennünket.
– De nem volt olyan ajánlata, amit visszautasítottál?
A Szűz Maxima óvakodva méregetett.
– Ha már ennyit tudsz, miért kérdezed?
– Mert fényt akarok deríteni a hiányosságokra.
Sokáig töprengett, mielőtt válaszolt.
– Igen, olyat is felajánlott, amit nem fogadtam el. Felajánlotta bizonyítékul arra, hogy Clodius halott, egyszersmind fizetségként az imánkért. Clodius arany pecsétgyűrűje volt, amit a holtteste ujjáról vett le. Bizonyítéknak elfogadtam. De ilyesmivel nem lehet nekünk fizetni. Megmondtam neki, hogy az istennő jobban örülne pénzérméknek.
– Hol van most a gyűrű?
– Gondolom, az asszony megtartotta magának. És most, Gordianus, azt hiszem, ideje...
– Csak két kérdést engedj még meg, Szűz Maxima.
– Jól van. Mi az első?
– Milo feleségét, Fausta Corneliát felismernéd látásból vagy a hangja alapján?
Annyira nyilvánvaló volt a kérdés, hogy a Vesta-szűz elhúzta a száját.
– Talán, de az is lehet, hogy nem. Sok szenátor és magiszter feleségével találkoztam már az idők során. Ha arra kérnél, hogy mutassak rá egy tömegben, nem tudnám megtenni, de biztosan ismerősnek találnám. Felismerném-e, ha egy csuklya takarná az arcát, és suttogva beszélne? Szinte biztos, hogy nem. És mi az utolsó kérdésed, Gordianus?
– Tudnál nekem valami érdekeset mondani Marcus Antoniusról?
Elnevette magát.
– Az egyik kérdésed teljességgel átlátszó, a másik meg roppant különös! Gyökeresen más témára terelted a szót, Gordianus?
– Nem véletlenül kérdezem.
Megrázta a fejét.
– Marcus Antonius? Annak az Antoniusnak a fia, akit legyőztek a kalózok?
– Igen.
– Galliában harcol, nem? Őszintén szólva semmit sem tudok arról az ifjúról.
– A jelek szerint mások sem tudnak róla semmit. Szűz Maxima, köszönöm, hogy ilyen engedékeny voltál.
Kedvesen nézett rám.
– Az embernek nem szabad elfelejtenie a múltat és a múltbeli szívességeket.
– Való igaz, és gyakrabban emlékeznének is rá, ha nem idegeskednének ennyit a jövő miatt.

 

 

Tizenkilencedik fejezet

– Titokzatos asszony! – jegyezte meg Eco, amikor már ismét lóháton ültünk.
– A Szűz Maxima?
– Nem, papa! Az, aki elhozta Clodius gyűrűjét.
– Szerintem a körülményeket tekintve egyáltalán nem titokzatos.
– Gondolod, hogy Fausta Cornelia volt az?
– Ki más? Elég közönséges dolog Milo részéről, hogy elküldi a feleségét a legközelebbi vallásos intézménybe, és így kérkedik azzal, amit tett. Hacsak nem Fausta ötlete volt, amin szintén nem csodálkoznék. A hozzá hasonló, magas rangú asszonyok művészien hangsúlyoznak egy-egy sikeres pillanatot. Talán őszintén köszönetet akart mondani Vestának, amiért vigyáz az otthonára, és ha már ott volt, nem riadt vissza egy kis istenkáromló rosszmájúskodástól sem.
– De miért takarta el az arcát? Nem arról híres, hogy bármelyik testrészét takargatná.
– A szeretőire gondolsz?
– Ahogy már mondtam: az a szenvedélye, ha rajtakapják. A titokzatoskodás nem fér össze a természetével.
– Lehet, hogy azért álcázta magát, mert titokban akarta tartani, milyen szerepet játszott a férje az összecsapásban.
– Nem túl valószínű. Másnap már az egész világ arról beszélt, mit művelt Milo.
– De ez nem sokkal a csata után történt, Eco. Akkor még minden a levegőben lebegett. Valami rettenetes dolog zajlott itt: hajmeresztő, ugyanakkor egyesek számára lelkesítő is. Clodius végre halott! Ezt meg kell ünnepelni... Ám közben nem árt vigyázni. Mit fog szólni a világ? Lesz valami szörnyűséges megtorlás? Le lehet tagadni a gyilkosságot? Akkor még okosabbnak tűnt hallgatni róla, de egy ilyen fordulatért valahogy hálát kellett adni az isteneknek. Ezért amíg a férje összerendezte a sorait, Fausta elszökött a közeli Vesta-szüzek Házába. Úrrá lett rajta a káröröm Clodius halála miatt, de nem merte nyíltan kimutatni. Hol van ebben a rejtély?
– Azt hiszem, igazad van, papa...
– Csak azt tudnám, végül hol kötött ki Clodius gyűrűje! Az lett volna a tisztességes megoldás, ha névtelenül, egy küldönc segítségével juttatták volna el az özvegynek. Valamiért mégis látom a lelki szemeimmel, ahogy felkerül Milo régi bajnoki serlegei mellé a polcra, ahonnan bármikor leveheti, hogy megsimogassa, és kissé ittas állapotban kajánul felemlegesse a nagy győzelem napját.
– Aki megtartja ezt a gyűrűt, terhelő bizonyítékot őrizget.
– A Szűz Maxima beszámolója is terhelő lenne, ha biztosan tudná, hogy Fausta látogatta meg. De a gyűrű eltűnt, és a Szűz Maxima csak annyit tud mondani, hogy egy ismeretlen nő jött el aznap a Vesta-szüzek Házába... Egy titokzatos asszony, ahogy te mondtad. Lehetséges, hogy Fausta Cornelia okosabb a férjénél.
– Ezt már eddig is tudtuk, nem? Folyton a bolondját járatja vele.
– Vagy bolonddá teszi, igen. Nos, itt vagyunk megint, a Jó Istennő szentélyénél. Én nem látom Feliciát, te látod valahol? Lehet, hogy megfogadta a tanácsomat, és már el is indult délre.
– Valószínűbb, hogy mára ennyi volt a szolgálat. Lassan lemegy a nap. Most mi legyen, papa?
– Reméltem, hogy Clodius villáját is megnézhetjük ma, de nem lesz rá időnk.
– Szerintem egy napra bőven elég, amit ma kiderítettünk.
– Igen, több dolgot gyűjtöttünk be, mint amire számítottam. Alighanem itt az ideje, hogy megkeressük Pompeius villáját, és lepihenjünk.

 

Nem volt nehéz megtalálni az utat Pompeius házához. Két pilon állt az útleágazás elején, rajtuk a vésett betű: M (mint Magnus). Hosszú, kanyargós út vezetett fel a hegygerinc tetejéig. Nem kövezték le, de a lejtőt kiválóan kialakították, és rendesen karban is tartották. Magasra tornyosuló tölgyek vetettek rá árnyékot. Itt-ott erdei állatokat ábrázoló szobrok díszelegtek az út mentén vagy a feltáruló, nyílt mezőkön. Mintha nem is egy rengetegbe léptünk volna be, hanem egy előkelő parkba.
Az impozáns villa, egy hosszúkás, kétszintes építmény, végighúzódott a hegygerincen. A vörös cserepekkel fedett tetőt már messziről látni lehetett, különösen a sziklaszürke és umbrabarna színekkel átitatott téli tájban. Amint beértünk az előudvarra, azonnal megjelent egy rabszolga, és segített leszállni a lóról. El is vitte a jószágokat. Egy másik rabszolga valószínűleg sietve értesítette az intézőt, mert még mielőtt Davus lova is eltűnt volna az istállóban, a főbejárat ki is tárult, és egy magas, őszülő hajú, robusztus alkatú, de méltóságteljes mozgású férfi sétált ki rajta. Elővettem a Pompeius által írt levelet, ami a rendelkezését tartalmazta, de a férfi alig vetett rá egy pillantást.
– Igen, már vártunk titeket – közölte.
– Az hogy lehet?
– A gazda pár nappal ezelőtt küldött egy hírnököt, és azt üzente, hogy várjunk benneteket.
– De én csak tegnap este beszéltem a gazdáddal.
A férfi kissé fintorogva nézett rám.
– A gazda mindig előbb tudja, hogy ki mit fog tenni, mint maguk az érintettek.
– A gazdád ezek szerint nagyon biztos volt benne, hogy elfogadom az ajánlatát.
– Feltételezem – bólintott az intéző, és arcán az a kérdés tükröződött: már miért ne? – Ezek itt a társaid?
– A fiam és a testőröm.
– Senki más? Ez az egész küldöttség?
Az utat leste a hátunk mögött.
– Jobban szeretek feltűnés nélkül utazni.
– De a számok biztonságot is jelenthetnek.
– Nem mindig – ellenkeztem, és Clodiusra gondoltam.
– Nos, én egy nagyobb küldöttségnek készítettem elő a villát – sóhajtott az intéző, és szemlátomást csalódást okozott neki, hogy a gazdája nem volt elég előrelátó a részletekkel kapcsolatban. Összecsapta a tenyerét. – Hát jól van. Akkor annál kényelmesebb lesz az itt tartózkodásotok. Akár mindennap más szobában alhattok, és többször is ehettek naponta. Látom, annak amott nagyon tetszik a dolog.
Az egyik szemöldökét felvonva Davusra nézett, aki kajla mosollyal tekintett vissza rá, és közben a nyereg által meggyötört hátsóját dörzsölgette.

 

A városban Pompeiust nem hivalkodónak ismerték, sokkal inkább egyszerű ízlésű embernek, aki nem fitogtatta a vagyonát cifra tárgyakkal. De az alba-hegyi villájában nem volt semmi spártai. Lehet, hogy a legtöbb politikushoz hasonlóan ő is komolyabbnak és józanabbnak mutatta magát a városban, miközben a vidék elzártságában megengedte magának az ünnepies, élvezetes hangulatot. De az is lehet, hogy a sok kellemes tárgyat csak a hozzám hasonló látogatók kedvéért gyűjtötte. A gazdag emberek egy része nem azért tartja fenn a vidéki villáját, hogy visszavonuljon a nyüzsgéstől, hanem hogy másokat elszállásoljon és szórakoztasson.
A mi szárnyunkban található fürdőszobákba tetőablakokon keresztül érkezett a fény, és szemmagasságban is húzódott egy sor kisebb ablak. Ezeken keresztül néha megpillanthattuk az alkonyatban fürdő tengert a messzi horizonton. Elég magasra épült a villa ahhoz, hogy magát a partot is láthassuk. Cifra díszítésű csempék fedték a falakat és a padlót: a távoli, egyre sötétedő tenger finom szürkéskékjei és mohazöldjei köszöntek rajtuk vissza. A három medencét tökéletes hőmérsékleten tartották a forró, langyos és hideg fürdőkhöz. Mind a hármat többször is kipróbáltam, és éreztem, ahogy a lovaglástól elkínzott testem fokozatosan ellazul. Mialatt a kinti fény egyre inkább eltompult, a rabszolgák lámpásokat hoztak be. A lángok tükörképe narancssárgán táncolt a vízfelszínen. Egy őszes hajú, fogatlan, de meglepően erős kezű rabszolga masszírozott meg minket. Davusnak is javasoltam, hogy masszíroztassa meg magát alaposan, mert másnap még merevebbek lesznek a tagjai, mint nekünk. A törülközőink is szokatlanul vastagok és fényűzőek voltak, úgyhogy nem is kívánhattunk volna kellemesebb befejezést a napunknak.
A vacsorát egy fűtött szobában szolgálták fel a fürdő közelében, ahol ugyanazok a kazánok szolgáltatták a levegőt betöltő meleget, amelyek a fürdőket is felfűtötték. A meleg a padlóba vágott nyílásokon át érkezett. Az ételek fenségesek voltak, mind a minőséget, mind a széles választékot tekintve, és közülük is kiemelkedett a vadpecsenyével és hagymával töltött pite.
A fürdőhelyiség fölötti hálószobákat kaptuk meg. Ügyesen megoldották, hogy a lehető legsokoldalúbban használják fel a kazánokból áradó meleget és gőzt. A hálószobákat nagyrészt keleti tervezésű és készítésű bútorokkal rendezték be. Az aranyozott székeket a rojtos vörös párnákkal én már túlzásnak tartottam, ahogy az ajtókon lógó, őrült mintakavalkáddal szövött szőnyegeket is. Pompeius ellenben sok-sok évet töltött keleten, és a jelek szerint megszerette a virágos ornamentikát, valamint az aprólékos kézművesmunkát, amit azokban az országokban látott, amelyeket elfoglalt, vagy amelyekben békét teremtett. Bőséggel hozhatott haza is a zsákmányból.
A sötét, egzotikus fából faragott, gyönyörű ágyakat puha selyempárnákkal, lágy gyapjútakarókkal és egy fátyolszerű baldachinnal tették még csábítóbbá. Bethesda azt mondta volna rájuk, hogy alvóhelynek túl kényesek. Diana viszont el lett volna bűvölve. Habár azt terveztem, hogy fennmaradok még egy kicsit, és Ecóval együtt átgondolom, mi mindent láttunk és tudtunk meg aznap, és az ágyra csak annyi időre akartam leheveredni, hogy megnézzem, milyen puha vagy kemény, alighogy letettem a fejem a párnára, és becsuktam a szemem, nyomban el is aludtam. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, a szobát már megtöltötte a hideg reggeli fény.
Felkeltem, belesüppesztve a lábam a plüss gyapjúszőnyegbe, aztán nyújtóztam egyet, és elmosolyodtam, hogy milyen csekély fájdalmat érzek a hátsómban és a lábamban. Ittam a hideg forrásvízzel teli kancsóból, elvégeztem a folyó ügyeimet az ágy melletti edénybe, felvettem a köpenyem és a cipőm, majd a fény felé léptem. A napsugarak átszivárogtak az ablaktáblák résein, amelyek a szoba déli oldalán álló, széles ajtót fedték. Széttártam az ajtókat kiléptem a tágas balkonra, és földbe gyökerezett lábbal néztem a kilátást. Pompeius villájának összes luxusa közül kétségtelenül ez a balkon volt a legszokatlanabb, és ez maradt meg a legemlékezetesebb élményként.
Nyugatra a Via Appia fölötti erdős hegyoldalt láttam, és rajta az út széles szalagjának egy-egy kibukkanó részletét is. Az úton túl a hegy lábai a síkságba olvadtak; ott még mindig csüngtek ködfoszlányok a falombokon. A lejtők legalsó része után már nyílt mezők következtek, és a művelt földek csaknem a távoli, kékeszöld tengerig nyújtóztak. A varázslatos vidék fölé a felhőtlen ég vont mélykék kupolát. Ha ilyen tiszta marad a nap, lenyűgöző lesz a naplemente erről a balkonról, gondoltam magamban.
Megfordultam, és a balkon túlsó végébe sétáltam. Az arcom megőrizte a reggeli nap melegét, miközben lenéztem egy fákkal övezett kis tóra, amit az alacsonyabb területekről nem lehetett látni. Nyugodt felszíne, amelyen az Alba-hegy erdővel fedett csúcsa tükröződött, olyan sima volt, mint a polírozott ezüst. A nap épp kiemelkedett a hegy mögül, és ebben a percben mintha a hegy ormán egyensúlyozott volna.
– Micsoda kilátás! – szólalt meg Eco, aki épp akkor érkezett meg a balkonra. Elnevette magát, amikor látta, hogy összerezzentem. – Nyugodj meg, papa. Ha ebben a házban nem vagyunk biztonságban, akkor sehol. Micsoda kilátás... – ismételte, és jobbra-balra forgatta a fejét, hogy minden részletet magába szívhasson. – Pompeiusnak az a szenvedélye, hogy csodálatos kilátást akar élvezni a házaiból. Fausta Corneliának pedig az, hogy rajtakapják a szeretőivel.
Felvettem a fonalat.
– Clodiusnak az volt a szenvedélye, hogy zavargást keltett és birtokokat szerzett...
– Gyakran a kettőt egyszerre.
– Milónak az a szenvedélye, hogy egyre magasabbra akar mászni a ranglétrán – folytattam. – Cicerón is mindig szenvedély lesz úrrá, amikor vesztes pereket akar megnyerni. Minden ember úgy viselkedik, ahogy a természete diktálja, és csak azon az egyetlen úton haladhat a végzete felé.
– Neked mi a szenvedélyed, papa?
– Megpróbálom kinyomozni a rejtélyes ügyeket. Nem mindig kifizetődő, és általában nem is kellemes.
Eco sóhajtott, majd körülnézett.
– Én ennél kellemesebbet el sem tudok képzelni.
– Igen, a Pompeiushoz hasonló emberek tudják, hogyan kell élni.
– Én is hozzá tudnék szokni.
– Inkább ne tedd, Eco. Csak addig maradunk itt, ameddig feltétlenül szükséges. Nem hiányzik neked Menenia? Nem hiányoznak az ikrek? A kicsi Titus és Titania?
Eco arca sóvárgást tükrözött.
– Menenia sohasem szolgál fel nekem olyan ünnepi vacsorát, mint a tegnapi. És olyan masszázsban sincs részem, amelyben tegnap az aszott fürdős rabszolga részesített.
– A Pompeiushoz hasonló emberek szerzik meg a legjobb rabszolgákat.
– Ha már rabszolgákról van szó, papa, fel kellett keltenem Davust, mielőtt kijöttem ide, mert jóformán teljesen lebénult.
– Minél több izma van egy embernek, annál több fájdulhat meg.
– Ezt egy bölcs öreg etruszk mondta?
– Szerintem nem létezett olyan bölcs öreg etruszk, aki nem tudott lovagolni. De Davus fiatal és tanulékony. Majd meglátod: ma is megkapja a szükséges adagját lovaglásból, és hamar feloldódik a merevsége.
– Papa, te sohasem kínoztad a rabszolgáidat.
– Vedd úgy, hogy az öreg bosszút áll a fiatalon. De ideje indulnunk. Először eszünk valamit. Gyere nézzük meg, mit készített a szakács, hátha akkor nem fogod annyira hiányolni Meneniát.

 

A hasunkat felmelegítette a frissen sült, szezámmagos kenyér, a mézes zabkása és a fűszeres almakompót. Davus is csatlakozott hozzánk. Noha a járás és az ülés alaposan meggyötörte (amire a nyögéseiből és a grimaszaiból lehetett következtetni), az étvágyát ez sem ronthatta el. Annyit evett, mint én és Eco együttvéve.
Ki akartam hozatni a lovainkat, hogy azokon induljunk vissza a Via Appiára, ám amikor az intéző megtudta, hova igyekszünk, azt javasolta, menjünk inkább gyalog. A jelek szerint volt valahol egy ősrégi csapás, ami a hegygerinc mentén egyenesen Clodius villájához vezetett.
– Arrafele sokkal rövidebb – magyarázta az intéző –, és természetesen nincs annyira szem előtt, mint a nyílt út. Különben is ma sokkal melegebb van, hála az erős napsütésnek, ezért egy séta jobban fog esni. Az út keresztülmegy a ligeten.
– A ligeten?
– A Jupiternek ajánlott szent ligeten... vagy azon, ami maradt belőle.
– Igen, azt hiszem, szívesen megnézném. Gyere, Eco. Nos, Davus, úgy tűnik, megmenekültél attól a szenvedéstől, amit az újabb lovaglás jelentene. Legalábbis egyelőre.
Hálás mosolya azonnal fintorrá változott, amikor felállt a székről.
Pontosan úgy volt, ahogy az intéző ígérte: séta közben káprázatos látványban gyönyörködhettünk, kiváltképp mivel a felhőtlen ég alatt a végtelenségig el lehetett látni. A borongós hegycsúcs és a csillogó síkság egyformán messzinek tűnt. A rejtett tóból csak a víztükör egy darabja mutatkozott, amely az ég tökéletes mását nyújtotta. A tenger túlzottan távol volt ahhoz, hogy morajlását – akár csak suttogás formájában is – halljuk. Egyre inkább belevegyültünk a hallgatag erdő árnyékai közé, ahol a fák eltakarták előlünk a külvilágot, és csak néha-néha bukkant fel a fák között a táj egy apró részlete.
Szinte elkábított az út mentén sorakozó, árnyékokkal pettyezett sziklák látványa, a múlt év őszéről maradt avar zizegése a lábunk alatt és a göcsörtös falombok kupoláján át be-bevillanó napfény melege. Mindig nagy hatással volt rám a vidéki táj szépsége, még akkor is, ha teljességgel kudarcot vallottam, amikor megpróbáltam vidékre, Etruriába költözni. Az életem vidéken töltött szakasza, annak résztvevőivel együtt, ma már a halott múlthoz tartozott.
Ahogy a talaj mind jobban ereszkedett, egy üres területhez érkeztünk, egy szétdúlt ház alapjainak nyomával. A kövekből és régi faanyagból álló törmelék között még ki lehetett venni az egykori helyiségeket elválasztó falakat. A néhai díszítőelemekből alig maradt valami, csak a mozaikpadló néhány töredéke, amelyek az eltávolításkor megsérültek, így inkább a helyükön hagyták őket. Egy nőt ábrázoló márványszobor is hevert a talajon darabokban, a feje hiányzott. Végigfutott a borzongás a hátamon, mert a saját kertemben ledöntött Minerva-szobor jutott eszembe. Persze ezt az istennőt nem felindult fosztogatók döntötték fel, hanem hanyag munkások, de majdnem biztos, hogy a fosztogatók és a munkások is ugyanannak az embernek a táborába tartoztak. Clodius élve és holtan is pusztítást hagyott maga mögött.
Egy darabig elidőztem a romok között, és azoknak a termeknek és fülkéknek a határvonalait vizsgálgattam, amelyekbe semmi szín alatt nem engednének be, ha az épület még állna. Próbáltam elképzelni a hangokat, a szagokat és az árnyékokat. A Szűz Maxima siratta a régi ház vidékies báját, amely immár örökre elveszett. A romok között is éreztem a Vesta-szűz jelenlétét, száraz mosolyát és húsbavágó keserűségét. Az istennő jelenléte sokkal kevésbé lengte be a teret: ő minden bizonnyal ugyanolyan gyorsan elhagyta a meggyalázott helyet, mint amilyen gyorsan eltűnt a fej a szobráról.
A hegy egyik magasabb pontjáról, a fák sűrűjéből előbukkant a körkörös formájú Vesta-templom – ahogy a Szűz Maxima szemrehányó elmeséléséből megtudtam, az eredeti templom. Napfénynél és a távolból is jól látszott, hogy ég benne az örök tűz, mert a lángok imbolygó fénye megvilágította a körben álló oszlopok sima belső oldalát. A templomot sértetlenül hagyták, és a környezetéhez sem nyúltak. Még Clodius sem mert olyan szégyentelenül szembeszállni az istenekkel, hogy elfojtsa az örök tüzet.
Visszatértünk az ösvényre, és továbbhaladtunk.
Az erdő alig észrevehetően változni kezdett körülöttünk. Még az én vallásellenes fiam is észrevette, sőt előbb hozta szóba, mint én. Lehet, hogy igaza van Ecónak: a ligeten kívüli fák, amelyeket annyiszor ledöntenek, és amelyek annyiszor nőnek vissza a saját törvényeik szerint, nemzedékről nemzedékre, egészen más irányba fejlődnek, mint a szent liget fái. A ligetet nem érinthette halandó kéz, és nem pusztíthatott benne földi tűz, legfeljebb csak az, amit Jupiter küldött az égből. Az ilyen szent ligetek között is voltak apró különbségek – a fák közötti távolság, a beszűrődő fény minősége, a fák átlagos életkora, az avar mennyisége a tövüknél. Akárhogy is van, egy idő után mindhármunk számára – még a városhoz szokott Davus számára is – tisztán érezhető volt, hogy egy isten birodalmába léptünk be.
Annál jobban szíven ütött minket a látvány, ami a szent liget közepén fogadott minket. Az ösvény először kanyargott egyet-kettőt, majd az alacsony fák meghajlásra késztettek, de mielőtt kiegyenesedhettünk volna, megpillantottuk a facsonkokat. Nem egy kis tisztást vágtak a ligetbe, hanem az egész hegyoldalt kipusztították, mintha valami kapzsi fazabáló szörnyeteg vetette volna rá magát az Alba-hegyre.
– Felix, a pap biztosan erről beszélt – jegyeztem meg.
– Azt mondta, tízesével, húszasával vágták ki a fákat. De szerintem ennél rosszabb a helyzet – csóválta a fejét Eco. – Milyen favágók ejtenek ekkora sebet egy szent ligeten?
– Milyen építőmunkások azok, akik óvatlanul fellökik Vesta szobrát, és ott hagyják darabokban a földön? Clodius híres volt arról, hogy az éhenkórász római csőcselékből toborzott magának embereket mindenféle munkára. El tudom képzelni, mennyire szakavatottak! De legalább hűségesek.
– Alázat egy szemernyi sincs bennünk, abból ítélve, ahogy tönkretették ezeket a szent helyeket.
– Ó, Clodius bizonyára gondoskodott róla, hogy ne érhesse ilyen vád. Valószínűleg törvényesen is elintézte, hogy megvonják a „szent” jelzőt a Vesta-szüzek Házától és a ligetnek eme részétől, még mielőtt nekilátott volna a rombolásnak.
– De papa, egy hely vagy szent, vagy nem szent.
Elmosolyodtam azon, hogy Ecónak hirtelen milyen fontosak lettek a szent dolgok.
– Eco, te okosabb vagy ennél. Az, hogy egy hely szent-e vagy sem, kizárólag a helyi hatóságok döntésén múlik. Néhány döntéshozó fogékony az isteni jelekre, és ugyanolyan vallásos, mint a kisemberek. Mások viszont nem ilyen alázatosak, és hamarabb látnak isteni jelet egy érme csillogásában, mint egy villámcsapásban. Róma már csak ilyen, Eco, legalábbis amióta én megszülettem, és gondolom ezért alakult úgy, hogy a mi nemzedékünkben sokan hátat fordítanak a vallásnak.
Továbbmentünk beszélgetés közben, mert nem akartam, hogy túlzottan belém ivódjon a pusztítás látványa.
Végül elértünk az irtás széléhez. Az ösvény fák sűrűjébe vezetett tovább, amit mintha egy pillanatra ismét megszállt volna a halk áhítat. De ez már az erdő széle volt, ezért néhány lépés után ismét a verőfényben találtuk magunkat. A facsoportot, amit magunk mögött hagytunk, csak álcázásnak hagyták ott hogy lentről ne lehessen látni az éktelen pusztítást. Megérkeztünk Clodius alba-hegyi villájához – ahhoz a helyhez, ahova a temérdek kidöntött fát vitték.
Akárcsak Clodius palatinusi házán, ezen az épületen is látszott, hogy befejezésre vár. Néhány helyen csak részlegesen készült el a díszes kőburkolat, a homlokzatnál itt-ott még álltak az állványok, és a kilátást sok helyütt kőtörmelékből, tégla- és gerendadarabokból álló halmok takarták el. Az épület monumentális arányai viszont elvonták a figyelmet az ilyen tökéletlenségekről. Jupiter szent ligete is lenyűgözte az embert, de az a lenyűgöző hatás, amit ez a ház gyakorolt ránk, egészen más természetű volt.
Olyan meredek hegyoldalra épült, amit nem is tartottam volna alkalmasnak házépítésre. Clodius alaposan feladta a leckét az építész Cyrusnak, aki nem csüggedt, hanem meglepő újításokat alkalmazott a tervezésnél. A szerkezetet kétségtelenül valamiféle cölöpök szögezték a földbe, de ezeket mind a falak belsejébe rejtették. A távolból úgy nézett ki, mintha az egész villa bizonytalanul inogna a hegy oldalán. A síkság felőli oldalán egy fedett, oszlopos erkélyt alakítottak ki a legfelső szinten, amely az egész emelet hosszán végigfutott. A tengerre nyíló kilátás biztosan vetekedett a Pompeius balkonjáról nyíló panorámával. Nem véletlen, hogy az alsóbb szinteken egyetlen ablakot vagy másfajta nyílást sem láttunk, hiszen így az épület gyakorlatilag bevehetetlen volt a lentről érkező támadók számára. A felső szint oszlopcsarnokát nemcsak nézelődésre lehetett használni, hanem az esetleges támadók elleni védekezésre is, hiszen mellvédként is szolgált, akárcsak egy erődben.
A villa bejárata az ellenkező oldalon nyílt, a legfelső emelet hegycsúcs felé néző részén. Az orom felől csupán az egyszintes keleti homlokzatot lehetett látni. Rengeteg földet talicskáztak el a bejárat elől, hogy egy egyenletes előkertet alakíthassanak ki. A kőkerítéshez szükséges anyagokat már felhalmozták az udvar körül, de nem kezdték el építeni. Clodius és az építész valószínűleg észrevették, mennyire könnyen támadható a bejárat, és átalakításon törték a fejüket. Most már egyikük sem fog rájönni a megoldásra.
Odaértünk a bejárathoz, ami egy tömör tölgyfából készült, cikornyásra faragott, az idők során megsötétült dupla ajtó volt. Gyanítottam, hogy ez is a Vesta-szüzek Házából való. Udvariasan bekopogtam a lábammal. Nem érkezett válasz, ezért megismételtem.
– Vajon milyen fogadtatásra számíthatunk? – kérdezte Eco, és közben óvakodva figyelte a közeli istállót és a néma udvart. Sem embert, sem állatot nem lehetett látni. – Hova tűnt mindenki?
– Fulvia azt mondta, hogy egy időre lezáratta a villát.
– Úgy érted, nincs itt senki?
– Egy ilyen grandiózus helyet nyilvánvalóan nem hagyhatnak hosszabb ideig magára. Biztos lakik itt valami fenntartó csapat. Nem, én úgy értelmeztem Fulvia szavait, hogy szünetelteti az építkezést, lezáratta a konyhát és a vendégek lakosztályait. De biztos találunk valakit.
Alig fejeztem be a mondatot, amikor kinyílt az istálló ajtaja, és egy fiú lépett ki, mindkét kezével nehéz kosarat cipelve. Amikor meglátott minket, felsikoltott, és visszaszaladt az istállóba. Az eldobott kosár felborult a földön, és kiszóródott a tartalma. Próbáltam rájönni, hogy köles vagy zab volt-e benne...
Aztán váratlanul egy óriási darázs repült el a fejem mellett. Legalábbis annak tűnt egy röpke, bénító pillanatig: a hirtelen, démoni zümmögés olyan közelről érte az orromat, hogy a fuvallat, amit kavart, meg is csiklandozott, és éles, surrogó hangot hagyott a fülemben. Utána valami becsapódás döngését hallottam, majd a fa furcsán vibráló hangját, és végül egy remegő dárdát pillantottam meg egy karnyújtásnyira, az ajtóba fúródva.

 

 

Huszadik fejezet

Azt sem tudom, melyik lepett meg jobban – a semmiből előröppenő dárda, amely hajszál híján tévesztette el az orromat, vagy a villámgyors reakció Davus részéről?
Akármilyen merevnek és lassú észjárásúnak tűnt, a reflexei egy vadászkutyáéval vetekedtek. Mielőtt kettőt pisloghattam volna, már át is szökkent az udvaron, és fel is szaladt egy téglarakásra. Eco is csak némán bámult utána, pedig ő volt annyira fürge mozgású és gyors felfogású, mint én fiatal koromban. Úgy nézte a testőrt, mint egy futó, aki rögtön lemaradt a rajt után.
Davus felért a téglarakás tetejére, és széttárt karral beleugrott a semmibe. A következő pillanatban két összeütköző test hangját hallottuk, és valaki élesen kifújta a levegőt, de rögvest fájdalmas kiáltás lett belőle. Aztán Davus is felordított.
– Gazda! Gyere gyorsan! Nem tudom tartani!
Eco is átfutott az udvaron, én pedig igyekeztem a sarkában maradni. Ő az egyik oldalon kerülte meg a téglarakást, én a másikon. Megint egymásnak ütődött, két test, majd valaki felmordult, és rengeteg kavics repült a levegőbe. A téglarakás túlsó felén Davusba botlottam, aki épp akkor állt lábra. Együtt futottunk tovább, és hamarosan rátaláltunk Ecóra, aki a hasát markolászta, és megpróbált levegőhöz jutni. Előtte egy tízévesforma fiú feküdt a földön, reszkető szemhéjjal.
– Hozzá se értem – zihálta Eco. – Egyenesen nekem rohant, majdnem feldöntött. Aztán elvágódott, és valószínűleg beütötte a fejét...
A fiú megszédült, de nem sérült meg komolyabban. Lassan magához tért, és riadtan figyelte az őt körülvevő, szájtáti férfiakat. Először fel akart tápászkodni, de Davus a tunikája mindkét ujjára ráállt, és ezzel a földhöz szögezte.
– Feleslegesen küszködsz, fiacskám – szólalt meg Eco. – Úgy tűnik, nem mész innen sehova.
A fiú állkapcsa megfeszült, a szeme összeszűkült, de túlontúl is könnyű volt átlátni dacos arckifejezésén. Valójában remegett az álla, és szorongva nézett egyik arcról a másikra.
– Nem akarunk bántani – mondtam neki, valamivel kedvesebb hangon, mint Eco. – Hogy hívnak?
A fiú hunyorogva nézett fel rám. Abból a szemszögből óriásoknak tűnhettünk, főleg Davus. A hunyorgás is csak a látszatnak szólt, hogy leplezze a félelmét, hiszen tökéletes látása lehetett, ha ilyen pontosan célzott azzal a dárdával.
– Mopsusnak – felelte végül remegő hangon.
– És a barátodat? Azt a fiút az istállóban, aki felsikoltott, amikor meglátott minket. Ezért hajítottad el a dárdát, ugye? Mert ő sikoltott, és te azt hitted, veszélyben van.
A fiú izmai kissé elernyedtek a szeme körül.
– Az öcsém, Androcles.
– Szóval az öcséd. Megértem, hogy aggódtál miatta. – Az istálló felé néztem. A résnyire nyitva hagyott ajtó alig észrevehetően megmoccant. – Androcles most biztosan nagyon nyugtalan. De nincs rá oka. Amint mondtam, egyikőtöknek sem akarunk ártani.
– Akkor miért vagytok itt?
Olyan feszült volt, hogy reszelős hangja a végére vinnyogássá változott, mire Davus elnevette magát. A fiú elvörösödött a méregtől. Tehetetlenül csapott a földre, mire Davus csak még jobban nevetett.
– Mondd meg ennek a nagy elefántnak, hogy szálljon le rólam!
Az indulata végül felülkerekedett a félelmén, és meglepő határozottságot adott a hangjának.
– Azonnal, amint választ adtál néhány kérdésünkre. Miért nem jön senki ajtót nyitni? Hova lettek innen az emberek?
A fiú fészkelődött és vonaglott, próbálva kiszabadulni szorult helyzetéből, de addig reménye sem lehetett a menekülésre, amíg Davus rajta állt tunikája hosszú ujjain. Hiába is rúgkapálózott volna, nem érhette el a testőrt.
– Attól tartok, nincs egérút – állapítottam meg.
– Felköthetnénk fejjel lefelé, papa. Talán tüzet is gyújthatnánk alatta, és megsüthetnénk, mint egy malacot...
– Eco, ne tréfálj! Még a végén komolyan vesz. Valami azt súgja nekem, hogy ez a fiú sok szörnyűséget látott. Kiszolgáltatott emberek szenvedését. Ezért fél annyira tőlünk. Igazam van, Mopsus?
A fiú nem szólt semmit, de a pillantása helyette is válaszolt.
– Engem Gordianusnak hívnak. Ez a fiam, Eco. Az az elefánt pedig, ahogy te nevezted, a testőröm, Davus. Békében jöttünk ehhez a házhoz, csak hárman vagyunk. Semmit sem ártottunk az öcsédnek. Meglátott minket az istálló ajtajából, felsikoltott, és visszafutott.
Mopsust hirtelen rohamszerűen szállta meg az undor.
– Ostoba Androcles! Mindig egy visítozós kis kukac volt, aki a saját árnyékától is megijed!
– Nem igaz! – vinnyogta egy másik hang az istállóajtó hasadékán át.
– Androcles, te féleszű! Gyere ki onnan! Szaladj a malomhoz! Ébreszd fel őket, mondd meg...
Mopsus elharapta a nyelvét.
Davus és Eco rám néztek. A számhoz tettem az egyik ujjam. Körbesétáltam a téglarakást, végigjártam azokat az útvonalakat, amiket egyszer már megtettem az udvaron, és végül egy olyan irányból közelítettem meg az istállót, amit az ajtórésből nem lehetett látni. Aztán kirántottam az ajtót, kinyújtottam a kezem, és óvatosan az ott leskelődő kisebb gyerek vállára tettem a kezem. A fiú szemei olyanok voltak, mint két hold.
– Ne félj, Androcles. Nem vagy visítozós kukac, ahogy a bátyád mondta, ugye?
A fiú komoran nézett rám, majd megrázta a fejét.
– Gondoltam. Na gyere, fogd meg a kezem. Jól van. Most menjünk, és próbáljunk meg értelmesen beszélni a te forrófejű bátyáddal.
Mopsus undorodva rángatózott Davus csapdájában.
– Androcles, te idióta! Most téged is elkaptak!
A kisebb fiú továbbra is komoly arccal nézett rám, aztán Ecót és Davust is szemügyre vette.
– Szerintem ezek másmilyenek, Mopsus. Nem olyan rosszak.
– Biztos a többiek küldték őket, te szamár, hogy tőrbe csaljanak, és végezzenek velünk!
Mopsus hangja megint kicsúszott az ellenőrzése alól, újabb okot adva Davusnak a nevetésre.
– Mulatságos a nagy elefánt – jegyezte meg Androcles, és félelemmel vegyes tisztelettel nézett fel a testőrre.
– Nem fogod annyira mulatságosnak találni, ha majd minket is élve megnyúznak, mint szegény Halicort! – rivallt rá a bátyja.
Androcles összeborzadt a gondolatra, de amikor megszorítottam a kezét, mintha visszanyerte volna a biztonságérzetét.
– Halicor az ifjabb Publius Clodius tanára volt, igaz? – kérdeztem.
– Honnan tudhatnád te ezt, ha nem ők küldtek?
Mopsus jóformán köpte a szavakat. Mivel a kisöccse is végignézte a jelenetet, fenn kellett tartania a keménység látszatát.
– Amikor azt mondod: ők, akkor azokra gondolsz, akik megölték Halicort.
– Ki másra? Milo embereire. De lehet, hogy maga Milo küldött titeket...
– Nem! – A hangomban érezhető szigorúság elhallgattatta a fiút. – Nézz rám, Mopsus. Te is, Androcles. Az apám szellemére esküszöm nektek, hogy nem Milo küldött ide, és nem az ő megbízását teljesítem.
– Akkor hát ki küldött? – kérdezte Mopsus gyanakodva.
– Egy nappal azelőtt, hogy elhagytam Rómát, hosszú beszélgetésem volt az úrnőtökkel. Fulvia megkért, hogy végezzek el neki egy munkát.
Végtére is ez igaz volt, még ha nem is a teljes igazság. Nem akartam azzal bonyolítani a helyzetet, hogy belekeverem a Nagy Ember nevét is.
Mopsus kissé megenyhült erre.
– Fulvia azt kérte, hogy derítsek ki valamit a gazdátok halálával kapcsolatban. Nyomozónak hívnak. Van némi tapasztalatom az ilyen ügyekben.
– Lehet, hogy megtalálja azokat, akik megölték Halicort! – vetette fel Androcles, és tágra nyílt szemmel nézett a bátyjára.
– Ne légy nevetséges, sápítozó! Tudjuk, hogy ki ölte meg. A saját szemünkkel láttuk.
– Tényleg láttátok? Ezt nem mondta az úrnőtök, csak azt, hogy megölték Halicort, az intézővel és két másik rabszolgával együtt. Szemtanúkat sem említett.
– Azért, mert senki sem tudja, hogy láttuk – felelte Mopsus.
– Eddig senki se tudta!
A kis Androcles csípőre tette a kezét, és vádlón nézett a bátyjára, mintha azt akarná kérdezni: most ki a buta sápítozó kettőnk közül?
– Mindent tudni szeretnék erről – folytattam. – De először azt szeretném tudni, mire céloztál, amikor azt mondtad Androclesnak, hogy fusson a malomhoz, és keltse fel a többieket. Miféle többieket?
Mopsus felnézett rám, és beharapta az ajkát. Vívódott magában; nem tudta eldönteni, együttműködjön-e velem. Szinte láttam, ahogy cikáznak a gondolatai. Most már megbizonyosodhatott arról, hogy az öccse nincs veszélyben, és hogy senki sem fenyegette meg őket komolyan; a fogvatartói megesküdtek rá, hogy nincs közük Milóhoz, ellenben az úrnőjük küldte őket Rómából. Fulvia feltehetőleg olyan távoli és egzotikus volt a két fiú számára, mint valami Olümposzi istennő. De legvalószínűbb, hogy azért segített nekünk, mert elege lett a földhöz szegezett testhelyzetből.
– Engedjetek felkelni, és elmondom – ajánlotta.
– Nem fogsz elfutni? Mert ha megteszed, Davus utánad fut... Még én sem tudom megállítani, olyan, mint egy pórázról elszabadult véreb. Ha elkap, abba se fogja hagyni a nevetést.
Androcles eltakarta a száját, és jókat kuncogott az elképzelt jelenetre. Mopsus elvörösödött.
– Nem fogok elfutni. Csak szálljon le rólam ez az elefánt!
– Davus, lépj el onnan.
A testőr teljesítette a parancsot, de továbbra is ugrásra készen állt, megfeszített lábizmokkal, hátha Mopsus mégis futásnak ered. Úgy nézett ki, mint azok a bámulatos nagymacskák, amiket az arénákban rendezett egzotikus állatbemutatókon lehet látni – leszámítva a vigyorát, hiszen az ilyen állatok soha nem vigyorognak. Hova tűnt a fájdalmas reggeli merevség a tagjaiból? Ó, még egyszer fiatalnak lenni... Fiatalnak és sérthetetlennek, mint Akhilleusz!
A fiú talpra szökkent, és leporolta magát. Savanyú arccal nézett Davusra, akinek volt annyi esze, hogy visszafojtsa a vigyorgását.
– Miről is beszéltél?
– A többiek, akiket említettél... Lent, a malomnál.
– Biztos alszanak. Mindig alszanak ilyenkor délelőtt, miután olyan sokat ittak az előző éjjel. Egyfolytában isznak azóta, hogy sikerült betörniük abba a fészerbe, ahol a gazda a borait tartotta.
– Mopsus! – szólt rá az öccse, és a szemöldökét összevonva megcsóválta a fejét.
– Mit érdekel engem? Ez az igazság. Az ő feladatuk őrizni a házat, nekünk csak az istállóra kell vigyáznunk. Nekik kellene bajba kerülniük!
– Ezek szerint bent a házban nincs senki? – kérdeztem.
– Nem. Minden be van zárva. Azok után, ami történt, az asszonyunk visszahívott minden szolgát Rómába, kivéve az őröket.
– És minket, akik az állatokra vigyázunk – tette hozzá az öccse. – Mondd meg neki, hogy mi végezzük a feladatunkat.
– Megmondom – ígértem.
– De ne áruld el a többieket! – kapott észbe hirtelen Androcles, és a komolyságtól megnyúlt az arca. – Ne áruld el neki, mert még a végén megbünteti őket!
Hirtelen sírni kezdett.
– Ó, fogd már be! – szólt rá Mopsus. Eszébe jutott, hogy mit csináltak Milo emberei Halicorral és az intézővel. – Az asszony nem így bünteti meg a részeg rabszolgákat, te tökfej! Egy kicsit megkorbácsoltatja őket. Nem vágja le a karjukat meg a lábukat.
– Honnan tudod? – szipogott a másik gyerek.
– Mert nem vagyok olyan idióta, mint te.
– Szóval Androcles idióta? – szólalt meg Eco, csípőre téve a kezét. – Pedig nem ő hajította a dárdát három tetőtől talpig békés idegen felé.
Mennyire jellemző Ecóra, hogy a gyengébbik pártját fogja! Az ikreket is így tartotta kordában odahaza. Rájöttem, hogy a rabszolgafiúk azért is fecsegnek annyit, hogy ne kelljen Halicor szörnyű kínhalálára gondolniuk, habár néha-néha felhozták a témát. Minek lehettek szemtanúi?
– Ezek szerint itt voltatok a csata napján? Emlékeztek rá?
– Hát persze, hogy itt voltunk. Gondoztuk az istállót, mint mindig – felelte Mopsus. – Nagyon sok munkánk volt aznap, mert a gazda és a vendégei induláshoz készülődtek.
– Hányadik órája volt a napnak, amikor a gazdátok elindult Rómába?
– Délután.
– De hányadik órában?
A fiú vállat vont.
– Úgy a kilencedik órában. Vagy később. Inkább a tizenegyedik óra környékén.
Androcles megrángatta a ruhám ujját.
– A kilencedik órában.
– Biztos vagy benne?
– Van egy napóra az istálló mögött. Miután a gazda elment, odamentem és megnéztem, mert éhes voltam, és tudni akartam, hogy mennyi van még hátra vacsoráig.
– Amikor a gazdátok elhagyta a házat, az volt az érzésetek, hogy megtervezte az indulás időpontját?
– Egyáltalán nem – vágta rá Mopsus, még mielőtt az öccse válaszolt volna. – Maradni akart még egy-két napot. Azért indult el, mert jött az a hírvivő.
– Miféle hírrel érkezett?
– Az öreg építészről, Cyrusról hozott hírt. Azt mondta, meghalt, és az asszony azt akarja, hogy menjen vissza Rómába.
– Ahhoz képest, hogy istállófiúk vagytok, sokat tudtok a gazdátok ügyeiről – jegyezte meg Eco, aki még mindig nem akarta abbahagyni a piszkálódást.
– Van szemem és fülem. Különben is, szerintetek kivel találkozik először egy hírhozó, amikor ideér? Velem, mert én viszem be a lovát az istállóba.
Eco továbbra is hitetlenkedett.
– És miért osztaná meg veled a hírt, még mielőtt Clodiusszal beszélt volna?
– Azt mondta, jobb lesz, ha előkészítem a lovakat a gazdámnak és a barátainak. Megkérdeztem, hogy miért. Azt felelte, hogy a felesége visszahívja Rómába. Utána azt kérdeztem...
– Igen, azt hiszem, így már értjük – bólintott Eco.
– Szóval a gazdád megkapta az üzenetet, eldöntötte, hogy visszamegy Rómába, és maga köré gyűjtötte a kíséretét – összegeztem. – Nem volt vele a fia, Publius Clodius? Ha jól tudom, annyi idős lehet, mint te, Androcles.
– De, persze. Publius is itt volt. A tanárával, Halicorral együtt – felelte a kisebbik fiú. – Halicor legtöbbször talált neki valami feladatot, de Publius néha elszökött, és idejött Mopsushoz és hozzám. Megmondtuk neki, hogy munkánk van, de ő azt felelte, hogy semmi bajunk nem lesz abból, ha vele megyünk. Így hát gyakran mentünk együtt játszani az erdőbe vagy a boszorkányok házának romjaihoz.
– A boszorkányok házának?
– Szerintem a Vesta-szüzekre gondolnak, Eco. Aznap, miután a hírnök megérkezett, Publius is elindult az apjával?
– Nem. Itt maradt Halicorral. Mi örültünk ennek Mopsusszal, mert ha itt van, játszhatunk, akkor nem kell annyit dolgoznunk. Az intéző és Halicor ugyan mindig haragudtak rá, de nem számított, hiszen Publius minden bajból kikerült, amibe belekeverte magát.
– Csakúgy, mint az apja – morogta Eco az orra alatt.
– Miután a gazda és a kísérete elindult, Publius idejött hozzánk az istállóba...
– Nagyon sok munkánk volt – vágott közbe Mopsus. – Fel kellett takarítanunk az egész társaság után. Sokan az istállóban aludtak, és az emberek sokkal több mocskot csinálnak, mint az állatok.
– De Publius idejött, és játszani akart. Mopsus megmondta neki, hogy sok feladatunk van, de azt válaszolta, hogy elbújt Halicor elől, és segítenünk kell neki elrejtőzni. Mopsusszal odamentünk az egyik sarokba, és tanakodni kezdtünk. Végül úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk Publiusnak a titkos átjárót. El tudjátok képzelni, hogy még Publius, a gazda fia sem tudott róla?
– Titkos átjáró? – kérdezte Eco. – Azt hiszem, a fiúknak túl élénk a fantáziájuk, papa.
– Nem! Ez igaz! – erősködött Androcles.
– Igen, igaz – mondta Mopsus karba font kézzel, hangjában felnőttes komolysággal. – Valószínűleg csak mi ketten tudunk róla, senki más a világon. Meg persze Publius, most, hogy a gazda és Cyrus is eltávozott, mert rajtunk kívül csak ők ketten ismerték. Ja és ott voltak a rabszolgák is, akik építették a házat. De ők eltűntek, ki tudja, hová. Halicor és az intéző sem tudták, hogy létezik. Sőt, le merem fogadni, hogy az asszony sem tudja.
Az öccse gúnyolódott rajta, de én biztos voltam benne, hogy Mopsus jól gondolja. Fulvia nem említette nekem a titkos átjárót, és ezt a két fiút sem, csak annyit mondott, hogy a fiának sikerült valahogy elmenekülnie Milo emberei elől, amikor azok odaértek a villához, és kínozni kezdték a rabszolgákat. A fia feltehetőleg elhallgatta előle a részleteket, Fulvia pedig nem erőltette; vagy az is lehet, hogy az ifjabb Publius épp olyan titoktartó volt, mint az apja.
– Szóval elvittétek az ifjú Publiust a titkos átjáróhoz, hogy elbújhasson Halicor elől. Szeretném, ha megmutatnátok nekem is. Bár ha az egész ház le van zárva...
– Ó, de hiszen pont ez a csodálatos a titkos átjáróban! – vágott közbe Androcles. – Nem kell bemenni a házba, hogy az ember használhassa. Kívülről is be lehet jutni. Gyertek, megmutatom.
A kisebbik fiú megfogta a kezem. A nagyobbikon látszott, hogy kételkedik. Bizalmatlanul nézett Ecóra, de aztán ő is követett minket. Talán az újonnan megtalált bizalom légköre vonzotta, vagy félt attól, hogy Davus megint üldözőbe veszi, a földhöz szegezi, és kineveti.
Androcles elvezetett minket a ház sarkáig, onnan pedig lefelé a meredek hegyoldalon, egészen a ház legalsó szintjéig. A távolból szinte jellegtelennek tűnt az épület, leszámítva az oszlopos legfelső szintet. Ilyen közelről viszont láttam, hogy az alsóbb szinteken is vannak rések bizonyos időközönként – ha nem is ablakok, de szellőzőnyílások és hasadékok a fénynek. Egy gyerek talán be tudta volna magát préselni rajtuk, ám ehhez is túl magasan voltak a falban. Az épület alapját fák és bokrok sűrűje takarta. Androcles ebbe a sűrűbe vezetett minket, és megmutatta az átjáró elejét, ami messzebbről semmitmondó falnak tűnt. A két oszlop közötti rész mozdíthatatlannak látszott, de valójában egy félretolható kőtábla volt, amely éppen akkora nyílást biztosított, hogy egy ember bemászhasson. Sok titkos ajtót láttam már életemben, főleg a legkorábbi utazásaim során, de keveset rejtettek el ilyen jól közülük. A legtöbb úgynevezett titkos bejáratot könnyű megtalálni, csak az jelent kihívást, hogy az ember kinyissa őket. Ezt az ajtót viszont könnyű volt kinyitni, ám soha nem találtunk volna rá, ha nem mutatják meg nekünk.
A nyílás egy emelkedő lépcsőhöz vezetett, ahonnan nagyon keskeny, sötét folyosóra jutottunk. Ez a folyosó a jelek szerint a villa legbelső termei alatt húzódott, azok alatt a mélybe ásott szintek alatt, amelyek miatt olyan hatalmas lyukat kellett vájni a hegy oldalába. Az átjáró csak egészen apró réseken át kapott fényt, és ezek egyszersmind kémlelőnyílásként is szolgáltak a különféle szomszédos szobákba. A legtöbb helyiség dísztelen és üres volt, leszámítva néhány ládát és furcsa bútordarabot. Némelyik tárgy koromfekete volt, másokat még be sem fejeztek rendesen az asztalosok. Akárcsak a palatinusi villa, ez a ház is éppen az átalakítás idején maradt magára, és a gazda halála után már csak következtetni lehetett a korábbi nagyszabású tervekre.
– Mire kellett Clodiusnak ez a sok sötét föld alatti helyiség? – kérdezte Eco.
– A jelek szerint ez többnek készült, mint egyszerű vidéki villának – feleltem. – Inkább valamiféle erődítménynek. Gondolom, itt akarta tartani a kincseit, a fegyvereit, a gladiátorseregét...
– Vagy foglyokat?
– Ez eszembe sem jutott. De elképzelhető, hogy a szobák között akad cella és kínzókamra is.
– Lehet, hogy a városi házában is vannak titkos átjárók.
– Nem lepődnék meg! Még több feladat Cyrusnak, az építésznek!
Újabb lépcsőt másztunk meg, amelyet viszont már maga a nap világított meg keskeny hasadékokon keresztül. Mindebből arra következtettem, hogy a legutolsó lépcső már a felső bejárat közelében lehet. Még több folyosón mentünk végig, még több barlangszerű, homályos, befejezetlen helyiségbe leshettünk be. Aztán megváltozott az addigi minta, és egy labirintushoz hasonló területen találtuk magunkat, ahol követhetetlenül kanyargott ide-oda az átjáró. Most már a villa magasabb, régebbi részében jártunk. Cyrustól nagy találékonyságot követelhetett, hogy a régóta meglévő falak közé is becsempéssze a titkos átjárót. A kémlelőnyílásokon most már pompásan díszített és előkelő bútorokkal berendezett szobákba láttunk be. Minden volt ott, ami otthonná tehet egy házat – kivéve a lakókat. A helyiségeken némaság és mozdulatlanság lett úrrá. Az összes ablaktábla zárva volt, pedig odakint bőséggel ontotta fényét és melegét a nap, sőt a kora tavasz első leheletét is érezni lehetett. Az egész ház mély árnyékba süllyedt.
Végül Mopsus intett, hogy álljunk meg.
– Itt... itt voltunk, amikor az történt.
– Kik voltak itt?
– Androcles és én. Meg persze Publius, aki Halicor elől bujkált. Publius azt mondta, hogy jó móka lesz a felnőttek után kémkedni. Alig tudtuk visszafogni a kuncogást, amikor kinéztünk a nyílásokon.
A legközelebbi kémlelőnyílás egy gyerek szemmagasságában volt, nekem inkább csípőmagasságban, ezért le kellett hajolnom. A titkos átjáró itt sokkal magasabb szintre épült, mint a szomszédos szobák, ezért valójában lefelé leskelődtünk. Egy dolgozószobába lestünk be, amit úgy rendeztek be, hogy hivatalos ügyeket lehessen benne intézni, és hivatalos iratokat lehessen benne tárolni. Tekercseknek szánt rekeszek borították a falat, de a tartalmuk számos írószerszámmal együtt szét volt szórva a földön. Mindenhol viasztáblák, íróvesszők, tintásüvegek és papiruszdarabok hevertek. Még távolról is látszott, hogy nem tintával fröcskölték le őket, sokkal inkább vérrel. A szoba láttán eszembe jutott a saját feldúlt dolgozószobám.
– Szóval itt voltatok akkor hárman – folytattam. – Mit láttatok?
– Ott volt bent Halicor és az intéző. Publiusról beszélgettek – felelte Mopsus.
– És nem túl szépen! – tette hozzá Androcles.
– Mit mondtak?
– Sok mindent – válaszolta Mopsus. – Arról beszéltek, hogy milyen nehéz lesz kordában tartani Publiust, miután az apja elment. Veszekedtek. Az intéző azt mondta, hogy Halicornak kellett volna jobban figyelnie Publiusra, Halicor meg azt mondta, hogy ő tanár, nem testőr, és nem az ő feladata Publius testi épségére vigyázni. A gazda a fia tudását kérte tőle számon. Ilyesmiről beszéltek. Sokat kiabáltak. Ahogy a felnőttek szoktak.
– És aztán?
A folyosó sötét árnyai között láttam, ahogy Androcles könnyektől csillogó szemmel a bátyja háta mögé húzódik, mintha pajzzsal védené magát. Mopsus kiegyenesedett, és megkeményítette az arcát.
– Aztán kiáltást hallottunk valahonnan a házból. Szerintem Halicor és az intéző először nem is hallották, mert ordítoztak. Utána kivágódott az ajtó, és olyan erősen csapódott neki a polcoknak, hogy sok dolgot le is vert onnan. Férfiak futottak be. Kardokkal...
– És a kardok már véresek voltak! – mondta Androcles, aki rettegve lesett ki a bátyja válla fölül.
Mopsus a homlokát ráncolta.
– Aztán Milo is bejött...
– Honnan tudod, hogy Milo volt?
– Mert Halicor ezen a néven szólította. Azt kiáltotta: „Milo!” Úgy hangzott, mintha maga Hádész tört volna fel a padlón keresztül. Suttogva megkérdeztem Publiustól, hogy ki az a Milo. Ő azt suttogta vissza, hogy a legrosszabb ember a világon, nála csak Cicero rosszabb.
– Clodius már megtanította a fiának, hogy kik az ellenségei – jegyezte meg Eco.
Bólintottam.
– És ezek után mi történt?
– Milo és az emberei úgy özönlöttek be a szobába, mint a méhek. Odapréselték Halicort és az intézőt a falhoz, és nekik szegezték a fegyverüket. Milo mérges volt. „Hol van?” – kiáltotta. – „Hol van Publius Clodius?” Az intéző azt felelte: „Nincs itt, és nem tudjuk, hol van.” Erre Milo még dühösebb lett. „Te!” – mutatott Halicorra. – „Ki vagy te?” Halicor azt felelte: „Én csak egy tanító vagyok, Publius tanítója, de a fiú elszökött, és bujkál előlem.” Milo ráordított, hogy fogja be a száját, aztán megütötte, és tovább üvöltözött. „Hol van Publius Clodius?” Utána döfködni kezdték az intézőt a kardjukkal, Halicor ujjából Pedig darabokat vágtak le...
– Borzalmas volt – szólt közbe Androcles. – Azt hittem, hányni fogok, de üres volt a gyomrom. Örültem, hogy kivitték Halicort és az intézőt a folyosóra. Legalább nem láttuk, amit csináltak velük.
– De hallottuk a sikolyokat – mondta Mopsus. – Befogtuk a fülünket. Szegény Publius. Felkiálthatott volna, hogy „itt vagyok”, és talán megmenthette volna Halicort.
Megráztam a fejem.
– Azok a férfiak akkor sem hagyták volna életben Halicort, ha megtalálják Publiust.
– Mit tettek volna Publiusszal? – kérdezte Androcles.
– Valószínűleg elvitték volna túsznak – felelte Eco. – Vagy végeztek volna vele, ahogy az apjával is tették.
– A harcosok között volt két óriás – folytatta Mopsus elborzadva. – Még ennél az elefántnál is nagyobbak. Főként ők vágták meg Halicort.
Eco rám nézett.
– Eudamus...
– ...és Birria. Egymás elmaradhatatlan társai.
– Halicor csak sikoltozott és sikoltozott – emlékezett Mopsus. – fogadok, hogy el is árulta volna nekik, hol van Publius, ha tudja. De nem tudta, ezért tovább vagdosták. Egyre több kis darabot vágtak le belőle.
A kisöccse sírva fakadt. Átkaroltam.
– El sem szaladhattunk, mert meghallották volna – folytatta Mopsus. – Úgy álltunk, mint a szobrok. Aztán vége lett a sikoltozásnak. – A fiú megremegett. – Mi hárman itt maradtunk, és suttogni sem mertünk. Néha kinéztem a kémlelőnyíláson, hátha Halicor vagy az intéző visszajön, de nem jöttek. Androcles vinnyogni kezdett, mert pisilnie kellett...
– Nem! Nem igaz! Publiusnak kellett kimennie!
– Mindegy. Lehet, hogy Publiusnak kellett. De mondtam neki, hogy őrültség kimennie, mert Milo és az emberei őt keresik. Azt hiszem, akkor jutott eszünkbe, hogy hol lehet a gazda. Hogy lehet, hogy Milo emberei be tudtak jönni a házba, és miért nem jött vissza a gazda, hogy megállítsa őket? Akkor jöttünk rá, hogy valami szörnyűség történhetett, de én nem akartam semmit mondani, és gondolom Publius sem, mert nagyon csendben volt. Addigra besötétedett, és a ház teljesen kiürült. Egy idő után farkaséhesek lettünk. Végül elküldtem Androclest, hogy szökjön be a konyhába, és hozzon nekünk valamit...
– Mert te nem mertél odamenni!
– Nem, hanem mert itt kellett maradnom, hogy megvédjem Publiust. Amikor Androcles visszajött, elmondta, hogy a rabszolgák egy része az istállóban bujkál, és legalább kettőt megöltek Halicoron és az intézőn kívül. Azt is megtudta, hogy a gazda testőreinek egy része, akik vele együtt indultak el délután, visszajött. Megsérültek, mert csatába keveredtek Milóval. Azt mondták, nem tudják, hol van a gazda, de ő is megsebesült, és Bovillae-be menekült, de már nem volt ott, és az összes kísérője meghalt...
– Szerintem Publius nagyon bátor volt – közölte Androcles halkan. – Nem is sírt. De nem akart enni egy falatot sem. Azt mondta, hogy Mopsusszal együtt megehetünk mindent, amit a konyhából hoztam.
– Az egész éjszakát a titkos átjáróban töltöttük, bár nagyon hideg volt és sötét. Másnap a gazda felesége embereket küldött Rómából Publiusért, később meg lezáratta a házat. Mindenki elment, csak mi maradtunk.
– És azok a lusta őrök – tette hozzá a kisebb fiú. – Most már biztosan felébredtek. Nem értik, hogy hova tűntünk.
– Kit érdekel? – vont vállat a bátyja. – Lehet, hogy azt hiszik, a boszorkányok vittek el minket. Képzeld el, ha tényleg ezt hiszik, tudják, hogy az ő hibájuk, mert aludtak, amikor őrködniük kellett volna. Betegre aggódják majd magukat.
– Áruljátok el – szóltam közbe – ismertek valakit azok közül, akiket Milo foglyul ejtett?
– Foglyul ejtett? – kérdezte Mopsus. Megrázta a fejét. – Ilyenről nem hallottunk. Milo sokat megölt a gazda emberei közül, de mindenki, aki életben maradt, előbb vagy utóbb visszajött. Legalábbis akik ebben a villában szolgáltak.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy a keskeny, sötét folyosó kezd összezárulni, ezért arra vágytam, hogy minél hamarabb ismét kint legyek. A fiúk visszavezettek minket a tekervényes folyosókon és lépcsőkön. Amikor végre kimásztunk a titkos ajtón, és belecsobbantunk a napfénybe, távoli kiáltásokat hallottam a hegyoldal magasabb részei felől.
– Mopsus! Androcles!
– Látod? Mondtam, hogy aggódni fognak – közölte Mopsus.
– Ezek az úgynevezett őrök... itt voltak, amikor Milo emberei betörtek? – kérdeztem.
– Nem, ezek mind újak. A városból küldték őket. Utálnak itt lenni. Folyton panaszkodnak, mert unatkoznak, és nők sincsenek a közelben, leszámítva a boszorkányokat odalenn a hegy aljában, de azok nem érintkezhetnek férfiakkal.
– Akkor nincs értelme beszélnem velük. Elboldogultok ketten az öcséddel? Nem fognak rátok haragudni?
– Azt hiszed, félünk attól a gyáva, részeges bandától? – kérdezte Mopsus, aki megint hősködni kezdett. – Majd azt mondjuk nekik, hogy valami furcsa hangot hallottunk az erdőből, ezért odamentünk. Úgyis rohannak majd vissza a malomba.
– Jól van. Hadd kérjek tőletek valamit. Ne mondjátok meg nekik, hogy itt jártunk...
– Hogy mondanánk? Akkor a titkos átjárót is el kellene árulni!
– Így van. Ha pedig visszamegyek Rómába, elmondom az asszonyotoknak, hogy milyen okos és értékes fiúk szolgálják őt az alba-hegyi villájában.
Otthagytuk Mopsust és Androclest, és feljebb másztunk a hegyen. Jókora ívben kerültük ki a fenti udvart, nehogy összeakadjunk az őrökkel. Miközben a kőhalmok és szeméthegyek között verekedtük át magunkat, véletlenül belerúgtam valamibe. Meglepődve néztem le, és észrevettem, hogy egy istennő néz vissza rám.
Vesta márványfeje hevert a porban. Egykor a szoborhoz tartozott, amit a Vesta-szüzek Házának romjai között láttunk. Nyugodt és szívélyes arca volt, ahogy a családi tűzhely őrzőjéhez illik, de amikor közelebbről is megszemléltem, nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy valami rosszakarat is csillogott lapis lazuliból készült szemében. A szájtartása is elégedettségről tanúskodott; nyilván örült annak, hogy a Párkák megbüntették azt a halandót, aki olyan cudarul bánt vele és a szolgálóival.

 

 

Huszonegyedik fejezet

Ugyanazon az úton mentünk vissza Pompeius villájához, amin eljöttünk. Ebéd után meglátogattuk Sextus Tedius szenátort, azt a férfit, aki megtalálta Clodiust, és a saját hordszékén küldte vissza a holttestét Rómába.
– Nos, Davus – fordultam a testőr felé. – Úgy tűnik, ma sem úszod meg a lovaglást.
– A reggeli séta megszüntette a merevséget, gazdám – bizonygatta Davus, de amikor a hátsója hozzáért a nyereghez, hallottam az elfojtott nyögését.
Ahhoz, hogy eljussunk Tedius szenátor házáig, először át kellett kelnünk Aricián, azon a városon, amelynek elöljáróival Clodius a halála előtti napon találkozott. Bár ez a város nagyobb és hívogatóbb, mint Bovillae, hiszen hagyományosan itt szálltak meg először éjszakára a Via Appián délre utazók, könnyedén át lehetett rajta haladni anélkül, hogy az ember észrevette volna, egy várost is útba ejtett.
Pompeius intézője pontos útbaigazítást adott az épülethez, amely sokkal rusztikusabb és szerényebb volt, mint Clodiusé vagy a Nagy Vezéré. Sextus Tedius is nagy vagyont gyűjtött össze – ezt bizonyította a villáját körülvevő földterület nagysága is –, de maga a ház nem hirdette a gazdagságát. Akkora volt, amekkorának egy vidéki villának lennie kellett, vendégszobákkal és fogadásokra szánt termekkel, de itt nem őrködtek szobrok a bekötőút mellett, nem tarkította mozaik az előcsarnokot, és nem függtek cirádás lámpások a bejárati ajtó fölött. A villából ítélve arra következtettem, hogy Tedius pénze régi, ízlése az irodalom és a művészet terén puritán, és politikája is rendületlenül konzervatív.
Pompeius intézője, amikor útbaigazított minket, azt is megemlítette, hogy a szenátor régóta elkötelezett híve és csodálója a Nagy Embernek. Figyelembe véve, hogy milyen személyiséget sugall a ház jellege, illetve hogy a tulajdonosa Pompeiusszal rokonszenvezik, úgy döntöttem, hogy legjobb, ha egyenes és hivatalos stílusban jelentkezem be nála. Amikor az ajtónyitó rabszolga megkérdezte, milyen ügyben járok, átadtam neki Pompeius megbízólevelét, és közöltem, hogy a gazdájával akarok beszélni.
Miután vártunk egy keveset, a szolga visszajött, és bekísért minket Ecóval a szenátor dolgozószobájába. Odabent az összes ablakot szélesre tárták, hogy a ház ura élvezhesse az Ariciára nyíló kilátást. Mindent elárasztott a napfény, a levegő mégis hidegen marta a bőrt. Vendéglátónk egy háttámla nélküli, régimódi széken ült, és a korához képest meglepően egyenesen tartotta magát. Az egyetlen kényelmet szolgáló dolog a pokróc volt, amit az ölébe terítettek, hogy melegen tartsa a lábát. A haja már teljesen megőszült, épp csak annyi sárgás szín vegyült bele, hogy elárulja: valamikor szőke volt. Az arca és a keze ellenben egészen barna és cserzett volt, ami arra utalt, hogy élete nagy részét szabad ég alatt töltötte. A szája körüli ráncok is jócskán elmélyültek, de ennek ellenére az motoszkált bennem, hogy ha nem vágna ennyire szigorú arcot, még akár jóképűnek is lehetne nevezni.
– Pompeius embere vagy? – kérdezte.
– Gordianusnak hívnak. A Nagy Vezér megbízásából érkeztem.
– Ebben a házban általában azzal a névvel illetjük jó szomszédomat, amit születésekor adtak neki – mondta Tedius, nem durván, csak katonásan. – Hogy egy ember mennyire nagy, vagy adott esetben mennyire kicsi, azt majd az utókor eldönti. Amíg él, a cselekedetei beszélnek helyette. – Kissé ravaszkás tekintettel nézett rám, és valami mosolyféle tűnt fel a szája szegletében. – De a férfi, aki küldött téged, nagyon is jól ismeri a felfogásomat. Gnaeus Pompeius és én sokszor beszélgettünk a világ dolgairól egy pohár bor mellett ebben a szobában. Tökéletesen tisztában van vele, hogy ízig-vérig köztársaságpárti vagyok, és nem a nagy emberekben hiszek, hanem a szenátus nagy intézményében. Ha nem tudnám, hogy ő is végsőkig hűséges a szenátushoz, nyugtalanítana a tény, hogy a Magnus név felvételével a többiek fölé emeli magát. Mondd csak, most érkeztél Rómából?
– Tegnap hajnalban keltünk útra.
– Akkor meg azelőtt távoztál, hogy a szenátus összegyűlt Pompeius színházában. Én is el akartam menni, de a lábam nem engedte. – Összevont szemöldökkel lenézett a lábára, mintha a csalódottságát akarná közvetíteni neki. – Úgy tudom, a Szenátus Házának újjáépítéséről tárgyaltak, és Sulla fiával, Faustusszal akartak szerződést kötni.
– Én is így értesültem – feleltem, mivel eszembe jutottak Pompeius szavai.
– És ha minden igaz, felvetették a szükségállapot lehetőségét is, amely felhatalmazná Pompeiust egy sereg toborzására, amivel végre le lehet verni a zendülést a városban.
– Lehet. Mint mondtam, mi még hajnalhasadás előtt indultunk.
– Vagyis nincs híretek számomra? Mégis azt mondod, Pompeius küldött titeket.
– Igen, Pompeius megbízásából érkeztem, de nem mint hírnök. Én gyűjteni jöttem az információt, nem kézbesíteni.
Tedius felvonta az egyik szemöldökét.
– Értem.
– A Nagy Vezér – Gnaeus Pompeius – arra kért, hogy a lehető legkevesebb feltűnéssel derítsek ki mindent Publius Clodius haláláról.
– Gondolom, mostanában csak erről beszélnek Rómában.
– Igen, de a közbeszéd és a tények gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással. Pompeius az igazat akarja tudni.
– És maga is kíván igazságot szolgáltatni?
Úgy tűnt, Tedius szenátor még mindig nagyon puhatolózós kedvében van.
– Szerintem csak tisztán akar látni. Egyetlen hadvezér sem indulhat el ködbe fulladt tájon. Igaz, hogy te és a lányod találtátok meg Publius Clodiust a Via Appián?
– Van olyan ember, aki még nem tudja? Elküldtem a holttestét Rómába a hordszékemen.
– Nézzük végig az események pontos sorrendjét. Mikor indultál el ebből a házból?
A szenátor sokáig nézett rám, és közben az arca annyi érzelmet sem tükrözött, mint egy bőrből készült maszk. Gondolom, nem volt hozzászokva, hogy bárki is kérdőre vonja, legkevésbé egy hozzá képest ilyen alacsony rangú személy. De végül válaszolt.
– A lányommal és a kíséretünkkel együtt körülbelül a nap kilencedik órájában hagytuk el az épületet. Estére Rómába akartam érni.
– Mikor vetted észre először, hogy valami zűrzavar támadt a Via Appián?
– Amikor odaértünk a Jó Istennő Szentélyéhez. A lányom nagyon jámbor teremtés; minden alkalommal, amikor visszafelé megyünk Rómába, felajánlást tesz a szentélynél. De ezúttal egy népes, összezilált menetbe ütköztünk. Az izgága rabszolgák és testőrök kiabálva futkostak fel-alá. Igen, valami zűrzavar támadt, ahogy mondtad. Akkor jöttem rá, hogy Milo is a közelben lehet, amikor megláttam a feleségét, Fausta Corneliát. Egy kocsin ült az út szélén, szorosan magára húzott köpenyben. Olyan fehér volt az arca, mint a hold. És nem a szépítőszerektől, azt elhiheted. Körülötte is rabszolgák nyüzsögtek: legyezgették, és gügyörésztek neki. Miközben néztem őket, az asszonynak egyszer csak elege lett belőlük, és elhessegette őket onnan. A sok mesterkélt mosolyú rabszolga úgy rebbent szét, mint egy galambsereg.
– És Milo?
– Amikor megtaláltam, az emberei vették körül, akiknek mind ki volt vonva a kardjuk. Néhány kardon mintha vért is láttam volna. Több holttest hevert az út mellett. Mondtam a lányomnak, hogy maradjon a hordszéken, húzza be a függönyöket, és ne mutatkozzon. Milo emberei felemelték a kardjukat, amikor látták, hogy közeledünk, de amikor bejelentettem, ki vagyok, Milo rendezte a sorait.
– Te Milo barátja vagy?
Tedius szenátor arca megrándult, de mintha gúnyosan el is mosolyodott volna.
– Alighanem neki is megvan a maga haszna. De barátnak nem nevezném. Milyen ember az, aki eltűri, hogy a felesége így megalázza? Kit érdekel, hogy a diktátor lánya? Az sem érdekel, ha egyesek hősi nevet választanak maguknak, holott a hősiesség csírája sincs meg bennük. Még hogy az újabb kori crotoni Milo!... Megkérdeztem tőle, mi történt. Azt mondta, útonállók támadták meg.
– Útonállók?
– Gondolom, nem volt még kész rá, hogy elmondja az igazat, ezért kibökte az első hazugságot, ami az eszébe jutott. Útonállók támadtak rájuk, és az emberei Bovillae felé üldözték el őket. Azt javasolta, hogy a saját biztonságom érdekében forduljak vissza. „Hány útonálló volt?” – kérdeztem. „Ó, rengeteg! És alaposan felfegyverkeztek!” – mondta. Gyanítottam, hogy túloz, ezért közöltem, hogy nevetséges az egész, különben is feltétlenül Rómába kell érnem, mert másnap reggel fontos dolgom van. „Várj itt velem, amíg az embereim visszaérnek” – javasolta Milo. – „Akkor már biztos nem lesz veszély.” Ez ésszerűnek tűnt, de aztán megláttam Fausta Corneliát közeledni a kíséretével, akik galambcsapatként csapdostak körülötte. Egy percet sem vagyok hajlandó annak a szajhának a közelében tölteni. Megmondtam Milónak, hogy tökéletesen biztonságban érzem magam a saját testőreim védelmében. Folytattam az utamat.
– Lefelé a hegyen Bovillae-be?
– Igen. Emlékszem, a lányom...
– Igen?
– Ennek a részletnek semmi köze a történtekhez.
– Kérlek, mesélj el mindent, amire emlékszel.
Tedius szenátor hátrahajtotta a fejét, ajkai szétnyíltak. Sokáig fürkészett engem összeszűkült szemével. Képtelen voltam olvasni az arckifejezésében.
– Hát jól van – mondta végül. – A lányom egyszer csak rájött, hogy nem adakozott a Jó Istennő Szentélyénél. Mint már mondtam, Tedia nagyon jámbor és istenfélő. Úgy érezte, rossz előjel az utazáshoz, hogy nem állt meg a szentélynél, kiváltképp miután veszélyre is figyelmeztettek minket. Azt akarta, hogy forduljunk vissza, de én ragaszkodtam hozzá, hogy továbbhaladjunk. Azt hiszem, elfogott a kíváncsiság: éreztem, hogy Milo nem mondott teljesen igazat. Ám Tedia tovább nyugtalankodott. Amikor elhaladtunk a Vesta-szüzek Háza mellett – az új házuk mellett – megkért, hogy maradjunk ott, amíg a veszély biztosan el nem múlik. Tedia ugyanolyan jámbor követője Vestának, mint a Jó Istennőnek. Megmondtam neki, hogy nem áll szándékomban szüzek között bujkálni, de ha ragaszkodik hozzá, otthagyom a Vesta-szüzeknél, és később visszamegyek érte, miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van Bovillae-ben. De Tedia nem akart egyedül ott maradni. Azt felelte, hogy nem a saját testi épségéért aggódik, hanem az enyémért. Tedia az egyetlen gyermekem, nagyon hűséges hozzám. Mivel nem teljesítettem a kérését, velem maradt a hordszéken.
Amikor leértünk Bovillae-be, egy holttestet láttunk az út mellett. Rengeteg vér borította, tele volt sebekkel. Megtiltottam Tediának, hogy kinézzen, de így is nagyon megijedt, és könyörgött, hogy forduljunk vissza. Nem figyeltem rá, hanem szóltam a rabszolgáknak, hogy siessenek. Már távolról láttam a fogadón, hogy valami csata zajlott benne. Összetört a bejárati ajtó és az összes ablak, minden tábla kifordult a helyéből. Ott is holttestek feküdtek szanaszét. Be kell vallanom, bennem is felbolydult valami, el is suttogtam egy imát Mercuriushoz. Milo útonállókról beszélt, és láttam, hogy tényleg valamiféle banditák dúlták szét Bovillae-t. Kifosztották a fogadót, és megölték az összes vendéget! Vagy lehet, hogy Milo emberei tették, akik állítólag a banditákat üldözték? Mindegyiket megölték, vagy néhányan az erdőbe menekültek? És miféle útonállók lehettek ezek? Ráparancsoltam a rabszolgákra, hogy álljanak meg. Tedia most már velem tartott. Végigsétáltunk a holttestek között, reméltük, hogy találunk túlélőt. És az első, akit megláttunk... Publius Clodius volt.
– Azonnal felismerted?
Magamban azzal érveltem, hogy a szenátor egyáltalán nem számított Clodiusra a hullák között, és holtan senkit sem könnyű azonosítani, mivel kivész a vonásaiból az elevenség.
– Hogyne ismertem volna fel! Ha te is annyi őrült kirohanását hallgattad volna végig a szenátusban, mint én... – Megrázta a fejét. – Ismét egy figura, aki új nevet vett fel, és a büszke patrícius Claudius t a plebejus Clodius ra cserélte, csak hogy a csőcseléknek hízelegjen! Sőt, be is iktatta magát a plebejusok közé, feladva patríciusi státusát! Az ősei biztos megátkozták odalent, Hádészban. Milyen találó, hogy épp azon az úton halt meg, ami az egyik kigúnyolt őséről kapta a nevét.
A szenátor epésen elhúzta a száját. Az ablak felé fordította a tekintetét, és elmerült a gondolataiban.
– De nem hagytátok ott, az úton – folytattam.
Tedius felsóhajtott.
– Publius Clodius fenyegetést jelentett az államra nézve. Halála áldás Rómának, és még nagyobb áldás ennek a hegynek, amit olyan irgalmatlanul kirabolt és meggyalázott. De végtére is szenátor volt, velem egyenrangú állami vezető. Ráadásul született Claudius, akárhogy változtatta meg a nevét, és akárhogy csűrte-csavarta a jogot. Mi haszna lenne megvetni egy halott embert? Nem, nem éreztem helyénvalónak, hogy otthagyjam a földön, mint egy döglött kutyát. A hordszékemen Rómába küldtem a holttestét, és meghagytam a rabszolgáimnak, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal és tisztelettel bízzák a felesége gondjaira.
– De Clodius alba-hegyi villája közelebb volt. Miért nem oda vitetted a holttestet?
– Jobb megoldásnak tűnt Rómába szállíttatni.
– Te a lányoddal együtt visszafordultál?
– Megértheted, hogy nem akartam három órát együtt utazni egy véres holttesttel a hordszékemben! – csattant fel Tedius. – Különben is, Tedia addigra már nagyon kétségbeesett, és én is aggódni kezdtem a biztonságunk miatt. Elvégre én akkor még azt hittem, hogy Clodiust ugyanazok az útonállók ölték meg, akiket Milo emberei üldöztek. Most már olyan ostobán hangzik, de tényleg nem jöttem rá, hogy valójában Milo és Clodius között zajlott a csata. Akkor még elhittem Milónak, hogy banditákkal találkozott a Via Appián, és számomra úgy tűnt, ugyanazok a bűnözők támadták meg Clodiust és a kíséretét is, vagy azelőtt, vagy azután, hogy Milóval találkoztak. Csak annyit tudtam biztosan, hogy az út veszélyes számunkra. Tedia és én a testőreinkkel együtt gyalog indultunk vissza.
– Végig gyalog jöttetek?
– Lovakat sehonnan sem szerezhettünk. Bovillae istállóit bezárták, az istállószolgák meg mind elmenekültek. Én és a rossz lábam! Azt hiszem, azon a napon végleg tönkrement. – Sóhajtva végigsimította a lábát takaró pokrócot. – Képzelhetitek, milyen lassan haladtunk. Egy idő után leelőzött minket egy fegyveres csapat, akik Bovillae felől érkeztek, az élen Milo két híres gladiátorával, Eudamusszal és Birriával. Öt vagy hat megkötözött embert is láttam közöttük vonulni.
Ugyanazok a foglyok, akikről Felix és Felicia is beszélt – tettem hozzá magamban.
– Kik voltak azok a megkötözött emberek?
Tedius felvonta az egyik szemöldökét.
– Ez aztán a rejtély, nem igaz? Akkor azt hittem, hogy Milo gladiátorainak mégis sikerült elfogni néhány útonállót. Még ki is fejeztem tiszteletemet Eudamusnak és Birriának, amikor elhaladtak mellettem.
– Beszéltél is velük?
– Tudnak azok egyáltalán beszélni? Hogy őszinte legyek, alig kaptam levegőt, és a lábam is egyre jobban fájt. Meg is álltunk pihenni, valahol a Vesta-szüzek Háza alatt. Egy idő után továbbindultunk. Mire odaértünk a Jó Istennő Szentélyéhez, a két drabális gladiátor már csatlakozott Milo kíséretéhez, és az egész menet együtt folytatta útját.
Milo és a gladiátorok egyenesen Clodius hegyi villájához mentek, gondoltam magamban, ahol aztán a szerencsétlen fiúk szeme láttára megölték Halicort, megfojtották az intézőt, és átkutatták a környéket Publius után. Fausta pedig...
– Áruld el, szenátor, nem találkoztál Milo feleségével az úton? Nem indult vissza Bovillae felé, egész pontosan a Vesta-szüzek Háza felé?
– Fausta? Nem, aznap nem láttam többször. Egyébként is mi dolga lenne annak az istentelen nőszemélynek a Vesta-szüzek Házában? Szerintem már nem is emlékszik rá, hogy valaha érintetlen is volt!
Nem láttam értelmét, hogy megemlítsem a Szűz Maxima látogatóját, akit Eco „titokzatos asszonynak” nevezett. Lehet, hogy Fausta még azelőtt szökött le a Vesta-szüzekhez, hogy Tedius elhaladt a ház mellett visszafelé? Nem, az lehetetlen, mivel csak a győzedelmes Eudamus és Birria hozhatta el Clodius gyűrűjét Faustának amolyan trófeaként, és a két gladiátor akkor haladt el Tedius mellett, amikor éppen a Vesta-szüzek Házánál pihentek. Ha Fausta azonnal visszaszaladt volna a házhoz, hogy megtegye a felajánlást, még akkor sem találkozott volna Sextus Tediusszal. A legjobban az bosszantott, hogy az összekötözött foglyok sehogy sem illettek a képbe. A sok különböző beszámoló után, amit arról a napról hallottam, és a sok apró részletből kiindulva, amiket összegyűjtöttem, világossá vált számomra, hogy a kirakós egyes darabjai még hiányoznak, és legalább egy alapvető részletre még mindig fényt kell derítenem.
A gondolataimat egy női hang szakította félbe a folyosó felől.
– Papa, nem fázol?
Egy pillanattal később meg is jelent az ajtóban. Amikor meglátott minket Ecóval, megdermedt, és lesütötte a szemét.
– Papa, nem tudtam, hogy...
– Két látogatóm van a városból, lányom – magyarázta Sextus Tedius. – Pompeius küldte őket. Ez az ügy nem érint téged.
Tedia magas, erős testalkatú, középkorú nő volt, ugyanolyan egyszerű és dísztelen, mint a ház, amelyben lakott. Nem viselt ékszert, nem kendőzte az arcát. Fehér vászonleplet tekert a fejére, és hátul kék szalaggal kötötte meg. Miért nem ment soha férjhez? Szépnek nem lehetett nevezni, de a hozzá hasonló rangúak amúgy is anyagi és politikai célokból kötöttek házasságot. Lehet, hogy az apja soha nem szerzett elég előnyös szövetségeket, de az is lehet, hogy mivel egyetlen gyerek volt, az apja pedig özvegy, úgy döntött a család, hogy jobb lesz, ha vele marad és gondozza. A kötelességtudó leány szerepe minden jel szerint nagyon illett hozzá. Tedius már nem is tudott volna meglenni jámbor és odaadó lánya nélkül.
– Csak azért jöttem, hogy megnézzem, nincs-e szükséged valamire, apám – folytatta, de még most sem nézett fel.
– Nem kívánok semmit, lányom. Menj a dolgodra.
A nő kiment a szobából.
– Van még kérdésetek? – fordult felénk Tedius. – A lábam ismét fájni kezdett, és szeretnék inkább egyedül lenni.
Egy darabig töprengtem.
– Csak még egy kérdés. Nem láttad Marcus Antoniust azon a napon?
A szenátor felvonta az egyik szemöldökét.
– Az ifjú Antoniust? Talán fel sem is ismerném, ha látnám. Úgy tudom, fent van Galliában Caesarral. Ó nem, tévedek, már visszatért Rómába, és indul is valami címért... Talán quaestor akar lenni? Jó családból származik, de az én ízlésemnek túlontúl is radikális. Ő nem volt Clodiusszal aznap, ugye? Antonius is ahhoz az elkorcsosult bandához tartozott, mielőtt katonai pályára lépett. Mindenesetre én nem láttam aznap, és nem is hallottam felőle. Nos, azt hiszem, most már megmondhatjátok a megbízótoknak, hogy teljes mértékben együttműködtem. Adjátok át üdvözletemet Gnaeus Pompeiusnak, ha majd megtartjátok a beszámolótokat.
Egy rabszolga vezetett ki minket. Az előcsarnokban hirtelen megint feltűnt Tedia. Ugyanolyan szigorúnak tűnt, mint az apja, de közben idegesen tördelte a kezét.
– Nem volt jogotok idejönni, és háborgatni az apámat.
– Az apád beleegyezett a beszélgetésbe. Minket a megbízónk...
– Tudom, ki küldött titeket. Hallottam minden szót.
– Minden szót?
– Az apámnak és nekem nincs titkunk egymás előtt.
– Ezt az apád is tudja?
A szurkálódásom csak megerősítette az eltökéltségét. Abbahagyta a keze tördelését, leengedte a karját, de ökölbe szorította a kezét az oldalánál. Ha teljesen kihúzta magát, akár még félelmetesnek is lehetett nevezni.
– Amennyiben Pompeius azt akarja, hogy az apám menjen Rómába, és tanúskodjon Milo ellen, mondjátok meg, hogy szó sem lehet róla. Sokkal törékenyebb az egészsége, mint ahogy kifelé mutatja. A lába...
– Eddig még nem került szóba per és tanúskodás – közöltem. – Azt mondod, hogy az apád nem jelenne meg egy tárgyaláson?
– Azt mondom, hogy jobb, ha békén hagytok bennünket. Akik ezen a környéken élnek, mind csak egy kis nyugalmat szeretnének. De ti, városiak, folyton idetolakodtok, és felforgattok mindent...
– Nekem úgy tűnik, az apád tud magára vigyázni.
– Te mindent a látszat alapján ítélsz meg? – kérdezte Tedia, de közben már ki is tessékelt minket az ajtón, és választ sem várva becsukta mögöttünk.

 

Amikor aznap délelőtt visszatértünk Pompeius villájába, az volt az érzésem, hogy az Alba-hegy környékén végzett kutatómunkánk véget ért. Lényegét tekintve nem maradt semmi kétségünk afelől, hogy mi történt azon az ominózus napon a Via Appián, és bár néhány kérdés megválaszolatlan maradt, Rómában legalább elkezdhet terjedni az igazság is. Azt javasoltam Ecónak, hogy másnap reggel induljunk haza.
Nem értett egyet velem.
– De papa, nem te mondtad, hogy nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni a városban? Hogy minden sokkal világosabb itt, vidéken? Maradjunk egy kicsit tovább.
– De Bethesda és Diana és Menenia és az ikrek...
– Tökéletes biztonságban vannak, hiszen Pompeius vigyáz rájuk. Ha mi visszatérünk, és Pompeius őrei elvonulnak onnan, már kevésbé lesznek biztonságban. Ariciában például még senkivel sem beszéltünk, pedig Clodiust ott látták utoljára nyilvánosan, és Lanuviumba se mentünk el, ahova Milo állítólag azért akart menni, hogy beiktasson egy papot. Pompeius katonaember, nagyon részletes beszámolót fog kérni.
– Eco, ha nem ismernélek ennyire, azt hinném, hogy csak Pompeius villájában akarsz lebzselni, amilyen sokáig csak lehet, és egyszerűen csak élvezni akarod az ételt, a fürdőt és a masszázsokat.
– És a mesés kilátást, papa. Ne feledkezz meg a kilátásról.
– Eco!
– Miért? Miért ne használnánk ki a Nagy Vezér vendégszeretetét, amíg lehet? Neked is pihenésre van szükséged, papa. A városban történt felfordulás téged is görcsössé tett. És mindig van esély arra, hogy ha mélyebbre ásunk, felfedezhetünk valami teljesen váratlan dolgot...
Így hát Eco meggyőzött arról, hogy maradjunk még pár napot Pompeius alba-hegyi villájában. Fenséges fogásokat ettünk, gőzölgő medencében fürödtünk, a rabszolgák minden parancsunkat lesték. És a kilátás... A rejtett tó amely éjszaka a csillagokat tükrözte, az Alba-hegy csúcsa, ami köré glóriát vont a felkelő nap, a füstként gomolygó reggeli köd az erdőben, a vérvörösen alábukó napkorong a távoli tengeren... végtelen káprázatot nyújtott. De mint utólag kiderült, felesleges volt a nyomozás folytatása miatt halogatnunk az indulást, mert bár rengeteget kérdezősködtünk a környékbeli lakosoknál, és kirándulásokat is tettünk Ariciába és Lanuviumba, semmi újat nem fedeztünk fel a gyilkosság körülményeiről, semmi ellentmondást nem tapasztaltunk, és nem is tudtuk betölteni a történetben tátongó hézagokat.
Ahogy ide oda utaztunk a Via Appián, feltűnt nekem, hogy Felicia mintha hanyagolta volna a szentélyt, és a fivére, Felix sem buzgólkodott annyit az oltár környékén. Egyszerűen eltűntek. Vagy megfogadták a tanácsomat, gondoltam magamban, vagy már elkéstem vele.
Egy idő után meguntam a sok fényűzést Pompeius villájában. Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy hazaérjünk. Hiányzott a családom, és aggódtam értük. Tudni akartam, Pompeiusnak sikerült-e rávennie a szenátorokat, hogy fogadják el a szükségállapotról szóló határozatot, amely felhatalmazza a szenátust, hogy állítsa helyre a rendet. Az utazók és küldöncök hoztak ugyan híreket az Alba-hegy környékére, de nehéz volt eldönteni, mennyire bízhatunk a történeteikben, főleg mivel gyakran ellentmondtak egymásnak. Megadták Pompeiusnak a katonai ellenőrzés jogát egész Itália felett, a várost pedig toborzott seregekre bízták? Kiírták végre a választások időpontját? Voltak még zendülések? Milót hivatalosan is perbe fogták gyilkosság vádjával? Ilyesféle dolgokat is hallottunk, és ezek még viszonylag hihetőnek tűntek. De azt már sehogy sem tudtam elfogadni, hogy Caesart álruhában látták a Forumon, hogy Milo megölte magát, vagy hogy Pompeiust megölte egy csapat radikális szenátor a színházában rendezett gyűlésen. Korábban arra panaszkodtam, hogy a városban nem lehet gondolkodni, de idővel még idegesítőbbnek találtam a vidéki zavarodottságot és tudatlanságot.
Ezért Ecóval és Davusszal útnak indultunk egy olyan reggelen, amely sokkal inkább volt már tavaszi, mint téli. Sőt olyan enyhe volt az idő, hogy köpeny nélkül lovagoltunk. Nem sokkal ebéd után kellett volna a városba érnünk, de hirtelen annyira összegyűltek a viharfelhők a fejünk fölött, hogy kénytelenek voltunk meghúzódni a Bovillae-i fogadóban késő délutánig. Szürkületkor indultunk tovább. A megnyúlt árnyékok már kezdtek egybemosódni az alkonyatban, amikor megpillantottuk Róma külvárosi részeit.
„Aztán csak óvatosan Basilius emlékművénél!” – tartja a közmondás. Hát mi nem voltunk elég óvatosak.
Az éberség önmagában még soha nem mentett meg senkit, ám az éber ember legalább belenézhet az ellenfele szemébe. Ez sokat számított volna a rákövetkező napokban, de lehet, hogy a véget jelentette volna számunkra, ha jobban is szemügyre vehetem őket.
Amikor elhaladtunk az emlékmű mellett, néhány szendergő részeget láttam a talapzat mellett. Kalapjuk széles karimája eltakarta a szemüket. Eco is odafordította a fejét; ő is észrevette őket. Anélkül, hogy egy szót váltottunk volna, ártalmatlannak bélyegeztük őket. De a jelek szerint ugrásra készen vártak. Valami kém leskelődhetett az út mellett, és értesítette őket, hogy jövünk. Talán már órák vagy napok óta várakoztak az emlékmű körül.
Lábak csoszogását hallottam a hátunk mögül, aztán Davus kiáltását. Amikor hátra akartam fordulni, valami nehéz, de puha tárgy – valószínűleg egy bebugyolált bunkósbot – csapott le a tarkómra. Egyensúlyomat vesztve kapaszkodtam a gyeplőbe. Valami megragadta a lábamat, és lefelé húzott. Leestem. Helyet cserélt a föld és az ég. A nagy kavarodásban megpillantottam Davust, aki felfelé zuhant a lováról, és közben hadonászott a kezével, mintha egy láthatatlan létrán mászna felfelé. Egyik kezében tőrt fogott. Valószínűleg hamarabb észlelte a veszélyt, és volt ideje előrántani a fegyvert, mielőtt megtámadtak minket. A lova újra meg újra vadul felágaskodott, mintha megveszett volna. Bárcsak jobb lovas lett volna a testőrünk...
Amikor a fejem elérte a Via Appia kemény kőfelületét, Eco kiáltását hallottam:
– Papa!
Hol van a fiam? Kissé felemelkedtem, és megpróbáltam a kezemmel eltakarni az arcomat. Eco még mindig a lován ült, de már gyülekeztek körülötte a sötét köpenyes támadók, mintha egy tornyot akarnának megostromolni. A szemem sarkából egy fekete alakot láttam közeledni. Arrébb gurultam, és beleütköztem valami melegbe és mozdíthatatlanba. Davus volt az, a hátán feküdt az utcaköveken, szeme csukva, arca holtsápadt, teste merev, mint egy halotté. Még mindig a tőrt szorongatta a kezében. Felvillant előttem Belbo élettelen teste...
– Papa! – kiáltott fel Eco megint.
A következő pillanatban valami fojtott hang érkezett felőle, mintha befogták volna a száját.
A Davus kezében tartott tőr felé nyúltam. Micsoda hatalmas kezek! Addig feszegettem az ujjait, amíg ki nem csúszott belőle a tőr. Már majdnem megkaparintottam...
Amikor hirtelen leszállt a sötétség, és rájöttem, hogy rám húztak egy zsákot Elnyelte a vállamat, majd a karomat is. Egy kötél kígyózott a mellkasom köré, egy másik meg ráharapott a bokámra. A zsák hagymától és portól bűzlött. Köhögtem, és köptem egyet. Újabb kötél hurkolódott a nyakam köré, és egyre erősebben szorított. Micsoda vég! Megfulladni egy koszos zsákban a Via Appián!
Valaki átkozódott.
– A nyaka köré tekerted, te idióta!
A kötél meglazult, majd ismét megszorult az állkapcsom körül, és majdnem kipeckelte a számat.
– Ne túl szorosan! Nem akarjuk megfojtani.
– Miért ne? Majd azt mondjuk, baleset volt. Hogy belehalt a félelembe. Annyival kevesebb gond.
– Fogd be a szád, és kövesd a parancsot! Mi van a másikkal? Elég szorosan összekötöztétek...? Jó.
– És a rabszolga?
– Szerintem halott.
– Szerintem is.
Goromba rúgás hangját hallottam.
– Akkor hagyjátok ott. Amúgy sem akartuk magunkkal vinni. Erősnek látszik... Szerencse, hogy a lova ledobta, különben nehezen bántunk volna el vele. Elég a fecsegésből! Hozzátok a szekeret!
Paták kopogtak és kerekek zörögtek az utcaköveken. Engem a zsákkal együtt felemeltek, és rádobtak valami keményre, ahol viszont már kialakítottak nekem helyet. A parancsokat osztogató férfi egyenesen a fülembe beszélt.
– Ami téged illet, maradj csendben, és ne moccanj! Egy hagymával teli zsák vagy, megértetted? Egy szekéren heversz sok más hagymazsákkal együtt. Hosszú útra megyünk, ezért addig tekergőzzél, amíg kényelmesen nem fekszel. Ha megtelik a hólyagod vagy a beled, ürítsd bele a zsákba, ha el bírod viselni a saját bűzödet. De ne mozdulj! Megértetted? Különben ezt kapod! – sziszegte, és valami hegyeset bökött a hátamba.
Felmordultam. A tőr még erősebben szóródott belém.
– Még ennyi hangot se adjál ki, mert markolatig döföm beléd! Indulunk.
A kocsis felkiáltott, egy szamár pedig elbődült. A szekér gurulni kezdett. Egy göröngyösebb úton ide-oda lökdösődött és hánykolódott volna, de a sima, széles Via Appián szinte meg sem rezdült. Próbáltam teljesen mozdulatlanul feküdni.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A tárgyalás

 

Huszonkettedik fejezet

– Negyven – számolt Eco. Aztán újrakezdte, és egymás után érintett meg az ujjával minden rovátkát a falon. Némán mozgatta a száját, miközben számolt, hangot csak a végén adott ki: – Harminchét, harmincnyolc, harminckilenc, negyven. Pontosan negyven nap.
– Lehet. Ha tényleg helyénvaló, hogy négy napig tartott az út – jegyeztem meg panaszosan. – De honnan tudhatjuk biztosan? Az egész olyan nyomorúságos és zavaros volt. Szinte semmit sem adtak nekünk enni vagy inni, és meg sem pillanthattuk az eget. Fogalmunk sem volt róla, hogy éjjel van-e vagy nappal. Lehet, hogy három nap volt, vagy öt, vagy hat.
– Lehetett volna, de nem annyi volt – jelentette ki Eco magabiztosan. – Az utazás Basilius Emlékművétől idáig, Hádész akármelyik bugyrában is járunk, pontosan négy napig tartott.
– Hogy lehetsz ennyire biztos benne? Én tele vagyok kételyekkel.
– Fejbe kólintottak, emlékszel, papa? Szerintem jobban megszédültél, mint amennyire hiszed.
– Arra tisztán emlékszem, amikor áthaladtunk Rómán. Akkor kellett volna valami zajt csapnunk, hogy legalább esélyt adjunk magunknak.
– Esélyt? Papa, ezt már ezerszer megbeszéltük. Semmi esélyünk nem volt. Az én oldalamba mindvégig egy tőr fúródott, és a tiedbe is. Csak akkor hagyták abba a fenyegetést, amikor már magunk mögött hagytuk a város legkülső peremét is a túloldalon.
– Biztos vagy benne, hogy a Fontinalia-kapu alatt keltünk át?
– Biztos. Hallottam, hogy...
– Igen, tudom. Hallottad, hogy valaki útbaigazítást kért az Ezüstművesek utcája felé, és másvalaki azt felelte, hogy menjen egyenesen előre, majd forduljon jobbra.
– Pontosan. Abban a pillanatban sehol máshol nem lehettünk, csak a Fontinalia-kapunál, és északon hagytuk el a várost, a Via Flaminia felé.
– A Mars Mezején túl – tettem hozzá. – És a szavazóbódékon túl. Most már biztosan benőtte őket a gaz.
– Aztán elhaladtunk Pompeius Pincianus-hegyi villája mellett – folytatta Eco keserűen. – Lehet, hogy a Nagy Vezér is épp akkor nézett le az útra, és felötlött benne: „Vajon hova megy az a szekér azzal a sok ormótlan hagymás zsákkal? És vajon mikor jelentkezik már végre az a Nyomozó, meg a fia?”
– Ha Pompeius egyáltalán gondol még néha velünk. Ha nem ő maga volt az, aki ide juttatott bennünket. – Fel-alá járkáltam, már amennyire a szűkös gödör engedte. – Aztán tovább zötykölődtünk a vidéken, északra és nyugatra tartva, egy egész átkozott végtelenségig.
– Nem végtelenség volt, papa, hanem négy nap. Tisztán emlékszem.
– Én akkor is azt javaslom, hogy inkább tegyük zárójelbe azt az első négy kiemelt jelet, mert nem lehetünk biztosak benne.
– Mert te nem vagy biztos benne. Ha megint odarajzolod azokat a zárójeleket, megint le fogom törölni őket.
Most már csak színészkedés volt az egész, mivel ugyanezt a jelenetet legalább századszor játszottuk el. Csak ez a beszédtémánk maradt, lévén hogy negyven napja egy ráccsal fedett üregben raboskodtunk. Vagy talán csak harminchét napja. Néha elgondolkodtam azon, hogy nem őrültünk-e meg mind a ketten. Honnan tudhatnánk? Felvettem a kis gallyacskát, amivel Eco rajzolt, és zárójeleket véstem az első négy rovátka köré.
– Nos, ha megszámoljuk a fennmaradó rovátkákat, vitathatatlanul...
– Rohadt patkányok!
Egy rágcsáló ismét beszökött az üregbe, és azt a kenyérdarabot szimatolta, amit az előző napon tettünk félre. A fogvatartóink általában hoztak nekünk friss kenyeret reggelente, de nem mindennap; néha több nap is kimaradt, ezért meg kellett tanulnunk takarékoskodni az étellel. A patkányok megjelenése egészen új fejlemény volt – csak pár napja bukkant fel az első. Eco átszaladt a gödör túloldalára, és rátaposott az állatra, ami felnyüszített, és elmenekült azon a sziklahasadékon keresztül, amely még nem telt meg földdel és mocsokkal.
– Te elhiszed, papa? Ezek a kis szörnyetegek már fényes nappal is idejönnek!
– Azt nem mondanám, hogy fényes nappal. – Felnéztem a szigorú fémrácsokra, és az azokon túl látható mennyezetre. A lécek között hézagok tátongtak, és pusztán szikár napfénycsíkokat engedtek át. Az üreget egy használaton kívüli, földpadlós épület pinceszintjén alakították ki. A szabálytalan falak egymásra halmozott földrétegekből és kövekből álltak. Az üreg felső nyílását fémrács takarta (amelynek méretét ugyan nem ismertük, de elég szélesre becsültük, mert megpróbáltunk ásni a széleinél, és sikertelenül kutakodtunk) – ha nagyot ugrottunk, meg is tudtuk érinteni. Így legalább edzésben tarthattuk a karunkat. Eco segítségével egyszer kidugtam a fejem a rácsok között, de nem sokat láttam. Annyit tudtam megállapítani, hogy az építmény egy elhagyatott istálló lehet. A rács felett elterülő mennyezet már jócskán javításra szorult volna. Homályos és huzatos volt az egész tér, ezért az őrzőink büdös pokrócokat dobtak le nekünk, hogy azokkal takarózzunk éjszaka.
– Szerintem jobb, ha a patkányok nappal jönnek, és nem éjszaka – közöltem keserűen.
Az éjszaka koromfekete volt az üregben, csak néhány kósza csillag kukucskált át a tető résein. Ebben a feneketlen sötétségben szinte elviselhetetlennek éreztem a patkányok motoszkálását és vinnyogását.
– Nemcsak a patkányok éhesek – mondta Eco.
– Tudom, Hallom, ahogy korog a gyomrod, fiam. Meg kellene enned azt a karéj kenyeret, mielőtt a patkányok eltüntetik.
– Nem is tudom. Szerinted hány óra van?
– Nehéz lenne megmondani. Talán dél körül jár, a fényből ítélve. Lehet, hogy ma nem is hoznak élelmet.
Lehet, hogy vissza sem jönnek többé – tettem hozzá magamban, de nem mondtam ki hangosan, bár biztos voltam benne, hogy Ecónak is eszébe jut hébe-hóba ez a sötét gondolat. Ha teljesen magunkra hagynak, legalább megpróbálhatunk felfelé ásni, anélkül, hogy félnünk kellene tőlük, de élelem és víz nélkül meddig tartott volna ki az erőnk? Ki voltunk szolgáltatva azoknak az embereknek, akiket még sohasem láttunk, és akik soha nem fedték fel a céljaikat. Rendszertelenül foglalkoztak velünk: legtöbbször adtak enni, olykor felhúzták és kiürítették a vödröt, amibe kisebb-nagyobb dolgainkat intéztünk, és elegendő vizet juttattak le, hogy igyunk és tisztálkodjunk. Miért nem öltek meg minket, és miért nem hagytak ott a Via Appián, mint Davust? Miért szállítottak ilyen messzire Rómától – vagy lehet, hogy nem is voltunk olyan messze? Lehet, hogy az alatt a négy nap alatt, amire Eco olyan pontosan emlékszik, mindvégig körbe-körbe járkáltak velünk, hogy összezavarjanak minket. Egyáltalán, miért bajlódtak azzal, hogy életben tartsanak bennünket, és vajon meddig akarták még ezt folytatni? Mi volt a végső tervük velünk? Kik voltak ezek?
– Negyven nap! – sóhajtottam fel. – Ugye ismered azt a történetet, amit Bethesda... – Elakadt a hangom, miután kimondtam a nevét. Mi történt Bethesdával és Dianával a távollétemben? Egy idő után inkább nem gondoltam rájuk, mert túl fájdalmas lett volna. És mégis: mi másra gondolhattam volna, ami vigaszt nyújthatott ezekben a napokban? – Sokszor mesélte azt a régi héber történetet, amit az apjától hallott. A derék emberről meg az árvízről. Hatalmas bárkát épített, és minden teremtményből rakott bele egyet-egyet. Aztán negyven napon és negyven éjszakán át esett. Képzeld el, azt elviselni... Negyven napig egy zsúfolt bárkán mindenféle állattal együtt, esőben ázva, tengeribetegen.
– Legalább nem voltak folyton éhesek – ellenkezett Eco. – Ott volt az a rengeteg állat.
– Az állatokat megmenteni akarta, nem megenni. Mindegy, csak azért említettem, mert itt még szerencsére nem esett. – Ezzel túloztam, mert volt egy jelentősebb vihar, amióta ezen az ismeretlen helyen raboskodtunk. Az eső átszivárgott a tető résein, és összegyűlt az üreg alján lévő mélyedésben. – Hála az isteneknek, hogy egyikünk sem betegedett meg.
– Ezért nem biztos, hogy hálát kell adnunk.
– Hogy érted ezt?
– Ha ilyen sokáig életben tartanak minket, akkor valószínűleg valaki utasította őket rá. Lehet, hogy ha az egyikünk megbetegedne, elengednének, vagy legalábbis kiengednének erről a förtelmes helyről.
– Szerintem nem...
– Jaj, megőrülök ettől!
Eco hirtelen felugrott, és az öklével ráütött a falra – ugyanoda, ahol már jó néhány réteget leválasztott az erős ütéseivel. Legalább kétszer egy nap odacsapott. Néha az éjszaka közepén kapta el a dühroham, és csak azzal tudta csillapítani, hogy megütött valamit.
Irigyeltem a megkönnyebbülésért, amit egy-egy kitörés után érzett. A raboskodásunk valóban őrjítő volt, talán a legnehezebb dolog, amit valaha is el kellett viselnem. Van valami a rómaiakban, ami miatt nem tudnak beletörődni ilyen természetellenes körülményekbe. Más birodalmakban, ahol királyok uralkodnak, a börtön szokványos büntetési mód. Azért, mert a királyok szeretik látni, ahogy az ellenségeik szenvednek. Erre nincs is jobb módszer, mint bezárni őket egy ketrecbe vagy bedobni őket egy gödörbe, ahol végig lehet nézni az elkerülhetetlen testi és szellemi leépülésüket, el lehet nekik mesélni, hogyan kínozzák odakint a szeretteiket, végig lehet hallgatni a könyörgésüket, és a szabadság hamis ígéreteivel lehet őket hitegetni. De a mi köztársaságunkban a büntetés nem azért van, hogy örömet okozzon egy bizonyos uralkodónak, hanem azért, hogy átmenetileg eltávolítson egy törvénysértőt a közösségből. Előfordul, hogy az ilyen törvénysértőt kivégzik (ezzel alkalmasint különféle kínzások is együtt járhatnak, főleg ha az illető vallásos bűncselekményt követett el), de legtöbbször száműzetést is választhat halál helyett. Az, hogy valakit végérvényesen elzárjanak, akármilyen bűn is nyomja a lelkét, még a római ízlés szerint is túl könyörtelen.
Emlékszem, milyen heves vita alakult ki a szenátusban, amikor Cicero konzul volt, és bejelentette, hogy leleplezett egy összeesküvést, amit Catilina körei azért szerveztek, hogy szétdúlják a köztársaságot. Cicero azt akarta, hogy ott helyben kivégezzék őket. Mások nem értettek egyet ezzel, és végül Caesar egy újszerű javaslattal állt elő: kerítsék kézre őket, és helyezzék őket állandó felügyelet alá. A forradalmi ötlet rögtön gyakorlati jellegű akadályokkal találta szembe magát: az ilyen vádlottakat sehol sem lehetett őrizni, mert Rómában nincsenek említésre méltó börtönök, csak szánalmas cellák, ahova a kivégzésre váró gonosztevőket bedobták. A szenátus attól is félt, hogy egy ilyen bebörtönzés rossz példát szolgáltatna, mert beláthatatlan következményekkel járhat, ha egyszer az állam elveszi egy polgár mozgási szabadságát. A polgári státussal együtt járt az a jog, hogy az illető kénye-kedve szerint mozoghasson, ellentétben egy rabszolgával; ha pedig egy egyén olyan szörnyű bűnt követ el, hogy nem érdemli meg tovább a polgári státust, száműzetéssel vagy halállal lakol.
A végén természetesen Cicero akarata teljesült. Az állítólagos összeesküvőket (köztük Marcus Antonius mostohaapját) kézre kerítették, és törvényes tárgyalás nélkül kivégezték. Ezt sokan nem nézték jó szemmel, de akkor hallgattak. Csak később robbantak ki az indulatok, amelyeket Clodius csak még tovább korbácsolt, és végül oda vezettek, hogy Cicerónak tizenhat hónapra száműzetésbe kellett vonulnia. Ám még a legádázabb ellenségeinek sem jutott volna eszébe börtönbe vetni, mint egy hajbókoló udvaroncot, aki megsértette a királyát.
Ilyen ismétlődő, körkörös gondolatmenetekkel igyekeztem elkerülni, hogy az őrület hozzám is közel férkőzzön. Szinte már barázdákat vájtak az agyamba, ahogy Eco ökle is nyomot hagyott a falon, minél többször rácsapott.
Aztán Eco abbahagyta a földfal döngetését. A felső, láthatatlan világból egy széles, rozoga ajtó ismerős nyikorgását hallottuk. Kinyílt, és bezárult. Friss kenyér illata csapta meg az orrunkat, de olyan halványan, hogy azt hittem, csak képzelődöm. Eco gyomra még a szokásosnál is hangosabban kordult meg, én meg szabályosan nyáladzani kezdtem, mint a kutyák, amikor tudják, hogy etetés következik. Milyen kíméletlenül megfosztja a rabság az embert a méltóságától! Milyen gyorsan letaszítja egy állat szintjére!

 

A következő nap Eco számításai szerint a fogságunk negyvenegyedik napja volt. Megpróbáltam pontosan kiszámítani én is, de figyelembe kellett vennem az intercalariusnak nevezett szökő hónapot is. Tudtam, hogy februarius már elmúlt, mert két nappal annak idusa után ejtettek minket foglyul, ami februarius tizenharmadik napjára esett. Azt is tudtam, hogy az intercalarius is véget ért már, ezért úgy becsültem, hogy martius tájékán járhatunk.
– Persze az intercalariusban sem mindig ugyanannyi nap van – figyelmeztettem magamat. – Csak minden második évben szúrják be a naptárba, sőt néha még ritkábban. A papok mindig ahhoz igazítják a hosszúságát, hogy hány napra van még szükség az év pontos kitöltéséhez.
Eco a homlokát ráncolta.
– Akkor hány napból áll a szökő hónap ebben az évben?
– Szerintem huszonhétből.
Eco kétkedve csóválta a fejét.
– Ez nekem sántít. Én úgy tudtam, az intercalariusban mindig ugyanannyi nap van, mint februariusban.
– Nem.
– De hiszen...
– Különben is, idén februariusban is csak huszonnégy nap volt.
– Nem huszonnyolc?
– Nem. Az idei évben januariusban huszonkilenc nap volt, mint mindig, februariusban huszonnégy, az intercalariusban pedig huszonhét. Martiusban a szokásos harmincegy lesz. Eco, ez mindennap ott volt a Forumon kitűzött tekercseken azóta, hogy az új év elkezdődött. Hogy lehet, hogy te nem láttad?
– Én nem figyelek az ilyen dolgokra, papa. Már így is tele van mindenféle szeméttel a fejem.
– De akkor miként követed, hogy mely napokon ülésezik a szenátus, mely napokra esnek az ünnepek, és mikor vannak nyitva a bankok?
– Megkérdezem Meneniát. Az asszonyok mindig tudják ezeket a dolgokat. Ösztönös érzékük van hozzá. Tudják, hogy mely napokon mely piacok tartanak nyitva, melyek vannak zárva, mikor kell még több élelmet vásárolni, mert ünnep közeleg, és így tovább.
– Mindig megkérdezed Meneniát, hogy milyen nap van?
– Igen.
– Mondjuk hivatalos levelet kell írnod, és meg kell jelölnöd a pontos napot...
– Megkérdezem Meneniát.
– És ő tudja?
– Mindig. Bethesda nem tudja mindig, hogy milyen nap van?
– Most, hogy mondod...
– Próbáld ki. Ha legközelebb tudni akarod, hányadika van, kérdezd meg tőle.
– Úgy érted, hagyjam a csudába a Forumra kitett tekercseket, a saját számításaimat...
– Csak kérdezd meg Bethesdát.
– Nem lehet ilyen egyszerű. Ha arra gondolok, mennyi órát és napot fecséreltem el az évek során...
Mindketten elnevettük magunkat.
Aztán rendeztem a gondolataimat.
– Szóval ha ez tényleg a negyvenegyedik nap...
– Egyébként is, hogyan számolják ki a papok, hogy hány nap legyen az intercalariusban? És miért nem hagyják békén februariust?
– Vedd úgy, hogy az égiektől kapják az inspirációt, Eco! Az egész a csillagok mozgásából, a hold fázisaiból, az évszakok váltakozásából és ilyesmikből fakad. Az évek csak követik és követik egymást, nagyon hasonlóan, de mégsem ugyanúgy. Egyes ciklusokban több nap van, mint másokban, és ezt a szabálytalanságot nem lehet egy tökéletes rendszerrel rendezni. Ezért kétévente át kell alakítani a naptárat.
– Kivéve, amikor nem.
– Tudod, más népeknek másféle naptárjaik vannak...
– Ahogy más népeknek királyaik is vannak.
– Ami Rómának soha többé nem lesz.
– Hacsak máshogy nem alakul.
– Hallgass! A római naptár a legtökéletesebb, még ha alakítgatnak is rajta. Tizenkét hónapja van.
– Kivéve, amikor tizenhárom, mint például idén.
– És minden hónapban harmincegy vagy huszonkilenc nap van.
– Kivéve februariust, amelyben huszonnyolc van. Ráadásul ebben az évben, ahogy te állítod, februarius is csak huszonnégy napos.
– A végén helyreáll a rend.
– Biztos ez? Úgy értem, most már annyit alakítgatták, hogy lassan az évszakok sem fedik a hagyományos ünnepeket.
– Igen, és az én életemben is sokat rosszabbodott a helyzet. Feltételezem, sokkal nagyobb hátrány lenne, ha nem csípnének le februariusból egy darabot, és nem szúrnák be az intercalariust, ha szükséges.
– Na, ez a másik, papa. „Ha szükséges.” A papok mindig az utolsó pillanatban döntik el, hogy beszúrjanak-e egy szökőhónapot. Nem tudják egy évvel korábban megmondani, hogy szükség lesz-e rá?
– A jelek szerint nem.
– Én azt mondom, a római naptárat sürgősen meg kellene újítani.
– Érdekes, hogy ezt mondod. A fivéred nemrég pont az írta a levelében, hogy Caesar is hasonló terveket dédelget. Ez az egyik kedvenc terve. Ha marad egy kis ideje, miközben a gallokat mészárolja és lóhátról diktálja a visszaemlékezéseit, azon morfondírozik, hogy hogyan lehetne megreformálni a naptárat.
– Új naptár Rómának? Ezt csak egy király tudná bevezetni.
Azt hitte, nevetni fogok, de én összevontam a szemöldököm.
– Ne beszélj így, Eco. Ezzel még viccelni sem szabad.
– Bocsánat, papa.
– Egyébként meg – folytattam –, ha Caesar átalakítja a naptárat, legalább majd mi is ki tudjuk számítani, hányadika van.
– Anélkül, hogy Meneniát és Bethesdát meg kellene kérdeznünk?
– Igen, teljesen magunktól! Na most, ha eddig...
A lélegzetem is elakadt, amikor meghallottam az ismerős ajtónyikordulást, majd az ajtócsapódást a fenti helyiségben. Halkan felmordultam, és lekuporodtam a fal tövébe. Lehajtottam a fejem, és megmarkoltam a hasam.
A fémrács nyílása széttárult. Kötél surranó hangját hallottuk, és tudtam hogy újabb adag kenyeret fognak leereszteni nekünk. Eco leakasztotta, és rátette a kiürült kosarat, amiben az előző kenyér volt.
Megint felnyögtem, és megpróbáltam inkább visszafogott, fulladozós, semmint erőltetett hangot kiadni. Egy büszke polgár nem szeret gyengének tűnni az ellensége rabszolgája előtt.
– Mi baja van? – kérdezte egy hang odafentről.
– Mit érdekel az téged? – förmedt rá Eco.
Még mindig lehajtva tartottam a fejem, pedig szívesen felnéztem volna. Bár az is igaz, hogy sehogy sem tudtam volna olyan messziről kivenni a fogvatartóink arcvonásait. Csupán drabális sziluetteket láttam néha a homályban.
– Kiürítenéd a vödröt? – kérdezte Eco.
– Megint? Tegnap ürítettem ki.
– Kérlek.
A férfi undorodó hangot adott ki.
– Na jól van. Itt a kötél.
Eco rákötötte a vödröt a kötélre. Inogva megindult fölfelé, és minden alkalommal loccsant egyet, amikor a kötél csomói hozzáértek a falhoz.
– Mi ez?
Egy darabig csend volt, és elképzeltem, ahogy a rabszolga hunyorogva, fogcsikorgatva, fintorogva szemléli a vödör híg tartalmát. Aztán folytatta az útját, és kiment az ajtón. Valahonnan távolabbról beszélgetésfoszlányok hatoltak el a fülünkig, majd még távolabbról azt is hallottuk, ahogy kiürítik a vödröt.
Kicsivel később a férfi visszatért, és leeresztette a vödröt az üregbe.
– Rosszul érzi magát? – kérdezte.
Elnyomtam egy nyögést, és levettem a kezem a hasamról.
– Csak tűnj el – morogta Eco ridegen.
A léptek eltávolodtak. Az ajtó kinyílt, majd bezárult.
Egy idő után megszólítottam Ecót.
– Szerinted sikerült?
– Nekem meggyőzőnek tűnt.
Bólintottam. Mindketten a kis földhalomra néztünk, amely alatt az a patkány hevert, amit Eco aznap reggel pusztított el. A véréből bőségesen juttattunk a vödörben lévő vizeletbe.
– Szerinted legközelebb is ilyen könnyű lesz patkányt fogni? – kérdeztem.
– Akár fényes nappal is, ha kell – bizonygatta Eco.

 

 

Huszonharmadik fejezet

Koromsötét volt, amikor kinyitottam a szemem. A nyúlós, hideg, áporodott és bűzös levegő megborzongatott.
Hol voltam? A gödörben. Hát persze. Most már eszembe jutott. Ahol minden nap olyan volt, mint az előző – kivéve valamit, ami most megváltozott. Nem voltunk egyedül.
Megéreztem. Megsúgták az ösztöneim. Hogyan? Nem a szemem, az biztos. Talán egy hang volt? Egy másik lélegzés nesze Ecoé mellett? Vagy egy alig észlelhető mozdulat? Esetleg egy szag...?
Igen: a fokhagyma szaga. Gladiátorok. Állítólag megnöveli az állóképességüket. Egyetlen kilégzéssel lesújtják az ellenfelüket – ahogy a vicc tartja. A hideg ellenére kivert a veríték. Patakokban csurgott le az izzadság a homlokomon, ezért le kellett törölnöm a tunikám ujjával – annak a tunikának az ujjával, amire immár negyvenvalahány nap szennye tapadt. Most már hallottam, ahogy lélegeznek, még a saját szívem dörömbölésén keresztül is. Ki, vagy mi volt ott velünk az üregben?
A rácson keresztül senki sem érkezhetett volna úgy, hogy ne vegyük észre. A nyílásokon senki sem préselődhetett át, kizárólag a csapóajtón, amit viszont súlyos fémlánccal zártak le. Hallottuk volna a lánc csörömpölését. A csapóajtó pántja (amit azóta nem használtak, hogy Ecóval bezártak minket a gödörbe) nyikorgott és mély hangon recsegett volna. Hirtelen valami szörnyű felismerés kezdett motoszkálni bennem arról, hogy kik ezek a betolakodók, és honnan érkeztek...
A föld mélyéből valami lángnyelv szökött elő, és vöröses fény világította meg az egyenetlen hasadékot a gödör falán. Mintha a föld kitátotta volna a száját. A baljós ragyogásban kirajzolódtak a két idegen körvonalai – hatalmasak voltak, otrombák, és egyre idomtalanabbak, ahogy közeledtek. Egyenesen Hádészból érkezhettek.
Eco megrezdült, és felriadt.
– Papa... mi...?
Megérintettem az ajkait, hogy hallgasson el, de a két behatoló már észrevett minket. Most már tisztán láttam őket, mert a gödröt teljes egészében betöltötte a lángok fénye, sőt megcsillant vérfoltos kardjaikon is. A narancsos derengés felkúszott visszataszító arcukra is. Hogy néznek ki azok az emberek, akik mindenféle megbánás nélkül gyilkolnak halomra embereket, akik élvezik a kegyetlenséget, akik abból a perverz örömből nyerik az életerejüket, hogy kiszívják másokból az életet? Az ilyenek természetesen úgy néznek ki, mint Eudamus és Birria. A két gladiátor ott állt fölöttünk, és mint egy komédia két gonosztevője, önelégülten vigyorogtak, és rezegtették az orrcimpájukat. Micsoda szánalmas sors, gondoltam magamban, hogy ez lesz a két utolsó arc, amit Hádésznak ezen a felén látok.
Vagy...
Ne, eszedbe se jusson! De miért ne? A legutolsó pillanatig táplálni kell a reményt. Ragadd meg, öleld át szorosan a karoddal, fullasztóan szorítsd magadhoz! Az istenek eddig is szórakoztatónak találták ötven-egynéhány évig tartó életedet. Miért épp most lett volna elegük belőled? Gondolj csak bele: halandó társaid közül ki tudja ma már biztosan, hogy ki a barát, és ki az ellenség? Talán... esetleg... Eudamus és Birria nem azért jöttek, hogy lemészároljanak, hanem azért, hogy kimentsenek erről a nyomorúságos helyről!
Gordianus! Nincs ugyan fegyvered, de megvan még az emberi méltóságod. Állj fel! Ne gubbassz ott, mint egy áldozat. Egyenesítsd ki a gerinced. Római polgár vagy. Ők egy másik ember rabszolgái. Épp csak biccents, hogy észrevetted őket. Próbáld a szemeddel elkerülni a kardjukat. Ne mutass félelmet. Nézz a szemükbe. Nézz le rájuk. Ne törődj vele, hogy föléd magasodnak, vagy hogy szinte elsorvadsz a fokhagyma bűzétől, mint az őszi levél. Rá se hederíts a fém villanására, amit a szemed sarkában látsz, ahogy a kardjukat lengetik – ne hátrálj meg!
Milyen lehet az, amikor lefejezik az embert?
Reszketsz, mint a falevél! Próbálod visszafogni magad, de csak remegsz, remegsz és remegsz, amíg...
Kinyitottam a szemem, és egész halovány fényt láttam. Csak annyi szüremkedett be a gödörbe. Eco aggódó arccal hajolt fölém, és finoman rázogatott.
– Papa! Jól vagy?
– Tessék?
– Először azt láttam, hogy rosszat álmodsz, de utána megnyugodtál. Aztán viszont olyan szörnyű kiáltás hagyta el a szádat, hogy muszáj volt felébresztenem téged.
– Álom volt. Csak egy újabb rossz álom...
– Az, amelyikben Eudamus és Birria szerepel?
– Igen. – Nyelni próbáltam. Olyan száraz volt a szám, mint a pergamen. – Maradt még víz tegnapról?
– Egy kevés. Itt van.
Beletette a markát a vízbe, és teli csészeként a számhoz emelte.
Mohón kortyoltam a vizet.
– Néha azt kívánom, bárcsak valóra válna az álom. Legalább történne valami Bárcsak jönne valaki, és így vagy úgy véget vetne ennek a szenvedésnek.
– Ne beszélj így, papa. Jobban érzed majd magad, ha felálltál és nyújtóztál egyet.
Így kezdődött fogságunk negyvenkettedik napja, legalábbis Eco számításai szerint, ami martius hónap ötödik napjára esett, kilenc nappal az idus előtt, a konzulok nélküli évben.

 

– Szerinted mi történik most Rómában, papa? – kérdezte Eco sóvárgó hangon.
Megköszörültem a torkomat.
– Ki tudja? Mindenféle őrült pletykákat hallottunk az Alba-hegyen, mielőtt fogságba estünk. Egyeseknek több hitelt adtam, mint másoknak. Például sosem tudnám elhinni, hogy Milo öngyilkos lett. Túl önfejű ahhoz. Lehet, hogy belekerült egy csapdába, ahonnan nem tud kimászni, akárcsak a névrokona Crotonból, de végül fel fog jutni a felszínre, rúgkapálva és üvöltözve. Persze bármi történhetett... Herkulesre, negyvenkét nap egy örökkévalóság!
– A héber istennek ahhoz is elég volt, hogy elárassza vízözönnel az egész földet – jegyezte meg Eco fintorogva.
– És ahhoz is elég, hogy az egész Római Köztársaság vérbe fulladjon. De ha most fogadást kötnénk, én azt mondanám, hogy inkább helyreállt a rend, és nem a káosz győzedelmeskedett. Tudjuk, hogy Pompeius ki akart csikarni egy rendeletet a szenátusból, amely felhatalmazza egy sereg toborzására, és a törvényesség helyreállítására a városban. Lefogadom, hogy sikerült neki. Pompeius egy sereg élén jóformán megállíthatatlan erőt jelent.
Eco kételkedett.
– Lehet, hogy megállíthatatlan akkor, ha idegen csapatokat kell legyőzni a nyílt mezőn, de nem akkor, amikor a római csőcselék kővel hajigálja a sikátorokban.
– Nem hinném, hogy a Clodius-féle csőcselék szembe merne szállni Pompeius seregével.
– A katonák sem lehetnek ott mindenütt. Kisebb zendülések és gyújtogatások bárhol előfordulhatnak.
– Igen, kétségtelen, hogy a rendbontások folytatódhatnak, Pompeius ide vagy oda. De sokkal kisebbek lesznek. A Forum például biztonságossá válik.
– Elég biztonságossá egy választáshoz?
Megráztam a fejem.
– Először el kell rendezni ezt az ügyet Milóval és Clodiusszal. El tudod képzelni, hogy megtartják a választásokat, és Milo győz? Bár szerintem ez még így is lehetséges, de biztos, hogy zendülések törnének ki utána, és azzal nyíltan is hadat üzennének Pompeius seregeinek az utcán... Nem hiszem, hogy a szenátus ezt engedné.
– Akkor hát ki vezeti az államot? Gondolod, hogy Pompeius diktátor lett?
– Ki van zárva. Főleg, mivel Caesarral is számolni kell, akinek Galliában saját serege van. Caesar úgy érezné, nem maradt más választása, mint Róma ellen vonulni.
Már a gondolatra is elcsüggedtem, hogy Meto fiamat beletaszítanák egy polgárháborúba.
– Ezt el sem tudom képzelni.
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de ki gondolta volna, hogy a Szenátus Házát fényes nappal porig égetik?
Megcsóváltam a fejem. Ez a beszélgetés is elhangzott már jó párszor. Néha Eco vette magára az érvelő szerepét, és én kételkedtem, máskor fordítva. Valami arra ösztökélt minket, hogy a távollétünkben történő dolgokról spekuláljunk, holott semmivel sem lettünk okosabbak.
Eco kis szünet után halkan szólalt meg.
– Tudod, hogy nem így értettem.
– Mire célzol?
– Amikor azt kérdeztem, „szerinted mi történik most Rómában”, nem a politikára, a választásokra, vagy ilyesmire gondoltam, hanem...
– Tudom, mire gondoltál. Kitaláltam a hangsúlyból.
– Akkor miért terelted el a témát? Nem akarsz róla beszélni? Az otthonunkról...
– Ha erre gondolok, először mindig melegség tölt el, és megnyugszom. De aztán bekúszik valami jéghideg érzés, és csomót köt a gyomromra, aztán jégtömbbé változik az egész.
– Tudom, papa. Engem is sokszor szorongat a félelem.
– Most már olyan régóta vagyunk távol. Biztos azt hiszik, meghaltunk. Ez elviselhetetlen.
– Tudom, mire gondolsz. Elképzelem, hogy Menenia sír, és megszakad a szívem. Gyászoló asszonyok... emlékszel Fulviára és Clodiára aznap, amikor megnéztük Clodius holttestét? Pedig milyen aljas figura volt...
Vállat vontam.
– Attól függ, kit kérdezel. Az ellenségei szerint könyörtelen volt, az biztos. Rengeteg szenvedést okozott a világnak. De nagyon sok reményt és erőt is adott azoknak az embereknek, akik mindkettőnek híján voltak, nem beszélve arról, hogy kezeskedett a mindennapi betevőjükről. Az ő szemükben hős volt.
– De attól még lehetett hiú, kapzsi, hatalomőrült alak. Csak vess egy pillantást a házaira!
– Persze.
– Mégis, amikor meghalt, a nővére megsiratta. És Fulvia... emlékszel, mennyire visszafojtotta az érzelmeit, amikor egy szobában voltunk vele? De később, a tömeg előtt bömbölt és visítozott. Akkor azt hittem, színjáték az egész, de most már tudom, hogy tényleg szenvedett. Elvesztette saját magát is, elvesztette a reményt. Amikor Meneniára és Bethesdára gondolok, akik minket gyászolnak, és rettegnek a jövőtől, eszembe jut Fulvia és Clodia is, és szinte összeadódik bennem a sok fájdalom. – A homlokát ráncolva felnézett a rácsokon keresztül a tetőre, ahol erőtlenül szivárgott be a napfény. – De még mindig nem arról beszélünk, ami miatt igazán aggódunk, ugye? Arról beszélünk, hogy ők gyászolnak minket. Én viszont arra céloztam...
– ...hogy mi van, ha velük történt valami.
– Igen.
Sóhajtottam.
– Mindig Pompeiusnál kötünk ki. Megígérte, hogy garantálja a biztonságukat, amíg távol vagyunk. Pompeius pedig mindig tartja a szavát.
– De sokkal tovább maradtunk, mint amire számított. Most már ő is halottnak hisz minket.
– Igen, valószínűleg. Ha egyáltalán néha még eszébe jutunk.
– És mi van, ha nem Pompeius irányítja a várost? Mi van, ha meggyilkolták? Vagy mi van, ha valami elképzelhetetlen fordulat történt, például polgárháborúba keveredett Caesarral, és Hispániába sietett, hogy ott szedje össze a seregeit?
– Ezt nem tudhatjuk, Eco. Nem tudhatjuk...
A kezembe temettem az arcom.
Az istállóajtó zörögve kinyílt odafent. Eco nagy levegőt vett.
A kenyeres kosarat felhúzták, majd új kenyérrel megtöltve visszaengedték. Friss vizet is kaptunk.
– Mi baja van annak?
– Úgy érted, az apámnak? Miért nem tudod azt kérdezni: „Mi baja van az apádnak?”
Eco őszintén mérgesnek tűnt. Továbbra is lehajtva tartottam a fejem, és átfogtam magam a karommal. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés; egyáltalán nem volt nehéz színlelnem a meggyötörtséget.
– Jól van, akkor mi baja van az apádnak?
– Nem érzi jól magát.
– Pedig ugyanazt eszi.
– Alig eszik valamit.
– Akkor mi történt a kenyérrel, amit tegnap hoztam? Egyedül etted meg az egészet? Kiveszed az ételt a beteg apád szájából?
– Annyit ettem, amennyire szükségem volt. A többit elvitték a patkányok tegnap éjjel, ha éppen tudni akarod.
A férfi felmordult.
– Ma is kiürítsem a vödröt?
– Nem kell.
– Biztos?
– Csak menj el, ha megkérhetlek. A hangodtól csak még jobban romlik az apám állapota.
– Miért nem engeditek, hogy kiürítsem? Legalább nem lenne akkora bűz.
– Hordd el magad!
Eco fölém hajolt, éppen úgy, ahogy reggel is tette, amikor felébresztett a rossz álomból. Hosszú ideig nem történt semmi, majd eltávolodtak a léptek odafent, kitárult és bezáródott az ajtó. Nagyon hegyeztem a fülem, de csak valami gyenge mormogást hallottam odakintről.
Jobb is volt így, mert aznap nem sikerült újabb patkányt fognunk.

 

Másnap viszont ránk mosolygott Fortuna. Annál kevésbé volt kegyes egy bizonyos gömbölyded, különösen kíváncsi és (mindenekelőtt) különösen lomha mozgású cellatársunkkal. Örültünk neki, mert az őrünk már előre jelezte, hogy aznap délután megint kiüríti a vödröt. Eco később többször is megnyugtatott, hogy a bamba rabszolga elég riadtan nézegette a vizeletbe keveredett vért. Beszélgetést mindenesetre ismét hallottunk az istálló mellől. Ezúttal hangosabban társalogtak, és mindkét ember hangjában volt egy bizonyos fokú vádaskodás. Az őrünk ritkábban felbukkanó társa most szintén bejött az istállóba, hogy a saját szemével is megnézzen magának.
– Hol fáj? – kérdezte mogorván.
Felmordultam.
– A hasa, te ostoba – felelte Eco, aki megpróbált ingerültnek és idegesnek tűnni, de úgy, mintha mindkét érzelmet leplezné.
Fogvatartóink némán húzódtak vissza, de ismét vitába keveredtek az ajtón kívül, mielőtt belevegyültek az ismeretlen, láthatatlan távolba.

 

– Mivel nemsokára kikerülünk innen... – kezdtem.
Miért ne lehetnénk bugyután derűlátók? A fogságunk negyvennegyedik napját töltöttük az üregben, hét nappal martius idusa előtt, a színlelt betegségem negyedik napján. Ecónak újfent sikerült elfognia, megölnie és kivéreztetnie egy patkányt. „Annyira ácsingózott egy falat kenyér után, hogy hátrahagyta a józan eszét” – ezzel az ünnepélyes mondattal búcsúztatta Eco az állatot, miközben az egyik sarokban betemettük földdel, hogy ne lássuk, és lehetőleg ne is érezzük a szagát.
– Igen? – kérdezett vissza Eco.
– Mivel nemsokára kikerülünk innen, szerintem megpróbálhatnánk kikövetkeztetni, hogy kinek volt oka ide juttatni minket.
– Lehet, hogy majd tőlük fogjuk megtudni – mutatott fölfelé Eco.
– Ha minden jól megy, menekülni fogunk előlük, vagy ők fognak menekülni előlünk. Nem hinném, hogy sokat társalognánk. Bármi történjék is, amíg újra végigvesszük a dilemmánkkal kapcsolatos ismert tényeket, legalább egy-két óráig lesz elfoglaltságunk.
– Már megint?
– Na ne viccelj. Mintha valahol megbeszélt találkozód lenne. Gondolom, nem sietsz sehova. Nos hát, mit fedeztünk fel a Via Appián? Vagy helyesebben: mit nem fedeztünk fel?
– Ettől a kérdéstől még Arisztotelész is fejfájást kapna, papa! Ilyen erővel azt is kérhetnéd, hogy bizonyítsam be a negatív számok létezését.
– Igazad van. Akkor hát haladjunk lépésről lépésre. Ha hihetünk a papnő Felicia beszámolójának, Milo és Clodius véletlenül találkozott össze a Via Appián. Senki sem csalt tőrbe senkit. A két menet összezördülés nélkül haladt el egymás mellett, és végül már majdnem tovább is mentek. De akkor Clodius búcsúzásképp valami sértést vágott Birria fejéhez. Birria gyilkos ösztöntől hajtva megfordult, és Clodius felé hajította a lándzsáját. Csak annyira volt előre megtervezett, mint egy kocsmai verekedés.
– De az is lehet, papa, hogy Birria mindenképp el akarta hajítani azt a lándzsát, a gazdája parancsára. Lehet, hogy először Birria sértegette Clodiust, csak azt Felicia nem hallotta. Clodius visszavágott, és meg is volt az ürügy a támadáshoz. Lehet, hogy Milo abban a pillanatban adott rögtönzött utasítást Birriának, amikor a két csapat összetalálkozott. Milo túlerőben volt. Lehet, hogy megragadta a lehetőséget, hogy végre megölheti Clodiust.
– Nem rossz gondolat, Eco. Egy szó, mint száz: nem találtunk bizonyítékot arra, hogy Clodius bármilyen formában előre eltervezte vagy előidézte volna azt a csetepatét. Csak egy sértést vágott Birria fejéhez. Az összetűzés valószínűleg ösztönszerűen alakult ki, vagy Milo szította. Mi következik ezután? Milo túlereje hamar felülkerekedik Clodius seregén. Néhányat megölnek a helyszínen, mások az erdőbe menekülnek. A sérült Clodius ott marad ló nélkül, a villájához vezető utat elzárják Milo emberei. Öt-hat kísérőjével együtt megindul Bovillae felé. A fogadóban lel menedéket, amelynek tulajdonosa ismeri és kedveli őt.
Összedörzsöltem a tenyerem, hogy kissé felmelegítsem. Aznap szokatlanul hidegnek tűnt a gödör.
– Milo katonái nem követik azonnal. Felicia azt mondta, eleinte körbe-körbe járkáltak, mint a vadászkutyák, akik elvesztették a szagot. Utána megérkezik Milo. Eleinte nagyon haragszik, főleg Birriára.
– Mert Birria önhatalmúlag támadta meg Clodiust... vagy mert nem fejezte be, amit elkezdett – tűnődött Eco.
– Szerintem az előbbi. Miután Milo lenyugszik, tanácskozni kezd az embereivel, és csak ezután küldi Eudamust és Birriát, több másik gladiátorral együtt Clodius után. Nekem ez a részlet nagyon lényegesnek tűnik; ha Milo mindvégig azt tervezte volna, hogy végez Clodiusszal, a harcosai fel lettek volna készülve arra, hogy üldözzék, és meg is tették volna azonnal, annál is inkább, mivel sebesült volt, és csak lassan, gyalog tudott menekülni. Miért vártak? Szerintem azért, mert a gazdájuk parancsát várták, akit teljesen megdöbbentettek az események. Miért szidta le Birriát? Mert a gladiátor elhamarkodottan és ostobán cselekedett, az ő beleegyezése nélkül. Igazad van, Milo azért is lehetett dühös, mert az emberei nem ölték meg azon nyomban Clodiust, de én valószínűbbnek tartom, hogy ott helyben alakult ki a konfliktus, és amikor Clodius elmenekült, senki sem tudta biztosan, mit kellene tenni.
– De végül a nyomába eredtek.
– Igen, mert Milo úgy határozott, hogy be kell fejezniük, amit az ő jóváhagyása nélkül elkezdtek. Melyik volt veszélyesebb számára: Clodius sebesülten, vagy Clodius holtan? Sebesülten még visszatérhetett volna Rómába, sereget gyűjthetett volna, sőt gyilkossági kísérletért bíróság elé is citálhatta volna Milót, és akkor minden reményét elveszti a konzuli címre. Milót akkor is beperelhetik, ha Clodius halott, de Clodius követőit legalább megbénítja a zavarodottság, és már ő maga sem szerepelhet a vádlók között. Milónak azzal kellett szembesülnie, hogy bárhogyan is történik, minden összeomolhat, amit addig felépített. Ez a másik ok, amiért nem hiszem el, hogy az egészet előre kitervelte. Alakulhatott volna másként is, ha megmérgezi vagy lopva végez vele, de ez a suta gyilkosság csak rossz fényt vethetett rá. Kíváncsi vagyok, eszébe jutott-e a névrokona, a crotoni Milo ott az erdőben, amikor megpróbálta szétfeszíteni az óriás farönköt, és beszorult a keze. Vajon ő is hallotta az éhes farkasok vonyítását, miközben fel-alá járkált a Via Appián, és azon töprengett, mihez kezdjen? Tulajdonképpen örülnie kellett volna, hiszen végre valaki megöli Clodiust, és közvetve az ő keze is benne van, de szerintem inkább kínos perceket élt át.
– Ám végül úgy döntött, hogy Clodius után küldi az embereit.
– Ha már egyszer megsebesítettél egy veszélyes vadállatot, legjobb megölni. Biztos, hogy a crotoni Milo is így tett volna.
– Szóval elküldi az embereit, és várja a híreket. Gyávaságra vall, hogy ő nem vesz részt a harcban.
– Ha őt kérdeznéd, szerintem azt mondaná, hogy hátramaradt megvédeni a feleségét és a házi rabszolgáit.
Eco gúnyosan mosolygott, de aztán elsötétült az arca. Szarkasztikusan akartam fogalmazni, ám ahogy kimondtam a szavakat, önkéntelenül is az otthon maradt családjainkra gondoltam, és Ecónak is ugyanaz jutott eszébe: milyen sebezhetőek lehetnek nélkülünk!
– Szóval nem sokkal később arra jár Tedius szenátor a lányával egy hordszéken. A saját kíséretükkel jönnek, amely szintén háztartási rabszolgákból és gladiátorokból áll. Tedius és Milo felismerik egymást. Milo szemrebbenés nélkül hazudik a szenátornak, azt mondja, hogy útonállók támadták meg őket. Azt tanácsolja Tediusnak, hogy forduljanak vissza. A makacs szenátor viszont továbbhalad, annak ellenére, hogy istenfélő lánya ezt nem nézi jó szemmel.
– Közben odalent, Bovillae-ben folytatódik a csata. A fogadós felesége – akinek létezéséről csak másodkézből tudunk, a nővérétől – a saját szemével látja, ahogy Eudamus és Birria megölik Clodius egyik emberét, miközben a fogadóhoz közelednek. Irdatlan erővel rohamozzák meg a fogadót, széttörik az ablaktáblákat, kitépik az ajtót. Clodius embereit a fogadóssal együtt megölik. Clodius valahogyan az útra kerül. Feltételezéseink szerint a két gladiátor leveszi Clodius gyűrűjét, hogy elvigyék trófeának, és ezzel bizonyítsák a gazdájuknak, hogy megölték. Aztán valami érthetetlen okból az egész társaság eltűnik, mert amikor Tedius szenátor odaér, a csatának már vége, a győztesek pedig eltűntek. A fogadó romokban hever. Mindenütt vér és holttestek, köztük Clodiusé. A fogadós felesége előmerészkedik a búvóhelyéről. Kinéz az ablakon, és meglátja a holttest fölé hajoló Tedius szenátort a lányával. Lemegy a földszintre, megpillantja a halott férjét, és szinte elveszti a józan eszét.
– Tedius, annak ellenére, hogy megvetette Clodiust és a politikáját, nagyon tiszteletreméltóan viselkedik, mert felrakatja a holttestet a hordszékére, és elküldi Rómába. Még mindig azt hiszi, hogy a vérengzés banditák műve, mégis úgy dönt, hogy gyalog megy vissza Ariciába. Megfordul, és felbaktat a hegyre. Amikor a Vesta-szüzek Házának közelében megáll pihenni, feltűnik az úton Eudamus és Birria, és elmennek mellette. Igyekeznek vissza Milóhoz. Hogy lehet, hogy addig nem látta őket? A két gladiátor összekötözött foglyokat visz. Felicia épp akkor les ki a Jó Istennő Szentélyéből, és ő is látja a foglyokat. Kik azok? Clodiushoz biztos nem tartoztak, mert akik vele mentek, mind elestek, Fulvia pedig azt mondta, hogy a férje emberei közül nem hiányzott senki. Akkor hát honnan jön Eudamus és Birria, és kik a foglyaik?
– A gladiátorok visszatérnek Milóhoz, és bemutatják a gyűrűt. Ezzel bizonyítják, hogy Clodius halott. Milo átadja a gyűrűt Faustának, aki azonnal elszalad a Vesta-szüzek Házába, hogy megtegye a felajánlását. De érdekes módon Sextus Tedius vele sem találkozik. Aztán befejezi a pihenőt, és továbbindul, ám mire visszaér a Jó Istennő Szentélyéhez, Milónak és csapatának hűlt helye.
– Tudjuk, hogy Milo és a gladiátorok Clodius villája felé tartanak, ahol megölik az intézőt és Halicort, a tanítót. Az ifjú Publius Clodiust nem találják meg. Miért keresi Milo a fiút? Tényleg annyira gyűlölte Clodiust, és olyan vérszomjas volt, hogy a gyermekét is meg akarta ölni? Vagy túszként akarta felhasználni a fiút? És honnan tudta, hogy az ifjú Publius is a villában van?
– Szóval ezek a kérdéseink, amikre még nem tudjuk a választ – összegezte Eco.
Felvettem a botot, amivel Eco a rovátkákat véste a falra, és annyi számot rajzoltam, ahány kérdésünk volt.
– Egy: hol volt Eudamus és Birria, amikor Sextus Tedius megérkezett a fogadóhoz? Kettő: miféle foglyokat terelgetett fölfelé az úton a két gladiátor? Három: hogy ment vissza Fausta a Vesta-szüzek Házához a felajánlásával, ha egyszer Tedius szenátor nem látta? Négy: amikor Milo betört Clodius villájába, azt kérdezte az intézőtől és a tanártól, hogy hol van Publius Clodius. De honnan tudta, hogy a fiú ott van, és mihez akart vele kezdeni?
Hátrébb léptem, és szemügyre vettem a vonásokat: I, II, III, IV. A jelek semmit sem mondtak nekem. Minél tovább néztem őket, annál inkább csak egyenes és ferde vonalkákat láttam, és annál kevésbé jelöltek bármit is, legkevésbé a fejemben lévő számokat. Kusza vonalak, egy idióta művei. Egy borzasztó pillanatig komolyan úgy éreztem, hogy megháborodtam. A raboskodás, a sötétség, a bűz, a rémálmok és a patkányok mind fekete ködként gomolyogtak a fejem körül. Semminek sem volt értelme, semmi sem volt valóságos. Az egész gyilkossági dráma a Via Appián olyan volt, mint egy bonyolult kitaláció, amit a saját szórakoztatásomra eszeltem ki. Egy őrült eposza. Milo és Clodius is csak a képzeletem koholmánya volt. Semmi más nem létezett, csak a gödör.
– Papa, rosszul érzed magad?
– Tessék?
– Remeg a kezed. Elejtetted a botot.
Eco lehajolt, és felvette nekem.
A hangja visszazökkentett a jelenbe. Megmarkoltam a botot, sokkal erősebben, mint kellett volna. Lassan felemeltem a kezem, és egy újabb számot véstem a falra. Próbáltam a fejemet és a hangomat is egyenletesen tartani.
– És most jönnek a sürgősebb kérdések, amik valamilyen módon biztosan kapcsolatban állnak az első néggyel. Öt: ki ejtett foglyul minket hazafelé a Via Appián? Biztosak lehetünk benne, hogy nem hétköznapi emberrablók voltak, akik csak váltságdíjra vadásznak. Akkor az orrom alá dugtak volna egy pergament, hogy írjak rá valamit. Ezzel bizonyították volna, hogy életben vagyok. És mostanra ki is derítették volna, hogy nem számíthatnak váltságdíjra. Már halottak lennénk. – A falon lévő számok lassan megint elvesztették a jelentésüket. Elfordítottam a fejem, és a nyirkos földkupacra néztem, ahova Eco a legutóbbi patkányt temette. – Hacsak nem vagyunk már halottak.
– Hát persze, hogy nem hétköznapi emberrablók voltak – szólt közbe Eco, mintha nem hallotta volna, amit morogtam. – Megbízta őket valaki, akinek nem tetszett, hogy a Via Appia környékén szimatolunk.
– Jobban mondva, valaki, aki félt attól, hogy milyen hírekkel térünk vissza Rómába. Vagyis hat: kit uszítottunk magunkra azzal, hogy a Via Appián nyomoztunk?
– Nem egyértelmű, papa? Hát Milót! Tudjuk, milyen égbekiáltó hazugságot adott elő Caelius contióján azzal a tőrbecsalásos mesével, és bizonyítékunk is van ellene. Úgy van, ahogy Feliciának mondtad, amikor azt tanácsoltad neki, hogy menjen délre: Milo kétségbe van esve, és kétségbeesésében bármire képes.
– Ami elvezet minket az utolsó kérdésig. – Felvéstem a „VII” jelet a falra. – Miért raboltak el minket, miért nem végeztek velünk? Ha Milo – vagy bárki más – egyszerűen csak meg akart tőlünk szabadulni, miért nem öltek meg és raboltak ki minket a bérencei? Akkor az egész úgy nézett volna ki, mint egy újabb névtelen banda támadása Basilius Emlékműve körül. Ha azt akarták tudni, hogy mit derítettünk ki eddig, miért nem kérdeztek ki minket, hogy utána megölhessenek? Miért nem tett el minket Milo láb alól, ahogy Clodiust? Fel akar még minket használni a jövőben? El sem tudom képzelni, mire. Épp ezért kételkedem benne, hogy Milo keze van a dologban.
– De hát ki másé? Rajta kívül csak egy emberről kérdezősködtél, és az...
– Marcus Antonius.
Az istállóajtó kinyílt.
– Talán a mai napon kiderül – suttogta Eco.
Gyorsan lekuporodtam a gödör aljába, és összehúztam magam.
A véres vizelet vizsgálata már amolyan szertartássá vált, a fogvatartóink – akik most együtt jöttek be – úgy néztek a vödörbe, mint a jósok, amikor szerencsétlen csirkék beléből próbálják kiolvasni a jövőt.
– Az apád nem néz ki túl jól – mondta az, amelyik kint szokott maradni.
– Mi az? Csak most jöttetek rá?!
Eco hangja felháborodottan, rémülten és csalódottan csengett, és meg is remegett. Részben színjáték volt, de én éreztem, hogy a remegés nem a kétségbeesésből fakad, hanem épp ellenkezőleg, a hirtelen felderüléstől, amely olyan feszültté tette a hangszálait, mint egy hangszer kifeszített húrjait. Végre elérkezett a pillanat? Igen, én is éreztem. Valami ijesztő, csodálatos hév áradt szét mindkettőnkben, egy örömmel teli düh, amit napok óta elfojtottunk a sötétben, de végre, végre, ebben a pillanatban kiszabadulhatott.
– Jobb lesz, ha az apád velünk jön – mondta az őr, aki rendszerint kint maradt.
Lehajolt, hogy kinyissa a lakatot, ami a rácson lévő láncot összefogta. Ketten feszültek neki a súlyos fémajtónak, hogy felnyissák, aztán nagy csattanással leengedjék a rácsozatra.
Kinyílt a ketrec ajtaja.
– Nem hiszem, hogy kibírja.
Eco hangja elcsuklott, mint egy gyereké, miközben tehetetlenül sertepertélt körülöttem.
– Hádészra, hogy fogjuk kihozni onnan? – kérdezte az őr, aki gyakran járt be hozzánk.
– Valahogy állítsd talpra az apádat – parancsolta a másik. – Jól van. Emeltesd fel vele a karját. Ha nem tudja felemelni, emeld fel te. Herkulesre, életben van még az a fickó egyáltalán? Jól van, akkor mi most megfogjuk az alkarját. Óvatosan hajolj előre, te féleszű!
Caesar és Pompeius is egyetértene abban, hogy a legnagyobb hiba, amit egy hadvezér elkövethet, ha alábecsüli az ellensége erejét. Meggyőztem őket arról, hogy beteg vagyok, elgyengültem, és fájdalmak gyötörnek. Megragadták az alkaromat, hogy felhúzzanak, de egy törékeny testre számítottak, ami nem mutat ellenállást. Abban a pillanatban, amikor fel akartak rántani, minden erőmmel lefelé húztam őket. Eco is segített: fel-felugrott, hogy elkapja valamelyikük kezét a könyököm felett.
Abban a pillanatban minden elveszhetett volna. Megtarthatták volna az egyensúlyukat, és kiszabadíthatták volna a kezüket, hogy fenékre essek, mint valami félkegyelmű. Az ajtó nagy csörrenéssel lezárult volna, a fogvatartóink pedig szidtak volna minket, mint a bokrot. Aztán nevetve kisétáltak volna. Újra ott ragadtunk volna a gödörben, hogy ugyanazokat az őrjítő, űzött gondolatköröket fussuk végig, patkányok között aludjunk, hogy a szeretteink miatt keseregjünk, és kínlódva feküdjünk, azzal a szörnyű érzéssel, hogy már nem sokáig bírjuk tovább.
De nem így történt.
Először a fejük ütközött össze nagy koppanással. Mélyebb hang volt, mint két egymásnak csapódó szikláé, de magasabb, mint két üres flaskáé. Az egyik legédesebb hang, amit valaha is hallottam.
Utána nagyon gyorsan követték egymást az események.
Az egyik őr, aki szinte soha nem jött be az istállóba, fejjel lefelé a gödörbe esett. Rázuhantam. Még mindig a kezemben tartottam Eco rajzolópálcáját. Az utóbbi pár napban sikerült elég élesre kihegyezni. Az üregben található köveket használtuk köszörűként. Többször is beledöftem, mire rájöttem, hogy nincs rá szükség. Az esés eltörte a nyakát.
Megfordultam, és rájöttem, hogy egyedül maradtam a holttesttel az üregben. Ecónak már sikerült kimásznia. Verekedés hangját hallottam a fenti istállóból.
A fogam közé vettem a vérízű, rögtönzött tőrt, és a nyílás felé ugrottam. Megragadtam az egyik fémrácsot, és felhúztam magam. Ezt a gyakorlatot ismételgettük nap mint nap – ugrani, és felhúzni magunkat –, hogy erősítsük a karunkat. Sokkal nagyobb kihívásnak gondoltam ezt a mozdulatsort. Mintha repültem volna felfelé, vagy egy láthatatlan kéz lökött volna meg lentről. A hideg düh hajtott, és a bizonyosság, hogy Fortuna végre felénk fordult.
Eco az őrrel hempergett a földön, megpróbálták ártalmatlanná tenni egymást. Eco sokkal kisebb volt a rabszolgánál, de ugyanaz az indulat hajtotta, ami engem, és sikerült felvennie a harcot a másikkal. Feléjük rohantam, felemelve a durva fakést. A férfi homlokán vérfoltot láttam. Még több vér került a szemem elé, majd egy hangos sikolyt hallottam – abban a pillanatban, amikor lesújtottam a tőrrel a nyakára. Kiszabadult Eco szorításából, és az ajtóhoz futott, ám a vér kispriccelt az ujjai közül.
Követtük kifelé, és megszédültünk az erős napfénytől. Már nekigyürkőztem, hogy megint harcolni kell, de sehol nem láttunk senkit. Egy gazos területen álltunk egy használaton kívüli istálló mellett, amit fák és elvadult termőföldek vettek körül.
– A másik még mindig a gödörben van! – kiáltott fel Eco. Visszaszaladt az istállóba, egy kézzel felemelte a csapóajtót, és nagy csörömpölés közepette leengedte. – Na tessék! Most meglátjuk, hogy tetszik neked ott lent! Azonnal mondd meg, hol vagyunk, és kinek dolgozol, te mocskos disznó!
Bementem Eco után, még mindig lelkesülten, de már kissé kimerülve.
– Gyere, Eco. Inkább siessünk. Ki tudja, hova ment a másik, vagy vannak-e barátai a közelben? Még nem múlt el a veszély.
– De papa...
– Eco, az a fickó meghalt.
– Nem!
Eco tágra nyílt szemmel bámult lefelé, a sötétbe. A rabszolga kitekert pózban feküdt odalent, ahogy élő ember nem feküdhetett volna. De Eco csak akkor hitte el, hogy halott, amikor egy patkány is motoszkálni kezdett a fejénél.
– Megölted, papa?
– Nem. Amikor leért, eltört a nyaka. Egy szempillantás alatt történt.
– Kár. Szenvednie kellett volna.
Megráztam a fejem. Képtelen voltam egyetérteni vele. Az a fickó soha nem kegyetlenkedett velünk, pedig talán minden más rabszolga azt tette volna, ha a körülmények megengedik. Tulajdonképpen a szolgánk volt: ételt hozott nekünk, és kiürítette a vödrünket. Nem vele volt elszámolnivalónk.
Veszélyes jelnek fogtam fel, hogy ilyen tisztán tudok gondolkodni. Lassan kiveszett belőlem a jéghideg indulat. Undorodtam a kezemben tartott véres tőrtől. A szabadulás pillanata, amire mindent felépítettünk, elérkezett, és el is múlt. Ha erősítés jönne, elgyengült állapotban találna. A menekülésünk igazán veszélyes szakasza még csak most kezdődött.

 

 

Huszonnegyedik fejezet

Ott álltunk egyedül és gyámoltalanul egy ismeretlen tájon. Egy vasunk sem volt. Maradt egy napra elegendő kenyerünk – az étel, amit a fogvatartóink aznap reggel hoztak nekünk.
Valahol vidéken jártunk. Szerencsétlenségünkre. Egy városban lophattunk volna magunknak új ruhát a mocskos rongyok helyett, aprópénzt a helyi fürdő meglátogatásához és egy borbély igénybevételéhez, hogy ismét emberi külsőt nyerjünk. Szabadon kérdezősködhettünk volna idegenektől, anélkül, hogy bárki furcsállta volna a viselkedésünket. Egy városban esetleg ismerősre is bukkanhattunk volna, vagy egy barátunk barátjára, aki talán kölcsönadott volna nekünk annyit, hogy hazatérhessünk Rómába. De vidéken minden másként folyt A vidéki utakat járva óhatatlanul is magunkra vontuk a figyelmet. Ha ellenségek vadásztak volna ránk, aligha ússzuk meg. Nyomorúságos külsőnket látva szökött rabszolgáknak is hihettek minket, az ujjunkon lévő vasgyűrű ellenére. Könnyebb egy zsúfolt völgyben utat törni magunknak, mint az üres mezőn.
Hol voltunk? A környező hegyek és földek semmit sem árultak el. Csak a nap segítségével azonosíthattuk az irányokat, de azt sem tudtam, hogy Róma északra, délre, keletre vagy nyugatra helyezkedik-e el. Közel van, vagy távol? Nem maradt más választásunk, mint gyalog nekiindulni az útnak, a lehető legkevesebb feltűnést keltve. Próbáltam megjegyezni az útvonalat, hogy ha kell, visszataláljunk, de annyira kába és kimerült voltam, hogy egy idő után minden mezőt ugyanolyannak láttam.
A szabad ég alatt töltöttük az éjszakát. Fáztunk, ezért szorosan összekapaszkodtunk. Hajnalban arra ébredtem, hogy mardossa a gyomromat az éhség, és a lábam olyan, mint két jégcsap. De hosszú idő óta először nem Eudamusról és Birriáról álmodtam, és szinte elringatott a végtelen égbolt látványa a fejem felett.
Reggel rábukkantunk egy kövezett útra, ami valószínűleg az egyik főút volt De melyik? Minden út Rómába vezet, de csak akkor, ha jó irányba indul el az ember.
– Északra vagy délre? – kérdeztem.
Eco sokáig szemlélgette az utat.
– Délre.
– Egyetértek. Szerinted lehetséges, hogy a kutyákhoz hasonlóan ösztönösen megtaláljuk a hazafelé vezető utat?
– Nem – vágta rá Eco nyersen.
Egyre éhesebb volt. Akárcsak én.
Délnek indultunk, és amennyire tőlünk tellett, elkerültünk más utazókat.

 

„Ha Fortuna rád is mosolyog, a Párkáknak még mindig lehet egy-két tréfa a tarsolyukban” – tartja a régi etruszk aforizma.
Korgó gyomorral és sajgó lábbal vánszorogtunk óráról órára, és hittünk benne, hogy egy idő után olyan helyre érünk, ahol legalább meghatározhatjuk, hol vagyunk. Hamarosan dombok közé vezetett az út, éles kanyarok követték egymást. Két kanyar között épp csak fel-felvillant az út egy szakasza, utána viszont egy darabig megint nem láthattuk, mi közeledik felénk. Aztán felderengett a távolban egy népes küldöttség; először három-dombnyira, aztán már csak két dombnyira voltak. Közülük néhányan feltehetőleg hamarabb láttak meg minket, mint mi őket, hiszen a hatalmas seregletből néhányan lóháton utaztak, és ők magasabbról nézhettek szét. Sokkal gyanúsabb lett volna, ha elbújunk az út mellett, mint az, hogy lehajtott fejjel elvonulunk mellettük. Biztos nem minket kerestek, mert akkor a hátunk mögül értek volna utol minket, és nem szembetalálkozunk velük. Mégis...
Elértük a következő dombot. Ott már az egész menet láthatóvá vált a szemközti domb lejtőjén, a kis völgy túloldalán.
– Ha bármelyikük kérdezne, ne essünk túlzásokba – tanácsoltam Ecónak. – Végül is polgárok vagyunk. Minden jogunk megvan ahhoz, hogy ezen az úton járjunk. És...
– Papa...
– Ha mégis ők szólítanak meg minket, megkérdezzük tőlük, milyen messze van a legközelebbi város, és hogy...
– Papa!
– Mi az, Eco?
– Hát nem látod a saját szemeddel?
Megálltam, és alaposabban szemügyre vettem a közeledő menetet. Komoly utazóknak néztek ki, akik komoly ügyben járnak. Ünnepélyes arcukat belepte a por a hosszú lovaglás során. Egyik-másik nyilvánvalóan testőr volt. Mások viszont...
– Jupiterre, Eco! Lehetséges ez?
Eco bólintott, és üdvözlésre emelte a kezét. Egy-két pillanatig még hitetlenkedtem, aztán követtem a példáját. A lovasok csak nehezen akartak észrevenni minket. Kétségtelenül egy pár szakállas csirkefogónak néztek minket. Először Tiro hökkent meg, meglepetten felmordult az orra alatt, majd megrángatta régi gazdája tunikájának ujját. A menet megállt.
– Az istenekre! – Cicero előrehajolt a nyeregben, mintha a természet torz tréfái lennénk, akiket az arénában mutogatnak. – Lehet, hogy ez alatt a rengeteg mocsok és szőr alatt Gordianus, a Nyomozó rejlik? És Eco?
– Éltek! Mindketten életben vagytok! – kiáltott fel Tiro elcsukló hangon.
Leugrott a lováról, és túláradó örömmel rohant hozzánk, hogy átöleljen minket.
Cicerónak sikerült visszafognia a lelkesedését; ő fent maradt a lován. Miután megcsapta az orrát a szagunk, elfintorodott. Rám nézett, és lassan megcsóválta a fejét.
– Gordianus, förtelmesen nézel ki! Mi a fene történt veletek?

 

– Nagyon sokat beszéltek az eltűnésetekről Rómában – mesélte Cicero aznap este.
Ariminum mellett vacsoráztunk, egy fogadó különtermében, amit csak bizonyos vendégeknek tartottak fenn.
– Meglep, hogy egyáltalán észrevették az eltűnésünket – vallottam be.
– Ó, épp ellenkezőleg. Sokkal híresebbek vagytok, mint hinnétek. Az emberek fáradhatatlanul tanakodtak. Még a halpiacon árusító kofák is azon törték a fejüket, hogy hova tűnhetett a Nyomozó és a fia. Legalábbis a rabszolgáim ezt mondták. Persze Rómában egymást érték a megmagyarázhatatlan események és furcsa pletykák az elmúlt hónapban. A ti eltűnésetek csak rátett egy lapáttal.
– De a családunk jól van?
Ezt a kérdést már nemegyszer feltettem.
Tiro türelmesen válaszolgatott.
– Viszonylag jól vannak. Mielőtt elindultunk Rómából, meglátogattam őket, hátha kaptak rólatok valami hírt. Mindnyájan jó egészségnek örvendenek... a feleséged, a lányod, a fiad felesége és a gyerekei. Persze nagyon aggódtak miattatok...
Eco megrázta a fejét.
– Azonnal vissza kellene sietnünk Rómába, papa, ahelyett, hogy itt ülünk, és a fejünket tömjük.
– Badarság! – intette le Cicero. Intett az egyik rabszolgájának, hogy töltse újra tele a poharamat vizezett borral, és hozzon még az ételből is. – El sem tudjátok képzelni, milyen riasztó látványt nyújtottatok, amikor ma délután összetalálkoztunk az úton. Szerencse, hogy Ariminum városában ilyen remek fürdők vannak, ezért hamar víz és borbély keze érinthetett titeket. És hála az isteneknek, jól főznek ebben a fogadóban, így a csontjaitok sem fognak annyira zörögni. Lassan megint embernek fogtok kinézni. Ami azt az elképzelést illeti, hogy hanyatt-homlok azonnal Rómába induljatok, én óvatosságra intenélek benneteket. Jóféle ételre, vidéki levegőre és napfényre van szükségetek, hogy ismét megerősödjetek, és fegyveres őrség nélkül nem szabad nekivágnotok az útnak. Nem, én azt javaslom, hogy maradjatok velünk, legalább holnapig, amikor is elérjük Ravennát.
Cicero már felvilágosított minket arról, hogy azért utazik Ravennába, mert találkozója van Julius Caesarral a hadvezér téli főhadiszállásán. Az azonban még nem derült ki, mi a találkozó célja. Tiróval együtt négy nappal korábban hagyták el Rómát. Amikor ez kiderült, Eco keble dagadt a büszkeségtől, mivel a jelek szerint jól számította ki a négynapos utazást, ami Rómától a rabságunk helyszínéig tartott. Mindketten jól számítottuk ki az időtartamot és a pontos dátumot is: hat nappal jártunk martius idusa előtt, és hetvenkét nap telt el Publius Clodius halála óta. Negyvennégy napig tartottak minket fogságban valahol Ariminum városa mellett. Itt ér véget a Via Flaminia északi nyúlványa, és az új építésű Via Popillia vezetett tovább Ravennába.
– Miről beszélnek még Rómában? – kérdeztem. – Úgy értem, a kofák a halpiacon. Jó jel, hogy a piacok nyitva tartanak, nem igaz?
– Igen, Rómában lecsillapodtak a forrongások azóta, hogy ti... olyan szerencsétlenül jártatok. A szenátus felhatalmazta Pompeiust, hogy toborozzon sereget, és állítsa vissza a rendet, és a katonák el is végezték a munkát. Itt-ott összecsaptak ugyan a polgárokkal, meg volt néhány gyújtogatás is, de mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy helyreállt a rend.
– És a választások?
Cicero arca megrándult. Az emésztési problémái? Vagy a politika?
– A választások témaköre... egyre bonyolultabb. Most már tarthatatlanná váltak az állapotok. El tudjátok képzelni, hogy tizenhárom interrex volt Lepidus óta, és még mindig nem tartottak választásokat? De ennek most vége. Mielőtt Tiróval elindultunk a városból, a szenátus megszavazta, hogy az év hátralévő részében legyen Pompeius a konzul.
A hangja elcsuklott, csak valami száraz suttogás maradt belőle. Köhögni kezdett, majd egy pohár borért nyúlt. A konzuli választások eltörlése jelentős személyes és politikai kudarcot jelenthetett számára. Mi lesz most a bajnokával, Milóval? Visszatérnek még valaha a konzuli választások a régi kerékvágásba?
Cicero megköszörülte a torkát, és folytatta.
– Gondolhatjátok, hogy mennyi civakodás és taktikázás előzte meg a szenátus döntését. – Hiányzott a hangjából a megszokott hév. Sokszor felemlegette, milyen szánalmasan néztünk ki, amikor meglátott minket, de kezdtem úgy érezni, hogy ő is megfáradt, és csak árnyéka egykori önmagának. – Először Clodius hívei azt követelték, hogy Milo adja át a rabszolgáit kihallgatásra. Milo viszont elébe vágott az eseményeknek, nem igaz, Tiro? Idejekorán felszabadította a rabszolgáit, így még a szenátus sem kerítheti kézre őket a kínzáshoz és a kihallgatáshoz. Utána a másik tábor szólalt meg, és követelték, hogy Fulvia is adja át a rabszolgáit kihallgatásra. Az asszony és a családja nem lelkesedtek az ötletért. – Cicero halványan elmosolyodott az aprócska győzelem emlékére. – Amióta Pompeius konzul lett, Clodius hívei folyamatosan azon mesterkednek, hogy egyfajta halottszemlét tarthassanak a bálványuk halálával kapcsolatban. Látványos tárgyalást szeretnének, amelynek végén Milót keresztre feszítik. Nem elégszenek meg kevésbé harsány és drámai megoldással. Aztán azt kezdték hangoztatni, hogy Milo bűne olyan hatalmas, hogy külön törvényt kellene hozni erre az esetre. Ekkor javasolták az említett halottszemlét, mire mi kénytelenek voltunk visszavágni azzal, hogy hozzácsatolunk az új törvényhez egy cikkelyt, amelyben elítéljük azokat, akik felgyújtották a Szenátus Házát, és megostromolták az interrex Lepidus otthonát. Így a törvény előtt mindhárom bűncselekményt egyformán súlyosnak minősítjük, és egyforma büntetést szabhatunk ki az elkövetőknek. Ez persze már nem tetszett Clodius híveinek! Nem, nem és nem! Azt akarják, hogy valaki halállal lakoljon az ő pótolhatatlan vezérük megöléséért, de azért senki sem hajlandó bűnhődni, hogy felgyújtották a fél Forumot! Hát majd meglátjuk... Meglátjuk.
Cicero hátrahajtotta a fejét, a szeme összeszűkült. Felötlött bennem a gondolat, hogy talán túl sokat ivott. Még soha nem láttam részegen.
Az orrát kezdte ráncolni.
– Közben persze Pompeius is kiötlötte a saját megoldásait. Egy sor új törvényt készül elfogadtatni. Azt mondja, hogy ezekkel fel lehet gyorsítani a bíróság munkáját, és véget lehet vetni a zendüléseknek. Pompeiusnak olyan elképzelései vannak a törvényről és a rendről, amelyek könnyebben elítélhetővé tesznek egy embert, sőt súlyosabb büntetést tesznek kiszabhatóvá, akár bűnös, akár nem! Az úgynevezett reformjai egy része kifejezetten nevetséges. Szerinte le kell rövidíteni a tárgyalásokat. Azt vallja: egy szónoknak sem engedhetjük meg, hogy ilyen sokáig fűzze egymásba a megcáfolhatatlan érveit, és annyi időt használjon hozzá, amennyire csak szüksége van. Szerinte megengedhetetlen, hogy a vád és a védelem is egy teljes napig vonultassa fel a tanúit és a szónokait. Ehelyett a vádnak két, a védelemnek három óra fog rendelkezésére állni. Gondolom, ha lejár az idő, és egy ügyvéd még csak a beszédje felénél tart, külön katonákat alkalmaznak majd arra, hogy befogják a száját. És a tanúk! A tanúk az elején fognak beszélni, és nem a végén – a beszédek előtt, és nem utánuk. Ezzel a tárgyalás középpontjába kerülnek, mintha a szónoklatok csak valamiféle függelékek lennének! Pompeiusnak soha nem volt tehetsége a szónokláshoz. Ezért lenézi az orációt, és le is akarja fokozni, sőt ha rajta múlna, el is hagyná. Csakhogy veszélyes könnyelműség ilyen fontos szerepet adni a tanúknak. Szinte mindenki tudja, hogy a tanúk többségét félrevezetik vagy megvesztegetik, ezért nem lehet rájuk építeni. És nincsenek tanúk, akik a személyiségéről tesznek vallomást! Pompeius megtiltaná az ilyen tanúk részvételét. Mindegy, hogy a fél szenátus kezeskedne a vádlott jó természetéért, az ilyen vallomások mostantól semmit sem érnek. Az esküdteket mostantól Pompeius választja ki saját kezűleg az alkalmasnak minősített polgárok listájáról. Egyetlen embertől függ, még csak nem is kettőtől! Hát persze, hiszen csak egy konzulunk van kettő helyett, és őt sem a polgárok választották!
Tiro rátette a kezét a mestere vállára, hogy kissé lecsillapítsa, de Cicero lerázta magáról.
– Tudom, hogy mit beszélek. Nem vagyok részeg. Csak fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Nehezen bírom az utazást. Gordianus különben is méltányolja az őszinteséget. Nem igaz, Gordianus? Ó, de el is felejtettem, hogy már te is Pompeius embere vagy.
– Hogy érted ezt?
– Mindenkinek feltűnnek az őrök, akik hónapok óta vigyázzák a házadat. Pompeius rabszolgái, nemde?
– Talán – feleltem. Kényelmetlenül éreztem magam Cicero vizslató tekintetétől, de megnyugodtam, hogy Pompeius betartotta a szavát. – Ez még nem jelenti azt, hogy Pompeius embere vagyok.
Cicero a pohara fenekét nézte, és szaporábban pislogott.
– Én sohasem értettem a te ötletszerű szövetségeidet, Gordianus. Amennyire én tudom, te Pompeius ellen kémkedsz, és nem neki. Ám valahogy sikerült rábeszélned, hogy őrizze a házadat, és vigyázzon a családodra a távollétedben.
– Az imént Pompeius reformjairól beszéltünk – vetettem közbe, mert el akartam terelni a témát.
Cicero hangosan felnevetett. Vajon mennyi bort ihatott?
– Igen, így van. Tudod, melyik a kedvencem? A Nagy Ember legújabb agyszüleménye a megvesztegetés ellen. Ha valakit elítélnek vesztegetés miatt, felmentést kaphat, amennyiben két másik embert sikerül elítéltetnie ugyanebben a vádpontban! Nemsokára minden római mutogatni fog a körülötte állókra. De így is le lehet foglalni az embereket, amíg a köztársaság intézménye lassan köddé foszlik. Nevetséges, ez a törvény kigúnyolása! Ám végtére is Pompeius soha nem értette a törvényt, még kevésbé tisztelte, ahogy a szónokokat sem. Tisztel egy-két intézményt, például a szenátust, de csak a maga furcsa, elvont és szentimentális módján. Egyáltalán nem veszi figyelembe a törvényt. Nem észleli a gyönyörűségét, a veszélyességét, nem érzékeli, hogyan vesz körbe és köt össze mindnyájunkat, mint egy aranyfonal. Úgy tör magának utat rajta keresztül, ahogy az ember a pókhálókat csapkodja félre az útjából. Ordenáré gyakorlatiassággal gondolkodik, mint minden autokrata.
Cicero fintorogva fogta meg a hasát.
– Szerencse, hogy idén Caelius a néptribunus, és megvétózhat minden javaslatot, ami megkurtítaná a személyes jogokat. Caelius már figyelmeztette Pompeiust, hogy fel fogja használni a vétójogát az új törvények ellen. Tudod, mit válaszolt a Nagy Vezér? Higgadtan csak ennyit mondott: „Tedd, amit tenned kell, de én is megteszek mindent, hogy megvédjem az államot.” Ez jellemző! Miért nem ránt mindjárt kardot, hogy meglengesse Caelius arca előtt? Végül persze egyezségre fognak jutni. Mindig egyezségre kell jutni. Muszáj lesz teret engednünk Pompeiusnak, mert különben felveti, hogy nincs elég hatalma a rend fenntartásához. Még több hatalmat követel majd, és az hova fog vezetni? – Cicero jól látható undorral vont vállat. – Ó, de Gordianus, még alig meséltél arról, amit átéltetek.
– Nem nagyon kérdezted.
– Borzalmas lehetett. Elraboltak titeket, egy targoncán elvittek messze Rómától, aztán a rabság abban a gödörben. Ki élt volna túl egy ilyen megpróbáltatást?
– Ezen én is sokat gondolkodtam. Volt rá időm.
– Abban biztos vagyok! És jutottál valami következtetésre?
Vajon tényleg ravaszkásan nézett rám, vagy csak annyira fáradt és ittas volt, hogy a szemhéja már lecsüngött?
– Még nem.
– Ó, Gordianus soha nem vesztegeti az idejét! Felgöngyölít minden aprócska szálat, újabb megvilágosodásokra vadászik, és folyton halogatja az állásfoglalást. Csapnivaló ügyvéd lett volna belőled. Képtelen vagy rá, hogy eltökéld magad. Szóval elképzelésetek sincs arról, hogy ki rabolt el titeket, és miért?
– Soha nem láttuk az elrablóinkat, és soha nem árultak el semmit a megbízójukról, még véletlenül sem. Ami azt illeti, az sem derült ki, miért tartottak minket életben.
– Milyen titokzatos! De végül is itt vagytok, szabadon és épségben.
– Igen, épségben. Ennek ellenére természetesen nagyon érdekelne, hogy ki bánt velem és a fiammal ilyen embertelenül. Igen, mindketten élünk, és jól vagyunk, de...
– Jól? A körülményekhez képest remekül!
– De könnyen történhetett volna másképp. Ha az egyikünk megsérült volna a támadás során, vagy megbetegedett volna abban az üregben...
Cicero erőtlenül bólintott. Tiro megborzongott.
– Mindenképp kiderítem, ki állt az ügy mögött. Gondolom, most az lenne a legokosabb, ha visszamennénk az istállóhoz, ahol raboskodtunk. Csak bajosan találnánk meg. Ugye, Eco?
– Azt hiszem, túlzottan is ügyeltünk arra, hogy ne keltsünk feltűnést. Közben nem tudtuk annyira figyelni a tájat. Különben is, papa, egy használaton kívüli istálló egy gazdátlan birtokon bárkié lehet. Attól, hogy megtaláljuk a helyet, még nem biztos, hogy kiderül, kik raboltak el minket. Rég eltűntek onnan.
– Attól még kereshetünk – ellenkeztem. – Persze szükségünk van testőrökre.
Újra Ciceróra néztem, aki egy darabig nyugtalanul figyelt minket, aztán nyájasan elvigyorodott.
– Örömmel segítenék, Gordianus, de sajnos nem válhatok meg egy emberemtől sem. Így sincs elég testőröm. A ti példátok is azt igazolja, hogy nem lehet elég óvatos az ember a mai felbolydult világ útjain.
– Egy-két napra félresöpörhetnéd a saját céljaidat, Cicero. Tarts velünk, keressük meg az istállót és a fogvatartóinkat.
– Lehetetlent kérsz, Gordianus. A küldetésem rendkívül fontos, nem várhat egy napot sem. Holnap muszáj továbbindulnom Ravennába.
– Ó igen, a küldetésed, Cicero. Miért is keresed fel Julius Caesart? Vagy államtitokra kérdeztem rá?
– Nem titok. Megint Marcus Caelius ügyében járok. Még egy ilyen elfoglalt néptribunust! Caesar indulni akar a jövő évi választáson a konzuli címért, de addig nem teheti meg, amíg sereget vezet, mert addig nem léphet be a városba. Ezért a támogatói kiötlöttek számára egy rendhagyó felmentést, hogy a távollétében is indulhasson a konzulválasztáson. Persze ez is rossz példát szolgáltatna, de ha Pompeius egyedül is lehet konzul, akkor szerintük úgy igazságos, ha Caesar is indulhat a választáson, miközben odafenn harcol a gallokkal. Itt most az a lényeg, hogy fenntartsuk a békét – jobban mondva az egyensúlyt – a Nagy Vezér és Caesar között. Caelius viszont azzal fenyeget, hogy megakadályozza ezt a rendhagyó felmentést, ahogy Pompeius reformjait is meg akarja akadályozni.
– És mi a te feladatod, Cicero?
Vállat vont.
– Bizonyos körök felkértek rá, hogy használjam fel a befolyásomat, és beszéljem le Caeliust Caesar zaklatásáról. Caelius hajlandó is visszavonulni, de mindketten feltételként szabtuk, hogy teljes mértékben átlássuk Caesar céljait és viselkedését. Ezért megyek Ravennába: baráti beszélgetést kell folytatnom Caesarral. Tiszta vizet kell öntenem a pohárba, ha úgy tetszik.
– Kerék a kerékben – motyogta Eco.
– Még mindig jobb, mint egy óriási kerék, ami az egész világot hajtja. Egyesek ugyanis ezt szeretnék – méltatlankodott Cicero. – Nincs sok időm. Caesar bármelyik nap elhagyhatja Ravennát, és visszamehet a csatamezőre. Friss pletykák keltek szárnyra egy új gall felkelésről. Megint egy kimondhatatlan nevű alak. Hogy is hívják, Tiro?
– Vercingetorix – vágta rá a titkár határozottan.
Tisztán látszott, hogy ő alig ivott valamit.
– Na, ez az – bólogatott Cicero. – Szóval amint látjátok, nincs időm elmenni abba a... hogy is nevezted, Eco? „Abba a használaton kívüli istállóba egy gazdátlan birtokon.” Nektek sem kellene visszamennetek, Gordianus. Ne kísértsétek a Párkákat. Mellettem biztonságban vagytok. Gondoskodom mindenről, amire szükségetek van. Kísérjetek el holnap Ravennába, aztán vissza, Rómába.
– Szívesebben indulnánk vissza Rómába most azonnal – vágta rá Eco komoran. – Bethesdának és Meneniának még egy napot kell szenvedniük úgy, hogy fogalmuk sincs, viszontlátnak-e minket valaha...
– De ha jól emlékszem, van egy fivéred Caesar seregében, ami most Ravennában állomásozik – szakította félbe Cicero. – Igen, a fiad, Gordianus... akit Metónak hívnak. Biztos vagyok benne, hogy a családod már értesítette az eltűnésedről. Ugyanúgy gyötrődik, mint a többiek. De most utoljára még láthatod, mielőtt visszaindul Galliába Caesarral együtt. Látod, muszáj velem jönnötök Ravennába. Most viszont ideje nyugovóra térnünk. Kimerültnek látszol, Gordianus, és Eco is ásítozik. Ma éjjel a vendéglátónk legjobb szobáját kapjátok, egy magánlakosztályt puha ággyal. Én magam foglaltam le nektek. Előre megjósolom, hogy úgy fogtok aludni, mint a tej.
Be is teljesedett a jóslata.

 

 

Huszonötödik fejezet

Caesar ravennai főhadiszállása a város külső peremén, egy nagy villában volt berendezve. Számtalan sátor, istálló és különféle fészer vette körül. Mint minden katonai tábor, ez is egy kisebbfajta városra hasonlított, ahol az életerős, többnyire fiatal és nagy étvágyú férfiakból álló lakosság napi szükségleteit ki lehetett elégíteni. Az ember óhatatlanul is szembetalálkozik három dologgal az ilyen helyeken: szajhákkal, folyamatosan áradó ételszaggal, és az elképzelhető legdurvább káromkodásokkal.
Nem sokkal dél után érkeztünk meg, és Cicero a titkárával együtt azonnali meghallgatást kért Caesarnál. Én Ecóval Meto keresésére indultam. Nem volt nehéz megtalálni. Egy gyalogos katonától kértünk útbaigazítást, aki egy fiatal tisztekkel telezsúfolt sátor felé mutatott. Amikor beléptünk, hirtelen mindenki elhallgatott, ám ennek semmi köze nem volt hozzánk, mert némi zörgő neszt követően rekedt nevetés és átkozódás tört ki az egybegyűltekből. Kockajátékkal múlatták az időt.
Régimódi, csontból készült, négy darabból álló kockakészlettel játszottak. A kockák két szemközti oldalát hegyesre faragták, a négy fennmaradó oldalra pedig számokat véstek. Az egyik ifjú kilépett a csoportból, és lehajolt, hogy felvegye a kockákat. Elszorult a torkom, amikor rájöttem, hogy Meto az.
Amióta Caesar szolgálatában állt, csak néhányszor láttuk egymást egy évben, de akkor sem elég hosszú időre. Minden alkalommal, amikor megpillantottam Metót, fel kellett készülnöm valami kellemetlen meglepetésre – egy hiányzó végtagra vagy ujjpercre, egy új sebhelyre az arcán, az elhalványult sebhely mellett, amit még a legelső csatája során szerzett. Eddig még sértetlenül megúszta, ha nem is múltak teljesen nyomtalanul az őt ért hatások. Valahányszor újra láttam, megdöbbentett, hogy még mindig milyen fiatalnak néz ki. Pedig már betöltötte a huszonhatot, és minden ízében férfi volt, sőt ősz hajszálak is megjelentek a halántékánál. A vonásaiba is beleköltözött valamiféle durvaság, a forró napsütésnek és a metsző szélnek köszönhetően. Amikor viszont lehajolt a kockákért, és mosolyogva felvette őket, önkéntelenül is az a rabszolgafiú jutott eszembe, akit húsz évvel ezelőtt kimentettem a rabszolgasorból, és örökbe fogadtam. Mindig jó természetű fiú volt, áradt belőle a szeretet, sokat nevetett, és csínytevéseivel soha nem lépett át egy bizonyos határt.
Meto tizenhat évesen lett katona, amikor afféle hirtelen felindulásból Catilina oldalán harcolt. A Pistoria melletti csatamezőn szerezte az arcát keresztülszelő sebhelyet, amire a mai napig nagyon büszke. Akkor azt hittem – illetve azt reméltem –, hogy mindez csupán ifjúkori szeszély, de Meto továbbra is azt kereste, amit Catilina oldalán nem találhatott meg. Aztán Caesar szolgálatában rátalált. Caesar szerencsére szintén felfedezte magának Metót, és miután rájött, milyen tehetségesen bánik a szavakkal, befogadta a személyes körébe, amolyan írnoksegédként. (Caesar, a politikus szinte szüntelenül Caesar, a hadvezér visszaemlékezéseinek leírásával és megjelentetésével foglalatoskodott, és megvolt hozzá a saját, szókovácsokból álló serege.) Az utóbbi években Meto fordítóként is kapott munkát, mivel tehetségesen sajátította el a különféle gall nyelvjárásokat. De ritkán ülhetett nyugodtan a hátsó felén, mert újra meg újra veszélyes háborús helyzetekbe keveredett, olykor közvetlenül a nagy hadvezér oldalán. Örökösen aggódtam érte.
A zsúfolt sátoron keresztül még nem látott meg minket. Miközben összerázta egy pohárban a négy kockát, összeszűkítette a szemét, és valami imafélét mormolhatott – egy istenhez, vagy egy szeretőhöz? Kik voltak mostanában az istenei? És kik voltak a szeretői? Szinte soha nem beszélgettünk ilyen dolgokról. Még egyszer megrázta a poharat, majd kiszórta a kockákat.
Csend lett, csörömpöltek a csontok, aztán ismét nevetés és szitkozódás. Meto volt a leghangosabb az összes katona között. Diadalmasan az égnek emelte a kezét, és kacagva jelentette be:
– A Venus-dobás! Minden számból egy, a Venus-dobás mindent visz! Gyerünk, fizessetek!
Tunikájának hosszú ujjai lecsúsztak, és én észrevettem egy friss, vörös, szaggatott szélű sebhelyet a bal felkarján. Csúnyának tűnt, de szemlátomást nem okozott neki sem fájdalmat, sem kényelmetlenséget. Benyúlt a tunikájába egy kis erszényért, és szélesre tárta a zsákocska száját, hogy belegyűjthesse az érméket.
Aztán megpillantott minket a sátor bejáratánál.
Azt hiszem, akkor jöttem rá először, milyen arcot vághattam mindannyiszor, amikor hosszú és gyötrelmes elválasztottság után, szinte végeérhetetlennek tűnő aggodalmaskodást követően egyszer csak bejelentés nélkül megjelent Rómában. Meto most éppen ilyen arcot vágott: egy szempillantás alatt felfedezte a legnagyobb tömegben is azt, ami után olyan régóta sóvárgott a szíve.

 

– A parancsnokotok nem tiltotta meg a szerencsejátékot? – kérdeztem.
– Nem, amíg nem olyan érméket használunk, amiken az ő képmása van.
Meto jót nevetett a saját viccén. Római érmére nem kerülhet élő ember képmása, csak halottaké. Még Caesar sem mert olyan érmét veretni, amin a saját arca szerepel.
Egy csendesebb helyre vonultunk vissza, a villa egy kisebb szobájában, amely tele volt tekercsekkel, pergamenekkel és térképekkel. Hárman is alig fértünk el a tárgyak között. Meto ebben a helyiségben végezte a munkája java részét Caesarnak, a hadvezér visszaemlékezéseit olvasgatva és javítgatva. Úgy vettem észre, a gall nevek helyes leírása folyamatos kihívást jelentett Meto számára is.
Megkérdeztem tőle, hogy honnan értesült az eltűnésünkről.
– Dianától kaptam egy levelet. Látod, milyen jó, hogy végül megtanítottad írni? Bár a szintaxisa láttán csak fogtam a fejem. Többet kellene gyakorolnod vele, papa, vagy fogadj fel egy jó tanárt mellé. Látszott a sorain, hogy fel van dúlva. Remegett a keze írás közben. Tessék, megmutatom.
Egy darabig kutakodott a dokumentumok között, aztán elővett egy keskeny, összehajtogatott fatáblát. Kibogoztam a szalagot, amivel összekötötték. A belső felületet borító viaszrétegbe valóban bizonytalanul és reszketegen rótták bele a betűket.

 

Fivérem!
Nagyon aggódunk és sokat szomorkodunk. Pár napja a papa utazásra indult, de visszafelé megtámadták őt Ecóval, és elvitték valahova.
Talán még van remény. Ma reggel valaki adott egy üzenetet az ajtó előtti őrnek, de elrejtette az arcát. Az üzenetet a mamának címzették, de nekem kellett felolvasnom neki persze. „Ne féltsétek Gordianust és a fiát. Nem esett bajuk. Idővel visszatérnek hozzátok.” De ki tudja, ki küldte ezt az üzenetet? Vagy hogy hihetünk-e neki? Szinte jobban aggódom most, mint előtte.
A város már nem olyan vad, mint annakelőtte, de még mindig veszélyes, főként éjjel. Mama és én, és Menenia és Titus és Titania jól vagyunk. A Nagy Ember őrei vigyáznak ránk és a házakra. Ne aggódj miattunk. De annyira szeretném, ha a papa és Eco hazajönne! Ó Kübele, add, hogy nemsokára hazajöjjenek!
Majd írok megint, ha megtörténik. Vagy majd a papa ír neked. Vigyázz magadra, fivérem.

 

Összecsuktam a levelet.
– Rettenetes a húgom fogalmazása, de nem annyira, hogy elsírd magad miatta, papa – szólt rám Meto huncutul.
Megköszörültem a torkomat.
– Amikor eszembe jutnak, elviselhetetlen fájdalmat érzek. Tudván, hogy aggódnak és várnak...
– Csak pár napja érkeztünk Ravennába északról. Diana levele már itt várt. Képzelheted, hogy megrémültem. Kérvényt nyújtottam be Caesarhoz, hogy azonnal elindulhassak Rómába, és kideríthessem, mi történt. Holnap akartam indulni. És tessék, most itt vagytok! Az istenek kedvelik a mi családunkat, nem igaz?
– Mert a mi családunk nem hasonlít más családokhoz – szólt közbe Eco. – Minden számból egy van, mint a Venus-dobásban. Szerintem szórakoztatjuk az isteneket.
– De szerencsére megunták, hogy abban a nyavalyás gödörben tengődjünk – közöltem.
Meto összevonta a szemöldökét.
– Diana őröket említ a levelében. „A Nagy Ember őrei vigyáznak ránk és a házakra.” Hádészra, mit jelentsen ez? És hol voltatok eddig?
Elmeséltük neki, ami velünk történt, legalábbis a nagy részét, olyan röviden, ahogy csak tudtuk. Már lefelé indult a nap, amikor a végére értünk.
Kinyitottam Diana levelét, és ismét elolvastam, ezúttal nyugodtabban. Ki küldhette Bethesdának azt az üzenetet, amiben arra kéri, hogy ne aggódjon? Ez aztán a szabálytalan emberrablás!
A raboskodás annyira letompíthatta az elmémet, hogy csak a harmadik elolvasás után ötlött fel bennem a nyilvánvaló kérdés. Honnan tudta Diana, hogy megtámadtak és elraboltak minket a hazafelé vezető úton? Szó szerint ezt írta: „visszafelé megtámadták őt Ecóval, és elvitték valahova”. Talán volt szemtanú, aki elmesélte neki?
Meto keresett nekünk szállást a villában, egy apró szobában, ami még az irodánál is kisebb volt. A gödröt juttatta eszembe, és nyugtalan lettem. Amikor lefeküdtünk aludni, sokáig forgolódtam álmatlanul. Aztán Eco horkolni kezdett, és rájöttem, hogy annyira elegem van a vele való összezártságból, hogy szinte meg tudnám fojtani. Így hát magamhoz vettem a takarómat, és megkerestem Metót, aki még mindig ébren volt, és a sátrában elszállásolt többi katonával beszélgetett. Talált nekem egy felesleges tábori ágyat, és kihozta a sátorból. A szabad ég alatt állította fel, ahol a csillagok nézegetése közben aludhattam el. Sokáig szerettem volna szemlélni őket, és mélyen magamba szívni a tiszta, hideg levegőt, de szinte azon nyomban szuroksötét álomba zuhantam.

 

Másnap reggel Meto elvitt minket Caesarhoz.
Egy őr kivezetett minket a villa belső udvarára. Szemlátomást jól ismerték egymást Metóval. Leültünk egy padra, és vártunk. Egy perccel később megjelent Cicero és Tiro is. Hivatalos tógát öltöttek magukra, és ugyanazt az őrt követték.
– Figyelmeztetlek titeket, ma nagyon elfoglalt – mondta az őr Cicerónak. – De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy beszélhessetek vele.
Cicero és Tiro leültek egy másik padra, velünk szemben.
Úgy láttam, Cicero kissé megsértődött.
– Nem tegnap találkoztatok Caesarral? – kérdeztem.
– Nem. Délután érkeztünk, ugyebár, de akkor egyáltalán nem volt ideje. Tudjátok, hogy van ez a hadvezéreknél. Pompeiusnál is ugyanez a helyzet. Az embernek néha napokat kell várnia egy találkozóra. Azt hihetnénk, hogy mivel az ő érdekében vagyok itt, hogy megtisztítsam előtte az utat a konzuli címhez, azonnal fogad. De természetesen egy olyan embernek, mint Caesar, irdatlan sok fontos dolga van. Minden órája be van osztva.
Bólintottam.
Pár perc múlva megjelent egy őr. Cicero gyorsan felállt, és rendezgetni kezdte a tógája redőit. Az őr, mintha észre sem vette volna, felénk biccentett.
– Most fogad titeket.
Miközben elsétáltunk Cicero előtt, alig tudtam visszafojtani a mosolyomat. Megfizethetetlen élmény volt az arckifejezését látni.

 

Meto először néhány évvel korábban mutatott be Gaius Julius Caesarnak. A rákövetkező találkozásaink alkalmával soha nem gondoltam, hogy meg fog ismerni, de mindig megismert. Caesar elméje olyan volt, mint a halászháló. Ami egyszer a tudatába bekerült, legyen tény vagy ember, örökre fennakadt rajta.
Tágas teremben dolgozott, amelynek minden ablakát szélesre tárták, hogy beengedjék a reggeli napfényt. Az egyik falat egy hatalmas, báránybőrdarabokból összevarrt térkép borította, rajta a gallok különböző törzseivel, amelyeket eltérő színárnyalatokkal jeleztek. A városaikat és az erődítményeiket képekkel jelölték. Milyen hely lehetett Lutetia? Vagy Alesia? Vagy Cenabum, amit valamiért vörössel karikáztak be? Britannia szigete tényleg olyan nagy volt, amilyennek a térképen látszott? Meto már járt ezeken a helyeken, Britanniában is, ahol a barbárok kékre festik a bőrüket. Elsajátította a biturigok és a helvétek nyelvét, és több ezer olyan nevet, amit én ki sem tudtam ejteni. Sokat utaztam keletre annak idején, de Galliában még sohasem jártam. Meto egy olyan világba és egy olyan létformába csöppent bele, amiről bennem csak vad fantáziaképek éltek.
Ráadásul bekerült egy olyan ember személyes belső körébe, akinek erőteljes személyiségét szintén csak a fantáziámon keresztül tudtam megközelíteni. Gaius Julius Caesar egyedülálló ember volt. Soha nem találkoztam rajta kívül egyetlen férfival sem, akinek intellektuális és fizikális ereje ennyire nagy hatást gyakorolt volna másokra már egy szempillantás vagy egy röpke beszélgetés alatt is. Soha nem jártam komoly ügyben Caesarnál, pedig Crassusszal és Catilinával már nemegyszer akadt hivatalos elintéznivalóm, sőt Pompeiusszal is de azonnal felmértem, hogy Caesarban is túlteng egy bizonyos elem, ami a többi fontos személynél is érezhető. Mohó étvágy a hatalomra és mindarra, amit az emberek a nagynevű emberekhez társítanak. Csakhogy Caesar valamiképpen megközelíthetőbb volt a többi említett férfiúnál; nem volt olyan ijesztően szűk látókörű, mint Crassus, nem volt olyan agyafúrtan csábító, mint Catilina, sem olyan megfélemlítő, mint Pompeius. Több volt, mint emberi, mégis sebezhetőnek tűnt; az emberei egyszerre érezték úgy, hogy egy istenség vezeti őket, és hogy meg kell védeniük a vezetőjüket. A hiúsága mindenesetre nagyon is emberivé tette. Fiatalon kezdett kopaszodni (most a negyvenes évei végén járt), és Meto szerint nehezen tudta feldolgozni a haja elvesztését.
Amikor beléptünk, épp az egyik titkárának diktált, de meglátván Metót megállt, és felé nyújtotta a karját. Szívélyesen átölelte, és szájon csókolta.
– Ezek szerint mégsem hagysz el engem, Meto?
– Nem megyek Rómába, ha erre célzol. Az apám és a bátyám épségben megkerült, és biztonságban van, amint látod.
– Ó, Gordianus! És... – Caesar csak egy pillanatig tétovázott. – És Eco. Egyáltalán nem hasonlítotok egymásra. Emiatt mindig elbizonytalanodom, amikor együtt látlak titeket. De természetesen a két fiút az apa választotta ki és fogadta örökbe, ezért bár külsőleg másmilyenek, szellemükben nagyon is hasonlítanak rá. Akkor hát hazug pletyka volt, hogy elrabolták őket?
– Nem, nem volt hazugság – felelte Meto. – Csak egy-két napja szöktek meg. Pár kilométerre innen tartották őket fogságban.
– Biztosan izgalmas történet. El kell mesélnetek.
Caesar intett, hogy foglaljunk helyet.
– Gondolom, roppant elfoglalt vagy, Tábornok – ellenkeztem, és Ciceróra gondoltam, aki az udvaron várakozott.
– Nem különösebben. Néhány nap múlva indulok vissza Galliába, de az előkészületekhez nincs rám szükség. Azzal töltöm az időmet, hogy egy új fejezetet diktálok a visszaemlékezéseimhez. Arról a kis összecsapásról az eburonokkal tavaly... Meto, te biztos emlékszel rá.
Kinyújtotta a karját, hogy megsimogassa Meto arcát. Meto viszonozta a mosolyát Zavaróan bensőségesnek tűnt a pillanat, de aztán rájöttem, hogy Caesar a fiam arcán lévő sebhelyet simította végig.
– Az apámat és a bátyámat a Via Appián ejtették foglyul – mesélte Meto. – Pompeius megbízásából nyomoztak Publius Clodius halála ügyében.
– Tényleg? Hát ez igazán érdekes. És mit derítettél ki, Gordianus?
Zavartan néztem Metóra, és kissé bosszantott, hogy a megkérdezésem nélkül ilyen nyíltan hívja fel Caesar figyelmét a tevékenységemre. De nekem nem voltak titkaim Meto előtt, Metónak pedig a jelek szerint Caesar előtt nem voltak titkai.
– A nyomozás csak azt támasztotta alá, amit Rómában már mindenki tud: hogy Clodiust Milo rabszolgái ölték meg egy csetepatét követően a Via Appián.
– Ilyen egyszerű? Gondolom, Pompeiusnak jobban kifejted majd, amikor beszámolót tartasz. De látom, hogy zavarba hoztalak, Gordianus. Nem akarlak kérdőre vonni. Milóra Pompeius fogja kiszabni a büntetést, ha kell, és nem én. Ez így van rendjén. Végül is az ő embere volt, mielőtt Cicero mellé szegődött. Hadd fájjon Pompeius feje amiatt, hogy meg kell valahogy szabadulnia Milótól, és helyre kell állítania a rendet Rómában. Előttem jóval nagyobb feladat áll: Galliában kell rendet raknom. A káosz, ami Publius Clodius halálával robbant ki, idáig is elért. Elképesztő, hogy mekkora visszhangot kelthet egy egyszerű haláleset, nem igaz?
– Ezt fejtsd ki, kérlek – szóltam közbe.
– Néhány lázadó törzs azt hitte, hogy a római zavargások miatt végeláthatatlan ideig Ravennában tartózkodom majd, és nem leszek képes újra ráncba szedni a seregeimet. Megragadták az alkalmat, hogy zendülést szítsanak, ami aztán futótűzként terjedt tovább. Először Cenabumot támadták meg... Láthatjátok is itt a térképen. A férfit, akit személyesen jelöltem ki kereskedelmi ügynökömnek Rómába, megölték és kifosztották. Egy Vercingetorix nevű fiatal averniai úgy látja, elérkezett az idő, hogy ő legyen a gallok királya. Már egy halom törzs a befolyása alá került. A legrosszabb az, hogy elvágta az utat közöttem és a seregeim magva között. Nem könnyű megoldani, hogy ismét elérjem a katonáimat. – Caesar belemerült a térkép szemlélésébe, és hirtelen jócskán eltávolodott tőlünk. – Szóval mint látjátok, egy egyszerű gyilkosságnak, ami a Via Appián történt, sokkal messzebbre nyúlnak a következményei, mint gondolnánk. Publius Clodius több felfordulást okozott a halálával, mint bármi mással az élete során, és Milo is azzal gyakorolta a legnagyobb hatást a világra, hogy megölte, nem pedig azzal, hogy konzul lett. – Caesar elfordította a tekintetét a térképről. – De még nem mesélted el, hogy miként történt az a szerencsétlenség veletek, Gordianus.
– Nincs túl sok mesélnivalóm. Basilius emlékművének környékén támadtak ránk az idegenek, akiknek egyszer sem pillantottuk meg az arcát. Zsákba kötöztek minket, és elhoztak minket valahova ide, Ariminum közelébe. Végül is nem bántak velünk olyan rosszul. Amikor megszöktünk, az egyik őrünk meghalt, a másik meg elmenekült. Sajnos nem hinnem, hogy valaha is visszatalálnánk arra a helyre.
– Követeltek váltságdíjat?
– A jelek szerint nem, habár valaki küldött egy névtelen levelet a feleségemnek, amelyben leírta neki, hogy nem esett bajunk, és ki fognak engedni minket.
– Különös. Gondolod, hogy ennek az eseménynek köze van a Pompeius megbízásából végzett nyomozáshoz?
– Talán.
Caesar elnevette magát.
– Elég szűkszavú ember vagy, Gordianus. Tisztelem azokat az embereket, akik nem mondanak többet annál, mint ami feltétlenül szükséges. Ritkaság. Nyilvánvaló, hogy soha nem tanultál szónoklattant. Nem kizárt, hogy egyszer még én is felkereslek, ha egy ilyen tehetséggel és megfontoltsággal bíró ember szolgálataira lesz szükségem.
– Nagy megtiszteltetés lenne, Caesar.
Elmosolyodott, aztán ismét a térképre nézett. A gondolatai messzi földre vitték. A szerencsétlenségem története egy kis időre elvonta a figyelmét a katonai célokról, de aztán Gallia vonzereje mindennél eresebbnek bizonyult.
– Távozzunk, Caesar? – kérdezte Meto.
– Igen, most tanácsos lenne visszatérnem a munkámhoz. Boldoggá tesz, hogy végül mégis mellettem maradsz, Meto, kiváltképp a következő napokra nézve. Örültem a veletek való találkozásnak is, Gordianus és Eco. Biztonságos és eseménytelen utat kívánok nektek visszafelé Rómába. És Gordianus...
– Igen, Caesar?
– Amikor majd beszámolsz Pompeiusnak, mondd meg neki, hogy beszéltél velem, és kérlek, add át neki baráti üdvözletemet. Talán tudod, hogy ő a vejem volt, és még mindig az lenne, ha a balsors nem szól közbe. Jobb lett volna, ha Julia szül neki egy gyereket, nekem meg egy unokát. Ám a Párkák másképp határoztak, és mindkettőnket megrövidítettek.
– Megteszem, amit kérsz, Caesar.
A titkár hívta az őrt, aki kikísért minket.
– Behívjam a többieket, Caesar? – kérdeztem.
– Milyen többieket?
– Cicerót és a kísérőjét. Az udvaron várnak. Azt mondja, roppant fontos ügyben jár.
Caesar összetámasztotta az ujjait, és Gallia térképét fürkészte.
– Ne, még ne. Először lediktálom ezt a fejezetet. Lehet, hogy miután megebédeltem, lesz némi időm fogadni Marcus Tullius Cicerót.
Az őr végigvezetett minket egy folyosón, vissza az udvarra. Cicero felállt a padról, amikor meglátott minket. Mielőtt egy szót is szólt volna, az őr megrázta a fejét, és ezzel elhallgattatta. Cicero karba fonta a kezét, és visszaült Nem nézett ránk többet, inkább úgy tett, mintha az udvar közepén álló szökőkút vonta volna magára a figyelmét. Megint nehezemre esett elnyomni a mosolyomat.

 

 

Huszonhatodik fejezet

Egy nagy, katonákkal teli sátorban költöttük el az ebédünket Metóval. Más körülmények között alig élvezhetőnek neveztem volna, a társaságot pedig majdnem elviselhetetlennek, de a hosszú raboskodás után bármilyen asztaltársaságot és egyszerű ételt szívesen fogadtam, sőt a hangos, közönséges beszéd is felüdítette a lelkemet. Úgy éreztem, hogy még Numa királynak is kedvére lenne egy ilyen lakoma.
A beszélgetés morajában hirtelen Marcus Antonius nevét hallottam.
Meto látta, hogy felfigyeltem a névre, és észrevette, hogy Eco is hegyezi a fülét, ezért felvonta az egyik szemöldökét.
– Ismered, papa? Ó, már emlékszem, tavaly bemutattam neked. Itt, Ravennában, ugye?
– Igen.
– Nagyon belekényelmesedett a városi életbe – mondta az egyik katona. – Az a sok őgyelgés Rómában, úgy látszik, kedvére való.
– Én azt hittem, Róma mostanában nem a legbiztonságosabb tartózkodási hely! – ellenkezett egy másik.
– Azzal tartja formában magát, hogy naponta gyakorlatozik a...
– Az özvegy Fulvia házában!
Sokatmondó morgásokat és kuncogásokat lehetett hallani.
Meto felé fordultam.
– Értsem ezt úgy, hogy Antonius itt van Ravennában?
– Igen. Napok óta itt van a táborban, és a római helyzetről egyeztet Caesarral. Azt hiszem, holnap indul vissza. Miért vágsz ilyen arcot, papa?
– Ó, semmi.
Mivel a válaszom nem elégítette ki, intettem, hogy menjünk ki a sátorból, és odakint négyszemközt elmagyarázom.
– Nos, papa? – kérdezte Meto, miközben hárman sétálni indultunk a sátrak között.
– Valószínűleg semmi jelentősége nincs, de amikor tegnap a nyomozásomról meséltem neked a Via Appián, elfelejtettem említeni Marcus Antoniust.
– Marcus Antoniust? Mi köze lehet...
– Tavaly életveszélyesen megfenyegette Clodiust a Mars Mezején. Bekergette egy raktárépületbe a folyóparton, ahol egy lépcső alatti szekrényben kellett elbújnia.
Meto elnevette magát.
– Ó, az a történet!
– Ismered?
– Hogyne! Marcus Antonius előszeretettel meséli, főleg ha kissé kapatos. Azt mondja, hogy nem akarta megölni Clodiust, csak eunuchot akart belőle csinálni.
– Miért verekedtek össze?
– Ki tudja? Jaj, papa, az ő kapcsolatuk a régmúltba nyúlik vissza. Ugyanazt az asszonyt szerették: Fulviát. Sőt talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy egykor egymásnak is szeretői voltak. Valószínűleg csak összetalálkoztak a Mars Mezején, gúnyos kis sértéseket vágtak egymás fejéhez, de Clodius valamivel túlzottan is megszorongathatta Antonius golyóit, mire ő kirántotta a fegyverét. Ám a végén senki sem sérült meg.
Eco felmordult.
– Meto, ezek a szóviccek!
Meto elmosolyodott, és vállat vont.
– Egész nap tudnám folytatni. De mi köze mindehhez...
Előző nap elmondtam Metónak, milyen megbízást kaptam Pompeiustól, de Fulviáról nem tettem említést. Egyre kényelmetlenebb volt bevallanom azt a találkozást.
– Fulvia megkért, hogy derítsem ki: volt-e valami köze Marcus Antoniusnak a férje halálához.
– De hiszen ő azok között van, akik bíróság elé akarják citálni Milót!
– Ez még nem bizonyít semmit.
– Találtál olyan bizonyítékot, ami gyanússá teszi?
Eltöprengtem a válaszon.
– Senki sem tudott semmit Marcus Antoniustól, azok közül, akik szemtanúi voltak az eseményeknek, vagy a következményeinek.
– Na tessék.
– Meglehet.
– Jaj, papa, Antonius jó katona és a barátom. Nem hallgathatom szó nélkül, ha valaki gyilkosnak nevezi.
– Senki sem nevezte gyilkosnak, Meto.
– De feltételezed róla, hogy talán ő volt a tettes.
Mit is mondott rólam Cicero? Ó, Gordianus soha nem vesztegeti az idejét! Felgöngyölít minden aprócska szálat, újabb megvilágosodásokra vadászik, és folyton halogatja az állásfoglalást.
– Ha Fulvia most itt lenne velünk, nem mondhatnám neki tiszta lelkiismerettel, hogy bebizonyítottam az ellenkezőjét.
– Akkor menjünk, és kérdezzük meg őt.
– Hogyan?
– Megkérdezzük őt magát.
– Csak így, egyszerűen?
– Miért ne? Antonius nem egyszerű eset, de olyan világos és tiszta, mint Caesar latinja. Gyertek velem.
– Hova menjünk veled?
– Antonius szállására. A villa túloldalán van. Erre gyertek.
Ecóval utánaindultunk.
– De Meto, ez őrültség! Szerinted mit kellene tennem? Mondjam azt, hogy: „Üdv! Emlékszel rám? Én vagyok Meto apja. Áruld el, benne volt a kezed Publius Clodius halálában?”
– Szerintem te ennél finomabban is tudsz fogalmazni, papa.
– És ha hirtelen felindulásból elő találja kapni a kardját, és engem is megkerget, mint Clodiust a Mars Mezején?
– Hallottad a fiúkat a sátorban... Antoniust kissé elgyengítette a sok római tivornyázás. Lehet, hogy könnyen elmenekülnél előle. Gyertek, ezen az ajtón megyünk be.
Mint Caesarnál, itt is előbb egy őrhöz kellett folyamodnunk, mielőtt Antonius színe elé járulhattunk. Reméltem, hogy Antonius túl elfoglalt lesz, és nem tud fogadni minket, de amikor meghallotta Meto hangját, széles mosollyal kidugta a fejét a dolgozószobát takaró függönyök között.
– Meto, ettél már?
– Lenyeltem a mai adag moslékot, ha erre gondolsz.
– Azért csatlakozhatsz hozzám. Sikerült kimentenem néhány ehető dolgot a kondérból. Ők a barátaid? Ó... ez a fivéred, nem igaz? Ez meg az apád, a híres Nyomozó.
– Híres? – kérdeztem, miközben beléptünk a függönyök között.
– Vagy hírhedt, ha így jobban tetszik. Kerüljetek beljebb. Üljetek le. Manius, keress magadnak más elfoglaltságot. – Antonius a titkára felé intett, aki azonnal felnyalábolta a tábláját és az íróvesszőjét, majd elhagyta a szobát. – Bort? Ezt kérdeznem sem kell, ugye? Tudom, te hogy szereted, Meto: hígítatlanul. Meto olyan, mint én. Viszketegséget kap a víztől. Te hígítva szereted, Gordianus? És te, Eco?
– Én több vizet kérek, mint bort – feleltem. – Jó ideje nem ittam már bort Megint hozzá kell szoknom. Máskülönben... – tettem hozzá az orrom alatt – lehet, hogy nemsokára lóhalálában menekülök.
– Nekem is ugyanúgy – közölte Eco, felvonva az egyik szemöldökét.
Testi adottságait tekintve Antonius lehetett volna félelmetes is. Testalkata egy birkózóéra emlékeztetett, izmos nyakkal, széles vállal és hordómellkassal. Olyan volt, mint Milo fiatalabb és magasabb változata. Alig egynéhány évvel korábban született, mint Meto; harminc vagy harmincegy éves lehetett. Kiugró szemöldöke és álla, valamint behorpadt orra oldalról nézve kissé brutális megjelenést kölcsönzött neki, de amikor szembefordult velem, szemének és szájának lágy íve a kerek orcákkal jócskán meglágyította az összképet. Hogy Bethesda egyik mondásával éljek, Antonius szép volt a maga csúnyácska módján. Sok nő ellenállhatatlannak tartja az ilyen külsőt, és sok férfi ösztönösen megbízik az ilyen emberben. Meto biztosan.
– Mikor érkeztél, Gordianus?
Antonius egyenesen a szemembe nézett, és semmit sem láttam a tekintetében, ami egy alattomos gyilkost – vagy akár egy emberrablót – juttatott volna az eszembe.
– Csak tegnap.
– Ó! – Bólintott, de aztán összevonta a szemöldökét. – Azt ne mondd, hogy Ciceróval jöttetek!
– Igen, együtt érkeztünk. De úgy alakult, hogy csak az utazása legutolsó szakaszán tudtunk csatlakozni hozzá.
– Ezt jó hallani. Akkor ti nem a Caesarhoz küldött követségbe tartoztok.
– Semmi esetre sem.
– Papa és Eco a saját ügyükben járnak itt – magyarázta Meto.
– Igen? És milyen ügyben? – kérdezte Antonius.
– Veled kapcsolatban nyomoznak.
– Meto!
Ezzel már tényleg túlment minden határon.
Antonius szeme összeszűkült.
– Velem kapcsolatban? De ugye nem arról a régi ügyről van szó, amiben az egyiptomi Ptolemaiosz király lánya szerepelt? Esküszöm, hogy egy ujjal sem nyúltam ahhoz a gyerekhez!
Antonius és Meto is felnevetett. A mondat nyilvánvalóan valami régi viccre utalt.
– Nem – felelte Meto. – Ez az ügy nem más, mint...
– Egy csúnya pletyka, ami Rómában terjedt el – vettem át gyorsan a szót. – A fiam tréfálkozik ezzel az üggyel, pedig halálosan komoly. – Úgy éreztem, Meto már elég sokáig irányította a beszélgetést. Mivel ragaszkodott ehhez a találkozóhoz, úgy gondoltam, a lehető legtöbbet kell kihoznom belőle. – Kezdjük azzal, amit Caesarnak is mondtam a mai napon: Gnaeus Pompeius megbízásából egy kis nyomozást végeztünk Publius Clodius halálának ügyében. Utunk során hallottunk egy felháborító híresztelést, amit azért adok tovább neked, Marcus Antonius, mert a fiam barátja vagy, és úgy vélem, tudnod kell, mit suttognak a hátad mögött. Azt a pletykát hallottuk, hogy valamiképpen a te kezed is benne volt a gyilkosságban.
– Nevetséges! – fortyant fel Antonius, és cseppet sem szórakoztatta a mendemonda.
Vállat vontam.
– Én is ezt mondtam: felháborító. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen épeszű ember sem adna hitelt ezeknek a szavaknak.
– De ki terjesztene ilyesmit rólam? – Antonius hirtelen felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Micsoda éktelen ostobaság, hogy bármi közöm is volt Clodius halálához! Az emberek aljassága nem ismer határokat. Nincs olyan gonosz pletyka, amit valaki ki ne merne ejteni a száján. Cicero! Ugye Cicerótól hallottad, amikor errefelé utaztatok?
– Nem.
– Mondd meg az igazat, Gordianus. Ó, mennyire rá vall: akármilyen őrült hazugságot eszel ki, az emberek azt hiszik, hogy van benne valami, mert ő mondja! Esküszöm, az a vén kakadu soha, de soha többé nem fog a fejemre hugyozni! Megfogom a nyakát, miközben Caesarnak nyafog, és beledobom a kútba! Addig csavarom a nyakát, amíg le nem esik a feje! Soha többé nem terjeszt semmilyen pletykát rólam!
Abban a pillanatban el is tudtam képzelni Antoniusról, hogy beváltja a fenyegetéseit.
– Marcus Antonius, esküszöm, hogy nem Cicerótól hallottam ezt a pletykát.
– Akkor kitől hallottad? Ki híresztel ilyesmit rólam?
Antoniusból szinte kézzel fogható indulat áradt, mintha egy szénserpenyő hevítette volna fel a szobát. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem felém irányul. Rájöttem, hogy azért nem, mert Meto apja vagyok, ezért kénytelen bízni bennem és tisztelni engem. Ahogy Meto is mondta, Antonius nem volt egyszerű ember, de legalább világos és tiszta. Érthető, hogy haragra gerjedt, de elég fegyelmezett volt ahhoz, hogy kordában tartsa a dühét, miközben eltökélten kereste a vétkes felet.
– Egy halárus volt, nem igaz, papa? – kérdezte Eco váratlanul.
– Tessék?
– Ha jól emlékszem, először egy halaskofától hallottuk ezt a pletykát.
Az idősebb fiam nem volt olyan egyszerű és világos, mint Antonius.
– Valóban? – kérdeztem.
– Herkulesre, azt mondjátok, hogy még a piacon is ilyen pletykák keringenek?
Antonius úgy nézett ki, mint aki mindjárt ripityára tör valamit, de helyette inkább csak telitöltötte a borospoharát.
– Igen, emlékszem – vettem át a fonalat. – De én csak egyetlen személytől hallottam a híresztelést... vagy lehet, hogy ketten voltak... és elég zavartnak tűntek. Mert ezzel együtt egy tavalyi történetet is felelevenítettek, amikor összeszólalkoztál Publius Clodiusszal...
– Mi? Az a kis szóváltás a Mars Mezején?
– Talán ezek az emberek azt hitték, komolyan ártani akartál Clodiusnak.
– Tudod, mit tettem volna vele, ha elkapom? Jól elfenekelem a kardom lapjával! Az elég megalázó lett volna számára.
– Mit követett el? – kérdezte Meto.
– Csak a szokásosat. Nem tudta, hogy mikor kell csukva tartania a száját. Semmi köze a politikához. Felmerült egy régi ügy a múltból. – Antonius habozott egy darabig. – Mivel te is őszinte voltál velem, Gordianus, elmesélem. Clodius durva vicceket engedett meg magának azzal kapcsolatban, hogy egykor jó barátok voltunk Gaius Curióval. Curio akkoriban Asiában szolgált quaestorként, és éppen az idő tájt halt meg az apja. Nos, nem titok, hogy mi mindent megtett az öreg Curio azért, hogy elválasszon minket egymástól – Cicero tanácsára, ezt hozzá kell tennem! Szóval pont ebben az időben találkoztunk Clodiusszal a Mars Mezején, és valami ilyesmit mondott: „Most, hogy elpatkolt az öreg, akár össze is házasodhattok Gaius Curióval. Melyikőtök lesz a menyasszony?” Más esetben csak nevettem volna rajta, de akkor különösen érzékeny voltam az ilyen piszkálódásra, és kardot rántottam. Valószínűleg vérszomjasabbnak tűnhettem, mint amilyen voltam – ami gyakran megtörténik –, és Clodius megijedt. Felsikoltott, és elszaladt. – Antonius csak most tudott nevetni. – Muszáj volt utánarohannom! Nem tudtam tétlenül állni. – Antonius kacarászva átfogta magát. – Ha sikerül elkapnom, esküszöm, hogy lerántom a tógáját, és elverem a csupasz fenekét! Anyaszült meztelenül küldtem volna vissza a Mars Mezejére, lángoló farpofákkal. Akkor aztán meg se mukkant volna! Képzeljétek csak el! A csőcselék is azonnal hátat fordított volna neki. Vissza kellett volna vonulnia a nyilvánosságtól. De talán még ma is élne.
Antoniusnak torkára fagyott a nevetés. Sóhajtott, és valami nehezen kifürkészhető arckifejezést öltött magára. Töltött magának még egy kis bort, felhajtotta, és mélyen a szemembe nézett.
– Gordianus, az apám szellemére esküszöm, hogy semmi közöm Clodius halálához. Remélem, hogy ha visszamész Rómába, megkeresed ezeket a pletykaszövőket, és móresre tanítod őket!
Ugyanolyan nyíltsággal próbáltam viszonozni a pillantását. Ritkán esik meg velem, hogy egy beszélgetésben én vagyok a kevésbé őszinte.
– Meg fogom tenni, Marcus Antonius.
– Remek! Az ilyen elvetemült szóbeszédet csírájában kell elfojtani, még mielőtt a Ciceróhoz hasonló gazemberek felhasználják valamire. Ó, Mercurius és Minerva!
Rácsapott a homlokára.
– Mi a baj? – kérdezte Meto.
– Mi lesz, ha ez a szörnyű pletyka Fulvia fülébe is eljut? Amióta Clodius meghalt, mindent megtettem, hogy erős kart nyújtsak neki, amire rátámaszkodhat, és olyan barátja legyek, akiben teljességgel megbízhat. Nem tudnám elviselni, ha valami megmérgezné a viszonyunkat. De miket beszélek itt? Fulvia soha nem hinne el egy ilyen pletykát. Egyetlen percig sem. Ennél jobban ismer.
Vállat vontam, és próbáltam megértőn mosolyogni.

 

Aznap este megtudtuk Tirótól, hogy Caesar az egész napos várakozás után sem fogadta őt és Cicerót. Másnap újabb meghallgatásért kellett folyamodnia, ezért legalább két nappal el kellett halasztania az indulást. Ecónak is nekem már annyira hiányzott a családunk, hogy a két nap is örökkévalóságnak tűnt.
– De papa, Antonius holnap kora reggel indul Rómába – jelentette be Meto. – Miért nem mentek vele?
– Igazán nem akarunk...
– Szerintem nem jelentenétek terhet neki. Gyertek, én magam kérdezem meg, ha szeretnétek.
– Maradj ott, ahol vagy, Meto! Ma már egyszer nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál Antonius előtt.
– Papa, haza kell mennetek, és szükségetek van egy megbízható kísérőre. Úgysem szívesen utaztatok volna Ciceróval, nem igaz? Az őrületbe kergetne titeket. És lassabban is haladna. Menjetek Antoniusszal. Kedvel titeket, nem vettétek észre? Örülni fog a társaságotoknak. Az úton ráadásul lesz alkalmatok jobban megismerni őt, és így véleményt tudsz majd formálni róla, ha még nem tetted meg. Ez az egész olyan tökéletes, biztosan maguk az istenek intézték így.
– Te mit gondolsz, Eco? – kérdeztem.
– Én azt gondolom, hogy mihamarabb Rómába kell érnünk, Caesar pedig addig fogja várakoztatni Cicerót, amíg csak lehet.
– Akkor hát, ha tényleg úgy gondolod, hogy együtt utazhatunk Antoniusszal, Meto...
– Most azonnal meg is kérdezzük.
Rájöttem, hogy Caesar táborában már csak így mennek a dolgok. Hozzászoktam a római fondorlatossághoz, ezért ütköztem meg annyira a nyílt és őszinte modor láttán.

 

Napkelte előtt indultunk Rómába.
Az út négy napig tartott, és mindvégig zavartalanul haladtunk. Antonius tényleg olyan áttetsző volt, amilyennek Meto bemutatta: többet ivott a kelleténél, és amikor ittas volt, sokkal jobban kimutatta az érzelmeit, mint más férfiak. El tudtam képzelni, hogy a fájdalomtól vagy az indulattól hajtva öljön, vagy esetleg hivatásból, katona lévén, de nehéz lett volna beleképzelni egy körmönfont összeesküvésbe. Egyforma őszinteséggel beszélt azokról, akiket utált (főleg Ciceróról), és azokról, akiket szeretett (Curióról, Fulviáról, Caesarról, a feleségéről és unokatestvéréről, Antoniáról, méghozzá ebben a sorrendben, ha jól vettem észre). A vonzerő teljes hiánya furcsa módon mégis vonzóvá tette, ahogy a csúnyaságában is rejlett valami szépség. Nagyon megnyugtatott a társasága, és kezdtem érteni, hogy miért kedveli annyira Meto.
Az utolsó napon az Egyiptomban töltött katonai szolgálatáról beszélgettünk. Négy év telt el azóta, hogy Antonius segített Szíria római kormányzójának visszaemelni Ptolemaiosz Auletész királyt a trónra, amiről a lánya, Bereniké taszította le.
– Szerettem Alexandriát – vallotta be Antonius. – És az alexandriaiak is szerettek engem. Ismered azt a várost?
– Ó igen. Ott találkoztam a feleségemmel. – Eszembe jutott valami, amit még Ravennában mondott. – Antonius, mire céloztál, amikor azt mondtad: az a régi ügy Ptolemaiosz király lányával?
– Mit is mondtam? Idézd fel, Gordianus.
– Azt mondtad: „Esküszöm, hogy egy ujjal sem nyúltam ahhoz a gyerekhez.” Valami burkolt tréfa lehetett, mert Metóval együtt nevettetek rajta.
– Az nem Berenikére vonatkozott, hanem Ptolemaiosz idősebb lányára.
– És? – vonta fel a szemöldökét Eco.
– Semmi sem történt! Még csak tizennégy éves volt! Túl fiatal az én ízlésemnek. – Ez elég hihetően hangzott, lévén, hogy Fulvia is idősebb volt Antoniusnál. – Néhány tisztem azt állította, hogy belehabarodtam abba a lányba, mert már az első találkozáskor megszédített. Még mindig felzaklat a dolog. Micsoda képtelenség! Bár azt be kell ismernem, hogy elbűvölő teremtés volt, akár gyerek, akár nem.
– Feltűnően gyönyörű?
Amikor feltettem a kérdést, a saját kis Dianám jutott eszembe, aki már csak pár órára van tőlem.
– Gyönyörű? Nem, egyáltalán nem. Sok gyönyörű nő van, ahogy sok gyönyörű fiú is, de ő nem az. A szépség közönséges dolog ahhoz képest, ami abból a lányból sugárzik. Egy olyan tulajdonság, amit nem tudok leírni. Senkihez sem hasonlít, akit korábban ismertem, leszámítva talán Caesart.
Eco elnevette magát.
– Egy tizennégy éves lány Caesarra emlékeztetett téged?
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik. Ha csak egy kicsit idősebb lenne...
– Ha ez négy évvel ezelőtt történt – szóltam közbe –, most tizennyolc éves lehet.
Erre a gondolatra valami változás suhant át Antonius arcán. Megszédült, ahogy a katonái mondták volna. Belehabarodott.
– Talán egy nap visszatérek Egyiptomba, és megnézem, mi lett belőle.
– Mi a neve ennek a nem mindennapi jelenségnek?
Antonius elmosolyodott.
– Kleopátra.

 

 

Huszonhetedik fejezet

A nap már csak bágyadtan sütött, amikor átmentünk a Tiberis felett, és megközelítettük a várost. Jobbra a Mars Mezeje terült el, balra a városfal vette körül a villákkal beépített dombokat. A Via Flaminia egyenesen folytatódott, egészen a Capitolinus-dombig, amelynek tetejét koronaszerűen övezték a templomok. Még soha nem örültem egy helynek sem annyira, mint most ennek.
A Fontinalia-kapu előtt leszálltunk a lovunkról, és elbúcsúztunk Antoniustól. Szinte észre sem vettem a kapu mellett álló őröket. Annyira megszoktam a katonák látványát Caesar táborában, és útközben Antoniusszal is katonai témákról beszélgettünk.
Ecóval végigsiettünk a keskeny utcákon, és átvágtunk a Forumon, nem messze a Szenátus Házának kiégett, üszkös romjaitól. Itt még több katona gyűlt össze, jól láthatóan felfegyverkezve, mintha egy megszálló csapat tagjai lennének. Rómában zajlott már polgárháború, és a városfalakon belül is nemegyszer megfordultak már fegyveres katonák, de még soha nem fordult elő, hogy a szenátus parancsára fegyveresek őrködtek volna hivatalosan a rend fölött. Az emberek úgy intézték a dolgaikat, mintha mi sem történt volna, de én mindent furcsának találtam. Kisebb tömeg sereglett a Rostra köré, valószínűleg valamiféle contiót tarthattak. Széles ívben elkerültük.
Elosontunk Castor és Pollux temploma mellett, hogy átvágjunk a Rámpán, amit szintén katonák őriztek. Már a fülemben zubogott a vérem, amikor felértünk a tetejére, de nem annyira a fáradtságtól, mint inkább az izgalomtól. Átmentem az utcán, és bekopogtam a saját házam ajtaján.
Kinyílt az ajtó, és egy csúf, ismeretlen arc nézett vissza rám. Egy pillanatra összezavarodtam. Ez nem az én házam. Az én családom nem itt lakik. Még csak nem is Rómában vagyunk, legalábbis nem abban a Rómában, amit én ismerek. Úgy éreztem magam, mint a halottak lemurjai, amikor tesznek egy sétát a földön, és semmit sem ismernek fel a régi életükből.
De természetesen a saját házam előtt álltam. Azért volt olyan ismeretlen a rút arc, mert Pompeius egyik katonájáé volt. Ő sem ismert fel engem, és készségesen ketté is vágott volna, ha megpróbálok besurranni a házba. De ebből is látszik, hogy a családom biztonságban van, gondoltam magamban. Hirtelen úgy éreztem, meg tudnám ölelni az idegent, de gyorsan visszafojtottam a késztetést.
– Kik vagytok, és mit akartok? – mordult fel az őr.
– Te ostoba fajankó! – förmedt rá Eco. – Ez itt Gordianus, a ház tulajdonosa, én meg a fia vagyok, Eco. Most fuss, és mondd meg...
Egy ujjongó felkiáltás szakította félbe. Az őr azonnal megértette a helyzetet, és félrehúzódott. Váratlan mosolya egész más színekkel festette át az arcát. A háta mögül Diana szökkent elő, akit azonnal magamhoz öleltem. Bethesda és Menenia is megjelent, a gurgulázva nevető ikrekkel, de csak bizonytalan körvonalakat láttam belőlük, mintha víz alatt lettek volna – elragadtatott, ragyogó, lehetetlenül gyönyörű arcuk átcsillogott a könnyek fátyolán.
Aztán egy újabb ismerős arc bukkant fel. Hátul maradt, mert elzárt minket tőle a halomnyi ölelkező és csókolózó test. A vonásaiban nem színtiszta örömöt láttam, hanem jókora adag zavarodottsággal vegyült megkönnyebbülést.
Davus tehát élt.

 

– Nekem eszembe jutott, hogy esetleg nem halt meg. Illetve reméltem – mondtam, miközben hátradőltem a kedvenc díványomon, és jobb karommal magamhoz öleltem Bethesdát.
A házban ettünk, de aztán kivittük a kertbe az összes széket és heverőt, hogy kiélvezzük a nap utolsó sugarait. Ahhoz képest, hogy martius idusán jártunk, meglepően enyhe volt az idő, inkább olyan, mint aprilisban – már csak azért is, mert idén beszúrták a naptárba a szökő hónapot. Pillangók cikáztak ide-oda az oszlopcsarnokban. A tavasz hatására gyorsabban nőttek és ébredeztek a virágok. Keserűen állapítottam meg, hogy Minerva szobra még mindig ott hever a földön összetörten és megsemmisülve.
– Én biztos voltam benne, hogy meghalt – közölte Eco, és úgy nézett Davusra, mintha még mindig nem hinne a szemének.
A testőr elvörösödött a vizslatásra.
– Pár nappal ezelőtt még én is azt hittem. Amikor utoljára láttam a Via Appián, úgy tűnt, hogy kiveszett belőle az élet. Az elrablóink is ezt gondolhatták, mert otthagyták az úton.
– Beütöttem a fejem – mondta Davus halkan, szemlesütve. – Valószínűleg levonszoltak az útról, az egyik sír mögé. Órákkal később ébredtem fel, és volt egy csúnya púp a fejemen.
– És mikor jöttél rá, hogy él? – kérdezte Bethesda, miközben játékosan cirógatta a tarkómat és a fülcimpámat.
– Amikor újra elolvastam a levelet, amit Diana Metónak írt. Nem említette ugyan Davust, de tudta, hogy megtámadtak és elraboltak minket, miközben visszafelé jöttünk a városba. Hogy lehet ez? Talán akadt egy szemtanú, aki felismert minket Ecóval, és kötelességének érezte értesíteni a családot? Lehetséges, de nem valószínű. Arra is gondoltam, hogy ha az elrablók tényleg az út mellett hagyták Davus holttestét, valaki megtalálta, felismerte, hogy az én rabszolgám, és visszahozta a családomnak. Diana pedig az ő állapotából, a támadás helyszínéből és az eltűnésünkből arra következtetett, hogy elraboltak minket. De ebből az ok-okozati láncolatból is hiányoztak láncszemek. Gyakran a legegyszerűbb lehetőség az igazi. Megállapítottam magamban, hogy Davus feltehetőleg túlélte, és hazaérve elmesélte, hogy mi történt. Ez sem volt túl valószínű, de szerettem volna hinni benne, és magamban azt is tettem. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végül igazam lett. Először Belbo elvesztése, aztán a tiéd...
Davus arca továbbra is vörösen égett, de nem nézett a szemembe.
– De mind jól vagyunk, és együtt vagyunk – mondtam végül, és közelebb húztam magamhoz Bethesdát.
Kimondhatatlanul jólesett a teste melegsége és szilárdsága – az egyszerű, kézzel fogható valóságossága. A másik kezemmel Diana felé nyúltam, aki egy alacsony széken ült a bal oldalamon. Elmosolyodott, és feljebb emelte az állát, miközben ragyogó, fekete haját cirógattam. Szinte nincs is szebb és finomabb dolog a világon Diana hajánál, gondoltam magamban. De akármilyen kedvesen mosolygott, valami feszültség felhőzte be az arcát, ami nem akart eltűnni. Talán nem mert bízni benne, hogy oly hosszú és gyötrelmes várakozás után megint minden a régi.
Eco hátradőlt a szemközti heverőn. Ő Meneniát fogta át a jobb karjával, a bal oldalán pedig az ikrek ültek. Kicsit még beszélgettünk a raboskodásunkról, a római helyzetről, és arról, hogyan sikerült Bethesdának érvényesítenie az akaratát Pompeius katonáival szemben. Besötétedett, és megjelentek az első csillagok. Egy idő után Eco és Menenia aludni küldték az ikreket, és maguk is visszavonultak a hálószobájukba. Davus elvonult, és néhány perccel később Diana is elhagyta a kertet. Még mindig nyugtalan volt. Egyedül maradtam Bethesdával.
Egészen közel húzódott az arcával az arcomhoz.
– Hiányoztál – suttogta.
– Ó, Bethesda, annyira aggódtam érted.
– Én is aggódtam érted, uram, de nem erről beszélek. Nekem hiányoztál.
A kezével végigsimított a mellkasomon, aztán a combomon, és végül egy olyan ponton állapodott meg a keze, ami egyértelművé tette, mire vágyik.
– Bethesda!
– De uram, te is biztosan kiéheztél ennyi idő után.
Érdekes, amíg a gödörben raboskodtunk, alig gondoltam a testi szerelemre, és a fantáziám sem ragadott magával. Néha ugyan könnyítettem magamon, amíg Eco aludt, de csak a felgyülemlett feszültség miatt. Kétségtelenül ő is ezt tette, bár feltehetőleg gyakrabban. Olykor-olykor egy bizonyos magas rangú asszony is eszembe jutott, a vörös-fehér csíkos hordszékével. De általában véve igyekeztem függetleníteni magam a testemtől. Azzal, hogy megtagadtam az örömöket, talán megtagadtam a sokkal fenyegetőbb fájdalom és halál képét is. Mintha élve temettek volna el – ami nem is állt messze a valóságtól.
Most viszont újra szabad voltam, és visszatértem Rómába. Biztonságban voltam, ismét a szeretteim vettek körül, és megtömtem a hasam. Ám a négynapi lovaglás ki is merített, és még mindig nem múlt el belőlem nyomtalanul az őrjítő fogság rémképe. Túlontúl fáradt vagyok ahhoz, amit Bethesda szeretne, gondoltam magamban... de a mozdulataival mégis felébresztett bennem valamit, és testének melege mintha átfolyt volna az én elcsigázott tagjaimba is. Visszatért volna belém az élet. Vízbe merülő, súlyos kőként egy olyan állapotba süppedtem bele, ahol már nem voltak szavak vagy gondok.
– De ne itt – suttogtam. – Be kellene... mennünk...
– Miért?
– Bethesda...!
Végül ott maradtunk a kertben, és nem egyszer, hanem kétszer is egymáséi lettünk a hold lámpásának fényében. Hűvös lett az esti levegő, de ettől csak még forróbban érintették egymást a testünk kivillanó részei.
Csak egyszer merült fel bennem egy olyan érzés, hogy valaki figyel minket, de amikor körülnéztem, csak Minerva fűben fekvő arca nézett vissza rám. Nem is törődtem az előérzettel, hanem másodszor is belevetettem magam a gyönyörökbe. Aztán ismét körülnéztem, és megint beleakadtam Minerva sértett lapis lazuli tekintetébe. És velem mikor törődsz végre? Ez sugárzott az arckifejezéséből, mintha legalábbis puszta kézzel újra össze tudnám illeszteni a bölcsesség istennőjének képmását, hogy visszategyem a talapzatára.

 

Később Bethesdával lefeküdtünk a hálószobánkban, de hamarosan arra ébredtem, hogy hív a természet. Először megrémültem, amikor megpillantottam az otromba, sötét alakot a kertben, ám aztán felismertem.
– Davus! – suttogtam. – Miért vagy ébren? Pompeius őrei vigyáznak a házra.
– Nem tudtam aludni.
– Pedig aludnod kellene. Holnap szükségem lesz rád. Ébernek és frissnek kell lenned.
– Tudom. Most már megpróbálok elaludni.
Lesújtott vállal elindult a ház felé. Megérintettem a karját.
– Davus, komolyan gondoltam, amit ma este mondtam. Tényleg azt hittem, hogy örökre elvesztettünk. Örülök neki, hogy nem így van.
– Köszönöm, gazdám.
Megköszörülte a torkát, és másfelé nézett. Mi ütött belé? Miért érezte ennyire bűnösnek magát?
– Davus, senki sem hibáztat téged azért, ami történt.
– De ha jobban lovagoltam volna...
– Én már sok lovon ültem, mégis gond nélkül lerántottak a nyeregből.
– De engem senki sem rántott le! Engem ledobott a ló! Ha fent maradok, talán elvágtathattam volna segítségért.
– Badarság! Ott maradtál volna harcolni, és ott is hagyod a fogadat. Mindent megtettél, amit tudtál, Davus.
– És még az sem volt elég.
Honnan ez a roppant lelkiismeretesség? – tűnődtem magamban. Hiszen egész életében rabszolga volt.
– Davus, Fortuna rád mosolygott. A ló ledobott téged, a támadók halottnak hittek, most pedig élsz és virulsz. Fortuna mindnyájunkkal kegyesen bánt. Hiszen még itt vagyunk, nem igaz? Hadd legyen ennyi elég.
Végre először a szemembe nézett.
– Gazdám, mondanom kell valamit. Azt mondtad, örülsz, hogy mégis túléltem, de el sem tudod képzelni, mennyire örültem én, amikor ma megláttalak az ajtóban! Mert... Nem is tudom, hogy mondjam el... Bárcsak tudnám, de nem tudom. Most elmehetek?
– Hát persze, Davus. Menj aludni.
Kimondatlan szavakkal a szájában és könnyekkel a szemében sétált el onnan. Azt hittem, hogy értem. Minerva viszont, aki minden látott arról a helyről, ahova zuhant, jót nevetett rajtam aznap éjjel.

 

Másnap reggel megkértem Dianát, hogy mutassa meg az üzenetet, amit a Metónak írt levelében említett, és amit egy névtelen hírvivő adott át az egyik őrnek. Bethesdának címezték, és pont az állt benne, amit Diana leírt:
„Ne féltsétek Gordianust és a fiát. Nem esett bajuk. Idővel visszatérnek hozzátok. ”
Megmutattam Ecónak is.
– Ismerős neked ez a kézírás? – kérdeztem.
– Nem.
– Nekem sem. Mégis elárul valamit. A pergamen és a tinta is kiváló minőségű, tehát nem szegény házból származik. A helyesírás is jó, a betűket rendesen megformálták, vagyis feltételezhetjük, hogy művelt kéztől származik.
– Egy rabszolga írta, akinek diktáltak.
– Gondolod? Egy ilyen rövid és igénytelen szöveget bárki leírhat a saját kezével is. Szerintem nem ártana végignéznünk a levelezésemet, hátha felismerjük valahol ezt a kézírást.
– Nekem nincs túl sok mintapéldányom, ahogy neked sem, papa. A legtöbb levelet viasztáblára írták, hogy ugyanarra írhasd a választ, és visszaküldhesd.
– Igen, de lehet, hogy találunk valamit... Egy számlát, egy elismervényt, bármit. Látod, hogy írta a G betűt a nevemben? Ezzel akár azonosítani is lehetne. Ha megtalálnánk azt az embert, aki így írja a G betűt...
– Akkor találnánk egy embert, aki tud valamit a fogságunkról.
– Pontosan.
Eco elmosolyodott.
– Amúgy is rendet kell tennem a dolgozószobámban, és át kell néznem a levelezésemet. Itt kezdjük, vagy az én házamban, az Esquilinuson?
– Szerintem itt. Hacsak nem akarod meglátogatni a házadat, hogy egy pillantást vess rá, hiszen olyan régóta nem jártál ott. Természetesen előbb-utóbb a Nagy Embernek is beszámolót kell tartanunk...
Davus úgy jelent meg az ajtóban, mint egy színdarab szereplője, aki csak erre a mondatra várt.
– Látogatód jött, gazdám.
– Ismerem?
– Azt hiszem, gúnynevet is adtál neki. Valami furcsát... – Davus eltöprengett. – Igen, eszembe jutott! Pólyásfej!
Ecóhoz fordultam.
– Ezek szerint inkább előbb látogatjuk meg a Nagy Embert, mint később. Vigyünk köpenyt is, Davus?
– Nem, nagyon enyhe reggelünk van, gazdám, és tiszta az ég. Én is... én is veletek menjek?
– Nem hinném, hogy szükséges, Davus, mivel Pólyásfej és a csapata vigyáz majd ránk. Maradj itt. Példásan gondját viselted a nőknek ebben a házban a távollétünkben.
Nem sikerült megvigasztalnom, ugyanis Davus erre csak még jobban elszontyolodott.

 

 

Huszonnyolcadik fejezet

Annak ellenére, hogy konzul lett, Pompeius továbbra is parancsnoka maradhatott a Hispániában állomásozó seregeknek, és törvényesen is beléphetett a városba a katonáival. Akár vissza is költözhetett volna régi római házába a Carinae-negyedben, de inkább a Pincianus-hegyi villájában maradt, valószínűleg azért, mert az jobban védhető volt. Ezen töprengtem, miközben felfelé igyekeztünk a teraszos kertben, ahol katonák őrködtek a szobrok között. Vajon így élne egy király, ha Rómának lenne királya?
A Nagy Ember ugyanabban a szobában fogadott minket, ahol korábban. Az egyik sarokban ült egy halom irattal az ölében, és egy titkárnak diktált. Amikor azonban beléptünk, félrerakta az iratokat, és elküldte a titkárt. Kivezetett minket a teraszra, amit elborított a ragyogó reggeli napfény. A város és az égbolt találkozásánál most nem kígyóztak füstoszlopok. Pompeius megesküdött rá, hogy helyreállítja a rendet, és be is tartotta a szavát.
– Nagyon sokáig voltál távol, Nyomozó. Hogy őszinte legyek, már le is mondtam rólad. Kellemes meglepetés volt, amikor tegnap értesültem a visszaérkezésedről. Úgy látom, mindketten jól vagytok, csupán egy kicsit fogytatok le azóta, hogy legutoljára találkoztunk. Sikerült fényt derítenem a körülményekre, a feleségednek köszönhetően. Eszerint Basilius emlékművénél támadtak rátok, és néhány nappal ezelőtt valami üzenetfélét kapott, amelyben azt tanácsolták, hogy ne aggódjon, mert nemsokára kiszabadultok. És tessék, itt vagytok.
– Így is történt, de nem a fogvatartóink engedtek el minket, Nagy Vezér. Megszöktünk.
– Valóban? – Pompeius elismerően vonta fel a szemöldökét. – Akkor hát volt részetek kalandban bőven. Gyertek, üljetek le. Amúgy sem ártana, ha egy izgalmas történet elterelné a figyelmemet a saját ügyeimről. Kezdjétek a legelején.
Nem ütköztem meg azon, hogy Pompeius izgalmas történetet vár, és nem beszámolót, bár gyakran kérdezett közbe, ami arra utalt, hogy tökéletesen tisztában akar lenni azzal, mit láttunk, hallottunk és tettünk a Via Appián. Nem hívta vissza a titkárát, hogy jegyzeteljen, talán mert először rendezni akarta a gondolatait, vagy mert egyelőre senkivel sem akarta őket megosztani. Nem nagyon segített értelmezni az eseményeket. Végül is üzletet kötöttünk, és noha a tőle kapott pénz nem kárpótolhatott azért, amin keresztülmentünk, legalább gondoskodott a családom biztonságáról, amíg távol voltunk.
Bizonyos dolgokat sokkal aprólékosabban kellett elmesélnünk, például Clodius és Milo találkozását, de Ecóval annyiszor átrágtuk már a részleteket, hogy álmunkból felkeltve is tudtunk volna válaszolni a kérdéseire. Az igazat megvallva, már elegem volt az egészből, amit Pompeius észre is vehetett, mert időről időre hátradőlt, és könnyedebb témára terelte a szót. Megkérdezte hogy mennyire tetszett az alba-hegyi villája, és mennyire voltunk elégedettek a szakácsa főztjével. Csak ezután tértünk vissza a Via Appián lezajlott eseményekhez. Volt egy bizonyos ritmusa a beszélgetésünknek, néha lazítottunk a feszültségen, és közben az egész délelőtt szinte észrevétlenül múlt el. Pompeius talán nem volt elsőrangú szónok, de a kikérdezésben utolérhetetlennek bizonyult. Régóta parancsolt a seregeinek, és szinte vérévé vált a számonkérés és a kihallgatás. Nem csoda, hogy jogi reformjaiban is nagyobb hangsúlyt kapott a tanúk kikérdezése, mint az ügyvédi szónoklat. Lehet, hogy a beszámolónk egyes részletei megdöbbentették vagy megijesztették, különösen a fogságunkkal kapcsolatos dolgok, de egyáltalán nem mutatta ki az érzelmeit.
Végül röviden elmeséltem a szökésünk történetét, és mondtam néhány szót Caesar ravennai táboráról is. Pompeiusra nagy hatással volt a parancsnokkal való találkozásunk.
– Azt kérte, adjam át baráti üdvözletét – fejeztem be.
– Tényleg? – Pompeius arca kissé felderült. – Mondd csak, hogy fogadta Cicerót?
Miközben a válaszon gondolkodtam, a Nagy Ember észrevette Eco arcán a gúnyos mosolyt, és bölcsen bólintott.
– Komiszul bánt vele?
– Caesarnak nagyon sok dolga volt, ezért halasztgatnia kellett a találkozót – mondtam végül óvatosan.
– Ha! Úgy érted, mindent megtett, hogy Cicerót a porig alázza. Gondolom, azért, mert én küldtem.
– Hogy mondod, Nagy Vezér?
– Cicero engem képviselt Ravennában. Nem jöttél rá, Nyomozó? Vagy azt mondta, hogy kizárólag a saját ügyében jár?
– Nem egészen...
– Félrevezetett titeket, valljátok csak be! Végül is mindnyájunkat félrevezetett valamikor életünk során. Ti miért lennétek kivételek? A ravasz róka! Biztos fent hordja az orrát, és úgy utazgat, mint a köztársaság megmentője. Eljátssza a rendcsináló szerepét, akinek minden láncszemet össze kell kötnie. Az igazság ellenben az, hogy én küldtem Cicerót Ravennába, hogy tárgyaljon a nevemben Caesarral. Amint látjátok, mostanában hatalmamban áll megtenni és elintézni mindent, amit szükségesnek tartok. Csakhogy Caesar csoportja a szenátuson belül még mindig nagyon sok fejfájást okoz nekem. Nem bíznak bennem, és még mindig aggályoskodnak azzal kapcsolatban, hogy én vagyok az egyetlen konzul. Hogy helyrebillentsék a mérleg nyelvét, jövőre Caesart is indítani akarják a konzuli címért, noha messze földön, Galliában harcol. Miért is ne? Caelius azzal fenyegetőzött, hogy megvétózza Caesar jelölését a konzuli posztra. Ettől érdekesebb lett a helyzet. Aztán új felkelések robbantak ki a gallok között, és Caesar gyorsan el akart mindent rendezni Rómában, mielőtt északra indul. Ettől aztán még érdekesebb lett minden. Ó, persze én megadom Caesarnak, amit akar, de soha nem árt egy kicsit egyezkedni. Így hát arra gondoltam, hogy Marcus Cicero lenne a legjobb követ számomra. Caesar ott áll majd zaklatottan, erős nyomás alatt, mivel rövidesen elindul a veszélyes északi hadjáratra, erre az a férfi kér tőle meghallgatást, akitől a legjobban irtózik: Marcus Cicero! Caesar kétségtelenül kitölti majd a dühét szegény Cicerón, de azt is be kell látnia, hogy szívességet tettem neki. Közben Cicero is úgy érezheti, hogy van hatalma és befolyása, mivel ő az egyetlen, aki azzal a fafejű Caeliusszal szót tud érteni. Térdre borul előttem, mert ilyen felelősségteljes és komoly feladatot bíztam rá, vagyis a játék részesévé tettem, és megbíztam, hogy közvetítsen köztem és Caesar között. Ha másra nem, már arra is jó volt, hogy egy kicsit megszabaduljak tőle.
Pislogva bólintottam, és közben arra gondoltam, hogy most már annyira sem értem a politikát és a politikusokat, mint korábban.
– Nos, Nyomozó, nagyra értékelem az őszinteségedet és az alaposságodat. Becsülöm, hogy így kitartottál a fogságban is. Ha katona lennél, azt mondanám, hogy a kötelességeden felül teljesítettél. Megkapod a jutalmadat. Én nem szoktam megfeledkezni az ilyen dolgokról.
– Köszönöm, Nagy Vezér.
– Ha kívánod, ott tarthatod az őreimet a házadban.
– Nagyon hálás lennék, Nagy Vezér. Meddig?
– A jelenlegi válsághelyzet idejére. Most már hamarosan megoldást találunk, remélem. – Kényelmesen belekortyolt a borába. – Tudod, Nyomozó, nem csak ti ketten néztetek szembe nagy veszéllyel az elmúlt hónapokban. Én is kivettem a részem a kalandokból, és ügyelnem kellett, hogy a fejem a nyakamon maradjon. Szükségem lett volna egy hozzád hasonló képességű emberre itt, Rómában, hogy ne legyek ilyen tanácstalan.
– Miféle kalandokról beszélsz, Nagy Vezér?
– Egyesek azt állítják, hogy Milo végezni akar velem.
– Tényleg?
– Ne add a tudatlant, Nyomozó. Nem foglak arra kényszeríteni, hogy kifürkészd nekem Milo szándékait. Már így is elég emberemet állítottam rá, neked meg úgyis pihenésre van szükséged. Mégis, sokszor szerettem volna, ha itt vagy, és segítesz nekem megoldani a Liciniusszal kapcsolatos problémát. Tudod, a mészáros-pappal.
– Kivel, Nagy Vezér?
– Licinius mészáros és pap egy személyben. Ő egy popa, az az ember, aki saját kezével vágja el az állatok nyakát, amikor a papok áldozatot mutatnak be. Licinius végzi el a piszkos munkát, miközben a többiek a tömjénfüstben áhítatoskodnak. Amikor nem a templomban van, a saját hentesüzletét vezeti a Circus Maximus melletti árkádsoron. Kényelmes megoldás, nem igaz? Merem állítani, hogy az áldozatként bemutatott jószágok egy része húsáruként végzi Licinius boltjában, és éhes halandók gyomrába kerül. Ennek ellenére Licinius köztiszteletben álló pap. Pár nappal azelőtt ismertem meg, hogy a szenátus úgy döntött: én leszek az egyetlen konzul. Licinius egyik este megjelent az ajtómnál, elmondta, ki ő, és találkozót kért. Azt állította, hogy az én biztonságomról van szó, de én kétszer is meggondoltam, hogy beengedjek-e egy hivatásos mészárost a házamba!
Ismét belekortyolt a borba.
– Liciniusnak van néhány állandó vevője: testőrök és gladiátorok a Circusból. Az ő boltja egyfajta találkozóhelye a nagy termetű húsevőknek. Aznap, amikor eljött hozzám, egy nagyobb csapatot látott vendégül, akik mohón vetették magukat a véres hurkára és a borra. Alaposan berúgtak, nemcsak a bortól, hanem a vértől is, mesélte Licinius, és elárulták, hogy benne vannak egy összeesküvésben, amit Milo szervezett az én megölésemre. Amikor rájöttek, hogy a mészáros hallgatózik, nekiszorították a falnak, kést nyomtak a bordái közé, és megfenyegették, hogy megölik, ha bárkinek is elárulja.
Miután aznapra bezárta az üzletét, nagy felindultságában egyenesen hozzám jött. Meghallgattam, aztán elhívtam Cicerót is, mert kíváncsi voltam, mit tud felhozni Milo védelmében. Licinius még félig sem végzett a történettel, amikor Cicero vadul pocskondiázni kezdte a személyét. Papi maskarát viselő hentesnek nevezte, és kijelentette, hogy több vért ontott már a késével, mint bárki, akit vádol, és valószínűleg maga is fizetett bérgyilkos, mert csődbe ment a boltja, és pénzért mindenre hajlandó s a többi s a többi.
Érzed, mennyire sántít ez az egész, Nyomozó? Honnan tudhatott Cicero ennyi mindent erről a névtelen hentesről? Hogy lehet, hogy már érvekkel és vádakkal felfegyverkezve érkezett a házamhoz? Csak úgy, hogy tényleg szőttek ilyen összeesküvést, és Cicero tudott róla. Én nem vádolom Cicerót, és nem hiszem, hogy tevőlegesen részt venne egy ilyen konspirációban. De abban biztos vagyok, hogy Milo gladiátorai figyelmeztették a gazdájukat arra, hogy a hentes meghallotta, amit mondtak, aztán Milo elárulta Cicerónak, és Cicero ezért nem lepődött meg, amikor meglátta itt Liciniust. Amikor a hentes felemelte a tunikáját, hogy megmutassa, hol szegezték neki a kést, Cicero szamárhangon hahotázott. „Az a kis karcolás? Ezzel akarsz minket megrémiszteni? Azt akarod elhitetni velünk, hogy egy böhöm nagy gladiátor ejtette azt az apró vágást? Biztos te karcoltad meg magad a feleséged egyik hajtűjével, de elég bátortalanul. Ahhoz képest, hogy hentes vagy, túlzottan is kényesen bánsz a saját véreddel!”
Miközben Cicero így hangoskodott, egy másik látogató is megjelent. A hentes barátjának vallotta magát, és látni akarta őt. Megengedtem, hogy az előcsarnokban találkozzanak, de természetesen figyeltettem a helyiséget. Kisvártatva bejött az egyik őröm, és elmondta, hogy az úgynevezett barát azért jött, hogy a hallgatásáért lefizesse Liciniust. Itt, az én házamban! Ez épp elég volt nekem egy napra. Őröket adtam Licinius mellé, bezárattam a fickót, aki megvesztegette, bár ő csak megbízást teljesített, és szinte semmit sem tudott az ügyről. Cicerónak pedig megmondtam, hogy tűnjön el a szemem elől, mielőtt megfojtom.
– És mi lett a vége? – kérdeztem.
– Végül a szenátus elé vittem a bizonyítékokat. Amikor Milo felszólalt, azt állította, hogy soha nem látta a szóban forgó gladiátorokat. Később beismerte, hogy egykor az ő rabszolgái voltak, de rég felszabadította őket, így nem felelős a tetteikért. Polgárokról lévén szó, nem lehet őket kínzással kihallgatni, ők meg rendületlenül hallgattak. Milo erősködött, hogy Licinius, a mészáros valami részeg zagyvaságot hallott, aminek nagy részét félre is értette. Nem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét. És ennyiben maradtunk... egyelőre. – Pompeius lenézett a városra. – Lehet, hogy a te képességeiddel közelebb kerültünk volna az igazsághoz, Nyomozó, de nem voltál itt.
– Hidd el nekem, Nagy Vezér, sokkal szívesebben lettem volna itt, mint ott, ahol voltam.
– Igen, igen, tudom, min mentél keresztül. Nem akarom lenézni a szenvedéseidet. De én mondom neked: vannak napok, amikor nagyon nehéz a Nagy Pompeiusnak lenni.

 

A következő pár napot teljes nyugalomban töltöttem el. Ecóval azzal foglaltuk le magunkat, hogy mindkét házban átnéztük a tekercseinket és pergamenjeinket, és a Bethesdának írt üzenethez hasonló kézírást kerestünk. Nem jártunk sikerrel, de egy idő után a régi emlékeztetők és levelek átolvasása már önmagában is szórakoztató volt. Egy nosztalgikus világba menekültünk a jelenből. Szükségem volt erre az elvonulásra, és újra összhangba kellett hoznom az életemet. Azt hittem, hogy visszatérve Rómába gondtalanul folytathatom az ügyeim intézését, de a gödörben eltöltött hónapok jobban összezavartak és megijesztettek, mint amennyire bevallottam magamnak. Amolyan hajnal előtti állapotban éreztem magam: még nem voltam kész felébredni, és továbbindulni.
Bethesdától nem is kérhettem volna több vigaszt és támogatást Egyetlen szóval sem éreztette, hogy neheztelne, amiért ilyen veszélybe keveredtem. Nem mondta, hogy hiú, meggondolatlan bolond vagyok, pedig én annak éreztem magam, amíg az üregben vesztegeltünk. Tudta, hogy tökéletes megértésre és feltétel nélküli odaadásra van szükségem, és ezt meg is adta nekem. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy egy istennőt vettem feleségül.
Dianával már jobban meggyűlt a bajom. Ha azért dühös rám, mert ilyen aggodalmakat okoztam neki, hogy elárvultnak és reményvesztettnek kellett magát éreznie, könnyebben megértem, de ennél sokkal rejtélyesebb volt. Soha nem tudtam kifürkészni, még kevésbé, mint az anyját. A múltbéli tapasztalatok és nem kevés megrázkódtatás után megtanultam, hogy a gondolkodása és a cselekvése néha teljesen kiszámíthatatlan. Ezért úgy döntöttem, nem törődöm túl sokat a látszólagos hűvösségével, a borongós hangulatával, és azzal az új szokásával, hogy csak mered bele a semmibe.
Davus is érthetetlenül viselkedett. Azt hittem, mindent sikerült tisztáznunk azzal a lopott kis beszélgetéssel a kertben, és kiegyenesedik végre, talán még a szemembe is néz. De egyre inkább úgy viselkedett, mint akinek szörnyű bűn nyomja a lelkét. Mi baja volt?
Amikor már kezdtem volna megnyugodni, és belesüppedni a családi környezetbe, újabb bonyodalom jelent meg az életemben egy vörös-fehér csíkos hordszék formájában.
Tudtam, hogy elkerülhetetlen a találkozás Clodiával, ahogy a Nagy Emberrel is elkerülhetetlen volt Egy részem kifejezetten türelmetlenül várta, hogy végre jelet adjon magáról. Amikor Davus bevezette ugyanazt a dölyfös rabszolgát, aki korábban is Clodiához kísért, vissza kellett fojtanom a mosolyomat. Eco aznap máshol járt, a saját ügyeit intézte. Nem volt más választásom, mint egyedül menni. Amikor áthaladtam az előtéren, Bethesda jött szembe velem. Kintről érkezett. Biztosan látta a hordszéket, és tudta, hova megyek. Visszatartottam a levegőt, de ő csak elmosolyodott, és annyit mondott:
– Vigyázz magadra, uram.
Aztán megállt, közel húzta magához az arcomat, és hosszasan, mélyen megcsókolt. Utána kacagva folytatta az útját. Pompeius politikája, a feleségem humorérzéke, a tizenhét éves lányom viselkedése... Mit kell még hozzáadnom azoknak a dolgoknak a listájához, amiket soha az életben nem fogok megérteni?
Pár perccel később már Clodia mellett ültem a hordszékben, amely a Palatinus utcáit rótta. Az asszony megfogta a kezem, és oldalvást rám nézett. A pillantása tele volt érzelmekkel.
– Gordianus... Olyan rettenetes híreket hallottam rólad! Mennyire megrendülhetett a családod! Mesélj el mindent!
Megcsóváltam a fejem.
– Nem. Túl jó kedvem van most ahhoz, hogy ilyen kellemetlen témával foglalkozzak.
– Ennyire fájdalmas visszaemlékezned? – Clodia összevonta a szemöldökét. Valószínűleg a lágy, szűrt fény okozta, hogy egyetlen ráncot sem láttam az arcán. – Gordianus, miért mosolyogsz?
– A fény ebben a hordszékben. A tested melege. Ez a meghatározhatatlan, feledhetetlen illat. Emberek születnek és meghalnak, nemzetek virulnak és buknak el, de bizonyos dolgok sohasem változnak.
– Gordianus...
– Milyen rendkívüli nő vagy te, Clodia. Úgy kell meghalnom, hogy soha nem kaphattalak meg?
– Gordianus! – Jól láttam, hogy elpirult? Nem, az lehetetlen; Clodia már rég túl volt azon, hogy el tudjon pirulni. Ez is a fény játéka volt, akárcsak a makulátlan arcbőr. – Gordianus, én Fulvia kérésére jöttem, ne felejtsd el.
Próbált hivatalos hangon beszélni, de a mosoly önkéntelenül is kiült az arcára.
– Ezt mondtad a feleségemnek is, amikor bedugta a fejét a hordszékbe, hogy üdvözöljön?
– Hát persze. Aztán az időjárásról beszélgettünk. Te nem élvezed a korai tavaszt?
– Tudod, a feleségem egy istennő. A halandó nők szörnyen féltékenyek lennének rád.
Clodia felszegte a fejét.
– Egyetértek, biztosan mennyei teremtmény. Bármely férfi, aki halandó nőt vett feleségül, beadta volna már nekem a derekát. De azt gondoltam, talán engem tartasz istennőnek.
– Ó nem, Clodia. Téged teljes mértékben nőnek tartalak. Ehhez nem is fér kétség...
Egymásra mosolyogtunk, aztán lekonyult az arcunkról a mosoly. Egy felhő takarta el a napot, és meggyengült a fény a hordszékben. Egyikünk sem fordította el a tekintetét.
– Most történni fog valami, Gordianus? – kérdezte Clodia.
Alig ismertem meg a hangját.
Nagy levegőt vettem, és megszorítottam a kezét. Egy idő után elhúzta, mert leszűrte a mozdulatból az üzenetet. Vállat vontam.
– Ha történne valami közöttünk, Clodia, akkor minden megváltozna. A fény játéka ebben a hordszékben, a tested melege, a különös, felejthetetlen illat. Már soha nem lenne olyan, mint azelőtt, én pedig nem akarom, hogy bármi is megváltozzon.
Kissé megborzongott, aztán halkan felnevetett.
– Férfiak! – mondta becsmérlően, de nem ridegen.
Egy pillanatig azt hittem, megsértődött, és valami furcsa ijedtség lett úrrá rajtam. Aztán rájöttem, hogy nevetséges, amit érzek. Pár perc együttlét Clodiával minden férfiból kihozza a pávakakast.
– Szóval mit derítettél ki a Via Appián? – Újból a szokásos, távolságtartó hangján beszélt. – Van valami fontos újdonság?
– Nem is tudom, hol kezdjem. Már majdnem Fulviánál vagyunk, nem igaz? Miért nem jössz be velem, és hallgatod meg a sógornőddel együtt?
Az arckifejezéséből azonnal kiolvastam, hogy ez lehetetlen.
– Talán utána, amikor hazaviszlek, elmondhatod nekem is.
– Jó, ha úgy kívánod.
A rabszolgák a bejárat előtti lépcsőnél tettek le, ahonnan egy őr vezetett tovább. A fenséges szobákat még mindig nem fejezték be, és a bútorzatot sem rendezték el. A gazda és az építész nélkül az egész ház olyan volt, mintha belefagyott volna a múltba.
A helyiség, ahol Fulvia és az anyja vártak engem, világosabb és melegebb volt, mint korábban, de Sempronia még mindig magán tartotta a pokrócot. Jeges tekintettel nézett rám. Észrevettem, hogy mások is vannak a szobában, és váratlanul végigfutott a hideg a hátamon. Aztán Fulvia bemutatta őket.
– Gordianus, azt hiszem, már ismered Feliciát, a Jó Istennő Szentélyének őrzőjét a Via Appián, és a fivérét, Felixet, aki Jupiter Oltárára vigyáz Bovillae mellett.
– Ezek szerint megfogadtad a tanácsomat? – kérdeztem a papnőtől.
– A fivéremmel egy teljes órán keresztül tanácskoztunk róla, aztán összeszedtük minden holminkat, és másnap virradatkor Róma felé indultunk. Azóta el sem hagytuk ezt a házat.
Felicia most is lenyűgöző jelenség volt. Bár megtűrt vendégként tartózkodott egy másik asszony házában, ugyanaz a lebilincselő, dühítő nemtörődömség sugárzott belőle.
– Nem hagyom, hogy elmenjenek – közölte Fulvia. – Túl értékes tanúk. És veszélyeztetettek is, mert mostanra Milo biztosan kiderítette, hogy szörnyű tettének voltak szemtanúi. Felix és Felicia csak nálam lehetnek biztonságban, és jól is érzik magukat.
– Igen, nagyon jól – helyeselt Felix, akinek kissé kigömbölyödött az arca amióta legutóbb láttam.
– Tanúk? – kérdeztem. – Akkor hát mégis lesz tárgyalás?
– Ó igen – bólintott az özvegy. – Bár régóta halasztódik. Pompeiusnak át kellett szerveznie a bíróságot a saját elképzelései szerint, Milo pedig rémséges színjátékokat ad elő a gladiátoraival, akadékoskodik, hetvenkedik, és minden törvény adta eszközzel megpróbálja megakadályozni a reformokat. De az unokafivérem, Appius kész bíróság elé vinni az ügyet. Ha egyszer hivatalosan is vádat emelnek, egyszer s mindenkorra vége annak a gazembernek.
Sempronia a fogát csikorgatta, majd a földre köpött.
– Hallottunk róla, milyen szerencsétlenül jártál – folytatta Fulvia.
– Kérlek, ahogy a sógornődnek is mondtam, nincs hozzá gyomrom, hogy beszéljek róla.
– Remek – vágta rá az özvegy nyersen. – Nekem is elegem van a siránkozásból. Most már csak a jövővel akarok törődni. Felix, Felicia, kérlek, hagyjátok el a szobát.
A pap alázatos hajlongással hátrált ki. A nővére követte, és közben nem túl illendő módon rám mosolygott.
Fulvia elfintorodott.
– Micsoda alpári emberek! Mindig viszketni kezd a bőröm, ha a közelemben vannak.
– Az a férfi úgy eszik, mint egy disznó – panaszkodott Sempronia –, a nő pedig mindenbe beleüti az orrát, és amikor rajtakapom, ostobának tetteti magát.
– Alantas figurák! – ismételte az özvegy.
– Ha jól tudom, a férjednek nagyon széles ismeretségi köre volt. Rosszabb alakok társaságához is hozzászokhattál már – közöltem.
– Vigyázz a szádra, Nyomozó! – rivallt rám az öregasszony.
Fulvia figyelmeztetően az anyja felé intett a kezével.
– Gordianus a vendégünk, és van vele egy befejezetlen ügyünk.
– Tényleg? – kérdeztem vissza.
– Nemrég jöttem rá, hogy hivatalosan nem is egyeztél bele a megbízás teljesítésébe. Mégis elindultál, hogy kivizsgáld a férjem halálának körülményeit. Feltételezem, hogy volt egy másik megbízód is; különben mivel magyarázhatjuk az őrei jelenlétét a házad körül? De annak fényében, hogy értékes tanúkat irányítottál a házamba védelemért...
– Legalább annyira az ő érdekük volt, mint a tied – szóltam közbe.
Fulvia elhallgatott, talán megdöbbentette a durvaságom.
– Lehet, de ez mégis arra vall, hogy a mi ügyünkkel rokonszenvezel. Végül is elvállaltad a feladatot, amivel megbíztalak, vagy nem? Kiderítettél valamit?
– Úgy érted, Marcus Antoniusról?
– Igen.
Tétováztam.
– Milyen összeget említettél?
Megnevezte.
– Elég lesz a fele is – mondtam. – A másik fele helyett két rabszolgát kérnék tőled.
Gyanakodva nézett rám.
– Ha több testőrt szeretnél, tudd meg, hogy a legjobb rabszolgáim egyenként is sokkal többet érnek, mint az összeg, amit az előbb megneveztem.
– Nem, Fulvia, nekem nem testőrök kellenek. Nekem két kisfiú kell, akik az alba-hegyi villádban szolgálnak. Fivérek. A nevük Mopsus és Androcles.
– Hogyan? Az istállófiúk?
Sempronia elmosolyodott.
– Ilyen kifacsarodott az ízlésed, Nyomozó? Clodia ezek szerint igazat beszél, amikor azt mondja, hogy soha egy ujjal sem érintetted, annak ellenére, hogy összevissza dörgölőzött hozzád.
Elharaptam a nyelvem, és csak sóhajtva vállat vontam.
– Legyen elég annyi, hogy jobb hasznát venném azoknak a fiúknak, mint te, Fulvia. Tudtad, hogy megmentették a fiad életét, amikor Milo és az emberei betörtek a villába?
– Miért? Azért, mert véletlenül épp a titkos átjáróban bujkáltak, és nem bömböltek hangosan?
– Így mesélte neked a fiad? Szerintem egyikőtök sem tudja megbecsülni azokat a fiúkat.
– Ők csak lovászfiúk, Gordianus.
– Lehet, de fogadok, hogy sokkal okosabbak és leleményesebbek lesznek felnőttként, mint bárki más a házadban.
Fulvia felvonta az egyik szemöldökét.
– Ha a fizetséged részeként meg akarod kapni a két istállófiút, Gordianus, viheted őket.
– Rendben. Beszámolót akarsz hallani?
– Igen.
– Marcus Antoniusnak az égvilágon semmi köze nem volt a férjed halálához.
– Csak ennyi?
– A szavamat adom rá.
– A szavadat? – kérdezett vissza Sempronia fagyosan.
Fulvia járkálni kezdett a nyitott ablakok előtt.
– Mi mást ajánlhatnék? A bizonyosság furcsa dolog. Arisztotelész is megmondta, hogy soha nem lehet bebizonyítani, hogy mi nem történt meg. Mindenhol elismételtem a kérdésedet a Via Appia mentén, Fulvia, magammal vittem a gödörbe, ahol negyvennégy napig őriztem, sőt magának Antoniusnak is feltettem Ravennában. Hazafelé Rómába mindvégig Antoniusszal utaztam, és saját véleményt is formálhattam róla. Az ő kezét nem szennyezte be a férjed vére, bármit is érezzen irántad.
Sempronia arcára undor ült ki.
– Látom, az a gazfickó téged is az ujja köré csavart!
Fulvia ránézett az öregasszonyra.
– Menj ki a szobából, anyám.
Sempronia látványos mozdulatokkal hajtotta össze a pokrócát, és lassan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Egy pillantásra sem méltatott, miközben kiment.
Most először maradtam kettesben Fulviával. Azonnal észrevettem rajta a változást. Amikor abbahagyta a járkálást, és felém fordult, egy egész más asszony arcát láttam. Fiatalabb és sebezhetőbb volt.
– Biztos vagy ebben, Nyomozó?
– Antonius ártatlan, legalábbis ami ezt a bűnt illeti.
Fulvia elmosolyodott, de könnyeket is láttam a szemében. Miféle érzelmek tomboltak benne, visszafojtva, nehogy mások észrevegyék?
– Akkor hát van remény. Talán mégis van jövőm.
– Antoniusszal? De hát neki már van egy felesége, az unokatestvére, Antonia. El akar válni?
– Nem, az lehetetlen. Egy válás most tönkretenné őt. Szeretné, ha Curio felesége lennék.
– A fiatalkori barátjáé?
– A fiatalkori szeretőjéé. Nyugodtan kimondhatod. Az én szememben olyanok, mint a híres görög harcosok, Akhilleusz és Patroklész.
– De te megelégednél Brizeisz szerepével?
Üres tekintettel meredt rám. Nem értette a célzást, ezért nem is vette zokon. Az irodalom terén nem volt túlzottan művelt.
– Máris egy újabb házasságon gondolkodsz? – kérdeztem.
– Curióval kivárjuk majd a megfelelő pillanatot.
– De egy ilyen házasság...
– Miért ne? Mindketten szeretjük Antoniust, mindig is szerettük. Antonius is szeret mindkettőnket, mindenki másnál jobban. Antoniánál biztosan jobban.
– De Clodius...
– Clodius meghalt – vágta rá komoran. – És én azt akarom, hogy meg legyen bosszulva a halála. Antonius viszont él. Curio is él, és nőtlen. Gondolnom kell a jövőre. Ki tudja, mi várhat még rám? – A mosoly teljesen lehervadt az arcáról. A könnyei is elapadtak. – Most akarod megkapni a fizetségedet?
– Igen, köszönöm.
– Felhozattam az ezüstöt, át is számolták. És a két istállófiú?
– Ha lesz egy kis szabadidőm, elhozom őket.

 

Jó hangulatban hagytam el Fulvia házát. Lehet, hogy azért forrongott a lelkem, mert ismét szabad voltam a hosszú raboskodás után, de lehet, hogy azért, mert visszatértem a városba, ahol ismertek, és ahol szükség volt rám. Ehhez még hozzájárult az ezüstérmék csilingelése is a tarsolyomban, és elégedettséggel töltött el, hogy hirtelen eszembe jutott elkérni a két lovászfiút az özvegytől. Abban a pillanatban jól éreztem magam a bőrömben és a világban.
Ám azonnal lehervadt a mosoly az arcomról, amikor észrevettem, hogy Clodia hordszéke eltűnt.
Csak a gőgös, csinos rabszolgafiút hagyta hátra, és néhány testőrt, hogy biztonságban hazaérhessek.
– Remélem, nem bánod, ha sétálnunk kell – mondta a rabszolga, és szinte vigyorgott.
– De hova lett Clodia?
– Eszébe jutott, hogy fontosabb dolga van.
– De nekem mondanivalóm lett volna számára. Olyasmi, amit szívesen meghallgatott volna.
– Gondolom, úgy döntött, hogy mégsem annyira életbe vágó meghallgatnia téged. – A rabszolga stílusában volt valami nevetséges fölényesség. – Indulhatunk? Nem fog gondot okozni a séta, ugye? Vagy küldjek el valakit, hogy béreljen hordszéket?
Most már szándékosan sértegetett.
Eszembe jutott, hogy merő szívességből alaposan kioktatom. Még fiatal volt és szép, ráadásul az úrnője kedvence. De meddig? Vajon tudja, mi történt azzal a rengeteg férfival, akiket Clodia előtte részesített a kegyeiben?
Aztán rájöttem, hogy nincs értelme. Egyszerűen nem látta át a helyzetet. Azt hitte, hogy a váratlan támadás rám nézve megalázó, pedig Clodia szégyenült meg. Végül is megsebeztem, olyannyira, hogy elmenekült. Én, Gordianus, megsértettem Clodiát. Ezt diadalként könyveltem el magamban; amolyan pirruszi győzelemként. A fény a hordszék belsejében, a teste melege, az a meghatározhatatlan, feledhetetlen illat... Valami azt súgta, hogy soha többé nem lesz részem ebben az élményben.

 

 

Huszonkilencedik fejezet

A következő néhány napban, akárcsak a fogságunk napjai alatt, folyamatosan contiókat tartottak a Forumon, ahol a radikális néptribunusok Milo ellen hangolták a népet. Jómagam továbbra is bezárkóztam a házba, ám Eco, aki elvi kérdést csinált abból, hogy az összes ilyen gyűlésen részt vegyen, biztosított róla, hogy egyik contión sem történt rendbontás – feltehetőleg azért, mert Pompeius katonái a közelben őrjáratoztak.
– Nem tudom, melyik az elkeserítőbb – mondtam neki. – Az, hogy egy contión zendülés tör ki, vagy az, hogy a római polgárok meghunyászkodnak Pompeius serege láttán.
– Papa, valamit tenni kellett az erőszak ellen.
– Ennyi erővel lehetne királyunk is. Most is olyan a közhangulat, hiszen annyi katona jár az utcán... Mintha Alexandriában lennék, és Ptolemaiosz király harcosai figyelnék minden léptemet.
– Reménykedjünk abban, hogy Pompeius katonái ügyesebben fenntartják a rendet. Ugyan már, papa, úgy beszélsz, mintha nosztalgiát éreznél a régi vérontás iránt.
– Én nem gondolok érzelgősen a múltra, Eco, csak félek a jövőtől.
– Az emberek többsége viszont a jelenben él. Rajtad kívül senki sem tiltakozik az ellen, hogy katonák vannak az utcán.
– Még nem.

 

Amikor elmondtam Bethesdának, hogy megszereztem a két rabszolgafiút, Mopsust és Androclest, behúztam a nyakam, mert attól féltem, felháborítja a hír, hogy két éhes szájjal több lesz a házban – végtére is gyerekekről, ráadásul fiúkról van szó. De Bethesda nyugodt maradt. Annyira törékenynek tűntem, hogy inkább igyekezett a kedvemben járni, akármilyen őrültségeket találtam ki? Vagy Minerva szelleme átszállt volna belé, amikor a szobor lehullott és széttört? Örökös higgadtság költözött a feleségembe?
Bethesda viszont egyszerűen megmagyarázta. Szeretett Ecóval és Metóval együtt lenni, amikor kisfiúk voltak, és ha most a Párkák úgy határoztak, hogy két kisfiút be kell fogadnunk, meghajlik az akaratuk előtt. A házban lakók etetése így is, úgy is nagy kihívást jelentett – különösen most, mivel Davus többet evett, mint annak idején Belbo. De Bethesda úgy érezte, meg tudja oldani a problémát.
Diana viselkedése viszont újfent meglepett. Annak idején nagyon zokon vette, amikor Eco és Menenia ikrei léptek a helyébe mint a család kényeztetett, legkisebb tagjai, de azóta sokkal érettebb lett. Különben sem akartam, hogy testvérként kezelje Mopsust és Androclest, inkább azt mondtam neki, hogy tekintse őket házi szolgának. Ennek ellenére számítottam rá, hogy bizonytalanul vagy akár ellenségesen fogadja őket. De amikor bejelentettem neki, sírva fakadt, és kiszaladt a szobából.
– Jupiter nevében, mit jelentsen ez? – kérdeztem Ecótól.
– Nem tetszik neki az ötlet.
– De miért sír?
– Tizenhét éves. Minden meg tudja ríkatni.
– Bethesda viszont azt mondta, hogy egyetlen könnycseppet sem ejtett, amíg raboskodtunk.
– Akkor inkább fogjuk fel úgy, hogy tizenhét éves, ezért zaklatottak az érzelmei. Tudod, papa, itt az ideje, hogy férjhez menjen. Biztos emiatt van az egész. Amikor meghallotta, hogy újra gyerekek kerülnek a házba, eszébe jutott, hogy ő maga már nem fog sokáig itt lakni.
– Szerinted tényleg ez van a dolog mögött?
– Fogalmam sincs. Beszéltél már neki egy lehetséges férjjelöltről?
– Eco, mikor lett volna időm keresgélni? Te sokkal többet jársz-kelsz, hiszen minden contión részt veszel.
– Alig hinném, hogy megfelelő férjet találnék a kishúgomnak abban a csőcselékben.
– Talán Meneniának van egy ideális korú unokatestvére – vetettem fel.
– Vagy talán Meto ismer egy tisztet, aki alkalmas lenne.
– Mindenesetre ezt a dolgot most már nem lehet halogatni – vallottam be. – De tudod, mi az, amit még ennél is sürgetőbbnek érzek? Helyre akarom állíttatni Minerva szobrát...

 

Pár nappal később Eco egyik testőre izgatottan tért vissza a házamhoz. Davus bevezette a dolgozószobámba.
– Nemsokára egy contio kezdődik lent, a Forumon – jelentette be zihálva, mivel végig futva jött fel a Rámpán. – A gazdám azt üzeni, hogy jönnöd kell.
– Miért?
– Csak annyit mondott, hogy muszáj. Odalent vár téged.
Davusszal követtük a testőrt vissza a Forumra.
Jelentős tömeg gyűlt már össze a téren. Éppen a néptribunus Plancus tartott beszédet. Nem messze a Rostrától egy fegyveres katonai osztag őrködött a leégett Szenátus Házának lépcsőin. Be kellett ismernem, hogy a látványuk növelte az események súlyát.
Nemsokára megtaláltuk Ecót a tömegben.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
– Ha hinni lehet a pletykáknak, Plancus be fogja mutatni... de nézd csak már fel is hívta őket magához az emelvényre.
Ideges, zavarodott arcú férfiak léptek fel a szószékre. Öten voltak, az egyikük mintha vezette volna a többit.
Plancus kinyújtotta a kezét a vezető felé, és a Rostra közepére húzta.
– Polgár, mondd meg ezeknek a jó embereknek, mi a neved.
A férfi érthetetlen motyogással válaszolt. A tömeg örvendezett és kacarászott.
– Polgár – szólt rá Plancus nyájasan –, hangosabban kell beszélned. Látod azokat a katonákat a Szenátus Házának a lépcsőjén? Tégy úgy, mintha hozzájuk szólnál.
– A nevem Marcus Aemilius Philemon! – kiáltotta a férfi.
A tömeg üdvrivalgásban tört ki, és sokan tapsolni kezdtek.
– Mondd csak, Philemon – folytatta a néptribunus –, emlékszel, hol voltál azon a napon, amikor Publius Clodiust megölték?
– Persze, hogy emlékszem. Ezzel a négy emberrel a Via Appián voltunk. Gyalog mentünk Neapolis felé.
– És milyen messzire jutottatok aznap?
– Bovillae-ig.
– Ott mi történt?
– Egy csata kellős közepén találtuk magunkat.
– Hol volt ez?
– A fogadónál. – A sokadalom feszülten figyelte a férfit. Philemon megköszörülte a torkát, és utána folytatta. – Az egyik csoport bent volt a fogadóban, a másik csoport kívül. A kívül lévők el akarták kapni a belül lévőket. Betörték az ajtót. Befelé tülekedtek, aztán egyenként kirángatták a bent lévő férfiakat a fogadóból, hogy megkéseljék őket. Ott a nyílt úton. Mindent elborított a vér.
– Iszonytató látvány lehetett, annyi bizonyos – szólt közbe Plancus. – Mit tettetek?
– Rájuk kiáltottunk: „Mit műveltek?” Erre azt felelték: „Elkaptuk Publius Clodiust, mint egy patkányt, és most levágjuk a farkát!” Közben vigyorogtak. Élvezték az öldöklést.
– Úgy beszélsz róluk, mintha ismernéd őket.
– Kettőt közülük azonnal felismertem. Mindnyájan felismertük őket. Milo híres gladiátorai voltak, Eudamus és Birria. A legtöbb embert ők ölték meg. Csupa vér volt a ruhájuk.
– Mit csináltatok ezután?
– Rájuk kiáltottunk, hogy hagyják abba. Lehet, hogy felszabadított vagyok, de nem nézhettem tétlenül, hogy rabszolgák gyilkolnak halomra polgárokat.
Elismerő hangok hallatszottak a tömegből.
– Akár felszabadított vagy, akár nem, értékes polgárnak bizonyultál, amikor kiálltál egy polgártársad mellett! – bólogatott Plancus. – Akkor hát megpróbáltatok véget vetni az öldöklésnek?
– A barátaimmal nekik mentünk, de be kell vallanom, egyikünk sem volt soha katona vagy gladiátor. Azonnal visszaverték a támadást. Aztán üldözni kezdtek. Nálunk is volt tőr, de ezek a gladiátorok kardokat lóbáltak. Nem állítom, hogy bátor dolog volt sarkon fordulni és elszaladni, de kíváncsi vagyok, akad-e közöttetek valaki, aki remegés nélkül szembe mer nézni ilyen Eudamus- és Birria-félékkel.
Együttérző mormogást lehetett hallani a csődületből.
– Mégis nagy bátorságról tettél tanúbizonyságot, polgár, akárcsak a barátaid. Csak remélni tudom, hogy ha egy Milóhoz hasonló gazember utánam vagy a családom után küldi a rabszolgáit, lesznek a közelben olyan polgárok, mint ti, hogy a segítségünkre siessenek!
Plancus szavaira még harsányabb ujjongás és taps tört fel a tömegből.
– De Philemon, hogy lehet az, hogy mi csak most hallunk erről a dologról? – kérdezte Plancus. – Miért nem szólaltál fel már korábban, amikor mindnyájan azon tanakodtunk, mi történhetett a Via Appián?
– Mert csak most van lehetőségünk felszólalni. Két hónapig fogságban tartottak minket Milo lanuviumi villájában.
Erre felbolydult a sokaság.
– Kifejtenéd bővebben, Philemon?
– Amikor Eudamus és Birria utánunk eredtek a harcosaikkal, szétváltunk, és elhagytuk az utat. Reméltük, hogy az erdőben vagy a hegyek közt eltűnhetünk a szemük elől. De túl sokan lihegtek a nyomunkban, és mindegyikünket elkaptak. Összekötöztek minket, mint a foglyokat, és visszavezettek Bovillae-n keresztül a Via Appiára.
– Rabszolgák műveltek ilyet? Polgárokkal?
Többen is az öklüket rázták a tömegben, és hangosan átkozták Milót.
– Gyújtsuk fel a házát! – kiáltotta valamelyikük. – Gyújtsuk fel a haramia házát!
Nyugtalanul néztem a katonák felé, akik mereven figyelték a téren zajló eseményeket a Szenátus Házának lépcsőjéről.
Plancus csendre intette a tömeget, hogy Philemon folytathassa.
– Felvittek minket a hegyre, Milóhoz. Ott állt az út közepén, hatalmas kísérettel körülvéve. Amikor meglátott minket, toppantott egyet a lábával, és tombolni kezdett, mint egy gyerek. Azt hittem, mindennek vége, és ott fognak megölni minket az úton. De Milo azt parancsolta az embereinek, hogy peckeljék ki a szánkat, és tegyenek zsákokat a fejünkre. Aztán valami szekérre vagy kordéra löktek minket, és több kilométerrel messzebb szállítottak onnan. Mint később kiderült, Milo lanuviumi villájánál álltunk meg. Egy raktárszerű helyiségbe zártak minket a pinceszinten. Ott raboskodtunk két hónapon keresztül. Csak konyhai maradékot és penészes kenyeret kaptunk. Aztán egy nap véletlenül meghallottuk, ahogy az egyik őrünk azt mondja: Milo végre döntést hozott, és végezni fog velünk. Nem akarom részletesen elmesélni, hogyan szöktünk meg, mert Milo villájából is segítettek néhányan.
– Azt mondtad, két hónapig raboskodtatok – kiáltott fel valaki a tömegből. – De már három hónap telt el azóta, hogy Clodiust megölték. Mit csináltatok a szökésetek óta? Miért nem hallottunk rólatok eddig?
– Majd én megmondom – vette át a szót Plancus. – Eddig bujkáltak. Meg vagytok lepve? Milo egyszer megkímélte az életüket, de ezúttal miért hagyná élni őket? Most végre úgy tűnik, törvény elé citálhatjuk Milót, ezért ezek az emberek is elő mertek jönni. Az igazság mindig kivárja az alkalmas pillanatot.
– De tényleg ez az igazság? – kérdezte egy másik férfi a hallgatóságból. – Nekem elég furcsa ez a történet. Ti, Clodius hívei már mindent átkutattatok, de senkit sem találtatok, aki látta volna magát a gyilkosságot, és most hirtelen előálltok öt szemtanúval, akik állítólag ott voltak a helyszínen. Ó, és vajon miért nem hallottunk róluk ez idáig? Mert pár hónapig fogva tartották őket! Ha engem kérdeztek, ez nem túl hihető! Van bizonyítékuk rá, hogy Milónál raboskodtak?
A négy közül az egyik férfi az emelvény elejére szaladt, és az öklét rázta.
– Bizonyíték? Bizonyítékot akarsz valamire? Én tudom, hogyan kell bebizonyítani, hogy vér folyik-e az ereidben!
Újabb kiáltásokat és fenyegetéseket lehetett hallani. Egyre inkább eldurvult a szóváltás. A katonák felé néztem. Csak képzelődtem, vagy tényleg néhány lépéssel közelebb jöttek? Plancus a fejét csóválta, és csendre intette a tömeget, ám a hangoskodók versenyt ordítottak egymással. Megrángattam Eco tunikájának ujját. Ő bólintott, és egyszerre indultunk kifelé a csőcselék soraiból.
– Most már az úton látott foglyok rejtélye is megoldódott, papa.
Bólintottam.
– Tehát nem Clodius emberei, hanem szerencsétlen utazók, akik véletlenül lettek részesei a perpatvarnak.
– Azt értem, hogy Eudamus és Birria miért eredt a nyomukba, de nem értem, hogy miért nem ölték meg őket ott helyben? Miért hagyták őket életben?
– Szerintem a forrófejűségük aznap már túl sok bajt hozott Milo fejére. Honnan tudhatta volna, hogy ki ez az öt idegen, és melyik nagy hatalmú matrónát sérti meg vele, ha árt nekik? Milo valószínűleg úgy gondolta, jobb fogságban tartani őket, amíg a vihar el nem csitul. De a vihar egyre csak erősödött. Hallottad, mit mondott Philemon: mielőtt megszöktek, Milo már eltökélte, hogy kivégezteti őket. Talán Milo villájában akadtak rabszolgák, akik megszánták a rabokat, és segítettek nekik elmenekülni.
– Sok kételkedő van a tömegben. Szerintem is elég hihetetlen történet.
– Hm... Számunkra nem is olyan elképzelhetetlen, nem igaz, Eco?

 

Másnap délelőtt a szenátus hivatalosan is megszavazta és helybenhagyta Pompeius bíróságokra vonatkozó reformjait. Appius Claudius rögvest beperelte Milót, politikai erőszakért, ami a nagybátyja életébe került. Pompeius új szabályai értelmében mindkét oldalnak tíz nap állt rendelkezésére a felkészüléshez. Róma a lélegzetét is visszatartotta.
Ha elítélik, Milóra azonnali életfogytiglani száműzetés vár, és csaknem minden vagyonát elkobozzák. Megszégyenül és földönfutóvá válik. Róma népe hátat fordít neki.
De mi lesz, ha felmentik? Megpróbáltam elképzelni, mit idéz elő a felmentése a városban. Csak végtelen lángokat, törmeléket és vérontást láttam. Talán még Pompeius seregei sem tudnának visszafojtani egy ilyen orkánt. A józan ész, az erkölcs és az egyszerű gyakorlatiasság is azt diktálta, hogy kizárólag bűnösnek ítélhetik, más nem lehetséges, hacsak...
Hacsak Cicero nem áll Milo mellé. Ahogy a temérdek és gyakorta keserű tapasztalatomból megtanultam, ha Cicero képviseli a védelmet, bármi lehetséges.

 

 

Harmincadik fejezet

Titus Annius Milo pere aprilis havának negyedik napján a tanúk kikérdezésével kezdődött a Szabadság templomának udvarán. A tárgyaláson egy korábbi konzul, Lucius Domitius Ahenobarbus elnökölt. A szigorú állú, humortalan férfiút maga Pompeius választotta ki, a népgyűlés csak puszta formalitásból hagyta jóvá szavazással. A tanúvallomások egy háromszázhatvan fős csoport előtt hangzottak el. A csoport tagjait, akiket a Pompeius által kijelölt szenátorok és vagyonos polgárok közül választottak ki, az udvar két oldalán felállított, fedetlen lelátókon ültették le. Közülük nyolcvanegyet választanak ki később sorsolással esküdtnek.
Milo az ügyvédeivel, Ciceróval és Marcus Claudius Marcellusszal, valamint azok titkáraival együtt a bíróval szemben foglalt helyet, akárcsak a vádlók: Clodius unokaöccse, Appius Claudius, Publius Valerius Nepos és Marcus Antonius. Számos bírósági tisztviselő megjelent a tárgyaláson, köztük titkárok, akik a Tiro-féle gyorsírással jegyzetelték az elhangzó mondatokat.
Hatalmas tömeg gyűlt össze az udvar nyitott végében, hogy megnézze a tárgyalást. Az előrelátóbbak a rabszolgáikkal foglaltattak helyet maguknak. Ecóval már elég sok tapasztalatra tettünk szert a tárgyalásokon, ezért időben sikerült magunknak megfelelő helyet szereznünk a tizedik sorban. Davus és egy másik testőr már hajnal előtt ott voltak az összecsukható székekkel, és addig szundítottak rajtuk ülve, amíg meg nem érkeztünk. A későn érkezők, akik nem hoztak széket, megtöltöttek minden üres szögletet és rést, és folyamatosan próbáltak beljebb nyomakodni a Forumra.
Pompeius távol maradt. A katonái sem jelentek meg, pedig mindenütt érezni lehetett a jelenlétüket a városban. De még Pompeius sem mert volna fegyveres katonákat küldeni egy római tárgyalásra. Nem is lehet szükség rájuk, mivel még Clodius hívei sem mernének megzavarni egy római tárgyalást. A politikai gyűlés egy dolog. Egy nyilvános tárgyalás azonban a római intézmények legszentebbike, a római igazságszolgáltatás sarokköve, egészen más dolog.
Első tanúként Gaius Causinius Scholát szólították fel, Clodius egyik barátját, aki azon a végzetes napon szintén lóháton utazott a Via Appián. Megerősítette, hogy a nap tizedik órájában találkoztak Milo seregével, amely erőfölényben volt, és hirtelen valami dulakodás támadt a leghátsó sorokban. Nem értette, miért robbantak ki az indulatok, bár úgy sejtette, hogy Milo emberei szították a veszekedést. Azt mondta, hogy Clodius megfordult, és csúnyán nézett Birriára, mire a gladiátor egy lándzsát hajított felé, és megsebesítette, sőt le is taszította a lováról. Verekedés tört ki, és miután Milo rabszolgái őt is lelökték a lováról, bekergették az erdőbe. Még sötétedés után is bujkált, aztán elindult Clodius villája felé, amit romokban talált. Látta a meggyilkolt intézőt és a házitanítót. Másnap visszatért Rómába.
Lényegét tekintve Schola beszámolója egybevágott azzal, amit én hallottam Feliciától, bár az apró részleteket tekintve ez a visszaemlékezés még ártatlanabbnak mutatta be Clodiust.
Amikor a keresztkérdések következtek, és Milo sutyorogni kezdett az ügyvédeivel, izgatott morajlás hullámzott végig a tömegen. Milo és Cicero ülve maradt. Harmadik társuk, Marcellus felállt, és előrelépett.
Valaki elkiáltotta magát a tömegben:
– Lássuk Cicerót!
– Nem, lássuk Milót... Karóra szúrt fejjel!
Marcellus nem törődött a rendbontókkal. Viharedzett szónok volt, hozzászokott a sárdobáláshoz a szenátusban, és még a füttyszót is megszokta a csőcselék felől a tárgyalásokon.
– Nos, Schola... – kezdte. – Azt állítod, hogy a csetepaté a nap tizedik órájában történt a Via Appián. Ugyanakkor...
A zúgolódó tömeg belé fojtotta a szót. Marcellus haragosan összevonta a szemöldökét, és várta, hogy csend legyen, de alighogy ismét kinyitotta a száját, a zúgolódás még hangosabban folytatódott. Az ügyvéd segélykérően az elnöklő Domitius felé emelte a karját, de azonnal le is engedte, amikor egy ököl nagyságú kő átsüvített a levegőn, és belecsapódott a hátába. Megpördült, és döbbenten fürkészte a tömeget.
Az üvöltő és méltatlankodó csőcselék az emelvény felé tódult, és befurakodott a széksorok mellett. Több nézőt is elsodortak, és átcsörtettek a törött székek darabjain. Ecóval viszonylag biztonságban éreztük magunkat, hiszen a nézői széksorok közepe táján helyezkedtünk el, és körülöttünk is nagyon sokan ültek. Ám aztán egy feldühödött csoport a nézősereg közepén is utat tört magának, belelépve az emberek ölébe, rálépve a vállukra.
Domitius felállt, és felbőszülve rákiáltott a vád képviselőire. Ők csak tehetetlenül vonogatták a vállukat, jelezvén, hogy semmit sem tehetnek a gátlástalan csőcselék ellen. A népes és előkelő csoportot, akik közül az esküdteket sorsolták, nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni. Ők is csak a fejüket csóválták, és undorodva figyelték a rendbontást. Milo, Cicero és Marcellus a titkáraikkal együtt összegyűjtötték a tekercseiket és viasztábláikat, és felrohantak az emelvényre Domitius mellé. A megvadult sereg nem akart megállni az emelvény előtt, ezért onnan is menekülniük kellett – behúzódtak a Szabadság templomába. Domitius csípőre tett kézzel felállt, mintha párbajra hívná a tömeget: be mernek-e törni egy szent épületbe. De úgy tűnt, a csőcselék egyelőre megelégedett azzal, hogy elhallgattatta Marcellust, és futásra késztette Milót. Elfoglalták a bírói emelvényt, és győzedelmesen trappolni kezdtek a lábukkal. Közben szemérmetlen versikéket kántáltak Milo feleségéről, Faustáról. Amikor már egyértelműen látszott, hogy a rendet nem lehet helyreállítani, azok az esküdtek és a békésebb nézők is szedelődzködni kezdtek, akik eddig még nem menekültek el. Végül már azt suttogták, hogy Pompeius közeledik fegyveres katonákkal. Ezzel a pletykával sikerült lekergetni a tombolókat az emelvényről, és szét is széledtek minden irányba.
Így végződött Milo perének első napja.

 

A második nap majdnem úgy kezdődött, mint az első, azzal a különbséggel, hogy szigorúbban bekorlátozták a nézőteret, ugyanis az udvar mindkét oldalát katonák őrizték. Domitius kérésére Pompeius rendfenntartó harcosokat küldött a tárgyalás helyszínére. A római igazságszolgáltatást római acéllal kellett megerősíteni.
Folytatódott a szemtanúk kihallgatása. Bovillae-i lakosokat hallgattak ki, elsőként Feliciát. Mintha egy színésznő lett volna, aki végre főszerepet kap, eltökélte, hogy a vallomástétel minden pillanatát kihasználja. Oda nem illő mosollyal és kissé buján válaszolt az ügyvédek kérdéseire és keresztkérdéseire, miközben a nézők egy része egészen más szempontból vette szemügyre. Meg kell hagyni, bizarr kezdet egy tárgyalási naphoz.
Másodszorra a fivére, Felix tett tanúvallomást, és elmesélte, mi történt az áldozatokkal és az üldözőkkel, valamint a foglyokkal, akiknek a vezetőjét, Philemont már ismertük. Maga Philemon is beállt a tanúk közé, és elmesélte ugyanazt, ami a contión elhangzott. A lemészárolt Bovillae-i fogadós felesége nem jelent meg, alighanem még mindig elvonulva gyászolt Rhegiumban. A nővére és a sógora, akik a tragédia óta vezették a fogadót, hallomásból tettek vallomást az alapján, amit az ifjú özvegy mesélt nekik, illetve amit később a saját szemükkel láttak.
A Szűz Maxima elmondta, hogy egy ismeretlen nő érkezett a Vesta-szüzek Házába nem sokkal az öldöklés után, és meg akarta köszönni az istennőnek, hogy Publius Clodius meghalt. A vallomás úgy felzaklatta Clodius híveit, hogy újabb tombolástól tartottunk. Végül a legharsányabb hangoskodókat Pompeius katonái vezették el a helyszínről. Helyreállították ugyan a rendet, de Domitius aznapra berekesztette a tárgyalást.
A tanúvallomásoknak szánt harmadik napon meghallgattak még néhány embert Bovillae környékéről. Sextus Tedius szenátort is felszólították. A nézőtér első sorából állt fel, és odabicegett az emelvényhez. Bottal járt, és béna bal lábát szinte húzta maga után. Aznap a második sorban ültem, és közelről láttam a lányát, Tediát, aki ott maradt a kiürült szék mellett, és aggódva figyelte az apja mozdulatait. Rendes körülmények között biztosan támogatta volna őt, de a szenátor feltehetően nem akart ennyire gyengének mutatkozni a bíróság előtt.
Tedius szenátor elismételte a történetet, amit nekem is elmesélt: hogy a lányával együtt egy hordszéken indult Rómába, rabszolgák kíséretében, aztán találkozott Milóval, aki állítólagos útonállókra hívta fel a figyelmét. Ő viszont továbbment Bovillae felé, ahol megtalálta Clodius holttestét az úton. A jelek szerint a gyilkosai vonszolták ki oda, és hagyták magára. A szenátor úgy döntött, hogy Rómába küldeti a holttestet a saját hordszékén. Most már valószínűsítettem, hogy Tedius szenátor akkor érkezett a fogadóhoz, amikor Eudamus és Birria éppen Philemont és a barátait üldözte az erdőben. Miután Rómába küldte a holttestet, Tedius gyalog indult vissza Ariciába, és mialatt pihenőt tartott a Vesta-szüzek Házának közelében, látta az összekötözött foglyokat felfelé vonulni az úton.
Egy Quintus Arrius nevezetű ember, Clodius munkatársa beszámolt róla, hogy az összetűzés után részt vett Clodius rabszolgáinak kihallgatásában. Az egyikük, egy személyi titkár, kínzás alatt bevallotta, hogy hónapok óta értesítette Milo egyik ügynökét Clodius mozgásáról. Ennek értelmében Milo akár meg is tervezhette azt az úgynevezett véletlen összecsapást a Via Appián, hiszen ismerte Clodius napirendjét. Amikor a keresztkérdések következtek, Cicero kötekedni kezdett Arriusszal, mondván, hogy a tárgyalás első napján Schola éppen azt állította: Clodius váratlanul hagyta el a villáját, mert meghallotta, hogy Cyrus, az építész meghalt. Hogy számíthatott volna rá Milo, hogy találkozni fognak, még ha volt is kéme Clodius táborában?
A következő tanút maga Cicero szólította fel. Marcus Cato azokból a sorokból állt fel, ahol a lehetséges esküdtek ültek. Cato, aki még Domitiusnál, a bírónál is komolyabb és konzervatívabb volt, másodkézből azt vallotta, hogy pontosan három nappal a végzetes találkozás előtt egy bizonyos Marcus Favoniustól értesült Clodius egyik megjegyzéséről.
– És mi volt ez a megjegyzés, ez a gyöngyszem, ez a fényes bölcsesség Publius Clodius ajkáról? – kérdezte Cicero.
Cato végignézett a bírón, majd az esküdtjelölteken.
– Clodius azt mondta Favoniusnak, hogy Titus Annius Milo három napon belül halott lesz.
Nyugtalanság morajlott át a tömegen.
– Cato hazudik! Részeg disznó! – ordította valaki. – Miért ül az esküdtek között, ha tanú?
Cicero megpördült.
– Ki vonja kétségbe Pompeius döntését? Maga a Nagy Ember választotta be Catót az esküdtjelöltek közé. Hogy miért? Mert Cato feddhetetlenségéhez és becsületességéhez nem fér kétség. Ha valaki mást állít, az kötöznivaló bolond!
Ezzel tényleg nem lehetett vitatkozni. Lehet, hogy sokan nem értettek egyet Cato politikai nézeteivel, de hazugnak még senki sem nevezte. Ám ő is csak másodkézből hallotta a történetet; Clodius állítólag mondott valamit Favoniusnak, aki mondott valamit Catónak. Észrevettem, hogy Cicero nem utasította vissza a „részeg disznó” jelzőt. A kemény ivászat jelei már jól láthatóan megmutatkoztak az államférfi vöröses-táskás szemén.
Bármit is akart elérni Cicero a magas rangú tanú meghallgatásával, a következő tanúk minden bizonnyal letörték a lelkesedését.
Utoljára Semproniát és Fulviát hallgatták ki. Mindketten elmondták, hogyan érkezett meg Clodius holtteste a palatinusi házhoz egy idegen hordszéken, barátok és mindenféle magyarázat nélkül. Leírták, milyen megdöbbentő állapotban volt maga a holttest. Elmesélték, hogyan szivárogtak vissza egyesével Clodius életben maradt barátai és rabszolgái a Via Appiáról Rómába, és milyen szörnyű részletekből állt össze a vérengzés képe. Elmondták, hogy Clodius kisfia, az ifjabb Publius eltűnt, és egész éjjel nem is bukkantak nyomára, valamint érzékeltették azt a szörnyű megrázkódtatást is, amit akkor éltek át, amikor meghallották, milyen tombolást végeztek Milo emberei az alba-hegyi villában. Sempronia – ez a morcos, önelégült vénasszony – elvesztette a tartását, és sírva fakadt. Azokban a percekben ő testesítette meg mindannyiunk aggódó, összetört nagymamáját. Fulvia, aki mereven és szinte érzéketlenül ecsetelte a tényeket, végül sikoltozni kezdett, és ezzel a szívszaggató kitöréssel még azon a visításon is túltett, amit a férje koporsója mellett hallatott. Közben a haját és a stóláját tépkedte.
Máshonnan is sírás ütötte meg a fülemet, és észrevettem, hogy Tedius szenátor lánya is zokogva takarja el az arcát. Az apja csak meredt maga elé, és szemmel láthatólag nem tudott mit kezdeni a jelenettel.
De nem csak Tedia fakadt könnyekre. Úgy éreztem, csak valami csoda folytán kerülhettük el az újabb zendülést, aztán körülnéztem, és láttam, hogy Clodius híveinek többségét megbénította a sírás.
Cicero nem mert keresztkérdéseket feltenni a két asszonynak. A bíróság a nap tizedik órájában berekesztette az ülését.
Így ért véget Milo perének harmadik napja, a tanúvallomásoknak szánt utolsó nap. Pontosan száz nap telt el Publius Clodius halála óta. Még egy nap, és végleg eldől Titus Annius Milo sorsa.

 

Aznap késő délután a néptribunus Plancus egy utolsó contiót tartott Clodius halálának ügyében. Arra biztatta Clodius híveit, hogy nagy számban vonuljanak fel másnap reggel meghallgatni a védőbeszédet. A vád és a védelem is a nyílt Forumon fog beszédet tartani, ahol sokkal többen elférnek, mint a Szabadság templomának udvarán. Azoknak, akik szerették Clodiust, hallatniuk kell a hangjukat, és meg kell mutatniuk magukat, mondta Plancus, hogy az esküdtek tisztában legyenek a nép akaratával, és így, miután a per kimenetele eldől, az áruló Milónak semmi esélye se legyen elmenekülni az ítélet elől.

 

Este, vacsora közben Ecóval elmeséltük Bethesdának, ami aznap történt. Úgy tűnt, helyénvalónak tartja Fulvia viselkedését.
– Gyakran a bánat az asszony egyetlen fegyvere. Gondoljatok csak Hekabéra és a trójai nőkre. Fulvia is akkor használta fel a fájdalmát, amikor a legnagyobb hatást tudta elérni vele.
– Vajon miért nem kérdezték ki Clodiát? – kérdezte Diana, aki olyan közömbös arccal hallgatott minket vacsora közben, hogy azt hittem, nem is hallgat minket.
– Az csak elvonta volna a figyelmet Fulvia gyászáról – felelte Eco. – Az esküdteket is összezavarta volna, mert Clodius és a nővére közötti kétes viszonyt juttatta volna eszükbe.
– Azok után, amit Cicero művelt vele a legutóbbi közös tárgyalásukon, nem csodálnám, ha soha többé nem menne bíróság közelébe – jegyezte meg Bethesda. – Egyáltalán ott volt ma?
– Nem láttam – közöltem, majd gyorsan eltereltem a szót.
Valószínűleg sok ember virrasztott álmatlanul Rómában azon az éjjelen. Én sem aludtam sokat. Ide-oda hánykolódtam, végül felkeltem az ágyból. Bementem a dolgozószobámba, és kerestem valami olvasnivalót. Végignéztem a rekeszekbe rakott tekercsekről lógó címkéket, és közben az orrom alatt motyogva olvastam a címeket.
Melyik is az a dráma, amiből az a híres idézet van? Ahol az istenek váratlan végkifejletet idéznek elő? Euripidész, ha nem tévedek. De miért motoszkál a fejemben éjnek évadján? Ó, igen, tudom már. Mert Sextus Roscius perét juttatja eszembe, amikor először dolgoztam Cicerónak, aki első nagy győzelmét aratta a bíróságon. Amikor már majdnem vége volt... majdnem vége... akkor idéztem egy kis Euripidészt Tirónak. Milyen fiatal volt még! Szinte kisfiú. Én is nagyon fiatal voltam...
De melyik az a darab? Nem a Trójai nők vagy a Hekabé. Azokat Bethesda említette a vacsoránál. Nem, ez a... Bacchánsnők!
Épp akkor érintettem meg az ujjammal. Kihúztam a rekeszből, kerestem egy-két levélnehezéket, és kiterítettem az asztalon.
Az egyik legrégebbi könyvem volt, de sikerült jó állapotban megőrizni. Az idézetet, ami a fejemben kavargott, a vége felé találtam meg. Az őrjöngő dionüszoszi tivornyázók kórusa mondta ezt:

 

Sok alakja van az isteninek,
sok nemreméltet is végre segít;
és mire várunk, az sose jő el,
míg a sosemvártnak utat nyit a sors:
így ért ez is, íme, a célhoz. [5]

 

Lehet, hogy Cicerónak mégis sikerül? Lehet, hogy a védőbeszéde – híresen csavaros logikájú, kételkedést irtó, derűt kiváltó, kificamodott beszédeinek egyike – meggyőzi majd az esküdteket, hogy felmentsék Milót a vád alól? Kizártnak tartottam. De sokszor tartottam már kizártnak, hogy Cicero megnyer egy ügyet a védence számára, és mégis felrántotta a vádlottat a kétségbeesésből a győzelembe. Ha van ember a földön, aki képes rá...
Amikor feltekertem a pergament, véletlenül letéptem egy darabot a tetejéből. Hangosan átkozódtam. Olyan régi tekercs volt! Hol kaptam, és mikor? Ó igen, maga Cicero adta nekem, mint oly sok más értékes művet. Ez volt az első. Még írt is bele nekem, ha jól emlékszem.
Kitekertem, épp csak annyira, hogy el tudjam olvasni a saját kezével beleírt üzenetet a pergamen tetején:

 

„Gordianusnak tiszta szívből, és reménnyel telve a jövőt illetően.”

 

A vér is megfagyott az ereimben. Persze, hiszen mindvégig tudtam. Mégis, most ott hevert előttem a bizonyíték, kézzelfoghatóan...
Megtaláltam a Bethesdának küldött üzenetet, és a tekercs mellé fektettem.

 

„Ne féltsétek Gordianust és a fiát. Nem esett bajuk. Idővel visszatérnek hozzátok.”

 

Igen, semmi kétség. A bizonyíték szinte kiszúrta a szememet – egy G betű formájában. Mindkét esetben ugyanúgy írták le a nevem kezdőbetűjét.
Átkutattam a Ciceróval folytatott levelezésemet, de az általa küldött leveleket rendszerint Tiróval vagy valamelyik másik titkárával íratta meg. A Bacchánsnőkre írt személyes üzenet viszont a saját kezétől származott. Tudom, mert ott voltam, amikor beleírta.
Davus motyogni kezdett álmában, amikor megráztam. A többi testőr is megmozdult az ágyán.
– Davus, kelj fel.
– Mi? – Pislogott néhányat, aztán megriadt, és úgy húzódott el tőlem, mintha valami szörnyeteg lennék. – Gazdám, kérlek!
Egészen vinnyogva beszélt, mint egy kisfiú. Hádészra, mi ütött belé?
– Davus, csak én vagyok. Kelj fel. Szükségem van rád. El kell mennem.
Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak az út Cicero házáig. A vérem a fülemben zubogott. Nem ébresztettem fel Ecót, és nem hívtam el magammal, bár neki éppúgy volt oka neheztelni Ciceróra, mint nekem. A mondanivalómat viszont én is oda tudom köpni neki.

 

 

Harmincegyedik fejezet

Cicero ajtónálló szolgája alaposan szemügyre vett a kémlelőnyíláson keresztül. Aztán nemsokára kinyitotta nekem az ajtót, és Davust is beengedte. A testőröm az előcsarnokban várakozhatott. Az épület belsejét temérdek lámpás világította meg. Ezen az éjjelen senki sem feküdt le korán Cicero otthonában.
Miközben a házigazda dolgozószobájába vezettek, messziről meghallottam Cicero hangját és Tiro nevetését a folyosón.
Beléptem a helyiségbe. Az ügyvéd és a titkára mosolyogva fogadtak.
– Gordianus! – lépett hozzám Cicero, és átölelt, még mielőtt megállíthattam volna. Igazi politikusi ölelés volt: szinte teljesen körbevett, de közben alig ért hozzám. Aztán hátrébb lépett, és úgy nézett rám, mint egy elkóborolt bárányra. – Szóval a legutolsó pillanatban mégis eljöttél hozzám. Reménykedhetek abban, Gordianus, hogy ezek szerint megjött az eszed?
– Ó igen, Cicero. Határozottan megjött az eszem.
Hirtelenjében úgy kiszáradt a szám, hogy alig tudtam befejezni a mondatot.
– A beszédedből ítélve valami innivalóra lenne szükséged. – Cicero biccentett az ajtónálló felé, aki eltűnt. – Örömmel jelenthetem ki, hogy a beszédem szinte már teljesen elkészült. De semmi sincs kőbe vésve. Amúgy is jobb később, mint soha.
– Miről beszélsz?
– Nos, annyit szaladgáltál Fulvia házába meg vissza, és annyi időt töltöttél Marcus Antoniusszal az úton, hogy biztos vannak elképzeléseid róla, mire készülnek a vádlók holnap. Szükségem lenne még egy-két hírfoszlányra ahhoz, hogy minden célzást csírájában megcáfoljak. Minél kevesebb meglepetésben van részem, annál jobb. Ó, Gordianus, ezúttal jól megijesztettél. Azt hittem, örökre elvesztettünk téged. De ismét itt vagy, a városban, ahova tartozol!
Körülnéztem a szobában. Tiro összetekert és összegyűrt pergamenek között ült.
– Caelius is itt van? És hol van Milo?
Már a név kimondására is ökölbe szorult a kezem. Nagy levegőt vettem.
– Caelius otthon van, az apja házában, és valószínűleg már alszik, mint egy kisded.
– Nem kellene itt lennie nálad, hogy ő is megírja a beszédét?
– Igazság szerint... Ó tessék, van itt valami, amivel megnedvesítheted a torkod. Tiro, te is kérsz egy pohárral?
Vissza akartam utasítani, de tényleg porzott a torkom. Felvontam a szemöldököm, miközben lenyeltem az első korty bort. A ház legjobb bora lehetett.
– Nem korai még az ünneplés, Cicero?
– Ezek szerint felismerted a falernumit. Pompás. Az, hogy ismét vendégül láthatlak a házamban, elég ok az ünneplésre, Gordianus.
– Hol van Milo? – kérdeztem újból.
– Nem itt, mint láthatod. A saját házában van Faustával. Gondolom, a konzuli címről álmodik, amit jövőre meg is fog szerezni. Netán elsősorban vele akartál találkozni?
Erre a kérdésre nem volt könnyű felelni.
– Nem.
Meg akartam tartani a fejem tisztaságát, és Milo jelenléte csak zavart volna. Kiittam a boromat.
– Gordianus, rémesen űzöttnek tűnsz! Mihamarabb befejezzük a beszéd megírását, hogy hazamehess, és kialudhasd magad. Nos, az imént azt kérdezted, miért nem írja a beszédét Caelius. Holnap csak egyetlen ügyvéd fog szónokolni, és az én leszek.
– A többiek mind fejvesztve menekülnek, mi? Még Caelius is.
Végre sikerült lelohasztanom egy kissé a lelkesedését.
– Nem erről van szó. Az, hogy Milót minden barátja cserbenhagyta, nem több aljas szóbeszédnél, amit Clodius hívei találtak ki. Ugyanazok, akik azt pletykálják, hogy Milo meg akarja öletni Pompeiust, hogy véget vessen a köztársaságnak. Bolondot akarnak belőlem csinálni, és meg akarják félemlíteni azokat, akik még Milo mellett maradtak. De nekem elhiheted: a legjobb emberek Rómában még mindig szilárdan támogatják Milót, és szíves-örömest megjelentek volna, hogy a védelem oldalán a személyiségéről tegyenek tanúvallomást. Csakhogy Pompeius száműzte az ilyen tanúkat a bíróságról! Pedig könnyedén előkerítettem volna egy sereg magisztert és korábbi konzult. Annyit, hogy az egész Forum hosszában állt volna a sor. Órákig ecsetelték volna Milo erényeit. De Pompeius azt akarja, hogy csak a koronatanúk szólalhassanak meg. Ilyen senkiházi figurákat voltunk kénytelenek hallgatni az elmúlt három napban.
– Ha Milo barátai még mindig mellette állnak, miért csak te tartasz beszédet?
– Ez is Pompeius reformja. A védelemnek csupán három óra – három óra! – áll rendelkezésére, hogy megnyerje az ügyet. Te is emlékezhetsz a korábbi gyakorlatra: a vádlott mindkét vagy mindhárom ügyvédje annyi ideig beszélt, ameddig akart. Talán mondanom sem kell, hogy én csak három óra után kezdek bemelegedni. Őszintén szólva senki mással nem akartam megosztani az időmet. A vádnak sokkal rosszabb a helyzete: csak két óra áll rendelkezésére. De sebaj, hadd tapossanak egymás sarkára az ügyvédeik. Megtartják a kapkodós, zavarodott beszédeiket, aztán jövök én, és kihasználok minden percet, hogy az esküdteket szép lassan, kitartóan és ellenállhatatlanul a saját oldalamra állítsam.
Teletöltötte a poharát a falernumi borral. Mikor kezdett ugyanúgy inni, mint más férfiak?
– Ne gondold, hogy nem tudom megtenni – folytatta. – Várj csak, amíg meghallod a beszédet. Ez a mesterművem, Gordianus. Dicsekszem, Tiro, vagy csak az igazat mondom?
Tiro elmosolyodott.
– Kiváló szónoklat.
– Soha nem írtam ennél jobbat! És soha nem sikerült ennél hatásosabban közvetítenem a mondandómat. Már az első szavakkal megragadom az esküdtek grabancát, és szorítom őket, mint egy szeretőt, egészen addig, amíg kifogy belőlem a szusz. Miután végeztem, kihívok magam ellen mindenkit, aki továbbra is támadni meri Milót.
A bor és a kíváncsiság hatására elillant a dühöm. Elhatároztam, hogy egy darabig csak hallgatok, kivárom a megfelelő pillanatot, és közben figyelem Cicerót. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy az otthonában végighallgatom. Miután elmondom, hogy miért jöttem, soha többé egyetlen szót sem váltunk egymással.
– Hogy tervezed ezt, Cicero? Hogy fogod elcsábítani az esküdteket?
– Nos, pillanatnyilag nincs időnk rá, hogy az egész beszédemen végigmenjünk. – Kesernyésen elmosolyodott. – Ráadásul még mindig nem bizonyosodott be, hogy nem az ellenségnek kémkedsz, Gordianus. Lehet, hogy azért jöttél, hogy ellopjad a szóvicceimet és kifürkészd a kétértelmű mondataimat, még mielőtt teljesen elkészülnének. De én nem engedem, hogy a vád elorozza vagy előre tönkretegye a metaforáimat és a történelmi célzásaimat. Csak egy általános képet adhatok neked a beszédemről. Talán ez alapján is tudni fogod, hogyan segíthetsz nekem.
– Hogyan segíthetek neked?
– Lehet, hogy a vádnak van egy gyenge pontja, amit nem vettem észre. Lehet, hogy tudsz valamit, amit én nem. Valami, amit ők hangsúlyozni fognak, és én nem látok előre. Biztos, hogy beavattak olyan dolgokba, amiket még a kémeim sem tudtak kideríteni. Oly sokszor ringatóztál Clodia hordszékén, táboroztál Antoniusszal... Értékes ismerős vagy, Gordianus! Mindig ezt mondtam. És soha nem fordítottam hátat neked, akármilyen rossz irányba indultál időnként. El sem tudom mondani, mennyire örültem, amikor a rabszolgám bejelentette, hogy te állsz az ajtóban. Ezen az estén senkit sem látok szívesebben nálad. Gordianus, a Nyomozó, aki mindig tele van meglepetésekkel! „Segít az utolsó ecsetvonásokban, amelyekkel megkoronázhatjuk a mesterművemet...” Ezeket a kifejezéseket használtam, nem igaz, Tiro?
– De igaz.
Tiro nagyon fáradtnak tűnt. Törékeny állapotát tekintve már rég ágyban kellett volna lennie, gondoltam magamban. Vagy csak azért pislogott olyan sokat, és azért pillantott folyton másfelé, hogy ne kelljen a szemembe néznie? Ő is részese volt az ellenem szőtt összeesküvésnek? Már a gondolatra is émelyegni kezdtem, de tudtam, hogy Tiro számára a Cicero iránti elkötelezettség minden másnál fontosabb.
– A legkegyetlenebb döfés az lesz a beszédemben, hogy Clodius megtervezte Milo tőrbe csalását, Milónak pedig nem maradt más választása, mint felkészülni a védekezésre – folytatta Cicero izgatottan. – Igazolható gyilkosság volt!
– És a tények, Cicero? – kérdeztem.
– Ó igen, emlékeztetni fogom az esküdteket bizonyos tényekre... Például arra, hogy Clodius rengeteg bűnt követett el életében mind az istenek, mind az állam ellen. Azt is elmondom, hogy akkor is terveket szövögetett az állam ellen, amikor visszaindult Rómába a Via Appián. Úgy akarta megújítani a választási rendszert, hogy még több hatalmat adjon magának és a rá szavazó csőcseléknek. Végül azt sem hagyom feledésbe merülni, hogy Clodius volt az egyik legkártékonyabb és legromlottabb lakosa Rómának, amióta a város fennáll.
– De Clodius nem csalta tőrbe Milót. Mondjam lassabban? Clodius... nem csalta tőrbe... Milót.
Cicero kis szünetet tartott.
– Ami a tőrbe csalást és a cselszövést illeti, meg hogy ki állt lesben... nos, ezek csak elméleti kérdések. Afféle irodalmi eszközök. Ifjú barátom, Marcus Brutus azt tanácsolta, hogy induljak ki abból a feltételezésből, hogy Milo szándékosan végzett Clodiusszal, tudatosan és előre megtervezetten, és jelentsem ki, hogy a gyilkosság igazolható Milo azon törekvésével, hogy megmentse az államot egy veszélyes embertől. Hát lehet, hogy Brutus talán sikerrel járna egy ilyen érveléssel, de én nem. Csak Catilinára és a támogatóira emlékeztetném vele a hallgatóságot. Milo esélyeit nem ronthatom azokkal a problémákkal, amik az én konzulságom idején merültek fel. Ezért a védelemnek ez a vonala bezárul előttünk. Másfelől viszont érvelhetek azzal, hogy végső soron sem Milo, sem az emberei nem voltak felelősek Clodius haláláért, legalábbis a szó szoros értelmében nem. Erre nagy esély van, és bizonyára te is kiderítetted a nyomozásaid során, hogy...
– Miről beszélsz?
– Ne szemérmeskedj előttem, Gordianus. Ahhoz már túl késő van. Maradjunk annyiban, hogy Milo ártatlanságát csak úgy világíthatnám meg, ha bevetnék egy ködösebb gondolatmenetet is, abból viszont hiányoznának a tematikus elemek, ráadásul nem szerepelne benne a legmeggyőzőbb érv, vagyis hogy Clodius közvetlen fenyegetést jelentett Milóra nézve, és örökösen veszélyeztette az államot. Nem, maradok inkább a tőrbe csalás érvrendszerénél...
– Cicero, nem volt tőrbe csalás, egyik fél részéről sem.
– És te honnan tudod ezt, Gordianus?
– Mert odamentem. Láttam a helyszínt. Beszéltem a szemtanúkkal.
– Ó, mentél, láttál, beszéltél... De az esküdtek nem tettek ilyesmit. Rajtam múlik, hogy miként alakul a hozzáállásuk.
– De az esküdtek már végighallgatták a tanúk vallomásait.
– Igen, és ez nem túl szerencsés. Már megint Pompeius újításai! A hagyományos rendszerben az ügyvédek tarthatták meg először a beszédeiket, és még azelőtt formálhatták az esküdtek véleményét, mielőtt azok meghallgatták volna a tanúkat. De mindegy. Gondolod, hogy eszükbe fog jutni, amit az a riherongy papnő mondott, vagy a szánalmas fivére, esetleg az a közönséges nő a fogadóból, miután három órán keresztül hallgattak engem szónokolni? Szerintem nem – Látta a megrökönyödést az arcomon, és elmosolyodott. – A jelek szerint nem érted. Kételkedsz benne, hogy egy szónoklat ennyire meggyőző lehet. De hidd el, ez lesz a legjobb beszédem, minden lehetséges szempontból. El sem tudod képzelni, mennyi munkát fektettünk bele.
– Úgy érted, mennyi taktikát.
– Gordianus! – Megcsóválta a fejét, nem undorodva – ahhoz túl izgatott volt –, inkább kissé riadtan. – Legyen, ahogy akarod: taktikát. Fogalmazás, mesterfogás, taktika, nevezd, aminek akarod! Honnan fakad ez a naiv, elbizakodott hódolat benned a teljes, kikezdhetetlen igazság iránt? Furcsa megszállottság ez... Hogy tettél szert rá? Ha a puszta igazsággal küldhetném a seregeimet csatába, hogy befolyásolják az esküdteket, ha az embereket rá lehetne kényszeríteni a megfelelő válaszra az igazság kimondásával, szerinted bajlódnék ennyit a szövegeim megírásával? Ó, milyen könnyű lenne! De az igazság nem elég; sőt sokszor az a legrosszabb eszköz, amit egy tárgyaláson választani lehet. Ezért találták fel a szónoklattant. A szavak szépsége és hatalma! Köszönet az isteneknek, hogy megteremtették a szónoklattant, és köszönet azoknak az embereknek, akik elég okosak és bölcsek ahhoz, hogy némileg elhajlítsák az igazságot ebbe vagy abba az irányba az állam megmentésének érdekében! A holnapi tárgyalás lényege nem az, hogy kiderüljön: ki mit követett el a másik ellen a Via Appián. A lényeg, a létfontosságú cél az, hogy a legvégén Milo szabadon távozzon. Ha az igazság nem ehhez a célhoz vezet, el kell hajlítani. Mert különben nincs célja. Nem érted, Gordianus? Pedig annyira alapvető dolog.
Most már eleget hallottam.
– És a raboskodásom? Az is egy alapvető dolog volt?
Cicero hirtelen nagyon üres arcot vágott.
– Hogy érted ezt?
– Mialatt abban a bűzös gödörben raboskodtam, valaki egy üzenetet küldött a feleségemnek, és azt írta, hogy ne aggódjon. Találtam egy régebbi írást is... egy régi bejegyzést egy tekercsen... A két kézírás teljesen egyforma. Te írtad az üzenetet, Cicero. Tagadod?
Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és járkálni kezdett fel-alá. Tiróra nézett, aki várakozón, a homlokát ráncolva nézett vissza rá.
– Igen, én írtam azt az üzenetet a feleségednek.
– És mi volt a te szereped? Mindent tudtál az elejétől fogva? Megtervezted a támadást?
Elfintorodott, mintha valami puha és rossz szagú dologba kellene belelépnie.
– Amikor megtudtuk, hogy elindultál Bovillae-be, Milo biztos volt benne, hogy veszélyt jelentesz számára. Napokig csak erről beszélt. Ki jósolhatta volna meg, hogy mit derítesz ki? Hogy kinek dolgozol valójában? Megpróbáltam beszélni a fejével, de Milo nagyon konok. Eltökélte, hogy eltávolít téged...
– Úgy érted, megöl?
– Hogy megakadályozza a Rómába való visszatérésedet. Igen, először meg akart öletni. Megtiltottam neki. Hallod, amit mondok, Gordianus? Megtiltottam neki, hogy megöljön téged és a fiadat. Emlékeztettem azokra a foglyokra, akiket a lanuviumi villájában tartott bezárva. A szemtanúkra, akiket a Via Appián ejtett foglyul. Ha őket be tudta zárni, akkor titeket miért ne tudna? Ragaszkodtam hozzá, hogy életben hagyjon titeket, érted? Milo hajlandó volt egyezkedni, és megígérte, hogy fogva tart titeket, amíg a válság véget ér. Akkor sértetlenül elenged téged és a fiadat.
– A Lanuviumból megszökött emberek úgy hallották, hogy Milo végül mégis meg akarta öletni őket.
– Az csak egy pletyka volt. De még ha igaz is, semmi köze hozzátok. Milo a szavát adta nekem, hogy nem esik bántódásotok.
– Milo szava!
– Esett bántódásotok? Rosszul bántak veletek? Tessék, láthatod! A nekem adott szavát betartja. Közben viszont egyre inkább nyugtalanított, hogy mi van a családoddal, hiszen tudtam, mennyire ragaszkodnak hozzád, mennyire hiányolnak, és aggódnak érted. Nem vagyok annyira kemény és hideg, hogy ezt a gondolatot el tudnám hessegetni. Azért írtam az üzenetet a feleségednek, hogy csillapítsam a félelmét. A saját kezemmel írtam, és a szolga, aki elvitte, olvasni sem tud. Sejthettem volna, hogy a végén rájössz, Gordianus. A te figyelmedet semmi sem kerüli el. De ez volt a helyes döntés. Még most sem bánom.
Egyenesen, felszegett fejjel állt, mint egy katonatiszt, akinek kétségbe vonták a bátorságát. Nekem viszont megjött a hangom.
– Még büszke is vagy magadra, ugye? Büszke vagy, amiért rákényszerítetted Milót, hogy raboljon el, ahelyett, hogy meggyilkolna...
– Megmentettem az életedet, Gordianus!
– És büszke vagy arra, hogy írtál két sort a feleségemnek, ahelyett, hogy kiszabadítottál volna.
A csökönyösségem sóhajtásra késztette.
– Néha előfordul, Gordianus, hogy a szabadság védelmében az amúgy elítélendő cselekedetek nemcsak igazolhatók, de elkerülhetetlenek is.
Megráztam a fejem.
– Hallottad ezt, Tiro? Írod? A mestered talán ezt is fel tudja használni a holnapi beszédében.
Cicero összeillesztette az ujjbegyeit.
– Gordianus, egyszer majd sok év múlva visszaemlékszel erre a kalandra, és te is rá fogsz jönni, hogy áldozatot kellett hoznod az állam érdekében. Ettől még lehet, hogy Milo rosszul ítélte meg a helyzetet, amikor úgy gondolta, hogy egy időre félre kell téged állítania az útból. Inkább legyél büszke magadra, amiért ilyen veszélyesnek tartott! Vagy még inkább, gondolkozz tágabb összefüggésekben. Végtére is jó – sőt nagyon jó – dolog, hogy Clodius meghalt, ellenben valóságos katasztrófa lenne, ha Milót száműzetésbe küldenék.
– Úgy érted, Milónak.
– Igen! És nekem is. És mindenkinek, aki szeretné, hogy Róma köztársaság maradjon. Olyan emberekre van szükségünk, mint Milo, Cato, és igen, mint én magam. Egyikünk sem nélkülözhető! Mostanra megismerted Pompeiust. Megismerkedtél Caesarral. Tényleg szeretnéd, hogy minden az ő kezükbe kerüljön? Ha úgy alakul, hogy minden jóravaló ember egyenként kihullik a sorból, és a szenátus hatalma elfogy, csak Caesar és Pompeius marad állva. Szerinted meddig tartana az a szövetség? El tudsz képzelni egy újabb polgárháborút, Gordianus? Elég idős vagy már, emlékezhetsz Marcusra és Sullára. Csak ezúttal sokkal szörnyűbb világégés következne be. Ki fogja összeszedni a maradványokat?
Lehajtotta a fejét, mintha most zuhant volna rá a késői óra súlya.
– Mindent – mindent – azért teszek, hogy ezt elkerüljem. Gondold ezt végig, Gordianus, aztán próbáld meg átérezni, mennyi jelentősége van Milo igazságtalan kis tettének, annak, hogy életed néhány napját fogságban töltötted. Bosszút akarsz állni? Valami kárpótlást szeretnél? Akkor elégedett lennél? Vagy meg tudod tenni, hogy madártávlatból nézel le a dolgokra, és észreveszed a saját szenvedésed arányát az egészben? Ez a per nem csak Milóról és Clodiusról szól. A köztársaság jövőjéről szól. Ha egy kicsit el kell hajlítanunk az igazságot, ha neked és a családodnak a nemes cél érdekében egy kis szenvedés jut osztályrészül, ám legyen!
Felemelte a fejét, farkasszemet nézett velem, és úgy várta a válaszomat.
– „A szavak szépsége és hatalma!” – szólaltam meg végül gúnyosan. – Legyenek átkozottak a szónoklattan istenei! És legyenek átkozottak a hozzád hasonló okos emberek, akik paródiát csinálnak a szabadságból és az igazságból! Ezzel még nincs vége ennek az ügynek köztünk, Marcus Cicero. Ami Milót illeti, remélem, a holnapi ítélet kielégíti a bosszúvágyamat.
Megfordultam, hogy elmenjek, aztán mégis inkább Tiróra néztem. Az egész beszélgetés alatt hallgatott, és másfelé pillantott.
– Te tudtál erről? – kérdeztem.
Mivel Tiro habozott, Cicero válaszolt helyette.
– Tiro semmit sem tudott az emberrablásról. Milóval soha nem beszéltünk erről az ő jelenlétében. Az igazat megvallva, nem bíztam benne, hogy tartani tudja a száját. Te mindig képes voltál Tiro érzelmeire hatni, Gordianus. Még én is elgyengültem, azért írtam az üzenetet a feleségednek. Tiro talán még oktalanabb lett volna. Semmiről sem tudott.
Megint Tiróra néztem, de ő még mindig nem viszonozta a pillantásomat.
– Szóval Tirót is becsaptad. El tudom képzelni. Ő nem tud úgy színészkedni, mint te, Cicero; az ő meglepettsége és megkönnyebbülése, amikor a Via Flaminián találkoztunk, túl őszintének tűnt ahhoz, hogy színlelt legyen. De Tiro... Tiro, nézz rám! Biztos gyanítottál valamit. Ki másnak volt oka elrabolni minket Milón kívül? Cicerónak pedig tudnia kellett róla.
Tiro beharapta az alsó ajkát.
– A gondolat bennem is felmerült, de nem mertem rákérdezni. Talán nem akartam tudni. Olyan sok minden más kavargott a fejemben... – vallotta be a titkár, és pillantásában volt valami szánalomra méltó.
– Milo védőbeszéde... Tényleg olyan jó, amilyennek Cicero érzi? Vagy csak a hiúság beszél belőle? Az őszinte véleményedet akarom hallani, Tiro.
– Az igazat, Gordianus?
– Semmi mást.
– Cicero védőbeszéde Milo érdekében... – Tiro felsóhajtott. – Nos, Cicero soha nem írt ennél jobb beszédet. Senki sem írt. Ez az őszinte véleményem. Ha van olyan dolog, ami megmentheti Milót, az csak ez a beszéd lehet. Az esküdtek sírni fognak. Ez lesz Cicero legfényesebb győzelme.
Nem épp ezt akartam hallani. Már csak az istenek segíthetnek rajtunk, gondoltam magamban, miközben kiviharzottam a szobából, és hagytam, hogy befejezzék a munkájukat.
Miközben hazafelé mentem, Cicero mondatai visszhangzottak a fejemben, hiába próbáltam távol tartani őket. Képtelenségeket beszélt, természetesen, de voltak olyan mondatai, amivel a többi képtelenséget is felülmúlta. „Érvelhetek azzal, hogy végső soron sem Milo, sem az emberei nem voltak felelősek Clodius haláláért, legalábbis a szó szoros értelmében nem. Erre nagy esély van, és bizonyára te is kiderítetted a nyomozásaid során... Milo ártatlanságát csak úgy világíthatnám meg ha bevetnék egy ködösebb gondolatmenetet is... ”
Hádészra, mire célozhatott ezzel? Már-már azt kívántam, bárcsak megőriztem volna a hidegvéremet, és megkérdeztem volna tőle. De most már nem volt visszaút. Valószínűleg nem célzott semmire, nyugtattam magamat, csak játszadozott a szavakkal, hogy félelmeket ültessen el bennem, hogy port hintsen a szemembe, ahogy az esküdtekkel is fogja tenni másnap reggel.

 

 

Harminckettedik fejezet

Milo perének utolsó napján madárdal ébresztett a kert felől. Új virágok bontották ki szirmaikat éjszaka. A méhek és pillangók már hajnal óta a friss virágkelyhek körül szorgoskodtak. Szívesen megfeledkeztem volna a tárgyalásról, hogy inkább otthon maradjak. Miért ne tölthetném a napot a kertemben, élvezve aprilis melengető napsugarait? De Minerva panaszos tekintete folyton arra emlékeztetett, mi készül a Forumon.
Davus és egy másik testőr már pirkadat előtt felkelt, hogy az összecsukható székeinkkel helyet foglaljon nekünk a téren. Okos döntés volt, mert mire odaértem, soha nem látott nagy tömeg fogadott. Pompeius utasítására minden taverna zárva tartott aznap. A Nagy Ember bizonyára meg akarta előzni, hogy részeg zendülők tomboljanak a városban, de a radikális néptribunusok más okból örültek neki: mivel a kocsmák zárva vannak, még azok a támogatóik is jelen lesznek a tárgyaláson, akik ritkán teljesítik polgári kötelességeiket. A tülekedés ellenére Davus makacsul fenntartotta a helyünket a nézőtér első soraiban.
Pompeius seregei határozták meg a látképet minden irányban. Már az előző napon elfoglalták az összes kiszögellő pontot – templomok lépcsőit, falszakaszokat, rámpákat és emelvényeket. A katonák gyűrűje teljesen körbevette a Forumot. Több bejáratnál is félrehúztak egy-egy embert, hogy rejtett fegyvereket keressenek náluk. Azt rebesgették, hogy maga Pompeius is jelen van a kincstár épületében, ahonnan csak az ítélet kihirdetése után jön elő. Úgy éreztem, mintha aznap egy másik városban ébredtem volna fel, amit egy katonai önkényúr vezet – leszámítva azt a tényt, hogy a katonai önkényurak nem engedélyezik a nyilvános tárgyalásokat. Zavarodottság és bizonytalanság keringett a levegőben, valószerűtlenné téve az egész eseményt.
Mégis minden simán zajlott. Milo és Cicero korán érkezett, amikor még kevesen lézengtek a téren. Egyszerű, zárt hordszéken jöttek, és ezzel elérték, amit akartak: hogy szinte senki se figyeljen fel rájuk. Egészen a tárgyalás kezdetéig maradtak a hordszékben, testőrökkel körülvéve. A három gyalog érkező vádlót hangos ujjongás fogadta. Titkárok és testőrök serege kísérte a menetet. A bíróság hivatalnokai három nagy urnát hoztak elő; ezekben voltak a fagolyók, amikre a lehetséges esküdtek nevét írták. Sorsolással választották ki a golyókat, hogy összeálljon a nyolcvanegy tagból álló esküdtszék, akik között Marcus Catót is felismertem. Miután a vád és a védelem megtartotta szónoklatait, további tizenöt-tizenöt embert eltávolíthatnak az esküdtek közül, és végül csupán ötvenegy esküdt fogja meghozni a döntést.
Domitius jelezte, hogy a tárgyalás elkezdődött. A vád azonnal szólásra emelkedett.
Ahogy Cicero is jósolta, a három vádló túlságosan is rövid beszédet tartott, inkább amolyan összegzést, mint rendes szónoklatot. Ennek ellenére sikerült elérniük a kívánt hatást. Ahogy lenni szokott, felosztották maguk között az ügy különböző aspektusait, képességeiknek és természetüknek megfelelően.
Nem nagyon ismertem Valerius Nepost, de hallottam, hogy az elbeszélés az erőssége, ezért nem csodálkoztam, hogy ő kezdte a szónoklást. Drámai gesztikulálással elevenítette fel a Via Appián történteket, tudatosan kihasználta csengő szónoki hangját, és sokáig időzött a véres részleteken, hogy minél több nyögést és morgást csiholjon ki a nézőkből. Valóságos sirámot hagyott a végére, és úgy tűnt, nehéz visszafognia magát, hogy ne kezdje tépni a haját kínjában. Neposból elsőrangú színész lett volna, gondoltam magamban, mert élethűen tudná ábrázolni a vak Odipuszt vagy a megkínzott Ajaxot.
A taktikus Marcus Antonius tartotta meg a középső beszédet. Kijelentette, hogy Milo előre eltervezte Clodius meggyilkolását, és bizonyítékokat hozott fel rá, hogy Milónak kémei voltak Clodius rabszolgái között Végigvette a gyilkosság napján történt események bonyolult időbeli sorrendjét. Antonius volt a legjobb választás az ilyen precíz részletek előadására. Egy érzelmesebb szónok, mint például Nepos, nevetségesnek tűnt volna, ahogy siránkozó hangján az időrendet ecseteli. Egy olyan higgadt szónok pedig, mint Pompeius, alighanem álomba ringatta volna vele a népet. Antoniusban viszont a katonás zordság veleszületett őszinteséggel párosult, és így végig lekötötte az esküdtek figyelmét.
Appius Claudius, az áldozat unokaöccse tartotta meg az utolsó, érzelmektől csöpögő beszédet. Pátosszal teli dicshimnuszt zengett. A fájdalom viszont őszintén mardosta belülről, ezért nemegyszer elcsuklott a hangja, és a könnyeivel küzdött. A sokáig visszhangzó összegzésében utalásokat tett Clodius elődeinek nagyságára, és a végzet megrendítő iróniájára, amely úgy hozta, hogy a nagybátyját éppen azon a híres úton ölték meg brutálisan, amit Appius Claudius Caecus épített, és amelyet olyan sok nemes családtagjának sírboltja szegélyezett.
A beszédek alatt sokszor fürkésztem Milo és Cicero arcát. A vádlottak általában az egész kiterjedt családjukat magukkal hozzák, Milo viszont egyedül ült, szorosan karba font kézzel. Igaz, hogy a szülei már meghaltak, de hol maradt a felesége? Még ellene is szólhat, hogy Fausta Corneliát sehol sem lehetett látni a férje válságos óráiban. Ha a rossz hírére gondoltam, el tudtam képzelni, milyen indokokat találnak ki Clodius hívei a távolmaradására.
És mire gondolhatott Milo, aki hófehér tógában jelent meg a saját tárgyalásán? Egy laza öltés sem csúfította el a tógáját, könnycsepp meg végképp nem. Frizuráját frissen készítették el, és az álla is olyan sima volt, hogy arra következtettem: közvetlenül indulás előtt borotválták meg. Megcsóváltam a fejem a pimaszsága láttán. Még a folyton gúnyos Caeliusnak is volt annyi esze (igaz, Cicero is kiokosította), hogy vádlottként egy rongyos, régi tógában jelenjen meg, kissé bozontos fejjel, és magával hozza a szüleit, akik tépett ruhában, sírástól kivörösödött és kialvatlanságtól táskás szemmel jelentek meg. Egy római vádlottnak a hagyomány szerint a lehető legszánalmasabban kell kinéznie, hogy együttérzést váltson ki az esküdtekből. Ez persze puszta formalitás, de a jogi tradíciók iránti tiszteletből mindenki betartja. Azzal, hogy úgy jelent meg a tárgyaláson, mintha egy tehetős özvegynek udvarolna, vagy a portréjához állna modellt, Milo szándékosan fügét mutatott az esküdtszéknek és az egész bírósági eljárásnak.
Talán az ügyvédje is éppen ezen rágódott aznap reggel. Cicero szokatlanul nyugtalannak látszott, mintha kicserélték volna az előző este óta. Hova tűnt belőle az izgatottság, a forrongás? A szeme sunyi módon járt ide-oda, összeszorította az állkapcsát, és minden váratlan hangra összerezzent, amit a tömeg hallatott. Egy pergamennel babrált, néha lejegyzetelt valamit egy viasztáblára, Tiro fülébe suttogott, és közben alig figyelt a vádlókra. Csak egyszer élénkült fel: Antonius beszéde alatt. Antonius azt állította, hogy Milo megállt Bovillae-ben megitatni a lovait, és ezzel ütötte el az időt addig, amíg a kémei megüzenték, hogy Clodius elindult a villájából. Így biztosan összetalálkoznak az úton, és végrehajthatják az eltervezett gyilkosságot. Hogy keretet biztosítson ennek a vádnak, Antoniusnak meg kellett határoznia a gyilkosság pontos idejét. Ezért többször is feltette a kérdést:
– Mikor halt meg Clodius? Mikor, kérdezem tőletek... mikor halt meg Clodius?
Cicero hangosan felcsattant erre:
– Nem elég korán!
A ránk szakadó csendet csak kósza nevetés zavarta meg, miközben az esküdtek egy része döbbenten nézte Cicerót. Aztán a nézők egy részéből hirtelen kitört az elfojtott düh. Cicero arcáról leolvadt a fagyos mosoly. Milo megmerevedett Még Antonius is, aki oly sok kegyetlen barbárral csapott már össze, és akinek semmi oka nem volt félni a csőcseléktől, elsápadva lépett hátrébb a Rostrán. Hátranéztem, hogy én is lássam, amit ők látnak: felemelt öklök és ingerülten kiáltozó arcok tengerét. Ez a düh nem a fosztogatók és katonák megalkuvó indulata volt, hanem színtiszta hév, mint a vallásos eksztázisban lévők őrülete. Félelmetes volt, még Pompeius katonái közül is sokan megszeppentek. Ezek Clodius emberei voltak, a felbőszült, kisemmizett, lenézett és reményvesztett tömegek. Olyan erőt képviseltek, amivel számolni kellett.
Abban a pillanatban azt hittem, hogy a tárgyalásnak hirtelen vége szakad. Zendülés tör ki, gyilkosságokkal, csonkításokkal, irtózatos vérfürdővel, annak dacára, hogy Pompeius katonái őrzik a Forumot. A tömeg őket is elnyeli mindenki mással együtt. Ám akárhogy átkozódtak és rázták az öklüket, Clodius hívei visszafojtották a bennük tomboló erőszakot. A nap tetőpontja nagyobb elégtétellel kecsegtetett; vezetőjük halála meg lesz bosszulva, Milónak pedig vége. A harcosok a lándzsáik végével kopogni kezdtek az utcaköveken, és a lábvértjükhöz kocogtatták a kardjukat, hogy a sokaság végre elcsendesedjen.
Antonius mosolyt erőltetett magára.
– A pontos idő, Cicero, a nap tizedik órája volt.
A tömegből nevetés tört ki. Cicero arca olyan lett, mint a viasz.
Antonius befejezte a beszédjét. Utána Appius Claudius magasztalta a nagybátyját, és sikerült elérnie, hogy a tömeg és az esküdtek nagy része is könnyezzen. Jobb a sírás, mint a zendülés, gondoltam magamban.
Ezután viszont Cicero kapott szót.
Eleinte szándékos cselnek tartottam, amikor leverte a viasztábláját, és kis híján feldöntötte a székét. Azért színlelte az ügyetlenséget, hogy egy kis együttérzést csikarjon ki az ellenséges hallgatóságból? Azok az emberek, akik percekkel korábban még sírtak, most felkacagtak, és kifütyülték Cicerót. Milo a homlokát ráncolta, még szorosabban karba fonta a kezét, és felpillantott az égre. Tiro beharapta az alsó ajkát, és rátette a kezét a két orcájára. Aztán rájött, hogy mit művel, és gyorsan levette onnan a kezét. Olyan lett az arca, mint egy szobornak.
Cicero hangja megremegett, miután belefogott a szónoklatba. Pontosan úgy remegett meg, ahogy első alkalommal, amikor nyilvánosság előtt hallottam beszélni: Sextus Roscius perének tárgyalásán. De az már a régmúlt időkbe veszett, és azóta Cicero korának legnagyobb szónokává nőtte ki magát, egyik győzelmet a másikra halmozva. Még a legsötétebb napjaiban is egyenletes hangon beszélt, például amikor Clodius azon mesterkedett, hogy száműzesse. Dacossága és önelégültsége tartást adott neki – ha hű barátokat nem is.
De most ismét remegett a hangja.
– Jeles esküdtek! Jeles... micsoda alkalom ez a mai nap számotokra! Milyen nagy horderejű ügyben kell döntést hoznotok... nektek... és csak nektek. Mi lesz a sorsa egy jó embernek? Egy kiváló polgárnak, az állam fáradhatatlan szolgájának... nyomorult körülmények közt kell sínylődnie, avagy... magának Rómának kell vég nélkül szenvednie, megaláztatásoknak kitéve... vagy véget tudtok vetni... azaz rendíthetetlen, bátor, bölcs döntésetekkel pontot tesztek eme hosszú üldöztetés végére... legyen szó az ember vagy városa üldöztetéséről, amelyet törvénysértő huligánok vittek véghez?
A tömeg erre sem tudta türtőztetni magát. A kirobbanó hang olyan volt, mint egy fizikai ütés. Mintha Cicero is meghunyászkodott volna; hátrébb húzódott a Rostrán. Hová lett a nyílegyenes tartású kakas, aki még ellenséges hallgatóság előtt is hencegett? Még mindig azt gondoltam, hogy ez a félénkség egyfajta póz. Más lehetőség nem is jutott eszembe.
Végül lecsillapodott a tombolás, és folytathatta beszédét.
– Amikor az ügyfelem... és én... amikor politikával kezdtünk foglalkozni...
– Igen, de mikor hagyjátok abba? – kiáltotta valaki a tömegből.
– Nem elég korán! – vágta rá több hang kórusban, és rekedt nevetés harsant.
– Amikor politikával kezdtünk foglalkozni – ismételte Cicero magasabb hangon –, bízvást reménykedtünk abban, hogy tisztességes jutalmat kapunk a tisztességes szolgálatunkért. Ehelyett folyamatosan megfélemlítésnek vagyunk kitéve. Milo mindig is fokozottan veszélyeztetett volt, mivel tudatosan... tudatosan és merészen... az elsőségbe... akarom mondani, az előtérbe helyezte magát... abban a harcban, amit a hazafiak folytatnak az állam ellenségei ellen...
A tömeg megint felzúgott, ezúttal a fülem is megfájdult a hangtól. Milo olyan mélyen belesüppedt a székébe, és annyira összehúzta magát, mintha elolvadt volna. Az arcvonásait eluralta az undor. Tiro minden alkalommal összerezzent, amikor Cicero nyelve megbotlott, és hamarosan rágni kezdte a körmét.
Ettől a ponttól kezdve a tömeg szinte szüntelenül morajlott. Valahányszor Cicerónak sikerült folytatnia a beszédét, úgy tűnt, régebbi szónoklatokból összeválogatott töredékeket halmoz egymásra. Többször is teljesen elveszett, magában motyogott, és olyasmivel folytatta, amit már egyszer elmondott. Folyamatosan remegett a hangja. Bár tudtam, mi a szándéka – tőrbe csalással vádolni Clodiust, és felmentetni Milót –, éreztem, hogy az érvelésének se füle, se farka. Az esküdtek arckifejezéséből ítélve ők is ugyanúgy ledermedtek.
Cicero szónoklatai sokféle reakciót kiváltottak belőlem az évek során – felháborított, mennyire elferdíti az igazságot, félelemmel vegyes csodálattal hallgattam logikusan felépített érveit, bámultam túláradó személyiségét, irigykedve figyeltem barátai iránt tanúsított hűségét, és elszomorított gátlástalan demagógiája, hiszen Cicero mindig kész volt a saját érdekei szerint játszani hallgatósága vallásos érzékenységével és nemi előítéleteivel. Most viszont valami olyasmit éreztem, amit korábban soha, amit addig lehetetlennek tartottam: zavarba hozott az ügyetlensége.
Ez lehetett volna élete legfényesebb órája. Amikor Sextus Rosciust védte, és szembeszegült Sulla diktátorral is, még túl fiatal és forrófejű volt. Catilina ellen könnyedén felszította az emberek ellenszenvét. Amikor Clodiát támadta Marcus Caelius perében, személyes bosszúhadjáratot folytatott. Ezúttal azonban igazi bátorságra és hősies kitartásra lett volna szükség. Ha tartotta volna magát a felbőszült tömeggel szemben, ha lenézett volna rájuk, és szónoklatának puszta erejével hallgatásra kényszerítette volna őket, ragyogó koronát tett volna fel saját pályafutására, akár megnyeri az ügyet, akár nem. Még ha veszít is, képes lett volna magának dicsőséget szerezni.
Ehelyett bemutatta, milyen az, amikor valakit megbénít a félelem. Dadogott, lesütötte a szemét, verejtékezett, és összekeverte a sorokat. Olyan volt, mint egy színész, aki megnémul a tömeg előtt. Mindenki át tudta érezni, milyen lehet szembeszállni a haragvó csőcselékkel, de Cicero részéről nem tudtuk elfogadni ezt a viselkedést. Annyira szánalmasan adta elő a beszédét, hogy még az eredeti súlyuktól és jelentésüktől is megfosztotta a szavakat. Amit hallani lehetett a szónoklatból, sehogy sem illeszkedett egymáshoz, erőltetett, mesterkélt és őszintétlen volt. Azon kaptam magam, hogy egy másodrangú színészt figyelek, aki gyatrán parodizálja Cicerót. Most már nemcsak zavarodott voltam, hanem szinte részvétet éreztem.
Milo egyre idegesebb lett, végül már majdnem felugrott a helyéről feszültségében. Oda-odahajolt Tiróhoz, és suttogva veszekedett vele. Gyanítom, hogy le akarta hívni Cicerót a Rostráról, hogy ő rögtönözzön védőbeszédet saját magának, de Tiro lebeszélte róla.
A tömeg hamarosan megtanulta, hogyan játszadozzon a kitöréseivel. Nem sokszor voltam szemtanúja annak, hogy egy népsokaság ilyen nyílt érzelmekkel, ugyanakkor egységesen viselkedjen. Épp csak annyira halkultak el, hogy Cicero folytathassa, aztán újra nevetésben törtek ki, amikor dadogott vagy rosszul mondott valamit. Megvárták a kritikus pillanatokat, amikor a lényeget akarja mondani, és akkor ordították el magukat fülsiketítően. Hátborzongató előadás volt; mintha egy láthatatlan kéz irányította volna. Talán Clodius szelleme vezette a csőcseléket azon a napon.
Már úgy tűnt, ez egy végeérhetetlen bukás. Tulajdonképpen nem is tartott három óráig, holott annyi idő állt volna rendelkezésére a védelemnek. Cicero viszont hamarabb elért a szónoklata végére.
– Milo arra született, hogy ezt a köztársaságot szolgálja. Nem lehet igazságos döntés, ami megtiltja neki azt, hogy a köztársaság területének határain belül haljon meg...
– Akkor hadd végezzen magával, most azonnal! – kiáltotta valaki.
– Jeles esküdtek! Tényleg helyénvalónak látjátok száműzni őt a mi földünkről? Száműzetésbe küldeni egy olyan embert, mint Milo, akit minden más városban szívesen fogadnának...
– Akkor küldjétek el! Száműzzétek! Száműzzétek!
A szóból kántálás lett, ami hullámzóan visszhangzott a Forumon.
Cicero nem várta meg, amíg a kántálás elhal, hanem rekedt hangon folytatta a szónoklást a harsogó morajlás közepette. Megfeszülten hegyeztem a fülemet.
– Kérlek benneteket, nagytiszteletű esküdtek, amikor leadjátok a szavazataitokat, legyetek bátrak, és úgy döntsetek, ahogy igazságérzetetek diktálja. Tegyétek azt, és higgyetek nekem, a ti feddhetetlenségetek... és határozottságotok... és igazságérzetetek biztosan nem okoz majd csalódást annak, aki Róma legjobb, legbátrabb és legbölcsebb férfiúi közül választott ki titeket.
Mi volt hát a végső üzenete? Hogy legyen legalább egy szavazat, amely felmenti Milót, mert ez tetszene a Nagy Embernek, az egyetlen konzulnak, a bírók és esküdtek kiválasztójának? Ha tényleg ez volt az utolsó érve, nem is baj, hogy a tömeg végleg belefojtotta a szót.

 

Miután a beszédeket megtartották, mindkét oldal kiválaszthatott tizenöt esküdtet, akit kizárt. Ez elég gyorsan ment, mert a vád és a védelem is összeállította már a maga listáját a nemkívánatos személyekről.
Így nem maradt más dolga az ötvenegy főből álló esküdtszéknek, mint hogy szavazzon. Mindannyian kaptak egy táblát, amelynek mindkét oldalát viasz fedte. Egyik oldalra az F betűt (felmentve), a másikra az E betűt (elítélve) vésték. Az esküdtek kitörölték az egyik betűt, és csak azt hagyták rajta a táblán, amivel egyetértettek. A táblákat először begyűjtötték, hogy ne tudhassuk, ki hogyan szavazott. Domitius felügyelt a szavazatok összeszámlálására. A táblákat két csoportba osztották, és a távolból én is jól láttam, hogy az egyik csoport háromszor olyan magas, mint a másik.
Domitius bejelentette az eredményt. Harmincnyolcan elítélték, tizenhárman felmentették Milót.
A bíróság tehát egyértelműen bűnösnek titulálta, de még így is több támogatót szerzett, mint sejtettem volna. Furcsa módon valami szánalomfélét éreztem iránta. Ő volt felelős életem talán legsötétebb napjaiért; szándékosan elválasztott a családomtól, és úgy bánt velem, mint egy állattal. Ugyanakkor a fogságban töltött napok során átérezhettem, milyen iszonyú lehet a száműzetés, amikor az ember meg sem pillanthatja többé a szülőföldjét, a gyerekkora színhelyét, a szeretteit, el kell dobnia az egyetlen életformát, amit ismert, és soha nem térhet haza, még halálakor sem. Milo jóvoltából én is átérezhettem ezt a reménytelenséget. Most az ő számára érkezett el a világvége. Ahogy Cicerónál is megérintett a részvét szele, úgy most Milónál is.
A tömeg diadalmasan tombolt. Milo kifejezéstelen arccal, merev tagokkal állt fel a székéből, és nyomban a zárt hordszékhez ment, amiben érkezett. Cicero szédülten követte. A saját testőreik mellett Pompeius katonái is gondoskodtak róla, hogy épségben elhagyhassák a Forumot, és odaérjenek a hordszékhez.
Pompeius elégedett lehet, állapítottam meg magamban. A tárgyalás első napján kitört indulatokat sikerült megfékeznie, és helyreállította a rendet, ami mindvégig fenn is maradt. Megoldotta a Milóval kapcsolatos dilemmát; ő biztosan nem fog többé fejtörést okozni neki, ahogy Cicero sem – legalábbis jó ideig. A Nagy Vezér most már foglalkozhat Clodius radikális híveivel. Milyen büntetés várhat azokra, akik odáig merészkedtek, hogy felgyújtsák a Szenátus Házát? Róma törvényességre és rendre áhítozott, és meg is kaphatta – átmenetileg biztosan.

 

Alighogy vége lett a tárgyalásnak, újra kinyitottak a kocsmák. Clodius hívei azért ittak, hogy ünnepeljenek, Milo hívei pedig azért, hogy italba fojtsák a bánatukat. Én inkább zárt ajtók mögött maradtam. Vacsora közben elmeséltem a családnak, mit derítettem ki az előző estén Milo felelősségével és Cicero cinkosságával kapcsolatban. Eco nem lepődött meg, Bethesda és Diana viszont megbotránkozott. Diana el is sírta magát, és kiszaladt a szobából.
Aztán beszélgettünk a tárgyalásról, ami helyettünk is megbüntette Milót. A törvény már bevetette ellene a teljes eszköztárát, ezért nekünk már semmit sem kellett tennünk. Ami Cicerót illeti, Bethesda megfogadta, hogy egy egyiptomi átkot szór majd a fejére. Én már kevésbé voltam eltökélt. Annyi bizonyos, hogy soha többé nem lesz baráti a viszony a házaink között. A múltban már többször is eljutottam odáig, hogy minden kapcsolatot megszakítok Ciceróval, de most a körülmények is úgy alakultak. Bár ezen túl nem igazán tudtam, milyen elégtételt kaphatnék mindazért, amin keresztül kellett mennünk.
Késő éjszakáig társalogtunk és vitatkoztunk. A lámpásokban közben leapadt az olaj, ezért a rabszolgák újratöltötték őket. Már rég megettük a vacsorát, de a késői órán ismét megéheztünk. Bethesda újabb fogást hozatott. Tovább folytattuk az eszmecserét. Egy idő után ráébredtem, milyen kimondhatatlanul boldog vagyok. Az otthonom biztonságát élvezhettem, a város szívében, elégedetten néztem a családom tagjait, és végre nem fenyegetett veszély. Mások is ezt érezték Rómában? Mindenki ennyire megkönnyebbült?
A világ kifordult saját magából, és nagy csörömpöléssel megrázkódott. A római bíróságon katonák vették át a hatalmat, és egy férfi, aki egyedüli konzulnak nevezte magát, gyanúsan diktátor módra kezdett viselkedni. Cicero pedig – az utolérhetetlen Cicero! – élete legfontosabb szónoklata közben esett szét. Ezek rossz előjelek voltak, sokkal jelentőségteljesebbek és fenyegetőbbek a többi ómennél, például a kétértelmű tűzeseteknél és furcsa alakú felhőknél, amit a hivatásos jósok böngésztek az égbolton. De most már legalább úgy éreztem, hogy a világ megint visszafordult a normális irányba, és én is megint szilárd talajon állok. A Milo-féle súlyos és nyomasztó problémát sikerült megoldani, akármilyen nehezen ment is. Most már csak javulhat a helyzet.
Még Bethesdát is szokatlanul gyönyörűnek láttam azon az estén. Lehet, hogy a bor is elködösítette valamennyire a látásomat, vagy a meleg ételtől szédültem meg, ami kéjes teltséget okozott a hasam tájékán. Ahogy Bethesdát csodáltam a lámpások fényében, Diana jutott eszembe. De hova tűnt Diana?
Elküldöm Davust, hogy keresse meg, gondoltam hirtelen, ám hamar feltűnt, hogy a testőr sincs a szobában. Nekem kellett megkeresnem.
Bekopogtam a falon a Diana szobáját leválasztó függöny mellett. Nem érkezett válasz. Azt hittem, alszik, vagy nincs is bent a szobájában, de amikor félrehúztam a függönyt, valami csosszanó hang ütötte meg a fülemet. A szobát csak egy gyér fényű lámpás világította meg. Diana éppen egy takarót lökött le az ágyáról. Visszakúszott az ágyra, és odakuporodott a fal mellé.
– Papa, mit csinálsz te itt?
– Diana, pár perccel ezelőtt sírva fakadtál, amikor szóba került a raboskodásunk. Nem örülsz, hogy épségben visszatértünk?
– Ó, papa, nem erről van szó.
– Akkor miről, kislányom? Olyan boldogtalannak tűnsz, amióta visszajöttem. Már-már úgy tűnik, nem is örülsz a megmenekülésünknek. – Vicceltem, persze, de az arckifejezésére megdermedtem. – Mi a baj, Diana? Eco szerint az bánt, hogy férjhez akarsz menni, és nemsokára el kell hagynod a házat. Vagy pont hogy nem akarsz férjhez menni, és elkerülni itthonról...
– Ó, papa! – jajdult fel, és elfordította az arcát.
– Legalább a mamádnak elmondtad, legyen szó akármiről?
Megrázta a fejét.
– Diana, tudom, hogy sokáig voltam távol, és amióta visszajöttem, túl sok volt a dolgom, csakhogy rendkívüli időket élünk. Remélem, most már rendbe jön minden. A mamád viszont mindig itt van melletted, és tudom, hogy...
– A mama megölne! – suttogta Diana rekedten. – Ő az utolsó, akinek elmondanám!
Erre belém fagyott a szó. Tényleg olyan nagy volt a baj, ahogy Diana képzelte, vagy csak a zsenge kora miatt fújt fel ennyire egy apróságot? Miközben azon gondolkodtam, mitévő legyek, lassan körbejártam az ágyát, és megpillantottam az éjjeliedényét. Habár épp csak odapillantottam, a halvány fény úgy esett rá, hogy jól láthassam a tartalmát.
– Diana! Beteg vagy? Hánytál?
Rájött, hogy mit láthattam, és kapkodva megpróbálta az edényt a lábával arrébb tolni. Ugyanebben a pillanatban egy másik hang is megriasztott a hátam mögül, és amikor megfordultam, Davusszal találtam szembe magam. Hogy jöhetett be egy hang nélkül?
– Davus, mit keresel te itt? Senki sem hívott. Menj el. Ez nem tartozik rád.
– De – szólt közbe Diana. – Nagyon is rá tartozik.
– Nem, Diana...
– Hidd el, papa, hogy rá is tartozik. Sőt.... főleg rá tartozik, papa!
Akkor jöttem rá arra, ami addig is nyilvánvaló volt. Bethesda is akkor ébredt rá az igazságra, mert ott állt a függönynél, és a pillantásával bárkit kővé változtathatott volna.

 

 

Harmincharmadik fejezet

Innom kellett valamit.
Sőt, el kellett mennem otthonról. Hamar elegem lett Diana sírásából, Bethesda lábdobbantásaiból és a törött Minerva tekintetéből. A rabszolgáim sutyorgását sem akartam hallani: „Vajon mit tesznek vele?” vagy „Mit tesznek a testőrrel?” vagy „Mindvégig sejtettem!”
Hova mehet egy férfi az éjszaka közepén, hogy elfelejtse a bánatát?
Pontosan négy éve, hogy egyszer sem tettem be a lábamat abba a fogadóba, amit Catullus, a költő Parázna Kocsmának hívott. Az is egy tárgyalás utolsó napja volt, méghozzá Marcus Caeliusé. Ecóval könnyen megtaláltuk a kocsmát, csak át kellett vonulnunk a Palatinus-domb északnyugati lejtőjén elhelyezkedő raktárnegyeden, a testőrei társaságában (persze Davus nélkül). Messziről észre lehetett venni a fallosz alakú oszlopot a bejáratnál, illetve a fallosz formájú lámpát, ami az ajtót megvilágította.
A hely szinte semmit sem változott. Az olcsó lámpaolaj füstje és az olcsó bor szaga töltötte be. Néha az általános morajlás fölé harsant a kockák zörgése, aztán a győztesek és vesztesek kiáltozása. Kevés nő volt a kocsmában, és azok is mind eladók. A legtöbb férfi jó hangulatban mulatott. Amennyire a Parázna Kocsma törzsvendégei érdeklődtek a politika iránt, leginkább Clodiusszal rokonszenveztek.
Miközben Ecóval egy padot kerestünk, hogy elhelyezzük magunkat és a testőreinket, beszélgetések foszlányai ütötték meg a fülemet.
– Cicero akár ki is vágathatta volna a nyelvét... Lehet, hogy az lesz a következő lépés, ha Pompeiusnak tényleg van mersze diktátorrá választatni magát, és a maga erélyes módján elkezd igazságot osztani.
– Milót Massiliába küldeni, ahol kagylóval tömi magát, és gall szajhákkal fetreng... Miféle büntetés ez?
– Ti értettetek valamit Antonius beszédéből?
– Csak kicsivel többet, mint Ciceróéból!
– Bevallom nektek, én sírtam, mi több, bőgtem, amikor az unokaöccse elmondta, hogy hogyan haldoklott ott egyedül és vérbe fagyva a Via Appián. Nagyszerű ember volt...
Végre találtunk helyet magunknak. Az egyik felszolgálófiú azonnal bort rakott elénk. Az évjárat éppoly ócska volt, amilyen gyors a kiszolgálás.
– Eco, mihez kezdjek velük?
– Jó kérdés, papa.
– Hogyan történhetett? – fogtam a fejem.
– Szerintem te is el tudod képzelni, papa.
– Tudod, hogy mire céloztam!
– Diana teljesen biztos az... állapotában?
– Úgy tűnik. Bethesda is teljesen biztos volt benne, miután kikérdezte.
– Mikor történhetett, papa? Úgy értem, az első alkalom... Mert feltételezhetjük, hogy több alkalom is volt...
– Emlékszel arra a napra, amikor zendülés tört ki egy contión? Amikor Belbót megölték, és másnap mi ketten elhatároztuk, hogy összeköltöztetjük a családjainkat. Magaddal hoztad a testőreidet, és átadtad nekem Davust, hogy pótolja Belbót. Valószínűleg azon az első estén, amit a házamban töltött...
– Ó nem!
– De igen. Min mosolyogsz?
– Mosolygok? Nos csak... Legalább Davus akkor már nem az én rabszolgám volt, amikor megesett a dolog. Gyakorlatilag. Hála az isteneknek. Addigra már neked ajándékoztam, hogy legyen a személyes testőröd.
– Szóval azt mondod, neked semmi közöd az egészhez?
– Nem, papa, nem erre céloztam. Természetesen nekem is közöm van hozzá. De teljes mértékben tőled függ, hogy mihez kezdesz Davusszal.
– Köszönöm szépen!
A felszolgálófiú hirtelen ötlettől vezérelve megint feltűnt, hogy újratöltse a poharainkat.
– Te is tudod, hogy aznap megmentette az életemet.
– Tessék?
– Amikor a zendülés kitört, és vérfürdőt rendeztek a Forumon. Amikor Milo és Caelius rabszolgának öltözve menekültek. Én is nagyon közel kerültem a halálhoz. Davus volt az, aki kirántott a tömegből. Nem nyúlszívű, annyi biztos.
– Hát annyi bizonyos. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy egy rabszolga a gazdája házában a gazdája lányával kezdjen ki, ráadásul a legelső napon. Vajon hogy gondolta ezt?
– Úgy érted, mivel gondolta ezt? Hát biztos nem a fejével! Diana persze azt mondja, hogy nem Davus hibája volt.
– Legalább részben az ő hibája.
– Értem, mi hajtotta, és te is érted. Diana azt mondja, ő... kezdeményezte a dolgot.
– Úgy beszélsz, mintha valami jogi szerződésről lenne szó! Lehet, hogy Diana kezdeményezte, de Davusnak vissza kellett volna utasítania. Én mondtam neked, hogy Diana már észreveszi a fiatal férfiakat. Mondtam, hogy lassan itt az ideje megházasítani.
– Észreveszi a fiatal férfiakat... – bólintottam. – Be kell ismerned, hogy Davus pont az a fajta, amilyet az ilyen süldő lányok szeretnek. Nagy, mint Herkules, és szép, mint Apolló.
– És ostoba, mint egy ökör. Ráadásul a jelek szerint most van a bőgés ideje! Hádészra, hol lehet az a felszolgálófiú? Nincs kedved egy kis kockajátékhoz, papa?
Hangosan felnevettem.
– Eco, úgy érzem, hónapok óta mást sem csinálok, csak kockajátékozom! Most már szeretném egy időre abbahagyni!
– És csak inni.
– Pontosan! Csak inni!
A rabszolgafiú megérkezett. Elpanaszoltuk neki, hogy túl kicsik a poharak a kocsmában. Elfintorodott, jelezvén, hogy nem csak mi morgolódunk emiatt.
– Szóval Diana teljesen biztos benne? – kérdezte Eco.
Lassan összegabalyodott a nyelve.
– Igen. De ennyire részletesen nem faggattam ki. Több mint két hónap telt el az első... találkozásuk óta, és Bethesda szerint Dianának mindig pontosan jön meg. Sokkal megbízhatóbb, mint például a római naptár...
– Vagyis nincsenek szökő hónapok!
Eco valamiért viccesnek találta ezt a megjegyzést. Én csak vártam, hogy abbahagyja a kuncogást.
– Mindegy, túl zavaros az egész.
– Szóval úgy érted, hogy mindvégig, amíg Davus velünk volt a Via Appián...
– Mindvégig Dianára gondolt, ez kétségtelen! Ahogy te Meneniát hiányoltad, én meg...
– És később, amikor elraboltak minket, őt meg lelökték a lováról, és elvesztette az eszméletét... akkor is... amint magához tért, rögtön hazafelé indult...
– Igen, Eco. Ők ketten minden éjszakát ugyanabban a házban töltöttek. El tudod képzelni, hogy Bethesda nem vett észre semmit? Persze, hiszen nagyon aggódott miattunk, meggyűlt a baja Pompeius őreivel, ráadásul az ő nyakába szakadt mindkét család háztartása. Dianára maradt a legkevesebb ideje.
– Mégis, hogy lehet az, hogy Bethesda nem érzett meg valamit a levegőben? Szerintem ez annyit jelent, papa, hogy Diana sokkal okosabb és ravaszabb, mint az anyja.
– Azt hiszem, én erre már rég rájöttem. Igen, Diana fortélyosabb, mint az anyja. Úgy intézte a találkáit Davusszal, hogy...
– Mindennap együtt lehessenek... Mindennap, amíg mi fogságban voltunk!
– Jaj, Eco, nem is akarok erre gondolni. Bethesda előtt is sikerült titokban tartania az állapotát, ami nem kis teljesítmény. De az ilyesmit lehetetlen örökké titkolni. Minden egyes nappal egyre tanácstalanabb lett...
– Davus pedig úgy viselkedett, mint egy kincstár őre, akit rajtakaptak, hogy a ládában turkál... Persze csak képletesen.
– Igen, de én éreztem, hogy rossz a lelkiismerete. Gyalázatos egy árulás, mi? Engem és a családomat kellett volna őriznie, ehelyett...
– Papa, Davus férfi. Diana pedig, akár tetszik neked, akár nem, nővé érett.
– Davus a rabszolgám, Diana pedig a lányom!
– Meto is rabszolga volt, mielőtt örökbe fogadtad. Bethesda is rabszolga volt, mielőtt felszabadítottad és feleségül vetted.
– De Meto még kisfiú volt, Bethesda pedig Dianát hordta a szíve alatt. Volt más választásom? Nem akartam, hogy a lányom rabszolgának szülessen.
– Felszabadíthatnád Davust is. Csinálj belőle polgárt. Akkor...
– Szó sem lehet róla! Jutalmazzam meg azért, amit művelt?
– Akkor egyetlen megoldás marad, leszámítva azt, hogy megöleted: eladod, lehetőleg messzi-messzi földre. Vagy egy bányába, esetleg egy gályára, ha tényleg meg akarod büntetni. Fiatal és erős, valószínűleg elélne néhány évig egy bányában és egy gályán is. A legtöbb ember a helyedben félholtra korbácsoltatná és láncra veretné, abban a pillanatban, abban a szempillantásban, amikor megtudja, hogy ilyesmit, vagy még rosszabbat művelt a lányával. A régi időkben egy jó apa mindkét felet halálra ítéltette, és még a szeme se rebbent...
– Eco, fejezd be! Ó, ettől a füsttől megfájdult a fejem! Foglalkozzunk valami mással. Nézd csak, az ott nem...? – Megpróbáltam tisztán látni a lámpások fényével átitatott, narancsszínű füstben. – Ott, a sarokban! De, ő az! Ki gondolta volna?
Felálltam, és nem túl egyenes vonalban áthaladtam a helyiségen. Tiro egyedül ücsörgött a sarokban.
– Polgári jogaidat gyakorlod, amikor az éjszaka közepén egy kocsmában iszol, és szajhákkal múlatod az időt? – kérdeztem. – Cicero biztosan nem helyeselné.
Tiro üres tekintettel nézett fel rám, és nem válaszolt.
– A kocsma légköre nem kedvez az egészségednek. Ez a bor pedig minden gyomorban megposhad. Jut még hely nekem is azon a padon? – kérdeztem.
– Nem akadályozhatom meg, hogy oda ülj, ahova akarsz, polgár.
– Tiro, ne nehezteljünk egymásra.
Átkaroltam a vállát.
– Gordianus, te részeg vagy.
– És te is az leszel nemsokára. Gyakran jársz ide?
Végre halványan elmosolyodott.
– Néhanapján. Olykor egyszerűen csak el kell mennem a házból. És néha...
Láttam, hogy a férfiakra vadászó nők felé pillant.
– Tiro, te kutya. Azt akarod mondani, hogy van egy titkos életed is, amit Cicero megvetne?
– Miért ne lenne? Ő is csinált olyasmit a hátam mögött, amit én vetek meg, nem igaz? Gordianus, ha idejében megtudom, ha bármi módon megakadályozhatom...
– Nem, Tiro, erről nem is érdemes beszélni. Ma éjjel nem! Túl sok olyan dolog kavarog még a fejemben, amit szeretnék elfelejteni. – Odahívtam a felszolgálófiút, hogy töltse tele Tiro poharát. – Nem hittem a fülemnek, amikor a gazdád ma szónokolt.
– Most már nem a gazdám. Te is tudod.
– Bocsáss meg, megszoktam. Hádészra, mi ütött belé? Tegnap éjjel olyan biztos volt magában, majd’ kipukkadt. Színtiszta Cicero volt. Meg tudtam volna fojtani!
– Amikor te láttad, igen. De napok óta változékony a hangulata. Az egyik pillanatban öntelten henceg, a másikban kilátástalanságba süpped. El sem tudod képzelni, mennyire nyomasztotta ez az egész válság. Hány barátja hagyta ott Milo miatt. Milyen aljasul bánt vele Pompeius és Caesar. Tudod, mi az ő Achilles-sarka: az emésztése. Napok óta képtelen enni. Görcsökre riad fel álmából. Borzasztó tortúra volt, elviselhetetlen teher. Amikor megengedte Milónak, hogy megtegye ezt veletek... Tudom, azt mondtad, ne beszéljek róla, de muszáj... szóval az nem ő volt. Te is tudod, hogy ez nem rá vall. Ahogy a mai szónoklata sem rá vall. Hála az isteneknek, hogy legalább vége van!
– Láttam már Cicerót nagy nyomás alatt, de még sohasem láttam, hogy egy szónok ennyire szétesett volna. Micsoda látvány!
– Úgy beszélsz, mintha élvezted volna, Gordianus.
– Hogy őszinte legyek, még sajnáltam is. De a legtöbb ember jól szórakozott.
– Az a csőcselék! Megértem Cicerót, hogy félt tőlük.
– Ott voltak Pompeius katonái, hogy fenntartsák a rendet.
– Ó, igazán? És megvédték volna Cicerót, ha valaki kővel kezdi hajigálni?
– Hogy érted ezt?
– Ki tudja, hogy Pompeius milyen titkos parancsokat adott az embereinek?
– Nem hiszem, hogy...
– Pompeius mindenképpen meg akart szabadulni Milótól. Ha lenne valami egyszerű mód rá, Cicerótól is éppoly gyorsan megszabadulna. Szükség esetén a katonái megvédték volna Cicerót? Vagy pár percre elfordították volna az arcukat? Szerinted van jobb mód rá, hogy eltegye az útból? Hiszen így nem szennyeződik be a keze. Csóválod a fejed, Gordianus, de hidd el, Cicero okkal féltette ma az életét.
– Akkor hát egyszerűen kétségbe volt esve?
– Valami olyasmi. Ó, milyen gyötrelmes volt nézni...
– Igen, láttam, hogy az egész szónoklat alatt fészkelődtél.
– Milónak szinte habzott a szája! Most persze mindenhol azt hangoztatja, hogy valójában Cicero hibájából ítéltek így az esküdtek.
– Szamárság.
– Azt mondja, az ügyvédeinek el kellett volna magyarázniuk az összes körülményt, és az ő szoros értelemben vett ártatlanságát kellett volna hangoztatniuk, akármilyen ködösnek vagy valószínűtlennek tűnik.
A fejem már zavaros lett a bortól. Tiro valami olyasmit ismételt meg, amit előző éjjel Cicerótól is hallottam, de akkor sem értettem.
– Miről beszélsz? Miféle szó szoros értelmében vett ártatlanság...
– Tudom, mit fogsz legközelebb kérdezni: tényleg olyan jó volt a szónoklat? Ez a legfájdalmasabb az egészben. Oly sok órányi kemény munkát fektettünk abba, hogy jó legyen, és most mind elszállt, mint a por a szélben. Talán felmenthettük volna Milót. Ki tudja? Magad is eldöntheted, ha majd megjelenik. Persze még finomítanunk kell rajta. Akkor majd az egész világ láthatja, milyen tökéletes védőbeszédet adott volna elő Cicero Milo tárgyalásán, ha a dühöngő tömeg nem félemlíti meg.
– De sajnos, Milo számára már késő. Tiro, mit is mondtál a...
– Herkulesre, van itt valaki, akivel nem akarok találkozni! Jó volt veled beszélgetni, Gordianus.
Hunyorogva próbáltam átnézni a narancsszínű ködön az ajtó felé, amin újabb vendégek léptek be. Először nem ismertem meg, de aztán valaki a nevét kiáltotta:
– Philemon!
Késztetést éreztem rá, hogy bemutatkozzak neki. A szememmel Ecót kerestem, de a köd eltakarta előlem. Ennyire berúgtam volna? Aztán újra megpillantottam egy előtérhez hasonló helyiségben, ahol kockajátékot játszott. A morajlásból hirtelen kihallottam a hangját, amint Menenia nevét kiáltotta, hogy szerencséje legyen a dobásnál.
Philemon ülőhelyet keresett. Odaintettem a padhoz, ahol ültem.
– Ismerlek téged, polgár?
Nem hibáztattam azért, hogy óvatos.
– Még nem, de van valami közös bennünk.
– Mindketten szeretjük az olcsó szajhákat és a savas bort?
– Ennél többről van szó. Ülj le. Fizetek neked egy pohárral.
– Inkább fizess egy lotyót.
– Lehet, hogy azt is fizetek. Gondolom, nem volt könnyű kibírni nők nélkül annyi ideig.
– Mi? Amíg Milo villájában raboskodtam? Hát legalább azt elértük, hogy a disznó soha többé nem fog ott nyaralni!
– Aligha. Már meg is ittad a borodat? Akkor kérjünk még.
Philemon még nem volt annyira elázva, mint én, de gyorsan felzárkózott. Élvezettel ismételte a történetet, amivel első számú tanúként támogatta a vádat. Kérnem sem kellett, hogy kezdjen bele a mesélésbe. A bor hatására megeredt a nyelve.
– Tudod... – sóhajtott. – Abban a tanúvallomásban... nos, egy kicsit hősiesebbnek mutattam be magunkat, mint amilyenek voltunk. Tessék, bevallottam.
– Hogy érted ezt?
– Igaz, hogy összeakadtunk Eudamusszal és Birriával, és rájöttünk, mire készülnek, hiszen kérkedtek is a tervezett gyilkossággal. Valóban rájuk kiáltottunk, hogy hagyják abba az öldöklést.
– Igen. És azt mondtad, hogy akkor a barátaiddal együtt rájuk támadtál, de ők visszaverték a támadást, és üldözni kezdtek titeket.
Szégyenlősen elnevette magát.
– Hát persze! Csakhogy mi nem támadtunk rájuk. Képzeld csak el, mégis Eudamus és Birria állt ott velünk szemben, vérszomjasan vigyorogva! Rájuk támadni? Még csak az kellett volna! Hanyatt-homlok menekültünk, de ők a sarkunkban voltak.
– Ebben nincs semmi szégyellnivaló – vigasztaltam.
– Nincs, de próbáld meg így elmesélni több ezer ember előtt!
– Volt más is, amit kicsit előnyösebb fényben tüntettetek fel?
Megrázta a fejét, aztán összeborzadt.
– El sem tudod képzelni, milyen rettenetes érzés összekötözve, kiszolgáltatva lenni ilyen szörnyetegek mellett. Megfagyott az ereimben a vér. Amikor először összemarakodtak, éppen akkor, amikor Bovillae-n hajtottak át minket, azt hittem, összecsinálom magam.
– Összemarakodtak? Miről beszélsz?
– Csúnyán összevesztek. Annyira durvák voltak, hogy azt hittem, ölre mennek, és elvágják egymás torkát. Nem tudták, mitévők legyenek, és hova vigyék Clodiust Azt hiszem, a holttestét akarták valahogy eltüntetni.
– De a holtteste akkor már nem volt ott. Miután Tedius szenátor odaért a helyszínre, a hordszékén Rómába küldette.
– Ó igen, tényleg. Lehet, hogy ezen vitatkoztak... Nem értették, hova tűnt a holttest. Igen, biztosan megijedtek. És Milo is ezért volt olyan dühös, amikor elmondták neki, mi történt. Szerinted azt akarta, hogy vigyék el neki Clodius fejét trófeaként?
– Úgy tűnik, a végén Clodius gyűrűjével is beérte. Szerintem annyi elég volt neki. – Amikor elképzeltem, hogy Eudamus és Birria lehúzzák a halott ujjáról a gyűrűt, nagyot nyeltem. – Vajon Milo Massiliába is magával viszi a gyűrűt... Hogy azzal vigasztalja magát a száműzetésben?
Philemon nem is figyelt rám.
– Igen, Tedius szenátor. Láttam a tárgyaláson, amikor vallomást tett. Elmentünk mellette az úton, amikor már elhagytuk Bovillae-t, de még nem értünk oda Milóhoz. Ott ücsörgött az út mellett a testőreivel, és módfelett elégedettnek tűnt. Nem is akart segíteni rajtunk!
– De hiszen azt hitte, hogy ti vagytok a véres kezű banditák, akik megölték Clodiust, és Milo embereinek sikerült elfogni titeket.
– Ha! Az istenek tréfája, nem igaz?
– Kértetek tőle segítséget?
– Abból aztán semmi jó nem származott volna. Még üdvözölte is a két szörnyeteg gladiátort, amikor elmentünk mellette. Úgy éreztem magam, mint egy összekötözött gall valamelyik hadvezér győzelmi felvonulásán.
– Talán inkább a lányához kellett volna folyamodnotok.
– A lányához?
Philemon szédelegve nézett rám, majd megrázta a fejét. Azt hittem, megsértettem azzal, hogy feltételeztem róla: segítséget kérne egy nőtől.

 

Még a megtévedt lányok apáinak és házsártos feleségek urainak is haza kell egyszer menniük, és így Ecóval még a nap első órája előtt otthagytuk a Parázna Kocsma nyújtotta menedéket. Elindultunk felfelé a Palatinusra. Alig emlékszem valamire az útból, csak arra, hogy túlzottan is meredeken ívelt felfelé. Mint az öreg Sextus Tedius a Via Appia kaptatóján, én is megálltam, és leültem, hogy erőt gyűjtsek. Az öregedés gyötrelem, és az ivás is csak egy bizonyos pontig jelent megnyugvást, utána az is gyötrelemmé válik.
Pirkadatkor új nap kezdődik. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Eco, Menenia és az ikrek visszaköltöznek az Esquilinus-dombra, én pedig hazaküldöm Pompeius őreit, őszinte hálával és megkönnyebbült sóhajjal. Persze, vannak dolgok, amiket nem lehet ilyen könnyen elintézni...
Legalább az elmúlt hónapok megpróbáltatásainak vége. Én mostam kezeimet, legyen szó akárkiről! Milo, Clodia, Fulvia, Cicero és a körülöttük legyeskedő talpnyalók mind elmehetnek Clodius után Hádészba! Eme történet végére is pont került.
Legalábbis így gondoltam, miközben felfelé baktattam a Palatinuson. A napnak abban az órájában jártunk, amikor az ember csak homályosan lát, bár a hajnal már közel jár; csakhogy az én borgőzös állapotomban nem vettem észre, hogy nagyon is sötétben tapogatózom, és az első fénysugarakra még várni kell.

 

 

NEGYEDIK RÉSZ
A gyűrű

 

Harmincnegyedik fejezet

– Meg lehet javítani – mondta a kézműves –, de...
– De rámegy a vagyonom – fejeztem be helyette.
– Ez természetes. Az anyag, a munkaerő, ráadásul nem is akármilyen munkaerő... Nos, mindez jelentős költségeket emészt fel.
– Akkor miért habozol?
A kézműves megrázta a fejét.
– Nem tudok kezeskedni azért, hogy hosszú ideig tart majd. Az igazat megvallva, nem hinném, hogy a szobor repedéseit... teljesen kielégítően... ki lehet javítani.
– Kielégítően?
– Úgy, hogy művészi szemmel és szerkezetileg is megfeleljen az elvárásoknak. Nézd meg ebből az irányból, és látni fogod, hogy a törés vonala már korábban is tele volt repedésekkel...
– Azt akarod mondani, hogy már eleve hibás volt a szobor?
– Igen. Itt, ahol vékonyabb a fém. Látod, a törés pereme ezen a helyen egészen más mintázatot mutat, máshogy hajlik el. Ez azt mutatja, hogy már volt benne egy elvékonyodás és egy hajszálvékony repedés. Így kívülről persze nem lehetett észrevenni, mert úgy látszott, tökéletesen ép. De nyilvánvaló, hogy eleve hibás volt. Igaz, nem arra tervezik a szobrokat, hogy ledöntsék őket a talapzatukról, de ha már előfordul ilyen sajnálatos esemény, egy ehhez hasonló meggyengült helyen óhatatlanul elindul egy repedés. Aztán végigfut a vékony sávon, ahol az istennő ruhájának redői a leggyengébbek, majd a csípőjénél...
Azután a rengeteg vérfürdő után, aminek szemtanúja voltam életemben, ostobának éreztem volna magam, ha egy szobor miatt érzelgősködöm. De valahogy annyira hátborzongatóan villant a szemembe a fény a sebesült, csorba felületről, és olyan ízléstelennek is tűnt, ahogy belülről vizsgálgattuk Minervát! Kívülről nézve még mindig égi finomság hatotta át, mintha elpusztíthatatlan lenne. Üreges belsejében viszont mindenféle dugók álltak ki, rücskös foltok és öntési hibák csúfították el. Ráadásul mindvégig, amíg bölcsen fölénk tornyosulva ott állt a kertemben, ott rejtegette magában a titkát. Egy gyilkos fosztogatási roham során ledöntötték a talapzatáról, és az oly leplezett hiba széttépte. A kézműves pedig azt akarta kíméletesen elmagyarázni nekem, hogy soha többé nem lehet megfelelően összeilleszteni.
– Mégsem hagyhatom, hogy továbbra is így heverjen a kertben, és onnan nézzen, amikor elhaladok mellette!
A bölcsesség két darabra törve, falánkan burjánzó gyomok között!
– Minden szobrot be lehet olvasztani. Persze, így az eredeti értékének csak töredékét lehet visszaszerezni...
Megráztam a fejem.
– Szó sem lehet róla.
A szobrot a házzal együtt régi patrícius pártfogóm, Lucius Claudius hagyta rám örökül. Még Cicero is irigyelte tőlem. Még hogy beolvasztani? Soha! De akkor mit lehet vele kezdeni? Csak néhány órát aludtam azután, hogy hazatértem a kocsmából, de az ébredés perceiben azonnal Minerva jutott eszembe, és minden más gondomat félresöpörtem. Addig semmit sem lehet helyrehozni, amíg ő nem áll ismét a régi helyén, a régi fényében.
A kézműves töprengve vakargatta az állát. Állítólag nála többet senki sem tudott a bronzöntésről Rómában. Alacsony, szakállas férfi volt, görög származású, annak a fémöntödének az egyik rabszolgája, amelynek a tulajdonosa egyszer megbízott egy munkával. Egy eltűnt rabszolgáról és egy túlzottan is nehéz szoborról volt szó.
– Talán lehetne belőle mellszobrot csinálni – javasolta végül.
– Tessék?
– Ha elég pontosan levágjuk, egyenesen a melle alatt...
Lehet, hogy káprázatos tehetségű kézműves volt, de a művészi érzék csírája is hiányzott belőle. Ráadásul vallásos szempontból sem tisztelte a szobrot. Gondolom, a mestersége kockázatai közé tartozott az, hogy elillanjon a szeme elől minden titokzatosság, ami a fémben lakozik, hiszen annyit foglalkozott a különféle ötvözetek alakíthatóságával és húzószilárdságával.
– Én azt akarom, hogy ismét egy darabban visszakerüljön a helyére. Lehetséges, vagy sem?
– Lehetséges.
A görög elfordult egy pillanatra. Tudtam, hogy a szemét forgatja a rómaiak telhetetlensége miatt.
– A foltot úgyis mindig látni fogod, már csak azért is, mert tudod, hogy ott van. Különben sem fog örökké tartani. Egy erős ütés, egy földrengés...
– Ragaszkodom hozzá.
– Amint mondtam, nem lesz olcsó.
– A gazdád felhatalmazott rá, hogy ajánlatot adj?
– Igen.
– Akkor alkudjunk.
Még a legalacsonyabb összeg is, amiben meg tudtunk állapodni, túlzottan sok volt a családi kasszához mérve. De valahogy előkerítem a pénzt. Elbocsátottam a kézművest, aztán bementem a kertből a dolgozószobámba. Mi volt a következő dolgom? Meglepően élénknek éreztem magam ahhoz képest, hogy az előző éjjelt a borgőz mámorában töltöttem, és furcsamód bizakodónak éreztem magam, annak ellenére, hogy a saját házamban is viharfelhők gyülekeztek. Ha egy korombéli férfinak hirtelen jó kedve támad, tanácsos az utolsó cseppig kiélveznie.
Pompeius őrei elhagyták a házat, amíg aludtam. Eco és Menenia egész nap a költözködéssel voltak elfoglalva – nem is hittem volna, hogy a tartózkodásuk alatt ennyi bútordarab és tárgy vándorolt át a mi házunkba. Hiányozni fognak az ikrek játékai – a kis festett hajók, a faragott harci szekerek és az egyiptomi táblás játékok az élénk színű kavicsokkal –, de az nem fog hiányozni, hogy folyton elbotlom bennük. Bethesda kötelességének érezte felügyelni a költözésre. A jelek szerint minden mondanivalóját közölte Dianával előző este. Dianát sehol sem láttam. Davus úgy határozott, égető szükségünk van egy őrszemre a tetőn, ezért ott is maradt, nehogy túl gyakran összefussunk.
Tapsoltam egyet. Az egyik rabszolga, aki éppen Ecónak segített, megállt, és bedugta a fejét a dolgozószobámba.
– Tudod, hol van a lányom? – kérdeztem.
– A szobájában... azt hiszem... gazdám.
Zavartan válaszolt. Persze, hiszen már mindnyájan tudtak Diana titkáról.
– Menj oda, és mondd meg neki, hogy beszélni szeretnék vele.
– Igen, gazdám.
Elszorult a szívem, amikor Diana belépett a szobába. Túlzottan is elkínzottnak nézett ki egy várandós tizenhét éves lányhoz képest. Sok mindent éreztem egyszerre – dühöt, aggodalmat, sajnálatot –, de a legerősebb késztetést nem tudtam elnyomni. Egyszerűen magamhoz öleltem, és úgy álltunk egy darabig, szorosan összefonódva. Végül Diana lépett el tőlem, és elfordította a tekintetét.
– Szörnyű volt, miután elmentem itthonról tegnap? – kérdeztem.
– A mamára célzol? – Sikerült egy kis mosolyt csalnom az arcára. – Nem volt olyan borzalmas, ahogy előre képzeltem. Először persze csapkodott és kiabált. De miután lenyugodott, inkább csalódottnak láttam, mint mérgesnek. Nem értem. Ő is rabszolgának született, ennek ellenére úgy csinál, mintha arra születtem volna, hogy egy patrícius felesége legyek, és most minden esélyemet elrontottam volna.
– Pontosan azért akarja, hogy jól menj férjhez, mert rabszolgának született.
– Igen, biztosan. De ma látni sem akar.
Sóhajtottam.
– Hát ezt az érzést jól ismerem. Inkább azt mondd meg, hogy érzed magad? Én nem vagyok annyira járatos ezekben a dolgokban, mint kellene. Az édesanyád biztos jobban...
– Ő is erről faggatott tegnap, miután kitombolta magát. Sok mindent kérdezett. Szerintem úgy zajlik a dolog, ahogy kell, csak néha érzem magam iszonyúan. Tudod, mi volt a legnehezebb az egészben? Az aggódás, meg az, hogy beszélni akartam vele mindenről, és azt akartam, hogy ő is beszéljen veled, papa, de rettentően féltem. Hát ennek legalább vége van.
Egy íróvesszővel babráltam.
– Lehet, hogy nem vagy még alkalmas erre az állapotra. Ismétlem, borzasztó tudatlan vagyok ebben a témában, de biztos, hogy a mamád tudja, hogyan lehetne...
– Nem, papa, nem akarok neki véget vetni!
– Akkor hát mit akarsz, Diana?
– Hát nem érted, papa? Szerelmes vagyok Davusba.
Megborzongott, és lesütötte a szemét. Remegett az ajka.
– Diana, kérlek, ne sírj többet. Már így is elég vörös a szemed. Bármilyen vágyakat is dédelgetsz magadban Davusszal kapcsolatban, jobb lesz elhessegetned.
– De Davus és én...
– Képtelenség, Diana!
– Miért? A mama is rabszolga volt. Feleségül vetted, nem igaz? Azért vetted feleségül, mert engem hordott a szíve alatt, ugye? Meto is rabszolga volt gyerekkorában, és Eco sem volt sokkal különb nála: elhagyott, csavargó kölyökként fogadtad örökbe. Miért más az, ha...
– Diana, nem!
Most már eleredtek a könnyei.
– Ó, semmivel sem vagy különb nála! Mennyire képmutatóan viselkedtek! Képzeljétek, nem vagyok Vesta-szűz! Nem temethettek el élve azért, mert beleszerettem egy férfiba! Nem szégyellem, hogy a gyermekét várom!
– Miért nem kiabálsz hangosabban, hátha Cicero házában is meghallják! Most biztos gyorsan kirohansz a szobából.
– Nem. Miért rohannék? Mit számít, hogy hol vagyok? Szánalmas helyzetbe kerültem. Te férfi vagy, honnan is tudhatnád, milyen nyomorult állapot ez? Nem is akarnék élni többé, ha ez a gyerek nem volna...
Eddig tartott a derűs hangulatom.
– Diana, erről még beszélünk, ha visszajöttem.
– Hova mész?
– Még elég korán van. Maradt egy feladatom a Via Appia mentén. Ha másra nem, arra jó lesz, hogy eggyel kevesebb éjszakát kelljen ebben a házban töltenem.
Diana visszavonult a szobájába. Kiléptem a kertbe, kerülve Minerva vádló pillantását, és felmásztam a létrán a tetőre. A ház homlokzata fölött botlottam bele Davusba, aki a térdét összefogva gubbasztott a cserepeken. Amikor meghallotta a lépteimet, úgy megijedt, hogy kis híján leesett a tetőről.
– Herkulesre, Belbo, vigyázz!
– Davus – motyogta az orra alatt.
Összekapta magát, és felállt.
– Mi?
– Davus vagyok, gazdám, nem Belbo.
– Ó igen, persze. Mit is gondoltam? Belbónak volt annyi esze, hogy óvatosan mozgott a tetőn. És soha nem használta ki a családom egyik tagját sem.
– Ó, gazdám!
Davus térdre rogyott. Azok, akik az alattunk lévő szobában tartózkodtak, biztos összerezzentek a nagy dördülésre. A testőr lehajtotta a fejét, és összekulcsolta a kezét.
– Könyörülj rajtam! Ne kínozz, gazdám... Ölj meg azonnal, ha akarsz. A kínzás rosszabb az olyan nagy, erős férfinak, mint én vagyok. Minden rabszolga tudja ezt. A véznák és gyengék rövid kínzás után meghalnak, de egy ilyen nagydarab testőr, mint én... napokig csak gyötrődik. Nem félek a haláltól, gazdám, de könyörgöm...
– És hogyan szeretnél meghalni, Davus?
Elsápadt, és nyelt egy nagyot.
– Csapd le a fejem, gazdám.
– Nem azzal a testrészeddel okoztál nekem kárt, Davus.
Elborzadt, és tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Ne herélj ki, gazdám! Nem akarok eunuch lenni. Szánj meg, kérlek!
– Hagyd abba, Davus. Nem tudom, mihez kezdjek veled. Komolyan azt gondoltad, hogy megöletlek?
– Mi másban reménykedhetek, gazdám? Ez a legjobb büntetés, amire számíthatok.
– Akkor mit csinálsz itt fönt?
– Gazdám?
– Miért vagy még mindig itt? Miért várod, hogy mi lesz a sorsod? Miért nem ugrottál le a tetőről, hogy elszaladj? Nem lenne sok esélyed a szökésre, a halál viszont minden esélytől megfosztana. Rejtőzz el egy hajón, ami Ostiából indul a tengerre. Vonulj száműzetésbe, mint Milo. Miért nem menekültél el múlt éjjel?
– Mert...
– Igen?
– Őmiatta...
– Ki miatt, Davus? Mi az, ami itt tudott tartani, annak ellenére, hogy szembe kell nézned a büntetéseddel?
– Muszáj kimondanom, gazdám? Őmiatta. Diana miatt. Nem mehetek el, amíg ő itt van. Hova mehetnék? Mi értelme lenne? Nélküle kellene meghalnom.
– Ó, Davus!
Megráztam a fejem. Minerva darabokban hevert a kertemben, és Venus vette át az uralmat.

 

A nap hatodik órájában indultunk el a Via Appiára, amikor a nap pontosan a fejünk tetejére tűzött. Pompeius istállószolgája lovakat bocsátott rendelkezésünkre, miután emlékeztettem rá, ki vagyok, és elmondtam, hogy még mindig nem értem a küldetés végére, amivel a gazdája megbízott. Apró, ártalmatlan füllentés volt, hiszen Pompeiusszal már lezártuk a közös ügyünket. Vagy legalábbis akkor azt hittem.
Az istállószolga szélesen vigyorogva kihozott három lovat. Kicsit megrökönyödve észleltem, hogy ugyanazokat a lovakat kaptuk vissza, mint amiken először indultunk útnak. Mint kiderült, a támadás napján mindhárom hátas sértetlenül tért vissza az istállóba, igaz, a lovasaik nélkül. Egyszerre töltött el a biztonságérzet és a nyugtalanság, amikor ugyanannak az állatnak a hátán hagytam el Rómát, mint első alkalommal. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az ómennel, de mindenképp tovább akartam haladni.
Egyszerű okból keltünk útra: hogy elhozzuk Mopsust és Androclest, a két istállófiút, akiket Fulvia nekem adott. Ecót otthon hagytam, csak Davust hoztam magammal. A harmadik lovat a fiúk miatt kértük, hiszen elfértek rajta ketten is. Úgy terveztem, hogy a Bovillae-i fogadóban töltjük az éjszakát.
Davus csendben lovagolt mellettem, csak akkor élénkült fel, amikor elhaladtunk Basilius emlékműve mellett. Összeráncolta a homlokát, és egyre izgatottabb lett.
– Gazdám... Gazdám, biztos vagy benne, hogy...
– Miben, Davus?
– Biztos, hogy engem akarsz testőrnek? Miért nem egy másik rabszolgát hoztál?
– Félsz a lótól, Davus? Most már nem mondhatod, hogy nincs tapasztalatod a lovaglásban. Már másodszor utazol ugyanannak a lónak a hátán. Igaz, hogy levetett magáról, de az ilyen bukások pont azért vannak, hogy visszamászhass a nyeregbe.
– Nem a lóról van szó, gazdám. Még meg is kedveltem ezt az állatot. Szerintem bízik bennem.
– Reméljük, nem adsz neki okot, hogy megbánja.
Davus összevonta a szemöldökét.
– Máskülönben – folytattam – az adott körülmények között nem hagyhatlak otthon, ha én eljövök, nem igaz?
– Úgy érted... a lányod miatt...
– Nem. A feleségem miatt. Nem szeretném, ha arra érnék haza, hogy Bethesda végzett veled a távollétemben.
Davus nagyot nyelt.
– Akkor sem értem, gazdám... hogy miért engem hoztál el. Csak mi ketten vagyunk.
– Igazából magamat sem értem teljesen. Elhagyott a józanság, csak ösztönből cselekszem. Meglátjuk, hova vezet az utunk.
– Azt már tudjuk, gazdám.
– Tényleg?
– Arra, az Alba-hegy felé.
Hangosan felnevettem.
– Milyen élesen vág az eszed, Davus.
Davus is elnevette magát, de feleannyira sem derűsen. Vajon azért, mert félt tőlem, vagy azért, mert nem értette a vicc lényegét?

 

Kitavaszodott a Via Appia mentén. A balzsamos levegőt madárdal töltötte meg. A kizöldült füvet virágok tarkították az út mellett, rabszolgák és ökrök dolgoztak a földeken. Elég nagy volt a forgalom mindkét irányban – birkákat és szarvasmarhát hajtottak a vásárra, hírvivők ügettek lóháton, gazdagok pöffeszkedtek a szekereiken vagy a hordszékeiken. Az egész világ ébredezett fagyos téli álmából.
Mire Bovillae-be értünk, már eléggé megéheztem, de tovább akartam menni Clodius villájához. Amikor odaértünk Jupiter oltárához, megpillantottam az egyik tölgyfa árnyékában szundikáló Felixet. Végigmentünk a Vesta-szüzek új háza mellett húzódó úton, majd tovább, magasabbra, ahol az út másik oldalán a Jó Istennő Szentélye várt minket. Nők egész csoportja gyűlhetett össze odabent, legalábbis a kint várakozó hordszékekből és unott rabszolgákból erre lehetett következtetni. Még kántálást is hallottam a szentélyből, amelyben felismertem Felicia egyedi hangú dalolását. Az ő világában vajmi kevés változhatott, annak ellenére, hogy igencsak véres események és jókora felfordulás szemtanúja volt.
Ezúttal azon az úton közelítettük meg Clodius villáját, ami a hegyoldalon egyenesen a házig vezetett. Már jóval azelőtt megláttak és megállítottak minket, hogy felértünk volna az udvarhoz. Durva külsejű rabszolgák torlaszolták el az utunkat. Elővettem a pergamendarabot, amire Fulvia a parancsot írta, és amelyben felhatalmazott, hogy elhozhatom a két lovászfiút. Szerencsénkre, az egyik rabszolga – többé-kevésbé – tudott olvasni. Lassan ejtett ki minden szót, aztán visszaadta a pergament.
– Végre megszabadulunk tőlük! Az a két kölyök csak a bajkeveréshez ért. Nem tudják, hol a helyük. Visszaviszed őket a városba?
– Ez a szándékom.
Megcsóválta a fejét.
– Nem lesz egyszerű rávenni őket. Na, gyere velem. Szerintem az istállóban vannak.
A fiúk azonnal felismertek minket. Legfőképp Davusnak örültek (vagyis az elefántnak, ahogy Mopsus hívta). Amikor bejelentettem nekik, hogy most már nem Fulvia a gazdájuk, hanem én, eleinte tanácstalanul néztek egymásra, de készségesen felmásztak a harmadik lovunk hátára. Miközben elhagytuk a villát, hirtelen ráébredtek, hogy örökre búcsúzniuk kell attól a helytől. Mopsus megfordult, és bedugta a hüvelykujját az elülső fogai alá, hogy a csettintő hanggal magára vonja az idősebb rabszolgák figyelmét.
– Ég veletek, semmirekellő részegek!
A kisöccse utánozni kezdte, és végül kölcsönösen sértegették egymást, felemlegetve mindenféle testrészeket. A rabszolgák, akik az út szélén figyelték a haladásunkat, úgy tettek, mintha összecsapásra készülődnének, és látszólag köveket kerestek, amiket hajigálhatnak. Néhányan közülük hangosan nevettek.
Hogy magyaráztam meg Bethesdának, kik jönnek a házunkba? „Két jó kedélyű és éles eszű fiúcska. Új életet hoznak az otthonunkba.” Persze ekkor még nem tudtam, hogy hamarosan amúgy is új életnek örvendhetünk, Dianának és Davusnak köszönhetően. Akkor azt gondoltam, hogy annak az asszonynak, aki megszelídítette Pompeius őreit, semmi gondja nem lesz két eleven kisfiúval, de most már kezdtem kételkedni ebben.
Délutánra Davus feszültsége is engedett egy kicsit. Rájöttem, hogy nagyobb biztonságban érzi magát Mopsus és Androcles társaságában; a két kacarászó fiú szeme láttára biztosan nem fogom megölni.
Késő délután tértünk vissza Bovillae-be. Semmi másra nem vágytam, csak a fogadósné kitűnő főztjére, és egy viszonylag tiszta helyre, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Korán le kell feküdnünk, hogy másnap mihamarabb továbbindulhassunk.
Először azt hittem, hogy a vendéglátónk lefogyott, és valahogy a haját is megváltoztatta, aztán rájöttem, hogy nem ugyanaz az asszony áll a pult mögött. Bár szinte ugyanolyan pillantással mért fel minket, de karcsúbb és szebb volt, vagy legalábbis az lett volna, ha nem ilyen nyúzott az arca. Elmondtam neki, hogy szállást keresünk éjszakára.
– Ahhoz még korán van – mosolyodott el halványan. – Ma ti vagytok az elsők. Ti választotok először.
– Nagy a választék?
– Nem igazán. Csak egy szobánk van, de egyesek jobban szeretnek a fal mellett aludni, mások meg a lépcső vagy az ablak közelében. Gyertek fel, megmutatom. Aztán felhozhatjátok a holmitokat, és megjelölhetitek a helyeteket.
Követtem felfelé a lépcsőn. A fogadó felső szintje olyan volt, amilyenre számítottam: egyetlen helyiség néhány kicsi ablakkal és tucatnyi priccsel.
– Ez jó lesz. Davus, vidd le a fiúkat, és gondoskodj róla, hogy a lovak rendesen el legyenek látva feljebb, az istállónál.
– Igen, gazdám.
Nagy dübörgéssel levonult a lépcsőn. Mopsus és Androcles fürgén, szinte egymással versengve követték.
Az asszony odalépett a lépcső tetejéhez, és sóvárogva nézett utánuk.
– Nekem is van egy kisfiam – mondta. – Még olyan apró... Nos, ha elégedett vagy, akkor...
– Biztos emellett az ablak mellett álltál, amikor végignézted – vágtam közbe, és odamentem a nyitott ablaktáblákhoz.
– Tessék?
– Miután véget ért a csata, és kimerészkedtél a rejtekhelyedről, a takarók alól. A nővéred elmondta, hogy idejöttél az ablakhoz, és kilestél. Láttad, hogy nincs már itt senki, csak Sextus Tedius, aki valószínűleg akkor érkezett.
Kinéztem az ablakon, és magam elé képzeltem a jelenetet: holttestek és vértócsák mindenütt, egy elegáns hordszék és megszeppent rabszolgák. Sextus Tedius és a lánya, amint felfedezik Clodius tetemét.
– Ki vagy te? – kérdezte az asszony remegő hangon.
– Gordianusnak hívnak. Az özvegy Fulvia megbízásából jártam itt, még februariusban. Beszélgettem a nővéreddel. Elmesélte nekem, amit tőled hallott, a Milo és Clodius között lezajlott összecsapásról. Te vagy a fogadós özvegye, nem igaz?
Kissé elernyedt az arca.
– Igen. A nővérem mesélt rólad. És a szemrevaló fiatal testőrödről... Biztos ő volt az, aki most ment le a lépcsőn.
Elmosolyodtam.
– Igen, emlékszem, hogy megakadt a szeme Davuson. Úgy tűnik, nem ő az egyetlen...
– Miről beszélsz?
– Felejtsd el. Válaszolnál egy kérdésemre? Tényleg egészen Rhegiumig menekültél, hogy az egyik nagynénédnél húzd meg magad?
Az asszony gyanakodva nézett rám.
– Nem. De úgy döntöttünk, hogy ezt mondjuk mindenkinek.
– Vagyis a nővéred nem volt egészen őszinte, amikor azt mondta, nem beszélhetek veled.
– Sokáig nem tudtam magamhoz térni. Ő csak meg akart óvni engem. Ha azt mondta, hogy nem beszélhetsz velem, igazat mondott.
– Pedig jó lett volna, ha el tudod mondani, mit láttál aznap.
– Mások is szerették volna. De a nővérem mindenkit elzavart. Attól sem riadt vissza, hogy részt kell vennie a tárgyaláson. Azt mondta, valakinek tanúskodnia kell. De engem mindvégig óvott.
– Most viszont már lezárult a per, és ismét itt vagy. Mondjuk úgy, visszatértél Rhegiumból.
– Igen. Visszatértem Rhegiumból. – Megint elmosolyodott. – Jó újra itt lenni, és újra dolgozni. Korábban is nagyon szerettem. Sokat dolgoztunk Marcusszal...
– Amit aznap láttál...
Megrázta a fejét.
– Még mindig nem tudok beszélni róla.
– Egyáltalán nem?
Megmarkolta a lépcső korlátját, és sokáig szaporán szedte a levegőt.
– Soha nem beszélek róla. Csak egyszer mondtam el a nővéremnek, miután megtörtént. Azóta egyikünk sem képes szóba hozni.
– Megértem.
A nővére jól ítélte meg a helyzetet: ennek az asszonynak nem vettük volna hasznát a tárgyaláson tanúként. Most is reszketett. Nehéz volt elképzelni, amint vallomást tesz abban a feszült légkörben, ami még Cicero nyelvére is csomót kötött.
Az özvegy lenézett a lépcsőn.
– Még most is, valahányszor lemegyek itt... úgy érzem, őt fogom meglátni odalent, ahogy azon a napon...
– A férjedet?
– Igen! Véresen és mozdulatlanul...
– Segítsek neked lemenni a lépcsőn?
– Talán jó lenne. De most még nem. Nem akarok mozdulni.
– Megkeressem a nővéredet vagy a férjét?
– Ne! Most már torkig lehetnek velem, de én még inkább torkig vagyok velük! – közölte meglepő indulattal. – Ahogy bejöttek ide, és átvették ezt a helyet... Azt mondták, a kisfiam kedvéért teszik, gondját viselik a fogadónak, amíg megnő. Úgy tesznek, mintha az övék lenne. Mintha Marcus soha nem is élt volna. Ki sem ejtik a nevét, mert félnek, hogy összeomlok. Ó, bárcsak minden olyan lenne megint, mint régen! Átok Milóra és Clodiusra! Átok az istenekre!
Azt vártam, hogy elsírja magát, de száraz maradt a szeme. Aztán kihúzta magát, és mélyeket lélegzett.
– Mit akartál tudni?
Ráncoltam a homlokomat.
– Tudsz beszélni arról a napról, vagy sem?
– Miért nem kérdezgetsz, és deríted ki magad?
Kinéztem az ablakon. Davus és a fiúk már elhelyezték a lovakat az istállóban, és egy bőrlabdával játszottak. Úgy viháncoltak, mint a gyerekek. Milyen apa lenne Davusból?
Visszafordultam az özvegyhez. Mit kérdezhettem volna még tőle? Úgy tűnt, már minden apró részlet a helyére került. A tragikus nap minden részletére fényt derítettünk, aztán szépen sorba rendeztük őket. A Via Appia mentén történt összecsapásról iratok készültek, és bírói döntés született az ügyről. Semmi szükség nem volt a tanúvallomására, mégis...
– Mit láttál, amikor az öldöklés után kinéztél ezen az ablakon?
Lesütötte a szemét.
– Testeket. Vért. A szenátort és a lányát, meg a kíséretüket. A szenátor hordszékét.
– Eudamust és Birriát? Milo embereit?
– Nem, ők már eltűntek. Nem tudom, hova.
– Üldözőbe vettek egy Philemon nevű embert a barátaival együtt. Ők csak úgy idetévedtek, amikor elszabadultak a gyilkos indulatok.
– Ó... Erről nem is hallottam.
– A nővéred nem mesélte el? Philemon ugyanazon a napon tett vallomást, mint ő.
Az özvegy megrázta a fejét.
– Gondolom, nem akart felzaklatni. Folytasd. Mit akarsz még tudni?
Komor, elszánt arckifejezést öltött magára.
– Kinéztél ezen az ablakon. Tediust, a lányát és a kíséretét láttad. És Clodius?
– Ő is ott volt. Őt nézegették.
– Tudtad, hogy Clodius az?
– Igen.
– Honnan?
Vállat vont.
– Az arcáról.
– Innen láttad az arcát? Ezek szerint a hátán feküdt.
– Igen, a hátán. A szenátor felé nézett.
Bizseregni kezdett a bőr a fejem tetején.
– Mit mondtál?
– Clodius a hátán feküdt, és a szenátorra meg a lányára nézett.
– Úgy érted, nyitva volt a szeme, és üvegesen a semmibe révedt.
– Nem, úgy értem, ahogy mondtam. Rájuk nézett, és ők visszanéztek rá. – Összevonta a szemöldökét, és minden erejével emlékezni próbált. – Néhány szót váltottak is egymással. Aztán Tedius és a lánya segítettek Clodiusnak felállni, és beszállni a hordszékbe.
Lenéztem az útra, és elképzeltem a jelenetet. Utána visszafordultam. Az is lehet, hogy az ifjú özvegy már félig beleőrült a fájdalomba.
– Azt mondod, hogy Clodius még életben volt?
– Igen. De biztosan halálos sebet kapott.
– A nővéred elbeszéléséből viszont az derül ki, hogy Clodius már halott volt, amikor Tedius megtalálta. Így mondta nekem, és ezt vallotta a bíróságon is. Azt mondta, hogy láttad a szenátort és a lányát, amint beteszik Clodiust a hordszékbe, de semmivel sem utalt rá, hogy életben lett volna.
Megkíséreltem szó szerint felidézni a szavait.
– Még élt – ismételte az özvegy. – A nővérem talán félreértette, amit mondtam. Nem voltam egészen magamnál, amikor elmeséltem neki, mit láttam. Fogalmam sincs, mit mondtam. Lehet, hogy nem fejeztem ki magam elég tisztán.
– Lehet. Úgy tűnik, hogy a nővéred és te kissé eltérően emlékeztek arra a napra. De Sextus Tedius is ugyanúgy mesélte a történetet. Nem mondta, hogy Clodius még élt, amikor megtalálta.
– Én tudom, hogy még élt Merev volt ugyan a teste, sántított és vérzett, de segítséggel fel tudott mászni a hordszékre. Életben volt, ebben biztos lehetsz, hacsak a halottak nem tudnak járni és beszélni. Még élt. A férjem viszont halott volt, és ott hevert, ennek a lépcsőnek az alján... Miért teszed ezt velem?
Váratlanul megfordult, és lerohant a lépcsőn. Végre a sírás is kitört belőle.
Kinéztem az ablakon, és megfeszítetten bámultam az utat, mintha az összpontosítással felébreszthetném az elhunytak szellemét, és rávehetném őket, hogy játsszák el újra a jelenetet. Ó, milyen nagyszerű és iszonytató hatalom lenne az!

 

 

Harmincötödik fejezet

Már alkonyodott, amikor Sextus Tedius házához értünk. Nagyon éhes voltam, és ki is fárasztott a sok lovaglás. Szóltam a fiúknak, hogy vigyázzanak a lovakra, és előreküldtem Davust, hogy kopogjon be az ajtón.
Az ajtónyitó szolga sokáig váratott magára, és még tovább tartott, míg bejelentett minket a gazdájának, és visszatért. De végül behívtak.
Sextus Tedius ugyanabban a szobában fogadott, ahol korábban. A nyitott ablakokon keresztül le lehetett látni Aricia városára, ahol a nap utolsó sugarait visszaverő háztetők kimagasodtak a fakó kék árnyékok tengeréből. Tedius egyenes derékkal ült régimódi, háttámla nélküli székén. Bár meleg áramlott be odakintről, most is pokróc takarta a lábát. Ha jól emlékeztem, a bal lába bénult le. Sötét, cserzett kezével végigsimított a haján, és lapos pillantással mért végig.
– Emlékszem rád – közölte. – Pompeius embere vagy. Itt jártál puhatolózni.
– De a jelek szerint nem tettem fel minden kérdést.
– Megint a „Nagy Ember megbízásából vagy itt”, ahogy korábban fogalmaztál?
– Bizonyos értelemben igen. Pompeius azt mondta, hogy mindent derítsek ki a Via Appia mentén történt összecsapásról, amit csak lehet. Azt hittem, sikerült, de rájöttem, hogy tévedtem.
– Beszélj egyértelműen.
– Ez a célom, és remélem, hogy te is ezt fogod tenni, Sextus Tedius. – Erre felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. – Itt van a lányod? – kérdeztem.
– Nem hinném, hogy a lányom tartózkodási helye rád tartozik.
– Ennek ellenére én jobban szeretném, ha mindkettőtökkel egyszerre beszélhetnék.
Lejjebb eresztette ősz szemöldökét, és hosszasan fürkészte az arcomat.
– Tudsz valamit, igaz?
– Most többet tudok, mint egy órával ezelőtt. Mindent ki akarok deríteni.
– Ó, mindent kideríteni! Milyen rettenetes átok lenne az egy halandó számára! Tedia! – Felemelte a hangját. – Tedia, gyere be a szobába, és csatlakozz hozzánk!
A lánya belépett a folyosóról. Úgy öltözött fel, mint az első alkalommal: nem viselt ékszert, nem használt szépítőszert, csak egy fehér vászonkendőt kötött a fejére, amit hátul kék szalag fogott össze. Mereven és egyenesen állt, komor arccal.
– Tedia mindig kihallgatja a beszélgetéseimet – jelentette ki Sextus Tedius. – Így nekem is könnyebb visszaemlékeznem a részletekre.
– Az apámnak és nekem nincs titkunk egymás előtt – mondta Tedia, majd az apja háta mögé sétált, és a vállára tette a kezét.
– Ott voltam, amikor az apád tanúvallomást tett a tárgyaláson, és elmesélte ugyanazt a történetet, amit korábban nekem is előadott. Azt hittem, mindenképp megakadályozod, hogy Rómába menjen, Tedia.
– Végül úgy tűnt helyesnek, hogy mégis részt vegyen a tárgyaláson. Elvégre a mi hordszékünkön érkezett meg Rómába Clodius holtteste. Meg kellett magyaráznunk, hogyan történhetett, különben az emberek... pletykáltak volna.
– Értem. És végül is teljességgel hihető történetet adtál elő, Tedius. Csak néhány apró részletet hagytál ki, például azt, hogy Clodius még élt, amikor megtaláltátok.
– Honnan tudod te ezt? – kérdezte Tedia. Masszírozni kezdte az apja vállát, ugyanolyan mozdulatokkal, ahogy az első találkozásunkkor a kezét tördelte. – Ha valamelyik rabszolgának járt el a szája...
– A rabszolgáitok hűségesek. Egy másik szemtanú volt.
– A tárgyaláson nem volt több tanú.
– Nem, mert aznap messze volt Rómától. Nekem azt mondták, odalent van Rhegiumban.
Sextus Tedius arca alig észrevehetően megrándult. A lánya túl erősen markolta meg a vállát.
– Clodius megérdemelte a halált – felelte a nő.
– Talán. Te mégis sírtál, amikor Fulvia vallomást tett.
– Egy asszony akkor is együtt tud érezni egy özveggyel, ha nem sajnálja a férje halálát.
– Értem. És pontosan hogyan halt meg Clodius?
Visszatartottam a lélegzetemet. Semmivel sem kényszeríthetem rá, hogy válaszoljon, ha nem akar. Az apja felemelte a kezét, és megszorította a lánya csuklóját, mintha vissza akarná fogni, de Tedia észre sem vette. Gyémántkeménységű lett az arca.
– Én öltem meg – mondta.
– De hogyan? Miért?
– Miért? – emelte fel a hangját. – Mert nála gyalázatosabb embert még nem hordott a hátán a föld! Neked is hallanod kellett a bűneiről, amikor itt faggatóztál a hegyen. Kivágatta Jupiter szent ligetét, csak azért, hogy több szoba legyen a házában. Gondolj bele: kilakoltatott egy istent, hogy helyet csináljon magának! Kimondhatatlan szörnyűséget művelt a Vesta-szüzekkel, elűzte őket ősi otthonukból, becsapta őket, úgy bánt velük, mint a hétköznapi üzletfeleivel, akiket nap mint nap átver és kifoszt. Tényleg azt hitte, hogy büntetlenül folytathatja ezt a tombolást?
– Publius Clodius hosszú éveken keresztül rengeteg bűnt követett el, és nem kapott érte büntetést – jegyeztem meg.
– Annál inkább itt volt az ideje – vágta rá Tedia.
– Tehát még élt, amikor megtaláltátok a fogadónál...
– Nagyon is élt.
– De már közel járt a halálhoz.
– Honnan tudhatnád te ezt? Talán ott voltál? Majd én elmondom...
– Lányom! – rivallt rá Sextus Tedius, és marcona arccal megcsóválta a fejét.
– Apám, én nem szégyellek semmit, és nem félek semmitől. Úgy kezdődött, ahogy az apám elmesélte neked... Rómába indultunk, találkoztunk Milóval az összecsapás után, ő meg hazudott nekünk, és azt mondta, hogy útonállók támadtak rá. Megijedtem, és vissza akartam fordulni, de az apám ragaszkodott hozzá, hogy továbbmenjünk. Biztos vagyok benne, hogy aznap Vesta istennő kísért minket. Amikor odaértünk a Bovillae-i fogadóhoz, láttuk a mészárlás nyomait. Azt hittem, elájulok a félelemtől, remegtem és kihűltek a tagjaim. Most már tudom, hogy csak az istennő ébredezett bennem, és felkészített a feladatomra.
Holttestek hevertek az úton, és mindent vér borított. Furcsa volt megérkezni egy olyan helyre, amin már ezerszer áthaladt az ember anélkül, hogy bármi is feltűnt volna neki... Olyan közönséges, ismerős, jellegtelen hely volt... Az a pusztítás, az a sok szörnyűség. Mintha nem is lett volna valóság, csak egy lázálom. Lesegítettem az apámat a hordszékről, és végigsétáltunk a holttestek között. Már egyiken sem lehetett segíteni, mind meghaltak.
Aztán valami hangot hallottunk a fogadóból. Egy vékony, erőtlen hang segítséget kért. Clodius megjelent az ajtóban. Szakadt volt a ruhája. Megsebesült. Egy véres rongyot szorított a vállához. Csikorgatta a fogát, miközben beszélt. „Segítsetek” – kérte.
– A többiek mind meghaltak, miközben őt védték – tette hozzá Sextus Tedius. – Hűséges emberei voltak, ezt senki sem tagadhatja.
– Kitámolygott a kocsmából – folytatta Tedia. – Elbotlott, és térdre esett, aztán a hátára feküdt. Nyöszörögve próbálta távol tartani a vállát a földtől. Úgy tűnt, jobban érzi magát a hátán fekve. Fölé hajoltunk. Rekedt és elkínzott hangon beszélt, inkább csak suttogott. „Vigyetek haza – mondta. – Ne a villába, mert ott fognak keresni. Vigyetek Rómába a hordszéketeken. Rejtsetek el!” „A banditák elől?” – kérdezte az apám. Clodius nevetett erre! Sziszegve, gyűlölködve nevetett... Milyen tökéletes fehér fogai voltak! „Banditák? Legfeljebb Milo gladiátorai – felelte. – Idáig üldöztek, és megpróbáltak megölni, de valami elriasztotta őket. Gyorsan bújtassatok el a hordszéketekben!” Így hát felsegítettük, majd betámogattuk a hordszékbe, de láttam, hogy az apám nem tudja, mitévő legyen. Félrehúztam, hogy a rabszolgák ne hallják, amit beszélünk.
Tedius felmordult.
– Vissza akartam küldeni a villájába, akár akarja, akár nem, de Milo ott várt valahol útközben – vette át a szót. – Nem akartam elosonni Milo mellett, nem akartam a sakál Clodius kémének szerepét játszani. De nem is akartam átadni Clodiust annak a hazug Milónak. Lehet, hogy ha egyszerűen otthagyjuk, elvérzik. Vagy Milo emberei visszajönnek, és végeznek vele. De már ott volt a hordszékünkben, és összevérezte a párnákat...
– Én hoztam meg a döntést – szólt közbe Tedia. A hangja úgy csengett, mint a hideg fém. – Hirtelen jutott eszembe. Véletlenül ránéztem a fogadóra, és megláttam őt a felső szinten. Úgy imbolygott az arca az ablakban, mintha bekeretezett arckép lenne. Megpillantottam Vesta arcát, és azonnal tudtam, mit kell tennem.
Megráztam a fejem.
– Az arc, amit láttál, a szerencsétlen, halálra rémült fogadósné arca volt.
Tedia becsmérlő arccal nézett rám.
– Honnan tudod, mit láttam? Ott voltál?
Nem láttam értelmét, hogy ellenkezzek vele.
– Hogy ölted meg?
Levette a kezét az apja válláról, és felnyúlt a fejéhez, hogy szétnyissa a kék masnit, ami összefogta a fehér vásznat. Körbetekerte a szalagot erős, rugalmas kezein, majd feszesre rántotta.
– Ezzel öltem meg. Szerettem volna, ha az istennő is látja, de a hordszékben kellett megtennem, ahol senki sem látta. A rabszolgák körülöttünk voltak ugyan, de ők nem figyeltek. Bemásztam a hordszékbe, és Clodius mögé húzódtam. Az apám bemászott utánam, és leengedtük a függönyöket. Rákötöttem a szalagot a nyakára. Az apám tartotta elölről.
– Ha nincs úgy elgyengülve a sebei miatt, nem sikerült volna – jelentette ki a szenátor. – Nézz csak ránk... Egy satnya vénember és egy nő. De így végeztünk vele.
– Láttam a holttestet – vettem át a szót. – Mély seb tátongott a vállán. Valószínűleg így is, úgy is meghalt volna.
– Ne légy annyira biztos benne – csóválta a fejét Tedius. – Sok csatának szemtanúja voltam, és sok katonát láttam már rosszabb állapotban, mint amilyenben Clodius volt, mégis felépültek. Meglepően sok élet maradt abban a sakálban. Én tudom, láttam, ahogy az utolsó csepp is elszivárog belőle. Ha békén hagyjuk, lehet, hogy túléli a Rómába vezető utat. Most is élne.
– Akkor tehát magatokra vállaljátok a halálát. Mintha még büszkék is lennétek rá.
– Igen, büszke vagyok a lányomra! Neked is van egy fiad, nem igaz, Gordianus? Emlékszem, első alkalommal ő is itt volt veled. Nos, én is olyan vagyok, mint bármely más férfi: én is szerettem volna egy fiút, szerettem volna felnőttként látni, ahogy csatákban bizonyítja a bátorságát, ahogy a Forumon hangoztatja a meggyőződéseit. De csak egy lányom született. Ez a lány viszont mindig hűséges volt hozzám, soha nem okozott nekem csalódást, és amikor az anyja meghalt, készséggel átvette a helyét. Senki sem kívánhat magának nála jobb lányt. És most lásd, mit tett! Megtette azt, ami senkinek sem sikerült, sem fegyverrel, sem a törvény erejével: végzett Publius Clodiusszal. Az állam ellenségével, azzal, aki gúnyt űzött a tisztességből, aki megmételyezte a köztársaságot, és szégyent hozott az őseire. Az én lányom tette félre az útból! Az istenek és istennők különös formákban üzennek nekünk, Gordianus. Elegük lett Publius Clodiusból, és elkoppintották, mint egy gyertyát. Ki vagyok én, a vén, suta szenátor, hogy megkérdőjelezzem, miért választanak ki egy halandót?
Sokáig figyeltem az arcukat: két komoran önelégült arcot, a római erények modelljeit.
– Miért nem löktétek le a testét a hordszékről, és miért nem hagytátok valahol az úton? Miért küldtétek vissza Rómába?
– A hordszékünket beszennyezte a vére és mindenféle belsősége – felelte Tedia. – Rá sem bírtam nézni többé.
– Az volt az utolsó kérése, hogy küldjük haza – tette hozzá az apja. – Úgy van, ahogy korábban mondtam neked: miután egy ember meghalt, mi értelme megvetni őt? Nem, nem hagytam volna ott feküdni az úton, mint egy döglött kutyát. Elküldtem a testét Rómába, és megmondtam a rabszolgáknak, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel adják át az özvegyének.
– A gyűrűje – szóltam közbe hirtelen. – A holtteste a gyűrűje nélkül érkezett meg. Ti vettétek le róla?
Tedia lesütötte a szemét.
– Hiba volt. Azt hittem, az istennő kedvében járok majd vele.
– Te voltál az a titokzatos asszony, aki a Vesta-szüzek Házánál felajánlotta Clodius gyűrűjét egy hálaadó imáért?
– Igen.
Egyszeriben megértettem azt a furcsa kifejezést, amit Philemon arcán láttam a Parázna Kocsmában. Azt kérdeztem tőle, hogy miért nem kért segítséget Tedius lányától, amikor összekötözve felhajtották őket a Via Appián, a Vesta-szüzek Házának közelében, ahol a szenátor megpihent. Azt hittem, megsértődött, pedig csak összezavarodott. Hiszen nem is láthatta az öregúr lányát, mivel Tedia akkor éppen a Vesta-szüzeknél járt.
– Eltakartad az arcod a Szűz Maxima előtt – folytattam. – Elváltoztattad a hangod.
– Igen. Különben a Vesta-szüzek felismertek volna.
– Mégsem voltál büszke arra, amit tettél?
– Úgy éreztem, nem szabad kérkednem, sőt mutatkoznom sem. Én csak az istennő eszköze voltam, és kizárólag az istennőnek akartam felajánlani a gyűrűt. De a Szűz Maxima nem akarta elfogadni. Azt mondta, hogy az ilyen felajánlás istenkáromlás.
Megráztam a fejem.
– Mindenki azt hiszi, hogy Milo felesége...
Tedia felnevetett. Látszott rajta, hogy nincs hozzászokva a nevetéshez.
– Fausta Cornelia? Az a gyalázatos tehén? Nehéz elképzelni, hogy bármiért is imádkozna, hacsak nem azért, hogy minden napra kapjon egy újabb szeretőt. Milyen kegyetlen tréfa, hogy bárki is összekeverte velem!
– Most hol van a gyűrű?
– Miért kérded?
– Mert szeretném visszaadni a családnak. Te is beismerted, hogy hiba volt elvenni. Az istennő nem vette hasznát. Trófeaként megtartani pedig meglehetős önhittségre vallana, és előbb-utóbb valami kellemetlen átkot szórna a fejetekre.
Tedia eltöprengett ezen, és már megszólalt volna, amikor az apja közbevágott.
– A gyűrű az egyetlen igazi bizonyíték ellenünk. Minden, amit eddig mondtunk, csak egy újabb történet a sok közül. A tanúd a fogadónál – a nő az ablakban, gondolom – talán látta, hogy Clodius még élt, de a hordszékbe nem láthatott be. A lányomon és rajtam kívül senki sem volt jelen abban a pillanatban, amikor Clodius meghalt. A Vesta-szüzek annyit tudnak, hogy egy asszony elvitte nekik a gyűrűt, de nem látták az arcát. Csak a birtokunkban lévő gyűrű tanúsítja, hogy mit tettünk. Miért adnánk oda neked, Gordianus? Mit fogsz mondani Clodius családjának? Hogy visszaszerezted a gyűrűt az igazi gyilkosoktól: egy nőtől és egy béna öregembertől? Azt akarod, hogy bosszút álljanak rajtunk?
– Miért, mi mást mondhatnék? Hogy az út mellett találtam? Gondolj vissza, hogy könnyeztél, Tedia, amikor Fulvia vallomást tett. Tényleg meg akarod tartani a gyűrűt?
A nő nagy levegőt vett, és már indult volna felém, de az apja megállította.
– Csak akkor, ha esküt teszel, Gordianus.
– Nem ígérek meg semmit.
– Meg kell ígérned valamit, ha a gyűrűt akarod – erősködött Tedius. – Meg kell esküdnöd rá, hogy senkinek sem mondod el, amit itt hallottál, cserébe odaadjuk neked. Gondolkozz, Gordianus: mi értelme lenne ránk uszítani Clodius híveit? A tömeg végre lecsillapodott, miután Milót száműzték, csak felzaklatnád őket, és újabb zendülést szítanál. Gondolj bele, milyen ideges lenne Pompeius, ha megtudná, hogy a bíróságon nem derült ki a teljes igazság, és Milót tévesen ítélték el! Rómát széttépte az, ami itt, a Via Appián történt. De mostanra lenyugodtak az emberek, és a gonosztevőket mindkét oldalon megbüntették. Clodius halott, Milo száműzetésbe vonult. Mi célod lehetne azzal, hogy még egy utolsó részletet közölsz velük, hacsak nem a saját hiúságodat akarod legyezgetni, hogy büszkélkedhess az állhatatosságoddal és az ügyességeddel? Esküdj meg arra, amit kértem; vidd vissza a gyűrűt azoknak, akik a legjobban szerették Clodiust, a többit pedig bízd az istenekre.
Odamentem az ablakhoz. Odalent a mélyben Aricia városa, ahol Clodius az utolsó nyilvános beszédét tartotta, elsüllyedt a mélykék árnyékokban. Hosszú ideig gondolkodtam. Ugyan mivel tartoztam Milónak, aki olyan szörnyű bűnt követett el ellenem, és nyomban meg is ölt volna, ha Cicero nem jár közbe? Mivel tartoztam Cicerónak, aki rábólintott az elrablásomra? Vagy Clodius barátainak és örököseinek, akik a zendüléseket szították, és akik miatt az én házamat is kifosztották, sőt a testőrömet is megölték? Mivel tartoztam magának Rómának – különben is, ki tudta volna megmondani, mi lett mostanra Rómából, vagy hogy mivé lesz néhány év múlva? Minden kavargott, minden átláthatatlanul összezavarodott. Szembesültem azzal, amire a leginkább áhítoztam: az igazsággal – de teljesen egyedül maradtam vele. Még Eco sem volt ott, hogy velem együtt fedezze fel, vagy tanácsot adjon. Nem is baj; nem tetszett volna neki a döntés, amit ezek után meghoztam. Visszafordultam a szenátorhoz.
– Szavamat adom. Megesküszöm az apám szellemére, hogy megőrzöm a titkotokat. Hozzátok ide a gyűrűt.
Tedia kiment a szobából. Mialatt távol volt, egy rabszolga lépett be egy gyertyával, és meggyújtotta a lámpásokat, hogy elűzze a sűrűsödő sötétséget. Tedia visszatért, és beleejtette a gyűrűt a széttárt tenyerembe. Úgy tűnt, örül, hogy megszabadulhat tőle.
A nehéz ékszer aranyból készült. Láttam, hogy egy név van belevésve: P. CLODIUS PULCHER, de semmiféle más díszítést nem vettem észre. Miként lehet, hogy semmi nem utal a nagy hírű ősökre? Aztán a fény felé tartottam, és megpillantottam az aprólékos méhsejt mintázatot, amit a gyűrű csillogó felületére véstek, kívülre és belülre. A kis egymáshoz kapcsolódó sokszögek a Via Appiát burkoló, tökéletes kövekre hasonlítottak. A gyűrű a csodálatos utat jelképezte, körkörösen, kezdet és vég nélkül; mintha emléket állított volna a helynek, ahol a viselőjét megsebezték az ellenségei, és ahol az utolsó lehelet elhagyta az ajkát, amikor egy kék szalag szorosan a nyaka köré hurkolódott.

 

Aznap este egy ariciai fogadóban aludtunk. Az alsó szinten lévő, füsttel teli kocsma vendégei otrombán hangoskodtak, az ágynemű meg tele volt atkákkal, mégis jobban aludtam, mintha az élő és halott fantomokkal teli Bovillae-be mentünk volna vissza.
Már hajnal előtt felkeltem, és felébresztettem a fiúkat is. Davus csak akkor tért magához, amikor már mindhárman rázogattuk. A nap első órája mar az úton talált minket. Gyorsan haladtunk, és délidő előtt a városba értünk. Még három látogatásom volt hátra, és aztán végleg hátat fordíthatok mindennek, ami a Via Appián történt.

 

 

Harminchatodik fejezet

Mopsus és Androcles egyre izgatottabb lett, amikor átkeltünk a Forumon, és elindultunk felfelé a Rámpán a Palatinusra. Mindketten tágra nyílt szemmel bámulták az épületek és emberek sokaságát. Davus kissé magasabban hordta az orrát; eljátszotta a városi rabszolgát, aki leereszkedett a vidéki rabszolgákhoz. Eszembe jutott, mennyire meg volt rökönyödve, amikor először mozdult ki a városból, de nem szóltam semmit.
Mindhárman elhallgattak, amikor megközelítettük a házat. Davus arca megnyúlt, a fiúk pedig közelebb húzódtak egymáshoz. Alighogy beléptünk az előtérbe, felbukkant Bethesda.
– Szóval ezek az új rabszolgák – szólalt meg, Davust figyelemre sem méltatva.
– Igen. Ő Mopsus, ő pedig a kisöccse, Androcles. Fiúk, ez itt az új úrnőtök.
A fiúk lesütötték a szemüket, és csak lopva mertek Bethesdára nézni. Androcles a bátyja fülébe suttogott.
– Gyönyörű szép!
Bethesda szája majdnem mosolyra húzódott. Valóban sugárzóan nézett ki sáfrányszínű stólájában, egyszerű ezüst nyakláncával, magasra feltornyozott kontyával, amelybe úgy vegyültek bele az őszes tincsek, mint a fehér erezet a fényes fekete márványba. Engem is majdnem annyira lenyűgözött, mint a fiúkat.
– Mindketten fürgének és erősnek látszotok – folytatta Bethesda, de a szavak inkább tűntek bírálatnak az ajkáról, mint elismerésnek. – Szerintem könnyen találunk nektek való feladatot. Például vihetnétek üzeneteket, bár az is igaz, hogy nem ismeritek a várost. A következő néhány napban igyekezzetek megismerni a környéket, legfőképp a hét dombot. Most bizonyára éhesek vagytok. Davus majd megmutatja, hol a konyha... Igaz, Davus?
– Igen, úrnőm.
Davus hunyászkodott meg legjobban négyünk közül Bethesda előtt. Különös, hogy mekkora helyet foglal el egy szobában egy ilyen nagy termetű férfi, és mégis egy pillanat alatt el tud tűnni a helyiségből.
Kettesben maradtunk Bethesdával.
– Uram, sokat gondolkodtam tegnap.
– Akárcsak én.
– Komolyan beszélnünk kell.
– Nem várhat? Ma még néhány dolgot el kell intéznem, aztán...
– Várhat, persze. De a nap végén pontot akarok tenni ennek az ügynek a végére Dianával és a te... és Davusszal kapcsolatban.
– Egyetértek. Akkor este beszélünk, jó?
– Igen.
Találkozott a tekintetünk, és nem is volt szükség több szóra. A szemünk is meg tudott egyezni abban, hogy mi a legjobb megoldás. Elég régóta éltem együtt vele ahhoz, hogy olvasni tudjak a tekintetében.

 

Gyorsan megettem az olívabogyóból, sajtból és friss kenyérből álló ebédemet, és ismét útnak indultam. Magammal vittem Davust is, bár aligha volt szükségem védelemre. Az elmúlt napok felfordulása után szinte természetfeletti nyugalom honolt az utcákon.
A Nagy Ember beköltözött a városba, a Carinae-negyedben álló házába, ahogy reméltem. Azonnal beleegyezett, hogy találkozzon velem.
A Carinae-negyedben található pompás épületet újabb, magasabb házak vették körül. Nemzedékek óta Pompeius családjához tartozott. Mindenhol dohos szag terjengett, és abból a teremből, ahol Pompeius a vendégeit fogadta, nem nyílt mesés kilátás semmire, csak egy szerény szökőkúttal díszített belső kertre. Régi harci trófeák díszítették a helyiséget; egyiket-másikat Keletről hozta a Nagy Vezér, de sokat az apjától örökölt – egzotikus fegyvereket és vértdarabokat, ismeretlen istenek szobrait, árnyékbábokat a párthus határvidékről, és régi színházi maszkokat Görögországból. Az árnyékkal lepett sarkokban most is, mint mindig, ott őrködtek a Pompeius testi épségét vigyázó katonák.
A Nagy Vezér egy kisebb asztal mögött ült, tekercsek oszlopaitól övezve. Amikor észrevette, hogy közeledem, félretette a tekercset, amit éppen olvasott.
– Nyomozó! Meglepődtem, amikor az ajtónálló bejelentett. Nem számítottam a látogatásodra.
– Én meg nem számítottam rá, hogy ilyen hamar találkozhatunk.
– Történetesen épp abban az órában érkeztél, amikor még nem kezdtem el valami más üggyel foglalkozni. Talán félbehagytunk valamit?
– Egy szívességet szeretnék kérni, Nagy Vezér.
– Remek. Szeretem, ha szívességet kérnek tőlem, akár elfogadom, akár visszautasítom. De ilyenkor legalább érzem, hogy a hírnevemnek megfelelő helyzetbe kerülök. Mit szeretnél, Nyomozó?
– Úgy tudom, hogy Milo büntetésének részeként elkobozzák a teljes vagyonát.
– Nos, nem a teljes vagyonát. Szerintem megengedjük neki, hogy magával vigyen néhány rabszolgát, és úgy kezdjen új életet Massiliában. De először fel kell számolnunk mindent, hogy kifizessük a hitelezőit, akikből egész sereget lehetne összeállítani. Aztán meglátjuk, mennyi marad a kincstár számára. Meg kell tisztítani a vagyonát az adósságoktól, mielőtt lezárjuk ezt az ügyet.
– Szeretnék a hitelezői közé kerülni.
– Ó! Nehezen tudom elképzelni, hogy pénzt adtál kölcsön neki, Nyomozó. Vagy nyújtottál neki egy szolgáltatást, amit nem fizetett ki?
– Nem, egyik sem. Sérelmem van Milóval kapcsolatban. Ő felelős azért, hogy elraboltak minket a fiammal, és több mint egy hónapig fogságban tartottak minket. Mióta legutóbb beszéltünk, bizonyítékot is szereztem rá.
– Értem. Szóval tulajdonképpen nem akarsz a törvényhez folyamodni. Elítélték, és hamarosan örökre eltűnik. Nem is lenne Rómában, ha netán be akarnád perelni.
– Én is tudom, és ezért is jöttem hozzád. Nagy Vezér.
– És mit akarsz?
– Azt akarom, hogy az állam elismerjen, mint Milo egyik hitelezőjét. Kártérítést akarok az államtól.
– És mi az ára annak, ami veled és a fiaddal történt?
– Azt nem lehet megbecsülni. De egy bizonyos összeggel már elégedett lennék.
Megneveztem az összeget.
– Elég pontos összeg – bólintott Pompeius. – Hogy jutott eszedbe?
– Amikor a Clodius-hívek legádázabb zendülése zajlott, betörtek a házamba. Feldöntötték a kertemben Minerva szobrát, és megrongálták. Ennyibe kerül a helyreállítása.
– Értem. Igazságos dolog Milótól kérni kárpótlást azért, amit az ellenségei követtek el?
– Jogi értelemben talán nem igazságos, de talán átfogalmazhatnék valamit, amit egyszer te mondtál, Nagy Vezér.
– Mit mondtam?
– „Hagyjátok a törvényeket. Késedelmes számlák vannak nálunk.”
Pompeius nagyon jól elszórakozott ezen.
– Kedvellek téged, Nyomozó. Szerintem az elkövetkező években egy oldalon fogunk állni.
– Nem értem, Nagy Vezér.
– Szerintem nagyon is érted. Jól van hát, lássuk, mit tehetünk. – Hívott egy titkárt, aki megfogalmazta a rendelkezést, és másolatot is készített belőle. Az egyiket lepréselték, és rátették egy iratoszlopra, amely már így is magasan tornyosult a falnál. Pompeius aláírta a másikat. A titkára szorosan összetekerte, és egy adag vörös viaszt tett rá, amibe a gazdája belenyomhatta a pecsétgyűrűjét. – Tessék, ezt vitesd el Milo házába. Sok szerencsét kívánok a pénz beszedéséhez. Tudd, hogy számos fontos ember áll előtted a sorban. Ugyanakkor valószínűleg te követeled a legkisebb összeget. Lehet, hogy a birtokból azonnal kifizetnek, hogy egyszerűen megszabaduljanak tőled.
– Köszönöm, Nagy Vezér.
– Ez csak természetes. – Elmosolyodott, majd egy kézmozdulattal elbúcsúzott, és átment a szobán. A következő pillanatban visszafordult, és meglepődött, hogy még mindig ott vagyok. – Van még valami, Nyomozó?
– Egy harc dúl bennem, Nagy Vezér. Az egyik oldalon egy eskü áll, a másikon a kötelességérzet veled szemben.
– Igen?
– Most, hogy Milo ügyében döntés született, még mindig szeretnéd kideríteni, mi történt a Via Appián?
– Nem értem, mire célzol.
– Ha azt mondom, hogy Milo emberei súlyosan, talán végzetesen megsebesítették Clodiust, de valaki más – valaki, aki teljességgel kívül áll ezen a kölcsönös ellenségeskedésen – segítette át a túlvilágra...
– Azt mondod, hogy a végzetes csapást egy harmadik fél mérte rá?
– Esküt tettem, hogy nem beszélek a részletekről.
– Értem. – Pompeius elgondolkodott. – Akkor azt javaslom, tartsd a szád.
– Igazán, Nagy Vezér?
– Igen. Az én kedvemért semmiféle esküt ne szegj meg. Clodius meghalt, és elhamvasztották. Milo tönkrement, és örökre el fogja hagyni Rómát. Legyen elég ennyi. Az én következő feladatom az, hogy megbüntessem a zendülőket, akik felgyújtották a Szenátus Házát. Az államnak méltányosan meg kell büntetnie a rendzavarókat, máskülönben nem lesz többé törvény és rend. Erre hatással van mindaz, amit kiderítettél?
– Nem hiszem, Nagy Vezér.
– Akkor számomra érdektelen és tárgytalan. Clodius meggyilkolása immár régi ügynek számít. Érted, Nyomozó?
Egyáltalán nem éreztem fenyegetést a hangjából.
– Igen, Nagy Vezér, azt hiszem, értem.

 

Milo házának belső tere furcsamód ismerősnek tűnt, bár addig soha nem jártam ott. A padlómozaik, a falak sápadt okkersárga színe, a különféle tárgyak az előcsarnokban, illetve mindaz, amit véletlenül megpillantottam a szomszédos helyiségekből, Cicero otthonára emlékeztetett. Mivel Milónak nem volt túl sok szépérzéke, igyekezett hírneves barátja makulátlan ízlésével versengeni.
Az épület ugyanakkor meglepő módon Clodius palatinusi villáját is eszembe juttatta – ugyanis itt is káosz uralkodott. Ám míg Clodius házát felújították és tökéletesítették, Milo házában épp az ellenkezője zajlott: lebontás és szétszedés. A festményeket levették a falról, és sorba állították. Az értékes tárgyakat dobozokba rakták. A függönyöket leszedték az ajtónyílásokból, és kisebb asztalokon takarosan összehajtották őket.
Mint Clodius otthonában a gyilkosság éjszakáján, itt is mindenütt zaklatottságot és elhagyatottságot lehetett érezni. Olykor elment mellettem egy rabszolga, kedvetlenül végezve a dolgát, engem figyelemre se méltatva. Lassan azt gondoltam, hogy elfeledkeztek rólam. Végül visszatért a rabszolga, aki beengedett, és intett, hogy kövessem a ház belső részébe.
Ostobaság volt kint hagynom Davust, és egyedül szembenéznem Milóval? Sebaj, nekigyürkőztem az esetleges összecsapásnak. Nem tudtam biztosan, milyen érzés lesz találkozni vele. Nagy bűnt követett el ellenem, és minden okom megvolt gyűlölni őt, mégis, a bebörtönzöttség emléke bizarr módon együttérzést ébresztett bennem. Szörnyű dolog, ha az ember elveszti az álmait, ha mindentől megfosztják, leszámítva a túlélésének alapvető eszközeit. Milo a névtelenségből a hatalmasságok közé emelkedett. Már a konzuli cím is csak karnyújtásnyira volt tőle – aztán egy szempillantás alatt szilánkokra tört körülötte minden, és a sorsa örvénylő mozgással kicsúszott az ellenőrzése alól. Veszélyes játékot űzött, és végül mindent elveszített. Akár megérdemelte a büntetést, akár nem, a bukása megrendített. Ennek ellenére azért kerestem fel, hogy elmondjam neki a véleményem arról, amit tett, és kártérítést követeljek.
A rabszolga bevezetett egy szobába, amit határozottan nőiesre alakítottak ki. A falakra pávákat festettek széttárt farktollazattal, vadul burjánzó virágoskertekben. Egy alacsony fésülködőasztalt is láttam, tele szépítőszerekkel, ékszeres dobozokkal, hajkefékkel és csiszolt kézi tükrökkel, amelyek kivétel nélkül drága fából és fémből készültek, drágakő berakásokkal. A szemközti falnál álló nyitott szekrényből színes ruhák és stólák valóságos áradata ömlött ki. A szoba leghangsúlyosabb bútordarabja mégis egy nagy ágy volt, áttetsző, vörös függönnyel. A levegőben jázmin és pézsma illata terjengett.
Fröcskölés és nevetés szűrődött át az egyik szomszédos szobából; nyilván az egyik családi fürdőből. Férfi- és női hangokat is hallottam. Hova hozott engem az ajtónyitó szolga, és miért tűnt el anélkül, hogy bejelentett volna? Amilyen hangosan csak tudtam, megköszörültem a torkom.
A nevetés és a fröcskölés is abbamaradt. Döbbent csend állt be. Megint köszörültem egyet a torkomon, majd elkiáltottam magam.
– Milo?
Csend volt a válasz, aztán megint kirobbant a nevetés, és még hangosabban fröcskölték egymásra a vizet.
– Várjatok itt – szólt egy női hang.
Suttogó beszélgetés hatolt el a fülemig, majd újabb nevetés. Végül megjelent az asszony az ajtóban, laza esésű köpenyben, amit öv sem fogott össze. Nem igyekezett leplezni testének legömbölyített, érzéki körvonalait. Gyömbérszínű haját feltűzte a feje tetejére, és akármit is csinált a fürdőben, a kontyát sikerült szárazon tartania.
Egyszer nagyon régen találkoztam az apjával. Akkor már közelgett a vég Sulla diktátor számára, de Fausta Cornelia nem lehetett több kisgyermeknél. Harminc évvel később még mindig elég fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ne látszódjanak rajta a féktelen kicsapongás jelei, ami az apját olyannyira elcsúfította – ennek ellenére hasonlítottak egymásra. Ugyanaz a világos arc, ugyanaz a ragadozómosoly, és ugyanaz a makacs tűz a szemükben. Az asszonyból hiányzott a kecsesség; amikor mozgott, egyik-másik testrésze rengett vagy himbálózott. De a kecsességet pótolta az érett teltség és a távolból is érezhető hév, amely a forró víztől kipirosodott testéből áradt. Előkelő származása két ígéretes férjet is szerzett neki, a többi tulajdonsága pedig folyamatosan biztosította számára a szeretőket. Most én is közel kerülhettem hozzá.
– Szóval te vagy a Nyomozó – szólított meg.
– Igen. A férjedhez jöttem, hivatalos ügyben.
– A férjem nincs itt.
– Nincs?
A fürdőbe vezető ajtó felé néztem. Még most is hallottam egy-két fröcskölő hangot és kósza nevetést.
– Ha Milo itt lenne, gondolod, hogy együtt fürödnék a két gladiátorával?
Az arcomat nézte, kíváncsi volt, hogy meghökkenek-e a merészsége hallatán. Minden erőmmel lepleztem a döbbenetemet.
– Gondolom, Milónak rengeteg dolga van az utolsó napokon, amiket Rómában tölthet. Nem is szükséges szemtől szemben találkoznom vele, de biztos akarok lenni abban, hogy ezt kézhez kapja.
Felemeltem a kis tekercset Pompeius pecsétjével.
Fausta Cornelia a szemét forgatta.
– Ó, ne! Egy újabb számla! Hála az isteneknek, hogy megtartottam a saját jövedelmeimet, még ha a fivérem nevére jönnek is. – Elvette a tekercset, majd végigsétált egy rövid folyosón. Hátulról nézve is észrevehetően rengtek a tagjai. Követtem, és hamarosan egy iratokkal telezsúfolt szobába értünk. – Ez a férjem dolgozószobája – jelentette ki undorral a hangjában. – Innen akarta irányítani a köztársaságot. Ócska vicc volt az egész! Soha nem lesz még egy olyan ember, mint az apám volt, soha senki nem fogja úgy térdre kényszeríteni ezt a rakoncátlan várost.
– Ebben nem lennék olyan biztos – közöltem halkan, mert eszembe jutott Pompeius és Caesar.
Meg sem hallotta.
– Ez a legutóbbi számlaköteg – mutatott egy magas dobozra, amelyben már el sem fértek a tekercsek és pergamendarabok. – Tegyük a tiédet a tetejére? Tessék. De ne lepődj meg, ha mégis az aljára kerül vagy nyomtalanul eltűnik.
– Ki foglalkozik a számlák rendezésével? Talán a férjed saját kezűleg?
– Az istenekre, dehogy! Milo egy mihaszna alak: azt sem tudja eldönteni, melyik sarut vegye fel reggel. Csak bedugja a fejét ebbe a szobába, és máris vonyít, mint egy csecsemő. Nem, ezzel majd azután foglalkozunk, hogy ő elment. Cicero kézbe veszi a dolgokat. Vagy inkább Tiro; neki bámulatos tehetsége van a szervezéshez.
– Értem. Nos, inkább tegyük külön az én kérésemet a többitől. Ha beszélsz Ciceróval, kérd meg, hogy ezt vegye előre. Mondd meg neki, hogy Gordianus, a Nyomozó ragaszkodik hozzá. Cicero tudni fogja, miért. Tiro is.
Az asszony fintorogva nézett rám.
– És gondolod, hogy én nem tudom? Ismerlek téged, Nyomozó. Jobban belelátok a férjem ügyeibe, mint hinnéd. Meg akart öletni téged, mint bizonyára tudod. Napokig csak erről beszélt.
– Tényleg?
A szeretőivel kapcsolatos őszintesége feleannyira sem volt meglepő, mint a férje ügyeivel kapcsolatos nyíltsága.
– Ó, igen. Milo nagy fenyegetést érzett felőled. Erre akár büszke is lehetnél. Persze a végén már minden szekrényben orgyilkost látott, és minden bokorban kémeket. Sokáig megszállottan el akart téged tenni láb alól. Cicero folyton azt mondogatta neki, hogy eltúlozza azt a veszélyt, amit te jelenthetsz, mert igazából csak a hírneved miatt vagy felfuvalkodott, de hiányzik belőled a gyakorlati tehetség, ezért semmi oka aggodalomra.
– Milyen kedves Cicerótól.
– Meg akart védeni téged, te szamár. Ám Milo hajthatatlan volt, holtan akart látni. A hideg veríték is kiverte. Végül Cicerónak sikerült kiegyeznie vele, és Milo egyszerűen elraboltatott. De tényleg olyan okos és állhatatos lehetsz, ahogy Milo gondolta, mert megszöktél, még mielőtt a tárgyalás elkezdődött volna. Herkulesre, hogy megijeszthetted Cicerót, amikor egyszer csak megjelentél előtte az úton!
Kurtán, kissé ugatásszerűen felnevetett.
– Bárcsak én is ennyire jól szórakoztam volna rajta akkor.
– Mindannyian ezt mondjuk utólag. Ha tudtam volna, mekkora bolondot csinálok magamból, ha hozzámegyek Milóhoz! És az a rettenetes nap a Via Appián, amikor azt hittem, az egész egy szörnyű rémálom, aztán a végén kiderült, hogy pusztán egy csapnivaló komédia volt az elejétől a végéig! Az a legkegyetlenebb az egészben, hogy Milo soha nem akarta megölni Clodiust. Az indulatok maguktól robbantak ki, és amikor Milo Clodius után küldte az embereit, megparancsolta nekik, hogy őt hagyják életben! A gladiátorok még mindig esküsznek rá, hogy hozzá sem nyúltak Clodiushoz a kocsmában!
– És tényleg így volt?
– Kételkedsz benne? Gyere, majd elmondják neked a történetet ők maguk. – Visszavitt a szobába, ahol az ágy állt. – Fiúk! Most már kijöhettek a fürdőből! A látogatóm megígérte, hogy nem harap meg titeket!
Először csak az egyik jött be, aztán a másik; együtt nem fértek volna át az ajtón. Csupán ágyékkötőt viseltek, egyébként meztelenek voltak, és nedvesek a fürdőtől. Két hatalmas, gőzölgő, szőrrel borított hústorony, mindkettő akkora, mint két másik férfi. Észrevettem, hogy rajtuk is maradt néhány kisebb sebhely, de egyik sem komoly, ahogy az emberek elvárják azoktól a gladiátoroktól, akik még egy küzdelmet sem veszítettek el. Otromba termetükhöz képest meglepő könnyedséggel és méltósággal mozogtak. Faustával ellentétben rajtuk semmi sem rengett járás közben; a húsosságuk ellenére márványkemény izomréteg húzódott a bőrük alatt.
Összeborzadtam hírhedten csúf arcuk közelsége láttán.
– Eudamus és Birria – suttogtam.
Felsőbbrendű nemtörődömséggel vonultak át a szobán, félrehúzták az áttetsző függönyt, és lefeküdtek egymás mellé Fausta ágyán. Az ágykeret felnyögött és recsegett a súlyuk alatt.
– A férjem magával akarja vinni őket Massiliába – mondta Fausta sóvár hangon. – Szüksége lesz a védelmükre. De az istenekre, nagyon fognak hiányozni!
– Mindebből arra következtetek, hogy nem tartasz a férjeddel a száműzetésbe.
– Menjek Milóval Massiliába, és éljek görögök, gallok és partra sodródott római naplopók között? Akkor már inkább leköltözöm Milo lanuviumi birtokára, ahol disznókat tenyésztenek!
Óvatosan Eudamus és Birria felé pillantottam.
– Biztos vagy benne, hogy tudnak beszélni?
– Gondolod, hogy ez már túl nagy elvárás az összes többi tehetségüket tekintve? Nos igen, tudnak beszélni... bár leginkább Birriát lehet szóra bírni. Eudamus a szégyenlősebb, gondolom azért, mert ő a szebbik. – A kevésbé visszataszító gladiátor mesterkélten elvigyorodott, és mintha el is pirult volna. A csúnyábbik fintorgott, és morogni kezdett. – Fiúk, ez itt Gordianus. Meséltem neki néhány dolgot arról a napról, amikor Clodius meghalt, de nem hisz nekem.
– Akarod, hogy letépjük a fejét a nyakáról?
– Nem, Birria. Talán majd máskor. Emlékeztek, hogyan kezdődött a csetepaté?
– Persze. – Birria összekulcsolta a kezét a tarkójánál, mire a felkarján emberfej nagyságú izom duzzadt fel. – Az úton összetalálkoztunk azzal az ostoba Clodiusszal, ami már önmagában elég lett volna a verekedéshez, de egy hang nélkül elmentünk egymás mellett. Aztán az a tökfilkó nem tudta megállni, hogy ne vágjon valami sértést a fejünkhöz az utolsó pillanatban.
– Erre ti is elvesztettétek a hidegvéreteket, igaz? – kérdezte Fausta beleérzőn.
– Igen. Utánadobtam a lándzsámat. Azt akartam, hogy elrepüljön a feje mellett, de elmozdult, és a lándzsa megütötte a vállát. – Birria felnevetett. – Le is zuhant a lóról, pedig nem azt akartam. Aztán Mars átvette az irányítást fölöttünk. Fölébük kerekedtünk. Nemsokára úgy futottak az erdő felé, meg végig az úton, mint a nyulak.
– Aztán a gazdátok utánuk küldött titeket – folytatta Fausta.
– És dührohamot kapott – bólintott Birria.
– Milyen utasítást adott nektek?
Birria kinyújtózott az ágyon. Olyan hosszú volt a lába, hogy az ágy végében szinte leért a padlóig.
– A gazda azt mondta: „Öljetek meg mindenkit, ha szükséges, de Clodiust hagyjátok életben. Egy hajszála se görbüljön, különben mentek a bányákba!” Bovillae-ig üldöztük azt a tökfilkót, de ő elrejtőzött a kocsmában. Be kellett törnünk, hogy kirángassuk az embereit. Egyenként. Az ostoba fogadós az utunkba állt, ezért Eudamus elintézte. Mindent elrendeztünk, így nem maradt más hátra, mint Clodiust a tarkóbőrénél fogva kihúzni az útra. Akkor jött az a Philemon a bandájával. Ő is dühöngeni kezdett, fenyegetőzött, és rázta az öklét. Amikor viszont két lépést tettünk felé, felnyüszített, és sarkon fordult. A barátai is szétszóródtak a környéken. Őket is utol kellett érnünk. Mi mást tehettünk? Eudamus üldözte az egyiket, én a másikat, a többiek meg jöttek utánunk. Reméltük, hogy valakinek van annyi esze, hogy ott maradjon, és őrizze Clodiust, de nem volt. – Vállat vont, mire ökörszerű nyakán is kidagadtak az izmok. – Mindenki megőrült azon a napon.
Megráztam a fejem ennyi együgyűség hallatán.
– Mire összegyűjtöttétek a tanúkat, és visszatértetek... – összegeztem.
– Clodius már eltűnt – vágta rá Birria.
Bólintottam.
– Mert Sextus Tedius már ott járt, és elküldte Rómába a saját hordszékén, miközben ti Philemonékat üldöztétek.
– Igen, de mi ezt nem tudtuk – tiltakozott Birria. – Amikor visszaértünk a fogadóhoz, el sem tudtuk képzelni, hova a Hádészba tűnhetett Clodius.
– Vitatkoztatok egy darabig, ugye? Philemon csak suttogó beszélgetést hallott felőletek, de nem értett belőle semmit.
Birria megint vállat vont.
– Úgy döntöttünk, visszafordulunk, és megkérdezzük a gazdát, mi legyen. Clodius megsebesült. Azt hittük, nem juthatott messzire.
– Útközben elhaladtatok Sextus Tedius mellett, aki a Vesta-szüzek Házának közelében pihent, miközben a lánya...
– Nem törődtünk a vén szenátorral, csak siettünk vissza a gazdához. A gazda ránézett a foglyokra, látta, hogy nem hoztuk el Clodiust, és megint dühöngeni kezdett. Míg fel-alá járkált, mi felraktuk a foglyokat egy szekérre, és elküldtük őket a gazda lanuviumi villájába az úrnővel együtt. Aztán a gazdának eszébe jutott, hogy Clodius valószínűleg visszament a villájába, ezért elindultunk felfelé a hegyre.
– De amikor odaértetek, ott sem találtátok Clodiust.
– Mindenhol kerestük: az istállóban, a kőrakások mögött, és az egész házban. Fenyegetni kezdtük a rabszolgákat, az intézőt és azt a Halicor nevű fickót. „Hol van Publius Clodius?”, üvöltözte a gazda.
– Akkor hát Clodiust kerestétek a villában, és nem a fiát!
– Ezt a hazugságot Clodius hívei találták ki később. Azt híresztelték, hogy a gazda Clodius kisfiára vadászott. Ugyan, mit kezdhettünk volna vele? Azt sem tudtuk, hogy ott van a gyerek, és nyomát se láttuk. Clodiust kerestük. A gazda őrjöngött, amiért nem találjuk sehol. Állandóan azt kérdezgette, hogy milyen súlyosan sebesült meg. Azt hitte, hogy a hegyekben bujkál...
– Az én drágalátos férjem rettegett attól, hogy mi következik ezután – szólt közbe Fausta. – Sok vért ontottak, és biztos volt benne, hogy Clodius bosszút akar állni. Nem tudta, hogy már halott, csak akkor értesült róla, amikor másnap visszalopakodott a városba. Aztán hallottuk, hogy Sextus Tedius megtalálta a holttestét, és a darabokból összeraktuk a történetet.
– Valóban? – kérdeztem. – És Milo számára az volt a következő lépés, hogy kitalálta a saját meséjét az összecsapásról? Arról a bizonyos tőrbe csalásról, amit Clodius tervezett ellene?
– Nem volt rossz próbálkozás – közölte Fausta. – De eljött a perc, amikor már nem köntörfalazhatott tovább, igaz? Még Ciceróval az oldalán sem... Hogy összekavartak mindent! Az a legironikusabb az egészben, hogy Milo soha nem akarta megölni Clodiust, sem a kisfiát. Miután Clodius megsebesült – te sebesítetted meg, Birria, csúnya fiú –, élve akarta megtalálni, és biztonságba akarta helyezni, amíg ki nem találjuk, mitévők legyünk. De Philemon miatt a harcosoknak ott kellett hagyniuk a fogadót. Lehet, hogy Clodius sérülése súlyosabb volt, mint hittük, vagy...
– Igen?
– Milo azt mondta Cicerónak, hogy valaki más is végezhetett vele.
– Hogy történhetett volna ilyesmi?
– Clodius rengeteg ellenséget szerzett az Alba-hegy környékén. Folyton bajt kevert. Bármelyik helybeli arra járhatott, és láthatta, hogy ott fekszik egyedül, sebesülten. Biztos kihasználta volna a helyzetet. Azt is hallottuk, hogy Clodius nyakán fojtogatásra utaló nyomokat találtak. Te magad is említetted Cicerónak. Eudamus és Birria megesküdtek rá, hogy nem is értek a nyakához. Akkor hát hogy kerültek oda azok a nyomok, hacsak nem egy ismeretlen kéztől, ami azalatt fojtotta meg, hogy a gladiátorok Philemon bandáját üldözték? – Felsóhajtott, inkább unottan, mint fáradtan. – Legalábbis Milo ezt az elméletet hangoztatta, de Cicero lebeszélte róla. „Miért akarnánk meggyőzni az esküdteket, hogy gyakorlatilag ártatlan vagy, amikor csak ilyen ködös logikával tudunk érvelni? Nem mondhatjuk azt, hogy a szolgáid csak megsebezték Clodiust, de valaki más ölte meg. Akkor sem hinnék el, ha igaz. Ne mentegesd magad, és ne érvelj a saját védelmedben!” Ha Philemon nem tűnik fel, Clodius életben maradt volna. De Sextus Tedius a legrosszabbkor került oda, hogy a tudtunkon kívül Rómába küldje a holttestet. Most már te is érzed az iróniát, Gordianus?
– Ó, hogyne – bólintottam. – Jobban is, mint sejted.
Fausta ismét sóhajtott.
– Úgy lehangol, ha a múltról kell beszélnem! Most már menj az utadra, Gordianus. Épp befejeztem a fürdőt, amikor megjöttél, és most itt a masszázs ideje. – Felderült az arca. – Hacsak nem akarsz csatlakozni hozzám...
– Azt hiszem, nem.
– Biztos vagy benne? A világon senki sem masszíroz úgy, mint Eudamus és Birria. Húsz ujj – illetve csak tizenkilenc, mivel Eudamus elvesztette az egyik ujját egy csatában –, és mekkora erő! Kettétörhetnének, mint egy gallyat, és olyan puhának és könnyednek érzem magam közöttük, mint egy felhő. Kettőnket is éppoly könnyen masszíroznának, mint engem egyedül. Érdekes élmény lenne.
Ránéztem az arcára, és kétségem sem volt felőle, hogy valójában mit akar.
– És a férjed?
– Még órákig távol lesz.
– Biztos vagy benne?
– Elég biztos.
Eszembe jutott, milyen szenvedélyesen szereti, ha rajtakapják a szeretőivel, és elképzeltem, ahogy Milo rátör négyünkre. Nem ilyen szembenézésre készültem Milóval az utazása előtti utolsó napon, bár Fausta Cornelia bizonyára jól szórakozott volna.
– Sajnos van még egy elintéznivalóm, mielőtt lemegy a nap.
Lebiggyesztette a száját, és vállat vont.
– Hát akkor sajnálom, Gordianus. Megmondjam a férjemnek, hogy itt jártál, és el akartál búcsúzni tőle?
– Ha megtennéd.

 

 

Harminchetedik fejezet

Egy ilyen ragyogó tavaszi délutánon, amikor teljes pompájukban virítanak a virágok, és a nap felhőtlen égből ontja a melegét, kétségem sem volt felőle, hogy hol találom meg az asszonyt.
Átmentünk a Palatinus nyugati lejtője alatt húzódó marhapiacon, majd átkeltünk egy régi fahídon.
– Hova megyünk, gazdám? – kérdezte Davus.
– A Tiber túlsó partjára. Azt hittem, nyilvánvaló.
Davus a homlokát ráncolta. Rájöttem, hogy itt az ideje abbahagyni a nyaggatását. Már nem sokáig leszek a gazdája. De azért hiányozni fog az a kapcsolat, ami a gazda és a testőre között kialakult.
– Hát akkor elmondom, Davus: egy villához megyünk, aminek nagy kertje van a Tiberis partján, szemben a Mars Mezejével. Gyönyörű kert, vidékies kis épülettel, zöld mezővel és magas fákkal, és egy földnyúlvánnyal a parton, ahol remekül lehet fürödni. Szeretném, ha senkinek sem beszélnél erről a látogatásról, még Ecónak sem. Bethesdának végképp ne. Titokban tudod tartani?
– Azt hittem, ez nyilvánvaló, gazdám – felelte sóhajtva.
Egy idő után letértünk az útról. Bogyós bokrokkal szegélyezett, árnyékokkal pettyezett ösvényen jutottunk ki egy széles zöld mezőre, ahol nyüzsögtek a bogarak és a pillangók. A hosszúkás villát bal kéz felé pillantottuk meg, ahogy emlékeztem. De az asszony aligha tartózkodik odabent egy ilyen derűs napon. Meghagytam Davusnak, hogy várjon rám egy árnyékos helyen, majd átkeltem a réten, végigszántva a magas füvet a lábammal. A magas fák ligetén átszüremkedett a folyó felszínén táncoló napfény csillogása. A sátrát is megláttam a parton, a lágy szélben hullámzó, vörös-fehér sávokkal. A hordszéket, amely most egy magasabb ponton pihent, ugyanez az anyag borította. Ha ott a hordszék, ott van ő is.
Senki sem vette észre, hogy közeledem, hiszen senki sem állt őrt. Az összes hordszékcipelő rabszolga és testőr lent fürdött a folyónál, úsztak, pancsoltak, és egy bőrlabdával játszottak. Odamentem a sátorhoz, és megkerültem, hogy arra az oldalra kerüljek, amely a folyó és az úszók felé néz. A ponyvákat feltekerték, hogy beáramolhasson a levegő, és ki lehessen látni. Az asszony félig ült, félig feküdt egy magas, párnákkal telerakott heverőn, valami áttetsző, aranyszínű anyagból készült ruhában, borral teli pohárral a kezében, magányos kifejezéssel az arcán. Mintha egy tragédiát nézett volna egy színházban, és nem egy csoport meztelen rabszolgát, akik a vízben fickándoznak.
Amikor meglátott, összerezzent, de aztán felismert, és halványan elmosolyodott.
A rabszolgalánya, aki a heverő előtt, egy kis szőnyegen kuporgott, a jöttömre felállt, és várakozón az úrnőjére nézett. Clodia biccentett, mire a lány elhagyta a sátrat.
– Gordianus.
Clodia hangja olyan volt, mint a Tiberis bágyadt muzsikája. A nárduszvirág és krókuszolaj illata betöltötte a sátor meleg levegőjét. A bőre szinte ragyogott a lágy, szűrt fényben.
– Megbántottalak a minap – szólaltam meg.
– Tényleg?
Ismét a fürdőzőket nézte.
– Azt hiszem. Bocsánatot kérek.
– Nincs rá szükség. Már elfelejtettem. Sokkal kevésbé érzem a fájdalmat és az örömöt, amióta...
– Amióta a fivéred halott?
Lesütötte a szemét.
– Ez az egyetlen fájdalom, ami örökké ugyanolyan éles.
– Azért, gondolom megvigasztalt valamennyire, ami a tárgyaláson történt.
– Már nincs gyomrom a tárgyalásokhoz.
– De Milót megbüntették, Cicero pedig belegabalyodott a saját szónoklatába.
Halkan felkacagott, és bólintott.
– Igen, azt szívesen megnéztem volna. De ezek a dolgok nem hozzák őt vissza.
– Nem. Viszont az embert néha megnyugtatja a bírói döntés vagy a bosszú.
– Megtanultam a leckét, amikor bosszút akartam állni Marcus Caeliuson. Különben is, mi értelme van az egésznek?
Óvatosan formáltam a szavakat.
– Bosszút állni azokon, akik megölték... nem elégítene ki téged?
– Miért ismétled ezt annyiszor, Gordianus? Nincs gusztusom a bosszúhoz. – Nagy levegőt vett, majd kifújta. – A fivérem sok embernek sokféle okot szolgáltatott arra, hogy végezzenek vele. Én sem vagyok bolond vagy vak. Tudom, milyen volt, és milyen életet élt. Mindennél jobban szerettem Publiust. Semmit sem változtattam volna meg rajta. De a végzete ott kísértett körülötte, hiszen nem hagyta abba a játszmát, és továbbra is megszegte a szabályokat. Mind ugyanezt a játszmát játsszák, és biztos vagyok benne, hogy mindegyikükre ugyanaz az erőszakos halál vár... Pompeiusra, Caesarra, Caeliusra és Antoniusra... Még Ciceróra is. Amíg Publius is benne volt a játékban, engem is érdekelt valamennyire. De most... – Felsóhajtott. – Csak fekszem itt, és nézem ezeket a gyönyörű fiúkat, ahogy fürdőznek. Már nem is az ifjakat látom, csak a vizet, ahogy csillog és lefolyik róluk. Ahogy a tenger felé hullámzik, megállás nélkül, soha vissza nem fordulva. Régebben jelentett nekem valamit, azt hiszem, de már nem emlékszem, mit.
– Ennyire szerencsétlennek érzed magad, Clodia?
– Szerencsétlennek? Ez túl erős szó. Ma már nagyon ritkán sírok, és ritkán ébredek fel rémálmokból, amik a haláláról szólnak. Csak nagyon fáradt vagyok. – Csálé mosoly ült ki az arcára. – Biztos ijesztően nézek ki.
– Nem, Clodia. Gyönyörű vagy. Kimondhatatlanul gyönyörű.
Megfogta a kezemet. Belenéztem a szemébe, aztán gyorsan másfelé pillantottam. A fürdőzőket néztem, ugyanúgy, mint ő, lebegve, nem is igazán látva, ami a parton történik. Csak a fény csillogott izgő-mozgó tagjaikon. Aztán a lebegésből hirtelen visszazuhantam a földre. Hirtelen felismertem az egyiket.
– Herkulesre!
– Mi a baj, Gordianus?
– Az egyik embered, az a vörös képű... a jeges kék szemmel...
A férfi éppen a bőrlabda után vetette magát. Összefacsarodott az arca, ahogy aznap éjjel is a Palatinuson, miután feldúlta a házamat.
– Ismered? – kérdezte Clodia.
– Ő volt az egyik, aki kifosztotta a házamat, és feldöntötte Minerva szobrát a kertemben. Az ő bandája ölte meg a rabszolgámat, Belbót.
– Nem lennék meglepve. Korábban gladiátor volt. Clodius gladiátora. Aztán felszabadította, hogy ő is igényelhesse a gabonajegyet. Azóta a családom tagjai egymásnak adják át mint testőrt. Az unokaöcsém rabszolgái között valami felfordulást okozott, így pár napja hozzám került. Szerintem azt hitték, szívesen legeltetem majd rajta a szememet. Azt mondod, feldúlta a házadat?
– És megölt egy embert, aki közel állt hozzám.
– Értem. Most mitévők legyünk?
– Nincs ellene bizonyítékom. Senki sem látta a gyilkosságot, csak a barátai. Talán az egyik barátja ölte meg Belbót. Talán ártatlan, bár úgy tűnt, ő vezeti a bandát.
– Mit számítanak ezek a részletek? Nem bíróságon vagyunk. Ismerjük a fajtáját. Biztos vagyok benne, hogy elkövetett már ezt-azt, amiért halált érdemel. Elintézzem neked, Gordianus?
– Hogy érted ezt?
– Megparancsolhatom, hogy fojtsák vízbe itt és most. Csak szólnom kell az első számú testőrömnek. Egy ilyen ökröt nem lesz könnyű víz alatt tartani, de a testőreim és a hordszékem hordozói között bőven vannak erős férfiak, akik elég ideig le tudják nyomni. Végig is nézhetnéd. Kiadjam az utasítást?
– Komolyan beszélsz?
– Igen. De csak ha akarod. Kiadjam a parancsot?
Végiggondoltam. Egyetlen délután alatt meghívást kaptam egy orgiára Fausta Corneliánál és egy kivégzésre Clodiánál. Ilyen előjogokban csak királyok és császárok részesülhettek; miért utasítottam volna vissza? Lehet, hogy soha nem ismertem az igazságosság és a valóság jelentését, de egy időben azt hittem, ismerem, és a gondolat megnyugtatott. Most viszont minden megváltozott. Az elveim köddé foszlottak. Szédültnek és eltévelyedettnek éreztem magam. Vajon a világ fordult ki teljesen a sarkából, vagy én őrültem meg?
– Ne – feleltem végül. – A fivéred halott, és Belbo is, és semennyi gyilkosság nem hozhatja vissza őket. A folyó csak előre tud folyni.
Clodia keserűen elmosolyodott.
– Jól van. Az a fickó soha nem fogja megtudni, milyen közel került a halálhoz. Ahhoz, hogy vízbe fojtsák, mint egy kutyát. De megjegyzem, amit mondtál. Mostantól szemmel fogom tartani.
– Clodia...
– Igen?
– Nyújtsd ide a kezed.
Felvont szemöldökkel teljesítette a kérésemet, bár valami cselt gyanított. Ráhelyeztem a fivére gyűrűjét a nyitott tenyerére.
Sóhajtott, megborzongott, felbuggyant belőle a sírás, de aztán összeszedte magát.
– Hol találtad?
– Elégedett lennél, ha azt mondanám, hogy a Via Appia mellett hevert?
Sokáig nézegette a gyűrűt, és a szemében tükröződő gyengédség azonnal rádöbbentett: dőreség lett volna udvarolni neki. Mit érezhetne irántam, vagy bármelyik másik férfi iránt, ahhoz képest, amit a fivére iránt érzett?
– Miért adod nekem? Miért nem Fulviának vitted el? Ő az özvegy.
– Igen, de Fulvia már továbblépett. A következő házasságát tervezi... Vagy talán az azután következőt. A jövőbe néz, és nem a múltba.
– Ott van Publius kisfia...
– Ha úgy gondolod, hogy Publius fiának kellene odaadni a gyűrűt, rád bízom a döntést. Én úgy határoztam, hogy annak adom, aki a legjobban szerette.
A markába szorította a gyűrűt, és behunyta a szemét. Könnycsepp gördült végig az arcán.
Megfordultam, és megkerestem a lábnyomaimat a fűben, hogy ugyanazon az úton menjek vissza, ahol jöttem. A sátor sarkánál megtorpantam. Visszanéztem Clodiára, aki kinyitotta a szemét.
– Majdnem elfelejtettem – mondtam. – Meghívlak egy esküvőre.
– Esküvőre? A családodban? Csak azt ne mondd, hogy a lányod, Diana!
– Attól tartok.
– Hiszen még csak gyerek!
– Már nem. Repül az idő.
– Nem szabad elmennem. Nem vagyok a rokonod, semmi közöm a családodhoz. Szokatlan lenne.
– Annál jobb. Úgyis elég szokatlan frigy lesz.
– Vagyis a lányod is az apja példáját követi.
Erre nem tudtam válaszolni.
– Viszontlátásra, Clodia.
– Viszontlátásra, Gordianus.
Még egyszer rám nézett, aztán hátradőlt a párnákon, és a melléhez szorította a gyűrűt.
Átsétáltam a mezőn Davushoz. Clodiának tökéletesen igaza volt: Diana az én példámat követi. Mindnyájan engem követnek.
Bárcsak tudnám, merre megyek...
Bárcsak tudnám, mi vár ránk...
Davus egy tölgyfa árnyékában pihent. A közeledésemre lábra szökkent, és leporolta magát.
– Bárcsak tudnám, merre megyek – motyogtam hangosan gondolkodva.
– De gazdám, azt hittem, ez nyilvánvaló.
– Mi?
Elmosolyodott.
– Hazamegyünk, nem?
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Igen, Davus. Hazamegyünk.

 

 

A SZERZŐ UTÓSZAVA

 

A gyilkossághoz, ami Clodius és Milo tárgyalásához vezetett, önmagukban is nagyon izgalmas forrásokat fedeztem fel. Cicero szónoklata Milo védelmében, legalábbis ami fennmaradt az utókor számára – és ami valószínűleg egy idealizált és a nyilvánosság számára finomított változata annak a beszédnek, amit valójában tartani akart –, csupán egyetlen szemszögből közelíti meg a történteket. Ez a nézet pedig erős előítéletekre épül, és szándékosan el van torzítva. Ha csak ez szolgálna kiindulópontként, akkor is remek történetet lehetett volna írni belőle, de fogalmunk sem lenne róla, mi zajlott le a Via Appián. (Ha Cicero az eredeti formájában tartotta volna meg a beszédet, a dolgok talán egészen máshogy alakulnak – legalábbis erre célzott Milo az egyik fanyar tréfájában. Amikor Cicero büszkén elküldte neki a szónoklat szövegét, Milo megjegyezte, hogy az ügyvéd szerencsére nem adhatta elő az eredeti, vérforraló érveit, mert máskülönben ő már rég visszatérhetett volna Rómába, és nem massiliai száműzetésében élvezné a kiváló tengeri halakat.)
A következő században szerencsére akadt egy Quintus Asconius Pedianus nevű tudós, aki magyarázó szövegeket írt a fiainak Cicero beszédeinek tanulmányozásához. Az egyik ilyen kommentárjában a Pro Milonét elemzi. Ez a szöveg a mostani „megtörtént esetek” műfaj egyik előfutára lehetne. Asconius lenyűgöző részletességgel számol be a kétségbeesett kormányzati manőverekről és a további tombolás ellen beindított fanatikus védekezésről – mindkét oldal részéről. Leírja, milyen kapkodás közepette állt fel a bíróság és az esküdtszék. Ami pedig a legfontosabb: az ő beszámolója a gyilkosságról teljesen más, mint ami Cicero beszédében szerepel.
Akárcsak manapság, Cicero idejében sem riadtak vissza a védőügyvédek attól, hogy kiszínezzék a történeteiket, vagy valami megbotránkoztató szemszögből közelítsenek az esethez, és ezzel felmentsék a klienseiket. Akkoriban is nagy gondot okozott a sok bírósági színjáték és a rengeteg végtelenségig nyújtott per habár Pompeius egynapos megoldása még a legtöbb televízión edzett amerikai szemében is szélsőségesnek tűnhet.
A Pro Milone szövegét a Penguin kiadó jelentette meg a „Cicero válogatott politikai beszédei” (Cicero on Government) című kötetében, és Michael Grant fordította le angolra. Ugyanez a beszéd megtalálható a Loeb Classical Library Cicero-sorozatának 14. kötetében, N. H. Watts fordításában. Watts Asconius kommentárjának részleteit is mellékelte a szöveghez. Asconius összes magyarázata és elemzése elolvasható a Megjegyzések Cicero öt szónoklatához (Commentaries on 5 Speeches of Cicero) című könyvben, amelyet Simon Squires szerkesztett és adott ki (Bristol Classical Press és Bolchazy-Carducci Publishers, 1990). A Krisztus előtti 52. évről rengeteg forrás áll rendelkezésünkre, amelyek széles skálán mozognak a fontosság és a megbízhatóság tekintetében. Ilyenek a következő személyek történetei és magyarázatai: Appianus, Caesar, Velleius Paterculus, Plütarkhosz, Quintilianus és Dio Cassius, valamint idesorolható Cicero összes levelezése.
A gyilkosságot és a tárgyalást nem lehet leírni anélkül, hogy az ember megpróbálná kibogozni az események kusza szövevényét. Ebben három írásmű segített a legújabb kori történészektől: Albert C. Clark jegyzetekkel ellátott Pro Milone kiadása (Oxford, Clarendon Press, 1895), A. W. Lintott tanulmánya, a „Cicero és Milo” (The Journal of Roman Studies 64, 1974), és James S. Reubel írása, a „Milo tárgyalása Kr. e. 52-ben: egy időrendi tanulmány” (Transactions of the American Philological Association 109, 1979). Reubel munkássága iránti tiszteletemtől hajtva (és a következetesség kedvéért) a regényben főleg az ő kronológiájára hagyatkoztam.
Mekkora hatást gyakorolt Clodius meggyilkolása a következő évekre? Ahogy a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett 1914-es szarajevói merényletet tekintjük az első világháborút kirobbantó szikrának, úgy tekinthetjük Clodius meggyilkolását annak a szikrának, amely aztán események láncolatát indította el, és végül a Caesar és Pompeius közötti polgárháborúhoz, illetve a köztársaság végleges bukásához vezetett. Michael Grant szavaival élve, a Pro Milone „lángoló fényt vet arra a fékevesztett káoszra és vendettára, ami a köztársaság utolsó, haldoklásban eltöltött éveit jellemezte, és hozzájárult, hogy mindenki belássa: az egykor oly hatalmas intézmény már életképtelen, helyét önkényuralomnak kell átvennie”.
Claude Nicolet még érzékletesebben mutatja be ezt a folyamatot a Polgárok világa a köztársaságkori Rómában (The World of the Citizen in Republican Rome) című könyvében (University of California Press, 1988): „Pompeius seregeinek közbeavatkozása egyfajta próféciának tekinthető – megkondította a lélekharangot a szabad köztársaság, illetve a római politikai és törvényszéki ékesszólás felett. A római tömegek azt hitték, hogy győzelmet arattak Cicero megszégyenítésével és Milo száműzetésével, de mindezzel valójában csak előkészítették a talajt a polgárháborúhoz, és így a császári birodalom létrejöttéhez is.”
Kutatásaim nagy részét a Doe Könyvtárban végeztem, és néha-néha (lopva) a berkeleyi Kaliforniai Egyetem Ókori Olvasótermében. Szeretnék köszönetet mondani Penni Kimmelnek, aki elolvasta a kéziratot; Rick Solomonnak, aki ezerféle módon támogatott és inspirált; Pat Urquhartnak, a térképekhez kapcsolódó szakmai segítségért; Terri Odomnak, aki elolvasta a kefelevonatot; valamint szerkesztőmnek, Keith Kahlának a St. Martin’s Pressnél.

 

Jegyzetek :

1. Ez csak valami hiba lehet, az ókori Rómában még nem ismerték a burgonyát. (E)

2. Írói vagy fordítói tévesztés, a Via Appia Rómától délre húzódik (E)

3. A további történések nyilvánvalóan reggel-délelőtt zajlanak, tehát helyesen: a hajnal előtti szürkület . (E)

4. Erős az érzésem, hogy a fordító nincs tisztában az égtájakkal... (E)

5. Devecseri Gábor fordítása.

 

 

Via Appia térképe