Steven Saylor
CATILINA REJTÉLYE
A korabeli latin városneveket eredeti formájukban igyekeztem használni, így a következők szerepelnek a könyvben: Faesulae (Fiesole), Arretium (Arezzo), Massilia (Marseille) és Florentia (Firenze).
A dátumokat a Julius Caesar előtti római naptár szerint adtam meg. Az év hónapjai különböző hosszúságúak: januarius (29 nap), februarius (28 nap), martius (31 nap), aprilis (29 nap), maius (31 nap), junius (29 nap), quinctilis (július, 31 nap), sextilis (augusztus, 29 nap), september (29 nap), october (31 nap), november (29 nap), illetve december (29 nap).
A rómaiak nem egymást követő számokkal jelölték a napokat, hanem bizonyos csomóponti napokhoz viszonyítva. Ezek az úgynevezett kalendae (a hónap első napja), a nonae (az ötödik vagy hetedik nap) és az idus (a tizenharmadik vagy tizenötödik nap). A hónap napjait úgy számolták, hogy ezektől a jeles időpontoktól visszafelé haladtak. A legtöbb esetben megpróbáltam ehhez a szokáshoz igazodni.
A történet június első napján (junius kalendusán) kezdődik, i. e. 63-ban.
Édesanyám szellemének
„Alattuk látszik a Tartarus is, valamint Dís mély kapuboltja, s mint vezekelnek a vétkesek ott, teveled Catilina, kit lebegő kövek és furiáid képe remegtet...”
VERGILIUS: Aeneis,
VIII: 666-669
„Hogy megváltozánk, és ó, mily
Furcsa lett végzetünk,
Catilina bajt hagyott s ily
Megtört Rómát nekünk?
Régen ártatlannak hittük,
Aztán vád vádat ért,
A konzult bűnössé tettük,
Ki erőszakkal élt.
Jő a hír, hogy fegyvert fogott,
Nemigen hisszük el,
De bűnös a szíve, s legott
mégsem eresztjük el.
Így hát bicsaklik a nyelvünk,
S Rómát szidalmazzuk;
Bíráink is félnek tőlünk,
Mert őket rágalmazzuk.”
BEN JONSON: Catilina összeesküvése,
IV. felvonás: 863-878
„Mi az igazság?”
PONTIUS PILATUS
Nemo
– Cato szerint... – olvastam, majd szünetet tartottam, és bandzsítva meredtem a tekercsre.
A vakító nyári nap besütött az ablakon, és átvilágította a pergament, amelyen elmosódtak a halvány, fekete betűk. Negyvenhét évesen már az én szemem sem volt a régi. Másfél méter távolságból megszámolom egy olajfa leveleit, de az O és U, valamint az I és L betűk gyakran kifognak rajtam.
– Cato szerint – kezdtem újra, kartávolságban tartva a tekercset, és némán olvastam tovább. – Hát ez aztán nevetséges! Cato egyértelműen azt írja, hogy a szénát régen le kellett volna kaszálni. Tessék, már junius kalendusa van, és el sem kezdtük!
– Ha közbeszólhatok, gazdám... – köszörülte meg a torkát Aratus, aki a könyökömnél állt.
A rabszolga még ötvenéves sem volt, de már régóta vezette a birtokot, amit én csak az előző év őszén vásároltam meg.
– Igen?
– Gazdám, a virágok még nem hullottak le a szárukról. Nem ritka, hogy későn érik be a termés. Hiszen tavaly is ugyanez volt a helyzet. Nem kaszáltuk le a szénát junius vége előtt...
– Láttam, hogy mennyi veszett kárba belőle a csűrben! Kötegekben rohadt szét a tél folyamán, és alig maradt annyi, hogy az ökröket tavasszal ellássuk a szántás ideje alatt.
– Ez nem azért történt, gazdám, hanem a csűr teteje miatt, amit tönkretett a vihar a múlt télen. Beesett az eső, és eláztatta a szénát. Semmi köze nincs ahhoz, hogy későn kaszáltuk le a füvet tavaly nyáron.
Aratus lesütötte a szemét, és összeszorította a száját. Továbbra is szolgai engedelmességgel állt mellettem, de türelme alighanem már a végét járta.
– Mégis, Cato egyértelműen fogalmaz: „Vágd le a füvet, amikor eljön az ideje, és vigyázz, nehogy túl későn kaszáld le. ” Namármost, lehet, hogy Marcus Porcius Cato majdnem száz éve halott, de alig hinném, hogy a természet rendje megváltozott volna ennyi idő alatt.
Felnéztem Aratusra, aki lebiggyesztette szorosan összezárt ajkát.
– És még valami... – Átfutottam az írást, azt a bekezdést kerestem, ami előző éjjel a szemembe ötlött. – Á, megvan: „a csicseriborsó mérgező az állatállományra nézve, ezért amint meglátod a legelőn, húzd ki a földből.” Mégis, a jó múltkorában azt láttam, hogy az egyik rabszolga kivitt egy adag égett csicseriborsót a konyhából, és belekeverte az ökrök takarmányába.
Vajon tényleg az égnek emelte a szemét Aratus, vagy csak képzelődtem?
– A csicseriborsó virága mérgező az állatok számára, nem a babja, gazdám. Az emberek is éppúgy meghalnak tőle, ha jól hiszem – tette hozzá szárazon.
– Ó, értem. Akkor már minden világos. – Behunytam a szemem, és ujjammal összecsíptem az orrnyergemet. – Ha valóban úgy van, ahogy mondod, és a virág még nem hullott le a fűről, akkor úgy vélem, várnunk kell még a kaszálással. Megjelentek már a levelek a szőlőskertben?
– Igen, gazdám. Már elkezdtük metszeni a szőlőt, és rudakhoz kötöztük őket – ahogy Cato is elrendelte. És mivel Cato tanácsa szerint csak a legügyesebb és legtapasztaltabb rabszolgákra szabad ezt a munkát rábízni, most már mennem kéne, hogy felügyeljem a többieket.
Bólintottam, mire távozott.
Még nem volt dél, de a szobában már megrekedt a fülledt és forró levegő. Lüktetést éreztem a homlokomban, amit a hőségnek tudtam be, habár valószínűbbnek látszott, hogy a szemem erőltetése és az Aratusszal való vitatkozás gyötörte meg a fejemet. Kisétáltam a gyógyfüves kertbe, hogy frissebb levegőt szívjak. A házból hirtelen sikoltozás ütötte meg a fülemet – Diana visított, majd Meto is kiabálni kezdett: – Hozzá sem értem! – Végül Bethesda anyai korholását lehetett hallani. Sóhajtottam, és tovább sétáltam, keresztül a kapun, majd onnan a kecskekarámig vezető ösvényre. Két rabszolga a törött kerítést javítgatta. Alig vettek észre, amikor elhaladtam mellettük.
Az ösvény elvezetett a szőlőskert mellett, ahol Aratus már szorgalmasan felügyelte a fiatal szőlőt kötöző rabszolgákat. Addig sétáltam, amíg el nem érkeztem az olajligetbe, ahol aztán megpihentem a hűs árnyékban. Egy méh döngicsélt el a fejem mellett, majd eltűnt a fák törzsei között. Követtem a gyümölcsöskert végéig, a hegygerincig, ahol egy szűz erdőfolt kezdődött. A sűrű szélén néhány csupasz tuskó mutatta, hogy valamikor a fennsíkot is le akarták tarolni, de abbahagyták. Örültem, hogy vadnak és erdősnek maradt meg a gerinc, még akkor is, ha Cato helytelenítette volna, hogy nem haszonnövényt termesztünk rajta. Cato mindig jobban kedvelte a magaslati termőföldet, mert az alacsonyan fekvő vidéket betakarhatta a köd, és a termést megtámadhatta a gabonaüszög.
Leültem az egyik rönkre, és kitikkadtan pihegtem egy göcsörtös, ősi tölgyfa árnyékában. A méh megint beledöngött a fülembe – talán a mandulaillatú olaj vonzotta, amit Bethesda előző este dörzsölt a hajamba. Rohamosan őszültem, már legalább felerészben ősz hajszálak keveredtek a feketébe. Amióta vidéken éltem, kevésbé gyakran vágattam le a hajam, mint a városban, így a laza, göndör hajfürtök megkerülték a fülemet, és leértek a nyakamig. Életemben először növesztettem szakállat – már az is félig ősz volt, főleg az állam körül.
Bethesda haja is őszülni kezdett, ám ő hennával festette be. Mély, telt bíbor színt kotyvasztott össze, egészen vérvörösbe fordult a feje. Ám a haja még mindig gyönyörű volt, sűrű és fényűző. Én egyre kevesebbet törődtem a hajammal, ő viszont egyre figyelmesebben ápolta az övét. Már nem eresztette le, csak amikor ágyba feküdtünk. Napközben kontyba kötötte, és összetűzte a feje tetején. Úgy nézett ki, mint egy dölyfös római matróna, csak egyiptomi kiejtése árulta el.
A gondolat nevetésre késztetett, és észrevettem, hogy a fejfájásom is elmúlt. Lenéztem a völgyre, és mélyen magamba szívtam a vidék illatait: az állatok szagát, a száraz szélben zörgő fű illatát, a forró, égető nap alatt szunnyadó föld kipárolgását. Úgy tanulmányoztam a birtok alaprajzát, mintha egy térképet tettek volna elém. A nagy ház vörös cserépteteje a hálószobákat, a konyhát, a könyvtárszobát és az étkezőt rejtette, míg a tető magasabb része alatt a fürdők bújtak meg. A bejárati ajtó előtt díszudvart alakítottak ki, halastóval és virágágyásokkal, az üstökkel és dézsákkal teli második udvar a bor erjesztésére szolgált, a harmadik udvar kövezett szérűskertje nyitottan nézett az ég felé, a gyógyfüves kert pedig mintha a könyvtárszobához lett volna csatolva, ahonnan épp az imént indultam el. A ház mellett kaptak helyet a fészerek, pajták, valamint a kút és az olaj préselésére használt kis épület. A környező földeket a használatuk szerint osztották fel: külön volt a gabona és a többi termény, a szőlőskert és az olajültetvény. A birtokot balra egy erdei patak határolta, jobbra a Rómába vezető út – a széles, kövezett Via Cassia –, előttem pedig a messzeségben, túl a megművelt földeken, egy alacsony kőfal, amely összekötötte a patakot az úttal. Bal kéz felől a vízfolyás, jobb kéz felől az út, a távolban a fal, majd a negyedik határvonal, a hegygerinc, amin ültem. Idilli helyszín volt, érdemes arra, hogy egy költő verset írjon róla, vagy a kérges lelkű, vén Cato is megdicsérje. Minden római azt az álmot dédelgeti, legyen akár gazdag, akár szegény, hogy egy vidéki birtok tulajdonosa lesz, és elmenekülhet a fékevesztett, őrült városból. Senki sem számított rá, hogy nekem sikerül. De valamiért mégsem voltam boldog.
– Te nem ide tartozol, Gordianus.
Riadtan fordultam meg.
– Claudia! Megijesztettél.
– Remek! Még mindig jobb az ijedtség, mint az unalom és a boldogtalanság.
– Hogyan láthatnád a hátam mögül, hogy unatkozom és boldogtalan vagyok?
Szomszédom terebélyes csípőjére tette a kezét, és ferdén sandított rám.
– Szétvetett láb és térd, a könyök a térden, a kezek összekulcsolva, az áll az öklön, a fej oldalra billen, a váll megereszkedve – sorolta. – Ha harminc évvel fiatalabb lennél, Gordianus, reménytelenül szerelmesnek hinnélek. A te esetedben viszont az az igazság, amit az előbb mondtam: egyszerűen nem vagy vidékre való. Hadd üljek le melléd erre a másik farönkre, és hadd mutassam meg neked, hogy miként látja ezt a pompás vidéket valaki, aki tényleg szereti.
Helyet foglalt a farönkön, ami alacsonyabb volt a vártnál, ezért valósággal ráhuppant jól kipárnázott hátsó felével. Jókedvűen felkacagott. Szétterpesztette a lábát, kezével a térdére csapott, és belemélyesztette pillantását az előttünk feltáruló tájképbe. Akkor sem tűnt volna elégedettebbnek, ha a gerinc másik oldalán ülünk, és az ő birtokát szemlélgetjük.
Claudia néhai barátom és pártfogóm, a birtokot rám hagyományozó Lucius Claudius unokatestvére volt. Megjelenését tekintve akár Lucius lánytestvére is lehetett volna, sőt egyenesen úgy festett, mint a megboldogult női inkarnációja. Valószínűleg ezért kedveltem meg azonnal, amikor először átjött a hegyen bemutatkozni. Luciushoz hasonlóan neki is kolbászujjai voltak, arca, akár a szilva, orra, mint a cseresznye. Sokkal több haja volt, mint unokafivérének, aki egészen megkopaszodott a halála előtt, de leheletfinom, bolyhos hajuk színe egyformán vörösesszőke volt, noha a kor kifakította és ezüstös tincsekkel tarkította. Az asszony lazán feltűzte a sörényét, amelyből kósza indák álltak ki, és bohókás keretet adtak barátságos, kerek arcának. Luciusszal ellentétben őt nem érdekelte a cicoma, egyetlen ékszert láttam rajta néhanapján, egy arany nyakláncot. A női stólát megvetően kezelte, a vidéki élethez jobban illő hosszú gyapjútunikát viselt, és rusztikus színeket hordott. Messziről akár férfinak is nézhették volna, terebélyes alkata és seszínű öltözete miatt, mi több, összetéveszthették volna egy férfi rabszolgával is; ami ironikus jelenet lett volna, hiszen a legelőkelőbb patrícius vér csörgedezett az ereiben.
A birtoka a hegygerinc másik oldalán terült el, és szó szerint kell érteni, hogy az övé volt, mert egyenesen ő örökölte apa, fivér és férj híján. Luciushoz hasonlóan Claudia sem házasodott meg soha, de sikerült szerét ejtenie, hogy függetlenül, a saját törvényei szerint élje az életét. Ezzel a mutatvánnyal a vagyonos városi matrónák között is feltűnést keltett volna, de még feltűnőbb volt a hagyományoktól gúzsba kötött vidéken. Olyan erőteljes karaktert feltételezett, amit Claudia lágy, puha arcvonásaiból senki nem olvasott volna ki.
Nem ismertem a birtokszerzés körülményeit, nem tudtam, hogyan sikerült megkaparintania ezt a claudiusi örökséget. Az ő földje csak egy kis részét képezte a család birtokainak a régióban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy minden irányból a Claudius család vesz körbe. A hegygerinctől délre Claudia kicsi birtoka terült el. Ezt a földsávot nem tartották annyira értékesnek a sziklás lejtő és az alacsony völgyben fekvő ültetvények miatt, amelyeket a Cato által annyira rettegett köd borított be télen. A nyugat felé csörgedező erdei patakon túl az asszony unokafivérének, Publius Claudiusnak a földje következett, de a magas kilátóhelyemről is éppen csak a masszív villa tetejét láthattam a fák koronája fölött. Az északi kőfal mögött kezdődött egy másik unokafivér, Manius Claudius birtoka. A földjéből alig láttunk valamit a távolság miatt, a háza teljesen eltűnt a láthatár mögött. A Via Cassia másik oldalán, keleti irányban, meredek, sziklás kaptató kezdődött. Innen szökött az ég felé a hegy, amit a helybeliek Argentum-hegynek hívtak. A legmagasabb ormokat sötét erdőségek takarták. Az a terület szintén Claudia egyik unokafivéréhez tartozott, Gnaeus Claudiushoz. Úgy hírlett, elsőrangú vaddisznó- és szarvasvadászatokat lehetett ott rendezni. A hegy gyomra valahol egy kiváló ezüstbányát is rejtett, ám a készletei állítólag már régen kifogytak. Tisztán láttam a kanyargó ösvényt, ami felvezetett a hegy oldalára, és hirtelen eltűnt az egyik, fenyőfáktól takart sziklaperemnél. Az út, amelyen egykoron végeérhetetlenül robotoló rabszolgák küzdötték fel magukat, kikerült a használatból, benőtte a gaz, és már csak a kecskék lábától kopott tovább.
Általános volt az egyetértés abban, hogy az összes családi birtok közül pártfogóm, Lucius Claudius földje a legjobb, és ő rám hagyományozta a területet. A Claudius família, élén az ifjú Gnaeusszal, hiába bérelte fel a legagyafúrtabb ügyvédeket, a végrendeletet nem lehetett megtámadni. Nekem kedveztek az istenek a római bíróság előtt, és megkaptam a birtokot. Miért nem voltam ezzel a helyzettel mégsem elégedett?
– Ez tényleg gyönyörű hely – mondta Claudia, miközben lenézett a vörös cseréptetős házra és a megművelt földekre. – Kislánykoromban még elhagyatott terület volt. Lucius fivérem nem érdeklődött a földművelés iránt, és hagyta, hogy minden tönkremenjen. Aztán úgy tizenöt évvel ezelőtt – éppen azután, hogy találkozott veled, és valami közös kalandba bonyolódtatok – hirtelen érdekelni kezdte a hely, és egyre gyakrabban látogatott ide. Megvásárolta Aratust, és megtette felügyelőnek a birtokon, újratelepítette a szőlőt és az olajligetet, új rabszolgákat hozott, és felújította a házat. A birtokból jövedelmező vállalkozás lett, és bármikor elbújhatott itt, ha elege lett a városból. Mindnyájunkat elkápráztatott a sikere. Ahogy a váratlan halála is lesújtott mindegyikőnket – sóhajtotta.
– A végrendelete pedig mindegyikőtöknek nagy csalódást okozott – tettem hozzá halkan.
– Ugyan, Gordianus, nem szabad neheztelned. Nem vádolhatod Gnaeus fivéremet amiatt, hogy pert indított ellened. Lucius az ő unokafivére volt, és mind arra számítottunk, hogy ő örökli a földet, elvégre a birtoka nem jó földművelésre, csak vadászatra, és a bányából is rég kitermeltek minden ezüstöt. Cicero szokásához híven briliáns módon képviselte az ügyedet – nagyon szerencsés vagy, hogy egy ilyen nagy ember volt az ügyvéded. Mind irigyeltünk érte. Cicero érveivel nem lehetett vitatkozni, ezért a római bíróság úgy döntött, hogy Lucius végakarata érvényes, és ezzel le is zárták a kérdést. Luciusnak mesés vagyona volt, és számos csodálatos vagyontárgyat hagyományozott a vér szerinti rokonaira. Én magam megörököltem az anyja ékszereit és a házát a Palatinus-dombon, a városban. Rád az etruszk birtokát hagyta. Már mindannyian beletörődtünk e ténybe.
– Tudom, hogy te beletörődtél, Claudia, de az unokatestvéreidben nem vagyok biztos.
– Miért? Talán zaklattak téged?
– Nem egészen. Sem Gnaeust, sem Maniust nem láttam a tárgyalás óta, de mindketten küldtek egy hírvivőt, aki elmondta a felügyelőmnek, hogy egyetlen rabszolgám sem lépheti át a birtokom határait – hacsak nem akarom, hogy egy végtagjuk hiányozzon, amikor előkerülnek.
Claudia a homlokát ráncolta, és megrázta a fejét.
– Nagyon sajnálom. Mi a helyzet Publiusszal? Ő a legidősebb, és mindig józanul gondolkodott.
– Igazság szerint lehet, hogy legközelebb Publius citál a bíróság elé.
– Nem! De hát miért?
– Van valami nézeteltérés a patakkal kapcsolatban, ami a birtokainkat elválasztja. A hagyatéki okiratban az szerepel, hogy nekem van jogom a patakot használni, és mindent, ami benne van, de Publius nemrégiben küldött egy levelet, amiben azt állítja, hogy ezek a jogok egyedül őt illetik meg.
– Ó, egek!
– Majd az ügyvédek elrendezik. Közben viszont tegnap, amikor néhány rabszolgám a pataknál mosta a ruhákat, Publius rabszolgái, akik feljebb tartózkodtak a vízfolyás mentén, szándékosan felkavarták a sarat a patak medréről. Az én oldalamon lévő asszonyok emiatt szidalmazni kezdték az ő oldalán álló nőket, míg végül már nem csak szitokszavak röpködtek a víz fölött. Előkerült a két felügyelő, hogy leállítsák a csetepatét, de addigra az egyik rabszolganőmet már fejen találta egy eldobott kő.
– Súlyosan megsérült?
– Nem, de vér folyt bőven, és meg fog maradni a sérülés nyoma. Ha annyira szeretnék pereskedni, követelhetném, hogy Publius vegyen nekem egy új rabszolgát helyette.
Claudia a térdére csapta a kezét.
– Tűrhetetlen! Nem hittem volna, hogy így provokálnak téged, Gordianus. Azt hiszem, beszélni fogok a kedves rokonaim fejével, és remélem, hogy a jószomszédi kapcsolatokra hivatkozva közbeavatkozhatok. A józan észt, a törvényt és a rendet már nem is említem!
Dühkitörése olyan drámaira sikerült, hogy elnevettem magam.
– Nagyra értékelném, ha megpróbálnál közbenjárni az ügyemben, Claudia.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Lehet, hogy a városban megszokott dolog az állandó pereskedés és a szomszédok ellenségeskedése, de itt vidéken nincsen helye ennek a háborús hangulatnak. Errefelé mindennek a nyugalomról, a termékenységről és a házias életformáról kell szólnia, ahogy maga Lucius mondaná.
– Igen, én is emlékszem egy esetre, amikor ezeket a szavakat használta. Akkor készült elhagyni a várost a birtok kedvéért. – Lenéztem a patakra, aztán a fák tetején túl Publius házának csúcsára, és kellemetlen érzésem támadt. Másfelé kényszerítettem a tekintetem, és a gondolataimat is eltereltem. – Gyakran találkoztál Luciusszal, amikor itt volt?
– Ó, minden alkalommal, amikor erre járt. Aranyszívű ember volt – de ezt te is tudod. Gyakran jöttünk fel erre a hegygerincre, és pontosan ezekre a rönkökre ültünk le. A földeket figyeltük, és terveket szövögettünk. Egy kis malmot akart építeni a patak mellé. Tudtál róla?
– Nem.
– Igen, egy nagy malomkerékkel. Az egyik fogaskerékkel gabonát akart darálni, a másikkal a köveket, amiket Gnaeus bányájából ástak ki. Nagyra törő és bonyolult terv volt, de Lucius meg volt győződve róla, hogy egyedül is sikerül majd megterveznie. Kár, hogy ilyen hirtelen meghalt.
– Azt hiszem, a legjobb hirtelen meghalni. Sok embert ismertem, akiknek nem volt ilyen szerencséje.
– Igen, biztosan sokkal rosszabb, ha az ember lassan megy el, esetleg egyedül...
– Lucius ellenben nagyon is gyorsan halt meg, és több száz ember vette körül. Éppen átsétált a Forumon, ahol szinte mindenki ismerte és szerette. Később úgy mesélték nekem, hogy nevetgélve és viccelődve ment a kíséretével, amikor váratlanul a mellkasához kapott, és összeesett. Szinte azonnal meghalt, csak nagyon keveset szenvedett. A temetése is grandiózus volt; temérdek jó barát gyűlt össze, minden társadalmi rétegből – emlékeztem vissza mosolyogva. – A Vesta-szüzekre bízta a végrendeletét, ahogy a gazdag emberek szokták. Amíg nem hívtak, hogy a saját szememmel nézzem meg, fogalmam sem volt róla, hogy hagyott rám valamit. Erre tessék, a kezembe nyomták az etruszk birtokának iratait, és Cato művének, a Földművelésnek egyik viseltes másolatát. Alighanem hallotta, amikor arról álmodoztam, hogy valamikor visszavonulok vidékre, és magam mögött hagyom Róma összes tébolyát. Persze ezek csupán léha ábrándok voltak – az én helyzetemben melyik ember engedhette volna meg magának, hogy egy valamirevaló birtokot vegyen, és megvásárolja a műveléséhez szükséges rabszolgákat is?
– Eltelt egy év, és mégis itt vagy. Teljesült az álmod.
– Igen, hála Luciusnak.
– Mégis itt szomorkodsz a hegytetőn, mint Jupiter, amikor az égő Tróját nézte.
– Ez annak köszönhető, hogy egyik-másik szomszédom nem fogad szívesen – búslakodtam.
– Azt biztosra veszem, de szemlátomást más is nyomja a begyedet.
Vállat vontam.
– Ma reggel majdnem egymásnak estünk Aratusszal. Egy lehetetlen, nagyképű városi tuskónak tart, aki semmit sem tud a földművelésről, és egyetlen szándéka, hogy az útjába álljon. Meglehetősen nevetségesnek tűnhettem a szemében, amikor olyan részleteken rágódtam, amiket csak félig értettem, és Catótól idéztem neki.
– Hát te milyennek látod őt?
– Tudom, hogy Lucius nagy becsben tartotta, de nekem úgy tűnik, hogy a birtokot fele olyan hatékonyan sem irányítja, ahogy kéne. Túl sok a pazarlás.
– Ó, hogy utálom a pazarlást! – sóhajtott fel Claudia. – Soha nem engedem a rabszolgáknak, hogy bármit kidobjanak, amit valahogy még fel lehet használni.
– Nos, Aratusszal az egyik csatát folytatjuk a másik után, amióta múlt ősszel ide érkeztem. Talán tényleg egy beképzelt tuskó vagyok a városból, akinek fogalma sincs a földművelésről, de felismerem a pazarlás jeleit, és Catót is el tudom olvasni. Ezen túl van még valami Aratusban, ami miatt nem bízom benne. Lehet, hogy egyszerűen nem vagyok hozzászokva ennyi rabszolgához, akiket mind el kell igazgatni. Külön fejtörést okoz egy ilyen erős akaratú és magabiztos rabszolga, mint Aratus. Lucius mindent rábízott a birtokon, ezért az érkezésem kényelmetlen helyzetbe hozta. Úgy néz rám, mintha egy tüske lennék a körme alatt. Én meg úgy kezelem, akár egy lovat, amelyikben nem bízom. Rá kell vennem, hogy elvigyen oda, ahova akarom, de titokban azt gyanítom, hogy le fog dobni a hátáról. Mindig azon kapom magam, hogy szidom a háta mögött, ő pedig mogorva és szemtelen velem.
Claudia együttérzően bólogatott.
– Ó, mindig nehéz jó felügyelőt találni. De a vidéki élet örömei még ezzel együtt is feledtetik a bosszúságokat, legalábbis én így tapasztaltam. Szerintem van nagyobb problémád is Aratusnál, Gordianus.
Oldalról felé sandítottam. Puhatolózásával kezdett érzékeny pontokat érinteni.
– Azt hiszem, be kell vallanom, hogy hiányzik a legnagyobb fiam.
– Ó, az ifjú Eco. Találkoztam vele, amikor segített ideköltöznöd múlt ősszel. Jó kiállású fiatalember. Miért nincs itt veled most?
– Ott maradt a városi házamban, az Esquilinus-dombon, és elégedett azzal a hellyel. Nem várhatjuk el egy huszonhét éves fiatal férfitől, hogy a vidéki élet békességét válassza a város nyüzsgése helyett. Nem beszélve arról, hogy nemrég nősült, és a leány jobban szereti a saját háztartását vezetni. El tudsz képzelni egy ifjú asszonyt, aki Bethesdával viaskodik a ház feletti parancsnokságért? Már a gondolatra is összeborzadok. Abban aztán nem lenne semmi békesség! Aztán Ecót a munkája is a városhoz köti. Olyasmit csinál, amit én csináltam régebben – veszélyekbe sodorja magát, és aggódom érte. Róma egyre félelmetesebb hely...
– Az embernek végül engednie kell, hogy a saját útjukat járják. Legalábbis így hallottam. Még mindig vannak gyerekeid, akik veled laknak.
– Igen. Éppen egymás torkának ugrottak, amikor elhagytam a házat. Meto már elég nagy ahhoz, hogy benőjön a feje lágya. A következő hónapban lesz tizenhat, és magára veszi a férfiúi tógát. Nem szabadna Dianával verekednie. A kislány csak hatéves, de a legkedvesebb szórakozása, hogy a bátyját kínozza...
– Diana? Ez a rövidebb neve?
– Nos, a Gordiana túl hosszú név egy ilyen aprócska lánynak, nem igaz? Másfelől nagyon is illik rá az istennő neve, imádja a vad dolgokat. Jól érzi magát itt, vidéken. Figyelnem kell rá, hogy ne kóboroljon el túl messzire egymagában.
– Ó, milyen hatalmas lehet a birtok egy hatéves gyerek szemében. Ez a gerinc egy nagy hegynek tűnhet, a fal erődítménynek, a patak meg hömpölygő folyamnak. Meto szereti a vidéki életet?
– Nem a városban nőtt fel, hanem lent, Baiae-ben, a tengerparton. – Claudia furcsán nézett rám. – Őt is örökbe fogadtam, akárcsak a bátyját – magyaráztam. Nem mondtam el neki, hogy Meto rabszolgának született. Mások talán leleplezhették a titkot, de tőlem senki sem hallotta. – Nem idegen tőle a vidéki életforma. Szeretett a városban lakni, de ez ellen sincs kifogása.
– Hát a feleséged, Bethesda?
– Egyes asszonyoknak olyan hatalmuk van, hogy a világ bármely szegletét a saját ízlésük szerint formálják át, bárhova vetődjenek, és ő is ezek közé tartozik. Szülőhelye, Alexandria szépsége mellett amúgy is elhalványul minden hely. Róma sem vetekedhetett vele, miért éppen az etruszk vidék lenne kivétel? Az igazat megvallva, szerintem hiányzik neki a nagy piac és a sok pletyka, a halszag a folyó közelében, az ünnepi Forum zsibongása, a városi tolongás és zűrzavar.
– És neked?
– Nekem?
– Neked is hiányoznak ezek a dolgok?
– Egy pillanatig sem!
Gyanakodva nézett rám, szemében együttérzéssel.
– Gordianus, nem lehettem volna rabszolgák két generációjának elnéző gazdája és felügyelője, és nem alkudozhattam volna ravasz árverésvezetőkkel innen egészen Rómáig az elmúlt negyven évben, ha nem tanultam volna meg kiszúrni, amikor valaki nem őszinte velem. Nem vagy boldog itt, és ennek semmi köze a perlekedő szomszédokhoz vagy a városban élő fiad hiányához. Honvágyad van.
– Ostobaság!
– Unatkozol.
– Egy ilyen birtokon?
– És magányos vagy.
– Amikor itt van körülöttem a családom?
– Nem azért unatkozol, mert nincsen tennivalód, hanem mert hiányoznak a városban megélt váratlan kalandok. Nem a szeretteid miatt vagy magányos, hanem azért érzed magad egyedül, mert itt nem keresnek fel idegenek. A vidéken élő emberek jól ismerik ezt a fajta magányt, hiszen nem gyakran találkoznak idegenekkel. Én is éreztem egész életemben. Gondolod, hogy nem untam meg az unokafivéreim társaságát? Mindig csak Publius, meg Manius, meg Gnaeus és az ő rabszolgáik. Mindig vágytam egy ismeretlen arc felbukkanására. Ezért szeretek veled beszélgetni, Gordianus. Csakhogy én vidéken nőttem fel, míg te a városban, ezért neked ez a fajta unalom és magány sokkal rosszabb lehet.
– Hát, lehet valami igazság abban, amit mondasz, Claudia, de a legkevésbé sem hiányolom a várost. Alig várom, hogy magam mögött hagyjam! Fiatalembereknek való hely az, akiket még a bűnök csalogatnak – sehol sincs annyi lehetőségük arra, hogy elérjék az áhított hatalmat, kiéljék a vágyaikat vagy a mohóságukat, vagy belehaljanak a vágyak űzésébe. Én viszont már hátat fordítottam ennek. Az istenek akarata volt, hogy Lucius meghaljon, és rám hagyja a birtokát. Az istenek rám mosolyogtak, és megmutatták a kiutat. Rómában már nem lehet élni: mocskos, túlzsúfolt, zajos és erőszakos. Csak egy őrült költözne vissza oda!
– De a munkád...
– Az hiányzik a legkevésbé! Tudod, mivel kerestem a kenyerem? Úgy neveztem magam: a Nyomozó. Ügyvédek béreltek fel, hogy bizonyítékot találjak ellenfelük bűnösségére. Politikusok – ne lássak soha többé egyet sem! – fizettek nekem azért, hogy rántsam le a leplet valami nagy botrányról, és ők átgázolhassanak a másikon. Régebben azt gondoltam, hogy az igazság szolgája vagyok, és az igazságon keresztül az igazságosságot is képviselem, de ez a két fogalom már teljesen elveszítette a jelentését Rómában. A latin nyelv kihalt szavai közé kéne sorolnunk őket. Ha felfedeztem, hogy valaki elkövetett valami szörnyű bűntettet, a következő pillanatban fel is mentette őt a lefizetett bírói testület. Megtudtam, hogy valaki ártatlan, és mégis végig kellett néznem, ahogy hamis bizonyítékokra hivatkozva elítélik és kiűzik a városból. Hányszor szembesültem azzal, hogy bár egy-egy hatalmasság tényleg botrányba keveredett – aki amúgy semmivel sem bűnösebb a többi esendő embernél –, az embereket mégis csak a botrány érdekelte, ezért kirúgták a szenátusból. Valójában a politikai ellenfelei irányították az eseményeket, és az igazi indítékaikat csak találgatni tudtam. Közben egy jellemtelen gazember hízeleg a tömegnek, megvesztegeti a vezetőiket, és konzullá választatja magát! Régebben azt hittem, Róma válik egyre gyalázatosabbá, de ma már tudom, hogy én változtam meg. Túl öreg vagyok, és túl érzékeny a gyomrom az ilyen elvetemültségekhez.
Claudia hallgatással felelt a szóáradatra. Felvonta a szemöldökét, és kényelmetlenül feszengett e szenvedélyek feltörése hallatán. Utána sokáig csak némán lestük a tájat. Füst gomolygott felfelé a konyhából. A völgyben az akolt javító rabszolgák kalapácsütései visszhangoztak tompán, s valahol egy elkóborolt kecskegida mekegett. A jószág kiszökött a hézagos kerítésen, és beleveszett a túl magasra nőtt fűbe a kaszálón. Egy fiatal rabszolga a keresésére indult, de ő is eltévedt útközben. Távolabb egy szekérkaraván közeledett észak felől a Via Cassián; a szekerek tetejét bedeszkázták, és súlyos vászonlepedőkkel takarták le. A fegyveres őrök száma alapján valami nagyon értékes árut szállíthattak – feltehetőleg egy rakomány vázát az arretiumi műhelyekből, amiket Rómába vittek tovább. Egy sereg rabszolga ment velük szembe az úton, észak felé. Nehéz terheket cipeltek a hátukon, lovon ülő emberek vezették őket. Új láncaik csillogtak a déli napsütésben. Az út másik oldalán, az Argentum-hegy lejtőjén, éppen szemben a mi kilátóhelyünkkel, felügyelet nélkül maradt kecskék csoportja rótta a Gnaeus ezüstbányájához vezető szerpentines ösvényt. Halk, alig hallható mekegés visszhangzott a forró, mozdulatlan levegőben.
– És mégis... – sóhajtottam.
– Igen, Gordianus?
– Tudod mi jut eszembe, amikor itt ülök, és lenézek a tájra?
– Róma?
– Igen, Claudia, Róma! Hét dombja van a városnak, és mind a hét dombról más kilátás nyílik. Most épp a Quirinalis-domb jutott eszembe, a Fontinalia-kapu fölötti rész. Onnan Róma egész északi negyede látszódik. Az ilyen tiszta nyári napokon a Tiberis úgy fénylik, mintha meggyulladt volna. A nagy Via Flaminia megtelik szekerekkel és lovasokkal. Félúton a Circus Flaminius ködlik fel, hatalmas, és mégis olyan, mint egy játékszer. A zsúfolt lakóházak és boltok úgy tömörülnek köré, mint a szopós malacok az anyjuk köré. A városfalon túl a Mars-mező terül el, de alig lehet látni a portól, amit a kocsiverseny résztvevői vernek fel. A város hangja és szaga úgy gomolyog fölfelé, mintha maga Róma lélegezné ki.
– Hiányzik neked a város, Gordianus.
– Hát – sóhajtottam. – A sok veszély és korrupció, a rengeteg gonoszság és szenny ellenére valamiért mégis hiányzik.
Megint csendben néztük a tájat. A rabszolga megtalálta a gidát, amelyik mekegve és rúgkapálva ellenkezett, amikor a fiú elkezdte visszavonszolni a magas füvön keresztül a helyére. Az egyik konyhai rabszolgalány egy vödör vizet vitt a kerítést javító szolgáknak, mire a kalapácsolás is félbeszakadt. A némaságban hallottam, ahogy Aratus éles hangon rárivall az egyik rabszolgára a szőlőskertben:
– Rossz! Az egész sort elrontottátok! Kezdjétek elölről!
Utána megint csend lett, csak a méhek döngése hallatszott az erdőből, a hátunk mögül.
– Őszintén szólva reméltem, hogy ma itt talállak téged a gerincen, Gordianus.
– Mit akarsz, Claudia?
– Mint azt bizonyára tudod, közeleg a választás napja.
– Ne is emlékeztess rá! A múlt nyári komédia után soha többé nem akarok egy ilyen undorító esemény szemtanúja lenni.
– Vagyunk azért néhányan, akik polgári kötelességünknek érezzük a részvételt. Az új konzulokat a jövő hónapban választják meg Rómában. A Claudius családnak abban az ágában, ahova mi tartozunk – az etruszk-vidéki unokatestvérek, ahogy magunkat hívjuk –, hagyománya van annak, hogy előtte összegyűlünk, és megbeszéljük, melyik jelöltet támogatjuk. Aztán választunk egy képviselőt, aki elmegy, és a nevünkben szavaz Rómában. Ebben az évben én adok otthont ennek a kis gyűlésnek. Nem érdekes, hogy a házam szerény, és nincs annyi rabszolgám, hogy méltón megadjam a módját egy ilyen zárt ülésnek, a kötelesség az kötelesség. A gyűlésre a hónap végén kerül sor. Hatalmas segítség lenne nekem, ha kölcsönadnád a szakácsodat és néhány konyhai rabszolgádat az eseményre. Csak egy pár nappal előbb kéne átjönniük, hogy felkészüljünk a lakomára. Összesen három nap. Túl nagy kérés lenne, Gordianus?
– Természetesen nem.
– Megtalálom a módját, hogy visszafizessem. Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged egy ökörre vagy néhány köteg szénára. Úgy helyes, ha a vidéki szomszédok kisegítik egymást, nem igaz?
– Valóban így van.
– Remélem, egyik rabszolgádat sem fogod megbízni, hogy mérget keverjen az italainkba. Ez túl drasztikus megoldás lenne a kellemetlen szomszédokkal szemben, nem?
Persze csak vicc volt, de olyan rosszul sült el, hogy mosolygás helyett összerándult az arcom. Rómában annyi mérgezéses esetbe bonyolódtam bele, hogy össze sem tudtam számolni őket.
– Ugyan már, Gordianus, nem kell megalázkodnod az unokatestvéreim előtt! Majd én adok nekik egy-két leckét a jószomszédi viselkedésről.
– Annak őszintén örülnék.
– Van valami jótanácsod az idei jelöltekkel kapcsolatban? A barátod, Cicero, igen sikeres évet zárt konzulként. Nem neheztelünk rá amiatt, hogy Lucius végakaratának ügyében téged képviselt, ne félj. Büszke lehetsz rá, hogy ilyen barátaid vannak. Konzulként jobbnak bizonyult, mint bármelyikünk gondolta volna – kár hogy nem töltheti be ezt a tisztet két évig egymás után. Tavaly szerencsére távol tartotta azt a gátlástalan őrült Catilinát a poszttól. Catilina viszont újra indul idén, és megállíthatatlannak tűnik, legalábbis...
– Kérlek, Claudia, hagyjuk a politikát!
– Értem, persze, eleged van belőle.
– Meglehetősen. Lehet, hogy Róma hiányzik, de a...
Abban a pillanatban egy magas hangot hallottunk a völgyből. Az anyja utánam küldte Dianát, hogy ebédelni hívjon. Néztem, ahogy kilép a könyvtárszoba ajtaján a gyógyfüves kertbe. Hosszú haja szokatlanul sűrű és fekete volt a korához képest, csaknem kéken csillogott a verőfényben. Élénk sárga tunikát viselt, amely szabadon hagyta a karját és a lábát. Bőre sötét bronzos árnyalatot öltött – ezt egyiptomi édesanyjának köszönhette. Kiszaladt a kapun, és sebesen végigszökdécselt az ösvényen. Elhaladt a kecskeólak és a szőlőskert mellett, majd eltűnt az olajligetben, a hegy lábánál. A lombokon keresztül egyre közelebbről villant fel sárga tunikája, és hallottam, ahogy kacarászik.
– Látlak, papa! Látlak, papa!
Egy pillanattal később már a karjaim közé rohant, gurgulázva és levegő után kapkodva.
– Emlékszel a szomszédunkra, Diana? Ő Claudia.
– Igen, emlékszem rá. Te itt laksz fenn, az erdőben? – kérdezte Diana.
Claudia felnevetett.
– Nem, drágám, csak azért szoktam idejönni, hogy időnként találkozzak az apukáddal. Lent lakom a völgyben, a hegy másik oldalán, a saját kis birtokomon. Egyszer meg kell látogatnod engem.
Diana egy darabig komoran nézte az asszonyt, aztán felém fordult.
– Mama azt mondja, hogy gyere azonnal, vagy kidobja az ebédedet a kecskéknek.
Mindketten nevettünk Claudiával, és felálltunk a rönkökről. Elbúcsúzott, majd eltűnt az erdőben. Diana a nyakam köré fonta a karját, én pedig az ölemben vittem le a hegyről, egészen a házunkig.
Ebéd után mintha még melegebb lett volna. Mindenki – az állatok, a rabszolgák és a gyerekek egyaránt – keresett magának egy helyet az árnyékban, ahol szunyókálhat. Mindenki, rajtam kívül. Én a könyvtárszobába mentem, és elővettem egy pergament egy íróvesszővel együtt. Kereket rajzoltam, fogazattal, amely éppen beleillett egy másik kerék rovátkáiba. Megpróbáltam elképzelni a vízimalmot, amit Lucius Claudius tervezgetett a patak partjára.
Mindenhol béke és elégedettség uralkodott, és én mégsem unatkoztam. Talán megbolondultam, amikor azt mondtam Claudiának, hogy hiányoznak a város gyilkos intrikái. Nincs a világon semmi és senki, sem ember, sem isten, aki rávehetne, hogy még egyszer visszatérjek abba az életbe.
Tíz nappal később megint a vízimalom problémáján gondolkodtam, amikor Aratus behozta a szakácsot és két ifjú segítőjét a könyvtárszobába. Congrio nagydarab ember volt, ahogy általában a jó szakácsok. Lucius Claudius mondta egyszer: ha egy szakács főztje nem olyan csábító, hogy ő maga teletömje magát vele, akkor azt a szakácsot ki kell hajítani. Congrio nem Lucius legjobb szakácsa volt – azt az embert magával vitte Rómába a Palatinuson álló házába, ahol gyakran rendezett vendégségeket. De Lucius sehol nem vonta meg magától a kulináris élvezeteket, akármerre járt, és vidéki szakácsának képességeit sem lehetett kétségbe vonni.
A délelőtti hőségben Congriót már elöntötte az izzadtság. Két segédje kissé mögötte állt, ezzel jelezve, hogy tiszteletben tartják a tekintélyét.
Elbocsátottam Aratust, és megkértem Congriót és segítőit, hogy lépjenek közelebb. Elmagyaráztam nekik, hogy az elkövetkezendő néhány napban szomszédom, Claudia szolgálatában fognak állni. Congrio ismerte Claudiát, mert az asszony sokszor vacsorázott együtt néhai gazdájával. Biztosított róla, hogy a szomszédnőm mindig elégedett volt a munkájával, és most sem okoz majd csalódást neki. Minden okom meglesz rá, hogy büszke legyek a szakácsomra.
– Jól van – mondtam, és közben az jutott eszembe, hogy ezzel a szívességgel talán elsimíthatom a konfliktusok egy részét a Claudius családdal. – Van még valami...
– Igen, gazdám.
– Természetesen a legjobb formádat nyújtod a Claudius famíliának, engedelmeskedsz Claudiának és a saját szakácsának, hiszen az ő házában fogsz szolgálni.
– Persze, gazdám, megértettem.
– Ugyanakkor, Congrio...
– Igen, gazdám? – Húsos homlokát ráncolgatta.
– Semmit sem mondhatsz, amivel engem kínos helyzetbe hoznál Claudia házában.
– Már hogy mondanék, gazdám? – Úgy tűnt, őszintén megsértődött.
– Nem keveredhetsz bele a pletykálkodásba a többi rabszolgával, nem mondhattok véleményt a gazdátokról, és nem adhatod nekik tovább az én vélt gondolataimat.
– Gazdám, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogyan kell viselkednie egy rabszolgának a gazdája barátjának a házában.
– Biztos voltam benne. De azzal együtt, hogy a szádat csukva tartod, nem kell a füledet is bezárnod.
– Hogy mondod, gazdám? – kérdezte előrehajolva, értetlenül.
– Ez inkább a segédeidre vonatkozik, nem rád, hiszen te talán nem is fogod elhagyni a konyhát. Ők viszont részt vesznek a tálalásban, miközben a Claudius család az asztalnál ül. A família tagjai nagyrészt a politikáról és az elkövetkező választásokról fognak beszélgetni. Ez engem nem érdekel, és ti is figyelmen kívül hagyhatjátok. Ám ha egyszer véletlenül az én nevemet hallanátok meg, vagy bármit, amit az én birtokommal kapcsolatban mondanak, hegyezzétek a fületeket. Ne mutassatok ki érdeklődést, de jegyezzétek meg, ki és mit mond. Ne tárgyaljátok meg magatok között a részleteket, csak véssétek őket jól az emlékezetetekbe. Ha visszatértetek, minden ilyen részletet szóról szóra hallani akarok. Megértettétek? Mindannyian?
Congrio arca egyszeriben a saját fontosságának tudatát tükrözte. Ünnepélyesen bólintott. A segédjei ránéztek, majd követték a példáját. Mi mástól érezhetné magát egy rabszolga szívet melengetően romlottnak, ha nem attól, hogy kémkedéssel bízzák meg?
– Remek. A parancsokról, amiket most kaptatok, nem beszélhettek senkinek, a többi rabszolgának sem. Még Aratusnak sem – tettem hozzá. Megint bólintottak.
Miután elküldtem őket, az ablakhoz léptem, és kihajoltam. Magamba szívtam a frissen lenyírt fű meleg illatát. A virág végre lehullott a fűről, ami lassanként szénává sárgult. Észrevettem Aratust is, aki háttal nekem éppen a ház mellett iszkolt el, mintha eddig az ablak alatt állt volna, kihallgatva mindent, amit mondtam.
Két nappal később egy idegen érkezett a birtokomra.
Lesétáltam a patakhoz, és leültem a füves lejtőn, hátamat egy terebélyes tölgyfa törzsének támasztva. Térdemre egy viasztáblát tettem, kezemben egy íróvesszőt fogtam. Képzeletemben kezdett formát ölteni egy malom a vízfolyás partján. Megpróbáltam lerajzolni, amit lelki szemeim előtt láttam, de ujjaim túl ügyetlenek voltak hozzá. Elsimítottam a viasztáblát a kézfejem oldalával, és újra kezdtem.
– Papa! Papa! – Diana hangja valahonnan a hátam mögül érkezett, de a túlsó parton is visszhangzott.
Csendben ültem, és rajzoltam tovább. Most sem lettem elégedettebb az eredménnyel, mint az első alkalommal. Ismét simára töröltem a táblát.
– Papa! Miért nem válaszoltál? – Diana megállt előttem, csípőre tette a kezét, az anyját utánozva.
– Mert elbújtam előled – feleltem, miközben friss csíkot húztam a viaszba.
– Butaság volt. Tudod, hogy úgyis mindig megtalállak.
– Tényleg? Akkor nem is kell válaszolnom a kiáltozásodra, nem igaz?
– Papa! – forgatta a szemét, újból Bethesdát imitálva. Lerogyott előttem a fűre, mintha hirtelen minden erő elillant volna a tagjaiból. Miközben rajzoltam, egészen összegömbölyödött, és maga felé húzta a lábujjait. Utána kiegyenesedve lefeküdt a hátára, és hunyorogva figyelte, ahogy a napfény átszüremkedik a tölgyfa lombozatának kupoláján. – Úgyis mindig megtalállak, tudd meg.
– Valóban? Hát ez hogy lehet?
– Meto megtanította, hogyan kell. Meto azt mondja, tőled tanulta. Csak követnem kell a lábnyomodat a fűben, és mindig megtalállak.
– Tényleg? – kérdeztem. – Azt hiszem, nem tetszik nekem ez a dolog.
– Mit rajzolsz?
– Malomnak nevezik. Egy kis ház egy nagy kerékkel, ami belemerül a vízbe. A víz folyása forgatja a kereket, a kerék pedig más, kisebb kerekeket forgat, amik búzát vagy köveket darálnak szét. Meg egy kislány ujját is, ha nem elég óvatos.
– Papa!
– Nyugodj meg, ez csak egy kósza ötlet. Egy probléma, ha így jobban tetszik, és valószínűleg túl bonyolult ahhoz, hogy valaha is megoldjam.
– Meto szerint te minden problémát meg tudsz oldani.
– Tényleg így gondolja?
Félretettem a táblát. Diana feszengeni kezdett, megfordult a füvön, végül a feje az ölemben kötött ki. A megtört fény pikkelyszerűen csillogott a haján; koromfekete volt, ahol árnyék vetült rá, és szivárványosan ragyogott, akár az olaj a víz felszínén, ahol a nap megvilágította. Soha nem láttam ennyire fekete hajat egyetlen gyerek fején sem. A szeme is fekete volt, nagyon mély és tiszta, olyan tiszta, amilyen csak egy gyermeké lehet. Egy madár suhant el fölöttünk. Láttam, ahogy Diana követi a pillantásával, és a legkisebb mozdulatai is elbűvölik. Magához vette az írótáblát és a vesszőt, majd furcsa, kifordult pózban elnyújtózott, és a magasba emelte a két tárgyat.
– Nem látok semmilyen rajzot.
– Nem sikerült valami jól – vallottam be.
– Átrajzolhatom?
– Igen.
Kicsi kezével gondosan letörölgette vázlatszerű vonalaimat, aztán nekikezdett a rajzolásnak. A haját simogattam, és közben a képzeletbeli malmomat tanulmányoztam a patak partján. Kis idő múlva két nő bukkant elő az erdőből, a patak túlsó oldalán. Konyhai rabszolgák voltak, agyagedényeket hoztak magukkal. Megrökönyödtek, amikor megláttak, összedugták a fejüket, majd némi sugdolózás után visszamentek az erdőbe. Kicsivel később megpillantottam őket a patak mélyebben fekvő szakaszán. Ott nehezebb volt megtartani egyensúlyukat a parton, mégis onnan merítették bele az edényeket a vízbe. Utána a vállukra vetették, aztán felküzdötték magukat a meredek parton, hogy ismét belevesszenek az erdőbe. Talán azt mondta nekik Publius Claudius, hogy egy emberevő szörnyeteg vagyok?
– Ez te vagy! – jelentette be Diana. Megfordította a táblát, és felém tolta. A macskakaparás és a cirkalmas vonalak között alig tudtam kivenni az arcot. Még nálam is rosszabb vázlatokat készített.
– Kiváló! – dicsértem. – Íme, a legújabb Küzikoszi Iaia!
– Ki az a... – próbálkozott Diana, de nem tudta kiejteni a nevet.
– Iaia, a festőnő, Küzikosz városában született, a messzi Marmara-tengeren. Nagy művész, korunk egyik leghíresebb festője. Lent, Baiae-ben találkoztam vele, ahol Meto is az utamba akadt.
– Meto is ismerte?
– Igen.
– Én is fogok találkozni vele?
– Miért ne találkozhatnál? – Kilenc év telt el a baiae-i események óta, és még Iaia sem volt túl öreg. Élhet még annyi ideig, hogy Diana is megismerje. – Talán egyszer találkoztok Iaiával, és összehasonlíthatjátok a rajzaitokat.
– Papa, milyen egy Minótaurosz?
– Egy Minótaurosz? – Elnevettem magam a hirtelen témaváltáson. – Amennyire én tudom, eddig csak egyetlen egy létezett, a Minótaurosz. Szörnyű teremtmény, egy asszony és egy bika leszármazottja. Azt mondják, bikafeje volt és emberteste. Egy távoli szigeten, Krétán élt, ahol egy gonosz király egy labirintus nevű nagy útvesztőben tartotta.
– Útvesztőben?
– Igen, aminek ilyenek a falai. – Letöröltem a táblát, és egy labirintust kezdtem rajzolni. – A király minden évben adott a Minótaurosznak fiatal fiúkat és lányokat, hogy egye meg őket. A gyerekek itt mentek be, látod? A Minótaurosz pedig itt várta őket. Nagyon sokáig folytatódott ez a mészárlás, amíg egy Thészeusz nevű hős be nem ment a labirintusba, és meg nem ölte a Minótauroszt.
– Megölte?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Mondhatni.
– Teljesen biztos?
– Igen.
– Akkor jó!
– Miért kérdezel ennyit a Minótauroszról? – kérdeztem, de már sejtettem a választ.
– Mert Meto azt mondta, hogy ha rossz leszek, megetetsz a Minótaurosszal. De most mondtad, hogy már halott.
– Vagy úgy! Már értem.
– Akkor Meto nem mondott igazat! – legördült az ölemből. – Ó, papa, majdnem elfelejtettem! Mama küldött érted. Nagyon fontos.
– Fontos? – vontam fel a szemöldököm. Képzeletben már hallottam, ahogy Bethesda a kétbalkezes konyhai rabszolgákkal veszekedik, akik Congrio távollétében a főzést intézik.
– Igen! Jött egy ember hozzád látogatóba. Idáig lovagolt Rómából, csupa por a ruhája.
Nem egy ember érkezett, hanem három. Két rabszolga, vagy egész pontosan testőr, a testalkatukból és az övükről lógó tőrökből ítélve. A rabszolgák nem léptek be a házba, kint maradtak a lovaikkal, amelyek kitikkadva itták a vizet a korsókból. Gazdájuk a házban várt rám, a gondosan megtervezett kis díszudvarban, a halastó és a virágok között.
Magas, feltűnően jóképű fiatalember volt, sötét szemekkel. Hullámos, fekete haját a füle fölött rövidre nyírták, de a feje tetején hosszúra hagyták, így göndör fekete fürtök lógtak hanyagul sima homlokára. Szakállát is szigorú formára kurtították: állán és felső ajka fölött nem látszott más, csak egy-egy fekete csík, amely kihangsúlyozta magas járomcsontját és vörös ajkait. Ahogy Diana mondta, alaposan belepte az út pora, de még az sem tudta teljesen elrejteni divatos és drága szabású vörös tunikáját, és drága lovaglósaruját. Ismerősnek tűnt, alighanem a Forumról, gondoltam magamban.
Egy rabszolga összecsukható széket hozott neki. Amikor beléptem, az ismeretlen felállt, és lerakta vizezett borral teli kupáját.
– Gordianus, öröm téged újra látni. Jót tesz neked a vidéki élet.
Hétköznapi hangon beszélt, de ki lehetett érezni belőle a szónok csiszolt hanghordozását.
– Ismerlek téged? A szemem már nem a régi. Olyan erősen tűz odakint a nap, nem látlak tisztán idebent, a homályban...
– Bocsáss meg! Marcus Caelius vagyok. Találkoztunk már, de nem volt rá okod, hogy megjegyezz magadnak.
– Igen, most már tisztábban látlak. Cicero pártfogoltja vagy – és Crassusé is, ha jól hiszem. Igazad van, már találkoztunk. Valószínűleg Cicero házában vagy a Forumon. A római emlékek annyira összemosódnak itt, vidéken, hogy néha nehezemre esik bármit is felidézni. A szakáll is megtévesztett. Az egészen újkeletű, nem?
Felemelte a kezét, és büszkén simogatta a szakállát.
– Igen, minden bizonnyal csupaszra borotváltam, amikor találkoztunk. Te is szakállat növesztettél.
– Csak lustaságból. Az én koromban egy férfinak már minden csepp vérét féltőn kell őriznie, hogy a csontjait melegen tartsa. Ez tehát a divat Rómában? Ahogy te is nyírod a szakállad?
– Igen, bizonyos körökben.
A hangjából sugárzó beképzeltség visszataszító volt.
– Látom, a lány már hozott neked egy kis bort.
– Igen, elég kellemes nedű.
– Egy szerényebb évjárat. Néhai barátom, Lucius Claudius nagyon büszke volt rá. Valami északabbra fekvő úticéllal indultál el Rómából?
– Valóban Rómából érkeztem, de ez az úticélom.
– Úgy? – Elszorult a szívem. Reméltem, hogy csak átutazik a környéken.
– Üzletet ajánlok számodra, Gordianus, a Nyomozó.
– Most már Gordianus, a Gazda, ha nem bánod.
– Nekem mindegy – vont vállat. – Talán bevonulhatnánk valamelyik szobába.
– A napnak ebben a szakaszában az udvar a leghűvösebb és legkényelmesebb része a háznak.
– De biztosan van egy kevésbé nyilvános helyiség, ahol nem hallgathatnak ki minket – csökönyösködött. Megint elszorult a szívem.
– Tényleg nagyon örülök, hogy újra látlak, Marcus Caelius. Forró nap van, az út tele porral. Örvendek, hogy megkínálhatlak egy kupa hideg borral, és felajánlhatom a széket a lovad háta helyett. Talán többre van szükséged, mint egy italra és egy rövid pihenőre? Jól van hát, a vendégszeretet nálunk sokkal többet jelent. Egy nap alatt idáig lovagolni Rómából és vissza még egy olyan fiatal embert is próbára tesz, amilyen te vagy, ezért szívesen felajánlom, hogy maradj itt éjszakára, ha gondolod. De hacsak nem a szénáról és az olajpréselésről akarsz velem beszélgetni, alig hinném, hogy bármiféle üzletet köthetnénk egymással. Véget vetettem a régi életformámnak.
– Igen, hallottam róla – felelt szívélyesen, szemében elszánt csillogással. – De nem kell aggódnod. Nem azért jöttem, hogy munkát ajánljak.
– Nem?
– Nem. Azért jöttem, hogy szívességet kérjek. Nem a magam számára, elhiheted, hanem az ország leghatalmasabb polgára számára.
– Cicero – sóhajtottam. – Tudhattam volna.
– Ha a törvényesen megválasztott konzul szólítja, melyik római utasíthatja vissza a kérést? – kérdezte Caelius. – Különösen, ha figyelembe vesszük a kötelékeket, amelyek benneteket összefűznek. Biztos vagy benne, hogy nincs egy másik szoba, amely jobban megfelelne a beszélgetésünkhöz?
– A könyvtárszobámban nem zavar minket senki..., de hogy mennyire biztonságos... – tettem hozzá motyogva, amikor felidéztem magamban Aratus lopakodó alakját. – Gyere velem.
Miután beértünk a könyvtárszobába, becsuktam magunk mögött az ajtót, és hellyel kínáltam a férfit. Én a gyógyfüves kertre nyíló ajtó mellé ültem, hogy láthassam, ha valaki közeledik, közben a tekintetemet a Caelius válla fölötti ablaknyíláson tartottam. Ott hallgatózott Aratus is.
– Miért jöttél, Marcus Caelius? – kérdeztem, és már nem ügyeltem arra, hogy barátságos társalgást színleljek. – Már most leszögezem, hogy nem megyek vissza a városba. Ha azt akarod, hogy valaki kémkedjen vagy bajt keverjen neked, keresd fel a fiamat, Ecót, bár neki sem kívánok ilyen megbízatást.
– Senki sem kéri, hogy visszatérj Rómába – csillapított Caelius.
– Nem?
– Senki a világon. Éppen ellenkezőleg. Pont azért vagy alkalmas arra a feladatra, amivel Cicero meg szeretne bízni, mert itt élsz, vidéken.
– Ez már rosszul kezdődik.
Caelius halványan elmosolyodott.
– Cicero előre megmondta, hogy nem fog neked tetszeni.
– Nem egy szerszám vagyok, amit Cicero kénye-kedve szerint felkaphat, vagy akarata szerint irányíthat. Soha nem voltam, és nem is leszek. Mindegy, hogy ő az idei év konzulja, ő is csak egy polgár, akárcsak én. Minden jogom megvan, hogy visszautasítsam.
– Hiszen még azt sem tudod, mit akar kérni tőled. – Caeliust mulattatta a helyzet.
– Bármi is legyen, nem tetszik.
– Talán nem tetszik, de visszautasítanál egy feladatot, amivel az államot szolgálod?
– Kérlek, Caelius, hagyd az üres, hazafias szózatokat.
– Ez nem üres szózat. – Arca hirtelen komollyá vált. – Ez egy valós fenyegetés. Ó, én megértem a cinizmusodat, Gordianus. Lehet, hogy fele annyi időt éltem eddig, mint te, de engem is beszennyezett a sok árulás és korrupció a Forumon. Tíz életre is elég lenne!
Tekintve, hogy olyan emberek oldalán tanult bele a politikába, mint Crassus és Cicero, nem lehetett kétségem felőle, hogy igazat beszél. Maga Cicero vezette be a szónoklástanba, és a tanítvány nem hozott szégyent a mesterére. Olyan tökéletesen csiszolt szavak gördültek ki a száján, mint a drágakövek. Akár színész vagy énekes is lehetett volna. Akaratom ellenére azon kaptam magam, hogy belefeledkezem a mondandójába.
– Az állam egy rettenetes katasztrófa szélén egyensúlyozik, Gordianus. Ha átlépi azt a küszöböt – vagy valahonnan meglökik a polgárai akarata ellenére –, váratlan zuhanása szívszaggatóbb lesz, mint bármely korábbi válság. Bizonyos pártok feltett szándéka egyszer s mindörökre elpusztítani a köztársaságot. Képzeld el, ahogy a szenátust elmossa a vér tengere. Képzeld el, hogy a Sulla-féle összeírások újrakezdődnek, és bármely polgárt kinevezhetnek az állam ellenségének mindenféle ok nélkül. Biztosan emlékszel a bandákra, amelyek levágott fejekkel rohantak végig az utcákon, hogy a Forumon bemutassák azokat Sullának, és megkapják érte a jutalmat. Csakhogy ezúttal semmi sem fogja csillapítani az anarchiát: olyan lesz, mintha egy hatalmas követ dobnál egy tóba. Ez alkalommal az állam ellenségei nem reformokat akarnak, hanem szét akarják zúzni az egészet, akármilyen véres áron. Most már saját birtokod van, Gordianus. Szeretnéd talán látni, ahogy erőnek erejével elveszik tőled? Mert kétségtelenül ez fog történni, amikor az új rend hívei minden létesítményt elfoglalnak, és porig rombolnak. Az a tény, hogy már nem Rómában élsz, nem fogja megvédeni a családodat, és téged sem. Beledughatod a fejed egy szénakazalba, ha úgy tetszik, de ne lepődj meg, ha valaki megjelenik mögötted, és egyetlen csapással levágja.
Hosszú ideig ültem némán, nem is pislogtam. Végül sikerült megráznom a fejem, és beszívnom a levegőt.
– Remek volt, Marcus Caelius! Egy pillanatig teljesen a beszéded hatása alá kerültem. Cicero kiválóan beavatott a mesterség rejtelmeibe. Ettől a beszédtől bárkinek égnek állna a haja.
Marcus felvonta a szemöldökét, szeme egyre fáradtabbnak látszott.
– Cicero felkészített rá, hogy ésszerűtlenül fogsz viselkedni. Mondtam neki, hogy a rabszolgáját, Tirót kéne elküldenie helyettem. Tirót ismered, és bízol benne...
– Valóban őszintén kedvelem és tisztelem Tirót, azért, mert egy kedves és nyíltszívű ember, de minden egyes szavára visszavágtam volna valamivel, és pontosan ez az oka, amiért Cicero nem őt küldte. Nem, nagyon jól tette, hogy téged választott közvetítőjének, Marcus Caelius, csak épp nem számított rá, mennyire mélyen gyökerezik bennem az utálat a római politika iránt. Cicero azt azért nem gondolta, hogy ennyire eltökélten távol akarok maradni az ő konzuli feladataitól.
– Ezek szerint számodra semmit sem jelent, amit eddig mondtam?
– Csak annyit jelent, hogy olyan kiválóan elsajátítottad az őrült és eltúlzott állítások művészetét, mintha magad is elhinnéd, amit mondasz.
– De hát minden szavam igaz. Semmit sem túloztam el.
– Caelius, kérlek! Te is római politikusnak készülsz. Neked nem szabad az igazságot mondanod, és az is követelmény, hogy mindent eltúlozz.
Hátradőlt a székében. A visszautasítás nem szegte teljesen kedvét, a szeme újból csillogni kezdett. Keskeny szakállát cirógatta.
– Jól van hát. Nem érdeklődsz a köztársaság sorsa iránt. De a római polgárok tisztességének valami csökevénye biztosan megmaradt a lelked mélyén.
– Az én házamban vagy, Caelius. Ne sértegess engem.
– Rendben van, nem foglak. Nem vitatkozom veled tovább. Csak emlékeztetnélek, hogy tartozol egy szívességgel Marcus Tullius Cicerónak, és a nevében arra kérlek, hogy add meg neki ezt a tartozást most. Hiszek a tisztességedben, ezért tudom, hogy nem fogsz visszautasítani.
Kényelmetlenül feszengtem a széken. Hátranéztem az ajtón keresztül a gyógyfüves kertbe, ahol egy darázs röpködött a levelek között. Sóhajtottam, megérezve a vereségemet.
– Feltételezem, arra a perre gondolsz, amit Cicero megnyert nekem tavaly nyáron.
– Igen. Te örökölted ezt a birtokot a megboldogult Lucius Claudiustól. A családja, érthető módon, megtámadta a végrendeletet. A Claudiusok egy régi és nagy becsben álló patrícius klán, míg te egy plebejus vagy, mindenféle ősök nélkül. Pályafutásod kétes hírű, családod is rendhagyó. Könnyen elveszíthetted volna a pert, és azzal együtt minden jogot erre a birtokra, ahova olyan kényelmesen visszavonultál. Elhagyhattad a gyűlölt várost. Ezt Cicerónak köszönheted, nem tagadhatod; én magam is ott voltam a bíróságon azon a napon, és a saját fülemmel hallottam az érveit. Ritkán lehetek tanúja olyan eszményi ékesszólásnak, bocsánat, hazugságnak és túlzásnak, ha így jobban tetszik. Te kérted fel Cicerót, hogy beszéljen az érdekedben. Vissza is utasíthatott volna. Éppen túl volt egy fárasztó politikai kampányon, és újonnan megválasztott konzulként minden oldalról kötelezettségekkel és kérésekkel találta szembe magát. Mégis időt szánt arra, hogy felkészüljön a peredre, és maga adta elő a védőbeszédet. Utána sem fizettette meg veled a munkáját. Azért védett meg a bíróság előtt, hogy tisztelegjen előtted, elismerve a számos alkalmat, amikor segédkeztél neki különböző ügyekben, egészen a tizenhét évvel ezelőtti Sextus Roscius-pertől kezdődően. Cicero nem feledkezik meg a barátairól. Hát Gordianus?
Elkerültem a pillantását, és kinéztem a füveskertbe. Figyeltem a darazsat, irigyeltem a szabadságát.
– Ó, Cicero valóban csodálatos mestered volt – motyogtam az orrom alatt.
– Ez így igaz – ismerte el Caelius halkan, a győzelem csálé mosolyával ajkán.
– Mit akar tőlem Cicero? – morogtam.
– Csak egy kis szívességet.
Lebiggyesztettem a számat.
– Próbára teszed a türelmemet, Marcus Caelius.
Őszinte hangon felnevetett, mintha azt mondaná: „Hát igen, sikerült egy kis csellel elérnem, amit akarok, de most már nem játszadozom veled tovább.”
– Cicero azt szeretné, ha vendégül látnál egy bizonyos szenátort. Felkér rá, hogy nyisd meg a házad a szenátor előtt, és valahányszor csak szüksége van rá, biztosíts számára menedéket, hogy biztonságban legyen Rómán kívül. Meg kell értened, miért van erre szükség.
– Melyik szenátorról van szó? Cicero egyik barátjáról? Vagy valakiről, akinek szívességgel tartozik?
– Nem egészen.
– Akkor ki?
– Catilina.
– Hogyan?!
– Lucius Sergius Catilina.
– Cicero azt akarja, hogy menedéket nyújtsak a legnagyobb ellenségének? Miféle ármány ez?
– Ez Catilina ármánya. Éppen ennek kell véget vetni.
Nyomatékosan megráztam a fejem.
– Ebben nem akarok részt venni!
– A tisztességed, Gordianus...
– Hádészba veled!
Olyan hirtelen álltam fel a székből, hogy felborult, és a padlóra esett. Kiléptem az ajtón, átmentem a füves kerten, elkergettem utamból a darazsat, és kivonultam a kapun anélkül, hogy visszanéztem volna.
A ház bejárata felé fordultam, aztán eszembe jutott, hogy Caelius testőrei ott várakoznak. Csak még dühösebb lennék a látványukra. Megpördültem, és a ház hátsó része felé kanyarodtam. Kis idő múlva megpillantottam egy guggoló figurát a könyvtárszoba ablaka alatt. Aratus! Megint kémkedett utánam!
Már nyitottam a számat, de a szitokszó megrekedt a torkomban. Az alak felém fordult – nem Aratus volt, hanem Meto. Egyenesen az arcomba nézett. Ujját a szája elé tette, és óvatosan elhátrált az ablak mellől. Hozzám sietett, és szemlátomást egyáltalán nem érezte magát bűnösnek, amiért a saját apja után hallgatózott.
– Egy fiúnak nem szabad az apja után kémkednie – mondtam, és megpróbáltam szigorú lenni. – Más római apák megvernék a gyereküket ezért a bűnért, vagy akár meg is fojtanák őket.
Metóval a hegygerincen ültünk egymás mellett, két farönkön, és a birtokot nézegettük. A ház előtt Caelius testőrei ültek egy tiszafa árnyékában. Maga Caelius kilépett a gyógyfüves kertbe, szemét beárnyékolta a kezével a lenyugodni készülő nap sugarai elől, és a patak felé nézett. El sem tudta képzelni, hova tűntem.
– Ez nem pontos kifejezés. Nem kémkedtem – bosszankodott Meto.
– Nem pontos? A kémkedés az egyetlen ide illő kifejezés.
– Hát akkor tőled örököltem. A véremben van.
Képtelen megjegyzés volt az utóbbi, hiszen Meto rabszolgák gyermeke volt, és egyetlen csepp sem keringett az ereiben az én véremből, de mélyen megérintett a képzelgése. Nem tudtam megállni, hogy össze ne borzoljam a haját, méghozzá nem is finoman.
– Ezek szerint az akaratosságod is tőlem származik?
– Minden kimagasló tulajdonságomat neked köszönhetem, papa. – Hamiskásan elmosolyodott. Az okos, elbűvölő kisfiúból, akit örökbe fogadtam, megnyerő külsejű és modorú fiatalember lett. Tűnődő arccal nézett maga elé. – Papa, ki ez a Catilina? És miért haragszol annyira Ciceróra? Azt hittem, a barátod.
– Ezek mind bonyolult kérdések – sóhajtottam. – Illetve nem olyan bonyolultak, ha az embernek van egy csöpp esze, és örökre hátat fordít az egésznek.
– Megtehetnéd, hogy hátat fordítasz? Caelius szerint tartozol egy szívességgel Cicerónak.
– Így van.
– Ha Cicero nem lenne, nincs ez a birtok sem.
– Talán nincs ez a birtok sem – javítottam ki, ám a lágy barna szemekből áradó őszinteség arra késztetett, hogy bevalljam az igazságot. – Igazad van, Cicero nélkül nem lenne ez a birtok. Ha nem képvisel engem, a Claudius család az ügyvédeikkel együtt elevenen felfalt volna a bíróság előtt. Nagy szívességgel tartozom neki, akár tetszik, akár nem. De mire jó ez a birtok, ha azzal kell fizetnem érte, hogy Caeliushoz hasonló alakokat engedek be, és velük együtt Róma szennyét?
– Tényleg olyan rettenetes Róma? Szeretek itt lenni, papa, de néha hiányzik a város. – Felcsillant a szeme. – Tudod, mi hiányzik a legjobban? A fesztiválok, amikor színdarabokat adnak elő, és versenyeznek a harci szekerek! Igen, a versenyek hiányoznak a legjobban.
Hát hogyne hiányozna, gondoltam magamban. Fiatal vagy, és a fiatalság szórakozást kíván. Megráztam a fejem, és közben öregnek és megkeseredettnek éreztem magam.
– A fesztiválok csak a korrupció újabb formái, Meto. Ki fizet ezekért az ünnepségekért? Az évente újraválasztott magisztrátusok. És miért? Ha megkérdeznéd, azt felelnék, hogy így hódolnak az istenek előtt, és így folytatják őseik hagyományát, de valójában azért teszik, hogy csodálatot váltsanak ki a tömegből, és ezzel növeljék személyes hatalmukat. A tömeg azt támogatja, aki a legpompásabb játékokat és látványosságokat rendezi. Nevetséges! A látványosságok is csak eszközök, hogy elérjék a céljukat. Nagy hatást gyakorolnak a szavazókra, akik még magasabbra emelik a hatalmasságokat. Úgyis csak a hatalom számít – hatalom az emberek sorsa és tulajdona fölött, a nemzetek élete és halála fölött. Újra meg újra azt látom, hogy az embereket lenyűgözik a játékok, ezért olyan politikusokra adják a voksukat, akik utána ellenük hozzák a törvényeket. Merő butaságból szavaznak. Ha rámutatsz az utca polgárának erre a csalásra, azt fogja felelni: „De micsoda pazar látványosságot rendezett nekünk az az ember!” Kit érdekel, hogy megnyomorította a nép képviselőit a Forumon, vagy valami lehetetlen tulajdoni törvényt vezetett be, ha egyszer fehér tigriseket hozatott Líbiából a Circus Maximusba, és óriási ünnepség keretében szenteltette fel Herkules templomát? Ki felelős ezekért az aljasságokért? A cinikus politikus, akiben az elveknek csírája sincs meg, vagy a római polgárok, akik hagyják, hogy ilyen könnyen rászedjék őket?
Megcsóváltam a fejem.
– Látod, milyen hatással van rám, amikor erről beszélek, Meto? A szívem zakatolni kezd, a fejem elvörösödik. Valamikor régen kérdés nélkül elfogadtam a város zűrzavarát; ilyen volt az élet, és nem volt benne semmi különösebb kivetnivaló. Végtére is nagyon izgalmas tud lenni, ahogy a hatalmasok mozgatják a szálakat, akármilyen aljasak és romlottak is. Még többet számított, hogy nem tehettem ellene semmit, így kénytelen voltam elfogadni a tényeket. A foglalkozásom mélyre taszított a hatalmasok köreibe, és többet láthattam az igazságból, mint amit a legtöbb ember valaha lát. Egyre bölcsebb leszek a világ dolgaiban, gondoltam büszkén, de mire jó ez a bölcsesség, ha a végén az ember csak azt ismeri fel, hogy mennyire tehetetlen, ha szeretné megváltoztatni a világot? Most, ahogy öregszem, Meto, egyre kevésbé tudom elviselni az emberek ostobaságát és a vezetőik elvetemültségét. Túl sok szenvedést láttam, amit mind a törtető érdekemberek okoztak. Mivel képtelen voltam megváltoztatni a dolgok rendjét, inkább hátat fordítottam az egésznek. Erre most Cicero újra bedob az arénába, mint egy gladiátort. Akaratom ellenére kell harcolnom.
Meto egy darabig csendben emésztgette a szavaimat.
– Cicero rossz ember, papa?
– Jobb, mint a legtöbb. Másoknál meg rosszabb.
– És Catilina?
Eszembe jutott legutóbbi beszélgetésem Claudiával, akibe belefojtottam a szót, amikor szóba hozta, hogy Catilina is jelölteti magát.
– A szomszédunk, aki ezen a hegygerincen túl lakik, gátlástalan őrültnek nevezi.
– Valóban az?
– Cicero is azt mondaná.
– De te mit gondolsz, papa? – ráncolta a homlokát Meto. – Vagy nem kéne erőltetnem ezt a témát?
Nagyot sóhajtottam.
– Ugyan, Meto, folytasd csak. Azóta, hogy felszabadítottalak és a fiammá fogadtalak, te is római polgár vagy, nem több és nem kevesebb, mint a többi polgár, és nemsokára a férfiúi tógát is magadra öltheted. Ki más vezetne be egy fiút a római politika rejtelmeibe, ha nem az apja, még akkor is, ha legszívesebben leharapná a nyelvét?
Elhallgattam, hogy levegőhöz jussak, és lenéztem a birtokra. Caelius emberei még mindig az árnyékban henyéltek, Caelius visszahúzódott a kert forróságából a hűs könyvtárszobába; valószínűleg a szerény gyűjteményt vizsgálgatta, amelynek nagy részét Cicerótól kaptam ajándékba, hogy ne csak pénzzel hálálja meg a szolgálataimat. A rabszolgák serényen munkálkodtak, az állatok az ólakban és karámokban szenderegtek. Az egész délutánt el tudtam volna tölteni fent a hegygerincen, de végül napnyugtakor Bethesda úgyis utánunk küldte volna Dianát, hogy vacsorázni hívjon minket. Kénytelen leszek felajánlani Marcus Caeliusnak, hogy maradjon éjszakára. Megint erőszakoskodni fog velem, hogy rójam le az adósságomat Cicero felé, és én hogyan utasíthatnám vissza?
– Gyakran jut eszembe, Meto, hogy barátom, Lucius halála valamiféle isteni szerencse volt. Nem, nem vagyok annyira önhitt, hogy azt képzeljem, az istenek elvették a jóember életét csak azért, hogy az enyémet elviselhetőbbé tegyék, de a Sors Istennői láthatatlan szándékkal rostálják ki az életünk eseményeit, és ha szerencsések vagyunk, váratlan egybeesések történnek. Éppen amikor úgy éreztem, képtelen vagyok tovább elviselni a városi életet, megvalósultak a visszavonulásról szőtt álmaim. A választási kampány volt az utolsó csepp a pohárban tavaly nyáron. A konzuli választások mindig durván és erkölcstelenül zajlanak, de ennél visszataszítóbb kampányt még sohasem láttam.
– A jelöltek egymásnak esnek – magyaráztam –, és a két legtöbb szavazatot begyűjtő jelölt együtt nyeri el a konzuli címet. Ha a két konzul egyforma politikai meggyőződéseket vall, erősítik egymást a munkában, és nagyon hatékonyan kormányozhatnak. Ha más elveket vallanak, a szenátus hamar megtanulja, melyikük a domináns, és melyiket lehet könnyebben az orránál fogva vezetni. Vannak olyan évek, amikor riválisokat választanak meg, és a patthelyzet, amelyben egymást próbálják lehetetlenné tenni, igencsak látványos – szó szerint. Abban az évben, amikor a házamba költöztél, Crassus és Pompeius volt a két konzul, és egymást követték az ünnepek, a fesztiválok, januariusi beiktatásuktól kezdve decemberi búcsúbeszédükig. Akkor aztán híztak a polgárok, és száguldoztak a harci szekerek!
– A szenátorok is indulhatnak a konzuli címért?
– Nem. A hivataloknak megvan a maguk előírt sorrendje, amit először végig kell járni. Elsőként jön a praetori rang, majd a quaestori, és így tovább. Minden hivatal egy évig érvényes, és egy adott feladatkörre korlátozódik. A politikusok fokról fokra, évről évre másszák meg a ranglétrát. A választási vereség azt jelenti, hogy egy egész évet ki kell hagyniuk, és akinek sietős a dolga, bizony gyorsan megkeseredik.
– De mi tartja vissza attól az embereket, hogy több évre is megőrizzék a rangjukat?
– Senki sem őrizheti meg a pozícióját két egymást követő évben. Máskülönben a leghatalmasabbak maroknyi csoportja cserélgetné a konzuli címet. Például Pompeius és Crassus. Emellett a konzuli cím nem egy létrafok a sok közül. A konzuli poszt azért olyan vonzó, mert felruházza az embert egy külhoni provincia igazgatásának jogával. Egy római kormányzó degeszre tömheti magát pénzzel, kedvére kizsigerelheti a helyi lakosokat. Az egész utálatos vállalkozást a végtelen romlottság és mohóság mozgatja.
– Kik szavaznak?
– Minden polgár, engem leszámítva. Évekkel ezelőtt felhagytam vele. Soha semmi nem fog változni Rómában a választások miatt, mert nem minden szavazat egyenértékű.
– Hogy érted ezt?
Megráztam a fejem. Meto rabszolgának született, és nem szívta magába az anyatejjel a polgári lét örökölt privilégiumait. Az én házamban nőtt fel, így senki sem oktatta ki ezekre a technikai sajátosságokra, elsősorban az én egyre erősödő apátiám miatt.
– A szegény emberek voksa nem számít annyit, mint a gazdagoké.
– Hogy lehet az?
– A választás napján az emberek összegyűlnek a Campus Martiuson, a régi városfalak és a Tiberis folyó között. A választásra jogosult polgárokat úgynevezett centúriákra osztják, de ennek az elnevezésnek semmi köze ahhoz, hogy mennyi ember kerül egy ilyen csoportba. Az egyikbe száz, a másikba ezer ember kerül. A gazdagoknak több centúriát jelölnek ki, annak ellenére, hogy sokkal kevesebb a gazdag ember, mint a szegény. Ezért amikor egy gazdag ember szavaz, a voksa sokkal többet ér, mint a szegényé.
– Ugyanakkor gyakran van szükség a szegények szavazatára is – folytattam –, mert a jelöltek vegyesen érkeznek a szegény és a gazdag társadalmi rétegekből, és felosztják maguk között a centúriákat. A hétköznapi polgárokat sem hagyják figyelmen kívül: udvarolnak nekik, csábítgatják és megvesztegetik őket, és minden létező törvényes és törvénytelen eszközt felhasználnak arra, hogy megfélemlítsék őket. Az ígéretektől kezdve a kivételezésen át a nyílt zsarolásig mindent bevetnek, még utcai bandákat is felbérelnek, hogy vadásszák le a riválisok támogatóit. A kampány során a jelöltek szép hazugságokat hintenek el saját magukról, és felháborító vádakkal támadnak az ellenfeleikre, miközben a támogatóik rágalmazó szövegekkel firkálják tele a várost.
– „Lucius Roscius Otho bordélygazdák farát csókolgatja!” – idézte Meto nevetve.
– Igen, ez volt a múlt év egyik legemlékezetesebb jelmondata – bólintottam komoran. – Mégis megválasztották Othót praetornak!
– De mi volt olyan szokatlan a tavalyi kampányban? – kérdezte Meto határozottan. – Emlékszem, hogy gyakran kikeltél magadból a könyvtárszobában, valahányszor egy látogató szóba hozta, de sohasem értettem igazán.
– Csak az volt szokatlan, hogy a többinél is undorítóbb és mocskosabb volt. Felháborított a tény, hogy éppen Cicero adta meg az alaphangot ehhez az erőszakos és alpári kampányhoz. És mindaz, amit Cicero művelt a választás óta...
Megráztam a fejem, és folytattam.
– Három vezető jelölt volt: Cicero, Catilina és Antonius. Antonius egy valódi senki, egy semmirekellő gazember, akinek politikai programja sincs, csak kétségbeesetten igyekszik rátenni a kezét egy kormányzói posztra valamelyik provincián, hogy a helyi lakosokból kicsikarja az adósságai kifizetéséhez szükséges pénzt. Vannak, akik ugyanezt állítják Catilináról, de senki sem tagadja, hogy neki legalább van némi vonzereje és politikai érzéke. Ősi patrícius család leszármazottja, de vagyontalan. Az a fajta arisztokrata, aki támogatja az olyan radikális elképzeléseket, mint a vagyonok újraelosztása, az adósságok eltörlése, vagy a közhivatalok és a papi rangok demokratizálása. Erről viszont a konzervatív uralkodó osztályok hallani sem akarnak. Mégis, a régi uralkodó osztályokban is akad szép számmal olyan patrícius, akinek rosszul áll a szénája, és eltökélten keresi a kiutat. Temérdek gazdag ember gondolja úgy, hogy az ő céljaikhoz egy demagóg az ideális jelölt, így hát Catilinának is megvolt a maga támogatói köre, radikális elvei ellenére. Maga Crassus, Róma leggazdagabb embere volt az első számú pénzügyi támogatója. Ki tudja, hogy mit akart valójában Crassus?
– Aztán ott volt Cicero. Soha egyetlen ősét sem választották politikai posztra, ő volt az első a családban, aki közhivatalra emelkedett. Az ilyet nevezik Új Embernek. Emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy egy Új Embert azonnal konzulnak válasszanak. Az arisztokrácia felhúzta az orrát, megvetették politikai ravaszságát, ékesszólását és a tömegek körében kivívott sikerét. Cicero egy dicsőségre emelkedett újgazdag, egy üstökös a semmiből, harsány, akár egy pávakakas. A maga módján ő is épp akkora fenyegetést jelenthetett a régi rend számára, mint Catilina. Be is válthatta volna a fenyegetést, ha időközben nem alakít az elvein.
– Catilina és Antonius szövetséget kötöttek. A legelejétől fogva nagy eséllyel indultak a választáson. Catilina unos-untalan emlékeztette az arisztokratákat Cicero közönséges származására (habár Cicero messze nem volt szegény!), ám a saját támogatói előtt folytatta azt a radikális retorikát, amitől a vagyonnal rendelkezőknek megszaporodnak az ősz hajszálaik és az álmatlan éjszakáik. A gazdagok nagy dilemmába kerültek – Cicerót nem bírta a gyomruk, Catilinától viszont rettegtek.
– Ami Cicerót illeti, a kampányát a fivére, Quintus vezette. A választás után, valamelyik nap, amikor üzleti ügyben Cicerónál jártam, azt kérte tőlem, hogy nézzem át a levélváltását Quintusszal, amelyben a kampány részleteit tárgyalták meg. Olyan büszke volt a levelezésre, hogy azt tervezte, egy röpiratban megjelenteti, mint egyfajta útmutatót a sikeres választási kampányhoz. Első lépésben elhatározták Quintusszal, hogy mindent megtesznek Catilina személyének besározása érdekében. A rágalmazás minden politikai kampánynak elfogadott, szerves része, de Cicero új mércét állított fel. A vádak egy részét csak suttogással indították útjára, más részét Cicero beleszőtte a hivatalos beszédeibe. Az események sűrűjében már a lábamat is féltem betenni a Forumra, mert bármikor fültanúja lehettem, ahogy Cicero a tömeget izgatja. Még ha el is kerültem a Forumot, mindenütt csak falfirkákat láttam és pletykákat hallottam. Ha csak a fele igaz annak, amit akkor Catilináról beszéltek, hát azt az embert már az anyja méhében meg kellett volna fojtani.
– Mivel vádolták?
– Bűnök egész sorozatával. Lehetett hallani a szokásos korrupciós vádakat, mint amilyen a szavazatok vásárlása és a választási hivatalnokok lefizetése. Ezek valószínűleg igazak is voltak, tekintve azt a bőséges anyagi támogatást, amit Catilina Crassustól kapott. Mi másra jó az a rengeteg pénz egy kampányban, ha nem a megvesztegetésre? Amikor a római választók meghallják, hogy valamelyik jelöltnek pénze van, azonnal rohannak hozzá, és tartják a markukat.
– Cicero régebbi korrupciós vádakat is előásott, abból az időből, amikor Catilina Afrikában volt. Néhány éve Catilina bíróság elé is állt ezekkel a vádakkal, és maga Cicero akarta elvállalni a védelmét! Az ilyen súlyos vádak felelevenítése csak egy újabb mocskos eszköz, amivel a római politikusok ellehetetlenítik a riválisukat, és alkalmatlanná teszik a posztra. A vád és az ítélet is tisztán politikai indíttatású, és csak a véletlen műve lehet, ha mégis van benne igazság vagy igazságosság.
– Aztán voltak még komolyabb vádak és célozgatások is... Pletykák szexuális botrányokról, vérfertőzésről, gyilkosságról... De ez a sok politika már biztosan untat téged.
– Egyáltalán nem! – Meto tágra nyílt szeme valóban az ellenkezőjét mutatta.
Megköszörültem a torkomat.
– Hát jól van. Azt mondják, a rettenetes Sulla idejében Catilina a diktátor egyik bérence volt. Lemészárolta az ellenségeit, és a jutalomért cserébe elvitte a fejüket a diktátornak. Úgy hírlik, a saját sógorát is így végezte ki, de megúszta. Catilina nővére azt akarta, hogy a férje haljon meg, és Catilina hidegvérrel teljesítette a kérését. Utána legalizálta a tettét, felírta a halottat Sulla ellenségeinek listájára.
– Ez igaz?
Vállat vontam.
– Az emberek borzalmas dolgokat műveltek Sulla idejében. Crassus úgy gazdagodott meg, hogy megölt emberek birtokára tette rá a kezét. Ha törvényesítik a gyilkosságot, fény derül az emberi természet igazi romlottságára. Lehet, hogy igaz, amit Catilináról mondanak, de lehet, hogy nem. Egy rendbeli gyilkosságért valóban állt bíróság előtt, húsz évvel az eset után, és ártatlannak találták. Ki tudja? De ez csak az első gyilkosság volt, amit neki tulajdonítottak.
– Pár évvel ezelőtt, amikor visszatért Afrikából, Catilina új feleséget szerzett magának. Azt mondják, a nő addig nem volt hajlandó feleségül menni hozzá, amíg a házában van egy örökös, ezért Catilina megölte a saját fiát. Ami az ifjú arát illeti, ő történetesen Catilina egyik korábbi szeretőjének a lánya – egyesek szerint a saját, vér szerinti lánya!
– Vérfertőzés! – suttogta Meto.
– Cicero soha nem ejtette ki ezt a szót a száján, csak célozgatott rá. Ez ráadásul csak az első eleme annak a listának, ami Catilina szexuális kilengéseiből tevődik össze. Állítólag tíz évvel ezelőtt megrontotta az egyik Vesta-szüzet. Erről egy keveset tudok, mert titokban kellett nyomoznom az ügyben. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor közös dolgom volt Catilinával. Az én szememben ő maga volt a két lábon járó rejtély. Tökéletesen ellenállhatatlan és tökéletesen gyanús volt. Cicero szereti erre az esetre emlékeztetni a közönségét, de csak egy bizonyos pontig, ugyanis a feleségének a húga volt az a bizonyos Vesta-szűz, akit hírbe hoztak Catilinával. Ó, bizonyos szempontból Róma nagyon is kicsi város.
– És tényleg megtették? Catilina és a Vesta-szűz? – Metóból szinte sugárzott a kíváncsiság.
– Nem tudom, habár megvannak a magam feltételezései. Majd valamikor máskor elmesélem neked az egész történetet. Most csak az számít, hogy Catilinát és a Vesta-szüzet is felmentették, aminek, ahogy mondtam az imént, semmi köze a bűnösséghez vagy az ártatlansághoz.
– Ez úgy hangzik, mintha Catilina az egész életét a vádakkal szembeni védekezéssel töltötte volna, ha épp nem gyilkolászott.
– A maradék időben pedig az ágyban hempergett, ha készpénznek veszed a történeteket. Róma felső körei állítólag nagyon is kicsapongóak. Catilina, mesélik, kerítőt játszik a fényes római ifjaknak, és ezzel édesgeti magához őket. A gazdag, korosodó matrónák ágyába viszi őket, így ezeket az asszonyokat is megnyeri magának. Azt is mondják, hogy olykor a saját hálószobáját kölcsönzi a legvonzóbb fiatalemberek és a legvagyonosabb matrónák légyottjaihoz. Kétségtelenül az ellentéte Cicerónak! Ha már itt tartunk, akarsz hallani egy viccet Ciceróról, ami a kampány idején járt szájról szájra?
– Igen.
– Ne feledd, hogy valószínűleg Catilinától származik. Tudnod kell, hogy Cicerónak van egy tizenhárom éves lánya, Tullia, és egy fia, Marcus, aki alig kétéves. Nos, azt mondják, hogy Cicero annyira megveti a testi szerelmet, hogy összesen kétszer próbálta életében. Az első alkalommal megfogant Tullia, de Cicero őt is éppúgy gyűlölte, mint a nemzését. Tizenegy évvel később a felesége megint rávette valahogy, és együtt háltak. Meg akart bizonyosodni róla, hogy tényleg olyan szörnyű élmény, ahogy emlékezett rá; ebből az egyesülésből született Marcus.
Meto arca megrándult.
– Hát, ritkán fordul elő, hogy egy fiú nevessen az apja viccein. De hallanod kellett volna, ahogy az emberek hahotáztak erre az anekdotára a tavernákban a választás napján. Csakhogy miután összeszámolták a szavazatokat, Cicero nevetett hangosabban.
– Catilina csak vicceket mesélt Ciceróról, vagy védeni is próbálta magát a vádakkal szemben?
– Furcsa módon nem próbálta. Talán igazak a pletykák, vagy elég igazak ahhoz, hogy ne akarja megismételni őket – akár megcáfolás céljából sem. Meg aztán Catilina egy patrícius, míg Cicero egy Új Ember – szerintem Catilina túl gőgös ahhoz, hogy leálljon sarat dobálni egy olyan emberrel, akit ennyire semmibe vesz. Ez is a római politikusok – főleg a régi famíliákból származók – egyik taktikája. Beburkolják magukat a méltóságukba. De Catilina gőgje nem volt elég vastag ruhadarab ahhoz, hogy megvédje. A választás napján Cicero került ki győztesen, méghozzá fölényes győzelemmel. Felmérhetetlen személyes dicsőséget hozott egy semmiből jött embernek, aki saját ravaszságának és állhatatosságának köszönhette politikai karrierjét. A konzuli cím egy olyan megbecsülés, amelyet kevesen érnek el. Cicerónak sikerült. Ez az ő dicsőségének az éve, és senki sem mondhatja, hogy nem érdemelte meg.
– Hát Catilina?
– Cicerót a szavazatok száma alapján Antonius, a senki követte, jócskán lemaradva. Catilina éppen hogy lecsúszott a harmadik helyre, de a harmadik hely semmit sem számít a konzuli címért folytatott küzdelemben. A korábbi években egyik per követte a másikat, így Catilina nem tudott indulni a választásokon. Amikor végre itt lett volna a lehetőség, Cicero legyőzte. Idén Catilina újra jelölteti magát. Már tavaly nyáron is azt híresztelték, hogy szorongatják a hitelezői. Mennyivel süllyed mélyebbre az adósságokban az idei kampány miatt? Mindenre elszánt ember lehet, ha csak egy része is igaz a pletykáknak. Könnyen rávehető a gyilkosságra. Nem az a fajta férfi, akit szívesen látnék vendégül a házamban.
– Szerintem sem – mondta Meto komoran. – Még akkor sem, ha tartozol ennyivel Cicerónak.
Egy darabig csendben ültünk, és a kilátást fürkésztük. Meto hirtelen furcsa hangot adott ki, és remegni kezdett. Olyan erősen fogta össze magát, hogy megijedtem – aztán kiderült, hogy csak nevet, olyan nagy hévvel, hogy legurult a farönkről, és összekuporodott a füvön.
– Hádészra, mi...
– Most már értem! – zihálta. – Csak kétszer életében – és másodszor azért próbálta ki, hogy tényleg olyan szörnyű-e, ahogy emlékezett rá!
A nevetéstől egészen elvörösödött az arca.
Az égre pillantottam, de nem tudtam visszafogni a mosolyomat. A törvény és a társadalom előtt talán már férfiúi korba lépett, de nekem gyakran úgy tűnt, Meto nagyon is kisfiú még.
Az aznap esti vacsora nem sikerült fényesre. Bethesda nem rossz szakácsnő, de a főzés nem tartozik a legfőbb erősségei közé. Bizonyosan nem a főzőtehetsége miatt vettem meg azon az alexandriai rabszolgapiacon sok-sok évvel ezelőtt. Már nem volt rabszolga – amikor Dianával terhes lett, felszabadítottam, és elvettem feleségül –, és leginkább ahhoz értett, hogyan kell megszervezni mások munkáját. Teljes lelki nyugalommal rábízhattam a ház irányítását... kivéve a konyha területét, ahol erős akarata mindig összecsattant a szakácsok makacsságával. Miután Congriót kölcsönadtam Claudiának, Bethesda megragadta az alkalmat, hogy totális uralmat gyakoroljon a konyha felett.
Az ő tehetsége inkább az egyszerű étkekben mutatkozott meg, amilyeneket a (minden értelemben) soványabb éveimben szolgált fel nekem, és különösen a halételek terén. Róma piacain bőséggel lehetett kiváló minőségű halat vásárolni. Egy részét frissen fogták a Tiberisből, más részét hajóval szállították fel a tengertől. A birtokon nehezebb volt hozzájutni a halhoz, ezért amikor vendégül kellett látnunk valakit, Bethesda a helyben hozzáférhető alapanyagokból igyekezett valami különlegeset összehozni. A nagy igyekezet nem tett jót a lakomának. A zeller és a borjúvelő tojásos szósszal nem érte el Congrio főztjének szintjét, és a borban főzött spárga is jobban sikerült volna, ha kevésbé markáns ízű évjáratot választ. (Az ételek ilyesfajta kíméletlen kritikáját a néhai Lucius Claudiustól tanultam.) A korianderes sárgarépa jobban csúszott lefelé, de végül a befőzött, köménymagos őszibarack köszörülte ki a háziakon esett csorbát. Az utóbbi fogásért őszintén megdicsértem Bethesdát – nem kellett volna.
– Congrio főzte be a barackot – jegyezte meg tömören. – Én csak utasítottam az egyik szolgát, hogy párolja meg olívaolajjal és köménnyel.
– Ebben az esetben kifogástalan utasításokat adtál – mondtam, és csókot nyomtam az ujjbegyeire.
Bethesda kétkedve vonta fel a szemöldökét.
– Én kérek még – intett az egyik tálaló szolgának Meto.
– Az egész vacsora remek volt – jelentette ki Marcus Caelius. – Kevés római matróna van, aki szakácsa távollétében személyesen tudná felügyelni egy ilyen nagyra törő lakomának az elkészítését. Felüdülést jelent egy ilyen kitűnő vacsora itt, vidéken. – Szavai hamisan csengtek a fülemnek, de Bethesda arca hirtelen felragyogott. A takaros kis szakáll tetszett neki, gondoltam. – De Catilinát nem kell elbűvölnötök, ha majd itt vendégeskedik – tette hozzá Caelius. – Az ő ízlése rendkívül alkalmazkodó. Egyforma lelkesedéssel lát hozzá, ha bekötött szemmel kell megkülönböztetnie két eltérő évjáratú falerniai bort, illetve ha bele kell kóstolnia a rabszolgák korsójába. Catilina azt szokta mondani: „Az ember ínyét arra tervezték, hogy minden lehetséges ízt megkóstoljon, máskülönben a nyelve csak beszédre lenne jó.”
Enyhe trágárságot véltem kihallani a szavai mögül, amit valószínűleg Bethesda is észrevett, mert egyre jobban megkedvelte az ifjú vendéget. Vajon tényleg ez bosszantott, vagy inkább az, hogy Caelius magától értetődőnek vette a beleegyezésemet?
– Azt hiszem, vissza kéne vonulnunk a könyvtárszobába – javasoltam. – Van még mit megbeszélnünk, Marcus Caelius.
Meto várakozón nézett rám, és kissé felemelkedett a heverőről.
– Nem – szóltam rá. – Maradj itt, és edd meg a barackodat.
– Figyelemreméltó a gyűjteményed – futtatta végig tekintetét a rekeszekbe rendezett irattekercseken Caelius. Ujjával megérintette a róluk lógó kis címkéket. – Látom, különösen kedveled a színdarabokat. Cicero is így van vele. Gondolom, alkalmanként odaadja neked a másolatait. Bőven volt időm átnézni a gyűjteményedet ma délután, és meglepett, mennyi tekercsen szerepel a felirat: „Marcus Tullius Cicerótól barátjának, Gordianusnak, szívélyes üdvözlettel...”
– Igen, Caelius, nagyon jól ismerem a saját kollekcióm tartalmát. Minden irat származási helyére emlékszem.
– Gyűjteményünk darabjai olyanok, mint a legjobb barátok, nem igaz? Kitartóak, változatlanok, megbízhatóak. Az ember nyugodt lehet felőlük. Vegyél elő egy írást, amit egy évvel ezelőtt félreraktál, és ugyanazok a szavak fogadnak.
– Értem, mire gondolsz, Caelius. De valóban ugyanaz az ember lenne Cicero most, mint egy évvel ezelőtt? Vagy tizenhét évvel ezelőtt, amikor először találkoztam vele?
– Nem értelek.
– Ide csak szórványosan és áttételesen érnek el a római híresztelések, ráadásul én magam is csak fél füllel hallgatom őket, de nekem úgy tűnik, hogy Cicero, a konzul, sokkal inkább ellene van a haladásnak, mint a hajdani, törekvő ügyvéd. Az a férfi, aki olyan bátran kelt ki Sulla ellen, most mintha annak a néhány gazdag családnak az érdekében cselekedne, akiknek Sulla is hízelgett.
Caelius vállat vont.
– Kissé eltértünk a tárgytól, ha nem tévedek. Azt hittem, eleged van a politikából. Ezért határoztam úgy, hogy inkább a barátságot hozom szóba.
– Caelius, én még akkor is haboznék, ha lelkesen fogadnám a kérésedet. Hány éves vagy?
– Huszonöt.
– Nagyon fiatal. Gondolom, nincs feleséged, és nincsenek gyerekeid.
– Nincsenek.
– Akkor valószínűleg azt sem érted, miért vonakodom beengedni egy olyan embert, mint Catilina a saját házamba. Mindegy, milyen körülmények miatt, vagy minek az örve alatt. Részben azért hagytam el Rómát, mert megcsömörlöttem a folyamatos erőszaktól és veszélytől. Nem a saját biztonságom miatt aggódtam, hanem mert másokról is gondoskodnom kell, és meg kell őket védenem. Mielőtt örökbe fogadtam, az idősebb fiam, Eco, utcagyerek volt; egyedül is fenn tudta tartani magát, és most már a maga ura. De a kisebbik fiam, Meto, egészen más. Igaz, hogy okos és leleményes, de fele annyira sem ravasz vagy rugalmas, mint Eco. Metót igyekeztem megkímélni az életem veszélyesebb részétől, amennyire csak tudtam. Láttad a kislányomat, Dianát. Neki van a leginkább szüksége védelemre.
– De mi nem kérjük tőled, hogy veszélybe sodord magad, Gordianus, mi csak...
– Most is olyan őszintén hangzik, amit mondasz, mint amikor megdicsérted Bethesda főztjét.
Caelius fáradtan nézett rám. Valószínűleg hozzá volt szokva, hogy megnyerő fellépésével és modorával mindent elér, amit akar, és nem tudott mit kezdeni a konokságommal.
Sóhajtottam.
– Pontosan mit kíván tőlem Cicero?
Becsületére legyen mondva, Caelius ezúttal nem mutatta jelét az önteltségnek. Egészen komoly arccal nézett rám.
– Ma délután arról beszéltem neked, hogy az államot roppant nagy veszély fenyegeti. A szavaim a te fülednek nem jelentettek többet, mint egy kis retorikai gyakorlatozást, de a tények magukért beszélnek, Gordianus. A fenyegetés maga Catilina. Elítélheted a római politika dagályosságát és romlottságát, de hidd el nekem, az anarchia, amit Catilina vezetne be, sokkal szörnyűségesebb lenne.
– Ez megint kezd egy szónoklatra hasonlítani – figyelmeztettem.
Caelius rosszallóan mosolyodott el.
– Állíts meg, ha újra elkövetném ezt a hibát. Akkor tehát lássunk tisztán: Catilina, mint bizonyára tudod, megint indul a konzuli címért. Kevés esélye van a győzelemre, de ez még nem fogja visszatartani attól, hogy próbálkozzon, és annyi bajt keverjen, amennyit csak tud. A kampány számára egy eszköz lesz, hogy zűrzavart és elégedetlenkedést keltsen a városban. Két terve is van. Az elsőt arra az esetre tartogatja, ha győz. Ha konzullá választják...
– Épp az imént mondtad, hogy ez lehetetlen.
– Csak szónokoltam, Gordianus. Szóltam, hogy állíts le, ha ezt tenném. Tételezzük fel tehát, hogy a valószínűtlen történik, és Catilina megnyeri a választást. Ez annak a jele lenne, hogy a választók tábora helyrehozhatatlanul széttöredezett. Azt is jelentené, hogy Cicero konzulsága az utolsó józan haladékot jelentette a vihar kitörése előtt. A szenátus szétrobban, az utcán egymást követik majd a zendülések és a gyilkosságok. Egy polgárháború kitörésének is nagy lesz az esélye; a különféle politikusok és a jelentősebb családok már most rendezik a csatasoraikat. Egy ilyen konfliktusban Catilina bukása is elkerülhetetlen, ha nem is azonnal, de legkésőbb akkor, amikor Pompeius visszatér seregeivel keletről. Ha pedig Pompeiust kell hazahívni, hogy állítsa helyre a rendet, mi fogja visszatartani attól, hogy diktátorrá válassza magát? Ezt a lehetőséget sem szabad szem elől tévesztenünk.
Szívesen szem elől tévesztettem volna, de nem tudtam megtenni. Catilina után Pompeius diktátorsága volt az a veszély, amitől az uralkodó oligarchia a legjobban félt. Ez az eshetőség vagy a köztársaság végét jelentené, vagy egy újabb polgárháborút. Az olyan emberek, mint Crassus és az ifjú Julius Caesar nem adnák át a hatalmat küzdelem nélkül.
– És mi lesz akkor, ha az egyedüli lehetséges dolog megtörténik, és Catilina elveszti a választást? – kérdeztem, és közben a hátam közepére kívántam az egész témát.
– Már elkezdte tervezni a bosszúhadjáratot. A támogatói éppen olyan elszántak, mint ő maga. Katonai hátterét az a veterán csoport képezi, amelyik itt állomásozik Etruriában, kicsivel északabbra. A városban is van egy szűk, de vakbuzgó köre – csupa hatalmasság, akiket nem állíthat meg semmi. Bizonyítékunk van rá, hogy még a választás előtt végezni akar Ciceróval.
– Miért?
– Legfőképp azért, mert azzal vádolja Cicerót, hogy a múlt nyáron elcsalta a választásokat. Nagyon szeretné holtan látni. Nem tudom biztosan, hogy ez miként illeszkedik a terveibe. Lehet, hogy ezzel csak az általános káoszt és félelmet akarja tovább gerjeszteni a szavazás előtt, vagy magát a választást akarja érvényteleníttetni.
– Honnan tudsz minderről, Marcus Caelius?
– Az összeesküvők már találkoztak ennek a hónapnak az elején...
– Honnan tudod ezt?
– Mondom, az összeesküvők már találkoztak ennek a hónapnak az elején, és én is ott voltam.
Némán próbáltam megemészteni, amit mondott. Azt kívántam, bárcsak Aratus ülne velem szemben, és arról értekezne, hogy mennyi ökröt kéne vennünk idén a vásáron, vagy lenne ott inkább Congrio, és panaszkodna arról, hogy a készleteink nem fognak kitartani a hónap végéig. Helyettük Cicero egyik legsimább modorú pártfogoltjával kellett farkasszemet néznem, és azt hallgatnom, milyen összeesküvések és forradalmak várhatók a sötét közeljövőben.
– Nekem ez sok, Caelius. Azt mondod, hogy Catilina összeesküvést sző Cicero meggyilkolására, aztán hozzáteszed, hogy te magad is részt vettél a titkos megbeszélésen...
– Túl sokat árultam el neked, Gordianus, többet, mint amennyit akartam, de téged nagyon nehéz meggyőzni.
– Így akarsz meggyőzni, hogy segítsek? Épp az imént mondtam, hogy meg akarom védeni ezt a házat a veszélytől, erre te gyilkosságról és polgárháborúról tartasz nekem előadást.
– De mindezt megelőzhetjük, ha együttműködünk.
Érthetetlen módon, tiltakozásom és józan érveim, az összes elhatározásom és saját magamnak tett ígéreteim ellenére, attól függetlenül, hogy a város tébolyától való elfordulásom minden nap újabb elégedettség-hullámokkal töltött el – abban a pillanatban izgatottság futott rajtam végig. Az ármány részegítőbb tud lenni, mint a legtüzesebb bor. A titokzatosság varázslatot hoz a hétköznapokba, és a közönséges, szürke létezést a színdarabok és az epika világába emeli. Ha valaki belekóstol, egyre többet és többet kíván. Mégis, ez a csemege érezteti igazán az emberrel, hogy él. Ilyen izgatott borzongást nem tapasztaltam azóta, hogy elhagytam a várost.
– Mesélj még arról a találkozóról, amelyen Catilinával együtt vettél részt – fogalmaztam meg lassan a kérést.
– Catilina házában került rá sor a Palatinuson. A pompás, rendhagyó stílusú villát még az apja építette, és a nevén kívül csak ezt hagyta rá. Díszes vacsoraként kezdődött az egész, ám később visszavonultunk a ház egyik eldugott szobájába. A rabszolgákat elküldték, az ajtókat bezárták. Ha elárulnám azoknak a szenátoroknak és patríciusoknak a nevét, akik ott voltak...
– Ne tedd.
Caelius bólintott.
– Akkor csak annyit mondok, hogy a gyűlésen a legnevesebbek és a legrosszabb hírűek egyaránt jelen voltak...
– „Kóstolj meg minden lehetséges ízt.” Ez Catilina hitvallása.
– Pontosan. Látod, milyen könnyen megragad az ember emlékezetében? Hízelgő, hogy Cicero ügyes tanítványának tartasz, de ha a szenvedélyes beszédeket nézzük, Cicero messze le van maradva Catilinához képest, aki hosszasan fejtegette, milyen sanyarú helyzetben vannak a házában összegyűlt férfiak, és a vagyonos oligarchákat jelölte meg a nyomorúság okaként. Egy új államot ígért nekik, amelyet a régiek vére szentel majd fel. Az adósságok eltörléséről és a gazdagok vagyonának elkobzásáról beszélt. Amikor a gyűlés véget ért, hozatott egy borral teli serleget, és rávett minden jelenlévőt, hogy vágja meg a karját, és csöppentse bele a vérét a serlegbe.
– Te is megtetted?
Caelius kinyújtotta a karját, és megmutatta a sebhelyet.
– Utána körbeadták a serleget, és mindenki ivott belőle. Megesküdtünk, hogy titokban tartjuk...
– Ezt az esküt épp most szeged meg.
– Egy Róma-ellenes eskü nem eskü az igazi római számára.
Ennek dacára lesütötte a szemét.
– Ez azt jelenti, hogy Catilina az övéi közé fogadott téged, Ciceróval való kapcsolatod ellenére?
– Igen, mert egy kis időre teljesen a hatása alá kerültem. Meggyőztem a hűségemről, mert akkor és ott valóban hűséget akartam neki fogadni. De ez csak addig tartott, amíg át nem láttam rajta, és ki nem derült, hogy meg akarja ölni Cicerót. Akkor elmentem Ciceróhoz, és elmondtam neki mindent. Azt kérte, hogy maradjak meg Catilina bizalmasának, mert sokkal több hasznomat veszi kémként. Nem én vagyok az egyetlen, aki kémkedik neki Catilinánál.
– És most azt akarja, hogy én legyek a következő kém.
– Nem, Gordianus. Csak annyit akar, hogy légy passzív vendéglátója Catilinának. Minden lépését figyelik, de mégis meg tudja oldani, hogy óvatlanul elhagyja a várost. Legfőbb szövetségese a városon kívül Gaius Manlius, egy katonai hivatalnok odafent, Faesulae-ben. Catilinának szüksége van egy titkos menedékhelyre Faesulae és Róma között, nem valamelyik ismert támogatójának a birtokán, hanem egy olyan helyen, ahol az ellenségei sohasem keresnék.
– Ez lenne az én birtokom? Ha esetleg még nem tudná, bárki megmondhatja Catilinának, hogy sokat dolgoztam Cicerónak a múltban, és ezt a birtokot is segített megtartani.
– Igen, de azt mondtam Catilinának, hogy volt egy komoly nézeteltérésed Ciceróval – amit végül is nem olyan nehéz elhinni –, és mélységesen kiábrándultál a római ügyekből, ezért inkább vele rokonszenvezel. A diszkréciódhoz nem férhet kétség, erről ismernek mindenhol, Gordianus. Catilina nem hiszi, hogy buzgó támogatója vagy, de azt elhiszi, hogy szívesen ajánlod fel neki a vendégszeretetedet, és csukva tudod tartani a szádat. Csupán ennyit vár el tőled – egy biztonságos búvóhelyet, arra az esetre, ha elhagyja a várost. Egy pihenőhelyet félúton Faesulae felé.
– Ki biztosít róla, hogy nem lesznek olyan titkos találkák az én házamban is, ahol emberi vérrel teli serlegeket adnak körbe?
Caelius megrázta a fejét.
– Ezt nem kívánja tőled. Menedéket akar, nem gyűléstermet.
– És mit akar Cicero?
– Beszámolót Catilina minden mozdulatáról, rajtam keresztül. Természetesen, ha Catilina valami fontosat árulna el neked, Cicero bízik benne, hogy az igazságérzetedre hallgatsz, és továbbadod neki a lényeges információt. Azt mondják, különleges érzéked van ahhoz, hogy kihúzd az igazságot az emberekből, még akkor is, ha féltve őrzik.
Hátat fordítottam neki, és kitekintettem az egyik nyugatra néző ablakon. Pillantásom átsiklott a gyógyfüves kert fölött, a patak felé lejtő földekre. A fák koronáját bearanyozta a holdfény. Csendes, békés, kellemesen meleg este volt. Tömény, édeskés szag töltötte meg a levegőt, az állatok ürülékének és a levágott fűnek a keveréke. Róma most nagyon távolinak tetszett, mégsem tudtam elmenekülni előle.
– Nekem ezek szerint csak veled és Catilinával van dolgom? Senki mással?
– Igen. Maga Cicero nem lesz több egy fantomnál. Soha nem jelenik meg. Ha üzenetet akarsz küldeni neki, nekem kell címezned, a városba. Ebben Catilina sem fog találni semmi gyanúsat.
– Nem lehet minden olyan egyszerű, ahogy te állítod. Vajon a fiatalságod és a tapasztalatlanságod miatt nem látod, milyen szörnyűségek történhetnek, ha valamit elrontunk, vagy esetleg szándékosan akarsz félrevezetni?
Elmosolyodott.
– Tanítóm, Cicero azt mondaná, hogy sohase válaszoljak egy „vagy-vagy” kérdésre, ha mind a két válasz egyformán kárt okoz. Inkább váltsak témát.
Nem szívesen mosolyogtam vissza rá.
– Téged is megérintett már a romlás, Marcus Caelius. A korodhoz képest túlzottan is. Igen, elhiszem, hogy megtévesztetted Catilinát, és így elnyerted a bizalmát. De ha beleegyezek abba, amit tőlem kérsz, nekem is szükségem van valamiféle védelemre. Nem tarthatnak Catilina szövetségesének, ha elvesztené a csatát – ahogy az bizonyára történni fog. Hasznos lenne számomra, ha Cicero idejekorán írna egy levelet, amiben elismeri, hogy segítettem neki.
Caelius elfintorodott.
– Cicero előre tudta, hogy ilyesmit fogsz kérni. De ez lehetetlen. Ha ez a levél illetéktelen kezekbe kerülne, mindent tönkretenne. Téged is azonnal veszélybe sodorna. Nyugodt lehetsz, ha válság törne ki, Cicero nem feledkezik meg rólad.
– Mégis, szeretnék valami biztosítékot magától Cicerótól. Ha elmennék Rómába...
– Most nem találkozhatsz vele. Catilina megtudná, és minden tervünk füstbe megy. Nem hiszel nekem, Gordianus?
Hosszasan tépelődtem. Az izgatottság hulláma, amit korábban éreztem, most már baljós előérzetekkel vegyült. Úgy éreztem magam, mint aki képtelen abbahagyni az ivást, ezért eltüntet minden alkoholt a környezetéből, de véletlenül egyszer a kezébe kerül valaki másnak a pohara, és akkor bizony nagyot kortyol a meleg borból.
– Hiszek neked – mondtam végül.
Később viszont, amikor éjjel Bethesda mellett feküdtem az ágyban, kétség öltött testet bennem, és egyre nagyobbra nőtt. Végül úgy lebegett fölöttem, mint valami szürke ködfelhő a holdfényes sötétségben. Caelius semmilyen bizonyítékát nem adta annak, hogy valóban Cicero küldte. Lehet, hogy pont Catilina küldte a nyakamra? Még ha Cicero küldte is, mi van, ha Catilina rég keresztüllát rajtuk? Ki volt Caelius valódi szövetségese? Az a megnyerő fiatalember, aki ilyen könnyen megtévesztette Catilinát, ugyanígy félrevezethette Cicerót is, nem is beszélve arról a megkövesedett hajdani cselszövőről, akit egykor Gordianusnak, a Nyomozónak neveztek, és aki megesküdött rá, hogy soha többé nem keveredik bele a politikába.
Bethesda felriadt álmából.
– Mi baj van, gazdám? – suttogta.
A házasságkötésünk napjától fogva nem nevezett többé gazdájának, de néha kicsúszott a száján alvás közben. Ez a megszólítás a régi időket juttatta eszembe, amikor a világ még nem volt ennyire fárasztó és bonyolult. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Teste a jól ismert melegséget sugározta felém – feszes volt, meleg és készséges –, és eloszlatta a sötéten gomolygó kétségeket. Közelebb gördült hozzám, összefonódtunk. Egy időre minden aggodalmat elfeledtetett velem a testünk által gerjesztett, állatias ösztönösség, és mikor utána elaludtam, a vidéki birtokos álma telepedett rám: a végtelen kaszálók látványa és az ökrök dallamos bőgése.
Másnap reggel Marcus Caelius korábban ébredt, mint én. Az istálló előtt találtam rá, már felöltözött az úthoz, és éppen a lovát készítette elő. A testőrei is előkerültek az istállóból, a szemüket dörzsölgették, és a szénát igyekeztek kiszedni a hajukból. A nap még nem emelkedett az Argentum-hegy fölé, és az egész világ halványkék fénybe burkolózott. Ködfátyol ülte meg a patak vonalát, és beszivárgott minden alacsonyabban fekvő területre. Publius Claudius nyugatra fekvő birtoka felől kakasszó hallatszott.
– Nem tudtál aludni, Caelius?
– Elég jól aludtam, köszönöm.
– Túl kemény volt az ágy, nem igaz? Tudtam, hogy az lesz. A szoba is fülledt volt.
– Nem...
– Tessék, amint magad is láthatod, az otthonom tökéletesen alkalmatlan magas rangú vendégek fogadására.
Caelius végre megértette a célzásokat, és elmosolyodott.
– Azt mondják, Catilina olyan, mint egy jó hadvezér. Bármilyen körülmények között tud enni és aludni. Ez a szállás teljességgel kielégíti majd.
– Még mindig nem mondtam igent, Caelius.
– Azt hittem, már igen.
– Át kell gondolnom.
– Az ugyanaz, mintha nemet mondanál. Az idő sürget minket, Gordianus.
– Akkor hát nem – csattantam fel. Hirtelen elegem lett a kötekedésből.
Csettintett a nyelvével.
– Rögtön megváltozik a véleményed, miután elmentem. Küldj egy hírvivőt.
Felült a lovára, és utasította a testőreit, hogy készüljenek fel az indulásra.
Bethesda is előjött a házból. Hosszú ujjú köpenyt viselt, és leengedte a haját. A fekete és ezüst tincsek csodálatos hullámokban omlottak a hátára. Szemében még ott honolt az álom, aminek elűzéséért én is felelősnek éreztem magam.
– Csak nem akarsz úgy elmenni, hogy nem reggeliztél velünk, Marcus Caelius? – Az asszony szinte dorombolt. – Valami különlegességgel készültem.
– Jobban szeretek üres gyomorral nekivágni a hosszú útnak. Magamhoz vettem némi kenyeret és gyümölcsöt a kamrátokból.
Mialatt a testőrei felszálltak a lovukra, néhányszor körbefordult a saját hátasával.
– Várj egy pillanatot – szólaltam meg. – Elmegyek veled a Via Cassiáig.
Alighogy elindultunk, a nap felhágott a hegy válla fölé, és fénnyel árasztotta el a világot, hosszú árnyékokat rajzolva mögénk. A madarak dalra fakadtak. Az egyik oldalról szőlőskertek, a másikról lenyírt kaszálók fogták közre az utat. Caelius mélyeket lélegzett.
– Ó, Gordianus! A vidéki reggel illata! Most már értem, miért szereted jobban, mint a várost. Csakhogy a város attól még létezik, hogy te hátat fordítottál neki. Sőt az ember kötelezettségei is ugyanúgy léteznek.
– Példátlanul kitartó vagy, Caelius – csóváltam a fejem szomorúan. – Ezt a tulajdonságot Cicerótól vagy Catilinától tanultad?
– Egy kicsit mindkettőtől, azt hiszem. De Catilinától még valami mást is tanultam: egy találós kérdést. Biztosan kedveled a találós kérdéseket, Gordianus, hiszen annyira szeretted kinyomozni a rejtélyeket. Akarod hallani?
Vállat vontam.
– Ezt a találós kérdést Catilina nagyon szereti feltenni a barátainak. A vérszerződés estéjén mondta el nekünk. „Két test van előttem. Az egyik vékony és eltorzult, de a feje még mindig remekül fest. A másik test nagy és erős – de egyáltalán nincs hozzá fej. ”
Halkan kuncogott magában.
Kényelmetlenül fészkelődtem a lovam hátán.
– Mire akarsz kilyukadni?
Caelius ismét a megfáradt tekintetével nézett rám.
– Ez egy találós kérdés, Gordianus! Neked kell kitalálnod a választ. Mondok neked valamit: ha utánam küldöd a hírvivődet, használj egy titkos nyelvet. Ha vendégül látod Catilinát, vagyis a válaszod igen, üzenj annyit: „A test a fej nélkül.” Ha nemet mondasz, legyen „a fej a test nélkül.” De ne húzd túl sokáig az időt. Ha egyszer beindulnak az események, minden nagyon gyorsan fog történni.
– Mint mindig – feleltem, és megállítottam a lovamat a gyeplővel.
Elértünk a Via Cassiáig. Caelius intett felém, aztán embereivel együtt rátért a kikövezett útra, és gyorsabb ügetésre fogta a lovát. Egy darabig álltam, és néztem, ahogy a köpenyük zászlószerűen lobog mögöttük, aztán visszafordultam a ház irányába. Bizonytalanabb és nyugtalanabb voltam, mint bármikor azelőtt.
* * *
A könyvtárszobámban ültem aznap délután, és a vízimalom terveit szövögettem tovább, amikor Aratus bejelentette, hogy Congrio és segédei visszatértek.
– Jól van, vezesd be őket. Beszélni akarok velük. Bizalmasan.
Aratus szeme összeszűkült, miközben kihátrált a helyiségből. Kisvártatva Congrio lépett be a konyhai rabszolgákkal. Félretettem a viasztáblát és az íróvesszőt, és intettem, hogy csukják be az ajtót.
– Nos, Congrio, hogy mentek a dolgok a Claudius családnál?
– Elég jól, gazdám. Biztos vagyok benne, hogy nem érkezik panasz a munkánkról. Claudia adta át nekem ezt a levelet, hogy kézbesítsem.
Átnyújtott egy összetekert, viaszpecséttel lezárt pergamendarabot. A pecséten Claudia gyűrűjének lenyomata látszódott. A gyűrűbe a nevének rövidítését vésték: egy nagy C betűt, ami egy kisebb A betűt fog közre. Ő maga találta ki ezt a névjegyet, nem az apjától örökölte, és nem is valami férj hagyományozta rá. Szokatlan volt az ilyesmi a római matrónák körében, de Claudia egy szokatlanul független asszony volt. Feltörtem a pecsétet, és kitekertem a levelet.
„Gordianusnak
Légy üdvözölve, szomszéd, és fogadd hálámat azért, hogy kölcsönvehettem a rabszolgáidat. Kifogástalanul viselték magukat, különösképp a szakácsod, Congrio. Főzőtudománya mit sem fakult azóta, hogy unokafivéremet, Luciust szolgálta. Kétszeresen is köszönettel tartozom, mert az előkészületek közben a saját főszakácsom ágynak esett, így Congrio nem csak nagy segítséget nyújtott, hanem nélkülözhetetlenné is vált. Nélküle meg is zavarodtam volna kétségbeesésemben. Emlékezni fogok erre, ha majd arra kerül sor, hogy te kérsz szívességet tőlem.
Áttérve egy másik témára, és magunk között szólva, szeretném, ha tudnád, hogy igyekeztem a te érdekeidet képviselni a családi tanácsban. A Claudius família nyakas és eltökélt emberek gyülekezete, ezért nem számolhatok be azonnali eredményről, de azt hiszem, sikerült elültetnem a magvakat a fejekben. Megtettem, ami tőlem tellett. Ez még csak a kezdet.
Még egyszer köszönöm a nagylelkű felajánlást. Tekintsd ezt kötelezvénynek, amit bármikor behajthatsz rajtam. Maradok hálás szomszédi üdvözlettel,
Claudia”
Összetekertem a levelet, és átkötöttem a szalaggal. Észrevettem, hogy Congrio félrehajtott fejjel, várakozásteljesen néz rám.
– Nagyon jó benyomást tettél rá – jegyeztem meg, mire a szakács egy régóta visszatartott sóhajt hallatott, és melegen elmosolyodott.
– Jó asszony – mondta. – Igényes és sokat követel, de őszintén méltányolja az ember képességeit.
– Teljesítettétek a parancsomat a diszkrécióval kapcsolatban?
– Óvatosak voltunk, gazdám. Kár, hogy ezt nem tudom elmondani mások rabszolgáiról is.
– Mit értesz ez alatt?
– A Claudius család tagjai magukkal hozták a saját rabszolgáikat, akik természetesen legtöbbször a konyhában gyűltek össze. Amikor túl nagy lett a felfordulás, kitessékeltem őket, amennyire tudtam. De mindig egy egész tömeg gyűlt össze körülöttem, és soha nem ért véget a pletykák áradata. Teljesen kimaradtam belőle, de a tányérok és edények csörömpölése közepette azért nyitva tartottam a fülemet, ahogy parancsoltad.
– Mit hallottál?
– Többnyire érdektelen dolgokról fecsegtek. Jobbára arról, hogy mely rabszolgák emelkedtek magasabbra vagy zuhantak mélyebbre a gazdáik szemében... Kiszínezett történeteket adtak elő szerelmi afférokról, amikbe akkor keveredtek, amikor a gazdáikkal a városban jártak. Obszcén meséket mondtak a földön dolgozó rabszolgák és a kiszolgáló lányok titkos találkáiról a szőlőprés mögött. Durva megjegyzéseket tettek egymás testfelépítésére... Egytől egyig az a fajta alantas hétköznapi szenny, amire az ember számít tőlük, és amivel soha nem jutna eszembe a gazdám fülét terhelni.
– Semmi olyanról nem esett szó, ami számomra érdekes?
– Talán. Voltak durva támadások, amiket egyenesen ellenem indítottak. A rabszolgák gyakran másolják a gazdájuk viselkedését, mint azt te is kétségtelenül észrevetted már, és ha a gazdák között ellenségeskedés van, az visszhangzik a rabszolgák között is. Jó néhány rabszolga, akik tudják, hogy hosszú ideig hűségesen szolgáltam Lucius Claudiust, goromba megjegyzéseket tettek rám. Mintha azon siránkoztak volna, hogy mennyire leáldozott a csillagom, amióta egy olyan gazdát szolgálok, aki – bocsáss meg, gazdám, ezek voltak a pontos szavaik, és számomra a megismétlésük is fájdalmas – ennyire a „legutolsó senki alatt” van. Semmit sem szóltam, természetesen, de ők ezt is mulatság tárgyává tették. Az ilyesféle vélemények biztosan nem a rabszolgáktól származnak, hanem sokkal inkább a gazdáiktól tanulják el.
– Értem. Hallottál ilyen leplezetlen megnyilvánulásokat a Claudius család tagjainak szájából is?
– Nem, gazdám. Végül úgy alakult, hogy egyáltalán nem hagyhattam el a konyhát, annyi időre sem pihenhettem meg, hogy kifújjam magam. Claudia főszakácsa megbetegedett...
– Igen, ezt említette a levelében.
– Képzelheted, gazdám, mennyi dolgom volt. Szinte nem is láttam a vendégeket, csak a rabszolgákkal találkoztam, akik megrohanták a konyhámat – vagyis Claudia konyháját.
– Hát ti ketten? – biccentettem a segédei felé.
Idegesen húzták ki magukat, és zavart pillantásokat váltottak.
– Nos?
– Legtöbbször Congriónak segítettünk a konyhában – mondta az egyikük. – Úgy van, ahogy elmondta: a vendégek rabszolgái durva megjegyzésekkel illették, és burkoltan az új gazdánkat is becsmérelték – azaz téged, gazdám. De mi kimehettünk a konyhából. Feladatokat kaptunk a családi gyűlésen és a rákövetkező vacsorán is. Ott is említették a neved...
– Igen?
Egyre kínosabban érezték magukat. Az egyikük arcát kiütések csúfították.
Csodálkoztam is, hogy Claudia őt választotta felszolgálónak, hiszen a legtöbb római jobban szereti maga körül a kellemes látványt vacsora közben. De ezt is Claudia általános különcködésének tudtam be. Ő mindig a saját útját járta.
– Te! – szóltam rá a kiütéses arcú fiúra. – Gyerünk, beszélj! Semmin sem fogok meglepődni.
Megköszörülte a torkát.
– Nem szeretnek téged, gazdám.
– Ezt tudom. Azt akarom kideríteni, hogy ez milyen tervekre sarkallja őket.
– Hát, semmi konkrét elképzelés nem hangzott el. Legtöbbször csak a nevedet emlegették.
– Hogyan emlegették?
A rabszolga grimaszolt, mintha valami büdöset dobtam volna az orra alá, azt követelve, hogy egye meg.
– Az a buta városi fing – nyögte ki végül megránduló arccal.
– Ki nevezett így?
– Ez Publius Claudius volt, azt hiszem, az öregember, aki a patak túlsó felén lakik. Végül is ő megfogalmazott valami konkrét szándékot, ha jól emlékszem. Azt mondta, hogy fejjel lefelé a patakba kéne mártogatni téged, hogy a fogaddal kapjad el a halakat.
A rabszolga megint megrándult.
– Hát ez eléggé ártalmatlanul hangzik. Mi mást hallottál?
A társa az alsó ajkát rágcsálta, majd félénken felemelte a kezét, hogy szót kérjen.
– „Ostoba senkiházi, ősök nélkül. Egy ketrecbe kéne zárni, és vissza kéne szállítani Rómába” – idézte. – Ezt Manius Claudius mondta, aki északra lakik, a fal túloldalán.
– Vagy úgy. Ez sem több üres morgolódásnál.
Most a kiütéses arcú fiatal szolga köszörülte meg a torkát.
– Még valami? – bátorítottam.
– A legfiatalabb, az, akit Gnaeusnak hívnak...
A Claudius família azon tagja, akinek hegyvidéki birtoka nem tudna ellátni egy családot, és aki minden várakozás szerint örökölte volna Lucius földjét.
– Folytasd.
– Ő azt mondta, hogy a családnak orgyilkosokat kéne bérelnie a városban, akik majd egy sötét éjjelen feljönnek, és egy kis vért hagynak a földön.
Ez már komolyabban hangzott, de még mindig lehet, hogy csak üres fecsegés volt.
– Nem fogalmazott konkrétabban?
– Nem, pontosan ezt mondta: „Egy kis vért hagynak a földön.”
– És ezt olyan helyen mondta, ahol te is hallhattad?
– Nem hinném, hogy tudta, kinek a házából érkeztem. Szerintem egyikük sem tudta, kivéve Claudiát. Valójában úgy viselkedtek, mintha mi ott sem lennénk. Emellett rengeteg bor fogyott azon az estén, és Gnaeus is megivott jó pár pohárral.
– Ám azt is tudnod kell, gazdám – vette át a szót a másik. –, hogy Claudia igyekezett a védelmedre kelni. Minden sértésre és fenyegetésre válaszolt, és azt mondta, hogy semmi értelme ezeket az ellenséges indulatokat táplálni, mert a bíróság már mindent elrendezett.
– Mit feleltek erre az unokafivérei?
– Nem fogadták szívesen, de az asszony beléjük fojtotta a szót. Néha a modora elég...
– Goromba – mondta ki a végszót Congrio. – És ne felejtsük el, hogy az ő házában tartották a családi gyűlést, ahol ő a legfőbb úr. Úgy vettem észre, Claudiával senki sem mer ellenkezni a saját házának fedele alatt, még vér szerinti rokonai sem.
Elmosolyodtam, és bólintottam.
– Egy asszony, akivel számolni kell. Egy asszony, aki megköveteli magának a tiszteletet. A saját rabszolgái is tisztelik?
– Persze – vont vállat Congrio. – Habár...
– Habár? Mondd tovább!
A szakács húsos homlokát ráncolgatta.
– Nem láttam nála azt a fajta rokonszenvet, amit egyes rabszolgák a gazdájukkal szemben táplálnak. Claudia keményen követel, ezt magam is megtapasztaltam. Semmi sem veszhet kárba. Az összes állat összes része használható valamire, minden magot fel kell szedni a földről. Néhány idősebb rabszolga őt okolja a hajlott hátáért, nem a korát.
– A könyörületességéről árulkodik maga a tény, hogy hajlott hátú, élemedett korú rabszolgák laknak a birtokán – jegyeztem meg, és azokra a gazdákra gondoltam, akik rosszabbul bántak a rabszolgáikkal, mint az igavonó állataikkal. A rabszolga bőre a halála után értéktelen – ellentétben az állat bőrével –, ezért sok gazdát semmi sem tántoríthat el attól, hogy lépten-nyomon korbácsoltassa. A rabszolgák húsát az állatokéval ellentétben nem lehet megenni, ezért ugyanezek a gazdák csak a rabszolgák legalapvetőbb ételszükségleteit biztosítják. A bölcs öreg Cato biztosan nem tűrte volna a fonnyadt, vén rabszolgákat a birtokán; ő azt tanácsolja, hogy a betegeket és a gyengéket ki kell venni a sorból, és aki nem képes teljes mértékben ellátni a feladatait, nem is kaphat többet enni.
A beszélgetés befejeztével elbocsátottam a szolgákat, de amikor Congrio kilépett az ajtón (észrevettem, hogy kissé oldalt kell fordulnia, hogy átpasszírozza ormótlan testét az ajtórésen), visszahívtam.
– Igen, gazdám?
– Úgy értesültem, hogy a Claudius család tanácskozása főleg az elkövetkezendő választásról szólt.
– Én is úgy tudom, gazdám, de úgy képzelem, más dolgokat is megvitattak amelyek sokkal fontosabbak most a család szempontjából.
– Mint például a nem kívánatos szomszédjuk, és hogy mit kezdjenek vele – mondtam komoran. – Nem hallottál véletlenül valami pletykát arról, hogy kire akar szavazni a család? Úgy értem, a konzuli választáson.
– Ó, abban teljesen egyetértettek. Silanust fogják támogatni, habár a jelek szerint nem igazán tisztelik. „Bárkit, csak Catilinát nem.” Ezt a mondatot lehetett hallani újra meg újra. Még a rabszolgák is ezt ismételgették.
– Értem. „Bárkit, csak Catilinát nem.” Most elmehetsz, Congrio. Bethesda szeretné megbeszélni veled a ma esti vacsorát.
Miután elhagyta a könyvtárszobát, hosszasan ültem a székemen, egymáshoz támasztott ujjakkal. A falat bámultam, és belevesztem a gondolataimba.
A következő néhány napban félretettem a politikát és Rómát, meg a birtokon kívüli, végtelen világot. Még a kellemetlenkedő Claudius famíliáról is sikerült megfeledkeznem. Nem érkezett több hírnök a városból, és nem dobáltak át köveket a földem határát képező patak fölött. A városi lakosságot lefoglalta a választás, engem pedig a szomszédaimmal egyetemben a kaszálás teendői foglalkoztattak. A nap meleg ragyogással sütött, a rabszolgák elégedettnek tűntek a munkájuk végzése közben, az állatok a karámjaikban bóbiskoltak. Meto és Diana fegyverszünetet kötöttek, legalábbis egy időre, és Bethesda, akinek anyai ösztöneit felélénkítette a természet kivirulása, felvitte őket a hegyoldalra vadvirágot gyűjteni. Tétlen pillanataimban nekiálltam tovább tervezgetni a malmot, ami Lucius Claudius nagy álma volt.
Az éjszakák is forrón teltek, és nemcsak az időjárás miatt. Bethesdával három egymást követő éjjelen szerelmeskedtünk. (Gyakran észrevettem, hogy ha egy Marcus Caeliushoz hasonló, vonzó fiatalember tévedt a birtokunkra, felkorbácsolódtak a szenvedélyek, habár ezt a kérdést sohasem firtattam nyíltan.) Jól és mélyen aludtam. Úgy tűnt, a béke telepedett rá kis etruriai birtokomra, függetlenül attól, hogy milyen gonosz ármányokat szőtt odakint a külvilág. Az istenek néha megtréfálják az embert a vihar előtti csenddel.
A rossz hírek a hónap közepén, junius idusán kezdtek beszivárogni. Aznap kora reggel egy rabszolga rohant be a könyvtárszobámba, és közölte, hogy Aratus hív a földekre. A fiú aggodalmas arcán láttam, hogy valami nagy baj készülődik.
Követtem a birtok északi sarkáig, egy olyan pontig, amely nem messze helyezkedett el a Manius Claudius földjének határát jelző faltól. Mivel ez a kaszáló feküdt a legmesszebb a háztól és a csűröktől, a rabszolgák itt nyírták le legutoljára a füvet. Már az utolsó szálig levágták, de csak keveset gyűjtöttek kupacokba. A rabszolgák tétlenül ácsorogtak, és jöttömre egyre idegesebbnek tűntek. Aratus zord arccal jött elém.
– Azt akartam, hogy a saját szemeddel lásd, gazdám. Hogy később ne legyenek félreértések.
– Mit kell látnom?
Egy kupac száraz fűre mutatott. Állkapcsát összeszorította, és láttam, ahogy a szája széle megrándul.
– Nem látok semmi különöset – mondtam. – Csak azt, hogy ezt a bála szénát valaki felnyitotta, és ezek a rabszolgák körülötte álldogálnak, ahelyett, hogy begyűjtenék a többit.
– Talán nézd meg közelebbről, gazdám – ajánlotta Aratus, és közelebb hajolt a nyitott bálához. Az ujjával intett, hogy menjek közelebb.
Leguggoltam, és a lenyírt fűre néztem. Ha közeli tárgyakat kellett megfigyelnem, a látásom gyakran cserbenhagyott. Először nem vettem észre a szürke foltokat, amelyek koromként rakódtak a szénára. Miután rájöttem, mit látok, egyre több folt tűnt fel előttem a bála belsejében.
– Mi ez, Aratus?
– Ez egy métely, amit porüszögnek hívnak, gazdám. Hétévenként üti fel a fejét, legalábbis a tapasztalatom szerint. Nem látni jelét, amíg a füvet le nem kaszálják, és gyakran csak sokkal később fedezik fel, amikor télen felnyitják a bálákat, és látják, hogy a széna belseje fekete és megrohadt.
– Mit jelent ez?
– Az üszög miatt a széna ehetetlen az állatok számára. Hozzá sem fognak érni, vagy ha mégis, csak betegek lesznek tőle.
– Mennyire nagy a kár?
– Ezen a réten már az egész fűtakarót tönkretette.
– Akkor is, ha a szálakat még nem támadta meg? – néztem körül a kaszálón. A lenyírt füvön nem láttam nyomát a koromszínű foltoknak.
– Egy-két nap múlva meg fog jelenni. Pontosan ezért nem szokták észrevenni télig. Az üszög akkor jelenik meg, amikor a szénát már kötegekbe gyűjtötték. Belülről fúr magának utat kifelé.
– Alattomos – jegyeztem meg. – A belső ellenség. Mi van a többi réttel? Mi van azzal a szénával, amit már bálákba raktak, és betettek a csűrbe?
Aratus baljóslatúan nézett rám.
– Elküldtem az egyik szolgát, hogy nézze meg az első bálákat, amiket még a ház melletti rétről gyűjtöttek be.
Átnyújtott egy szál szénát, amit ugyanaz a hamuszürke réteg lepett.
Megcsikorgattam a fogam.
– Más szóval, Aratus, azt akarod nekem mondani, hogy az összes széna tönkrement. Az egész takarmány, amit télire begyűjtöttünk. És gondolom, ennek semmi köze ahhoz, hogy ilyen sokáig vártatok a kaszálással.
– A két dolognak semmi köze egymáshoz, gazdám...
– Vagyis ha korábban lekaszáltátok volna a füvet, ahogy mondtam, az üszög akkor is megtámadta volna a szénát?
– Az üszög már ott volt a kaszálás előtt, láthatatlanul. A kaszálás idejének és az üszög megjelenésének semmi köze egymáshoz...
– Nem tudom, hihetek-e neked, Aratus.
Nem felelt semmit, csak valahova a távolba meresztette a szemét, és összeszorította a fogát.
– Megmenthető még valami a szénából? – kérdeztem.
– Talán. Megpróbálhatjuk különválasztani a jót, és elégetni a rosszat. De az üszög utána is megjelenhet, akármit csinálunk.
– Akkor tegyétek meg, amit lehet! Rád bízom a dolgot, Aratus, mert véleményed szerint te tökéletesen átlátod a dolgokat. Rád bízok mindent. – Megfordultam, és otthagytam a többi rabszolga között.
Átvonultam a lenyírt réteken, és megpróbáltam nem számolgatni magamban, hogy mennyi idő és munka veszett kárba kaszálóról kaszálóra. A semmiért dolgoztunk.
Aznap este az Aratus irányításával meggyújtott szénarakásokból hatalmas füstkígyók tekeregtek az ég felé a moccanatlan levegőben. Magam is kimentem, hogy ellenőrizzem, csakugyan azokat a bálákat égetik el, amelyekben már látható az üszög. Nem kevés érintetlen bálát is találtam a rakások között. Amikor felvetettem ezt Aratusnak, beismerte a hibát, de azt mondta, hogy ha meghagyjuk a széna egy részét, csak halogatjuk az elkerülhetetlent. Úgy véltem, gyenge ürügy ez arra, hogy még a tökéletes szénát is elpusztíthassák. Csak Aratus szava és ítélete bizonyította, hogy a jó szénát is előbb-utóbb megtámadja a métely. Mi van, ha téved, vagy hazudik nekem? Nagyszerű dolog lenne elégetni az egész szénatermést, egy olyan rabszolga tanácsára, akiben lassan kezdtem minden bizalmamat elveszteni.
Még a következő reggelen is gomolygott felfelé a füst, mert Aratus tovább válogatott a bálák között, és nagy részüket máglyára vetette. Nem lepődtem meg, amikor egy hírvivő érkezett Claudiától. A rabszolgát bevezették a könyvtárszobámba. Egy kosár friss fügét hozott.
– A gazdám ajándéka – magyarázta. – Büszke a fügéire, és szeretné, ha osztoznál vele az örömében.
Mosolygott, de láttam, hogy a szeme sarkából a kilátást és a füstoszlopokat szemléli.
– Add át neki köszönetemet. – Utasítottam az egyik rabszolgát, hogy kerítse elő Congriót, aki meglepődött, hogy a nap ilyen korai szakában kéretem magamhoz. A szakács furcsán nézett Claudia hírnökére. Feltámadt bennem a gyanú, hogy valami szerencsétlen dolog történt kettejük között pár napja, a szomszédasszonyom házában. A rabszolgák végül is gyakran hadakoznak egymással. – Congrio, latod ezeket a szép fügéket, amiket Claudiától kaptam? Mit küldjünk neki cserébe?
Congrio tanácstalannak látszott, aztán egy kosár tojást javasolt.
– Most különösen szép tojásokat tojnak a tyúkok – bizonygatta. – A sárgájuk olyan, mint a vaj, a fehérje tejszínes. A friss tojás mindig nagy kincs, gazdám.
– Nagyon jó. Kísérd ezt az embert a konyhába, és adj neki tojást. – Már elhagyták volna a helyiséget, amikor visszahívtam a hírvivőt. – Ha a gazdasszonyod kérdezné – folytattam bizalmas hangon –, a füstoszlopok, amiket a hegygerinc fölött lát, a szénából jönnek, amit megtámadott az üszög. Porüszögnek nevezi a szolgafelügyelőm. Ha a többi Claudius kérdezi tőle, nyugodtan elmondhatja nekik, mert kétlem, hogy bármelyikük közvetlenül hozzám küldene hírnököt.
Ugyanolyan bizalmasan bólintott, és Congrióval együtt kiment a szobából. Nem tarthatott sokáig, hogy megkapja a tojásokat, mégis, legalább egy óra eltelt, mire elhagytam a könyvtárszobát, és akkor láttam kilépni őt a konyhából. Egy kosár tojást vitt a kezében, és a válla fölött még hátrasúgott valamit Congriónak. Amikor felém fordult, megpillantottam késedelmes távozásának okát: egyik kezével letörölte a szájáról a tejsodó maradványait. Ki tudott volna ellenállni Congrio főztjének, ha alkalma van belekóstolni? Miután meglátott, a rabszolga bűntudattal telve gyorsította fel lépteit, aztán mégis összeszedte magát, és lassan, csálé mosollyal távozott.
Másnap még inkább meggyőződhettem Aratus alkalmatlanságáról. A nap vége felé éppen indultam volna a hegygerincre, hogy a széna elvesztése miatt bánkódjak magamban, amikor láttam, hogy egy kétlovas szekér fordul le a Via Cassiáról. Az alaposan megpakolt jármű végigdöcögött az úton, apró porfelhőket hagyva maga után. Végül a ház közelében, a konyha felőli részen állt meg. Előkerült Congrio, és szemügyre vette a rakományt.
Hol volt Aratus? Ezt a feladatot neki kellett volna elvégeznie. Lesétáltam a hegyoldalról, és meg sem álltam a szekérig, amelynek tetejéről Congrio és segédei fújtatva és szuszogva emelték le a kölessel teli nehéz zsákokat és az agyagedényektől súlyos faládákat. Délutánra egy cseppet lehűlt a levegő, de Congrióról ömlött az izzadtság.
– Congrio! Neked bent kellene lenned, és a konyhai teendőkkel foglalkoznod. Ez Aratus dolga.
Megvonta a vállát, és grimaszolt egyet.
– Bárcsak úgy volna, gazdám. – Idegesen dadogva válaszolt, és láttam, hogy legalább annyira feldúlt, mint én. – Már számtalanszor kértem Aratust, hogy gondoskodjon a szükséges felszerelésről Rómából. Kümétől innen sehol máshol nem lehet ilyen edényeket beszerezni. Mindig megígérte, hogy megteszi, de aztán egyre csak halogatta, míg végül nekem kellett megrendelnem az edényeket. A konyhai tartalékból futotta elég ezüst erre a célra. Kérlek, ne haragudj meg rám, gazdám, de úgy gondoltam, jobb, ha a kezembe veszem a dolgokat, és inkább kerülöm vele az összetűzést a te szemed előtt.
– Akárhogy is van, Aratusnak kéne felügyelnie a rakodást. Nézd meg magad: olyan vörös vagy, mint egy agyagedény, és izzadsz, mint egy ló a verseny után. Komolyan mondom, Congrio, ez a fajta megerőltetés túl sok neked. Bent kéne lenned a házban.
– És hagyjam, hogy Aratus merő rosszindulatból leejtsen egy ládát, és összetörje az edényeimet? Kérlek, gazdám, én is tudom felügyelni a munkát. Jobban szeretem így. Az izzadtság az ár, amit a túlzott testméretem miatt fizetek. Egyébként jól érzem magam.
Haboztam egy darabig, majd belenyugvón bólintottam.
– Köszönöm, gazdám – könnyebbült meg Congrio. – Így lesz a legjobb. Ha bevonjuk Aratust, soha nem végzünk a munkával. Így is túl gyakran kerül az utamba.
– Ahogy az enyémbe is – motyogtam az orrom alatt.
Először jön a vihar előtti csend, aztán a vihar, vagy legalábbis így hittem, és biztos voltam benne, hogy a szénaégetés volt a legszörnyűbb esemény abban az évszakban.
Másnap reggel az összes gondom ellenére jó hangulatban ébredtem. Magamhoz vettem egy darab kenyeret, a viasztáblát és az íróvesszőt, majd elindultam az elképzelt vízimalom helyére. Egy darabig rajzolgattam, de ahogy egyre melegebb lett, az álom kerülgetni kezdett. Elfeküdtem a lejtős patakpart magas füvében. A víz csörgedezett és gurgulázott, a fejem fölött madarak csicseregtek. Pettyekre szétszaggatott napsugár melengette lezárt szemhéjamat, a hűs árnyék és a meleg fény játéka gyengéden cirógatta a kezemet és az arcomat. A birtok vezetésének összes fáradalma, a civakodó rabszolgák nyűge és a Claudius család rosszakarata ellenére az élet mégis gyönyörű volt. Valójában semmi okom nem volt panaszra. Mások sokkal keményebb életet éltek, mint én, és még fel sem tudtak mutatni semmit. Sokaknak volt ugyan mit a tejbe aprítaniuk, de nagyon is veszélyes és sötét ösvényekre kellett ezért rálépniük. Én becsületes ember voltam, aki soha sem sértette meg az isteneket, mondtam magamban, és amennyire ilyen időkben lehetett, a többi emberrel is békés viszonyt tartottam fenn.
Nagyon jólesett a késő délelőtti meleg. Tökéletesen ellazult a tudatom, mintha a testem belsejéből áradt volna az elégedettség érzése. Gondolataim Bethesda felé kalandoztak. Három szerelmes éjszaka egymást után! Évek óta nem ébredt bennünk ilyen étvágy egymás iránt. Talán ez a vidéki élet egyik újabb előnyös hatása volt. Az új körülmények között biztosan nem ébredt fel bennem semmilyen kalandvágy más nők felé. Még egy csinos rabszolgalány sem volt a birtokon – Bethesda csendben gondoskodott erről –, és a szomszédjaink földjén sem élt senki, aki elcsábíthatott volna. Azon méláztam, hogy vajon miféle szerelmi élete lehet Claudiának, aztán rájöttem, hogy ez a kérdés valójában egyáltalán nem érdekel. Ó, Bethesda...
Felrémlett előttem a szerelmeskedésünk egyik pillanata, egy különös, érzéki élmény, és elmosolyodtam a borzongató emlékre. Mitől gyulladt ki a szikra kettőnk között? Ó, igen, az ifjú Marcus Caelius látogatása, a divatos szakállú és elegáns beszédű fiatalember megjelenése volt az. Magam is elidőztem az arcán, és nem találtam kellemetlennek a látványt. Végtére is jóképű ifjú volt, akármennyire ravasz – talán túl ravasz is a korához képest. Catilina köztudottan szerette szép fiatalemberekkel körülvenni magát; a buja fantáziájú embernek megvoltak a maguk elképzelései arról, hogy miként sikerült Caeliusnak ilyen bizalmas közelségbe férkőznie Catilinához. Mi történne, ha valóban beengedném Catilinát a házamba, ahogy Caelius kérte? Milyen hatással lenne a közelsége Bethesdára? Catilina már a negyvenes évei közepén járt, alig volt fiatalabb nálam, de úgy hírlett, testi ereje egy feleannyi idős férfiéval vetekedett. Az összes gúnyolódás ellenére, amit az emberek között hallani lehetett, soha senki sem nevezte csúnyának. A maga nemében éppen olyan jóképű, mint Marcus Caelius, vagy legalábbis egykoron az volt. Hosszú évek teltek el azóta, hogy közelről láttam. A szépség az szépség, mindegy, milyen nemű emberről van szó. A szépség egyetemes örömöt nyújt a szemnek...
Egyre több hasonló gondolat bomlott ki a fejemben, és ahogy az elalvás előtt gyakran lenni szokott, a képzeletem a színtiszta hús birodalmába vándorolt. A szavak kiszivárogtak a fejemből, mint a víz a nyitott ujjak közül. Feküdtem a földön, sütkéreztem, ahogy az állatok szoktak, és állatias képek jelentek meg előttem.
Aztán meghallottam, ahogy a kislányom utánam kiáltozik.
Felültem – megriadva, mert a játékosságnak nyoma sem volt a hangjában inkább valami ismeretlen sürgetést éreztem ki belőle.
Megint hívott, egészen közelről, aztán felbukkant a hegy szélénél, és futni kezdett felém. Apró sarui megcsúsztak a zsenge füvön. Pislogva ráztam meg a fejem, még nem tértem magamhoz teljesen.
– Mi történt, Diana?
Leült mellettem a fenekére, és levegő után kapkodott.
– Papa, jönnöd kell!
– Mi az? Mi történt?
– Egy ember, papa!
– Egy ember? Hol?
– Az istállóban.
– Jaj, csak nem egy újabb látogató? – hördültem fel.
– Nem, nem egy látogató – mondta Diana.
Mély levegőt vett, és gondterhelten ráncolta a homlokát. Később magam is csodálkoztam, hogy hogyan tudott olyan nyugodt és komoly maradni. Miért hozzám szaladt, és miért nem az anyjához? Hogyhogy nem sikoltozott azok után, aminek szemtanúja volt? Az én véremet örökölte, állapítottam meg: a mindig kíváncsi, mindig tanakodó, mindig szenvtelen Nyomozó vérét.
– Nos hát, miféle emberről van szó?
– Nem tudom, papa!
– Egy idegen?
Elnyújtott mozdulattal vállat vont, és kinyújtotta a karját.
– Nem tudom.
– Hogyan érted azt, hogy nem tudod? Vagy ismered, vagy nem ismered.
– De, papa, én nem tudom, hogy ismerem-e.
– Miképpen lehet az, hogy nem tudod?
– Úgy, hogy annak a szegény embernek nincsen feje, papa!
A holttest a hátán feküdt az üres istállóban. Nem lehetett megállapítani, hogyan került oda – lezuhant, odavonszolták vagy odagurították –, mert szándékosan szétzilálták és lenyomkodták körülötte a szénát. Azért voltam biztos ebben, mert magára a holttestre is került széna, ami azt jelentette, hogy a férfi előbb halt meg, és később rakták arra a helyre. Nem találtam lábnyomokat vagy más jeleket, amelyek megmagyarázhatták volna, hogyan került a hulla az istállóba. Ennyi erővel akár a földből is kinőhetett volna, mint egy gomba.
Ahogy Diana is mondta, a feje hiányzott, de megvolt az összes végtagja és ujja – csakúgy, mint az intim részei. Ez egy szempillantás alatt kiderült, lévén hogy ruhátlan volt.
Lenéztem Dianára, aki nyitott szájjal bámulta a holttestet. Valószínűleg látott már emberi tetemet, talán egy római temetési felvonuláson, de fej nélkülivel még sohasem találkozott. Megfogtam az arcát, és gyengéden magam felé fordítottam. Leguggoltam, és megragadtam a vállát. Alig észrevehetően remegett.
– Hogyan találtál rá, Diana? – kérdeztem halk, egyenletes hangon.
– El akartam bújni Meto elől. De Meto nem akart velem játszani, ezért elvettem az egyik buta kis játékkatonáját, és eldugtam előle.
– Egy játékkatonáját?
Megfordult, és az istálló egyik sarkába futott. Felvett valamit a szénáról, óvatosan a holttestre sandított, aztán visszasietett. Felém nyújtotta a kezét, és tenyerén egy apró bronzfigurát pillantottam meg – egy karthágói harcost, íjjal és nyíllal felfegyverezve. Az „Elefántok és íjászok” nevű táblajáték egyik darabja volt. Miután konzullá választották, Cicero ilyen, különlegesen vert fémjátékokat osztott ki a vendégeinek az egyik ünnepségen. Én továbbadtam Metónak, aki nagy becsben tartotta.
– Elvehettem volna az egyik elefántot is, de akkor sokkal jobban haragudna – magyarázta, mintha a különbség olyan sokat számított volna.
Elvettem a bronz íjászt Dianától, és idegesen forgattam az ujjaim között.
– Ezek szerint egyedül jöttél az istállóba?
– Igen, papa.
– Senki más nem volt itt?
– Nem, papa.
Az istállószolgák a birtok északi szegletében tartózkodtak, Aratusnak segítettek rendbe hozni a fal egyik leomlott darabját. Aratus előző este kérte tőlem, hogy hadd vigye el a két szolgát a megszokott helyükről. Megetették és megitatták a lovakat hajnalban, aztán elindultak elvégezni a munkát, mielőtt túlzottan meleg lett volna. Ha látták volna a testet, biztosan szólnak nekem. Mindez azt jelentette volna, hogy hajnal után került oda a holttest, de ez lehetetlennek tűnt. Ki csempészhette volna be a testet az istállóba fényes nappal? Valószínűbb, hogy jóval a szemmagasság alatt hevert, a széna is belepte, ezért nem vették észre.
Már megint előreszaladtam. Még azt sem tudtam, kinek a holtteste, és hogyan halt meg.
– Kinek szóltál még, Diana?
– Rögtön hozzád futottam, papa.
– Jól van. Gyere, lépjünk hátrébb, menjünk az ajtó felé.
– Nem kéne letakarnunk valamivel? – nézett vissza Diana.
Ebben a pillanatban Meto szaladt be a nyitott istállóajtón.
– Hát itt vagy! – kiáltotta. – Hova dugtad, te kis hárpia?
Diana hirtelen zokogni kezdett, és a tenyerébe temette az arcát. Leguggoltam, és átöleltem a vállát. Meto zavarban volt. Visszaadtam neki a kis bronzfigurát.
– Elvette tőlem – mondta ki nehézkesen. – Nem én kezdtem. Attól még, mert van jobb dolgom is, mint hogy egész délelőtt bújócskázzak vele, még nem kéne ellopnia azt, ami az enyém.
– Diana – szólítottam meg a kisebbik gyereket. Szorosan tartottam a vállát, és lágyan beszéltem hozzá. – Van számodra egy feladatom. Egyszerű feladat, de nagyon fontos. Szeretném, ha megkeresnéd az anyukádat. Ne mondd meg neki, hogy miről van szó, különösen, ha a rabszolgái is ott vannak vele. Csak annyit mondj, hogy azonnal jöjjön hozzám az istállóba, egyedül. Megteszed ezt nekem?
Olyan hirtelen hagyta abba a sírást, amilyen hirtelen elkezdte.
– Azt hiszem.
– Jól van. Na, futás! Siess!
Meto megrökönyödve nézett rám.
– De hát én nem csináltam semmit! Jó-jó, azt mondtam rá, hogy hárpia, de nem tehetek róla, amiért mindig borsot tör az orrom alá. Elvette a játékkatonámat, pedig tudja, hogy nem szabad.
– Meto, hallgass el. Valami szörnyű dolog történt.
Elkeseredetten szívta be a levegőt, azt hitte, valami korholó előadást fog hallani. Aztán látván, hogy mennyire komoly az arcom, összeráncolta a homlokát.
– Meto, te már láttál halott embereket. Most még egyet fogsz látni.
Bevezettem az üres istállóba.
Az embernek óvatosan kell megválasztania a szitokszavakat, mert visszahallja őket a gyerekeitől.
– Numa golyóira! – suttogta Meto rekedten, és megtört a hangja.
– Hát ez nem az öreg Numa király. Inkább nevezzük Nemónak – ez olyan, mintha Senkinek hívnánk, végül is nincsen feje. Nemo lesz addig, amíg nem találunk neki egy jobb nevet.
– De mit keres itt? Honnan került ide? Az egyik rabszolga?
– Nem a mi rabszolgáink közül való, abban biztos vagyok. Nézd meg a testfelépítését és a színeit, Meto. Ugyanolyan jól ismered a mi rabszolgáinkat, mint én. Lehetne egy közülük?
Beharapta az alsó ajkát.
– Értem, mire gondolsz, papa. Ez a férfi magas volt, deréktájon elég kövér, és meglehetősen szőrös.
Bólintottam.
– Látod, milyen sűrű a szőr a kézfején? A mi szolgáink közül csak Remusnak ilyen szőrös a keze, de Remus sokkal alacsonyabb. Ő fiatalabb is, mert Nemo mellkasán ősszel keveredik a fekete szőr, látod?
– Akkor hogyan kerülhetett ide? És ki vágta le a fejét?
– Úgy érted, ki ölte meg? Vagy hogy ki vágta le a fejét?
– A kettő ugyanaz, nem?
– Nem feltétlenül. Nem biztos, hogy attól halt meg, mert levágták a fejét.
– Papa, szerintem mindenki meghal, akinek levágják a fejét.
– Csak gyötröd az apádat, vagy most ennyire nehéz a felfogásod? – sóhajtottam. – A teste elülső felén nem látszanak sebhelyek, igaz? Segítenél nekem megfordítani?
– Persze – felelte, de láttam, hogy nagyot nyelt, amikor lehajolt, és megfogta a holttest lábát. A vállánál fogva fordítottuk meg a tetemet. Meto megborzongott, amikor megérintette a hideg és nyirkos húst, és én is ugyanazt tettem.
Felmordulva hátraléptem, és lesöpörtem a szénát a kezemről.
– A hátán sincsenek látható sérülések. Mégis, szerintem nagyon nehéz egy embert úgy megölni, hogy levágják a fejét. Gondolj csak bele. Teljesen mozdulatlanul kell tartani. Talán először elvágták a torkát, vagy megfojtották. Nehéz megállapítani, mert szinte lehetetlen sebhelyeket találni az alvadt vérrel borított nyakon.
Amikor letérdeltem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, Meto halkan hátrébb lépett, és eltakarta a száját a kezével. Láthatóan sokkal sápadtabb lett, bár a bőre még így is jó néhány árnyalattal sötétebb volt a holttestnél. A hulla olyan fehér volt, mint egy hal hasa.
– Nem ma reggel ölték meg, az biztos – mondtam.
– Honnan tudod?
– A test hideg és merev, és minden szín eltűnt belőle. Ehhez időre van szükség. A gyógyítók azt mondják, a tüdő olyan, mint a fújtató, ami a vért hevíti. Miután a tüdő megszűnik működni, a vér még egy darabig meleg marad, mint a szén, ami csak lassan hűl ki. Aztán nézd meg a vágás helyét. A vér teljesen megalvadt, és a seb beszáradt. Minél frissebb egy seb, annál jobban szivárog. A vágásnak legalább egy naposnak kell lennie, hogy ennyire tökéletesen megszáradjon. Nézd csak, egy csepp vér sem ragadt a szénára. Mégsem halhatott meg olyan régen, mert ebben a hőségben már sokkal erősebben kéne bűzlenie. Gyere közelebb, Meto. Nézzük meg a vágást.
Tétovázva engedelmeskedett.
– Mit fedezhetünk még fel ebben a vágásban? – kérdeztem.
Megvonta a vállát, és elfintorodott.
– Nézd, milyen tisztán vágták. A jelek szerint egy nagyon éles és széles pengével csinálhatták, feltehetően egyetlen nagy suhintással, ahogy a csirkék fejét szokták levágni a húsvágó tőkén. Nincs trancsírozásra vagy fűrészelésre utaló jel. Ami azt illeti, még a penge finom mintázatát is ki lehet venni – úgy, ahogy a kés apró recéinek nyomát is látod, amikor felszeleteled a sült húst. Ha a vér folyamatosan ömlik a testből, akkor az összes ilyen finom nyom eltűnik, nem gondolod? Nem tudok más magyarázatot, mint hogy a fejet azután vágták le, miután a vér megszáradt a testben. Ha így volt, a lefejezésnek semmi köze a halál okához. Akkor már csak az a kérdés, hogy miért vágta le valaki egy holttest fejét, és miért tette az istállómba jól látható helyre?
Indulat hullámzott át rajtam, felbőszített az ellenem irányuló nyílt erőszak, de nagyot nyeltem, és inkább visszafojtottam. Amíg a régi, ismerős szerepet játszhattam – nyomok kutatását a holttesten, a helyzet szenvtelen felmérését –, gondtalanul megőriztem a hidegvéremet. Hihetetlenül kiélesedtek az érzékeim, semmi sem kerülte el a figyelmemet. Egyszeriben minden természetellenesen kitisztult körülöttem – a széna lócitrommal keveredő szaga, a nap forrósága, a behatoló fénynyalábokban táncoló porszemek látványa. Ugyanakkor egy részem egészen megnémult.
Hátraléptem.
– Mit mondhatunk még el róla? Azt mondtad, Meto, hogy a dereka meglehetősen kövér, de én úgy látom, hogy ehhez képest a mellkasa és a csípője elég sovány, ahogy a végtagjai is vékonyak. Mintha egy súlyos ember lett volna, aki hirtelen lefogyott. Betegnek néz ki.
– Papa... ez az ember halott! – forgatta a szemét Meto.
Nagyot sóhajtottam, és hirtelen nagyon hiányoltam az idősebb fiamat. Eco már rég megértett volna mindent, amit mondtam neki, és egy-két lépéssel előttem haladt volna. Az is igaz, hogy Eco már gyerekként az utcákat rótta, és a túlélés érdekében már jóval azelőtt megtanulta használni az eszét, hogy örökbe fogadtam. Meto rabszolgaként született egy gazdag ember villájában, és sokkal inkább az ügyességéért dicsérték, mint az eszéért. Csak abban reménykedtem, hogy rátermett földműves válik belőle, ha már Nyomozó nem lehet.
Ennek ellenére kitartottam.
– Mit lehet megállapítani a világban elfoglalt helyéről, Meto? Rabszolga volt, vagy szabad?
Meto a fejétől a lábáig végigtanulmányozta a testet.
– Nincs rajta vasgyűrű – próbálkozott.
– Valóban nincs. De ebből még nem következik semmi. Egy polgár vasgyűrűjét könnyen le lehet venni, és az ellenkezője is igaz – ugyanilyen egyszerű rátenni a gyűrűt egy rabszolga ujjára. Nemo akár egy patrícius is lehetett volna, akitől ellopták az aranygyűrűjét. Ugyanakkor egy fémgyűrű gyakran hagy maga után foltot, vagy egy halványabb sávot a bőrön. Te látsz ilyet?
Meto megrázta a fejét.
– Ez sem meggyőző tehát. Semmiképpen sem lehetett valami kegyetlen gazda földműves rabszolgája, mert nincsenek bilincsnyomok a csuklóján vagy a bokáján, és a hátán sincs korbácsütés nyoma, sőt, bélyeget sem sütöttek a bőrébe. Mindent egybevetve, nem élt sanyarú körülmények között, nem volt hozzászokva a kemény munkához. Nézd csak meg, nincsenek bőrkeményedések a kezén és a lábán, a körme is tiszta mind a kezén, mind a lábán. Nem tölthetett sok időt a szabad ég alatt, mert a bőre nem sült le a napon. Ha meglenne a feje, sokkal többet megtudhatnánk róla...
Váratlanul valami nesz hallatszott a hátunk mögül. Megijedtem, de csak Diana szaladt felénk a szénán keresztül. Egy pillanattal később Bethesda is megjelent az ajtóban. A ragyogó napfény körberajzolta a feltűzött hajából kilógó, kósza tincseket, és a hosszú, bő köpenyt, amit a melle alatt és a derekánál öv fogott össze. Megállt az ajtóban, majd elszántan elindult felénk, mint aki felkészült a legrosszabbra. Amikor meglátta a holttestet, orrlyuka kitágult, és olyan erősen szorította össze a száját, hogy minden szín kiment belőle. Megfogta a stólája szélét, és toppantott a lábával. Bethesda gyakran viselkedik zsarnokoskodón vagy gorombán, de ritkán láttam igazán mérgesnek. Erre a látványra még a legrettenthetetlenebb rómainak is kocsonyaként kezd remegni a lába.
– Látod? – kiabálta. – Még itt is! Azt mondtad, hogy vidéken más lesz az élet. Nincs több csődület, nincs több gyilkosság, nincs több álmatlan éjszaka, amikor a gyerekeimért kell aggódnom. Hah! Minden szavad hazugság volt!
Ráköpött a holttestre, aztán megfordult, és kiviharzott az istállóból. Felemelte a ruhája szegélyét, hogy ne érjen hozzá a lótrágyához.
Meto izgatottan lépett hátrébb. Diana sírni kezdett. A bejáratot elárasztó napfényben kavarogtak a porszemek, amiket Bethesda gyors távozása kavart fel. A holttestre pillantottam, és ökölbe szorult kézzel, motyogva átkoztam az isteneket. Meto bizonyára megértette a szavaimat, mert amikor felnéztem, olyan sápadtnak láttam, mint a hullát a lábunk előtt.
Később arra gondoltam, hogy jobb lett volna titokban tartani a felfedezést Bethesda elől. Úgy egyszerűbb lett volna az élet. De természetesen az sem lett volna megoldás, Diana előbb vagy utóbb elárulta volna neki. Egy ilyen megrázkódtatás után egy gyermeknek szüksége van az anyja vigasztalására és megerősítésére. Nem lehetett elvárni Dianától, hogy egy ilyen rettenetes és fontos titkot magában tartson.
Ugyanakkor a rabszolgák előtt meg akartuk tartani a titkot – már amennyire lehetséges volt. Egy ilyen incidens csak lángra gyújtaná babonás lelküket, és aláásná a szemükben a tekintélyemet. A legjobb esetben is használhatatlanná tenné őket, de akár megbízhatatlanná vagy veszélyessé is válhatnának. Cato kétségtelenül megszabadult volna az összes rabszolgától egy ilyen trauma után: egy részüket eladta volna, a többit szélnek eresztette volna, hogy az út mentén haljanak éhen. Számomra az ilyen drasztikus megoldás kivitelezhetetlen volt, egyszersmind túl kegyetlen, nem beszélve arról, hogy a rabszolgák tudhattak olyan dolgokról, amikről én nem. Ha bármelyikük elárult engem, ki kellett derítenem, hogy miért, és kinek a megbízásából. Ha nem volt közöttük áruló, akkor is előfordulhat, hogy többet láttak, mint amennyit tudtak. Végső soron úgyis szükségem lesz a segítségükre, és arra, amit tapasztaltak. Valami borzalmas dolog indult útjára, és fogalmam sem volt, honnan ered, vagy merre tart.
Valakit muszáj volt beavatnom, és Aratust választottam. Végtére is ő volt a felügyelőm. Lenyeltem a bizalmatlanságomat, és meggyőztem magam, hogy valószínűleg mindvégig én voltam vele igazságtalan. Másfelől, ha bármi köze van Nemo felbukkanásához, remélem, ki tudok olvasni valami gyanúsat a szeméből. Amikor Meto az istállóba vezette Aratust, az arcára kiülő rettenet őszintének látszott.
Azt bizonygatta, hogy semmit sem tudott, és semmit sem látott. Megesküdött rá, hogy egy szót sem szól a többi rabszolgának. Megparancsoltam, hogy hozzon el néhány munkást az északi faltól, és ássanak egy gödröt a holttestnek a birtok félreeső délnyugati szegletében, a földiszeder között, ott, ahol a patak átvágja a hegygerincet.
– De milyen indokkal hívjam őket? – kérdezte Aratus.
– Találj ki valamit – utasítottam. – De nincs rá feltétlenül szükség. Te vagy az elöljáró, nem igaz? Rád bízom, hogyan intézed a rabszolgák dolgát. Erről viszont egyiküknek sem szabad tudnia semmit, megértetted? Ha bármelyikük kiszagolna valamit, azonnal jelentsd nekem!
Aznap délután, miután az árokásással elkészültek, meghagytam Aratusnak, hogy találjon valami munkát a rabszolgáknak a birtok egy távoli részében. Metóval és Aratusszal becsomagoltuk a hullát egy lepedőbe, rákötöztük egy taligára, és arra a sziklás területre toltuk, ahol a gödröt megásták. Nem tartott sokáig befedni a testet a nyirkos földdel, a sírhely tetejére visszadobálni néhány sziklát, s végül betakarni az egészet a földből kiforgatott földiszederrel. Helytelen dolog úgy eltemetni egy embert, hogy semmiféle jel nem utal rá – még akkor sem, ha egy csupasz, névtelen és fejetlen holttestről van szó. Nem lett volna bölcs dolog úgy elhantolni, hogy nem próbáljuk kiengesztelni a szellemét, mert a végén még elérjük, hogy a szelleme időtlen időkig kísértsen a birtokon. Gondoskodtam róla, hogy fekete babot is temessenek el a holttest mellé, és a birtok gazdájaként egy maréknyi babot magam is átszórtam a vállam fölött a sírra, amikor elkészült.
Napokkal később visszatértem a sírhoz, és egy karcsú márványsírkövet döftem a földbe, amelyet már teljesen átszőtt a tüskés gyom. A sírkőre, függőleges irányban négy betűt véstek:
N
E
M
O
A kézműves a faluban méltatlankodott a furcsa kívánság miatt, hogy egy Senkinek akarunk sírkövet faragtatni, de aztán készségesen elfogadta tőlem az ezüstöt.
Ahogy azon az éjjelen kiderült, a lázas szenvedély, amely napokkal korábban eluralkodott rajtam és Bethesdán, mostanra nyomtalanul eltűnt. Amikor befeküdtem az ágyba, hátat fordított nekem, és amint az istállóban talált holttestről kezdtem beszélni, bedugta a fejét a párna alá.
Megesküdtem rá, hogy semmivel sem tudtam többet nála arról, hogy kié volt a test, honnan és milyen körülmények között került az istállóba, és biztosítottam róla, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megvédjem őt és a gyerekeket. Mikor befejeztem, csak a hortyogását hallottam. Sértetten és haragvón hagytam el a szobát.
Sokáig sétáltam körbe-körbe a díszudvaron, a tó körül. Olyan sokáig róttam a köröket, hogy láttam, amint a holdfénytől megvilágított tető árnyéka arrébb araszol a kockaköveken. A világ egyik fele fekete árnyékba burkolózott, a másikat megtöltötte a lágy, homályos ezüstfény, és én a kettő között kerengtem ide-oda.
Végül visszasétáltam a házba. Ellenőriztem Metót és Dianát a kis szobáikban, és láttam, hogy mélyen, de álomtalanul alszanak.
A rövid folyosón át besétáltam a könyvtárszobámba. Meggyújtottam egy lámpást, és az íróasztalom fölé akasztottam. Magam elé terítettem egy darab pergament, közelebb húztam a tintatartót, belemártottam a nádszálat a tintába, és írni kezdtem. Többnyire Aratus írta meg a leveleimet, ezért ügyetlenül mozgott a kezem, és több pacát is ejtettem, mire megfelelően ráhangolódtam a betűk formálására. Ezt írtam:
„Szeretett fiamnak, Ecónak, római otthonába, üdvözlettel szeretett apjától, annak etruriai birtokáról.
A vidéki élet továbbra is rengeteg meglepetést tartogat számunkra. Messze nem olyan unalmas, amilyennek elképzeled. Tudom, hogy szereted a római izgalmakat, de meglepődnél, hogy mennyi érdekfeszítő dolog történik errefelé.
Bizonyára nem felejtetted el, hogy a következő hónapban ünnepeljük Meto tizenhatodik születésnapját, amikor is magára ölti a férfiúi tógát. A római házat fel kell készíteni számos előkelő (és számos kevésbé előkelő) vendég jelenlétére. Az előkelő vendégeket a család legkiválóbb dísztárgyaival és tányérjaival kell elkápráztatni, a kevésbé előkelőkre figyelni kell, hogy ne ragadjon hozzá a kezük ezekhez a tárgyakhoz. Bízom benne, hogy ifjú feleséged felnő ahhoz a feladathoz, amit egy ilyen esemény megszervezése és felügyelete jelent. Bethesda valószínűleg amúgy is átveszi tőle az irányítást.
Szeretnék egy kis szívességet kérni tőled, és egyúttal megkérnélek, hogy kezeld ezt a kérést a lehető legbizalmasabban. Van egy fiatalember, Marcus Caelius, Cicero és Crassus pártfogoltja. Küldj neki egy üzenetet a nevemben ezzel a szöveggel: „A test a fej nélkül.” Tudom, hogy ennek látszólag semmi értelme, de ő érteni fogja a személyes viccet.
Gyakran gondolok rád. Mindenkinek hiányzol. Tudom, hogy sok a dolgod a városban. Remélem, hogy közben minden ésszerű óvintézkedést megteszel hogy távol tartsd magad a veszélytől, ahogy szerető apád is teszi.”
Tovább ültem egy darabig, amíg megszáradt a tinta, majd feltekertem a pergament, és belecsúsztattam egy henger formájú tokba. Lekötöttem, lepecsételtem, és belenyomtam a gyűrűmet a puha viaszba. Reggel elküldök egy rabszolgát a levéllel Rómába.
Kiléptem a gyógyfüves kertbe. Egyetlen méh sem dongott most arrafelé, mind visszatértek a kasba éjszakára, de egy pár világító molylepke cikázott a kúszónövények között. Nagyon későre járt, én viszont egyáltalán nem voltam álmos. Inkább úgy éreztem magam, mint korábban az istállóban – természetellenesen éber voltam, különös tisztasággal láttam és hallottam körülöttem mindent. A telihold olyan ragyogó fényt árasztott magából, mintha nappal lenne, mintha a napkorong sárga helyett kék tűzzel égett volna. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, és mégis egészen más. Ahogy délelőtt is, most is azt a furcsa megnémultságot éreztem, együtt a legpontosabb érzékeléssel.
Kimentem a kapun, és a hegyek felé sétáltam, amíg a birtok délnyugati szegletében nem találtam magam. Nem azért mentem oda, mert arrafelé temettük el a holttestet, hanem mert ez volt a legelszigeteltebb sarka az egész birtoknak.
Megpróbáltam elmenekülni Rómából, de a város túl nagy volt. Ezen a világon nincs előle menekvés. Róma olyan, akár egy háló, s az emberek pusztán halak, akiket belesodor az áramlat. Még ha valaki olyan kicsi hal is, hogy át tud szökni a háló résein, menekülése után még nagyobb halak leskelődnek rá. Ha ügyessége és gyorsasága révén el is kerüli a ragadozó halak csapdáját, még mindig Fortuna játékszere marad, a tengeré, amelyben úszik. A Párkák a kősziklák, amelyeknek a halak végül nekicsapódnak. Nincs menekvés.
Így hát leültem egy sziklára, összegyűrtem a tunikám szegélyét egy nagy labdává, bevettem a számba, és beleüvöltöttem. Olyan hangosan ordítottam, ahogy csak tudtam, és senki sem hallotta meg – sem a halkan hortyogó Bethesda, sem a rabszolgák, sem az ágyukban mélyen alvó gyerekek. Egész nap magamban tartottam ezt az üvöltést. Valami váratlan és szörnyűséges dolog történt. Megvizsgáltam a helyzetet, megtudtam belőle mindent, amit lehetett, és megkíséreltem az irányítást a kezemben tartani. De attól a pillanattól fogva, hogy megláttam a fej nélküli holttestet, csak egyetlen dolgot akartam: egy hatalmasat üvölteni. Üvölteni, mint egy csapdában vergődő farkas, vagy egy ketrecbe zárt oroszlán.
Candidatus
A következő napokban izgatottan vártam egy látogató megjelenését, de nem jött senki.
Közben az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. A munka a szokványos módon folytatódott a birtokon. Aratus felügyelt a földön dolgozó rabszolgákra, és vezette a könyvelésemet, Congrio főzött, és a ház körül dolgozó rabszolgák egy percig sem maradtak munka nélkül.
A napok egyre hosszabbak és forróbbak lettek, az éjszakák is melegebben teltek, kivéve az ágyamban, ahol megmaradt a fagyos hangulat. Bethesda sohasem kérdezett rá az istállóban talált holttestre; valamikor réges-rég, amikor még a gazdája voltam, úgy határozott, hogy ha a munkámból kifolyólag veszélyt hozok a házra, az én dolgom elhárítani, nem az övé. Helyes hozzáállás volt. Csak véletlenül fakadt ki az istállóban, és szemlátomást nem akarta megismételni. Inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy még egyszer szóba hozza. Néma viselkedése azt sugallta, hogy egyszerűen nem akar több szót fecsérelni a témára, nem kíván kifaggatni vagy megfenyíteni. Ennek ellenére tudtam, hogy a lelke mélyén nagyon aggódik.
Hűvösen és távolságtartóan viselkedett, mint a katonafeleségek, akiknek együtt kell élniük azzal a szörnyű lehetőséggel, hogy bármikor elveszíthetik a férjüket, és ezért a veszélyért elsősorban a férjüket hibáztatják. Az ilyen asszonyokban az aggodalom a dühvel és a tehetetlenséggel keveredik. A színlelt közöny egyfajta védekezési módszer, az akarat megacélozása a Párkák kifürkészhetetlen szándékával szemben. Már többször tapasztaltam ezt az elzárkózó viselkedést Bethesdánál, hozzá is szokhattam, de ezúttal valami szokatlan, nyers feszültséget is éreztem felőle. Tekintete szigorúan vizslatott, mintha szándékosan megszegtem volna egy esküt, és közvetlenül magam lettem volna a felelős azért, hogy neki látnia kellett Nemót az istállóban.
Türelemjátékot játszik, gondoltam, arra vár, hogy egyszer csak megtörik a hallgatásom, és beavatom mindabba, amit a holttestről tudok. Többször is belekezdtem, burkoltan célozgatva az istállóban történtekre, aztán megmondtam neki, hogy minden titkomba beavatom. De valahányszor megkíséreltem ezt, fennhangon elterelte a témát, becsapta maga mögött az ajtót, kivonult a szobából, és általában véve pokollá tette a körülötte lévők életét.
– Mindez nem történne most, ha rabszolga maradtál volna, és nem veszlek feleségül – morogtam félig őszintén az orrom alatt, de természetesen senki sem hallotta, és magam sem hittem el egészen, hogy jogos a kifakadásom.
Metót nem kavarta fel annyira a rejtélyes holttest megjelenése. Az én római házamban nőtt fel, és ott valószínűleg eléggé hozzáedződött az ilyen tébolyhoz. Szinte már természetesnek vette. Nem szorongott úgy, mint Bethesda; a maga könnyed, szókimondó modorában tudtomra adta, hogy teljesen megbízik az apja képességeiben, ha ehhez hasonló veszély leselkedik ránk, legyen az akármilyen fenyegető vagy felháborító. Mélyen megérintett a bizalma, legfőképpen azért, mert ennyire én sem hittem saját magamban.
Diana ellenben rosszkedvű és mogorva lett, habár érzésem szerint nem annyira a holttest megtalálása miatt, hanem a szülei között fennálló viszály okán. De lehet, hogy csak magamat nyugtattam ezzel, hogy ne tűnjön olyan szörnyűnek a megrázkódtatás, amit egy ilyen borzalom jelentett a kislány biztonságos kisgyermeki világának. Ha alaposabban belegondolok, hogy mit kellett átélnie egy kisgyereknek, az én gyermekemnek, vissza is rohantam volna a földiszeder közé, hogy tovább üvöltsek a tunikám redői közé. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy odafigyeljek rá, az ölembe vettem, a haját fésülgettem, fagyasztott tejszínnel és mézzel vigasztaltam, de ő csak fészkelődött az ölemben, a földre dobta az édességet, és nyafogva haragudott az egész világra. Sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy végeredményben mégis csak az anyja lánya.
Közben, amilyen bizalmasan csak lehetett, kifaggattam a rabszolgákat Nemóról. Semmivel sem lettem okosabb. Aratus megesküdött rá, hogy csukva tartja a száját, és a fülét meg nyitva, de ő sem járt nagyobb sikerrel. Olyan volt, mintha csak mi öten láttuk volna Nemót, és a világ többi része számára nem is létezett volna.
Junius hava lassan elmúlt, quinctilis hónapja, a nyár legmelegebb időszaka közeledett. A világ elhomályosodott a forróságtól. A keletre magasodó Argentum-hegy úgy csillámlott, mintha csak egy tükörkép lett volna a víz felszínén. A patak folyamatosan apadt a medrében, egyre mélyebb és halkabb hangon csörgedezett. Délben még az árnyékban is túl meleg volt az alváshoz.
Végül egy látogató érkezett.
Nem a kapun keresztül jött be, hanem ott tért le a Via Cassiáról, ahol egy kanyar éppen a hegygerincet érinti, a birtok délkeleti szegletében, és átvágott a földiszederrel fedett részen, majd a tölgyfák között. Nem egyedül érkezett, hanem egy ormótlan, szalmasárga hajú óriás társaságában, aki alig fért rá a lovára. Lassan és megfontoltan araszoltak közelebb, és lopva, a távolból alaposan szemügyre vették az épületet és a melléképületeket, mielőtt megindultak a ház felé.
Véletlenül sikerült hamarabb meglátnom őket, mint ahogy ők pillantottak meg engem, mert azt a délutánt is a hegygerinc tetején töltöttem ücsörögve, és a birtokot szemlélgetve. Azon a sziklás kitüremkedésen még akkor is éri az embert némi szellő, ha a völgyben a levegő teljesen mozdulatlan, így egy kulacs hűs bor társaságában kényelmesen ki lehet várni, amíg a felhőtlen, hevesen égető nap sugarai gyengülnek egy kissé.
Néhány pillanattal azelőtt csatlakozott hozzám Claudia, aki a saját birtoka felé eső hegyoldalon sétált fel. Hosszú, bő, barna tunikát viselt, és egy gazdákhoz illő szalmakalapot, amelynek a karimája majdnem olyan széles volt, amilyen magas az asszony. Úgy festett, mint egy óriási gomba. Leültünk az árnyékban, és az állatok betegségeiről, a rabszolgák szeszélyességéről és az időjárásról beszélgettünk. Nemóról, a politikáról, vagy az ellenségeskedő unokafivérekről egy szót sem ejtettünk. Túl meleg volt ahhoz, hogy titkokat osszak meg vele, vagy kényes kérdéseket firtassak. Először Claudia pillantotta meg a látogatókat.
– Ó, Gordianus, az a két ember nem a rabszolgáid közül való, igaz?
– Hol?
– Az a két lovas ott, a hegygerinc lábánál. Nem, most épp nem látszanak a fáktól... de most igen – mutatott a mélybe lefelé görbülő ujjával.
– Miből gondolod, hogy nem az én embereim? – kérdeztem hunyorogva, de még mindig nem láttam egy lelket sem.
– Mert amikor a hegy túloldalán jöttem felfelé, és leültem egy kicsit megpihenni, láttam, hogy a Via Cassián közelednek, dél felől.
– Ugyanez a két ember? Biztos vagy benne?
– Igen, mert az egyik egy fehér lovon ül, a másik egy feketén, és a feketén ülő egy valóságos óriás. Nem hinném, hogy van ekkora otromba rabszolga a birtokodon.
Végre én is megpillantottam őket: éppen megálltak egy kicsit az olajfák alatt. Másfelé fordították az arcukat, az udvarházat nézték a távolban.
– Ó, igen – mondtam nyugtalanul. – Látogatók Rómából, ha jól sejtem.
Catilina érkezett meg, tettem hozzá magamban.
– Ismerem valamelyiket?
Megköszörültem a torkomat, és megpróbáltam valami választ kitalálni, Miközben a lovasokat fürkésztem. Csak a vállukat és kerek karimájú kalapjukat láttam odafentről.
Claudia felnevetett.
– Bocsáss meg, hogy beleütöm az orromat. Ez egy vidéki szokás. Ha a városban növök fel, biztosan megtanultam volna, hogy ne ártsam magam másnak a dolgába. De lehet, hogy nem. Hát, akkor én magadra hagylak, hogy üdvözölhesd a vendégeidet. – Felállt, és a fejére tette a kalapját. – Viszont azt sehogy sem értem, miért hátulról, az erdő felől közelítik meg a házadat, mint az útonállók, amikor a kaput is használhatnák. Ismered őket, Gordianus?
– Igen, persze – biztosítottam, de magam sem tudtam, miről beszélek.
Megvártam, amíg elmegy, aztán kortyoltam egyet a kulacsomból. Odalent a két idegen ugyanezt tette: egymás között cserélgették a kulacsot. Elégedetten üldögéltek a jó kilátást biztosító ponton az árnyas olajfák alatt, ezért én is kényelmesen megfigyelhettem őket. Ez egy jó ideig folytatódott, amíg végül türelmetlen és mérges nem lettem. Végtére is, akár meghívással, akár anélkül érkeztek, nem volt joguk a birtokomon tartózkodni a tudtomon kívül, és megbocsáthatatlan volt, hogy hátulról lesték a házamat, legyen rá akármilyen okuk.
Megelégeltem az arcátlanságukat, és elindultam lefelé a hegyről, hogy szembenézzek velük. Nem volt nálam egyéb fegyver, mint a saját méltóságom – a polgáré és a gazdáé. Ekkor azonban a nagyobb termetű férfi megfordult, és felnézett rám. Nem láttam az arcát, mert a kalap árnyékot vetett rá, de ő kétségtelenül látott engem, mert mondott valamit a társának, aki szintén megfordult, és rám nézett. A kisebb ember intett a nagyobbnak, hogy maradjon a helyén, majd felült a lovára, és megindult felfelé a hegyoldalon.
Már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy kivel állok szemben, hiszen azonnal megtalálta a helyes utat ott, ahol egy idegen eltévedt volna. Ráadásul volt valami ismerős a tartásában és a körvonalaiban annak ellenére, hogy az arca megbújt a kalapja alatt. De csak akkor kiáltottam a nevét döbbenten, amikor teljesen felért a hegygerincre, és megállt közvetlenül előttem.
– Eco!
– Papa!
Levette a kalapját, és olyan szorosan ölelt át, hogy szinte kiszorította belőlem a levegőt.
– Remélem, hogy az ifjú feleséged csontjait nem roppantod össze.
– Már hogyne roppantanám! – Még szorosabban karolt át, aztán végre elengedett. – Menenia egy zsenge fűz, az ágai hajlékonyak.
– Én viszont egy öreg tiszafa vagyok, ami könnyen eltörik – lapogattam a derekamat.
Eco hátralépett.
– Bocsánat, papa. Csak annyira örülök, hogy látlak.
A hangja még mindig rekedt és reszelős volt, semmit sem változott azóta, hogy kilenc évvel ezelőtt Baiae-ben visszakapta, annyi év némaság után. Még mindig csoda volt számomra, ha megszólalt, és arra emlékeztetett, hogy az istenek néha váratlanul nagy ajándékokkal lephetik meg az embereket.
– De mi dolgod errefelé? És miért nézel ki így? – kérdeztem, mert hirtelen észrevettem, hogy haját és szakállát pontosan úgy nyírták le, mint Marcus Caeliusét.
Oldalt rövid volt a haja, de a feje tetejéről hosszú, rendetlen fürtök lógtak alá, a szakállából pedig nem maradt más, mint egy-egy sötét csík az állkapcsán és a felső ajka fölött. Ez a megjelenés mindenkit különccé változtat, gondoltam magamban, hisz egyedül Marcus Caelius magas járomcsontjához és vörös ajkához illett. Ecónak egyáltalán nem állt jól.
Eco zavartan vonta fel a szemöldökét, és megérintette az állát.
– Ja, a külsőm! Tetszik?
– Nem.
Nevetett.
– Meneniának tetszik.
– Egy római ház ura ne aszerint alakítsa a külsejét, hogy a feleségének mi tetszik – mondtam, és magamban azonnal hozzátettem: „Numa golyóira, ez úgy hangzik, mint sohasem létezett római atyád szellentése.” – Ne is törődj velem – tettem gyorsan hozzá, aztán összeráncoltam a homlokomat. – Semmi baj, hacsak ez a megjelenés nem azt jelzi, hogy valami különös társaságba keveredtél.
– Miről beszélsz, az ég szerelmére?
– Úgy értem, amíg ez a haj és szakáll nem arra utal, hogy egy bizonyos politikai körhöz tartozol...
Nevetve rázta meg a fejét.
– Ez csak egy új divat, papa. Térjünk a lényegre. Olyan gyorsan jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem voltam Rómában, amikor a leveled megérkezett. Üzleti ügyben Baiae-ben jártam egy ügyfélnél; a Cornelius család egyik tagjánál, tudod, milyen jól megfizetik az embert. Csak tegnap érkeztem haza. Amikor elolvastam a levelet, először természetesen rendet tettem a házban, amennyire lehetett... Régóta nem voltam otthon, és nem jöhettem úgy el, hogy nem töltök egy éjszakát Meneniával. Magammal hoztam Belbót, ha tényleg valami nagy baj lenne. Ó, igen, és megtettem amit kértél, elküldtem a titkos üzenetet Marcus Caeliusnak.
– De Eco, én nem kértem, hogy gyere ide.
– Tényleg nem? – Oldalvást rám sandított, és előhúzta az összetekert pergament az övéből. – „Szeretett fiamnak, Ecónak, szerető apjától.” Ez az érzelgős bevezetés azonnal megijesztett. Aztán olvastam azt a sok utalást a vidéki élet meglepetéseiről és izgalmas történéseiről: mintha valaki a vállad fölött olvasta volna a levelet, miközben írtad, és nem akartad, hogy megtudja, miről van szó. Utána elérkezünk a levél fő mondanivalójához, vagy legalábbis az ürügyhöz, amelyben Meto nagykorúságának ünneplésére emlékeztetsz. Mintha képes lennék elfelejteni egy ilyen fontos dolgot, vagy mintha nem tárgyaltunk volna már meg minden részletet tavasszal! A levél végén, mintha csak úgy eszedbe jutna, megkérsz rá, hogy küldjek el valakinek egy titkosított üzenetet – személyes vicc, valóban! –, és az utolsó mondatban felszólítasz, hogy legyek óvatos, és tartsam magam távol a veszélytől. „Segíts Eco, gyere, amilyen hamar csak tudsz!”
– Hadd nézzem azt a levelet! – kaptam ki a kezéből a pergament. – Minden személyes levelezésednél a sorok között keresed az üzeneteket?
Megvonta a vállát.
– Papa, a te fiad vagyok. Nem örülsz, hogy idejöttem? Nem ezt akartad?
– De, de, nagyon örülök, hogy jöttél. Beszélnem kell valakivel.
Leültem az egyik farönkre, és magamhoz vettem a kulacsot.
Eco ledobta a kalapját a fűre, és mellém ült.
– Érdekes – csúsztatta a kezét a feneke alá. – Ez a tuskó nagyon is meleg ahhoz képest, hogy az árnyékban van. Volt itt valaki, mielőtt érkeztem?
Megráztam a fejem, és felsóhajtottam.
– Ó, alakuljanak akárhogy a dolgok, te mégis csak a Nyomozó fia vagy!
– Nem csoda, hogy ennyire lógattad az orrod, amikor rád találtam.
Eco csupasz lábbal ült a fűben, a késő délután napfényben fürdette a bőrét.
Miközben beszélgettünk, a napfény és az árnyék egymást váltogatták körülöttünk. Mindent elmeséltem neki az elmúlt hónap eseményeiről, ami csak eszembe jutott, de kitartó kérdezősködésének köszönhetően azt is fel tudtam idézni, amit már elfelejtettem. A kulacs laposan és félig üresen hevert a fűben kettőnk között. A hegy lábánál egy sziklához kötözve álltak a lovak, Belbo pedig egy fatörzsnek támaszkodva durmolt.
– Ezek szerint úgy véled, hogy Marcus Caelius tette a holttestet az istállóba, üzenetképpen? – kérdezte Eco, és tűnődve nézte a házat.
– Ki más?
– Talán valaki a másik oldalról.
– Melyik másik oldalról? Éppen ez a probléma.
– Akkor hát nem hiszed el, hogy Caelius valóban Cicerót képviseli?
– Ki tudná azt megmondani? Amikor valami biztosítékot kértem rajta keresztül Cicerótól, rögtön elutasította, habár megvoltak a maga indokai. Nem akarja, hogy bármilyen összekötő kapocs legyen Cicero és köztem.
– Ezt mi megkerülhetjük – mondta Eco. – Nem kell egyedül végigcsinálnod. Én elvihetek Cicerónak egy üzenetet úgy, hogy senki sem fog tudni róla, aztán hozom neked a választ.
– Aztán mi fog történni? Tegyük fel, hogy Cicero biztosít felőle, hogy Caelius valóban az ő kéme Catilina táborában. A konzul akkor sem láthat bele a fiatalember lelkébe. Caelius azt állítja, hogy ő csak úgy tesz, mintha Catilina szövetségese lenne, miközben titokban Cicerónak dolgozik. De mi van, ha az árulása valójában visszafordul Cicero ellen? Mi van, ha tényleg Catilina embere? Ebben az esetben, ha teljesítem, amit kér, lehetetlen lesz kideríteni, végső soron kinek az érdekét szolgálom, ráadásul akaratom ellenére. Olyan, mintha bedobnának egy kígyókkal teli verembe, ahol némelyek ugyan mérgesebbek a többinél, de mindegyik megharaphat. Nem könnyű választás: melyik kígyónak engedd meg, hogy beléd harapjon? Miután már azt hittem, végleg sikerült kimásznom a veremből...
– Igen ám, de a holttest – erősködött tovább Eco. – Biztos vagy benne, hogy valamelyik oldal így küldött neked üzenetet?
– Ehhez nem fér kétség. Catilina rejtélye, a találós kérdés – a fej a test nélkül, vagy a fej nélküli test, ahogy Caelius mondta. Ha teljesítem a kérését, azt az üzenetet kell küldenem, hogy „a fej a test nélkül.” Sokáig tipródtam, aztán megtörtént az a szörnyűség az istállómban. Mindössze öt nappal azután, hogy Caelius visszatért Rómába. Nem várt sokat azzal, hogy elkezdjen velem erőszakoskodni, nem igaz?
– Hacsak, ahogy te is mondtad, nem egy másik társaság küldte az üzenetet.
– De ez az üzenet így is, úgy is ugyanazt jelenti, akárki küldte. Meg kell tennem, amit megparancsoltak: vendégül kell látnom Catilinát a házamban. Halogattam a válaszadást, cserébe megfélemlítettek, megijesztették a lányomat, a feje tetejére állították a birtokomat.
– Szerinted mindez Catilina műve?
– Nem hinném, hogy Cicero ilyen módszerekhez folyamodna.
– Lehet, hogy Caelius Cicero tudta nélkül intézte így.
– Mit számít, hogy kinek a műve? Valaki elég messzire ment, hogy megmutassa: ki vagyok neki szolgáltatva.
– Így tehát beletörődtél, és megkértél, hogy küldjem el a választ Caeliusnak.
– Nem volt más választásom. Rajtad keresztül küldtem, mert benned megbízhatok, és a közvetett intézkedés tűnt a legbölcsebbnek. Igen, lehet, hogy azért is, mert a lelkem legmélyén nagyon szerettem volna, hogy eljöjj, és beavathassalak. Nem számítottam rá, hogy az üzenetem azért érkezik késve Caeliushoz, mert te nem tartózkodsz Rómában. Furcsa, hogy nem volt több utóhatás. Alig öt nap telt el Caelius távozása és a holttest felbukkanása között. Mostanra már kétszer annyi idő is eltelt, és annak ellenére, hogy csak tegnap küldted el az üzenetet Caeliusnak, azóta semmiféle kellemetlenség nem történt.
– Közelednek a konzuli választások. A politikusok és a támogatóik eszeveszetten próbálják a saját oldalukra állítani a szavazókat. Lehet, hogy átmenetileg megfeledkeztek rólad.
– Bárcsak soha többé ne jutnék eszükbe!
– De az is lehet...
– Igen, Eco?
– Lehet, hogy az üzenetet egy rajtuk kívül álló kör küldte.
– Igen, ez már nekem is eszembe jutott – bólintottam lassan. – A Claudius családra gondolsz.
– Az alapján, amit elmeséltél, már különféle terveket szövögetnek ellened, és egyáltalán nincsenek gátlásaik. Mit mondott Gaius Claudius az orgyilkosokról?
– Valami olyasmit, hogy Rómából kéne embereket bérelniük, akik majd „hagynak egy kis vért a földön.” Vagy legalábbis így mesélték el nekem. De akárcsak a többi forrófejű ifjúnak, neki is többet jár a szája, mint a keze. Gondolom én.
– Mi van, ha mégsem? Éppen olyan fajta embernek tűnik, aki képes lenne egy holttestet tenni az istállódba, hogy rád ijesszen.
– De miért pont egy fej nélküli hullát? Nem, túl nyilvánvaló lenne az egybeesés. Ha valakit a nyomatékosság kedvéért meg akart ölni, miért Nemót választotta, miért nem egy olyan embert, akit ismertem? Miért nem egy rabszolgámat, vagy akár engem? Nem, az már nekem is eszembe jutott, hogy egy vagy több Claudius leszármazott áll a háttérben, de erre egyszerűen nincs bizonyítékom.
Eco egy darabig töprengett.
– Kikérdezted a rabszolgáidat?
– Burkoltan. Ha egy mód van rá, nem akarom, hogy tudomást szerezzenek Nemóról. Tönkretenné a fegyelmet.
– Miért kezeled olyan bizalmasan a dolgot? A legtöbb embert egyáltalán nem érdekelné, hogy a rabszolgák miről tudnak. A legtöbb ember addig kínoztatná a rabszolgáit, amíg valamelyikből ki nem préseli az igazságot.
– Azok az emberek, akikről te beszélsz, megengedhetik maguknak, hogy rabszolgákkal újra benépesítsék a birtokukat, én nem. Másfelől az én módszerem az igazság kiderítésére sohasem fért meg az erőszakkal. Te is jól tudod. Feltettem azokat a kérdéseket, amiket kellett. Egyikük sem látott vagy hallott olyasmit, ami összefügghetne a holttest feltűnésével.
– De hogy lehet ez? Ahhoz, hogy valaki észrevétlenül az istállóba vihesse a holttestet, tudnia kellett, hogy mikor és hol alszanak, illetve dolgoznak a rabszolgák, és ehhez némi összejátszásra volt szükség legalább az egyik rabszolgáddal. Nekem ez a véleményem. Talán elárult valaki?
Vállat vontam.
– Már elmeséltem, milyen vitáim voltak Aratusszal.
Eco megrázta a fejét.
– Több tárgyalást ültél végig, mint én, papa. Képzeld el, hogy Cicero hogyan tépné darabokra az Aratusszal kapcsolatos gyanúidat. Alaptalanok. Egyszerűen nem bírod elviselni.
– Én nem vádolom őt. Egyik rabszolgát sem vádolom. A római rabszolgák nem fordulnak a gazdáik ellen azóta, hogy Spartacus felkelését leverték.
Egy darabig csendben ültünk, és cserélgettük egymás között a kulacsot. Eco végül megfeszítette az állkapcsát, összevonta a szemöldökét, ami számomra azt jelentette, hogy talán döntésre jutott.
– Nekem ez az egész nem tetszik, papa. Szerintem itt kéne hagynod a birtokot, és velem jönnöd a városba. Itt veszélyben vagy.
– Hah! Még hogy elhagyni a vidéket, és a biztonság kedvéért visszamenni a városba? Azt tanácsolnád egy úszónak, hogy hagyja el a holtágat, és sodródjon tovább a vízesésig?
– A holtágban is lehetnek veszélyes, rejtett áramlatok.
– A vízesésben pedig éles sziklák leselkednek az úszóra. Örvények is lesnek rá ott, amelyek lerántják a sötétségbe, és körbe-körbe forgatják.
– Komolyan beszélek, papa.
Lenéztem a birtokra. A nap gyorsan haladt a láthatár felé, narancsszínű ködbe burkolva a földeket. A rabszolgák bevezették a kecskéket az akolba. Diana és Meto bukkant fel a patak partját szegélyező, mélyzöld árnyékok közül, és megindultak a ház felé.
– De hát nyáron nagyon sok a tennivaló a birtokon. Azt tervezem, hogy építek egy vízimalmot...
– Aratus majd igazgatja a birtokot, amíg távol leszel, papa. Nem ezért tartod őt? Tudom, hogy nem kedveled, de nem meséltél semmi olyat róla, ami tényleg bizalmatlanságra adna okot. Hozd magaddal Bethesdát és a gyerekeket a városba. Lakjatok nálunk.
– A városi házban, az Esquilinus-dombon? El sem férnénk ott.
– Van elég hely.
– Annyi nincs, hogy Bethesda és Menenia külön háztartást vezessenek.
– Papa...
– Nem. Most vannak a választások, ahogy te is mondtad, és nincs gyomrom végignézni Rómában a jelöltek és a kíséretük tülekedését. Elözönlik a piacokat, és minden tudatlan halárus a véleményét köpködi a köztársaság dolgairól. Nem, köszönöm. Amellett quinctilis hava túl forró a városban. Megérted majd, ha annyi idős leszel, mint én: a csontjaid gyűlölik a hideget, a szíved meg nem bírja a forróságot.
– Papa...
Felemeltem a kezem, és szigorú arccal néztem rá, hogy elhallgattassam, aztán mégis hagytam, hogy ellágyuljanak a vonásaim, és a térdére tettem a kezem.
– Nagyon jó fiú vagy, Eco, hogy idáig jöttél az irántam érzett aggodalom miatt. Kötelességtudó fiú is vagy, hogy szállást ajánlasz abban a házban, amit már rád hagytam. De nem megyek Rómába. Abban viszont már nem lehetek biztos, hogy Róma nem jön utánam erre a birtokra is.
Lesétáltunk a hegyoldalon, hogy felébresszük Belbót, és az istállóba vigyük a lovakat. Úgy éreztem, mintha egy nagy kő gördült volna le a szívemről. Meggyőztem magamat, hogy ez a bor hatása, amit könnyebb a gyomorban cipelni, mint a kulacsban, de a megkönnyebbülés valójában abból fakadt, hogy végre megoszthattam a terhemet az egyetlen emberrel, aki megértette a helyzetemet. Talán meg kellett volna fogadnom Eco tanácsát. Ki tudná megmondani, milyen más ösvényt választottak volna a Párkák, ha úgy határozok, hogy Etruria helyett mégis a városban töltöm a nyarat és az őszt? De én nem az a fajta ember vagyok, aki azon tépelődik, mi lett volna, vagy mi nem lett volna, ha más utat választ. Ez a kérdés amúgy is szinte lényegtelen volt azokhoz a nagyobb jelentőségű döntésekhez és szorultabb helyzetekhez képest, amelyekkel később kellett szembenéznem.
Ecót nagy üdvrivalgással fogadták a házban; magam sem vettem észre, milyen hatalmas feszültség ette be magát közénk, amíg Eco érkezése fel nem szabadított minket a nyomás alól. Diana boldogan ült az ölébe, Eco pedig örömmel lovacskáztatta a térdén. (Kusza érzések kavarogtak bennem, amikor rájöttem, hogy huszonhét évesen maga is elég idős volt hozzá, hogy egy ilyen korú kislánya legyen, és most, hogy Meneniát elvette, akármikor bejelenthette az első unokám érkezését.) Metóban keveredett a kíváncsiság, a tisztelet és a kiskorúak irigysége egy több mint tíz évvel idősebb ifjú társaságában. Felerősödött benne, mennyire kisfiúnak tűnik egy felnőtt férfi társaságában, habár a koruk és a származásuk közötti szakadék ellenére mindig jól megértették egymást. Bethesda Eco divatos frizuráját és szakáll-fazonját dicsérte, és gátlástalan majomszeretettel csüngött a fián.
Úgy vettem észre, hogy Belbo, aki annyi éven át védte az esquilinus-dombi házat és lakóit, egyre terebélyesebb és őszebb lett a korral, noha a válla ugyanolyan széles maradt, és a keze még mindig egy fémmunkáséra hasonlított. Legnagyobb megdöbbenésére Diana azt a játékot találta ki magának, hogy őszes-vörös pofaszakállát rángatta, amíg Bethesda meg nem fenyegette azzal, hogy Congrio megvonja tőle az aznapi mézes-mandulás édességet.
Eco másnap reggel akart visszatérni Rómába, de meggyőztem, hogy maradjon még a nap további részében. Megkértem, hogy nézze át Aratus könyvelését, amit futólag meg is tett, majd kijelentette, hogy semmiféle panaszom nem lehet rá. Megmutattam neki a terveket a vízimalomról, amit minél hamarabb el akartam kezdeni építeni. Tett néhány apró javaslatot a terv tökéletesítésére. Miközben körbesétáltunk a birtokon, megmutattam neki azokat a változásokat, amik a legutóbbi látogatása óta történtek, és beavattam a további elképzeléseimbe.
Aznap este Bethesda vette át a főzés feladatát a konyhában, és pontosan azt a fajta egyszerű ételt készítette, amin Eco felnőtt. A fiunknak azóta sokkal kifinomultabb lett az ízlése, de őszintén élvezte a lencsét és az árpát, még ha csak az emlékek miatt is. A vacsora után a rabszolgák heverőket vittek az átriumba, és a család összegyűlt, hogy végignézze, amint a csillagok felgyulladnak az égen. Rávettük Bethesdát, hogy énekeljen el egy gyermekkorából ismert egyiptomi dalt, és a hangja dallamára Diana és Meto majdnem elaludtak. A holdvilágtalan ég alatt ülve Bethesda unszolására Eco részletesen mesélt városi életéről, amit fiatal feleségével osztott meg. Csendben ültem, és megelégedtem annyival, hogy hallgatom.
Később Bethesda felkeltette Metót, és a szobájába küldte, Dianát pedig felnyalábolta, és az ágyába vitte. Kettesben hagyott minket Ecóval.
– Papa – szólalt meg a fiú –, amint visszaérek a városba, elkezdek puhatolózni Catilina és Caelius után, és megpróbálom kideríteni, mire készülnek. Diszkréten, persze.
– Ne sodord magad veszélybe.
Vállat vont, és ebben a mozdulatban viszontláttam saját magamat.
– Egy kíváncsi ember mindig veszélyben van Rómában. Ezt te is tudod, papa.
– Mégis...
– Nem állhatok tétlenül, és nem nézhetem végig, hogy valaki aljas tervet sző ellened, és megpróbál a markába kaparintani. Azok az emberek, akik egy holttestet hagynak zálogul, semmitől sem riadnak vissza.
– Éppen ezért nincs más választásom, mint fejet hajtani, és megtenni, amit mondanak. Aki egy lángoló kör közepén áll, nem maradhat tétlen és bosszús, különben elemésztik a lángok. Csak úgy menekülhet meg, ha egyenesen átvágtat az égő vonalon, és átjut a másik oldalra.
– És ha átvágtatsz a másik oldalra, hol fogod találni magad?
Nagy levegőt vettem, és a csillagokat kezdtem tanulmányozni a fejünk fölött. Nem válaszoltam, és Eco sem erőltette.
Így telt el junius utolsó napja. Quinctilis kalendusának kora reggelén Eco és Belbo visszaindultak Rómába. Elkísértem őket a Via Cassiáig, és sokáig néztem utánuk, amíg nem láttam egyebet reszkető fekete és fehér pontoknál, amelyek lovaikat jelezték a poros, hőségtől imbolygó láthatáron.
Azon a délutánon, amikor Eco visszaindult a városba, komolyan elkezdtem dolgozni a vízimalom tervezésén. Aratus, akinek több gyakorlati érzéke volt, mint nekem, átnézte a terveket, és kivitelezhetőnek tartotta őket. Titokban gratuláltam is magamnak, amiért sikerült kiváltanom őszinte elismerését. Összehívta azokat a rabszolgákat, akik a legtöbb tapasztalattal rendelkeztek az ácsmunka terén, és elkezdték megformálni a különböző részeket.
Közben Aratusszal megvizsgáltuk a kiválasztott földdarabot, és felmértük a patak emelkedéseit és szélességét. Azt hittem, szükségem lesz egy gátra a vízfolyás egy rövid szakaszán, de aztán találtam más módot arra, hogy elvezessem a vizet anélkül, hogy csatornát kelljen ásnom a patak felém eső partján. Szomszédomnak, Publiusnak semmi kellemetlenséget nem fog okozni a malom, kivéve talán azt, hogy kissé iszaposabb lesz a víz. Viszont ami a mosónőit illeti, biztosan bosszankodni fognak, és nem akartam további civódást szítani a rabszolgáink között. A pereskedést sem hagyhattam figyelmen kívül, amit a patak használatára vonatkozó jogaim megvédéséért folytattam. Hónapokig vagy évekig is elhúzódhatnak a tárgyalások, és eszem ágában sem volt addig várni a malom építésével. Talán ha Publiusnak is megengedném, hogy használja a vízimalmot, hamarabb megenyhülne, hiszen látná, hogy az újítás az ő érdekét is szolgálja. Fogamat csikorgatva eldöntöttem, hogy az egyetlen ésszerű és egyenes utat választom: felkeresem Publius Claudiust.
A birtokainkat nem kötötte össze út. Ahhoz, hogy elérjek a házáig, ki kellett lovagolnom a Via Cassiára, egy nagy kitérővel meg kellett kerülnöm Manius Claudius birtokát észak felől, aztán megint délnek fordulni. Tekintve a közöttünk lévő fagyos hangulatot, szemtelenség lett volna, ha egyszerűen átvágtatok a patak fölött, és a földjein keresztül közelítem meg a házát. Mégis, józan ésszel felmérve, ez volt a legjobb útvonal. Úgy határoztam, hogy magammal viszem Aratust és az egyik termetes földműves szolgát, ha netán bajba keverednék. Metót távol akartam tartani a bonyodalmaktól, ezért meghagytam neki, hogy végezze el a felügyelői feladatokat Aratus helyett, és ellenőrizze a munkát az északi falnál. Felháborodott, hogy nélküle vágok neki az útnak, de láttam rajta, hogy hízeleg neki a felelősség, amit rábíztam.
Kora délután vágtunk neki az útnak. Nyaranta a legtöbb birtokos tart egy hosszabb pihenőt a nap közepén, hogy elmeneküljön a forróság elől, és reméltem, hogy Publiust is pihenés közben fogom találni, teli gyomorral az ebéd után, bortól eltompult fejjel. Akkor széttárt kézzel közelíthetnék hozzá, ahogy a szomszédnak illik a szomszédhoz. A rabszolgáink ugyan csatákat folytattak a pataknál, de ha visszagondoltam arra, amit Congrio és segédei meséltek a családi gyűlésről, maga Publius nem fogalmazott meg komoly fenyegetéseket velem kapcsolatban. Talán képesek leszünk hideg fejjel tárgyalni, és elejét vehetjük a további feszültségeknek.
Ilyen megnyugtató hatással volt rám Eco rövid látogatása: elsöpörte a borúlátásomat, és előhozta belőlem az embertársaim iránt érzett jóindulatot.
Átkeltünk a patakon, és felkaptattunk a hegyoldalon. Miközben átszeltük a földeket, mindenfelé olajfák és fügefák árnyékában hűsölő rabszolgákat láttam. Ferdén néztek ránk, de egyikük sem állt az utunkba.
A birtokot kevésbé tartották karban, mint gondoltam. A hegygerinc kilátóhelyéről idillinek tűnt, de a távolság elhomályosítja a csűrök korhadó-rothadó falát, és a penésztől elcsúfított gyümölcsöst. Magasra ért a fű, már réges-rég le kellett volna kaszálni. Amikor lovaink átkeltek rajta, a fűszálak sziszegve hajlottak meg, a tücskök és kabócák raja szökkent arrébb. Aratus helytelenítőn csettintett a nyelvével, látván az állatok és az elszállásolásukra használt építmények állapotát.
– A városban az ember még elnézi ezt a mocskot, elvégre rengeteg embert zsúfolnak össze, és nincs mit tenni. De vidéken mindennek tisztának és rendesnek kell lennie. Amíg egy gazdának elég rabszolgája van, semmi nem ad neki felmentést.
Körbenéztem a túlburjánzott sövényeken, a gyatrán helyreállított kerítéseken, a szétszórt szerszámokon és a szeméthalmokon, és egyet kellett értenem Aratusszal. Azt hittem, Publius Claudius gazdag ember. Hogy engedhette ennyire elhanyagolni a birtokát?
Leszálltunk a lovakról, és kikötöttük őket. A ház jobb állapotban volt, mint a csűrök és fészerek körülötte, ám a tetőcserepeken lett volna javítanivaló. Amikor felsétáltunk a bejárati ajtóhoz, megbotlottam egy széttört burkolókőben, és majdnem elestem. Aratus elkapta a karomat, és segített visszanyerni az egyensúlyomat.
Bekopogott az ajtón, először finoman, aztán egyre erősebben. Még ha mindenki álomba is merült ebéd után, kell lennie egy rabszolgának, aki kinyitja az ajtót. Aratus lebiggyesztett szájjal nézett vissza rám. Bólintottam, hogy kopogjon még hangosabban.
Egy kutya ugatott bent, míg egy ember rá nem ordított, hogy hallgasson el. Azt hittem, akkor az ajtó is kinyílik, de csend lett.
Aratus hátranézett.
– Na gyerünk – mondtam. – Kopogj újra.
Aratus kopogtatott. A kutya ismét ugatni kezdett. A férfi rákiáltott, átkozódott, de a szitokszavak nem a kutyának szóltak, hanem nekünk.
– Menjetek el, vagy kaptok néhány csapást a hátatokra!
– Ez nevetséges! – fortyantam fel. Aratus félrelépett az utamból, hogy magam kopogtathassak. – A gazdád látogatói állnak az ajtó előtt. Nyisd ki, különben a te hátadon táncol majd a korbács!
A kutya egyre csak ugatott és ugatott. A hang az ajtó mögül tovább káromkodott, megszentségtelenítve az olimposzi istenek felét. Hangos nyüszítés hallatszott, majd abbamaradt az ugatás. Végül megzördült az ajtó, és kinyílt. Elfintorodtam a kiáramló szagra – keveredett benne a kutya, az áporodott izzadtság és a főtt káposzta szaga.
A kis előtéren túl egy napfényes átrium nyílt, ezért csak a férfi körvonalait láttam, és egy pillanatig csupán ködösen tudtam kivenni az arcvonásait. Először a haja rajzolódott ki előttem: hosszú volt és rendetlen, mint egy csatakos sörény, amit ősz csíkok tarkítanak. Úgy tartotta magát, mint egy öregember, görnyedten és megereszkedett vállal, de sem alacsonynak, sem gyengének nem tűnt. Gyűrött és kopott tunikát hordott, kifordítva, mintha most kapta volna hirtelen magára. Amikor hozzászokott a szemem a homályhoz, megpillantottam őszülő borostáját, amely több volt már, mint háromnapos szakáll, és felette feltűnt nagy, húsos orra is. Véreres szempár nézett vissza rám, és úgy hunyorgott, mintha fájdalmat okozna neki a fény.
– Kik vagytok, és mit akartok? – mordult ránk, beszéde akadozott a bortól.
Numa golyóira, gondoltam, hogy lehet egy ilyen förmedvényt ajtónyitó rabszolgának alkalmazni? Publius Claudius szemlátomást nem törődött többet a háza ügyeivel, mint a földje rendben tartásával.
– Az én nevem Gordianus. Én vagyok Lucius Claudius egykori birtokának gazdája, a szomszédos területé a patakon túl. Azért jöttem, hogy a gazdáddal beszéljek.
A férfi felnevetett.
– A gazdámmal... Fah!
Aratus idegesen szívta be a levegőt a hátam mögött.
– Micsoda arcátlanság!
A férfi megint nevetett. Mögötte mintha valami mozgás villant volna a verőfényes átriumban. Egy meztelen lány jelent meg, kezében összegyűrt ruhával. Kilépett a fényre, és riadt, tágra nyílt szemmel nézett az ajtó felé. Olyan fiatal volt még, hogy akár fiúnak is hihettem volna, ha nem keretezte volna arcát fekete, összegubancolódott hajzuhatag.
Lebiggyesztettem a számat.
– A jelek szerint Publius Claudius nem tartózkodik a birtokán, különben nem lenne helye ilyen viselkedésnek a házában – jegyeztem meg szárazon.
A férfi megfordult, és amikor meglátta a lányt, toppantott felé, és tapsolt egyet a kezével.
– Ki innen, Szitakötő! Vedd fel a ruhád, és tűnj el a szemem elől, vagy megkorbácsoltatlak! Ha! Micsoda dolog ez! A csupasz fenekedet mutogatod a vendégeknek! Gyere csak ide, lesz még néhány hurka is a bőrödön a kéznyomaim mellett, te kis hárpia!
Önelégült vigyorral fordult vissza felénk. Elnehezülő szívvel pillantottam le a jobb kezére, és észrevettem, hogy gyűrűt visel – nem pusztán a hétköznapi polgár vasgyűrűjét, hanem a patríciusok ragyogóan fénylő aranygyűrűjét.
– Akkor hát te vagy Publius Claudius – mondtam fakó hangon.
Miután szemem hozzászokott a fényhez, az arcát kezdtem vizslatni, és rájöttem, hogy valóban ez az igazság. Láttam már a bíróságon a római Forumon, de csak távolról. Akkor a haja is össze volt kötve, és a szakállát is megnyírták, nem beszélve kifogástalan tógájáról. Olyan higgadtnak és józannak tűnt akkor, mint bármelyik hivatalért törtető férfiú. Az otthonában egész más arcát mutatta.
Tetőtől talpig szemügyre vett.
– Ó, igen, emlékszem rád. Az ember, aki megkaparintotta Lucius fivérem birtokát. Alaposan el voltál telve magaddal a bíróságon, olyan együgyűen viselkedtél, mint a legtöbb városi fiú. Még mindig úgy nézel ki, mint egy városi fiú.
Kihúztam magam. Nem járja, hogy valakit a saját rabszolgái füle hallatára sértegessenek.
– Publius Claudius, a szomszédodként érkeztem, hogy egy bizonyos ügyben tárgyaljak veled, a közös határunkat képező patakkal kapcsolatban.
– Fah! – Lebiggyesztette a száját. – Majd a bíróságon megtárgyaljuk. És ezúttal nem lesz ott az a szélzsák Cicero, hogy a bírók valagában táncoltassa azt az ezüst nyelvét, és kihúzzon téged a csávából. Úgy hallom, éppen eléggé lefoglalja a száját az, hogy a szenátus tagjainak arcán rajta tartsa a vigyort.
– Romlott nyelved van, Publius Claudius.
– De legalább nem oda dugom, ahova Cicero.
Nagy levegőt vettem.
– Ahogy mondod, Publius, a víz feletti jogokról majd a bíróság dönt. Csakhogy nekem addig is szándékomban áll használni a vizet...
– Igen, magam is láttam. Ugyan már, ha azért jöttél, hogy a mosónők közti civakodásról beszéljünk, jobb, ha sarkon fordulsz. Igen, igen, az egyik rabszolgádat eltalálta egy kő. A felügyelőm már mindent elmesélt. Elvégzi az asszony a munkát, vagy nem? Ha tönkrement, odaadom az egyik rabszolgámat cserébe. De nem fizetek kártérítést azért, mert egy mosónőnek néhány csepp vére hullott. Nem egy örömlányról van szó, akinél sokat számít egy sebhely. Mit akarsz még tőlem? Minden rabszolgát jól megkorbácsoltattam, aki ott volt a pataknál, és a kis boszorkány, aki a követ dobta, külön büntetést kapott; egyhamar nem fog ilyesmivel próbálkozni. Remélem, te is így jártál el a rabszolgáiddal. Ezt tanácsolom neked, és ha még nem tetted meg, hát itt az ideje. Soha nincs késő. Már elfelejtették, mit vétettek ellened, de emlékezni fognak a verésre, ha megadod a módját. Néha akkor is érdemes megkorbácsoltatni őket, ha semmi rosszat nem tettek. Csak hogy emlékeztesd őket, ki az úr a háznál.
– Publius Claudius, azért jöttem, hogy megbeszéljük...
– Ó, Romulus és Remus, túl meleg van ahhoz, hogy itt az ajtóban jártassuk a szánkat. Gyere beljebb. Ki az ott mögötted? A felügyelőd? Jól van, behozhatod őt is, de azt a nagydarabot hagyd kint. Nincs szükséged testőrre a házamban. Szerinted miféle ember vagyok én? Te rabszolga, csukd be magad után az ajtót. Ó, remek, a heverőm még mindig árnyékban van.
Az udvaron egy szökőkút állt, de nem folyt belőle víz: a medencében felgyűltek a gallyak és a száraz fűszálak. Publius lehanyatlott a heverőjére. Nekem csak egy zsámoly jutott. Aratus becsukta az ajtót, és megállt mögöttem.
– Nézd el nekem, hogy nincsenek puha bútoraim, meg hasonlók – mondta Publius. Egy kutya somfordált közénk, és nyüszítve bekúszott a heverő alá. – Soha nem szerettem a fényűzést. Nem beszélve arról, hogy a puha és kényelmes házhoz, amiben jól érzi magát a vendég, egy asszony is kell, és az egyetlen asszony, akit nőül vettem, egy évvel az esküvőnk után meghalt. Magával vitte az egyetlen örököst, akit valaha nemzettem, vagy a gyerek vitte magával az anyját, tudom is én, hogy működik ez. Biztosan együtt sétáltak le Hádészba, kéz a kézben. – A heverő alá nyúlt, és egy bortömlőt vett elő. A szájába dugta, és facsarni kezdte, de a tömlőből nem jött semmi. – Szitakötő – dörmögte. – Ó, Szitakötő, hozzál a papának még egy kis bort.
– Azért jöttem, Publius, mert szeretnék egy vízimalmot építeni a patak mellé. Nem lesz rá szükség, hogy megzavarjuk a víz áramlását, mert úgy tervezem, hogy egy árokkal vezetem el a vizet arról a helyről...
– Egy malmot? Arra a szerkezetre célzol, aminek a kerekeit a víz hajtja? De mihez kezdenél egy olyan építménnyel?
– Sok mindent lehet vele kezdeni. Megőrölhetné a termést, vagy akár a köveket is.
– De vannak rabszolgáid erre a feladatra, nem igaz?
– Igen, de...
– Szitakötő, hozz bort most azonnal, vagy még egyszer elfenekellek az idegenek szeme láttára!
A következő pillanatban megint előkerült a lány – most egy foltos tunikában, ami szabadon hagyta a karját és a lábát – kezében egy felduzzadt bortömlővel. Publius elvette tőle, és rácsapott a fenekére. A lány elhúzódott volna, de a gazdája megragadta a fenekét, és visszahúzta, miközben a másik kezében tartott tömlőt a fogával nyitotta ki. Míg a bort vedelte, a kezét felcsúsztatta a lány tunikája alatt, és a hátsó felét cirógatta. A lány mozdulatlanul állt, és elfordította elvörösödött arcát.
Megköszörültem a torkom.
– Talán érdekel, ha elmesélem, hogy a vízimalom építésének ötletét Claudiától hallottam. Azt mondta, hogy az unokafivéretek, Lucius, hosszú ideig dédelgette magában ezt a tervet. Szóval, ha úgy vesszük, csak az ő kívánságát teljesítem.
Publius vállat vont.
– Luciusnak rengeteg ostoba ötlete volt. Mint például az, hogy rád hagyja a birtokát. Ő is egy városi fiú volt, mint te. Onnan jönnek az ostoba ötletek, a városból. Terelj egy csomó őrültet egy helyre, és már kész is a város, nem igaz? Attól fogva úgy terjednek az ostoba ötletek szájról szájra, mint a himlő.
Valamit csinált a kezével a lány tunikája alatt, amitől az megriadt, és kinyitotta a száját. Publius nevetett.
Felálltam.
– Úgy gondoltam, érdekelhet téged is, ha bizonyos részben közösen használnánk a malmot, miután elkészült. Talán neked is hasznos lenne.
– Mire kellene az nekem? A rabszolgáim megőrlik a termést.
– A víz is elvégezhetné a rabszolgák munkáját.
– Akkor mi maradna a rabszolgáknak? A tétlen rabszolgák mindig csak bajba keverik magukat.
– Szerintem bőven találnának más munkát is a birtokodon – jegyeztem meg szárazon.
Sértegetni akartam, de Publius észre sem vette.
– A malom egy gép – mondta. – A gépek elromlanak, és meg kell őket javítani. Kétlem, hogy elég az a víz a patakban egy ilyen gép működtetéséhez, különösen a száraz időszakban. Amikor meg nem használható, akkor semmi haszna – míg egy rabszolgának akkor is hasznát veheted, amikor éppen pihen.
Tovább matatott a lány tunikája alatt, amitől a kis rabszolgának elakadt a lélegzete. El akart húzódni, aztán megrándult, és mereven visszaállt a gazdája mellé. Publius homlokán kidagadt egy ér, szeme összeszűkült. Válla és könyöke furcsa körzéssel mozgott. A lány szája lebiggyedt, beharapta az ajkát. Publius a szájába vette a bortömlőt. Nagyot kortyolt belőle, a bor lecsurgott az állára.
– Én most távozom – jelentettem ki.
Aratus előresietett, hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Ó, nyomorult egy vendéglátó vagyok! – kiáltott fel Publius hadarva és akadozva. – Én itt remekül megvagyok, közben meg semmit sem ajánlok fel a látogatómnak. Melyiket akarod, Gordianus, a tömlőt... vagy a lányt?
– Holnap hozzáfogok a malom építéséhez – közöltem, és vissza sem néztem. – Remélem, semmilyen módon nem fogod akadályozni a munkát. Köszönöm az együttműködésedet.
Publius összekapta magát, és miután kiértem az ajtón, utolért. A karomra tette a kezét, de kitéptem a szorításából. A szájából a bor, a keze felől a lány szaga csapott meg.
– Csak még egy dolog, Gordianus... A malmot a semmiből kell felépítened. De egy rabszolga... a rabszolgához megvan minden hozzávaló! Az én birtokomon is minden második rabszolga az én ágyékomból származik. Nem kell venned egyet sem, megcsinálhatod őket magadnak, és így szórakoztatóbb is, nem igaz? Egy garasodba sem kerül. Látod azt a nagydarab szolgát az olajfák alatt, aki éppen ébresztgeti a többit, hogy menjenek vissza dolgozni? Az is az én fattyam. Ó, amelyik tőlem származik, az mind nagy és erős, és kordában tudja tartani a többit. Rendesen etetem őket, még azt is megengedem nekik, hogy Szitakötővel játszanak. Nem számít, hogy a többi milyen siralmas állapotban van, ha egyszer az erősek felügyelnek rájuk. A gyengébbek csak annyit kapnak enni, hogy járni tudjanak, de azt nem engedem, hogy jobban megerősödjenek a kelleténél...
Felszálltam a lovamra. Aratus és a földműves rabszolga, akit magammal hoztam, ugyanazt tették.
– Na mi ütött beléd, Gordianus? Nem akarsz velem a földműves filozófiáról társalogni? Azt hittem, minden városi fiú, a szélzsák Cicero összes barátja kedveli a jó eszmecserét...
Utánam vonszolta magát, de megbotlott a kiálló járdakőben.
– Nem kéne ennyit innod egy ilyen forró napon, Publius Claudius. Elesel, és megütöd magad – mondtam, a fogamat csikorgatva.
– Még mindig az a csetepaté van a begyedben, ami a pataknál történt, igaz? Fah! Semmiség. Az asszonyok kicsit hajba kaptak. Ha tényleg beléd akartam volna kötni, valamelyik nagydarab fattyamat küldtem volna oda. Ó, igen, pontosan olyan vagy, amilyennek az unokafivéreim mondtak. Egy újabb senki a városból, aki túl magasra emelkedett a rangjához képest. Róma szomorú időket él, ha az ilyen senkik, mint te, rátehetik a kezüket egy patrícius birtokára és úgy viselkedhetnek, mint egy vidéki nemes. Tragédia, hogy az olyan férgek, mint Cicero, felkapaszkodhatnak a konzuli címig. Nagyon felfújódott a fejed, Gordianus, talán valakinek ki kéne szúrnia!
Hangos csattanással csapott a tenyerébe az öklével.
Megfordultam a lovammal, mire Publius döbbenten, és a felkavart portól fuldokolva hátrálni kezdett. Az olajligetben tartózkodó szolgák hegyezni kezdték a fülüket, és sietve felénk iramodtak.
– Mit mondtál a fejekről, Publius? – kérdeztem.
– Mi? – nézett fel rám zavarodottan, és kezével hessegette a port maga előtt.
– Szokásod mások fejében kárt tenni, Publius Claudius?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Ez csak egy szófordulat volt...
– És ha kiszúrnád egy ember felfújódott fejét, Publius, mit csinálnál a testtel?
Az erősítés megérkezett, a szolgák körbevették gazdájukat. Az átmeneti zavar elpárolgott az arcáról, és kihívóan nézett fel rám.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha elhagynád a birtokomat. Ha nem tetszik a vendégség, inkább eredj haza. És ne hidd, hogy megfeledkezem a patak feletti jogokról. Az az én patakom, nem a tied!
Megfordultam, és szóltam Aratusnak és a másik szolgának, hogy kövessenek. Először csak ügettünk, aztán vágtára fogtuk a lovainkat a magas fűben, rémült kabócákat és tücsköket zavarva fel álmukból. A forróság, amit a mezők leheltek magukból, belecsapott az arcomba, a szél üvöltött a fülemben. A kemény földnek csapódó paták csattogása minden lépésnél megremegtette a testemet. A munkájukhoz visszatérő rabszolgák hüledezve ugrottak hátra az utunkból. Akkor sem lassítottam, amikor a patakhoz közeledtünk, inkább átugrattunk a víz fölött. Miután átértünk a saját birtokomra, megrántottam a gyeplőt, és előrehajoltam, hogy megsimogassam a ló nyakát. Megpihentem az árnyékban, hallgattam az állat orrlyukain ki-be süvítő levegő hangját, és a szívem dübörgését a fülemben.
Aratus és a földműves rabszolga visszatértek a feladatukhoz. Én egy darabig még a patak mellett őgyelegtem, és hagytam, hogy a lovam igyon a hűs vízből, és legeljen a zsenge fűből. Amikor befejezte, visszalovagoltam az istállóba. Éppen leszálltam volna, amikor a távolban valami mozgás vonta magára a tekintetemet. Beárnyékoltam a szemem, és átnéztem a mezők fölött. Két férfi fordult le a Via Cassiáról, és a bekötőúton át megközelítették a házamat. Az egyikük fekete, a másik fehér lovon ült.
Eco ilyen hamar visszatért volna? Ez csak bajt jelenthet, gondoltam. Lesiettem az útra, hogy üdvözöljem.
Miközben közeledtem feléjük, felismerni véltem Ecót divatos szakálláról és hajviseletéről, ám a fehér lovon érkező másik ember túl gyenge és alacsony volt ahhoz, hogy Belbo lehessen. Visszafogtam a lovamat, és megvártam, amíg beérnek. Lassan, egyenletesen kaptattak felém, amíg a fekete lovon ülő férfi sietősebbre nem fogta. Úgy tűnt, mámoros öröm lett rajta úrrá, amikor meglátott. Mintha egy hatalmas mosoly közeledett volna felém egy ló és egy lovas társaságában.
Amikor elég közel ért ahhoz, hogy jól lássam az arcát, tudtam, hogy azzal az emberrel állok szemben, aki ezt a római szakáll- és frizuradivatot elindította, hiszen egyik ifjúhoz sem illett olyan tökéletesen – még Marcus Caeliushoz sem –, mint hozzá. A szakállcsík ideális keretet nyújtott erős állkapcsához és orrához, amit mintha szobrász vésője faragott volna. Haja, felül hosszú, a füle körül rövidre nyírt és őszbe vegyülő, remekül illett egyenes, fekete szemöldökéhez és magas homlokához. Szeme olyan rikítóan kék volt, hogy szinte keresztüldöfött, mialatt egyre közelebb ért hozzám.
– Gyönyörű! – mondta, és leszállt a lováról. Már nem a szemembe nézett, hanem végigpillantott a környező földeken. – Még jobb, mint amilyennek Marcus Caelius lefestette. Nem is lehetne tökéletesebb... nem igaz, Tongilius? – kiáltott vissza ifjú útitársának. Mélyeket lélegzett, és magába szívta a széna és a vadvirágok illatát. – Csodálatos darabja a földnek. Az ember szinte látja maga előtt Pánt, amint végigszökdécsel a mezőkön. Ilyen birtokról álmodik minden római. – Széles mosollyal nyújtotta a kezét. Vonakodva fogadtam el. Tenyere meleg volt és erős. – Büszke és boldog ember lehetsz, Gordianus.
Bólintottam, és felsóhajtottam.
– Ó, igen, Catilina. Ehhez nem fér kétség.
Tíz évvel korábban futólag már találkoztunk, de a Vesta-szüzekkel kapcsolatos botrány óta semmi dolgom nem volt Catilinával, és akkor is alig láttam, amikor a Forumon folyt a kampány. Kerültem a Forumot, és ha észrevettem, hogy egy politikus közeledik a kíséretével, azonnal futásnak eredtem. (A római politikus kitartóan üldözi az embert a voksáért, amíg egy boltban, kocsmában, vagy akár bordélyházban el nem csípi. Az egyetlen lehetőség a menekülésre, ha eszeveszett tempóban futni kezdünk az ellenkező irányba.)
Catilina felbukkanása óhatatlanul is előhozta a legutóbbi találkozásunk emlékét, és a lelki szemeim előtt élénken megjelent az akkori képe: a harmincas évei közepén járt, haja és szakálla még fekete volt (az akkori konzervatív divat szerint viselte mindkettőt), szabályos vonásai kiegyensúlyozott összhangot alkottak, de senki sem nevezte volna jóképűnek. Több volt, mint jóképű, kifejezetten vonzó: vonzereje valamiképpen a lelkéből sugárzott kifelé láthatatlanul, és a külső szemlélő számára ez csak szeme játékos fényében és készségesen felvillanó mosolyában nyilvánult meg.
Az idő kegyes volt Catilinához, még ha az események sodra nem is annyira; ahogy a borra és a nőkre mondják, a korral egyre kiválóbb lett. Barázdák jelentek meg a szeme és a szája sarkában, de mintha csak a túl sok mosoly okozta volna a ráncokat. Volt egy enyhe fáradtság a szemében és a mosolyában, de ez további kedélyességet kölcsönzött a vonásainak, és még rokonszenvesebbé tette. Nehéz volt elsőre ellenszenvet érezni iránta. Nem véletlen, hogy annyira veszélyesnek tartották.
– Gordianus – ismételte, még mindig a kezemet fogva. – Mennyi év telt el azóta. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Marcus Caelius is azt mondta, hogy emlékezni fogsz. Akkor hát szívesen fogadsz a házadban?
– Hogyne, persze – feleltem. Ha észre is vette a habozást a válasz előtt, nem méltatta figyelemre.
– Marcus Caelius biztosított felőle, hogy nem lesz ellenedre. Szükségem van egy rejtekhelyre, ahol időről időre elbújhatok a világ elől, és Caelius azt állította, ismeri a legideálisabb helyet. Nagyon kedves tőled, hogy fogadsz.
Akkor vettem észre, hogy még mindig fogja a kezem. Volt valami természetesség és szerénytelenség az érintésében, ami addig elkerülte a figyelmemet. Óvatosan hátrébb húzódtam. Catilina eleresztette a kezem, de a pillantásával továbbra is fogva tartott, mintha még nem akart volna elengedni.
– Ő Tongilius.
Társára mutatott, egy atlétikus termetű fiatalemberre, akinek hullámos barna haja volt és erős állkapcsa, amit annyira simára borotvált, hogy még a gödröcske is látszódott az állán. Lehet, hogy aki kapcsolatba lépett Catilinával, átvette a vonzereje egy részét, mert Tongilius, zöld szemével és halvány mosolyával, ugyanazt a rokonszenves hatást gyakorolta, csak éppen kicsiben. Biccentett, és nagyon mély hangon köszöntött.
– Megtiszteltetés számomra, hogy Catilina egyik régi ismerősével találkozhatok.
Viszonoztam a biccentést. Egy hosszú, furcsa pillanatig mindhárman mozdulatlanul ültünk a lovunk hátán. Rám várt a feladat, hogy jelét adjam a szíveslátásnak, akár színlelve is, de összezavarodtam, és képtelen voltam megszólalni. Elérkezett hát a pillanat. Teljesítenem kellett Marcus Caelius kérését. Ellenálltam ennek az eshetőségnek, rettegtem tőle, megmakacsoltam magam, és megpróbáltam átvizsgálni a helyzetet, de most, hogy elérkezett, furcsa módon leeresztettem, amitől csaknem csalódottá váltam. Semmi baljóslatút nem érzékeltem Catilina jelenlétében. Épp ellenkezőleg, feloldódtam a társaságában, ami csak még jobban felerősítette az aggodalmamat, hogy esetleg cserbenhagytak nyomozói ösztöneim, és nem érzékeltem a veszélyt és az ármányt, amikor ott volt a szemem előtt.
Végül Catilina szólalt meg.
– Hát ő, aki a hátad mögött közeledik? Lehet, hogy a fiad?
Hátranéztem, és láttam, hogy Meto érkezik lóháton. Az északi fal irányából jött, ahol Aratus nyilvánvalóan átvette tőle az igazgatás feladatát.
– Igen, ő a kisebbik fiam, Meto. – Amikor eszembe jutottak a gyerekek és a sebezhetőségük, nyugtalan lettem, ami meggyőzött arról, hogy még nem hagyott el a józan eszem. – Meto, látogatóink érkeztek. Ő Lucius Sergius Catilina, ez pedig a társa, Tongilius.
Meto csálé mosollyal jött közelebb, kissé izgatott lett, hogy egy ilyen notabilis személyiséggel találkozhat. Catilina kezet nyújtott neki, Meto pedig elfogadta, szerintem egy kicsit túlzottan is lelkesen. A fiú halkan odasúgott neki egy kérdést.
– Tényleg együtt háltál egy Vesta-szűzzel?
Leesett az állam.
– Meto!
Catilina hátravetette a fejét, és felnevetett, olyan hangosan, hogy a lovam is riadtan felhorkantott. Tongilius csukott szájjal kuncogott. Meto elpirult, de sokkal inkább a zavarodottságtól, semmint a szégyentől. Kezemet a homlokomra téve felnyögtem.
– Hát – szólalt meg Catilina –, most már legalább tudom, melyik anekdotát fogom elmesélni ma este vacsora után!
Kinyújtotta a kezét, és összeborzolta Meto haját, amit a fiú szemlátomást élvezett.
Congrio keresztülhúzta azt a számításomat, hogy a házikoszttal elűzzük Catilinát. Azon az estén felülmúlta saját magát, elsősorban Bethesda közbenjárására. Mindig a megjelenésük alapján ítélte meg az idegeneket, és Catilina meg Tongilius nagyon is elnyerték a tetszését. Így hát jó étvággyal fogyasztottuk el a disznópörköltet fava babbal és sárgabarack-szósszal.
Vacsora után, ahogy a megelőző estén is, megparancsoltam a rabszolgáknak, hogy vigyék ki a heverőinket az átriumba, de Bethesda most nem csatlakozott hozzánk. Amióta feleségül vettem, tudatosan játszotta a felszabadított nő és a polgár házában élő matróna szerepét, de ha a vacsora utáni társalgásra került a sor a vendégekkel, meghúzta a határvonalat, akármennyire is dívott a modern római matrónák körében részt venni az ilyen eszmecserén. Visszavonult, és Dianát is magával vitte. Meto a körünkben maradt, aminek nem örültem igazán, de képtelen voltam indokot találni, amivel elküldhettem volna. Végül is a vendégünk egy anekdotát ígért neki.
– Kitűnő vacsora volt – közölte Catilina. – Megint meg kell köszönnöm, hogy vendégül látsz.
– Be kell vallanom, hogy eleinte nem akartalak beengedni a házamba, Catilina. – Lassan, megfontoltan ejtettem ki a szavakat. – A te személyed körül nagyon sok az áskálódás, és én eljutottam egy olyan pontra az életemben, akár vagyonomat tekintve is, hogy már nem keresem az ilyen izgalmakat. Épp ellenkezőleg. De Marcus Caelius előhozakodott azzal, hogy vendégszeretőbbnek kéne lennem... és módfelett meggyőzően beszélt.
– Igen megnyerő modorú fiatalember. Tehetséges és kezdeményező.
Catilina hanghordozásában nem volt nyoma iróniának, és a szemében csillogó fény sem tűnt fenyegetőbbnek, mint az arcán folyton jelen lévő játékosság.
– Ékes beszédű, igen, és kitartó. Azt is tudja, hogy egy nyomatékos gesztus sokszor hangosabban beszél a szavaknál.
Catilina bólintott. Most sem láttam rajta, hogy felfogta a kétértelmű üzenetet.
– Te szereted a találós kérdéseket – jegyeztem meg.
Catilina elmosolyodott. Tongilius elnevette magát. A beavatottak cinkos mosolyával pillantottak egymásra, mintha egy viccet mondtam volna, amit csak ők értettek.
– Bevallom – mondta Catilina.
– Ez az egyetlen bűne – szólt Tongilius. – Legalábbis ezt szokta hangoztatni.
Akkor hát ez volt a vicc – hogy egy romlottságáról híres embernek saját bevallása szerint ne legyen több bűne, minthogy él-hal a találós kérdésekért.
– Hát te, Gordianus? Gondolom, te jobban szereted megfejteni a találós kérdéseket, mint kiötölni őket.
– Régen így volt.
– Nos, akkor lássunk egy egyszerűt. – Egy darabig töprengett, majd folytatta. – Egy ehető hüvelyes növény, nem különösebben nemes fajta, amelyet a vidéki talajból ültettek át egy köves helyre, ahol a várakozásokkal ellentétben burjánzani kezdett, és messzire nyújtotta indáit.
– Ez nagyon könnyű – vágta rá Meto.
– Tényleg? – kérdezte Catilina. – Pedig épp most találtam ki.
– A növény a csicseriborsó. A köves hely a Forum Rómában.
– Folytasd.
– Így hát a válasz a találós kérdésre: Marcus Tullius Cicero.
– Mert?
Meto vállat vont.
– Mindenki tudja, hogy Cicero családneve az egyik ősétől származik, akinek volt egy bevágás az orrán, mint egy csicseriborsónak. Cicer, annyi mint „bab.” Cicero Arpinum városából jött, vagyis vidéki talajból, és a Forumon csinálta meg a szerencséjét, ami teljes szélességében ki van kövezve. Ott burjánzik, habár senki sem gondolta volna, hogy egy névtelen családból származó ember ilyen magasra kapaszkodhat.
– Nagyon jó! – dicsérte Catilina. – Mi a helyzet az indákkal? – kérdezte, és nem rám nézett, hanem Metóra.
– A befolyása, ami nagyon messzire elnyúlik.
– Igazad van, ez túl könnyű volt – bólintott Catilina. – Amikor legközelebb mesélem, nehezítenem kell rajta. Mit gondolsz, Gordianus?
– Igen – feleltem. – Túl nyilvánvaló.
– A fejtő fejtvénye? – kérdezte Tongilius.
Egy pillanatig azt hittem, komolyan kérdezi, és már-már arra gondoltam, hogy elérkezett a pillanat a maszkok levetésére. Akkor viszont halkan felnevetett, és Catilina felé kacsintott. Csak a szójáték kedvéért ugratta a mentorát.
– Úgy hallottam, te és Cicero régóta ismeritek egymást – mondta Catilina. – Tizenöt vagy húsz éve.
– Tizenhét. Akkor találkoztunk először, amikor Sulla diktátorságának utolsó évébe lépett.
– Ó, igen, Caelius emlékeztetett rá. Sextus Roscius tárgyalása.
– Ott voltál a tárgyaláson?
– Nem, de abban az időben másról sem lehetett hallani. Többnyire Ciceróról pletykáltak, de a per után sokszor hallottam a te nevedet is az üggyel kapcsolatban. Mint később kiderült, jelentős esemény volt, amolyan mérföldkő. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy Ciceróval egymásnak köszönhetitek a hírneveteket.
– Túl nagy szerepet szánsz nekem ebben a hírnévben. Semmivel sem nagyobb a teljesítményem, mint mondjuk Congio kanalának, amivel a szószt kavarta.
– Te pedig túl szerény vagy, Gordianus.
– Nem vállalom magamra, hogy nekem köszönhető Cicero sikere, ahogy azt sem, hogy engem kell érte okolni. Igen, többször dolgoztam Cicerónak az elmúlt években, ahogy Crassusnak, Hortensiusnak és másoknak is.
– Akkor hát az sem igaz, hogy te Cicerónak köszönheted a hírnevedet?
– Sextus Roscius pere vízválasztó volt minden érintett számára.
Catilina bólintott. A szájához emelte a kelyhét, kiürítette, és feltartotta, hogy töltsék tele újra. Körülnéztem, és akkor döbbentem rá, hogy nincsenek rabszolgák körülöttünk.
– Meto, menj és keríts elő egy lányt a konyhából – szóltam rá a fiúra.
– Nincs rá szükség – mondta Catilina. Felállt, és az asztalhoz sétált, ahova Bethesda a boros agyagkorsót tette. Néztem, ahogy a római patrícius saját magának tölt bort, és végigcikázott rajtam a meglepettség, de Catilina úgy tért vissza a heverőjére, mintha semmi szokatlant nem tett volna. – A saját szőlődből való?
– Még Lucius Claudius idejében készült. Ő volt ennek a birtoknak a gazdája előttem. Ez egy jobb évjárat, ha nem tévedek.
– Igen, szerintem is. Telt és sötét az íze, mégis nagyon lágy. Felmelegíti a torkot és a hasat, anélkül, hogy fanyar lenne. Szeretnék kérni tőled egy kancsóval, mielőtt elindulok.
– Hosszú ideig maradsz itt?
– Csak egy vagy két napig, a te engedelmeddel.
– Azt hittem, Rómában kell lenned a konzuli választások idejére.
– A kampányt biztos kezek irányítják. De kérlek, azért jöttem ide, hogy egy kis időre elmeneküljek a politikától. Beszéljünk valami másról.
Meto megköszörülte a torkát.
Tongilius felnevetett.
– Ha jól emlékszem, ígértél egy történetet a fiatalembernek.
– Ó, igen, a Vesta-szüzek történetét – bólintott Catilina.
– Nem kell mesélned arról az esetről, ha nem szívesen teszed – jegyeztem meg.
– Inkább hagyjam, hogy mások szennyezzék be a fiú elméjét a saját változatukkal? Csak úgy tudod ártalmatlanná tenni az ellenségeid rágalmait, ha magad mesélsz, mielőtt mások kinyitnák a szájukat. Mennyit tudsz az esetről, Meto?
– Semmit sem tud – feleltem. – Csak futólag említettem neki.
– Annyit mégis tudni vél, hogy egy Vesta-szűzzel háltam.
– És hogy felmentettek – tettem hozzá.
– A te segítségeddel, Gordianus.
– Bizonyos fokig.
– Az apád egy rendkívül szerény ember – mondta Catilina Metónak. – A szerénység valódi római erény, de alighanem többet hivatkoznak rá, mint gyakorolják.
– Úgy, mint a szüzességre a Vesták házában? – szúrta közbe Tongilius.
– Hallgass, Tongilius. Gordianus nem kifejezetten vallásos ember, ha jól emlékszem, mégsem járja az isteneket káromolni a házában. A Vesta-szüzeket sem kell besározni a történet elmesélésével, mivelhogy mind ártatlanok voltak, beleértve engem is. Ó, Meto, már idejét sem tudom, mikor találkoztam utoljára valakivel, aki nem ismerte a Vesta-szüzekkel kapcsolatos botrányt, vagy legalábbis azt hitte, hogy nem ismeri. Ritkán nyílik alkalmam rá, hogy magam meséljem el a történetet.
– A bíróság előtt volt alkalmad rá.
– Csend legyen, Tongilius. Nem, nem fogok mindent elmondani, amit a bíróság előtt mondtam, mert az igazság megismeréséhez nem szükséges az összes tényt feltárni. Tiszteletben kell tartanunk a Vesta-szüzek belső ügyeit és méltóságát. Csak azt fogom elmesélni, amit el kell mesélnem.
Megköszörülte a torkát, és kiitta az utolsó csepp bort is a pohárból.
– Nos hát... Ez az eset tíz éve történt, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés előtt. Felszínes barátságot kötöttem az egyik Vesta-szűzzel, akit Fabiának hívtak. Többször találkoztunk a harciszekér-versenyeken, a színházban és díszvacsorákon.
– Azt hittem, a Vesta-szüzek nem lépnek kapcsolatba az emberekkel – vetette közbe Meto.
– Ez nem igaz, habár azóta az eset óta, amiről most mesélek, egyre kevesebb társasági életet élnek, és egyre ritkábban jelennek meg a nyilvánosság előtt Meg akarják előzni az újabb botrányt. De akkoriban viszonylagos szabadsággal mozogtak a világban, persze csak megfelelő kísérettel, és méltóságukat megőrizve. Szüzességet fogadtak, nem elszigeteltséget.
– Egyik este Fabia sürgősen magához hivatott, és könyörgött, hogy menjek a Vesta-szüzek házába. Azt üzente, hogy a becsülete és az élete forog kockán. Hogy utasíthattam volna vissza?
– De sötétedés után belépni a Vesta-szüzek házába egyenlő a halállal! – kiáltott fel Meto.
– Ezt a kockázatot szívesen vállalja az ember, ha egy gyönyörűséges ifjú szűztől kap kétségbeesett segélykiáltást. Mondtam már, hogy Fabia gyönyörű volt? Igaz, Gordianus?
– Gondolom. Nem emlékszem.
– Hah! Az apád épp olyan óvatos, amilyen szerény, Meto. Aki egyszer látta Fabia arcát, soha többé nem tudja elfelejteni. Én sem tudtam. Tongilius, ne grimaszolj! Nincs okod féltékenykedni. A kapcsolatom a lánnyal tiszta volt és feddhetetlen, nem érhette kifogás. Ó, látom, hogy Gordianus kételkedik ebben. Akkor is kételkedett, de a kétségei nem akadályozták meg abban, hogy Fabiát és engem megmentsen a kegyetlen végzettől. De túlságosan előreszaladtam a történetben.
– A hívásra azonnal a Vesta-szüzek házába siettem. Az ajtók tárva-nyitva voltak, mint mindig. A törvény tartja távol a férfiakat éjszaka a háztól, nem a faajtók. Már előtte is jártam Fabia szobájában, de mindig kísérettel és fényes nappal, természetesen, így nem okozott nehézséget megtalálni őt. Meglepődött, amikor meglátott, mert amint kiderült, ő egyáltalán nem küldött nekem üzenetet. Gondoltam, valamelyik komisz barátom játszotta el velem ezt a durva tréfát – amikor Fabiával egy vérfagyasztó sikolyt nem hallottunk.
– Sikolyt? – kérdezte Meto.
– Egy függöny mögül érkezett. Egy haldokló ember sikoltott, mint később kiderült. Félrehúztam a függönyt, és láttam, hogy egy férfi vonaglik a padlón, elvágták a torkát, és a véres kés még mindig ott hevert mellette. Az egész ház felriadt. Mielőtt elmenekülhettem volna, maga a Vestalis Maxima, a Vesta-szüzek vezetője lépett be a terembe. Nem volt egy könnyű helyzet.
Tongilius hangosan nevetett.
– Lucius, milyen tehetségesen bagatellizálod el a dolgokat!
Catilina felvonta az egyik szemöldökét. Jellegzetes patríciusi arckifejezést öltött, de csíkszerű szakállával és zabolátlan hajfürtjeivel inkább úgy festett, mint egy szatír, amelyik egy védtelen bárányt szemlélget.
– Ha azt vesszük, hogy Fabia és én teljesen fel voltunk öltözve, a helyzet nem lett volna kompromittáló, de attól még a tényt nem lehetett letagadni, hogy tiltott helyen jártam, és egy holttest feküdt a megszentelt épületben. Tudod, milyen büntetés jár az ilyen bűnökért, Meto?
Meto hevesen rázta meg a fejét.
– Azt kell mondanom, Gordianus, hogy elnagyoltad a fiú taníttatását. Nem szoktál neki a múltbeli kalandjaidról mesélni, az összes szaftos részlettel? Ha egy férfit kényes szituációban találnak egy Vesta-szűzzel, Meto, nyilvánosan halálra korbácsoltatják. Gyötrelmes és megalázó, de nem a legszörnyűbb halálnemek egyike – végül is a halál az csak halál. Ami viszont a Vesta-szüzet illeti... Ó, az ő végzete százszor kegyetlenebb.
Metóra néztem, akit teljesen magával ragadott Catilina beszámolója. Tongilius, aki valószínűleg már sokszor hallotta a történetet, élvezettel figyelte a fiú ámuldozását.
– Elmeséljem, mi a büntetése annak a Vesta-szűznek, akit istenkáromlásban találnak vétkesnek?
Meto bólintott.
– Catilina, kérlek – szóltam közbe –, a fiú le sem fogja hunyni a szemét ma éjjel.
– Badarság! Az ő korában a fiúk nagyon is igénylik a rémtörténeteket és az elrettentő képeket. Egy tizenöt éves ifjú akkor alszik a legjobban, ha a feje eléggé megtelt különféle atrocitásokkal.
– Ebben a hónapban leszek tizenhat éves – jelentette be Meto.
Emlékeztetni akart minket arra, hogy már felnőttként kell kezelnünk.
– Látod, látod – korholt Catilina. – Túlságosan óvod ezt a fiút, Gordianus. Akkor hát nézzük: a Vesta-szűztől először elveszik a diadémját és a vászonköpenyét. Aztán a Pontifex Maximus, az államvallás vezetője, akinek a közvetlen fennhatósága alá tartoznak a Vesta-szüzek, megkorbácsolja. Miután megkorbácsolták, a halálra ítélt Vesta-szüzet úgy öltöztetik fel, mint egy hullát. Belefektetik egy zárt halottas kocsiba, és átviszik a Forumon, miközben a társai zokogva vonulnak a nyomában. Olyan ez, mintha a saját temetésének a csúfondáros paródiája lenne. Átviszik a Collina kapu alatt egy sírbolthoz, amit számára készítettek elő a föld alatt. Nincs ott lent más, csak egy priccs, egy lámpa és egy asztal egy kevés élelemmel. Egy hóhér kíséri le a létrán a kriptába, de egy ujjal sem ér hozzá, mert a lány még mindig Vesta istennő oltalma alatt áll, és ezért ember nem ölheti meg. Ezután felhúzzák a létrát, lezárják a kriptát, és betemetik a gödröt. Egyetlen ember sem viseli a közvetlen felelősséget a haláláért, amint láthatod; Vesta istennő hívja magához.
– Úgy érted, élve temetik el? – kérdezte Meto.
– Pontosan! Az elmélet úgy szól, hogy ha a bíróság tévedett, és a Vesta-szűz ártatlan, Vesta istennő nem veszi el az életét, hanem határozatlan ideig életben tartja a föld alatt. De mivel a kriptát lezárják, a gyakorlatban semmi esély nincs rá, hogy kiszabaduljon. Vesta biztosan megszánná egy idő után a szüzet, és kiszívná belőle az életet, akkor is, ha ártatlan. Nem hagyná, hogy egy hideg kriptában szenvedjen egyedül a végtelenségig.
Meto szemében egyszerre láttam félelmet és iszonyt.
– Szerencsére – folytatta Catilina. – a szépséges Fabiával nem ez történt. Életben maradt, és még mindig a Vesta-szüzek között él, bár én már évek óta nem beszéltem vele. Az apádnak köszönhetjük a megmenekülésünket. Tényleg soha nem mesélted el ezt a történetet a fiadnak, Gordianus? Azzal nem kérkedsz, ha beavatod az igazságba. De ha Gordianus túlzottan szerénykedik, majd én elmesélem helyette.
– Hol is tartottam? – állt meg egy pillanatra Catilina. – Ó, igen, a Vesta-szüzek házában voltunk az éjszaka közepén, kettesben Fabiával, egy véres tetem társaságában. A Vestalis Maxima, aki ránk talált, már maga is belekeveredett egy botrányba, ezért minden erejével igyekezett elkerülni egy újabbat. Segítségért küldött Fabia sógorához, az éles eszéről híres, feltörekvő ügyvédhez, Marcus Tullius Ciceróhoz. Igen, magához a konzulhoz, noha akkoriban még senki sem sejtette, hogy ilyen fényes jövő vár rá. Cicero elküldetett Gordianusért. Végül Gordianus volt az, aki megtalálta a gyilkost a Vesta-szüzek házában, ahol senki másnak nem sikerült volna a nyomára bukkanni. Kiderült, hogy az orgyilkos elszámolta magát, és már nem volt ideje kimenekülni az udvarból, mielőtt a kapukat bezárták volna. Hihetetlen, de a vízzel teli medencében bújt el, a vízililiomok között, és egy üreges nádszálon keresztül lélegzett. Az apád vette észre, hogy a nád az egyik helyről a másikra vándorol. Gordianus belegázolt a medencébe, és kihúzta onnan a köpködő fickót. Az orgyilkos előrántott egy kést, de akkor én is ráugrottam. Egy pillanattal később már a saját kése nyársalta fel. De mielőtt meghalt, mindent bevallott. Elmondta, hogy az ellenfelem, Clodius bérelte fel: elküldte a hamis üzenetet, a Vesta-szüzek házába csábított, követett befelé, és megölte a bűntársát, így nemcsak hogy kétértelmű helyzetben találtak engem, hanem még össze is véreztem a kezemet azon a megszentelt helyen.
– Mégis volt tárgyalás – vetette fel Meto.
– Vagy valami olyasmi. Az orgyilkos halott volt, így semmi sem bizonyította Clodius bűnösségét. Mégis, a legnagyobb római prűd – Marcus Tullius Cicero – segítségével sikerült megvédeni Fabia becsületét, és mindkettőnket ártatlannak találtak. Clodius olyan mélyre süllyedt az emberek szemében, hogy Baiae-be menekült, és megvárta, amíg a botrány elcsendesedik. Nem kellett sokáig várnia. Abban az évben vette kezdetét Spartacus gladiátorlázadása, és a sokkal nagyobb felfordulás közepette az emberek hamar elfeledkeztek a Vesta-szüzekkel kapcsolatos kalamajkáról.
– Attól tartok, Meto, sikerült kiábrándítanom téged. A botrány nem is volt botrány, amint láthatod, csak egy aljas összeesküvés, amit az ellenfeleim szőttek. Remélték, hogy halálra ítélnek, de ha nem, akkor is elvesztem a becsületemet. Nem állíthatom magamról, hogy én gyaláztam meg egy Vesta-szüzet, és életben maradtam, hogy elmesélhessem mindenkinek, hiszen sohasem tettem ilyet. Csak győztem egy koholt váddal szemben, hála az éles eszű ügyvédeknek, és egy még élesebb eszű embernek, aki Nyomozónak nevezte magát. Milyen ironikus, hogy Cicero pont téged kért fel a rejtély megfejtésére, nem igaz, Gordianus? Persze nem engem akart megmenteni a kárhozattól, hanem a feleségének a féltestvérét, Fabiát. Mégis, akkoriban Ciceróval még nem voltunk ellenségek.
Hosszú csend állt be. Tongiliusnak lassan lecsuklott a feje – akárcsak Metónak, annak ellenére, hogy teljesen lekötötte a történet.
– A fiatalembereknek több alvásra van szükségük, mint az idősebbeknek – közölte Catilina.
– Igen. Menj lefeküdni, Meto.
Ezúttal nem tiltakozott, csak felkelt, és tisztelettudóan biccentett a vendégeink felé, mielőtt távozott. Tongilius nem sokkal később követte, és visszavonult a szobába, amit Catilinával osztott meg.
Mi ketten némán ültünk egy darabig. Az éjszaka meleg volt és nyugalmas. A lámpások fénye egyre halványodott, sercegett bennük az olaj. A holdvilágtalan égboltot csillagok fénye szúrta át a fejünk fölött.
– Nos, Gordianus, hűen meséltem el a történetet, és benne a saját szerepedet?
Egy ideig hallgattam, mielőtt válaszoltam volna. A csillagokat néztem, nem Catilinát.
– Mondjuk úgy, hogy elég jól előadtad a tényeket.
– Nem tűnsz elégedettnek.
– Azt hiszem, még mindig megvannak a kételyeim az üggyel kapcsolatban.
– Kételyeid? Kérlek, Gordianus, beszélj nyíltan.
– Nekem végig furcsának tűnt, hogy egy férfi ekkora hévvel udvarol egy fiatal lánynak, aki szüzességet fogadott, és nincs semmi alantasabb szándéka vele.
– Egy újabb példa arra, hogy mennyiszer félreértik a viselkedésemet; ezt az átkot az istenek helyezték rám. A világ ritkán látja az igazi arcomat, sokkal gyakrabban az ellenkezőjét. Amikor a legtisztább szándékkal közeledem valamihez, mások kételkednek bennem, amikor viszont egy kicsit letérek az erényes útról, hatalmas nyájakban jönnek hízelegni és dicsérni.
– Mégis, honnan tudta Clodius, hogy azonnal követed a hamis üzenetet, amit állítólag Fabia küldött, ha nem volt biztos benne, hogy több van köztetek barátságnál?
– Újabb ironikus meglátás: gyakran az ellenségeid ítélik meg legjobban és leghitelesebben a karakteredet. Clodius ismerte az érzelgős szívemet és a kalandvágyó lelkemet. Megtalálta a legtiltottabb gyümölcsöt, és azzal próbált megingatni. Ha tényleg Fabia szeretője lettem volna, rájövök, hogy az üzenet hamisítvány.
– Arra is emlékszem, hogy amikor Cicero megvédte Fabiát a bíróság előtt, sokszor hangsúlyozta a tényt, miszerint amikor a Vestalis Maxima besietett a Vesták termébe, tetőtől talpig felöltözve talált benneteket...
– És ne feledd, hogy az orgyilkos is ezt mondta a halála előtt. Mielőtt megölte volna a bűntársát, hogy otthagyja a hullát, Clodius utasításai szerint meg kellett volna várnia, hogy levetkőzzünk, és úgy találjanak ránk. De ahogy ő is elmondta: „Nem vették le a ruhájukat!” Többször is elismételte, emlékszel?
– Igen, és csodálkoztam is, hogy miből gondolhatta Clodius, hogy le fogjátok venni a ruhátokat. Másfelől az is eszembe jutott, hogy egy nőnek és egy férfinak nem kell feltétlenül meztelennek lenni a testi érintkezéshez, csak máshogy kell rendezni a ruhákat.
A csillagokról ismét leeresztettem a tekintetem Catilinára, de a lámpások fénye már annyira leapadt, hogy árnyékban volt a szeme, és nem láttam, mi bujkál benne. Mintha az ajka mosolyra húzódott volna, de talán csak képzelődtem.
– Gordianus, a te észjárásod olyan csavaros, mint egy ügyvédé. Örülhetek, hogy az az ostoba Clodius vádolt meg a bíróság előtt, és nem te. Máskülönben a védelmemet teljesen elsöpörted volna az útból. – Sóhajtott. – Mindegy, ez már mind a történelem része, olyan halott, mint Spartacus, és ma már csak arra jó, hogy izgalomba hozzunk egy olyan fiatalembert, mint a fiad.
– Ha már itt tartunk...
– Csak nem megint elégedetlenséget hallok ki a hangodból, Gordianus?
– Ha a házamban akarsz maradni, a birtok uraként elvárom, hogy tiszteletben tartsd a tekintélyemet.
– Valamivel megsértettelek?
– Nem is egyszer kétségbe vontad az ítélőképességemet a fiammal kapcsolatban, ráadásul ezt Meto orra előtt tetted. Tudom, hogy ironikus a stílusod, Catilina, de Meto hajlamos rá, hogy komolyan vegye a szavaidat. Akármilyen jó a szándékod, azt tanácsolom, ne tegyél nevetségessé. Nem tűröm el, hogy bárki aláássa a tekintélyemet ebben a házban.
Egyenletes hangon igyekeztem beszélni, az oda nem illő szenvedélyt inkább visszafojtottam. Hosszas csend következett. Láttam, hogy Catilina a csillagok felé fordítja a fejét, és összeszorítja az állkapcsát. Mivel nem válaszolt, gyanítottam, hogy dühös rám, és inkább elharapta a nyelvét. Lehet, hogy megsértettem, de nem bántam.
Aztán felnevetett. Halkan nevetett, szelíden, mindenféle durva szándék nélkül.
– Gordianus... Attól félek, megint azt fogod hinni, hogy nevetségessé teszlek. De akkor is el kell mondanom. Hogyan áshatnám alá a tekintélyedet a fiú előtt? Még a vak is láthatja, hogy rajong érted. Az ilyen rajongás a sziklához hasonlít, és az én kötekedésem csupán olyan, mintha egy kavicsot dobnának a sziklának. Akárhogy is van, elnézést kérek, és remélem, megbocsátasz. Csak egy vendég vagyok a házadban, és próbára teszem a türelmedet. Úgy viselkedtem, mintha a saját otthonomban lennék, és nem vettem észre, hogy valamivel megbántalak. Durvaság volt a részemről, egy időre elhagyott a bölcsességem. Nem akartalak sértegetni. Látod, komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy az emberek félreértenek. Bárcsak képes volnék az ellenkezőjét tenni annak, amit akarok, és akkor az emberek végre elégedettek lennének velem.
Bámultam rá a sötétségben, és nem tudtam, hogy a szavait hízelgésként fogjam-e fel, vagy sértésként, hogy nevessek-e rajta, vagy féljek tőle.
– Talán azért nem tudok bízni benned, Catilina, mert mindig tele vagy rejtélyekkel. Folyton találós kérdésekben fejezed ki magad.
– Ha nem nyújthatsz megoldást, tegyél fel legalább egy találós kérdést.
– Cinikus vagy, Catilina.
Megint felnevetett halkan, de most némi keserűség is vegyült a hangjába.
– Az élet olyan javíthatatlanul ocsmány, hogy az egyik ember a nyegle cinizmusba menekül, a másik az önhitt magabiztosságba. Melyik fajtához tartozik Cicero, és melyik vagyok én? Ne, ne válaszolj. – Kis ideig töprengett, majd folytatta. – Úgy hallottam, összevesztetek Ciceróval.
– Soha nem értettünk egyet igazán. Többé nem akarok neki dolgozni – feleltem, és nem is hazudtam.
– Nem te vagy az egyetlen, aki csalódott a konzulunkban. Cicero évekig a vakmerő és független reformer szerepében tetszelgett, ő volt a status quo ellensége, egy arpinumi kívülálló. Amikor viszont konzuli rangra emelkedett, rájött, hogy a reformpárti szavazók az én kezemben vannak, ezért tétovázás nélkül átment a másik oldalra, és Róma legreakciósabb elemeinek bábja lett. Az emberek alig győzték kapkodni a fejüket a nagy átváltozásra, ám az ő retorikája úgy alakult át, hogy közben a hév és a lángoló szellem megmaradt. Sokan meglepődtek, de én már a kampánya első napjától fogva előre láttam hogy így lesz. Annak a férfinak, aki bármit megtesz a konzuli címért, nincsenek elvei, és Cicero ebből is a legrosszabb fajta. A nevesebb régi támogatói elpártoltak tőle, beleértve az ifjú Marcus Caeliust is, ahogy ő is cserbenhagyta őket, amikor beleült az oligarchia ölébe. Akik mellette maradtak, szintén nem az elveikről ismertek. Egyszerűen a hatalom felé hajlanak, ahogy a virágok is a napfény felé. Az egész tavalyi év kész komédia volt Rómában...
– Mindvégig távol voltam Rómától.
– De azért néha ellátogatsz a városba, ugye?
– Nem, soha.
– Meg tudom érteni. Az a hely tele van viperákkal, és ami még rosszabb, minden remény kiveszett belőle. Az oligarchia nyert. Az emberek arcán a beletörődést lehet látni. Néhány család birtokol és irányít mindent, és foggal-körömmel védik a vagyonukat. A sullai kormányzás idején volt némi esély a reformok bevezetésére, de Cicero gondoskodott róla, hogy egyikből se legyen semmi...
– Kérlek, Catilina! Caelius biztos mondta neked, hogy a politika számomra olyan, mint a méhcsípés: feldagadok tőle, és olyan leszek, mintha korbáccsal csapdostak volna meg.
Bár árnyékban volt a szeme, éreztem, hogy Catilina komolyan figyel rám.
– Furcsa ember vagy te, Gordianus. Meghívsz a házadba egy konzul-jelöltet, és nem tudod elviselni, ha Róma sorsáról beszélünk.
– Te magad mondtad, hogy a politika elől menekültél ide, Catilina.
– Igen, tényleg így van. De valami azt súgja, hogy nem csak én beszélek talányokban.
Mozdulatlanul ült a sötétben, és engem nézett.
Talán nem bízott bennem jobban, mint én őbenne, de vajon melyikünknek volt oka gyanakodni? Lehet, hogy kertelés nélkül ki kellett volna faggatnom az istállómban talált fej nélküli holttestről, de akkor sem vallott volna be semmit, ha benne van a keze a dologban. Ha azt mondja, hogy semmit sem tud az esetről, nem hiszek neki. Mégis, elhatároztam, hogy a szavaimmal egy hurkot készítek a nyaka köré, és hirtelen szorosra húzom.
– Az előző kérdésed túl könnyű volt, Catilina. De Marcus Caelius feltett nekem egy találós kérdést, amit még mindig nem sikerült megfejtenem a múlt havi látogatása óta. Azt mondta, hogy te találtad ki a rejtvényt, így biztosan tudod a megfejtését is.
– Melyik találós kérdés volt az?
– Így fogalmazott: „Két test van előttem. Az egyik vékony és eltorzult, de a feje még mindig remekül fest. A másik test nagy és erős – de egyáltalán nincs hozzá fej ”
Catilina nem válaszolt azonnal. A homlokán és a szája körül táncoló árnyékok mögött mintha elkomorult volna az arca.
– Caeliustól hallottad ezt a találós kérdést?
– Igen. Nem egy ősz hajszálamat köszönhetem annak, hogy ezen töprengtem – böktem ki az újabb igaz vallomást.
– Furcsa, hogy Caelius megismételte neked.
– Miért? Ez egy titkos rejtvény?
Titokban megtartott gyűlések, kódolt üzenetek és vérrel megpecsételt esküvések jutottak eszembe.
– Nem egészen. De minden találós kérdésnek megvan a maga helye és ideje, és ennek a rejtvénynek még nem érkezett el az ideje. Különös... – Felkelt a heverőjéről. – Hirtelen nagyon fáradt lettem, Gordianus. Megviselt az út, és alighanem túl sokat ettem Congrio főztjéből.
Én is feltápászkodtam, hogy bekísérjem, de már el is hagyta az udvart.
– Nem kell reggel az ébresztéssel vesződnöd – szólt hátra. – Korán kelek. Már a rabszolgák előtt talpon leszek.
Pár pillanattal a távozása után az utolsó lámpás is sercegni kezdett, majd kialudt. Visszahanyatlottam a heverőre, és azon töprengtem, vajon Catilina miért nem válaszolta meg a saját találós kérdését.
Később, az éjszaka közepén felébredtem Bethesda mellett. A természet hívott.
Felkeltem, és nem bajlódtam azzal, hogy magamra terítsek egy köpenyt. Meleg volt az éjjel.
Kiléptem a folyosóra, és megindultam a mellékhelyiség felé. Lucius Claudius sohasem vonta meg magától a kényelmes dolgokat, így vízvezetékről is gondoskodott a házban, mintha legalábbis egy városi villa lett volna a háza Rómában. A folyosó az udvar keleti oldalán futott végig. Az egyik kis ablakon keresztül egy sötét alakot pillantottam meg az egyik heverőn, és megtorpantam.
Egy test hevert ott. Erről már az első pillanatban meggyőződtem, de a csillagok fényében nem tudtam többet kivenni. Megrökönyödve bámultam a merev, moccanatlan alakot. Félelem remegtette meg a tagjaimat, aztán dühbe gurultam, amiért a saját otthonomban kell ilyen rettegést éreznem.
Abban a pillanatban viszont megmozdult a test. Élő ember volt.
Kissé elfordította a fejét, és a halvány csillagfényben Catilina arcélét ismertem fel. A heverőn feküdt, kezét keresztbe tette a hasán, és egy hangot sem hallatott. Azt hihettem volna, hogy alszik, de láttam, hogy nyitva van a szeme. Mintha elveszett volna a gondolatai között.
Egy darabig néztem, aztán halkan folytattam az utamat. Beléptem a mosdóba, és olyan csendben végeztem a dolgomat, ahogy csak tudtam. Amikor visszafelé mentem a hálószobába, megint megálltam, hogy ránézzek. Azóta sem moccant meg.
Aztán váratlanul felpattant a heverőről. Azt hittem, meglátott vagy meghallott, de egyáltalán nem vett észre. A medence körül kezdett körbe-körbe sétálni, keresztbefont karral, lehajtott fejjel. Egy idő után visszafeküdt a heverőre, az egyik kezével betakarta az arcát, a másikat hanyagul lelógatta a kövezetre. Testtartása mélységes kimerültséget vagy kétségbeesést sejtetett, de az ajkai mögül nem horkolás és nem is sírás hangja tört fel. Nem is sóhajtott, csak egyenletesen lélegzett, mint bármely ébren lévő ember. Catilina töprengett.
Visszamentem a szobába, és befészkeltem magam Bethesda mellé, aki megmoccant, de nem ébredt fel. Attól féltem, hogy a töprengés és a nyugtalanság engem is ébren tart majd, mint Catilinát, de Morpheusz gyorsan előkerült, és magával rántott a mindent feledtető álom fekete mélységeibe.
Amikor másnap reggel felébredtem, azt hittem, annak ellenére ágyban találom még Catilinát, hogy korán akart kelni. Amikor viszont benéztem a szobájába, amit Tongiliusszal osztott meg, csak két üres heverőt láttam, takarosan összehajtogatott pokrócokkal. Mikor aludhatott – ha aludt egyáltalán?
Lehet, hogy elfogyott a türelme, és kereket oldott – reménykedtem magamban. De az egyik konyhai rabszolga elmondta, hogy már korán megették a kenyérből és datolyából álló reggelijüket, aztán kihozták a lovukat az istállóból, és azzal az üzenettel lovagoltak ki, hogy még dél előtt visszatérnek.
Remek, gondoltam, minél kevesebbet kell szórakoztatnom, és minél kevésbé zavarja meg a birtok életét, annál jobb. Legalább kellemes modora volt, mint egy igazi patríciusnak. Sokkal rosszabb vendéget is kifoghattam volna.
Aratusszal és Metóval együtt lementem a patak partjára, hogy további számításokat végezzek a vízimalom építéséhez. Egy darabig annyira elmerültem a munkában, hogy teljesen megfeledkeztem Catilináról, ám aztán új kételyek ébredtek a lelkemben. Elhagyta a házat Tongiliusszal, de vajon merre ment, és milyen célból? A vendégeimként szabadon járhattak-kelhettek a birtokon, de ezúttal lovakat is vittek magukkal, mi több, a konyhai szolga mintha a Via Cassia irányában látta volna őket eltűnni. Catilina azt ígérte, nem maradnak távol délnél tovább, ami azt jelentette, hogy nem mehettek messzire. Miféle elintéznivalójuk lehetett a közelben, és kivel? Rossz érzésem támadt a gondolatra, hogy az én házamból kiindulva intézi a sötét ügyeit a környéken. Marcus Caelius nem említett hasonlót, csak annyit mondott, hogy Catilina igényt tart egy menedékhelyre a városból északra vezető út mentén. Úgy éreztem, a legokosabb lenne egyenesen Catilinának szegezni a kérdéseimet, de aztán eszembe jutott Nemo.
Megpróbáltam kisöpörni a fejemből az ehhez hasonló gondolatokat, és csak a munkára összpontosítani, ám a bosszúság egyre erősödött bennem, és nem tudtam figyelni. Még jobban rontott a helyzeten, hogy Meto minden jel szerint közönyös volt a vízimalom ügye iránt. Reméltem, hogy az építkezés felkelti az érdeklődését, és legalább elsajátít valamit az építéshez szükséges gyakorlatias gondolkodásformából, de a számok és a geometria távol álltak tőle. Unottan és türelmetlenül tartotta a zsinegdarabokat, és elhúzta a száját, amikor megkértük, hogy tegyen egy lépést jobbra vagy balra. Később, a délelőtt folyamán engedélyt kért, hogy visszatérhessen a házba, mondván, a hőségben elkezdett szédülni. Elengedtem, de gyanítottam, hogy inkább unja magát semmint szédül.
Én magam is ügyetlenül kezeltem a felmérő eszközöket, és rossz számokat diktáltam le Aratusnak. Minden mondatomat ki kellett javítanom. A felügyelő egyre feldúltabban mozdította a kézfejét, hogy újra meg újra letörölje a viasztáblát. Már éppen leszidtam volna, amikor behunyta a szemét, és a keze fejével letörölte az izzadtságot a homlokáról. A Nap pontosan a fejünk fölött járt. Talán csak a hőség tett minket annyira idegessé.
– Abbahagyjuk, és várunk, míg hűvösebb lesz – mondtam végül.
Aratus bólintott, sietve összeszedte a felszereléseit, és eliramodott a ház felé. Nyilván ugyanannyira ingerelte az én viselkedésem, mint engem az övé, és örült, hogy egy időre megszabadul tőlem. Sóhajtva azon töprengtem, vajon létezik-e olyan gazda, aki ennyire rossz hangulatban is együtt tud dolgozni a felügyelőjével. Az is átvillant az agyamon, hogy talán le kéne cserélnem Aratust, de az ötlet annyi problémát vetett fel, hogy a kánikulában nem voltam képes átgondolni. Megfogtam ütött-kopott bádogpoharamat, és odaléptem a patakhoz, hogy belemerítsem a hűs vízbe. Lassan kortyolgattam, majd ismét merítettem egyet, hogy lelocsoljam az arcomat. A hőség most már kezdett elviselhetetlenné válni.
Zajt hallottam a hátam mögül, és amikor megfordultam, Metót láttam kilépni egy tölgyfa árnyékából. Az arcára kiülő mosoly arról tanúskodott, hogy a kellemetlen geometria-lecke ellenére nagyon is jó kedve kerekedett. Aztán láttam, hogy valaki más is érkezett a nyomában. Megijedtem, hogy egy újabb idegen lépett a földemre. Zavartan bámultam a férfit, aztán rájöttem, hogy mi annyira szokatlan.
– A szakállad, Catilina!
Felemelte a kezét, és megsimogatta csupasz állát, halkan nevetgélve.
– Ihatok a poharadból? Már attól kitikkadtam, hogy az istállótól felsétáltam ide.
Átnyújtottam a poharat, és miközben letérdelt a patak mellé, leültem egy széles, lapos kőre az árnyékban. Felhajtotta a vizet, és leült mellém a sziklára. Meto levette a saruját, és belegázolt a patakba, hogy lehűtse a lábát.
– Tongilius vágta le ma reggel – simogatta meg újra az állát Catilina. – Nem is végzett rossz munkát, ha azt vesszük, milyen kevés fény volt.
– Azelőtt megborotvált, hogy kilovagoltatok?
Catilina bólintott. Megint azon csodálkoztam, hogy aludt-e egyáltalán.
– De hiszen éppen az a szakáll volt a védjegyed.
Ironikusnak szántam a szavaimat, elvégre minden városi látogatómon hasonló szakállcsökevényt véltem felfedezni.
– Annak kell elsőként befejeznie a városi divatőrületet, aki elkezdte – vágta rá Catilina.
– A választók azt fogják gondolni, hogy szeszélyes és komolytalan vagy.
– Azok, akik ismernek, tudják, hogy milyen vagyok. Azok, akik megvetnek, szeretnék hinni, hogy meg lehet engem változtatni, ezért megnyugszanak, vagy legalábbis alábbhagy a félelmük. Az pedig ne aggasszon, hogy bármelyik római lakos – legyen barát vagy ellenség – komolytalannak fog találni. – Egy darabig komoran nézett maga elé, majd felemelte a pillantását a verőfényes fakupolára fölöttünk. – Ez a vidéki kiruccanás tett rám ilyen hatást. Mintha fejest ugrottam volna a hideg vízbe. Az új környezet arra sarkallja az embert, hogy új külsőt öltsön magára. Tíz évvel fiatalabbnak érzem magam, és Róma mintha millió kilométerre lenne innen. Neked is meg kéne próbálnod, Gordianus.
– Hogy millió kilométerre legyek Rómától?
– Nem – nevetett Catilina. – Hogy levágd a szakállad. – A patakban lubickoló Meto nem figyelte a beszélgetésünket, Catilina mégis közelebb hajolt felém, és lecsendesítette a hangját. – Tetszik az asszonyoknak, ha a férfi először szakállt növeszt, aztán levágja. A változás az izgalmas benne, érted? Képzeld el Bethesda reakcióját, ha egyszer csak megjelennél az ágyban csupasz arccal. Látod, már te is mosolyogsz. Tudod, hogy igazam van.
Valóban mosolyogtam, sőt, el is nevettem magam, aznap először. Csak most vettem észre, hogy végre elpárolgott belőlem a feszültség. Meggyőztem magam, hogy a hirtelen nyugalom a hűs árnyéknak, a csörgedező vízfolyásnak, Aratus távollétének és Meto önfeledt hancúrozásának tudható be. Semmi köze nem volt Catilina jelenlétéhez.
Meto kigázolt a partra, és leült mellénk. Egyik lábáról a másikra állva szárítgatta a lábfejét, aztán belebújt mindkét sarujába. A háta mögött csilingelő patakkal és a kócos hajában villódzó napsugárral úgy nézett ki, mint valamelyik fesztelen ifjú a görögök által annyira imádott szobrokon. Lehetetlen, hogy már szinte felnőtt férfi, gondoltam magamban. Még túl szép volt, túl kisfiús. Mivel én magam csekély szépséggel dicsekedhettem életemben, nem tudtam biztosan, hogy valóban áldásnak számít-e a vonzó külső. Természetesen voltak férfiak, mint Pompeius vagy Marcus Caelius, Catilináról nem is beszélve, akik a csáberejüket is felhasználták a pályájuk építéséhez. Másfelől viszont Cicero volt rá az élő példa, hogy a csúnyaság sem lehet akadálya a siker elérésének. A vagyontalan vagy nem túl törekvő fiatalemberek esetében – akárcsak a hasonló adottságú lányoknál – a vonzó külső még hátrány is lehetett mert hozzájuk vonzotta a kétes szándékú patrónusokat, és arra kényszerítette a fiatalokat, hogy túl nagy szerepet szánjanak szépségüknek. Reméltem, hogy Meto komolyabb ennél, és több a sütnivalója is.
Meto végül befűzte a saruját, és leült mellém. Mosolya annyira nyíltnak és őszintének látszott, hogy ostobának éreztem magam, amiért aggódtam miatta. A fakoronákból álló kupola nyílásain betört a fényt, és melengette a bőrömet. Gyengéd szellő szöszmötölt a patak melletti magas fűben. Mindenhol csend volt, csak a patak locsogott magában, a madarak csiviteltek, és egy kecske távoli mekegése visszhangzott a hegy oldaláról. Meto begyűjtött mindent ami az élet elkezdéséhez kell, ahogy annak idején én is, vagy talán még jobban. Milyen ajtókat nyithattam volna meg előtte a szépségére és a vonzerejére építve, és mit számított, hogy nehezen ment neki az összeadás? Sóhajtottam. Hát semmi sem volt számomra elég egyszerű a világon ahhoz, hogy ne morfondírozzak rajta?
– Nos? – nézett rám Meto várakozva.
– Nos mi?
Catilina kissé elhúzódott tőlünk, és csücsörített a szájával.
– A fiad alighanem azt hiszi, hogy egy másik témáról beszéltünk. Tudod, azt mondtam neki az istállónál, hogy ha neked sincs ellenedre...
– A bánya, papa! Az elhagyatott ezüstbánya az Argentum-hegyen! – szakította félbe Meto hirtelen támadt izgatottsággal.
– Miről beszéltek? – néztem egyikről a másikra.
Catilina megköszörülte a torkát.
– Tegnap, amikor a Via Cassián jöttünk errefelé, véletlenül észrevettem a hegyre felvezető ösvényt az út keleti oldalán. Később megkérdeztem róla a felügyelődet. Aratus elmondta, hogy az út a szomszédod tulajdona, és egy használaton kívüli ezüstbányához vezet. Ma reggel Tongiliusszal fellovagoltunk oda, hogy közelebbről is megnézzük. Tudod, van egy barátom a városban, aki feltalált egy módszert arra, hogy azokból a bányákból is ki lehessen még nyerni némi ércet, amiket mások már kimerültnek gondolnak. Az embernek mindig meg kell ragadnia az ilyen alkalmakat.
– Megnéztétek azt a helyet?
– Csak a kecskepásztor kunyhójáig jutottunk, ami nincs messze az úttól. Egy kellemes órát töltöttünk el a pásztor társaságában. Úgy hiszem, a gazda rábízta a területet. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy megmutassa nekünk a bányát, de azt kérte, hogy később térjünk vissza a nap folyamán, amikor a hőség már alábbhagyott. Az út meglehetősen fárasztó. Tongiliusszal éppen erről beszélgettünk, amikor visszavittük a lovakat az istállóba, és Meto meghallotta. Velünk szeretne jönni, de megmondtam neki, hogy ehhez a te engedélyedet kell kérnie.
– Mehetek, papa? – kérdezte Meto.
– Tudod, hogy hogyan állnak a dolgok köztem és Gnaeus Claudius között, Meto. Nem engedhetem meg, hogy az ő birtokán kószálj.
– Ó, igen, valóban Gnaeus Claudius a terület birtokosa – szólt közbe Catilina. – De ebből nem lehet probléma, mert Gnaeus elment. A kecskepásztor azt mondta, hogy északra indult egy másik birtokára, amely alkalmasabb földművelésre. Úgy tűnik, szívesen bérbe adná vagy eladná ezt a területet, mert értéktelennek hiszi a bányát, a kecskék tartásához pedig nemigen fűlik a foga. Egy igazi birtokot akar, ezért a hegy tulajdonképpen gazdára vár. A pásztor nagyon lelkesen ajánlotta fel, hogy körbevezet minket. Biztos vagyok benne, hogy Meto jelenléte ellen sem tiltakozna.
– A pásztor ismer titeket?
Catilina felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem mondhatnám. Bemutattam Tongiliust, de magamat csak úgy, hogy Lucius Sergius. Végül is elég sok Lucius Sergiusszal lehet találkozni...
– De annál kevesebb viseli utónévként a Catilina nevet.
– Ebben én is biztos vagyok.
– És csak egy Catilina van, aki vékony kis körszakállat is visel.
– Most már nem – simogatta az állát Catilina. – Jól van, Gordianus, elismerem, hogy nem voltam teljesen őszinte ahhoz az emberhez, de végül is csak egy rabszolgáról van szó. Nem meglepő, ha névtelenségben szeretnék maradni itt, vidéken. Talán Marcus Caelius nem mondta el neked, hogy szeretném kerülni a feltűnést, amíg itt vagyok? Szerintem neked is így a legjobb.
– Az én szomszédjaim nem a te oldaladon állnak, Catilina. Sőt, az ellenséges oldal hívei. Ami azt illeti, kétlem, hogy Gnaeus Claudius szóba áll veled, ha kiderül, ki vagy, ezért szerintem feleslegesen pocsékolod az idődet azzal, hogy megnézed a bányát.
– Ugyan már, Gordianus, ahhoz, hogy üzletet kössünk, nem kell szeretnünk egymást! Ezért vannak az ügyvédek. Másrészt nem én tennék ajánlatot a birtokára. Nekem egyáltalán nincs pénzem, csak adósságom. Egy barátom nevében érdeklődöm a bánya iránt, és Tongilius fogja lebonyolítani az üzletet. De túlzottan előreszaladtunk az időben, Gordianus. Most csak egy egyszerű kérdést kell tisztáznunk. Szeretném közelebbről is megnézni a bányát, és Meto velem akar jönni. Azt mondta, még sohasem látott bányát. Tudom, hogy számodra létfontosságú az ő neveltetése, és hány embernek van lehetősége bejutni egy ilyen helyre, hacsak nem mesésen gazdag, vagy éppen egy nyomorult rabszolga? Sokat tanulhat ebből a kirándulásból.
Zord arccal végiggondoltam. Meto várakozó ábrázattal mosolygott rám, és összevonta a szemöldökét. Vajon annyira elkényeztettem volna, hogy szégyentelen módon ellenem akarta volna bevetni külső vonzerejét, így akarva befolyásolni a döntésemet? Miféle római apa vagyok én? A kérdésre megmerevedett a gerincem, de csak egy pillanatra. Annyira voltam tipikus római apa, amennyire a családom tipikus római család volt. A hagyomány és a jámbor vallásosság más emberek köpönyege volt, rám sehogy sem illett. Sóhajtottam, megráztam a fejem, és már éppen beleegyeztem volna, amikor megjelent előttem Nemo.
– Szó sem lehet róla – döntöttem.
– De papa...
– Meto, te okosabb vagy annál, hogy ellenkezz velem, különösen egy idegen előtt.
– Az apádnak igaza van – mondta Catilina. – Csak az ő döntése számít. Én vagyok a hibás, amiért nem gondoltam át alaposan a kérdést, és nem tettem fel megfelelően. Így kellett volna kérdeznem: „Te szeretnél velem jönni, a fiad társaságában, Gordianus?”
Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de valami előérzet azt súgta, hogy mindegy, milyen hevesen tiltakozom, vagy mennyi érvet hozok fel ellene, végeredményben ugyanaz marad a válaszom, hát miért koptassam feleslegesen a nyelvem? Becsuktam a számat, egy pillanat alatt átgondoltam a dolgot, majd, miközben Meto tekintetét éreztem magamon, így feleltem:
– Miért ne?
Érthető, hogy az én koromban az ember óvatosabbá és megfontoltabbá válik, de az erényekből is lehet hiba, ha valaki túl makacsul ragaszkodik hozzájuk. Alkalmanként kell valami váratlant, előre nem átgondolhatót tenni, ami eleinte nincs az ember ínyére. Így a délután közepén, miután a tomboló hőség csillapodott egy kissé, a Via Cassián találtam magam, és lovam a Gnaeus Claudius birtokának határát jelző kapu felé közeledett. Csak azért zárták le az ösvényt kapuval, hogy a kecskék ne tévedjenek rá a kocsiútra. Tongilius leszállt a lováról, félretolta a reteszt, és kinyitotta a kaput.
– Be sem kell mutatkoznod – mondta Catilina, miközben rátértünk a kapu mögött induló, göröngyös útra. – Csak annyit fogok mondani, hogy velem vagy. A pásztornak ennyi elég lesz.
– Lehet. Én mégis alattomosnak érzem, hogy bemutatkozás nélkül szimatolgassak egy Claudius birtokán.
– Ők is megtennék ugyanezt nálad – szögezte le Catilina.
Már meg is tették, mondtam magamban, és ismét Nemo jutott az eszembe.
Az Argentum-hegy oldala felködlött a fejünk felett, az út egyre meredekebb lett. A talaj megtelt kövekkel, a fák mindinkább besűrűsödtek, és csakhamar egy erdőben találtuk magunkat, amelyet hatalmas sziklák töltöttek meg. Állatok neszeztek az aljnövényzetben, felriadtak az érkezésünkre, de embernek nyomát sem láttuk. Egy kanyar után, egy sziklameredély tövében ráleltünk a kecskepásztor házára.
Rozzant viskó volt, szedett-vedett kövekből és díszítetlen zsúpfedélből tákolták össze. A belsejében, a szagokból ítélve, egyetlen helyiségen osztozott az összes pásztor. A falak tövében pokrócok jelezték a fekvőhelyüket, és a pokrócok száma alapján legalább tízen laktak egy fedél alatt. Mind távol voltak a kunyhótól, leszámítva a főpásztort, aki egy szálkás lábú heverőn feküdt, foszlott párnák között. A heverőt görög mesteremberek faragták eredeti hellén minta alapján, de mostanra úgy tönkrement, hogy nem volt érdemes felújítani. Az a fajta előkelő tárgy volt, amit a gazdák továbbadnak a rabszolgáknak, mert szépsége elkopott ugyan, de még használható maradt. A kecskepásztor nagyon örült neki. Halkan hortyogott, és közben egy legyet hessegetett félre az orra elől.
Catilina finoman megrázta a vállát, és felébresztette. A férfi kipislogta az álmot a szeméből, aztán felült. Magához vett egy boroskulacsot, meghúzta, és megköszörülte a torkát.
– Tehát mégis visszajöttél, Lucius Sergius – szólalt meg. – Csak azért, hogy megnézz egy régi üreget a földben. Nincs ott látnivaló, mint már mondtam, de három szeszterciuszért...
Felnézett Catilinára, és felszegte az állát.
– Úgy emlékszem, két szeszterciuszt ígértem, de annyi baj legyen. Megkapod a pénzt.
– Hát ők kicsodák? – kérdezte a pásztor, őszes borostáját vakargatva. Hunyorogva próbálta kivenni a körvonalainkat az ajtóban. – A barátoddal, Tongiliusszal már találkoztam reggel, de ezt az embert meg a fiút nem ismerem.
– Ők a barátaim – felelte Catilina, és úgy mozdult, hogy a tunikájában elrejtett erszényben megcsörrentek az érmék.
– Ó, a te barátaid az én barátaim is! – vidult fel a pásztor. Felemelte a kulacsot, és nagyot kortyolt belőle, mielőtt felállt volna. Végül megtörölte a száját – Hát akkor mire várunk? Hozom az öszvéremet, és mehetünk is.
* * *
A kecskepásztort Forfexnek hívták, gondolom, a birkanyírás terén nyújtott kimagasló teljesítménye miatt. Haja és szakálla ősz volt, bőre durva és barna, akár a cserzett bőr. Kora ellenére ügyesen mozgott a meredek, sziklás terepen hiszen egész életét ott töltötte, és olyan biztonsággal sétálgatott, akár a gondjára bízott kecskék. Természeténél fogva jó kedélyű fickó volt, főleg ahogy az öszvére hátán ülve dudorászott. Az erszényében csilingelő érmék hangja és a hasát melengető bor még tovább fokozták jó hangulatát.
Az út eleinte magas lombkoronák alatt vezetett, amelyek egy mély, gidres-gödrös patak két oldaláról nyúltak felfelé. A patakot már inkább csak medernek lehetett nevezni, mert pusztán apró pocsolyák tükrözték vissza a leveleket a kisebb-nagyobb szikladarabok között. Tovább haladtunk dél felé, és hamarosan egy útelágazáshoz értünk, ahol egy kis híd ívelt át a szakadékos vízmosás felett, és elvezetett a legnagyobb épület felé. A fákon és a sziklák rengetegén keresztül egy rusztikus, kétszintes építményt pillantottam meg, amely egy meredek sziklafalnak támaszkodott. Mindenhol csirkéket és kutyákat lehetett látni. Amikor a kutyák észrevették, hogy közeledünk, felkeltek a helyükről, és csaholni kezdtek. A jobb erőben lévő négylábúak ide-oda szaladgáltak, és méltatlankodó rikácsolásra és szárnycsapkodásra késztették a csirkéket. Forfex ráparancsolt az ebekre, hogy hallgassanak. Legnagyobb meglepetésemre engedelmeskedtek.
Nem keltünk át a hídon, hanem tovább lovagoltunk, és magunk mögött hagytuk a házat. Az ösvény egyre meredekebbé, az erdő egyre sűrűbbé változott. Hamarosan véget ért az ösvény, legalábbis úgy tűnt. Forfex viszont tovább vezetett minket egy tisztásra, ahonnan egy még keskenyebb út ágazott le balra, az alacsony ágak lugasa alatt.
– Innen gyalog kell továbbmennünk – mondta a pásztor.
– Ez az ösvény vezet a bányához? – kérdezte Catilina.
– Igen.
– Hogy lehet ilyen keskeny? Valamikor itt nagy lehetett a forgalom, rengeteg ember és állat járhatott itt.
– Valamikor régen igen, de most már jó ideje nincs forgalom. A múltban ez egy komoly út volt, keresztben két ember hosszúságú, de amikor kimerült a bánya, már nem volt mire használni, csak a kecskék kihajtására. Ha egyszer elhanyagolunk egy utat, az erdő visszaköveteli magának. Még mindig járható, az igaz, de csak gyalog. Le kell szállnotok, és itt kell hagynotok a lovakat.
Miközben a gyeplőt egy ághoz kötöztem, egy másik ösvényre lettem figyelmes, amely szintén az erdőbe vezetett. Azt is beszőtték a növények, olyannyira, hogy szinte alig vettem észre. Éppen a sűrű aljnövényzetet figyeltem, és megpróbáltam kivenni, merre vezethet az ösvény, amikor rájöttem, hogy Catilina a hátam mögött áll, és ugyanarra néz.
– Egy másik ösvény – súgta a fülembe. – Szerinted hova vezet? – Magához hívta Forfexet. – Ez is egy út?
Az öreg pásztor bólintott.
– Jobban mondva, valamikor egy út volt. Senki sem használja már, amennyire én tudom, kivéve, ha egy elveszett gyereket keresnek.
– Hova vezet?
– Lefelé a Via Cassiára, ha jól emlékszem. Igen, egyenesen délre, illetve nyugatra visz le a hegyről. Régen a főútba torkollott, nem messze Claudia birtokának kapujától. Így Claudia házától egyenesen erre a tisztásra lehetett felküldeni egy rabszolgát, aztán innen a bányába, és nem kellett az egészet észak felé megkerülni, ahogyan most ti tettétek. Ezt az ösvényt sem tisztították ki évek óta. Mindenféle ág és szikla zárja el, amennyire én tudom. Itt a hegyen rettenetes viharok tombolnak télen, kicsavarják a fákat a földből, lavinákat görgetnek le a hegyoldalon. Sok rabszolga kell ahhoz, hogy egy ösvényt tisztán lehessen tartani.
– Tehát annak idején ezt az ösvényt használták azok, akik Róma felől akarták megközelíteni a főkaput? – kérdezte Catilina.
– Igen, persze. Merem állítani, hogy éppen ezért építették. Hogy a városi piacon vett rabszolgákat egyenesen felhajthassák a bányába. Tudjátok, nagyon meredek és fárasztó út – emlékszem, fiúkoromban egyszer én is felmásztam itt. Csak a bányában dolgozó rabszolgák bírták, még a lovaknak is túl meredek volt. Senki sem választotta azt az utat, ha könnyebben is megközelíthette a bányát. De amint mondtam, nagyon régóta nem használják. Már azt sem lehet látni, hol csatlakozott a Via Cassiához.
Catilina bólintott. Forfex elfordult, hogy az öszvérével foglalatoskodjon. Úgy hallottam, mintha Catilina az orra alatt motyogott volna.
– Jó, nagyon jó.
Gyalog mentünk tovább. A keskeny ösvény annyira meredek volt, hogy egyes helyeken lépcsőket vájtak a sziklába. Az erdőben megállt a forró levegő de legalább akadt árnyék, ami megvédett minket a lemenő nap hevétől. Észrevettem, hogy egyre nehezebben lélegzem, és mind jobban lemaradok a többiekhez képest. Meto szemmel láthatóan egyáltalán nem szenvedett a hőségtől és a meredek úttól, előreszaladt a csoporttól, visszakanyarodott, aztán velünk együtt megtett még egyszer minden útszakaszt. Tongilius sem mutatta jelét rossz közérzetnek. De ők mindketten fiatalok voltak, míg Catilina csaknem velem egyidős. Rajta mégsem láttam, hogy olyan nehezen bírná. Felkapott egy letört ágat, kirándulóbotként használta, és miközben egyenletesen rótta a métereket, még egy indulót is hümmögött magának. Honnan származott az energiája, főleg hogy nem is aludt az éjjel?
Amíg az ösvényen haladtunk, elkanyarodtunk a bal kéz felől húzódó pataktól, de az egy idő után megint visszatért hozzánk, mert ismét csörgedezés hangja ütötte meg a fülemet. Ahhoz, hogy feljebb kapaszkodjunk a hegyoldalon, előbb vagy utóbb át kellett kelnünk a patakon. Kíváncsi voltam, milyen állapotban van a híd. Abból kiindulva, hogy milyen lehetetlen ösvényen kellett haladnunk, el tudtam képzelni, hogy híd gyanánt mindössze egy kötél lesz felfüggesztve két fa között. A csörgedezés egyre hangosabb és erőszakosabb lett.
Hidat viszont még mindig nem láttunk. Helyette egy függőleges lépcsősorra bukkantunk, legalább harminc lépcsőfokra, amelyeket a nyers sziklába faragtak. Először Meto mászta meg a lépcsőt olyan biztos lábbal, akár egy hegyi kecske. Tongilius követte, majd Catilina is nekiveselkedett, botját a lépcsők közötti hasadékokba támasztva, és azzal húzva fel magát. A kísérőnk, aki szintén kifulladt, maga elé engedett. Mire felértem a lépcső tetejére, összevissza dörömbölt a szívem, és a homlokomat is ellepte a verejték.
A lépcsők egy tisztásra vezettek, egy magas vízesés tetejére. Itt a víz átfolyt egy nagy, széles sziklán, amelybe mintha ujjakkal vájták volna a kis erecskéket. Miközben átkeltünk a túloldalra, jóformán a sarunk sem lett nedves. Lehajoltam egy kis vízért, hogy lehűtsem az arcomat és benedvesítsem az ajkaimat, Meto pedig a sziklapárkány széléhez szaladt, ahol a víz még egyszer összegyűlt, mielőtt lebukott volna a szakadékba. Alattomos, csúszós mohával lepett sziklákon keresztül botladozott el odáig, majd lenézett a mélységbe. Olyan könnyűnek látszott a tágas égbolt előtt, hogy a legkisebb szellő is ledönthette volna onnan. Utánamentem, és megragadtam a tunikáját.
– De papa, nézd!
A magas fák koronája reszketett a lábunk előtt. Jobb kéz felől a hegy meredek kaptatója magasodott, de észak felé tágas kilátás nyílt a tájra. Láttam, ahogy a Via Cassia elenyészik a poros láthatáron, a kockakövek úgy ragyogtak, mintha az egész út egy nagy, fehér szalag lett volna. Nyugaton a vérvörös napkorong éles kontrasztot alkotott a sötét hegykúpokkal. A saját birtokomat hórihorgas fák takarták el a szemem elől, de jól láttam a hegygerincet, ahova gyakran elvonultam, és ahol gyakran beszélgettem Claudiával.
– Igen – szólaltam meg. – Nagyon szép a kilátás.
– Nem, papa, a vízesés lábánál!
Csak úgy lehetett lenézni a vízesésre, ha az ember kihajolt, és átnézett a sziklapárkány fölött. Óvatosan léptem előrébb, és a mélybe tekintettem. Sohasem okozott gondot nekem a magasság, de az éles szakadék láttán még nekem is elállt a lélegzetem. A vízesés közel száz méteren keresztül zuhant, hogy a keskeny sugár egy zöld tajtékkal lepett, sekély tóba csobbanjon bele. Tarajos sziklák vették körbe a tavacskát, a sziklákat pedig fák sora övezte, amelyeknek vaskos, kérges gyökerei utat vágtak maguknak a kövek között, és belekúsztak a tóba. De nem a kövektől és a fáktól borzadtam el annyira – hanem a csontvázaktól.
Egyik-másik ripityára tört, és teljesen szétszóródott a sziklák között. Itt-ott egy bordaszilánkot, amott egy bezúzott koponyát, messzebb egy lábszárcsontot vagy egy gerincdarabot lehetett látni. Akadt viszont teljesen egyben maradt csontváz is, amelyről azonnal fel lehetett ismerni, hogy egy egész emberi test, mintha valaki beszorult volna a sziklák közé, és addig kínozták volna az istenek, amíg csak csontok maradtak belőle. Annyi csont hevert szétszórtan a gyökerek és a kövek között, hogy meg sem tudtam volna számolni őket.
Végre Forfex is felért a sziklalépcsőn, és szuszogva-fújtatva megállt mellettünk. Lenézett a mélybe, hogy lássa, mi tartotta fogva a pillantásunkat.
– Ó, igen. Még jó sokat fogtok látni, mielőtt végzünk.
– Hogy érted ezt?
– Sok csontot fogtok még látni.
– Emberi csontot?
– Mit használna egy bányatulajdonos az érc kifejtéséhez? – vont vállat. – Talán majd kecskék maradványait is látni fogjátok itt-ott, de a kecskék általában biztosabban mozognak a meredek talajon. Aztán mi van, ha valamelyik lezuhan? Utánamászol, és felhozod a tetemét, hogy legyen mit enni, nem igaz? De a halott rabszolgákat nincs értelme felhozni. Még a végén eltöröd a saját nyakad is, miközben a sziklákon ugrándozol, és úgy végzed, mint ők. – Nevetve kapta le a kulacsot a válláról, kihúzta a dugót, és nagyot kortyolt a borból.
– Úgy érted, ezek az emberek mind lezuhantak a szikláról?
Megint megvonta a vállát.
– Egy részük biztosan. Nehéz ércet cipeltek a hátukon, kihozták a bányából levitték a hegyről, és amikor ideértek, még a patakon is át kellett kelniük. Az év legnagyobb részében jóval magasabban áll a víz. Bármikor megtántorodhattak és elveszthették az egyensúlyukat. A víz aztán lezuhan a sziklafal mellett, ahol ezernyi kiszögellés van. Az emberek leestek a sziklákra, eltörték a nyakukat, aztán jöttek a keselyűk, és végül az esők mosták le őket onnan. Néhány évvel később, a nagy esőzések után bármikor felbukkanhat a koponyájuk a vízben, hogy újra lezuhanjanak a vízesésen.
Megint felnevetett.
Ránéztem barázdált, cserzett arcára. A fogainak csak a fele maradt meg, azokat villantotta fel, amikor vigyorgott. Nem volt abban semmi érthetetlen, hogy ennyire mulattatta a gondolat. Forfex, rabszolgaként, maga is a gazdája kénye-kedvének volt kiszolgáltatva, nem kerülhette el a sorsát. Egy ilyen embernek egy másik rabszolga tragédiája csak azt juttatta eszébe, hogy ő milyen szerencsés.
– És persze voltak, akiket lelöktek – tette hozzá.
– Szándékosan?
A karjával elmutogatta, hogyan taszították le az embereket a szikláról. Mindkét tenyerét egy láthatatlan fantom hátának nyomta.
– Meggyilkolták őket?
– Kivégezték. Emlékszem, magam is láttam ilyet, amikor kisfiú voltam, és véletlenül erre tereltem a kecskéket. Akkor történt, amikor még Gnaeus gazda nagyapja is élt, és működött a bánya. Így büntette meg a bajkeverőket. Legtöbbször a gyilkosok és a tolvajok kerülnek a bányákba, nem igaz? Mocskos alakok, akiknek már semmi veszítenivalójuk nincsen. A bánya jelenti a halálos ítéletet számukra, ezt mindenki tudja. A gazdának kemény kézzel kell bánnia velük, ha rendet akar tartani. A korbács és a bilincs nem mindig elég. Akadnak olyan vadállatok, akik még ekkor sem viselkednek, és vannak lusták, akiket sehogy sem lehet rábírni, hogy vigyék a terhet. Ezért a régi gazda nyilvánosan, a többiek szeme láttára büntette meg őket. A korbácsolók felsorakoztatták az aljas gonosztevőket a szikla pereménél, és lelökték őket a mélybe, amit a többiek is végignéztek. Amolyan intő példa volt, hogy a dolgok még sokkal rosszabbra is fordulhatnak, ha nem úgy végzik a munkájukat, ahogy kell.
Megint belekortyolt a borba, és megrázta a fejét.
– Idősebb korában az öreg gazda mintha megháborodott volna. Tudjátok, ez öröklődik a családban. A bányában már lassacskán kifogyott az ezüst, de az öreg a rabszolgákat okolta, amiért nem ásnak elég mélyre. Egy varázslóra lett volna szüksége, aki ezüstté változtatja a követ, nem kitekert nyakú rabszolgákra. Mégis őket büntették, és a büntetések egyre csak szaporodtak, míg végül szokássá váltak. Az utolsó években már nagyon sok rabszolgát löktek le innen. Aztán az öreg gazda teljesen beteg lett. A bányát bezárták. Hát, hálát adok az isteneknek, hogy kecskepásztornak születtem, és nem bányász-rabszolgának!
Egy darabig még ott álltunk a meredélyen, és a szétszórt csontokat bámultuk. Forfex megfordult, hogy tovább induljon, de Meto megragadta a ruhája ujját.
– De a Lemures!
Az öreg rabszolga megborzongott, és kihúzta a fiú kezéből a ruháját.
– Mit akarsz velük?
– A holtak szellemei – ha ennyi testet hagytak itt tisztátalanul, hamvasztás vagy temetés nélkül, a szellemük biztosan nem nyugodhat. Itt keringenek körülöttünk.
– Hát persze, hogy itt vannak! De éltükben is gyenge, megtört rabszolgák voltak, miért pont a szellemük lenne hatalmas?
– De éltükben is gyilkosok voltak, és...
– Te egy polgár vagy, fiacskám, amellett fürge és erős. Miért kéne félned a halott rabszolgák megfáradt és megtört szellemeitől? Különben is éjszaka támadnak fel, akkor jönnek elő a földből, akár a köd. Iderepülnek játszani a régi csontjaikkal, labdaként gurítgatják a koponyákat, és az ujjcsontjaikat használják kockaként.
– Láttad őket? – kérdezte Meto.
– Hát, a saját szememmel nem. Van egy másik pásztor, az őrült, aki nem tud éjjel aludni. Ő szokott néha idejönni, és találkozik velük. Legalábbis ő így meséli. Ó, nem, engem aztán senki sem talál éjszaka a szabad ég alatt! – A lefelé araszoló napkorong felé sandított. – Gyertek, siessünk, nézzük meg a bányát. Elvégre azért jöttetek.
A zuhatag mögött még jobban elvadult az ösvény: kitört a fák közül egy csupasz, sziklás hegyoldalra, ahol semmi sem adott árnyékot. Forfex már felkészített rá minket, hogy az út mentén lépten-nyomon emberi csontokat fogunk találni, mégis úgy éreztük magunkat, mintha egy ősi csatamezőn keltünk volna át. A keskeny ösvény úgy tekergőzött oda-vissza, akár egy kígyó. Egyre magasabbra hágtunk a hegyen, mígnem minden lépcsőfok egyre nagyobb küzdelmet jelentett az előzőnél. A rekkenő déli hőségben egy ilyen kirándulástól a legerősebb ember szíve is szétrobbant volna.
Csodálatos látkép volt a jutalmunk; mellette eltörpült az a kilátás, amit annyira szerettem a kis hegygerincemen. Odalent olyannak tűnt a birtokom mint egy kiterített kép, körülvéve Claudia és unokafivérei birtokaival, amelyeket más földek, hegyek és erdők öveztek. A gerinc, amely a földemet elválasztotta Claudia birtokától, most egészen kicsinek tűnt, akár egy redő a takarón. A patak, mely Publius földjének határát jelezte, csak egy vékony zöld szalag volt, bár az ezüstös csillogás néhol áttört a fák sűrűjén. A Via Cassia északra és délre foszlott köddé a láthatáron. Eszembe jutott, hogy amíg a hegyről látjuk ezeket a pontokat, addig minket is látnak odalentről azok, akiknek elég éles a szemük.
Átkeltünk a hegy egyik kopár vállán, majd egy árnyas völgyben lyukadtunk ki, ahol végre eltűnhettünk mindenki szeme elől. Göcsörtös fák magasodtak fölénk, fentről lezuhant kövek állták utunkat. Az ösvény egyre mélyebbre vitt minket a hegy gyomrába, míg végül egy óriás sziklát megkerülve megpillantottuk a bánya tátongó, fekete bejáratát.
A nyílás kisebb volt, mint gondoltam, alig magasabb egy embernél, és olyan keskeny, hogy két ember sem tudta volna bepréselni magát egymás mellett. Az egykori állványzat, amely körbeszaladt a falai mentén, most romokban hevert, a gerendák szanaszét szóródtak. Rozsdás csákányok, vésők és kalapácsok feküdtek elhagyatottan a sziklatalajon, levetett bilincsekkel együtt. Itt-ott vadvirágok dugták ki a fejüket a rozsdamarta láncok között.
Alattunk meredeken lejtett a talaj az odalent csörgedező patak irányába. A hepehupás hegyoldalon rengeteg csont gyűlt össze, és összekeveredett a bányából származó salakkal – mintha egybezúzták volna a csontokat a kövekkel. Még itt is megmaradtak egész csontvázak, és a sziklák közötti, tarajos szélű sziklaüregekből koponyák meredtek ránk.
– Láttál már valaha működő bányát? – kérdezte Catilina a hátam mögül, olyan közelről, hogy hirtelen összerezzentem.
– Nem.
– Én igen. – Arca komor volt a halovány fényben, mosolynak nyomát sem láttam rajta. – Fel sem tudod mérni egy drága fém értékét, amíg meg nem győződsz róla a saját szemeddel a lelőhelyén, és meg nem tapasztalod, mennyi szenvedés és halál árán lehet kifejteni a földből. Mondd csak, Gordianus, mikor tesz ki száz ember súlya kevesebbet fél kilogrammnál?
– Jaj, Catilina, nem akarok több találós kérdést...
– Amikor megfosztják őket minden húsuktól, és összemérik egyetlen, színtiszta ezüstből készült csészével. Képzeld el, hogy az odalent felgyülemlett csontokat valaki egy hatalmas mérlegre helyezi. Mennyi ezüstre lenne szükség, hogy a mérleg nyelve kiegyenlítődjön? Egy maroknyira, annál semmivel sem többre. Erre gondolj legközelebb, amikor egy ezüstcsészét emelsz a szádhoz.
Catilina Forfexhez fordult.
– A bányában legalább hűvösebb lesz. Tongilius, elhoztad a fáklyákat? Jó. Velünk jössz, Gordianus?
Különösebben nem érdekelt az üreg a földben, szívesebben ültem volna le, hogy lenyugtassam a légzésemet, de eszembe jutott, hogy egy elhagyatott bánya veszélyes hely lehet egy tizenöt éves fiú számára.
– Igen – mondtam kimerülten. – Megyek.
Alig hagytuk el a bejáratot, amikor egy vállmagasságig érő, kőből épített falba botlottunk.
– Ez tartja távol a kecskéket – magyarázta Forfex.
Ahogy a felnőtt embereket is, tettem hozzá magamban, de amikor rám került a sor, hogy rálépjek a kezéből rögtönzött kengyelre, zokszó nélkül átmásztam a falon Catilina és Tongilius után. Meto meglökte lentről a pásztort, majd maga is felmászott, segítség nélkül.
A falon csak elenyésző fény szivárgott át, éppen annyi, hogy halvány félhomályba borítsa a környezetünket. Tongilius letérdelt, és meggyújtotta az egyik fáklyát, majd egy másikat is lángra lobbantott, és átadta nekem. A fény egy alacsony, keskeny járatot világított meg, amely meredeken lejtett befelé a sötétségbe. Ezt a zárt helyet hamar átjárta az égő szurok szaga.
Catilina átvette a fáklyát Tongiliustól, és előrement. Meto követte, aztán Forfex, majd én zártam a sort.
– Ez nevetséges – suttogtam magamban.
Elképzeltem, hogy ha elveszítenénk az egyensúlyunkat – ami igencsak könnyűnek látszott –, azonnal a mélységben találnánk magunkat. Lelki szemeim előtt megjelent Meto, kitörött nyakkal, és átkoztam magamat, amiért beleegyeztem egy ilyen őrültségbe.
– Nem kell messzire mennünk – szólalt meg Catilina. – Csak a bánya általános állapotát akartam felmérni. Milyen mélyre nyúlik?
– Elég hosszú út – válaszolt Forfex. – Gondolj csak arra, hogy annak idején itt kétszáz rabszolga dolgozott egyszerre.
– Kétszáz! – hüledezett Meto.
– Nekem így mesélték. Ó, nagy munkálatok folytak itt a régi időkben! Az ifjú Gnaeus gazda ősei ebből az ezüstbányából alapozták meg a vagyonukat. Ennek köszönhették, hogy meg tudták venni a környező földeket mérföldeken belül. Mára felosztották egymás között a Claudius unokafivérek, de egykor az egész terület, amelyet a hegyről be lehet látni, egyetlen nagybirtok volt, legalábbis így mondják. Vigyázz a fejedre, fiatalember!
Meto, aki egy kicsit arrébb kószált a Catilina vezette menettől, majdnem beütötte a fejét egy göcsörtös sziklába, amely a mennyezetről lógott lefelé. Forfex felnevetett.
– Figyelmeztetnem kellett volna téged. Azt a követ Bányász-agynak hívjuk, részben azért, mert olyan a felülete, mint az agynak, dudoros és csúszós, de még inkább azért, mert az óvatlan bányász könnyen kiloccsanthatta vele az agyvelejét. Olyan kemény kőből van, hogy soha senki sem volt képes levágni onnan, ezért még mindig ott lóg, és várja, hogy valakinek szétzúzhassa a fejét. Ha közelről megnézed, még mindig láthatod rajta a rászáradt vérfoltokat.
– Ebben nincs semmi vicces – közöltem. – Ugye, Catilina, most már te is belátod, hogy ez nem egy fiúnak való hely? Minden lépés újabb veszélyt rejt.
Catilina nevetése visszhangozva érkezett a sor elejéről, tompán és mélyen, mintha egy kútba esett volna bele.
– Kezdem azt kívánni, hogy bárcsak otthon hagytunk volna, Gordianus. Veled mindig ilyen körülményes és kellemetlen a kirándulás? Nincs benned kalandvágy?
Hátranéztem, és láttam, hogy a bánya bejárata immár egy egészen aprócska réssé szűkült, némi szürkés fénnyel. Aztán hirtelen az a fénypont is eltűnt. Már nyitottam a szám, hogy felkiáltsak, mert azt hittem, valaki eltakarta a bejáratot. Amikor viszont megmozdítottam a fejem, megint láttam a fényfoltot, és rájöttem, hogy az út enyhe kanyarjai miatt a Bányász-agynak csúfolt szikla eltakarta előlem a kijáratot és a fényt. Néhány lépés után az egész nyílás eltűnt a szemem elől.
– Meddig megyünk?
– Ó, azt hiszem, itt meg is állhatunk – jelentette be Catilina.
A járat egyszeriben vízszintessé vált, és egy kicsiny, ovális kamrában találtuk magunkat, amit a kemény sziklából vájtak ki. A levegő dohos volt, száraz és hűvös, de nem hideg. A talaj egészen kiegyenesedett a lábunk alatt. Alacsony átjárókat faragtak a sziklába; a kis ajtók több irányba vezettek a kamrából.
– Olyan, mint egy kis föld alatti szoba – állapította meg Tongilius.
– Mint egy útvesztő bejárata – mondta Meto –, vagy a Minótaurosz labirintusa.
– Ez csak egyike a sok-sok hasonló kamrának – magyarázta Forfex. – Kísérő nélkül egy térképre lenne szükségetek, hogy kitaláljatok, máskülönben egy napig is kóborolhattok a bányában. Ahhoz aztán nem lenne elég egyetlen fáklya!
– Hova vezet ez az átjáró? – kérdezte Catilina, és bedugta a fejét az egyik ajtónyíláson.
– Csak óvatosan! – szólt rá a pásztor, majd az orra alatt hozzátette: – Micsoda érzéke van hozzá, hogy az összes közül a legveszélyesebbet válassza ki! – Aztán hangosabban folytatta: – Óvatosan, kérlek! Kisfiú korom óta figyelmeztettek, hogy oda ne menjek be. Egy mély szakadékhoz nyílik. Az a bánya egyik legrégebbi része. Könnyen lezuhanhat az ember.
Az átjárón túlról, az ismeretlenségből, amit Catilina reszkető fáklyája világított csak meg, hirtelen éles, rémült nyögés érkezett. Tongilius a barátja után sietett.
– Gyorsan, Gordianus, hozd a fáklyát!
Mindannyian átvergődtünk a keskeny ajtónyíláson. Meto a hátamhoz préselte magát, és a vállam fölött nézett előre. Hallottam, ahogy leghátul a kecskepásztor helytelenítően csettint a nyelvével.
– Lucius, mi történt? – kérdezte Tongilius.
– Nézd meg magad – mondta Catilina.
A szakadékot egy olyan keskeny párkány vette körül, hogy alig tudtuk rajta megtartani az egyensúlyunkat. Szorosan egymás mellett álltunk, a vállunkat egymáshoz támasztottuk, és lefelé meredtünk a mélységbe. Még Forfex is döbbent nyögést hallatott, pedig ő egész nap olyan edzetten viselte az emberi csontok látványát, mintha mást se látott volna életében.
Catilina oldalvást rásandított a kecskepásztorra.
– Azt hittem, ismered ezt a bányát.
– Ezt a kamrát nem. Mondtam már, hogy gyerekkoromban megtiltották, hogy ide bejöjjek. Mindig azt hittem, hogy egy hatalmas szakadék tátong itt.
– Ami valószínűleg igaz is, leszámítva a rengeteg csontot, ami megtölti.
Catilina a magasba tartotta a fáklyáját. Az imbolygó fényben koponyák vicsorogtak ránk, üres szemgödrüket bizarr módon elevenné tette a fény és az árnyék pislákoló játéka.
– Mennyi! – suttogta Tongilius.
– Még soha életemben nem láttam ilyet – szólaltam meg.
– Én sem – tette hozzá Catilina.
Aznap már nagyon sok csontot láttunk – a vízesés lábánál, a hegyoldalon, a bányából kiomlott salak között –, ám azok a látványok csak gyér előképei voltak annak a hátborzongató élménynek, amit egy csontvázakkal teli szakadék jelentett. Százával töltötték meg a mélységet, már meg sem lehetett állapítani, milyen mély volt a katlan.
Bármi is lakozott a bányában, tökéletesen letisztította őket, mert olyan fehéren vakítottak, mintha egy vízmosásba kerültek volna. Már a puszta mennyiség is megdöbbentő hatással volt ránk, és egyszersmind valószínűtlennek tűnt, hiszen a hús és a többi testrész híján a halottak csontjai elvesztik minden identitásukat, és egyik koponya olyan lesz, mint a másik. Ennyi csontváz látványa egyszerűen megbénítja az ember érzékeit. Az ilyen élményt nem lehet azon a helyen és abban a pillanatban felfogni, csak jóval később, mert az elme nem képes feldolgozni azt, amit a szem sem képes befogadni.
Az üreg rettentő sötétnek tűnt, a fáklyáink pedig nem tudtak megbirkózni vele. A kezemben tartott fáklya sisteregni és szikrázni kezdett, és az égő szurok szagának újabb felhőjét pöfékelte közénk.
– Honnan származnak ezek a csontok? – kérdeztem.
– Valószínűleg... – Forfex a homlokát ráncolta, és az állát dörzsölgette. – Mindig hallani lehetett pletykákat ilyesmiről, de sohasem hittem volna, hogy ebben a bányában is megtörtént. Ha igaz is volt, azt gondoltam, hogy a bánya külső falán összegyűlt csontvázak tanúskodnak róla.
– Miről? – kérdezte Catilina.
– Az a hír járta, hogy amikor a bányát bezárták, a gazda eladta a feleslegessé vált rabszolgákat más bányatulajdonosoknak, illetve gályatulajdonosoknak, odalent Ostiában. Egyetlen bányász-rabszolga sem szokott élve kikerülni egy bányából, így hát mit lehetett tenni a használt bányászokkal? De emlékszem, ahogy az öreg pásztorok azt suttogták, hogy az öreg gazda nem bajlódott a rabszolgák eladásával, hanem megszabadult egytől-egyig mindegyiktől. Nem tudtam, hogy itt történt, a bányában. Alighanem eltorlaszolták a sziklaperemet mindkét irányban, és áttuszkolták őket a járaton...
Abban a pillanatban valami megmozdult a csontok között. Neszezés hallatszott, és egy tompa, zörgő hang, amit egy különös zaj követett – egészen hasonló a nyögéshez. A fáklyák bizonytalan fényében mintha az egész csonthalom lassan hullámzott és eltolódott volna. Nekem patkányok jutottak eszembe, és valami rejtett hézagból beáramló szellő, de Forfex máshogy gondolkodott.
– Ó, Pluto! – sikoltotta. – A Lemures!
Olyan óvatlan lendülettel pördült meg, hogy kis híján lelökte Metót a párkányról. Még szerencse, hogy idejében elkaptam a karját.
– Lemures! – Forfex tovább kiáltozott, hangja visszaverődött a sziklafalakról.
A páni félelem annyira eluralkodott rajta, hogy nem lehetett eldönteni: a szakadékban történt mozgolódásokra gondolt, vagy máshol is látni vélte a kísérteteket.
Sietve visszavonultunk a keskeny sziklapárkányról, egymáshoz nyomódva igyekeztünk visszafelé a keskeny átjárón a központi kamrába. Catilinával feltartottuk a fáklyáinkat, de a kamra üresen állt. Forfexet már nem lehetett megállítani, inalt kifelé a bányából. A járatból, amelyen leereszkedtünk az üregbe, továbbra is az ő sikoltozását lehetett hallani.
– Lemures!
Hirtelen valami távoli, émelyítő koppanás hallgattatta el, aztán kavicsok gurultak szét, és csend lett.
Mozdulatlanná merevedve álltunk, és egymásra pislogtunk. Azt találgattunk, vajon mi történhetett a pásztorral. A sápadt fáklyafényben minden arc fehérnek és vértelennek látszott. Tongilius beharapta az ajkát.
– Nem gondolhatjátok, hogy tényleg...
– A Bányász-agy! – kiáltott fel Meto.
Catilina halványan elmosolyodott, majd felvonta az egyik szemöldökét.
– Kétségtelenül.
Felemelte a fáklyáját, és felvezette a csoportot a bejáratig. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor szemembe villant a napfény első foltja. Kicsivel feljebb belebotlottunk Forfexbe, nem messze attól a lelógó sziklától, amit Bányászagynak nevezett. A hátán feküdt, és hiába próbált feltápászkodni.
Tongilius és Meto felsegítették, és magukkal vonszolták a bánya bejáratáig. A haja csomókba tapadt a vértől, ami a mocsokkal együtt az arcát is beszennyezte. A lángszínű fáklyafényben úgy festett, mint valami démon. Vakon botladozott leragadt szemmel és széttárt karral.
Teljesen tehetetlenné vált, elkábította és elgyengítette a sérülése, reszketett a félelemtől és a megrázkódtatástól. Végül valahogy sikerült átemelnünk a falon. Tongilius nekem is segített átmászni, aztán követett.
Tongilius vette szárnyai alá a sebesültet, ellátta a kecskepásztor sérüléseit, bort fröcskölt rá a kulacsból, és csitítgatta, amikor fájdalmában felnyüszített. Letépett egy darabot a pásztor tunikájából, hogy bekösse a fejét. Az az ember, aki olyan nyers közönnyel vezetett be minket a bányába, egészen más arcát mutatta visszafelé. Egymást váltogatva támogattuk lefelé, mert ugyan képes volt rá, hogy egyik lábát a másik elé helyezze, de a lépteit már nem tudta irányítani.
Egyre inkább megnyúltak az árnyékok, és a tücskök és kabócák kórusa is rákezdett esti énekére. Forfex nemcsak dülöngélt, hanem félrebeszélt és rémeket is látott, mert folyton visszariadt az árnyékoktól, és az nyöszörögte: – Lemures! – Lehet, hogy csakugyan látni vélt valamit, ami nem volt ott, de az is lehet, hogy miután egy pillanatra meglátta Pluto ábrázatát, érzékei kinyíltak az olyan szellemek felé is, amelyeket mi nem láthattunk. Úgy tartják, akik közel járnak a halálhoz, azok látják és hallják a halottakat.
Végre megérkeztünk arra a helyre, ahova a lovainkat kikötöttük. Magunk mögött hagytuk Forfex öszvérét, mert túl lassúnak találtuk. Catilina inkább felültette a pásztort a saját lovára maga elé, hogy le ne essen. Amikor a hátasok ügetni kezdtek, Forfex hangosan feljajdult a fejébe hasító fájdalomra. Később elcsitult, és csak néha-néha nyüszített fel – „Lemures!” –, amikor egy nagyobb árnyék vagy egy alaktalan szikla mellett haladtunk el.
Sárga fény szűrődött ki a pásztor házából, és bentről a kecskék mekegése ütötte meg a fülünket. Catilina és Tongilius leszálltak a lovukról, és lesegítették Forfexet. Egy tágra nyílt szemű rabszolga lesett ki az ajtón, és furcsa arckifejezéssel nézett ránk. Ahelyett, hogy üdvözlésünkre vagy segítségünkre sietett volna, gyorsan visszahúzódott. Egy pillanattal később megtudhattuk, mi az oka a félénkségének, mert egy másik ember jelent meg az ajtóban.
Sokszor láttam Gnaeus Claudiust a Forumon, amikor pereskedtünk. Könnyen fel lehetett ismerni, mert bozontos vörös sörény koronázta a fejét, és az arca mintha áll nélkül csatlakozott volna a nyakához. Magas, széles vállú férfi volt, és míg az összes testi erőt megörökölte a családjától, amit csak lehetett, semmiféle ifjúi bájt nem hagytak rá örökül. Arca mindig keserűnek tűnt, mintha haragudott volna a Párkákra, amiért megfosztották minden kellemes tulajdonságtól, és ellensúlyozásképpen igyekezett volna a kellemetlen tulajdonságait is túlhangsúlyozni – mint például harsány, reszelős hangját.
– Forfex! – ordította. – A Hádésznál jártál, vagy mi?
A kecskepásztor lerázta magáról Tongilius támogató karját, és előrebotladozott, hogy a gazdája színe elé álljon. Fejét alázatosan lehajtotta, mintha a bányában szerzett sérülését akarná mutatni.
– Gazdám, azt hittem, nem térsz vissza...
– És ti kik vagytok? – vágott közbe Gnaeus Catilina felé fordulva.
Valami felvillant a szemében, ami arra utalt, hogy közel járt a felismeréshez.
– Engem Lucius Sergiusnak hívnak – mondta Catilina. – A városból jöttem fel...
– Sergius, mi? – vakkantotta Gnaeus keserűen. A földre köpött, és komoran bólintott a másik patrícius üdvözlésére. – Miben mesterkedtél a rabszolgámmal? Miféle indokkal hatoltál be a birtokomra a távollétemben?
– A kecskepásztor csak megmutatta nekünk az elhagyatott bányát a hegyoldalban. Igazság szerint...
– A bányát? Hádészra, mit szimatoltok ti az én bányám körül?
– Azt gondoltam, talán eladó a terület.
– Tényleg? Valóban érdekelnének téged az ezüstbányák?
– Van egy barátom, aki érdeklődne.
Gnaeus megint a talajra köpött.
– Nos... Akkor sem léphettek a földemre csak úgy.
– Forfex biztosított róla, hogy a távollétedben ő hivatott...
– Forfex éppen olyan semmirekellő és büdös, mint a kecskéi. „Ő hivatott!” A golyóimra! Senki sem szaglászhat a birtokomon, amikor nem vagyok itt! Ennél még ez a nyavalyás pásztor is okosabb. Nem igaz, Forfex? Ne hátrálj, amikor föléd emelem a kezem! Hé, csak nem valami csilingelés-félét hallottam?
Nagy erővel rácsapott a pásztor fejére. Forfex hátratántorodott, és a kezével védte a fejét.
– Tényleg csilingelést hallok! – kiáltotta Gnaeus. Megragadta a rabszolga tunikáját, és megtalálta benne a kis erszényt. Belenézett, majd Catilina lába elé hajította a három szeszterciuszt. – Megköszönném, ha nem fizetnéd le a rabszolgáimat! Így is eléggé kezelhetetlenek!
Jókora pofont kevert le Forfexnek, olyan erőset, hogy az öreg pásztor megtántorodott, és elesett.
– Gnaeus Claudius! – szólt rá Tongilius. – Nem látod, hogy a rabszolga megsebesült? Vérzik a feje.
– És ugyan ki vagy te, szépfiú? – förmedt rá Gnaeus gúnyosan. – Kik ezek az idegenek, akik veled együtt ólálkodnak a birtokomon, Lucius Sergius?
Most már az én arcomat is megnézte magának, ahogy Metót is, de egyikünket sem ismerte fel. Az egyre sűrűsödő szürkületben nem látott minket jól.
– Gnaeus Claudius – vette át a szót ismét Catilina. –, az érdeklődésem teljesen törvényes. Városi barátom és munkatársam mindenféle rendű és rangú bányában érdekelt, és jól megfizeti az olyan területet, amibe még értelmét látja befektetni. Csak futólag akartam megtekinteni a bányádat. Ha tudom, hogy a rabszolgának nem szabad a távollétedben eljárnia, sohasem tettem volna a lábam a földedre.
Ez a bejelentés mintha egy kicsit lecsillapította volna Gnaeust. Beharapta az orcáit, mintha belülről azokat rágcsálta volna. Kis darabig töprengett, mielőtt megszólalt.
– És mire jutottál a bányával kapcsolatban, he?
Catilina elmosolyodott.
– Úgy érzem, érdemes felhívni rá a figyelmét.
– Valóban?
– Szerintem a barátomat nagyon is érdekelni fogja.
– Már évekkel ezelőtt bezárták.
– Tudom. De a barátomnak vannak mérnökei, akik olykor azokból a bányákból is ki tudnak nyerni valamit, amiket már kimerültnek tekintenek. Amikor megállapítja a vételi összeget, figyelembe veszi a bánya állapotát. Mielőtt dönt, kiküldi néhány rabszolgáját, hogy vizsgálják meg a területet közelebbről. De természetesen csak akkor, ha tőlem azt hallja, hogy érdemes ennyit fáradozniuk vele.
– Ezek szerint úgy véled, hogy a föld érhet...
– Sajnos, Gnaeus Claudius, leszállt az este. Hosszú és fárasztó délutánom volt. A bányába felvezető út eléggé megviseli az embert, mint azt bizonyára tudod. Most ennem és pihennem kell. Talán majd egy másik alkalommal tovább tárgyalunk.
Catilina felült a lovára, és Tongilius is követte a példáját.
– A jelek szerint van szálláshelyed. Ha mégsem lenne... – kezdte Gnaeus.
– Igen, remek szállásom van, nem messze innen.
– Talán elkísérhetnélek egy darabon...
– Semmi szükség rá. Ismerjük az utat. Közben azt tanácsolom, szerezz valakit, aki ellátja a kecskepásztor fejsérülését. Csúnya balesetet szenvedett, de nem a saját hibájából. Minden tőle telhetőt megtett, hogy jól sikerüljön a felfedezőút. Dicséretes az igyekezete, amivel a te érdekeidet képviselte. Kár lenne elveszíteni egy ilyen szolgát azért, mert a sebet, amit a gazdája szolgálata közben szerzett, nem látták el megfelelően.
Ellovagoltunk, Gnaeus tekintetével a hátunkban. Arckifejezésében keveredett a mohóság és a bizonytalanság. Mielőtt az út elkanyarodott volna, hátrafordultam, és láttam, hogy felemeli a karját, és újabb csapást mér a földön kuporgó rabszolga fejére.
– Gnaeus Claudius! Micsoda egy visszataszító ember! – kiáltott fel Catilina. – Minden szomszédod ilyen visszataszító?
– Eddig úgy tűnik, igen. Habár, azért akad kivétel – helyesbítettem gyorsan, Claudiára gondolva. – Elég forró a víz számodra?
– Mondjuk, hogy igen.
– Hát neked, Tongilius?
– Tökéletes.
– Idehívhatom az egyik rabszolgát, hogy tegyen még fát a tűzre...
– Ó, ne! Ha még forróbb lesz, elolvadok – sóhajtotta Catilina, és még jobban belesüppedt a medencébe, míg végül csak a feje látszott ki a gőzölgő vízből.
Öreg barátom, Lucius Claudius sokféle városi luxust megépíttetett a házban, többek között egy háromtermes fürdőt is, külön helyiséggel a meleg-, a forró- és a hidegvizes medencének. Nyaranta általában túl tikkasztónak találtam a hőséget ahhoz, hogy akár éjszaka belemerüljek a meleg vízbe, jobban szerettem egy szivaccsal és egy strigilissel a pataknál mosdani. Catilina javasolta, hogy fűttessem fel a konyha és a fürdő közé épített kazánt a rabszolgákkal, és töltsem fel meleg vízzel a márványkádakat. Sajgó lábam és sajgó lábfejem egyáltalán nem tiltakozott, ezért a könnyű vacsora után nem az átriumba vonultunk vissza, hanem a fürdőbe. Levetettük magunkról a bemocskolódott tunikát, és először a meleg vízben kezdtük. Onnan átvonultunk a szomszédos helyiség forró vizes medencéjébe. Catilina és Tongilius egymás hátáról kaparták le az izzadtságot egy elefántcsont strigilissel.
Meto nem csatlakozott hozzánk, habár szerintem szívesen maradt volna fenn, hogy a felnőttek beszélgetését hallgassa. Végül megtette hatását az, hogy egész nap ide-oda ugrándozott a sziklákon, illetve előreszaladt az ösvényen és vissza – már a vacsora alatt ásítozott és szunyókált a heverőjén, mielőtt az utolsó fogás, a kockára vágott hagyma megérkezett volna. Amikor befejeztük az evést, Bethesda felkeltette, és aludni küldte.
Jó, hogy így történt, mert nem biztos, hogy szívesen láttam volna a meztelen Metót Catilina társaságában. A testi élvezetek terén Catilina telhetetlen mohóságáról volt híres, és úgy tartották, képtelen megfékezni magát, annak ellenére, hogy a Vesta-szüzes történetet ő maga ártatlan flörtként adta elő. Tongilius testéből ítélve szigorú mércét állított fel, mert a fiatal férfi karcsú, izmos atlétatermete láttán minden fiút az irigység fogott volna el, az idősebbekben pedig felébresztette a nosztalgiát saját ifjúkoruk után – vagy épp a vágyat kelti fel. Ahogy a fürdőben kiderült, Tongilius azon jó vágású, vonzó ifjak közé tartozott, akik hiúbbak voltak ruha nélkül, mint felöltözve. Volt valami öntudatos tollászkodás-jelleg abban a mozdulatban, ahogy kiemelte izmos karját a vízből, magasra szegte az állát, belemélyesztette pillantását a semmibe, és hátrasöpörte csillogó, fekete haját a homlokából. Mint egy szobrász, aki a saját képmását csiszolgatja és faragja minél tökéletesebbre.
Catilinának tetszettek a mozdulatai, mert fürkésző tekintettel figyelte. Habár nem néztek egymásra, egyszerre mosolyodtak el, és ebből a mosolyból arra következtettem, hogy valamiféle titkos érintést váltottak a víz alatt.
Lehet, hogy egy jel volt, mert Tongilius kisvártatva kiszállt a medencéből. Maga köré tekert egy fürdőlepedőt, és kirázta a vizet a hajából.
– Nem mártózol meg a hideg medencében? – kérdeztem.
– Jobban szeretnék a heverőmön lehűlni. A száradó bőrről felszálló pára éppen úgy ellazítja az izmokat, mint egy masszőr. Nagyon kellemes így elaludni.
Rám mosolygott, aztán lehajolt Catilinához, olyan közel, hogy az arcuk szinte összeért. Egy darabig suttogtak egymás között, aztán Tongilius távozott.
– Régóta ismered? – kérdeztem.
– Tongiliust? Úgy öt éve. Akkor annyi idős lehetett, mint Meto, ha jól emlékszem. Vonzó fiatalember, nem igaz?
Bólintottam. A helyiségben egyetlen lámpás árasztott fényt, amely a mennyezetről lógott egy láncon. Ragyogását elhomályosította a felfelé szálló gőz, így a termet betöltötte a lágy, narancsos színű köd. Csak a csövekben gurgulázó víz és a kád szélének csapódó kis hullámok hangját lehetett hallani. Miközben a forró víz körülöttem örvénylett, mintha magába nyelt volna a kényelem. Mit is mondott Catilina? Hogy ha ennél forróbb lenne a víz, már el is olvadna? Én máris úgy éreztem magam, mint aki elolvadt.
Hosszú ideig feküdtünk a medence két szemközti végében. Catilina lehunyta a szemét. Én a felszálló pára tiszavirág-életű mintázatait figyeltem, mintha a sötétben fátylakat függesztettek volna fel, amelyek aztán semmivé enyésztek.
– Az a különös az egészben, hogy talán tényleg érdemes lenne megvenni az ezüstbányát.
– Komolyan beszélsz? – kérdeztem.
– Én mindig komolyan beszélek, Gordianus. Természetesen ki kell onnan vinni az összes csontot, mert különben elijeszti az új munkásokat. „Nem szabad megnyomorítani a közhangulatot, még a bányász-rabszolgák között sem.”
– Ezt idézted valakitől.
– Igen. A városi barátomtól, aki elhagyott bányákat vásárol, és nagy hasznot nyer belőlük.
– Vagyis tényleg létezik ilyen személy?
– Hogyne. Gondolod, hogy hazudtam szegény öreg Forfexnek?
– Olyan ismerősnek tűnik az a városi barátod.
– Nem egy ismeretlen személy.
– Marcus Crassus?
Catilina résre nyitotta a szemét, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Úgy van. Megfejtettél egy találós kérdést, Gordianus: ki a titkos vevő Rómában? De talán túl nyilvánvaló támpontokat adtam. Különben is, miért titkolnánk a nevét? Közismert ember, akinek sok tapasztalata van a bányászatban, és mindig igyekszik a rabszolgák kihasználtságát a maximumig fokozni. Ki más, ha nem Róma leggazdagabb embere?
– Számomra az a rejtély, hogy te olyan közeli barátságban állsz Crassusszal, hogy rád bízza az új területek felderítését.
– Hol van ebben a rejtély?
– Te a radikális politikai nézeteidről vagy híres, Catilina. Miért szövetkezne a világ leggazdagabb embere egy csípős nyelvű radikálissal, aki a vagyon erőszakos újraelosztását követeli, illetve az adósságok általános eltörlését?
– Azt hittem, nem akarsz politikáról beszélgetni, Gordianus.
– A víz tesz ilyen szórakozottá. Nem vagyok magamnál. Egy kicsit a kedvemben járhatnál.
– Ahogy kívánod. Igaz, hogy Crassusszal megvannak a magunk nézetkülönbségei, de az ellenségünk közös: Róma uralkodó oligarchiája. Tudod, hogy kikre gondolok: arra a kevés, vérfertőzéssel szaporodó családra, akik olyan féltékenyen szorongatják a hatalom gyeplőjét, és semmitől sem riadnak vissza azért, hogy az ellenfeleiket megnyomorítsák. Tudod, hogy hívják saját magukat, ugye? A Legjobb Emberek, az optimaták. A legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül nevezik így magukat, mintha a felsőbbrendűségük annyira magától értetődő lenne, hogy a szerénység csak affektálásként szolgálna. Aki nem tartozik a körükbe, az csőcselék. Azt hirdetik, hogy az államot egyes-egyedül az optimaták kormányozhatják, nekik nem kell egyezkedniük semelyik másik párttal, mert nincs is annál megfelelőbb az állam számára, ha a tagadhatatlanul és minden téren igazoltan a Legjobb Emberek veszik kezükbe az irányítást. Ó, ez az önimádó elégedettség elviselhetetlen! Cicero is teljesen eladta magát nekik. Cicero, az arpinumi senki, aki egyetlen őstől sem örökölt valamirevaló nevet. Ha tudná, mit mondanak róla a háta mögött...
– Crassusról beszéltünk, nem Ciceróról.
Catilina sóhajtott, és még kényelmesebben helyezkedett el a vízben.
– Marcus Crassus túl hatalmas ahhoz, hogy bármelyik párttal egyezkednie kelljen, az optimatákat is beleértve. Crassus egy egyszemélyes párt, és ő is gyakran kerül összetűzésbe az optimatákkal. Igazad van, Crassus nem örül annak az ötletemnek, hogy teljesen átalakítsuk az állam gazdasági szerkezetét, de ezt kell tennünk, ha meg akarjuk menteni a köztársaságot. Ő végig is nézi majd az állam elsorvadását és halálát, amennyiben a következő diktátor, akinek felbukkanása elkerülhetetlen, éppen ő maga lesz. De addig is gyakran kötünk szövetséget az optimaták ellen, még ha nem is egészen így tervezzük. A barátságunk sokkal régebbre nyúlik vissza, abba az időbe, amikor még mindketten Sullát szolgáltuk.
– Úgy érted, hogy Crassushoz hasonlóan te is sok hasznot húztál az összeírásból, amit Sulla vezetett be diktátorként, és amelynek során elkobozták és elárverezték az ellenségei vagyonát?
– Sokan használták ki azt az alkalmat. De én sohasem gyilkoltam mohóságból, és nem használtam fel az összeírást arra, hogy szabadon öldökölhessek. Ó igen, ismerem a pletykákat. Az egyik pletyka szerint a saját sógoromat írattam fel a listára, mert a nővérem ki nem állhatta, és a fejét követelte. Mások szerint a saját kezemmel öltem meg, aztán gyorsan felírtam a nevét, hogy törvényesítsem a gyilkosságot. Mintha azt kívántam volna a saját nővéremnek, hogy veszítse el a becsületét és az örökségét!
Egyre több indulat vegyült a hangjába.
– Aztán ott van az az aljas hazugság, amit Cicero fivére, Quintus talált ki tavaly a konzuli kampány során. Azt állította, hogy annak idején részt vettem a praetor Gratidianus meggyilkolásában. Szegény Gratidianust a tömeg lincselte meg. Eltörték a lábát, levágták a kezét, kinyomták a szemét, végül levágták a fejét is. Undorító barbarizmus! A saját szememmel láttam ezeket a véres eseményeket, de nem én bujtottam fel a tömeget, ahogy Quintus Cicero mondja, és nem is vonultam végig Rómán Gratidianus fejét hordozva trófeaként. Ennek ellenére tavaly az egyik optimatának sikerült bíróság elé citálnia, hogy feleljek ezért a gyilkosságért. Természetesen felmentettek, ahogy minden egyes vád alól az elmúlt években.
– Ha már a fejeknél tartunk, azt hiszem, túl forró lehet a víz, mert a tied olyan vörös lett, mint a retek, Catilina.
Catilina, akinek a nagy hévben már az egész felsőteste kiemelkedett a vízből, nagy levegőt vett, és visszasüllyedt a kádba.
– De éppen Crassusnál tartottunk... – Elmosolyodott, én meg azon csodálkoztam, hogy milyen könnyedén el tudja ereszteni a keserűséget, és milyen hirtelen jókedvre tud derülni megint. – Tudod, mikor szilárdult meg igazán a mi kapcsolatunk? A Vesta-szüzekkel kapcsolatos botrány idején! Nemcsak Fabiát és engem vádoltak meg azon a tavaszon; Crassus ellen az volt a vád, hogy magát a Szűz Maximát rontotta meg! Emlékszel a részletekre? Olyan sokszor látták a Szűz társaságában, hogy a cselszövő Clodiusnak rövid idő alatt sikerült elhitetni fél Rómával a legrosszabbat. De Crassus védelmével nem lehetett vitatkozni: a milliomos csak azért zaklatta a Szűz Maximát, hogy jutányos áron megvehessen tőle egy területet; ez a történet annyira jellemző Crassusra, hogy senkinek sem jutott eszébe kételkedni benne. Megmenekült a halálbüntetéstől, akárcsak én, de mindkettőnk hírneve komolyan besározódott. Crassusé azért, mert az ártatlansága ellenére mindenki kapzsinak tartotta, az enyém meg azért, mert mindenki azt hitte, bűnös vagyok, és csak megúsztam a büntetést. A tárgyalás után együtt ünnepeltünk egy üveg nemes falernumi borral. A politikai szövetségek nem mindig a szigorú logika alapján köttetnek, Gordianus. Néha egy közös nehézség hozza össze a feleket. – Farkasszemet nézett velem, mintha nyomatékosítani akarná a szavait. – De úgy tudom, neked is volt közös ügyed Crassusszal.
– Akkor bérelt fel, amikor megölték az unokafivérét, lent, Baiae-ban – feleltem. – Kilenc évvel ezelőtt történt. Szokatlan, figyelemre méltó eset volt, de nem vagyok felhatalmazva rá, hogy beavassalak a részletekbe. Legyen elég annyi, hogy nem éppen barátságos hangulatban váltunk el Crassusszal.
Catilina elmosolyodott.
– Hogy őszinte legyek, Crassus elmesélte nekem a történetet, legalábbis a saját szájíze szerint. Szerette volna, ha egyes rabszolgákat bűnösnek találnak a gyilkosságban, de te nem elégedtél meg az igazságnál kevesebbel, és nem törődtél azzal, hogy a végeredmény mennyire összekuszálja Crassus terveit, vagy mennyire kínos helyzetbe hozza a személyét. Akár hiszed, akár nem, szerintem valahol a lelke mélyén csodálja a feddhetetlenségedet, még ha a felszínen el is ítéli a – mondjuk úgy – rugalmatlan természetedet. Úgy vélem, Crassus éppen olyan rugalmatlan, mint te, és innen származik a kettőtök közötti kölcsönös ellenszenv. De a nyomozásod Baiae-ban legalább egy jó eredményt is hozott. Úgy értesültem, hogy ott találkoztál először a fiaddal, Metóval. Ne, nem kell lesütnöd a szemed, Gordianus. Szerintem dicséretes dolog felszabadítani egy rabszolgafiút, és örökbe fogadni. Tudom, hogy a fiú érdekében nem hangoztatod ezt a tényt. De én ismerem a történetet, velem őszinte lehetsz.
– Szeretném elfelejteni, hogy Marcus Crassus valaha Meto gazdája volt. Ha Crassus megtehette volna, amit annyira akart, Meto most halott lenne. Crassus először el is adta egy szicíliai birtokosnak, csak hogy tőlem távol tartsa. Az, hogy végül megtaláltam, felszabadítottam és a fiammá fogadtam, a legjobb bizonyíték arra, hogy még a leggazdagabb ember szánalmas kis bosszúhadjáratát is meg lehet hiúsítani.
Catilina lebiggyesztette a száját.
– Alighanem Crassus mégis elhallgatta előlem a teljes történetet.
– Mert Crassus sem ismeri a teljes történetet. De tőlem sem fogod hallani.
– Most neked lett olyan vörös színed, mint a reteknek, Gordianus! Felkészültél a hideg medencére?
Catilinához hasonlóan én is félig kiemelkedtem a vízből, miközben Crassus cselekedeteit taglaltam. Sóhajtva visszamerültem a csillapító, meleg hullámok közé.
– A széltől is óvod a fiút, ami nagyon is rendjén van így – mondta Catilina. – Veszélyes időket élünk, az ember lépten-nyomon fenyegetésbe botlik. Én is apa vagyok. Állandóan aggódom a feleségem és a lányom jövője miatt. Néha úgy érzem, nekem is a te példádat kellene követnem, és teljesen vissza kellene vonulnom, amennyire ez lehetséges. Egyszerű ismeretlenségben kéne élnem, mint Cincinnatus. Ismered a régi történetet, amikor a köztársaságra veszély leselkedett, az emberek a földműves Cincinnatust hívták segítségül, aki letette az ekét, felvette a diktátori címet, és megmentette mindnyájukat.
– Amikor a veszély elmúlt, letette a diktátori címet, és ismét felvette az ekéjét.
– Igen, de a lényeg az, hogy csak akkor cselekedett, amikor a kötelesség hívta. Amikor egy ember teljesen lemond a világban betöltött fontos szerepéről, akkor arról is lemond, hogy a világ jövőjét formálhassa. Ki lökné magától el ezt a lehetőséget, még akkor is, ha erőfeszítései mind kudarcot vallanak?
– Esetleg hatalmas katasztrófát idéz elő.
– Nem, Gordianus, amikor elképzelem a világot, amelyben majd az utódaim élnek, nem remeteként látom magamat benne. Nem lehetek fásult, nem mondhatok le a befolyásról. Ha arra gondolok, hogy az őseim mindig figyelnek engem, rájövök, hogy a henyélésnek sincs helye. A családom alapítója Aeneas mellett állt, amikor először lépett itáliai földre. Talán a patrícius vérem sarkall arra, hogy a kezembe ragadjam a gyeplőt, vagy kitépjem az optimaták kezéből, ha szükséges.
Előrenyúlt, és a markába zárt egy gőzpamacsot, aztán lazított a szorításon, és visszaejtette nyitott tenyerét a gőzölgő vízbe. A mozdulat valahogy homályosnak és valószerűtlennek tetszett a narancsos derengésben, mintha egy színészt figyeltem volna a messzeségből.
Egy darabig mindketten hallgattunk. Egy rabszolga lépett némán a terembe, és megkérdezte, hogy megnyisson-e egy újabb szelepet a kazánon, és töltsön-e friss forró vizet a medencébe. Bólintottam, mire a szolga visszavonult. Hamarosan újból gurgulázó hang érkezett a csövekből, és örvényleni kezdett a víz a kádban. A köd egyre jobban besűrűsödött, és elhalványította a lámpa fényét. A sűrű narancsszínű párában Catilina arca is elmosódott.
– Akarsz tudni egy titkot, Gordianus?
Ó, Catilina, rengeteg titkot akarok tudni, legfőképpen azt, hogy ki volt Nemo, és hogy került a fej nélküli holtteste az istállómba!
– Miért ne?
– Tulajdonképpen ez is egy találós kérdés...
– Egy titok elmondása és egy találós kérdés feltevése két teljesen különböző dolog, Catilina. Szeretnék hallani egy titkot, de ma este már nem akarok találós kérdéseken rágódni.
– A kedvemért! Nos hát: hogyan veszítheti el egy ember a fejét kétszer?
A víz örvényleni kezdett. A gőz olyan sűrű volt, mint a köd a tenger felett.
– Nem tudom, Catilina. Hogy veszítheti el egy ember a fejét kétszer?
– Először egy gyönyörű asszony miatt, aztán a hóhér csapásától.
– A választ értem, de a találós kérdést nem.
– Először elvesztettem a fejem a szűz Fabia miatt, aztán majdnem a fejemmel fizettem a bűnért. Most már érted? Szerintem nagyon jó találós kérdés. Akkor még fiatalabb voltam. Mekkora bolondot csináltam magamból...
– Miről beszélsz, Catilina?
– Arról, hogy amit mindig is gyanítottál, igaz volt. Több volt köztünk Fabiával, mint a közös lelkesedés az arretiumi vázák iránt.
– És azon az éjjelen, a Vesta-szüzek házában...
– Az volt az első közös éjszakánk. Azelőtt mindig ellenállt nekem, de akkor éjjel végre beadta a derekát. Amikor a férfi felüvöltött a függöny mögött, éppen a szerelmeskedés kellős közepén jártunk. Fabia a köpenyét viselte, én a tunikámat, és mindvégig álltunk. Szerettem volna, ha levetkőzik, ha mindenhol megérinthetem, szerettem volna ledönteni a heverőre. De ragaszkodott hozzá, hogy rajtunk maradjon a ruha, és állva ölelkezzünk. Így is ez volt életem egyik legizgatóbb és legkülönlegesebb élménye. A sikoltást is alig hallottam, annyira megsüketített a szenvedély. Én magam is lehettem volna, mert ugyanakkorát tudtam volna sikoltani a gyönyörtől. Fabia természetesen pánikba esett. Ellökött magától, azt akarta, hogy eresszem el, de mondtam neki, hogy ez őrültség. Még nem voltam egészen túl a dolgon, és ha eltaszított volna magától, vagy egy árulkodó tócsát hagyok a földön, vagy egy gyanús botot viszek a tunikám alatt. Végül beteljesült minden, és csak pillanatokkal azelőtt váltunk széjjel, hogy a Vestalis Maxima belépett a terembe. Fabia arca olyan piros volt, mint az alma. Kapkodva szedte a levegőt, izzadtságcseppek lepték el a mellét. Még én is bizseregtem tetőtől talpig...
– Catilina, miért meséled el ezt nekem?
– Mert te nagyra értékeled az igazságot, Gordianus. Te egyike vagy annak a kevés embernek, akit ilyennek ismerek. Mert sohasem lehettél teljesen biztos benne, hogy mennyi igazság van a pletykákban, és most végre megbizonyosodhatsz.
– De mi értelme volt most elmondanod?
Catilina sokáig nem válaszolt. A homályos narancssárga fényben megpróbáltam kivenni az arcvonásait, de nem tudtam volna megmondani, hogy mosolygott vagy ráncolta a homlokát, sőt még azt sem, hogy nyitva volt-e a szeme.
– Azt mondják, nagy tehetséged van a hallgatáshoz, Gordianus – szólalt meg végül. – Minden politikusnak szüksége van jó hallgatóságra. Azt is mondják, hogy képes vagy mindenkiből kihúzni az igazságot, akkor is, ha a másik nem akarja elmondani.
– A „másik”?
– Most épp Crassusra gondoltam. Sok-sok év eltelt azóta, de ő nem felejtette el az éjszakába nyúló, hosszú beszélgetéseket, amiket odalent folytatott veled, Baiae-ban. Azt mondja, nem emlékszik rá, hogy bárki mással ilyen őszintén beszélt volna életében, legkevésbé egy bérenccel. Szerinte valami természetfeletti erővel húzod ki az igazságot az emberek szívéből.
– Csak akkor, ha a szívüket valami olyan teher nyomja, amitől szívesen megszabadulnának.
– Milyen teher?
– Férfiról férfira, asszonyról asszonyra változik. Egyesek késztetést éreznek arra, hogy bevallják, mennyire félnek, vagy mennyit hibáztak, mások bűnbánóan beavatnak abba, hogy milyen aljasságot követtek el a halottakkal szemben. Vannak, akik azt szégyellik, hogy meghajlottak mások kegyetlensége előtt, és vannak, akik a kegyetlenségüket szégyellik. Akadnak, akik rettenetes bűnöket követtek el, de sem ember, sem isten nem büntette meg őket érte, csakhogy a szörnyű titkot nem tudják magukban tartani. Mi több, olyan is akad, aki csak a képzeletében követett el bűnt, de ugyanolyan nagy terhet cipel miatta, mintha valóban elkövette volna.
– Mi van azokkal, akik nem követték el a bűnt, amikor kellett volna?
– Nem értelek.
– Hogyan viselkednek azok, akiknek cselekedniük kellett volna, de meginogtak, és nem tették meg? Találkoztál valaha ilyen emberrel, Gordianus? Olyannal, aki bevallotta, hogy nem követett el egy bűnt, amikor kellett volna?
– Ez is egy találós kérdés, Catilina?
A homály ellenére biztos voltam benne, hogy mosolyog.
– Lehet. De még nem jött el az ideje, hogy megválaszold. Akárcsak azt a találós kérdést, amit Caelius tett fel neked. Lehet, hogy soha nem is lesz rá válasz.
– Szerintem neked bőven van bevallani való igazi bűnöd, Catilina, és nem kell azon tipródnod, hogy mit nem követtél el.
Azt hittem, hogy a nyers hangvételre megsértődik, de ehelyett felnevetett, először élesen, aztán halkabb kuncogással, ami egybeolvadt a csövekből érkező bugyogással és a víz bugyborékolásával.
– Attól tartok, hogy a híresztelések messzebbre nyúlnak a valóságnál, Gordianus. És ha a valóságot veszed figyelembe, hamar rájössz, hogy mindvégig az ellenségeim elvakult hajtóvadászatának voltam az áldozata. Igen, három évvel ezelőtt bíróság elé kellett állnom azzal a váddal, hogy afrikai propraetorként zsaroltam a helybelieket. Vajon ezeket a vádak valódi bűnökre alapozták? Nem, a vádat régi ellenségem, Clodius képviselte az optimaták megbízásából, és nem volt egyéb szándékuk, minthogy kerékbe törjék a politikai pályafutásomat. Rövid távon el is érték a céljukat, olyan ügyesen intézték az egészet, hogy két évre eltiltottak a konzuli címért való indulástól. De végül a bíróság felmentett, habár erre már nem emlékszik senki. Tudtad, hogy a tárgyalás előtt maga Cicero ajánlotta fel a szolgálatait? Igen, ugyanaz a hazug opportunista, aki most úgy fest le engem, mint Róma leggonoszabb emberét. Azt hiszem, ez sokkal inkább árulkodik Ciceróról, mint rólam.
– Tavaly végre indulhattam a konzuli címért – folytatta Catilina –, és az optimaták semmit sem tehettek, hogy megállítsanak. Lefizették Cicerót, hogy a gyilkos nyelvével eltántorítson. Elvesztettem a választást. Ők viszont még utána is féltek, hogy újra indulok, és győzni fogok, és azért, hogy ezt megakadályozzák, egy újabb vádat koholtak ellenem. Ezúttal azt találták ki, hogy Sulla idejében meggyilkoltam Gratidianust. Biztos lehetsz benne, hogy Cicero most nem ajánlotta fel a segítségét. Ellenben a pert nélküle is megnyertem, és az optimaták kudarcot vallottak abbéli igyekezetükben, hogy távol tartsanak a megmérettetéstől. Elvonultak a viharfelhők a fejem fölül, és rengeteg időm maradt, hogy felkészüljek az idei konzuli választásokra.
– Nos, Gordianus, mi az a rengeteg bűn, aminek az elkövetése olyan hírhedté tett? – kérdezte, de tudtam, nem vár választ. – Eltekintve attól a temérdek portól, amit a választók arcába hintettek, és amivel megpróbálták tönkretenni a hírnevemet, mintha csak egy legyet akartak volna lecsapni. Tudom jól, ha valakit újra meg újra bíróság elé citálnak, örökre beszennyeződik a neve, de milyen más bűnt vallhatnék be azon kívül, hogy beleköptem az optimaták levesébe?
Catilinára sandítottam, de csak egy bizonytalanul imbolygó fejet láttam a félig vízbe merült vállak fölött, mintha egy távoli sziget gomolygott volna a ködben.
– Én más bűnökre gondoltam, Catilina. Teljesen más jellegű vétségekre.
– Bölcsebb vagy te annál, hogy akár a felét is elhidd annak, amit hallasz, Gordianus, különösképp Cicero vagy a fivére, Quintus alattomos szájából. Nem állítom, hogy alázatos és szende polgár vagyok, de nem vagyok az a szörnyeteg sem, aminek az ellenségeim lefestenek. Ó, ismerem a pletykákat, és tudom, hogy mivel gyanúsítanak. Jól van, kezdjük a legrosszabbal: amikor néhány évvel ezelőtt másodszor is meg akartam nősülni, és el akartam venni Aurelia Orestillát, ő megtagadta azzal, hogy nem megy férjhez olyan házba, ahol már van egy örökös. A pletyka szerint az ő kedvéért megöltem a saját fiamat. Neked is vannak gyerekeid, Gordianus. El tudod képzelni, milyen gyötrelmet okozott nekem egy ilyen hazugság? Minden nap meggyászolom a fiamat. Ha életben marad, ma már férfi lenne, mellettem állna a küzdelemben, vigaszt és inspirációt nyújtana. A láz ölte meg, az ellenségeim mégis azt mondják, hogy megmérgezték, és ez a tragédia az egyik legmocskosabb fegyverük ellenem.
– Azt is mondják, hogy a pénzéért vettem el Aureliát, hogy kihúzzam magam az adósságokból. Hah! Ez is a tudatlanságukról árulkodik, mert jócskán alábecsülik az én adósságaimat. Ahogy alábecsülik a köteléket is, ami Aureliával köztünk van, de ez nem tartozik rájuk, ahogy rád sem. Már ha ezt ki lehet udvariasan fejezni.
– Aztán pletykálnak a szexuális kilengéseimről, melyeknek egy része igaz, más része nevetséges fantazmagória – tényleg, a következő ötletük az lesz, hogy megerőszakoltam a saját anyámat, és önmagamat nemzettem. Számit egyáltalán, hogy melyik történet igaz? Senkit sem érdekelnek az ilyen részletek, csak az olyan aszott moralistákat, mint Cato és Cicero, akiknek fekete a szívük, és fekete a nyelvük is. Őszintén szólva sohasem értettem, hogy az ilyen étvágytalan emberek miért irigykednek azokra, akik jó étvággyal habzsolnak!
– Ezek szépen csengő mondatok, Catilina – válaszoltam elgondolkozva –, de egy dolog jól teletömni a hasad egy vacsorán, és más dolog elvenni egy lány szüzességét, így fosztva meg őt a tisztességes házasság lehetőségétől. Az sem tisztességes, ha valaki fiatalembereket győz meg, hogy dobják félre a becsületüket az ő nevében, és ezzel törjék kerékbe a saját pályafutásukat.
A lámpás fénye már majdnem teljesen kialudt. A homályos gőzfelhőn keresztül sóhajtás hangja ütötte meg a fülemet.
– Sajnos már nem látom az arcodat, Gordianus, ezért csak remélni tudom, hogy szavaidba kételkedés vegyül, és miközben ezt mondod nekem, mosolyogsz magadban, mert tudod, hogy ezek pusztán rágalmak, amiket az ellenségeim találtak ki. Ó, igen, beismerem, hogy nehéz ellenállnom a fiatalságnak és az ártatlanságnak. Melyik egészséges étvágyú férfi tud visszautasítani egy pirosodó kis gyümölcsöt, amely szinte megköveteli, hogy szedjék le a fáról? Kit ne ejtene rabul egy túlvilágian igéző teremtés egy hazugsággal és intrikákkal teli világban? Hol máshol találhat ma édes örömöket az ember, ha nem a fiatalok között? De nem erőltetem magam másokra. Vádoltak már gyilkossággal és lopással is, de nemi erőszakkal soha. Még az ellenségeim is egyetértenek abban, hogy soha nem kellett kényszerhez folyamodnom, ha valakihez egészen közel akartam kerülni. Az sem igaz, hogy csak elveszek, és semmit sem adok cserébe. Ők nekem adják az ártatlanságukat, és cserébe minden földi jót megkapnak tőlem, hiszen annak bővében vagyok. Mindenki megadja a másiknak, amit az hiányol, és amiért sóvárog.
– És mit adtál Fabiának, a Vesta-szűznek?
– Kalandot! Élvezetet, izgalmat, veszélyt; olyan dolgokat, amiktől a szürke létformája megfosztja őt.
– Megérte ez a kaland azt a kockázatot, hogy esetleg azt a szürke létformáját is elveszíti? Mi lett volna, ha a románc úgy ér véget, hogy Fabiát élve eltemetik? Könnyen megeshetett volna.
– Azért Clodiust kellett volna okolni, nem engem.
– Túl könnyen rázod le magadról a felelősséget, Catilina.
Sokáig hallgatott, aztán hallottam, ahogy megmoccan a vízben. Felállt, mire a víz a medence széléhez lötykölődött, és a gőzfelhők kavarogva szétváltak előtte. Bőrét vörösre hevítette a forróság. Vízcseppek gyöngyei tapadtak az ezüstszálakkal tarkított fekete szőrzetre, ami az egész felsőtestét fedte, és attól lefelé a hímtagját is, mely félig a víz felszíne felett, félig alatta lebegett. Széles volt a válla és a mellkasa, a hasa egészen lapos. Szokatlanul férfias jelenségnek tűnt, nem csoda, hogy a szeretői nagyra tartották, és hogy az olyan kákabélű, vézna lábú, közönséges arcú férfiak, mint Cato és Cicero megvetették testi és szexuális erejét.
Mintha olvasott volna a gondolataimban.
– A te külsőd is fiatalos még, Gordianus. Szemlátomást jót tesz neked az aktív vidéki élet. A városban a férfiak elpuhulnak és elhájasodnak, de végül is az öregedésnek nem kell feltétlenül elpuhulással együtt járnia, nem igaz? Alighanem te magad is nagy étvággyal bírsz még. – Keskeny mosollyal nézett le rám, mintha várna tőlem valamit. Kényelmetlenül éreztem magam a pillantása alatt. – Nos – szólalt meg végül. –, mostanra csakugyan elegem lett a forróságból. Velem tartasz a hidegvizes medencébe, Gordianus?
– Nem, azt hiszem, én még maradok egy kicsit. Lehet, hogy követem Tongilius példáját, megszárítkozom, és lefekszem.
Catilina kilépett a fürdőből, és magához vette a lepedőjét a fali fülkéből, de nem vesződött azzal, hogy maga köré kanyarítsa. A hideg medencéhez átvezető ajtó előtt megállt.
– Szóljak egy rabszolgának, hogy hozzon egy másik lámpát?
– Ne – feleltem. – A hangulatomhoz most jobban illik a sötétség.
Catilina bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót. Kisvártatva megremegett a láng, és végleg kialudt. Ott hevertem a sötétben, és Catilina bűnein elmélkedtem.
Egy rövid időre elaludhattam, mert hirtelen valami tompa nyikorgás ébresztett fel. Nem annak az ajtónak az irányából érkezett, amely mögött Catilina eltűnt, hanem a másiktól, amely visszavezetett a melegvizes medencéhez, és a ház többi részéhez is. Az a fajta zaj volt, amit akkor kelt valaki, amikor akaratlanul is nekidől egy ajtónak. Ugyanabban a pillanatban egy vékony fénycsík jelent meg az ajtó tetejénél.
Lehet, hogy az ajtó magától mozdult meg, mert kissé megvetemedett a nedvességtől és a melegtől. Mégis, egyre szaporábban vert a szívem, és a forró fürdő okozta bágyadt álmosság egy szempillantás alatt semmivé lett. Talán Tongilius tért vissza, gondoltam magamban, de akkor vajon miért lopakodik? Talán a rabszolga jött be, hogy kicserélje a kialudt lámpást, de akkor miért nem lépett be?
Hegyezni kezdtem a fülem, de semmit sem hallottam az ajtó mögül. Mégis meg voltam győződve róla, hogy valaki mögötte áll, és várakozik.
Olyan csendesen emelkedtem ki a vízből, amennyire tudtam, és kiléptem a medencéből. A fürdőlepedőért nyúltam, de nem azért, hogy magamra terítsem. Ha szorosan összetekerünk egy egyszerű lepedőt, akár egy kötelet, sok mindenre lehet használni. Pajzsként véd meg a tőrök ellen, meg lehet vele kötözni az ellenséget, és fojtogatni éppúgy lehet vele, mint eltörni valakinek a nyakát. Lábujjhegyen mentem az ajtóig. Megfogtam a fakilincset, egy pillanatig haboztam, aztán hirtelen kitártam az ajtót.
A hallgatózó felém tántorodott, és elvesztette az egyensúlyát. Átfogtam az összetekert lepedővel, az oldalához szorítottam a karját, és megfordítottam. Amikor megláttam az arcát, sziszegve káromkodtam, aztán elengedtem. A foglyom távolabb lépett, nagy levegőt vett, aztán, mintha az egész csak egy ártalmatlan játék lett volna, ezt suttogta:
– Tehát Catilina mégis együtt hált a Vesta-szűzzel!
– Meto!
– Bocsánat, papa, de nem tudtam aludni. Annyira fáj a lábam a hegymászástól! Amikor ideértem az ajtóhoz, hallottam hogy itt beszélgettek ketten. Nem látszott okos dolognak belépni, de muszáj volt hallgatóznom. Semmit sem mondtál volna másképp, ha tudod, hogy hallom, ugye? Viszont Catilina nem mondott volna ilyen sok mindent, ha én is a teremben vagyok. Tökéletes csendben voltam, nem igaz? Tényleg csak most vetted észre, hogy itt állok? Tudom, hogy hiba volt így nekitámaszkodni az ajtónak...
– Meto, mikor tanulsz már végre egy kis tiszteletet?
Meto a szájára tette az ujját, és a hidegvizes terem ajtaja felé intett a fejével. Lehalkítottam a hangom.
– Ez a szokásod, hogy leselkedsz és kémkedsz utánam... Hol tanultál ilyen... – Sóhajtottam. – Való igaz, hogy fogalmam sem volt a jelenlétedről, amíg az ajtó nyikorogni nem kezdett. Ami azt jelenti, hogy míg te fiatal vagy és fürge, én egyre öregebb és tompább leszek, sőt lehet, hogy egyre süketebb is. Vajon melyikünknek lenne nagyobb szüksége egy kiadós éjszakai alvásra?
Meto rám mosolygott, és nem tudtam megállni, hogy vissza ne mosolyogjak rá. Megfogtam a tarkóját, és nem túl finoman megráztam a fejét. Ideje volt lefeküdni, de mielőtt kifordultunk volna a teremből, még visszanéztem a lámpafény keskeny sávjára, ami a szomszédos terem ajtaján át szűrődött ki. Halk csobbanások hangja hallatszott a hidegvizes medence felől. Mint az előző éjszakán, most is mindenki alváshoz készülődött, kivéve Catilinát, aki még mindig éber volt, és Morpheusszal dacolt – meg még ki tudja, mely istenekkel, akik eljöttek érte, hogy magukkal vigyék.
Végül Morpheus mégis megjelent Catilináért, és jóval napfelkelte utánig a markában tartotta, mert Tongiliusszal csak a délelőtt derekán jelentek meg a konyhában, hogy reggelit kérjenek. A szemük még mindkettőjüknek összeragadt egy kissé a sok alvástól, de jó hangulatban jöttek ki a szobájukból – ami azt illeti, egy kicsit gyanúsan is elégedettek voltak magukkal. Vicceket sugdostak egymás fülébe, hangosan nevetgéltek rajtuk, és minden ok nélkül mosolyogtak. Farkasétvággyal ettek, és mindent lenyeltek, amit Congrio eléjük tett.
Miután befejezték a reggelit, Catilina bejelentette, hogy még dél előtt elhagyják a birtokot. Tongiliusszal együtt kék lovaglótunikát öltöttek magukra, összeszedték a holmijukat, elbúcsúztak Bethesdától, megdicsérték Congrio főztjét, és kihozták a lovukat az istállóból.
Megkérdeztem Catilinát, hogy merre indulnak. Azt felelte, hogy északra mennek, mert másokat is meglátogat Etruriában, folytatnia kell a kampányt Sulla öreg veteránjai között, akiknek a diktátor az ellenségeitől elkobzott földeket ajándékozta. Figyeltem, ahogy kilovagolnak a birtokról. Annak ellenére, hogy annyira tiltakoztam az érkezése ellen, a távozása mégsem töltött el olyan jó érzéssel, mint amire számítottam.
Érdekes módon, amikor elérték a Via Cassiát, nem észak, hanem dél felé fordultak, Róma irányába. Én magam sohasem vettem volna észre, de Meto sokáig figyelte őket. Odaszaladt hozzám, miközben a disznóólak bejáratánál kódorogtam, és a távoli alakokra mutatott az úton.
– Szerinted ez mit jelent, papa?
– Furcsa. Catilina azt mondta, északnak indulnak. Kíváncsi vagyok...
– Felmegyek a hegygerincre, és onnan fogom figyelni őket – kiáltott hátra Meto, és már szaladt is.
Már rég fent volt a magaslaton, amikor én fújtatva és lihegve felértem. Nagyszerű helyet talált a kémkedéshez, mert éppen kilátott két toronymagas tölgyfa között, de eltakarta egy nagy szederbokor. Minket nem láttak az útról, de mi mindent jól láttunk, ami a Via Cassián zajlott.
Nem volt nehéz kiszúrni Catilinát és Tongiliust, hiszen csak ők lovagoltak az úton. Mintha megálltak volna egy időre a hegygerincet és az Argentum-hegy lábát összekötő szoros közelében. Eleinte nem értettem, miért tétováznak, aztán láttam, hogy egy északra tartó ökörcsorda elvonulását várják. Miután az ökrök elhagyták az emelkedőt, valószínűleg eltűntek a két férfi szeme elől, ahogy Catilina és Tongilius is eltűnt az ökörpásztor szeme elől. Lopva körülnéztek, aztán leszálltak a lovukról, és bevezették őket az út keleti oldalán magasodó bozótba.
Miután a hátasokat biztonságba helyezték a nem kívánatos tekintetek elől, megint felbukkantak, de csak egy pillanatra, aztán újból eltűntek egy jókora fa ágai alatt, és ismét láthatatlanná váltak. Később viszontláttam őket az úton, ahova csak egy pár lépés erejéig mentek ki. És ez így folytatódott a továbbiakban is: Catilina és Tongilius hol eltűnt, hol megjelent az út szélén, előrementek, majd visszasétáltak, mintha valami elvesztett dolog után kutatnának.
– Mit keresnek? – kérdezte Meto.
– Az ösvény kezdetét.
– Milyen ösvény kezdetét?
– Biztosan előreszaladtál, amikor Forfex tegnap elmagyarázta. Van egy másik ösvény is, ami felvezet a bányába, és valahol itt kezdődik, a Via Cassia mentén. Régóta nem használják, benőtte a gaz. Catilina megpróbálja megkeresni az út torkolatát.
– De miért? Már járt a bányában.
Nem válaszoltam. A szemem sarkából láttam, hogy Meto összevont szemöldökkel néz rám. Nem azért, mert összezavarodott, hanem mert megérezte, hogy valamit elhallgatok előle. Együtt figyeltük, ahogy Catilina és Tongilius ide-oda tekeregnek a buja aljnövényzetben az út mentén. Hamarosan egy csapat rabszolga jelent meg az úton dél felől, nyaktól nyakig láncok kötötték össze őket. Felszabadított emberek hajtották őket korbácsokkal. Catilina és Tongilius megint elbújt, amíg a rabszolgák tovább nem haladtak, és csak akkor jöttek elő, amikor az út már teljesen tiszta volt.
Végül olyan hosszú időre nyelte el őket a bozót, hogy már azt hittem, megtalálták, amit kerestek. Meto hirtelen belekapaszkodott a ruhám ujjába. Ugyanebben a pillanatban valami neszezést hallottam az aljnövényzetből a hátunk mögül, és egy ismerős hang csendült fel.
– Nem ez a megszokott helyed... Ó, kérlek, nem akartalak megijeszteni. Milyen otromba dolog tőlem, hogy csak így rád török. Bocsáss meg, Gordianus nem kéne nevetnem, de annyira megrémültél!
– Claudia – sóhajtottam.
– Igen, csak én vagyok. És itt van az ifjú Meto is! Időtlen idők óta nem láttam a fiút. Ó, de hiszen nem szabad fiúnak neveznem téged, mert már nem sokáig számítasz fiúnak, igaz? Ha nem tévedek, ebben a hónapban töltöd be a tizenhatot.
– Igen – felelt Meto, és lopva lepillantott a válla fölött az útra.
– Erről az oldalról is gyönyörű a kilátás, nem igaz? Innen az egész hegy sokkal hatásosabb, látni lehet, hogy milyen hatalmas, ahogy az út fölé magasodik.
– Valóban lenyűgöző – hagytam jóvá.
– De nagyon kényelmetlen itt a földiszeder között. Gyertek, van egy pont itt a közelben, ahonnan ugyanez a kilátás nyílik, és ahol mindhárman leülhetünk egy farönkre.
Vállat vontam, és minden igyekezetemmel távol tartottam a tekintetem az úttól. Észrevettem, hogy Claudia egy kosarat tart a kezében.
– Ó, attól félsz, hogy megzavartok ebéd közben. Nem, egyáltalán nem, Gordianus. Van itt elég kenyér, sajt és olajbogyó mindhármunknak. Gyertek már, nem engedem, hogy visszautasítsátok a meghívást!
Követtük egy pár méterrel arrébb nyíló tisztásig. Ahogy ígérte, a kilátás szinte teljesen ugyanaz volt, azzal a különbséggel, hogy innen minket is láthattak az útról, ha felnéztek.
– Ugye, hogy jobb itt? – kérdezte Claudia, miközben elhelyezte terebélyes fenekét a rönkön, és maga elé tette a kosarát.
– Sokkal – feleltem. Észrevettem, hogy Meto újra meg újra lopott, de nyilvánvaló pillantásokat vet arra a helyre, ahol legutoljára látta Catilinát és Tongiliust. Lehet, hogy a kémkedéshez jó tehetsége volt, de színésznek csapnivaló lett volna. – Igazság szerint Metónak muszáj visszamennie a házba.
– Ó, Gordianus, ti római apák! Mindig csak a szigor és a követelmények. Az én apám is ilyen volt, pedig én lánynak születtem. Meto fiúkorának utolsó nyarában járunk, az utolsó napok egyikén, és máris találtál számára feladatot délben. Rövid időn belül férfivá érik, és bár a nyári napok azután is ugyanilyen forrók maradnak, sohasem lesznek ilyen hosszúak, kellemesek, tele virágillattal és méhdöngéssel, mint most, ebben a pillanatban. Kérlek, hagyd, hogy Meto köztünk maradjon.
Unszolásának köszönhetően végül Meto a bal oldalán maradt, én pedig a jobb oldalán ültem. Ennivalót osztott ki nekünk, és megvárta, míg falatozni kezdünk, mielőtt maga is hozzálátott volna. Miután Meto kényelembe helyezte magát a farönkön, és megtömte a száját sajttal, be kellett látnom, hogy egyre ügyesebben leplezi a hegy lábánál zajló események iránti kíváncsiságát. A Via Cassián megélénkült a forgalom: birkanyájak, fát hurcoló rabszolgák csoportjai, hosszú, fegyveres őröktől kísért teherkaravánok haladtak tova mindkét irányba.
– Arretiumi vázák – jegyezte meg Claudia.
– Honnan tudod? – kérdezte Meto.
– Mert átlátok a szekerek belsejébe pakolt ládák falán, mintha láthatatlanok lennének – felelte az asszony, és amikor látta, hogy Meto komolyan veszi, elnevette magát. – Tudom, fiam, mert azok a szekérkaravánok kislánykorom óta jönnek lefelé a Via Cassián, és arretiumi vázákat visznek Rómába. Roppant értékesek, ezért óvja őket annyi fegyveres őr, és ezért haladnak olyan lassan. Ha bármi más, hasonlóan értékes dolgot vinnének, amit őrökkel kell védeni, kétszer ilyen gyorsan mennének a szekerek. Az arany és az ezüst nem törik, de a finom agyagvázák igen.
A szekerek áthaladása mintha a végtelenségig tartott volna, szinte csak vonszolták magukat az út szalagján. Catilinának a nyomát sem láttuk.
Aztán Meto valami furcsa hangot adott ki a torkából, és amikor ránéztem, alig észrevehetően biccentett az út felé. Követtem a tekintetét a hegy lábáig, és legalább hat méterre az út fölött megpillantottam Catilina kék tunikáját a zöld lombozatok kupolájában nyíló résen keresztül. A kék folt mozgott, és egy másik is csatlakozott hozzá. Hunyorogni kezdtem, mire a két kék foltból tisztán ki tudtam venni a két férfi alakját, akik a hegy oldalán barangoltak.
Claudia, aki a kosara fölé hajolt, nem vett észre semmit.
– Az igazat megvallva, Gordianus, szerettem volna összefutni veled itt, a hegygerincen, mert máskülönben hivatalos látogatást kellett volna tennem, és az nem lett volna olyan kellemes dolog. És örülök, hogy téged is itt találtalak, Meto, mert azt hiszem, rád is tartozik.
Az asszony hátradőlt, és lebiggyesztette a száját. Egy pillanatra azt hittem, hogy a völgyön keresztül éppen Catilinát és Tongiliust lesi, aztán rájöttem, hogy a semmibe réved a tekintete, és azon töpreng, amit épp mondani szándékozik.
– Mi történt, Claudia?
– Ó, ez annyira nehéz...
– Mi?
– Ma reggel meglátogatott az unokafivérem, Gnaeus. Azt mondta, hogy tegnap idegenek jártak a hegyén, Rómából érkeztek, és a bányáját akarták látni.
– Tényleg?
Átnéztem az út felett, és láttam, hogy Catilinát és Tongiliust megint elnyelte a rengeteg.
– Igen. Azt hiszem, az egyikük szeretné megvásárolni a bányát, vagy olyasvalakinek a képviseletében járt itt, akinek ez a szándéka. Ha engem kérdezel, őrültség, hiszen az a bánya régóta értéktelen. Már egy porszemnyi ezüstöt sem lehet kinyerni belőle. Mindenesetre Gnaeus azt kérdezte tőlem, hogy láttam-e embereket kószálni a hegyoldalon tegnap. Az én házamból nagyon jól lehet látni a hegyet, habár elég messze van. Nos, ami azt illeti, én nem láttam semmit, és a rabszolgáim sem láttak gyanús mozgást a hegyoldalon.
Claudia szünetet tartott, amíg megrágott egy olajbogyót.
– Gnaeus azt mondja, hogy egyik férfit sem ismerte, és csak az egyikük vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon – a Sergius família egyik tagja, Rómából. Csakhogy később Gnaeus kikérdezte a kecskepásztort, aki körbevezette a férfiakat, tudod, az öreg bolondot, Forfexet, és találd ki, milyen választ kapott.
– El sem tudom képzelni.
– Azt mondta, hogy azzal a Sergiusszal együtt érkezett egy fiatalabb férfi, aki a társának tűnt, és volt még velük egy középkorú ember, meg egy fiú. Őket sem ismerte, de mintha azt hallotta volna, hogy a középkorút Gordianusnak szólították.
Claudia rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.
Egy darabig magamban morfondíroztam.
– Gnaeus is megnézte magának azt a négy idegent?
– Igen, de már szürkület volt. A fiatal kora ellenére Gnaeusnak nem a legjobb a látása. Ezért téveszti el olyan gyakran a vaddisznókat!
– Ó... Ezek szerint azt akarod kérdezni tőlem, hogy...
– Nem, semmit sem akarok kérdezni tőled. Mindent le tudok olvasni az arcodról. Vagy ha nem is mindent, de épp eleget. Ha kedved támad az unokafivérem birtokán szaglászni, az a te dolgod és az övé. Ha Gnaeus emiatt kérdőre akar vonni, akkor maga is megteheti; nem vagyok a közvetítője. Ugyanakkor, Gordianus, elmulasztanám vérrokoni kötelességemet, és jószomszédi kötelességemet is, ha hallgatnék. Gnaeus nem örült, amikor Forfex szájából a te nevedet hallotta, és akkor sem volt jó hangulatban, amikor ma reggel meglátogatott. Kétlem, hogy személyesen felkeresne, vagy akár üzenetet küldene neked; jobban szeret magában rágódni, és visszavonulni az erdőbe, ahol a vaddisznóvadászat eltereli a figyelmét. De ha mégis belekeveredtél volna valamilyen tisztességtelen ügybe, azt ajánlom, hogy nagyon alaposan gondold át a helyzetedet, Gordianus. Légy óvatos! A rokonaimmal nem lehet játszadozni. Nem sokat tehetek azért, hogy lecsillapítsam őket. Barátként mondom ezt neked.
Egy kis időre elhallgatott, hogy szavai leülepedhessenek, aztán belenyúlt a kosarába.
– Most pedig van egy meglepetésem számotokra. Mézes sütemény! Az új szakácsom ma reggel sütötte, teljesen friss. Sajnos nem olyan ügyes, mint Congrio, de azt meg kell hagyni, hogy az édességekhez van tehetsége.
Metónak végre sikerült levennie a szemét a hegyoldalról; mindig imádta a mézet. Gyorsan felfalt egy kis darab süteményt, majd megnyalta az ujjait. Claudia engem is kínált, de visszautasítottam.
– Te nem szereted az édességet, Gordianus? Az új szakács nem veszi majd jó néven, ha visszaviszem neki, amit sütött.
– Mintha engem is az a nyavalya kínozna, ami Cicerót – tettem a kezem a hasamra, és a homlokomat ráncoltam.
– Ó, az egészről én tehetek. Felzaklattam az emésztésedet a Gnaeusszal kapcsolatos problémával. Milyen figyelmetlen volt részemről kenyeret és sajtot adni, és közben rossz híreket közölni! Talán egy kis mézes sütemény rendbe hozza az emésztésedet.
– Nem hinném.
Nemcsak a hírek zaklatták fel az emésztésemet, hanem a feszültség is, hogy Claudia bármelyik pillanatban megláthatja a szemközti hegyoldalon bujkáló két férfit. Az lett volna az igazi gyógyír, ha egyszerűen elmegy, de még akadt mondanivalója.
– A tóga-ünnepség tehát ebben a hónapban lesz. Melyik napon?
– Két nappal az idus előtt.
– Ó, tehát pontosan a választások után.
Bólintottam, de nem mondtam rá semmit. Reméltem, hogy a hallgatásommal távol tarthatom a politikát a beszélgetésünktől. Épp elég rossz érzést keltett bennem a gondolat, hogy a városban kell tartózkodnom a választás utáni napokon. Akár győz, akár veszít Catilina, a támogatói vagy az ellenségei felforgatják majd az utcákat, és hatalmas lesz a káosz. És ha az is igaz, amire Caelius célozgatott, és tényleg forradalom lebegett a fejünk felett, Róma volt az a hely, ahova a legkevésbé kívánkoztam.
Claudia bólintott, és elmosolyodott.
– Még tíz nap, és férfi leszel, Meto! De addig tartogatom a jókívánságaimat. Gondolom, lesz egy kis ünnepség a házatokban, mielőtt sétára indultok a Forumon. Túlzott szemtelenség lenne, ha meghívatnám magam?
– Te is a városban leszel, Claudia?
– Attól tartok – sóhajtott az asszony. – A drága unokafivéreimmel. Mind úgy tervezik, hogy elmennek a városba a szavazás idejére. Attól félnek, hogy Catilina valamilyen csellel nyerni fog. Maga a választás a férfiak dolga természetesen, és általában nem is megyek a városba az évnek ebben a szakaszában, de most nem vonhatom ki magam az események alól. Lucius rám hagyta a palatinusi házát. Az a tervem, hogy bérbe adom, és a felügyelő rabszolga legutóbb közölte velem, hogy sürgős felújításra van szükség. Nos, nem szívesen engedném át az irányítást Lucius egyik régi rabszolgájának, hogy elköltse az összes pénzemet. Majd én felügyelem a munkálatokat. Holnap indulok, és valószínűleg az egész hónapot odalent fogom tölteni.
Felvonta a szemöldökét, és várakozón nézett rám.
– Akkor nem is lehet kérdés, hogy el kell jönnöd Meto születésnapjára – mondtam.
– Ó, köszönöm! Nagyon szeretném látni. Tudod, nekem sohasem volt fiam... – Kibicsaklott a hangja. – Hozok mézes süteményt is – tette hozzá felcsillanó szemmel. – Metónak nagyon fog ízleni.
Felemelte a karját, és átölelte a fiú vállát. Meto egy kissé szégyenlősen mosolyodott el, aztán valami furcsa kifejezés suhant át az arcán.
Valamit figyelt a mélyben, és amikor én is odanéztem, láttam, hogy az ösvényen haladó Catilina és Tongilius előtűnt az erdőből.
Claudia megérezte, hogy valami nincs rendjén, mert ferdén sandított Metóra, és érezte, hogy én is szorosan fogva tartom a tekintetemmel.
– Talán... – szólaltam meg. – Talán mégis csak kérnék egy kicsit a mézes süteményből.
– Jó, nagyon jó. Lássuk csak, itt van mindjárt egy szép darab a tetején – hajolt ismét a kosár fölé.
Elvettem tőle a süteményt, és akkor is folyamatosan ránéztem, amikor beleharaptam. Elmosolyodott, bólintott, és hirtelen letekintett az útra.
– Nézzétek csak! Kik azok az emberek, és hogyan kerültek oda?
Válaszoltam volna, de csak köhögés tört fel helyette; mintha porrá változott volna a sütemény a torkomban. Meto, aki észrevette a tehetetlenségemet, felvette a beszélgetés fonalát.
– Milyen emberek? – kérdezte ártatlanul.
– Az a két ember odalent, lóháton. Honnan jöhettek?
Claudia húsos homlokát ráncolta, felszegte a fejét, és a kontyából kiszabadult, vörös hajtincset húzogatta.
Meto megvonta a vállát.
– Csak két lovas.
– De észak felé tartanak. Nem láttam, hogy dél felől jöttek volna az úton. A Via Cassiát messzire belátni dél felé. Nézd csak meg, a Rómáig vezető út feléig ellátni. Ó, persze csak túlzok, de az való igaz, hogy bárkit észrevettem volna kilométerekről. Ez a két lovas a semmiből jött elő váratlanul.
– Nem egészen. Én láttam, ahogy közelednek – szögezte le Meto tényszerűen.
– Tényleg?
– Nem olyan régen. Azt hiszem, akkor, amikor az arretiumi vázákat szállító karavánt nézegettük. Láttam, hogy két lovas érkezik dél felől, de még elég messze voltak. Nézd csak, a karaván még csak a felét tette meg ugyanannak a távolságnak. Ez azt jelenti, hogy a lovasok kétszer olyan gyorsak. Igazam van, papa?
Megnémultan bólintottam, és még mindig krákogtam a sütemény miatt. Vissza kellett vonnom az elítélő véleményemet Meto szegényes színészi képességeiről.
Claudiát viszont nem győzte meg.
– Láttad, ahogy idáig jöttek? Elhaladtak a karaván mellett, és idáig jutottak?
Meto bólintott.
– Te is, Gordianus?
Vállat vontam, és bólintottam.
– Két lovas a Via Cassián – közöltem. – Valószínűleg Rómából jöttek.
Az asszony teljesen összezavarodott.
– Én miért nem vettem őket észre? Küklopsz és Ödipusz, lassan olyan vaksi leszek, mint Gnaeus!
– Nincs ebben semmi furcsa – vigasztaltam. – A társaságunk elvonta a figyelmedet, és egyszerűen nem vetted észre. Nem kell ebből akkora ügyet csinálni.
– Nem szeretem a semmiből előbukkanó lovasokat – motyogta az asszony. – Nem szeretem azt az érzést, hogy... – Megint elbicsaklott a hangja, de sikerült elmosolyodnia. – De igazad van, ostobaság az egész. Csak egy butácska öregasszony vagyok, aki a megszokott dolgokat szereti, és nehezen bírja a meglepetéseket, illetve még nehezebben bírja, ha kiderül, hogy mégsem olyan okos és szemfüles, mint amilyennek hitte magát. Nos hát... eleget ettetek a süteményből? Inkább becsomagolom a maradékot, nehogy elszórjam. Az apám mindig azt mondta, hogy az istenek megbüntetik a pazarló embert. Most már muszáj mennem. Köszönöm, Meto, hogy segítettél összeszedni a cókmókomat.
Felemelte a kosarát, felállt, és kihúzta magát.
– Holnap indulok Rómába, és nagyon sokáig nem jövök vissza. Elképzelhetitek, mennyi utasítást kell adnom a rabszolgáknak, és milyen felfordulás lesz a házban az új szakáccsal, nem is beszélve a csomagolásról! Ó, mennyire utálom az ilyen felhajtást! El sem tudom képzelni, mi ütött Luciusba, amikor rám hagyta a házát a városban. De annak örülök, hogy titeket még itt találtalak a kilátóhelyen. Találkozunk majd Meto tóga-ünnepségén. A te házadban tartjátok majd a fogadást?
– Igen, illetve most már Eco házában. Az Esquilinuson. Egy kicsit nehéz megtalálni...
– Ó, de hiszen Luciusszal nagyon jó barátok voltatok. Biztos vagyok benne, hogy a régi rabszolgái ismerik az utat a házadhoz. Ott leszek.
– Várni fogunk.
– És Gordianus, gondold végig alaposan, amit Gnaeusról mondtam. Minden lépésedet meg kell fontolnod. Van egy családod, gondoskodnod kell róluk.
Mielőtt elfordult, arca egészen szigorúvá, csaknem rideggé vált.
Abban a pillanatban, amikor felszippantotta a bozót, lenyaltam a mézet az ajkamról, és hirtelenjében egy újabb sütemény után vágyakoztam, de már túl késő volt. Catilina és Tongilius közben egyre gyorsabban haladtak, és jókora utat megtettek a Via Cassián. Metóval sokáig figyeltük őket, mígnem kék alakjuk össze nem mosódott az északi láthatárral, a reszkető hőségben, amely a napégette kockakövekből párolgott felfelé.
– Catilina csodálatra méltó ember – jegyezte meg Meto.
– Catilina – vágtam rá – egy homályos folt a horizonton.
A következő napok incidensek nélkül teltek el – vagy legalábbis nem éltünk át olyan megrázkódtatásokat, mint Nemo megjelenésének napján. Incidens akadt bőven, hiszen egy család átszállítása a birtokról a városba, legyen szó akármilyen rövid látogatásról is, bonyolult szervezési képességeket igényel. Ilyenkor hajolok meg őszinte csodálattal a Pompeiushoz hasonló hadvezérek előtt, akik sikeresen vezetik át a seregüket hatalmas földdarabokon vagy tengeri utakon, magukkal hordozva a sátrakat és a főzéshez szükséges eszközöket, valamint a mindennapi élelmiszerkészletet.
Aratus elmondta, hogy Lucius idejében mindig ő felügyelte a pakolást, és mivel Lucius elég gyakran ingázott a város és a birtok között a szokásos fényűző körülmények között, először nagyon örültem neki, hogy valakire rábízhatom a feladatot. Aztán rájöttem, hogy a gazdag Lucius megengedhette magának, hogy mindenből legalább kettőt vegyen, és ezért nem kellett a szükséges holmikat a hátán vinnie, mint egy teknősnek. Ezzel szemben nekünk Bethesdával, alaposan ki kellett számítanunk, hogy mindenből eleget vigyünk, és ne terheljük túl Ecót a vendégeskedés során. Ugyanakkor arra is gondolnunk kellett, hogy a birtok se szenvedjen hiányt a távollétünkben. Nehéz feladat volt.
Mindamellett sikerült időt találnom arra is, hogy folytassam a vízimalom tervezését. Az idő kedvezett a munkálatoknak, mert folytatódott a tiszta és meleg idő, a patak áramlása pedig szelídebbé vált. Így egyre könnyebb volt arrébb helyezni a köveket, és a kiegyenlítésre váró részeket habarccsal és téglával feltölteni. Aggódni kezdtem, amikor a víz nagyon sekély és lassú lett, de szerencsére a birtoknak volt egy kútja a hegygerinc tövében. Aratus azt mesélte, hogy a kút már emberemlékezet óta ott áll. Olajfák vették körül, és egy alacsony kőfal övezte. Olyan mély volt, hogy a nedves sötétségből szinte alig érkezett vissza a visszhang. Az öreg kútra mindig rábízhatta magát az ember, mondta Aratus, még a legkíméletlenebb aszály idején is.
Miközben a vízimalom tervezésével és az utazás előkészítésével foglalkoztam, végre nem okoztak gondot mindenféle alkalmatlankodó látogatók. A választást az idus előtti ötödik napon tartották, így a konzuli versengés eredménye már azelőtt eldől, hogy elindulnánk Rómába. Lehet, hogy az egész út során nem kell többet ezen a témán rágódnom, és remélhetőleg úgy élvezhetem Eco társaságát és Meto férfivá avatásának ünnepét, hogy nem kell olyan dolgok miatt tépelődnöm, amelyekre nincs befolyásom, és amelyek nem is érdekelnek. Akár megválasztják Catilinát, akár nem, végre elfelejthetjük, hogy valaha is belépett az életünkbe.
Zavart ugyan, hogy semmi magyarázatot nem sikerült találni Nemo halálára és nem derült fény a kilétére, vagy hogyan került az istállómba, de sokkal jobban zavart volna, ha további fenyegetéseket kapok, vagy ha itthon kell hagynom Dianát és Bethesdát, amíg Rómában járok. De mindannyian együtt mentünk a városba, és Eco háza biztonságos szállást ígért; legalábbis annyira biztonságosat, amilyet Rómában egy ház ígérhetett.
Az indulás előtti napon pár percre kivontam magam az utazási előkészületek és a malom tervezése alól, és felkerestem azt a helyet, ahova Metóval és Aratusszal Nemót temettük. Megálltam az egyszerű sírkő előtt, és végigfuttattam az ujjaimat a függőleges betűkön, amik egy senki nevét jelezték.
– Ki voltál? – kérdeztem magamban. – Hogyan haltál meg? Mi történt a fejeddel, és ki rendezte úgy, hogy megtaláljam a többi részedet az istállómban?
Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy most már az egész tortúrának vége, de erőt vett rajtam egy nyugtalanító késztetés – a bűntudat és a vétség egyvelege –, mintha nem teljesítettem volna egy kötelességemet. Nem azt a kötelességet, amivel Cicerónak tartoztam, hiszen azt már leróttam, hanem azt, amivel Nemo szellemének adósa voltam.
Vállat vontam. Vajon csak kilazítottam egy izomgörcsöt a vállamban, vagy a közönyömet akartam mutatni a nyughatatlan halott felé? Végtére is mivel tartozhattam Nemónak? Ha láttam volna az arcát, vajon felismerem? Nem valószínű. Amennyire meg tudtam állapítani, nem tartozott a barátaim vagy az ügyfeleim közé. Semmivel sem voltam adósa. Vállat vontam, de nem fordítottam hátat a sírkőnek, és mélán szemlélgettem a négy betűt – azt a nevet, amit én adtam neki, és ami épp ellenkezőleg: nem is volt név.
Mások is élnek rejtélyek között, és sohasem tudják meg az igazságot. Ez a túlélés egyik módja egy olyan világban, ahol az igazság kiderítése valakire nézve mindig veszélyes. Én is élhetek tudatlanságban, a birtokom virágozhat, megvédhetem a családomat. Megtehetem, hogy teljesítem a hatalmasok parancsait, de egyébként csak a saját dolgommal foglalkozom. Így győzködtem magamat – vajmi kevés hittel. Mi másért jöttem volna Nemo sírjához, ha nem azért, hogy lerójam a kegyeletemet, és társalogjak a szellemével? Sok más halottnak megesküdtem, hogy megtalálom a gyilkosukat. Megígértem nekik, hogy legalább az igazságnak egy részét kiderítem. Azért tettem, mert az istenek a tudatlansággal és az igazságtalansággal szemben csökönyösnek és elégedetlennek teremtettek. De Nemónak nem tettem ígéretet, amíg élt, vitatkoztam magammal. Ő senki sem volt, és én semmivel sem tartoztam neki.
Hátat fordítottam a sírkőnek, de nem volt könnyű. Szinte éreztem a vállamon Nemo kezét, amely visszatartott, és megpróbált kicsikarni belőlem egy esküt, amihez nem fűlt a fogam. Erőszakkal arrébb léptem onnan, és miközben Numától Nemóig mindenkit átkoztam, visszasétáltam a patakhoz.
Azon a délutánon minden ok nélkül üvöltöztem Aratusszal, és vacsora után Bethesda is a fejemhez vágta, hogy olyan durcás voltam egész nap, mint egy gyerek. Az ágyban mindent megtett, hogy felkeltse bennem a jó hangulatot, de valami egész mást keltett fel. Testének ismerős zugaiban melengető vigaszt találtam, és végre magam mögött hagytam az aggodalmakat. Miután szétváltunk, hirtelen beszédes kedve támadt. A szavak türelmetlenül áradtak a szájából, pedig máskor – különösen szeretkezés után – bágyadtan és lassan beszélt. A városba való visszatérés izgatta fel ennyire, hiszen régen nem jártunk ott. Felsorolta a templomokat, amiket meg fog látogatni, a piacokat, ahol vásárolni fog, a szomszédokat, akiknek eldicsekszik azzal, hogy vidéki matróna lett belőle.
Végül ő is kimerült. Lelassult, és lehalkult a beszéde, de még becsukott szemmel is tudtam, hogy mosolyogva ejti ki a szavakat. Boldogsága megnyugtatott, hangjának lágy dallama álomba ringatott.
Az istenek mosolyogtak az utazásunk napján. A hőség kissé megenyhült, és néha egy-egy szellő is átsuhant a Via Cassia kockakövei felett. Bolyhos, fehér felhők vonultak végig az égen, de nem hordoztak esőt magukban, csak kellemes árnyékot nyújtottak. A szekérnek, amelyen Bethesda és Diana utazott, nem tört el a tengelye, és a lovak sem csökönyösködtek, amiken Metóval haladtunk. A legerősebb és legcsúnyább rabszolgák közül választottam testőröket – inkább a látványuk, semmint a harci képességeik miatt –, és bár keveset tudtak a lovaglásról, baleset nélkül megúszták az utat.
Közvetlenül Rómától északra a Via Cassia kétfelé ágazik. A kisebb, délre vezető ág megkerüli a Vatican- és Janiculum-dombokat, majd beletorkollik a Via Auréliába. Ez a nagy út a város szívébe vezet, ősi hidakon keresztül, amelyek a nagy marhapiacig és onnan a Forumig nyúlnak. Lehengerlő élmény végigmenni a Via Aurelián – feltűnik a szikrázó Tiberis, felszínén hajókkal, partja mentén raktárakkal és hajójavító műhelyekkel. Lovak patái kopognak a hidakon, a város sziluettje kirajzolódik a kék ég előtt, és kiemelkedik belőle a Capitolinus-domb tetején magasodó Jupiter-templom. A piacokat komótos nyüzsgés tölti meg, a Forum pedig csodálatos templomokkal és bírósági épületekkel várja a látogatót. Az lett volna az igazi, ha a fia felnőtté avatását ünneplő római polgárként vonulhatok be a városba, de a józan ész ellene szólt, mert a Via Aurelián vánszorgó forgalom késő délután nem gyorsabb egy halott ember pulzusánál, és mivel egy szekerünk is volt, attól féltem, hogy megrekedünk valamelyik hídon, vagy a piaci bódék között.
Ezért a szélesebb, kelet felé vezető ágán mentünk tovább a Via Cassián amely Róma külvárosától kissé északabbra torkollik bele a Via Flaminiába a Tiberis mellett, és a folyót is keresztezi a Milvius-hídon. Ez az út Rómába kevésbé látványos, mert a vidéki táj csak fokozatosan változik át várossá, és az utazó, miután végigvonult a külvároson, egyszeriben csak a város forgatagában találja magát anélkül, hogy észrevette volna. Jobb kéz felől elhaladunk a Mars-mező felvonulási része és nyitott háta mellett, majd következnek a nagy szavazóbódék (amelyek a választást követő napon valószínűleg üresek, és csordultig teltek szeméttel), és végül a Flaminia kapu, amely tényleg a város középpontjába viszi az embert. A mi útvonalunk nagy ívben elkerülte a Forumot észak felé, és egyenesen az Esquilinus-dombig, csaknem Eco házáig vitt minket, így nem láttunk egyetlen politikust vagy papot sem, és sokkal gyérebb forgalomban haladhattunk, mintha a Via Aureliát választottuk volna.
Mégis, amint a Via Cassia és a Via Flaminia kereszteződéséhez közeledtünk, észrevettem, hogy egyre sűrűbb az embertömeg, és jóformán teljesen meg is reked a Milvius-híd előtt. Mindenféle jármű és hajtó összegyűlt ott – öregemberek ökrösszekéren, fiatal férfiak lóháton, földművesek, akik a marhákat vitték a piacra. Olyan volt, mintha hirtelen a választás napján találtam volna magam, mert olyankor gyűlik össze Itália minden szegletéből ehhez hasonló jellegzetes tömeg, hogy leadja voksát. Csakhogy most már mindkét irányba akadálytalanul kellett volna haladnia a forgalomnak, hiszen a választás véget ért. Legalábbis megvolt minden okom rá, hogy ezt higgyem.
Amikor megközelítettük a hidat, a tömeg zajongása lassan fülsiketítővé vált – az emberek üvöltöztek, ostorokat csattogtattak, a kerekek nyikorogtak, a szamarak bőgtek. A forgalom mindkét oldalunkon feltorlódott, ezért tehetetlenül sodródtunk tovább, mint a falevelek egy lomha folyású patakban. Szerencsére az áramlat egy gyorsabban haladó sorba vitt minket, míg mások beleragadtak a csigalassúságú tömegbe, sőt a lárma és a fejetlenség ellenére a menetet is sikerült egyben tartanunk. Hátranéztem, és láttam, hogy Bethesda, önuralmát elveszítve, egyiptomi nyelven átkozza az egyik földművest, aki valószínűleg valami sértőt vágott a fejéhez. Egy kiáltást hallottam az előttünk haladók felől, és amikor előrefordultam, láttam, hogy egy kisgyerek esett a lovam lába elé egy szekérről. Egy rabszolga már ugrott is, hogy visszavigye a gyereket, miközben a gazdája vadul gesztikulálva ordítozott – meg nem tudtam volna mondani, hogy a szolgát szidja, a gyereket vagy esetleg engem. Két oldalról lovasok lökték meg a szekerünket, majd lovainkat; valamiképp sikerült egérutat találniuk a nagy felfordulásban, és előrevágtattak. Még csak félig jöttünk át a hídon, de máris késztetést éreztem arra, hogy sarkon forduljak, és visszamenjek a vidéki birtokra.
Na tessék, újra a városban vagyunk – gondoltam mogorván, de egy szót sem szóltam, mert nem akartam elrontani Meto örömünnepét és visszatérését Rómába. Nem valószínű, hogy meghallotta volna a hangomat a nagy ricsajban, mert szemlátomást érzéketlenül fogadta a tülekedést és a kényelmetlenséget. Csorbítatlan öröm sugárzott az arcáról, s amikor belekeveredtünk a Milvius-hídon hemzsegő tömkelegbe, mintha még élvezte is volna a rengeteg ember és állat tülekedését, lármáját és szagát. Hátranéztem a szekérre, és láttam, hogy Bethesda is mosolyog, mintha egy idegen derítette volna hirtelen jókedvre. Az ölében tartotta Dianát, összekulcsolták a kezüket, nevettek, és a mellettünk elhaladó, bégető birkanyájra mutogattak.
Aztán végre abbamaradt a tolongás, és átértünk a Tiberis túlsó partjára. A forgalom lecsillapodott egy kissé, de ugyanolyan sokan igyekeztek mindkét irányba. Az út egyik magasabb részén ráálltam a kengyelre, és előrenéztem, végig a Via Flaminia egyenes hosszán. Az út mentén egészen a Mars-mezőig, szekereket húztak félre a nyitott tisztásokra, és az utazók úgy döntöttek, hogy letáboroznak éjszakára. Háború idején lehet látni ilyet, amikor az emberek nagy tömegben kelnek útra, felkészületlenül – csak itt nem lebegett a levegőben a kétségbeesés. Biztosan éreztem, hogy a nagy kavarodásnak köze van a választáshoz, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi.
Körülnéztem, és tőlem nem messze megpillantottam egy barátságos arcú földművest. Rézvörös haja és kerek arca néhai barátomra, Lucius Claudiusra emlékeztetett, bár őt aligha lehetett volna ilyen agyonfoltozott tunikában látni. Piros arca, orra és gondtalannak tetsző arckifejezése viszont szintén Luciust juttatta eszembe, de ezeket a tulajdonságokat be lehetett tudni a lassan kiürülő boroskulacsnak, amit a vállán hordozott. Köszöntöttem, és mellésétáltam a lovammal.
– Polgártárs, szerinted miért van ez? – kérdeztem.
– Mi?
– A tömeg. Az út szélén álló szekerek.
Megvonta a vállát, és böfögött.
– Valahol aludniuk is kell. Én magam is hazamentem Veii-be, aztán most visszatértem. Nem volt elég hely az unokafivérem római házában nekem és a családomnak. Én aztán nem álltam volna félre az út szélére, hogy itt töltsem az éjszakát!
– Nem értem. Az emberek elhagyják Rómát, aztán visszajönnek?
Kissé gyanakvóan nézett rám.
– Hogyan? Úgy érted, te csak most teszed ide be a lábadat? De te is polgár vagy.
Megerősítésképpen az ujjamon levő vasgyűrűre nézett.
– Ennek az egésznek köze van a konzuli választáshoz?
– Mi, te nem is tudod? Nem hallottál róla? – Azzal az önelégültséggel tekintett rám, amivel a szavazásban résztvevők szoktak a szavazásból kimaradókra nézni. – A választást elnapolták!
– Elnapolták?
Komoly arccal bólintott.
– Maga a nagyszájú Cicero napolta el. Összehívta a szenátust, és rábeszélte őket, hogy fújják le a választást. Mocskos optimaták!
– De miért? Mi oka volt erre?
– Az ok, pontosabban az ürügy az volt, hogy Catilina terveket sző a szenátus tagjainak meggyilkolására; mintha a legtöbb nem érdemelné meg, hogy elvágják a torkát. Ezért úgy ítélték meg, hogy nem biztonságos megtartani a választást. Napokkal ezelőtt történt, te talán egy barlangban laksz? Az egész félszigeten hírnököket küldtek szét, hogy megmondják az embereknek, ne jöjjenek Rómába, mert a választást elhalasztják. Ami azt illeti, sokan nem hitték el, azt gondolták, hogy ez csak egy trükk a szavazók távoltartására. Bűzlik az egész, az optimaták mesterkedése. Te nem így látod? Ezért jöttünk el mégis. Ha meglátják ezt a tömeget, a szenátorok kénytelenek lesznek fejet hajtani, és megtartani a választást. Csakhogy a megelőző napon villámokat lehetett látni a horizonton, és azon az éjszakán volt egy kisebb földrengés is. Másnap reggel a látnokok megfejtették a jelenségeket, és megmondták, hogy rettenetes előjeleket kaptunk. A szavazófülkéket lezárták. A választás? Azt hajtogatták, hogy bizonytalan időre elhalasztják. Hádészra, mit jelentsen ez? Mindenki pletykálni kezdett, és azt lehetett hallani, hogy mégis megtartják, két, három vagy tíz nap múlva. Látod, hogyan tolonganak az emberek befelé a városba, meg kifelé Rómából. Legutoljára azt hallottam, hogy holnaputánra halasztották.
– Hogyan?
– Igen, arra a napra, amikor a praetorokat is megválasztják. Ezért jöttem vissza ma. Arra számítok, hogy holnapután helyett már holnap megtartják, és mindenkiből bolondot csinálnak, aki csak egy nappal később jelenik meg. De én nem hagyom, hogy azok a piszkos optimaták túljárjanak az eszemen! Holnap reggel frissen és tettre készen ott leszek a Mars-mező mellett a szavazófülkéknél, készen arra, hogy a törzsemmel együtt megszámoljanak, és ha kell, másnap és harmadnap is ott leszek. Éljen Catilina! – kiáltotta hirtelen, és felemelte az öklét.
Körülöttünk, abban a kis körben, akik hallották a férfi kiáltását, többen is a magasba lökték az öklüket, és egyre többen kiáltották Catilina nevét, mígnem ütemes kántálás lett belőle.
a földműves, amikor látta, hogy hányan támogatják a lelkesedését, mosolyogva visszafordult felém.
– Természetesen nem tud mindenki a végtelenségig Rómában maradni – hervadt le a mosoly az arcáról. – Ezért mennek annyian a másik irányba. A hétköznapi halandónak vissza kell térnie a birtokára, nem igaz? Valamiből élni is kell, és a családról is gondoskodni kell. Nem úgy, mint az optimatáknak, akik a kényük-kedvük szerint utazhatnak, és nem maradnak le semmilyen választásról. – Gyanakvóan végigmért. – Gondolom, te nem tartozol a Legjobb Emberek közé...
– Nem kötelességem bemutatkozni neked, polgártárs – csattantam fel, aztán rájöttem, hogy nem is rá vagyok mérges, hanem arra, amit mondott.
Úgy tűnt, hogy éppen az fog megtörténni, amit olyan kétségbeesetten igyekeztem elkerülni. Mégis Rómában leszek a konzuli választások idején! Az istenek az én káromra szórakoznak, gondoltam, nem csoda, hogy ennyire elkerült a balszerencse az úton. Az istenek úgy intézték, hogy biztonságban Rómába érjek, és itt szenvedjem végig a választást. Nevetni kezdtem. Megtorpantam, aztán rájöttem, hogy jólesett nevetni, ezért kiengedtem magamból. Az idegen is nevetett, csak egy böfögés szakította félbe.
Megint az ég felé emelte az öklét.
– Éljen Catilina!
Abbahagytam a nevetést.
– Éljen az a nap, amikor véget ér a felfordulás – tettem hozzá az orrom alatt.
– Mit mondtál? – hajolt közelebb a férfi.
Megráztam a fejem, lelassítottam a lovamat, majd indulásra ösztönöztem.
Lassan, de egyenletesen haladtunk befelé a városba. Hatalmas füst- és porfelhők gomolyogtak a Mars-mező felett, ahol ezer meg ezer vidékről érkezett választó ütött tábort. Egy átlagos napon itt inkább harci szekerek versenyeztek vagy katonák gyakorlatoztak volna a fegyvereikkel. A Villa Publica, a szavazók számára fenntartott nyílt tér, a körülötte álló szavazóbódékkal együtt, melyek leginkább birkák kifutóinak labirintusára emlékeztettek, most lezárva kongtak az ürességtől. A Flaminia kapunál megint megtorpant a forgalom, de miután áthaladtunk az oszlopok között, végre a régi városfalakon belül voltunk, bent a klasszikus értelemben vett Rómában.
A nap egyre laposabban sütött a nyugati láthatár felől, vörös ködbe burkolva a háztetőket, de Róma még messze volt attól, hogy nyugovóra térjen, különösen az élénk Subura úton. A hírhedt utca a város lüktető szívébe vezetett minket, nem abba részbe, ahol büszke templomok és kastélyok tornyosulnak egymás mellett, hanem a hentesboltok, bordélyházak és játékbarlangok területére. A város szaga bántotta az orromat: a lócitrom, az égetőkemencékből szivárgó füst, a nyers hal és az illatszerek szaga összevegyült az egyik nyilvános latrina bűzével, és ebbe az egyvelegbe kavarodott még bele a frissen sült kenyér illata is. Egyetlen háztömb mellett elhaladva több arcot láttam, mint vidéken egy év alatt. Láttam öreg, kövér, fiatal és ruganyos testeket, amelyeket tunikák, köpenyek, rongyok takartak – vagy éppenséggel semmi. Asszonyok hajoltak ki a lakóházak első emeletének ablakaiból, és az utca fölött átkiabálva pletykálkodtak. Az egyik nyílt téren trigont játszottak a fiúk: háromszög formában álltak, és egy bőrlabdát taszigáltak ide-oda. A nyilvános kútnál egy etióp nő merített vizet, bőre a vörös köpeny alatt a legértékesebb ébenfára emlékeztetett.
A szökőkúton megakadt a szemem. Ez a kút látta el vízzel a környéket, egyben ez volt a legfőbb dísze is. Az alján vályút alakítottak ki a lovaknak, a tetején pedig vízköpőt az emberek számára. A vízköpő márványból készült, és egy térdelő driádot ábrázolt, aki egy urnából öntötte a vizet. Gyerekkorom óta ott állt az a szökőkút. Meg sem tudtam volna számolni, hányszor tartottam a számat a vízköpő alá, hogy kortyoljak a hűs vízből, megtöltsem belőle a kulacsomat, és azt sem tudtam, hányszor itattam meg a lovamat a vályúból. Nincs még egy dolog a világon, ami ennyire hétköznapi lenne, mégis a szökőkút és a környezete egyszerre tűnt ismerősnek és idegenszerűnek, Azt hittem, végleg magam mögött hagytam Rómát, és most mégis itt voltam, és nem tagadhattam le magam előtt, hogy akármilyen messze költöztem, akármennyi ideig lehettem távol, mindig ez maradt az otthonom.
Visszanéztem a szekérre. Diana kimerülten kuporodott össze az anyja ölében, és a zötykölődés ellenére békésen aludt. Bethesda fogta az egyik pici kezét, és a haját simogatta. Megérezte, hogy nézem, felpillantott, és elmosolyodott. Abban a pillanatban tudtam, hogy mindketten ugyanolyan furcsának érezzük a hazatérést, de ő kevésbé félt az érzéstől, és attól, hogy kimutassa. Ez a mi városunk volt, akármennyire is próbáltam letagadni, akármennyire is beletemetkeztem a vidéki talajba. Mély lélegzetet vettem, és beszívtam a Subura szagát. Aztán kinyitottam a szemem, és megpróbáltam minden látványt egyszerre magamba fogadni. Oldalra fordulva láttam, hogy Meto furcsállja a viselkedésemet. Sokszor tapasztalja majd ezt a különös kifejezést az arcomon. amikor olyan tágra nyílt szemmel figyeli a körülötte zsibogó világot. Nincs több hely a világon, ami Rómához fogható lenne.
Szutykosan, éhesen és elcsigázottan érkeztünk meg régi házamba az Esquilinus-dombon. A hervadó napfény vörösből párás kékre váltott. Később érkeztünk, mint terveztük, de Eco tudott a városba vezető utak kaotikus állapotáról, és meg is lepődött, hogy ilyen könnyen eljutottunk a házig.
– Biztos a Via Flaminián jöttetek – mondta, és tapssal utasította a rabszolgákat, hogy segítsenek a lepakolásnál. Bólintottam. – Remek, azt mondják a Via Aurelia hídjain rémálom a közlekedés. Állítólag csontvázak hajtják a kocsikat.
– És ökörcsontvázak húzzák?
Eco nevetve bólintott.
– Ezt a viccet mesélik lent a Suburában.
– Jellemző a Suburára – jegyeztem meg szárazon.
A sötét humor ismerős volt, egyszersmind idegen, akárcsak maga a város és a ház, ahol szállásra leltünk. Hosszú évekig volt az én házam, és azelőtt az apámé. Viszontláttam az átriumot és a kertet, ahol annyi látogatót fogadtam az évek során, és ahol először találkoztam öreg barátommal, Lucius Claudiusszal. Azért jött, hogy nézzek utána, miféle halott ember járkál a Subura sikátoraiban.
– Látszik, hogy gondját viseled a kertnek – mondtam, és közben kissé elszorult a torkom.
– Igen, Menenia maga felügyeli a kerti munkát. Szeret növényekkel foglalkozni.
– Újrameszeltétek a falat. Látom, hogy kicserélted a kilazult cserepeket a tetőn, és megerősítetted a bejárati ajtó zsanérjait. Mintha a szökőkút is működne.
Eco mosolyogva vonta meg a vállát.
– Azt akartam, hogy Meto felnőtté avatásának napjára minden rendben legyen. Á, Menenia is itt van.
A menyem lesütött szemmel közeledett, mozdulatai azt a tiszteletet sugallták, ami a római patriarcháknak kijárt. Eco nagyon jól választott, mert a lány szerény körökből származott ugyan, de családjának ősi neve volt. Az ő felesége is olajbarna bőrű, sötét hajú asszony, mint Bethesda, és tudtam, hogy nevelőanyjának örömet szerzett ezzel, még ha ő nem is mutatta ki.
A kert fölé boruló égbolt gyorsan haragos kékre váltott, és a csillagok úgy sziporkáztak rajta, mint apró jégdarabok. Asztalokat és heverőket hoztak ki, és a rabszolgák kiadós vacsorával szolgálták ki a megfáradt utazókat, habár nekünk ahhoz is alig volt erőnk, hogy megegyük. Mire a kék után a feketeség uralta el az eget, már mindenki ágyban volt, kivéve Ecót és engem.
Miután egyedül maradtunk, kikérdezett Nemóról és Catilina látogatásáról. Törődötten válaszolgattam neki, és nem is faggatott tovább, miután megbizonyosodott róla, hogy az ügy ártalmatlanul, ha nem is teljesen megnyugtatóan végződött. Ő is úgy tudta, hogy a legutóbbi döntés szerint a választást holnapután tartják: más szavakkal a Meto tóga-ünnepsége utáni napon, amikor még mindig Rómában leszünk.
– Nos hát... – sóhajtott. – Nincs mit tenni. Róma egy választás napján! Most aztán tényleg belekóstolhatunk a nagyvárosi létbe!
Bevezetett a régi szobámba, ahol Bethesda már az igazak álmát aludta. Meneniával együtt nekünk készítették elő ezt a helyiséget, Metót és Dianát pedig a szomszédos szobában helyezték el. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiderítsem, hol alszik a fiatal pár, és hova tuszkolták be a rabszolgáikat, hogy helye legyen a sajátjaimnak. Lefeküdtem Bethesda mellé, aki álmában felsóhajtott, és arrébb tolta a csípőjét, hogy elférjek. Arcomat belefúrtam illatos hajába, és alighogy a fejem a párnát érte, elnyomott az álom.
Furcsa sírás hangja ébresztett fel.
Lassan, görcsösen tértem magamhoz, ahogy a korombéli férfiak szoktak, amikor kirángatják őket a teljes kimerültség okozta fekete tudatlanságból. Egy darabig azt sem tudtam, hol vagyok. Különös élmény volt ez abban a házban, ahol életem legnagyobb részét töltöttem. Alighanem az átrendezett bútorok és az új ágy tehettek róla.
A zokogás, amire felriadtam, a szomszéd szobából érkezett.
Diana jutott eszembe. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy rátalál a fej nélküli Nemóra, és hirtelen elillant az álom utolsó foszlánya is. Éberen, bár még kissé elveszetten keltem ki az ágyból, a szívem dübörgött, de a végtagjaim csak nehezen vették fel a tempót. Felálltam, és alaposan bevertem a könyököm a falba. Numa királyt átkoztam.
De nem Diana sírt – a hang nem volt elég magas és gyermeki. Nem is lehetett zokogásnak nevezni, inkább valami ütemes, fulladozó sírásnak, amely összeszorított fogak és szorosan összezárt ajkak mögül érkezett. Egy rémálomban vonagló ember nyüszítése volt.
Kiléptem a folyosóra. A hang elfúlt egy pillanatra, aztán megint hallottam a vékony függöny mögül, annak az ajtónak az irányából, amely mögött Diana és Meto aludt. Egy fali lámpásban még mindig pislákolt egy kis tűz. Biztos voltam benne, hogy a gondos Eco rakta oda; tudta, hogy az apja éjszaka kimegy a mosdóba, és bármikor eleshet, vagy beütheti a térdét. Levettem a lámpát, félrehúztam a függönyt, és beléptem a kis szobába.
Diana felült a kis heverőjén, a falnak támasztotta a hátát, és az álmot próbálta kipislogni a szeméből. Épp az imént ébredhetett fel. A nyakáig felhúzta a vastag takarót, és komoly aggodalommal nézett Metóra.
– Papa, mi baja van?
Lenéztem Metóra, aki fel-le ingatta magát az ágyon. A takarója teljesen összetekeredett, a kezét is foglyul ejtette. Homlokán izzadtság gyöngyözött, csikorgatta a fogát. Lezárt szemhéja mögött ide-oda forgott a szeme. Megint nyöszörögni kezdett.
Egyszer már láttam őt ilyen állapotban, nem sokkal azután, hogy magamhoz vettem, felszabadítottam, és fiammá fogadtam.
– Papa? – szólalt meg Diana ismét, cérnavékony hangon. – Meto...
– Nincs semmi baja – nyugtattam meg. – Csak álmodik. Nagyon rossz álom lehet, de semmi komolyabb. Ne aggódj. Majd én vigyázok rá. Menj át a másik szobába, és bújj be édesanyád mellé az ágyba.
Dianának nagyon tetszett az ötlet. Megfogta a takaróját, úgy tekerte maga köré, mint egy felnőtt nő a stóláját, majd kipattant az ágyból. Megállt, hogy megcsókolhassam, aztán kisietett az ajtón.
– Biztos, hogy nincs baja, papa?
– Igen – mondtam, mire Diana még mindig komoly, de már nem rémült arccal surrant át a szomszédos szobába.
Ott álltam Meto felett, a lámpa fényében elgyötört arcát figyeltem, és nem tudtam eldönteni, hogy felébresszem-e. Hirtelen mintha megriadt volna, kinyitotta a szemét.
Szaggatottan vette a levegőt. Felemelte volna a kezét, hogy betakarja az arcát, de fogva tartotta az összecsavarodott takaró. Egy időre megint úrrá lett rajta a pánik, tovább nyöszörgött, mintha az álom még mindig tartott volna, és olyan vadul rángatta a takarót, hogy még jobban belegabalyodott. Letettem a lámpát, és lefogtam a karját. Egy idő után lecsillapodott, és közösen kiszabadítottuk a kezét.
Felnyúlt az arcához, aztán felemelte a kezét, és zavartan nézte a rátapadt verejtéket.
– Rosszat álmodtál – mondtam lágy hangon.
– Szicíliában voltam – felelt rekedt suttogással.
– Gondoltam. Volt már ilyen álmod korábban is. Nagyon régen.
– Tényleg? De soha nem gondolok Szicíliára. Alig emlékszem arra az időre, amit ott töltöttem. Miért álmodok róla még most is?
Felült, és sűrűn pislogott a szemébe csurgó izzadtságtól.
– Nem tudom. Itt a takaró, töröld meg a homlokod.
– Nézd, az egész párna vizes. Olyan szomjas vagyok...
Körülnéztem, és megláttam egy réz vizeskancsót és egy csészét egy kisasztalon az ajtó mellett. Töltöttem egy kis vizet, és odaadtam Metónak. Egyetlen korttyal felhajtotta.
– Ó, papa, annyira szörnyű volt. A kezemet összekötötték rongyokkal, ahogy az a birtokos tette Szicíliában, amikor ki kellett állnom a gyümölcsösbe, hogy elijesszem a madarakat. Bekötözte a kezemet, hogy ne szedhessem le a gyümölcsöt. Olyan forróság volt, mint egy kemencében. A föld szétrepedt, mintha téglából rakták volna: folyton elbotlottam, elestem, és felhorzsoltam a térdem. A szám felhólyagosodott a naptól. Az izzadtság belefolyt a szemembe, és nem tudtam megtörölni. Nagyon szomjas voltam, de nem hagyhattam el a földet, hogy vizet keressek, mert a gazda megkorbácsoltatott volna. Mégis a kúthoz rohantam, de nem tudtam felhúzni a vödröt. És akkor jöttek a varjak... ezer meg ezer varjú... Rászálltak a gyümölcsfákra, mint valami óriás, visítozó sáskák, és lecsupaszították az összes fát. Tudtam, hogy verést fogok kapni. Addig fognak verni, amíg meg nem halok.
Meto megborzongott. Tekintete belemélyedt a lámpa táncoló lángjába.
– Aztán már nem a földeken voltam, hanem újra Baiae-ban. Nem a villában, hanem az arénában, amit Crassus építtetett, hogy megölesse a rabszolgáit. Olyan volt, mintha egy mély kútba zuhantam volna, ahol magas kőfalak vesznek körül, és a fejünkre tűz a nap. A homokra rászáradtak a vérfoltok. A tömeg áthajolt a korlátokon, és üvöltözött ránk. Undorító arcuk eltorzult a gyűlölettől – és akkor megint jöttek a varjak. Ezer varjú közeledett, fekete lett tőlük az ég. Mindenre rárepültek. A szárnyukkal csapkodták az arcomat, és ki akarták szúrni a szememet. Megpróbáltam elhessegetni őket, de nem tudtam felemelni a kezem... Ó, papa!
Töltöttem még egy kis vizet. Meto a szájához emelte a csészét, és mohón ivott.
– Ez csak egy álom volt, Meto.
– De annyira valódinak tűnt...
– Rómában vagy, nem Szicíliában és nem Baiae-ban. A mi házunkban vagy, a családod körében...
– Ó, papa, tényleg van nekem családom?
– Már hogyne lenne!
– Nem. Ez az álom. Ez az, ami nem lehet igaz. Rabszolgának születtem, és ez sohasem fog megváltozni.
– Ez hazugság, Meto. Te az én fiam vagy, éppúgy, mintha az én vérem folyna az ereidben. Szabad vagy, olyan szabad, mintha római polgárnak születtél volna. Holnap férfivá avatunk, és akkor már sohasem kell visszanézned. Érted, amit mondok?
– De álmomban Crassus és a szicíliai ember...
– Azoknak az embereknek a tulajdona voltál valamikor, de annak már vége. Most már nincs fölötted hatalmuk, és soha nem is lesz.
Meto kábán bámulta a falat, és beharapta az ajkát. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Egy jó, szigorú római apa egy pofonnal törölte volna le a könnycseppet, és addig rázta volna, amíg vacogni nem kezdenek a fogai, aztán kiállította volna az udvarra őrködni egész éjszakára, hogy szembenézzen a félelmeivel, és legyőzze őket. Minél kegyetlenebb a lecke, annál hatásosabb. De én sohasem voltam jó apa az ősi római megítélés szerint. Hosszú ideig öleltem magamhoz, szorosan tartottam, amíg a borzongása alább nem hagyott, és a tagjai el nem lazultak. Erősen fogtam a karomban, mert tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, amikor fiúként ölelhetem magamhoz.
Felajánlottam neki, hogy otthagyom a lámpát, de azt mondta, nincs rá szüksége. Kiléptem a folyosóra, és leengedtem a függönyt. Nyugtalanul járkáltam körbe-körbe az udvaron. Nemsokára az alvás hortyogó hangjai szűrődtek ki Meto szobájából – az álom éppúgy kimerítette, mint a hosszú utazás.
Diana Bethesda mellett aludt, és nem volt elég hely hármunk számára. Így visszamentem a kertbe, és lefeküdtem az egyik heverőre, amit a vacsoránál használtunk. Figyeltem, ahogy a csillagképek odafent örvénylenek csigalassúsággal, mígnem a szemhéjam ólomnehézzé vált, és belekerültem Morpheus puha csapdájába.
Meto felnőtté érésének napján ragyogó, tiszta reggelre ébredtünk. A hajnal a kertben talált, a Nap első sugarai megsimogatták az arcomat, és a korán kelő rabszolgák neszezése jelezte, hogy megkezdődött a napi munka.
Már több mint tíz év telt el azóta, hogy Ecót felnőtté avattuk. Ez egy évvel a Vesta-szüzek tárgyalásai és a Spartacus-féle rabszolgafelkelés előtt történt Akkor még vékonyabb volt az erszényem, a körülményeimet is csak szerénynek lehetett nevezni. Eco tóga-ünnepségére nagy dínomdánomot csaptunk, de mégsem volt olyan kiemelkedő esemény, hogy a szomszédok irigykedve pletykáljanak róla. Eco talán éppen ezért döntött úgy, hogy egy feledhetetlen születésnapi ünnepséget rendez Metónak.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen eseményt ne Rómában bonyolítsanak le, és Eco otthona látszott a legideálisabb helyszínnek. Már az év elején felajánlotta, hogy mindent megszervez helyettünk. Szerintem akár ez a gesztus is elegendő ajándék lett volna Ecótól az öccsének. Eco összeírta a költségeket, és kért tőlem egy összeget, amit ugyan csinosnak, de még elfogadhatónak tartottam. Csak később tudtam meg, hogy a fennmaradó kiadásokat a saját pénzéből fedezte.
A nap azzal kezdődött, hogy egy sárga vászonkupolát állítottak fel a kertben. A rabszolgák még a tetőre és a tetőteraszokra is felmásztak, hogy felhúzzák a kupola széleit, és szorosan a kampókra kössék a sarkokat. A vászontető alatt még több rabszolga serénykedett, asztalokat hoztak, terítőkkel fedték be őket, és kihozták az étkezéshez használt heverőket. Nagy részük a maga nemében remekmű volt finoman faragott lábakkal, és színes párnákkal. A legjobb heverőket (akárcsak a legjobb rabszolgákat) Eco a vagyonosabb klienseitől kérte kölcsön. A konyhából az edények csörömpölése és a rabszolgák sürgölődésének hangja szűrődött ki.
Szerény reggelink ugyanakkor kenyérből és friss fügéből állt. Figyeltem, ahogy Meto éhesen ráveti magát a kenyérre, és nem láttam rajta nyomát az előző éjjeli kétségbeesésnek és félelemnek. Kipihenten, csendes izgalomban, éppen csak egy kicsit idegesen várta a nagy eseményt. Így van jól, gondoltam, csak semmi ne rontsa el ezt a napot.
Reggeli után a család a fürdőbe vonult, ahol két női rabszolga sietett Bethesda és Menenia segítségére. A rabszolgának, aki Ecót csinosította ki és borotválta meg, a mai napon minket is el kellett látnia. Ma borotválják meg Metót először.
Nem kellett gyalogolnunk, mert Eco erre a napra három hordszéket bérelt rabszolgákkal együtt. A háztól a Subura széles útjáig vezető ösvény végénél vártak bennünket. Diana boldogan visongott, amikor meglátta a széles vállú rabszolgákat és a hosszú, elegáns hordszékeket. Bethesda a világpolgár fásultsága mögé próbálta rejteni meglepettségét. Menenia mindentudóan mosolygott. Meto elvörösödött, és már-már elszégyellte magát ilyen fényűzés láttán, amit ráadásul az ő kedvéért rendeltek meg.
– Eco – suttogtam a szervezőnek. – Ez legalább...
– Papa, csak egy napról van szó! Amúgy meg nagyon is jutányos áron adták. Több mint egy hónapja kötöttem meg az üzletet, és akkoriban a tulajdonos még azt hitte, hogy a mai napon már túl leszünk a választási hercehurcán, a vidékiek visszamennek vidékre, és senki sem tart majd igényt a hordszékeire. Szinte semmibe sem került.
– Akkor is...
– Mássz be! Tessék, ebben utazhattok ketten Dianával. Én majd Metóval megyek, a két asszony pedig együtt. A rabszolgák majd jönnek utánunk gyalog.
Így végül Dianával az ölemben tettem meg az utat Róma utcáin keresztül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kis kiruccanás nem jelentett örömöt. Már azon a korai órán sűrűsödni kezdett a forgalom, de mit számított, hogy minden utcasarkon meg kellett állnunk, amikor Dianát minden lenyűgözte, ami mellett elhaladtunk. A frissen készülő kenyér illata éppen úgy rabul ejtette, mint az illatszerárus boltjából kiszűrődő illatfelhők. Ugyanúgy tapsikolt és nevetett, amikor az egyik bordély ajtajában egy csapat csipás szemű parasztot látott, mint amikor a Subura út melletti kis téren félmeztelen mutatványosok jelentek meg, akik a kézenállást és a cigánykereket gyakorolták. Számára mindkettő különösnek és szórakoztatónak tűnt. Rámosolygott két ősz hajú rabszolganőre, és integetett nekik annak ellenére, hogy a két nő csak a mosolyát viszonozta a reggeli bevásárlás nyűgei közepette. Hasonló módon üdvözölt két ösztövér, borostás gazfickót, akikről biztosan tudtam, hogy fizetett bérgyilkosok – némi bosszankodás után vérszegényen visszaintettek neki. Diana szemében minden és mindenki egyenrangú volt, és egyformán csodálatra méltó. Ezt jelenti a gyerekkor, gondoltam, és ezért vágyunk vissza mindanyian álmunkban. Később rákényszerítenek minket, hogy minden lépésnél válasszunk és megkülönböztessünk. Férfiként, polgárként és felnőttként néha olyanok között is választanunk kellett, mint Catilina és Cicero – és hol volt ebben a szórakozás, ha összehasonlítjuk a választást Diana egyszerű örömével? Ő csak körülnézett, és kacagva, kérdések nélkül elfogadott mindent, ami magától értetődően hozzátartozott a létezéséhez.
Egy idő után letértünk a Subura széles útjáról, és keskenyebb utcákon haladtunk keresztül, amelyek az Oppius-domb tövét kerülték meg, és végül a Szent Útba torkollottak bele. Itt jobbra fordultunk, és nemsokára megálltunk, pont a Forum határában, a Senius fürdőbe felvezető lépcsőknél.
A főbejáratnál, az árnyékos oszlopcsarnokban szét kellett válniuk a férfiaknak és a nőknek. Diana nyugtalankodni és duzzogni kezdett, amikor elválasztották tőlem, de Menenia gyorsan elterelte a figyelmét, amikor megígérte neki, hogy egymás haját fogják fésülni. Diana nem is törődött tovább velem hanem Menenia és Bethesda kezét fogva elszökdécselt a női fürdőig. Két rabszolganő követte őket, kezükben kenőcsökkel, hajkefékkel és fésűkkel.
– Jól bánik a gyerekekkel – mondtam, miközben a hosszú, fekete hajú Menenia után néztem.
– Igen – bólintott Eco mosolyogva.
– Gondolom, még nem...
– Még nem, papa.
Eco bevezetett minket a nemrég átépített és kibővített férfi fürdőbe, amelynek roppant méretei a lenyűgöző egyiptomi építményeket juttatták az ember eszébe. Eco mégis panaszkodott a zsúfoltság miatt.
– Rendes körülmények között lenne annyi helyed, hogy meglendítsd a könyököd úszás közben – sóhajtott fel –, de most, hogy ennyi ember sereglett ide a választásra... Nos, magad is láthatod, mekkora a tolongás.
A középső udvarra mentünk, ahol két csupasz birkózó igyekezett legyűrni egymást a pázsiton. A társaik körülöttük álltak, és hol biztatták őket, hol a saját izmaikat nyújtóztatták. Az árnyas oszlopcsarnokban egy csapat teljesen felöltözött sztoikus ült egy körben, és amikor elmentünk mellettük, hallottam, hogy ketten Cicero szónoki stílusát dicsérik Hortensiuséval szemben. Észrevettem, hogy az ifjú filozófusok többségét jobban érdekelte a pucér atléták birkózása.
A falakon belül mindjárt ezernyi dolog ragadta meg az érzékeimet: a kőhöz verődő víz, valamint a piszkos és a tiszta testek szaga, a tompán dübögő visszhangok a kupolában, férfiak nevetésének, fiúk suttogásának, a víz fröccsenésének, csöpögésének és csobbanásának hangja, a nedves lábak lépteinek ütemes csattogása a járóköveken. Kiléptünk a tunikánkból, és azokat Meto borbélyának kinyújtott karjára raktuk. A rabszolga gondosan összehajtogatta a ruhadarabokat, majd egy falfülkébe helyezte őket, aztán fürdőlepedőkkel és strigilisekkel tért vissza.
Először a meleg medencében merítkeztünk meg, amelyet enyhe jácintillat lengett be. Utána belemerültünk a forró vízbe is, ami Metót arra késztette, hogy felkiáltson, és gyorsan kikapja a fenekét a vízből – a forró vízbe nyakig elmerült idősebb férfiakat pedig károgó, visszhangzó nevetésre. Meto nem sértődött meg, mi több, velük együtt nevetett, és visszafojtotta az újabb kiáltást, amikor óvatosan, de eltökélten újra belenyomta magát a gőzölgő, örvénylő vízbe.
Miután a strigilisek megtisztították a bőrünket, az arcunk belevörösödött a forróságba, és a szakállunkat is megpuhította a víz, kiszálltunk a medencéből, és egymás után feküdtünk a borbély kése alá. Meto ment elsőként, hiszen ez az ő különleges napja volt, egyszersmind az első alkalom, amikor penge érintette az arcát. A rabszolga ráérzett az ünnep hangulatára, mert nagy ünnepélyességgel borotválta az arcot, amelyről három vagy négy húzással minden szőrszálat le lehetett volna vágni. Pelyhes szőrből volt bőven Meto arcán, de ezeket csak bizonyos fényviszonyok között és egy bizonyos szögből lehetett látni, ám a felső ajka fölött és az állán szinte egyáltalán nem nőtt pihe sem. Ennek ellenére a borbély úgy látott munkához, mintha egy őszes szakállú veteránnal lenne dolga, akit már hónapok óta nem borotvált senki. Egy bőrből készült borotvaszíjon élesítette a hosszú, karcsú pengét, sietve húzogatta ide-oda, hogy minél jobban lenyűgözze a fém villanásaival az ifjú alanyt. Forró, gőzölgő lepedőt rakott Meto arcára, és úgy nyugtatgatta, ahogy a harci szekér hajtója csillapítja a lovát. Miközben körbe-körbejárt a heverője körül, minden oldalról lecsupaszította Meto orcáját, állkapcsát, nyakát és állcsúcsát. A legsérülékenyebb és legnehezebben megközelíthető részt hagyta utoljára: a felső ajak fölötti területet. Nem egyszer láttam Metót megrándulni, hiszen a borotválás a legbensőségesebb feladat, amit az ember egy rabszolgára rábízhat, és a valódi bizalom csak idővel alakul ki. De ez a férfi elsőrangú munkát végzett. Amikor végzett, egyetlen vércseppet sem lehetett látni sehol, sem a lepedőn, sem a pengén, sem Meto frissen borotvált arcán. Meto talán még csalódott is volt egy kicsit, hogy nem sebesült meg, de lenyűgözve tapogatta szokatlanul lecsupaszított orcáit.
A borbély ekkor elővette az ollóját – egy remek ollót, amit Lucius Claudiustól kaptam ajándékba, és amit Ecóra hagytam, amikor vidékre költöztem. A borbély egy durva anyagot terített Meto vállára, és nekifogott a hajvágásnak, mígnem a fiú feltűnően tiszteletreméltónak és felnőttnek nézett ki a láthatóvá vált fülével és tarkójával. A rabszolga végül illatos olajjal kente be a haját, és ezzel az aktussal be is fejezte a ceremóniát.
Megengedtem a borbélynak, hogy az én hajamat és szakállamat is megnyírja egy kicsit, de megtiltottam neki, hogy a borotvával hozzám érjen. Utána Eco következett.
– Itt az alkalom – mondtam neki –, hogy megszabadulj attól a nevetséges frizurától és a különcködő szakállviseletedtől.
Eco nevetett.
– Nevetséges és különcködő? Papa, nézz körül!
Körülnéztem, és temérdek, Ecóval egykorú fiatalembert láttam a fürdőben akik Marcus Caeliushoz hasonlóan ugyanazt a divatot követték: hajukat oldalt és hátul rövidre vágatták, de felül hosszúra hagyták, szakállukat teljesen lenyírták, kivéve egy csíkban az állkapcsuk mentén.
– Tudod, hogy honnan ered ez a divat?
– Igen, Catilinától. Te is ezt mondtad, és másoktól is hallottam. Catilina és a köre indított el minden divathullámot.
– És azt tudtad, hogy Catilina már szakított ezzel a divattal?
– Tényleg?
– Pont az én házamban. Egyik este még megvolt a vékony szakállkája, de másnap reggel... – Végighúztam az ujjamat az állkapcsom mentén. – Eltűnt az egész.
– Teljesen leborotváltatta az arcát?
– Olyan simára, mint amilyenre Metót borotválták. Nem így volt, Meto?
Meto, aki még mindig az újdonság varázsától ámuldozva simogatta az állát, helyeslően bólogatott.
– Látod, most már Meto a legdivatosabb közületek. Talán neked is követned kéne a példáját.
– De mások még mind a szíj formájú szakállat viselik...
– Egy darabig... – vontam meg a vállam.
Eco kinyújtotta a kezét, mire a borbély egy tükröt adott neki. Miközben az arcát tanulmányozta, mutató- és hüvelykujját végigfuttatta szakálla fekete csíkján.
– Tényleg úgy gondolod, hogy meg kéne szabadulnom tőle?
– Catilina így döntött – mondtam, és ismét megvontam a vállam, mintha valójában egyáltalán nem lenne saját véleményem.
– Meneniának amúgy sem tetszett az a szakáll – mondta Eco később, az állat simogatva és a tükörképét nézegetve a csiszolt réztükörben, amit a rabszolgája tartott elé.
Miközben az állát tapogatta, megrándult az arca, mert ahol a szőr a legmakacsabb maradt, a borbély kénytelen volt csipeszt alkalmazni, hogy az arca teljesen sima lehessen. Rettenthetetlenül tűrte a megpróbáltatásokat, miközben borbély valószínűleg élvezte, amit csinál. Amikor a rabszolgák ilyen kellemetlenségeket okoznak a gazdáiknak, egy kicsit úgy érezhetik, helyrebillen a mérleg nyelve.
– Mintha azt mondtad volna, hogy Meneniának tetszett a szakáll – piszkálódtam egy kicsit.
– Nélküle még jobban fogok neki tetszeni, ebben biztos vagyok.
Igaza is lett. Amikor újra összetalálkoztak az előcsarnokban, Menenia úgy nézett rá, és Eco is olyan arcot vágott, mintha nem pillanatokra, hanem hónapokra váltak volna el egymástól. Végül is ilyen a szenvedély első hulláma. Bethesda megérintette Meto arcát, és felsóhajtott, mintha tényleg nagy különbséget jelentett volna a borotválás. Diana a gyerekek brutális őszinteségével jelentette ki, hogy semmi változást nem lát. Menenia megint igyekezett megmenteni a helyzetet, és felajánlotta Dianának, hogy közös hordszékben menjenek haza. Diana habozás nélkül beleegyezett. Menenia hasonlóan tűzte fel a haját, mint Bethesda: a fekete fürtöket egy kontyba rendezte, amit kagylóberakásos kis fésűk tartottak össze, habár Menenia fésűi fele annyira sem voltak díszesek. Egyre jobban és jobban csodáltam a visszafogottságát.
Amikor tisztán és felfrissülve visszatértünk a házba az Esquilinus-dombon, már jóformán minden elő volt készítve. A Subura útjának alsó szakaszáról egy napórát lehetett látni, amely csaknem delet mutatott; ez azt jelentette, hogy az első vendégek nemsokára megérkeznek. Ideje volt, hogy Meto felvegye a tógáját.
A tóga felöltése bonyolult feladat, még az olyan tapasztalt ügyvédek és politikusok számára is, mint Cicero, aki majdnem minden nap magára ölti ezt a viseletet. Ami olyan egyszerűnek tűnik kiterítve – elnagyolt téglalap alakúra szabott, nagyon széles, vékony fehér vászon –, annál ördögibb és kezelhetetlenebb lesz, amikor az ember megpróbál elegáns tógát varázsolni belőle. Mintha saját életre kelne. Legalábbis ez az én tapasztalatom. Az anyagot valahogy keresztezni kell a mellkason, át kell vetni a vállon, majd rá kell fektetni az egyik karra. A számtalan redő pontos elrendezése elsődleges fontosságú, különben az ember úgy fog kinézni, mintha csak egy lepedőt terített volna magára, amikor elhagyta a házát – és ezt a szomszédok óhatatlanul szóvá fogják tenni.
Szerencsére, ahogy minden más lényeges dologban, a tóga felöltésében is rabszolgák segítenek a római polgároknak. (Valóban, amikor Alexandriában töltöttem az ifjúkoromat, szájról szájra járt a vicc, hogy a rómaiak azért akarják meghódítani a világot, hogy legyen elég rabszolgájuk, aki segít nekik az öltözködésben.) Ugyanaz a rabszolga öltöztette Ecót, aki megmosdatta és megborotválta. Akárcsak a csipesz esetében, itt is akadt alkalom arra, hogy egy rabszolga kisszerű bosszút álljon a gazdáján: úgy rendezhette a tógát, hogy a szegélye valahol leérjen a földre, vagy valamelyik redő később formáját elveszítve kibomoljon. Ám Eco öltöztetője nagyon is értette a dolgát, és a türelemnek sem volt híján, hiszen mindhármunknak segített felvenni a tógát. Először a gazdáját öltöztette fel, aztán engem, és végül Metót.
Eco egy előkelő boltban vette Meto tógáját a Palatinus-domb lábánál. Kétszer is neki kellett gyürkőznie a felvételének, és nem kevés gondja akadt a redőkkel, de végül Meto ott állt előttünk a tökéletesen elrendezett, első férfiúi tógájában.
– Hogyan nézek ki? – kérdezte.
– Nagyszerűen! – dicsérte Eco.
– Papa?
Nem tudtam azonnal válaszolni, mert összeszorult a torkom.
– Egyszerűen... – kezdtem, aztán meg kellett köszörülnöm a torkomat.
Milyen pompásan festett a tógában! Nagyon szép fiú volt, férfiként is szemrevaló lesz, és abban a pillanatban egyszerre lehetett látni mindkét állapotát, a múltat és a jövőt egyben. A haja feltűnően feketének, a bőre pedig feltűnően simának tetszett a fehér tóga mellett, és ez a szín olyan hatást keltett, mintha maga a tisztaság burkolta volna be. Ugyanakkor a tóga méltóságos és névtelenséget kölcsönző megjelenése olyan magasztossággal és férfiassággal ruházta fel, ami jócskán túlmutatott az életkorán. Előző éjjel azt mondtam neki, hogy a rabszolgaként eltöltött éveket végleg maga mögött tudhatja, és soha többet nem kell a dicstelen származásával törődnie. Most már én magam is elhittem.
– Büszke vagyok, Meto. Nagyon büszke vagyok rád – összegeztem végül.
Hozzám lépett, hogy átöleljen, de a bal karját fogva tartó redők lebénítottak a mozdulatot. Egy pillanatra összezavarodott, majd elnevette magát, és megfordult. Rájött, hogy a tógában való mozgás művészetét még nem sajátította el.
– Miként megyek ebben a latrinába? – kérdezte vigyorogva.
– Majd megmutatom, ha szükség lesz rá – mondtam, majd színlelt fáradtsággal sóhajtottam. – Ó, mennyi felelősséggel jár az apaság!
Odakint a kertben lassacskán gyülekeztek a vendégek. A Nap magasan járt, és a sárga fény meleg ragyogással szűrődött át a fátyolos anyagon, amelyet a kert fölé feszítettek. A verőfény betöltötte az udvar körüli folyosókat és a szobákat is. Mindenféle ínyencséggel pakolták meg az asztalokat, a heverőket pedig keresetlen összevisszaságban helyezték el, hogy a vendégek úgy csoportosulhassanak evés közben, ahogy nekik tetszik. Itt senkinek sem kellett egy heverőn végigvárnia, amíg felszolgálják az összes fogást. Ez számomra igencsak kaotikusnak, sőt ízléstelennek tűnt, de Eco megnyugtatott, hogy ez az új divat.
– És akárcsak a szakállad, ez is a múlté lesz nemsokára – feleltem a bajszom alatt.
Ahogy az ilyen vendégségeknél lenni szokott, eleinte alig lézengett egy maroknyi ember, aztán hirtelen már egy egész tömeg tolongott az udvarban: tógát viselő férfiak és tarka stólákban pompázó nők voltak mindenütt. A beszélgetés elmosódva morajlott a levegőben. A különféle illatszerek és kenőcsök kipárolgása összekeveredett a kerti virágok illatával és a tálcákon érkező sült dalosposzáták és töltött galambok ínycsiklandó aromájával.
Átverekedtem magam a tömegen, olykor megálltam beszélgetni a szomszédokkal és a régóta nem látott ügyfelekkel, míg végre megtaláltam Ecót, és félrevontam.
– Te hívtad meg ezt a rengeteg embert? – kérdeztem suttogva.
– Hát persze. Barátok és ismerősök. Legtöbbjük kiskora óta ismeri Metót.
– De nem gondolhatod komolyan, hogy mind velünk tart a sétára a Forumon, aztán visszajönnek ide ebédelni!
– Hova gondolsz? Ez csak a bevezető fogadás. Azért hívtuk ide ezeket az embereket, hogy jól érezzék magukat, hogy újra megismerkedjenek a családdal, hogy lássák Metót a férfiúi tógájában, és akkor távozzanak, amikor kedvük tartja...
– Valamint hogy kiegyenek a vagyonodból! Nézz csak oda!
Egy őszes szakállú férfit fedeztem fel, aki valahonnan ismerősnek tűnt – nem épp kellemes érzéseket keltett bennem, alighanem ellenkező oldalakon állhattunk egy per során. Lopva egy kis tálalóasztal fölé hajolt, és töltött szőlőleveleket dugott be egy rejtett zsákba a tógája alatt.
Eco nevetett.
– Nem az öreg Festus? Emlékszel, amikor átjött, hogy segítségre lenne szüksége egy ellene felhozott váddal szemben, és aztán soha többé nem láttuk azt a kis alexandriai vázát?
– Nem – feleltem komoran, a fejemet rázva. – Az nem Festus.
Eco felemelte a fejét.
– Ó, már tudom. Rutilius. A saját bátyja perelte be, azzal vádolva, hogy lopott tőle. Nem is tagadta, inkább valami súlyos titkot igyekezett előásni a testvéréről, hogy lerázza magáról a vádat.
Megráztam a fejem.
– Nem, az még csak nem is Rutilius, de hasonlóan romlott alak lehet. Te biztos nem hívtál volna meg ilyen aljas figurákat Meto születésnapjára. Ó, mennyi megalázásnak kellett kitennem magam éveken keresztül, hogy kenyér kerüljön az asztalunkra! Örülök, hogy mostanra sikerült messze kerülnöm az ilyen köröktől. És annak is örülök, hogy a fiatalságod és a bátorságod felvértez a város csapdáival és kelepcéivel szemben.
– Jó tanítóm voltál, papa.
– Bárcsak Metót is fele annyira kitanítottam volna.
– Meto és én különbözőek vagyunk. És tőled is különbözünk.
– Néha aggódom miatta, a jövője miatt. Még annyira kisfiú...
– Papa, ezt nem mondhatod többé. Meto most már férfi, és nem kisfiú.
– Mégis... Ó, nem, ez már több a soknál! Az a gazember már a mézes datolyát lopkodja. Egy sem fog jutni a többi vendégnek. Látod, túl sok embert hívtál meg! Egyikünk sem tudja felidézni, ki az a nyomorult, csak abban vagyunk biztosak, hogy nem kedveljük. Ezért nem szabad hagyni, hogy az emberek saját magukat szolgálják ki. Ha mind helyet foglalnánk a heverőnkön, és a rabszolgáink szolgálnák fel...
– Azt hiszem, most már tennem kéne valamit – vágott közbe Eco. – Odamegyek, és megkérdezem azt a fickót, hogy megölte-e mostanában a feleségét vagy valamelyik üzletfelét.
Azzal odalépkedett az ősz szakállú bajkeverőhöz, aki megriadt, és hátraugrott az asztaltól, amikor Eco megérintette a vállát. A fiam elmosolyodott, mondott neki valamit, és elvezette az asztaltól. Az ugrásra valószínűleg kibomlott az öreg rejtett készletének zsákja, mert egy halom töltött szőlőlevél és mézes datolya hullott a tógájából a földre, mintha meg akarta volna jelölni maga mögött az utat.
Egy kezet éreztem a vállamon. Megfordultam, és egy élénkvörös hajkoronával, temérdek táncoló szeplővel és egy csillogó, barna szempárral találtam szemben magam. A következő pillanatban már alig kaptam levegőt az öleléstől. Végül Marcus Valerius Messalla Rufus egy karnyújtásnyira tartott el magától, hogy végigmérjen.
– Gordianus! A vidéki élet nagyon jót tett neked! Remek színben vagy!
– A városi élet pedig neked áll jól, Rufus, mert egy percet sem öregedtél az elmúlt évek alatt.
– Idén leszek harminchárom éves, Gordianus.
– Nem! Amikor találkoztunk...
– Akkor körülbelül annyi idős lehettem, mint most a fiad, Meto. Repül az idő. Gordianus, és változik a világ.
– De soha nem az én ízlésemnek megfelelően.
Sok-sok évvel azelőtt találkoztunk először, Caecilia Metella házában, amikor Rufus Cicerónak segédkezett egy perben, amelyben Sextus Roscius védelmét kellett képviselniük. Akkor még csak tizenhat éves volt, egy ősi patrícius család leszármazottja. Túlzottan is korán érőnek bizonyult a politikában, és titokban belebolondult a mentorába, Ciceróba. Nem meglepő, hogy a románcból semmi sem lett, de Rufus gyakorlatiasabb ambíciói sikeres pályafutáshoz vezettek. Ő volt a legfiatalabb növendék, akit a jósok valaha is az iskolájukba fogadtak, és ilyen minőségében gyakran felkérték, hogy olvassa fel a jövendöléseket és adjon hangot az istenek akaratának. A látnokokkal való konzultálás nélkül Rómában semmiféle nyilvános vagy magánjellegű ügylet nem bonyolódhat le, egyetlen hadsereg sem mehet csatába, és egyetlen házasságra sem lehet áldást adni. Én magam sohasem hittem abban, hogy isteni üzeneteket lehet kiolvasni a madarak röptéből, vagy hogy Jupiter akarata tükröződhet a villámlásokban. Nagyon sok – sőt, mondhatni, a legtöbb – látnok egyszerű politikai bérenc vagy sarlatán volt, és arra használta a hatalmát, hogy felfüggesszen nyilvános gyűléseket, vagy korlátozza a törvényhozást. Rufus viszont töretlenül és őszintén hitt a jóslás tudományában. Ő maga is belekeveredett a Vesta-szüzekkel kapcsolatos botrányba, mert Rufus volt az a vallásos hittárs, aki a Vestalis Maxima hívására a terembe sietett, amikor Catilinát rajtakapták a szüzek házában. Rufus értesítette Cicerót, Cicero pedig engem. Ahogy már korábban megállapítottam, Róma néha csakugyan nagyon kicsi városnak tűnt.
– Örülök, hogy eljöttél, Rufus. Kevés arc van a Forumról, akiknek a látványát nap mint nap hiányolom, de a tied közéjük tartozik. Komolyan mondom – tettem hozzá, és őszintén beszéltem, mert Rufus egy szokatlanul tisztességes, halk szavú, de szenvedélyes meggyőződésű fiatalember volt, akit egy első pillantásra nyilvánvaló láthatatlan belső tűz vezérelt. Természetes igazságérzetével és higgadt erkölcsösségével gyakran kilógott a sorból a Forumon, ahol az emberek az önös érdekektől fűtött szónoklatokat és az örökös hátbatámadásokat szokták meg. – De mit jelentsen ez? – kérdeztem. – Egy jelölt tógáját viseled.
Úgy tett, mintha leporolta volna magát, mert tógáját kréta-dörzsöléssel tették hófehérré, ahogy a hivatalra pályázó fiatalembereknél szokták.
– Igen, mert idén indulok a praetori címért.
– Akkor remélem, győzni fogsz. Rómának jó emberekre van szüksége város irányításához és az igazság képviseletéhez.
– Meglátjuk. A szavazás holnap lesz, miután mindenki leadta a szavazatát a konzulra. Általában más napokon szokás a konzulra és a praetorokra szavazni de ebben az évben, miután elhalasztották a konzuli választást... Nos, kész tébolyda lesz az a nap. Caesar is indul a praetori címért, akárcsak Cicero fivére, Quintus.
– Gondolom, még mindig Cicero szövetségese vagy – vetettem fel, de az arcán már láttam, hogy tévedek.
– Cicero... – Rufus vállat vont. – Hát, láttad, micsoda cirkuszi mutatványt rendezett tavaly, hogy megnyerje a konzuli választást. Tüzet okádott a szájából, és karikákon szökdécselt át. Habár nem lepődtem meg, hogy a legszokatlanabb trükköket is beveti a győzelem érdekében. Az elmúlt években szinte minden kérdésben szembefordult a saját régebbi elveivel, de a retorikája ugyanaz maradt; mintha legalábbis a retorika adna következetességet az embernek, és nem az elvek. Mostanában már nagyon kellemetlenül érzem magam a társaságában. Azon a napon, amikor hivatalba lépett, megolvastam a jeleket – nem hivatalosan, csak a saját kíváncsiságomtól hajtva –, és azt láttam, hogy a jóslatok tele vannak csalással, árulással, sőt talán még katasztrófával is. Ó, Gordianus, láttam ám azt a kifejezést, ami épp az imént suhant végig az arcodon: nem hiszel a jelekben és a jóslatokban. Cicero sem, akinek az a véleménye, hogy a jóslatok csak eszközök, amiket az ő fajtája felhasználhat a tömeg manipulálására. Ő pedig szégyentelenül manipulál. Képmutatóan hátat fordít a Sulla által megölt emberek gyerekeinek, akik jogorvoslatot keresnek, szidja Servilius Rullus földtörvénytervezetét, zendülést szít annak érdekében, hogy a lovagi osztály tagjait külön ültessék a színházban, most meg elnapoltatja a választást. Régóta nem voltál a városban, igaz?
– Csak tegnap este érkeztem.
– Teljes a fejetlenség. Órákig vagy napokig tartó utazás után megérkeznek a szavazók, és azzal kell szembesülniük, hogy a választást bizonytalan időre elhalasztották. Az öregapám sem hallott ilyet. Feldühödött etruriai földművesek táboroznak a Mars-mezőn, annyi tábortüzet gyújtanak, amivel felégethetnék az egész várost, és amikor a praetorok kilovagolnak hozzájuk, hogy figyelmeztessék őket, a gazdák kivonják a rozsdás kardjaikat, amikkel még Sullát is szolgálták. Az ilyesmi elég ahhoz, hogy kiszálljak a praetori címért folytatott versengésből. És mindezt azért, mert Cicero szerint Catilina el fogja tenni láb alól a szenátus felét, ha veszít a választáson. Nevetséges. Most pedig bizonyságul, hogy a szégyenérzetnek és az illemnek írmagja sem maradt meg benne, képes lesz végigmenni a Forumon azzal a nevetséges mellvérttel...
– Miről beszélsz?
– Jaj, kérlek, még a gondolatára is elborzadok. Valószínűleg majd a saját szemeddel is látod a Forumon. Még hogy Cicero! Az utóbbi időben Gaius Julius Caesar oldalán állok.
Bólintottam az ismerős név hallatán. Az ifjú patríciust, minden várakozással ellentétben, az év elején Pontifex Maximussá, vagyis az államvallás vezetőjévé választották. Az utóbbi években Caesar az elégedetlenkedők és a reformhívek zászlóvivője lett. Rengeteget költött a nyilvános játékokra és fogadásokra, hogy maga mellé állítsa a tömegeket (és a híresztelések szerint temérdek adósságot halmozott fel, amelyből talán még a családja vagyona sem ránthatja ki). Azt mondták, szellemes, vonzó, körmönfont, és az optimaták ellensége. A józan paraszti ész vezette, ami egy politikusnál nagyszerűséghez vagy csapások sorozatához vezethetett – esetleg mindkettőhöz. Voltak, akik attól féltek, hogy Caesarból lesz a következő Catilina, és voltak, akik reménykedtek ebben; ha Catilina hitelessége és reménykedése egyáltalán beigazolódik a konzuli választásokon.
– Mindannyian kiábrándultunk Ciceróból – sóhajtott Rufus –, míg Caesar... – Barna szeme csillogni kezdett. Mosolyát szemérmesnek éreztem. – Minél több közös dolgom akad Gaius Juliusszal, annál jobban a hatása alá kerülök. Már Pontifex Maximusként ihletet adott nekem; egy olyasféle Új Ember, mint Cicero, sohasem lenne képes úgy tisztelni őseink vallását, mint Caesar. Világszemlélete sokkal kifinomultabb, mint Ciceróé, és ez nem kis részben annak tudható be, hogy Caesar nemcsak egy szónok, hanem a tettek embere, aki a saját bőrén tapasztalta a valódi háborút és a halálos veszedelmet. Biztos hallottad a történetet arról, hogy kiskorában kalózok rabolták el. Megvetéssel kezelte őket, elintézte, hogy a családja váltságdíjat fizessen érte, aztán gondoskodott róla, hogy az összes kalózt elfogják és keresztre feszítsék. Cicero egyszerűen halálra untatta volna őket a retorikájával. Caesar felvállalta azoknak az ügyét, akik még mindig Sulla egykori kegyetlenkedései miatt szenvednek: azoknak a gyermekeit képviseli, akiket a diktátor megfosztott mindenüktől. Ezek az utódok szeretnék visszaszerezni a születési előjogaikat. Közben Cicero, aki mindig annyira büszkén emlegeti, hogy Sextus Roscius pere kapcsán szembeszegült Sullával, most az ujját sem mozdítja Sulla áldozatainak érdekében. Azt mondja, hogy az igények teljesen megalapozottak, de ez nem a megfelelő alkalom, hogy a követeléseikkel zavarjuk az állam irányítóit. Ilyen alkalom persze soha nem is lesz! Addig legalábbis nem, amíg az államot irányító optimatáknak biztonságban van a vagyonuk és minden előjoguk. Ők semmin sem szeretnének változtatni. Cicero, aki olyan vakmerően kikelt a diktátor ellen fiatalkorában, most egyetlen zokszó nélkül teljesíti a diktátor régi barátainak parancsait.
– És míg Cicero tartja magát látó embernek, valójában Caesar látja előre a jövőt – folytatta. – A birodalomnak kötelessége józanul gondolkodni, és választójogot adni a meghódított területek lakosságának, ahelyett, hogy pusztán kizsákmányolná ezeket a területeket. Lehet, hogy az országot vérrel és csatákkal kell megszilárdítani, de a győzelem semmit sem ér könyörületesség nélkül. Caesar és én egyesítettük a forrásainkat, hogy együtt kampányolhassunk a praetori címért az idén, de néha úgy érzem, arcátlan dolog a részemről, hogy az előtérbe helyezem magam egy ilyen remek jelölt mellett. Briliáns elme. Nem tudom más szóval kifejezni. Amikor beszél...
Rufus hangja elcsuklott, szeme bambán meredt előre.
Rufusnak az volt az egyetlen hibája, hogy vakon bele tudott szeretni azokba, akiket rajongva tisztelt. Egykoron Ciceróval is ez volt a helyzet, de most olyan éllel ejtette ki a nevét, hogy kétségem sem maradt: a szerelem, a tisztelet és a rajongás már mind a múlté. Most már Caesarért dobogott a szíve, és azokból a pletykákból ítélve, amiket Caesar és a bithüniai király múltbeli románcáról suttogtak, Rufus sokkal több viszonzást remélhetett hősi imádatának új tárgyától, mint annak idején Cicerótól. Elbűvölt arcából ítélve talán már meg is kapta a viszonzást.
– Ó, de az imént éppen a tógámról beszéltél, amit a jelölés miatt hordok – kapott észbe Rufus. – Az igazat megvallva, már éppen le akartam cserélni...
– Kérlek, nem kell félbeszakítanod a kampányt csak azért, mert beléptél a házunkba – élcelődtem vele. – Hamarabb kérnék meg egy madarat, hogy vegye le a szárnyát, mint egy politikust, hogy tegye félre a jelöltségét.
Semmitmondó arccal nézett rám.
– De fel kell öltenem a látnoki ruhámat, mielőtt megkezdődik a séta a Forumon.
– Ezek szerint... te fogod megolvasni a jeleket Metónak?
– Hát persze. Ezért vagyok itt, látnoki minőségemben. Nem mintha egyszerű baráti minőségben nem jöttem volna el. De Eco nem mondta el ezt neked?
– Nem. Azt hittem, talál egy hétköznapi jellegű jóst, tudod, olyat, amilyet házasságkötés előtt szoktak felkeresni. Fogalmam sem volt... Az pedig, hogy vetted a fáradságot, és pont a választás előtti napon felcserélted a kampányt...
– Nincs is jobb hírverés számomra az utolsó pillanatban, mint hogy kötelességtudóan a látnoki teendőimet végzem, amit mindenki láthat a Forumon. Így sokkal több tiszteletet vívhatok ki, mint azok a jelöltek, akik erőszakoskodnak, vagy könyörögnek a tömegnek a szavazatokért.
Ravaszul elmosolyodott.
– Rufus! – nevettem fel. – Szerintem te megteremtesz egy új politikusfajtát. Az idealizmus és a pragmatizmus találkozásában a kötelességekre és az erényre összpontosítasz az erőszak és a nyílt vesztegetés helyett, hogy megnyerd a választást. Érdekes ötlet, de akár még működhet is.
– Gordianus, te javíthatatlanul cinikus vagy.
– Te pedig, Rufus, még mindig elragadóan reményteljes és erényes.
Egy mosoly volt a válasza.
– Most viszont tényleg fel kell vennem a látnoki köpenyeimet. Ó, és lesz egy meglepetésem számodra és Meto számára később, a nap folyamán. De majd akkor beszélünk róla.
Odahívtam Eco egyik rabszolgáját, hogy kísérje Rufust az egyik magánszobába. A saját rabszolgáinak csoportja követte, kezükben vitték a köpenyeit és a látnoki pálcát.
Elveszetten néztem körül a fejek ringatózó tengerében. Aztán a közelből, a tömeg moraja közepette egyszer csak meghallottam egy ismerős női hangot, amely egy jól ismert névről beszélt.
– Ó, akkor bizonyára ismerted néhai unokafivéremet, Lucius Claudiust. Igen jó kedélyű emberke volt, olyan vörös haja volt, mint annak a fiatalembernek, aki épp most vonult ki az udvarról, de sajnos azt kell mondanom, hogy az alkata inkább az enyémre hasonlított. Nos, hát én örököltem Lucius házát a Palatinuson, egy hatalmas, feltűnő, gyönyörű régi villát, ami viszont az én szükségleteimhez mérten túl nagy és túl fényűző. Habár azt mondják, hogy jó jövedelemre lehet szert tenni belőle, ha találok egy gazdag bérlőt, aki megengedheti magának, hogy kivegye, és ha bele tudok fektetni egy kis pénzt, hogy valamelyest kicsinosítsam az épületet. Az unokafivéreim szerint üresen kéne hagynom a házat, hogy legyen hol tartózkodnunk, amikor a városba jövünk, de ez azt jelentené, hogy legalább egy kisebb csoport rabszolgát kéne a nap minden részében alkalmaznom akkor is, ha a ház üresen áll. Az unokafivéreim persze arra nem jelentkeznek, hogy etessék azokat a rabszolgákat!... Ó, de már itt is van a házigazdánk és az én kedves szomszédom, Gordianus! Legyen részed sok-sok boldogságban és büszkeségben a fiad születésnapján!
– Claudia – vettem kézbe felajánlott kezét, és megcsókoltam rúzsozott arcát.
Fel sem ismertem volna, ha nem hallom meg a hangját, mert a hétköznapi, férfias jellegű ruha helyett, amit a birtokon viselt, most egy drága, bíbor színű stóla volt rajta, amelynek sötét szövete elegánsan idomult testének teltkarcsú körvonalaihoz. Vékony haját hennával öblítette át a sötétebb árnyalat érdekében, és egy olyan magas oszlopba rendezte a feje tetején, hogy valószínűleg súrolta vele a szemöldökfát, amikor belépett a házba. A kedélye sem volt olyan nyugodt, mint vidéken, izgatott jókedvében szinte túláradt benne az öröm. Egy városi szomszédunkkal beszélgetett, egy egérszínű kis asszonnyal, aki az évek során összebarátkozott Metóval és Dianával is, és néhányszor Lucius Claudiusszal is találkozott, amikor öreg barátom hozzám érkezett látogatóba. A megszeppent kis asszonykát szinte megfélemlítette Claudia viselkedése, és nem vette zokon, amikor hirtelen elfordult tőle, inkább megkönnyebbült. Így észrevétlenül elmenekülhetett.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen pompás ünnepséget rendezel, Gordianus. Az étel csodálatos, de ez nem Congrio főztje. Ha nem tévedek a fiad, Eco szakácsa, vagy egy rabszolga áll a konyhában, akit kifejezetten erre az alkalomra hozatott. Igen, rendszerint meg tudom különböztetni a szakácsok főztjét, a nyelvem elég érzékeny hozzá. Milyen remekül áll Metónak az a tóga! Habár azt is észrevettem, hogy még nehezére esik megtartani a bal karján. Tessék, láthatod, hogy folyton lecsúszik, és a jobb kezével kell felrángatnia a földről, miközben a bal vállát emelgeti. De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megszokja. Ó, köszönöm, hogy eljöhettem, annak ellenére, hogy nem tartozom a családba, vagy a régi barátok körébe. Talán vehetjük úgy, hogy a megboldogult Luciust képviselem, aki semmi pénzért nem hagyta volna ki ezt az eseményt.
– Lucius és én nagyon sokszor üldögéltünk ebben a kertben, és bort iszogattunk – emlékeztem.
– Elbűvölő, elbűvölő – révedt el Claudia. – Persze már nem kéne itt lennem. Ma délután visszaindulok a birtokra, és ha figyelembe vesszük a tülekedést az utakon...
– Elhagyod Rómát? Mintha azt mondtad volna, hogy az egész quinctilis hónapot itt töltöd, és rendbe hozod Lucius régi házát.
– Ó, hát éppen ez az. Egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy mit kezdjek ezzel az épülettel. Olyan patthelyzetbe jutottam, hogy legjobb lesz visszamenni a birtokra, és kissé helyretenni a gondolataimat, mielőtt döntést hozok. Igen, tudom, hogy lemaradok a holnapi választás izgalmairól, de ezért csak köszönetet mondhatok Jupiternek! Nő vagyok, ezért a családnak amúgy sincsen rám szüksége a voksolásnál. Nem beszélve arról, hogy már így is túlzottan elegem van a városból. Ha belegondolok, hogy egy egész hónapot itt kéne töltenem... Nos, láthatod, hogy megváltoztat engem ez a hely. Ez a dáma nem én vagyok, csalás az egész. Sokkal kényelmesebben érezném magamat egy régi zsákban, annyira zavarban vagyok, hogy a beszédet sem tudom abbahagyni...
Hirtelen felnevetett, és mély levegőt vett.
– Hát jól bemutatkoztam neked is. Hogy teljesen őszinte legyek, megelégeltem az unokafivérem, Manius társaságát is a házsártos feleségével együtt. Ők a te északi szomszédjaid, de idejük java részét a városban töltik. Ragaszkodnak hozzá, hogy minden este meglátogassam őket, ott marasztalnak vacsorára, de most már elegem van. Először is, a szakácsuk csapnivaló. Másodszor, a politikai nézeteik még nekem is túl konzervatívak. Képzelheted, mennyi üres, dagályos szónoklatot és félrebeszélést lehet hallani náluk most, hogy közeledik a választás!
Claudia lehalkította a hangját, és közelebb dugta a fejét az enyémhez.
– De egy gyümölcse legalább van annak, hogy ilyen sok időt töltöttem Maniusnál, kedves Gordianus, és ez veled kapcsolatos. Valójában ezért maradtam idáig Rómában, és ma is ide vezetett az első utam ahelyett, hogy indultam volna egyenesen haza, Etruriába. Ígérd meg, Gordianus, hogy nem haragszol meg, de vettem a bátorságot, és magammal hoztam Manius fivéremet. Tudom, hogy merész ötlet volt részemről, de annyira megfelelőnek tűnt az alkalom, hogy azt mondtam magamnak: „Tedd meg!” Meg is tettem. És azt hiszem, minden a lehető legjobban fog alakulni. Itt is van – Manius! Igen, fivérem, gyere, és ismerd meg a házigazdát!
Átkiáltott valakinek a vállam fölött, és amikor megfordultam, azt az ősz szakállú férfit láttam, aki az imént még töltött szőlőlevelet és mézes datolyát lopkodott. Nem véletlen, hogy annak ellenére, hogy nem tudtam tökéletesen azonosítani, kellemetlen érzéseket keltett bennem. Ő is ott volt a bíróságon, amikor Cicero megvédte az örökségemet, amit Lucius Claudius rám hagyott. Az arca viszont olyan jellegtelen volt, hogy alig tett rám benyomást. Ennek ellenére most már világosan emlékeztem, és eszembe jutottak azok a megjegyzések is, amiket Congrio segédjei hallottak, amikor a családi összejövetelen szolgáltak fel Claudia házában. „Ostoba senkiházi, ősök nélkül. Egy ketrecbe kéne zárni, és vissza kéne szállítani Rómába!” Mit keresett egy ilyen ember a mi házunkban, Meto tóga-ünnepségén? Őrültség volt Claudiától, hogy magával hozta. Ha olyan babonás lettem volna, mint Rufus, sötét ómennek tartottam volna a jelenlétét.
Claudia mintha a gondolataimban olvasott volna. Miközben Manius egyre közelebb ért, megragadta a könyökömet, és a fülembe suttogott.
– Ugyan már, Gordianus, senkinek sem érdeke, hogy fenntartsuk az ellenségeskedést a családjaink között! Manius nehezményezte a jó szerencsédet, és utálatos dolgokat mondott rólad a múltban, akárcsak a többi unokafivérem, de nagyon sokat beszélgettem vele római tartózkodásom alatt, és azt hiszem, sikerült meggyőznöm, hogy békét kössön veled. Ezért van ma itt. Szívélyesen fogadod, ugye?
Nem hagyott számomra más választást, mert a következő pillanatban az ősz szakállú már közvetlenül előttem állt, az arcán keserű kifejezéssel, lesütött szemmel.
– Hát te vagy Gordianus – mondta végül, és felnézett. – Unokanővérem, Claudia úgy gondolja, hogy barátok lehetnénk.
Jól hallható szarkazmussal ejtette ki a szót.
– Manius, csak finoman – figyelmeztette az asszony, és nyugtalanul mosolygott.
Nagy levegőt vettem.
– A barát egy emelkedett fogalom, Manius Claudius, és nem szabad könnyelműen a szánkra vennünk. Barátja voltam a néhai unokafivérednek, Luciusnak, és erre nagyon büszke vagyok. Az ő akarata volt, hogy mi most szomszédok legyünk, ha nem is barátok; mégis úgy vélem, hogy a szomszédok is küzdhetnek a harmóniáért és a közös érdekekért. És mivel szomszédok vagyunk...
– Csak egy jogi ballépésnek köszönhető, és annak, hogy néhai unokafivérem, Lucius ítélőképessége kihagyott egy pillanatra, nem is beszélve a jó ízléséről – vágott közbe Manius keserűen.
Több szívdobbanásnyi ideig elharaptam a nyelvem.
– Claudia, mintha azt mondtad volna, hogy...
– Igen, azt mondtam, Gordianus, és nem is értem – felelte az asszony csikorgó fogakkal. – Manius, mielőtt elhagytuk a házat reggel, megegyeztünk, hogy...
– Én csak abba egyeztem bele, Claudia, hogy eljövök ebbe a házba, civilizált módon fogok viselkedni, és eldöntöm saját magam, hogy Gordianus családját tiszteletreméltónak, rokonszenvesnek találom-e. A te szavaiddal élve, meggyőződöm róla, hogy „náluk jobb embereket nem is találhatunk szomszédnak.” Nos hát eljöttem, Claudia. Ugyanolyan illendően viselkedtem, mintha a saját házamban lennék. De nem lettem elbűvölve, sőt épp ellenkezőleg, a legrosszabb gyanúim igazolódtak be ezekről az emberekről.
– Ó, egek! – sóhajtott fel Claudia, és a szájára tette az ujjait.
– Beszélgettem néhány vendéggel – folytatta Manius. – Túl sokan vannak itt a radikális, populista csürheféléből. Az én ízlésemnek amúgy is túl sok van ezekből a fajzatokból Rómában. Nem tagadom, hogy akadnak itt tiszteletreméltó emberek is, még néhány patríciustárs is, de el sem tudom képzelni, mit keresnek egy ilyen házban, egy ilyen eseményen. Fiatalkoromban az emberek még jobban megválogatták, hogy kikkel járnak össze. Minden összeomlott, minden a feje tetejére állt.
– Manius, hagyd abba! – fortyant fel Claudia.
De Manius nem hallgatott rá.
– Ahogy mondtam, beszélgettem itt másokkal, és kiderült, miféle család lakja ezt a házat, és most már Lucius birtokát is. Tavaly, amikor eldőlt az örökség sorsa, még nem érdekelt különösebben az ellenfelünk természete. Hidegen hagyott, hogy miféle ember ez a Gordianus, csak az érdekelt, hogy ne szökhessen meg a családi örökség legértékesebb részével. Annyit tudtam, hogy egy plebejus, egyetlen valamirevaló ős nélkül, és hogy valami homályos üzlettel keresi a kenyerét, de arról fogalmam sem volt, hogy milyen családot gyűjtött maga köré. Na, ez aztán a díszes társaság! Az ő származásáról szinte senki nem tud semmit, ami már önmagában is sokatmondó. A felesége nem is római, hanem félig egyiptomi, félig zsidó, és egykor a rabszolgája és az ágyasa volt. Az idősebb fiuk, aki ebben a házban lakik, rómainak született, de nem az ő nászukból. Ez a bizonyos Eco – már a név is felháborító, nevetséges és közönséges – egy magára hagyott koldusgyerek volt, akit az utcáról szedtek fel. Ami pedig a fiúcskát illeti, akinek ma a születésnapját és a felnőtté válását ünneplik, nos, ő rabszolgaként született lent Baiae-ben, valószínűleg görög szülőktől. Egy rabszolga! És most nézd meg, ahogy ott áll a tógájában. A nagyszüleink idejében, a köztársaság legfényesebb időszakában egy ilyen gyalázat elképzelhetetlen lett volna. Nem csoda, hogy a fiú nem képes rendesen viselni a tógát a vállán.
Először megnémulva hallgattam a szóáradatot, aztán lángolni kezdett a fülem, és ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy előresújtsak a levegőbe. Közben Claudia, akinek pillantása idegesen járt Manius és énköztem, félénken a könyökömre tette a kezét. Szükségtelen volt visszatartania, mert nem akartam a saját házamban erőszakot tenni valakin, és ezzel elhalványítani Meto ünnepének fényét. Helyette az oldalamhoz szorítottam a karom, és a lelkemben tomboló indulattal hallgattam tovább Maniust.
– Utoljára és utolsósorban ott van egy kislány, aki szabadon született a háziak frigyéből. A törvény előtt római lány, és kétségtelen, hogy valamikor majd egy római házba megy férjhez, ahova magával viszi a rabszolgának született anyja egyiptomi-zsidó vérét. Hát lehet csodálkozni azon, hogy ilyen gyorsan terjed a káosz a köztársaságban? Ki áll még ki a római család értékei mellett, amelyekért egykor annyit küzdöttek? Még egy olyan finom Claudiust is megbolondítottak, mint az unokafivérünket, Luciust – vagy ahogy te szoktad mondani, Claudia, „elbűvölték” őt –, ezzel az útszéli dekadenciával. De nincs mit csodálkozni, Lucius mindig is különc volt. Alighanem ez a te mentséged is, Claudia, hogy különc vagy. Ha hízelgőnek találod ezt az összehasonlítást, ám legyen, de tartsd magadban. A jóakarat jegyében jöttem el ide a mai napon, és azért, hogy szívességet tegyek neked, Claudia, de most már látom, milyen súlyos tévedés volt. Engedtem, hogy egy asszony lágy szavai aláássák a határozottságomat, és beszennyezzék az ítélőképességemet. Csak az időmet vesztegettem itt.
Azzal sarkon is fordult volna, hogy önhitt győzelmi mámorban távozzon és otthagyjon, miközben kapkodom a levegőt az indulattól. Lenyelhettem volna a dühömet, vagy utánaszaladhattam volna, hogy a vendégek szeme láttára bohócot csináljak magamból. De néha, ilyen pillanatokban Nemesis megfogja a kezünket, és azok ellen irányítja, akik megérdemlik.
– Ó, én nem hinném, hogy csak az idődet vesztegetted itt – szólaltam meg, pedig még nem is tudtam pontosan, hogy mit akarok mondani.
A hangomban rejlő fenyegetés valószínűleg megijesztette Maniust, mert menekült, de nem elég gyorsan. A szeme sarkából biztosan látta, ahogy a kezem a levegőbe emelkedik, és emelte a karját, hogy kivédje a csapást, ami sohasem sújtott le. Nem állt szándékomban megütni az arcát vagy az érzékeny középső testtáját. Ehelyett tudatlan, de ösztönös szándékkal odanyúltam, ahol a kezét láttam eltűnni a tógája alatt, amikor finom falatokat csent el az asztalokról. Rácsaptam egy kemény, kidudorodó részre a lelógó redők között. Manius rémülten hördült fel. Claudia a szája elé tette a kezét, és halkan felsikoltott. Úgy tűnt, elég hangosan ahhoz, hogy a körülöttünk lévő körből minden fej felénk forduljon. A következő pillanatban egy kicsi vászonzsák esett a férfi lába elé. Az övéhez köthette, a tógája alá, de most szétszakadt a varrása is. Mézes datolya, töltött szőlőlevél, pirított dió és szezámos sütemény gurult szét a földön, mintha egy bőségszarut fordítottak volna fel.
Claudia, aki az imént még rémülten sikoltott, most a nevetéstől visongott, ahogy sok más asszony is a közelben, és mélyebb hangúak is nevettek szép számmal. Manius Claudius úgy elvörösödött, hogy azt hittem, szétrobban, akárcsak a zsák a lábánál. Az egész teste rángatózott, mintha el akart volna inalni, de a lába a földbe gyökerezett. Parázs tekintettel mért végig, majd sikerült felemelnie a karját és egy kezdetleges mozdulatot tennie a levegőben, amit köpködő, összefüggéstelen káromkodások kísértek. Megfordult, és akár még el is hagyhatta volna az udvart a még megmaradt méltóságával, csakhogy belelépett egy adag mézes datolyába. A csúszós félrelépés eredményeként látványos terpeszt produkált; ha fenékbe rúgtam volna, akkor sem sült volna el jobban. Nem terült el a földön, de az esetlen, botladozó visszavonulás a maradék tartását is elvette – metaforikus értelemben mindenképp. Nem méltatott újabb pillantásra, de láttam, hogy skarlátvörössé válik a füle. Nem csodálkoztam volna, ha hirtelen füst tör elő az orrlyukából.
Nevetni kezdtem, olyan hevesen, hogy Eco és Meto hozzám siettek, hátha fuldoklom. Képtelen voltam elmagyarázni, mi történt. Úgy nevettem, hogy a könnyem is kicsordult, és mindaz a keserűség és indulat, amit Manius keltett bennem, egyszeriben édes lett, mint a méz.
Amikor végre sikerült rendesen levegőhöz jutnom és kitörölnöm a könnyeket a szememből, láttam, hogy Claudia is eltűnt, bizonyára kevesebb harsonaszóval, mint az unokafivére, de ugyanúgy szégyenkezve. Szegény Claudia csak jót akart, gondoltam magamban, ám minden igyekezete kudarcot vallott, amellyel jó szomszédokat akart belőlünk varázsolni.
Nem sokáig bosszankodhattam Manius Claudius miatt, és nem is lubickolhattam a kárörömben, mert az ünnepség folytatódott, és a család fejeként szólítottak a kötelességeim. Üdvözöltem, bájologtam és búcsúztattam. Néhány kínos félreértés után inkább úgy döntöttem, hogy nem engedem el Ecót magam mellől, mintha egy politikus lennék a Forumon, és ő lenne a nomenclatorom, aki a fülembe suttogja azoknak a neveit, akikre nem emlékszem. Olyan sok név gyűlik össze, ha az ember folyamatosan több mint húsz évet tölt Rómában, hogy szinte lebénul tőlük. Ha valaki olyan foglalkozást űz, mint én, bensőséges viszonyba kerülhet egy folyton bővülő ügyfélkörrel, amelynek tagjai szoros kapcsolatban vannak egymással – ráadásul Eco folytatta ezt a munkát. Magam is elámultam, hogy mekkora tekintélyünk lett. Emlékeztem még arra az időre, amikor a szónokok és az ügyvédek még nem alacsonyodtak le annyira, hogy betegyék a lábukat a házamba, vagy meghívjanak magukhoz; inkább a rabszolgáikon keresztül érintkeztek velem. De az állhatatosság és az egyre gyarapodó vagyon hitelt ad az embernek, és gondolom, idővel bármilyen vállalkozás elfogadtathatja magát, ha sikeresen fennmarad, főleg akkor, ha hasznot is hajt a társadalom megfelelő rétegeinek.
Lassan a lábam is sajgott már a szüntelen jövés-menéstől. Ahhoz képest, hogy egy forró nyári nap közepén jártunk, túlzottan is megtömtem már a hasam, és a borból is túl sokat ittam (hiszen a torkom kiszáradt a sok beszédtől – legalábbis ez volt a mentségem). Mégis, mindent összevetve egészen mámoros volt a hangulatom. Könnyűnek éreztem magam, akár egy tollpihe. Ott voltam a fogadáson, mégis valahogy kívülről szemléltem, távolról, másokon szórakozva, mintha az Olümposzról jöttem volna le tanulmányozni az embereket. Biztos a bor tehetett róla, vagy a sorozatos, hízelgő elismerések, amiket Metóval együtt kaptunk, esetleg Manius Claudius megszégyenítésének fejünk felett lebegő maradványa. Ezek a dolgok feleltek az emelkedett hangulatomért, amely az idő haladtával egyre magasabbra hágott. Már semmit sem tudtam kezdeni azzal a ténnyel, hogy Rómában vagyok, a világ legsűrűbben lakott területének szívében, ahol örvénylik körülöttem azoknak az ereje és szenvedélye, akik ebben az őrült városban élnek, szeretnek, szemet hunynak, szenvednek, győzedelmeskednek és meghalnak. Most már nem szeretem Rómát, mondtam magamban; valamikor szeretők voltunk, de ennek már vége, egyszer s mindörökre. Néha visszatérek ugyan hozzá, de csak látogatóként, megszabadulva viharos házasságunk forró, nyomorúságos, egyszersmind ujjongó örömmel teli emlékeitől. Már nem szeretem Rómát, bizonygattam magamnak, és majdnem el is hittem.
Volt egy pillanat azon a napon, amely több és tisztább örömöt nyújtott, mint bármelyik másik: ismerős, robbanásszerű, mély nevetés ütötte meg a fülemet. Azonnal felismertem. Éppen valami felszínes beszélgetésbe merültem, de a hangra felkaptam a fejem, és a forrását kerestem, ám alaposan elbújt a tengernyi arc között. Aztán közvetlen közelről hallottam ismét a nevetést, és megfordulva láttam, hogy Metót medveölelésbe szorítja egy szélesen mosolygó, tagbaszakadt ember, akinek sűrű szakáll borította az arcát – fekete és fehér, mint a csíkozott márvány. A medveszerű férfi mögött egy másik férfi állt tógában, egy feltűnően szép, fiatalabb ember, az arcán titokzatos mosollyal. Mintha egy görög szobrot öltöztettek volna római ruhába.
A férfi végül eleresztette Metót, aki levegő után kapkodott, és kábán próbálta megigazítani tógája redőit. Megérezte, hogy nézem, és különös arckifejezéssel pillantott rám.
– Papa – szólalt meg, és hangja furcsán megremegett –, nézd, ki van itt!
– Szokás szerint előbb hallottalak meg, minthogy megláttalak volna – indultam meg mosolyogva az új vendég felé, és megacéloztam a tagjaimat öreg barátom, Marcus Mummius kőkemény ölelésére.
Mummius volt az, aki szembeszállt Marcus Crassus akaratával, aki megkereste Metót Szicíliában, és megmentette a poros földön szaladgáló madárijesztő sorsától. Mummius éppen azon a napon hozta el ebbe a házba a fiút, amikor Diana született. Mindig előkelő helyen fogom őrizni a szívemben.
Nem Meto volt az egyetlen Marcus Crassus rabszolgái közül, akiknek a felszabadításáért Mummius olyan sokat fáradozott. Mögötte Apollonius állt, akit Crassus egy kegyetlen egyiptomi úrnak adott el. Mummius áthajózott a tengeren, hogy megmentse, aztán visszahozta Rómába, és végül felszabadította, Apollonius felszabadított rabszolgaként és hű társként élt Mummius házában. Milyen mélyen megvetette Crassus azt a szenvedélyt, amit a főhadnagya érzett egy közönséges rabszolga iránt! Ez az ellentét ékelődött be Crassus és Mummius közé olyan mélyen, hogy végül teljesen eltávolította őket egymástól, és Mummius Pompeiusban keresett szövetségest. Jól is volt ez így, mert csak egy Pompeiushoz hasonló ember oldalán, a Tengeri Kalózok Ostora és a Kelet Meghódítója mellett bontakozhatott ki igazán egy Mummiushoz hasonló katonaember tehetsége.
– Marcus! – kiáltottam fel. – És Apollonius! Milyen jó titeket látni, és ezen a napon különösképpen! De micsoda meglepetés! Azt hittem, még mindig keleten vagy Pompeiusszal.
– Hogyan? Amikor már nincs kivel harcolni? – kérdezte Mummius. – Mithradatészt legyőztük, a kisebb királyságokat római uralom alá hajtottuk; már nincs más feladat, mint politikai egyezségeket kötni. Jupitert játszani, ahogy én szoktam mondani, úgy mozgatni a szánalmas kis hercegeket, mint a játékkockákat egy táblán. Pompeius imádja az ilyen feladatokat, de ismerhetsz, nekem nincs türelmem hozzá. Én ahhoz értek, hogy csatába vigyek egy sereget, habár lassan túl öreg és lassú leszek a hadvezérséghez, hacsak nem így akarok meghalni. Tessék, nézz csak ide!
Habozás nélkül felhúzta bíbor szegélyű szenátori tógáját, és megmutatta termetes combját. Mivel a tógát nem lehet alsóneművel együtt viselni, ami összeszorítaná az intim részeket – elvégre egy férfi nem is intézhetné el a dolgát a latrinán, ha egyik kezével a redőket kellene tartania, és a másikkal az alsóneműből kellene kibontania magát –, Mummius veszélyesen közel járt ahhoz, hogy lecsupaszítsa magát a vendégsereg előtt. Emlékeim szerint bőven lett volna mit megmutatnia. Kissé idegesen néztem körül, és olyan mozdulatokat tettem a kezemmel, mintha egy tüzet oltanék el, de hamarabb tántoríthattam volna el egy medvét attól, hogy a hasát vakarja, mint Marcus Mummiust attól, hogy harci sérüléseivel büszkélkedjen. Szerencsére az egyetlen nő, aki arra tévedt Bethesda volt, aki fontoskodó arccal igyekezett a konyhába. Mummius vaskos combjának láttán megállt, felszegte a fejét, és hűvösen méricskélte, mintha a húspiacon kéne megítélnie valamelyik portéka értékét.
– Tessék, nézd meg ezt a másikat! – mutatott egy hosszú, vékony sebhelyre Mummius.
A heg a combja tövétől húzódott le a térdéig, ahol a bőre úgy megsötétült, mint egy egyiptomié. A prémszerű szőr alól élénken kilátszott a rózsaszín, lecsupaszított és behegedt hús. Mummius megfeszítette alatta az izmait, mire a hosszú sebhely úgy tekergőzött, akár egy kígyó. Harsányan szórakozott a látványon, legalábbis érdes nevetéséből ítélve. A válla fölött felnéztem Apolloniusra, aki a szemét forgatta, de elnézően mosolygott közben. Nem kétséges, hogy már számtalanszor volt szemtanúja ilyen jeleneteknek.
– A csata az Abas folyónál! – kurjantotta Mummius, és leengedte a tógája szegélyét. – Bolond voltam, hogy hagytam megtörténni. Lóháton ültem, az albán meg gyalog közelített, nem viselt egyebet, mint egy medvebőrt, és kivont karddal rohant nekem. Torkaszakadtából üvöltött. Láttam, hogy jön, és még bőven lett volna időm leütni a lándzsám tompa végével, vagy legalább kihúzni a kardomat, és elhárítani a csapásait, esetleg belerúgni a lovam oldalába hogy eltűnjek az útjából. Az volt a gond, hogy túl sok időm volt gondolkodni, így egyik megoldás mellett sem tudtam dönteni. Az egész a reflexeken múlott, de azon a napon rá kellett ébrednem, hogy a reflexeim olyan halottak, mint Karthágó. Kegyetlen lecke volt. Ó, mekkora fájdalmat okozott, amikor a penge belevágott a húsomba, és leszaladt a térdemig! Akkor már rajtam volt az üvöltés sora.
– Mit tettél akkor? – kérdezte Meto, akit mindig lenyűgöztek a katonatörténetek.
– Míg korábban nem tettem semmit, most mindent egyszerre akartam bepótolni. Rácsaptam a fickó sisakjára a lándzsám tompa végével, gyorsan megfordítottam, és a hegyével beledöftem a mellkasába, aztán a másik kezemmel kivontam a kardomat, és elvágtam a torkát, végül belerúgtam a lovam oldalába, és az ellenség sorai közé vágtattam. Egy szempillantás alatt történt az egész.
– Az ellenség felé mentél? Nem távol a csatától? Olyan sebesülten? – kérdezte Meto.
– Nem volt választásom. Egyvalamit megtanultam már a korábbi csatákból: ha súlyosan megsebesülsz, a legrosszabb, amit tehetsz, hogy abbahagyod a harcot. Ezt az egyet nem szabad megtenned, mert akkor hirtelen lesújt rád a fájdalom, és véged. Sok embert láttam meghalni olyan sebektől, amelyek nem lettek volna végzetesek, csak azért, mert abbahagyták a harcot, és megadták magukat a sérülésnek. Nem, üvöltve kitátod a szád, hogy beléd költözhessenek a Fúriák, és beleveted magad a sűrűjébe. Így soha nem is fogod érezni a sérülést, és nem is vérzel el, mert az összes vér felszökik a fejedbe és a kardforgató karodba, ahelyett, hogy kiömlene a vágáson.
Meto megbabonázva nézte a katonát.
– Tudod, azt mondják, amazonok is harcoltak abban a csatában az albánok oldalán, de én nem láttam egyet sem, és a halottak között sem találtunk nőt. Nem biztos, hogy kiállnék egy nő ellen harcolni... De tessék, szokásomhoz híven már megint magamról beszélek, amikor ez a nap az ifjú Metóé! Milyen remekül áll neked a férfiúi tóga! Én még emlékszem rá, amikor apró porontyként futkároztál a baiae-i villa körül, üzeneteket vittél és zaklattad a többi... a többieket...
Az utolsó hang furcsán jött ki a száján. Azt akarta mondani, hogy a „többi rabszolgát.”
Megint azt a különös kifejezést láttam átsuhanni Meto arcán, amit Mummius megérkezésekor. Amíg a katona szokásos fellengzős stílusában harci sikereivel dicsekedett, Meto egyszerűen belefeledkezhetett a hallgatásba, de amint a beszélgetés a múltra terelődött, Mummius maga volt a kézzelfogható emléke azoknak a körülményeknek, amelyekből annak idején maga mentette ki a fiút. Meto elvörösödött, de nem annyira, mint Mummius, aki rájött, hogy ingoványos talajra lépett. Sietve visszakozott volna, de nyakig benne volt a pácban.
– Azt akartam mondani, hogy... Emlékszel, mit mondott rólad akkor Gordianus? Azt, hogy te voltál a ház szeme és füle. Észrevétlenül osontál ide-oda, közben mindent láttál és hallottál. Később a végzet fegyverének nevezett téged, mert olyan döntő szerepet játszottál abban, hogy megmenekült a... többi... a többiek.
Mummius megint rátévedt a tiltott ösvényre, mint egy hadvezér, akit felszippant a köd, és tudatlanul is arra a rejtekhelyre tér vissza, ahonnan menekülni kezdett. Felmordultam.
– A többi rabszolga – fejezte be Meto nagyon halkan.
– Mi? – dadogta Mummius, de aligha érthette félre.
– Azt akartad mondani, hogy megmenekült a többi rabszolga – válaszolt Meto. – Az én szerepemről beszéltél abban, hogy a többi rabszolga megmenekült, és a többi rabszolgát értetted alatta, akik hozzám hasonlóan Crassus tulajdonában voltak.
Mummius ide-oda rángatta a száját. Vajon előfordult-e vele, hogy ennyire megkukult, amikor a csapatait kellett megszólítania?
– Igen, azt hiszem, ezt próbáltam elmondani.
Vagy inkább nem elmondani, tettem hozzá magamban.
Meto lesütötte a szemét.
– Semmi baj, Marcus Mummius. Nincs értelme elhallgatni az igazságot; így tanította az apám. Ha elrejtjük az igazságot, csak azt fogjuk látni, ami nem igaz. – Felemelte a pillantását, ami immár rendíthetetlen volt és erős. – Mindannyian sok szerepet játszottunk már, mielőtt az lett belőlünk, amik most vagyunk. Ez a tóga nem rejti el az egykori énemet, nem is ez a feladata. Azt öltözteti fel, ami vagyok. Gordianus fia vagyok. Ma férfi lesz belőlem és teljes jogú római polgár.
Mummius hátrált néhány lépést, és felvonta a szemöldökét. Aztán váratlanul elmosolyodott.
– Ragyogó! – kiáltotta. – Milyen ragyogóan bánsz a szavakkal. Tudom, hogy hamarosan mindannyian büszkék leszünk rád.
A feszültség egyszeriben elpárolgott, és mindenfelé mosolyt lehetett látni. Eco megfogta Meto vállát, és megszorította. A fiaim sohasem mutatták ki fizikailag az egymás iránt érzett szeretetüket, ezért ez a gesztus meglepett és örömmel töltötte el a szívemet.
– Biztosan nagyon büszke vagy – szólalt meg egy hang a fülem mellett.
Megfordultam, mire egy jó vágású fiatalemberrel találtam szembe magam, aki nyájas mosollyal nézett vissza rám. Sötét szemében valami csintalan fény villogott. Vékony csíkszakállat és divatos frizurát viselt. Az arc valahogy nem illett bele a vendégek sorába, és az illetőt valószínűleg nem is hívta meg senki; egy darabig össze is zavarodtam, nem hittem el, hogy ott van.
– Marcus Caelius! Mit keresel te itt? – néztem hátra.
Meto és Eco halkan duruzsolva beszélgettek egymással, Mummius és Apollonius megkeresték Bethesdát, hogy tiszteletüket tegyék nála. Megfogtam Caelius könyökét, és félrehúztam.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Ha sértődékenyebb lennék, azt gondolnám, hogy nem fogadsz szívesen.
– Tartogasd a szellemességeidet a Forumra, Caelius.
– Ugyan, Gordianus, gondolod, hogy politikusokra pazarolnám a szellemességeimet? Szerintem a költők és a szajhák sokkal többre értékelik.
– Nem hinném, hogy bárki idehívott volna téged – jegyeztem meg, és megpróbáltam egyenletes hangon beszélni.
– Nem, de Cicerót igen. Az idősebb fiad, Eco, már hónapokkal ezelőtt gondoskodott arról, hogy a konzul is meghívást kapjon. De Cicero ma nem tud eljönni. Túlságosan lefoglalja, hogy a szónoklataival elkápráztassa a Forumon összegyűlt szavazókat a holnapi választás előtt. És persze nem is lenne előnyös, ha ezen az ünnepségen látnák, miután híre ment, hogy viszályban álltok egymással. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elhintsem a híreket Cicero és Gordianus mondvacsinált széthúzásáról; természetesen mindezt csak azért, hogy meggyőzzem Catilinát, bízhat benned.
– Ennek az egésznek vége már, Caelius. Legkésőbb a holnapi választásokkal túl leszünk rajta.
– Túl leszünk rajta, Gordianus? Én nem hinném. Szerintem éppen csak elkezdődött. Mindenesetre Cicero kérte, tolmácsoljam a sajnálatát, amiért nem tud itt lenni, de biztos benne, hogy megérted. Hivatalosan persze, ha bárki is kérdezné, Catilina képviseletében érkeztem, és átadom neked jókívánságait a fiad felnőtté avatása alkalmából.
– Hány gazdád van neked, Marcus Caelius?
Szándékosan használtam a „gazda” szót, hogy megsértsem, de nem sikerült felidegesítenem.
– Catilina úgy tudja, hogy csak hozzá vagyok hűséges. Akárcsak Cicero. Valódi hűség viszont csak Ciceróhoz köt.
– Csakugyan?
Megváltozott az arca. Az iskolásfiúkat idéző, csálé vigyor lehervadt a szájáról, és a szeméből is eltűnt a pajkos csillogás. Lehalkította a hangját.
– Bocsáss meg, Gordianus. Mindnyájunkat nagyon felzaklattak az elmúlt napok eseményei itt, Rómában, különösen Cicero legbelső körének tagjait. Képzelheted, milyen nehéz dolgom van, miközben ide-oda ingázom közte és Catilina között, és úgy teszek, mintha mindkettőjüket szolgálnám. Néha kicsit túlzásba viszem a bohóságot, amikor a feszültség kezd elviselhetetlenné válni.
– Miért vagy itt, Marcus Caelius? – kérdeztem megtörten.
– Azon okokból, amelyeket épp az imént soroltam fel. Hogy átadjam Catilina jókívánságait, aki úgy véli, hogy őt képviselem, miközben ez nem igaz. Ugyanakkor azért is, hogy kimentsem Cicerót, hiszen fenn kell tartanunk az elhidegülésetek látszatát.
– Fenntartani? Miért? Megtettem, amit Ciceróval együtt kértetek tőlem. Kinyitottam az ajtóm Catilina előtt, bár még mindig nem tudom, mi célból. Holnap a választók döntenek Catilina jövőjéről, és akkor végre mindnyájatokkal megszakíthatom a kapcsolatot egy életre. Akár győz, akár veszít, én megtettem, amit kértetek. Már nem tartozom semmivel Cicerónak, és ezzel le is zárhatjuk a témát.
– Nem egészen – ellenkezett Caelius.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, Gordianus. Úgy értem, hogy a holnapi választás – amennyiben Cicerónak nem sikerül ma délután meggyőzni a szenátust, hogy halasszák el ismét – csak a nyitó lépés egy hosszú-hosszú versenyben.
– Milyen versenyben? Arra célzol, hogy Cicero kedvéért tovább kéne tetszelegnem Catilina barátjának szerepében?
– Az együttműködésed most fontosabb, mint korábban bármikor.
– Marcus Caelius, kezdesz felingerelni.
– Bocsáss meg, Gordianus. Most távozom.
– Caelius...
– Igen?
– Caelius, mit tudsz arról a holttestről, amit az istállómban találtam?
– A holttestről? – kérdezte Caelius, semmitmondó arccal.
– Közvetlenül azután bukkantunk rá, hogy elhagytad a birtokomat, és feltetted azt a találós kérdést a fej nélküli testekről és a test nélküli fejekről. Azt mondtad, Catilina találós kérdése. Aztán a test egyszer csak megjelent a birtokomon. A test a fej nélkül.
Caelius a homlokát ráncolta. Vajon tényleg megrökönyödött, vagy csak színlelte? Vizslató pillantásom alatt elhalványodott a fény a szemében, míg végül teljesen fakóvá vált, és semmivel sem tudtam több igazságot kiolvasni belőle, mint egy szobor festett szeméből.
– Semmiféle testről nem tudok – mondta aztán.
– Cicero is ugyanezt mondaná, ha rákérdeznék? Hát Catilina?
– Hidd el, Cicero sem tudna többet, mint én. Ami Catilinát illeti...
– Igen?
Megrázta a fejét.
– Nem látom be, miért kéne ilyen rémtettel gyanúsítanod Catilinát.
– Amikor tétováztam, hogy beleegyezzek-e abba, hogy szállást biztosítsak Catilinának, megjelent a test a fej nélkül, mint a találós kérdésben. Mintha meg akart volna győzni.
– Gordianus, Herkulesre esküszöm, hogy semmit sem tudok erről az ügyről. Érthetetlen...
Minél mélyebben belenéztem a szemébe, annál kifürkészhetetlenebbnek tűnt a pillantása. Hazudott volna? És ha igen, kinek a megbízásából?
– De ha akarod hallani Catilina találós kérdésének a végét is...
– Nos?
– Várd meg, amíg Catilina megcáfolja Cicero állításait a szenátusban ma délután. Mindenki azt fogja ismételgetni utána, amit mondott. Akkor már egész Róma ismerni fogja ezt a találós kérdést.
– Most mondd el, Marcus Caelius...
Abban a pillanatban elcsendesedett az egész udvar, és minden fej a folyosó felé fordult, amely a privát szobákba vezetett. Rufus jelent meg ott látnoki öltözékében. Ragyogóan festett a trabae-ban, a gyapjúköpenyben, amelyet bíbor szegély és sáfrányszínű csíkok díszítettek. Jobb kezében egy hosszú és vékony, elefántcsontból készült pálcát tartott, amelyet faragott hollók, varjak, baglyok, sasok és keselyűk ékesítettek, csirkékkel, rókákkal, farkasokkal, lovakkal és kutyákkal együtt: rajta volt az összes madár és négylábú, amelyeknek viselkedéséből a jósok kiolvasták az istenek akaratát.
Rufus méltóságteljes hangon szólalt meg.
– Elérkezett az idő, hogy Meto férfiúi tógájában lépjen ki a Forumra, és velem együtt felvonuljon Jupiter templomának lépcsőjén a jóslat felolvasásához.
Körülnéztem, és láttam, hogy Marcus Caelius már nincs sehol.
A vendégek jókívánságok közepette lassan szétszéledtek. Bethesda és Menenia irányításával a konyhai rabszolgák leszedték az asztalokat, és visszavitték a megmaradt ételt az agyagkorsókba. Eco összehívta a többi rabszolgát, és végignézte őket, hogy elég tiszták-e ahhoz, hogy megmutassa őket az embereknek. Egy római nem vívhat ki tiszteletet a Forumon, ha nincs kísérete – amely minél hosszabb, annál nagyobb elismerést vált ki –, és ahogy Cicero mondta, egy rabszolga éppen annyi helyet foglal el, mint egy polgár. A mi kíséretünk szerény lesz, de mivel Rufus vezeti a menetet, elismerésnek nem leszünk híján. Mummius is kijelentette, hogy Apolloniusszal együtt velünk tartanak. Az egyensúlyt más polgárok és felszabadítottak tették teljessé, akik szívességgel tartoztak Ecónak, vagy régóta kötődtek a családhoz valamilyen kölcsönös lekötelezettség miatt.
A keskeny sikátoron keresztül vonultunk le a Suburába, ahol a bérelt hordszékek vártak ránk. Dianát otthon hagytuk (nem is ellenkezett, mert Menenia sikeresen lecsitította), így Bethesdával közösen ülhettem egy hordszékre. Eco, Menenia és Meto a legelső hordszéken foglalt helyet Rufusszal együtt. Kellemetlenül éreztem magam, amiért Marcus Mummiusnak már nem tudtam hordszéket felajánlani, de ő elhárította a bocsánatkéréseket, és közölte, hogy amíg van két lába, nem fog rabszolgák vállán utazni. Előre lehetett sejteni, hogy büszkélkedni kezd a hadjáratok során megtett hosszú gyalogutakkal. Mummius állítólag egyszer majdnem száz mérföldet gyalogolt egyetlen nap alatt egy sziklás hegyi úton, katonai páncélban.
Elhelyezkedtünk a hordszékeken, majd a tömeg fölé emelkedtünk. A szállító rabszolgák kivittek minket a Subura széles útjára, a kíséretünk pedig gyalogosan követett bennünket.
Bethesda egy darabig hallgatott, az embereket nézte az utcán, és szemügyre vette az árusokat és a portékáikat. Gyanítottam, hogy már hiányzott neki a város nyüzsgése.
– Remekül sikerült – szólalt meg végül.
– Kiváló volt az étel.
– Mondhatni. Még a megszokott mércével mérve is, hiszen Congrio elkényeztet minket.
– Jó ötlet volt az a sárga vászon az udvar fölé.
– Igen, ma erősen tűz a nap.
– A hordszékeken is élvezetes utazni.
– Jó mulatság – helyeseltem. Bethesda hangja furcsán lapos volt a könnyed témához képest, és komoran tűnődött, miközben a járókelőket figyelte. – Láttam, hogy megjelent a szomszédunk is, Claudia.
– Veled nem beszélt?
– Nem.
– Hát, hirtelen távozott. Elkövette azt a hibát, hogy magával hozta az unokafivérét, Maniust. Nagyon arrogáns volt, és elég látványos jelenetet rendezett, de aztán nem ő nevetett a végén. Láttad?
– Nem, biztos valami dolgom volt a konyhában. De később hallottam róla. Eco azt mondja, az a férfi bolondot csinált magából. Tényleg kihullott az étel a tógájából?
– Sajnos így volt.
– Milyen nevetséges! Majdnem olyan gazdag lehet, mint Crassus.
– Ez azért túlzás, de azt sem hinném, hogy valaha éhezett volna életében. Ezek a vidéki Claudiusok furcsa népek. Minden képzeletet felülmúlóan kapzsi és makacs emberek.
Még Claudia is, gondoltam magamban, hiszen annyira vérmesen kerülte a pazarlást.
– És valaki más is eljött a fogadásra...
– Kicsoda?
– Az a fiatalember, aki nemrég a birtokon látogatott meg. Az, aki rávett, hogy biztosíts szállást Catilinának. Az a vonzó fiú.
– Marcus Caelius.
– Igen. Vele sem tudtam beszélgetni.
Megpróbáltam elrejteni a mosolyomat.
– Ugyan, Bethesda, megértem, hogy sajnálod, amiért másodszor már nem nyílt alkalmad elcsavarni egy ilyen csinos fiatalember fejét...
Elfordította az arcát az utcától. Arckifejezése megfagyasztotta bennem a szavakat.
– Uram, tényleg azt hiszed, hogy ennyire rosszkedvű lennék egy flört elszalasztása miatt? Mit keresett Marcus Caelius ma a házunkban?
Megfeszült az arca, mint egy ruhadarab, amit túl szorosra húznak, és a szemében valami űzött kifejezés ült, amire összeszorult a szívem. Nem mérges volt, hanem félt.
– Bethesda! – nyúltam felé, hogy átkaroljam, de lerázta magáról a kezemet.
– Ne kényeztess, mint egy rabszolgát. Mondd meg, hogy miért jött el az az ember Meto születésnapján. Mit akart tőled?
– Hát jól van. Azt mondta, azért jött, hogy bocsánatot kérjen Cicero nevében, amiért a konzul nem tud személyesen részt venni az ünnepségen.
– Megint szívességet kért tőled? – Amikor haboztam a válasszal, Bethesda szeme felvillant. – Tudtam! Most mire akar rákényszeríteni minket? Megint Catilinával kapcsolatos?
– Bethesda, tisztán és egyértelműen megmondtam Caeliusnak, hogy senkinek sem tartozom több szívességgel.
– És ez elég volt neki?
Megint tétováztam, mire ismét felszikrázott a szeme.
– Tudtam! Újra veszélybe fogunk kerülni.
– Nem feltétlenül, Bethesda.
– Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, mennyit aggódtam, amióta Diana megtalálta azt a rémséges holttestet az istállóban? Nem engedem, hogy egy ilyen dolog még egyszer megtörténjen!
– Akkor valószínűleg meg kell tennünk, amit Caelius kér.
– Nem!
– De. Eleget kell tennünk a kívánságainak. Vagy annak, amit az általa képviselt ember kíván, akár Cicero az, akár Catilina, akár...
Most először jutott eszembe, hogy Caelius talán egy harmadik párt érdekében cselekszik.
– Nem szabad egyezkedned vele – tiltakozott Bethesda.
– Nem kér sokat.
– Most még nem! De ebből is valami szörnyűség lesz. Amikor elköltöztünk a városból, azt ígérted, hogy magad mögött hagyod az ilyen dolgokat.
– Meg is tettem, Bethesda. Csak aztán követtek.
– De most nem erről van szó. A te munkád nem abból áll, hogy elvégezz valamit, aminek nem látod az értelmét. Mindig nyílt és becsületes ember voltál, akkor is, amikor titokban dolgoztál.
– Ennek semmi értelme, Bethesda.
– Tudod, mire gondolok.
Sóhajtottam.
– Igen, tudom. Nekem sem tetszik az a kétszínűség, amit Caelius rám kényszerít. Az igazat megvallva félek tőle. – Akaratlanul, gyermeki természetességgel nyúltam a keze után, és az ujjai közé fontam az ujjaimat. – Én is félek, Bethesda. Rémült és fáradt vagyok, sőt undorodom is. Ugyanakkor büszkeséget is érzek, boldog vagyok, és folyton elérzékenyülök, ha arra gondolok, hogy ma van Meto tóga-ünnepe. Bárcsak az életünk egy tiszta úton haladna tovább, és nem vesznénk bele az őrült rengetegbe!
Most rajtam volt a tűnődés sora. Figyeltem a tovasikló utcákat.
– Bethesda, amikor fiatal voltam, és elkezdtem a magam útját járni, átvettem apám foglalkozását. Az öreg megígértette velem, hogy egyetlen dolgot sohasem teszek meg: nem használom arra a képességeimet, hogy szökött rabszolgákat kapjak el. Nem volt nehéz megígérni neki, és nem is szegtem meg soha ezt az ígéretet; gyomrom sem lett volna hozzá. Az évek során még egy ígéretet tettem magamnak: hogy sohasem fogok kémkedni az államnak, és sohasem leszek egy diktátor titkos nyomozója, ha a köztársaság elbukna, és egy újabb Sulla venné át a hatalmat. Jupiter mentsen meg minket attól!
– Voltak idők, amikor olyan feladatokat vállaltam, amikre nem vagyok büszke – folytattam. – és sokszor nehéz volt megkülönböztetnem a jót a rossztól. Ilyennek teremtették az istenek ezt a világot: tele bonyolult sokértelműséggel és megválaszolhatatlan kérdésekkel. De mindig tudtam éjszaka aludni, és szégyenérzet nélkül bele tudtam nézni a tükörbe. Most azon kapom magam, hogy kém vagyok, legalábbis kémeknek segédkezem, és még azt sem tudom biztosan, hogy kinek a megbízásából. Vajon Cicerónak és az optimatáknak az ügynöke lettem – azaz az állam embere? Vagy akaratlanul is Catilina bábjává váltam, aki biztosan diktátor lenne, ha megtehetné, hiszen milyen más módon teljesíthetné az ígéreteit, amiket az örökségüktől és szavazati joguktól megfosztott támogatóinak tett? Végül mindig azt mondom magamnak, hogy az egész nem érdekel, amíg a családomat békén hagyják; és a saját cinizmusom is gyötrelmet okoz. Bölcs vagyok, vagy csak fásult? Esetleg gyáva?
Bethesda mélyen a szemembe nézett, és megszorította a kezem.
– Nem vagy gyáva.
– Ó, de nem hallom, hogy megerősítenéd a bölcsességemet.
Egy kicsit hűvösebbé vált az arca, és kicsúsztatta a kezét az enyémből. Megtámasztotta az állát a kezén, és kinézett az utcára. Kimért és határozott hangon szólalt meg, nem tűrt ellentmondást.
– A szíved mélyén te is tudod, amit én tudok: hogy valami szörnyűség lebeg a fejünk fölött. Én egy asszony vagyok, mit is tehetnék? Meto még alig lett férfi. Eco is nagyon fiatal még, és megvan a saját élete itt, a városban. Rajtad múlik, uram. Minden rajtad múlik.
Sűrűn pislogni kezdtem, majd elmerengtem. Ez a nő valamikor tényleg a rabszolgám volt?
A rabszolgák a Forum keleti oldalán rakták le a hordszékeket, nem messze a Senius fürdőtől. A szokásnak megfelelően a nők hátramaradtak, és a Forumon kívül várták a visszaérkezésünket. Meto a tógájában, sugárzó mosollyal lépett rá a Szent Útra. Akármiről is beszélgettek Rufusszal, sokkal jobb hangulatban telhetett az útjuk, mint a miénk Bethesdával.
Kis csapatunk átvonult Róma szívén, a látnoki öltözéket viselő Rufus nyomában. Az árusok, szavazók, politikusok és csavargók tömkelege között elhaladtunk a Pontifex Maximus háza mellett, ahol most az ifjú Caesar volt hivatalban, és amely szomszédos volt a Vesta-szüzek házával, az Atrium Vestae-vel, Catilina tíz évvel azelőtti szentségtörésének színhelyével. Elsétáltunk Vesta temploma előtt, ahol az istennő tűzhelyén szüntelenül lobog a szent tűz, majd Castor és Pollux temploma következett, ahol az állam mérlegeit és mérőeszközeit tartották. Ezután a főbiztosok bírósága tűnt fel, ahol Asuvius és a hamisított végrendelet ügyében is igazságot hoztak – ez volt az első közös kalandom Lucius Claudiusszal. Elérkeztünk a Rostrához, a szónokok emelvényéhez, amelyet a háborúkban elfoglalt hajók orrával díszítettek. Innen kábították a politikusok a népet dagályos beszédeikkel, és innen intézték védő- vagy vádbeszédeiket az ügyvédek a bírósághoz. Cicero is itt alapozta meg a karrierjét, amikor megvédte Sextus Rosciust az apagyilkosság vádjával szemben; s én nyomozóként segítettem a munkáját. Akkoriban a diktátor Sulla lovagi szobra állt a tér közepén, de most már hűlt helye volt: a szenátus csak néhány éve rendelte el az eltávolítását. A Rostra mögött magasodott a Curia, a szenátus tanácskozó épülete, ahol Cicero, a jelenlegi konzul arról igyekezett meggyőzni a szenátorokat, hogy ismét halasszák el a konzuli választásokat, Catilina pedig tagadta, hogy szét akarta volna zülleszteni a köztársaságot.
A téren nagy tömeg tolongott. Egy politikus beszédet intézett a Rostráról a szavazókból álló közönséghez – a retorikájából ítélve az optimaták egyik konzuljelöltje, bár nem tudtam megállapítani, hogy Murena vagy Silanus –, de temérdek egyéb szónok is versengett a választók kegyeiért. Mindenhol, ahol egy lépcsőt vagy egy magasabb falat találtak emelvénynek, politikusok szólították meg a hallótávolságon belül állókat. Helyenként a beszéd jobban hasonlított vitára, mint szónoklatra: a tömegből kérdések és vádak záporoztak a felszólalóra, és néha még ki is fütyülték, hogy elhallgattassák. A tömegen belül az emberek sértéseket vágtak egymáshoz, köpködtek és dulakodtak. Róma egy választás előestéjén!
Nyilvánvalóan az a szónok volt a legnagyobb biztonságban, akinek a legnépesebb volt a kísérete, így ezek tartották a leghatásosabb beszédeket is. Ezért minden politikus annyi támogatóval vette körbe magát, amennyit csak össze tudott gereblyézni, nem számítva a felszabadítottakat, a rabszolgákat és a testőröket. A tér úgy festett, mintha a viaskodó frakciók mindössze azért keveredtek volna össze, hogy éltessék a saját jelöltjeiket, és lehurrogják a többit. Az erőszak a fejünk fölött lebegett, bármikor kirobbanhatott a tömegben. Egy forrongó főzetet juttatott eszembe, ami akármikor kicsordulhat az edény szélén.
Rufusszal az élen a mi csoportunk is tiszteletet parancsolt. Sáfrány sávos trabae-ját azonnal felismerte mindenki; a tömeg szétvált, és utat engedett a látnoknak. Sokan ismerték a nevét is, és ujjongva éltették. A népszerűségéhez ifjúi bája is hozzájárult, amit nemigen szoktak meg a jósok körében. Mummiust is felismerték, és őt is szívélyesen fogadták, mert még emlékeztek arra a szerepre, amit a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésében játszott. Az újabb megbízatása Pompeius oldalán csak növelte a közkedveltségét.
Metót sem hagyták figyelmen kívül. A tömeg nagy része azonnal megértette, miért vagyunk ott – egy látnok, egy apa, egy fiú és a követőik, akik a Capitolinus-domb felé vonulnak –, és néhányan ösztönösen tapsolni kezdtek, amikor meglátták, hogy egy fiatal férfi az első hivatalos sétáját teszi a Forumon. Meto lubickolt a dicsőségben, derűsen, tágra nyílt szemmel mosolygott. Pedig abban sem voltam biztos, hogy felfogta: a taps neki szól.
Olyan sűrűn gyűltek össze az emberek, hogy többször is meg kellett állnunk, és meg kellett várnunk, hogy utat nyissanak nekünk, mielőtt továbbhaladhattunk volna. A Forum egyik végétől a másikig számtalan helyen ütötte meg felfűtött hangulatú beszélgetés a fülemet. Castor és Pollux temploma előtt két férfi éppen egy incidensről vitatkozott, ami a színházban történt. Cicero nevének említésére felkaptam a fejem.
– ...És a rákövetkező beszéd a legjobb szónoklat volt, amit valaha tartott – mondta az egyikük.
– Nevetséges! – ellenkezett a másik. – Ez volt a pályafutása mélypontja. Méltósággal kellett volna lemondania. Egy igazságtalan és rómaiatlan gyakorlatot védett meg. Valamikor régen a színház volt az a hely, ahol a rómaiak tényleg egyenrangúak lehettek. Gyerekkoromban a szegények és a gazdagok szorosan egymás mellett ültek ott. Kifütyültük a rosszfiúkat, nevettünk a bohócokon, és egy testként vágyakoztunk a szerelmesek láttán.
– Mindenki egyenrangú volt a színházban? Ugyan már. Az első négy sort mindig a szenátoroknak tartották fenn!
– Mert a szenátus tagjának lenni annyit jelent, mint komoly teljesítményt elérni, és kiváló ősökkel büszkélkedni. De miért kéne kiváltságos helyet fenntartani bizonyos embereknek csak azért, mert pénzük van? Mindnyájunknak együtt kéne ülnünk, mint egy nagy családnak, ahelyett, hogy felosztjuk magunkat gazdagokra és szegényekre. Talán az illatfelhőbe burkolt gazdag kereskedő elfintorítja az orrát a szagomra, ha mellettem kell ülnie? Otho törvénye egy botrány, árt Rómának, és a tény, hogy Cicero a védelmébe veszi...
– Otho törvénye teljesen jogos, és ezt te is tudnád, ha rendesen végighallgattad volna Cicero beszédét.
– Hamarabb hallgatnék meg egy színészt, aki Plautust szaval; akár a legjobb ülőhelyről is a színházban, ha elég korán odamennék, hogy elfoglalhassam. Ha nem hessegetnének el azért, mert éppenséggel nem olyan gazdag lovagi családba születtem, mint Cicero. Miért kéne valami hájas fejű lovag mögé ülnöm, aki eltakarja előlem a színpadot?
– A jelek szerint jobban szeretsz mérget köpni, mint egy hathatós érvet kitalálni.
– Jól van, ne is állj velem szóba, amiért nem tanultam soha retorikát. Talán meggyőzőbb lenne egy ököl az orrodon!
Szerencsére abban a pillanatban széttárult a tömeg annyira, hogy folytathassuk utunkat. Rufushoz hajoltam.
– Mi ez a felháborodás? Mi történt a színházban?
– Nem hallottál róla?
– Nem.
Rufus a szemét forgatta.
– Hónapok óta erről beszél az egész város. Folyton ezt hallom. Ez a legbiztosabb módja egy veszekedés kiprovokálásának. Tudod, hogy van ez néha: egy egyszerű esemény hirtelen mindenkinek a figyelmét magára vonja, összetűzést szít, és akármilyen jelentéktelen, ugródeszkát jelent egy halom sokkal fontosabb témához. Évekkel ezelőtt Lucius Roscius Otho volt a tribunus, és benyújtott egy törvényjavaslatot, hogy a vagyonos lovagi osztály tagjai számára tartsanak fenn tizennégy sort a színházban.
– Igen, emlékszem.
– Akkoriban haladó intézkedésnek számított, legalábbis a szenátuson belül. Mindig volt legkevesebb négy sor, amit a szenátus számára foglaltak le, és Otho erre alapozta az érveit, amikor azt kérdezte, miért ne lehetne lefoglalni néhány sort a lovagi osztálynak is? A pénzes társaság, akik előtt zárva volt a szenátus kapuja, nagy örömmel fogadta a kezdeményezést, és azóta is támogatják Otho politikai karrierjét. Az idei évben praetorként működik, és ebben a minőségében gondoskodott róla, hogy a törvényét minden nyilvános eseményen betartsák. Nos, ez az eset aprilis hónapban történt, a színházi évad kezdetén, a Megalesia-játékok idején, az Androszi leány előadásán, amikor maga Otho is megjelent a nézőtéren. Egy csapat fiatal csirkefogó elkezdett fütyülni és gúnyolódni, és azt mondták, hogy jobb helyekre akarnak ülni. Szerették volna elfoglalni a lovagrend üresen maradt sorait. Különféle csúfos jelzőket aggattak Othóra. Válaszként a lovagi rend tagjai, akik a saját kijelölt helyükön ültek, elkezdtek tapsolni Othónak. Ezt a garázdák sértésnek vették, mert úgy érezték, hogy a tapssal a lovagi osztály tagjai megköszönik Othónak, amiért nem ülteti őket olyan aljanép közé. Egyre fokozódott a fütyülés és az éljenzés, míg nem fenyegetéseket és papírgalacsinokat vágtak egymás fejéhez. A tömegben kis híján zendülés tört ki.
– Nem telt bele sok idő, és a hír eljutott Cicero házába is a Palatinuson – magyarázta Rufus –, hiszen Cicero szeme mindent lát és a füle mindent hall. Semmi fontos nem történhet a városban az ő tudta nélkül. Nemsokára maga a konzul jelent meg a színházban egy fegyveres testőr kíséretében. Minden jelenlevőt elhívott Bellona templomához, és remekbeszabott beszédet intézett hozzájuk, amelynek végén mindenki Othót ünnepelte. Visszaültek a helyükre, és további rendzavarás nélkül nézték végig az előadást.
– Mit mondott Cicero?
– Én magam nem hallottam a saját fülemmel, de biztos vagyok benne, hogy Cicero írnoka, Tiro lejegyezte, és elolvashatod, ha nagyon akarod. Cicero a száját sem nyitja ki anélkül, hogy Tiro le ne jegyzetelné, amit mond, mintha legalábbis valami orákulum lenne. Tudod, milyen meggyőző tud lenni Cicero, amikor megvédi az előjogokat és a rendet. Valószínűleg azt ecsetelgette, milyen hűségesen szolgálta Otho az államot, és szidta azokat, akik kifütyültek és kicsúfoltak egy kiváló római elöljárót. Aztán megvédte a lovagi rendre kiterjesztett privilégiumokat is, ami nem esett nehezére, hiszen maga is a lovagi osztályból származik – emelte fel a szemöldökét a patríciusok megvető modorában Rufus. – Én úgy képzelem, hogy a hevesebb vérmérsékletű emberek otthagyták beszéd közben, mert elunták, és máshol vezették le a feszültséget. A közönség higgadtabb tagjai meghunyászkodva tértek vissza a színházba, hogy élvezzék a komédiát. Cicero személyes győzelemnek könyvelte el a szónoklatot.
– Abból a vitából ítélve, amibe épp az imént hallgattam bele, vannak, akik nem értenek egyet ezzel.
– A vita egyre hevesebbé válik. Mindig az apróságok kezdik el bosszantani embereket. Catilina természetesen felhasználta ezt az esetet a kampányához, elvégre ő mindig az elégedetlenkedők bajnokának szerepében tetszeleg.
Kicsivel később egy másik civakodásba is belehallgattam. Egy hevenyészve felállított állványon éppen egy politikus készült beszédet tartani, de egy polgár mindenáron igyekezett őt ebben megakadályozni, és inkább közvetlen vitára rávenni.
– A Rullus-féle földreform sokat javított volna a helyzeten – mondta a szónok.
– Ostobaság! – kiáltott a polgár. – Soha nem nyújtottak be gyatrábban kidolgozott törvényjavaslatot, és Cicerónak igaza volt, hogy ellene érvelt.
– Cicero nem más, mint az optimaták szócsöve.
– Miért ne lehetne az? A Legjobb Emberek dolga, hogy felszólaljanak az olyan őrült tervek ellen, mint amilyeneket Caesar is kitalál, csak azért, hogy hízelegjen a tömegnek, és hogy végre rátehesse a kezét Egyiptomra.
– Rullus találta ki a törvényt, nem Caesar.
– Rullus kinyitja a száját, és Caesar szavai ömlenek ki rajta.
– Hát legyen, abban tehát egyetértünk, hogy a vita nem Rullus és Cicero, hanem Caesar és az optimaták között zajlott – javasolta a szónok.
– Pontosan.
– És abban is egyet kell értened velem, hogyha Rullus tervéből törvény született volna, újra fel lehetett volna osztani a földeket azok között, akiknek szükségük van rá, és nem kellett volna erőszakhoz vagy igazságtalan elkobzáshoz folyamodni.
– Nevetséges! Sohasem működött volna. Melyik az a római, aki itt hagyja a várost, és vidékre költözik gazdálkodni, amikor itt van a cirkusz, az összes fesztivál és az ingyenes gabonaosztás? – kérdezte a polgár.
– Az ilyen hozzáállás teszi tönkre a köztársaságot – jegyezte meg a szónok.
– A rómaiak teszik tönkre a köztársaságot, mert elpuhultak és ellustultak. Ezért kellenek nekünk az optimaták, hogy a saját kezükkel irányítsák az ekevasat.
– A kezük sokkal inkább a nagy erszényben van. Az ekét csak forgassa a közember – javasolta a szónok.
– Badarság! Nézd meg a felfordulást Etruriában, ahol Sulla veteránjai telepedtek le. Még a tizedükből sem lett valamirevaló földműves. Egytől egyig csődbe mentek, és rettegnek a demagóg Catilinától, aki hogy ha szükséges, elkergeti őket, akár tűzzel-vassal.
– Tehát neked nem tetszik a földreform, és nem kedveled Catilinát...
– Megvetem őt! – fortyant fel a polgár. – Csupa elkényeztetett, gazdag, felelőtlen dilettáns veszi körül. Megvolt rá az esélyük, hogy tisztességes életet éljenek, de elvesztegették: reménytelenül eladósodtak a felelősebb és becsületesebb emberek kárára. Az adósságok eltörléséről szóló radikális elképzelésével valójában nem a nép kegyeit keresi, hanem magát és a barátait akarja kihúzni a csávából, és ki akarja fosztani azokat, akik megérdemlik, hogy megtarthassák, amit az őseik összegyűjtöttek. Az ilyen cselszövők, mint Catilina, azt érdemlik, hogy elveszítsék minden hatalmukat és vagyonukat. És ha a római szavazóknak nincs több eszük annál, mint hogy az ilyen őrült ötleteket kövessék...
– Jól van, jól van, távol álljon tőlem, hogy kiálljak Catilináért. De Caesarról is ugyanolyan lesújtó a véleményed, ha nem tévedek...
– Aki hasonlóképp eladósodott! Nem csoda, hogy mindketten a híres milliomos fenekét nyalják. Catilina és Caesar olyanok, mintha ikercsecsemők lennének Crassus emlőin. Ha! Mint amikor Romulus és Remus szívták az anyafarkas tejét.
A szónok obszcén, cuppogó hangokat adott ki a száján, amire egyformán érkezett nevetés és fütyülés a tömegből. Egyeseket mulattatott a gyalázkodás, mások felháborodtak tőle.
– Amint látom, polgártárs, te egyformán sértegeted Catilinát, Caesart és Crassust is... Gondolom, a szíved Pompeiushoz húz.
– Pompeiust is haszontalannak tartom. Egytől egyig vadlovak, akik megpróbálnak kitörni a harci szekérből. Egymással versengenek, és egyáltalán nem érdekli őket a közjó – közölte a polgár.
– Hát Cicerót? – horkant fel a szónok.
– Cicerót igen. Catilina, Caesar, Crassus, Pompeius: mind diktátorrá neveznék ki magukat, ha megtehetnék, és levágnák az összes riválisuk fejét. Ezt nem lehet elmondani egy olyan emberről, mint Cicero. Sulla diktátorsága óta az önkényuralom ellen beszél, pedig akkoriban nagyon vakmerőnek kellett lenni hozzá. Szócsőnek gúnyoltad, pedig hát egy jó konzulnak az is a dolga, hogy szócső legyen, és a szenátus tagjainak családját védje, azokat, akiknek Rómát köszönhetjük, akik a köztársaságot igazgatják azóta, hogy a császárokat letaszították a trónról. Nincs szükségünk rá, hogy a tömeg parancsoljon, nem kellenek diktátorok, hanem azoknak a kiegyensúlyozott, megfontolt, biztos kezére van szükségünk, akik a legjobban értenek a kormányzáshoz.
Ez az utolsó megjegyzés élénk tiltakozást váltott ki azokból, akik frissen csatlakoztak a tömeghez, és a vitából üvöltözés lett. Az emberek egymást akartak túlkiabálni. Szerencsére megint sikerült egérutat találnunk a sokadalomban. Meto nemsokára közelebb húzódott hozzám, arcán őszinte zavarral.
– Papa, én nem tudtam követni ezt a vitát!
– Én igen, de csak alig. Földreform. A populisták mind ezt ígérgetik, de egyik sem tudja valóra váltani. Az optimaták már szitokszóként használják.
– Mi az a Rullus-féle törvény, amiről beszéltek?
– Valami javaslat, amit ebben az évben nyújtottak be. Emlékszem, hogy a szomszédunk, Claudia nagyon elítélően nyilatkozott róla. De a részleteket nem ismerem – vallottam be.
Rufus felénk fordult.
– Caesar egyik ötlete, amit Crassus is támogat. Ez is tükrözi a zsenialitását. A probléma a következő: hogyan találhatnánk földet azoknak, akiknek szüksége van rá itt, Itáliában? A megoldás: el kell adni a közös földeket, amelyeket távoli országokban hódítottunk meg, és a jövedelemből vissza kell vásárolni az itáliai földeket, hogy mezőgazdasági kolóniák formájában le lehessen telepíteni a szegényeket. Nem teljes körű elkobzásról és újrafelosztásról van tehát szó, amelyben elvennének mindent a gazdagoktól és a szegényeknek adnák, hanem a közös forrásokból véghezvitt igazságos felosztásról.
– Miért említette az a férfi Egyiptomot? – kérdezte Meto.
– Az eladásra váró földek között egyiptomi területek is vannak, melyeket a néhai II. Sándor Rómára hagyományozott. A Rullus-féle földreform szerint egy tízfős küldöttség menne Egyiptomba, akik felügyelnék a törvény végrehajtását, és igazgatnák az ottani dolgokat...
– És az egyik megbízott Caesar lenne – vágott közbe Mummius szárazon, csatlakozva a beszélgetéshez. – Megkaparintaná Egyiptomot, mintha egy fügét szakítana le a fáról.
– Ha így jobban tetszik – bólintott Rufus. – Crassus is a küldöttség tagja lett volna, hiszen az ő közreműködése nélkülözhetetlen. Ha rátehetnék a kezüket Egyiptomra, lenne egy keleti védőbástyájuk Pompeiusszal szemben. Az ember azt gondolná, hogy az optimaták örömmel fogadnák ezt, hiszen ők is tartanak Pompeiustól, ám amíg Pompeius távol van Rómától, és keleten folytatja a hadjáratait, az optimaták jobban félnek Caesartól és Crassustól.
– Hogy Catilinát és a tömeget ne is említsük – tettem hozzá.
– Igen, de Catilina szándékosan elhatárolta magát a Rullus-féle tervezettől. Neki túl enyhe lenne az ilyesféle intézkedés, és ha kiderülne, hogy mögötte áll, kompromittálná a saját, radikális hírnevét. Nem mintha a támogatása segítette volna a törvény elfogadását: a lelkesedése csak még jobban megriasztotta volna az optimatákat, akik már így is tele voltak gyanakvással.
– Akárhogy is van, biztos vagyok benne, hogy Catilina is elfogadta volna az egyiptomi megbízatást Caesarral és Crassusszal együtt.
Rufus kényszeredetten elmosolyodott.
– Sokkal jobban kiismered magad a politikában, mint amennyire bevallod, Gordianus.
– De a törvényjavaslatot elvetették – folytatta Meto.
– Igen, az optimaták úgy gondolták, hogy ez csak egy eszköz Caesar és Crassus számára, és igen, talán Catilina számára is, hogy növeljék a befolyásukat, és most már a földreform említésére is feldühödnek. Amikor még elvont ötletről volt szó, látszólag támogatták, de a konkrét javaslatok sohasem elégítik ki őket. Cicero lett a szóvivőjük, mint mindig azóta, hogy támogatták őt a konzuli választáson. De nem korlátozta magát a szenátus szűkös falai közé: idejött a Forumra, és egyenesen az embereket szólította meg a reformmal kapcsolatban.
– De a nép szereti az ilyesféle törvényeket, nem? Ezért hívják Caesart is populistának, nem igaz? – értetlenkedett Meto. – Miért érvelne Cicero a törvényjavaslat ellen éppen azok előtt, akiken a terv segíteni akar?
– Mert Cicero egy elítéltet is rá tudna beszélni, hogy vágja le a saját fejét – felelte Rufus. – Ismeri a retorika minden fortélyát, és tudja, hogy mely érvek hatnak majd legjobban a tömegre. Először azt mondta, hogy a törvényjavaslat egyenesen Pompeius ellen szól, noha Pompeiust látványosan kizárták abból a vizsgálatból, amelyben számba vették a hadvezérek külföldön szerzett birtokait. Az emberek nem szeretik azt hallani, hogy valami Pompeius ellen irányul. Pompeius a tömeg kedvence, ahogy a sikeres hadvezérek általában. Aki befeketíti Pompeiust, Róma népét feketíti be, aki megkérdőjelezi Pompeiust, az Róma kedvenc fiát támadja, et cetera, et cetera. Aztán Cicero magát a küldöttséget bírálta, és azt állította, hogy tíz különálló despota lenne belőlük. Elsikkasztanák az összegyűjtött vagyont, így rabolnák meg a római népet; azzal büntetnék az ellenfeleiket, hogy rákényszerítenék őket földjük eladására, ami csaknem olyan aljas húzás lenne, mint az összeírások és az elkobzások Sulla idejében, és erőszakkal sivár földekre telepítenék az elégedett, de szegény városi embereket, ahol aztán éhen halnának. Nos, tudjátok, milyen meggyőző tud lenni Cicero, különösen, ha arra kell rávennie a hallgatóságot, hogy szembeforduljon a saját érdekeivel. Biztos vagyok benne, hogy egy koldust is meg tudna győzni arról, hogy egy kő jobb egy érménél, mert súlyosabb, és hogy az üres gyomor jobb, mint a teli, mert úgy legalább nem ronthatja el az ember a hasát.
– De Rullus biztosan megvédte a javaslatot – vetette fel Meto.
– Igen, és retorikai szófordulattal élve Rullust porrá zúzták. Caesar és Crassus megnedvesítették az ujjukat, a magasba tartották, és jobbnak látták, ha hallgatnak, habár szónoklatok terén mindketten felérnek Ciceróval, legalábbis az én fülemnek. Egyszerűen nem volt megfelelő az idő, és elutasították a javaslatot. Hamarosan másfelé terelődött az emberek figyelme is, például a színházban történt incidens vagy Catilina konzuli kampánya felé.
– Azt mondod, hogy az idő nem volt megfelelő ahhoz a reformhoz – mondtam. – Rómában, ahol az optimaták uralják a szenátust, mikor jön el a megfelelő idő a változtatáshoz?
– Nunquam – felelte Rufus, és bánatosan mosolygott. Soha.
A Capitolinus-domb tetejére igyekeztünk, hogy ott Rufus megolvassa a jövőt. Végül sikerült átjutnunk a Rostra előtt összesereglett tömegen, és kiértünk a széles, kikövezett útra, amely kanyargós szakaszokban visz fel a Capitolinus csúcsára. Itt megint meg kellett állnunk, mert egy nagy csoport férfi jött lefelé az úton; olyan sokan voltak, hogy egyikünk sem férhetett el mellettük. Amikor közelebb értek, Rufus arca felragyogott. Sokkal jobb volt a látása, mint az enyém, mert már messziről felismerte a két férfit, akik a saját meneteik élén egymás mellett haladtak. Az egyikük fehér, bíborszegélyű szenátori tógát viselt, a másik a Pontifex Maximus sokkal szélesebb bíborszegélyű köpenyét.
Amikor felismerték Rufust, viszonozták a mosolyát, és Marcus Mummius felé is bólintottak. Egy pillanatra Meto, jómagam és a többiek teljességgel láthatatlanná váltunk számukra. Akik bíborszínt viselnek, először egymást ismerik fel; a többi ember csak azután jöhet.
– Rufus! – üdvözölte a Pontifex Maximus menetünk vezetőjét.
– Caesar! – hajtott fejet Rufus.
Ugyanezzel a hódolatteljes gesztussal köszönt a fehér szakállú látnoknak, aki a Pontifex Maximus mellett állt, és ugyanolyan sáfránycsíkos trabae-t viselt, mint Rufus. Az ő iskolájukon belül a fiatalabbaknak mindig alkalmazkodniuk kellett az idősebbekhez.
Közelebbről is megnéztem magamnak a mi Pontifex Maximusunkat. Gaius Julius Caesar még nem volt negyvenéves, de már olyan erőnek számított a köztársaság életében, amellyel számolni kellett. Patrícius öröksége makulátlan volt, a családja rokonságban állt Sulla régi ellenségével, a halálra ítélt Mariusszal, és a kötelék csak rokonszenvesebbé tette a populista mozgalom vezetőjeként. Míg Cicerót a retorika mesterének tartották, aki az érvek puszta erejével mindent el tud érni, amit akar, Caesar a tisztán politikai eszközök mesterének számított, aki kiismerte magát az államot és a papságot összekötő ősrégi szálak szövevényes és sokszor homályos rengetegében. Átlátta a legérthetetlenebb, legbonyolultabb folyamatokat is a szenátusban, és a legváratlanabb pillanatokban tudta velük megbénítani az ellenségeit. Ismerte az egyre nagyobb hatalmú bürokrácia útvesztőit, amely a szenátus és a nép határozatait életbe léptette (és azokat gyakran összekuszálta). Pontifex Maximusként rálátott a vallási hivatalokra és a papság csoportjaira, akik ómeneket és szent szövegeket értelmeztek, és így ellenőrzésük alatt tartották a szenátust, a hadsereget és a kereskedelmet, azáltal, hogy bizonyos napokon engedélyezték, vagy megtiltották ezeknek a hivataloknak a működését.
Caesar nem volt szép ember, de visszataszítónak sem lehetett mondani. Keskeny arcával kitűnt a tömegből, de vonzó vonásai nem voltak. Elsőre a szemének vitalitása ragadta meg a szemlélőt magas járomcsontjának és homlokának patríciusi szigorúságával, és az ajkát elvékonyító feszültséggel együtt, mintha mindig valami ironikus viccen mosolyogna. Egyenes tartása és határozott léptei egy olyan ember benyomását keltették, aki minden mozdulatát az ellenőrzése alatt tartja, és cseppfolyós kecsességével teljesen tisztában van. A maga csendes módján tökéletesen elégedett volt azzal a képpel, amit a külvilág látott róla. Csak egy maroknyi hasonló férfival (és nővel) találkoztam életem során. Mind vagyonos, példásan kiművelt patríciusok voltak, vagy olyan rabszolgák, akik a tanulatlanok természetes báját sugározták egy olyan szép testből, amely minden más gondolatot és ítéletet félresöpört. Mi, középen elhelyezkedő halandók sohasem tudhatjuk meg, milyen lehet azzal a tökéletes bájjal élni, ami a tőlünk magasabban és alacsonyabban álló istenáldotta emberek sajátja. Meggyőződésem, hogy a hatalomból fakad, akár a politikaiból, akár a szexuálisból – ezek az emberek nem csak birtokolják, hanem ösztönösen használni is tudják ezt a hatalmat, és megvan rá a képességük, hogy élvezzék a használatát. Catilinában is megvolt ez a báj, de benne keveredett valami mással, egyfajta tökéletlenséggel, ami csak még vonzóbbá tette. Caesarban nem hígította fel semmi ezt a kisugárzást. Olyan volt, mint a megtestesült hatalom, és azt a hatást keltette (akárcsak a gyönyörű emberek), hogy elpusztíthatatlan és halhatatlan. Szaggasd szét halandó testét sebhelyekkel, vágd fel, hogy láthatóvá váljon a vére és a csontja, vágd le a fejét a nyakáról – akkor is ott lesz az a vékony, könnyed mosoly az ajkán.
Valahogy megpillantottam a társát a szemem sarkából, vagy talán a távolság ellenére is felismertem a járását, mert mielőtt még ránéztem volna, már tudtam, hogy Marcus Licinius Crassus közeledik. Azt hiszem, senkit sem szerettem volna jobban elkerülni ezen a napon, mint őt. Amikor Rufus felé fordult, hogy köszöntse, Crassus nyughatatlan pillantása rám esett. Azonnal felismert, holott már kilenc év eltelt a baiae-i események óta. Ott nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő szerette volna, hála nekem, pedig Crassus hozzá volt szokva, hogy a nála alacsonyabb rangúakkal szemben mindig a saját akarata érvényesül. Egy csillanás mutatta a szemében, hogy az emlék még mindig nyomja a szívét. Catilina már elmondta, hogy Crassus irigységgel vegyes tiszteletet érez irántam, de ha ez igaz is volt, jól leplezte. Szeme hidegen villogott, a jókedv legkisebb szikrája nélkül.
Sokat öregedett azóta, hogy legutoljára ilyen közelről láttam – idősebb lett, még gazdagabb és hatalmasabb, és nagyra törő terveinek csak a hozzá hasonló ravasz és kegyetlen emberek ambíciói szabtak gátat. Hajába ősz vegyült, és arca túl szigorúvá vált ahhoz, hogy rokonszenvesnek lehessen nevezni. Mintha örökös elégedetlenség honolt volna a vonásaiban; olyasféle ember volt, aki még a saját elégedettségét sem tudta kivívni a sikereivel. „Crassus, Crassus, gazdag, mint Krőzus” – tartotta a mondás, amely a legenda gazdag alakjához hasonlította, ám engem jobban emlékeztetett Sziszifuszra, aki fáradhatatlanul hordta fél a követ a hegyre, majd megvárta, amíg legurul, és újra nekiveselkedett. Annyi vagyont és befolyást gyűjtött össze, amennyiről mások nem is álmodtak, mégsem volt elég ahhoz, hogy végre megpihenhessen. Évekig viaskodott a hatalomért Pompeiusszal, de Caesarral – legalábbis ebben az időszakban – szemlátomást jó viszonyt ápolt.
– Éppen most jöttünk le az Arxról – jelentette be Caesar a Capitolinus-domb északi csúcsára célozva. Hasonlóan az athéni Akropoliszhoz, Róma vezetői is választottak egy magaslati helyet, az Arxot, ahova a citadellájukat és a legszentebb templomaikat építették. Az Arxról Róma minden részét látni lehetett, és az istenek is akadálytalanul szemlélhették az Arxon zajló eseményeket. – Megtekintettük az előjeleket a mai szenátusi üléshez. Kár, hogy nem tudtál részt venni a jövendölésben, Rufus.
– Ma egy személyes jövendölésnek teszek eleget – felelte Rufus, és enyhén hátrafelé biccentett a fejével, hogy a felvonuló csapatunkra utaljon. – Gondolom, az előjelek biztatóak voltak a szenátus számára, ahogy szeretted volna.
– Valóban – válaszolt Caesar. Az ironikus mosoly a száján azt sugallta, hogy aligha lehetett volna másképp. – Egy sólyom szállt fel nyugaton, aztán elszállt észak felé. A jós Festus úgy értelmezi a jelet, hogy a mai nap kedvez a szenátus összehívására.
– Ami engem illet – szólalt meg Crassus szárazon –, én sokkal fontosabbnak tartom, hogy egy varjú szállt el a szenátus háza előtt, károgott és panaszkodott, miközben körbe-körbe repült az épület fölött, mintha akármennyire kárál is, nem az akarata szerint történnének a dolgok. Valakire emlékeztetett az a varjú. Talán Ciceróra? De én nem láthatok bele a jósok titkos tudományába, és nem vagyok alkalmas arra, hogy megfejtsem ezt a jelet.
A mosolya nem tudta meglágyítani szarkazmusát.
Rufus úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy bántó szavakkal illették a hivatását.
– Jól fognak ma menni a dolgok a szenátusban? – kérdezte Caesartól.
– Ó, igen – sóhajtott Caesar. – Cicero nem fogja tudni elérni, hogy bizalmatlanságot szavazzanak Catilinának, így nem is támogatják tovább a választás elhalasztását. Nem a mai események miatt kell aggódnunk, hanem a holnapi választás miatt. Majd meglátjuk. De mire készülsz, Rufus? egy fiatalembert kell férfivá avatnod? – Biccentett, és barátságosan a csoportunk félé mosolygott, ám a bemutatást nem erőltette. – Ha már Ciceróról esett szó. Amikor az Arx felé mentek, mindkét nagyra becsült konzulunk mellett el fogtok haladni, mert lefelé jönnek. – Hátranézett a válla fölött. – Cicerónak már itt kéne lennie mögöttünk; siettette a jövendölés befejezését, mert már nagyon sietős összehívnia a szenátust. Bármelyik pillanatban megkezdődhet a gyűlés. Le fogsz maradni a nyitóbeszédekről, Rufus, és te is, Marcus Mummius.
– Majd később mi is megyünk – felelte Rufus.
– Nem lesz hosszú érvelés. Cicero csak a ceremónia kedvéért mondja el, mert hamar szeretne túlesni rajta, hogy kihasználhassa, ami a mai napból marad, és beszélhessen a tömegnek a Forumon. Ez az utolsó esélye, hogy Catilina ellen hangolja az embereket. Neked is fel kéne használnod a mai napot egy kis kampányolásra, Rufus. Én ezt fogom tenni. Számítok rád, hogy jövőre te töltsd be a praetori posztot mellettem.
– Ne aggódj, amint befejeztem a jövendölést, rögtön átveszem a jelölti tógámat! – nevetett Rufus.
Caesar és Crassus továbbindultak. A csoportunk hátrább lépett, hogy utat nyisson nekik. Crassus egy szót sem szólt egykori bizalmasához, Mummiushoz, és láthatólag nem is szándékozott. De engem alaposan megnézett magának, amikor elhaladt mellettem, aztán Metóra esett a pillantása.
– Nem ismerlek téged, fiatalember? – kérdezte.
Metóra néztem, és félelem nyilallt a szívembe. Eszembe jutott a rémálom. Bizonytalan érzelem csillant fel a szemében, de az arca közönyös maradt.
– Valamikor ismertél, polgártárs – felelte halk, de határozott hangon.
– Valóban? – szegte fel a fejét Crassus, és a vállát is feljebb emelte. – Igen, tényleg ismertelek, habár nehezen tudom felidézni. Most tehát szabad ember vagy, Meto.
– Igen.
– Gordianus fogadott fia?
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de Meto megelőzött.
– Az vagyok.
– Milyen érdekes. Éppen a minap mesélte el valamelyik barátom a történetedet. – Elsápadtam. Lehet, hogy Catilina volt? Vagy az egykori pártfogoltja, Marcus Caelius? Akármelyikük is volt, nem tetszett, hogy a hátam mögött tárgyalják ki a családom ügyeit. – Furcsa, hogy ennyi éven keresztül rejtve maradtak előttem a felszabadításod és az örökbefogadásod körülményei.
– Aligha érdemes az én történetem az olyan kimagasló polgár figyelmére, mint te vagy – nézett farkasszemet Meto Crassusszal, a megingás legkisebb jele nélkül.
Leplezett elragadtatással néztem Metóra: nem elég, hogy pontosan azt mondta, amit én is mondtam volna, de ugyanazzal a meghajlással mondta, amivel én is próbáltam volna, és amely nem volt sem megvető, sem szolgai. Néha kinyitjuk a szánkat, és a saját szüleinket halljuk megszólalni, s néha a gyerekeink szájából saját magunkat halljuk.
– Amikor legutoljára hallottam rólad, Szicíliában voltál, ahova az én intézkedéseim folytán kerültél – folytatta Crassus, és szándékosan kerülte a kereskedelem és a rabszolgatartás durva szófordulatait. – Éppen úgy, ahogy azt is elintéztem, hogy az a másik Egyiptomba kerüljön – intett a fejével Apollonius felé, és szúrós pillantást váltott Mummiusszal. – Vajon milyen szerepe volt Marcus Mummiusnak abban, hogy ezek a jól megszervezett műveletek meghiúsultak? De hagyjuk is. Most a férfiúi tógádat viseled, Meto, és az Arxra igyekszel, hogy polgárrá avassanak. – Szája a lehető legvékonyabb mosolyra húzódott. Összeszűkítette a szemét, és pillantását ide-oda jártatta Meto és én köztem. – Fortuna istennő rád mosolygott, Meto. Kívánom, hogy mindig mosolyogjon rád – tette hozzá üres hangon, majd elfordult, és maga után hívta a kíséretét.
Talán komolyan is gondolta, mert egy római a személyes akarat győzelmén felül leginkább Fortuna kifürkészhetetlen szeszélyeit tiszteli. Egy olyan ember, mint Crassus, különösen tudja értékelni egy olyan fiú váratlan megváltását, mint Meto, mert ő maga tudja leginkább, hogy mennyit fáradozott a tervünk megvalósítása ellen. Egészen természetfölötti eseménynek – akár az istenek beavatkozása bizonyítékának is – tűnhetett számára Meto sorsának jobbra fordulása, így nem is tehetett mást, mint hogy alázatosan kifejezi tiszteletét és jókívánságait. Végül is ki tudná megmondani, mikor fordít hátat a szerencse istennője esetleg Róma leggazdagabb emberének is?
A hosszú menetek elvonultak. Tovább folytattuk utunkat a hegynek felfelé, mígnem egy újabb díszes menettel találkoztunk szembe. Maga Cicero követte Caesar és Crassus csoportját a hegyről lefelé. Konzultársa, a hírhedt senki, Gaius Antonius sétált mellette. A házunkban rendezett fogadáson Rufus már tett egy futó megjegyzést valami páncélra, amit Cicero viselt – „az a nevetséges mellvért” –, de nem magyarázta meg részletesebben. Most már én is láttam a Cicero mellkasát fedő, fényesre csiszolt mellvértet, amely visszatükrözte a délutáni nap fényét. A hadvezérek vettek fel hasonlót, amikor csatába mentek. Cicero meglazította konzuli tógájának nyakrészét, hogy a kikalapált és finom ötvösmunkával díszített vért melldíszei teljes pompájukban váljanak láthatóvá. Fegyveres őrök vigyázták lépteit, a mogorva tekintetű férfiak kardjuk markolatán tartották a kezüket. Az ilyen felhajtás nem illett a köztársaság konzuljához, sokkal inkább egy gyanús, zsarnoki hajlamú vezérhez – még maga Sulla, a diktátor is fegyverek és kíséret nélkül vonult át a Forumon, és az istenek oltalmában bízott.
Mielőtt megkérhettem volna Rufust, hogy magyarázza el, miért kell a mellvért és a fegyveres őrség Cicerónak, az egykori ügyvéd már el is ért minket. Miközben Antoniusszal társalgott, hirtelen megpillantotta a vörös hajú ifjút. Arckifejezése gyors változásokon ment keresztül. Először mintha őszintén örült volna, aztán elkomorodott, és megtelt kétségekkel, utána játékos ravaszságot öltött magára. Egy olyan mentor arca volt, aki elveszítette egy odaadó és hűséges tanítvány támogatását, de nem tesz erőfeszítést, hogy visszaszerezze.
– Drága Rufus! – mosolyodott el szélesen.
– Cicero – köszöntötte Rufus minden érzelem nélkül.
– És Marcus Mummius, aki visszatért Pompeius mellől, keletről. És... Gordianus – mondta, mikor végül engem is észrevett. Hangja egy pillanatra ellaposodott, aztán magára öltötte a politikusok előzékeny bizalmaskodását. – Ó, igen, azért jöttetek, hogy megtekintsétek a jövendölést az ifjú Meto felnőtté avatása alkalmából. Öregszünk, nem igaz, Gordianus?
Talán jobban is, mint mások, gondoltam, habár az évek múlása Cicero baltával faragott vonásait is meglágyította kissé. A vékony, hegyes orr húsosabbá vált, a karcsú nyakat és a kiálló ádámcsutkát most hájrétegek övezték, a csúcsos állat kisebbféle toka tette puhábbá. Az a férfi, akinek törékeny testfelépítése azt sem engedte, hogy a nap legmelegebb részében ételt vegyen magához, végül mégis pocakot eresztett. Cicero sohasem volt megnyerő ember, de az évek során a jólét és az önbizalom kirajzolódott az arcára. Egykor reszelős és kellemetlen hangját gondos munkával hangszerré csiszolta, mely dallamosan szólalt meg.
– Mennyire sajnálom, hogy nem vehettem részt a fogadáson – mondta Cicero. – Biztosan megérted, hogy egy konzul kötelességei egymást érik. De elküldtem Marcus Caeliust, hogy tolmácsolja sajnálatomat. Átadta az üzenetet, ugye?
Nyomatékos tekintete még nagyobb jelentőséget adott a kérdésnek.
– Igen, Caelius eljött – mondtam. – De az üzenet nem ért célt. Elégedetlenül távozott.
– Ó... – Cicero úgy tett, mintha különösebben nem hatná meg az eset, de a szeme felvillant. – Nos, konzultársamnak és nekem tovább kell sietnünk. Feladataink a szenátusban nem várhatnak tovább. Sok szerencsét a kampányodhoz, Rufus! A jó szerencse kísérjen, Meto!
Miután elmentek, suttogva Rufushoz hajoltam.
– Nos, jövendőmondó, mit olvastál ki abból a villanásból Cicero szemében?
– Valami vitátok volt egymással?
– Valószínűleg lesz. De mi ez az őrültség a mellvérttel? És miért kíséri ez a félelmetes testőrség?
– Nevetségesen néz ki! – dörmögte Mummius. – Mintha egy katonaember paródiája lenne. Talán Pompeiuson gúnyolódik?
– Alig hinném – felelte Rufus. – Azon a napon kezdte viselni, amikor elhalasztották a választásokat. Azt állította, hogy Catilina a megöletését tervezi a szavazás forgatagában. „Hogy saját életét mentse, a Római Köztársaság konzuljának vértet kell viselnie, és fegyveres őrökkel kell körbevennie magát”, et cetera. Ez a taktika arra jó, hogy felkeltse az emberek figyelmét, és megriassza a választókat. Politikai színház, látványosság, semmi több. Azok után, hogy Cicero és a fivére olyan rútul bemocskolták Catilina nevét a tavalyi kampány során, senki sem csodálkozna, ha Catilina tényleg holtan akarná látni. Ki tudja, talán valóban szőttek egy összeesküvést Cicero meggyilkolására. Mindenesetre Cicerónak ez csak egy újabb előnyt jelent, amit az erőszakos retorikájával kiaknázhat.
– Politika! – vakkantotta Mummius. – Elég volt belőle abban az évben, amikor praetorként szolgáltam. Adjatok parancsokat és sereget, nekem nem kell több.
– Hát akkor – szólaltam meg, lihegve és szuszogva a meredek emelkedő után – most egy időre jobb lesz, ha magunk mögött hagyjuk az ilyen érdemtelen ügyeket. – Szó szerint értettem, hogy mögöttünk – és alattunk is, tettem hozzá magamban –, és a domb lábánál nyüzsgő Forum felé fordítottam a fejem. – Megérkeztünk a csúcsra. Már csak a kék ég választ el minket Jupiter szemétől. Elértük a helyet, ahol a fiamból felnőtt férfi lesz.
A harcmezőkön és vidéken, ahol nincs állandó helye a jósok tevékenységének, egy szent sátrat kell felállítani a jövendőmondáshoz. Róma magaslati részén, az Arxon, egy meredek, félköríves oromzat tetején egy nyílt, kövezett teret alakítottak ki erre a célra, amelyet Auguraculumnak neveztek el. Innen pompás kilátás nyílt az egész északi horizontra. Az egyetlen építménye egy sátor, amit a téren húztak fel, és amit a jósok iskolája tartott fenn. Akárcsak a köpenyüket, a sátrat is bíborszínű szegélyek és sáfránysárga csíkok díszítették. Apró sátor volt, olyan alacsony, hogy le kellett hajolni a belépéshez, bár, amennyire én tudom, a belsejébe soha nem lépett be senki.
Hogy miért a sátor, azt nem tudnám megmondani. Az előjelek olvasását a szabad ég alatt végezték. A sátor talán az ősi kötelékre utalt, ami a jósokat a katonai hadjáratokkal összekötötte. Szükség volt az ómenek elemzésére, mielőtt a hadvezér csatába küldte volna katonáit. A másik oka az lehetett, hogy a jósok nem csak a madarak röptéből és a négylábúak vándorlásából szűrték le az előjeleket, hanem az etruszkok ideje óta, vagy még régebbi időkből eredően a villámlásokból is – márpedig ahol villám van, ott eső is van, és ilyenkor nagy szükség lehet egy sátorra.
Akárhogy is van, hamarosan a szent sátor előtt találtuk magunkat az Arxon. Rufus elővette elefántcsont botját, és kijelölt egy darabot az égbolton, ahonnan a jeleket ki fogja olvasni. Mintha egy láthatatlan ablakkeretet festett volna az égre. Ezen a kereten belül a Mars-mező javarészét látni lehetett, valamint a Tiberis egyik széles kanyarulatát, és a mögötte elterülő földek széles hátát.
A jósok két csoportra osztották a madarakat: azokra, amelyeknek hangja az isteni akaratot közvetíti, mint például a holló, a varjú, a bagoly vagy a harkály, és azokra, akiknek röptéből lehet ugyanezeket az üzeneteket kiolvasni – ebbe a csoportba tartozik a keselyű, a sólyom, valamint a sas, Jupiter kedvenc madara. A katonai expedíciókra, ahol bármely pillanatban szükség lehet rá, hogy gyorsan megolvassanak egy óment, és ahol ritkán látni vadon élő madarat, csirkéket vittek magukkal ketrecekben. Amikor meg akartak bizonyosodni az istenek akaratáról, kinyitották a ketrecek ajtaját, és egy maroknyi gabonát szórtak a földre. Ha a csirkék mohón vetik magukat a magvakra, az istenek biztató jeleket küldenek a katonáknak, főleg ha az állatok csőréből még vissza is hull egy-egy szem a talajra. Ha azonban vonakodnak elhagyni a ketrecet, vagy finnyás módon válogatnak, a körülmények nem kedveznek a harchoz. Ami a villámlásból való jóslást illeti, tudomásom szerint a bal oldalon történő jó szerencsét hoz, a jobb oldali balszerencsét. Vagy fordítva?
Voltak, akik Ciceróhoz hasonlóan úgy vélték, hogy az ilyesfajta jövendölés csak szemfényvesztés, és ezt személyes levelezésekben és beszélgetésekben is kinyilvánították. Voltak viszont Caesarhoz hasonló politikusok, akik hasznos eszköznek tekintették a jóslást, és nem nézték le jobban, mint a hatalom bármely más eszközét, legyen az választás, adóztatás vagy törvényhozás. Végül pedig voltak a Rufushoz hasonló emberek, akik őszintén hittek benne, hogy ezekben a jelenségekben az istenek akarata ölt testet, és az is az istenektől függ, hogy ők jósokként mennyire képesek kiismerni magukat a jelek között.
Ami engem illet, a forrón tűző nap alatt állva azt kívántam, bárcsak magammal hoztam volna a széles karimájú kalapomat, és egyúttal azt is szerettem volna, ha a mögöttünk álló sátorban csirkéket tartanak ketrecekben, hogy magunkkal vihessük őket otthoni jövendöléshez. Úgy tűnt, minden madár alszik Rómában, és egyetlen viharfelhőt sem lehetett látni közel s távol.
Egy jövendölés addig tartott, ameddig tartania kellett. Még a legfiatalabb és legvonzóbb jós sem hívhatja magához egy csettintéssel az isteni jeleket. Van az isteneknek jobb dolguk is, mint hogy károgásra bírjanak egy varjút, vagy szárnyalásra bírjanak egy keselyűt a perzselően forró levegőben. Az istenfélő emberek első és legfontosabb feladata a türelem gyakorlása.
Ennek ellenére azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim. A pillantásom levándorolt az égbolt kijelölt részéről az Arx keleti, meredek lejtője felé, amelyen túl, ha lábujjhegyre álltam, megpillanthattam a Forumot. Még mindig hatalmas tömeg töltötte meg, de mostanra elcsendesült és lenyugodott. A Curiában a szenátus megkezdte az ülését, és Róma lakói vezetőik határozataira vártak. Cicero valószínűleg még nem fejezte be a beszédét, amelyhez idővel Caesar és Crassus is csatlakozott, ha éppen azt kívánta az érdekük, akárcsak Cato, a szigorú moralista, a bajkeverő Clodius, és az elfelejtett konzul, a jelentéktelen Antonius. Catilinának is ott kell lennie, hogy megvédhesse magát, hogy visszavágjon Cicerónak, és a választások folytatását követelje. Tényleg lehetséges lenne, hogy konzullá válasszák? És ha így van, vajon rá tudja venni a szenátust, hogy életbe léptesse radikális programját? Caesar és Crassus támogatni fogja – egy bizonyos határig? Holtpontra jutnak az állam ügyei? Darabjaira fog hullani a köztársaság? Újra véres polgárháborúba süllyed? Ki fogja akkor összeszedni a darabokat – Crassus, Caesar, Pompeius... Catilina?
– Ott! – suttogta egy hang a hátam mögött.
Eco vette észre először, hogy valami szárnyas teremtmény jelent meg az égen. A hőségtől elbódulva megráztam a fejem, és megpróbáltam visszatérni oda ahonnan a gondolataim elkalandoztak. Hunyorogva néztem fel a város felett lebegő fekete pontra. Sajnos egyre alacsonyabb spirálban repült, aztán le is szállt, és egyáltalán nem érintette az égbolt kijelölt részét. Nem lehetett ómennek minősíteni. Körülöttem mindenki csalódottan sóhajtott. Rufus a szakadék szélénél állt, háttal a csoportnak, ezért nem láthattam az arcát. Vállát továbbra is egyenesen tartotta, állát magabiztosan felszegte. Hitt a tudományában és türelemmel viseltetett az istenek dolgai iránt.
Nem kellett volna olyan sokat ennem a fogadáson. Cicerónak igaza volt: az embernek nem szabad teletömnie magát a nap közepén, na de Cicero mindig az emésztésére panaszkodott. Én nem éreztem kellemetlenül magam, csak súlyosan elteltem, és a hőség meg az Arxra való menetelés hatására elálmosodtam. Alig tudtam nyitva tartani a szemem...
Amikor legutoljára polgárháború tört ki Rómában, valódi világégéssel végződött. Sulla győzedelmeskedett, és vele együtt az állam legreakciósabb elemei. Minden törvényt eltöröltek, ami hatalmat adott a népnek. Úgy alakították át az alkotmányt, hogy nagyobb hatáskört adjon a vagyonosoknak a választásokon és a bíróságokon, és a felsőbb osztályokon belül is leszámoltak Sulla minden ellenségével. Egy nemzedéknyi idővel később akkora káosz volt Rómában, mint még soha azelőtt. Sulla számos rendeletét megsemmisítették, és a populista erők megint mozgolódni kezdtek, ám a diktátor öröksége tovább élt abban, hogy kifosztották áldozatainak gyermekeit, és abban, hogy agrárpolitikája teljes kudarcot vallott. A veteránok, akikből földművest akart nevelni, tönkretették a birtokokat, és most kétségbeesetten gyűltek össze Cicero háta mögött. Mindenhol úrrá lett az elégedetlenség, kivéve azoknak a zárt kis körét, akiknek mindig elegendő vagyoni hátterük volt, sőt még több is, mint amit valaha fel tudtak használni. Úgy hitték, hogy az istenektől kapták a kényelmes kis birodalmukat, talán Cicerót is, azt az édes hangot, amely képes volt elaltatni a tajtékzó tömegeket...
A fejek voltak a legrosszabbak az egészben, gondoltam. Sulla ellenségeinek a fejei, amiket karókra tűztek, és felállítottak a Forumon, hogy mindenki láthassa őket. A jutalomért vadászók lecsapkodták a fejeket, és elvitték Sullának az érmékért. A testeket nem tudták mire használni. Mi lett a testekkel, a fej nélküli testekkel? Hirtelenjében magam előtt láttam Nemo testét a szénán, olyan tisztán, mint azon a napon, amikor Diana megtalálta a nyaka körül megalvadt vérrel. Teljesen megrázott az emlék, kapkodni kezdtem a levegőt, a vállam vonaglott.
– Igen! Végre! – suttogta Eco a fülembe, és a tarkómra tette a kezét. – Ott száll felfelé! Sebesen, a folyó felől!
Megint arra hunyorogtam, a vakító ragyogás összezavart és elkábított. A fehér kövek szinte lángoltak a lábam alatt, és a nap mintha betöltötte volna az egész égboltot. A hatalmas fényözön közepette valami apró fekete folt öltött formát, balról jobbra szállt, és egyre nagyobb lett, amíg végül láthatóvá vált a hosszú, kiterjesztett szárnyú madár.
– Egy sólyom – suttogta Eco.
– Nem – szólalt meg Mummius. – Egy sas!
A madár a Mars-mező fölött rótta a köröket, aztán lassan közelebb ért. Egyre tisztábban kivehettük. Megdöbbentő sebességgel szárnyalt; egyetlen ló sem tudott volna ilyen gyorsan átvágtatni az égen. Egy pillanattal később olyan közel repült el Rufushoz, hogy ha felnyújtózik, akár meg is érinthette volna. Némán, áhítattal telve álltunk. Néztük a sast, és a sas visszanézett ránk. Még sohasem láttam sast ilyen közelről. Aztán, amilyen váratlanul megérkezett, olyan váratlanul terjesztette ki ismét óriás szárnyát, és a fejünk fölé emelkedett, hogy meginduljon a nap felé.
Egyre kevésbé tudtam nyitva tartani a szemem, elvakított a verőfény. Rufus visszafordult felénk, arcán a csodálat tükröződött.
– Az ómen – szólaltam meg – jót jelent?
– Jót? – Incselkedve nézett rám, aztán hirtelen elmosolyodott. – Ennél jobb nem is lehetne!
Ha a város nem bolydul fel annyira a Catilina személye körüli viták és a választás ügye miatt, talán a Rufus lábánál földet ért csodálatos ómen híre is gyorsan elterjedt volna. Ha egy lusta nyári napon esik meg, amikor semmi egyéb említésre méltó dolog nem történik a Forumon, a pletyka felbukkant volna minden téren és minden tavernában: Jupiter madara, egy sas szállt le az Auguraculumra egy fiú férfivá avatásának egyszerű ünnepén, egy olyan fiúén, aki ráadásul egykor rabszolga volt! A babonások félelmetesnek vagy mesébe illőnek találták volna az esetet, az istenek jóindulatát vagy elégedetlenséget olvasták volna ki belőle. De annak a napnak a mindent átszövő káoszában csak azok foglalkoztak az esettel, akik személyesen jelen voltak.
Amikor visszafelé mentünk a Forumra, Marcus Mummius lelkesedését vissza sem lehetett fogni.
– Egy sas! Egy katonai madár! Hatalmas karriert jelent a hadseregnél!
Észrevettem, hogy Meto mosolyogva fogadja a megjegyzését, de jobban szerettem volna, ha Mummius hallgat.
Rufushoz fordultam, aki a jósok trabae-ját immár a jelöltek tógájára váltotta át.
– Tényleg ezt jelenti, Rufus?
– Nem feltétlenül.
Meto hallotta a válaszát, és a mosoly lekonyult az arcáról. Én viszont örültem ennek: nem szerettem volna, ha katonai győzelmek mámora részegíti meg. Nem azért mentettem ki a rabszolgasorból, hogy valami törtető generális kedvéért ontsa a vérét.
Rufus lelassította a lépteit, és engedte, hogy a többiek megelőzzenek minket. Megérintette a karomat, hogy jelezze, négyszemközt kíván beszélni velem. Kényelmetlenséget láttam a tekintetében, a kezdeti ujjongást, amivel a sast fogadta, felváltotta valami bizonytalanság.
– Nagy erejű előjel, Gordianus. Még soha sem történt ilyen dolog velem, és amennyire tudom, a többi látnokkal sem.
– De jó előjel? – kérdeztem reménykedve. – Mintha ezt mondtad volna, amikor megtörtént.
– Igen, ám amit akkor éreztem, nem volt több a vallásos áhítatnál. Az ilyesmi elvakíthatja az embert, még a jóst is. Minden ómen csodálatos, mert az istenek üzenetét hozza, de a halandók számára nem mindig jelentenek boldogságot.
– Rufus, mire akarsz kilyukadni?
– Már-már azt kívánom, bárcsak ne lett volna ilyen látványos az előjel. Jobb lett volna egy keselyű egyszerű röptét látni, vagy egy felfelé köröző varjút...
– De egy sas, amit Jupiter küldött, bizonyára jót jelent...
– Egy ilyen nagy erejű előjel egy ilyen szerény alkalomra; ez aggaszt engem. Nincs rendjén, nincs meg az egyensúly. Olyan időket élünk, amikor a kisemberek nagy dolgokba keveredhetnek bele. Néha saját magukat is naggyá teszi az esemény, de legtöbbször maga alá gyűri őket. Meto olyan egyszerű és jólelkű. Mit jelenthet akkor, hogy egy ilyen nagy hatású jóslat kíséri a felnőtté avatását? Tényleg aggódom.
– Ó, Rufus... – Majdnem megfeledkeztem magamról, és kis híján szemtelenül kinevettem, de túl nagy tiszteletet éreztem iránta. Mégis azokkal a kételkedőkkel rokonszenveztem, akik Ciceróhoz hasonlóan kinevették a jóslatokat, amikor nem hivatalos közegben tartózkodtak, és elítélték a túlbuzgók kéztördelését? Vagy lehet, hogy csak a saját idegességemet akartam leplezni? – Talán nem megfelelően ért célba az üzenet. Talán Catilinával és Ciceróval kapcsolatos. Lehet, hogy a konzuloknak szólt, csak egy órával később érkezett meg. Az istenek is elkövetnek néha hibákat, ahogy a költők is mondják.
– Ilyesmit nem hallhatsz egy pap vagy egy látnok szájából – felelte Rufus, akit nem sikerült jobb kedvre derítenem.
Folytattuk utunkat le a dombról. A Forumról felfelé szűrődő hangzavar üdvözölt minket. A sor elején Mummius Meto válla köré fonta az egyik kezét, és fellelkesülve hadonászott a másikkal.
– Amikor a rómaiak csatába mennek a lobogó zászlókkal, mindig ott van a sas a zászlórudak végén. Pompeius arany mellvértjének melldíszét sas-motívumok díszítik, széttárt szárnyú, fenséges állatok – mintha óriás madarak ragadták volna el Mithradatésztól a királyságát! Ó, és emlékszem, mielőtt megkezdődött a csata a Collina kapunál, ahol ifjú hadnagyként Crassust szolgáltam Sulla nevében, a jósok három sast láttak Róma fölött körözni...
Metót teljesen magával ragadta, amit Mummius mesélt.
Valamelyest megkönnyebbültem, amikor leértünk a Capitolinus lábához, és Mummius búcsút vett tőlünk. Azt mondta, még oda akar érni a Curiába, mielőtt a vita véget érne. Nem húzta az időt a búcsúzkodással, egy medvés öleléssel megropogtatta Meto és Eco csontjait, aztán Apolloniusszal a nyomában sietős, menetelő léptekkel elvonult.
Elérkezett a pillanat, hogy az egész csoport szétszéledjen. Megköszöntem a barátoknak és a jókívánságot osztogatóknak, hogy velünk tartottak, és az útjukra engedtem őket a Forumon. Elegendő társaság leszünk Meto számára ketten Ecóval, miközben visszasétálunk a téren át az asszonyokhoz.
De Rufusnak más tervei voltak.
– Emlékszel, hogy korábban egy meglepetést ígértem Metónak? – Úgy tűnt, félretette az aggályait, és alattomosan mosolygott; legalábbis annyira alattomosan, amennyire a természete megengedte. – Velem jöttök a Curiába!
– Micsoda? – kérdeztem összeszoruló szívvel.
– Meghallgathatjuk a szenátorok vitáját? – csillant fel Meto szeme.
Legalább annyira érdekelte ez a hír, mint amit Mummius mesélt a katonákról.
– Akkor jutott eszembe az ötlet, amikor Eco megkért, hogy vegyek részt látnoki minőségemben a felnőtté avatásodon. Természetesen, ha minden a rendes kerékvágásban folyna, a szenátus nem ülésezne a mai napon, de most úgy alakult, hogy nem is találhatnánk megfelelőbb alkalmat. Tele lesz a terem, csak úgy kapkodjátok majd a fejeteket! Ugyan késésben vagyunk, mégis...
– De Rufus, csak a szenátorok saját fiai és unokái léphetnek be abba a házba.
– Nem egészen. Temérdek írnok szaladgál fel-alá.
– Csakhogy a Gordianus família tagjai nem tartoznak a kívánatos személyek közé – ellenkeztem.
– Ha az én társaságomban érkeznek, akkor igen.
Tökéletesen biztosnak látszott a dolgában. A patríciusok nagyon magabiztosak tudnak lenni, különösen akkor, amikor megvan rá az okuk.
– Ó, Rufus, természetesen nagyon nagy megtiszteltetés, de attól tartok, el kell utasítanunk.
Meto úgy nézett rám, mintha érzéketlenül belehajítottam volna az egyik születésnapi ajándékát a Tiberisbe.
– De papa, miért?
– Igen, papa, miért?
– Mert... Nos, Meto, azt hiszem, nagyon zavarban lennél egy olyan helyen.
Meto a homlokát ráncolta. Rufus válaszolt helyette.
– Visszahúzódunk az árnyékba. Senki sem fog észrevenni minket.
– De Rufus, csak a lábad alatt lennénk. Már így is túl sokáig feltartottunk a szenátori feladataid közben azzal, hogy látnoki szolgálataidat vettük igénybe.
– Most is feltartasz azzal, hogy mindenféle cél nélkül ellenkezel velem. Ugyan már, Gordianus, ez az a nap, ez az az óra, amikor Meto Róma teljes jogú polgárává válik. Nem is találhatnánk ki méltóbb ünneplést, mint hogy bevisszük egyenesen a köztársaság szívébe! Hogy tagadhatsz meg a fiadtól egy ilyen elsőrangú leckét a polgári létből? Bevallom, hogy én is sokat töprengtem az ötleten, de csak addig, amíg a sas meg nem jelent az Auguraculum fölött. Most már meggyőződésem, hogy ez a helyes döntés. Gyertek hát, siessünk, mielőtt a szenátorok befejezik az ülést, és visszasietnek a Forumra szavazatokért könyörögni!
Megfordult, és bevetette magát a tömegbe. Meto pillantásában összekeveredett a gyermeki könyörgés a felnőtt türelmetlenségével. Eco együttérzőn nézett rám, mert eléggé ismert ahhoz, hogy tudja, mennyire visszataszít az ötlet, hogy belemerüljek a politikába, és magammal rántsam a családomat is. Ugyanakkor tudta, hogy nem tudok ésszerű érvet találni, amellyel visszautasíthatom Rufus nagylelkű és figyelmes ajánlatát, vagy amellyel megtagadhatom Metótól, hogy egy ilyen eseményt a saját szemével láthasson. Talán otthagyhattam volna a fiaimat Rufusszal, és visszaszökhettem volna az asszonyokhoz – de akkor nem hallottam volna, ahogy Catilina felteszi azt a bizonyos találós kérdést.
Széles lépcsősor vezetett fel a Curia előcsarnokába, ahol hatalmas oszlopok álltak a bejárat mellett. A lépcsőkön a bent tartózkodó szenátorok különböző csatlósai lézengtek; felfedeztem közöttük Cicero nagydarab testőreit is. A magas ajtók mellett is őrök álltak, és vigyáztak az épületre, amelynek a törvény szerint nyitva kellett tartani az ajtóit, hogy az istenek is láthassák, mi folyik az ülésteremben. A bejárathoz érve ismét képtelenségnek tűnt számomra, hogy éppen minket engedjenek be egy ilyen helyre, akár még Rufus társaságában is, de a szorongató érzés csak addig tartott, amíg azt hittem, hogy az épületnek csak egy bejárata van. Rufus jobban kiismerte magát.
A szenátus tanácskozó épületéhez hozzátoldva áll egy másik, kevésbé lenyűgöző épület, amelyben az állam különböző intézményei kapnak helyet. Soha nem jártam benne, mi több, igazság szerint általában nem is vettem tudomást a létezéséről. Ezen a forró napon tárva-nyitva álltak a faajtók, és senki sem akadályozott meg minket abban, hogy belépjünk.
Odabent egy széles folyosó húzódott végig, mindkét oldalán szobák sorával. Rekeszekbe rendezett és asztalokra halmozott irattekercsek töltötték meg a helyiségeket. Néhány álmos hivatalnok szöszmötölt fásultan a dokumentumok között, mint a pásztorok, akik egy könnyen kezelhető nyájat tartanak rendben. Ők sem vettek észre minket.
Az épület közepén újabb lépcsősor vezetett fel a második szintre, majd onnan a harmadikra. Rufus egy sor apró, egyszerű szobán kísért végig minket. Lassan egyre több visszhangzó beszédfoszlány szűrődött be. Hangos, szónoki mondatok, amelyeket néha összemosódó ordítozás szakított félbe – lehurrogás vagy nevetésorkán. Egyre hangosabban hallottunk mindent, mígnem egy félig nyitott vasajtóhoz érkeztünk. Rufus a szája elé tette az ujját, bár egyikünk sem szólt egy szót sem azóta, hogy követni kezdtük. Aztán besurrant az ajtón, és egyik kezével intett, hogy kövessük.
A Curia nem volt régi épület, hiszen Sulla átépíttette és kicsinosíttatta a diktátorsága idején. A belső terének kialakításához felhasznált anyagok a despota kifogástalan ízlését tükrözték – a színezett márvánnyal ékesített falak, a gyönyörűen faragott oszlopok, a mennyezet csodálatos kazettái. A gyűléstermet egy előcsarnok választotta el a főbejárattól. A nagyterem négyszögletes formájú volt, éjszaka vagy viharos időben a mennyezetről lelógó hatalmas lámpák világították meg, az olyan ragyogó, napsütötte délutánokon pedig, amilyen ez is volt, a magas, zsalu nélküli ablakokon szűrődött be a fény, bronzrácsokon keresztül. A hosszabb falak és az előcsarnokkal szemben elhelyezkedő rövidebb fal mentén három üléssort alakítottak ki, így a faragott székek sorai U alakban illeszkedtek egymáshoz. Az U betű bal kéz felőli száránál osontunk be a terembe, az előcsarnok és az üléssorok között. Ezen az alig észrevehető helyen hivatalnokok gyűltek össze, és a szenátorok rezdüléseit figyelték, hátha valamiféle dokumentumot kell elhozni vagy üzenetet kell továbbítani. Egy részük észrevette érkezésünket, és gyanakodva néztek ránk, de amikor látták, hogy Rufusszal együtt léptünk be, nem foglalkoztak többet velünk. Túlzottan lekötötték a figyelmüket a szenátusban zajló események.
Cicero a terem kellős közepén állt a székükön ülő szenátorok gyűrűjében, akár egy gladiátor az arénában. Ha Metónak szüksége lett volna útmutatásra, hogy miként viselje a tógát, sokat tanulhatott volna Cicerótól azon a napon, mert a konzul mintha az egész testével beszélt volna. Néha ide-oda csavarta a derekát, tekergette a nyakát, és miközben egyik kezével hadonászott, a másikat a rekeszizmához szorította, mintha egy pajzsot akarna ott tartani. Hosszú utat tett meg azóta, hogy szenvtelen és meglehetősen merev szónokként megismertem. Ha nem halljuk, amit mond, akkor is magával ragadott volna minket ékesszólásának ereje.
Nem előre megtervezett beszédeinek egyikét adta elő, hanem spontán vitát folytatott az egyik szenátorral. Nyújtogatnom kellett a nyakam, hogy megpillanthassam a férfit arról a helyről, ahol álltunk, ám amikor meghallottam a hangját, már nem kellett megnéznem: Catilina volt.
Sulla, amikor átépíttette a Curiát, nemcsak kifogástalan látását hasznosította, hanem kitűnő hallását is. A zene és a színház nagy rajongójaként sokat tanult a görög színházak építőitől, akik úgy alakították ki az építményeiket, hogy a leghalkabb suttogást is hallani lehessen akár a legtávolabbi sorokból. Minden szó, amit Cicero és Catilina egymással váltott, olyan tisztán hatolt el a fülünkig, mintha közöttük álltunk volna.
– Catilina, Catilina! – kiáltott fel Cicero, sebzettnek álcázott hangon. – Nem azért kérem a választások elhalasztását, hogy kockára tegyem esélyeidet a konzuli címért folytatott küzdelemben, már ha a választóknak tényleg ez az akaratuk. Soha nem tennék semmit, amivel meghiúsíthatnám a római nép akaratának teljesülését! De amíg én vagyok megbízva az állam irányításával, minden lehetséges intézkedést meghozok, hogy megóvjam az államot és a népet a veszélytől. Ez erre a magasztos testületre is éppúgy vonatkozik. A dolgok jelenlegi állása szerint, ha a választást megtartanánk holnap, nem szavazás lenne belőle, hanem vérfürdő.
Megint szórványos ordítozás volt a válasz. A terem különleges akusztikájának köszönhetően az általános morajlás közepette is tisztán ki tudtam venni néhány elítélő és dicsérő mondatot.
– Cicero rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy vér fog folyni a választás napján – kiáltotta Catilina –, de csak azért, mert attól fél, hogy az az ő vére lesz.
– Talán tagadod, hogy minden okom megvan a félelemre? – kérdezte Cicero. Tényleg felvonta a szemöldökét, vagy csak a testtartása sugárzott olyan túláradó iróniát? – Már feltettem neked a kérdést azokról a híresztelésekről, amik szerint a konzul személye ellen szövöd az összeesküvésedet...
– Tagadó választ adtam, az igazságot mondtam, és újra megkérdezem: milyen hírekről beszélsz, és milyen forrásból érkeztek?
– Itt neked kell kérdésekre válaszolnod, Catilina!
– Nem a bíróság előtt vagyok!
– Arra célzol tehát, hogy hivatalosan nem vádoltak meg bűncselekménnyel. Hogy is vádolhattak volna, amikor még nem tudtad elkövetni?
Erre újabb hangos zúgolódás támadt.
Cicero túlkiabálta a hangzavart.
– És ez csak azért lehetséges, mert akit áldozatnak szánsz, igencsak éber ember!
Keresztbe fonta a karját, behúzta a vállát, és beburkolta magát a tógájával, mintha az erénybe burkolózna. Aztán megragadta a ruhadarabot a nyakrészénél, és lejjebb rántotta, hogy láthatóvá váljon a villogó mellvért.
Erre még hangosabban zúdultak fel az emberek. A szenátorok egy csoportja, akik Catilinához közel ültek, talpra ugrottak és nevettek, vagy átkozódva az öklüket rázták. Cicero nem hátrált meg, épp ellenkezőleg: közelebb lépett hozzájuk, és még többet tett láthatóvá a mellvértjéből. Erre a szemtelenségre csak még jobban felkorbácsolódtak az indulatok.
– Rosszabb, mint a csőcselék a Forumon – suttogtam Rufus fülébe.
– Még soha nem láttam ilyen kaotikus gyűlést – morogta. – Még a legszenvedélyesebb vitákban is meg szokott maradni a rend és a kölcsönös tisztelet egy csírája, sőt némi humor is, hogy elvegye az ellenséges érzület élét, de ma az egész teremben a zendülés hangulata uralkodik.
Catilina támogatóinak ordítozása közepette is sikerült Cicerónak visszanyernie a szólás jogát. Megdöbbentő ereje volt a tüdejének.
– Tagadod hát, hogy meg akartad gyilkoltatni ennek a magasztos testületnek a tagjait?
– Hol a bizonyítékod? – kiáltotta vissza Catilina, de alig tudta túlkiabálni a saját támogatóit.
– Tagadod, hogy tervet szőttél a köztársaság hivatalosan megválasztott konzuljának meggyilkolására a legközelebbi konzuli választás napján?
– Újra megkérdezem: milyen bizonyítékod van erre?
– Tagadod, Lucius Sergius Catilina, hogy a végső célod a köztársaság szétzüllesztése, és ehhez bármilyen eszközt felhasználsz, legyen az akár erőszakos vagy illegális?
Catilina válaszolt, de a saját támogatói beléfojtották a szót, és így ismét Cicero nyert előnyt trombitaszerű orgánumával. Végül Catilinának sikerült lecsillapítania a saját pártfogóit, akik visszaültek a székükbe. Catilina állva maradt.
– Minden tiszteletemmel együtt visszautasítom a nagyra becsült konzul vádjait! Úgy aggódik a köztársaság biztonságáért, mint egy anya, aki nem engedi ki a házból a gyerekét. Vajon olyan törékeny lenne a köztársaság, hogy egy szerény választási folyamat megölheti? A konzul tényleg olyan létfontosságú az állam számára, és tényleg annyira szükségünk van különleges éleslátására, hogy nélküle vak emberek lennénk? Ó, igen, Cicero olyan dolgokat is lát, amiket mások nem látnak. De kérdezem én, jó ez vagy rossz? – Ez a kérdés visszafogott nevetést csikart ki a hallgatóságból, és egyúttal a feszültség is csökkent. – Szemben azzal, amit ez az Új Ember gondol, a köztársaság története nem az ő konzulságával kezdődött, és nem is azzal fog befejeződni.
Erre még hangosabban tört ki a nevetés, és már ujjongás hangjai is hallatszottak.
Catilina keserűen mosolygott.
– Nem én hiúsítom meg a nép akaratának teljesülését, hanem te, Cicero! – Fütyülés és morgás felelt a vádra a terem másik oldaláról. – Igen, hiszen ki más ragaszkodik a választás elhalasztásához, ha nem Cicero? És miért? Azért, mert a saját életét félti? Ez nevetséges! Ha valaki meg akarná öletni nagyra becsült konzulunkat, miért várna a választás napjáig?
– Hogy káoszt idézzen elő – válaszolt Cicero. – Hogy elriassza a becsületes választókat a szavazófülkéktől, és a saját támogatói ellophassák a választást.
– Azt mondom, nevetséges! Az igazi lopás itt történik az orrunk előtt a konzul parancsára, mert azzal, hogy bizonytalanná teszi a választás időpontját, megvonja a választójogot azoktól, akiknek Rómába kell utazniuk a választásra, és nem tarthatnak fenn állandó szállást a városban. A választást egyszer már elnapoltuk. Többször nem tehetjük meg!
– A választást a jósok tanácsára kellett elhalasztani – mondta Cicero. – Megremegett a föld, és villámok hasították szét az eget...
Elszórt felhördülések és gúnyszavak hallatszottak, valószínűleg a szkeptikusok szájából, aztán az istenfélők tiltakoztak, és kifütyülték a kételkedőket.
– Jellemző, hogy eltereled a témát, Cicero, és ezzel reméled elterelni a figyelmünket is. Az első halasztás immár a múlté, a jelenlegi ómenek kedvezőek. A vallás nem ad neked okot arra, hogy továbbra is megtagadd a választást a polgároktól.
Erre azok a szenátorok is felmordultak, akik eddig némán ültek, és egyetértően bólogattak.
– Elég legyen, Cicero, túl hosszúra nyúlt a beszéded – kiáltott fel az egyik öregebb szenátor.
Mások is ugyanezt ordítozták, mire Cicero hátrébb lépett, és szemügyre vette a páholyokat, mintha a saját erejét latolgatná. Elégedetlennek tűnt, de amint az ülés befejezését követelők hangja egyre erősebb lett, visszalépett, és intett konzultársának, Gaius Antoniusnak. Antonius olvasni kezdte a konzuli választások újbóli elhalasztását kihirdető szöveget, amelyben Catilinát is a „köztársaság szétzüllesztésének” vádjával illette. Akik támogatták a javaslatot, a terem bal oldalán gyűltek össze, az ellenzők pedig a jobb oldalra siettek, ahol Catilina és a támogatói ültek.
Ebben a pillanatban Rufus is otthagyott minket, hogy csatlakozzon az ellenkezők táborához. Észrevettem, hogy Marcus Mummius is ugyanazon az oldalon foglal helyet, akárcsak Caesar, Crassus és a pártfogóik. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, szigorú számolás nélkül is világosan látszott, hogy Cicero akaratát megdöntötték, és a választást meg fogják tartani. Gaius Antonius bejelentette a végeredményt, és végül feloszlatta a szenátus gyűlését.
Beszélgetések moraja töltötte be a termet, de Cicero hangja ezt is túlharsogta.
– Holnap meglátjuk, ki volt a bölcsebb. Előre látom, milyen rettenetes idők következnek a köztársaságra!
– Milyen éles szemed van, Cicero, hogy többet látsz, mint mi! – gúnyolódott Catilina.
A nyüzsgő szenátorok javarésze abbahagyta a társalgást, hogy kettejük párbeszédét hallgassa. Lehet, hogy nekik nem volt elegük a két államférfi vitájából, de ami engem illet, én eleget hallottam. Intettem Metónak és Ecónak, hogy ideje indulnunk, mielőtt rajtakapnak minket, hogy Rufus kísérete nélkül a teremben téblábolunk. Catilina hangja visszhangzott a hátunk mögött.
– Tudod, hogy én mit látok, Cicero? Tudod, mit látnak a szemeim, amikor alaposabban megvizsgálom a köztársaságot? Két testet látok...
Hirtelen megálltam, és ösztönösen hegyezni kezdtem a fülemet. Meto összezavarodott, de Eco szemén láttam, hogy ő is meghallotta.
Catilina hangja elmosódva, tompán jutott el a fülünkig, mintha csak egy álomban hallottuk volna.
– Két testet látok, az egyik vékony és eltorzult, de a feje feldagadt. A másiknak nincs feje, de nagy és erős. A nyomorék, akinek feje van, úgy vezeti a nagy erejű, fej nélküli testet, mint egy állatot egy láncon. Kérdezd magadtól, hogy mitől olyan félelmetes a gondolat, ha én leszek a feje annak a testnek, amelyről eddig hiányzott a fej. Akkor aztán egész másképp alakul a történet!
Most, hogy a szövegkörnyezetében hallottam, mindjárt tisztán érthetővé vált a találós kérdés. A lélegzetem is elakadt Catilina arcátlansága hallatán. Teljesült a kívánsága, folytatódott a választás, és ezért már azt is megengedte magának, hogy ne csak Cicerót, hanem az egész szenátust kigúnyolja a saját házában. Mert mi mást jelképezhetett volna a nyomorék test a feldagadt fejjel, ha nem a szenátust? És mi más lehetett volna az erős, fej nélküli test, mint a vezér nélküli nép, amelynek Catilina az irányítója akart lenni, és amelynek elégedetlenségét a saját céljaira tudja felhasználni?
Eco is megértette.
– Ez az ember őrült – közölte.
– Vagy nagyon bízik a sikerében – tettem hozzá.
– Vagy mind a kettő – szólalt meg Meto komoran.
Miután a szenátus feloszlott, az épület előtti tér zsúfolásig megtelt a szenátus tagjainak kíséretével, akik összesereglettek a vezetőik körül. Nem volt kedvem belevetni magam a tömegbe, hogy utat vágjak magunknak a Forumra, inkább visszavonultunk a tér északi részén húzódó keskeny, kanyargós sikátorok útvesztőjébe, amíg ki nem bukkantunk azon a helyen, ahol a nők vártak ránk.
Nem kellett mentegetőznünk, amiért olyan sokáig voltunk távol, mert maga Bethesda is akkor ért vissza a bevásárlókörútjáról a Forumot körülvevő piacokról. Dianának egy agyagbabát vett zöld üvegszemmel, Meneniának egy kék-sárga sálat, magának pedig egy apró elefántcsont fésűt. Magamban morogtam egy sort az apró luxuscikkek láttán, mert eszembe jutott a rengeteg széna, ami az üszög áldozata lett, és felmerült bennem, milyen nehéz lesz fenntartani a birtokot a tél folyamán. De hogyan tagadhattam volna meg Bethesdától a délutáni vásárlás örömét, amikor olyan hosszú időre elszakítottam ettől a kedvtelésétől?
A hordszékeken visszavittek minket az esquilinus-dombi házba, ahol Eco elbocsátotta a szállító rabszolgákat. Ünnepélyes vacsorát fogyasztottunk aznap, heverőkön gyűltünk össze a kert melletti étkezőben. Csak a család volt jelen. A nők a stólájukat viselték, mi férfiak magunkon hagytuk a tógát. Meto ülhetett a kitüntetett helyre. Még soha nem evett heverőn ünnepi ruhában, de nagyobb ügyetlenségek nélkül sikerült végigennie a fogásokat, és a bor sem folyt rá a tógájára.
Zömében családi ügyekről beszéltünk – arról, hogy Menenia és Eco hogyan újíttatta fel a házat, hogy miként zajlottak a dolgok a birtokon, és arról, hogy hogyan jött ki Eco a felesége szüleivel. A jóslatról is szót ejtettünk, és egyetértettünk abban, hogy szokatlanul látványos óment kaptunk – kivéve Bethesdát, aki sohasem titkolta, hogy primitívnek találja a római vallást a saját egyiptomi értékrendjével mérve. Annyi tapintat volt benne, hogy ne becsmérelje a szertartást, így csak annyit kérdezett az Auguraculumon megjelent sassal kapcsolatban, hogy volt-e valami emberi vonása. Menenia diszkréten egy papiruszlegyező mögé rejtette a mosolyát.
Cicero és Catilina nem került szóba, sem a választás vagy a fejek nélküli testek. Nagyon örültem ennek.
Miután a ház lakói lefeküdtek, azon kaptam magam, hogy nem vagyok képes lepihenni, és inkább kimentem a kertbe. A sárga vásznat eltávolították, a holdfény akadálytalanul eláraszthatta az udvart. Hallgattam a szökőkút tompa csobogását, és a fekete vízfelszínen tükröződő összetört holdat figyeltem a körülötte imbolygó csillagokkal. A holdfény ragyogó ezüstté változtatta a járóköveket, és mintha a virágokat is vékony hamuréteggel lepte volna be.
Hány és hány éjszakán találtam menedéket ebben a kertben a város nyűgei elől? Bizonyos fokig ezen a helyen is olyan távolinak éreztem a Forum nyüzsgését, mint az etruriai birtokon, sőt a ház valamivel még biztonságosabbnak és elszigeteltebbnek tűnt. Leültem egy kőpadra a szökőkút mellé, és egy oszlopnak dőltem. Felnéztem a holdra, és a csillagokkal teleszórt hatalmas kupolára.
Csupasz lábak neszezését hallottam az oszlopcsarnok felől; a léptek olyan ismerősek voltak, hogy meg se kellett fordulnom.
– Meto – szólaltam meg halkan.
– Papa – lépett ki a kertbe.
Eltette a tógáját, csak egy ágyékkötőt viselt a csípőjén. Közelebb lépett, én pedig intettem, hogy üljön le mellém, de inkább egy másik, szemközt elhelyezkedő padon foglalt helyet.
– Nem tudsz aludni, Meto? Vagy túl meleg van?
– Nem, nem a hőség miatt.
A holdfény olyan szögben esett az arcára, hogy elhomályosította a vonásait, árnyékot vetett a szemére, végigsiklott az orrán, és olyanná változtatta az orcáját és a száját, mintha márványból faragták volna őket.
– Akkor hát a nap izgalmai nem hagynak nyugodni – vetettem fel.
Sokáig hallgatott.
– Most már felnőtt férfi vagyok, papa.
– Tudom, Meto.
– Már nem vagyok fiú.
– Igen, Meto, tudom.
– Akkor miért bánsz még mindig úgy velem, mint egy kisfiúval?
– Mert... Hogy érted ezt?
– Elhallgatsz előlem dolgokat. A hátam mögött beszélsz. Mindent Ecónak mondasz el, vele osztod meg a gondolataidat.
– Mert Eco...
– Mert Eco férfi, én meg csak egy fiú vagyok.
– Nem, Meto, nem erről van szó.
– Mert Eco szabadnak született, én meg nem.
– Az aztán végképp nem az oka – csóváltam a fejem fáradtan.
– De én tényleg férfi vagyok, papa. Így mondja a törvény, és elfogadták az istenek is. Te miért nem hiszed el?
Végignéztem sima, bársonyos arcán, amely fehér rózsához hasonlított a holdfényben, és amelyet ezen a napon érintett először borbély pengéje. Végignéztem vékony karján és keskeny mellkasán, ami olyan lágy és szőrtelen volt, akár egy lányé. De a karja nem volt olyan erőtlen, amilyennek gondoltam; az egy év munka a birtokon alaposan megedzette az izmait. Már a mellkasa sem volt gyermekien lapos és vézna, szélesedni kezdett, és formásabbá vált. A holdfény élesen kirajzolta a mellizmának szélét és a hasán levő dudorokat. A lába még mindig túl hosszú volt a felsőtestéhez képest, de már nem volt cingár: a lábszárán és a combján is felduzzadtak az izomrétegek.
Mikor történt ez? Mintha egy idegennel néztem volna szembe a holdfényben, vagy mintha a hold sugarai rajzolták volna át a szemem előtt.
– Úgy kezelsz, mint egy gyereket, papa. Tudod, hogy igazam van. Ez az egész tiltakozás, hogy nem mehetek be a Curiába...
– Annak semmi köze nem volt hozzád, Meto. A saját irtózásom miatt vonakodtam.
– Hát a holttest, amit az istállóban találtunk? Ugyanúgy bántál velem, mint Dianával.
– Nem igaz. Őt elküldtem, de neked megmutattam, hogy mit lehet kideríteni egy holttest látványából. Habár ha jól emlékszem, a gyomrod kicsit kényes volt a látványhoz.
– De nem fordítottam el a fejem! És nem arról beszélek, hogy megengedted, hogy veled együtt tanulmányozzam a testet. Arról beszélek, ami utána történt. Rossz hangulatba kerültél miatta, és nem mondtad el nekem, mi a baj. Elküldtél Ecóért, aki odament Rómából, és csak vele osztottad meg a gondolataidat.
– Nem küldtem Ecóért.
– Ő nem ezt mondja.
– Ó, már értem, ti ketten a hátam mögött beszéltek.
– Beavatjuk egymást a dolgainkba, papa, ahogy a fivéreknek kell. És ahogy szeretném, hogy te is beavass engem. Mert most már én is férfi vagyok. Mert szükséged lesz rám, hogy segítsek megvédeni téged, a mamát és Dianát...
– Megvédeni engem?
Olyan abszurd volt a gondolat, hogy a kisfiú, akire Baiae-ben rátaláltam, megvédjen engem egy ólálkodó bérgyilkostól, hogy megráztam a fejem. Az én kötelességem volt megvédeni őt, ahogy mindig is tettem. Persze már nem volt olyan kicsi. De még mindig erősebb voltam nála, legalábbis úgy gondoltam. Legfeljebb fürgébb lehet, és az állóképessége jobb az enyémnél.
– A külsőd megváltozott, Meto, ez igaz, de más tekintetben...
– Más tekintetben még mindig gyerek vagyok. Tudom, hogy ezt gondolod, de milyen bizonyítékod van rá? – Ezek a szavak furcsán visszhangoztak a fülemben. Honnan tanulhatta? – Ez egyszerűen nem igaz, papa. Nem tudod, mire gondolok, amikor egyedül vagyok. Én is aggódom a holttest miatt, amit megtaláltunk, és Catilina vendégül látása miatt, és a Rómában történő szörnyűségek miatt. Láttam, hogy a fogadáson Marcus Caeliusszal beszéltél. Láttam az arcodat. Miről beszéltetek? Mit akart tőled? Miért nem mondod el nekem, hogy segíthessek? Ecónak el fogod mondani, igaz?
– Ó, Meto, hogyan kérhetném a segítségedet, amikor még én sem tudom, hogy mit kéne tennem?
– Éppen erről van szó, papa. Talán nekem eszembe jutna valami.
Felemelte az arcát a hold felé, és abban a pillanatban visszanyerte a régi külsejét. Megint kisgyerek volt, madárcsontú és esetlen, őszinte és ártatlan, akinek könnyű a kedvében járni. Alig tudtam visszafogni magam, hogy össze ne borzoljam a haját. Hogyan kezelhettem volna olyasvalamiként, ami nem is ő volt?
– Papa, szeretném, ha engem is figyelembe vennél. Bármilyen veszély leselkedik ránk, én is tudni akarok róla. Ki akarom belőle venni a részem. Nem akarom, hogy kihagyjatok. Most már jogom van elvárni ezt, hiszen felnőtt férfi vagyok. Meg tudod ezt érteni?
– Igen, Meto, meg tudom érteni.
– És máshogy fogsz bánni velem a jövőben?
Nagy levegőt vettem.
– Megpróbálom.
– Jó. Akkor kezdjük azzal, hogy holnap elmegyünk a választásra.
– Jaj, Meto! – nyögtem fel.
– De, papa, hogyan fogok tanulni, ha nem látom a saját szememmel? Ezért volt ilyen különleges a mai nap. Bementünk a Curiába, és hallottuk beszélni... Soha nem felejtem el!
– Hallottuk Cicerót?
– Nem, Catilinát! Ez még többet jelentett számomra, mint a szertartás az Auguraculumon. Látnom kell, ami holnap történik. – Lesütötte a szemét. – Egyedül is elmehetek...
– Soha! Bandák, kések, zendülés...
– Akkor együtt megyünk?
A homlokomat ráncoltam.
– Aludnom kell rá egyet.
– Papa...
– Jó, rendben van – sóhajtottam. – Ha mindenképp látnod kell Róma legocsmányabb arcát...
– Köszönöm, papa!
A kezébe vette a kezemet, aztán elindult a hálószobája felé. Pár pillanattal később én is ugyanazt tettem, hiszen másnap korán kellett kelnünk.
A város északnyugati része a Servius-féle falon túl, amit a Mars-mezőnek neveznek, gyerekkoromban még nem tűnt ki a műveletlen földterületek közül. A harci szekerek hajtói ott edzették a lovaikat, és katonai egységek gyakorlatoztak a síkságon, amelyen semmiféle akadály nem állt az útjukba. Olyan sok helyük volt, hogy a másik által felvert port sem kellett belélegezniük. A mező túlsó végében, a Tiberis folyó lendületes kanyarulata fölött Tarentum gyógyhatású hévízforrásai fakadnak – apám is előszeretettel járt oda az ízületi fájdalmai enyhítésére. Emlékszem, ahogy az erdős részeken keresztül átvágtunk a forrásokhoz, jobbra-balra kecskék legelték a füvet az út mellett, és szinte egy házat sem lehetett látni, mintha vidéken lettünk volna. De lehet, hogy az én gyermeki szememben nőttek olyan hatalmasra a távlatok.
Természetesen a Servius-féle falhoz legközelebb eső rész már akkor is régóta ki volt építve. A Capitolinus-domb reggeli árnyéka évek óta raktárépületekre és rakodópartokra esett a Tiberis partján, aztán a délelőtt folyamán átvándorolt a Forum Holitorium nyüzsgő zöldségpiacára, a zsúfolt lakóházakra, és a Servius-féle falon kívül található többi építmény közül régóta kitűnő Circus Flaminius körül csoportosuló boltokra és fürdőkre. De már az én életem során is rengeteget változott a táj – még több raktárépületet húztak fel a Mars-mezőn, új, magasabb lakóházakat préseltek be a régiek közé, a néhány megmaradt ligetet kiirtották és beépítették, és újabb utakat fektettek le. A szekérhajtóknak és a katonáknak összébb kellett húzódniuk gyakorlatozás közben, így a felvert porfelhők is összekeveredtek a levegőben. A Tarentumba vezető út többé már nem volt olyan, mint egy vidéki utacska, hanem egész hosszában város övezte. Még olyan pletykákat is lehetett hallani, hogy Pompeius biztosított magának egy földdarabot a Mars-mező közepén, és stukkóból és márványból egy hatalmas színházat készül építtetni. Ez a terv nagy vitát váltott ki, mert ha megvalósul, Rómának első ízben lesz állandó színháza – és ezzel a város, ahol mindig csak átmeneti színpadokat állítottak fel az ünnepségek idejére, a dekadens, drámarajongó görög városokhoz lesz hasonló, ahol a színházak is olyanok, mint a templomok.
Mivel a Mars-mező a városfalon kívül terül el és tökéletesen sík (ellentétben Róma belterületével, ahol dombok és völgyek váltják egymást), mindig is szívesen tartottak rajta olyan gyűléseket, amelyek túlnőttek a Forum keretein, és gyakran túl ellenőrizhetetlenek voltak ahhoz, hogy a város főterén rendezzék őket. A köztársaság alapítása óta ezen a helyen gyűltek össze a római polgárok szavazni.
Így másnap korán reggel mi is a Mars-mezőre indultunk Metóval. Belbót is magunkkal vittük, mert szükségem volt egy testőrre, ha beigazolódnak Cicero jóslatai az erőszakról. Sietős reggelink az előző napi fogadás maradéka volt, pompás falatokból állt, melyekből egy batyuval el is vittünk, egy kulacs vizezett borral együtt. Az égbolt sápadt volt még a hajnaltól, amikor átsétáltunk a Suburán a Fontinalia kapu felé. Az utcán már csoportokba gyűltek az emberek, és ugyanabba az irányba igyekeztek. Éppen a kapu alatt haladtunk át, amikor meghallottuk a gyülekezésre hívó trombiták hangját.
A Via Flaminia mentén, a Mars-mező beépített déli része és az északra elnyúló, nyílt területek között magasodik az ég felé a Villa Publica. A kerítés ősrégi, akárcsak az épületek, amiket bekerít. Azon túl, hogy a Villa Publicában tartózkodnak a szavazatok összeírói, akik a választókat regisztrálják, ez az épület olyan szerepet tölt be a városban, mint egy előcsarnok egy házban; itt szállásolják el a külhoni nagyköveteket és azokat a hadvezéreket, akiknek meg kell szállniuk valahol, mielőtt győzedelmesen bevonulnak a városba. Ugyancsak erre a helyre húzódnak vissza a jelöltek, hogy megvárják a választások eredményét.
A Villa Publicához egy másik körbekerített terület is csatlakozik: a szerény elnevezésű Birkahodály. A választás napján kifeszített kötelekkel osztják folyosókra a teret hosszában – ezek mentén terelik végig a szavazókat a cédulák leadásához, mintha csak birkákat hajtanának befelé a hodályba vagy a karámba. Ebből a hasonlatból nem nehéz kikövetkeztetni, miért kapta a hely ezt a nem túl előkelő nevet.
A felkelő Nap fényében egész tömeg gyűlt össze a Villa Publica körüli nyílt mezőn. A római polgárokat a vagyonuk szerint osztották csoportokra, a csoportokon belül pedig szavazóegységekre, avagy centúriákra. A centúriák szervezői igyekeztek összeterelni a szavazókat; a jelek szerint több centúriának saját, előre meghatározott találkozóhelye volt, de az irdatlan tömegben még így is nehéz volt eligazodni. Az időjárás még csak rátett egy lapáttal: napok óta nem esett, és rengeteg por gyűlt össze a levegőben. Már a kora reggel is meleg volt, és sejteni lehetett, hogy ismét hőség lesz. Azokban a hodályokban volt ilyen légkör, ahol az állatokat hizlalták a vásárra a forró nyári napokon.
Nem tartott sokáig, hogy felfedezzem a nyílt vesztegetés jeleit. Azonnal kiszúrtam a tömegből azokat a gyalázatos alakokat, akik a centúriák vezetői körül ólálkodtak, és szemtelenül mosolyogva, tapsolva osztogatták ki az apró, göröngyös erszényeket, amik kétségtelenül érmékkel voltak tele. Az ügynökök között ráismertem Crassus csatlósaira, és Caesar emberei közül is volt ott egy, akit előző nap az ő kíséretében láttam. Sok más vesztegető is megjelent, akiknek hovatartozását homály fedte.
Itt-ott előfordult valamiféle erőszakosabb összetűzés, de általában véve rendháborítás nélkül zajlott az esemény. Láttuk, ahogy egy csapat suhanc megver és elüldöz egy vidéki földművest a fiaival együtt. Láttunk két vörös képű, őszes hajú optimatát, akik ordítozva csépelték egymást az öklükkel (az egyikük Murenát, a másik Silanust támogatta – közöttük is csak egy optimata tudhatott különbséget tenni). Kísérő rabszolgáik tehetetlenül hátrébb léptek és figyelték a harcot, ki megrökönyödve, ki rémülten, ki jót mulatva. Egy párbaj résztvevői mellett is elhaladtunk, de a csata már lezajlott, így csak azt láthattuk, ahogy a barátok elviszik a két vérző és nyöszörgő ellenfelet. Mindent egybevetve sokkal békésebb tömeg gyűlt össze, mint amilyenre számítottam. Persze mi csak néhány csatározásnak lehettünk szemtanúi, a tömegben nyilván sok más helyen is sor került némi csetepatéra.
Izgatott kiabálás hullámzott felénk a sokadalomban, és amikor megfordultam, láttam, hogy Cicero érkezik konzultársával, Gaius Antoniusszal. Cicerót a fegyveres őrsége vette körül, és a tógáját is szétnyitotta, hogy mindenki lássa a mellvértjét, és mindenkinek még egyszer eszébe jusson, milyen árulásra készült Catilina. Eltűntek a Villa Publica kapujában, aztán ismét felbukkantak a falba épített pódiumon. Antonius bejelentette, hogy a jósok megvizsgálták az előjeleket a Villa Publicában, és megfelelőnek találták azokat. Nem is lehetett volna másképp, hiszen sehol egy földrengés, és az ég makulátlanul tiszta. Nem beszélve arról, hogy az előző napon a szenátus is egyértelműen kifejezte az akaratát. Engedélyezték, hogy a választások folytatódjanak.
Nemsokára a jelöltek is megérkeztek. Mindegyiküket támogatók és szolgák népes csoportja követte, akik lökdösődve vágtak utat maguknak a tömegben. Minden jelölt megmutatta magát a pódiumon, mielőtt eltűnt volna a Villa Publicában. Az egymás után érkező Murenát és Silanust, az optimaták kedvenceit vegyesen köszöntötte füttyszó és éljenzés. Amikor a két jelölt elhagyta a pódiumot, a két ősz hajú ökölvívó, aki a bevonulás idejére fegyverszünetet kötött, heves szitkozódás közepette ismét egymásnak esett.
Számos egyéb jelölt is bevonult az épületbe, de egyik sem váltott ki a tömegből szórványos, felületes tapsnál vagy erőtlen fütyülésnél többet. Aztán megérkezett Catilina.
Hamarabb meghallottuk a közeledését, mintsem láttuk volna. Nagy morajlással kezdődött, ami mintha áthaladt volna a Fontinalia kapu alatt, és egyre hangosabb és hangosabb lett, ahogy közelebb ért a Villa Publicához. A hang olyan volt, mint egy fal, kézzelfogható és áthatolhatatlan. Mintha képes lett volna összezúzni azt, akire rányomódik. A morajlás forrását elsőre nehéz volt meghatározni – egyszerre volt benne szidalmazás, sziszegés, éljenzés, taps, lehurrogás és átkozódás, és ezek a hangok teljesen eggyé mosódtak. A tömeg fizikai reakcióját sem volt könnyű felismerni. Amikor Catilina kísérete elhaladt a tömegben szabaddá vált úton, az emberek kitátották a szájukat, de nem lehetett megmondani, hogy ujjonganak, vagy gyalázkodnak. Ökölbe szorított kezüket a levegőbe lendítették, de ugyanúgy biztosíthatták gyűlöletükről, mint támogatásukról a jelöltet. A tömegen keresztül végül megpillantottam Catilinát, de mosolygós arcából ítélve lehetett volna minden hang a biztatás jele is, és az öklök akár az ő parancsait is várhatták volna.
Amikor felért a pódiumra, a hangorkán hirtelen fülsiketítővé vált. A tömeg a nevét skandálta – „Catilina! Catilina!” Körülöttem fiatalemberek ugrabugráltak, és integettek a karjukkal. Úgy tűnt, mintha az egész tömeg imádta volna, és az átkozódások sem neki, hanem az ellenfeleinek szóltak volna. Közben Cicero visszahúzódott a pódium leghátsó szegletébe, és elfordította a fejét.
Catilina a kísérőivel együtt bevonult a Villa Publicába, és kezdetét vette a szavazás. A vagyonosabb osztályok, akik elsőként szavazhattak, már összegyűltek a Birkahodály előtt. A bejáratnál mindenkinek egy fatáblát és egy íróvesszőt adtak a kezébe, hogy írja rá a támogatott jelöltje nevét; a kötelekkel elválasztott folyosók végén összegyűjtötték a táblákat és az íróvesszőket, majd egy urnába helyezték őket, ahol megszámolták a szavazatokat, miután az egész centúria befejezte a választást. Egy centúria hivatalosan azt a jelöltet támogatta, akinek a legtöbb táblán szerepelt a neve. Összességében kevesebb, mint kétszáz centúria szavazhatott, amelyekből a két leggazdagabb csoport tett ki százat. Az alacsonyabb osztályokból több egyéni választó került ki, de sokkal kevesebb centúriát irányíthattak. A legszegényebb osztály, akik jogosan tehették volna ki a rómaiak többségét, mindössze öt centúriával rendelkeztek. Gyakran előfordult, hogy mire az ő szavazataikra került volna sor, a választás már eldőlt, és egyáltalán nem engedték őket választani. Nem meglepő, hogy inkább a látványosság miatt jöttek el a Mars-mezőre, semmint szavazni – ha egyáltalán eljöttek.
Találtunk egy árnyékos helyet, leültünk, és a hátunkat a Villa Publica nyugati falának támasztottuk. Mindent elmagyaráztam Metónak. A szalmaszín hajú Belbo egyszer csak megkérdezte:
– És te melyik osztályba tartozol, gazdám?
Ferde szemmel néztem tunya ökörarcára, de akkor Meto is faggatni kezdett.
– Igen, papa, melyik osztály? Eddig még nem mondtad el nekem.
– Mert régóta nem vettem rá magam a szavazásra.
– De tisztában kell vele lenned.
– Hát igen. Az idei évben Lucius Claudius örökségének köszönhetően átléptünk az egyik osztályból a másikba. Azelőtt az Ötödik Osztály tagjai voltunk – azaz a legszegényebb fölöttinek –, de most a Harmadik Osztályhoz tartozunk, közvetlenül a leggazdagabb alatt, a többi családdal együtt, akiknek szintén egy vidéki birtokuk van és egy házuk a városban.
– És melyik centúriával szavazunk?
– Ha szavaznánk, a Harmadik Osztály Második Centúriájával voksolnánk.
– Már én is szavazhatnék?
Elfintorítottam az arcom.
– Igen, ha...
– Meg akarom nézni.
– Mit?
– A Harmadik Osztály Második Centúriáját. A többi választót a mi centúriánkból.
– De miért?
– Papa...
Elég volt egy hangsúllyal emlékeztetnie az előző esti beszélgetésünkre.
– Jól van. De nem kell úgy sietni. Még dél sincs, és az első két centúria sem fejezte még be a voksolást. Utánuk a lovagi osztály fog szavazni, akiknek tizennyolc saját centúriájuk van, és a Harmadik Osztály csak azután következik. Iszunk egy kis bort, és harapunk valamit, aztán megkeressük a saját csoportunkat. Addigra leapad a tömeg is, az emberek nem sokáig bírják a meleget, a port és az unalmat.
Ez a jóslatom nem vált be, mert amikor újra csatlakoztunk a sokadalomhoz, mintha még többen lettek volna, mint azelőtt. Unalomnak nyoma sem volt, inkább az izgalom nőtt egyre jobban, mintha a szél kavarodott volna fel a vihar előtt. A férfiak nyughatatlanul sétáltak ide-oda, hangjukban csendes várakozás bujkált.
Végül a Harmadik Osztályt is összehívták a szavazáshoz. Egy nagy csoport gyűlt össze a Birkahodály bejáratánál: jobb ruhát viseltek, mint a tömeg javarésze, de nem néztek ki olyan kifogástalanul, mint a patríciusok, és nem is hivalkodtak annyira, mint a lovagi osztály földbirtokosai és kereskedői. Az Első Centúria az első folyosón sorakozott fel, a Második a másodikon, és így tovább.
– Ott – mutatott előre Meto –, ott van a mi centúriánk, ugye?
– Igen...
– Gyere, papa, meg akarom nézni!
Belevegyültünk az örvénylő tömegbe, ami lassan egyre beljebb szorult a kötelek közé.
– De, Meto, itt semmi látnivaló nincs...
– Ide csak polgárok jöhetnek be, rabszolgák nem! – förmedt rá egy választási biztos Belbóra, aki biccentett, és elhátrált mellőlünk.
– Erre nincs szükség – tiltakoztam. – Velünk maradhat. Mi csak...
– Éljen Catilina! – suttogta egy hang a fülembe.
Ugyanabban a pillanatban valaki egy újonnan vert érmét csúsztatott a kezembe.
Megfordultam, és felismertem az egyik önkéntest, akit már korábban is beazonosítottam: Crassus egyik talpnyalója volt. Ő is felismert engem.
– A Nyomozó! Azt hittem, örökre elhagytad Rómát.
– Úgy is van.
– És azt hittem, nem fogsz többé szavazni.
– Nem is fogok.
– Akkor hát...
Kikapta az érmét a kezemből.
Azon kaptam magam, hogy akaratom ellenére együtt sodródom a tömeggel, amely a Birkahodály második folyosója felé tolong. Meto már előttem járt. Egy csillogó érmét tartott az ujjai között, és azt nézegette.
– Meto, el kell...
– De, papa, már majdnem ott vagyunk.
Igaza volt. Mielőtt észbe kaptam volna, már a szavazófolyosó bejáratánál álltunk, ahol egy unott képű hivatalnok tekerccsel a kezében szemügyre vette Metót.
– Családi név? – kérdezte fáradtan.
– Gordianus – felelte Meto.
– Gordianus, Gordianus... Igen, itt van. Nem sokan vagytok. És te melyik lennél... nem nézel ki annyi idősnek, hogy szavazhass.
– Tizenhat éves vagyok – ellenkezett Meto. – Tegnap töltöttem be.
– Ó, igen, valóban – hunyorgott a listára a biztos. – Tessék, vedd a táblát és az íróvesszőt. És te vagy Gordianus, a pater? – nézett rám utána.
– Igen, de...
– Itt a táblád és a vessződ. A következő!
Azzal, mintha egy birkát tereltek volna, továbbhessegettek a szavazóurnához.
Előttem Meto körmölt a tábláján. Előrébb csoszogtunk. A sor elején egy másik biztos gyűjtötte össze az íróvesszőket, és felügyelte, ahogy a szavazatokat az urnába dobjuk. Amikor én következtem, a biztos furcsán nézett rám.
Kiléptünk a Birkahodály területéről, és újra összetalálkoztunk Belbóval. Megkönnyebbülten sóhajtottam, aztán egy kiáltást hallottam a hátam mögül.
– Te, polgár! Te ott, a szakállal! – Megfordultam. – Igen, te.
A biztos kivette a táblámat az urnából, és feltartotta.
– Hibát vétettél, polgártárs! – nevetett. – Nincs Nemo nevű jelölt a konzuli címért.
Vállat vontam.
– Nem baj, akkor is rá szavazok.
Meto nem árulta el, hogy kire adta le a voksát; azzal érvelt, hogy a szavazás titkos. Amikor viszont bejelentették, hogy a centúriánk együttesen Silanusra adta le voksát, láttam arcán a mélységes csalódottságot. Átélte az első igazi kiábrándulást választóként.
A Villa Publica előtt összegyűlt tömeg nagy része még csalódottabb lett, amikor bejelentették, hogy az Ötödik Osztály és a szabad szegények nem vesznek részt a voksolásban, mert szavazataikra már nincs szükség. Silanus és Murena győzött. Az optimaták megtartották ellenőrző szerepüket a konzuli cím fölött. Két év alatt már másodszor tagadták meg a győzelmet Catilinától. Körös-körül átkozódtak az emberek, és volt, aki kétségbeesésében kiabált vagy sírni kezdett az általános taps közepette, és én egyre erősebben éreztem a feszültséget a levegőben.
Silanus és Murena jelent meg a pódiumon Cicero és Antonius társaságában. A hagyománynak megfelelően az újonnan megválasztott konzulok rövid köszöntőt akartak mondani az összegyűlt polgároknak, csakhogy amikor Murena szólásra emelkedett, a váratlan hangorkán megnémította. Catilina kilépett a Villa Publica kapuján.
A körülötte állók reakciójából úgy tűnt, mintha ő lenne a választás győztese, nem pedig a vesztes, aki másodszor esik el a konzuli címtől. Fanatikus hívei odaszaladtak hozzá, könnyes szemmel éltették, és igyekeztek megérinteni a kezét, miközben közösen skandálták a nevét: „Catilina! Catilina!” A vesztes sztoikus arckifejezéssel, feszes állal és mereven előreszegezett pillantással vonult el. Cicero lenézett rá a pódiumról, ajkán pengevékony mosollyal.
Miután Catilina távozott, Murena és Silanus végre megszólalhatott. Előre megjósolható, banális mondataikra lagymatag taps volt a válasz. Kisvártatva Cicero bejelentette, hogy azonnal kezdődik a praetorok megválasztása. Most már akár maradhattam is volna azért, hogy barátomra, Rufusra voksoljak, de Metónak aznapra bőven elege lett a politikai leckékből. Magunk mögött hagytuk a tömeget, és hazamentünk a Subura néptelen utcáin át.
Odahaza, Eco házában Bethesda azonnal észrevette, hogy Meto szokatlanul visszahúzódó és borongós hangulatú. Azt hitte, ez a természetes lecsengése az olyan ritka nagy ünnepeknek, mint a felnőtté avatás, de én tudtam, hogy Meto csalódottsága sokkal mélyebben gyökerezik.
Aznap este nem rendeztünk különösebb vacsorát; mindenki úgy rohanta meg a konyhát, ahogy a kedve tartotta, és csemegézett az előző napi maradékokból. A hőségtől a ház minden lakóján valami fásult renyheség lett úrrá. A rabszolgák csigatempóban végezték a dolgukat, és még Bethesdának is túl melege volt ahhoz, hogy ráncba szedje őket. A nap is lomhán járt az égen, és szokatlanul hosszú ideig tartott, mire végre lenyugodott a láthatár mögé. Az ég telt, mély sötétkék színt öltött. Meto visszahúzódott a szobájába, hogy ne háborgassák. Diana az anyjához bújt, és elszenderedett az ágyunkon. Eco és Menenia visszavonultak a saját szobájukba a ház végében, és azzal foglalatoskodtak, amivel a friss házasok a legszívesebben töltenek el egy hosszú, fülledt nyárestét. Megint egyedül maradtam a kertben, de ez éppen illett a hangulatomhoz.
Az első maroknyi csillag pont felvillant az égbolton, amikor Belbo bejelentette, hogy egy látogató várakozik a bejárati ajtónál.
– Ecóhoz jött? – kérdeztem, de sejtettem, hogy a ház ura nem szívesen fogadna most vendéget.
– Nem, hozzád jött, gazdám. De nem tetszik nekem az egész.
– Miért nem, Belbo?
– Először is, túl sok a testőr – minden ujjára legalább egy jut –, és mind hatalmas, kivont tőrt tart a kezében.
Egyre gyorsabban vert a szívem. Jupiter nevére, már megint mit követtem el? Miért nem hagynak nekem békét?
– Ki az a látogató, Belbo?
– Nem tudom biztosan. Nem mondta meg a nevét, és elbújt a testőrei közé, ezért nem is láthattam rendesen. A tógáján viszont bíbor csík van.
– Valóban? – biggyesztettem le a szám zavarodottan.
– Nála is van fegyver. Vagy legalábbis vértet visel. Mintha egy mellvért-félét láttam volna a tógája alatt...
– Értem. Nos, Belbo, alighanem jobban teszem, ha fogadom ezt a vendéget. De kérd meg, hogy a testőreit hagyja kint. Ebben a házban semmitől sem kell félnie.
Belbo elhagyta a kertet. Nemsokára Marcus Tullius Cicero osztotta meg velem a társaságát.
– Gordianus! – üdvözölt, és szívélyes örömmel nézett rám, mintha egy rég nem látott barátja lennék, vagy talán egy bizonytalan szavazó. – Milyen régóta nem láttalak!
– Nem volt az olyan régen. Tegnap láttál, amikor felfelé mentünk az Arxra.
– Azt nem számítom, tekintve a körülményeket. Ha tegnap nyers vagy távolságtartó lettem volna... nos, remélem, megérted. Nem ismerhettelek fel, és nem üdvözölhettelek, hogy tartsam magam a tervhez. Ha véget ér ez a procedúra, minden visszatér a régi kerékvágásba.
– Minden?
– Tudod, mire célzok.
– Tényleg?
– Gordianus! – korholt még mindig szívélyes hangon. – Veled ugyanolyan nehéz, mint régen.
– Mit akarsz tőlem, Cicero?
– Udvariatlan vagy, mint mindig.
– Veled ellentétben én nem vagyok szónok. Ami a szívemen, az a számon.
– Ó, Gordianus! Biztosan még mindig nem pihented ki a hosszú út fáradalmait a gyönyörű birtokodról idáig. Nagyon furcsán érezheted itt magad, távol a mezőktől és az ökrök bőgésétől. Tudom, milyen súlyosan üli meg a Forum légköre az ember lelkét – higgy nekem, tudom –, nem beszélve a választás megpróbáltatásairól. De most rendben zajlott le a szavazás, nem igaz?
– Azoknak, akik győztek.
– A mai napon Róma győzött. Ha máshogy alakulnak a dolgok, ma mind vesztesek lennénk, téged is beleértve.
– Sok olyan polgár volt ma a Villa Publica előtt, akinek erről egész más a véleménye.
– Igen, még most is hallani zendülésekről a város különböző pontjain. Bölcs döntés volt, hogy korán nyugovóra tértél, és bezártad az ablakokat. Catilina támogatói minden alkalmat megragadnak, hogy erőszakoskodhassanak és fosztogathassanak.
– Talán hatalmukba kerítette őket a reménytelenség és a csalódás.
– Tán csak nem rokonszenvezel azzal a csőcselékkel, Gordianus? Egy ilyen okos ember, mint te, akinek most már vagyona is van? Tudod, nagyon büszke vagyok rá, hogy segíthettem megmenteni a jogos örökségedet. Az istenek és Lucius Claudius úgy döntöttek, hogy feljebb emelkedhetsz a halandó világban, és örülök, hogy én is részese lehettem ennek a felemelkedésnek. A legtöbb ember előbb vagy utóbb megkapja, amit megérdemel.
– Úgy gondolod?
– Vegyük példának a fivéremet, Quintust. Ma délután praetorrá választották, így a nyomomba léphet.
– Hát Rufus hogyan szerepelt?
– Őt is praetorrá választották, van oka az ünneplésre!
Cicero mosolya nem tűnt teljesen őszintétlennek. Megengedhette magának ezt a szívélyességet.
– Mi lett Gaius Julius Caesarral?
Cicero szájáról lekonyult a mosoly.
– Belőle is praetor lett. Végül is senki sem mondhatja, hogy a maga módján nem szolgálta meg ezt a győzelmet, még ha hosszú időbe is telik majd visszafizetni az adósságait. De te is ott voltál, nem igaz? Mintha láttalak volna a tömegben.
– Korán eljöttünk. A fiam, Meto látni akarta a választást. Egy idő után elege lett belőle.
– Ó, az apa kötelességei. Az én fiam még csak kétéves, de már kész szónok! A tüdeje erősebb, mint az enyém.
– Kétlem, Cicero. De áruld el, miért jöttél ide? Ne érts félre, nem arról van szó, hogy nem örülök a konzul látogatásának, vagy tiltakozom az ellen, hogy a házunk előtt táboroztassa le a testőrségét... Természetesen nagy megtiszteltetés, hogy vendégül láthatlak. De azt mondtad, a csőcselék az utcán garázdálkodik. A veszély egész biztosan...
– Engem nem érdekel a veszély. Ezt mostanra már te is tudhatnád, Gordianus. Hát nem szálltam szembe magával Sullával is a pályafutásom kezdetén? Ott voltál, láttad, hogyan szegülök szembe a zsarnoki uralommal. Szerinted beletörődnék, hogy a fejetlen csőcselék lemondasson konzuli teendőimről? Soha!
– Mégis kell lennie valaminek, amitől félsz, hiszen vértben járkálsz, és egy tapodtat sem teszel a testőrséged nélkül.
– A fegyverzet megszabadítja az embert a félelemtől. Ami a testőreimet illeti, mind a lovagi osztály kiváló tagjai. Azért követnek, mert szeretnek engem, akárcsak Rómát. Igen, persze hogy van veszély. Mindig van veszély, ha valaki kiáll az igazságért – te is tudod. De egy igazi római az előtte lévő útra szegezi a tekintetét, és nem engedi, hogy letaszítsák róla, legyen szó akár botokkal és kövekkel fenyegetőző csürhéről, akár fáklyákkal és tőrökkel lopakodó összeesküvőkről.
– Akárhogy is van, azt hittem, nem szeretnéd, hogy bennünket együtt lássanak, legalábbis Marcus Caelius ezt mondta. Vehetem úgy, hogy a ma esti látogatásod a végét jelzi színlelt elhidegülésünknek?
– Nem... egészen – felelte.
– De a krízis, ha volt is bármilyen krízis, már elmúlt.
– Addig nem múlik el, amíg bizonyos pártok fenyegetik az államot...
– De Catilinával leszámoltak. Megint sikerült legyőznöd. Nem lesz képes harmadszor is indulni a konzuli címért. Túl sok adósságot halmozott fel. A szövetségesei elhagyják, ahogy a vagyonos barátai is. Ez a két veszteség éppen elég ahhoz, hogy ne legyen több érme, amit a szavazók izzadt tenyerébe csúsztathat. Catilinának vége.
– Tévedsz, Gordianus. Róma ellenségével nem számoltunk le. Még nem. – Cicero szemében ragadozó fény villant fel. – Mi veszélyesebb az erdőben egy vadkannál, Gordianus?
– Kérlek, ne tegyél fel te is találós kérdéseket, mint Catilina!
– Egy sebesült vadkan. Catilina ma megsebesült, de nem végeztünk vele. Sokkal több forrásból táplálja az erejét, mint gondolnád. A szövetségesei, ahogy az imént nevezted őket, sokkal veszélyesebbek, mintsem el tudod képzelni. Igazad van: a mai nappal elvágtuk az útját a törvényes pénzforrásokhoz, de mostantól nem az ezüstre, hanem a vasra fog pályázni.
– Cicero, nem kérhetsz tőlem újabb szívességet – mondtam elcsigázottan.
– Miért nem? Talán nem szereted a birtokot, amit én biztosítottam be neked?
– Cicero, a hálának is megvannak a maga határai.
– Én nem a háláról beszélek, Gordianus. Nem a kötelességtudatot akarom felkelteni benned, hanem a saját érdekeidet akarom világossá tenni előtted. Ha nem állítjuk meg Catilinát, pont az olyan földbirtokosokat fogja tönkretenni, mint amilyen te vagy.
– Cicero... – ráztam a fejem, és feltartottam a kezem.
– Te pedig szereted a családodat, nem igaz? Gondolj rájuk és a jövőjükre.
– Pontosan arra gondolok. – Erőt vettem magamon, és lecsendesítettem a hangom. – Elegem van abból, hogy mindig veszélynek teszem ki őket. És abból is nagyon elegem van, hogy örökké fenyegetnek és megfélemlítenek.
– A fenyegetés Catilina felől jön.
– Csakugyan?
Cicero a homlokát ráncolta, mert végre ráébredt, hogy amíg ő üres általánosságokat szajkózott, én valami egész konkrét dologra gondoltam.
– Mire célozgatsz?
– Arra a fej nélküli holttestre, amit az istállómban hagytak arra az esetre, ha nem válaszolnék elég gyorsan Caelius követeléseire.
– Ó, igen, a fej nélküli holttest. Caelius említette, hogy meséltél neki ilyesmiről tegnap, de nem értett belőle egy szót sem, ahogyan én sem. Biztosan Catilina találta ki az egészet...
– De ha Catilina volt érte a felelős, és Caelius úgy tesz, mintha az ő követe lenne, akkor miért nem tudott erről?
– Mert alighanem... – vonta össze a szemöldökét Cicero, de én közbevágtam.
– Vagy talán Caelius nem mond el neked mindent, amiről tud? Akkor hogyan bízhatsz meg benne? És ha te nem bízhatsz benne, én miért tenném?
Cicero sokáig töprengett, mielőtt válaszolt.
– Gordianus, megértem, hogy aggaszt ez az eset...
– Az is lehet, hogy Catilina nem bízik meg Caeliusban. Szerinted lehetséges? Lehet, hogy Caelius színlelt hűsége nem győzte meg Catilinát, aki tudja, hogy Caelius a te kémed, és nem az övé? Ez azt jelentené, hogy Catilinát mi ketten sem téveszthettük meg. Ebben az esetben a családom még nagyobb veszélynek van kitéve.
– Gordianus, te nagyon mély vízbe sodródtál. El is süllyedsz, ha nem kezdesz rúgkapálni. Ha semmit sem teszel, magával ránt a mélység; mint mindannyiunkat. Az állam most olyan, mint egy mentőtutaj. Én kormányzom ezt a tutajt. A kormánylapátok kezelését rám bízták. Ha nem állítjuk meg, Catilina felgyújtja az egész hajót, és abba mind belehalunk. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy a felszínen maradjunk. De szükségem van a segítségedre. Kinyúlok érted, hogy a tutajra húzzalak, de ehhez neked is ki kell nyújtanod a kezed.
– Milyen csodálatos metafora. Folyékony retorika...
– Gordianus! Próbára teszed a türelmemet. – Végre sikerült felbőszítenem. Nem fakadt volna ki, ha a bátorságát vonom kétségbe, vagy fellengzős viselkedését gúnyolódom, de azt nem tűrhette, hogy szónoki képességeit ócsároljam. – Akár tetszik, akár nem, akár felméred a fontosságát, akár nem, továbbra is azt kell tenned, amit én kérek tőled. Catilina túl nagy fenyegetést jelent számomra ahhoz, hogy meghajtsam a fejem az apátiád előtt.
– Tényleg olyan nagy fenyegetést jelent? Az én házamban gyakrabban láttam érzelgősnek, mint lázító lázadónak.
– Gordianus, nem lehetsz ennyire naiv! – Hirtelen megint mosolyogni kezdett. – Ó, most már kezdem érteni a problémádat. Te megkedvelted Catilinát! De természetesen mindannyian szerettük valamikor Catilinát, aztán végül a magunk módján mindannyian megbántuk. Kérdezd a meggyilkolt sógorának szellemét, vagy a meggyilkolt fiának szellemét, vagy azoknak a fiatal férfiaknak és nőknek a családját, akiket megvesztegetett. Mielőtt tönkreteszi az ellenségeit, mindig gondoskodik róla, hogy megkedveljék.
– Ó, Gordianus, tudom, hogy egy kicsit nagyképűnek és hiúnak tartod öreg barátodat, Cicerót; mindig is annak tartottad. Éles, megtéveszthetetlen szemedet semmiféle színleléssel nem lehet becsapni – ez az egyik fő tehetséged –, ezért inkább bevallom neked, hogy a sikerem valóban hatalmaskodóvá tett. Hajlamos vagyok túlértékelni a saját fontosságomat. Te keresztüllátsz az emberek hiú álarcán. Miképpen lehet, hogy Catilina álarcán nem látsz keresztül? Lehet, hogy olyan határtalan, olyan rettenetes az önteltsége, hogy egyszerűen már észre sem veszed, ahogy a vízcseppet sem vesszük észre a tengerben? Sikerült félrevezetnie téged, Gordianus?
– Őrültségeket beszélsz, Cicero. De legalább a metaforáidat következetesen használod. Már megint a tengert hozod velem kapcsolatba.
Szünetet tartott, és sandán nézett rám. Amikor kissé félrebillentve lehajtotta a fejét, az arcát keretező, sűrű kis toka úgy préselődött az állához, mint egy párna. Szeme mintha belesüppedt volna felduzzadt arcába. Visszagondoltam arra, amikor először találkoztam vele: vékony volt, csaknem törékeny, nyaka csak épp annyira volt erőteljes, hogy megtartsa széles homlokú fejét. A testének kerülete az ambíciójával együtt nőtt.
– Ó, el tudom képzelni, milyen könnyen lyukat beszélt a hasadba, Gordianus. Catilina belelát más emberek szívébe. Megérzi, mire van szükségük vagy mire vágynak, és úgy használja fel ezt a tudást, mintha furulyán játszana. Ismerd el, ha rátapintottam. Azonnal rájött, mely bókok hatnak rád a legjobban: dicsérte a birtokodat és a családodat. Előadta, mennyire tetszik neki liberális szellemű életvezetésed, hiszen tudja, hogy meglágyul a szíved, amikor azokról van szó, akiket megfosztottak a választójoguktól és a vagyonuktól. Ezért meggyőzött róla, hogy ő is a népet képviseli, így amint teheti, átszervezi a dolgokat Rómában, hogy a nyomorult tömegeknek is több lehetőségük legyen az életben. Az optimaták igazságtalansága és ravaszkodása ellen emeli fel a szavát, miközben arról készségesen megfeledkezik, hogy ő maga is egy optimata lenne, ha nem fecsérelné el az örökségével együtt a jó hírét is, és ezzel nem vívja ki a szenátusban ülő, tisztességes emberek megvetését. Befúrta magát a személyes teredbe, és felmelegítette a szívedet a haladó politikájával, miután a te nézeteidhez igazította őket. Aztán elárulta valami személyes titkát, csak és kizárólag neked, hogy bizonyítsa, mennyire bízik benned, és mennyire kitüntetett helyet szán neked a szívében.
Eszembe jutott, amikor Catilina elmesélte a Vesta-szüzes történetet, és valami kellemetlen érzés kezdett bizseregni bennem.
– Catilina mindig azt mondja neked, amit hallani akarsz. Catilina eléri, hogy a legfőbb bizalmasa legyél. Ha nem vagy elég óvatos, Catilina megigéz akkor is, ha nyitva tartod a szemed. Beismerem: Catilina nagyon megnyerő jelenség. Évekig én is annak tartottam, amíg át nem láttam rajta.
– Bennem viszont, fájdalom, semmi megnyerő nincs! – folytatta ironikusan.
– Azt hiszed, nem tudom? Ma este egyértelműen kimutattad az irántam érzett ellenséges érzelmeidet, Gordianus. Bosszantónak és basáskodónak tartasz, és azt akarod, hogy elmenjek. Idegesítelek. Semmi vonzerőm nincs, nem is volt soha; már születésemkor hiányzott belőlem, és nem tudom színlelni sem. Pontosan ezért kell a retorikára és a meggyőzés technikáira támaszkodnom, ám ezek ügyetlen módszerek az olyan természetes vonzerővel szemben, amilyen Catilinának van. Ő már félig meg is nyert egy vitát, mielőtt egy szót szól, hála a szimpatikus arcának és annak a nyájas, ellenállhatatlan, dühítő mosolyának. Mellette biztosan nagyon nyersnek és gorombának tűnök. De gondolkozz, Gordianus! Mennyit ér a vonzerő, ha rút igazságot rejt? Én kimondom azt a rút igazságot, mire te fintorogni kezdesz. Catilina csak elmosolyodik, szépen hangzó hazugságokkal tömi a fejedet, amit te roppant érdekesnek tartasz. Gordianus, te ennél okosabb vagy!
Mi lehet rosszabb egy korombeli embernek, mint hogy kételkedni kezd a saját ítélőképességében? Vajon Catilina tényleg megigézett, elbódított és túljárt az eszemen? Vagy Cicero volt a gonosz mágus, aki varázslatához felhasználta a Catilináról és rólam szerzett ismereteit, és megtalálta a legjobb szavakat, hogy zavarba hozzon, és rám kényszerítse a saját akaratát?
– Érted, amiről beszélek, Gordianus? Hallod a sürgetést a hangomban? Továbbra sem akarod teljesíteni a kérésemet, hogy a jövőben is vendégül lásd Catilinát, valahányszor szüksége van rá? Teljesítsd, és Róma javát szolgálod. Tedd meg a gyerekeid érdekében.
Nem válaszoltam, mire Cicero felsóhajtott, és a válla is megereszkedett. Színészkedett, vagy valóban annyira megviselt volt? Miért nem tudtam biztosan megállapítani – én, akinek olyan megtéveszthetetlen sasszeme volt az ilyen színleléshez?
– Gondold végig, Gordianus. Gondolkodj el ezen, amikor visszamész arra a gyönyörű, békés birtokra. Emlékezz Rómára, ami akkor is létezni fog, habár nagy veszély fenyegeti. Ha pedig a város lángra gyúl, ne feledd, hogy a tűzvész a vidéken is végig fog söpörni. – Lehajtotta a fejét, a tokája összetorlódott az álla alatt. Sokáig fürkészte az arcomat, de nekem nem volt mondanivalóm. – Nem fogunk újra négyszemközt találkozni, amíg túl nem leszünk ezen a válságon. Továbbra is Marcus Caelius lesz a hírvivőm. Sokat kockáztattam azzal, hogy idejöttem ma este, de az őrszemeim jelentése szerint Catilina másfelé figyel ma éjjel, ráadásul Caelius is utalt rá, hogy meginogni látszol, ezért személyesen jöttem, abban a reményben, hogy jobb belátásra bírhatlak. – Elfordult. Tógájának merev redői halkan suhogtak a kert mozdulatlan, meleg levegőjében. – Most távozom. Több látogatásnak is eleget kell tennem, mielőtt nyugovóra térek. Amíg Catilina csürhéje garázdálkodik az utcákon, senki sem lehet biztonságban, de én nem engedhetem, hogy ilyesmi elrettentsen. Én tudom, hogy mi a kötelességem Róma érdekében, csak azt kívánom, bárcsak olyan egyszerű és könnyű lenne, mint a tiéd.
Azzal elhagyta a házamat.
Leültem egy padra a szökőkút mellett. Fejem fölött sziporkáztak a csillagok a mélysötét égbolton. A Hold felfelé araszolt, ezüst fénye rásimult az oszlopcsarnok kövezett tetejére.
– Most már előjöhetsz, Meto – szólaltam meg halkan.
A fiú kilépett a szobájába vezető utat eltakaró függöny mögül az oszlopcsarnok árnyai közé.
– Bethesda is hallotta? – kérdeztem.
– Nem. Hallottam a hortyogását a falon keresztül.
Kilépett a holdfényre. Csak az ágyékkötőjét viselte. Eszembe jutott, hogy már elég idős volt ahhoz, hogy jobban felöltözve járkáljon a házban.
– Jól van. Eco és Menenia a jelek szerint alszanak, vagy valami más foglalja le őket. Nem figyelnek a kertből beszűrődő hangokra. Csak te és én tudunk Cicero látogatásáról.
– Honnan tudtad, hogy hallgatózom? Nagyon ügyeltem rá, hogy ne mozdítsam meg a függönyt.
– Igen, de a függöny alól kilátszott a bal nagylábujjad. A csillagfény visszatükröződött a körmödről. Szerencsétlenebb körülmények között az ilyen hanyagság végzetes is lehet.
– Szerinted Cicero is észrevette?
Nevetnem kellett.
– Nem hinném. Különben behívta volna a testőreit kintről, akik átlyuggattak volna a tőreikkel, mielőtt egy szót is szólhatok.
Meto riadtnak látszott, aztán kételkedni kezdett.
– Nos, mit gondolsz a mi nagyra becsült konzulunkról, Meto?
Habozott egy darabig.
– Szerintem egy nagy szószátyár.
Elmosolyodtam.
– Szerintem is az, de ez még nem jelenti, hogy hazudik is.
– Akkor hát teljesíted a követelését? – Olyan sokáig hallgattam, hogy megint megkérdezte. – Teljesíted?
– Bárcsak el tudnám dönteni.
A választás után még öt napig Rómában maradtunk. Jobban éreztem magam, mint amire számítottam: élveztem a sétát a hét dombon, a régi barátoknál tett látogatásokat, a csemegék kóstolgatását a piaci árusoknál, a különböző rendű és rangú férfiak és nők szemlélését a Subura utcáin, és azt az érzést, hogy magába nyel a nagyvárosban nyüzsgő élet soha meg nem szűnő lüktetése.
De nem csak az örömbe kóstolhattunk bele. Egyik délelőtt, amikor Bethesda az Ezüstművesek utcáján böngészte az árukat, találkoztam az ügyvéddel, aki a patak ügyében a jogaimat védte Publius Claudiusszal szemben. Volumenusnak hívták, irodája csak egy kőhajításnyira volt a Forumtól, egy ronda, zömök téglaház második emeletén. Az egész épületet ügyvédek foglalták el, és minden helyiségben a régi pergamenek dohos szaga terjengett. Volumenus zsúfolt kis szobájában irattekercsekkel tömött rekeszek takarták a falakat. Ő maga is olyan volt, mint egy irattekercs: magas és vékony, hosszú arccal és száraz modorral.
Elmondta, hogy nem történt előrelépés a vízzel kapcsolatos jogaim érvényesítésében, de biztosított róla, hogy minden eszközével megpróbál képviselni a bíróság előtt.
– Miért kell ennek ennyire elhúzódnia? – kérdeztem panaszosan. – Amikor a Claudius család megtámadta a végrendeletet, sokkal bonyolultabb volt az ügy, de Cicerónak sikerült napok alatt megoldania a helyzetet. Nem kellettek hozzá hónapok vagy évek.
Volumenus szája sarka enyhén megremegett.
– Vagyis jobb lenne, ha Cicero intézné a jogi ügyeidet – jegyezte meg savanyú képpel. – Lehet, hogy ő túl elfoglalt ehhez? Én tényleg mindent megteszek, ami tőlem telik. Igen, ha történetesen Róma egyik legnagyobb hatalmú politikusa lennék, biztosan könnyen rávenném a bíróságot, hogy előmozdítsák az ügyet, de én csak egy becsületes ügyvéd vagyok...
– Értem.
– Nem, komolyan mondom, ha úgy érzed, hogy meg tudod nyerni a nagyhatalmú Cicerót ehhez az ügyhöz, ám tessék...
– Az csak egy kivételes szívesség volt. Ha azt mondod, hogy minden elkövetsz...
– Ó, de biztos vagyok benne, hogy Cicero még többet tehetne, hatékonyabban és gyorsabban...
Mielőtt elhagytam az irodáját, sikerült lecsillapítanom felborzolt kedélyét. Amikor kiléptem az utcára, nem az ügyvéd sikertelensége miatt voltam csalódott, hanem azért, mert megint úgy éreztem, hogy sok mindennel tartozom Cicerónak. A segítsége és a jelentős kapcsolatai nélkül évekig is elhúzódott volna az örökségem ügye, ha nem intéztek volna el rövid úton – és ezt az időt Rómában kellett volna kivárnom, míg a szakállam meg nem őszül.
A hetedik Rómában töltött nap estéjén becsomagoltunk az útra, és másnap korán reggel hazaindultunk.
Késő délután érkeztünk meg a birtokra, merev tagokkal, porral lepve. Diana leugrott a szekérről, és akolról akolra szaladt, hogy megölelgesse és megcsókolgassa a kedvenc báránykáit és gidáit. Meto, akinek egész nap kordában kellett tartania az energiáit, rögtön felmászott a hegygerincre. Bethesda elindult ellenőrizni, hogy mennyi kárt tettek a rabszolgák a háztartásában, amíg távol volt, aztán némi felületes pirongatás után visszavonult a hálószobánkba, és beletette új szerzeményeit az ékszeres dobozába.
Én a dolgozószobámba mentem, és kikérdeztem Aratust a távollétemben történtekről, de a felügyelő nem sok mindenről tudott beszámolni. A patak még jobban leapadt, ám ez állítólag nem haladta meg a szokványos apadást ebben az időszakban.
– Nem is említenék ilyen apróságot – folytatta –, ha nem veszélyeztetné a kutat...
– Veszélyezteti? – kérdeztem.
– Mintha megposhadt volna a víz. Tegnap vettem észre. Talán egy macska furakodott át a vasrácson, vagy valamilyen föld alatti állat fúrt magának utat az aknán keresztül, aztán beleesett a vízbe, és megfulladt.
– Úgy érted, hogy egy állattetem van a kútban?
– Azt gyanítom. Furcsa ízű a víz, ahogy mondtam...
– Milyen intézkedést hoztál?
Abból, ahogy a fejét hátravetette, rögtön észrevettem, hogy túl nyersen beszéltem hozzá.
– Ilyen esetekben az az első teendő, hogy leemeljük a rácsot, leeresztünk egy vödröt vagy egy kampót, és megpróbáljuk felhozni a tetemet. Végül is a halott test lebeg a vízen...
– Megtetted?
– Igen, de semmit sem tudtunk felhozni. Egyszer csak a kampó elakadt valahol. Két ember kellett hozzá, hogy kiszabadítsuk. Lehet, hogy néhány kő mozdult ki a helyéből. Az sem kizárt, hogy a fal egy része beomlott. Ebben az esetben a rossz íz a beomlásból is származhat. Lehet, hogy összenyomott egy földtúró állatot, amelyik belefulladt a vízbe. Ha jelentős a kár – bár jelzem, az is csak egy feltételezés, hogy valami kár történt –, nagyon komoly következményekkel járhat. Ahhoz, hogy nagyobb javításokat hajthassunk végre, ki kell vonni a kutat a használatból, viszont amikor a patak vízszintje ilyen alacsony...
– Honnan fogjuk megtudni, hogy történt-e kár?
– Valakinek le kell mennie a kútba.
– Miért nem ment le valaki tegnap? Vagy ma reggel? Időközben az a menyét vagy nyest, vagy mi a nyavalya, tovább rohad és mérgezi a vizet.
Összefonta az ujjait, és lesütötte a szemét.
– Tegnap, mire végre sikerült kiszabadítanunk a kampót, már túl sötét volt ahhoz, hogy valaki leereszkedhessen az aknába. Ma reggel viharfelhők gyülekeztek nyugaton, és úgy döntöttem, hogy fontosabb a szénabálákat behordanunk az északi kaszálóról a csűrbe, mielőtt eláznak.
– Maradtak kint szénabálák? Azt hittem, már mindegyiket behordtátok.
– Így volt, gazdám, de pár nappal ezelőtt utasítottam a rabszolgákat, hogy vigyék ki őket a napra száradni. Azokat a bálákat is megtámadhatja az üszög, amelyek eddig épségben maradtak, de ezt megelőzhetjük, ha kitesszük őket a forró napra.
Megráztam a fejem. Megint kételkedtem az ítélőképességében.
– És végül esett ma délelőtt?
Megrándult a szája.
– Nem. De a felhők sötétek és fenyegetőek voltak, és mennydörgést is hallottunk a közelből. Akkor sem küldtem volna le senkit a kútba, ha a rabszolgák nem a bálákat hordozzák, mert túl veszélyes lett volna a közelgő vihar miatt. Tudom, mennyire vigyázol a rabszolgáidra, gazdám, ezért én sem bánhatok velük felelőtlenül.
– Rendben van – mondtam rosszkedvűen. – Van még annyi időnk, hogy leküldjünk valakit a kútba, mielőtt besötétedik?
– Éppen arra készültem, amikor megérkeztetek, gazdám.
Kimentem a kúthoz Aratusszal. Odakint már összegyűlt egy csoport rabszolga. Egy ülésfélét fontak kötelekből, és hozzáerősítették egy még hosszabb kötélhez. Az egyik férfi arra készült, hogy beüljön a fonott ülésbe, a többiek pedig arra, hogy leeresszék a kút mélyére.
Meto is csatlakozott hozzánk. Mosolygott, arca piros volt a hegymászástól. Amikor elmagyaráztam, mi történik, azonnal jelentkezett, hogy lemegy a kútba.
– Nem, Meto.
– De miért nem, papa? Nekem tökéletes hozzá a méretem, gyors vagyok és könnyű.
– Ne bolondozz, Meto.
– De papa, biztos nagyon érdekes.
– Meto, ne légy nevetséges. – Lehalkítottam a hangom. – Túl veszélyes. Meg sem fordul a fejemben, hogy téged küldjelek le. Ezért... – Elharaptam a mondatot, mielőtt kimondtam volna: – Ezért vannak a rabszolgák.
Ez a mondat biztosan sértette a fülét.
Egy pillanattal később rájöttem, hogy a saját érzelgősségem mennyire bántja a saját fülemet is. Vajon tényleg ennyire kérges szívű emberré váltam volna a rabszolgáimmal szemben? Örököltem egy birtokot, és talán a birtokkal együtt a Publius Claudiushoz vagy a halott Catóhoz hasonló rabszolgatartók gőgösségét is. Addig kell használni egy emberi szerszámot, amíg tönkre nem megy, írta Cato a művében, aztán dobd el, és szerezz be egy újat. Mindig megvetettem a Crassushoz hasonló embereket, akik számára a rabszolgának nem volt értéke, csak használhatósága. Viszont most már azt is megtapasztalhattam, milyen hamar lesz egy kis Cato abból, aki birtokot szerez, milyen hamar válik kis Crassusszá az, aki ráteszi a kezét egy bányára vagy vitorláshajóra. Éppen azért fordultam el Cicerótól, mert olyanfajta ember lett belőle, akit egykoron oly vehemensen elítélt. De lehet, hogy ez a folyamat az élet velejárója: a vagyon elkerülhetetlenül mohóvá változtatja az embert, a siker hiúságot hoz, és a legkisebb hatalom is elég ahhoz, hogy megfeledkezzünk másokról. Kilógtam én egyáltalán a sorból?
Ezek a gondolatok úgy cikáztak át a fejemen, mint a villám.
– Nem mehetsz le a kútba, Meto, mert én magam fogok lemenni.
Én is ugyanannyira meglepődtem a saját szavaim hallatán, mint Meto.
– Most akkor ki bolondozik, papa? – tiltakozott. – Nekem kell mennem. Sokkal fiatalabb és hajlékonyabb vagyok.
A rabszolgák közben őszinte megdöbbenéssel néztek ránk.
Aratus a vállunkra tette a kezét, és félrevont mindkettőnket.
– Gazdám, én nem tanácsolnám, hogy ilyet tegyél. Túlzottan veszélyes. Ezért vannak a rabszolgák. Ha elvállalsz egy ilyen feladatot, csak összezavarod őket.
– A rabszolgák azért vannak, hogy a parancsaimat kövessék, amikor itthon vagyok, és Meto parancsait, amikor távol vagyok – helyesbítettem. – És amíg lent vagyok a kútban, Meto ügyel rá, hogy rendesen igazgatod-e a munkájukat, Aratus.
Elfintorodott.
– Gazdám, ha valami bajod történne – az istenek mentsenek meg minket egy ilyen tragédiától! –, a rabszolgák rettenetes büntetésnek néznének elébe. Az ő érdekükben kérlek, engedd át nekik ezt a feladatot.
– Nem, Aratus, már eldöntöttem. Ne ellenkezz többet az akaratommal. Nézzük, jól illeszkedik-e rám ez a fonott ülés.
Vajon bizonyítani akartam valamit ezzel a kalanddal? Ha azt akartam megmutatni, mennyire más vagyok, mint a többi rabszolgatartó, ez volt a legesztelenebb módszer, amit kiválaszthattam. A rabszolgák idegesen, szánalomra méltó arckifejezéssel figyeltek. Ha azt akartam bizonygatni, hogy mennyire fiatal vagyok még, elég lett volna egy pillantás a tükörbe, hogy meggyőződjek a kiábrándító valóságról. Talán újra fel akartam ébreszteni Metóban a tiszteletet, miközben valójában megint megvontam tőle a lehetőséget, hogy férfiasságát bizonyítsa. A vad impulzus késztetett cselekvésre, és csak később gondolkodtam. Az a fajta őrültség volt, amiket Catilina is el szokott követni.
Aratus, aki sokkal komorabbnak látszott, mint bármikor azelőtt, gondosan felügyelte a műveleteket, ellenőrizte a köteleket, és megerősítette a hátsómon a rákötözött ülést. A csalódott Metónak nem sok tennivalója maradt. A rabszolgák leemelték a vasrácsot a kút tetejéről, és szorongva figyelték, ahogy bemásztam a nyílásba. Egy fáklyát adtak a kezembe. A rabszolgák egy sort képeztek, és apránként egyre lejjebb engedték a kötelet. Lépésről lépésre ereszkedtem lefelé, mígnem eltűnt a kút kávája, és az égből nem maradt más a fejem fölött, csak egy kerek rés.
Nem volt olyan nehéz feladat, mint amire számítottam. Egyszerűen csak hátrafelé lépkedtem a kút oldalán, és óvatosan raktam egyik lábam a másik mögé. A kötél feszes maradt, megszilárdította a súlyom. Láttam, ahogy Aratus és Meto a kút fölé hajolnak odafent, a homlokukat ráncolták és hunyorogtak, amint a fáklyámból felszálló füst az arcukat érte.
– Gazdám, nagyon vigyázz! – nyögött fel Aratus.
– Igen, papa, nagyon óvatosan – szólalt meg Meto.
A nyílás a kút tetején egyre kisebb és kisebb lett, míg végül már csak akkora volt, mint egy tányér.
– Kell még kötél? – kérdezte Aratus.
Lenéztem a vállam fölött. Még mindig nem láttam a vizet.
– Igen, még kell.
Tovább ereszkedtem, egyik lépéssel a másik után, aztán végre megpillantottam a homályosan csillogó vízfelszínt: akár folyékony tűz lett volna, ahogy visszatükrözte a fáklya vöröses fényét, és fekete volt, akár az obszidián, ahol a testem árnyéka vetült rá. Valami puha és sápadt dolog tűnt fel a vízben, mintha egy hatalmas kő derengett volna fel a felszín alól. A falak körös-körül sértetlenül álltak. Minél közelebb értem, annál nehezebb volt a nyakamat tekergetnem, hogy jól lássam a vizet.
Addig ereszkedtem, amíg közvetlenül a felszín fölé nem értem.
– Tartsátok a kötelet! – kiáltottam fel.
– Igen, gazdám! – kiáltott vissza Aratus, hangja visszhangzott az aknában.
Az arca csak egy sötét folt volt a körülötte ragyogó, fényes kis körben.
Meg akartam fordulni, hogy apró lépésekkel szembefordíthassam magam a vízzel. Már majdnem sikerült, amikor véletlenül egy kilazult kőre léptem, és a lábam egy nagy csobbanással lefelé lendült.
A kötelet tartó rabszolgák nem voltak felkészülve a hirtelen rándulásra. Egy pillanatra meglazult a kötél, és a nyakamig merültem a vízbe. Aztán ismét megfeszült, és a vállamig kiemelkedtem. A víz belecsobbant az arcomba, mire köpködni és köhögni kezdtem.
Sikerült a víz felszíne fölött tartanom a fáklyát. A heves lángnyelvek fényét visszaverte az érdes kőfelület és az örvénylő víz, a fény pedig körös-körül féktelen táncot járt az árnyékkal. A szabad kezemmel igyekeztem megkapaszkodni. Volt valami nagy tárgy mellettem a vízben, amely a felszínen lebegett. Amikor belekapaszkodtam, lejjebb merült, de ismét felbukkant a felszínen. Hideg és húsos volt a tapintása. Megborzongtam, és éreztem, ahogy felfordul a gyomrom.
Felkiáltottam – nem rémült sikollyal, hanem éles, ugatásszerű hangon, mintha egy kutyának léptek volna a farkára. A kút kávájánál állók számára biztosan nagyon vérfagyasztóan hangzott. A rabszolgák meghallották, és pánikba estek. A kötél erősen megfeszült a hónom alatt, és akaratom ellenére emelkedni kezdtem.
Felüvöltöttem nekik, hogy hagyják abba, de lehet, hogy a mélység eltorzította a hangomat, és azt hitték, újabb segélykiáltás érkezik. Megfogtam a tárgyat a vízben. Undorodtam tőle, de meg nem ijesztett. A súlya lehúzott magával. A rabszolgák még jobban nekifeszültek a húzásnak, a kötél fájdalmasan belemart a hátamba, de szorosan tartottam a tárgyat a karommal. Nagyjából tisztában voltam vele, mit találtam, de meg kellett bizonyosodnom róla.
A rabszolgák olyan erővel húztak fölfelé, hogy a különös lelettel a kezemben kiemelkedtem a vízből. Mindkét kezemmel át kellett fognom, ám még így is meg tudtam tartani a fáklyát, ami egészen közel került az arcomhoz. Mielőtt a megterhelés kivette az utolsó erőt is a vállamból, és eleresztettem a terhemet, hogy nagy csobbanással visszazuhanjon a vízbe, már tudtam, mit találtam.
Valahonnan a magasból Aratus kiáltását hallottam.
– Húzzatok fel! – kapaszkodtam fölfelé, annyira hevesen, hogy a fáklya kiesett a kezemből.
Visszapattant a lábamról, és lobogva belemerült a vízbe, ahol robbanó gőztől kísérve kialudt.
A rabszolgák lihegve, küszködve rángattak fel, mintha a mélyből a színpadra húztak volna fel egy istenfigurát. Egyik oldalamról a másikra billentem a sötétségben, a lábam himbálózott, a vállam a falaknak vetődött. Alig éreztem a fájdalmat, és nem is hallottam, ahogy a fogam csikorgott. A fejem túlzottan is megtelt azzal, amit odalent láttam.
Egy test volt. Fej nélkül.
Conundrum
Mire a testet kihúztuk a kútból, leszállt a sötétség.
Először egy rabszolgát küldtünk le az aknába egy másik kötéllel, amelyet odalent rákötött a holttest vállára. Felhúztuk az émelygő, sápadt rabszolgát, aztán a tetemet is felszínre hoztuk. A kútból előkerülő meztelen, felpuffadt, fej nélküli holttest látványa olyan groteszk volt, hogy több rabszolga is rémülten kiáltott fel, és szorításuk meglazult a kötélen. A kötél kicsúszott a kezükből, futótűzként mart bele azok tenyerébe, akik megpróbálták tartani, és úgy tekergőzött a levegőben, mint egy őrült kígyó. A kút legmélyéből hatalmas csobbanás hallatszott. Egy pillanattal később a kötél vége követte a holttestet az aknába, mintha farkát megvetően ingatva egy kígyó csusszant volna vissza a lyukába.
A babonásabb rabszolgákat teljesen felzaklatták a történtek. Mindenfelől azt hallottam: „Lemures ”, de amikor körülnéztem a szürkületben, nem tudtam megállapítani, hogy kik mondták. Egyformán halálra váltan álltak. Olyan volt, mintha maga a meleg, száraz szél susogta volna a rettegett szót.
Akkor jöttem rá, hogy a kút immár kétszeresen is mérgezett. Először a tetem felpüffedt, rothadó húsa mérgezte meg, másodszor maga a tudat, hogy ez a förmedvény benne van a kútban. Mostantól a rabszolgák szentségtelen helyként fogják számon tartani ezt a területet. Elkerülik majd a kút környékét, nem teljesítik azokat a parancsokat, amelyek ide szólítják őket, elfordítják a tekintetüket, ha a közelébe kerülnek, és talán soha többé nem lesznek hajlandóak inni belőle, mert félnek, hogy a halott ember szelleme kísért benne.
Csak Aratus ügyességének köszönhettem, hogy másodszor is megpróbálkoztunk a holttest felszínre hozásával annak ellenére, hogy a nap már lebukott a láthatár mögé. A rabszolga, aki először ment le a kútba, megmakacsolta magát, és a többiek között sem akadt jelentkező. Aratus kiválasztotta egyiküket, aki meglehetősen elcsüggedt a parancsra. Aratus veréssel fenyegette, és jókorát taszított a hátán. A rabszolga végül megadta magát, és engedte, hogy ráerősítsék a kötelet. Nem maradt más választásunk, hisz én nem mehettem le újra azok után, hogy a vállamat és a hátamat annyira meggyötörte az erőfeszítés. Metót végképp nem engedtem leereszkedni. A végén már úgy viselkedtem, ahogy bármelyik másik rabszolgatartó tette volna a helyemben: hagytam, hogy a felügyelőm akarata ellenére rákényszerítse a feladatot az egyik rabszolgára. Szinte hallottam, ahogy a halott Cato gúnyolódik rajtam.
Ezúttal senki nem ijedt halálra, sikerült a holttestet felhúzni anélkül, hogy a kötél visszazuhant volna. Így is hátborzongató volt a látvány: a viaszos, felfúvódott test, a nyaknál tátongó hatalmas sebhely, és a fej hiányának felfoghatatlansága. A tetemet a járókövekre helyezték. Jókora pocsolya gyűlt össze körülötte, és minden irányba folyni kezdett. A rabszolgák sikoltva ugrottak hátrébb, nehogy a víz elérje a lábukat.
A ház felé néztem, és Bethesda körvonalait pillantottam meg az egyik ablakban. Üzenetet küldtem neki, hogy ne engedje ki Dianát a házból, és ő se jöjjön ki. Vajon mit gondolhatott most, ahogy kinézett az ablakon, és meglátta a kút körül összegyűlt, félelemtől reszkető rabszolgákat az egyre sűrűsödő sötétségben? Nemsokára úgyis rájön az igazságra. Mindenki megtudja majd a birtokon – egy ilyen katasztrófát nem lehetett titokban tartani, ahogy az már Nemo esetében bebizonyosodott.
Szóltam Aratusnak, hogy hozzon még fáklyákat. Tüzetesebben meg akartam vizsgálni a holttestet. A rabszolgák nyugtalanul köröztek körülöttem, és alig várták, hogy elbocsássam őket. Megengedtem Aratusnak, hogy egy időre szabadon eressze őket, de meghagytam, hogy egy órán belül az összes rabszolga gyűljön össze az istálló előtt. A test fölé görnyedtem, az arcom megrándult a vállamba nyilalló fájdalomra. A könyökömet és a térdemet alaposan felhorzsolták a kút durva kőfalai. Meto fáklyával a kezében mellém térdelt.
– Nos, Meto, mit látsz?
Nagyot nyelt. Még a tűz vöröses fényében is nagyon sápadtnak látszott.
– Annyira felpuffadt a test, hogy nehéz megmondani. Nem tudom, hol kezdjem.
– Állíts fel egy listát a fejedben. Ahogy a filozófusok javasolnák: vagy-vagy. Férfi vagy nő?
– Férfi, természetesen.
– Öreg vagy fiatal?
– Ugyanolyan korú lehet, mint Nemo – felelte bizonytalanul.
– Ezt miből gondolod?
– A mellkasán ősz szálak keverednek a fekete szőrbe. Olyan göcsörtösnek látszanak az izületei. Nem fiú már, de nem is öregember.
– Sötét vagy világos bőrű?
– Nehéz bármit is mondani a bőréről, mert annyira feldagadt és kifakult, de szerintem barna bőre lehetett, olyan napsütötte barna. Az ágyékánál sötét a szőr.
– Rabszolga volt vagy szabad ember?
– Rabszolga – vágta rá habozás nélkül.
– Mert?
– Onnan, ahol álltam, láttam a hátát, amikor a rabszolgák felhúzták.
Megfogtam a holttestet, hogy megfordítsam, de túlzottan súlyos volt az én meggyötört vállamnak. Meto letette a fáklyát, mellém térdelt, és segített felborítani a tetemet.
– Tessék – mutatott a fáklyáját ismét felemelve a holttest hátára.
Az imbolygó fényben valóban bizonyítékát láthattuk, hogy az áldozat egy rabszolga volt. A hátát és a vállát sebhelyek lepték el; egyik-másik régi volt, már majdnem eltűnt, de akadtak újak, frissek is. Rendszeresen korbácsolták, amíg élt.
– Mi okozta a halálát? – kérdeztem.
Meto töprengve hajtotta le a fejét.
– Nyilván megölték, mielőtt a kútba dobták, mivel le volt vágva a feje. Hacsak nem merült el a feje is a kútban.
Ránézett a kútra, és keserűen nyelt egyet.
– Nem hinném. Én nem láttam, és a rabszolgák sem, akik utánam mentek le. De most is, akárcsak Nemo esetében, azt gyanítod, hogy megölték. Ezt nem tudhatjuk. Nem látható rajta halálos seb nyoma, kivéve, ahol levágták a fejét, és ahogy Nemónál, nála is a halál beállta után távolíthatták el a fejet. Ki mondhatná meg, hogyan történt?
– Megtudhatjuk, ha kiderül, ki volt.
– És honnan került ide.
– Kétségtelen, hogy aki Nemót az istállóba tette, az dobta... – Meto összevonta a szemöldökét. – Milyen nevet adjunk neki, papa?
Lenéztem a nyomorult, élettelen hústömegre.
– Ignotus – mondtam. Ismeretlen.
* * *
Kisvártatva egy rabszolga jött ki hozzánk a ház felől.
– A gazdasszonyom szeretné, ha bemennél a házba, gazdám – jelentette be, miközben lopva a holttestre sandított. – És Congrio üzeni, hogy ki fog hűlni a vacsorád.
– Mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy ma este nincs étvágyam. És ha már ott vagy, mondd meg Aratusnak, hogy gyűjtse össze a rabszolgákat az istálló előtt.
– Még Congriót is?
– Igen, még Congriót is.
Meto fáklyájának fényében visszasétáltunk az istállóhoz. Egyre áthatolhatatlanabb sötétség szállt le a birtokra. A rabszolgák egymás között sugdolódzva gyülekeztek. Egy pillanattal később Aratus is kijött a házból, és magával hozta a benti rabszolgákat, így a szakácsot is.
A felügyelő mellém lépett, és halkan beszélt hozzám.
– Mind itt vannak. Szeretnéd te magad megszólítani őket, gazdám, vagy tegyem meg én?
– Majd én beszélek.
Aratus előrelépett.
– Csend legyen! Valami fontos dolog történt, és a gazda beszélni kíván mindnyájunkhoz.
Távolabb lépett, de nem csatlakozott a többi rabszolgához. Nem akart közéjük vegyülni. Congrio is messzebb várakozott, csak a segédei álltak be a seregletbe. Még a rabszolgák között is léteznek magasabb- és alacsonyabbrendűek.
Utoljára akkor intéztem beszédet a rabszolgákhoz, amikor átvettem a birtokot. A fáklyák fényében tisztán láttam az arcukat. Idegesen néztek vissza rám. Lucius Claudius engedékeny gazda volt, én pedig, ha lehet, még engedékenyebb; talán túlzottan is, különösen, ha számításba vettem, hogy áruló lehetett közöttük.
– Egy holttestet találtunk a kútban – jelentettem be. Senkit sem ért meglepetésként, hiszen a pletyka gyorsan terjedt a körükben. Mégis, izgatott motyogás hallatszott mindenhonnan. – Tudja közületek valaki, hogy hogyan került oda?
Senki sem jelentkezett.
– Tehát azt akarjátok nekem mondani, hogy nincs közöttetek egy sem, aki tudná, hogy történt, hol történt, és ki volt az elkövető?
Igyekeztek elkerülni a tekintetemet, tanácstalanul néztek egymásra, a torkukat köszörülték, és a fejüket rázták. Végül az egyikük félénken felemelte a kezét, és előrelépett. Ő volt a legidősebb rabszolga a birtokon, az ősz szakállú Clementus.
– Jól van, beszélj – biztattam.
– Néhány nappal ezelőtt mintha hallottam volna valamit éjszaka...
– Igen?
– Valami zaj érkezett a kútból. Gyakran felriadok éjjel... sohasem tudom végigaludni az éjszakát. Mindig fel kell kelnem vizelni. Fiatalkorom óta így van. A többiek mindig szidnak, hogy túl kicsi a hólyagom, de mindegy, hogy tele van-e vagy sem, amikor lefekszem. Ahogy pedig öregszem...
– Térj a lényegre! – förmedt rá Aratus. – Mit hallottál?
– Nagyon késő volt, a hajnal már közelebb járt, mint az este. A hold már eltűnt, feketeség volt mindenhol. A csűr mögötti fészerben aludtam, és ott riadtam fel. Egy hang ébresztett fel: csobbanás hangja valahonnan. Azt hiszem, a kút irányából. Jókora csobbanás volt, de nem hangos, inkább tompa, mintha valami hatalmas tárgyat dobtak volna bele. Felkeltem, hogy belevizeljek az edénybe, amit kikészítettem, aztán visszafeküdtem.
– Melyik éjjelen történt ez? – kérdeztem.
– Azt hiszem, három nappal ezelőtt. Vagy talán néggyel. Már el is feledkeztem róla. Csak most jutott eszembe, amikor azt mondtad, hogy egy holttestet találtatok a kútban, gazdám.
– Nevetséges! – csattant fel Aratus. – Felébred, hogy könnyítsen a hólyagján, és csobbanás hangját hallja. Csak álmodott.
– Nekem úgy tűnik, hogy ok nélkül szakítod félbe, Aratus – szóltam rá élesen. – Miért ne hallhatta volna a csobbanást, akár az éjszaka közepén is? Clementus, a csobbanás után hallottál vagy láttál valami mást is?
A szakállát vakargatta.
– Nem is tudom... Mintha valaki járkált volna a sötétben, miután könnyítettem magamon, de akkor egyáltalán nem törődtem vele. Nagyon meleg volt az éjszaka, talán sokan nem tudtak aludni, és másoknak sem mind tökéletes a hólyagjuk. Mi lett volna furcsa abban, hogy más rabszolgák is felkeltek, és járkáltak ide-oda?
– De láttad is azt az embert? Emlékszel valamire vele kapcsolatban? Beszélt, vagy dúdolt valami dallamot? Volt valami jellegzetes a ruhájában vagy a viselkedésében?
Clementus ismét töprengve vakarta a szakállát, ám végül megrázta a fejét.
– Nem, ilyesmire nem emlékszem. Csak az rémlik, hogy valaki odakint járkált a sötétben a kút környékén. Talán csak álmodtam az egészet, vagy ez már egy másik éjszakán történt.
– Használhatatlan – motyogta Aratus.
– Épp ellenkezőleg, sokkal éberebb és sokkal érzékenyebb arra, ami körülöttünk zajlik, mint az, aki felelős a birtok rendjéért és a rajta élők biztonságáért – vetettem ellen halkan.
Más nem jelentkezett. Egyes-egyedül Clementus látott és hallott valamit. Akár egy csapat süketet és vakot is kérdezhettem volna. Figyelmeztettem őket, hogy habozás nélkül megbüntetem azt a rabszolgát, akiről később kiderül, hogy elhallgatta előlem az igazságot. A bűntudat felvillanását kutattam a szemükben, de csak a rabszolgák természetes félelmét láttam benne. Biztosítottam őket, hogy a kutat megtisztítjuk – és mint a ház urának, nekem volt kötelességem elvégezni ezt a rituálét, habár fogalmam sem volt róla, hogyan fogom megtenni. Úgy emlékeztem, Cato erről nem tett említést a művében. Azt sem tudtam elképzelni, hogy a szertartástól eltekintve hogyan kéne a gyakorlatban is megtisztítani a kutat. Milyen szennyeződést hagyhatott Ignotus a vízben, és meddig maradhat fenn a veszély? Csak Aratusszal tudtam egyeztetni, de mint mindig, ő most sem élvezte a teljes bizalmamat. Megkérdezhettem volna Claudiát, de nem akartam beavatni a történtekbe.
Utasítottam a rabszolgák egy csoportját, hogy vigyék Ignotus testét egy csűr melletti fészerbe, a többit pedig elbocsátottam. Amikor elmentek, Aratus közelebb húzódott.
– Meg kellene kínozni őket, gazdám.
– Tessék?
– Ők rabszolgák, gazdám. Úgy beszélsz hozzájuk, mintha katonák lennének, vagy szabad emberek a piactéren. A hozzájuk hasonló közönséges rabszolgák sohasem mondják el az igazságot, ha nem kínzással kényszerítik őket. Nem tudhatjuk meg, mit titkolnak el előlünk, és máshogy nem is derülhet ki, csak ha kényszerítjük őket. Tudod, mit mond a törvény: nem bízhatsz egy rabszolga tanúvallomásában, hacsak nem kínzással szeded ki belőle.
– Ha ezt a logikát alkalmazzuk, a te kínzásoddal kéne kezdenem, Aratus. Mit mondasz erre?
Elfehéredett az arca, nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszélek-e. Én sem voltam biztos saját magamban.
Lehet, hogy kint forróság tombolt, de a hálószobám azon az éjjelen is csak hidegséget tartogatott számomra. Bethesda csendben dühöngött. Hajlandó volt bekenni lehorzsolt könyökömet és térdemet valami nyugtató balzsammal, sőt, még a vállamat is megmasszírozta, de nem válaszolt, amikor szóltam hozzá. Miután lefeküdtünk, a hátát fordította felém, de végre megszólalt:
– Akármit akarnak tőled, add meg nekik. Nem tűrök több fejetlen holttestet, érted? Nyeld le a büszkeségedet, és gondolj a gyerekeidre. És eszedbe ne jusson többet olyan őrültség, hogy lemászol a kútba!
Nem aludtam jól aznap éjjel. Álmomban fej nélküli fantomok szálltak fel a kútból, és összevissza keringtek a mező fölött.
Reggel Meto ébresztett fel. Gyűrött tunikában, alvástól bozontos hajjal hajolt fölém. Nehezen vette a levegőt, mintha sokat futott volna.
– Papa, kelj fel!
Leráztam magamról a kezét, és le-leragadó szemmel néztem rá.
– Papa, tudom az igazságot. Úgy keltem fel, hogy tudtam. Kirohantam a testhez, hogy meggyőződjek róla.
– Miről beszélsz? Ignotus?
– Nem Ignotus, papa, most már nem. Tudom a nevét, ahogy te is. Gyere, megmutatom. Bebizonyítom neked.
Türelmetlenül várakozott, amíg felvettem a sarumat, és bebújtam a tunikámba. Bethesda a fejére húzta a takarót.
Meto a fészerhez vezetett, alig bírta visszafogni az izgatottságát, és alig bírta kivárni, hogy beérjem. A fészerben Ignotus testét egy alacsony priccsre fektették. A szaga már az egész helyiséget betöltötte. El kell vinnünk onnan, mielőtt a nap magasra hág, különben sohasem szabadulunk meg a bűzétől.
– Ott, papa, látod?
– Mit?
– Ott, a bal kezének fején.
Lehajoltam, és felnyögtem az izmaimba markoló fájdalomra. Az élettelen kezet úgy hajlítottam, hogy megnézhessem a kézfejet. Egy nagyjából háromszög alakú foltot láttam rajta, alig nagyobbat egy érménél, élénk bíborszínűt, mintha a tengeri bíborcsigából kivont festéket kenték volna rá.
– Egy anyajegy – ismertem be. – Igen, észrevettem tegnap éjjel. Gondoltam, megvárom, amíg észreveszed, de nem szóltál, én meg nem akartam említeni. Valóban értékes bizonyíték lehet, ha valaha is lehetőség nyílik rá, hogy azonosítsuk.
– De én már azonosítottam! Nem hallottad, amit mondtam? Tudom, ki ez. Amikor tegnap este megláttam az anyajegyet, tudtam, hogy emlékeztet valamire, de nem jutott eszembe, mire. Egyre csak azokat a vagy-vagy kérdéseket szegezted nekem, és közben kiment a fejemből. De ma reggel úgy ébredtem fel, hogy emlékeztem. Veled is történt már ilyen, papa?
– Minden napot nagy felismerésekkel kezdek.
– Én nem viccelek, papa. Ezek szerint nem emlékszel, hol láttuk azelőtt ezt az anyajegyet. Én viszont igen.
Úgy tűnt, nagyon elégedett magával.
– Ha csakugyan láttam már korábban ezt az anyajegyet, tudnám, ki ez. Nem emlékszem. De te valóban úgy gondolod, hogy láttad már? – kérdeztem kételkedve.
– Igen, láttam, és ha jobban odafigyeltél volna, te is tudnád. Ez Forfex!
– Forfex? – motyogtam, miközben megpróbáltam beazonosítani a nevet.
– A kecskepásztor az Argentum-hegyről. Gnaeus Claudius rabszolgája. Az, aki elvitt minket a régi ezüstbányába, és beütötte a fejét.
– Úgy érted, aki elvitte Catilinát. Mi csak amolyan utógondolatként tartottunk velük. – Az anyajegyet bámultam. – Nem, nem emlékszem, hogy láttam volna ezt a foltot a kézfején.
– De én igen! Aznap vettem észre, és emlékszem, hogy egy vérfoltra hasonlított, mintha megszúrta volna magát. Tegnap még nem tudtam hova tenni az ismerős érzést, de ma úgy ébredtem, hogy minden eszembe jutott. Biztos voltam benne, hogy te is észrevetted. Te mindent észreveszel, papa.
– Forfex! – Visszaemlékeztem a rabszolga hízelgő modorára, és a pánikra, ami a bányában vett erőt rajta, a fejéből ömlő vérre, és a gazdája elégedetlenségére. Kétkedve ráztam meg a fejem. – Van még valami más is, ami rá utal?
Szemügyre vettem a holttestet. Durván egyidős lehetett Forfexszel, és nagyjából a testük mérete is megegyezett. Az előttünk heverő halott hústömeg annyira különbözött attól az élő rabszolgától, aki felvitt minket a hegy csúcsára, hogy képtelen voltam összeegyeztetni a kettőt – habár ugyanilyen nehéz volt felfogni bármely más ember hasonló, végzetes és szörnyű transzformálódását.
– És a sebhelyek a hátán, papa! Emlékszel, hogy Gnaeus Claudius ütni kezdte, amikor elmentünk onnan? Ő az a fajta gazda, aki gyakran megvereti a rabszolgáit, nem gondolod? Nem meglepő, hogy ennyi sebhely látszódik Forfex hátán is.
– Igen, emlékszem, hogy ütni kezdte. De az anyajegyre nem...
– Mit számít ez, ha az egyikünk emlékszik rá? Most csak az a fontos, hogy végre tudjuk, kiről van szó, és honnan került ide a test. Forfex az, és Gnaeus Claudius birtokáról került ide.
– Bárcsak biztosak lehetnénk benne...
– De hiszen biztosak lehetünk! Hogy lehetne két különböző embernek ugyanolyan anyajegye? Hát nem érted, hogy ez csak Forfex lehet? – Várakozón mosolygott rám, de lehervadt arcáról a derű, amikor látta, hogy én még mindig tipródom. – Nem hiszel nekem, ugye, papa?
– Nem, nem arról van szó...
– Nem bízol az emlékezőképességemben. Kételkedsz az ítéletemben.
– Ha tényleg megjegyezted magadnak azt az anyajegyet, miért nem emlékeztél rá tegnap éjjel?
– Mert tegnap éjjel... – Keresgélte a szavakat, de nem találta őket. – Mert nem emlékeztem, és kész. Most viszont emlékszem.
– Meto, az emlékezet változik az idővel, és az ember nem mindig bízhat benne...
– Papa, neked mindenre van valami okos mondásod. – Egyre dühösebb lett. – Ha ezt most Eco mondaná neked, és nem én, azonnal hinnél neki. Egyáltalán nem kételkednél benne.
Nagyot sóhajtottam.
– Lehet.
Majdnem hozzátettem: mert Eco az Eco, te pedig csak te vagy.
– Féltékeny vagy! – vádaskodott Meto.
– Micsoda?
– Igen, mert te magad nem emlékszel rá. Nem is vetted észre az anyajegyet, nem voltál elég figyelmes, de én helyetted is figyeltem. Vagy lehet, hogy észrevetted, csak egyszerűen elfelejtetted. De én észrevettem, és megjegyeztem. Ezúttal a szemem és az emlékezetem élesebben működik, mint a tied, és te nem akarod elismerni.
Nevetségesnek találtam ezt a vádat. Ez is csak azt bizonyította, ha még nem volt elég nyilvánvaló, hogy Meto sokkal inkább fiú volt még, nem felnőtt férfi. Mégis valami kellemetlen érzést motoszkált bennem. Mi lehet rosszabb annál egy korombéli embernek, mint hogy kételkednie kell a saját ítéleteiben?
Lehetséges persze, hogy Metónak igaza volt – valóban látta az anyajegyet Forfex kezén, csak eddig a reggelig megfeledkezett róla. Most viszont megtalálta a rabszolga kilétének bizonyítékát. Ha így volt, kénytelen leszek magyarázatot követelni Gnaeus Claudiustól. De mi van, ha Meto téved? Mi van, ha rosszul emlékszik, de már csak a büszkesége miatt sem adja alább? Meddig mehetek el Gnaeusszal szemben, ha egyszer csak Meto emlékeire tudok támaszkodni, amelyekben viszont én magam sem bízom igazán?
És ha valóban Forfex feküdt előttünk – akkor mi van? Vajon Gnaeus Claudius felelős azért is, hogy Nemo az istállómba került? Ki segített neki a rabszolgák közül? Csak zaklatásból tette, hogy elkergessen a birtokról? Miért kapcsolódott ez az egész Catilina találós kérdéséhez – vagy csak véletlen egybeesés lett volna? Az is merő egybeesés lehetett, hogy Catilina és Forfex megismerkedett egymással? Még ha a test valóban Forfexhez is tartozott, a szálak sokkal inkább vezettek Catilinához, mint a rabszolga gazdájához. Catilinán keresztül pedig Marcus Caeliushoz, vagy Ciceróhoz...
Gondolataim visszakerültek ugyanabba a körkörös kerékvágásba, amiben Nemo megtalálása óta keringtek. Mindig ilyen tehetetlenül próbáltam egyről a kettőre jutni, vagy Metónak valóban igaza volt, és eltompult az elmém, amitől óvatlanabbá váltam? Már nem voltam fiatal ember, és míg akadnak, akik az idő múlásával egyre élesebb felfogásúvá válnak, másokra ennek az ellenkezője igaz.
Észrevettem, hogy makacsul bámulom a bíborszínű anyajegyet a holttest kézfején. Felnéztem, és láttam, hogy Meto engem figyel szorosan karba font kézzel, összeszűkült szemmel, lábával a földön topogva, a válaszomra várva.
– Egyelőre – mondtam halkan – vegyük úgy, hogy Ignotus valóban Forfex. Ha Gnaeus Claudius felelős a történtekért, számítanunk kell rá, hogy elhárítja magától a felelősséget, ezért ha tudjuk, első körben a rabszolgáiból kell megpróbálnunk kihúzni az igazságot.
Észre sem vettem, milyen feszülten áll Meto, amíg le nem eresztette a vállát, és szét nem nyitotta a karját. Azt gondoltam volna, hogy a kis győzelme előcsal belőle egy mosolyt, de inkább úgy tűnt, sírni tudna.
– Majd meglátod, papa – mondta nagyon őszinte hangon. – Meglátod, hogy igazam van, és tényleg emlékszem.
– Remélem – feleltem, de még mindig vívódtam.
– Szemtől szemben kell kérdőre vonnunk – javasolta Meto, miközben felszállt a lovára.
– Először a rabszolgáiból kell megpróbálnunk kiszedni az igazságot – feleltem, és a gyeplőt szorongatva igyekeztem lenyugtatni a lovamat.
– De hogyan tudjuk elkerülni? Nincs más út, csak az, amelyik a Via Cassiáról vezet a házához. Ha Gnaeus ott van, láthatja, ahogy közeledünk, vagy valamelyik rabszolgája szaladhat hozzá a hírrel. Nem olyan fajta gazdának tűnt, akinek a rabszolgái engedik az idegeneket kószálni a birtokon, anélkül, hogy szólnának neki.
– Nem? Forfex mintha megengedte volna, hogy Catilinával felmásszunk a hegyre.
– Igen, és most láthatod, mi történt Forfexszel.
Ha az a holttest valóban Forfex, tettem hozzá magamban. Ellovagoltunk az istállótól, végig a hosszú, egyenes úton az országútig.
– Ami a megközelítést illeti – szólaltam meg –, van egy ötletem. Nem azon a főúton megyünk, ami a kecskepásztorok házaihoz és Gnaeus villájához vezet.
– Hát akkor? A Via Cassia melletti hegyoldalak túl meredekek és durvák ahhoz, hogy felvigyük a lovunkat, s gyalog szintén járhatatlanok.
– De van egy másik út is. Emlékszel, amikor a hegyoldalról figyeltük Catilinát és Tongiliust?
– Amikor Claudia is feljött, hogy beszéljen velünk?
– Igen. Catilina megtudta Forfextől, hogy egy másik ösvény is vezet fel a hegyre, egy régóta nem használt, rejtett ösvény a fák alatt, ami a Via Cassiától indul fel, és a hegyoldalon kanyarog. Biztosan megtalálta, mert némi keresgélés után eltűnt, aztán megint felbukkant kicsivel feljebb a hegyen. Azt hiszem, emlékszem, hol bukkant fel a sziklák és a fák között. Szerintem megtalálhatjuk azt az ösvényt, amin ő ment. Egyáltalán nem kell Gnaeus házának közelébe mennünk, inkább levadászunk egy magányos kecskepásztort a sziklák és a földi szeder között.
Elértük a Via Cassiát, de nem balra fordultunk, amerre egyenesen Gnaeus birtokának kapujához juthattunk volna, hanem jobbra, Róma irányába. Elhaladtunk a hegygerinc mellett, ami jobb kéz felől magasodott, és hirtelen furcsán védtelennek éreztem magam, hiszen tudtam, hogy a hegytetőről, ahova olyan gyakran kiültem szemlélődni, tökéletesen látni lehet mindent, ami az úton zajlik. De onnan senki sem figyel minket, hacsak Claudia nem, ő meg amúgy is hamar tudomást szerez a történtekről, ha bebizonyosodik, hogy Gnaeus dobatta Forfexet a kutamba.
A Via Cassián egyáltalán nem volt forgalom. A földnyereg legmagasabb pontján, ahol az út a magas hegy és a hegygerinc lába között vágott át, megálltam és körülnéztem. Előttünk nem láttam mást, csak az út hosszú szalagját, amely végül eltűnt délen. Mögöttünk valami elhomályosította a kilátást: lehetett egy csapat rabszolga, vagy egy tehéncsorda, amelyet Róma felé hajtottak, de elég messze jártak ahhoz, hogy legyintsünk rájuk. Továbbmentünk. Lassan elhagytuk a hegygerincet, de még mindig akadt néhány domb, ami elrejtette előlünk Claudia birtokát. A bal oldalon meredek lejtővel néztünk farkasszemet. Magas fák és szedett-vedett sziklák takarták el a fölénk tornyosuló hegyoldalt.
– Itt van a közelben... – motyogtam.
Lelassítottuk a lovainkat, és együtt fürkésztük az aljnövényzetet. A bozót áthatolhatatlanul kuszának, ugyanakkor érintetlennek látszott. Lassan tovább hajtottuk a lovakat, mígnem biztos voltam benne, hogy már elhagytuk azt a helyet, ahol Catilina és Tongilius eltűntek. Jobb kéz felé eltűnt az utolsó domb is, és láthattuk a Claudia birtokán dolgozó rabszolgákat.
– Túl messzire jöttünk – mondta Meto.
– Igen. Visszafordulunk.
Visszafelé sem észleltem semmi változást a tájképben, és már arra gondoltam, hogy fel kéne adnunk, vagy ha nem, hát belevetnünk magunkat az aljnövényzetbe, ahogy Catilina is tette. Aztán egyszerre csak paták koppantak a járóköveken, és amikor felnéztem, egy fiatal őzgidát pillantottam meg a hegyi úton. Egy ringatózó ág mutatta, hogy hol bukkant ki az erdőből a hegyoldal alacsonyabb részén. Meglátott minket, egy hosszú pillanatig olyan mereven állt, mint egy szobor, aztán visszairamodott az erdőbe. Ahogy letért az útról, patái száraz füvön zörögtek tovább. Elszórt, fiatal fák ligetében szaladt tovább, napfénnyel pettyegetett árnyékban, majd mintha csapdába csalta volna a falszerűen elétornyosuló rengeteg. Valahogy mégis sikerült eltűnnie egy keskeny résben egy otromba szikla és egy ősi tölgyfa között. Ha éppen akkor behunytam volna a szemem, azt is hihettem volna, hogy a napfény valamelyik nyalábja ragadta el. Ez egy jel volt, amilyenről a költők írnak, egy csodás ómen.
– Ahol az őzek járnak – mondtam –, ott gyakran lehet ösvényt találni.
Elmentünk a szikláig, és leszálltunk a lovakról. Az átjáró csak épp annyira volt széles, hogy valahogy átpréseljük rajta magunkat és a lovainkat. A sziklát egy kerek tisztás vette körül, amely mögötte egy mezővé szélesedett. Ezt a helyet már nem lehetett látni az útról, viszont itt csakugyan felfedeztük egy ősi út maradványait, amely a meredek hegyoldalon vezetett fölfelé.
– Valamikor rázuhanhatott ez a szikla – jegyeztem meg. – Az eső vagy egy földrengés lazíthatta ki a helyéről, aztán elzárta az ösvény végét, és láthatatlanná tette a Via Cassia felől. Az egész ösvény tele van sziklákkal. Lehet, hogy az őzek könnyen szökkennek rajta, de a lovak nem tudnak megbirkózni vele. Ki kell kötnünk ide a lovainkat, és gyalog kell továbbmennünk.
Az út meredeken és göröngyösen ívelt felfelé. Miután ösvényként nem használták többet, egyfajta patakmeder lett belőle, és az évek során a hegyről lezúduló víz temérdek kárt okozott benne és rengeteg törmeléket halmozott fel rajta. Egyes helyeken annyira benőtte a bozót, hogy le kellett hajolnunk, és félre kellett hajtanunk az ágakat az útból. Itt-ott nemrég eltört ágakat láttunk bizonyítékként, hogy valaki más is használta az ösvényt.
Az út már az elején is meredek volt, de idővel jóformán mászhatatlanná vált. A mederben rekedt sziklák mintha egy titán számára kifaragott lépcsőfokok lettek volna. Még Meto is egyre nehezebben vette a levegőt, és izzadni kezdett annak ellenére, hogy visszafogta magát, és az én tempómhoz igazodott. Ha a saját feje után mehet, már rég sokkal előrébb tartott volna. Mire elértünk addig a tisztásig, amit már láttam azelőtt az ösvény túlsó végéről, és amit Forfex is mutatott, a szívem valósággal zakatolt, és a lábam is ólomsúlyúvá vált. Most már azon az ösvényen jártunk, amelyen azelőtt Catilinával és Tongiliusszal másztunk fel a bányához. Balra egy keskeny út vezetett le Gnaeus villájához és a kecskepásztorok házához. Jobbra az ösvény tovább kaptatott fel a hegyre, elhaladt a vízesés mellett, és elvezetett a bányáig.
A testem tiltakozott egy újabb eszement lépcsőmászás ellen, de csak följebb volt esélyünk egy kósza kecskepásztort találni, aki magányosan és lehetőleg gyanútlanul sétálgat.
Nem kellett sokáig várnunk. Amint megközelítettük a vízesés tetőpontját, hallottam, ahogy a víz hangos zubogását túlkiabálja egy kecskegida, és egy pásztor felel neki gyengéden. A zuhogó víz hangjának irányába letértünk az ösvényről. A víz csobbanása egyre hangosabban érte a fülünket, ahogy a gida mekegése és a pásztor gügyögése is mind hangosabb lett.
Átléptünk a lelógó indák és levelek szövevényén, mire a vízesés lábánál találtuk magunkat egy habzó, zöldes tavacska partján. A kis medencére mély árnyékokat vetettek a magas fák és a fent tornyosuló sziklaszirt. A sziklahasadékokban és a fák vaskos gyökerei között elszórtan hevertek a koponyák és a csontok, amiket a csúcsról pillantottunk meg. Egész testemben megborzongtam: ez a hely még a legforróbb nyári napon is nyirkos volt és hűvös.
Pár lépéssel arrébb megláttuk a kecskepásztort. Fiatalabb volt, mint Meto, foszladozott tunikát és elnyűtt sarut viselt, amelyet alig tartott meg a lábán a néhány kopott bőrszíj. Megtalálta a gidát, amit keresett. A vállára vetette, keresztbe fogta a lábait a mellkasán, és szorosan tartotta a markában. A vízesés hangja elnyomta halk lépteink neszét. Amikor meglátott minket, a fiatal rabszolga megriadt, és hátratántorodott, olyan hirtelen, hogy kis híján elveszítette az egyensúlyát. Egy darabig az egyik szikla szélén ingott, és bele is esett volna a tóba, ha Meto nem lép sietve hozzá, hogy elkapja a könyökét.
Az ifjú kecskepásztor visszanyerte az egyensúlyát, és kitépte magát Meto szorításából. Távolabb húzódott tőlünk. A gida mekegve küzdött, hogy kiszabaduljon. A rabszolga egyre szorosabban fogta a lábát, mígnem ujjainak bütyke olyan fehérré vált, mint a kecske bundája. Félelemmel a szemében nézett Metóra és rám.
– Kik vagytok? – hebegte végül. – Élők vagy holtak?
Milyen ostoba kérdés, gondoltam magamban, aztán eszembe jutott, hogy a koponyákkal és csontokkal teli helyet a halott rabszolgák szellemei kísértik. Maga Forfex mondta nekünk ezt.
– Nagyon is élők vagyunk – feleltem, és komolyan gondoltam; a Lemures, a holtak szellemei biztosan nem képesek ilyen merevséget érezni az izületeikben és ilyen izomláztól szenvedni, mint én.
A rabszolga az összevont szemöldöke alól nézett ránk, és megtartotta a távolságot.
– Úgy rémlik, a kezed melegen érintette a karomat – ismerte be végül Metóra pillantva. – De mit kerestek itt? A gazdám barátai vagytok?
– Inkább azt mondd meg, te mit keresel itt – vitatkoztam.
– Engem küldtek fel, mert én vagyok a legfiatalabb. Valaki hallotta, hogy az egyik gida itt mekeg a tó környékén, ezért rákényszerítettek, hogy feljöjjek. Tényleg beakadt az egyik patája a víz mellett két szikla közé. Senki sem szeret idejönni miattuk.
Szétnézett az elszórt csontokon.
– Ki küldött ide? – kérdeztem. – Forfex?
– Forfex? – kérdezte, de hangja nem volt több fojtott nyögésnél.
– Igen. Nem Forfex a kecskepásztorok vezetője?
– Már nem. Azóta, hogy... – Felerősödött gyanakvással nézett ránk. – Tudja a gazda, hogy itt vagytok?
– Mondd el, hogy mi történt Forfexszel – erősködtem, és annyi tekintélyt sűrítettem a hangomba, amennyit csak tudtam.
Gnaeus Claudius rabszolgái abba a fajtába tartoztak, amelyek azonnal meghajtják a fejüket az ilyen hanghordozás előtt – könnyen meg lehetett őket félemlíteni, és elejét lehetett venni a további faggatózásuknak, legyen szó akár egy illetéktelen behatolóról. Ez sokat elmondott a gazdájukról és annak a rabszolgákkal való bánásmódjáról.
– Forfex... A gazda nem szándékosan tette, nem akarta... Előbb vagy utóbb mindnyájunkat megver, de azelőtt sosem... legalábbis nem a saját kezével... vagyis amióta én itt vagyok, én pedig már gyerekkorom óta itt vagyok...
– Azt akarod mondani, hogy Gnaeus Claudius megölte Forfexet? – fogta kérdőre Meto, és amikor rám nézett, mintha röpke mosoly bujkált volna a szája szélén.
Talán elég védettnek érezte a saját helyzetét, mégis hibát követett el azzal, hogy közbevágott. Sem elég öreg, sem elég félelmetes nem volt ahhoz, hogy megfélemlítse a fiatal rabszolgát. A kecskepásztor megint hátrébb lépett, és nem tudta eldönteni, hogy a válaszadástól vagy a válasz megtagadásától fél-e jobban. A vállára vetett gida szánalmasan mekegett.
– Hogyan ölte meg a gazdád Forfexet? – kérdeztem szigorúan, miközben előreléptem, és a tekintetemmel jóformán átszúrtam a pásztort.
Nem volt több egy fiúnál, és rabszolga lévén rengeteg erőszakoskodást el kellett tűrnie a gazdájától. Semmi sem védte meg a nyílt vallatástól még egy olyan embertől sem, akinek nem állt jogában vallatni őt – így szinte megbénítottam a pillantásommal és a megkeményített hangommal.
– A fejét... Forfex feje már megsebesült, nem sokkal korábban...
Felrémlett előttem, amikor Forfex beütötte a homlokát a bánya mennyezetéről lelógó sziklába – eszembe jutott az arcára ömlő vér, a Lemures a látomásaiban, és szánalmas nyöszörgése, miközben levittük a hegyről.
– Igen, folytasd – biztattam.
– Utána mintha kissé megzápult volna: a megszokottnál lassabban mozgott, sokszor értelmetlenül beszélt, folyton kínzó fejfájás tört rá annyira, hogy néha felriadt az éjszaka közepén, és úgy mekegett, mint egy kecskegida.
Szegény Forfex, gondoltam magamban. Bárcsak sikertelenül vesztegetett volna meg Catilina, és továbbra is elkerülted volna azt a helyet, amitől a lelked mélyen annyira rettegtél.
– A gazda nem egy türelmes ember. Amúgy is mindig megverte Forfexet, amiért annyi butaságot csinált, de a baleset után többször is nagyon mérges lett rá. Azt mondta, hogy ő maga felelős a történtekért, mert különben sem lett volna szabad a saját szakállára idegeneket vezetni a bányába... De hiszen, akkor ti biztosan...
Ránk nézett, és a szemében a felismerés első szikrái lobbantak fel.
– Ne törődj vele, folytasd! – csattantam fél.
– Pár napja a gazda megparancsolta Forfexnek, hogy ölje le az egyik kecskét, de Forfex egy másik kecskét ölt le, nem azt, amelyiket kellett volna. Legalábbis a gazda ezt mondta. A gazda rettenetes haragra gerjedt, szörnyű volt látni. Olyan volt mint a villám, amelyik belecsap a hegybe. Úgy ütötte a korbáccsal Forfexet, hogy elszakadt a tunikája, és a korbács is véres lett. Aztán hirtelen megváltozott a gazda arca. Ott álltam közel hozzá, és jól láttam. Nagyon megijedtem, kivert a veríték is. Mintha rájött volna, hogy Forfex már tönkrement, és többé nem használható rabszolga. Mint egy repedt agyagkorsó, amit az ember csak az izgalom kedvéért is a földhöz vág. Ezt tette Forfexszel. Megfordította a korbácsot a kezében, és a nyelével kezdte ütni az öreget. A nyél vasból készült, amit bőrszíjakkal tekertek körbe, és ezeket fémszegecsekkel rögzítették hozzá. Össze-vissza verte Forfex fejét. A gazda közben nevetett, és azt mondta: „Mivel a fejed tehet az egészről, azt kell megbüntetnem.” Forfex közben egyfolytában mekegett és nyögött, aztán más hangokat is kiadott. Ó, kérlek...
Az emlékképek krétafehérré változtatták az arcát. Szeme megtelt könnyekkel és kivörösödött. Sűrűn pislogott, és bizonytalanul tántorgott ide-oda. A hirtelen imbolygásra a gida is megrémült, és még panaszosabban mekegett, miközben rúgkapálni kezdett olyan erősen, hogy a fiú elveszítette a fogást, és az állat kirepült a kezéből. Egy lapos sziklán ért földet, patái élesen csattantak. Belezuhant a vízbe, ahonnan azonnal a partra húzta magát, és beszaladt a bozótba az ösvény felé. Megrázta magát, a vízcseppek gyöngyei messze repültek hófehér bundájáról.
Az ifjú kecskepásztor egy sziklafal felé hátrált, aztán összeroskadt, amíg a feneke le nem ért a földre. Akkor leült, és átfogta a hasát a karjával.
– Felfordul a gyomrom, ha eszembe jut – mondta erőtlenül.
– Elhiszem – feleltem őszintén. Akkor lenne csak igazán rosszul, ha látná, hogy néz ki Forfex most. – Mikor történt ez?
– Öt napja.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Éppen az idus után történt. A gazda elutazott néhány napra Rómába a választásokra. Amint vége lett, visszajött. Azt mondják, a választás nem okozott neki csalódást, mégis borzasztó rossz hangulatban tért vissza. Talán nem a választás volt az oka, hanem valami más bosszantotta fel Rómában. Szerintem így is, úgy is megvádolta volna Forfexet valamivel.
– Öt napja – ismételtem, miközben Metóval egy pillantást váltottunk. – Tegnap este Clementus azt mondta, hogy három vagy négy nappal ezelőtt hallotta a csobbanást a kút felől. Ez pontosan összevág. Mit tettek Forfex testével?
– Idehozták – felelt a fiú fakó hangon. – Amikor befejezte, és Forfex ott feküdt a földön, és nem mozdult, és a teste csupa vér volt, és alvadt sebek borították a fejét...
Elcsuklott a hangja, és nagyot nyelt.
– Folytasd.
– A gazda arca megint megváltozott. Szerintem nem is tudta, hogy mit tett, amíg nem végzett az öreggel, ha érted, mire gondolok. Az arca, a tekintete... Még soha nem láttam ahhoz hasonlót, csak egy rabszolga szemében. Mintha megijedt volna attól, amit tett. Azt mondják, van egy istennő, aki megbünteti az embereket, még a szabad embereket is, ha túl messzire mennek. Van rá valami görög szó...
Ráncolni kezdte a homlokát.
– Hübrisz – egészítettem ki. – Az őrültséggel határos arcátlanság, olyasféle arrogancia, amely kigúnyol minden tisztességet. A hübriszt Nemesis istennő bünteti meg, aki megtorolja a gonoszok tetteit.
– Lehet, hogy valahol így van – ellenkezett a fiú –, de erre a hegyre biztosan nem ér el az az istennő. Akárhogy is van, abban a pillanatban a gazda úgy érezte, hogy túl messzire ment. Elejtette a korbácsot, és remegni kezdett. Aztán megfeszült az állkapcsa, és ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen. Körbenézett a szobában, és úgy hunyorgott, mintha a sötétségben nem látna, pedig odakint magasan járt a nap. Rám esett a pillantása, szerintem azért, mert én álltam a legközelebb. – Takarítsd össze! – kiáltotta, mintha csak a kecskék piszkítottak volna a földre. – Takarítsd össze, és vidd a maradványait a vízeséshez. Dobd le a szikláról, hadd vegyüljenek a csontjai a többi közé!
– És te ezt tetted?
– Igen, de nem dobtuk le a szikláról. Idehoztuk a tóhoz. Az egyik öregebb rabszolga azt mondta, hogy vetkőztessük le, és mossuk le róla a vért, hogy tisztán léphessen be Hádész birodalmába. Valami imát is mormolt a test fölött, de nem tudtam, mit és melyik istenhez. Még a rabszolgáknak is vannak isteneik, habár nem hinném, hogy bármelyik is ezen a hegyen élne, legkevésbé az a Nemesis, akit te említettél. Átvittük a patak másik partjára azokhoz a sziklákhoz, és lefektettük egy keskeny részre a kövek között. Befedtük néhány nagy sziklával, aztán otthagytuk. Már sötétedett. Senki sem szeret itt lenni sötétedés után.
– Szegény Forfex! – sóhajtottam fel. – Itt hagyták a Lemures között, akiktől annyira félt! Most már ő is egy közülük.
– Ezért nem vállalkozott senki rá ma, hogy megkeresse a mekegő gidát. Mindig féltek az itt tanyázó kísértetektől, és most már Forfex is itt van. Hogy is nyugodhatna a szelleme egy ilyen borzalmas gyilkosság után? Soha nem állhat bosszút a gazdán; a gazda túl hatalmas. De ha egy másik rabszolga jön ide egyedül és védtelenül... – A fiú suttogva folytatta, miközben átnézett a víz fölött a sziklák rengetegére, amelyek közt mély árnyékok ültek. – Biztos itt van most is, és figyel minket.
– Ha a szelleme követi a földi maradványait, akkor nincs itt. Gyere, mutasd meg nekünk, hova tettétek a holttestet.
A fiú elsápadt.
– Gyere! – parancsoltam rá. – Ha nem tévedek...
Meto megköszörülte a torkát.
– Ha a fiam nem téved, a holttest már nincs a helyén. Gyere, mutasd meg nekünk!
Gnaeus Claudius kegyetlenségéről tanúskodott a tény, hogy a fiú egyetlen szigorú mondatra is meghunyászkodott. Egy kevésbé gyáva rabszolgának talán rá kellett volna egyszer-kétszer csapni a fejére, vagy erőszakkal kellett volna fenyegetni ahhoz, hogy végre lábra álljon, és végigbukdácsoljon a köveken ahhoz a sírhelyhez, amelyet kísértetjárta helynek érzett, ráadásul nem is a gazdája kedvéért. A fiatal kecskepásztor engedelmeskedett, noha egyre jobban erőt vett rajta a reszketés, ahogy megindult a sziklák között.
– Annak a nagy kőnek a túloldalára vittük – mondta remegő hangon.
Arrafelé mutatott, de nem akarózott neki továbbmenni.
Metóval feljebb másztunk mellette, és megálltunk a göröngyös szikla tetején. Lenéztünk egy keskeny repedésen, ahol már nem volt semmi látnivaló.
– Eltűnt a test – közöltem.
– Eltűnt? – kérdezte az ifjú pásztor, és vonakodva utánunk mászott.
Amikor lenézett a hasadékba, valami babonás félelem jelent meg az arcán.
– Nem az istenek vagy a Lemures műve – bizonygattam. – Emberek tették ide, és embereknek kellett elvinniük is innen.
– Ugyanaz az ember volt, aki megölte! – jelentette ki Meto.
Elfordultam a kecskepásztortól, és összevont szemöldökkel Metóra néztem.
Még nem tudtuk bizonyítani, amit állított. Ráadásul igazságtalan dolog egy rabszolga füle hallatára pletykálni a gazdájáról, mert ő maga járhat pórul, ha valahol továbbadja.
Meto morcosan nézett vissza rám. Végül is igaza volt Forfexszel kapcsolatban, az összes kétségem ellenére. Hogy biztosabb legyen a dolgában, tovább kérdezősködött.
– Volt valami jel Forfex valamelyik kezén?
– Jel? Arra a vöröses anyajegyre gondolsz a bal kézfején?
Meto arca győzelmi mámorban úszott.
– De hova tűnt a teste? – értetlenkedett a rabszolga.
– Nem kell tudnod, legalábbis még nem – közöltem. – Rosszabb lenne, ha tudnád. Már így is elég veszélyt hoztál a saját fejedre azzal, hogy beszéltél velünk, és elmondtad, hogyan halt meg Forfex. Jutalmat kéne adnom neked, de most semmi nincs nálam.
– Semmit nem adhatsz nekem – mondta a fiú. – A gazda nem engedi, hogy saját tulajdonunk legyen. Az a férfi, aki meg akarta nézni a bányát, adott néhány érmét Forfexnek, de a gazda megtalálta, és elvette az összeset.
– Az a férfi, aki megnézte a bányát, járt azóta errefelé?
A fiú megvonta a vállát.
– Nem tudom. Én nem is láttam. Éppen a kecskékre vigyáztam a hegy másik oldalán. – Összeszűkült a szeme. – Azt mondják, mások is jöttek vele. Ti voltatok azok?
– Eddig sikerült elhárítanom a választ a kérdéseidre – vallottam be mosolyogva. – Nem hinném, hogy most fogom elkezdeni a válaszadást. Annál jobb neked, minél kevesebbet tudsz. El kell felejtened, hogy valaha is itt jártunk.
– Mintha csak a Lemures jelentek volna meg a ködben.
– Ha így jobban tetszik.
– De van még egy kérdés, amit fel kéne tennünk – szólt közbe Meto. – Amikor ideraktátok Forfex testét, milyen állapotban volt a feje?
– Pépesre zúzódott. Már megmondtam – sápadt el újra a rabszolgafiú.
– Igen, de még mindig rajta volt a nyakán?
– Persze.
– Nem vált le róla? Úgy értem, ha ennyire szétroncsolódott...
– Az egész test egyben volt! – tiltakozott a pásztor remegő hangon.
– Nincs értelme erőltetni a dolgot – tettem a kezem Meto karjára. – Mondd csak, történt más haláleset is a kecskepásztorok között az elmúlt egy hónapban? – kérdeztem, miután eszembe jutott Nemo.
A fiú megrázta a fejét.
– Akkor talán a gazdád többi rabszolgája között?
– Nem. Az egyik konyhai rabszolga meghalt valamilyen lázban, de az már több mint egy éve volt. Azóta csak egyetlen rabszolga halt meg, és az Forfex volt.
Leereszkedtünk a csontokkal teleszórt sziklákon, és átkeltünk a patakon. A fiatal kecskepásztor tovább végezte a munkáját, míg Metóval lepihentünk egy kis időre, mielőtt továbbindultunk volna. Az árnyas liget gyönyörű látványt nyújtott annak ellenére, hogy a sok halál és szenvedés megmérgezte a levegőjét. Nem is rossz pihenőhely, gondoltam magamban, a halott rabszolgák szellemei számára, akiknek sokkal nyomorultabb sors jutott osztályrészül az életükben, amikor a tikkasztó napon dolgoztak, vagy a dohos, sziklás talajt túrták.
– Szemtől szemben kell kérdőre vonnunk – ismételte Meto, amikor lefelé igyekeztünk a hegyről.
– Egyetértek.
– Most már nem maradt kétségünk felőle, hogy a kútban talált holttest Forfexé. Azt is tudjuk, hogy Gnaeus ölte meg Forfexet. És azt is tudjuk, hogy ki nem állhat minket. Arra számított, hogy ő örökli a birtokot Lucius Claudiustól, nem igaz? Ebből következik az indítéka: el akar minket üldözni a földünkről.
– Van néhány hézag a logikádban – jegyeztem meg savanyú képpel, miközben egy mély sziklafokon ereszkedtem le, és egy korbácsra hasonlító ágat toltam félre az utamból.
– Például?
– Miért vágták le Forfex fejét?
– Hogy ne gyanakodhassunk Gnaeusra. Tudja, hogy találkoztunk már Forfexszel, és a sérülései ellenére felismertük volna, így azonnal kiderül, honnan származik. Gnaeus a legocsmányabb csirkefogók közé tartozik, aki mindent eltussol, és nem vállalja a felelősséget a tetteiért. Levágta a fejét, hogy ne jöhessünk rá, honnan származik a névtelen holttest. Nem számított arra, hogy az éles szememmel kiszúrom az anyajegyet Forfex kézfején.
– Nem, a bűnös nem számolt ezzel. Viszont miért parancsolta meg a rabszolgáknak, hogy vigyék a testet a vízeséshez, ha még fel akarta használni a tetemet?
Hátranéztem, Meto pedig vállat vont.
– Csak később jutott eszébe az ötlet. Nyilvánvalóan nem azért ölte meg Forfexet, hogy beledobja a kutunkba, és nem is tervezte előre a gyilkosságot, sem az ellenünk elkövetett gaztettet. De miután kéznél volt a hulla, eszébe jutott, hogy mire használhatná fel.
– A fiatal kecskepásztor nem említette, hogy a gazdája elhozatta volna valakivel a testet.
– Ez a pásztor Catilináról sem tudott semmit. Gnaeusnak minden bizonnyal vannak egyéb rabszolgái is, akik sokkal alkalmasabbak az olyan feladatokra, amiket szegény Forfex holttestével is műveltek.
– Hát Nemo?
– Szerintem az is Gnaeus bűne volt. Azért tette az istállónkba Nemo tetemét, hogy megijesszen minket, de nem sikerült eléggé megijesztenie. Ezért ugyanazzal a förtelmes trükkel próbálkozott, csakhogy ezúttal a veszélyt is belekeverte, hiszen megmérgezte a kutat a földünkön. Az ilyen embert csak megvetni lehet!
– De hogyan került Nemo az istállóba? A pásztor azt mondta, hogy nem történt más haláleset a hegyen.
– Ki tudja? Lehet, hogy Gnaeus feltartóztatott egy szabad vándort az úton, vagy lemészárolt egy látogatót Rómából.
– Úgy érted, egy idegent? Akit nem ismerünk?
– Igen.
– Akkor miért vágta le a fejét? Azt állítottad, hogy Forfex fejét azért vágta le, mert nem akarta, hogy rájöjjünk, ki az. Ennek van is értelme. De mi a helyzet Nemóval? Ki volt ő, és miért vágták le a fejét?
Meto ezúttal nem szólt. Sokáig csak az ágak pattogását hallottam a lábunk alatt, sarunk csosszanásait a durva, egyenetlen talajon, és a saját, nehézkes légzésemet.
– Erre még nincs meg a válaszom – ismerte be Meto végül. – De számít ez egyáltalán Nemóval kapcsolatban? Most már tudjuk, hogy Forfex került a kútba, és itt bújik ki a szög a zsákból. Gnaeus Claudius a tettes. Meg kéne korbácsoltatni. Ha lenne igazság a földön, gyilkosságért kéne bíróság elé állnia. De egyetlen törvény sincs azok ellen, akik a saját rabszolgáikat ölik meg, ugye? Valószínűleg az egyetlen törvényes vád, amit ellene felhozhatunk, az a kút megmérgezése.
– Ezt nehéz lenne bizonyítani, tekintve, hogy nincs szemtanúnk.
– De papa, a körülmények egyértelműek!
– A bíróság előtt a körülmények nem minősülnek bizonyítéknak.
– Akkor találnunk kell egy szemtanút. Az egészet nem vihette volna véghez, ha nem játszik össze valamelyik rabszolgánkkal, nem igaz? Akármelyik rabszolgánk is fordult ellenünk, rá kell bírnunk, hogy beszéljen.
– Szerinted mennyi erőszakot kellene alkalmaznom a rabszolgákkal szemben? Már kikérdeztem őket, és láttad, mi lett az eredmény. Vannak olyan gazdák, akik válogatás nélkül mindegyiket megkínoznák, hogy kiderüljön az igazság. Maga Aratus javasolta, hogy tegyem ezt.
– Nem szeretném, ha megtennéd, papa.
– Ahol a rabszolgákat említi a törvény, ott mindig szerepel az erőszak is. Tegyük fel, hogy mégis találunk egy szemtanút a rabszolgáink között. Ha nem kínzással kényszerítik ki belőle, egy római bíróság nem fogadja el a tanúvallomását. El tudnád viselni, hogy ilyen erőszaknak tegyek ki egy másik embert még akkor is, ha egy ellenünk szövetkező rabszolgáról van szó? Mi van, ha csak látta az esetet, de egyébként teljesen ártatlan? Akkor is meg kéne kínozni, hogy elfogadják tanúként. Nem véletlen, hogy a rabszolgák annyira vonakodnak attól, hogy beszéljenek. Ha jelentkeznének szemtanúnak, olyan lenne, mintha önként jelentkeznének a kínzásra.
– Erre nem gondoltam.
– Ők viszont igen, efelől biztosíthatlak. Ha feltételezzük, hogy igaz, amit mondtál, a legjobb tanúk Gnaeus Claudius rabszolgái lennének, mint például ifjú kecskepásztor barátunk. De a törvény így is az utunkba áll. Az ő engedélye nélkül nem kérdezheti ki a bíróság a rabszolgáit, és így egyetlen rabszolga sem tanúskodhat a saját gazdája ellen.
– Mi lenne, ha rávennéd Cicerót, hogy képviseljen minket? Olyan okos és nagyhatalmú, biztos találna rá módot, hogy...
– Már így is túl sokkal tartozom Cicerónak. Amellett nagyrabecsült konzulunknak nemigen lesz alkalma a közeljövőben ilyen csip-csup ügyekkel foglalkoznia.
Elértük a tisztást a kőszikla mögött. Kikötöztük a lovainkat, és átvezettük őket az átjárón az ősöreg tölgyfa és a szikla között a füves, árnyas kis peremre. Lent az úton egy csapat rabszolga küzdötte tovább magát, vaskos kötelek kötötték össze őket nyaktól nyakig, és több felügyelő irányította őket lóhátról. A rabszolgák egy része meztelen volt, a többit csak egy-egy rongycafat takarta. Saruként csak egy bőrdarabot viseltek, amit a lábukra kötöttek. Sem a rabszolgák, sem a hajtóik nem vettek észre minket. Az árnyékban álltunk, amíg el nem vonultak.
Metóhoz fordultam, és suttogva szólítottam meg.
– Az érveid, amikkel Gnaeus Claudius bűnösségét alátámasztottad, teljesen helytállóak a hézagok ellenére is. Ugyanakkor az én gondolataim folyton visszatérnek Catilinához.
– Tévesen ítéled őt meg, papa – suttogta Meto meglepő hévvel.
– Végül is volt valamilyen kapcsolata Forfexszel. A találós kérdései fejetlen holttestekről szóltak, és valóban ilyeneket találtunk. Gondold végig: Nemo azután jelent meg, hogy Caelius rá akart venni, hogy lássam vendégül Catilinát, mintha ezzel akart volna megfélemlíteni. Nemrég Caelius és Cicero ismét arra akart rávenni, hogy adjak szállást Catilinának, én megint tiltakoztam, és erre Forfex kerül elő a kútból. Catilina nagyon elszánt ember...
– Miért vádolod Catilinát? Vagy Caeliust és Cicerót? Végig rossz ösvényen szimatoltál, papa. Te magad mondtad az imént, hogy a körülmények nem bizonyító erejűek a bíróságon, mégis hagytad, hogy a véletlen egybeesések megtévesszék az ítélőképességedet, és vakká tegyenek a nyilvánvalóval szemben. Gnaeus Claudius a bűnös. Biztos azt hiszi, hogy túljárt az eszünkön, és kinevet minket a hátunk mögött. Ha nyíltan nekiszegezzük a kérdést, szerintem már csak hiúságból és büszkeségből sem fogja beismerni, amit tett.
– Talán igazad van – bólogattam. – Ma megkapja az esélyt.
Az utolsó rabszolga is elhaladt mellettünk az összekötött sorból: egy cserzett bőrű férfi gubancos, szalmakazalra emlékeztető hajjal, de közben megbotlott egy kiálló kőben. Egy pillanatra megroggyant a térde, megrántotta a kötelet, mire a rabszolgák során a gyötrelem hullámzott végig. Az egyik felügyelő gyorsan visszafordult, és addig ütötte a rabszolgát a korbáccsal, amíg lábra nem állt, és tovább nem indult.
– Mikor fog végre megváltozni ez a világ? – suttogta egy hang.
A saját fejemből is érkezhetett volna, de Meto sóhajtott fel így. Gyászos, szomorú arccal nézett a rabszolgák után. Felszállt a lovára, és nem is nézett rám. Én is ezt tettem, és sietve megindultunk a birtok felé.
Megfelelő létszámú kíséretet akartam magam köré gyűjteni, mielőtt ismét Gnaeus Claudius földjére teszem a lábamat. Aratusnak is megparancsoltam, hogy jöjjön velünk, részben azért, mert illendőnek tűnt, hogy a felügyelőm is velem tartson, részben pedig azért, mert látni akartam a reakciókat az arcán, amikor nekiszegezem a kérdéseimet Gnaeusnak. Még mindig nem bíztam benne. Kiválasztottam a legizmosabb embereket, hogy legyen, aki megvéd.
Ebédidő után indultunk útnak. Reméltem, hogy Gnaeus alaposan eltelt az ételtől. Gyakran tapasztaltam, hogy legjobb, ha a beszélgetőtársam álmatag és elővigyázatlan.
Ellovagoltunk a Via Cassián keresztül Gnaeus birtokának kapujához, és onnan egyenesen a házához. Nyíltan, nem lopakodva haladtunk. Az út egyre meredekebbé vált, a hegyoldalon egyre több sziklát és fát kellett kerülgetnünk. Az erdő sűrűjében rábukkantunk a kecskepásztorok házára, ahol először találkoztunk Forfexszel. Az ösvény mentén egyszer csak egy mély patakmeder jelent meg, és az út mentén szaladt tovább. Végül elérkeztünk a kis hídhoz, átkeltünk a vízmosás fölött, és megérkeztünk Gnaeus Claudius villájához.
A kétszintes épület a rusztikus stílust követte, inkább volt etruszk, mint római. Nagyon régen épült, és nem is viselték igazán gondját. A vakolat málladozott a falakról, a zsalugáterek lifegtek a sarokvasakon. Egy meredek, erdős hegyoldal aljába bujtatták a házat, árnyékok tengerébe. A levegő itt megtelt dohos nedvességgel. Még ezen a ragyogó nyári napon is borongós szemfedő lepte az épületet és a körülötte felállított, rozoga fészereket.
Csirkék és kutyák laktak a száraz, poros udvaron. Közeledésünkre a kutyák felkeltek, és ugatni kezdtek, a csirkék pedig hangos kotkodácsolással, riadtan szaladtak szét. A ház ajtaja kinyílt, és egy éles hang ordított ki a kutyákra, hogy hallgassanak el. Az állatok tovább nyüszítettek, ideges köröket írtak le, de ugatni nem mertek többet.
Az ajtót nyitó rabszolga meglátott minket, aztán visszavonult a házba. Gyanítottam, hogy a gazdája vajmi kevés látogatót fogadott, és még annál is ritkábban fordult meg a birtokon egy olyan félelmetes csoport, amilyennek a miénket hittem. A rabszolga zordan nézett ránk, és becsukta maga előtt az ajtót.
Nemsokára ismét kinyílt a kapu, és maga Gnaeus Claudius állt ott, éppen olyan rosszkedvűen, amilyennek legutoljára láttam, amikor megpróbálta megkedveltetni magát Catilinával, és a szerencsétlen Forfexet ütlegelte. Feltűnően csúf fiatalember volt, haja zilált vörös bozont, és mintha álla sem lett volna. Csak a magassága és az izmos testfelépítése kölcsönzött némi méltóságot a megjelenésének. Amikor a kutyák meglátták, ismét ugatni kezdtek. Gnaeus úgy morgott vissza rájuk, mintha maga is kutya lenne. A kezében is egy csontot tartott, amit régóta rágcsálhatott; a húscafatok hozzáragadtak a szájához. A gazda a kutyák közé hajította a csontot, mire megkezdődött a versengés a jutalomért: nyáladzva és egymásnak támadva tépték ki a csontot a másik szájából förtelmes csetepaté közepette.
– Ostoba kutyák – morogta Gnaeus. – De még így is okosabbak, mint a legtöbb rabszolga, és nem beszélnek vissza. – Éppoly nehéz volt reszelős hangját, mint arcának látványát elviselni. Felsandított ránk. Claudia többször mondta, hogy a látása gyenge, de az udvart ellepő borús árnyak ellenére hamar felismert engem. – Hát visszajöttél? És ezúttal az intrikus városi barátod nélkül? Gondolom, megint kémkedsz utánam. Hádészra, mit akarsz tőlem, Gordianus?
– Feltételeztem, hogy már tudni fogod a választ erre a kérdésre, Gnaeus Claudius – feleltem.
– Ne próbálj meg itt okoskodni – förmedt rám Gnaeus. – Nem szeretem az okoskodást. Kérdezd meg a rabszolgáimat, ha nekem nem hiszel. Senki sem hívott ide téged, Gordianus. Engedély nélkül léptél a földemre. Senki sem vitatná a jogomat ahhoz, hogy lerángassalak arról a lóról, és megverjelek, mint egy rabszolgát. Mondd el, hogy miért jöttél, vagy távozz. Vagy tényleg verést akarsz? A fiút is megkorbácsolhatom, ha akarod.
– Papa! – suttogta felém Meto megborzongva.
Megérintettem a karját, hogy elcsendesítsem.
– Azért jöttünk, Gnaeus Claudius, mert valaki egy szörnyű rémtettet követett el a birtokomon. Egy gyalázatot, ami egyaránt sérti a törvényt és az isteneket.
– Az isteneket az a gyalázat sérti, hogy egy plebejus római senki rátette a kezét egy földre, ami generációk óta az én családom tulajdonát képezi! Talán korábban kellett volna gondolnod erre, mielőtt odafészkelted magad, ahova nem tartozol.
– Papa, ezt nem kéne eltűrnöd – mondta Meto.
– Csend legyen! Beismered a felelősségedet, Gnaeus Claudius?
– Miért?
– Azért a gyalázatért, amiről beszélek.
– Nem tudom, miről beszélsz. De ha bármilyen katasztrófa sújtott le a te fejedre, az számomra csak jó hír lehet. Csak mondd tovább. Szórakoztatsz, plebejus.
– Te nem szórakoztatsz engem, Gnaeus. Ahogy az a csínyed sem szórakoztatott pár nappal ezelőtt.
– Elég legyen a rejtélyekből! Mondd el érthetően, amit akarsz, vagy tűnj el innét.
– A holttestről beszélek, amit a kutamba dobtál.
– Hogyan? Túl sokat voltál kint a tűző napon kalap nélkül, Gordianus. Ez az első szabály, amit meg kell tanulnod, ha földbirtokossá akarsz válni: mindig viselj kalapot.
– Tagadod?
– Miféle holttest? Miféle kút? Vágd hátba az apádat erősen, fiú, összevissza gagyog.
Meto alig tudta türtőztetni a haragját. Láttam, hogy az ujjain elfehérednek a bütykök, ahogy a gyeplőt markolta.
– A rabszolgád, Forfex holttestéről beszélek. Tagadod, hogy megölted öt nappal ezelőtt?
– Miért kéne tagadnom? Évek óta az én rabszolgám, azelőtt pedig az apám rabszolgája volt. Minden jogom megvolt arra, hogy megöljem, és Jupiter sújtson le rám, ha nem érdemelte meg!
– Istentelen egy ember vagy, Gnaeus Claudius.
– Te pedig egy bolond újgazdag, Gordianus, vagy Nyomozó, vagy nevezd magad, ahogy akarod. Ezek szerint sikerült találnod egy hullát a kutadban? Biztosan jó lecke lesz ez neked, ahogy annak is, aki odarakta. De ne gyere vádaskodni az én ajtómhoz. Nekem semmi közöm hozzá.
– A holttest Forfexé.
– Lehetetlen. A rabszolgáim elvitték a hulláját. Magam adtam ki a parancsot, és a rabszolgáim tudják, hogy ajánlatos teljesíteni az akaratomat, ezt elhiheted.
– A holttest mégis az én kutamba került.
– Az nem Forfex.
– De, kétségtelenül Forfex.
– Halottként akkor sem ismernéd fel Forfexet, ha láttad volna élve. Ó, de miket beszélek, hiszen láttad a saját szemeddel, amikor a nyomorult körbevezette a barátodat a bányában, nem igaz?
– Valóban?
– Forfex így mesélte később. Azt mondta, hogy az egyik behatolót Gordianusnak hívták, habár azon az estén kezdett sötétedni, és én nem ismertelek fel. Ha tudtam volna, hogy te vagy, lerángatlak a lovadról, és megkorbácsoltatlak.
– Bőkezűen osztogatod a fenyegetéseidet és a sértéseidet, Gnaeus Claudius. Mintha még büszke is lennél rá, hogy megöltél egy védtelen rabszolgát. Miért válsz hát olyan bátortalanná, amikor azt kell bevallanod, hogy bedobtad a kutamba a holttestét?
– Mert ilyet nem tettem! – kiáltotta.
A kutyák csaholni és vonyítani kezdtek.
– Én azt mondom, te voltál. Ha bárki más lett volna, és nem Forfex...
– Ragaszkodsz ahhoz, hogy a test a rabszolgámé volt. Akkor hát bizonyítsd be. Mutasd meg nekem.
– Ha megteszem, beismered, amit elkövettél?
– Nem, de talán elhiszem neked, hogy valóban Forfexet találtad a kútban.
– Hogyan bizonyíthatnám, ha te magad gondoskodtál róla, hogy senki se azonosíthassa a holttestet az arca alapján?
– Mire célzol ezzel? Lehet, hogy bezúztam a koponyáját, de az arcát még így is fel lehetett ismerni. Bizonyára te is felismerted, hiszen állítod, hogy felismerted a hulláját.
– Nem mondtam ilyet.
– Akkor honnan tudod, hogy Forfex volt? – ordította feldühödve.
– Megvan rá a módszerem.
– Hogy érted ezt? Talán megint engedély nélkül kószáltál a birtokomon, és hazugságokat ültettél el a rabszolgáim fülébe? – Olyan elvetemülten hunyorgott, hogy szinte semmi sem látszott a szeméből. – Honnan tudtad meg, hogy megöltem Forfexet? Ki mondta el neked? Ki merészelte?
– A másik testről is van tudomásom – mondtam, részben, hogy eltereljem a témát, részben, hogy lássam a reakcióját.
Ugyanekkor Aratus arcára is ránéztem, de a rabszolga közömbös maradt. Egyszer sem láttam, hogy pillantást váltottak volna Gnaeusszal; ha volt is valami közös titkuk, vagy ismerték egymást látásból, a szemük és az arcuk nem árulta el.
– Milyen másik testről? – rivallt rám Gnaeus.
– Túl hirtelen nyilvánítod ki a tudatlanságodat, Gnaeus Claudius: ez a bűnösség biztos jele. Tudod, hogy miről beszélek. Amellett a másik bűnödre is van bizonyítékom, és kezeskedem róla, hogy megbánd az arcátlanságodat.
Gnaeus felszegte az állát, és grimaszolni kezdett. A földre köpött, majd mindkét kezével felém hadonászott.
– Megőrültél, teljesen megőrültél. Értelmetlenségeket beszélsz, és most a saját házam előtt fenyegetsz engem. Tűnj el, most azonnal! Tűnj el, vagy rád uszítom a kutyákat. Egy szempillantás alatt elkapják a lábadat, és lehúznak a lovadról. Mielőtt észbe kapnál, már ki is tépik a gigádat a nyakadból. Ha nem hiszel nekem, csak adj rá okot, hogy bebizonyítsam. Egyetlen törvény sem tiltja, amíg az én földemen jártok, és ezt te is jól tudod. Most pedig távozzatok!
Mereven néztem a szemébe egy darabig, aztán meghúztam a gyeplőt, és megfordultam a lovammal.
– De papa... – tiltakozott Meto.
– Itt végeztünk a dolgunkkal, Meto – suttogtam a fiú felé. – Szerintem komolyan gondolja a fenyegetést a kutyáival. Gyerünk! – Meto vonakodva megfordult a lovával, de előbb még vetett egy haragos pillantást Gnaeusra. Aratus és a többi rabszolga már rég elindultak az intésemre. Én határoztam meg a lovaglás ütemét, átügettem a kis hídon, aztán végig az ösvényen a kecskepásztorok háza mellett, majd keresztül a sziklákkal teleszórt erdőn. A pettyegetett napfény kellemesen simogatta az arcomat, de a hangulatunk nyomott maradt, amíg nem messze a Via Cassiától ki nem értünk a verőfényre.
Meto mellém vezette a lovát.
– De papa, eljöttünk, mielőtt Gnaeus Claudius bevallhatta volna a bűnét.
– Sokáig kellett volna várnunk arra, hogy bevalljon valamit, amit nem követett el.
– Nem értem.
– A saját szemeddel láttad ezt az embert, Meto, és a saját füleddel hallottad a szavait. Tényleg azt hiszed, hogy bármit is tud a kútba került holttestről?
– Beismerte, hogy megölte Forfexet!
– Ráadásul habozás nélkül. Annál meggyőzőbb a tiltakozása, és annál inkább elhiszem neki, hogy semmit sem tud a kútba tett tetemről. Megölte Forfexet, és ráparancsolt a rabszolgáira, hogy szabaduljanak meg a holttesttől, és nem követte tovább az eseményeket. Gondolom, észrevetted, hogy nem árultam el neki: a testnek nem volt feje, habár céloztam rá. Nem értette meg a célzást, és azt hitte, az arca alapján ismertük fel Forfexet, nem az anyajegye alapján.
– De akkor is hazudhatott.
– Ez az ember nem lenne jó színész. Minden érzelme azonnal látszik rajta. Ismerem ezt a típust. Úgy nevelkedett, hogy elsajátította a patríciusok minden fellengzősségét és büszkeségét, de nem vált az osztályának csiszolt modorú képviselőjévé. Büntetlenül fenyegetheti és kínozhatja a többi embert, mert úgy véli, ez születési előjoga. De ő nem az a fondorlatos vagy csaló fajta, nem alkalmas a hazudozásra, mert sohasem szégyelli azt, amit tesz, legyen akármilyen felháborító. Mindent kimond, amit akar, mert mindig arra számít, hogy a dolgok az ő elképzelései szerint alakulnak, és ez többnyire így is történik.
– De amikor el akarta tőled venni a birtokot, nem az ő elképzelése valósult meg.
– Igaz, de ha komolyan gondolta, hogy ránk uszítja a kutyáit, nem leplezte volna a szándékát. Ha valóban köze volt ahhoz, hogy a hullák a birtokunkra kerültek, szerintem nem tagadná a vádakat. Sőt, dicsekedne azzal, amit elkövetett. Durva ember, semmi kifinomultság nincsen benne. Te is láttad, hogyan bánik a rabszolgáival és a kutyáival. Akárki hozta el nekünk Nemót és Forfexet, csavaros eszű ember, majdnem játékos, akármilyen aljas. Ez a leírás pedig nem illik Gnaeus Claudiusra.
– Szerintem sem. De mielőtt eljöttünk volna, nyíltan megvádoltad azzal, hogy felelős Nemo haláláért is. Azt mondtad, tudod, hogy hazudik, és bizonyítékod is van ellene.
– Az csak egy végső blöff volt, egy utolsó erőfeszítés, hogy meggyőzzem magam arról: semmit sem tud a birtokomra került holttestekről. Nem Gnaeus az, aki kínozza a családomat. Igaz, hogy megölte Forfexet, és remélem, hogy Nemesis meg is bünteti érte. Forfex viszont valahogy a kútba került, a feje nélkül. A te érdemed, hogy észrevetted az anyajegyet, ami elkerülte az én figyelmemet, és beismerem, hogy tévedtem, amikor kételkedtem benned. De valaki más is belenyúlt az ügybe azután, hogy Forfexet olyan nyers módon eltemették, illetve azelőtt, hogy a testét fejetlenül a kútba dobták.
– De ki volt az, papa?
– Nem tudom. Lehet, hogy soha nem is tudjuk meg, hacsak nem sújt le ránk valami újabb csapás.
Láttam az arcán, hogy ez az érvelés nem elégítette ki. Nekem sem volt elegendő, de az idők során megtanultam türelmesebb lenni.
– Én még mindig azt mondom, hogy nyíltan meg kéne vádolnunk – csökönyösködött Meto.
– Nem éri meg ezzel zaklatni Volumenust. Látod, milyen régóta próbálkozik valamilyen ítéletet kicsikarni a patakkal kapcsolatban Publius Claudiusszal szemben. Mi értelme van újabb pert indítani, ha semmi bizonyítékunk nincs?
– De igenis, van bizonyítékunk!
– Egy fej nélküli hulla egy anyajeggyel? Egy kecskepásztor tanúvallomása, akit soha nem lehetne arra kényszeríteni, hogy a gazdája ellen valljon? Hogy aztán Gnaeus Claudius mindent letagadjon? Egy vén, szenilis földműves rabszolga vallomása, aki egyik éjjel felkelt vizelni, és közben egy csobbanást hallott és egy árnyékot látott imbolyogni? Nem, Meto, semmilyen bizonyítékunk nincs. Kétségtelenül lefizethetnénk az esküdtszéket, mert így is meg lehet nyerni egy pert Rómában, ha más eszközünk nincs, de képtelen lennék ilyesmit tenni. Különben sem hiszem, hogy Gnaeus Claudius felelős a történtekért.
– De papa, valaki csak elkövette. Ki kell derítenünk, hogy ki volt.
– Türelem, Meto – szóltam rá fáradtan, és már azt is fontolóra vettem, hogy lemondok az egészről, hiszen vannak rejtélyek, amelyekre soha nem derül fény.
Az ember élete tovább folytatódik a tudatlanság és a félelem ellenére is, és lehet, hogy a bizonytalanságot olykor már elviselhetetlennek érzik, mégis eltűrik valahogy, amíg a szívük meg nem szűnik dobogni.
Aratus tanácsokkal látott el a kút megtisztításával kapcsolatban. Bár nem volt pap, mégis hallatlan gyakorlatiassággal szemlélte a teendőket, mert látta már olyan kutak tisztítását, amelyekbe rágcsálók vagy nyulak estek. Fontosnak tartotta, hogy Forfexet tisztességesen eltemessük, legalábbis annyira, amennyire egy rabszolgát lehetett, mielőtt valaki megint hozzányúl a maradványaihoz. Így maradt némi esély rá, hogy a Lemures népének új tagja békére lel az ismerős hegyi vízesés környékén, és nem követi a meggyalázott és fej nélküli testet az új, ismeretlen sírhely felé. Az érveket a rabszolgák is elfogadták, és lassan csillapodott bennük a babonás rémület. Azt nem tudtam eldönteni, hogy maga Aratus hisz-e a saját érveiben, de hálás voltam neki a gyakorlatias megoldásért és a helyzet ügyes elrendezéséért.
A kút viszont szó szerint mérgezett maradt, akár kísértettek benne a Lemures, akár nem. A felpuffadt holttest kétségtelenül érintkezett a vízzel, és beszennyezte. Egy ember vagy egy állat könnyedén megbetegedhetett, vagy akár fel is fordulhatott ettől a víztől. Aratus azt vallotta, hogy a kút idővel magát is megtisztítja, és nem tudott mást javasolni, mint hogy dobjunk felhevített köveket a vízbe, hogy a víz forrjon és gőzölögjön. Eszembe jutott, hogy a forró vasat a sebek megtisztításánál használják, de értelmetlennek láttam ezt a módszert egy kút esetében. Később mégis rábólintottam az ötletre. Közben abból a vízből ittunk, amit urnákban tároltunk, és még a patak sem száradt ki teljesen. Csak az nyugtalanított, hogy aszályos napok következtek.
A télire félretett széna nagy részét megtámadta az üszög. Nagy esély volt rá, hogy elfogy a vízkészletünk. Lassan kezdtem belátni, hogy ha még egy ilyen katasztrófa sújt le ránk, kénytelen leszek eladni a birtokot. Egy gazdag embernek a vidéki birtok csak szórakozást jelent, és ha nyeli a pénzt, az is csak a szórakozás ára. Csakhogy nekem nincs akkora vagyonom a városban, és a birtok volt az egyetlen vállalkozásom, amire az egész jövőmet alapoztam. Létfontosságú volt tehát a siker, és a kudarc teljesen tönkretett volna. Azon a nyáron úgy éreztem, még az istenek is összeesküdtek ellenem, hogy megfosszanak attól a vagyontól, amit Lucius Claudius hirtelen bőkezűségében rám hagyományozott, és amit Cicero ravaszsága biztosított be nekem a bíróság előtt.
Aratus minden nap megitatott egy állatot a kút vizével, rendszerint egy kölyökállatot. Nem fordultak fel tőle, de meglazította a belüket, és hánytak tőle. A víz ihatatlan maradt.
Tovább folytattam a vízimalom építését. Aratus lebontatta a rabszolgákkal az egyik használaton kívüli fészert, így lett kő és gerenda az építkezéshez. Az elképzelés napról napra egyre szilárdabb alakot öltött a képzeletemben. Úgy éreztem, öreg barátom, Lucius is meglepve fogadta volna az ötletet, és büszke lett volna rám.
Számítottam egy újabb látogatásra Catilinától, vagy talán Marcus Caeliustól, de quinctilis hátralévő idejére már nem jött senki, és a következő hónap, sextilis java is vendéglátás nélkül telt el. Közben minden éjjelre őrszemeket jelöltem ki a rabszolgák közül: úgy váltották egymást, mint a katonai táborokban. Akár ez volt az oka, akár nem, nem kellett több szörnyűséges meglepetést elviselnünk. Viszont így is felborzolta valami a kedélyeket.
Pontosan sextilis idusa után történt, csaknem egy hónappal azután, hogy visszatértünk Rómából. Szokatlanul sok dolgunk akadt aznap. Egy kritikus ponthoz érkeztünk a malom építésében, de a fogaskerekek sehogy sem akartak illeszkedni egymáshoz, akárhányszor mértem ki újra és újra az arányokat, és akármennyi számítást végeztem előtte. Éjszaka pedig egy vihar tombolta ki magát a birtok felett, de nem hozott esőt, csak olyan zabolátlan széllökéseket, amelyek leszaggatták a fák ágait, és teleszórták a földemet szeméttel. A rabszolgáknak egy egész napjukba tellett megtisztítani a birtokot. A hosszú, nyári délután már épp kezdett alkonyba fordulni, amikor végre találtam egy kis szabadidőt, és visszavonulhattam a dolgozószobámba pihenni. Csakhogy Aratus utánam jött.
– Nem akartalak eddig zaklatni vele, gazdám, mert azt hittem, elmúlik, de most már egyre rosszabb az állapota, ezért muszáj elmondanom – közölte.
– Miről beszélsz?
– Clementus. Megbetegedett... Úgy tűnik, nagyon súlyos. Reggel kezdődtek a panaszai, de később jobban lett, és úgy tűnt, még sincs komolyabb baja. Nem láttam értelmét, hogy ezzel háborgassalak. De a nap folyamán egyre súlyosbodott az állapota. Lehet, hogy meg fog halni.
Követtem Aratust abba a fészerbe az istálló oldalán, amelyben Clementus töltötte az éjszakákat, és amelyben gyakran elszundított napközben is. Az öreg rabszolga az oldalán feküdt a szalmaágyon, a térdét összekulcsolta a mellkasánál. Halkan nyöszörgött. Az orcája kivörösödött, az ajka enyhén elkékült. Egy rabszolganő hajolt fölé, és időnként megtörölgette az arcát egy vizes ruhával. Az öreg visszatérő görcshullámoktól szenvedett, és még szorosabban összekuporodott, aztán lassan elernyedt, szánalmas nyögésekkel.
– Mi baja van? – suttogtam.
– Nem tudom biztosan – felelt Aratus. – Az előbb hányt is. Most már nyelni sem tud, és amikor beszélni próbál, zagyvaságok jönnek ki a száján.
– Más rabszolga is szenved hasonló panaszoktól? – kérdeztem, és közben eszembe jutott, hogy egy járvány lehetne az utolsó nagy katasztrófa, ami elűz a birtokról.
– Nem. Lehet, hogy csak az öregsége miatt van. – Aratus még halkabban folytatta. – Az olyan rettenetes viharok, mint az éjjeli, gyakran előrejelzik az ilyen öregemberek halálát.
Miközben figyeltük, Clementus teste megvonaglott, majd megfeszült. Kinyitotta a szemét, és felnézett ránk, de tekintetében több volt a zavartság, mint a fájdalom. Ajka széttárult, és egy hosszú, reszelős sóhaj szakadt ki a torkából. Egy pillanattal később a mellette térdelő asszony előrenyúlt, hogy reszkető ujjaival megérintse a homlokát. Az öreg szeme természetellenesen tágabbra nyílt. A nő visszahúzta a kezét, és a szájához szorította az öklét. Clementus meghalt.
Természetesen nagyon öreg volt már, és az öregek bármikor, bármitől meghalhatnak. De nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy éppen Clementus volt az, aki egy tompa csobbanást hallott azon az éjjelen, amikor Forfex holttestét a kútba dobták, és később egy imbolygó alakot is látott az udvaron osonni.
A vízimalom nem akart működni.
Hiába, nem vagyok egy építőmérnök – ahogy földbirtokos sem vagyok, tette hozzá egy másik hang a fejemben. Semmi meglepő nem volt abban, hogy a terveim kivitelezhetetlenek. Olyan egyszerűen terveztem meg mindent amennyire csak lehetett. Apró pálcikákból kicsiben is elkészítettem a modellt, és abban nem találtam semmi hibát. Még Aratus is, aki máskülönben soha nem rejtette véka alá elítélő véleményét, praktikusnak és megbízhatónak titulálta az építményt. Amikor viszont utasítottam a rabszolgákat, hogy indítsák be a hajtókereket (hiszen a nyár közepén, sextilis havában nem volt olyan erős áramlat a patakban, ami meghajthatta volna a vízi kereket), csupán néhány fokkal fordult el a szerkezet, aztán összeakadt. Amikor először történt ilyen, a rabszolgák tovább nyomták a kereket, amíg mennydörgésszerű csattanással darabokra nem tört a fa kerékagy. Legközelebb már óvatosabb voltam, és minden alkalommal egyre jobban odafigyeltem, de a malom nem indult be.
Éjszaka is a szerkezetről álmodtam. Néha olyannak láttam, amilyennek lennie kellett volna a medrében zubogó patakkal, a forgó vízi kerékkel, példaszerűen összeilleszkedő fogaskerekekkel, és a kivezető nyíláson végtelen bőségben kiömlő megőrölt gabonával. Sötétebb álmaimban szörnyetegként jelent meg, amely élő volt ugyan, de gonosz, kicsúszott az irányításunk alól, begyűrte a szerencsétlen rabszolgákat a fogaskerekei közé, és vért okádott ki a száján.
Miért pazaroltam annyi energiát és képzelőerőt a malom megépítésére? Azt mondtam magamnak, hogy ajándéknak szántam jótevőm, Lucius Claudius szelleme számára. Ez volt a vidéki életbe való beilleszkedésem jele, és azt mutatta, hogy nem csak átvettem a földbirtokosok életformáját, hanem irányításom alá vontam az elemeket is. Ez a gesztus is a Publius Claudiusszal való dacolásomat jelezte, aki azt hitte, hogy megfoszthat engem a víz használata feletti jogaimtól. Mindezek okot adtak rá, hogy megvalósítsam a tervet (az első számú indítékon felül, ami az építkezés eszmei értéke volt), de ezzel akartam a figyelmemet is elterelni. Nem sikerült fényt deríteni a rejtélyre Nemo és Forfex halálával kapcsolatban. Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy ezek a kudarcok erőt vegyenek rajtam, inkább a malom sikertelensége miatt búslakodtam. Nem akartam belegondolni, milyen nagyszerű szakmai diadal lenne, ha sikerülne kiderítenem, ki a tettes – a régi, ismerős elégedettség olyan kényelmes, mint egy régóta viselt ruhadarab. A fantáziám inkább a vízimalom irányába szárnyalt, és gyakrabban képzelegtem arról, milyen jó lenne, ha működne. Az építkezés fáradalmai arról is elterelték a figyelmemet, milyen keserves a vízellátásunk, és milyen nehéz télnek nézünk elébe elegendő széna nélkül.
Ezek a krízisek utólag sokkal kisebbnek tűntek, ha összehasonlítottam azzal a válsághelyzettel, ami akkoriban mind jobban eluralkodott körülöttünk – nemcsak Rómában és Etruriában, hanem Itália egész hosszában. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sejtelmem sem volt a történtekről. Aki hátat fordít a tűznek, mondhatja azt, hogy nem látja a lángokat, de attól még érzi a hátának csapódó forróságot; látja az imbolygó fényt, ami visszatükröződik a környezetén, és látja a saját árnyékát is maga előtt. De ha sejtettem volna, hova fog vezetni a Cicero és Catilina közötti küzdelem, még jobban a vízimalomra összpontosítok.
Sextilis havának vége felé ünnepeltük Diana hetedik születésnapját. A rómaiak számára nem túl fontos egy kislány születésnapja, de ez a nap – sextilis huszonhatodik napja, hat nappal september kalendusa előtt – kétszeresen is ünnep volt a mi családunkban, mert amellett, hogy Bethesda ezen a napon adott életet Gordianának, Marcus Mummius is ezen a napon hozta el nekünk Metót, miután kiszabadította őt a szicíliai fogságból. Családi ünnep lett ebből a napból hatalmas lakomával; Bethesda már napokkal korábban elkezdte felügyelni Congrio előkészületeit a konyhában. Erre az eseményre Eco is mindig eljött, ahogy most is. Meto tóga-ünnepségére mi mentünk el Rómába, erre a személyes ünnepre pedig Eco és Menenia jöttek el a városból.
Egy szekéren érkeztek egy nappal Diana születésnapja előtt Belbo és öt másik rabszolga társaságában. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Eco a legerősebb rabszolgáit hozta magával, akiket hosszú tőrökkel szerelt fel. Ezeket a tunikájuk alá rejtették. Viccesen megjegyeztem neki, hogy a testőrsége Ciceróéval vetekszik, ám Eco nem nevetett.
– Később – mondta titokzatosan, hogy jelezze, valóban magyarázattal tartozik, akármennyire is viccnek szántam a megjegyzést.
Bethesda minden igyekezetével azon volt, hogy a menye is legalább annyira otthon érezze magát, amennyire mi éreztük otthon magunkat Rómában. A szívélyesség kettejük között igencsak őszintének tűnt. Meto és Diana örültek, hogy a bátyjuk eljött a birtokra még akkor is, ha látogatása nem tartott sokáig. Míg a többiek belemerültek a társalgásba, én megragadtam az alkalmat, hogy eltűnjek egy kis időre. Belbót a többi római rabszolgával az istálló mellett találtam egy árnyas területen, ahol trigont játszottak. Háromszögben álltak, és ide-oda lökdösték a bőrlabdát. Belbo, aki inkább a testi erejéről volt híres, semmint a fürgeségéről, hamar kiesett a játékból. Odaszóltam neki, hogy csatlakozzon hozzám. Megkerültem az istálló sarkát, ő pedig követett, és a többiektől hallótávolságon kívül megálltunk.
– A fiam elég tekintélyes testőrséggel veszi körül magát ahhoz képest, hogy szinte semmilyen értéket nem hozott magával. Ráadásul csak egy rövid útra indultak egy forgalmas útvonalon.
Belbo elvigyorodott, és megrázta a fejét.
– A régi gazdának szokás szerint semmi sem kerüli el a figyelmét.
– „Szokás szerint”... Belbo, bárcsak fele annyira éles szemű és gyors felfogású lennék, mint régen, vagy legalábbis amilyennek régen hittem magam. Miért kell ennyi fegyver?
– Most nagy a feszültség a városban.
– Ez egy nagyon ködös válasz. Mibe keveredett a fiam?
– Ezt nem inkább neki kéne elmondania?
– Ha új rabszolga lennél, felmentenélek az alól, hogy a régi gazdádnak mesélj az új gazdádról a háta mögött, de túl jól ismersz ahhoz, hogy bármit is eltitkolj előlem, Belbo. Eco valami nagyon veszélyes mutatványra készül?
– Gazdám, ismered ezt az életformát. Emlékszel rá, mennyi veszély volt nap mint nap.
Nem szökhetett meg a tekintetem elől, és nem hatott meg, ahogy a témát kerülgette. Erős volt, mint egy ökör, és olyan hűséges, mint egy vadászeb, de ugyanolyan ügyetlenül őrizte a titkokat, amilyen ügyetlen volt a trigonban. Láttam, ahogy az arca szalmasárga hajának tövéig elvörösödik.
– Az új munkája miatt van – vallotta be végül.
– Kinek dolgozik?
– Annak a fiatalembernek, aki Meto ünnepségén is megjelent. Te is láttad, beszéltél is vele. Néhány nappal később visszajött, hogy felbérelje az ifjú gazdát. A férfi a divatos szakállal és frizurával.
– Van annak a fiatalembernek neve is? – kérdeztem, de már tudtam a választ.
– Marcus Caelius – felelte Belbo.
– Numa golyóira, tudtam! Ecóra is kivetették a hálójukat.
Miután gyengécske ellenállását megtörtem, egyre szívesebben beszélt.
– Valami összeesküvéssel kapcsolatos... Meg akarják ölni Cicerót, és meg akarják dönteni a jelenlegi kormányzást. Az ifjú gazda titkos éjszakai gyűlésekre jár. Én nem sokat hallok ezekből, kint maradok a többi rabszolgával és testőrrel együtt. De annyit mondhatok, hogy nagy emberek fordulnak meg ezeken a gyűléseken: szenátorok, lovagok, patríciusok, olyan emberek, akiket évek óta látok a Forumon. Marcus Caelius is gyakran megjelenik.
Miközben beszélt, a fejemet ráztam, és a fogamat csikorgattam. Eco lehetett volna okosabb is, minthogy hagyja magát belevonni Marcus Caelius és a megbízója ügyébe – legyen az akár Cicero, akár Catilina. Más dolog volt egy egyszerű gyilkossági eset felderítése vagy az igazság kiderítése egy vagyonjogi perben, és más dolog volt bekötött szemmel hagyni, hogy ide-oda lökdössék az embert egy körmönfont összeesküvési ügyben, a cselszövésben és az ellentervben, amit Cicero és Catilina fundált ki. Ebben az esetben már elfogadhatatlanul nagy lett a veszély és a bizonytalanság. Én arra tanítottam Ecót, hogy nyomozó legyen, és nem arra, hogy kémkedjen. Az én értékrendem szerint becsületes dolog kideríteni az igazságot és kiteríteni a napfényre, hogy mindenki láthassa, de abban semmi becsületes nem volt, hogy elhallgassuk az igazságot, és a sötétben sugdolózzunk.
Aztán eszembe jutott, hogy Ecónak esetleg nem is maradt választása ebben az ügyben. Átvillant az agyamon, hogy esetleg a római házban is felbukkant egy fej nélküli holttest, és megragadtam Belbo tunikáját.
– Megfenyegették? Meg akarták félemlíteni? Arra vetemedtek, hogy Meneniával vagy velünk zsarolják?
Belbo megrökönyödött a hév láttán, amivel belecsimpaszkodtam.
– Nem hinném, gazdám – mondta szelíden. – Marcus Caelius nem sokkal azután kereste fel a házat, hogy te elhagytad Rómát. Barátságosan viselkedett. Az ifjú gazda pedig olyan, mint te voltál: nem szívesen fogadja el olyanok felkérését, akikben nem bízik, ha egyszer választhat. Úgy láttam, szívesen teljesíti, amit Marcus Caelius kér tőle. Ha fenyegették is, én nem tudok róla.
Egyszeriben nevetségesnek tűnt, hogy egy ilyen óriás ennyire engesztelően próbál beszélni velem. De ugyanilyen nevetséges volt a markom látványa, amellyel a tunikáját szorongattam, és amely olyan kicsinek tűnt masszív nyaka mellett, mint egy gyereké. Elengedtem, és hátrébb léptem.
– Gondoskodj róla, hogy a többiek mindig maguknál tartsák a késüket még akkor is, ha trigont játszanak – parancsoltam. – És jelölj ki valakit, aki figyeli a Via Cassiáról bevezető utat. Ha Eco úgy gondolja, hogy szüksége van testőrségre, bízom az ítéletében. De tudnia kell, ahogy neked is, hogy itt sincs nagyobb biztonságban, mint a városban.
Hosszú sétát tettem a birtokon, hogy összeszedjem a gondolataimat. Amikor visszatértem a házba, a család tagjait az átriumban találtam, ott próbáltak menedékre lelni a nap forrósága elől. Bethesda és Menenia egymással szemben ültek a heverőjükön, Diana meg törökülésben játszott a földön egy babával. Meto és Eco együtt pihentek egy padon a medence partján. Egy táblás játék volt közöttük, amit egykor még Cicerótól kaptam, és amit Metónak adtam tovább; az Elefántok és Íjászok. A jelek szerint épp befejezték a játékot, mert a bronzfigurákat mind a kockás tábla szélére sodorták. Ahogy közeledtem feléjük, hallottam, ahogy Meto Hannibálról mond valamit Ecónak.
– Miről beszélgettek? – kérdeztem, olyan üres arccal, amilyet csak magamra tudtam erőltetni.
– Arról, amikor Hannibál megszállta Itáliát – felelte Meto.
– Elefántokkal – tette hozzá Eco.
– Igazság szerint az elefántok sohasem jutottak el Itáliába – magyarázta Meto, visszafordulva Ecóhoz. Láthatóan nagyon örült annak, hogy eljátszhatja a tanítót a bátyjával szemben. – Meghaltak a hóban, amikor átkeltek az Alpokon. Ahogy Hannibál emberei is tízezrével. Nem emlékszel, tíz évvel ezelőtt, amikor először tettem be a lábam Rómába? Az egyik magisztrátus nagy látványosságot rendezett a Circus Maximusban: Hannibál átkel az Alpokon. Törmelékekből emeltek hegyeket, formáltak szakadékokat. A havat fehér anyagfoszlányokból készítették, és rabszolgákat bújtattak el a zugokban, hogy a legyezőikkel szélvihart kavarjanak. De valódi elefántokat vittek oda. Nem ölték meg őket, hanem betanították őket lefeküdni az oldalukra, és halottnak tettetni magukat. – Meto mosolya lekonyult. – Az egyik rabszolga, aki egy karthágói harcost játszott, véletlenül az egyik elefánt alá került, és az állat összenyomta. Borzalmas volt, ahogy a vörös vér kifröccsent a fehér hóra... emlékszel, Eco?
– Hogyne emlékeznék.
– Te is emlékszel, papa?
– Valami rémlik.
– Mindegy, a lényeg az, amit Marcus Mummius is mondott: a győzelem nem csak a katonák számától, a bátorságától és a taktikai érzéküktől függ, hanem az elemektől is. Az esőtől, a hótól, a sáros mezőktől vagy egy váratlan homokvihartól. Marcus Mummius azt mondta: „az elefántok és az elemek is sokat számítanak.” Meg azt is mondta, hogy: „az emberek csinálják a háborút, de az istenek csinálják az időjárást.” Te is elbeszélgethetnél erről egyszer Mummiusszal. Mindent tud, amit a nagy hadvezérekről és a híres csatákról tudni lehet.
Megráztam a fejem.
– Hogyan jutottatok el odáig, hogy Hannibálról beszélgessetek? Ó, már értem... Elefántok és Íjászok.
– Az az igazság, papa – felelt Eco –, hogy Metót nagyon érdekli a hadtörténelem.
– Valóban? Nos, ha egy pillanatra magad mögött tudnád hagyni a csatákat, Eco, szeretném, ha velem jönnél, és elmondanád a véleményedet a vízimalomról.
Eco vállat vont, és felállt. Meto is felállt volna, de intettem neki, hogy visszatartsam.
– Maradj itt. Szórakoztasd Meneniát, és vigyázz a húgodra, hogy ne keveredjen bajba. Te már biztosan eleget láttál a malomból.
Meto válaszolni akart valamit, de elharapta a nyelvét, és lesütötte a szemét. Visszaült a padra, majd babrálni kezdett az egyik bronzfigurával.
– Tényleg nagyon magával ragadja minden, ami a harccal kapcsolatos – folytatta Eco, miközben a patak felé sétáltunk. – El sem tudom képzelni, honnan ragadt rá ez az érdeklődés. Valószínűleg onnan ered, hogy mindig nagyon kedvelte Marcus Mummiust...
– Hogy a tárgyra térjünk, mivel foglalkozol mostanában Rómában?
Eco sóhajtott.
– Valahogy éreztem, hogy nem a vízimalom miatt hívtál el a házból.
– Nem is lenne sok értelme megnézni. Hibás az egész szerkezet, mint minden más ezen a birtokon.
– Rosszul mennek a dolgok?
Elértünk a malomhoz. Találtam egy árnyas helyet, és intettem Ecónak, hogy üljön mellém. Együtt figyeltük a parton felhalmozott, kemény, napégette sarat, és a köveken csörgedező erőtlen kis hullámokat.
– Jól van, először én mondom el, milyen gondjaim akadtak, de aztán te következel.
Mindent elmeséltem neki, ami azóta történt, hogy elhagytuk Rómát – Forfex holttestének megtalálását, a kút beszennyezését, a találkozást Gnaeus Claudiusszal, Clementus halálát.
– Papa, értesítened kellett volna. Miért nem írtál levelet?
– Neked pedig engem kellett volna értesítened a Marcus Caeliusszal közös ügyedről. – Eco oldalvást sandított rám. – Kikényszerítettem az igazságot Belbóból – magyaráztam. – Nem volt nehéz.
– Akkor hát én is bevallom, hogy már tudtam a holttestről a kútban.
– Hogyan...
– Meto mondta el. Legalábbis a történet java részét.
– Mégis hagytad, hogy elmeséljek mindent, mintha semmit sem tudnál róla?
– Tőled akartam hallani, az elejétől a végéig. Meto előadása sokkal drámaibb volt, viszont a tied összefüggőbb. Meto nagyon büszke rá, hogy sikerült azonosítania Forfexet a kezén lévő anyajegy alapján. Te valahogy elkendőzted ezt a részletet.
– Tényleg? Gondolom, Metónak még most is az a meggyőződése, hogy Gnaeus Claudius a tettes.
– Hajlik erre az álláspontra.
– Még ha valóban ő lenne a bűnös, akkor sem emelhetnék vádat ellene. De most már legalább tudja, hogy gyanúsítjuk. Szinte a szemébe mondtam, hogy bizonyítékom van ellene, ezért ha valóban bűnös, és meg lehet félemlíteni, legalább már értesült a vádakról. Csakhogy én valami másról akartam veled beszélni...
– Papa, úgy teszel, mintha semmiség lenne, hogy egy újabb fej nélküli holttestet találtál a birtokon! Ezúttal ráadásul nemcsak megfélemlítettek, hanem aljas módon meg is károsítottak. Őszintén úgy vélem, hogy ha ez a rejtély nem oldódik meg, vissza kellene hoznod a családot Rómába, mielőtt valami még nagyobb szörnyűség történik.
– Eco, ezt már megtárgyaltuk – vágtam rá türelmetlenül. – Nincs hely mindnyájunk számára abban a házban, amellett pedig gyomrom sincs a városi élethez. Én inkább azt tartanám jónak, ha mi is a birtokon maradnánk, és ti is ideköltöznétek hozzánk. Jobb megoldás lenne, mint kiszolgáltatni magad Marcus Caeliusnak. Mit jelentsen az, hogy elfogadtad a meghívását mindenféle titkos gyűlésekre Catilinánál és a körénél? Hát nem fogod fel, mekkora veszély rejlik ebben?
– Papa, egy római konzulnak dolgozom.
– Nem valami nagy oltalom, ha rajtakapnak valami bűncselekményen, és ott helyben kivégeznek. Kideríthetik, hogy kémkedsz, és csapdát állíthatnak neked. Cicero akkor is melletted áll majd?
Eco összecsípte az orrnyergét.
– Tudom, hogy az utóbbi években nagyon rossz véleményed alakult ki Ciceróról, papa. Mintha minden tiszteletedet elvesztette volna akkor, amikor Catilinával szemben megnyerte a választást. De azzal nem vádolhatod, hogy a barátaihoz hűtlen lenne.
– Ne mondd azt nekem, hogy pusztán barátságból kémkedsz Catilina után.
– Nem, nem is mondanék ilyet, hiszen a pénzért teszem. Ha valaki, hát inkább te kémkedsz pusztán barátságból.
Olyan él költözött a hangjába, amit még sohasem hallottam azelőtt – abba a hangba, ami olyan gyönyörű volt a fülemnek annyi év némaság után. Azelőtt sohasem veszekedtünk igazán, és most döbbentem rá, hogy az első komoly vitánk szélére sodródtunk. Másfelé néztem, és mély lélegzetet vettem. Eco ugyanezt tette.
– Azt hiszem, egy kicsit kevésbé idegeskednék miattad, ha elmondanád nekem az ügy pontos körülményeit – mondtam végül. – Mire készül valójában Catilina?
– Minden igaz, amit Marcus Caelius mond: Catilina és a társai azon mesterkednek, hogy romba döntsék az államot. Remélték, hogy megnyeri a választást, és abban az esetben a csúcsról vezényelhette volna le a forradalmát a konzuli hatalmának segítségével, és kihasználva a szenátusban ülő barátainak a segítségét, hogy megvalósíthassák radikális reformjaikat. Először törvényesen próbálkoztak volna, és ha nem sikerül, jött volna a polgárháború. Ezt az utat szerette volna maga Catilina is végigjárni. Őszintén hitt benne, hogy komoly esélye van a választás megnyerésére. Most, hogy egyetlen választása a fegyveres bosszúhadjárat maradt, tétovázni látszik. A kétség és a bizonytalanság mintha megbénította volna egy időre.
– Együttérzek vele – motyogtam az orrom alatt.
– Eddig az összeesküvők semmi illegálisat nem követtek el, legalábbis semmi olyat, amivel kompromittálhatnák magukat. Nem írtak le semmit, titokban találkoztak, sub rosa. – Eco elmosolyodott. – Catilina szó szerint veszi; valóban lóg egy rózsa a mennyezetről az összeesküvők gyűléstermében, és emlékezteti őket a hallgatásra, arra, hogy a szavaik sohasem szivároghatnak ki a külvilágba. Mégis, Cicero minden lépésükről tud.
– Mert neki kémkedsz.
– Nem vagyok egyedül. És én csak egy szerény kis kém vagyok, nem Catilina belső körének tagja. Egy külső körbe tartozom, azok közé, akiket Catilina még megbízhatónak ítél, és akikről úgy gondolja, hogy értékessé válhatnak egy válságos helyzetben. Mégis nagyon sok minden eljut a fülembe, és ki tudom szűrni az igazságot abból a sok fantáziadús pletykából, amit köréje szőnek. Ezek az emberek hisznek a csodákban; és néha magam is kétlem, hogy bármilyen veszélyt jelentenek.
– Ezt ne mondd meg Cicerónak. Nem szeret ilyesmit hallani.
Eco sóhajtott.
– Papa, te javíthatatlanul cinikus vagy.
– Nem, ez a jelző inkább Ciceróra illik. Hát nem látod, mennyire imádja ezt a szerepet, amit a válság kijelölt számára? Ha nem szövődne összeesküvés az állam ellen, esküszöm, kitalálna egyet.
Eco a fogát csikorgatta. Megint a viszálykodás peremére kerültünk. Visszahúzódtam.
– Mondd el a részleteket – kértem. – Kik ezek az összeesküvők? Ismerem őket? Ki kémkedik még Cicerónak?
– Tényleg azt akarod, hogy ezeket eláruljam neked? Ha egyszer kijut a külvilágba, már megtört a hallgatás. Azt hittem, mosod a kezeidet Rómával kapcsolatban.
– Jobb tudni, mint nem tudni.
– De minden titok veszélyes. Ha valakit beavatnak, annak viselnie kell a hallgatás súlyát. Tényleg szeretnéd magadra venni ezt a felelősséget?
– Azt szeretném csak tudni, hogy milyen társaságba keveredett a fiam. Azt akarom megtudni, hogy ki fenyegeti a családomat, és miért.
– Ez azt jelenti, hogy többé nem dugod a fejed a homokba?
Sóhajtottam.
– A strucc tolla nagyon értékes, de könnyen kitéphető. Ha bedugja a fejét a homokba, nem tudja kivonni magát a csipkedő kezek közül.
– Ráadásul a hosszú nyakára is veszély leselkedik.
– Okos megfigyelés.
– Inkább amolyan szóvicc. – Mindkettőnknek megrándult az arca, aztán kitört belőlünk a nevetés. Megfogtam és átkulcsoltam a kezét. – Ó, Eco, azt mondod, ezek az összeesküvők hisznek a csodákban, de feleannyira sem naivak, mint amilyen én voltam, amikor azt hittem, hogy elmenekülhetek Rómából. Senki sem menekülhet el onnan! Kérdezd meg bármelyik rabszolgát, aki egészen Herkules oszlopáig vagy a párthus határig menekült, csak azért, hogy ott lecsapjanak rá, és ketrecben szállítsák vissza a gazdájának. Mindannyian Róma rabszolgái vagyunk, mindegy, hogy kinek születtünk, mindegy, hogy mit mond a törvény. Csak egy dolog szabadítja fel az embert: az igazság. Megpróbáltam hátat fordítani az igazságnak, mert azt hittem, a tudatlansággal megfeledkezhetek a Párkákról is. Okosabbnak kellett volna lennem. Egy ember nem fordíthat hátat a saját természetének. Az életemet az igazságosság szolgálatában töltöttem, miközben tudtam, milyen ritka kincs, és milyen nehéz megtalálni. Mégis, ha legalább az igazságosság érvényesül, néha az igazságra is rábukkanhatunk, és arra az időre elégedettek lehetünk. Most már feladtam, hogy az igazságosságot szolgáljam, és mintha az étvágyamat is elveszítettem volna, nem beszélve az ösztönömről, ami az igazság keresésére vezérelt. Végül lemondtam róla, hogy valaha is megtalálom. Viszont ha feladom a keresést, teljesen elveszek. – Sóhajtottam, és behunytam a szemem a magasban villódzó levelek fénye miatt. – Értesz valamit ebből a fecsegésből, Eco? Vagy túl öreg vagyok, és te túl fiatal?
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy szomorúan mosolyog rám.
– Szerintem néha elfelejted, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, papa.
– Lehet, hogy így van, különösen, ha sokáig távol vagyunk egymástól. Ha velem vagy, erősebb és jobb embernek érzem magam.
– Egy fiú sem kívánhat többet. Bárcsak te is átéreznéd ezt...
Elcsuklott a hangja, és beharapta az ajkát, de tudtam, hogy egy másik ember jutott az eszébe, aki most nem lehetett mellettünk – Meto, aki a házban maradt az anyjával és a húgával, és aki ezúttal is ki lett zárva az apja tanácskozásából.
– Akkor hát – folytattam, kényelmesen elhelyezkedve a fűben –, mondj el mindent Catilináról és a titkos köreiről.
Eco bánatosan nézett rám.
– Elfogadom a felelősséget, ami a titokkal jár – biztattam.
– Nemcsak miattad töprengek, hanem magam miatt is. Ha Catilina fülébe jut, hogy valaki megtörte a hallgatást, és én tehetek róla...
– Tudod, hogy megbízhatsz bennem. Hallgatni fogok.
Sóhajtva tette a kezét a térdére, és közéjük szorította a könyökét. Felismertem a testtartást, mintha magamat láttam volna a tükörben.
– Hát jól van. Először is, sokkal többen vannak, mint gondolnád. Cicero és Caelius mindig úgy beszélnek, mintha az ellenség egy egész légió lenne, de tudod, hogy Cicero mennyire szeret túlozni.
– Cicero szokott túlozni? – mímeltem a megdöbbenést.
– De még hogy! Viszont ebben az esetben minden oka megvan a riadalomra.
– Pontosan miféle összeesküvést tervez ez a titkos társaság?
– A részletekről nem szoktak beszélni, talán még maguk között sem, de biztos, hogy van valami fegyveres felkelés a tervben, és Cicero meggyilkolása is a fő célok között szerepel.
– Azt akarod mondani, hogy azzal a sok testőrrel és azzal a nevetséges mellvérttel nemcsak a figyelmet akarta felkelteni? Azt hittem, Cicero csak a szavazókat akarja megfélemlíteni a maga olcsó módján.
– Szerintem Catilina nem akarta a választás előtt megöletni Cicerót, legalábbis nem volt annyira égető számára, hogy valóban megtervezze a merényletet. Ha Catilina megnyeri a konzuli címet, minden egészen másképp alakult volna. Most viszont az összeesküvők egy pontban biztosan egyetértenek: Cicerót el kell tenni az útból, részben bosszúból, részben meg azért, hogy okuljanak belőle azok, akik az optimatákat szolgálják. Gyakorlati céljuk is van vele.
– Kik ezek a férfiak? Nevezz meg néhányat.
– Természetesen ott van Catilina. Mostanában bárhova megy, mindig elkíséri az a bizonyos Tongilius is.
– Mindkettőjüket ismerem, itt laktak a házamban. Kik vannak még?
– Catilina mellett van egy másik vezető is, Publius Cornelius Lentulus Sura.
– Lentulus? „Láb” Lentulus? Csak nem az öreg mihaszna?
– De igen, ő az.
– Nos, akkor Catilina meglehetősen színes egyéniséget választott társvezérnek. Ismered annak az embernek a múltját?
– Mindenki ismeri Catilina köreiben. És hozzád hasonlóan ők is elmosolyodnak, ha meghallják a nevét.
– Elismerem, hogy nem lehet gyűlölni. Magam is dolgoztam neki hat vagy hét évvel ezelőtt, épp azután, hogy kizárták a szenátusból. Minden körülmény arra utalt, hogy egy nagy csirkefogó, de nem tudtam nem kedvelni őt. Szerintem a többi szenátor is kedvelte a maga visszafogott módján még akkor is, amikor éppen megfosztották a rangjától. Akad olyan ember, aki szemtől szembe Lábnak nevezi?
– Csak a többi patrícius – felelte Eco.
Sura a beceneve volt, a vádli latin megfelelőjéből, és még abban az időben ragadt rá Lentulusra, amikor Sulla mellett az egyik quaestori posztot töltötte be. Lentulus irányítása alatt egy tekintélyes összegnek lába kélt a kormányzati pénzből. A szenátus felszólította, hogy magyarázza meg a hiányt, ám Lentulus válaszként csak előlépett, és a maga keresetlen és lenéző stílusában azt állította, hogy nem gazdálkodhat semmilyen készlettel (merthogy a készletek kiürültek), de cserébe felajánlja nekik ezt – mire előrenyújtotta a lábszárát, mint a fiúk, amikor trigont játszanak, és elvétik a labdát. A gőgös és cinikus mutatványnak nem lettek komolyabb következményei, amit elsősorban annak köszönhetett, hogy rokonságban állt Sullával, akinek uralma alatt gyerekjáték volt a sikkasztás. A gúnynév azonban rajta maradt Lentuluson.
A pályafutása során máskor is bíróság elé állították valamilyen jogellenes tett miatt, de két bíró szavazatának köszönhetően felmentette a többség. Később hallották, amint Lentulus arra panaszkodott, hogy feleslegesen pazarolta a pénzét két bíró lefizetésére, mert eggyel is megnyerte volna a pert. Csirkefogó volt, mint mondtam, de volt humorérzéke.
A személyét körülvevő botrányok nem akadályozták meg abban, hogy újra praetori rangra emelkedjen, aztán a konzuli címet is megcélozza; szerencsétlenségére a lehető legrosszabbkor, Spartacus rabszolgafelkelésének idején választották konzulnak. Minden vezető államférfi hitelét vesztette, amikor az állam hiába próbálta megfékezni a lázadók tombolását; és amikor végül elfogták Spartacust, mindenki egymásra mutogatott és vádaskodott a vezetők körében. Egy évvel a konzulsága után, amikor már elvesztette a szövetségeseit, és túlzottan is védtelenné vált a politikai ellenfeleivel szemben, Lentulust kitették a szenátusból elítélendő magatartása miatt. Ezúttal nem a csontos lábát mutatta a többi szenátornak, hanem a tarkóját, amikor lehajtott fejjel, megszégyenülve távozott.
De Lentulust nem lehetett félrelökni az útból. Abban az életkorban, amikor a legtöbb embert már maga alá temette volna a szégyen és a kimerültség, ő ismét belevetette magát a választási előkészületekbe, és elindult az alapoktól, mint egy kezdő fiatal politikus. Egy éve praetornak választották, több mint tíz évvel azután, hogy először betöltötte ezt a címet. Így a szenátus kapuja is újra megnyílt előtte. Leplezetlen pimaszsága segített neki visszakapaszkodni, de nem hanyagolható el a többi segítő körülmény sem – a kitűnő patrícius név, a Cornelius; előkelő származása, amely híres nagyapjától, a hatvan évvel ezelőtt meghalt, a Gracchusok elleni felkeléseket irányító vezetőtől eredt; házassága a törekvő Juliával, Julius Caesar rokonával, Marcus Antonius nevű kisfiuk anyjával; és nem utolsósorban egy látszólag hanyag, de valójában alattomosan csiszolgatott szónoki stílus, amely megcsillantotta irigylésre méltó humorát és lenyűgöző ambícióját.
– Mi oka van rá ennek az embernek, hogy részt vesz az államellenes összeesküvésben? – kérdeztem. – Végül is visszanyerte szenátori címét. Tulajdonképpen a konzuli címért is indulhatna újra.
– De nem lenne reménye a győzelemre. A megcsömörlött humor mögött valójában rengeteg keserűség halmozódott fel, nem beszélve az izzó türelmetlenségről. Ennek az embernek mindent újra kellett kezdenie a nulláról; szívesen választ egy rövidebb utat a végzete felé.
– A végzete felé?
– Újabban felvett egy szokást, ami régen nem volt jellemző rá: hajlik arra, amit a jósok mondanak neki. Valamiféle sötét jövendőmondókkal került kapcsolatba. Teletömték Lentulus fejét különböző versekkel, amik állítólag a Szibülla Könyveiből származnak, és azt a próféciát olvasták ki belőle, hogy a Cornelius család három tagjának is uralkodnia kell Róma fölött. Kettőről tudunk – Cinnáról és Sulláról. Ki lehetne a harmadik?
– Ezek a jósok egyenesen azt állították, hogy Lentulus lesz a harmadik?
– Nem ilyen nyíltan. Ó, nem, ezek a jósok sokkal okosabbak annál. Te is tudod, hogy a Szibülla-verseket állítólag akrosztikus stílusban írták, vagyis a sorok első betűiből össze lehet olvasni valamit. Szerinted mit lehet összeolvasni az említett versből?
Lebiggyesztettem a számat.
– „L”-betűvel kezdődik?
– Pontosan. L-E-N-T-U-L-U-S. Természetesen nem ők mondták el Lentulusnak, hanem hagyták, hogy maga vegye észre. Most meggyőződése, hogy az istenek akarata szerint neki kell uralkodnia Róma felett.
– Megőrült – állapítottam meg. – Most már értem, miért mondtad, hogy hisznek a csodákban. Mégis, egy hozzá hasonló ember – aki annyira magasra emelkedett, és olyan mélyre zuhant, aztán megint felkapaszkodott – biztosan úgy érzi, hogy Fortuna valami különleges szerepet tartogat számára. – Kinyújtottam a lábam a fűben, és felnéztem a lombkoronára, amelyet a napfény dárdái fúrtak át. – Szóval Lentulus a „Láb”, amin Catilina áll?
Eco arca megrándult.
– A legfőbb láb, igen, de a testhez általában két láb tartozik. A másik nem ilyen erős.
– „Vajon miért sántít Catilina összeesküvése?” Mennyire elegem van a testrészekről szóló találós kérdésekből!
– A másik láb is egy szenátor a Cornelius családból, Gaius Cornelius Cethegus.
– Neki nincs gúnyneve?
– Még nincs. Talán túl fiatal, és még nem ragadt rá semmi. Ha lenne, biztosan Forrófejű lenne.
– Azt mondod, fiatal, de ha a szenátus tagja, akkor már be kellett töltenie a harminckettőt.
– Éppen hogy csak betöltötte. Akárcsak Catilina és Lentulus, ő is olyan fellengzős, mint a legtöbb patrícius. Azonnal észlelni lehet a különbséget azoknál, akiket csecsemőkoruk óta úgy neveltek, hogy kivételesnek érezzék magukat.
– Igen, ez így van – bólogattam, miközben eszembe jutott Catilina könnyed pózolása és magabiztossága, az a természetes és mesterkéletlen felsőbbrendűség, amit annyira irigyeltek és megvetettek a Ciceróhoz hasonló Új Emberek.
– Lentulushoz hasonlóan Cethegus is a Cornelius klán tagja, és sok kapcsolata van a hatalmasokkal a vérrokonság és az ősi kötelezettségek alapján. De belőle hiányzik az a kitartás, ami Lentulust a hosszú küszködés alatt is fűtötte; ő fiatal és féktelen, türelmetlen, sőt erőszakra hajlamos. Működése nem túl hatékony a szenátusban, nem is jó szónok: mindig cselekedni akar, a szavak csak felidegesítik. Összeveszett a legközelebbi rokonaival; van ugyanis egy bátyja, aki szintén szenátor, de nem beszélnek egymással. Azt mondják, csúnyán hajbakaptak valami örökség miatt. Cethegus úgy érzi, hogy semmibe vették, és nem csak a családja, hanem a Párkák is.
– Ideális jelölt a forradalomhoz. Józannak tűnik, akármennyire ellenszenves is.
– Mégis van valami vonzereje azokra, akik fogékonyak rá. Azok az előkelő származású fiatalemberek kedvelik, akik hozzá hasonlóan bizalmatlanok a szónokokkal szemben, és utálják a politika lassú vizeit. A szimpatizánsait is kizárták maguk közül az optimaták, és egyiküknek sincs elég pénze ahhoz, hogy sikeres pályát fusson be. Viszont a hatalomnak nem tudnak ellenállni.
Felvettem egy gallyat, és a földet kezdtem vele szurkálni.
– Ők a fő összeesküvők?
– Igen. Lentulus a kitartása miatt, míg Cethegus az energiája és a vakmerősége révén.
– Ők a lábak, ahogy mondtad. – Két vonalat rajzoltam a porba. – Catilina pedig a fej. – Egy kört is rajzoltam. – De a lábak és a fej között kell lennie egy testnek. Nem beszélve a karról, a kézről és a lábfejről.
– Azt hittem, eleged van a testrészekkel kapcsolatos metaforákból.
Vállat vontam.
– Én meg azt hittem, az egész nem is fog érdekelni, mégis kérdezgetlek.
– Jól van. A törzs természetesen Róma lakossága lenne. Ha Catilina meg tudná győzni őket, hogy kövessék, és Lentulus és Cethegus végigvihetnék a tervüket, akkor a test is nagyon erőssé válhatna. Ami a kart és a kezet illeti, számos ember tart fenn állandó kapcsolatot Catilinával és a barátaival: szenátorok, lovagok, elszegényedett emberek és gazdagok, akik még gazdagabbak akarnak lenni, amellett közönséges polgárok és felszabadítottak is. Vannak, akiket egyszerűen a titkos vállalkozás izgalma hajt, és vannak, akiket maga Catilina ejt rabul. Szerintem bőven akadnak olyan elszállt idealisták is, akik valóban meg akarják változtatni a világot.
– Eco, te is kezdesz megcsömörleni, mint az apád. Lehet, hogy tényleg meg fogják változtatni a világot, habár azt nem tudhatjuk, hogy jobb vagy rosszabb irányba. Neveket, Eco!
Hosszú listát sorolt fel. Néhány név ismerős volt, másokat még sohasem hallottam.
– De Publius és Servius Sulla neve csak ismerős – vetette fel Eco.
– A diktátor unokái?
– Bizony.
– „Hogy is bukhatnának el a hatalmasok” – idéztem Bethesda egyik keleti aforizmáját –, „hisz mindig a talpukra esnek.”
– Ennél sokkal mélyebben gyökerezik a Sullával való kapcsolat. Catilina leglelkesebb támogatói között ott vannak a diktátor egykori katonái, akiket az északi kolóniákon telepített le. A legtöbbjükre nehéz idők járnak, hogy úgy mondjam. Az iga felhorzsolja a kezüket. Egyre a régi szép időket emlegetik, amikor a vezetőjükkel keleten hadjáratoztak, és itthon is segítettek neki a polgárháború alatt. Egykor az egész világ a lábuk előtt hevert; most térdig süllyednek a sárban és a trágyában. Úgy érzik, hogy Róma ennél sokkal többel tartozik nekik. Most, hogy az aktuális bajnokuk, Catilina másodszor is elvesztette a konzuli választást, készek fegyvert ragadni és kivívni, amit akarnak. Elszántan kutatnak az ekevasak között a régi páncéljuk után, fényesítik a régi mell- és karvértjeiket, élesítik a kardjaikat, új hegyet erősítenek a lándzsáikra.
– De valóban képesek ezek a veteránok a fegyvereikkel egy forradalmat kirobbantani? Szerintem azok a régi mellvértek már rozsdásodtak, és jócskán szorítják őket a hasukon. Lehet, hogy Sulla egykor a világ legjobb hadseregének parancsolt, de ezek a harcosok mára megőszültek és elpuhultak.
– A vezetőjük egy régi centurio, Gaius Manlius. Ő az, akit Catilina mindig felkeres Faesulae-ben, hogy tanácskozzon vele. Nagyon régóta képviseli a veteránok érdekeit, és mostanra a vezetőjük lett. Amikor elmentek Catilinára szavazni, Manlius vezette a veteránokat Rómába a választás napján, és ő tartotta vissza őket az erőszaktól, amikor Catilina vesztett. Túl korai lett volna vérfürdőt rendezni közvetlenül a választás után; Manlius fegyelmet tartott a sorok között. A haja már hófehér, de kiváló egészségnek örvend, a válla akár egy ököré, a karjával pedig egy bronzrudat is meg tudna hajlítani. Folyamatos edzésben tartja a veteránokat, és titokban fegyvereket raktároz.
– Manlius tényleg hadsereget akar vezetni?
– Az összeesküvők ezt hiszik Rómában, de lehet, hogy ez csak egy újabb csodavárás a nagy kétségbeesés közepette.
– Vagy talán igazuk van. Sullának tényleg verhetetlen volt a serege. Ezeket a harcosokat fiatalkorukban csak a dicsőség és a zsákmány érdekelte; most a vagyonukért és a családjukért küzdenek. Ki támogatja még Catilinát?
– Vannak természetesen nők is.
– Nők?
– Egy bizonyos római kör. Jobbára előkelő származású nők, akik imádják az intrikát. Az ellenségei azt terjesztik Catilináról, hogy kerítőt játszik ezeknek az asszonyoknak, összehozza őket a fiatal barátaival, eladható ékszerekért vagy a férjükkel kapcsolatos titkokért cserébe. De szerintem ezeknek a nőknek a javarésze ugyanúgy hatalomra áhítozik, mert bár vagyonosak, műveltek és jó dolgukban csak unatkoznak, tudják, hogy a hagyományos módon sohasem tehetnének szert hatalomra. Ki tudja, mit ígért nekik Catilina?
– Politikusok jövő nélkül, katonák sereg nélkül, nők hatalom nélkül – összegeztem. – Biztos vannak még egyéb támogatói is.
Eco habozott.
– Hallani néha célzásokat és pletykákat, ködös utalásokat arra, hogy Lentulusnál és Cethegusnál sokkal fontosabb emberek is belekeveredtek, olyanok, akiknek nagyobb a hatalmuk Catilinánál.
– Crassusra gondolsz?
– Igen.
– És Caesarra?
– Igen. De ahogy mondtam, nincs konkrét bizonyítékom arra, hogy benne vannak. Ennek ellenére az összeesküvők biztosra veszik, hogy mindketten támogatják Catilina döntéseit.
Megráztam a fejem.
– Higgy nekem, Crassus a legutolsó ember, aki hasznot húzhatna egy ilyen fegyveres felkelésből. Caesar talán, de csak akkor, ha a saját egyéni érdekeit szolgálja. Ha ők mégis benne vannak, ha csak hallgatólagosan is támogatják Catilinát...
– Akkor máris láthatod, mennyire megváltozik a dolog jelentősége.
– Igen. Mint egy érzéki csalódás: a fehér virágokkal borított dombról egyszer csak kiderül, hogy egy távoli, hatalmas, hófödte hegycsúcs. Nem csodálom, hogy Cicero ideges, és szétküldi a kémeit a városban.
– Cicero mindenről tud, ami a városban történik, és szó szerint értem, hogy mindenről. Úgy hírlik, a konzult semmivel sem lehet meglepni, legyen szó akár egy zendülésről a színházban vagy a piaci árusok becsmérlő kirohanásairól. A szenvedélye a hírszerzés.
– Vagy inkább a rögeszméje. Erről lehet megismerni az Új Embert. A nemeseknek nincs szükségük folyamatos vizsgálódásra, hogy biztonságban érezzék magukat a helyükön. Ha belegondolok, hogy az egész velem kezdődött... amikor Sextus Roscius ügyében nyomoztam egy törekvő fiatal ügyvédnek, akinek olyan furcsa neve volt. Azt hiszem, én voltam Cicero hálózatának első ügynöke. És most te is az vagy – tettem hozzá keserűen. – Kik a többiek?
– Cicero nem olyan ostoba, hogy lerántsa a leplet a kémeiről. Egymásról sem tudhatnak. Egyedül Marcus Caeliusról tudom biztosan, mert neki jelentek...
– Már ha róla biztosan lehet tudni.
– Szerintem igen, hacsak nem ravaszabb, mint Catilina és Cicero együttesen. Akkor viszont nem is ember lenne, hanem egy isten, aki emberi formát öltött, hogy kitombolhassa magát a halandók között.
– Nos, jelenleg már az sem tudna meglepni. Ez az egész ügy bűzlik. Bármikor szívesebben foglalkoznék egy jó kis becsületes gyilkossági üggyel.
– Ilyen időket élünk, papa.
– Ha már az időnél tartunk, mikor lép életbe a tervük?
– Ezt nehéz megmondani. Fortyog, mint a tűzre tett lábas. Catilina óvatos. Cicero kivárja azt a pillanatot, amikor az ellenfelei valami hibát vétenek, és végre valami megcáfolhatatlan bizonyíték lesz a kezében. De addig is Marcus Caelius elmondta, hogy beleegyeztél Catilina további elszállásolásába.
– Nem egyeztem bele.
– Visszautasítottad Cicerót, amikor felkeresett Rómában?
– Körülírtam neki az elutasítást.
– Cicero fülének minden „igent” jelent, ami nem kimondott „nem”, sőt a „nem” is csak annyit jelent, „talán”. Biztosan félreértette. Caelius magabiztosan állítja, hogy elfogadtad a megbízatást, és folytatod a játékot. Papa, tedd meg, amit Cicero kér. Lehet, hogy Catilina nem is tér vissza. Ha vissza is tér, csak szállást kell adnod neki, semmi többet. Egyszerű kérés. Nincs szükség rá, hogy állást foglalj. Én Cicero sorsában osztozom, és neked is ezt kéne tenned, még ha csak passzív közreműködéssel is. Végső soron ez szolgálja a javát mindenkinek, akit szeretsz.
– Meglep, Eco, hogy azt tanácsolod nekem: sodorjam veszélybe a birtok lakóit azért, hogy hosszú távon nagyobb biztonságban legyenek.
– A jövő már el van döntve. Magad mondtad, papa: nem kerülheted el teljesen a veszélyt, ahogy az igazság keresését sem adhatod fel.
– És mi van az igazságossággal? Hol lehet ilyet találni ebben a rettenetes káoszban? Honnan fogom felismerni, még ha rá is találok?
Erre már nem felelt, illetve nem volt lehetősége felelni, mert abban a pillanatban egy különösen öltözött látogató jelent meg a hegyoldalon, a hátunk mögött. Mindketten hátrafordultunk, és megrökönyödve néztük.
– Herkules nevében, mi a... – kiáltottam, de Eco már hátravetett fejjel kacagott.
Diana vonult le a füves lejtőn olyan gőgös tartással, amilyennel Cicero szokott, és magasra szegte az állát. A dölyfösségét csak néhány félresikerült lépés ásta alá, ugyanis a saru, amit viselt, túl nagy volt a lábára. Egy vékony ágytakarót terített magára, és húzta maga után a földön. Úgy gyömöszölte maga köré, és úgy próbálta redőkbe rendezni, mint egy valódi tógát.
– Születésnapom van! – jelentette ki. – Most én veszek fel tógát, és én megyek sétálni.
– A születésnapod csak holnap lesz – közöltem. – Ami pedig a tógát illeti... nos, még sehol sem vagy a tizenhattól. Azon felül...
Nem kellett belekezdenem a férfiak és a nők közötti jogi különbségek rázós témájába, mert Meto is megjelent a domb tetején, és bosszús arccal nézett le a húgára.
– A sarum, te kis hárpia!
Megragadta Dianát a vállánál fogva, kiemelte a saruból, majd visszatette a földre. Nem lökdöste, és nem is csípett bele, de nagyon szorosan tartotta. Diana elsírta magát, amikor csupasz lába a füvet érte.
Meto nem figyelt rá, amikor felkötötte a sarut a lábára. Utána egy sötét pillantással rám nézett, megfordult, és eltűnt a domb tetején.
A botcsinálta tóga széthullott, és a földre esett. Diana immár a tunikájában ökölbe szorította a kezét, és zokogott, olyan magas és fülsértő hangon, hogy be kellett fognom a fülemet. Eco felkászálódott, és odaszaladt hozzá, hogy megvigasztalja.
Tényleg, hol volt az igazságosság?
Lehet, hogy hiba volt Metót kizárni az Ecóval folytatott beszélgetésünkből, viszont a Dianával szemben mutatott gyerekes viselkedése ellentmondott annak az állításának, hogy már éppen olyan felnőtt, mint a bátyja. Ezen tűnődtem a nap további részében, miközben Meto azt próbálta megemészteni, hogy megint semmibe vették. Eco Forfex felbukkanásán és az apja önfejűségén elmélkedett, Meneniát a férje nyugtalansága ejtette gondolkodóba, Bethesda pedig azon lamentált, hogy mindenki rossz hangulatba zuhant a birtokon. Miután abbahagyta a sírást, Diana ironikus módon jobb kedvre derült, mint bárki más. Az általános lehangoltság összezavarta, de nem tudta megfojtani a derűjét.
Diana születésnapja mindenféle további kellemetlenség nélkül zajlott le. Congrio ismét kitett magáért. Lehet, hogy a lelkünk betegeskedett, ám a hasunknak semmi oka nem volt a panaszra. Menenia úgy érkezett hozzánk, hogy bevásárolt a római piacon, és Dianára valósággal záporoztak a kisebb ajándékok: kék szalag a hajába, egy fafésű, egy kék-sárga kendő, amelyhez hasonlót Menenia is vett magának Meto születésnapján. Diana a szeretet bőkezű megnyilvánulásait olyan természetességgel fogadta, mintha ez a jussa lenne, abból az alkalomból, hogy hétéves lett.
Másnap Eco visszatért Rómába.
Sextilis havának néhány maradék napja nagyon gyorsan elmúlt. Egy szempillantás alatt septemberben találtuk magunkat. Sok munka akadt a földeken ebben az időszakban, sokat kellett a terméssel és a szüret előkészítésével foglalkozni. A hosszú napok alatt jutott idő azokra a végeérhetetlen javítási munkálatokra is, amelyek az előző tél folyamán felgyülemlettek, és amelyeket a zsúfolt tavaszi és nyári időszakban elhalasztottunk. Minden napra túl sok munka jutott ahhoz, hogy estig végezni lehessen vele. Mostantól már nem henyélhettem végig a napokat a hegygerincen vagy a könyvtárszobámban, helyette teljes szívvel és lélekkel fejest ugrottam a birtok irányításának feladatába. Nem éreztem, hogy a szüntelen munka teherként nehezedne rám, inkább valamiképpen felszabadított. Miután szembesültem Nemo és Forfex halálának rejtélyével, amelyeket képtelen megoldani, és miközben Eco is belekeveredett az összeesküvésekbe és az ellentervekbe Rómában, amelyekbe nem tudtam beleavatkozni, valósággal belemenekültem az egyszerű kétkezi munka okozta kimerültségbe és az azt követő álomtalan álomba. A rabszolgák tanácstalanul viszonyultak a gazdájukhoz, aki ilyen keményen hajtotta saját magát. Lucius Claudius valószínűleg még arra sem vette a fáradságot, hogy egyetlen szem olajbogyót leszedjen a fáról. A puszta energiámmal lassanként sikerült kivívnom Aratus kelletlen tiszteletét, és miután nap mint nap egymás mellett dolgoztunk, és láttam, hogyan kezeli a napi válságokat és a rabszolgák ügyeit, végül én is elkezdtem bízni az ítéletében és a hűségében.
Megpróbáltam annyi felelősséget rakni Meto vállára, amennyit csak lehetett; reméltem, hogy ezzel csillapíthatom a szomorúságát amiatt, hogy kihagytam az ügyeimből. Csakhogy valahány feladatot rábíztam, mind félig megoldatlan maradt. Attól tartottam, hogy kezdi unni a birtokot, vagy csak merő dacból kihúzza magát az apja által kijelölt munka alól. Minél inkább próbáltam bevonni a birtok irányításába, annál szélesebb lett kettőnk között a szakadék. Egyre jobban kifürkészhetetlenné vált a szememben.
Bethesdával való kapcsolatom viszont egy örömökkel teli kedélyes szakaszba érkezett. Mindig imádta a forró időjárást, mert alexandriai gyerekkorára emlékeztette. Ahogy közeledett a september, mind jobban visszanyerte eredeti, érzéki énjét. Egyre inkább elhagyta a tűket és a fésűket a hajából, és leeresztve hordta. A tincsek fekete zuhatagként omlottak a vállára és a hátára. Több ezüst vegyült bele, mint az előző nyarakon, de az én szememben ezek az ezüstcsíkok olyanok voltak, mint a hold hullámzó tükörképe egy tó fekete felszínén. Bethesda is örült az én újonnan felfedezett testiségemnek; tetszett neki az izzadtság szaga a testemen, és a karizmom keménysége egy-egy átdolgozott nap után. Gyakran úgy feküdtem le, hogy halálosan fáradtnak éreztem magam, de Bethesda mégis bebizonyította, hogy jócskán maradt még erő a testemben. Összegyűjtötte, és kivette belőlem. Végül úgy hevertem az ágyon, hogy bőrömet egy újabb verejtékréteg borította, tagjaim elgyengültek, és az étvágyammal együtt minden feszültségem is elpárolgott. Mozdulatlanul és gondolatok nélkül tökéletesen ki voltam szolgáltatva Morpheusznak.
A patakban nem lett több a víz, és a kútból sem lehetett inni, ám Aratus meggyőződéssel vallotta, hogy az őszi esőkig kibírjuk a meglévő készletünkkel. A birtok fejeként nekem volt feladatom imádkozni az istenekhez, hogy elkerüljünk egy száraz őszt. Ami az elvesztett szénát illeti, a fenyegetés egyre erősebb lett a tél közeledtével, így megkérdeztem Claudiát, hogy megvásárolhatnám-e tőle a hiányzó mennyiséget. Azt felelte, hogy sajnos semennyit sem tud nélkülözni. Az természetesen szóba sem jöhetett, hogy a Claudius família többi tagjától kérjek segítséget. A környéken lakó többi földbirtokos még nem tudta, hogy van-e eladnivaló szénája, mert még nem mérték fel a készletet, és nem tudták, lesz-e fölöslegük. Különben is addig akartak várni, amíg a legjobb árat nem kapják érte. El kellett halasztanom a szénaválság megoldását akkorra, amikor a szükség valóban égetővé válik, és csak remélhettem, hogy akkor lesz elég pénzem kéznél. Nem szerettem volna végignézni, ahogy az állatállományom elpusztul, vagy idő előtt leölésre kerül.
Habár ezekkel a gondokkal szemben apróságnak tűnt, a vízimalom ügye is egyre több bosszúságot okozott. Aratus nem tudott megoldást javasolni. Még Metót is segítségül hívtam, de valószínűleg kihallotta a hangomból a saját kétkedésemet, és nyílt érdektelenséggel reagált. Nem viselt volna meg annyira a kudarc, ha az építkezést nem Lucius Claudius emlékére kezdtem volna el. Még az sem segített, hogy bejelentettem a malom építését Publius Claudiusnak, és felajánlottam, hogy használjuk közösen. Ökölbe szorult a kezem, amikor arra gondoltam, hogy a gonosz vénember önhitten mosolyog a kudarcomon, és tovább meséli unokafivéreinek, Maniusnak és Gnaeusnak a hátam mögött.
September idusának reggelén tettem egy kis kirándulást a legközelebbi faluba. Az istálló egyik oldala mentén egy kőfalat építettünk, és szükségem volt még néhány munkásra a nap további részére. A falusi piac épp megfelelő helynek tűnt az ilyen üzleteléshez. Elküldhettem volna Aratust, hogy intézze egyedül a dolgot, de a nyár borzalmas eseményei után a saját szememmel akartam látni azokat a munkásokat, akiket felbérelek és a birtokomra engedek.
Aratusszal kora reggel lovagoltunk ki, és pár órán belül haza is tértünk hat munkással, akik gyalog érkeztek a hátunk mögött. Rabszolgák voltak, mégsem verték őket bilincsbe, mert a gazdáik a megbízhatóbb embereiket küldték munkába díjazás ellenében. Jobban szerettem volna felszabadítottakat alkalmazni, de a férfi, aki a munkásokkal üzletelt a piacon, azt mondta, hogy az utóbbi időben egyre kevesebb ilyet lehet találni. Nehéz időkben a felszabadítottak feladják a saját birtokukat, és visszazuhannak a rabszolgasorba, csak hogy az éhhalált elkerüljék.
Amikor a Via Cassianán haladtunk, Aratus mellém lovagolt.
– Látogatók, gazdám – mondta.
Való igaz, két idegen lovat kötöttek ki az istálló mellé; egy fehér és egy fekete foltnak tűntek a távolból. Aratusra hagytam a rabszolgákat, és előrelovagoltam. A távollétemben Metóra hagytam a birtokot; szándékosan bíztam meg felelősségteljes feladatokkal, hogy egy kicsit helyrebillentsem az önbecsülését. De amikor visszaértem a házhoz, nyomát se láttam, és a hívásomra sem jött elő. A rabszolga, akit őrködéssel bíztam meg – Forfex megtalálása óta mindig őrködött valaki –, végigrohant az istálló csúcsos tetején, és leugrott a földre.
– Hol van Meto?
– Lent, a malomnál, gazdám.
– És a látogatók?
– Ők is ott vannak.
– Csak ketten?
A rabszolga bólintott.
Elügettem a patakig, de amikor közelebb értem a malomhoz, lelassítottam. Leszálltam a lóról, és hagytam, hogy a jószág elcsatangoljon és zsenge füvet, tiszta tócsákat keressen a vízfolyás mentén, a száraz kövek és a repedezett, megkeményedett sár között. Ahogy egyre közelebb értem, egy ismerős hang ütötte meg a fülemet bentről.
– Akkor valószínűleg ez a probléma. Szemmel látható, hogy ez a két fogaskerék sohasem tudna érintkezni. Olyan ez, mintha egy szamarat és egy kecskét akarna párosítani az ember.
Szívből jövő nevetés követte a szavakat. Meto sokkal őszintébb lelkesedéssel nevetett, mint bármikor a közelmúltban, és valaki más is vele nevetett. Beléptem az ajtón, és láttam, hogy Tongilius keresztbe font karral támaszkodik a falnak. Tunikáját por lepte, haját összezilálta a szél lovaglás közben. Meto mellette állt. Mindketten Catilinát nézték, aki a nagy fakerekek és küllők között guggolt. Amikor beléptem, mind felém fordultak.
– Gordianus! – üdvözölt Catilina. – Micsoda vállalkozás! Magad tervezted meg az építményt?
– Aratus is segített benne.
– Lenyűgöző! Téged már így is az ügyességedről ismernek, és senki nem állíthatja, hogy nem párosul ambíció az ügyességedhez. Azt hittem, hogy minden mérnök a légióknál munkálkodik, katapultokat meg bástyákat tervez, vagy ha nem, hát hidakat és vízvezetéket épít a szenátusnak. Benned aztán van tehetség. Ki tanított téged?
– Az olvasmányaim és a józan ész. Az is segít, ha valakinek van szeme és füle. De attól tartok, ezúttal ez sem elég. A malom nem működik.
– Ó, nemsokára fog. Csak egyetlen dolgot kell kijavítanod.
– Mire célzol?
– Nézd meg ezt a tengelyt. Rossz szögben áll.
– Még mindig nem értem – közöltem, egyre bosszúsabban a magabiztossága miatt, ugyanakkor azzal a határozott előérzettel, hogy a férfi tudja, miről beszél.
– Itt kéne rögzítened – mutatott egy pontra. – Pontosan merőlegesen a jelenlegi helyzetére.
– De ahhoz minden mást is el kéne mozdítani, és át kéne alakítani az egész szerkezetet – ellenkeztem, és nem akartam elhinni, hogy a megoldás ilyen könnyű is lehet.
– Ez nem így van. A két fogaskerék egymás mellett fog forogni, de nem ebben a szögben. Ha így hagyod, az első kör után szétesik az egész építmény. De ezzel a cseppnyi változtatással...
– Herkulesre! – Megpróbáltam minél kevésbé ostobának tűnni, de elámított, hogy ilyen egyszerű is lehet az egész. Catilinának kétségkívül teljesen igaza volt. – Miért nem vettem észre, amikor itt volt az orrom előtt?
Catilina vállat vont, és a karomra tette a kezét. Az ő haját is összekócolta a szél, akárcsak Tongiliusét, arca kivörösödött a lovaglástól. Feleannyi idősnek nézett ki, mint amennyi volt, boldognak és magabiztosnak látszott, és egyáltalán nem úgy festett, mint egy alattomos összeesküvő.
– A semmiből építetted fel ezt a malmot, és a fejedben összevissza keverednek a különböző tervek és lehetőségek, amiket közben kiagyaltál. A rengeteg apró részlet között láthatatlanná vált számodra az a kulcs, ami működésre bírhatja a szerkezetet. Én viszont úgy léptem be a malomba, hogy már elegáns teljességében láthattam, és számomra kirívó volt az egyetlen részlet, ami nem illett bele a tökéletes elképzelésbe. Látod, Gordianus, néha a szokatlan látószög is felbecsülhetetlen segítség az ember számára. Nemcsak neked van szükséged rá időről időre.
Utolsó szavai mintha súlyos mondanivalóval teltek volna meg, és jelentőségteljesen rám nézett, miközben megszorította a vállamat. Utána elengedett.
Szemügyre vettem a fogaskerekeket, és próbáltam meggyőzni magamat, hogy fogadjam el Catilina megoldásának végtelen egyszerűségét. Vajon tényleg annyira egyszerű és logikus volt a következtetése, ahogy szerény magyarázatából kiderült, vagy egy géniusszal álltam szemben? Hogyan találhatta meg azonnal azt a gyenge pontot, ami hónapok óta gyötört engem? Egyszerre rohant meg a bosszúság, a meghatottság, a mámoros hangulat és a kétség.
– Sokat lovagoltatok – mondtam szórakozottan. – Biztosan nem ma reggel indultatok Rómából.
– Nem, északról jöttünk – felelte Tongilius.
Catilina minden jel szerint a hadvezérrel, Manliusszal és Sulla veteránjaival tárgyalt Faesulae-ben.
– Még mindig fennáll az ajánlatod, hogy megszállhatunk a házadban, igaz? – vágott közbe Catilina mosolyogva. – Marcus Caelius erre utalt.
Gyorsan beszívtam a levegőt, és úgy tettem, mint aki ismét a fogaskerekeket vizsgálgatja, nehogy furcsának tűnjön az üresség a hangomban.
– Igen. Persze.
– Ó, akkor rendben van. Meglepődnél, vagy talán nem is annyira, ha tudnád, mennyi barátom és munkatársam zárta be előttem az ajtaját a legutóbbi választási vereség után. Ám ilyen pillanatokban mindig megjelennek más barátok, és helyrebillentik a mérleg nyelvét.
Catilina és Tongilius visszavonultak a házba, hogy lepihenjenek és átöltözzenek. Túl izgatottá tett a gondolat, hogy végre befejezhetem a vízimalom építését, így nem tartottam velük. Az újonnan felbérelt munkásokat nem az istálló melletti fal építésére fogtam be, hanem a fogaskerekek kicserélésére. Éjszakába nyúlóan dolgoztunk. Bethesda vacsoraidőben utánam küldte Dianát, de megkértem, hogy inkább hozasson kenyeret és sajtot.
Végül sikerült új helyre raknunk a fogaskerekeket. Mivel a patakban nem folyt elég víz, a rabszolgák hajtották meg a főkereket. A malom belsejében megrázkódott a szerkezet, és lassan forogni kezdett. A tengelyek forogtak, a fogaskerekek egymásba illeszkedtek, az őrlőkerék egyik kört rótta a másik után: az egész építmény akadálytalanul működött.
Már csak apró csiszolgatásokra volt szükség – például be kellett fejezni az épületet –, és a későbbi használatba vétel során is biztosan fény derül még egy-két gyenge pontra, de gyakorlatilag sikernek könyvelhettük el a vállalkozást.
Ez a pillanat sokkal nagyobb elégedettséggel töltött el, mint amire számítottam. Aratus arcán sem láttam még sohasem ilyen sugárzó mosolyt. Meto homloka is kisimult, és kivette a részét az örömömből. Catilinának is ott kellett volna lennie. A ház felé néztem, az elsötétült ablakokra, és megint elámultam egyszerű, de sziporkázó zsenialitásán.
Habár a nap hosszú volt és fülledt, az este kellemesen telt. Tetőtől talpig por, verejték és mocsok lepett. Későre járt, de annyira izgatott lettem, hogy az álom nem bírt megkörnyékezni. Mialatt az utolsó simításokat végeztem a szerkezeten, megüzentem a házi rabszolgáknak, hogy készítsenek számomra forró fürdőt. Ez az ötlet most eléggé merésznek tűnt, lévén hogy ki kellett számítanunk a felhasznált vizet – a megelőző napokon beértük szivacsokkal és strigilisekkel a tisztálkodáshoz. De meggyőztem magamat, hogy ezt a jutalmat kivételesen megérdemlem.
Meto azt mondta, túl fáradt, hogy velem fürdőzzön, ő továbbra is egy lavórban mosakodott mosdószivaccsal, aztán lefeküdt aludni. Amikor benyitottam a fürdőbe, meleg pára csapott meg, végigsimította csupasz testemet, csaknem magába nyelt. Csak halványan pislákolt egy lámpás. Alig láttam a medencét, de a víz csörgedező hangja odairányított. Átléptem a peremén, és óvatosan beleereszkedtem a forró vízbe, fel-felszisszenve, amikor a legérzékenyebb pontjaimat érte. Lassan ereszkedtem, amíg a víz nyakig be nem borított. Nagyot sóhajtottam, és úgy éreztem, mintha az izmaim köddé váltak volna.
Amikor kinyújtottam a lábamat, egy másik végtagba ütköztem a víz alatt. Megriadtam, de nem lepett meg igazán, hogy Catilina már korábban belemerült a forró medencébe.
A medence ellentétes falainál ültünk szemben egymással. Összeért a vádlink, de nem vettük a fáradságot, hogy arrébb csússzunk. Túl elcsigázott voltam ahhoz, hogy megmoccanjak. A párafelhőn keresztül láttam, hogy Catilina mosolyog. Felemelt egy kupa bort, és belekortyolt.
– Nem bánod, hogy itt vagyok, ugye? Úgy értem, a fürdődben.
– Hitvány házigazda lennék, ha megtagadnám a vendégemtől ezt az örömöt.
Amellett Catilina megérdemli, hogy megosszam vele ezt a kis ajándékot, hiszen az ő ötletének köszönhettem, hogy ezen a kései időponton végre megünnepelhettem a malom sikerét.
– Hallottam, ahogy a rabszolgák továbbadják a parancsot a kazán begyújtására, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Olyan sokat lovagoltam az elmúlt napokban, hogy szinte kővé vált a hátsó felem.
Felnyögött, és kinyújtóztatta tagjait a víz alatt. A mozgása nyomán lába hozzádörzsölődött az enyémhez.
– Hol van Tongilius?
– Már lefeküdt, és úgy alszik, mint egy kisgyerek. A malmod... működik már? – kérdezte.
– Igen. Pompás! Neked is látnod kellett volna.
– A győzelem a tiéd, Gordianus, nem az enyém. Biztosan nagyon büszke vagy a teljesítményedre.
– Leírhatatlan pillanat volt, amikor beindítottuk a kerekeket, és az egész szerkezet mozogni kezdett, mintha egy lény kelt volna életre. Érted küldtem volna, de attól tartottam, már lefeküdtél.
– Attól nem kell félned. Az utóbbi időben teljesen lemondtam az alvásról. Nincs rá időm.
– Akkor hát sikerül továbbra is elfoglaltnak maradnod? – kérdeztem, és csak akkor jutott eszembe, hogy egy választást elvesztett jelöltnek több szabadidővel kellene rendelkeznie.
– Sokkal elfoglaltabb vagyok, mint bármikor életemben. Majdnem olyan elfoglalt, mintha megnyertem volna a választást. Kétlem, hogy lenne még egy ember a köztársaságban, akinek olyan hektikusak lennének a napjai, mint nekem.
– Ó, nekem eszembe jutott valaki.
– A konzul. Igen, de Cicero megengedheti magának, hogy alkalomadtán lehunyja a szemét. Sokan helyettesítik a szemét – és a fülét – Rómában, és őrködnek, amíg ő alszik.
Hosszasan fürkésztem Catilina arcát a gomolygó párán keresztül, de végül nem találtam semmi utalást arra, hogy mögöttes tartalmat kéne keresni a Cicero kémeire utaló mondata mögött. Biztosan nagyon gyakran tűnődött ezen, akárkinek a társaságát élvezte éppen. Azoknak a köre, akikben meg tudott bízni, egyre apadt és fogyatkozott.
A víz ellazította az izmaimat, és éreztem, ahogy az elmém is lecsillapodik.
– Északról jöttetek? – kérdeztem.
– Faesulae-ból és Arretiumból.
– És innen Rómába igyekeztek?
– Igen, holnap.
Egy darabig hallgattunk. A víz egy kissé lehűlt, ezért kopogtam a falon. Egy rabszolga került elő, és én megparancsoltam, hogy tegyenek még a tűzre, és hozzanak még két kupa vizezett bort.
– Biztosan nagyon boldog vagy ezen a helyen, Gordianus.
Catilina ötletszerűen folytatta a beszélgetést, mintha csak egy egyszerű, kimerült férfi lett volna, aki egy másik kimerült férfival semmiségekről fecsegve osztja meg a fürdőt egy hosszú nap végén.
– Mondhatni, igen.
– Én magam sohasem vettem részt igazán egy birtok irányításában. Volt néhány birtokom Róma mellett, de régen eladtam mindegyiket.
– Nem éppen az a bukolikus álom, amit a szentimentális költők annyira méltatnak.
Halkan felnevetett.
– Igen, gondolom, a valóságban keményebb az a föld...
– Igen. Minden napra akad gond; kisebb vagy nagyobb, de mindig több annál, amit az ember a megfeszített munka ellenére visszazárhat Pandora szelencéjébe.
– Egy birtok irányítása szerintem nem sokban különbözik egy köztársaság irányításától – mondta, és hangjában keveredett a sóvárgás a keserűséggel.
– Csak a nagyságrend különbözik – feleltem. – Persze vannak problémák, amikkel minden ember szembesül: a bizalom a rabszolgákban, egy követelőző feleség kiengesztelése... Jól látom, hogy mosolyogsz, Catilina? Nehéz kitalálni, mi a legjobb a fiainknak, akik már felnőttnek hiszik magukat, pedig még gyerekek...
– Vagy úgy, Meto. Ezek szerint sok gondod akad vele?
– Azóta, hogy felöltötte a férfiúi tógát, képtelenek vagyunk bármiben is megegyezni. Összezavar. Hogy őszinte legyek, a saját viselkedésemet sem értem vele szemben. Azt mondogatom magamnak, hogy a fiú furcsa időszakát éli az életének, de vajon nem az én koromban van a hiba?
Catilina felnevetett.
– Hány éves vagy?
– Negyvenhét.
– Én negyvenöt vagyok. Tényleg furcsa életszakasz! Kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen cél felé haladunk, és vajon nem késő-e megváltoztatni az útirányt? Mindent egybevetve szerintem nehezebb negyvenöt évesnek lenni, mint tizenhatnak, ha másért nem, hát azért, mert sokkal tisztábban látod az örökre kihagyott lehetőségeket. Elég öreg vagy már ahhoz, hogy ráunj a saját okosságodra és képességeidre, és ifjonti szenvedélyed lelohadjon. És annyira is öreg vagy már, hogy a szépséget lásd elhervadni magad körül, miközben sokkal több ismerősöd költözik a túlvilágra, mint amennyi ezen a világon marad. Az élet viszont így is folytatódik. Bizonyos törekvések és étvágyak eltűnnek, ám mások jelennek meg helyettük. Mindeközben megmaradnak az élet szánalmas kis velejárói: az evés, az ivás, a párosodás. De továbbra is meg kell birkózni a szülők, a házastársak és a gyerekek pörlekedő természetével. Nem tudom, milyen gondot okoz neked Meto, de szerintem nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen fiad van. Az én fiam eltávozott... gyakran kívánom, hogy... különösen mostanában...
Nem fejezte be a gondolatot.
Néhány percig mindketten hallgattunk. Azon kaptam magam, hogy nem csak a fürdő forróságába olvadok bele, hanem egy jól ismert szerepbe is. Catilina most másképp viselkedett, mint az előző látogatása alkalmával, amikor olyan kínosan ügyelt minden szavára, és annyira kiszámította minden léptét. Olyan ember volt, akinek muszáj volt beszélnie, és én, akárcsak a múltban, most is a hallgató szerepét játszottam: én voltam a szita, amelybe belezúdíthatta a nyersanyagot, ami a szívét nyomta – a keserűséget, a bűntudatot, a kudarcélményt és a félelmet. Van bennem valami, ami kikényszeríti másokból az igazságot; ezt az átkot vagy ajándékot az apámtól örököltem, az istenek rendelték el, hogy így legyen. Cicero azt mondhatta volna, hogy Catilina ezt a képességet is fel tudja ellenem használni, és azért avat be a bizalmába, hogy aztán az eszközévé váljak. Bennem is megmaradt egy kis hitetlenség.
De semmi álnokság nem volt abban a sóhajban, ami Catilina szájából felszakadt.
– Rómában voltál a választás napján? – kérdezte halkan.
– Igen. Ott volt az egész családom, hogy Metót felnőtté avassuk.
– Ó, már emlékszem, Caelius mondta, hogy a fiad épp akkor töltötte be a tizenhatot.
– Leadta élete első voksát.
– Remélem, rám szavazott.
– Igen, biztos vagyok benne. Viszont a centúriánk Silanusra szavazott.
Catilina komoran bólintott. Nem kérdezte, hogy én kire voksoltam, valószínűleg biztosra vette, hogy az ő nevét írtam fel a táblára. Mi lett volna, ha megkérdezi? Nemóra – válaszoltam volna. Senkire. Egy fej nélküli holttestre, akit egy eldugott sírban helyeztünk el, nem messze a fürdőtől. Egy darabig azon töprengtem, kérdőre vonjam-e őt Nemo és Forfex rejtélyével kapcsolatban. Megpróbáltam elképzelni, hova vezetne ez a szembesítés. Ha volt is felelőssége a történtekben, sohasem vallaná be, akármilyen őszinte hangulat tört rá. Ha nem tudott semmit a történtekről, és Caeliust okolnám előtte, bizonyára szembefordulnának egymással, és súlyosan kompromittálnám Caeliust. Cicerót nem vonhattam be az ügybe, mert azonnal fény derült volna rá, hogy magam is a konzul játékszere vagyok – és ezzel Ecót is veszélyeztettem volna.
Többször is körbejárhattam ezt a kérdéskört, igaz, eredmény nélkül, mire Catilina megszólalt.
– Előfordul veled, hogy magukkal ragadnak a kétségek, Gordianus? Ó, bár halványan, de látom az arckifejezéseden. Hála az isteneknek ezért a gőzért, mert a csupasz, kétségekkel teli arc látványa elviselhetetlen. – Belekortyolt a borába. – Gondolod, hogy csak azért értjük meg ilyen jól egymást, mert hasonló korban járunk, és csak néhány év különbséggel születtünk? Vagy van még bennünk valami közös? Én egy patrícius vagyok, te plebejus. Én a várost szeretem, míg te otthagytad egy birtokért. Én abban hiszek, hogy az embernek utat kell adnia mindenfajta étvágyának, te mintha kifejezetten visszafogott férfi lennél. Én vakmerő és nyers politikát folytatok, míg gyanítom, hogy te szívesen hátat fordítanál az egésznek, ha tehetnéd. De ugyanúgy gyűlöljük a római hatalmaskodókat – legalábbis Marcus Caelius így mondta nekem –, és habár nem vagy hajlandó többet tenni az ügyért, hálás vagyok, hogy legalább fedelet adsz a fejem fölé, amikor szükségem van rá. Caelius a fiadra, Ecóra is felhívta a figyelmemet. Értékes ember, olyan ravasz, mint az apja, ahogy mondják. Caelius és Eco is azt mondta, hogy ne terheljelek le téged túlságosan a terveimmel, ezért nem is foglak. Nekem az is elég, hogy engedsz itt ülnöm, a borodat kortyolgatnom, a fürdődet élveznem, és közben hallgatod, ahogy egy bukott jelölt locsog a kudarcairól. Idehívnád megint azt a rabszolgát? Szeretnék még bort.
Rájöttem, hogy amikor beléptem, már nem az első kupát ürítette ki, így nem csoda, hogy megeredt a nyelve, és óvatlanabbul beszélt. Szóltam a szolgának, aki friss bort hozott.
– Tegyenek még a kazánra is? – kérdeztem.
– Már így is több mint forró, nem gondolod? Kis híján megfőttem. – Azzal Catilina kihúzta magát a vízből, és leült a medence szélére, háttal a falnak. Gőzölgött a teste, tagjain patakocskák verték vissza a lámpás fényét, és csillogtak széles mellkasának szőrzetén. – Talán itt az ideje megmártózni a hideg medencében.
– Ma este nincs hideg medence.
– Hogyan? A forró fürdőt nem követi hideg? Hiszen ez olyan, mintha a szerelmeskedés közben elmaradna a csúcspont.
– Nos, a félbeszakadt közösülésért a kút gyengélkedését kell hibáztatni.
Catilina felvonta az egyik szemöldökét. Az arcát nézegettem, hátha felvillan rajta a megértés fénye, de értetlen maradt.
– Amíg el nem jönnek az őszi esők, kevés vizünk van itt, a birtokon. A kutat beszennyezték a múlt hónapban.
– Beszennyezték?
Csak egy darabig haboztam. Ha már egyszer felmerült a téma, miért ne említeném Forfexet, hogy lássam, hogyan reagál?
– Egy holttestet találtunk a kút mélyén.
– Micsoda förtelem! Remélem, a felügyelőd azonnal munkához látott. Mi volt az, kecske?
– Nem egy állat teteme volt.
Felszegte a fejét, erőlködő arcot vágott, és sokszor pislogott egymás után. A bor eltompította az elméjét és az arcát mozgató izmokat, így nehéz volt megállapítani, hogy színészkedik-e.
– Hogy érted ezt? – kérdezte.
– Úgy értem, hogy egy embert találtunk a kútban.
– Micsoda? Beleesett az egyik rabszolga?
– Nem az enyém, hanem az egyik szomszédomé. Te is ismerted.
– Kétlem.
– De igen, találkoztál vele. Tudom, mert én is ott voltam. Forfex.
Összeráncolta a homlokát.
– Ez a név nem mond nekem semmit.
– Emlékszel, a szomszédom kecskepásztora a hegyen. Ő mutatta meg nekünk az elhagyatott bányát.
– Ó, igen! Hát persze, Forfex. Azt mondod, halott? Beleesett a kutadba? Beszennyezte, azt mondod?...
– Csak napokkal később találtuk meg.
– Nem szerettem volna látni, ahogy kihúzzátok.
Bólintottam.
– A test meglehetősen felpuffadt és oszlásnak indult.
– De te ennek ellenére felismerted őt?
– Minek ellenére? – fürkésztem az arcát gondosan.
Talán már most tudta, hogy a holttestnek nem volt feje?
– Hát hogy oszlásnak indult. Én is tanúja voltam már, hogy mi történik a hullákkal a természetben, különösen a vízben.
– Még így is ki tudtuk deríteni a kilétét.
– Különben is, mit keresett a birtokodon?
– Azt nem tudjuk biztosan.
– Kellemetlen alak a szomszédod. A saját birtokán kéne tartania a rabszolgáit.
– Talán könnyebben meggyőznéd erről Gnaeus Claudiust, ha nem hatoltál volna be engedély nélkül a területére.
– Igazad van. Azt hiszem, valóban ezt tettem – mondta Catilina olyan őszinte nevetéssel, hogy aligha hihettem, hogy bármit is eltitkol előlem. – És téged is magammal vittelek, igaz? – Nagy szisszenéssel visszacsúszott a forró vízbe, és behunyta a szemét. Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, elaludt. Aztán kinyitotta a szemét, és kijelentette: – Túl forró! Ráadásul hideg medence sincs utána. Neked nem volt elég, Gordianus?
– De, azt hiszem, már elég volt. Ha tovább maradok benne, Congrio holnap almával a számban rátesz egy tálcára.
– Hát akkor hűsítsük le magunkat odakint, a levegőn – javasolta Catilina.
– Gondoltam, egyszerűen csak megtörlöm magam...
– Badarság! Olyan gyönyörű az este. A láthatár távolabbi részén, ahol a nap lebukott, a meleg nyugati szelek istene forog álmában; a tavaszról álmodik, sóhajtozik, és a fű hullámzik a nyomában. Tegyünk egy sétát, és hagyjuk hogy a zefír szárítson meg minket a leheletével. – Lábra állt, és kilépett a medencéből. – Gyere velem, Gordianus.
– Micsoda? Ruha nélkül? Meg sem törülközünk?
– Ó, csak a sarunkat vesszük fel. Tessék, én már fel is vettem. Magammal viszem ezeket a lepedőket is, ha le akarnánk ülni valahol.
Kiléptem a medencéből. Catilina a lába ujjával lökte felém a sarumat. Beleléptem, lehajoltam, és szorosra fűztem a szíjakat.
– Elég sötét van a folyosón – mondta, amikor kinyitotta az ajtót. – De azt hiszem, emlékszem az útra.
Kisétáltunk az átriumba. Csupaszon és nedvesen, forrón gőzölgő testtel követtem.
A Hold ragyogó teljességében sütött, mintha egy lámpást lógattak volna magasról az átrium fölé. Fehér fénye csillogott a vízgyűjtő felszínén, és megvilágította az oszlopokat az egyik oldalon, mögéjük meg határozott árnyékokat vetett. Azt hittem, hogy az átriumba akart jönni, ezért megálltam, és szembenéztem kurta tükörképemmel a fekete vízben. A víz olyan nyugodt volt, hogy minden csillag tükörképét látni lehetett benne. A saját zavarodott arckifejezésemet is viszontláttam – amely azonnal megrökönyödéssé változott, amikor hallottam, hogy a bejárati ajtó nyikorogva kitárul.
– Catilina! – kiáltottam utána, ám ő már félig kint is volt az udvaron.
Csak egy meztelen kar intett maga után.
– Nevetséges – motyogtam magamban, de követtem.
Odakint, ahogy Catilina mondta, lágy zefír simogatta végig a völgyet. Meleg, száraz szél fújt, cirógatta fedetlen tagjaimat. Láttam, ahogy Catilina előttem megy, csillámló teste olyan sápadt és fényes, mint a márvány a holdfényben. Párafelhők gomolyogtak ki meleg, nedves testéből, mintha ködben lépkedett volna. Széles válláról és izmos lábáról is szakadozott gőzfoszlányok szálltak fel. Lenéztem, és láttam, hogy a saját testem is ugyanazt a meleg párát leheli magából. A közelben ökrök bőgtek a karámjukban, és egy kecskegida mekegett álmosan.
– Catilina, hova megyünk? – suttogtam.
Nem válaszolt, csak továbbment, és intett, hogy kövessem.
Furcsa látványt nyújthattunk. Valami neszt hallottam az istálló teteje felől, és láttam, hogy a rabszolga, akit odaállítottam őrködni, hitetlen arccal, bizonytalanul néz le ránk. Gondolom, nem tudta eldönteni, hogy meztelen embereket vagy ködbe burkolózott kísérteteket lát.
– Gazdám? – kérdezte halkan és tétován.
Intettem neki, mire megnyugodott, de továbbra is döbbenten figyelte késő esti sétánkat.
Elmentünk a karámok mellett, átvágtunk a szőlőültetvényeken, egyenesen az olajligetbe. Tartottam a lépést Catilinával, de már nem kérdezgettem. Túlzottan is felvidított a pucér séta szokatlansága a holdfényben, ahol a zefír csókolgatta a testünket, és egy hatalmas, fehér molylepke járta mellettünk kápráztató táncát.
– Őrültség – mondtam magamnak.
– Őrültség? Mi lehetne kevésbé őrült, mint meztelenül járni a föld hátán? Mi lehetne jámborabb az istenek akaratával szemben, akik a saját képmásukra alkottak minket, mint hogy így mutatkozunk előttük? – Elértük a hegygerinc tövét. Catilina továbbment, óvatosan de gyorsan felfelé a meredek lejtőn. – Amikor fiatal voltam, az ilyen enyhe estéken a városban is ugyanezt tettem egy-egy forró fürdő után.
– Rómában?
Nevetve emlékezett vissza.
– A Palatinus-dombon a házam körül. Néha egyedül, néha valaki mással. Hosszú sétát tettünk a házak körül csupaszon és gőzölögve, és hagytuk, hogy a szél szárítson meg minket. Csodálatos, nem igaz? Róma tele van meztelen szobrokkal, és azok senkinek a méltóságát nem sértik. Miért sérti hát egy meztelen ember? Az ember azt gondolná, hogy botrány tört ki, de nem történt ilyesmi. Elhiszed, hogy soha senki sem panaszkodott?
– Ha nem lett volna olyan kellemes a külsőd, biztosan panaszkodtak volna.
– Hízelgő, amit mondasz, Gordianus.
Felértünk a hegygerinc tetejére. Catilina ledobta a fürdőlepedőket, és fellépett az egyik farönkre, hogy magába szívja a vidék látványát. Felnéztem hullámzó mellkasára, a felette keresztezett izmos karokra, lapos hasára, robusztus lábára és köztük függő hímtagjára.
– Ragyogóan nézel ki meztelenül, Catilina – mondtam, miközben megpróbáltam levegőhöz jutni a mászás után. Nyíltan nézegettem, nem éppen irigység nélkül. – Tényleg, mint egy szobor egy talapzaton.
Kissé részegnek éreztem magam, de már nem a bor mámorított, hanem a holdfény és a szabad ég alatti meztelenség különös újdonsága. A szél felszárította a párát a testemről, de a hegymászás után újabb réteg izzadtság jelent meg rajtam.
– Úgy véled? A szeretőim ugyanezt mondták. – Lenézett magára, mintha a teste egyszerre lenne ismerős számára és különálló a lényétől; egy újabb vagyontárgya, akárcsak egy szépen faragott szék vagy egy gyönyörű festmény. – Egy negyvenöt éves emberhez képest valóban figyelemre méltó.
Mindenféle irónia és álszerénység nélkül bókolt saját magának. Tárgyilagosan szemlélte a testet, amelyet már olyan régóta birtokolt, és amellyel szemben sem áhítattal, sem túlzott természetességgel nem viseltetik.
Alattunk csendesen szunyókált a völgy. A Claudius család tagjainak távoli házaiból nem láttam fényeket, és a saját otthonom irányában is csak egyetlen lámpa pislákolt. Az egyik rabszolga tehette a bejárati ajtó elé, miután látta, hogy elhagyjuk az átriumot. Mégis, hogy aludhatott a világ, amikor a Hold úgy ragyogott? A hegy lábát körülölelő Via Cassia mintha színtiszta alabástrom szalag lett volna. A ház tetőcserepeit mintha halvány kék fénnyel világító cserepek fedték volna. Amikor a zefír sóhaja végigsuhant az olajligeten, feketén és ezüstösen rezegtek a fák lombjai. Egy közeli fáról bagolyhuhogás érkezett.
Catilina felsóhajtott.
– Sohasem tagadtam meg magamtól azokat az örömöket, amiket a testem kívánt, és másoktól sem tagadtam meg azokat az örömöket, amiket ez a test adni tudott nekik. Nagyon egyszerű életfelfogás, nem gondolod? Az ellenségeim viszont még ezt is ellenem fordították, visszataszítónak és züllöttnek állították be az emberek szemében. Te is a városban voltál a kampány utolsó napjaiban. Biztosan hallottad a rágalmaikat. Hasonló pletykák, mint tavaly, csak még rosszabbak. Tavaly Cicero és az aljas fivére még a véremet is szívták, ám idén nem elégedtek meg kevesebbel, mint hogy kitépjék a szívemet, és megegyék.
Catilina felemelte a fejét, és végignézett a völgyön. Amikor azt mondtam, hogy úgy néz ki, mint egy szobor egy talapzaton, félig vicceltem ugyan, de félig komolyan gondoltam. Márványszerű meztelenségében, szigorú arcával akár egy isten kőből faragott képmása is lehetett volna. Nem a kisfiúk istenei, mint Mercurius vagy Apolló, hanem talán Vulcanus vagy még inkább Jupiter, a rend ura, a nagyobb sorsok irányítója, aki komoran nézegeti a világot az Olümposzról.
– Ha lenne szakállad, úgy festenél, mint Jupiter – jegyeztem meg.
A gondolat mulattatta. Mereven kinyújtotta maga elé a jobb karját, tenyérrel lefelé, és széttárta az ujjait.
– Bárcsak én is villámokat vethetnék, mint Jupiter. – A kézfejét figyelte. – Cicero képes rá, tudtad? Villámok cikáznak elő az ujjaiból. Legalábbis valami villámféleség. Belemutat a tömegbe a Forumon, szikrák pattannak ki az ujjából, és kék lángra lobbannak. A villámait egyenesen a szemükbe és a fülükbe irányítja, hogy ne láthassák az igazságot, és ne hallhassák meg a józan ész szavát. – Catilina megint kinyújtotta a karját, és lefelé szegezte a mutatóujját, mintha eljátszaná, amit Cicero tesz. – Cicero mutatóujja: A Vesta-szüzeket meg kell óvnunk Catilinától! Reccs! A villám becsap, és a szavazók babonás félelemmel és irtózással figyelik. A középső ujja: Catilina fiatal fiúkat csábít el! fellobban a kék láng, a szavazók undorodva grimaszolnak, és talán féltékenyek is egy kicsit. A következő ujja: Catilina a gazdag matrónák kerítője! A szavazók viszolyogva mordulnak fel. A kisujja: Sulla szolgálatának álcája alatt Catilina jó polgárokat ölt meg, megbecstelenítette a feleségeiket és a gyerekeiket! A szavazók reszketnek az utálattól. És a másik kezével... nos, a másik kezével közben biztosan magát elégíti ki.
Hangosan felnevettem. Catilina felmordult, aztán velem nevetett. Először szívből jövő kacagásnak véltem, de hirtelen valami keserűség fojtotta el, mielőtt igazán kibontakozhatott volna.
– Hazugságokkal és elferdítésekkel tett tönkre, és a tömeg elismeri, hogy ő a köztársaság Első Polgára. Mégis, szívesebben vagyok Catilina, mint Cicero – mondta, a kezét tanulmányozva, aztán leejtve az oldala mellé. – Hát te, Gordianus?
– Hogyan? Hogy szívesebben vagyok-e saját magam, mint Cicero?
– Nem! Melyik szeretnél lenni: Cicero vagy Catilina?
– Furcsa kérdés...
– Nagyszerű kérdés.
– Te mindig játszol, Catilina.
– Te pedig mindig kikerülöd a játékaimat. Félsz talán a véletlentől? Mindig előre kell tudnod, hogyan végződnek a dolgok? Akkor válaszd Cicerót! – Lenézett rám. Sötét árkok keretezték a szemét, ám az ajka incselkedve megrándult. – Akarod tudni, mit gondolok? Szerintem megijesztene téged, ha hirtelen Catilina lennél.
Leugrott a farönkről. Felvett egy széles lepedőt, leterítette a talajra, és ráfeküdt, tarkóján összefont kézzel, a holdat szemlélgetve.
– Feküdj mellém, Gordianus.
Tétováztam.
– Gyere, csatlakozz hozzám. Nézd velem a Hold arcát. Dianának nevezted el a lányodat, nem igaz? A Hold istennője után. Akkor hát nézzük együtt az arcát.
Lefeküdtem mellette, és megint élesen belém nyilallt a meztelenség tudata a Hold hideg fényében.
– A Diana a Gordiana becézése – magyaráztam.
– Akkor is van a névben valami szemérmetlenség az istenekkel szemben. De jól illik a lányodhoz. Diana a plebejusok védőistennője, aki fellázította a szabin nőket. Diana a termékenység és a születés istennője, a hegyek és erdők lakója, a vad dolgok szerelmese. Az ember könnyen elfelejti őt a városban, ahogy a Holdról is megfeledkezik a sok lámpa között. Itt sokkal erősebb. A fénye az egész világot beragyogja. Feküdj itt mellettem, és hódolj neki egy darabig.
Csendben heverésztünk. A világ teljesen néma volt, leszámítva a falevelek kósza neszezését és a bagolyhuhogást. A saját szívverésemet és Catilina lélegzését is hallottam. Egy idő után újra megszólalt.
– Beszélhetek veled őszintén?
Elmosolyodtam.
– Kétlem, hogy megakadályozhatnám.
– Úgy tűnik, hasonló az ízlésünk a nők terén, Gordianus. A feleséged, Bethesda, nagyon szemrevaló teremtés, emlékeztet az én Aureliámra. Hasonló a szépségük, ahogy a dölyfösségük és a titokzatosságuk is. Ellenben úgy tűnik, a fiatal fiúk iránti vonzalomban nem osztozunk.
– A jelek szerint.
– Mégis, nem tudom elképzelni, hogy valaki ne találjon vonzónak egy olyan fiatalembert, mint Tongilius. Még Ciceróról sem tudom elképzelni. A zöld szeme, ahogy a haját hátrasöpri a homlokából...
– Tongilius valóban szép – ismertem el.
– Te mégsem kívánod őt, igaz?
– Nem is lenne helyénvaló, hiszen én a vendéglátód vagyok, ő pedig a társad.
– Most ki játszik a szavakkal, Gordianus? Az én jeligém: ha már van szemed a szépséghez, miért nem követed? Hogyan tudsz ellenállni?
Halkan felnevettem.
– Először is, sok más szokatlanul jóképű férfihoz és nőhöz hasonlóan, akik folyamatos csábításnak vannak kitéve, te is azt hiszed, hogy mások számára is hozzád hasonlóan gyakran adódik alkalom a kalandokra.
– Te tényleg ilyen abszurd módon alulértékeled magad, Gordianus? Példának okáért Tongilius nagyon is vonzónak talál téged. Ő maga mondta.
Erre a bizalmas közlésre az elégedettség váratlan, kétértelmű öröme hullámzott át rajtam.
– Viccelsz, Catilina. Tongilius sohasem mondhatott neked ilyesmit. Hogyan merülhetett fel egyáltalán a téma?
– Számomra ez a téma természetes. Ha nem a politikáról beszélnek, mi másról társalognának az emberek, ha nem a többi ember külsejéről és vonzerejéről? Tényleg, mi másról lehetne még beszélni?
– Catilina, te javíthatatlan vagy.
– Nem. Lehet, hogy az étvágyam csillapíthatatlan, de igenis javítható vagyok. Mindig kész vagyok újat tanulni, és elismerem, ha tévedek valamiben. Te is követhetnéd a példámat, Gordianus. Ebben a kérdésben, és másban is.
– Milyen kérdésben?
– A megmagyarázhatatlan visszafogottságodat a szép és fiatal férfiakkal szemben.
– Catilina, nem próbálhatsz elzülleszteni. Különben sem vagyok méltó az erőfeszítéseidre.
– Ostobaság, szerintem nagyon is méltó vagy.
– Gondolom, ez bók akart lenni.
– Nem, csak hálás vagyok és figyelmes.
A torkom mélyéből tört elő a nevetés, és magam is meglepődtem, hogy mennyire élvezem a kettőnk között kialakult kötekedést. Persze csak a telihold bűvereje hatott ránk így: a nagy, fehér Holdé, ami az égen derengett olyan közel, hogy szinte megérinthettük. Csak a saját meztelenségem, az utunkban cikázó molylepke és Catilina vitathatatlan vonzereje miatt beszélgethettünk olyan dolgokról, amelyek sohasem voltak, és nem is lesznek.
– Tudod, mit gondolok, Gordianus? Sok mindenben különbözünk, de sok mindenben ki is egészítjük egymást. Caelius szerint arról a képességedről híresültél el, hogy kihúzod másokból az igazságot. Ez már szinte legendássá tett téged, és az emberek természetesnek érzik, hogy kiöntik neked a szívüket. Nekem is ugyanez a tehetségem, csak másképpen. Belelátok más emberek szívébe, oda, ahova ők sohasem láthatnak, és én mondom el nekik, hogy mi lakik ott. Tudod, hogy mit látok a te szívedben, amikor erre a témára terelődik a szó?
– Arra a témára, ami sokkal jobban izgat téged, mint engem?
– Szerintem nem. Egy különleges erkölcsi karaktert látok benned, egy olyan ember karakterét, aki kilépett a világból, amelyben él. Mindketten ismerjük a szexualitás római felfogását: a testiség jelentette hatalom még maguknál az örömöknél is fontosabb. Mi több, az öröm önmagában igencsak idegen a jó rómaitól; ez a dekadens keletiek, az egyiptomiak és a görögök bűne. A hatalom irányít, és a hatalom behatolást jelent. Ezt a hatalmat csak férfiak birtokolhatják, nők nem. Férfiak uralkodnak Rómában, és ők tették azzá, ami: egy birodalommá, amely az egész világot le akarja igázni, amely minden más nemzetbe és fajba behatol, és alattvalójává teszi.
– Mintha eltértünk volna a vágy témájától.
– Egyáltalán nem. Egy ilyen világban a szerelem természetes hajlamai elferdülnek: az élvezet meghajol a hatalom előtt. Minden arra korlátozódik, hogy ki a behatoló és ki a befogadó. Együgyű elképzelés, melynek lényege sokkal jobban illik a te vízimalmodhoz, mint az emberi természet bonyolultságához, mégis így van. Behatolás vagy befogadás: a nőknek nincs választásuk ezen a téren, ezért átmenetileg alacsonyabb rendű státuszba szorultak vissza. Ugyanakkor ha egy férfi adja meg magát egy másik férfinak, lemond a saját hatalmáról, és máris úgy kezelik, mint egy nőt, legalábbis a közmegegyezés szerint. Ezzel szemben mindannyian tudjuk, hogy zárt ajtók mögött a férfiak azt tesznek, amit akarnak, és az örömöket követik, nem a presztízst. Te is hallottad azt a pletykát Caesarról, hogy ifjúként a bitíniai király, Nikomédész ágyasa lett. Micsoda rómaiatlan viselkedés! De persze Caesar akkor még fiatal volt és férfias, Nikomédész pedig egyfajta keleti érzékiséget sugárzott magából, és valójában kit érdekel, hogy mit műveltek együtt? Csak egy olyan politikai manipulátor foglalkozik ezzel, mint Cicero, aki képes ezt beleszőni az ellenkampányába. Azóta Caesart jellemtelen alaknak tartják, aki elvesztette az ítélőképességét. A tiltott szexualitás az istenek haragját vonja magával – kérdezd csak Catót –, és ha egy Caesarhoz hasonló római megingott ifjúkorában, ki tudja, milyen éhínségek és katonai katasztrófák sújtják majd az országot.
– A görögök kiélik az ilyesfajta szenvedélyüket – kezdett el Catilina egyre jobban belehevülni –, de látszólag csak akkor, ha a pár egyik tagja egy idősebb férfi, a másik meg fiatal fiú. Helyes és nem kifogásolható, amikor egy ifjú tanítvány beadja a derekát a mesterének, ha a körülmények megfelelőek, és nem sértik meg vele az illemet. Mégis láthatod, hogy a hatalom egyensúlya a szerepüknek megfelelően billen el. Természetesen mindig akadnak kivételek, általában zárt ajtók mögött, amikor a mester nem éppen magasabb rendű szerepet játszik, és a tanítvány sem alázkodik meg előtte.
– Nekünk, rómaiaknak, viszont nincs is olyan példánk, amiből kiindulhatnánk. Lenézzük a görögöket, kigúnyoljuk a szenvedélyt, amivel a filozófiának és az atlétikának hódolnak. Mivel nekünk nincsenek ezekhez hasonló ősi hagyományaink, a bűn kérdésében magunkra maradtunk. Legtöbbször a rabszolgáinkon töltjük ki bűnös vágyainkat, férfin és nőn egyaránt. Ennek a szenvedélynek semmi becsülete nincs, ezért a méltóság és az illem szabályai sem térnek ki rá, még kevésbé a törvény. Szó szerint határtalanok a lehetőségek egy római számára a rabszolgái kihasználásának terén. A rabszolgalányokat rendszeresen gyalázzák meg akaratuk ellenére, a rabszolgafiúkat megfosztják minden méltóságuktól, és őket is megerőszakolják. Olyan megvetéssel bánnak velük, ahogy a legtöbb ember a kutyájával sem bánna; és valóban, egy jól kiképzett kutya sokkal többet ér a piacon, mint egy feltűnően szép fiú vagy lány.
– Egy ilyen világban a szenvedély óhatatlanul is azt vonja maga után, hogy valamelyik fél lealacsonyodik, és ezt a közmegegyezés is jóváhagyja. Így hát egy olyan férfi, mint Gordianus, a Nyomozó, ez a különös morális karakter, más módokat talál a vágyai kiélésére. Természetesen a testiségre szüksége van, ebben hasonlít a többi emberre. De még ebben sem a hagyományokat követi: egy rabszolganő iránt rajong, méltatja a szépségét, elviseli a dölyfösségét, és végül feleségül veszi, és ezzel inkább felemeli, mint maga alá taszítja. Viselkedése valósággal a római szokások megcsúfolása, mert az igazi római feleséget a státusza, szeretőt meg a szépsége alapján választ. Amennyire a környezetében élők tudják, hűségesebb a feleségéhez, mint száz közül harminckilenc másik földbirtokos. Egy igazi szerelmespárt nagyon ritkán találsz római házasságokban!
– Ami az ifjakkal való kéjelgést illeti, Gordianus a témát messzire elkerüli. Illetve ólálkodik körülötte. Túlzottan tiszteli az ifjakat, legyenek akár polgárok, akár rabszolgák, ezért vígan elkerüli azt a szokást, amikor valaki felemel vagy sárba tipor egy másikat a szenvedélyével. Jobban szereti a szemérmes mentor szerepét. Ritka az ilyen magatartás, de volt már rá példa; én láttam hasonlót, és felismerem benned. Gordianus nem használja ki és nem erőszakolja meg a rabszolgáit. Nem is próbál középutat keresni egy hozzá hasonló származású társsal. Tanít, gondoskodik és szeret, felemel. Bálványozza az érzelmeket, gesztusai hatalmas ívűek. Odáig is elmegy, hogy örökbe fogad egy utcai árvát és egy rabszolgafiút, hogy örökösöket neveljen belőlük. Micsoda szokatlan egy família! És miközben továbbra is nyitva tartja a szemét a fiatal férfiak szépsége felé, csak néz, de nem érint meg senkit. Nem akármilyen tartózkodás ez: inkább a részvétre emlékeztet, mint a szenvedélyre. Nem tart lépést egy olyan világgal, ahol az erősnek joga van felfalni a gyengét, amely a kegyetlenséget jutalmazza és a gyengeséget bünteti, amely azzal méri az embert, hogy mennyire tud uralkodni más férfiak, nők, gyerekek és rabszolgák fölött: minél könyörtelenebb, annál jobb. Sokkal furcsább alak, mint amilyen Catilina bármikor volt.
Elhallgatott. Egymás mellett feküdtünk, egyformán meztelenül a fényes hold alatt.
– És Catilina? – kérdeztem, miközben a saját hangom is olyan szokatlannak tűnt. Catilina szavai mindent olyan szokatlanná tettek. – Catilina hogyan illik bele egy ilyen világba?
– Akárcsak Gordianus, Catilina is saját szabályokat hoz létre.
Sokáig heverésztünk a hegygerincen, merengtünk és nevetgéltünk késő éjszakáig.
Egy idő után elnyomott az álom, ahogy az már lenni szokott forró fürdő után, amikor a test lehűl, és megint megerőlteti magát egy amúgy is kimerítő nap végén. Szerencsére az éjszaka enyhe maradt, és a hajnal sem hozott hűvös levegőt. Kakasszó előtt felébredtem. A fürdőlepedő úgy fogott körbe, mint egy takaró. Catilina nem volt sehol.
A Hold már rég leköszönt az égboltról, ami nem volt sem kék, sem fekete, hanem valahol a kettő között. A kisebb csillagok elhomályosultak. Keleten Lucifer, az esthajnalcsillag sziporkázott az Argentum-hegy fölött.
Felálltam, beburkoltam magam a lepedőmbe, és belebújtam a sarumba, amit éjszakára levettem. Lassan lebotladoztam a domb lejtőjén, hátam elmacskásodott a kemény talajtól.
Az istálló tetején virrasztó őrszem éppen ásított, de tágra nyitotta a szemét, amikor meglátott.
– A vendégeim – szólítottam meg –, akik tegnap érkeztek...
– Már elmentek, gazdám. Egy órával ezelőtt elvitték a lovaikat. Amikor elérték a Via Cassiát, Róma felé fordultak. – Beharapta az ajkát. – Egy kicsit aggódtam érted, amikor ő egyedül jött le a dombról. Felmentem, hogy megnézzelek, de látszott, hogy semmi bajod. Úgy aludtál, mint egy kő. Jól tettem, hogy nem ébresztettelek fel?
Tompa fejjel bólintottam, aztán bementem a házba.
Bethesda aludt, de amikor mellécsúsztattam a testemet, felriadt.
– Borszagod van – motyogta enyhe éllel a hangjában. – Hol voltál egész éjjel? Ha Rómában lennénk, azt hinném, egy másik nőnél jártál.
– Nevetséges – feleltem. – Arra itt semmi esély.
Behunytam a szemem, és délig aludtam.
Az éjszaka, amit Catilinával a hegygerincen töltöttünk, az utolsó nyugodt időszak volt a vihar kitörése előtt.
September is száraz és meleg volt. October első napjaiban bearanyozódtak a levelek, és egyre közelgett a szüret ideje. Miután sikerült megoldani a malommal kapcsolatos problémát, megint átadtam magam a birtok egyéb ügyeinek, és a munka serény ütemben folytatódott. Apró-cseprő dolgokkal tartottam távol a figyelmemet a széna és a víz egyre nyomasztóbb hiányától és Meto felém tanúsított ridegségétől.
Catilina újra meglátogatott septemberben, és octoberben is háromszor. Minden alkalommal hozott magával más embereket is Tongiliuson kívül, de sohasem többet, mint ötöt vagy hatot. Tagbaszakadt, fegyveres férfiak voltak: testőrök. Bethesda nem foglalkozott a külsejükkel, az istállóban éjszakáztak, és ugyanazt az ételt kapták, mint a rabszolgák. De nem panaszkodtak. Catilina különben sem maradt soha tovább egy éjszakánál.
Minden egyes látogatásnál egyre kevesebbet beszélt, és egyre távolságtartóbb lett. Viselkedését az elfoglalt és az időtől szorongatott ember tartózkodásának tudtam be. Késő este érkezett, és kora reggel távozott. Nem sétálgatott az átriumban, és nem vágott neki pucéran a holdfényes tájnak, hanem vacsora után rögtön ágyba dőlt, és már hajnalban talpon volt. Ritkán maradtam kettesben vele; nem elmélkedtünk többször a vereség fájdalmán és a vágy kifürkészhetetlen geometriáján.
Arra sem volt ideje, hogy újra megnézze a vízimalmot, habár nemegyszer felajánlottam neki, hogy megmutatom. Szükségesnek láttam átépíteni egyes részeit, hogy a szerkezet jobban megfeleljen Catilina elképzeléseinek, és miután az egész alaprajz megváltozott, Aratus is előállt kisebb javaslatokkal. Rendszertelenül folyt az építkezés, mert a fontosabb munkák a birtokon csak néhány órácskát engedélyeztek számunkra. October vége felé végül elkészült, de a valódi használhatóságára csak akkor derült volna fény, ha a patakban megint van elég víz a kerék meghajtásához. Minden reggel és este esőben reménykedve felnéztem az égre.
October végén határoztam el, hogy megmutatom Claudiának a malmot. Tőle hallottam, hogy már Lucius is szeretett volna hasonlót építeni. Üzentem neki, hogy jöjjön fel a hegygerincre, osszuk meg szerény uzsonnánkat, aztán mutatok neki valamit.
Vittem magammal sajtot, kenyeret és almát. Claudia mézes süteményt és bort hozott, valamint a létező legjobb csemegét: egy korsó friss vizet. Megdicsértem a finom süteményt és az aromás bort, de elárultam, hogy a legjobban a friss víz csúszott a torkomon.
– Ilyen súlyos lett a vízhiányod? – kérdezte.
– Igen. Begyűjtöttünk némi vizet abból, ami még a patakmederben csörgedezik, és egész jó, de nem elég ahhoz, hogy csillapítsa a szomját minden rabszolgának és állatnak. Ennek a dombnak a tövénél is fakad egy forrás, de az is csak éppen hogy csöpög; az urna, amit alárakunk, a nap végére is csak félig telik meg. Ezért az erősebb állatok itatására még mindig a kút vizét használjuk, bár megfekszi a gyomrukat. Szerencsére van még néhány nagy urna, amit még a kút beszennyeződése előtt megtöltöttünk vízzel – úgy raktam félre őket, mintha ezüsttel lennének tele. Borból persze van elég, de az embernek néha vizet is kell innia.
– Gondolom, a kút vize mosásra még jó – mondta Claudia.
– Aratus nem tanácsolta. Ennek ellenére néha felhasználunk egy keveset. A kútban amúgy is kevesebb a víz az aszály miatt. Bethesda sem merül el egy egész kád forró vízben, hanem csak illatosított olajakkal kenegeti magát. Általában olyan kényes, mint egy macska, de mivel nem tud a nyelvével mosakodni, csak duzzog. Attól tartok, kezdünk mindannyian ápolatlanok lenni. Ezt a tunikát is rég ki kellett volna mosni, ami most rajtam van.
– Sajnálom. Jó lenne, ha ki tudnálak segíteni egy kis vízzel, de a felügyelőm azt mondja, hogy az én kutam is vészesen alacsony szintű. Igyál a vízből, amit hoztam. Hajtsd fel az egészet, csak le ne részegedj tőle – nevetett. – Most jut eszembe: hol van Meto?
– El van foglalva, gondolom. Nem akart idejönni.
– Ó, de hiszen olyan régen láttam! A születésnapja óta szinte nem is találkoztam vele. Jó, nem nyaggatlak tovább – mondta, az arcomról olvasva. – De nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy boldogtalannak érzi magát itt. Már régebben is mondtam, hogy szerintem te városi ember vagy, és ez éppúgy áll Metóra is. Nem mindenki alkalmas a földművelésre, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen izgalmas és gazdag életet nyújthat a város. No de azt mondtam, nem nyaggatlak, mégis úgy osztogatom a kéretlen tanácsokat, mint a legkardosabb öreg matróna, aki valaha Rómában élt.
Egy darabig némán falatoztunk. Ragyogó őszi nap volt, a levegőt harapni lehetett, az égen egyetlen felhő sem úszott. Az alattunk elterülő völgyben egymást váltották az okkerszínű, szürke és örökzöld árnyékfoltok. A környező birtokokról fehér oszlopként gomolygott felfelé a kenyérsütő kemencék és a levelekből rakott máglyák füstje. A mélységből állatok bőgését és rabszolgák kiáltozását hozta fel a fülünkig a kristálytiszta levegő.
– Láttunk valaha ilyen szép napot a városban, mint ez a mai? – kérdeztem halkan.
– Bizony, éppen ez a lényeg – felelt Claudia, aki békés mosollyal szemlélte a tájat. – De a hírvivőd azt mondta, valamit mutatni akarsz nekem.
– Meg is mutatom, miután meguzsonnáztunk.
– Én már befejeztem – dugta az ujját a szájába Claudia, hogy megtisztítsa fogát a mézes sütemény maradványaitól. – Habár az almákat nem szabad csak így itt hagyni.
– Több alma van itt, mint amit meg tudunk enni.
– De ez pazarlás!
Felnevettem.
– Majd lefelé odaadom a disznóknak.
– Lefelé?
– A patak felé.
– Ó, Gordianus, csak nem a vízimalmot akarod nekem megmutatni?
Különös arcot vágott.
– De igen.
– Tudod, láttam, amikor építetted. Nem tehetek róla, látni lehet innen, a hegytetőről. Nagyon impozáns építmény.
Vállat vontam.
– Más építmények darabjaiból épült. Nem egy templom, de remélem, nem is bántó a szemnek.
– Elragadó!
– Lehet. De sokkal fontosabb, hogy mi van belül. A szerkezet tényleg működik.
– Ezek szerint befejezted?
– Én megtettem a magam részét, a többi már a patak dolga.
Felkeltünk a farönkökről, és összeszedtük, ami az uzsonnából maradt. A Via Cassia felé pillantottam. Ez volt a szokásom, mielőtt elhagytam a kilátóhelyet. Két lovast láttam dél felől közeledni. Ebben nem volt semmi rendkívüli, mégis valamiféle nyugtalanság vett erőt rajtam, miközben lefelé másztunk a kaptatón. Még akkor is az út felé tekintgettem, amikor a bozót és a fák tömkelege eltakarta őket a szemem elől.
Claudiára mély benyomást tett a malom; sőt lelkesedése egy kissé túlzottan is erőltetettnek tűnt annak fényében, hogy a szerkezet működéséhez egyáltalán nem értett. Rákérdezett ugyan ennek a tengelynek, meg annak a fogaskeréknek a szerepére, de láttam rajta, hogy semmilyen magyarázat nem fogja kielégíteni. Amikor odahívtam a rabszolgákat, hogy indítsák be a külső kereket, és az egész szerkezet mozgásba lendült, riadalmat láttam Claudián. Lelohadt a mosoly az arcáról.
– Ó, egek! – kiáltotta. – Mintha szörnyű, óriási, mindent összezúzó fogak lennének! Mintha egy titán szájába kerültünk volna.
A lelke mélyén egyáltalán nem tetszett neki a malom, állapítottam meg magamban. Kényelmetlenül érezte magát a közelében. Érthető volt a hozzáállása, ha figyelembe vettem a származását, osztályának konzervatív felfogását, amely bizalmatlanul tekintett minden újításra, legyen az társadalmi vagy technikai. Unokafivére, Publius teljesen egyértelműen nyilatkozott, amikor azt mondtam neki, hogy a malom esetleg az ő javát is szolgálhatja: „- Minek kéne az nekem? A rabszolgáim megőrlik a gabonát.” Reméltem, hogy Claudia nyitottabb lesz, de néhány szempontból ő sem különbözött a rokonaitól.
A kerekek nagy lendülettel forogtak, amikor egy hang kiáltott rám.
– Elképesztő, papa!
Megfordultam, és Ecót láttam az ajtóban, mögötte Belbóval: a két lovast az útról.
Boldogan és meglepetten nevettem fel, és előreléptem, hogy átöleljem Ecót. Közben a rabszolgák befejezték a munkát, és a kerekek lassan leálltak. Claudia ferde mosollyal nézett minket, aztán valósággal felugrott a helyéről, amikor az egyik kerék pattanó hangot adott.
– Semmi baj – nyugtattam, de csak úgy lehetett lecsillapítani, hogy kivittem a malomból. Mindenkit kitessékeltem az ajtón, és a sziklás patakpartra vezettem őket. Eco újra meg akarta nézni a szerkezetet működés közben, de én diszkréten Claudia felé biccentettem, hogy jelezzem, alkalmazkodnunk kell a vendégünkhöz. – Talán később – vigasztaltam. – Túl keményen kell hajtaniuk a rabszolgáknak, valamelyik még megsérül.
– De hogyan oldottad meg azt a problémát, ami olyan sok fejtörést okozott? Ne mondd nekem azt, hogy egy álomban szállt meg az ihlet! Mint olyan sokszor máskor, amikor egy megfejthetetlennek tűnő rejtéllyel találkoztál.
– Ezúttal nem. Igazság szerint egy közös ismerősünk javasolta a megoldást.
– Egy ismerős?
– Egy alkalmi vendég – feleltem, és nyomatékosan Claudia felé toltam az állkapcsom.
– Ó! – Eco végre felfogta, hogy titoktartásra van szükség, és bólintott. – Az a városi férfi.
– Pontosan az. De a mai vendégünket sem szabad elhanyagolnunk – jeleztem, mire Eco az asszony felé biccentett, hogy üdvözölje.
– Ó, Eco, milyen nagyszerű újra látni téged! – búgta Claudia. Rövid beszélgetésünk alatt volt ideje összeszedni magát. – Mi hír a városban?
– Valójában... – Eco bizonytalannak látszott. Azonnal rájöttem, hogy pontosan a városi hírek miatt tette meg az utat a birtokig, de a mondanivalója nem tartozott másra. Hunyorgott, láttam rajta, hogy azt számítgatja, mennyit mondhat anélkül, hogy túl sokat árulna el. – Valójában ezért is jöttem. Rómában egész nyáron nagyon feszült és nyugtalan volt a légkör... de gondolom, ezt már tudjátok.
– Ó, igen, az unokafivéreim már a választások óta valami nagy zűrzavart jósolnak.
– Akkor az unokafivéreid elmehetnének látnoknak.
Tréfás hangulatot akart kelteni, de Claudia nem volt vicces kedvében. A malom mintha felőrölte volna az idegeit.
– A városban fegyveres felkelésről beszélnek – folytatta Eco. – Cicero rávette a szenátust, hogy soron kívüli védőalakulatot rendeljen el számára. Ezt nevezik úgy, hogy Különleges Rendelet az Állam Védelmében.
– Ó, igen, az őseink rendelete, amit hatvan évvel ezelőtt a csőcseléket feltüzelő Gaius Gracchus ellen vezettek be – mondta Claudia, akinek a jelek szerint ínyére volt a hír.
Komoran bólintottam.
– Gaius Gracchust végül a tömeg ölte meg az utcán, amíg a gyilkosságról szóló rendelkezéseket átmenetileg felfüggesztették. Ezt tervezik Catilinával szemben is?
– Azt senki sem tudja – válaszolt Eco. – Ennek a rendeletnek homályosak a rendelkezései. Alapvetően a konzulokat ruházza fel hatalommal az élet és halál fölött, ami egyébként a népgyűlésre tartozna. Nekik van hatalmuk hadsereget felállítani és csatába küldeni, és az állam biztonságának érdekében nekik áll jogukban az úgynevezett korlátlan erőt felhasználni egyes polgárok ellen.
– Vagyis a szenátus optimatái megkerülték azt a kevés beleszólási jogot is, amivel eddig a népgyűlés rendelkezett – összegeztem.
– Miért ne? – kérdezte Claudia. – Ha az állam biztonságát fenyegeti valami, muszáj szélsőséges erőkhöz folyamodni. Csak az a kár, hogy egy olyan ember irányítja az egészet, mint Cicero, egy Új Ember, aki meg sem érdemli ezt a megtiszteltetést, és akit a származása fel sem készíthetett egy ilyen felelősséggel járó posztra.
– Akárhogy is van – vette át a szót Eco –, mindenki tudja, hogy Cicero konzultársa, Antonius hasznavehetetlen. Elég ha azt vesszük, hogy Catilinával szimpatizál. Ez azt jelenti, hogy minden Cicero vállára nehezedik.
– Vagy az ölébe – tettem hozzá.
Eco bólintott.
– Jelenleg, legalábbis elméletben, Cicerónak nagyobb hatalma van, mint bárkinek Sulla diktatúrája óta.
– Ezek szerint Cicero végre elérte, amit akart – mondtam. – Ő Róma egyeduralkodója!
– Nos, ha egyszer s mindenkorra meg tud minket szabadítani Catilinától, meg is érdemli ezt a címet – közölte Claudia. – Más híreid is vannak, Eco?
– Háborúról is pletykálnak. Catilina hadvezére, Manlius nyíltan toborozza a seregeit fent Faesulae-ben. Rabszolgafelkelésekről is suttognak, akiket szintén Catilina bujtott fel. Az egyik Apuliában készül, a másik Capuában...
– Capua? Hiszen Spartacus is ott kezdte a felkelést! – nyílt tágra az asszony szeme.
Eco bólintott.
– Minden gladiátoriskolát utasítottak Itália-szerte, hogy zárják el a fegyvereiket, és küldjék szét a rabszolgákat láncra verve különböző birtokokra. Ez volt Cicero egyik első rendelkezése a dekrétum nevében.
– Megint Spartacus emlékét hozzák fel! – sóhajtottam szomorúan.
Ügyes húzás volt: ezzel rémületben tarthatta az embereket, és biztosíthatta a támogatásukat. A Spartacus-féle felkelés iszonyata és vérengzése még élénken élt mindenki emlékezetében. Így hát a válsághelyzetnek nyilvánított időben ki emelte volna fel a szavát az ellen, hogy bezárják a gladiátoriskolákat – még akkor is, ha semmilyen módon nem kötődtek a lázadáshoz, és a figyelmet is csak azért terelték rájuk, hogy a pánik még nagyobb legyen? Ugyanakkor ez az egyértelmű utalás a lázadó trák rabszolgához hasonlította a makulátlanul patrícius származású Catilinát. Most már kezdtem érteni, mire célzott Catilina, amikor Cicero villámairól beszélt.
– Közben Catilina ellen is felhoztak vádakat.
– Megint? Miféle vádakat? – kérdeztem.
– Ezúttal sokkal súlyosabbat, mint a vesztegetés vagy a sikkasztás. Az egyik optimata vádat emelt ellene politikai erőszak miatt a plautianusi törvény értelmében.
– Mit felelt Catilina?
– Tőle idegen módon szelíd maradt. Önkéntesen helyezte magát házi őrizetbe egy barátja otthonában. Ez azt jelenti, hogy nem hagyja el Rómát – nézett rám Eco jelentőségteljesen.
– Jó – feleltem önkéntelenül is, ahogy az ember automatikusan lerázza a kezét, miután megmosta.
A hírek jobban felzaklattak, mint amennyire bevallottam, de legalább az én közreműködésemre nincs többé szükség.
– Jó! – visszhangozta Claudia. – Talán vérengzés nélkül pontot lehet tenni az egész ügyre. Ha Catilinát bíróság elé lehet állítani, és száműzetésbe lehet küldeni, talán az egész csőcselék, amit felbujtott, visszazuhan a sárba. Vágd le a fejet, és a test is elsorvad.
– Érdekes – mondtam. – Nekem is ez a metafora jutott eszembe.
Claudia nem sokkal később hazament. Azt mondta, hogy még az unokafivéreinek is el kell újságolnia, amit hallott, és őket is ki kell kérdeznie a hírekről. Miután egyedül maradtunk, Eco unszolására még egyszer megmutattam a malom működését, de közben rájöttem, hogy akármennyire taszítanak Róma intrikái, az összebogozódott szálak valahol mégis lenyűgöznek.
Aznap este vacsora után az átriumban gyűltünk össze. Hűvös volt az este, de tiszta maradt az ég. Évszakváltáskor mindig leeresztettük a szökőkutat, és egy szénserpenyőt tettünk a helyére. Körbeültük a tüzet, és Meto is csatlakozott hozzánk. Külön megkértem, hogy maradjon, és hallgassa a beszélgetést, de nem méltányolta; láttam az arcán, hogy megalázó és leereszkedő gesztusnak érzi. Miután lefektette Dianát, Bethesda is közénk ült. A fejünk felett gyülekező válság az ő macskaszerű tartását is meggyengítette, és egyben felkeltette a kíváncsiságát.
– A következő a helyzet – mondta Eco. – A szenátus felállít egy saját hadsereget, és azt küldi Manlius ellen Faesulae-be. Vagy összecsapnak Etruriában, vagy legalább sikerül távol tartani Manliust Rómától. A város minden részén őrszemeket lehet látni, mozgósították a helyőrséget. Catilina házi őrizetben van, ám a szövetségesei mind szabadon mozognak. Cicerónak nincs ellenük bizonyítéka. Lehet, hogy lesz felkelés a városban, lehet, hogy nem. Lehet, hogy a szenátus csapatai megküzdenek Manlius seregével, nem is egyszer, de lehet, hogy ezek a csaták is elmaradnak. A többi itáliai felkelés sorsáról sem tudni semmi biztosat.
– Tényleg veszély fenyegeti a szenátust? – kérdezte Meto.
Ő tette fel a kérdést Ecónak, és csalódott, amikor a bátyja átadta nekem a válaszadás jogát.
– Itáliában mindenütt eluralkodott a nyomor, az eladósodás és a csőd okozta kényszeres rabszolgaság – mondtam. – A mi családunk Fortuna kegyét élvezte, nem beszélve Lucius Claudius hagyatékáról, ezért inkább felemelkedtünk, mintsem lejjebb zuhantunk volna. Körülöttünk viszont éheznek az egyszerű emberek, és a büszke nemeseket is kiforgatták a vagyonukból. Ezek már nem mászhatják meg újra a ranglétrát. Mindössze néhány család birtokolja a legnagyobb vagyont és hatalmat, és zsugori kézzel osztogatják azoknak, akik a túlélésért küzdenek. Mindenki látja a hatalmasok romlottságát, akinek van szeme. Az emberek változást szeretnének, de tudják, hogy addig nem változik semmi, amíg az optimaták ennyire a kezükben tartják a szenátust. Vajon Catilina és a szövetségesei ki tudnak robbantani egy általános forradalmat? A szenátus nyilván úgy véli, hogy lehetséges, és ezért szavazták meg a Különleges Dekrétumot, hogy még nagyobb erővel vegyék körbe a konzult. – Kitártam a karom a lángok előtt. – Mennyire örülhet Cicero, hogy a szenátus többi tagja ilyen megtiszteltetésben részesítette! Tényleg ennyire hisznek benne, és spontán módon segítik, vagy Cicero megrángatott néhány szálat, hogy a szavazás úgy végződjön, ahogy akarta?
– Igen, papa – ismerte be Eco, akinek megrándult az arca a hangomból sugárzó szarkazmus hallatán. – Abban biztos lehetsz, hogy Cicero nagyon erős nyomást gyakorolt a Különleges Dekrétum elfogadtatásáért. Azzal kényszerítette ki a szenátus együttműködését, hogy a gyűléseken felolvasta nekik a névtelen leveleket.
– Leveleket? Eddig még nem említettél ilyesmit.
– Nem? Valószínűleg Claudia jelenléte miatt. Mielőtt a dekrétumot felterjesztette a szenátus elé, este egy csoport kiváló polgár – többek között Crassus – látogatta meg Cicerót. Éjfélkor kopogtattak az ajtaján, és azt követelték a rabszolgáktól, hogy keltsék fel Cicerót. Az elbeszélése szerint mindegyik látogatója kapott egy-egy névtelen levelet, amiben egy készülődő vérfürdővel fenyegetik őket.
– Hogyan kapták ezeket a leveleket?
– Egy hírnök hozta nekik, aki elrejtette az arcát. Átnyújtotta a tekercseket az ajtónálló rabszolgáknak, aztán szó nélkül elment. A levél, amit Crassus kapott, név szerint szólította meg, ám az aláírás hiányzott róla. Ezt írták: „Néhány napon belül Róma minden hatalmas és vagyonos lakóját lemészárolják. Meneküljetek, amíg tudtok! Ezt a figyelmeztetést egy barátod küldi szívességből. Vedd komolyan.”
– És Crassus elvitte ezt a levelet Ciceróhoz?
– Igen, ahogy sokan mások is, akik aznap este levelet kaptak. Érthető, hogy Crassus kénytelen volt megegyezést keresni egy ilyen levél után. Már így is gyanakszanak rá a Catilinával fenntartott korábbi kapcsolata miatt, és a saját politikai üzérkedését sem nézték jó szemmel. Vannak, akik szerint ő is benne van az összeesküvésben, vagy talán az egyik legnagyobb hatalom annak hátterében. Hogy ne keltsen több gyanút, azonnal elvitte a levelet Cicerónak, és azt mondta, semmit sem tud az írás származásáról és a vérfürdőről, amit megemlít.
– De nem volt aláírás a leveleken.
– Igen, névtelenül küldték őket. Természetesen mindenki úgy gondolja, hogy Catilina köreiből származott.
– Persze, mert ezt a látszatot akarták kelteni.
– De ki más küldhette volna? – kérdezte Eco.
– Tényleg, ki? Ki húzhatna hasznot abból, ha a hatalmasok pánikba esnének, és kinek állna érdekében megszilárdítani egy olyan ember pozícióját, mint Crassus? Ha nem tévedek, ez az esemény volt a végső érv, amivel Cicero meggyőzhette a szenátust, hogy hagyják jóvá a Különleges Dekrétumot.
– Igen, és az a hír, hogy Manlius csatarendbe állítja a seregeit.
– Amit onnan tudhattak meg, hogy...
– ...hogy Cicero kémei járják a vidéket. Ráadásul felhozták a lehetséges rabszolgafelkeléseket is...
– Azt mondtad, ezek pletykák, nem hírek.
Eco sokáig bámult a tűzbe.
– Papa, arra akarsz kilyukadni, hogy Cicero maga küldte ezeket a névtelen leveleket? Hogy szándékosan gerjeszti a félelmet?
– Én nem jelentettem ki semmit. Csak a kérdéseimet teszem fel, és a kételyeimnek adok hangot, akárcsak maga a konzul.
October viharos szelekkel és komor, gyöngyszürke égbolttal búcsúzott. November kalendusa hidegen és zordan köszöntött be, szórványos esőkkel, amelyek sohasem tömörültek össze egyetlen viharba, hanem szigorúan csak egyenként hullottak alá az égből. Mintha az istenek méltóztattak volna végre sírva fakadni, de fukarul bántak a könnyeikkel is.
Így folytatódott november hetedik napjáig. A pirkadati szürkeség az egész nap folyamán megmaradt. Egy halom fekete felhő gomolygott észak felé, magasról zúdultak a szelek a völgyre. Az állatokat begyűjtöttük az istállóba. A Via Cassia csaknem elhagyatott volt, leszámítva néhány lúdbőrös rabszolgát, akiket lovasok hajtottak.
Mindenki bent maradt az épületekben, csak azért mentünk ki időnként, hogy meggyőződjünk róla, bereteszeltük az ajtókat, és leszedtük a kilazult alkatrészeket. Diana rosszkedvű volt és unatkozott. Amikor először megdördült az ég, megijedt, és még konokabbá vált. Anyja végtelen megértéssel vigasztalta – de csak Dianával viselkedett így. Mindenki mással csak morogván beszélt a nap során.
Meto bezárkózott keskeny kis szobájába. Bejelentés nélkül mentem be hozzá, és láttam, hogy egy thuküdidészi tekercs hever az asztalán, fémkatonáit pedig csatasorban a földön rendezte el. Amikor mosolyogva megkérdeztem, hogy melyik csatát játssza el, összezavarodott, és bosszúsan csapta a falhoz a figurákat.
Végül úgy éreztem, ezt a nyomorúságos napot már csak egy kiadós eső mentheti meg. Újra meg újra kimentem a könyvtárszobám melletti, fallal körülvett kis kertbe, és felnéztem az égre. Az Argentum-hegy deréktől fel, egészen a csúcsig ködös, fekete felhőkbe burkolózott, amelyeket csak az időnként felizzó villámok világítottak át. A hegyre már féktelen eső zúdulhatott, ám a völgyben még mindig nem volt más, csak szél és sötétség.
Aztán naplemente után hozzánk is megérkezett az égi áldás – ha egyáltalán volt naplemente egy olyan napon, amelyen a Napot egyáltalán nem lehetett látni. Először csak halkan kopogott a tetőcserepeken, aztán egyenletesen zuhogni kezdett. Néhány új lyukat vettünk észre a tetőn, és Bethesda úgy küldte fel a rabszolgákat edényekkel és kancsókkal, mint egy hadvezér, aki hosszú idő óta csak most érezheti igazán elemében magát a csatamezőn. Dianának is egyszeriben visszatért a jókedve: kinyitotta a zsalut, és sikoltozva nézegette a vihart. Talán még Meto is felengedett egy kicsit. Bejött a dolgozószobámba, visszahozta a thuküdidészi tekercset, és egy kicsit beszélgettünk is a spártaiakról meg a perzsákról. Csendesen hálát mondtam az isteneknek, hogy végre megnyitották nekünk az eget.
Mivel egész nap bent voltunk a négy fal között és nyugtalankodtunk, éjjel sem bírtuk lehunyni a szemünket. A házban mindvégig érezni lehetett Congrio főztjének illatát, és alig vártuk, hogy feltálalják a vacsorát. Evés után megkértem Metót, hogy olvasson fel nekünk. Hérodotosz, aki annyi idegen helyen járt és annyi különös szokást leírt, jó választásnak tűnt.
Egyre későbbre járt, mégsem álmosodott el senki. Az eső rendíthetetlenül zúdult az égből.
Azon az éjjelen is kiállítottam egy őrszemet, ahogy addig is. Mivel nem tudott az istálló tetején őrködni, a padláson rendezkedett be, és onnan figyelte a környéket a kis, zsalus ablakokon át. Ő is éber volt aznap éjjel. Azonnal meglátta a lóháton érkező férfiakat, akik egyenesen a házat rohamozták meg a Via Cassiáról.
Az eső olyan hangosan kolompolt, hogy senki sem hallotta a kopogást az ajtón. Csak akkor vettük észre a zűrzavart, amikor az ajtónyitó rabszolga ordítozni kezdett, és a retesszel küzdött, amelynek folyton nekidörrent az ajtó. Bethesda azonnal aggódni kezdett, hisz az éjszakai látogatók óvatossá tették még annak idején Rómában. A riadalma átragadt Dianára is, aki összekuporodott az anyja ölében. Meto letette a tekercset, és velem szaladt az átriumba. Az oszlopos folyosón haladtunk, hogy ne érjen minket az eső. Kinyitottam a kémlelőnyílást, és kinéztem.
A rabszolga vadul hadonászott a Via Cassia felé, és kiabált. Az eső hirtelen olyan tombolásba kezdett, hogy egyetlen szavát sem hallottam.
Eltoltuk a reteszt. A rabszolga bőrig ázva beesett, sáros hajáról patakokban folyt a víz.
– Emberek! – szólalt meg rekedten. – A főútról jöttek! Egy egész hadsereg lóháton!
Túlzott. Harminc lovas még nem tesz ki egy sereget, de éppen elég riasztó látványt nyújtanak, ahogy a sötétben, lobogó, fekete köpenyben feléd vágtatnak. A paták kopogása belevegyült a vihar zajába, majd egyre hangosabb lett, mintha egy folyamatos égzengés közeledett volna. A lovasok már harminc méterre sem voltak tőlünk.
– Catilina? – kiáltotta Meto.
– Nem tudom – feleltem.
– Papa, bereteszeljük az ajtót?
Bólintottam, és behúztam az átázott rabszolgát. Becsaptuk az ajtót, amire ráhullt a retesz is. Nem tudtam biztosan, miért tettük. Azért volt a retesz, hogy a tolvajokat és a betörőket távol tartsa, ám egy egész sereg ellen mit sem ért. A fegyveresek könnyedén beszakíthatták az ajtót, hogy meg se álljanak a könyvtárszobáig vagy a konyháig. De legalább nyertünk egy kis időt, hogy kitaláljuk, kik ők és mit akarnak. Az átrium másik végében megláttam Bethesda merev alakját. Dianát tartotta a karjában, és egyformán tágra nyílt szemmel figyelték az ajtót.
Olyan váratlanul és hangosan dörömböltek az ajtón, hogy hátratántorodtam, és majdnem elestem. Meto elkapta a könyökömet, így visszanyertem az egyensúlyomat. A kémlelőnyíláshoz nyomtam a szemem.
– Catilina? – suttogta Meto.
– Nem hinném.
Képtelen voltam kivenni az arcukat a sötétben és a kámzsájuk árnyékában. Az ajtó előtt álló férfi megint kopogott, de nem az öklével, hanem valami keménnyel, ami végigremegtette a fát: egy kard markolatával.
– Szökött rabszolgák? – kérdezte Meto.
Felé fordultam, és láttam, hogy félelem sugárzik a szeméből. A vállára tettem a kezem, és közelebb húztam magamhoz. Mit tettem, hogy ilyen veszélybe sodortam a családomat? A városban mindig van esély a menekülésre, értesíteni lehet a szomszédokat, el lehet rejtőzni a falak mögött vagy a tetőkön. Az udvarház és a birtok hirtelenjében egy nagyon védtelen helynek tűnt, nyílt volt és sebezhető. Voltak rabszolgáim, de mit tudtak tenni egy felfegyverzett hadsereg ellen?
Újra dörömböltek. Ezúttal a számat tettem a nyíláshoz.
– Kik vagytok? Mit akartok?
Az egyik lovas, valószínűleg a csoport vezetője, intett a másiknak az ajtónál, hogy hagyja abba a dörömbölést.
– Azért az emberért jöttünk, akit a házadban bújtatsz! – kiáltotta.
– Milyen emberért? Kit kerestek?
Némi megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam. Azt gondoltam, csak valami félreértés lehet.
– Catilinát! – ordított vissza a lovas. – Hozd elénk!
– Papa? – nézett rám Meto zavartan.
Megráztam a fejem.
– Catilina nincs itt – kiáltottam ki.
– Catilina itt van!
– Papa, miről beszél?
– Nem tudom. – Hátranéztem Bethesdára, aki olyan mereven állt, mint egy szobor. Diana átfogta a nyakát, és elrejtette az arcát. Visszadugtam a szám a réshez. – Ki küldött titeket?
Válaszképpen megint megdöngették az ajtót. Valahonnan kintről kiáltozásokat és sikolyokat hallottam. Kinéztem a nyíláson. A lovasok mögött köpenyes alakokat láttam, akik ki-be szaladgáltak az istállóból.
A következő pillanatban a szétreccsenő fa zaját hallottam a ház belsejéből. Megpördültem. Bethesda a könyvtárszoba felé vezető folyosóra nézett, és felsikoltott. Szorosabban ölelte Dianát a melléhez, Diana pedig kétségbeesetten kapaszkodott. A férfiak bent voltak a házban.
Átrohantam az átriumon, és felborítottam a szénserpenyőt. Bethesda belém kapaszkodott, Meto a hátamhoz préselte magát. Aratus is előkerült valahonnan: arca zavarodottságból és félelemből szőtt maszk volt. A konyhából is valami nagy robajlás hallatszott, és nemsokára Congrio is előkerült. A ház közepe felé futott, riadtan bömbölve mély hangján.
Egy villám hasította szét az eget éppen a ház fölött, és mindent betöltött éles fénnyel és árnyékkal. Szünet nélkül követte a mennydörgés, és akkorát döndült, hogy a padló is beleremegett. Recsegő morajlásban folytatódott, amely úgy gördült végig a szobákon, mint egy óriás köszörűkő. Az eső zaján keresztül is hallottam, ahogy asztalokat döntenek fel, fémedényeket csapnak a földhöz, agyagedények törnek szét. Minden oldalról katonák sereglettek be az átriumba kezükben hosszú kardokkal. Visszahúzódtunk a falhoz, és engedtük, hogy a bejárati ajtóhoz rohanjanak, feltépjék a reteszt, és kicsapják az ajtót.
A vezér leugrott a lováról, a sár és a víz felfröccsent a lábára. Kivonta a kardját, és megindult a ház felé, magasra emelve a lábát, hogy ne tudja magába nyelni a cuppogós sártenger. Olyan magas volt, hogy le kellett hajolnia a bejáratnál.
Elment a felborult serpenyő mellett, és távolabb rúgta az útjából.
– Gordianus, a Nyomozó? – kérdezte, és megpróbálta túlkiabálni a vihar és a házban csörömpölő katonák zaját.
Diana sírva fakadt.
Kihúztam magam, amennyire csak tudtam, és közelebb vontam magamhoz Bethesdát.
– Én vagyok Gordianus – feleltem. – Kik vagytok, és mit akartok itt?
A kámzsája miatt csak az arca alsó felét láttam. Szélesen elvigyorodott.
– A ravasz rókát akarjuk, akit égen-földön keresünk. Hol van?
– Ha Catilinára célzol, ő nincs itt – válaszolt neki Meto, enyhén reszkető hangon.
– Ne hazudj nekem, fiacskám.
– Nem vagyok fiú!
A férfi felnevetett. Felismertem ezt a nevetést, még ha az embert nem is tudtam azonosítani; az a fajta derűs nevetés volt, ami a rablókból és fosztogatókból tör elő, amikor már semmi sem állhat az útjukba; kegyetlen, ugató kacagás, egy hajtóvadászat vagy egy csata csúcspontján. Megfagyott az ereimben a vér.
A sereg tovább örvénylett körülöttünk, fegyvereik felvillanását visszatükrözték az esőcseppek. Néhányan hátracsapták a csuklyájukat. Többnyire fiatal, frissen borotválkozott férfiak voltak, szikrázó szemmel és szorosan összezárt ajkakkal. Egyiket-másikat mintha már láttam volna azelőtt. De hol?
Meto a fülemhez préselte a száját.
– Cicero testőrei! – suttogta. – Azon a napon, a Forumon...
– Mit sugdolóztok? – reccsent ránk a vezér. – Hova rejtettétek?
– Catilina nincs itt – ismételtem.
– Hazudsz! Tudjuk, hogy ez volt a búvóhelye. Idáig követtük Rómából. Az ostoba azt hitte, hogy észrevétlenül megszökhet. Azért jöttünk, hogy visszavigyük – így vagy úgy.
– Nincs itt. A házban biztosan nincs. Esetleg az istállóban...
– Az istállót már átkutattuk. Vezesd elő, most azonnal!
Az egyik társa odaszaladt hozzá, és a fülébe suttogott.
– Lehetetlen! – kiáltotta a vezér. – Itt bújtatják valahol.
– De legalább tíz ember kísérte – szólalt meg egy másik katona, visszafogott hangon. – Nem bújtathatnak tíz embert és tíz lovat egy ilyen házban...
– Tíz embert és kilenc lovat – helyesbített a vezér. – Elfelejtetted, hogy találtunk egy gazdátlan lovat az úton? – A férfi felém fordult. – Órákig üldöztük. Amikor elindultunk, még nagy volt az előnye, de hamarosan a sarkában vágtattunk. Nem törődtünk azzal, hogy az éjszaka fekete, mint a túlvilág, és egyre csak zuhog. Előrébb, az út fölött egyszer csak rés nyílt a felhők között, és a csillagok fényében megláttuk ott a csapatot: a hegy és a domb között iszkoltak, mint a hangyák. Aztán a rés bezárult az égen, és ismét elnyelte őket a feketeség. Mire elértük volna őket, eltűntek egyetlen ló kivételével, aki lovas nélkül poroszkált az úton. Lehet, hogy Catilinát dobta le? Ezért álltak meg itt, hogy biztonságban elrejtőzzenek, mi meg gyanútlanul elmenjünk mellettük? Hol van? Add át nekünk!
A férfi továbbra is üvöltözött, de a hangjában rejlő kétségbeesés jobban megnyugtatott, mint a nevetése. Most már nem az ölés eksztázisát élvező vadász volt, aki azt tesz, amit akar, hanem egy besározódott, csuromvizes üldöző, aki elvesztette a nyomot. Dühös volt, de szánalmas is. Lassan erőt vett rajta a csüggedés.
Pontosan erre a csüggedésre játszottam rá, amikor hasonlóan csüggedten szólítottam meg.
– Catilina nem jött ide ma éjjel. Gondolod, hogy nem árulnám el, ha itt lenne? Nem voltam olyan hűséges a konzulhoz, mint te? Ha ismered a nevemet, és tudod, hogy Catilina valóban itt lelt menedéket a múltban, akkor azt is tudod, milyen szerepet játszottam Cicero kedvéért. Mit szól majd, ha megtudja, hogy felforgattátok az otthonomat, és halálra ijesztettétek a családomat? Még egyszer mondom: Catilina nincs itt. Napok óta nem láttam a képét. Egérutat nyert. Ha utol akarjátok érni, legjobb, ha most azonnal visszamentek a Via Cassiára.
A férfi nagyot toppantott a lábával, és megrázta magát – először azt hittem, mérgében, aztán rájöttem, hogy a hideg miatt reszket. Hátralökte a csuklyáját, és felborzolta vizes haját a kezével. Magassága ellenére egészen fiatalnak tűnt.
A zűrzavar fokozatosan lecsillapodott a házban. A harcosok csoportja lassan körénk gyűlt az átriumba, és várták, hogy mi következik.
A vezér a szemöldöke alól nézett rám.
– Catilina bérencei tegnap megpróbálták megölni a konzult. Hajnalban mentek Cicero házához, mintha a nép folyamodna hozzá, és rá akarták venni a rabszolgákat, hogy eresszék be őket. Késekkel akartak rátámadni a konzulra, csakhogy őt idejében figyelmeztették, és nem engedték be a gyilkosokat.
Bárcsak nekem is olyan szerencsém lenne, hogy fegyveres őröket tarthatnék a házamban, gondoltam magamban, de elharaptam a nyelvem.
– Cicero ma összehívta a szenátust Jupiter templomában, és eléjük tárta Catilina bűneit, amelyeket az állammal szemben elkövetett. Azt mondják, hihetetlen erejű beszéd volt, megremegtette a templom falait! Catilina is ott állt a szövetségeseivel az egyik sarokban, de minden szenátor elkerülte, akiben volt még egy csepp hazafias érzés. Valahányszor meg akart szólalni, beléfojtották a szót. Előre látta a sorsát. Ma éjjel pedig a riadt nyúl kiugrott az üregéből.
– Mintha az előbb rókának nevezted volna – morogta Meto, és éppoly zordan viselkedett az idegennel szemben, mint velem.
Beszívtam a levegőt, és bent tartottam.
– Valóban? Nos, nem számít. Hamarosan úgyis megnyúzzák, és egy nyúl bundája éppen olyan értékes, mint egy rókáé. – A társához fordult. – Minden épületet átkutattál? Megkerülted az ólakat is?
A férfi bólintott.
– Semmi jel nem utal rájuk. Még friss patanyomok sincsenek a sárban.
A vezér visszahúzta a fejére a kámzsát, és intett a többieknek, hogy üljenek fel a lovukra.
– Gyorsan! – szólt rájuk.
Szorosabbra fogta magán a köpenyt, és szigorúan nézett le rám.
– Ha Catilina visszatérne, ne adj neki többször élelmet és szállást. A színlelés időszaka véget ért. Catilina már halott, ahogy a követői is. Nem is lehetne pontosabban megfogalmazni, mint ahogy Cicero tette ma a szenátus előtt, Catilina füle hallatára: „Elérkezett a büntetés ideje. Élve vagy holtan lángra gyújtjuk őket az istenek oltárán, végtelen bosszúnk áldozatai lesznek!”
– Nem, nem, nem! – visította Bethesda. – Nem mentek ki! Egyikőtök sem! Megőrültetek?
Röviddel azután, hogy a katonák elmentek, és láttuk, hogy észak felé fordulnak a Via Cassián, Metóval felkészültünk, hogy nekivágjunk az éjszakának. Egy gondolat és egy szándék vezérelt minket, és ugyanarra a következtetésre jutottunk anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. Jó érzés volt, hogy ismét harmóniába kerültem a fiammal. Ez a kellemes érzés apránként lecsillapította a sokkot, amit a sereg durva betörése okozott.
Bethesdát azonban nem nyugtatta meg semmi. Kezét Diana vállára téve állt, és magához szorította a gyereket.
– Vedd le azt a nehéz tunikát, uram! Meto, tedd el azt a köpenyt! Hova akartok menni?
– Ha Catilinát és a társait a hegy és a domb között látták... – gondolkodott hangosan Meto, rá se hederítve az anyjára.
– Aztán hirtelen eltűntek... – folytattam.
– És az egyik lovat gazdátlanul találták meg...
– Akkor valahol az út mellett rejtőztek el.
– Azon a tisztáson a nagy szikla mögött. Vajon elég nagy ahhoz, hogy elrejtsen kilenc lovat? – tűnődött Meto.
– Valószínűleg. Nemsokára megtudjuk.
– Nem hívhatod ide a házba! – szólt rám Bethesda szigorúan. – Mi van, ha az üldözői feladják, és visszafordulnak? Ha visszajönnek ide, és megtalálják... hallottad, amit a katona mondott: nem adhatsz neki többször élelmet és szállást. Gondolj a lányodra!
Azzal még erősebben szorította magához Dianát.
– Élelem! – kiáltott fel Meto. – Majdnem elfelejtettem! Mit vigyünk nekik?
– Megtiltom! – parancsolta Bethesda.
– Asszony, gondolj a csinos Catilinára és a szép Tongiliusra. Azt akarod, hogy csont és bőr legyen belőlük, amiért megfosztjuk őket Congrio főztjétől?
A tréfálkozásom meghozta a gyümölcsét. Bethesda meginogni látszott, majd megenyhült.
– Ma reggel sütöttek friss kenyeret – mondta húzódozva. – És rengeteg almánk van...
– Majd én hozom – ajánlkozott Meto.
Bethesda lebiggyesztette a száját.
– Átfagytak és bőrig áztak. Egy-két száraz pokróc...
– Van pokróc az ágyunkon – kezdtem.
– Azokat nem! Inkább a kopott pokrócokat, amiket már meg kéne varrni. Hagyd, majd én összeszedem őket.
Így Bethesdát is sikerült felbujtanunk a küldetésünkhöz.
Elkerültük a nyílt utat, ami kivezetett a Via Cassiára, helyette a mezőkön és a gyümölcsösökön vágtattunk keresztül. A sáros talajba egyre több szikla vegyült, amint a hegygerinc egyenetlen tövéhez közeledtünk. Féltem, hogy valamelyik ló elbotlik a mocsokban, és eltöri a lábát, de különösebb gond nélkül elértük a főutat. A Via Cassia kemény, lapos, esőáztatta járókövein csattogtak a lovak patái. Nincs még egy dolog, ami annyira remekül ellenállna az elemeknek, mint a jól megépített római utak.
Az ösvény kezdetéhez igyekeztünk, amit annak idején felfedeztünk. Azt hittem, lehetetlen lesz rátalálni a sötét, csöpögő aljnövényzetben, de egyenesen odavágtattunk, olyan könnyedén, mintha egy isten keze vezérelt volna minket. Leszálltunk a lóról, és átcsusszantunk a tölgyfa és a szikla között. Ez már nem ment olyan simán, mert Meto egy nagy csomag almát és kenyeret kötözött a hátára, én pedig az összetekert pokrócokat vittem. Magunk után húztuk a lovainkat is. Ahogy előre számítottam, a főútról láthatatlan tisztás megtelt lovakkal; fatörzsekhez, sziklákhoz és ágakhoz kötözték őket.
Hatalmas villám hasított az égbe, és a ragyogó fehér fény átdöfte a csupasz ágakat, hogy végül lángolva visszatükröződjön az állatok szemében. A lovak felhorkantottak, lökdösték egymást, és a földhöz verték a patájukat. Irdatlan mennydörgés remegtette meg a levegőt. A lovak hátravetették a fejüket, és nyerítettek.
Megszámoltam őket. Kilencen voltak.
A tisztás talaján is egymást érték a kövek, ezért nem borította sár, csak víz, nagyon mélyen. A lovak patájáig ért, és az én lábam is tocsogott a pocsolyában. Nem volt semmi titokzatos ebben: az elhagyatott ösvény az évek során patakmederré változott. Néztem a zuhogó vizet, a kövek két oldalán felgyűlt sarat, és megráztam a fejem.
– Járhatatlan.
– De Catilina valahogy felmászott az embereivel – ellenkezett Meto.
– Nekünk viszont itt van ez a sok alma, meg az ormótlan pokrócok...
Meto megigazította a terhet a vállán, és felszökkent a meredek, víztől csobogó kaptatóra olyan biztos lábbal, mint egy őzborjú.
– Gyere, papa! Nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik.
– Az öreg csontok könnyebben eltörnek, mint a fiatalok – morogtam. – És az öreg lábbal nehezebb megtalálni az egyensúlyt.
De már magamban beszéltem, mert Meto eltűnt a magasban. Felemeltem a térdem, és egyik lábfejemet a másik elé raktam. Megpróbáltam valami biztonságos utat kiválasztani a csúszós sziklák és a sikamlós sár között.
Mire számítottam, amikor elindultam? Könnyű volt a válasz: nem is gondoltam bele. A házamat ért támadás izgalma teljesen megzavarta az elmémet. A megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, amikor rájöttem, hogy nem fognak megölni a saját otthonomban, teljesen kitörölte az emlékezetemből a régi ösvényen való felkapaszkodás gyötrelmeit. Korábban is kemény feladat volt megmászni – a bozót, a göröngyök és az irdatlan meredekség miatt –, ám most kétszer olyan nehézzé vált a vihar és a hátunkon cipelt súlyok miatt. Zakatolt a szívem, a lábam mintha ólomból lett volna – nemcsak súlyosnak és mozdíthatatlannak éreztem, hanem ügyetlennek is. Minden kilazult kavicson megcsúszott, és végigszántott a síkos sártakarón. Rájöttem, hogy a felmászás nem csupán nehézségeket, hanem veszélyeket is tartogatott számunkra. Bármikor megcsúszhattam a vízmosáson, és egyhamar nem is álltam volna meg a hegyoldalon. Ha kitörném a nyakam, Bethesda vajon összeszidna, vagy együtt érezne velem?
Lefelé még bonyolultabb lesz, ébredtem rá, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Közben Meto jócskán előresietett olyan fürgén, mint egy kecske, és olyan érzéketlenül a robajló vízzel szemben, akár egy kacsa.
Végre kiértünk az első tisztásra, ahol az út összetalálkozott a Gnaeus házához vezető utolsó ösvénnyel, és csak egy vékony csapás húzódott tovább felfelé a hegyoldalon. A sáros területen hemzsegtek a lábnyomok igazolván, hogy Catilina valóban arra járt.
Vállat vontam, és ki is nyújtóztattam a karomat, amely már fájt a takarók súlyától és a mászástól.
– Most már csak az a kérdés – ziháltam –, hogy jobbra vagy balra fordult.
Meto megütődött a kérdésemen.
– Természetesen jobbra, a bánya felé.
– Úgy gondolod? Tegyük fel, hogy van valami titkos kapcsolat Gnaeus és Catilina között. Ez jó pár dolgot megmagyarázna, például Forfex meggyilkolását.
– Milyen kapcsolatra célzol?
– Nem tudom, és túlzottan fázom ahhoz, hogy átgondoljam. Bőrig áztam, és sajognak a tagjaim. De mi van, ha Catilina nem azért rázta le az üldözőit, hogy felmeneküljön a barlangba, hanem hogy észrevétlenül eljusson Gnaeus házáig?
Meto megrázta a fejét. Lehet, hogy a szemét is forgatta, de abban a sötétségben képtelen voltam kivenni az arcát.
Mégis úgy tűnt, hogy neki van igaza, és a gyanúmnak semmi alapja, mert a Gnaeus házához vezető ösvényen egyetlen lábnyom sem látszott a sárban. Visszafordultunk, és azon az ösvényen indultunk tovább, amely a bányához vitt.
Már sokkal előbb meghallottuk a vízesés moraját, mintsem megpillantottuk volna. Amikor feltűnt a zuhogó a fák között, láthattuk, mennyire felduzzadt a folyó a hegy tetején. A felfelé vezető, veszélyesen éles szélű, esőtől síkos kőlépcsőket mintha egy rosszindulatú isten vájta volna a sziklába. A hátamra szíjazott pokrócok miatt olyan lassan és óvatosan tettem meg minden lépést, mint egy vén nyomorék.
Meto sokkal hamarabb elérte a hegytetőt. Hamarosan én is megtettem az utolsó lépést, és utolértem. Amikor visszanézett rám, először láttam a kételyt felvillanni a szemében.
A kilátástól a legbátrabb emberek is visszatántorodtak volna. A patakmederben, amely a legutóbbi átkelésünknél még szinte száraz volt, most térdig ért a dühöngő víz. Csak néhány méterre tőlünk érte el a sziklapárkányt, ahol nagy robajjal lefordult a szakadék felé.
Meto a folyót nézte, és beharapta az ajkát.
Mindig viszolyogtam a víztől. Elég gyatra úszó vagyok. Egyszer Kümében csúnya kalandban volt részem, amikor megpróbáltam megközelíteni egy tengeri barlangot. Bármikor szívesebben vetném alá magam egy tűz-, mintsem egy vízpróbának. De ezen az éjjelen nem maradt választásom.
Ez egyszer Meto lépett hátrébb, és én merészkedtem előbbre.
– Óvatosan, papa!
Nem véletlenül adta a tanácsot. Az áramlás azonnal belekapaszkodott a bokámba. A kőmeder, amelyet tovább faragott a rohanó víz, simán kígyózott alattam, csak váratlan gödrök és sziklataréjok szabdalták szét. Lassan araszoltam előre, lábammal kitapogatva az utat.
– Gyere, Meto, fogd meg a kezem.
A parton maradt, és kétkedve nézett rám.
– Gyere, erősebbek vagyunk, ha együtt gázolunk át.
Tétovázott. Akkor jöttem rá, hogy nem az én ítéletemben nem bízik, hanem saját magát tartja gyávának.
Talán tényleg vissza kéne fordulnunk, gondoltam, miközben a fekete, esőcseppekkel tűzdelt áradatot figyeltem. Ösztönös késztetés vett rá minket, hogy útnak induljunk egyfajta dacból Cicero állatias testőreivel szemben. Semmi valódi cél nem vezérelt minket Catilina nyomában. Nem tartoztunk neki semmivel, nem lett volna kötelességünk takarókat és élelmet vinni utána, legkevésbé a saját életünk kockáztatása árán. Mégis, egyszerre jutottunk erre az elhatározásra. Végigszenvedtem a hegymászás gyötrelmeit, és most vonakodtam visszafordulni.
Kinyújtottam a kezem Meto felé, és félig-meddig én is azt kívántam, bárcsak ne fogadná el. Soha nem hevertem volna ki, ha valami baja esik. Egy darabig még habozott, aztán megragadta a csuklómat, és belelépett a hideg vízbe.
Átlósan kereszteztük a felduzzadt patakot az áramlattal szemben. Tovább tapogatóztam előre a lábammal, és minden egyenetlenségre figyelmeztettem. Félúton a víz még sebesebben sodródott, amitől kissé meg is tántorodtam. Meto szorosabban fogott. A víz sima, fekete felszínét néztem, és arra gondoltam, hogy az egész életemet végigkísérő szorongás a vízzel szemben talán egy üzenet volt a Párkáktól. Előre látták a jövőt, és tudták, hogy a végzetem is a víz lesz, ezért ruháztak fel a rettegéssel, mintha figyelmeztetni akarnának. A szívem nagyon gyorsan vert.
Valami beleütközött a lábamba. Lenéztem, és egy koponyát vettem észre, amelyet a hegy magasabb részéről mosott le a víz. Néhány pillanatig körbe-körbe forgott, belekavarodott a lábam által keltett örvénybe, aztán magával ragadta az ár. Figyeltem, ahogy tébolyultan hánykolódik a vízen, aztán lehanyatlik a zuhatagba.
– Papa! – szólalt meg Meto idegesen.
A lábam még nehezebb lett, mint eddig. Azzal hitegettem magam, hogy csak fáradt vagyok, de valójában földbe gyökereztem, mintha a lábfejem összeolvadt volna a sziklával. Nagyot nyeltem, és tovább küszködtem. Végül megmoccant a lábam, és úgy siklott végig a sziklán, mint egy félénk hal.
Végül valahogy átértünk a túloldalra. Meto szorítása enyhült a csuklómon, de éreztem az ujjai reszketését. Az én kezem is remegett.
Mialatt átkeltünk a vízfolyáson, megfeledkeztem az esőről és a hidegről, de miután biztonságban kievickéltünk, az összes nyomorúság felerősödött. Kimerülten és csuromvizesen dideregtem. Még mindig várt ránk egy hosszú, meredek emelkedő. Vissza nem fordulhattunk: amíg nem muszáj, nem vágok neki megint a pataknak.
Továbberőltettük magunkat, és elértük a zegzugos ösvényt. Egyre feljebb cammogtunk ide-oda kanyarogva, mígnem megláttuk az utolsó hegyoldalt.
Rátértünk arra a hosszú lejtőre, ami megkerülte a kapaszkodót. Itt már csak szemerkélt az eső, lábunk alatt csikorogtak a kavicsok. Amikor megközelítettük a bánya bejáratát, amit olyan sötétség lepett, hogy inkább csak érezni lehetett, semmint látni, hátraszóltam Metónak, hogy halkabban lépkedjen.
De már késő volt.
Különös élmény, amikor egy lándzsa süvít elő a sötétből, és pontosan az ember orrnyerge felé, a két szeme közé repül. A célszemély fel sem fogja, hogy egy lándzsa az, ami felé suhan – ebből a szögből nem is lehet mást látni, csak egy villódzó, kavargó pontot, amely visszatükrözi a felhők közül leszűrődő csillagfényt. És az ember mégis eleget tud ahhoz, hogy villámgyorsan lebukjon.
Térdre estem, és láttam, hogy tényleg egy lándzsát dobtak felém. A kiélezett hegyét és a hosszú rudat is jól ki tudtam venni. Magas, sivító hangon suhant el felettem, aztán mély puffanás következett. Valami hozzáütődött a hátamhoz, nagyot lökött rajtam, és megborzongatott. Nem értettem, mi történik. Meto sikoltott mellettem. A szívem, amely már teljesen jéggé fagyott, most ismét megremegett, és verni kezdett. Azt hittem, eltalálták, de amikor megpillantottam az arcát, láttam, hogy értem aggódik. Együtt rogytunk térde, és az alacsony cserjés felé kúsztunk. A bokrok vadul rázkódtak az érintésünkre, és ránk zúdították a leveleikre összegyűlt vizet.
Megpróbáltam irányt változtatni, és megfordultam. Valahogy sikerült belegabalyodnom a cserjésbe. Megint összezavarodtam, aztán észrevettem, hogy a lándzsa az összetekert pokrócokat döfte át, és hegye a fejem fölött meredezett.
Mintha megsebesültem volna, jóformán mozdulni sem bírtam. Meto mellém kucorodott, és ügyetlenül nekiesett a lándzsának, hogy kihúzza. Még mindig azt hitte, hogy eltaláltak.
– Barátok! – kiáltottam, és reméltem, hogy a hang gyorsabb lesz, mint a következő fegyver.
Egy darabig csend volt, majd egy villám hasította szét az eget, és becsapódott a hegyoldalba. A rikító fényben megláttam a lándzsás embert, aki a barlang bejáratánál guggolt egy védett kősziklán. Már hajlította a karját, hogy újabb fegyvert dobjon felénk. Alatta, a barlang bejáratában maga Catilina állt. Felemelte a kezét, és kinyitotta a száját.
– Állj! – kiáltotta.
A villám nyomtalanul eltűnt, megint minden fekete volt. Megrándult a testem. Túl későn jött a parancs, gondoltam. A lándzsa már felénk süvített. Még Catilina sem tud röptében megállítani egy lándzsát, akármilyen ügyes.
Akkora mennydörgés rázta meg a hegyet, hogy azt sem tudtam megállapítani, eltaláltak-e. Összegörnyedtem, és betakartam a fejem a kezemmel.
A következő pillanatban egy kezet éreztem a vállamon. Felnéztem. Egy távoli villám halvány, imbolygó fényt vetett Catilina mosolygó arcára.
– Gordianus! Te aztán megrémültél! – mondta lágyan. – Gyere be az esőről.
A kecskék és a gyerekek távoltartására felállított fal másik oldalán feneketlen sötétség fogadott. Csak egy apró tüzet raktak a barlang belsejében, de az irigy árnyékok elnyelték a fény zömét. Ez az ő birodalmuk volt, ahova a fény hívatlanul behatolt.
Catilina leguggolt, és kezét melengette a lángoknál.
– Szerencsére találtunk néhány fadarabot. De ha kifogyunk, nem lenne okos ötlet újabb gerendákat leszedni a tüzeléshez, mert a végén ránk szakad az egész. A füst nem jelent problémát: akárki is építette a bányát, volt annyi esze, hogy vékony réseket hagyjon a szellőzéshez. Crassus bolond volt, amikor visszautasította a lehetőséget. Megmondtam neki, hogy megéri a befektetést. De azt felelte, hogy már üzletelt régebben a Claudius családnak ezzel az ágával, és nem akarja többé látni a képüket. – Belebámult a tűzbe. – Nos, mit mondhatnék még Crassusról? Cserbenhagyott engem.
– Nézd, Lucius, kenyeret hoztak – mondta Tongilius, amikor mellé guggolt. – És almát is... felnyársaljuk, és megsütjük a tűzön. Lesz ennivalónk. Pokrócok is vannak itt. Amik belül voltak, szárazak maradtak.
Catilina csapatának többi tagja visszahúzódott az árnyékba. Néhányukat már láttam, amikor az istállómban éjszakáztak, de a többi idegen volt. Egyesek már álomba merültek, az ébren lévőknek viszont lángok tükröződtek a szemében. Idősebbnek tűntek Metónál, de jóval fiatalabbnak Catilinánál vagy nálam. Mind fegyvereket hordtak maguknál, és felváltva őrködtek a barlang bejárata előtt.
– Nem hinném, hogy veszélyben vagytok, legalábbis ma éjjel már biztosan nem fedeznek fel titeket – mondtam. – Egy ilyen éjjelen egyetlen kecskepásztor sem bóklászik odakint, és az üldözők, akik utánatok jöttek Rómából, már továbbmentek. Miután téged keresve feldúlták a házamat, észak felé nekivágtak az útnak.
– Vagy követtek téged ide – vetette ellen Catilina. Hangjában nem volt vád vagy gyanakvás, csak mintha visszafogott lelkesedéssel nyomozott volna. – Nem azért jöttem idáig, hogy Cicero testőrei egy lyukban végezzenek velem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kicselezzem őket. Amíg itt vagyunk, mindig őrködik valaki.
Tongilius egy nyársra szúrt almát nyújtott át neki. Catilina elmosolyodott.
– Étel! Takarók! Talán egy kád forró vizet is hoztatok magatokkal?
– Elhiszed, ha azt mondom, hogy elfelejtettem?
– Herkulesre, milyen kár! Csodálatos lenne belemerülni egy kád gőzölgő vízbe veletek, és hajnalig pihengetni benne.
Meto arca felragyogott.
– Visszamehetnénk a házba...
Megmerevedtem. Catilina bólintott, majd megrázta a fejét.
– Az nem lenne túl okos megoldás, és nem is veszélytelen, Meto. Nektek és a családotoknak soha többé nem lenne nyugalma. Én is még nagyobb veszélybe sodornám magam. Nem, nem hiszem, hogy visszamehetek az otthonotokba, amíg ez a válsághelyzet meg nem oldódik. Vajon honnan gondolták, hogy nálatok leszek? Szerintetek Marcus Caelius elárult engem?
Látta az arckifejezésemet, aztán Metóra nézett, aki még kevésbé tudta elrejteni a bűntudatot. Catilina lebiggyesztette a száját, és a kétség árnyéka suhant át az arcán.
– Akkor hát Caelius volt. Senki más nem lehetett. De ti nem árultatok el az üldözőimnek; eszetekbe jutott, hogy ide menekülhettem, de nem árultatok el, ugye?
Feszülten nézett a bánya bejárata felé.
– Nem, Catilina. Titokban jöttünk ide.
Sóhajtott, és a nyársra szúrt alma alatt táncoló lángokat nézte.
– Bocsássatok meg. Az utóbbi napok igencsak megviseltek. Azok, akiket a barátaimnak gondoltam, hátat fordítottak nekem. Azok, akiktől sohasem féltem, nyíltan a halálomat kívánták. Cicero! Hogy rohadjon ki a szeme!
– Üszkösödjön meg a nyelve! – folytatta Tongilius is, olyan hévvel, amilyennel még nem láttam beszélni azelőtt.
Felkapta az egyik almát, és egy közeli falhoz csapta. A gyümölcs szétrobbant a köveken.
– Neki már üszkös a nyelve – jegyezte meg Catilina. – Ma mi is hallhattuk, micsoda fekete törmelék zúdul ki a száján.
– Akkor falják fel a férgek! – kiáltotta Tongilius, és ökölbe szorított kézzel kezdett fel-alá járkálni a barlangban.
Az üregben nem volt elég hely a mérgének, így egyetlen lökéssel leállította magát a sziklafalnál.
– Majd jól lehűti az eső – mondta Catilina, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a tűzről.
– A fiam, Eco itt járt néhány nappal ezelőtt – meséltem. – Azt a hírt hozta, hogy téged házi őrizetbe helyeztek a plautianusi törvények értelmében. Miért hagytad el Rómát? Mi történt?
Catilina felemelte a tekintetét a tűzről. A lángok trükkös fényeiben arca egyszerre mutatkozott jókedvűnek és komornak.
– A világ összeillesztései meglazultak, és gyorsan hullik darabjaira.
– Ez is egy találós kérdés?
– Nem. A te kedvedért, Gordianus, elharapom a nyelvem, és elhagyom az ilyen retorikai eszközöket. A fiad, Eco azt mondta, hogy házi őrizetbe kerültem. Mit mondott még?
– Azt, hogy Cicero rávette a szenátust egy törvény elfogadására, amit úgy neveznek, hogy Különleges Rendelet az Állam Védelmében.
– Igen. A nagyapáik ugyanezt a fegyvert vetették be annak idején Gaius Gracchus ellen. Talán hízelgőnek kéne találnom. Csakhogy Cicero az összes bizonyítékát koholta.
– Hogyan?
– Azt állította, hogy én a fél szenátust le akartam mészárolni october huszonnyolcadik napján. Bizonyításként névtelen leveleket húzott elő, amelyet bizonyos emberek kaptak, és amelyekben figyelmeztetik őket, hogy meneküljenek a városból. Milyen bizonyíték ez? Tudod, hogy szerintem ki írta azokat a leveleket? Cicero minden-lében-kanál titkára, Tiro, aki a gazdája szavait vetette pergamenre. Az aljas kis varangy.
– Előttem ne beszélj elítélően Tiróról, Catilina. Én kellemes emlékeket őrzök róla még abból az időből, amikor segített Sextus Roscius ügyében nyomozni.
– Az évekkel ezelőtt volt! Azóta ugyanolyan korrupt lett, mint a gazdája. Te is tudod, hogy a rabszolgák olyanok lesznek, mint a tulajdonosaik.
– Mindegy, hagyjuk. Azt mondod, hogy a levelek tulajdonképpen Cicerótól származnak.
– Miért, szerinted én írtam őket? Vagy valami kéztördelő a támogatóim körül, aki titokban figyelmeztetni akarta néhány barátját, mielőtt jelet adnék a vérfürdőhöz? Nevetséges! Cicero az egész ármányt két okból találta ki: hogy félelmet és hisztériát keltsen a szenátorok között, akik mindig készek elhinni, hogy valaki az életükre tör, és hogy próbára tegye azokat, akik megkapták a névtelen leveleket. Crassus is köztük volt. Azt hittem, számíthatok rá – ha nem is a nyílt támogatására, de legalább a diszkréciójára –, ám amikor fennállt a lehetőség, hogy hátat fordítson nekem, azonnal megragadta. Rögtön Ciceróhoz rohant, hogy beszámoljon a levélben kapott figyelmeztetésről csupán azért, hogy kimaradjon a botrányból, és távol tartson engem a vagyonától. Biztosan tudta, hogy a levél magától a konzultól származik! Micsoda komédia, ahogy ez a kettő szerepet játszik a szenátus előtt! Hogyan engedheti egy olyan büszke ember, mint Crassus, hogy Cicero ilyen hitvány módon manipulálja? De ne aggódj, a maga módján előbb vagy utóbb bosszút fog állni az arpinumi Új Emberen.
– Azért, hogy a szenátorokat továbbra is a hisztéria állapotában tartsa – folytatta Catilina –, Cicero még több sokkoló leleplezést tett, hála az állítólag oly csalhatatlan kémei és informátorai hálózatának. Először azt állította, hogy egy bizonyos napon – october huszonhetedik napján – a társam, Manlius összegyűjti a seregeit Faesulae-ben. Ebben még nem lenne semmi különös. Manlius hónapok óta gyakorlatozik Sulla veteránjaival, ez teljesen törvényes. Csakhogy azon a napon, amelyet Cicero megjósolt, az egyik szenátor hangosan felolvasott egy frissen kapott levelet, amelyben azt írták, hogy Manlius és katonái felvették a fegyvert, és megkezdték a harcokat. Ki ellen, hol? Az egész egy kutyakomédia, ám Cicero bölcsen bólogat, a szenátorok pedig nagyokat nyelnek. Megjósolta, és be is következett. A levél bizonyítja. Egy levél, érted? Tiro újabb műremeke, lediktált szavak Cicero ajkáról.
– Utána jött Cicero felháborító vádja, miszerint meglepetésszerű támadást tervezek Praeneste városa ellen november kalendusán. Elhárításként Cicero készültségbe helyezte a római helyőrséget. Milyen kényelmes, hogy Praeneste ilyen közel van Rómához. Támadás persze nem történt, ami nem meglepő, hiszen nem is tervezett ilyet senki, de ha valóban lett volna ilyen terv, akkor is elmarad, hiszen jó előre leleplezték a nyilvánosság előtt. A konzul felfújta magát, mint egy béka, és kijelentette, hogy ő Praeneste város megmentője, miközben az egész ügy a képzelet szüleménye volt! Micsoda nagyszerű hadvezér, aki előre látja és leveri azokat a támadásokat is, amelyek még elméletben sem léteztek!
– Neki semmilyen taktika nem elég aljas. Hozott egy rendeletet, hogy oszlassák fel az összes gladiátorbirtokot Itália-szerte, mintha a rabszolgákat is felkelésre bujtattam volna. Hatalmas jutalmat helyezett kilátásba azoknak, akik jelentkeznek, és elárulják az úgynevezett összeesküvést. A rabszolgáknak szabadságot ígért és százezer szeszterciuszt, a szabad embereknek kétszázezer szeszterciuszt és teljes bocsánatot. Eddig még senki sem jelentkezett ezekért az elképesztő összegekért. Cicero azt mondja, hogy ez a hallgatás annak a félelemnek köszönhető, amit ezek a szörnyetegek beletáplálnak a talpnyalóikba. Az a nyilvánvaló tény nem számít, hogy nincs mit elárulni!
Catilina megrázta a fejét.
– Amikor az egyik rajongója a plautianusi törvények értelmében vádat emelt ellenem, úgy döntöttem, jobb lesz, ha meghajtom a fejem, és együttműködöm velük. Az ellenségeim már annyi hamis váddal citáltak bíróság elé, hogy az ilyen fordulatra már meg sem ijedek. Nem mintha nem sikerült volna egy kicsit Cicero kárára derülnöm.
Mintha egy pajkos mosoly villant volna fel a száján a lángok fényében.
– Mire célzol?
– Arra, hogy egyenesen Ciceróhoz mentem, és felajánlottam, hogy helyezzen őrizetbe ő maga. Ha már házi őrizetbe kell vonulnom, hát legyek magának a konzulnak a házában. Hol máshol lehetnék jobban szem előtt, és hol tarthatnának jobban vissza a további gyalázatos tervek szövésétől? Micsoda dilemmát okozott ez Cicerónak! Ha valóban olyan rettentő fenyegetést jelentettem, az ő feladata lett volna őrizetbe helyeztetni; ugyanakkor nem hazudozhatott tovább az őrült fondorlataimról, ha egyszer az ő háza biztonságos börtönt nyújtott. Nem felelt meg a céljainak, ezért elutasította az ajánlatomat. De még így is sikerült a saját javára fordítania a helyzetet. Ha egyszer a városban sem lehet nyugta, amíg ott vagyok, hogyan lehetne biztonságban, ha a saját házában őriz? Meggyilkolnám őt és a családját az első adandó alkalommal, ha kell, a puszta kezemmel. Mások is elutasították az ajánlatomat, vagy mert féltek velem szövetkezni, vagy mert az életüket féltették. Amikor végre sikerült Marcus Metellus felügyeletére bíznom magam, a legsemlegesebb emberre, akit csak el tudtam képzelni, Cicero azzal vágott vissza, hogy ő is az egyik titkos szövetségesem. Szegény Metellus! Most, hogy onnan is kereket oldottam, mindenki a legrosszabbat fogja gondolni róla.
– Miért menekültél el a városból? – kérdezte Meto.
– Mert ma Cicero azt mondta a szenátus előtt, hogy holtan akar látni. Ilyen nyersen. Nincs okom kételkedni benne. Az életemet mentettem.
– Azok a harcosok, akiket Cicero küldött utánad, mást meséltek – ellenkeztem. – Ők azt mondták, hogy te küldtél gyilkosokat Cicero házához tegnap reggel.
– A harcosok, akiket Cicero utánam küldött, engem fognak megölni, ha elkapnak.
– De az igaz, amit ők mondtak? – faggatta Meto.
– Újabb hazugság! – Catilina nehézkesen sóhajtott. – Cicero azt állítja, hogy két éjszakával ezelőtt kiszöktem Metellus házából, és részt vettem egy titkos gyűlésen, ahol tervet szőttünk az ő meggyilkolására. Állítólag két barátomnak – Gaius Corneliusnak és Lucius Vargunteiusnak – kellett volna megjelennie Cicero ajtaja előtt, mintha egy reggeli látogatásra érkeztek volna, aztán berontanak, hogy leszúrják. Mintha bármelyikük képes lenne ilyesmire a menekülés esélye nélkül, csak hogy beigazolják a szenátus vádjait! Ám Cicero ravasz, az éjszaka közepén elküldet egyes szenátorok házába, akik még kételkednek a bizonyítékaiban. Azt üzeni nekik, hogy keressék fel azonnal. Mi lehet ilyen sürgős, hogy felkeltik őket álmukból? Amikor megérkeznek, a ház minden szobája ki van világítva, és fegyveres őrök cirkálnak mindenütt. Láthatod, hogyan készítette elő a színpadot az olcsó melodrámához, amellyel felébresztheti a hiszékenységüket. Azt mondta nekik, hogy épp most érkezett egy hírvivő a szörnyű üzenettel: Catilina és a szövetségesei éppen azon az éjjelen találkoztak a Kaszakészítők utcájának egyik házában, hogy megtervezzék a meggyilkolását. Gaius Corneliusra és Lucius Vargunteiusra bízzák a véres cselekedetet, akik amúgy is arról híresek, hogy Catilina ügynökei és notórius bajkeverők. Csak figyeljetek, reggel megérkeznek, és be akarnak majd törni, hogy kiélhessék vérszomjukat. Ti lesztek a tanúim, fenyegette őket Cicero.
– És lám, a következő reggelen Cornelius és Vargunteius valóban megérkeznek a házhoz. Dörömbölnek az ajtón, de a rabszolgák nem engedik be őket. Tovább zörgetnek, és követelik, hogy találkozhassanak a konzullal. A rabszolgák kihajolnak az ablakon, és fenyegetni kezdik őket, mire a gyilkosok is fenyegetőzni kezdenek. Előkerülnek a testőrök, megvillantják a kardjaikat, erre Cornelius és Vargunteius sarkon fordulnak, és elmenekülnek.
– Cicero jóslata beigazolódott. A tanúk mindent láttak. De vajon mit láttak valójában? Két embert Cicero ajtaja előtt, akik már amúgy is kétes hírűek, mert velem hozták összefüggésbe őket. Nem azért jöttek, hogy megöljék a konzult, hanem azért, mert őket is felriasztották az éjszaka közepén a névtelen hírnökök. Azt mondták nekik, hogyha kedves az életük, azonnal siessenek a konzul házához. Igen, Cicero tervelte ki az egészet. Minden úgy történt, ahogy Cicero szerette volna, hiszen Cornelius és Vargunteius idegesen érkeztek meg a házhoz, féltek, és nem tudták, mire számítsanak, aztán erőszakkal találták szembe magukat, így ők is erőszakosak lettek, és fenyegetőzni kezdtek. Rászedték őket, el kellett játszaniuk a csalódott bérgyilkosok szerepét, amiről nem is tudtak, amíg Cicero el nem mesélte a szenátusnak. Ma előadta a szenátoroknak az egész nevetséges történetet, hogy hogyan menekült meg a gyilkosok karmai közül, és intett az úgynevezett szemtanúinak, akik helyeslően bólogattak. Az az ember egy szörnyeteg – mondta Catilina keserűen. – Az az ember egy lángész.
– Látod, amikor nyár elején először vetette be a trükköt, és azt állította, hogy az életveszély miatt másodszor is el kell halasztani a választást, még senki sem hitt neki. Túlzás volt körbevennie magát annyi testőrrel és mellvértben szaladgálnia fel-alá. Ezúttal egy agyafúrtabb, sokkal kifinomultabb trükkel próbálkozott. Amikor ma elmesélte ezt a történetet a szenátusban, alig hittem a fülemnek. Köpni-nyelni nem tudtam. Csak utána beszélhettem Corneliusszal és Vargunteiusszal, és akkor láttam át a szitán. Semmilyen terv nem létezett Cicero megölésére. Ó, nem mintha én nem szeretném holtan látni. Kevés dolog szerezne nagyobb örömet nekem...
– Én is akkor lennék a legboldogabb – szólt közbe Tongilius, aki csendesen ismét belépett a tűz fényébe. Köpenye átázott, vízcseppek függtek borzas hajtincseiről. – Úgy tűnik, a vihar nem akar véget érni, mert még vadabbul zuhog, mint eddig. Az ég mintha kigyulladt volna a villámoktól. Tessék, már elég fonnyadt az almád, Lucius. Ideje levenni a tűzről. De ne edd túl gyorsan, még a végén megégeti a nyelved. Bárcsak Cicero nyelvét égethetném meg!
Belenézett a sziklafolyosó sötétjébe, és elnevette magát, amikor maga elé képzelte a jelenetet. Nem tudtam eldönteni, hogy a kegyetlen arckifejezés rontott-e a szépségén, vagy csak még jobban kihangsúlyozta azt. Nevetése rövid volt, újból lépkedni kezdett, nem bírt egy helyben maradni.
– Tongiliusnak is megvan a maga oka a keserűségre – mondta Catilina halkan. – Cicero nem habozott közszájra juttatni a nevét, mint az ágyasomét. Érdekes, hogy az olyan nemtelen teremtmények, mint Cicero, mennyire szeretnek mások intim dolgaiban vájkálni, amelyeket egyébként annyira visszataszítónak találnak. Mindenki tudja, hogy Cicero megveti a feleségét, és szegény lányát is férjhez adta már tizenhárom éves kora előtt. Aligha szereti a nőket, ha egyáltalán szeret valakit. Mégis a szégyen legkisebb jele nélkül nevetség tárgyává teszi Tongiliust. Szégyentelen és nemtelen; ezeket a hézagokat Cicero karakterében arrogancia és rosszindulat tölti be.
– Mi történt ma a szenátusban, Catilina? – kérdeztem.
– Azt a hírt kaptam, hogy Cicero ellenem fog beszédet tartani. Nem maradhattam távol, igaz? Azt hittem, megvédhetem magam, és bolondot csinálhatok Ciceróból. Meglehetős önhittség volt részemről, hogy azt hittem, felvehetem vele a versenyt a szónoklatok terén, és az istenek meg is büntettek érte.
– Elmaradt a hivatalos szónoklat. Cicero ordított, én is ordítottam, a szenátorok meg leordítottak. Rájöttem, hogy egyedül maradtam, elhagytak, leszámítva azt a maroknyi embert, akik még mellettem ültek. Nem ismerheted azt a nyomorult érzést, Gordianus, amikor így magadra hagynak a társaid. Kértem őket, hogy emlékezzenek a nevemre: Lucius Sergius Catilina. Aeneast is egy Sergius kísérte, amikor az égő Trójából menekült, és Itália felé hajózott. Már a kezdetektől fogva Róma egyik legtiszteletreméltóbb családja voltunk. De ki az a Cicero? Ki hallott bármit is a Tullius családról Arpinumból, ahol csak egy taverna és két disznóól található? Egy betolakodó, aki beügyeskedte magát, alig különb egy idegennél. Egy immigráns: így neveztem szemtől szembe!
– Kemény szavak, Catilina.
– Nem elég kemények, ha arra gondolok, hogy az életemre tör. „Miért él még egy ilyen ember?” Szó szerint ezt kérdezte a szenátustól. Példákat hozott elő a távoli múltból, amikor a szenátus halálra ítélte a reformereket, és gúnyolta a teremben ülőket, hogy hiányzik belőlük az az erkölcsi tartás, ami az őseiknek még megvolt. Megemlítette a törvényeket, amelyek megtiltják, hogy a konzul vagy a szenátus kivégeztessen egy polgárt, aztán kijelentette, hogy én kívül állok ezeken a törvényeken, mert lázadok az állam ellen, és ezért nem vagyok polgár többé. Arra buzdította őket, hogy gyilkoljanak meg! Ha nem sikerül célt érnie, száműz az összes támogatómmal együtt. Azt mondta, vigyem magammal a csőcseléket, és menjek. Szabadítsd meg Rómát a dögvésztől, és hagyj minket békében. Újra és újra azt hangsúlyozta, hogy két választásom maradt: elmenekülök a városból, vagy halál fia vagyok.
– Természetesen nem tudta megállni, hogy megismételje a legaljasabb, legfájdalmasabb hazugságokat velem kapcsolatban, egyenesen az arcomba a szenátortársaim előtt. Megint alattomos célzásokat tett a szexuális züllöttségemre, és arra célozgatott, hogy megöltem a saját fiamat. Provokálni akart, az volt a célja, hogy elveszítsem a fejem. Nem szívesen vallom be, de sikerült neki. Először nyugodtan utasítottam vissza a vádjait, de végül teli tüdőből üvöltöttem. Túlüvöltöttem az összes többi embert a házban.
– Amikor Cicero azt mondta, hogy valamennyi ellenségét el kéne zárni egy gyűjtőtáborba, nem bírtam tovább. „Írjuk az emberek politikai meggyőződését a homlokukra, hogy mindenki láthassa!” Ezt mondta, mire szembeszálltam vele: „Miért, így egyszerűbb lesz kiválasztani, hogy mely fejeket kell levágni?”
– Erre a terem belseje olyan morajlásba kezdett, mintha a viharos óceán zúgott volna odabent. Ám Cicero úgy fejlesztette ki a hangját, hogy túlkiabálhasson minden zajt, amit ember vagy természeti erő kiadhat. „Elérkezett a büntetés ideje” – ordította. – „Jupiter templomában gyűltünk össze, ezért úgy való, hogy összegyűjtsük Jupiter ellenségeit, és feláldozzuk őket az oltárán. Elégetjük őket, élve vagy holtan – élve vagy holtan!”
– Akkora hangorkán tört ki, hogy az életemet féltettem. Felkeltem a székből, felöltöttem a legpimaszabb ábrázatot, amit csak tudtam, és az ajtó felé vonultam. „Ellenségek vesznek körül” – kiáltottam vissza. – „Beleüldöznek a kétségbeesésbe. De mondok nektek valamit: ha tüzet gyújtotok, hogy elégessetek, kioltom azt a tüzet. Nem vízzel, hanem pusztítással!”
Hangja reszketett az érzelmektől, a szeme villogott. Még sohasem láttam, hogy ennyire elveszítette volna a tartását. Tongilius letérdelt mellé, és a vállára tette a kezét. Sokáig hallgattunk. Fel kellett volna szítani a tüzet, de senki sem mozdult.
Végül én szólaltam meg.
– Azt akarod nekem mondani, Catilina, hogy semmiféle összeesküvést nem szerveztél? Hogy az a sok titkos jövés-menés, a szövetséged a város elégedetlen lakosaival, a katonai kapcsolatod Manliusszal mind csak Cicero hagymázas képzeletében létezik? Azt állítod, hogy sohasem állt szándékodban lerombolni az államot?
Szeme visszatükrözte a lángok fényét, de inkább mintha valahonnan belülről érkezett volna a tűz.
– Nem akarom az ártatlanság hamis látszatát kelteni. De azt állítom, hogy az ellenségeim belekényszerítettek egy olyan helyzetbe, ahol nem maradt más választásom. Mindig a római állam politikai rendszerében dolgoztam. Végigszenvedtem a hamis bírósági tárgyalások megaláztatásait, vég nélkül próbáltam kompromisszumra jutni olyan emberekkel, mint Caesar és Crassus, kegyetlen és elaljasult választási kampányoknak vetettem alá magam. Kétszer jelöltem magam konzulnak, és az optimaták kétszer akadályozták meg. Senki sem mondhatja, hogy erőszakhoz folyamodtam, amíg olyan helyzetbe nem kerültem, ahol már nem maradt törvényes megoldás. A köztársaság egy romhalmaz, egy ingatag téglarakás, amely bármikor összeomolhat, és ennek a rakásnak a tetején ott állnak az irigy optimaták. Ki fogja összedönteni? Ki szedi össze a darabjait, hogy a saját szájíze szerint rakja össze újból? Miért ne lehetnék én, és miért ne használhatnám a rendelkezésemre álló eszközöket?
– Igen, egy ideig tényleg gondolkodtam az erőszak lehetőségén, de nevetséges azt állítani, hogy gyilkos terveim voltak. Találkoztam emberekkel titokban, és Manliusszal is tárgyaltam a seregei felkészültségéről és hűségéről. Nevezheted összeesküvésnek, ha akarod, de nem ez a megfelelő kifejezés arra, hogy a változást sürgető emberek találkozgatnak. Különben sem jutottunk még egyezségre. Manlius alig várja, hogy mozgósíthassa veteránjait. Lentulus azt tartaná a legjobbnak, ha felkelésre sarkallnánk a rabszolgákat, de ezt az ötletet mélységesen ellenzem. Cethegus, aki mindig is forrófejű volt, egész Rómát felégetné. – Megrázta a fejét. – Tudod, hogy mi az én álmom? A plebejusok ősi felkeléseire gondolok, amikor a jogaikért összegyűltek, és egyszerűen kisétáltak Rómából, hogy a patríciusok boldoguljanak magukban, és végül kénytelenek legyenek megegyezni velük. Ha magamhoz tudnám édesgetni az összes zúgolódót – a szegényeket, az adósokat, a hatalom nélkülieket –, és egy vércsepp ontása nélkül térdre tudnánk kényszeríteni az optimatákat, esküszöm, megtenném. De ez csak érzelgős ostobaság; az optimaták sohasem adnának egy morzsányit sem a hatalmukból. Egy békés kivonulás vezetőit legyilkolnák, a követőikből pedig rabszolgát csinálnának.
– Csak Cicerót okolhatjuk a válságért. Amikor nem volt bizonyítéka az összeesküvésre, kitalált egyet. Amikor a társaimmal tétováztunk, rákényszerített minket, hogy foglaljunk állást. Cicero megtette a tétjét; vagy ő hal meg, vagy mi, nincs harmadik választás. A saját céljai érdekében már jó előre gerjesztette a konfliktust. Úgy véli, hogy ha még a konzulsága idején sikerül félresöpörnie minket, valódi nagyságot érhet el, az emberek imádni fogják az optimaták a lábát csókolgatják majd, és ő lesz Róma megmentője.
– Én még most is ingadozom – nézett Catilina maga elé. – A beszédéből, amelyben a száműzetésemet követelte, kiéreztem, hogy nem elégedne meg pusztán ezzel. Ez nem oltaná a hatalom iránt érzett vágyát. Vajon elég eredmény lenne az arpinumi Új Embernek, ha megmentené Rómát egy összeesküvéstől, ami soha nem is létezett, és száműzetésbe kergetné a veszélyes lázadót, mielőtt még lehetősége lett volna lázadni?
– Akkor hát száműzetésbe vonulsz? – kérdezte Meto, és közelebb húzódott a tűzhöz. – Vagy fegyvert fogsz ellene?
– Száműzetés... – mondta Catilina, nem válaszként, csak mintha a szót ízlelgetné. – Mielőtt eljöttem Rómából, számos magas rangú embernek küldtem szét leveleket: korábbi konzuloknak, patríciusoknak, magisztrátusoknak. Azt írtam nekik, hogy Massiliába megyek, Gallia déli partvidékére. Nem az igazságszolgáltatás elől menekülő bűnösként, hanem békeszerető polgárként, aki szeretné elkerülni a további küzdelmeket, és aki képtelen tovább megvédeni magát a vádaskodások és a hamis bizonyítékok ellen. Massiliába tényleg elmehetnék, ha le nem zárják az átjárókat Galliába. A fegyverkezéshez nem vagyok kész, és még bizonytalankodom. Cicero a saját előnyére formálta ezt a válságot, akaratom ellenére szökevényt csinált belőlem. Azt akarja, hogy kétségbeesésemben elvétsem a lépést.
– Mi lesz a feleségeddel? – kérdeztem.
Elfordította az arcát, hogy a lángok fénye ne tudja megvilágítani.
– Quintus Catulus gondjára bíztam Aureliát és a lányát. Ő az egyik legmegrögzöttebb optimata, de becsületes ember. Nála biztonságban lesz, történjen akármi. Nem engedi majd, hogy bántsák, és őt soha senki sem vádolná azzal, hogy összejátszott velem.
A vihar egyre jobban tombolt. A szél úgy süvöltött a bánya körül, mint a Lemures sikító kórusa. A mennydörgés megremegtette a hegyet, amely úgy rezonált, akár a dob hasa. A víz hatalmas hullámokban ömlött le a meredek lejtőkön, magával vitte a tövestől kiforgatott fákat és a sziklás törmeléket. Bethesda már biztos halálra aggódja magát, gondoltam, és minden tagomat átjárta a félelem. Egy ilyen viharban még Catilina makacs üldözői is visszafordulhatnak. Mi lesz, ha az én házamban keresnek menedéket, és látják, hogy elmentem? Miközben ennek a lehetőségnek a következményein rágódtam, messzire elkerült az álom.
Feszülten teltek el az órák. Catilina emberei egymást váltották az őrködésben, és a takarókba belecsavarva magukat próbáltak aludni. Közel húzódtak egymáshoz, nehogy kihűljenek. Az őrszemek ébersége lassan alábbhagyott, hiszen egy titán sem merte volna megmászni a hegyet ilyen ítéletidőben. Catilina a sziklafalnak támaszkodott. Tongilius az oldalához kuporodott, magához szorított egy takarót, fejét Catilina ölébe tette. Catilina arcára árnyék vetült, de azt láttam, hogy nyitva tartja a szemét; időnként megcsillant benne a lángok fénye.
Meto elszenderült, de egyszer csak felriadt, és teljesen éber lett. Figyelni kezdett valamit, amit az egyik sziklafal tetejére raktak. A rongy, amibe a tárgyat burkolták, széthullott, és valami ezüstösen megcsillant benne.
– Mi az ott? – suttogta, miközben felguggolt, és furcsa arckifejezéssel araszolni kezdett a fal felé.
Catilina lassan elfordította az arcát.
– Marius sasmadara – mondta halkan.
A félhomályban én is megszemléltem a szobrot. Felszegett csőrű, kiterjesztett szárnyú sast ábrázolt. Ha nem csillogott volna ezüstösen, akár valódi madár is lehetett volna, amint dicsőségének pillanatában megdermedett. Meto a madár felé nyúlt, és majdnem megérintette az ujjaival.
– Marius magával vitte a cimberek elleni hadjárata során, amikor mi még gyerekek voltunk Gordianusszal.
– Irdatlanul nehéz – motyogta Tongilius álmosan. – Én már csak tudom, én hoztam fel a hegyre.
Catilina beleborzolt az ifjú hajába, majd gyengéden megsimogatta.
– Ha csatára kerülne a sor, zászló helyett tűzném egy póznára. Kivételesen szép tárgy, nem igaz?
– Hogyan került a tulajdonodba?
– Ez egy hosszú történet.
– Még mindig tombol a vihar. Az egész éjszaka a miénk.
– Legyen elég, hogy Sullától került hozzám az összeírások idején. Véres történet övezi. Cicero azt mondta a szenátoroknak, hogy amolyan ereklyeként tartom a házamban, és meghajolok előtte, mielőtt belekezdenék a vérontásba. Ő még a színtiszta ezüstöt is összefoltozza a maró nyelvével.
– Egy sas – mondta Meto, és miközben rám nézett, az ezüstről visszaverődő fény úgy világította meg az arcát, mintha egy különös maszk lenne.
– Igen – motyogtam, hirtelen elálmosodva.
– De hát ez egy sas, papa, nem látod?
– Igen, egy sas – feleltem, és behunytam a szemem.
A vihar hirtelen ért véget, és feltárult az ég, amelyet szakadt zászlókként lengtek be a felhők. Alulról a hajnal első halvány narancsszínű sugarai érkeztek. Catilina emberei összeszedték magukat és a csomagjaikat, aztán segítettek egymásnak átmászni a falon, amely a bánya bejáratát takarta. Már csak néhány kenyérmorzsa, almacsutka, szétszórt széndarab és a füst szúrós szaga jelezte, hogy itt táboroztak le.
Az ösvényen csúszós sziklafelületek és törött ágak képeztek akadályt, de nem ezek jelentették a fő veszélyt. Nekem több gondot okozott a fájó lábam. A hegy megmászása után a térdem mintha rozsdás zsanérrá, a sípcsontom pedig szilánkos fadarabbá változott volna. Gyerekkoromban apám mindig azt mondta, hogy az istenek tréfából rendezték úgy, hogy hegyről lefelé jövet jobban fájjanak az ember tagjai, mint hegynek felfelé. Akkor nem értettem. Most, amikor a körülöttem lévő fiatal férfiak, akik Rómából vágtattak ide, és egy zaklatott éjszakát töltöttek egy nyirkos barlangban, mosolyogva másztak lefelé a hegyről, egyszeriben túlzottan is jól megértettem, mit mondott apám. Minden lépéssel újabb fájdalomvillám nyilallt át a térdemen.
Előre rettegtem attól, hogy át kell kelnem a felduzzadt patakon. A félelmem beigazolódott: valóban sokkal vadabbul hánykolódtak a hullámok, és a pirkadat fényében minden örvény és csalóka bemélyedés kirajzolódott. A feladatot csak az könnyítette meg, hogy sokan voltunk. Egymás csuklójára kulcsoltuk a kezünket, és egy olyan láncot alkottunk, amely sokkal erősebb volt a robajló víznél. Catilina emberei valósággal felüdültek, amikor combig merültek a jéghideg hullámokba. Én is megpróbáltam elviselni, és velük nevettem, ha másért nem, hát azért, hogy ne hallják a fogaim vacogását.
Az útelágazásnál – ahonnan az egyik ösvény Gnaeus házához, a másik a használaton kívüli meredek csapáshoz vezetett a Via Cassia felé – félrevontam Catilinát.
– Itt melyik úton megyünk tovább? – kérdeztem.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Természetesen arra, amerre feljöttünk. – A kísérői a keskeny ösvény torkolatánál vártak rá. Intett nekik, hogy induljanak el nélküle. – Máskülönben még azon kapnánk magunkat, hogy lábujjhegyen osonunk el a förtelmes szomszédod háza előtt, ahol acsarognak a kutyák. Biztosan emlékszel...
– Igen. De más dolgokra is emlékszem.
– Miről beszélsz, Gordianus?
– Többé nem jöhetsz a házamba. Az ellenségeid ott is keresni fognak...
– Megértem.
– A családom... vigyáznom kell a biztonságukra.
– Hát persze. Nekem meg vigyáznom kell a fejemre, hogy a nyakamon maradjon.
– Catilina, hagyd a vicceket és a találós kérdéseket!
Arca visszatükrözte az én aggodalmamat.
– Gordianus...
– Lucius, jössz már? – kiáltotta Tongilius az ösvény kezdetétől, ahol Metóval együtt állt.
– Menjetek nélkülem – szólt Catilina joviális hangon. – Az öregembereknek muszáj egy kicsit megpihentetni a lábukat.
Tongilius töprengve biggyesztette le a száját, majd bólintott, és belevetette magát az aljnövényzetbe. Meto is követte, ám előbb még a szemembe nézett, és tétovázott egy darabig. Azt remélte, hogy a társaságunkba hívom. Végül haragos arccal követte Tongiliust. Miért kellett mindent személyes támadásnak vennie, amit tettem?
– Gyerünk, Gordianus, mondd el, hogy mi ez az egész.
– Azóta, hogy Marcus Caelius először keresett fel, hogy adjak neked szállást, különös dolgok történnek a birtokomon. Először egy fej nélküli holttestet találtunk az istállóban. – Megálltam, és az arcát fürkésztem. Ő csak értetlenül nézett vissza rám. – Aztán jött a holttest a kútban...
– Igen, arról meséltél. A szegény kecskepásztor, aki itt fent vezetett minket. Hogy is hívták?
– Te hogy hívtad, Catilina?
– Hogy érted ezt?
– Hogy nevezted szegény Forfexet? A kémed volt, a bizalmasod vagy a balekod? Miért kellett meghalnia? Miért vágták le a fejét, mielőtt bedobták volna a kutamba?
Catilina komoran nézett rám.
– Igazságtalan ilyeneket kérdezned, Gordianus. Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Mély lélegzetet vettem.
– Nem tartasz fenn titkos kapcsolatot Gnaeus Claudiusszal?
– A te utálatos szomszédoddal? Csak egyszer láttam azt az embert, és akkor te is ott voltál. Később elmeséltem Crassusnak mindent a bányáról. Azt tanácsoltam neki, hogy tegyen ajánlatot erre a birtokra, de ahogy már mondtam, nem akart üzletelni a Claudius családdal. Ezért vissza se jöttem.
– De most mégis itt vagy, és Gnaeus birtokán bujkálsz.
– Az ő tudta nélkül. Bár ez sem sokáig marad így, ha még itt időzünk, mert a végén erre jön az egyik kecskepásztora, és riadót fúj. Amikor először megláttam a bányát, azonnal tudtam, hogy remek búvóhely lenne, különösen akkor, ha Crassus megvenné a birtokot. Természetesen akkor még úgy hittem, hogy Crassus hűséges marad hozzám. – Szemében felizzott a keserűség. – Végül mégis hasznosnak bizonyult az a hely, nem igaz? Ami pedig a birtokodon történt furcsa eseményeket illeti, mi közöm van nekem hozzájuk?
– Kulcsfontosságú pillanatokban történtek, amikor ellenálltam Caelius erőszakoskodásának, hogy fogadjalak a házamba.
– Erőszakoskodott? Azt akarod mondani, hogy te nem is akartál szállást adni nekem?
Megráztam a fejem, de nem akartam válaszolni. Hogyan is árulhatnám el, hogy az egész Cicero ötlete volt?
– De a találós kérdés, amit elmondtál a szenátusban, a fej nélküli tömegekről és a szenátus sorvadt testéről. Mintha mindez összefüggésben állna a birtokomon talált fej nélküli holttestekkel...
– Gordianus, azt akarod mondani, hogy mindezidáig csak azért adtál nekem szállást, mert Caelius kényszerített rá? Tessék, meg is van a gonosztevő. Valaki megmondta Cicero katonáinak, hogy a te birtokodon keressenek tegnap éjjel. Caelius volt, ki más? Mindvégig hűséges maradt Ciceróhoz. Ha belegondolok, mennyi titokba beavattam... – Fájdalmas arccal vetette hátra a fejét. – Gordianus, ezek szerint te egyáltalán nem szimpatizálsz az én ügyemmel? Csak Caelius követeléseit teljesítetted, amikor beengedtél a házadba?
Most rajtam volt a sor, hogy visszatükrözzem az arcára kirajzolódó döbbenetet. Igent mondhattam volna, és nem is hazudtam volna, ám az igazság ennél sokkal bonyolultabb volt.
– Mindegy, hagyjuk – legyintett. – Az a fontos, hogy nem árultál el engem múlt éjjel, habár ott lett volna az alkalom. Hacsak... – Az ösvény felé nézett, és arca egészen elszürkült. – Hacsak Tongilius és a többiek most nem egy csapdába sétálnak bele.
Kardja markolatára tette a kezét. Engem a páni félelem borzongatott meg. Amikor rám nézett, egy gyilkos tekintetét láttam a szemében, és most először mutatta ki előttem az igazi kétségbeesését. Lucius Sergius Catilina egy patrícius volt, aki előjogokkal született egy köztiszteletben álló családba. A bizalom a születésétől fogva joga volt, és egyben a legnagyobb érték is számára – bizalom az istenekben, bizalom a pozíciójának állandóságában, bizalom a polgártársainak megbecsülésében, és bizalom a saját, természetes vonzerejének legyőzhetetlenségében. Most a bizalomnak ezen rétegeit egymás után vették el tőle; az istenek és az emberek is elárulták.
A kezére tettem a kezem. Fogcsikorgatva próbáltam visszatartani a kezét attól, hogy kirántsa a kardot.
– Nem, Catilina, az embereid biztonságban vannak. Én nem árultalak el téged. Gondolkozz – Meto is velük van. Sohasem küldeném a saját fiamat egy csapdába.
Lassan enyhült a feszültsége. Ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Látod, mi lett belőlem? – Az üres ösvény felé nézett, mintha láthatná a fiatalembereket, akik már jóval előttünk leereszkedtek. – De még mindig rám néznek, ha erőt akarnak meríteni valamiből. Gyere, siessünk!
Ahogy előre sejtettem, lefelé sokkal veszélyesebb volt az út, mint fölfelé. Az ösvény megtelt a gallyak és ágak törmelékével, és az eső nyomán a talaj alattomos sár- és kőtengerré változott. Legalább annyit csúsztunk lefelé a lejtőn, amennyit léptünk. Egymás mellett botladoztunk, belekaroltunk egymásba, és egymás testének szilárdságában leltünk kapaszkodót az imbolygó elemekkel szemben. Beütöttem a könyökömet, és lehorzsoltam a térdemet. Annyiszor csúsztam el, és annyiszor estem a hátsó felemre, hogy már a fájdalmat sem éreztem. A csaknem lehetetlen vállalkozás szinte már komikusnak tűnt. Mélyebbről Catilina embereinek derűs visongása érkezett a fülünkbe, ahogy egymást figyelmeztették a csúszós részekre. Összeszedtem magam az utolsó szakasz előtt, de túlzottan ziháltam ahhoz, hogy velük nevethessek.
Végre megérkeztünk a köves tisztásra, ahol a lovak vártak ránk. Az állatok bozontosan, szánalmas állapotban vészelték át a hosszú, esős éjszakát, de amikor meglátták Catilina embereit, felnyihogtak, és megrázták a sörényüket. Legalább annyira szerettek volna már elindulni, mint a lovasaik. Mindenkit nyakig borított a sár, leginkább engem.
– Már megnéztem a főutat – közölte Tongilius. – Tiszta.
Egyenként átvezettük a lovainkat a keskeny átjárón a szikla és a tölgyfa között. Mivel nekik hiányzott egy lovuk, odaadtam az enyémet. Én is Meto lovára ültem fel.
Az öröm, hogy sikerült lemásznunk a hegyről, visszaadta Catilina magabiztosságát. Megragadta a gyeplőt, és megrángatta a lován. A jószág felágaskodott a hátsó lábára, nyerített, örült neki, hogy kiszabadult a sárrengetegből. Amikor sikerült lenyugtatnia, odajött hozzánk, és előrehajolt, hogy megsimogassa a ló nyakát.
– Biztos, hogy nem jössz velünk, Gordianus? Nem, csak vicceltem. A te helyed itt van. Családos ember vagy. Neked van jövőd.
Megfordult, és intett az embereinek, hogy vegyék körül, akár a testőrök. Milyen különös egy társaság volt: mocskos és zilált, mégis jókedélyű, mintha egy győzedelmes csatát nyertek volna meg.
– Tongilius, nálad van az ezüst sas? Jó. Köszönöm neked, Gordianus, amit tettél. És még inkább köszönöm, hogy nem tetted meg azt, amit megtehettél volna ellenem.
Megfordult, és gyors vágtában ellovagolt. Metóval követtük, aztán felsiettünk a dombtetőre, és onnan néztük, ahogy egyre inkább eltörpülnek a láthatáron, majd eltűnnek észak felé.
Meto hangosan is kimondta, amire én csak gondoltam.
– Látjuk még őt újra, papa?
Hagytam, hogy a testem válaszoljon: a vállam egy semleges mozdulattal megrándult. A Párkákon kívül ki tudott volna felelni erre a kérdésre? Mégis volt egy olyan érzésem, hogy utoljára láttuk Catilinát.
Amikor visszatértünk a házba, Diana örömmel fogadott, mert azt hitte, játszani mentünk ki olyan korán a sárba. Bethesda legfőképp rémült volt, de megkönnyebbült, amikor meglátott minket, habár leplezni próbálta. Kimerülten engedtem, hogy végigdörzsölgessen egy szivaccsal, aztán bekúsztam az ágyamba. Később ő is mellém feküdt, és olyan elemésztő vadsággal szeretkeztünk, ami már nagyon régen lett úrrá rajtunk.
Azon a napon – mialatt én aludtam, és mialatt Catilina északra szökött az embereivel – Cicero másodszor is beszédet tartott Rómában Catilina ellen, ám ezúttal nem a szenátoroknak, hanem egyenesen a Forumon összegyűlt népnek. Én csak másnap értesültem erről, amikor egy rabszolga levelet hozott Ecótól, amelyben – kissé elkésve – Catilina szökésére figyelmeztetett. Az emberek előtt tartott beszédben Cicero sok mindent megismételt, amit a szenátusban is elmondott, de hangjába még több méreg vegyült, és olyan durva túlzásokkal élt, amelyekkel szinte semmibe vette a közönség kifinomultságát. Eco nem kommentálta a szónoklatot – érthető módon, hiszen attól tartott, hogy a levél illetéktelen kezekbe kerül –, inkább részletesen idézett belőle. Valószínűleg ugyanúgy megrökönyödött, mint én, és úgy gondolta, hogy a szó szerinti idézetek magukért beszélnek. Vagy talán szórakoztatta ez a felháborítóan lázító retorika, és az én szórakoztatásomra vetette papírra szó szerint.
Beszédében Cicero bejelentette Catilina szökését, és szerényen magának tulajdonította az érdemet, hogy „eltávolította a pengét a torkunk elől.” Szemérmesen bevallotta, hogy sokan őt okolják, amiért nem végeztette ki az aljas gonosztevőt idejében (habár a törvény szerint erre nem lett volna módja, mivel csak a bíróság és a népgyűlés hozhat ilyen határozatot). Catilina menekülése ékesen bizonyítja a bűnösségét, és Cicero lehordta azokat, akik túl ostobák voltak ahhoz, hogy idejekorán meglássák az igazságot. Lehet, hogy egyesek bűntelen mártírnak képzelték Catilinát, és bosszúszomjas vádlónak őt magát, de ő hajlandó elviselni ezt a rágalmat is, csak hogy Rómát megmenthesse. Ami Catilina szövetségeseit illeti, akik nagy számban maradtak a városban, azok az illatfelhőbe bújó, jól öltözött „harcosok” nem tarthatnak tovább semmit sem titokban előtte; a konzul szeme és füle mindenhova követi őket, és a legbelsőbb gondolataikat is meghallja.
Ami a pletykákat illeti – hogy Catilina északra, Massiliába vonul száműzetésbe, és nem Manliusszal és a seregével egyesül –, Cicero remélte, hogy igazak, de kétségbe vonta őket. „Herkulesre, még ha Catilina ártatlan is lenne a sok áruló terv szövésében, ő pontosan az a fajta ember, aki inkább törvényen kívüliként hal meg, mint hogy száműzetésben sorvadjon el.” Cicero agyafúrtan mérlegelte ellenfele erejét.
Újra szóba hozta Catilina szexuális szokásait, és részletezte, hogy mennyire rutinosan csábítja el a fiatalembereket. Tongiliust név szerint is említette másokkal együtt, és azt is állította, hogy Catilina valóságos sportot űzött abból, hogy különböző ifjak kérésére megölette a szüleiket, hogy aztán osztozzon velük az örökségen, miközben testileg is kihasználta őket. Catilina szégyentelenül felölti akár a domináns, akár az alávetett szerepet az ágyban, mondta Cicero, és egykor annyira híres testi erejét és állóképességét már aláásta a rengeteg fékevesztett orgia.
Catilina belső köre osztozott vele a szexuális kilengéseiben. Mentorukhoz hasonlóan ők is fitogtatják azt a képességüket, hogy bármelyik szerepet el tudják játszani a hálószobában. A szép fiúk tökélyre fejlesztették az éneklés és a tánc művészetét, ám közben megtanulták a tőrök forgatásának és a mérgek keverésének a fortélyait is. Ezért sokkal veszélyesebbek, mint azt a duzzadt kis arcuk és a szépen formára nyírt szakálluk sejteni engedné. Rég elherdálták a vagyonukat szerencsejátékokra, szajhákra és drága borokra, és az okádék, ami kiömlött a szájukon, nem volt más, mint a hűséges polgárok megölésének terve és a város leégetésének szándéka, csak azért, hogy az adósságukat semmissé tegyék. Most, hogy szökevény lett belőlük, mit kezdenek a züllött társaik és a szajháik nélkül? Ki engedi be őket a házába és az ágyába? Cicero szerint csak azért gyakorolták annyiszor a pucéron táncolást a mulatságokon, hogy jobban bírják a hideg éjszakákat, amikben a tábortűz mellett lesz részük.
A Forumon összegyűlt embersereg valósággal itta a cinikus szavakat. De vajon akadt közöttünk olyan rossz ítélőképességű ember, aki elhitte minden túlzását? „Létezhet olyan bűn, amit Catilina ne követett volna el?” – kérdezte. – „Egész Itáliában nincs egyetlen méregkeverő, gladiátor, orgyilkos, rabló, apagyilkos, örökség-hamisító, csaló, falánk, senkiházi, házasságtörő, prostituált, fiatalokat megrontó vagy megrontott fiatal, aki ne lett volna az ő bizalmasa. Elkövettek az elmúlt években olyan gyilkosságot, amihez neki ne lett volna köze? Létezik gyalázatos erkölcstelenség, amiben az ő keze nem volt benne?”
Cicero szerint a helyzet nem is lehetett volna átláthatóbb: a két oldal úgy állt egymással szemben, mint a nappal és az éjszaka. Az ő oldalán minden szerény volt és szemérmes, becsületes, hazafias, józan és visszafogott; ellenben Catilina oldalán tobzódott az arcátlanság, a fajtalanság, a tisztességtelenség, a csalás, a hisztéria, a kicsapongás és a forrófejűség. „Itt az igazság, a mértékletesség, a bátorság, a bölcsesség és minden jó áll szemben az igazságtalansággal, a fényűzéssel, a gyávasággal, a vakmerőséggel és minden rosszal. A jólét küzd a szegénységgel, a helyes a helytelennel, a józan ész az őrülettel, és a jövőbe vetett bizalom a végtelen kétségbeeséssel. Egy ilyen konfliktusban még ha el is buknak az emberek, a halhatatlan istenek csak úgy határozhatnak, hogy az erény dicsőséges hadseregének kell győzedelmeskednie a bűnök szövetségével szemben.”
Volt-e hazafi a Forumon, aki erre az érzelgősségre nem kezdett ujjongva tapsolni?
Cicero nem hagyta ki a rabszolgafelkeléssel való ijesztgetést sem, és azt mondta, hogy ha Catilinának sikerül forradalmat szítania, káoszt idéz elő Rómában, és az egész köztársaságot a szökött rabszolgák és a gladiátorok veszik majd irányításuk alá. Elítélte az erőszakot, de megígérte az embereknek, hogy még ha háborúra is kerül sor a két oldal között, ő maga fog gondoskodni arról, hogy a lehető legkevesebb polgár essen áldozatul. Színlelt alázattal kérte „magukat a halhatatlan isteneket”, hogy adjanak erőt az ő „legyőzhetetlen népének, a dicsőséges birodalomnak, a leggyönyörűbb városnak a világon.”
Cicero hangja csiszolt volt, időzítése kifogástalan, írta Eco, ezért a beszédet jól fogadták. Én viszont mélységesen elszomorodtam a levél elolvasása után.
A hírvivő, aki Eco levelét hozta, az én válaszommal tért vissza a római házba. Megírtam neki, hogy a vendég, akiről kérdezett, valóban elhaladt a Via Cassianán, de nem állt meg a birtokomnál. Kölcsönösen megegyeztünk abban, hogy többé nem száll meg a házamban. Nem akartam, hogy Eco aggódjon miattunk.
Az esőzések folytatódtak. Felfrissült a föld, és felduzzadt a patak. Bár a szénahiány miatt egyre jobban nyugtalankodtunk, legalább a vízzel kapcsolatos gondjaink megoldódtak, és először láthattam, ahogy a vízimalmot maga a rohanó áramlat hajtja meg emberi beavatkozás nélkül. A mozgását nézve elámultam a kerekek forgásán és a fogak egymáshoz illeszkedésén, és régi barátom, Lucius Claudius jutott eszembe, aki ugyanolyan harmonikusan viselkedett mindig, ahogyan a malom működött. Ő is örült volna a malomnak, és a gondolatra én is felvidultam. Utána Catilina jutott eszembe, aki zseniálisan megoldotta a rejtélyt, amikor az én fantáziám már csődöt mondott. Ez a gondolat inkább lehangolt, mert nem láttam kiutat Catilina és társai szorult helyzetéből. Próbáltam elhessegetni az emléküket.
De tudtam, hogy ez így nem fog sokáig menni. Egész Itália Catilináról beszél, és várják, hogy hírt kapjanak a sorsáról. Egyesek reménykedve hallgatják a pletykákat, és még mindig hisznek abban, hogy az optimatákat le lehet győzni, mások gyűlölettel gondolnak rá, és a pusztulását kívánják. Vannak, akik csak szoronganak, amikor eszükbe jut a háborúk rombolása, az irtás és a sok zendülés, ami a korábbi években többször megnyomorgatta Itáliát.
Titokban azt reméltem, hogy Catilina tényleg azt teszi majd, amit mondott, és Massiliába menekül. De máshogy alakult, legalábbis ezt szűrtem le Eco következő leveléből, amit néhány nappal october idusa után kaptam:
Kedves Papa!
Az események nyomása most nem engedi, hogy meglátogassalak, amit szívesen megtennék. Hiányoznak a józan tanácsaid, a hangod. Bethesda is hiányzik, és Diana, és az öcsém, Meto. Öleld át őket helyettem is.
Itt az a hír terjed, hogy Catilina fegyvert fogott Manliusszal Faesulae-ben. Azt mondják, először Arretiumban állt meg, és ott keltett zűrzavart. Minden nap újabb pletykák érkeznek az északi és déli zendülésekről, közelről és távolról. A római lakosság egyre idegesebb és feszültebb. Nem emlékszem ilyen hangulatra a Spartacus-féle felkelés óta. Az emberek semmi másról nem beszélnek, és minden halaskofának és bolttulajdonosnak van véleménye. Ahogy a színműíró mondja: „Az alvilág úgy reszket, mint a szélénél megrángatott pókháló.”
A szenátus Cicero sürgetésére törvényen kívül helyezte Catilinát és társait, és kikiáltotta őket a nép ellenségének. Aki a házába fogadja őket, szintén a nép ellenségévé válik. Tudom, hogy érted, mire gondolok.
Egy sereget állítanak fel a konzul Antonius parancsnoksága alatt. Most már szinte biztos, hogy háború lesz. Az emberek arról pletykálnak, hogy Pompeius is visszatér külhoni hadjáratairól, és megmenti a népet, de mindig ugyanezt lehet hallani, ha valami válság tör ki itthon, nem igaz?
Kérlek, papa, gyere Rómába, és hozd a családot is. A birtok biztosan kellemetlen hely az évnek ebben a szakaszában. A gazdagok elhagyják a birtokukat, és télre a városba költöznek, miért ne tehetnéd ezt te is? Ha háború tör ki, valószínűleg Etruriában is harcok lesznek, és én képtelen lennék aludni, tudván azt, hogy ilyen sebezhető a családom. A városban sokkal nagyobb biztonságban lennétek.
Ha nem is maradtok sokáig, kérlek, minél hamarabb legalább egy rövid látogatást tegyetek nálunk. Szeretnék nyíltabban beszélni veled annál, amit egy levél megenged.
Ez hűséges fiad, Eco leghőbb vágya.
Kétszer is elolvastam a levelet. Először meghatott az aggodalma, és elmosolyodtam, hogy Bolithót idézi (aki egy másodrangú drámaíró, de hát Eco mindig is szerette a színpadot), és a fejemet csóváltam a figyelmeztetésre, hogy ne engedjem be többé Catilinát a házamba. Miért aggódott ennyire, amikor már megírtam neki, hogy soha nem térhet ide vissza? Másodszori olvasásra mellbevágott, hogy mennyire feszültek és visszafogottak a mondatai.
Eco minden alkalommal eljött a birtokra, amikor szükségem volt rá, akkor is, ha nem kértem erre közvetlenül. Én sem tehettem mást, amikor olyan szenvedélyesen megkért rá. Megbeszéltem a dolgot Bethesdával, aztán megkérdeztem Aratust, hogy mikor lenne legkevésbé szüksége rám (és közben tudtam, hogy bármikor örülne a távozásomnak, és annak, hogy nem leszek mindig az útjában). Közben eldöntöttem, hogy december elején az egész család elindul a városba.
Ironikus döntés volt részemről az évnek pont ebben a szakaszában menni, lévén hogy megfáradtan és undorodva figyeltem a politikát. A nyári kirándulásomat a politikai szónoklatok jellemezték, és akaratom ellenére belesodródtam a szavazásba is. A téli látogatás sokkal nagyobb látványosságot fog nyújtani: Cicero konzulságából kevesebb mint egy hónap maradt hátra, és most akarja majd megkoronázni a pályafutását. Néha úgy érzem, az élet olyan, mint a krétai labirintus; valahányszor az orrunkkal beleütközünk egy falba, a Minótaurosz felnevet valahol.
Nunquam
A december kalendusát követő napon már hajnal előtt elindultunk Rómába. A szél hidegen, de nem maróan csapkodta a hátunkat, lovaink jó hangulatban vágtak neki az útnak. Remek időt futottunk, és akkor értünk a Milvius-hídhoz, amikor a nap a legerősebben sütött.
Nem volt sűrű a forgalom, főleg a legutóbbi utazásunkhoz képest, amikor a lovak és a szekerek szinte egymásba gabalyodtak az utakon. A híd közelebbi végénél mégis egy halom ember gyűlt össze. Először azt hittem, hogy egy csoport kereskedő vonzotta magához a vásárlókat, de ahogy közelebb értünk, láttam, hogy az egyetlen áru, amivel kereskednek a beszélgetés, méghozzá a meglehetősen élénkebb fajtából. Különféle rendű és rangú emberek sereglettek össze – helyi földművesek és felszabadítottak, valamint jól öltözött utazók és a rabszolgáik.
Amikor egészen közel jártunk a hídhoz, intettem a rabszolgának, aki a Bethesdát és Dianát szállító szekeret hajtotta, hogy álljon meg az út mellett. Metóval leszálltunk a lóról, és odasétáltunk a csoporthoz. Sokan beszéltek egyszerre, de volt egy férfi, aki mindenkit túlkiabált: egy poros tunikát viselő földműves.
– Ha igaz, amit mondasz, miért nem ölték meg őket ott helyben? – kérdezte.
A kérdést egy kereskedőhöz intézte, aki meglehetősen gazdag lehetett, lévén hogy ujját temérdek gyűrű díszítette, és népes rabszolgakísérete is nemesebb ruhákba öltözött, mint a többi földműves.
– Én csak azt ismételem, amit hallottam, mielőtt elhagytam a várost – felelte a kereskedő. – Az üzlet északra szólított, különben maradtam volna, hogy értesüljek a fejleményekről. Azt mondják, maga Cicero is beszédet tart ma a Forumon...
– Cicero! – köpött maga elé a földműves. – A csicseriborsó elcsapja a gyomromat.
– Még mindig jobb, mint egy barbár kése a gyomrodban, mert ezek az árulók mindenkit leszúrtak volna! – csattant fel a kereskedő.
– Bah, egy halom hazugság, mint mindig! – intette le a földműves.
– Nem hazugság – mondta egy férfi, aki éppen szemben állt velem. – Ez a városi ember tudja, hogy miről beszél. Én abban a házban lakom amott, a folyó partján. A praetor nálam vendégeskedett éjszaka az embereivel, szemtanúja voltam mindennek. Lesben álltak, aztán csapdába csalták az árulókat a hídon, és elfogták őket...
– Igen, ezt már elmesélted, Gaius. Valamilyen katonák tényleg elfogtak valamilyen embereket, de ki tudja, hogy valójában miről van szó? – dühödött fel a földműves. – Csak várj, és meglátod, hogy ez is csak Cicero egy újabb agyszüleménye, amit az optimatákkal együtt tervelt ki, hogy lejárassa Catilinát.
Most már egyre többen kiabáltak haragosan.
– Miért ne tervelték volna ki? – üvöltötte a kereskedő. Ahogy a tömeg egyre hevesebben tiltakozott, a rabszolgái betanított vérebek módjára védőgyűrűbe fogták. – Catilinának már meg kellett volna halnia. Cicero egyetlen bűne az, hogy nem fojtotta meg azt a bűnözőt, amikor még Rómában volt. Ezért tovább mesterkedett, és látod, hova vezetett ez az egész: a rómaiak összefogtak a barbárokkal, hogy felkelést szítsanak. Gyalázat!
A földműves oldalán állók lehurrogták, de ugyanúgy lármáztak a kereskedő pártján állók is.
Megérintettem a Gaius nevű ember vállát, aki állítólag a közelben lakott.
– Épp most érkeztem északról – mondtam. – Mi történt?
Megfordult, és kialvatlanságtól feldagadt szemmel nézett ránk. Állcsúcs nélküli állkapcsát borosta fedte. Haja kócosan meredezett.
– Jól van – felelte. – Menjünk arrébb a tömegtől. Itt még a gondolataimat sem hallom. Már százszor elmeséltem a történetet ma reggel, de elmesélem újra. – Színlelt kimerültséggel sóhajtott, de láttam rajta, hogy szívesen elmeséli a történteket mindenkinek, aki még nem hallotta. A csoportosulás túl hevesen vitatkozott ahhoz, hogy őt hallgassa. – A városba igyekeztek?
– Igen.
– Mindenhol erről fognak beszélni, ezt biztosra veheted. Mondd el nekik, hogy egy valódi tanútól hallottad a történetet.
Komolyan nézett rám, hogy meggyőződjön róla, felfogtam a dolog jelentőségét.
– Igen, folytasd.
– Múlt éjjel, jóval azután, hogy lefeküdtem, dörömbölni kezdtek az ajtómon.
– Ki?
– Azt mondta, ő egy praetor. Képzeld csak el! Lucius Flaccusnak hívták. Magának a konzulnak a megbízásából érkezett. Egy egész csoport vette körül, mind sötét köpenyt viseltek, és mind rövid tőröket hordtak maguknál, amilyet a légiósok is szoktak. Azt mondta, nem kell félnem. Az én házamban töltik az éjszakát. Kérte, hogy engedjem be a lovaikat az istállómba, ezért szóltam az egyik rabszolgának, aki elhelyezte őket. A praetor azt kérdezte, hogy van-e olyan ablak, amiből szemmel tarthatja a hidat. Kérdezte, hogy hazafi vagyok-e, mire azt feleltem, hogy természetesen. Azt mondta, hogy ha valóban így van, akkor bízik abban, hogy csendben maradok, és nem leszek láb alatt, de azért egy ezüstöt is adott nekem. Végül is ez a szokás, amikor a katonák szállást kérnek egy polgár házában, nem?
– De ezek nem katonák voltak, vagy igen? – kérdezte Meto.
– Hát... nem, azt hiszem, nem. Nem is úgy öltözködtek, mint a katonák. De a konzul küldte őket. A szenátus a múlt hónapban elfogadott egy rendeletet – biztosan hallottatok róla –, amely kimondja, hogy a konzulok bármilyen szükséges eszközt felhasználhatnak az állam védelme érdekében. Ezért nem meglepő, hogy a konzul fegyvereseket küld szét Rómában. Persze azt sohasem gondoltam, hogy én is a kellős közepébe csöppenek! – A fejét rázta, halvány mosollyal. – A lényeg az, hogy a praetor elhelyezkedett az ablaknál, és kinyitotta a zsalukat. Ha egy kicsit előrehajoltok, innen is láthatjátok az ablakot, ahonnan a folyót és a hidat is be lehet látni. Elküldte az egyik emberét, hogy hozzon neki parázsló fát a tűzhelyemről, aztán feltartotta az ablakba, és meglengette. És látjátok azt a másik házat, szemben az enyémmel a folyó túloldalán? Annak a háznak az egyik ablakából valaki visszaintett egy másik kis lánggal. Tehát a híd mindkét oldalán felállítottak egy-egy csoportot. Valakit tőrbe akartak csalni. Ezt magam is felfogtam, anélkül, hogy beavattak volna.
Szünetet tartott, és ránk nézett, hogy átéreztük-e a helyzet drámaiságát.
– Igen – mondtam. – Folytasd.
– Nos, én képtelen voltam lehunyni a szemem éjszaka, ahogy a feleségem és a gyerekeim sem. Lámpást nem gyújhattunk, ezért sötétben ücsörögtünk. A praetor egy pillanatra sem hagyta el az ablakot. Az emberei összegyűltek, a köpenyükbe bugyolálták magukat, és halkan sutyorogtak. Valamikor éjfél és hajnal között egyszer csak paták dobogását hallottuk a hídról. Tiszta, hideg éjjel volt, a víz hangján kívül semmit sem lehetett hallani, és a hídon dübörgő léptek úgy terjedtek tovább, mint a dobpergés. Nagyon sok ló lehetett ott. Az ablakból leskelődő praetor megmerevedett, az emberei szinte még a lélegzetüket is visszatartották. Én a szoba másik végében álltam, de a praetor válla felett kiláttam valamennyire. A szemközti házban megint felvillant a jelzőfény. „Ez az!” – szólt a praetor, és a katonái máris talpra szökkentek kivont karddal. Én hátrább léptem, és egészen a falhoz simultam, hogy ne legyek útban, amikor kisereglenek az ajtón.
– Akkor már olyan nagy zsivaj érkezett a folyó felől, hogy csodáltam is, miért nem riadt fel a sok belefulladt ember szelleme. A híd mindkét végéből lovasok rohantak be, mire a középen rekedtek lovai idegesen prüszköltek, közben pedig a lovasaik riadtan kiabáltak és átkozódtak a gallok ocsmány nyelvén.
– Gallok? – kérdezte Meto.
– Igen, a hídon voltak gallok is az allobrogok törzséből, ezt a praetor nekem utólag elmesélte. A többi római volt, habár meg sem érdemlik ezt a nevet. Árulók!
– Honnan tudod ezt? – faggattam.
– A praetor Lucius Flaccus mondta. A rajtaütés után nagyon büszke volt magára, alig tudta visszatartani az izgatottságát. Annyit kellett várnia, aztán meg a támadás... – Összecsapta a tenyerét. – Gondolom, minden úgy történt, ahogy akarta, és végre túlestek rajta. Egyetlen csepp vért sem ontottak, a hídon legalábbis nyomát sem lehet látni. Az árulókat lerángatták a lóról, elvették a fegyvereiket, és összekötözték őket. Miután végeztek, Flaccus köszönetet mondott, megütögette a hátamat, és azt mondta, hogy kivettem a részem a köztársaság megmentéséből. Nos, elismertem, hogy büszke vagyok, de még büszkébb lennék, ha tudnám, miről van szó. – Nemsokára mindenki erről fog beszélni – biztosított. – De miért is ne tudhatnád meg a többiek előtt? Az emberek, akiket most elfogtunk, összeesküvést szőttek a köztársaság lerombolására. – Catilina emberei voltak? – kérdeztem. Mivel a főút mellett lakom, mindig eljutnak hozzám a hírek, és értesültem a gazfickó minden lépéséről, amivel fejfájás okozott a konzulnak. – Majd meglátjuk – felelte a praetor. – Talán ezekben rejlik a bizonyíték. – Néhány iratot tartott fel, szorosan összesodort és viaszpecséttel lezárt tekercseket. – Az árulók levelei a többi összeesküvőnek. Majd a konzul felbontja őket – mondta. – De van ennél feltűnőbb bizonyíték is: a gallok, akik velük jöttek. Egy csoport bőrnadrágot viselő barbárra mutatott, akik még mindig a lovukon ültek. – Ellenségek? – kérdeztem, és csodálkoztam, hogy őket nem rángatták le a lovukról, és nem kötözték össze. – Nem – felelte a praetor. – Kiderült, hogy hűséges barátaink. Azok az emberek az allobrogok hivatalos küldöttei, akik Gallia Narbonensis provinciában élnek római uralom alatt az Alpokon túl. Az árulók őket is megpróbálták bevonni az összeesküvésbe. Azt akarták, hogy az allobrogok háborút indítsanak Galliában, és összevonják a seregeiket, amíg az árulók felkelést szítanak Rómában. Gondolj csak bele, idegenekhez fordulnak, hogy római honfitársaik ellen harcoljanak! Létezik ennél megvetendőbb dolog? – Azt mondtam neki, hogy szerintem nem. – Ezekben az összeesküvőkben a becsületnek és a hűségnek szikrája sincs – folytatta a praetor. – Az ember azt hinné, hogy már csak római születésük is visszatartja őket attól, hogy akárcsak gondolatban elkövessenek ilyen szörnyű bűnöket, de az ilyen fajzatok sem a hazájukat, sem az isteneiket nem tisztelik. Szerencsére az allobrogok elárulták őket római patrónusuknak, aki továbbadta a hírt Cicerónak, akinek a szeme és a füle mindenhova elér. Az árulók, akik még mindig azt hitték, hogy az allobrogok az ő oldalukon állnak, üzeneteket küldtek a barbárokkal Catilinának, és északra a gallokhoz. De ennél tovább nem jutottak. Most visszatoloncoljuk őket Rómába. A szenátus és a nép majd eldönti, hogy mi legyen ennek a söpredéknek a sorsa – fejezte be a preator.
A férfi szünetet tartott, részben azért, hogy levegőhöz jusson, részben azért, hogy időt hagyjon nekünk megemészteni a hallottakat. A férfi gyakorlottan adta elő a monológot, hallatszott az elbeszélésén, hogy a sok-sok ismétléssel csiszolta egyre tökéletesebbre.
– Képzelheted, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam azóta, hogy múlt éjjel felkeltettek az álmomból! Először túlzottan megrémültem, aztán amikor vége lett, nem bírtam az izgatottsággal. Amikor megvirradt, az összes szomszéd tudni akarta, hogy mi volt az a lárma az éjszaka közepén. Azt hitték, hogy útonállókat vagy szökött gladiátorokat hallanak, ezért alaposan bezárták a zsalukat. Aztán egyszer csak itt találtam magam az úton, és egymás után meséltem el a történetet minden erre tévedő utazónak. – Hirtelen kitátotta a száját, és hatalmasat ásított. Közben megpróbálta kidörzsölni a szeméből az álmot. – Ó, nem történnek ám ilyen különleges események minden nap az ember orra előtt! Ahogy a praetor mondta, én is kivettem a részem a köztársaság megmentéséből.
Ebben a pillanatban egy adag lócitrom repült felénk a levegőben, és fejbe találta a férfit. A mesélő felvakkantott, és zavartan fogdosta a fülét.
– Jupiter változtasson varanggyá! – rikkantotta egy éles hang, amelyben felismertem a Catilina-párti földművest.
Ő dobta a lócitromot, de valójában a gazdag kereskedő lett volna a célpontja, aki viszont sokkal szemfülesebb volt, mint gondoltam, és elhajolt a lövedék elől.
– Hogy merészeled? – kiáltotta a kereskedő.
– Tartsd távol tőlem a rühes rabszolgáidat! – ordította a földműves, amikor a vagyonos ember kísérői körbevették.
Láttam, ahogy egy kard felvillan a tömegben, és Meto karjába kapaszkodtam, de láttam, hogy ő már előbbre jár. Felszálltunk a lovunkra, a hajtó pedig elindította a szekeret. A híd közepén – ott, ahol a praetor Lucius Flaccus feltartóztatta az összeesküvőket és a hűtlen gall szövetségeseiket – megálltam, és visszanéztem. Az összetűzésből pillanatok alatt kisebbfajta zendülés lett. A levegő megtelt ide-oda hajított lótrágyával és indulatos szitokszavakkal. A dühödt földműves kitámolygott a tömegből néhány szövetségese kíséretében. Mindkét kezével a fejét tapogatta, alkarján vérpatakok folytak lefelé. A büszke szemtanú, Gaius időközben jobbnak látta visszahúzódni folyóparti házába, ahol aztán megállt az ajtóban, és tágra nyílt szemmel, de nagyokat ásítva nézett vissza a csetepatéra.
Róma olyan, mint Bethesda, gondoltam. Ahogy a feleségem hangulatát megtanultam kiolvasni a legapróbb jelekből – fejtartásának szögéből, a fésűk és kefék kusza elrendezéséből az asztalán, abból, ahogy a levegőt veszi –, ugyanúgy a város hangulatát is megtanultam kifürkészni az apróságokból. Miután annyi baljós előjel fogadott minket a Milvius hídnál, még jobban nyitva tartottam a szemem. A boltosok korán elhessegették a vásárlókat az üzleteik elől, és bezárták az ajtókat. A tavernák zsúfolásig megteltek vendégekkel. Kevés asszonyt láttam az utcákon. Fiúcsapatok szaladtak végig a sikátorokon, míg a férfiak csoportokba verődtek az utcasarkokon, és vitatkoztak. Azok, akik lóháton vagy gyalog intézték az ügyeiket, mintha erőteljesen a középpont, a Forum felé áramlottak volna: egyesek gyors és magabiztos léptekkel, mások csak fokozatosan, csigavonalban sodródva, akár az örvényben kavargó szalmaszálak. Olyan erősen lehetett ezt a mozgást érezni, hogy amikor a Subura széles útján felfelé igyekeztünk Eco házába, úgy éreztem magam, mint egy úszó, aki egy lassú, de egyenletes árammal szemben úszik.
Menenia üdvözölt minket. Miközben Diana a karjai közé ugrott, én Eco után érdeklődtem, és azt a választ kaptam, amire számítottam.
– Nemrég ment le a Forumra – mondta a felesége. – Azt mondják, Cicero beszédet intéz ma délután az emberekhez. Nem tudtuk, mikorra várhatunk titeket, de Eco azt mondta, hogy ha időben megérkeznétek, küldjelek utána a Forumra, és próbáld megtalálni.
– Attól félek, nem... – kezdtem volna, elképzelve a jelenetet, de Meto közbevágott.
– Lovon megyünk, vagy sétálunk, papa? – nézett rám lelkesen. – Én jobban szeretnék gyalogolni. A hátsó felem már sajog a sok lovaglástól. Amellett nem könnyű olyan helyet találni, ahova ki lehet kötni a lovakat, és nincs is olyan messze...
Úgy döntöttünk, hogy sétálunk.
Az áramlattal való úszás érzése egyre erőteljesebb lett, ahogy a Forumhoz közeledtünk. Ahogy a folyó felgyorsul, amikor elkeskenyedik, a járókelők is megszaporázták a lépteiket, minél jobban összesűrűsödtek. Mire elértük a Forumot, sűrű tömeg alakult ki. A pletykák úgy röppentek fel körülöttünk, mint a vízből felszökkenő halak, és minden irányból ugyanazokat a szavakat hallottam: „Árulók... Allobrogok... Cicero... Catilina...”
Egy ilyen sokadalomban lehetetlen megtalálni Ecót, gondoltam magamban, ám a következő pillanatban Meto integetni kezdett, és a nevét kiáltotta. Egy kar nyúlt ki a fejek fölött, és alatta megláttam Eco meglepett és aggodalmas arcát.
– Meto! Papa! Nem hittem volna, hogy ilyen korán megérkeztek. Először a házba mentetek? Siessünk, szerintem már elkezdte.
Valóban, a tér közepe felől egy távolról is ismerős hangot hallottam.
Elindultunk a Concordia temploma előtti nyílt térre. A templom mögött meredeken magasodott az Arx szirtje. Jobb kéz felől a szenátus épületét és a Rostrát láthattuk, ahol Cicero sok-sok évvel ezelőtt elmondta védőbeszédét Sextus Roscius ügyében. Balra a Capitolinus-dombra és az Arxra felvezető út kezdődött. Miután múlt éjjel elfogták a lovasokat a Milvius hídon, Concordia templomába vitték őket, és ugyancsak itt hívták össze soron kívül a szenátust, hogy megvitassák az ügyet. Most Cicero jelent meg az épület bejáratában, és a templomba vezető lépcsősor tetejéről szólította meg a tömeget. Mellette fénylett Jupiter szobra, egy feltűnően új és csodálatosan faragott műalkotás. A terjedelmes izomzatú, sűrű szakállú Istenek Atyja a trónján ült, egyik kezében egy villámokból álló köteget tartott, a másikban egy gömböt, és közben a homlokáról is villámok ragyogtak elő. Mellette Cicero is aprónak és halandónak látszott, de hangja ugyanúgy mennydörgött, mint máskor.
– Rómaiak! Megmenekültetek a veszélytől, kiragadtak benneteket a végzet torkából, felemeltek titeket a pusztulás tengeréből! Van-e ennél boldogítóbb, felvidítóbb élmény? Megmenekültetek, rómaiak! Megmenekült a város. Örvendezzetek! Dicsérjétek az isteneket!
Megmenekültetek, igen, mert tudjátok meg, hogy az egész városban, minden házban, templomban és szentélyben az ellenség titkon népirtást készített elő. Fellobbantak a lángok, de mi eltapostuk őket! Kardokat fogtak a nép ellen, a ti torkotoknak akarták szegezni, de mi kiütöttük a kezükből a fegyvert, és a puszta kezünkkel csorbítottuk ki. Ma reggel a szenátus előtt felfedtem a teljes igazságot. Most, polgártársaim, titeket is beavatlak röviden mindabba, ami történt, hogy ti is megtudjátok, micsoda veszély lebegett a fejetek fölött, amivel végül bátran szembenéztünk, és amit meg is semmisítettünk. Elmondom most nektek Róma nevében és az istenek kegyelméből, hogy a veszélyt felfedeztük, kinyomoztuk, lelepleztük és elhárítottuk.
– Először is, amikor Catilina kitört a városból néhány nappal ezelőtt, pontosabban: amikor én elüldöztem – igen, büszkén vállalom magamra, hogy elüldöztem, és többé nem félek attól, hogy elítéltek emiatt; sokkal inkább tartok attól, hogy engem hibáztattok, amiért engedtem elszökni –, nos amikor elment, reménykedtem benne, hogy az összes gonosz szövetségesét magával viszi, és örökre megszabadulunk a csürhétől. Sajnos nem kevés alávaló intrikus maradt a városban, és továbbra is szörnyű bűnöket terveztek. Azóta a ti konzulotok folyamatos őrséget tartott fenn, polgártársak, a szememet is alig hunytam le, sőt pislogni sem mertem, mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb újra lecsapnak. De még én magam is megdöbbentem, amikor szembesültem végtelen álnokságukkal. Ti sem hinnétek el, ha nem mutatnám fel a bizonyítékokat. De muszáj elhinnetek, hogy saját magatokat óvjátok.
– Elért hozzám a hír, hogy a praetor Publius Lentulus – igen, polgárok, maga „Láb” Lentulus; ne nevessetek, amíg meg nem hallgatjátok az egész nevetséges történetet! – megpróbálja megvesztegetni az allobrogok követeit, mert azt reméli, hogy lázadást szíthat az Alpok túlsó oldalán. Ezeknek a küldötteknek tegnap kellett volna elindulniuk Gallföldre levelekkel és utasításokkal Lentulus egyik bérence, Titus Volturcius társaságában. Ő Catilinának is vitt egy levelet.
– Herkulesre, gondoltam, végre itt az alkalom, a lehetőség, amiért annyit imádkoztam az istenekhez: bebizonyíthatom, milyen mélységes ezeknek az embereknek az elkorcsosulása, és mennyire gyűlölik Rómát. Végre cáfolhatatlan bizonyítékot rakhatok le a szenátus és a nép elé. Tegnap ezért magamhoz hívtam két bátor és hű praetort, Lucius Flaccust és Gaius Pomptinust, és elmagyaráztam nekik a helyzetet. Kifogástalan hazafiak lévén habozás nélkül elfogadták a parancsaimat. Ahogy leszállt az éj, titokban a Milvius hídhoz osontak, két részre osztották a csapatukat a Tiberis két oldalán, és elrejtőztek a legközelebbi házakban. Várakoztak.
– A mai nap első óráiban végre meglett a jutalma a türelmüknek. Az allobrogok követei elérték a hidat Volturcius és áruló társai kíséretében. Az embereink rájuk támadtak, és két tűz közé szorították őket. Mindenki kivonta a kardját, de a praetorok kihasználták a meglepetés adta előnyt, és amikor az allobrogok váratlanul elpártoltak az árulók mellől, Volturciusnak és társainak inába szállt a bátorságuk, és megadták magukat. A leveleket érintetlen pecséttel adták át a praetoroknak. Volturciust és embereit őrizetbe vették, és pirkadatkor a házamba hozták. Késlekedés nélkül összehívtam azokat az embereket, akiknek a neve szerepelt a pecséteken, és akik már amúgy is gyanúsak voltak – többek között a hírhedten forrófejű Gaius Cethegust, és persze Lentulust, aki a lába révén szerzett hírneve ellenére utolsóként és lassan érkezett meg. Lehet, hogy álmos volt, mert éjszakába nyúlóan irkálta a terhelő bizonyítékul szolgáló leveleket.
– Számos vezető államférfi meglátogatott a reggel folyamán. Azt javasolták, nyissam fel a leveleket magam, mert ha mégsem az szerepel bennük, amire gondolunk, kevésbé kerülök kínos helyzetbe. De én ragaszkodtam hozzá, hogy hagyjuk érintetlenül a pecséteket, és majd csak a szenátus előtt bontsuk fel, vállalva az összes kínos következményt, amivel ez járhat. Nincs abban semmi szégyen, ha az ember túlbuzgó a szabadság védelmében. Így hát sietve összehívtam egy rendkívüli tanácsot itt, Concordia templomában. Jusson eszetekbe ennek az épületnek a jelentősége, és az, amire emlékeztet minket: a rendek harmóniájára, az osztályok boldog egymás mellett élésére és együttműködésére, mert a mai napon a rómaiak – plebejusok és patríciusok, gazdagok és szegények, felszabadítottak és szabadnak születtek egyaránt – megmenekültek egy rettenetes katasztrófától, amely az egész államot fenyegette.
– A szenátus először Volturciust szólította, hogy tegyen tanúvallomást. A férfi annyira reszketett a félelemtől, hogy alig tudott beszélni. Hogy megeredjen a nyelve, büntetlenséget ígértünk neki, elvégre ő csak egy hírvivő volt, habár, mint kiderült, meglehetősen jól informált. Ez a botladozó léptű szolga Itália nagylábujjából, a déli Crotóból származik. Ó, ezúttal viszont egy kelés a lábujjon elég volt ahhoz, hogy meghiúsítsa „Láb” Lentulus terveit!
Nagy levegőt vettem, és körülnéztem. A tömeg jól szórakozott, Cicero minden szóviccét kitörő derültséggel fogadta. A konzul még a szenátus komoly hangulatú termében sem tudott ellenállni a szóvicceknek, a legmocskosabbnak sem, főleg ha ezzel az ellenségeit sértegethette. Észrevettem, hogy Eco is mosolyog, csak Meto nem. Komoran feszült meg az arca, a szeme összeszűkült, mintha egy sokkal mélyebb és sötétebb rejtélyt kellene megfejtenie, mint Cicero szójátékait.
– Mit mondott Volturcius? Elárulom nektek: először is azt, hogy Lentulus üzeneteket adott át neki, valamint egy levelet Catilinának, amelyben sürgeti, hogy állítson fel egy rabszolgahadsereget, és rohanja le Rómát. – Erre a nevetés abbamaradt, és a tömegből harag és rémület hangjai hallatszottak. Eszembe jutott, amit Catilina mondott a Cicero ujjából fakadó villámokról, és arról, ahogy Cicero ezekkel a villámokkal a tömeget manipulálja, és azon kaptam magam, hogy nem is Cicerót figyelem, hanem Jupiter vakító új bronzszobrát, és a körülöttem állók hiszékeny arcát. – Azt tervezték, hogy a városon belül felégetik mind a hét dombot. Igen, minden összeesküvőnek kijelöltek egy bizonyos területet, hogy tömegesen legyilkolják a lakosságot. Catilinának kellett volna elfognia a menekülőket, hogy őket is lemészárolja, aztán egyesítse a rabszolgasereget a saját hű erőivel a városban.
Indulat hullámzott végig a tömegen, akár a forró szél. Rabszolgák és tűz: a szabad rómaiak ettől a két dologtól félnek a legjobban. Mindkét eszközt a kényük-kedvük szerint alakíthatják, és így kényelmesebbé tehetik az életüket de bármelyik kiszabadulhat az irányításuk alól, és rettentő pusztítást végezhet. Ha valaki rászabadítja őket római polgártársaira, megbocsáthatatlan árulást követ el, és Cicerónak egyetlen lélegzetvétellel sikerült megvádolnia Catilinát és barátait azzal, hogy mindkettőt beleszőtték a terveikbe.
– Utána az allobrogok kerültek a szenátus elé. Bevallották, hogy esküt kellett tenniük, aztán leveleket kaptak Cethegustól és Lentulustól, továbbá arra is felkérték őket, hogy küldjenek lovassági csapatokat az Alpokon keresztül segítségül a tervezett felkeléshez. Képzeljetek el egy rabszolgákból, gallokból és törvényen kívüliekből álló hadsereget, amint bevonul a lángoló Rómába! Hogy bebiztosítsa a szövetséget, Lentulus azt mondta nekik, hogy a látnokok és a Szibülla-jóslatok szerint ő lesz a harmadik a Cornelius családból – Cinna és Sulla után –, aki uralkodik majd Róma felett, vagy afelett, ami marad belőle. Ugyanis kifejtette nekik azt a nézetét is, hogy a jóslatok szerint ebben az évben el kell pusztulnia Rómának és az egész birodalomnak, mert pontosan tíz év telt el a Vesta-szüzek felmentése és húsz év a nagy templom, a Capitolium leégése óta.
Cicero megrázta a fejét, hogy mutassa, mennyire elítéli az ilyen istenkáromlást.
– Az allobrogok azt is bevallották, hogy az összeesküvők sorai között is vannak viszályok. A jelek szerint Lentulus, akire a lustaság jellemző, még tizenhét napot akart várni, és a Saturnalia-ünnep alatt akarta megkezdeni a vérontást. Azon az ünnepen a gazdák úgyis helyet cserélnek a rabszolgáikkal. A vérszomjas Cethegus viszont, aki érzéketlen volt az ilyen finom iróniák iránt, azonnal megkezdte volna a tömegmészárlást.
– Eljött az idő, hogy szemtől szembe kivallassuk ezeket a gonosztevőket. Egyenként hívtuk ki őket, és megmutattuk nekik az elkobzott levelet. Feltartottuk Cethegus elé a saját levelét, és elismerte, hogy az ő pecsétje van rajta. Elvágtuk a fonalat. Valóban az ő kézírását láttuk a levélen, amellyel az allobrogok vezetőit szólította meg, és pontosan azt a haditervet részletezte, amit az előbb felvázoltam nektek. Az allobrogok vallomása után egy praetort küldtem Cethegus házába, ahol egy hatalmas készlet kardot és tőrt találtak, és ezeket el is kobozták. Amikor ezt a szemére vetettem, Cethegus szarkasztikusan azt válaszolta, hogy szenvedélyes gyűjtője a nemes fegyvereknek. Miután viszont felolvastuk a levelét, és fény derült az aljasságára, szégyentől remegve riadtan és némán omlott össze.
– Egy újabb levélírót is behivattunk, Statiliust. Újabb pecsétfeltörés, levélfelolvasás, újabb dadogó beismerés.
– Ezek után Lentuluson volt a sor. Felolvastuk a levelét. Ebben is az a terv szerepelt, amit már ismertünk, ám Lentulus nem tört össze, és nem volt hajlandó vallomást tenni. Felajánlottam ennek az embernek – aki most praetor, de korábban a római nép konzulja is volt –, hogy védje meg saját magát. Visszautasította, és azt követelte, hogy hozzák elé Volturciust és az allobrogok követeit, hogy szemtől szembe állhasson a vádlóival. Megtettük, és ez jelentette Lentulus végzetét, mert az informátoraink rendre elmesélték a vele való találkozásaikat. Egyre jobban megereszkedett a válla, és amikor terítékre kerültek a Szibülla-jóslatok, minden jelenlévő láthatta, milyen hatást vált ki egy emberből, ha szembesítik a bűneivel. Rémtetteinek súlya és önáltatásának abszurditása olyan hirtelen törték össze, hogy a józan eszét is elvesztette. Nem tagadta tovább a vádakat, pedig könnyen megtehette volna. Legnagyobb meglepetésünkre vallomást tett. Olyan nyöszörgő hangon beszélt, amilyet még sohasem hallottunk tőle, a híres szónoki képességei és a maró gúny, ami oly jellemző rá, pont akkor hagyta cserben, amikor a leginkább szüksége lett volna rájuk.
– Végül felszólítottuk Volturciust, hogy nyissa ki az utolsó levelet is. Amikor Lentulus meglátta, elsápadt, és remegni kezdett. Beismerte ugyan, hogy a pecsét és a kézírás az övé, noha a levelet nem írta alá. Most felolvasom nektek. – A konzul nem fordult el a tömegtől, csak oldalra nyújtotta a kezét, amibe a háta mögött felbukkanó Tiro belecsúsztatta a tekercset. Cicero szétnyitotta, és egy rántással kimerevítette a kezében. – „Tudni fogod, ki vagyok, ha megnézed, kivel küldöm neked ezt a levelet. Jusson eszedbe, hogy férfi vagy, mérlegeld a helyzetedet, és tedd meg a szükséges lépéseket. Toborozd mindannyiunk segítségét; még a legalantasabbakét is. ”
Cicero félrelökte a karját, mintha a levél bűzlene, Tiro pedig kivette a kezéből.
– Levelek, pecsétek, kézírás, vallomások; polgárok, ezek tűnnek a legkézenfekvőbb bizonyítékoknak az említett férfiak ellen. De ezeknél is árulkodóbb volt a tekintetük, az arcuk sápadtsága, a dermedt hallgatásuk, ahogy a padlót bámulták, hiszen szégyenük nem engedte, hogy felnézzenek. Megalázva lestek egymásra a szemük sarkából. Bűnös viselkedésük a legékesebb bizonyíték ellenük.
– A bizonyítékok alapján, amiket összegyűjtöttünk, a szenátus egyhangúlag úgy döntött, hogy letartóztatja azt a kilenc embert, akik az összeesküvés legbelsőbb köréhez tartoznak. Csak kilencet, annak ellenére, hogy kétségbeejtően sok áruló bujkál közöttünk. Az engedékeny szenátus abban bízik, hogy csupán ennek a kilencnek a megbüntetésével jobb belátásra térítheti a többieket.
– Így hát Catilina összes aljas terve csúfos kudarcba fulladt. Ha nem lettem volna olyan előrelátó, hogy elűzzem a városból, most nem tartanánk itt. Mert míg a rest Lentulus és a vad tekintetű Cethegus nem jelentettek igazi veszélyt, legalábbis amíg én éberen őrködtem, Catilináról ezt nem lehet elmondani. Ő különös tehetséggel befolyásol másokat, személyesen felügyeli hatalmas terveinek minden apró részletét, ravasz, és testi-lelki szívóssága páratlan. Ezek a tulajdonságai tették Róma valaha élt legnagyobb ellenségévé, amíg közöttünk járt. Sohasem követett volna el olyan ostoba hibát, hogy a saját pecsétjével lássa el a titkos leveleit. Ha itt marad a városban, még az én vigyázó szemem ellenére is keményen meg kellett volna küzdenünk vele, halálos harcot folytattunk volna.
Cicero szünetet tartott. Összecsapta maga előtt a kezét, és pillanatra meghajtotta a fejét, aztán mély lélegzetet vett, és Jupiter mellette álló szobrára emelte a tekintetét. Közelebb lépett hozzá.
– Amikor ezekben az ügyekben eljártam, polgártársaim, végig nagyon erősen éreztem, hogy minden egyes lépésemet a halhatatlan istenek akarata irányítja. Nem is lehetett volna másképp, hiszen az emberi kezdeményezés nem lett volna elég ahhoz, hogy a véletlen egybeesések végül ilyen szerencsésen alakuljanak. Valóban, ezekben a sötét időkben az istenek olyan kitartóan mutatták ki előttünk akaratukat, hogy szinte a valóságban is megpillanthattuk őket. Az általuk küldött jelekről ti is hallhattatok, ezért aligha kell részletesen bemutatnom őket: a lángok, amelyeket éjszaka lehetett látni az égen, a földrengések, a furcsa alakú villámok. Az istenek ilyen jelekkel jósolták meg a küzdelem végkifejletét. Nem fogom tovább sorolni őket, de volt köztük egy, amely mellett nem mehetünk el csak úgy.
– Emlékezzetek vissza a két évvel ezelőtti időszakra, amikor Cotta és Torquatus viselték a konzuli címet. Abban az évben többször is irdatlan villámok csaptak bele a Capitoliumba, leszakítva az istenek szobrait a talapzatukról, ledöntve az őseink képmásait, és megolvasztva a törvény bronztábláit. Még városunk alapítójának, Romulusnak a szobrába is belecsaptak, abba az arannyal befuttatott szoborba, ami az anyafarkast is ábrázolja. Az Etruria minden vidékéről összegyűlt látnokok mészárlást és tűzvészt olvastak ki a jelekből, a törvény megszűntét, polgárháborút, és Róma végét az egész birodalommal együtt, hacsak nem sikerül az isteneket rávenni arra, hogy változtassák meg a sors irányát. A figyelmeztetésnek megfelelően tíz egymást követő napon folytak az ünnepélyes játékok, és semmit sem hagytunk ki, amivel az istenek kedvében járhattunk.
– A látnokok azt követelték, hogy állítsunk egy új szobrot Jupiternek, és helyezzük egy magas pontra, ahonnan szembenézhet a hajnallal, és ahonnan látja a Forumot és a Curiát is. Ha az Istenek Atyjának vigyázó szeme állandóan minket figyel, minden komolyabb támadást, amit Róma ellen akarnak intézni, megelőzhetünk és felfedhetünk a szenátus és a nép előtt. Olyan lassan haladt ennek a masszív, lenyűgöző alaknak a megformálása, hogy csak most lett készen, és pont a mai napon tudtuk csak felállítani a legjobb helyre, Concordia templomának lépcsői fölé.
– Nincs közöttünk olyan vak ember, aki ne látná, hogy az egész világmindenséget, de különösképpen ezt a kiválasztott várost az istenek akarata és magasztossága irányítja. Két évvel ezelőtt figyelmeztettek minket azok, akik az istenek jeleit értelmezik, hogy káosz és katasztrófa közeleg. Nem mindenki hitt a jelekben, ám a bölcsesség végül győzedelmeskedett, és az isteneket sikerült kiengesztelni. Most valóban bekövetkezett a válság, és – ki merné ezt merő egybeesésnek nevezni? – Jupiter szobra is elkészült végre. Olyan remek időzítéssel avatkozott be az eseményekbe a jóindulatú Jupiter, hogy pontosan abban az órában helyezték el a mérnökök a szobrát a talapzaton, amikor az összeesküvőket végigkísérték a Forumon Concordia templomáig. És most, hogy Jupiter rettentő pillantását valóban magunkon érezhetjük, a biztonságotok és Róma fennmaradása ellen indított ármányt meghiúsítottuk, és kihoztuk a sötétből a ragyogó, éles napfényre.
– A gyűlöleteteknek is élesebbnek kell lennie, mint bármikor korábban, és könyörtelenül meg kell büntetnünk azokat az embereket, akik nem csak a ti házaitokat akarták felgyújtani, hanem az istenek szentélyeit is. Milyen büszke lennék, ha elmondhatnám magamról, hogy az én érdemem a feltartóztatásuk és az elfogásuk, de ez nem így van; Jupiter volt az, aki megakadályozta a tervet. Jupiter azt akarja, hogy a Capitolium megmeneküljön a templomokkal, a várossal és mindnyájatokkal együtt. Eme szent kívánság teljesítésében voltam én az ő földi eszköze.
– A szenátus elrendelte, hogy újra hálát adjunk az isteneknek. Az én nevemben adták ki ezt a rendeletet. Ez az első alkalom, hogy egy polgárt ilyen megtiszteltetés érjen. Ezekkel a szavakkal fogalmazták meg: „mert megmentette a várost a lángoktól, a lakóit a mészárlástól és Itáliát a háborútól.” Igen, polgárok, hangosan adjatok hálát, de ne nekem. Címezzétek a dicséretet az atyának, aki mindannyiunk életét meghagyta, és elpusztította Róma ellenségeit: Jupiternek, a Mindenhatónak!
Cicero a mellette fénylő, hatalmas szobor felé emelte a karját, és hátrébb lépett. Végszóra üdvrivalgásban tört ki a tömeg, és az volt az érzésem, hogy Cicero elszórta néhány fanatikus hívét a közönségben, akik megkezdték az ujjongást. De túl lelkes volt ez az ünneplés ahhoz, hogy színlelt legyen, és végül is az embereknek minden okuk megvolt az örvendezésre. Nem Cicerót, az egyszerű „földi eszközt” éltették, hanem az Istenek Atyját, aki villámokkal terhes homloka alól pillantott ránk. Ám ahogy visszahúzódott az árnyékok közé, Cicero arcára a teljes győzelem mámora rajzolódott ki, mintha az üdvrivalgás csak neki szólna.
– Ez jelenti hát Catilina végét – mondta Eco azon az éjjelen, és hátradőlt a heverőjén.
Nemrég fejeztük be a vacsorát. Az étel maradékát és az evőeszközöket már leszedték, csak egy kancsó vizezett bor maradt közöttünk. Diana mélyen aludt az ágyában, és Bethesda is visszavonult Meneniával egy másik szobába.
– A mai napig – folytatta Eco – senki sem tudta biztosan Rómában, hogy mi történik. Úgy éreztük, bármelyik pillanatban kitörhet egy felkelés a városban, akár sikeres, akár nem. Érezni lehetett az utcán a haragot, a bosszúvágyat, a nyugtalanságot, azt, hogy az emberek változást akarnak, bármilyen áron. Olyan volt, mintha azt várnák, hogy megnyílik az ég, és új istenek egész panteonja fog lenézni rájuk föntről.
– Erre céloztál, amikor azt írtad a leveledben, hogy szemtől szembe őszintébben beszélhetünk majd a dolgokról? – kérdeztem.
– Nos, nem nagyon fejthetnék ki ilyen véleményeket egy levélben, nem igaz? Nézd meg, mi lett Lentulus és Cethegus sorsa, amiért olyan kompromittáló sorokat vetettek pergamenre. Nem mintha rokonszenveznék velük, de manapság mindenkinek nagyon óvatosnak kell lennie – figyelnie kell, mit mond, kivel beszél...
– „A konzul szeme és füle mindenhol ott van” – idéztem.
– Pontosan.
– Még az egyik szeme is figyeli a másikat.
– Igen.
– Akkor kár, hogy Cicero kancsal kémjei nem botlottak el egymás lábában! – csattant fel Meto hirtelen meglepő hevességgel.
Addig csendben ült a heverőjén, vizezett bort kortyolgatott, és hallgatta, amit beszélünk.
Eco zavartan nézett az öccsére.
– Mit akarsz ezzel mondani, Meto?
– Azt akarom... nem tudom, mit akarok mondani, de nekem felfordult a gyomrom Cicero mai beszédétől. – Hangjában az a tűz lobogott, ami a nagyon fiatalokra, a nagyon őszintékre és a nagyon mérgesekre jellemző. – Szerinted volt benne egyetlen igaz szó is?
– Már hogyne lett volna? – kérdezte Eco. Én közben hallgattam, hátradőltem, és figyeltem a vitájukat. – Csak nem gondolod, hogy Cicero maga írta azokat a leveleket?
– Nem, de a legfőbb kérdés, hogy az egészet ki agyalta ki.
– Milyen egészet?
– Azt, hogy az összeesküvők így lejárassák magukat az allobrogokkal.
– Gondolom, Lentulus találta ki az ötletet, vagy egy másik...
– Miért nem Cicero? – vágott közbe Meto.
– De...
– Hallgattam néhány ember beszélgetését a Forumon a szónoklat után, amikor feloszlott a tömeg. Azt mondták, hogy az allobrogok szeretnék lerázni magukról a római igát, és nem is ok nélkül. A római hivatalnokok Galliában is éppen olyan korruptak és mohók, mint bárhol máshol a világon. Ezért jöttek a küldöttek Rómába, hogy orvoslatot keressenek a szenátusnál.
– Pontosan – bólintott Eco. – És látván az elégedetlenségüket, Lentulus megragadta az alkalmat, hogy felbujtsa őket.
– Vagy talán inkább Cicero ragadta meg az alkalmat, hogy a saját céljaira használja fel őket. Hát nem érted, Eco? Legalább ilyen valószínű, hogy az allobrogok környékezték meg Catilina támogatóit, és tőlük származott az ötlet, Cicero sugallatára. A konzul ma azt mondta a beszédében, hogy elszántan próbálja leleplezni az ellenségeit, felfedni a kilétüket. Elég eltökélt ahhoz, hogy egy ilyen tervet kiagyaljon. Csapdát állítottak Lentulusnak és Cethegusnak, és a bolondok be is kapták a csalit. Most beleakadtak Cicero hálójába, és soha többé nem szabadulnak ki onnan.
Eco töprengő arccal dőlt hátra.
– Ezt beszélték az emberek a Forumon?
– Nem túl hangosan, képzelheted, de nekem jó fülem van.
– El kell ismernem, nem lehetetlen, de akkor is őrülten hangzik.
– Miért? Mind tudjuk, hogy Cicero jobban szeret trükkökkel és csalással titokban mesterkedni. Gondolod, hogy nem süllyedne le odáig, hogy egy ilyen darab rendezője legyen? Olyan egyszerű, annyira nyilvánvaló. Az allobrogok követei idejöttek, a szenátus meg csak legyintett rájuk. Cicero Róma leghatalmasabb embere; ha valaki, hát ő aztán meg tudja adni nekik, amire vágynak. Ígéreteket tesz nekik, de cserébe fel kell vállalniuk, hogy az ügynökei lesznek. Ezek után megközelítik Lentulust és Cethegust, szövetséget ajánlva nekik. Catilina nélkül ezek az emberek nem tudják, merre tovább, ezért lelkesen fogadják az ajánlatot. Csakhogy az allobrogok követei írásos egyezséget is akarnak – Cicerót csak az fogja kielégíteni –, amit a bolondok meg is adnak nekik. A küldöttek úgy tesznek, mintha hazaindulnának. Cicero beavat két praetort az eseményekbe, és lesállásba helyezi őket a Milvius híd két oldalán. Megrendezi az áltámadást.
– Miért áltámadás?
– Mert miközben a praetorok azt hitték, hogy valódi rajtaütéssel bízták meg őket, a tőrbe csalt emberek tudták, hogy csapdába sietnek, várták őket, és nem is tiltakoztak. Miért? Mert az informátor, Volturcius, aki a követeket kísérte, szintén benne volt a játékban, ő is Cicero egyik ügynöke.
– Ezt is a Forumon mondták?
– Nem – felelte Meto, és mintha egy halvány mosoly lágyította volna meg dühkitörését. – Ez a részlet Volturciusról az én elképzelésem.
– De lehet benne valami – hajoltam előrébb, hogy csatlakozzam a társalgáshoz. – Tudjuk, hogy Cicero kémei mindenhol ott vannak.
– Még ebben a szobában is – suttogta Meto, olyan halkan, hogy alig hallottam.
– Akkor is – rázta a fejét Eco –, még ha Cicero csapdát állított az összeesküvőknek, nekik nem kellett volna belesétálniuk. Idegenekkel kötöttek szövetséget, és háborút terveztek Róma ellen.
– Igen – szóltam közbe –, és Metónak igaza van, amikor bolondoknak hívja őket. A római nép talán megbocsátja, ha valaki belülről akarja leomlasztani a birodalmat – sokan csatlakoznának is egy ilyen felkeléshez, ha másért nem, hát a fosztogatás kedvéért –, de az megbocsáthatatlan, ha rómaiak idegenekkel szövetkeznek az állam ellen. Így már árulók lesznek a lázadókból. Azt hiszem, igazad van, Eco, amikor azt mondod, Catilina már sohasem fog talpra állni ebből. Nem csoda, hogy Cicero köszönetet mondott az isteneknek a szónoklat végén, hiszen maga Jupiter sem tudott volna ennél biztosabb módszert kitalálni arra, hogy Catilina minden hitelét elveszítse.
Meto befogta a fülét.
– Kérlek, papa, ne beszélj az istenekről! Te is tudod, mi Cicero véleménye a vallásról; intellektuális barátai között bezzeg nyíltan felvállalja, hogy nem hisz az istenekben. Kigúnyolja, babonának nevezi. És mégis, amikor a Forumon megszólítja az embereket, olyan jámbor lesz, mint egy pap, és Jupiter földi eszközének nevezi magát. Micsoda képmutatás! Elhiszi valaki is azt a sületlenséget, hogy Jupiter szobra egy ómen? Nem valószínűbb, hogy Cicero szándékosan választotta a szobor felállításának napját ahhoz, hogy tőrbe csalja az összeesküvőket? Ennél nem is létezett ideálisabb alkalom. Ez mindennél fényesebben bizonyítja, hogy ő irányította az egészet a háttérből, és a kénye-kedve szerint időzítette.
Eco a száját nyitotta, hogy mondjon valamit, de Metót nem lehetett leállítani.
– Mondok még mást is. Abban sem vagyok biztos, hogy Lentulus és Cethegus valóban fel akarták gyújtani a várost. Milyen bizonyítékunk van erre, leszámítva Volturcius információit, aki ugyebár Cicero kéme? Esetleg voltak olyan ostobák, hogy megfordult a fejükben ilyesmi, de talán Cicero maga komponálta bele a tűzről szóló részt a történetbe, hogy megijessze az embereket, ahogy azt is ő találta ki, hogy Catilina rabszolgákat toboroz. Az emberek semmitől sem félnek jobban, mint ettől a két dologtól: a tűztől és rabszolgáktól, amikor kicsúsznak az irányítás alól. A gazdagok a rabszolgák bosszújától félnek, a szegények meg a tűztől, ami egy pillanat alatt elpusztítja mindenüket. Még a nyomorgók is, akik a megváltójukként néztek fel Catilinára, hátat fordítanak annak, aki gyújtogatni akar.
– Villámok, amik a tömegbe csapnak? – mormogtam.
– Mit mondtál, papa?
– Catilinától hallottam. A Vesta-szüzek, szexuális kicsapongás, gyújtogatás, anarchia, rabszolgafelkelés, idegenekkel való összejátszás, Jupiter akarata: csupa olyan szó és kifejezés, amit Cicero arra használ, hogy manipulálja a tömegeket.
– Ne feledkezz meg az éberségéről – szólalt meg Meto. Felállt, és letette a kupáját. Remegett a keze. – Legalább én elmondhatom magamról azt, amit ebben a helyiségben senki más: soha nem voltam a konzul szeme vagy füle.
Azzal hirtelen megfordult, és magunkra hagyott minket.
Eco sokáig nézett utána.
– Papa, mi a ménkű ütött az én öcsémbe?
– Férfi lett belőle. Azt hiszem.
– Nem úgy értem...
– Tudom, hogyan érted, Eco. A születésnapi ünnepsége óta egyre furcsábban viselkedik.
– De ezek az őrült elképzelései, meg az a mélységes gyűlölet, amit Cicero iránt érez... Honnan jön ez?
Vállat vontam.
– Catilina többször is nálam töltötte az éjszakát. Talán Meto beszélgetett vele néhányszor négyszemközt, amíg én máshol jártam. Catilina hírhedt arról, hogy milyen nagy hatással van a fiatalemberekre.
– De az ilyen gondolatok veszélyesek. Meto nyugodtan mérgelődhet a birtokon, de remélem, hogy itt a városban van annyi esze, hogy csukva tartja a száját. Beszélned kéne a fejével.
– Miért? Szerintem minden mondata megalapozott.
– Jó, de nem aggódsz miatta?
– De, biztosan. Csakhogy amikor az előbb kiviharzott a szobából, nem aggodalmat éreztem. Azt hiszem, büszkeség öntött el. Magamat pedig szégyelltem egy kicsit.
Vannak pillanatok a színházban, amikor a színpadi karakterek és események sokkal valóságosabbak a valóságnál. Nem a trágár római komédiákra gondolok, habár néha azoknál is lehet tapasztalni ezt a jelenséget, hanem a görögök fennkölt tragédiáira. Az ember tudja, hogy színészek rejtőznek a maszkok mögött, a szavak pedig egy színdarabból származnak, és mégis, amikor Ödipuszt megvakítják, a néző a fizikai fájdalomnál is nagyobb gyötrelmet él meg, és olyan rémület lesz úrrá rajta, ami a lélek legsötétebb bugyrából tör fel. Istenek lebegnek a levegőben, és az ember tudja, hogy csak egy emelvényről engedték le őket, mégis olyan áhítat borítja el, amely ellentmond a józan észnek.
Miután Cicero elmondta beszédét a Forumon, a városban is ez az élénk, ellenállhatatlan irrealitás terjengett. Volt a levegőben valami nagyszerű és színpadias, ugyanakkor közönséges és nevetséges, ahogy mind közelebb értünk a Cicero hálójába gabalyodott emberek elkerülhetetlen végzetéhez. Nem Cicero mondta ki a végszót a halálos ítéletről, hanem a szenátus. Hogy ez a magasztos testület törvényesen járt-e el, talán az én életemben már ki sem derül.
A római törvény szerint sem a konzul, sem a szenátus nem ítélhet halálra egy polgárt; ez a jog a bíróságokat és a népgyűlést illeti. Mivel azonban a bíróság lassú és nehézkes, a népgyűlés pedig veszélyesen illékony, egyik testületnek sem lehet sok hasznát venni vészhelyzetekben. Arra hivatkozhattak, hogy a Különleges Rendelet, amellyel a szenátus felhatalmazta a konzult, hogy tegyen meg minden szükséges lépést az állam védelme érdekében, felülírta a többi korlátozást, és lehetővé tette, hogy Róma belső ellenségeit halálra ítéljék. De vajon mennyire helyes, törvényes és becsületes dolog halálra ítélni foglyul ejtett embereket, akik letették a fegyvert, nem tiltakoztak az őrizet ellen, és így nem jelentenek közvetlen veszélyt senkire? A szenátus a következő két napban többek között erről is vitatkozott.
Amennyire a politika megrögzött ellenségének vallottam magam, azonnal el kellett volna hagynom a várost, de maradtam. Nem tudtam elmenni. Mint az összes többi polgár, én is ideges feszültségben töltöttem a múló órákat, mintha valami varázslat bűvölt volna meg, és féltem, hogy valami borzalmas dolog reszket a város és a nép felett. Mindenki érezte ezt, függetlenül politikai nézettől, vagy attól, hogy mit gondol Ciceróról, vagy hogy bűnösnek vagy ártatlannak tartja-e az őrizetbe vett embereket. A félelem olyan volt, mint a fájdalom, amely a politika testének minden izületét kínozta, egy láz, amely megzavarta a kollektív elmét. Szerettünk volna megszabadulni a betegségtől. Ám attól is féltünk, hogy gyógyítónk, a szenátus, valami drasztikus módszerhez folyamodik, amely nem csak a lázat töri le, hanem meg is öli a beteget.
A Cicero szónoklata utáni napon a város pletykák hatalmas örvényévé változott, amelynek mohó középpontja Concordia temploma volt, ahol a szenátus folytatta gyűléseit. Felröppent a hír, hogy Catilina egyik támogatója Crassust is belekeverte az ügybe, mire valóságos pánik söpört végig a Forum kereskedőin. Az emberek a kezüket tördelték, és azon tipródtak, vajon mi történik, ha Crassust letartóztatják, vagyonát zárolják vagy elkobozzák. Mások meg voltak győződve róla, hogy Crassus ezt sohasem engedné, inkább csatlakozna Catilinához egy polgárháborúban. Egy bizonyos Lucius Tarquinius jelentkezett is a szenátusnál, és azt állította, hogy Crassus Catilinához küldte a letartóztatások hírével és azzal a javaslattal, hogy késlekedés nélkül vonuljon be Rómába. Miután mérlegelték az ügyet, a szenátorok úgy döntöttek, hogy lehurrogják a férfit. Még ha igaz is volt a történet, senki nem akarta belekeverni az ügybe Crassust, amíg a nyilvánosság előtt hűséges a szenátushoz. Rövid egyeztetés után bizalmi szavazáson döntöttek arról, hogy a leggazdagabb szenátor mellé állnak. Azt is elhatározták, hogy Lucius Tarquiniust nem engedik újra vallomást tenni addig, amíg nem hajlandó elárulni, ki fizette le, hogy így megrágalmazza Marcus Crassust, akit kérlelhetetlen hazafiasságáról ismernek. Egyesek szerint Tarquinius azért vallott Crassus ellen, hogy enyhítse a foglyul ejtettek büntetését, hiszen ha Crassus közöttük lenne, a szenátus nem merne ilyen drasztikus intézkedéseket hozni. Voltak, akik úgy vélték, Cicero bujtotta fel Tarquiniust is azért, hogy távol tartsa Crassust, nehogy az beleszólhasson a tárgyalásokba. Lucius Tarquinius viszont kitartott az eredeti állítása mellett, de mivel kizárták a vallomástételből, sikerült elhallgattatniuk. Senki sem kérdőjelezte meg a továbbiakban Crassus hűségét, de ő maga sem vett részt a letartóztatott emberek sorsának további megvitatásában.
Mivel Caesart is meggyanúsították, ő is alapos vizsgálat alá került. Vajon Volturcius és az allobrogok követei őt is beárulták? A szenátus csak azért utasította vissza a vádakat, és Cicero csak azért nem említette Caesar nevét a beszédében, mert nem akartak nyíltan szembekerülni vele? Vagy lehet, hogy ezek a pletykák csak Caesar ellenségeinek elméjében születtek meg? Akármennyi igazság volt a hírekben, Caesart széles körben a szájukra vették az emberek. Olyan erős indulatok gyűltek össze a Concordia templomát őrző fegyveresekben – a lovagokban és Cicero fanatikus híveiben –, hogy amikor Caesar aznap délután elhagyta az épületet, fenyegetéseket kiáltottak utána, és a kardjukat lendítették felé. A szemtanúk szerint Caesar méltósága egy pillanatra sem ingott meg, és miután túljutott a kordonon, felcsattant: „Hogy acsarkodnak ma ezek a kutyák; talán a gazdájuk nem etette meg őket rendesen?”
Aznap a szenátus a foglyul ejtett árulókról tárgyalt, és rövid egyeztetés után bűnösnek kiáltották ki őket. Évekig folyhat még a vita arról, hogy ez a szavazás mennyire volt legális. A szenátus mindenesetre azt is megszavazta, hogy Volturcius és az allobrogok követei tisztességes jutalmat kapjanak.
A boltokban, a kocsmákban és a tereken egyre több mendemonda keringett a Saturnalia-ünnepre halasztott felkelésről. Azt mondták, az egész szenátust legyilkolják a lehető legtöbb polgárral együtt korra és nemre való tekintet nélkül; csak Pompeius gyermekeit fogják el élve, mert ők túsznak kellenek, hogy a nagy hadvezért kordában lehessen tartani. Úgy hírlett, száz embert toboroztak össze arra, hogy a város különböző pontjait felgyújtsák, lerombolják a vízvezetéket, és így ne is lehessen eloltani a lángokat. Akit azon kapnak, hogy vizet visz a tűzoltáshoz, lekaszabolják ott helyben. Vajon melyik részlet volt igaz, és melyik a fantázia szüleménye? Lehetetlen volt megmondani, mert ahogy egy pletyka szárnyra kelt, máris követte egy másik, ami épp ellentmondott neki. Egy ezüstkereskedő a Forumhoz közel azt mondta nekem, hogy a saját szemével látta azt a temérdek újonnan élesített kardot és tűzveszélyes anyagot, amit Cethegus házában lefoglaltak, és hogy Cethegus egy halom vad, alaposan kiképzett gladiátorral vette körül magát. Egy borkereskedő viszont nem messze az előző árustól arról mesélt, hogy két nappal a letartóztatás előtt járt Cethegus házában, és kizárólag ünnepi célokra tartott ártalmatlan családi fegyvereket látott, valamint néhány testőrt (mint minden szenátornál), és a házában nem volt több gyújtós és kovakő, mint bármelyik másik házban.
A legfrissebb pletykák szerint Lentulus és Cethegus szökni készült. A foglyokat különböző szenátoroknál helyezték házi őrizetbe, de suttogtak Lentulus felszabadítottjairól is, akik az utcákat róják, és megpróbálják felbújtani a munkásokat és a rabszolgákat, hogy szabadítsák ki a patrónusukat. Állítólag Cethegus gladiátorserege is összeszűrte a levet a város felbérelhető bandáival, hogy megrohamozza a házat, ahol őrizetben tartották. Cicero is egyre több katonát szólított fel a helyőrségből, hogy vegyék körül azt a kilenc házat, ahol a foglyokat bebörtönözték. Amikor megszaporodtak a fegyveresek az utcán, a pletykák is megsokszorozódtak.
Alkonyatkor Cicerót száműzték a saját házából, de ennek semmi köze nem volt a válsághelyzethez. A Jó Istennő, Fauna évi rítusát ünnepelték, és ezt a ceremóniát a hagyomány szerint a konzul feleségének kellett levezetnie a Vesta-szüzek társaságában. Mivel a férfiakat kizárják az ilyen rituáléból, Cicerónak bátyja, Quintus házában kellett töltenie az éjszakát. A Vesta-szüzek között ott volt Cicero sógornője, Fabia is, akit tíz évvel ezelőtt bíróság elé állítottak azzal a gyanúval, hogy paráználkodott Catilinával, de később felmentették. Bethesda azt mondta, a római asszonyok másról sem pletykáltak, csak hogy mit érezhet Fabia egy ilyen éjszakán. Engem jobban érdekelt, hogy Cicero felesége, Terentia mit érez. Akár hitt Faunában, akár ugyanúgy babonaságnak tartotta, mint a férje Jupitert, hasonló ravaszsággal fejtette meg az ómeneket. Amikor az istennőnek gyújtott láng kialudt, és aztán magától ismét felgyulladt, Terentia azonnal üzent a konzulnak, hogy a Jó Istennő jelet küldött neki, és ezzel azt üzente, hogy nem szabad megkegyelmeznie Róma ellenségeinek.
December ötödik napja kristálytiszta, hideg hajnalra virradt. Egy fegyveres csoport őrizte Concordia templomának bejáratát. A szenátorok egyenként érkeztek meg, maguk mögött hagyva a kíséretüket a kavargó tömegben, és Jupiter szigorú tekintete alatt felmentek a lépcsőn, hogy eltűnjenek a templomban, ahol megszületik a döntés az összeesküvők sorsáról. Crassus távollétével tüntetett, ahogy sok más populista szenátor is, de Caesar megjelent, és hatalmas kísérettel vonult végig a Forumon.
A szenátus gyűlése alatt a tömeg türelmetlenül várta a döntést. Az emberek őrült pletykákat adtak tovább a bent folyó megbeszélésről – Lentulus szökését emlegették, meg hogy Cethegust már az éjszaka folyamán megfojtották, hogy Crassus öngyilkos lett, hogy Catilina épp egy rettentő sereggel kel át a Milvius hídon, hogy a város egyes részein már kitört a zendülés és gyújtogatnak, meg hogy Caesart megtámadták és megölték Concordia templomában. Erre az utóbbi hírre Caesar hívei felhördültek, megrohamozták a templomot, és csak akkor nyugodtak meg, amikor maga Caesar jelent meg a lépcső tetején, hogy megmutassa: él és egészben van.
Szerettem volna, ha Rufus most ebbe az épületbe is becsempész minket, ahogy Meto születésnapján tette, hogy a saját fülünkkel halljuk a beszédeket. Ehelyett most utólag tudtam meg mindent, nagyrészt Rufus elmondásából, illetve a szónoklatok írásos változatából. Cicero, akinek mániája volt, hogy mindent felügyeljen, nem véletlenül mondta az első Catilina ellen intézett beszédében, hogy: „Írjuk minden ember homlokára a politikai nézeteit, hogy messziről látni lehessen.” Valóban beültetett egy csapat titkárt a szenátus soraiba, hogy pergamenre vessenek minden elhangzó szót. Ilyet soha senki nem tett azelőtt. Ezeket a titkárokat maga Tiro képezte ki az úgynevezett „tirói gyorsírásra”, amelynek segítségével egyetlen vonallal jelölhettek egész szavakat, sőt kifejezéseket. Ezzel az új módszerrel egyetlen szót sem kellett kihagyniuk, és így az összes szenátor kifejtett nézete bekerült Cicero tekercsei közé.
A megválasztott konzul, Silanus nyitotta meg az ülést, és beszédében élesen bírálta azokat, akik polgárháborúba taszították volna Rómát. Élénken lefestette a borzalom képeit, a gyerekeket, akiket a szüleik szeme láttára tépnek darabokra, a kasztrált férjeik előtt megerőszakolt asszonyokat, a brutálisan megkínzott fiatal lányokat és fiúkat, a kifosztott templomokat, a porig égetett házakat. Az isteneket csak azzal lehet kiengesztelni, ha a foglyok a „legsúlyosabb büntetést” kapják.
A következő szónokok egyetértettek vele, és egymás ingerült kifakadásait igyekeztek felülmúlni, mígnem Caesar is szólásra emelkedett, és kifejtette azt a nézetét, hogy a római jog szerint száműzni is lehet a bűnösöket, nem szükséges azonnal halálra ítélni őket. Nem azt akarta mondani, hogy a foglyok megérdemlik az életet, hanem hogy a testületnek betű szerint kell ragaszkodnia a törvényhez és a hagyományhoz.
– Gondoljátok meg, milyen precedenst szolgáltattok ezzel, hiszen minden rossz precedens olyan döntésekből ered, amelyek önmagukban helyesek voltak. Különlegesen szigorú büntetést szabtok ki a bűnösökre, akik ezt kétségtelenül megérdemlik. De mi történik, ha a hatalmat egyszer olyanok ragadják majd a kezükbe, akik nem ennyire méltók a feladatra, mint ti? Ők olyanokat is halálra ítélhetnek majd, akik nem érdemlik meg. A ti példátokat hozzák majd fel, és senki sem állíthatja meg őket.
Így kért kegyelmet Caesar – akit sokan az összeesküvők szövetségesének tartottak – az elítélteknek anélkül, hogy az ő pártjukat fogta volna. A kivégzés helyett azt javasolta, hogy kobozzák el a vagyonukat, zárják el őket messzi városokba őrizet alatt, amíg Catilina vereséget nem szenved egy csatában, vagy a válság valahogy máshogy véget nem ér.
Cicero ellenezte az ötletet, és azzal érvelt, hogy a bebörtönzés egyetlen biztonságos módja az életfogytiglani börtön lenne, amire viszont még nem volt precedens, illetve, hogy a polgárok életét védő törvények a foglyokra már nem vonatkoznak, „mert a közellenség többé nem tekinthető római polgárnak.”
Mindenesetre Caesar olyan meggyőzően érvelt, hogy még Silanus is elkezdett mellébeszélni, és azt állította, hogy sohasem támogatta a halálos ítéletet, hiszen a római szenátorok esetében, akik közé Lentulus és Cethegus is tartozott, a legsúlyosabb kiszabható büntetés a börtön volt. Erre helytelenítő hurrogások és kiáltások töltötték meg a termet.
Több másik szenátor is felszólalt, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a jelenlevők két pártra szakadnak: a halálbüntetés és a száműzetés pártjára. Tiberius Nero helyeslő kiáltásokat váltott ki a társaiból, amikor azt mondta, hogy az ilyen forrongó időszakokban nem szabad a kivégzéshez hasonló drasztikus lépésekhez folyamodni. Ő is Caesar javaslatát tartotta a leghelyesebbnek. Azt vallotta, semmit sem szabad tenni szigorúan törvényes tárgyalások nélkül, és addig nem szabad egyértelmű ítéleteket hozni, amíg Catilina biztosan száműzetésbe nem vonul, vagy meg nem hal a harcmezőn.
Ezen a ponton Marcus Cato is szólásra emelkedett. Bár az iratok ezt nem tükrözhették, nyilván nagy felzúdulás kísérte a gyűlésteremben. Marcus Cato volt a szenátus önjelölt lelkiismerete, aki szüntelenül arra figyelmeztette társait, hogy be kell tartaniuk azokat a szigorú erkölcsi elveket, amiket híres dédapja hagyott örökül.
– Sokszor felszólaltam már ezen testület előtt – kezdte –, és sokszor marasztaltam el polgártársaimat gerinctelenségükért, önkényeztetésükért, nemtörődömségükért és mohóságukért. Ezzel számtalan ellenséget szereztem, de ahogy saját magamnak sem bocsátom meg a gyengeségeimet, nekik sem fogom elnézni a botlásaikat. Ismeritek a nézeteimet. Épp elégszer hallottatok már beszélni, és látom, néhányan forgatják is a szemüket, amikor ismét felszólalok. Az emberek nem szeretik hallani, hogy mennyire hűtlenek az őseik erényeihez, kiváltképp, ha igaz, amit hallanak. Ősapáink kemény munkával építették fel ezt a birodalmat, a provinciákat igazságosan kormányozták, és sikerült megtartaniuk az egységet ebben a testületben is. Ma ott tartunk, hogy mindenki magának gyűjti a vagyont, miközben az állam a csőd szélén áll. A megbecsült posztokat nem érdem szerint osztogatják, hanem eladják törtető cselszövőknek. Odahaza az élvezetek rabszolgái vagytok, és itt a szenátusban csak a pénz és a hatalom eszközeként szolgáltok. Az eredmény? Amikor a köztársaságot megtámadják, senki sem kel a védelmére. Mindenki csak áll remegve és zavartan, és azt várja, hogy más cselekszik helyette.
– Az elmúlt években nem törődtetek a figyelmeztetéseimmel. Vállat vontatok, és makacsul jártatok a saját utatokon. Hála azoknak a szilárd alapoknak, amikre őseink az államot helyezték, Róma szerencsére túlélte a ti csökönyösségeteket, mi több, virágzásnak indult. Most viszont nem erkölcsi dilemma áll előttünk, nem arról kell döntenünk, hogy a birodalom nagyobb és gazdagabb legyen-e. A kérdés az, hogy a birodalom a mi birodalmunk marad-e, vagy ráteszik a kezüket az ellenségeink. Egy ilyen válsághelyzetben ki az a bolond, aki irgalomról és könyörületességről prédikál?
– Régóta nem nevezzük nevükön a dolgokat. Szétosztjuk más emberek birtokát, és bőkezűségnek hívjuk, a lázadó ötleteket újításnak minősítjük, a bűnös vakmerőséget tapssal jutalmazzuk. Nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok! Jól van hát, legyünk liberálisak azoknak a kárára, akik adót fizetnek, és legyünk engedékenyek azokkal szemben, akik fosztogatnak. De a saját vérünket is ajándékba kell adnunk azoknak, akik az életünkre törnek? Mentsük meg egy maroknyi ember életét, hogy aztán jó és becsületes embereket gyilkoljanak?
– Azt tanácsolják nekünk, hogy várjunk türelemmel, hagyjuk, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, hogy tisztábban lássuk a helyzetet, miközben egy feneketlen mélységbe bámulunk. Egyesek azt akarják, hogy ragaszkodjunk a törvény minden betűjéhez, legyen hivatalos tárgyalás, hogy ajánljuk fel az elítélteknek a száműzetést, mialatt már rakják a máglyát a házaink körül. Más bűnöket meg lehet torolni azután, hogy elkövették őket, de ezt nem. Csírájában kell elfojtanunk, különben túl késő lesz. Hagyjuk, hogy az árulók megelőzzenek, és akkor el is felejthetjük a törvényt. Ha a várost elfoglalják, a legyőzött lakosság mindent elveszít. Mindent.
– Ha már a hazafiasságot nem sikerül felébresztenem bennetek, akkor legalább nézzétek a saját érdekeiteket. Hadd szólítsam meg most azokat, akiket mindig jobban foglalkoztattak a drága villáik, a műkincseik és az ezüstkészletük, mint az ország ügye. Jupiter nevében, emberek, ha ezek az értékes vagyontárgyak ennyire fontosak nektek, ébredjetek fel, amíg még van idő, és nyújtsátok ki a kezeteket, hogy megvédhessük a köztársaságot! Itt nem elsikkasztott adókról van szó, vagy azokról a bűnökről, amiket a leigázott népek ellen elkövettünk. Itt és most a mi életünkről van szó, ez a tét.
– Erővel és gyengeséggel is reagálhatunk erre a válságra. Az lenne a legveszélyesebb, ha gyengének mutatkoznánk, mert minden irgalom, amit Lentulus és a többi fogoly felé mutatunk, egy újabb jel Catilinának és a hadseregének. Minél szigorúbb az ítélet, annál gyávábbak lesznek. Mutassatok gyengeséget, és akár egy kutyafalka, megrohannak és ízekre tépnek. Ha ez megtörténik, hiába kéritek az istenek segítségét. Az istenek annak segítenek, aki saját magán is segít.
– Száműzetés? Börtön? Nevetséges félbüntetések. Ezeket az embereket úgy kell kezelnünk, mintha tetten értük volna őket azon bűn elkövetése közben, amire összeesküdtek. Ha látnátok, hogy valaki felgyújtja a házatokat, visszavonulnátok és megtárgyalnátok, mi legyen vele? Vagy azonnal lecsapnátok rá? Ha van olyan szenátor, aki az enyhébb büntetést választaná, nos, talán neki kevesebb veszítenivalója van, mint nekünk.
Ezzel egyértelműen arra célzott, hogy Caesar is az összeesküvők pártján áll, és a Caesar körül ülők fütyüléssel, méltatlankodással reagáltak. Végül Caesar is felállt, és heves vitába kezdett Catóval a javaslata érdemeiről. Semmi újat nem mondtak, és semmi említésre méltó sértést nem vágtak egymás fejéhez, amíg Cato beszélt. Caesarnak az egyik titkára egy levelet adott át. Lopva olvasta el, és a mellkasához tartotta, mintha valami nagy titkot rejtene. Cato, aki azt hitte, hogy a levél valamelyik másik összeesküvőtől származik, félbehagyta a beszédét, és követelte, hogy Caesar olvassa fel hangosan a levelet. Caesar habozott, de Cato addig erősködött, míg Caesar átadta a pergament a titkárának, és leküldte a folyosón.
Cato kikapta a levelet a titkár kezéből, magasra tartotta, és gyorsan átfutotta. Minden szenátor őt figyelte, neki meg hirtelen olyan bíborszínű lett az arca, mint a szegély a tógáján. Caesar állítólag a mosolyát próbálta elnyomni, miközben a dühtől fortyogó Cato összegyűrte a levelet, és visszadobta Caesarnak.
– Vidd innen, te mocskos, részeg disznó!
Az élethalál kérdések és a köztársaság jövőjének megvitatása közepette Caesar egy buja szerelmeslevelet kapott Cato saját féltestvérétől, Serviliától, aki mindig kínos helyzetbe hozta a nagy moralistát. Vajon Caesar mesterkedése volt az egész, hogy zavarba hozza az ellenfelét a tanácskozás kellős közepén? Vagy Servilia sóvárgott annyira Caesar után palatinusi házában, vígan figyelmen kívül hagyva az egész várost megbénító válságot, hogy szokatlan erőszakossággal követelje ki a férfi figyelmét aznap délután? Még a legbizarrabb észjárású komédiaíró sem ötölhetett volna ki ilyen pikáns és képtelen jelenetet.
A kínos helyzet ellenére végül mégis Cato vitte el a pálmát a gyűlésben. A szenátus a szavazásával megerősítette az azonnali kivégzés pontos körülményeit öt fogoly esetében a kilenc közül. Közöttük volt a két szenátor, Lentulus és Cethegus, két lovagi származású ember, Lucius Statilius és Publius Cabinius Capito, valamint egy hétköznapi polgár, Marcus Caeparius.
A szenátus attól tartott, hogy miután az este leszáll, valaki megkísérelheti kiszabadítani a foglyokat, ezért haladéktalanul végrehajtották a halálos ítéleteket. Amíg a praetorok begyűjtötték a többi rabot, Cicero néhány szenátor és a testőrség társaságában elment, hogy magával hozza Lentulust a palatinusi házból, ahol őrizetben tartották. A szenátorok egyfajta mozgó kordont alkottak, miközben Cicero végigkísérte az egykori konzult a Forum közepén. Én is a tömegben álltam lélegzetvisszafojtva, és a szívem dübörgését hallgattam. Hegyeztem a fülem, mert zendülésre, tiltakozásra számítottam. Ám az embertömeg hallgatott, csak valamiféle szótlan morajlást lehetett hallani, mintha a tenger hullámai kavarogtak volna. Sohasem láttam azelőtt ilyen visszafogott, legyőzött sokadalmat a téren. Körülnéztem, és azt a néma iszonyatot láttam az arcokon, ami a borzalmas látványosságok közben szokta eluralni a vonásokat. A halál ünnepélyes rituáléja valósággal megbénította az embereket. Megint a színház jutott eszembe, az a hatalma, amivel eltávolítja a nézőt a valóságtól, egyszersmind közelebb juttatja valamihez, ami sokkal nagyobb nála. Róma szenátusa végrehajttatta az akaratát, és ezt semmi sem állíthatta meg.
Eco és Meto mellettem állt. Én hátrébb húzódtam, de Meto mindenáron közelebb akart jutni a menethez. A testőrök pajzsának és felemelt kardjának rengetegén át egy kis résen keresztül, ami a bíborszegélyű tógák között nyílt, megpillantottam Cicerót. Egy karja az oldala mellett lógott, a másikkal a tógáját tartotta a mellkasa előtt. Magasra szegte az állát, szemét egyenesen előre szegezte.
Mellette egy másik, idősebb férfi vonult szenátori öltözékben, ugyanolyan testtartással és arckifejezéssel. Lentulus nem mutatta jelét annak a kirobbanó szarkazmusnak, ami miatt a gúnynevét is kapta, nem szegte le a fejét szégyenében, nem is reszketett a félelemtől. Ha nem tudom, melyik a konzul és melyik a foglya, képtelen lettem volna eldönteni. Aztán Lentulus egyszer csak felém fordította a fejét. Belenéztem a tekintetébe, és egy olyan emberrel néztem farkasszemet, aki a halála felé közeledik.
Concordia templomához közel a Capitolinus-domb kemény sziklájából épült Róma ősi állami börtöne. Akkor építették, amikor még királyok uralkodtak a város felett, akik ide zárták be az ellenségeiket. Miután Rómából köztársaság lett, a legyőzött ellenségek kerültek a rácsok közé. Az én életemben a leghíresebb lakója Numidia királya, Jugurtha volt, akit láncra verve vonszoltak végig Róma utcáin, és utána két fiával együtt egy sötét, levegőtlen verembe dobták három és fél méterrel a föld alá. A gödröt lezáró kőlap közepén egyetlen nyílás volt. Ott tengődtek hat napig élelem és víz nélkül, aztán a börtönőrök megfojtották őket.
Lentulusnak nem kellett ilyen sokáig várnia. A börtönben, ahol találkozhatott a négy másik fogollyal, levették róla a tógát, és ugyanahhoz a veremhez kísérték, amibe Numidia királyát is dobták. A rangjának megfelelően először Lentulust eresztették le a lyukon. Alighogy a lába földet ért, kivégzők rontottak rá, és megfojtották egy hurokkal. A többi foglyot is leeresztették egyenként, hogy csatlakozzanak hozzá a halálban.
Amikor befejezték a kivégzést, Cicero előjött a börtönből, és bejelentést tett a néma tömegnek.
– Leélték az életüket – mondta. A hagyományokhoz híven elkerülte a rossz óment jelentő szót, nehogy a Párkák felélesszék a nyughatatlan holt lelkeket és a Lemurest.
A kivégzések után mintha egy nagy feszültség libbent volna fel a városról, mint amikor elhangzik egy tragédia végszava, és a színészek elhagyják a színpadot. Leszállt az éj. A tömeg szétszéledt. Cicero a testőrsége gyűrűjében vonult végig a Forumon. Hirtelen éljenzés hangjai hasítottak bele a csendbe, és az emberek odaszaladtak Ciceróhoz, hogy a város megmentőjeként ünnepeljék. Amint beért a Palatinus fényűző területére, és a háza felé indult, a gazdag matrónák az ablakból figyelték, és az ajtóhoz küldték a rabszolgáikat, hogy tegyenek ki lámpásokat és fáklyákat. Így világították ki a konzul útját. Cicero már nem volt komor, mi több, mosolygott, és integetett a tömegnek, ahogy a hadvezérek szoktak, amikor győzedelmesen bevonulnak a városba.
Így múlt el december ötödik, egyben Cicero legnagyobb napja. Aki figyelte vonulását felfelé a Palatinusra, és hallotta, ahogy a tömeg élteti, azt hihette, hogy a dicsősége végtelen és abszolút. Amikor viszont hazatértünk Eco házába az Esquilinusra, a Suburában nyomát sem láttuk ünneplésnek. Mogorva csend honolt a piszkos, sötét sikátorokban.
Egyre közeledett az év vége, és ridegebb szelek kezdtek fújni. Jeges fuvallatok söpörtek be a félszigetre észak felől. Ólmos eső áztatta éjjel a zsalukat, zúzmara rakódott a földre, és már akkor sötétedni kezdett, amikor a nap még jóformán el sem kezdődött.
Mind jobban aggódtunk a szénahiány miatt a birtokon.
– Előnyben kéne részesítenünk a fiatalabb, egészségesebb állatokat – mondta Aratus –, és el kéne gondolkodunk azon, hogy mihez kezdjünk a többivel. Levághatjuk és megehetjük őket, eladhatjuk őket a piacon, mert még akkor is többet nyerünk vele, ha veszteséges üzletet kötünk. Különben satnyák és gyengék lesznek. Az alultáplált állatok könnyen áldozatul esnek egy kemény télnek. Ha nem az éhség végez velük, akkor valamilyen kórság. Inkább húzzunk belőlük valami hasznot, mintsem végignézzük a lassú kínhalálukat.
Időről időre csatához öltözött seregeket láttunk észak felé vonulni a Via Cassián, akik a menetelés idejére plédekbe burkolóztak. A szenátus csapatai erőt gyűjtöttek az összecsapáshoz. Egyik nap, amikor egy sereg elvonult a birtok mellett, Metót és Dianát egymás mellett találtam a hegygerincen. Meto a menetelőkre mutogatott, és a különböző fegyvereket és a vértezet részeit mutatta be a kislánynak. Amikor észrevette, hogy mögötte állok, elhallgatott, és arrébb sétált. Diana utánaszaladt, aztán visszafordult. Felszegte a fejét, és homlokát ráncolva nézett rám.
– Papa, miért vagy olyan szomorú?
Eco üzeneteket küldött a városból, hogy lépést tarthassak az eseményekkel. Olyan messzi helyekről is hallotta felkelések hírét, mint Mauritánia vagy Hispánia, de a római kivégzések után Catilinának nagyon sok támogatója hátat fordított. Mégis akadtak, akik hűségesek maradtak hozzá, és a családokon belül is sok vitát szítottak. A legrémisztőbb egy szenátor fiának, Aulus Fulviusnak az esete volt, aki elszökött Rómából, hogy csatlakozzon Catilinához. Az apja katonákat küldött utána, elfogatta, és miután visszavitték a városba, halálra ítélte.
A Saturnalia-ünnep vérontás nélkül köszöntött be és zajlott le. A tél közepi fesztivált a megszabadulás ünnepeként fogták fel Rómában. Cato kijelentette a tömegnek a Forumon, hogy Cicerót a Szülőföld Atyjaként kell számon tartaniuk. Az emberek habozás nélkül éltetni kezdték, és később a szenátus törvénybe is iktatta ezt a határozatot. Vajon hitte volna akár a legvadabb álmaiban is Cicero, amikor konzullá választották, hogy ilyen eget verő diadalt fog aratni?
Az első keserű hangokat akkor lehetett hallani, amikor az újév kezdetén Cicero kénytelen volt átadni a hivatalát. A hagyomány egyfelől megkövetelte, hogy tegyen egy esküt, amelyben kijelenti, hogy hűségesen szolgálta Rómát, másfelől pedig lehetővé tette, hogy búcsúbeszédet tartson a Rostráról a Forumon. Micsoda beszédet tervezhetett Cicero! Annak idején több napot is eltöltöttem a házában, amikor Sextus Roscius védőbeszédére készült, így hát el tudtam képzelni, hogyan járkál fel-alá pazar könyvtárszobájában, hogyan ízlelgeti a különböző kifejezéseket, hogyan küldözgeti Tirót ide-oda, hogy nézzen utána a pontos idézeteknek, hogyan csiszolgatja azt a beszédet, amely Róma legnagyobb szónokának legnagyobb beszéde lesz, és amely örökül hagyja az utókorra azokat a csodálatos tetteket, amik konzulként az ő nevéhez fűződtek.
De nem így alakult. A két új tribunus, aki már elfoglalta hivatalát, felhasználta a hatalmát, hogy megakadályozza Cicerót a beszéd elmondásában. Valamelyik törvény egyik bekezdését idézték, amely szerint egy olyan ember, aki római polgárokat ítélt halálra szabályos tárgyalássorozat nélkül, nem tarthat búcsúbeszédet. Elfoglalták a Rostrát, és nem engedték, hogy fellépjen az emelvényre. Végül megenyhültek, de csak annyi időre, amíg Cicero elmondta az esküt. Miközben a tribunusok figyelték, fizikailag is készen arra, hogy eltávolítsák, megkezdte az esküt, aztán gyorsan improvizált:
– Esküszöm... hogy valóban megmentettem az országomat, és megtartottam nagyságában!
Ugyan Ciceróé volt az utolsó szó aznap, nagy csalódás lehetett számára, hogy nem mondhatta el a búcsúbeszédét. Egyesek szerint Caesar és a populisták álltak az incidens mögött. Mások szerint Pompeius frakciója elégelte meg Cicero kijelentéseit, miszerint az árulók kivégzése, amit neki köszönhetett a nép, volt akkora teljesítmény, mint Pompeius keleti hadjárata. Úgy vélhették, itt az ideje, hogy valaki megmutassa Csicseriborsó szenátornak, hol a helye.
* * *
Nem lepődtem meg, amikor egy fagyos reggelen Meto bejött a könyvtárszobámba, és a pillantásomat kerülve megkért, hogy engedjem el a birtokról, mert szeretne a bátyjához menni a városba.
Sokáig töprengtem a válaszon.
– Gondolom, ha Ecónak nincs ellenvetése....
– Nincs – vágta rá gyorsan Meto. – Tudom, mert már megkérdeztem, amikor múlt hónapban Rómában jártunk.
– Értem.
– Itt nem igazán van rám szükség. Elegen vannak, akik segítenek neked.
– Igen, azt hiszem, nélküled is elboldogulunk. Persze Dianának nagyon fogsz hiányozni.
– Lehet, hogy nem maradok sokáig. – Sóhajtott, és felemelte a kezét. – Ó, papa, hát nem látod, hogy egyszerűen csak el kell mennem innen?
– De igen, látom. Igazad van, valószínűleg jót fog tenni neked, ha egy darabig a városban leszel. Most már férfi vagy. Meg kell találnod a saját utadat. És tudom, hogy rábízhatlak Ecóra. Melyik rabszolgát viszed magaddal?
Megint kerülte a tekintetemet.
– Úgy gondoltam, hogy egyedül mennék.
– Ó, nem, most nem lehet, amikor ekkora a fejetlenség a vidéken. Nem utazhatsz egyedül. Nem beszélve arról, hogy nem küldhetlek Ecóhoz rabszolga nélkül, mert valamivel ellensúlyoznom kell azt a plusz terhet, amit a háztartásának jelentesz. Mit szólsz Oresteshez? Erős és fiatal.
Meto csak vállat vont.
Késlekedés nélkül indult, hiszen már előző éjjel összepakolta a holmiját. Bethesda megvárta, amíg elmegy, és csak utána kezdett sírni. Azt hitte, hogy komoly veszekedés zajlott le köztünk, és a részletekért nyaggatott. Amikor megtagadtam tőle, és meg akartam vigasztalni, kitaszított a szobából, és becsapta az ajtót az orrom előtt.
– Talán nekem is Rómába kéne menekülnöm – dünnyögtem az orrom alatt.
Egyre zordabb lett a tél.
Másnap tettem egy hosszú sétát a birtok határain, mert reméltem, hogy a fizikai megerőltetés és a friss levegő elűzi a nyomott hangulatot. Kimentem a Via Cassiáig, és észak felé sétáltam az út mentén, amíg el nem érkeztem a kőfalig, amely elválasztotta a birtokomat Manius Claudiusétól. Furcsa egy alak, gondoltam magamban, amikor eszembe jutott, milyen jelenetet csinált Meto születésnapi fogadásán. Lopkodott az ételből, hogy hazacsempéssze, aztán a saját fiam házában merészelt sértegetni. Most valószínűleg a városban tartózkodott. Claudia mesélte, hogy jobban szerette Rómában tölteni a hideg hónapokat.
A rabszolgáknak sikerült nyáron megjavítaniuk a falat, de az esők és a jég már áldozatot követeltek: sok-sok apró hasadék repesztette szét a habarcsot. Végignéztem a nyílt földeken, amelyek fokozatosan emelkedtek a házam felé. A kéményből a meggyújtott fahasábok füstje kígyózott az ég felé. Ebből a távolságból, a háttérben a hegygerinccel, valóban úgy festett, mint egy gazdag ember vidéki menedéke.
Lementem a patakhoz, és ott délnek fordultam. Az örökzöldeket leszámítva az összes növényt lecsupaszította a tél, és a vízfolyás is befagyott, és egy helyre bilincselte a malomkereket, amíg az olvadás el nem jön. Egy szép napon majd megoldódnak a patakkal kapcsolatos gondok, méláztam magamban, és ha majd erre járok, nem kell ügyvédekre, tárgyalásokra és Publius Claudius fancsali arcára gondolnom. Egy domb eltakarta a szemem elől a birtokát, de onnan is láttam a felfelé gomolygó füstöt. Mivel múlatta az időt a szomszédom egy ilyen napon? Valószínűleg a kis Szitakötője melengeti. Amikor eszembe jutott a futó látogatás, amit a házában tettem, tetőtől talpig összeborzadtam.
A patak mentén lassan elértem a birtok délnyugati szegletébe, a bozótosba, ahol Nemót eltemettem. A pucér gallyak között nem volt nehéz megtalálni a sírkövét. Ki lehetett ő? Cicero, Catilina vagy Marcus Caelius bábja? A közelben temettük el Forfexet is. Habár tudtam a nevét, csak rabszolgaként hantoltattam el: mindössze egy kődarab jelezte a nyughelyét.
Felmásztam a hegygerincre, és végignéztem az egész tájon. A kilátás gyönyörködtette a melankolikus szemet, a fakó szürke és az umbrabarna árnyalatokkal. Elidőztem volna a hegytetőn, de az ujjaim és a lábujjaim már lefagyni készültek, ezért visszaindultam a házba.
Aratus fogatott az ajtóban.
– Gazdám – szólt halkan –, látogatód érkezett, a könyvtárszobában vár rád.
– A városból? – kérdeztem, és máris felsejlett bennem a félelem.
– Nem, gazdám. A látogató a szomszédod, Gnaeus Claudius.
– Jupiterre, mi a nyavalyát akarhat? – morogtam.
Leráztam magamról a köpenyt, és a könyvtárszoba felé indultam. Gnaeus egy támla nélküli székben ült, és unatkozva birizgálta az egyik tekercs címkéjét, ami kilógott a rekeszből. Úgy játszott vele, mint aki még sohasem látott írásos dokumentumot. Felvonta az egyik szemöldökét, amikor beléptem, de nem fáradt azzal, hogy felálljon.
– Mit akarsz, Gnaeus Claudius?
– Marcona egy időjárásunk van – jegyezte meg vontatottan.
– A maga módján gyönyörű, még ha kicsit zord is.
– Igen, zord, ezt akartam mondani. Amilyen a vidéki élet általában. Kemény dolog egy birtokot vezetni, különösen, ha nincs egy városi ház, ahova az ember visszavonulhat. A városlakók olvassák a verseket, és úgy képzelik, hogy itt minden tele van pillangókkal, és faunok futkároznak az erdőben. A valóság egészen más. A lényegre térek: úgy hallottam, nagyon kemény éved volt itt, Lucius fivérem régi birtokán.
– Honnan hallottál ilyesmit?
– Az unokanővérem, Claudia mondta.
– Nem értem, miért tartozna ez rád.
– Talán én segíthetnék neked.
– Nem hinném, hacsak nincs eladnivaló szénád.
– Már hogyan lenne? Tudod, hogy a hegyen nincs egy valamirevaló kaszáló sem.
– Akkor miről beszélsz?
Hirtelen felindulása egy mosolyban csillapodott le.
– Szeretnék ajánlatot tenni ennek a birtoknak a megvételére.
– Nem eladó. Ha Claudia mondta neked...
– Én magam feltételeztem, hogy esetleg kész lennél feladni, és visszamenni oda, ahova tartozol.
– Én ide tartozom.
– Szerintem nem.
– Nem érdekel, mit gondolsz.
– Ez a Claudius család földje, Gordianus. Hozzánk tartozott azóta, hogy...
– Mondd el ezt a néhai unokafivéred szellemének. Az ő akaratából kaptam meg a földet.
– Lucius mindig különbözött a család többi tagjától. Több pénze volt, és mindent természetesnek vett. Nem tudta értékelni a státuszát, nem volt érdekelt abban, hogy a plebejusok megmaradjanak a helyükön. Egy kutyára is ráhagyta volna ezt a földet, ha az lett volna a legjobb barátja.
– Szerintem haza kéne menned, Gnaeus Claudius.
– Úgy jöttem ide, hogy egy komoly ajánlat volt a tarsolyomban. Ha attól tartasz, hogy valamilyen csalással...
– Lóháton jöttél? Szólok Aratusnak, hogy hozza ki az istállóból.
– Gordianus, mindnyájunknak az lenne a legjobb, ha...
– Távozz, Gnaeus Claudius!
* * *
Még mindig Gnaeus miatt bosszankodtam másnap, amikor egy hírvivő üzenetet hozott Ecótól. A hírtől függetlenül máris jobb kedvre derített, hogy a levél olvasása közben hallhatom magamban kedves, rekedt hangját. Lehet, hogy Meto is csatolt hozzá néhány sort. Bementem a könyvtárszobába, és türelmetlenül bontottam fel a levelet.
Kedves Papa!
A rabszolgád Orestes megérkezett, de nem adott magyarázatot arra, hogy miért küldted. Azt mondja, a minap Metóval együtt indult el a birtokról, de Meto hamarosan visszafordult, és azt parancsolta neki, hogy menjen tovább Rómába, és mutassa be magát, mint a Te ajándékodat a házamnak. Úgy tűnik, Orestesnek eredetileg Metót kellett volna Rómába kísérnie, mert Te szeretted volna hosszabb időre hozzám küldeni. (Beismerem, a rabszolga erős, mint egy ökör, de esze nem sok van.) Milyen magyarázatot tudsz erre?
A hangulat még mindig vadul ingadozik a városban. Úgy vélem, nem is tér vissza az élet a rendes kerékvágásba, amíg Catilinát annak rendje és módja szerint le nem győzik. Néha olyan közelinek tűnik, hogy csak napok kérdése; máskor meg újabb híreszteléseket hallani arról, hogy a szökött rabszolgák ezrével csatlakoznak Catilinához, és a serege már hatalmasabb, mint Spartacusé fénykorában. Nehéz eldönteni, kinek higgyünk. A jelek szerint egyre többen szegülnek szembe Ciceróval, legalábbis azok közül, akik vonakodnak őt minden idők legnagyobb római férfiújának hívni...
Tovább olvastam, de a sorok egy idő után összefolytak a szemem előtt. Végül, amikor letettem a levelet, észrevettem, hogy remeg a kezem.
Ha Meto nem volt Rómában, akkor hol?
Abban a pillanatban, amikor feltettem magamban a kérdést, már tudtam is rá a választ.
– Milyen messze vannak? Mennyi ideig leszel távol? – faggatott Bethesda.
– Milyen messze? Valahol a birtok és az Alpok között. Mennyi ideig? Azt nem lehet tudni.
– Biztos vagy benne, hogy Catilinához csatlakozott?
– Olyan biztos, mintha ő maga mondta volna a szemembe. Milyen ostoba voltam!
Bethesda nem mondott ellent nekem. Az ajtóból figyelte, ahogy kapkodva összeszedtem mindent, amire szükségem lehetett. Karba fonta a kezét, kihúzta magát, de valami vadság lappangott a tekintetében, ami azt sugallta, hogy a kétségbeesését próbálja elrejteni. Ritkán láttam ennyire rémültnek, és én is ideges lettem, amikor a szemébe néztem.
– Mit kezdjünk nélküled és Meto nélkül? Veszély leselkedhet ránk, szökött rabszolgák vagy katonák járhatnak erre. Talán Dianával Rómába kéne mennünk...
– Nem! Most túl veszélyesek az utak. Nem bízom benne, hogy a rabszolgák meg tudnának védeni titeket.
– És abban talán bízol, hogy itt a házban megvédenek minket?
– Bethesda, kérlek! Eco nemsokára megérkezik. Már írtam neki. Akár holnapután itt lehet, vagy holnap késő este.
– Akkor megvárhatnád, amíg megérkezik.
– Nem! Minden elmúló pillanat... lehet, hogy a csata már ebben a percben is zajlik... Azt akarod, hogy Meto soha többé ne jöjjön haza?
– Mi van, ha egyikőtök sem jön haza?
Hirtelen követelőzővé vált a hangja. Az ajka elé tapasztotta a keze hátát, és reszketett.
– Bethesda – mondtam, és szorosan magamhoz öleltem.
Zokogni kezdett.
– Mióta elhagytuk a várost, egyik baj követi a másikat...
Éreztem, hogy valami rángatja a tunikámat, és lenéztem. Diana nézett fel rám hihetetlen nagy barna szemével.
– Papa! – szólított meg, és az anyja állapota elkerülte a figyelmét. – Papa, gyere, nézd meg!
– Most ne, Diana.
– Nem, papa, muszáj neked is megnézned.
Volt valami kényszerítő a hangjában. Bethesda is hallotta, mert elengedett, és visszafojtotta a sírást.
Diana előreszaladt. Követtük az átriumon és a bejárati ajtón keresztül. Megállt az istálló előtt, intett nekünk, hogy siessünk, és tovább rohant. Zakatolni kezdett a szívem.
Az istálló távoli szögletéhez tartottunk, ahonnan már nem lehetett látni a házat. Üres hordók sorakoztak a fal mellett. Diana megállt mellettük, és mögéjük mutatott, de még nem láttuk, mire. Tettem egy újabb lépést. A hordók és az istálló fala között két csupasz lábat vettem észre a talajon.
– Jaj, ne! – Újabb lépés, és már teljes hosszában láttam a lábakat. – Nem, nem, nem ! – Még egy lépés, és megláttam a fehér, vértelen torzót. – Ne most, ne itt! Nem lehet, hogy újra... lehetetlen !
Végül még egyet léptem, és akkor már mindent láttam, amit látnom kellett.
Egy fejétől megfosztott meztelen holttest volt az.
A kezembe temettem az arcom. Furcsa módon Bethesda mintha visszanyerte volna a tartását az iszonytató látványtól. Mély levegőt vett.
– Vajon ki lehet ez? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – feleltem.
Diana, aki teljesítette a küldetését, felnyúlt, és megfogta az anyja kezét. Ahogy rám nézett, szemében enyhe vádat és csalódottságot láttam.
– Ha Meto itt lenne – mondta –, ő kitalálná, ki ez.
„Aki egyedül kel útra, egy bolondot kap útitársnak.” Így szól az ősi mondás, de annyira elszántan indultam Meto keresésére, hogy furcsa módon legyőzhetetlennek éreztem magam, mintha semmiféle szokásos útakadály, útonálló banda vagy szökött rabszolgák fenyegető csoportja sem tudna megállítani.
Ez persze csak önámítás volt, méghozzá elég veszélyes, amit a bölcsebb énem pontosan tudott. Mégis erőt merítettem a tudatból, hogy a rabszolgákat otthon hagytam vigyázni a birtokra, és nem hoztam őket magammal testőrségként. Bárcsak biztos lehettem volna benne, hogy tényleg megóvják a családomat! Előző éjjel felküldtem egy rabszolgát az istálló tetejére, és ha ott marad, láthatta volna, hogyan hurcoljuk el a fej nélküli holttestet. Arra hivatkozott, hogy túl hidegre fordult az idő, és könnyes szemmel könyörgött nekem, hogy ne engedjem, hogy Aratus megbüntesse, amiért otthagyta az őrhelyét. Mit is vártam tőle? Rabszolga volt, nem katona. Mégis Aratus gondjára bíztam, és a büntetésről való döntést is átengedtem neki. Megfenyegettem, hogy ha ilyen ballépés előfordul a távollétemben, őt teszem felelőssé, és eladom a bányákba. Dühömben mondtam ilyet, de meggyőzőnek tűnhettem, mert Aratus krétafehérré változott. Ami a harmadik holttestet illeti, a felületes vizsgálódás alapján képtelen voltam bármit is kideríteni. Meghagytam Aratusnak, hogy ne nyúljanak a hullához, amíg Eco meg nem érkezik, hátha ő kitalál valami okosat.
Különös élmény egyedül utazni át a téli álmát alvó vidéken, amely kénytelen-kelletlen háborúra készült. Az utat szegélyező ugar mindkét irányban üresen és elhagyatottan terült el, akárcsak maga a főút. Rendes körülmények között a hideg ellenére is kellett volna lennie némi forgalomnak, főleg mivel a tiszta ég nem ígért esőt, de hosszú órákig senki sem tűnt fel. Az udvarházak ajtaját és a zsalugátereket mindenütt bezárták, az állatokat pedig olyan karámokba és istállókba helyezték el, amelyeket nem lehetett látni az útról. Még kutyák üdvözlő vagy fenyegető ugatását sem lehetett hallani. Egyedül a tűzhelyek elmaradhatatlan füstoszlopai árulkodtak az élet jelenlétéről. A házak lakói makacsul rejtegettek minden jelet, ami a vagyonukra vagy az élelmiszertartalékukra utalt, sőt azt is igyekeztek leplezni, hogy a birtokon laknak. Olyanok voltak, mint a struccok, amiket a Circus Maximus körül rendezett előadásokban lehet látni. Lyukat ásnak a homokba, majd beledugják a fejüket, és azt hiszik, így megmenekülnek az ordítozó tömegtől. Én sem sokban különböztem tőlük, ha arra gondoltam, hogy egy birtokon elrejtőzhetek Róma elől. Nem vált be a terv. A vidék többi lakójának sem fog beválni, ha egy pusztító sereg söpör végig a tájon. Mégis mi más választása marad egy madárnak, akinek ugyan van szárnya, de nem tud repülni – hacsak, gondoltam magamban, össze nem szedi minden akaratát.
Némelyik város ugyanolyan elhagyatottnak tűnt, mint a birtokok a gondosan bezárt ajtókkal és a néptelen utcákkal. Minden városban volt ugyanakkor egy-két ivó, és az élet mintha ezekben összpontosult volna. Ezeken a vendéglátóhelyeken gyűltek össze a helybeliek, és vég nélküli vitákat folytattak arról, hogy az összes csatát az ő otthonuktól távol fogják megvívni, és az összes sereg más szerencsétlen településeken fogja behajtani az ellátmányát. Kíváncsian faggatták az átutazó idegent, de nem sok mondanivalóm volt számukra. Bár azon a vidéken haladtam át, ahonnan Catilina a legtöbb támogatását kapta, alig hallottam róla dicsérő szót. Akik a leglelkesebben álltak ki az ügyéért, már csatlakoztak hozzá, gondoltam, vagy annak idején megtették, de visszaszöktek a táborából a lakóhelyükre.
Hosszú, kemény menetekben tettem meg az utat, olyan városokban szállva meg, amelyeknek a nevét sem tudtam, és igyekeztem hírt hallani Catilina mozgásáról. A Rómában történt kivégzések óta a serege oda-vissza ingázott az Alpok és Róma között, és ügyesen kicselezte az utána küldött csapatokat. Egy időben úgy hitték, serege több emberből áll, mint két teljes légió, azaz tizenkétezer ember, ám a kivégzések és a nagy római felkelések meghiúsulása után az opportunisták és a kalandorok gyorsan dezertáltak. Az erőltetett menetektől kifáradva, az utánpótlás hiányától éhesen még a legeltökéltebbek is lassan elhagyták a csapatot, mígnem végül csak azok maradtak, akik számára nem volt visszaút.
– Szerintem Catilina és Manlius mellett már ötezer embert sem fogsz találni. Legfeljebb ennyit, és nekik sincs rendes fegyverzetük – mondta egy kocsmatulajdonos Florentiában.
Azt is elárulta, hogy egy római sereg haladt át a városon alig néhány napja Antonius vezetésével, és Catilina nyomát kutatták.
Az Appeninek lábánál találtam rá a táborukra egy Pistoria nevű kisváros mellett. Antonius jóval nagyobb serege alig néhány kilométerre állt meg tőlük. Ahhoz, hogy utolérjem Catilinát, nagy kitérőket kellett tennem különböző mellékutakon és a nyílt mezőkön át, nehogy Antonius katonáival találkozzam szembe.
Attól féltem, hogy kérdőre vonnak és megtámadnak, ahogy a sziklás hegyoldalon vágtatok lefelé, ahol minden szem láthat. A tábortüzekből és sátorokból épített ideiglenes falu felé igyekeztem, de senki sem törődött túl sokat a nehéz köpenybe öltözött, páncél nélküli, magányos lovassal. Amikor beértem a táborba, egy kisebb csapat azonnal körülvett, de a külsejük csak annyira volt katonás, mint nekem. A fegyverzetük mindössze vadászlándzsákból, vadászkésekből és kihegyezett cölöpökből állt. Néhányan fiatalabbak voltak nálam, de a legtöbb idősebb. Sulla veteránjai is közöttük voltak ősi vértezetükben, amely ma már nem illett rájuk olyan jól, mint egykoron. A szedett-vedett banda közé rendes légiósruhába öltözött katonák is vegyültek jó páncéllal és jó fegyverekkel, és fegyelmezett sereg módjára viselkedtek.
A hangulat nem volt olyan komor, amilyenre számítottam. Ugyanaz a lemondás lett úrrá rajtuk, és emiatt minden idegent vérrokonnak éreztek. A férfiak nevettek és mosolyogtak, közelebb húzódtak a tüzekhez melegedni, és halkan beszélgettek. Kimerült, elcsüggedt arcuk ellenére a szemük ragyogott. Reményvesztettnek tűntek, de nem kétségbeesettnek – reményvesztettek voltak abban az értelemben, hogy túljutottak a hamis álmok és a hiú ambíciók reményén. Önként követték Catilinát erre a helyre, és arcukon nem látszott neheztelés.
Végignéztem az arcokon, és hirtelen tanácstalannak éreztem magam. Hogyan találom meg Metót a sok ezer ember között, ha egyáltalán tényleg ide jött? Kifáradtam, a hosszú út végére mintha egy csepp energiám se maradt volna. Mégis, akármennyire megbénított a bizonytalanság, maradt annyi erő a lábamban, hogy a tábor közepére vigyen egy sátorhoz, amely magasabb volt a többinél. Vörös és arany zászlók lobogtak a sarkain, elé pedig egy magas oszlop tetejére azt az ezüst sast tűzték, amelyet Catilina Rómából hozott magával. A hideg, de éles napfényben mintha életre kelt volna, és úgy nézett ki, mint az élő sasmadár, amely megérintette a földet az Auguraculumnál Meto felnőtté avatásának napján.
Két légiósviseletbe öltözött férfi állta el az utamat.
– Mondjátok meg Catilinának, hogy beszélni akarok vele – szóltam csendesen. Kétkedve néztek rám. – Mondjátok meg, hogy Gordianus, a Nyomozó van itt.
Keserűen pillantottak egymásra. Aztán az idősebb tiszt vállat vont, és belépett a sátorba. Hosszú várakozás után végre megjelent, és intett, hogy lépjek be.
A sátor belseje zsúfolt volt, mégis rendezett. Az ágyakat a helyiség peremére tolták, hogy legyen hely az összecsukható asztaloknak, amelyeken kiterítették a súlyokkal leszorított térképeket. Mindenütt bőrzacskók hevertek tele dokumentumokkal. Az egyik asztalon gondosan felsorakoztatták a szertartásos fejszéket és egyéb jelvényeket, amelyeket jog szerint csak egy magisztrátus vihetett volna csatába. Catilina Rómából hozhatta ezeket, hogy felébressze az embereiben a törvényesség valamiféle érzését, vagy hogy talán saját magát győzze meg arról, hogy legitim módon cselekszik.
A sátor közepén ülő és társalgó emberek közül először Tongiliust ismertem fel, aki biccentett felém, amikor meglátott. Nagyszerűen festett csillogó láncingében és karmazsinvörös csuklyájában. Kócos haját hányaveti mozdulattal söpörte hátra az arcából, mintha maga az ifjú Nagy Sándor lett volna. Más arcok is felém fordultak, és sokat felismertem közöttük abból a társaságból, akikkel a vihart vészeltem át Gnaeus barlangjában. Ült közöttük egy széles vállú, tagbaszakadt férfi is fehér hajjal és szakállal. Kerek, vörös képe Marcus Mummiusra emlékeztetett. Csak Manlius lehetett, az ősz centurio, aki sereget szervezett Sulla elégedetlen veteránjaiból, és vezérükké lett.
Ezek az emberek csak egyetlen röpke pillantásra méltattak, aztán ismét arra a férfira figyeltek, aki háttal ült nekem, és halkan beszélt hozzájuk: Catilinára. Körbenéztem a sátorban, és egy újabb alakot pillantottam meg az egyik távolabbi sarokban, egy ágyon. Lelkesen csiszolgatott egy vértet, egészen fölé görnyedt. Bár háttal ült nekem, azonnal felismertem, és a szívem a torkomba ugrott.
Az emberek egyszerre csak éljenezni kezdtek, amikor Catilina befejezte a hozzájuk intézett beszédet. Felsorakoztak, és elhagyták a sátrat. Tongilius rám mosolygott, amikor elment mellettem.
Catilina megfordult a székén. Megnyúlt orcájával és lázas tekintetével még mélyebb benyomást tett a szemlélőre, mint azelőtt: mintha az elmúlt hónapok megpróbáltatásai finomították és tisztábbá tették volna a vonásait. Furcsa mosollyal üdvözölt. Megfeszítettem az állam izmait, nehogy visszamosolyogjak.
– Nos hát, Gordianus, a Nyomozó. Amikor az őr a fülembe súgta a neved, alig hittem el. Hihetetlenül pontosan időzítettél. Azért jöttél, hogy kémkedj utánam? Túl késő! Vagy a saját, perverz stílusodban még utoljára ujjat akarsz velem húzni?
– Egyik sem. A fiamért jöttem.
– Attól tartok, elkéstél – felelt Catilina halkan.
– Papa!
Meto annyira belemerült a munkába, hogy nem is hallotta, amikor Catilina a nevemet mondta, csak akkor tette le a vértet, amikor felismerte a hangomat. Felém fordult. Érzelmek hosszú sora suhant át az arcán, aztán hirtelen felállt, és merev tartással kivonult a sátorból.
Utána indultam, de Catilina megragadta a karomat.
– Ne, Gordianus, hagyd elmenni. Majd visszajön, ha akar.
Ökölbe szorult a kezem, ám a bölcsebb részem hallgatott Catilinára, és engedelmeskedett.
– Mit keres itt? Ő csak egy fiú! – suttogtam.
– De annyira szeretne férfivé válni, Gordianus. Nem veszed észre?
Rettentő félelem kúszott végig minden tagomban.
– Ez nem számít! Nem hagyom, hogy veled együtt haljon meg.
Catilina visszafojtotta a lélegzetét, és másfelé nézett. Kimondtam a baljóslatú szót.
– Ó, Catilina! Miért nem menekültél Massiliába, ahogy ígérted? Miért maradtál Itáliában, ahelyett, hogy elfogadtad volna a száműzetést? Tényleg azt gondoltad, hogy...
– Azért maradtam, mert nem engedtek elmenni. Lezárták az utakat. Galliában a szenátus seregei minden, az Alpokon keresztülvezető utat elfoglaltak. Cicero nem akarta, hogy élve ússzam meg. Egy végső ütközetet akart. Nem maradt más választásom. Túljártak az eszemen – suttogta egyre rekedtebben. – Minden lépésnél kicseleztek. És az úgynevezett szövetségeseim Rómában... Mekkora őrültek, hogy hagyták magukat belerángatni abba a botrányba az allobrogokkal! Az volt az utolsó csepp a pohárban. Azután... De te is ott voltál, nem igaz? Ahogy Meto is. Megdöbbentő részletességgel mesélt el mindent. A fiad mindent megért, ami körülötte történik. Hihetetlenül bölcs a korához képest. Büszke lehetnél rá.
– Büszke egy fiúra, akit nem tudok megérteni, aki így megtagad?
– Hihetetlen, hogy nem tudod megérteni, amikor annyira hasonlít rád. Vagy legalábbis az egykori énedre, amilyen lehettél volna, vagy amilyen még mindig lehetsz. Bátor, mint te. Könyörületes, mint te. Ő is annyira ki tud állni egy ügy mellett, amennyire te tennéd, ha megengednéd magadnak. Éhezik mindarra, amit az élet nyújthat neki. Te is ilyen lehettél fiatalon.
– Jaj, Catilina, ne mondd azt, hogy őt is sikerült elcsábítanod.
Sokáig nem válaszolt, aztán sóvárgón elmosolyodott.
– Rendben van, nem mondom.
Vakon az ágyhoz sétáltam, ahol Meto ült. Felvettem a mellvértet, amit csiszolt, és egy darabig az arcom tükörképét nézegettem, amely eltorzult a cirkalmasra kalapált oroszlánfejek és griffmadarak között. Aztán a sarokba hajítottam a vértet.
– Tessék, most itt polírozza a vértedet, mint egy rabszolga!
– Nem, Gordianus, az nem az én vértem. Az övé. Azt akarja, hogy nagyon fényes legyen a csatára.
Az ágyon hagyott tárgyakat néztem: a lábszárvédő fémdarabokat, a tollas sisakot a rostéllyal, a hüvelyébe dugott rövid kardot. Különböző helyekről szedték össze a felszerelést. Látszott, hogy más-más rangú katonákhoz tartoztak. Még én is láttam, milyen hevenyészett az egész. Megpróbáltam Metót elképzelni a fegyverzetben, de nem tudtam.
– Ha már a viseletekről van szó – szólalt meg Catilina –, úgy hallottam, hogy a tiszteletemre a szenátus valóságos ceremóniát rendez. Levették a tógájukat, és a válság idejére egy külön öltözetet készíttettek. A lakosságot is ilyen ruha viselésére kötelezték. Igaz ez?
– Eco említett valami ilyesmit a levelében – mondtam tompa hangon, még mindig a vértet nézegetve.
Hirtelen olyan szórakozott lettem.
– Még ilyet! Ami azt illeti, mindig előásnak valami ősi ceremóniát vagy szokást, amire már egyetlen élő ember sem emlékszik. Vannak köztük nevetségesek, de ez most kivételesen tetszik. Mindig azt mondták, hogy én irányítom a divatot, és tessék: még az a tohonya Cato is lecserélte a ruháját miattam.
Ráemeltem a pillantásom. Megrázta a fejét.
– Nem, Gordianus, nem őrültem meg. De egy epigramma mindig megnyugtat csata előtt.
– Csata?
– Egy órán belül kezdődik. Manlius és Tongilius összegyűjtik a sereget, hogy szólhassak hozzájuk. Épp időben érkeztél. Képzeld, ha lemaradsz a beszédemről. Sohasem bocsátanád meg magadnak! Mégis, ha inkább előtte akarnál távozni, hogy elmenekülj, mielőtt a mészárlás megkezdődik, nem foglak visszatartani.
– De itt, most...
– Igen! Elérkezett a pillanat. Reméltem, hogy még egyszer elhalaszthatom, és időt nyerhetek. Eldugott utakon akartam átkelni ezeken a hegyeken Galliába, hogy elkerüljem a harcot. Ha úgy hozza a sors, hágókon is átkeltünk volna, átvészelve a hóviharokat. De amikor elértük odafent az első hágót, mit gondolsz, mit láttunk a másik oldalon? Egy másik római sereget. Úgy döntöttem, hogy visszajövünk, és megütközünk ezekkel. Tudod, Antonius, a konzul a parancsnok. Egy időben rokonszenvezett a céljaimmal. Hallom, hogy Cicero megvásárolta azzal, hogy amikor lejárt az ideje, átengedte neki a kormányzás jogát. Mégis, sose lehet tudni: talán Antonius az utolsó pillanatban úgy dönt, hogy átáll az én oldalamra. Igen, Gordianus, tudom, hogy lehetetlen, de ne mondd ki hangosan! Nem akarok több rossz óment a sátorban, ha nem bánod. De nézd csak, ahogy mondtam: visszajön a fiad.
Meto a bejáratnál állt.
– Azért jöttem, hogy felvegyem a vértemet.
– Jó, de előbb segíts nekem felvenni az enyémet. Csak egy pillanatig tart.
Catilina felemelt kézzel állt, amíg Meto rátette a mellvértet, és megfeszítette rajta. Utána ráadta a karmazsinvörös köpenyt. Magához vett egy aranyozott sisakot hatalmas, vörös tollal, és Catilina fejére tette.
– No lám – vizsgálgatta magát Catilina egy kifényesített tányérban. – Ne mondd el Tongiliusnak, hogy te öltöztettél fel, még féltékeny lesz, hogy tied lett a megtiszteltetés. – Levette a szemét a tükörről, és egymás után ránk nézett, úgy, ahogy barátokra szokás, mielőtt az ember egy hosszú útra indul. – Most magatokra hagylak titeket. Ne maradjatok sokáig.
Meto nézte, ahogy kimegy, aztán visszament az ágyhoz és a fegyvereihez.
– Meto...
– Gyere, papa, segíts. Idehoznád a mellvértemet? Valahogy a sátor másik végébe került.
Felszedtem, és odavittem neki. Felemelte a karját.
– Meto...
– Könnyebb, mint amilyennek tűnik. Akaszd be a bőrszíjakat a csatokba, és először mindkét végén kösd össze szorosan az első párat.
Megtettem, amit kért, mintha egy álomban lettem volna.
– Bocsáss meg papa, amiért becsaptalak. Nem láttam más megoldást.
– Meto, azonnal el kell mennünk innen.
– De én ide tartozom.
– Megkérlek rá, hogy gyere velem haza.
– Nem megyek.
– És ha megparancsolom, mint apád?
Miután teljesen felerősítette a mellvértjét, Meto hátrébb lépett, és rám nézett. Tekintetében összevegyült a lázadás a szomorúsággal.
– De te nem vagy az apám.
– Ó, Meto – nyögtem fel.
– Az apám egy rabszolga volt, akit sohasem ismertem, és én is rabszolga voltam.
– Amíg fel nem szabadítottalak, és örökbe nem fogadtalak.
Egyenként emelte az ágyra a lábait, hogy felerősítse a lábszárvédőket.
– Igen, a törvény az apámnak hív, és a törvény értelmében parancsolhatnál is nekem, sőt meg is ölhetnél, ha nem engedelmeskedem. De mindketten tudjuk, hogy az istenek szemében nem vagy az apám. Nem a te véred folyik az ereimben. Nem is vagyok római, hanem görög, vagy valami keverék korcs...
– A fiam vagy!
– Akkor férfi is vagyok, egy szabad polgár, és saját döntést hoztam.
– Meto, gondolj azokra, akik szeretnek téged. Bethesda, Eco, Diana...
Kintről trombitaszót hallottunk.
– Ezzel jelzik, hogy Catilina szólni kíván. Oda kell mennem. Neked meg el kéne hagynod a tábort, amíg még van időd, papa... – Elharapta a nyelvét, mintha vissza akarná szívni ezt a megszólítást, aztán sietve befejezte a készülődést. Amikor készen volt, megnézte magát a tükörfényes tányérban, és rendkívül elégedettnek tűnt. Felém fordult. – Nos, hogy tetszik?
Látod, mégiscsak a fiam vagy, gondoltam magamban; mi másért akarnád, hogy dicsérjelek? De amikor megszólaltam, hangosan felcsattantam.
– Mit számít az?
Lesütötte a szemét, az arca elvörösödött, és most rajtam volt a sor, hogy elharapjam a nyelvem. Rosszabb lett volna, ha megmondom neki, mit gondolok valójában, mert ahogy végignéztem villogó, szedett-vedett páncélzatán, nem láttam mást, csak egy kisfiút, aki úgy tesz, mintha csatára készülne, és buta kis jelmezt visel. Ha belegondoltam, hogy mások esetleg valódi katonának látják, akit akár le is lehet kaszabolni, végigfutott rajtam a hideg.
– Nem maradhatok le a beszédről – mondta, és halkan elsétált mellettem.
Követtem kifelé a sátorból, át a táboron egy bemélyedésig a sziklafalban, amely természetes amfiteátrumot alkotott. Átküzdöttük magunkat a sűrű tömegen, amíg elég közel nem jártunk ahhoz, hogy eleget lássunk. Trombitaszó hallgattatta el az embereket, aztán előlépett Catilina ragyogó páncélban, sötét mosollyal az arcán.
– Még nem fordult elő, hogy egy parancsnok beszéde, akármilyen lelkesítő vagy ékesszóló, bátrakat faragjon a gyávákból, villámgyors sereget a tunyákból, vagy a meggyőződés nélkül harcolókból elkötelezetteket. Mégis az a szokás, hogy a parancsnok beszédet intéz a sereghez csata előtt, így én is megteszem.
– Az ilyen szónoklatok egyik célja az lehet, gondolom, hogy azok a harcosok is megnézhessék maguknak a vezetőjüket, akik még sohasem látták. Azok a harcosok is meghallgathatják, akik még nem beszéltek vele, és nem hallották beszélni, ezért a csata előtti beszéd egyfajta köteléket hoz létre. Mindez nem érvényes az én beszédemre, hiszen kétlem, hogy lenne közöttetek olyan, akit még nem üdvözöltem személyesen, akinek nem mondtam meg, milyen szívesen látom a seregben, vagy akivel nem osztoztam valamilyen nehéz vagy győzedelmes pillanatban a küzdelem során. Mégis az a szokás, hogy a parancsnok beszédet intéz a sereghez csata előtt, így én is megteszem.
– Az előbb azt mondtam, hogy a puszta szavak nem öntenek bátorságot egy emberbe. Hiszem, hogy mindenkiben van bizonyos fokú bátorság, vagy veleszületett, vagy a neveléséből eredő; és ennyi bátorság, ha több nem is, kirobban belőle a csatában. Ha egy embert nem csigáz fel a diadal lehetősége vagy a közvetlen veszély, akkor a parancsnok csak az idejét vesztegeti a szónoklatokkal. A szívben lakozó félelem süketté teszi a fület. Mégis az a szokás, hogy a parancsnok beszédet intéz a sereghez csata előtt, így én is megteszem.
Milyen szokatlan, hogy egy római szónok a beszéde leminősítésével kezdi a szónoklatot, hogy szatirikusan viszonyuljon hozzá, hogy ilyen szemérmetlenül őszinte legyen a hallgatósága előtt!
Catilina arca megint elkomorodott.
– A lehető legnyíltabban felfedem előttetek, mi vár ránk, és mi a tétje a csatának.
– Ti is tudjátok, hogyan fordítottak nekünk hátat római szövetségeseink, mennyire elhagyta Lentulust és Cethegust a józan ítélőképessége és a vállalkozó szelleme. Azt is tudjátok, milyen katasztrófát okoztak nekünk. A jelenlegi nehéz helyzetünket ti is éppoly tisztán látjátok, mint én. Két ellenséges sereg zárja el az utunkat: az egyik Gallia, a másik Róma felé. Ezen a táborhelyen nem maradhatunk tovább, mert kifogytunk a gabonából és a többi tartalékból. Bármelyik utat választjuk, a kardunkat kell használnunk, hogy átvágjuk magunkat.
– Ezért azt tanácsolom, hogy legyetek elszántak, és szedjétek össze minden csepp bátorságotokat. Amikor csatába mentek, emlékezzetek rá, hogy kardforgató kezetekben van a vagyonotok, a becsületetek, a győzelmetek, mi több, a szabadságotok és az országotok jövője is. Ha győzünk, mindent megnyerünk, ami a folytatáshoz kell: a városok hálálkodva nyitják meg előttünk a kapuikat, és ontják majd az élelmet és a fegyvereket. Új harcosok csatlakoznak hozzánk, és seregünk mind erőben, mind létszámban növekedni fog. Az áramlat, amely most szembefolyik velünk, megfordul, és minket visz majd a hátán a dicsőség felé. De ha a félelem miatt kudarcot vallunk, az egész világ ellenünk fordul: senki sem óvja meg azt az embert, aki nem tudta a saját karjával megvédeni magát.
– Tartsátok észben, hogy az ellenfeleinket nem szorítja ennyire a szükség, de ilyen igaz cél sem űzi előre őket. Nektek és nekem az ország, az igazság és a szabadság a tét. Őket viszont egy uralkodó réteg küldte csatába, akiket igazából mélyen megvetnek. Mi dicsőséges utat választottunk: átvészeltük a száműzetést és a nehézségeket, a világ tudomására hoztuk, hogy nem térünk vissza Rómába szégyenkezve, lehajtott fejjel, hogy úgy folytassuk az életünket, mint érdemtelen uralkodók nyomorult alattvalói. Akikkel ma szembeszállunk, már behajtották a fejüket ebbe az igába, és minden más ügy felé becsukták a szívüket. Melyik seregben fényesebb a szellem, kérdezem tőletek! Abban, ahol a szemek a földre szegeződnek, vagy ahol felfelé néznek az égbe?
Ezt a mondatot nagy üdvrivalgás fogadta, és a többi között Meto hangja is visszhangzott a fülemben. A parancsnoka nevét kiáltozta. Az éljenzés nem akart abbamaradni. Kardokat csapkodtak a pajzsokhoz, hogy fülsiketítő lármát keltsenek. A zaj elhalt, de csak azért, hogy újra feltörjön akkora hangerővel, hogy libabőrös lett a karom. Végül Tongilius lépett elő, és felemelte a karját, hogy csendet kérjen a beszéd folytatásához.
Catilina száraz, cinikus hangnemben kezdte a szónoklatot, mintha a saját szemtelenségével példát mutathatna az embereinek. De az ünneplés meghatotta, mert remegő hangon fejezte be.
– Ha rátok gondolok, katonák, és arra, amit eddig elértetek, bízvást reménykedem a győzelemben. Bátorságotok és hősiességetek nekem is önbizalmat ad. Egy síkságon fogunk harcolni. Bal kéz felől hegyek lesznek, jobbra kemény, sziklás föld. Ezen a védett helyen az ellenség nem keríthet be minket. Úgy nézünk szembe velük, mint férfi a férfival, a bátorság és az igaz ügy lesznek a legerősebb fegyvereink. Ám ha Fortuna mégis úgy dönt, hogy nem jutalmazza vitézségeteket, ne adjátok olcsón az életeteket. Ne hagyjátok, hogy elfogjanak, és lemészároljanak, mint a marhákat! Harcoljatok férfi módjára: hadd fizessen az ellenség vérrel és gyásszal keserű győzelméért!
Megint éltették Catilinát, és a hang mindkét oldalon visszaverődött a hegyoldalakról. Végül megszólaltak a harci trombiták, és jelet adtak, hogy a harcosok vegyék fel a csataalakzatot. Körülöttünk sietős határozottsággal keresték az emberek a helyüket. Meto olyan szorosan fogta meg a karomat, hogy majdnem összezúzta.
– Most menj! Ha viszed a lovadat, visszaszökhetsz azon az úton, amerre jöttél, vagy felfelé a hágón. Ott elrejtőzhetsz egy ösvényen, és visszajöhetsz, ha vége a csatának.
– Gyere velem, Meto. Mutasd az utat.
– Nem, papa, az én helyem itt van.
– Meto, ez az ügy reménytelen. Felejtsd el Catilina beszédét. Ha hallottad volna, hogyan beszélt bent, a sátorban...
– Papa, te semmivel sem tudsz többet, mint én. Nyitva tartom a szemem.
Persze, az égre szegezve, gondoltam.
– Jól van hát. Nekem is tudsz valamilyen fegyvert adni?
– Tessék?
– Ha itt kell maradnom melletted, és az oldaladon harcolok, szeretnék valami alkalmasabb fegyvert az övembe szúrt tőrnél. Habár a legtöbb nyomorultnak még ilyen fegyvere sincsen.
– Nem, papa, nem maradhatsz!
– Hogy merészelsz ilyet mondani nekem? Te helytállsz, tőlem pedig megtagadod ugyanezt a dicsőséget?
– De te azt mondtad, hogy...
– Nem, Meto, miközben idejöttem, volt időm gondolkodni. Már jóval ezelőtt elképzeltem magamban ezt a pillanatot. A képzeletemben persze sokkal jobb lett a végkifejlete, de olyan is volt, hogy sokkal rosszabbul alakult. Az is eszembe jutott, hogy holtan talállak, és nem beszélhetek veled soha többé. Vagy esetleg egy gödörbe temetett tömegsírt találok, és semmi sem utal majd arra, hogy melyik vagy te. A valóság egy fokkal jobb, nem olyan szörnyű, amilyenre számítottam. Másrészt nem is félek annyira, mint előre gondoltam, legalábbis még nem. Nem, Meto, az én előre kitervelt, szándékos döntésem az, hogy a fiam mellett fogok harcolni.
– Nem, papa, ha ez a harc jelent egyáltalán valamit, akkor Catilina ügyét jelenti.
– Ez a te ügyed, Meto, de nem bánom, legyen. Catilináért fogok harcolni. Miért ne? Az igazság az, Meto, hogy ha enyém lenne Jupiter hatalma, nagy villámlások közepette megadnék mindent Catilinának, amit kíván. Miért ne? Felkelteném Spartacust a hamvaiból, és az ő ügyét is támogatnám. Visszaforgatnám az idő kerekét, és gondoskodnék róla, hogy Sulla soha ne szülessen meg, de Ciceróval is ugyanezt tenném. Egy szempillantás alatt megváltoztatnám a világot, jobbra vagy rosszabbra, csak azért, hogy lássam, hova vezet a változás. De nincs ilyen hatalmam, ahogy másnak sincs. Így hát miért ne kapnék fel egy rozsdás kardot, és miért ne rohannék csatába a fiam oldalán, annak az ügynek a győzelméért, amit teljes bolond szívéből annyira szeret?
Meto sokáig nézett rám, kifürkészhetetlen pillantással. Biztosan azt hitte, hogy megőrültem, vagy hazudok, vagy mindkettő. De a szavai mást tükröztek.
– Te tényleg az apám vagy.
– Igen, Meto, és te a fiam vagy.
Az emberek tébolyultan tolongtak körülöttünk. A lovak nyerítettek, a fémtárgyak egymáshoz csapódtak, a tisztek ordítoztak, a trombiták harsogtak. Végül Meto megragadta a karomat.
– Gyere, siessünk. Szerintem van még néhány tartalék fegyver Catilina sátrában, abból összerakhatunk valamit neked.
Így negyvenhét évesen életemben először katona lett belőlem. Mások levetett, szedett-vedett fegyverzetét öltöttem magamra, egy láncinget, amelyből a láncok fele hiányzott, és egy behorpadt sisakot, amely úgy festett, mint egy kettévágott tök. A kezemben egy tompa kardot forgattam egy reménytelen ügyért és egy halálra ítélt parancsnokért. Mintha a labirintus mélyéhez közeledtem volna, szinte már éreztem a Minótaurosz forró leheletét az arcomban.
Ezt a csatát nem lehet leírni, mert legtöbbször azt sem tudtam, hol vagyok, vagy mi történik pontosan. Úgy tűnt, Catilina három részre osztotta a seregét, Manliusszal az egyik oldalon, és egy másik parancsnokkal a másikon. A középső osztagot ő maga vezette. Lelkes fiatal követők vették körül, valamint jól felszerelt katonák, de Meto és én is mögötte vonultunk harcba. Tongilius magasra tartotta az ezüstsassal ékesített rudat, és addig meneteltünk, amíg Catilina ki nem választotta a harcállását. Ott Tongilius a földbe szúrta a póznát. Nem volt lovasság és gyalogság, mert Catilina gondoskodott róla, hogy a lovakat még jóval a csata előtt visszavigyék a hegyekbe. Ezzel a gesztussal azt mutatta a katonáinak, hogy a parancsnokok sem tudnak elszökni, és éppen olyan veszélynek vannak kitéve, mint ők.
A veszély úgy közeledett, mint egy karmazsinvörös és ezüst hullám, a robajlást meg semmi máshoz nem tudtam hasonlítani. Most már én is megtapasztaltam, hogyan érezhetik magukat Róma ellenségei, amikor látják, hogy a végzetük közeleg. A látványtól földbe gyökerezett a lábam, és elborzadtam, a félelem valahogy mégis elkerült. A félelemnek nem volt értelme ilyen katasztrófa kellős közepén. Miért kellett volna egy egyszerű halandónak az életét féltenie, amikor az egész világ vége ott rejlik az üvöltő tébolyban?
Nem bántam meg a döntésemet, de ostobának éreztem, és legbelül korholtam magam: te nehézfejű, Bethesda sohasem fogja ezt megbocsátani neked. Ettől jobban féltem, mint a szúrós vastengertől, ami ránk zúdította hullámait.
Meto közelében maradtam, aki nem tágított Catilina mellől. Sokan szaladgáltak ide-oda, néha előre, de sohasem hátrafelé. Emlékszem egy nyílvesszőre, ami a fülem mellett suhant el, és gyomorkavaró reccsenéssel hatolt egy mögöttem álló harcos húsába. Emlékszem, ahogy a katonák, akiket sohasem láttam azelőtt, kardokkal kezükben és gyilkos indulattal szemükben felém rohantak. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt; azért rimánkodtam magamban, hogy véget érjen a rémálom. De a kard a kezemben mintha tudta volna, mit kell tenni, én pedig vakon követtem.
Emlékszem, hogy a habzó vér úgy fröccsent az arcomba, mint az óceán lüktető hulláma. Emlékszem Catilinára, akinek arca szörnyű grimaszba torzult, kardforgató keze ide-oda suhintott, és egy nyílvessző állt ki a bal vállából. A vére végigcsurgott csillogó mellpáncélján. Emlékszem, ahogy Meto komor elszántsággal Catilinához rohant, és úgy vágott magának utat a tömegben, mintha egész életében ezt tette volna. Utánasiettem, de elbotlottam valami szilárd, húsos tömegben. Amikor megfordultam, Tongiliust láttam magam mögött, ahogy felemelte a sast. Catilina bevezetett minket az ellenség sűrűjébe. Visszanyertem az egyensúlyom, és eszeveszetten keresni kezdtem Metót, aki eltűnt a káoszban.
Ebben a pillanatban a szemem sarkából megláttam a felém repülő lándzsát. Emlékszem, ahogy kővé dermedve vártam, hogy elérjen a homlokomig. Mintha nagyon lassan szállt volna, és közben az egész világ megállt, engem is beleértve, hogy bevárja a megérkezését. Olyan lassan közeledett, hogy hirtelen egy mólón éreztem magam, ahol egy hajó érkezését várom. Egyre közelebb és közelebb ért, és amikor már egészen közel volt, a világ hirtelen megint őrült, kavargó mozgásba lendült. Furcsa módon még az is átvillant a fejemen, hogy valahogy kivédhetném a lándzsát – akkor viszont a fegyver beletalált a célba. A fém különös, gyűrődő hangot adott ki, én pedig hátrarepültem. Mögöttem és fölöttem – az irányok elvesztették minden jelentésüket – megpillantottam a rúdra szúrt ezüstsast, amely megremegett, tántorogni kezdett, és ugyanolyan csörgéssel kötött ki a földön, mint én. A vérvörös világon egyszeriben minden fekete lett.
Egy kemény sziklán ültem egy fekete kőfal tövében, fekete kővel a lábam alatt és a fejem fölött. Először azt hittem, egy barlangban vagyok, ám a falak négyszögletessége ellentmondott a természet törvényeinek, és a levegő is meleg volt, nem hideg és nem nyúlós. Talán felkerültem a régi ezüstbányába az Argentum-hegyre, gondoltam, de tévedtem. Kréta híres labirintusában ücsörögtem, mert az egyik sarkon túlról a Minótaurosz lesett rám. Szarvai hatalmas árnyékot vetettek a falon.
Egészen közel volt hozzám, olyan közel, hogy láttam a nagy fekete orrlyukakban megcsillanó nedves bőrt, és jókora fekete szemének villanásait. Reszketnem kellett volna a félelemtől, de furcsa módon semmi ilyet nem éreztem. Csak arra tudtam gondolni, hogy a szörnyeteg nedves, porózus, szőrszálakkal teli orrlyuka milyen finomnak és érzékenynek tűnik, és a szeme is milyen gyönyörű a maga ökörszerű, suta módján. Élőlény volt, és a kemény, vértelen kövek tengerében minden értékesnek és ritkának tetszett, ami élt – vigyázni kellett rá, és nem félni tőle. Mégis, ahogy a lény kilépett a sarokból, és közeledni kezdett, patáival kopogva a kövezeten, kicsit ideges lettem a bikaszerű test láttán, amely emberi felsőtestével felegyenesedve mozgott. Csak most vettem észre, hogy milyen magas, és hogy rozsdaszerű foltokkal tarkított, görbe szarva milyen éles hegyben végződik.
A Minótaurosz horkantott, és gőzt pöfékelt ki csöpögő, fekete orrlyukából. Pár lépéssel arrébb ment, és felszegte a fejét. Amikor megszólalt, mintha eltorzított hangon beszélt volna, hogy ne ismerjék fel: rekedtnek és természetellenesnek hangzott.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– A nevem Gordianus.
– Te nem ide tartozol.
– Azért jöttem, hogy megtaláljak valamit.
– Ostoba ötlet volt. Ez egy labirintus, és egy labirintusnak az a célja, hogy félrevezessen.
– Hozzád mégis eltaláltam.
– Vagy én találtalak meg téged?
Félelem helyett a bizonytalanság hullámzott át rajtam, de olyan mélységesen, hogy a szívem is belesajdult. Egy pillanatra behunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, éreztem, hogy valami megváltozott, és észrevettem, hogy a kőfalak eltűntek. Még mindig elég sötét volt. Egy magas, csillagoktól megvilágított hegytetőn álltam, ahonnan csodás kilátás nyílt a vidékre. Láttam egy patakot egy vízimalommal, egy kőfalat a távolban, egy utat és egy házat. Rájöttem, hogy a saját birtokomat látom, habár szokatlan szögből figyeltem. Egy hegygerincen voltam ugyan, de nem azon, amit ismertem. A látkép furcsán eltorzult, mintha kifordították volna.
Már nem voltunk kettesben. Megfordultam, és három csupasz, fej nélküli holttestet láttam sorban a farönkökön ülni. Kezüket az ölükbe ejtették, mint egy színdarab nézői, vagy a bírák a tárgyalóteremben.
– Kik ők? Mit keresnek itt? – kérdeztem a Minótauroszt halkan, bizalmasan, noha a többiek nyílván süketek voltak, ahogy vakok és némák is. – Te tudod, nem?
A Minótaurosz bólintott.
– Akkor mondd meg.
A Minótaurosz megrázta a fejét.
– Beszélj!
A szörnyeteg újra fújtatott egyet nagy, fekete, gőzölgő orrlyukán keresztül, de szótlan maradt. Felemelte emberi karját, és rámutatott valamire mellettem a földön. Lenéztem, és egy kardot pillantottam meg. Felvettem, a súlyát méregettem a karommal, és gyönyörködtem a csillagok sziporkázásában a pengéjén.
– Beszélj, ha nem akarsz közéjük tartozni – fenyegettem, és a három fej nélküli testre mutattam a karddal.
A Minótaurosz néma maradt. Meglengettem a kardomat a levegőben.
– Beszélj! – kiáltottam, és amikor a rém továbbra sem akart felelni, teljes erőmből meglendítettem a karom, hogy átvágjam vaskos, bikaszerű nyakát.
Miközben a fej arrébb gurult, láttam, hogy a teste üreges belülről; feje csupán egy maszk volt, teste csak egy jelmez. A valódi fej csak most emelkedett ki belőle. Hátraléptem, halántékom sajgott a feszültségtől.
Abban a pillanatban rájöttem az igazságra...
* * *
Aztán felébredtem, a fejemben lüktető fájdalom szinte megvakított. Valaki megérintette a vállam, és halkan beszélt hozzám.
– Jól van, ne mozogj. Biztonságban vagy. Hallasz engem?
Kinyitottam a szemem, de a könyörtelen fényre azonnal be is csuktam. Ha mozdulatlan maradtam, csökkent a fájdalom. Visszafojtottam a lélegzetemet, és hallottam a saját nyöszörgésemet. Az arcomra tettem a kezem, és óvatosan megint kinyitottam a szemem. Nem éles napfény fogadott, ahogy számítottam, hanem egy sátor lágy, szűrt fénye. Egy pillanatig azt hittem, visszakerültem Catilina sátrába, és csodálkoztam, ki vitt oda. Ha még mindig állt a sátra, ha érintetlen volt a tábor, akkor...
Leengedtem a kezem, és megpillantottam egy arcot. Erre az arcra egyáltalán nem számítottam. Teljesen összezavarodtam. Borzas, vörös haj, szétszórt szeplők a csinos kis orron, és egy ragyogó barna szempár, amely belenézett az én szemembe: Marcus Valerius Messalla Rufus.
– Rufus?
– Igen, Gordianus, én vagyok.
– Rómában vagyunk?
– Nem.
– Akkor hol?
– Messze északra egy Pistoria nevű kisváros közelében. Volt egy csata...
– Catilina táborában vagyunk?
A sóhajtásából azonnal kiéreztem, hogy a hely, amit említettem, nem létezett többé.
– Nem. Ez Antonius tábora.
– Akkor...
– Nagyon szerencsés vagy, hogy életben maradtál, barátom.
– És Meto?
Összeszorult a mellkasom.
– Meto mentett meg téged.
– Igen, de...
– Ő is él, Gordianus – nyugtatott meg Rufus, amikor látta a rémületemet.
– Hála az isteneknek! Hol van?
– Nemsokára itt lesz. Amikor láttam, hogy kezdesz magadhoz térni, elküldtem érte valakit.
Felültem, és közben fogcsikorgatva tűrtem a fájdalmat. Úgy tűnt, a végtagjaim és a felsőtestem épségben vannak. Körülnéztem, és láttam, hogy Rufuson kívül senki más nincs a sátorban – hacsak nem számoltam a bejárat közelében egymásra halmozott ketrecekben kotkodáló tyúkokat. A látványukra hirtelen éhes lettem.
– Mennyi idő telt el a csata óta?
– Tegnap történt.
– Hogyan kerültem ide?
– A fiad egy nagyon bátor ifjú. Amikor látta, hogy elestél, odarohant hozzád, és távolabb vitt a veszélytől a sorok mögé a táboron túlra, fel a sziklák közé, a hegyek lábához. Biztos ő is teljesen kimerült már. El tudod képzelni, mennyit nyomhattatok ketten együtt abban a páncélban. Te ráadásul csak egy ernyedt test voltál. Ő pedig természetesen ezer sebből vérzett...
– Sebből?
– Ne aggódj, Gordianus, egyik sem komoly. Gondoskodott róla, hogy biztonságba kerülj, aztán maga is összeomlott a fáradtságtól. Eszméletlenül találtak rá melletted.
– Ki talált ránk?
– A csata után Antonius elküldte a tartalékosait, hogy kutassák át a hegyeket. Azt a parancsot kapták, hogy ejtsenek foglyul mindenkit, aki feladja magát, és csak azokkal szálljanak harcba, akik fegyvert fognak ellenük. Tudod, hány fogollyal tértek vissza? Kettővel: veled és Metóval. Mindketten eszméletlenek voltatok. Catilina seregéből csak ti ketten maradtatok életben – úgy határoztak, hogy egy ilyen furcsa óment egy látnoknak kell értelmeznie. Engem hívtak, és miután láttam, hogy rólatok van szó, védelmet kértem nektek, és megparancsoltam, hogy hozzanak titeket a sátramba. Amikor Meto magához tért, elmagyarázta nekem, hogyan kerültetek Catilina táborába. Épp az előbb hagyta el a sátrat, hogy valami ennivalót keressen.
– Akkor remélem, hoz valamit magával – mondtam a gyomromra téve a kezemet. – Nem is tudom, melyik az üresebb, a hasam, vagy a fejem. Csak mi maradtunk, azt mondtad. Ezek szerint Catilina...
– Elment, ahogy a többi katona is. Bátran harcoltak, és férfiak módjára haltak meg. Sok-sok életet magukkal vittek a sírba. Itt a táborban egész délelőtt arról beszélgettek a harcosok, hogy még sohasem tapasztaltak ilyen makacs ellenállást ekkora túlerővel szemben. Catilina parancsnokai az első sorokban estek el. Minden pozíciót kitartóan védtek, amíg az összes védő el nem hullott, és mindegyikük elölről kapta a halálos sebet. Szörnyű árat kértek a vereségért: Antonius legjobb katonái mind meghaltak vagy súlyosan megsebesültek még mielőtt a csata véget ért volna.
– És Catilina? Ő miképpen halt meg?
– Őt az embereitől távolabb, mélyen az ellenség sorai között találták meg, Antonius halott katonái között. Az öltözékét, a páncélját, és minden porcikáját, ami kilátszott alóla, egyformán vastagon borította a vér. Megszámlálhatatlan sok sebet kapott, de még mindig lélegzett, amikor megtalálták. Odahívtak, hogy halljam a végső akaratát, ha tud még beszélni, a szemét viszont már nem nyitotta ki, és nem is szólt egy szót sem. De az arcán látszott, hogy a haláláig öntudatánál volt. A halála pillanatában is azt a dölyfös mosolyt mutatta, ami miatt olyan sokan gyűlölték.
– Mások meg épp azért szerették – tettem hozzá halkan.
– Igen.
– Ismerem azt az arckifejezést. Bárcsak láthattam volna.
– Még láthatod – mondta Rufus. Mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol, kintről hirtelen olyan fájdalmas sikoly hallatszott, amitől megfagyott a vér az ereimben. – Egész délelőtt ezt hallgatjuk – sóhajtott Rufus. – Éljenzés és ünneplés sehol, csak a siránkozás. Emberek kószálnak a csatamezőn. Egyesek azért, hogy páncélokat gyűjtsenek, mások azért, hogy a nappal fényében nézzék meg a helyszínt. A harcosok gyakran szeretik átfésülni azt a helyet, ahol előző nap küzdöttek. Megfordítják az ellenség katonáinak holttestét, és mit látnak? Barátokat, rokonokat, fiúkat, akikkel együtt nőttek fel. Ez egy borzalmas, keserű győzelem volt.
– Miért jöttél ide, Rufus?
– Természetesen látnoki szolgálataimat teljesíteni. Jósolni a csata előtt.
– De miért éppen te?
– A Pontifex Maximus jelölt ki erre a feladatra – mondta, aztán rám sandított. – Azt is mondhatnánk, hogy Caesar parancsára jöttem.
– Hogy te legyél a szeme és a füle.
– Ha így tetszik. Látnokként részese lehetek a fontos dolgoknak anélkül, hogy római vérrel szennyezném be a saját kezemet. Ott ülök a háborús tanácskozásokon, de nem háborúzok. Csak az istenek hangulatát tolmácsolom a földieknek.
– Más szóval Caesar kéme vagy.
– Ha lehet olyan ember kém, akiről mindenki tudja, mi a feladata.
– Hát soha nem lesz már vége a cselszövéseknek?
– Nunquam – felelte, komoran rázva a fejét. Soha.
– Szerintem Antonius egy pillanatig sem habozott, hogy elpusztítsa-e a régi szövetségesét. Catilina abban reménykedett, hogy meginog.
– A maga módján azt tette. Nem sokkal a csata előtt a köszvény kezdte kínozni, ezért az egyik helyettesét bízta meg az irányítással. A harcok alatt Antonius a sátrában feküdt, amelynek gondosan bezárta az ajtaját. Senki sem mondhatja, hogy nem szállt szembe Catilinával, ahogy a szenátus meghagyta; de azt sem mondhatja senki, hogy a szó szoros értelmében részt vett Catilina elpusztításában. A vén kecske nemsokára Macedonia kormányzója lesz, és ezzel busás jövedelemre tehet szert. Cicerótól csalta ki a címet némi fondorlattal. Eggyel kevesebb képmutató okoz majd zűrzavart a Forumon.
Megráztam a fejem, mire villámok cikáztak át rajta, és hunyorítanom kellett.
– Olyan a fejem, mint egy túlérett tök.
– És úgy is néz ki – mosolygott Rufus. – Akkora púp van a homlokodon mint egy dió.
Neszezés érkezett a sátor bejárata felől. Túl hirtelen fordultam arra, és nyöszörögve visszazuhantam az ágyra. A hangom ijesztőbb lehetett, mint a fájdalom, amit éreztem, mert Meto azonnal mellettem termett, átkarolt, és a fogai között szűrte át a szavakat Rufus felé.
– Ugye nem...
– Az apád jól van, leszámítva a fájdalmat, ami a fejét hasogatja.
Kinyitottam a szemem, és csak egy pillanatra láttam Metót, mielőtt elhomályosítottak a könnyek, amelyek mintha kimosták volna a fájdalom egy részét a fejemből. Ennek megörültem, mert bőven volt mit kisírnom magamból. Metót viszont a könnyek sem változtatták vissza olyanná, amilyen azelőtt volt. Rufus azt mondta, hogy nem súlyosak a sérülései, és ha belegondoltam, mennyi szenvedés volt körülöttünk, igazat is adtam neki, hiszen Meto járkált, lélegzett, és megvolt minden testrésze. Ám a penge, ami levágta a bal fülének egy részét, és a szája sarkáig szántotta fel az arcát, olyan sebhelyet hagyott rajta, amitől soha többé nem szabadulhat meg.
Metónak nem volt ajánlatos egyetlen szót sem szólnia, mert az állkapcsa mozgatására felszakadhatott az arcát elcsúfító seb. Rufus egy egyszerű kötéssel szorította össze a fejét, ami segített csukva tartani a száját, és eltakarta a vágást is. Amikor először megpillantottam, egy időre éppen levette a kötést, hogy némi élelmet és vizet vegyen magához.
Nekem is nehezemre esett a beszéd, sőt a hallgatás is, úgy kalapált valami a fejemben. Talán így volt jól, mert a szavak csak elködösítették volna az érzelmeket, amik közöttünk vibráltak, ahogy Meto az ágyam mellett ült, és fogta a kezemet.
Sikerült elmesélnem neki, hogy újabb holttestet találtunk, mielőtt elindultam a birtokról, és elmondtam az álmomat is a Minótauroszról, amiből leszűrtem egy-két tanulságot. Most már tudtam, hogy ki hagyta a hullákat a birtokomon, miért, és kinek a segítségével. Meto először megdöbbent, hitetlenkedve nézett rám, és a fogai között átszűrve megkérdőjelezte a megérzéseimet, de amikor felsorakoztattam előtte a bizonyítékokat, kénytelen volt egyetérteni azzal, amit az álom sugallt nekem.
Nagyon vágytam rá, hogy hazamenjek. Most, hogy Meto biztonságban volt, inkább Bethesda és Diana épsége miatt aggódtam, akiket otthagytam kiszolgáltatva a Minótaurosz kényének-kedvének. Vajon Eco teljesítette a kérésemet, és elment hozzájuk? Még ha velük is volt, és magával is vitte Belbót és a testőrségét, akkor sem biztos, hogy meg tudta őket védeni, hiszen nem tudta, mitől kell óvnia őket. A Minótaurosz egyre elszántabban szőtte sunyi terveit. Amikor viszont felálltam, hogy felöltözzek, alig tudtam arrébb lépni az ágytól. Egy vágtató ló hátán ülni valóságos kínszenvedés lett volna.
Rufus a kancsóka virágjából készült főzetet ajánlotta a fájdalom enyhítésére és az elalváshoz. Visszautasítottam azzal, hogy a táborban talál olyan sebesülteket, akik sokkal jobban gyötrődnek nálam, és akik szívesen fogadnák a mindent elfeledtető főzetet, ami a halálba ringatja őket. A jelek szerint mégis kevert valamiféle mákonyt a borba, amit később behozott nekem, mert a fájdalom és az örvénylő aggodalmak közepette űzött, de gyógyító álomba merültem. Most nem találkoztam a Minótaurosszal, sem más szörnyekkel.
Csak egyszer ébredtem fel éjszaka. Egyetlen, apró lámpás dacolt a sötétséggel, és két ember beszélgetett halkan.
– De a sas, ami az Auguraculumra leszállt, és Catilina ezüst sasmadara... – mondta Meto, alig érthetően a fejét összeszorító kötés miatt.
– Igen, egyetértek. Ezek jelek voltak, és helyesen olvastál belőlük – vágott közbe Rufus. – Az istenek azt akarták, hogy Catilina oldalán harcolj.
– De a papával kellett volna maradnom. Az egésszel csak azt értem el, hogy akkor rángattam el Bethesdától és Dianától, amikor nekik a legnagyobb szükségük volt rá, amikor mindkettőnkre szükségük lett volna, hogy biztonságban legyenek. Ha valami szörnyűség történt a birtokon...
– Nem okolhatod magadat, Meto. Olyan erők irányítják a lépéseinket, amelyek sokkal hatalmasabbak nálunk. Úgy kormányoznak minket, ahogy a szelek a vitorlásokat vagy a szárnyas magvakat a levegőben. Nem követtél el ostobaságot, amikor rábíztad magad a szélre, ami ide akart sodorni.
– De ha ez volt a sorsom: Catilinával együtt kellett volna meghalnom a harcmezőn. Azt hittem, ott is halok meg. Készen álltam, nem féltem a haláltól. Viszont amikor láttam, hogy a papa elesik, oda kellett rohannom. Észrevettem, hogy még él, és nem bírtam volna végignézni, ahogy meghal. Otthagytam a csatát, hogy biztonságba vigyem, és vissza akartam menni, de az erőm elhagyott, és az ellenség eszméletlenül talált rám. A kardomba kéne dőlnöm a szégyentől.
– Nem, Meto. Az előbb mondtál nekem valamit a rúdról a sassal a tetején. Azt mondtad, hogy mielőtt az apádhoz rohantál volna, láttad, ahogy megtántorodik, és a földre zuhan.
– Igen, Tongiliusnak a szemét fúrta át egy nyílvessző. A rúd ledőlt, és senki sem szedte fel.
– Hát nem érted? Egy sas jelent meg mindannyiunk szeme láttára az Auguraculumnál, hogy jelezze a felnőtt életed kezdetét. Amikor megláttad az ezüstsast Catilinánál, felismerted az óment, és egészen idáig követted, még a csatába is. De amikor a sas végleg elbukott, szabadon engedett téged. Teljesítetted a kötelességedet. Az istenek így hozták tudomásodra, hogy el kell hagynod Catilinát, akin már maguk az istenek sem segíthettek, és az apádhoz kell sietned, akin már csak te segíthetsz. Helyesen cselekedtél.
– Tényleg így gondolod, Rufus?
– Tényleg.
– Nem tartasz gyávának vagy bolondnak?
– Egy gyáva ember sohasem követi az álmait. A megfelelő időben félrelökni az álmot: ez meg éppen ellentétes a bolondsággal. A gyáva nem hurcol a vállán egy sebesültet át a harcmezőn, és az, hogy mindezt az apádért tetted, nem a bolondságodat mutatja, hanem azt bizonyítja, hogy igazi római vagy, Meto. De mintha már ébredezne is Gordianus. Nem, úgy tűnik, alszik még. Nézd csak, mosolyog. Biztos enyhültek a fájdalmai, és ettől vannak olyan kellemes álmai.
Másnap sokkal jobban éreztem magam. A hosszú alvás és a kancsóka főzete rendbe tette a fejemet, amit a sérülés alaposan összekuszált, sőt csodával határos módon még a diónyi púp is csicseriborsó méretűre zsugorodott a homlokomon. Rufus attól félt, hogy még nem vagyok kész az utazásra, de amikor látta, mennyire ragaszkodom hozzá, azt mondta, szerez nekünk lovakat.
– Ezek szerint nem vagyunk foglyok? Szabadon elmehetünk? – kérdeztem.
Rufus elmosolyodott.
– A látnokot, aki magát a Pontifex Maximust képviseli, megilletik bizonyos előjogok. Mondjuk úgy, hogy a gyógyfőzethez hasonlóan én is képes voltam elfeledtetni dolgokat. Hivatalosan egyikőtök sem létezett. Egyetlen foglyot sem ejtettek a Pistoria melletti csatában, Catilina minden egyes harcosa odaveszett a mezőn. A szenátusnak ezt mondjuk, és a történelem is így emlékszik majd. Mindketten módfelett szerencsések vagytok. Nemcsak azért, mert életben maradtatok, hanem azért is, mert itt vagytok egymásnak. Fortuna mosolyog rád, Gordianus.
– Akkor imádkozom azért, hogy továbbra is mosolyogjon – mondtam a birtokra gondolva, és arra, ami a távollétemben történhetett.
Senki sem figyelt ránk, ahogy felszálltunk a lovainkra, és végigmentünk a sátrak és a tábortüzek között kitaposott ösvényeken. Még mindig komor hangulat uralkodott a táboron, de már érezni lehetett azt az anarchiát is, ami a győzelem után a veszély elmúltával beköszönt. Az emberek csoportokban ücsörögtek, és bort ittak a csata részleteit megvitatatva. Játszottak a tárgyakkal, amiktől a halottakat megfosztották: fogadásokat tettek rájuk, és alkudoztak.
A tábor túlsó vége felé elhaladtunk a parancsnok sátra mellett is. Vajon Antonius még mindig bent bujkált, és csúzos rohamtól szenvedett? Elmosolyodtam a gondolatra, ám a mosoly az arcomra fagyott, amikor megláttam a sátor előtt felnyársalt trófeát. Meto ugyanabban a pillanatban vehette észre, mert hallottam, hogy elakad a lélegzete, és csikorgatja a fogát.
Most már értettem, mire célzott Rufus, amikor azt mondta, hogy talán még láthatom újra Catilina arcát.
Megtartották a fejet, hogy visszavihessék Rómába, és megmutathassák a szenátusnak és a népnek, mint Catilina vereségének végső bizonyítékát. Akik rettegtek tőle, végre megnyugodhatnak; akik a győzelmét kívánták, szembesülhetnek vele, hogy az álmuk széttört; és azok, akik felül akarták múlni, rémisztő fenyegetést láthatnak benne. „Két testet látok, az egyik vékony és eltorzult, de a feje feldagadt. A másiknak nincs feje, de nagy és erős” – mondta a szenátusban. – „Mitől olyan félelmetes a gondolat, hogy én leszek a feje annak a testnek, amelyről hiányzik a fej?” Végül azonban egy nyársra került a feje, véresen és szétcincált nyakkal, a legyőzője sátra mellett, és hasznavehetetlenné vált. A dölyfös megvetés, amely a halála pillanatában is az arcára fagyott, eltűnt a szemét és száját ellepő legyek zümmögő raja mögött.
Nagyot nyeltem. Mellettem Meto különös hangot hallatott, de a feltörő sírást elnyomta a kötés, amely összeszorította az állkapcsát. Sokáig álltunk egyhelyben, és utoljára még az emlékezetünkbe véstük Catilina látványát. Először Meto fordult el tőle, megragadta a gyeplőt, és egy nagy rúgással vágtára sarkallta a lovát. Átsietett a táboron, én pedig követtem a meglepett katonák között, akik átkozódva rázták utánunk az öklüket. A rabszolgák lehajoltak a terheikért, amiket az ijedtségtől ejtettek el. Meto nem is lassított addig, amíg messze nem került a tábortól a nyílt útra, ahol a hideg, szürke ég és a csupasz hegyek valamiféle vigaszt nyújtottak számára.
Miközben dél felé utaztunk, ugyanolyan hangulatot éreztem a vidéken, mint azelőtt, amikor északra mentem, hiszen mi megelőztük azt a hírt, hogy Catilinát legyőzték és megölték. Nem akartam a hírharang szerepét játszani, akár szívesen fogadnák, akár nem, inkább csukva tartottam a számat minden helyen, ahol megálltunk. Néha nehezemre esett hallgatni, amikor az emberek arról beszéltek körülöttem, hogy milyen fényes jövőt hoz majd Catilina, vagy amikor a Vesta-szüzek megrontásáról pletykáltak, vagy amikor szájukra vették a romlott szokásai és az őrült tervei miatt. Attól féltem, hogy Meto egyszer csak megelégeli, és kiabálva veszekedni kezd velük, felszakítva ezzel a sebét, de eltűrte az összes szidalmazást, és egy igazi római hallgatag, kemény állkapcsú sztoikusságával tűrte a rágalmakat.
A visszatérésünk napján, amikor végre a birtok közelében jártunk, és egyre ismerősebb lett a táj, éreztem, hogy a hangulatom is egyre javul. Finom ködfátyol borította a talajt, kifakította a tél visszafogott színeit, és puhította az éles kiszögelléseket. A tüdőmbe behatoló hideg levegő felélénkített. Már majdnem otthon voltunk. Ami megtörtént, megtörtént, az élet újra elkezdődhetett számunkra. Persze hátra volt a Minótaurosszal való szembesülés, de amíg semmi szörnyűség nem történt a távollétemben, szinte vártam is a találkozást. Legalább egyszer s mindenkorra véget vethetünk annak, hogy nemkívánatos holttestek bukkannak fel a birtokomon, és nem szűrök le több téves következtetést.
Meto is örült, hogy hazatért. Amikor lefordultunk a Via Cassiáról a földútra, vágtázni kezdett, én pedig követtem. Egy rabszolgát jelöltek ki őrszemnek az istálló tetejére. Meglátott, és hosszasan vizsgálgatni kezdett minket a távolból. Jól van, gondoltam magamban, nappal is figyeltetik a környéket, ahogy megparancsoltam. Amikor a rabszolga végre felismert minket, kiabálni kezdett.
– A gazda! És az ifjú Meto!
Miközben leszálltunk a lovakról az istálló előtt, Eco lépett ki a házból. Rámosolyogtam, de ő nem mosolygott vissza. Gondoltam, biztos észrevette Meto kötését, és aggódott. Csakhogy aztán Bethesda is kijött utána, sírástól vörös arccal, és észre sem vette a sérüléseinket. Elszaladt Eco mellett, aki lassan sétált felénk, mintha minden lépés fájdalmat okozna neki. Bethesda olyan szorosan markolta meg a karomat, hogy azt hittem, a körmével kiszakítja a tunikámat.
– Diana! – szólalt meg, sírástól rekedt hangon. – Diana eltűnt!
Minden megváltozott egy pillanat alatt, mintha az éjszaka szállt volna le váratlanul, vagy a levegő fagyott volna meg.
– Eltűnt? Úgy érted...
– Nem találjuk sehol – felelt Eco.
– Mióta?
Bethesda türelmetlenül hadarva válaszolt.
– Tegnap óta. Egész délelőtt vele voltam, és délben meg is ebédeltünk, de aztán... a délután közepéig észre sem vettem, hogy eltűnt. Elaludtam... Ó, bárcsak ne tettem volna! Amikor felébredtem, sehol sem találtam. Mindenhol kerestem, még jóval sötétedés után is, a nevét kiáltoztam, amíg be nem rekedtem. De nem jött válasz, és nem került elő. Hol tévedhetett el? Minden apró szegletét ismeri a birtoknak, és okosabb annál, hogy távolabb menjen. Nem értem...
Ecóra néztem.
– A kút? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Ott is megnéztem, és minden más helyen, ahol még leeshetett és megüthette magát. A rabszolgák nem is egyszer gondosan átfésülték a birtokot. Nyomát se találták.
– Meto! – kiáltott fel Bethesda hirtelen, amikor észrevette a kötést.
Ellépett mellőlem, és átölelte Metót.
– Mi van a szomszédokkal? – kérdeztem Ecótól.
– Mind a négyüket meglátogattam. Azt mondták, hogy nem láttak semmit, de ki tudja? Ha lenne okom bármelyiküket gyanúsítani, szívesen felgyújtanám a házát, hogy kicsikarjam belőle az igazságot.
– Ki látta Dianát utoljára?
– Nem volt neki elég a zabkása, amit ebédre kapott, és akart még belőle. Bethesda már elaludt, ezért Diana maga ment ki a konyhába, hogy vegyen még a kásából. Congrio azt mondta, hogy rápirított, amiért olyan torkos, de szedett neki még egy tányérral. Ott ette meg a konyhában, aztán kiszaladt játszani. Azóta senki sem látta...
– Meto! – kiáltotta Bethesda, amikor a fiú kitépte magát a szorításából, és a ház felé kezdett szaladni.
– Gyere, Eco, siessünk, mielőtt megöli! – szóltam, és utána rohantam.
Mire a konyhába értem, Congrio már a padlón feküdt az ütéstől. A hátán hevert, szeme tágra nyílt a kétségbeeséstől, a kezével védte az arcát. Meto egy nehéz piszkavasat kapott fel a tűzhelyről, és gondolkodás nélkül meglendítette a kezében. A fém különös hangot adott, amikor nekicsapódott a szakács testét borító vaskos húsnak.
– Hol van? Hol van Diana? – szűrte ki Meto összeszorított fogai közül, de Congrio csak sírt és jajgatott.
– Meto, én már kikérdeztem! – tiltakozott Eco, és mozdult, hogy leállítsa az öccsét, de visszatántorodott, amikor Meto újra meglendítette a piszkavasat.
Most, hogy Eco elállt az útjából, Meto újult erővel csépelte a kövér szakácsot. Nem kellett az arcára néznem, hogy lássam, mennyire elégedetté teszi az erőszak kiélése, mert magam is ezt a visszafojtott feszültséget éreztem. Minden reménytelenségét és keserűségét azon a tehetetlen testen töltötte ki, amely a padlón rúgkapált és sikoltozott.
– Papa, állítsd le! Megöli azt a szegény rabszolgát! – könyörgött Eco.
– Meg is teheti, de előbb ki kell derítenünk, mit tud – mondtam. – Jól van, Meto, elég legyen. Mondom, elég!
Az arcom elé tartott kézzel sikerült közbeavatkoznom, és megragadnom Meto karját, mielőtt ismét lesújtott volna a szakácsra. Egy darabig küzdött velem is, és közben ügyetlenül áttette a piszkavasat a másik kezébe, mintha tovább akarná csépelni Congriót. Eco viszont kicsavarta a fegyvert a kezéből. Az oldalához szorítottam a karját egészen addig, amíg vissza nem nyerte az önuralmát. Congrio közben bőgve és zihálva feküdt a padlón.
– Kínozd meg, papa! Szedd ki belőle az igazat! – vicsorogta Meto.
– Igen, megteszem, ha kell.
Congrio felé fordultam, és arra készültem, hogy a lehető legnagyobb erővel rúgjak bele, de olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy visszafogtam magam.
– Kérlek, gazdám, ne bánts! – siránkozott, de amikor Meto fenyegetően ismét elindult felé, felvisított. – Semmit sem tudok!
– Hazudsz! – rivalltam rá, és akkor már nehezen fogtam vissza a rúgást. Vinnyogására én is azt a perverz örömöt éreztem, amit Meto. – Hazudsz! Mostanra kiismertelek. Örülhetsz, ha életben hagylak azok után, amit műveltél. Most mondd el, mit tudsz Dianáról, vagy Jupiterre esküszöm, addig kínozlak, amíg nem beszélsz!
Ezután Congrio meglepően készséges lett.
– Nem szabad túl korán elárulnunk magunkat – figyelmeztettem Metót és Ecót, miközben a Via Cassián vezettük a lovainkat.
Belbo is velünk tartott tíz másik rabszolgával együtt, többnyire izomkolosszusokkal, akiket Eco hozott magával Rómából. Mindegyikük felszerelkezett fegyverekkel. Előttünk egy kicsi udvarház képe rajzolódott ki a csalitos résein át. Ezüstoszlop emelkedett fel a kéményből, ami azt jelentette, hogy a prédánk még itt tartózkodik, és nem menekült Rómába, vagy máshová. Reméltem, hogy Diana is a házban van, de a gondolatra, hogy milyen állapotban fogjuk megtalálni, összeszorult a szívem és görcsbe rándult a gyomrom.
– Mivel te már tegnap is idejöttél kérdezősködni, Eco, talán nem lepődnek meg, hogy újra látnak. Az a legfontosabb, hogy bejussunk, aztán nagyon gyorsnak kell lennünk.
– Ne aggódj, papa, már mindent megbeszéltünk, mielőtt elindultunk otthonról – mondta Meto. – Tudjuk, mit kell tennünk.
A rabszolgák leszálltak a lovaikról a csalit közepén, ahol sűrűn nőtt csupasz ágak takarták őket. Kikötötték a hátasokat, míg Meto, Eco és én továbblovagoltunk. A delet követő nyugodt órában jártunk arra, amikor egy lélek sem mozdult sehol. Elértük a házat, leszálltunk a lóról, és Eco bekopogott az ajtón. Egy ezüsthajú, idős rabszolganő nyitotta ki.
– Á, te vagy az – ismerte fel Ecót, aztán minket kezdett fürkészni Metóval.
– Ez az apám és az öcsém. Most tértek vissza egy hosszú útról – mutatott be Eco. – Ők is azért jöttek, hogy a húgom felől kérdezzenek, ahogy én is tettem. Megértheted, nekik is megnyugtatóbb lesz egyenesen tőletek hallani.
A rabszolganő bizonytalanul bólintott.
– Ó, igen. Akkor most bemegyek, és bejelentem...
– Eco, megint te vagy az? – búgta egy ismerős hang bentről. Egy homályos alak jelent meg a ház sötét belsejében, és felénk közeledett. – Ó, drága fiam, bárcsak lenne számodra valami jó hírem, de attól tartok, semmit... De lám, itt az apád is. Meg Meto. Milyen csúf kötés! – lépett ki a világosabb előtérbe, és hátrasöpört arcából egy bozontos, vörös tincset.
– Igen, Claudia, azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük – mondtam.
– Ezek szerint még mindig nem találtátok meg szegény Dianát?
– Nem.
– Ó, egek, pedig mennyire reménykedtem benne, hogy tegnap még sötétedés előtt hazaérkezik. Biztosan szörnyen aggódtok.
– Úgy van.
– Különösen Bethesda. Én magam sohasem ismertem egy anya örömét, se bánatát, de biztosan teljesen magánkívül van a fájdalomtól. Viszont attól félek, semmi új hírrel nem szolgálhatok. A rabszolgáim átkutatták a birtokot, ahogy kérted, Eco, de nyomát se találták. Ha kívánjátok, átküldhettek néhányat a saját rabszolgáitok közül, hogy keressék tovább, csak hogy elégedettek legyetek. Ez érthető lenne.
– Megengednéd, Claudia?
– Hát persze.
– Megengednéd, hogy átkutassuk az istállódat és a külső épületeket?
– Ahogy kívánjátok. Nem tudom ugyan, hogy juthatott volna be ezekre a helyekre a rabszolgáim tudta nélkül, vagy hogyan maradhatott észrevétlen, hacsak nem szándékosan bujkál, de keressétek csak, ha úgy látjátok jónak.
– Azt is megengednéd, hogy a házadban keressük, Claudia?
Az álarc kissé félrecsúszott az arcán.
– Hát...
– A magánszobáidban, például a hálószobádban? Olyan helyeken, amiket kívülálló általában nem láthat?
– Nem egészen értem, mire célzol, Gordianus. A gyerek nem tartózkodhatna a házamban anélkül, hogy tudnék róla, nem igaz?
– Nem, én sem hiszem.
Egy pillanatra szigorúan felvillant a szeme, aztán összevonta a szemöldökét, és édesen elnéző modorban lebiggyesztette a száját.
– Ó, Gordianus, mennyire kétségbeeshettél, hogy így beszélsz! Természetesen ott keresitek, ahol akarjátok. Tegyétek meg most rögtön, csak hogy megnyugodjatok, és minél előbb folytathassátok a kutatást máshol.
– Meg is tesszük – mondtam, és sietve, olyan finoman, ahogy csak tudtam, mintha csak azért vettem volna a karjaimba, hogy megcsókoljam a nyakát, megfordítottam, és a torkához szorítottam a késemet.
Kinyitotta a száját, és megfeszítette a torkát, hogy valami hangot adjon ki, de az éles penge érintésére megrándult, és inkább csak egy nagyot nyelt. Magammal húztam a házból a hideg napfényre, miközben Meto beszaladt a házba, Eco pedig a rabszolgák után kiáltott.
Nem mutattak ellenállást. Az idős ajtónyitó rabszolganő sikoltott félelmében, mire Claudia többi rabszolgája is előkerült, egyesek tőrökkel vagy botokkal, de amikor látták, milyen helyzetben van a gazdasszonyuk, hátrálni kezdtek, és megnémulva figyelték, ahogy a férfiak átkutatják az istállót, a szőlőprést, a szerszámos kamrákat és a rabszolgák szállásait, és legvégül a házat.
– Rettenetes hibát követsz el, Gordianus – mondta Claudia.
– A rettenetes hiba a te lelkedet nyomja, ha bármilyen módon ártottál a húgomnak – csattant fel Eco, majd berohant a házba, hogy segítsen a többieknek a keresésben.
– A gyerek nincs itt.
– De idehozták – ellenkeztem. – Nincs értelme hazudnod, Claudia. Congrio elárult téged. Csináld csak, toporzékolj és küzdj. Ha elvágod a torkod, az is a te hibád lesz.
Morogni kezdett, mire éreztem, hogy a nyaka megremegteti a kés pengéjét.
– Nekem semmi közöm ahhoz, hogy a szakácsod hazudott neked!
– Ez nem hazugság volt, hanem az igazság, Claudia. Tegnap egy embert küldtél a házamba, egy konyhai rabszolgát azzal az ürüggyel, hogy terményeket cserélj velem. Ilyesmi olyan gyakran történik, hogy már senki sem veszi észre a ki-be járkáló idegeneket. A valóságban viszont azért küldted oda, hogy megbeszélje a legújabb tervedet Congrióval, egy olyan tervet, amit már sokszor véghezvittél azelőtt. Congrio szerint a legújabb tervedben méreg is szerepel. Ez már túl sok volt Congriónak, és nem akart benne részt venni, legalábbis ezt mondja. Ezért a rabszolgád vitatkozni kezdett vele. Senki más nem volt a konyhában, mert Eco kiment a házból, Bethesda pedig aludt. Szabadon beszéltek, igaz halkan, amíg észre nem vették, hogy Diana alig egy méterre áll tőlük, és ki tudja, mióta hallgatja őket.
– Pánikba estek. Congrio betömte a száját egy ronggyal, és betekerték egy hosszú vászonba. A rabszolgád egy talicskával érkezett. Miután sikerült belegyömöszölniük és lekötözniük, kivitték rajta Dianát. A rabszolgád olyan gyorsan távozott, ahogy csak tudott. Az őröm azt mondja, látta elmenni, de szerintem hazudik, hogy ne büntessem meg. Máskülönben süketnek és vaknak kellett volna lennie. Biztos vagyok benne, hogy Diana összekötözve és betömött szájjal is adott ki valami hangot, és fészkelődött a talicskában. Mégis, a rabszolgádnak sikerült észrevétlenül távoznia. Az én szolgáim szinte nem is emlékeztek rá, hogy ott volt, annyira megszokták a jelenlétét. Az ügynököd, Claudia, aki az én szakácsommal szövetkezett! Látod, ismerem az igazságot, legalábbis tudok annyit, hogy az ajtódig kövessem Diana nyomát. Most hol van?
– Kérdezd Congriót – kiáltotta. – Hazug rabszolga! Hát nem érted, hogy valami kimondhatatlan szörnyűséget követett el a lányod ellen, és nem vallja be? Helyette kitalálja ezt a nevetséges történetet. Hogy merészelsz engem gyanúsítani?
– Hogy merészelsz tovább hazudni? – förmedtem rá, és alig tudtam magam visszatartani attól, hogy átvágjam a torkát.
– Ha azt hiszed, hogy itt van, hát találd meg. Keresd csak, kutass, amennyit akarsz. Nincs itt a lányod. Semmit sem fogsz találni, már most megmondom.
Hirtelen rájöttem, hogy valószínűleg igazat mond. Dianát tényleg idehozták, afelől nem volt kétségem, de vajon itt is maradt? Nem, Claudia túl okos és óvatos volt ahhoz, hogy megkockáztassa, hogy nála találjuk meg Dianát. De akkor hol? Hol rejthette el a gyereket – vagy a gyerek testét?
A tűnődésem alatt feltehetőleg enyhült a szorításom, mert Claudia váratlanul kicsusszant a karjaim közül. Amikor megpróbáltam elkapni, megharapta a kezemet. Felkiáltottam, mire Eco és Meto is kiszaladt a házból, de már túl későn ahhoz, hogy elfogják. Az asszony bevetette magát a rabszolgái közé, akik körbefogták, és feltartották a fegyvereiket.
Eco kiáltott az embereinek, akik megindultak a rabszolgák felé.
– Elijesztjük őket, papa. Az első vércsepp látványára felsikoltanak és megfutamodnak.
– Támadj, és nem vállalom a felelősséget azért, ami történik, Gordianus – mondta Claudia zihálva. – Tényleg vérre menő csatározást akarsz a Claudius családdal?
– Mondd ki a szót, papa! – kérte Meto, és olyan erősen szorította a kardját, hogy elfehéredtek a kezén a bütykök.
– Nem, Meto. Nem akarok vérontást. A bosszú még várhat. Most csak az számít, hogy megtaláljuk Dianát, és azt hiszem, tudom is, hol van. Eco, maradj itt az embereiddel. Vigyázz rá, hogy Claudia itt maradjon, amíg vissza nem térünk. Meto, szállj fel a lovadra, és gyere velem.
Claudia valószínűleg kisgyerekkora óta ismerte a bányát. Ha távol akart valamit elrejteni, biztosan ez jutott először eszébe. Így okoskodtam magamban, miközben a Via Cassián vágtattunk. Ez volt a reményem, és egyben a félelmem is.
Elvágtattunk a titkos ösvény mellett, amit Catilina is használt. Túl lassan haladnánk, ha ott másznánk fel, és okom sincs bujkálni. Inkább a nyílt úton közelítettük meg Gnaeus birtokát: fel a hegyek kaptatóján és keresztül az erdőn, elhaladva a kecskepásztorok háza mellett, ahol szegény Forfex is lakott, aztán Gnaeus komor villája előtt, ahol a kutyák felébredtek, és morogva jelezték gazdájuknak közeledésünket.
Elértünk az út végéhez, megkötöttük a lovainkat, és gyalog mentünk tovább. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Túlzottan is egyszerre járt az agyunk, és nem is mertük hangosan kimondani azt, amire gondoltunk.
A vízesés fölötti patakban sebesen, hidegen folyt a térdünkig érő víz. Amikor kiléptem a túlpartra, a lábam megbénult a fájdalomtól, de el is feledkeztem róla, ahogy tovább másztunk fölfelé a könyörtelenül kígyózó úton, és kiértünk a hegy horpaszára.
Mi van, ha ott sincs? Túl hevesen kalapált a szívem, és túl nehezen szedtem a levegőt ahhoz, hogy kitaláljam a következő lépést. És ha megtaláljuk? Egyetlen éjszakát biztosan túlélt, mondtam magamban. Kibír annyit étel nélkül, a barlang pedig a széltől és a dermesztő hidegtől is óvja. De milyen állapotban hagyták ott, és milyen borzalmakat kellett elszenvednie egyedül a sötétben? Mi van, ha egyedül vágott neki a barlangnak, és belezuhant egy üregbe...?
Minden újabb lépéssel egyre jobban és jobban szenvedtem, míg végül nem tudtam volna megmondani, hogy a kimerültség vagy a félelem volt-e rosszabb. Meto előbbre szaladt. Egy pillanatig szerettem volna térdre omlani, és tétlenül várakozni, hagyni, hogy megtalálja, amit megtalálhat, és visszajöjjön megmondani nekem. De nem állhattam meg. Tovább botladoztam, és magamban Claudiát átkoztam, gyűlöltem az isteneket, egyszersmind suttogva Fortunához imádkoztam.
Végre megláttam a barlang bejáratát. Metó eltűnt szem elől. Már átmászhatott a falon, amivel az elkóborolt kecskéket tartották távol, és ami könnyen bent tarthatott egy foglyul ejtett kislányt. Szaladni kezdtem, bár a mellkasom szétrobbanni készült. Megöregedtél, és meg is bolondultál, szidtam magamat. Hátat fordítottál a világnak, és lásd, hogyan vágott hátba a világ! Minden, amit szeretsz, a pusztulás határára került, hála a nemtörődömségednek és a makacs elszántságodnak. A hiúság elfojtotta az ítélőképességedet, és most megfizetsz érte. Úgy tetted le a józan eszedet, ahogy a gladiátor leteszi a fegyverét; viszont ahogy egy gladiátornak sincs más választása, mint hogy harcol vagy meghal, te sem tehetsz mást, mint hogy megpróbálod kiismerni magad ennek a romlott világnak a csalásai közt, különben megsemmisülsz. Milyen ostobaság volt elhagyni Rómát, és látni, hogy itt ér véget a menekülés! Diana!
Elérkeztem a falhoz. Kiáltani akartam Diana nevét, és Metóét is, de féltem a választól. Felnyúltam a fal tetejére, és nekidőltem. Nem volt annyi erőm, hogy átmásszak rajta. Aztán mégis mély lélegzetet vettem, és felhúztam magam. Lenéztem a fal túloldalára, és megláttam Metót, aki tartott valamit a karjai között. Felnézett rám, és láttam, hogy könnyek csillognak a szemében.
– Ó, nem, Meto! – jajdultam fel.
– Papa, papa, eljöttél értünk! Tudtam, hogy eljössz!
A dolog, amit a karjában tartott, vadul rángatózni kezdett, aztán Dianának sikerült kiszabadítania magát a szorításából, és felém emelte a kezét. Leugrottam a falról, és a karomba vettem.
– Mondtam nekik, hogy eljössz, megmondtam nekik – visítozta.
Távolabb tartottam magamtól, hogy megnézzem. Koszos volt, és a ruhája is elszakadt, de semmi baja nem történt. Megint magamhoz préseltem, és a hátamat könnyáztatta arccal a falnak támasztottam, olyan nyúzottan és megkönnyebbülten, hogy azt hittem, beleolvadok a sziklába.
– Mondtam nekik, mondtam nekik – hajtogatta Diana, mire megkérdeztem, kikre gondol.
– A többiekre.
– Milyen többiekre?
– A többi kislányra és kisfiúra.
A barlang komor félhomályában egy nagy rakás koponyára mutatott, egykori rabszolgák maradványaira, amelyeket az egyik fal mellé halmoztak.
– Nem emlékszem, hogy így szem előtt lettek volna, amikor Catilinával jártunk erre. Te igen, Meto? – kérdeztem zavartan.
– Nem – suttogta.
– Én voltam – mondta Diana. – Én tettem ide őket.
– De miért? – kérdeztem.
– Mert egyedül voltak, és én is egyedül voltam. Nagyon hideg volt tegnap este, papa. Ők még jobban fáztak, mert nincsen bőrük sem.
Figyelmesen néztem az arcát.
– Szerinted kik ezek, Diana?
– Hát a többi kislány és kisfiú! Azok, akiket a gonosz király idehozott a Minótaurosznak, hogy megegye őket. Nézd, meg is ette őket, csak a csontokat hagyta meg. Szegény kislányok és kisfiúk. Amikor Claudia rabszolgái idehoztak tegnap, tudtam, hogy a labirintusba hoznak. Átdobtak a falon, és nem húztak fel, amikor kértem. Sikítottam, és megmondtam nekik, hogy meg fogják bánni. Szerinted azt hitték, hogy a Minótaurosz engem is felfal?
– Ó, Diana – szorítottam magamhoz újra erősen. – Mennyire félhettél!
– Nem is annyira, papa.
– Nem?
– Nem. Meto biztosan megijedt volna, mert Meto félt volna a Minótaurosztól, de én nem.
– Miért nem?
– Mert a Minótaurosz halott.
– Honnan tudod?
– Mert te mondtad nekem, papa, nem emlékszel?
– De, emlékszem – mondtam, és visszaemlékeztem a forró nyári napra, amikor Diana utánam jött a patakhoz a hírrel, hogy egy váratlan vendég érkezett Rómából. Akkor beszélgettünk a Minótauroszról, mert Meto azzal ijesztgette. – Igen, mondtam neked, hogy egy Thészeusz nevű hős ölte meg a Minótauroszt.
– Igen, ezt mondtad. Ezért nem féltem, csak fáztam, és egyedül éreztem magam. A többi szegény kisgyerek nem tudott beszélgetni velem. És éhes is voltam. Olyan éhes vagyok, papa! Ugye eszünk valamit? De ne olyat, amit Congrio csinál. Congrio meg akar mérgezni minket...
Meto azon a véleményen volt, hogy darabokra kéne vágnunk Congriót, és egy fogadáson kéne feltálalnunk. Megmondtam neki, hogy az a lakoma túl zsíros lenne, nem beszélve arról, hogy a ravasz szakács először megmérgezné magát, aztán bennünket is, amikor megesszük. Bethesda szerint jobb lett volna ledobni a kútba, és nézni, ahogy lassan éhen hal. De miért szennyeztük volna be megint a kutat? Az örökké gyakorlatias Eco azt javasolta, hogy válasszunk ki egy ellenséges családot, és adjuk el Congriót a gyanútlan társaságnak, tudván, micsoda áruló lakik benne. Ezt az ötletet már fontolóra vettem, de kit gyűlöltünk annyira?
Claudia számára nem létezett elég szigorú büntetés. Számtalan ötlet vetődött fel, legtöbbjük úgy kezdődött, hogy az éjszaka közepén elraboljuk, és olyan kegyetlen képekben végződött, amelyek Sulla vérengzéseivel is felvehették a versenyt. Bethesda feltűnő kreativitással agyalta ki ezeket a könyörtelen kínzásokat, amin csodálkoztam, lévén hogy az egyiptomiak viszonylag civilizált és könnyed felfogású emberek a rómaiakhoz képest. Bethesda most már valóban római matróna lett, aki egy másik római matrónát akart tönkretenni, ahogy Meto is elsőrangú római katonának bizonyult a Pistoria melletti csatamezőn. Most már mindannyian igazi rómaiak voltunk, hát miért ne folyamodhattunk volna segítségért a nagy római intézményhez, a törvényhez?
Ezt az ötletemet nem fogadták lelkesen. Egyszer már győztünk a Claudius családdal szemben a bíróságon, ezt Eco is elismerte, de akkor az istenek akarata és Cicero is velünk volt. Nem lehettünk biztosak benne, hogy ismét nyerünk, különben is, a bíróság csigalassúsággal halad a patak vitás kérdésének rendezésében is. A római bíróság és a római igazságszolgáltatás csak eszköz lett mára a hatalmasok kezében, ha meg akarták támadni egymást. Jobban lehetett irányítani a bírákat vesztegetéssel és megfélemlítéssel, mint az igazsággal és a törvénnyel. Ahogy a köztársaság előtti időkben, most is a saját kezünkbe kellett vennünk a dolgaink intézését, ha meg akartunk végre nyugodni, és ezúttal sem volt más választásunk, ha az volt a célunk, hogy Claudia alaposan megbűnhődjön.
Nem feledkezhettünk meg a többi Claudiusról sem, akik úgy vettek minket körül, mint egy ellenséges hadsereg. Szerintem egyikük sem ült volna tétlenül, figyelve, hogyan bántjuk Claudiát, akármi is az okunk rá. Már így is eléggé gyűlöltek minket, és mit tettek volna, ha Claudiusok vérét ontjuk? Azzal töltjük a következő éveket, hogy megöljük és elraboljuk egymást? Milyen élet lett volna az?
Jólesett megengedni egymásnak a kiabálást, az ökölrázást és a szörnyűnél szörnyűbb kínzások megtervezését a bűnösök számára. A rettegés után, amit átéltünk, mindannyiunknak szükségünk volt erre a közös megkönnyebbülésre. Ezalatt legalább én is gondolkodhattam, mert miután Dianát megtaláltuk, mindenki kész lett volna azonnal és drasztikus módon bosszút állni. De én úgy éreztem, hogy kell még az az este, és egy újabb nap és egy újabb este, mielőtt bármit is teszünk. Míg lecsillapodik a dühünk és kitisztul a fejünk, Claudia legalább eltölthet pár álmatlan éjszakát azon töprengve, mire készülünk.
A Diana megmentését követő második reggelen, miután minden érvet és tettre kész elképzelést meghallgattam, éltem az előjogaimmal, amelyek a ház uraként megillettek, és bejelentettem, hogy a saját kezembe veszem az ügy intézését. A döntésem végleges lesz, ellenkezésnek nincs helye. Miután ezt tisztáztam, visszavonultam a könyvtárszobámba, és írtam egy rövid üzenetet, aztán elküldtem egy rabszolgát Claudia házához. Megmondtam neki, hogy feltett kézzel közelítse meg az épületet, és kiáltsa előre, hogy csak egy levél van nála.
Claudia!
Meg kell beszélnünk néhány dolgot négyszemközt, semleges helyen. Találkozzunk délben a szokott helyen a hegygerincen. Egyedül megyek, fegyver nélkül, és az apám emlékére esküszöm, hogy nem akarok ártani neked. A megjelenésed azt jelzi majd, hogy te is ugyanígy állsz hozzá a találkozáshoz. A további ellenségeskedésből semmit sem nyerhetünk, és hiszek benne, hogy olyan megegyezésre jutunk, amit mindketten elfogadunk. Ezzel az őszinte reménnyel zárja sorait szomszédod,
Gordianus
Felhőtlen nap volt, szél sem fújt a hegygerincen, pedig tartottam tőle. Mindent egybevetve nagyon is kellemes nap volt januarius végéhez képest, főként, ha arra gondoltam, hogy ez a hónap már az egész évre elegendő zűrzavart hozott.
Egy fatuskón ültem, és a birtokot nézegettem. Olyan békés volt a táj, hogy nehezemre esett elhinni, mennyi csalás és gonoszság ólálkodik az ártatlan szőlőtőkék és a hideg, csobogó patak között. A Nap is alacsonyan állt, mintha mozdulatlanul lógna az égen, miközben várakoztam. Sokáig ültem ott, olyan sokáig, hogy már azt hittem, a vendégem nem is fogadta el a meghívást. Aztán meghallottam a neszt a közeli gallyak közül, és Claudia előjött a bozótból.
Úgy nézett ki, mint mindig: hurka-ujjakkal, szilva-orcával, cseresznye-orral, hanyagul kócos, narancsszínű lobonccal a feje tetején. Hosszú gyapjútunikát viselt, és egy nehéz köpenyt csavart maga köré. Szótlanul jött közelebb, leült a másik fatuskóra mellettem, és ő is a vidéket kezdte figyelni. Ránéztem az arcára, de ő nem nézett vissza. Néhány vágás vízszintes nyomát láttam a nyakán, ahol túl erősen szorítottam rá a pengét. Időnként felnyúlt, és tapogatni kezdte a sebhelyeket.
Egy idő után megszólalt.
– Hol kezdjük?
– A legelején. Mielőtt bármi mást mondunk, azt akarom, hogy áruld el az igazat: volt bármi közöd az unokafivéred, Lucius halálához?
Erre már kénytelen volt felém fordítani a fejét, és a szemembe nézett, de csak egy pillanatra.
– Hogy gondolhatsz olyasmit, hogy...
A magasba tartottam a kezem.
– Csak semmi tiltakozás, Claudia. Erre a kérdésre egyszerű a válasz: igen vagy nem.
– Hogy megöltem-e Luciust? Hogy lehet ilyet kérdezni? Nem, persze, hogy nem. A Forumon halt meg száz ember szeme láttára, fájdalmában a mellkasát szorongatta. Sokan meghalnak így nap mint nap. Tökéletesen természetes.
– Te semmivel sem segítettél a természetnek? Egy kis méreg...
– Gordianus, nem!
Az arcélét fürkésztem, miközben a birtokra szegezte a tekintetét.
– Hiszek neked. Nem volt különösebb okom azt feltételezni, hogy megölted Luciust, de biztosan akartam tudni. A barátom volt, ha nem tudnád. Nekem számítana, ha kiderülne, hogy valaki megölte.
Egy darabig mindketten némán figyeltük a kilátást. Arra várt, hogy tovább kérdezősködjek, én meg csak válaszokat akartam tőle. De nem siettem.
– Amikor átküldtem neked Congriót, hogy főzzön a családi összejövetelre, akkor bujtottad fel ellenem, igaz?
Az asszony vállat vont.
– Nem volt nehéz. Congrio nem szível téged, és megveti a feleségedet. Egyes rabszolgák nem szeretnek olyanoknak dolgozni, akik régen maguk is rabszolgák voltak, és Congrio már csak elvből is gyűlölte ezt a helyzetet. A büszkeség együtt jár a tehetséggel, és tehetsége neki van bőven. Gondolom, ebben egyetértesz. Egész életét egy patrícius gazda tiszteletre méltó házában töltötte, aztán egyik nap arra ébredt, hogy... Nos, Gordianus, az őseid említésre sem érdemesek, ha nem tévedek.
– Ennek ellenére nem szeretném, ha te a szádra vennéd az én őseimet. Elmondtad hát Congriónak, hogy ha együttműködik veled, akkor mindent rendbe hozol, és te leszel az új gazdája. Beleegyezett, hogy ő legyen az ügynököd az én házamban.
– Valami ilyesmi.
– Hinnéd, hogy sokáig Aratust gyanúsítottam az árulással?
– Aratust? – hökkent meg Claudia. – Ennyire már ismerhetnéd. Lucius mindig azt mondta, hogy ő a legkitartóbb és leghűségesebb rabszolga, akit valaha birtokolt. Senki sem kívánhat jobb felügyelőt a birtoka irányításához.
– Fokozatosan én is rájöttem. De térjünk vissza Congrióra. Ő tette az első fej nélküli holttestet az istállómba, ugye?
– Miért engem kérdezel? Belőle már biztosan kiszedted a teljes történetet.
– Csak a történet egy részét. A többi részletre én magam jöttem rá, de vannak dolgok, amiket csak te tudhatsz biztosan, Claudia. Szóval azon a napon kezdődött, amikor az első adag üszkös szénát elégettük. Sok tüzet gyújtottunk a földemen, és sok volt a füst is. Megjelent az egyik rabszolgád azzal az ürüggyel, hogy fügét hozott nekünk ajándékba tőled, én pedig cserébe friss tojásokat küldtem neked. Azt hittem, a rabszolga igazából azért jött, hogy megnézze, honnan ered a sok füst, de valójában azért jött, hogy beszéljen Congrióval, és megtervezzék, hogyan csempészik be a hullát. Emlékszem, sokáig volt bent a konyhában, de azt hittem, csak Congrio sodóját kóstolgatja.
– Másnap egy szekér érkezett tele utánpótlással – folytattam. – Congrio azt mondta, hogy Rómából hozattak edényeket, de nem volt könnyű meggyőznie Aratust, hogy elhozathassa a szükséges felszerelést. Ezzel sikerült Aratus ellen hangolnia engem, és elterelnie magáról a figyelmet. Én mégis csodálkoztam, hogy miért akarja saját maga lepakolni a holmit a szekérről. Most már tudom: egy holttest volt az edények és a kancsók között. A szekér a te birtokodról jött, nem Rómából. Congrio leszedte a testet, ahogy a hírvivőd utasította előző nap. Sikerült elrejtenie a konyhában, és csak később vitte be az istállóba. Nem csoda, hogy izzadt és remegett, habár én azt hittem, csak kifulladt, és haragszik Aratusra. – Szétnyitottam a kezem az ölemben. – Most már tudom, hogyan érkezett a test, és ki segédkezett. De ki volt Nemo?
– Nemo?
– Így neveztem a fej nélküli holttestet, hiszen nem tudtam a nevét. A testéről nehéz volt eldönteni, hogy szabadnak született-e vagy rabszolgának. Ha rabszolga volt, nem végzett igazán megterhelő munkát, és nem kint dolgozott, a szabad ég alatt. Nemo a szakácsod volt, nem igaz?
Claudia a szeme sarkából rám sandított.
– Hogyan derítetted ki? Még Congriónak sem mondtam el.
– Te magad árultad el nekem, bár akkor még nem figyeltem oda annyira. Emlékszel az üzenetre, amit Congrióval együtt visszaküldtél? Megköszönted, hogy kölcsönadtam neked. – Előhúztam a pergament a tunikámból. – Megőriztem. Nem tudom miért. Lehet, hogy azért, mert annyira hálás voltál, hogy „kötelezvénynek” tartottad ezt a levelet, amit bármikor felhasználhatok, ha cserébe kérni akarok tőled valamit. Érzelgős ökör voltam, most már látom, de nagyon meghatottak a soraid. Mást is írtál ebben a leveledben. Hadd olvassam fel: „Légy üdvözölve, szomszéd, és fogadd hálámat azért, hogy kölcsönvehettem a rabszolgáidat...”, satöbbi, satöbbi... „különösképp a szakácsodat, Congriót. Főzőtudománya mit sem fakult azóta, hogy unokafivéremet, Luciust szolgálta. Kétszeresen is köszönettel tartozom, mert az előkészületek közben a saját főszakácsom ágynak esett, így Congrio nem csak nagy segítséget nyújtott, hanem nélkülözhetetlenné is vált.” A főszakácsod tehát megbetegedett. Később meg is halt.
– Honnan tudod?
– Te mondtad! Itt ültünk a hegyen a keletre néző oldalon. A Via Cassiát figyeltük, te, Meto és én, és mézes süteményt hoztál nekünk. „Az új szakácsom sütötte ma reggel” – mondtad. – „Nem egy Congrio sajnos, de az édességekhez van tehetsége.” Az új szakácsod, Claudia, mert a régi, a beteg szakács meghalt, és újat vettél. És mivel annyira utálod a pazarlást – azt sem bírod, ha egy morzsányi mézes sütemény kárba vész! –, már ki is találtad, mire használhatod fel a halott szakácsod testét. Gondoltad, jó eszköz arra, hogy elűzzél a birtokomról, vagy legalábbis kezdetnek jó lesz. Nemót tehát nem gyilkolták meg, ugye? Betegség végzett vele, és miután meghalt, levágattad a fejét, ezért senki sem ismerte fel, amikor megjelent az istállómban. Az egyik konyhai rabszolgám, akit kölcsönadtam neked, könnyen felismerhette volna, ezért jobb volt fej nélkül idehozni.
– Te minden apróságra odafigyelsz, Gordianus. Egyáltalán nem rémültél meg a hullától?
– De, nagyon is megijedtem, ugyanakkor volt okom gyanúsítani valakit, akinek semmi köze nem volt a szomszédaimhoz, vagy ahhoz, hogy maradok-e a birtokon. Nem említettem az esetet a rabszolgáknak, még Congriónak sem. Nem bosszankodtál, amikor Congrio semmit sem tudott jelenteni a hírvivődnek, amikor legközelebb átjött?
– De. Bosszankodtam.
– Mindeközben nekem minden okom megvolt rá, hogy bízzak benned, mert a konyhai rabszolgáim azt mesélték, hogy példásan képviseltél engem az unokafivéreiddel szemben. Te magad vetetted fel az ötletet, hogy azokat a rabszolgákat kémnek is használhatom a te házadban a családi gyűlés alatt. Azzal viccelődtél, hogy majd megmérgeztetem velük az unokafivéreidet. Nos, ilyet sohasem tettem volna, de megparancsoltam nekik, hogy hegyezzék a fülüket. Ezért „véletlenül” meghallották, amikor Gnaeusszal, Maniusszal és Publiusszal szemben megvédtél engem. De tudtad, hogy kihallgatnak, nem igaz? Úgy intézted, hogy azt higgyem, te vagy az egyetlen szövetségesem, és amikor a szörnyűségek elkezdődtek, mindenkit gyanúsítottam, csak téged nem. És ha tényleg bekövetkezne, hogy kétségbeesésemben eladom a birtokot – nos hát akkor ahhoz a szomszédomhoz fordulnék, aki kiállt mellettem, ugyebár.
Claudia fészkelődni kezdett a kemény ülőhelyen.
– Valahogy úgy – mondta halkan.
– Az első fej nélküli holttest junius közepén jelent meg. Aztán egy darabig nem történt semmi rémisztő. Rosszul értelmeztem a jelet és az eredetét, azt hittem, azért kaptam, mert nem akartam teljesíteni egy követelést, amit velem szemben támasztottak. De azok a napok azért voltak olyan eseménytelenek, mert te távol voltál. Rómába mentél, hogy felügyeld a munkákat a palatinusi házban, amit Luciustól örököltél, így nem is keverhettél több bajt.
– A második holttest csak quinctilis közepe felé bukkant fel, amikor visszatértünk a birtokra Meto születésnapja és a választások után. Úgy tervezted, hogy mindvégig Rómában maradsz, de még előttünk visszajöttél. Meto fogadásán elmondtad, hogy visszajössz. Arról is gondoskodtál, hogy találkozzam elbűvölő unokafivéreddel, Maniusszal, és ezzel előre megjósolhatóan megint csak azt érted el, hogy a barátomként és a szövetségesemként tartottalak számon. Korábban visszajöttél tehát, így akkor is itt voltál, amikor Gnaeus dühében megölte szegény rabszolgáját, Forfexet. Lehet, hogy nem akartál egy második hullát is hagyni a birtokomon, de amikor az öledbe hullott a lehetőség, mint az istenek ajándéka, megint nem hagyhattad, hogy egy jó kis holttest kárba vesszen. Az embereid ellopták a tetemet onnan, ahova Gnaeus rabszolgái tették, a patak sziklás partjáról. A hullát megint a hírvivőd hozta el Congriónak, valószínűleg egy talicskában. A szolgád olyan gyakran kereste fel a szakácsomat, hogy már senki sem figyelt fel rá. Azt hitték, élelmet cserélgetnek.
– Tudtad, hogy már találkoztam Forfexszel, ezért kénytelen voltál az ő fejét is levágni. Így nem jöhettem rá, ki az. De le kellett volna vágnod a kezét is, de honnan is tudhattad volna, hogy Meto felismeri a háromszög alakú anyajegyet a bal kézfején? Ez a nyom elvezetett Gnaeushoz. Beismerte, hogy megölte Forfexet, ahogy jogában is állt a gazdájaként, de tagadta, hogy beledobta volna a kutamba. Semmit sem tudott erről a fejleményről.
– Valóban – bólintott Claudia.
– Én is így gondoltam. Ismét volt okom valaki mást gyanúsítani, de az összefüggés Gnaeusszal bizonytalanná tett és összezavart. Tovább irányítottam a birtokot a szénát pusztító üszög ellenére, a kutam szándékos beszennyezése ellenére. Tovább építettem a vízimalmot...
– Micsoda nevetséges építmény! – csattant fel Claudia.
– Igen, el tudom képzelni, milyen bosszantó lehetett neked látni, valahányszor feljöttél ide, a hegycsúcsra. Lenéztél a birtokomra, mohón, elképzelve, hogy a tiéd is lehetne, megvetve engem, amiért rátettem a kezem. Tovább szőtted a terveket az elüldözésemre, de közben látnod kellett a malmot, ami kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy maradni akarok, és továbbra is a sajátomnak érzem a területet. Milyen gyűlölet lehetett a szívedben, amikor áthívtalak, hogy nézd meg a kész malmot! Tisztán éreztem a viszolygásodat, de azt hittem, csak a malomnak szól. Jól elrejtetted az igazi érzelmeidet.
– Egy nőnek meg kell tanulnia eltitkolni az érzelmeit, ha meg akarja kapni, amit szeretne, különösen, ha nincs apja vagy férje, aki megadná neki, és nincs fia sem, aki megvédhetné! – fakadt ki az asszony.
Megdöbbentett a keserűség a hangjában, és hirtelenjében egy szikrázó szemű nőt láttam magam mellett, aki annyira különbözött a kedélyes, jó természetű matrónától, akit addig ismertem, hogy egészen megijesztett. Mintha egy szép maszk hullott volna le egy visszataszító arcról. Két álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy megpróbáljam Claudiát elképzelni ilyen förtelmes rémtettek mögött. Most egy másik asszonyt láttam az eddig ismert szomszéd mögött, akit az alattomos fortélyok hajtottak előre, és aki kénytelen volt elrejteni indulatait és mohóságát. Hogy máshogy juthatott volna egyről a kettőre egy nő egy ilyen családban és egy ilyen világban? Most először fogtam fel Claudia bűnének teljes súlyát.
– Ismét összezavarodtam, amikor Gnaeus ajánlatot tett a birtokomra – folytattam. – Most viszont már azt is látom, hogy te biztattad fel. Burkoltan célozgatott is erre, mert elmesélte, hogy tőled tudja, milyen kemény tél vár rám. Akkor azt hittem, ez csak amolyan pletyka, ami az unokatestvérek között terjed. Valójában csak arra használtad fel, hogy tapogatózzon, mielőtt megteszed a következő lépést. Azt akartad tudni, mennyire lett elegem a fej nélküli holttestekből, a mérgezett vízből és a tél nehézségeiből. Miután a maga durva módján ajánlatot tett a birtokomra, megint elkezdtem Gnaeust gyanúsítani, különösen mivel egy nappal azután, hogy olyan keményen kiutasítottam a házamból, egy harmadik holttest jelent meg az istállóm mögött. Éppen egy utazáshoz készülődtem, nem volt időm rá, hogy kinyomozzam a történteket. Ez így volt jól, mert ha maradok, valószínűleg minden ok nélkül rátámadtam volna Gnaeusra.
– A harmadik fej nélküli hulla egy másik rabszolgád volt, ugye? – kérdeztem. – Nemót nem ölted meg, ő egy betegségbe halt bele. Forfexet sem ölted meg, vele Gnaeus végzett. De ezt a rabszolgát te magad tetted el láb alól, igaz, Claudia?
– Miért mondod ezt? – kérdezte az asszony komor pillantással.
– Mert szükséged volt valakire, akin átjárathattad a mérgedet. Egyszer már kipróbáltad az én egyik szegény öreg rabszolgámon, Clementuson. Többé-kevésbé tanúja volt annak, amikor Congrio beledobta a kútba Forfex holttestét. Csak halványan és ködösen tudta felidézni a történteket, de egy olyan rabszolgának, mint Congrio, aki bűnös módon a saját gazdája ellen szövetkezik, még a vén Clementus is nagy fenyegetést jelentett. Congriónak egyszerűen és gyorsan meg kellett szabadulnia tőle. Te adtad neki a mérget: sztrichnint, a halálos nadragulya méreganyagát. Ez magyarázza a kék szájat, a hányást és a zavaros beszédet, amit még halála előtt tőle hallottunk. Mindig gyanítottam, hogy erőszakos halála volt. Most már biztosan tudom, mert Congrio mindent bevallott.
– Mégis egy méreg, ami megöl egy reszketeg vénembert, nem biztos, hogy hat egy erős, negyvenhét éves férfira is. Ezért az egyik nyomorult rabszolgádon próbáltad ki, igaz, Claudia? Mi alapján választottad ki a szerencsétlent? Lustaság jeleit mutatta, vagy gyengévé tették a rossz izületei? Esetleg megsértett valahogy? Vagy lehet, hogy egyszerűen nagyon hasonlított hozzám? Ugyanilyen alkatú és korú volt, ezért kimérhetted a megfelelő méregadagot, amivel engem is eltehetsz láb alól?
Belebámult a messzeségbe, de nem válaszolt.
– Átkozott az a rabszolga, akinek ilyen gazdája van! Miután megmérgezted, megint ott volt egy holttest, aminek nem kellett volna kárba vesznie, igaz? Küldjünk még egy jelet Gordianusnak! Figyelmeztessük, mi vár még rá! Megint levágtad a fejet, nehogy véletlenül valaki felismerje, és Congrio segítségével juttattad el az istállómig. Akárcsak Nemót, őt is a kislányom találta meg. Nem érzel semmit, ha belegondolsz, hogy micsoda rémületet okoztál egy ilyen pici gyereknek? Feltételezem, hogy semmit, hiszen később még szörnyűbb bűnöket is elkövettél ellene.
Claudia hirtelen felállt.
– Nem azért jöttem ide, hogy megítéljenek, akár te, akár bárki más. Az üzenetedben az állt, hogy valami megegyezésre szeretnél jutni, és ebből azt szűrtem le, hogy van valami ajánlatod számomra. Tedd meg most, és kímélj meg a vádaskodásodtól meg a kéztördelésedtől.
– Ülj le, Claudia. Mihaszna gyilkos az olyan, aki nem tudja elviselni, hogy a képébe vágják, miket követett el.
– Egy rabszolga megmérgezése nem gyilkosság!
– Ó, de egy szabadnak született gyermek elrablása már igazán bűn.
– Elég volt! – fordult meg, hogy elmenjen.
Megragadtam a vállát, és visszahúztam a fatuskóra.
– Megesküdtél, hogy nem bántasz! – sikoltotta, és egy hosszú, vékony tőrt húzott elő.
Kiütöttem a kezéből, mire a tenyerébe temette az arcát. Gyorsan körbenéztem, de senki mást nem láttam a bozótban. Fegyverrel jött ugyan, de egyedül.
– Igen, Claudia, megesküdtem rá, és komolyan is gondoltam, habár sem az istenek, sem az emberek nem tiltakoznának, ha itt helyben megfojtanálak. Dobd le ezt a gőgös álarcot, nem áll jól neked. Meghallgatod, amit mondani akarok, aztán együtt kiderítjük a teljes igazságot. Enélkül nem jutunk sehova, ezért ne is próbáld tagadni, ha azt mondom, engem akartál megmérgezni. Congrio bevallotta. Türelmetlen lettél. Teltek a hónapok, és engem nem sikerült megfélemlítened, ezért végül kénytelen voltál a gyilkossághoz folyamodni. Egy szabad római polgárt akartál megölni. Igaz, hogy nem több, mint csupán egy feltörekvő plebejus! Azt hitted, hogyha engem megölsz, Bethesda és Eco majd könnyebben eladják neked a birtokot? Vagy őket is megmérgezted volna?
– Azt akartad, hogy Congrio juttassa el hozzám a mérget – folytattam könyörtelenül. – A hírnököd egyre noszogatta, de ő ellenállt. Ez már egy kicsit túl sok volt neki, egy kissé túl veszélyes. Clementust önvédelemből mérgezte meg, de a saját gazdáját megmérgezni túlzottan súlyos bűn lett volna. Aztán jött a katasztrófa: egy kislány kihallgatta, amikor Congrio és a hírvivőd erről beszélgettek. A többit már tudod. Csak azt nem értem, mi járt a fejedben, amikor elküldted az embereidet, hogy hagyják ott Dianát a bányában. Meg kellett volna fojtaniuk, és otthagyniuk a testét? Életben kellett volna hagyniuk, hogy lassan éhen haljon? Vagy még időben kimentetted volna, hogy eladd rabszolgának egy Ostiából induló hajón valami messzi városba, mialatt a szülei gyászolják?
Claudia szeme villámokat szórt. Közelebb léptem, nehogy felpattanjon és elszökjön.
– Mondtam, hogy nem foglak bántani, Claudia, és komolyan gondoltam, habár ebben a pillanatban sajnálom, hogy ilyen ígéretet tettem. Büntetést érdemelsz a kétszínűségedért, az arroganciádért, gyilkosságért, a lányom elrablásáért, és azért, hogy a feleségemet majdnem az őrületbe kergetted az aggódással. De hol érne véget ez az egész? Az unokafivéreidben már így is túl sok indulat gyűlt össze, és túl sok a szabad idejük; sohasem érezném magam többé biztonságban, ha itt és most kitölteném rajtad a bosszúvágyamat. Bárcsak az ember bízhatna benne, hogy az istenek helyrebillentik a mérleg nyelvét az ilyen bűnösökkel szemben, mint te vagy! De én túl sokat láttam már a világból ahhoz, hogy bízzak akár emberi, akár isteni igazságszolgáltatásban. A saját igazságunkat teremtjük meg a saját eszközeinkkel, ahogy te és én is egyezséget fogunk kötni itt és most.
– Egyezséget?
– Megegyezünk Claudia, és ez segíteni fog nekünk, hogy előre léphessünk, és soha többé ne nézzünk vissza. A fiaim nem lesznek elégedettek. Szerintük úgy kéne elpusztulnod, mint egy kutyának. Bethesda sem fog örülni. Szeretné kinyomni a szemedet, és lenyeletni veled. De kénytelenek elfogadni a döntésemet, és a döntésem az, hogy megkapod a birtokomat.
Olyan üres arccal nézett rám, hogy azt hittem, nem is hallotta, amit mondtam. Aztán végignézett a birtokon, és láttam, hogy felcsillan a szeme.
– Ez valami csel, Gordianus?
– Nem csel, egyezség. Megkapod a birtokot, ahogy akartad. Lemegyünk Rómába, a Forumra, ahol a jegyzőkönyveket tartják, és aláírom neked az okiratot. Cserébe...
Felém fordította a fejét, és szúrós szemmel nézett rám.
– Cserébe nekem adod a házat a Palatinuson, amit Luciustól örököltél teljes berendezéssel.
– Szó sem lehet róla!
– Nem? Mire kell neked az a ház? Semmit sem jelent számodra.
– Az egy csodálatos villa, egész vagyont ér!
– Igen, valószínűleg többet ér, mint a birtokom, ha számba vesszük azt a sok szobrot, amit Lucius összegyűjtött, meg a rengeteg márványt, az elegáns bútorokat minden szobában, nem beszélve az előkelő helyről a Palatinuson, ahova épült. Tényleg nagyon értékes ház.
– Te viszont nagyon akarhatod ezt a birtokot, ha képes voltál ilyen alattomos terveket szőni a megszerzésére. Kétszeresére nőne a területed, és a hegygerinc mindkét oldalán a te birtokod helyezkedne el. De kivívod az unokafivéreid irigységét is, és ahogy ismerem őket, nem szeretnék az irigységük áldozata lenni. Látod, ez egy igazságos üzlet. Neked van más megoldásod arra, hogy hogyan lépjünk tovább erről a holtpontról?
Tovább nézegette a birtokot, és remegni kezdett.
– Megvetsz azért, amit ellened elkövettem, Gordianus, de honnan is tudhatnád, hogy mit jelent nekem ez a föld? Kislánykorom óta azt szerettem volna, ha az enyém lenne. Évekig álmodoztam arról, hogy végre hozzám kerül. De Lucius kapta meg. Minden évvel, ami úgy telt el, hogy Lucius nem házasodott meg és örököse sem született, egyre jobban örültem. Ilyenkor mindig esélyt láttam arra, hogy rám hagyja, feltéve, hogy tovább élek, mint ő. Türelem, türelem. Csakhogy akkor Gnaeus elkezdett panaszkodni a családi tanácsnak a sanyarú sorsáról, és az a hallgatólagos megegyezés született, hogy őt mindenki más elé kell helyezni. Mégis tovább reménykedtem, hogy a birtok idővel rám száll. Türelem és remény. Aztán Lucius meghalt, és egy városi idegenre hagyta a földet: ó, te el sem tudod képzelni azt a megrázkódtatást! Örökre elvesztettem a reményt. De most...
– Ezek szerint elfogadod az egyezséget.
Nagy levegőt vett.
– Azt mondod, érintetlenül, teljes egészében akarod megkapni a palatinusi házat. Ugyanígy kapom meg én is a birtokot?
Milyen könnyen siklott át a nosztalgiázásból a kemény alkudozásba, gondoltam.
– Persze. Mit kezdenék a vidéki berendezéssel a városban?
– Hát a rabszolgák? Őket is megkapom a birtokkal együtt?
– Kivéve a házi rabszolgákat, akiket én hoztam magammal. Igen, a földműves rabszolgákat megkapod.
– Aratust is?
Mennyire nehezemre esett Aratust egy ilyen gazdára hagyni! De mi lenne Aratusból, ha nem felügyelhetné a birtokot, amit annyi éven át irányított?
– Igen, Aratust is.
– Mi lesz Congrióval?
Egy üres, kék foltot néztem az égbolton.
– A törvény megengedi, hogy végezzek vele – mondtam halkan.
– Senki sem hibáztatna – tanulmányozta a körmeit Claudia. – De tudom, hogy nehezedre esne megölni. Nem olyan a természeted.
– Nem kéne magamnak megtennem. Congrio árulását fel sem lehet fogni. Összeesküdött a gazdája ellen, elrabolta a lányát. Ha nagydobra verném, milyen bűnöket követett el, sok római polgár beállna a sorba, hogy részt vegyen a halálra kövezésében, így szolgáltatva példát a többi rabszolgának. De ezzel a te szerepedre is felhívnánk a figyelmet.
Claudia feszülten rágcsálta az egyik körmét.
– Vagy túladok rajta, és ezzel megszabadulok tőle – folytattam. – Egy ilyen tehetséges szakács jó pénzt hozna. De hogyan engedhetnék be egy ilyen viperát valaki másnak a házába figyelmeztetés nélkül, és ki venne meg egy ilyen rabszolgát, ha már egyszer kiderült róla az igazság? Nem, ezt is végiggondoltam múlt éjjel, amikor az ajánlatomat készítettem elő neked. Congriót is megkapod a birtokkal együtt, akár akarod, akár nem.
Felcsillant a szeme. Vajon képes lenne enni Congrio főztjéből azok után, hogy bebizonyosodott, milyen árulásokra képes? Hadd legyen csak az övé! Eresszük össze a viperákat!
– Elfogadod az ajánlatomat, Claudia?
Nagy levegőt vett, és lassan kifújta.
– Elfogadom.
– Jó. Akkor nézd meg még egyszer a kilátást, és menj vissza a házadba. A terület még nem a tiéd, és amíg a tiéd nem lesz, addig tartsd magad távol tőlem és a családomtól, és mondd meg az unokafivéreidnek, hogy tegyék ugyanezt. Majd az ügyvédeink elrendezik a dolgokat. Soha többé nem akarlak látni.
Felállt, lassan végignézett a birtokon, aztán elfordult, hogy távozzon, de néhány lépés után megállt, és visszafordult. Nem fordult meg annyira, hogy lássam az arcát.
– Gordianus, hiszel te az istenekben? Hiszed, hogy Fortuna döntésén múlik, gazdagok vagy szegények leszünk-e, és a Párkák határozzák meg a halálunk óráját?
– Miről beszélsz, Claudia?
– Amikor lány voltam, még szinte kislány, szültem egy gyereket. Nem érdekes, hogy ki nemzette és hogyan. Az apám nagyon haragudott. Azt mondta, hogy soha senkinek nem szabad megtudnia, ezért elbújtatott, és amikor megszültem, elvette tőlem a gyereket. Felvitte egy vad, elhagyatott helyre az Argentum-hegyen, és otthagyta. Sírtam és sikoltoztam, mert még túl fiatal voltam, és szenvedtem a fájdalomtól, és nem is értettem, mi történik velem. Azt kiáltoztam, hogy megölte a kisbabámat, de ő csak azt felelte, hogy odarakta az istenek elé, és ha meghalt, akkor ők akarták így.
– Semmiért nem fogok bocsánatot kérni, amit tettem – mondta konokul. – Azért tettem, hogy megkapjam, amit a legjobban akartam a világon. A bocsánatkérésem amúgy sem számítana semmit neked, Gordianus, és nekem sem. De tudnod kell, hogy sohasem öltem volna meg a lányodat. Amikor az ostoba Congrio elhozta nekem, mit tehettem volna vele? Úgy döntöttem, hogy felküldöm a hegyre, és a bányában hagyom.
– Ahol lezuhanhatott és szörnyet halhatott volna! – mordultam fel. – Vagy éhen hal, esetleg halálra fagy.
– Igen, de akkor sem én okoztam volna a halálát a saját kezemmel. Hát nem érted? Az istenekre bíztam. Ők pedig így döntöttek. A lányod biztonságban van, és kapsz egy pompás házat Rómában, amiért cserébe nekem adod a birtokot. Végül is jól döntöttem.
– Claudia – mondtam, nagy levegőt véve, és a fogaimat csikorgatva. – Ha most azonnal nem tűnsz el, megszegem az ígéretem, és azzal együtt a nyakadat is eltöröm!
– Papa, egy ember van az ajtóban. Hozzád jött – szaladt ki a kertbe Diana lihegve.
Letettem a tekercset, amit olvasgattam.
– Diana, hányszor mondjam még neked, hogy van egy rabszolgánk, aki kinyitja az ajtót? Nem akarom, hogy te végezd el a feladatát. Itt, a városban...
– Miért ne?
Sóhajtottam. Legalább nem nyomorította meg a lelkét a rossz élmény Congrióval. Ásítottam, kinyújtóztattam a karom, és ránéztem Minerva szobrára a kert túlsó végében. A bronzszobrot olyan realisztikusan formálták meg, hogy néha úgy láttam, mintha lélegzett volna. Ő volt az egyetlen nőszemély a házban, aki nem beszélt nekem vissza, bár a többiekhez hasonlóan ő sem igazán figyelt rám. Lucius biztos rengeteget fizetett érte.
– Meg aztán, papa, azt hiszem, ismerem ezt az embert. Azt mondja, egy szomszéd.
– Mindenható Jupiter, remélem, nem valamelyik szomszédunk a birtokról!
Elképzeltem, hogy a Claudius család egyik tagja áll az ajtóban, és hirtelen remegni kezdtem az ijedtségtől. Felálltam a székből, és Dianával a sarkamban átsétáltam a kerten.
Az ajtóban álló ember valójában két férfi volt, hátuk mögött rabszolgakísérettel. Diana Marcus Caeliust ismerte fel. Gyorsan végigszámoltam a hónapokat a fejemben, és rájöttem, hogy már csaknem egy teljes éve keresett fel a birtokon, emlékeztetve rá, hogy adósa vagyok Cicerónak. Nem tudom, Diana hogyan ismerhette fel, hiszen most simára borotválta az arcát, és a haját is normális, hétköznapi módon nyírták le. A fazont, amit Catilina tett népszerűvé az elmúlt évben, ezen a nyáron már sehol sem lehetett látni Rómában.
A mellette álló polgár Cicero volt. A korábbi konzul felszedett egy kis túlsúlyt, amióta legutóbb láttam átvonulni a Forumon. Fürdött a diadalban az összeesküvők kivégzése után.
– Látod? – mutatott Diana Caeliusra. – Mondtam, hogy ismerem.
– Polgárok, nézzétek el a lányom viselkedését.
– Ugyan már – lágyult meg Cicero. – Soha nem nyitott ajtót nekem nála elbűvölőbb teremtés. Bejöhetünk, Gordianus?
A kíséretüket kint hagyva Cicero és Caelius követtek a kertbe. Egy rabszolga serlegeket hozott egy agyagkorsóval, és miközben a bort kortyolgattuk, figyeltem, ahogy a két férfi a környezetet csodálja. Cicero pillantása elidőzött Minerva szobrán. Tudtam, hogy neki is van egy mása az istennőről a házában, de az enyém sokkal értékesebb lehet. Elmosolyodtam a gondolatra.
– Káprázatos az új házad – ismerte el Cicero.
– Valóban – tette hozzá Caelius.
– Köszönöm.
– Tehát elhagytad a birtokot – folytatta Cicero –, miután annyit küzdöttem, hogy a tiéd maradhasson.
– A munkád nem veszett kárba, Cicero. A birtokból ez a ház lett, ahogy a hernyóból is pillangó lesz.
– Ezt majd magyarázd el valamikor – felelte Cicero. – Ami a jelent illeti, üdvözöllek a városban. El sem tudtam képzelni, hogy komolyan és véglegesen hátat fordítasz Rómának. Most már szomszédok vagyunk, bár még szokatlan a helyzet. Az én házam a másik oldalon van, arrafelé.
– Igen, tudom. Az emeleti hálószobám teraszáról csodálatos kilátás nyílik a házadra, háttérben a Capitolinus-dombbal.
– Én is a szomszédod vagyok – szólt közbe Caelius. – Épp most béreltem ki egy lakást egy nagyobb házban a sarkon túl. Nem mondhatnám, hogy olcsó, de újabban nem panaszkodhatok az anyagi helyzetemre.
– Csakugyan? – kérdeztem, de tudtam, hogy nagy faragatlanság lenne arról puhatolózni, honnan szerzi a pénzt.
– Milyen gyönyörű kert – nézett körül Cicero. – Ez az istennő szobor is egészen rendkívüli. Ha valaha úgy döntesz, hogy túladsz rajta, biztosan tudnék egy jó ajánlatot...
– Nem hinném, Cicero. Akárcsak a ház, ez a szobor is egy nagyon kedves, elhunyt barátomtól származik.
– Értem. Persze. – Belekortyolt a borba. – De mi nem csak azért jöttünk, hogy a jó szerencséden ámuldozzunk, Gordianus. Szeretnék egy kis szívességet kérni tőled.
– Tényleg? – kérdeztem, és hirtelen megborzongtam a nyári meleg ellenére.
– Igen. – Mintha egy kissé csüggedtnek tűnt volna. – Ó, de először meg szeretnék győződni róla, hogy a ház legintimebb részei is olyan lenyűgözők-e, mint a nyilvánosak.
– Annak a folyosónak a végén megtalálod a mellékhelyiséget – mondtam.
Cicero elnézést kért, és elment.
Caelius előrehajolt.
– Emésztési zavarai vannak – súgta meg bizalmasan. – Lazák a belei. A múlt évben sokat romlott a korábbi állapotához képest. Tudod, néha csodálkozom, hogyan képes végigmondani egy beszédet a szenátus előtt.
– Köszönöm, hogy ilyen mélyen beavatsz a dolgaiba, Marcus Caelius.
Felnevetett.
– Igazság szerint egy időre sokat javult az emésztése, amikor a szenátus elfogadta azt a törvényt tavasszal.
– Milyen törvényt?
– Azt, amelyik felmentett mindenkit, aki részt vett az összeesküvők kivégzésében.
– Ó, igen. Még nem költöztem vissza a városba, amikor az történt. De a fiam részletesen megírta egy levélben: „A szenátus összes tagjának, a magisztrátusoknak, a tanúknak, az informátoroknak és a többi ügynöknek, akik részt vettek a törvény megsértésében, és megfelelő tárgyalás nélkül hóhérok kezére juttatták Publius Cornelius Lentulus Surát, Gaius Cornelius Cethegust, et alii, Róma szenátusa ezennel állandó védettséget biztosít a bűnvádi eljárásokkal szemben.” Más szóval a szenátus egy széles gesztussal mindenkit kimentett a slamasztikából.
– Legjobban Cicero örült. Egy ideig azt hitte, hogy tényleg bíróság elé állítják gyilkosság vádjával.
– Miért ne állíthatták volna? A kivégzés teljesen törvénytelen volt.
– Kérlek, Gordianus, ne mondj ilyeneket Cicero jelenlétében! Vagy legalább várd meg, amíg én elmegyek.
– Ilyen hamar elmész?
– Nem maradhatok. Találkoznom kell egy emberrel a Takácsok utcájában, akitől szőnyegeket veszek az új lakásomba. Van egy új festék, amit egyedül csak ő használ. Pontosan olyan zöld színe van, mint annak az özvegynek a szeme, akit nagyon szeretnék elbűvölni vele.
– Neked mindig annyira kifinomult ízlésed volt, Marcus Caelius...
– Köszönöm.
– ...hogy továbbra sem értem, mi alapján választod meg, kihez vagy hűséges. Legalább olyan jól ismerem mindkettőjüket, mint te, és sokáig ingadoztam közöttük. Te miért maradtál meg mégis Cicero mellett Catilina ellenében?
– Gordianus, kérlek! Ez a kérdés azt mutatja, hogy neked viszont hiányosságaid vannak a jó ízlés terén.
– Csak azért, mert támadni merem az ifjúi idealizmusodat?
– Nem, hanem mert támadod a józan eszemet. Miért választottam volna ebben a konfliktusban a vesztes oldalt? Ó igen, tudom, miért gondolkodsz így Ciceróról és Catilináról. De néha a célszerűség győz a jó ízlés felett, Gordianus. – A borát kortyolgatta, és fél szemét állandóan azon az ajtón tartotta, amin keresztül Cicero távozott. Aztán előrehajolt, és bizalmas hangon folytatta. – De ha tudni akarod a teljes igazságot, a valódi igazságot...
– A hamis igazsággal szemben?
– Pontosan. A valódi igazság az, hogy a múlt év során sem Cicerót, sem Catilinát nem szolgáltam, noha mindketten azt hitték, hogy az ő emberük vagyok.
– Egyiket sem? Akkor kit?
– Régi mentoromat, Crassust. – Caelius csak vállat vont, amikor látta a hitetlenséget az arcomon. – Nos, szüksége volt valakire, aki Cicerón és Catilinán is rajta tartja a szemét, és értesíti mindenről, ami őt is érintheti. Én mindkét feladatot egy személyben elláttam. Gondolod, hogy csak Cicerónak vannak kémei a város minden pontján? Crassus ráadásul sokkal jobban fizet.
– Te már csak tudod, hiszen mind a hárman egyszerre fizettek neked. Néha azért biztosan összezavarodtál, amikor például saját magad után kellett kémkedned. Azt mondod, Crassus?
Elmosolyodott.
– Ezt bizalmasan közöltem veled, Gordianus, mert tudom, hogy azon kevesek egyike vagy Rómában, akikre rábízhatom a titkaimat. Azt is tudom, hogy nem vagy biztos benne, hihetsz-e nekem vagy sem.
– Most már csak az a kérdés, Caelius, hogy te magad tudod-e, kit szolgálsz valójában?
Csinos, fiatal arcán egy kissé kábult kifejezéssel dőlt hátra.
– Tudod, Gordianus, szerintem most, hogy visszajöttél a városba, mintha a helyedre kerültél volna. Sokkal kipihentebbnek látszol, és sokkal élesebb a felfogásod, mint amikor a birtokon találkoztunk.
A következő pillanatban Cicero szemmel láthatóan megkönnyebbülten visszatért. Caelius felállt, és elbúcsúzott tőlünk.
– Máris mész? – kérdezte Cicero.
– Intézkednie kell a szőnyegek és a zöld szempár ügyében – magyaráztam.
Cicero mosolyogva leplezte zavarát, Caelius pedig elhagyta a házat.
– Nos, amint mondtam, egy kis szívességet szeretnék kérni tőled, Gordianus.
– Nem tudtam, hogy tartozom neked szívességgel.
– Gordianus, nézz körül! – mutatott a fényűző kertre, a szobrokra és a szökőkutakra. – Te magad mondtad, hogy az én érdemem...
– Ez most már a múlté. Hidd el, Cicero, ezt a házat én szereztem magamnak minden egyes kövével együtt.
Olyan szenvedélyesen beszéltem, hogy Cicero visszahúzódott, és felülbírálta retorikai kirohanását.
– Jól van hát. De azért hallgasd meg a kérést, mielőtt visszautasítanád.
– Nekem úgy tűnik, hogy ha van közöttünk olyan, akinek szívességgel tartoznak, az én vagyok. Vagy nevezzük inkább kártérítésnek. Néhány hónapja, amikor még vidéken laktam, egy római férfiakból álló csapat jelentős kárt okozott a házamban. Catilinát üldözték, és úgy gondolták, hogy az én otthonomban bujkál. Ki küldhette őket ilyen paranccsal? Ki hatalmazta fel őket arra, hogy feldúlják a házamat, és ilyen rémületet okozzanak a családomnak és nekem? Ha megtalálják, nem kétlem, hogy ott helyben megölték volna Catilinát. A levegőben lehetett érezni, hogy készen állnak a gyilkosságra.
Cicerónak eltorzultak a vonásai. Vagy én kínoztam az idegeit, vagy megint az emésztési zavarok gyötörték.
– Hát legyen. A vita kedvéért mondjuk azt, hogy én tartozom neked egy szívességgel. Olyan szörnyű dolog, hogy a Szülőföld Atyja az adósod? Nem tennél meg neki még egy szívességet, ha egyszer tudod, hogy bízhatsz a hálájában? Meghallgatsz vagy sem?
Letettem a boromat, és karba fontam a kezem.
Cicero elmosolyodott.
– Olyan egyszerű dolog, tényleg. A hivatalos jelentések szerint a Pistoria melletti csata után nem maradtak túlélők Catilina táborából...
– Én is így hallottam. – A fejemben hirtelen megint felbukkantak a vérrel és kardokkal teli borzalmas emlékképek. – Mind meghaltak az első csatasorokban. Halálos sebeket kaptak.
– Igen. Végül is rómaiak voltak, akármennyire félrevezették őket. Mindamellett nem hivatalos forrásból arról értesültem, hogy legalább két ember túlélte a csatát, egy férfi és a fia.
– Valóban? Honnan tudod ezt?
– Elég sok kém dolgozik nekem, Gordianus. Akarok kérni valamit ezektől a túlélőktől.
– Remélem, nem folytatod a bosszút. A Catilina vereségét követő hónapokban évszázadokra elég tárgyalás és tisztogatás zajlott. Azt hittem, az állam összes ellenségét összegyűjtötték és megbüntették.
– Nem ilyesmiről nincs szó. Azoktól a túlélőktől csak annyit szeretnék, hogy idézzék fel nekem Catilina beszédét.
– A beszédét?
– Azt, amit a csapatainak mondott az ütközet előtt. Biztosan mondott beszédet. Minden római hadvezér mond beszédet.
– Lehet. Miért érdekel ez téged annyira?
– Ez még hiányzik a feljegyzéseimből a konzuli évemmel kapcsolatban. Minden Catilina-ellenes beszédemből készítettünk másolatot, és Tiro a társaival pontosan lejegyezte azt a vitát is, ami a kivégzések előtt folyt le a szenátusban. Megvannak az összeesküvőket eláruló és halálba küldő levelek másolatai is, és annak a beszédnek az írott változata, amit Antonius intézett a seregéhez a csata előtt.
– Antonius is hajszál híján megnyomorodott.
– Hajjaj! – szörnyülködött Cicero a krónikus bélbetegségben szenvedők együttérző hangján. – De ami még hiányzik, ami senkinek nincs meg, az Catilina beszédének írott változata. Felejtsd el, amit a szívességről mondtam. Sok ezüstöt fizetnék annak az embernek, aki felidézné nekem azt a szónoklatot.
– Ez talán a visszaemlékezéseidhez kell, Cicero?
– Talán. Miért ne? Catilina államellenes összeesküvése a köztársaság történetének egyik legfontosabb eseménye. Ami az én szerepemet illeti az összeesküvés leverésében, arról egyesek azt állítják, hogy azokban az órákban, amikor a rám ruházott korlátlan hatalommal éltem, megvalósítottam Platón álmát a filozófus-királyról. Ez valószínűleg túlzás, de...
– Cicero, kérlek!
Most én éreztem úgy magam, mint egy gyomorbeteg.
– Én csak annyit akarok tőled, Gordianus, hogy segíts megőrizni az utókornak Catilina utolsó beszédét. Ott írjuk le, ahol te szeretnéd, és úgy, ahogy neked kényelmes. Jegyzetelhetsz a saját kedved szerint, vagy átküldhetem Tirót, aki majd leírja.
– A híres gyorsírásával?
– Ha tudsz olyan gyorsan beszélni.
Elfintorodtam a gondolatra, hogy Catilina utolsó nyilvános beszédét az elpusztítójának a kezébe adjam. De hogy engedhettem volna, hogy örökre feledésbe merüljön? Milyen más örökséget hagy az utókorra? Soha nem fognak neki szobrot állítani Rómában, soha nem írnak majd róla hősies történeteket, még egy fia sincs, aki továbbvihetné a nevét vagy az eszméit. Néhány év múlva már semmi más nem marad Catilinából, csak temérdek beszéd, amiben rágalmazzák az egész világ előtt.
Meg aztán ott volt a vízimalom is. Lucius Claudius emlékére fogtam bele az építkezésbe, és Catilina oldotta meg a szerkezet rejtélyét. A malom az én személyes emlékművem volt mindkettőjük számára. Mielőtt átadtam a birtokot Claudiának, komolyan gondolkodtam azon, hogy felégetem, mert azt az asszonyt érdemtelennek találtam rá, hogy rendelkezzen felette. Egyik nap még a rabszolgákat is felszereltem fáklyákkal és kalapácsokkal, hogy rombolják le. De amikor láttam, hogy milyen elegánsan forog a kerék a vízben, képtelen voltam kiadni a parancsot. Otthagytam, hadd állítson emléket mindannyiunknak, akik részt vettük a létrehozásában.
Cicero megköszörülte a torkát, mire én is visszazuhantam a jelenbe.
– Még ha ott is lettem volna Pistoriában – szólaltam meg –, és még ha segíteni is akarnék neked, Cicero, honnan veszed, hogy emlékszem Catilina beszédére?
– Biztos vagyok benne, hogy emlékszel, Gordianus. Ilyen téren nagyon jó a memóriád. A természetedből és a hivatásodból is következik, hogy emlékszel az apró részletekre. Sokszor hallottam, hogy szó szerint idéztél érveket és vitákat, amiket évekkel korábban hallottál.
– Ez igaz, Cicero. Az ember nem menekülhet el a memóriája elől. Tudod, mi jutott eszembe pár pillanattal ezelőtt, amikor megláttalak az ajtóban? Azok a szavak, amiket egy rég halott ember sok-sok évvel ezelőtt mondott. Igen, már több mint tizennyolc éve annak, hogy egy este beléptünk a régi házadba a Capitolinuson Sextus Roscius tárgyalása után. Emlékszel? Hárman érkeztünk meg hozzád: te, én és Tiro, és ott találtuk Sulla testőreit és rabszolgáit a házad körül. A diktátor a könyvtárszobában várt minket.
Cicero nagy levegőt vett, mintha az emlék még mindig felzaklatná.
– Persze hogy emlékszem. Azt hittem, mindnyájunkat lefejeztet, és karóra húzza a fejünket.
– Én is ezt hittem. De ahhoz képest, hogy egy nagy szörnyeteg volt, aki éppen jól megütötte a lábát, meglepően barátságosan viselkedett, habár nem beszélt túl hízelgően. Azt mondta, én egy kutya vagyok, aki csontokat ás ki, és csodálkozott, hogy nem undorodtam még meg az orromba kerülő férgektől és sártól.
– Ilyet mondott volna? Nem nagyon emlékszem.
– Amikor Tiro közbeszólt, Sulla azt mondta, hogy nem elég jóképű ahhoz, hogy ilyen vakmerő legyen, és azt javasolta neked, hogy korbácsoltasd meg.
– Ez Sullára vall.
– És emlékszel, mit mondott rólad?
Cicero arca megfeszült.
– Nem tudom, mire célzol.
– „Vagy őrülten vakmerő vagy, vagy tébolyultan vágysz az előrelépésre, esetleg mindkettő egyszerre” – mondta. – Okos fiatalember és elsőrangú szónok vagy, olyasfajta ember, akit szívesen látna a saját soraiban, de tudja, hogy sohasem fogadnál el egy ilyen ajánlatot, mert a fejedben még ott kavarog a sok ködös ideál a könyörtelen zsarnoksággal szembenálló köztársaságpárti eszményekről. Aztán azt mondta, lássuk csak, tudom-e szó szerint idézni: „Tele vagy tévhitekkel a jámborságról és a saját természetedről. Én ravasz vén róka vagyok és még jó a szaglásom, ebben a szobában pedig egy másik róka jelenlétét érzem. Hadd mondjak neked valamit, Cicero: az út, amelyet választottál, csak egyetlen célhoz vezet, oda, ahol most én állok. Talán nem jutsz el idáig, de más irányba nem mehetsz. Nézz rám, és lásd meg bennem a tükörképedet...”
Cicero jéghidegen nézett rám.
– Én nem emlékszem ezekre a szavakra.
– Nem? Akkor talán abban sem kéne bíznod, hogy hűen visszaadom Catilina utolsó szavait.
Erre egy kicsit megolvadtak a vonásai.
– Különben is mit kerestél te Catilina táborában?
– Egy elszökött bárányt kerestem, akiről kiderült, hogy valójában egy oroszlánkölyök. De nem meséltek el neked mindent részletesen a kémeid?
– A kémeim nem tudnak nekem mindent elmesélni. Például nem tudják, mi rejlik egy ember szívének mélyén. Ó, Gordianus, ha tudtam volna, hogy ennyire fogékony vagy Catilina korruptságára, sohasem küldtem volna el hozzád Caeliust segítségért. Azt hittem, azonnal átlátsz a szitán. Az a gyanúm, hogy végül sikerült elcsábítania téged. Ha nem is szó szerint – tette hozzá nevetve.
Átnéztem a kerten Minerva szobra felé. Szelíd hallgatása mindig megnyugtatott: a bölcsességhez hozzátartozik az indulat elfojtása.
– Semmit sem bántál meg, amit a konzulságod éve alatt tettél, Cicero?
– Semmit.
– Nem aggódsz amiatt, hogy milyen precedenst teremtettél ennek a szétszaggatott, törékeny köztársaságnak a jövőjére nézve? Titkon nem szerettél volna megszabadulni az optimatáktól, és elindítani a változás szelét?
Megrázta a fejét, és lenézően mosolygott.
– A változás a civilizáció ellensége, Gordianus. Mi értelme van az újításnak, ha az ország már így is a Legjobb Emberek kezében van? Amit te haladásnak vélsz, talán csak romlás és züllöttség.
– De Cicero, te egy Új Ember vagy! Egy ismeretlen családból jöttél, és úgy lettél konzul. Te magad vagy a változás.
– Annyi bizonyos, hogy egy kiemelkedő tehetségű újonc is csatlakozhat néha a Legjobbakhoz, ahogy egy nemesi gyökerű patrícius is tönkremehet és kegyvesztetté válhat, mint Catilina. Az isteneknek ilyen mérlegük van...
– Az isteneknek! Hogyan lehet, hogy egyik nap ateista vagy, másnap Jupiter földi eszközének nevezed magad?
– Metaforákban beszéltem, Gordianus – felelt Cicero türelmesen, mintha a szó szerinti értelmezésem csak egy különc hajlam lenne, amit el kell viselnie.
Nagy levegőt vettem, és Minervára néztem, de a béketűrésem a végét járta.
– Azt hiszem, most egyedül szeretnék maradni, Cicero.
– Természetesen. Biztosan kitalálok az ajtóig.
Felállt, de nem fordult meg. Inkább várakozva nézett le rám.
– Jól van – mondtam végül. – Ha akarod, holnap délelőtt küldd át Tirót az írószerszámaival együtt. Amennyire csak tudom, előásom Catilina beszédét az emlékeim közül. – Cicero bólintott, és mosolyogva fordult meg. – És talán Tiro jobban fog emlékezni Sulla szavaira, mint te – tettem hozzá, és láttam, hogy Cicero válla alig észrevehetően megmerevedik.
Négy év telt el azóta, hogy Cicero felkeresett az új házamban a Palatinuson.
Akkor azt hittem, hogy vége a történetnek, amennyire az ilyen események egyáltalán véget érhetnek. De utólag úgy tűnik, az azóta történt dolgok egy még ideálisabb végkifejlet felé vezettek. Mint Jupiter szobrának felállítása, amit évekig készítettek elő, ez is csak idő kérdése volt.
A közben eltelt évek során Caesar fokozatosan egyre feljebb és feljebb emelkedett a ranglétrán. Két évvel ezelőtt koalíciót (vagy ahogy a Forumon nevezték, triumvirátust) kötött Crassusszal és Pompeiusszal, és a múlt évben negyvenegy évesen konzullá választották. Most Caesar Galliában tartózkodik, a helvétek törzsét igyekszik megtörni, miután azok sok fejfájást okoztak neki. Sok sikert kívánok a katonai vállalkozásához, ha másért nem is, hát azért, mert a fiam is vele ment.
Nem sokkal azután, hogy visszaköltöztünk Rómába, Meto katonának jelentkezett Marcus Mummius parancsnoksága alá, de ki nem állhatta Pompeiust, ezért inkább Caesar seregébe állt be. Folyton aggódom amiatt, hogy a katonai pályát választotta, de már rég elfogadtam. (Mindig szokatlan hévvel büszkélkedett a Pistoriánál szerzett harci sérülésével.) Legutóbbi levelében, amit Bibracte városából, az Aedues törzs földjéről küldött, Meto olyan részletességgel írja le, hogyan készülnek csatára a helvétek ellen, hogy a szőr is feláll a hátamon. Hogyan válhatott az a kedves kisfiú, akit örökbe fogadtam, ilyen érzéketlenné a vér és a sebek látványa iránt? Mielőtt az ütközet elkezdődött, írja Meto, Caesar elküldte az összes lovat, élükön a sajátjával, hogy ne is lássák őket, és így jelezte, hogy minden római egyforma veszélynek van kitéve. Ez a gesztus ismerős volt nekem az egyetlen harci élményemből, amit egy sokkal kevésbé szerencsés parancsnok oldalán éltem meg. Meto azt bizonygatja, hogy Caesar egy katonai géniusz, de ez cseppet sem nyugtatja meg azt az apát, aki jobban szeretne egy szerény, de élő fiút, semmint egy dicsőségeset, de halottat.
Gyakran írok neki, de sohasem tudom, hogy a leveleim elérkeznek-e hozzá. A pistoriai csata bizonyos értelemben közelebb vitt minket egymáshoz, de szélesebbre is tágította közöttünk a szakadékot. Könnyebben kiöntöm neki a szívemet levélben, miközben csak ahhoz a képhez beszélek, amit az emlékeimből felidézek róla, és nem kell szemtől szemben vallanom neki. Attól félek a legjobban, hogy egy olyan fiatalembernek írom a soraimat, aki már rég halott, csak nem tudok róla.
Mellékelek két levelet, amiket néhány hónap eltéréssel neki írtam. Az elsőt aprilis havában küldtem neki.
Drága fiamnak, Metónak, aki Gaius Julius Caesar seregében szolgál, Gall-földön, szerető apjától. Fortuna kísérjen utadon.
Meleg az este, és még melegebbé teszi az a forróság, ami egy közelben lángoló ház felől árad.
Hadd magyarázzam el.
Nemrég éppen a kertemben foglalatoskodtam, olvasgattam a nappal utolsó fényeiben. Észrevettem, hogy a sötétedő égen valami vöröses fény izzik, de azt hittem, csak a naplemente miatt van. Már épp kérni akartam egy lámpást, amikor az egyik rabszolga jelentette, hogy látogatóm érkezett. Szomszédunk, Marcus Caelius rontott be a kertbe. Kérdezte, hogy az emeleti erkélyről láttam-e a lángokat. Együtt rohantunk fel a hálószobába, ahol Bethesda már megdermedve állt a teraszon, és nézte, ahogy Cicero háza a tűz martalékává válik.
Pár nappal ezelőtt Cicero száműzetésbe menekült. A populista néptribunus Clodius kergette ki a városból. A Cicero-ellenes reakciók egyre erősödtek Rómában. Akadnak még, akik dicsérik az erényei és a Rómáért tett szolgálatai miatt, de a leghűségesebb támogatói közül is egyre többen undorodtak meg az önimádatától, amivel azt hangoztatja, milyen okosan és bátran győzte le Catilinát. Olyan nagy szavakat használ saját magára, hogy az még egy komédiában is sok lenne. A gőgös hiúsága és a durvasága is legendássá vált. Crassus megveti, Pompeius alig bírja elviselni, azt pedig te is tudod, hogy imádott parancsnokod, Caesar hogyan vélekedik róla. Meg persze ott van az a temérdek ember a legkülönfélébb osztályokból, akik titokban Catilinával értettek egyet, csak nem csatlakoztak hozzá. Ők is nehezen viselik, hogy Cicero szünet nélkül dicsekszik, és (a síron túl is!) rágalmazza azt az embert, akit ők tiszteltek.
Néptribunusként Clodius feltűnő tehetséggel szervezi össze a népet (a Tömeg Tanítójának is nevezik), és előtte még az optimaták is meghunyászkodnak. Azt mondják, egy személyes jellegű vita miatt tört ki a viszály közte és Cicero között (Cicero felesége, Terentia azzal vádolta Clodius húgát, hogy házasságtörésre akarja buzdítani Cicerót, és folyton csábítgatja – el tudod ezt képzelni?), de Clodius csakhamar felismerte, hogy hatalmas támogatást szerezhet a tömegben, ha nyílt támadásokkal sikerül az embereket Cicero ellen hangolnia. Cicero, hogy együttérzést váltson ki az emberekből, megnövesztette a haját, és gyászruhában rótta a város utcáit, de Clodius mindenhova követte az embereivel. Gúnyolták, kifütyülték, sárral dobálták, és azok a szimpatizánsseregek, akiket Cicero várt volna, hogy a segítségére siessenek, egyszer sem jelentek meg. Hova lett a tömeg, aki a Szülőföld Atyjaként ünnepelte alig pár évvel korábban? A tömeg ingatag, Meto.
Cicero egy idő után annyira féltette az életét, hogy elszökött a városból. Clodius rávette a népgyűlést, hogy fogadjanak el egy rendeletet, amelyben száműzetésre ítélik Cicerót, amiért „tárgyalás és törvényes ítélet nélkül kivégeztetett római polgárokat”, és Róma nyolcszáz kilométeres körzetén belül megtiltják az embereknek, hogy szállást adjanak neki. (Rég elfeledték azt a törvényt, ami védettséget biztosított a kivégzésben résztvevőknek.) Azt is eldöntötték, hogy bárki, aki amellett érvel, hogy Cicerót vissza kell hozni a száműzetésből, az állam ellenségének számít, „hacsak nem sikerül visszahozni az életbe azokat az áldozatokat is, akiket törvénytelenül végeztek ki”. Clodiusnak fanyar a humorérzéke.
Így hát most, hogy Cicero Görögország felé indult, Clodius valósággal tombol, és Cicero csodás palotája a Palatinuson lángokban áll. Most sem egy lámpás fényénél írok neked, hanem a ragyogó, imbolygó lángok fényénél, amik bevilágítják a hálószobámat, és lehetetlenné teszik az alvást, még ha akarnék is aludni.
Most rajtad a sor, hogy írj egy történetet a helvétekkel folytatott küzdelemről, akármennyire is hajmeresztő.
Nem tudom, hova vezet majd ez a káosz, de kétlem, hogy utoljára láttuk Cicerót. A rókák ügyesen surrannak vissza az üregükbe, miután a vadászok továbbállnak.
Fortuna minden áldását kívánom neked Caesar szolgálatában, és minden nap azért imádkozom, hogy épségben hazatérj.
Végül itt a másik levél, mai dátummal, vagyis sextilis idusán megcímezve:
Drága fiamnak, Metónak, aki Gaius Julius Caesar seregében szolgál, Gall-földön, szerető apjától. Fortuna kísérjen utadon.
A minap érkeztem vissza egy utazásról, amit északra, Arretium városába tettem. Milyen csodálatos érzés visszatérni Rómába, viszontlátni Bethesdát és a kishúgodat, Dianát, aki pár nap múlva a tizenkettedik születésnapját ünnepli. Szeretettel gondolnak rád, ahogy Eco, Menenia és az ikrek is, akik most már meglehetősen kezelhetetlenek. (A harmincas vagy negyvenes éveimben kellett volna nagyapává válnom, ahogy szokás; attól tartok, most már túl öreg vagyok hozzá!)
De elmesélem, miket derítettem ki a vidéki kirándulásomon. Évek óta nem jártam északon, a Via Cassián. Elkerültem azt az utat, nem akartam megint elmenni a birtok mellett. De a munkám egy elveszett nyaklánc és egy házasságtörő asszony nyomába kényszerített, ezért muszáj volt felmennem Arretiumba. (Ha részleteket akarsz tudni, fel kell adnod a katonai hivatást, haza kell jönnöd, és át kell venned az apád munkáját!)
Annyira siettem, hogy éppen csak elvágtattam a birtok mellett. Az Argentum-hegy, a hegygerinc, az udvarház, a szőlőlugasok, a gyümölcsösök és a mezők – hirtelen belém hasított a nosztalgia, és még sokáig bennem maradt, ahogy továbbmentem. Hazafelé már több időm volt, ezért amikor elértem az Argentum-hegyhez és a birtokhoz, lelassítottam a lovamat.
Elsőként azt vettem észre, hogy a birtok északi határát jelző kőfalat folyamatosan bontották. A talajt elhomályosította a hőség és a por, de a házat és a többi épületet elég tisztán láttam. Amikor hunyorogva még távolabb néztem, megpillantottam a patakot, de sehol sem láttam a vízimalmot. Aztán mégis megtaláltam a romjait. Valaki leromboltatta.
Erős késztetést éreztem, hogy belovagoljak a házhoz. Ehelyett viszont csak álltam az úton, és bámészkodtam. Kicsivel később egy ökrösszekér jött ki az istállóból, egyetlen rabszolga hajtotta. A főútra indult. Amikor közelebb ért, láttam, hogy ő nem tartozott a mi egykori rabszolgáink közé, ezért megkérdeztem, hogy a birtokon él-e.
– Igen – felelte.
Alázatosan viselkedett, és nem nézett a szemembe.
– Akkor talán tudod, hogy a gazdasszonyod miért romboltatja le azt az északi falat.
– Az nem a gazdasszony ötlete volt – motyogta, és igencsak összezavarodott a feltevés hallatán. – A gazda találta ki.
– A gazda? – kérdeztem, és azon töprengtem, vajon lehetséges-e, hogy Claudia férjhez ment. – Hogy hívják?
– Manius Claudius. Amint megörökölte a birtokot egy évvel ezelőtt, azonnal elkezdte lebontatni azt a falat. Nagyon kemény munka lefejteni az összes követ, és talicskákon elvinni. Most, hogy amerre csak a szem ellát, mindenütt övé a föld a hegygerinc mindkét oldalán, azt mondja, nincs szükség többé a falra.
– De mi történt Claudiával?
– Ó, a gazda unokanővére, aki ráhagyta a birtokot. Meghalt egy évvel ezelőtt.
– Hogyan?
– Váratlanul történt. Azt mondják, förtelmes látvány volt. Rángatózni kezdett, fekete lett a nyelve. Állítólag volt valami abban, amit evett.
Sokáig hallgattam, megpróbáltam megemészteni, amit mond.
– És a vízimalom? Azt miért rombolták le?
– Azt is Manius gazda rendelte el. Azt mondta: „egy ilyen utálatos szerkezet a rabszolgaság intézményének megcsúfolása.”
– Értem.
– Bocsáss meg – folytatta a rabszolga, az utat nézve –, de te biztos a régebbi gazda vagy, aki Claudia előtt lakott itt.
– Így van.
– Az öreg rabszolgák szerint akkor volt az Aranykor, amikor te laktál itt.
– Tényleg? Nos, az Aranykorokat az emberek mindig egy kicsit túlozva emlegetik. És sohasem tartanak sokáig. Mondd csak, még mindig Aratus a felügyelő?
– Igen, és sohasem dolgoztam még nála jobb embernek. Mindig megbízható, akár jó, akár rossz időket élünk.
– Igazad van, és remélem, hogy a gazdád is értékeli. Mondd csak, még mindig Congrio a szakács?
– Ő volt, de miután a gazda megörökölte a birtokot, már nem sokáig maradt itt. A gazda felszabadította, és engedte, hogy lemenjen a városba egy nagy erszénnyel, amit megtöltött ezüsttel. Senki sem tudja megérteni.
– Hm. Azt hiszem, én értem.
Ebből a történetből te magad is leszűrheted a következtetéseidet.
Most, hogy úgy meséltem el neked mindent, mintha itt lennél, még jobban átérzem, mennyire hiányzol, fiam. Aggódom a biztonságodért. Szeretném, ha itt lennél, velem. Megvoltak a magunk vitái, de vannak dolgok, amiket csak mi ketten értünk, amikről senki más nem tud, ezért pótolhatatlan vagy számomra. Ha te nem lennél, már senki sem emlékezne rajtam kívül olyan eseményekre, amik a mai napig megdöbbentenek és kísértenek engem.
A birtok látványa szabadjára engedett olyan emlékeket, amelyek hárpiák módjára keringenek a fejemben. Kivel beszélhetnék a Catilinával kapcsolatos érzéseimről, ha nem veled? Nem kellett volna azzal elpazarolnom az értékes időt, hogy gyanúsítgattam és ellenálltam neki! De egy másik részem azt mondja: mi lett volna, ha támogatod, és neki adod a szíved-lelked – a végsőkig? És egy még kételkedőbb részem a mai napig nem hiszi el, amit Catilina mondott, és úgy gondolja, hogy nem volt több egy elbűvölő és mindenre elszánt sarlatánnál, aki semmiben sem különbözött a többi szemfényvesztőtől.
Tudomásom szerint a megbánásnak nincs istene, sem a kétségnek; miért is lenne, ha egyszer egy rómainak nem szabad ilyeneket éreznie? Ezért egyetlen oltárra sem rakhatom rá ezeket az érzéseket, nem láthatom, ahogy megtisztítja őket a tűz, és hamuvá égnek. Ehelyett kétséggel és megbánással küszködöm, és csak azoknak a szeretete tart életben, akik közel állnak hozzám. Zavartan gondolok az olyan ironikus fordulatokra, mint Cicero száműzetése vagy Claudia sorsa, és tovább töröm a fejem, ahogy bizonyára te is, Catilina rejtélyén.
Kevés alak van a történelemben, aki több vitát váltott volna ki, mint Lucius Sergius Catilina. Halála után egy generációnyi idővel már úgy jelent meg Vergilius Aeneis ében, mint az elkárhozott lélek. Az évszázadok során hol hősnek, hol gonosztevőnek állították be, és gyakran szélsőséges jelzőkkel illették. Két mű, amelyeket évszázadok és kilométerek ezrei választanak el egymástól, már a címében is jól érezhetően illusztrálja ezt a kettősséget: az egyik Patriae Parricida: The History of the Horrid Conspiracy of Catiline Against the Commonwealth of Rome („Patriae Parricida: Catilina Szörnyű Összeesküvésének Története a Római Nemzetközösség Ellen”), amely egy névtelen röpiratgyártó tollából került ki Londonban, 1683-ban. A másik Ernesto Palacio műve, a Catilina: Una Revolucion contra la Plutocracia en Roma („Catilina: forradalom a római plutokrácia ellen”), amely 1977-ben jelent meg Buenos Airesben. A kettőség tehát ebben áll: Catilina, a züllött lázadó, vagy Catilina, a hősies forradalmár? Az illem és a tisztesség elpusztítója, vagy az alsóbb osztályok bajnoka?
Ben Jonson hűen követte azokat az ókori forrásokat, amelyekben ellenséges szemszögből ábrázolják Catilinát, amikor Catiline his Conspiracy („Catilina öszeesküvése”) című színművét írta. Ezt a tragédiát először 1611-ben adták elő Jakab király színészei a királyság visszaállításának ünneplésére, hiszen a forradalomellenes téma tetszett az uralkodónak. Voltaire a felvilágosodás bajnokának állította be Cicerót Rome Sauvée, ou Catilina („A megmentett Róma avagy Catilina”) című drámájában, ahol Catilina a káosz ügynökeként szerepelt, ám ez a mű jelentősen eltorzítja a történelmi tényeket – a szerző például magát Caesart küldi a csatamezőre, hogy leverje az összeesküvőket. (Gaston Bossier 1905-ös, La Conjuration de Catilina [„Catilina összeesküvése”] című írásából tudjuk, hogy Robespierre-t le Catilina moderne -nek nevezték.) 1850-ben Ibsen egy egész más szemszögből láttatta a radikális revizionista Catilinát, és úgy ábrázolta az összeesküvőt, mint Hamletet, aki a saját lelkiismeretével küzd, hogy szembeszálljon-e a zsarnoki uralommal.
A Catilina személyével kapcsolatos probléma az elsődleges forrásokból ered, amelyek egyoldalúan ellene hangolják az olvasót. Cicero leghíresebb szónoklatai éles kirohanások Catilina ellen, és Sallustius, Caesar egyik fanatikus híve, a saját ellenséges szemléletét is megfogalmazta terjedelmes művében, a Bellum Catilinae -ben. Fenntartással kell fogadnunk az ilyen ókori művekben felgyülemlett indulatokat. Cicero saját írásaiból is kiderül, hogy az összeesküvés előtt és után nagyon is csodálta Catilinát, és Sallustius, akármilyen szenzációhajhász módon szajkózta a Catilináról és követőiről terjengő rosszindulatú pletykákat, imponáló érvekkel támasztja alá a cselekedeteiket.
Számos modernkori történész elfogadja ezeket a negatív portrékat azzal együtt, hogy tudják, még ókori ellenségei festették róla. Mások azokat a revizionista törekvéseket követik, amelyek Cicero retorikájának és Sallustius melodrámájának mélyére hatolnak. Általában nem jutnak messzebbre, minthogy hűen visszaadják az egykori politikusok egyéni szemléletét; Catilina így már csak kellékként jelenhet meg. Még kétségbeejtőbb azoknak a történészeknek az elszántsága, akik az „utolsó szót” kívánják leírni egy olyan témában, amelyben nem létezik utolsó szó, hiszen nem utazhatunk vissza az időben, és nem beszélgethetünk a halottakkal.
Szerencsére az egyes szám első személyben fogalmazó regényírónak nem kell a mindentudó álcáját felvennie, mert egyszerre ragaszkodhat makacsul a történelmi hűséghez, és egyszerre rejtheti el saját szubjektív véleményét a szövegben. A Catilina rejtélyének leglényegesebb elemei, többek között a beszédek és a különböző politikai manőverezések, eredeti forrásokból származnak. Ugyanakkor az olvasó szabadon megkérdőjelezheti Gordianus megfigyeléseit és következtetéseit, ahogy Gordianus maga is teszi. Nem volt célom rehabilitálni Catilinát, ahogy Josephine Tey tette III. Richárddal a The Daughter of Time („Az idő leánya”) című regényében. Catilina a mai korban is ugyanaz marad, mint a saját idejében volt: egy ænigma, azaz egy rejtély.
Egyik könyv nemzi a másikat, ezért meg kell említenem a legfontosabb inspirációkat, amelyek felvetették az ötletet, hogy Catilina személyéről egy egész regényt lehetne írni. Az első ilyen könyv Lester Hutchinson The Conspiracy of Catiline („Catilina összeesküvése”) című műve volt (Barnes and Noble, 1967), amely a legkedvesebb rekonstrukcióm. A rövidebb forrásaim: a különleges betekintést lehetővé tevő In Defense of Catiline („Catilina védelmében”) Walter Allen, Jr.-tól (Classical Journal 34, 1938), valamint Arthur D. Kahn írása, a The Education of Julius Ceasar („Julius Caesar tanulóévei”) (Schocken Books, 1968), és annak különösen a „Cicero és Catilina összeesküvése” című fejezete, amelynek hatására minden addigi értelmezést a feje tetejére állítottam.
Az elsődleges források – Cicero és Sallustius – után Appianus és Cassius Dio műveit tanulmányoztam, és természetesen Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkáját, amely valódi kincsesbányája a szaftos részleteknek: többek közt Tiro gyorsírásáról, amellyel lejegyezte a szenátus értekezéseit, vagy Cato perlekedéséről Caesarral Servilia szerelmes leveléről, valamint magáról a hírhedt találós kérdésről. Milyen kár, hogy Plutarkhosz nem hagyott ránk egy teljes Catilina-életrajzot!
Azok számára, akik már olvasták a sorozat korábbi köteteit, és hiányolják belőle Gordianus jótevőjének, Lucius Claudiusnak nevét, itt kell megemlítenem, hogy ez a szereplő több novellában megjelent, amelyeknek zöme az Ellery Queen’s Mystery Magazine -ben látott napvilágot.
Ehhez a regényhez a legtöbb kutatást a San Fransisco Közösségi Könyvtárban folytattam, és a könyvtárközi kölcsönzés rendszerének segítségével a Perry-Castaneda Könyvtárban, az austini Texasi Egyetem Könyvtárában, valamint a Harvard Widener Könyvtárában. Köszönettel tartozom Michael Bronskinak és Walta Borawskinak, hogy az utóbbi intézménybe bebocsátást nyerhettem.
Ezen kívül, mint mindig, ezúttal is köszönöm szerkesztőmnek, Michael Denneny-nek és asszisztensének, Keith Kahlának a segítségét; köszönet Penni Kimmelnek, hogy elolvasta a kéziratot, testvéremnek, Gwynnek, a Korongok Őrzőjének, és természetesen Rick Solomonnak, a Macintosh Mesterének, aki a rendszer minden titkát ismeri.
