(Tartalom)
A büyük valódi nevét hiába kutatnák a Sötét Háborúk krónikásai, nem találnák nyomát sem a nyilvános, sem a tiltott iratokban. Egy ilyen formátumú személyiségnél, akinek tevékenységét túlzás nélkül minősíthetjük történelmi horderejűnek, ez a körülmény legalábbis meglepő. A furcsa jelenség hátterében magának a büyüknek érthetetlen viselkedése áll, aki hosszú élete egyik fő céljának tekintette, hogy elfeledtesse nevét Ynev világával. Ennek érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza, ami nemegyszer vezetett komoly bonyodalmakhoz, hiszen a legtöbb emberlakta ország törvényei szerint egy nomád vezér nevének puszta ismerete még nem elégséges ok valakinek a kivégzésére. Ám a csökönyösségéről hírhedt büyük ez ügyben is éppoly hajthatatlannak mutatkozott, mint annyi minden másban. Még a papok is hiába próbáltak a lelkére beszélni, hisz atyái sötét bálványait elvetette ugyan, ám új istent, isteneket sohasem választott magának; és amikor egyes teológusok figyelmeztették, hogy holta után ezért a lelke ki fog vettetni az Örök Körforgásból, elégedett vigyorral vette tudomásul kilátásait. Anonimitásának megőrzését a Nyolc Sas Népe mind a mai napig szent feladatának tekinti, ezért az ilyen irányú kutatómunka nem csupán kilátástalan, hanem veszedelmes is, amint azt néhány pyarroni és lar-dori históriatudor korai halála tanúsítja.
A Dúlás korának történetírói így hát csupán a méltóságnevével utalnak a büyükre, ahol a témájuk szükségessé teszi; ez különösen a Pyarron bukását megelőző évtizedek tárgyalásánál megkerülhetetlen. A személytévesztés szerencsére kizárt, mivel tudomásunk szerint sem azelőtt, sem azóta nem címeztette így magát egyetlen lovasvezér sem, legalábbis a Fekete Határ innenső oldalán. A büyük ellentétben a nevével – gyakran és büszkén emlegette rangját, ám sohasem részletezte, hogy mikor kapta, miért és kitől.
A hagyományos délvidéki titulatúrában a „büyük” cím nem szerepel, a kifejezés jelentése homályos, a mérvadó szótárakban nem találni. A pyarroni hitű nomád törzsek állításuk szerint nem ismerik, ám ezen a téren a helyzet némi gyanakvásra ad okot. Az enysmoni szállásokon a büyüköt kezdetben fenntartásokkal fogadták, ami egy Krán mélyéről érkező renegát esetében tökéletesen érthető; miután azonban megnevezte rangját, mindez tüstént gyökeresen megváltozott. Ettől fogva a legdölyfösebb és leghatalmasabb lovasvezérek is oly fokú tisztelettel bántak vele, mely kiáltó ellentétben állt cseppet sem megnyerő fellépésével. Ha ennek okáról kérdezték őket, legfeljebb annyit válaszoltak, hogy „ő egy élő büyük”; és néhány kínos incidens után nyilvánvalóvá vált, hogy a további faggatózást sértésnek tekintik.
Nagy harci tapasztalatán kívül főként a személyét övező tekintély indokolta, hogy a szövetségi Nagytanács 3665-ben a büyüköt kérte föl az enysmoni városerőd hadparancsnokának. A Papi Szék, noha véleményével ezúttal kisebbségben maradt, élénken tiltakozott e döntés ellen. Nagy megkönnyebbülésükre a vén nomád elhárította magától a felkínált megtiszteltetést, bár az már kevésbé tetszett nekik, hogy ezt a kinevezési okmány átadását megkísérlő diplomata leköpésével tette.
Mint az eddigiekből is kitűnik, a büyük nem tartozott a könnyű természetű emberek közé. Sem külseje, sem viselkedése nem volt rá alkalmas, hogy rokonszenvet vagy bizalmat ébresszen maga iránt; igaz, ilyesmire nem is törekedett. A Nyolc Sas Népének szilaj nyargalói ennek dacára bármikor az életüket adták volna érte; meg is tették nemegyszer. Furcsa rigolyáit viszontagságos múltjával mentegették, amelyről ők maguk is meglehetősen ködös ismeretekkel rendelkeztek csupán, annyit azonban biztosan tudtak, hogy nem igazán volt méltó egy pusztai lovasvezérhez. Így például rebesgették, hogy ifjabb éveiben a büyük – valami szörnyű félreértésből kifolyólag – kalandozóként tevékenykedett.
Ez a felfogás persze nem állja meg a helyét, hiszen a büyük a kráni gyepűvidéken született és nevelkedett, ahol nincsenek hagyományos értelemben vett kalandozók; legfeljebb külországból téved be olykor egy-kettő, s az ilyenek élete fonalát a sors ritkán nyújtja hosszúra. Mégsem vitathatjuk el teljesen az igazságot a Nyolc Sas Népének lovasaitól, kétségtelen ugyanis, hogy későbbi uruk néhány kurta hétig azt a szerepet vállalta magára, amely a Kosfejes Úr törvényeit valló világban a legközelebb áll a kalandozókéhoz. Valamikor húsz-huszonöt tavaszt látott ifjú korában – az ilyesmit nemigen tartják számon arrafelé – martalék lett belőle.
És – hogy a híres edorli regélők szavajárásával éljünk – ez az a pont, ahol véget ér a történelem, és kezdetét veszi a legenda.
A sokak sorsát új mederbe terelő félreértés egy régi-régi tavaszon esett meg, amikor a Három Sas Népének pelyhedző bajszú suhancai férfipróbára indultak az Öt Daru Népe ellen; bégjük egyszülött fia és örököse vezette őket. Az ilyesmi bevett szokásnak számít a déli pusztákon mindenütt, legfeljebb az Égi Fény hűségét valló tartományokban kevesebb vérrel jár, mint ahol a Legnagyobb Úrnak hódolnak a törzsek. A lényeg itt is, ott is ugyanaz: a nyájak, gulyák, ménesek gyarapítása, némi fegyvergyakorlattal körítve.
A portyázó ifjak különösen jó fogást csináltak aznap: a ménest, amit kiszemeltek maguknak, nem sokkal az érkezésük előtt támadta meg egy elvadult beyzid. Ezeket a bestiákat a hadúri tartományokban házijószágként tartották, s néha egy-egy szökött példány áttévedt a Fekete Határ túloldalára; gyakoribb eset volt azonban, hogy khatif gazdáik eresztették őket szabadjára a gyepűvidéken, merő szórakozásból. Mire végeztek vele, a beyzid széttépte a csikósok felét, a túlélők pedig még a szétugrasztott lovak összeterelésével bajlódtak, úgyhogy szinte nevetségesen könnyű volt levágni őket, majd befejezni helyettük a munkát. A Három Sas ifjak tetejébe még a döglött beyzid bőrét és tülkeit is hazavihették, s annyira belemámorosodtak az ölükbe hullott diadalba, hogy megfeledkeztek a kicsiny koruk óta beléjük sulykolt aranyszabályról: a Legnagyobb Úr semmit nem ád ingyen.
A bőséges zsákmánnyal hazatérő portyázók csupán rövid ideig élvezhették az ujjongást, a dicsérő szavakat: a lovak számba vételekor ugyanis kiderült, hogy két kanca és két csikó az Öt Daru öregsámán személyi billogát viseli magán. A saját öregsámánjuk csak azért nem ölte meg ott helyben az ünneplésből hirtelen kicsöppenő ifjakat, mert meg tudták engesztelni a beyzid-tülkökkel: ezek kapóra jöttek neki bizonyos éjszakai szertartásokhoz, amiket nagy ívben került a tábor apraja-nagyja. A dolog persze ezzel még korántsem volt elintézve: egy idegen öregsámán megsértése ugyanis egészen más elbírálás alá esett, mint a lovasnépek között folyó mindennapos virtuskodás. Utóbbi legrosszabb esetben odáig fajulhatott, hogy két törzs csúnyán összekap, és a megtépázott vesztes odébb hurcolkodik pár legelővel. A századévenként egyszer-kétszer kitörő sámánháborúk viszont óhatatlanul az egyik fél teljes pusztulásával végződtek, hacsak át nem csaptak véletlenül a Fekete Határon. Ilyenkor előjöttek a hadúri tartományokból a felbőszült khatifok, és mindenkit kiírtottak, akit csak találtak.
A Három Sas Népének ősz bégje megőrizte lélekjelenlétét. Sok vezér első ijedségében a vétkes ifjakon töltötte volna ki a dühét; ő későbbre halasztotta megbüntetésüket, amikor az indulatok majd lecsillapodnak. Ezzel szemben azonnal sorshúzást rendelt el közöttük: a vesztesre várt a feladat, hogy a négy, tévedésből elkötött lovat visszavigye az Öt Daru Népének. A vénebb nyargalók ugyan kételkedtek benne, hogy ezzel a gesztussal meg lehet békíteni egy haragvó öregsámánt, mivel azonban a vezér nem kérte ki a véleményüket, óvakodtak tőle, hogy nyíltan hangot adjanak neki.
A bég zsámolyt hozatott a tanácsfa alá, és letelepedett rá. Egy fogatlan aggastyán annyi szál szalmát számolt le a csizmája elé, ahányan a portyázók voltak. A vezér összenyalábolta, és szablyával nyílvesszőhossznyira vágta őket, aztán kivett egyet, letörte a felét, és visszadugta a többi közé. A szalmaköteget a térdére fektette, s cserzett markával tartotta, hogy szét ne hulljon. Innen húztak a vétkes portyázók, akik libasorban vonultak el előtte.
Az egyszülött fiának jutott a rövid szál.
Az ifjú nyitott tenyeréről az apja rezzenetlen arcába nézett, s tekintetük egy kurta pillanatra összekapcsolódott. Az a nomád, aki előtte állt a sorban, még nem távolodott el a tanácsfától; épp csak odébb lépett, hogy szusszanjon egyet megkönnyebbülésében, a hosszú szalmaszálat szorongatva.
A bégfi kígyósebesen kapott oda, s ragadta ki a kezéből. A meglepett harcos összerezzent, hátranézett – és ösztönös mozdulattal nyúlt a két ujj közt letört szálnegyed után, amit a társa visszafricskázott neki. Már a kezében volt, amikor rádöbbent, milyen rútul rászedték. Fekete szemében gyűlölet lobbant; dühösen kapott a szablyája után, ám karja félúton mozdulatlanná dermedt. Mindenfelől meztelen pengék villantak körülötte.
A vezér fia gúnyosan mosolygott rá, miközben lassan az ő negyed szála mellé emelte a maga fél szálát.
– Kié a rövidebb? – kérdezte kihívó hangon.
– Nem a tiéd, fiam. – Az ősz bég mogorva mordulással állt föl székéről, s odalépett közéjük. Egyszerre csapta félre az útjából mindkét kinyújtott kezet; a két szalmaszál – a félbe vágott és a negyedbe tört – pörögve szállt el a levegőben. – Látta a törzs; tanú a törzs!
A fia harsány kacajra fakadt, túlságosan is harsányra; a meg-megbicsakló fejhangokban hisztérikus megkönnyebbülés bujkált. A Három Sas Népében gyáva ember nem érte meg a felnőttkort; de hogy valaki védtelenül kiszolgáltassa magát egy öregsámán dühének, ahhoz több kellett egyszerű bátorságnál. Néhány nomád tétován, félszívvel csatlakozott a nevetéshez, a többség azonban óvatosan hallgatott. Az ő figyelmüket nem kerülte el, hogy az apa arca borús maradt.
Az ősz vezér szembefordult a rászedett harcossal. Alacsony, széles vállú, hajlott lábú nomád volt, arcán fiatal kora dacára itt-ott már ráncok mutatkoztak. Amikor a bég ráemelte zord tekintetét, a szemhéja megrebbent egy pillanatra, de nem nézett félre, állta a kihívást; fekete szeméből ádáz gyűlölet szikrázott az ember felé, aki becsapta és pusztulásba küldte.
– Ha felnyergeltél, a sátramban várlak! – vetette oda neki a bég.
Aztán megfordult és ütött, csontrepesztő erővel. A fia nevetésére kurta pontot tett a törött áll reccsenése; eszméletlenül zuhant a tanácsfa tövébe, estében felborítva a zsámolyt.
Csend lett. Nagyon gyors csend; de hiába. A vezér pontosan tudta, melyik harcosa milyen hangon nevet. Most lassan körbehordozta rajtuk pillantását; némelyiken rövid időre megállapodott, mintha emlékezetébe akarná vésni valamiért.
– Aki röhögött, húsz botot kap! – vakkantotta végül. Állával ájultan fekvő fiára bökött. – Ő kezdte, ő negyvenet!
Nem várt a kiadott parancs tudomásul vételére; öles léptekkel megindult kifelé a tanácstérről. A tanácsfa mögött két testőre strázsált, de csak az egyik követte; a másiknak maradnia kellett, hogy elszenvedje büntetését a rosszkor jött kacajért. Azt nem tudta, hogy bele fog halnia botozásba – egy félrecsúszott ütés a nyakszirtjén találja majd -, s helyét végleg átveszi az a harcos, akit a bég útközben a szeme villanásával rendelt magához a kevésbé jókedélyűek közül.
A vezéri sátor a tábor hátsó végében állt, a félelmesen zord Kránbérc hideg árnyékában, amely a Három Sas Népének a világ határát jelentette nyugat felé. A csúcsát koszorúzó kopjákról trófeapajzsok és gyönggyel fonott lófarkdíszek lógtak, köztük egy-egy zsugorított emberfej, a varkocsánál fogva felaggatva. Húsz férfilépés távolságban nyílt térség övezte mindenfelől. Ennek szélén a bég megállt, és magához intette a sátornyílást őrző két nyargalót. Velük négyre szaporodott a testőrei száma. A bég mondott nekik egy jól ismert nevet.
– Ennél közelebb – mutatott maga elé a földre – csak ő jöhet most a sátorhoz. Ha bárki más próbálkozik vele, megölitek. – Tekintete ostorcsapásként vágott körbe rajtuk. – Egymást is.
A nomádok néma főhajtással fogadták parancsát. A bég megvárta, míg elfoglalják őrposztjukat a térség négy átellenes sarkában, csak utána sietett a sátrához. Odabent félregördítette a tűzgödör egyik szegélykövét, két arasznyi, villás végű acélrudat vett elő alóla – a vendégbográcsa tartónyársait -, és a helyükre szúrta őket. Ezzel jelképesen lemondott arról a jogáról, hogy figyelmeztetés nélkül megölhessen bárki idegent, aki a hajlékán tartózkodik. Hímzett vezéri vánkosát átvitte a hátsó falhoz, szemben a bejárattal – ez volt a sátor legsebezhetőbb pontja -, majd keresztbe vetett lábakkal letelepedett rá, és gondolataiba merült.
Mikor megérkezett, akit várt, intéssel jelezte neki, hogy helyet foglalhat a szőnyegen, a tűzgödör túloldalán. Aztán belenézett a fekete szempárba; a gyűlölet továbbra is ott izzott benne, ám parazsát ezúttal értetlenség és kíváncsiság fátyolozta.
– Én már öreg vagyok, hamarosan megtérek az ősökhöz – mondta az ősz bég szenvtelenül. – Vezér nélkül a három sas nem vadászik közösen, hanem összemarakodnak és széttépik egymást. Ezért fogsz most te meghalni az egyszülött fiam helyett. – Sajnálkozva megcsóválta a fejét. – Nagy baj, hogy a fiamból nem lesz jó vezér. A jó vezér nem csal a sorshúzásnál, mert tudja, hogy ha nem elég hosszú a szalmaszála, a lovasok önként törik kurtábbra a magukét.
Miközben a bég beszédét hallgatta, a gyűlölet lángja egyre halványabban fénylett az ifjú harcos szemében, s az utolsó szóra végleg kilobbant. Ekkor kurta torokhangot hallatott, s derékból meghajolva a szőnyeghez érintette homlokát, a bocsánatkérés ősi pózában.
– Tudom, hogy nem fogod visszavinni a lovakat, hanem megszöksz. – Az ifjú riadtan kapta fel a fejét a szőnyegről; a bég intett neki, hogy felülhet, de maradjon nyugodtan. – Ez jó. Így mindkét törzs becsületvesztőnek kiált ki, és együtt indítanak hajszát utánad. Közös vadászatra vonulnak sámánháború helyett. Minél tovább tart, annál jobban összeszoknak; ha szépszerén nem, hát muszájból. És a párban forgatott szablyák, ha külön kerülnek, megérzik egymás hiányát. – A lovasvezér szeme összeszűkült; mintha két élesre fent kés hasított volna arca cserzett pergamenjébe. – A darvakkal csak az öreg sas barátkozik; az öreg, ravasz sas, akinek túl sok tollát tépte már ki idegen csőr. A fiatal sas tolla még ép; ő prédát lát a darvakban, és nekik támad. Ő erősebb, amazok többen vannak; ki tudja, mi lesz a vége? Talán se sasok, se darvak, csak egy halom véres toll. – Tanácstalanul vállat vont, majd tűnődő képet vágott. – Az öreg sas kevesebb zsákmányt ejt, viszont biztosabb fészket épít. Ha a fiatal sas három sast kap örökül, nekiesik velük az öt darunak, és szétrúgják a fészket. Ezért az öreg sas megpróbál három sasból meg öt daruból... nyolc sast csinálni.
A bég elhallgatott. Mintha minden érdeklődését elvesztette volna az ifjú iránt, előrehajolt hímzett díszvánkosán, és lassú, gondos mozdulatokkal nekilátott, hogy kilazítsa a vendégbogrács üresen árválkodó tartóvilláit. Bár nem lógott rajtuk edény, felállításukkal a házigazda azt fejezte ki, hogy készen áll látogatók fogadására; eltávolításuk ugyanezen gondolatlánc szerint a vizit berekesztését jelentette. Az ősz nomád aprólékos műgonddal kiemelte, és letisztogatta előbb az egyik, majd a másik acélrudat, aztán gyolcsba göngyölte őket, s a kis csomagot visszatette a helyére, a tűzgödör köve alá.
Közben egész idő alatt egy pillantást sem vetett a túloldalt ülő nomádra, mintha csak valami bútordarab lenne. Dolga végeztével felállt, odament hozzá, és a vállára tette jobbját.
– Hosszú vadászatra van szükségem – mondta csendesen. – Nagyon-nagyon hosszúra.
A harcos felnézett rá fekete szénszemével; tekintetük találkozott. Éveket öregedett ez a szempár, mialatt a bográcsvillák a helyükre kerültek; még a koravén ráncok is mélyebben vágtak körülötte az arc bőrébe. A sötét fény, mely nemrég a gyűlölet lángjával perzselt, már nem lobogott benne, de el sem enyészett. Nem hunyt ki: megfagyott. Így volt ez jó – a jég többet bír a tűznél, mert kemény és kitartó. Lassabban pusztít, de megfontoltabban és alaposabban.
A fiatal nomád bólintott; a bég pedig eleresztette bal kezével a köntöse alá rejtett tőrt, amit arra az esetre tartogatott, ha a tűz maradt volna fölül.
– Baturrá nem emelhetlek – mondta. Ezzel a kitüntető címzéssel a pusztai lovasvezérek a törzs érdekében véghezvitt haditetteket jutalmazták; a baturok a nomádnép legdicsőbb hősei és bajnokai voltak. – Igaz emléked sírba száll majd velem, nevedhez örökre gyalázat és megvetés tapad. De van egy másik méltóság, a hozzád hasonlóknak; erről csak a bégek tudnak, akik nem beszélnek róla, meg a viselői, akik nem élnek sokáig. Szent a pusztákon ez a szó, bár a sámánok nem ismerik... vagy talán épp azért.
Lehajolt az ifjú harcoshoz, jobbját továbbra is a vállán nyugtatva.
– Büyük – súgta a fülébe. – Martalék...
A hatalmas Kránbérc keleti oldala valaha kincses érctelérjeiről és végeláthatatlan fenyőrengetegeiről volt híres; a tövében hullámzó dombok mélye gazdag nafta- és gyúlógázlelőhelyeket rejtett; még lentebb pedig, ahol a terep roppant lapályba simult át, a lustán kanyargó folyamok rendszeres áradása kövér termőföldeket alakított ki. Mindezt manapság elég nehéz elhinni, ám a legősibb, töredékesen fennmaradt feljegyzések egybehangzóan ilyennek festik le a tájat az Égi Fény eljövetele előtt. Végromlását éppen az idézte elő, hogy ennyire dús és kívánatos volt: a szomszédok összekaptak az ínycsiklandó gyümölcsön, s az első falatot oly zamatosnak találták, hogy aztán foggal-körömmel acsarogtak a többiért. U'Cheol és Har Huddath – két régi, nagymúltú tartomány – több, mint fél évezredig hadakozott a területért, egymást váltó hadurak sokasága alatt, akik annál sebesebb iramban cserélődtek, minél jobban elmérgesedett a helyzet: a háború valósággal bedarálta őket. Erre idővel maguk is rájöttek, s az utolsó kétszáz évben már kétségbeesetten igyekeztek megállítani az őrülten felpörgött gépezetet, vajmi csekély eredménnyel.
A viszálynak végül az általános végkimerülés vetett véget: mivel egyik fél sem kockáztathatta, hogy áldozatul essen egy nevető harmadiknak, csapataik zömét visszavonták a törzsterületükre, pár évtizedes erőgyűjtésre. Itt-ott hátrahagytak néhány kisebb helyőrséget; ezek a pihenőidőszak alatt kölcsönösen kiirtották egymást. Amikor elég erősnek érezték magukat az ellenségeskedés megújítására, felderítőik üresen találták a terepet; mi több, rádöbbentek, hogy már nem is érdemes harcolni érte. Gazdag kincseit az elmúlt fél évezredben vagy kitermelték háborús célokra, vagy – ha ellenséges kézen voltak – elpusztították őket. A termőföldeket kizsarolták vagy megmérgezték; az erdőket kivágták vagy felégették; a naftakutakat kiszivattyúzták vagy felrobbantották. A Kránbérc legendás bányáinak egy részében csak salak és meddőhányó maradt; a többiben buján tenyészett a rozsdakór, a hólyagos fémüszög, a savas penész meg az alkimista lombikok egyéb félig szerves ocsmányságai.
U'Cheol és Har Huddath sohasem kötött békét, létrejött azonban közöttük egy kimondatlan, hallgatólagos egyezség. Mindegyik fél visszavonta határait a háborútól érintetlen zónákig, és a köztes sávot egyszerűen nemlétezőnek tekintették. Miközben fél évezredig gyilkolták egymást elkeseredetten egy dúsgazdag területért, sikerült annyira tönkretenniük, hogy végül egyiküknek sem kellett. A gyakorlatban persze nem maradt lakatlan, hiszen lehetett élni rajta, csak annyira nyomorúságosan, hogy a hadúri tartományok nem tartották érdemesnek bekebelezni, szinte figyelemre sem méltatták. És pontosan ez vonzotta ide mágnesként az eltűnni vágyó páriákat: a haláladóból menekülőket, a hit adóssággal tartozókat, a házonkívülieket, a ranakha-kendő viselőit, a vérbosszú elől bujdoklókat, a belháborúkban alulmaradt klánok roncsait. Amikor kiszöktek a Fekete Határon, hitük szerint alsóbbrendű lénnyé fokozták vissza magukat, abban a kétségbeesett reményben, hogy aki üldözi őket, az nem fog utánuk nyúlni a posványba. Útravalójuk a keserű gőg volt, az a gyötrelmes emlék, hogy valaha többnek, nagyobbnak számítottak.
Ami az ő számukra hanyatlást jelentett, az más betelepülőknek emelkedést. Ezek nem a hadúri tartományokból szorultak ki, hanem a külső peremvidékről verekedték be magukat, és a bizonyítás, a próbatétel lehetőségét keresték a Fekete Határ közelében. Többnyire nomád lovastörzsek voltak, akik pusztai életmódjukkal jól elboldogultak a tönkretett vidéken. Ők vereségtudat helyett önbizalmat és nagyravágyást hoztak magukkal: nem visszakapaszkodni akartak, hanem előretörni. Arról ugyan meglehetősen ködös elképzeléseik voltak, hogy hová és hogyan, ám a zsigereikben fészkelő túlélőösztön általában jó tanácsadónak bizonyult.
Ahogy peregtek az esztendők, a meggyalázott természet lassan ocsúdni kezdett a félezredes háború szörnyű sokkjából, és egyre több mostohagyermeket táplált ráncos keblén. A „senkiföldje” elnevezés végleg idejétmúlttá vált. Tulajdonképpen a gyepűvidék türemkedett be Har Huddath és U'Cheol közé; szabálytalan tölcsér alakban, a rég kiszáradt folyammedrek vonalát követve. A tölcsér szára mélyen benyúlt a hegyekbe; ebben a keskeny sávban szállásolni veszedelmes kiváltságnak számított. A Fekete Határ itt sohasem esett messze, állandó fenyegetést jelentett; a törzsi hadviselés új, kockázatos taktikai elemmel bővült, mert a győzelemhez elegendő volt, ha az egyik rivális fél néhány ügyes manőverrel átszorította a túloldalra a másikat.
A büyük úgyszólván hátát a falnak vetve indult. A Három Sas Népének tanácsfája a tölcsérszár legvégén volt leszúrva.
A hegyoldalban búcsúzóul megveregette még a fiatalabbik kanca pofáját. Kedvére való jószág volt: eszes, tüzes, fényes szőrű, szapora léptű. A büyük persze harcosként nevelkedett, törzsének ősi hagyománya tiltotta, hogy nőstény ló hátára üljön; ám ez a kanca sok-sok derék, hűséges méncsikót ellhetett volna még a nyargalóknak. Most is, lám, bizalommal dugta oda az orrát a bőrzeke elejéhez, barátságosan fújtatott, s kíváncsian nézett rá nagy, okos szemével. Nem értette, miért pányvázzák ki ilyen korán, hisz a nap egyelőre magasan járt az ólomszürke égen; messze volt még a táborverés ideje.
Legyen meg a Legnagyobb Úr akarata...
A büyük még egyszer ellenőrizte a kötőféket, elég erősen tart-e. Tudta jól, hogy ha elérkezik a perc, a lovak megpróbálják majd eltépni – sőt, elharapni. Ezért nem elégedett meg az egyszerű csúszócsomóval, hanem a négyfelé osztott pányvaszárat többszörösen körbetekerte a szívós hegyi cserje tövises ágain, és mindegyik végét fojtóhurokra vetette; minél jobban kapálóznak szegény párák, annál kevésbé tudnak szabadulni. Nem igazán fűlött a foga a dologhoz – az embereket sohasem szerette; a lovakat néha igen -, de nem maradt más választása.
A négy lopott jószág, farukon az Öt Daru öregsámán billogával, akadályozná a menekülésben. Ha egyszerűen szélnek eresztené őket, a törzs többi harcosa hamar a nyomukra találna, és rögtön rájönnének, hogy esze ágában sincs teljesíteni az öngyilkos megbízatást. Márpedig a büyük egyelőre meg akarta hagyni testvéreit ebben a hitükben; szüksége volt a pár nap haladékra, amit ilyenformán nyerhetett. Szíve szerint gyors, fájdalommentes halált szánt volna az állatoknak, ám nem tehette. A pusztában hagyott maradványaik éppoly árulkodóak lettek volna, mintha szabadon legelészve bukkannának rájuk. És a büyük csak egyetlen módját ismerte, hogyan lehet szőröstül-bőröstül eltüntetni négy megtermett, pompás hátaslovat.
Elfordult tőlük, s homlokát ráncolva szemügyre vette a Kránbérc mohos oldalában ásító barlangnyílást. Komor, sötét odú volt, nyirkos gyomrából egészségtelen kipárolgások szivárogtak: környékét nehéz, áporodott bűzülte meg, dögevő bestiák vackáéhoz hasonlatos. A lovak is érezték – látszott kitágulva remegő orrlikaikon, szemredőjük gyanakvó rebbenésein -, ám egyelőre nem nyugtalankodtak miatta: az ember közelsége biztonságot adott nekik.
A büyüknek fogalma sem volt róla, milyen mélyen nyúlik be a barlang a Kránbérc sziklahúsába. A Három Sas Népének vénei azt suttogták, egészen átfúrja girbegurba féregjárataival, s aki alászáll ebbe az útvesztőbe, az hosszú-hosszú bolyongás után előbukkanhat a túloldalon. Nem mintha emberemlékezet óta bárki megkísérelte volna; a gyepűvidék nomádjai bátrak voltak ugyan, de nem ostobák. Az örök sötétségben szunnyadó alagutak talán fejedelmi kincseket rejtettek – egyesek ősi holdezüstbányának sejtették őket -, ám ha igen, akkor ezek a kincsek nem voltak gazdátlanok. A törzsek tudták ezt jól, s nem kísértették botor vállalkozásokkal a szerencséjüket.
A barlangodú bejáratát gyér szálú hangafű nőtte be; kétoldalt a sziklafalhoz simult, középen letaposták. Különös szerzetek hagyták ezeket a nyomokat: nem jártak két lábon, de még csak négyen sem. A Három Sas Népe időnként hadifoglyokat és kínhalálra ítélt törvényszegőket hozott ide, és egy közeli fához vagy bokorhoz kötözve magukra hagyták őket. Még a sámánok sem állították soha, hogy ez valamiféle áldozati szertartás volna, amit sötét pártfogóiknak mutatnak be a Legnagyobb Úr nevében. A magyarázat ennél sokkalta prózaibb volt: azt akarták, hogy az emberkonc pusztulása minél hosszasabb és gyötrelmesebb legyen.
A büyük féltérdre ereszkedett az üreg előtt. Csillogóra fényesített rézbográcsot oldott le az övéről, fenékkel fölfelé beékelte két kisebb kődarab közé, majd hunyorogva felnézett az égre, és úgy igazította, hogy felfogja a délutáni nap sápadt sugarait. Jó célpontra lesz szüksége.
Felállt, leporolta a térdét, és komor pillantást vetett a lovakra. Nem vághatja el a torkukat; a haykümöket csak az eleven préda érdekli. Egyszer látta, milyen petéket raknak belé: lágy, bőrös héjú tojásokra hasonlítottak, sárgászöld színük volt, és amikor az öregsámán felhasította őket, tucatszám rajzottak elő belőlük a fürge, falánk porontyok. Persze kisebbek voltak a felnőtt példányoknál sokkal kisebbek, és a testük is puhább, kocsonyásabb; a húst azonban ugyanolyan mohón falták; s marásuk éppúgy merevgörcsbe rántotta az izmokat. A sámánra nem hatott a mérgük: pillanatokon belül ellepték tetőtől talpig, véres barázdákat szaggattak a bőrébe – ám a szikár vénség egyre csak kántálta révülő énekét, s a csupasz kezében markolt zsarátnokkal sorra leperzselte őket magáról. Szeme kifordult, a semmibe meredt: nagy bűvölést művelt, a parázs alatt elhamvadó haykümök szellemén keresztül beszélt félelmetes urához.
A nomád a lovakhoz lépett, megpaskolta izmos nyakukat, a pofájuk elé kanyarította a zabostarisznyát. Az okos szemű kanca hálásan nyihogva köszönte meg gondoskodását, fejét hízelkedve a vállához dörgölte: A büyük szűknek és száraznak érezte a torkát, amikor hátat fordított neki, s elindult a tisztást szegélyező fenyőszálak felé. Nem nézett hátra; tudta, mit látna. A lovak békésen ropogtatták az abrakot, bizakodó tekintettel kísérve távozását. Még sohasem fordult elő, hogy az emberek kikötve hagyták őket, és nem tértek vissza értük.
A fenyves keskeny karéjban körítette a Kránbérc oldalát, a lejtős terep szelídülésével egyre jobban elhangásodott, majd a hegyóriás tövében beleolvadt a végeláthatatlan gyepűvidéki pusztaságba. Nagyjából az erdősáv közepén a büyük megállt, és felmászott egy fára, amit előre kiválasztott magának. Nem volt könnyű dolga: a fenyőtörzs kevés kapaszkodót kínált, ritkásan nőttek rajta az ágak. Ráadásul az övére akasztott két nehéz tegez – az egyikben az íját hordta, a másikban a nyílvesszőit – minden mozdulatnál a combjához csapódott, s többször is kis híján kibillentette egyensúlyából. Lovas nyargaló volt, nem erdei vadász: puzdráját a nyereg mellé szánták, s rövid sudarú íját akkor sem tudta volna keresztbe vetni a mellkasán, ha eleve vissza nem riad a gondolattól, hogy ilyen barbárságot műveljen drága fegyverével.
Alaposan megizzadt, mire a kívánt magasságba ért. Egy vastag főágon állapodott meg, amely a barlangnyílás irányába nézett; szorosan átkulcsolta kurta lábával, mintha csak lovat ülne meg szőrén. Hátát a fatörzsnek döntötte, s míg zihálása csillapodtára várt, gondosan letisztogatta kezéről a ragacsos fenyőgyantát, amely mászás közben tapadt rá. Aztán elővette az íját, s hüvelykujjával ellenőrizte a húr feszességét. Csak végigsimított rajta, nem pendítette meg; az éles hang túl messzire szállt volna a fenyves komor csendjében.
A haykümök napnyugta után maguktól is előjönnek – a Három Sas Népe éjszakánként messzire elkerülte a fenyvest -, ő azonban nem várhatott ilyen sokáig. Ha leszáll a sötétség, a kipányvázott lovak hiányolni kezdik az embert meg a tűz fényét, s ideges nyerítésükkel árulójává válhatnak. Egyelőre nyugodtak voltak; innen messziről oly kicsinek és törékenynek látta őket a tisztás peremén, mint a szalmából kötözött állatfigurákat, amikkel a törzs gyermekei játszanak. Nyílvesszőt fektetett az idegre, szemét résnyire húzta, és célba vette a hegyoldalban azt az aprócska, aranyló szikrát; ami a nap felé fordított rézbogrács csillogása volt.
A lövedék becsapódását követő csörömpölésnek csak távoli visszhangja jutott el a fülébe, ám a riadtan megugró állatok látványa minden zajnál ékesebben beszélt. Az aranyszikra eltűnt, két vonalnyival arrébb megint fölvillant, aztán kihunyt. A lovak ijedt nyihogását eltompította a pofájuk elé kanyarított zabostarisznya. Annyira még nem rémültek meg, hogy szétharapják – később pedig már nem lesz rá idejük.
Formátlan mozgolódás támadt a barlangodú bejáratában, mintha valami sötét, képlékeny massza vetne éhes hullámokat. Aztán a fodrozódó félhomály ijesztő sebességgel különálló darabokra szakadozott, és sok-sok ízelt rovarlábon megindult kifelé, a tisztásra. A büyük hálás volt a távolságért és a hanyatló nap bágyadt fényéért. Ha a haykümökre gondolt, mindig úgy jelentek meg lelki szeme előtt, mint egy pók és egy skorpió óriásira puffadt kereszteződései; de nem szeretett rájuk gondolni.
A nyurga lábú árnyak esetlennek tűnő, kaszáló léptekkel özönlötték el a tisztást; egyik pillanatban még sehol sem voltak, a következőben már mindenütt ott nyüzsögtek a fák között. Az egyik csikó félelemtől eszelős hangon fölnyerített. Anyja – az okos szemű kanca – a hátsó lábaira ágaskodott, kirúgott a patáival; valami fekete, alaktalan tömeg emelkedett a levegőbe, s zuhant görcsösen rángatózva a bozótba. A büyüknek feltűnt, hogy a négy ló közül már csak a kancának a körvonalait látja; s mire tudatosult benne a felismerés, eltűnt az is, akárha beleolvadt volna a sápadt alkonyatba. Több nyerítés nem hallatszott.
Beharapta alsó ajkát; homloka mély redőkbe gyűrődött. Tudta, mi folyik odaát: a haykümök hálót szőnek a megbénított préda köré, hogy mindenestül bevonszolhassák a barlangjukba. Amiért jött, megtette; semmi oka nincs rá, hogy tovább időzzön. Minden perccel, amit az ágon ücsörögve tölt, küldetése sikerét kockáztatja. A saját lova – egy kétéves, szürke csődör – kinn várta az erdőszélen. Pányva nélkül csapta ki legelni, hadd pihenjen kicsit a hosszú hajsza előtt. Tudta, hogy az okos jószág nem kóborol el messzire, és esze ágában sem lesz bemerészkedni a fenyves hideg, borongós félhomályába.
A büyük maradt. Számolta a szíve dobbanásait, és közben újabb nyílvesszőket készített elő. Kettőt a faágba szúrt a combja mellett; egyet keresztben a szájába, vett; az utolsót gondos kézzel az idegre illesztette. Négy ló; négy lövés. Ennyit megérdemelnek.
Eltelt egy perc, majd még egy. A búcsúzó nap fénye mészszínűről lassan szürkére fakult. A nomád sötét tüzű szeme rezzenetlenül meredt a távoli tisztásra. A barlangszáj előtt szennyes-eleven hordalék kavargott, akár a férges almában hemzsegő nyüvek vagy a zsíros földből ásóval kifordított pajorfészek. Aztán valami formátlan, tömbszerű képződmény emelkedett ki belőle; a rovarmassza hirtelen céltudatos hullámzásba kezdett, és a sziklafalban tátongó üreg felé sodorta. Gyakorlatlan tekintet ilyen messzeségből aligha tudta volna kivenni a nyálkásan csillogó hálószövedék alatt a lótest kontúrjait; a büyük pillantása azonban megállapodott a nyak kecses vonalán, és fölemelte íját, hogy istenhozzádot mondjon az okos szemű kancának.
Ekkor halk nesz ütötte meg a fülét alulról: finom, ütemes kaparászás, melybe egyfajta szivacsos percegés vegyült. Lenézett; és a szétnyíló fenyőlombok közül nyolc éhes, fekete gombszem bámult vissza rá. A hayküm kifejlett példány volt, legalább akkora, mint ő maga; fejtorát loncsos, barna szőrzet borította, a mohón vonagló csáprágók között sárgás nyálindák feszültek. Három pár lábával a fenyőfa gyantás kérgébe kapaszkodott; az elülső kettőt, melyek fűrészes élű ollókban végződtek, az ágon ülő nomád felé nyújtotta.
A büyük nem ijedt meg; ha ezt teszi, meghal. Ám az ő népe nem engedhette meg magának a hirtelen félelem fényűzését. Kezét a belénevelt harcos ösztön vezette, amikor gondolkodás nélkül lefelé fordította a felajzott íjat, és a kancának szánt nyílvesszőt a szörnyeteg pofájába röpítette.
A puha nyírfából és szarulemezekből összeenyvezett pusztai kézív avatatlan szemmel nézve csalókán törékenynek tűnik; valójában gyilkosabb fegyver akárhány hosszú elf íjnál. A közvetlen közelről leadott lövés úgy loccsantotta szét a hayküm busa, csonttalan fejét, mint fejszecsapás a feszülő borostömlőt. Hiába kapaszkodott hat karmos lábbal, a becsapódás ereje valósággal letépte a fatörzsről; eszeveszetten kapálózva bucskázott lefelé, kéregdarabok és törött gallyak záporában.
A büyük tétovázás nélkül ugrott utána. Magasan volt, könnyen összezúzhatta magát földet éréskor, de kockáztatnia kellett, mert a haykümök sohasem vadásznak magányosan, és mindig nagy körültekintéssel cserkészik be zsákmányukat. Hogy sejtése nem csalt, azt a selyemfinom nyálkafonál bizonyította, amely csillanva érkezett a levegőn át, s azonnal rátapadt a vastag ágra, amely még őrizte teste melegét. Valamelyik szomszédos fa koronájából vethették; szívdobbanásnyi időn múlt csupán, hogy nem rántották le vele leshelyéről, s nem szőtték akkurátusan, szálanként hálógubóba, miközben tehetetlenül himbálózik ég és föld között. A haykümök pókfonalát nem lehet eltépni, legfeljebb elvágni, éles késsel vagy feszesre sodrott íjhúrral; egyébként mindenre rátapad, s szinte bármekkora terhelést kibír.
A fenyő elhullajtott tűlevelei vastag szőnyegben borították tövében a talajt, ám ez nem lett volna elegendő az esés lefékezéséhez: a nomád túl magasról rugaszkodott el. Így hát – ösztönei sugallatára – az egyetlen lehetséges megoldást választotta: a szétlőtt fejű hayküm után vetette magát. A zuhanó pókszörny utat tört neki a lombkoronán át, s zsírpárnás, csonttalan testével tompította valamelyest a megérkezés sokkját. Így is olyan erővel csapódott a földnek, hogy egy pillanatra minden elhomályosult körülötte. A szájában szorongatott nyílvessző reccsenve tört három darabra, a többi szerteszét szóródott nyitott puzdrájából; de az íja épen maradt. Azt egész idő alatt két kézzel tartotta maga fölé, a tulajdon testével védte, nehogy baja essen.
Ha most eszméletét veszti, a halála lett volna; így hát vicsorogva küzdött az öntudatáért, hörögve és kaffogva, akár a koncon marakodó csikasz – és győzött. Tetőtől talpig ragadós mocsok borította, valamiféle szerves salaktócsában feküdt, amelyből még mindig nem távozott el teljesen az élet: három félig-roncsolt lábával továbbra is vakon kaszált és csapkodott feléje. Zihálva odébb hemperedett, és talpra állt; a véres nyílvesszőcsonkot maga elé köpte, néhány kitört foggal együtt. Aztán leoldotta övéről a két üres tegezt – csak akadályozták volna a mozgásban -, és futásnak eredt: futott az életéért.
A haykümökkel szembeszállni akkor is öngyilkos vállalkozás lett volna, ha egyéb fegyvere is van a vesszők nélküli íjon meg a puszta két kezén kívül. A fenyves, a hegyoldal az ő világuk volt: itt egyetlen más ragadozó sem vitathatta el tőlük a prédához való jogot. A lihegve rohanó büyük nem ringatta magát abba a hiú reménybe, hogy felhagytak a hajtóvadászattal. Bár nem mutatkoztak előtte, a szeme sarkából azért látta őket olykor: egy-egy bozótba iszkoló árnyalak, fenyőszálról fenyőszálra átlendülő fantom. Száraz tűlevelek zizegtek a nyurga, karmos rovarlábak alatt; kitines percegés kísértett a lombkoronák között; fényes selyemszálak suhantak a levegőben, halált hozó ökörnyál gyanánt.
Bár minden porcikája sajgott, a nomád nem egyenesen tört az erdőszél irányába: tudta, hogy arrafelé pókfonálból szőtt kelepcébe futna. Kénytelen volt nagyívű kitérőket tenni, hogy üldözői mögé kerüljön s ott vágjon át a csatárláncukon, ahol a legkevésbé számítanak rá. Nem tartott ki egyetlen útvonalon, sűrűn és ötletszerűen váltogatta őket, csak arra ügyelt, hogy nagyjából a helyes irányt kövesse. Sziklás vízmosásokban bukdácsolt, jéghideg csermelyeken gázolt át, hatalmas szakállmoha-lepleket kerülgetett; tüdeje pattanásig feszült, szeme előtt színes karikák táncoltak, halántéka őrülten lüktetett. Kétszer is a bőrén érezte a pókfonál nyirkos simítását, de mindkét alkalommal szerencséje volt. Találomra eregetett szálak lehettek, mert nem szorultak meg azonnal; a büyük villámgyorsan egy közeli faágra tekerte őket, majd az íja húrjával levágta magát róluk.
A végén persze így is a nyomára akadtak, s a hátborzongató bújócska életre-halálra szóló akadályfutásba torkollott. Közel járt már az erdő széléhez, de az üldözői gyorsabbak voltak nála. Nem tudta lerázni őket: ha tövisbozótba gázolt előlük, felkaptak a fák koronáira, ha a nyílt terep oltalmát kereste, visszaereszkedtek a földre. Ereje végső megfeszítésével rohant, kétségbeesett ugrásokkal kerülgetvén a levegőben úszó pókfonalakat, s amikor nélkülözni bírt egy-egy korty levegőt, hangos füttyszóval hívta a lovát, hisz a rejtőzködésnek úgysem volt értelme már. Az utolsó vízmosásnál agyongyötört lába felmondta a szolgálatot; két kézzel magához ölelte az íját, védelmezőn föléje görnyedt, és hanyatt-homlok lebukfencezett az egyenetlen lejtőn. Összevissza zúzta magát az éles görgetegköveken, az egyik csúnya sebet hasított a szemöldökén; ám amikor végeérhetetlennek tűnő hempergés után végre megállapodott, már nem érezte maga körül a fenyőtűk fanyar illatát, s arcát a puszta hideg szele legyintette meg.
Bódult fővel feküdt a földön; úgy érezte, felállni sem lesz képes. Ám ekkor a feltámadó légáramlat egy másik, ismerős szagot hozott magával: nehéz, szúrós, meleg szagot, cserzett bőrét és állati verítékét. Csörömpölést hallott, lószerszám nyikorgását; a szürke csődör kérdő-aggódó nyerítéssel üdvözölte.
Felnézett. A csillagos éjszakai égbolt a puszta kristálytiszta határtalanságával nyílt meg a tekintete előtt. Nyugat felé, a Kránbérc oldalában ott komorlott a fenyves zord árnyéka, de már elég tekintélyes távolságban; gyepűvidéki mércével mérve két-három iramodásnyira. A lova kíváncsian, ám kissé bizalmatlanul hajolt fölé, orrcimpája gyanakvón reszketett; a hayküm mocskát érezte rajta. A kék hold derengésében látszott, hogy a horpasza verítéktől fénylik. Nyilván hallotta gazdája hívó füttyszavát, és a hang felé igyekezve jó ideig fel-alá nyargalt az erdószélen, de a fák közé nem merészkedett.
Így volt ez rendjén. A sötét fenyvesben ló és lovasa, együtt vagy külön-külön, csupán gyámoltalan prédalett volna a Kránbérc pókszörnyei számára. Idekünn, a pusztán azonban ellenállhatatlan párost alkottak: itt ők voltak a legfélelmetesebb ragadozók, akik elől az idegennek meghunyászkodva kell eloldalognia.
Hideg láng lobbant a büyük fekete szemében, ahogy felállt; s a kötőfék után kapott. Mozdulatában ezúttal nyoma sem volt fáradtságnak, csüggedésnek, vereségnek. A riadtan meghőkölő csődört kurta vakkantással csitította le. Más lovat aligha nyugtatott volna meg ez a durva hang, ám a gyepűvidéki jószág tüstént megértette belőle, hogy nincs miért tartania a szokatlan szagtól: legyőzött ellenség vére az.
A büyük szablyája, fokosa, tartalék tegze ott lógott a nyergen. A barlanghoz indulva nem szerszámozta le hátasát, hisz nem szándékozott sokáig maradni. Most sorra végigsimított rajtuk, szerető kézzel, szinte már becézőn; aztán egyetlen lendülettel a csődör hátán termett, és szembefordította a vízmosással.
Igen, ott voltak még, noha már nem fűtötte annyira őket a vadászláz. Látta – vagy inkább sejtette – a kövek takarásába húzódó árnyalakokat, a falánk gombszemek csillogását a holdfényben; hallani vélte az ízelt lábak neszezését a kavicsok között. A zsákmány az utolsó pillanatban csúszott ki a karmuk közül, gyöngén és végsőkig gyötörve, s a csalódással párosult mohóság tovább hajszolta őket: hátha mégis elejthetik... De óvatosabbak lettek, sokkal óvatosabbak. Most ők tévedtek ismeretlen vidékre, s a gyámoltalan préda a szemük láttára vedlett át titokzatos szörnyeteggé.
A büyük szembenézett velük, s tagolatlan hangon elordította magát. Halált, bosszút és kiontott vért üvöltött, szavak nélkül, a puszta törvényei szerint. A Kránbérc zord sziklái még hosszan ekhózták kiáltását, miután elhallgatott.
Néhány percig különös feszültség telepedett az éji tájra; mintha még a hidegen süvítő szél is baljósabb szólamokban jajongott volna. Aztán a nyolcasával csillogó rovarszemek sorra eltünedeztek a vízmosásból; a kaszálva bicsakló póklábak megindultak vissza, az erdő menedéke felé. A hegyvidék félelmetes urai nem vállalták a puszta kihívását, ahol vágtatva villogó patákkal és messziről záporozó nyílvesszőkkel kell szembenézniük; ahol nincs semmi fedezék, amely védelmet nyújtana csonttalan testüknek, és nincsenek fák, ahonnan kilövellhetnék selyemfonalaikat. Bölcsen döntöttek: nem bocsátkoztak érzelmeiktől elvakítva olyan harcba, ahol nem ők diktálják a szabályokat.
A büyük nemrégiben – egy fenyőfa ágán ülve hasonló helyzetben rossz döntést hozott. De az a fajta ember volt, aki tanul a hibáiból.
A gyepűvidéken él egy nagytestű, ezüstbundás medvefajta, amelyik – az összes többi medvétől eltérően – csapatokban jár: egy öreg vezérhím, három-négy kifejlett nőstény meg a bocsaik. A hegyek lábánál legeltető törzsek előszeretettel vadásszák, mégpedig nemcsak fejedelmi gereznája miatt, hanem azért is, mert elejtése igazi férfipróbának számít. A medve egymagában is veszedelmes vad, hát még ha falkában kóborol! Bizony megesik nemegyszer, hogy a szerepek felcserélődnek, és a nemes trófeára áhítozó harcos reménybeli zsákmánya roppant mancsai alatt végzi.
A büyük még gyermekkorában hallott az öregapjától egy különös históriát, afféle nagyotmondó vadászadomát, amelyben több a tódítás, mint a valóság. Az évek múltával; ahogy új és új tapasztalatok rakódtak rá, lassan emlékezete poros kacattárába süllyedt, s csak akkor merült fel onnan ismét, amikor elvesztette nevét, népét és becsületét.
A történet hőse egy hiúz volt, amelyik vadászportyája során balszerencséjére egy mézelő ligetbe tévedt, s felzavarta az ott időző medvecsaládot. A vén hím ügyet sem vetett rá, ám a bocsaikat féltő nőstények vadul rátámadtak. Az esemény szemtanúja – aki, ha hinni lehet a szájhagyománynak, a büyük egyik ükatyja volt – egy vízbeteg üszőt sem adott volna a boldogtalan macska irhájáért, ám alapos meglepetésben lett része. A hiúz, amint az várható is volt, fáról fára ugrálva próbált menekülni a felbőszült anyamedvék elől. Ez önmagában még nem sok reménnyel kecsegtette volna, hiszen fára mászni amazok is tudtak; taktikáját azonban azzal a váratlan elemmel egészítette ki, hogy az ágak magasából egy-egy jól irányzott mancscsapással a medvék nyakába borogatta a vadméhek fészkeit. Így egészen jól elboldogult, persze csak addig, míg az ezüstbundás hím meg nem unta a nagy felfordulást, és – méhek ide vagy oda – gerincét nem törte.
A Kránbérc oldalában töltött éjszaka után – amiről egyébként soha életében nem beszélt senkinek – a büyüknek ismét eszébe jutott ez a mókás állathistória. Még késő öregkorában is a kedvencei közé tartozott, s noha mogorva, szófukar embernek ismerték, szívesen mesélte el népes társaságban. A hallgatóság soraiból ez nem mindenkinek szolgált tetszésére, mert jobbára akkor hozakodott vele elő, ha a beszélgetés magvas politikai gondolatok körül forgott. Viselkedését sokan nem tartották egészen helyénvalónak, különösen azért, mert ráncos arcára ilyenkor sajátos kifejezés ült ki, melyet egyesek bölcs derűnek, mások inkább megvetéssel vegyes gúnynak értelmeztek. Akadtak, akik politikai parafrázist sejtettek a medveadoma mögött, a büyük azonban – hiányos pyar nyelvtudására hivatkozva mindig kitért a bővebb magyarázat elől. Kiváltképp azt nem volt hajlandó soha részletezni, kit vagy mit jelképez történetében az öreg vezérhím. Készséggel elismerte viszont, hogy életének egy meghatározó szakaszában ő maga a hiúz szerepét vállalta fel, és amit tett, azért nincs mit szégyenkeznie.
Miután megszabadult a lopott lovaktól, két napjába telt, hogy észrevétlenül megközelítse Daha'ak fellegvárát. A daha'akok nem voltak pusztai nomádok; máskülönben aligha boldogult volna ilyen könnyűszerrel. Háromszáz esztendővel a büyük születése előtt telepedtek át a gyepűvidékre a Fekete Határ túloldaláról. Daha'aknak eredetileg a vezetőjüket hívták; róla kapta nevét a nép, a szállásterület, a főváros, de még az óhazából hozott nyelv – a birodalmi khors egy nehezen érthető dialektusa – is. Maga Daha'ak még mindig élt, a nevét viselő várerőd egyik titkos kazamatájában: teste higanyfürdőben lebegett, ereiben vér helyett bűvös tinktúrák és elixírek keringtek. Megesküdött a Legnagyobb Úr összes angyalára, hogy addig nem fog meghalni, míg bosszút nem áll gyűlölt ellenségén, aki száműzetésbe kergette U'Cheol tartományból.
Esete távolról sem volt egyedinek mondható. A gyepűvidékre meglehetős rendszerességgel érkeztek ilyen bevándorlók, évtizedenként egy-két népesebb csapat, a temérdek magányos menekültről nem is beszélve. A nomád törzsek eléggé felemás módon viszonyultak hozzájuk. Egyrészt többé-kevésbé tartottak tőlük, hiszen valaha mégiscsak vérbeli khatifok voltak; másrészt megvetették őket, mert érdemtelennek bizonyultak a rangra. A Három Sas Népe inkább az utóbbi felfogásra hajlott, elvégre az ő tanácsfájuk közvetlenül a Kránbérc tövében állt. Évszázadokon át hullatták vérüket ezért a kiváltságért a pusztai háborúkban; némi joggal érezték hát különbnek magukat a hazátlan kóboroknál, akiknek többsége nem is tudott gyökeret verni, menthetetlenül belevesztek a gyepűvidék roppant népörvényébe.
A daha'akok is egyre inkább errefelé sodródtak, dacára vezérük hangzatos esküjének. Már érkezéskor sem voltak túl sokan, s számuk azóta évtizedről évtizedre apadt. Leírni azonban korai lett volna még őket, hiszen nemcsak terjedelmes szállásterületet hasítottak ki maguknak a Fekete Határ beszögellésében, hanem meg is tudták tartani csorbítatlanul. A terméktelen, kizsigerelt naftamezőkön telepedtek meg, és bazaltfalú fellegvárakat emeltek az ősi kutak helyén. Valószínűleg művelésbe is vették őket, mert afféle ezermesterek voltak: alkimisták, mérnökök és szellemidézők. Háborúikat méregbombákkal, lángvetőkkel és hengerkeréken gördülő, páncélozott bástyákkal vívták; gyaloghaduk vasból kovácsolt és bronzból öntött szoboremberekből állt, melyekbe holt lelkeket börtönöztek. Daha'ak jövetele percétől fogva fennen hirdette, hogy csak erőt gyűjteni vonult vissza a gyepűvidékre, s mihelyt végez a szükséges előkészületekkel, személyesen fogja átvezetni seregét a Fekete Határon, hogy könyörtelenül eltiporja esküdt ellenfelét. A hadjárat ügye azonban évről évre húzódott-halasztódott, és a nomádok hamarosan rá is jöttek, miért.
Először is, a bűvös masinák mind naftát ettek, abból pedig nem sok maradt az évezredek óta száraz kutakban. Nafta nélkül az egész győzhetetlen ármádia nem ért többet egy halom ócskavasnál; márpedig a daha'akoknak néha még az is nehezükre esett, hogy a fellegváraik helyőrségét folyamatosan fegyverben tartsák. Másodszor: a szoboremberek, még ha életre is keltek, döbbenetesen butának bizonyultak. Az első évtizedekben, amikor Daha'ak megpróbált erőszakkal besoroznia hadseregébe néhány szabad törzset, a nyargalók gyorsan kieszelték a módját, hogyan pusztítsák el őket álcázott vermekkel, bukózsinegekkel és lóvontatta saroglyákkal. Harmadszor: a daha'akok szinte egyáltalán nem értettek a hadvezetéshez. Ami kevés ragadt rájuk, azt a gyepűvidéken tanulták; de egy valamirevaló haramiavezér húsz jó lovassal még így is bármikor a bolondját járathatta velük. Ha komolyan összezördülnek a pusztai törzsekkel, nem lett volna vitás, melyik fél marad felül.
Erre azonban nem került sor; a kezdeti torzsalkodásoktól eltekintve a száműzöttek és a nomádok alapjában véve jól megfértek egymással – már amennyire ez a gyepűvidéki viszonyok között lehetséges. A daha'akoknak a naftakutak kellettek a terméktelen sivatagban; a törzseknek kövér legelők és bővizű itatóhelyek. Egyik fél sem zavarta a másik köreit, így hát kölcsönösen békén hagyták egymást. A lovasvezéreknek tökéletesen megfelelt ez az állapot; igazából nem szívesen akasztottak volna tengelyt egy bukott khatiffal. Hogy legyőznék, az nem volt kérdéses; hogy hány törzs vérezne el közben, az már igen. A higanyfürdőben lebegő Daha'ak háromszáz év alatt megkeseredett ronccsá sorvadt ugyan, hajdani önmaga szánalmas kísértetévé; haragja azonban ettől még éppoly ádázul lángolt, s különösen akkor csapott föl emésztő hévvel, ha valaki a naftakútjait védő várerődökhöz merészelt nyúlni.
Valami ilyesmire készülődött most a büyük.
Daha'ak fellegvára, mely roppant sziklasírbolt gyanánt borult névadója holt-eleven porhüvelye fölé, lenyűgöző látványt nyújtott az éjszakában. Gőgös, magányos óriásként trónolt a sivár lapályon, s beletelt egy időbe, mire a büyük agya fel tudta dolgozni gigászi méreteit. A fekete falak kétszáz öl magasra szöktek, dísztelenül és tükörsimán; méltóságteljes egyszerűségüket csak az északi homlokzaton bontotta meg a kapuzat szabályos félköríve. Mintha az egész erődítményt egyetlen hatalmas bazalttömbből faragták volna ki; s ez bizonyos értelemben így is történt. Bazaltot legközelebb a Kránbérc régi kőfejtőiben bányásztak, ahonnan elképesztő költségekkel járt volna az ideszállítása; a falakat a lapály meszes üledékéből formálta át az építők alkímiája.
A fellegvár éjközépkor is kísérteties fényárban úszott, mert saroktornyain négy örökégő fárosz világított szemfájdító, kékes lobogással. Lángjukat a föld mélyéről fölvezetett gyúlógáz táplálta, mely az évszázadok során hatalmas mennyiségben termelődik a betemetett naftakutakban. A gyúlógáz a levegővel egyesülve hideg, kék sziporkázással ellobban; e látványos sajátossága révén vonult be a vásári szemfényvesztők mindennapos eszköztárába, akik viasszal lezárt marhahólyagban tárolják. A hosszú idő után újra megnyitott naftakutakból azonban feltétlenül el kell vezetni, mert ha mécses, vagy fáklyalánggal érintkezik, nemcsak világít, hanem robban is. Daha'ak úgy oldotta meg ezt a kérdést, hogy egyúttal lakhelyének pompáját is emelte. Közben nyilván nem feledkezett meg a szükséges óvintézkedésekről sem, és gondoskodott róla, hogy semmiféle ellenséges mágia ne csempészhessen egyetlen mégoly apró lángocskát sem a kétszáz öl magasan lobogó fároszokig.
Azt viszont vélhetőleg nem tudta, meddig hord el egy pusztai lovasíj; legalábbis az efféle dolgokban meglepően járatlannak mutatkozott.
Nem mintha egy portyázó nomád sereg egyszerűen Daha'ak elé vonulhatott volna lövöldözni; a száműzöttek központi naftakútját mindenfelől több lépcsős védősáv vette körül, amelyet kisebb erősségek, megfigyelői posztok és állandó járőrök alkottak. Még ha a támadók át is verekszik magukat rajta, a fellegvár helyőrségének közben bőségesen jutna ideje kioltani a díszkivilágítást. A büyüknek azonban – egyedül lévén – nem okozott nagy nehézséget átsurranni a vonalakon.
Mikor megbizonyosodott róla, hogy a legbelső védőgyűrűn is túljutott, nem rejtőzködött tovább; szürke csődöre hátán kilovagolt az országútra, s nyugodtan poroszkálva indult még Daha'ak felé. Kétszáz öl szédítő röptáv egy nyílvesszőnek, még vízszintesen számítva is: ha célba akar találni, a lövést mindenképpen a falak közeléből kell leadnia. Észrevétlenül odaosonni képtelenség volt – az erőd éjjel-nappal fényárban fürdött, és mérföldes körzetben kopár síkság övezte -, ezért meg sem próbálta leplezni jövetelét.
A daha'akok nyilván fölfigyeltek rá, de aligha ítéltek veszélyesnek egy magányos lovast. Ha túl korán elkanyarodik valamelyik sarokbástya felé, ez megváltozhatott volna, így hát egyenesen a kapubejárónak tartott. Közben komótosan nekilátott az előkészületeknek: tűzszerszámot vett elő, szikrát csiholt a száraz taplóra, és a markába rejtve addig fújkálta, míg egyenletesen parázslani kezdett. Aztán gondosan feltűzte egy nyílvessző hegyére, amit a fogai közé szorított. Mire végzett, épp odaért a fellegvár kapujához, s egy futó pillanatig érdeklődéssel szemlélte a bronz ajtószárnyakba maratott kettős napkorongot, a daha'ak nép és névadó vezérük címerét.
Megállította a lovát, és fölnézett a pártázatra; nem látott senkit. Vállat vont, s közönyös mozdulattal előhúzta az íját; közben azonban – régi nomád csellel élve – egy nyílvesszőt is hozzáfogott a sudarához, a mutató- és a gyűrűsujja között. Ez a fajta íjtartás avatatlan szem számára hanyagnak és esetlennek tűnik, még véletlenül sem támadó szándékúnak; valójában viszont villámgyors lövést lehet leadni belőle. Mivel odafönt még mindig nem mutatkozott senki, barátilag meglengette fegyverét a kapu felé, mintegy köszöntésképpen.
Sápadt férfiarc jelent meg a pártázat kőfokai között, valószínűtlenül keskeny és hosszúkás vonásokkal. A mellvéd nagyrészt eltakarta, úgyhogy a büyük nem lehetett biztos a dolgában, de úgy rémlett neki, mintha hosszú, fényesre csiszolt üvegcsövet szorongatna.
– Haz yudda bhítanna?
A büyük nem beszélte a daha'ak dialektust – ami azt illeti, még a tiszta birodalmi khorsot is csak törve -, de egyébként sem tudott volna megfelelni a barátságtalan hangnemben levakkantott kérdésre, a fogai közt tartott nyílvessző miatt. A gyanús üvegcső a férfi kezében viszont egyáltalán nem tetszett neki, ezért válasz helyett torkon lőtte. A sápadt daha'ak gurgulázva hátrabukott, a büyük pedig bal térde határozott nyomásával megadta a jelet a lovának.
Azért döntött a jobboldali torony mellett, mert miközben ráérősen poroszkált a fellegvár felé, különös, fémesen csillámló alakzatokat vélt megpillantani a főbástyáján, kiterjesztett szárnyú sárkányvázakhoz hasonlatosakat. A távolság megnehezítette ugyan a pontos méretbecslést, de mindenképpen irdatlanul nagyoknak kellett lenniük. A büyük biztosra vette, hogy a rajtaütés után egérutat tud nyerni a bosszúszomjas daha'akok elől, derék szürkéje hátán bármilyen gyűrűből kivágja magát hacsak nem üldözik a levegőben is.
A csődör jobbra és hátrafelé szökkent, még épp idejében; mert a következő pillanatban a kapuzat előtt széles sávban beomlott a föld, s a rejtett árok mélyéről öles lángnyelvek csaptak fel sisteregve. Forró, pergamenszáraz légár suhintotta meg a nomád tarkóját, miközben ágaskodó lovát a kívánt irányba táncoltatta. A daha'ak strázsa túl gyorsan halt meg, semhogy ideje lett volna működésbe hozni a csapdát; a tűzverem vezérlőműve mágiával volt a lelkéhez láncolva, akkor tátotta el falánk pofáját, amikor a szíve megszűnt dobogni. Közönséges lovat rémült futásba kergetetett volna a pokoli látvány, s még a gyepűvidéki jószág is riadtan forgatta szemét; gazdája azonban vasakarattal uralkodott rajta, bár a kantárszárhoz hozzá sem nyúlt, csak a combjával szorította kétfelől.
Hogy a további hasonló meglepetéseket kerülje, a büyük kissé távolabb húzódott a bazaltfalaktól, és vágtában megindult a jobboldali saroktorony felé. A tegzében sorakozó nyílvesszők közül négynek előzőleg olajos gyolcsba tekerte a hegyét, s késsel bemetszette a tollukat, hogy ujjai a szeme segítsége nélkül is fölismerjék őket. Most előhúzta az egyiket, és a szájában tartott nyílvégre szúrt taplóhoz érintette, melynek izzását élénkvörösre szította a léghuzat. Lángok lobbantak a könnyű gyolcson, s futottak le rajta szárközépig. Három szívdobbanás múlva kialszanak majd, elemésztve a táplálékukul szolgáló szövetet; ennyi idő azonban bőven elegendő volt a büyük számára.
Erősen megvetette lábát a kengyelben, s derékból oldalvást fordult, kifeszített íját a magasba emelve. Az utolsó pillanatig kivárt, hogy minél több gyolcs égjen le a vesszőről, könnyebbé téve a röptét. Az ellenszél körömnyi, forró pernyefoszlányokat sodort az arcába, miközben résnyire húzott szemmel igyekezett a gyújtónyilat a toronyból kilövellő gázfáklyára irányozni. Csípője és válla egy ütemre mozgott a vágtató lóval, hogy az állat testének nyújtott hullámzása kevésbé zavarja a célzásban; karján az izmok reszketve birkóztak az ideg és az ív között vibráló erőkkel.
Nem számítgatott távolságot és röppályát – ehhez egyébként sem lett volna elég ideje -, ösztönösen érezte meg, melyik az a pillanat, amikor el kell engednie a húrt. Lövése tűzbarázdát szántott a levegőbe; a kialvódélben lévő láng a léghuzattól még egyszer, utoljára erőre kapott, s szilajon lobogva szárnyalt a magasba. A kicsiny üstököscsóva meredeken hajló ívben, gyorsan zsugorodva szállt egyre följebb; és messze odafönt, aprócska szikrává zsugorodva, találkozott a torony csúcsát körüllobogó gázkoronával.
A robbanás eget-földet reszkettető döreje úgy zúdult a büyükre, akár egy óriás ökölcsapása, s kis híján letaglózta lovastul-mindenestül. A torony felső harmada a gépi sárkányvázakkal együtt finom szemcsés porfelhővé változott, mely őrült örvényben kavarodott az ég felé. A masszív bazaltbástya maradéka kísérteties lassúsággal roskadt vissza saját alapjaira; kétoldalt a tükörsima falakon repedések pókhálója futott szét, mely pillanatokon belül átterjedt a száraz, szikes talajra is. A csődör riadtan nyihogva ugrott át egy feléjük cikázó hasadékot, miközben mindenfelé tépett szélű kődarabok záporoztak körülötte, az öklömnyiektől a vezérsátor nagyságúakig.
A büyük baljával megragadta a kantárt, és olyan erővel rántotta félre, hogy a ló szájából vér serkent a zablavas nyomán. Felnyihogott kínjában, de a hirtelen fájdalom emlékeztette kötelességére: nem tört ki vakrémületben a szabad lapály irányába, hanem ágaskodva megfarolt, és vágtatva a hátsó torony felé kanyarodott. Gazdája kíméletlen iramot diktált; úgy vélte, a meglepetés okozta sokk kitart a második lövésig. A fellegvár gigantikus méreteit azonban nem vette számításba: sík terepen, megeresztett kantárszárral száguldva is időbe telt eljutni egyik toronytól a másikig. A szeme sarkából látta, hogy a fekete falakon mozgolódás támad, a gyilokjárókra hangyányi alakok sereglenek. A váratlan támadás a gyökeréig megrázta Daha'akot, a robbanás lökéshullámai a föld mélyére rejtett higanyfürdőt is felkavarták; a száműzöttek agg vezére most ébredezhetett halálszerű álmából, hogy félelmetes dühét nyugalma megzavarójára zúdítsa.
A második gyújtónyíl hajszál híján célt tévesztett, mert a büyük – okulva az iménti tapasztalatból – a lehető legmesszebbről lőtte ki. Szerencsére a kék lánggal világító fárosz magasan volt ugyan, ám hatalmas célpontot kínált: a nyílvessző lankadó röpte már lefelé fordult, de így is belekapott a gázkorona alsó szegélyébe. Az újabb robbanás léghullámai lesöpörték a környező falakról a nyüzsgő daha'ak hangyákat, s a szörnyű dörej ezúttal nem ült el visszhangtalanul: tompa robajlást támasztott a fellegvár mélyén, melybe időről időre éles, szaggatott sivítás vegyült, a fedett üstből kitóduló gőz sziszegéséhez hasonlatos. A ledőlt sarokbástya omladéka mögött sorra gyúltak a vörösen villódzó fények, szeszélyesen elharapóztak és szétterültek, pusztító lángkarmokat nyújtottak egymás felé.
A büyük mélyen lova nyakára hajolva vágtatott a harmadik torony irányába. Prémes süvegét elhagyta valahol; a fogai között tartott nyílvesszőn izzó tapló egyre kisebbre zsugorodott, kormos füstcsíkot húzva maga után. A várerőd hátsó falán megszaporodtak az aprócska alakok, fejvesztett futkározásuk lassan szervezett tevékenységgé alakult át.
Különös szerkezetek bukkanták föl a pártázat mögött, rugóra és kerékre járó bronzmasinák, varázsrúnákkal telirótt gömbök és hengerek; kezelőik csapokat és emeltyűket forgatva igyekeztek a magányos támadóra irányozni őket. Futótűz lobbant a kopár síkságon; lángoló naftasugarak lövelltek a falakról; rejtett nyílások tárultak föl a tükrösre csiszolt bazaltban, bendőjükből mérges gázokat öklendezve. A daha'akok fegyverei szörnyűséges rendet vágtak volna bármely ostromló seregben; csakhogy nagy tömegek elleni bevetésre szánták valamennyit, a büyük pedig egyedül volt. Rikoltva hajszolta keresztül lovát a körülöttük elszabaduló poklon, s az állat eszelős rémületét a saját szolgálatába állította: még vadabb iramra, még kegyetlenebb erőfeszítésre sarkallta általa.
Titkos gépezetek lendültek mozgásba évszázados nyugovó után a fellegvár gyomrában, dohogó zakatolásuk körös-körül megreszkettette a talajt. Két torony még állt; s a kéken világító gázfáklyák a csúcsukon hirtelen meglobbantak, mintha valami láthatatlan titán fújt volna rájuk. Lángjuk egy pillanatra máglyaként csapott a magasba, majd felére roskadt vissza, ahogy valahol a falak mögött serényen munkálkodó kezek igyekeztek elzárni a naftakút hatalmas csőszelepeit. Aztán az elülső torony fénye hirtelen kialudt, akár az elkoppantott gyertyaszál; a hátsó pedig hajszálra ugyanekkor repült a levegőbe fülsiketítő robajjal, a harmadik gyújtónyíl íves szikrája nyomán.
Ha eddig, a gázlángok szemsajdító ragyogásában, a kiszikkadt lapály kísérteties fantomvidéknek mutatkozott, akkor most egyik pillanatról a másikra igazi pokolbéli tájjá vedlett át. Az éj sötétje fullasztó koloncként zuhant rá; a vörös hold gonoszul izzó parázzsal hintette meg a bazalterőd tépett kontúrjait. A megroskadt bástyafalak között tüzek dühöngtek, forró gőz sistergett, tompa robbanások visszhangoztak; odakint az alkimista fegyverek olthatatlan lángja falta a pusztaságot, fekete üvegsalakot hagyva maga után. A levegőben nafta, kén és kránkő szúrós bűze terjengett, melyet a lanyha szél nem oszlatott el, csak orrfacsaró egyveleggé kavart.
A büyük kiköpte a feltaplózott nyílvesszőt, utolsó – immár fölöslegessé vált – gyújtónyilát pedig vaktában kilőtte hátrafelé. Dörrenés hallatszott, és sárga fényű lángörvény csapott fel abból az irányból, amerre a lövése szállt; a csődör farára földgöröngyök záporoztak. A nomád nem fogta vissza az iramot, tovább hajszolta lovát, kihasználva a hirtelen jött sötétség takarását; a fellegvárból most csupán elmosódottan suhanó árnyéknak látszott, vagy még annak sem. Az épen maradt toronynál nagy ívben balra kanyarodott, s közben íja húrjára fektetett egy ötödik nyílvesszőt. Ennek is megjelölte a tollát, hogy tapintás útján választhassa ki a többi közül, de másképpen, mint a gyújtónyilakét.
Az álcázott tűzveremről a kapuboltív előtt már csak a feketére pörkölődött föld tanúskodott, a terep egyébként sima volt és egyenletes. A büyük tudta, hogy így lesz; a daha'akoknak be kellett zárniuk a csapdát, hogy kiengedhessék az üldözésére küldött csapatokat. A bronz kapuszárnyak éppen akkor kezdtek csikorogva kitárulkozni, amikor visszaért a bejárat elé. Hogy kik vagy mik várakozhattak mögöttük, azt nem tudta és nem is akarta tudni; talán félhalott szoborgólemek, egy szakasz naftavetős lövész vagy néhányan a Daha'ak álmát vigyázó vasdémonok közül. Bármifélék is legyenek, bízott benne, hogy a pusztában képes lesz lerázni őket; előtte azonban még tartogatott számukra egy üzenetet.
Gyors mozdulattal célra emelte íját és lőtt. A nyílvessző acélhegye mélyen a puha bronzba fúródott, pontosan középen sújtva a daha'akok címerjelét, a kettős napkorongot. Becsapódását kihívó kondulás kísérte, mely érces visszhangokat riasztott a kapuzat bazalt bolthajtásai alatt.
A rezegve megállapodó mogyorófaszárat középtájt sokatmondó ékítmény díszítette: három sas- és öt darutoll, körkörös koszorúba fonva.
A hiúz az acsargó medvék pofájába borította az első méhkast.
Sokat regélhetnénk még róla, mi mindent művelt a büyük az elkövetkező napokban. Tanulságos és érdekfeszítő volna például előadni, hogyan kötötte el a Hat Vihar Népének vezéri sátra elől a bég kedvenc hátaslovát, az egész nemzetség büszkeségét, egy különösen ádáz bestiát, melynek ereiben állítólag khatif csatamének vére folyt, s hogyan csempészte még aznap éjjel az átvágott torkú, kihűlt dögöt a törzs tanácsfája alá. Vagy hogyan jutott fel a Kilenc Ölyv Népének tilalom alatt álló sámándombjára, melyet szertartásokra ugyan nem használtak már, ám hír szerint olyan hatalmak védelmét élvezte, amiket még az öregsámán is csak suttogva mert néven nevezni, s hogyan törte meg szablyája élével a törzs túlvilági pártfogását biztosító rajzolatokat. Vagy hogyan csalta el otthonából a Három Felhő bég elsőszülött leányát, s tett rajta erőszakot a parti füzesben, az őrzésével megbízott nyargalók füle hallatára, akik mind azt hitték, közülük szórakozik valaki egy rabszolgalánnyal.
A büyük mindezt megcselekedte, s még sokkal többet is. Járt Tuharbaq rejtett völgyében, ahol évszázadok óta békén szunnyadtak a Dermedt Fivérek, egy kitaszított khatif testvérpár, hajdan Har Huddath hadurának legfőbb álomlovagjai. Bár minden kincsüket sziklaágyuk köré halmozták, mégsem merte senki háborgatni őket; az utolsó vakmerő lélek, akik lopva elcsent tőlük egy drágamívű gyűrűt, lázbeteg eszelősként végezte, nem tudván elválasztani a valóságot az elméje mélyéről rátörő rémlátomásoktól. A büyük azonban eleven lidércnyomásban élt, és nem félt a Dermedt Fivérek gonosz vízióitól. Kirablásuk szégyenét azzal is tetézte, hogy életben hagyta őket; a porig alázott testvérpár oly gyilkos haragra gerjedt, hogy bosszújuk beteljesítésére visszatértek az éber világba. Nem közönséges esemény volt ez, hiszen mióta száműzöttként megtelepedtek a völgyben, egyszer sem szakították meg delejes varázsálmukat.
Dühüket elsőként az Örök Karaván mesterei tapasztalhatták meg; a gyepűvidék fogalmai szerint ők álltak legközelebb ahhoz a hivatáshoz, amit másutt kereskedőnek neveznek. Valójában csak az erősebb közösségekkel kereskedtek, a gyengébbeket irgalmatlanul kifosztották, s közben igyekeztek annyi titkos fegyvert és varázserőt összeharácsolni, amennyit csak bírtak. A karaván minden kilencvenkilencedik évben kétfelé vált; az egyik rész fölszerelkezett az időközben összegyűjtött arzenállal, és kalmárútra indult a hadúri tartományokba. A többiek egy esztendőre letáboroztak a Fekete Határnál, és türelmesen várták, hogy társaik értük küldjenek; aztán fölszedték a sátraikat, és kezdték elölről az egészet. Emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy a karaván másik fele újra hírt adott volna magáról, pedig a mestereket a testvériség szoros köteléke fűzte össze, melyet a legsötétebb vérmágiával kovácsoltak elszaggathatatlanra. A hátramaradottak azonban kitartóak voltak, s szilárdan hitték, hogy egy szép napon az Örök Karaván egésze átjut majd a határ túloldalára.
A büyük a kapzsiságukat használta ki ellenük, amikor szándékosan hagyta, hogy elorozzák tőle a bukott álomlovagok kincseit. Az Örök Karaván és a bosszúért lihegő testvérpár találkozása gyilkos összecsapásba torkollott, melybe a gyepűvidék számos más hatalmassága is belekeveredett, ki egyik, ki másik oldalon. Mikor felfogták, mekkora veszélyben forognak, a karavánmesterek a következő átkelésre tartogatott erőkhöz folyamodtak; így is legalább tucatnyian elhullottak közülük, mire sikerült végezniük az egyik Dermedt Fivérrel, s titkos arzenáljuk közben javarészt kimerült vagy tönkrement.
A büyük ezalatt tovább nyomult keletnek, és bevette magát a Holt Ember Ujjai közé; ez az öt sziklás hegyorom kopáran és konokul magasodik a pusztaság közepén, valósággal megőrjítve a síkvidéki szeleket, melyek vad haraggal örvénylenek a járhatatlan meredélyek körül. A barátságtalan vidék időtlen idők óta egy maroknyi mogorva viharmágus otthona; nem is vitatja el senki tőlük, hisz meddő kőszirtjeik nem rejtenek ércteléreket, s legfeljebb a gyopár meg a keserűfű terem meg rajtuk.
A Dermedt Fivérek kincseinek maradékát – néhány varázserejű ékszert és két emberbőrbe kötött fóliánst – a büyük a Mutatóujj egyik barlangjában rejtette el, nem túl közel a viharmágusok bérci sasfészkéhez, de nem is túl messze tőle. Nem szándékozott visszatérni értük, ám azt sem akarta, hogy őrizetlenül maradjanak – így hát ellopott egy grifftojást, és átcsempészte a barlangba. A gyepűvidéki griffek meglehetősen értelmes jószágok, s nem lévén túl szaporák, igen fejlett az ivadékgondozási ösztönük. A büyük úgy számította, hogy az anyaállat és a párja hamarosan meg fogják találni az elveszett tojást, s mivel a karmukban nem tudják visszaszállítani, inkább a fészküket helyezik át hozzá. Később tett róla, hogy a kincsek holléte ne maradjon titok, legalábbis nagy vonalakban; és mert ekkor már köztudomású volt, hogy régi gazdáikat leköti az Örök Karavánnal való háborúskodás, a szirti remeteségben élő viharmágusoknak egyszeriben rengeteg hívatlan látogatója támadt, ami egyáltalán nem szolgált örömükre.
A büyük konok elszántsággal folytatta útját, mind kijjebb nyomulva a két khatif tartományt elválasztó határsáv tölcsérszárán. Miután maga mögött hagyta a Holt Ember Ujjait, egyetlen éjszaka során sikerült tönkretennie a huuli méregkertek híres öntözőrendszerét. A féltő gonddal ápolt ültetvények egy része kiszáradt, más részét elöntötte a híg sár; a maradékot a másnap éjjel visszatérő büyük könnyűszerrel lángba borította, hiszen az oltáshoz nem maradt elég víz.
Megbecsülni is nehéz lett volna, mekkora értéket pusztított el vakmerő vállalkozásával. Nincs az a mágikus praktikákat űző adeptus, akinek lombikjai és retortái versenyre kelhetnének a természet roppant boszorkánykonyhájával; szerte a világon temérdek fű, fa és bokor, moha, gomba és moszat tenyészik, amely ilyen vagy olyan módon ártani képes az emberi szervezetnek. Némelyik halált okoz, mások görcsöt, ájulást vagy őrületet; megint mások mámoros bódulattal kecsegtetnek, elfátyolozzák az elmét, gyöngévé lankasztják a tagokat; újra csak mások a szerelmi vágyat fokozzák, a szellem összpontosítását segítik, vagy éppen – nem csekély árért – könnyű győzelmet kínálnak a harcosoknak. A legtöbb botanikus tudor csupán elenyésző hányadát ismeri ezeknek a növényféléknek; a huuli méregmívesek azonban tökélyre vitték választott tudományukat.
Úgy tartották magukról, hogy ők nem bevándorlók, őseik itt éltek már a hadúri háborúk ködbe vesző korszakában is. Ez ugyan erős tódításnak tűnt – senki sem hitte, hogy azokat az időket bárki átvészelhette volna -, annyi azonban bizonyos, hogy amikor az első nomád törzsek benyomultak a keleti pusztákról, a méregmíveseket már itt találták. Módszereik évezredes tapasztalatokon csiszolódtak, s bár a mágiához nagy általánosságban nemigen értettek, kertművelő ráolvasásaiknak nem akadt párja az egész gyepűvidéken. Ültetvényeiken gazdag termést hozott a kráni bürök, a farkasgyökér meg a vérveszejtő fátyolcserje, s ahol a növényi környezet lehetővé tette, mérges állatokat is tenyésztettek: skorpiókat és kígyókat, halálfejes éjpillét és parázsbőrű szalamandrát. Egyébként meglepően békés természetűek voltak, általában kerülték a viszályt, csak a néhanapján a környékre vetődő rivális méregkeverőket irtották ki irgalmatlanul. Az ilyenek pár nap múlva elpusztultak, jobbára figyelmeztetés nélkül és nem túl szép halállal. A Fekete Határ túloldaláról érkezőket néha udvariasan felkérték, hogy csatlakozzanak hozzájuk – ha azonban elutasították az ajánlatot, az ő sorsuk is megpecsételődött.
Mindez egészséges respektust ébresztett a többi gyepűvidéki közösségben, akik már csak azért is óvakodtak viszályba keveredni velük, mert drágán mért portékájukra mindegyiküknek szüksége volt; s a múltban bizony előfordult néhányszor, hogy ha megorroltak valakire, felkeresték az ellenségeit, és ingyen kínálták fel nekik szolgálataikat. Huul hallgatólagosan érinthetetlennek számított, és egyike volt azon kevés településnek, ahol még az Örök Karaván mesterei sem alkudoztak.
A méregmívesek kertjeit nem védték fegyveresek és varázstudók; épp elég biztonságot nyújtottak maguk a növények és az állatok. Hívatlan látogató ritkán kereste fel őket, s még ritkábban távozott elevenen. Huul urai azonban rendszeresen, nagy tételben vásároltak rabszolgákat a gyepűvidéki törzsektől; féltucat hadifogollyal jobb üzletet lehetett velük kötni, mint ugyanannyi zsák arannyal. Nem munkáskézre volt szükségük; kényes kedvenceik szakértő gondozást kívántak, amit a világ minden kincséért sem bíztak volna avatatlanokra, maguk végezték személyesen. A rabszolgákat egyszerűen kihajszolták az ültetvényeikre, néhány órával a beszerzésük után, hogy az etetésükkel se kelljen bajlódni. Aki valahogy kivergődött, az megérdemelte; a többiek teste a kertek dús televényét gazdagította lassan elszivárgó nedveivel.
Huul vidéke ugyan mesésen termékenynek számított a gyepűvidék tölcséres beszögellésében – az anyatermészet itt viszonylag hamar magához tért a hadúri háborúk megpróbáltatásaiból -, földjét azonban évezredek óta folyamatosan művelték, kimerülését csak urainak szakértő gazdálkodása akadályozta meg. A méregmívesek a rabszolgák tömeges feláldozását tekintették a talajjavítás egyik legolcsóbb és leghatékonyabb módozatának; ráadásul néhány ritka és egzotikus növényük – főként a Fekete Határ túloldalán honosak – egyenesen megkövetelte ezt a fajta táplálékot. A huuliak inkább haltak volna száz halált, semhogy elhanyagolják virágzó ültetvényeiket, hatalmuk és tekintélyük forrását; és valóban, ha valamilyen oknál fogva nem jutottak elegendő rabszolgához, maguk tértek meg az éltető földbe, önkéntes áldozatként. Halottaikat mindig így helyezték végső nyugalomra; nem csoda hát, hogy a szerető gonddal ápolt méregkertekben sötét iszonyat fészkelt, s ha szellő támadt a lombok között, tébolyról és régmúlt kínokról suttogott. Nem egy híres hóhérpoéta folyamodott különleges engedélyért, hogy itt tölthessen egy-két éj szakát, ihletet merítve a keserűbükkök koronájának halk, baljós zúgásából; néhányan még a méregmívesek védőkíséretéről is lemondtak, az élmény teljességéért vállalták a gyötrelmes halál kockázatát.
A büyüktől mi sem állt távolabb a költői lelkületnél, ám a hóhérpoéták tapasztalatai nem voltak idegenek számára. Suhanckorában törzse lovasháborúba bonyolódott a Három Felhő Népével, amelyben hamar győzedelmeskedtek ugyan, ám a másik fél is ejtett foglyokat, köztük őt. Szerencséje volt, mert alig pár nappal azelőtt jutott erre a sorsra, hogy az ellenség belátta: vereséget szenvedett, a további harc csak a teljes pusztuláshoz vezetne. Így már nem maradt idejük, hogy feláldozzák a tanácsfán; ráadásul a békeszavakban a Három Sas bég kikötötte, hogy a foglyokat egyik fél sem adhatja a sámánok kezére, hanem rabszolgává kell tenni őket.
A pusztai törvények szerint a rabszolga önkényes megölése bűn, mert két dolgos kéztől fosztja meg a törzset. A bég vissza akarta vásárolni elvesztett harcosait; néhány évig persze odahaza is szolgasorban maradtak volna, míg alantas munkával le nem vezeklik a rabság szégyenét. A Három Felhő Népének vezérében azonban a vereség megaláztatása izzó haraggá keseredett, s mielőtt a győztes fél megkereshette volna a kiváltás ajánlatával – amely elől aligha térhetett volna ki egy újabb háború kockázata nélkül -, hamarjában eladta foglyait egy olyan helyre, ahol biztosra vette gyors, ám fájdalmas halálukat: a huuli méregkertekbe.
A Három Felhő bég méltatlanul járt el, tettével szégyent hozott magára és népére egyaránt. Ezt később a tulajdon törzse is elismerte, mert amikor a büyük haragvó apja éjjel a sátrába lopózott, és kihasította a szívét, nemcsak a megtorlásról mondtak le nyilvánosan, hanem még vérváltságot sem követeltek érte. Mindez azonban mit sem változtatott azon, hogy a sihederéveit taposó büyük nyolc társával együtt a méregmívesek kezére került.
Amikor a rabszolgákat az éjszaka sötétjében kikergették az ültetvényekre, egyesek sírva rimánkodtak kegyelemért, mások béna beletörődéssel botorkáltak a pusztulásba, megint mások lekuporodtak a földre, és tapodtat sem voltak hajlandók mozdulni, inkább halálra korbácsoltatták magukat.
A Három Sas nyargalók egyiket sem tették. Az ő népük a Kránbérc árnyékában legeltette méneseit, s utolsó vesztes lovasháborúját százhúsz esztendeje vívta. Elhatározták, hogy összetartanak és kivágják magukat.
Eredetileg kilencen voltak, ám az indulás zűrzavarában sietve összefogdostak négy idegen rabszolgát, hogy maguk előtt hajtsák őket. Ezek pusztultak el leghamarabb; de ha nem lettek volna, a büyük aligha tér vissza övéihez. Végül másodmagával vergődött ki a méregkertekből; az utolsó szakaszon a társa vonszolta végig, mert az egész teste lebénult valami csalánszerű gaz érintésétől. Minden lélegzetvételért élethalálharcot kellett folytatnia: mellkasát gyilkos abroncsba szorította a fulladás, görcsölő izmait csak kínkeserves erőfeszítéssel bírta rákényszeríteni, hogy levegőt pumpáljanak a tüdejébe. De fiatal volt és erős, s a puszta kemény iskolájában edződött szervezete végül diadalmaskodott az idegszálaiban szétáradó méreg fölött.
Ha küzdelem pár perccel tovább tart, győzelme értelmét vesztette volna. Már biztonságban voltak, kint a szabad ég alatt, amikor a társán – egy negyven tavaszt számláló, tapasztalt nyargalón – minden átmenet nélkül kitört az őrület, és vérben forgó szemmel, karommá görbített ujjakkal nekitámadt. A büyük jóformán kölyök volt még, testét didergő reszketés rázta a méregutóhatásaként. Ütve, rúgva, harapva kelt birokra élete megmentőjével, s végül elkeseredett tusában sikerült agyonvernie egy markába akadt kődarabbal. Aztán zihálva bevonszolta magát egy satnya bokor menedékébe, és reggelig tartó, ájulásszerű álomba zuhant.
Másnap megindult a Három Sas Népének szállásai felé, egy szál ágyékkötőben, élelem és ivóvíz nélkül, mezítláb; fegyvere volt, mert a gyilkos követ megtartotta. A Legnagyobb Úr ismét kegyesen mosolygott rá, mert a száraz évszakban jártak, és a törzs ilyenkor lehúzódott a hegyekből a síkvidéki vízgyűjtő területekre. A Kránbérc oldalában letűzött tanácsfáig valószínűleg nem jutott volna el.
Szinte tökéletes férfipróba volt. Ha más körülmények között történik vele mindez, tettei elismeréseként tüstént kiemelik a többi suhanc közül, s helyet biztosítanak neki a megbecsült harcosok sorában. Így azonban csupán a fogság szégyenbélyegét mosta le magáról. Jutalma annyi volt, hogy szabad emberként térhetett vissza a táborba, nem kellett évekig rabszolgaként robotolnia. Ám amikor a törzsi tanács előtt beszámolt viszontagságairól, az ősz bég szeme hosszan elidőzött rajta; s ez a pillantás reményteljes jövőt jósolt neki.
A jövő fényes reményei azóta epévé keseredtek, elnyelték őket a szapora, koravén ráncok az arcán. Mi lett belőlük? Szégyenletes névvesztés, porba tiport becsület; korai halál és örök gyalázat, mely alól a síron túl sem várhat feloldozást. A sors azt tartogatta számára, hogy büyükké legyen: martalékká, akit megtaposnak és félrevetnek, s még az emlékét is végleg kitörölik népe történetéből. Egyedül ő ismerte az igazságot.
Ő... és az ősz bég. A vén pusztai lovasvezér, aki hatalmas téttel vágott bele élete utolsó játszmájának, hogy méltatlan kézen is biztosítsa a törzs erős jövőjét. Célja érdekében nem kímélt senkit és semmit, sem a fiát, sem harcosait, sem önmagát. Hogy is remélhette volna a büyük, hogy egy ilyen ember épp vele szemben lesz könyörületes? Nem; a bég szemrebbenés nélkül feláldozta őt. De nem álnokul és alattomosan, ahogy a fia tette a végzetes sorshúzásnál. Nyíltan a szemébe mondta, mit vár tőle. Bízott benne... akárcsak akkor, hosszú évekkel ezelőtt, amikor visszatért Huul zöld poklából, a saját erejéből. És a büyük hosszú vadászatot ígért neki.
A kamaszkorából megőrzött emlékek nélkül vállalkozása kész öngyilkosság lett volna; így csupán hajmeresztően kockázatos volt. Most is éjszaka érkezett, mint annak idején; ám ezúttal felkészülten jött, titokban és teljes fegyverzetben. Nagyjából sejtette, mire számíthat, s bár azt túlzás lett volna állítani, hogy kiismerte magát a méregkertekben, néhány útvonalon jól eltájékozódott. Errefelé menekültek akkoriban a társaival, s a rettenetes éj szaka eseményei oly mélyen az emlékezetébe égtek, hogy ha akarta, sem tudta volna elfeledni őket. Ráadásul azóta felnőtt harcossá avatták, s mint minden teljes jogú nyargalónak, az ő mellére is felkerültek a kígyómarástól védő sámánjelek. Más mérgek ellen is volt széruma; persze ez csupán csepp a tengerben, ha a kertekben élő gyilkos állatseregletre gondol. Meg aztán ki tudja, mi minden változott itt rémálomba illő menekülése óta; a méregmívesek nemcsak halott rabszolgákkal óvják a talaj termőerejét, hanem úgy is, hogy ugyanarra a területre hol ilyen, hol olyan növényeket ültetnek.
A büyük annak köszönhette a sikert, hogy nem bízta el magát. Kínosan óvatos volt, óvatosabb, mint eddigi életében bármikor – ami egy pusztai nomádnál még akkor is nagy szó, ha nem sokkal látott még többet húsz tavasznál. A lovát természetesen nem vitte magával; szerencsétlen párának semmi esélye nem lett volna. Mielőtt bemerészkedett a kertekbe, tetőtől talpig vastagon bekente magát faggyúval, és olyan alaposan felöltözött, mint aki fogcsikorgató havasi fagyba készül. Hosszú szárú bőrkesztyűt húzott, amit a lovak megbillogozásánál használnak a csikósok, hogy az átforrósodott bélyegzővas meg ne süsse a tenyerüket. Fejét viaszkolt viharcsuklyával védte, melyet olyan szorosra fűzött, hogy szinte csak a szeme villogott elő az árnyékából. Rendkívül nagy gondot fordított a csizmája bezsírozására; lovaskengyelbe szánt, puha talpát belülről több réteg vastag bőrrel bélelte ki. Orrlyukaiba indulás előtt egy-egy keményre gyúrt trágyagolyóbist dugott; jól szeleltek, de megszűrték a beszívott levegőt, a bűz pedig nem zavarta különösebben.
Hiába volt hideg a pusztai éjszaka, ebben az öltözékben azonnal izzadni kezdett, amit nem bánt, sőt örült is neki; valamit az is véd, ha a bőrét összefüggő verítékhártya borítja.
Fegyvereit némi megfontolás után hátrahagyta a nyergén, a hosszú nyelű fokost kivéve. A gátak meg a vízvezető csövek szétrombolásához ez is elegendő, a többi csak a kockázatot növelné: unos-untalan beleakadnának a növényzetbe. Az ültetvényeken élő állatok veszedelmesek voltak ugyan, de nem a karmaik és az agyaraik miatt, néhány rémmesébe illő kivételtől eltekintve. Ha pedig a balsors egy kraggatot vagy egy wyvernt vezérelne az útjába, akkor az íj meg a szablya sem sokat segítene.
Végül nem bizonyult ennyire balszerencsésnek, bár a harmadik vízemelő ágasgémnél csak hajszálon múlt a dolog. Félig már végzett a munkával, amikor hirtelen megállt a kezében a fokos. Az öntözőcsatorna túlpartjáról, a vérveszejtő fátyolcserjék sűrű lombfüggönye mögül, lomha szuszogás és törött ágak recsegése hallatszott, mintha valami nagytestű jószág közelítene komótos csörtetéssel. Valószínűleg a sűrűn zuhogó fejszecsapások zaja csalta oda; s ha ilyen nemtörődöm módon belegázolt a vérveszejtő bozótba, ugyancsak vastag bőre lehetett. A büyüknek fogalma sem volt róla, mi lehet az, de annyit bizonyosra vehetett, hogy nem éhes; a méregmívesek lelkiismeretesen etették az állatseregletüket. Mozdulatlanná dermedt hát, és türelmesen várta, mihez kezd az ismeretlen bestia.
Amaz egy darabig kíváncsian szuszogott a bokrok takarásában; néha esetlenül megmoccant, valószínűleg a testsúlyát helyezte át egyik oldaláról a másikra. A partfalból ilyenkor jókora, mohlepte földgöröngyök váltak le s gördültek a vízbe halk csobbanással; némelyiknek a formája mállatag koponyára emlékeztetett. A büyük nem sokat látott a kéken párálló holdfényben, ám a lombok között táncoló árnyékok alapján úgy becsülte, látogatója legalább háromszor nagyobb lehet nála. Hogy mérges, abban nem kételkedett; csak azon csodálkozott, vajon a természetnek miféle részeg botlása fegyverezhetett föl így egy ekkora hústornyot, amelynek szemlátomást egyébként sincs különösebb félnivalója más állatoktól.
Mivel továbbra is rezzenetlenül állt az ágasgém előtt, a rejtélyes jószág idővel elunta a bámulását, és lomhán elindult visszafelé, amerről érkezett. A harsány recsegés-ropogásból ítélve annyi fátyolcserjét taposott le útközben, amennyi egy népesebb törzs kiirtására is elegendő lett volna. Ez némiképp megnyugtatta a büyüköt. Továbbra sem tudta, miféle fenevaddal akadt össze, de aligha lehetett túl vérmes természetű – különben a méregmívesek nem engednék, hogy szabadon kóboroljon és tönkretegye az ültetvényeiket. Nyugodtan kivárta, míg a távolodó zajok belevesznek a lombok zúgásába, aztán újra lesújtott a fokosával.
Aznap éjjel ez volt a leglátványosabb kalandja, ám gyanúja szerint távolról sem a legveszedelmesebb. Igazából nem tudta volna megmondani, hányszor vigyorgott rá közvetlen közelről a halál. Néhány alkalomban biztos volt. Amikor a lábtámasznak kiszemelt zsombékból hirtelen dühödt szúnyoghad rajzott elő, s mire észbe kapott, már a csuklya arcnyílása körül dönögtek horgas fullánkjaikkal. Amikor egy törékenynek tetsző, fodros páfránylevél könnyedén vállon legyintette, ujjnyi csíkokat hasítva a prémmel szegett, vastag bőrbekecsbe; a legmélyebb vágást a bőrére kent faggyúréteg fogta fel. Amikor az egyik öntözőcsatorna alattomos kátyújában térdig merült a vízbe, s noha azonnal kirántotta a lábát, alig tudta kése hegyével idejében kipiszkálni azt a szürkészöld moszatféleséget, amely nemcsak megtapadt a csizmakorcában, hanem ijesztő sebességgel burjánzásnak is indult, és közben hosszú, nyálkás kacsokat eregetett. Sejtette azonban, hogy több hasonló esetet észre sem vett, s menekülését csupán a vakszerencsének köszönhette.
A legveszélyesebbek a vízközeli helyek voltak, ám éppen ezeket semmiképpen nem kerülhette el, hiszen feladatát javarészt itt kellett elvégeznie. Így hát tette a dolgát, türelmesen és fáradhatatlanul, állandó készenlétben, mert a figyelme egy pillanatra sem lankadhatott: ezekben a kertekben szívdobbanásnyi kihagyás is keserves halált jelenthetett. Miközben a kezében gépiesen járt fel-alá a fokos, minden idegszálával a környezetét fürkészte, hogy a legapróbb intő jelre is azonnal reagálhasson.
Pár kurta óra alatt olyan rombolást vitt végbe az ültetvényeken, mint egy hadsereg; ám egy hadsereg két lépés után elhullott volna ott, ahol ő, magányosan, egyre tovább nyomult.
Sem haragot, sem gyűlöletet nem érzett a méregmívesek iránt, miközben módszeresen pusztulásba döntötte dédelgetett védenceiket. Igaz, valaha rég a biztosnak vélt halálba küldték, testét porhanyós trágyának szánták a mohó gyökerek alá; ám ez még egy másik világban történt, amelyikben volt neve és becsülete. Annak a rég eltűnt, nomád suhancnak talán lenne elszámolnivalója velük; a büyük számára merőben közömbösek voltak. Nem bosszúból sújtott le rájuk, hanem azért, hogy felborítson még egy méhkast, és tovább nyújtsa az ellene hirdetett hajtóvadászatot.
Ha minden a tervei szerint alakul, Huul urait olyan csapás fogja érni, amilyen emberemlékezet óta még soha, s kétséges, egyáltalán talpra tudnak-e állni belőle. Haragjuk azonban végvonaglásukban is félelmetes lesz, akár a nyíllal halálra sebzett ragadozóé, s gyilkos indulattal fordulnak majd a büyük üldözői ellen. A közös veszedelem egységbe kovácsolja a Három Sast és az Öt Darut; minél fenyegetőbbnek érzik, annál sürgetőbbé válik a kényszer, hogy együttesen szálljanak szembe vele.
A büyük nem ringatta magát hiú ábrándokba. Gyepűvidéki volt ízig-vérig, egy kevély, vad és harcias nép gyermeke. Tudta jól, micsoda irgalmatlan külső nyomásra van szükség két nomád törzs egybeötvözéséhez, kiváltképp akkor, ha közös múltjuk lényegében háborúk és vérbosszúk sorozata, s büszkeségük nem engedi, hogy eltemessék az ősi sérelmeket. A pusztai bölcsesség úgy tartja, a szövetkezés a gyöngék menedéke, akik csak egymást támogatva képesek megállani a Legnagyobb Úr színe előtt. Az erősek nem fognak össze, hanem háborúznak, mert vetélytársat látnak egymásban: vetélytársat és méltó ellenfelet, akinek legyőzésével hírnevüket öregbíthetik.
A Három Sas és az Öt Daru erős volt, nagyon erős. Mindketten a határsáv legbelső régiójában foglaltak szállást maguknak; mindketten a Kránbérc tövében tűzték ki tanácsfájukat. Ezt a kiváltságot nem adják ingyen, nyargalók sok-sok nemzedéke küzdött és vérzett el érte; s mert az összes lovastörzs ide törekszik, a pálmát szükségképpen a legkiválóbbak nyerik el.
Ami persze korántsem jelentette azt, hogy a bércvidékről már minden út fölfelé vezet. Aki a legmagasabbra kapaszkodott, annak folyamatosan bizonyítania kell, hiszen alulról szakadatlanul ostromolják. Volt már rá nem egy példa a határsáv történetében, hogy a hódító nem bírta megvetni lábát a csúcson, s hiába harcolt körömszakadtáig, a feltörekvő új népek lépésről lépésre leszorították. Nyolcadfélszáz éve még a Három Felhő tanácsfája állt ott, ahol most a Három Sasé; s lám, azóta odáig süllyedtek, hogy a saját bégjük hoz szégyent a nevükre, s harcosai még vérváltságot sem mernek követelni a meggyilkolásáért! Másrészt viszont azok a törzsek, akik a Legnagyobb Úr kegyéből a khatifok közé emelkedtek, és jogot nyertek a hadúri tartományokba való betelepedésre – mert ilyenek is akadtak, ha nem is túl számosan -, szinte mindannyian a Kránbérc közeléből kerültek át, és egyikük szállásai sem estek keletebbre annál a vonalnál, ahol a gyepűvidék tölcsérszája hirtelen szélesre nyílik. Ez a tudat fennhéjázó gőgöt olt a kitüntetett régióban élőkbe; két ilyen törzs a legkisebb vélt vagy valós sérelemre hadba vonul egymás ellen, ám hogy tartós szövetségre lépjenek, az jószerivel kizárt. Mindketten a saját erejükből verekedték fel magukat eddig, s elviselhetetlen megalázkodásnak tekintenék, hogy épp most, hatalmuk tetőfokán folyamodjanak a másik támogatásáért... még akkor is, ha együttesen sokkal nagyobb esélyük lenne a további emelkedésre.
Igen: a sasok és a darvak született vetélytársak, s hogy egy rajba álljanak össze – hogy az ősz bég titkos álma valóra váljon -, ahhoz valami nagyon nagy dologra van szükség. Még egy közös vadászatnál is nagyobbra, bármilyen hosszúra nyúlik. A büyük pedig, híven a puszta bölcsességéhez, egyetlen nagyobb dolgot tudott csak elképzelni a közösen hajszolt vadnál: a közösen rettegett ragadozót.
Nem volt könnyű dolga, hisz a sasok és a darvak maguk is ragadozók voltak, hozzá a legnemesebb fajtából, és nem féltek semmitől a Fekete Határ innenső oldalán. Hogy a khatifok bevonásával próbálkozzon, az meg sem fordult a fejében; ők csak akkor szállnak be a játszmába, ha úgy tartja kedvük, és sohasem igazodnak mások elképzeléseihez. Így hát egyetlen lehetősége maradt, s mivel személyes sorsával rég megbékélt már, nem is habozott valóra váltani. Eleven martalékként maga után csalta a sasokat meg a darvakat, és közben igyekezett mindenkit ellenük uszítani, aki csak az útjába került. Egyelőre még csupán kényszerből verődtek egy rajba; de ki tudja, mi lesz, ha ellenük fordul az egész gyepűvidék?
Még az is meglehet, hogy korántsem olyan erősek, mint hiszik, és a vihar, amit a martalék futása kavart, ízről ízre szétszaggatja őket. Az ősz bég ez esetben csalódottan fog meghalni, titkos reményeinek romjai alá temetkezve; de legalább harcban esik el, pusztai lovasvezérhez méltón. A büyük sorsán ez persze mit sem változtat; ám lelkifurdalás akkor sem gyötri majd. Ő megtette kötelességét, ahogyan elvárták tőle; nem az ő hibája lesz, ha testvérei, akik kitagadták, elbuknak a próbatételen.
Másnap éjszaka, amikor újólag meglátogatta Huult, már könnyebb dolga volt. A méregmívesek ugyan kétségbeesett igyekezettel próbálták helyrehozni a károkat, és sötétedés után is lankadatlanul folytatták a munkát, ám egyelőre nem sok foganattal. A kertek természeti egyensúlya, melyet évszázadok óta csak a kifinomult, szakértő művelés tartott fenn, jóvátehetetlenül felborult. Az elkényeztetett növényzetet egyetlen nap alatt végveszélybe sodorta megszokott környezetének hirtelen színeváltozása; az állatok elmenekültek kijelölt élőhelyükről, s esztelenül pusztítani kezdték egymást és az ismeretlen növényfajtákat. A megáradt víz félig elbomlott rabszolgatetemeket mosott ki az altalajból, s amire már hosszú-hosszú ideje nem volt példa: néhány méregmíves a nagy zűrzavarban saját dédelgetett kedvenceinek esett áldozatul.
Ha a büyükben van egy szemernyi irónia, bizonyára jót mulatott volna a fonák helyzeten, ám ezt a nélkülözhetetlen emberi vonást csak sokkal később, öregkorára sikerült elsajátítania. Közönyös tekintettel, messziről szemlélte a kapkodó kavarodást; ma nem állt szándékában visszatérni a kertekbe. Gyújtogatni távolról is tudott, s nem kellett túl közel merészkednie fellépése drámai végszavához sem. Vad vágtára ösztökélte a szürke csődört, s ahogy száguldva előtört a lángfényes éjszakából, inkább valami bosszúálló alvilági fajzatnak rémlett, semmint halandó emberi lénynek. Amilyen váratlanul kiokádta őt a sötétség, ugyanoly sebesen nyelte el megint. Előtte azonban még ráemelte íját a tűzoltással bajlódó méregmívesek egyikére, s gyors mozdulattal a torkába röpítette szignóként használt nyílvesszejét: a daru- és sastollakkal díszítettet.
A huuli méregkertek barbár feldúlása egyfajta mérföldkőnek tekinthető a büyük legendás futásának történetében. Ez a vakmerő rajtaütés ugyanis nem csupán maguknak a méregmíveseknek a dühét és bosszúvágyát szította vörösizzásig, hanem hasonló hőfokú indulatokat korbácsolt fel mindazokban, akik jelentősebb tételű árut kötöttek le náluk, s a számlát – a szokásos üzletmenet szerint – előre kiegyenlítették. A büyük egyszemélyes akciója következtében Huul urai szállításképtelenné váltak. A rendelők igényeit legfeljebb saját raktári készleteikből fedezhették volna, ez azonban eszükbe sem jutott; nem voltak bolondok könnyelműen elherdálni utolsónak maradt ütőkártyájukat. Az áru ellenértékét a legnagyobb jóakarattal sem tudták visszaszolgáltatni, hiszen jobbára rabszolgákat kértek fizetségül, akiket még érkezésük napján felhasználtak talajjavítási célokra. Vásárlóik többségét egyébként sem elégítette volna ki ez a megoldás; nekik nem rabszolgákra volt szükségük, hanem mérgekre, mégpedig – az efféle ügyletek természetéből kifolyólag – a lehető legsürgősebben.
Türelmetlen ultimátumok és ingerült magyarázkodások követték egymást, mindkét fél részéről méltányolhatóan. A méregmívesek nimbuszán csúf foltot ejtett a büyük sikeres támadása, ám ahhoz még mindig elég fényesen ragyogott, hogy a megrendelők többsége végül lenyelje a békát, és beleegyezzen a szállítás meghatározatlan időre szóló elhalasztásába. Az egyetlen kivétel Draago ezernagy volt, egy állítólagos aquir félvér, aki a kézenfekvőbb, ám kockázatosabb megoldást választotta, és megpróbálta kirabolni Huult. Nyilván abban bízott, hogy jól képzett légi lovasságával könnyedén lerohanja a hadakozásban járatlan védőket, akik egyébként sem tértek még teljesen magukhoz a pusztító rajtaütés sokkjából. Reményeiben azonban csalatkoznia kellett.
Draago és lovasai megkapták az általuk kifizetett méregadagokat, sőt jóval többet is, bár nem egészen abban a formában, ahogy eredetileg elképzelték. Az ezernagy dicstelen elmúlása óvatosságra intette a többi követelőzőt, s előbb-utóbb mindnyájan arra a következtetésre jutottak, hogy megbízhatnak a méregmívesek homályos ígéretében. Haragjukat Huul helyett a büyük üldözőire zúdították, s a két nomád törzs népszerűsége a gyepűvidéken néhány nap leforgása alatt a mélypontra süllyedt.
Maga a büyük több fontos tanulságot is levont huuli sikeréből, mindjárt az elsőt a szignójával kapcsolatban. A három sas- és öt darutollal felkoszorúzott nyílvesszőt Daha'ak toronybástyáinak felrobbantása óta mindenütt hátrahagyta, a Kilenc Ölyv sámándombján éppúgy, mint az Örök Karavánra testált kincsek között vagy éppen a kőszáli griffbarlangban. Általában szimbolikus értelmű célpontot nézett ki számára, magát a lövést pedig kihívóan színpadias gesztusokkal kötötte össze, hogy minél biztosabban magára vonzza a bosszúért lihegő kárvallottak tekintetét. Ezzel az egésszel eredetileg az volt a terve, hogy előretolt járőrnek tüntesse föl magát, aki egynapi járófölddel a két törzs egyesített lovashada előtt halad. Az ilyen járőrök feladata a terep felderítése és az ellenség zaklatása, amit többnyire látványos egyéni virtuskodással körítenek. A büyük már csak azért is meggyőzően játszotta szerepét, mert amíg volt neve és becsülete, valóban ezen a poszton szolgált a Három Sas zászlaja alatt. Villámgyors rajtaütéseit az első célpontok természetszerűleg nyílt hadüzenetnek fogták föl a bércvidéki törzsek részéről, s hitükben csakhamar az is megerősítette őket, hogy nagyjából a várt időpontban valóban megjelent az egyesített lovassereg. Igaz, nem háborúzni jöttek, csak egy hitszegő bitang nyomát követték, aki példátlan módon mindkettejüket egyszerre árulta el; a büyük azonban nemigen tartotta valószínűnek, hogy – például – a fellegváruk levegőbe röpítésén felbőszült daha'akok sok időt hagytak volna nekik a magyarázkodásra. Innentől kezdve aztán már önsúlya görgette tovább a lavinát, mert sem a Sasok, sem a Darvak nem a béketűrő természetükről közismertek; ha valaki se szó, se beszéd letámadja őket, ők bizony úgy ütnek vissza, hogy abból emberhalál legyen.
Mindez rendben is lett volna égy darabig, földrajzilag nagyjából a Tuharbaq-völgy térségéig. Az még előfordulhat, bár nem túl valószínű, hogy a bércvidék két legerősebb lovastörzse egyik napról a másikra hirtelen szövetségre lép, majd merő virtusból frontálisan letámadnak mindent és mindenkit, aki kelet felől határos velük. Némi képzelőerővel akár azt is meg lehet magyarázni, miért ugrasztják össze a Dermedt Fivéreket az Örök Karavánnal: zűrzavart akarnak támasztani az ellenség hátában. De az már a legtompább agyú orknak is szöget ütne a fejébe, hogy mi bajuk lett egyszerre a Mutatóujj viharmágusaival, és miért éppen azt a sajátos harcmodort alkalmazzák ellenük, hogy a nyakukra csődítik a környék összes kincsvadászát? Az utolsó csepp a pohárban kétségkívül a huuli méregkertek felprédálása volt: minden szempontból értelmetlen cselekmény. Huul egyrészt messze kívül esik a hadműveleti vonalaikon; másrészt emberemlékezet óta senki nem tudta elfoglalni; harmadrészt mindenkinek több hasznot hajt épen és a gazdái kezén, mint szétdúlva és meghódítva. Hacsak valaki föl nem tételezi, hogy a Kránbérc tövében az összes nomád egyszerre kapott agylázat, és most hadat akarnak üzenni az egész gyepűvidéknek, a nyílvessző-ceremónia ezen a ponton értelmét veszti. A bolond is rájön, hogy itt valaki visszaél a két törzs ősi hadijelvényeivel.
A büyük úgy számított, hogy az első akadályok lelassítják valamelyest az üldözőit, és mire beáll a jelenlegi helyzet, szert tesz némi előnyre, amivel még kihúzhatja egy darabig. Hogy meddig, azon nem sokat törte a fejét; úgysem ő fogja eldönteni, hol ér majd véget a hajsza. A külső határvidékről, ahol a tölcsérszáj hirtelen kiszélesedik, még voltak ködös elképzelései, de hogy azon túl mi következik, azt nem tudta – és őszintén szólva nem is érdekelte. Valahol a birodalom befolyási övezetének is meg kell szűnnie; utána biztos őserdők jöhetnek, meg hordákban kóborló majomemberek.
Egyelőre sokkal inkább az foglalkoztatta, vajon hogy áll a helyzet nyugaton, a háta mögött. Gyorsabban haladt, mint a hírek – legalábbis, mint a számára hozzáférhetők -, s így sejtelme sem volt róla, sikerült-e megszereznie azt az előnyt, amire a nagy futás zárószakaszában számított. A hiúztaktika várakozáson felül bevált, az kétségtelen; annyi méhkast borított az üldözőire, hogy alighanem pokollá tette minden lépésüket. Csakhogy őt nem holmi fűzfaszárral lövöldöző suhancok hajszolták, hanem a bércvidék legszilajabb nyargalói. Ismerte őket jól; együtt nőtt fel velük. Ha rájönnek, milyen fondorlatos cselekkel igyekszik gáncsot vetni nekik, nemhogy elbátortalanodnának: dühükben megkettőzik erőfeszítéseiket.
A Huul körül kibontakozó események híre véget vetett tépelődésének, s a mosoly futó árnyékát csalta szélcserzette arcára. A hoppon maradt rendelők már semmiképpen sem hihették, hogy a rajtaütés a bércvidéki nomádok műve volt; gyilkos dühük mégis ellenük irányult!
Tulajdonképpen sejthette volna, hogy az álcája nem sokáig fog kitartani, pár nap alatt foszlányokra szakad. Igen, az első célpontjait még sikerült rászednie; ők valóban azt hitték, hogy a Három Sas meg az Öt Daru közös zászló alatt vonul hadba ellenük. Először a meglepetés ereje sokkolta őket, utána pedig oly gyorsan pörögtek az események, hogy nem maradt idejük elgondolkodni rajtuk. Ám éppen ezzel figyelmeztették a többieket; mire a büyük odaért hozzájuk, azok már tudták, hogy a szomszédságukban zavaros dolgok történnek, s hamarosan át fognak csapni az ő területükre is.
Gyepűvidékiek voltak; megszokták, hogy a felszín alá tekintsenek.
A legügyesebbek valószínűleg már akkor kihámoztak a sok rémhír közül a vélt igazságot, amikor ő a Dermedt Fivérek álomkriptáját rabolta ki. Kezdetben talán nehezükre esett elhinni; de ezen a tájon megestek már furcsább dolgok is. Egy kitaszított ámokfutó menekül keletnek a határsávban, vaktában dúlva-rombolva maga körül, s a két legveszettebb hírű nomád törzs egyesült lovashada üldözi! Szépen hangzott, meg kell hagyni. És azt is értette már, miért nem őt gyűlölik.
Mivel nem ismerték a teljes igazságot, az ő szemükben a büyük eszelős őrült volt csupán, szeszélyes és kiszámíthatatlan, akár a villámcsapás vagy a khatifok dühe. Az ilyesmi ellen nem lehet előre fölkészülni, mert sohasem tudhatod, merről és hogyan fog lesújtani. Szerencsére csak rövid ideig pusztít, aztán elviharzik más égtájak felé; és ha egyszer végigkorbácsolt rajtad, jó esélyed van rá, hogy többé nem fog visszatérni. Igen, aki nem volt beavatva az ősz béggel közös titkába, annak a számára minden cselekedete pontosan ilyennek tűnt: érthetetlennek és értelmezhetetlennek.
A lovassereg más lapra tartozott. Az megfogható volt és magyarázható. A gyepűvidék urai fel tudtak fegyverkezni ellene, és bizonyára fel is fegyverkeztek már, talán egész a külső határokig. Gyűlölték, mert feléjük kergette az ámokfutót; gyűlölték, mert végigtiport a földjeiken, futtában rabolva magának élelmet és váltás lovat; és nem utolsósorban gyűlölték, mert ő volt a felelős az egész őrült felfordulásért, mert ő szabadította rájuk a büyüköt. A határsávban egyre több fül ismerte meg a végzetes sorshúzás történetét.
A büyük rádöbbent, hogy a tollkoszorús nyílvessző továbbra is baljós szignó marad, csak más értelemben. Mostantól kezdve azt fogja jelezni az áldozatoknak: „utánam a lovashad következik”. És őt, hacsak rajta nem veszt valamelyik nyaktörő mutatványán, futni hagyják majd. Hadd menjen; úgysem jön vissza. Most minden erőt a holnapi veszedelem ellen kell összpontosítani.
Nem számított már, hogy szerzett-e előnyt a hajsza eddigi szakaszában, mert a bércvidéki nyargalók nem fognak gyorsabb iramra váltani, miután túljutnak Huul vonalán. Éppoly dühödt ellenállás fogadja majd őket, mint azelőtt; és éppúgy véres verítékkel kell megkínlódniuk minden egyes lépésükért. Vagy egybeforrnak és kibírják; vagy széthullanak és elpusztulnak. És mellesleg...
A büyük ajka elismerő mosolyra rebbent, s lelki szeme előtt egy pillanatra felködlött az ősz bég tiszteletet parancsoló, szálas alakja. A vén róka! Mennyi vért, mennyi ármányt, mennyi fáradságot fektetett élete nagy tervébe; milyen gondosan kidolgozott mindent, a legapróbb részletekig! Az lett volna a csoda, ha a saját hadvezéri emlékművét kifelejti belőle...
Úgy becsülte, nagyjából Karükyalig kellene még eljutnia; ez valamivel kevesebb út; mint amennyit a Kránbérctől idáig megtett. Ha sikerülne neki, a martalék a gyepűvidék egész történelmének leghosszabb hadjáratára futtatná a két törzs közös lovasseregét.
Azon az emlékezetes éjszakán, amikor lerombolta a huuli öntözőműveket, a büyük kínos gonddal kerülte a legártalmatlanabbnak tetsző növényeket is; ha nem volt muszáj, hozzájuk sem ért. Egy hosszú szárú, csalánra emlékeztető gazzal azonban kivételt tett, s bár igen óvatosan, de egész nyalábra valót gyűjtött össze belőle. Szerzeményét viaszosvászonba göngyölve helyezte el, egy üres tartalék puzdrában, amelyhez sohasem nyúlt kesztyűtlen kézzel, szeles időben pedig még úgy sem. Elővigyázatossága nem volt alaptalan: kamaszkori emlékeiből táplálkozott, amikor a saját kárán tapasztalta meg, mire képes ez a veszedelmes gyom. A méregkerteken kívül sehol másutt nem találkozott vele, pedig behatóan ismerte a gyepűvidék fűit, fáit, bokrait; mi több, még kósza szóbeszédeket sem hallott olyan növényféléről, amelynek érintése azonnal lebénítana egy egészséges, felnőtt férfit, mindenfajta izomrángás nélkül. Ebből arra következtetett, hogy zsákmánya szerfölött ritka és drága portéka lehet. Nem tévedett: a csalánszerű gazt avatottabb körökben hólyagos büröknek hívták, és aranyporban mérve nyolc-tízszer annyit adtak érte, mint a saját súlya.
A büyük nem tudta, meddig maradnak frissek a letépett szárak; mindenesetre ahányszor csak tehet te, vízbe merítette őket. Egyelőre nem volt róla elképzelése, mire fogja használni veszedelmes szerzeményét; de – mint a gyepűlakók általában semmilyen kínálkozó fegyvert nem hagyott az útszélen heverni, mely egyszer még az előnyére válhat. Ilyet csak az ostobák cselekszenek; és a Legnagyobb Úr, az ő végtelen bölcsességében, ritkán kegyeli az ostobákat.
A méregkerteket keletről dús füvű puszták határolták: nevüket – Saraatak, Yilmaz és Akhur-Sad – az őket öntöző folyóvizekről kapták. Az itt honos lovastörzsek vadságban és harciasságban nem sokkal maradtak el a bércvidékiek mögött, s gyilkos háborúkat vívtak egymással a termékeny legelőkért, amelybe bele-beleszóltak félelmetes vetélytársaik, a saraataki sárga orkok is. Valamikor az ősidőkben egy híres csillagda is volt ezen a tájon, amelynek tornyaiból tudós asztrológus-papok fürkészték az Égi Hont; ennek mára csak az emléke maradt, még a romjai is elporladtak, helyükön csupán néhány düledező, paticsfalú viskó szomorkodott. A falut – az egyetlent az egész környéken – Khaya Kharramnak hívták, azaz Vörös Szívnek a birodalmi khors egy régi nyelvjárásában, amit errefelé már senki sem beszélt. A törzsek portyázói egészséges távolságot tartottak tőle, és a zarándokokat is ritkán háborgatták, akik havonta vonultak ide magányosan vagy kis csoportokban, a szélrózsa minden irányából.
Khaya Kharramtól félnapi járóföldre állt egy magányos, ősrégi kút, amelynek kőkáváját kivehetetlenné kopott faragások díszítették. Hűs, kristálytiszta vize volt, föld alatti forrás táplálta, ami nagy ritkaság a pusztán; mégsem tűztek le mellé tanácsfát, és a tikkadó vándorok nagy ívben elkerülték, hacsak a nap heve el nem vette az eszüket. Nem mintha mérgezett lett volna; a sárga orkok és a környéken legeltető lovastörzsek inni sem mertek belőle, nemhogy megfertőzni valamivel. Mert a mélyén egy arctalan hatalom honolt, aki pimasz háborgatásnak tekintette az ilyesmit, s a szomjhalál napokig húzódó görcsei semmiségnek rémlettek ahhoz a büntetéshez képest, amivel ő sújtotta zaklatóit.
A tiltott kutat csak azok keresték föl, akik annyira gyűlölték valamelyik ellenségüket, hogy gyötrelmes pusztulásáért hajlandók voltak mindennél nagyobb árat fizetni. Ők adományokat hoztak magukkal, ki-ki tehetsége és elgondolásai szerint: egyesek aranyat és drágaköveket, mások kevély harci trófeákat, megint mások a rosszakaróik vérét vagy épp a tulajdon magzatukat. A kút ura nem volt válogatós, csak szeszélyes és kiszámíthatatlan. Néha pár kopott ezüstön meg lehetett vásárolni a szolgálatait; máskor meg hiába dobáltak le neki fejedelmi kincseket, mohón elnyelte őket és nem válaszolt.
Ha megfelelőnek ítélte a vérdíjat, fölmerült tárgyalni a nyirkos akna mélyéről. Az alku nem mindig jött létre, mert a látványtól sokan megtébolyodtak. Aki állta a sarat, attól csak annyit kérdezett, kinek kell pusztulnia és milyen halállal. A törzsi szájhagyomány nem ismert olyan esetet, amikor ne tudta volna beváltani a vállalását; mégsem keresték gyakorta a kegyeit, mert először mindig a megbízóval végzett, szakasztott ugyanúgy, mint később az ellenlábasával.
Az ódon kőkút körül zsíros és porhanyós volt a talaj, és nemcsak a mélyén fakadó forrásvíz miatt: az arctalan hatalom sohasem bajlódott vele, hogy eltakarítsa tanyája küszöbéről, ami a látogatóiból megmaradt. Tegin batur; a Tíz Bivaly Népének legendás hőse, valaha rég a földbe szúrta itt a csatakopjáját, és amikor kihúzta, két emberi ujjpercet meg egy kígyóforma ezüstgyűrűt talált a hegyén pedig az a kopja teljes három öl hosszú volt, és majdnem szárvégig szaladt a kövér rögök közé. Sok lovasvezér tűnődött már el rajta, mennyi furcsa titkot rejthet ez a tenyérnyi földdarab, de felásatni egyikük sem merte, nehogy a kút ura kihívásnak vegye. Igaz, Tegin ledöfte bele a kopjáját; de ő batur volt, és a baturok közül is az a fajta, amilyenből minden ezredévben csak egy születik a pusztán.
Hogy az arctalan hatalom csupán mintegy mellékesen vállal fel magánbosszúkat, s fogadalma valójában Khaya Kharramhoz köti, azt elég kevesen tudták a gyepűvidéken. A Három Sas Népe ezen kevesek közé tartozott; mert a Kránbérc felé tartó menetelésük során egykor háborúba bonyolódtak a falu lakóival. Khaya Kharram hanyatló közösség volt ugyan, ám abból a fajtából, amelynek gyökerei szédítően mélyre nyúlnak, s bölcsebb dolog háborítatlan haldokolni hagyni, semmint felidézni szunnyadó haragját. A becsvágyó törzs mégis viszályt kezdett vele; s bár nyargalóik szablyáját már akkoriban tisztelet övezte, a győzelmet aligha csikarhatták volna ki, ha az ősz bég őse meg nem fejti a Vörös Szív rejtélyét, s a javukra nem fordítja, amit megtudott.
Az ő nyomdokaiba szándékozott lépni most a büyük.
A saraataki pusztán először is farkasvadászatra indult, s másfél napos kimerítő hajszával elejtett öt vén, sebhelyes hímet, valamennyit tollkoszorús nyílvesszővel, amit bennük is hagyott. A dögöket megnyúzta és kiherélte, majd gondosan elhelyezte őket öt koponyadíszes pózna tövében, melyek a sárga orkok szállásterületének határát jelölték. Az orkok a saját nyelvükön farkasoknak mondották magukat, vezéreik leszármazását az égi Farkas-szellemre vezették vissza, bivalybőr csatajelvényeiket vicsorgó farkasfő díszítette. Szívós és fáradhatatlan gyaloghadaik gyilkos háborúkat vívtak a pusztai nomádokkal, s ha nem viszálykodnak szakadatlanul egymás között, tán ki is szorították volna őket; mert a lovak messziről megbokrosodtak a szaguktól. Számtalan torzsalkodó klánjuk közül a sárga törzs bizonyult a legvadabbnak és legeszesebbnek; nekik sikerült legmélyebbre beverekedniük magúkat a hadúri tartományokat elválasztó határsávba.
A sárga orkok, ha lehet, még a lovastörzseknél is jobban irtóztak a tiltott kúttól; így hát a büyük a határpóznák meggyalázása után egyenest errefelé vette az irányt. Kényelmes iramot diktált, nem siettette hátasát; hadd pihenje ki a fárasztó vadászatot. Úgy becsülte, Saraatakban azóta már ezer farkastorok vonít az égre a véréért, s minden bizonnyal a nyomába uszították a bőrevedlő ngaurokat, akik hol két lábon loholnak utána, hol négyen, és acéllal vasalt agyaraik éppoly gyilkos fegyverek, mint az övükbe tűzött, roppant szekercék. Nem szívesen találkozott volna velük – látott már csatázó ngaurt őrjöngeni, ahogy egyazon mozdulattal tépett szét lovat és lovast -, s éppen ezért kímélte most a csődört. Az orkok mindig a vágtatva menekülőket érik utol a leghamarabb: az ő lovaik merülnek ki először.
Kora este érte el Khaya Kharramot, és tétovázás nélkül beügetett az alacsony, paticsfalú viskók közé. Megítélése szerint még jókora előnnyel bírt a ngaurokhoz képest: nyugodtan megtehette volna, hogy vár egy-két órát, és az éj leple alatt surran be a faluba, észrevétlenül. Ezúttal azonban nem sok értelmét látta a titkolózásnak. A vörös hold fogyó ciklusának végén járt ugyan, de azért három-négy éjszaka hátravolt még az újra fordulásáig; Khaya Kharram lakói addig semmiféle veszélyt nem jelentettek számára. Az újholdat pedig `nem állt szándékában itt bevárni; akkor nemcsak a ngaurok érnék utol, hanem a lovashad is.
Kísérteties csönd ülte meg a lassan a pusztai éj szakába süllyedő falut, melyet időről időre halk, gurgulázó nyöszörgés tört meg valamelyik ablakodú mélyéről vagy nehézkes, súrlódó-vonszoló zajok. A büyüköt ezek nem zavarták különösebben: amitől újra meg újra végigfutott a hátán a hideg, az furcsamód a házi jószágok ismerős lármájának hiánya volt. A Három Sas Népének táborában szüntelenül különféle állathangok és -szagok örvénylették körül, kellemesek és kellemetlenek egyaránt, végigkísérték minden egyes napját, az ébredés percétől az elalvásig. Úgy hozzászokott ehhez a tarka kavalkádhoz, hogy észre sem vette már. Ám valahol tudat alatt, a csontjaiban és a zsigereiben, az élet elmaradhatatlan kísérőjelenségeként könyvelte el; és amikor egy halandó kéz emelte lakhelyen tökéletes, süket nemlétével szembesült, az mélyebben megrázta és összeborzongatta, mint a Dermedt Fivérek látványa álomkriptájuk páros sziklaágyán. Persze Khaya Kharram helyben ülő falu volt, nem vándor nomádszállás; de akkor is, bizonyos hangokra joggal számíthatott. Kutyaugatás, baromfik kodácsolása, disznóröfögés a hátsó udvarokból...
Semmi. Csak a szürke csődör gőzölgő fújtatása a füle mellett.
Bátorítóan belemarkolt a sörényébe, megveregette a nyakát, ujjaival kitapintotta a verítéktől síkos szőr alatt a ruganyosan feszülő, masszív izomkötegeket. A biztatás inkább önmagának szólt, mint a lónak, mert az már izgatott, örömteli horkantásokkal hányta-vetette a fejét: fedett szállást és abrakot szimatolt a közelben, ha nem is egészen olyat, amilyenhez a Kránbérc tövében szokva volt. A büyük bekötötte egy elhanyagolt, üresen düledező istállófélébe, amiben valaha tán kecskéket tarthattak, mert a mokány, kisnövésű nomád csődör alig fért el benne, a fülét fel sem tudta szegni az alacsony födémtől. Gazdája az egyik sarokban talált egy kis kupac penészes zabot, és eléje vetette; az ízetlen hangafű meg a tüskés ágú cserjék után, amin három napja, az úti abrakostarisznya kiürülése óta élt, ez is örvendetes változatosságnak számított. Miközben a zabot ropogtatta, a büyük leszerszámozta és tetőtől talpig ledörzsölte a padlóról felmarkolt, dohos szalmacsutakokkal. Az állat elégedett horkantásokat hallatott. Testének ismerős kipárolgásai lassan jóleső meleggel és nehéz, érett, élő szagokkal töltötték be a roskatag kecskeólat; a nomád pórusaiból szivárgó veríték elvegyült és feloldódott bennük. Meggörnyesztett vállal, behajlított térddel dolgozott, izzadó fejét még így is bele-beleütötte a mennyezetbe. Eleven ember elé soha oda nem állt volna ilyen méltatlan pózban; de a lova, az más volt. A lova többet ért.
Miután végzett, kilépett a mélyülő éjszakába, a csillagokkal hunyorgó égbolt alá. Hűvös eső szitált, ingerkedő tűszúrásokkal csipdesve a viskók paticsfalát; a vörös hold karéja miriád aprócska szikrát hintett szét a táncoló vízcseppekre, villanásuk s enyészésük pillanat műve volt.
A büyük háromszáz hosszú szívverésig állt az esőben, a falu titkos zörejeit hallgatva. Fuldokló hörgés; bizonytalan, reszketeg matatás; súlyosan lóduló csosszanások; lucskos, el-elcsukló sziszegés, mint amikor a teli borostömlőből kiszorítják az alján rekedt légbuborékot; reszelős köhécselés, amint öklendezésbe fúl; halk, tétova percegés, göcsös fában rágó szúhoz hasonlatos; körbe-körbe tántorgó léptek; nyálkás neszek, mintha teknősbéka tátogna, vagy fogatlan aggastyán nyalogatná az ínyét; vízbe hulló parázs sistergése; birkanyíró olló, ahogy végighasít egy hosszú pergamenlapot; akadozó, bomlott kuncogás. Nyerítés.
Nyerítés? Igen, hátulról, az istállóvá átvedlett kecskeólból. Egyszerre intő és gyanakvó, haragos és riadt: szavak nélküli figyelmeztetés, ahogy egy olyan élőlénytől telik, aki a gondolatokat nem, csak az érzéseket ismeri. Az esti szél az esőcseppek függönyén keresztül is a csődör orrába fuvallt valami ádáz, fülledt, erőszakos szagot, amitől fölmeredt a gerincén a szőr, fogsora kivillant az ínyéből, s mellső lábával idegesen kapálni kezdte maga alatt a szalmát. Nyerítésével segítséget kért az ismerős kétlábú lénytől az idegen szag ellen, s egyúttal maga is segítséget kínált neki.
A büyük ajka keskeny, humortalan mosolyra húzódott. Szóval a ngaurok végre megérkeztek, és most itt sompolyognak loncsosra ázott bundával a kertek alatt. Ha benyomulnának a szánalmas paticskunyhók közé, most bosszút vehetnének rajta, amiért meggyalázta a szürke égi fenevadat, aki poronty korukban bélyegével illette őket. Ám ha hallják mindazt, amit ő az imént – ha hallják, milyen különös neszek szűrődnek ki a viskók sötétjéből -, akkor nem fognak bejönni érte. A szürke fenevad büszke és ádáz, de nem ostoba: nem szégyell meghátrálni az erősebb ragadozó elől.
Khaya Kharram lakói azt állítják a vörös holdról, hogy a Legnagyobb Úr szívének égi mása, és amikor fogyóban van, az istenség önvérét folyatja el, hogy forrón lüktető hullámaiból új lelkeket, új hódolókat teremtsen. Halandó parányoktól orcátlan vakmerőség lenne – tartja a tanításuk – bármiféle idegen vérre jogot formálni, miközben Uruk és Parancsolójuk a sajátját ontja az ő üdvükért és gyarapodásukért földi honában. Szigorú esküvéssel fogadták meg hát, hogy amíg a Legnagyobb Úr szíve sötét nektárját bocsátja az égboltozatra, ők csakis és kizárólag a maguk vérén fognak élni, más teremtményekét nem érintik és nem ízlelik, ki nem fakasztják, szemet rá nem vetnek, szóval nem illetik. Ám a halandó lélek lényegénél fogva gyarló és alantas, nap mint nap édes kísértéseknek van kitéve, s nem mindig tud elég erős maradni hozzá, hogy megtartson egy ilyen nagy és magasztos esküt. Ezért a szekta úgy döntött, hogy amíg a fogyó vörös hold újjá nem fordul az égen, megfosztják földi porhüvelyüket minden olyan tartozéktól, amelynek révén a tilalmas cselekedetek bűnébe eshetnének.
A büyük nem tudta, milyen régen fogalmazták meg az eget fürkésző teológusok a Vörös Szív doktrínáját; ám azt bizonyosra vette, hogy legtöbb hívük számára az elsőnek meghirdetett holdvérzés volt egyben az utolsó is. Azóta számolatlanul peregtek az évek, évszázadok: Khaya Kharram hajdan híres csillagdáját háromszor rombolták le különféle belháborúkban, harmadjára végérvényesen. A romok még hosszú ideig málladoztak néma mementóként a pusztában, egyre reménytelenebb küzdelmet folytatva a természet könyörtelen, türelmes erőivel; végül nyomtalanul elenyésztek, poraikat kósza szelek hintették szét a négy világtáj irányába. A túlélő teológusok szétszóródtak az egész gyepűvidéken, s mindenütt igyekeztek terjeszteni a tanaikat, de a magvak jobbára meddő talajra hullottak. Két legtekintélyesebb iskolájuk kitartó torzsalkodás után kölcsönösen eretneknek kiáltotta ki, majd kiirtotta egymást. Utolsó igehirdetőik egy bűvkovács klán varázskohóiban hamvadtak el, akiket később szintén elsodortak a történelem viharai; emlékezetüket ez az egyetlen nevezetesebb haditettük tartotta fenn.
A próféták és a prédikátorok tehát kihaltak – de maga a szekta megmaradt. Egy maroknyi állhatatos hívő dacos gyökerekkel kapaszkodott az ősi szent hely talajába, ahol először öntötték szavakba a Vörös Szív doktrínáját. A hajdan-büszke fellegvár előbb mohlepte rommezővé roskadt körülöttük, aztán nyomorúságos pásztorfaluvá zsugorodott; ők azonban konokul kitartottak, és minden hónapban hűségesen megülték a vérző hold ünnepét. Azoknak a keveseknek a távoli leszármazottai voltak, akik az eredeti ősgyülekezetből – bár csonkán, bénán, örök életükre megnyomorodva – túlélték az első Khaya Kharram-i szertartásokat.
Az idő múlása fokról fokra átgyúrta, megedzette, elváltoztatta őket. Talán a havonta ismétlődő, gyilkos kínpróba tette; talán az a kegyetlen céltudatosság, amivel kirostálták ivadékaik közül a gyöngéket és a puhányokat; talán a soraikba fogadott khatif száműzöttek vére, mely a telő hold idején elkeveredett az övékkel; talán mindez együtt vagy csupáncsak a Legnagyobb Úr vezérlő akarata. Már nem nyomorodtak meg örökre az első holdvérzésükön: amit eldobtak maguktól, idővel visszanyerték, s olyan szörnyű sebekből sikerült fölépülniük, melyek bárki más emberfiát tehetetlen ronccsá silányítottak volna. És végül beköszöntött az az este, amikor egy varasodó hegekkel borított, ijesztő asszonytorzó büszkén viszonozta a fogyó hold vörös mosolyát – aztán a kézcsonkjai közé szorított árral kiszúrta mindkét szemét, ahogy húsz esztendővel korábban egyszer már megcselekedte.
A kőbaltás horda, amelyik hosszú-hosszú idő múlva a Három Sas jelét emelte tanácsfájára, ekkor még nyers koncért marakodott a nála alig vadabb sakálfalkákkal, messze kívül a civilizált világ határain.
A szektában született gyermekek hajdan kilencévesen vettek részt az első holdvérzésükön. Ekkor még, zsenge korukra való tekintettel, csak a nyilvános eskütételt követelték meg tőlük, biztosítékot nem kellett adniuk. Utána felsorakoztatták őket egy kopár, göröngyös buckaháton, mely a szájhagyomány szerint néhány kaviccsá kopott kváderkövet rejtett magában a szent csillagda falaiból; innen nézték végig az egész hosszadalmas ceremóniát. Aki eszméletén maradt, azt négy esztendeig a szekta véneire bízták, hogy kellőképpen elmélyülhessen a Vörös Szív misztériumaiban; tanulóideje ötödik évében aztán maga is a résztvevők közé léphetett, a tetszése szerint megválasztott hónapban. Aki megbocsáthatatlan gyöngeséget tanúsított; annak ott helyben léket vágtak a koponyáján, és hamarosan csatlakozott a juhászkutya módjára hűséges, félidióta rabszolgák seregéhez, akik éjjel-nappal őrködtek gazdáik biztonságán, s amikor a vörös hold telőfélben volt, gondoskodtak egyéb testi szükségleteikről is. Ezenkívül őket terhelte minden fizikai munka, a tavaszi szántástól az utódok kihordásáig. Még a sebészi beavatkozást is ők végezték el leendő társaikon; nem értették ugyan, mit és miért csinálnak, ám a szekta elöljárói addig gyakoroltatták velük a rituális mozdulatsort, míg kitörölhetetlenül belevésődött izmaikba és idegeikbe.
Amikor a büyük a sárga törzs haragja elől menekülve Khaya Kharramba érkezett, mindez már rég a múlté volt. A gyülekezet nem tartott többé rabszolgákat: nem volt szüksége rájuk. A koponyalékelés szertartása értelmét vesztette, hiszen bármely kisgyermek órák alatt magához tért volna belőle, ugyanolyan épen és egészségesen, mint azelőtt. A kilencéves korhatár maradt – a fiatalabbak, kellő erő és gyakorlat híján, nem tudták előidézni magukon a doktrínában előírt változtatásokat -, ám a válogatás rítusa feledésbe merült: a közösség ifjait nyomban alávetették a fogadalmi eskü teljes szigorának. Igaz, mostanában ez mind ritkábban fordult elő, mert az asszonyok nagyon nehezen estek teherbe, s ha mégis, mohó anyaméhük gyakran lebontotta és újra magába olvasztotta a fejletlen magzatot. A szektát ennek dacára nem fenyegette a kihalás veszélye, mert a hívek élettartama sokszorosára nyúlt, az erőszakos halál ellen pedig alaposan fel voltak vértezve.
Khaya Kharram lakói emberi gyíkokká, hidrákká, skorpiókká váltak. Ha fegyverrel sújtottak le rájuk, a sérült szövetek oly hihetetlen iramban sarjadtak újra, hogy a sebszájak nemegyszer ráforrtak a támadó pengére, s foglyul ejtették az eleven húsban. A törött csontvégeket csak össze kellett illeszteni, nyomban egymásba olvadtak, akár a lágy viaszrudak; ám a következő pillanatban máris ruganyos acélként fogadtak minden terhelést. Kibuggyanó vérük azonnal megalvadt; levágott tagjaik újranőttek a csonkból; a legszörnyűbb fagyást, égést, savmarást is kiheverték, ha maradt rajtuk legalább egy tenyérnyi érintetlen folt, ahonnan a gyógyító folyamatok szétsugározhattak. A szektavezető véneket, akik hosszú évszázadok óta hódoltak a vörös holdnak, még a szívlövés vagy a torokvágás sem feltétlenül terítette le. Egyesek közülük több szívet is hordtak a bordáik között, s mindegyik külön ütemre vert; mások testében a legfontosabb szervek furcsa és szokatlan helyekre vándoroltak; megint mások csak beszédre használták a tüdejüket, és a bőrük pórusain keresztül lélegeztek, akár a rovarok.
Olyan közel jutottak hozzá, hogy elpusztíthatatlanná tegyék magukat, amennyire a hideg pestis – a Tizenhármak adománya, az életen-túli-élet – csókja nélkül egyáltalán lehetséges. Az általuk választott utat kevesebben járják, mint azt a másikat, s nem lengi körül borzongató rémmesék ködfátyla sem. Pedig valójában mindkettő egyformán sötét, s noha látszatra más-más irányban ágaznak el, a vándor első botlása után ugyanoda torkollanak. A különbség legfeljebb annyi, hogy aki elfogadja a felkínált pestiscsókot, azt már holtan tépik magukkal a pokol száguldó lángörvényei, míg a Vörös Szív szektájával élő-elevenen történt ugyanez.
Az ősgyülekezet java része szörnyű kínhalált halt az első holdvérzés ünnepén; a legderekabbak kivívták maguknak a jogot, hogy tovább szenvedhessenek. Nyomorék torzalakok és idióta rabszolgák végeláthatatlan nemzedékeivel később felbukkant az első hívő, aki már kétszer is fel tudta ajánlani a vörös holdnak ugyanazt. Újabb generációk következtek, akik évtizedeken át vergődtek bénán és vakon a gyógyulás felé, s mihelyt elérték céljukat, azonmód újra ronccsá csonkolták magukat. Aztán beköszöntött az egyensúly hosszú korszaka, amelyben a lábadozás ideje nagyjából megfelelt egy holdfordulónak, s mire a kerekedni kezdő holdkorong feloldotta a híveket fogadalmuk alól, többé-kevésbé visszanyertek mindent, amiről előzőleg önszántukból lemondtak. Ezekben a századokban Khaya Kharram csillaga újra fölfelé ívelt, s ha prófétái nem porladtak volna mind jeltelen sírokban, a Vörös Szív doktrínája talán ismét beférkőzhetett volna a gyepűvidék meghatározó felekezetei közé.
Ám a folyamat nem állt meg ezen a ponton, egyre súlyosabb lendülettel görgött tovább, lavinaként sodorva vissza a hanyatlásba az ősi szektát. Emberi hidrákat nevelt belőlük, akiknek a húsába beleragadnak a szablyák, s levágott karjuk a földön rángatózva karmol és tép tovább, miközben vállukból már sarjad kifelé az új tag, még csenevészen, de gyorsan izmosodva. Akiket Karükyalban hiába próbálnak a városkapura feszíteni, mert a törött csontok pillanatok alatt összeforrnak a tenyerükben, és sorra roppantják el a közéjük ékelődő vasszögeket. Akik a ragálybírákkal háborúzva testükbe fogadják a szél szárnyán rájuk küldött járványokat, majd – akár a rakoncátlan csikót – betörik és a maguk szolgálatába kényszerítik őket: a szárazlepra vastag szarupáncélt növeszt a hátukon, a fekélyes lob megtelepszik a torkukban, hogy maró, savas vért köphessenek az ellenségeikre.
És akik hosszú életük felét paticsfalú viskók nyirkos homályában töltik, ahová a fogyó hold vörös karéja kergeti be őket, meg a lelkük mélyét mardosó félelem. Rég elmúltak már azok az idők, amikor a szekta még a szabad ég alatt ülte meg szent ünnepé, a Legnagyobb Úr vérző szívének rőt derengésében, a próbatételre készülő gyermekeket egy azóta szétporladt földbuckán sorakoztatva. Akkor a szertartások néhány óráig tartottak; most a következő holdfordulóig. És sokkal kevesebb vérrel jártak, ami a társak testére fröccsenve az esküszegés szörnyű bűnével fenyegetett. A hívek ma már nem vállalhatják a nyilvános gyűlések kockázatát; mindegyikük külön kunyhóba vonul vissza, mert magányosan szenvedni fájdalmasabb ugyan, de közel sem oly kockázatos.
A testük gyilkos tréfát űzött a Vörös Szív beavatottjaival: lassan, de biztosan fölülemelkedett a rombolás köznapi módozatain. Amikor beköszöntött a holdvérzés első éjszakája, satukkal és fogókkal felszerelkezve tűntek el viskóik mélyén: villogó acélpengéket vittek magukkal, beyzid-fogsorból készített fűrészeket, parazsas serpenyőket és füstölgő kénsavval töltött lombikokat. Az öncsonkítás eszelős orgiájának csak a vörös hold újra fordulása vetett véget; addig lázas igyekezettel vagdalták, égették és maratták tulajdon tagjaikat, melyek ugyanolyan sebesen rügyeztek ki az üszkös csonkokon, ahogyan megszabadultak tőlük. Aki nem volt elég igyekvő, arra iszonyú sors várt: mert a hajdan tett esküvést erős pecsét vigyázta. A lankadókért eljött a pusztaságból a tiltott kút gazdája, s elragadta őket nyirkos földmélyi honába, örökké tartó lakomaként, hogy telhetetlen étvágyát csillapítsa velük.
A hívek rég alulmaradtak volna a saját testükkel vívott egyenlőtlen küzdelemben, ha nem siet segítségükre egy furcsa mozgalom, mely az utóbbi évszázadokban bontakozott ki a gyepűvidéken. A környék legjelesebb kínzómesterei minden hónapban zarándoklatra keltek Khaya Karramba, s az ihletért és a termékenyítő ötletekért cserébe tudományuk latba vetésével támogatták a szektát. Tehették: őket nem kötötte a Vörös Szív fogadalma, fogyó hold idején is élhettek idegen vérrel. A kínzómesterek ellen sok bosszúeskü állt szerte a határsávban, amíg azonban Khaya Kharramban időztek, senki sem merte háborgatni őket. Haláluk megfosztaná a segítő kezektől a pártfogásukat élvező hívőt, idegen vért ontana kunyhója padlatára; és amint a vörös hold kerekedni kezd, a szekta rettenetes megtorlást hirdetne a vétkes ellen. Túl kevesen voltak már hozzá, semhogy szó nélkül napirendre térjenek egy társuk elvesztése fölött.
A ngaurok joggal feltételezték prédájukról, hogy az egyik paticsfalú viskóba menekült; s ha ott vennék a vérét, olyan ellenség haragját keltenék föl, akivel a sárga törzs minden hatalma sem birkózhatna meg egyhamar.
A büyük nem sietett. Módszeresen végigjárta a falut, gondosan ügyelve, hogy egyelőre csak az üresen tátongó melléképületekbe térjen be, és ami kevés használhatót talált, abból apránként felfrissítette az útikészleteit. A degeszre tömött nyeregzsákokat a lovasszerelvénye mellett helyezte el, az istállónak kinevezett kecskeólban. Aztán három vég erős kenderkötelet vetett a vállára, kilépett a szemerkélő esőbe, átgázolt az utca nyúlós sarán, és találomra benyitott az első tapasztott falú viskóba a túloldalon.
Ürülékbúz fogadta, és vörhenyes félhomály. A helyiség közepén parazsas háromláb állt, mögötte széles vállú férfialak görnyedt valami meghatározhatatlanul vonagló hústömeg fölé; kesztyűs markában hosszú acélfogókat tartott, egy horgas és egy villás végűt, mindkettőt vörösre izzítva. A zajra hátranézett: meglett korú, bajszos nomád volt, az arcába metszett jelek tanúsága szerint ifjúsámán a Hat Vihar Népében. Verítékben fürdő vonásai megereszkedtek a fáradtságtól, beesett szeme alatt sötét karikák húzódtak: régóta alhatott már utoljára, és akkor is csak keveset.
– Ő az enyém – mondta rekedten. A lábánál fetrengő torzó gurgulázó hangokat hallatott. – Kint háromszor öltem érte.
A büyük kurtán nemet intett, és kivillantotta csupasz szablyája élét.
Az öreg nomád csak egy pillanatig tétovázott, aztán ledobta szerszámait a döngölt földpadlóra, s a fal mentén oldalazva eltávolodott áldozatától.
– Örült vagy! – csóválta a fejét komoran. Nem félt a büyüktől; akármilyen kimerült volt, ha összecsapnak, valószínűleg ő marad felül. De ha idegen vért ont ezen a helyen, a Vörös Szív dühe a törzsére zúdulna.
A büyük félreállt a bejáratból, és a pengéjével intett neki. A sámán óvatosan, széles félkörívben indult meg az ajtó felé: hátát végig a falnak vetette, szablyavágásnyi távolságon belül nem merészkedett, és egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a betolakodót. Amikor elérte a küszöböt, vad káromkodással szökkent át rajta, és azonnal eltűnt az esőverte éjszakában. A büyük tudta jól, mi lesz az első dolga: a faluszélre siet, biztonságos messzeségre, ahonnan a szél még véletlenül sem sodorhatja be az idegen vér szagát a paticsfalú viskók ablakodúin, és megpróbál csapdát állítani számára. Tegye csak. Legalább a sárga ngaurok sem maradnak zsákmány nélkül ma éjjel.
A bugyborgó hörgés nem maradt abba közben, sőt egyre tagoltabbá vált, ahogy a sarokban vonagló húsmassza nyelve lassan újrasarjadt. A vállcsonkok körül zsenge, csecsemőnyi ujjak kaparták a földet. A büyük odalépett hozzá, féltérdre ereszkedett, homlokát ráncolva szemügyre vette. Nem nagyon tetszett neki, amit látott. A gyógyító erők ijesztő iramban munkáltak a csökevényes emberroncson, olyan gyorsasággal, hogy az már-már kétségessé tette tervezett vállalkozása sikerét.
Fölállt, csizmája sarkával széttaposta az erőtlenül kaparászó ujjakat, majd kötélhurkot vetett a csenevész vállízületre. A háromlábban izzó parázs elegendő világosságot adott; szögeket és kalapácsot mint gyanította – talált az öreg nomád által hátrahagyott felszerelésben. Sietősen dolgozott, de nem kapkodva. Időnként kénytelen volt rövid szüneteket közbeiktatni, hogy visszanyesse a hidra-testen kirügyező ujjakat, fogakat, csápokat és más veszélyes kezdeményeket: ha túl korán hagyja kisarjadni őket, gazdájuk még kiszabadulhat. A kurta, szaggatott üvöltésre, mely valahol a faluszéli bozótosban pontot tett a Hat Vihar ifjúsámán sorsára, a szemhéja sem rebbent: nem engedhette meg magának, hogy a figyelme mellékes dolgokra terelődjön.
Szándékát persze jóval egyszerűbben is valóra válthatta volna, ha késével sebet ejt az ujján, s a felfakadó vért az alaktalan hústömegre fröccsenti, ám ezzel a durva módon kikényszerített fogadalomszegéssel aligha érne célt: a gyors szárnyakon érkező megtorlás őt is itt találná és szétmorzsolná. A Vörös Szív esküje nemcsak az idegen vérrel élést tiltotta a híveknek, hanem az erre való puszta képességet is. A büyük azzal a módszerrel pányvázta ki áldozatát, amivel a szilajon befogott lovakat szokás; a száját pedig egyszerűen kipeckelte, hogy újranőtt nyelvvel se tudjon segítségért kiáltani a környező kunyhókban buzgólkodó kínzómesterekhez. Így csakhamar ismét ép és egész lesz, magányosan és magatehetetlenül; senki nem fogja elvégezni rajta a doktrínában előírt csonkításokat, s a türelmi idő leteltével a bosszú angyala megérkezik az esküszegőért.
Bár mindent gondosan eltervezett, mégsem volt könnyű dolga; s a viskó parázsfényű homályában verítékezve rövidesen rádöbbent, hogy csupán a vakszerencse kegyelte. Foglya lassú kiegészülését figyelve látnia kellett, hogy a Vörös Szív követői vakon és nyomorékon hasonlítanak leginkább a közönséges emberekre. A rákosan burjánzó gyógyulások letörölhetetlen bélyeget hagytak rajtuk az évszázadok során. Nem minden tagjuk nőtt vissza ott, úgy és olyan számban, ahogy az anyatermészet diktálta; ráadásul bizonyos fokig irányításuk alá vonták a testükben zajló folyamatokat. Az elöljáró véneket semmiféle módon nem tudta volna gúzsba verni: azok egyszerre ezer szájat sarjasztanának magukon, hogy szétrágják kötelékeiket, vagy byzont megszégyenítő izomkötegeket, hogy leszaggassák őket. A büyük választottja azonban szerencséjére – egyszerű emberi hidra volt, jószerivel elpusztíthatatlan; ám a szekta titkos tudományában még nem kellőképpen járatos. Ő is próbálkozott ugyan, de csak lassan és kínkeservesen, s az ifjúsámán gazdátlanul maradt szerszámai elegendőnek bizonyultak a veszély elhárításához.
Amikor az üresre perzselt gödrök a homlokeresz alatt újra látó és gyűlölködő fénnyel teltek meg, a büyük befejezettnek ítélte művét; s ha nem is lett volna így, már szemernyi erőt sem érzett magában a folytatáshoz. Reszkető kézzel felajzotta íját, és három tollkoszorús nyílvesszőt lőtt a paticsfalakba; nem célzott jól, mert ujjai nedvesen vöröslöttek, a húr ide-oda csúszkált közöttük. Aztán hátat fordított a gyilkos tűzzel égő szempárnak, és tántorogva kibotorkált a rozzant viskó elé, ahol meg kellett állnia, mert a gyomra görcsbe rándult. A kerítésre borulva kiadta magából estebédjét; és örült az egyre szaporábban szitáló esőnek, mert lemosta róla a nedveket és a szagokat.
Fertályóra múlva váratlan, viharos széllökés csapott le Khaya Kharramra, szerteszét riasztva az útjába akadó esőfellegeket. Villámok cikáztak; mennydörgés bömbölt; s a mennydörgésen túl valami más, valami haragosabb. A lova mellett várakozó büyük sejtette, mi lehet az; de ha kétségei lettek volna, nyomban szétoszlatja őket a lesben álló ngaurok vonítása, amint behúzott farokkal iramodtak meg a saraataki vadászmezők békéje felé. Eget-földet reszkettető mennykőcsapás zúdult a falura, füstölgő ronccsá zúzva egy paticsfalú viskót; aztán a vihar újra a magasba szárnyalt, visszafordult keletnek, és tovaszáguldott az éjszakában, csóvaként húzva maga után egy elkárhozott lélek szörnyű sikolyait.
A titkos zajok néhány percre elnémultak Khaya Kharramban. A büyük kényelmesen odaporoszkált a lerontott kunyhóhoz, és egy tollkoszorús nyílvesszőt lőtt az omladékba, arra az esetre, ha a másik hármat nem találnák meg a romok között. Aztán megveregette a csődör nyakát, és elindította a megtorló vihar nyomában, kelet felé.
A Vörös Szív szektáját sikerült haragra bőszítenie; ám a tiltott kút gazdája csak a dolgát végezte, az ezredéves kötések szerint. Neki nincs oka a sasok és a darvak ellen dühödni.
Egyelőre még.
Az ódon kút mellett ritkán táborozott le bárki hosszabb időre. A lovastörzsek meg a sárga orkok azért kerülték, mert keveset tudtak róla, Khaya Kharram lakói pedig azért, mert nagyon is sokat. Most mégis sátrak vásznát lengette körülötte a szél, és felnyergelt csatamének legelésztek a környező cserjésben. A kutat a Húsz Mosoly Népének lovasai őrizték, másfél tucat válogatott szablya; az akna mélyéről feltörő vihar alaposan rájuk ijesztett, de nem tágítottak őrhelyükről, éberségük nem lankadt egy pillanatra sem. Jó okuk volt rá: nemrégiben arattak diadalt a Három Hold Népe fölött, s bár szinte teljesen kiirtották őket, a bég legifjabb fiának sikerült elmenekülnie, maroknyi hű harcos kíséretében.
Szerterajzó nyargalóik tűvé tették utána a pusztát, a büyük azonban szerencsével járt, és korábban akadt rá náluk. A bégfi keserű volt és halálra szánt, már csak a bosszú reménye éltette, és nem törődött vele, milyen árat kell fizetni érte. A büyük fölfedte magát előtte, és szövetséget kínált, bujdosó a bujdosónak. Értelme nincs már az ő életének sem, mondta; és a kút gazdája elfogad egyszerre két áldozatot is. A bégfi nem tudott a titkos esküjéről, közönséges kitagadottnak vélte, ezért hitt neki, és elfogadta ajánlkozását.
A Három Hold hadinépének maradéka éjszaka ütött rajta az őrségen. Velük tartott a büyük is, és gondja volt rá, hogy tollkoszorús nyílvesszőket használjon; így üzente meg a Húsz Mosolynak, ki segítette célba ellenségüket. A harc kemény volt, mert a Húsz Mosoly bég nem becsülte alá a veszélyt, s személyes testőrsége legjavát rendelte ki a kúthoz. Számítottak a támadásra, és nem tértek ki előle, mert tudták, hogy az arctalan hatalom az egész törzsüket pusztulásba döntheti. A Három Hold nyargalók viszont a halálra ítéltek fanatizmusával verekedtek, akiknek nincs miért óvatoskodniuk, hisz napjaik úgyis meg vannak számlálva.
Az összecsapást csak ketten élték túl: a büyük, aki vigyázott magára, és a bégfi, akiért meghaltak az emberei. Miután a csatazaj elcsitult, az ifjú vezér leszállt a nyeregből, és keresztbe vetett lábbal letelepedett az elesettek közé, hogy – népének utolsó férfisarjaként – megbékéljen ősei szellemével, mielőtt a halálba távozik. A büyük hátulról ledöfte, odavonszolta a faragott kőkávához, és barbárul megcsonkította testét, mintha a kút gazdája végzett volna vele. Aztán fogott egy elárvult süveget, a strázsák táborában megtöltötte friss, gőzölgő lótrágyával, beleszúrt egy tollkoszorús nyílvesszőt, és az egészet a kútba hajította. Megeresztett kantárszárral vágtatott el, eszeveszett száguldásra sarkallva a szürke csődört; a távolból őrjöngő, bestiális bömbölést hallott, melyet a kútakna mohos kőfalai megsokszorozva okádtak ki a holdfényes pusztaságba.
A bégfi nem az egyetlen bujdosóvezér volt ezen a tájon. Nem sokkal a büyük érkezése előtt a Kilenc Kanca Népének egyik vajákosa fellázadt az öregsámán ellen: titkon más pártfogót választott magának, vadabbat és erőszakosabbat, akiről azt hitte, biztos győzelemhez segíti. Valóban elég hatalmas volt hozzá, hogy megóvja őt nevelőmestere tomboló haragjától, s kimenekítse a lakatlan puszta biztonságába. Az öregsámán megesküdött, hogy mire a holdak megfordulnak, személyesen fogja kimetszeni és fölfalni hűtlen tanítványa szívét. Amaz nem adta fel a harcot: hontalan harcosokat toborzott maga köré, s háborút hirdetett gyűlölt mestere ellen. Vállalkozása nem sok reménnyel kecsegtetett, a száműzöttek mégis sereglettek a zászlajához, hisz ez volt az egyetlen esélyük, hogy új hazára, új otthonra leljenek. Akadt már rá példa a gyepűvidék históriájában, hogy erős és tekintélyes nemzetség szökkent szárba ilyen magból.
A lázadó sámán a Három Hold maradékát is hívta, ifjú vezérüket egyenesen bégi ranggal kecsegtette az új törzsben; ám az ő számára a becsület fontosabb volt a reménynél. A kútnál történtek után a büyük azzal lovagolt oda a gyülevész sereghez, hogy ő a bégfi bosszújának egyetlen túlélője. Vita nélkül befogadták; nem voltak abban a helyzetben, hogy válogassanak vagy kérdezősködjenek.
A száműzöttek vezére öntelt és pökhendi alaknak bizonyult, lépten-nyomon pártfogója hatalmával kérkedett. Igaz, máskülönben aligha bírta volna összetartani a köréje csődült söpredéket; ám a védnöke nemigen tűnt alkalmasnak rá, hogy egy frissen szerveződő törzset patronáljon. Befolyása alatt a sámán egyik dührohamból a másikba esett, véres kézzel torolt meg minden fegyelmezetlenséget, elvadította magától a legjobb embereit. Ha rájött az őrjöngés, fölösleges és színpadias bemutatókkal demonstrálta, milyen nagy kegyben áll túlvilági védnökénél.
A büyük csatlakozásának másnapján túlságosan elhúzódott az innen-onnan egybeverődött ménes itatása, amelynek – akárcsak gazdáinak – még nem volt ideje összeszokni. A sámán dühében gejzírt támasztott a forrás helyén, parazsat olvasott a lovak bőre alá, a szeme villanásával nyúzta meg a csikósokat, élő-elevenen. A büyük ekkor úgy döntött, bármilyen félelmetes patrónusa van, most egy időre alighanem kifogyott a pártfogásából; és jól okoskodott, mert az önjelölt vezér csak hadonászással meg förtelmes szitkokkal tudott védekezni, amikor odament hozzá, és a fejét vette. A száműzöttek közül senki nem emelt szablyát a védelmében, és senki nem érezte kötelességének, hogy bosszút hirdessen érte. A hazátlanok gyülevész törzse szétszéledt, mielőtt összeforrhatott volna.
A levágott fej a Kilenc Kanca Népének egyik gázlójához került, mindkét szemében egy-egy tollkoszorús nyílvesszővel. A büyük vitte oda, aztán átengedte annak a féltucat kitaszítottnak, akik az éj leple alatt akartak rajtaütni, hogy a Kilenc Kanca tanácsfájánál maguknak tulajdonítsák a lázadó halálát, s tettük jogán felvételért folyamodjanak a törzsbe. Nem irigyelte őket; nem tudta, de nem is akarta elképzelni egy öregsámán dühöngését, akit kiforgattak törvényes bosszújából, s önhibáján kívül esküszegőt csináltak belőle.
A Varjak szállásmezsgyéjén intő jelek fogadták: hevenyészve emelt földhányások, egymástól negyed-fél mérföldnyire, közepükön karóval, melyre öt darvat és három sast tűztek. A vidék urai felkészültek a jövetelére, bár figyelmeztetésük legalább annyira szólt a lovasseregnek, mint neki. A Varjak hivatásos gyilkosok voltak, a beszivárgás és az orozva ölés mesterei; a büyük nem remélhette, hogy legyőzi őket a saját játékukban. Vadászatból és csapdázásból éltek a sziklás, terméktelen dombságon, magányosan vagy kisebb csoportokban, mesterien álcázott rejtekhelyeken, melyeket a gyepűvidéki pletyka nem sokkal tartott különbnek a vadállatok odvainál. A pusztai viszályok elől egyszerűen kitértek; ha valaki haddal támadt rájuk, egy árva lelket sem talált a területükön, a Varjak jelenlétéről csupán az éjszaka elvágott torkok árulkodtak, napról napra nagyobb számban.
Olykor némelyik gyepűvidéki hatalmasság a zsoldjába fogadta őket: ehhez elég volt átterelni hozzájuk egy marhacsordát. Reggelre kelvén az állatoknak nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el őket – a hajtókkal együtt, ha nem vonultak vissza idejében. Amennyiben a Varjak elég bőkezűnek ítélték az adományt, követet menesztettek a kérelmezőhöz, a szerződés részleteit megtárgyalandó. A követ mindig bejelentés nélkül érkezett, hajszálpontosan éjközépkor. Ha a megbízó testőrsége fel tudta tartóztatni, a Varjak visszaadták a csordát, és ingyen vállalták a feladatot – ez azonban roppant ritkán fordult elő.
Ellentétben a legtöbb gyepűvidéki közösséggel, a Varjak teljesen nyitottak voltak, bárkit befogadtak maguk közé, aki kiállta a szabott próbatételt. Hír szerint szűkölködtek asszonynépben; utánpótlásukat nagyrészt a hozzájuk menekülő földönfutók és kitaszítottak adták. Ilyenek minden évben szép számmal akadtak, a Varjak mégsem szaporodtak el soha annyira, hogy sivár szállásterületük ne tudta volna eltartani őket. Az avatás szertartása ugyanis szinte a halálos ítélettel volt egyenértékű: a jelöltnek át kellett kelni a Fekete Határon, majd valami khatif holmival visszatérni. Ily módon gondoskodtak róla a Varjak, hogy soraik csakis a legjobbakkal és a legkülönbekkel gyarapodjanak, s a kétbalkezes újoncok ügyetlenkedése ne ejthessen foltot makulátlan hírnevükön.
Miközben áthaladt a karódíszes halmok mezsgyeláncán, a büyük eltűnődött rajta, hogy őt vajon befogadnák-e. Hontalan száműzött volt, s Daha'ak óta véghezvitt haditettei nem sok kétséget hagytak felőle, hogy jó eséllyel vághatna neki az avatási próbának. Másrészt viszont esztelennek tűnő ámokfutása során sok-sok gyepűvidéki hatalmasságot bőszített maga ellen; talán túl sokat ahhoz, hogy a Varjak vállalják a fölvételével járó felelősséget. Amíg megmarad magányos eszelősnek, csúffá tett áldozatai nem foglalkoznak vele; mihelyt azonban egy közösség befogadja és menedéket nyújt neki, a helyzet gyökeresen megváltozik. Egy ilyen fordulat temérdek szívben izzítaná fel a bosszú hűlő parazsát; nem is beszélve a nyomában vágtató lovasseregről.
Föl mernék vajon venni ezt a kesztyűt a Varjak? A legegyszerűbb megoldás az volna részükről, ha foglyul ejtenék, aztán kiszolgáltatnák a legtöbbet kínálónak. A büyük biztosra vette, hogy képesek rá; de azt is, hogy nem fogják megtenni: A Varjak az éjszaka büszke harcosai voltak, nem alkudozó kalmárok, s nagy súlyt helyeztek rá, hogy csak olyasvalakire vonjanak acélt, aki megsértette őket, vagy akire szerződést kötöttek. Méltányolták a személyes tehetséget; a büyük őrült garázdálkodása, mely űzött vaddá tette őt a fél gyepűvidéken, számukra felért egy ajánlólevéllel. S hogy mennyire féltek a felingerelt hatalmak bosszújától? Ami a nyargalókat illeti, akár az összes pusztai törzs egyesített lovashadával is dacolni mertek volna; éppily kevéssé riadoztak a daha'akok tűzokádó szobraitól, vagy a viharmágusok támasztotta égiháborúktól. A huuli rajtaütés sem érintette érzékenyen őket, hiszen elvből nem használtak mérgeket; ilyen alantas segédeszközökhöz felfogásuk szerint csak az a gyilkos folyamodik, aki nem bízik saját képességeiben. Talán még az emberi hidrákban is újfajta kihívást látnának csupán; a túlélő Dermedt Fivér és az ódon kút ura viszont más lapra tartozott...
A kérdés mindenesetre merőben elméleti síkon vetődött föl, a büyük ugyanis nem óhajtott csatlakozni a Varjakhoz – de ártani sem nekik. Tudta, hogy abba biztosan belepusztulna; márpedig neki élnie kellett, legalább még Karükyalig, hogy az ősz bég megkapja a hadjáratát. Ha valami csoda folytán sikerül magára bőszítenie a puszta gyilkosait, azok egyszerűen a vackukra bújnak a közelgő lovashad elől, és háborítatlanul átengedik a szállásvidékükön; neki pedig a nyomába uszítanak két-három tapasztalt veteránt, akik egyenként is százszorta jobb vadászok és nyomolvasók nála. Ha azonban a Varjak fontolóra veszik a befogadását, akkor nem ölik meg azonnal, mihelyt a területükre lép; és ez fontos volt a büyük számára.
Tárgyalni akart velük.
Akaróra szúrt darvak és sasok lassan elmaradtak mögötte. Egyenletes iramú ügetésben haladt tovább, ahhoz elég gyorsan, hogy megtartsa előnyét üldözőivel szemben, de ahhoz már nem, hogy kimerítse a szürke csődört. Lopózkodásra, nyomai álcázására nem vesztegette az időt; tudta, hogy kárba veszett fáradság lenne. Az alkonyi nap izzó vörösbe borította körülötte a sziklás dombvidéket; árnyéka groteszkül hosszúra nyúlva imbolygott előtte a kavicsokon. Mikor besötétedett, megállt, lenyergelte a lovát, és tábort ütött. Szokásától eltérően nem ügyelt a tűzrakással; semmi oka nem volt rá, hogy titkolja jelenlétét. Komótosan elfogyasztotta kétszersültből és szárított kecskehúsból álló estebédjét, aztán takaróiba burkolózva bevackolta magát a sercegve pattogó lángok közelében, és álomba merült.
Éjközépkor óramű pontossággal nyitotta fel a szemét; nem volt szüksége a csődör figyelmeztető nyihogására. A tűzgödör hamukaréjában kárminpirosan izzott a parázs, vörhenyes fényszigetet hasítva a sötétségbe. A Varjú a túloldalon guggolt, kezét hanyagul a térde közé ejtve. Alacsony, inas teremtés volt, egy szál ágyékkötőben; bőrét tetőtől talpig korommal kente be. A büyük először férfinek hitte, ám aztán észrevette felsőtestén a széles, csúf forradásokat: serdülőkorában mindkét mellét leperzselték, hogy kifejlődve ne akadályozzák a fegyverforgatásban. Sem kést, sem íjat nem látott nála, ám derékig érő, hollófekete haját szorosra fűzött fonatpárban hordta, a végén acélnehezékkel. A büyük gyanította, hogy ütni és fojtani egyaránt mesterien tud vele.
A nő nem szólt, csak nézett rá hideg kőszemével. A Varjak gyilkosok voltak, nem kémek; a gyepűvidék sötét titkai nem érdekelték őket. Hogy ezt megbízóik előtt is hangsúlyozzák, frissen avatott növendékeiknek kiégették a nyelvét; még véletlenül sem óhajtottak belekeveredni a kisebb-nagyobb hatalmasságok veszedelmes intrikáiba. Egymással bonyolult gesztusnyelven érintkeztek, mely javarészt követhetetlenül gyors ujjmozdulatokból állt. Aki avatatlan létére túlzott kíváncsiságot tanúsított iránta, arra gyors és kegyetlen halál várt; a vérdíjat ilyenkor klánjára vagy családjára terhelték.
A büyük sem volt bőbeszédű ember. Lefekvéskor szokása szerint a feje alá igazította nyergét, és maga mellé készítette a fegyvereit. Most lassan, óvatosan a nyíltartó tegzéhez nyúlt, és előhúzott belőle egy vesszőt; középtájt három sas- és öt darutoll díszítette. Úgy fordította, hogy a hegye nyugatnak mutasson; majd odanyújtotta a tűz parazsa fölött látogatójának.
A Varjú átvette az ajándékot, s egy pillanatig kifürkészhetetlen arccal vizsgálgatta. Aztán kegyetlen, értő mosoly terült szét vonásain. Átfordította a nyilat, heggyel kelet felé; felnézett a nomádra, és bólintott.
A büyük egy ötletet kínált a népének; egy ötletet, amelyből mindkét félnek előnye származhatott. Felajánlotta nekik, hogy használják a tollkoszorús nyílvesszőt a saját küldetéseikben; ő felelősséget vállal az ölésért, magára veszi a sértett fél bosszújának terhét. Ugyanakkor a Varjak által bevégzett gyilkosságok szétzilálják a nyomát, megnehezítik az üldözését, s újabb ellenfeleket uszítanak a sarkában vágtató lovasseregre.
A nevét vesztett nomád arra számított, hogy az ötletért cserébe szabad átvonulást biztosítanak neki a Varjak területén. Ezt megkapta – a keletnek fordított nyílhegy aligha jelenthetett mást -, ám úgy tűnt, hogy a fekete hajú nő keveselli a viszonzást. Gyors mozdulattal letörte a nyíl végét, s a csonka szárat végighúzta hüvelyk- és mutatóujja között. A körme élesebb volt a pengére fent késnél; a tűz fölött edzett vessző négyfelé hasadt, szétnyílt, akár a bomló virágszirom. A Varjú villámsebesen a parázsba döfte, majd visszahúzta, s a négy aprócska lyukra mutatott, amit a vékony hamurétegen hagyott.
Ezúttal a büyükön volt a mosolygás sora. Jótanácsot jótanácsért; a puszta rettegett gyilkosai nem bizonyultak hálátlannak.
Felnézett a tűzgödörről, hogy kurta biccentéssel mondjon köszönetet a nőnek, amiért a Varjak ilye nagyra értékelik. Már nem volt kinek megadnia a tiszteletet; néma látogatóját nyom nélkül elnyelte az éjközép sötétje.
A büyük megértette a Varjak üzenetét. Egy nyílvessző, még ha elevenbe is talál, csupán egyvalakin ejt sebet. Ha külön-külön cserkészi be valamennyi célpontját, óhatatlanul elaprózza az erőfeszítéseit. Amellett minden egyes vállalkozás újabb kihívást, újabb kockázatot jelent; minél gyakrabban viszi vásárra a bőrét, annál nagyobb az esélye, hogy a következő alkalommal rajtaveszt. Hiúztaktikája sokkal eredményesebben működne, ha ugyanazzal a mozdulattal több méhkast tudna az üldözők nyakába borítani; ha csak egyszer csapna le, de akkor olyan érzékeny pontra, hogy egész sereg kárvallott gyúlna haragra miatta. Valahogy úgy, mint a huuli méregkerteknél...
De Huulból csak egy volt; és azt a lehetőséget már kihasználta. A büyük hosszasan törte a fejét, miféle huszárvágással tudná egyszerre feldühíteni az egész gyepűvidéket – vagy legalábbis tetemes hányadát, hiszen ez teljes lehetetlenségnek ígérkezett. A két hadúri tartományt elválasztó határsáv mindennapos életét a belviszályok és az ellentétes érdekek kusza szövevénye irányította. Ha valamelyik hatalmasságot sérelem ért, az a többieknek jobbára előnyükre szolgált, vagy egyszerűen hidegen hagyta őket. Nagyon nehéz volt olyasmit művelni, ami szinte mindent és mindenkit hátrányosan érintene.
Ha a nyakukra hozná a Fekete Határ mögül a khatifokat, annak persze senki sem örülne, ám ezt az ötletet a büyük szinte azonnal elvetette. Egyrészt korántsem volt bizonyos benne, hogy sikerülne neki; másrészt ha mégis, olyan tomboló forgószelet szabadítana el, aminek a gyepűvidék minden hatalma együttvéve sem bírna ellenállni. A khatifokat nem lehet kihasználni; ők használnak ki másokat. A büyük azért vállalta el a martalék szerepét, hogy segítsen egybekovácsolni a Három Sas és az Öt Daru Népét, nem pedig azért, hogy véres salakká tiportassa őket.
Eszébe jutott a Ragálymező, ahol a mai napig tovább burjánzottak a hadúri háborúkban kitenyésztett járványok és varázskórok, hátborzongató torzókká roncsolva szerves és szervetlen anyagot egyaránt. Megalkotóik ezredévek óta jeltelen sírokban porladtak, s ha élnének, sem lenne már hatalmuk az eszeveszett fertőzések fölött, amivé lombikban kinevelt teremtményeik fajzottak az idők során. Az agyláz, a szárazkór meg a fekélyes toroklob, melyek rendszeresen tizedelték a gyepűvidék lakosságát, ezekhez képest enyhe meghűlésnek tetszettek. Elszabadulásukat csupán a ragálybírák szigorú mágiája akadályozta meg, mely láthatatlan védőfalat vont az egész pestistartomány köré.
A bírák persze nem önzetlenül végezték ezt a szolgálatot: évi fejadót követeltek érte a környező közösségektől, amit rabszolgában, lábasjószágban és élve befogott vadállatokban kellett leróni: Az élőadót végeláthatatlan kísérleteikhez használták fel, s az évszázadok folyamán sikerült is megszelídíteniük néhány kevésbé veszélyes betegséget, több másiknak pedig kidolgozták az ellenszérumát. Féltve őrzött tudományukkal sajátos módon üzleteltek: ha valaki különösen rút és fájdalmas véget szánt kézre kerített ellenségének, elküldte a ragálybírákhoz, és busásan megfizette őket, hogy végezzék ki valamelyik garantáltan ocsmány nyavalyájukkal. Az ilyen nyomorultak varázspecsétekkel lezárt tömlöcökben szenvedtek, s a bírák kívánságra lehetővé tették a megtekintésüket. Akadt közöttük, aki évszázadokon át rothadt élő-elevenen, mert a húsában fészkelő kór nem engedte meghalni; balsorsa okozóját rég eltemették már, ám őt még a dédunokái is meglátogatták olykor, hogy elgyönyörködhessenek iszonyú kínlódásában.
A ragálybírák hajdan nagyralátóbb terveket dédelgettek, ki akarták terjeszteni hatalmukat Smoragantól a Kránbércig. Ez a terület magában foglalta az egész gyepűvidéket a tölcsérszájtól nyugatra; a hagyomány úgy tartja, az Atyabíró szeme előtt a hadúri rang lebegett, új tartományt kívánt szervezni magának a határsávból. Tucatnyi különféle járványt engedett szabadjára – egyik sem volt halálos, de mind förtelmes és undorító -, s az ellenszérumért cserébe feltétlen meghódolást követelt. Vakmerő lépésével sikerült olyan egyetemes szövetséget összekovácsolnia maga ellen, amely szinte példa nélkül állt a gyepűvidék történetében. Az öregsámánok brutális mágiával purgálták ki híveikből a beteg vért; a huuli kertek urai csíraölő mérgeket kevertek; a daha'akok nehéz naftavetőkkel perzselték föl a fertőzött régiókat. Az ork ngaurokat nem verte le a lábukról a láz, csak megvadultak tőle, és habzó szájjal vonultak a ragályvárak ellen. Az Ordo Oneiria szűz nagyasszonyai kocsonyát csináltak a védők agyából; a yuphrasi sziklamesterek ugyanezt művelték a bástyákkal és a gyilokjárókkal; a fénytolvajok bűbájos álcákat szőttek a Villásnyelvű Nép szólói köré, hogy a bírák soraiba férkőzve megingassák őket vezérük iránti hűségükben. A nagyratörő próbálkozás napok alatt összeomlott, s romjai maguk alá temették az Atyabírát is, akit a győztesek anyaszült meztelenül, üresre mosott aggyal kergettek ki a Ragálymezőre. Utódai tanultak balvégzetéből, s óvakodtak tőle, hogy nagyobb falatot harapjanak, mint amekkorát le bírnak nyelni.
A történeti példa csábító volt, s a büyük sokáig tűnődött rajta, nem lehetne-e valahogy összeravaszkodni a megismétlődését – végül azonban sajnálkozva bár, de lemondott a gondolatról. A ragálybírák elég kiadós leckét kaptak hozzá, hogy soha többé ne akarják kihívni maguk ellen a sorsot. A pestisvidék mágikus védősáncán a büyük talán nélkülük is rést tudna ütni – ez azonban őrült esztelenség lenne. Ha véletlenül olyan kórságot szabadit ki, amelyiknek a bírák nem ismerik az ellenszerét, akkor nem újabb ragályháborút fog kirobbantani, hanem valami pokoli borzalmat, ami az egész gyepűvidéket letarolhatja, mire megfékezik. Ezt pedig nem akarta – noha annak hitték, nem volt ámokfutó.
A hosszas töprengés mégsem bizonyult egészen haszontalannak. Azonnali eredményt ugyan nem hozott, ám megmutatta a hozzá vezető utat. A büyük rájött, hogy ha megoldást akar találni problémájára, a múltban kell keresnie. Kizárt dolog, hogy a birodalom évezredes történetében egyetlenegy olyan esemény adódott csupán, amely felborulással fenyegette a gyepűvidék kényes belső egyensúlyát, s közös fellépésre sarkallta az örökösen vetélkedő hatalmasságokat. Ő csak egy ilyenről tudott – a legutóbbiról, a háromszáz éve kitört ragályháborúról -, ez azonban nem jelenti, hogy nem voltak mások is. És ha akkurátusan számba veszi őket, bizonyosan rá fog bukkanni néhányra, amelyik közelebb viszi kitűzött céljához.
A büyük nem volt képzett történetbúvár, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a városfalak közt lakók elképzelik. Ha az lett volna, most zsákutcába jut: még írni-olvasni sem tudott. Az ő népe másféle módon őrizte hagyományait. Elméletileg ez a sámánok feladata lett volna, ők azonban hajlottak rá, hogy a pártfogójuk szája íze szerint magyarázzák a múltat; ezt a fajta önbecsapást pedig egyetlen valamirevaló lovastörzs sem engedhette meg magának. A gyepűvidéken százszorosan beigazolódott az ősi bölcsesség, hogy aki nem okul a régi hibákból, annak nem lesz alkalma elkövetni az újakat. Ezért minden nomád – a legutolsó lóvakaró is – gondot fordított rá, hogy kitanulja a sámánmesterség némely alapfogásait.
A fekete hajú nővel való találkozása másnapján a büyüköt még a Varjak szállásterületén érte az éjszaka. Itt nagyobb biztonságban érezhette magát, mint a Kránbérc óta bármikor; nem habozott hát kihasználni az alkalmat. Letáborozott, lecsutakolta a csődört, és tüzet rakott. A vacsorát ezúttal kihagyta amúgy sem maradt már sok ennivalója -, helyette letelepedett a tűz elé, keresztbevetett lábbal, tenyerét a térdén nyugtatva. Akárcsak a Három Hold bégfi a tiltott kútnál, akit orvul megölt, mielőtt beteljesíthette volna bosszúját.
Dallamtalan, szavak nélküli énekbe kezdett, felsőtestét ütemesen előre-hátra ringatta, s hagyta, hadd járja át minden porcikáját a puszta hűs lehelete. Addig révedt a lángokba, míg a látvány kiüresedett, értelmét vesztette, s káprázó szemébe könnyek szöktek. Monoton kántálása egybemosódott a szél zúgásával, ritmusa a tűz szeszélyes pattogásához igazodott. A felszálló füstfodrok beleolvadtak az éjszaka sötét bársonyába, s a szélükön sistergő szikrákat nem tudta már megkülönböztetni a csillagoktól.
Maga elé képzelte az őseit: a férfiakat, a harcosokat. Az apját, aki béget ölt érte a Három Felhő Népének vezéri sátrában. A nagyapját, aki a hiúzról meg a medvékről szóló vadászhistóriát mesélte neki. A másik nagyapját, aki a tollkoszorús nyilakat útjukra bocsátó lovasíjat készítette. Az egyetlent a dédatyái közül – a vén baturt -, akit szikkadt, köszvényes aggastyánként még ismerhetett. A többieket, akik csak puszta nevekként éltek az emlékezetében; és az ő őseiket, akik már úgy sem, egy idő után.
Arcok ködlöttek föl a táncoló lángnyelvek hátterén – széles, napcserzette, vágott szemű arcok -; és tudta, hogy akiket szólít, valaha ezeket az arcokat viselték. Egyiket sem láthatta soha élő-elevenen, hisz hosszú-hosszú évekkel a születése előtt elporladtak a földben; mégis emlékezett rájuk, a húsában, a vérében, a csontjaiban őrizte őket.
Nem kellett magyarázkodnia nekik, hiszen egyek voltak vele, osztoztak minden titkában és gondolatában. Megértették néma kérdését; megértették és válaszoltak. Az arcok tengere hirtelen megszaporodott, a régiek mellett újak bukkantak fel, ismerős ismeretlenek. A vágott szempárok állása ferdébbé vált; a prémszegélyes süvegek között ódivatú, magas szőrkucsmák kezdtek feltünedezni. Hamarosan teljesen kiszorították őket, hogy aztán maguk is átadják helyüket a még avíttabb, rézveretes lovassisakoknak; a borotvált arcok pedig meghátráltak a ritkásan burjánzó szakállak elől.
A nemzedékek hullámverése miriádszám vetette föl a rég elhalt ősöket, elfeledett sorsfordulók szemtanúit s cselekvő részeseit. A távlat egyre szédítőbbre nyílt, évszázadok forogtak, majd csaptak át az évezredes határon; s az örvény itt sem ért feneket, még mélyebbre kavargott, mind sötétebb és vadabb korok felé. A lángvásznon tarkálló arcok rohamosan zsugorodtak, hogy férőhelyet adjanak az utánuk következőknek, előbb körömnyivé, aztán tűhegynyivé. Az egyes vonások kivehetetlenné váltak; és az öntudat pislákoló szikrája, ami a büyükből a révület perceiben megmaradt, nem bánkódott emiatt. Mert ilyen irdatlan időre visszatekintve már nem mindegyik őse volt pusztai nomád; és nem is mindegyik emberi lény.
A kép egyszerre csak kitisztult, az arcok óceánja szikrázóan kék égbolttá olvadt össze. A nap delelőn állt, sugarai fölényesen hessentették el útjukból az eltévedt felhőfoszlányokat. A lankás dombok friss fűtől zöldelltek, a háttérben húzódó vonulatot gyér sarjerdő borította. Lombjai takarásából bővizű patak kanyargott elő, átvágta magát két szomszédos magaslat között, s ezzel olyannyira felemésztette a hegyekből öröklött nekibuzdulását, hogy nem sokkal lejjebb kényelmes-lomhán szétterült pihenni, gázló- és itatóhelyet kínálva mindenféle lábasjószágnak. Bal partján nomád lovastábor emelkedett, nem különösebben népes, inkább amolyan peremszállásnak tetsző; pedig vezéri székhelynek kellett lennie, mert tanácsfája is volt, a patak sodrát fékező egyik dombtetőre tűzve. Ismeretlen törzsi jelvény díszlett rajta: négy megsárgult bölényszarv, gyöngyös zsinórra fűzve egy hatalmas, vörösokkerral bemázolt vadkanfő alatt.
A büyük tudta, hogy a pusztai tavasz, amely révületében megnyílt előtte, már több mint ezerháromszáz éve elvirágzott. Néma köszönetet rebegett az ősök segítő szellemének; aztán összehúzta a szemét és figyelt. Sejtelme sem volt róla, mit lát; de biztosra vette, hogy valami fontosat.
A Négy Szarv Népe azok közé törzsek közé tartozott, ahol az öregsámánok az idők során ravasz intrikákkal szinte teljesen kiszorították a hatalomból a béget és tanácsadóit, s lényegében zsarnoki önkénnyel vezették a közösséget. Épeszű pusztai lovas nem vitatta a sámánok előjogait; ám ez a berendezkedés sehol sem bizonyult igazán életképesnek. A tapasztalat azt mutatta, hogy amelyik törzsben a gyeplő az öregsámánok kezébe kerül, az előbb-utóbb óhatatlanul megindul lefelé a lejtőn. Hiába övezte őket rettegéssel határos tisztelet, a világi ügyekben nemigen ismerték ki magukat, mint ahogy egy bégfi sem tudna mihez kezdeni a sámándombon. Esetlenül csetlettek-botlottak a politika és a hadvezetés szövevényes útvesztőiben, nem utolsósorban azért, mert a hiányzott belőlük a türelem s a belátás: a legtöbb fölmerülő problémát erőszakkal vagy megfélemlítéssel próbálták rendezni. Mivel a gyepűvidéken csak akkor érdemes fenyegetőzni, ha az ember tettekkel is kész megtámogatni fellépését, ez a gyakorlat napról napra elviselhetetlenebb terhet rótt a törzs erőforrásaira ami idővel törvényszerűen tekintélyvesztéshez vezetett vagy a harctéri vereségek, vagy a nagy szavakból való sietős kihátrálás miatt.
A Négy Szarv Népe kezdetben nem sok kárát látta az öregsámánok uralmának, mert egy kirívóan vad és vérszomjas hatalom pártfogolta őket, amely valósággal tobzódott az ölés mámorában, s félelmetes pusztító erővel ruházta föl választott szolgáit. Ez valamelyest ellensúlyozta a hadvezéri és diplomáciai képességek hiányát: a Négy Szarv Népének olyan veszett híre támadt, hogy a többi törzs nem kockáztatta az összetűzéssel járó véráldozatot, inkább okosan taktikázva kitért előlük. Persze évtizedek kérdése volt csupán, hogy kihívó törtetésük mikor kelti fel valamelyik bércvidéki klán figyelmét, akik úgy döntenek, megérett az idő a móresre tanításukra. Amikor ez végül bekövetkezett, a fél törzs belepusztult a Tíz Bivaly Népétől kapott megrovásba. Amazoknak egyetlen nyargalója öttel felért az övéik közül, pártfogójuk pedig kevésbé volt ugyan ádáz, ám hatalommal bírt a nyílvesszőket röptető szelek fölött.
Most kellett volna visszavonulniuk, hogy soraikat rendezzék, és erőt gyűjtsenek. Okos szervezőmunkával még meg lehetett volna őrizni a Négy Szarv megtépázott hírnevét. Sötét patrónusuk érdeklődése azonban, ahogy mind mélyebben átlényegítette az egymást követő öregsámánokat, egészen más irányba fordult. Egyre inkább elhanyagolta az érdemi vezetést, és egyre gyakrabban parancsolta sátrába a fiatal, kívánatos fehércselédeket. Potomság, vélhetné bárki, hiszen ezt koronként minden bég megteszi, legfeljebb a bölcsebbek mértéket tartanak. Így gondolkodtak a Négy Szarv lovasai is; vesztükre.
Ahogy teltek az évek, a kényszerű pásztorórák egyre szaporodtak, s egy idő múlva ez már cseppet sem volt tréfadolog. Az öregsámánon oly mértékben megmutatkoztak patrónusának testi jegyei; hogy az ölelése szörnyű fájdalommal járt, és bizony nem minden hajadon élte túl. Mások, akik viselősek lettek tőle, a szülésbe vagy a magzat kihordásába haltak bele. Az ivadékai sohasem jöttek a világra természet szerint, pengékkel és fogókkal kellett utat nyitni nekik – méghozzá sietve, nehogy kifogyjanak a türelemből, és a maguk módján induljanak meg kifelé. Amelyik anya élve és ép ésszel átvészelte a vajúdást, az soha többé nem érezhette nőnek magát; és ha ránézett a gyermekére, aligha telt öröme a látványban...
A pusztai törzseknek nem szokásuk a panasz, a siránkozás; tudják jól, hogy mindenkinek megvan a maga baja, és szívesebben foglalkozik azzal, mint a másokéval. Ám azért érző emberek ők is, s ha túl sokáig gyűl-gyülemlik bennük a keserűség, előbbutóbb átszakítja lelkük láthatatlan gátjait. A Négy Szarv Népénél ez akkor következett be, amikor az öregsámán egyik ágyasa húsz órás gyötrelem után fiút szült neki. A fiatal anya – maga is szinte gyermek még – nem láthatta magzatát, mert a vajúdás tizenhatodik órájában elájult, és önkívületben hozta a világra. Nem tért magához utána sem, és a vén füvesasszony – egy meddő méhű boszorka, aki nem hódolt titkos pártfogónak, csak a földben-fában szunnyadó szellemeknek – két napon keresztül harcolt az életéért. Nehéz küzdelem volt, mert sok vére folyt el, nem is mind kifelé; ám az egészséges, fiatal test végül lebírta a halált.
Nagyon sápadtan tért eszméletére; de még jobban elsápadt fertályóra múlva, amikor az öregsámán magához hívatta. A füvesasszonyra támaszkodva vánszorgott el a vezéri sátorhoz; a bejárat előtt megköszönte a segítséget, mély lélegzetet vett. Reszketés rázta, halántékán veríték gyöngyözött; ám a nyíláson egyenes derékkal lépett be, s a szeme száraz maradt.
Az öregsámán díszvánkosán ülve fogadta, térdén a gyermekkel. Szigorú szavakkal megdorgálta, gondatlan, önző anyának nevezte; lám, a kisfia már kétnapos, és neki még eszébe sem jutott, hogy emlői tejével csillapítsa éhét! Gonosz dolog ez, a legszentebb asszonyi kötelesség hitvány eltagadása; tán cédának vagy hontalan ribancnak tartja magát, hogy nem akar erős harcosokat nevelni a Négy Szarv Népének? A büntetés nem fog elmaradni, ígérte baljósan a vezér; addig is ráparancsolt, hogy azonnal vigye a sátrába magzatát, és szoptassa meg.
A sápadt leány a gyermekére nézett – az ő húsa, az ő vére, a törzs törvénye szerint -, s egy pillanatra szemmel láthatóan összeborzadt, akár a sudár fenyőszál, ha szél simít végig a lombjain. A gyepűvidéken nem szokás ellentmondani egy öregsámán parancsának, legkevésbé akkor, ha apaként intézi a fia anyjához; mit sem számít, mennyire emlékeztet még emberi lényre.
A leány tisztelettudóan lehajtotta a fejét. Halk hangon szólalt meg, kissé tán fátyolosan, de tisztán érthetően. Nem tagadta vétkét, elismerte, hogy jogosan sújthatják súlyos büntetéssel. Kész volt eleget tenni az utasításnak, csak a gyöngesége miatt mentegetőzött. Nyomban megszoptatja a gyermekét, suttogta; ám a karja reszket, fél tőle, hogy útközben elejtené, s még baja esne. Engedélyt kért, hadd hozathassa maga után a füvesasszonnyal.
A vezérkegyesen beleegyezett. Ő sarkon fordult, szinte futva indult kifelé a sátorból. Fejét még mindig lehorgasztotta; selymes, fekete haja előrehullott, eltakarta az arcát, a pillái alól párban kigördülő, cseppforma csillogást. Egyedül az odakint várakozó füvesasszony látta ezt, ő is csak szívdobbanásnyi időre; mert a sápadt leány megszaporázta lépteit, s oda sem nézve szaladt el mellette, mintha szörnyek járnának a nyomában.
A bejáratban az öregsámán jelent meg, karján kétnapos fiával. A füvesasszony hallotta, miről beszéltek odabent, mégsem merte elkérni tőle a gyermeket; ő pedig semmi jelét nem mutatta, hogy át akarná adni neki. Együtt indultak a sápadt leány után, aki épp ekkor tűnt el a tanácstér túloldalán, a sátra nyílásában. Lassan, kényelmesen haladtak, az iramot a vezér diktálta. Háromszor húsz szívverésbe telt, míg odaértek.
Beléptek. Az ifjú anya – tizenhat tavaszt sem látott még – hanyatt feküdt a szőnyegeken, szétnyíló köntöse látni engedte teste sápadt mezítelenségét. Jobbjában kés, mindkét csuklója hosszában felhasítva. A nedvesen vöröslő sebekből ütemes lüktetéssel bugyogott a friss vér, szeszélyes mintázatokat rajzolva fehér karjára. A ködösülő szempárban egyre halványabbra fakult az élet enyésző fénybogara.
Az öregsámán felröhögött, csúf, öblös, reszelős röhögéssel; vadkan horkanthat így. Aztán megdicsérte ágyasát, amiért lám, mégis szerető anya, nem feledkezik meg egyszülött kisfiáról. Igen, ő is ilyen etetésre gondolt, pontosan ilyenre!
A sápadt leány még élt, amikor az öregsámán odalökte mellé a gyermekét, s az mohón csillogó szemekkel ráhajolt fölmetszett csuklójára, a szomját oltani.
A vén füvesasszony látta egyedül, hogyan halt meg; és azt is, milyen kifejezés ült ki a tekintetébe utolsó perceiben. Ám ő még aznap este elmondta néhány harcosnak a törzsből. Elmondta, pedig az öregsámán utána szembefordult vele, és vadkanként morgott rá. Még a kezét is a vállára ejtette, súlyos, sokat ígérő mozdulattal – vagyis hát, ami valaha a keze lehetett. A füvesasszony azonban túl sok tavaszt látott, és már nem félte a halált.
A sápadt leánynak volt apja, két bátyja, még jegyese is, mielőtt az öregsámán a vánkosára parancsolta. Szótlanul hallgatták a füvesasszonyt; és ha valaki közben a szemükbe néz, halált látott volna benne. Mikor a vénség befejezte beszédét, egyszerre álltak fel mindannyian. Késpengék villantak a sátor füstös félhomályában. A férfiak két-két mély vágást ejtettek előbb a bal, majd a jobb arcukon, egyet hosszában, egyet keresztben.
Az első: a gyász jele. A második: vezeklés a hosszan tartó gyávaságért. A harmadik: emlékeztető bélyeg, hogy soha ne feledjék, amit most éreznek. A negyedik: bosszúesküvés.
A jegyes ezután maga elé emelte véres kését, s halk mormolásba kezdett valami ismeretlen nyelven, ami nem volt az övé, akadozva beszélte. Ám az apa – deres hajú, csatákban edzett nyargaló félreütötte a kezét, és szigorú nemet intett. Megkérdezte tőle, miért akar újabb gyászt, újabb halált; és azt is mondta még, hogy a külső fajzatok idegének, nem tartják a puszta törvényeit. Ostobaság olyasmit fogadni ellenük, amin ők csak nevetnek, de az eskütévő kezét megköti.
Másnap reggel a négy férfi kilovagolt a táborból, hogy elhagyják a törzs szállásterületét, noha vezérüktől nem kértek engedélyt rá. Ezzel hitszegőkké váltak, hontalan földönfutókká, eldobták maguktól a Négy Szarv zászlaját. Egyikük sem nézett hátra.
Megkeresték a pusztában a Kilenc Ölyv Népét, akik nem voltak ellenségeik, de barátaik sem. A jegyes és az egyik báty másfelé szerettek volna menni, mert tagjai voltak egy titkos szablyatestvériségnek; ám az apa emlékeztette őket, ki ellen harcolnak. Neki is vannak még szablyatestvérei, mondta, talán többet is érnek holmi pelyhes állú sihedereknél. Erős szavak fűzik egybe őket; ám ha testvérei arra kérnék, hogy vonjon pengét egy öregsámánra, bizony nem állna kötélnek. Milyen jogon várjon hát el tőlük hasonló szolgálatot?
A báty nem szólt többet, hiszen az apja utasította rendre; a jegyes viszont kijelentette, hogy az ő szablyatestvérei nem ilyen ijedősek. Az apa erre annyit felelt, hogy akkor nyilván hülyék vagy halottak, tehát semmiképpen nem tudnak érdemleges segítséget nyújtani. Ellenben a Kilenc Ölyv tanácsfája alatt él egy okos ember, aki valóban nem fél az öregsámánoktól, mert történetesen maga is az; és ő ennek az embernek harminc esztendővel ezelőtt megmentette az életét. A jegyes elég hosszúnak vélte ezt az időt, és hírhedten feledékenynek a Kilenc Ölyv Népét, ám az apa nem folytatta a társalkodást.
Később találkoztak egy lovas járőrrel, akik először rabszíjra akarták fűzni őket; aztán meglátták az arcukon a friss vágásokat, és elálltak szándékuktól. Csak az íjukat meg a szablyájukat vették el, és két nyargalót adtak melléjük a Kilenc Ölyv táboráig. A bég vén harcos volt, jól ismerte az apát, akivel több csatában is sebeket cseréltek, ezért visszaadatta a fegyvereiket. Szavak nem estek közöttük; a forradások elég ékesen beszéltek. Senki nem emelt acélt az apára, amikor maradásra intette társait, és elindult a törzsi sámándomb felé. A koponyákkal koszorúzott magaslaton kéregálarcos növendékek vettek körül egy zömök, karikalábú, gyér bajszú öregembert; ráncos arca, akár a napszítta nyeregbőr. Őt kereste.
A domb tövébe érvén leborult előtte, mindenki füle hallatára a nevén szólította. Az öregsámán emlékezete nem fakult meg harminc év alatt. Nem tiporta el arcátlanságáért, noha jogában állt volna. Apró szeme első villanásával elparancsolta magától a tanítványait; a másodikkal gallyfalú jurtájába invitálta látogatóját. Tekintélyes ember volt; és az ilyenek mindig örülnek, ha alkalmuk nyílik egy régi adósság lerovására; mert nem szeretnek tartozni senkinek.
Az apa életében először lépett tilalmas sámánjurtába. Tegnap még nem minden szolgált volna tetszésére, amit odabent talált; ám azóta arcára került a kés jele. A vén, szakállas nomád hellyel kínálta valamin, ami nem is olyan rég még lélegzett és gondolkodott. Leült, a pillája se rebbent. Aztán nyugodt, cifrázatlan szavakkal elmondta, mi történt a Négy Szarv Népének táborában.
A büyük verítékezve riadt fel éber álmából. Perzselő forróság csapta meg, közvetlen közelről; önkéntelenül hátrahőkölt ültében, reszketve kortyolt bele a hűs pusztai szélbe. Sokáig volt révületben, a tűz közben parazsáig égett; ő pedig bódultan követte a lohadó lángokat, akár a fényre gyűlő éjlepkék, melyek most is ott verdestek körülötte tenyérnyi, szőrös szárnyaikkal. Önkívületében egyre mélyebben görnyedt a tűzgödör fölé, a végén olyan közel hajolt az izzó zsarátnokhoz, hogy bőre pirosra égett, szemöldöke megpörkölődött. Ha a látomás pár perccel tovább tart, belebukik a vörös parázsba.
Hanyatt vágta magát a kemény, kavicsos földön, és zihálva meredt az égbolt sötét kupoláján sziporkázó csillagokra. A kék hold már magasan járt, sápadt ragyogását ezüstszínűre szűrték az előtte lebegő ködfátylak. Csak egy keskeny karéj hiányzott hozzá, hogy kikerekedjen; talányosan mosolygott alá az éjszakai gyepűvidékre. A büyük szeme káprázott. Két arcot vélt látni, amint egy kurta pillanatra kibontakoznak a sejtelmes derengésből, majd megfoghatatlan párafodrokká foszlanak, beleolvadnak a kéklő holdkorongba. Ráncokkal tördelt, kemény férfiarcok, az egyik fiatal, a másik halántékát már belepte a dér. Tekintetük hidegen villanó acél; járomcsontjukon keresztforma, páros forradások.
Az apa és az ifjabbik fia; az, aki nem mondott ellent neki.
Vajon hány nemzedék választotta el őket ágyékuk kései sarjától, aki becsületét áldozta egy nagyszerű, kegyetlen vízióért, s a Varjak pusztáján a lángokba révedve idézte magához szellemüket? A büyük a nevüket sem tudta, mégsem érezte idegennek őket: sötét dacuk, vad elszántságuk ott lüktetett az ő vérében is. Évezrednél régebben elporladtak már, de tovább éltek benne és általa. És amikor visszavonhatatlanul magára maradt, amikor egyedül kellett szembeszállnia az egész gyepűvidékkel – akkor feltámadtak az éjszaka homályából, átnyúltak a feledés ködfátylain, és segítő kezet kínáltak neki.
A büyük hálája forrón és szavak nélkül szárnyalt az ezüstleplekbe rejtező hold felé.
Kelet felől a Varjak szállásterületét egy zavaros vizű, gyors folyó határolta, melynek neve Zharzurum – a helyi nomád nyelvjárásban „Kétarcú”-t jelentett. Nem volt éppen hízelgő titulus, de a folyó tagadhatatlanul rászolgált: keleti partoldalát meszesre marta, még a csupasz köveket is kikezdte végig, átellenben viszont kövér füvű réteket táplált. Hogy miért volt ez így, senki nem tudta, és nem is nagyon akarta tudni; a Zharzurum ugyanis Har Huddathból eredt, a Fekete Határ túloldalán. Hal nemigen élt benne, és ha a hullámok nagy ritkán mégis kivetettek egyet-egyet, a keleti parton legeltető nomádok hosszú botokkal lökdösték vissza. Úgy tartották, hogy a folyó másik fele mindenestül mérgező, beleértve az ottani állatokat is, és jobb az óvatosság.
A büyük nem hitt ebben a babonában, hiszen a Varjak a Zharzurum vizét itták, természetesen az ő oldalukról, és kutya bajuk sem lett tőle. A mérges halak legendájának a töméntelen szemölcsös varangy lehetett a magja, amelyek az esős évszakban tízezrével nyüzsögtek a folyó körül. Ezeket valóban nem volt tanácsos puszta kézzel megérinteni – a szemölcseikből szivárgó váladék fájdalmas görcsöket és néha vakságot okozott -, viszont a jobb partot éppúgy ellepték, mint a balt. Varangyrajzás idején mindenki kerülte a Zharzurumot, kivéve a Batrakhya Testvériség lápi adeptusait meg a huuli gyűjtőkülönítményeket; máskor azonban viszonylag biztonságos környéknek számított.
A száraz évszak már a vége felé járt, az első záporok bármikor lezúdulhattak. Mihelyt ez bekövetkezik, a békák boszorkányos gyorsasággal fogják elözönleni a folyamágyat; legfeljebb egy-másfél órára lesz szükségük hozzá. A büyük tudatosan vállalta a kockázatot. Ha az utolsó pillanatig vár az átkeléssel, üldözőit mérges varangyok eleven tengere fogadja majd, amin aligha bírnak egyhamar keresztülvergődni. Áthajszolhatják rajta a sereget lendületből, ám akkor elveszítenek rengeteg harcost és gyakorlatilag minden lovat. A sámántűz nem sokat ér a Zharzurum vizében hemzsegő békatömegek ellen, hacsak nem pazarolnak rájuk aránytalanul sokat. A büyük nem becsülte le a két egyesült törzs sámánjait – látta épp elégszer, mire képesek -, de a hosszú hajsza csatározásai óhatatlanul megapasztották a hatalmukat, és a maradékot aligha közönséges varangyokra tartogatják.
Az ősz bég valószínűleg a harmadik megoldást fogja választani, és kerülőt tesz a lovashaddal dél felé: Abban az irányban a folyó egyre kietlenebb tájakon kanyargott tovább, végül beleveszett a Kristálymocsárba, ahol nemhogy a béka – még a szúnyog sem élt meg. Csakhogy a Kristálymocsár az Ordo Oneiria ősi szállásterülete volt, akik minden más gyepűvidéki közösségnél féltékenyebben őrizték a határaikat. Jó okkal tették – ha valami csoda folytán sikerül a közelükbe férkőznie, egy kismacska halálra tudta volna karmolni őket. A büyük sokáig fontolgatta a felbőszítésüket, hisz nem ígérkezett túl bonyolultnak: becsörtet a Kristálymocsár legszélére, vaktában kilő egy tollkoszorús nyilat, aztán vágtatva menekül. Végül azonban letett a tervéről, mert rájött, hogy aligha úszná meg élve. A szűz nagyasszonyok pillanatok alatt elbánnak egy magányos fürkésszel: messziről meglátják a gondolatai fényét, és tüstént kifacsarják, akár a citromot. Népes sereggel már nehezebben boldogulnak: előbb el kell különíteniük az egyes agyak kisugárzását, aztán sorra kilobbantani őket. Ez időbe telik, és mivel a nagyasszonyok nincsenek túl sokan, a támadók közben benyomulhatnak a mocsár szívébe, a rejtett kristálytrónokig.
Így hát aligha várnak majd magyarázkodásra, ha a két törzs egyesített lovashada átkel a határaikon.
Amikor elérte a Zharzurumot, a büyük északnak fordította lova orrát, és folyásiránnyal szemben ügetett tovább, a Varjak szállásterületén. A túloldalra egyelőre nem úsztathatott át, azzal elárulta volna szándékait, s gondosan kitervelt kelepcéje összeomlik: meg kellett várnia az első idei záport. A pusztás parton maradva azt igyekezett elhitetni üldözőivel, hogy éppen ettől tart, az esős évszak küszöbén nem meri megkockáztatni az átkelést.
Ha észak felé folytatja útját, hamarosan elhagyja a Varjak földjét, és a Sóhajok Völgyébe ér. Ebben a kietlen sziklakatlanban egy megkeseredett, bukott khatif haldoklott már csaknem egy évszázada. Annak idején maroknyi menekült élén érkezett a gyepűvidékre, miután alulmaradt valami tartományi belviszályban, de itt sem bírta megvetni a lábát. Feltartóztathatatlanul csúszott lefelé: hívei sorra elhullottak mellőle, s ő nem tudott bosszút állni értük. Végül belátta szánalmas kudarcát, és visszavonult a völgybe meghalni.
Nem volt ember, így hát nagyon nehezen ment neki. Valamikor rég megesküdött a Legnagyobb Úr nevére, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fog önszántából véget vetni az életének; és ezt a fogadalmát nem merte megszegni. Kilencvenhárom éve könyörgött a megváltó halálért a legkülönfélébb gyepűvidéki hatalmaknak, de senki sem szánta meg. A Varjak állandó megfigyelés alatt tartották, és sötét kárörömmel várták a napot, amikor odáig süllyed majd kétségbeesésében, hogy esküszegővé alázza magát a Legnagyobb Úr trónusa előtt.
A büyüknek semmi keresnivalója nem volt a Sóhajok Völgyében. Az önnön roncsává silányult khatif nem érdekelte: nem látott lehetőséget a felhasználására. Éppenséggel megölhetné, de csak időfecsérlés volna, hiszen senki nem kívánna bosszút állni érte. Hogy irgalomból végezzen vele, az meg sem fordult a fejében. Gyepűvidéki volt: gyűlölte és megvetette a gyöngeséget.
Üldözői azonban nem látták át az indítékait, egyetlenegy személy kivételével, aki viszont sohasem fogja fölfedni őket. Csapdába akarta csalni a lovassereget; és ez csupán a vezérek megtévesztésével sikerülhetett. Azt még elhitetheti velük, hogy őrült ámokfutásában a bukott khatifra is sort akar keríteni, elvégre számukra ez csak egy a sok értelmetlen cselekedete közül. De a Sóhajok Völgyétől jobbra-balra már a Fekete Határ húzódott. Ha arrafelé fordul, óhatatlanul gyanút keltene.
Feszes, de nem fárasztó iramban lovagolt egész nap, csak szükségét végezni szállt le a nyeregből; még szűkös ebédjét is lóháton falta be. Figyelmesen fürkészte az eget, s időnként bele-beleszimatolt a levegőbe. A keleti láthatáron már gyülekeztek a komor zivatarfellegek, de még túl ritkásnak tűntek, túl távolinak. A szél ugyan feltámadt szürkület körül, ám rossz irányból fújt, és száraz porszagot hozott. A büyük úgy becsülte, holnap reggelnél korábban nem számíthat esőre.
Ez jó. Minél közelebb engedi magához az üldözőket, annál biztosabban sétálnak bele a kelepcébe; utána úgyis visszaszerzi az előnyét. És így lesz még egy szabad éjszakája a Varjak területén.
Amikor a vörös hold elődugta fogyó karéját a távoli árnyékká zsugorodott Kránbérc mögül, a büyük tábort ütött a Zharzurum kövig csupaszított partján. Vize napközben kifogyott, úgyhogy a zavaros folyóból itatta meg a csődört, és innen töltötte újra saját kulacsát is. Hideg volt és kesernyés, kissé talán vasízű, de kimondottan frissítő. Mélyet kortyolt belőle, aztán megállt a lova mellett, és türelmesen végigszámolt hússzor hatvan szivdobbanást. Mikor ennyi idő múlva sem mutatkoztak mérgezésre utaló jelek sem rajta, sem az állaton, komótosan nekiállt lecsutakolni.
Ma sem vacsorázott, és tudta jól, hogy aludni sem sokat fog. A révület legalább akkora megterhelést ró a szervezetre, mint a favágás vagy a byzonbőr nyúzása, csak tovább tart és nem lehet pihenni közben óvatosnak kell lennie: nem tékozolhatja el felelőtlenül az erejét. Másrészt viszont ki tudja, mikor kínálkozik legközelebb ilyen kedvező alkalom? Semleges terepen töltött éjszaka, szinte már biztonságban... Talán soha többé. Hisz kölcsönidőn él: mióta elvesztette a nevét, minden egyes napot úgy. kellett kicsikarnia a sorstól.
Némi megfontolás után fél marék harsányzöld, bolyhos magvat vett elő az övtarsolyából, kicsippentett közülük néhány szemet, és a lángokba szórta őket. Kesernyés, olajos illat támadt a tűz körül.
Segíteni fog neki, hogy lerázza érzékei tanúságát, elmélyíti az éber álmot, de az idejét kurtábbra szabja. Igaz, holnap csaknem annyit kell majd innia rá, mint a lovának; ám a Zharzurum vize nem öl, erről bizonyságot vett az imént.
Eltette a maradék magvakat, s óvatosan letérdelt a gödör elé, ülepével hátra, a sarkára nehezedve. Nem óhajtott meglepetéseket; ez a tartás nem engedte, hogy önkívületében előredőljön, fel fog riadni, mielőtt a parázsba hanyatlana. Mélyen beszívta a keserédes füstöt, lélegzetét a folyó álmos mormogásához igazította. Megnedvesítette cserepes ajkát; s a táncoló lángnyelvekre emelte tekintetét.
Ezúttal nem kellett sokat várnia a révületre. A sámánfű illata körbeörvénylette lelkét, oly szerető gyengéden bontotta ki az élő hús héjából, akár az újszülött borját nyaldosó anyatehén. Öntudata halványuló szikrája nem számított rá; hogy a megjelölt arcú apa fog érte jönni a fiával – azok ketten mindent elmondtak már neki, ami csak hatalmukban állt. Ám az ős szelleme, aki az idők süket szakadékán keresztül rámosolygott s kezet nyújtott neki, mégis meglepte őt, s egy futó pillanatra félelmet lobbantott a szívében. Öreg, zömök, karikalábú nomád volt, hímzett köntösben és gyér kecskeszakállal; s a büyük, mielőtt feloldódott volna a kortalan vízióban, hirtelen rádöbbent, miért tudta oly könnyedén megbontani a sámánrajzokat a Kilenc Ölyvnek szentelt dombon, útban idefelé.
A Kilenc Ölyv Népének pártfogója egészen másmilyen volt, mint a Négy Szarvé: ravasz és mézes nyelvű, nem barátja a csatazajnak, ám ármányban, cselszövésben utolérhetetlen. Szolgáit is hasonló ismérvek alapján toborozta. A Kilenc Ölyv öregsámán okos ember volt, olyannyira okos, hogy szinte soha nem fohászkodott urához átlényegítésért, beérte a csekélyebb adományokkal is. A bőrét utoljára öt esztendeje vedlette le; külsején semmi furcsát vagy rendelleneset nem lehetett felfedezni. Ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik ravaszságban megvénült nomád, s a nyilvános szertartásokon néha tüntetően levetette sámánköntösét, hadd lássa a törzs, hogy nincs semmi takargatnivalója.
Természetesen ismerte a hatalom csábító szirénhangját, de nem hallgatott rá, mert pontosan tudta, mekkora árat kell fizetni érte. Minél öblösebb kortyokban habzsolja a sámán a mámorító italt, annál közelebb delejezi patrónusát az anyagi világhoz. A maradandó elváltozások egyre szaporodnak; s végül, egy szép napon... Ha bekövetkezik a teljes átlényegülés, a közvetítő személyiség egyszerűen kilobban, akár az elkoppantott gyertyaszál. Hogy a lélekkel ilyenkor mi történik, arról elég homályos elképzelései voltak, de azt erősen kétlette, hogy mindjárt a Legnagyobb Úr ítélőszéke elé szállna. Inkább a pártfogók titokzatos hazájába kerülhet, ahonnan ők egyre csak szabadulni igyekeznek, véres-konok erőfeszítéssel... és ez a gondolat nem tűnt túlzottan csábítónak. Az a szerencsétlen idióta, aki bégesdit akart játszania Négy Szarv Népénél, azóta biztosan tudja már; bár az igazi bűnös a déd- vagy az ükapja, aki először nyújtotta ki a kezét a vezéri jogar után.
Annyi kétségtelen, hogy a Négy Szarv Népén egy ideje már nem az öregsámán uralkodik, hanem a pártfogója személyesen; és a jelek szerint szaporítani próbálja magát. A vén nomádnak nem nagyon tetszett a dolog. A patrónusok odaátra valók, bárhol is legyen az; a halandó világban csak bajt kavarnak. Persze mind azt állítja magáról, hogy a Legnagyobb Urat szolgálja, ez azonban szemenszedett hazugság. Nem ismerik az íratlan törvényeket, vadak és zabolátlanok, kiszámíthatatlan viselkedésükkel összekuszálják a gyepűvidék rendjét szabályozó, finom erővonalakat. Idegen testként ágyazódnak be a birodalomba, amit minél gyorsabban el kell távolítani – ha szükséges, akár erőszakkal is.
Még a saját pártfogójáról sem állíthatta bizonyosan, hogy valóban a Legnagyobb Úr alantasa-é, noha sokkal józanabbnak és mértéktartóbbnak tűnt a többinél. Ami azt illeti, időnként az a zavaró gondolat is felötlött benne, hogy patrónusa évtizedek óta az orránál fogva vezeti, és közben remekül szórakozik rajta. Ő a maga részéről hűségesen szolgálta, szóról szóra betartva a paktum minden pontját, amit még ifjúkorában kötöttek; anyagi valójában azonban egyáltalán nem szeretett volna találkozni vele. Tett is róla, hogy ez meg ne történhessen: ha hírt kapott egy másik sámánról, akivel egy gazdát szolgáltak, ám az ő ízléséhez képest túlságosan gyakran lényegült át, rövid úton a másvilágra küldte.
Az öregsámán meghányta-vetette magában a hallottakat, majd fölnézett türelmesen várakozó vendégére. Helyesen cselekedett, mondta neki; a probléma valóban aggasztó, sürgetős orvoslásra szorul. Ő maga, sajnos, kényes helyzetben van. Nem, nem arról van szó, mintha félne a másik sámántól. Szíve szerint saját kezűleg küldené a pokolra, méghozzá minél gyorsabban; ugyanis – méltányolva az apa gyászát és bosszúesküjét – itt már jóval nagyobb a tét, mint akárhány hajadon balsorsa. A Négy Szarv öregsámán átlépett egy tilalmas határt, ami beláthatatlan következményekkel járhat az egész gyepűvidékre nézve. Ám az ő keze meg van kötve. Ha közvetlen kihívást intéz hozzá, az sámánháborút váltana ki, ami már csak azért sem célszerű, mert még többeket sodorna át azon a bizonyos határon. Nem mintha ez a birodalom egyensúlyát fenyegetné – ott azért még nem tartunk -, de ha a zűrzavar túl sokáig tart, előbb-utóbb a khatifok jönnek át rendet csinálni a hadúri tartományokból. Ami ugyebár, tekintve a módszereiket, senkinek nem hiányzik.
Az apa merő udvariasságból bólintott, ám tekintetén látszott, hogy ha ezen az áron bosszút állhat a lányáért, akár egy új fajháborút is kész lenne kirobbantani. Hitszegő volt; hontalan; önként vállalta a száműzetést, hogy elégtételt vehessen a családján esett gyalázatért. Felelősséggel csupán három társáért tartozott, a két fiáért meg a lánya jegyeséért; azokat viszont ugyanúgy a bosszú éltette, mint őt magát.
Az öregsámán rosszkedvűen simogatta gyér szakállát. Szokásától eltérően már-már őszintén beszélt, csak egyvalamit titkolt el gondosan: hogy a másik öregsámántól valóban nem félne, testet öltött pártfogójától viszont nagyon is. Kezdte kellemetlenül érezni magát: szeretett volna megszabadulni a harmincéves véradósságtól. Egy öregsámán számára az sem nagy büszkeség, ha egy közönséges nyargalónak van lekötelezve; de ha ráadásul még kitaszított is...
Ami viszont a Négy Szarv Népénél folyik, az valóban nyugtalanító. Jobb lenne a dolgot házon belül elsimítani, mielőtt tényleg megjelennek a khatifok; és a legközelebbi olyan öregsámán, akinek a tekintélye előtt kész volt meghajolni, most éppen valahol a Kránbérc tövében itatta a lovait...
Természetesen, köszörülte meg tűnődve a torkát, közvetett megoldások is elképzelhetők. Tulajdonképpen az apa által meghirdetett vérbosszú egyenesen kapóra jön. Ennek a fedezékében ő maga is a tettek mezejére léphet, és a sámánháború eshetősége föl sem merül. Személyes összetűzésig persze semmiképp sem fajulhat a dolog, azt nagyon nehéz lenne kimagyarázni. Tudomása szerint a Négy Szarv Népének pártfogója eléggé népszerű a külső határvidéken. Sámánjai ugyan folyton marakodnak, de ha valamelyiküket sérelem éri, azt hajlamosak mind magukra venni. Nem mintha bármilyen veszélyt jelentenének a Kilenc Ölyv számára, de a bég feltehetőleg tartalmasabb időtöltést is el tud képzelni az efféle barbár csürhék rendszabályozásánál.
Megint hajszál híján igazat mondott, hiszen ha ezek a külső törzsek mind összefognának ellenük, csúnyán megizzaszthatnák a Kilenc Ölyv nyargalóit. Ami persze kizárt. Ha egy patrónus anyagi testet ölt, minden hatalmát önmagában összpontosítja, szolgái egyik pillanatról a másikra elvesztik bűvös pártfogását. Ezt a titkot még az öregsámánok közül is kevesen ismerték, a vén nomád maga csak néhány éve jött rá; egy okkal több, hogy időnként gondosan kirostálja vetélytársai közül a nagyravágyó szellemeket.
Az apa zordan megcsóválta a fejét. Ő nem pusztán holtan akarja látni azt a rühes ebet, mondta nyugodtan. Az kevés. Sokáig kell szenvednie: Tízszer, százszor annyi ideig, mint a lánya, akit még attól az utolsó lehetőségtől is megfosztott, hogy békén a halálba menekülhessen előle. Ő egyszerű nyargaló, nem épp a gyatrábbak közül való, de egy öregsámán számára csupán porszem a szélben. Azért jött a Kilenc Ölyv Népéhez, mert régi adósán kívül senki mást nem ismer, aki a bosszújához tudná segíteni. Megérti, ha az öregsámán nem szívesen bocsátkozik ilyen bizonytalan kimenetelű kalandba; de – mindennemű sértő szándék nélkül emlékeztetnie kell, hogy harminc éve tartozik neki egy élettel.
Kevésbé tapasztalt személy a Kilenc Ölyv öregsámán helyében talán összetévesztette volna a mindenre elszánt ember egyenességét a közönséges orcátlansággal, s egy elhamarkodott lépéssel letörölhetetlen foltot ejtett volna a becsületén. A vén nomádot azonban sámánviszályokban érlelt bölcsessége megóvta ettől a hibától. Rezzenetlen vonásaival nem sértődését palástolta; valóban nem sértődött meg, mert ennek a férfinek a puszta törvénye szerint joga volt így szólni hozzá, a köztük tátongó rangkülönbség ellenére.
Megnyugtatta az apát, ezúttal teljesen őszintén, hogy ő nem az a fajta ember, aki kitérne egy véradósság elől; csak éppen nem harcban törleszti majd. Megtorlást venni egy öregsámánon... nos, ez valóban nem egyszerű feladat. Neki azonban akadnak olyan ismerősei, akik alkalmasint nem riadnak vissza tőle; és bízvást ígérheti, hogy képesek is rá. Az persze nem túl valószínű, hogy merő szívességből vállalnák a dolgot, különösen nem egy kitagadott nyargaló kedvéért, akit igazság szerint meg se hallgatnának. Ő viszont örömmel elkísérne hozzájuk egy régi fegyvertársat, sőt – szükség esetén tárgyalna is a nevében. Elfogadható volna-e ez a szolgálat harminc év élet ellenértékeként?
Az apa némán bólintott; a megállapodás megköttetett.
Esőcseppek szisszentek haldokolva a tábortűz lángjai között, s illették futó, hűs csókokkal a büyük ráncos arcát, kiragadva őt a révület mélységéiből, A sámánfű keserű illata zökkenőmentessé, szinte már szelíddé simította az átmenetet vízió és valóság között. A nomád kinyitotta a szemét, múló hányingert érzett, megszédült; aztán újra önmaga volt, éber és cselekvőképes, bár minden porcikája sajgott a fáradtságtól. A vörös hold alacsonyan járt az égen, nem sok lehetett hátra éjközépig. Fogyó sarlója félve kandikált elő a csillagfény-faló viharfelhők zord karéjából.
A puszta szeszélyes időjárása megtréfálta a büyüköt; biztosra vette, hogy reggelig nem számíthat esőre. Hatodik érzéke ugyan felrázta kábult révületéből, de így is igyekeznie kellett, ha nem akart az innenső parton ragadni. Kótyagos fővel felállt, levizelte a tábortüzet, homokot rugdalt a sistergő parázsra. Aztán a nyeregszerelvénye, a fegyverei után tapogatózott; nem találta őket. Összevont szemöldökkel fordult hátra.
Nyúlánk, keskeny vállú idegen állt mögötte, s kezébe nyomta felszerszámozott lova kötőfékét. Legalább másfél fejjel túlmagasodta őt; ezüstselyem vértet viselt, olyasforma sisakdísszel, mint a kristályvázba dermedt hópehely. Arcát fehér fátyolszövet takarta, mely csak a fakózölden derengő szempárt hagyta szabadon; kezén, amellyel odakínálta a büyüknek a kantárt, két hosszan ízelt ujjpár fordult szembe egymással.
– Láttam a révülésedet – mondta. Meghatározhatatlan nemű hangjában zúzmara párállott, rianó jég csilingelt; a poklok gyomrát is megborzongatta volna. – Te nem vagy őrült. Célod van.
A büyük kitépte markából a kantárszárat, nyeregbe lendült; tekintete a sötétben iramló folyót fürkészte. Sietnie kellett, nem volt ideje rá, hogy a jövevénnyel törődjön. A szürke csődör nem jelezte nyerítve az érkezését, és hagyta magát felszerszámozni a kezétől; nagy hatalma lehet az oktalan jószágok fölött. A kitaszított nomád mégsem félt tőle. Ha ölni akar, már megtette volna.
– Ae'um vagyok – folytatta az idegen. – Valaha sokan félték ezt a nevet.
A büyük lefelé noszogatta hátasát a partoldalban. A csődör nyihogva tiltakozott a nyaktörő ösvény ellen; a meredeken lejtő talaj, a laza földrögöket megkötő füvek-gyökerek híján, omlékony és bizonytalan volt, könnyen megcsuszamlott a vasalt paták alatt.
– Nem a halált keresem; azt megkaphatnám bármikor! – Az idegen magasra emelt karral a partszegély szélén termett; a viharfelhőkben fuldokló hold pislákoló parázzsal rajzolta ki kontúrjait az éjszakai égboltra. – Az értelmet; az értelmet a halálhoz!
Por- és sárfelhők csaptak fel a büyük körül, ahogy az egész partfal megindult vele lefelé. A ló riadtan nyerítve szegte le fejét az eséshez; mielőtt azonban elvesztette volna lába alól a talajt, gazdája az utolsó pillanatban sarkantyúba kapta, és másfél ölnyiről a tajtékzó habok közé ugratott vele. Zuhanásuk fátyolszegélyes krátert robbantott a dermesztően hideg vízbe, s a Zharzurum sodra nyomban magával ragadta őket. Ám a büyük vicsorogva, vaskézzel markolta a kantárt, s nem hagyta, hogy a csődör oldalvást beleforduljon az áramlatba; kényszerítette, hogy szembeszegüljön a zajló folyóval, s vakon kapálózó lábaival tempózni kezdjen.
– Elfogadsz az ügyed bajnokául? – szárnyalt utánuk a kristályos jéghang:
A büyük összeszorított foggal nemet intett; aztán rászakadt az éjközép sötétje.
A Zharzurum sebes sodrású víz volt, és hideg, akár a hirtelen halál. A nomád az orráig sem látott a tintafekete éjszakában, de a gyilkosan zúgó áradat megmutatta neki, merre van a szemközti part, s ő küszködve igyekezett irányban tartani a lovát. A hullámok megpörgették, a magasba dobták, kétszer is hajszál híján kiemelték a nyeregből. A jeges tajték örvényekben porzott körülötte. Eleven parányok nyirkos vonaglását érezte a bőrén; túl kicsinyek voltak még, hogy veszélyesek legyenek. Az egyiket, amikor zihálva lélegzetet vett, a szájába sodorta a hullámverés; garatja összerándult, de sikerült idejében kiköpnie. Ha ösztönének engedve lenyeli, szörnyű halál várt volna rá.
Megmaradt a ló hátán, és nem eresztette el a kantárt: a többi a gyepűvidéki jószág dolga volt. Mikor végre talajt érzett rugdalózó patái alatt, megkönnyebbült nyerítéssel iramodott meg előre. A büyük újra a véknyába vágta sarkantyúit, és irgalmatlan szigorral felhajszolta a partoldalon, mielőtt a kelő kék hold fényében megriadhatna a nyaktörő meredélytől. A csődör engedelmeskedett; aztán reszkető horpasszal megállt a dús füvű legelőn, szeme forgott, sörénye gőzölgött. Szíve szerint riadtan vágtatott volna tovább, ám a zabla rándulása megálljt parancsolt neki.
Kísérteties, fakókék derengés ömlött el az éjszakai tájon, sápadt árnyékokat bocsátva a puszta dombjaira. A büyük lecsusszant a nyeregből, biztatóan megveregette a csődör izmos nyakát. Hátranézett. A Zharzurum vize forrt és kavargott, a szélhajtotta zápor tajtékos barázdákat szántott hullámaira, s a felszín alatt minden esőcsepp nyomán új élet csírázott. Az ezüstvértes idegen alakja eltűnt a túlpartról.
A nomád leoldotta a kápáról kulacsát, és hosszú kortyokkal fenékig ürítette. Torkát egyre erősebben kaparta a sámánfű füstjét kísérő szomjúság; addig kell feltöltenie a készleteit, amíg kockázat nélkül megteheti. Oldalazva leszánkázott a meredek partoldalon, melyet a szakadó zivatar rohamos gyorsasággal sártengerré változtatott; ha csak egy percet is késik, aligha bírt volna felvergődni rajta a csődörrel. Miközben telimerítette kulacsát a folyó zavaros vizével, vakító villámcsapás hasította keresztbe az eget, s vibráló fényében körös-körül kurta farkú, hüvelyknyi véglényeket látott nyüzsögni: egymásra hágva forogtak-kapálóztak az árban, hártyás ásólábakkal taposva fúrták elő magukat az esőverte, híg iszapból. A hátukat borító nyálkahám alól már elő-előtüremkedtek a méregmirigyeket rejtő szemölcsök.
A büyük gondosan ellenőrizte, nem került-e egy fejletlen példány a vízzel a kulacsába, aztán sietve visszamászott a lejtőn a lovához. Szegény pára minden ízében reszketett a rémülettől, de nem hagyhatta pihenni; mihelyt erőre kapnak, a varangyok az egész partszegélyt el fogják özönleni. Azon sárosan a nyeregbe lendült hát, s a fáradtan tiltakozó állatot ügetésre nógatta kelet felé. Szánta ugyan, de semmivel sem követelt tőle kevesebbet, mint önmagától.
Pirkadatra elmaradt mögöttük a Zharzurum völgye, s a zápor enyhe, hűs szitálássá szelídült. A büyük dél felé füstöt pillantott meg a látóhatáron. Megállította a lovát, s néhány percig homlokát ráncolva meredt a különös látványra. Ez a füves lapály a Négy Vércse Népének földje volt, de varangyrajzás idején messzire húzódtak a folyótól, biztos távolságban várva ki az esős évszak végét. A Batrakhya-adeptusok sohasem gyújtottak tüzet – féltek tőle, kiszárította őket -; a méregmívesek most aligha küldtek ide gyűjtőosztagot; az egyesült lovashad felderítői pedig nem árulták volna el magukat ilyen könnyelműen. A füst valami rendellenességet jelzett; a büyük nem hagyhatta kivizsgálatlanul.
Másfél órás lovaglás után fény derült a titokra. A Négy Vércse Népének egyik peremszállása égett; az este valóban odébb akartak költözni, de nem maradt rá idejük. Lovak és férfiak, asszonyok és gyermekek – holtan hevertek mindannyian a sátrak parázsló üszke között. Vonásaik kékes színben játszottak, szemük gyöngykeményre fagyott, sebeiket vékony jég hártyázta. A főkopjás a tábor közepén feküdt; jobbja még mindig görcsösen szorongatta a törött szablya markolatát. Mellkasából ezüst lándzsaszár sudara meredt az égnek.
A selyemvértes idegen, aki Ae'umnak nevezte magát, féltérdre ereszkedve várakozott a tetem mellett a sárban. Hókristály-sisakos fejét lehajtotta, acélhúros íját óvatosan a combjának támasztotta, nehogy bepiszkolódjék. Kristályhegyű nyílvesszőit azúrkék jégmadártollak díszítették; a nyomokból látni lehetett, hogy miután végzett, gondosan összeszedte a kilőtteket, egyenként megtisztogatta őket, majd visszarakta a vállára vetett tegezbe.
A büyük lépésben poroszkált be a feldúlt szállásra. Egy félig elhamvadt sátornál megállította a csődört, s oldalt hajolt a nyeregből, hogy szemügyre vegye a füstölögve parázsló tartódúc tövében heverő férfihullát. A fiatal nyargalóval biztos kezű szívlövés végzett; a seb körül szemcsésre fagyott vérsalak vöröslött, élénk színű üvegzúzalék gyanánt. A nomád bökött rajta néhányat a fokosa nyelével. A cserzett bőrruha lemezesen széttöredezett az érintésre; a kihűlt tagok merevek voltak és kőkemények.
Kiegyenesedett, és komótos mozdulatokkal felajzotta az íját, ám egyelőre nem emelte célra, csak lövésre készen keresztbe fektette a kápán. Mindkét keze foglalt lévén, térde szelíd nyomásával nógatta tovább hátasát a néma, ezüstruhás alak felé a tábor közepén. Háromszor körbelovagolta, fekete szemét rezzenetlenül rászegezve.
Ae'um nem mozdult, még akkor sem, amikor a nomád végül megállapodott a háta mögött, lassan fölemelte íját, és a füléig húzta a húrt. A halk, futó pendülés beleveszett a szemerkélő esővel birkózó lángok konok sistergésébe. A tollkoszorús nyílvessző szisszenve elsuhant a selyemvértes harcos füle mellett, meglegyintette a nyakát a szelével, és rezegve beleállt a halott főkopjás torkába.
A büyük megragadta a kantárszárat, sarkantyúit a csődör véknyába mélyesztette. Az állat nyerítve a hátsó lábaira ágaskodott, körbetáncolt, megugrott, és vágtatva iramodott ki az égő szállásról, az ellenkező irányban, mint amerről érkezett. Gazdája nem nézett vissza.
A méltatlanná vált khatif, a Sóhajok Völgyének magányos lakója nem fogja ilyen olcsón megvásárolni tőle az áhított halált.
Miután a zsírosan gomolygó füstoszlop elmaradt mögötte, s orrában nem érezte már a megperzselt hús bűzét, a büyük visszafogta az iramot. Értelmetlen lett volna fölöslegesen kifárasztana hátasát. Az eső majd elmossa a sárban vágott csapáját a bosszúszomjas Négy Vércse nyargalók elől; Ae'umot pedig nem tudta, de nem is akarta hamis nyomra vezetni.
Ha egyenesen tovább halad nyugatnak, csakhamar a ragálybírák alvadtvér színű erődítményeihez ér, melyek gyilkos csírairtó mágiával tartják kordában a mögöttük fortyogó miazmát, a hadúri háborúk baljós örökségét. Ezt a lehetőséget korábban már fontolóra vette, s úgy döntött, semmi jóval nem kecsegtet. Alapos ok nélkül pedig szerfölött kockázatos lett volna a ragályvárak közelébe merészkedni, hiszen a bírák által táplált varázslatok gyakorta éppoly pusztító hatással voltak a védtelen élőlényekre, mint az ősrégi lázak és sorvadások, amiknek a megfékezését szolgálták.
Így hát nagy ívben délnek került, s nem sokkal alkonyat előtt eljutott egy alacsony, sziklás, szélgyalulta dombhátig. A köves gerincen durván faragott, napszítta határcölöp állt, ázottan kókadozó lengődíszekkel: eleven koponyákról lenyúzott nomád hajfonatok hirdették rajta a Négy Vércse Népe és az orguli fekete orkok évszázados viszályát. Bár nem volt szokása ilyen korán megszakítani az útját, a büyük most tábort ütött a domboldal hajlatában, ahol a töredezett kövek valamelyes menedéket nyújtottak az eső ellen. Ellátta a lovát, kényelmesen megvacsorázott, aztán letelepedett a tűz elé, homlokába húzta viaszkolt viharcsuklyáját, s türelmesen várakozott, míg a puszta sötétbe nem borult körülötte.
A kék hold már magasan járt az égbolt ívén, amikor a bukott khatif megjelent a hamvukba hanyatló lángok fénykörében., Nesztelenül érkezett, akár valami éji kísértet – aminthogy bizonyos értelemben az is volt, dicstelenül letűnt évek kísértete. A büyük, ha az élete függ tőle, sem tudta volna megmondani a nemét: a csípője ringása asszonyra vallott, a hamvas-fehér bőr s a keskeny csukló ugyancsak, ám a melle nem domborodott ki, s férfimód markolta a fegyvereit is. Ezüstselyem vértjét nem piszkította be az út szennye, puha szattyáncsizmájára itt-ott tapadt csupán némi sár, mintha legalábbis a hűs pusztai szél repítette volna idáig. Nem szólt egy szót sem, csak megállt a tűzgödör túloldalán, és a büyükre nézett: szikrázó jégszobor az éjszakában, arcát dérlepel fátyolozza, a szeme helyén páros smaragdok.
A nomád felemelte a karját, és a trófeákkal teleaggatott cölöpön túlra mutatott, Orgul felé, ahol a fekete orkok vadásztak éjjelente. Zöld láng lobbant a kristályezüst sisak mélyén, minden melegségnek híján való. Ae'um némán, kimért léptekkel megindult a jelzett irányba; a félhomályban még látszott, ahogy tegze szíját egy rántással szorosabbra húzza, aztán elnyelte őt a sötétség.
A büyük elvackolta magát a takarói közé, és nyugodt, álomtalan álomba merült.
Szürkületkor ébredt, egyik pillanatról a másikra; bágyadt átmenet nélkül, ahogy szokása volt. Az eső elállt, és a bukott khatif visszatért küldetéséből: guggolva várakozott a tűzgödörben púposodó, nyirkos hamuhalomnál. Nem jött üres kézzel. Féltucat ork koponyát hozott magával bőrszíjra fűzve, kortól sárgákat és mállatagokat, gyökerüknél kétfelé ágazó szemfogakkal, ami a fekete törzs vezéri nemzetségének megkülönböztető jegye volt. Orgul urát, a sebhelyes pofájú hadifőnököt, szörnyűséges szégyen érte az éjjel: lopva elorozták tőle méltósága legfőbb jelvényét, a szentként tisztelt láncot, amelyen ősei ereklyéit hordta a nyakában.
A büyük fogta a koponyákat, felmászott velük a dombtetőre, és a határcölöp tövébe szórta őket. A csizmája sarkával taposta szét az áporodott, szúrágta csontokat, gondosan ügyelve rá, hogy azért roncsaikban is felismerhetők maradjanak. Egyet közülük – a legvénebbnek tetszőt – megkímélt, de csak azért, hogy egy tollkoszorús nyílvesszővel ágyékmagasságban a póznához szögezze. Aztán megoldotta az övét, és bő sugárban könnyített magán; tegnap rengeteg vizet ivott, hogy kiöblítse a szájából a sámánfű füstjének keserű utóizét, s reggelre kelvén mind kikívánkozott belőle. A maró vizeletbűz még az ő orrát is facsarta; el tudta képzelni, mit művel majd az orkok érzékeny szaglószervével.
Tábort bontott, sietősen, de nem kapkodva. Meg sem kísérelte elleplezni, hogy itt töltött egy teljes éjszakát; az orguli martalócok túl jó nyomolvasók voltak, és különben is, ez csak tetézni fogja sérelmüket. Ae'um egész idő alatt figyelte, csendben a lándzsájára támaszkodva. A büyük nem szólt hozzá, pillantásra sem méltatta. Mikor nyeregbe lendült és elügetett a sáros lapályon, a hátában érezte a fakózöld szempár tekintetét, míg egy kanyar után a dombhát sziklái el nem takarták.
Nem nyomult be mélyen az orguli pusztákra, mert tartott tőle, hogy az orkok szagot kapnak. A fekete törzsnek nem voltak ngaurjai, viszont – talán mert oly régóta éltek a Ragálymező szomszédságában – a legutolsó poronty harapása is veszettséget okozott, és a csődör hosszú távon nem tudná lehagyni a gyalogvadászokat. Még délkeletebbre fordult hát, hogy rézsút átvágjon a határövezeten; és röviddel napközép előtt szerencséjére újra eleredt az eső. Eltűnődött rajta, vajon a Négy Vércse nyargalók – azóta biztosan a nyomában jártak már követni fogják-e a határcölöpön túl is. Ha igen, alighanem összetűznek a fekete törzs harcosaival; kérdés, mennyire borította vérbe az agyukat a bosszúvágy. Ha túlságosan elvakultak, addig marakodnak majd az orkokkal az ujjaik közül kicsusszanó prédáért, míg dél felől az ősz bég rájuk vezeti az egyesített lovashadat, és könyörtelenül a sárba tiporja mindkét torzsalkodó felet.
Késő délután a büyük ellovagolt egy másik határjelző cölöp mellett; ezt nem emberi hajfonatok díszítették, hanem változatos formájú és méretű gyíkkoponyák, legfelül pedig valami krokodilszerű bestia gereznája, cserfatűzön szárítva és gazdagon bezsírozva. A talaj vizenyősebbé és süppedékenyebbé vált, zsombékok és pangó vizű tocsogók tünedeztek föl mindenfelé: A növényzet színe megváltozott, fakószürkéről fokozatosan haragoszöldre sötétült. A csődör egyre óvatosabban szedte a lábát, mert a szúnyoglárváktól nyüzsgő pocséták között itt-ott alattomos futóhomokfoltok bújtak meg; és némelyik szúrós-indás cserjétől riadtan nyihogva hőkölt vissza.
A hideg lápvidék a nyugatabbra fekvő Kristálymocsár folytatása volt, de idáig nem terjedt a szűz nagyasszonyok befolyása. Errefelé már nem csapódott ki a talajban annyi szikes fémsó és furcsa higanyvegyület, hogy halálos szépségű kristályok sarjadjanak belőlük, melyek láthatatlan kisugárzásukkal rákos burjánzásra ösztönzik az eleven húst, és felébresztik a szellem mélyén szunnyadó erőket. Ami persze korántsem jelentette azt, hogy ez a táj kevésbé lett volna veszedelmes. A Batrakhya Testvériség ősi otthonát még a ragályvárak urai is csak undorral emlegették.
Amikor a hanyatló napkorong körös-körül reszkető vérpalástot borított a hínárfátylas vizekre, a büyük keresett magának egy többé-kevésbé száraz magaslatot, és tábort ütött egy öreg, terebélyes fűzfa védelmében. A csapzottan susogó lombok szétoszlatták kicsiny tüze füstjét, a kósza foszlányok belevesztek a zsombékokról fölszálló lápi ködbe. Békák kórusa vartyogott az alkonyatban, a göcsörtös gyökerek között nyálkásan gyűrűző férgek neszeztek. Egy hatalmasra puffadt, epesárga varangy lomhán a lángok fénykörébe vonszolta magát, s hosszan meredt a betolakodóra, zavaros gülüszemében már-már emberi rosszindulattal. Aztán lustán eltátotta a száját – nyelvének rózsaszín tekercse körül hüvelyknyi, tűhegyes fogak villantak -, és egy valószerűtlenül gyors szökkenéssel eltűnt a sűrűsödő homályban.
A büyük olyan mélyen merészkedett be az ingoványba, amennyire csak élete komoly kockáztatása nélkül tehette. A testvériség külső védművei, a hírhedt nadályvermek figyelmeztetés nélkül nyíltak meg a hívatlan látogatók alatt, s szörcsögve szippantottak be lovat és lovast. Nyirkos mélyükön számolatlanul nyüzsögtek a parányi, kiéhezett piócák, melyek vakon és mohón vetették magukat a zsákmányra, s pillanatok alatt szárazra szipolyozták. Még a madarak és más repülő jószágok sem voltak biztonságban, mert a vermek bendőjében mérgező mocsárgáz bugyborékolt, s ha nagyobbféle élőlény tévedt föléjük, húsz ölnyire felcsapó sárgejzírben öklendezték föl a torkukon, amely akár egy gyepűvidéki griffet is leszédített a levegőből. A kénes miazma aztán cserzettre aszalta az áldozatok maradványait, amiket az ingovány belső vonaglásai idővel a felszínre vetettek. A Batrakhya adeptusok a határmenti füzeseket díszítették fel ezekkel a hátborzongató trófeákkal. A büyük fáján is lógott egy ilyen ráncos bőrtömlő, amelyben szikkadt csontokat zörgetett a szél; valaha talán ork lehetett, bár ezt már elég nehéz volt bizonyossággal megállapítani:
Ae'um ezúttal némileg később érkezett, röviddel éjközép előtt, ám ezüstselyem vértje most is ugyanolyan folttalanul csillogott a lángok fényében, mint tegnap éjszaka. A büyük kurta mozdulattal a háta mögé bökött, a lápvidék bűzhödten gőzölgő szíve felé, amely a testvériség titkos szentélyeit rejtette. A fakózöld szempár ismét felizzott, még hidegebben és még ádázabbul, mint az előző alkalommal. Jeges, örömtelen elégedettség sugárzott belőle; a bukott khatifnak régi elszámolnivalója lehetett az ingovány uraival.
A büyük a nyergére hajtotta a fejét, és szorosabbra húzta maga körül a takarókat. Az éjszaka dermesztően hidegnek ígérkezett, ám ez nem zavarta különösebben; azt pedig biztosra vette, hogy pihentető álmát reggelig semmi nem fogja megzavarni. A Batrakhya-adeptusoknak épp elég gondjuk lesz ma az egyik betolakodóval.
Amikor pirkadatkor kinyitotta a szemét, első pillantása a tűzgödör túloldalán várakozó Ae'umra esett. Az öltözéke már nem volt makulátlan. Tetőtől talpig sár és iszap borította, itt-ott valami habosra száradt, sárga nyálkával elegyesen, amiről a büyük úgy sejtette, nemrégiben még a lápi adeptusok ereiben lüktethetett. A hókristály-sisakdísz baloldalt csonkára tört; az ezüstselyem vért mellrészét dühödt fogak harapása szaggatta föl ujjnyi hosszan, a hasítékok körül áttetsző dérharmat csillogott. Ahol a bűvös szövet szabadon hagyta a khatif sápadt húsát, kövér piócák tapadtak rá haragoslila csomókban: a csuklóján, a nyakán, a szeme körül. Mozdulatlanok voltak mind, akárha csúf, rücskös szemölcsök lennének. Megízlelték a vérét, és az első kortytól a bőrére fagytak; ő pedig nem söpörte le őket, hogy eleven páncélként védjék az utánuk jövőktől.
A bukott khatif egy különös jószágot hozott magával: hatalmas, fakózöld szalamandrafélét, csaknem akkorát, mint a nyugtalanul fújtató csődör, bár ránézésre jóval jámborabbat nála. Öklömnyi, bávatag szemekkel meredt a szürkén gomolygó hajnali ködbe, tömzsi lábai nehézkes totyogással vonszolták ormótlan testét. Foltos irháján olyan vastag kéregbe szarusodtak az elhalt pikkelyrétegek, hogy egy szablyavágást vagy kopjadöfést bizonyára meg sem érzett volna. Lomha, bumfordi teremtésnek tűnt, kissé még mulatságosnak is buta esetlensége miatt – de a látszat persze csalt. Tizenkét tavasszal korábban egy ilyen bestia – vagy talán éppen ez egymaga tiporta rommá a sayhamok központi nyúzószentélyét, amelynek urai elég ostobák voltak hozzá, hogy nyíltan hirdessék a Batrakhya Testvériség iránt táplált viszolygásukat. Ez a példány is nyomban dühödt tombolásban törne ki, ha Ae'um akár egyetlen pillanatra fölemelné hátáról a bal kezét, amelynek érintése lehűtötte az ereiben keringő vérnyálkát, s elégedett, kába bágyadássá lustította a busa koponyájában forgó gondolatokat.
Gondolatokat, igen. A büyük tudta jól erről a jószágról, miféle. Egyik testvérének lenyúzott bőrét idefelé jövet már láthatta az Orgul határát jelző póznán; a fekete orkok ravaszságát és vadságát dicsérte, hogy sikerült tőrbe csalniuk és elejteniük. Akárcsak az esőben ázó trófeában, az élő-eleven fenevad otromba tagjaiban is ott kísértett még annyi sok vedlés; a lassú átalakulás évszázadai után – az emberi vonások távoli emléke.
Ez itt rangidős lehetett a lápi adeptusok között, mert hajdani valójából már alig őrzött meg valamit: úszóhártyás mancsain az öt-öt ujjat a szembefordítható hüvelykkel, lapos varangypofáján az ajkak halovány nyomát, dülleteg szemén a felülről csukódó szemhéjat meg a köríves pupillát. Az a társa, aki az orguli orkok határcölöpén végezte, hozzá képest egészen az elején járt a gyötrelmes átváltozásnak; kifüstölt gereznájából ítélve még két lábon cammoghatott. Igen, döbbent rá hirtelen a büyük, a fogoly nem lehet más, mint a testvériség világi vezetője; nála magasabban már csak azok az adeptusok állnak, akik a nadályvermek iszapos mélyére vonultak vissza, hogy ott elmélkedjenek a mocsokból csírázó élet örök igazságain. Ae'um – a valaha volt khatif – nem érhette be ennél csekélyebb trófeával.
Fölállt, előhúzta a tegezből az íját, és gyors egymásutánban három tollkoszorús nyílvesszőt röpített az adeptus pikkelyes gerincébe. Mint azt előre sejtette, csiklandozásnak is kevés volt; a lomha bestia meg sem rezdült, még csak nem is pislantott. Odalépett hát a mozdulatlanul álló Ae'umhoz, és morzsolni kezdte a nyakáról, az arcáról, a keze fejéről a rádermedt nadályokat. Keménynek és hidegnek találta őket, akár a dérlepte fagyöngyöt, de a tenyere melegétől hamar felpuhultak, szelvényes testük erőtlenül meg-megvonaglott az ujjai között. Ahol leváltak Ae'um sápadt bőréről, körkörös kis sebhelyek maradtak utánuk; víztiszta váladék gyúlt meg bennük, s pillanatok alatt áttetsző hártyává szilárdult, mint a mellén a harapásnyom körül. Közben különös, halovány, csöppet sem kellemetlen illat csapta meg a büyük orrát, a fagyott vadmézéhez hasonlatos, melyet óvatosan, parázsra rakott cseréptálon melegítenek, hogy keseredés nélkül fölengedjen; és hirtelen eszébe ötlött, hogy – ha ugyan ott, ahonnan jött, egyáltalán van értelme az efféle megkülönböztetésnek – a bukott khatif mégis inkább nőnemű lehet.
Mikor az első marék pióca összegyúlt, szabad kezével felnyitotta az adeptus széles varangypofáját – éppúgy nem tiltakozott, mint a némán álló Ae'um -, és beleszórta a lassan éledező vérszopókat, egészen hátra, a nyelve gyökeréhez, hogy ne köphesse ki őket azonnal. Elővigyázatossága fölöslegesnek bizonyult; a négyujjú kéz hideg érintésétől elbutult szalamandraszörnynek fogalma sem volt róla, mi történik vele, csak annyit értett az egészből, hogy a szájába táplálék került. A nyálkás rózsaszínben csillogó garat ösztönösen nyelésre rándult, és a tekergőző férgek eltűntek az adeptus bendőjében. Vastag pikkelylemezeit közönséges fegyver nem haraphatta át; ám a büyük kételkedett benne, hogy belülről is ilyen alaposan ki lenne páncélozva.
Végül nagyon csúf halála lett, csúfabb, mint a nomád gondolta volna. Hihetetlenül szívós bestia volt, csaknem három órába telt, míg a nadályoknak sikerült szétrágniuk a zsigereit. Ae'um végignézte az egészet, és a második óra vége felé, amikor már magatehetetlenül vonaglott a sárban, levette róla a kezét.
A büyük sohasem felejtette el, micsoda gyilkos, emésztő gyűlölet lobbant az adeptus fekete varangyszemében, amikor öntudata visszatért, és megértette, mit műveltek vele. Gurgulázva, sárga nyálkát köpködve kaparta a hasa alatt az ázott földet, hogy közelebb kússzon kínzóihoz, és magával rántsa őket a pusztulásba; de már nem maradt elég ereje hozzá. Ae'um odalépett elé, párosan ízelt ujjaival a harapásnyomra mutatott a mellén, és mondott neki valamit egy olyan nyelven, amit a büyük nem értett. A szalamandraszörny felismerte; látszott a tekintetén. Igaz, csak rövid ideig, mert Ae'um utána még közelebb ment, és módszeres alapossággal kirugdosta mindkét szemét. Aztán rikoltó, önfeledt kacajra fakadt, hidegre és fűrészes élűre, akár az egymásnak feszülő jégtáblák csikorgása tavaszidőn, amikor a gleccserek megindulnak lefelé a Kránbérc szikláin, mérföldekkel a Három Sas tanácsfája fölött.
Khatif bosszú, gondolta a büyük egykedvűen, miközben a lovát nyergelte a vén fűzfa tövében, biztos távolságra a vérnyálkát fröcsögve haldokló adeptustól. Kemény és kegyetlen; de nem keményebb és nem kegyetlenebb az őt kötő esküvésnél. Aggasztotta a diadalittas nevetés. A Sóhajok Völgye nem ismerte ezt a hangot; az ezüstvértes asszonyférfi visszanyerte az önbecsülését. Még inkább a büyük lekötelezettjévé vált hát; de ez egyúttal azt is jelentette, hogy nem sokáig veheti már a hasznát. Ha rátalál önmagára, már csak egyvalami marad hátra számára: a tisztes halál, hogy az Égi Honban emelt fővel állhasson a Legnagyobb Úr trónusa elé.
És a két nyugalomban töltött éjszakáért cserébe a büyük tartozott neki annyival, hogy ne tagadja meg tőle ezt a szolgálatot.
Harmadszorra Ae'um Karükyal vályogfalai alatt érte utol, oly tisztán és ezüstfehéren, mintha nem is tegnap küzdötte volna magát keresztül a Bathrakya Testvériség nadályvermein; az ingoványban töltött éjszakáról csak a csonkára tört kristályváz-sisak tanúskodott, meg a smaragdhamu alatt tovább izzó parázs a bukott khatif tekintetében.
Karükyal a Villásnyelvű Nép városa volt, a gyepűvidék hivatásos diplomatáié és összeesküvőié. Közel négyszáz esztendeje alapította Sabazik diakón, a birodalmi vérfilozófus, akit azért sújtottak száműzetéssel, mert idejekorán árult el egy olyan hadurat, akit még nem ismert ki eléggé. Állítólag egy Typhonais nevű tartományból származott, amely a legenda szerint U'Cheolon túl terül el, és nincsen közös határa a gyepűvidékkel. Ha valóban így volt, dicséretére vált, hogy földönfutóként eljutott idáig; az már jóval kevésbé, hogy útközben egyetlen másik vérfilozófust sem tudott kiármánykodni a többi hadúr kegyeiből.
Akár így, akár úgy, a Kránbércig benyúló mezsgyén varázslatos gyorsasággal teremtett új hazát magának. A Fekete Határt átlépve a karükyali bíbor orkok szállásvidékére jutott, akik természetesen azonnal rabláncra fűzték, népes kíséretével együtt. Alig két nap múlva lázadás tört ki a szolgaszállásokon, a hadifőnököt meggyilkolta az elsőszülött fia, a törzs vajákosa véletlenségből vérig sértette a Négy Vércse öregsámánt, és a ragályvárak tömlöcéből megszökött egy eszelős szellemidéző, akit a bíbor orkok juttattak oda három nemzedékkel azelőtt. A törzs heteken belül megszűnt létezni, riválisai a megürült terület hódoltatása helyett egymás torkának estek, és a Karükyal romjain felvirágzó új közösség nem csupán a szomszédok egészséges respektusát vívta ki magának, hanem – nem minden csalódott rosszindulattól mentesen – a Villásnyelvű Nép elnevezést is.
A villásnyelvűek nem voltak kemény harcosok, még kevésbé gyilkos igéket forgató varázslók – a határsávban uralkodó viszonyokhoz képest mégis szokatlanul háborítatlan békességnek örvendtek. Áttekinthetetlen cselszövevényeikkel gyakran haragították ugyan magukra a kisebb-nagyobb helyi hatalmasságokat, de szinte mindig meg tudták magyarázni nekik, hogy amit tettek, az hosszú távon éppenhogy az ő javukra szolgál. Ha ez valamilyen oknál fogva mégsem sikerült, a sértett fél akkor is óvakodott fegyvert emelni rájuk, mert alkalmasint számíthatott rá, hogy a fél gyepűvidék a nyakába szakad: szövetségesei titokzatos módon elidegenednek tőle, a semlegesnek vélt közösségek hirtelen meggyűlölik, ellenségei pedig rejtélyes forrásból komoly támogatáshoz jutnak.
Egyes törzseket és klánokat, különösen a külső határvidéken, olyannyira megigézett Karükyal láthatatlan és tapinthatatlan hatalma, hogy drága pénzen tanácsadókat fogadtak a városból; mert a Villásnyelvű Nép készséggel áruba bocsátotta szolgálatait. A Kránbérc árnyékában élők, így a büyük népe is, okosabbak voltak ennél. Az olyan vezérek, mint az ősz bég, az Atyabíró vagy a higanyfürdőben táplált Daha'ak, nagyon jól tudták, hogy a karükyali szólók idejének túlnyomó részét az egymás ellen szőtt belső intrikák kötik le – különben már rég őket uralná a teljes gyepűvidék. Aki bármiféle ügyben a segítségüket kérte, az óhatatlanul belebonyolódott az életveszélyes ármányok zűrzavaros labirintusába, amelyben kiigazodni eleve reménytelen vállalkozásnak számított.
A villásnyelvűek elsősorban azért szegődtek el idegenbe, hogy sakkfiguraként és ingyen kizsákmányolható erőforrásként használják az alkalmazóikat. Egész lovastörzsek tűntek el nyomtalanul a pusztáról, csak mert véletlenül olyan bizalmast fogadtak, aki a vesztes oldalra manőverezte magát valami érthetetlen belviszályban. Nagy néha megtörtént ugyan, hogy egy vezér átlátott tanácsadója üzelmein, és – ahelyett, hogy bőkezű adományokkal elhalmozva hazabocsátotta volna – kitöltötte rajta jogos bosszúját; ám az ilyen gyakorlatilag kimondta népére a halálos ítéletet. Fellépése az egész rendszert veszélyeztette, amelynek alapján Karükyal működött, így hát szükségképpen kivívta maga ellen a Villásnyelvű Nép osztatlan haragját. Ezért a bércvidéken az a szokás járta, hogy tartózkodtak ugyan a villásnyelvűekkel való ellenségeskedéstől – viszont egyszerűen szóba sem álltak velük.
Ezt a büyük sem óhajtotta megtenni, de volt rá néhány homályos, körvonalazatlan terve, hogyan fordíthatná a saját javára örökös belviszályaikat. Szándékosan nem csiszolta őket finomabbra: a villásnyelvűek rászedésében csak akkor reménykedhetett, ha nem a szigorú, józan logika ösvényét követi, hanem hagyja, hogy a döntő pillanatokban az ösztönei, a megérzései vezessék. Karükyal alá érve azonban csakhamar megtudta, hogy fölösleges is lett volna töprenkednie. A Varjak – élve a leperzselt mellű nőnek felajánlott adománnyal – megelőzték.
A gyepűvidék gyilkosai gyűlölték a Villásnyelvű Népet, mert Sabazik diakón városában különösen alkalmatos eszköznek tekintették őket, részben félelmetes mesterségbeli tudásuk miatt, részben pedig azért, mert – elszigetelt, pusztai magányukban élve – még a többi közösségnél is kevésbé ismerték ki magukat Karükyal intrikái és fondorlatai között. A Varjakat számtalanszor használták bűnbaknak, csaléteknek, áldozatnak vagy épp önkéntelen közreműködőnek kibogozhatatlan terveikben, s ezzel nem csupán közvetlenül okoztak kárt nekik: büszke függetlenségüket is sértették. Most ütött a bosszú órája.
Azon az éjszakán, amikor a büyük és Ae'um halálra kínozta a lápi adeptusok vezérét, Karükyal falai között megelevenedtek az árnyak. Tollkoszorús nyílvesszők végeztek a város tíz rangidős szólójával, bár a Varjak tisztában voltak vele, hogy legfeljebb ketten-hárman bírnak igazi hatalommal, a többiek a háttérből mozgatott bábok csupán. Hogy a csapás valóban húsba vágjon, a féltucat pusztai gyilkos utána szörnyű mészárlást rendezett a csekélyebb villásnyelvűek között. Akik kiszenvedtek a nyílvesszeik hegyén, azok persze jórészt viszonylag ártalmatlanok voltak, maguk is csak ide-oda tologatott sakkfigurák az áttekinthetetlen játszmában, bárha a vezérsorból valók. Ám a nagy számok törvénye alapján a Varjak biztosra vehették, hogy a véres aratásba beleesett néhány valódi játékos is, akik a jelentéktelenség álcájába húzódva szövögették pókhálójuk bonyolult szálait; és ezeknek a halála jobban megrendíti majd Karükyal hatalmát, mint a tíz első szólóé együttesen.
A hat tapasztalt veterán közül kettő elhullott a bevetésen. Az elsőt egy vándor hóhérpoéta vágta le, aki barátságot tartott az éjszakával, és az árnyékok önszántukból szolgálták, mert gyakran és szívhez szólóan megénekelte őket. Azt hitte magáról, ihletet keresni jött a városba, pedig valójában egy villásnyelvű titkos ármánya csábította ide, épp ilyen esetekre, mint ez a mostani. A másodikat a tulajdon társai kaszabolták össze, mert egy rejtőző játékos idejében átlátta, mi történik, s ravaszul olyan helyzetbe csalta, hogy a többiek árulót gyanítsanak benne. A négy túlélő azonban küldetését bevégezve távozott; s a forrongó darázsfészket, melyet maguk után hagytak, emésztő gyűlölet fűtötte a Sasok és a Darvak iránt. Nem mintha őket vélték volna a gyilkosoknak – a Villásnyelvű Nép ahhoz túl okos volt -; ám ha közvetve is, de ők adtak alkalmatos fegyvert a Varjak kezébe, és Sabazik diakón népe ezt sohasem foga megbocsátani nekik.
A büyük kora este közelítette meg Karükyalt. A szürke csődört egy félreeső cserjésben hagyta; pányvát nem vetett rá, mert a gyepűvidéki nomádok csak azokat az állatokat kötik ki, akikben nem bíznak eléggé. A sötétség leple alatt megmászta a vályogfalakat, s egy városbéli pórral tért meg hevenyészett táborába. A villásnyelvű mindent kivallott neki, mert látta a tollkoszorús nyílvesszőket a tegzében, s fájdalmak nélkül akart a Legnagyobb Úr trónusa elé járulni. A büyük méltányolta józan belátását, és egyetlen gyors késszúrással bocsátotta útjára.
A maradványok elföldelésével nem fáradozott. Foglyának bal lába combtőből hiányzott, faragott nyírfával pótolták; elöljárói szabhatták ki rá a büntetést, amiért rosszkor vagy rossz személynek hazudott. Hibáját később nyilván jóvá tette, mert a falábba nyirkosodás és szú elleni jutalomrúnák voltak metszve. A büyüknek ez kapóra jött: fokosával lehasította, és gyújtóst aprított belőle. Tábortüzénél ülve, csöndes elmélkedésben várta Ae'umot.
Mikor a karcsú, selyemvértes alak nem sokkal éjközép előtt előködlött a holdfényből, a büyük ezúttal nem emelte föl a karját, nem mutatott Karükyal ezüstszínben derengő falaira. A Varjakkal tett kötése levette válláról a soros terhet; a viperák fészkébe már belekerült a parázs, fölösleges lett volna tovább bőszítenie őket. A puszta gyilkosai esélyt adtak neki, hogy újólag szólhasson őseihez, s végighallgassa titkos regéjüket, amit a koránjött eső három napja félbeszakított.
A bukott khatif légies-nesztelen léptekkel közelített a tűzhöz, akár egy vadászó oroszlán kísértete.
Halk reszketés borzongott végig az arca előtt feszülő fátyolszöveten, ahogy beszívta a sámánfű kesernyés illatát. A szürke csődör nyugtalanul fújtatni kezdett, mintha nem igazán tudná eldönteni, üdvözlő nyihogással vagy kihívó horkantással fogadja-é az ismerős-ismeretlen jövevényt. A karcsú, párosan ízelt ujjak szellőkönnyedén végigsimítottak a sörényén; ettől megjámborult. Érintésük hűvös, mély álmot delejezett rá, amelytől közönségesebb jószág jéggé hasadt szívvel, holtan roskadt volna az enyhet kínáló földre.
Ae'um megállt a tűzgödör túloldalán, szemben a sarkán kuporgó büyükkel, aki motyogva, zavaros szemmel meredt a keserű füstöt hányó lángokba. Az ezüstlándzsa parancsoló mozdulattal megemelkedett, a kivallatott villásnyelvű holttestére szegeződött. Kristályos zúzmara lepte el a fekvő tetemet; a sűrű vértócsa azon nyomban hártyásra fagyott körülötte. Görcsösen megvonaglott; halott torkából tagolatlan zajok szakadtak fel; kezével kaszáló mozdulatot tett, mintha tiltakozna. Ám a lándzsaszár nem rezdült, nem reszketett meg: a sudara mentén vibráló akarat kérlelhetetlenebb volt a feledést hozó halálnál. Apró dérpelyhek szállingóztak alá a villásnyelvűről, amint kínlódva feltámaszkodott, majd fél lábon csúszva-mászva a tűz fénykörén kívülre vonszolta magát.
Őrködni fog. Amíg a kelő nap sugarai meg nem olvasztják az ereiben dermedő vérjeget, híven strázsálja gyilkosát.
A bukott khatif leeresztette lándzsáját. Hideg smaragdszeme a lángok előtt kuporgó nomádra lobbant. A büyük, ha ébren van, olyannak érezte volna ezt a tekintetet, akár a szívdöfést.
De nem volt ébren. Álmodott.
Másnapra virradóra, hogy az öregsámán vendéget bocsátott tiltott jurtájába, öt férfi lovagolt ki a Kilenc Ölyv Népének táborából.
Zömök, gyér szakállú öregember vezette őket, ráncos képe a napon aszalt szilvához hasonló; süvegét asszonyhajból sodrott varázsfonatok díszítették, amiken szemfogakat és kiszáradt méhlepényeket zörgetett a szél. A nyomában ügető nyargalók közül az egyik úgyszintén benne járt már a korban, a vállát verdeső varkocsokat sok-sok pusztai tavasz fakította ordasszürkére. A többiek fiatalok voltak; csak az arcukon vöröslő eskühegek vénítették őket.
Az öregsámán súlyos paranccsal tiltotta meg, hogy a Kilenc Ölyv Népéből bárki is kövesse. Védelemre nem szorult, úticélját pedig nem óhajtotta szétkürtölni. Gyanította, így is akad majd, aki megpróbálja kifürkészni; elvégre a törzs vénei közül sokan tudtak régi tartozásáról. Hogy a deres üstökű nyargaló mihez kérte a segítségét, az persze titok maradt, hiszen a jurta sírhalomnál biztosabban őrizte a falai között elhangzó szavakat; de ez nem is számított. Aki ilyen szolgálatot kérhet számon egy öregsámánon, az nem fogja apró-cseprő dolgokra fecsérelni. S hogy miféle rettenetes erőket képes egy öregsámán a véradóssága lerovásához csatasorba állítani...
A legtöbb nomád nem szívesen latolgatja az ilyesmit, már a puszta gondolattól is visszaborzad. Ám akikben túl forrón fészkel a nagyravágyás, azokat nem mindig riasztja el a veszély: néha megkísérlik kipuhatolni a mondott erők természetét, hogy fogást találjanak rajtuk, s a maguk szolgálatába állítsák őket. A Kilenc Ölyv Népe nagyhírű törzs volt, több bektast és baturt adott a pusztának. Lesznek közöttük, akik kísértésbe esnek. A bég nem; ő nem fél, legalábbis nem jobban a szükségesnél, de túl okos. Mások viszont...
Az egyik főkopjás szinte nyíltan követte őket, három hű emberével. Vitéz nyargaló volt, mindig az elsők közt járt a harcmezőn, hívei valósággal bálványozták, dacára kérkedő, erőszakos természetének. Az út első napján az öregsámán korai táborverést rendelt el, és bevárta a nyomukban ügető csapatot.
Amikor már egészen közel értek, felállt a tűz mellől, hogy szíves szóval köszöntse őket. A főkopjás, bátor férfi létére, összerezzent és a szablyájához kapott. Ezt aligha lehetett felróni neki, hiszen a vajákos igékkel körülbűvölt tábor meghitten belesimult a pusztai éjszakába. Az utazókat és hátasaikat ritkás fűfoltoknak nézhette volna bárki; a tüzüket, csillámbogarak önfeledt táncának a sötétben. A négy nyargaló mit sem sejtve lovagolt volna el mellettük, ha az öregsámán nem köszön rájuk váratlanul.
A főkopjás – becsületére legyen mondva – pillanatok alatt összeszedte magát. Tisztelettudóan viszonozta az üdvözlést, s mindjárt hangot is adott örömének, hogy végre sikerült rátalálnia az öregsámánra. A bég aggódik miatta – folytatta -, hiszen alig maroknyian kísérik, s útja ellenséges vidékre vezet, a törzs szállásterületén kívül. Ezért is küldött utána még néhány harcost, az ő vezetésével, hogy gondoskodjanak a biztonságáról.
A vén nomád álmélkodva csóválta a fejét, aztán előzékeny mosollyal válaszolt. Bár hűvös volt az éjszaka, a nyargalók mégis bőven verítékezve hallgatták; mert a pusztai bölcsesség úgy tartja, a haragvó öregsámánnál csak a nyájas öregsámán veszélyesebb. Megköszönte a főkopjás fáradozását, noha szerényen megjegyezte, talán segítség nélkül is képes megvédeni magát. A bég, mondta sajnálkozva, neki nem említette, hogy védőkíséretet menesztene utána; sőt, kifejezetten megígérte, hogy tartózkodni fog minden ilyen lépéstől. Úgy tűnik tehát, valaki hazudik: vagy a főkopjás, vagy a bég.
Ő azt javasolná a főkopjásnak, haladéktalanul térjen vissza a táborába, járuljon a bég elé, és tisztázza vele a kérdést. Becsületbeli ügyről lévén szó, ami köztudomásúlag nem tűr halasztást, akár úgy is fogalmazhatna, hogy ez nem csupán javaslat a részéről, hanem határozott óhaj. Nagyon bántja ez a kellemetlen helyzet, sóhajtott fel gondterhelten; kötelességének érzi, hogy személyesen ellenőrizze majd további alakulását.
A főkopjás nagyon sápadt volt. Természetesen mindenben kész eleget tenni az öregsámán óhajának, dadogta; és hálával tartozik neki, amiért ilyen kitüntető figyelemre érdemesítette. Indulást intett az embereinek; a keze remegett. Az első dombhát takarásában vad vágtába kapták a lovaikat, és elkanyarodtak nyugat felé. Soha többé nem tértek vissza a Kilenc Ölyv Népének táborába.
A vén nomád kényelmesen visszaballagott a tűzhöz. Málhájából abaposztóba bugyolált, ólomdugaszos kulacsot vett elő, s tartalmát óvatosan a bográcsába töltötte. Víz volt benne, de nem közönséges fajta: a kénes forrás, amelyből merítették, elorozta a közelébe merészkedők lélegzetét, és alattomos fekélyeket támasztott a testük belsejében. A legtöbb állat elpusztult tőle; akadt néhány, amelyik baj nélkül megitta; egy s más furcsa jószág pedig egyenesen kedvét lelte benne. Ezek gyakran időztek a forrás körül, s még az öregsámán számára is kockázatossá tették a felkeresését.
A víz azonnal bugyborogni kezdett az edényben, bolyhos gőzfodrokat eregetve. Lehűteni nem lehetett: hiába merték ki, ugyanolyan lángforró maradt, míg el nem forrt az utolsó cseppig. Az öregsámán egy marék sárgásbarna morzsalékot vetett bele. A durva szemcsés, lemezesen hasadó anyag mozsárban tört kránkőre emlékeztetett: valójában színarany volt, az elhagyott bányák mélyén tenyésző ércpestissel fertőzve. A bográcsból felszálló gőzfátylak érdes sistergéssel füstté sűrűsödtek; a levegőben maró kénszag terjengett, valami szúrós, undok bűzzel elegyesen, akár a poshadni hagyott vizeleté.
Az öregsámán megoldotta a köntöse elejét, és hüvelykujja töredezett körmével sebet hasított előbb a bal, majd a jobb mellbimbóján. Az eleven bőrt vastagra varasodott hegszövet takarta; ifjabb éveiben kést használt, de már régóta elég volt a csupasz körme is – csak fel kellett tépnie egy régebbi forradást. Előrehajolt, a bogrács fölé, hogy a kibuggyanó vér a főzetbe csorduljon; aszott ujjaival körülcsippentve úgy kínálta oda mellbimbaját, akár szoptató anya szomjas kisdedének. A fertőzött aranymorzsalék megzavarosította a kénes forrás vizét; most, ahogy a vér belecsöppent; a színe hirtelen rozsdabarnára sötétedett.
A vén nomád két kézzel ajkához emelte az edényt – akárha izzó parazsat markolna -, és öblös kortyokban, egy hajtásra kiürítette. A lobogva gőzölgő lé pipacsvörösre forrázta a száját, a garatját, a nyelőcsövét, az eleven húsig nyúzta róluk a bőrt. Más férfi tüstént ott pusztult volna; s ha mégsem, hát végez vele a zsigereit szétmaró dögvész, amelynek még az aranyérc is könnyű préda, a puha embertestet belülről rágja le a csupasz csontokig. Őt keményebb fából faragták; de a pokoli kínoktól pártfogója minden védelme sem válthatta meg.
Fuldoklott. Hörgött. Tántorgott. Az üres bográcsot vakon a tűzbe hajította, tenyere rásült bőrével együtt. Aztán megjött a hangja, és hosszan, hátborzongatóan üvöltött, nem is a tüdejéből, inkább a gyomrából már, mint a tagló alól hőkölő barom. Szétperzselt szája tágra nyílt; torka eleven sebként lüktetett, s valahányszor újabb ordításra vonaglott, mérgező, rozsdabarna nyálka fröcsögött belőle az éjszakába.
A kitaszítottak nem siettek a segítségére, de nyomban védőgyűrűbe vonták. Háttal fordultak neki, tekintetük a környező sötétséget fürkészte; az apa és a jegyes kezében lövésre kész íj, a két fiúéban meztelen szablya. Sebhelyes arcuk rezzenetlen maradt, tekintetük zord elszántsággal villogott. Bosszújuk eszközét védték, az egyetlen emberi lényt, aki hozzásegítheti őket fogadalmuk beteljesítéséhez. Máskor az öregsámán nem szorult volna rájuk; most azonban iszonyú és hatalmas varázslatot űzött, oly iszonyút és oly hatalmasat, hogy rövid időre még ő is sebezhetővé vált tőle. Ha ellenség ólálkodik a közelben, ez az a pillanat, amikor egyetlen jól irányzott támadással leterítheti.
Ám ahhoz előbb rajtuk, négyükön kell keresztülgázolnia.
Éjközépre az öregsámán magához tért. Nem halt meg, bár elszenvedte a kínhalál minden gyötrelmét. Amit átélt, abba még Khaya Kharram emberi hidrái is belepusztultak volna; őt azonban sötét pártfogója nem hagyta cserben, oltalmazó árnyékát borította rá a túlvilágról. Betartotta a paktumot – ahogy a szolgája is.
A vén nomád az ő tiszteletére itta ki a varázsfőzetet, a kínok közepette mindvégig az ő himnuszát kántálta magában. Amikor kitört benne a fájdalom vörös vulkánja, s ízről ízre tépte-szaggatta testét, néhány végtelenbe nyúló percig egyetlen kapaszkodója volt csupán: a saját akarata. A küszöb túloldaláról csak a legvégső pillanatban érkezett segítség, amikor élete lángja már utolsót lobbant volna. Ha nem képes egy hajtásra kiüríteni a bográcsot; ha egyetlen szavát is elvéti az önkívületben ismételgetett himnusznak – akkor hiába várt volna erre a segítségre, és valódi kínhalált hal. Patrónusa türelmes és belátó gazda volt, távolról sem olyan eszeveszett fenevad, mint a Négy Szarv Népéé. A legfőbb halandó erénynek az önuralmat tartotta; ám azok iránt, akik erejüket meghaladó feladatra vállalkoztak, nem sok elnézést tanúsított.
A Keserű Pohár – akiket pártfogolt, titkon csak így emlegették legszentebb szertartását. Általában büntetésként szokták kiróni egymásra, ha valamelyikük főbenjáró bűnben találta vétkesnek a másikat, és volt elég ereje elmarasztalni őt. A patrónus szigorúan tiltotta a testvérgyilkosságot: tanításai szerint a testvérnek, még ha méltatlanná vált is, mindig biztosítani kell egy utolsó esélyt.
Elvétve persze megtörtént, hogy egyesek önként végezték el a rítust, de a vén nomád nagyon kevés esetről tudott, s ezek is szinte mind kudarcba fúltak. A titkos szájhagyomány tizenhat olyan legendás bektast tartott számon, akik – kényszerből vagy szabad akaratukból – kiállták a próbatételt. Az utolsó a hadúri háborúk korában élt, a köréje szőtt históriákban kibogozhatatlanul egybefonódott képzelet és valóság; az előtte valók, a még korábbiak pedig mitikus mesealakok voltak csupán, példázatok és pusztai lovasregék hősei.
Az Ölyvek öregsámánja lett a tizenhetedik. Kiitta a Keserű Poharat, mert nem látott rá más módot, hogy kiegyenlítse harminc éves véradósságát; mert szilárdan hitte, hogy meg tudja tenni; s mert vénségére nem maradt veszítenivalója. Mindent elért már, amit patrónusa szolgálatában elérhetett: a bércvidéken ugyan élt néhány öregsámán, akiket elismert maga fölött valónak, ám ezeket sokkal vénebb és félelmetesebb hatalmak patronálták. Ez volt a legmagasabb lépcsőfok, amelyre fölhághatott; s ha közben megbotlik és elbukik, úgysem lett volna már értelme további élnie.
A szakadatlan intrikák és körmönfont hazugságok útvesztőjében töltött évtizedek cinikus bölcselővé érlelték – most mégis be kellett látnia, hogy a régi, híres bektasokról szóló legendák igazat beszéltek. A Keserű Pohár kiürítéséért valóban lélegzetelállító jutalom járt. Patrónusa eszményi lényege a hamisság és a változékonyság volt, s az anyag világában megszámlálhatatlan dolog rendelkezik e két tulajdonság valamelyikével. Az öregsámán akárcsak hajdan a bektasok – hatalmat nyert mindeme dolgok fölött. Nem parancsolhatott nekik, de szóra tudta bírni őket; és a magafajtának ennyi bőven elég volt.
Az öregsámán teste rútul megsínylette a Fekete Pohár kiürítését. A kitaszítottak lefektették a tűz mellé, ráterítették az összes takarójukat, és komor, néma őrséget álltak körülötte. Epilepsziás vacogás rázta tetőtől talpig, a kisujját sem bírta mozdítani; elméje azonban nem maradt tétlen. Kinyúlt a táborhelyről, kétnapi járóföldre körülfürkészte, vallatóra fogta a szelek szeszélyes szellemeit.
A nyugati szél egy alacsony, inas, koromfekete bőrű férfit mutatott neki az egyik közeli dombhát fedezékében, a tüzüktől alig kőhajításnyira. Öltözéke egy szál ágyékkötőből állt; felszerelése két gyatrán fércelt oldaltarisznyából; fegyverzete egy göcsörtös somfabotból. Fölösleges hús egyetlen latnyi sem volt rajta, izmait szíjasra és szikárra edzette a puszta szabad ege alatt töltött élet. Gyapjas, göndör haját temérdek apró csomóba kötötte, s hogy szorosabban tartsanak, mindegyiknek a végén átszúrt egy-egy fapálcikát. Talpát vastag, kemény szarukéreg védte, természetadta háncsbocskor gyanánt; ez egyúttal arról is árulkodott, hogy a lovát fölösleges lenne keresni.
Sámánvadász volt, a Motyogók népéből, akiket a gyepűvidék legkülönb felderítőinek és nyomolvasóinak tartottak. Önmagukat persze nem hívták így; a gúnynevet a kései jövevények ragasztották rájuk, furcsa beszédük miatt, mely nem állt rokonságban sem a birodalmi khorsszal, sem a nomád dialektusokkal, s aki nem az anyatejjel szívta magába, roppant nehezen tudta megtanulni. Húsz-huszonöt fős nagycsaládokban kóboroltak ősi szállásterületükön, mely valaha Huultól Smoraganig terjedt, ám a lovastörzsek hódításai egyre szűkebbre szorították. Az évezredes viszálynak a legravaszabb kráni vérfilozófus sem vethetett volna véget. A Motyogók a gyalogvadászok örök háborúját vívták a nomád pásztorokkal a legelőkért és az itatóhelyekért; s mert vesztésre álltak, annál veszettebb haraggal verekedtek.
A domboldalban lapuló férfi nyilván órák óta szemmel tartotta a tábort. Hidegvérű veterán lehetett, mert az öregsámán önkívületéből azt a következtetést vonta le, hogy ma éjjel aligha fogja folytatni útját, kísérői pedig nem tágítanak mellőle. Örömmel fogadta a nem remélt pihenőt: míg a préda erőt gyűjt, ő is nyugodni térhet. Leheveredett a csupasz földre, de botját nem fektette el, hanem baloldalt leszúrta maga mellé, a szíve magasságában. Szemét lehunyta, elmormolt egy titkos igét, és azon nyomban nyugalmas, mély álomba merült.
Védtelenné csak látszólag vált, mert a somfabotban lüktető bűverő terméktelenné szárította körülötte a földet, és minden élőlényt hamuvá porlasztott a közelében, a rögtúró vakondtól a szemmel nem látható parányokig. Alvó lelkét azonban nem óvta semmi védmű.
Az álmok szeszélyesek és változékonyak; az öregsámán könnyűszerrel beférkőzött közéjük. Előbb föl kellett kutatnia valamit; míg rá nem bukkant a szunnyadó öntudat árnyékos zugaiban, a láthatatlanság leplét kanyarította magára. Aztán kilépett az álmok örvényébe – de nem a saját képében. Patrónusa hű mását öltötte föl, színről színre, igaz valójában, ahogy a kínok eksztázisában látta, mikor fenékig ürítette a Keserű Poharat.
Iszonyodó, szaggatott üvöltés tépett az éjszakába, csapdába csalt vadállatéhoz hasonlatos. Egy közeli dombhát mögül harsant, s a kitaszítottak közül ketten – a két fiú – egyszerre iramodtak a hang felé. Félúton rekedt parancsszó torpantotta meg őket: az öregsámán förmedt rájuk, felkönyökölve a takarók alatt. Maradjanak, hörögte. Odaát legfeljebb valami tébolylázas roncsot találnak, akinek megváltás volna a szablyaél. Nem érdemli meg; őrködjenek tovább.
Az álmok szeszélyesek, de nem hazudnak: csak érteni kell a módját, hogyan kell olvasni bennük. Mielőtt kásává tiporta volna a sámánvadász tudatát, a vén nomád kiemelt belőle egy emlékképet. A Motyogók csak akkor merészkednek ilyen messzire a szállásterületüktől, ha valaki felbéreli őket. És egy öregsámán titkának kikémlelését aligha vállallják el látatlanban, közvetítők útján.
A megbízó arca kezdetben csak homályosan derengett, ám ahogy egyre erősebben összpontosított rá, lassan kibontakozott lelki szeme előtt, akár a tükörkép a rezgő víz színén. Egy törvénytudó bölcs volt az a bégi tanácsból: hajdan jeles vitéz, ma sírba hajló agg, a Kilenc Ölyv Népének régi támasza.
Az öregsámán felült a tábortűznél: homloka elborult, ajkát beharapta. Ujjai a köntösére varrt asszonyhaj-fonatok között tapogatóztak, s összezárultak az egyiken, amelybe félaraszonként egy-egy emberfogat szőttek. Felülről a harmadikat a törvénytudó bölcs ínye hullatta el. Ezt a vén nomád óvatosan kihúzta; ráköpött; majd néhány furcsa, torokhangú vakkantás kíséretében a lángok közé pöckölte.
A megsárgult fog vakító szikrazáporban semmivé enyészett. A jegyes, aki éppen a tűzgödör felé fordult, védekezően kapta kezét a szeme elé. Néhány mérfölddel odébb, a Kilenc Ölyv Népének táborában, hasonló mozdulatot tett a törvénytudó bölcs is. Erre még maradt ideje; mire azonban arcára kiülhetett volna a rémület, a szíve görcsbe rándult, és megszűnt dobogni.
A harmadik próbálkozó a rangidős Kilenc Ölyv ifjúsámán volt. Patrónusa nem véletlenül fogadta szolgálatába: körültekintőbben tervezett akár a főkopjásnál, akár a törvénytudónál. Gyanította, hogy mestere a Keserű Pohár kiürítésére készül, és óvatosságból eleve feltételezte, hogy sikerülni fog neki. Követte őt, de tisztes távolságban: kétnapi járóföldnél közelebb sohasem merészkedett. Így a vén nomád fürkésző tekintete nem ért el hozzá, ő viszont minden lépését figyelemmel kísérte: nap mint nap viperákkal maratta meg a szemét, hogy a méreg hozta delíriumban messzebbre és élesebben lásson. A hibát akkor követte el, amikor ezeket bűbájos erővel delejezte magához.
A szertartás éjszakája után az öregsámán szótlanul, semmibe révedő tekintettel vezette tovább csapatát, zömök törzse ernyedten bicsaklott ide-oda a nyeregben. Akárki azt hihette volna, alszik; pedig valójában folyton-folyvást a szellemekkel társalkodott. A harmadik napon, kevéssel a déli pihenő előtt, hirtelen összerezzent, s lehunyta ráncos szemét. A kígyószellem szokatlanul viselkedő szarvasviperákat mutatott neki: fényes nappal kúsztak elő árnyékos odúikból, dacoltak a nyílt terep veszélyeivel, és százszámra tűntek el valahol nyugaton. A képeket fojtott, baljós sziszegés kísérte: vad indulatok gerjedtek benne, akár a hamu alatt izzó parázs.
A vén nomád letért a tervezett útvonalról. A szellem segítségével keresett egy távolabb eső viperafészket, amelynek lakói egyelőre nem vándoroltak el. A kitaszítottak itt tábort ütöttek, ő azonban megállás nélkül tovább lovagolt. Elvégre egyetlen szempár, ha mégoly messze is lát, csak egy irányba tekinthet; és abban nem kételkedett, hogy az ifjúsámán az ő személyét fogja fontosabbnak ítélni.
Sötétedéskor különös nyugtalanság vett erőt a szarvasviperákon. Kis idő múlva elhagyták odújukat, és nekivágtak a pusztai éjszakának. Ügyet sem vetettek rá, mi történik körülöttük, így hát hosszú útjuk során gyakran kerültek veszélybe. A nyomukban ügető kitaszítottak azonban rendre megvédték őket; nem kívánták elveszteni eleven irányjelzőiket.
Az ifjúsámán lófarkas díszsátrában várta a kígyók jövetelét; arra azonban nem számított, hogy négy éles szablya is érkezik velük. Biztonságát féltucat testőr vigyázta, személyes hívei a Kilenc Ölyv Népéből; ezek gyorsan meghaltak. Ő maga tisztán és élesen látta mesterét, amint kétnapi járóföldre üldögél a tábortüze mellett, szakállas ajkán keskeny mosollyal; a rátámadó nyargalókat viszont egyáltalán nem, mert amíg a bűvölése tartott, a viperamarások vakká tették a test szerint való szemét. Mindazonáltal nem volt gyáva ember, nem adta olcsón a bőrét: még így is csak hosszas tusa után tudták legyűrni és megkötözni.
A harc végeztével a három kitaszított felgyújtotta a tábort, majd eltemették az idősebbik fiút. Öccse a díszsátor lófarkas forgóját tűzte a sírhantjára kopjafának; aztán szó nélkül a gúzsba kötött ifjúsámánhoz lépett. Kés villant a kezében; az apa félreütötte. Élve ígértük, emlékeztette halkan. A fiú indulatosan kifakadt, testvérhalált és véradósságot emlegetve, s megkérdezte apját, mindig ilyen hamar feledi-e a köteles bosszút.
A deres hajú nyargaló nem emelte föl a hangját, még az iméntinél is csendesebben válaszolt; fiának mégis torkára forrt a szó. Ilyet soha többé ne mondjon neki, kérte nyugodtan; senki mástól nem tűrné el, és tőle is csak most az egyszer. A kést pedig tegye el, és gondolkozzon. Vajon miért kell az öregsámánnak élve a fogoly? Talán meg akarja itatni valamivel...
Az ifjúsámán belekortyolt a Keserű Pohárba, de nem bírta fenékig üríteni. Maradványait viperafészekbe vetették, engesztelő áldozatul az ivadékai vesztén felbőszült kígyószellemnek. A vén nomád néhány napig találomra ide-oda vonult a pusztán, szigorú megfigyelés alatt tartva környezetét. Végül meggyőződött róla, hogy most már valóban nem követi senki, és széles ívben délnek fordította kis csapatát.
A Fekete Határhoz közeledve a terep egyre rögösebbé, szakadozottabbá vált, a puszta gyér növényzete fokozatosan lombos erdővé dúsult, s a távolban feltűntek U'Cheol hófödte hegyormai. Boszorkányos hírű vidék volt ez, állítólag a hadúri háborúkban elhaltak szelleme kísértett rajta, s gyakran megesett, hogy nyom nélkül elnyelte az utazókat. Néhány napja még a vén nomád sem szívesen merészkedett volna ide; ám azóta változott a helyzet.
Az igazi veszélyt errefelé nem a boszorkányok meg a hazajáró lelkek jelentették – ők jobbára csak a babonás rémálmokban léteztek -, hanem a különféle káprázatok, délibábok, varázsleplek és -álcák. Tele volt velük az egész vidék, minden elképzelhető és elképzelhetetlen változatban; rebesgették, a legkifinomultabbak saját öntudattal és értelemmel is rendelkeznek. Az ember sohasem tudhatta biztosan, hogy amit lát, valóság-e vagy tűnékeny füstpára; és ha rosszul döntött, nemegyszer az életével fizetett érte.
Csakhogy a varázsfátylak, a bűvös káprázatok természetüknél fogva hamisak és változékonyak: amikor kiitta a Keserű Poharat, az öregsámán hatalmat nyert fölöttük. Átlátott rajtuk; megfakította őket; a csekélyebbeket akár szét is foszlathatta. A három nyargaló mindenben hozzá igazodott; ő pedig egyre beljebb nyomult a furcsa lidérctájon, olyan mély régiókba merülve le, ahonnan halandó ember már valóban ritkán tér vissza élve.
Aztán, alig kőhajításnyira a Fekete Határtól, végre megtalálta, amit keresett: egy ősrégi, titkos kolostorerődöt. Ködpalást védte, a szokásosnál erősebb és sűrűbb szövésű, ám a vén nomádnak sikerült fölfejtenie. Régóta tudott erről a helyről, nagyjából még azt is sejtette, hol lehet; és mégis, mindeddig senki eleven embert nem ismert, aki a tulajdon két szemével látta volna. A délibábok alattomos, tarka mocsara biztosabb védelmet nyújtott bármiféle testőrhadnál vagy harci mágiánál.
Ha megnyitotta elméjét, káprázat- és tünemény szellemek rajzották körül csivitelő forgatagban, színpompás kolibrimadarak gyanánt. A kolostorra összpontosított: egy csírát keresett, egy csenevész kis szellemet, akivel kapcsolatba léphet, akit kifaggathat. Hidegen kongó üresség fogadta, oly monumentális méretekben, hogy döbbent-riadtan hőkölt vissza tőle.
Bármilyen védőgyűrű is övezi a titkos erődöt, a falakon belülre nem terjedt ki az ő patrónusának befolyása. Az odabent élők számára a színlelés és a hazugság éppúgy idegen fogalmak voltak, akárcsak a fejlődés vagy az alkalmazkodás.
Az öregsámán és a kitaszítottak tizenkét napig vendégeskedtek a kolostorban. Meglepően könnyen bejutottak: csak megdöngették a hatalmas, kétembernyi kapuszárnyakat, máris bebocsátották őket, a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül, mintha rég várt vendégek lennének. Házigazdáik arcán később sem láttak semmiféle indulatot tükröződni, noha azok napokon át faggatták őket, újra és újra elismételtették velük a Négy Szarv Népének történetét, minden apró részletet jegyzőkönyvbe vettek, és konok kitartással igyekeztek tisztázni a kisebb-nagyobb ellentmondásokat.
A kolostorban körülbelül húszan-huszonöten éltek, bár elég nehezen lehetett megkülönböztetni őket: csupa nyúlánk, izmos, atlétatermetű fiatalember, szobormerev arccal és ruganyos ragadozóléptekkel. A koponyájukat mindannyian kopaszra borotválták, de nem elégedtek meg ennyivel: minden egyes szőrszálat aprólékos gonddal eltávolítottak a testükről. Ez első látásra szemet szúrt, mivel anyaszült meztelenül közlekedtek, még egy ágyékkötőt vagy fegyverszíjat sem vettek föl soha. Ha nagyobb számban gyűltek össze valahol – ami eléggé ritkán fordult elő -, az összbenyomás meglehetősen zavaró volt: mintha egyetlen embert sokszoroztak volna meg rejtett tükrök segítségével. Egyszerre mozogtak; tökéletes összhangban vették át egymástól a szót, még a szemük is egyforma jégszürkén csillogott. Kimért udvariasságukból semmi nem tudta kizökkenteni őket, vendégeik számára minden kényelmet biztosítottak. A légkör ennek ellenére napról napra nyomasztóbbá vált, s a négy nomádon időnként különös, megmagyarázhatatlan szorongás uralkodott el.
Hogy a kolostor gazdái kifélék, azt az öregsámán már rég eldöntötte magában. Khatifok. Méghozzá nem abból a fajtából, amelyik száműzöttként kerül a gyepűvidékre. Nem, ezek szabad akaratukból jöttek át, és bármikor vissza is térhetnének. Csak éppen most a határnak ezen az oldalán támadt valami elintéznivalójuk. Hogy egészen pontosan mit csinálnak, azt nem tudta, de nem is érdekelte. Dolgoznak? Felügyelnek? Kísérleteznek? Tudóskodnak? Vagy egyszerűen szórakoznak? Neki mindegy volt, és már csak azt sajnálta, hogy ostobán belekeverte magát a dologba. Nem egészen ezt remélte a titokzatos kolostortól, ahová a sámánregék szerint a legdicsőbb bektasok zarándokoltak el hajdan, birodalmi horderejű ügyekben folyamodni tanácsért és támogatásért. Kétségtelen persze, hogy ezek a khatifok pillanatnyilag egyetértenek vele már amennyire ezt náluk meg lehet állapítani -, és nekik sincs ínyükre, ami a Négy Szarv Népénél történt. A vén nomád mogorva hangulatán azonban ez a körülmény sem lendített sokat. Az őseitől öröklött bölcsesség szerint khatiffal kezet rázni ugyanolyan dögvészes ostobaság, mint szablyát vonni rá; talán még nagyobb is, mert szablyarántásnál az embernek van némi esélye, hogy, hamar túlesik az egészen.
A tizedik napon a kolostor lakói lezárták a jegyzőkönyveket. Nem sokkal később egyikük hosszabb utazásra indult, amelyre egyébként semmilyen felszerelést nem vitt magával, még ruhát sem: szín pőrén, mezítláb távozott. Nem egészen egy napig volt távol, és jókora posztózsákkal a vállán érkezett vissza, amelyben valami terjedelmes, súlyosnak tetsző tárgyat hozott. Hogy a két időpont között mi történt, csak találgatni lehet; a vendégeknek nem számoltak be róla. Mindenesetre tény, hogy a Négy Szarv Népe innentől kezdve nem szerepel többé a gyepűvidék krónikáiban, és egyetlen túlélőjük sem folyamodott próbára bocsátásért a szomszédos törzsekhez.
Az egyik kopasz fiatalember a tizenkettedik napon elbúcsúztatta a kolostor vendégeit, mielőtt azonban a kapuig kísérte volna őket, észrevételt tett a hármójuk arcán található sebhelyekkel kapcsolatban. Ha jól tudja – mondta -, ezek a sebhelyek bizonyos jelentőséggel bírnak. Erről jut eszébe: szeretne megmutatni még a vendég uraknak egy utolsó érdekességet. Ha vele fáradnának esetleg? Természetesen megtették.
A fiatalember a kolostor központi pincetraktusába vezette őket, s fáklyájával rávilágított egy hordóforma márványtömbre, amely úgy volt elhelyezve, mintha tartóbakon állna, valójában azonban félig beágyazták a falba szabadon maradt oldalát különféle – meglehetős bonyolult – ábrák és rajzolatok díszítették, valamint egy nagy műgonddal kidolgozott arckép, amit előbb kőbe véstek, majd vörössel kihúzták a kontúrjait. A portré vonalvezetése helyenként kissé bizarrnak tűnt, ám épp ezért lett döbbenetesen élethű. A vendégek többsége ismerte az ábrázolt személyt, és nem őrzött róla kellemes emlékeket; így például vele kapcsolatban kerültek az arcukra a fiatalember által említett sebhelyek. Az apa utálkozva szembeköpte; a fiú és a jegyes pedig rút szavakat morzsolt el a bajsza alatt.
Házigazdájuk magasabbra emelte a fáklyát, és felhívta rá a figyelmüket, hogy a Vadkan – ahogy ő nevezte ezt a személyt – be van ugyan zárva ebbe a márványtömbbe, és a közeli jövőben aligha fog kivergődni belőle, ettől függetlenül azonban nagyon is él; sőt, mindent igen jól lát és hall, ami körülötte történik. Az apa erre ismét leköpte az arcot, ám ezúttal a szemébe nézett, és lassan, kiszámítottan elmosolyodott. Tízszer, százszor annyi ideig... – suttogta rekedten. Közben még szélesebbre húzta az ajkát, hogy a fáklyafényben kivillantak a fogai; de ez már nem annyira mosoly volt, inkább az a fajta kifejezés, amit a vén, szikár farkashím pofáján látni olykor, ha kiéhezve hajol a friss konc fölé. Ezerszer addig; és ezerszer ezerszer... Ezt szinte csak lehelte; alig lehetett hallani. Nekem már az ükunokáim is rég elporladnak már; és te még akkor is itt fogsz rohadni ebben a kriptában, a saját vadkanpofádba zárva...
Kegyes ma hozzánk a Legnagyobb Úr, bólintott az öregsámán, és félrenézett a pince hosszában, hisz ez a bosszú már mások ügye volt; ő becsülettel lerótta véradósságát. Ekkor feltűnt neki, hogy a két szomszédos hordó felülete is márványosan csillog, s dongáik íve alul-felül beleolvad a falazatba. Összevonta a szemöldökét. A fáklya nem sok fényt adott, a távolabbi hordókat egyre sűrűbb félhomály nyaldosta körül; de a faragott arcok kontúrjait így is ki lehetett venni rajtuk. Akadt néhány, amelyikhez képest ez a legfrissebb portré szinte már emberinek tűnt...
A vén nomád elfojtotta az ösztönös késztetést, hogy teljes testtel odaforduljon: Ostobaság lenne felhívni magára a khatif figyelmét. Csupán a fejét mozdította félre, türelmesen, hüvelykről hüvelykre, mintha csak unottan bámészkodna a sötétségbe. Újabb hordók... még újabbak... illetve éppenhogy régibbek, hisz egyik-másik szinte eltűnik a rárakódott mocsok alatt. Vajon mennyi éven át kell gyűlnie a pókhálónak meg az egérpiszoknak, hogy teljesen elborítson egy ekkora márványtömböt? Hordók egymás fölött... hordósorok...
Nem látott el a pince záróboltozatáig.
Aztán eszébe jutott, hogy a másik irányba is fordulhatna, hiszen a folyosó arrafelé is folytatódik; és a szívét émelyítő, hideg borzongás futotta körül.
A büyük felocsúdott, de nem nyitotta ki a szemét. A névtelen iszonyat, mely több mint egy ezredéve rántotta görcsbe régi-régi ősének zsigereit, eleven erővel sugárzott át az ő kebelébe. Szíve vadul kalapált, ki-kihagyva az ütemeket; testét gyorsan hűlő veríték lepte el; tagjait megállíthatatlan reszketés rázta, és nem az éjszaka hidege miatt.
Mélyeket lélegzett, fokról fokra lett úrrá gyöngeségén. A lábujjain kezdte, és lassan, módszeresen haladt fölfelé, sorra egymás után parancsolva nyugalmat minden porcikájára. Valamikor eközben rádöbbent, hogy pokrócokkal letakarva fekszik a parazsára égett tábortűz közelében, nyerge a feje alá igazítva, fegyverei mind odakészítve mellé, karnyújtásnyi távolságban. Nem tartotta képesnek rá magát, hogy a révedés önkívületében szabályosan nyugovóra térjen, Ezek szerint Ae'um gondoskodott róla, ami nagyon meglepte; de a bukott khatif talányos személyiség volt, nem mindig lehetett kifürkészni cselekedeteinek mozgatórugóit.
A büyük már első álombéli találkozásuk után gyanította, hogy őse, a vén nomád, kinek ráncos-ravasz mosolya előködlött a múlt vakon gomolygó párafátylai mögül, nem tartozhatott a közönséges öregsámánok közé. Mikor átélte vele a Keserű Pohár kiürítését, sejtése bizonyosságot nyert. Ez az ember nem lehetett más, csak Dirgan bektas, a Kilenc Ölyv Népének legendás hőse; alakja mára éppúgy mitikus homályba veszett, mint azoké a rég letűnt nagy sámánoké, akiknek az emlékén ő tűnődött el hajdan, a titkos kolostor falai között. A rege szerint Dirgan bektas élete alkonyán szellempárbajra hívta és legyőzte sötét patrónusát; azóta ő szolgálja a törzs sámánjait, nem pedig fordítva. Erről a bektas bizonyos tilalmas rajzolatok révén gondoskodott, melyeket a sámándombon helyezett el; s egyúttal jövendölést tett, hogy amíg e pecsétek sértetlenek maradnak, a kilenc ölyv fennen szárnyalni fog. Szörnyű halál vár mindenkire, aki a megtörésükkel próbálkozik, jósolta Dirgan; ám ha a törzs valaha is méltatlanná válna az ő emlékezetére, támadni fog a véréből egy férfiú, aki száraz szalmatörek gyanánt szétzilálja s eltapossa őket. És akkor jaj lesz a Kilenc Ölyv Népének: előbb a poklok minden kínjával meggyötretnek és megtöretnek, majd lesújt reájuk a végső pusztulás.
Ezeket jövendölte az agg bektas; aztán kijelölte utódát, és magányos zarándokútra indult a Fekete Határ felé. Mondják, át is kelt rajta, s patrónusa megzabolázásának jogán helyet követelt magának a khatifok sorai között. Akár így, akár úgy, a pusztán nem költöttek róla több történetet.
A Kilenc Ölyv Népe áhítatos tiszteletben tartotta emlékét; de hittek a jóslatnak, és nem voltak bolondok. Amikor már bizonyosra vehették, hogy nem fog visszatérni, kegyetlen hajtóvadászatot indítottak a leszármazottai ellen. Néhány esztendő leforgása alatt el is pusztították valamennyit, egyetlen leányunokát kivéve. Ezt az öregsámán – furcsa és rangjához nem illő módon – egy bosszúhegekkel megjelölt, kitaszított nyargalóhoz adta feleségül, állítólag egy öreg harcostársa fiához. A sebhelyes nyargaló vad volt és agyafúrt, akár a kiéhezett csikasz, és minden kelepcéből kisiklott. Egy ízben már-már sarokba szorították; ám szablyatestvére, egy másik földönfutó, aki örök özvegységet fogadott – első jegyesét, mint rebesgették, titokzatos és hátborzongató körülmények között veszítette el -, ekkor a saját életével váltotta meg az övét. Utána még óvatosabb lett; és soha többé nem sikerült a nyomára bukkanni.
Hosszú révületéből ébredve a büyük immáron egészen más szemmel tekintett erre az ősrégi legendára, melyet ma is gyakorta meséltek a pusztai tábortüzeknél. Mikor nem is olyan rég, egy holdfényes éjszakán csizmája vasalt orrával rugdosta szét az évezredes ábrákat a tiltott sámándombon, még csupán afféle cifra tanmesét látott benne, amit a törzs harci lelkületének megacélozására szerzettek a Kilenc Ölyv sámánjai. Most rádöbbent, hogy jóval több ennél; s hogy ő maga akkor éjjel egy ősrégi prófécia értelmében cselekedett.
Mert a Kilenc Ölyv Népe az utóbbi időben két lovasháborút is elveszített, kövér legelőket kellett feladnia, bégjei megalkuvó békeszózatokra kényszerültek; és a zömök, vén nomád, amilyennek látomásos álmában megismerte, aligha lett volna elégedett az események ilyetén alakulásával. A jelek egyértelműek voltak: egy nagymúltú, vitéz törzs sok-sok évszázad után végül hanyatlásnak indult. A büyük eltűnődött rajta, vajon mihez kezdtek, amikor szálláshatáraikon átdübörgött a sasok és a darvak egyesített lovashada; s mert a vén Dirgan véréből származott, őszintén remélte, hogy nem távoztak méltatlanul.
A Kilenc Ölyv Népének sorsa mostanra mindenképp megpecséltetett, így hát a büyük sem vesztegetett rá többet néhány futó gondolatnál. Sokkal fontosabb volt, hogy a látomás végre megmutatta neki, hogyan forgassa föl egyetlen csapással az egész gyepűvidék békéjét. A kulcsot a titkos kolostor kazamatái rejtették. Egy nomád bektast nem könnyű megrémíteni; ám a büyük még most is a csontjaiban érezte, micsoda iszonyat lett úrrá a vén Dirganon, amikor végigtekintett a dohos földalatti folyosón. Mi mindent rejthetett az a temérdek márványhordó? Hány eszelős és elfeledett hatalmat, akiknek bosszúvágya lassan őrületbe tajtékzott át a rabság számolatlan századévei alatt? Bizonyára elegendőt, hogy a Kránbérctől Smoraganig lángba borítsák a Fekete Határ közét; s hogy őrjöngésük túlélői mind gyilkos haraggal forduljanak azok ellen, akik felelősek a kiszabadításukért. Senkit sem fog érdekelni, hogy a cselekvő kéz a büyüké volt. Őt a két lovastörzs ítélete teremtette: bármit is tesz, következményei rájuk háramlanak.
A cél tehát kitűzetett; a hozzá vezető utak azonban egyelőre homályban maradtak. Az a gyepűvidék, amit a bektas és a kitaszítottak szemével látott, a büyük számára nem volt ismerős. Több mint ezerkétszáz esztendő pergett le, mióta a vén Dirgan lerótta véradósságát; és ezek az évek nem nyom nélkül múltak el. Az őst messzi utódjától elválasztó szakadék temérdek apróbb-nagyobb dologban megmutatkozott. A büyük például még csak nem is hallott soha a Motyogókról; hiába védték szívósan egyre zsugorodó szállásterületeiket, hosszú távon nem állták a versenyt az újonnan jöttekkel, s a puszta kegyetlen törvénye bukásra ítélte őket. Holtuk után még az emlékezetük is kiveszett: vágyaikat hideg szelek szórták szét, titkaik egybevegyültek a porral.
A gyalogvadászok és a nomádok örök háborúja persze nem ért véget velük. Új, erősebb rivális vívta tovább a helyükbe lépve. A vén Dirgan gondolataiban a büyük nem találkozott még az orktörzsekkel: ezek valamikor az ő kora után vándorolhattak be a gyepűvidékre, s alighanem a benyomulásuk adta meg a kegyelemdöfést az immár kétfelől szorongatott Motyogóknak. A büyük meglátta ebben a Legnagyobb Úr bölcsességét, s lélekben alázatos főhajtással tisztelgett előtte. Ami keveset megtudott révületében erről a furcsa népségről, annak alapján sunyinak és alattomosnak tűntek; az orkok sokkal méltóbb ellenfelek voltak a lovastörzsek számára.
A Motyogók ügye persze nem érintette közvetlenül; annál inkább aggasztotta valami más. Elég tűrhetően ismerte az U'Cheollal szomszédos déli határsávot, részint személyes tapasztalatból, részint a törzs hosszú vándorútjának szájról szájra szálló krónikáiból; és biztosan tudta, hogy errefelé sehol nincs olyan boszorkányos vidék, amilyenen a vén Dirgannak kellett átkelnie a rejtőző kolostorhoz menet. Hiába vette számba az összes régi legendát, a délibábok honáról egyik sem emlékezett meg; a vízió pedig épp azért nem nyújtott biztos támpontot, mert a bektas útja végig csalóka tünemények függönyén át vezetett. Amit a büyük az ő szemével látott, az leginkább még a fénytolvajok tartományára emlékeztette; ám a fénytolvajok messze északon szállásoltak, Har Huddath közelében, s gyilkos káprázataik csak sötétségben telítődtek élettel és rosszindulattal. Homlokát ráncolva próbált megoldást találni erre az őrjítő dilemmára, mely azzal fenyegette, hogy a céltól karnyújtásnyi távolságnyira kell megtorpannia.
– Ismered az utat – szólalt meg mellette egy dallamos hang, kortalanul és kristályos-hidegen. Kinyitotta a szemét. Ae'um nem messze állt tőle, ezüst lándzsájára támaszkodva, rezzenetlenül. Karcsú, selyemvértes alakját fakó ezüstporral hintette körül a szürkület.
– Az ősöd tévedett. Azon a helyen száműzöttek éltek – folytatta halkan; szavaiban jégtűkből fent nyílhegyek csendültek össze. – A próbaidő letelt, és ők nem gyűjtöttek elegendő trófeát, hogy visszaváltsák magukat a határ túloldalára. – Megvonta keskeny vállát. – Ma is itt vannak... már ami megmaradt belőlük. A délibábok viszont meghaltak, mert elfeledték, hogyan kell táplálni őket.
Ae'um... Hogy is mondta első találkozásuk éjszakáján, amikor a Sóhajok Völgyéből eléje jött a Zharzurumhoz? Láttam a révülésedet... És valaha ő is U'Cheolban élt; talán – ki tudja? – már akkor is, amikor négy komor nyargaló sebet ejtett az arcán, és elindultak a Kilenc Ölyv tanácsfája felé. A büyüknek fogalma sem volt, milyen idős lehet; csak annyit tudott róla, hogy majd' egy évszázada igyekszik meghalni, mindhiába...
Újra lehunyta szemét, ám gondolatai ezúttal nem az ősei által bejárt út körül forogtak. A titkos kolostorerődöt képzelte maga elé, teljes zord fenségében, ahogy az óvó ködlepel a vén Dirgan szavára lefoszlik bástyáiról és barbakánjairól. Lélegzetelállító látvány volt, még Daha'ak fekete bazaltfellegváránál is lenyűgözőbb, talán épp azért, mert nem hivalkodásra szánták: a magabiztos erő természetessége sugárzott belőle. Igen; akik ilyen szállást tartanak, azok előtt még egy pusztai bektas is szégyen nélkül hajthatja meg a fejét...
Ma is itt vannak... már ami megmaradt belőlük...
Bár szörnyű szentségtörésnek tűnt, a büyük megpróbálta elképzelni, mit művelhet az idő rombolása az építménnyel, ha gazdái elhagyják, vagy a kétségbeesés örvényébe zuhannak. Foghíjakkal csorbította a büszke bástyákat; repedéseket szántott a roppant kőfalakra; derekát szegte az égretörő tornyoknak, omladékból vont gallért a lábazatuk köré. Sűrű iszap dagadt a védőárokban, míg teljesen fel nem töltötte; aztán buja bokorirhát sarjasztott a hátán, s ezerfelé ágazó repkénycsápokkal markolt a kövek eresztékeikbe. A kapuszárnyakon mind mohóbban terjeszkedtek a rézrozsda zöld foltjai, szigetekből kontinensekké olvadtak össze, felismerhetetlen ronccsá marták a míves bronzvereteket. A központi kupolát hajszálrepedések pókhálója szőtte be, szélsodorta magvak telepedtek meg bennük, szárba szökkenő gazok gyökerei feszegették őket. Penész és madárganéj; zsíros korom és koszorúkban kivirágzó kránkő; nedves és száraz rothadás...
A képzelet gépezete, az akadozó indulás után, most már saját lendületétől hajtva forgott tovább. A kupola beomlott, a bástyák ledőltek, a falak körös-körül megroskadtak, ék alakú hasadékok nyíltak rajtuk. Gyom verte föl a düledező romot: a nyirkos televény felzabálta a kapuszárnyak utolsó szilánkjait, s a megroggyant boltívek alatt fészkelő denevérek éjszakánként kísérteties fűzérben rajzottak a vörös hold körül. A látvány már nem is hasonlított arra, ami a vén nomádot és kitaszított társait fogadta egykoron, a rég semmivé enyészett ködlepel fölfejtése után.
És a büyük hirtelen rádöbbent, hogy ismeri ezt a helyet. Többször is járt már itt, mit sem sejtve róla, miféle szörnyű titkok szunnyadnak a mélyére temetve. Nem volt lakatlan, de gazdái szívesen fogadtak vendégeket, ha nem is törekedtek éppen az odacsődítésükre. A büyük összehasonlította őket a révületéből őrzött képpel, és ínyét furcsa, keserű íz futotta el. Akik itt éltek, hajdan képesek voltak rá, hogy az iszonyat árnyékát borítsák egy öregsámán szívére. Ma pedig? Az idő kegyesebben bánt a hajlékukkal, mint velük. Nem fajzottak ugyan puhányokká – akkor nem lenne helyük a gyepűvidéken -, és még mindig sokan tartottak tőlük; ám a vén Dirgan emlékeihez képest szánalmasan elkorcsosultak. A büyüknek Ae'umra kellett gondolnia. Bukott khatif volt ő is, de megőrizte a tartását, s maradt ereje hozzá, hogy harcba szálljon a Legnagyobb Úr utolsó kegyéért: egy méltatlan élet méltó befejezéséért. Ezekről aligha feltételezett volna ilyesmit.
Nem baj. Annál könnyebb lesz szembeszállnia velük.
– A kötéseket nem tudod feloldani.
Rianó jég dalolt a büyük fülébe. A szeme csukva maradt, mégis tudta, hogy Ae'um őt nézi: a páros smaragdláng átizzott a szemhéján, zöld parázsként lüktetett a tekintetére boruló sötétségben.
Ha most visszakérdez, azzal beismeri rászorultságát, maga mellé emeli a kegyeit esdő khatifot, akinek mindeddig ura és parancsolója volt. Ae'um megadná a választ; aztán joggal követelné jutalmát a bevégzett szolgálatért. Hallgatott.
Hosszú csend támadt, csak a hajnali szél susogott a gyér pusztai fűben, hűsen enyésző harmatcseppeket sodorva a nomád ráncos arcára. A levegőnek nedves koromszaga volt. A büyük szívdobbanásai mély, ütemes visszhangokat vertek a dobhártyáján: türelmesen számolta őket.
Nyolcszor tíznél utolsót sziszegett a tűzgödörben halódó parázs.
Tizenkétszer tíznél fojtott prüszkölés jelezte a szürke csődör ébredését, amit ropogtató zörejek követtek, ahogy nekilátott a reggelijének.
Huszonháromszor tíznél a büyük bágyadni kezdett; és elhatározta, hogy aludni fog. Kissé fázott ugyan, de remélte, hogy Ae'um majd újra megrakja a tüzet.
Huszonötször tíznél újra felcsendült a kristályos jéghang.
– A tömlöcöket belülről nem lehet szétfeszíteni, és kívülről sem könnyű. Csákánnyal talán sikerülne, de fáradságosan. És csak egy foglyot szabadíthatnál ki. Mihelyt a tömlöc fala leomlik, elsőnek téged tépne szét.
A büyük fáradtan felsóhajtott, lelökte magáról a takarókat, és felült. Rezzenetlenül nézett farkasszemet a két hidegen szikrázó smaragddala hópehelysisak alatt. Tekintetében nem volt sem kérés, sem alkukészség, csak rideg, könyörtelen vasszigor.
A két szempár egymásnak feszült, s a büyük egy pillanatra úgy érezte, ereiben jéggé dermed a vér. Jól tette, hogy nem állt fel; alighanem megroggyant volna a térde. Így azonban arcizomrándulás nélkül tudta viszonozni a bukott khatif hideg tekintetét. Mikor már-már megingott, felidézte azokat a perceket a Három Sas Népének vezéri sátrában, amikor rádöbbent, mit kíván tőle az ősz bég; és az emlék rögösebbre fagyasztotta a szívét, mint Ae'um minden bűvhatalma tehette volna.
Az ezüstvértes alak térdre hullott a kelő nap sápadt fényében, s hódoló gesztussal lándzsát-fejet hajtott előtte.
– Erős vagy – dalolta hegyikristály hangján. Megyek és elhozom neked a tömlöcök kulcsát.
A büyük bólintott, és óvatosan visszaereszkedett fekvő helyzetbe; vigyáznia kellett, nehogy zuhanás legyen belőle. Lebírni egy khatifot az akaratok párviadalában nem közönséges teljesítmény, még egy megkeseredett lelkű száműzöttel szemben sem, aki már csak a halált sóvárogja – sőt... Erőtartalékait már a révületben töltött éjszaka is alaposan megapasztotta; kénytelen lesz valamivel többet pihenni a tervezettnél.
Ae'um felállt, és elindult északnyugat felé. Hosszú, kecses léptekkel haladt, szinte légiesen, mintha nem is a földön járna, hanem fölötte siklana pár hüvelykkel. Lándzsáján, íján pengeéles szikrákat táncoltatott a napfény; s ahogy utána nézett, az álom meleg ölében elmerülő büyüknek egy pillanatra úgy rémlett, mintha nyúlánk alakját sápadt ezüstglória ragyogná körül.
Két óra pihenést engedélyezett magának, aztán indulnia kellett, bármilyen törődött volt is; mert Karükyal környéke nem sok jóval kecsegtette. Mikor ellovagolt a kifaggatott villásnyelvű mellett, összeráncolt szemöldökkel pillantott le rá a nyeregből. A holttest jóval messzebb hevert a táborhelytől, mint emlékezett rá, rongycsomó módjára összeroskadva egy terjedelmes nyálkatócsa közepén, furcsán kicsavarodott tagokkal. Nézte egy darabig, aztán vállat vont, és tovább nógatta hátasát. Bármi is történt a hullával, veszedelmesebb nem lett tőle, legfeljebb undorítóbb. Talán Ae'um művelt vele valamit; és a büyüknek megfordult a fejében, hogy még sohasem látta táplálkozni őt.
Aznap gyors iramot diktált, mert csak ő volt fáradt, a lova nem, és szeretett volna minél hamarabb kívül kerülni Karükyal befolyási övezetén. A Villásnyelvű Nép kiterjedt birtokok fölött rendelkezett, megtelepedésük óta szépen kikerekítették a bíbor orkoktól szerzett örökségüket. Ha nem akart még hosszú napokig az ő területükön lovagolni, éles ívben délnek kellett kanyarodnia. Errefelé csakhamar töredezett, kopár dombhátak emelkedtek ki a puszta síkjából, melyek egyre magasabbak és sziklásabbak lettek, hogy aztán – már a Fekete Határ túloldalán – beleolvadjanak U'Cheol peremhegységébe.
A Zharzurumtól idáig megtett útja során a büyük lényegében ferdén átvágott az egész gyepűvidéken, az északi határtól a déliig. Az útvonalat a körülmények kényszerítették rá, s kezdetben kissé nyugtalankodott is miatta, hisz azt a kockázatot rejtette magában, hogy üldözői kihasználják a kerülőit és elébe vágnak. Az egész lovashad persze aligha térhetett volna le a forró nyomról, ám ha vállalja erői megosztását, az öreg bég néhány különítmény kiküldésével kelepcébe csalhatta volna. Persze korántsem biztos, hogy ezek a különítmények élve átjutnának a nyúzószekta szállásvidékén, a Kristálymocsártól délre.
Nem mintha a sayhamok különösebben kényesek lettek volna a határaikra. Ami azt illeti, ritkán háborgatták a területükön átvonuló nomádokat, elvégre ember- és lóbőrőkből bőséges készletekkel rendelkeztek, nem érezték szükségét utánpótlásnak. Még azt is eltűrték, ha náluk legeltettek; ők nem tartottak állatokat, és földet sem műveltek. A lovastörzsek mégsem szívesen éltek a lehetőséggel – és nem csupán azért, mert a Kristálymocsárból eredő vizek furcsa, beteges növényeket tápláltak errefelé, melyek néha többet ártottak a jószágnak, mint használtak. A fő ok az volt, hogy a szekta engedékenysége csakis azokra terjedt ki, akik semmiféle pengés vágószerszámot nem hoztak magukkal. A nyúzószentélyek vidékén ilyeneket kizárólag a felszentelt sayhamok használhattak; és aki dacolni mert a szigorú tilalommal, az kivívta maga ellen bősz haragjukat.
Egy harcra fegyverkező lovaskülönítmény persze aligha mondhatna le szablyáiról, fokosairól és késeiről; átkelésük a határon nyílt hadüzenettel érne fel. Márpedig a sayhamok sok hátborzongató dologra voltak képesek, ha magukra öltötték lenyúzott és gondosan kikészített bőreiket. Üresen is telíteni tudták őket valamilyen páraszerű esszenciával, ami úgy viszonyult a valós élethez, mint az álom az ébrenléthez; azaz gyakorlatilag bármikor kiállíthattak egy népes hadsereget, amely a csatamezőn elég esetlenül viselkedett ugyan, hiányosságait azonban puszta számerejével pótolta. Mindehhez hozzá kell még tenni, hogy a nyúzószentélyekben jónéhány felettébb ritka gereznát őriztek, különféle furcsa és ijesztő szörnyekét; és szükség esetén nem haboztak felhasználni ezeket sem.
A büyük úgy vélekedett, az ősz bég nem fogja kockáztatni egy bizonytalan sikerű bekerítés kedvéért a szektával való összecsapást. A mára virradó éjszakán ez még fontosabbá vált számára: ha ugyanis élni kívánt a révületében feltárulkozó lehetőséggel, akkor nem maradt más választása, mindenképpen erre kellett folytatnia az útját. Kétszeresen is jó oka volt rá tehát, hogy feszített iramban vágjon át a keskeny pusztasávon Karükyal alatt. Ébersége egyetlen percre sem lankadt, mindvégig figyelmesen fürkészte a környező terepet, lesvetőkről árulkodó jelek után kutatva. A Villásnyelvű Nép székvárosát aprócska rabszolgafalvak táplálták, az uralmuk alatt álló területen szétszórva. Errefelé is akadt belőlük néhány, még a szokottnál is kisebbek és nyomorúságosabbak. Ezeket – bár időt vesztett vele – nagy ívben elkerülte.
Számításai végül beigazolódtak. A lovashad vagy egyáltalán nem küldött déli irányban portyázókat a bekerítésére; vagy ha mégis, akkor a csapat nem bírta idejében átverekedni magát a nyúzószentélyeken, esetleg el is vérzett a velük vívott harcban. Amikor kevéssel napközép után elhagyta az utolsó szelídebb lankákat, s a déli horizonton felsötétlettek előtte a határmenti dombok sziklásan töredezett körvonalai, a büyük nem minden megkönnyebbülés nélkül fogta vissza a csődört, mely kezdett már berzenkedni az erőltetett iram miatt. Ha nyílt terepen érik be, maroknyi nyargaló is elég lenne hozzá, hogy véget vessen nagy futásának.
Az első kopár dombtetőn ferdén kitámasztott, rácsszerű állványzat fogadta, amit legallyazott ágakból kötöztek össze száraz gyökerekkel. Egész rajra való keselyű lakmározott rajta, mohón vagdalva-cibálva valami felismerhetetlen, sötét tömeget, amit teljesen eltakartak csapkodó szárnyaikkal. A büyüköt meglepte a látvány, mert Naag nemzetségének nem volt szokása ilyen módon megjelölni a határait.
Felkaptatott a sziklás emelkedőn, íját lövésre készen a nyeregkápán nyugtatva – mert a gyepűvidéki keselyűk, ha éhség gyötri őket, nemcsak egymással harcolnak ádázul a koncért. Az első kettővel egy-egy jól irányzott nyílvessző végzett; az utána következővel már a szablya, mert túl közel férkőzött; a negyedik koponyáját az ágaskodó csődör rúgása zúzta szét. Ez végül elbátortalanította a megmaradtakat, és panaszos vijjogással emelkedtek a magasba, ahol lomhán körözve várták, mikor térhetnek vissza terített asztalukhoz.
Elég sokáig kellett várakozniuk, mert a büyüknek beletelt néhány percébe, míg a rácsra kötözött torzót azonosította a leperzselt mellű nővel, akivel a Varjak pusztáin találkozott. A nehézségeket nem csupán a keselyűk falánksága okozta. A Varjúnak hosszú és csúf halála volt, arcvonásait részben már előtte elveszítette; a madarakat csak a maradékért terhelte felelősség. A büyük bizonyos jelekből így is megsejtette, kiről lehet szó; bizonyosságot azonban csak a tövestül kitépett, hosszú hajfonat hozott, amelyet felhasználtak a hóhérállvány összekötözéséhez. A durva rácsozat elé tucatnyi törött nyílvesszőt szórtak; középtájt valamennyit sas- és darutollak díszítették.
A nő nyilván egyike volt a Varjak által Karükyalba küldött mestergyilkosoknak. Akik túlélték a küldetést, haza már nem térhettek, legfeljebb jókora kerülővel, a zharzurumi varangyrajzás miatt. Ő a jelek szerint ugyanazt a menekülési útvonalat választotta, mint a büyük – vesztére. A határmenti szikladombok között Naag nemzetsége kerítette kézre.
Hogy kivégzése után a keselyűk elé vetették, annak csak egy oka lehetett: őrültnek tartották. Ennek ellenére szörnyen megkínozták, a nála talált tollkoszorús nyilakat pedig kihívóan összetörték és a lábához szórták. Halvány mosoly derengett föl a büyük arcán, amikor rájött, mit is jelent ez. Naag fiai vele tévesztették össze a nőt. Azt hitték, hogy a gyepűvidék hírhedett ámokfutóját fogták el, a rettegett eszelőst, aki szélvészként száguld végig a pusztán, s közben vakon dúl-rombol maga körül. Most megrészegültek saját váratlan hőstettüktől, s hivalkodva tárják ország-világ elé a megszerzett trófeát.
A büyük kissé korainak vélte ezt a diadalünnepet. Naag nemzetsége túlságosan elbízta magát; és a Legnagyobb Úr tanítása szerint az üres dölyf megrovást érdemel.
Sötétedett. A büyük felajzott íjjal kuporgott egy árnyékos sziklapárkányon, jó három öllel a szurdok torkában fakadó forrás fölött. Időnként megnyálazott ujjal ellenőrizte a szélirányt, hogy továbbra is felőle fúj-e; ha megváltozik, másik leshelyet kell keresnie. Fekete szeme türelmesen fürkészte a lassanként homályba merülő tájat: a barázdált kőfalakat, melyek ridegen és elutasítóan magasodtak körös-körül; a csermelyt, amint vékonykán csordogált a világos foltként derengő nyiladék felé; a derékig érő gazt a partoldalban, a kavicsos talajba kapaszkodó, szívós gyökereket. Tekintete sehol sem időzött el hosszasan, de nem is ugrált ide-oda: kimért, kényelmes ívben söpört végig a vízmosáson, s ha végzett, nyomban újrakezdte. A sokáig figyelt látvány mérhetetlenül kicsiny kortyokban apasztja az éberséget; a hirtelen rebbenő pillantás pedig árulójává válhat, mert kivillantja a szeme fehérjét.
Hosszú várakozásra számított, ezért guggoló sarokülésben helyezkedett el, kissé hátradőlve, hogy legyen tere megfeszíteni az íjat. Kényelmetlen, könnyen megingatható póznak tűnt; a látszat persze csalt. A teste így a lehető legkisebb felületen érintkezett a csupasz sziklával, amely az est közeledtével egyre dermesztőbb hideget árasztott. Fekve vagy ülve már rég elgémberedett volna. Időnként apró, alig észrevehető mozdulatokat tett: áthelyezte a súlypontját, igazított a válla vonalán; leheletnyivel odébb csúsztatta csizmaorrát. Módszeres alapossággal ellenőrizte testét: hol ezt, hol azt az izmot feszítette meg, majd ernyesztette el. Órák óta lapult már a párkányon, az árnyékok közé olvadva, szinte rezzenetlenül; mégsem zsibbadt el egyetlen tagja sem.
Csend volt, csak a szél zúgott a dombhátak között, és a csermely csobogott halkan odalent. A szürke csődör lenyergelve, pányva nélkül bóklászott a partján, bizalmatlanul böködte orrával a bogáncsos gazokat, néha horkantott egyet-egyet. Ő szélirányban állt, és ez – okos állat lévén – csöppet sem tetszett neki; mégsem szökkent át a túloldal biztonságába, mert a gazdája azt kívánta tőle, hogy itt maradjon.
A leshelyén várakozó büyüknek a Varjú sorsa járt a fejében. Gyilkosai őrültnek vélték, az kétségtelen: csak az őrülteket és a fertőző betegeket engedték át a keselyűknek, a többi zsákmányra maguk tartottak igényt. Naag fiai kannibálok voltak, és szilárd meggyőződéssel hitték, hogy ha elevenen falják föl áldozataikat, minden erejük és tudásuk átszármazik rájuk. Általánosan elterjedt hiedelem ez az emberevő törzsek és szekták között; a domblakó nemzetséget az különböztette meg tőlük, hogy esetükben tökéletesen megfelelt a valóságnak.
Alapítójuk, Naag – aki sokak szerint ma is él még, ormótlanná és mozgásképtelenné puffadva valami sötét odú mélyén – állítólag egy túlvilági hatalom és egy rút boszorka tisztátalan ölelésében fogant. Atyja nemcsak ezt a képességet hagyta rá örökül, hanem az anyját is, akivel Naag ikergyermekeket nemzett, majd élve fölfalta. Később vérfertőző nászok sorozatával gyarapította nemzetségét, mely lassan elszaporodott a határmenti dombok árnyékában. Degenerált korcsok voltak egytől egyig, már csak azért sem sokkal különbek a vadállatoknál, mert javarészt azért az ő húsukat ették, s ilyenkor az ő jellegzetes vonásaik ütköztek ki rajtuk. Néhanapján azonban előfordult, hogy a nemzetségből valaki különleges zsákmányt ejtett: egy sámánt, aki rossz helyet választott a révedéshez, vagy egy menekülő khatifot, aki vesztes harcokban megtépázva kelt át a Fekete Határon. Ilyenkor aztán többnyire csúf idők köszöntöttek a gyepűvidékre.
Amikor a Villásnyelvű Nép megtelepedett Karükyalban, hamar kiismerték szomszédaik természetét, de nem irtóztak el tőlük, sőt: egyenesen megörültek nekik. Tálcán kínált erőforrást láttak bennük, amely remekül kiaknázható, ha kellő óvatossággal kezelik. Sietve megszereztek minden területet a dombság körül, majd ideköltöztették a legelesettebb, legnyomorultabb rabszolgáikat. Ily módon sikerült szinte teljesen elszigetelniük a külvilágtól Naag nemzetségét, akik – megfelelő préda híján – tompa, félállati sorban tengődtek évszázadok óta. Ha a villásnyelvűeknek szükségük volt rájuk, zsoldosokkal befogtak és a városba hozattak egyet; itt aztán olyan táplálékot adtak neki, amit szövevényes terveik szempontjából célravezetőnek ítéltek. Számos karükyali ügynöknek és kémnek, hasonmásnak és bábfigurának folyt Naag vére az ereiben.
A Varjú erről aligha tudott ilyen sokat – vagy ha mégis, épp ez tette elővigyázatlanná: könnyelműen alábecsülte a domblakókat. Züllött korcsok, félig rabszolgák, félig bestiák: ugyan mi félnivalója lenne tőlük? Nem fogta föl, hogy a szabad vadonban mindig a vadállat a legveszedelmesebb ragadozó, mert a Legnagyobb Úr erre teremtette. És ha a kifinomult ösztönökhöz gondolkodó értelem járul – legyen bármily alantas elme gyümölcse-, úgy ez a párosítás a legkiválóbb emberi vadász számára is végzetes lehet.
A büyük nem tartotta többre magát a halott Varjúnál, mégsem hitte, hogy őrá is ilyen veszedelmek leselkednének. A friss győzelem tudata biztonságba ringat, elaltatja az éberséget. Naag fiai most bizonyára jeles fegyvertényüket ünneplik, mindegyikük a maga módján. Az emberszerűbbek – a nemzetségfők, akiknek több hús jut a környező falvakból – borral, vérrel és üzekedéssel, talán a titkos sziklabarlang körül, amelyben idomtalanná hízott alapítójuk nyáladzik és bugyborékol. A többiek... nos, a többiek alighanem szabad folyást engednek a lelkük mélyén üvöltő vadállatnak. A hímek összemarakodnak a nőstényeken; ha felkel a hold, reszkető pofával felvonítanak rá; és amelyiknek a gyomrában megkordul az éhség, az négykézláb loholva vadászni indul, zsákmány után szimatolva az éjszakában.
Árnyék mozdult a csermely szél ellen eső partján, a nyiladéktól nem messze. Épp csak egy pillanatra vált ki a vízmosás sziklái közül, hogy aztán nyomban visszaolvadjon a félhomályba: görnyedt, torzonborz alak, amint óvatos osonással közelít az ideges csődör felé.. A büyüknek nem volt szüksége többre. A nyílvessző szisszenve szállt a sötétségben: forró vért fakasztott, és meglepett ordítást. Vadul rúgkapáló test hemperedett a csermelybe a lejtős partoldalon, kavicsok lavináját zúdítva a ritkás gyomsövényre.
A szürke csődör nyihogva hátraszökkent; meredek kőfalak zárták körül. Visszahőkölt, szemét forgatva körbetáncolt, de nem látott kiutat semerre sem. Ekkor elszántan szembefordult az ellenséggel; harciasan hányta-vetette fejét, és kihívó nyerítést küldött az irányába.
A második nyílvessző nyüszítéssé, majd hörgéssé változtatta a fájdalomüvöltést, de az idomtalan test továbbra is vadul vergődött a patakmederben, tépett vízfátylakat fröcskölve szerteszét. A büyük félrelökte íját, és habozás nélkül elrugaszkodott a három öl magasan húzódó párkányról. Behajlított térddel ért földet; bal kézzel kitámasztotta magát, jobbjában szablya villant. Csitító hangon odakiáltott a lovának, majd a csermelybe gázolva megindult a vízben hánykolódó lény felé. Gyors mozdulat: a fegyver acélját folyékony sötétség futotta el. A hörgés reszketegen elcsuklott, abbamaradt.
A nomád kivonszolta a partra áldozatát, aztán sietett megnyugtatni a csődört. Gyepűvidéki jószág volt; nem került sok időbe. A csüdjén az izmok sokáig reszkettek még az indulattól, de a szeme hamar kitisztult, és békésén tűrte, hogy sietősen felszerszámozzák. Csak akkor horkantott föl idegesen, amikor az éjszakai támadó döge is fölkerült a hátára, a többi málha mellé; ám ezúttal főleg a váratlan megterhelés miatt tiltakozott. Hűlő vér szagát érezte az ellenségen, és tudta jól, hogy többé nem árthat neki.
A büyük nem szándékozott sokáig időzni ezen a helyen. Szélirányba nyíló szurdokvölgy volt, itatóval és növényzettel – eszményi terep a zsákmányt cserkésző ragadozóknak. Eredetileg éppen ezért választotta; a sikeres lesvetés után azonban kockázatos lett volna tovább maradnia. Könnyen előfordulhat, hogy az éjszaka folyamán újabb vadászok vetődnek erre Naag nemzetségéből, ő viszont nem óhajtott találkozni velük. Így is nagy szerencséje volt a tőrbe csalt támadóval: inkább a hiúzok és a havasi párducok ösztöne vezérelte, mint a farkasoké. Egy egész falkát talán lebírt volna, talán nem.
Visszafelé indult, s éjszakai táborát annak a dombnak a tövében ütötte fel, ahol Naag fiai közszemlére tették nemrég szerzett trófeájukat. A tetem időközben eltűnt, a mestergyilkos emlékét csak a hóhérrács körül szétszórt maradványok őrizték. Fogak; bőrcafatok; csupaszra csipkedett csontok; egy szálanként szétcibált, fekete hajfonat. A környező sziklákon jóllakott keselyűk gubbasztottak, vaksin pislogva hályogos szemükkel, és lustán figyelték az alattuk szorgoskodó idegent.
A büyük biztosra vette, hogy a Naag-ivadékok előbb-utóbb vissza fognak ide térni, ezért különös gondot fordított a táborverésre. Szokásától eltérően nem ügyelt rá, hogy kevés nyomot hagyjon maga után – éppen ellenkezőleg. Szálláshelye határait tollkoszorús nyílvesszőkkel jelölte ki, amiket a nyolc fő égtáj irányában szúrt a földbe; ezeket holnap hajnalra tervezett indulásakor sem állt szándékában eltávolítani. Közepén hatalmas tűzgödröt ásott, veremnek is beillőt, emberfejnyi kövekkel körülbástyázva. Aztán valóságos máglyát rakott bele, mely felemésztette teljes tűzifatartalékát, két köteg gyújtós kivételével. Az első lángnyelvek sziszegő, narancsvörös örömtánccal köszöntötték az égbolt ívén felbukkanó kék holdat.
Rendes körülmények között ez kész öngyilkosság lett volna, még annál is rosszabb, mintha harsány szóval üvöltené az üldözői fülébe, hogy „Itt vagyok! Erre jöjjetek!”. A büyük azonban sötétedés előtt néhány sűrű, zsíros füstoszlopra lett figyelmes a dombvidék fölött; hirtelenében legalább féltucatot számolt össze. Először nem értette a dolgot; aztán eszébe jutott, hogy a nemzetségfők alighanem tűz mellett ünnepelnek. Bennük az emberszerű vonások vannak túlsúlyban a nyers bestialitáshoz képest. Ők értékelni tudják a sült hús zamatát, s külön élvezetüket lelik benne, hogy falatozás közben minél tovább életben tartsák a táplálékukat. Ha újabb füstgomoly jelenik meg az égen, azt valamelyik rangbéli társuk lakomatüzének fogják tulajdonítani; elvégre ki más lenne oly vakmerő, hogy nyíltan máglyát rakjon Naag atya földjén? Ami pedig alantasabb rokonaikat illeti, akik nyersen falják föl vonagló prédájukat... Nos; ők vadállatok, csak külsőre formáznak embert; és mint minden vadállat, félnek a tűztől.
A büyüköt nem árulta el a máglyája – épp ellenkezőleg. Jószerivel tökéletes védelmet biztosított neki, amíg a Naag-sarjak ünnepi orgiái tartanak. Ám ő nem érte be ennyivel; fel akarta használni másra is.
Amikor lemálházta a csődört, a szurdokban ejtett zsákmányt egyszerűen leoldotta a hátáról, és odébb rúgta, hogy ne legyen útban. Most eljött az idő, hogy nagyobb figyelmet szenteljen neki. A lábánál fogva bevonszolta a máglya fénykörébe, és hanyatt fordítva kiterítette; aztán összeráncolt homlokkal föléhajolt, hogy tüzetesen szemügyre vegye.
A Naag-ivadék nem nyújtott épületes látványt. Alapvető alkati jellegzetességeit emberőseitől örökölte ugyan, ám ez csak még visszataszítóbbá tette: az egészséges lélek mindig jobban irtózik a korcsoktól, mint az idegen szörnyektől. Testét tetőtől talpig ritkás, szürke szőrzet borította, mely a hajlatoknál foltokban elrühesedett. Végtagjai ijesztően aránytalanná torzultak, gerince a lapockák között kipúposodott; ez arra vallott, hogy születése óta négy lábon járt. Hogy ragadozó volt, ahhoz kétség sem férhetett; a mellső mancsain és a pofáján mutatkozó elváltozások ékesszólóan bizonyították. Miközben vizsgálgatta, a büyüknek hol egy girhes patkány, hol egy veszett menyét, hol egy kitépett szárnyú denevér jutott eszébe róla, és egyik benyomást sem találta túl kellemesnek. Aztán a bőrüket levedlő sámánokra gondolt; látott ilyet néhányszor, és az is valami hasonló volt – csakhogy a sámánok nem születtek abban az alakban.
A pusztai legendák szerint Naag nemzetségének nincs két egyforma sarja. A zűrzavaros beltenyészet miatt mindannyian más-más fokú vérfertőzés gyümölcsei, így kinek több, kinek kevesebb jut ősatyjuk sötét örökségéből; később pedig a táplálékuktól is átvehetnek bizonyos testi jegyeket, ha hosszú ideig ugyanazt a fajtát fogyasztják. A régi időkben, amikor még kedvükre ragadozhattak szállásaik tágabb környékén, többé-kevésbé emberszerűek tudtak maradni. Mióta azonban a Villásnyelvű Nép bebörtönözte őket a dombvidékre, rohamos és hátborzongató elfajzásnak indultak. A nemzetségfők legalább a testi hanyatlást elkerülték, csak a szellemük satnyult el; ám az állati táplálékra fanyalodó alantasok iszonyatos módon elkorcsosultak. A büyük el tűnődött rajta, vajon miféle étrenden élhetett ez a szurdokban elejtett torzszülött.
Bosszúsan megrázta a fejét, és felegyenesedett a holttest mellől. Úgy töpreng itt mindenféle ostobaságon, mintha dúskálna a fölös időben. Pedig valójában csak a rá váró feladattól húzódozik, kibúvókat keres, késlelteti az elkerülhetetlent. Ha arra gondolt, amit meg kell tennie, keserű nyál futott össze a garatjában, s a gyomra háborogva megemelkedett. Néhány órája sokkal könnyebbnek tűnt az egész; de akkor még nem látta ezt az ocsmányságot a lába előtt.
Hátat fordított a tetemnek, a nyeregszerelvényéhez sietett, és nekilátott előkészíteni a szükséges eszközöket.
A lovastörzsekhez képest Naag nemzetsége szánalmasan kevés régi hagyományt őrzött – mármint igazit és önállót, nem azokat az ordas babonaságokat, amikkel a villásnyelvű szólók beszélték tele a fejüket. Ez talán nem is csoda egy évszázados beltenyészettől sújtott, végsőkig elkorcsosult közösség esetében, ahol a tagok nagy része már csak komoly fenntartásokkal minősíthető értelmes lénynek. Néhány ősi, szent törvényük azonban nekik is volt; ezeket állítólag sötét ősatyjuktól kapták örökül, s még az állati lét legmélyére süllyedt páriák is ösztönös borzadállyal igazodtak hozzájuk. A villásnyelvűek igen bölcsen óvakodtak a bolygatásuktól. Azt még ők sem tudták kideríteni, hogy Naag, az alapító valóban ott fetreng-e valamelyik terméktelen szikladomb alatt; s ha atyja hagyatékán sérelem esne, valóban személyesen dübörögne-e ki a napfényes külvilágra, elégtételt venni a vétkeseken.
Az egyik ilyen törvény szabad prédává nyilvánít Naag fiai számára minden élő és lélegző lényt a föld színén, egyetlen sarkalatos kivétellel: szigorúan megtiltja, hogy egymással táplálkozzanak. Maga Naag sem falhatta fel a gyermekeit, csak a boszorkát, aki egy személyben volt anyja és asszonya: ő nem esett tilalom alá, hisz nem tartozott a nemzetségbe, nem őrizte ereiben a sötét ősatya vérét. A Naag-sarjak hűségesen betartották a törvényt, ám szövegezése a szellemi degenerálódás egy bizonyos fokán érthetetlenné vált számukra. Ekkor olyan formában egyszerűsítették, hogy ők bárkivel táplálkozhatnak, velük viszont soha senki – ami nem feltétlenül esett ugyan egybe az eredeti változattal, ám csupán némileg bővített rajta, érvényét egyébként nem csorbította. A törvény első félmondata sok vihart kavart a gyepűvidék történetében, míg a Villásnyelvű Nép a maga módján meg nem oldotta a problémát. A második félmondat ehhez képest szinte elsikkadt; pedig egyáltalán nem volt érdektelen.
Megadta a pontos receptet, miképpen lehet olyan eszeveszett haragra bőszíteni Naag nemzetségét, hogy napok alatt lerázzák magukról az évszázados renyheséget – de talán még a villásnyelvűek jármát is -, és ádáz elszántsággal fordítsák a vérükben szunnyadó erőket a törvényszegő és felbujtói ellen.
A büyük még egyszer sorra vette a málhájából előszedett segédeszközöket. Bogrács; nyárs; tartó villák; egy kulacs víz; egy öklömnyi sórög; füvek és gyökerek. Miközben pillantása végigvándorolt rajtuk, lassú mozdulattal elővonta övéből hosszú vadászkését.
Aztán sarkon fordult, és elindult a máglya előtt kiterített holttest felé, hogy megkezdje a mészárosmunkát.
Rég vacsorázott ilyen kiadósan. A szívből, a májból és a bordákról lefarigcsált aprólékból sűrű, zsíros levest főzött, kazsorral és keserű gyökérrel fűszerezve. Utána nyárson megsütött három szelet kövér húst, amit a bal combból kanyarított ki. Kívül ropogósra pirultak, de belül félig nyersek maradtak, és amikor rájuk harapott, a fogai alól kibuggyant a vér; így szerette. Végül kettéroppantotta az egyik szárkapocscsontot, amit előzőleg belefőzött a levesbe, és kicsorgatta belőle a velőt az utolsó karéj rozscipójára, amit még Khaya Kharramból hozott magával. Ez túl kevésnek bizonyult, úgyhogy a velő maradékát közvetlenül a csontból szopogatta ki, pár szem sót is bekapva hozzá.
Mire az evésig jutott, már túlesett a nehezén. A legnyomasztóbb az étel elkészítése volt; a bográcsot kavargatva percenként tört rá a rosszullét, egyre erősebb hullámokban, akár a sziklatornyot ostromló szélvihar. A sárgásan bugyborgó léből a keserűgyökér átható illata szállt az orrba, de ő ettől is émelyegni kezdett, és lehunyt szemmel nyeldekelte vissza a torkán feltóduló savót. Aztán valahogy erőt vett magán, és a gyomra már nem háborgott, csak reszketett.
Tartott tőle, hogy az első korty leves azonnal vissza fog bukni, de nem: kellemes, simogató melegséggel csúszott le a nyelőcsövén. Az ízét viszont alig érezte, pedig tudta, hogy van neki: ritkán vette a fáradságot a főzéshez, ám olyankor jól csinálta. Úgy kanalazta ki az egészet, mintha híg zabkása lenne. Közben folyton azt bizonygatta magának, hogy birkát vagy kecskét eszik. Esetleg igazi, közönséges emberhúst; az nem rendítette volna meg különösebben. A Naag-ivadék más volt: természetellenes, ocsmány, tisztátalan.
A pecsenyénél felhagyott ezzel az önámítással, és meglepve tapasztalta, hogy ízérzéke kezd visszatérni. A húst nem találta igazán ínyére valónak: elég zsíros volt ugyan, de túl zsenge, túl porhanyós, hiányoztak belőle a rostok. Leginkább még libára vagy kacsára emlékeztette, valami enyhe, édeskés mellékízzel, ami a vércseppek kibuggyanásakor kicsit erősödött. A második szeletet bővebb kézzel sózta, így már jobban ízlett.
Észre sem vette, mikor jött meg az étvágya; mind kevésbé feszélyezte az étel eredete. Mielőtt beleharapott volna a harmadik szelet sültbe, oldalt fordult ültében, a vadászkéssel felbontott tetem felé. A szája hirtelen kiszáradt; türelmesen kivárta, míg újragyűlik benne a nyál. Az utolsó adag pecsenyét úgy falatozta fel, hogy közben végig a halott Naag-sarjat nézte, egyre közönyösebben.
A velőt már minden gond nélkül fogyasztotta el, csak azon bosszankodott kissé, hogy nem maradt elég rozscipója hozzá. A kiszopogatott csontot a tűzbe hajította, majd pár korty forrásvízzel öblítette le a bőséges estebédet, a zsákmányejtő szurdokból. Éppenséggel bírt volna enni még, de visszafogta magát. Régi pusztai igazság, hogy a nyargaló akkor harcol a legjobban, ha a gyomrában ott bujkál a böjt emléke: jóllakva elnehezedik, kiéhezetten legyengül.
A megcsonkított holttestet odébb húzta a domb tövéből, hogy jobban rá lehessen látni; felnyitott mellkasába egy tollkoszorús nyílvesszőt döfött. Aztán leheveredett a fekhelyére, a szokásosnál kissé távolabb a tűzgödörtől. Mivel szűkös fakészletéből a legszorosabb beosztással sem tudta pár óránál tovább táplálni, a máglya már lohadófélben volt; ámde még így is szörnyű hőséget árasztott, a füstről és a szállongó pernyéről nem is beszélve. Már éppen a nyergére akarta volna hajtani a fejét, amikor bizonytalan, botorkáló léptek nesze ütötte meg a fülét, valahonnan a sziklás domboldal mögül.
Rezzenés nélkül befejezte a mozdulatot, és végignyúlt a derékalján; még arra is ügyelt, hogy elernyessze arcizmait, ami biztos jele az álom közeledtének. Szemét színleg lehunyta, valójában azonban vonalnyi rést hagyott a pillái között. Ez a csel nem mindenkinél válik be, mert a pupilla színe árulkodó lehet; a büyük szembogara azonban fekete volt.
Fektében még fészkelődött egy kicsit, a hosszú pihenőre készülők szokása szerint, akik elalvás előtt igyekeznek minél kényelmesebb pózt keresni maguknak. Ennek ürügyén észrevétlenül behúzta a fokosát a takaró alá, és keményen rámarkolt a nyelére, nomád dobófogással, a végétől harmadhossznyira. A dombhajlat a félhomályos zónába esett, amely a máglya fényívét választotta el az éjszakától; a büyük szemének ennyi világosság elegendő volt. Ha a sziklák mögött ellenség lappang, nem lesz alkalma közelebb osonni – amint kidugja az orrát a fedezékből, nyomban szétloccsan a koponyája.
Az éji látogató valóban közeledett, de ha ezt titkolni kívánta, nagyon ügyetlenül tette. A talpa alól szétguruló kavicsok zörgését avatatlan fül is kihallotta volna a máglyalángok pattogásából. A neszekből ítélve úgy tűnt, mintha tántorogna; mindenesetre feltétlenül két lábon járt, ami nyomban kizárt egy sor aggasztó feltevést a kilétére vonatkozólag.
Közvetlenül a dombhajlat íve mögött a léptek megtorpantak, olyasféle zaj kíséretében, mint amikor egy test kimerülten a sziklafalnak hanyatlik.
– Nem bírok... közelebb menni... – szólalt meg egy hang, egyszerre ismerős és ismeretlen. Tegnap még szikrázó jégkristályok csendültek össze benne; ma törött üvegcserepek zörögtek. – A tüzed... túl meleg...
A büyük szempillantás alatt talpon termett. Még soha nem hallotta ilyen hangon beszélni Ae'umot; és ez volt az első alkalom, hogy fölneszelt az érkezésére éjszaka. A két intő jel külön-külön sem ígért volna sok jót, együttes vészterhességüket pedig csak a puszta tény tudta enyhíteni valamelyest, hogy a bukott khatif egyáltalán visszatért.
Egyetlen nekirugaszkodással elhagyta a halódó máglya fénykörét; a következő a sziklafalhoz repítette; a harmadikkal beugrott a hajlat mögé. Jobbjával – minden eshetőségre készen – továbbra is a fokosát markolta, csak a dobófogást váltotta futtában harcira, felcsúsztatva kezét a nyél közepére.
Ae'um a fekete kövekre roskadva feküdt. Lándzsája nem volt sehol; íja sármocskosan hevert a lábánál, mellette az üres, törött tegez. Karcsú, hófehér testéről tépett foszlányokban lógott az ezüstselyem vért. Különös szag lengte körül, töményen és szúrósan, messze üldözve a büyük elméjéből a fűszeres vacsora emlékezetét: a halálhozó liliomok illatozhatnak így a huuli kertekben, amikor éjszakánként kibontják sápadt szirmaikat, és névtelen sóvárgással fordítják kelyhüket a hideg holdfény felé.
Jobb karja furcsa szögben kifordult, vállától a párosan ízesülő ujjakig áttetsző mézharmat borította, mely nyúlós-nyirkosan csillogott az éjszakában. Ám a balban apró kristályfiolát szorongatott, s ahogy a nomád főléhajolt, reszkető kézzel odanyújtotta neki.
– Márványméreg... – suttogta halkan. – Cseppentsd a tömlöcökre...
Yuphrasban járt tehát, a sziklamestereknél. Nem csoda, hogy vonakodva vállalta a feladatot; hogy szembe akart szegülni a büyük parancsoló akaratával. Yuphras mogorva lakóit az évszázadok során lassan átlényegítette az uralmuk alá kényszerített elem, s idővel maguk is hasonlatossá váltak a viharvert sziklabércekhez, kívül-belül egyaránt. Haragjuk lomhán és nehézkesen ébredt, de ha egyszer elszabadult, egész tartományokat változtatott néptelen, kopár sivataggá. Elpusztításuk szinte a lehetetlenséggel volt határos, s akárcsak a zord kráni kőszirtek, ők sem szívesen váltak meg féltve őrzött kincseiktől. Ha a tolvaj kicsúszott a markukból, azonnal az üldözésére indultak. Félelmetes türelemmel nyomultak utána, lassan, de kérlelhetetlenül. Amerre elvonultak, a föld ráncos vetődésekbe gyűrődött fölöttük, és a puszta pora megőrizte nekik a zsákmány hűlő nyomát. Általában kristályokkal és nyers ércekkel táplálkoztak, ám a bosszú lángja rég elfeledett szenvedélyeket szított újra bennük, s hajsza közben néha kinyúltak a felszínre megkövesedett tagjaikkal, körültapogatózni másféle élelem után. Jaj volt annak a halandónak, aki ilyenkor az útjukba tévedt...
A büyük átvette a kristályfiolát – zavaros, tejszerű folyadék lötyögött benne -, és komor pillantással követte nyomon a tüstént lehanyatló kezet. Ae'um testét szakadatlan reszketés rázta, akárha láz gyötörné. A sebeiből szivárgó mézharmat nem fagyott rá a bőrére, mint a Batrakhya-mocsarakban, hanem nyálkásan képlékeny maradt.
Kurta fejmozdulattal intett neki, hogy álljon talpra. A bukott khatif izmai görcsösen megfeszültek, ahogy megpróbált engedelmeskedni, de hiába. Húsz teljes szívdobbanásig küszködött, s már-már úgy tűnt, sikerülni fog neki, végül azonban kimerülten hanyatlott vissza.
– Túl meleg van... – csikorogta csengését vesztve a jéghang. Hűvös lehelete megborzongatta a büyük verítékben ázó arcát; fakó szirmú, törékeny liliomok illatát árasztotta. – Meghalok...
A nomád fölegyenesedett, a fiolát bronzveretes övtarsolyába csúsztatta. Ae'um haldoklik, ehhez nem férhetett kétség. Végre megkapja hát, amire vágyott; a bosszúszomjas sziklamestereket pedig, mire ideérnek Yuphrasból, csak egy élettelen tetem fogadja majd. Esetleg még annyi sem, csupán egy áttetsző, liliomillatú harmattócsa, melyben ezüstös csillogással olvadoznak a bűvös selyemvért utolsó foszlányai. Mi sem lenne kézenfekvőbb, mint magára hagyni az éjszakában, és folytatni a nagy futást. Ha ügyesen csinálja; még a sarkában lihegő lovashadat is rácsalhatja a dombvidék felé nyomuló sziklamesterek ösvényére...
Ae'um feje félrebillent egy kövön. Ez megadta a kegyelemdöfést a csonkára tört hópehely-sisaknak, amelyre Yuphrasban újabb hosszanti repedés került: két darabra válva hullott le gazdájáról, akár a szétnyíló dinnyehéj. A bukott khatif koponyája teljesen szőrtelen volt, de egyáltalán nem rút vagy visszataszító. Csontozata madárszerűen törékenynek tűnt, tökéletes arányaival finom verésű csipkére emlékeztetett. A hófehér bőrt sem ránc, sem borosta nem szeplősítette, csak az orcákon derengett halvány pír, akár a frissen fagyott vér a víztiszta jéghártya alatt. A keskeny arc éppúgy lehetett férfié, mint nőé, ám sápadt vonásaiban valami titkos, kortalan szépség kísértett, amit még a haláltusa gyötrelmei sem tudtak szétzilálni.
A büyük nem fordított neki hátat, nem indult vissza a fiolával a táborhelye felé. Fokosa nyelét a földbe szúrta, fél könyékkel rátámaszkodott, és hosszan, komoran nézte a haldoklót. Ez a khatif megölte neki a Négy Vércse Népének nyargalóit. Ellopta a koponyafüzért, amin az orguli fekete orkok hadifőnöke az őseit őrizte. Fogolyként vezette elé a Bathrakya Testvériség rangelső lápi adeptusát. Tanáccsal szolgált révült látomása értelmezéséhez. És ma éjjel elhozta a kulcsot, ami megnyitja a romos kolostor mélyén szunnyadó hatalmak börtönét.
Ha ő nincs, a büyük talán el sem jut idáig. Megérdemelte a jutalmát: kivívta magának a jogot, hogy meghalhasson az ügyéért.
Ám a halálnak sokféle módja van, és nem mindegyik egyforma a Legnagyobb Úr szemében. Ki lehet múlni magányosan, mindenkitől elfeledve a gyepűvidéki éjszakában. Nem a legrosszabb fajta halál ez. Naag nemzetségének szállásterületén egyenesen a sors kegyelmének számít: a legtöbb utazó errefelé sokkal csúfabbul végzi, mint azt a halott Varjú maradványai tanúsítják a dombtetőn. De akárhogy is legyen – aki diadalmasan megjárta a lápi nadályvermeket és Yuphras sziklabarlangjait, az különbet érdemel.
– A meleg... – nyögte Ae'um alig hallhatóan. Párosan ízelt ujjai a száraz kavicsokba túrtak; szemében egyre zavarosabban pislákolt a smaragdszín parázs. – Megöl... a meleg...
A büyük látta már őt sebesülten az ingoványban, és jól emlékezett rá, hogyan fagytak be a bőrén a piócamarások. Most azonban a sebei sokkal súlyosabbak voltak. Talán ezekből is ki tudná gyógyítani magát, ha hidegebb van körülötte. Fogcsikorgató, lélekdermesztő hideg, amilyen csak az örök jég birodalmában honol, a pusztákig nem ér el jeges lehelete.
A sötét szempár lassan délnek fordult. Tudta, mit látna abban az irányban, ha nem takarná az éjszaka csillagos bársonyleple. Hófödte, zord sziklabérceket: az u'cheoli havasok láncolatát a Fekete Határ túloldalán.
Megérintette az övtarsolyát, ahová a fiolát rejtette, és a küldetésére gondolt, a titkos esküre, ami névtelen martalékot csinált belőle. Ha letér az útról, megszegi fogadalmát, és alighanem véget vet a nagy menekülésnek. Kevés gyepűvidéki lépi át önszántából a Fekete Határt, még kevesebben jönnek vissza odaátról; s ha neki mégis sikerülne, eddig szerzett előnyét mindenképpen elvesztegetné, egyenesen az üldöző lovashad karjába futna.
– Elismersz.... bajnokodnak?.... – zihálta a haldokló khatif. Hangja zaklatott volt és disszonáns, mintha egymásnak feszülő tükrök törnének szilánkokra a torka mélyén. Mohó, fájdalmas reménység csengett benne; a fuldokló kapkodása az utolsó szalmaszál után.
A büyük nemet intett, hisz egy bajnok nem halhat meg így.
Keserű kétségbeesés villant a smaragdzöld szemekben. A karcsú testen görcsös vonaglás futott végig; újra megpróbált felállni, minden maradék erejét összeszedve. Áttetsző verítékharmat ütött ki pórusain, tetőtől talpig ellepte, akár napra tett jégtömböt a tulajdon olvadéka; aztán ernyedten hanyatlott az eszméletlenség hívogató ölelésébe. A zöld zsarátnok izzása kihunyt a leereszkedő szemhéjak alatt.
A nomád nem nézett vissza rá, továbbra is a sötétségbe burkolózó láthatárt fürkészte. Koravén arcán megkeményedtek a ráncok.
Amit a Három Sas vezéri sátrában fogadott, azt becsülettel teljesítette, önnön legmerészebb várakozásait is túlszárnyalva. Elért Karükyalig; az ősz bég megkapta a hadjáratát. Sokkal messzebb amúgy sem jutna. A Villásnyelvű Nép székvárosán túl kevésbé ismerte a gyepűvidéket, jobbára hallomásból, és ezekről a távoli tájakról a törzsi szájhagyomány is csak régi, homályos híradásokat őrzött. Ha tovább nyomul keletnek, egyre esendőbb és kiforratlanabb közösségekbe ütközik, akik vagy mélyre zuhantak a Legnagyobb Úr kegyeiben, vagy csak nemrég léptek az általa kijelölt útra – mégis többet kockáztat velük, hiszen nem ismeri múltjukat és szokásaikat. Egy ideig még elnavigálhat az idegen veszedelmek között, de a szerencséje előbbutóbb óhatatlanul cserben hagyja; és akkor a nagy futás véget ér.
Az ő napjai mindenképpen meg voltak számlálva. A Kránbérc árnyékában vállalt fogadalmat erejéhez mérten betartotta, s ha makacsul tovább ragaszkodna hozzá, legfeljebb egy-két nappal toldhatná meg a hajszát.
Meg is cselekedte volna, ha útközben nem kötelezi el magát másfelé. A Sóhajok Völgyének magányos lakója az ő ügyében fáradozva hullatta a mézillatú jégharmatot, ami vér helyett folyt az ereiben. Hűséges alázattal szolgálta ereje végső fogytáig, pedig soha egyetlen szó bátorítást nem kapott tőle. Tartozik ezért annyival, hogy bajnokhoz méltó halált keressen neki. Míg le nem rója ezt az utolsó adósságát, nem állhat tiszta lélekkel a Legnagyobb Úr ítélőszéke elé.
A büyük kihúzta fokosát a földből, visszaballagott a táborhelyére, és szerszámozni kezdte a lovát. A szürke csődör meglepetten fújtatott, és értetlen tekintettel méregette: hosszú, békés pihenőre számított a kimerítő nap után, nem hirtelen indulásra az éjszaka közepén. A váratlan fordulatot annál inkább nem tudta mire vélni, mert gazdája nem kapkodva-sietősen nyergelte föl, mint amikor valami alattomban közelgő veszedelem elől kellett odébb állniuk. Épp ellenkezőleg: feltűnően figyelmesen bánt vele, becézte és simogatta. Többször is ellenőrizte a málha fekvését és a nyereghevedert, nehogy rossz legyen a súlyelosztás vagy a szíjak kidörzsöljék a bőrét. A ló nem volt hozzászokva a rossz bánásmódhoz, de a kényeztetéshez sem, így hát először kissé furcsálkodva fogadta a dolgot. Vonakodása azonban hamarosan hálás elégedettségnek adta át a helyét, és vidám, halk nyihogással kapta be a ritka csemegét – két barnás színű cukorrögöt -, amit a büyük indulásuk óta tartogatott az övében erre az alkalomra.
Egyszerű teremtés volt, mint minden állat: nem ismerte a jövő fogalmát, örömét-bánatát ösztönök és érzékletek vezérelték. Nem figyelt fel a furcsa, rekedtes felhangokra gazdája kedveskedő szavaiban, s a szemében csillogó nedvességnek sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Jól érezte magát az ismerős kétlábú társaságában, aki sötétség idején ételt adott neki, és mindig megvakarta a bőrét, ahol viszketett. Ködös bizonyosság élt benne, hogy amíg együtt vannak, nem érheti baj őket, hiszen kölcsönösen megvédik egymást. A gyanakvás a gondolatokkal felruházott fajok előjoga; csak ők képesek árulást elkövetni más lények ellen, és csak őket gyötri emiatt olykor a lelkifurdalás.
A máglyát a büyük nem oltotta el. A kopár dombságon a tűznek nem volt mire átterjednie; máskülönben első dolga lett volna rágyújtani Naag ocsmány nemzetségére az egész vidéket. Így csak hagyta a lángokat, hadd égjenek, amíg van miből táplálkozniuk; annál hamarabb bukkannak rá éji lakomája maradványaira a Naag-ivadékok.
Miután végzett a málházással, odalovagolt az eszméletlen Ae'umhoz, fölnyalábolta a durva kövekről, és keresztben maga elé fektette a nyeregben. Mintha halottat ölelt volna: a karcsú test pihekönnyű volt, ujjai hideg nyirkot tapintottak a selyemvért foszlányai alatt. Életről csak a mellkas szaggatott ütemű emelkedése-süllyedése árulkodott.
Az átható liliomillat nyugtalanította a csődört; bizalmatlan horkantással kaparta a talajt. Árnyék suhant át a büyük ráncos arcán, mikor a sörényébe markolva előrehajolt, és odasúgott neki két titkos szót, amit a bércvidéki törzsekben a sámánok tanítanak meg a nyargalóknak.
A ló testén megfeszültek az izmok, szőre égnek meredt. Fejét magasra kapta, mintha láthatatlan kürtök rivallnának a fülébe kétfelől; fölágaskodott. Aztán veszett nyerítéssel vetette magát az éjszakába, szélvészként száguldva ki a máglya fényköréből; a patái által felvert por még hosszan kavargott mögötte a levegőben.
Úgy vágtatott, ahogy halandó állat csak vágtatni bír, s valamivel még annál is sebesebben. Lovasa ha akarta, sem tudta volna visszafogni; összeszorított fogakkal kapaszkodott a kantárszárba, és görcsösen markolta a bukott khatif tehetetlen testét, nehogy a lendület lesodorja a nyeregből. Amerre a szürke üstökös elhaladt, száraz falevelekként rebbentek szét Naag tivornyázó ivadékai, és döbbenten, kótyagos fővel bámultak a földöntúli jelenés után. A csődör nem lassított: vérben forgó szemekkel száguldott tovább; keresztül a sivár dombokon, át a Fekete Határon, neki a meredeken emelkedő hegyoldalaknak, eszeveszetten és megállíthatatlanul, akár a viharfellegekből alácikázó mennykőcsapás.
A fakó napkorong felkapaszkodott az ég ólomszín ívére, bejárta kiszabott pályáját, majd lebukott a nyugati szirtek fűrészes fogsora mögé. A büyüknek minden porcikája sajgott, szédült és hányinger kerülgette, hovatovább magát is alig tudta már a nyeregben tartani; ám a ló egyre csak vágtatott, tajtékzó pofával és kimeredő inakkal; az ellenszél gazdája arcába csapta zilált sörényéről a verítéket. A bűvös szavak hatalma önpusztító őrjöngésbe kergette, az utolsó csepp erőt is kizsarolva vadul zakatoló szívéből, reszkető izmaiból. Ereiben gyilkos parázs keringett, vérbe borult szemében a téboly lángja vöröslött; nyerítésében a puszta rossz szellemei rikoltották világgá gyűlöletüket minden élőlény iránt. Nyargalt, amíg bírta; és sokáig bírta, hisz a gyepűvidék neveltje volt.
A büyük sírt ásott neki az u'cheoli havasokban. A nyeregszerelvényt mellé temette, hisz ezen a kietlen tájon úgysem talált volna másik lovat, és úgy illő, hogy a harcos együtt nyugodjon a fegyverzetével. A tetem fölé kőhalmot emelt a kóbor dögevők elriasztására, és kopjadísz helyett a saját fokosát tűzte ki rá. Nem volt könnyű munka, mert a fagyott hegyi talaj szívósan ellenállt az ásónak, és a nagy hidegben az ujjai még kesztyűben is hamar elgémberedtek. Emberi lényt aligha tisztelt volna meg így, ám a szürke csődört – a hű bajtársat, akit ő hajszolt a keserves halálba – nem érdemesíthette kevesebbre.
Dolga végeztével még hosszú ideig állt némán a friss sírhant mellett, és csak a havasi szél a tudója, hogy ő csalta-e szemébe az arcára fagyó könnyeket, vagy maguktól fakadtak. A sűrűn szitáló hó hamarosan fehér gyászlepelbe öltöztette a fokosdíszes kőrakást, s egyre vastagabb rétegben telepedett a büyük szoborszerű alakjára. Nem vett róla tudomást, míg annyira fel nem gyülemlett, hogy a súlya már nyomasztani kezdte. Akkor bágyadt mozdulattal lerázta magáról,. és lassan távozáshoz fordult, mint valami alvajáró.
Igazság szerint nem nagyon volt miért sietnie. Amikor a hűséges állat kiadta páráját, ő a fáradtságtól szédelegve zuhant mellé a puha hóba, és legszívesebben ott is maradt volna. Három ziháló lélegzetvétel után rájött, hogy ez a biztos halált jelentené, és fogcsikorgatva talpra kényszerítette elgyötört testét. Felszerelése szerteszét szóródott a havon; kapkodva feltúrta a legmelegebb ruhadarabok után, mielőtt az ujjai érzéktelenné gémberednének. Most olyasfajta öltözéket viselt, mint amikor a huuli öntözőművek szétrombolására indult, de nem sok hasznát látta. A farkasordító hideg a legkeményebb pusztai telet is megszégyenítette; vicsorgó fenevadként mart a csontjaiba a ruharétegeken keresztül. Bezsírozott bőrrel jobban bírná; erre azonban nem gondolt induláskor.
Szerencsére a szél elég erőtlenül fújt, de a szerteszét heverő nyeregzsákokat így is behavazással fenyegette. A büyük gyorsan összeszedte és biztonságba helyezte őket egy alacsony sziklapárkány alatt. A másfél napos őrült vágtában jónéhány málhája veszendőbe ment, köztük a két utolsó köteg tűzifa is, ami ebben a gyilkos hidegben nem sok jót ígért. A környező vidék teljesen kopár volt, csak a lenti lejtőkön tengődött néhány csenevész fenyő, és azok is túl messze estek.
Ae'um továbbra sem tért eszméletéhez. Az áttetsző jégharmat ugyan rádermedt a bőrére, de a büyük keze melegétől azonnal fölengedett, és a sebek sem forrtak össze alatta. A nomád minden ceremónia nélkül belökte a magatehetetlen testet a párkány alá, a maradék felszereléséhez. Csak remélni merte, hogy jól okoskodott, és ez a szörnyű hideg valóban jót tesz neki. Egyelőre nem ért rá foglalkozni vele; előbb a lováról kellett gondoskodnia.
Amíg az ásással meg a kőhordással bajlódott, a fárasztó tevékenység legalább melegítette valamelyest. Mire befejezte a gödör kimélyítését, a szürke csődör teteme odafagyott a talajhoz. A fokosával kellett lehasítania, ami nem ment könnyen, mert nem akarta megcsonkítani, és a csontkeményre dermedt végtagok folyton útban voltak. Patakokban ömlött róla a veríték, és amikor – kénytelenségből – néhány szívdobbanásnyi időre megállt pihenni, belefagyott a ruháiba. Már káprázott a szeme a fáradtságtól, de összeszorított fogakkal dolgozott tovább, mert ezt a munkát feltétlenül be akarta fejezni, és tudta, hogy ha abbahagyja, talán nem lesz több alkalma rá. Amikor tönkrecsorbult fokosát kitűzte a kőrakás tetejére, egy pillanatra minden elsötétült előtte. Nem esett el; erőt vett magán, és rogyadozó térdekkel lebotorkált a sírhalom oldalán. Aztán szembefordult vele, hogy méltó búcsút vegyen az egyetlen hű társtól, aki sohasem hagyta cserben, s akire mindig számíthatott.
Ekkor megállt számára az idő. Talán a rettenetes kimerültség tette; talán a borzongató tudat, hogy átlépte a Fekete Határt, s most itt van a túloldalán; talán az önkezével emelt sírhalom látványa, és valami fájó rezdülés a lelke mélyén, mely örökre az ő titka maradt, nem osztotta meg senkivel. Akárhogy is történt, a büyük nem volt többé ura magának, elméje a tompa kábulat örvényébe merült. És bár eszelős vágtájával nem riasztotta föl a félelmetes u'cheoli khatifokat, ezekben a percekben mégis közelebb járt a halálhoz, mint indulása óta bármikor. A fagy lopva és alattomosan kúszott egyre följebb a tagjaiban, hideg csápokat nyújtogatva a szíve felé.
Halk nesz zökkentette ki a zsibbadt bódulatból. Pislogni próbált, de csak akkor sikerült neki, amikor kesztyűs kezével ledörzsölte a szemhéja köré fagyott könnyeket. A mozdulattól vastag lemezekben mállott le róla a ruhájára telepedett hó. Dideregve összerázkódott, és lassan a hang irányába fordult.
Ae'um állt mögötte, anyaszült meztelenül a szörnyűséges hidegben. Habfehér bőrén heg nélkül forrtak össze a messzi Yuphrasban szerzett sebek; és a büyük most végre megbizonyosodhatott róla, hogy nőnemű lény, bár mellei egyáltalán nem voltak, még olyan csökevényes formában sem, mint az emberférfiaknak. A smaragdláng ismét a régi fénnyel parázslott keskeny szemében – sőt, erősebben, mint a Zharzurum óta bármikor.
– Itthon vagyok – zendült fel a hangja, zordan és fenségesen, zajló gleccserek hideg morajaként. – Te hoztál vissza?
A büyük némán bólintott; nem érezte szükségét a beszédnek.
Ae'um lehunyta smaragdszemét. Lábánál hirtelen felkavarodott a hó, s egy pillanatra vadul örvénylő ködfátyolba burkolta karcsú alakját. A testére telepedő zúzmara ezüstfényű selyemvértté dermedt; a feje körül kavargó jégszemcsék kristályvázas sisak formáját öltötték; törött íja hibátlan ívben egybefagyott. Kinyújtott jobbjában hosszúkás derengés csillámlott, s mire a váratlanul támadt förgeteg elült, ugyanolyan jégacél lándzsává szilárdult, mint amilyet a yuphrasi sziklabarlangokban hagyott:
Teljes fegyverzetben állt a sivár hegyi tájon, büszke tartású alakját engedelmes hópelyhek hízelegték körül. A büyüknek megint az volt a benyomása, mintha halvány, ezüstös ragyogás áradna belőle, fakó-sápadtan és alig megfoghatóan; ám a szeme továbbra is csukva maradt.
– Ay'yin... Ysthur... Maellis... – suttogta halkan. Hol vagytok? Nem érzem a jelenléteteket... Kinyitotta a szemét; a páros smaragdláng körbe lobbant a kihalt havasokon. A diadal dermesztő tüze izzott benne, olyan hidegen, hogy szinte már perzselt.
– Halottak vagytok; halottak mind! – kacagta szenvedélyesen. Lándzsáját két kézzel a magasba emelte; a sápadt napkorong fénye dacosan felszikrázott jégacél hegyén. – Hiába üldöztetek el! Túléltelek titeket, és visszatértem! A száműzött nem sorvadt el; uralkodni fog!
A büyük közelebb lépett hozzá, karba font kézzel megállt előtte. Szólni nem szólt most sem, de fekete szeme a khatif győzelmi mámortól sugárzó tekintetét kereste.
Mikor a két pillantás találkozott, felhő suhant át Ae'um kortalan vonásain. A lándzsa megreszketett a kezében; aztán lehanyatlott. A páros smaragdláng nem hunyt ki a kristálysisak árnyékában, de fénye elmélyült és sötétebbre váltott, akár a hamu alatt izzó parázs.
– Bocsáss meg, melegvérű! – mondta csendesen. – Visszamegyek a gyepűre, és meghalok érted. Nagy szégyenemre válna, ha másként cselekednék. – Hideg tekintete lassan végigvándorolt a nomád zömök, vállas alakján, majd visszatért a koravén ráncokkal barázdált arcra, és megállapodott. – Megtiszteltetés lenne számomra, ha elfogadnál ügyed bajnokául.
A büyük bólintott; aztán kivette a jéglándzsát a khatif mozdulatlan kezéből, és félrelökte a hóra. A két szempár – a fekete és a smaragdzöld – úgy kereste egymás tekintetét, akárha mágnes vonzaná őket; s ahogy egybekapcsolódtak, mélyre fojtott szenvedélyek izzottak fel bennük.
Óvatos mozdulattal leemelte a hópehely-sisakot; kesztyűs ujjai addig matattak a madárcsontú vállakon, míg rá nem leltek a bűvös ezüstvért tartókapcsaira, s meg nem oldották őket. A fénylő selyempáncél lágy redőkbe gyűrődve hullott Ae'um lábaihoz. Mikor a nomád nekilátott, hogy megszabaduljon a saját ruházatától, párosan ízelt ujjak hideg cirógatását érezte az arcán. Lelökte a zekéjét, mohón zárta karjába a törékeny testet; ám forró ölelése nem tudta fölmelegíteni. Mámoros borzongással vonta le maga mellé a hóra, s amikor ajkuk találkozott, mintha bársonyosra fagyott mézbe kóstolt volna.
Két halálra szánt lélek hattyúdala volt ez a szerelmes óra a Fekete Határon túl, az u'cheoli havasokban. Tanúk nélkül történt, ha nem számítjuk a zord kráni sziklabérceket; ők viszont, amint az köztudomású, örökre megőrzik a rájuk bízott titkokat.
Amikor felkelt a kék hold, Ae'um hosszan énekelt hozzá az ősei nyelvén. Különös és félelmetes dal volt ez, semmiféle emberi szózathoz nem hasonlítható; méregként marta a büyük szívét, mert a világok között ásító űr lélekölő hidege csikorgott benne. A hold azonban meghallgatta, és lebocsátotta hozzájuk egyik sugarát, széles ösvényt terítve elébük az anyagi sík rejtett zugai között. Ezek az ösvények óvták meg Ae'um öltözékét a bemocskolódástól éji portyázásain. Most azonban párosan indultak el a holdsugáron, s ez mindkettejük számára nagy megpróbáltatást jelentett; mert az ilyen titkos utakat nem arra szánták, hogy emberi láb tapodja őket.
A büyük alakját már az első lépésnél kristályos dérlepel borította be; a kék hold leheletéhez képest a havasok farkasordító hidege enyhős tavaszi fuvallatnak tetszett csupán. Úgy érezte, jéggé dermed a csontjaiban a velő. Fogvacogva vonszolta előre magát, a khatif karcsú kezébe kapaszkodva, s később nem is tudott többre visszaemlékezni az egész lidércnyomásos utazásból, mint az ezüstösen kavargó ködpászmákra, melyek időnként vicsorgó szörnypofák és éteri szépségű angyalarcok formáját öltötték, hogy rögtön rá ismét alaktalan párafoszlányokká enyésszenek. Olybá rémlett neki, egyik-másik ilyen ködkísértet csengő kacajjal üdvözölte őket, sőt egy vak kisleány még mondott is valami fontosat; biztos azonban nem lehetett benne, mert az iszonyú hideg még a gondolatait is befagyasztotta, csak a túlélés elemi ösztönét hagyta meg számára. Alighanem ez is kevés lett volna Ae'um segítsége nélkül – ám a khatif nem hagyta magára, noha az ő erőit is jócskán megapasztotta, hogy a holdösvényt járva egy melegvérű lényről kell gondoskodnia.
Az ismerős világba a Naag-nemzetség szállásterületétől nyugatra tértek vissza: a dombvidék itt lankásabbá vált, az északi lejtőkre sovány termőtalajt hordott a szél, melyben gyér tüskebokrok és csenevész nyírfák tenyésztek. Ae'um nagy üggyel-bajjal kifordított néhányat a földből – szívós gyökereik mélyre nyúltak, az ő lándzsáját pedig nem ilyen munkára szánták -, aztán fintorogva tüzet rakott belőlük, melynek melegében a félönkívületben didergő büyük. csakhamar magához tért. Reszkető ujjakkal vizet forralt a bográcsában, s füvei maradékából erősítő italt főzött; egy húzásra hajtotta föl, azon melegében. A torkát ugyan végigforrázta vele, ám utána, miközben hanyatt fekve zihált a takarói alatt, lassan érezni kezdte, ahogy átfagyott tagjaiba visszalopakodik az erő. Mikor a pusztai hajnal sápadt-rózsaszín pírba vonta a keleti láthatárt, felült a tűzgödör mellett, s mohón nekiesett a málhájából előkotort szárított kecskehúsnak; rágós volt már és áporodott ízű, de semmi más élelme nem maradt.
Ae'um némán és türelmesen várakozott mindeddig, a lángok fénykörének legszélén, jégacél lándzsájára támaszkodva. Mikor látta, hogy társa erőre kap, ráemelte smaragdzöld tekintetét, és megszólalt.
– Nem messze vagyunk a helytől, ahová igyekszel.
A büyük két harapás között bólintott. Tudta.
– A testvéreid legfeljebb félnapi járóföldre lehetnek – folytatta az ezüstvértes khatif, s négyujjú kezével nyugat felé intett. – Felégették Karükyalt, de nem haladnak olyan gyorsan, mint szeretnék. Naag nemzetsége előtört a dombok közül, és az oldalvédjükkel csatázik.
A büyük lenyelte az utolsó falat húst, és fölnézett rá. Tekintete kemény volt, rezzenetlen és határozott. Fölállt, a fegyverei után nyúlt, kimarkolta a puzdrából a tollkoszorús nyílvesszők felét – a többire az utolsó bevetésén még szüksége lesz. Szó nélkül Ae'umhoz lépett, és átnyújtotta neki a nyílköteget.
A karcsú khatif néma főhajtással vette át az adományt, és a büyük orrát még egyszer, utoljára megcsapta a halvány mézharmat-illat, mely hófehér bőréből áradt. Egymás szemébe néztek; egy férfi és egy nő, idegen fajok ivadékai, akik nemrég szenvedélyes ölelésben forrtak egybe, s a köztük feszülő köteléket nagyobb erő hozta létre bármiféle szóval kivallott esküvésnél. Ennyi volt a búcsújuk.
Ae'um a saját üres tegzébe csúsztatta a tollkoszorús nyilakat; ahogy a puzdra öblébe értek, acélhegyükre azonmód kristályos jégkéreg fagyott. Aztán nyugodt, egyenletes léptekkel elindult a puszta végtelenjébe, hátában a kelő napkoronggal. Menet közben még ellenőrizte az íjhúr feszességét; ezüstlándzsája szikrázva hasította szét a rávetődő fénysugarakat.
Ment, hogy szembeszálljon az egyesült lovashaddal, és egymaga feltartóztassa őket, míg a büyük a kolostorerőd romjai alatt bevégzi utolsó feladatát, s felteszi a koronát a nagy futás művére: Ment, noha az idő felmorzsolta ellenségeit, és vetélytárs nélkül uralkodhatott volna az u'cheoli havasokban. Ám ha így tesz, akkor elárulja azt a férfit, akinek egyenrangúként fogadta el az ölelését; aki feláldozta érte egyetlen hűséges társát, kockára tette a saját küldetését, s egy bukott élet lezárásaként a megváltást kínálta neki.
Khatif volt; nem dönthetett másként.
A büyük tekintete sokáig kísérte a sudár, ezüstvértes alakot, amint egyre távolodik, s végül eltűnik az egyik lankás dombhajlat íve mögött. Oly mohón kortyolta látványt, mint a szomjazó pusztai vándor, ha rejtett pásztorkútra lel; mert tudta jól, hogy soha többé nem lesz része benne. Elgyönyörködött a könnyed léptekben, a kecses mozdulatokban, a kristálysisakos fej büszke tartásában; s fekete szemét közben szokatlan párásság futotta el.
Betartotta a szavát. Ae'umnak hőshöz méltó halála lesz.
Fekete Határ egyik déli beszögellésében, nem messze attól a ponttól, ahol a gyepűvidék tölcsérszája hirtelen tágra nyílik, vénségesen vén romhalmaz emelkedett. Valaha masszív, tiszteletet parancsoló építmény lehetett, de mikor a Három Sas Népe a Kránbércig vezető küzdelmes vándorútján áthaladt ezen a tájon, már javarészt romokban hevert, és azóta sem hozta helyre senki, a gazdái legkevésbé. Hogy eredetileg mi célt szolgálhatott, rejtély; egyesek egy erődített őrposzt maradványait látták benne, még a hadúri háborúkból, ez azonban merő ostobaság volt. Azokból az időkből semmiféle épület nem vészelhette át a korok viharait, még ilyen szánalmas düledék formájában sem.
A romok lakóit nem különösebben zavarta tanyájuk siralmas állapota, ugyanis önsanyargató aszkéták voltak, a legelvakultabb fajtából. Anyaszült meztelenül jártak, nem háltak asszonnyal, és nem használtak fegyvert, még önvédelemből sem. Nem mintha rá lettek volna szorulva: legtöbbjük puszta kézzel is felért egy jól képzett szablyaforgatóval.
Hogy a szekta egészen pontosan kinek hódolt és miféle rítusokkal, azon a nomádok nemigen igazodtak el; egyes sámánok dörgedelmes átkokat szórtak rájuk, mások gyakori vendégként forogtak a kolostorukban: Sem térítéssel, sem igehirdetéssel nem foglalkoztak, de nem zárkóztak el teljesen a külvilágtól, mint a halhatatlannak híresztelt szerzetesek a Ghattur-hegyen. Bárki felnőtt férfiembert kérdezősködés nélkül befogadtak, aki letette vezetőjük kezébe a háromszoros esküt, miszerint a jövőben megtartóztatja magát a ruházkodástól, a nőktől és a fegyverektől. Ezenkívül megköveteltek tőle egy negyedik fogadalmat is, amelyik nem volt általános hatályú, csak őt kötötte személyesen: örökre le kellett mondania egy további világi élvezetről, amelyet maga határozhatott meg, a saját belátása szerint. A legtöbben olyasmiket vállaltak, hogy takaró nélkül fognak aludni vagy nem esznek többé lóhúst; mindig akadt azonban néhány tébolyodott, aki az evésről, az ürítkezésről vagy a szeme világáról mondott le ünnepélyesen. Ezek így vagy úgy, de hamar elpusztultak, mert a szekta véresen komolyan vette a kötelmeket. Az esküszegést nyilvános kínhalállal büntették, s az ítélet végrehajtója – akit sorsolással választottak ki a tagok közül – maga is a fejével felelt érte, hogy a kivégzés legalább éjközéptől éjközépig tartson.
A törzsek tisztelték ugyan az aszkétákat a harci tudományuk miatt, s ha úgy hozta a sor, a látványos kivégzéseket is szívesen megbámulták, valójában azonban agyalágyult népségnek tartották őket, akiket nem érdemes túl komolyan venni. Amíg volt neve és becsülete, a büyük maradéktalanul osztotta ezt a felfogást, s a furcsa szektához való viszonyát – ha nagy néha gondolatot vesztegetett rá – némi fennsőbbséges lenézés jellemezte. Mióta azonban a lángokba révedve felidézte a vén Dirgan bektas és a négy kitaszított nyargaló szellemét, majd Ae'um szavai megvilágosodást hoztak neki, véleménye némileg megváltozott. A megvetés továbbra is maradt, immár azonban nem csekély adag undor is társult hozzá.
Gyalázat volt látni, hová süllyedhet ezerkétszáz esztendő alatt egy büszke khatif közösség, amely hajdan a félelem ízével keserítette meg egy rangbéli öregsámán szájában a nyálat.
Gyalogszerrel közelítette meg a kolostorromot, maradék málháját batyukba kötve a vállán. Eszében sem volt titkolni a jövetelét. A környező veteményesekben dolgozó aszkéták abbahagyták a munkát, amikor elhaladt közöttük, s könyékig sárosan, furcsálkodva bámulták, ő azonban ügyet sem vetett rájuk, csak talpalt tovább a szemerkélő esőben.
Nem a közrendűekkel akart szót váltani – neki a szektanagyok egyike kellett.
A beomlott kapuboltozat árnyékában vízkóros, csapzott szakállú férfi toppant elé, s megálljt intett puffadt karjával. Némasági fogadalom kötötte, de figyelmesen végighallgatta a büyüköt, aztán egy mohos kőkoloncra bökött, sarkon fordult, és eltűnt a belső udvar félhomályában. A nomád letelepedett a felkínált ülőhelyre, batyuit maga mellé zöttyintette, és nekilátott kifacsarni hajából az esővizet.
A kapus csakhamar visszatért, egy másik meztelen aszkéta kíséretében. Kicsi, inas, keselyűszemű öregember volt, olyan szikkadt és szívós, akár a napon szárított lóbőr. Kopasz fejét apró, csillag alakúra metszett hegek borították, mindegyik egy-egy párviadalban megölt ellenfél emlékét őrizte. Lehetett belőlük vagy kétszáz; némelyiknek a közepéből hosszú, magányos, ősz hajszál sarjadt. A büyük neki is előadta a mondandóját, s figyelmét közben nem kerülte el, hogy a gyanakvó keselyűszemek egy pillanatra elidőznek a tegzében zörgő nyílvesszőkön. Nem fáradozott vele, hogy eltávolítsa róluk a tollkoszorúkat.
A szekta hagyományaihoz híven a szikkadt öreg nem kérdezősködött; a válaszát váró nomádnak csak annyit hozott néhány vakkantással a tudomására, hogy ilyen ügyben nem dönthet egyedül. Tanácskoznia kell a böjtmesterrel és a szögvigyázóval, ez utóbbi pedig csak akkor lesz elérhető, ha eláll az eső. Látogatójuk addig a közösség vendégszeretetét fogja élvezni.
A sebhelyes koponyájú öreg nem bocsátkozott bővebb magyarázatokba, de nem úgy festett, mint aki hozzá van szokva a visszakérdezéshez; és a büyüknek egyébként sem állt szándékában akadékoskodni. Szótlanul tűrte, hogy a vízkóros kapus elvegye tőle a fegyvereit, és kijelölt szálláshelyére vezesse, amely egy félig beomlott mennyezetű odúnak bizonyult, az esővédett részén kormos tűzgödörrel és néhány marék odavetett szalmával. Kísérője itt magára hagyta; nemsokára azonban egy vad szemű, pőre suhanc érkezett, két nyaláb ázott rőzsével meg egy cseréptálkával, amelyben híg zabkása lötyögött. Mikor a nomád értük nyúlt, a siheder rémült-dühös vicsorral hőkölt vissza tőle, s csorba fogait kivillantva adta értésére, hogy érintése nemkívánatos. Az ételt és a tűzifát lerakta a bejárat elé, biztos távolságban; aztán sietve elkotródott, gyűlölködő pillantásokat vetve hátra a válla fölött.
A büyük kényelembe helyezte magát. A kását kiborította, az üres tálat az átellenes sarokba rúgta – még beleszagolni is óvakodott -, a rőzséből viszont vidáman pattogó tüzet rakott a gödörben. Fölismerte az ágakat, a környékbeli borókacserjékről törték őket; sűrű, nyirkos, keserű füsttel égtek, de az első mély szippantások után meggyőződött róla, hogy csak a szemét csípi, egyébként ártalmatlan. Nem tartotta elég ravasznak a szektát, hogy ilyen fondorlatos módon gyilkoljon; és egyébként sem maradt más választása, hiszen szüksége volt a lángok fényére a munkájához.
Óvatosan kigöngyölte az egyik batyuját, amit régóta hordott a málhájában, bár nem a nagy futás kezdetétől fogva. Szerencsésen átvészelte az út viszontagságait, s a tartalma is eléggé frissnek tűnt; ezt gondosan ellenőrizte, mielőtt fölkerekedett volna a kolostorrom felé. Aztán tűt, cérnát vett elő, és nekilátott ruházata előkészítésének. Végtelenül elővigyázatos mozdulatokkal öltögetett, ami nem ment könnyen a vastag billogozókesztyűben; szerencsére azonban a pusztai varrókészség nem finom, úri holmi, nemez és cserzett bőr igazítására szolgál.
Nem kapkodta el a dolgát, hisz tisztában volt vele, hogy bőven van ideje. A korai esőzések lassan csendesednek, és ez a mostani még távolról sem adta ki magából minden erejét. Javában tartott még, mire végzett, noha közben beköszöntött az alkonyat, s a lenyugvó nap sugarai híg vérrel mocskolták be a szemközti kőfalat a beomlott tetőzeten keresztül. A büyük óvatosan felöltözködött, viharcsuklyáját szorosra húzta; majd odaállt alájuk, és lassan, széttárt karokkal forgott a hűs esőpermetben, hogy felfrissítse különös ruhadíszeit.
A zörej olyan halk volt, hogy inkább az ösztönével, mint a fülével hallotta meg. Kavics gördült végig a födém omladékán, egy támasztékot kereső talp alól kimozdulva. Fölnézett, s tisztán látta kirajzolódni a sötétedő égboltra az öreg aszkéta sebhelyes koponyáját, a körülötte lengedező hajszálakkal. Az arca árnyékban maradt; ám a szeme hideg csillogása így is kivillant belőle.
Könnyedén rugaszkodott el a falcsonk magasából, s olyan nesztelenül fogott talajt a vendégszállás sivár odújában, akár a vadászó párduc; az ugrás ívét hímtagja groteszk lóbálózása kísérte. A büyük sóhajtva tért ki előle, a tűz irányába hátrált, hogy a bejárat derengő félkörívét is szemmel tarthassa: Látogatója azonban biztos volt magában: egyedül jött.
Minden úgy történt, ahogy számított rá. Az aszkéták nem voltak Varjak, hogy gőgösen kesztyűt dobjanak az egész gyepűvidéknek, soraik közé fogadva az ámokfutót, akinek a vérére ezrek szomjaznak a Fekete Határ közén. A kevély khatif örökség megalkuvássá silányult bennük; az egyszerűbb és mocskosabb megoldást választották. A büyükre nem várt menedék a kolostorerőd romjai között, csak halál.
Nem mintha felkínálkozása őszinte lett volna; és titokban még örült is neki, hogy jól ítélte meg a szekta becsületét. Emlékezett rá, milyen keserű ízt érzett a lelkében, amikor egy orv tőrdöféssel megfosztotta végső bosszújától a Három Hold Népének büszke, halálra szánt bégfiát; s bár útja végén járt már, másodszorra mégse szívesen kóstolta volna meg.
Az esélytelenek higgadt nyugalmával helyezkedett védekező pózba. Jó harcos volt, nem félt puszta kézzel szembeszállni az ellenféllel; ám a meztelen aszkéták khatif őseiktől örökölték a küzdőtudományukat, akik egy szál magukban vonultak ki egész lovastörzsek elpusztítására. Ha egy nyargalónak viszálya támadt velük, lóhátról és íjjal rendezte el; szemtől szemben még a szablya sem sokat segített.
A sebhelyes koponyájú öreg homloka ráncba szaladt, amikor a lángok vörhenyesen imbolygó fényében megpillantotta a halálra ítélt különös öltözékét. Aztán vállat vont, s egy követhetetlenül gyors testcsellel a nomád másik oldalára került; élére feszített tenyere kobraként vágott be a könyöke alá, s roppanva törte el két bordáját.
Ekkor döbbent csak rá, hogy hibázott; de már későn:
A büyük testét tetőtől talpig a huuli hólyagos bürök leveles szárai borították.
A szektának negyvenhat tagja volt. Virradatra a büyük mindegyikkel végzett.
Nem ment könnyen. A szögvigyázó – egy hatalmas, tagbaszakadt barom, félhumán barlanglakók ivadéka – a tulajdon eleven húsában hordta a szögeket, ily módon kerülve meg a fegyvert tiltó fogadalmat: A vele folytatott küzdelemben a nomád kis híján elvesztette a szeme világát, a horgas acél csuklyástul szaggatta ronggyá az arcát. A böjtmesterre – ki tudja, miért – nem hatott a méreg; ő azonban haldoklott az éhezéstől, s az egyetlen volt az aszkéták közül, akit le tudott győzni ember ember elleni harcban, ha nehezen is. Utoljára azt a két őrültet hagyta, akik az éber világról mondtak le testük sanyargatására, és horkolva fetrengtek a saját ürülékükben, miközben testvéreik nap mint nap forró mákfőzettel itatták őket; mire idáig jutott, már az ereje végén járt, alig bírta megfojtani magatehetetlen áldozatait.
A holttestükre bukva az ájulás környékezte, de nem engedett a csábításnak. Sok tennivaló várt még rá, és ha most gyöngének bizonyul, túl korán halna meg.
Négykézláb kivonszolta magát a romok közül, meghempergett a friss sárban, és amikor már elég vastag rétegben borította, letépkedte ruhájáról a büröklevelek kókadt rongyait. A zekéje velük együtt szakadt szét, de legalább volt miből tépést csinálnia a sebeire. Csak az elfolyó vér aggasztotta, mert tudta jól, hogy ha most eszméletét veszti, a Legnagyobb Úrtrónusa előtt fog fölocsúdni; a tisztasággal nem törődött, elfertőzni már úgysem lesz idejük.
A fegyvereit az egyik veteményes trágyadombjára vetve találta meg. A szablyából meg a hüvelyéből sínt rögtönzött a bal lába szárára; a vízkóros aszkéta utolsó rúgása törte el, akit nem véletlenül állítottak elöljárói a kapuba strázsának. Egyedül ő ismerte föl a mérgező leveleket a büyük öltözékén, s bár tudta, hogy meg fog halni, végső támadásával megpróbálta úgy megnyomorítani gyilkosát, hogy testvéreit már ne küldhesse utána: Hajszál híján sikerült neki; ám a törés szerencsére zárt maradt. A nomád lába háromszorosára dagadt, és pokoli kínok tomboltak benne; miután azonban sínbe tette, az íjára támaszkodva föl tudott egyenesedni, és összeszorított fogakkal visszabicegett a romos kolostorerődbe.
Eredetileg a szekta összes tagját ki akarta teríteni a kapubejárat elé, hadd lássa minden arra járó, ki bocsátotta szabadjára az őseik által bebörtönzött iszonyatot. Ez most szóba sem jöhetett: belepusztult volna. Be kellett érnie a három elöljáróval, akik kimondták rá a halálos ítéletet. Kivonszolta őket a kőhöz, ahol érkezésekor hellyel kínálták, s szívükbe egy-egy tollkoszorús nyílvesszőt döfött. A sebhelyes koponyájú öregember hűlő arca keserű döbbenettel bámult fel rá a beomlott bolthajtás árnyékából; a szögvigyázó vadul és csalódottan vicsorgott; a böjtmester fáradt mosolya mintha azt ígérte volna: hamarosan találkozunk...
A kapus őrfülkéjének hátulsó zugában rongyba tekert végű fáklyák sorakoztak. A büyük meggyújtotta az egyiket; a lángból fölcsapó gyantaillat fojtogatta, megszédítette. Egy pillanatra behunyt szemmel nekihanyatlott a falnak, igyekezett megfeledkezni a törött lábát marcangoló fájdalomról; gondolatban újra eggyéolvadt rég elporladt ősével, a vén öregsámánnal; akit egy félelmetes, pőre ifjú ezen a helyen valaha a katakombák sötét bugyraiba kísért. Majd ellökte magát a hideg kőtől, és botorkálva elindult; a pusztai íj minden egyes lépésnél panaszosat reccsent a súlya alatt.
A tizenkét évszázados emlékek egy boltozatos lépcsőakna torkához vezették, melyet mennyezete magasáig eltömött az omladék. Kifejezéstelen arccal meredt rá, vonásai meg sem rezdültek. Aztán sarkon fordult, vissza, a nagykapu felé.
Fogalma sem volt róla, meddig terjed az akadály, s hogy csak az aknába hordott törmelék alkotja-e, vagy maga a boltozat omlott be valahol. Kideríteni azonban csupán egyféle módon tudta.
Kint a veteményesekben látott néhány lécekből összetákolt kertészkalyibát; azokban biztosan talál ásót, és amilyen sziklás errefelé a talaj, egy kis szerencsével csákányt is. És ha a falnak vetett háttal dolgozik, az egészséges lábával kitámaszkodva, sokáig bírja majd.
A munka kezdetén a büyük el-eltűnődött rajta, vajon mennyi haladékot szerzett neki Ae'um. Később lemondott a gondolkodás fényűzéséről, mert túl sok erejét emésztette föl. Gépies mozdulatokkal dolgozott, világa az aknára és a környező kövekre szűkült: csupa rosszindulatú ellenfél, akiket tönkre kell zúznia, porrá kell tipornia, különben nem engedik meghalni, és megtagadják tőle az utolsó nyugalom enyhét. Tenyerét vérhólyagosra törte a szerszámnyél; a boltozat alatt meggyűlő fáklyafüst vörösre csípte a szemét; bőven szakadó veríték marta friss sebeit. A bal lábában lüktető fájdalom egyre csak nőtt-dagadt, egész az elviselhetetlenségig; aztán meghaladta azt is, és tompa, alig érezhető sajgássá szelídült.
A büyük furcsa hangokat hallott az akna sötétjéből: rekedt kacajt, tapsot, lópaták dübörgését, távoli hullámverést. Elméjének egy eldugott, béna zugában tudta magáról, hogy delirizál; egy másik, még mélyebben lappangó sejtés azonban azt súgta neki, hogy az odalent várakozók biztatják. Robotolt tovább, és időnként, amikor úgy érezte, rászakad az egész kolostor, bomlottan vihogva viszonozta nevetésüket.
Aztán egyszerre csak Ae'um arca ködlőtt föl előtte váratlan élességgel. A bukott khatifon nem volt sem sisak, sem fátyol; törékeny vonásai tiszta, éteri szépségben ragyogtak, ezüsthideg dicsfény sziporkázta körül őket. A fojtó fáklyafüst egy pillanatra semmivé foszlott, helyébe halvány liliomillat lépett. A smaragdszemek tekintete szomorúan, de büszkén pihent el a büyükön, alig szívdobbanásnyi időre; majd lassan-lassan lecsukódtak, s a látvány hirtelen elenyészett. Csak egy nyerítés kísértete visszhangzott még a sötétségben, mintha valaki nagyon-nagyon messze egy hű bajtárs érkezését üdvözölné.
A büyük ekkor megértette, hogy eddig tartott a haladék. Sokféle fájdalom lobbant föl benne egyszerre, s a tagjait megszálló erő, amellyel az útját álló omladékra sújtott, inkább illett volna a márványhordók rabjaihoz, mint halandó emberi lényhez. A kövek megroppantak a szörnyű csapás alatt, panaszos csikorgással engedtek neki; a csákányfej a túloldalon a levegőbe bukkant, porló habarcsfelleget riasztva.
A vén Dirgan látogatása óta eltelt ezerkétszáz év alatt valaki befalazta a katakombák bejáratát. A démonvadász khatifok korcs örökösei szemétgödörnek használták a sehová sem vezető lépcsőaknát, mit sem tudva róla, miféle baljós titkokat rejt: ha romerődjük egyik odúja összeomlott, ide zúdították az eltakarított törmeléket. A büyük vak féregként fúrta magát keresztül az évszázados hulladéktömegen, s csak az égiek kegyének köszönhette; hogy nem szakadt rá az egész valahol félúton. Mindez lassan, fokról fokra tudatosult benne, miközben módszeresen kiszélesítette a nyílást; a lelke mélyéig sajduló látomás nemcsak a sebei fájdalmát szította lángra ismét, a lázas önkívületet is elnyomta egy időre.
Félrelökte a csákányt, hátranyúlt az omladékba szúrt fáklyáért – négyet hozott magával a kapusfülkéből; ez volt az utolsó, és már ez is félig égett -, és íjára támaszkodva besántikált a roppant pincébe.
Áporodott, érdes dohbűz fogadta, olyan száraz, hogy köhögésre ingerelte a torkát. A lángok vörhenyes fénye hatalmas, szürke koloncokon táncolt a falak mentén: pókok megszámlálhatatlan nemzedékei szőtték a hálófátylakat, melyek az évszázadok során ilyen ormótlan tömegekbe penészedtek össze. A pókok már rég döglöttek voltak, mint ahogy éltető nedvesség híján kipusztultak a penészlő ázalagok is: az undok gubók mélyén mégis eleven szenvedély lüktetett, valami hangtalanul bőgő gyűlölet és ölni vágyás, mely ezer forrásból áradt a büyükre, s szinte letaglózta őt gyilkos, láthatatlan erejével.
Visszaékelte a fáklyát a törmelékbe, ezúttal közelebb a falban tört átjáróhoz, hogy el tudjon tájékozódni a fényénél. Aztán odabicegett a legközelebbi kolonchoz, s szabad kezével nekiállt letisztogatni. Könnyebben ment, mint hitte volna: a pergamenszáraz mocsok vastag rétegekben omlott porrá ujja érintésére. Hordóforma kőtömb domborulata bontakozott ki alóla, s a közepe táján egy márványba faragott arcé, melynek vonásai ennyi év után is élénken őrizték a kontúrjaikban vöröslő színt. Nem igazán volt emberi arc, inkább amolyan békaféle; és a büyük örült neki, hogy a félig égett fáklya kevés fényt ad, azt is bizonytalanul. A Bathrakya-mocsarakban egyszer látott már egy olyan embert, aki varanggyá fajzott, és azt a találkozást elviselte; de szíve mélyéből irtózott egy olyan varangytól, amelyik emberré próbál vedleni.
Előkotorta övtarsolyából a yuphrasi mérget, hüvelykujjával kipöccentette a dugaszát, és egy cseppet a hordóra hullajtott belőle. Sistergés hallatszott, szúrós szagú füst szállt fel; a tejszerű folyadék fehér habot vetett, ahogy pezsegve marni kezdte a követ. A tűszúrásnyi petty rohamos sebességgel terebélyesedett, buborékos tajtékkaréjt tolva maga körül; pillanatokon belül tenyérnyivé nőtt, s mire a nomád ránehezedett hevenyészett mankójára; már elérte a fal vonalát. A márvány hófehérre sápadt alatta, és furcsa módon képlékennyé vált; az erezete mentén nyúlós hullámokat vetett, akár a csurgatott viasz.
A büyük titokban attól tartott, hogy az üvegcse tartalma kevés lesz a feladathoz, a látvány azonban szertefoszlatta aggodalmát. Yuphras urai értették a dolgukat, és nem végeztek félmunkát. Az újabb hordóknál már csak az ujja hegyét nedvesítette be, majd nyomta rájuk erősen. Ez is elegendőnek bizonyalt; ő pedig takarékoskodni akart.
Sziszegő hangok kórusa töltötte be a földmélyi csarnokot, mintha kígyófészekbe vetett volna parazsat. Az évszázados doh egyre reménytelenebb küzdelmet folytatott a maró, savas bűzzel. Egy helyütt megbotlott a törött lábával, és kilöttyintett néhány cseppét a méregből; mikor nem sokkal később visszanézett, látta, hogy az egész padló ragacsosan fortyogó mocsárrá változott.
A fáklyaláng már haloványan pislákoló fénybogárrá zsugorodott mögötte, s az üvegcse alján alig pár vonalnyi folyadék maradt, amikor a büyük félvakon reszkető ujjai ismerősnek rémlő vonásokat tapintottak a következő hordót borító koszréteg alatt. Gondosan letisztogatta őket, majd félig ülő helyzetben a fal mellé roskadt, a távolban izzó tűzsziporka felé fordulva, hogy jobban lásson. Hunyorogva vallatta tekintetével a halványan derengő háttérre kirajzolódó kontúrokat. Érezte, hogy elméjét lassan újra ködbe vonja a sebláz; ám erről a gyanújáról feltétlenül meg akart bizonyosodni.
Igen, semmi kétség. A Vadkan pofájával nézett farkasszemet.
A büyük ereje rohamosan apadt, ám egy utolsó mosolyra még futotta belőle. A Vadkannak szánta, mert tudta jól, hogy a mohó szörnyeteg látja őt márványbörtöne mélyén; látja, mióta csak áttörte a falat, és tántorogva megindult a hordósorok mentén, üvegcséjéből az időtlen idők óta sóvárgott szabadságot osztogatva. Elképzelte, milyen eszelős vágyakozással kísérhette figyelemmel közeledését; miféle tiltott hatalmakhoz fohászkodhatott, hogy le ne gyűrje a kimerültség, mielőtt odaérne hozzá; micsoda vulkánként törhetett ki belőle a megkönnyebbülés, amikor végre megérezte ujjai érintését márványba dermedt vonásain...
A büyük arcára kiülő kifejezés hű mása volt egy másik, tizenkét évszázados mosolynak, amellyel egy sebhelyes, ősz nyargaló nézett hajdan ugyanerre a hordóra. Az ősatyja, akinek a lányán a Vadkan gyalázatot tett, és iszonyú halálba kergette...
Ezerszer addig; és ezerszer ezerszer...
A haldokló büyük megemelte a yuphrasi üvegcsét, és meghimbálta a Vadkan márványpofája előtt. Aztán – mert fölállni nem tudott már – hozzávágta legtávolibb hordóhoz túlfelől, ameddig csak hajítani bírt, nehogy a szabadító méreg egyetlen cseppje is idáig fröccsenjen.
Hogy ezután mi történt, arra utólag csak homályos foltokban emlékezett. A lába rettenetesen fájt. Végighanyatlott a kövön, a Vadkan márványtömlöce előtt; utolsó tudatos cselekedete az volt, hogy tapogatózva megkereste elejtett íját, magához ölelte, és várta a halált.
Úgy rémlett neki, mintha a bejáratban imbolygó fáklyafény hirtelen megkettőződne, és a két láng közül az egyik gyorsan közeledne felé. Aztán egy törött agyarú ork pofáját vélte látni: agancsdíszes sisakot viselt, amiről fogak meg zsugorított emberi ujjak lógtak. Egészen szürke volt a félelemtől, de a tekintetében elszántság villogott.
Izmos karok nyalábolták föl a büyüköt; felnyögött fájdalmában. Ahol a padlót futóhomokká változtatta a sziklamesterek mérge, ott valaki egy szakállas hegyű lándzsát fektetett keresztbe, olyan irdatlanul nagyot, hogy a Három Sas Népéből a legerősebb nyargaló sem bírta volna fél kézzel megemelni. Az ork átegyensúlyozott rajta, majd visszafordult érte, és könnyedén felkapta; közben megpillanthatott valamit a katakombák sötétjében, mert a büyük, fél testtel a hátán lógva, tisztán érezte, ahogy a lélegzete elakad.
A nomád az első hordót látta, amire egy egész csepp sziklamérget öntött. A varangypofa élt; kínlódva vonaglott a képlékennyé vált márvány alatt, a száját szélesre tátotta, és kétfelől egy-egy göcsös, úszóhártyás mancs türemkedett ki mellette, mintha valami nyúlós-ragacsos lepelből igyekezne szabadulni. Aztán egy szűk, köves helyen tuszkolták keresztül, ahol elájult, mert a lába egy durva rántástól nyíltra tört. Emlékezett még a halott böjtmester arcára, amint szilánkokra reccsen a rohanó ork szöges bakancsa alatt; és egy rettenetes, távoli üvöltésre, melytől félig holtan is jéggé dermedt benne a vér. Fojtottan szólt, talán a föld alól, s leomló sziklák robaja kísérte.
Később farkasbőrökkel letakarva feküdt egy kifeszített ponyva alatt, amit a nagy lándzsával támasztottak alá. Didergett, mert a szárnyék nem sokat védett a puszta hidegétől, és a szél besodorta a ponyva ferde nyiladékán az esőpermetet. Torkát valami csípős, keserű íz marta; a halántéka lüktetett, de a törött lábát alig érezte. Az ork szemközt guggolt vele, kezében egy ormótlan bőrkulaccsal; széles vállával védte a kint süvítő széltől, és közben beszélt hozzá.
– Barag vagyok a dhyarauni vörös törzsből. Én őrzöm a régi csatákat, és énekelek róluk, mikor újakba vonulunk. – A birodalmi khorst használta, egészen tűrhetően, ami meglepő volt egy orktól; ritkán és nehezen tanultak más nyelveket. – Te a szent őrült vagy, aki nagy csatákat hozol a gyepűnek. Megesküdtem, hogy megtalállak vagy meghalok. Élek; és élsz te is.
A büyüköt mindez nem igazán érdekelte. Megpróbálta félrehajtani a fejét; az ork azonban durva kézzel megragadta az állát, és visszafordította.
– Az embereid nagy öléseket csináltak. Kiszedték Daha'akot a hidegen olvasztott vasból, és kidobták a pusztába meghalni. Bementek a Kristálymocsárba; és ledöntögették a kicsi nagyasszonyok trónusait. Az egyik fősámánjuk viadalra hívta a Kút Urát, és együtt pusztult vele. Ez mind nagy ölés, mind nagy dicsőség. – Megnyalta törött agyarát. – Még a Farkas Fiait is legyőzték: A sárga ngaurok most a túloldalról vonítják a holdakat; a fekete törzs pedig rabszolga lett.
A nomád azon kapta magát, hogy szándéka ellenére figyelni kezd rá. Nem sokat tudott róla, hogyan boldogult a nyomában vágtató lovashad – ha bevárja a híreket, az a halála lett volna -, az ork szavaiból azonban úgy tűnt, az ősz bég titkos terve sikerrel járt. Két egymással marakodó sereg aligha cselekedhette volna meg mindezt; és ha az egyik öregsámán odaveszett a hadjáratban, megszűnt a belviszály legnagyobb forrása, hiszen a másik nyilván a saját fősége alatt egyesítette mindkét nép sámánjait.
– Az Öt Kengyel Népe megijedt az embereidtől, és el akartak futni előlük – folytatta Barag, és megvető fintor suhant át a képén. – Mi odamentünk, és megöltük őket. A fénytolvajok nem akartak elfutni, de mi azért őket is megöltük. – Fürkész tekintetet vetett a foglyára. – Érted már, miért kerestelek?
A büyük értette; és szólni sem bírt a döbbenettől. Hogy is nem gondolt erre eddig? Azt hitte, olyan ravaszul vezette lesre az övéit, ahogy emberemlékezet óta egyetlen más martalék sem; közben pedig kötöznivaló bolond volt, vakon és süketen nyargalt el a Legnagyobb Úr szent törvénye mellett!
A fölemelkedés kétoldalú folyamat. Nemcsak új kiváltságokat hoz, új veszedelmeket is; különben csorbát szenvedne az örök versengés elve, és az érdemes lények eltespednének a babérjaikon. Aki magasba hág, annak fel kell készülnie rá, hogy többen törnek alulról a posztjára, és nap mint nap új kihívásokkal fog szembesülni.
A Sasok és a Darvak hatalmas tekintélyt vívtak ki maguknak a gyepűn az ősz bég hadjáratában; és éppen ez tette mások szemében kívánatos prédává őket. A frissen támadt legenda híre nyilván eljutott már Smoraganig, ha nem tovább; és a külső határvidék feltörekvő törzsei egymással háborúznak az előjogért, hogy szembeszállhassanak vele. Nemcsak egy közösség fog hát kiemelkedni a többiek romjain, hanem akár több tucat, akik aztán... A nagy futás beláthatatlan kimenetelű erjedést indított el a Fekete Határ közén!
– Sokan keresnek téged, de én találtalak meg, mert én vagyok a legerősebb és a legokosabb – mondta Barag minden dicsekvés nélkül, mint aki egyszerű tényt közöl. A büyüknek magában igazat kellett adnia neki. A külvidéki törzsek nyilván a legkiválóbbjaikat küldték a felkutatására; de hányan merészkedtek volna be közülük a kolostorrom sötét kazamatáiba, a tömlöcükből éledő rabok közé? – És ez nagy szerencséd, mert én harcos vagyok; a Dhzar-fattyak meg a smoragani pecérek viszont nem azok!
A tenyerébe csapott roppant öklével; félelmetes izmai beleremegtek a mozdulatba.
– Én nem fogok olyat kérni tőled, amit nem enged a harcos becsületed. Ezért vagyok okos; mert úgysem tennéd meg. Inkább meghalnál. – Foglyára sandított az agancsos sisak árnyékából. – Én nem kérem tőled, hogy áruld el az embereidet, akik meg akarnak ölni.
Az ork nem ismerhette az ősz bég tervét, nem tudhatta, mit jelent martaléknak lenni. A vér kötelékét azonban faragatlan barbár létére – vagy talán épp azért – jobban értette, mint akárhány khatifból lesüllyedt gyepűlakó. Büszkeség dagasztotta a büyük szívét, amiért ilyen ellenfelet adhat a Három Sas Népének.
– Elviszlek oda, ahol régen az Öt Kengyel tanácsfája állt; most a vörös törzs táborozik ott. Ne próbálj megszökni, mert úgyse tudnál. Én harcos vagyok, és mindenkit megölök, aki máshová akar vinni. Hogy nyomatékot adjon szavainak, rácsapott a szárnyékot tartó lándzsa irdatlan nyelére. – A vörös sámán kiápol a sebeidből. Kapsz húst. Kapsz jó fegyvert. Kapsz haláltáncot, hogy erős legyél és ne fáradj el. – Leoldott az övéről egy tömött bőrerszényt, és kifűzött szájjal odamutatta foglyának; finom szemcsés, fehér por volt benne. – Kapsz egy wargot... nem, az nem lesz jó, nem tudnád megülni. Kapsz egy lovat azok közül, amikkel a wargokat etetjük. Majd te kiválasztod, mert mi nem értünk hozzá. Ez elég?
A nomád feltámaszkodott a farkasbőrök alatt; a koravén ráncok megsűrűsödtek az arcán. Noha a másik lehetőség a biztos halál volt, nem bólintott rá azonnal a törött agyarú ork ajánlatára; csak nézte őt merően, fürkészve, rezzenetlenül.
Barag vigyorogva a málhájához hajolt; az ázott fétisek zörögve verődtek össze sisakangacsain. Mikor újra kiegyenesedett, három törött nyílvesszőt tartott a markában, megtépázott sas- és darutollakkal koszorúzva; foglya készletének maradékát, amit nyilván a kolostorerőd romjai közül-mentett ki.
– Cserébe – mondta – adsz egy csatát a törzsnek. Odahozod hozzánk az embereidet. Egyszerűen csak odahozod. És ha mi győzünk, nagy ölés lesz és nagy dicsőség. Ahogy a Nagyúr akarja.
A büyük mélyen az ork szemébe pillantott, és nem látott benne hamisságot. Harcos volt, kegyetlen és vérszomjas, de őszinte szívű; nem olyan, mint a villásnyelvűek vagy a kolostor aszkétái, akikben hitványsággá silányult a khatif ősatyák vasakarata. Lehet, hogy a sámánja vagy a hadifőnöke többet akar majd kicsikarni az alkuból; ám a neki adott szavát Barag állni fogja, még velük szemben is. És a büyük tudta, hogy a gyepűlakó orktörzsekben a régi csaták őrzőit ugyanolyan tekintély övezi, mint a nomádoknál egy pusztai baturt.
Kurtán megbiccentette a fejét, és visszahanyatlott a derékaljára. Jól van hát, gondolta kimerülten. A nagy hajsza folytatódni fog.
A legenda ezen a ponton szétágazik, és sok-sok szálon fut tovább; a lehetetlennel határos feladatot vállalna a krónikás, ha megkísérelné mind nyomon követni őket. A büyük menekülése által kavart felfordulás mindeddig többé-kevésbé egyenes vonalban szántott végig a gyepűvidéken; most azonban körkörös ívben kezdett terjedni a kolostorerőd góca körül, egyre bonyolultabb és áttekinthetetlenebb örvénymintába torzulva, ahogy a szélesedő hullámfront más mellékáramlatokba ütközött.
A márványhordók rabjai nem azonnal s nem valamennyien szabadultak ki a romok alól. Az eszmélésük utáni első órákat az egymással vívott harc kötötte le, melyben a legtöbben elhullottak; ez igen nagy szerencse volt a gyepűvidék számára, hiszen a büyük nem mérte – nem is mérhette – föl tettének következményeit. Örök titok marad, hány tömlöc ajtót tárt szélesre a yuphrasi méreg; maga a nomád nem számlálta, s a kiszabadulók öldöklő küzdelme nem csupán a kolostorerődöt törölte el örökre a föld színéről, hanem mérföldes körzetben letarolta a környező dombságot is. Egyes bölcsek szerint minden túlélőre húsz olyan jutott, kinek számára a rég sóvárgott szabadság pár perc haragvó tombolást jelentett csupán, mielőtt örök csendbe és sötétségbe fulladt volna. Nem mintha e számítgatásoknak sok értelme lenne; hiszen akik végül kijutottak a katakombákból, így is bőségesen elegendőek voltak hozzá, hogy csaknem egy teljes esztendőre lángba és halálba borítsák a Fekete Határ közét.
Az elsők egyike nyugatnak indult, a sayhamok szállásterülete felé, mert a központi nyúzószentély mélyén őriztek valamit, ami valaha hozzá tartozott, s borotvára fent késekkel és szikékkel fosztották meg tőle. Amerre áthaladt, elváltozott az égbolt, így a szekta még idejében értesült jöveteléről, hogy rangidőse magára ölthesse ezt a valamit, s eséllyel szállhasson szembe vele. Párviadaluk alkalmat nyújtott a Batrakhya Testvériségnek, hogy átcsapjanak a határfolyókon ősi ellenségeik területére; hiába kerülte hát el ezt a tájat az átvonuló lovashad, itt is fellobbant a rombolás tüze.
Egy másik szabaddá lett foglyot hajdan a pokoltorkú klán hathatós segítségével igáztak le a kolostor urai. Akárcsak ők, a pokoltorkúak sem léteztek már; utolsó nagymesterükről, aki évszázadok óta sínylődött az egyik ragályvár kazamatáiban, mindenki rég megfeledkezett, még azok is, akik ide juttatták. A nagymester megérezte a távolból feléje sugárzó gyűlöletet, mely szörnyűbb sorsot ígért neki bárminél, amit a ragálybírák művelhettek vele. Pánikba esett, és kimondott egy olyan hatalmú nevet, melyet mindeddig nem merészelt. A vár megszűnt létezni, s a bástyafalon támadt résen keresztül kiözönlöttek a gyepűre a pestispuszták gonosz csírái; a név viselője lomhán befalta, aki ellen megidézték, majd figyelmét a környező vidékre fordította.
A yuphrasi sziklamesterek, akik a maguk türelmes és kérlelhetetlen módján követték megrablójuk nyomát, egy nehezen meghatározható lénnyel találkozták a Kristálymocsár szélén. Azonnal elpusztították, ám ez nem csekély erőfeszítésükbe került, s valami olyan érzést ébresztett lomha agytekervényeikben, amit emberi lények esetében leginkább döbbenetnek nevezhetnénk. A következővel még nehezebb dolguk volt, ezért – ami évszázadok óta nem fordult elő – úgy döntöttek; hogy sorsára hagyják a tolvajt, és visszatérnek titkos barlangerődjeikbe. Már félúton jártak, amikor utolérte őket a harmadik, keresztültiport rajtuk, és véget vetett a történetüknek.
További rabok rajzottak ki az örvény középpontjából a szélrózsa minden irányába. Csak az első napon legalább féltucatnyian keltek át U'Cheolba, részben szándékosan, részben véletlenül vagy tévedésből; ezeket később aztán újabbak követték. Egyikük sem tért vissza soha többé; de amelyik gyepűlakónak az elkövetkezendő szörnyű hetekben volt érkezése megfigyelni a Fekete Határt, az láthatta, hogy kelettől nyugatig lángokban áll. Har Huddathba jóval kevesebben jutottak el, mert ehhez át kellett vágniuk az egész gyepűvidéken; de azért akadt közöttük, akinek sikerült, és a lángok csakhamar felcsaptak az északi horizonton is.
Amikor a büyük elfogadta Barag ajánlatát, a külső gyepűvidékről mintegy négy-öt becsvágyó törzs, klán és szövetség tört előre a messzi Kránbérc felé, valamennyi abban a reményben, hogy megverekedhet az egyesült lovashaddal. Közben egymással is össze-összecsaptak, és kíméletlenül elsöpörték az útjukba állókat; előrenyomulásukat a szemközt áradó menekültek nehezítették. Eredetileg jóval többen voltak, ám a gyengébb közösségek felőrlődtek a gyilkos küzdelemben, mely – akár kohó a salakot – sorra tönkretépte és kivetette őket. Ekkora már csak a legvadabbak és a legkegyetlenebbek maradtak versenyben, mint a dhyarauni vörös orkok vagy Vérivó Dhzar bőreváltó hordája. A smoraganiak félezer vasfogú csataszelindeket hajtottak maguk előtt, bűvkovácsaik halált verítékező varázspengéket adtak minden harcos kezébe. A Száz Szablya Népében tizenhat külső törzset olvasztott össze egy eszeveszett öregsámán akarata, aki a hideg pestis csókját viselte az arcán, és eltaszította régi pártfogóját, hogy a legsötétebb bugyorból válasszon helyette másikat.
Az ellenféllel, akiért vetélkedtek, végül egyikük sem mérkőzhetett meg. A büyük által elszabadított forgószél éppúgy megtorpantotta és védekezésre kényszerítette őket, mint magát az egyesült lovashadat. Sem erejük, sem idejük nem maradt rá, hogy egymás ellen törjenek; a puszta létükért kellett harcolniuk a rájuk szakadó iszonyattal. A hosszú, véres versengés mégsem bizonyult értelmetlennek.
A kolostorerőd mélyén ébredő hatalmak végigprédálták az egész gyepűt, üres csigaházként roppantva össze mindent, ami a karmaik közé került. Ősrégi és fiatal közösségek egyaránt híg sárként mállottak szét a talpuk alatt; amerre elvonultak, hullamezők és feketére perzselt földek kísérték útjukat. Ha valaki lebírt közülük egyet, kettőt vagy hármat, elbukott a következővel szemben, vagy elragadta valami másféle borzalom, amit a többi védekező szabadított el kétségbeesésében. A kolostor hajdani urai csak nemes vadakra vadásztak, nem piszkították be a kezüket alantas trófeákkal; és a büyük mérgéből sok-sok hordóra jutott, amíg a Vadkan tömlöcéhez ért. A gyepűvidék pár nap leforgása alatt bűzlő hekatombává változott.
De nem mindenütt. Az ősz bég visszavonta a lovashadat a Kránbérc tövébe, s körömszakadtáig harcolt a tombolókkal. A Varjak kitartottak kopár pusztáikon; a smoraganiak erőddé kiépített városukban. A vörös orkok főnöke elesett, ám Barag a saját nyakába akasztotta koponyaláncát, és nem engedte szétfutni a törzset. Vérivó Dzhar megvetette a lábát az északi fenyvesekben; a Száz Szablya Népe nem fogyatkozott meg, mert az öregsámán a hideg pestis csókjával illette az elhullott nyargalókat.
És aki a bukott közösségekből át bírta verekedni magát hozzájuk, szó nélkül befogadták. Eljutott idáig, tehát bizonyított; és nekik szükségük volt minden egyes új harcosra, bármiféle hagyomány szerint küzd.
A salakot a kohó kiveti magából; az acélt keményre edzi...
Aztán a Fekete Határ túloldalán kihunytak a lángok, és a khatifok átjöttek a hadúri tartományokból. Rendet tettek a gyepűvidéken; és szemlét tartottak új acélfegyvereik fölött.
Batrakhya-mocsarak miazmájában rejtőző lény az elsők között volt, akik a kolostorrom kazamatáiban belekóstoltak a szabadság vérmámoros zamatába, és – bár ezt természetesen nem tudhatta – ő élvezhette a leghosszabb ideig. Testvérei sorában, akik nem vesztek oda az első, eszeveszett öldöklésben, s utat találtak az élettől lüktető külvilágba, szép számmal akadtak nála erősebbek, vadabbak és okosabbak. Ő lomha volt, puha és nehézkes; nem ismerte a tagolt gondolatokat, s még a hideg szívében pislákoló vérszomj is egyfajta bágyadt, idomtalan lustasággal párosult. Az önfenntartás ősi ösztöne azonban benne gyökerezett a legmélyebben; ennek köszönhette, hogy továbbra is létezett.
Ő is kivette a részét az őrjöngésből. A rabság halott és süket évei túl hosszúra nyúltak; a friss, fűszeres vér csábításának akkor sem tudott volna ellenállni, ha ez egyáltalán fölmerült volna benne. Testvérei nagy részének volt kin elégtételt venniük sanyarú sorsukért. Talán neki is, de erre már nem emlékezett; így hát a legközelebb eső élőlényeken töltötte ki bosszúját, s ha elfogytak, keresett helyettük újakat. A legtöbben nem jelentettek számára különösebb nehézséget, a maga bamba, lassú módján még élvezte is szánalmas kapálózásukat. De egy nyirkos sziklabarlang mélyén találkozott egy olyannal is, aki nagyobb és formátlanabb volt nála, s kis híján erősebbnek is bizonyult. Nem számított; a harc csak izgalomba hozta, s gazdag ízekkel dúsította győzelmi lakomáját. Naag nemzetségének ősi törvényén ismét csorba esett, ám a bűnt ezúttal nem követte megtorlás, hisz aki bosszút állhatott volna érte, maga volt az áldozat.
Röviddel azután, hogy gyökerét szakasztotta a kannibál törzsnek, furcsa, gyötrő erejű szorongás uralkodott el a lényen. Nem félelem volt ez, hiszen az emberi érzéseket nem ismerte, de nagyon közel állt hozzá. A zsigereiben munkáló ösztön figyelmeztette, hogy messze, túl a hegyeken kilobbantak a pusztító tüzek, s a hamvadó parázs szőnyegén hűvös és céltudatos elmék indultak meg a feldúlt puszták felé. Szándékukat megértette, mert összhangban volt az övével; azt a könyörtelen, minden indulat nélkül való elhatározást azonban, mely lépteiket vezérelte, nem.
Testvéreit ekkorra már alaposan megtizedelte önnön tombolásuk, ám akik életben maradtak, emésztő haraggal fordultak szembe az új ellenséggel. A lény is érezte magában a késztetést, de le tudta gyűrni; a közeledő idegenek kisugárzása szúró fájdalmat ébresztett minden porcikájában, s ő homályosan, régi-régi tapasztalatból sejtette, hogy ha odacammog hozzájuk, ez a fájdalom csak erősödni fog. Így hát, miközben a többiek sorra felvillantak és kihunytak a hegyeken túlról érkezők érintésére, a lény nehézkesen félrevonszolta magát az útjukból, és megkereste környezetében azt a menedéket, amely legjobban megfelelt a természetének.
A mocsarakat gazdátlanul találta; mások már jártak erre. A lápi adeptusok ormótlan dögei a békanyálas pocsolyákban úszva oszladoztak, és a nadályvermek felhagytak a gonosz fortyogással; a mélyükön burjánzó sejttenyészetek, melyek nem is olyan rég elméknek és gondolatoknak adtak otthont, belerohadtak a bűzlő iszapba. A lény elmerült a langymeleg bomlásban, lesunyta idomtalan koponyáját, és halkan böfögve várt, hogy elvonuljon a feje felől a vihar.
Túl ostoba volt hozzá, hogy felfogja: minden búvóhely csak korlátozott időre nyújt biztonságot. A zsombékok és tocsogók fölött kétölnyi magasságban egy emberalak körvonalai bontakoztak ki a nyirkos, szürke ködből. Gyér bajuszú, ősz nomád volt, ráncos és töpörödött, még annál is sokkalta vénebb, mint amilyennek látszott. Különös, bő, halványzöld selyemleplet viselt, melyet – bár az ingoványon szellő sem rezdült – lassan vonuló hullámok fodroztak. A szövet redőiből halk, panaszos nyöszörgés szállt föl, kárhozott lelkek elhaló siráma gyanánt.
Az öregember fekete szeme körbevillant a sivár lápvidéken, és megállapodott valamin, ami bárki más számára néhány nyaláb rothadó hínárnak tűnt volna.
– Ébresztő, Varangy! Vége a bújócskának – szólalt meg gonosz, göcögő hangon. – Eleget játszadoztál. A lény kiemelte szemölcsös tuskófejét a posványból, s szörcsögve-harákolva tiltakozott a hirtelen fájdalom ellen, mely gyötrő erővel nyilallt végig a tagjain. Ék alakú szembogarában tompa, alattomos rosszindulat parázslott. Eltátotta fogatlan pofáját, s bendőjéből orrfacsaró bűzt öklendezett zaklatójára sárga fellegekben. Közönséges halandó húsát ez a mérgező miazma ott helyben csontig marta volna; a vénember azonban hanyag legyintéssel hessentette félre, mintha csak valami pimasz legyet zavarná el.
– Öregapáddal szórakozz, ha ugyan volt valaha! – mondta szinte kedvesen. Aztán jobbját tenyérrel fölfelé maga elé emelte, és lassan behajlította göcsörtös ujjait.
Nem sietett; a Varangy haláltusája hosszú volt és keserves. Gurgulázva vonaglott a rothatag mocsokban, híg sárfátylakat fröcskölve mindenfelé. Formátlan testén heves rángógörcsök futottak végig; vastag bőrét ragacsos nyálkahab verte ki. A kín torzabb grimaszokba gyúrta szörnypofáját, mint nem sokkal ezelőtt, amikor kiszaggatta magát szétfolyó márványtömlöcéből. Az aggastyán csillogó szemmel figyelte vergődését, csak néha libbent odébb könnyedén, nehogy beszennyezze a szerteszét röpködő mocsárlé.
Mikor a lény végre hörögve elcsöndesült, a halványzöld lepel vad örvénybe kavarodott a vénember körül. Selyméből elgyötört, rekedt bődülés harsant a részvétlen égre, majd egyre halkuló vartyogásba fulladt, feloldódott a többi jajongó hang hullámverésében.
– Úgy ám! – bólintott kipirult képpel az öreg, és bal kézzel lesimította furcsa öltözékét. – Ezúttal, picinyem, legalább társaságod is lesz!
Ezen kuncogva mulatott egy darabig; cseppet sem zavartatta magát barátságtalan környezetétől. Mire megelégelte, az enyészet már nem sokat hagyott a Varangy földi maradványaiból; oly lázas buzgalommal végezte rajtuk romboló munkáját, akárha rég halogatott mulasztást igyekezne jóvá tenni, eltüntetvén erről a világról valami nem ide valót. Az ingovány dögletes kipárolgásait újfajta, megnevezhetetlen bűz nehezítette el.
– Nohát, ezzel is megvolnánk – mondta végül a különös aggastyán. Magában beszélt, mint az öregemberek általában; a háta mögött torlódó esztendők sokasága bárki másnál jobban feljogosította erre őt az egész gyepűvidéken. – Még valami...
Jobbját még mindig szikkadt vércsekarommá görbítve tartotta.. Most lassan kiegyenesítette vén ujjait; tenyerében sárgán lüktető fénygömb lobbant, vékonyka, szakadozott füstpászmák lebegtek körülötte. A gömb először zavarosnak tűnt, tarka árnyékok és tépett színfátylak kavarogtak benne; aztán hirtelen kitisztult, s egy széles férfiarc töltötte be.
Felprédált, elöregült arc volt ez is, ám a koravén ráncok barázdáit nem a kor acélekéje szántotta rá; húsznál alig több esztendő formálta ilyenné, s a legszörnyűbb dúlást az utolsó néhány hét művelte rajta. Láz égette; szél mardosta, veríték áztatta; a hólyagosra perzselt szemhéjak félig leereszkedtek, ám oltalmukban most sem hunyt ki még a dacos, hideg parázs. Az öntudat szikrája már kilobbant benne, fekete tüzét csak az értelem béklyóiból szabadult vasakarat táplálta tovább: az átélt szenvedések, az elvesztve is megőrzött becsület emléke, amitől ezt az embert senki és semmi nem foszthatta meg, még a szíve akadozó dobogásában leselkedő halál sem.
Törődött arc volt, de nem megtörött. És ha távolról, ha halvány vonásokban is, de hasonlított a láp fölött lebegő aggastyánéhoz.
– Derekas munkát végeztél, fiam! – csóválta meg ősz fejét az öreg. – Amikor utadra indítottalak, nem gondoltam volna rólad...
A kép fókusza kitágult, s láthatóvá vált a haldokló nomád környezete is. Aranyló homokdűnék között vonszolta magát, melyekre kegyetlen hévvel tűzött a sivatagi nap; megtett útját a tántorgó lábnyomok girbegurba vonala jelezte, háta mögött a délibábosan reszkető forróságba veszve. Gyalogszerrel, fegyvertelenül vánszorgott; ruhái rég lefoszlottak testéről, csak valami kötényféle rongy maradt belőlük, meg egy koszos, barna vászoncsík, melyet utolsó józan pillanatai egyikében a feje köré csavart.
A vénember halkan füttyentett.
– És milyen messze elvergődtél ebben a nagy felfordulásban! Hiába, no: a vér nem válik vízzé... Az ifjú nomád, mintha hallaná a távolból jövő elismerést, lépés közben megtorpant. Tekintetét vakon körülhordozta a napégette tájon; aztán sóhajtás nélkül leroskadt a forró homokba. Kísérletet sem tett rá, hogy feltápászkodjon.
– Kiszolgált szerszám lettél, fiam. Igazság szerint most meg kellene halnod – jegyezte meg az öreg társalkodó hangnemben. – De nem fogsz.
Apró, fekete figurák bukkantak elő az egyik szomszédos dűnegerinc takarásából, először csak egy, majd még hárman, végül egy ötödik. A földön fekvő férfi láttán megállították dromedárjaikat, s messziről, bizalmatlanul fürkészték, magas nyergük kápájára könyökölve. Sötét szemek villogtak gyanakodva a bronzszínűre sült arcokban; horgas orrok szimatoltak reszkető cimpákkal a veszély árulkodó szaga után. Az ember nem lehet elég óvatos a nyugat-ibarai mélysivatagban – még akkor sem, ha a rettegett fayuma törzs rabszolgafogdosója.
A lápi aggastyán kurta csuklómozdulatára a sárga fénygömb halk sistergéssel kilobbant.
– A Vadkant hagytad ott rohadni, ahová való mondta elégedetten. – Tartozom neked egy szívességgel, fiam.
És a vén Dirgan, a khatiffá lett nomád, széles vigyorra húzta fogatlan ajkát.