[Sötét Mersant - 1.]

Raoul Renier

A HITEHAGYOTT

(Tartalom)

 

 

Apám emlékének

 

Letűnni csendben, mélyen, elpihenni,
Kihúnyni halkan, minta gyertyaláng,
Törődést, bút-bajt, gondot elfeledni,
Alászállni a lelkek csarnokán;

Beh szép is volna örök lankadásod,
Az enyhet adó megnyugvás, Halál!
Hűs ölelésed, titkos suttogásod -
Csontkebleden a szív vigaszt talál.

De nem! Ne bűvölj! Mást rótt rám a végzet!
Bukjon, ki gyenge; én nem alkuszom!
Nem csalsz te tőrbe, hű barát, enyészet:
Acél vagyok, és úr a sorsomon.

S ha rút világom eltaszít magától,
Reménynek-harcnak mindnek vége van;
Ha Isten földre dől a trónusáról;
Lesz még, akiben higgyek – önmagam!

Bayard de Montbrun: Desertor fidei

 

 

 

1. AZ ÖRÖKSÉG

Ő volt a legjobb. Ezt nagyon jól tudta.
Pörögve-szökkenve táncolt a félhomályban, szögletes átmenetek nélkül, olajozott mozdulatokkal, akár a folyékony higany. A kard – az ezüstösen fénylő toledói penge – mintha egybeforrt volna a karjával. Minden vágása tökéletes volt, minden lépése ösztönösen kiszámított. Hibázni egyet jelentett volna a halállal.
Ha most valódi ellenfelek vennék körül, minden szívverését egy véresen elhanyatló test zuhanása kísérné.
De csak gyakorolt; némán, üresen, tompa tekintettel. A haláltánc sasszéi belevésődtek az idegeibe, második természetévé váltak. Ezekben a percekben több volt halandó embernél, s ugyanakkor kevesebb is: valami vak, pusztító őserő, melyet hideg elszántság űz belülről. A gyilkos fegyver és a gyilkos akarat tökéletes, sátáni egysége.
Nem viselt páncélt, mint a többi harcos. A páncél korlátok közé szorít és behatárol; akadályoz a mesteri precizitásban. Ő egyedül volt a karddal. Bizonyos értelemben ő maga volt a kard.
A szentföldi lovagoknak és a mór vitézeknek az érzelmek adtak erőt: a hit, a hírnév áhítása, a vérszomj, a bosszúvágy. Ő nem ismerte harc közben a szenvedélyt; mikor először vett fegyvert a kezébe, hűvös fejjel gondolkodott. Később leszokott erről is. A gondolkozás ólomkoloncokat aggat a kardforgatóra, lelassítja mozdulatait, homályt borít az érzékszerveire. Megszabadulni az érzelmektől és a gondolatoktól: ebben állt a kardvívás transzcendenciája.
Nagyon sok harcossal hozta össze a sors. A legtöbben durvák voltak és bárdolatlanok; egyesek ezt fennhéjázó gőggel igyekeztek leplezni. Szinte mindegyik úgy dicsekedett a testén éktelenkedő sebhelyekkel, mintha Krisztus stigmái lettek volna. Azt hitték, a hírnevüket öregbítik a hajdanvolt csaták emlékeivel.
Az ő testén nem voltak forradások. Pedig az a test nagyon sok csatára emlékezett.
Nyúlánk férfi volt, légies, már-már éteri alkat. Törékeny csontozat, hosszú, érzékeny ujjak, betegesen sápadt bőr. Sokat köhögött, és télvíz idején mindig nagy gondot fordított a meleg öltözékre. Vére – az elátkozott, pireneusi vér, amit az apjától örökölt – híg volt, hiányzott belőle a savó. Ha megvágta magát, egyre csak folyt, folyt, mint valami bűverejű patak, amely nem hajlandó elapadni. Nem alvadt, nem kötött meg. A halálát jelentette volna, ha eltalálja egy lovagi pallos vagy egy széles fejű normann szekerce.
Így hát megölte az ellenfeleit, mielőtt elérhették volna.
Folyton feketében járt. A sötét selyem és a fókaprém jól illett jeges-fakó szeméhez és a hollófekete hajhoz, amelyben egyetlen ősz tincs volt, a halántéka felett.
Mersant le Sinistre.
Sötét Mersant.
Így hívták a toulouse-i parasztok, amikor borzadállyal telve összesúgtak a háta mögött.
Pedig volt neki más neve is.

 

Ah; a nagyhírű Foix nemzetség, a délceg pireneusi grófok!
Mersant nagyapja Gaston de Foix volt, a kevély tartományúr, akit barátai és ellenségei csak Oroszlánnak hívtak. Igazi, rettenthetetlen lovag volt, a keresztény hit pajzsa és büszkesége: pallosát villogtató vitéz, az udvari szajhák bálványa, mocskos szájú dúvad. Írni-olvasni sosem tanult meg, de az angolok megtanulták félni a kardját Flandriában. Ile-de-France vetéseiben táncoltatta a csataménjét, és a fontainebleau-i erdőben egy vadászaton arcul ütötte az együgyű Lajos királyt. Az ő aragón asszonya hozta a híg vért a családba. Elsőszülött fia szenvedélyesen gyűlölte, és szerzetesnek akart állni, hogy elmeneküljön a szülői házból. Gaston persze nem engedte; hiszen kire maradna akkor a foix-i uradalom? A fiú nem volt hajlandó enni; inkább a lassú pusztulás, mint a szörnyeteg apa. Gaston tőrrel feszítette szét a száját, és megvágta közben. A vér ömlött, egyre csak ömlött, megállíthatatlanul...
Az Oroszlán végül tömlöcben rohadt el; mert az ifjú dauphin, a korán érő hadvezér, nem szenvedhette az olyan embereket, akik arcul csapják királyi atyját, még ha együgyű is. Ám Foix grófsága mégsem szállt a koronára: a híg vérű aragón asszony új örököst szült Gaston úrnak, mielőtt elsorvasztotta volna a gümőkór.
Foulques de Foix élete csupa keserűség volt. A dauphin alaposan megnyirbálta a pireneusi uradalmat. A királyi tábla sosem hozott kedvező ítéletet a birtokperekben, és a környék rivális bárói – az Oroszlán hajdani hűbéresei – koncra gyűlő keselyűk gyanánt vették körül a korcs utódot. Mire Foulques életét vesztette egy ostoba vadászbalesetben – sebzett vadkan öklelte meg, és a kirurgusok nem tudták elállítani a vérzést –, a büszke tartományból néhány havasi legelő, úttalan erdőség és egyetlen udvarház maradt csupán. Ennyit örökölt a grófi cím mellé a beteges ifjú, aki még az apródvértet sem bírta magán, s amikor csak tehette, a könyvesház melegében gubbasztott: Mersant de Foix.
Volt azonban, aki még ezt is túl soknak ítélte. Foulques gróf hitvese – a szótlan provence-i nemesasszony, kinek szoborszerű szépsége oly sokáig kísértette Mersant álmait – életét adta azért, hogy kisebbik fia megszülethessen. És Rénaud mohón magába szívta ezt az életet, erőt merített belőle, hogy lerázza magáról a Foix nemzetség átkát. Az ő vére sűrű volt és erős; nem sorvasztotta a pireneusi kórság. Izmos, megtermett suhanc lett belőle; széles válla; lángvörös sörénye nagyapjára, az öreg Oroszlánra hasonlított. Bernon atya csak nehezen tudta megtanítani neki a Miatyánkot; de a fegyverekre hamar rákapott, és tizenhárom évesen megölt egy orvvadászaton ért jobbágyot. A csatlósok körében hamar lábra kélt a suttogás, hogy a fiatal úrban a dicső Gaston lovag kelt új életre; és a bátyjának illene kolostorba vonulnia, ha már úgysem csinál egyebet, csak Bernon atya könyveit bújja.
Mersant talán hajlott is volna erre, egyelőre mégsem tette meg öccsének a szívességet. Mert az udvarház szegényes könyvtára nem elégítette ki mohó tudásszomját: a Szentírás, néhány latin nyelvű traktátus a hit dolgában meg a Chanson de Roland, az az ostoba lovagi ének. Szüksége volt az uradalom jövedelmeire, hogy tudós fők okítása alatt, messzi egyetemeken folytathassa tanulmányait. Felvette hát az egyházi rendet – de csak mint laikus testvér –, és Párizsba utazott.
Három boldog évet töltött ott, miközben a történelem viharai dúltak körülötte, és végül megszerezte a baccalaureusok aranykoszorúját. De ez sem volt elég neki; még többre vágyott. A párizsi egyetemen kósza híreszteléseket hallott a pogány görög bölcsek elveszettnek hitt írásairól, amiket az andalúziai mórok megőriztek, és lefordítottak a maguk nyelvére. Így hát Aragóniába utazott, átkos emlékű nagyanyja családjához. A Foix nemzetség már rég megszakított minden kapcsolatot ezekkel a rokonokkal, mert az a hír járta róluk, hogy a helybéli hitetlenekkel cimborálnak. Most mégis tárt karokkal fogadták az ifjú Mersant-t. A hír egyébként igaznak bizonyult, ám Foix fiatal grófja nem bánta; rövid idő alatt annyi bölcsességet tanult a zazagozai zsidó rabbitól, mint a Párizsban töltött évek alatt összesen. És az öreg Móse ben Maimón annyira tehetségesnek ítélte tanítványát, hogy beajánlotta őt a híres cordóbai egyetemre, ahol betekinthet a görög filozófusok féltve őrzött munkáiba.
Cordóbában persze a mórok uralkodtak, ám az egyetemen nem tettek különbséget a keresztények, a zsidók és az igazhitűek között; az egyetlen értékmérő a tudás volt. Mersant megtanult arabul és görögül, és olyan kéziratokat olvasott, amiket csaknem száz éve Bizáncból csempésztek ki féltő kezek a dühöngő keresztes lovagok által gyújtott lángtengerből. Megnyílt előtte az emberiség évezredes tudásának kincsestára; és ő mohón dúskált a szellem drágakövei között, melyek százszorta értékesebbek voltak számára a földi javaknál. Ezek voltak életének legboldogabb évei.
Aztán egyszerre csak nem érkezett több pénzküldemény a nevére.
Aragóniai rokonai segítettek neki, hogy visszajusson a foix-i grófságba. Rettenetesen dühös volt; már csak néhány szemesztert kellett volna elvégeznie, hogy katedrát kínáljanak föl neki Cordóbában. Mikor azonban lovát hajszolva hazatért, az udvarház kapuit zárva találta. Az őrtornyok között, a keskeny gyilokjárón Rénaud állt vigyorogva.
– Miféle rossz tréfa ez, öcsém? – fakadt ki Mersant. – Parancsolom, hogy azonnal bocsáss be a birtokomra!
– Neked már nincsen birtokod, bátyám – felelte a testvére. – Tékozlón sáfárkodtál a rád bízott javakkal, az andalúziai hitetlenek kezére adtad őket, az Úr ellenségeit támogattad. Ármánykodásod azonban nem maradt büntetlenül. Az egyház hitehagyottá nyilvánított, és kitaszított a keresztények közösségéből. Birtokaid, király urunk kegyéből, reám szállottak.
– Hazugság! – kiáltotta Mersant dühösen. – Tudom, hogy ez a te műved, öcsém! A Mindenható keze lesújt majd rád, amiért összeesküdtéi a tulajdon véred ellen!
Bernon atya tűnt fel a gyilokjárón, Mersant gyermekkori tanítómestere. Ősz haja kócos gubancokban lebegett a tonzúrája körül; szemében lázas tűz csillogott.
– Hogy merészeled az Úr nevét a szádra venni, eretnek? – rikoltotta. – Megtagadtad az egy igaz hitet, és pogányokkal közösködtél! Ki tudja, milyen kárhozatos mágiába avattak be? A pokol tüzén fogsz senyvedni, az örökkévalóság végezetéig!
Mikor Mersant tovább makacskodott, kinyitották a kapukat, de nem azért, hogy beeresszék. Vigyorgó csatlósok tódultak ki rajta; talán ez lesz életükben az utolsó alkalom, hogy kezüket egy gyűlölt nagyúrra emelhessék. Rettenetesen összeverték Mersant-t, mielőtt kilökték volna a vadonba; arra azonban gondosan ügyeltek, hogy egyetlen csepp vért se ontsanak. A jó keresztény nem öli meg egykori hűbérurát, még ha méltatlanná vált is.

 

Háttal állt a bejáratnak, de azonnal megérezte, hogy jövevény lépett a terembe. A kard ezüstös ívet írt le; a bal láb szélesen kilépett hátrafelé. Fakókék szempár szegeződött a betolakodóra.
Az ajtóban a domínium kulcsára állt. Tagbaszakadt, bikanyakú baszk paraszt volt, már jócskán túljutott élete delén.
– A mesterek látni kívánják Mersant uraságot – mondta mogorván. Mindig mogorva volt, mintha eleve ilyennek született volna. De lehet-e mást elvárni egy haldokló domínium szolgájától?
– Azonnal? – kérdezte Mersant.
– Azonnal.
A dolog ezzel el volt rendezve. Ha a mesterek érte küldenek, az embernek mennie kell. Mersant élete nem volt a sajátja; a domínium rendelkezett vele. A mesterek befogadták, ételt és szállást adtak neki, amikor a legutolsó jobbágy is borzadva fordult volna el tőle. A hitehagyott gróf pedig azzal fizetett nekik, amivel tudott: kardforgató karjának erejével.
A kulcsár ment elöl. Kongó folyosókon siettek végig, üresen ásító mellékjáratokat hagyva el. A komor kőfalakon penész tenyészett a salétromvirágok között; a foszladozó kárpitok az elmúlás dohos szagát árasztották. A falikarokba tűzött fáklyák közül csak minden harmadik égett. A sarkokban patkányürülék rohadt.
Nem volt ez mindig így: Mersant érkezésekor még több százan éltek a domíniumon. Két teljes jobbágyfalu foglalkozott azzal, hogy kidöntse az ősvadon hatalmas tölgyeit, egy harmadiknak pedig az volt a dolga, hogy leúsztassa a roppant szálfákat Bayonneba, ahol az ottani hajósok csengő ezüsttel fizettek értük. Az udvaron a nap minden órájában nagy volt a nyüzsgés; küldöncök és befolyásos látogatók jöttek-mentek. Ám, ahogy az ősz Romualdo mester magyarázta egyszer Mersant-nak, az élet örök körforgása nemcsak az egyes emberek sorsán uralkodik, hanem a közösségekén is. A rend lassan halódott; és az ő domíniumuk a jelek szerint már így is túlélte a többit.
A kulcsár szélesre tárta a rézrozsdától szétmart bronzkaput. A gyűlésteremben száz ember is kényelmesen elfért volna, a kovácsoltvas kandeláberek pompázatos fényében. Most csak egyetlen kandeláber égett, és talán jobb is volt így. A jótékony félhomály eltakarta a molyrágta falikárpitokat, a kifakult címerpajzsokat, a nyikorgó, szúette bútorzatot.
A tanácskozóasztalnál két ember ült.
Mersant csodálkozott, hogy ilyen szertartásos körülmények között fogadják; azon pedig még inkább, hogy mindkét mester jelen van. Romualdo mester nagyon öreg volt már – legalább háromszáz éves –, nehezére esett a valós világra összpontosítani. Egész heteket aludt át, és már régóta nem gyakorolta a mesterségét; kevéske megmaradt életerejét a legkisebb varázslat is úgy megcsapolhatta volna, hogy örökre elszunnyad. A domínium ügyeit Moncrif mester intézte, ha szörnyű betegsége engedte.
Mersant belépett a terembe, és tisztelettudóan fejet hajtott. Az asztal mellett jócskán voltak üres székek, mégsem ült le. Az urak jelenlétében a csatlósnak nem való helyet foglalni.
– Jöjj közelebb, Mersant! – mondta Moncrif mester reszelős hangon. A lepra lassan már a hangszálait is kikezdte. Fiatalabb volt Mersantnál, de minden természeti törvény szerint rég halottnak kellett volna lennie. Mágiája hősies küzdelmet folytatott a testét emésztő gyilkos kórsággal.
Mersant tett egy lépést előre. Emlékezett Moncrif mesterre az érkezése napjaiból: vidám fiatalember volt, okos, barna szemekkel és tiszteletet parancsoló, római metszésű orral. Az arca most valóságos roncs volt, féltenyérnyi foltokban mállott róla a hús; az orrát évekkel ezelőtt elvesztette.
– Testem és lelkem a domíniumé – mondta Mersant. – Rendelkezzetek velem!
Romualdo mester szórakozottan bólogatott; göcsörtös ujjaival a szakállát fésülgette.
– Hűségesen szolgáltad a domíniumot hosszú éveken át – Moncrif mester görcsösen harákolt; szünetet kellett tartania. – Eljött az idő, hogy újabb áldozatot kérjünk tőled.
Mersant nem szólt. Ami az életből megmaradt neki, azt a domínium jelentette. Habozás nélkül kész volt meghalni érte.
– A rend a végét járja – folytatta Moncrif mester nehézkesen. – Öt éve nincsen kapcsolatunk a többi domíniummal. Legfőbb világi támogatóinkat, a templomos testvéreket Fülöp király máglyán égettette el, és elkobozta az összes vagyonukat. Az egyház az életünkre tör. A csuhások szózatai mind nagyobb visszhangra lelnek a nép szívében, és alig vannak már, akik ápolják az ősi hagyományokat.
Romualdo mester feje előrebillent; a társának oldalba kellett böknie: nehogy elaludjon. Mersant pillantása elismerően az aggastyánra villant; tudta, milyen emberfölötti erőfeszítésébe kerül, hogy ébren maradjon.
– Romualdo testvérnek legfeljebb három éve van hátra ezen a világon; nekem talán öt – mondta Moncrif mester. – Tudomásunk szerint mi vagyunk az utolsók a rendből. Tíz esztendeje hiába keresünk tanítványokat. Ha nem teszünk valamit, ami halálunkkal kipusztul a rend is.
És elvész az ősi tudás, amit az emberiség hajnalkora óta összegyűjtöttek, gondolta Mersant. Az egyiptomi papok, a perzsa mágusok, az ókori misztériumvallások szent titkai. Hermész öröksége eltávozik a világból...
– Nem várhatunk tovább. Azzal az anyaggal kell dolgoznunk, amink van. Így is rövidre szabott az időnk. Mersant, neked van tehetséged a mesterséghez. Beavatást nyertél a rend misztériumaiba. Bejárásod volt a domínium titkos könyvtárába. A rend törvénye szerint a tanítványnak tizenöt éve van rá, hogy elsajátítsa a mesterséget; neked sokkal kevesebb időd lesz.
A száműzött gróf főhajtással jelezte, hogy szólni kíván.
– Amikor a domínium befogadott, ez volt minden vágyam, uram. De a nagytiszteletű Romualdo mester azt mondta, hogy az én tehetségem látens tehetség. Érzékelem magam körül a misztikus áramlatokat, de nem tudom megragadni őket; kicsúsznak az ujjaim közül. Túl sok kötelék fűz a halandó világhoz.
– Ez így van – bólintott Moncrif mester. – Ám vannak bizonyos szertartások, melyek fölébresztik a szellem mélyén szunnyadó erőket. Bonyolult és embert próbáló rituálék ezek. Mi ismerjük őket, de nem végezhetjük el rajtad egyiket sem, mert az az életünkbe kerülne; és akkor ki maradna, aki tanítana?
Ördögi kör, gondolta Mersant. Végre elérhető közelségbe került, amire mindig is vágytam; de a sors ismét csúfot űz belőlem.
– Ezért szükségünk van egy mágikus fókuszra, egy ősi ereklyére – folytatta Moncrif mester. – Ha egy ilyen fókusz segítségével végezzük el a szertartást, akkor valószínűleg mindketten túléljük, de egyikőnk biztosan. Templomos testvéreink rendházaiban számos ilyen ereklye volt.
És hol vannak a templomos lovagok? – gondolta keserűen Mersant. Pernye sem maradt belőlük, azt is szertefújta a szél az avignoni per óta. Máglyák üszke hirdeti a hírüket szerte Európában.
– Tudomásunkra jutott – mondta Moncrif mester –, hogy az egyik ilyen ereklye az ispotályos lovagok kezére került, akik Croix-aux-Allier-ben őrzik, az ottani rendházukban. Egy maumet-ről van szó, egy zsugorított fejről, amit annak idején Outrémerben zsákmányoltak. Eredetileg meg akarták semmisíteni, a jumiéges-i apát azonban ragaszkodott hozzá, hogy tanulmányozhassa. Ki tudja? Talán azt hiszi, hogy megcsapolhatja a hatalmát. Az apát úr nem örvend túl jó hírnévnek Avignonban. Szerezd meg azt a fejet, Mersant; az egész rend sorsa áll vagy bukik rajta!
A hitehagyott gróf elmosolyodott. Hideg mosolya volt, vágott, akár a késpenge. Soha nem hagyta még cserben a rendet; most is méltó lesz a belé helyezett bizalomra.
– Melléd adjuk Basagentét – jelentette ki Moncrif mester. – Az egyetlen feladata az lesz, hogy megvédjen. Ha kell, az életét is odadobja érted. Ne feledd, Mersant: élve kell visszatérned! Benned van a rend minden reménye!
Romualdo mester zavaros tekintete váratlanul fókuszba állt. Mikor szúrós szemmel Mersantra nézett, egy pillanatig ismét régi önmaga volt: a nyakas, hajthatatlan, szívós aggastyán, aki tűzön-vízen át keresztülviszi, amit egyszer a fejébe vett.
– Hozd el a maumet-t, csatlós! – suttogta reszketegen. – És ne aggódj miatta, hogy nem tudunk kitanítani! Kötelékekről beszélsz, amik a halandó világhoz fűznek; pedig azokat a kötelékeket a kardod élével vágtad el annak idején...
Ó igen. A kardja élével...

 

Valóságos csoda volt, hogy nem veszett éhen a vadonban. Azt hitte magáról, hogy nem különösebben szenvedélyes alkat; most azonban az izzó düh és a bosszúvágy adott neki erőt, hogy átvergődjön a Pireneusokon. Gyökereket evett, és vadmadarak fészkeit verte le a fákról, hogy élve szétmarcangolja a pihés kis fiókákat. A lábszárát összekarcolták a tüskebokrok, és majdnem elvérzett. De a falusiak tejet és kenyérhéjat raktak ki neki éjszakánként, mert megszállott remetének hitték; a kóbor banditák pedig nagy ívben elkerülték, ugyanezért.
Elvadult, torzonborz koldusként érkezett meg Zaragozába. Mikor be akart tántorogni a zsinagógába, a zsidók kis híján agyonverték; de Móse ben Maimón felismerte, és a házába fogadta, ahol hamar erőre kapott.
Eszelős megszállott lett belőle. Porig alázták, gúnyt űztek belőle, mindenéből kiforgatták. Egyetlen szenvedély fűtötte, egyetlen érzés lüktetett fortyogó lávaként az ereiben: a bosszúvágy.
Aragón rokonai nem tagadták meg, és cordóbai diáktársai sem. Etették, ruházták, ha kellett, bújtatták is. Tébolyultan vágyott rá, hogy megtorolja a rajta esett sérelmeket, de tudta, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha megtanul bánni a fegyverekkel. A lovagi páncél súlya alatt szinte összeroppant, a kétkezes pallost megemelni is alig bírta. Így hát berber kardforgatókat keresett, akik Észak-Afrika forró napja alatt tanultak vívni, ahol senki nem viselt fémvértezetet, ha nem akart gutaütést kapni. A szolgájuk volt, cselédként mosott-főzött rájuk, és amikor minden tudásukat átadták neki, új mestert keresett magának. Hamar rájött, hogy ha életben akar maradni, nem sérülhet meg a harcban; de arra is, hogy természetadta mozgékonysága révén hamar elsajátítja a váratlan oldallépéseket, az alattomos, fürge szúrásokat, az akrobatikus cselfogásokat. Mivel gyorsan kifáradt, gyorsan kellett végeznie az ellenfelével; és ennek nemsokára avatott kezű mestere lett.
A rokonok, barátok elmaradoztak mellőle. Ez a sötét ruhás, megkeseredett lelkű gyilkos annyira más volt, mint a halk szavú, tétova diák, akit ők ismertek! Mersant-nak azonban már nem volt szüksége rájuk; amíg tehette, kihasználta, aztán eldobta őket. Valenciában áruba bocsátotta a képességeit, és hamarosan rettegett hírű bérgyilkos lett. Majd elszegődött egy gazdag kalmár mellé testőrnek, aki keleti selymeket csempészett Provence-ba. Még a grenadai emír is igénybe vette a szolgálatait: jó pénzért okvetetlenkedő keresztény nagyurakat ölt neki Kasztíliában. Mikor aztán úgy vélte, elég ezüstöt gyűjtött össze, nekilátott bosszúterve kivitelezésének.
Valóságos rablóbandát toborzott maga köré berber kalózokból, genovai zsoldosokból, mór katonaszökevényekből és baszk útonállókból. Megbízhatatlan, marakodó csürhe volt, amely csak egyvalamihez értett: az öléshez. Bő kézzel szórta közöttük verejtékes munkával megkeresett pénzét, és telebeszélte a fejüket a foix-i uradalom gazdagságáról szóló mesékkel. Aztán átkelt velük a Pireneusokon; a banda baszk tagjai kapcsolatba léptek a hegyi rablótörzsekkel, és megpróbálták tőrbe csalni őket, de Mersant kivágta magát a csapdából, és az összes baszkot megölette a többiekkel. Többhetes út után, egy téli hajnalon értek a foix-i udvarházhoz.
Mersant kristálytisztán emlékezett a rajtaütés minden részletére. Bármikor fel tudta idézni magában a lángoló paplakot, a csűr körül folyó mészárlást, a haldoklók panaszos kiáltásait, a füst kesernyés bűzét. Rénaud de Foix sietve magára kapott brigandinban viharzott elő az öregtoronyból. A fején csálén állt a sisak, kilógtak alóla vérvörös fürtjei. Az Oroszlán pallosa volt a kezében, és vitézül forgatta: a mór rablók szétrebbentek, megrettenve a hatalmas csapásoktól. Tekintete fürkészen villant ide-oda; a támadók vezérét kereste.
Aztán megpillantotta a testvérét.
Rekedten felkacagott; szemébe kiült a harci téboly, az Oroszlán öröksége.
– Hazatértél hát végre, bátyám! – kiáltotta. – Ne félj, készül már az ünnepi lakoma! Jöjj, hadd ölellek a keblemre!
Mosolyogva indult el Mersant felé, és a mór kalózok szétszóródtak előtte, akár viharban a száraz falevelek.
Még akkor is mosolygott, amikor meghalt.
Ekkor mintha köd telepedett volna Mersant tekintetére. Látta öccse páncélos holttestét, az elmetszett nyaki ütőérből patakzó vért, amint gőzölgő tócsába gyűlik a havon. Gyerekhangok sikoltoztak. Idegen arcok tartottak felé az udvaron keresztül. Két kislány és egy kisfiú; a legidősebb olyan tízéves forma. Mögöttük pedig egy ismerős: Bernon atya, aszottan, görnyedten, de töretlen tűzzel égő tekintettel.
– Fratricide! – harsogta zihálva. – Távozz innen, bűnös lélek, hitehagyott, istentelen! Hagyd el a siralmak völgyét! Ne tetézd vétkeidet még azzal is, hogy vérét veszed ezeknek az ártatlanoknak!
Mersant pillantása a kisgyerekekre tévedt, akik zokogva borultak öccse tetemére. Az unokaöccsei, akik a távollétében születtek; szóval Rénaud asszonyt vett magához. Ő vajon hol lehet? Talán elvitte a gyermekágyi láz, mikor életet adott az Oroszlán legifjabb örököseinek.
– Mersant! – kiáltotta az öreg szerzetes. Mersant le Sinistre!
Mersant megölte őket, sorra egymás után. Bernon atyát hagyta utolsónak.
Aztán kiragadta a fáklyát egy félszemű genovai kezéből, és kacagva üszköt hajított az öregtoronyra. Lángok táncolták körül. A visszfény vörös lobot vetett a kezét bemocskoló véren: Foix-vér volt, híg és beteges, de nem a sajátja.
Fölhágott a lépcsőre, ami az égő torony bejáratához vezetett.
– Martalócok! – ordította. – Íme, az örökségem! Fogjátok, és vigyétek! Ami az enyém, az a tiétek is! Máglyára az Oroszlánnal!
A csőcseléknek nem kellett biztatás; már javában fosztogattak. Rénaud halála megtörte a csatlósok ellenállását, fejvesztve menekültek. A rablók futni hagyták őket.
– Nincs Isten az égben! – rikoltott Mersant torka szakadtából. – Ha volt is, megtagadott; hát akkor most én tagadom meg őt! Szívjátok be a pokol kénköves bűzét! Vessétek szíveteket a kárhozat tüzére!
A mór banditák többsége el volt foglalva a zsákmányolással; de akik odafigyeltek a vezérük szavaira, borzadva fordultak el tőle.

 

– A passzust kérem! – dörmögte a janitor testvér, és bizalmatlanul sandított a két jövevényre.
Mersant megoldotta a tarsolyát, és elővette belőle a viaszpecsétes pergament. A janitor szuszogva forgatta a kezében. Elolvasni persze nem tudta, de a lovagrend pecsétjét jól ismerte. Most alaposan megnézte a lenyomatot, nem talál-e rajta valami eltérést, valami szabálytalanságot.
Mersant nyugodtan ült a nyeregben. Nem volt mitől tartania. A pecsétet maga mintázta olvadt viaszba, apró fapálcikákkal, egy eredeti máltai okirat nyomán, amit a domínium könyvtárában talált. Értette a módját; hajdani gazdájától, az itáliai kalmártól tanulta, aki csempészárut szállított a hajóján Montpellier-be.
A janitor befejezte a vizsgálódást. Horkantva kiegyenesedett, és visszaadta a passzust a látogatónak.
– Üdvözöljük a rendházban uraságodat. Azonnal hírt adok az érkezéséről Thibault komtúrnak. Addig nyergeljen le az udvaron uraságod.
A rostély csikorogva felhúzódott, Mersant pedig beügetett a rendház udvarára, Basagentével a nyomában. Néhány lovászfiú ugrott oda szolgálatkészen. A hitehagyott gróf lelendült a nyeregből, és odalökte, az egyiknek a kantárszárat.
– Adj neki bőven abrakot, és csutakold le alaposan! Holnap napkeltekor indulok. Gondod legyen rá, hogy addig kipihenje magát!
Csak egy lovuk volt. Basagente nem szerette őket, folyton prüszkölnie kellett a szaguktól. Egyébként sem ellett még halandó kanca olyan csikót, amelyik felnőve megbírta volna Basagentét. Azt beszélték, a blois-i grófok vérében a legendás óriások vére folyik; nos, ha valóban így állt a helyzet, Basagente talán távoli rokonuk lehetett, noha egyszerű toulouse-i parasztok gyermeke volt. Irdatlanul nagyra nőtt, legalább három fejjel magasodott a közönséges emberek fölé, és ugyanannyit nyomott, mint egy lovag teljes vértezetben. Ijesztő ábrázata volt: kiugró homlokeresz, hatalmas állkapocs, összevissza ágazó, pudvás fogak. Búzavirágkék szeméből azonban gyermeki ártatlanság sugárzott, és bárgyún vigyorgott mindenkire, akivel találkozott. Basagente együgyű szerzet volt, még a beszéd is nehezére esett. A domíniumban mindenki afféle hűséges kutyának tekintette; ám ez a kutya hatalmasakat tudott marni, ha a gazdáit veszély fenyegette, mert Basagente könnyűszerrel a feje fölé emelt egyszerre három páncélos vitézt, és egyetlen ökölcsapással le bírt teríteni egy kifejlett ökröt.
Mersant az udvar közepén álló kúthoz lépett, felhúzott egy vödör vizet, jót ivott belőle, majd a maradékot a fejére öntötte. Kimentő utazás állt mögötte. Croix-aux-Allier tíznapi járóföldre volt a domíniumtól, és a tavaszi záporok cseppet sem könnyítették meg a dolgukat. Az utakat vastagon borította a sár, és néha olyan csigalassúsággal haladtak előre, hogy még a béketűrő Basagente is kijött a sodrából.
Egy sodronyinges csatlós sietett oda hozzá.
– A komtúr a lovagteremben várja uraságodat. Arra kéri, hogy igyekezzék.
Szóval egy órácskát sem hagy pihenni ilyen fárasztó út után, gondolta Mersant. Gyűlölte a lovagi dölyföt: ezek a nagyurak meg vannak győződve arról, hogy mindenkinek úgy kell táncolnia, ahogy ők fütyülnek.
Thibault de Montdidier természetesen nem kínálta hellyel. Miért is tette volna? Az ő szemében Mersant csupán egy távoli rendház küldönce volt, személytelen eszköz, akivel behatóbban foglalkozni méltóságán aluli lenne.
A komtúr izmos, magas férfi volt, bal arcán csúf forradással. A korát nehéz lett volna megmondani, mert dús haja olyan tejfölszőke volt, hogy nem lehetett megkülönböztetni benne az ősz fürtöket. Az arcát borotválta, normann divat szerint; sötétre égett bőre azonban arra vallott, hogy sok időt töltött a levantei tájakon.
Miután áttanulmányozta a hamisított levelet, szemöldökét ráncolva nézett föl Mersantra.
– Szóval Archambaud komtúr menesztett ide Máltáról – mondta. – Mi ez a bizalmas küldemény, amit az írásában emleget?
Folyékonyan olvasott és szinte hangtalanul, villant át Mersant agyán. Nem lehet műveletlen ember; vigyázni kell vele.
– Kényes természetű ügyről van szó, nagyuram. Mint bizonyára tudja, a máltai rendház az átkos emlékezetű templomosokról maradt ránk...
– Nincs szükségem leckéztetésre, különösen nem csatlósok szájából – szakította félbe Thibault bosszúsan. – Térj a tárgyra, szolga!
Mersant az ajkába harapott, és sietve meghajolt.
– Bocsánatáért esedezem, nagyuram! Arról van szó, hogy Archambaud komtúr az egyik templomos kriptában talált egy különös holmit, amit aztán méltatlan személyemre bízott. Gyanítja, hogy valami köze lehetett a templomosok kárhozatos eretnekségéhez. Mivel tudomással bír róla, hogy nagyuramék rendháza már őriz egy hasonló tárgyat, a jumiéges-i apát megbízásából, úgy látta helyesnek, ha ezt is ideküldi. A lelkemre kötötte, hogy ezt személyesen közöljem nagyurammal.
A komtúr arcán kisimultak a méltatlankodó ráncok. Ez a futár valami bizalmi ember lehet; közönséges pórokkal nem osztanak meg ilyen fontos információkat.
– Szóval azt akarják, hogy mi vegyük a nyakunkba az ő gondjukat is, hmm? Miféle holmi ez, fiam?
Thibault lovag körülbelül egyidős lehetett Mersantnal; ám a „fiam” még így is határozott előrelépést jelentett a „szolgá”-hoz képest. Mersant az iszákjába nyúlt, és átadott neki egy bíbor brokátba göngyölt tárgyat.
A komtúr kibontotta a csomagolást, és szemügyre vette a küldeményt. Egy simára csiszolt, fekete obszidiángolyó volt az, amelyre különféle pogány rúnákat festettek. A mesterek sárkánygömbnek hívták; valóban nem lebecsülendő mágikus hatalma volt, és a templomosok valóban használtak efféle talizmánokat. A domínium nem kockáztathatott: ha valami értéktelen limlomot küldenek csupán, és a rendházban akad valaki, aki konyít egy keveset a titkos mesterséghez, az egész küldetés lelepleződhet.
– Apage Satanas! – A komtúr keresztet vetett, és gyorsan visszadobta a brokátleplet a sárkánygömbre. – A bőrömön érzem a rontó hatalmát! Muszáj volt ezt a förtelmet éppen hozzánk küldeni?
Mersant hallgatott; egy futárnak nem feladata ítéletet alkotni a rend berkeiben folyó intrikákról.
– Jól van – Thibault nagyot sóhajtott. – Senki sem mondhatja, hogy Szent János rendje meghátrál az alvilág kihívása elől! Remélem, Archambaud komtúr kellőképpen méltányolja majd, hogy ilyen nagy szolgálatot tettem neki. Holnap reggelre megírom a levelet, amit visszaviszel Máltára. Addig pihend ki magad a vendégházban; nagy utat tettél meg, veszedelmes poggyásszal!
– Nagyuram...
– Igen? – A johannita lovag kissé ingerültnek tűnt.
– A komtúr a lelkemre kötötte, hogy megbizonyosodjam róla, jó helyre kerül-e ez a kőgolyó. Az ilyesmit nem istenes dolog ebek harmincadjára hagyni; ki tudja, kellő őrizet híján nem kerül-e rossz kezekbe, vagy nem ront-e meg keresztény lelkeket...
– Ne okvetetlenkedj! A levélben megemlítem majd, hogy milyen óvintézkedéseket tettem.
– Archambaud komtúr szerint az ilyesmit nem biztonságos írásba fektetni. Ha visszafelé utamban banditák fosztanak ki, a levelet sok mindenki elolvashatja.
Thibault megvetően felhorkant.
– A túlzott aggályoskodás nem tartozik azon erények közé, amikre egy johannita lovag büszke lehet! De megnyugtathatod a komtúrodat: ezt a szörnyűséges valamit a belső kápolna sekrestyéjében fogjuk őrizni, ahol a szentek ereklyéi nem hagyják érvényesülni gonosz kisugárzását. Most pedig távozz!
Szóval a belső kápolna sekrestyéjében...
Mersant lesietett a vendégházba; az agya közben lázasan dolgozott. Milyen ostobák ezek a kevély lovagok! Ha minden jól megy, még ma éjjel megkaparintja a zsákmányt.
Az együgyű óriás a számukra kijelölt cellában szorgoskodott. A két szalmazsákot már kiterítette szellőzni az ablakba, és most a patkánylyukakat tömködte be gombóccá gyúrt rongydarabokkal.
– Pihenj le, Basagente! – vetette oda neki Mersant. – Ma éjszaka sok dolgunk lesz!
Meg fogja menteni a domíniumot! Lerója adósságát a mestereknek, akik rátaláltak, mikor elvadult farkasként bolyongott a hegyekben; akik új értelmet adtak az életének, mikor már-már azon volt, hogy elvesse magától...

 

Senki sem tudta, honnan eredt a rend: múltja az idők sűrű homályába veszett. Az ősi legendák egy földre szállt istenségről beszéltek, a Háromszor Nagy Hermészről, aki megjelent Egyiptom földjén, és két smaragdtáblát adott át az embereknek. A kiválasztott kevesek nemzedékről nemzedékre továbbörökítették a tudást tanítványaikra. A hajdanvolt időkben a rend legnagyobb mesterei papkirályok és mágusfejedelmek voltak, akik gyilkos varázserővel felfegyverezve vonultak egymás ellen háborúba, és egész országokat pusztítottak el viszálykodásukkal. Az emberiség megőrizte ezeknek a titáni összecsapásoknak az emlékét; a pogány görögök az istenek harcáról írtak, a Biblia az egész Földet elárasztó özönvízről. Ez azonban már mind a múlté volt: mert a Golgota hegyén egy olyan hatalom lépett a világ színpadára, mely erősebbnek bizonyult minden korábbinál, és a rend a rejtőzködésbe menekült...
Kietlen hegycsúcsok között, lakatlan erdőségekben álltak a titkos domíniumok, ahol a mesterek átadták tanítványaiknak a smaragdtáblák örökségét. Az egyház hatalma egyre gyarapodott; a mágusok már nem kérkedtek nyíltan a tudományukkal a halandók előtt. Hajdan a legjobbakat, a legtehetségesebbeket szemelték ki tanítványnak és szolgának; manapság már csak a kitaszítottak és az elárvultak közül válogathattak, akiket kivetett magából a társadalom. Mint amilyen a jámbor, együgyű óriás, Basagente. Mint amilyen az istentagadó, testvérgyilkos Mersant le Sinistre...

 

Halk kattanás hallatszott; a zárnyelv elfordult. Mersant elégedetten tette el az álkulcsait. A kápolna zárja otromba volt és primitív; nyomába sem érhetett a toledói lakatosok finom mívű munkáinak.
– Maradj itt a folyosón, és figyelj! – súgta oda a mellette tornyosuló hatalmas árnyéknak.
Besurrant a kápolna hűvös, magasztos sötétjébe. A fény hiánya nem zavarta; orgyilkos korában, a valenciai éjszakában megtanulta, hogyan következtessen a leghalványabb körvonalakból, a levegő sűrűségének változásaiból a környezetére. Sokan – a babonásabbak – természetfölöttinek vélték ezt a képességét, pedig csak a sokéves gyakorlat és tapasztalat gyümölcse volt.
Macskaléptekkel osont a sekrestye ajtajához. Ujjaival kitapintotta a láncot és a kezdetleges lakatot. Lefeszíthette volna a kardjával – a toledói penge úgy vágta a bronzot, akár a korhatag fát –, ám a visszhangos kápolnában túl nagy zajt ütött volna. Megnyalta a szája szélét, és ismét elővette az álkulcsokat.
Ezúttal nehezebb dolga volt. A zárszerkezet ugyan most sem bizonyult összetettebbnek, de csak a tapintására hagyatkozhatott. A veríték lassú, nyúlós patakokban csorgott végig az arcán. Hosszú, fürge ujjai úgy táncolták körül a lakatot, akár a baromfiól ajtaját kereső menyétek. Végül tompa kattanás jelezte, hogy fáradozásait siker koronázta.
Hüvelykről hüvelykre, szemenként húzta ki a láncot a tartógyűrűkből. A két fémfelület néha finoman összekoccant; Mersantnak ilyenkor úgy tűnt, mintha érces gongszó vibrálna körül a kápolnában. Mire végzett a munkával, egész teste verítékben úszott. Az ujjasával megtörölte a szemöldökét, és óvatosan végigfektette a láncot a kőlapokon.
Benyitott a sekrestyébe, ami szűk, ablaktalan kamrának bizonyult. Más kijárat nem nyílt belőle, amit kicsit furcsállott: a papok általában a sekrestyén keresztül szokták megközelíteni az istentisztelet színhelyét. Lassan behúzta maga mögött az ajtót; a sarokvasakat szerencsére rendszeresen olajozták, nem nyikorgott. Aztán acélt és kovát vett elő. Amire most készült, ahhoz fényre volt szüksége.
Meggyújtotta a tenyérnyi olajmécsest, amit hajdan egy cordóbai tolvaj holttestéről vett magához. Csak pár percig fog világítani, de az elég lesz. A sekrestye falait egész szélességükben polcok borították. Miseruhákat látott, díszes füstölőket, szentségtartókat meg egy pásztorbotot. Vajon melyik püspök felejthette itt? Aztán tekintete az egyik sarokban meghúzódó üveges szekrénykére tévedt.
Arannyal csipkézett, elefántcsont berakásos ereklyetartók sorakoztak benne. Szikkadt, halott csontok; múmiává aszott ujjak; szövetfoszlányok; körömvagdalék. Csupa ártalmatlannak tűnő kacat – Mersant bőre mégis baljósan bizseregni kezdett. A testére száradó veríték hirtelen jéghidegnek tűnt. Megborzongott.
Minél előbb végez, annál jobb! Ezúttal nem pocsékolta az idejét finomkodásra; a kupolás kápolnától vastag tölgyfaajtó választotta el. Kivonta a kardját, és feltörte a szekrényke ajtaját. Aztán letérdelt, és kivette a legalsó polcról a sárkánygömböt meg a maumet-t.
Varkocsánál fogva felemelte a zsugorított fejet, és meglóbálta maga előtt. A besüppedt szemgödrök és az elszáradt ajkak torz vigyorral meredtek vissza rá. A maumet nagyon réginek tűnt; külsejéből ítélve valami sztyeppei lovas feje lehetett, azokból a törzsekből, melyek Ázsia mélyéről előtörve dúlják és fosztogatják az ősi perzsa birodalmat. Mersant egy bencés annalesben olvasott egy Tzingiz nevű nomád hadúrról, aki hetven éve megpróbálta lerohanni Európát; valami azonban azt súgta neki, ez a fej sokkal-sokkal régibb a hódítónál. Furcsállotta, hogy semmi különöset nem tapasztal, pedig a kezében tartja a maumet-t; a domíniumban általában megérezte a tárgyakon, ha a mesterek varázserővel ruházták fel őket. Talán van abban valami, amit Thibault mondott, hogy a szentek ereklyéi elnyomják a mágikus kisugárzást.
Mindegy; eleget tétovázott. Gyorsan felmarkolta a sárkánygömböt, elfújta a mécsest, kinyitotta a sekrestye ajtaját, és...
– Ki jár ott?
Damnatio! Mersant elvakkantott két arab szót, amelynek hallatán Cordóba utcáin bárki kardot rántott volna rá. A kápolnában fény égett. A gyóntatószék mellett tonzúrás alak állt, magasra tartva a mécsesét. Fehér kámzsát viselt fekete általvetővel, s a nyakában nehéz, ékköves kereszt lógott.
Egy cisztercita barát!
Hát persze; a kápolnának más kijárata is van, ami a papi lakosztályba nyílik. Ezért nem találta hát meg a sekrestyében! De mit keres itt ez a szerzetes éjnek idején?
Mindegy. Meg kell halnia.
A maumet és a sárkánygömb koppanva hullott a mozaikberakásos kőlapokra. A mécses fénye megcsillant a csupasz acélon.
– Mi...? Hogyan...? – hebegte a szerzetes értetlenül. Aztán a pillantása a földön heverő ereklyékre tévedt, és a szeme kerekre nyílt. – Kárhozat! Egy templomos kém!
Mersant ekkor már félúton járt felé. Találkozott ugyan már harcos szerzetesekkel – különösen Kasztíliában volt nagy hagyománya ennek –, a barátnál azonban nem látott semmi fegyvert. És az sem számítana, ha lenne neki. Még egy lépés, és...
Iszonyú fájdalom hasított a mellkasába. A szíve görcsösen összerándult, és úgy maradt; egyszerűen megszűnt dobogni. A kardpenge – a háromszorosan edzett, toledói acél – csengve szilánkokra robbant. A kupola, a padok, az oltár – minden vörös ködben úszott.
A cisztercita barát tapodtat sem hátrált Mersant elől. Szálfaegyenes derékkal állt, kezét egyenesen előre nyújtotta; zengzetes, érces hangja betöltötte az egész kápolnát.
– Dominus coeli est defensor meus – kántálta. – Modern non metuo. Apage, Satanas, apage; ego te purgo et exorciso...
A kereszt, az az átkozott kereszt a pap kezében! Mintha szemsajdító, fehér fényt árasztana...
Mersant fuldokolva összeroskadt. A végtagjai zsibbadni kezdtek, látása elhomályosult. Ernyedt kezéből csattanva kihullt a hasznavehetetlen kardmarkolat. Meddig bírja vajon az ember, ha leáll a vérkeringése? Két-három másodpercig, talán. A rend... Az örökség...
A látómezeje szélén valami mozgást érzékelt. A pap kántálása harsányabbá vált. Aztán egy otromba árnyék takarta el a kereszt vakító fényét. Tompa puffanás hallatszott. A törött cseréplámpásból kiömlő olaj lángolva szétfutott a padlón.
Mersant szíve tétován, ki-kihagyva dobogni kezdett. Öklendezve föltámaszkodott; tüdeje ziháló kortyokban nyelte a levegőt. Egy vaskos kéz nyúlt a hóna alá, és könnyedén talpra rántotta. Bűzös lehelet csapta meg az orrát; pillantása egy ismerős, bárgyún mosolygó arcra esett.
Basagente. Az együgyű óriás. A jámbor, ártatlan, gyermeki lélek. Neki nem árthatott a kereszt hatalma.
A cisztercita barát koponyája kettéhasadt, mint a túlérett dinnye. Feje gyorsan szélesedő vértócsában pihent. A kereszt messzire repült a kezéből.
Mersant a hányingerrel küszködve megrázta a fejét. Lerázta magáról a segítő kezet, odasántikált a két varázserejű ereklyéhez, és az iszákjába tette őket.
– Tűnjünk innen! – lihegte.
Basagente bólintott, és az ajtó felé fordult.
Thibault de Montdidier állt a küszöbön, teljes vértezetben. Kivont kardján végigfutott a lángok vörhenyes fényé. Tekintetéből halál sütött.
– Isten házában ontottad ki Isten szolgájának vérét – mondta a komtúr hideg nyugalommal. – Ocsmány bűnöd megtorlásért kiált. Hálát adok az égnek, hogy én lehetek a mennyei akarat eszköze!
A szerzetes a gyóntatószéknél... Hát persze! Thibault komtúr gyónni készült ma éjjel – talán éppen az obszidián sárkánygömbbel kapcsolatban. Ezért jött a kápolnába a cisztercita barát! Micsoda ostoba, őrült véletlen!
Mersant letelepedett a hideg kőpadlóra.
– Nem ölhetsz meg – mondta. – Fegyvertelen vagyok.
– Guénon atyának sem volt fegyvere!
– Ellenem igen – Mersant az elejtett keresztre bökött.
– Csak az időmet fecsérlem! – horkant fel Thibault lovag. – Közönséges pór vagy, aki a Sátán oldalára állt!
– Nem vagyok közönséges pór! – vágott vissza a hitehagyott gróf. – A nagyapám Gaston de Foix volt, az Oroszlán, akinek a nevét ma is rettegik az angolok; az öcsém pedig Rénaud de Foix, aki a burgund fejedelmi házból vett asszonyt magának! Jól tudom, hiszen a tulajdon kezemmel öltem meg, a fattyaival együtt.
A johannita szeme résnyire szűkült.
– Bon dieu! Mersant le Sinistre! – suttogta. Aztán dühösen felcsattant: – Hazudsz!
Mersant keserűn felkacagott.
– Van-e olyan ember Franciahonban, aki önként magára vállalná a Sötét Mersant nevét, mégha az élete múlik is rajta?
Ezzel elevenbe talált. Thibault tétován leeresztette a kardját.
– Valóban nem ölhetlek meg – ismerte el. – De futni se hagyhatlak.
– Van egy javaslatom – Mersant a szobormerev Basagentére mutatott. – Küzdj meg a csatlósommal! Ha megölöd, a kezedre adom magam. Ha meghalsz, a lovagjaid még mindig elfoghatnak.
Thibault tekintete a szótlan óriásra villant, majd vissza Mersantra.
– Nemesi szavadat adod?
– Igen.
– Legyen!
A johannita lecsapta a sisakrostélyát, és óvatosan megindult Basagente felé. Az óriás felmordult, és meglengette irdatlan buzogányát, amely a szerzetes vérétől volt mocskos. Mersant mélyet lélegzett, és ültéből kísérte figyelemmel az eseményeket.
Basagente meglódult, és hatalmas erővel lesújtott. A komtúr azonban páncélos lovagtól szokatlan fürgeséggel tért ki előle, s fénylő kardja megvillant. Az óriás fegyverforgató karján hosszü, vöröslő seb nyílt. Basagente feldühödött, és eszelős bömböléssel csapkodni kezdett ellenfele felé. Thibault sietve visszavonult, pajzsa fedezékébe húzódva.
Mersant összevonta a. szemöldökét. A johannita nagyon jó harcos volt, az egyik legjobb, akit életében látott. A lovagok általában csak magukra aggatják ólomnehéz páncéljukat, és nekirontanak az ellenségnek, akár a tüzes vassal ingerelt bivalyok. Thibault használni is tudta a vértezetét. Tisztában volt vele, hogy Basagente erejével nem vetekedhet. Amikor a pajzsával védte a buzogánycsapásokat, mindig ferde szögben emelte föl; így az ütés oldalvást lecsúszott a pajzsról, és nem hántotta a teljes terhelést az alkarjára. Ugyanígy mozgott a páncéllal is; csak a fejére vigyázott, mert a sisakját nem tudta mozdítani. Ráadásul nemcsak vágott a kardjával, hanem szúrt is. Mikor Basagentét elrántotta az ütések lendülete, gyorsan a közelébe lépett, megdöfte, majd visszatáncolt. Az óriás már féltucatnyi sebből vérzett, és minél jobban felbőszült, annál inkább vaktában vagdalkozott. Hihetetlenül szívós volt ugyan, de a vérveszteség előbb-utóbb ki fogja fárasztani; és a johannitán még karcolás sem esett.
Mersant lassan oldalt csúszott ültében, egyre közelebb araszolva a küzdőfelekhez. Mikor azt mondta Thibaultnak, hogy fegyvertelen, természetesen hazudott. A csizmaszára belsejében különleges tok volt kiképezve, amelyben egy még különlegesebb kést rejtegetett. Csak egyetlen lehetősége lesz; nagyon gyorsan kell mozognia. És semmiképpen sem vághatja meg magát!
A johannita minden idegszálával a párharcra összpontosított; nem vette észre, hogy Mersant lassan a háta mögé húzódik. Basagente, aki az előbb kapott egy csúf vágást a képére, dühödt rohamra indult. Thibault lovag kitért az útjából, és gyorsan hátrált két lépést.
Mersant acélrugóként pattant fel a padlóról. Nem látott; nem gondolkodott. Egész énje a görbe berber kés borotvaéles hegyében összpontosult. A mozdulat tökéletes volt, akár a vadászó kobráé – és ugyanolyan halálos. A kés a hónalj alatt csusszant be a páncéllemezek közé, átvágta a párnázott nemezborítást, és az eleven húsba mélyedt. Mersant nagyon jól ismerte az emberi test felépítését; a penge hátrafeszülő hegye kiszámított pontossággal szakította fel a kari verőeret.
– Gőgös fajankó! – vicsorogta a hitehagyott gróf.
Kevés gyorsabban ölő méreg van a világon az áspiskígyóénál. Közvetlenül a véráramba kerülve pillanatok alatt végez egy felnőtt férfivel. Thibault de Montdidier-nek minden emberi számítás szerint holtan kellett volna összerogynia. Mégsem tette.
Micsoda emberfölötti akaraterő lángolhatott a johannita komtúr lelkében! Micsoda határtalan gyűlölet vezérelhette a jobbját, amikor magasra emelkedett a karddal! Micsoda gyilkos elszántsággal kelhetett birokra szervezete az ereiben szétáradó méreggel, amikor összegyűjtötte az erőt egy utolsó csapáshoz!
– Sátánfattya! – hörögte az ispotályos lovag.
A kard lesújtott. A páncélos test csörömpölve elhanyatlott. Mersant ajkát sikolyba fúló kiáltás hagyta el. Sápadtan tántorodott hátra. Keze eleresztette a berber kés markolatát, és görcsösen fonódott a bal alkarjára. Ujjai közül élénkvörösen buzogva tört fel a vér, a pezsegve habzó vér, a Foix nemzetség híg, pireneusi vére.
A rend... Az örökség...
A padlóra folyt olajban utolsót lobbantak a lángok. Mersant de Foix, a hitehagyott gróf, nyöszörögve térdre hullott.
– Futni! Futni! – sürgette egy nyers torokhang. Mikor Mersant erre sem reagált, Basagente a hóna alá nyúlt, és kirángatta a kápolnából.

 

A rendház felbolydult méhkasra emlékeztetett. Sem a cisztercitának, sem Thibault lovagnak nem volt alkalma, hogy riadót fújjon, de a kápolnából kiszűrődő csatazaj önmagáért beszélt. Fáklyák és őrtüzek lobogtak mindenfelé; félmeztelen csatlósok rohangáltak az udvaron, csupasz karddal a kezükben. Kiáltások; parancsszavak röpködtek.
Mersant már a saját lábán támolygott le az udvarra vezető lépcsőn. Betuszkolta Basagentét egy üres bolthajtás árnyékába. Rettenetesen szédült, és percről percre gyengébbnek érezte magát. Tennie kell valamit, különben nem bírja sokáig. Előkotort az iszákjából egy vízilóbőr ostorszíjat, körülhurkolta vele sebesült karját a könyöke fölött, és az együgyű óriásra nézett.
– Húzd meg erősen! – parancsolta. – Aztán kösd csomóra!
– Fájni! – tiltakozott Basagente.
– Hát persze, hogy fájni fog! – robbant ki Mersant. – Csináld már, te barom, különben elvérzek!
Az óriás engedelmeskedett.
A hitehagyott gróf arca halottsápadtra vált. Homlokán apró gyöngyökben ütközött ki a veríték. Az ostorszíj csontig vágott a húsába; érezte, ahogy az inak sorra elpattannak a könyökében. Ám a vérzés azonnal csillapodott valamelyest. Jól van; egyelőre megteszi.
Hosszú távon persze valami mást kell kitalálni. Az ostorszíjjal nem iktatta ki teljesen az alkarját a vérkeringésből. A könyöke fölött az erek meg fognak telni vérrel, és a belső nyomás addig fokozódik, míg fel nem repeszti a falukat. Akkor pedig Mersant meghal.
– Gyerünk! – sziszegte.
A rendházban uralkodó fejetlenség a kezükre játszott. Betörtek az istállóba; miután Basagente megölte az őrt és a lovászokat, Mersant megkereste a hátasát. Az állat friss volt és kipihent, s barátságosan nyihogva üdvözölte. Mersant magához vette az őr kardját, és kantárszáron ragadta a lovat.
A fájdalom a sérült test visszajelzése csupán; nem uralkodhat el az emberen. Ki lehet iktatni, elfújni, akár a gyertyalángot. Akaraterő kérdése az egész – hajtogatta magában Mersant.
A janitor testvér nem volt a kapusfülkében, s ez a mulasztás az életét mentette meg. A johannita lovagok éjszakára leeresztették a vasrostélyt, és felhúzták a felvonóhidat. A roppant csörlőket négy emberre méretezték, Basagente azonban egymaga is könnyűszerrel megbirkózott velük. Mersant közben az ajtóban őrködött, és megölt két csatlóst, akik odasiettek megnézni, nincs-e valami baj. Még félig kába volt a vérveszteségtől, ezért történhetett meg, hogy az egyik csatlósnak a halála előtt sikerült felkiáltania.
Fegyveresek iparkodtak a rendház kapuja felé. A fáklyák vörhenyes fényében Mersant megpillantott egy fiatal johannitát, amint kivont karddal utasításokat osztogat. Tudta, hogy nincs vesztegetni való idejük; az ispotályos lovagok jó harcosok és kérlelhetetlen parancsnokok hírében álltak, hamar ráncba fogják szedni a fejvesztetten szaladgáló csatlósokat. Eddig is csak a komtúr eltűnése hátráltathatta őket.
Nyeregbe lendült, és kivágtatott a kapun; lova patái visszhangot verve dübörögtek végig a felvonóhídon. Basagente nehézkesen loholva követte. Az út ezüstösen csillogva kanyargott előttük a holdfényben, majd néhány nagyívű forduló után beleveszett az erdő sötétjébe.
Mikor a fák közé értek, Basagente megállt. Mersant megrántotta a kötőféket; a ló a hátsó lábára ágaskodott, és táncolva visszafordult a rendház felé. A távolban vörösen pislákoló fáklyák rajzottak ki a kolostorerőd kapuján, haragra gerjedt darazsak gyanánt. A szél fegyvercsörgést és dühös kiáltásokat sodort feléjük.
– Te menni! – mondta az óriás. Szeme fehérje szinte világított a sötétben. – Én harcol.
Mersant tekintete a nyüzsgő fénypontokra tévedt, majd vissza együgyű társára. Beharapta az ajkát, és megtapogatta a zsákmányolt kardot az oldalán. Iszákját lehúzta a maumet és az obszidiángömb súlya. Igen. Basagentének igaza van.
Búcsúszó nélkül megfordította lovát, és elporzott a keskeny erdei ösvényen. Karjában tompa fájdalom sajgott.
Basagente időt fog nyerni neki.

 

A hunyorgó tolvajmécses nem sok fényt adott, de be kellett érnie ennyivel. Ha most nem cselekszik, virradatra halott lesz.
Mersant egy kidőlt faóriás törzsén ült az erdő sűrűjében. Lova, amit nem sokkal odébb egy alacsony bokorhoz kötött ki, békésen legelészett. A hitehagyott – gróf mellett apró fémszerszámok sorakoztak a fatörzsön; a lángok visszfénye önfeledt játékossággal táncolt rajtuk.
Mersant kirekesztette a tudatából a fájdalmat. Módszeresen, biztos kézzel dolgozott. A cordóbai egyetemen tanult orvostudományt, és sokkal többet tudott, mint a keresztény kirurgusok. Tisztában volt az emberi test anatómiájával, a vérkeringés alapjaival, a sebfertőzés veszedelmeivel. A kardvágás szerencsére az alkarja külső felét érte, így nem tett kárt a főbb verőerekben. A kis fémszerszámok ércsíptetők voltak. Mersant hüvelyk- és gyűrűsujjával kitapintotta a sebszáj környékén a nagyobb ereket, aztán a mutató- és középső ujja közé fogott csíptetővel elszorította őket. A karja már úgy nézett ki, mintha apró fémtüskék sarjadtak volna a húsából.
Mikor befejezte a műveletet, keze fejével megtörölte izzadt homlokát, és elgondolkodott. Még mindig nem vághatja le az ostorszíjat a karjáról. Az izomszöveten és a hajszálereken keresztül annyi vért veszítene, hogy a legjobb esetben is elájulna tőle. És fertőtlenítésre is szüksége lesz, különben a seb elüszkösödhet.
Belepöckölte az égő kanócot a mécses olajába. Vörös fény lobbant. Mersant összeszorította a fogát, aztán a lángoló olajat rálöttyintette a nyílt sebre.
A johannita lovagok, akik fáklyafény mellett fésülték át az erdőt csatlósaikkal, talán azt hitték, valami vadászó fenevad üvöltését hallják.

 

Mikor a domínium felé közeledve Mersant észrevette a füstfelhőt a hegyek fölött, már sejtette, mire számíthat.
Hosszú, küzdelmes utazás állt mögötte. A seb nem fertőződött el, de bal karja könyéktől lefelé teljesen elsorvadt – valószínűtlennek tűnt, hogy valaha használni tudja. Napokig szédelgett a vérveszteségtől, de nem állhatott meg, mert tudta, hogy a kopók a sarkában vannak. Szerencsére volt elég ezüstje ételre-italra. Út menti fogadókban evett, és champagne-i nemesembernek adta ki magát, aki szentföldi zarándoklaton van, és Augies-Mortes-ben akar hajóra szállni. Gyönge lábakon álló mese volt; tudta, hogy nemigen téveszti meg vele üldözőit. De vadászni nem tudott, és a kiadós ételre szüksége volt, ha nem akart teljesen kimerülni. A sebesülését rablótámadással magyarázta.
Egyszer valóban banditák rontottak rá; könnyű prédát láttak a magányos, nyomorék utazóban. Mersant rossz kedvében volt. Mind az ötnek felvágta a hasát, és ott hagyta őket a porban fetrengve. A szívósabbjának napokba is beletelhet, mire kiszenved.
Mikor meglátta a füstöt, baljós előérzet fogta el. Mégis folytatta az útját, belenyugodva a sors rendelésébe. Ugyan hova máshová mehetett volna?
A domínium romokban hevert. Üszkös falcsonkok meredtek az ólomszürke égre. Elszenesedett tetemek körvonalai emelkedtek ki a kormosra perzselt földből. A tájat a nyirkos rothadás áporodott bűze ülte meg.
A hegytető közepén magányos karó magasodott. Mersant homlokát ráncolva meredt a fekete, összezsugorodott alakra a hegyében. Úgy becsülte, még javában élhetett, amikor a támadók máglyát raktak a karó alatt. Hiszen jól tudta róla, mennyire szívós alkat volt életében.
Moncrif mester.
Valami nagytestű állat mozdult a romok között. Mersantnak a kezében termett a kard, ösztönszerűen, szinte megszokásból. Közel sem volt olyan mestermunka, mint a karcsú toledói penge, de a célnak tökéletesen megfelelt.
Egy kormos alak vetette magát zokogva Mersant lábához. Mocskos bőrvértet viselt, a sisakját elveszítette. Ürüléktől és izzadságtól bűzlött; arca a felismerhetetlenségig összeégett. Nem látszott rajta, hogy megsebesült volna.
– Nagyuram... Nagyuram. – A könnyek fehér barázdákat szántottak porlepte arcára. – Mindennek vége, nagyuram... Mindenki meghalt...
Egy csatlós, gondolta Mersant. Talán egy vadász vagy egy strázsa; nem a hadnagyok közül való. Azokat mind ismerte.
– Mi történt? – kérdezte hűvösen.
– Az ispotályos lovagok... Sereggel jöttek ránk. A narbonne-i püspök inkvizítorai vezették őket. A kulcsár adott föl minket... az a baszk fattyú!
– Halott ember – szögezte le Mersant kimérten. – Folytasd!
– Romualdo mester tüzet olvasott rájuk... A lovagok üvöltöttek, és belesültek a páncéljukba... de nagyon sokan voltak, és az inkvizítorok egyre csak hajtották őket előre. Romualdo mester... elesett, és fekve maradt.
Elaludt, gondolta Mersant. Az öreg mágus elmondta utolsó varázsigéjét.
– Betörték a kaput – nyöszörgött tovább a csatlós. – Mi harcoltunk, de túl erősek voltak... Csupa rhodoszi lovag, teljes fegyverzetben... Legyűrtek minket. Moncrif mestert megragadták... és ezt tették vele! Nem tudom, miért nem védekezett...
Mert nem tudott, felelte magában Mersant. Moncrif mester mágiája nem volt a harcmezőre való. Ha a szükség úgy hozta, képes volt egész tavakat megmérgezni, vármegyényi uradalmakat aszállyal sújtani – a páncélos lovagok ellen azonban semmit sem tehetett.
– Te hogy maradtál életben? – kérdezte csendesen.
– Elrejtőztem a borospincében, nagyuram! Összeégtem, és majdnem agyonütöttek a kövek, amikor beomlott a mennyezet... de láttam, amikor elvonultak.
– Kötelességed lett volna együtt halni a többiekkel – jelentette ki Mersant zordan. – Cserbenhagytad a mestereidet. Nem vagy méltó az életre!
– Nagyuram! Neee! – visított a csatlós.
A kard lecsapott. Vér fröccsent a feketére égett romokra.
Mersant otthagyta a holttestet, és a karóhoz sietett. Gondosan kicsomagolta az iszákjából a sárkánygömböt meg a maumet-t, és letette őket a máglyarakás elé. A rend hagyatéka. Ennyi maradt az egész domíniumból.
Fölnézett az elszenesedett tetemre a karó hegyében.
– Nem temetlek el keresztényi módon, mester – mondta lassan, megfontoltan –, mert a föld kivetne magából. De tisztelettel adózok emlékednek, hiszen énrám bíztad Hermész örökségét. És erős esküvéssel fogadom, hogy nem hozok szégyent a nevedre. A rend élni fog! Nem tudom még, hogyan teszem, de megtalálom a módját, hogy átörökítsem tudományotokat az eljövendő nemzedékekre. Eljön még az az idő, amikor a királyok és az érsekek nyöszörögve csúsznak-másznak majd a porban az Ordo Hermeticus nevének hallatán! Ezt én mondom neked, drága mesterem, Mersant le Sinistre!
Nyomorék bal kezét a múmiává aszott maumet-ra tette, a jobbot pedig az éjsötét sárkánygömbre. – A Sátán engem úgy segéljen!
Feltámadt a szél, és száraz, fekete pernyét kergetett maga előtt a romok között.

 

 

2. A BOSSZÚ

A fej egy idős hegyvidéki paraszté lehetett. Vastag ajka, szögletes álla és széles járomcsontja volt, hajdan szénfekete haja erősen szürkült. Hamuszürke volt az arcbőre is; tágra nyílt szeme üvegesen meredt a semmibe. Az utolsó percek iszonyata letörölhetetlenül ráfagyott darabos vonásaira. Régóta halott lehetett már, mert minden vér kifolyt belőle; nem piszkította össze az elefántcsont berakásos asztalkát.
Yves püspök felhagyott a hátborzongató látvány tanulmányozásával, és kérdő tekintettel Barberinire nézett. Szenvtelen arcán semmiféle érzelem nem tükröződött; ujjai a nyakában lógó nehéz aranykereset simogatták.
– A főoltáron találták ma hajnalban a szerpapok – mondta a forradásos képű genovai. Szálas termetű, szakállas férfi volt, az itáliai zsoldosok kedvelt viseletében: plundranadrágban, tarajos acélsisakban, könnyű mellvértben. – A misét nem lehetett megtartani. A templom újraszentelése folyamatban van; a híveket átirányítottuk istentiszteletre az alsóvárosba.
– Imádkozni fogok a Szűzanyához, hogy távozzon el Narbonne városáról a rontás – mondta a püspök. – Hogy került az oltárra ez a förtelem?
Barberini vállat vont.
– Kifaggattam a főtéren alvó koldusokat. Az egyikük azt állította, hogy éjféltájt egy szénfekete démon jelent meg a templom egyik ablakában.
– Hol az a koldus?
– Belehalt a vallatásba. De amit látott, az aligha lehetett alvilági lélek. Az ablakból valami éles szerszámmal kivágták Szent Pál apostol alakját; azon keresztül hatolt be a templomgyalázó. Pokoli ügyes munka!
– A kegytárgyak közül semmi nem hiányzik?
– Semmi. De Antoine atya szerint valaki járt a sekrestyében. – Yves püspök tűnődve simogatta az állát.
– Más gyanús dolog nem történt az éjjel?
– Az első kakasszó idején a keleti városfalon két strázsát holtan talált a váltás. Elvágták a torkukat. Megnéztem a holttesteket; annyi idejük sem volt, hogy megemeljék az alabárdot.
A püspök bólintott; ha Barberini mondja, akkor az így történt. A genovai zsoldos Észak-Itália harcmezőin tanulta ki a fegyverforgatás mesterségét, és bár írástudatlan volt, az avatatlan szem előtt rejtve maradó nyomokban úgy olvasott, mint más a nyitott könyvben.
– Ismered a fickót? – bökött a levágott fejre.
– Hogyne ismerném. A baszk kulcsár, aki feladta nekünk a pireneusi eretnektanyát.
Hosszú, baljós csend telepedett a helyiségre. Mindketten nagyon jól tudták, mit jelenthet ez.
– Szedd össze az embereidet, és azonnal vágtass a hegyekbe! – szólalt meg végül a püspök. – Kutasd át a romokat, amilyen alaposan csak tudod! Vallasd ki a környéken lakókat! Tudni akarom, voltak-e túlélők. Én tüstént Chateaux Martelbe sietek, és amint lehet, érintkezésbe lépek a bíboros úrral is.
A genovai fegyelmezetten bólintott, ugyanakkor azonban gondterhelten ráncolta a homlokát; szokatlan viselkedés volt ez egy harcedzett zsoldostól.
– Gondolja kegyelmességed, hogy...?
– Nem! – vágott a szavába Yves püspök. – A Sátánnak csak két szolgája volt az erődben, ezt éppen ettől a nyomorult pórtól tudjuk – mutatott a kulcsár fejére. – Márpedig azt a kettőt azóta mára pokol lángjai emésztik, erről a saját szemeddel győződhettél meg. Nincs az a fekete mágia, ami onnan vissza tudná hozni őket!
Barberini szemmel láthatóan megnyugodott. Tisztelettudóan kezet csókolt a püspöknek, aztán katonásan sarkon fordult, és elindult kifelé a fogadóteremből. A küszöbön azonban megtorpant, és hátranézett.
– Kegyelmes uram?
– Igen? – kérdezte a főpap kissé ingerülten.
– Emlékszik még, mit mondott ez a baszk az ispotályos perjelnek, amikor megmutatta az erődhöz vezető utat? Éppen csak megemlítette.
Yves püspök összevonta a szemöldökét, és tagadóan rázta a fejét.
– Azt, hogy ez a legalkalmasabb időpont a rajtaütésre, mert az eretnekek várnagya titkos küldetésben jár valahol Auvergne-ben.
A főpap szeme résnyire szűkült.

 

A tavaszi zápor úgy ömlött, mintha dézsából öntenék, ám Yves de Saint-Amand, Narbonne püspöke irgalmatlan iramot diktált a kíséretének. A lovak kimerülten vánszorogtak a térdig érő sárban, hátuk kisebesedett a nyereg alatt, az oldalukon patakzó esővizet vörösre festette a sarkantyúk nyomán kiserkenő vér. A csatlósok, akik korgó gyomorral kínlódtak az ítéletidőben, elégedetlenül morogtak, és meg-megeresztettek egy-két kacskaringós káromkodást – persze csak azok, akiknek még volt erejük hozzá, és nem lovagoltak túl közel az urukhoz.
A püspök komor tekintettel meredt maga elé a zuhogó esőben; őszbe vegyülő haja csapzottan tapadt boltozatos homlokára. Sovány, görnyedt vállú férfi volt, szikár aszkétaarccal. A csatlósai nem szerették ugyan, de szívük mélyén tisztelték, mert nem hódolt be a prelátusok között mostanában dívó puhány szokásoknak, amiket az avignoni pápai udvarból vettek át. Habozás nélkül magára vállalt minden nélkülözést, amit az embereitől megkövetelt, sőt még többet is. Mindenki tudta róla, hogy szögekkel kivert vezeklőövet hord a ruhája alatt.
Yves püspök gazdag nemesi családba született; ősei csaknem száz éve települtek át Champagne-ból, miután alaposan kivették a részüket az albigens eretnekek ellen hirdetett keresztes háborúból. Akkoriban még földtelen kóbor lovagok voltak csupán, féktelen kegyetlenkedésük azonban elnyerte jutalmát; Lajos király valósággal elhalmozta őket a rebellis languedoci nemesektől elkobzott birtokokkal. Yves de Saint-Amand ifjúkorában jócskán belekóstolt a világi örömökbe; szertelen kicsapongásainak, buja tivornyáinak messzeföldön híre járt. A fiatalság azonban nem tart örökké; és ahogy a gőgös nemesúr évei szaporodtak, egyszer csak rádöbbent, hogy eltékozolta a fél életét.
Megtérése mindenkit váratlanul ért a környezetében. Szőrcsuhát öltött, és bevonult egy domonkos kolostorba; kitagadta gyermekeit, akik hozzá hasonló léha életmódot folytattak, és minden vagyonát a szerzetesrendre testálta. Lelke mélyéről elemi erővel tört fel a vallásos vakbuzgóság. Rettegett a büntetéstől, ami a túlvilágon vár majd rá; irgalmatlanul sanyargatta magát, vezekelt, minden szabad percében bűnbocsánatért fohászkodott az Úrhoz. Mindezt azonban kevésnek érezte, és elkeseredetten kutatta a módját, hogyan tehetne olyan szolgálatot Szent Péter egyházának, amellyel feloldozást nyerhet.
Aztán egy szép napon egy itáliai bíboros kereste fel a kolostort, és megvilágosította Yves de Saint-Amand elméjét. A bűnbánó nemesúr megtalálta végre hivatását; kebelére fogadta őt a szent inkvizíció.
Ó, hogy sajnálta, hogy nem dédapái korában él! Akkoriban egész Toulouse és Provence eretnekek kezén volt; bőven akadt kigyomlálni való gaz az Úr alázatos szolgái számára. Az egyház felkent vitézei vérrel és vassal tisztították meg a tévelygő tartományokat. Yves de Saint-Amand példaképei a régi idők nagy inkvizítorai voltak. Castlenaui Péter, a kérlelhetetlen szigoráról híres pápai legátus, akit egy eretnek lovag tett vértanúvá a toulouse-i gróf udvarában. Raynarde de Certre, a harcos-szerzetes, aki egyetlen mondattal küldte a halálba Montségur várának kétszáz védőjét: „Öljétek meg mind, Isten majd kiválogatja az övéit!”
Csakhogy Languedoc népe már régóta megtért az egy igaz hitre. A vezeklő nemesúrnak nem volt kivel felvennie a harcot.
Ám a bölcs itáliai bíboros nem fukarkodott a tanáccsal, felkarolta védencét. És mire a konok Yves de Saint-Amand felküzdötte magát Narbonne püspökévé, megtalálta az ellenségeit.
Meg ő.

 

Chateaux Martel. Pörölyvár.
A johannita lovagok rendháza rászolgált a nevére: magányos, zord erőd volt egy meredek hegyormon, gőgös és megközelíthetetlen, akár a szirti sas fészke. A masszív kőfalak magasából keskeny lőrések néztek az erőd tövében kanyargó gyalogútra, s a csipkézett barbakánok elutasítóan emelkedtek az erdő sűrűje fölé. Kevés megfáradt utazó keresett menedéket ezek mögött a kapuk mögött.
A vár belülről éppoly kevéssé volt otthonos, mint kívülről. A szűk cellákban tavasszal is fogcsikorgató hideg uralkodott; a csupasz kőfalakat kevély címerpajzsok és csatajeleneteket ábrázoló szőttesek díszítették. Krisztus katonái nem hódolhatnak be a világi csábításoknak.
Yves püspök egy kárpitozatlan faszéken ült a lovagteremben, a rendház perjelével szemben. A johannita lovag széles vállú, napbarnított férfi volt, harmincas évei derekán járhatott. Dús, gesztenyebarna haját rövidre vágva hordta, hogy ne zavarja a sodronycsuklya viselésében. Összevont szemöldökkel nézett a főpapra. Az asztalon egy kancsó bor állt érintetlenül, mellette két üres kupa.
– Abban a várban nem maradt eleven lélek, ezt kegyelmességed éppolyan jól tudja, mint én – jelentette ki a perjel határozottan. – A csatlósaim háromszor is átkutatták a romokat, mikor máglyát raktak azokból az istenkáromló könyvekből. Egy egér sem bújhatott volna el előlük.
– Ezek szerint Barberininek igaza van – mondta a püspök.
A johannita elhúzta a száját.
– Sosem értettem, miért tartja kegyelmességed maga mellett azt a pénzéhes haramiát. – Az ispotályos lovagok a hitükért forgatták a kardjukat; mélységesen megvetettek minden zsoldost.
– Barberini az egyik legnevesebb condottieri egész Itáliában, és maga a bíboros úr ajánlotta figyelmembe – felelte Yves püspök. – Ne feledd, Odo testvér, hogy az eretnekek elleni harcban nem válogathatunk az eszközben!
A perjel vállat vont; továbbra sem tetszett neki a dolog, de napirendre tért fölötte.
– És mit mondott az a bandavezér?
– Hogy az eretnekek várnagya az ostrom idején nem tartózkodott az erődben. A gazdái északra küldték; bizonyára valami istentelenséget forraltak.
– Északra? – kapta fel a fejét a johannita. – Egész pontosan hová?
– Ha jól emlékszem, Auvergne-be.
– Biztos ez, kegyelmes uram?
– Barberini szerint igen. Miért?
– Mert tíz nappal az ostrom előtt szörnyűséges dolog történt Szent János egyik auvergne-i rendházában, Croix-aux-Allierben. Egy idegen, aki a máltai rendtartomány küldöncének álcázta magát, behatolt az erődbe, és meggyilkolta a languedoci komtúrt.
A püspök szeme elkerekedett.
– Thibault de Montdidier-t, a legderekabb francia lovagot? Hogyan?
– Hátulról szúrta le, mérgezett tőrrel. És rebesgetnek... gonoszabb dolgokat is, kegyelmes uram.
– Odo testvér, fogytán a türelmem. Beszélj egyenesen!
A johannita nagyot nyelt, óvatosan körülpillantott a teremben, és közelebb hajolt Yves püspökhöz.
– Croix-aux-Allierben őriztek valamit, amit csak Thibault komtúrra mertek rábízni, hiszen az ő állhatatos hite és halálmegvető vitézsége messze földön híres volt. A jumiéges-i apát kérte meg rá...
– Az a podagrás vén kéjenc! – horkant fel a főpap. – Én mondom neked, a Sátánnal kacérkodik! Csak a vagyona védte meg eddig a kiátkozástól. Folytasd!
– Nos, ezt a... dolgot... a kárhozatos emlékű templomos lovagok hagyatékában találtuk. Azt hiszem, egy zsugorított fej vagy valami hasonló ocsmányság. Állítólag démoni hatalommal bír...
– Horribile! – Yves püspök keresztet vetett. – Azonnal lángok közé kellett volna vetni!
Odo perjel sajnálkozva csóválta a fejét.
– Már késő. Az idegen magával vitte.
– Szóval ezért nem volt a gazdáival a hegyek között! – csapott az asztalra a főpap. – De ezért még fizetni fog az a hájas jumiéges-i vénség, aki az Úr szolgájának meri nevezni magát! Excommunicabo latronem...
– Nyugalom, kegyelmes uram, csillapodjék! – csitította a feldühödött püspököt Odo, és a boroskancsó után nyúlt. Igyon inkább egy kis bort, az majd segít! Tavalyi fejtés, tegnap hozta szekérrel egy félkarú kalmár Lyonból... – Töltött mindkettejüknek.
Yves püspök feldúltan ült a széken, és olyan erővel szorongatta a teli boroskupát, amit a perjel a markába nyomott, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Nem is tudatosult benne igazán, hogy mit tart a kezében.
Ez mentette meg az életét.
A johannita belekortyolt a borba, és azon nyomban fuldokolva fordult le a székéről. Görcsös rángások futottak végig a testén, a szája szélét hab verte ki. A püspök elhajította a kupáját, mellette termett, és segítségért kiáltott; mire azonban a szolgák betódultak a terembe, Odo perjel már kiszenvedett.
A mérgezett itallal megrakott szekeret másnap találták meg, egy szakadékba borítva. A lyoni borkereskedőt – az igazit – sokkal tovább kellett keresni. Mire rábukkantak az erdő mélyén, már alig hagytak belőle valamit a farkasok.

 

Monsignore Lombardi nagyhatalmú, befolyásos ember volt: bíboros, bolognai érsek, magas rangú inkvizítor, az apostoli szék különleges megbízottja. Az egész kolostor felbolydult, amikor váratlanul megérkezett a kíséretével. Ékköves ujjaival galambősz szakállát simogatta, s lassú, megfontolt hangon beszélt az előtte álló Yves testvérhez, aki csillogó szemmel hallgatta.
– A keresztény hit gyökerét férgek rágják, fiam. Fondorlatos, fekete szívű férgek – mondta. – Rosszabbak a katár eretnekeknél, de még a balkáni bogumiloknál is; mert azok nyíltan tevékenykednek, s Krisztus buzgó szolgái könnyen rájuk akadhatnak. Ezek a démonok viszont meglapulnak a sötétben, s eszük ágában sincs fennszóval hirdetni istenkáromló tanaikat. Mégis nagyobb veszedelmet jelentenek a keresztény világ számára, mint akár a legmegátalkodottabb hitetlen szekta, a gaz szaracénokat leszámítva. Mert ők magának a Sátánnak a bérencei, és fekete mágiát űznek odvaik mélyén. Még a pogány időkből maradtak Európában; Hermész rendjének nevezik magukat, Ordo Hermeticusnak, és náluknál alávalóbb söpredéket nem hordott még a hátán a föld.
A dominikánus testvér mohón itta a bíboros minden szavát; tekintetében lázas fények gyúltak.
– Nem ismerik el a Megváltó tanítását, tagadják a szentháromságot, fekete miséiken fordított keresztek alatt hódolnak a Sátánnak – folytatta Monsignore Lombardi. – Titkos, eldugott erődítményekben élnek, amiket egymás között domíniumoknak hívnak, és eretnek csatlósok seregével veszik körül magukat. Némelyek igaz lelkű keresztények szerepében tetszelegnek, és szabályos hűbéri adományokat bírnak, amiket félrevezetett uralkodók ruháztak rájuk a régi időkben. Úgy beszélik, a templomos lovagrend támogatását is élvezik; ez azonban nem tarthat soká, mert magunk között legyen mondva – Őszentsége és a francia király már régóta készülődnek, hogy lecsapjanak azokra a gőgös hitehagyottakra, akik a kereszt jegye mögé rejtik undok tévelygésüket.
– Akárcsak hajdan az átkos emlékezetű albigensek, excellenciás uram – jegyezte meg Yves testvér merészen. Monsignore Lombardi azonban a fejét ingatta.
– Tévedésben vagy, fiam. Felelj a kérdésemre: mi jelent nagyobb veszélyt a szárba szökkenő vetésre, az erdő vadjai-é avagy a rejtve tenyésző üszög?
– Az üszög – vágta rá habozás nélkül a szerzetes. – A vadállatok letapossák a gabonát, ám az jövőre újra kinő; ha azonban üszög fertőzi meg a termést, a földeket örökre ellepi a dudva.
– Jól beszéltél, fiam – bólintotta bíboros elégedetten. – Tudd meg hát: Szent Péter örököse engem bízott meg a feladattal, hogy kiégessem a kereszténység testéből ezt az ocsmány fekélyt. Veszedelmes vállalkozás, de nem lehetetlen. Jómagam már két domíniumot romboltam porig, egyet a Kárpátokban, a másikat pedig a pomerániai erdőségekben. Krisztus felkent vitézei, a johannita és a teuton lovagok, mindig készek fölemelni a kardjukat a hit védelmében.
Mikor Monsignore Lombardi elhagyta a kolostort, Yves testvér ott lovagolt a kíséretében. Fanatikus tűz lobogott a kebelében; úgy érezte, végre megtalálta élete értelmét.
Persze sokat kellett még tanulnia, a bolognai bíboros és inkvizítorai azonban a szárnyuk alá vették. Buzgósága nem ismert határokat. Világi neveltetése nagy hasznára vált: kiismerte magát a katonai dolgokban, és értett a hadvezetéshez is. Személyesen vett részt egy gascogne-i domínium ostromában, és az Úr hatalma megóvta a démonimádók gyilkos mágiájától. Az egyházi hierarchiában is gyorsan emelkedett, minden kicsinyes gáncsoskodás ellenére; és amikor Narbonne püspökévé szentelték, Monsignore Lombardi elérkezettnek látta az időt, hogy önállóan folytassa működését.
– Nem istápolhatlak tovább, Yves fiam – mondta neki Párizsban, a Gréve téren, a lohadóban lévő máglyalángok vörhenyes fényében, miután végignézték a templomos lovagrend utolsó nagymesterének kínhalálát. – Magad is tudod már, mi a teendőd. Mielőtt azonban utadra bocsátanálak, arra kérlek, fogadd el tőlem atyai áldásomat és ezt a búcsúajándékot.
Nehéz aranygyűrűt húzott le az ujjáról; a remekmívű foglalatban egy hatalmas ametiszt csillogott.
– Az ametiszt a szűzi tisztaság köve – folytatta a bíboros. – Ha valaha végső szorongattatásba kerülnél, ne veszítsd el a hitedet; emeld magad elé ezt a gyűrűt, és szólítsd fennhangon a gonosztévők pörölyét! A Sátán szolgáinak mágiája nem állhat meg az Úr hatalma ellenében; nem fog bajod esni, meglásd!
Yves püspök áhítattal vette át mesterétől a szent ereklyét, majd letérdelt, és kezet csókolta bíborosnak.
– Benedico fidelissimum episcopum Narbonensem! – mondta emelt hangon Monsignore Lombardi, és hűséges pártfogoltja homlokára helyezte ráncos kezét.

 

Yves de Saint-Amand teljes főpapi díszben tért vissza rezidenciájára a meggyalázott narbonne-i nagytemplom végleges újraszenteléséről: stólában, püspöksüvegben, pásztorbottal. Barberini a fogadóteremben várta. Csapzott volt és megviselt, még le sem mosta magáról az út porát, de katonás tartásban állt a mozaikberakásos kőlapokon, tarajos sisakját az oldalához szorítva.
– Derék igyekezeted jutalmat érdemel. Aranyban utaltatom ki a püspöki kincstárból a járandóságodat – mondta a főpap, és csókra nyújtotta a kezét. – Mit végeztél, hűséges szolgám?
– Kiderítettem, hogy ki az ellenfelünk – válaszolta a genovai. – Kegyelmes uram meg fog lepődni.
Yves püspök átadta pásztorbotját és magas süvegét egy odasiető szerpapnak, majd elhelyezkedett faragott támlájú karosszékében.
– A türelem dicséretes keresztényi erény, jómagam azonban sajnos nem jeleskedem benne – mondta. – Beszélj!
– Az eretnekek várnagya egy hitehagyott nemesúr volt. Foix utolsó grófja.
– Az Oroszlán örököse? – vonta fel szemöldökét a püspök. Gaston de Foix, akit ezzel a névvel illettek, hírneves lovag volt az apja gyermekkorában. Haditetteiről a mai napig is Franciaországszerte énekeltek a vándor jongleurök. Nagy dicsőségre tett szert az angol háborúban, s szertelen gőgjében odáig vetemedett, hogy magával a királlyal is dacolni mert pireneusi sasfészkéből.
– Az unokája – bólintott Barberini. – Bár az örökségét saját maga tékozolta el.
– Még egy léha nemesi sarj? – húzta el a képét a főpap.
– Nem, valami rossz emlékű családi viszályról van szó. Amennyire ki tudtam deríteni, ez a gróf – egyébként Mersant a neve – fiatalkorában igen beteges ifjú volt. Egyáltalán nem érdekelte a lovagi élet, felvette az egyházi rendet.
– Pap? – döbbent meg Yves püspök.
– Csak laikus testvér. De nem hiszem, hogy különösebben hívő lenne. Azért állt egyházfinak, hogy tanulni mehessen. Előbb a párizsi egyetemre járt, aztán Cordóbába, az andalúziai mórokhoz. Közben az öccse elbitorolta a birtokait.
– Megérdemelte a nyomorult! – fakadt ki a püspök. – Keresztény lélek létére önszántából a hitetlenek földjére ment, hogy eretnek tanokba nyerjen beavatást! Remélem, kiátkozták.
– Pontosan ez történt, kegyelmes uram. Mikor megpróbált visszatérni Foix-ba, az öccse kegyetlenül elverette, és veszni hagyta a vadonban. – Barberini bizonytalanul megvakarta a fejét. – Hogy mi történt ezután, azt nem tudtam pontosan megállapítani. Valahogy átvergődhetett a hegyeken. Aragóniában rokonai éltek, nagyanyai ágról. Mindenesetre évekig nem jött róla semmi hír.
Tétován elhallgatott. Yves püspök ellentmondást nem tűrően intett neki, hogy folytassa.
– Évek múlva aztán átkelt a Pireneusokon egy mór rablóbandával. Én mondom, kegyelmes úr, a Sátán szállhatta meg! Megrohanta a foix-i uradalmat, és porig égette. Mindenkit legyilkolt – az öccsét, a süldő porontyait, a papokat, az összes fegyvertelen pórt. Utána megint nyoma veszett; valószínűleg ekkor állhatott a sátánfattyak szolgálatába. Családi birtokait a király átruházta a béziers-i őrgrófra.
– Apostata! – horkant fel a főpap. – Igazi ördög, kárhozat gyermeke! Nos, a jelek szerint megtalálta neki való társaságot.
– A környékbeli jobbágyok úgy félnek tőle, akár a tűztől – jegyezte meg Barberini. – Sötét Mersant-nak hívják, és pokoli rémtörténeteket mesélnek róla. Egy gazdag paraszt tűzokádó, fekete csataménen látta lovagolni gyertyaszentelő napjának éjszakáján. Mások szerint éjjel besurran a félreeső falvakba, és fiatal szüzek vérét szívja.
– Mersant le Sinistre. Illik hozzá a név – mélázott el Yves püspök. – Mondd csak, nem félkarú véletlenül?
– Félkarú? Miért? – A genovai zsoldos szemlátomást meghökkent.
Yves püspök tömören beszámolt neki a Chateux Martelben történtekről: az állítólagos lyoni borkereskedőről és Odo perjel gyötrelmes haláláról. Hozzátette azt is, amit a megboldogult johannita mesélt a Croix-aux-Allier-i eseményekről. Barberini töprengve ráncolta a homlokát.
– Hát, nem is tudom – mondta habozva. – Ennek a Mersantnak éppenséggel mind a két karja megvolt, de Auvergne-ben könnyen elveszthette az egyiket. A ispotályos lovagok igencsak kemény legények. És a Foix családon nemzedékek óta szörnyű átok ül.
– Átok? Miféle?
– Az Oroszlán ivadékainak meghígult a vére. Nem alvad meg, ha megsebesülnek. Egy rosszul sikerült vágás is könnyen nyomorékká csonkolhatja őket.
– Minden bizonnyal Isten büntetése – jelentette ki Yves püspök. – De ha ez a comes hereticus ilyen sápkóros fajzat, hogyan válhatott belőle rettegett hírű harcos?
Barberini vállat vont.
– Valószínűleg szaracén kardforgatóktól tanulta a mesterségét, uram. Azok pedig félelmetesen tudnak vívni. Magam is kóstoltam már a pengéjüket Apuliában.
A főpap bosszúsan dobolni kezdett az ujjaival a széke karfáján.
– Te okos ember vagy, Barberini – szólt. – Mondd csak, neked mi a véleményed erről az egész kalamitásról?
A genovai zsoldos elgondolkodva simogatta a szakállát.
– Szerintem ez a Mersant egy uomo vindicatore, kegyelmes uram – mondta végül. – Mindent elpusztítottunk, ami drága volt neki az életben. Most semmi más nem foglalkoztatja, csak a bosszú – márpedig egyszer már tanúságot tett róla, mire képes hasonló helyzetben. Meg akarja torolni kenyéradó gazdái halálát, és semmitől sem riad vissza ennek érdekében. Fortély, méreg, orgyilkos tőr – mindegy neki, milyen eszközhöz nyúl, csak elérje a célját. Ez az ember valóságos vipera, püspök úr.
– És az áruló kulcsár meg az ispotályos perjel már halott – bólintott Yves de Saint-Amand. – Ezek szerint már csak én vagyok hátra.
– Igazat szólasz, kegyelmes uram. Jómagamnak nem lett volna bátorságom kimondani.
A püspök keményen a karfára csapott.
– Akkor hát csapdát állítunk neki! Magam leszek a csalétek.
– Hogyan gondolja kegyelmességed? – hökkent meg a zsoldoskapitány.
– Nyilvános bejelentést teszek, hogy Szent Genovéva ünnepének éjszakáját magányos virrasztással fogom tölteni a kápolnámban, buzgó imákba merülve; hogy eltávoztassam a gonoszt Narbonne városától. Parancsba adom, hogy senki nem zavarhat. Ennek a kísértésnek képtelen lesz ellenállni!
Barberini kissé bizonytalannak látszott.
– Nem hívja ki ezzel kegyelmes uram maga ellen a sorsot?
– Szó sincs róla! – rázta meg a fejét Yves püspök. – Egyrészt te is velem leszel a kápolnában. Ha elrejtőzöl; az oltáriszentség tartó fülkéjében, a hímzett leplek mögött, senki nem fog észrevenni. Másrészt pedig nem vagyok olyan védtelen a sátánfajzat ellen, mint hinnéd.
És önelégült mosollyal megsimogatta az ametisztköves gyűrűt a bal mutatóujján.

 

Éjfélre járt az idő. A három drága viaszgyertya már félig égett az oltárlapon. Yves püspök lehajtott fővel térdelt a hideg kőpadlón; a halványsárga fénykörön kívül bizonytalan árnyékok gomolyogtak fenyegető szörnyalakok gyanánt. A hűvös sötétség beburkolta, körülölelte a főpapot, mintha az állhatatos hit utolsó szigete lenne az örök éjszaka tengerében.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
Yves de Saint-Amand lelkét feszült várakozás töltötte el. Biztos volt benne, hogy a tervük beválik, és a hitehagyott gróf besétál a csapdába. Szigorúan megparancsolta a csatlósainak, hogy senki ne háborgassa buzgó elmélkedésében. Arra is ügyelt, nehogy ellensége gyanút fogjon; különös lett volna, ha egy magas rangú főpap minden őrizet nélkül szándékozik átvirrasztani az éjszakát. Két egyházi poroszlót állított a magánkápolna ajtaja elé. Ezzel persze halálra ítélte őket, de nem érzett lelkifurdalást. Pusztulásuk az egyetemes kereszténység javát fogja szolgálni; és mielőtt szolgálatba léptek, személyesen gyóntatta meg és oldozta föl mindkettőt. Hűséges, odaadó emberek voltak; soha nem bocsátotta volna meg magának, ha elkárhoznak.
– ...és legyen meg a te akaratod, amiképpen a mennyben, úgy a földön is...
Büszke volt rá, hogy a szent inkvizíció az ő hathatós támogatásával érte el a célját. A pireneusi domínium volt a sátánimádók utolsó tanyája; végre-valahára sikerült kiirtani ezt a mételyt a keresztények közösségéből. A pogány mágusok korának bealkonyult. A hegyi erődben csak kettőt találtak közülük: egy reszketeg aggastyánt, aki szörnyethalt az ostromra induló johanniták láttán, meg egy leprás korcsfajzatot, akit karóba húztak. Az igaz hit visszavonhatatlanul győzedelmeskedett. Hermész rendjéből csupán egy megkeseredett, nyomorék kardforgató maradt, egy kiátkozott nemesúr, aki sarokba szorított patkány módjára szembefordult persecutoraival. Veszett marásai okoztak ugyan némi kárt Krisztus egyházának, a sebek azonban előbb-utóbb begyógyulnak – a hitehagyott gróf lelkét pedig virradatra a pokol lángjai fogják emészteni.
– ...mert tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség. Mindörökké...
– Ámen.
A hang hűvös volt és magabiztos. Yves püspök imára kulcsolt kézzel fölegyenesedett, és méltóságteljesen hátrafordult, hogy szembenézzen a kárhozat gyermekével.
Mersant le Sinistre. A hegylakó jobbágyok találó nevet választottak neki.
Karcsú, magas, ruganyos mozgású férfi volt. Sápadt bőre szinte világított a kápolna sötétjében. Hollófekete hajába a halántéka fölött egyetlen ősz fürt vegyült; fakókék szeme jeges nyugalommal csillogott. Páncélt egyáltalán nem viselt, csak fekete lovaglócsizmát, sötét selyemujjast és fókaprémmel szegett útiköpenyt. Macskamódra mozgott, annyira nesztelenül, hogy a püspök észre sem vette, amikor kinyitotta a vasalt tölgyfaajtót, és belépett a kápolnába. Bal karja bénán, aszottan csüngött az oldala mellett, elfeketedett sebhely rútította el; a kezénél már sorvadásnak indult. Jobbjában azonban hosszú, egyenes pengéjű kardot tartott, amely a kint strázsáló poroszlók vérétől vöröslött.
A két ellenség tekintete egybekapcsolódott; egy hosszú percig farkasszemet néztek egymással. Egyikük sem kapta el a pillantását.
– A halálod vagyok – szólalt meg Mersant halkan. – Az Ordo Hermeticus ítélt fölötted.
Yves püspök arcára öntudatos mosoly ült ki.
– Talán inkább Ordo Hereticust akartál mondani, az eretnekek rendjét! – felelte gőgösen. – Megszentelt helyen vagy, hitehagyott; itt az Úr hozza az ítéleteket.
Brokát suhogott, acél csörrent. A páncélos Barberini félrerántotta a falifülkét takaró függönyleplet. A gyertyafény elég világosságot adott; a zsoldos célra emelte a nehéz genovai számszeríjat, és habozás nélkül meghúzta a ravaszt.
Mersant kezében megrebbent a hidegen csillámló kardpenge. A fegyver lapja könnyedén, olajozott mozdulattal söpörte félre a levegőből a feléje süvítő nyílvesszőt. Az ártalmatlanná tett lövedék csattanva csapódott a csúcsíves bolthajtás kövének.
Barberiniben a harcos ösztön legyőzte a meglepetést. A csörlős számszeríj hasznavehetetlenné vált; percekbe telt volna újra felajzani. Gondolkodás nélkül elhajította, és az oltár felé szökkent. Mire ott termett Yves püspök előtt, már az ő kezében is fegyver villogott: kosármarkolatú, borotvaéles itáliai penge. A főpap sietve nekihátrált az oltárkőnek.
Az első összecsapás olyan hihetetlenül gyors volt, hogy nem is tudta nyomon követni. Háromszor csókolóztak össze csengve a hosszú kardok, aztán mindkét vívó fürgén hátralépett. Óvatosan körözni kezdtek egymás körül, tekintetük az ellenfél szemét kereste.
– Jól forgatod a kardot – jegyezte meg Mersant nyugodtan. – Ki volt a mestered?
– A nápolyi Gianfranco Fiorelli – felelte a genovai. – És a tiéd?
– Asszad ibn Szaleh, Ceutából.
– Ne társalkodj a pogánnyal, kapitány! – mennydörgött közbe Yves püspök. – Végezz vele hamar, hadd szálljon szennyes lelke a kárhozat tüzére!
A daloló pengék halálos ezüsthálót szőttek a párbajozók köré. Barberinit sisak és mellvért védte, s a fegyvere Itália legjobb kovácsainak keze alól került ki; a hitehagyott gróf azonban úgy mozgott, akár a testet öltött Sátán, pedig béna karja is akadályozta. Kétszer hárított, majd vakmerőn ellentámadásba ment át; a genovai védekezésbe kényszerült, s a fejét kapkodva próbált kitérni a fürge döfések elől. Egy lendületes csapást a keresztvassal hárított, aztán oldalvás lehajolt, s szabad kezével ellenfele ujjasa felé kapott. Mersant visszalépett, és villámgyorsan körbepördült a sarkán. Pengéje csillámló körívet írt le, bukóhullámként szökkent át a védekezőn felemelt itáliai kard fölött – és a sisak állszíja alatt beleszaladt Barberini torkába.
A zsoldosvezér megtántorodott. Torka mélyéről rekedt hörgés tört elő. Mersant fegyvere vércsíkot húzott maga után a levegőben, majd suhogva körbefordult, és megpihent gazdája köpenyes vállán. Barberini kezéből kihullott a kard; fémes csattanással terült el a kövezeten. Átvágott torkából bugyogva dőlt a forró piros vér.
Az egész küzdelem alig egy percig tartott.
Mersant megállta genovai zsoldos görcsösen rángatózó teste fölött, és szenvtelen arccal pillantott le rá.
– Tizenkét pengeváltás. Hatvanhárom szívverés – mondta csendesen. Aztán Yves püspökre emelte a tekintetét. – A legjobb kardforgató volt, akivel életemben találkoztam.
Yves de Saint-Amandra vérvörös hullámokban tört rá a gyűlölet. Magasra emelte a karját, és kihúzta magát. Szeme villámokat szórt, szája széle reszketett az indulattól – félelmetes látványt nyújtott díszes főpapi ornátusában.
– Istentelen fajzat! – kiáltotta bőszen. – Gyalázatos bűneidet most újabbal tetézted! De ne hidd, hogy szembeszállhatsz az egy igaz hit hatalmával!
Bal mutatóujját vádlón Mersantra szegezte; a súlyos aranygyűrűben megcsillant a hatalmas ametisztkő.
– Malleum maleficarum conjuro! – harsogta Narbonne püspöke.
Ibolyaszínű fény áradt szét a kápolnában, kísérteties ragyogásba vonva a némán bámuló szentképeket. Átható levendulaillat terjengett. A gyűrűből lila szikra pattant ki sisteregve, egyenesen a hitehagyott gróf felé; füstölgő csóvát húzott maga után.
A véres kard remegve megállt a kövezet hasítékában, két mozaiklap találkozásánál. Mersant maga elé kapta ép kezének nyitott tenyerét.
– Malleum maleficarum extingo! – suttogta.
A lila szikra szisszenve kialudt a tenyerében. A hátborzongató fény pislákolt egyet-kettőt, aztán elenyészett.
Mersant hidegen elmosolyodott.
– Ha lenne varázshatalmam, most megfosztottál volna tőle – mondta halkan. – De én nem vagyok mágus. Még nem. Nekem ez a fegyverem.
És a keze ismét ráfonódott a kardmarkolatra.
Yves püspök hüledezve hátrált. Gerince nekiütközött a kemény oltárkőnek. Az egyik gyertyatartó csattanva eldőlt; a lángok belekaptak a damaszt oltárterítőbe.
– Az arelati Szűzanyára! – zihálta. – Miféle eretnek mágia kelt a védelmedre?
Mersant a fejét ingatta.
– Tévedésben vagy, szentatyám – mondta gúnyosan. – Az imént éppen te használtad ellenem Hermész mágiáját.
– Hazugság! – csattant fel Yves püspök. – Az Úr hatalmával sújtottam le rád!
– Aligha. Az ametiszt, az ibolyaszínű fény, a levendulaillat – ez a pártütő Casagrande mester kézjegye, akit ötven éve taszított ki a rend Val Negra domíniumából.
A főpap kopaszodó homloka verítékben úszott.
– Démonok szólanak a szádból – nyögte ki. – Ezt a gyűrűt Monsignore Lombarditól kaptam, a szentéletű bolognai bíborostól, aki pogány tévtanaitok esküdt ellensége!
– Szóval az egyház kebelén nyert menedéket – bólintott a hitehagyott gróf. – Pedig régóta halottnak hittük. Belátta a szerencse forgandóságát, és a győztes fél oldalára szegődött. És hogy senki se bolygassa a múltját, hát maga járt élen hajdani társai kiírtásában.
Yves püspök zihálva összeroskadt az oltár tövében. Reszkető kézzel markolta meg a nyakában lógó aranykeresztet, és Mersant felé tartotta.
– Távozz tőlem, Sátán! – hörögte kétségbeesetten. – Nem emelhetsz kezet az Úr felkent szolgájára! Kotródj vissza a pokol legmélyebb bugyrába, ahonnan előbújtál! Sanctimonium crucificis, defende me...
A hitehagyott gróf lassú, megfontolt léptekkel közeledett a püspök felé. Ajkát talányos félmosoly játszotta körül; ám a szeme jéghideg maradt.
– Nem állíthatsz meg – mondta szinte társalgó hangnemben. – A te kezedben ez a kereszt száraz kóró csupán. Nincs mögötte erő. A te urad irgalmat és megbocsátást tanít; az enyém véres bosszút és a hatalom igazát. Te elfordultál a gazdádtól; én hű maradtam hozzá. Híg a hited, hamis pap, akárcsak az ereimben folyó elátkozott vér!
A kard kurta ívben meglendült, és kiverte a püspök kezéből a keresztet, amely pörögve átrepült a kápolnán, s csattanva hullott a bejárati ajtó küszöbére. Yves de Saint-Amand fuldokló zokogásban tört ki.
– Csatlósok! Poroszlók! Ide mindenki! – üvöltözte reszkető hangon. – Lator jár a szentélyben! Gyilkosok! Haramiák!
Mersant odaért hozzá, és féltérdre ereszkedett mellette. Jobbjában megvillant a véres kardpenge.
– Nagy szívességet tettél nekem, szentatyám – mondta mézédes, behízelgő hangon. – Hálából úgy döntöttem, nem foglak megölni...

 

Narbonne püspökére másnap pirkadatkor találtak rá a templomszolgák a kápolnában, a leégett oltár és az itáliai zsoldoskapitány gondos kézzel felravatalozott teteme mellett. Nyöszörögve fetrengett a vérmocskos kövezeten, és érthetetlen hangokat adott ki magából. Mind a tíz ujja hiányzott, kivágták a nyelvét, és megvakították egy forró gyertyacsonkkal. A szolgák babonás rémülettel hányták magukra a keresztet, és fejvesztve menekültek az elátkozott kápolnából.

 

Mersant le Sinistre hajnalra már messze járt Narbonne városától. Fényes szőrű lova tempósan ügetett a kelő nap irányába, az Alpok hegylánca felé, amely mögött a Pó termékeny folyóvölgye és az észak-itáliai rónák húzódtak. A Croix-aux-Allierben zsákmányolt zsugorított fejet – a rend jövőjének zálogát – elővette az iszákjából, és a nyeregkápára akasztotta:
– A Sátánra esküdtem meg, hogy továbbviszem Hermész örökségét – mondta mosolyogva a néma fejnek, és barátságosan megveregette. – Ám a narbonne-i Yves legyilkolta a mestereimet, mielőtt kitaníthattak volna. Szerencse, hogy az ő halálukkal nem veszett ki még a mágusok nemzetsége Európában.
Fölszegte a fejét, és tűnődve nézett a sápatag, kora tavaszi napkorongra.
– Monsignore Lombardi... ne félj, jövök már! – suttogta. – Mire az itáliai tőkéken beérik az idei szőlő, Casagrande mester találkozni fog az utolsó tanítványával.

 

 

3. A SZERTARTÁS

Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanítvány egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá. Ennekutána az mester az veszedelmek ösvényére kél az négy őselemen által. Végezetül csókjával illeti az maumet-t, és envérével felkeni hű tanítványát.

 

Mersant le Sinistre megállította lovát a dombtetőn, és lassan, megfontoltan a nyeregkápára könyökölt. Tekintete körbevándorolt az erőtlen tavaszi napsütésben fürdő tájon; a lankás emelkedő magasából lélegzetelállító kilátás nyílt a környező vidékre.
A termékeny folyóvölgyben lustán kanyarogva kígyózott a Szajna nyugat felé, a nagy csatorna irányába. Amerre csak a szem ellátott, friss vetés sarjadt a gabonaföldeken; a domboldalakon a búza- és rozstáblákat rendezett gyümölcsösök váltották föl. A szomjas fekete föld már régen magába itta az utolsó havat, és a gyümölcsfák ágain a feslő bimbók ezüstösen csillogtak a májusi harmattól. A kelő napkorongnak még csak a felső széle bukkant elő a keleti dombvidék takarásából, ám a földeken már szorgos kezű jobbágyok sürögtek-forogtak – a zsenge vetés kényes jószág, a nap minden órájában ügyelni kell rá. A gabonatáblák között itt-ott hatalmas uradalmi csűrök emelkedtek; vesszőfonatú falukat keményre száradt sárral tapasztották ki. Gazdag vidék volt, mégsem annyira gazdag, mint az ura szerette volna.
Nyugaton, ahol a dombhátak lankás íve meredekebbre váltott, és közelebb húzódtak a széles folyam partjához, komor árnyék vetült a Szajna aranyló vizére. A legnagyobb magaslatot zord erődítmény koronázta, mintha valami ádáz sárkányt változtatott volna ott kővé a világ hajnalkorában egy kevély varázsló. A roppant, zömök falak feketék voltak a kortól. Zsarnoki otrombaságukban nyoma sem volt az új idők szavának; Mersant egyetlen csúcsba futó boltívet, egyetlen karcsú fiatornyot sem látott rajtuk. Az öregtorony, a donjon, a vándor kőfaragó mesterek lidércnyomása lehetett volna: tömzsi, ormótlan építmény, minden díszítés nélkül való. Méltó székhely egy olyan kapzsi, vaskezű hűbérúrnak, mint a pallérozatlanságáról hírhedt Bertram de Bruyn apát.
Jumiéges kolostora régi volt, hihetetlenül régi; alapítása még a hajdanvolt idők homályába vesző Charlemagne uralkodását is megelőzte. Évszázadokkal ezelőtt egyike volt Franciahon leghatalmasabb, legbefolyásosabb szerzetesi közösségeinek, ám fénye azóta megkopott. A kereszténység legragyogóbb elméi manapság Vézelay-ben, Citeaux-ban és Clairvaux-ban gyülekeztek; a jumiéges-i bencések a maguk divatja múlt eszméivel és megcsontosodott nézeteivel beleszürkültek a háttérbe. Ám a kolostor gazdag maradt. Nagyon gazdag.
Bertram apát nagyravágyó férfiú hírében állott. Elszegényedett nemesi család sarja volt, tanulatlan ember, akinek atyja csak féktelen ambíciókat hagyott örökül. Egyedül az egyház nyújtott lehetőséget neki a kiemelkedésre, és ő mohón, két kézzel kapott az alkalmon. Pedig igencsak világi alkat volt a jó apát; a szóbeszédek szerint nem vetette meg a dús étkeket, a nehéz borokat, a feslett nőket és az élet egyéb örömeit; Jumiéges uradalma bőséges jövedelemekkel járt, ám Bertram de Bruyn kedvteléseihez ez sem volt elég, pedig kíméletlenül zsarolta a jobbágyait. Az apát nyakig úszott az adósságban, és az is csak ideig-óráig segített rajta, hogy befolyásos barátai voltak a pápai udvarban, akik rendszeres időközönként máglyára küldték zsidó hitelezőit. Végső szorongattatásában rendhagyó mentőötlete támadt.
Bertram de Bruyn elhatározta, hogy aranyat fog csinálni.
Kohókat építtetett; alkimista felszerelést vásárolt; súlyos arannyal fizetett a dohszagú fóliánsokért, melyek között még egy-két eredeti is akadt. A kolostor pincéjében berendezett műhelyben sarlatánok és lángoló tekintetű álmodozók dolgoztak; a legtöbbjük karó hegyében végezte, ha nem tudott megszökni idejében, mert az apát nem volt türelmes ember. A kor leghíresebb alkimistáit csábította a birtokára, még a nagy Arnaldus Villanovanust is megkörnyékezte, ám az undorodva utasította el ajánlatát a salamancai egyetemről. Mindennel megpróbálkozott, a paraszti ráolvasásoktól kezdve az ókori bölcsek munkáiban taglalt eljárásokig. Ha felbukkant valami rosszhírű talizmán vagy pogány ereklye, a legképtelenebb árat is megadta érte – így került hozzá a templomosoktól zsákmányolt maumet is. Néha előfordult, hogy a tulajdonos megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó megválni féltve őrzött kincsétől; az ilyen balga halandókat hamarosan váratlan baleset érte.
Mersant lassan, hidegen elmosolyodott. Ő tudta; hogy mindez kárba veszett fáradság. A jumiéges-i apát soha nem fog aranyat csinálni.
Legalábbis, nélküle.
Bertram de Bruyn testes, görvélyes öregember volt; fiatal kora óta kínzó asztma gyötörte. Hálókamrájában nyoma sem volt a Szent Benedek regulájában előírt szegénységnek és alázatosságnak; selyemdunnás ágyon aludt, és a szolgák óránként cserélték mellette az előmelegített téglákat. A szolgák azonban ma este elmaradtak, és az apát fuldokló hortyogással hánykolódott álmában a vánkosok között; elhízott teste hiányolta oldala mellől a megszokott meleget.
A nyakának szegezett kardpenge igazi remekmű volt. Fényezett lapjába a keskeny vércsatorna mellé latin betűket marattak: az itáliai kovácsok mesterjegyét, akik csaknem egy évig dolgoztak rajta, Giacomo Barberini, a hírhedett zsoldoskapitány rendelésére. A pengén sűrű, nyúlós vér folydogált, s egy cseppje az apát csipkés hálóingének mellére csordult.
– Ébredj, de Bruyn! – suttogta Mersant.
A szerzetes horkantva riadt fel. Pillantása a fölébe magasodó éjsötét alakról a torkának szegezett meztelen kardra tévedt. Apró szeme elkerekedett, s vastag tokája hullámzani kezdett, amint kiáltásra nyitotta száját.
– Ne tedd! – mondta Mersant halkan, szinte barátilag.
Bertram apát szája kattanva becsukódott, ajkát csak valami ijedt nyikkanás hagyta el. A selyemdunna sötétre színeződött a lágyéka körül, és a hálókamrában maró vizeletbűz kezdett terjengeni.
– A jeruzsálemi szent templom rendje küldött – válaszolt Mersant a kimondatlanul maradt kérdésre.
Az apát arca halottsápadtra vált, és egész testében reszketni kezdett. Mióta Fülöp király felszámolta a templomos lovagrendet, rohamosan terjedtek a kósza híresztelések, hogy a rettegett szervezet nem pusztult el, csak rejtőzködésbe vonult, s bosszút forral. És ki tudja, mennyi igazsága van az efféle szóbeszédnek? Jacques de Molay, az utolsó templomos nagymester megátkozta máglyájáról azokat, akik a vesztét okozták; és a következő karácsonyt nem érte meg sem a király, sem az első minisztere, de még a pápa és a főinkvizítor sem.
– Nem kell félned tőlem – mosolyodott el Mersant. – Ha a véredet akarnám, már nem élnél.
Bertram apát megnyalta a szája szélét. A nyelve csak üggyel-bajjal engedelmeskedett neki.
– M... mmm... mit akarsz tőlem? – dadogta.
– Aranyról van szó – mondta Mersant. Elvette a kardot az apát torkától, beletörölte a fehér selyemdunnába, és visszacsúsztatta a hüvelyébe.
– Nincs nekem aranyam! – tiltakozott Bertram de Bruyn rémülten. A kilátás, hogy esetleg megrövidíthetik a javaiban, egyszeriben megoldotta a nyelvét. – A tized mindenemet elviszi... Rouen városa elbitorolta tőlem a szajnai révet... A bitang parasztoknak meg nem fűlik a foguk a munkához...
– Már ötödik éve, hogy visszatartod a pápai tizedet, jobbágyaid szegénységére hivatkozva – felelte Mersant csendesen. – És nem is hazudsz, mivel magad zsigereled ki őket. A révet pedig te bitorlod Rouen városától, nem fordítva.
Bertram apát rémülten elhallgatott. A veríték vastag patakokban csordogált gyérülő haja alól.
– A rendnek mindenütt ott van a szeme és a füle. Jómagam szerény eszköz vagyok csupán. – Mersant közelebb húzott a fal mellől egy veretes ládát, és letelepedett rá. – Ámde az a fajta eszköz, amelyik nagyon is tisztában van vele, hogy mennyit ér. – Az iszákjába nyúlt, és egy kerek tárgyat hajított az apát takarójára. – Ismerős? Én hoztam el Croix-aux-Allierből.
A szerzetes kiguvadó szemmel meredt a zsugorított fejre a vérmocskos selymen. A pergamenszáraz arcról levált egy tenyérnyi bőrfolt, és apró darabokra töredezett, ahogy a dunna takarásában ösztönös mozdulattal maga alá kapta a lábát.
– Akkor hát te... te...?
– Igen – bólintott Mersant. – Én öltem meg Thibault lovagot.
– In nomine patris et filii et spiritus sancti. – A holtra rémült apát csak úgy hányta magára a keresztet.
– Üres szavak. Oktalan hadonászás – mondta a hitehagyott gróf. – Azért jöttem, hogy bosszút álljak.
– De kicsodán, a Szűzanya szerelmére? Én soha semmit nem vétettem a szent templom vigyázói ellen!
– Ha nem így lenne, föl sem ébredtél volna. Ettore Lombardi bíborosnak kell meghalnia.
– A bolognai érseknek? De hát... itt... hogyan?
Mersant egy ólompecsétes pergamentekercset lökött az apát ágyára, a maumet mellé.
– A kinevezésed pápai legátussá. A kíséreteddel Bolognába vonulsz, és az apostoli szék elé idézed Lombardit. Karácsony ünnepére ott kell lennie. Barátaink az avignoni udvarban már javában munkálkodnak az érdekünkben. Ha odaér, perbe fogják majd a kánonjog szerint. Eretneknek nyilvánítják, és máglyahalál vár rá.
Bertram apát reszkető ujjakkal tépte fel a missilis kötőzsinórját. A hálófülkében nem égett fény, de a folyosóról beszűrődő világosság elég volt az olvasáshoz. Ahogy halkan motyogva végigfutott a sorokon, tekintetébe lassan kiült a döbbenet.
– Valódi! – nyögte. – De a dátum... Szent János evangélista ünnepére szól!
Mersant bólintott.
– Egy hónap. Addig megtanítalak aranyat csinálni.
Az apát kezéből kihullott a pergamen. Tátott szájjal meredt a sötét idegenre.
– Valamit valamiért – vont vállat Mersant. – Krisztus testét sem őrizték ingyen.
A kapzsiság teljesen eluralkodott a vén szerzetesen. Minden óvatosságról és méltóságról megfeledkezve kiugrott az ágyból, és úgy, ahogy volt, összerondított hálóingben rontott ki a folyosóra.
– Jacques! Marcel! Jean-Pierre! – ordította. – Fölkelni, mihaszna népség! Fűtsetek be a kohókba, de azonnal! Le a pincébe, mielőtt...
Ekkor könnyed érintést érzett a vállán. Finom volt és tisztelettudó, csöppet sem fenyegető; Bertram de Bruyn mégis úgy pördült hátra, mintha kígyó marta volna meg.
– Fölösleges úgy kiabálnod, szentatyám – mondta Mersant. – A donjonban egyetlen eleven lélek sincs rajtunk kívül.
Az apát értetlenül meredt rá véreres szemével. A hitehagyott gróf keze a kardja markolatát simogatta.
– Csekélyke figyelmeztetés – mosolygott. – Arra az esetre, ha netán ármányt forgatnál a fejedben.

 

A haldokló nap kiontott vére bíborszínűre festette a levelüket hullató fák megtépázott lombkoronáját. Csípős szél fújt. Bertram de Bruyn dideregve szorosabbra húzta magán hermelinprémes palástját. Sziklásabb terepen, mint amilyen ez is volt, mindig átszállt a hordszékébe, mert abban kényelmesebb ülés esett; a díszhintót viszont nem járta át ennyire a hideg hegyi levegő, mivel a szolgák minden nyílást és hasítékot gondosan eltömtek olajba mártott szalmacsutakokkal. Ráadásul még csak az átkelés elején jártak; ha feljebb érnek majd, ahol a lombos fákat hatalmas tűlevelű erdők váltják föl, és az utat kopár sziklafoltok szegélyezik, még harapósabb lesz az idő. Muszáj kitalálnia valamit, különben még halálra fagy ebben a hidegben...
Kidugta a fejét a hordszék ablakán, és hátranézett. A díszesen felszerelt menet hosszan elnyúlva sorjázott az alpesi hágón. A megrakott öszvérek lehelete fehéren gőzölgött a tiszta levegőben; a barna gúnyás hajcsárok szitkozódva nógatták őket. A hátrébb haladó hintó alig fért el a keskeny csapáson, féltucat markos legénynek kellett igazgatnia. Déltájban rosszul lépett az egyik ügyetlen parasztja; megindult a föld a lába alatt, és mire elkiálthatta volna magát, már lenn is volt a szakadékban. Valószínűleg eltörte a hátát, vagy valami ilyesmi, mert mikor lenéztek utána, hogy mi van vele, nemigen mozgott már, csak óbégatott nagy keservesen. Persze nem ereszkedtek le érte; a nyomorult póron úgysem lehetett volna segíteni, és ugyan kinek van kedve a nyakát kockáztatni, egy szál kötélen lógva a csipkés élű sziklák között? Duarte megeresztett a legény felé pár nyílvesszőt, de túl messze volt, és félig eltakarta a szakadék fala, úgyhogy nem találta el. Végül a sorsára hagyták; elgyötört kiáltozása még hosszan visszhangzott utánuk a szűk hegyi ösvényen. Bertram apátnak még az édes burgundi óbor is megkeseredett tőle a szájában.
Erről is az a félkarú sátán tehet, gondolta az apát ingerülten, miközben tekintete megpihent a mogorva alabárdosokon, akik kettős sorban meneteltek a hordszéke után. A hegyormot két út kerülte meg. Az egyik hepehupás volt ugyan és köves talajú, de legalább széles és biztonságos. Ez viszont? Baloldalt a szédítő meredély, jobboldalt a meredek szurdokfal, odalent a mélyben meg valami hegyi patak. Duarte azt mondta, Dora Ripariának hívják, és egész nagy folyó lesz belőle; Torino mellett ömlik a Póba. Bertram apátot a legkevésbé sem érdekelte a nyavalyás patak, a templomos azonban ragaszkodott hozzá, hogy ezen a zergecsapáson menjenek. Pedig semmi értelme nem volt; a két út a hegycsúcs túloldalán újra találkozott. Mikor, megkérdezte tőle, hogy mire vélje ezt az ostobaságot, a templomos ránézett, és ettől Bertram apátnak végigfutott a hátán a hideg.
– Rablók – mondta aztán. – De nincs mitől tartanod, szentatyám! Majd gondom lesz rájuk.
Ezzel fogta magát, és eltűnt az erdő sűrűjében. Azóta nem látták.
Rablók! Micsoda badarság! Bertram de Bruyn pillantása büszkén vándorolt végig a kíséretén. Húsz páncélos lovast fogadott fel az útra, negyven alabárddal felfegyverzett talpast és tizenkét genovai számszeríjászt. Szerette volna látni azt a rablóbandát, amelyik beléjük mer kötni!
Mert egyet meg kell hagyni: a félkarú templomos állta a szavát. Bertram apát először gyanakvással figyelte a működését. Naphosszat a kolostor pincéjében ült, ott aludt, ott költötte el ebédjét, vacsoráját. Mikor munkához látott, kikötötte, hogy személyesen az apát szolgálja ki; amelyik szerzetes meglátja őt, az meghal. Bertram, ha bosszankodva is, de beleegyezett; maga sem szerette volna, ha valami túlbuzgó testvér ellesi az idegentől az aranycsinálás titkát. Ő hordta neki az ételt, ő kezelte a fújtatót, ő lótott-futott a ritka vegyszerekkel, ő adogatta a lombikokat. Lassan úgy érezte magát, mint valami szántóföldön robotoló pór, de szótlanul tűrte a megaláztatásokat.
Minden keserve kárpótlást nyert azonban, amikor először pillantotta meg a tégelyben az összetéveszthetetlen, drága csillogást.
– Arany! – suttogta révülten, s a szája széle remegni kezdett. – Arany!
– Így! – mondta a templomos, és ép kezével letörölte homlokáról a verítéket. – Hiszel-é már nekem, szentatyám?
És Bertram hitt neki. Hitt, hiszen minden mozdulatát árgus szemmel vigyázta, az ámítás legapróbb jelét kutatva. A templomos valóban azt az ólomdarabot változtatta át merő színarannyá, amit a szerzetesek a roueni ötvösöktől vásároltak, és az apát saját kezűleg vizsgálta meg, mielőtt átadta volna neki. Vágyálmai beteljesedtek! Ő, a jumiéges-i Bertram de Bruyn, birtokába jutott a féltve őrzött titoknak, amelynek a templomos lovagok mesés gazdagságukat köszönhették!
– Az alku másik felé következik, szentatyám – szólt az idegen.
Bertram apát nem tudott betelni az arany látványával; elbűvölten állt, s pillantásával a felhevült fémdarabot simogatta.
– Igen, igen – motyogta. – Amint össze tudom szedni az embereket...
Halk, súrlódó nesz hallatszott, ahogy az itáliai penge szisszenve elhagyta hüvelyét, s a hegye megállapodott az apát álla alatt.
– Két napod van Szent János ünnepéig. Annyi elég lesz – mondta a templomos. A flandriai háború híre sok zsoldost csalt Rouenba, még válogathatsz is. És nehogy sanyarú magány gyötörjön útközben, én is veled tartok.
– De... de... – hápogott az apát elképedve. – De hogyan?
– Mint a titkárod – A kard szempillantás alatt visszakerült a hüvelyébe. A templomos elmosolyodott. – Ne félj, szentatyám, járatos vagyok a kánonjogban.
A hordszék billenése visszazökkentette a valóságba Bertram apátot.
– Óvatosabban azzal a rúddal, adta bitang parasztja! – rivallt rá az egyik izzadó szolgára, akinek térde egy pillanatra megbicsaklott a súly alatt. Aztán dühösen visszahúzta a fejét, és becsapta a gyaloghintó ablakát.
Mély ráncok redőzték a homlokát. A félkarú templomos kezdett fölöslegessé, sőt terhessé válni. Bertram apátnak semmi kedve nem volt viszályba bonyolódni a bolognai érsekkel. Az öreg bíborost nyakas, veszedelmes embernek ismerték egyházi körökben, és híres volt róla, hogy sohasem felejt. Az avignoni per kétélű fegyvernek látszott; Monsignore Lombardi komoly hatalmi tényezőnek számított a pápai kúrián, és hiába vannak a templomosoknak magas rangú pártfogóik, ha egyszer magát a rendet kiátkozták. Jobb lenne, ha nem vonná magára a bíboros haragját. A világ korlátlan lehetőséget tartogat egy legátusi ranggal felruházott főpap számára, akinek a vagyona gyakorlatilag határtalan. Bertram apát eljátszadozott a gondolattal, hogy mi lenne, ha a félkarú templomos nem térne vissza. Talán leruccanna Rómába, megtekinteni az Urbs Aeterna csodáit. Azt beszélik, arrafelé különösen tüzes vérűek a nők... De mi lesz, ha mégis visszajön?
Hirtelen elhatározás fogamzott meg az apát agyában. Újra kinyitotta az ablakot, és kikiáltott rajta.
– Duarte!
A hegyi vezető, aki a teherhordó öszvérek terelését ellenőrizte a menet hátsó részén, felkapta a fejét. Bertram apát sürgető mozdulattal intett neki, mire oldalra fordította szürke csődörét, és tempós ügetéssel megindult a lomhán ballagó öszvérek sora mellett.
Duarte marcona képű, tagbaszakadt fickó volt, korzikai félvér; keresztény anyján szaracén kalózok tettek erőszakot. Lelencházban nevelkedett, és már kicsiny gyermekkorában elkerült a szigetről, ahol született. Burgundiában érett férfivé, és meglehetősen kétes múlt állt a háta mögött. A fél füle hiányzott; soha senkinek nem beszélt róla, ám Bertram apát gyanította, hogy hóhér csaphatta le. Kitűnő hegyi vezető volt, és folyton dicsekedett fegyverforgató tudományával. Az apát bízott benne, hogy el tud bánni a templomossal. Ráadásul a félkarú idegen jelen volt, amikor a többi zsoldost felfogadták, és személyesen válogatta ki őket. Duartét ezzel szemben nem ismerte; vele Bésanconban állapodtak meg, a citeaux-i cisztercita apát ajánlotta. Alkalmas embernek tűnt a feladatra.
A hegyi vezető közvetlenül a hordszék mellett állapodott meg, és közelebb hajolt az ablakához. Bűzös lehelete megcsapta az apát orrát.
– Parancsol excellenciád?
Bertram elfintorodott, de nem húzódott vissza a gyaloghintó mélyére, hanem suttogóra fogta a hangját. Kenetteljesen beszélt, minden szavát megnyerőnek szánt mosollyal kísérte.
– Legnagyobb fájdalmamra komoly nézeteltérések támadtak köztem és a titkárom között. Tudod, testvérem, ez a hegyi átkelés igen veszedelmes dolog. Mindenféle baleset történhet az emberrel. Vegyük például azt a szegény fiút ma délelőtt...
– Excellenciás uram igazán fennkölten fűzi a gondolatait, ahogyan az előkelő rangjához illik – válaszolta Duarte. A szempillája sem rebbent. – Jómagam azonban, egyszerű, szegény pór, nemigen tudom nyomon követni az efféle magasztos elmélkedéseket.
Bertram apát belátóan bólogatva a hordszék szemközti ülése alá nyúlt. Mikor előhúzta a kezét a brokátvánkosok alól, egy erszény aranyat tartott benne.
– Az Úr az ő végtelen bölcsességében olykor a pórokra is kiterjeszti kegyeit, hogy megvilágosodást nyerjenek – mondta, és Duarte kinyújtott markába nyomta az erszényt.
– Áldassék az Úr kegyelme! – vágta rá a félvér, és a pénz pillanatok alatt eltűnt bő vászonköpönyege alatt. – Értem immáron, mire gondolt excellenciád.
Bertram apát figyelmeztető mozdulattal emelte a magasba vaskos mutatóujját.
– Óva intelek az elhamarkodottságtól, testvérem! A titkárom valaha a lovagi rendet viselte.
Duarte elmosolyodott; széles, kiugró járomcsontja ilyenkor különösen ellenszenvessé tette kreol vonásait.
– A lovagok páncélhoz vannak szokva, excellenciás uram. A hegyi vezetők szegények, nincsen pénzük az ilyesmire. Meg aztán páncél nélkül mozgékonyabb az ember. Ne féljen excellenciád, nem leszek méltatlan a bizalmára.
Ezzel megrántotta a gyeplőt, és elmaradt a hordszék mögött. Bertram apát elégedetten hátradőlt, és összefonta ujjait domborodó pocakján. Most már csak várnia kell.

 

Esteledett. A tábortüzek fénye körbetáncolta az erdő sűrűjében megbúvó hegyi tisztást, vidáman átcikázott a kopottas ruhájú férfiak gyűrűjén a szabadon hagyott, kerek térségre, lobot vetett a középen leszúrt kardon, és megpihent a két mosolytalan arcon, amiket a földből kiálló penge választott el egymástól. Az egyik arc keskeny volt és szikár; a sápadt homlokot, a fakókék szempárt, a késpengevékony ajkat hollófekete haj keretezte, amelybe egyetlen ősz fürt vegyült csupán halántéktájon. A másik arcot mintha sziklából faragták volna ki; szürke sörény bukott az alacsony, csapott homlokra, a sárga szemekből nyers, vadállati erő sütött, az orr vonala többszörösen megtörött.
– Akkor hát értjük egymást, Lator – mondta Mersant kimérten.
A férfi, akinek nem volt más neve, komoran bólintott. Vaskos állkapcsán idegesen rángatózott egy izom.
– Azt mondod, ne támadjuk meg a menetet, mert vissza fog térni, még gazdagabb málhával – dörmögte mély torokhangon. – Kemény harc lenne, de akik megmaradnának a bandából, jövő tavaszig elélhetnének a zsákmányukból. Szűkösen vagyunk itt a hegyek között, ezt te is jól tudod. Mégis arra kérsz minket, hogy várjunk mindenszentek estéjéig. Azt mondod, akkor zsírosabb falat lesz a préda. Tegyük fel, hogy igazat beszélsz. Csakhogy több málha több katonát jelent és még keményebb harcot. És én a török császár összes kincsével sem érek semmit, ha a fűbe harapok.
– Félreértesz valamit, Lator – mondta Mersant nagyon halkan. – Én nem kérek; én megmondom, hogy mit fogtok csinálni. Ismersz jól; annak idején te meg a Kacska Martin velem voltatok, amikor felégettük a foix-i uradalmat. Azt a helyet, ahol születtem, Lator.
Tekintetük egybekapcsolódott; a sárga szempár és a kék. A levegő valósággal parázslott közöttük. Lator arcán gyorsabban kezdett rángatózni az izom; Mersant szeme résnyire szűkült. A körülöttük álló férfiak idegesen fészkelődni kezdtek. Ösztönösen széthúzódtak, hogy kitágítsák a kört.
A bandita elgyötörten felnyögött, és elkapta pillantását.
Mersant ruganyos mozdulattal felállt, és kihúzta a kardot a földből. Azért szúrta oda, hogy megtisztítsa; a fekete talaj azóta már beitta róla a vért.
– Jól van, Lator! Helyesen döntöttél. Sajnáltam volna; ha másként alakul.
A kard szisszenve félkörívet írt le, és az embergyűrűre szegeződött. A rablók egymást taposva nyitottak utat előtte.
A penge egy hanyatt fekvő alakra mutatott a tisztáson: megtermett, tarka ruhás férfi volt, feje alvadó vértócsában pihent. Mindkét szeme hiányzott; az orrnyerge magasságában vízszintes vágás szelte ketté az arcát. A jobb kezén csak három ujja volt; a szélső kettőt még siheder korában csapták el egy kocsmai verekedésben.
– Kacska Martin nagyot hibázott – mondta Mersant lassan. – Téves következtetéseket vont le a béna karomból. Ezért megnehezteltem rá, ámbátor a barátom volt.
Visszafordult az új bandavezér felé, és szelíd, finom mosoly terült szét az arcán.
– Te is a barátom vagy, Lator. Erről soha nem szabad megfeledkezned!

 

A telihold ezüstös fénybe vonta az egymásba futó két utat, ahol a díszes menet letáborozott éjszakára: Naplementekor értek ide, de akkor is megálltak volna pihenni, ha hamarabb teszik. A páncélos zsoldosokat alaposan kifárasztotta a keskeny hegyi ösvény; két öszvér lesántult a szanaszét heverő görgetegköveken; a szolgák a szerencsétlenül járt legény miatt morgolódtak. Mindenki ingerülten tekingetett a másik út felé, amelyik széles volt és könnyen járható. Duarte meg a hadnagyok igyekeztek ráncba szedni az elégedetlenkedőket, de csak félszívvel tették a dolgukat, mert maguk sem értették, miért kellett a nehezebbik ösvényt választani. Az ingerült apát kérdőre is vonta Mersant-t, aki egykedvűen várt rájuk a keresztútnál, hátát egy vaskos faóriásnak támasztva.
– Tévedtem, szentatyám – vont vállat a hitehagyott gróf. – Nyomát se láttam rablóknak. Azt hiszem, néha túlzásba viszem az óvatosságot.
– Osztom a véleményedet – fújtatta Bertram apát, és mérgelődve visszavonult fényűző sátrába, amit az út mellett vertek fel a szolgák, szélvédett helyen, két roppant szikla között. A középső tartórudat aranyozott kereszt díszítette, tizenkét bojtos kalappal az alján, ami csak egy bíborosnak járt volna ki.
A tábor csendes volt. A tüzek álmos lánggal pislákoltak a takarójukba burkolózva fekvő alakok között. A kijelölt őrszemek fáradtan, egykedvűen rótták köreiket. Mersant madártávlatból szemlélte mindezt, az egyik sziklatömb tetejéről, amely Bertram apát sátrát védte a széltől. Ide vonult vissza; kevesebb alvással beérte, mint a legtöbb ember, és egy kis magányra vágyott. A kardját gondosan megtisztogatta, bekente fegyverolajjal, és nekitámasztotta egy kiszögellésnek pár lépéssel a háta mögött, száradni. Aztán leheveredett a szikla szélére, fejét félkönyékre támasztotta, és kifürkészhetetlen tekintettel meredt a szunnyadó táborra.
Úgy látszott, mintha aludna. Pedig nagyon is éber volt. Szavak visszhangzottak némán az agyában; különös, ódon ízű szavak.
Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanítvány egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá. Ennekutána az mester az veszedelmek ösvényére kél az négy őselemen által. Végezetül csókjával illeti az maumet-t, és envérével felkeni hű tanítványát.
Fejből tudta ezt a szöveget; miután az emlékezetébe véste, elégette a könyvet, amiből megtanulta. Nevers városában ölnie kellett, hogy megszerezze, nem is egyszer; és tisztában volt vele, hogy mások is készek lennének ölni érte. Nicholas Flamel egyik naplója volt az, a hírneves alkimistáé – és a Hermész-rend beavatottjáé. Flamel volt az első és egyetlen ember a római birodalom bukása óta, akinek sikerült véghezvinnie a Dicsőséges Transzmutációt: a nemtelen fémek átalakítását arannyá. A sors fintora, hogy az eljáráshoz semmiféle mágiára nem volt szükség, csak tudásra és szorgalomra. Mersant gyakran látogatta a pireneusi domínium könyvtárát; tudta, hol keresse a naplót. És azt is tudta, hogy ő egyike azon kevés beavatottnak, akik nemcsak elolvasni – megérteni is képesek Flamel misztikus, első pillantásra szófia badarságnak tetsző írásait.
A szertartás, amellyel a mester teljes jogú mágussá avatja tanítványát: erre volt neki szüksége. Az aranycsinálás titkát csak mellékesen tanulta meg; hasznos tudomány lehet még, ha pénzre lesz szüksége. Egyelőre azonban az foglalkoztatta, hogyan vihetné tovább az Ordo Hermeticus örökségét. Nem esett volna nehezére összegyűjteni néhány valódi grimoire-t – varázskönyvet – Európa különböző országaiból. Az egyház tűzzel-vassal üldözte a rejtőző mágusokat, ám az emberi kapzsisággal és nagyravágyással még az inkvizíció fanatizmusa sem vetekedhetett. Mindig akadt egy kéz, amely a domíniumok parázsló üszke alól kimentett egy-két vaskos fóliánst, a benne rejlő hatalomra vágyva. Balga bolondok! A mágia titkai örökre rejtve maradnak előttük; mit sem érnek féltve őrzött kincsükkel a verítékes munkával megszerzett tudás nélkül.
Mersant mindent tudott a mágiáról, amit csak közönséges halandó tudhatott, akit nem avattak a rejtett tudományok mesterévé. Egyvalami azonban hiányzott: a beavatási rituálé. Az ősi szertartás, amit a mágus végez el tanítványán.
Csakhogy a mágusok nemzetsége lassú haldoklás után kipusztult. Egyetlen hírmondójuk maradt az egész világon: a hitehagyott Casagrande mester, aki Ettore Lombardi néven felcsapott a názáreti szolgájának, és vaskézzel irányította a szent inkvizíciót, amíg ötven év leforgása alatt valamennyi testvérét sikerült kiirtania. Mersant csakis ettől a kéztől nyerhetett be avatást; ám ez a kéz a magasba emelkedne és lesújtaná, ha elébe járulna. Ördögi kör, amelyből nincsen menekvés.
Hacsak...
Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanítvány egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá. Ennekutána az mester az veszedelmek ösvényére...
Valami halkan megcsikordult a sziklaháton Mersant mögött. Mint egy apró kavics, amely kifordul egy puha talpú nemezcsizma alól. A szavak hussanva eltűntek a hitehagyott gróf gondolataiból. Érzékszerveit kiélesedtek; nem mozdult, ám minden izma pattanásig feszült. Nagyon jól tudta, mit jelent, ha az ember osonó lépteket hall a háta mögött az éjszakában.
Halk lélegzetvétel ütötte meg a fülét. Akárki is a gyilkos, érti a dolgát. Körültekintő óvatossággal cserkészi be a zsákmányát: apró, sekély kortyokban szedi a levegőt, hogy ne üssön zajt, és van annyi esze, hogy puha talpú lábbelit húzzon, mielőtt portyára indul. Ezt Mersant a menetet kísérő egyik zsoldosról sem tételezte fel, mint ahogy a Lator útonállóiról sem. Ezek szerint csak egyvalaki marad.
Duarte. A hegyi vezető.
Lássuk csak! Az iménti nesz túl közelről hallatszott. Duarte talán három lépésre lehet. Arra már kevés az idő, hogy Mersant a kardja után vesse magát; a félvér nyilván nem visel páncélt, és útközben volt alkalma megfigyelni, hogy pokoli gyors a mozgása. Nem baj.
Még egy szívverés...
Mersant hirtelen hasra fordult, és megpördült. A teste kilencvenfokos ívet írt le; feje és béna keze a mélység fölött lógott, jobbjával pedig megkapaszkodott a szikla szélében. Bal lába egyenesen, keményen fölfelé rúgott; ebben a testhelyzetben nem tudott elég lendületet gyűjteni, ám sarka még így is hihetetlen erővel találta ágyékon a félvért. Duarte felsikoltott, és elejtette a kezében szorongatott misericordiát; az ütés erejétől előretántorodott, átbucskázott Mersant fején, és a mélybe zuhant. Az utolsó pillanatban azonban vakon a levegőbe kapott, és megragadta a hitehagyott gróf sorvadt bal kezét.
A hirtelen túlsúlytól Mersant csúszni kezdett a szikla széle felé. A sikeres rúgás után lefelé lendülő csizmaorra beakadt egy keskeny repedésbe, és megakasztotta. Iszonyú fájdalom hasított Mersant béna karjába. Úgy lógtak Bertram apát sátra fölött, mint két játszadozó kisgyerek. Duarte arcát ezernyi ráncba rántotta össze az ágyékában lángoló kín, de kétségbeesetten kapaszkodott a hitehagyott gróf nyomorék karjába. Hajszál híja volt, hogy sikerült elkapnia; közvetlenül a csukló alatt ragadta meg a kesztyűs kezet.
Mersant, aki egészen derékig a mélység fölé csúszott, egy pillantást vetett Bertram apát szálláshelyére, majd a korzikai félvér kerekre nyílt, rémült szemébe. Jobb lábával hátratapogatózott, megkereste a hasadékot, amiben az egyik csizmaorra megakadt, és beékelte mellé a másikat is. Aztán ép kezével eleresztette a szikla szélét. Ujjai összezárultak a misericordia markolatán, amit a lopakodó gyilkos elejtett. Keskeny pengéjű, borotvaéles tőr volt; ilyennel szokták megadni a lovukról lerántott páncélos lovagoknak a kegyelemdöfést.
– Vár a Sátán, Duarte! – suttogta Mersant, aztán egy gyors mozdulattal felhasította a kesztyűszárát és az orgyilkos kezét is, egész a csuklócsontig.
A korzikai felordított fájdalmában és rémületében, s az üres kesztyűt markolva, hanyatt-homlok bucskázott alá a mélybe, az igazak álmát alvó Bertram apát felé. Velőtrázó sikolyát hátborzongató, lucskos-hasadó zaj vágta el, amikor zuhanásának útját állta a főpapi sátor oromdísze, az aranyozott kereszt.
Mersant hátranyúlt, és fürgén visszatornázta magát a sziklára. A tőrt ledobta a kőre, és gyors mozdulattal felkapta a kardját. Futó pillantást vetett a bal kezére. Csúf látvány volt, de nem ezért hordott rajta kesztyűt. Elégedetten bólintott. Az ametisztköves gyűrű az ujján maradt, Duarte nem rántotta magával a halálba. Mersant nem szokott ékszert hordani, ezzel a gyűrűvel azonban kivételt tett. Elvégre nem volt közönséges darab. Maga Casagrande mester – azaz Monsignore Lombardi – ajándékozta leghűségesebb hívének, a narbonne-i püspöknek, akitől később Mersant vette el – az ujjával, a nyelvével és a szeme világával együtt.
Mire a riadt zsoldosok kidörzsölték a szemükből az álmot, és égő fáklyákkal felszerelkezve a sátor kör gyűltek, Mersant már odalent volt a táborban. Közeledtére a katonák és az öszvérhajcsárok utat nyitott neki. A sátor bejárata előtt Bertram de Bruyn állt, tátott szájjal, hüledezve bámulta Duartét, aki felnyársalva lógott a kereszten.
Mersant odasétált hozzá, és könnyed mozdulattal átkarolta a vállát. Az apát összerezzent, és hátranézett, Aztán egész testében reszketni kezdett, és az arcát elöntötte a veríték.
– Rossz időpontot választott a szerencsétlen, hogy a hegymászó tudományát fitogtassa – jegyezte meg Mersant társalkodó hangnemben. – Hidegek már az éjszakák, biztos megcsúszott egy zúzmarás sziklakövön. – Nagyot sóhajtott. – Bizony, szentatyám, olyan időket élünk, amikor könnyű rajtaveszteni az óvatlanságon. Imádkozz az Úrhoz, nehogy magad is hasonló sorsra juss!

 

Bertram de Bruynnek nem volt ínyére a bolognai érsek viselkedése. Karvalyorrú, galambősz aggastyán volt, és gyanakvó tekintettel mérte végig, amikor elébe járult. Nem is kínálta hellyel, csak lesietett a bíborosi emelvényről, és mogorván, szótlanul nyújtotta oda gyűrűs kezét az alázatosan letérdelő templomosnak. A félkarú idegen, aki a pápai legátus titkárának szerepét játszotta, csókot lehelt a göcsörtös ujjakra, átadta a bíborosnak a pápai missilist, majd hajlongva elhátrált. Monsignore Lombardi kibontotta a pergamentekercset, összevonta bozontos szemöldökét, és némán mozgó ajakkal átfutotta az iratot. Aztán felnézett Bertram apátra, és még egyszer elolvasta az üzenetet. Végül megnedvesítette az ujját, és gondosan megtapogatta mindkét hitelesítő pecsétet: a belső viaszlenyomatot és az ólomból öntött függőpecsétet. Hallatlan! Kételkedik a missilis eredetiségében! Micsoda orcátlanság!
Mintha bizony bárki képes lenne a pápai nagypecsétet hamisítani!
A bíboros végül befejezte az irat mustrálgatását, és átadta egy odasiető kanonoknak. Kelletlenül bár, de odalépett az apáthoz, és kétfelől arcon csókolta, ahol az egyenrangú prelátusok között szokás. A beidegződés olyarc erős volt, hogy még szemmel látható viszolygása sem tudta megtörni.
– Monsignore de Bruyn – hajtott fejet hátralépve.
– Monsignore Lombardi – Az apát viszonozta gesztust, bár valósággal forrt benne az epe az iménti sértésektől.
A bíboros intésére négy szolga díszes karosszéket hozott be Bertram apátnak. Jumiéges ura méltóságteljes mozdulattal helyet foglalt. A templomos fattyú, ahogy az jó titkárhoz illik, szolgálatkészen megállt támla mellett. Lombardi közben visszaballagott a saját trónusához, és ő is letelepedett.
– Különösnek vélem a szentatya eljárását – mondta érces, kemény hangon. – Excellenciás uramnak tudni kell, hogy rendszeres kapcsolatban állok vele, postagalambok útján. Mindeddig egyetlen üzenetében se juttatta kifejezésre óhaját, hogy személyesen szeretne találkozni velem.
Bertram apát a homlokát ráncolta. Ez a felfuvalkodott vénember a méltóságában sértette meg; most majd megmutatja, hogy egy pápai legátussal nem lehet úgy bánni, mint egy utolsó cafattal!
– Mindazonáltal a szentatyának ez a határozott kívánsága! – szögezte le kurtán.
– És ezt személyesen is tolmácsolta excellenciádnak?
Egy kis tódítás nem Isten ellen való bűn, gondolt Bertram. Az a nyavalyás templomos remélhetőleg nem kottyant közbe – elképzelhetetlen lenne egy egyszerű titkár részéről!
– Természetesen. Útban Bologna felé kerülőt tettem Avignonba, hogy személyesen is lerójam őszentsége előtt a hódolatomat.
– Hmmm. Megvallom őszintén, különösnek találom a dolgot. Tudja excellenciád, nekem igen fontos tennivalóim vannak az egyházmegyémben. Ha már a szentatya ilyen horderejű kéréssel fordul hozzám, inkább arra számítottam volna, hogy egy nagytekintélyű apáturat küld értem, talán Clunyből vagy Vézelay-ból.
Bertram de Bruynnek az arcába szökött a vér. Felháborodottan markolta meg a szék karfáját, hogy szólásra emelkedjen, Lombardi bíboros azonban egy kurta kézmozdulattal torkára forrasztotta a szót.
– Már megbocsásson a tolakodásért, excellenciás uram, de... le tudná nekem írni, hogy néz ki őszentsége?
Ez aztán mindennek a teteje! Bertram atyából fergeteges szóáradatban tört ki a düh.
– Kikérem magamnak ezt a fajta sértegetést, excellenciás uram! Előszöris nem tartozom excellenciádnak semmiféle magyarázattal! Másodszor pedig vegye tudomásul, hogy a szentatya magasztos óhaja nem kérés, hanem parancs! Amennyiben vonakodna teljesíteni, kénytelen leszek a pápa által rám ruházott legátusi hatalmamnál fogva egyházi átokkal sújtani Bologna városát, egész külterületét, valamint excellenciás uram valamennyi birtokát, akár egyházi, akár világi jogon bírja azokat!
Kifulladva hanyatlott vissza székébe, de látta, hogy hirtelen kirohanása elevenbe vágott. Most már Lombardi nyakán kezdett lassan fölfelé terjedni a pír. Az egyházi átok nem akármilyen súlyú érv; aki ilyesmivel fenyegetőzik, annak meglehetősen biztosnak kell lennie a dolgában. Egy imposztor aligha vetemedne efféle lépésre.
– Mivel így áll a helyzet... – kezdte torkát köszörülve a bíboros.
Ezúttal Bertram apát szakította félbe őt.
– Mivel így áll a helyzet, legnagyobb sajnálatomra ragaszkodnom kell hozzá, hogy excellenciás uram két napon belül készen álljon az indulásra. Az ügy nem tűr halasztást, és őszentsége több ízben is hangsúlyozta nekem, hogy Krisztus urunk születésének ünnepére szeretné Avignonban tudni excellenciádat. Amennyiben a legcsekélyebb húzódozást tapasztalom, nem fogok habozni a rendelkezésemre álló legszigorúbb fenyítékeket alkalmazni. Ezt jobb, ha tudja excellenciád!
Lombardi felállt a székéből. A szeme villámokat szórt, szája széle reszketett.
– Rendben! – mennydörögte olyan hangon, hogy az apát ültében hátrahőkölt tőle. – Excellenciás uramnak bizonyára nem lesz kifogása ellene, ha a szokásosnál nagyobb kíséretet viszek magammal egy ilyen fáradságosnak ígérkező útra. Szeretném biztosítani excellenciádat, hogy személyes védelmemről sem fogok megfeledkezni. Ezenkívül nyomatékosan megkérem excellenciás uramat, hogy tartson velem az avignoni udvarba, ahol is mindketten őszentsége elé járulhatunk, aki majd tisztázza a közöttünk felmerülő nézeteltéréseket. Dominus vobiscum!
– Et cum spiritu tuo! – vágta rá Bertram apát. Harciasan felszegett állal állt fel a karosszékéből, és királyi mozdulattal intett a titkárának. Lendületes, határozott léptekkel távozott az audienciateremből, mit sem sejtve róla, hogy tohonya élete az elmúlt néhány percben érte el csúcspontját.
Furcsa, gondolta, miközben pillantása a mellette lépkedő templomosra tévedt. Mennyire különbözik egymástól ez az ember meg a bíboros... és mégis, valahogy mintha egy tőről fakadtak volna!

 

A késő ősszel induló utazás fagyos hangulatban kezdődött, és később sem igen engedett föl. Az ősz bíboros, aki tüntetően kerülte Bertram apát társaságát, kétszer annyi fegyverest hozott magával, mint a másik főpap, viszont jóval kevesebb drágaságot. A két kíséret külön táborozott. A bolognaiak hamarosan zúgolódni kezdtek, mert a legátus emberei mindig kiadósabb ételt kaptak, és ha alkalom nyílott rá, a gazdájuk nem sajnálta tőlük a kényelmet. Bertram de Bruyn nem fukarkodott a pénzével; tudta, hogy Jumiégesben kiapadhatatlan aranybánya várja, és élvezte, hogy bőkezűségével szégyenbe hozhatja a laposabb erszénnyel utazó bíborost. Mikor azonban a menetet kísérő bolognai papok a közös istentiszteleteken szibarita élvezetekről és a túlzott mohóság kárhozatos következményeiről kezdtek prédikálni, alig leplezetten célozgatva a pápai legátus személyére, az apát dührohamot kapott. Ettől fogva az ájtatosságot is külön tartották, Bertram de Bruyn pedig parancsba adta katonáinak, hogy számszeríjlövésekkel kergessenek el minden bolognait, aki a táboruk közelébe merészkedik.
Ennek ellenére meglepően gyorsan haladtak. Úgy tűnt, a bíboros szeretne mihamarabb túlesni ezen a rosszízű ügyön, és valóságos megszállottként hajszolta az embereit. Bertram apát elképzelhetőnek tartotta, hogy már Szent Miklós ünnepére Avignonban lesznek. Ekkor azonban rejtélyes, megmagyarázhatatlan balesetek kezdték hátráltatni őket; hol az egyik hintó küllője esett ki menet közben, hol a málhás öszvérek betegedtek meg valami útmenti dudvától, hol fontos felszerelési tárgyak tűntek el, majd bukkantak föl egészen elképesztő helyeken. A bolognaiak az öklüket rázták a kényelmeskedő franciákra, akik a jelek szerint az egész telet szabad ég alatt akarják tölteni, azok pedig utálkozva emlegették a túlbuzgó itáliaikat. Bertram apát gyors számvetést készített a napok múlásáról, és szomorúan látta, hogy mindenszentek ünnepén – az őszi napéjegyenlőség estéjén – még csak annál a rossz emlékezetű keresztútnál fognak tartani, ahol a Dora Riparia folyik.

 

A két főpap kísérete mogorva egykedvűséggel készülődött a táborveréshez. Senkinek sem volt oka különösebb vigalomra; legfeljebb a franciák élcelődtek azon, hogy most majd a bolognaiaknak hagyják a zergecsapást, nekik úgysincs annyi málhájuk. Bertram apát félrevonta Mersant-t.
– Ugye, ezúttal a jobbik úton megyünk? – kérdezte tőle szemrehányóan.
A hitehagyott gróf szótlanul bólintott, aztán lassan, ráérősen sétálgatni kezdett a táborban. Katonák és öszvérhajcsárok sürögtek-forogtak körülötte; tűzifát aprítottak, kövekkel rakták körül a tűzhelyeket, szélvédett zugot kerestek a leheveredéshez. A szolgák már megkezdték Bertram apát díszes sátrának felállítását. Az egyikük hirtelen leeresztette a cölöpverő kalapácsot, és gyanakodva beleszimatolt a levegőbe.
– Mi ez a szag? – kérdezte. – A bolognaiak odaát már tüzet gyújtottak volna?
A többiek is abbahagyták a munkát, és nyakukat nyújtogatva bandzsítottak a bíboros tábora felé. Még ott sem égtek tüzek.
Egy számszeríjász sietett el mellettük, nagy köteg rőzsével a hóna alatt. Mikor meglátta a bámészkodó szolgákat, megtorpant.
– Mi baj?
– Nézze csak kegyelmed!
A katona hunyorogva bámult dél felé. Még nem járt olyan későre az idő, talán az utolsó napsugarak vonják vöröses pírba a látóhatárt. Na de délen...?
– Krisztus vérére! – nyögte a zsoldos, és elejtette a rőzseköteget. – Talpra, emberek! Ég az erdő!
A kiáltást egy pillanatra döbbent csend fogadta, aztán mások is átvették. A tábor felbolydult, mint a vasvillával szurkált méhkas. Az emberek otthagyták a munkájukat, és fejvesztetten rohangáltak fel-alá; mások csak álltak mozdulatlanná dermedve, és leesett állal meredtek dél felé. A kavarodás percek alatt átterjedt a bolognaiak táborára:
– A hegyorom! – kiáltotta egy szakállas lombard, az útjukat álló hegycsúcsra mutatva. – A hegy mögé mindenki! Az majd útját állja a tűzvésznek!

 

Okos tanács volt; a tomboló erdőtűzzel nem lehet szembeszállni, ha nem menekül előle az ember, menthetetlenül vége. Ráadásul a szél éppen dél felől fújt; helyben maradni egyet jelentett volna a biztos halállal.
Az emberek ordítozva tódultak a szélesebbik út felé. A bolognaiak közül a fürgébb lábúak már beérték a franciákat, és velük együtt nyomultak előre. A lappangó harag, a sértések lassú mérge most elenyészett, mint a tábortűz parazsa, ha vizet önt rá az ember. Ebben a dulakodó tömegben mindenki ellenség volt, akit le kell taposni, ha az utadba áll.
A legelöl törtetők azonban néhány lépést tettek csupán az úton, és iszonyodva hőköltek vissza. A hátsó sorok vakon nyomták őket előre, míg el nem jutott a fülükig a rémült kiabálás.
– Északon is tűz van! Az egész erdő lángokban áll!
– A keskenyebbik ösvényre! – harsogta az egyik páncélos zsoldos, és lova véknyába vágta a sarkantyúját. Szitkozódva tört előre a kavargó tömegben, meztelen karddal vagdalkozva jobbra-balra. Félútig jutott, aztán lerántották. A keze egyszer még a hullámzó fejek fölé emelkedett, majd végleg eltűnt.
Monsignore Lombardi nehéz lovagi csataménen ülve csörtetett a vízmosás felé, tollas buzogánnyal a kezében; nem kímélte az útjába kerülőket. Hirtelen azonban oldalról egy félkarú eszelős vetette rá magát, vakon hadonászva kiverte a kezéből a fegyvert, és megmarkolta a kantárszárat. A bíboros megpróbálta elrúgni magától, de az őrült úgy kapaszkodott a gyeplőbe, mint kopó a sebzett vadkanba.
– Áldj meg minket, nagy jó uram! – rikoltozta vadul. – Kérd reánk az Úr áldását szükségünk órájában!
Lombardi meglengette a kezét a fejvesztetten örvénylő sokaság fölött.
– Benedico militesque servitores! – bömbölte. – Tágulj innen, te féleszű!
Az eszelős eleresztette a kantárszárat, és beleveszett a tömegbe. A bíboros korántsem keresztényi módon szitkozódva sarkantyúzta meg a lovát; értékes pillanatokat veszített.
Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanítvány egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá...
Bertram de Bruyn kétségbeesetten kapaszkodott díszsátra középső tartócölöpébe, nehogy elsodorja az áradat.
– Segítség! Isten nevében, segítsetek! – kiabálta, de senki sem törődött vele.
Aztán mellette termett a templomos; a kezében villogó csupasz kardpengén vörös lobot vetett a vágtatva közeledő tűzvész visszfénye.
– El innen, ostoba, ha nem akarsz ropogósra sülni! – sziszegte oda neki, és magával rántotta. Egyenest az őrjöngő tömeg közepébe vetette magát. Kardja jobbra villant, balra szúrt; véres rendet vágottá menekülők között. Pokoli ösvényt nyitott az apátnak; hörgő haldoklók és nyomorékká csonkolt emberroncsok szegélyezték az útjukat. Néhányan megpróbáltak szembeszállni vele, de hasztalan – a teste körül villódzó acélhálón egyetlen fegyver sem tudott áthatolni.
– Maradj a nyomomban! – sziszegte hátra. – Maradj a nyomomban!
És Bertram apát botladozva követte őt a gyilkolás orgiájában.
A keskeny hegyi ösvényen tombolt a káosz. Az átkelés nem igazán volt veszedelmes, ha egy jól szervezett csapat óvatosan, rendezett sorokban vág neki. Most azonban egyszerre négyszáz kétségbeesett ember rohamozta meg a szorost, és mindegyik az életéért futott. Kapálózó testek zuhantak üvöltve a szakadékba, hogy a fűrészélű szikláknak csattanva örökre elnémuljanak; egymásba gabalyodó párosok és csoportok pörögtek-forogtak a levegőben, mert a menekülők közül sokan magukkal rántották a pusztulásba gyilkosaikat. A szerencsés kevesek a Dora Ripariába estek és azonnal magával ragadta őket a habzó áradat.
Lombardi bíboros vicsorogva csörtetett előre csata ménjén; amennyire lehetett, igyekezett a szirtfal közelében maradni. Levendulaillat lengte körül, és ibolya kék kardot forgatott a kezében, melynek pengéjét bíbor lila lángok nyaldosták körül. Irgalmatlanul lekaszabolt mindenkit, aki az útjába került. Már kijutott a tolongás sűrűjéből, amikor megindult fölötte a hegyoldal.
Irdatlan sziklakövek gördültek alá recsegve-ropogva a szédítő meredélyen. Útközben mindegyik egyre újabbakat sodort magával, s a lavina robaja túlszárnyalta a csapdába esett emberek rémült üvöltözését. Lombardinak éppen annyi ideje maradt, hogy felpillantson, és meglássa a kőtömböknek feszülő hangyányi emberalakokat a meredek szirtfal tetején, aztán elsodorta a sziklaomlás. A hegyi ösvényt mintha tisztára söpörték volna; nagyon kevés menekülőnek sikerült idejében túljutnia a veszélyes zónán. És a szorgos kezek odafönt újabb kövek után nyúltak.
Mersant időzítése pontos volt; éppen abban a pillanatban lépett a keskeny ösvényre, amikor csontrepesztő erővel lezúdult az első kőgörgeteg, és mögöttük felharsant a menekülők derékhadának jajveszékelése; az emberek rájöttek, hogy kelepcébe kerültek. A hitehagyott gróf tekintete egy pillanatra megállapodott egy aprócska alakon a szakadék fölött, aki lila fényt árasztott; mintha lassabban zuhant volna a többieknél, és határozottan a folyó felé lavírozott.
– Föld – suttogta cserepes ajakkal. – Levegő. Víz. – Hátranézett dél felé. A rohanó hegyi patak egyenesen a lángoló erdő irányába sodorta a halottakat és a fuldoklókat. – Tűz.
Ennekutána az mester az veszedelmek ösvényére kél az négy őselemen által...
Eltette véres kardját, és ép kezével átkarolta a dermedten álló Bertram apátot.
– Akik mögöttünk jönnek, meghalnak! – förmedt rá. – Nagy levegőt!
– Csak nem...? – dadogta a szerzetes kiguvadó szemmel; ekkor azonban már zuhantak.
A levegő éles hangon sivított Mersant fülében. Ha egymaga lett volna, nem okoz neki különösebb gondot az ugrás; most azonban az apát testének ballasztjával is meg kellett birkóznia. Az utolsó pillanatban nagyot rántott rajta; esetlenül, kacsázva átfordultak a levegőben.
Alig másfél ölnyire a parttól csapódtak be a vízbe; szerencsére a Dora Riparia medre itt nagyon hirtelen mélyült. Az ütközés így is kiszorított Mersant tüdejéből minden levegőt; szerencsétlen pózban, rézsút lefelé érkezett meg. Bertram teste rándult egyet, aztán elernyedt – valószínűleg eszméletét vesztette.
A víz hideg volt, akár a hirtelen halál. A sodrás könyörtelenül magával ragadta őket. Mersant köpködve bukkant a felszínre, és csak annyi ideje volt, hogy egy mély lélegzetet vegyen, mielőtt egy bukóhullám átcsapott a fején. Béna karját az apát övébe akasztotta, és ütemesen ollózni kezdett a lábával; szabad kezével próbálta irányítani magát. A térde egy lapos sziklának ütközött, és valami megreccsent benne. Mersant előtt egy pillanatra elsötétült a világ. Ha nyílt törés, akkor mindennek vége. De nem; nem húz vércsíkot maga után. Ezek szerint megúszta.
Lidércnyomásos percek vártak rá. A Dora Riparia tajtékzó vize kanyargós zúgókon sodorta magával, alattomos sziklazátonyok fölött. A kavargó ár teljesen kiszámíthatatlan volt; sosem tudta, hogy a következő lélegzetvételével levegőt szív a tüdejébe vagy jéghideg vizet. Minden porcikája sajgott; a folyó nem bánt kegyesen a betolakodóval, a vesztére tört. Mikor azonban már úgy érezte, minden ereje elfogyott, nincs tovább, megpillantotta maga előtt a gátat. Jól van. A Lator betartotta a szavát.
Hevenyészett gát volt, vaskos kőkoloncokból építették, de a célnak megfelelt. Egy hullám irtózatos erővel vágta neki Mersant-t; bal csuklója, amin a tehetetlen holtsúly lógott, szárazon megreccsent. Eltörött. Nem mintha számítana; abban a karjában minden ideg elhalt már, alig érzett valamit. Zihálva próbált felhúzódzkodni az ép kezével, de ereje cserben hagyta.
Segítő karok nyúltak utána. Mersant hálásan ragadta meg őket. Borgőzös lehelet csapta meg az orrát; egy bolognai alabárdos borostás képe vigyorgott rá közvetlen közelről. Csurom víz volt, és bal arcán jókora, vérző seb éktelenkedett, de élt. A mellvértjét meg a sisakját még a táborban letette, pihenőre készülve; valószínűleg ez mentette meg az életét.
A bolognai segített neki felráncigálni a gátra a magatehetetlen apátot, és elismerően füttyentett.
– Derekas munka, cimbora – mondta. – Isten látja lelkem, én az első percben eleresztettem volna, hogy a saját irhámat mentsem!
– Én is! – lihegte Mersant, és felmutatta elsorvadt bal karját. A kézfeje furcsaszögben állt el a csuklótól. – Béna a kezem – Közben jobbja a kardmarkolatra tévedt az oldalán.
– Hadd nézzem csak, cimbora! – A bolognai fejcsóválva közelebb hajolt. – Ojjé, be randa!
– Az bizony – mondta Mersant, és megölte.
Miután a holttestet a folyóba lökte, körülnézett. A part felől emésztő forróság áradt; a tűzvész dühe ugyan már elvonult, ám a fák kérge még füstölgött, és a fekete hamu alatt alattomos parázs izzott. Beletelik egy kis időbe, míg be lehet merészkedni oda.
Bertram apát erőtlenül megmozdult, és vizet öklendezett a gát kövére. Mikor már mindent kiadott magából, zihálva felemelte a fejét, és zavaros szemmel körülnézett.
– Hol vagyunk? – nyöszörögte.
– Biztonságban – mondta Mersant.
Az apát közelebb csúszott hozzá, megragadta kesztyűs bal kezét, és csókolgatni kezdte.
– Köszönöm néked, drága fiam, köszönöm! Áldassék a neved mindörökké, az Úr kegye szálljon reád és minden ivadékaidra, kísérje lépteidet boldogság és szerencse...
– Ne köszönd, amíg nem tudod, mit! – felelte Mersant szárazon, és arrébb húzta nyomorék kezét.

 

Fél mérfölddel odébb egy ibolyaszínben sugárzó emberalak gázolt elő a folyóból. A vészjóslón morajló habok bosszúsan kapkodtak a lába után, ám ő meg sem tántorodott. Furamód egyáltalán nem volt vizes, viszont átható levendulaillat terjengett körülötte.
Tiszteletet parancsoló, karvalyorrú aggastyán volt, díszes bíbornoki palástban. A kalapját elhagyta valahol, és ez módfelett ingerültté tette.
– Extingantur flammae! – dörögte. Az ibolyakék fény pulzálni kezdett, és az elszenesedett erdő roncsai közt pislákoló aprócska lángnyelvek sziszegve kihunytak. Lendületes léptekkel indult el a folyóparton; csizmája talpa alatt ropogva sistergett az eleven parázs, de ő nem zavartatta magát. Pillantása módszeresen járt jobbra-balra; túlélőket keresett.
Tíz perc múlva egy hevenyészett gátféleségen akadt meg a szeme. Gyatra munka volt, a folyó sodra már alaposan kikezdte; aligha tart tovább két-három óránál. A töltésen egy vékony alak ugrándozott fel-alá, fél karját lengetve; a másik ernyedten lógott az oldala mellett. Kicsit odébb még egy ember ült a sötétben, vastag leplekbe burkolózva. Szemlátomást majd megvette az isten hidege, még a posztókámzsát is mélyen a szemébe húzta.
– Excellenciás uram! – kiáltozott a félkarú férfi. – Bíboros úr! Ide! Ide!
A vén bolond meg az ütődött titkára! Már csak ez hiányzott. Monsignore Lombardi kedvetlenül indult meg a két túlélő felé.
A titkár sántikálva elébe rohant. Szörnyen nézett ki: a csontja velejéig átázott, tele volt kék-zöld foltokkal, nyomorék kezének csuklója eltörött. Arcán azonban átszellemült öröm ült, ahogy a lábát kapkodta a vastag hamuréteg alatt sziszegő parázson.
– Excellenciás uram! Adassék hála a Szűzanyának, hogy megmenekült! Jöjjön, a legátus úr már várja!
Lombardi türelmetlen horkantással félreparancsolta az útjából, és a mozdulatlanul ülő alakhoz sietett. Mikor odaért a dideregve kuporgó apáthoz, mogorván lehajolt, és – a megszokás hatalma! – arcon csókolta.
A kámzsa lehullott. A jumiéges-i apát teste oldalra hanyatlott. A feje lebillent a nyakáról, és koppanva gördült a hevenyészett gát kövére.
Lombardi iszonyodva meredt a múmiává aszott, zsugorított fejre. A maumet teljesen teleszívta magát vízzel, és alaktalanná puffadt. A töredezett fogsor gúnyosan vigyorgott vissza rá.
Végezetül csókjával illeti az maumet-t...
A bíboros elszörnyedve pördült hátra. A titkár ott állt mögötte a füstölgő folyóparton. Még mindig mosolygott, de most valahogy másként – hidegen, baljósan, akár a csupasz késpenge. Kezében kivont kard villogott.
– A beavatás... – hördült fel Lombardi. – Hermész szent nevére, ez az egész egy beavatási rítus volt...
Mersant bólintott.
– Hosszú utat jártál be Val Negrától idáig, Casagrande mester – szólt halkan. – A rend üdvözletét küldi.
– Rég nem hallottam már ezt a nevet – mondta a bíboros tűnődve. – Ravasz voltál, idegen. Négyszáz embert küldtél szemrebbenés nélkül a biztos halálba, csak hogy elvégezzem rajtad a szertartást. De az utolsó lépcsőfokon mégis elbuktál.
Mersant érdeklődve hajtotta félre a fejét.
– A rítus befejező szakasza még hátravan – mondta Lombardi. Fölemelte a kezét; bíborlila szikrák táncolták körül. Levendulaillat úszott a levegőben. – Imádkozz a Sátánhoz!
Mersant mozdulata szinte követhetetlenül gyors volt. Az itáliai penge remegve beleállt a földbe a csizmaorra előtt. Ép kezével a nyomorékhoz kapott, és lerántotta róla a fekete bőrkesztyűt. A holdfény megcsillant a nehéz aranygyűrűbe foglalt hatalmas ametiszten.
– Malleum maleficarum conjuro! – suttogta a hitehagyott gróf bocsánatkérő mosollyal.
Lila szikra pattant sisteregve a gyűrű kövéből Monsignore Lombardi felé. Az ibolyakék dicsfény egy pillanatra megvillant, aztán kialudt. A levendulaillatot elnyomta az elszenesedett fák orrfacsaró bűze.
A bíboros értetlen képpel állt egy pillanatig, majd bonyolult kézmozdulatot tett. Semmi sem történt. A büszke aggastyán szeme tágra nyílt. Remegés futott végig aszott kezén. Bizonytalanul hátrált egy lépést. Aztán még egyet.
– Egy püspök barátom hagyatéka – mondta Mersant – csendesen, és leeresztette balját. Ép kezének ujjai ráfonódtak a kardmarkolatra. – Azt hiszem, mester, mégis csak sort fogunk keríteni a szertartás befejezésére...
...és énvérével felkeni hű tanítványát...

 

A rablók táborában szokatlan némaság honolt, pedig minden okuk meglett volna a vigalomra. Bőséges zsákmányt szereztek, és nem vesztettek egyetlen embert sem közben. Mégis ködös félelem lappangott a szívükben; nem tudták, visszatér-e közéjük a sötét idegen, és ha igen, mi lesz a szándéka velük. A száraz rőzse komoran, barátságtalanul pattogott a lobogó lángok között.
Akadozó léptek hangzottak fel a kiszáradt avarban, a tűz biztonságot adó fénykörén kívül. Mindenki felkapta a fejét; néhányan óvatosan hátrébb húzódtak. A Lator megnyalta vastag ajkát, és lomhán, nehézkesen felállt, mint aki a végítélet harsonájára vár.
Mersant le Sinistre bukkant elő a fák közül. Bizonytalanul, botladozva járt, és szörnyűséges látványt nyújtott. Szakadt ruhája csuromvizes volt, bal csuklója furcsa szögben lógott. Arcán és homlokán jókora foltokban száradt a vér. És mosolygott. Nem a szokásos, hideg-veszedelmes mosolyával, hanem mámoros örömmel, már-már felszabadultan. A lángok vörhenyes visszfénye démoni vonásokat kölcsönzött neki.
A Lator tétován elindult feléje, aztán meggondolta magát, és lépés közben megtorpant. Mersant hanyag mozdulattal leintette.
– Ne törődj a vérrel! Nem a sajátom. Az nem alvadna meg – vetette oda neki. – Bort ide, Lator! Ma éjjel mulatni fogunk!
Ahogy felemelte a kezét, az ujjain lidércfények táncoltak. Fakókék szeme hirtelen éjsötétre vált. Különös, bódító pézsmaillat áradt szét körülötte a levegőben.
És Mersant falkacagott.

 

 

4. A DOMÍNIUM

A kicsinyke falut – Vispnek hívták, és a közeli hegyen emelkedő karmelita kolostor birtoka volt – legfeljebb kétszáz lélek lakta, ám a tüzet őrző aggastyánok és néhány nyavalyatörős kivételével most valamennyien kint zsibongtak a főtéren, a gyatra fenyőlécekből rótt templom előtt. Grégoire apátnak tompa sajgás állt a koponyájába a lármától, valahol a homlokcsontja mögött; mélyet sóhajtott, megdörzsölte kissé a halántékát, és leszólt a hevenyészett faszékről az emelvény tövében feszengő plébánosnak.
– Csitítsd már el őket, gyermekem, a Szűzanya szerelmére; az embernek széthasad a feje fortitudine clamoris!
A pap – zilált hajú, megsárgult képű, középkorú férfi-- bizonytalanul hunyorgott fel az apát úrra; nyilván nem értett latinul. Grégoire atyát ez cseppet sem lepte meg; a hegyi falvak plébánosai jobbára paraszti származású, műveletlen emberek voltak, épphogy el tudták makogni latin nyelven a legfontosabb imákat. Persze egy igazi tudós fő – amilyennek az apát önmagát tekintette – aligha tudná elviselni ezeket a bűzlő koszfészkeket, az ostoba jobbágyokkal meg a pallérozatlanságukkal kevélykedő szabad gazdákkal, akik minden apró-cseprő bajukkal a falusi paphoz szaladnak. A pórok közé pórias elmék illenek; sajnos azonban, ha egy mákszemnyi bonyodalom adódik, az már meghaladja a képességeiket. Most is itt van ez a nevetséges ügy; Grégoire apát bosszankodott eleget, hogy egy ilyen szánalmas csekélység miatt ott kellett hagynia kolostora meghitt könyvtárszobáját, ahol jókora olvasópultokra láncolva sorakoztak a remekbe készült fóliánsok, Arisztotelész traktátusaitól az áldott emlékezetű egyházatyákig. De hát ez a dolgok rendje – a hűbérúri jogokkal hűbérúri kötelezettségek is járnak.
– Szólj rájuk, hogy csendesedjenek! – mondta az apát ingerülten. Higgadt természetűnek ismerték, ritkán jött ki a sodrából, de ha ismételnie kellett magát, azt nem szenvedhette.
A falusi pap zavartan bólintott, és rekedten rárivallt a lázasan karattyoló parasztokra.
– Szavatok ne essék! Mit zaklatjátok az apát urat?
A szigorú hangnak megvolt a foganatja; a zsivajgó tömeg pillanatok alatt elcsendesedett. Úgy tolongtak a fenyőgerendákból ácsolt emelvény körül, mint riadt barmok az itatóvályúnál; közvetlenül Grégoire atya széke előtt szabadon hagytak egy kör alakú területet, és most egy idősebb, tépett öltözékű asszonyt taszigáltak oda. A nő keze hátra volt kötözve, feldagadt arcát csúf véraláfutások éktelenítették; szó ami szó, alaposan helybenhagyták. Az apát rosszallón ráncolta szemöldökét. Nem volt híve az enyhe büntetések kiszabásának – mindig úgy tartotta, az ilyesmi csak újabb gaztettek elkövetésére bátorítja a latrokat és eretnekeket –, de fiatalkorában Bolognában tanult kánonjogot, az új szellem hívéül szegődött, és vallotta, hogy a bűnök megtorlására csakis jogszerű ítélet után kerülhet sor.
– Ki vagy, leányom? – kérdezte erélyesen. Az asszony ugyan legalább húsz évvel idősebb volt nála, de Grégoire atya mindig ügyelt rá, hogy kellőképpen érvényt szerezzen spirituális tekintélyének.
A rongyos ruhájú nő rekedt, artikulálatlan hangokat hallatott. Ahogy beszélni próbált, látszott, hogy a száját szinte teljesen eltömi a fekete csomókba alvadt vér.
– Kitéptem a nyelvét a boszorkának, főtiszteletű uram – mondta egy tagbaszakadt, darócgúnyás paraszt. – Nehogy rontást olvasson ránk vagy tekegyelmedre!
– Helytelenül cselekedtél, fiam! – feddte meg az apát szigorúan. – Először is meg kellett volna várnod az ítéletet; másrészt pedig a szentéletű Herefordi Guitram cáfolhatatlanul bebizonyította nagybecsű munkáiban, hogy a boszorkányok – strigae atque veneficae – nem használnak varázslatos igéket, hanem pillantásukkal babonázzák meg áldozataikat!
A paraszt buzgón elvigyorodott, és zsákruhája alól egy rozsdás árt varázsolt elő.
– Kiszúrjam a szemét, főtiszteletű uram?
– Szó sem lehet róla! – mondta Grégoire atya ellentmondást nem tűrően. – Súlyos hibát követtél el, habár javadra írható, hogy csupán jámbor buzgalomból. Penitenciát rovok ki rád: ma este húsz Miatyánk és tizét Üdvözlégy elimádkozásával purgáld meg lelkedet, s amint teheted, fizess be harminc sou alamizsnát a kolostor perselyébe az árvák és özvegyek javára!
– Úgy lészen, főtiszteletű uram – hajtotta meg fejét mély áhítattal a pór.
Grégoire atya elégedetten a plébánoshoz fordult.
– Mivel a vádlott balszerencsés módón nincs abban a helyzetben, hogy előadja a tényállást, te fogod átvenni a szerepét, fiam!
– A gyanúba vett személy hajadon állapotú, név szerint Marguerite Treveraux, Visp község bába-asszonya – hadarta a pap. – A tegnapi nap folyamán bizonyítást nyert, miszerint kárhozatos, bűvös praktikákkal...
A megkínzott asszony kétségbeesetten felnyögött. Grégoire atya félbeszakította plébánost, és intőn felemelte mutatóujját.
– Csak lassan, édes fiam, nincs nyakunkon a tatár! Egyelőre még semmi nem nyert megállapítást; bűn és bűnhődés dolgában én határozok.
– Elnézésedet kérem, főtiszteletű uram. Tehát a tegnapi nap folyamán a panaszos, név szerint Luc Malemains szabad jogú gazda, Visp községéből, egyházamba sietve előadta, hogy nevezett Marguerite Treveraux boszorkányos mesterkedéssel elapasztotta legjobb tehenének tejét. A panasznak utánajárván megállapítottam, hogy Luc Malemains tehene valóban nem ad tejet. Továbbá a vádlott házának tartóoszlopába vágva egy német bicska találtatott, melynek szára tejtől volt ragacsos. Mivel köztudomású, hogy a – boszorkányok ilyenféleképpen babonázzák meg a teheneket, és annakutána az elapasztott tejet a bicskaszárból fejik le, a panaszt bizonyítottnak tekintettem, és szökését megakadályozandó, intézkedtem Marguerite Trevereaux lefogatásáról. Nem tévesztvén azonban szem elől buzgalmamban a főkegyúri jogokat, egyszersmind futárt menesztettem főtiszteletű uramhoz a kolostorba, mivel a boszorkányság, eretnekség és egyéb nemű undokságok elbírálása ősidők óta az egyházi ítélőszék elé tartozik. – A plébános májbajos arca valósággal ragyogott; szemlátomást büszke volt magára, hogy ilyen tekintélyes, szakszerű szövegezésű beszédet tudott kerekíteni, és egyszer sem botlott meg a nyelve közben. Lapos pillantást vetett a szemöldökét ráncoló Grégoire apátra, aztán gyorsan hozzátette még: – Amennyire az eklézsia szerény eszközeitől tellett, igyekeztem méltóképpen felkészülni főtiszteletű uram fogadására!
Az apát úr szükségtelennek érezte, hogy kommentárt fűzzön ehhez a megjegyzéshez. A plébános által oly büszkén emlegetett előkészületek az emelvényes faszék sietős megácsolásán kívül két tál szalonnás zabkásából és egy meszely savanyú sörből álltak. Azonfelül a magas rangú vendég tiszteletére a falu papja magára öltötte molyrágta miseruháját, amelyben úgy nézett ki, mint egy megtépett madárijesztő.
– Jól van hát – mondta mogorván Grégoire atya. – Kezdődjék a procedúra! Ki lesz az advocatus diaboli?
– A micsoda, főtiszteletű uram? – nézett rá riadtan a plébános.
Az apát úr fáradtan felsóhajtott, és lassan, tagoltan magyarázni kezdett a papnak, mintha egy értetlen kisgyerekhez beszélne.
– Az ördög ügyvédje, fiam. Az avignoni perrendtartás szerint minden bepanaszolt vádlottat megillet a védelem joga, legyen bár legcsekélyebb sorú is. Boszorkánypereknél valakinek mindig szót kell emelni védence mellett a Sátán nevében. Általában egy jeles egyházi személy szokta magára vállalni ezt a feladatot.
– Egy egyházi személy... az ördög ügyvédje!... – szörnyülködött a plébános tágra nyílt szemekkel.
Grégoire atya lemondóan legyintett, és egy intéssel előparancsolta az emelvény háta mögül a személynökét, aki mindeddig illemtudóan meghúzódott a háttérben. Vidal testvér hórihorgas, sovány, napbarnított bőrű fiatalember volt, Noirmoutiers vidékéről. Szúrós, fekete tekintete megállás nélkül hol ide, hol oda villant, ujjait folyton idegesen összefűzögette; nyughatatlan, békétlen alkatnak tűnt. Az apát úr azonban nagyra becsülte szolgálatait, és az utóbbi időben a kolostor pecsétjének hordozását is rábízta. A fiatal barát jó családból származott, öt éven át tanult teológiát és kánonjogot a párizsi egyetemen; az esze vágott, akár a borotva, és közel s távol ő volt az egyetlen elmés beszélgetőtárs ezen az Isten háta mögötti hegyvidéken.
– Vidal testvér, ezen a tárgyaláson téged ér az a tisztesség, hogy szólhass a Sátán nevében! – jelentette ki Grégoire apát, és sietve keresztet vetett magára. – Van-e hozzátennivalód az itt elhangzott vádakhoz?
A fiatal szerzetes megnyalta cserepes ajkát; fekete tüzű tekintete végigvándorolt a faszék körül tolongó parasztokon, s egy szívdobbanásnyi időre egybekapcsolódott Marguerite asszony megtört, segítségért esdeklő pillantásával.
– Kérdéseim volnának a jelenlévőkhöz, főtiszteletű atyám – szólalt meg nyugodtan; erős, férfiasan mély, ellentmondást nem tűrő hangja volt, inkább illett volna egy kevély lovaghoz, mint az Úr jámbor szolgájához.
– Mint a pör felkért bírája, megadom a jogot a kérdezéshez – bólintott Grégoire atya, ügyet sem vetve az egyre értetlenebb képet vágó plébánosra.
Vidal testvér a szakadt gúnyájú sokasághoz fordult.
– Tud-é valaki arról, hogy rossz vér vagy haragosság lett volna a panaszos és a vádlott között? – A lárma elült; zavart csend támadt. A szerzetes higgadtan hozzáfűzte: – Minden tanúságtévőt óva intek, hogy fontolja meg alaposan, miket mond; az Úr ítélőszéke előtt tesz vallomást, s ha valótlant állít, halhatatlan lelke üdvösségét teszi kockára.
Az emberek fala szétnyílt egy tagbaszakadt, posztóruhás férfialak előtt, aki kevélyen felszegett fejjel lépett ki a szabad térségre, a kivágott nyelvű asszony mellé, s széles terpeszben, kezét a csípejére téve megállt. Széles vállú, bikanyakú paraszt volt, őszes bajsza disznózsírtól fénylett; öltözéke, hasítottbőr lábbelije tekintélyes emberre vallott, látszott rajta, hogy tehetősebb a többieknél.
– Luc Malemains gazda vagyok – mondta rekedtes torokhangon. – Vallom Isten és ember előtt, hogy igen nagy háborúság volt közöttem és a boszorka között. Bábaasszonyként járt a portámhoz, és ő segítette a világra három leányomat; két derék fiamat azonban vajákos praktikákkal elveszejtette. Az egyik halva született, a másikból pedig még a keresztelő előtt elszállt a lélek, egy pokolra került a pogány szaracénokkal. A feleségem jámbor, templomjáró asszony volt – egész Visp tanúsíthatja –, azonfelül egészséges és szívós teremtés; soha meg nem környékezte sem az orrvérzés, sem a száraz köhögés. A második fiam kihordása után azonban forrólázba esett, és harmadnapra az Úr magához szólította. – A gazda gyűlölködve nézett Marguerite asszonyra, és leköpte. – Őt is ez a szipirtyó rontotta meg!
– Értem – bólintott Vidal testvér. – Látom rajtad, gazda, hogy tekintélyes férfiú vagy. Szabad jogon bírod a telkedet, és azt mondottad, megboldogult feleséged dolgos, buzgó teremtés volt. Bizonyára nem tévedek hát, ha úgy vélem, jól felszerelt háztartásod van odahaza.
– Nem tévedsz, atyám – mondta Luc gazda büszkén. – Kilenc tehenem tejel az istállóban, és soha nem szűkölködöm sem sajtban, sem vajban.
– És német bicskák vannak-é a szerszámaid között?
– Hogyne lennének! Kellenek a sajtárfa kifaragásához.
– És azt meg tudod-é nekem mondani, hogy Marguerite Treveraux-nak volt-é ilyen bicskája?
Luc gazda megvetően felhorkant.
– Ugyan már, mire használta volna a boszorka az efféle drága szerszámot! Nem volt annak semmi pénze, atyám; ha a házakhoz járt, fél mérő búzát meg egy hízott kappant kapott a kuruzslásért. Amikor rontást szerzett a tehenemre, a tulajdon drága szerszámomat kellett eloroznia hozzá.
A bábaasszony köhögve-fuldokolva próbált mondani valamit, de csak érthetetlen, hörgő hangok törtek fel a torka mélyéről, pedig annyira erőlködött, hogy még az arca is lila színt öltött. Kétségbeesetten rángatta a kötelékeit, de két markos parasztlegény odaugrott, és kétfelől megragadta, hogy a csontja is beleroppant.
– Elismered tehát, hogy a vádlott házának oszlopába vágott bicska a te tulajdonodat képezi? – Vidal testvér vasvillaszemmel meredt a gazdára, ő azonban nem jött zavarba; épp ellenkezőleg, büszkén kihúzta magát.
– El én, atyám, és ha szükséges, minden szomszédom tanúsíthatja! – mondta. – Ez az asszony nemcsak boszorka, hanem nyomorult tolvaj is!
A fiatal szerzetes az emelvényen ülő apát úrhoz fordult, aki kedvetlenül feszengett faszékén; szemlátomást unta már az egész procedúrát.
– Úgy vélem, a tényálladék egyértelmű, nagytiszteletű atyám. Javaslom, hogy a vádlott engedtessék szabadon; Visp községe fizessen neki illő kártérítést a nyelve elvesztéséért; Luc Malemains ellen pedig indíttassék világi eljárás bűnös rosszindulatból elkövetett csalás és az egyházi hatóságok kijátszásának kísérlete vádjával!
Döbbent, felháborodott moraj futott végig a tömegen. Luc Malemains elvörösödött; roppant keze ökölbe szorult, s miközben gyilkos tekintettel méregette a fiatal barátot, a bajsza alatt elmorzsolt egy vaskos káromkodást. A májbajos képű plébános viaszsárgára sápadt; ajka hangtalanul mozogni kezdett, egy imádság szavait formálva.
Vidal testvér rezzenetlen arccal visszalépett az emelvény mögé; nem látszott rajta, hogy felkavarná a falusi csőcselék reagálása. Marguerite asszony könnyes szemében remény csillant; tekintete hálásan pihent a fiatal szerzetesen.
– Csöndet! – kiáltotta el magát Grégoire atya sztentori hangon. Homlokát dühös ráncok redőzték, apró szeme villámokat szórt. Olyan ádáz indulat sütött belőle, hogy a megrettent parasztok egykettőre megjuhászodtak; a zajongást mintha elvágták volna, még a hátsó sorokban állók is abbahagyták a dühös morgolódást.
– Ádám gyermekei vagytok, bárha egyszerű pórok is; az Úr a maga képére formált benneteket, viselkedjetek tehát ehhez való méltósággal! – dörögte az apát úr a hirtelen támadt csendben. – Nem tűröm, hogy laikus személyek beavatkozzanak az egyházi igazságszolgáltatás menetébe! Vidal testvér az őrá kiszabott feladatot végezte legjobb tudása szerint mint az ördög ügyvédje; ezért inkább magasztalnotok kellene őt, semmint oktalanul háborogni tudatlanságotokban. Most pedig vessetek féket a nyelvetekre; szeretnék végre ítéletet hozni, és szerfelett ellenemre való ez a méltatlan viselkedés!
Pisszenés sem esett a téren, ahogy Grégoire atya körülhordozta tekintetét a gyülevész tömegen. Acélkemény pillantása rövid időre egybekapcsolódott Marguerite Treveraux-éval; látta, ahogy az asszony szemében kilobban a remény csalóka lángja.
– Én, Grégoire Faubourg, a Karmel-hegyi barátok testvéri közösségének apát ura és elöljárója, a Visp község fölött bírt főkegyúri jogomnál fogva megvizsgáltam és elbíráltam az elibém terjesztett panaszokat és bizonyítékokat, meghallgattam az advocatus diaboli vélekedését, s alapos mérlegelés után a peres ügyben a következő döntésre jutottam. Primo, a vádlott, Marguerite Treveraux nevezetű, foglalkozása szerint bábaasszony, boszorkányság és maleficium bűnében vétkes. Secundo, undok vétkei büntetéseként a vádlott köttessék föl a nyakánál fogva, és lógjon így mindaddig, amíg az élet eltávozik belőle; mindazonáltal jogában álljon előzőleg bűnbánatot tanúsítani, és magához venni a katolikus, egyház szentségeit. Tertio, Luc Malemains gazda, a vádló peres fél, az egyházi bírósággal szemben tanúsított tiszteletlenségéért ötven sou bírság megfizetésére köteleztetik, amit egészben vagy részletekben kell lerónia a helyi eklézsia pénztárába. Ítéletem ellen fellebbezni lehet az érseki székhez, azonfelül pedig a pápai kúriához; amennyiben a vádlott élni kíván ezzel a lehetőséggel, jelezze!
Marguerite asszony mondani akart valamit; torka mélyéről bugyborékoló hörgés tört elő. A sebe felszakadhatott a kétségbeesett erőlködéstől, mert egyszerre csak, friss, skarlátpiros vér kezdett ömleni a szájából. Az egyik parasztlegény káromkodva félreugrott mellőle, mert bemocskolódott az ujjasa; a másik nyilván elhatározta, hogy elejét veszi a további bonyodalmaknak, és egyetlen ökölcsapással leterítette az öregasszonyt.
– A vádlott nem kíván szólni – szögezte le Grégoire atya elégedetten. – Az ítéletet végre lehet hajtani.
– Nem lesz boszorkányégetés? – kérdezte csalódottan a plébános. – Pedig úgy készültek rá...
Az apát úr olyan tekintettel mérte végig, mintha valami különösképp undorító varangyfajzat lenne.
– Máglyáról szó sem lehet – mondta szárazon. – Drága a tűzifa. – Pillantása a falusiakra tévedt, akik otthagyták az emelvényt, és egy jókora fenyőfa köré csődültek, magukkal vonszolva az eszméletlen öregasszonyt. Luc Malemains heves taglejtések kíséretében magyarázott nekik valamit; egy ösztövér siheder már úton volt feléjük egy tekercs erős kenderkötéllel. – És kínzás sem lesz; ezek a jobbágyok épp elég időt töltöttek ma már távol a földektől. Ha még sokáig múlatják az időt a boszorkánnyal, a végén szétszélednek a birkák, aztán majd ők siránkoznak, hogy nincs miből leadniuk a pápai tizedet. – Újra a plébánosra nézett; tekintete parancsoló volt. Eredj, fiam, és figyelmeztesd őket, hogy csak akkor köthetik fel az, asszonyt, miután meggyónt és megáldozott!
A pap buzgón bólogatott, és loholva megindult a fenyőfa felé. Grégoire atya követte pillantásával, s közben lemondóan csóválta a fejét.
– Hadd segítsem le nagytiszteletű atyámat! – szólalt meg Vidal testvér halkan az emelvény tövéből.
Az apátúr elfogadta a támaszul felkínált kart, és lekászálódott a magasított faszékből. Testes ember volt, és alaposan benne járt már a korban; jól jött neki a segítség.
– Az az asszony... – mondta a fiatal szerzetes habozva, mikor magukra maradtak a poros, szélfújta téren.
– Ártatlan volt. – Grégoire atya dideregve összébb húzta magán a csuháját. – Mindenható atyám, még hogy bicskaszárból lefejt tej! Micsoda ordas babonaság! Idehoznád a prémes köpönyegemet, fiam?
Vidal testvér térült-fordult, és egy bélelt gyapjúköpennyel tért vissza, amit szolgálatkészen az idős apát vállára terített. Egy pillanatig mintha tétovázott volna, aztán mégis úgy érezte, hogy megkockáztathat egy kérdést.
– De akkor miért?...
Grégoire atya fáradtan felsóhajtott.
– Te okos ember vagy, gyermekem, és nem titok, hogy nagy reményeket helyeztem beléd. Ami viszont még hiányzik belőled, az az érett kor bölcsessége: a tapasztalat. – Széles ívű kézmozdulatot tett a fenyőfa körül nyüzsgő csőcselék fele. – Ezek a nyakas parasztok teljesen megvadultak a halál szagától; vért akartak látni. Ha elrontom a kisded játékukat, máson fogják levezetni az indulataikat; talán éppen rajtunk, mert megharagudnak ránk. Ugyan ki védene meg minket egy ilyen gyülevész csürhe dühétől? A kolostornak nincsenek fegyveres szolgái, Steinhardt pedig messze van. Megérte volna ilyen sokat kockáztatni egy szerencsétlen vénasszony miatt? Így legalább kevesebbet fog szenvedni, míg eltávozik a földi siralomvölgyből. – Beharapta az ajkát, és szomorúan megcsóválta a fejét. – És arra is gondolj, ugyan mit nyertünk volna, ha ártatlannak nyilvánítom? Az ítélet ereje csak addig védi meg, amíg mi magunk is itt vagyunk a faluban. Könnyen meglehet, hogy a sebébe amúgyis belehalna, mert a csonkolt nyelv hamar elüszkösödik, ha nem égetik ki idejében; de mégha ezt túl is élné, valamelyik paraszt rögtön elvágná a torkát, mihelyt mi eltávozunk. Menekülni pedig ugyan hová menekülne egy ilyen gyönge öregasszony, kivágott nyelvvel, egy szál magában? A kolostorba nem fogadhatjuk be; tiltja a regula.
– És az igazság, főtiszteletű atyám? – kérdezte Vidal testvér csendesen.
Grégoire apát keserűen elmosolyodott.
– Az igazság, fiam, mindig az, amiben a legtöbb ember hisz körülötted. Úgy bizony, ez a hit igazi hatalma! – Halkan, örömtelenül felnevetett, és megveregette a fiatal szerzetes vállát. – Gyere, adjuk fel az utolsó kenetet annak a szegény nyomorultnak, mielőtt még a pórok felkoncolnák!

 

Grégoire apát igazi ínyenc volt; szerette a hasát, és ez meg is látszott rajta. Tudta jól, hogy a falánkság bűnébe esik, valahányszor a refektóriumban a többi szerzetessel együtt elköltött szerény vacsora után felhozatja a cellájába az igazi estebédet; de öreg, sokat látott ember volt, és nem törődött már az ilyen megfontolásokkal. Ismert egy avignoni bíborost, a pápa valamelyik balkézi unokaöccsét, aki három közkedvelt bordélyháznak volt a tulajdonosa; és egy másikat Itáliában, aki olyan szégyentelen uzsorakamatra kölcsönözte ki az egyházmegyéjéből összeharácsolt pénzt, hogy azt a legkapzsibb zsidó bankár is megirigyelhette volna. Az ilyen szemérmetlen túlkapásokhoz képest az ő apró kis vétke jelentéktelennek, szinte már semmiségnek tűnt; megrövidíteni senkit sem rövidített meg vele, és a szerzetesi regulán esett folt is alig makulányi volt. Gyanította, hogy holta után majd a tisztítótűzbe kerül miatta; azt viszont erősen kétlette, hogy néhány tál kiadós étel pokolra juttatná. Akárhogy is legyen, ezen a téren a földi örömökért cserébe inkább vállalta a kockázatot.
A vacsorát néhány szelet rózsaszín húsú béarni lazaccal kezdte, ami mellé ropogós sült almát majszolgatott. Ez persze csak a bevezetés volt: felkészítette vele a gyomrát a további ínyencfalatokra. Utána a blanc manger következett, ez a bő zsírral főzött borjúhúsleves, amit a szakács testvér – kimondottan az ő szájíze szerint – tiszta mandulatejjel sűrített. Főfogásnak ezúttal zsenge jércemellet rendelt, mézes-diós mártással; fiatalkorában jobban kedvelte az erősen fűszerzett vadhúsokat, de a gyomra már nem volt a régi. Miután ezzel is végzett, szuszogva hátradőlt faragott karosszékében, és nekilátott a hatalmas vég velős hurkának, amelyre savanyított káposztát halmozott, és nagyokat harapott hozzá a fehér búzacipóból. Gondolatai el-elkalandoztak közben; az étkezés az ő számára az elmélkedés ideje volt. Ilyenkor nem a hit dolgain és az üdvözülésen járt az esze, mint a kápolnában a közös imádságokon, hanem a saját személyes gondjain: egykor volt ambícióin, meghiúsult reményein, a különös kényszerpályán, amelyre a sors szeszélye vezette.
Fiatalkorában ígéretes, szép jövő előtt álló embernek tartották. Igaz, a származása alantasabb már nem is lehetett volna – a faubourg-i lelencházban nevelkedett, ismeretlen szülők gyermekeként –, de ezekben a mai időkben, amikor egy cahors-i csizmadia gyermekéből pápa válhatott, az ilyesmi már nem járt annyi hátránnyal, mint régebben. Ráadásul nagyhatalmú pártfogója támadt: amikor a serdülőkorból kicseperedve úgy döntött, hogy fölveszi az egyházi rendet, Senlis érseke minden befolyását latba vetette, hogy a pályáját egyengesse. Grégoire atya sohasem bizonyosodott meg róla minden kétséget kizáróan, de erős volt a gyanúja, hogy az érsek lehetett a természetes apja. Hittel és idealizmussal eltelve tört egyre feljebb, mindvégig ott érezve magán védnöke óvó kezét; szilárd meggyőződése volt, hogy a katolikus egyház hivatott uralkodni a világ fölött, mint az Úr igazságának egyedüli letéteményese. Amikor pártfogója megtért a Teremtőjéhez, követte őt az érseki székben; akkoriban még nem kellett kemény pénzeken megvásárolni az egyházi rangokat, az előrelépéshez elegendő volt a szorgalom és a tudás is. Grégoire Faubourg pedig nem volt híján egyiknek sem.
Az apát úr lenyelte az utolsó falat hurkát, és leöblítette egy jókora korty rajnai fehérborral, amelyből mindennap megivott egy kancsóra valót lefekvés előtt. Maga elé húzta a következő tálat – szép darab provence-i fügék sorakoztak rajta, amiket babérlevélbe göngyölve sütött meg a szakács testvér –, s miközben tovább eszegette bőséges estebédjét, mélabúsan elmosolyodott.
A bukás felkészületlenül érte; szédítő volt, és kicsi híja, hogy nyakát nem szegte belé. Ott volt Anagniban az agg Bonifác pápa mellett, amikor rájuk törtek a francia király zsoldosai, és öldösni kezdték a bíborosokat. Sohasem gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges; mindig gyorsan cselekvő embernek tartotta magát, most azonban szinte moccanni sem bírt döbbenetében, amikor a katonák rabságra vetették a szentatyával és az életben maradt prelátusokkal együtt, majd elhurcolták Fülöp király országába. Ez volt az avignoni fogság kezdete, amit Grégoire atya csak a zsidók babiloni hányattatásaival tudott összevetni; az apostoli trónra sorra a franciák kreatúrái kerültek, szánalmas és tehetetlen bábok, akik önként vetették magukat a világi főség alá. Elszörnyedve látta a templomos lovagrend gyalázatos elpusztítását, a múlt erős kezű pápái ellen indított eretnekpereket, az avignoni udvar minden képzeletet felülmúló lezüllését és elkorcsosulását. Amikor kiszabadult, előbb harcolni próbált, de az ellenfél túl erősnek bizonyult; Grégoire atya még szerencsésnek mondhatta magát, hogy püspöki címétől és minden javadalmától megfosztva beléphetett egy csekély befolyású szerzetesrendbe, és száműzetésbe vonulhatott egy világvégi kis kolostorba a hegyekben. Olyan idők voltak ezek, amikor nem ment ritkaságszámba, hogy egy-két magas rangú főpapnak lehullik a feje.
Az apátúr végzett a sült fügével, és tört magának egy darabot a tojásos mázzal készült borsos kalácsból. Féktelen torkossága nem volt régikeletű; először itt, a karmelita barátok között érezte szükségét, hogy a mértéktelen zabálásba meneküljön. Tudta jól magáról, hogy ilyenkor valamiképpen keserű csalódásait próbálja az ételhalmok alá temetni, az emlékezete mélyén lappangó balsikereket akarja meg nem történtté bűvölni; mégsem tett ellene semmit. Ez is jobb volt, mint a szüntelen önmarcangolás.
Száműzetése napján Grégoire Faubourg-ban meghalt valami. Sohasem szeretett hazudni önmagának: be kellett látnia, hogy csúfosan kudarcot vallott, cserben hagyta hajdani eszményeit és ideáljait. Választhatta volna a vértanúságot – volt alkalma rá, nem is egyszer –, ő azonban gyáván meghátrált, s inkább vállalta az elevenen való eltemettetést. Vágyai, szenvedélyei semmivé foszlottak, átadták helyüket az asztali örömök feledést hozó élvezetének. Ha nagyon akar, kiléphetett volna az elszigeteltségből: a véleményére még mindig adtak egyházi körökben, műveltsége, éleslátása, szónoki tehetsége vitán fölül állt. Mégsem emelte fel szavát az obszerváns mozgalom mellett, amely a katolikus egyház gyökeres megreformálását célozta volna, s amelyet kérlelhetetlen vaskézzel tört le János pápa, a csizmadiafi; nem csatlakozott a Defensor pacis kiáltványhoz sem, amelyben számos régi barátja és harcostársa kelt ki élesen az avignoni udvarban uralkodó áldatlan viszonyok ellen. A szent hév, amely egykoron belülről fűtötte, örökre kihunyt. Grégoire atyából cinikus, megalkuvó haspók lett, szánalmas-torz tükörképe egykori énjének, a világi hívságokat ostorozó, prófétalelkű egyházfejedelemnek.
Ám épp ez a cinizmus és megalkuvás vezette el egy olyan alapvető igazság felismeréséhez a hit dolgában, amit még Ockham Vilmos, a híres-hírhedt szabadgondolkodó is iszonyodva eretnekségnek bélyegzett volna.
Grégoire apát beletörölte ujjait a csuhájába, és tűnődve nézte a morzsákat s a lerágott csontokat az óntálcán. A mai vacsorájából három megtermett férfiember is roskadásig lakott volna, ő azonban még mindig éhesnek érezte magát.
Már nyúlt is a csengőzsinór után, hogy magához szólítsa az étekhordó servitort, amikor három kurta koppantás hallatszott az ajtaján, majd engedélyre sem várva Vidal testvér rontott be a cellájába, zilált hajjal, láthatólag feldúltan.
Az apát úr lassan leeresztette a kezét, és fagyos tekintettel mérte végig a küszöbön ziháló szerzetest.
– Mire véljem ezt a hirtelen látogatást, ily szokatlan időpontban? – kérdezte hűvösen. A priccse mellett égő olajmécses fénye éles kontúrokat rajzolt szigorú kifejezést öltő arcára.
– Bocsánatodért esedezem, amiért így rádtörtem, főtiszteletű atyám! – lihegte a fiatal barát. Patakokban folyt róla a veríték, a hóna alatt sötét félholdakban ütött át egyszerű posztócsuháján. – Futár érkezett Vispből. Szörnyűséges dolgok történnek a faluban!
– És nem várhattak volna ezek a szörnyűséges dolgok legalább matutinumig?
– Engedelmet kérek, főtiszteletű atyám, de attól tartok, hogy nem. – Az apát még sohasem látta ilyennek kedvenc növendékét; az arca falfehér volt, és egész testében reszketett, mint a nyárfalevél. Az a boszorkány, akit a múltkorjában felköttettünk... a falusiak szerint kikelt a sírjából, hogy bosszút álljon!
Grégoire atya érdeklődve felvonta fél szemöldökét.
– Valóban? Talán kifejthetnéd bővebben is, gyermekem. – Az ajtó melletti sarokban kopott huzatú imazsámoly állt a házioltár előtt; invitáló mozdulattal rámutatott. – Módfelett zaklatottnak látszol. Kivételesen engedélyezem, hogy leülj a jelenlétemben.
Vidal testvér úgy roskadt le a zsámolyra, akár egy átázott rongycsomó. Kapkodva, nagy kortyokban szedte a levegőt; szemlátomást beletellett egy kis időbe, míg annyira összeszedi magát, hogy összefüggő beszámolóval szolgálhasson. Az apát úr félretolta az óntálcát, nekivetette hátát a karosszék faragott támlájának, és várakozásteljesen nézett alárendeltjére.
– Ma hajnalban halva találták Luc Malemains-t – nyögte ki végül a fiatal barát, miután egy kicsit lecsillapodott. – Fejjel lefelé lógott ugyanarról a fenyőfáról, amelyikre a boszorkányt felkötötték. Erőszaknak semmi nyomát nem találták rajta, de az arcára olyan mérhetetlen iszonyat fagyott, hogy a jobbágyok közül többen rosszul lettek, amikor meglátták. Elszalajtottak egy legényt a portájára, hogy megvigyék a hírt a leányainak... de azok is halottak voltak.
Vidal testvér hangja elfúlt, és hányni kezdte magára a keresztet.
– Folytasd, fiam! – szólt az apát úr higgadtan. – Az ájtatosság igen istenes dolog, de megvan a maga ideje. Majd imát mondatunk a szerencsétlenek lelki üdvéért; egyelőre azonban többet használsz nekik, ha apróra beszámolsz, hogy s mint történt az eset.
– Lemészárolták őket, akár a barmokat! – fakadt ki Vidal testvér elkeseredetten. – És mondhatatlan gyalázatot műveltek velük; hogy előtte vagy utána-é, annak csak Isten a tudója, de mindenképpen förtelmes ocsmányság volt. Aztán egy pogány pentagrammát mázoltak a szüzek kiontott vérével a tisztaszoba padlójára, lefelé álló csúccsal; a fejüket valami éles gyilokkal levágták, és halomba rakták az ábra közepén.
Grégoire apát homloka ráncba szaladt.
– Felettébb sajátos! – jegyezte meg komoran, és megsimította vastag ajkát.
– Főtiszteletű atyám! Azok közül a hajadonok közül a legfiatalabbik még a tíz esztendőt sem töltötte be!
Az apát úr feddő pillantást vetett a szerzetesre.
– Az indulatok nem vezetnek sehová! – rótta meg szigorúan. – Bele kell nyugodnunk, hogy Malemains gazda leányain beteljesedett az Úr akarata; bizonyára tiszta és erényes életet éltek, és most már a szentek között időznek a mennyek országában. Nekünk; visszamaradottaknak az a feladatunk, hogy felkutassuk a bűnöst, és igazságot szolgáltassunk a keresztény törvények szerint; aligha tudjuk azonban ezt beteljesíteni, ha elveszítjük a fejünket, és balga módon kapkodunk fűhöz-fához: Tartóztasd meg magad, édes fiam, és sose feledd a diszciplínát!
– Ismételten elnézésedet kell kémem, főtiszteletű atyám – hajtotta le a fejét a barát. – Nem tagadom, megrendítettek a hírek. Merthogy történtek még egyéb borzalmak is. Az éjszaka valaki betört a vispi egyházba; Krisztus urunk szobrát letépték a keresztről, és magát a plébánost feszítették fel a helyébe. A száját öszvérzablával peckelték ki, nehogy a kínlódásával fellármázza a falut. Reggelre, amikor rátaláltak, már kiszenvedett.
– Ez valóban bosszantó – mondta Grégoire atya, s hangjába árnyalatnyi ingerültség lopózott.
– Az oltárt megszentségtelenítették – folytatta Vidal testvér. – Leöntötték egy akó birkavérrel, és egy levágott kosfejet meg egy döglött patkányt vetettek rá. Az eukharisztia tartóját összetörték, a pap ünnepi ornátusát cafatokra szabdalták, a szenteltvízbe belerondítottak, a szent ostyákat pedig kiszórták a padlóra, és – tisztesség ne essék szólván – lehugyozták őket. A misebor az utolsó cseppig eltűnt.
Az apát úr arca elborult, de nem szólt egy szót sem.
– A templomtól egy sor véres lábnyom vezetett a falu határa felé, és eltűnt az erdőségben. Malemains gazda egyik szomszédja a négy felnőtt fiával késre-baltára kapott, és követték őket. Napszálltáig nem tért vissza egyikük sem.
– Miféle nyomok voltak azok? – kérdezte Grégoire atya.
– Nemigen lehetett már megállapítani, mert az odacsődülő parasztok összetaposták őket. A futár szerint talán háncsbocskor lehetett vagy elrongyolódott erdészcsizma.
– Eléggé különös viselet egy hazajáró léleknek.
– Ezt mondtam én is, főtiszteletű atyám; de amikor a futár tovább beszélt, megfagyott az ereimben a vér. Néhány jobbágynak eszébe jutott, hogy fölássák a sírhantot a cinterem sarkában, ahová a boszorkányt elföldelték. Semmit nem találtak benne, csak a szétszaggatott szemfedőt! A holttest szőrén-szálán eltűnt.
– Fölteszem, az egész falu babonás rettegésbe esett, és most tőlünk várnak segítséget – mondta Grégoire atya szárazon.
A fiatal szerzetes rábólintott.
– A lelkük üdvösségét féltik, és azt rebesgetik, hogy fekete mágia munkál a községben – felelte. – Erősen állítják, hogy mivel mi hoztuk a nyakukra a boszorkányt, a mi kötelességünk az is, hogy megszabadítsuk tőle őket.
– Méghogy mi hoztuk a nyakukra! – horkant fel az apát dühösen. – Mintha bizony a saját barbár vérszomjuknak semmi köze nem lett volna hozzá! De az egyházat súlyos sérelem érte, és ezt valóban nem tűrhetjük. – Előrehajolt a karosszékében, és tűnődve végigsimított tonzúrás fején. – Mondd csak, gyermekem, nem volt véletlenül ennek a Marguerite Treverauxnak valami férfirokona? Egy felnőtt fia vagy unokaöccse, aki elég vérmes természetű ahhoz, hogy bosszúra fenekedjen?
Vidal testvér határozottan megrázta a fejét.
– Utána érdeklődtem a dolognak, főtiszteletű atyám; elvégre te tanítottál – válaszolta – Annak a boszorkánynak meddő volt a méhe; ezért is nem vette maga mellé senki asszonyául. A bátyjától született unokaöccse egy ideig vele élt a portáján, de sápkóros, vézna gyermek volt, még suttyó korában elvitte a tavaszi láz. Ennek már megvan jó húsz esztendeje.
– Tehát ez nem jöhet számításba... – hümmögött az apátúr tűnődve. – Nem kicsinység, ami az éjjel a faluban történt; nagy zajongással kellett járnia. Az áldozatok nyilván védekeztek; Malemains gazda emlékezetem szerint megtermett, markos férfiú volt. A lányai pedig bizonyára sikoltoztak, és gyanítom, hogy a plébános is. Senki nem neszelt föl a lármára?
– Egyetlen lélek sem, főtiszteletű atyám. A serfőző egész éjszaka dolgozott, de azt állítja, hogy egy nyikkanás nem sok, annyit sem hallott.
– Birkavért emlegettél meg egy levágott kosfejet... Az ilyesminek származnia kell valahonnan. Nem veszett nyoma az utóbbi időben valamelyik gazda nyájának?
A fiatal barát a homlokát ráncolta.
– Most, hogy mondottad, atyám... A múlt héten a számvevő testvér felpanaszolta nekem, hogy elvesztettük az egyik birkanyájunkat. Mindenestül eltűntek a legelőről, a juhásznak is csak a botját találtuk meg. Nem akartalak ilyen csekélységekkel háborgatni, hiszen van jószágunk elég; húsz-harminccal több vagy kevesebb, meg sem érzi az egyház. Azt hittem, a gaz juhász megcsalt minket, és átterelte az egész nyájat a szabad kantonokba.
– Bot nélkül? Igen balga ember lett volna – felelte az apát úr a fejét ingatva. – Mondass el egy imát a lelki üdvéért!
– Főtiszteletű atyám, csak nem hiszed, hogy?... – Vidal testvér szeme kerekre nyílt.
– Nem hiszem; tudom – mondta Grégoire apát szárazon. – Megvan a nyom, amin elindulhatunk.
A szerzetes hitetlenkedő képpel meredt rá.
– Úgy véled tehát, hogy nem a Sátán praktikáival van dolgunk? Hogy nem a boszorkány támadt föl a sírjából bosszút állni?
– Rövid az emlékezeted, fiam. Az az asszony ártatlan volt – sóhajtotta Grégoire atya. – Nem bírt semminémű pokoli hatalommal. Való igaz, hogy a büntelenül kivégzettek lelke némelykor visszatér a túlvilágról, és hosszasan kísérti elveszejtőit; ám az ilyesmi az isteni igazságszolgáltatás műve, amelynek nincs szüksége kosfejekre, pentagrammákra meg babonás hókuszpókuszokra, és sohasem sújt ártatlanokat. Nem is beszélve arról, hogy szerfelett ritka az a szellem, amelyik abban lelné az örömét, hogy zsenge szüzeken tesz erőszakot, és fölvedeli az egyház miseborát. Valaki nagyon is világi természetű ármányokat sző most ellenünk.
– Mitévők legyünk hát? – kérdezte Vidal testvér tanácstalanul.
– Először is vonulj el a kápolnába, és buzgó imádsággal vezekeld le meggondolatlan viselkedésedet; személyemet és méltóságomat egyaránt megsértetted ma este. Aztán válassz ki három jámbor testvért, és reggelre kélvén küldd le őket a faluba! Szenteljék föl újra a templomot; toborozzák össze a parasztokat, és tartsanak könyörgő istentiszteletet az Úrhoz; vezessenek bűnbánó körmenetet; buzdítsák az embereket böjtre, önmegtartóztatásra és elmélyült ájtatosságra. Ha valami rémült pór hagymázas lázba vagy vitustáncba esne, űzzék ki belőle az ördögöt tömjénnel és vesszőfonatokkal; felőlem még Szent Özséb ereklyéjét is magukkal vihetik a kincsesházból. Valamely tisztes traktátusban olvastam róla, hogy igen hathatós gyógyszer fülfájás ellen; a buta parasztok megnyugtatására mindenképpen jó lesz.
– Dicséretes intézkedések; de vajh használni fognak-é? – kérdezte Vidal testvér tamáskodva. – Magad mondád, főtiszteletű atyám, hogy a veszedelem nem spirituális természetű.
– Hátha mégis – vont vállat az apát egykedvűen. – Annyi bizonyos, hogy lecsendesítjük vele a kedélyeket. De ha nem szakítanál félbe folyton faragatlanul, fiam, talán sort keríthetnék arra is, hogy milyen feladatot szánok neked.
– A túlbuzgóság vétkébe estem, atyám. – A szerzetes bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Alázatosan kérlek, ródd ki rám az illő penitenciát!
– Tizenkét napos böjt, kenyéren és vízen, amit a cellád magányában kell eltöltened, az egyházi feljebbvalóidat megillető tiszteleten elmélkedve – jelentette ki Grégoire atya kenetteljesen, és összekulcsolta ujjait domborodó pocakján. – A penitenciát azonban egy hétre felfüggesztem. Holnap napkeltekor, miután elláttad utasításokkal a faluba menendő testvéreket, haladéktalanul fölnyergelsz, és lóhalálában átvágtatsz a szabad kantonokba, Steinhardt urasághoz.
A fiatal barát lassan felemelte a fejét; sápadt vonásain halvány mosoly terült szét.
– Értem már, főtiszteletű atyám! – suttogta halkan. Az apát úr elégedetten bólintott.
– Úgy van! – mondta. – A világi veszedelmek ellen világi eszközökkel kell felvenni a harcot!

 

Vidal testvér hatodnapra rá másodmagával tért meg Visp határába. Hűvös, kora tavaszi délelőtt volt; egyetlen kóbor felhőfoszlány sem fátyolozta az aranyló napkorong képét, de a sugarai csak világosságot adtak, meleget nem. A csípős havasi szél meg-megzúgatta a hegyoldalban a roppant fenyőszálak lombkoronáját. A levegőnek szinte éle volt; minden lélegzetvételkor ezer pengével hasított az ember tüdejébe.
A fiatal karmelita barát arca körül fürtökben gőzölgött párás lehelete. Borzongva húzta szorosabbra magán utazóruhája fölé vetett posztóköpönyegét, és a nyeregkápa fölé görnyedt, hogy ne vágjon annyira az arcába a bántóan hideg szél. Társa csöndesen, egykedvűen lovagolt mellette; nem volt beszédes ember, a szabad kantonoktól idáig három kurta szót ha mondott.
A kopár hegyorom a csúcsán trónoló kolostorépülettel a komor fenyőerdő fölé magasodott. A két lovas közel járt már a céljához; nem sokkal előttük a hitvány földút kettéágazott. Az egyik csapás lefelé kanyargott, a gyors vizű hegyi patak vágta völgybe, ahol a gázló mellett Visp faházai bújtak meg a tűlevelű lombfüggöny takarásában; a másik a meredélynek vette az útját, s jókora kerülőkkel a kolostor kapujához vezetett. Már hallótávolságra jártak a kereszteződéstől, amikor Visp felől egy megrakott szénásszekér fordult az útra; két girhes gebe húzta, s a bakon egy mogorva képű, lófogú paraszt ült. A feje mozdulatából látszott, hogy észrevette a közeledőket, de nem törődött velük; csak megbökte az ostorvéggel az egyik gebét, és hajtott tovább feléjük, mintha mi sem történt volna.
Vidal testvér fáradtan felsóhajtott, és gyorsabb ügetésre fogta a lovát, lehagyva útitársát. Mikor a szénásszekérhez ért, meghúzta a kantárszárat, és barátságos mosollyal a paraszthoz fordult.
– Hová-hová, gazda?
A férfi szemlátomást kelletlenül meredt vissza rá. Őszes borosta lepte az arcát, és vizenyős, savószínű szemei voltak.
– Éppenséggel lefelé az Eschentalba; odaát az úri birtokokon jó pénzt fizetnek a friss szénáért – felelte rosszkedvűen. – De hogy kegyelmednek ehhez mi köze van, azt fel nem foghatom.
Vidal testvér visszanyelte az ajkára toluló goromba választ; ő egyszerű szerzetes volt csupán, nem rangos apát úr – a személynöki cím mit sem jelentett ezeknek a faragatlan póroknak a szemében. Tudta, hogy udvariasnak kell lennie; a jelenlegi kényes helyzetben a kolostor nem engedhette meg magának, hogy elidegenítse a falusiakat.
– Sietős az utunk, barátom – mondta kényszeredett mosollyal. – Megtennéd, hogy félreállasz, és átengedsz bennünket?
– Én ugyan nem! – A paraszt hegyeset pökött a bakról a porba. – Álljon félre kigyelmed, ördöngös barát uram!
– De testvérem az Úrban! – hördült fel a szerzetes megbántottan, egy pillanatra megfeledkezve önmagáról. A paraszt azonban rezzenetlenül állta a tekintetét.
– Nem értem, micsoda újféle módi, hogy egy fölszentelt egyházi személy ékes nyelvű beszédet tart a község előtt a Sátán képviseletében – mondta lassan, tagoltan. – Kegyelmed hozta ránk a rontást, amikor a mézes szavaival meglágyította az apát úr szívét. Ki hallott már olyanról, hogy egy boszorkányt kötélen lógatni fel? Ha tisztességgel elégettük volna, ahogy az ősidők óta szokás, bizonnyal nem járna vissza a pokolból a fekete lelke! Így viszont? – Újra kiköpött, ezúttal csak egy hajszállal vétve el Vidal testvér útiköpenyét. – Most a kisdedjeinket ragadja el sorra, a csecsszopókat meg a süldő porontyokat, hiába böjtöl az egész falu, és hiába kántálja a zsoltárait az a három mihaszna csuhás!
Ekkor ért oda a szekérhez kényelmes iramban poroszkálva a fiatal barát útitársa. Zömök, széles vállú, javakorabeli férfi volt, haja s szeme egyaránt acélszürke. Kemény vonású, borotvált arcát mély ráncok redőzték; bozontos szemöldöke erősen őszült. Gyakorlott lovas módjára ülte meg hátasát, nem olyan esetlenül, nyeregtől feltört üleppel, mint a kísérője. Fehér lenvászon ujjast és puha szarvasbőr nadrágot viselt, a hideg ellen pedig mókusprémmel szegett köpönyeget, melynek bő csuklyáját hátravetette. Öltözéke alapján jómódú parasztgazdának vélhette volna az ember, ha nem lóg az oldalán a hosszú, egyenes kardpenge. Nemesúrra vallott a lova is; nagytestű, fényes szőrű csődör volt, abból a higgadt, hidegvérű fajtából, amelyikből a tapasztalt lovászok gyakran nevelnek lovagi csataméneket.
A férfi az út szélére húzódott, elhaladt Vidal testvér mellett, és megállította a lovát a baknál. Hűvös mosoly terült szét viharvert arcán, ahogy kényelmesen előredőlt, rákönyökölt a nyeregkápára, és a paraszt szemébe nézett.
– Úgy véled tehát, hogy a jámbor barátok szabadították rátok a gonoszt? – kérdezte halkan.
A paraszt visszahökkent kissé a dérszürke szemek átható tekintetétől, de nyakas ember volt, mint általában a hegyvidékiek; nem hátrált meg egyhamar.
– Hát benne volt a kezük, annyi már bizonyos! – felelte konokul. – A faluban úgy tartják, az ördöngös baráttal találkozni szerencsétlenséget jelent!
– Akkor ne hazudtoljuk meg őket! – bólintott a lovas egyetértően.
A mozdulata szinte követhetetlenül gyors volt; egy harminc évvel fiatalabb embernek is becsületére vált volna. Jobb kezével a paraszt könyökét ragadta meg, és keményen kitámasztotta; ballal a csuklóját, és iszonyatos erővel rántott rajta egyet kifelé. Émelyítő reccsenés hallatszott; a paraszt rekedten felordított. Könyökhajlatából vastag sugárban ömleni kezdett a vér; a sebből kikandikált a szilánkosra törött csontvég. A csődör egy enyhe térdnyomásra körbetáncolt; az acélszemű férfi megnyomorított karjánál fogva a levegőbe lódította a parasztot, és az út menti dudvák közé hajította. A két rozzant gebe már a hatalmas csatamén szagától is megriadt, gazdájuk hirtelen üvöltése és a farukra fröccsenő vér azonban eszeveszett rémületbe kergette őket. Megugrottak bal felé, hogy minél távolabb kerüljenek a csődör veszedelmesen villogó fogaitól; az egyikük lába megbicsaklott, és szekerestül-rakományostul belefordultak az út menti, árokba, a paraszttal átellenben. Kétségbeesett nyerítésük majdnem elnyomta gazdájuk elkínzott, hörgő ordítását.
Az acélszemű lovas visszafordult Vidal testvér felé, aki döbbent képpel, elhűlve ült a nyeregben, s olyan erővel szorította a gyeplőt, hogy az öklén kifehéredtek a bütykök.
– Szabad az út – mondta egyszerűen.
Így tartotta meg a bevonulását Vispbe Ulrich von Steinhardt kapitány.

 

Számtalan hangzatos jelzővel illették már ezt a félelmetes embert: nevezték megszállottnak, barbárnak, istentagadónak, gyilkos haramiának. A gyalázkodóknak bizonyos értelemben igazuk volt. Steinhardt megszállott volt – az önzés megszállottja; barbár – mert a tudományokat, a szépművészeteket nem sokra becsülte; istentagadó – mert a saját Istenén kívül mást nem ismert; és gyilkos haramia – mert rablásból, fosztogatásból élt, és ha jó okát látta, nem riadt vissza a vérontástól sem.
Rebesgették róla, hogy a messzi Pomerániában született, esetleg Brabantban vagy Szászországban. Steinhardt soha egyetlen szóval nem erősítette meg ezeket a híreszteléseket, de nem is cáfolta őket. Családja, rokonai nem voltak, és asszonyt sem vett magához. Sokan találgatták, vajon mi húzódhat meg ennek a hátterében; egyesek azt suttogták, hogy régebben igenis voltak hozzátartozói, nem is kevesen, mert gazdag és befolyásos famíliából származott, de aztán valami kimondhatatlan szörnyűség történt velük, és ez a múltbéli borzalom dermesztette sziklakővé az ifjú Steinhardt szívét. Mások úgy tartották, maga a kapitány irtotta ki az utolsó kisdedig a saját családját, valami rég homályba merült disputa miatt, netán azért, mert nem akarta, hogy az ellenségei kihasználhassák őket ellene. Ha néha szembesült ezekkel a szájról szájra szálló rémhistóriákkal, Steinhardt hideg mosollyal fogadta őket; és akik ilyenkor farkasszemet néztek vele, azoknak mindjárt elment a kedve a kérdezősködéstől. A kapitány múltja megfejthetetlen rejtély maradt.
Huszonéves korában bukkant fel először a történelem színpadán; Itália csatamezőin tanulta ki a zsoldosmesterséget, abban a zűrzavaros és átláthatatlan hadi kavalkádban, amelyben a pápa, a német-római császár, a francia király és a folyton torzsalkodó olasz kommunák tusakodtak egymással. Ebben az örök háborúságban csak vesztesek voltak, mióta Sánta Károly elhódította magának a nápolyi trónust; de ha valaki testestül-lelkestül embertársai pusztításának akarta szentelni magát, az itt megtalálta a számítását. Harmincévesen Steinhardt már saját kompániát vezetett, és különös tehetsége volt hozzá, hogy mindig a győztes oldalára álljon. Kezdetben a magukat hazafiaknak valló fekete guelfek ügyéért forgatta a kardját, majd a hadiszerencse fordultával átpártolt Fülöp királyhoz. A katonái rajongásig szerették, és bármikor habozás nélkül tűzbe mentek volna érte; Steinhardt vaskézzel tartott fegyelmet közöttük, de sohasem csalta meg őket, és ha úgy hozta a sor, az életét is kockára tette az érdekükben.
Mindebben a kapitány nem volt egyedülálló, ha ritka jelenségnek is számított; ebben a zavaros korban százával támadtak neves zsoldosvezérek, s akadtak közöttük néhányan, akik ugyanilyen félelmetes hírnek örvendtek. Ami Steinhardtot megkülönböztette tőlük, az az előrelátás képessége volt. Fiatalabb korában a harcmezők rettegett hírű ostora volt, vérben tobzódó, a percnek élő barbár, ahogy azonban öregedett, úgy ébredt fel benne a vágy, hogy otthont, biztos menedéket teremtsen ne csak magának, hanem a katonáinak is.
Tervének gondosan, higgadt fővel látott neki. Először is megzsarolt egy száműzött nemesurat, akinek a családja terjedelmes birtokokat kapott az Alpokban a balsorsú Konradin királytól, az utolsó Stauftól, és kényszerítette rá, hogy örökbe fogadja. A nemesurat hamarosan végzetes baleset érte, és Steinhardt föllovagolt kompániájával a hegyekbe, hogy betelepedjen frissen szerzett beneficiumaiba. A helyi parasztok kemény ellenállást tanúsítottak – utolsó hűbérurukat fegyverrel kergették el annak idején –, és a kapitánynak élete legnehezebb csatáit kellett megvívnia, amíg végre birtokba vehette a neki járó uradalmak egynegyedét. A földeket tisztes megélhetést biztosító telkekre tagolta a hadmérnöke tanácsai szerint, és szétosztotta a katonái között. A helyben élő parasztcsaládokat nem kötötte röghöz; aki akart, szabadon elmehetett, de a maradók közül csak azok kaphattak saját jogú földet, akik vállalták a fegyveres kiképzést, és beálltak a kompániába. Kezdetben voltak kisebb-nagyobb súrlódások a földtúrástól berzenkedő zsoldosok és az idegenek ellen lázadozó helybeliek között, néhány tucat kivégzés és ugyanannyi házasságkötés után azonban szép lassan megbékéltek egymással. Steinhardt mindenki számára világossá tette, hogy nem urakat óhajt csinálni a katonáiból; hanem senkitől sem függő, szabad embereket.
A birtokok fölött a genfi érsek gyakorolta a főkegyúri jogot. A kapitánynak csöppet sem volt ínyére ez az állapot, és amint lehetett, tett is ellene. Az agg prelátus halálakor tetemes összegekkel sikerült megvesztegetnie a szentszéket, hogy ne nevezzenek ki utódot a helyére; könnyebben ment, mint hitte volna, mert az avignoni udvarban bevezetett új szabályok szerint a betöltetlen főségű egyházmegyék javadalmai a pápai kincstárat illették.
Az eredmény egy szigorú regula szerint élő katonaközösség lett, amely névleg egy hetven éve kihalt császári nemzetség világi és egy nemlétező érsek egyházi fennhatósága alatt állt, valójában azonban messzemenően független volt, és önállóan döntött a saját ügyeiben. Persze szó sem volt itt népuralomról vagy az egyes itáliai városokban dívó köztársaságról; az alkalmanként hadba vonuló katonákat és a kiöregedett veteránokat több jog illette meg, mint az egyszerű gazdálkodókat, a helyi igazgatást a tisztek vezették, Steinhardt akarata pedig minden törvényen felül állott. Békében is hadiszabályok szerint élő közösség volt ez, amely szükség esetén – vagy ha jól megfizették – egyetlen nap alatt ezer jól képzett harcost tudott csatasorba állítani. A szomszédos tartományok kezdetben gyanakodva figyelték a jövevényeket – elevenen élt még bennük a véres hódítás emlékezete –; mikor azonban a morgarteni völgyben váratlanul megjelentek Steinhardt vasasai, és oldalba támadták Lipót herceg seregét, amely már-már győzelmet aratott a nyakas hegylakók fölött, minden sérelem megbocsátást nyert, és az új közösséget teljes jogú tagként befogadták a szabad kantonok soraiba.
Grégoire atya még Itáliából ismerte Steinhardtot, amikor a bíborosi kalap várományosaként Bonifác pápa mellett időzött, a franciák felfuvalkodott királya ellen folytatott küzdelem egyik élharcosaként. Hol ellenségek voltak, hol szövetségesek – a kapitány gyakran váltogatta a pártállását, és végül az erősebb fél, Fülöp király mellett döntött. Ám Grégoire atya mindig becsülte benne a szavatartó embert, aki testestül-lelkestül elkötelezte magát a nyája – a katonái – mellett; a vezért, aki pontosan tudta, mit akar, s akaratát irgalmatlan szigorral kényszeríti rá a környezetére; a férfit, aki sikeresen kelt birokra a sorssal, s tűzön-vízen keresztül megvalósította terveit. Alig leplezett örömmel fogadta, amikor a zsoldosok betelepültek a kolostor szomszédságába; igaz, a barátok holtra rémültek, ő azonban tisztában volt vele, hogy ha nem ad okot rá, akkor Steinhardt nem fogja háborgatni a birtokait, és semmilyen erőszakosságot nem tűr el a katonái részéről. A helyzet ilyetén alakulása a kapitánynak is kapóra jött; egyáltalán nem bízott a genfi egyházmegye papjaiban, ezért néhány karmelita szerzetest invitált meg a birtokára, hogy istentiszteleteket tartsanak, és kiszolgáltassák embereinek a szentségeket.
Steinhardt és Grégoire apát nem voltak barátok – egyiküket sem tartották különösebben barátkozó természetűnek –, de komoly szövetségest láttak egymásban, és ha a szükség úgy hozta, nem haboztak a másik segítségére sietni.

 

Az apát úr tüntető szívélyességgel fogadta Steinhardot. A kolostor vendégházának legtekintélyesebb lakosztályát nyittatta ki számára, amelyben különben csak a néhanapján idelátogató rangos prelátusokat szokták elszállásolni. A hálófülkét és a nagyobbik szobát gondosan átfűtötték – szükség is volt rá, a roppant kváderkövekbe a hosszú évek során alaposan befészkelte magát a hideg –, a szemetet félresöpörték a falak tövébe, a padlót édesen illatozó, friss virágszirmokkal hintették fel. A helyiség közepén álló vaskos fenyőfa asztal lapját – a fényűzés netovábbjaként – hímzett terítővel takarták le. Az asztalra egy icce pálinkát készítettek ki dombormíves ónkancsóban, a lábához pedig egy bronzveretes ládát, jókora lakattal. Grégoire atya az egyik kazettás ablak mellett ült egy faragott karszékben; mikor Vidal testvér és két servitor fráter bekísérte a kapitányt, mosolyogva fölemelkedett, és elébe sietett.
– Hozott Isten, Ulrich! – Nem csókra nyújtotta oda a karját, ahogy az rangjabéli egyházfihoz illett volna, hanem kézszorításra. – Nagy örömömre szolgál, hogy ismét e falak között üdvözölhetlek!
Steinhardt keményen megmarkolta a felkínált kezet, és kurtán bólintott.
– Ne szaporítsuk a szót úri finomkodásra! – mondta. Mellőzött mindenféle ceremóniát; kettejük között nem volt helye cikornyás udvariaskodásnak. – Az izenetedben az állt, hogy veszély fenyeget; együtt majd csak kifundáljuk, hogyan háríthatnók el.
Grégoire atya az asztalhoz kísérte a kapitányt. Vidal testvér követte őket, és amikor letelepedtek, tisztelettudóan megállt az apát úr széke mögött. A servitor fráterek nesztelen léptekkel távoztak a vendégszobából, és behúzták maguk után a vaskos tölgyfa ajtót.
Steinhardt felütötte a kancsó ónfedelét, és nagyot hörpintett a karcos pálinkából. Halvány pír szökött az arcába; ahogy letette az italt, elégedetten felmordult, és az ingujjával megtörölte a száját.
– Derék pálinkát tartasz, mint mindig – jegyezte meg rekedten. – Munkára serkenti az ember tagjait, és elűzi szívéből az út hidegét.
– Bárha az én kebelemből távozhatna el a hideg! – sóhajtott Grégoire atya. – Hoztál magaddal katonákat?
– Az én embereim nem lovon cifrálkodó úri pávák, hanem becsületes, egyszerű talpasok. Elmaradtak kissé az úton, de napszállatra itt lesznek. Százötvenet állítottam fegyverbe közülük.
Az apátúr bólintott.
– Nem marad jutalom nélkül a fáradozásod!
A skapuláréjába nyúlt, egy bonyolult tollú vaskulcsot húzott elő, és átnyújtotta Steinhardtnak. Aztán intett Vidal testvérnek, aki szó nélkül megkerülte a széket, lehajolt, és közelebb húzta a ládát. A kapitány kinyitotta a kulccsal a lakatot, és felcsapta a bronzveretes födelet. A látvány, ami elébe tárult, a legjámborabb aszkétát is kísértésbe vitte volna. A láda mélyén kincset érő kegytárgyak csillogtak, gondosan sorba rakva: drágaköves feszületek, színezüst füstölők, aranyozott úrfelmutatók, puha gyolcsba tekert tömjénrudak, elefántcsont berakásos szentségtartók, ötvösremeknek beillő ostyaszelencék.
Steinhardt jégszürke tekintete lassan végigvándorolt a drágaságokon.
– A fele is elég lesz – mondta végül egykedvűen.
– Ahogy kívánod, Ulrich – hajtotta meg a fejét Grégoire atya. – Válogass belőle, ahogy kedved tartja! Majd intézkedem, hogy a servitorok összecsomagolják a néked tetsző darabokat.
– Ráér még! – legyintett a kapitány, és újra az ónkancsó után nyúlt. – Inkább azt beszéld el nekem, miféle gondod támadt a faluban! Ez a csuhás – bökött szabad kezével Vidal testvér felé, miközben ajkához emelte az italt – makogott ugyan egyet s mást róla, de jobb szeretném a te szádból hallani a történteket.
A fiatal barát nyaka elvörösödött, Grégoire atyának azonban arcizma sem rándult. Tömören és szabatosan beszámolt a Vispet sújtó szerencsétlenségekről; nem hagyott ki egyetlen fontosabb részletet sem, de nem fecsérelte a szót fölösleges apróságokra. Steinhardt figyelmesen hallgatta; időnként mordult egyet, mint valami öreg, ingerült medve, és megvakarta vaskos állát.
Hosszas csend telepedett a vendégszobára, miután az apát úr bevégezte az elbeszélését. A kapitány mogorván kortyolgatta a pálinkáját; bozontos ősz szemöldöke gondterhelt ráncokat vetett.
Vidal testvér idegesen megköszörülte a torkát.
– A főtiszteletű atyának az a véleménye, hogy nem a halott boszorkány szelleme zaklatja a falusiakat – mondta. – Nem tudom, mit szól ehhez uraságod...
Steinhardt megvetően felhorkant, és lesújtó pillantással mérte végig az ifjú szerzetest.
– Ki engedte meg ennek a taknyosnak, hogy beleüsse az orrát a felnőtt férfiak dolgába?
Grégoire apát engesztelő kézmozdulatot tett.
– Fiatal még és ügybuzgó – mondta sietve, s a szemével közben Vidal testvér felé vágott, akinek egész arca lángba borult a szégyentől. – Bocsásd meg neki gyermeteg botlásait; a kor majd bölcsességre tanítja.
– Ha ugyan megéri! – A kapitány ingerülten félrelökte az üres ónkancsót. – Vén csuhás, neked valaki a romlásodra tör. Alá akarja ásni a tekintélyedet a birtokaidon, hogy a jobbágyaid ellened forduljanak. Idefelé jöttemben szót váltottam egy makacs paraszttal, aki igen pimaszul beszélt a kolostorról; de azt hiszem, azóta már kiszenvedett.
– Nem volt okos dolog tőled – jegyezte meg az apátúr óvatosan. – Ha megtudják, csak még jobban megszilajodnak.
– Te csak maradj meg az imádságnál; a pórok ráncba szedése az én dolgom lesz, bőkezűen megfizettél érte. Az efféle aljanép olyan, mint a rajnai szelindek; ádáznak látszik, de ha odacserdítenek neki egyet a kutyakorbáccsal, rögvest lekushad. – Steinhardt tűnődve hátrasimította acélszürke haját. – Nincsenek régről rosszakaróid, akik szívesen látnák, ha felkoncolna egy sereg lázadó paraszt?
– Vannak, méghozzá fölös számmal – felelte Grégoire atya szárazon. De ők aligha fáradnának azzal, hogy ilyen ármányos praktikákat szőjenek ellenem. Ha a halálomat kívánnák, egyetlen szavukba kerülne csak.
– Abból irtóztató skandalum kerekedne. Lehet, hogy nem engedhetik meg maguknak. Akadnak még a keresztény világban, akik adnak a szavadra.
– Talán – rázta meg a fejét az apát úr. – Mit fogsz cselekedni?
Steinhardt hátradőlt a székében, csizmás lábát kinyújtóztatta az asztal alatt, és nagyot fújt.
– Sohasem hallottam még olyan hazajáró lélekről, amelyik birkanyájakat lopna, és lehugyozná a szentelt ostyákat. Az ilyesmi inkább halandó emberekre vall – mondta. – Leküldöm a katonáimat Vispbe, és gyűrűt vonok köré. Éjjel-nappal vigyázni fogják a falu határát, az egyházat meg a tehetősebb gazdák portáit. Közben szemmel tartják a parasztokat is; még az árnyékszékre is elkísérik őket. Mukkanás sem eshet a pórok között anélkül, hogyne értesüljünk róla mindjárt. Aztán kiválogatok ötven talpast a derekabbjából; magam állok az élükre, és átfésüljük a környező erdőket. Ha kell, tűvé tesszük az egész vidéket, de meg fogjuk találni az imposztorokat. – Viharvert képéből kivillantak hófehér ragadozófogai. – Higgy nekem, vén csuhás; ha ismeretséget kötünk a lappangó bitangjaival, nem örülnek majd nekünk!
Valóban nem örültek.

 

A havasi szél panaszosan jajongott a kolostorhoz vezető gyalogutat szegélyező fenyőfák lombjai között. Hűvös-futó érintése felborzolta a sötétzöld tűleveleket, gyengéden végigsimította a fakéreg hasadozott redőit, s átható gyantaillatot terített szét az alpesi vidéken. Ám a gyantaillatba ezúttal másfajta szag is vegyült: valami édeskés, émelyítő bűz, amely savanyúan megbizsergeti a gyomrot, és felhajtja a torokba az epét.
A szél végigcirógatta a fák lakóinak püffedt ajkát, a szederjes, kiszáradt nyelveket, a vakon a semmibe meredő szempárokat. Hideg öleléssel fonta körül a retkes, csupasz lábikrákat, a kihűlt kezeket, a görcsbe rándult arcokon a halál után is tovább sarjadó borostát. A vastag faágak meg-megreccsentek a feszülő kenderkötelek terhe alatt. Üvegesre dermedt tekintetek szegeződtek a zord kolostorépületre. Az öröklétbe ernyedt testek lassan, méltóságteljesen forogtak saját tengelyük körül a sűrűn álló lombok takarásában.
Steinhardt egyenes derékkal ült a nagycsontú csődör nyergében, a két porlepte út találkozásánál, arccal észak – a szabad kantonok – felé. Emberei kettős sorba fejlődve várakoztak mögötte, türelmesen és fegyelmezetten, mint mindig. A mellvérteken, a sisakok tollforgóján, a vállra vetett lándzsák és alabárdok acélján sziporkázó borotvatáncot jártak a nap erőtlen, halvány sugarai. Az apátúr és Vidal testvér gyalogosan álldogált az út menti gazban; köpenyük prémgallérját szorosabbra húzták a nyakuk körül, a csípős hajnali levegő elleni védekezésül.
A kapitány hátranézett a kolostor felé kígyózó útra. A hideg szél belekapott acélszürke hajába, és játszi kedvvel felborzolta. A sziklák közt kanyargó ösvényt ötven-egynéhány megtermett fenyőszál szegélyezte. Mindegyiken himbálózott legalább egy felkötött bandita; némelyiken kettő-három is.
Grégoire atya megköszörülte a torkát.
– Köszönettel tartozom neked, Ulrich – szólalt meg –, amiért megszabadítottál szorongattatásunkból.
A kapitány rávetette acélos tekintetét. Pillantása hideg volt, akár a fekete jég.
– Ne köszönd még – mondta. – Georg!
Egy törött orrú, tagbaszakadt talpas lépett elő a ló mögül. Degeszre tömött, súlyosnak tetsző bőriszákot tartott a kezében; ahogy felemelte, fémesen megcsörrent benne valami. Steinhardt intésére szótlanul Vidal testvérhez ment, átadta neki, majd visszaállt a sorba, a többi katona közé.
Grégoire apát a meghökkent szerzetesre nézett, s a homloka elborult.
– Mire véljem ezt? – fordult Steinhardthoz, és gyanakodva ráncolta szemöldökét. – Nem szokásod neked a jótékonykodás!
– Nem is – válaszolta a kapitány komoran. – De ha adományt kapok, csak a jussomat veszem el belőle; annyit, ami jog szerint megillet. – Állával a bőriszák felé bökött. – Megtalálod benne a fizetségem felét. Nem dolgoztam meg érte.
Szigorú redő jelent meg az apát úr orrnyerge fölött.
– Hogyhogy? – kérdezte. – Felhajtottad a haramiákat. A törvény kezére adtad őket. Véget vetettél bűnös cselszövényeiknek, és alázatra tanítottad a vispi pórokat. Ennyit kértem tőled, nem többet.
– Nem tudtam kideríteni, hogy miért csinálták – mondta Steinhardt.
Hosszas, nyomasztó csend telepedett a keresztútra, csak a szürke csődör halk fújtatása hallatszott. Az ólomlábakon vánszorgó percek a végtelenbe nyúltak. Senki sem mozdult.
– Magad mondtad – szólalt meg végül Grégoire atya –, hogy az én személyemet próbálták ellehetetleníteni. Azt akarták, hogy feltámadjon ellenem a föld népe.
– Magad mondtad – felelte Steinhardt halkan –, hogy az irigyeidnek nem kell ilyen alantas eszközökhöz folyamodniuk. Akkor nem hittem neked; most már igen. Nézz rájuk! – A háta mögé intett, a fenyőfákon lógó halottak irányába. – Ezek mind egy szálig közönséges hegyi rablók voltak! Ugyan hogy foganhatott volna meg az agyukban ilyen fondorlatos ármány? És ha sikerül is nekik, mit értek volna el vele? Hogy megbuktatnak egy öreg, megfáradt csuhást? Azzal nem laknak jól; és fizetséget sem kapnak érte.
Grégoire atya kihúzta magát.- Ádáz láng lobbant a tekintetében.
– Beszélj, Ulrich! – rivallt a kapitányra erélyesen, már-már fenyegetően. Tartása egyik pillanatról a másikra megváltozott; a kövérkés, pirospozsgás képű barát helyét a hajdanvolt egyházfejedelem vette át, a tüzes szavú szónok, a züllés kérlelhetetlen ostora. – Mit hallgatsz el előlem?
– Nem tudtuk elfogni a vezérüket – mondta Steinhardt nyugodtan. Nem hőkölt meg az apát úr elől; sziklaarca rezzenetlen maradt. – Neszét vette, amikor rajtaütöttünk a zsiványtanyáján, és még idejében megugrott néhányadmagával. Ötnél semmiképp sem lehettek többen; találtunk nyomokat. – Egy szívdobbanásnyi időre mintha habozott volna. – Utánuk küldtem másfél tucat emberemet, a legderekabbak közül. Egyik sem tért vissza.
– Tovább! – sürgette Grégoire atya hajthatatlanul.
– Vannak jó erdőjárók a harcosaim között. Az egész környéket felverték a bandavezér után, de nem akadtak újra a nyomára; mintha szertefoszlott volna a levegőben – folytatta a kapitány. – Tudnod kell, hogy amikor az Arlberg fivérek elárultak, és fel akartak adni Lipót hercegnek, a hegyivadászaim egészen Transsylvaniáig követték őket, és miután végeztek velük, úgy tértek vissza onnan, hogy a hajuk szála sem görbült. Ezt az embert mégsem találták meg. Ez nem természetes.
Az apát úr zord pillantással mérte végig a katonákat.
– Megpróbáltam kivallatni a foglyul ejtett rablókat a vezérükről – mondta Steinhardt. – Egyetlen szót sem bírtam kicsikarni belőlük, pedig tízet is kifaggattam. Inkább vállalták a kínhalált, semhogy elárulják. Ez nagyon rossz jel, csuhás. Azt mutatja, hogy a bitangok jobban féltek a vezérüktől, mint tőlem.
– Mire célzol ezzel? – akarta tudni Grégoire atya.
A kapitány felsóhajtott, és indulásra készülve megemelte a lova gyeplőjét.
– Csak arra, hogy talán mégsem volt igazunk. Bárki is legyen az, aki ellened ármánykodik, több egyszerű halandónál. Én mindent megtettem, ami tőlem telhetett. Olyan ellenféllel állsz szemben, csuhás, akit vassal és lánggal nem lehet lebírni.
Grégoire apát büszkén felszegte a fejét.
– Ahol a fegyver már nem elegendő, ott a hit diadalmaskodik! – jelentette ki rettenetes meggyőződéssel.
– Meglehet. – Steinhardt a csizmája sarkával oldalba bökte a lovát, és poroszkálni kezdett az úton észak felé. Halk csörömpölés futott végig a vértes gyalogok hosszan elnyúló sorain, ahogy mozgásba lendültek, hogy kövessék kapitányukat. – Csakhogy a hit siralmasan gyatra védelemnek bizonyul, ha egyszer önmagában áll...
Az apátúr komor, szobormerev arccal nézett a lassan távolodó lovas után. Nem gondolta volna, hogy ez megtörténhetik; mégsem vonhatta kétségbe érzékei tanúbizonyságát, hiszen saját szemével kellett látnia, hogy Steinhardt, a vasember, a kérgesre cserzett szívű zsoldosvezér, életében először meghátrál egy kihívás elől...
Lehajtotta tonzúrás fejét; ajka kifehéredett, szája vonala késpengényivé vékonyult.
– Az egyház hite talán kudarcot vallhat – sziszegte maga elé olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta. – De az enyém soha!...

 

A zsoldosok távozása után egy darabig úgy tűnt, minden visszazökken a régi, megszokott kerékvágásba. A véres gyilkosságoknak vége szakadt; Visp lakóit nem zaklatták többé kóbor lelkek, és Steinhardt keménykezű módszerei egyszer s mindenkorra elejét vették a sírból föltámadott boszorkányról szóló szóbeszédeknek. Az út menti fákon száradó rablóhullák visszaadták a parasztok önbizalmát, s egészséges félelmet oltottak beléjük jog szerinti hűbéruruk iránt. Grégoire apát lovas futárt menesztett a sioni érsekhez, hogy küldjön Vispbe új lelkipásztort; amíg az érkezésére vártak, a községben továbbra is a három karmelita barát misézett, gyóntatott és áldoztatott. A falusiak keserűen megbánták, hogy bizalmatlanok voltak a kolostorral szemben, s a neofiták fanatizmusával keresték a lelki vigaszt; a szerzetesek pedig nem haboztak kemény penitenciákkal sújtani őket hitbéli eltévelyedésükért. A Steinhardtnak szánt kegyszerek háromnegyede visszakerült az apátság kincsesházába, s amikor beköszöntött a vetésidő, a parasztok és a barátok minden ellenérzést feledve, együttesen ülték meg a májusünnepet.
Csak Grégoire atya nem volt a régi már. Zárkózottá, befelé fordulóvá vált; szinte minden idejét a cellájában töltötte, egyik fényűző fogást a másik után rendelve a szakács frátertől, és súlyosan megsértette a szigorú regulát, amikor rendszeresen nem jelent meg sem a közös étkezéseken, sem az ájtatosságokon. Ha nagy néha mégis felbukkant a kolostor kerengőjében, lehajtott fővel, hátrakulcsolt kézzel rótta köreit, latin nyelvű imádságokat motyogva. Nem kereste a társaságot, de Vidal testvér egyszer erőt vett magán, összeszedte minden bátorságát, és eléje lépett séta közben.
– Rosszul érzi magát főtiszteletű atyám? – kérdezte aggódva. – Mit művel így egymagában?
Grégoire atya fölemelte rá a pillantását, s az ifjú szerzetes ereiben egy pillanatra meghűlt a vér. Az apát úr arca éjsötét volt, a szeme karikás, mintha napok óta nem aludt volna; szája sarkában, a szemzuga körül elmélyültek az ívesen szétfutó ráncok. Egy ideig úgy tűnt, mintha nem is állna szándékában válaszolni; aztán rekedt, síri hangon annyit mondott:
– Várok.
Vidal testvér nem bírta elviselni azt a rettenetes tekintetet, és elmenekült.
Harmadnapra rá a kolostor egyik nyájában kiütött a birkapestis, és ijesztő sebességgel harapódzott el legelőről legelőre, bár a parasztok juhait csodálatos módon nem fertőzte meg. Mikor megvitték a balhírt Grégoire apátnak, ő csak komoran bólintott rá.
– Kezdődik – jegyezte meg, és magához kérette a szakács testvért. A jámbor fráter egészen megzavarodva tért vissza konyhai birodalmába. Az apátúr parancsba adta, hogy mostantól fogva neki is ugyanazt a kosztot szolgálja fel, mint a többi szerzetesnek, szigorú fenyítés terhe mellett.
A birkapestis félelmetes pusztítást vitt végbe a nyájak között; a kolostornak csakhamar alig maradt lábon lévő jószága, és a pásztorok kétharmadát kénytelenek voltak elcsapni. Az apát úr pénzzé tett néhány féltve őrzött drágaságot, és elrendelte, hogy vásároljanak juhokat a parasztoktól; a kór azonban csakhamar átterjedt azokra a nyájakra is, amelyeknek a gazdái leálltak üzletelni a karmelitákkal, úgyhogy az étrendből nemsokára szinte teljesen ki kellett iktatni a húsféléket. Ugyanakkor az egerek soha nem látott számban fészkelték be magukat a kolostor csűrjeibe, és a számvevő testvér megesküdött rá, hogy a saját szemével látta, amikor seregestül megrohantak és halálra martak egy macskát.
A következő csapás a jégeső volt; három nap és három éjjel zuhogott szakadatlanul az apátságra, és komoly kárt tett a gazdasági épületekben, arról nem is beszélve, hogy csúnyán elverte az éppen sarjadó idei vetést. A balsorstól sújtott szerzetesek alig fejezték be a károk helyreállítását, amikor megmagyarázhatatlan módon kigyulladt a scriptorium, és csak egész éjszakás ínszakasztó munkával bírták megakadályozni, hogy a tűz átterjedjen a többi épületre is. Felbecsülhetetlen értékű kéziratok vesztek oda, a másoló testvérek élethosszig tartó fáradozásának kincsként őrzött gyümölcsei. Vidal testvérnek alig néhány félig elégett kódexet sikerült előkotornia a hűlő hamu alól; miközben ezzel foglalatoskodott, egy pillanatra különös szag csapta meg az orrát, amely kiáltóan idegennek tűnt a ragadás korom és a nyirkos pernye átható bűzében. Sietett beszámolni róla Grégoire atyának.
– Mit éreztél, fiam? – kérdezte az apátúr. – Tán kénkőszagot?
A fiatal barát egy pillanatra elgondolkodott, aztán határozottan megrázta a fejét.
– Nem – felelte. – Inkább talán... pézsmaillat volt.
Nagyon meglepődött, amikor Grégoire atya válaszra sem méltatta, hanem szomorú, sokat tudó mosollyal visszavonult cellája magányába.
Másnap reggelre ellepte az üszög azt, ami a jégeső tépázta vetésből megmaradt. Éjszaka az egyik másoló fráter, aki előző délután nona és vesperás között végig könnyekkel küszködve meredt a scriptorium üszkös romjaira, levetette magát a nagytorony legfelső emeletéről. Akárhogy próbálkoztak, képtelenek voltak felhozni a holttestét a szakadékból, ahová zuhant; egyébként sem lett volna sok értelme, hiszen nem temethették volna el keresztény szertartás szerint.
– Magunkra vontuk a haragját – suttogta halkan Grégoire atya, miközben a kicsavarodott, hangyányi testet nézte a falalti magasából. – Kárt okoztunk neki, és most benyújtja érte a számadást.
Senkinek nem magyarázta meg, mit értett ezalatt.
A szerzetesek körében lábra kapott a szóbeszéd, hogy átok ül a kolostoron. Mivel az apát úr semmit sem tett ellene, a szájról szájra szálló pletykák bátrabbak és hangosabbak lettek. Egyesek már azt is fölvetették, hogy a boszorkány szellem sújtotta rontással őket; suttogták, hogy a rablók is a kísértet gonosz befolyása alá kerültek, és amikor Steinhardt zsoldosai megtisztították tőlük a környéket, csak annyit értek el vele, hogy az átok áthárult a karmelitákra.
Két nappal később a közös étkezés után az egyik barát fölpanaszolta, hogy furcsamód pézsmaízűnek találta a kútvizet. Nem sokkal ezután nyavalyatörős görcsök törtek ki rajta, félrebeszélt, és még estére kiszenvedett. A kórság semmi másra nem hasonlított, amit a jámbor szerzetesek valaha láttak, és legnagyobb rémületükre kiderült róla, hogy halálos. Alig három nap leforgása alatt a kolostor lakóinak kétharmada megbetegedett. Csak kevesen haltak bele a fertőzésbe – főleg a tehetetlen aggok és a legfiatalabbak –, de a betegek mindannyian úgy legyengültek, hogy vonszolni is alig bírták magukat, és a közösséget a teljes működésképtelenség réme fenyegette.
Grégoire atya egészséges maradt, ám nem sok hasznát vették: bezárkózott a cellájába, és naphosszat ki se tette a lábát.
Először a laikus fráterek és a servitorok kezdtek elszökdösni. Vidal testvér kénytelen volt szélnek ereszteni a kolostor lovait, mert nem volt már senki, aki tisztességgel gondozza őket. A faluval minden kapcsolatuk megszűnt; az a hír járta, hogy a babonás parasztok agyonverték az egyházi szolgálatot ellátó három barátot, de hogy ez így volt-e vagy sem, arról senki sem tudott bizonyságot szerezni. Egy hideg, barátságtalan reggelen váratlanul szárazvillám csapott a nagytoronyba; nem roskadt meg ugyan, de a leomló kövek ripityára zúzták egy szerencsétlen szerzetes koponyáját. Másnapra nyoma veszett a számadó testvérnek, a kolostor utolsó öszvérével és a kincsesházban őrzött kegytárgyak tetemes hányadával együtt.
Vidal testvér térden állva könyörgött, az apát úr cellájának zárt ajtaja előtt, hogy jöjjön ki, és vegye a kezébe a dolgok irányítását, mielőtt még minden romba dől körülötte.
– Nem tehetem, fiam – szólt ki neki Grégoire atya szelíden. – Harcolok. Minden percemet a viadal emészti fel. Erős ellenfelünk van, erősebb, mint gondoltam volna, de nem legyőzhetetlen. Ha a hitem szilárd marad, diadalt fogok aratni.
Éjjel miazmás, fekete gőzök szálltak fel a szakadékból, és rátelepedtek a kolostorra. A szerzetesek – betegek és egészségesek egyaránt – magatehetetlenül fuldokoltak a priccsükön, és rettegve hallgatták a sötétségből támadó zajokat. Nehézkes, csosszanó léptek a lezárt szobákból; kísérteties hárfaszó, metszett kristálypoharak csendülése; torokhangú, vadállati morgás; alvilági sikolyok és tébolyult, vihogó kacaj; szilánkokra hasadó bútorok recsegése; kitartó, nedves szimatolás a folyosókon; lassan távolodó, csábos sziréndal, mely egyre szomorúbbá válva semmivé enyészik. Mintha a pokol minden démona szabadult volna rá a kolostorra az éj leple alatt. A szakács testvér éles csörömpölést hallott a konyhából, s a kötelességtudat legyűrte benne a félelmet és a testi gyengeséget. Zihálva felállt szalmazsákjáról, és verítékben úszva végigtántorgott a folyosón. A roppant, barlanghomályos konyhához érve feltépte az ajtót, és szembetalálta magát valamivel. Egyetlenegyet üvöltött csupán – hangja átjárta az egész kolostort –, aztán megszűnt dobogni a szíve.
Amikor reggelre kelvén a napkorong felső széle előbukkant a hegyek takarásából, első sugarai a nagytoronyra estek. A kolostor harangja éles, csendülő hang kíséretében hosszában végighasadt, s a kísértetjárás lármája – mintegy varázsütésre – nyomban elcsitult. Szelíd, rózsaszín napsütés ömlött végig a zord hegyvidéken, s melege felszippantotta a dögletes miazmát.
A kerengőben csakhamar maroknyi megviselt szerzetes verődött össze, Vidal testvér vezetésével. Tágra nyílt szemük karikás volt és riadt, akár az űzött vadé. Reszkető ujjaik között feszületeket, zsoltároskönyveket, rózsafüzéreket szorongattak; az egyikük néhány üvegcse szenteltvizet hozott magával.
Bátorságot öntöttek egymás szívébe, és nekiláttak, hogy napvilágban bejárják az egész kolostort. Találkoztak egy dühöngő őrülttel, akit valaha a kertész testvérüknek ismertek, most azonban habzó szájjal rontott nekik, és kettejüket is agyonvágta a kezében forgatott ásóval, mire sikerült lebírniuk. Megadták a feledés békéjét egy nyomorult emberroncsnak, aki vinnyogva vonaglott a saját mocskában; az éjjel mindkét szemét kivájta a csupasz ujjaival. Lekötöztek a priccsére egy valaha volt emberi lényt, aki üveges tekintettel meredt rájuk, és megállás nélkül nevetett, torkaszakadtából, míg ronggyá nem szakadtak a hangszálai. Elszörnyedtek a temetőkert láttán, ami úgy nézett ki, mintha valami megtermett szörnyeteg túrta volna fel, s szórta volna szanaszét a halott barátok maradványait; legalábbis ezt hitték, amíg a szerszámoskamrában rá nem bukkantak egy földmocskos csuhában gubbasztó kreatúrára, aki nyáladzva szopogatott egy félig lerágott emberi combcsontot, és kurrogó üvöltésbe tört ki, amikor a nyitott ajtón keresztül ráesett a napfény.
Az apát úr cellájához vonultak, és csaknem egy óráig könyörögtek neki sírva, hogy jöjjön elő, de nem kaptak választ. Ekkor megpróbálták betörni az ajtót, ám túl gyengék voltak hozzá, és néhányan közülük féltek attól, ami a túloldalon várhatja őket.
Délben bevették magukat a kápolnába, és hosszasan imádkoztak, falfehér arccal bámulva Krisztus részvétlen bronzmását. Utána tanácsot ültek, hogy mitévők legyenek. Nyolcan közülük sajtot és kenyeret csomagoltak maguknak, útiköpenyt kanyarítottak a vállukra, és gyalogszerrel elhagyták a kolostort. Vidal testvér két társával úgy döntött, hogy itt maradnak; buzgó imádsággal töltik a sötétedésig hátralévő órákat, aztán a kápolna szent menedékében megkísérlik átvirrasztani az éjszakát.
Mielőtt csatlakozott volna a két másik szerzeteshez, Vidal testvér megmászta a nagytorony lépcsőit, és a galambdúchoz ment, amit megrongált ugyan a villámcsapás, de nem tett tönkre teljesen. Útközben pergament, lúdtollat, kalamárist vett magához, és sietve lefirkantott egy szűkszavú üzenetet. A postagalambok betegnek és törődöttnek látszottak. Vidal testvér kiválasztotta közülük a legegészségesebbnek tűnőt, gondosan a lábára erősítette a pergament, és útjára bocsátotta. Dolga végeztével visszatért a kápolnába, letérdelt a társai mellé, és imádkozni kezdett.
A postagalamb egészen a Szent Gotthárd-hágóig jutott. Ott hirtelen egy lángoló szemű, éjfekete kerecsensólyom csapott le rá a semmiből, és darabokra szaggatta.
Csak néhány céltalanul szállongó, hófehér tollpihe maradt utána a levegőben.

 

A kolostor harangja nem szólalt meg, de a házioltára előtt térdeplő Grégoire apát ösztönösen megérezte, hogy éjfél van.
Eljött az idő.
Fölegyenesedett, és leporolta magát. Minden porcikája sajgott; a lábába annyira beleállt a zsibbadás, hogy alig bírt megállni rajta. Nem tartotta ugyan számon az órák pontos múlását, de bizonyos volt benne, hogy legalább másfél napot töltött megszakítás nélkül az oltár előtt. A torka érdes volt és száraz, akár a kisárgult pergamen, gyomra görcsösen háborgott, ám nem törődött sem az éhséggel, sem a szomjúsággal. Szigorúan ráparancsolt a testére, hogy ne vegye tudomásul a gyötrő fájdalmakat.
A priccséhez bicegett, lehajolt, és egy tölgyfa utazóládát húzott ki alóla. Féltő gonddal nyitotta ki a nyakában hordott vaskulccsal; a hosszú évek óta háborítatlan zárszerkezet rozsdás nyikorgással tiltakozott, végül azonban megadta magát. Porfelhő szállt fel, ahogy fölhajtotta a födelet; átható, csípős illat töltötte be a csupasz falú cellát. A láda tartalmát drága fűszerszámos golyóbisok védték a férgektől és a molyoktól.
Grégoire apát lassú mozdulatokkal gondosan felöltözött, bár a kánonjog szerint ez a viselet már nem illette volna meg. Hófehér karinget vett magára, hosszú bíborstólával; óvatosan tonzúrájára illesztette a halszájat formázó püspöksüveget; a láda aljáról kiemelte az aranyozott pásztorbotot, és keményen megmarkolta. Amikor oly hosszú idővel ezelőtt örökre elhagyta Senlis városát, a szíve mélyén tudta, hogy egyszer még szüksége lesz a főpapi ornátusára.
Mélyet lélegzett, kihúzta a derekát, és kilépett cellája ajtaján. Odakint süket csönd fogadta. Léptei messzehalló visszhangokat vertek az üresen kongó folyosókon; a taktust a pásztorbot ütemes koppanásai szolgáltatták hozzá.
Dermesztően hideg volt a kolostorban. Az ablakréseken beszüremlő holdfény ezüsttel futtatta a vastag kőfalakat, s tünékeny glóriát vont a szentek faszobrai köré a benyílókban. Ködfátylak úsztak álmatag lassúsággal a levegőben; amerre az apát úr elhaladt, habfinom csipkefoszlányokra szakadoztak, s hosszan elnyúló uszályként szegődtek a nyomába.
A kerengőben halk, sóhajszerű neszezés fogadta Grégoire atyát; a szél hideg ujjai motoztak a csipkebokrok között. Furcsa, fűszerzamatos illat csapta meg az orrát; leginkább talán a kertész testvér által főzött herbateára emlékeztetett, de mintha egy leheletnyi pézsma is vegyült volna belé. Valami azt súgta neki; hogy pillantson fel a csillagos égre, s ő tétovázás nélkül követte a belső hang tanácsát.
A telihold helyén csupasz halálfő vigyorgott vissza rá. A meztelen fogsor ezüst ragyogással világított; az üresen tátongó szemgödrök mélyén felhőférgek tekergőztek.
Grégoire apát elmosolyodott, és rezzenetlenül viszonozta az égi halálfő tekintetét. Ahogy kitartóan nézte, a csupasz koponya körvonalai elmosódtak, egymásba folytak, bizonytalan derengés játszotta őket körül. Nem telt húsz szívdobbanásba, és a telihold ismét felöltötte megszokott, ismerős alakját.
Az apátúr elégedetten bólintott, és folytatta útját. Léptei erőteljesebbé, lendületesebbé váltak; az elgémberedett tagokban lassan újra megindult a vérkeringés. Különös, emelkedett hangulat töltötte el; évtizedek óta nem érezte magát ennyire magabiztosnak és tettrekésznek.
Amikor megállt a kápolna előtt, látta, hogy az ajtó résnyire nyitva áll. Mélyet lélegzett, majd belökte pásztorbotja végével.
Odabent már vártak rá.
Négyen voltak, de azonnal tudta, hogy a hátsó hárommal nem kell törődnie. A tagbaszakadt, törött orrú hegylakó, a vállára bukó őszes sörénnyel; a gonosz képű, bőrruhás siheder, a mellén keresztbe vetett íjjal; a széles vállú, tetovált homlokú cigány, a fülcimpájában lógó aranykarikával – ezek mind mellékszereplők csupán, jelentéktelen sakkbábuk egy roppant játszmában, amelyben siralmasan csekély tétnek számít egy halandó ember élete. Csak a jószerencséjüknek köszönhetik, hogy nem lógnak ők is az út menti fenyőkön, a többi haramiával együtt. A sors mindeddig kegyes volt hozzájuk, de ami most következik, abba nem lesz beleszólásuk.
Grégoire atya minden figyelmét a legelöl álló alaknak szentelte. Régóta várt már erre a pillanatra a arra a mámorító, felemelő érzésre, hogy végre farkasszemet nézhessen az ellenséggel.
Nyúlánk, karcsú férfi volt, arányos alkatú, de nem túl izmos, akár ösztövérnek is mondható. Bal karja tehetetlenül lógott az oldala mellett; könyéktől lefelé kóróvékonyra sorvadt, béna csuklója éles szögben kifordult. Nyomorék kezén az ujjai vércsekarmokként befelé görbültek, és ráncosra száradtak, akár a rosszul cserzett birkabőr; az egyiken ametisztköves gyűrűt viselt. Lovaglócsizmát hordott, fekete selyemujjast, és fókaprémmel szegett köpenyt; amely úgy hullámzott keskeny válla körül, mintha az éjszaka titokzatos neszei leheltek volna életet belé. Hollófekete volt hosszúra nőtt haja is, egyetlen ősz fürt kivételével, a halántéka fölött. Az arca viszont betegesen sápadtnak tűnt, szinte világított a kápolna sűrű homályában. Az antik márványszobroknak lehetnek ennyire tiszta, nemesen metszett vonásai, gondolta Grégoire apát elmélázva; csakhogy azoknak a szobroknak az arcában nem szikrázik ilyen acélkék szempár, melynek pillantása az ember velejéig hatol, és jéggé dermeszti a szívében lüktető vért.
Az apát úr jól tudta, milyen kérges lelkű, kiégett emberek a hegyekben tanyázó rablók; csak az erőszak nyelvén értenek, és brutális vasszigorral kell megfegyelmezni őket. A betolakodók vezére nem látszott harcosnak, bár kardot viselt az oldalán; a három viharvert képű haramia tekintetéből, ahogy a mozdulatait lesték, mégis olyan őserejű rettegés sugárzott, ami a ketrecbe-béklyóba tört vadállatok sajátja.
A fekete lovaglócsizmák orra előtt Vidal testvér levágott, kivérzett feje hevert a kápolna kövén. A fiatal barát üveges szeme tágra nyílt, arcvonásai az iszonyat őrült grimaszába torzultak. Grégoire atya három hosszú szívdobbanásig nyugtatta tekintetét a hátborzongató látványon.
– Ezt azért nem kellett volna – szólalt meg aztán szelíden.
A sötét idegen elmosolyodott, fogai hidegen megvillantak. Az elítélt nyaka fölé emelkedő hóhérbárd mosolya volt ez.
– Sajnálod tán? – kérdezte. A hangja sem volt melegebb a pillantásánál. – Rosszul teszed. Kígyót melengettél a kebleden: a szent inkvizíció megbízásából kémkedett utánad.
Grégoire apát elgondolkodva bólintott.
– Tudom – mondta egyszerűen. – De ahogy múltak az évek, egyre inkább a mesterét látta bennem. Idővel a magam pártjára hajlíthattam volna.
– Hazudsz magadnak, mint mindig. Vágyálmokat szősz. – A betolakodó belerúgott a levágott fejbe, amely az egyenetlen kőlapokon ugrálva gurulni kezdett az apátúr felé, majd félúton megállapodott. Szaggatott, sötét csík maradt utána a padlaton. – De tessék, neked adom! Tovább gyámolíthatod, ha kedvedre van.
Grégoire atya fölemelte a fejét, és belenézett a halál-kék szemekbe.
– Ki vagy te? – kérdezte halkan.
A sötét idegen ép kezével maga elé kanyarította a köpönyegét. A keresztre feszített Krisztus roppant bronzszobra úgy derengett mögötte a falon, mintha szomorú mosollyal a keblére akarná ölelni.
– Valaha rég, mielőtt hátat fordítottam a világnak, Foix grófja voltam. A hegyeken innen úrnak és lovagnak tiszteltek; a hegyeken túl tanult magisternek. De most már csak egy nevem van.
Az apát úr szeme résnyire szűkült.
Senlis egyházmegyéjében suttogva továbbadott legendák terjedtek a pórok között. Szó esett bennük egy elátkozott családról, az Oroszlán ivadékairól; egy Bernon nevű szerzetesről, aki tisztázatlan körülmények között nyerte el a vértanúság koszorúját, s az egyház később boldoggá avatta; egy halk szavú, szépreményű ifjúról, a párizsi egyetem baccalaureusáról, aki nem forgott elég járatosan a világi ügyekben, s bár tudós embernek tartották, távollétében mindenét elbitorolták a tulajdon vérei. Mesélték azt is, hogy ez az ifjú a Pireneusokon túl bujdokolva a Sátánnak ajánlotta a lelkét, és sötét újjászületésen ment keresztül; később visszatért neveltetése helyére, üszköt és acélt hozott magával, s testvérgyilkossá lett, mielőtt örökre elnyelte volna az éjszaka.
Mersant le Sinistre. A hitehagyott.
Az apát úrnak hirtelen kiszáradt a torka.
– Mit akarsz tőlem? – szólalt meg rekedten.
– Mit akarhat a kivert kutya? – kérdezett vissza a hideg szavú férfi. – Valamikor rég otthonom volt és családom. Később mestereim és harcostársaim. Kétszer veszítettem el mindent az egyház akaratából: Most eljöttem, hogy behajtsam a tartozást.
– Egy száműzött vénségen, aki kiesett a szentszék kegyeiből, mert igaz ember akart maradni? mondta Grégoire atya keserűen. – Miféle igazság az ilyen?
– Az én igazságom – felelte Mersant; az arca mozdulatlan maradt. – Az ellenségeim vagytok valamennyien; nem érdekelnek a nyomorúságos belviszályaitok. – Lassan, vontatottan bólintott. – Hosszú ideig kutattam, míg rábukkantam a megfelelő helyre és személyre. Te nem hiányzol majd senkinek; még örülni is fognak, amiért megszabadultak tőled. És miközben a hitsorsosaid nevetséges intrikákat szőnek egymás ellen, én a kolostorod romjain felépítem a domíniumomat.
Az apát úr hirtelen ádáz haragra gerjedt; a pásztorbotjára támaszkodva kihúzta magát, és undorodva Mersant felé köpött.
– Ne hidd, hogy nem ismerem a fajtádat! Apostoli vizitátor voltam egykoron, a szent emlékezetű Bonifác pápa bizalmasa – sziszegte bőszen. – Nagyon is jól tudom, kiféle vagy! Egy barbár szekta utolsó hírmondója, amelyik gyalázatos, pogány babonaságot űzött, és el is nyerte érte, méltó büntetését: ízzé-porrá zúzta az Úr bosszúálló keze! – Széles taglejtéssel Mersant háta mögé intett. – Nézz hátra, hitehagyott! Egymagad vagy, és hány híved maradt? Három gyilkos hegyi bitang, három elaljasult szívű útonálló, akiket a mestereid be sem bocsátottak volna az eretnektanyátokra, amíg létezett! Szánalmasak a fenyegetőzéseid! Jól mondtad az imént – kivert kutya vagy, letűnt korok mementója, híg vérű, nyomorék korcsfajzat, aki délibábos álmokat dédelget egy haldokló rend feltámasztásáról!
– Ne bízd el magad a béna kezem miatt! – ingatta a fejét Mersant. – Ez volt az ár, amit a tudásért fizettem.
– A sírjukban porladó holtak tudásáért! – Grégoire atya szent dühöngésében az ótestamentum haragvó prófétáira emlékeztetett; tekintete szikrákat szórt, szája széle reszketett az indulattól: – A ti szektátok üszkös fekély, amit vörösre izzított vassal kell kiégetni a kereszténység eleven húsából, ahogy Lombardi bíboros cselekedte!
– Csakhogy Ettore Lombardi halott. Mindenszentek estéjén vettem vérét, a Dora Riparia zúgóinál. – Szelíd mosoly játszotta körül a hitehagyott vértelen ajkát. – Egyébiránt közülünk való volt ő is, Hermész beavatottja. Pártot váltott, hogy a csatazaj elülte a győztes fél oldalán találja. Alábecsülte a rend hatalmát. Tévedett. – A fekete selyembe bújtatott jobb kar lassú, kimért mozdulattal a levegőbe emelkedett. – Mint ahogy tévedtél te is.
Mersant fagyos-kék szeme hirtelen egybefüggő feketére változott. Bódító, tömény pézsmaillat terjengett a kápolnában. A sötétség megbuggyant, formákba alvadt, s hidegen tapogatozó csápokkal nyúlt az apát úr felé.
Grégoire atya arca megkeményedett; ujjai megszorultak az aranyozott pásztorboton. Mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt a főpapi ornátus alatt. A sötétség nyúlványai megérintették, lehullottak róla, és semmivé foszlottak. Halk, panaszos sóhaj kélt a visszhangos boltozat alatt; a kárhozott lelkek búcsúzhatnak így az eleven világtól, amikor Kharón tutaján útra kelnek a Sztüx túloldalára.
– Én nem hiszek a pogány mágiában – szólalt meg az apát úr, és kevélyen felszegte az állát. A hangja zengzetessé vált, megércesedett.
Ha dühkitörésre vagy rémületre számított Mersant részéről, csalódnia kellett. A három haramia arcán félelem suhant át – zavartan, mukkanni sem merve toporogtak a bronz Krisztus árnyékában –, a hitehagyottnak azonban arcizma sem rándult, csak érdeklődve félrehajtotta a fejét, mintha kíváncsian várná a folytatást. A szeme egyik pillanatról a másikra kitisztult, és visszanyerte baljós, fakókék ragyogását.
– Mióta száműztek ebbe az eldugott kolostorba, bőségesen volt időm tanulmányozni a hit dolgait – mondta Grégoire atya. – Az Úr kegyéből megvilágosodást nyertem. Azt mindig is tudtam, hogy a hitnek hatalma van; arra azonban már csak itt döbbentem rá, hogy ez a hatalom még az egyház által sejtettnél is messzebbre terjed. Az eretnek szabadgondolkodók szerint a világi környezet formálja az emberek hitét; pedig valójában ez éppen fordítva áll.
– A domonkos Tamás aligha dicsérne meg ezért az ideáért – jegyezte meg Mersant halkan.
Az apát úr nem zavartatta magát.
– Az Úr a maga képére formálta meg az embert, tehát szükségképpen beléhelyezte a teremtő erő csíráit is – folytatta. – A természetnek nincsenek magukban álló törvényei; a valóság képét a hitünk alakítja ki. Az alma azért esik le a fáról, mert az emberek megszámlálhatatlan nemzedék óta meg vannak győződve róla, hogy ez a dolgok rendje. Ha hirtelen az egész világ másképpen kezdene gondolkodni, az alma fölfelé zuhanna.
– És ebből az axiómából következik a személyes hatalom léte – bólintott Mersant. Mintha valamiféle perverz módon örömét lelte volna a filozofikus társalgásban.
– Úgy van. Egy rendíthetetlen akaratú ember, ha megvan benne a kellő eltökéltség, képes rákényszeríteni hitét a környezetére, és tetszése szerint formálhatja a valóságot maga körül. Csak keveseknek adatott meg a képesség, és még kevesebben tudták, hogy rendelkeznek vele. A régmúlt idők legendás hősei és vezérei a hitüknek köszönhették diadalaikat. Nem értették, honnan fakad a hatalmuk, de éltek vele. Mint Nagy Sándor, aki egy maroknyi barbár élén örökre megváltoztatta a világot. Mint Godefroy de Bouillon, aki ezer veszéllyel dacolva megcselekedte a lehetetlent, és felszabadította Jeruzsálemet.
– És te is ezek közé a nagy nevek közé számítod magad? – kérdezte a hitehagyott.
Grégoire apát megrázta a fejét.
– Az alkotó teremtéshez nem elégségesek a képességeim; túlságosan gyarló lélek vagyok – mondta. – Ám a létezés tagadásáig eljutottam. Nem hiszek a varázserődben, következésképpen nem árthatsz vele nekem. A kolostort nem tudtam megmenteni, mert a barátok zavaró befolyása ellenem dolgozott: ők mind elfogadták a szemük és a fülük tanúságát, s bármit teszek, nem bírtam volna meggyőzni őket. Most azonban csak ketten vagyunk, te meg én. A csatlósaid nem számítanak.
– Eljutottál a létezés tagadásáig... – ismételte Mersant tűnődve. – Hermész legszentebb misztériumaiba ártottad bele magad, barát, ha akaratlanul is. Ámde a könnyebbik utat választottad, és meglehet, hogy ingoványos talajra téved a lábod. Vigyázz! A tagadás szelleme nem barátja a te Uradnak.
– De erőt ád nekem, hogy megszabadítsam tőled a világot – felelte az apát gőgösen. – A cél mindenek fölött való!
Mersant hátranézett három megmaradt emberére. A Lator bivalyerős barom volt, a gonosz képű suhanc párjanincs céllövő, a cigány pedig úgy bánt a késsel, mint maga az ördög. Egyetlen szavába kerülne; és eltennék láb alól az apát urat.
Vagy mégsem?
Látta a szemükben a félelem csillogását. Hárman maradtak hat tucatból. Nem sápadt ki még az emlékezetükből Steinhardt vérteseinek képe, amint rendezett csatárláncba fejlődve fölverik az erdőt, s kardjuk-lándzsájuk friss vértől vöröslik. A kolostorba jövet sorra elhaladtak a többi rabló szíjasra száradt holtteste előtt, magukon érezték a hollóvájta szemgödrök vak tekintetét. Ó igen, féltek a vezérüktől; de a félelem kétélű fegyver.
Ezt az ügyet magának kell megoldania.
Lassan visszafordult Grégoire atya felé.
– Legyen hát! – mondta halkan, s fakókék szemében elömlött az éjszaka sötétje. – De figyelmeztetlek, barát: erős az én hitem is!
Fullasztóan tömény pézsmaillat söpört végig hullámokban a kápolnán; a rablók torkukhoz kaptak, megtántorodtak, az apát úr azonban megállt egyenes háttal, mint valami sziklaszál. Szikrák pattogtak Mersant ép kezéből; hollófekete haján Szent Elmo tüze táncolt. Elszáradt balján ütemesen lüktetni kezdett a mélylila fényű ametisztkő.
A sötétség csomós örvényben kavargott Grégoire atya körül, mintha magába akarná nyelni, bekebelezni, lehúzni az örök csendesség nyúlós iszapjába. Az apát úr azonban tapodtat sem hátrált; a pásztorbot felragyogott a kezében, s távol tartotta tőle a gonosz áramlatokat.
– Párbajra hívlak, Mersant le Sinistre! – kiáltotta érces hangon; hajdanvolt méltósága teljes fényében visszatért. – Erős a hited, azt mondod; de ugyan miben hihet egy hitehagyott? A Sátánban talán?
– Nem – felelte Mersant furamód elváltozott, pincemély hangon. – Egyedül önmagamban.
És tett egy lépést az ellensége felé.
Dermesztő hideg támadt a kápolnában; csikorgó dérlepei futott végig a padokon és a vastag kőfalakon, szikrázó kristálypalástot varázsolva Krisztus bronztestére. A küzdőfelek lehelete párásan gomolygó felhőkben gyűlt meg az íves dongaboltozat alatt. Az intarziás ablakok egyszerre robbantak ezernyi szilánkra; fagyos szél süvöltött be az udvarról, s jajongva körülörvénylette a két farkasszemet néző férfit.
– Én viszont nem hiszek benned, pokolfajzat! – rikoltotta Grégoire atya; bíborvörös stólája vadul csapkodott körülötte a sívó léghuzatban. – Gyere csak, ha akarsz; minden lépéssel közelebb kerülsz a kárhozathoz! Szólítsd ide, valahány ártó szellem csak lakozik az alvilágban; nem árthatnak nekem, mert tagadom létezésüket!
– Talán – mondta Mersant, és tett még egy lépést. Sápadt halántékán lüktetni kezdett egy halványlila ér; a homlokán apró verejtékcseppek ütköztek ki, sorra egymás után.
Fanatikus láng lobogott az apát úr tekintetében.
– Eltöröllek a világról! – vicsorította ki a fogát. – Emléked sem marad!
Mersant megtántorodott, és ha nem kapja el idejében az egyik imapad dérlepte karfáját, végigterül a padlón. Keskeny vérpatakok szivárogtak az orrlyukából. Összeszorított szájjal vánszorgott tovább; ereje lépésről lépésre apadt, térde megereszkedett, az ujjai reszketni kezdtek.
A sötét förgeteg minden eddigit felülmúló bömböléssel csapott föl Grégoire atya körül; villogó karmok nyúltak utána, szöges ostorszíjak csaptak a keze felé. A pásztorbot fényét azonban nem állta egyik sem; mielőtt célba találtak volna, anyagtalan árnyfoszlányokká feslettek szét.
Az apát úr diadalittasan meredt Mersant verítékben fürdő, viaszfehér arcába. A hitehagyott féltérden vonszolta magát egyre közelebb; tekintete megzavarosodott, kapkodó, gyors kortyokban szedte a levegőt. Látszott rajta, hogy utolsó erőtartalékait emészti fel; a sovány mellkasban dobogó beteg szív mind bizonytalanabbul dolgozott, ki-kihagyta az ütemeket.
Aztán Mersant az apát elé ért, és emberfeletti erőfeszítéssel kiegyenesedett; de öntudat már nem volt a szemében. A gondolatok cserbenhagyták; csak az ösztön, az irányító elme nélkül maradt akarat hajtotta eddig.
– Győztem! – harsogta mámorosan Grégoire atya, és ütésre emelte pásztorbotját, hogy földre sújtsa ellenfelét. – Glória! Glória alleluja!
Hirtelen iszonyú fájdalom hasított a mellkasába. Felcsuklott; a bot kifordult a markából, és csattanva zuhant a zúzmarás kőlapokra. Szeme hitetlenkedve tágra nyílt; nem akarta tudomásul venni ezt a legutolsó, szégyenletes kudarcot, mind közül a legfájóbbat és a legmegalázóbbat. Fogcsikorgatva küzdött, hogy talpon maradjon, és egy pillanatig úgy tűnt, sikerülni fog neki. A hitébe kapaszkodott, mint valami utolsó szalmaszálba; de ő félbemaradt lény volt, a bomlás teológusa. Csak elvenni tudott, adni nem.
A halál minden dolgok végső tagadása. Süket csönd; örök sötétség. Grégoire atya tökéletlen hite nem birkózhatott meg vele.
Egyszerre rogytak össze Mersant-nal. A püspöksüveg lehullott az apátúr fejéről. A hófehér karing a szíve fölött tenyérnyi foltban skarlátvörösre színeződött.
– A mágia... – motyogta elfúló hangon. Vér buggyant ki a szája szélén – Nem hiszek... a mágiában!
A szabadjára engedett varázserő démoni tombolásának egy csapásra vége szakadt, mintha elvágták volna. Mersant le Sinistre féltérdre támaszkodott, és megrázta a fejét, hogy elűzze belőle a kábaságot. Aztán Grégoire atyára nézett; a kápolna homályában keményre fagyott jégszemcseként csillogott a fakókék szempár.
– De az egyszerű, csupasz acélban – kérdezte halkan, miközben fölemelte az ép kezében tartott tőrt, amely az apátúr szíve vérétől vöröslött –, abban ugye hiszel?

 

 

5. A HARCOSTÁRS

A szerzetes összevert arca felismerhetetlenné torzult. Ajka rojtos cafatokra szakadt, szilánkokra zúzott orra szétroncsolt, formátlan húsdarabbá lapult, két szeme alig látszott ki a kékeslila színben játszó, püffedt daganatok alól. Embriópózba kuporodva feküdt a dohos kamra terméskő padlatán, és elkínzott hangon, harákolva zihált. Feje jókora vértócsában nyugodott, amely lassan már alvadásnak indult; itt-ott kitépett hajcsomók és törött fogak ragadtak belé.
Steinhardt a nyomorult teremtés felé fordította a vascsuklyás kézilámpást. Bizonytalanul imbolygó, sápadtsárga fény ömlött végig a szűk helyiségen, amelynek bútorzata egy kecskelábú asztalból és egy gyalulatlan lécekből összetákolt székből állt. A sötét kőfalakból nyirkos föld és rothadás szaga áradt.
A kapitány odalépett a szerzeteshez, és gondosan kiszámított mozdulattal, szenvtelenül fejberúgta. A fogoly felnyögött, és mindkét kezével vérmocskos homlokához kapott. A következő rúgás a gyomorszáját érte. Kínlódva kétrét görnyedt, és öklendezni kezdett.
Steinhardt nyugodtan visszasétált a gyatra székhez, és lovaglóülésben letelepedett rá, karját a támlán nyugtatva.
– Azt hiszem, érteni fogjuk egymást – szólalt meg hidegen. – Ülj fel!
A barát köpködve, nyeldekelve tovább vonaglott a padlón.
– A gerincednek még nem esett baja – mondta Steinhardt. – Ülj fel, ha azt akarod, hogy épen maradjon!
A szerzetes lihegve föltámaszkodott, és nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Habos nyál buggyant ki a szája szélén, s csorgott végig rongyokká szakadt csuháján.
– Magyarázatot várok – simított végig borostás állán a kapitány. – Te voltál Grégoire apát jószágigazgatója. Mit kerestél a szabad kantonokban; és mit kerestek az iszákodban a kolostor kincsei?
– Védelemért... védelemért jöttem – nyöszörögte sírós hangon a karmelita barát. – Azt mondták, tőled védelmet lehet vásárolni...
Steinhardt kimérten bólintott.
– Ha méltó rá, aki kéri; és ha a saját erszényéből fizet.
– Grégoire atya küldött. – A szerzetes feldagadt, szétharapott nyelve nehezen forgott a szájában. – Sürgetős szüksége van rád...
– Az őreim nem találtak nálad pecsétes megbízólevelet.
– Rablók... rablók orozták el tőlem az úton...
– És a sok ezüstmarhát meghagyták a tarisznyádban? Nem állhatom, ha hazudnak nekem.
Könnyek patakzottak a barát tönkrevert arcán.
– A Mindenható a tanúm, hogy igazat beszélek! – zokogta. – Átok szállt a kolostorra! A boszorkány... visszatért a sírból, hogy rontást hozzon ránk! Birkavészt, jégverést és a kárhozat tüzét...
A kapitány a homlokát ráncolta.
– Szükséget láttatok?
– Éheztünk, és kórság ütött belénk bólogatott a szerzetes a könnyeit nyeldesve. – Leégett a másolóház... A szolgák szökdösni kezdtek...
– Nemcsak a szolgák – mondta Steinhardt ridegen. – Galádul sorsára hagytad az uradat, csuhás.
A szerzetes esdeklő mozdulattal nyújtotta ki a kezét abba az irányba, amerre a kapitányt sejtette.
– Van aranyam! – zihálta. – Vegyétek el mindet, csak óvjatok meg a gonosztól! Megfizetek érte!
– Afelől ne legyen kétséged! – Steinhardt szürke szeme hidegen, fenyegetően megvillant, akár a kivont penge acélja. – Én zsoldos vagyok, nem tolvaj. Nem mocskolom be a kezemet lopott arannyal.
– Nem loptam! – bőgte a szerzetes kétségbeesetten. – Az őrizetemre bízták...
A kapitány fölállt; viharvert képe zord volt és rezzenetlen, akár a rögösre kopott sziklakő.
– Hazug lator vagy: rabló és hitszegő – mondta komoran. – Ugye tudod, milyen büntetés jár az árulóknak?
A barát összekulcsolt kézzel hasra vágta magát, és csúszni kezdett a porban Steinhardt felé. Közben úgy szűkölt, akár a megvert kutya.
– Irgalmazz, nagy jó uram! – nyüszítette reszkető hangon. – Irgalom szegény fejemnek!
– Az irgalom Istené – felelte a kapitány ridegen.
A szerzetes odaért hozzá, és a csizmája orrát kezdte csókolgatni. Steinhardt undorodva mérte végig, és félrerúgta magától, mint egy kutyát. Aztán fölemelte a jobb kezét, és csettintett az ujjaival.
A kamra vaspántokkal megerősített tölgyfa ajtaja csikorogva kinyílt; fáklyafény gomolygott be rajta füstös-rőtes hullámokban. Két keményre cserzett férfiarc jelent meg a bejárati nyílásban; az egyiknek törött volt az orra, a másiknak hosszan fehérlő forradás húzódott végig a homlokán.
Katonaarcok.
– Kössétek fel! – vetette oda nekik Steinhardt.

 

Nem volt lágyszívű ember; miért is lett volna az? A szigort és a kegyetlenséget, amely hatvankét hosszú év alatt a vérébe ivódott, az élettől tanulta.
Keveset aludt, és okkal tette. Ha lehunyta a szemét, néha tarka-eleven képek rajzottak föl előtte, és csontjai mélyén felüvöltött a hajdanvolt kínok emléke.
A gyermekkor lidércnyomásai.

 

Az anyja büszke, márványarcú szláv szépség volt; gazdagon aranyló haja egész a derekáig bukott alá, selymes-dús hullámokban. Oldalt, a bal szemöldöke fölött aprócska, félholdforma jegy vöröslött, alig nagyobb a kisujja körménél.
Perun isten jele.
Steinhardt – bár akkoriban még nem így hívták – soha nem látott szeretetet, féltést, szülői aggodalmat tükröződni ezen az arcon. A vérvörös félhold szúrósan ragyogott rajta, megfoghatatlan kisugárzása elnyomta az anyai érzelmeket. Kezdettől fogva tudta, hogy ez az asszony gyűlöli őt; ha nagy néha pillantásra érdemesítette, jeges-kék szeméből csak mérhetetlen megvetés sütött.
Egyszer – nyolc-tíz éves lehetett talán; senki nem tartotta számon – megkérdezte tőle, hogy miért ilyen gonosz hozzá. Csontig ható, fagyos tekintetet kapott jutalmul; tíz hosszú szívdobbanásig tartott, és Steinhardt már azt hitte, nem is számíthat más válaszra. Így hát szinte belekábult a meglepetésbe, amikor az anyja végül mégis szólásra nyitotta ajkát.
– Hús vagy a húsomból, vér a véremből – mondta metsző hangon. – Parancsra fogantál; mert én, amikor annyi idős voltam, mint most te, szent fogadalmat tettem, hogy soha nem fogok megismerni egyetlen férfiembert sem. A szükség vitt rá, hogy esküszegővé váljak. Perun akarta így. De azt még ő sem kívánhatja tőlem, hogy szeresselek.
Nem. Nem kívánhatta...
Steinhardt sokáig azt hitte Mikasról, hogy ő az apja. Senki sem becsülte annyira, hogy felvilágosítsa a tévedéséről, legkevésbé maga Mikas. Csontos, oroszlánarcú férfi volt, melléig lógó harcsabajusszal; ápolatlan, szalmasárga sörénye erősen őszült már. Az ő szemöldöke fölött is ott piroslott a félhold jegye.
A gyermek Steinhardt gyűlölte őt. Ötven év múlva is verítékezve riadt fel éjszaka a derékalján, ha az álom lomha hullámverése visszasodorta őt a balti lápvidékre. Mikas gonoszul vigyorogva hajolt fölébe; cserepes ajka mögött szuvas fogak feketéllettek, szájából pállott mocsárbűz áradt; s a körömnyi félhold mintha vörhenyes fénnyel parázslott volna csapott homlokán. A hosszú nyúzókés markolatát mocskos rongyokba csavarta, hogy meg bírja tartani a kezében; a fegyver hegye vörösen izzott. Steinhardt sikoltva rángatta a kötelékeit, de tagjai véznák voltak még, izmai csenevészek. A béklyók kitartottak.
– Hús a húsából, vér a véréből – suttogta rekedten az öreg szláv. – A mag, amelyből a kalász szárba szökkent, megmutatja az utat a termőföldhöz, amelyből sarjadott. Legyen meg Perun akarata!
Az izzó vas füstölögve rágta bele magát a gyermek reszkető húsába. Steinhardt szeme kifordult, körmei véresre szaggatták a tenyerét, és úgy üvöltött, hogy azt hitte, mindjárt kiszakad a torka.
Ekkor az emberei kivont karddal rontottak be a hálókamrájába, az éj leple alatt támadó orgyilkosokat keresve.
Később megtanulták, hogy nem kell törődniük vele, ha a kapitányuk álmából riadva felordít éjszaka. Nem mintha a véres zsoldosévek során nem fordult volna elő néhányszor, hogy orgyilkosok törtek az alvó Steinhardtra; de ilyenkor sohasem kiáltott, és nem volt szüksége a katonák segítségére sem.
Túlélte az anyját, és túlélte Mikast is. Pedig nem volt könnyű.
Tizenkét éves volt, amikor hideg nyugalommal elkönyvelte magában, hogy csak percek vannak hátra az életéből. Anyaszült meztelenül, zihálva feküdt egy zsombékon; gyerektestét hátborzongatóan elrútították a tarjagos hegek, amiket Mikas nyúzókése hagyott maga után. Szürke hajnali fény ömlött el a lápvidéken; kelet felől vágtató lovasok közeledtek, széles vállukon páncél csörömpölt, csupasz kardjuk nedvesen vöröslött a hideg pirkadatban. Steinhardt kimerülten lihegett, és tudta, hogy egyetlen lépést sem bírna tenni önerejéből; szájában a vér émelyítően sós ízét érezte.
Az első lovas, aki odaért hozzá, az anyja gyilkosa volt. Nehéz lemezvértet viselt, és összemocskolódott, fehér általvetőt, amelynek mellén fekete kereszt díszelgett. Pajzsát, sisakját elhagyta valahol; három teljes napig dúlt a lápvidéken az elkeseredett küzdelem, amelyben senki sem kért és adott kegyelmet. Sudár termetű, izmos férfi volt, már nem fiatal, de nem is túl öreg. Tejfölszőke hajába, szakállába sárcsimbókok ragadtak; szigorú vonású ajka, dérszürke szeme köré mély barázdákat árkolt a kimerültség. Mégis fürgén szökkent le a nyeregből, és ugrott Steinhardt mellé; acélsarus lába alól cuppogva fröcskölt szét az átázott föld. Aztán kivonta friss csorbákkal ékes pallosát, mely annyi sok halált látott három nap alatt.
A gyermek fáradtan lehunyta szemét, és búcsút mondott a világnak.
A gyilkos szembefordult a többi lovassal, meglengette kardját az agyonkínzott kis test fölött, és elharsogta azokat a szavakat, amelyek örökre megfosztották minden címétől, rangjától, méltóságától; amelyek esküszegőnek, hitetagadónak bélyegezték; amelyekkel visszavonhatatlanul kitaszította magát a fekete kereszt viselőinek testvéri közösségéből.
– Ez a fiú hús a húsomból, vér a véremből! Senki ne merészeljen kezet emelni rá!
Steinhardt csodálkozva kinyitotta a szemét, és fölnézett az apjára, aki alig egy perce még a teuton lovagrend nagymestere volt.
Hús a húsomból, vér a véremből...

 

Steinhardt egy egyszerű, földszintes rönkházban lakott, amely inkább hasonlított tekintélyes parasztportára, mint kevély nemesi kúriára; soha nem szenvedhette a fölösleges fennhéjázást. Hogy milyen fontos szerepet tölt be a kapitány a közösség életében, arra csak a ház kissé magasabb fekvése utalt az alpesi hegyoldalban meg a kapujához vezető széles, fekete kőzúzalékkal felszórt kocsiút. A hivalkodás az épület belsejéből is hiányzott. A főbejárat a takaros rendben tartott tornácról nem valami cifra előcsarnokba nyílt, hanem egy tágas, fehérre meszelt falú konyhahelyiségbe, a sarokban jókora kemencével; a tartógerendákról nem fegyverek és címerpajzsok lógtak, hanem faragott sajtárok, hímes tálak és ragyogóra fényesített rézüstök. A bútorzat praktikus volt és dísztelen; középen egy hatalmas asztal, mellette egy karszék és két hosszú lóca, oldalvást egy alacsony pohárszék, a falak mentén pedig szőttesekkel letakart ládák, pántjukon ormótlan öreglakatokkal. A fényűzés egyetlen jele az volt, hogy a padlót méretre csiszolt, négyzetes kőlapokkal fedték le, az ablaktáblák pedig nem fából készültek, hanem drága kölni üvegből. Most nyitva állt, hagyták beáradni kintről a csípős hegyi levegőt; a kora délelőtti napsütés sápadt-arany fényben fürösztötte a konyhát. Minden makulátlanul tiszta volt, bár Steinhardt nem tartott asszonyt maga mellett. A rangidős tisztek feleségei felváltva mostak, főztek és takarítottak rá; tulajdonképpen méltóságukon alulinak kellett volna érezniük az efféle cselédmunkát, ők mégis valósággal versengtek a megtiszteltetésért.
Minden jel arra vallott volna, hogy a ház valami dolgos, jómódú parasztgazda otthona, ha nincs az a rengeteg drágaság az asztalra halmozva. A vastag falapot finom lenvászonnal takarták le gondos kezek, és erre rakták ki sorban egymás mellé a karmelita baráttól elkobzott kegyszereket. Talpas aranyfeszületek csillogtak az ablakokon beszűrődő halovány napfényben az áttört mívű füstölők, ékköves oltáriszentség tartók, ezüsttel futtatott úrvacsorai edények szomszédságában. Balszélen Szent Özséb ereklyetartója állt, bíborvörös brokáttal letakarva; az egyik lócára hímzett miseruhákat terítettek ki sorban.
Steinhardt a karszékben ült, és früstökölt. Csontnyelű vadászkésével vastag szeleteket kanyarított a könyékhajlatába szorított friss cipóból, szalonnát és érett juhsajtot vagdalt rá, majd komótosan befalatozta. Közben olyan közönyös tekintettel méregette az asztalon díszelgő kincseket, mintha nem is heverne előtte akkora vagyon, amin egész uradalmakat lehetne vásárolni.
Grégoire apát mindezt felkínálta neki, ő azonban elutasítottá az ajánlatot; sőt később még annak a felerészét is visszaadta a kolostornak, amit megállapodásuk értelmében elfogadott a szolgálataiért cserébe.
Annak ellenére, hogy itt hevert a konyhaasztalán, Steinhardt nem tekintette magáénak ezt a kincset. Többen mondták már róla, hogy hitszegő, erkölcs nélkül való ember, és nem tisztel semmilyen törvényt – némelyik vakmerő még túl is élte ezt a kijelentését –, de tévedtek. A kapitány valóban nem sokba nézte a császárok, királyok és egyházfejedelmek írásba fektetett törvényeit, mint ahogy az egyszerű emberek szokásjogát sem; ám megvoltak a maga következetes elvei, és ezekhez kérlelhetetlen vasszigorral igazodott. Soha nem vett el semmit, amiért nem dolgozott meg tisztességesen; nem szeretett mások adósa maradni. Igaz, az megtörtént vele, hogy a pápa zsoldjában álló hadvezérként váratlanul köpönyeget fordított, és a francia királyhoz pártolt, kiszolgáltatva neki néhány fontos észak-itáliai kikötőt, amelyekre előzőleg önkényesen irgalmatlan hadisarcot vetett ki. Ezt egyesek árulásnak tartották, Steinhardt azonban úgy vélte, a pápa árulta el őt, hisz hiába kérte nyomatékosan, nem fizette ki a csapatai zsoldját.
Ám ezért a temérdek aranyért-ezüstért, ami ilyen meglepő hirtelenséggel hullott az ölébe, a kisujját sem mozdította; és ez módfelett zavarta. A kapitány nem osztotta azt a széles körökben elterjedt nézetet, hogy tolvajtól lopni nem szégyen.
Az kétségtelen, hogy Grégoire apáttal valami történt; Steinhardt ismerte jól, és tudta, hogy ha semmi nem akadályozza, soha nem hagyta volna futni hitszegő jószágigazgatóját. Nem számította a barátai közé a kegyvesztett érseket – neki egyáltalán nem voltak barátai –, de hasznos szövetségesnek tartotta, és bizonyos fokig tisztelte maró öngúnyáért és kiégett cinizmusáért. Ha egy keményfejűbb, konokabb apátot ültetnének a szomszédságába, azzal sokkal több gondja támadna.
Azt is sejtette már, hogy miféle veszedelemmel kellett szembenéznie Grégoire atyának.
Amikor képzett talpasai körülvették és fokozatosan felmorzsolták a Visp körüli erdőségben bujkáló haramiákat, s egyre szorosabbra vonták a hurkot titokzatos, rejtőzködő vezérük körül, Steinhardtot valami különös érzés kerítette hatalmába. A levegő mintha nyúlóssá, olajossá vált volna körülötte; gyomra mélyén kellemetlen, viszkető bizsergés támadt; ha pálinkát ivott, undok, savanyú mellékíz maradt utána a szájában. A kapitány hihetetlenül éles hatodik érzékkel bírt, amely számtalanszor figyelmeztette már a közelgő veszélyre; az Itália harcmezőin töltött évek során nemegyszer az életét köszönhette annak, hogy mindig hallgatott rá. Ez azonban valami más volt, valami baljósabb és fenyegetőbb. Ismerős volt neki az érzés, biztosra vette, hogy valahol, valamikor megtapasztalta már; mégsem tudta sokáig hová tenni.
Aztán, amikor a rablóvezér kicsúszott a csapdából, és a nyomába szalasztott katonák nem tértek vissza, hirtelen eszébe jutott, mikor érzett utoljára ilyesmit. Nem csoda, hogy ilyen hosszasan kellett kutatnia a múltjában, hiszen nagyon régen történt már a dolog. Akkoriban még nem hívták Steinhardtnak; később pedig egy teljes emberöltőn át küszködött, hogy örökre kitörölje elméjéből azoknak az időknek az emlékezetét.
A letűnt esztendők távolából homályosan felderengett előtte Perun isten titkos szentélye a lápvidéken, amelynek a komoran zúgó sástenger és a sós ízű ködlepel nyújtott menedéket. A faragott fabálvány megbújt a zsombékok és az iszapos pocsolyák között; nyomorék karját sután előrenyújtotta, torz pofája korhatagon vicsorgott, lapos homlokán a nádból font korona szárazon zizegett a szélben. A kiválasztottak, akik Perun jegyét viselték a szemöldökükön, időről időre összegyűltek a szentélyben, hogy áldozatot mutassanak be neki. Steinhardt nem tartozott közéjük; mégis gyakran magukkal vitték. Mikas ilyenkor mindig elhozta a nyúzókését is...
Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatta magát, hogy élve visszatért az ingovány mélyéről, ha néhány csúf sebhellyel gazdagabban is. Másokhoz, akik nem tartoztak a kiválasztottak közé, nem volt ilyen kegyes a sors. A bálvány korcs keze fakóvörös színben játszott, ha ráestek a kelő nap sugarai, pedig soha senki nem illette festékkel. Az áldozatok kiontott vére az évtizedek során beleette magát a szuvas fa pórusaiba, átitatta egész a legbelsejéig, ahol már megkezdte romboló munkáját a száraz rothadás.
Az újhold sötétjében elvégzett szertartásokat kísérte ez az érzés; a rőtes fénnyel derengő, körömnyi félholdakat a villogó szempárok fölött; Mikas foghíjas vigyorát, a nyúzókés vörösre izzított pengéjét. És most, az alpesi fenyvesekben, fél évszázad távlatából, újra rázuhant a kapitányra.
Steinhardt szívében igen mélyre volt eltemetve a félelem; sosem gondolta volna, hogy valaha előtörhet onnan. Mégis megtörtént.
Ezért szedte össze sebtében az embereit; ezért adott nekik parancsot a hazavonulásra. Megrémült attól, ami a sötét hegyi szurdokokban, a zord fenyvesek árnyékában várhat rá; nem akart – nem mert – szembenézni, harcba szállni vele. De mert gerinces ember volt, s mert tudta, hogy nem végezte el maradéktalanul a rábízott munkát, a jutalmul kapott kincsek felét visszaszolgáltatta Grégoire apátnak.
S most ezek a kincsek itt sorakoznak takaros rendbe szedve a lenvászon terítőn, hogy gúnyos csillogásukkal folyton eszébe juttassák szégyenletes kudarcát...
Reggel, miután végignézte az áruló szerzetes kivégzését, utasította leghűségesebb hadnagyát, hogy készítsen fel ötven fegyverest az indulásra, a legderekabbak közül. Eldöntött tény volt, hogy a karmeliták kolostorához fognak vonulni. Már csak az az egy kérdés maradt hátra, mihez kezdjenek a templomi drágaságokkal. Vigyék-e magukkal, hogy aztán elássák valahol a kolostor határában, jelképesen visszaszolgáltatva jog szerinti gazdáinak, és elhárítva minden esetleges kötelezettséget? Vagy tartsák meg, és azzal a szilárd elhatározással keljenek át a birtokmezsgyén, hogy megdolgoznak érte, és bevégzik a félbehagyott munkát?
Steinhardt egy früstöknyi időt engedélyezett magának a döntésre.
Újabb szeletet vágott magának a cipóból, szalonnát aprított rá, és szórakozottan rágni kezdte. Hatvankét éves volt, élete alkonyán járt, és mindent elért már, amire valaha áhítozott. A maga ura lehetett egy olyan világban, amely nem ismerte a kötelmektől való szabadságot. Békében élt, tekintélyes úrnak számított, de nem kellett vesződnie a túlzott hírnév koloncával; emberei valósággal istenítették, és habozás nélkül az életüket adták volna érte. Gondoskodott róluk is, ahogy az erejéből telt; soha senki nem illethette azzal a váddal, hogy viszonzatlanul hagyta a neki tett szolgálatokat. Igaz, gyermeke nem született, ám ezt nem is bánta különösebben. A sereg volt a családja; és bármennyire is kérges lelkűnek vélték, visszariadt attól a barbár kegyetlenségtől, hogy saját sötét sorsát átörökítse egy ártatlan kisdedre. Tanult az apja példájából.
Kevesen hitték volna róla, de a kapitány boldog embernek tartotta magát.
És most tegyen mindent kockára egy halom drágaság miatt, amit a vakvéletlen juttatott a kezére? A közösség nem szűkölködött, és Steinhardt bármikor szerezhetett volna ennyi pénzt, különösebb fáradság nélkül. Franciaországban és Itáliában véres belviszályok dúltak, és a morgarteni diadal óta alaposan megnőtt a keletje a szabad kantonok keménykötésű harcosainak; a hadakat toborzó fejedelmek és főpapok már nem földet túró parasztokat láttak bennük, hanem megbízható, harcedzett zsoldosokat. Ugyan mi szüksége lenne Steinhardtnak a kolostor kincseire? Mit érne el vele, ha újra szembeszállna miattuk a múlt kísértő árnyaival, amiket félszáz esztendeje maga mögött hagyott már?
Ha visszariadsz egy kihívástól, Ulrich, soha többé nem fogsz megszabadulni tőle. A gondolat befészkeli magát a szívedbe, és addig fogja rágni-gyötörni, amíg végérvényesen megrohasztja. Anyád népe – az emlékük is örökké átkozott legyen! – betegségnek tarja a lelkifurdalást. Azért vagy férfi, hogy vállald a kötelességeidet; s ha egyszer mégis hibát követnél el, légy képes emelt fővel szembenézni vele és kijavítani, bár mibe kerüljön is! Én is ezt tettem, amikor rád találtam a mocsárban...
Günther von Steinhardt szavai hosszan visszhangoztak a fia tudatában. Rájött, hogy a sors kezét kell látnia az áruló barát kincset érő rakományában. Ha most megkésve is, de megpróbálná kikutatni, mi rejlik Grégoire apát balsorsa mögött, nem sokat veszíthetne vele, legfeljebb az életét. Ha viszont újra meghátrálna, soha többé nem tudna szabadulni az érzéstől, hogy elvesztette a tartását. Meghamisítana mindent, amit ötven év alatt elért; megtagadná a lelke legmélyén fészkelő hitet, ami mellett szilárdan kitartott a legsanyarúbb viszontagságok közepette is. És hagyná, hogy újra rászabaduljon a világra az a förtelem, amely a lápvidéki bálványban és a vörös félholdban testesült meg.
A szalonna és a juhsajt elfogyott. A kapitány ingerült mozdulattal a kincsek közé lökte a cipó maradékát, aztán felállt, és a pohárszékhez sétált. Pálinkát töltött magának, és, egy hajtásra kiitta.
Sarokvas nyikordult a háta mögött. Lassan megfordult, kezében a kancsóval és a fedeles ónkupával. A tornácra szolgáló ajtó nyitva volt. A küszöbön a törött orrú Georg állt, hosszú szárú bőrcsizmában és fényes mellvértben, fején acélsisakkal.
– Az emberek útra készen állnak, Herr Kapitan – jelentette katonásan. – Mi legyen a barát ezüstmarháival?
Steinhardt hüvelykujjával felcsapta a kupa ónfödelét, és még egy adag italt töltött bele.
– Maradnak – mondta kurtán.

 

Steinhardt nem félt a haláltól. Ahhoz túl gyakran nézett farkasszemet vele.
Az anyja büszkén halt meg, egyetlen jajszó nélkül. Mikor az első kardcsapás eltalálta, elvesztette az egyensúlyát, és térdre hullott. Fénylő aranyhaját vörösre festette a nyakából patakzó vér; ugyanolyan színe volt, mint a nádkunyhók fedeléből magasra csapó lángoknak körös-körül. Ám a szeme, az a fagyos-kék szempár, rezzenetlenül meredt a páncélos lovagra, elkapta a tekintetét, és fogva tartotta, akár a magasból lecsapó ölyv a gyönge énekesmadarat. És Günther von Steinhardt, a teuton lovagok nagymestere, zihálva megtorpant az öldöklés forgatagában, majd lassan leeresztette a pallosát, mintha megbabonázták volna.
– Öld meg a lív szajhát! – kiáltotta oda neki az egyik bajtársa, aki gyalogszerrel viaskodott a térdig érő sárban a lándzsájukat rázó pogányokkal. – Öld meg, mielőtt álmot bűvölne rád!
A nagymester elkínzott, hörgő hangon felüvöltött, akár a tagló alá került barom; aztán széles ívben meglendítette roppant fegyverét, és fejét vette annak az asszonynak, akivel szerelmes ölelésben forrott össze egykoron. A csonka torzó elhanyatlott; vér fröcskölt vastag sugárban a lovag mellkasára, közvetlenül a szíve fölött. Günther von Steinhardt önkéntelenül odakapott, mintha a halál szennyét akarná letörölni az általvetőt díszítő fekete keresztről.
A levágott fej egy égő nádkötegre hullott; a pattogó lángok mohón nyaldosták körül. Az arcvonások összezsugorodtak, megfeketedtek; a jeges-kék szemgolyók halk pukkanással robbantak ki az üregükből. A gyermek Steinhardtnak úgy rémlett, mintha a félhold alakú anyajegy gonoszul felizzott volna még; biztosra azonban nem vehette, mert ekkor csontos kezek ragadták meg, és vonszolták ki az égő nádkunyhó füstszagú sötétjéből.
Nem kapálózott; a félelemtől bénán hagyta, hogy Mikas kirángassa nyomorúságos vackáról, a kunyhók mögött bűzölgő trágyadombok közé, ahol a csatazajtól megriadt disznók rohangáltak visítozva, aztán még tovább, a méregzöld sásrengetegbe, amely susogva szétnyílt előttük, majd újra összezárult a hátuk mögött, jótékonyan elrejtve nyomaikat az üldözők elől. Mikas is félt; az arca viaszsápadt volt, halántékán verítékcseppek gyöngyöztek, íriszét összefüggő karimában övezte a szeme fehérje, s megszállottan rágta szájába lógó, őszes harcsabajszát. Ám a vörös félhold lüktetve vöröslött ráncos homlokán; jobban rettegett Peruntól, mint a teuton lovagoktól, és nem mert menekülni a gyermek nélkül, aki oly fontos volt a népe számára.
A csatazaj lassan elmaradt mögöttük. Mikas igazi lápi ember volt, úgy kiismerte magát a zsombékok és tocsogók között, mint a lívek közül is kevesen; az ingovány azonban barátságtalan vidék, nem szenvedheti a hívatlan betolakodókat. A lovagok szláv árulók kalauzolásával csaptak le a rejtett falura, akik ugyanolyan jól ismerték a pákászok és a madárlesők titkos ösvényeit, mint Perun hűséges hívei; Mikasnak ezért úttalan utakon kellett menekülnie. Kezdetben még fürgén, magabiztos szökkenésekkel haladt; ám aztán zihálni kezdett, az irama csökkent, s egyre többször tántorodott meg. A híg sár alatt megbúvó torzsák véres cafatokra szabdalták meztelen talpát; a pengeéles sáslevelek vörös barázdákat szántottak combjára, karjára, vállára. Nem volt már fiatal ember, s a vérveszteségtől mind jobban legyengült; látszott rajta, nem sokáig bírja már.
De a nyúzókés most is ott volt az övében; s néha, amikor egész testén görcsös remegés futott végig, annak a nyelét markolta meg, mintha erőt merítene belőle.
Steinhardt kábultan kapaszkodott a férfi reszkető karjába. Sokáig nem látott, nem érzett semmit; kimeredő szeme előtt a faluban zajló mészárlás véres jelenetei peregtek. Látta a sárban csúszkáló lovagokat; vadul káromkodtak valami kemény, ropogós szavú nyelven, s hatalmas pallosaikkal úgy kaszálták le az útjukba kerülő félmeztelen líveket, mint paraszt aratáskor az asztagot. Látta a falu mésszel és márgával kimázolt képű harcosait, akik hullámokban indultak öngyilkos rohamra a támadók ellen, vadul lengették hitvány nádlándzsáikat, és közben őseiktől örökölt csatakiáltásokat rikoltoztak torkuk szakadtából. Nyílvesszők kopogtak a lovagok páncélján, akár a záporeső, de sok kárt nem tehettek bennük, legfeljebb a fekete kereszttel díszített általvetőkét szaggatták ronggyá. A köd és az átázott talaj alaposan próbára tette a lovagokat; időnként elesett némelyikük, s az őrjöngő lívek úgy csaptak le rá, mint valami sáskaraj. Ám a támadókat többnyire még ilyenkor is megvédte vastag páncéljuk, s bár jóval kevesebben voltak ellenségeiknél, ha valamelyikük elbukott, bajtársai azonnal a segítségére siettek. A csata végkimeneteléhez kétség sem férhetett. A pogány harcosok mégsem hátráltak egy tapodtat sem; mert amíg ők felkoncoltatták magukat, Perun kiválasztottjai időt nyertek, hogy elmenekülhessenek.
A gyermek Steinhardtot a hideg és a pucér testét csapdosó sáslevelek térítették újra magához. Csak lassan ébredt teljesen tudatára helyzetének. Először csupán Mikas rekedt lihegését hallotta, s a sajgó fájdalmat érezte, ahogy a görcsös keselyűujjak durván az oldalába mélyedtek; aztán értelmezhető képpé rakta össze magában a zökkenve fel-le lendülő mozgást, az arca előtt elsuhanó méregzöld leveleket, a sár ütemes, nyirkos cuppogását Mikas talpa alatt.
Ekkor tekintete fókuszba állt a gyűlölt nyúzókés markolatán, s pillanatok alatt elhatározásra jutott, inkább az állati ösztöntől, semmint a tudatos gondolatoktól vezérelve.
Két kézzel megragadta az öreg szláv csontos alkarját, mintha most riadna föl, s az egyensúlyát féltené. Jól számított; Mikas ügyet sem vetett rá. A nyúzókést nem érte el, az a másik oldalon volt, túl messze tőle. Így hát kínzója csuklóját kapta a szája elé, és tizenkét éve minden gyűlöletével belemélyesztette egészséges, fehér fogait.
A csuklóízület belső oldalába mart bele, közvetlenül a tenyér alatt, és sikerült csontig átharapnia a megszikkadt, inas húst. Mikas felüvöltött fájdalmában, és elengedte a terhét, Steinhardt azonban nem nyitotta szét az állkapcsát, hanem tovább lógott az öregemberen, fojtott hangon morogva, mint valami zsákmányra lelt kopó. Eleven porcok ropogtak a fogai alatt; forró, sós folyadék öntötte el a garatját, és habosan csordult ki a szája szélén. Fuldokolni kezdett a torkába tóduló vértől, mert nyelni nem bírt; de, akárcsak a veszett kutya, ő sem eresztette el a prédáját.
Valami reccsenve engedett, és Steinhardt elterült a dermesztően hideg sárban; egy alattomos torzsa hosszában felhasította meztelen combját. Érezte, hogy még mindig a szájában tart valamit; egy részét görcsösen lenyelte, a többit kiköpte-kiöklendezte maga mellé a földre. Mikas kétrét görnyedve üvöltött, sebesült kezét a gyomrára szorította. Az alkarja valósággal úszott a vérben; a verőerek hosszában kiszakadtak a húsából, egészen a könyökéig, s most rojtos cafrangokban lógtak le róla. Ám az épen maradt kezével a nyúzókés után tapogatózott.
Steinhardt bokán rúgta, amilyen erősen csak bírta. Az öregember megtántorodott, és hanyatt zuhant. A mocsár szörcsögve megnyílt az ülepe alatt, és magába nyelte; hátul csak a válla és a feje látszott ki a híg sárréteg alatt megbúvó iszapkútból, elöl pedig két véresre sebzett lábaszára. Tovább ordított, és kétségbeesetten vergődni kezdett, hogy kiszabadítsa magát; mivel azonban mindkét karját magába szívta az iszap, csak annyit sikerült elérnie, hogy még mélyebbre süllyedt. Ahogy egyre több vért vesztett, a mozdulatai lankadtabbá váltak; gyomra magasságában a hideg sár vörösre színeződött.
A gyermek Steinhardt föltápászkodott, imbolyogva megállt Mikas előtt, és az arcába köpte a saját vérét. Pont eltalálta a félhold alakú anyajegyet a bal szemöldök fölött. Aztán hátat fordított kínzójának, és bizonytalan, botladozó léptekkel elindult a sásrengetegben.
A rekedt üvöltés egy darabig még visszhangzott mögötte, aztán bugyborékoló, fuldokló köhögésbe fúlt.

 

Az utazás első szakasza nyugodt és eseménytelen volt. A katonák vállukra vetett lándzsával, gyalogszerrel vonultak – ló csak a tiszteknek jutott meg annak a tíz hegyivadásznak, akik felderítették a menet előtt a terepet, és biztosították a szárnyakat. Négy jókora ökrösszekér is velük tartott, ezek szállították a készleteket – az iram amúgyis eléggé kényelmes volt, Steinhardtnak nem állt szándékában rekvirálásra fecsérelni az időt. Ha esténként letáboroztak, a szekereket egymásnak fordították, az üresen maradt közökbe kihegyezett karókat vertek, és valamennyien a hevenyészett sánc menedékébe húzódtak. Az emberek jókedvűek voltak, éjszaka kiadósan ettek-ittak a tűz mellett, s teli szájjal hahotáztak a vaskos katonatréfákon. Számukra ez jelentéktelen ügy volt, egy sikeresen lezárt küldetés ellenőrzése; sokan közülük kora tavasszal már jártak a kolostor birtokán Steinhardttal, és kivették a részüket a rablóbanda felgöngyölítéséből.
A kolostor birtokainak határát a negyedik napon lépték át, nem sokkal sötétedés előtt. Egy elhagyott havasi legelőn ütöttek tábort, nyílt terepen, jó messze a fenyvesek baljós félhomályától. Az erdő fedezéke kétélű fegyver, ahogy azt minden katonaember tudja: az ellenfél ugyan nem veszi észre a közeledő harcosokat, de ők sem a körülöttük ólálkodó kémeket. Steinhardt úgy döntött, hogy meg sem próbálja elleplezni serege érkezését. Nem mintha a lovagi becsület megkövesedett, idejétmúlt szabályai kötötték volna gúzsba a gondolkodását – tudta ő jól, hogy loppal járni, lest vetni, orozva támadni ugyan a gyilkosok és haramiák szokása, ám alkalomadtán nagyon is célravezető – egyszerűen úgy érezte, most többet veszítene, mint nyerne a rejtőzködéssel.
Az egész csapatban egyedül neki volt sátra, az sem valami cifra, címerdíszes alkalmatosság: egyszerű, durva posztólapokból rótták össze, amiket viasszal kezeltek az esővíz ellen, és éppencsak elfért benne a derékaljával meg az utazóládájával. Ide húzódott vissza elkölteni az estebédjét; ha csak tehette, mindig magában étkezett. Letelepedett a láda fedelére, az apró bronzmécses mellé, hideg ürühúst, rozskenyeret meg hagymát vett elő a sátorszögre akasztott iszákjából, és komótosan falatozni kezdett.
A felével sem végzett még, amikor mozgolódás támadt a szállása előtt. Csizmák csattogtak; káromkodás harsant; valaki felkiáltott fájdalmában.
– Herr Kapitan! – hallatszott Georg érdes hangja odakintről. – Kémet fogtunk!
Steinhardt félretette az elemózsiáját, és engedélyezett magának egy halvány mosolyt. Számítása bevált. Az ellenség – akárki legyen is – már megismerte őt a múltkori látogatása kapcsán, neki azonban csak halvány elképzelései voltak róla, hogy miféle erőkkel kell szembenéznie. Semmiféle hátránya nem származhatik belőle, ha kifürkészik a táborát; annál több hasznos információra tehet szert azonban, ha kivallatja az egyik ellene küldött felderítőt.
Megigazította a derékövét, és sietség nélkül kiballagott a sátorból. Négy talpas várta odakint a fáklyafényben. Georg és egy másik katona egy testes, középkorú parasztot tartotta hónaljánál fogva. A kém térde megrogyott, feje a mellkasára bukott, zilált haja a szemébe lógott; darabos arca friss ütések nyomait viselte.
A kapitány odalépett hozzá, belemarkolt az üstökébe, és hátrafeszítette a fejét. Zavaros, véreres szemek meredtek rá konokul; a kirepedt ajak dacosan feszült a fogakra.
– A vispi serfőző – mondta Steinhardt.
Georg bólintott.
– Nem volt nehéz elkapni, uram. Úgy csetlett-botlott a száraz ágak között, hogy a holtakat is föllármázta volna.
A kapitány rosszallóan ingatta a fejét.
– Ismerjük már egymást, paraszt – mondta halkan. – Nem kívánok tőled egyebet, csak a színtiszta igazságot. Botorság lenne részedről, ha megpróbálnál félrevezetni; olyan fájdalmat tudok okozni neked, amilyet legszörnyűbb rémálmaidban sem képzelnél. Megértetted?
A serfőző tésztás képén rángatózni kezdett egy izom, de néma maradt.
– Rendben – biccentett Steinhardt. – Először is arra vagyok kíváncsi, hogy miért szaglásztál éjszaka a táborom körül?
– Az új úr küldött – bökte ki a paraszt.
– Az új úr? – kérdezte a kapitány szelíden. – Az kicsoda?
– A gróf. A kolostor új ura.
Valami nem volt rendjén a fogoly viselkedésével. Steinhardtnak nagy tapasztalata volt a közemberek kikérdezésében; háború idején ők jelentették a legbiztosabban hozzáférhető hírforrást, és sokkal többet tudtak a körülöttük zajló eseményekről, mint a hadvezérek és nemesurak hitték volna. Ráadásul – és ez volt a legfontosabb – nagyon könnyen meg lehetett törni őket. Hamar engedtek a megfélemlítésnek, és kevésbé viselték el a fájdalmakat, mint a rangosabb személyek – talán egyedül a papokat kivéve.
Tapasztalatai alapján Steinhardt azt várta, hogy a serfőző a porban csúszva fog könyörögni az életéért, és meg sem várja a kérdéseket, csak úgy ömlik belőle a szó. Ez az ember azonban makacsul, már-már kihívóan viszonozta a tekintetét, kurtán és elutasítóan válaszolgatott neki, s úgy tűnt, a kilátásba helyezett kínzás sem rémíti meg.
– Ki ez a gróf? Hová való?
– Francia – felelte a fogoly. – Hatalmas nagyúr, a harcosai rettegnek tőle.
– Hány harcosa van?
– Három.
Georg durván felröhögött; a többi talpas nyomban csatlakozott hozzá. A kapitány feléjük vágott a pillantásával, és elhallgattatta őket.
– Visp egyházi uradalom. Senkinek sincs joga elidegeníteni – mondta. – Hogyan került birtokba ez a francia?
– A barátok bűnbe estek; az Úr haragja lesújtott rájuk. Szántóik és legelőik a grófra szálltak.
– Kinek a rendelkezésére?
– Az egyetlen és igaz Isten akaratából.
A serfőző hangja szilárd volt, tekintetéből fanatikus láng sütött. Steinhardtnak a pár hónapja kifaggatott haramiák jutottak eszébe róla; azok viselkedtek így, amikor a vezetőjük felől faggatta őket.
– Mi volt a feladatod? – kérdezte.
– Hogy kikémleljem a táborotokat, és megbizonyosodjam a szándékaitok felől.
– A francia közönséges bitorló és útonálló. Ő vezette Visp ellen a rablókat – mondta a kapitány keményen. – Azért jöttünk, hogy eltöröljük a föld színéről, és visszahelyezzük a jogaiba Grégoire apátot.
Rekedt kacaj szakadt fel a serfőző torkából.
– Az apátot utolérte dölyféért az Úr büntetése! Ti sem menekedhettek előle, ha nem fordultok vissza azonnal! A gróf parancsol az ég és a föld minden szellemének; hatalma határtalan.
Hirtelen kihúzta magát, és dacosan Steinhardt szemébe nézett; szavaiból hátborzongató erejű meggyőződés áradt. A katonák megpróbálták térdre kényszeríteni, mire dulakodni kezdett velük. Georg fültövön vágta; halkan felnyögött, és arccal a földre zuhant.
A kapitány undorodva fordult el tőle.
– Hagyjátok futni ezt a szerencsétlen bolondot! – mondta. – Nem kém, hanem üzenethozó futár, még ha maga nem is tud róla.
Másnapra kelve kiderült, hogy a meglátása nem volt teljesen helytálló. A hegyivadászok friss lábnyomokat találtak a legelőn, amelyek puha talpú bőrcsizmától származtak, nem a zsoldosok vasalt lábbelijétől. Hátrahagyójuk – akárki volt is – annyi fáradságot sem vett magának, hogy álcázásul elsimítsa őket.
Mialatt Steinhardt és az őrök a serfőzővel voltak elfoglalva, egy tapasztalt vadonjáró az éj leple alatt a tábor közelébe osont, és sorra-rendre kifürkészte minden védelmét.

 

A kilenc lovag némán, egyetlen szó nélkül lovagolt be a lápi major udvarára, csak a fegyverzetük csörömpölt. A béreslegények félrehúzódtak az útjukból, és csoportokba verődtek a kerítés mellett; onnan nézték őket tágra nyílt szemmel, olykor össze-összesúgtak, s tekintetükbe kiült a félelem. Ragaszkodtak a gazdájukhoz – szigorú, de igazságos úr volt –, s a mocsárban rejtőzködő pogányok ellen nem haboztak volna a védelmére kelni, ám a hűségnek és az odaadásnak is vannak határai. Kilenc marcona, állig felfegyverzett lovag iszonytató mészárlást rendezhetett volna közöttük; és a béresek szerették ugyan Günther von Steinhardtot, de nem jobban a saját életüknél.
A jövevények az udvarházhoz poroszkáltak, félkörbe rendeződtek a bejárat előtt, és vártak. Dér szikrázott a páncéljukon; a zárt sisakrostély mögül fehéres párafodrokban szállt föl a leheletük. Általvetőjükön nem fekete, hanem vörös volt a kereszt, s mellette ugyanolyan színben lefelé fordított kard díszlett.
Kardtestvérek voltak, a csatlakozott rend felesküdött harcosai. Az új nagymester visszariadt tőle, hogy teuton lovagokkal végeztesse el a piszkos munkát.
Az ítéletvégrehajtók – mert azok voltak, ehhez nem férhetett kétség – türelmesen várakoztak, nem siették el a dolgukat. Sötét sziluettjük fenyegetően rajzolódott ki a szürke látóhatárra. Halotti csend volt, amit csak a lovak fújtatása tört meg időről időre.
Az udvarház ajtaja lassan kinyílt. Günther von Steinhardt nyugodt léptekkel sétált ki rajta a jövevények elé. Gyapjútunikát és prémmel szegett köpenyt viselt, fegyver nem volt nála. A lápi csata óta eltelt évek nem voltak kegyesek hozzá; egykor dús haja megritkult, szakállas arcán megszaporodtak a ráncok, szája széle szomorú ívben lebiggyedt. Tompa fény gyúlt a tekintetében, ahogy a lovagokra emelte; a vereség elkerülhetetlen tudata sugárzott belőle, az utolsó csalódás keserűsége, s valami halálmegvető, dacos büszkeség.
– A fiúért jöttünk – szólalt meg a középső kardtestvér. Hangja furcsamód üresen kongott az acélsisak belsejében.
A kegyvesztett nagymester arca megkeményedett; kihívóan felszegte az állát.
– Mi a szándékotok vele? – kérdezte.
– Tudod te azt jól – felelte a lovag. – A puszta létezése veszélyt jelent a rendünkre. Nem hagyhatjuk, hogy éljen.
– A fiam személye csak rajtam keresztül kapcsolódott a rendhez – mondta Günther von Steinhardt. – Amikor lemondtam a nagymesteri címről, a kapocs megszakadt. Nincs mitől félnetek. Ha valaki a hatalmába keríti Ulrichot, legfeljebb nekem árthat vele.
– Vannak, akik másképp gondolják. Nem vállalhatjuk a kockázatot.
– Már nem tartozom engedelmességgel a regulának – válaszolta Steinhardt apja kemény hangon. – Nem adom ki a fiamat.
A kardtestvér felsóhajtott; mikor újra megszólalt, mintha szomorúan csengett volna a hangja.
– Sejtettük, hogy így lesz. Mi viszont nem térhetünk vissza nélküle.
– Kényszeríteni akartok? – Harag lobbant a szürke szempárban. – Ha le is vetettem a fekete keresztet, azért még lovag vagyok, az őseim vérét senki el nem vitathatja tőlem! Nem mészárolhattok le, mint valami barmot!
– Heveskedésre semmi szükség. Elismerjük a jogaidat. – A kardtestvér meghajtotta sisakos fejét. – Te úgy tartod, a fiad veszélytelen. Nekünk más a véleményünk. Ítéljen Isten!
– Kilencen egy ellen? – A kegyvesztett nagymester megvetően kiköpött. – Az én időmben nem ilyen volt a lovagi becsület!
– Ne gyalázd a becsületünket; nincs okod rá. Ha nem szolgáltatod ki a gyermeket, az istenítéletet az ősi szabályok szerint fogjuk megtartani. Egyszerre csak egyikünkkel kell megküzdened.
Günther von Steinhardt szeme résnyire szűkült.
– Egyszerre csak eggyel – mondta lassan. – De ha győzök, rögtön utána kihív a következő.
– Úgy van – bólintott a kardtestvér. – Elvégre kilencen vagyunk, és mindannyian külön emelünk vádat. Természetesen lehetőséged van rá, hogy további bajnokokat állíts ellenünk, amennyiben azok mindenben osztják a véleményedet, és fegyverrel a kézben is hajlandók hitet tenni mellette.
Steinhardt apjának pillantása végigvándorolt a kerítéshez húzódó béreseken. Azok kényelmetlenül feszengtek, és kerülték a tekintetét; egyesek sápadtan sütötték le a szemüket, mások arcát a szégyen pírja gyújtotta lángra.
– Értem. – A szó koppanva hullott a földre az ajkáról. – És mi van, ha nem vállalom?
– Ha elutasítod az istenítéletet, egyben elveted magadtól nemesi jogaidat is. Ez esetben felhatalmazásunk van rá, hogy saját belátásunk szerint cselekedjünk.
Günther von Steinhardt arcán megfeszült a bőr. Hosszan, kitartóan farkasszemet nézett a jövevények szószólójával.
– Te leszel az első – mondta végül nagyon halkan.
A kardtestvér felcsapta a sisakrostélyát. Gesztenyebarna hajú, szeplős fiatalember volt, a húsz esztendőt is alig tölthette be. Rezzenetlen arccal viszonozta a kegyvesztett nagymester hideg tekintetét.
– Megtiszteltetésnek veszem, uram – felelte. – Lovagi szavadat adod, hogy amíg a viadal tart, a fiad nem próbál menekülni, és ha az istenítélet a javunkra szólna, a csatlósaid minden vonakodás nélkül a kezünkre adják?
– Az élő Istenre esküszöm! – jelentette ki a kegyvesztett nagymester kurtán. – Ha megbocsátanak az urak, most visszavonulok a házamba, hogy felfegyverkezzem.
– Várni fogunk – ígérte a kardtestvér.
Steinhardtnak örök életére emlékezetébe vésődött az apja arca, amikor bejött hozzá az udvarházba. Hamuszürke volt, mint tarlóégetés után a száraz pernye, és kövér verejtékcseppek gyöngyöztek a halántékán. Tekintete megfakult, fényét vesztette; a ráncok mélyebbre fészkelték be magukat a bőrébe, mint valaha. A szívgörcsben elhaltak arca lehet ilyen, közvetlenül a haláluk után, mielőtt gondos kezek megmosdatnák és felravataloznák őket; és a párhuzam nem is sokat sántított, mert Günther von Steinhardt valójában ebben a sorsdöntő percben adta vissza lelkét a Teremtőjének, nem másfél órával később, a majorság udvarán.
Megállt a fia előtt, kezét a vállára tette, és a szemébe nézett.
– Menekülnöd kell! – szólt, s a hangja nem tűrt ellentmondást.
Négy év telt el azóta, hogy Steinhardtot kimentették a mocsárból, és keresztény nevet adtak neki. Magának való, mogorva ifjú lett belőle, vállas és zömök, kevés szavú és tréfát nem értő. Az embereknél a gyermekkor az a termőföld, amely a szárba szökkenő férfilelket táplálja; ha híján van az éltető humusznak, csak a legkonokabb és legszívósabb kalászok sarjadnak ki belőle, a többi elsorvad menthetetlenül.
Nem félt a haláltól, már akkor sem.
– Esküt tettél; hallottam az ablakból – mondta az apjának. – Miért szegnéd meg miattam az adott szavad?
Günther von Steinhardt keserűen elmosolyodott.
– Nem először történik; már akkor megcselekedtem, amikor megfogantál – felelte. – Sohase hagyd, hogy a fiatalság lázra gyújtsa a véredet! A szenvedély heve elködösíti a látást, és száműzi elmédből a józan gondolatokat. Azt hittem, levezekeltem már azt az egy szerelmes éjszakát. Tévedtem.
– Mindig arra tanítottál, hogy ne maradjak senkinek adósa, és csak akkor tegyek meg valamit, ha viszonzásra számíthatok érte. Most pedig vállalnád az örök kárhozatot az én kedvemért?
A kegyvesztett nagymester a fejét ingatta.
– Magamért teszem, Ulrich, nem érted. Nem futhatok el a felelősség elől. Nem háríthatom át rád a botlásom következményeit. A fiúk nem felelnek az apák bűneiért.
Steinhardt vállat vont.
– Fölöslegesen öleted meg magad esküszegőként. Akárhová futok, előbb-utóbb úgyis utolérnek.
– Nem, Ulrich. – Günther von Steinhardt keményen megszorította a fia vállát. – Te erős vagy; erősebb, mint én valaha voltam. Kérges a lelked, és szíved van a halálhoz...
Steinhardt a csuklójánál megfogta az apja kezét, és lassan lefejtette magáról.
– Legalább egy órára lesz szükségem – közölte színtelenül. – Gyalogszerrel kell menekülnöm, mert az istállókhoz nem lopózhatok ki észrevétlen. A környéken alig van fedezék; időbe telik, míg eljutok a sarjerdőig.
– Megkapod azt az órát... – suttogta az apja elszorult torokkal. Szürke szemében valami nedvesség csillogott. – És bármerre vessen a sors, fiam, áldásom kísérjen utadon!
A haladékból végül másfél óra lett, és a szomjas lápi föld is kapott búcsúajándékot az utolsó csatáját vívó nagymestertől: hat kardtestvér vérét itta be aznap...

 

A katonák hangulata akkor romlott el, amikor a kolostorhoz értek.
Grégoire apát kivonult eléjük, hogy fogadja őket, amint az jó vendéglátó házigazdához illik. Szederjes arccal lógott egy vég kenderkötélen a kapubástya mellvédjéről; vonásai a végső meglepetés csalódott fintorába torzultak, ernyedt teste lassan forgott körbe-körbe a hűs havasi szélben. Püspöki stólát és karinget viselt; a stóla bíborpiros volt, a karing ugyancsak, pedig azt eredetileg patyolatfehér lenvászonból szőtték a takácsok.
Az utót szegélyező fenyőkről hiányoztak az elrettentő példának hagyott banditatetemek.
– Vágjátok le! – mondta Steinhardt mogorván.
Két zsoldos besietett a kolostor tárva-nyitva álló kapuján, a belső lépcsőn felhágtak a mellvédre, karddal elmetszették a hóhérkötelet, majd csöndes terhüket óvatosan leeresztették a keményre taposott földre a bejárat előtt.
A kapitány leszállt a lováról, térdre ereszkedett a halott apát úr mellett, és föllebbentette mellkasáról a karinget. A vastag, hideg hájredők között, nem sokkal a bal mellbimbó alatt, mély szúrt seb vöröslött.
– Nem bűbájosság végzett vele – mondta. – Valaki szíven döfte egy tőrrel.
Felállt, és leporolta a térdét. A zsoldosok tekintete rezzenetlenül pihent rajta; a vezérük volt, tőle várták az utasításokat.
– Vigyétek a cinterembe, és hantoljátok el! Mondjatok el egy imát a sírja fölött, és kérjetek az Úrtól békességet a lelke számára.
Négy katona szinte egyszerre lépett elő, hogy fölemeljék a testet. Az egyikük Georg volt, aki hajoltában aggodalmas pillantást vetett Steinhardtra.
– Jogunkban áll így cselekedni? – kérdezte gondterhelten. Világéletében buzgó katolikus volt. – Nincs közöttünk egyházi személy.
A kapitány komoran vállat vont.
– Hogy a kánon szerint jogotok van-e rá, azt nem tudom. De választhattok az egyház igazsága és az enyém között.
További közbeszólás nem esett.
Valaki ásókat hozott az egyik társzekérről; egy másik férfi egyenes ágakat keresett, hogy hevenyészett keresztté kötözze össze őket. A többiek időközben tétovázás nélkül követték Steinhardt pattogó parancsait. Öt ember félkaréjban kint maradt őrködni a kapubejárat előtt; a szekereket behajtották a kolostor udvarára, és védősávot állítottak köréjük. A hegyivadászok előkészítették az íjukat, és megszállták a falakat. Mások hármas csoportokra tagolódva elindultak felderíteni a baljósan néma épületeket.
A kapitány átlovagolt a masszív bolthajtás alatt, megállta szekerek gyűrűjében, és gondosan szemügyre vette a kolostort. A scriptorium porig égett, csak üszkös falcsonkok maradtak belőle. A nagytorony kissé megroskadt, s jobboldalt feketére színeződött, mintha villámcsapás érte volna. A kút aknáját bedeszkázták, a kereket leszerelték róla. A deszkák rendetlenül, foghíjasan illeszkedtek, ami sietős munkára vallott.
Az ökrök nyugtalanul bőgni kezdtek az udvar közepén: idegesen böködtek roppant fejükkel, és a földet kapálták. Steinhardt összevonta sűrű, őszes szemöldökét, és várt.
A járőrök lassan visszaszállingóztak az udvarra. Sokat tapasztalt, harcedzett zsoldosok voltak valamennyien; kérges szívük rég hozzászokott a halál látványához, a háború szörnyűségei nem egykönnyen rendítették meg őket. Most mégis szürke arccal járultak Steinhardt elé jelentést tenni; akadt közöttük, aki minden ízében reszketett, mások olyan görcsösen szorongatták a lándzsájuk nyelét, hogy ujjaikon kifehéredtek a bütykök. Egy tagbaszakadt, durva képű férfi, aki csaknem egy emberöltővel ezelőtt Göllheim poklában esett át a tűzkeresztségen, és később hosszú évekig a császárgyilkos Johannes Parricida szolgálatában állt, szemlátomást a rosszulléttel küszködött. Végül nem bírta tovább; kezét a szájára tapasztva az egyik szekér mögé rohant, és fuldokolva öklendezni kezdett.
A kapitány viharvert arca egyre jobban elborult a beszámolók hallatán. A felderítők akadozó szavú jelentései a halál bűzével voltak terhesek; szinte ott érezte maga körül a levegőben. Egyértelmű volt, hogy valaki el akarta pusztítani a barátokat, de nem karddal és tűzzel, hanem jóval alantasabb fegyverekkel. Steinhardtnak úgy rémlett, hogy a kolostori közösség belülről rohadt szét, mint a féregrágta alma, amelynek pirosló héján sokáig nem ütköznek ki a bomlás jelei, ám ha valaki megszeli a késével, barnán zsizsegő nyüvek sereglenek elő belőle.
Georg visszatért az apátúr holttestével, és kőmerev képpel vigyázzba vágta magát. Három társa olyan fehér volt, akár a frissen csurgatott viasz. A rangidős zsoldos katonásan jelentette, hogy a cintermet nem találja alkalmasnak egy keresztény halott elföldelésére.
Perun isten lápi szentélye ködlött fel Steinhardt szeme előtt; Mikas foghíjas vigyora, a saját gőzölgő zsigereikben vonagló áldozatok; a veronai őrgróf szörnyű kínhalála és Messire Boccanegra döbbent, iszonyodó tekintete, amint utolsót lélegzik a kardvasa hegyén.
Az ajka vonala megkeményedett; keze megszorult az övébe tűzött penge markolatán.
– Szemet szemért! – mondta kurtán. – Ahogy a Szentírásban áll.
Ritka az az eset, hogy egy vérbeli zsoldos szenvedélyből vágyjon bosszút állni idegen halottakért, akikhez nem fűzi rokoni kötelék, és fizetségre sem számíthat tőlük. A hivatásosak számára nem érzelmek dolga az ölés. Steinhardt most mégis látta a Georg tekintetében felizzó parazsat; és nem kerülte el figyelmét az öreg katona kurta, kemény fejbiccentése sem.

 

A veronai őrgrófot Ezzelino da Romanónak hívták, és művelt, nagyvilági ember hírében állott. Ősi, előkelő családból származott; ereiben római szenátorok vére keveredett el félvad germán vezérekével. Kevély metszésű arcára kegyetlen, erőszakos redőkét véstek a küzdelmes évek; ezüstszürke haja hosszú, dús hullámokban bukott széles vállára. A kardmarkolattól kérges kéz, ujján a hivalkodó pecsétgyűrűvel, tűnődve simogatta a gondosan ápolt, rövidre nyírt szakállt. A tiszteletet parancsoló sasorr árnyékából szúrós, fekete szemek vizslatták kifürkészhetetlenül az ifjú zsoldosvezért.
Steinhardt egykedvűen álldogált a bársonyhuzatú karosszék előtt. Tudta, hogy most esik át az első próbatételen; de azt is, hogy nem fog elbukni rajta. Ezzelino nagyúrnak fülledt, forró tekintete volt, szinte megperzselte az ember bőrét; a magabiztos hatalom dölyfe sugárzott belőle, egy olyan férfi rendíthetetlen öntudata, aki nem csupán előkelő születésére büszke, hanem félelmetes politikai érzékére és irgalmat nem ismerő célratörésére is. Ez a messze földön rettegett pillantás koronahercegeket; egyházfejedelmeket, győztes hadvezéreket alázott már porig; kevesen állták a lángját néhány szívdobbanásnyi időnél tovább.
Steinhardt ezen kevesek közé tartozott.
Ezzelino nagyúr elégedetten bólintott, s halvány mosolyra húzta telt, érzéki ajkát. Intett a háta mögött várakozó kamarásnak, aki egy intarziás asztalkához lépett, bordeaux-i vörösbort töltött egy míves aranyserlegbe, és tisztelettudó főhajtással átnyújtotta neki.
– Ahhoz képest, hogy üldözött csikasz vagy, elég drágán számítod a szolgálataidat, zsoldos – mondta érces, messze zengő hangon. – A te ajánlatod volt mind közül a legorcátlanabb; pedig azt hinné az ember, térden csúszva kellene könyörögnöd a védelemért, amit Ezzelino da Romano biztosíthat neked.
Steinhardt vállat vont.
– Ha megint az életemre törnek, majd csak elbírok velük a magam erejéből, ahogyan eddig is. Nem azért jöttem, hogy oltalmat vásároljak tőled; a kardomat ajánlottam fel, mert szükséged van rá. Ellenségei mindenek vannak.
Az őrgróf felnevetett, és belekortyolt az italába.
– Az szentigaz. – felelte. – De hogy éppen a német lovagrend... Meg kell vallanom, nem igazan értem, mit akarnak tőled. Mióta a magyar király kiebrudalta őket a Kárpátokból, egyéb gondjuk sincs, mint a pogány balti szlávok keresztény hitre térítése.
– Úgy van – mondta a kapitány kurtán.
– Steinhardt, Steinhardt... – Ezzelino tűnődve forgatta gyűrűdíszes ujjai között a félig telt aranyserleget. – Nem volt valamikor a teutonoknak egy ilyen nevű nagymesterük?
– De igen. Régi história.
A nagyúr vállat vont.
– Ha nem akarsz beszélni róla, hát ne tedd! A tudás hatalom; és úgy látom, te nem akarod, hogy hatalmat szerezzek fölötted. Egyet azért elárulhatnál még: miért nem veted le a nevedet? Megmenekülhetnél vele az üldöztetéstől.
– Te nemesember vagy, uram – mondta Steinhardt komoran. – Felelj igaz hitedre: megtagadnád-e valaha vér szerinti atyád nevét?
– Soha – vágta rá Ezzelino habozás nélkül. – Csakhogy én törvényes nászból születtem, és a keresztség szentségére sem kellett tizenkét évet várnom.
Mély ráncok redőzték a kapitány homlokát. Acélszeme résnyire szűkült, ahogy zordan viszonozta az őrgróf tekintetét.
Ezzelino da Romano felhajtotta a borát, és visszaadta az üres serleget a kamarásnak.
– Ládd-e, többet tudok rólad, mint hiszed. – Mosolyának éle volt, akár a frissen köszörült pengének. – Rajtad a sor, zsoldos; kíváncsi vagyok, hogy fordítva is így van-é?
– A birodalom főrangja vagy; őseid még a szász császároktól kapták a címüket. Téged ural Verona, Vicenza és Padova. – A kapitány hangja szenvtelen maradt; nem színezte semmiféle érzelem. – Az alattvalóid gyűlölnek, a vesztedet akarják. A kommunák ellened intrikálnak; leghatalmasabb hűbéreseid, a della Scalák gyilokkal és méreggel törnek az életedre. Nincs semmi esélyük. A katonák fanatikusan hűségesek a zászlódhoz, a kincstárad csordultig telve van. A polgárok túl gyávák hozzá, hogy nyíltan szembeszálljanak veled, a rivális nemesi családoknak pedig régóta gerincét törted.
Az őrgróf helyeslőn bólogatott.
– Mivel fegyverrel nem érhetnek célt, az elleneid sötét praktikákhoz folyamodtak – folytatta Steinhardt. – Világéletedben tetterős, egészséges férfi voltál, noha jócskán benne jársz mára korban. Az utóbbi időben azonban álmatlanság kínoz, sajgó fájdalom állta mellkasodba, és vért köpsz, ha rád jön a köhögés. Aggályok gyötörnek, mert nincsen örökösöd, és félsz a haláltól.
Ezzelino nagyúr arcáról varázslatos hirtelenséggel hervadt le a mosoly.
– Ki fecsegett? – kérdezte halkan.
A kapitány válasz helyett két gyors lépéssel a karosszék mellett termett. Fegyvertelen volt – az őrgróf jelenlétében csak testőrei és legbizalmasabb tanácsadói viselhettek kardot –, ám az ilyesmi számára sohasem jelentett akadályt. Az öreg kényúr nemhiába ért meg ilyen magas kort az ármányos Itáliában; gondolatsebes volt a mozdulata, ahogy oldalt vetődött a karosszékből. Steinhardt a szeme sarkából látta, hogy acél villan a jobbjában, de nem törődött vele.
Fél kézzel a sóbálvánnyá dermedt kamarás üstökébe markolt, és lerántotta a földre. A férfi feje émelyítő ropogással csattant a márványlapoknak, ahogy az arcában szilánkokra törtek a csontok. Estében a kamarás meglepett, kaszáló mozdulatot tett, és leverte az asztalkáról a kancsót. A bordeaux-i bor elömlött a padlón, és forró-vörös hullámokban keveredett el a szolga orrából-szájából patakzó vérrel.
Ezzelino da Romano már talpon volt; megroggyantott térddel, harcra kész tartásban állt, a nyolchüvelykes acéltőrt ferdén maga elé emelve. Steinhardt szembefordult vele.
– Pénzért árulta az udvarod titkait – mutatott a kamarásra, aki jajgatva fetrengett a földön. – Gyanítom, a della Scaláknak is.
Az őrgróf szeme résnyire szűkült. Okos ember lévén tisztában volt vele, hogy a zsoldos, ha akarja, megölhette volna. Hogy mégis inkább az árulót leplezte le helyette, az a jószándékát bizonyította. És Ezzelino da Romanónak jó szeme volt az emberekhez: veszedelmes harcost látott ebben az ifjúban, farkast a jámboran bégető bárányok között, de nem orgyilkost, cselszövőt, összeesküvőt.
A kamarás kínlódva féltérdre emelkedett. Az arca szétlapult, és vérben úszott; vakon tapogatózott maga előtt. A járomcsontja törött vége baloldalt átütötte a bőrét, és két részre hasította az alsó szemhéját, amely levált a szemgolyóról, és tépett rongycafatként lógott az orcájára.
– Nagyuram! – nyöszörögte elgyötörten. – Ne... ne higgyen ennek a haramiának! – Szétszakadt ajkából vér patakzott. – Én...
Harag lobbant az őrgróf sötét szemében. Odalépett a kamaráshoz, és az álla alá szúrt a hosszú tőrrel. A férfi elfúló hangon felhördült, köhintett egyet, aztán oldalt zuhant a márványlapokra, és vége volt.
Ezzelino nagyúr utálkozva az áruló holtteste mellé dobta a fegyverét, és kilépett az egyre szélesedő vértócsából. Csizmatalpa borvörös nyomokat hagyott a szűzfehér márványpadlaton.
– Ez a hitvány féreg pórok ágyékából sarjadt; alantas szolgalélek volt – mondta, és Steinhardtra emelte perzselő tekintetét. – Nem fogta föl, hogy mi bánt. Én nem a halált félem, zsoldos; csak nem akarok méltatlanul távozni a világról.
– Harcos vagy – bólintott a kapitány.
– Viaszmással űztek mágiát ellenem. Gondatlan voltam: elegendő egy elhullajtott hajszál, egy darabka levágott köröm vagy egy csepp a magból, ami szerelmes éjszakákon elhagyja a testemet. Ami egyszer a részem volt, mindig az marad. Bábut készítettek a képemre, és belefoglalták, hogy rontást bűvöljenek rám.
– Ilyesmihez csak kevesen értenek. A tudós embereket könnyű lenyomozni.
Ezzelino megrázta ősz fejét.
– A della Scalák bújtatják, akár a tulajdon életük árán is. Tudják, hogy már nem sokáig kell várakozniuk.
– Mennyi időm van, hogy előtaláljam? – kérdezte Steinhardt.
– Két hét – felelte az öreg kényúr. Állkapcsa megfeszült; fog csikordult fogon bántó zörejjel. – Talán.

 

Nem a kolostorban éjszakáztak; az túlságosan veszedelmes lett volna. Steinhardt ugyan nem hitte, hogy a titokzatos francia valahol a pincegádorok sötétjében lappangana – ha elég okos volt, az erdő sötét mélyére húzódott vissza a közeledtükre –, de tekintettel kellett lennie az emberei lelki nyugalmára. A csapatot már csak az ő vasakarata tartotta egyben. Minden talpas tisztában volt vele, hogy milyen büntetés vár a dezertőrökre, és egyikük sem vállalta volna a szégyent, hogy cserben hagyja istenített vezérét. A kapitány azonban úgy vélte, fölösleges lenne még keményebb próbának kitenni hűségüket. Közönséges ellenséggel szemben bizton számíthatott rájuk: habozás nélkül az életüket adnák érte. Amit azonban az elhagyott kolostorban láttak, az meghaladta ezeknek az egyszerű embereknek a felfogóképességét, és iszonyú súllyal nehezedett az elméjükre. Márpedig a bölcs vezető sohasem feszíti pattanásig a húrt.
A keresztúton vertek tábort, egy ritkás fenyőliget szélárnyékában. Steinhardt magányosan üldögélt sátra félhomályában, kezében egy kupa pálinkával. A sárga mécsvilág delejes táncot járt viharvert vonásain; acélszeme mélyén tompa, fojtott tüzű fények izzottak. Kívülről beszűrődtek hozzá a tábor megszokott zajai: a takarójukba burkolózó katonák fojtott hangú társalgása; a lángok pattogása a száraz gallyakon; léptek, fegyvercsörgés, köhögés, rekedt káromkodások.
És a makacsul ismétlődő nesz, ahogy az ásó éle a kavicsos földbe mart, hideg nyoszolyát mélyítve Grégoire apátnak.
Az ónkupa lassan átmelegedett a kapitány tenyerétől; a pálinka rezgő színén zaklatottan, békétlenül imbolygott a mécses halovány visszfénye. Steinhardt nem mozdult, nem emelte ajkához az italt; csak ült, némán és rezzenetlenül, akár a sziklakő, és komoran meredt maga elé. Mély ráncokkal barázdált homloka mögött emlékek, képek, gondolatok rajzottak; megannyi kísértő árnyék, sápadt-fakó szellemalak.
Elszánta magát, hogy megmérkőzik a franciával. Talán az élete utolsó csatája lesz; de aki annyit látott és tapasztalt, mint ő, annak mi újat tartogathat már ez a világ? Számba vette a múltját: a hívságos gyönyör ritka és hamar tovaszálló perceit; az asszonyokat, akiket megajándékozott hideg szerelmével, s később ugyanezzel elriasztott magától; a lelke legmélyén eltemetve parázsló szenvedélyeket; a rég eltávozottak arcát, kezük érintését, hangjuk tünékeny csengését. Valóságos thüesztészi lakomát rendezett az emlékeiből, s valami perverz módon örömét lelte benne, hogy ily módon fölfalja és egyben kiteljesíti önmagát. Ha egész lényét fölemésztette, kiüresítette, ha nem maradt már belőle semmi, csak a hiábavalóan gomolygó sötétség, akkor végre megtisztult lélekkel nézhet szembe a franciával, és vállalhatja döntése következményeit.
Fattyúgyermek, Perun prédája, zsoldos, hadvezér, megszikkadt öregember...
Steinhardt búcsúzott.

 

Két héttel az első találkozásuk után Ezzelino da Romano haldoklott. Hajdan robusztus teste szánalmas csontvázzá szikárult; orcáján pirosló lázrózsák virítottak; ezüsthaja fényét vesztette, átizzadt csimbókokban tapadt a koponyájára. Görcsös köhögés rázta, ahogy verítékezve hánykolódott a vastag medvebőr alatt, és már nemcsak vért köpött, hanem keserű, fekete epét is.
Steinhardt mellvértben, sisakban, karddal az oldalán állt a derékalja mellett, és sziklaképpel nézte a szánalmas ronccsá silányult kényurat. Az asztalon álló olajlámpás fénye vörhenyes kacskaringókat mintázott páncélja karcolásai és horpadásai közé.
– Mit sem érnek... azok az ostoba kirurgusok... – hörögte az őrgróf. – Felköttetem valamennyit...
– Nincs már embered, aki kiállna melletted – mondta a kapitány. – A kastélyt is csak én vigyázom a talpasaimmal.
Az öreg kényúr ajka keserű mosolyra rándult.
– Elfogyott az erőm... – suttogta. – Mindenki elhagyott... A városból mi hír?
– Verona polgárai közfelkiáltással népkapitánnyá választották Mastino della Scalát. Első dolga az volt, hogy rátegye a kezét a kincsesházaidra.
– Oroszlánt cseréltek sakálra... Megbánják még... – Ezzelino feje a verítéktől lucskos vánkosra hanyatlott. – Te miért nem mentél el, zsoldos?
– Mert megfizettél, uram – felelte Steinhardt. – De én sem maradok már sokáig. A kontraktusunk holnap lejár; és neked nincs több pénzed, hogy megújítsd.
Lázas, önpusztító erő izzott föl a haldokló őrgrófban. Váratlan lendülettel felült a derékalján, lelökte magáról a medvebőrt, és vasmarokkal ragadta meg a kapitány karját a könyökénél.
– Nem ezért kaptad a járandóságodat! – sziszegte rekedten. Lehelete forró volt és bűzhödt; kipállott belőle a tüdejét emésztő rothadás. – Azt ígérted, elpusztítod nekem a bűbájost! Megcsaltál, zsoldos!
Steinhardt arca rezzenetlen maradt, ahogy viszonozta a sötét szempár hagymázas tekintetét.
– Megtettem mindent, amit ember tehetett – mondta szenvtelenül. – Öt della Scala feje díszíti a bástyafokot; és a katonáim fele odaveszett, amíg megszereztem őket.
– Törődöm is vele, hogy hány kutyával kevesebb vonít a falaim alatt! – A harag, a csalódottság, az élni vágyás emésztő erejű kitörésben robbant ki Ezzelino nagyúr meggyötört testéből. – Az adósom vagy, zsoldos! Az adósom!
Hirtelen ugató, száraz köhögőgörcs fogta el; inas keze lehullott Steinhardt karjáról. Kétrét görnyedt fektében, és hosszan, harákolva fuldoklott; az arca vérbe borult, ujjai keselyűkarmokként markoltak a derékalj vásznába, kiszaggatták alóla a szalmát. Végre sikerült felköhögnie egy nyálkás, ragacsos vérgöböt; akkor ernyedten hanyatt fordult, és zihálva, nagy kortyokban nyelni kezdte a levegőt. Jártányi erő sem maradt aszott tagjaiban.
– Egy szalmazsákon szenvedek ki... a saját mocskomban... – motyogta elfúló hangon, s vonásai torz grimaszba rándultak össze. – Ezzelino da Romano... a birodalom zászlósura... akinek ezrek rettegték a haragját... akár egy rühes paraszt!...
– . Nem, uram – mondta Steinhardt szenvtelenül. A lámpás fénye szikrázó vérlobot vetett kivont kardja élén. – Katonaemberhez méltón fogsz elmenni. Ennyivel tartozom neked. Kérges a lelked, és szíved van a halálhoz...

 

A kapitány hirtelen, minden átmenet nélkül riadt fel a hideg éjszakában. A mécses halványsárgán hunyorgott az utazóláda vasveretes födelén; a kanóc alatt alig egy vonalnyi olaj maradt már, lángja minden pillanatban kilobbanhatott. Ezüstös ködpászmák szivárogtak be a sátornyíláson, s nyirkos ujjaikkal a derékalján fekvő alvó felé tapogatóztak.
Steinhardt azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. A levegőt nyálkásnak, tapadósnak érezte maga körül, hogy a háta is lúdbőrözött tőle; gyomra közepén csomóba gyűlt a savanyú bizsergés, víztiszta nyálat hajtott a szájpadlására, öklendezésre ingerelte. Hatodik érzéke riadót fújt, halálos veszedelemre figyelmeztette. Máskor, ha ilyet tapasztalt, rögvest elszállt a szeméből az álom, bármilyen törődött lett légyen is; azonnal talpon termett, s harcra készen várta az ellenfelet. Most azonban ólomnehéznek találta a szemhéjait, s ereiben megfáradt, lassú ritmusban lüktetett a vér; irtózatos erőfeszítésébe került, hogy ne süppedjen vissza az alvás bársonypuha, nyugalommal csábító mélységeibe. Mintha szaracén mákonyt szívott volna, vagy sebláz gyötörné: tagjai elsúlyosbodtak, lélegzete meglassult, agyában lomhán, összefüggéstelenül kavarogtak a gondolatok.
Maga elé képzelte a francia sohasem látott alakját, a szentségtelen fénnyel izzó glóriát a homloka körül, s a gyűlölet erőt adott neki, hogy felálljon fekhelyéről, és felövezze magát a kardjával. Szellembéklyók húzták le karját; láthatatlan gúzsok fonták körül burjánzó repkény gyanánt. Dühösen fölmordult, mint valami haragvó vadállat, s lerázta magáról a kitapinthatatlan kötelékeket.
Látása pillanatok alatt kitisztult, megélesedett. Egy gyors lépéssel a sátor bejáratánál termett, és oldalvást kilesett az alvó táborra. A kövekkel körberakott tűzhelyeken rőtvörösen izzott a hamvadó parázs; a fogyó hold kísérteties fénye ezüstbolyhokkal hintette meg a talaj fölött kígyózó párafodrokat. A katonák takarójukba burkolózva feküdtek a földön, s nyugtalanul mozgolódtak álmukban, mintha lidércnyomás gyötörné őket. Az éjjelre állított strázsák közül innen csak az egyiket lehetett látni; ernyedten borult egy ökrösszekér otromba kerékabroncsára, alabárdja mellette hevert a gyér füvön.
Steinhardt megnedvesítette az ajkát, előregörnyedt, és óvatosan kiosont a sátrából. Kis híján elbotlott Georg hason fekvő testében. Féltérdre ereszkedett, és szemügyre vette hűséges emberét.
A zsoldos sértetlen volt, de mélyen aludt. Hosszú barázda mutatta útját a kavicsos földön, ahogy előbb tántorogva, majd négykézláb, végül hason csúszva próbálta elérni parancsnoka szálláshelyét, hogy aztán közvetlenül a cél előtt erőt vegyen rajta a delejes álom. Arcát veríték áztatta; szemét görcsösen lehunyta, halántékán a bőr mély ráncokat vetett. Steinhardt megkísérelte felrázni, még képen is ütötte, de hiába.
Halkan elkáromkodta magát, és kiegyenesedett. Mögötte, a sátorban utolsót pislákolt a mécses sárga lángja, és élesen kirajzolta az ezüstös éjszakában a kapitány körvonalait. Hibát követett el, és rá is döbbent, de későn.
Egy nyílvessző érkezett szisszenve a sötétből, holdcsillámos barázdát szántott a levegőbe, és átjárta Steinhardt jobb kézfejét.
A kapitány nem kiáltott, még csak fel sem hördült, csupán az ajkát harapta be keményen. Aki gyermekkorában hosszan néz a napba, s valami csoda folytán nem veszíti el a szeme világát, azt később már nem zavarja, ha tükörrel az arcába villantanak; valahogy így volt ő a testi fájdalommal. Baljával sebesült keze csuklójához kapott, és elszorította; közben berogyasztotta térdét, a földre bukott, és villámsebesen odébb hemperedett a láthatatlan íjász lővonalából. Nehéz, dobbanó lépteket hallott a sátra mögül; a szeme sarkából látta, hogy egy hórihorgas alak magasodik föl az árnyékból a szekérkerékre boruló strázsa mellett. Eljöttek érte.
Térdepelve állapodott meg, jó távol a tűzrakásoktól, Grégoire apát friss sírhantjának takarásában. A nyílnak szakállas hegye volt; nem tudta kihúzni a sebből. Gyors mozdulattal áttolta hát a kézfején, amíg a véráztatta hegy teljesen elő nem bukkant a tenyeréből; aztán elharapta a vesszőt, közvetlenül a tolla alatt, és sietve megszabadult a két részre vált mogyorófaszártól.
Fojtott lihegést hallott az éjszakából; a súlyos léptek sebesen közeledtek. Fölállt, ám mielőtt a kardja után nyúlhatott volna, öles medvekarok fonták át hátulról, összekulcsolódtak a gyomrán, és bordarepesztő szorításba fogták. Forró lehelet csapta meg a fülét; elégedett morranást hallott.
Támadóját emberfeletti erővel áldotta meg a Teremtő; a szőrös karok pillanatok alatt kisajtolták a levegőt Steinhardt tüdejéből. Szeme káprázni kezdett, színes karikák ugráltak előtte. A hórihorgas árny hatalmas szökkenésekkel közeledett a társzekér irányából; a holdfény csupasz acélt villantott meg a kezében. Gyorsan kell cselekednie, ha el akarja kerülni a fenyegető véget.
Csizmája sarkával rátaposott támadója lábujjaira, bal könyökét a bordái közé mélyesztette, a fejét pedig hátravágta, egyenesen az arcába. A birkózó nemcsak erős volt, hanem szívós is, mint az öszvér; külön-külön egyik ütés sem rendítette volna meg. Együttesen a három azonban már neki is sok volt; bikamódra felbömbölt kínjában, s szorítása meglazult a kapitány mellkasán. Steinhardt kihasználta az alkalmat, és kicsusszant lefelé az izmos karok közül; ülepe alig érintette még a földet, máris hátralendítette a lábát a feje fölött, és gyomorszájon találta támadóját. A birkózó levegő után kapkodva kétrét görnyedt – durva képű, orcatörött haramia volt, ugyanabból a fajtából, amelyikkel a zsoldosok alig pár hónapja tucatszám díszítették föl a kolostorhoz vezető utat szegélyező fenyőket. Steinhardt belemarkolt loboncos, őszülő üstökébe, és a földhöz verte vaskos homlokát. Száraz roppanás hallatszott; a birkózó rekedten felnyögött, és nem mozdult többé.
A hórihorgas árny egy pillanatra megtorpant, aztán tovább közeledett, ezúttal már jóval elővigyázatosabban. Ahogy megkerülte az egyik tábortüzet, a hűlő parázs visszfénye vörhenyes ragyogásba vonta az arcát. Szíjas izmú, kötésig meztelen cigány volt, bal fülében aranykarika lógott; homlokára kiterjesztett angyalszárnyakat tetováltak. Apró, óvatos léptekkel lopta a távolságot Steinhardt és maga között, s közben lassan körözött a kezében tartott késsel.
A kapitány fürgén talpon termett, és megropogtatta elgyötört csontjait. Jobb kézfejében izzó fájdalom lüktetett; tudta, hogy hamarosan szédülni kezd majd a vérveszteségtől. Világéletében harcos volt, s nagy gondot fordított rá, hogy megőrizze tartását, de a kor nem kímélte őt sem: hatvankét év alatt izmai megereszkedtek, mozdulatai meglassultak, dereka megvastagodott, ízületeibe befészkelte magát a köszvény. A cigány legalább harminc esztendővel fiatalabb volt nála. Sok tekintetben tehát előnyt élvezett, ám számot kellett vetnie azzal, hogy nem szabad megölnie ellenfelét.
Steinhardt nem ringatta magát illúziókba. A rejtőző íjász, aki oly biztos kézzel bocsátotta útjára a kézfejét átjáró nyilat, ugyanilyen könnyedén a torkát is átlőhette volna. Mégsem tette; a franciának valami rejtélyes okból élve volt szüksége rá. A nyílvessző, amely használhatatlanná nyomoritotta jobb karját, azt a célt szolgálta, hogy ne tudhasson hathatósan védekezni.
Az íjász persze súlyos hibát követett el. Steinhardt ugyanis balkezes volt.
A cigány szeme tollvonásnyira szűkült. Meglódult előre, s ugrás közben könnyed, gyors csuklómozdulatot tett; az arasznyi penge villanva röppent át a másik markába. Ravasz cselfogás volt ez, gyakorlott késforgatóra vallott; az áldozatot arról az oldalról éri támadás, amelyikről nem számít rá, s a siker szinte biztosra vehető.
Csakhogy nem mindegy, hogy az ember rablással, útonállással, kocsmai verekedéssel szerzi a tapasztalatait – vagy a harcmezőn.
Steinhardt kígyósebes mozdulatát, ahogy baljával az övéhez kapott, aligha követhette volna nyomon avatatlan szem. A levegő élesen felsírt, így tiltakozván a beléhasító pengeél ellen. A markolat úgy forgott a kapitány kérges kezében, hogy éppencsak érintette az ujjait. A kard széles, alulról felfelé tartó félkörívet írt le, és megakasztotta a cigány lendületét. Közvetlenül az ádámcsutkája fölött találta el, széthasította az állát, és precízen, az orr vonalában két darabba vágta az arcát. Vér fröccsent; törött fogak röpködtek szerteszét.
A kapitány fürgén ráfogott a kardmarkolatra, mielőtt még kicsúszott volna a kezéből, és egy gyors oldallépéssel kitért az elhanyatló test elől. A hórihorgas cigánynak nyikkanni sem maradt ideje; ahogy előrezuhant, a lendülettől hajtva átbucskázott a fején, kifordította a friss hant földjéből Grégoire atya sírkeresztjét, és hanyatt fekve elterült a birkózó mellett. Savószín szeme örök döbbenettel meredt az éjszakába; homlokán a tetovált angyalszárnyakat gyorsan szélesedő vérbarázda szelte ketté.
Steinhardt suhintott egyet a karddal, és kivillantotta fehér ragadozófogait.
– Francia! – kiáltotta nyugodtan. Nem heveskedett; higgadt türelem csendült ki a hangjából, nem az ádáz düh fortyogása. – Francia! Merre vagy?
Tudta jól, hogy a sötétség előbb-utóbb válaszolni fog neki.

 

Ezzelino nagyúr halála után Verona népe megtanulta rettegni Steinhardt nevét.
A zsoldosoknak nem szokásuk, hogy uruk halála után kitartsanak az ügye mellett; az ilyesmi vajmi kevés fizetséggel kecsegtet, és felbőszítheti a reménybeli kontraktusszerzőket. Mastino della Scala értetlenül állt a rablóportyák, faludúlások, fegyveres rajtaütések előtt. Többször is próbálkozott, hogy megbékítse a veszett zsoldosvezért: hajlandó volt megbocsátani rokonai megöletését, titokban még pénzváltságot is kínált neki Ezzelino kincsesládáiból, ha abbahagyja az eszeveszett fosztogatást, Steinhardt azonban bőrzsákba varrva küldte vissza Veronába a kéretlen előleget és a követek levágott fejét. A nép zúgolódni kezdett Mastino erélytelensége miatt; a rövid emlékezetű polgárok hamar elfeledték az őrgróf jogtiprásait és önkényes adókivetéseit, s vágyakozva emlegették, milyen rend és fegyelem uralkodott a városban az ő idejében.
Steinhardt ekkortájt vezetett be egy újfajta szokást. Korábban sohasem zavarták a hajában fészkelő tetvek – ezek a jámbor vérszopók a zsoldosélet szerves tartozékai voltak, s ugyancsak finnyásnak tartották azt a katonát, aki panaszkodott miattuk –, most azonban egyszerre megundorodott tőlük, és borbélyt fogadott, aki minden vasárnap megnyírta a sátra előtt, és alaposan megsikálta a fejét kénlúggal. A talpasok nem tudták mire vélni ezt a rigolyát, mivel azonban a kapitány gazdag zsákmányra vezette őket, és mit sem veszített a szigorából, vállvonogatva napirendre tértek fölötte.
Két hét múlva egyik bizalmas embere jelentette Steinhardtnak, hogy a borbély inasa az éj leple alatt kiosont a szemétdombhoz, hosszasan kotorászott rajta, majd ellopta gazdája lovát, és elügetett Vicenza irányába. Ezenkívül magával vitte a mester minden összegyűjtött pénzét is. A strázsák különösebb nehézség nélkül elfoghatták volna, ám a kapitány szigorú parancsba adta nekik, hogy hagyják futni a pernahajdert.
A borbélylegény, a sűrű csalitosokban leselkedő rablókat és az utazás egyéb veszedelmeit szerencsésen elkerülve, eljutott a város falai alá, ahol egy titkos jelszót kiáltott fel a gyilokjárón silbakoló alabárdosoknak, mire tétovázás nélkül bebocsátották. Ezután felkereste Cangrande della Scalának, a veronai népkapitány unokaöccsének palotáját, és hosszas megbeszélést folytatott egy titokzatos személlyel, majd egy degeszre tömött erszénnyel gazdagabban távozott. Feltűnően vidám hangulatban volt, és rögtön betért egy rosszhírű csapszékbe a Bacchiglione-patak partján, ahol is két kézzel szórta a pénzt, vesepecsenyét és fűszeres bort rendelt, s feslett nőszemélyek társaságában múlatta az idejét egészen éjfélig. Ekkor eltávozott az egyik fehércseléddel, hogy az ő szállásán töltse az éjszakát. Mivel azonban erősen kapatos volt már, útközben belekötött egy ingerlékeny idegenbe, aki a nővel együtt belökte őt a patakba, és bár a víz ebben az évszakban meglehetősen alacsonyan állt, sajnálatos módon mindketten megfulladtak. A titokzatos idegen egyébként nem volt más, mint Steinhardtnak ama bizonyos közeli embere, akit éppen ezen a napon halaszthatatlan ügyek szólítottak Vicenzába.
Miközben ezek az események zajlottak, a della Scala-palota hátsó traktusának egyik strázsája igen komoly jellemgyengeségről tett tanúságot, amikor tetemes summa – kétesztendei teljes keresete – fejében – bebocsátott a cselédbejárón egy fekete ruhás férfiút. Ezért később hóhérbárd alá került, noha egészen Nápolyig futott a család elől. A fekete ruhás jövevény a palota egyik félreeső lakosztálya felé vette az irányt, és útközben megölt két további strázsát, akik balszerencséjükre megvesztegethetetlenek voltak. Célba érvén megállt a vaspántokkal megerősített tölgyfa ajtó előtt, és tétovázást színlelve bezörgetett rajta.
– Ki az? – kérdezte odabentről egy ingerült, öreg hang. Tudjátok jól, hogy dolgozom!
– Jacopo vagyok, Messire – felelte az idegen. Nem fáradozott azzal, hogy elváltoztassa a hangját; tisztában volt vele, hogy a vastag ajtólap amúgy is eléggé eltorzítja. – Az a semmirevaló borbélylegény megpróbált rászedni minket. Hamis hajszálakat adott kegyelmednek; az igaziakat megtartotta, hogy még több pénzt csikarjon ki az uraságtól. De mi agyonvertük, és elszedtük tőle mindet.
Bosszús morgolódás hallatszott odabentről, majd reszketeg léptek csosszanása. A kulcs nyikorogva fordult el a zárban.
– Mondtam én az úrnak, hogy nem vezet semmi jóra, ha ilyen hitvány akasztófavirágokkal...
Tovább nem jutott, mert Steinhardt teli talppal belerúgott az ajtóba, ami kicsapódott, képen találta a vén alkimistát, és ledöntötte a lábáról. Aztán belépett a műhelybe, és hátravetette fejéről a csuklyát.
– Jó estét! – mondta. – Ezzelino őrgróf küldött.
Messire Boccanegra kicsi volt, ráncos és töpörödött, mint a pincében felejtett őszi alma. Finom atlaszselyemből szabott köntöst viselt, ami egészen a combja közepéig visszacsúszott, ahogy vérző orral hevert a kőpadlón, s kilátszott alóla visszeres lába szára. Vaksi keselyűszeme pislogva meredt a munkáját megzavaró jövevényre.
Az ifjú Steinhardt acélpillantása végigvándorolt a, műhely berendezésén: a perzselő hőséget árasztó kohón, a hosszúkás asztalokon sorakozó lombikokon, a kenőcsös tégelyeken, a színes folyadékokkal telt üvegcséken, a mennyezetről lógó kitömött krokodiluson. Megvetően kiköpött, és széles mozdulattal elővonta a kardját.
– Remélem, megbékéltél Istennel – szólt csendesen.
Az alkimista torka szakadtából ordítani kezdett, és behemperedett az egyik vaskos munkapad alá. Steinhardt első csapása az asztallapot érte; üvegszilánkok fröccsentek szerteszét.
– Nincs értelme vonakodni – mondta. – Ezzelino türelmetlenül vár már a pokolban, hogy keblére ölelhesse ványadt testedet.
Messire Boccanegra hajlott korát meghazudtoló gyorsasággal iszkolt négykézláb a műhely hátulja felé az asztalok alatt. Közben lócákat, padokat, állványokat bontott fel maga mögött, hogy akadályozza a zsoldost, vért köpködött, és pogányul káromkodott.
Steinhardt félreütött a kardjával egy súlyos bronz asztrolábiumot, ami eget-földet rengető csörömpöléssel zuhant feléje. A fegyver éle mély csorbát ejtett a puha fémen.
– Hasztalan minden – mondta nyugodtan. A kohóban lángoló tűz visszfénye démoni kontúrokat árnyalt viharvert vonásaira.
Az alkimista elérte a hátsó kőfalat, és nehézkesen talpra kászálódott egy elefántcsont asztalka mellett. Az asztalka lapján az ólomberakások lefelé álló csúcsú ötszöget mintáztak. A pentagram közepén tenyérnyi viaszbáb feküdt, amit vékony fapálcikákkal egy fegyveres zsoldoskapitány képére formáztak. Messire Boccanegra úgy csapott le rá, mint éhes ölyv a berekben lapuló nyúlra; csúzos keselyűkezébe ragadta, és diadalmasan felmutatta Steinhardt felé.
– Ne közelíts! – rikoltotta éles fejhangon. – A halálodat tartom az ujjaim között!
Steinhardt zordan elmosolyodott.
...elegendő egy elhullajtott hajszál, egy darabka levágott köröm vagy egy csepp a magból, ami szerelmes éjszakákon elhagyja testemet...
És ugyan mi lehet hatalmasabb fegyver annál a magnál, amely nem haszontalanul csorran el, hanem szárba szökken egy asszony méhében, gyümölcsöt hoz, új életet nevel?
Az ilyen maggal talán nemcsak egyetlen személyt lehet megrontani, hanem egy csoportot, egy szervezetet, akár egy egész országot is, amelyet szoros kapcsok fűznek hozzá; amelynek ő a vezetője...
Könyörtelen céltudatosság sugárzott Steinhardt tekintetéből, ahogy egy újabb lépést tett a vén alkimista felé.
– Te kívántad így! – kiáltotta Messire Boccanegra, és a kohóba hajította a viaszmást.
Nem történt semmi.
A kapitány rosszallón ingatta a fejét, s szabad kezével feltépte mellén az ujjasát. A fekete szövet alól előbukkantak a fehéren kígyózó, ujjnyi vastag hegek; Mikas nyúzókésének évtizedes nyomai, melyek olyan mélyre martak, hogy nem törölhette el őket az idő.
– Te akarsz varázslatot bűvölni rám, vén korcs? – kérdezte baljós hangon. – Kezed-lábad törheted, akkor sem árthatsz nekem. Én eleven viaszmás vagyok, amit Perun pogányai készítettek, hogy rontást hozzanak vele a teuton lovagokra...
Messire Boccanegra álla leesett; szeme hitetlenkedve tágra nyílt.
– Az nem lehet... – suttogta rekedten. – Emberi lélek nem űzhet ilyen förtelmes mágiát...
– De igen! – recsegte Steinhardt, és meglódult előre.

 

Az éjszaka méhéből lépett elő; csizmája tompa koppanásai lecsukódó sírfödelek visszhangját idézték. Tetőtől talpig feketébe öltözött; felleghajtó köpönyege hullámokat vetve lobogott mögötte a havasi szélben, szegélye egybeolvadt a tűnő árnyékokkal. Bal karja bénán, sorvadottan lógott az oldala mellett; jobbjában remekbe készült kardpengét tartott, itáliai mesterkovácsok keze művét. Rezzenetlen arca sovány volt és márványfehér, már-már luciferi szépségű, s éles kontrasztot alkotott hosszúra nőtt, hollófekete hajával, amelybe csupán egyetlen ősz tincs vegyült, a halántéka táján. Fakókék szeméből hideg halál sütött.
Az íjász is felbukkant mögötte, tisztes távolságot tartva. Fegyverét felajzotta, de nem emelte Steinhardtra; rettegett volna megfosztani urát a neki járó prédától.
Bomlott kacaj fakadt a kapitány ajkáról, ahogy a fekete mágus elé lépett, s ádázul megsuhogtatta vérmocskos pengéjét.
– Itt vagy hát, francia! – süvöltötte. – Lássuk, hogy a kardot is olyan jól forgatod-é, mint a bűbájos igéket!
A mágus ráemelte fagyos pillantását. Steinhardt egész testében végigborzongott, mintha hidegrázás gyötörné. Emberfölötti hatalom sugárzott ebből a jeges-kék szempárból, a kárhozat biztos ígérete. Ezüstös gyöngyfénnyel csillogó verítékcseppek ütköztek ki a zsoldos homlokán, de nem hátrált, nem engedett: nem fordította el a tekintetét.
– Pokolra való a fajtád! – morogta mély torokhangon. – Haltak már meg páran közülük a kezemtől; és most utánuk küldelek téged is!
A francia gúnyos félmosolyra húzta vértelen ajkát. Szeme hirtelen éj sötétre vált; átható, fülledt pézsmaillat lengte körül.
– Légy béna! – mondta szenvtelenül. – Légy néma! – Majd: – Légy vak!
Steinhardt arcra borulva feküdt a fekete lovaglócsizmák előtt; reszkető ujjai lassan lehámlottak a kardmarkolatról.
A mágus lassú, megfontolt léptekkel körülsétálta áldozatát. Mikor megszólalt, a hangja hideg volt és minden érzelemtől mentes, akár a sarki jég.
– Mersant vagyok, valaha Foix grófja, most Hermész örökségének letéteményese – mondta. Tömören, szabatosan fűzte szavait; nem cifrázta a beszédét. – A világ kivetett magából, ezért elhatároztam, hogy hasítok belőle egy darabot, ahol békében élhetek. A bukott barát kolostorát szemeltem ki.
Megállt a kapitány fejénél, és csizmája orrával hanyatt fordította a magatehetetlen testet. A kardmarkolat kicsúszott Steinhardt ernyedt kezéből; szürke-acél szeme fényevesztetten, világtalanul meredt az éjszakába.
– Te azonban idejöttél, és kiirtottad az embereimet. Szükségem lett volna rájuk; a domínium nem létezhet csatlósok nélkül. Úgy döntöttem, hogy a te zsoldosaid átvehetik a helyüket.
A kapitány tekintete kihűlt, megüvegesedett; de valahol a legmélyén mintha felszikrázott volna valami.
– Nem kívánom ingyen a szolgálataidat – folytatta Mersant. – Az ifjúságodat vissza nem adhatom, de hatalmamban áll, hogy megtagadjam tőled a halált. Neked örök életet kínálok a hűségedért cserébe, az embereidnek pedig soha nem látott bőséget, amíg le nem peregnek a napjaik. Ha úgy tartja a kedvem, aszállyal sújthatom a mezőket, dögvészt bűvölhetek a nyájakra, megmérgezhetem a kutak vizét; de mindezt megcselekedhetem fordítva is.
Hátralépett, és szorosabbra húzta magán fekete köpönyegét. Arca sápadtan tükrözte vissza a hold síri fényét a fókaprém gallér fölött.
– Választhatsz a halál és az örök élet között – mondta. – Most feloldalak a varázslatom alól.
Gyors, bonyolult kézmozdulatot tett; finoman ízelt ujjai hegyén apró lidérclángok gyúltak s hunytak ki egy szemrebbenés alatt. Steinhardt szeme előtt oszladozni kezdett a gyapjúfehér köd; érezte, hogy tagjaiba lassan visszatér az erő.
– Elfogadod-é az ajánlatomat? – kérdezte Mersant ünnepélyesen.
A kapitány nyöszörögve felült, sebhedett kezét az ölébe húzta, s föléje görnyedt, mintha fájdalom gyötörné. A hátával takarta balját, amellyel óvatosan tapogatózni kezdett a hideg földön a kardja után.
Mikor rátalált, az ujjai acélos erővel szorultak meg a markolaton; felszökött, akár az elpattanó rugó, a mágus halálkék szemébe nézett, és azt kiáltotta:
– SOHA!

 

Mit tudhatta azt a francia, milyen vulkánmély, pokoli gyűlölet izzik Steinhardt megkeseredett szívében a mágia iránt? Mit tudhatta, hogy aki egyszer megélte a lápvidék borzalmait, akivel Perun szolgái űzték Isten ellen való praktikáikat, az vagy megtébolyodik, vagy soha többé nem hajtja a fejét mások járma alá? Mit tudhatta, hogy a kapitány ma este számot adott magának az életéről, és várta – vágyta – kívánta a halált?
Tévedett hát – ám tévedésének következményei nem érték felkészületlenül.
A míves itáliai penge villanva a magasba lendült, s csengve megakasztotta a halántéka felé sújtó kardot. Mersant nem megölni akarta a kapitányt – azzal semmit sem ért volna el –, hanem megtörni, megalázni, alákényszeríteni a maga akaratának. S ha ez az egyik módszerrel nem sikerült, a másikkal talán igen.
Steinhardt hullámokban rátörő pézsmaillatot várt, lidérclángokat a karcsú ujjak hegyén, a mágus elfeketülő szeméből feléje lobbanó halált. Meglepődött, amikor a francia ehelyett hanyag mozdulattal parírozta kardcsapását, halványan elmosolyodott, majd ellentámadásba lendült, olyan légiesen és könnyedén, mintha nem is egy elsorvadt, megaszott kóró lógna a bal válláról kar gyanánt. Ám a harcos ösztön mélyen dolgozott benne; megértette a kihívást, és öblös bömböléssel el is fogadta, ahogy az ezüstöt ködlő éjszakában harcba szállt ezzel a higanysebes, sápadt démonnal.
Az első pengeváltásnál rájött, hogy a francia mesterien bánik a karddal.
A másodiknál, hogy mindenkit felülmúl, akivel valaha vívott.
A harmadiknál, hogy jobb nála magánál.
Mégsem adta fel a harcot; összeszorította fogát, és szúrt, vágott, hárított, bevetve minden trükköt, cselfogást, megtévesztő manővert, amit csak hatvankét küzdelmes év alatt alkalma nyílt megtanulni. Ha a kardforgató elszánja magát a halálra, s szabad folyást enged a lelke legsötétebb bugyraiból feltörő gyűlöletnek, diadalt arathat a hideg, mesteri precizitás fölött – keserű lecke volt ez, amit nem egy legendás vívóbajnok az élete árán tanult meg csupán.
Ezüsttel szisszenő borotvaívek szőtték halálhálójukat az éjszaka bársonyára...
A francia rést nyitott, de csalfán, hátsó szándékkal; ha ellenfele enged a csábításnak, önmagát nyársalja föl a kitartott pengére. Steinhardt habozás nélkül előrelépett, néma vicsorral fogadta ép válla gödrébe a jéghideg acélt; és lesújtott, mielőtt még a jobbja érzéktelenné vált volna, mit sem törődve azzal, hogy a lapockája belső oldalán megcsikorduló kardhegy a kín lángvillámait küldi szét öreg testében.
Hibátlan vágás volt; minden más ellenfélnek a fejét vette volna. A mágus azonban gondolatnál is sebesebben reagált a fenyegető veszélyre; eleresztette fegyvere markolatát, s hátravetette magát, hogy elkerülje az ezüstszárnyakon suhogó halált. Steinhardt kardja így csak a homlokát hasította fel csontig, mielőtt kihullott volna gazdája elernyedő ujjai közül; a márványfehér démonarcon langyosan vöröslő seb nyílt harántirányban, megbontva-meggyalázva sápadt szimmetriáját.
A kapitány hasmánt zuhant a földre, s kis híján elájult, amikor az itáliai penge, a talajnak ütközvén, kifordult testéből; bordák roppantak, ziháló tüdejét nyirkos melegség öntötte el. Hörögve, fogcsikorgatva küzdött az öntudatáért, s mint oly sok más csatában, végül most is ő maradt felül. Jobb karját mozdítani sem bírta, így hát a másikat, a balt rántotta maga alá támasztékul; aztán fölemelte azt a mázsás kőkoloncot, ami valahogyan a feje helyére került.
A mágus hajlott háttal állt, ép kezét a homlokára szorítva. Nyúlánk ujjai között skarlátvörös fonás fakadt; élete vére meleg lüktetéssel patakzott elő a réseken, átáztatta selyemujjasa fekete kézelőjét, s kövér cseppekben hullott a szomjas földre. A karcsú, éteri alak bizonytalanul megingott, mintha szédülne. Steinhardt csak nézte, nézte – aztán gonosz diadal lobbant a szívében, mert hirtelen megmásíthatatlan bizonyossággal ráébredt: ez a híg vizű fonás soha többé nem fog elapadni.
Köhögnie kellett; émelyítően sós ízt érzett a szája hátuljában.
– Vendéget vár a Sátán! – harákolta rekedten.
Mersant kihúzta magát; a bőven folyó vér elöntötte keskeny vonású arcát, s a holdvilág fakó derengésében úgy tűnt, mintha bíborvörös maszkot viselne.
– Kapja hát meg a jussát! – szólt szenvtelenül.
Fekete láng lobbant nyomorék bal kezében. Az íjász, aki mindeddig tétlen szemlélője volt az éjszakai párviadalnak, s rémülettől elkerekedő szemmel figyelte ura sebesülését, elfúló hangon felnyögött, a torkához kapott; a következő pillanatban holtan bukott a földre, mintha villámcsapás sújtotta volna le, ernyedt ujjai közül pendülve hullott ki a fegyver.
A francia homlokán vöröslő hasíték mohón szippantotta vissza magába az elcsorgatott vért. A sebszájak egymásra zárultak, kívülről összeforrtak; a gyógyulás tökéletes volt, még csak heg sem maradt utánuk.
A zsákmánya mellől elvert farkas üvölthet úgy, hosszan és kurrogón, ahogy Steinhardt tette ekkor; de nem roppant össze a csalódás súlya alatt. Ajkába harapott, s átlőtt jobbjával az itáliai kard után nyúlt; a törött kézközépcsontok fűrészes éle felszaggatta tenyerében az izmokat, ahogy az ujjai kínlódva összezárultak a markolaton. Valamennyi élőlény közül csupán a civilizált ember képes arra, hogy elismerje vereségét, és fejet hajtson a sors akarata előtt; ám a kapitányról ezekben a pillanatokban lemállott minden civilizációs máz, s újra a vad szemű, pőre kisgyermek volt a balti lápvidékben, amint az ölés ösztönének vak erejével mélyeszti fogait kínzója csuklójába. Lelke mélyén rég elfeledett barlanglakó ősök harcba hívó ordítása visszhangzott.
A francia sebesen odalépett hozzá, és kirúgta a kezéből a kardot. Aztán féltérdre ereszkedett előtte, belemarkolt drótszálú, őszülő hajába, és hátrafeszítette a fejét, hogy farkasszemet nézhessen vele.
Fakókék tekintetében különös kifejezés derengett; halvány derű, elismerés, megértés – és egyfajta tisztelet.
– Rosszul beszéltem hozzád az imént – mondta halkan. – Legyőztél; az adósod vagyok.
Steinhardt, aki eddig morogva küszködött a hajába markoló acélujjakkal, most hirtelen egész testében megfeszült, pillantása kitisztult. A mágus szavai ismerős húrokat pendítettek meg lelkében.
– Szükségem van rád, kapitány; szükségem van a tüzedre, a gyűlöletedre, az erődre, amely a halál igenléséből fakad – folytatta Mersant. – Szörnyeteg vagy; s én esélyt kínálok ennek a szörnyetegnek, hogy bosszút álljon a satnya világon, amely erőtlen hozzá, hogy befogadja és saját részévé tegye. A mulandóság bajnokává emelhetlek.
Delejes fagylángok gyúltak hideg szemében.
– Sokan vannak még hozzám hasonlók, de én vagyok Hermész egyetlen igaz örököse. Nem tűröm birodalmamban a korcsokat: pusztulniuk kell, mind egy szálig. Fegyverforgató karom lehetnél, a béna tag helyett, amellyel a tiltott tudás árát fizettem meg.
– Mivégre? – préselte ki vérző tüdejéből a szót a kapitány.
– Megtanítom szenvedni a világot – suttogta Mersant. Forró leheletének bódító pézsmaillata volt. – Káoszt hozok a koronás fők országaira, és megtöröm az egyház hatalmát a lelkek felett. Es ha egyszer, hosszú-hosszú idő múlva, elérkezik az órám, előtte még tanúja leszek, hogy a romokból kiemelkedik egy új, egy magasztosabb rend...
– A te császárságod? – zihálta Steinhardt megvetően. – A Sátán földi helytartójáé?
A francia tekintete szomorú volt; lemondás sugárzott belőle és valami végtelen, felfoghatatlan keserűség.
– Egy más világot akarok teremteni, amelyben nem születhetnek többé olyan fenevadak, mint te meg én – mondta halkan. – Ahol az emberek, ha szükségét érzik, szabad akaratukból választhatják maguknak a kárhozatot...
Mikas nyúzókése izzott föl fehérem Steinhardt szeme előtt; Perun nádkoronás bálványát látta a lápi szentélyben, halálba induló apját a kardtestvérek karéjában, a szalmazsákján hörgő Ezzelinót.
A pokol kénköves forgószelét, amely mind elsodorja a lelket tipró sok gyalázatot, és magával ragadja a feledés legsötétebb bugyrába...
A döntés joga a tiéd, visszhangoztak elméjében az apja szavai. Senki nem veheti el tőled...
Elvicsorodott, akár a kiéhezett csikasz.
– Legyen hát! – recsegte.

 

 

6. A VARÁZSKÖNYV

A tomboló vihar egybeszakadó esőfüggönnyel terítette be a hegyek között megbúvó alpesi kolostort. A zegzugos szurdokokból és szakadékokból elősüvöltő szél dühöngve-bömbölve ostromolta a sziklás ormokat, s hullámokban kergette a rücskös szirtfalaknak a jéghideg esővizet. Mintha a mennyek gátjai szakadtak volna át messze odafönt, a felhők magasában. A félelmetes égiháborúhoz az eget-földet reszkettető villámcsapások szolgáltatták a taktust, melyek kurta pillanatokra vibráló visszfénybe vonták a délidőben is estéli homályba burkolózó havasok éles kontúrjait.
A kolostor nagytornya szürkén és mogorván állta az elemek rázúduló haragját. Sokat tapasztalt, századokban megfáradt épület volt, kijutott neki jóból, rosszból egyaránt. Valaha rég Matild nagyasszony adta parancsba az építését, a kevély toszkán őrgrófnő; aki fanatikus tűzzel a szemében fogadta a mezítláb, vezeklőingben elébe járuló Henrik császár megalázkodását, mint a pápa rangban legelső vazallusa. Előbb barna csuhás bencés barátok lakták, akik a napfényes Itáliából vonultak imádkozni és munkálkodni a zord hegyek közé, ám az ő életerejüket megapasztotta a barátságtalan klíma, a csontig ható szelek és a telente beköszöntő fogcsikorgató fagy. Számuk lassan fogyatkozásnak indult, s egy szép napon, nem sokkal az azévi olvadás beállta után, a hűbéres járandóságukkal a kolostorba zarándokló parasztok holtan találták az: utolsó kettőt közülük a kápolnában; ajkuk hátborzongató vigyorba dermedt, arcuk szederjeskék színekben játszott, s a testük kopogósan kemény volt, akár a szikkadott fa.
A pápa egy kegyvesztett gorzei szerzetest nevezett ki apát úrnak, s szigorúan meghagyta neki, hogy azonnal keljen útra új otthonába, ő azonban nem kért a megtiszteltetésből, s addig húzta-halasztotta az indulást, míg a helyzet mindenki általános megelégedésére meg nem oldódott. A szaracénok ekkoriban morzsolták fel végérvényesen a szentföldi keresztes államok utolsó maradékát is, s a hontalanná vált Karmel-hegyi barátok az apostoli szék elé járultak, hogy kegyeskedjen nekik valami zugot kijelölni Európában, ahol letelepedhetnek. A karmeliták nem örvendtek túl jó hírnévnek magasabb egyházi körökben, mivel kolduló rend létükre alapításukat követően rövid idő alatt mérhetetlen vagyont halmoztak föl, és konok nyakassággal megtagadták, hogy – ferences és dominikánus testvéreikhez hasonlóan – kivegyék részüket a szent inkvizíció üdvös munkálkodásából. Így hát amikor száműzetésbe kényszerültek, a legromosabb és legelhanyagoltabb kolostorok jutottak nekik, ahol csak az izomszakasztó robotnak lehettek bőviben, a javadalmaknak már korántsem; s éltető elemétől, a városok és egyetemek nyüzsgésétől elszakítván a rend csakhamar hanyatlásnak indult.
A gazdag déli lapályokon a minden földi jóban dúskáló egyházfejedelmek nem sokat törődtek vele, hogy él-e, hal-e ez a jelentéktelen hegyvidéki kolostor; pedig talán üdvösebb lett volna részükről, ha több gondot fordítanak az ügyeire – megkímélhették volna magukat az elkövetkezendő évek lidércnyomásaitól...
Grégoire apát gyilkosa és örököse a komor, barlang-homályos refektóriumban állt, és kifürkészhetetlen tekintettel szemlélte az odakint dühöngő ítéletidőt. Az ablaknyílás födetlen hasítékán becsapó esővíz finom párává porlott a kőpárkányon, átnedvesítette hollófekete haját, s ezüstösen csillogó szemcsékben telepedett sápadt, hosszúkás arcára. Karóvá száradt bal karja magatehetetlenül lógott az oldala mellett; jobbjában talpas aranyserleget tartott, s most lassú mozdulattal az ajkához emelte. Fűszeres vörösbor volt benne, nehéz zamatú, már-már olajosan sűrű; talán saját híg vérét vélte feldúsítani vele. Az efféle italt forralni szokás télvíz idején, hogy megmelengesse a testet, s erőt öntsön az elgémberedett tagokba; ő azonban mindig jéghidegen itta, még havat is hordatott belé a sziklás lejtőkről.
Villámcsapás hasította keresztbe az eget tompa dörejjel, pengeéles árnyékokat villantva fel a kolostor új urának márványarcán.
– Miért nem bűvölöd el innen a vihart? – kérdezte egy mogorva, pincemély hang a terem belsejéből. – Hatalmadban állna, vagy nem?
Keskeny mosoly fodrozta Mersant le Sinistre ajkát, ahogy lassan hátat fordított az ablakrésnek, hogy szembenézzen az egyetlen teremtett lélekkel, akitől valaha is kért valamit.
Steinhardt rosszkedvűen üldögélt a néptelen padsorok közt, fekete mókusprémmel szegett mentéjét fázósan összehúzta széles vállán. Zömök, tagbaszakadt férfi volt, sebhelyes képű, vasszürke hajú; a kolostor fénykorában ugyancsak kirítt volna az ájtatosságra gyülekező barátok közül. Bütykös markában fedeles ónkupát szorongatott, amelyben fél meszely karcos, gégemaró rozspálinka lötyögött, bőven elegendő ahhoz, hogy egy harminc évvel fiatalabb férfit az eszméletlenségig lerészegítsen. Steinhardtnak azonban legfeljebb a leheletét büdösítette meg az erős ital, az elméje sohasem borult el tőle; a jólesőn bizsergető melegnek viszont nagyon is szükségét látták öreg csontjai. A refektórium roppant tűzhelyének bendőjében csupán egy halom hamu hirdette a pattogó lángok letűnt emlékét.
– Kérdeztem valamit! – mordult fel ingerülten a kapitány. – Garabonciás volnál vagy mi a pokol. Akkor meg miért kell tűrnünk ezt az ítéletidőt?
Mersant megforgatta hosszú ujjai között a filigrandíszes aranykelyhet.
– A mágia nem játékszer – mondta halkan. – Okos ember csak akkor folyamodik hozzá, ha feltétlenül muszáj. Nem bonthatom meg múló szeszélyből a természet egyensúlyát, csak mert te kényelmetlenül érzed magad.
– Kényelmetlenül? – horkant fel Steinhardt méltatlankodva. – Ember, majd megvesz az Isten hidege!
– Mozogj. Járkálj. Csapkodj a karoddal – tanácsolta neki Mersant, s fakókék szemében halvány derű bujkált. – Minek használjak varázserőt, ahol a köznapos módszerek éppúgy beválnak?
A kapitány olyan pillantással mérte végig, mintha valami különösképp undorító varangyfajzat lenne, aztán vaskos hüvelykujjával felcsapta az ónkupa fedelét, és egy hajtásra fenékig ürítette. Vérvörös pír futotta el viharvert képét, egész a nyaka tövéig; könny szökött a szemébe, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Aztán földöntúli vigyor terült szét az arcán, mintha legalábbis az angyalok harsonái zengenének a fúlébe; rekedten krákogva tette le a kupáját, és elégedetten felsóhajtott.
– Ez is egyfajta megoldás – bólintott a hitehagyott. – Gyanítom azonban, hogy kevésbé tartós a hatása.
Steinhardt bosszúsan legyintett.
– Ejh, mit tudhatnak a magadféle úri kurafiak az igazi italokról? Csak üldögéltek a harmatgyenge borocskátok mellett, holdkóros trubadúrdalokat hallgattok hozzá, és ha a fejetekbe száll a szesz, csecsszopók módjára bőgtök egy fehérnép szoknyája után!
– Maradjunk inkább az érző női kebelnél, te barbár germán! – igazította ki Mersant. – Bár nagyapám, az Oroszlán valószínűleg kardot rántana rád, ha hallaná, miket fecsegsz itt össze a rendjebéliekről.
– És a tulajdon apám szintúgy – sóhajtotta a kapitány. – Csupánhogy mi élünk, ők pedig nem; szó ne illesse hát a holtakat!
– Ellenkezőleg; illesse csak! – szólt a hitehagyott, s tekintete hirtelen elkomolyodott.
Steinhardt azonnal teljesen éberré vált; ravasz ráncok jelentek meg a szája sarkában.
– Gondolhattam volna, hogy nem dőre fecsegésre hívsz – mondta halkan. – Jó okod volt rá, úgy-e, hogy ebben az istenverte kutya időben idáig rángass a kantonokból?
– Úgy van. – Mersant újra az ablak hasítéka felé fordult, szembe a kintről besüvítő hideggel; a borral telt serleget lazán, csípőmagasságban tartotta maga előtt. Hollóhaja fekete glória gyanánt lobogta körül sápadt arcát. – Mit tudsz a rendemről, zsoldos?
A kapitány hegyeset köpött a terem kőpadlatára.
– Többet, mint kedvem szerint való lenne – felelte kedvetlenül. – Varázslók vagytok, pokoligézők, valami pogány istenség örökösei. A világtól elvonulva éltek, rejtőző domíniumokban, mint ez itt. Halált és pusztulást olvastok ellenségeitekre, de a barátaitok jutalmazásával nem törődtök, mert nincsenek barátaitok. Aki ismeri a fajtátokat, retteg tőletek. – Szürke acélszeme résnyire szűkült. – Jól válaszoltam, francia?
– Tartalmilag igen; grammatikailag helyesbítésre szorulsz. Vagy a jelen időt használtad rosszul, vagy a többes számot. – A hitehagyott lassan belekortyolt a borába. – Egyedül maradtam, zsoldos; ezen a világon nincsenek már hozzám mérhetők. A mágusok nemzetsége kiveszett Európából.
– Dögvész rájuk és kárhozat! – morogta Steinhardt. – Mit törődsz vele, francia? Így legalább terád hagyományozták minden hatalmukat!
Mersant sarkon fordult, és kimért léptekkel a kapitány előtt húzódó padhoz sétált. Amennyire lehetett, kényelembe helyezte magát a gyalulatlan fenyődeszkákon, s italát letette az imádkozáshoz használt térdtámaszra.
– Bárcsak így lenne! – mondta. – De sajnos más a helyzet.
Steinhardt dideregve összébb húzta magán a prémszegélyes mentét. A pálinka hatása múlóban volt.
– Beszélj! – vakkantotta kurtán.
– A mágusok varázsereje az írott hagyományból táplálkozik. – A hitehagyott fakókék tekintetébe különös, messzerévedő kifejezés költözött. – A rend mesterei hosszú évszázadokon keresztül vaskos fóliánsokba fektették a titkos tudást, hogy átörökítsék utódaikra a tapasztalataikat. Bűvigék, ráolvasások, misztikus ábrák gyűjteményei ezek a könyvek; segítenek eltájékozódni a Művészet ezerfelé ágazó ösvényei között. A tanítványnak, ha mentora nyomdokaiba akar lépni, a fél életét rá kell szánnia a tanulmányozásukra. – Tűnődve végigsimított borotvált állán. – Én bizonyos értelemben még csupán varázsinas vagyok, zsoldos. Meglehet, a legjobb a valaha születettek közül, de akkor is csak varázsinas. Amit tudok, azt hallomásból tanultam, vagy laikus fővel, morzsánként szedtem össze, mielőtt Hermész adeptusai közé fogadtak volna. És ezen nem változtatott a beavatás rítusa sem; hiszen rögtön utána enkezemmel öltem meg a mesteremét.
– Legalább egy gazemberrel kevesebb rohasztja a levegőt – vont vállat a kapitány bosszúsan. – Mire akarsz kilyukadni, francia?
Mersant mintha meg se hallotta volna a közbeszólást.
– A páriáktól nincs félnivalóm. A fejedelmi udvarokban az alkimisták lóhúgyot és emberi ürüléket párolnak a retortáikban, így akarják összekotyvasztani a Bölcsek Kövét. A falusi boszorkányok eszelős vénasszonyok, akik lemészárolt csecsemők zsírjából főznek maguknak. repülőkenőcsöt. A szláv sámánokat, akik elrabolták tőled a gyermekkorod, egy elkorcsosult démon szolgálatába kényszerítette a vak kétségbeesés. Alsóbbrendű lények, alsóbbrendű vágyakkal; mindannyian a saját külön magánpokluk foglyai. Fölöttük állok, és előbb-utóbb az írmagjukat is kipusztítom ebből a világból. Ám az igazi céljaim valóra váltásához ez nem elég; többre van szükségem.
– Az atyamestereid varázskönyveire? – kérdezte Steinhardt megvetően. – Hamuvá porladt valamennyi; a Szent Hivatal lángjai nem kímélték őket.
– Nem valamennyi. Egyet magam égettem el Nevers városában, miután a tartalmát az emlékezetembe véstem. Tudományom java része ebből való.
A kapitány a homlokát ráncolta.
– És miért égetted el, ha ilyen nagy hasznát láttad?
– Hontalan földönfutó voltam akkor, akinek se otthona, se társai. Flamel naplója csak veszélyt jelentett volna rám. Idővel, ha lesz rá egy szabad évszakom, majd újra pergamenre vetem, emlékezetből.
– Kezdem már érteni, hová vezetnek a gondolataid. – Steinhardt roppant öklére támasztotta az állát. – Ahol egy volt, ott több is lehet. Az őseidet elpusztította az egyház; de az örökségük drágább volt nekik az életüknél, ezért gondosabban óvták.
– Habent sua fata libelli – bólintott Mersant, ügyet sem vetve a latin szót nem értő kapitány rosszalló fintorára. – Mi grimoire-oknak hívjuk ezeket a könyveket. Sok közülük a máglya üszkén hamvadt el, s velük együtt ment veszendőbe a bennük őrzött, kincset érő tudás. Másokat megmentett az emberi kapzsiság démona; avatatlan kezek vették őket magukhoz, hátha megcsapolhatják a hatalmukat. Ez persze hiú remény, de az ember olyan állatfajta, amelynek lelkéből nem lehet kiölni a bizakodást. Megint másokat – s hitem szerint ezek a legszámosabbak – a domíniumok mágusai rejtettek el, amikor megérezték a vesztüket. Némelyekre tán rátaláltak azóta a kincsvadászok, a többség azonban máig felfedezetlenül lappang, az ősi hagyomány átvállalójára várva.
– Hány ilyen könyv lehet Európában? – kérdezte Steinhardt tűnődve.
A hitehagyott vállat vont.
– Talán ötven, talán száz, egyesek több példányban. Az outrémeri domíniumok grimoire-jai minden bizonnyal a szaracénok kezére jutottak; nekik is megvannak a saját mágusaik, bár ők nem a Háromszor Nagy Hermészhez, hanem Salamon királyhoz vezetik vissza az örökségüket. Egyes könyveket a Biblia addendumainak álcáztunk; szentesítést persze nem nyertek ezáltal, bizonyos fokú védettséget azonban igen. Ezek akár a keresztény kolostorok bibliotékáiban is rejtőzhetnek; a jámbor barátoknak fogalmuk sincs róla, miféle írásokat másolnak verejtékes munkával. Gyanítom, sok grimoire-t őrizhetnek a zsidók is – köztudott, milyen értéket tulajdonítanak az ősi iratoknak –, mások pedig az ispotályos rendre szállhattak, amikor a zsarnok Fülöp feloszlatta a templomos lovagokat. A leghatalmasabbak azonban mindmáig rejtve maradtak: kulcsok és pecsétek védik őket, béklyóba vert szolgák, akiket csak titkos igékkel lehet megzabolázni.
Steinhardt megborzongott, és nem csupán a hidegtől.
– Nincs ínyemre nekem az ilyesmi – dörmögte kedvetlenül. – Ezeket a könyveket nyilván a rended nagyjai rejtették el hajdanán; te pedig az imént egyszerű varázsinasnak nevezted magad. Javíts ki nyugodtan, ha rosszul fűzöm a gondolataimat, de én ebből azt sejdítem, hogy ha a közelükbe merészkednénk, ugyanolyan veszedelmeknek tennénk ki magunkat, mint bármely közönséges halandó.
Mersant aprót biccentett.
– Katonaészjárás – mondta. – Gyakorlatias és földközeli; visszahúz a fellegekből. Folytasd csak; szükségem van a meglátásaidra.
A kapitány töprengve dörzsölgette barázdált homlokát.
– Ötven vagy száz különböző célpont, egész Európában szerteszórva – morfondírozott. – Túl sok; megosztja és szétforgácsolja a rendelkezésünkre álló erőket.
– Van időnk – jegyezte meg a hitehagyott.
– Hiszed te, francia! – Steinhardt határozottan megrázta a fejét. – Abszolút fogalmakban gondolkodsz, és ez hátrányodra válhat. Ezekben a feladatokban személyesen kellene eljárnunk, vagy neked, vagy nekem, vagy kettőnknek együtt. Külső ágensekben nem bízhatunk, a mi embereink pedig híján vannak a szükséges képességeknek. El mernéd például nyugodt lélekkel küldeni egy ilyen grimoire visszaszerzésére a Latort?
Mersant szótlanul nemet intett a fejével.
– Ebből az következik, hogy mindennek magunknak kell utánajárnunk. Átokette nyomozómunka ez, amely rengeteg időt vesz igénybe. Márpedig a domínium biztonságát úgyszólván kizárólag a mi jelenlétünk garantálja.
– És a zsoldosaid? – ráncolta a homlokát Mersant.
– Megállapodtunk benne, hogy nem lenne bölcs dolog idevezényelni őket. A kolostort a te egy szem maradék embereden kívül csak a környékbeli falusiak védik, akiket megbabonáztál. Ha az inkvizíció a nyomodra bukkan – amire jó esély van, hiszen Lombardi bíboros alig tíz mérföldre innen lelte halálát a te kezedtől –, alig hinném, hogy két-három napnál tovább kitartanának.
– Alábecsülöd a bűbáj hatalmát.
– Ez nem varázserő kérdése, hanem fegyverzeté és harci kiképzésé. Nincs az a fanatizált csőcselék, amely a siker reményében szállhatna csatába az ispotályos lovagokkal vagy egy tapasztalt condottieri seregével. A Lator talán alkalmas volt egy hegyi rablóbanda vezetésére, de mitévő lesz, ha ostrom alá veszik a domíniumot? Onagereket és ballisztákat fognak hozni, hétpróbás aknászokat, akik aláássák a támfalakat, és megmérgezik a kút vizét.
– Mire megtehetnék, már ideérnének a te embereid is – mondta a hitehagyott.
– Ha magam vezetem őket, igen; másként aligha. – A kapitány elkapta Mersant pillantását, és elvigyorodott. – Nem, nem kell aggódnod; ha valamit utasításba adok nekik, azt úgy tekintik, mint Mózes népe a tízparancsolatot. Késedelem nélkül fegyverbe állanának, és elindulnának a domínium felmentésére. Csakhogy jártak már itt egyszer az apát úr bukása óta; és a félelem, amit akkor megízleltek, béklyót vetne a lépteikre, melyet egyedül én tudok feloldani. Ha nem személyesen állok az élükre, későn érkeznének.
– Mit javasolsz hát? – kérdezte Mersant.
– Szerintem előbb a domíniumot kell megerősíteni. Hadinépet toborozni; szolgákat nevelni; pénzt szerezni. A pokolravaló irományaid várhatnak.
– Bár úgy lenne! – A finoman ízelt ujjak a sápadt halánték táján kalandoztak, szórakozottan játszadoztak az ősz hajtinccsel. – Ennek a domíniumnak én vagyok a lelke, a szíve: a lényege. Nélkülem semmivé lesz; velem a hatalom magasába emelkedik. Egy a sorsunk. Csak akkor gyarapodhat, ha én is azt teszem; és együtt tespedünk el, ha tétlen maradok. Nem fogadhatom meg a tanácsodat, zsoldos.
Steinhardt vállat vont.
– Szíved joga. De nem okolhatsz engem a bukásodért.
– Van még egy megoldás – suttogta Mersant, s szeme hasítéka késpengényivé keskenyült. – Beszélnem kell a régi mesterekkel...
A kapitány arca elborult; lassan megnedvesítette az ajkát, de nem szólt.
– Föltárom előttük a rend szorult helyzetét, és a segítségükért folyamodom – folytatta a hitehagyott elgondolkodva. – Látni fogják, hogy igazat beszélek; és megmondják nekem, hová rejtették el a grimoire-okat. A küszöbön túlról nem oldhatják föl a hajdan tett kötéseket; de azt elmagyarázhatják nekem, hogyan foghatok ki rajtuk. Nem kell kutatni, nyomozni, fáradozni; egyszerűen elmegyünk a tiltott könyvekért, és birtokba vesszük őket...
– Képes vagy erre? – kérdezte Steinhardt szárazon.
Mersant összerezzent, mintha álomból riadt volna.
– Hogy szót fogok-e érteni a mesterekkel? – kérdezte. – Talán. Nem közönséges lelkek ők: emésztő tűz süt belőlük, vének és gőgösek. Sokan megkeseredtek közülük, és még többen megtébolyodtak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik-másik nem próbál majd magával rántani az örök kárhozatba. De azt hiszem, elbírok velük.
– Nem így értettem – morogta borús képpel a kapitány. – Szót csak azzal válthatsz, aki elibéd járul.
– Vagy úgy! – Fakó mosoly futott át a hitehagyott arcán. – Amikor Moncrif mesterrel a Pireneusokban számba vettük a rend legősibb hagyatékát, találtunk egy féregrágta könyvlajstromot, amelyben említés esett egy nagyhírű grimoire-ról. Úgy tartják, Orpheusz írta még az ősidőkben, miután visszatért az alvilágból, és valójában ez volt a bűne, amiért a pogány istenek elevenen tépették szét őt a menádokkal. Ezt a könyvet használta az endori boszorkány, amikor megidézte Saulnak Sámuel szellemét. Az eredeti példány a Thanatikon címet viselte; ezt már akkor is az elveszett iratok között tartottuk számon, amikor Caesar Róma ellen vezette a légióit. Készültek azonban belőle másolatok, és ezek közül néhány átvészelte a korok viharait. A latin átiratot Liber tenebris néven emlegették, és több fordításnak is alapul szolgált az ezredforduló táján. A könyvet azén nyelvemen La téte noir-nak hívják, a tiéden pedig Totenzwangnak.
– Lenyűgöző – mondta Steinhardt mogorván. – És miféle dögvészes pogányságot kell művelni hozzá, hogy a holtak szellemei megjelenjenek neked?
– Aligha szolgálna javadra, ha részletezném – mosolyodott el hűvösen Mersant. – Nem foglak azzal terhelni, hogy részt vegyél a szertartásokon. Többet kockáztatnál az életednél.
A kapitány bosszúsan felhorkant.
– Eszem ágában sincs belefolyni a sötét mesterkedéseidbe! – mondta. – Fölteszem, inkább a pokolbűzös könyved megszerzésében számítasz rám.
– Úgy van! – bólintott a hitehagyott nyugodtan, és amennyire tehette, hátradőlt a hitvány imapadon. Ép keze a borral félig telt aranyserleg után nyúlt. – A rendnek még fénykorában is kevés nigromanta beavatottja volt; a Művészetnek ez az ága különösen baljós veszedelmekkel terhes. Ezek a mesterek általában egymás társaságát keresték; a többiek nem szívesen közösködtek velük. Az utolsó nigromanta domínium, amelyről tudomásom van, Észak-Itáliában volt, a Pó síkságán. Az ő könyvtárukat vette számba az a bizonyos lajstrom, amit Moncrif mesterrel találtunk.
– Tovább! – Steinhardt türelmetlen mozdulatot tett a kezével.
– Itália mindig is azok közé a területek közé tartozott, ahol a rendünk nehézségekkel küszködött – folytatta Mersant. – Azt hiszem, itt vette kezdetét a hanyatlás. A domíniumok túl közel estek Szent Péter sírjához, és ahogy a názáreti hatalma erősödött, úgy gyengült a miénk. Ráadásul kevés volt a vad vidék, a félreeső hely, ahol a mesterek feltűnés nélkül meghúzódhattak. Julianus Apostata halála óta állandó üldöztetést szenvedtek, és nem tudtak hová visszavonulni, hacsak ide, az Alpokba nem. – A hitehagyott lassan belekortyolt jéghideg borába. – A nigromanták székhelye eredetileg Ravenna környékén volt, de miután Charlemagne leverte a longobárd hercegeket, mind északabbra kényszerültek. Amikor utoljára hírt kaptunk róluk; jogtudós collegiumnak álcázták magukat Milánó városában, és a Credenza védelmét élvezték. – Az üres serleg talpa koppanva állapodott meg a térdtámaszon. – Ennek már jó hetven éve.
– Milánó... – A kapitány töprengve ráncolta bozontos szemöldökét. – Vannak kapcsolataim arrafelé...
– Magam is ebben reménykedtem – felelte Mersant mosolyogva.

 

Az északolasz táj teljes pompájában tündöklött az őszi napsütésben. Harmatos fű zöldellt a lankás ívű dombhátakon; a szélvédett hajlatokban árnyas ligetekbe csoportosuló gyümölcsfák tarka virágdíszt viseltek; a távolból patakcsobogás hallatszott, s a levegő a fennen viruló élet mámoros-dús illatával volt terhes. Még a lovak is jobb kedvre derültek, hogy odahagyhatták az Alpok sivár bérceit ezért az idilli vidékért, s a sziklás meredélyek között süvöltő szélvihart az alföld langy szellőjére cserélhették: Mersant kecses hókája könnyed tánclépésekkel szökellt a kövér pázsiton, Steinhardt szürke csődöre pedig elégedett horkantgatásokkal szolgáltatta neki a talpalávalót. Vígak és önfeledtek voltak, az oktalan állatok egyszerű, bölcs ösztönével; orrlikaik tágra nyílva szippantották be a szirmaikat bontogató virágok zsongító illatát, mely kiűzte kurta emlékezetükből a hegyi kolostor köveiből áradó halálbűzt, a nyirkos-fagyos földben fészkelő dohszagot.
Csak egyvalahonnan nem tágított a messzi havasok dermesztő hidege: a hitehagyott fakó tekintetéből, ahogy éberen fürkészte a környező dombvidéket.
– Figyelnek minket – szólalt meg nyugodtan, és lassú poroszkálásra fogta a zabla ellen berzenkedő lovát.
– Csodálnám is, ha nem tennék. – Steinhardt a hókához igazította hátasa lépteit. Maratott mintás mellvértet és acélsisakot viselt, tapasztalt vándor módjára, aki számol az utazás veszedelmeivel. – Ennek a birtoknak az ura gazdag ember, és gyűlölet övezi nevét. Sokan látnák szívesen, ha élete lángja kilobbanna.
– Hogyan ismerted meg? – kérdezte Mersant. A kapitány vállat vont.
– Amikor Ezzelinót szolgáltam, megkeresett minket a milánói nemesurak szövetsége. A Credenza törvényen kívül helyezte őket, és vérdíjat tűzött ki a fejükre. Akadt közöttük, aki harmincadik esztendeje élt már száműzetésben. Felajánlották a város hűbéruraságát Ezzelinónak, ha segít nekik bosszút állni.
– A keserűség árulást szül – jegyezte meg kurtán a hitehagyott.
– Akárhogy is, semmi nem lett a dologból. Az őrgrófnak alig egy hét volt már hátra az életéből, szövetségesei sorra elpártoltak tőle. Segítséget nem adhatott; maga is rászorult volna.
– És ez az ember, akihez megyünk, a kitagadottak egyike volt?
Steinhardt megrázta sisakos fejét.
– Ferences barát volt, az ékes szavak nagymestere; megfogadták szószólójuknak, de nem tartozott a soraikba. Ő szerezte később a szövetséget a száműzöttek és a milánói érsek között. – Gúnyosan elmosolyodott. – Nem esett nehezére; az érsek gyóntatóatyja volt.
A hitehagyott körbeintett kantárt markoló kezével a napsütötte dombságon.
– Nem úgy néz ki ez a vidék, mintha egyházi ember uradalma volna.
– Ahhoz túlságosan szép, nemdebár? – kérdezte Steinhardt, és kajánul felkacagott. – Ha egy istenverte csuhás lenne itt az úr, nem hagyott volna feltöretlen szűzföldeket a birtokán. Mindenfelé szántókat és csűröket látnánk, éhező falvakat, ekéjük fölé görnyedő jobbágyokat. Ugyan prédikálhatott a szegénységről Krisztus; a helytartói manapság nem vetik meg a világi javakat. Száz év alatt még az assisi szent ember követői is hájasra híztak a parasztok zsírján!
– Nem az apostolok korában élünk – mondta Mersant egykedvűen. – Mi történt aztán a ferencessel?
– Szolgálatai jutalmául az érsek teljes bűnbocsánatot eszközölt ki neki a pápától, minden elkövetett és a jövőben elkövetendő bűnére nézve. Okos fickó az emberünk; azonnal levedlette magáról a csuhát. Mesélik, utána megmérgeztette a bátyját, hogy hozzájuthasson az atyai örökségéhez; az szentigaz, hogy hamar feldobta a csizmát a nyomorult. Fra Angelico pedig hazament Velencébe, politikát csinálni.
– Fra Angelico – ízlelgette Mersant a különös gúnynevet. – Miért hívják így?
A kapitány mély hangon felröhögött.
– A jámbor mosolya miatt, ami magának a Sátánnak a szívét is meglágyítaná – felelte. – No meg azért, mert az ellenségei bizton számíthatnak rá, hogy mihamarost színről színre láthatják az angyalokat.
– Velencébe ment, azt mondtad. Hogyan került vissza erre a vidékre?
– Belekeveredett valami összeesküvésbe. Meg akarták dönteni a tanácsurak hatalmát, hogy egy zsarnokot ültessenek a város nyakába. – A kapitány hanyagul rántott egyet a vállán. – Csakhogy a Tízekkel nem lehet kukoricázni. Jó néhány nagymúltú családnak szakadt magva akkortájt; a becsvágyó uraságok hetekig himbálóztak a bitó magasában, volt alkalmuk alaposan szemügyre venni a Szent Márk teret. Fra Angelico volt az egyetlen, aki legalább a bőrét menthette, bár minden vagyona odaveszett. – Vigyor terült szét Steinhardt viharvert képén. – Magam segítettem át az Adrián, és az én embereim védték meg a nyomába uszított kopóktól. Rég volt már; de azóta is tartozik nekem egy szívességgel.
– És mihez kezdett, újra itt, Északon?
– Ő a milánói kényurak legrettegettebb hírű bérgyilkosa. – A kapitány megállította a lovát, és előremutatott. Alacsony kőfalak fehérlettek elő a domboldal mögött, egy virágzó gyümölcsfaliget takarásából. – De nemsokára személyesen is megismerheted. Az ott az udvarháza, és nem kétlem, hogy felkészült már a fogadásunkra.

 

Fra Angelico mosolya valóban olyan megnyerő volt, mint Steinhardt állította; a rideg kősziklát is megolvasztotta volna. Szélesre tárt karokkal sietett eléjük a földbe vert farönkökkel lapolt sétányon, a kúria timpanonos bejáratát körülölelő szőlőlugas árnyékából, miközben nyurga, hallgatag lovászfiúk tűntek elő a semmiből, s elvezették a hókát meg a szürke csődört hátrafelé, ahol Mersant a sűrűn tenyésző galagonyabokrok között az istállót meg a gazdasági épületeket sejtette.
Különös udvarház volt ez a szűz vadon mélyén, híján a tápláló jobbágyfalvaknak, a nemesúri hivalkodásnak, a nagy számban együtt élő emberek mocskának; s legalább ennyire különös a gazdája is. Fra Angelico alacsony, pocakos férfi volt, legalább hetvenéves; finom szálú, ritkás bagolyhaja őszen lengedező bolyhokban sarjadt elálló füle tövében, pirospozsgás arca majd kicsattant az egészségtől és a jókedélytől. Patyolatfehér lenvászon tunikát viselt, és széles karimájú szalmakalapot; csupasz, bütykös lábfejét könnyű saruba bújtatta. Nagy, barna szeméből bölcs melegség sugárzott.
Gyilkos volt persze, kérges lelkű rablóbáró, árvák és özvegyek megvámolója; de ez a szomorú világ aligha látott még nálánál derűsebb és rokonszenvesebb gazembert.
– Ulrico! – kiáltotta Steinhardt láttán vidáman, mint aki rég nem látott barátját üdvözli. – Minő meglepetés! Minő öröm! Tekintsd szerény hajlékomat a magadénak; a teríték az asztalon vár, ha ugyan nem találod túl szegényesnek ezt a világvégi kis remetelakot!
A kapitány hagyta, hogy a köpcös emberke odasiessen hozzá, a keblére ölelje, s lelkesen megveregesse páncélos hátát.
– Kutyák csahos ivadéka vagy, vén sátán, és úgy hazudsz, mint a vízfolyás! – morrant föl aztán, s vaskos állával Mersant felé bökött. – Ez itt Foix grófja, a társam.
– Monseigneur! – Fra Angelico a hitehagyott felé fordult, és udvariasan meghajtotta a fejét. Őzbarna szemében fürkész szikra villant. – Megtiszteltetés számomra, hogy hitvány födelem alatt üdvözölhetem!
– Láttam én már ennél hitványabbat is – felelte Mersant, miközben pillantása a kúria borostyánnal beszőtt homlokzatán kalandozott. – Szívderítő hely, az szentigaz; de a városfalak menedéke vagy egy erődített kastély talán biztonságosabb lenne.
A kiugrott barát elmosolyodott.
– Nemesembernek születtem, jó uram; nehezemre esik elviselni a kommunák zsúfoltságát. No meg – tette hozzá – a kastélyoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy messziről felhívják magukra a figyelmet. Én csendes, szemlélődő életet folytatok, nem sok hasznát látnám az efféle hivalkodásnak.
– Örvendetes dolog olyan házigazdával találkozni, aki nem veti meg a jámbor ájtatosságot, és minden bizonnyal gyámolítja a rászorulókat – jegyezte meg a hitehagyott. – Az anyaszentegyház tanításai, mint látom, termékeny talajra leltek kegyelmed lelkében.
Fra Angelico szeme egy pillanatra összeszűkült.
– Hízelgő, hogy így magasztalsz, uram, ám attól tartok, túlbecsülöd alantas személyemet. Esendő bűnös vagyok, mint mindenki más, s estelente buzgón imádkozom Istenhez, hogy gyarló lelkem minél kevesebbet időzzön a tisztítótűz purgáló lángjai közepette.
– Az állhatatos hit mindig elnyeri jutalmát – bólintott Mersant mély meggyőződéssel.
Steinhardt homlokát ráncolva nézett hol egyikükre, hol másikukra, úgy kísérte figyelemmel a cizellált szópárbajt. Végül kifogyott a türelemből, és bosszúsan felhorkant.
– A kénköves pokolba, megkergültetek vagy mi? Hitvitára elég időnk lesz ebéd után is. – A házigazdához fordult. – Az imént valami asztalt meg terítéket emlegettél.
– Hát hogyne! – A futó felhők egyszeriben tovatűntek Fra Angelico párnás arcáról. – Fácánsültet tálaltattam, hozzá borsos kalácsot friss lépesmézzel. Remélem, nem sértetek meg azzal, hogy visszautasítjátok a meghívásomat?
– Meg sem fordult a fejünkben! – biztosította Mersant halvány mosollyal. – Mutasd az utat, barátom, hisz a kapitánynak igaza van: ügyes-bajos dolgainkkal ráérünk később is foglalkozni.

 

A boltozatos ebédlő meghazudtolta a házigazda szerénykedő szavait a világvégi remetelakról. Az étkezőasztal indiai mahagóniból volt, amit – ha nagy néha hozzá lehetett jutni – fele súlya aranyért kínáltak Pisa és Genova kikötőiben; a terem négy sarkában talpas füstölők álltak, bódító tömjénillatot árasztva; oldalt, a fal mellett kézmosó díszkút csobogott, káváján takaros rendben sorakoztak a szájöblítésre szolgáló ezüstedénykék. A fácánokat fűszeres kovásszal töltve, egészben sütötte ki Fra Angelico szakácsa, s tálalás előtt gondosan feldíszítette őket az eredeti tollazatukkal. A borsos kalácskák lándzsás lovagokat, térdelve imádkozó szerzeteseket és fátylas dámákat mintáztak.
Az ékes szavak viadala tovább folyt a lakomaasztal mellett is, Steinhardt nagy bosszúságára. Mindkét fél élvezte, hogy végre emberére akadt; megcsillogtatták klasszikus műveken edződött szónoki tudásukat, szellemes fordulatokkal köszörülték egymáson a nyelvüket, s futó mosollyal nyugtázták; ha beszélgetőtársuknak sikerült bevinnie egy csalafinta oldalvágást. Vérbeli párbaj volt ez, noha nem acélpengékkel vívták, s nem életre-halálra ment; de mind a házigazda, mind a vendég tisztában volt vele, hogy ugyancsak keskeny mezsgyén egyensúlyoznak. Elég egy elhibázott megjegyzés, a figyelemnek egy pillanatnyi lankadása, és a dolog máris komolyra fordul; mert a szavakkal – bár ezt kevesen tudják – ölni is lehet, és mélyebb sebet ejtenek, mint a kardok.
Amikor elfogyott a kalács, egy szolga jégbe hűtött vörösbort szolgált fel a lakmározóknak; Steinhardt fitymállón nézegette, a hitehagyott azonban látható élvezettel kortyolt bele. Fra Angelicónak, a többiektől eltérően, tiszta forrásvizet hoztak; miután felhajtotta, elégedetten hátradőlt karosszékében, s pirospozsgás arcára ismét kiült a barátságos mosoly.
– Eleget játszadoztunk már, urak – mondta. – Itt az ideje, hogy a dolgok közepébe vágjunk! Látogatásotok váratlanul ért; nagyra becsülöm a barátságotok kifejezését, de bizonyára volt valami más célotok is vele.
Mersant tekintete a kapitányra villant, némán jelezve neki, hogy most rajta a sor: övé a szó. Steinhardt, aki éppen egy mézragacsos kalácsdarabkát piszkált ki mutatóujja körmével a fogai közül, mogorván vállat vont, és a vendéglátójukhoz fordult.
– Jogászokat keresünk – szólt kurtán. – Világi jogászokat. A gazdáid városában.
Fra Angelico csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Annak idején nem olyan embernek ismertelek meg, Ulrico, mint aki sokat ad a jogi disputákra – mondta szelíden. – Mindig is jobban kedvelted a közvetlenebb megoldásokat.
– Ezek az emberek hetven éve halottak. Vagy legalábbis azóta nem hallott róluk senki – vakkantotta a kapitány, és a padlóra pöckölte a kalácsdarabkát. – A Credenza jogászairól van szó.
– Lássuk csak, lássuk csak! – A kiugrott barát tűnődve simogatta az ajkát. – Nem kicsinység, amire kérsz, Ulrico; öregember vagyok már, nehezemre esik felidézni a félszázaddal ezelőtt történteket...
– Az sem volt kicsinység, amikor az Adrián beállt a szélcsend, és egy helyben rostokolva néztük, hogyan közelednek a velencések evezős bárkái – felelte Steinhardt szárazon. – Én sem vagyok már fiatal, mégis tisztán látom magam előtt a felénk záporozó nyilakat meg az embereim vérét a fedélzeten.
– Meggyőztél – mosolyodott el kedvesen Fra Angelico. – Rémlik már, mintha a Credenzának valóban lettek volna saját jogászai. Elég fura szerzetek voltak: mogorvák és visszahúzódók, pedig a tudós emberek máskülönben szeretik előtérbe tolni magukat. Amikor Ottone érsek bevonult Milánóba, és a száműzöttek felkoncolták a Credenza tanácsnokait, nekik is nyomuk veszett. Soha többé nem hallottam róluk. Később, amikor az érsek úr őkegyelmessége elhalálozott, sok balga lélek vitatta, hogy az unokaöccsének joga van-e az örökébe lépni, és kezébe venni a város világi kormányzását. Matteo uraság bölcs és belátó signore volt, és alig féltucat makacs okvetetlenkedőt adott ezért a bakó kezére. A többieknek jogászok segítségével bizonyította be, hogy utódlása törvényes alapokon nyugszik. Ám akkor már nem talált ilyeneket Milánóban; Bolognába kellett küldetnie értük.
– Bolognába? – Mersant figyelme hirtelen felébredt. – Mondd csak, milyen viszonyban volt a te érseked Ettore Lombardival, a bolognai bíborossal?
– Tudomásom szerint kebelbéli jóbarátok voltak; ahol csak lehetett, kölcsönösen támogatták egymást – válaszolta a házigazda. – A bíboros lankadatlan pártfogásának nagy része volt abban, hogy Matteo uraság végül megfékezhette az ellene áskálódókat.
– Vannak érvek, amiknek nem lehet ellenállni – jegyezte meg Steinhardt gúnyosan. – Igencsak nyomós érvek ezek; hol aranyban, hol acélban mérik őket.
Fra Angelico szomorúan tárta szét a karját.
– Ez a megromlott világ már csak ilyen; a hiú földi javak megszédítik az emberek fejét, és a többség kevésbé féli Istent, mint a gyötrelmes halált. Leljünk vigaszra abban a tudatban, hogy az Ítélet Napján az Örökkévaló majd szétválasztja az ocsút a búzától, és az arra érdemesek előtt megnyílnak a mennyek országának kapui. E távoli óráig pedig viseljük türelemmel és jámbor alázattal a földi siralomvölgyben reánk mért megpróbáltatásokat!
Steinhardt ingerülten felsóhajtott.
– Szóval, mi lett akkor azokkal a dögvészes jogászokkal?
– Emlékezetem szerint felmetszették a hasukat, és a saját zsigereiknél fogva akasztották fel őket – vont vállat a kiugrott barát. – De lehet, hogy tévedek, mert a Credenza számos hívét a székesegyház tornyáról taszították le.
Mersant homloka elborult.
– Ez Lombardi műve – jegyezte meg csendesen.
– Nincs kizárva. – Fra Angelico csodálatra méltó könnyedséggel tért napirendre az általa ismeretlen összefüggések fölött; arcizma sem rezzent, ahogy átrendezte magában az okok és indítékot szövevényes mozaikját, helyet keresve az újabb darab számára. – Ámbátor szerintem elegendő volt hozzá a száműzöttek haragja is.
– Amit valaki a háttérből szított, minden feltűnést kerülve – bólintott rá a hitehagyott. – Maradt valami a collegium után?
– Anyagi javakra gondolsz, jó uram? – kérdezett vissza a házigazda. – A Credenza védelme alatt álló házakat mind kifosztották. A pénz egy része az érseki kincstárba került, a többségének azonban közön-kézen nyoma veszett. Az ereklyék javát elkótyavetyélték a római piacon. Ha pedig valami drága ötvösmunkát vagy ritka aranyneműt kutatsz, ki kell hogy ábrándítsalak: nagy valószínűséggel beolvasztották őket.
– A grófot az irományok érdeklik – szólt közbe Steinhardt. – Régi könyvek, papirosok, miegymás.
– Az adólajstromokat és a telekjegyzéket, attól tartok, elégették.
– Nem hivatali okmányokat keresünk – mondta a kapitány kurtán.
Különös kifejezés suhant át a kivetkezett barát álságosan jámbor arcán.
– Ez esetben... – csücsörítette tűnődve az ajkát. – Nos, a haragvó ember nem sokra becsüli az efféle holmit. Értéket nem lát benne, viszont hajlamos kiélni rajta a dühét, mert könnyen elpusztítható. Mindazonáltal tudomásom van róla, hogy néhány igen szép misszálé az érseki könyvtárba került. Ami azt illeti, még én is őrzök azokból az időkből egy képes zsoltároskönyvet; provanszál miniátorok díszítették, a maga nemében egyedi darab, és bizonyára csinos summát hozna, ha valaha úgy döntenék, hogy eladásra kínálom...
– Avignonban és a nagyobb érseki székvárosokban kétségkívül akadna rá vevő – helyeselt a hitehagyott. – A jelesebb egyházfiak komoly áldozatokra is hajlandók lelki épülésük érdekében, és nem szűkölködnek az ehhez szükséges anyagiakban sem. – Bensőséges, baráti mosolyt küldött vendéglátójuk felé. Jómagam azonban egyszerű, világi ember vagyok, nem foglalkoztatnak ennyire a spirituális kérdések. Alig egy-két egyházatyát olvastam végig, és az ő magvas gondolataikat sem mindig tudtam felérni ésszel.
– Szerény elméknek szerény olvasmányok – viszonozta a mosolyt Fra Angelico. – Nos hát, ha a csekélyebb írások érdekelnek, attól tartok, nem sokat segíthetek. Ezeknek a sorsát senki sem kísérte figyelemmel ama vészterhes napokban. Gyanítom, a legtöbbjük az egyszerű katonák kezére került, amikor kirabolták a palazzókat; hogy aztán mit műveltek velük, annak csak a magasságos Isten a tudója. Az efféle faragatlan népség nemigen becsüli az írott szót; ami könyvet magukhoz ragadtak, az jobbára gyújtósként, alomként, takaróbélésként végezte, vagy legfeljebb potom, pénzért eladták valami vándorkalmárnak. – Sajnálkozva csóválta kopaszodó fejét. – Ha közvetlenül az események után lennénk, talán volna hol kereskednünk, de így, ötven év távolából... Ne kívánjatok tőlem lehetetlent, urak!
Mersant arcán nyoma sem látszott csalódásnak; tökéletesen szenvtelen maradt.
– Egyébiránt sem volt annyira fontos az ügy – vonta meg a vállát egykedvűen. – Az utazás fáradalmaiért pedig bőségesen kárpótolt minket ez a dús lakoma. Nem szeretnénk sokáig házad terhére lenni; ha elfogadod köszönetünket a szíves vendéglátásért; akár indulhatnánk is.
– De Krisztus könnyeire, grófuram! – tiltakozott Fra Angelico. – Csak nem ezt a szóra sem érdemes falatozgatást nevezted szíves vendéglátásnak? Könyörögve kérlek, ne sértsétek meg azzal szerény hajlékomat, hogy ilyen kurtán-furcsán odébbálltok! Hosszú még ez a nap; a szakácsom már nekifogott a vacsora elkészítésének, a pincém pedig nincs híjával a jóféle boritalnak. Legalább ezt a mai estét töltsétek egy megfáradt öregember födele alatt, aki a világ nyüzsgésétől elvonulván oly sokáig volt kénytelen nélkülözni az emberi szó melegét!
Steinhardt az égre emelte a tekintetét.
– Rendben van, maradunk, ha már ennyire győzködsz – morogta. – Én a kardommal szoktam lyukat ütni az emberek hasába; úgy látszik, te a nyelvedet használod erre.
A kiugrott barát bocsánatkérően mosolygott.

 

Öreg este volt már, mire nyugovóra tértek; a gyertyahordozó az udvarház hátsó traktusába vezette őket, ahol két fényűzően berendezett hálóterem várt rájuk, baldachinos ágyakkal és frissen töltött parázstartókkal. Steinhardtnak zúgott a feje az étkezőben belélegzett tömjénfüsttől, így hát a velencei üvegablakokhoz lépett, szélesre tárta őket, és mélyet szippantott a hűvös-friss őszi levegőből. Odakint bársonypuha sötétség telepedett a lugasokra és a féltő gonddal ápolt virágoskertre; sápadt törökliliomok bontogatták szirmaikat az éjszakában, különös, megnevezhetetlen illattal telítve a szőlőlevelek között motoszkáló szellőt.
Liliomok. A halál virágai.
Fra Angelico szolgái rendszeresen olajozták a sarokvasakat, a kapitány azonban a halk neszezésből is tudta, hogy valaki kinyitotta a szobája ajtaját. Lépteket nem hallott; látogatója macskamódra járt, puhán és zajtalanul, akár a kísértetek. Rosszkedvű sóhaj hagyta el Steinhardt ajkát, ahogy az ablakpárkányra támaszkodott; de nem fordult hátra.
– O sommne beste, frater mortis aenigmatus, amicus noctis aeternis! – szólalt meg mögötte a jól ismert hang. – Veni silentium ferens haec locum tenebrarum; te per potestatem Mercurii invoco!
A szemekbe költöző sötétséget nem kellett látnia; de a pézsmaillatot érezte így is, eljutott hozzá a hálóterembe lopózó szellő láthatatlan szárnyain.
– Mire volt jó ez? – kérdezte mogorván, és sarkon fordult.
– Álmot idéztem a figyelő szemekre, süketté tettem a hallgatózó füleket – felelte Mersant le Sinistre; nyúlánk ujjai hegyén utolsót lobbantak a táncoló szellemlángok. – Beszédem van veled.
– Itt vagyok – vont vállat a kapitány.
A hitehagyott nem fecsérelte a szót; rögtön a dolgok közepébe vágott.
– Gyilkosnak mondtad a házigazdánkat; nekem túl öregnek tűnik hozzá.
– Elmúltak már azok az idők, amikor a saját kezével forgatta a tőrt. Fizetett fegyveresek hada lesi a parancsait; a te nyelveden les guerriérs de nuit-nek hívják magukat, az éjszaka harcosainak, pedig valójában nem katonák, hanem hitvány latrok és besurranók. Azonkívül Fra Angelico hírhedett méregkeverő. – Steinhardt szeme hirtelen résnyire szűkült. – Csak nem gondolod, hogy...?
Mersant kurta főmozdulattal nemet intett.
– Délebéd előtt az unikornis jegyét írtam magamra. Megéreztem volna, ha alattomban meg akar étetni minket.
– Ha gyanakodtál, miért udvariaskodtál vele annyit?
A hitehagyott eleresztette füle mellett a kérdést.
– A bérelt késektől megvéd a testőrgárda; a mérgektől az óvatosság és az előkóstoló. Volt-e rá eset, hogy Fra Angelico nem tudta bevégezni, amit magára vállalt?
– Tudomásom szerint soha. – Mély ráncok gyűrődtek a kapitány barnára cserzett homlokára. – Ő a legjobb Itáliában, talán egész Európában is. Hajmeresztő árat számít a szolgálataiért; de ha megfizeted, biztosra veheted a sikert.
– És miért van ez így? – kérdezte Mersant csöndesen.
– A kor bölccsé és gonosszá érlelte. Jégdarabot hord a szíve helyén; és nyitott szemmel jár abban a parttalan sötétségben, ami az emberi lélek.
– Magam is azt hiszem – bólintotta hitehagyott. – Ugye ráébredtél, zsoldos, hogy rossz helyre jöttünk érdeklődni?
Steinhardt ajka kemény mosolyra húzódott.
– Azért, mert nem kedvelem a cirkalmas beszédet, még tudok olvasni benne – mondta. – Az én öreg cimborám mindig felismerte a hatalmat, ha látta. Így van ez most; és így volt félszázada is.
– Hallottam arról a bizonyos összeesküvésről Velencében. A Signoria lázas sietséggel nyomozta ki a konspirátorokat, és példa nélkül álló kegyetlenséggel irtotta ki őket. Így akkor viselkedik az ember, ha fél valamitől; márpedig a velencés tanácsurak nem az ijedősségükről híresek.
– Fra Angelico mégis egérutat nyert. Egymaga ötven közül.
– Miért vetkezi le az egyházi rendet egy fiatal barát, akire fényes pályafutás és gazdag szinekúrák várnak, hiszen egy befolyásos érsek közeli bizalmasa? És ha már megtette, miért mesterkedi ki egyúttal magának a pápától a teljes és feltétel nélküli bűnbocsánatot?
– Jól vág az eszed, francia! – Steinhardt ismét az ablak felé fordult, és komoran bámulta a kertben a halál illatát árasztó liliomokat. – Azt hiszem, megtaláltuk a könyvet, amit keresel.

 

Másnap reggel Fra Angelico az udvarház előtt, a lugasban várta őket. A recézett szélű szőlőlevelek bonyolult mintázatokba szűrték a kelő nap melegen aranyló fényét, minden császári bíbornál és brokátnál ragyogóbb pompába öltöztetve házigazdájukat. A kiugrott szerzetes hűtött fehérbort kortyolgatott egy dísztelen fakupából; előtte, egy kecskelábú asztalkán két másik teli pohár állt érintetlenül. Mikor meglátta vendégeit, barátságos mosollyal emelkedett fel üdvözlésükre, és helyet mutatott nekik maga mellett az egyszerű lócán.
– Úgy látom, barátom, kettős életet élsz – jegyezte meg Mersant, miközben kényelembe helyezte magát a padon, s hosszú ujjai közé vette az egyik boroskupát. – Nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik arcod a valódi: a magányosan elmélkedő remete-é, aki beéri az egyszerű földi örömökkel is, vagy a rejtőzködő kényúr, aki dúskál a világi javakban, s vakhű csatlósokkal veszi körül magát?
– Nincs ebben semmi titok – felelte Fra Angelico szelíden. – Ahhoz, hogy remetemódra éljek, ami szívem szerint való lenne, előbb kényúrrá kell válnom, hogy ment maradhassak a rohanó világ zaklatásától. Ősi törvény, hogy az erősek felfalják a gyengéket, a gazok a jámborokat. Én azért vagyok erős, hogy gyenge lehessek, nem kényszerből, de szabad választásból; és azért veszek a lelkemre mindenféle szörnyűséges gaztettet, hogy utána jámborul leróhassam tiszteletemet az Úrnak, amint az hívő keresztény lélekhez illik.
– Ez szofizma a javából, ám nem minden érdem nélkül való – mondta Mersant, és belekortyolt a hűs boritalba. – A hordólakó Diogenész, ha élne, husánggal a kezében rontana neked, amiért így kiforgattad a világról vallott nézeteit.
– Ne kezdjétek elölről! – mordult föl Steinhardt, aki nem fogadta el a felkínált helyet: állva maradt a lugas árnyékában. – Ami meg a nyavalyás borodat illeti, vedeld csak be magad; kezd elegem lenni belőle, hogy ebben az egész tündérpalotában nincs egy huzatnyi férfinak való ital!
– Érdes modorú barbár ami Ulricónk, nemdebár? – fordult Fra Angelico a hitehagyotthoz. – Nemigen tudok elképzelni két olyan embert, aki jobban különbözne egymástól, mint ti ketten. Megérdeklődhetem, hogy a sorsnak mely különös szeszélye terelte egyazon ösvényre a lépteiteket?
– Ő mindent gyűlöl, ami nekem az életet jelenti, s én mindent megvetek, ami számára fontos lehet – válaszolta Mersant keskeny félmosollyal. – Ekképpen kipótoljuk és kiteljesítjük egymást; csak ketten együtt alkotunk támadhatatlan egészet.
– A diszharmóniából fakadó tökéletesség elve?
– Valami ilyesmi – bólintott a hitehagyott. – És miképpen vélekedsz, hol helyezkednél el te ezen a tengelyen?
Fra Angelico felkacagott.
– Én az arany középutat képviselem; aurea mediocritas, ahogy Horatius mondta. Középen állva az ember minden szélsőséget kiismer, és idejekorán ellenlépéseket tehet, ha megpróbálnának betolakodni az életébe.
– Ő maga viszont örökre megzápul és elsekélyesedik – vont vállat Mersant. – A tespedés filozófiáját vallod, barátom.
– Te pedig, jó uram, az önpusztításét.
– Majd meglátjuk. – A hitehagyott visszatette az asztalkára az üres fakupát. – Van valami örömteli híred a számunkra?
Sugárzó mosoly terült szét a kivetkezett barát arcán:
– A gondolataimban olvasol, monseigneur! Tegnap éjjel, miután ti nyugovóra tértetek, sokáig nem hagyott aludni valami halvány sejtelem. Mintha valamikor régen hallottam volna emlegetni bizonyos iratokat, afféléket talán, amilyenek után ti kutattok. Sok hosszú esztendő tűnt tova azóta; öregszem már, elmém éle megkopott, nehezemre esik felidézni a porrá lett ajkakról elhangzott szavakat.
– Remélem, a baráti szolgálatok azért nem hullottak ki az emlékezetedből – szólt közbe Steinhardt szárazon.
Fra Angelico rosszalló pillantást vetett rá.
– Ha az ember az életével tartozik valakinek, Ulrico, azt aligha felejti el – felelte. – Nos, mint mondottam volt, az a határozott benyomásom támadt, hogy tudok valamit, ami esetleg a segítségetekre lehet, de akárhogy próbálkoztam is, valahogy mégsem bírtam megragadni, mindig kicsúszott az ujjaim közül. Ködös emlékképeknél egyebekkel most sem szolgálhatok, pedig egészen pirkadatig gyötörtem ezt a vén koponyámat – kopogtatta meg ősz fejét.
– Ki vele! – morogta a kapitány. – Ne kímélj minket; nem vagyunk harmadfű üszők!
A kiugrott barát kényelmesen hátrádőlt a lócán, letette kupáját, s kövérkés kezét összefonta domborodó pocakján.
– Úgy rémlik, mintha azok a jogászok, akik Matteo uraság kérésére jöttek Milanóba, élénk érdeklődést, tanúsítottak volna a Credenza collegiumától hátramaradt iratok iránt. Nem tartom kizártnak – bár bizonyossággal nem állíthatom –, hogy néhányat közülük magukkal vittek Bolognába. A vezetőjüket emlékezetem szerint Rainaldi magiszternek hívták, Pietro Rainaldinak. – Mentegetőzve széttárta a karját. – Tudom, hogy ez nem sok, de azért több a semminél.
– Több bizony. – Mersant felállt a lócáról, és meghajolt házigazdájuk felé. – Köszönettel tartozunk neked, barátom. Nem akarjuk még jobban próbára tenni házad vendégszeretetét, hiszen amúgy is tovább élveztük már az illendőség határánál. Búcsút veszünk hát tőled; de a segítséget, amelyhez a réveden jutottunk, soha nem fogjuk elfeledni!
Fra Angelico szuszogva feltápászkodott, és körülményesen hátrasimította ősz pamacshaját.
– Megtisztelsz hízelgő szavaiddal, gróf uram, noha vajmi kevés segítséget tudtam nektek nyújtani – mondta szélesen mosolyogva. – Én tartozok köszönettel nektek, amiért megháltatok nálam, és egy kurta éjszakára megemeltétek ennek a szegényes hajléknak a fényét. – Steinhardthoz fordult. – Örülök, hogy leróhattam régi adósságomat, Ulrico. Ha bármiben szükséget látsz, azt szeretném, hogy tudd: ebben a házban mindig barátokra és menedékre lelsz.
– Hazug fattyú vagy, incubusok tisztátalan gyermeke – felelte a kapitány vigyorogva, és keményen megrázta a feléje nyújtott kezet. – Ha holnap idetolnám a képemet, fegyveresekkel veretnél el a csodakastélyodtól.
– Javíthatatlan! – csóválta a fejét Fra Angelico. – Megyek, szólok a lovászoknak, hogy nyergeljék föl a hátasaitokat!
Tömzsi alakja minden sietség nélkül, komótosan ballagva tűnt el a virágágyasok között. Steinhardt és a hitehagyott szótlanul egymásra néztek, aztán kisétáltak a lugas árnyékából, az ellenkező irányba.
A lovászfiúk már várták őket, bár nyilván nem a kivetkezett barát adott utasítást nekik; ahhoz túl kevés idő telt el a távozása óta. Mindkét ló szemlátomást jól érezte magát; jóllakottak és elégedettek voltak, szőrük fényesen csillogott. A hóka nyihogva, örömmel üdvözölte gazdáját; a kapitány csődöre komor méltósággal fújtatott.
Steinhardt átvette a kantárszárat, megveregette az állat pofáját, aztán kinyújtotta a karját, és vállon ragadta az egyik indulni készülő lovászfiút. Kesehajú, szeplős suhanc volt a legény, ajka fölött vékonyan serkenő bajusszal; a vállára nehezedő kéz lépés közben torpantotta meg, s ahogy felnézett a viharvert arcból feléje villogó acélszempárba, ijedten összerezzent.
– A gazdádnak fölnyergeltetek már? – förmedt rá a kapitány szigorúan.
– I... igenis, uram. – A megszeppent kölyök homlokán kiütött a verejték. – És szerszámozzuk mára többi lovat is; fertályórán belül útra készen állnak.
– Ajánlom is! – mordult fel Steinhardt, és nagyot taszajtott a sihederen, hogy az botladozva lódult meg előre, és kis híján hasra vágódott. A vasszürke szempár a hitehagyottra villant; ő aprót bólintott, de nem szólt egy szót sem.
Nyeregbe lendültek, és kilovagoltak a kúria udvaráról, maguk mögött hagyván a sövényeket és az aloébokrokat; kényelmes, nyugodt iramban haladtak, s kimondatlan egyetértéssel némaságba burkolóztak, míg a reggeli napsütésben fehérlő kőfalak messze elmaradtak mögöttük, eltakarta őket a dombok lankás íve. A kövér füvön ezüstös-friss harmat csillogott; a langymeleg szellő nyíló virágok illatával volt terhes; a szélvédett lejtők tövében árnyas ligetekbe csoportosultak a barackfák, lombjaik között tarka tollú énekes madarak daloltak. A békés táj a meghitt biztonság idilli hangulatát árasztotta, álmos nyugalomba ringatva az utazót.
Egy élénkzöld levélpompába öltözött szedercserje mellett Mersant megállította a lovát, és dél felé intett.
– Bologna arra van.
Steinhardt tűnődve megvakarta vaskos állát, melyen őszes sörtékben ütközött ki az egynapos borosta.
– Akkor talán az lesz a legjobb, ha keletnek fordulunk, a tengerpart felé.
– A biztonság és az embereid északon várnak, a hegyek között.
– Csakhogy ezt jól tudja Fra Angelico is, és nem lenne az a ravasz gazember, akinek megismertem, ha nem készült volna fel rá. Az a gyanúm, hogy ha egyenest északnak megyünk tovább, csúf meglepetésbe botlanánk. Kelet felé egyenletes, sík terepet találunk; ha ügetésre fogjuk a lovakat, és minden második órában vágtázunk egy darabon, elég gyors iramot diktálhatunk, hogy ívben elkerüljük a kelepcéjét.
– És mitévők leszünk azután? – vonta fel szemöldökét a hitehagyott.
– Hallottad a fiút; Fra Angelico a nyomunkba ered az embereivel. Sejti, hogy kiféle vagy, s ezért óvatosabb a homoki viperánál. Megpróbál tőrbe csalni minket. – Steinhardt szélcserzette arcára éhes farkasvigyor ült ki. – Szerintem egy percig sem hitte, hogy hitelt adunk a szavainak arról a Rainaldiról. Időt akar nyerni, hogy becserkészhessen. Csupáncsak arról feledkezett meg, hogy ehhez el kell hagynia a tanyáját; márpedig a barlangjától távol a legvérengzőbb fenevad is fele olyan veszedelmes. Ha magunk után csaljuk a hegyek tövébe, vége.
– Nem feledkezett meg róla – mondta Mersant szárazon. – Ezek a lovak nem fognak vágtatni; még ügetni se nagyon.
Mély ráncok redőzték a kapitány homlokát.
– Mi a kénköves kórságról beszélsz?
– Ma reggel ürmös beléndeket kevertek az abrakba. Alattomos jószág ez a fű; jobb kedvre deríti a hátasállatokat, és ellenállóvá teszi őket a fájdalommal szemben, de ugyanakkor meglankasztja a lábuk inát, és bizonytalanná bűvöli a lépteiket.
– Honnan tudod, hogy megétették őket?
Mersant keskeny félmosolyra húzta vértelen ajkát. – Az unikornis jegye. Emlékszel még?
Steinhardt pogányul elkáromkodta magát, és a tenyerébe csapott az öklével.
– Ne aggódj, zsoldos! – nyugtatta meg Mersant, s fakókék szemében különös fények gyúltak. – Északnak megyünk tovább, a hegyvidék felé. Az embereid a Pó felső folyásánál táboroznak; ha elérjük őket, minden gondunk megoldódik. Ami pedig azt a kelepcét illeti – vonta meg a vállát nyugodtan –, nos, én is tartogatok még néhány meglepetést a tarsolyomban!

 

Mersant-nak igaza volt a lovakkal kapcsolatban; vígak voltak, és majd kicsattantak az erőtől, mégsem lehetett őket gyorsabb tempóra ösztökélni, mert azon nyomban botladozni kezdtek, mintha részegek lennének. A két útitárs kénytelen-kelletlen tartotta hát az eddigi iramot; az országutakat messze elkerülték, s közben fürkész szemmel vizslatták a látóhatárt, nem pillantanak-e meg valahol árulkodó füstöt, porfelleget vagy bármi mást, ami emberek jelenlétére utalna. Ám a dombvidék békés volt és néptelen, mintha csak valami antik pásztoridillben lovagolnának, ahogy a táj nagy szülöttje, a halhatatlan Vergilius verselte meg hajdanán.
Délebédjük hideg volt és rövidre szabott; nem mertek hosszú pihenőt tartani, bár a lovaknak szükségük lett volna rá. Steinhardtban bizonytalan nyugtalanság ébredezett; idegesítette a friss fű és az érett gyümölcsök illata, bántóan érdesnek érezte a szellő simogatását az arcán, dobhártyaszaggatónak szelíd susogását a fülében. Mintha valami megfoghatatlan, alattomos veszély lappangott volna az álmatag vidék békéje mögött, minden pillanatban készen, hogy kinyújtsa utánuk tapogatózó szörnycsápjait.
A nyugati égboltot vörhenyes parázsfénybe vonta már az alkony, amikor Mersant köhintett egyet, majd halkan, rekedtesen megjegyezte:
– És mi lenne, ha egy útbaeső városba szállásolnánk be magunkat? A falak biztonságot nyújtanak.
– Megvesztél, francia? – horkant fel a kapitány hitetlenkedve. – Páviától Trevisóig minden városban tucatjával nyüzsögnek Fra Angelico kémei! Viperafészekben hajtanánk nyugovóra a fejünket!
Aztán hirtelen rádöbbent, hogy itt valami nagyon nincsen rendjén; hogy soha még nem hallotta ilyen hangon szólani a hitehagyottat. Elkerekedő szemekkel fordult felé – még éppen idejében.
Mersant bizonytalanul megingott a nyeregben, mintha szédülne, vagy rosszullét gyötörné. A következő pillanatban hosszú ujjai közül kihullott a gyeplő, feje hátrabicsaklott, és hitvány kócbábuként fordult volna le a ló hátáról a földre, ha Steinhardt utána nem kap, s meg nem ragadja a hóna alatt.
Hideg veríték csillámlott a hitehagyott homlokán. Sápadt arcán viruló szirmú lázrózsák nyíltak; fakó tekintete fátyolossá vált, fényét vesztette. Sovány, törékeny testét emésztő lángok hevítették belülről; bőre forrósága átsütött a fekete selymen, szinte perzselte a kapitány ujjait.
– Igazad volt: ravasz gazember... – harákolta, és véres nyákot köpött a lovak közé a gyepre. – Túljárt az eszemen...
– A bor! – kiáltott fel Steinhardt döbbenten, s hirtelen kristálytisztán maga előtt Iátta a reggeli jelenetet a lugasban: a szőlőlevelek megszűrte napsütésben üldögélő Fra Angelicót, a kecskelábú asztalkát, a fakupákban aranyló ital selymes-meleg fényét. – De hiszen azt mondtad, védve vagy a mérgek ellen!
– A mérgek ellen igen – felelte Mersant fáradtan; szünetet kellett tartania, mert száraz, ugató köhögés szakadt fel a tüdejéből. – De méreg-é egy lázbeteg ember verítéke, amit puha gyapjúkendővel összegyűjtenek, aztán beléfacsarnak egy kupa hűtött borba?...
Undor borzongott végig Steinhardt öreg testén. Tudta jól, hogy nagy bajban vannak.
Mersant le Sinistre Hermész beavatottja volt, de nem gyógyító, nem betegek istápolója. Az ő ura, akitől a hatalmát kapta, csak elvenni tudott, adni nem. A hitehagyott egyetlen módját ismerte a gyógyításnak: mások megrablását, hogy aztán az elorzott életerőt átruházza a szükséget szenvedőre. Így dobta oda koncként a Sátánnak maga helyett a gonosz képű íjászt, amikor Steinhardt kardja felhasította a homlokát; s így ápolta ki később súlyos sebeikből a kapitányt meg a Latrot a vispi serfőző és egy másik paraszt élete árán.
Csakhogy ezen a békés és néptelen itáliai dombvidéken senki nem volt, akinek a vérével megválthatta volna a sajátját.
– A lovak! Használd a lovakat! – sziszegte Steinhardt; ám a hitehagyott csak a fejét ingatta gyengén.
– Hogy lázkór helyett a beléndek mérgét szívjam magamba? Fektess a földre, zsoldos!
Persze volt még egy lehetőség, amely kimondatlanul ott lebegett a levegőben az útitársak között; ám ezt nem hozta szóba egyikük sem, mert jól tudták, hogy mindkettejük halálát jelentené. Steinhardt revesre cserzett kérgű, megszikkadt fatörzs volt, amely vénségére is szívós-konok gyökerekkel kapaszkodott az életbe; ha a hitehagyott ellene fordítaná a mágiáját, maradna még annyi ideje, hogy magával rántsa a pokolra.
A kapitány gyorsan és határozottan cselekedett, a barbár nélkülözéseken edződött katonák céltudatosságával.
Leszállt a csődörről, és kiemelte a nyeregből a hitehagyottat, ügyelve rá, nehogy a lába a kengyelbe akadjon. Meglepte, hogy milyen könnyű a sovány test; védtelennek és magatehetetlennek érezte izmos karjai között, mintha egyetlen medveöleléssel összeroppanthatná. Lefektette a gyepre, egy enyhe ívű emelkedő szélárnyékába, s egyelőre egy birkabőrt dobott rá. Aztán sietve kipányvázta a két lovat, lenyergelte őket, pofájuk elé kanyarította a zabostarisznyát, és pokrócot terített a hátukra. Az összes megmaradt takarót a hóna alá csapta, Mersant-hoz sietett velük, és amilyen alaposan csak tudta, tetőtől talpig bebugyolálta. A hitehagyottat a hideg rázta, és bőven szakadt róla a verejték; hosszú hollóhaja csatakos csimbókokban tapadt homlokára, halántékára. Szemét csukva tartotta; vértelen ajkán aprócska, lázpiros pikkelyekbe kérgesült a cserepes bőr.
Steinhardt teli szájjal káromkodott egyet, aztán földre lökött nyergéről leoldott egy kurta nyelű ásót, és nekilátott a tűzhelygödör kimélyítésének. Gondosan választotta ki a helyét, hogy a szél ne sodorja a csípős füstöt se a beteg, se az abrakukat ropogtató lovak felé. Aztán a domb tövében keresett néhány nagyobbfajta követ, és körberakta velük a mélyedést. Némi gyújtós volt ugyan a málhájukban, de tudta róla, hogy nem lesz elég. Mindegy, tűzifát aprítani ráér később is. A nagyobb fahasábokat gúla alakban egymásnak támasztotta a gödör közepén, száraz avart és vékony gallyakat halmozott alájuk, tűzszerszámot vett elő az övtarsolyából, és szikrát csiholt a taplóra. Mikor izzani kezdett, a farakásra vetette, majd végighasalt a földön, és fújva szította az éledő parazsat. Nem telt bele húsz szívverés, és apró lángocskák táncoltak pattogva a kövek között.
Steinhardt felállt, és nyögve kinyújtóztatta megfáradt tagjait, hogy beleropogott minden porcikája. Egy pillantást vetett a fekvő alakra a dombhajlat tövében. Mersant feje félrebillent; vézna testét időről időre hirtelen köhögőroham rántotta görcsbe. A szeme alatt, a szája sarkában mély, körkörös ráncok jeletek meg, évtizedekkel varázsolva öregebbé a sápadt, éteri arcot. Úgy tűnt, nincs eszméleténél.
A kapitány közelebb húzhatta volna a tűzhöz, mégsem tette. Tisztában volt vele, hogy a lázbeteg ember nem maradhat hidegben; de azzal is, hogy a szabad ég alatt rakott tábortűz egyenlőtlenül sugározza szét a melegét, különösen éjszaka. Ha valaki arccal felé heveredik le aludni, reggelre lucskos lesz az ujjasa eleje a verítéktől; a háta viszont úgy fog fázni, mintha a havasi szelek fuvallata simogatná.
Majd megoldja ezt a gondot is; egyelőre azonban fát kell gyűjtenie a tűz táplálására.
Nem merészkedett túl messze a hevenyészett tábortól; tudta, hogy a szürke csődör – beléndek ide vagy oda – harsány nyerítéssel jelezné neki, ha baj van, de ismerte Fra Angelico módszereit, és nem bízott már úgy a gyorsaságában, mint harminc éve még. Iramodásnyi távolságon belül maradt hát, és ez alaposan beszűkítette lehetőségeit a halott rőzsében szegény, ligetes dombvidéken. Jobb híján fiatal cserjéket szaggatott ki tövestül a földből puszta kézzel, és úgy gallyazta-lombozta le őket, hogy a vastagabb ágakat keresztülhúzta kérges markán. A friss, nedvdús fa nehezen gyullad meg, és bő füstöt ereget, ha ég, a kapitány azonban tudta jól, hogy az álcázás, a rejtőzködés kárbaveszett fáradság volna; a kiugrott barát emberei – les guerriérs de nuit – előbb-utóbb úgyis rájuk találnak.
Mire visszaért a tűzhöz, és ledobta mellé a terhét, az alkony vörhenyes bírja az egész égbolton szétterült már, bíborszín ragyogásba vonva az estéli tájat. Hideg szél támadt a hegyek felől, pernyét és parazsat kapott szárnyára a kövekkel körülrakott gödörből, és játszi bőkezűséggel szórta szét déli irányba.
Steinhardt sötét, arctalan emberárnyakat vélt megpillantani a szálló zsarátnokok között; némán szökellve közeledtek, széles karimájú kalpagjuk árnyékában páros rubinfény villogott, hátuk mögött felleghajtó köpönyegek lobogtak szétterülve a szélben. Megrázta busa fejét, mert tudta, hogy csak az érzékei játszanak vele; zaklatott képzelete vetítette elé az éjszaka harcosait. Nem hitt a látomásokban, az ihletett víziókban; most valahogy mégis biztosra vette, hogy amit látott, az a közelgő vész előjele volt.
Leguggolt a tűz mellé, és két csecsemőfejnyi kődarabot belegördített az eleven parázsba. Gyors, biztos mozdulatokkal igazgatta őket, hogy minden oldalról átmelegedjenek, de ne forrósodjanak fel túlságosan. Mikor úgy ítélte, elég volt, kikapta a gödörből a köveket – sebesen forgatta őket a kezében, hogy meg ne süssék a tenyerét –, és megindult a hitehagyott felé.
Odaérvén a fekvő alakhoz, letérdelt mellé, és a hóna alá csúsztatta a két áthevített követ. Mersant önkívületben volt; mikor megérezte az oldalához simuló melegséget, a szája széle megrándult, és motyogott valami érthetetlent.
Steinhardt félresimította homlokából az átizzadt hajfürtöket.
– Kölyök vagy még, francia – morogta rosszkedvűen. – Undok sátánfajzat, pokolravaló vajákos, de azért csak kölyök.
Felállt, visszaballagott a málhájukhoz. Ő nem hozott magával fémkannát, így hát Mersant nyeregszerelvényét kutatta át utána, de hiába. Kacifántosat káromkodott, és jobb híján a sisakját kapta le a fejéről; kiszaggatta belőle a nemezbélést, és minden vizet beleöntött a kulacsából. Aztán belerugdosott három újabb követ a tűzbe, és gondosan beékelte közéjük a sisakot. Többet nem tudja hordani – a hőség kikezdi az acél összetartó erejét, és ha meg nem is repeszti, megvetemíti csúful –, ám most ez a gondja volt a legcsekélyebb. Mikor a víz zubogni kezdett, egy marék száraz, illatos füvet vett elő az övtarsolyából, és beleszórta. Majd kényelembe helyezte magát a gödör mellett, és vizsla szemmel figyelte a savós tajtékot hányó főzetet, időnként megkavarva a vadászkése pengéjével.
Háromszáz szívveréssel később körülcsavarta a kezét a köpenyével, és kirántotta a parázsról a tűzforró sisakot; közben a csizmasarkával sekély árkot kapart a földbe, és abban helyezte el, hogy fel ne billenjen. A botcsinálta főzőedényben zavaros, rozsdabarna folyadék lötyögött; a színén vastag karikákba gyűlt a sisak belső felületéről leoldódott zsír. Steinhardt nem fecsérelte rá az időt, hogy lefölözze; legfeljebb okád tőle egyet a francia, de a szervezetének szüksége van a gyógyfüvek hatóanyagára.
Horpadt ónkupát kotort elő a nyeregzsákjából, és megmerítette a híg kotyvalékban. Vaskos mutatóujjával kihalászott belőle néhány átázott növényi szárat és koromdarabkát, aztán a takarókba bugyolált Mersanthoz sietett, és az ajkához emelte.
– Igyál! – suttogta rekedten. – Annyit izzadtál, hogy az egy lónak is becsületére válna. Ha nem pótolod valahogy azt a sok levet, ki fogsz száradni, mint a parton felejtett levelibéka.
A hitehagyott felemelte a fejét, és nagy, mohó kortyokban nyelni kezdte a gőzölgő folyadékot. Arca fura grimaszba torzult, mikor megérezte a nyelvén szétáradó ízt, de azért ivott tovább rendületlenül. Cordóbában tanulta a medicina művészetét, a Hippokratész és Galenus emlőin nevelkedett mór orvosdoktoroktól; tudta jól, hogy a kapitánynak – bár az ő szájából csak a tapasztalat bölcsessége szól – igaza van.
Steinhardt kivette reszkető ujjai közül az üres ónkupát.
– Hozok még – ígérte.
A sisakhoz lépett, és újra telementette a horpadt poharat. Aztán visszatért Mersanthoz, és letérdelt mellé.
– Jönni fognak – mondta halkan. – Ha van eszük, megvárják, míg kifáradok. Itt kell maradnunk; amilyen rongyul festesz, nem ültethetlek lóra. Két éjszakát talán még kibírok ébren, de aztán...
– Nem várhatnak annyit – hörögte halkan a hitehagyott.
Steinhardt értetlenül meredt rá – egy szívdobbanásnyi időre azt hitte, a lázkór démonai beszélnek belőle –, aztán pillantása az ép kezére tévedt, ami az oldala mellett pihent a talajon; nem nyújtotta az ónkupáért.
Mersant finoman ízelt ujjai vércsekarmokká görbülve martak a kövér televénybe. Körülötte széles körben felpattogzott és szénfeketére vált a föld, mintha perzselő láng futott volna rajta végig; a zöldellő fűszálak hamuvá porlottak, a környező bokrok messzekígyózó gyökerei korhatag csonkokként magasodtak elő a halott rögök alól. És ahogy a kapitány figyelte, a romlás íve araszolva terjedt kifelé, hólyagos üszökkaréjt tolva maga előtt.
– Felgyógyulok – suttogta a hitehagyott. – In me animam vimque terris sugo...
Halvány pézsmaillat csapta meg Steinhardt orrát. A gyomra felkavarodott; savanyú émelygés fogta el, olyan szédítő erővel, hogy egy pillanatra azt hitte, mindjárt elhányja magát. Lehunyta a szemét, és az epekeserű nyállal együtt visszanyelte az ajkára toluló ima szavait is.
– Tedd hát, amit tenned kell! – mondta rekedten.
A teli ónkupát lerakta Mersant mellé a földre; odavitte a sisakot is, a benne lötyögő főzettel. Aztán elvonult a tűzgödörhöz, letelepedett a csupasz földre, és szorosabbra húzta magán megviselt köpönyegét. Esteledett már; viharvert arca pengeéles, különálló kontúrokra hullott szét a táncoló lángok sárga visszfényében.

 

Nem tartotta számon az idő folyását, így hát meg nem mondhatta volna, percek avagy órák teltek-é el, amikor hatodik érzéke kizökkentette komor merengéséből. A harcos ösztön figyelmeztette; felerészt veleszületett adottság, felerészt a küzdelmes évek során összegyűjtött tapasztalat. Egyszerre csak sejtette – érezte – tudta –, hogy nincsen már egyedül a lázbetegen hánykolódó franciával.
Bővebbre engedte maga körül a mókusprémmel szegett köpönyeget, és könnyedén, oda sem nézve hátranyúlt a válla fölött. Csuklójánál ragadta meg a döfésre emelt kezet, s egy hanyag csavarintással kifordította, ügyelve rá, hogy közben fel ne sértse magát a hosszú tőrrel – biztosra vette, a pengéje mérgezett. Halk hördülés hallatszott, semmi több – közismert volt, hogy az éjszaka harcosai mennyire bírják a fájdalmakat. Steinhardt előrerántotta az orvtámadót, szabad kezével belemarkolt az üstökébe a posztókalap alatt, és belenyomta az arcát a tűzgödörbe, a szürke hamutakaró alatt izzó parázsba.
A gyilkos most már ordított; az emberi tűrőképességnek is vannak határai, bármilyen kemény próbatételeken edződjék. De kurta üvöltés volt ez, hamar vége szakadt, ahogy az orvtámadó szája megtelt eleven parázzsal, szeme világát kiperzselte a forrón vöröslő zsarátnok. A kalap lehullott a fejéről; a levegőt az égett haj gyomorfacsaró bűze töltötte be.
A kapitány elengedte a tűzgödörben vonagló férfit, és talpon termett, mintha csak rugóra járnának az izmai. Kardja éles szisszenéssel hagyta el hüvelyét, s villámló félkörívet írt le a félhomályban, keresztbe nyesve egy védtelenül hagyott torkot, könyékben megakasztva egy ütésre lendülő kart. Jobb kezére gyors mozdulattal feltekerte köpenye szárnyát; aztán sarkon fordult, és szembenézett az éjszaka harcosaival.
Les guerriérs de nuit.
Féltucatnyin voltak: csupa megtermett, kőarcú férfi, páncél nélkül, fekete köpönyegben és puha talpú nemezcsizmában. Fejükön mélyen a homlokukba húzott, sötét posztókalap; kezükben kegyetlenül villogó, hosszú tőrpengék. Ketten haldokoltak közülük, s a harmadik sápadtan térdelt a földön, vérben úszó, félig áthasított jobbját szorongatva; ám a maradék háromnak arcizma sem rezzent társaik eleste láttán, könnyed ragadozóléptekkel zárták be a kört a kapitány körül. Szenvtelenül és magabiztosan tették a dolgukat, ha előszörre alá is becsülték az ellenfelet; a legjobbak voltak, akiket csak Fra Angelico küldeni tudott.
Steinhardt balra cselezett, és jobbra kitört, a tehetetlenül fekvő hitehagyott felé; egy itáliai tőr csengve szikrát vetett a mellvértjén, közvetlenül a szíve fölött, miközben az ő kardcsapása csupán a posztókalap széles karimájából nyesett le egy szeletet. Ám a váratlan roham valósággal elsöpörte az útjába álló gyilkost; a kapitány busa fejét leszegve zúdult meg előre, felöklelte és hanyatt döntötte támadóját, majd kíméletlenül átgázolt rajta – vasalt csizmái alatt elpattanó bordák ropogtak. Tudta, hogy a két másik a nyomában van kétfelől; amikor Mersant-hoz ért, hirtelen sarkon pördült hát, s lendületből baloldali üldözője képébe rúgta a forró gyógyfőzettel teli acélsisakot. A gyilkos villámsebes mozdulattal kapta maga elé a köpenyét, nehogy a tajtékos lé leforrázza az arcát; ahogy azonban a sisak vállon találta, megtorpant egy pillanatra, s jobbfelől rohamozó társa magára maradt a kivénhedt zsoldos ellenében. Két metsző csendülés, cikázó pengeváltás – és az éjszaka harcosa rongybabaként csuklott össze, átvágott nyaki ütőeréből sugárban fecskendezett a vér.
Steinhardt széles terpeszben megállt a hitehagyott fölött, s vicsorogva meredt a támadókra, akár a gazdáját védő szelindek. Vasszürke tekintete hidegebben villámlott, mint a vérmocskos kard a bal kezében; a gyors halál ígérete komorlott belőle.
Nem mozdulhatott álltó helyéből, ha nem akarta védtelenül hagyni a társát; tudták ezt jól a gyilkosok is, s lélegzetvételnyi időt engedélyeztek maguknak, hogy rendezzék megtépázott hadsoraikat. A bordatörött kínkeservesen feltápászkodott a földről; kábultan rázta a fejét, és vért köpött, de egy pillanatra sem eresztette el a tőre markolatát. A harmadik férfinek, akit nyomorékká tett a kapitány első kardcsapása, valahogy sikerült idejében elkötnie sebesült karját; most ő is odaállt a többiek mellé, viaszsápadt arcán apró igazgyöngyökként csillogtak a verítékcseppek.
Csatárláncot alkottak, a két végét félkörívesre húzva, hogy legalább egyikük mindig kívül essen a kapitány látómezején. Középen a félkarú helyezkedett el; ő volt a leggyengébb láncszem, a martalék. Csábító célpont a támadáshoz, de ha az ellenfél rávetné magát, azonnal két tűz közé kerülne, s leszámolhatna az életével.
Steinhardt nem szándékozott ilyen botorságot cselekedni. Tapodtat sem mozdult; a csatákon ravaszodott veterán türelmével várta a gyilkosok következő lépését.
Balszélen a bordatörött kurtán, alig észrevehetően odabiccentett a társainak. Nem várt a jeladás nyugtázására, hiszen azzal időt adott volna az ellenfelének; máris meglendült előre, a tőrét döfésre készen tartva maga előtt ágyékmagasságban. Deréktól lefelé nem véd a mellvért; és ha Steinhardt szembenéz vele, hogy fogadja a támadást, hátat kell mutatnia jobboldalt álló, sértetlen ellenfelének.
A kapitány nem lépett ki az éjszaka harcosa elé, csak a karjára csavart köpeny szárnyát lebbentette az arcába, és közben öblös hangon elbődült. A köpenyszegélybe varrt ólomnehezékek koppanva csapódtak a támadó homlokának; kábultan tántorodott hátra, szemét elöntötte a vér. A jobboldali gyilkos magasra emelt tőrrel szökkent Steinhardt felé; a félkarú felkapta a fejét, és fürkészen körbekémlelt.
Kettejük közül ő volt az okosabb.
A kapitány ritkán fecsérelte harc közben az erejét hasztalan ordítozásra. Az iménti bődülést sem csatakiáltásnak szánta; jeladásnak inkább.
A szürke csődör kísérteties csendben tört elő a tűzgödör vörhenyes fénykörén túl gomolygó sötétségből; nem nyerített fel kihívón, mint a nemes csatamének, csak a vasalt paták dobogása jelezte érkezését. Öklömnyi, véreres szeme baljósan forgott; izmos marjáról elárvultan lógott az átharapott pányvaszár.
A félkarú elpattanó rugóként szökött félre az útjából, de a fájdalom és a vérveszteség megtette a magáét; a mozdulat nem volt elég gyors. A csődör reszelősen fújtatva a hátsó lábaira ágaskodott, és kirúgott a mellsőkkel. Az egyik patája a levegőben találta el az éjszaka harcosát, megtörte ugrásának ívét, és odébb lódította, mint valami rongycsomót; a férfinek tisztán hallható roppanással szakadt be a szegycsontja, s amerre tartását vesztett teste repült, forró-piros vérpermet pettyezte be a sötétség bársonyát. Az utolsó épkézláb gyilkos szeme döbbenten elkerekedett, tekintete egy pillanatra az ágaskodó lóra tévedt – és Steinhardt kihasználta ezt a pillanatot. Kardja szikrákat szórt, amint félreütötte a döfésre emelt tőrt; aztán nyakmagasságban maga elé suhintott az ólommal kisúlyozott köpenyszegéllyel, és bezúzta vele támadója torkát.
Egyetlen ellenfél maradt még, aki szédülten botladozott a Mersant-t védelmező dombhát tövében, s kapkodva, hörögve zihált; a törött bordavégek minden lélegzetvételnél a tüdejébe mélyedtek. A kapitány nem hagyott neki időt, hogy összeszedje magát; fordulatból előtte termett, félhosszig vágta a gyomrába a kardját, aztán nagyot rántott a markolaton, és alulról fölfelé felhasította a mellkasát, akár az érett dinnyehéjat. A gyilkos szeme fennakadt, feje hátranyaklott; a hosszú tőr, a sötét posztókalap a földre hullt. Forró nedvesség öntötte el Steinhardt karját. Nem akarta jobban összemocskolni magát, mint amennyire feltétlenül szükséges; így hát egy harántirányú csavarintással kiszabadította pengéjét a szörnyű sebből, majd egy irgalmatlan erejű ökölcsapással földre küldte a haldoklót, és hátralépett.
– Legalább egyet hagyhattál volna nekem – szólalt meg mögötte egy hang. Bágyadt volt még, és rekedtes a láz hevétől, de magabiztos.
A kapitány azon véresen visszalökte hüvelyébe a kardját – megtisztogatni később is lesz idő –, majd sebes léptekkel a lova mellett termett, és a sörényébe markolt; kérges tenyere csitítón megveregette az izgatott állat nyakát, lekanyarította a habot a pofájáról. Csak miután sikerült megnyugtatnia, fordult vissza a lankás domboldal felé.
A pusztulás köríve, mely húszölnyi sugárban övezte Mersant fekhelyét, még az éjszaka sötétjéből is kifeketéllett. A hitehagyott sápadtan és reszketegen ült a közepén; verítéktől csatakos haját hátrasimította a homlokából, finom metszésű arcán mintha megfakult volna kissé a lázrózsák pírja. Tekintete konok, dermesztő kékséggel csillogott. Ahogy Steinhardt nézte, lassan talpra küzdötte magát; nem ment könnyen, többször is megszédült, megingott, de a kapitány tudta róla, hogy nem fogadná el a segítő kezet. Az egyik vastag lópokrócot megtartotta, s dideregve szorosabbra húzta keskeny vállán; napszállat után erősen lehűlt a levegő, s az éji szellő borzongató ujjakkal cirógatta körül átizzadt, meggyötört testét.
– Különös dolgok élnek a nyirkos földben, zsoldos – mondta fázósan. – Nyüvek. Férgek. Nyálkás és sikamlós véglények. Halottnak hitt dolgok, amiket csak az emlékezet éltet. – Felsóhajtott. – Jobb, ha az ember nem tudja, min is tapodik a lába.
A csődör ismét nyugtalankodni kezdett; idegesen fújtatott, fülét felszegte, izmos oldalán ütemes reszketés gyűrűzött végig. Steinhardt marka keményen megszorult a sörényén.
– Ha maga az ördögök öreganyja szunnyadt is a domb alá temetve, akkor sem szívtál elegendő erőt magadba belőle – felelte mogorván. – Nézz tükörbe: mindjárt összecsuklasz. Én a helyedben visszafeküdnék.
Mersant megrázta a fejét; cserepes ajka különös félmosolyra húzódott.
– Nem tehetem, zsoldos. Emlékszel még, mit beszéltünk Fra Angelicóról az udvarházában? Soha nem vétette el a célját. Pedig kötve hiszem, hogy ez volt az első alkalom, amikor a méreg és a kés egyaránt kudarcot vallott. – Száraz köhögés tört fel a tüdejéből; homloka ingerült ráncokba szaladt, ahogy a pokróc alatt megmasszírozta sovány mellkasát. – A barát tartogat még a kezében egy ütőlapot.
A szürke csődör hirtelen riadtan megugrott, kitépte magát Steinhardt vaskezéből, és ijedt nyihogással beleveszett az éjszakába. A tűzgödör túloldaláról is nyerítés harsant; pányvaszár pattant, mintha vastagra sodrott íjhúr pendülne, majd távolodó patadobogás jelezte, hogy a hitehagyott hókája is követte a másik állat példáját.
Mersant fakókék tekintete fókuszba állt valamin a kapitány háta mögött. Lassú mozdulattal kibontotta ép karját a pokróc takarásából; a durva szövet egymásra hajló redőkben hullott a bokájához. Egy lépést tett előre; szeme résnyire szűkült, mintha pengével metszett hasíték lenne csupán lázcsókos márványarcában.
– Állj félre! – suttogta halkan. – Ez az én harcom.
Stenhardt sarkon fordult, és hátrálni kezdett. Borús éjszaka volt; zord felhőtornyok torlódtak a sápadt holdsarló meg a csillagok elé, s az elsőnek elhullott gyilkos parázson szenesedő teste elfogta a tűzgödörből derengő vörhenyfény nagyját. Egy szűk körön túl látni mér nem lehetett a terepet, csak sejteni inkább; a kapitánynak mégis az a határozott benyomása támadt, hogy odakint, a mélabúsan susogó falombok és galagonyacserjék között, egyszeriben megjelent valami, ami számára idegen volt és felfoghatatlan, s ugyanakkor mérhetetlen fenyegetéssel terhes. A sötétség, a loppal vonuló harcos leple és jótevője, hirtelen vészjóslóvá vált, formákba fagyott, alakokba alvadt; a gyermekkor elfeledettnek hitt rémálmainak árnya kísértett benne. Steinhardt úgy érezte, mintha nyers ecet fakadna a gyomra mélyén; a sülő emberhús bűzével fertezett levegőben valami még szörnyűbb, megnevezhetetlenül ocsmány szag kezdett terjengeni, pincedoh és száraz rothadás keveréke.
...kulcsok és pecsétek védik őket, béklyóba vert szolgák, akiket csak titkos igékkel lehet megzabolázni...
A kapitányra hullámokban tört rá a hányinger, amikor rádöbbent, hogy Mersant azzal az arctalan valamivel néz farkasszemet, az izzó parázs fényívén túl.
– Progenies damnationis... – lehelte a hitehagyott alig hallhatóan. – Nothus nefandus imperatoris regni inferni...
A sötétségből nehéz, súrlódó-vonszolódó zörejek hallatszottak válaszul meg valami bugyborékoló, hörgő-rekedt vartyogás, sem ember, sem állat hangjához nem hasonló.
– Gyere! – suttogta Mersant; szemében páros zsarátnok izzott fel türkizkék fagylánggal. – Gyere csak...
Mély, öblös böffenés dörrent az éjszakából, mint amikor a pocsolyabűzös mocsár kifortyantja magából a rothatag bendője mélyén buborékos méreghólyagba gyűlő miazmát. A hitehagyott megingott, féltérdre hullott; páncélos lovagok roppannak meg így a lázadó parasztok taglócsapásai alatt. Keskenyre húzott ajka mögött fülsértő csikorgással törtek szilánkosra az egymásnak feszülő fogak.
Steinhardt keze görcsösen megszorult a kardmarkolaton; nem arra született, hogy tétlenül nézze mások harcát, ám karját ezúttal visszafogta a józan ész. Mégis nehezére esett uralkodni az indulatain; régi katonaigazság, hogy sok viadalt dönt el az elsőnek bevitt ütés.
A franciát azonban nem kellett félteni.
Megroskadt ugyan a támadástól, de a dereka nem törött meg; a következő pillanatban újra kiegyenesedett, magasba lendítette karját; a fókaprémmel szegett köpenyszegély fekete angyalszárnyként lebbent a hóna alatt. Ahogy szólásra nyitotta ajkát, hangja érces mennydörgés volt, tekintete velőkig hasító villámcsapás.
– Perniciem formidolosum invoco! – A szavak úgy robajlottak elő torkából, akár a pusztító kőlavina egymáson görgő sziklatömbjei. – Stryx noctis, reverteris ad noctem!
Valami szaggatottan, reszelősen felordított. Tépett foszlányok szakadtak le a formátlan sötétségről, és lomhán kígyózva úszni kezdtek a levegőben Mersant felé, aki mélyeket lélegzett, és sorra magába szippantotta őket. Reszketés futott végig beesett mellkasán; szeme sötét lángokat hányt, szentségtelen fények gyúltak benne. Hosszú hollófürtjei önálló életre kelvén tekergőztek viaszkosan sápadt arca körül, mintha csak a hellén legendák rettenetes gorgója támadott volna föl, dacolva Perszeusz feledést hozó acéljával.
– Krisztusom... – suttogta Steinhardt holtra váltan, amikor megértette, hogy mi történik; és fékeznie kellett az ujjait, nehogy önkéntelenül keresztet vessen magára.
– Tedd csak, zsoldos! – recsegte a hitehagyott elváltozott hangon, noha háttal állt neki, s nem láthatta, mire készül. – A názáreti jele nem árthat nekem, ha nincs mögötte hit...
Az éjszakánál is sűrűbb árnyfoszlányok lebegték körül nyúlós ködlepel gyanánt, s ő mohón, kitáguló orrlyukakkal szívta a tüdejébe őket; a fuldokló kaphat így levegő után, ha az örvény árja nagy sokára felveti a zúgó tengermélyből. Törékeny teste vibrálni látszott a magába nyelt energiáktól; a lázrózsák lehervadtak orcáiról, helyükön kristályos dérvirágok fagyszirmai nyiladoztak. A karcsú nyakát ölelő vastag-dús fókaprém zúzmarát verejtékezett.
– Potestas hydrae mihi data est – süvöltötte. – Spolio te omne vigore, suboles infernorum!
Valahol a tűzgödör fénykörén túl kínlódó, halk hörgés jelezte egy nem idevaló lény távozását a földi világról; ám a rémítő veszély érzete, mely egyre ott bizsergett Steinhardt gyomrában; nem szűnt meg, csupán a forrása változott – most már a hitehagyottból sugárzott elemi erővel.
– Látlak, barát! – suttogta Mersant le Sinistre; fakókék tekintete a messzeségbe révedt. – Csahos kutyát uszítottál rám; a vesztemre törtél. Most majd eldől, milyen sűrűn lüktet a vér a te ereidben!
Lendületes, sodró léptekkel nekivágott az éjszakának, pedig alig fertályórája mozdulni se bírt még. Nem vesztegette a szavát Steinhardtra; még csak vissza sem nézett rá. A kapitány tizenkét teljes szívverésig idegesen toporgott a hűlő tagokkal heverő holtak között; szélcserzette képe szokatlanul sápadtnak tűnt az ősz sörtékben sarjadó borosta alatt. Aztán sötéten elkáromkodta magát, megmarkolta a kardját, és Mersant után eredt. Ugyancsak szaporán kellett szednie a lábát, hogy utolérje.
A hitehagyott csendesen beszélt magában, és hidegen mosolygott hozzá. Steinhardt közel s távol senkit sem látott a környező éjszakában; mégsem voltak kétségei felőle, hogy kinek szólnak a halk, szenvtelen szavak.
– Elég okos voltál hozzá, hogy ne nyisd ki azt a könyvet, ugye? Szomjúhoztál a táblái közé rejtett titkokra; de tudtad jól, hogy csekély lenne az erőd a forgatásukhoz. Valami fortéllyal hatalmat nyertél az őriző felett, s megelégedtél ennyivel. És ez is elegendő volt hozzá, hogy félszázadra az itáliai éjszaka urává tegyen.
Mersant humortalanul felnevetett; a vastag felhőleplen átszűrődő holdvilág szikrázó ezüstforgácsokat csillantott meg sápadt vonásain.
– Nem irigyellek, barát! Ötven éven keresztül rettegtél és bujdokoltál, félve azt a pillanatot, amikor Hermész rendje jelentkezik majd nálad, hogy visszakövetelje, ami az övé. Meg kell hagyni, nagyszerű csepűrágó válna belőled; arcizmod sem rezzent, amikor szemtől szembe kerültünk egymással, pedig képzelem, hogy az ereidben jéggé dermedhetett a vér. Megtettél mindent, ami a hatalmadban állt, hogy leszámolj velem; hiába. Most rajtam a sor.
Felemelte a jobbját; nyúlánk ujjain Szent Elmo tüze táncolt, kísérteties fényben fürösztve arcvonásait. Steinhardt, aki elfeledve baktatott a nyomában, borzongva döbbent rá, hogy Fra Angelico – bárhol is legyen most – halja a hozzá intézett szózatot.
– Eljövök érted – ígérte a hitehagyott, s keskeny ajkát baljós mosoly játszotta körül. – Ellenem küldted az őrizőt; s én megtetéztem a magam hatalmát az övével. Látom, hogy reszketsz; látom a homlokodon gyöngyöző verítéket, a szűkölő félelmet a tekintetedben. Üsd fel hát a könyvet, öregember; vesd vén szemedet Hermész igéire! Nem maradt más választásod: az élőtől csak a holtak védhetnek meg...
Fehéren párálló köd bugyogott föl az éjszakaüstjeiből, s lomha hullámokban örvénylett Mersant lovaglócsizmás lába körül.

 

Fra Angelicóra pirkadatkor találtak rá, a gyilkosok elhagyott táborában, ahová a kötőféküket eltépve szétriadt hátaslovak patanyomai vezették el őket. A kivetkezett barát arcra borulva feküdt a tábortűz kihűlt hamujában; csúzos ujjai görcsbe rándulva markolták a kiégett földet. A vaskos, bőrkötéses fóliáns kinyitva hevert mellette, alig hüvelyknyire a jobb kezétől.
Mersant nyugodt mozdulattal lehajolt a könyvért, fölemelte, és óvatosan kirázogatta megsárgult pergamenlapjai közül a szürke pernyét. A kapitány Fra Angelicóhoz lépett, és a csizmája orrával hanyatt fordította. A végső percek iszonyata örökre ráfagyott az elaggott, hamulepte arcra; Steinhardt hátán végigfutott a hideg, és gyorsan elkapta róla a tekintetét. Eszébe jutott a régi katonababona, hogy a holtak megőrzik üveges szemükben az utolsó földi látványt, és magukkal viszik a túlvilágra.
Előhúzta a vadászkését, letérdelt Fra Angelico mellé, és gyors mozdulattal kiszúrta mindkét szemét. Világéletében utálkozott a hullagyalázástól; ám amit most tett, az a kegyelet aktusa volt.
Amen.
– Megpróbálkozott a mágiáddal – nézett föl Mersantra komoran.
A hitehagyott bekattintotta a védőkapcsot a könyv fedelén.
– Meg is adta az árát – felelte egykedvűen.
– És ha nem szánja rá magát?
Mersant vállat vont.
– Akkor én ölöm meg.
Hóna alá csapta a könyvet, sarkon fordult, és elindult visszafelé, a táborhelyük irányába. Steinhardt pillantása hosszan pihent távolodó alakján.
– Kölyök hát – suttogta elborult arccal. – De a Sátán kölyke bizonyosan!

 

VÉGE

 

 

 

Stats:

Raoul Renier: A Hitehagyott

Copyright ©1996 Kornya Zsolt
ISBN 963 9007 05 6

Első kiadás

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható

Tipográfia: Boros Zoltán és Szikszai Gábor

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!
Szerkesztő: Gáspár András

Műszaki szerkesztő: Zölley Imre
A kötetet terjeszti a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft. (1047 Budapest, Petényi Zsigmond u. 15.) és a Valhalla Páholy Könyvesbolthálózat (Központ: 1063 Budapest; Szinyei Merse Pál u. 1.)
Kiadja a Neotek Kultúrális és Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője.

Szedés és tördelés: Valhalla DTP.

Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 96.0179

Felelős vezető: Muskát Péter vezérigazgató