Vázlatok egy nagy mű szerkezetéhez
(Tartalom)
Ma, mikor a világgazdasági krízis, az országok szerint szélsőségesen váltakozó politikai irányzatok és a kivérzett Európa hisztérikus kezdeményezési láza bolyongóknak és próbálkozóknak százezreit közlekedteti a felelőtlen és közelebbi célok nélküli helyváltoztatásnak azon, az eszközökben nem válogatós, elszánt módján, amit csavargásnak neveznek, nem lehet többé úgy kezelni ezt a kérdést, mint a boldog emlékezetű korokban, midőn vándorló óráslegények, facér komédiások, garázda parasztok és a proletariátussá süllyedt kézműiparos osztály egyes elkeseredett csoportjai ténferegtek ilyen megjelöléssel az országúton. Már ekkor is félreismert fogalom volt a csavargás mestersége, amely minden időkben fontos helyet töltött be a civilizáció fejlődésében, de ma, midőn a nagymérvű realizálódás a legképtelenebbnek látszó dolgokra is megtalálta a létjogosultság miértjét, a csavargásról kiderült, hogy nemcsak fontos szerepe van az emberiség fejlődéstörténetében, hanem egyenesen nélkülözhetetlen életformává nőtte ki magát bizonyos osztályok és csoportok számára. Ezen osztályokról és csoportokról elmond hatjuk, hogy a hajszálcsövesség, a közlekedőedények elvét és törvényeit képviselik korunk társadalom-fiziológiájában, és mint a társadalom testét alkotó sejttömegben kimutatható hormonok, ők végzik az elengedhetetlen életfeltételnek ismert diffundációt, létezést megújító mozgással közlekedve a különben zárt egységet képező társadalmi és politikai sejtek között.
Itt látom végre az idejét annak, hogy erre hivatott krónikások felvilágosítsák az emberiséget, a csavargók legősibb, történelmi osztályának jelentőségéről. Milyen nagyszerű mű lenne Merezskovszkijtól[1] mondjuk ilyen címmel: Babylon vagy Hollywood?, vagy Macaulaytól[2] így: Keresztelő Szent Jánostól Byrd kapitányig. Ez a könyv összefoglaló módon ismertetné a szakma történetét és nagyjait. Még a kevésbé tájékozottak is tudomással bírnak olyan dicső kartársainkról, mint Knut Hamsun, Jack London, Gorkij, Saljapin, Hauptmann; hazánkban Lavotta, Csokonai, Kempelen Farkas. Ezek a kitűnőségek rendkívüli hírnevük dacára is csak egy aránylag közepes fontosságú ágazatát reprezentálják a társadalomnak. Zarándok Buddhától, ütközőn közlekedő Vámbéry Árminig, Róma-hódító Szent Páltól az öreg bátyus Rothschildig, pólusainál fogják át az emberiséget fejlődéstörténetének, osztály-kialakulásának gócpontjain keresztül, a haladás valamennyi ágazatában. Homérosz, Bouillon Gottfried[3], Marco Polo, Kolumbusz, Mohamed, Napóleon, Shackleton[4], Chopin és Marconi valamennyien csavargók voltak, sőt mint fejedelmi amatőrök Harun ál Rasid[5], Mátyás király, legutóbb, mint professzionistából lett fejedelem Ahmed Zogu[6] [is], mind, mind közénk tartoznak, végeredményben csavargók voltak. Ahmed Zogu a legfrissebb karrier a szakmában, éppen ezért nagyon népszerű, de hozzájárul a közkedveltségéhez az a körülmény is, hogy a trónon sem feledkezett meg egyszerű múltjáról, amit avval bizonyított, hogy koronázása után legelső gondja volt a közlekedési viszonyok rendezése Albániában. Bölcs számítás is vezette őt ennél a kollegiális gondolkodásnál, mert mint hajdan szakmabeli, tudja jól, hogy a huszadik század lüktető, nagy forgalmú városi életét csak a csavargók beözönlésével hozhatja létre az országban, és szaktársai támogatására csak példás forgalmi viszonyok mellett számíthat. Az ipar tudni is fogja a kötelességét őfelségével szemben, és inváziójával szerencséltetni fogja Albániát, hogy az uralkodó pozíciója megszilárduljon. De elvárja, hogy már a közeljövőben uralkodói dekrétumot bocsásson ki, amelyben mérsékeltebb buzgalomra inti az államvasutak jegyellenőrző személyzetét, és hatályon kívül helyezi a montenegrói Btk. valamint a közigazgatási rendelkezések némely túlzásait, már csak azért is, hogy üdvös példával szolgáljon a többi államoknak, melyek meg nem értő, rideg magatartásukkal gátolják a csavargókat nehéz hivatásuk teljesítésében.
Ha egyes eredmények helyett tehetséges és szerencsés csoportok működését tekintjük, még nagyobb elismeréssel kell meghajtanunk a mai társadalom zászlaját a csavargók előtt. Gondoljuk el az angolszász kartársak teljesítményét, akik a Manhattan-félsziget kopár szirtjein a mai New Yorkot alapították, vagy a spanyol és portugál elődök Dél-Amerika-gründolását, a franciák érdemeit Kanada civilizálása körül, de jómagunk is talán örökre Ménmarót nomád szittya népei maradtunk volna a Meotisz-tenger ingoványai között, ha őseink e tekintetben kevésbé jó vénával lettek volna megáldva. Viszont, ha már idáig értünk e fejtegetések kissé rapszodikus fonalán, láthatjuk, hogy ősidőkben, polgári foglalkozására nézve az egész emberiség csavargó volt, és csak később, mert a fejlődés mindenben megkívánja a különbözőséget, alakult ki az emberiség két nagy fajtája: az egyik, amelyik bolyong, küzd és alapít, a másik, amelyik letelepszik, meggazdagodik és moralizál. De ha mindezek alapján nem lépünk is fel elismertetésünket illetően valamennyi jogos igényünkkel, az már egyenesen égre kiált, és nem tűrhet halasztást, hogy egy olyan nagy lélekszámmal bíró társadalmi osztály, mint a csavargóké a beszélőfilm, a rádió és a repülőgép korában továbbra is nélkülözze a kultúra és a haladás nyújtotta legegyszerűbb eszközöket. Ilyen egyszerű eszköz például a bedekker. Ma már luxusutasok, statisztikusok, közgazdászok és műtörténészek mind könnyen hozzájuthatnak bármelyik ország vagy város igényeiknek megfelelő leírásához, csak éppen csavargók számára nem készült ilyen, holott semmiféle más szakmában nem olyan fontos egy jó bedekker, mint éppen ebben. Szóval követeljük, hogy szerkesszenek nekünk is bedekkert, idegenvezetőt, de olyat, amely a mi szempontjaink figyelembevételével készül. Minthogy e mű sokféle problémája megkívánja a módszeresen értekező, helyes dialektikát, csakis egy tudós, esetleg tudós társaság, amely egy megfelelő tapasztalatokkal bíró szakemberünket is beválasztaná tagjai sorába, készíthetné el megfelelően. Az alábbiakban megpróbálom egy nyers vázlat formájában bemutatni, hogy milyennek képzelem el én ezt a hézagpótló szakmunkát.
Először következne egy bevezetésféle, amelyben végre is tisztáztatna a csavargás, illetve a csavargó fogalma és tevékenysége. Mi a csavargó? A csavargó olyan egyén, akit sem erkölcsi, sem anyagi kapcsolatok nem kötnek egy helyhez. Mi a csavargás? A fenti állapot külső megnyilvánulása egy lelki gátlásoktól mentes, folytonos helyváltoztatásban, amelyre nézve csak külső, illetve formai okok bírnak befolyással. Arra a kérdésre is megfelelne a bevezetés, hogy miért vannak ilyen emberek, és mi szükség van rájuk. Az első kérdésre megfelel a természet nagy törvénye: az ember sohasem térhet el annyira a legősibb típusától, hogy eredetének minden nyoma elmosódjon. Mint ahogy vannak felnőttek, akik lelkűkben gyerekek maradnak, csak anyaguk, súlyuk és térfogatuk gyarapodott, azonképpen vannak, sőt mindig lesznek emberek, akik magukra öltik a ma ruháit, kötelező formáit, de ezektől a külsőségektől eltekintve szűzi érintetlenségben hordozzák magukban és magukkal, mindenféle füstös városok között bolyongva a szabad legelők és puszták számukra megmásíthatatlan örök törvényeit. Ha nem találnak olyan elhelyezkedést a társadalomban, amely mellett legálisan élhetik a nomád életüket (művész, kutató, vadász, misszionárius, artista), akkor csavargók lesznek, vagy bűnözők. Minthogy a produkálás legtöbb fajtájához egyhelyben való hosszú kitartás szükséges, tehát nem produkálnak, de mert a természeti létezés helyett a kultúra által oktrojált megélhetés eszközeiről kénytelenek gondoskodni, pénzre van szükségük, és itt a kultúrába kényszerített szabad ősök kétfelé oszlanak. Egyik csoportjuk a társadalom elleni anarchiától is hajtva az úgynevezett bűnözők osztályát képezi, a másik, jámborabb elem hagyja békében a társadalmat a maga tekervényes, furcsa útjain, csak éppen megvámolja, amennyire lehet a lármás, nagyképű karaván egyes tagjait. Akik alkalmasak erre a műveletre, azok a csavargók. Hogy mi szükség van rájuk, arra már az előszóban felhozott példák is megfelelnek. De felel rá mindennap az élet, midőn a csavargók közül művésszé és királlyá koronáz naponta embereket, és felel rá a hidrodiffúziós jelenségek köréből vett példa: a sejtek közötti nedvkeringés szabályozása. A csavargók elmélyítik azokat a nemzetközi kapcsolatokat, melyek a késő jövendőben esedékes, ideális, nagy, emberi közösség kialakulásához szükségesek, megismertetik egymással a fajtákat, nemzeteket. A csavargó mint épen maradt ős, kevésbé van érdekelve a ma hajszás, prédát óhajtó életében, tehát mintegy kívülállóan, felülről látja a dolgokat, és így a társadalom keretein belül is hasznos munkát tud kifejteni, ha nem vész el valamerre. A művész, a feltaláló, sok igen nagy politikus, világutazó és vigéc, detektív és tudós, mind egy-egy szabad folyást nyert levezetődése az ősnek a civilizáción keresztül. A csavargó pénzszerzési módját, azt hiszem, valahogy ilyen módon kellene szabatosan meghatározni: igyekszik az útjába kerülő vagy esetleg általa egyenesen megkeresett embertársaival olyan dolgokat elhitetni, hogy azok lelkileg vagy erkölcsileg kényszerítve érezzék magukat az adakozásra. A csavargó tehát városról városra jár, mindenütt lehetőséget keres, melyeket kihasználva képes lesz ősi, nomád jellegét épségben megőrizni és bolyongását zavartalanul folytatni. E célból történeteket mond el az alkalmasnak vélt embertársainak, olyan formában, mintha ezek a szomorú történetek vele estek volna meg, és elbeszéléseit a napi életből vett valóságos motívumokkal valószínűsíti. Erről szólana a bevezetés néhány száz oldalon, bőségesen kifejtve e túlságosan sűrített, adathalmazszerű megállapításokat. Az alapfogalmak tisztázása után sor kerülne a szakmabeli dolgokra. A mű felosztása: I. Lélektani rész (a csavargás alapvonalai), II. Útmutató, vagy hogyan csavarogjunk. Az első rész néhány kötete a múlhatatlanul szükséges általános pszichológiai és elméleti tudnivalókat ismertetné. Ajánlatosnak tartanám Adler[7], Wundt[8] és főként Freud idevágó szakmunkáinak felhasználását, valamint a társadalom és a civilizáció fejlődéséhez Lamprecht[9], Darwin, Szólón[10], Ferrero[11], Hegel, Marx, Smith[12], Keyserling[13] és Vandervelde[14] műveinek felhasználását. A bőséges társadalomtudományi fejtegetések nagyon fontosak, mert a szakma tevékenysége leginkább a polgári középosztály anyagi kiaknázására szorítkozik és működése csak úgy járhat eredménnyel, ha tisztában van azokkal a gazdasági és történelmi körülményekkel, amelyek ezt az osztályt erkölcsi, lelki és szellemi életével együtt olyanná tették, amilyen ma. Követni kell tehát az útján a parasztlázadások kezdetétől napjainkig. Aprólékos boncolgatás alá kell venni a döntő jelentőségű nyolcvanas éveket, Metternich és Guizot[15] csendkedvelő politikai hagyományain tökéletesedett szecessziós államgépezeteket, melyek Bismarck ismeretes egy csepp olajától mindenfelé kifogástalanul szuperáltak, bármily ócskák voltak. Ezt a kort, amely Dreyfus, Wagner és Edison jegyében hatékonyan segítette elő az ipari reformok által megindult nagymérvű pauperizálódásokat[16], nevezhetjük a reálmiszticizmus korának. Ez volt a nagy felfedezések és nagy panamák dicső kora. Ekkor érkezett a kontinensre az első hatalmas, amerikai áramlat, amely hatása alá kerítette és új jelleggel ruházta fel a biedermeier óta egyre korhadó polgári társadalmat. A hetvenes, nyolcvanas években egyre nagyobb mértékben lett úrrá ez az exportált jellem: a smokk[17]. Követni kell azután ennek a vadonatúj, vénen született társadalomnak az útját Sedantól Trianonig. Mélyenszántó fejtegetésekkel kell elemezni azt az agyrázkódást okozó zuhanást, amellyel átmenet nélkül kerültek az Alt-Wien-i muzsikákkal átszőtt Óperenciás világból a Lindbergh[18]-Dekobra[19]-féle materiái-romantika korába, Lenin és Mussolini költészetének hatása alá. Csakis ilyen analízisek alapján lehet otthonosan dolgozni a polgári osztályok valamelyikéből származó ember újabban egyre különösebbé váló lelkivilágában. Ezután következne egy legalább kétkötetnyi értekezés a nemzetlélektan köréből, a népek szokásairól, lelkivilágáról, gondolkozásmódjáról. Kifejtené például, hogy a merev, német gondolkodás, sekélyes lelki élet, precízség! mánia egy több száz éves, nyomasztóan súlyos katonai diszciplína következményei, tehát a finom hatásokra felépített hosszú és elégikus történetek (emigráció, numerus clausus, szülők halála stb.) hatástalanok, és inkább a technika és harcászat köréből merített elbeszélések lehetnek előnyösek, kizárólag szűkszavú kivitelben (rokkant, sorsüldözött feltaláló stb.). Vagy a francia egyéniség, amelyen ellentétes történelmi és irodalmi korszakok hatása érezhető. Udvariasságuk még Bourbon örökség, szeszélyes liberalizmusuk, a brumaire 18. emléke és Napóleon valószínűtlen karrierje századokra megfeküdte a fantáziájukat...
Minden ember idegen, aki külföldön tartózkodik. Külföld alatt azokat az országokat értjük, ahol más nyelvet beszélnek, más kosztot főznek, és a rendőrség ellenőriz bennünket. Azt nagyon nehéz meghatározni, hogy az ember hol van otthon. Viszont az, hogy hol van idegenben, fel sem sorolható tömeges variációval. Nem egzakt, de találó arra a kérdésre, hogy kicsoda, hol és mikor idegen, így felelni: majdnem mindenki, majdnem mindenütt, majdnem mindig. Ezzel szemben a tapasztalatlan utazó idők múltán rájön arra, hogy fordítva is lehet definiálni. Az ember jóformán sehol sem idegen, de ezt sajnos általában csak akkor érzi, mikor olyan helyen van, ahol az idegenforgalom sokkal nagyobb csoportot jelöl meg. Budapesten például az ember idegennek érzi magát felperese ügyvédjénél, ahol először van életében, és tíz percig tárgyal dr. Rezeggel a halasztás miatt. Párizsban rájön, hogy ő alapjában véve magyar és dr. Rezeggel szemben nem idegen, hanem honfitárs, akinek a lakásában viszonylag otthon volt. Azután Szíriában egy angol és egy francia mérnök társaságában, misztikusan csillogó, furcsa szemek, rideg, bagariaszínű, bennszülött arcok között tudjuk mind a hárman, hogy Londonban, Párizsban és Budapesten egyaránt otthon voltunk. Mert itt mind európaiak vagyunk, ellenszenves idegenek.
Az európai idegeneket három csoportra szoktam osztani. Az első csoport rangban és sorrendben a társasutazás gyűjtőfogalom alá tartozó, úgynevezett általános idegenforgalom-külföldiek képezik. Ezek mindenütt idegenek. Nem lehet tudni, hogy hol a hazájuk, mert olyan öltözékben járnak, amely a világ minden táján alkalmas arra, hogy csoportosulást idézzen elő. Hangosan beszélnek, mutogatnak, barátságos mosollyal integetnek idegen embereknek az utcán, és feltűnő ismertetőjelük, hogy állandóan egy Kodak fényképezőgép lóg le a hasukig. Lehet, hogy az ágyban sem teszik le. A politikai uborkaszezonban, az utóbbi években annyit magasztalták az idegenforgalmat, annyit hangoztatták a fontosságát, hogy ezeket az átutazókat végtelenül elkaparták. Miután egy yorkshire-i biciklikereskedő tizenhatféle kedvezmény kombinálásával eljutott Velencébe, nyomban a konzulátussal fenyegetőzik, ha kevésnek találja a borjúszelet mellé applikált köretet. Különben is olyan dölyfösen és olyan trópusi eleganciával sétál a Szent Márk téren, ahogy Stanleyt ábrázolták egykor az ifjúsági regényekben. Parafakalapja is van. A társasutazások révén Európában újabban váratlanul fellendült a trópusi kalapipar. Nagyon csalódnék, ha rövidesen nem lenne uralkodó nyári divat Európában. Ezért érthető, Kovács úr nem dobja el Velencében a casque-et[20], hanem hazahozza, így hurcolják be, mint valami járvány, Európa legészakibb országaiba is a trópusi kalapot. Most még nem merik hordani. Valószínűleg úgy csinálnak, mint a cigány a lopott süveggel: éjjel felkelnek az ágyból és viselik kissé a trópusi kalapot. De előbb-utóbb valamit tenni kell ezekkel a kalapokkal. Néhányan nekibátorodnak. Csak az kell, hogy valaki elkezdje, a többi már megy magától. Egy szép júliusi napon a Ring Café teraszán parafakalapban fognak bridzselni. Azután már nem sok választja el őket a burnusztól. Már látom, amint a Margit hídon át sivatagi karavánok igyekeznek a Palatínus strandfürdő felé. Csak nevessenek. Én már látom. Egyelőre gyűlnek a kalapok, egyelőre meghúzzák magukat az előszobaszekrény tetején, a gyerekszobában, vagy ahova eltették őket a társasutazásról hazatérve. Gyűlnek, gyűlnek.
A második csoporthoz az egyszerű, külföldön dolgozó hivatalnok, mérnök, nyomdász vagy rajzoló tartozik. Itt él évek óta csendesen, szerényen. Bántja ugyan, ha furcsán vigyorognak rá, mert metéltnek vágja össze a spagettit, de nem törődik vele, tisztában van a népszokások relativitásával, hogy Budapesten viszont a külföldit csodálják, amikor kanalából csavarja fel a méteres tésztákat. Csendes, szerény, nem kérkedik azzal, hogy idegen, sem azzal, hogy otthonosan érzi magát idegenben, esetleg a mellényzsebében magával visz egy kis paprikát, vagy feltűnés nélkül otthagyja a kevert salátát, nem dicséri hangosan az országot, amelyben él, és nem szidja titokban. Tudja, hogy ő idegen, örül, ha pénzt keres. Nem kérkedik a saját nemzeti szokásaival, ha ez feltűnést kelt, de nem is ölti magára az idegen ország legősibb szokásait, ami esetleg olyan bántó benyomást tesz, mint valami karikatúra. Úgy veszi a környezetét, ahogy van, és igyekszik szerényen elhelyezkedni benne. Ezzel a fajtával, amely szerencsére a többség, nincs semmi baj.
Van azonban egy különös típus, amelyik alkalmazkodik. Az okos. A szónak abban a különösen torzított értelmében, amely a határozatlan névelő indokolatlan használatával képezi a rendes melléknévből az argót. Ez a barátom, akiről alább szó lesz, ilyen határozatlan névelőt kapott Budapesten az eszét dicsérőjelző mellé. Ő egy okos. Ő az, aki nyomban asszimilálódik, ha megérkezik valahova. Kiszáll a vonatból, átadja poggyászát egy hordárnak, vesz egy újságot, és már asszimilálódik. Lehajtja a kabátgallérját, vagy felhajtja, aszerint, hogy körülötte mi a népszokás. Megfigyeli, hogy a hölgyet ebben az országban jobb oldalra engedik-e, vagy mindig a járda belső oldalára. Megfigyeli, milyen jelvényt viselnek az emberek a gomblyukukban, milyen nekidőléssel könyökölnek a pulthoz, ha eszpresszót isznak, hogy emelik a karjukat üdvözléskor, és hány órakor reggeliznek. Mindezt híven lemásolja, kedvenc ételeivé avatja az idegen ország nemzeti eledeleit, és miután felépült első gyomorhurutjából, abba a kissé ódon, de nagyon tiszta kávéházba jár, ahol a város őslakói még a saját honfitársaiktól is elkülönülnek.
Első nap találkozom vele és örömmel csap le rám:
– Maga most jött? Igazán? Még sohasem volt Milánóban? Nagyon jól fogja érezni magát! Elsőrangú város! Ne vegye le a kalapját, mert azt itt a legnagyobb melegben sem szokták, viszont a kabátját gombolja ki, mert az igazi olasz így hordja.
– De kérem, én budapesti vagyok.
– Az mindegy. Most Olaszországban van. Itt az emberek nem gombolják be a kabátjukat, mert árkádok alatt járhatnak az esőben, és nem kell félteni a ruhájukat, hogy megázik.
– Hol vannak itt árkádok?
– Bolognában, Firenzében, általában Dél-Olaszországban mindenütt. Milánót ugyan teljesen modernné építették, de még néhány évtized el fog telni, amíg az emberek becsukják a kabátjukat.
– Nézze, Tátrai úr, hagyjon békén! Én most bemegyek valahová, megeszem egy rántottat.
– Ugyan, ki eszik itt rántottat! Nézze, itt a sarkon kap friss osztrigát, négy darab öt líra, ezt szokták tízóraizni. Csak jöjjön, jöjjön! Majd meglátja, hálás lesz nekem.
És visz, ragad magával az őslakónak azzal a rutinjával, ami egy ősz nápolyi halászt túlszárnyal az olasz jellegzetességek domborításában. Tudj' Isten miért, törvényszerűnek tartja, hogy az ember ezredéves népszokásokat feltűnés nélkül viseljen a városban, mint egy jól szabott zakót. Végre ajánl valami kedvemre valót, itt nagyszerű narancslevet lehet kapni, helyben préselik ki a gyümölcs nedvét. Szódavizet akarok hozzátenni és porcukrot, mire Tátrai elpirultan mentegetőzik olaszul a pincér előtt, és nekem még magyarul is csak súgva meri mondani, hogy ez itt valóságos szentségtörés, elrontani a friss narancs ízét cukorral. Megiszom. Nagyon savanyú, nem ízlik. Tátrai diadalmasan néz rám: na, mit szól, jó mi? És tovább cipel, mert igazi olasz nem szokott leülni a kávéházban, csak úgy állva issza meg a feketét, a vermutot, vagy narancslevet cukor és szóda nélkül, nyitott felöltőben, kalappal a fején. Kellemes este van, át kellene olvasnom a magyar lapokat, és különben is alig állok a lábamon a fáradtságtól. De Tátrai cipel magával, mert most megmutatja nekem, hogy mit csinálnak ilyenkor az igazi olaszok, azok az igazán régi, egyszerű ősszülöttei a félig már lebontott ősi Milánónak, és elvisz egy helyiségbe, ahol zöld bugyogóban orosz nők énekelnek, olajszag van, és ételnek csak egyféle különleges csigasalátát szolgálnak fel erős paprikával.
– Na, mit szól? – Mondja ugyanazzal a diadalmas mosollyal. – Ugye, gyönyörű város?
– Mit tudom én, hogy milyen város! Mondja, hol kapok szódabikarbónát?
– Ugyan, ki vesz be itt szódabikarbónát? Jöjjön velem, itt a patika, és jegyezze meg magának ezt a szót, szanpellegrino.
– De én szódabikarbónát akarok!
– De az igazi olasz csak szanpellegrinót használ. Itt van, tegye el, fogadja el tőlem, kérem ajándékba! Itt csak ezt ismerik, ha mást kér, akkor rögtön látják, hogy külföldi. Viszontlátásra!
– Várjon, Tátrai úr! Hol lehet itt jól reggelizni?
– Van egy elsőrangú hely, negyedóra villanyossal a maga szállodájától. Oda menjen holnap.
– Jó kávé van?
– Kávét nem lehet kapni, de kitűnő pizzát adnak. Igazi olasz étel: félig sült lángos túróval, paradicsommal és szardellapasztával. Nyolckor eljövök magáért. Ajánlom magamat!
– Halló! Kérem a portást! Százhúszas szoba beszél. A számlát! Azonnal elköltözöm!
A szilveszteréji tombolás fáradt zsivajjá hagyott alább, ahogy az éjszaka lassan a hajnalba ért, és az emberek részint elázva, részint berekedten, talán már csak a virtus kedvéért hömpölyögtek az utcákon gesztikulálva, énekelve, ordítozva. Az Unter den Lindenen elvonultak a maszkák, és nyomukban a felolvadt rendőri kordonok mögül összeverekedtek a tömegek. Az utcát vastagon borította a konfetti, az emeletekről fürtökben lógtak le a színes szerpentinszálak és itt is, ott is bengáli fáklyák fénylettek fel misztikus lobogással. Ahogy Kalmár ezen az éjszakán ilyen óriási ünnepségben, mint a berlini szilveszter, olyan ágrólszakadt lelkiállapotban, amilyen a magyar művész nyomorúsága, ment a városban óriási fények, felhőkarcolónyi lármák, kavarodva torlódó emberáradatok közepette az ő speciálisan halálos fiatalságával, legszívesebben talán megölte volna magát, ha nem lett volna olyan végtelenül fáradt, még ehhez is végtelenül fáradt és kihalt belülről. Olyan kihalt, hogy ebben a kihaltságában már szomorú sem bírt lenni, már fájni sem tudott benne semmi, már nem is élt, csak létezett, szinte motorikusan, kizárólag fiziológiai értelemben, meggyőződés, sőt öntudat nélkül. Különösen nyomasztóvá tette ezt a napot az, hogy szilveszter december 31.-éré esik. Ha ezt a napot azzal a szemponttal nézzük, hogy másnap elseje van, és ha még hozzágondoljuk, hogy elsején költözködni szoktak, és ehhez a művelethez nemcsak egy olyan lakás szükséges, amelyben lakott az ember, hanem olyan is amelyben lakni fog, akkor megérthetjük ezt a különösen szomorú helyzetet, ahogy Kalmár ezen az éjszakán, mint már említettem, az elkeseredésnek azon a fokán állt, midőn az ember nem is szomorú, már nem is keserű, csak megy, megy egy ilyen tumultuózus éjszakában zsibbadt lábakkal, gondolatok, emóciók és élettartalom nélkül, abban a halálosan felelőtlen állapotban, amelyben már nem tartozunk senkihez, legkevésbé önmagunkhoz, s leginkább a pillanatokhoz, amelyek éppen elmúlnak. Sajátsága a berlini szilveszternek, hogy az emberek legszívesebben az utcán tartózkodnak, legszívesebben tíz-húsz helyen is megfordulnak egy éjjel, mindenütt isznak, mindenütt ölelkeznek és mennek tovább, özönlenek a hosszú sugárutakon, gyerekes tréfát csinálnak, ilyenkor kirobban belőlük az a sokféle elfojtás, amiben egész éven át élnek a pontos, kedélytelen, józan német emberek, így történt, hogy Kalmár is ivott, sok helyen, itt is, ott is kínálták, átölelték, brúdert ittak vele. A fiúktól már a kora esti órákban elvált, újabban elkeseredettebb volt irányukban, de leginkább nagyképűségüket utálta, értelem nélküli hangos vitájukat. Aztán egy ismeretlen nő, akit leszólított, egy feltűnően szép, előkelő nő biztató társaságában folytatta az útját. Betértek vagy két helyiségbe, és végül a nő egyszerűen eltűnt. Még több társaságba keveredett és összevissza ivott mindenfélét, de berúgni nem tudott, csak a gyomra émelygett szörnyen, és talán az sem az italtól, hanem inkább mert maga az élet volt ilyen émelyítő. Az agya is fájt, egész kissé, de kínosan, az irtózatos lármától, a röpködő bengáli fáklyáktól, az óriási portól, robajtól, üvöltözéstől, a mindenfelé hulló szerpentintől és konfettitől. Szeretett volna hazamenni, ha létezett volna valahol egy szituáció, amely számára megfelel e fogalomnak. De régi lakására már csak a poggyászaiért mehet, új lakása nincs. Fogalma sem volt, hogy mit tesz ilyen helyzetben egy fiatalember, aki nem csavargó, aki iskolákat végzett, aki polgári jóléthez szokott. Ott állt egy ilyen nagyvárosban álmosan, émelyegve, szédelegve, szeretett volna lefeküdni, és ebben a pillanatban az volt a helyzet, hogy belátható időn belül nem juthat fedél alá. Sőt úgy tetszett előtte tizenhárom márkájával a zsebében, hogy itt, ebben a drága városban soha többé nem juthat fedél alá. Mert arról, hogy a Schlafstellének nevezett ötvenpfenniges hálóhelyek valamelyikére menjen, szó sem lehetett. Hogy olyan ágyneműn aludjon, amit előtte már sok ember használt, hogy olyan szobában pihenjen, ahol sok idegen, rossz szagú szegény emberrel lenne együtt, ennél már sokkal előbb választotta volna a Spree folyó mélységét, vagy hogy nagyobb mélységet mondjak, valamelyik tízemeletes áruház tetejét trambulinnak, ahonnan fejest ugorhat a boulevard-okra. Mert ötven pfennig és tizenhárom márka között átmenet nem létezett. Az ágyrajárás és a hónapos szoba között legfeljebb valamely hotelről lehetne szó, ahol ezért a pénzért egyetlen éjszakát tölthetne el. Így tehát tizenhárom márkával a zsebében szegényebb volt a koldusnál, mert az legalább tudja, hogy micsoda, hogy koldus. Ahogy hajnal lett, fokozatosan alábbhagyott a túlzsúfolt utcák tremolója, ahogy hazaszéledtek a járókelők, enyhe zsivajjá lankadt a dübörgés, már megjelentek az utcaseprők, hogy megkezdjék a farsangi szemét eltakarítását, és megjelentek az első villanyosok. Először is megreggelizett. Betért egy kávéházba, amelyben természetesen, mint ez január elsején kora reggel lenni szokott, egy lélek sem volt, csak a pincérek ásítoztak fáradtan álldogálva, csak egy öreg néniké sepregetett. Miután megreggelizett, újra kiment az utcára, amelyen azok a járókelők, azok a különösen zord éltű emberek jártak, akik ezen az éjszakán is aludtak. Kalmár a hajnali bohém bűnös szégyenérzetével jár közöttük. Gondolkozott. Tizenhárom márkáért lakást itt egy hónapra nem kap. Leelőlegezhet ugyan egy lakást belőle, és odaköltözhet, viszont, ha két nap alatt nem fizet, akkor megint kiteszik. És hogy nem fizet, az előre látható. Tíz márkáért ugyan kaphat már szobát hotelban, de ez csak egy nap, viszont tíz márkából szűkösen ki lehet jönni három napig. És egynapi alvásért adjon háromnapi evést? Igen, felelte önmagának nyomban és energikusan. Belülről igazi polgári úr volt, büszke és zárkózott, előkelő és szomorú, abból a fajtából, amelyik nemcsak a világnak, hanem önmagának is, négy fal között is, egyedül a gondolataival is úr. Megvetette a gyomorembereket, akik képesek lennének az ő helyében átizzadt ingben, rendes mosdás nélkül járkálni az utcákon, ahelyett, hogy egy hotelbe mennének, csak azért, mert egynapi hotel árából három napig ehetnének. Elment tehát a Spittelmarktra, hajdani lakására, és elhozta kis kofferjét szóra sem érdemes tartalmával, így indult el, hogy hotelt keressen. Már talált is hotelt, már indult is befelé, de szerencséjére mielőtt átnyújthatta volna a tíz márkát, hirtelen egy zseniális ötlete jött. Visszalépett a hotelból, és megindult a Friedrichstrassén lakást keresni. Már ez magában véve is megdöbbentő, mert a Friedrichstrasse és környéke, az úgynevezett Centrum, minthogy ez a kereskedelmi gócpontja Berlinnek, albérlők részére igen drága. Ötvenhatvan márkába is kerül egy szoba. Már ez magában véve is rejtélyes, sőt ijesztő, hogy miért nézi Kalmár a kapuba kitett cédulákat, sőt egy dúsgazdag külföldi szakértő nyugalmával hetven- és kilencvenmárkás albérleteket tekint meg sorjában, és az egyik helyen azért megy el, mert keskenynek találta a szófát. Keskenynek találta a szófát egy hetvenöt márkás szobában. Keskenynek találta tíz márkával a zsebében, amire barátai azt mondták volna bizonyára, hogy elmebajos. Sőt, hogy szemtelen. Kalmár azonban ezt olyan céltudatosan művelte, hogy hinnünk kell, miszerint nem önsanyargatásból járta végig szegényen és fáradtan ezeket a kitűnő szobákat. Kalmár ritkán cselekedett valamit ok nélkül, és jelenleg is annyi tudatossággal és nyugalommal végezte a lakáskeresést, amely ennél az embernél, aki mindig is lenézte a bohém csínyeket, arra mutatott, hogy van valami terve. Így ért el a Puttkamerstrasséra. Ez egy egészen rövid utca, a Friedrichstrassét és a Wilhelmstrassét köti össze. Berlinben a kiadó lakásokat egy fekete betűs, vörös tábla hirdeti. Ilyen táblákat a trafikban árulnak néhány fillérért, és az olvasható rajtuk: Zimmer zu vermieten[21]. Boltokat és raktárakat egyszerűen fekete táblára krétával írnak ki. A Puttkamerstrassén sok ilyen tábla lógott, mégis éppen a tizenkettesbe ment, mert súlyt helyezett arra, úgy látszik, hogy maga az épület is megfelelő legyen. A harmadik emeleti lakás, ahová benyitott, Baldián George nevezetű főbérlőé volt. Az ajtót egy sovány, komikus külsejű hölgy nyitotta ki olyanféle mosollyal, mintha nagyszerű tréfa lenne az, hogy Kalmár becsöngetett hozzá. Nagyon rosszul beszélt németül, egész furcsa, olaszosan hadaró, a szavak utolsó tagját szlávosan elnyújtó, vékony torokhangon. Végignézett Kalmáron, úgy látszik, kellemesnek találta a külsejét, mert nyomban udvariasan betessékelte. Mindjárt a bejárat mellett, az előszobából nyílt az ajtó. A szoba nyolcvan márkába került. Hatalmas, fehér ágy állt benne, dívány, képek, szőnyeg, egy asztal, egy íróasztal és egy gardróbszekrény. Ez a gardróbszekrény oly nagy volt, méreteiben és alakjában oly rendkívüli, hogy Kalmár ijedten nézett magával hozott kis táskájára, és elképzelte azt a kísérteties látványt, amelyet holmijai ebben a szekrényben nyújtanának. Nem hiányzott a tükrös, márványlapos mosdó, sem az ebédlőasztal, és a két, tágas ablakon beözönlő barátságos fény még kellemesebbé, szebbé tette ezt a tiszta, komoly és mégis kellemes úri otthont. Mikor a háziasszony megmondta, hogy a szoba ára nyolcvan márka, maga sem tudta, miért, alkudni kezdett. Nem azért, mintha szó lehetett volna olyan engedményről, amely mellett ő esetleg fizethetné a lakbért, talán csak a tudatalatti vágy nyilvánult meg ebben a meddő kísérletben, a vágy, hogy a lehetetlenség nebuliumi[22] távlataiból a lehetőségeknek legalább a legtávolabbi horizontjáig mérsékelje az összeget. Alkudott, csak úgy, mintha egy halálra ítélt azt kérné, hogy ne tizenegy, hanem nyolc golyóval lőjék agyon. Hát nem mindegy? Nyolcvan márkáról lealkudta hetvenre. Hát nem mindegy? Tíz márkával a zsebében, magyar író, huszonöt éves, idő ma, színhely Berlin... Hát nem mindegy? Húsz márka, vagy nyolcvan, egész mindegy, mert a hiányzó tíz éppen olyan kevésbé áll rendelkezésre, mint a hiányzó hetven vagy nyolcvan, vagy egymillió. Ezért a szegénység sokkal nagyobb kín, mint amilyen öröm a gazdagság. Mert a szegénységnek nincs határa, a vagyont pontosan körülhatárolja egy szám, de a szegénynek az a kiszámíthatatlan sok milliárd pénz hiányzik, az egész, ami a világon van, két fillér híján, amit birtokol.
Kijelentette, hogy megtartja a lakást, és átnyújtotta a háziasszonynak a tíz márkát, majd mosolyogva, ásítva hozzátette, hogy minden pénzét elverte az éjjel, mindössze száz márkája maradt, de hát az ember nem maradhat pénz nélkül, már sürgönyözött, és majd valószínűleg holnapra itt a pénz... Szilveszter csak egyszer van egy évben, ezért ez a trükk, ha esetleg nem is volt trükk, mindenesetre elég ritka volt ahhoz, hogy ne keltsen bizalmatlanságot. Hozzájárult még ehhez Kalmár kifogástalan ruhája, bizalmat keltő külseje, a hanyagul átadott tíz márka, no és természetesen a háziasszony hiszékenysége, amit elsősorban annak tudhatunk be, hogy nem germán fajta volt. Úgy látszott, hogy még örül is a lakójának, de midőn megkísérelt néhány ismerkedő mondat révén beszédbe elegyedni, Kalmár udvarias, de zárkózott válaszai meggyőzték arról, hogy kissé különös és nem közlékeny ember a lakója, Ez, ha nem is tetszett, mindenesetre imponált. Megkérdezte, hogy befűtsön-e? Kalmár, aki szokva volt a német lakásadók indolenciájához, akik a takarításon kívül egyáltalán nem törődnek albérlőikkel, akiknek, ha van kedvük és brikettjük, akkor fűtenek, ha nincs, akkor nem. Kellemesen meg volt lepve, de azért gondolkodott egy pillanatig, majd vállat vont, és azt mondta, nem bánja. Mikor a háziasszony érdeklődött a poggyászai után, azt mondta, hogy nem tudja, hogy meddig marad Berlinben, és csak a legszükségesebb holmival szokott utazni. Miután egyedül maradt, kirakta holmijait, melyek közül éppen a legszükségesebbeket nélkülözte, hogy mást ne mondjak, fogpasztát és borotvaszappant. A háziasszony megrakta a kályhát brikettel, megvárta míg nagy lánggal ég, azután egy kulccsal légmentesen becsavarta a kályhaajtót, ahogy ez a brikettkályháknál szokás, miáltal még huszonnégy óra múlva is található benne parázs. Közben Kalmár fel és alá járt a szobában és úgy élvezte ezt a nagyon finom otthont, szőnyegbe süppedt lépéseinek nesztelenségét, az ablakon beáramló sok barátságos fényt, a tiszta szép falakat, a finom térítőket, az új bútorokat, a hófehér ágyneműt. Mindezt úgy élvezte és mindezt úgy sajnálta, úgy gyászolta előre, mint múltat itt a jelenben, hogy az álom is kiment a szeméből. A háziasszony megágyazott, leeresztette a rolót és magára hagyta. Lefeküdt az ágyba és elaludt.
– Gyere fel – mondta hanyagul Somlónak –, itt lakom a Puttkamerstrassén.
– Van egy olyan ócska odú a centrumban, amit te kivehettél?
– Éppen egy ilyet találtam. Van valami dolgod?
– Leszámítva a naplopást, jóformán semmi.
Felmentek együtt a lakásba. Somló Ferenc háromszor hunyorított, mintha kételkedne a látásában. Végül az őszinte elismerés hangján mondta:
– Hát ez a legnagyobb szemtelenség, amit valaha láttam.
– Hogy jobban megértsd: tíz márkám volt. Ezért hónapos szobát úgysem kaphatok, viszont előlegnek megfelelő. Gondoltam, hotelben csak egy napig lakhatok, viszont mint albérlőt két-három napig esetleg megtűrnek a tíz márka után. Már most kérlek, ha három nap múlva
27 úgyis kidobnak, legalább dobjanak ki egy úri helyről és ne egy ócska rossz szagú fülkéből az Alexander-Platz környékéről. Nem?
– De igen. Azazhogy nem egészen... Nekem mindenesetre jobban fájna, ha innen kellene elmenni, mintha az Alexander-Platzról.
– És itt fűtenek...
Csendben élvezték a meleget és a finom környezetet. Kalmár látszólagos egykedvűséggel járkált, mint valami kitűnő házigazda, Somló igyekezett hanyagul ülni a fotelben, mint valami úri vendég. Befelé azonban mind a ketten élvezték önmagukat, játszottak evvel a szobával, mint proletár gyermek, ha igazi gőzvasúttal vagy más előkelő játékszerrel akad össze rövid időre. Kopogtattak az ajtón, és bejött a háziasszony.
– Már jön a pénzért – mondta Kalmár magyarul, de olyan hangsúllyal, mintha nem is ezt mondaná.
Ehelyett azonban az történt, hogy a háziasszony megkérdezte, nem parancsolnak-e feketekávét vagy egyebet, mert ő nagyon szívesen és nagyon olcsón áll rendelkezésükre. Kalmár egy pillanatig gondolkozott, azután egykedvűen vállat vont, és ránézett Somlóra. Somló is egykedvűen vállat vont.
– Hát nem bánom..., hozzon feketét!
Miután a háziasszony kiment, nem néztek egymás szemébe. Zavarban voltak.
– Igazán kedves asszony.
– És nem német. Micsoda náció lehet? Baldian, Baldian...?
– Úgy hangzik, mintha orosz lenne.
– Kíváncsi vagyok, hogy mikor fogja a pénzt kérni? Erre megint hallgattak, erre megint felvették azt a könnyed fesztelenséget, amellyel olyan esetlenül néztek ki az úri miliőben. Kopogtattak.
– Herein!
Egy csodálatosan szép fiatal leány jött be, tálcát hozott feketekávéval és poharakkal. A két fiatalembert ez a látvány annyira kihozta a sodrából, hogy csak álltak ott, csak álltak ámulva és mozdulatlanul, kerekre tágult szemmel, csodálkozva a háziasszonyon, aki rövid idő alatt ilyen óriási változáson ment át. A lány letette a tálcát, és kedvesen mondta:
– Emmi Baldian. A mamának el kellett menni bevásárolni vacsorára, ezért én hoztam be a feketekávét.
Elsősorban bemutatkoztak, avval a huszáros eleganciával, avval a leplezetlenül elismerő pillantással, amivel kizárólag budapesti fiatalemberek a megismerkedés első formai tényével egy kapcsolat legvégső konzekvenciáit követelik. A lány pedig csak mosolygott, és ettől a mosolytól még gyönyörűbb lett a szoba, ettől a mosolytól, amely a tudatos szépség sajátos kihívó fölényét sugározta. Még szorongatóbb erővel lepte meg a fájdalom a két fiatalembert arra a gondolatra, hogy pünkösdi királyság a berlini tél sivár tengődései között ez a szoba, egy apró üde oázis az időben, amelynél nem is pihenhet sokáig egy karaván, pedig mögötte a sivatag, és előtte a sivatagok sivataga: a jövő. Néhány szót beszélgettek a lánnyal hirtelen, közlékenyen, vidáman és udvariasan, de Emmi hamar elsietett.
– Barátom, micsoda nő? – álmélkodott Somló, és még mindig az ajtóra meredt, amely becsukódott a nő mögött, és kétszeresen mozdulatlan maradt egy ilyen nő után csukva. És még remekebb, még puhább, nagyszerűbb lett a jólét, valósággal boldogító és gyönyörű egy ilyen lakás, egy ilyen háziasszony, aki fűt, aki feketét csinál, és ez a lány, aki jobban fűt, mint az anyja, ilyen bútorok között... Elismeréssel nézte Kalmárt, mert érezte, hogy vele magával soha ilyen szituáció nem adód hatna, hogy ez csak egy ilyen zseniális, könnyed és gőgösségében mégis masszív emberrel történhet meg, mint Kalmár, akit eddig is úgy hívtak: a Norden grófja. A mondás szimbolikus jelentőségével csak akkor lehetünk teljesen tisztában, ha tudjuk, hogy Norden néven a Berlin északi részében elterülő roppant külvárost jelölik, ahol nemcsak grófok, de tisztességes emberek is csak a legritkábban fordulnak elő, és olyankor is foglalkozásuk vagy az olcsó lakás miatt van így. A Norden grófja, ebben benne van a származásnak az az átütő előkelősége, amely valódi minősítéseken és környezeten keresztül is elismerést és tiszteletet parancsol, így kapta Kalmár főúri és zord hangzású nevét, nem mint csúfnevet, inkább a tiszteletnek és az irigységnek abból a vegyülékéből, amely félig gúnnyal és félig alázattal torzítja a tekintélyét.
Norden grófja megitta a feketét és így szólt:
– Igazad van. Sokkal jobb, ha valaki a Norden egy ócska szobájában marad adós szégyenszemre és elkullogva, mintha innen hajigálják ki, ilyen lakásból, ilyen tanú előtt... – és gondolkodott, hogy nem lenne-e jobb, ha szépen venné a csomagját, amely kétszeresen elenyészővé törpült a hatalmas gardróbszekrény fenekén, és elmenne nyomban, észrevétlenül.
Kopogtattak az ajtón.
– Herein!
Legnagyobb csodálkozásukra a háziasszony lépett be, mosolyával ismét azt sejtetve, hogy egy nagyon jó tréfa jutott az eszébe, és így szólt:
– Kérem, az én férjem cigarettagyártással foglalkozik. Két üzlete van a Moabitban, ha az urak dohányoznak, részesítsék előnyben a gyártmányainkat. Nagyon jó cigaretták, nem is drágák, tessék megpróbálni egy dobozzal. – És letette. Egy huszonötös kartont. Kalmár meg nézte a dobozt egy szórakozott gróf Norden arckifejezésével, és az ő halk konciliáns[23], hangján kérdezte:
– És hogy egy ilyen doboz? – Úgy kérdezte, mint akit csak kuriozitásból érdekel, hogy mibe is kerülhet egy ilyen doboz cigaretta, egy ilyen érdekes, színes kis doboz cigaretta...
– Ez a doboz természetesen semmibe, mert hátha nem felel meg, nem tudhatják, hogy milyen, de ha ízlik, ezentúl mindig kaphatnak egy ilyen dobozt egy márka húszért.
Mikor elment, rágyújtottak, és sokáig hallgattak. Megviselte őket a csodáknak és szenzációknak ilyen valószínűtlen sorozata. Meghatottan ültek, és nézték egymást.
– Ez költészet, líra, ami itt történik. Olyan, mint az álom, olyan, mint egy átmeneti tündérmese ebben a kohóvárosban. Mint egy tündérmese, éppen olyan. És szívtak. Isbarta nevű cigarettákat szívtak.
– Jó lenne itt élni – mondta Kalmár melankolikusan, és tőle már ez is sok volt. Közben besötétedett, és nagy sárga utcai fények vetültek. És ültek. Valami áhítatos csenddel a félhomályban, valami különös emlékezéssel múltjukra, mely mintha özönvíz előtt lett volna, úgy rémlett innen, olyan messziről és halványan, és mégis, mint egy ismerős zenemű halk motívuma visszacsengett ebben a félhomályban, még előkelőbb szobában, ahová három emelet magasságban csak halkan muzsikáltak fel a távoli autókürtök és az esti boulevard mindenféle robogásai, lármái, csilingelései a homályba. Ketten fiatalok, magyarok és jelenleg idegenek, koldusszegényen ebben a ragyogó, szép szobában, ahonnan csak az imént ment ki egy olyan szép és olyan barátságos fiatal lány, amilyent talán még sohasem láttak.
Somló Ferenc sóhajtott, vette a kesztyűjét, amely a legnagyobb nélkülözések idején is gusztusosan őrizte meg krémsárga színeit, és így szólt a küszöbről:
– Hát este, a kávéházban...
És ebben minden benne volt, az estében és a kávéházban, benne volt az, hogy erre a valószínűtlenül szép helyzetre elérkezik este a megszokott ócska, füstös kávéház, a nyomor, a kopottság és a rosszságok tompa zsivajával. Kalmár egyedül maradt, és végigvágta magát a díványon, avval a tuskószerű hanyatlással, mint aki hirtelen meghalt. És úgy is maradt fekve, mozdulatlanul, gutaütött lelkével, kezébe temetett arcával, hason fekve és szenvedve, és a háromemeletnyi mélységből csak muzsikáltak föl az autókürtök, csak hunyorogtak fel a fényreklámok, és így maradt fekve talán egy fél óráig is, mikor végre belépett valaki, és egy nagyon kedves, nagyon csengő női hang szólt:
– Nem volna kedve velünk vacsorázni?
A családi ebédlő egyszerűsége is vendégszeretetükről tanúskodott. Ugyanis ez a szoba lényegesen egyszerűbb volt, mint az, amelyikben Kalmár lakott. Ebben a szobában régibb divatú bútor volt, a falon még régibb családi fényképek, használatban egyénivé vált holmik, kissé bámulásnak indult függönyök, kissé megviselt store-ok[24], néhány könyv, a zongorán egy nyitott kotta és egészen alacsonyan, szinte közvetlenül az asztal felett lógott egy díszes petróleumlámpába applikált villanykörte. Alacsony, barátságos, öreg ember volt Baldian, nagyon ősz, és küzdelmes évek nyomaként nagyon fáradt. Ahogy elébe sietett Kalmárnak, ahogy két kézzel szorította meg a kezét, mint régóta várt kedves rokonnak, ahogy hellyel kínálták és mindjárt a leány mellett, ez mind olyan volt, ahogy Somló Ferenc találóan megjegyezte: valami tündérmese ebben a tipikus Közép-Európában, amit éppen lassú elamerikaiasodása miatt Berlin képviselt legjellegzetesebben a nyugati metropolisok között. Tej levest adtak be, azután sült bárányt és végül különös ízű faggyús rizsételt, amiről azt mondták, hogy piláf. Kalmár mérsékelt etnográfiai tudása is elegendő volt ahhoz, hogy a piláf révén orientális eredetét következtesse a családnak. Erre a következtetésre csak az cáfolt rá, hogy szemmel láthatólag igen vallásos keresztények voltak, vacsora előtt mintegy taktusra keresztet vetettek és imádkoztak. Kalmár, bár belülről a család iránti meleg vágyódással ült, mégis megmaradt halk úri zárkózottságában, amit alaptermészetén kívül az idézett elő, hogy házigazdája szívélyességében elsősorban egy jól szituált albérlő üdvözlését látta. Gondolt arra is, hogy ez a sok melegség milyen merev, lenéző elutasítássá fog változni, ha kiderül, hogy neki egy vasa sincs, ha kiderül, hogy egy szép napon minden külön értesítés helyett úgy távozik innen az éj leple alatt kis poggyászával, nagyon lábujjhegyen, mint egy betörő. És fájt neki nagyon, hogy ezek a szimpatikus emberek csalódni fognak benne, pedig tulajdonképpen minden bizalmukat megérdemelné, szereti őket, és szívesen adna nekik pénzt, sok pénzt, csak hogy ne kísértsen folyton az a gondolat, hogy elsősorban a pénzért ilyen remek jó emberek ezek. Vizet nem adnak az asztalhoz, apró likőröspohárkákban konyakot ittak, minden fogáshoz egyszer. Mert Baldian hallgatag férfi volt, a vacsorát Baldianné zavarosan pergő beszélgetése töltötte ki. Elmondta, hogy örmények, a világháború végén bekövetkezett nagy örmény mészárlások idején menekültek Konstantinápolyból, szidta a törököket, dicsérte a németeket, és megkérdezte Kalmárt, hogy milyen nemzetiségű.
– Magyar vagyok, Budapesten születtem.
– Aha, Bukarest, hallottam már róla.
– Nem Bukarest, hanem Budapest. Bukarest az Románia.
Az öreg szólalt meg kultúrfölénnyel, és kissé dorgálóan a feleségéhez:
– Bukarest az Románia. Budapest az Ausztriához tartozik.
És mint annyi magyar, Kalmár is hozzákezdett a földrajzi, alkotmányjogi és történelmi magyarázatokhoz, melyekkel hazánk komplikált helyzetét akarta megvilágítani, mint annyi magyar elkeseredetten, de meddőn, mert a hallgatók udvariasan bólogattak, és közben látszott az arcukon, hogy kétségbeesett sovinizmusnak tartják a szövevényes magyarázatot. Vacsora után előkerültek az Isbarta cigaretták és Baldian nyelve is megoldódott, örmény történeteket mesélt, küszködéseikről az első berlini évek alatt, a nagy üzemek lelketlen konkurenciájáról, néhány honfitárs tüneményes karrierjéről, és a lámpa körül áttetsző, kékes fátyolok imbolyogtak, ahogy meggyűlt a füst, és az öreg csak beszélt, egy kenyérgalacsint gyúrva ujjai között. Kalmár rövid, de kedves, udvarias válaszokat adott, azután Emmi minden rábeszélés nélkül, egyszeri felszólításra a zongorához ült és a Morgenstimmungot[25] játszotta, és hallgattak a kissé rendetlen, fehér vacsorázóasztal felett, kék fátylak alatt, levendulaszagú bútorok között, és Kalmárnak egy hasonló lakás jutott az eszébe messze, Délkelet-Európa táján, egy Szervita nevezetű téren...
Pénzről nem volt szó. Ez még súlyosabbá tette a lelkiismeretét, ettől még inkább kívánta, hogy bár a kültelkeken, száraz és indolens germánoknál lenne, akik, ha egyáltalán be engedték volna költözni, úgy a ma esti vacsora helyett okvetlenül az utcára űzik. Odasétált a zongorához, lekönyökölt a támlájára a sohasem használatos színes viaszgyertya mellé, amit itt felejtettek rajta még spinét korából, és már nagyon szerelmesen nézte Emmit, már eleve is nagyon boldogtalanul.
Vacsora után a Mokka Eftibe ment, amely mint egy óriási ciszterna magában foglalta a Friedrichstrasse hömpölygéséből leülepedő világvárosi zaccot. Itt volt a Kék Golyó asztaltársaság. Tagjai kizárólag magyarok, kizárólag szegények és kizárólag sorsüldözött lángelmék, kik már réges-régen hallgatólagosan elnöküknek választották Kalmárt, aki tehát nemcsak a Norden grófja, hanem a Kék Golyó Társaság elnöke is volt. Somló Ferenc már ellelkendezte a hírt, már előadta kiszínezve és felnagyszerűsítve, fellobogózva és felvirágozva képzeletének óriási orchideáival és begóniáival, hogy minden szereplője egy-egy mesebeli varázsló, Csipkerózsika lett, és maga a hely a titkok és örömök, a kincsek és ragyogások kacsalábon forgó várkastélya ott a Puttkamerstrassén, a Mikado nevű rosszhírű mulató fölött, az örmény Baldian lakásában. Ezt annál is inkább nyugodtan tette, mert eleve is tudta jól, hogy Kalmár a maga halk, és mondjuk ki őszintén, kissé megvető módján mindössze néhány rövid szóval fog válaszolni, ami körülbelül egyet jelentett avval, ha egy csomó éhes embernek, és micsoda éhes fantáziájú emberek voltak ezek, egy szem szőlőt gurítanak oda. Így is lett. A kérdések pergőtüzében Kalmár ennyit mondott: kedves emberek. Mikor minden oldalról faggatták, hogy mi történt Somló távozása után, így szólt: vacsoráztunk. Már magában véve ez a tény, a vacsora ténye, mint izgalmas szenzáció hatott rájuk, még Kalmártól, még egy gróftól, egy elnöktől is milyen rendkívüli dolog, milyen hatalmas fényűzés, hogy vacsorázik, most nem is szólva a többiről, amit Kalmár úgysem hajlandó elmondani, de pusztán az, hogy ő vacsorázott, tekintélyét megsokszorozta. Egyértelműen megállapították, hogy ilyesmi csak Kalmárral fordulhat elő Berlinben, hogy vacsorázik. A piláf azután újabb izgalmakat keltett, és nagy etnográfiai vitákra adott alkalmat. Grün Henrik, a próféta, mint orientális tudományokban jártas ember megjegyezte, hogy a piláf a törököknél szent eledel.
Végtelenül lesújtotta Kalmárt, hogy már negyedik napja mit sem hallott a pénzről, hogy már negyedik napja cigarettázott, feketézett, hogy már negyedik napja ebédelt, és még mindig nem szóltak a pénzről, és még mindig képtelen volt arra, hogy elmenjen. Negyedik napon, midőn az asszony friss vizet hozott be a kancsóba, úgy érezte, hogy mondania kell valamit, olyan kedves volt hozzá Baldianné.
– Érdekes, hogy még nem jött meg a pénzem. Nem értem.
– A pénz lassabban jön, mint a közönséges levél. Holnapra biztosan itt lesz. Ha tetszik, visszaadhatom a tíz márkáját addig.
– Nem..., köszönöm... – hebegte sápadtan, megsemmisülten, megszégyenülten erre a hihetetlen naivságra és jóságra, amire éppen neki kell majd elrettentő felvilágosító példával szolgálnia, éppen neki, aki minden idegszálával tiltakozott ez ellen, hogy becsapja ezeket, aki éppen ezeknek az embereknek olyan nagyon szeretne fizetni. Tíz márka, szörnyű pénztelenségében, idegességében milyen remek lett volna... De, ha vissza gondolnak rá, esetleg hozzáteszik majd merengve, amilyen jó népek, hogy nem lehetett olyan közönséges ember, hisz a tíz márkát nem fogadta el. Már nem is bírt otthon tartózkodni, elrohant és csavargóit az utcákon, majd eszébe jutott két törülközője, amit mosásba adott volt lakásában, és nem készült el költözködésig, tehát elment értük. Ahogy a nyikorgó falépcsőkön az egészségtelen, szürke, régi házba felment, még fájóbban gondolt Baldianékra. És még fájóbban gondolt a vaksötét előszobában, ahol kimustrált rozzant bútorok álltak, és még sokkal fájóbban a nedves, festetlen falú pincehideg szobában, ahol két hónapot töltött el fázva, jóformán sötétben, mert összetörte a gázharisnyát, és nem tudta újjal pótolni, és nem hallotta még azt a kígyósziszegést sem, amellyel ez a hűvös, sárga világítás neszeit félelmesen, alattomosan körülötte. De legjobban fájt, midőn Rickerné, a recsegő hangú, kegyetlen öregasszony az idegeneket gyűlölő, precíz, kimért, könyörtelen német átadta a törülközőjét. Legjobban akkor érezte, hogy három nap alatt is milyen örök szálak fűzik a mesebeli örmény családhoz.
– Pénzt kapott tegnap – mondta röviden Rickerné –, visszavitték a postára, S. W. 68. alá.
– Köszönöm – felelte, és kiájult az ajtón, és rohant már le a lépcsőn, és nyargalt végig, óriási feltűnést keltve a Spittelmarkton, egy iramban az S. W. 68-ig, négylépcsőnként az első emeletig. És már ott állt a tisztviselő előtt, de nem bírt szólni, öt percig csak lihegett, csak fuldoklott és gesztikulált, anélkül, hogy a megfelelő szavakkal tudná kísérni mozdulatait. Végül mégiscsak megértette magát. Értesítették, hogy özvegy Kalmár Ferencné hatvan márkát utalt át Budapestről, és miután bejelentőlapját és útlevelét felmutatta, meg is kapta a pénzeslevelet.
Kedves fiam! Jani bácsi az idén nagyon jól adta el a gyapjút, és ötszáz pengőt adott nekünk. Küldenek neked szívesen többet, mert tudom, rászorulsz, de Bözsi két hónap múlva hozzámegy Pálfihoz, és bizony sok minden kellene. Ezt a hatvan márkát azért könnyen tudjuk nélkülözni. Tél van fiam, nehogy rossz cipőben járkálj, és vegyél meleg alsót is. Mi, hála istennek, jól vagyunk egészségileg, és most már a gondok sem nyomasztanak úgy. Még egy pár ezer pengő hátra van, azt már könnyebben kifizetjük, mert bíznak bennünk az emberek. Te csak dolgozz nyugodtan, ne aggódj miattunk, csókol anyád. És a levél alatt, hosszú, ferde, női betűkkel: Lacikám! Jövő héten hosszú levelet írok, addig is milliószor csókollak Micóka. Micóka Bözsi húgával volt azonos, akire ez a név még akkor ragadt rajt, mikor legserdületlenebb korukban egy cicóka-micóka nevű játékot játszottak.
Milyen rejtélyes nagyszerűsége az anyai szívnek, milyen csodálatos sírásra inspiráló telepátia, hogy éppen hatvan pengőt küldött. Nem ötvenet és nem hetvenet, hanem pontosan annyit, amennyi a lakbérből hiányzott. Pontosan annyit és pontosan az utolsó pillanatban, anélkül, hogy sejtene valamit erről a vergődésről, erről a nyomasztóságról. Mindamellett szó sem lehetett arról, hogy ezt a pénzt a lakbérhátralékra fordítsa, hiszen akkor nincs miből élnie. Ebből a pénzből néhány hetet kihúzhat, és ez alatt végre megírhatná valamelyik regényét, míg, ha kifizeti a hatvan márkát, ott áll fillér nélkül egy remek szobában, és legfeljebb dekoratív körülmények között halhat éhen. És özvegy édesanyja keserves filléreit nem azért küldte neki, hogy ilyen értelmetlen luxust fejtsen ki, hanem azért, hogy meleg alsót, hogy cipőt vegyen. Vagy legalábbis talpaltasson. Mert ez is telepátia volt, ahogy az édesanyja megérezte, hogy neki befolyik a víz a cipőjébe. Elhatározta, hogy aznap elköltözik. Még délben. Harminc márkáért kivesz valahol a Moabitban vagy esetleg a Warschauer Brücke tájékán szobát, és a többit cipőtalpalásra, meleg alsóruhára fordítja...
Felment a szobájába, és szomorúan, szinte személyenként búcsúzott a bútoroktól. Vágyódása a jobb élet után nem ejthetett olyan csorbát a jellemén, hogy úri allűrökért pazarló legyen. Az ilyesmit ő lenézte. Sokkal inkább született úr volt, semhogy ne tudjon egyszerűen és méltósággal szegény lenni. Szerinte egy szegény ember éppen olyan ízléstelen sárga glaszékesztyűben, mintha egy milliomos ócska kalapban járna. Már éppen menni akart, mikor kopogtak. Poggyászát a sarokba tette hirtelen. Éppen idejében – gondolta, most jön a pénzért. De a háziasszony azért jött be, hogy behozzon egy pár kekszet kóstolóba, amit aznap sütött. Kalmár most már érezte, hogy nem egyszerűen udvariasak, hogy barátságos népek, de az iránta tanúsított barátságukban már személyi rokonszenv is van, hogy megszerették őt rövid idő alatt. Hallotta is előző este az előszobában, ahogy mondták bent, hogy nagyon okos, nagyon finom jó ember. Mialatt evett a kekszből, beszélgettek, és a háziasszony elmondta, hogy most először adnak ki lakást, eddig nem nagyon szorultak rá, de most tovább akarják képezni zeneileg Emmit, és franciául is akarják taníttatni, ezért szánták rá magukat erre...
– Ja igaz, megkaptam a pénzem – mondta, és kiszámolta a hatvan márkát. Mikor az asszony kiment, furcsa grimasszal állt meg a szoba közepén, vakarta a fejét. Abban biztos volt, hogy az édesanyja e pillanatban nagyon meg lenne vele elégedve.
Most már volt lakása, nyolcvanmárkás, gyönyörű lakása Berlinben. Ennél szegényebb már nem is lehet valaki, fillér nélkül egy ilyen lakásban, egy ekkora városban, ilyen fiatalon. De boldoggá tette, hogy az életét át meg átmotiválta a Morgenstimmung, természetesen Griegtől. Hogy hol kezdődött ez a legenda, azt nem is tudta, mint ahogy az emberek általában nem tudják, hogy hol kezdődnek a legendák. Talán a külsejében volt valami, vagy ezeknek az örményeknek a bensejében lappangó bibliai tragédiák tették hajlamossá őket arra, hogy romantikus feltevéseknek hitelt adjanak. Egyszer csak megvolt a legenda, furcsa szemmel nézték Kalmárt, összesúgtak mögötte, alázatosabbak voltak hozzá, és megértő pillantásokat váltottak vele. Nem értette a dolgot, de magyar jellemében lappangó indolenciával eleinte nem is kutatta. Bizonyos, hogy barátai maguk között gróf Nordennek nevezték, és itt lappanghat a gyökere annak a tévedésnek, amelyből kihajtott a legenda. A legenda, hogy Kalmár gróf. Hogy Kalmár, gróf Norden, az emigráns magyar főúr, aki inkognitóban és számkivetve lappang éppen Németországban, éppen Baldianéknál. Baldianék maguk is emigránsok voltak. Egy olyan nép emigránsai, amelyben alkalomadtán minden szatócs szabadsághős. Egy maroknyi nép, amely évezredes szolgaságban összetartó lett, keserves lelkű, fantáziákra hajló, mint az a néhány maroknyi nép, amely örök népvándorlásban kódorog a földiekén: cigány, néger, zsidó, tót, csupa tragikus sorsban kinemesedett fajta, halni és áldozni tudó emberek, akik hamar szolidárisak minden honi búval, minden tragikus nagy egyéniséggel, így ez esetben Kalmárral, vagyis gróf Nordennal. A legenda további része, ezt be kell vallani, már nem a véletlen műve, hanem Somló Ferenc machinációja volt. Kimondott megtévesztés nem történt, nevezhetjük azonban passzív szélhámosságnak Somló magatartását. Egy délután ugyanis, midőn távol levő barátjára várt fent a puttkamerstraessei lakásában, váratlanul benyitott a háziasszony, és meghívta uzsonnára. Uzsonna közben óvatosan és finoman megkísérelte, hogy kivegyen valamit Somlóból barátját illetőleg. Itt kell megemlítenem, hogy Somló Ferenc színész volt. Akadémiát végzett színész, nagyszerű megjelenéssel, kitűnő képességekkel, és egy színész, aki elől el van zárva a nyilvános szereplés, mindig hajlamos arra, hogy a magánéletében alakítson. Elsősorban is ennek tudható be az a felhős, furcsa arckifejezés, amellyel Kalmárról hallgatott. Midőn a háziasszony közölte vele sejtelmeit, melyek szerint Kalmár előkelő politikai menekült, Somló hallgatott. Somló nem hazudott, de olyan halálos komorsággal bámulta a cigarettáját, orrcimpáinak olyan finom rezdülésével szívta be a füstöt, ujjainak olyan leheletnyi vibratójával[26] verte le a cigarettahamut, amely nagy, titkolt belső felindulásról beszél. Azután egy szigorú szemöldökráncolással mondta, hogy Baldianné téved, Kalmár Ferenc tanulmányúton lévő művész, és semmi több. Az asszony bólogatott mosolyogva és megértően, mint aki tudja, hogy Somló nem beszélhet, de őt nem lehet félrevezetni, ő látja jól, hogy rendkívüli emberekkel van dolga. Később Somló véletlenül-e vagy szándékosan, nem lehet tudni, de többször járt fent a lakásban, midőn Kalmár nem volt otthon, és Baldianné ilyenkor mindig meghívta uzsonnára. Baldianné tudta, mit jelent hazátlannak lenni, mit jelent emigrálni, idegenben és pláne politikailag. Tudta, hogy ilyen esetekben milyen jól jön egy csésze jó, erős kávé, egy szelet nagyon finom kuglóf, esetleg hideg húsféle délről, és ilyen úton remélte, hogy mégis megtudhat valamit albérlőjéről, mert Kalmárnál reménytelen volt a helyzet. Kalmár zárkózottsága, barátságos udvariassággal elbarikádozott magánélete megközelíthetetlennek látszott. És Somlóban nem is csalódott. Mert lassan megbarátkozott Baldiannéval, lassan-lassan megoldódott a nyelve, és a jóízű élelmiszerek mint enyhe napfény oldották fel benne a hallgatagságot, és a barokk ízű családi szoba meleg téli délutánjain, a félhomályban, a meghitt kávéillatokban sokat, sokat mesélt az anyának és a leánynak Kalmárról, aki eredetileg gróf Norden a nagy királypárti forradalom emigránsa, a Puncsaiban megboldogult IV. Károly detronizált Habsburg uralkodó benső barátja, aki ma is titkos levelezésben áll Ottó királyfival Stenokerzellben. S lassan kiderült az egész múlt, Somló szordínósan drámai, szárnyaló és mégis nemesen egyszerű előadásában. Az éjszaka, midőn Kalmár vezérlete alatt egy tiszti különítmény megszállta a várat és a telefonközpontot, és repülőgépen Budapestre érkezett a király... az utcákon barikádok álltak, ropogtak a gépfegyverek, elkeseredett küzdelem után utolsó 20 000 hűséges emberével Budaörsnél vetette magát döntő ütközetbe a király... De mielőtt a nagyszabású vérontás megkezdődhetett volna, őfelsége közbelépett, átölelte Kalmárt, megcsókolta, nagy beszédet intézett az embereihez, és a budaörsi ütközetnek vége volt, őfelsége megtört szívvel ment Puncsaiba meghalni, Kalmár, illetve gróf Norden és néhány társa puszta életét mentve szökött át Dömösnél a határon száműzetésbe. De percek kérdése, értve alatta természetesen történelmi perceket, visszaültetik trónjára Ottó királyfit, és akkor Kalmár nemcsak elkobzott birtokait kapja vissza, hanem családjának magas politikai méltóságát is. Ne vegyék tőle rossz néven, kérem. Somló nem volt szélhámos, Somlót művészettől terhes fantáziája kényszerítette, hogy megszülje ezeket a titkokat, hogy megjátssza gróf Norden politikai barátját, hogy megjátssza a forradalmakat, királyok tragédiáit, tragédiák királyait, hősöket és emigránsokat, csendes délutánokon hálás közönségnek, meleg szobában... Ne vegyék tőle rossz néven, olyan volt ez, mint mikor Kazinczy vérrel írt magyar nyelvtant Kufstein falára, mert írnia kellett, és Somló kevésbé drámai helyzetben, kevesebb hősiességgel csak vízzel írta a vért, életének láthatatlan börtönfalaira, csak játszott, modern klasszikusokat, színház híján, zsúfolt nézőtér híján a puttkamerstrassei harmadik emeleten, hosszú téli délutánokon, mikor az utcák hidegek és csatakosak, az emberek érzéketlenek, a lehetőségek sivárak. Hát narkotizálta itt magát saját szavainak etilkloridjával, és a hallgató semmi volt ahhoz képest, ahogy ő maga hitte mindazt, amit mesélt, addig amíg mesélte, és talán azután is egy kicsit. És közben az ablak előtt fehér hópelyhek folyton gördülő függönye hullott, és kávéztak. Kalmárnak persze sejtelme sem volt erről, mert hiszen Somló barátságának előfeltétele volt, hogy Baldianné és Emmi örök, mélységes hallgatást fogadtak, kiváltképpen Kalmár előtt. Kalmár közben éhezett és cipője olyan mohón, olyan tátott nyílásokkal fogadta be a vizet, hogy lábait még egyszer olyan nehéznek érezte, hogy léptei szörcsögtek, hogy köhögött és prüszkölt, és napról napra növekvő csodálkozással konstatálta, hogy különös misztériumok veszik körül, hogy a Baldian család tagjai csodálattal és alázattal bánnak vele, hogy Somló, mint egy elmebeteg, tiszteletteljes melankóliával nézi, ha főbérlőjének valamelyik családtagja jelen van. Mert Kalmár lakása nemcsak előkelő, hanem enyhén temperált is volt, ezért állandóan ketten-hárman is tartózkodtak itt a társaság tagjai közül. Kalmár kivételével az egész társaság tudott már a budaörsi eseményékről, csak éppen neki nem mertek szólni, mert aggasztóan korrektnek tartották az ilyen játékot. Baldianék szemében természetesen ezek a magyarok összeesküvők voltak, akik itt konspiráltak. Konspirálás közben nagyobb mennyiségben fogyasztották a hitelre kapható Isbarta cigarettákat. Ha Kalmár nem volt otthon, halk, titokzatos hangok suttogtak a szobában, s Baldiannénak ilyenkor sejtelme sem volt, hogy tulajdonképpen Emmiről beszélnek, akibe halálosan szerelmesek voltak. Aggasztóan közeledett a hónap vége, az újabb hetven márka terminus, és nemhogy hetven márka, hanem hetven pfennigje sem volt Kalmárnak. Reggeltől estig munka után szaladgált, már boldog lett volna, ha filmen statisztálhat, ha ügynökölhet, már boldoggá lett volna, ha kifutónak felveszik valahol, de sehol semmi. És este, ha hazajött, megint csak azon a halálos módon, avval a tuskószerű gutaütöttséggel dobta végig magát a díványon átázva, kimerültén, elgyötörtén, átszüremlő Grieg melódiák északi lágysága mellett elkeseredve, csüggedten. Ezen az estén éppen Molnár és Somló jöttek hozzá látogatóba. Ezen az estén szólalt meg Somlóban a lelkiismeret, hogy el kell mondani mindent Kalmárnak, ami már három hete történik mögötte. Kalmár nem volt smokk[27], és ezenfelül halálosan fáradt volt, tehát miután végighallgatta Somlót, csak azt mondta szomorúan:
– Disznók vagytok. – Ezután hallgattak. Azután megint Kalmár mondta. – Természetesen meg fogom nekik mondani holnap, hogy az egész dolog hazugság, hogy kitaláltátok. Nem vagyok szélhámos. – Ez ellen tiltakoztak, különösen Somló. Esküdözött, hogy az egész dolgot sokkal inkább Baldianék találták ki, és beszélték be, mint ő. Nemsokára megérkezett Kis Gyula, a költő is, és hatalmas vita indult meg a felelősség kérdése felett. Mind a hárman megállapodtak abban, hogy Kalmár, az elnök nem hagyhatja cserben a társaságot. Hogy midőn végre van egy hely, ahol fűtenek, ahol néha kávét kapni, akkor Kalmár az ő speciális gőgjével nem teheti tönkre éppen tél idején egy csomó magyar művész egzisztenciáját. Legérdekesebb azonban Somló érvelése volt.
– És végeredményben nem is hazudtunk. Hát nem vagyunk mi emigránsok? Hát nem száműzött minket a sorsunk mindenféle kóborlásra a világban? Hát nem vagyunk mi nemesek? A legkülönb nemesek, akiknek a természet adta a kutyabőrt, és pedig nem a szívükre, mint általában. Hát nem vagy te gróf? – fordult Kalmárhoz –, most kérdem én: ki mondja itt közöttünk, hogy Kalmár nem gróf? – Senki sem mozdult, és ezzel közfelkiáltással vagy hallgatólagosan, de mindenesetre hivatalosan, most már nem gúnyból, hanem tisztelettel Kalmár Lászlót gróffá fogadták. Kalmár nézte őket. Nézte és sajnálta őket, és maga sem tudta miért, milyen sors rendelte így, de átérezte, hogy az élére tartozik ezeknek az embereknek, hogy köteles őket védeni és vezetni, hogy ha émelyeg is ettől a históriától, ha tiltakozik is ellene minden idegszála, ilyen télben ezeket a szerencsétlen fiúkat ilyen melegből nem űzheti el csak azért, mert kényes az ízlése.
– Hát nézzétek, most úgyis huszadika van, avval, remélem, tisztában vagytok ugyebár, hogy hetven márka házbért én nem tudok fizetni elsején. Tehát hátra van még tíz napunk. Jól van, én ugyan nem leszek gróf ez alatt az idő alatt sem, de nem árulom el, hogy nem vagyok gróf. Különben ostobaság volt, hogy megmondtátok, és különben hagyjatok békit és akasszátok föl magatokat. – Ezt mondta, és a fal felé fordult, és hallgattak, és a másik szobából csak özönlött át a sok dús északi melódia, halkan a levendulaszagú barokk miliőből, csak ültek, és lassan belemosódtak az alkonyodó szoba bútorainak árnyékába, ahogy csüggedten, és a hó végétől előre fázva ültek.
Schwartz Tiborral a Hallei kapunál találkozott egy Az Est révén. Kalmár a Titz Áruház falának dőlve olvasta Az Estet, mikor megállt mellette Schwartz kissé távolabb, de úgy hogy a vastagabb betűket el tudja olvasni, és nézte az újságot. Kalmár átfordította az utolsó lapot és odanyújtotta az ismeretlennek:
– Tessék!
– Köszönöm.
Átvette a lapot, és ott állva kiolvasta az egészet. Kalmár türelmesen várt. Miután az ismeretlen elolvasta Az Estet, bemutatkoztak egymásnak, és sétálgatni kezdtek a Belle-Alliance-Platzon. Schwartznak nemcsak a neve, hanem a külseje is feltűnően zsidó volt, kampós orra alatt keserűségre hajló szájszélek görbültek lefele egy arcvonássá beidegződött szomorú grimaszban. Gyapjas, göndör haja, ellentétben az erősen kopaszodó Kalmárral, elviselhetővé tette számára kalap nélkül is a telet. Arcán a túl erős szakáll állandóan kékesszürke színben játszott, szikár, de nagy csontozató ember volt, magas, meredek homloka, mint egy szirtfok ágaskodott előre bozontos szemöldökei, villogó sötét szemei fölött.
– Nézze – mondta Kalmárnak megismerkedésük második percében –, mi zsidók már rég elpusztultunk volna, ha nem üldöznének bennünket. Ha nincs numerus clausus, talán sohasem látom Berlint, talán sohasem élek ebben a nagyszerű városban. Az igaz, hogy micsoda körülmények között, ezt képzelheti, de mégiscsak Európa közepében, nem?
– De igen – felelte Kalmár, aki nobilis természeténél fogva nem szerette a felekezeti kérdéseket és sohasem bocsátkozott szívesen vitába ilyesmiről.
– A létért való küzdelemben elpusztulnak, vagy megerősödnek a fajták. A nehezebb feltételek több egyént pusztítanak el, de a megmaradt fajta erősebb lesz általa. Amit vesztünk mennyiségben, azt nyerjük minőségben, így leszünk mi, zsidók mindig kevesebbek és mindig erősebbek, és mit gondol, ha tovább üldözik a zsidókat, mi lesz, végül marad egy zsidó, a legerősebb ember a világon.
Micsoda szemérmetlen mártírok a zsidók, gondolta Kalmár, micsoda filogenetikai mazochizmussal kéjelegnek elátkozottságukban, és ahol összejön velük az ember, rögtön az antiszemitizmus ellen védekeznek. Azért nem volt neki unszimpatikus ez a blazírt, nagydarab, hanyag ember, aki szemmel láthatólag igen sokat tudott. Megtudta tőle, hogy orvosnövendék, mint gazdag szülők gyermeke került ki Berlinbe, de egy évet sem volt itt, midőn odahaza kitört a kényszeregyezség, a szülei elszegényedtek, és havi hatszáz márka apanázs után meg kellett szoknia a kültelki ötvenpfenniges hálóhelyeket, meg kellett szoknia, hogy nappal pincér volt, éjjel tanult, közben szigorlatozott. Kalmár érezte, hogy minden szó igaz, amit ez az ember mond, és mégis bántotta, hogy kérkedik a nyomorával, hogy sajnáltatja és csodáltatja magát, hogy hangjában néha valami jellegzetesen melodikus siránkozás csendül fel, hogy hihető volt, miszerint bibliai átkozódásokra fog fakadni. Már a Friedrichstrassén jártak, Schwartz már nagyapja történetét is elmondta, nagyapjáét, aki mint sokan a héber nagyapák, tizennégy fillérrel érkezett meg Balassagyarmatról a fővárosba, gyalog, foglalkozására nézve házaló köszörűs. [Schwartz] még egy szóval sem kérdezte meg, hogy ki az, aki mellette megy, mintha nem is érdekelné. Mintha nem is érdekelné, úgy mesélt magáról, egymás után szíva Kalmár Isbarta cigarettáit, és megvolt az a rossz szokása, hogy egy-egy mondatnál hirtelen megállt, és öt percig is állva maradt, és esetleg fogta Kalmár kabátgombját is, azután minden átmenet nélkül megindult négy lépést és újra megállt, úgy magyarázott.
– Mert, uram, a német embernek nincs lelke, esze sincs, csak jelleme van és logikája. Ezért különb nép a világon. Ezért a legjobban használ fel mindent, amit a zsenik összehordtak a civilizáció számára, ezért Európát csak Németország mentheti meg, mert Anglia hiába hivatott erre, földrajzi tagoltsága miatt a modern harcászat haladásával egyenes arányban csökken a hatalma, a politikai presztízse. India forrong, Ausztráliát sakkban tartja Japán, de Németország egysége, fennállása Európának is létérdeke, és ez a Németország pusztán a fajtából kisugárzó energiával kell hogy győzzön, pusztán a rendszerességén kell hogy széttörjön Franciaország, a hideg kegyetlenségén kell hogy megtörjön az enervált Európa... – Ilyen széles körű ismereteket fejtegetett ott a Friedrichstrassén jóformán egy ismeretlennek, miután már két napja nem evett, és több mint tíz csomag cigarettát szívott el. Együtt mentek föl a Mokka Eftibe. Mire odaértek, a Leipziger Strassén a szénszálas lámpák hófehéren izzó, nyugtalan, tág fényei ragyogtak már, a potsdami térről torlódva, harsogva özönlött az esti forgalom olyan benzingáz felhőben, óriási fényreklámok olyan vakító hunyorgásban, hogy megálltak egy darabig ebben a világvárosi kakofóniában, nagyon éhes és nagyon fiatal emberek, vadonatúj ismerősök, özönvíz előtti sorstársak, egy művész és egy zsidó, egy katolikus és egy tudós, a nyersolaj motor, a rövidhullámok, a fordizmus[28], a pjatyiletka[29] és a hadigázok nagyszerű korában, este nyolc órakor, a teljes forgalmi díszében üvöltő Berlin kellős közepén. A földszinti kávébüféből liften mentek a második emeleti helyiségbe, liften mentek, mert szegénységük és nagyravágyásuk szívesen fogadta a díjtalan fényűzéseket. A kávéház felett már vastagon úszott az a mellre nehezedő, sűrű dohányfüst, az az agyra nehezedő csörgés és zsongás, ami a külföldi boulevard-okon tengődő idegeneket annyira megnyugtatja, hogy sokszor kenyér helyett is kávéházra költik az utolsó fillérjüket. A Kék Golyó Társaság már szinte teljes számban együtt volt, mikor letelepedtek, és Kalmár bemutatta az új honfitársat, Schwartzot az uraknak. Ezen az estén már Schwartz vitte a szót, már felvetett egy ötletet, hogy szerzői estét kell rendezni, amihez meg lehetne nyerni a magyar követséget és a magyar kört is, összeállították a programot, és lelkesedtek, miközben a fáradt szalonzenekar minden meggyőződés nélkül egy tangót interpretált, amelynek azonban csak foszlányai jutottak át a zsivajon a kávéház túlsó sarkába.
Valahogy rendszeressé vált, hogy Kalmár bent vacsorázzon Baldianéknál. Félig vendéglátás volt ez, félig panzió. Valahogy nem esett szó arról, hogy Kalmár vendéglátásnak tekinti-e a vacsorákat vagy megfizet értük? Vacsora után sokáig maradtak együtt, és ilyenkor Kalmár az ő halk, lassú modorában előadást tartott nagy, áhítatos fegyelem közepette. Természetessé vált, hogy ő ült az asztalfőn, a mártír, a csodás, a gróf Norden, és míg az öreg Baldian III. szórté cigarettát szívott az Isbarták közül, addig Kalmárnak I. szórté cigarettákat hozott, mert a gróf nem szívhatja ugyanazokat a cigarettákat, mint egy trafikos. Holott ugyebár az egyik készíti ezeket a cigarettákat, a másik pedig csak szívja, ami bizonyára sokkal könnyebb. És hogy viselkedett Emmi? Emmi ült és nézett. Érdeklődve, kíváncsian, ahogy a nők olyan emberekre néznek, akikről még nincs kialakult véleményük, de szívesen vélekednének róla kedvezően. Ült és nézett ártatlan, nyugodt szemeivel, olyan egyformán, mindig Kalmárra, amilyen kitartással és nyíltsággal csak egész romlott vagy egész ártatlan nők tudnak nézni. Kalmár nem állta ezt a pillantást, amelyben nem volt meg az örmény nép ázsiai, babonás tisztelete, ezt a pillantást, amely közép-európai, bíráló és analizáló tekintet volt, kétkedő és leplezetlen. Kalmárt üldözte a gyanakvás, hogy ez a lány sejt valamit a valóságból, hogy ez a lány nem hiszi el fenntartás nélkül a budaörsi legendát, és egyelőre várakozó álláspontról figyel, de le fog csapni az első áruló jelenségre, amely igazolja gyanúját, le fog csapni fiatalságával, berlini nevelésével, amelyben jóformán eltemetkezett kis-ázsiai múltja. Csak az tudja elképzelni, hogy milyen illúziókat jelenthet egy családi körben elfogyasztott vacsora, aki már élt külföldön, nagyon szép otthonból elszakadtan, szegényen, fiatalon és harminchárom fokos télben. Csak az tudja, hogy milyen sivár albérleti estéket, milyen fájó nosztalgiákban tévelygő, céltalan csatangolásokat lehet átélni egy budapesti fiúnak, éppen Berlinben, ebben a szomorúan szívtelen, érzéketlen városban, csak aki élt már szentimentális szívével melegség, biztatás és szeretet után sóvárogva germánok között! Az tudja, mit jelenthet Kalmárnak, aki nemcsak mérnök növendék volt, hanem költő is, sőt ezerszer inkább költő, mint mérnök, hogy éppen neki milyen nagyszerű ünnep volt minden családi vacsora, minden egyes akkord a Morgenstimmungból, ami éppen annyira nem volt muzsika, éppen annyira tartozéka volt az otthonnak, mint hajdan a dúr skála és egyéb skálák, melyeket a húga a nap minden szakában, mint egy primitív, befejezetlen szimfóniát játszott oda-vissza, vissza-oda, és nyári délutánokon a nyitott ablakon át kihallatszott az utcára, mikor ő jött haza az iskolából, ez a skála, amely mint emlékek tartalma beethoveni melódiákkal ért fel zeneileg. Éppen ilyen volt a Morgenstimmung, ahogy megülepedett itt a bútorokon, hozzá tartozott ehhez a családi körhöz, a szeretet, a vacsora és a meleg fogalmakhoz. Kalmár látta, hogy napról napra megszeretik, és ő is napról napra jobban megszerette ezeket a nagyon egyszerű, nagyon jószívű, nagyon hiszékeny embereket. És napról napra nehezebb lelki teher lett számára a misztifikáció, amit vele és általa űztek Baldianék. Amellett problémája volt, hogy vajon, ha nem tisztelnének benne politikai regényességeket, szeretnék-e ugyanígy, csak érte magáért. Különösen irodalmi mélységű volt ez a probléma, ha Emmire gondolt, akinek az ágya az övé mellett állt, nem volt közöttük más, csak a fal és a morál, hogy áthallották egymás lélegzetvételét, a levetett cipő koppanását, az ágy nyikorgását, mikor beléfeküdtek. És az előszoba kedves félhomálya, ahol néha összejöttek Emmivel, néha halk szókat váltottak, miközben tágult szembogárral nézték egymást a homályban, és egész más dolgokat mondtak, mint amiket néztek, és egész más dolgokat néztek, mint amit egyáltalán mondani lehet. Egyszer, midőn Kalmár bent volt náluk, Emmivel beszélgetett, és megérkeztek a barátai, és Baldianné bedugta fejét az ajtón és udvariasan jelentette Kalmárnak:
– Die Herren verschwörern sind hier![30]
Hát ez olyan kedves volt, olyan komikus és mégis megdöbbentő, hogy Kalmár nem is tudott felelni rá, és miután átment a szobájába, nagyon alaposan megmondta a véleményét az összeesküvő uraknak, természetesen letompított hangon, amely még inkább úgy hangzott át a vékony falon, mintha egy lázadásra adna instrukciót. És a többiek is, mind ebben a lakásban a legegyszerűbb dolgokat is suttogva beszélték, titokzatosan és lappangva. Például Somló Ferenc olyan hangon közölte Kalmárral, miszerint nincs cigarettája, hogy Baldianné a szomszéd szobában megborzongott és keresztet vetett, mire Kis megjegyezte, hogy holnap statisztál filmen, fojtottan és izgatottan mondta ezt, hogy hangsúlyából könyörtelenséget lehetett kivenni a trónbitorlók ellen. Egyszer az is megtörtént, hogy Somló lélekszakadva, holtsápadtan jött fel, és izgatottan kérdezte Emmit:
– Kalmár még nincs itt? – És amikor megtudta, hogy nincs, csüggedten zuhant egy karosszékbe, izgalmában egymás után szívta az asztalon lévő dobozból az Isbartákat, alig bírta lenyelni a csésze kávét, amivel Baldianné megkínálta, alig bírta kikanalazni a cukrot a csésze fenekéről, alig bírta lenyelni azt a két szelet kuglófot, amit átnyújtottak, nem is felelt a faggatásra, csak kérte Baldiannét, hogy ne szóljon semmit Kalmárnak, ha még egyszer hazakerülne, kérte, hogy ne szóljon semmit, és rohant el. Pszichózissá nőtte ki magát az ügy. Eleinte azt hitték, hogy ravaszságból csinálják, később ambicionálták és feleslegesen is, időtöltésből, szórakozásból misztifikáltak, és később már hitték. Bármilyen különösen is hangzik ez: hitték, hogy emigránsok, hogy összeesküvők, hogy politikai exponensek, hogy Kalmár gróf, mintegy megtestesítették evvel a hittel, ami úgyis igaz volt más formában, hogy ők emigránsok, de nem a törvény, nem a politika, hanem a művészsors kategorikus imperatívusza hajszolja őket el otthonról, az emberi meg nem értés száműzi őket. És gróf volt Kalmár, gróf a szó legnemesebb értelmében nemes ember, én hiszem, hogy különb és nemesebb a kasztíliai hidalgóknál. Vereckén túl felmutatható származású szittya uraknál talán sokkal is nemesebb. És összeesküvők is voltak, ha tehetetlenek, ha terv nélküliek és hisztériások, de összeesküvők az önzés, a realitás, a hideg emberi törtetés ellen passzív összeesküvők, akik nem tudtak harcolni, csak elvérezni, ezek voltak. Tragédiájuk kompaktabb fogalmazást nyert ebben a históriában. Ez volt az egész. Hogy miből éltek ezek az ifjak Berlinben, holott szemmel látható elfoglaltságuk az állandó, nyugtalan lobogáson kívül nem volt, ezt nehéz körülírni. Mondhatnám úgy is, abból éltek, hogy a létminimumon mélyen alul el tudtak tengődni, hogy éhségükbenjóllaktak a világváros kápráztató fényeivel és lobogásával, a város fölött futó viaduktokkal, a tükörsima, hatalmas sugárutakkal, a földalatti villanyos magasvasút részeinek monumentális vastraverzeivel, és evvel a roppant zagyva, nagyszerű, hatalmas forgataggal, amelyben álltak lihegve, egy-egy Ady Endre, Cézanne, Einstein vagy esetleg a három egy személyben. Éltek abból, hogy megihattak este egy kávét, elhelyeztek hazai lapoknál egy-egy színes riportot, bejutottak valahová filmhez statisztálni. Éltek a reményből, mikor órákig gyalogoltak hóban és fázva, lázban és ambíciókkal a Nordentől a Westenbe, a Schiffbauerdammról a Kaiserstrasséra ajánlólevelekkel, ígéretek után ebben a parforce vadászatban[31], mint vad és vadász, űzetve a nyomortól és hajszolva az érvényesülést. Éltek abból, hogy valahol megkínálták őket néhány keksszel, vagy valamelyikük megosztott a társával egy fél kiló kenyeret, vagy kaptak a zsidó hitközségnél tíz márkát, a magyar egyesületben egy vacsorát, a skót missziónál egy pár zoknit és néhány pfenniget, otthonról pénzt vagy csomagot, társaságukba tévedő gazdag magyartól egy vendéglátást. Szóval éltek a szónak abban a desztillálatlan fiziológiai értelmében, amely távol áll a tegnap tartalmától, a holnap céljától, és az önfenntartás jóformán nem szolgál mást, mint a szervezetben ható kémiai korrelációkat. Kalmár képviselte közöttük a céltudatosságot, a józan észt és a tekintélyt. Mindezt szükséges volt elmondanom ahhoz, hogy teljes nagyszerűségében felfogják a Baldianéknál eltöltött családi esték jelentőségét. Egy nagyon furcsa szimptóma volt, midőn Kis Gyula és Molnár István együtt mentek ketten, Budapestről beszéltek.
– Jó lenne már egyszer hazamenni – mondta Gyula.
– Majd hazamegyünk egyszer, de akkor... – mondta sötéten Molnár: Ugyanabban a hangnemben, ahogy Baldianéknál mondta volna. Kis Gyula csak egy pillanatig csodálkozott, aztán ő is ezen a hangon szólt:
– Egy Dante, egy Dosztojevszkij vagy Diderot, mit tudhattak a száműzetésről, hiszen nem Budapest volt, amit nélkülöztek.
És lassan úgy ültek a Mokka Eftiben csüggedten és előkelően a kapucínerek felett, zárkózott, szomorú gőggel, mint igazi száműzött főurak. Már ők is avval a tiszteletteljes alázattal bántak Kalmárral, ami gróf Nordennek, a budaörsi hősnek jár ki, mert csak így tudták tisztelni saját életüket és száműzetésüket.
Huszonötödike volt, mikor Baldian megkérte Kalmárt zavartan és pillantásában félve, hogy felségsértést követ el, hogy az örmény kolónia elnökénél tartandó zártkörű banketten vegyen részt ő és Herr Somló. Kalmár bólintott és barátsággal mondta, hogy megteszi. Somlónak az volt a véleménye, hogy fel kellene tűzni egy néhány pfennigért kapható szép, fehér csillagot, de Kalmár energikus tiltakozásával csírájában fojtotta el a dekoratív megjelenés tervét, ami Somlót őszintén elszomorította. Mikor Kalmár belépett a büszkeségtől sugárzó Baldian család élén, a várakozó tiszteletteljes tekintetből kivehette, hogy Baldian már informálta „kilétéről” a honfitársait. Az asztalfőre ültették. Nagyon díszes és szertartásos vacsora volt, alig mertek beszélni, alig mertek enni, csak Kalmárt nézték. Ez a fagyos, feszes hangulat sehogy sem akart felengedni. Nem merték megszólítani Kalmárt, nem mertek kérdezni tőle, csak Emmi szemei néztek változatlanul kétkedően, rajongással. Emmi szemei csodálatos, megfejthetetlen, lírai szemek. És megtörtént az első tószt, egy gazdag cigarettagyáros mondta, felemelkedve. (Örményeknél, mint hazátlan sorsüldözött népeknél, nincsenek társadalmi osztályok. Dúsgazdagokat, szegényeket, proletárokat összefűz az a megnevezhetetlen, titkos szolidaritás, amelynek jóformán célja is alig van, csak titkos, mintha elfeledett, atavisztikus titkokat vinne ismeretlen cél felé. Összeesküvés, amelynek célja és tárgya régen meghalt a politikában, csak az apáról fiúra szálló szokás és vágy maradt meg.)
Mi valamennyien tisztában voltunk, a beszéd misztikus volt nagymértékben, és midőn a tósztmondó kijelentette, hogy ők nagyon jól tudják, kivel állnak szemben Kalmár személyében, akkor egyszeriben megértő pillantásokkal néztek egymásra, majd az asztalfőre, és midőn bizalmának adott kifejezést, hogy Kalmár el fogja érni céljait, egyben kipirosodva fejezte ki hitét az irányban, hogy az ő örmény barátait nem fogja elfelejteni. Nem fogja elfelejteni azokat az embereket, akik egyszerű ruhában is tudták, kinek hódoljanak, akik megértéssel fogadták üldözöttségében, s megnyitották előtte házuk és szívük ajtaját. Nem mulaszthatta el ez alkalommal rámutatni arra a tényre, hogy az örmények ritkán találtak hűséges barátot, és a világháborúban hiába lázadtak fel a törökök ellen, hitelt adva az angolok ígéreteinek, hiába véreztek német ágyúk alatt, szolgálataikat az angolok egyszerűen elfelejtették. Kipirult arccal csapott az asztalra öklével, kipirultak a többiek is mind, gyűlölettel az angolok iránt. Csak arra enyhültek meg, midőn a szónok úgy fejezte be beszédét:
– De mi tudjuk jól, hogy az ön magas személyében, emberi szívében nem fogunk csalódni, és a hatalmon sem fogja elfeledni, hogy van egy nép a földön, amely évszázadok óta igazságtalanságok és a sors ostorcsapásai alatt nyög. Egy nép, amely mindig a királyokért rajongott, és ma is csak a királyságban hisz, mint egyedüli államformában, amely boldogulást hozhat egy népnek, és köszönti innen a tragikus sorsú, halott, nagy királyt és fiát „Euere Majestät Kronprinz Otto, der ewige König Ungarn!”
Somló, mint egy katonatiszt, akin erőt vesz a szokás hatalma, merev haptákba ugrott föl. Holott sohasem volt katonatiszt. Kalmár felállt lassan, nyugodtan, maga sem tudta, milyen hirtelen támadt, szomorú, gőgös előkelőséggel, maga sem tudta, ki volt az és honnan beszélt belőle, aki hirtelen így szólt a hangszálaival, a szájüregén keresztül:
– Sohasem fogom elfelejteni önöknek a szeretetnek, a hűségnek, ezt a nagyszerű megnyilvánulását, amellyel nemcsak engem fogadtak szívükbe, hanem a magyar korona szent és igaz ügyét. Biztosíthatom önöket, hogy ha a jogtalanság és a terror átmeneti orgiája, mely e pillanatban diadalt ül az alkotmány és az igazság felett, megdől, és hogy rövidesen így lesz, azt tudom, én hirdetője leszek az önök igazságának, és minden erőmmel azon leszek, hogy az örménykérdés körüli súlyos tévedéseket és évszázadok igazságtalanságait harcos módjára képviseljem.
Somló csak csodálkozott, csak ámult, megremegett a pohár a kezében, a félig lenyelt falat a torkában, és ahogy maga sem tudta, mi ez, és érezte Kalmár tekintetéből, hogy ő sem tudja, és mind a ketten meg voltak rendülve valami természetfölöttitől. És Kalmár azt is észrevette, hogy Emmi tekintete felfogja azt a pillanatnyi, tehetetlen, döbbent szemjátékot, ahogy Somlóval összenézett. Vacsora után még elbeszélgettek feszes hangulatban, melyet Kalmár barátságos közvetlensége még feszesebbé tett. Jóindulattal hallgatta meg Szelidan professzor fejtegetéseit az örménykérdésről, hallgatta az elnyomatások és vérengzések sorozatát, amelyek török részről történtek. Megismerkedett a nagyszerű örmény irodalom néhány nevével, megtudta, hogy Párizsban napilap is jelenik meg örmény nyelven. Általában úgy beszéltek vele, mintha egy politikai kiválóságot akarnának meggyőzni az ő igazságukról, csak nézte Kalmár ezt a szívósságot, hazátlan emberek dühödt hazaszeretetét, nomád emberek szabadságvágyát.
Az is különös volt, hogy minden averziója ellenére Schwartzcal különös, jó barátságba kerültek. Leszámítva azt az örök, csekély gyanakvást, barátságra izgató idegenséget, ami egy tiszta zsidó fajtájú és egy tipikus keresztény között sohasem szüntethető meg, bensőséges viszonyba kerültek egymással. Schwartz nem volt tagja a budaörsi szektának, jóformán alig tudott vagy alig vett tudomást a Baldianéknál történt dolgokról, úgy látta, ahogy egy orvosnövendék látja fantaszta művészemberek bohém kalandjait, amelyek sosem lépik át egy józan ember integer, tárgyilagos érdeklődési körét. Schwartznak imponált Kalmár, szeretett vele menni, beszélgetni, barátkozni, szerette a hangját, tartózkodós finom modorát, szelíd szépségét. Szerette őt avval a faji szentimentalizmussal, amely a homoszexualitás határán jár néha barátok között, hogy féltékenyek a barátjuk szeretőjére, valamelyik másik barátra, féltékenyek anyára és könyvre, érzékenykedők és rajongók, csak éppen a nővel való nemi érintkezés szabja meg a határt a beteges hajlam és az ilyen barátság között. Tulajdonképpen semmiben sem egyezett a véleményük, illetve annyira különbözött mindenben, ahogy csak két különböző világrend ütközhet egymással, ahogy csak északi és déli fajták különbözhetnek. Schwartz nemcsak kételkedett mindenben, hanem tagadta mindazt, ami illúzió, tagadta mindazt, amit tudni nem lehet, csak hinni, míg Kalmár csak olyan dolgokat hitt, amiket nem lehetett tudni. Nem volt Kalmár konstruktív ember, nem volt megelégedve a fennálló társadalmi renddel, de hitt Wellsben, és valamennyi szent doktrinerében az evolúciónak, hitte azt, hogy az emberi jóság és értelem el fog vezetni valami csendes, lírai völgyébe a megnyugvásnak és a szeretetnek, hitte ezt, mint valami tudósba oltott pap, költőbe szárnyaló szocialista. Ezzel szemben Schwartz egyaránt lenézett kommunistát és keresztényszocialistát, egyaránt nézte le a kirívó osztálykülönbségek hierarchiáját és a kollektivizmust. Individualista volt, és azt vallotta, hogy egyéni értékek és érdemek szerint tagozódjanak az osztályok, hogy érdemeket ne lehessen örökölni. Legszentebb hite a tudás volt, amiből rengeteget halmozott föl, alaposan, módszeresen. Vitáik annyiból álltak, hogy egyik a másik után elmondta a maga véleményét anélkül, hogy valaha csak egy pontban is találkoztak volna, anélkül, hogy valaha meggyőzhették volna egymást. A vitákban Schwartz türelmetlen, ideges és hangos volt. Kalmár szelíd, kissé közönyös. Schwartz nem sokra tartotta Kalmár tudását, de szerette modoráért, a külsejéért. Kalmár utálatosnak találta Schwartzot, szerinte penetráns tudását, de szerette a ragaszkodását, a szeretetét, azt a meleg, szentimentális szeretetet, amit Schwartz sugárzott feléje. Egy téli délután, Treptowba rándultak ki. Biciklit szereztek valahonnan, és kikerekeztek ebbe a gyönyörű részébe Berlin környékének, amely már rég világhírű lenne, ha érdemtelen elnyomást nem szenvedne Sanssouci történelmileg előkelő helyzetével a kirándulók szemében. Nagyon boldogok és túlságosan fiatalok voltak ezen a napon mind a ketten, barátságuk mézesheteiben. Oly szép téli nap volt, ami ebben a nedves, ködös, egészségtelen városban a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A nap széles, sárga özönlése hűvös, derűs sugarakkal ölelte át a kopár, nagy fákat, száraz gallyaikkal, ahogy égnek meredtek a kavicsos, széles út két oldalán sorfalat állva. A négy kerék egymás mellett zizegett, ahogy vidáman taposták a pedált, és csöngettek, néha ok nélkül, az elhagyott úton, csak mintegy kacagva nyomták meg a biciklicsengőt, hogy rikoltson helyettük.
– Látja, ez a fiatalság – mondta az ő szordínós lelkesedésével Kalmár.
– Egy fél óra múlva kint vagyunk – felelte Schwartz, akiben a gyakorlati ember sohasem szünetelt. És kerekeztek. Kopasz bokrok futottak el mellettük, üres szántóföldek maradtak el, és egyre sebesebben taposták a pedált, ilyen módon konvertálva más irányú, lappangó tettvágyaikat, amelyek most felduzzadtak bennük a friss szabadban.
– Mikor vizsgázik? – kérdezte Kalmár, hogy ő is tárgyilagos legyen.
– Két hét múlva élettanból. Azt hiszem, ez lesz a legnehezebb. Kretschmer vizsgáztat, a legnagyobb antiszemita, csak a haját nézi a jelöltnek, és ha fekete, elbuktatja. Tavaly egy zsidó fiú befestette a haját vizsga előtt, de mégis megbukott, mert nem tanult egy szót sem. Kretschmernél tudniillik ez is lehetséges.
– Nagy szégyene Németországnak az antiszemitizmus. Higgye el, sokszor gondolkozom, és érthetetlen előttem, hát mi az, hogy antiszemitizmus? Gyűlölni a zsidót? Ezen valamikor úgy fognak csodálkozni, mint ahogy mi érthetetlen borzadással állunk a Taigetoszhegyi szertartások előtt.
– Ne higgye – mondta Schwartz –, a pozitív elektromosság sem különbözik másban a negatívtól, mint hogy eltaszítja. A zsidógyűlölet éppen úgy csirasejtjeinkben lappang, mint a vérfertőző iszony. Az ember nemcsak igazságokat hordoz magával a plazmájában, hanem igazságtalanságokat is, olyan örök igazságtalanságokat, amelyek éppen annyira hozzátartoznak a jellemhez, mint az, hogy érez. Általában a nagy tömegek ösztönösen gyűlölnek vagy szeretnek, és ez amellett szól, hogy az antiszemitizmus nem eltévelyedés, hanem hit. Lehet, hogy balhit, de hit – mondta Schwartz, a zsidó, olyan mélységes objektivitással, ami már majdnem nagyképűség volt. Kalmár, mert kereszténységénél fogva bűnrészesnek érezte magát Schwartzcal szemben, nem szerette ezeket a faji kérdéseket, amelyeket Schwartz olyan nagyon szeretett, olyan kéjjel és hosszan tudott boncolgatni, a legparányibb alkalmat olyan lázzal tudta megragadni, míg Kalmár, ha lehet, kitért az ilyen kérdések elől, avval a megértő tapintattal, ami a zsidókat jobban ingerli az Erger Bergernél[32] is. Most is elhallgatott, és buzgón kerekezett, míg Schwartzot már nem lehetett visszatartani attól, hogy a kerékpározás tempójában ne menjen bele ebbe a témába, faji mazochizmusával fejtegetve egyre tovább és tovább a zsidók helyzetét.
– Az antiszemitizmus lényege az embernek abban a hatalmi vágyában rejlik, ami már hatalmaskodási vágy, amit éppen ellenkező szóval jelölt a bécsi Adler minderwertigkeits komplexnek[33]. Egy tömeg hatalma tudatában képes megveszni, képes megölni egy gyöngébbet, csak az erődifferencia ingerének hatása alatt, csak azért, hogy bizonyítsa önmagának, hogy a mennyiség hatalmasabb, mint a minőség, amiben mellesleg igaza is van. Megmagyarázzam magának a zsidóüldözés pszichológiáját? Alkalmas például arra, hogy műveltebb és intelligensebb ember lenézhessen egy kevésbé művelt és egy kevésbé intelligens [embert]. Már pedig, ha valakit lenézhetek, annál különb vagyok, tehát nem létező műveltségem e lenézésben különb a létezőnél. Ez ugyanolyan, mintha egy jól öltözött ember különbnek érzi magát egy kopott tudósnál. Ilyenkor tulajdonképpen a jól öltözöttsége azt a diszparitást ellensúlyozza, ami kettőjük szelleme között van. Nagyon egyszerű matematikai tétel, hogy két dolog, amely egy harmadikkal megegyezik, az egymással is megegyezik. Én hiába vagyok műveletlen és ő hiába művelt, mert egy közös ponton én különb vagyok, mint ő, tehát műveltebb is. A tömeg harca az egyén ellen. A faj harca a szakadár individuum ellen.
– Nos és Kretschmer, akiről az előbb beszélt, aki úgyis mint egyén, úgyis mint tudós.
– Kiváló – fejezte be a mondatot Schwartz. – De vannak gazdag zsidók, vannak világhírű politikus zsidók, és vannak szabadgondolkodó zsidók, akiket ha nem gyűlölhetnek, a saját, elfojtásokkal telt, fülledt, anyagilag szerény életét kellene elméletileg ezek alá rendelnie. De, mert különb náluk, hát megvan a közös nevező, hogy gazdagnak érezhesse magát, és gyáva, opportunus, elfojtott vágyakkal teli életét helyesnek találja, holott tudat alatt másra vágyik, midőn a forradalmárban nem az emberi szabadságtörekvéseket, hanem a zsidó materializmust nézi le.
Sokáig hallgattak, némán kerekeztek, és nem értették egymást. Felvidámult madarak szálltak arra, és egy siető felleg árnya vonult át a szántóföldön. És némaság volt, csak a forró áttétellánc zizegett folytonosan. Kiértek Treptowba. Beültek egy vendéglőbe, és sört ittak. Budapesti iskolaéveikről beszélgettek. Kalmár a Reáltanoda utcába járt, Schwartz az István útra, de volt egy történelemtanár, akit mind a ketten ismertek. Itt megint nagy ellentétek derültek ki. Schwartz elégséges tanuló volt, szenvedélyes futballista, szegény fiú, minden tanárellenes klikk tagja, aki gyakran bliccelt, biliárdozott. Nagyon szegény sorban élt, egy Nefelejcs utcai földszinti szoba-konyhában, ételszagú kis lakásban, ahol délután három órakor már este volt, csíkos ágynemű, hörgő vízvezeték, a falon szent egyleti tábla a nagypapa halálozási évfordulóival. Elkeseredett, korán őszülő, robotos szülők... Kalmár jeles tanuló volt, tanárok kedvence. Néhai apja mint nyugalmazott ezredes halt meg. Az anyja alispán lánya, gyerekszobája hófehér, szentképekkel, Verne-könyvekkel. Nyolc év alatt nem igazolt óráinak száma helyén egy tollvonás volt a bizonyítványában. Tizenhét éves korában még naponta imádkozott, és az inge alatt, ezt senki sem tudta róla, vékony aranyláncon egy lapos éremben zománcozott Murillo-angyalkát viselt, amit a húgától kapott egyszer, régen. Ezeket a reménytelen, jellegzetesen magyar távolságokat Közép-Európa sem tudta áthidalni, a nyomor és a közös sors sem bírta csökkenteni. És bármiről beszéltek, vitatkoztak, tréfálkoztak, mind a ketten úgy érezték, hogy ezzel csak lepleznek valamit, ami bennük van, és nem lehet kimondani, valamit, ami a másik ellen irányul, amit titkolni, és tagadni kell, de hogy ez mi, arra még önmaguknak sem tudtak felelni.
– Az antiszemitizmus – kezdte hirtelen, minden átmenet nélkül Schwartz –, csak akkor fog megszűnni, ha az ambíciók szabad versenyben állnak egymással szemközt. Látja, nekem volt egy tanárom, aki csak azért engedett át, mert antiszemita volt. Keserűen és dühösen nézett rám mindig, és bár nem tudtam, nem mert elbuktatni, mert félt, hogy elfogult. Általában legtöbb négyesemet zsidó tanároktól kaptam, szintén azért, mert nem akartak elfogultak lenni.
– Maguk zsidók túlérzékenységükben sokszor Don Quijote-i módon küzdenek az antiszemitizmus ellen, viaskodnak vele akkor is, mint szélmalommal, ha egyáltalán nincs jelen. Szőnyegen tartják ezt a kérdést, ahelyett, hogy minden alkalommal agyonhallgatnák. Ne haragudjon Sándor, hogy így mondom, én mondhatom, mert én filoszemita vagyok, maguk szemérmetlenek a sorstragédiájukkal. Maguk annyira megszokták az üldözést, hogy már saját maguk üldözik magukat, ha nem akad megfelelő kopó, hogy már saját maguk keresnek üldözőt minden keresztényben. Most is nézze, egész délután erről beszél, exhibicionista kéjjel mutogatja fajának sebeit...
– Mert ez a téma tulajdonképpen a témák tengelye és deltája, nem csak zsidó szemszögből nézve, a gyűlölet, a küzdelem, az egyenlőtlen harcok témája.
Ez után sokáig hallgattak, és nemcsak az asztal, hanem az egész földteke, az egész társadalmi rend ott állt közöttük, és egy ilyen roppant átló két szélső pontjáról néztek egymásra tehetetlenül és szomorúan: két ember Berlinben.
Tizenötödikén felmondott. Boldog volt. Boldog volt, hogy barátsággal fog elválni tőlük, hogy néha majd meglátogatja őket, és akkor majd szívesen látják.
Nem is volt boldogtalan azért, mert még nem volt új lakása. Annyi pénze sem volt, hogy leelőlegezhessen egy új lakást, annyi pénze sem volt, hogy vacsorát vegyen, csak szívta az Isbartákat, amelyek mindig ott voltak az íróasztalon, mindig friss, ha kifogyott, és sohasem látta, hogy mikor teszik oda. Ezeken a napokon sokszor hallotta, hogy tanakodnak örményül, és mégis halkan a másik szobában. Kínjában, és lázas cselekedni akarásában írt egy riportot a Kurfürstendammról, egy színes riportot, lírait, szomorút, fényekről és árnyakról, lármákról és muzsikáról a Westenben, és elküldte egy napilapnak. Nyomasztóan közeledett elseje. Huszonötödikén együtt uzsonnázott Baldianékkal. Szomorú, csendes uzsonna volt. Uzsonna után Kalmár beült a hintaszékbe, és halk hangon Magyarországról mesélt. Később Baldianné lement bevásárolni, és egyedül maradtak. Kissé alkonyodott, kissé nyugtalanok voltak, sokat hallgattak, és a sötétedő szobában csak egy szemközti fényreklám fénye világított be másodpercenként kihunyva és újra meggyúlva. Kalmár lassú léptekkel járt a szobában, cigarettázott, és a szíve fájt. Emmi, mintha csak hangsúlyozni akarná ezt a hangulatot, leült a zongorához és a Morgenstimmungot játszotta. Kalmár odakönyökölt a kottatartó mellé, és egymás arcába néztek. Aztán mindig közelebb hajolt az arcához, és Emmi tárt karral, ujjaival az akkordon ült, és nagyon hosszan megcsókolták egymást. Aztán felállt, átfogta a fiú nyakát, és sokáig csókolóztak, míg végre, mintha ez egyáltalán kétséges lehetne, Kalmár így szólt:
– Szeretem...
– El fog felejteni.
– Soha. El akarom venni feleségül... Emmi!
– Maga? Engem? – és csak nézte, ijedten, csodálkozva. Kalmár egyszerre a dinasztiáknál szokásos tragédiák egyikét élte át, ráébredt rangjára, történelmi fontosságára, és fuldoklott tőle, hogy megmondja, hogy véget vessen az operetthelyzetnek, de hiúsága félt a próbától, kínozta egy kétség, hogy ez a leány nem is őt, hanem a romantikáját szereti. Csak ezt tudta mondani:
– Bízzon bennem, Emmi! Kérem, bízzon bennem, ne törődjön semmivel, ne gondoljon rólam semmit, bízzon bennem! Én nagyon szeretem.
– Én bízom magában..., nagyon..., nagyon bízom magában.
De ahogy ezt mondta lehunyt szemmel, felfelé emelkedő fejjel, és félig nyitott szájjal a mondat végén, ahogy már tapadni is kívánt a férfi csókjához, az már sokkal több volt, mint bizalom, és egyben kizárta azt, hogy valóban annyira bízni tudjon, mint ahogy mondja.
Kalmár valósággal vágtatott az utcákon. Akik látták, azt hihették, hogy kissé későn indult el a vonathoz, vagy viruló fiatal orvos, akit nagybeteghez hívtak. Úgy vágtatott, alapjában véve minden cél nélkül, zakatoló vérének taktusára, mint a tehetetlen aktivitás motollája, óriási terveket dobva fel pillanatonként. Elhatározta, hogy új életet kezd, dolgozni fog, pénzt keres, és elveszi Emmit feleségül, kivándorolnak Dél-Amerikába, megpróbál egy gépet szerkeszteni... Így rohant az utcákon, mintegy jelképezve öntudatlanul, hogy milyen gyorsan tudna és szeretne rohanni az életben. Egyszer csak megállt egy kapunál, ahova a lábai vitték anélkül, hogy tudott volna róla. Az Elsasser Strassén volt a huszonötös számú ház előtt. Itt lakott Schwartz. Elhatározta, hogy felmegy hozzá. Schwartz egy konyhában lakott, albérletben. Könyvei a használaton kívül helyezett vaskályhán voltak szépen elrakva, ugyanez a vaskályha volt az íróasztala is. Egy kötélen néhány fehérnemű és zsebkendő száradt. Schwartz a kályhánál ült, mint valami távíró tiszt fejhallgatóval a két fülén, közben cigarettát töltött és egy nagyon ócska jegyzetből tanult. A konyha padlóján oly vastagon ragadt az odaszáradt téli sár, hogy padlóként fedte a műkövet. A falra petróleumlámpa volt felerősítve, ez világított. A szomszéd szobában gyereksírás és edénycsörgés hallatszott. Schwartz miután megtöltött egy csomó cigarettát, levágta a kiálló dohányvéget, és szép sorjában dobozba rakta őket. Mikor Kalmár beszédült az ajtón, nem is tudta, miért oly lelkendezve, hogy mit fog mondani evvel a nagy lendülettel, Schwartz a mutatóujját feltartva intett neki:
– Eroica... Beethoven-est. – Aztán helyet mutatott, félig lehunyta a szemét, és élvezte a fülére erősített muzsikát. Kalmár leült és várt. Később letette a fejhallgatót és odafordult Kalmárhoz:
– Történt valami?
– Eljegyeztem magam.
Belenyomta a fát a hüvelybe, egy koppanás hallatszott, aztán lehullott a cigaretta, levágta és rágyújtott.
– Gratulálok.
– Köszönöm – és ültek.
– Nézze, Sándor, maga gyakorlatibb ember, mint én. Maga ismeri ezt a helyzetet, amiben élek a többiekkel, a Kék Golyókkal. Mit szól ezek után ahhoz, hogy eljegyeztem magam?
– Őszintén akarja hallani a véleményemet? Nincs semmi értelme ennek, amit maguk csinálnak, különösen a többiek, írók, festők, színészek és egyéb pozőrök. Maguk azt hiszik, hogy a művészet valami kiváltságos dühöngő állapot, hogy ördöngösök, megszállottak, maguk azt hiszik, hogy irónia, fölény és választékosabb beszédmód a lényeg. Lehet, hogy így volt valamikor, mikor a művész fölötte állt a korának és természetesen megértetlenül állt egy nálánál primitívebb társadalomban. Ma sajnos a kor felette áll a művészetnek. Hisztérikusak, szenzitívek, legfőbb törekvésük az extravagancia. Ezért vannak így együtt egy rakáson, segítenek egymásnak abban, hogy rendkívüliek lehessenek. Túl sokat foglalkoznak saját magukkal, szenvednek abban, hogy a társadalom nem jön el magukért egyenként, szenvednek abban, hogy minden kiváltságuk és művészetük mellett dolgozniuk kellene, és legyünk őszinték, erre képtelenek. – Letette a cigarettát és tovább töltött. – Ez a kor elsöpri magukat. Ebben a korban a valóság költészet, regény, fantasztikum és filozófia, és maguk állnak itt gyengén, lihegve bámulnak a vágtató kor után és megpróbálnak továbbra apáik nyomdokán, mint iszákos, érdekes mártírok szánalmat és tiszteletet kelteni maguk iránt, holott úgy bele fognak olvadni és megsemmisülni ezekbe a komprimált időkbe, amiben élünk, mintha itt sem lettek volna.
– Én nem akarok művész lenni, én értek máshoz is. Mondja, Schwartz, hogy lehet pénzt keresni? Ezt mondja meg, hogy lehet pénzt keresni?
– Nagyon egyszerű. Találjon fel valamit. Ha én mérnök lennék, már régen feltaláltam volna valamit. Nem a távolba szaglást és nem a pilóta nélküli gépet, hanem valami egyszerű dolgot, mint hajdan a hajtű volt, valami piros lámpát, ami egy kedvező alkalomkor kigyullad önmagától, valamit, amit cipőfűzőnek lehet tenni és praktikus, így lehet pénzt keresni. Általában pénzt csak olyan helyen lehet keresni, ahol van, tehát semmi esetre sem a kávéházban, semmi esetre sem olyan emberek között, akik éppen olyanok, mint maga, akik szintén keresnek, mert szintén nincs. Pénz a tőzsdén van, pénz a bankoknál van, a nagyiparosoknál van, tehát ezektől kell pénzt keresni.
Ültek. Kalmár a kalapjával a kezében, és a cipőorrát nézte, Schwartz pedig rendületlenül töltött. Ujjaival szétbirizgálta a dohánycsomót, tömködte a fával a gépbe, és ismét feltette a hallgatót.
– Maga szeretne gazdag lenni?
– Én leszek is. Én gazdag embereket fogok gyógyítani. Én belgyógyász leszek, specializálom magam májra, vesére, gyomorra és idegre. Tüdőtől isten ments! Látja, egy zsidó, ha szerelmes, és pénzt akar keresni, nem olyan naiv, mint maga, még akkor sem, ha lírai költő.
Na helyben vagyunk, gondolta Kalmár, és nem szólt semmit, hogy ne merüljenek újra bele valami hitvitába. Inkább nézte a konyhát, Schwartz életének diogenészi hordóját, amelyben itt élt, ilyen sivárságban, ilyen petróleumszagú nyomorban. Beethovent hallgatott, tanult, és teli volt hittel a jövője iránt. Egy vaságy állott a sarokban, piszkos ágyneműk voltak belenyomkodva, és az ablak barátságtalan udvarra nyílt, sötét, szűk udvarra, amelyben egy szekér állt, egy nagy vashombár, egy porolófa, túlsó oldalán egy ablak nélküli, piszkos tűzfal, és egy sötét pinceablakon éppen egy macska ugrott be. A szomszéd szobából ásítás hallatszott, egy csecsemő nyögése. A proletár főbérlők aludtak...
Fekszem az ágyban. A Dax kisasszonyt olvasom Claude Farrere-től. Végén tartok a regénynek. Dax kisasszony csendben sírdogál a padon, és megszólítja egy férfi. Eső veri az ablakot. Nagy, sűrű cseppek zörögnek, kopognak, cuppognak. Az ablak egy világítóudvarra nyílik, az udvar felett ponyva van kifeszítve, itt mosogatnak. A konyhaleány egész éjjel csörömpöl az edényekkel, és dalolásával is súlyosbítja ezt a lármát. Kora hajnalban már fát vágnak, mert a Groth's Hotel Restaurant-ja reggel kávébüfé, délben étterem, este bár. Altonai „nagyüzem”, de nem tágasabb egy jókora szobánál. Jelenleg jazzband muzsikál lent. Vidám zsibongás és tánclépések súrolása hallatszik.
Késő éjjel lehet, amikor felébredek. Eszeveszett sikoly riasztott fel. Lent a bárban történt ez a sikoly, és olyasféle zaj kíséri, mint mikor valakinek a fejét gyors ütemben a padlóhoz verik. A nő, aki bizonyára azonos a koppanást elszenvedővel, nyilván nem átlagos verésben részesült, mert úgy jajong, mintha haláltusáját vívná, és rémült kétségbeeséssel üvölti: Mööördeeer! Möördeeer! Az ütlegelőt, úgy látszik, ez a demonstráció nem befolyásolja a súlyos testi fenyítésben, mert a csattanások, tompa puffanások megszakítás nélkül hangzanak.
A sikoltás hirtelen artikulálatlan hörgésbe tompul, skálázó, bugyborékoló fuldoklásba, mint mikor egyszerre fojtogatnak és ráznak valakit. Összeröffenő férfihangok vitáznak, és egy nő követeli, hogy öljék meg azt a nyomorultat, mert nem először csinálja.
Miután elhallgatott a zene, és ütik a nőket, tudom, hogy három óra elmúlt, és lent a Dielében[34] pénztárt csinálnak. A tulajdonos valószínűleg nyugodtan ül, és összeszámolja a blokkokat. Mellette a főpincér, közöttük egy ív.
Nincs igaza annak, aki férfiúi erényeimről sajnálatos következtetéseket von le az elmondottak alapján. Nem cselekedtem még említésre méltó hősi dolgokat, de gyáva sem vagyok. Ha valaki azt jegyezné meg erre, hogy d'Artagnan az én helyemben lesietett volna a bárba, hogy megvédelmezze a veszélyben lévő nőt, annak azt felelem, hogy a középkorban még létezhettek erős emberek, de Altonában ilyeneket nem ismernek, és d'Artagnan, aki tőrrel és karddal szemben már annyiszor megállta a helyét, nem tudom, hogy védte volna meg lovagi jó hírét zsebkések és szódásüvegek ellen. Általában, aki itt nem vési jól fejébe a kikötőnegyed alaptörvényei: semmi közöd ahhoz, ami nem tartozik rád, az nagyon rövid életű lesz ezen a földön, ahol még a rendőrposztok is tisztelik a fenti szabályokat, és lehetőleg kerülik az olyan helyeket, ahol nézeteltérés van. Csak tömegverekedések vagy halálesetek alkalmával jelennek meg, akkor is csak, miután már beütöttek valahol egy Überfall[35] jelzésű gombot, és legalább tíz rendőrből álló riadókészültség jön utánuk. Egyetlen egyszer ütközött ki belőlem a hidalgó, éspedig a Landungsbrücken No. 5 előtt, amikor alig két napja voltam Hamburgban, és arra lettem figyelmes, hogy egy disztingvált külsejű idősebb úr földön heverő, sikoltozó hölgyet rugdal teljes erejéből. Nyomban közbeléptem, és megragadtam a férfit elöl a kabátjánál. Ekkor a hölgy, aki időközben felkelt a földről, túlterhelt retiküljével úgy vágott fejbe, hogy csak a kórházban tértem magamhoz. Ma már tudom, hogy szerencsém volt, és könnyűszerrel néhány késszúrással végződhetett volna az eset. Különben is sokkal többet voltam közöttük, semhogy túlságos fontosságot tulajdonítsak halálsikolyaiknak. Az altonai nő, még mielőtt hozzányúlna a „fiú”, máris velőtrázóan sikolt, mert tudja, hogy a jassz[36] nincs túlságosan elragadtatva a nagy feltűnéstől, és a sikoltozás esetleg arra kényszeríti, hogy elpárologjon valamerre. Az artikulálatlan női vészhangok legtöbbször a védekezés és nem a fájdalom hangjai.
És végeredményben a leány az ő kegyetlen, durva jasszát, az összes pofonok és rúgások dacára, jobban szereti mindenkinél, mert kizárólag ez az ember kárpótolja őt a sok szennyért, kínért, ami ezen a földön olyan dús mértékben jut ki a kültelki leánynak.
A helyi szokásban járatlan ember meg mert volna esküdni, hogy a sikongó nőt ott lent a bárban valami kényelmes, hosszadalmas módon kivégezték. Engem azonban nem lep meg, mikor zihálva, szipákolva, de értelmesen, gyorsan pergő szavakban védekezik a vád ellen. És kezdődik újra minden: puffanások, halálsikoly, férfihangok kiabálnak összevissza. Kivehetetlen a zajokból, hogy hányan verekszenek odalenn. Egy dübörgő basszus ugyanazt a mondatot kiabálja állandóan: Te hallgass, te elloptad a pénzemet!
A zaj tetőfokára hág. Súlyos, tompa zuhanás: egy test. Székek borulnak föl, recsegve. A kijárat redőnye zörögve emelkedik. Egy férfihang kiabál az utcára: Schupo! Schupo![37] Futnak fel a falépcsőn... Egy nő menekül. Sűrű dobogás... Az ajtóm előtt utolér valaki valakit, már vernek is egy fejet a félfához. Fertelmes sikoly: Hiiilfeee!... Hiiilfeee!...
A nő kiszakítja magát, bemenekül a szomszéd szobába és bezárkózik. Valaki úgy rúgja az ajtót, hogy beleremeg a hotel. A tulajdonos, aki eddig úgy látszik csak mint érdektelen szemlélő vett részt az eseményekben, most óvást jelent be az ajtó megrongálása ellen. Azt mondja nyugodt hangján, hogy semmi kifogása nincs, ha Karl a Hildét rugdalja, de az ajtót hagyja ki a játékból, mert azt nem lopta. Az érvelés nem egészen logikus, mert hiszen Hildét sem lopta. A rendszabályozás alatt álló hölgy tehát Hilde, a szőke konzumens. Karit nem ismerem, de szívós ember lehet, mert a vendéglőst elátkozza, és folytatja az ajtó elleni offenzívát. Az ajtó recseg. A nő kétségbeesetten futkároz a szobában, majd felrántja az ablakot, és végső irtózattal üvölt bele az őszi éjszakába: Hiiilfeee! Hiiilfeee!... Schupooo! Hiiilfeee!
Kizárt dolog, hogy ezt a kilométerekre elhangzó üvöltést, ne hallja meg rendőr Altona főutcáján, a Gr. Bergstrassén. De a rendőrök általában családos emberek, és ha egyedül, vagy csak ketten vannak, nagyon is tisztelik a kültelkek említett törvényeit. Azt hiszem, nem is lenne tanácsos egy rendőrposztnak ebben a társaságban megjelenni a rend helyreállítása végett.
A verekedés az ajtóm előtt folyik. Pofonok, átkozódás, dobogás. Valaki lihegve ismétli:
– Nem teszed le a kést? Nem teszed le a kést? – Puff! Diadalmas ordítás. – Fogd a disznót, majd megtanítlak szúrni! Többen ütnek egyet. A nő belülről dörömböl az ajtón és könyörög:
– Ne öljétek meg!... Kari!... Ne öljétek meg! – Visszarohan az ablakhoz, és megint kivisít. – Segítség! Schupoo! Megölnek egy embert! Segítség! Itt gyilkolnak! Schupoo...
Most már ütemesen, szó nélkül és egyfolytában ütnek valakit.
Elalszom...
Halk, tiszta hangokra ébredek. Két nő beszélget a szomszéd szobában. A vékony falon át úgy hallatszik, mintha az ágyam mellett folyna a társalgás. A tartós hamburgi eső változatlanul tart. Neszei, cuppog, csobog sokféle hangon és mégis egyformán. Hilde beszélget Hertával. Már a közepén tart az elbeszélésnek, amely úgy látszik az éjszakai bonyodalomra vonatkozik.
– A gyűrűt Friedel kérte el, de már akkor a pali nagyon részeg volt. Én utána mentem a ruhatárba, és közben beszélt Kürt a főpincérrel... – meséli Hilde kellemes, nyugodt alt hangon. Ő volt az, akit kivégeztek. Most cigarettára gyújt.
A gyufa sercen. Megtárgyalják az esetet. Később Herta azt mondja, hogy ő nagyon meg van elégedve Fritzcel, csak ne kártyázna. Vagy az sem baj, ha kártyázik, de ne keveredjen újra bele valami „ügybe” Azután beszélnek egy új lokálról, amely St. Pauliban nyílt, és állítólag ingyen kapnak vacsorát a nők...
Elalszom.
Kopogásra ébredek. Hűdénél kopogtak. Már dereng. Lent a világítóudvarban fát vágnak a reggeli üzemhez.
A kopogás ismétlődik.
– Ki az? – kérdezi Hilde.
– Karl.
Kulcs fordul, ajtó nyikorog, becsukódik. Léptek alatt recseg a padló, csend van. Hilde ásít, azután megkérdezi, hány óra van.
– Fél öt – mondja Kari, és mindjárt kérdezi –, mi volt a kereset?
– Tizenkettő. És jár még a tegnapi százalékomból három márka.
Eszembe jut Dax kisasszony, ahogy sírt Lyonban éjjel egy padon, pályája kezdetén, és még fogalma sem volt erről a rezignáltságról, amellyel Hilde, aki szintén lehetett egyszer bérmaruhás hajadon, ilyen nagy verés után csendesen cigarettázva elmondja Karinak a lózungot[38].
Dereng...
Egy levetett cipő koppan a padlón. Valahol ötöt kondul. Csend. Messziről nyújtott fütty, vonat vagy rendőr.
A vékony falon minden áthallatszik. A végtelennek tetsző őszi eső esik, cuppogva, csordogálva a mélyedések mentén, alvásra, sikolyra, diskurzusra, ölelésre, bánatra és örömre, mindig ugyanúgy, a természeti dolgoknak avval a bölcs egyformaságával, amit a világ folyása, a jelen legrendkívülibb eseményei sem téríthetnek el végtelenül monoton ütemüktől. Megnyugtat ez az átélt örökkévalóság, amely egy perc hangulatában szimbólummá érzékelődik előttem, ahogy a sivár, lucskos altonai éjszaka apró szemű esőjét ablakomhoz verdesi a szél. A nagy csendben úgy hangzik az eső sokféle lármája, mintha egy nagyobb állat zabálna kint állandóan csámcsogva.
Ezek a halk zajok, cuppanások végül minden sikoly és robaj felett, mint vezérszólamok lettek úrrá. Pedig most sem hangosabbak. A többiek csendesedtek el. És ha az ember elcsendesedik, akkor egyszerre meghallja, sőt megérti a természet közönyös, de mélységesen bölcs ritmusait. Elfolyik és megújul... Elnyomják a csendjét, de azután még hangosabb, még figyelmeztetőbb, még jellegzetesebb lesz ez a némaság, ahogy minden kezdet nélkül tovább folydogál. Ezek után az sem fáj, hogy a Moabit fegyházból mentem ki a Lerther pályaudvarra, és attól sem őrülök meg, hogy esténként hamis illatszerekkel ügynökölök. Az esőt semmi sem változtatja meg. Ásítok... Valószínűleg egy hasonló őszi hangulatban, hasonló ásítás után és szintén elalvás előtt jutott eszébe az öreg Hérakleitosznak, hogy végre is pantha rhei[39]. És bizonyára legyintett.
A történet megkívánja, hogy néhány szót előrebocsássak Sír Lajos barátomról, aki költő volt. Mikor először találkoztam vele, pepita lovaglónadrágot viselt, és a csikorgó januári időjárás dacára fedetlen fővel, felsőkábát nélkül járt. Hogy valamit mégis tegyen a tél ellen, vastag, kötött, női vállkendőt burkolt a nyaka köré, mint szegény Nemecsek Ernő a Pál utcai fiúkban, midőn már nagybetegen és csak titokban szökött ki a grundra. Ez a kendő tette olyan jellegzetesen bágyadttá szomorú gyerekarcát, alacsony, túl sovány termetét, viaszos árnyalatokba játszó, halovány bőrét. Ez még Berlinben történt, ahol nyolcan vagy tízen, nagyra hivatott és sorsüldözött emberek egy lépcsőházban laktunk a Schlesischer Bahnhof legeslegkültelkibb negyedének környékén, ahol csak hivatás nélküli egyének, vagy hivatásos bűnözők képezték a kerület lakosságának zömét. Itt jelent meg barátom, Sír Lajos, aki költő volt, egy restaurálásra váró, régi elemi iskola folyosóján, ahol titokban meghúztuk magunkat jobb lakás híján, egy kis petróleumlámpa társaságában, amely inkább csak bűzlött, mint világított, inkább csak azért volt velünk, hogy a fényjelképével egy fokkal sötétebbé tegye számunkra a dermesztő hideget. Itt jelent meg, mint említettem pepita térdnadrágban, felső zsebéből egy fogkefe szőrös vége kandikált ki, és mint Laertes, vagy más előkelő drámai szereplő, mély meghajlás után így szólt hozzánk: Nincs egy cigarettájuk véletlenül? Ma sem tudom, hogy mi szél hozta éppen hozzánk. Befogadtuk őt is, mert az elemi iskola folyosója elég tágas volt. Valahonnan akadt még egy alig szívott Bergmann 66 nevű cigaretta is számára. Lefekvésnél elhelyezkedett két főrendező között, nehezen szuszogva elaludt, és álmában olykor felnyögött, mint valami kis kuvasz. A teljes útipoggyásza nem tett ki több darabot két gallérnál. Az egyiket felvette, a másikat kimosta a Spreeben, és zsebre tette száradni. Németül nem tudott, és ott, ahol más ember valamiféle igazoló okiratot tart a zsebében, ő Virág Benedek költeményeit hordta magánál egy régi, foszlásnak indult Magyar Könyvtár-kiadásban. Velünk maradt ő is, behurcolkodva két gallérjával körünkbe, és mi befogadtuk őt. Egy elemi iskola folyosója oly nagy és oly kényelmes, ott mindenki számára van hely. Azután tavasz lett, hozzáfogtak az elemi iskola lebontásához, legfőbb ideje volt, és mi szétszóródtunk Berlin mozgalmas, harsogó, érzéketlen városában, megújult a parfors[40] vadászat, amelyben mint vad és vadász vettünk részt: űzetve a nyomortól, hajszolva az érvényesülést, és Sír Lajost nem láttam többé, elbúcsúzott tőlem a Kleine Frankfurter Strasse sarkán, és elnyelte az üdvhadsereg. Egy év múlt el. Közben Steiner, a vegetáriánus rábeszélt, hogy utazzak vele Párizsba, ott még lehet érvényesülni, van szív az emberekben... Mit csináljak? Oly mindegy, hogy az ember hol éhes. Miért ne táplálkozzam rosszul Párizsban is? Elutaztam.
Aki volt már Párizsban, az bizonyára látott már este tizenegy óra után itt is, ott is egy sovány embert álldogálni, amint műértő figyelemmel szemléli a Conciergerie-t vagy a Chatelet-t, néha még hátra is lép egy kissé, és oldalt hajtja a fejét, fél szemét félig lehunyva, hogy egész precízen fogja fel az épület stílusának benyomását. Az ilyen emberek általában hajléktalan külföldiek, akik így védekeznek az igazoltatás ellen, viselkedésükkel jelezve a rendőrnek, hogy jó órában mondják, van lakásuk, nagyon rendes kis szobát bérelnek valahol az Opera környékén, de még nem álmosak, és Párizs olyan lebilincselően érdekes, hogy órákig el tudják nézni a régi kastélyt, a Hôtel de Ville-t, vagy hogy ne is mondjam a Palais Royalt. Igyekeznek megtévesztésig hasonlítani az előkelő, idegenforgalom gyűjtőneve alá tartozó egyénekre, akiket az ország jól felfogott érdekében nem lenne tanácsos a rendőr részéről tapintatlan kérdéssel zaklatni. A valóságban az történt, magam is így álltam álmélkodva, mint hajléktalan műértő egyéves párizsi tartózkodás után, olyan épületek előtt, melyeket már szenvedélyes utálattal untam. Miután hétvégére sem érkezett meg az a pénzeslevél, melyet már több éve hiába vártam, kénytelen voltam feltűnés nélkül távozni abból a kis hotelból, amely a Pantheont szegélyező gömbölyű téren még a legmérsékeltebb igényeket is meglepte egyszerűségével. Szemben velem a Pantheon mintha gúnyosan vigyorgott volna. Az egyetlen hely Párizsban, ahol örök lakást kapnak a lakók. És nincs házbér és nincs kilakoltatás. Legfeljebb Voltaire-nek voltak itt is mizériái. De vele mindig baj volt... A hotelból úgy kellett távoznom, mintha eszem ágában lenne visszatérni. Pedig eszem ágában sem volt. Reggel magamra öltöttem valamennyi fehérneműmet szép sorrendben, egymás fölé, zsebre tettem szappant, zsilettet, fésűt és François Jean Cocteau-t, úgyhogy nem maradt zálogul más a kofferomban csak néhány tucat levél, egy foltos pincérkötény, két ruhafogas (úgyis minek tartottam?), egy fél sámfa, néhány gallérgomb és két igen alapos értekezés. Mint önmagámnak poggyásza kissé kábultan az éhségtől bolyongtam a Szajna partján, és minden érdeklődés nélkül, de nagy kíváncsisággal szemléltem a szobrokat, kastélyokat, sőt szórakozottságból olykor a padokat is.
Ekkor történ a csoda. Életemben az első és valószínűleg egyetlen csoda. (A pénzeslevelet már nem várom.) Sír Lajos velem szemben! Nyugodtan lépdelt felém az éjszakai parton, ugyanabban a lovaglónadrágban, amely egy év előtt Berlinben még pepitának volt agnoszkálható. Úgy közelgett egykedvűen, mintha számára csak az lett volna meglepetés, ha éppen ma és éppen most nem állnék itt sóbálvánnyá meredve a Rue Mazarine sarkán. Kezében egy hozzá mérten szokatlanul vastag kampósbotot hozott, amellyel részint Tannhäuserre, részint egy ismerős detektívfelügyelőre emlékeztetett. Barátságosan mosolyogva intett felém:
– Szervusz! Hát te mit csinálsz itt?
Alig pár szó után, mintegy nem rég megszakított vándorutunkat folytatva, megindultunk szépen egymás mellett. Fogadni mertem volna, hogy franciául sem tud.
– Laksz valahol? – kérdezte.
– Három ing van rajtam – feleltem, mert csakugyan annyi volt. Nem csak ing, hanem általában fehérnemű. Három! Május vége felé járt, nagyon meleg volt. Por szállongott a néptelen parton, és a bisztrók zártak sorjában, amerre elvonultunk, mintha csak ellenünk történne. Azután átmentünk a hídon, és ott álltunk a Concorde kopár, impozáns aszfalttérségének közepén, ahonnan végigláthattuk az egyenes, elhagyott Rue Royale-t, melynek túlsó végén a Madeleine állt. Maga a Madeleine! Lajos kivett a zsebéből egy doboz Goloise Bleu nevezetű, egészen rossz cigarettát, és rágyújtottunk.
– Van valami pénzed? – kérdeztem.
– Négy frank. Parancsolod?
– Nem. Nekem is van három frankom. Igyunk egy kávét!
Bólintott. Ez már az Avenue Mac-Manon sarkán történt, szemközt az Arc de Triomphe-fal, idáig vándoroltunk a poros, benzinszagú derengésben, és közben valamennyi ingemet átizzadtam, és homlokomról néhány vastag izzadságcsepp gördült alá, mintha az ismeretlen katonáért sírnék az agyamból valóságos sós könnyeket. Most azután alaposan eltávolodtunk az egyetlen bisztrótól, amely a vásárcsarnokkal szemben éjfél után is nyitva tart a vidékről beérkező kofák és árusok kedvéért. Elindultunk vissza, fáradtságot nem ismertünk, a lábaink elzsibbadtak, és most már talán napokig is tudtunk volna menni így ernyedten, egyhangúan, mindig és sehová. Alig szóltunk. Csak mentem, mentünk. Én a három fehérneműmmel, és társam hatalmas kampósbotjával, nem is mint Tannhäuser, mert akár Szent Pál apostolnak sem lehetett hatalmasabb botja midőn Róma elé érkezett. Egy tejesjármű csörömpölt előttünk, és zöldségekkel megrakott teherautók igyekeztek fel Montreuil felől a Rivolira. Azután mi is megérkeztünk a bisztróhoz.
– Látod, ez itt a Sébastopol – mondtam Sír Lajosnak egy őslakó fölényével.
– Ez? Ordináré.
Beléptünk. A polcon gúlába rakott vajaskiflik álltak, és egy felgyűrt ingujjú legény poharakat öblített.
– Mond neki, hogy adjon egy kávét két kiflivel! – szólt Lajos, és nekidőlt a fémkorlátnak, amely mint egy lökhárító óvta a márványos polcot.
Bőrkötényes férfi jött, a vállán egy ládában szódavizes üvegeket hozott. Éjszakai nők tértek be rekedt, alt hangon társalogva, és pálinkát reggeliztek. A meleg kávétól álmos lettem és mámorosan nyugodt. De erősebben izzadtam itt a helyiségben. Előkotortam a zsebkendőmet. Mikor szétbontottam, kiderült, hogy tulajdonképpen egy hálóinggel van dolgom. Azért beletöröltem az arcomat.
– Mikor érkeztél?
– Két nap előtt – felelte –, ruhatáros voltam egy bécsi moziban, és meguntam. Már három hete jártam vasútjegyért az Allianz[41] nyakára.
– Obere Donaustrasse?
– Igen. Innsbruckig adtak jegyet. Feldkirchéig egy fuvaros vitt magával, Zürichig nyolc úrvezető, felváltva. Zürichben természetesen Dreyfusshoz mentem.
– Az a barna épület a Badenerstrassén?
– Az. Jegy Baselig öt frank. Baselban a rabbi...
– Leimenstrasse 3.
– Nagyon helyes. Kidobott. Felkerestem egy ismert, gazdag embert, bizonyos Guggenheim...
– St. Albán Anlage...
– Csakis. Ő finanszírozott Strasbourgig.
– És onnan?
– Bandukoltam.
Bandukolt. Időnként az ellenőrző pénztár csengője felrikoltott és nagyot zökkent, ahogy kilökte a fiókot magából.
– Na, és mit fogsz itt csinálni?
– Megyek Londonba.
Világos. Megy Londonba. Viszi a botját is. Kint már megszólalt az első autóbusz kürtje. Milyen gyorsan múlik az éjszaka.
– Ne félj te bolond – szólt protektori hangon a barátom –, holnap rendbe jövünk, van itt egy elsőrangú összeköttetésem.
– író?
– Hölgyfodrász. A bécsi mozis rokona, bolond ember. Fejlövése van. Ne félj semmit! Reggel azonnal felkeressük.
Elővette Virág Benedek költeményeit, amely általában a jegyzőkönyvecskét is helyettesítette nála, és kiolvasta egy szonett alól a bolond hölgyfodrász címét.
– Ez kérlek a Rue St. Antoine 32. szám alatt van.
– Nagyszerű! Tízpercnyire vagyunk onnan.
– Ez jó jel. Gyerünk! Mondd, hogy fizetni akarunk! A hölgyfodrász, akinek fej lövése volt, nem látszott bolondnak. Legalábbis nem annyira, amennyire Sír Lajos hitte. Először is letagadta, hogy rokona lenne a bécsi mozisnak. Miután Sír Lajos ragaszkodott ehhez, a példa kedvéért feltételesen elfogadta a rokonságot, de nem értette, hogy mi közünk ehhez nekünk. Ő bárkit szívesen megborotvál, végül kijelentette, hogy ő már torkig van a magyarokkal, akik neki mindenféle kellemetlenséget okoztak. Jól nézne ki, ha valamennyi szegény honfitársán itt Párizsban segíteni akarna. Arra való a Rothschild.
– Hol lehet vele beszélni? – kérdezte mohón Sír.
– Nézzék, ez itt a metró St. Paul, maguk mennek a metróval innen...
– Várjon – mondtam –, egyelőre mi még nem megyünk innen, és ha megyünk, akkor szíves engedelmével gyalogolni fogunk.
– Hát akkor menjenek egész végig Barbes-en, és ott van a Rue Rodier 9. szám alatt a Rothschild-intézmény.
Búcsúzóban mégis megsajnált minket, és utánunk szólt:
– Ha végeztek, jöjjenek vissza, ebédeljenek nálam!
– Majd még gondolkodunk – mondta Sír. Bandukolás következett. Én már régen tudtam erről az intézményről, de a tapasztalt ember utoljára hagyja ezeket a bibliai összeköttetéseit. Ezen a reggelen már az utolján voltam. Egy óra múlva már a Barbes Rochechouart sarkán jártunk, jellegzetesen galíciai boltosok üzletei előtt, ahol hatalmas ernyők védelme alatt egész hálószobák állnak az utcán, és vadonatúj klubfotelokban tárgyalnak egymással kereskedő és vevő. Párizsban még az előkelő Felix Potain is tart pultokat az utcán. A francia azt mondja, hogy az utca a népé, és a nép nem tud rendesen közlekedni, mert a kereskedők minden portékájukat kirakják a járdára. Hosszú és unalmas út a Barbes. Egy Dohány utca párizsi arányokban.
Megtaláltuk a házat a Rue Rodier-en. A rácsos kapu előtt egy taplósipkás, szakállas patriarcha az őrszemmel beszélgetett. Futó oldalpillantást vetett ránk. Azután anélkül, hogy ránk nézne, elvette a passzusunkat, figyelmesen megnézte, majd felvilágosított bennünket, hogy kérelmünkkel először a Rue de la Durance-i központhoz forduljunk, ahonnan majd visszairányítanak ide. Még utánunk kiabálta jóindulatúan, hogy Metró Nation. Legalább tudjuk, hogy merre kell gyalogolni. Csakugyan, a Nation tér közelében megtaláljuk a Rue de la Durance-t. Iskolaépület. Itt van a Rothschild-intézmény központja.
Körülbelül hatan lehettek a teremben. Nagyon rongyos öregember intézkedett itt. Kikérdezett minket, hogy hívnak, személyi adatainkat, fölényesen, de nem minden lenézés nélkül, azután az asztalhoz irányított bennünket, hogy vegyünk egy-egy sorszámot. Később megtudtam, hogy a kerület egyik koldusa, aki könyöradományokért jár ide. Azután újra odajött hozzánk, leült közénk és figyelmeztetett, hogy odabenn erélyesen lépjek fel, mert ezekből minden fillért úgy kell kipréselni, ha nem tudnám, közli velem, hogy a kezelésükre bízott pénzből a tisztviselők sokat lopnak, és ő már régen készül ebben az ügyben elmenni a báróhoz, hogy véget vessen a tűrhetetlen állapotoknak. Jacques-nak hívják, és húsz éve koldul már ebben a kerületben, ez talán csak jogot ad neki ahhoz, hogy rendes bánásmódot követeljen. Szomszédságunkban egy idősebb, kövér nő téli harisnyát köt, és az öreg gesztikulálás közben állandóan belekap a pamutjába. A nő rászól, hogy üljön arrébb. Jacques azt felelte, hogy menjen bálterembe, ha előkelő igényei vannak. Ez itt a szegények intézménye! Végül német, francia és héber nyelven elátkozta. Később a rendőrnek verést ígér...
A szemközti padon hosszú fiatalember ült, az arca sárgás, olajszínű, szemei mélyen ülnek az üregekben, néha előredől és homlokát a tenyerébe hajtja, nagyot sóhajt. Ruhája kifogástalan, kezei ápoltak, csak az arcvonásain ül valami beteges, elcsigázott tompa egykedvűség. Mellette rongyos, öreg néniké, és a pad másik végén őszülő, köpcös ember dermedt arccal mered maga elé a levegőbe. Valami szörnyű dolgon gondolkozhat. Kopott, de tiszta zsakettban van, és illedelmesen tartja az ölében a kalapját... A levegőben régi ruhák szaga feküdt súlyosan. Valami reménytelen, valami álmosító és nagyon szomorú volt ebben a várakozásban, fehérre meszelt falak között az iskolateremben, ahová széles sugarakban özönlött be a tavaszi fény egy hatalmas ablakon...
Sovány, magas nő lépett be. Lehet, hogy ötvenéves volt, de az is lehet, hogy negyven. Szürke haján szinte érezhető volt, hogy idő előtt őszült meg. Púderozott arcán a púder mögött is élesen rajzolódtak ki a keserűség mély ráncai. Volt valami ijesztően különös ebben az asszonyban. Nagy perzsabundát húzott össze magán félénken, a fülében két gyémántfüggő, és szemei vörösek, dagadtak voltak és agyonpúderezettek, mintha sokáig igyekezett volna azon, hogy eltüntesse a sírás nyomait... Az ablak mellé húzódott. Látszott, hogy fél a szegénységtől, mintha egy tragikus új sors közeledne hozzá ezeknek az embereknek a személyében, akik itt üldögélnek.
Az öreg gyanakvó arccal körüljárta, végignézte, szinte körülszaglászta, mint valami gyanús idegent. Azután ránk nézett furcsa grimasszal, de nem szólt semmit, csak bólogatott lemondóan és legyintve a kezével: ő tisztában van az élet nagy mélységeivel. Egyúttal beszólt az ajtón, hogy siessenek, mert neki dolga van. Bent többen felordítottak. A harisnyát kötő nő egy újonnan érkezett, angol bajuszos férfinek elmesélte, hogy a csarnokban két tejhamisítót tartóztattak le. Közben nézegeti az ölében, hogy mennyi pamutja van még. Sír Lajos cigarettára gyújt.
– Tilos a dohányzás! – mondja Jacques bácsi. Szerencsére Sír Lajos nem tud franciául, és így nyugodtan végigszívja. A bundás hölgy kinéz az ablakon, de valószínűleg nem is látja a tájat, csak tőlünk fordul el, és egy nagy retikült szorít magához görcsösen.
Bent vagyunk. Szép, tiszta iroda, egy nagyon kedves fiatal hölgy átveszi az útleveleinket, bevezeti az adatainkat valahová és megkérdez, hogy mit csinálok Párizsban. Mondom, mióta kidobtak a cementgyárból, mosogatok. Nem úgy érti, hanem mi célból tartózkodom itt? Istenem, természetesen tanulmányokat folytatok egy művészettörténeti munkámhoz. Mit is csinál az ember mosogatás közben.
– És a barátja?
– Megy Londonba. Kint élnek a szülei. Átutazóban van.
– Mondd nekik, hogy az unokafivérem rabbi volt Szekszárdon!
– Akkor majd felszólítanak, hogy imádkozzál valamit héberül.
– Akkor ne mondd nekik! Banda.
– Te hülye, azt megértik.
Egy lezárt levelet ad nekünk át, azzal menjünk el a Rue Rodier-re. Most eresztik be a bundás nőt. Úgy látszik, hogy sikerült neki soron kívül bejönni. Most elsősorban elhatározzuk, hogy visszamegyünk a borbélyhoz ebédelni. Metró St.-Paul.
A borbély ebéd közben elmeséli, hogy fej lövése volt. Van egy csúnya, francia felesége és velünk ebédel a segéd is. Hogy az ebéd jó volt-e, vagy rossz, azt nem tudtuk eldönteni, mert olyan éhesek voltunk, hogy egy nem túlságosan lerágott, kihűlt csont is ízlett volna. Ebéd után visszagyalogolunk a Rodier-ra.
Az első, akit megpillantok, természetesen Jacques bácsi. Fel és alá jár a szobában, a jelenlevők közül átkoz valakit, de nem lehet tudni, hogy kit, mert valamennyien egykedvűen ülnek. A rendőr ásítva nézi. A szoba végében egy kilincstelen ajtó van, amelyet csak akkor lehet kinyitni, ha megszólal egy csengő. Jacques mint régi, kedves ismerősét üdvözöl, és folytatja bűnügyi elbeszéléseit, melyek mind az intézet pénztára körül történő szabálytalanságokról szólnak. A báróhoz még nem ment fel. Úgy látszik, még vár, hogy talán megjavulnak ezek az emberek, de azok után, amiket hallottam tőle, nem bízom ebben. Véletlenül vele egyszerre engednek be.
Már messziről vészes kiáltással fogadják. Hosszú asztal mögött két tisztviselő ül, és egy öreg, hófehér szakállú úr finom arcvonásokkal, magas homlokkal: a Monsieur Docteur. Ez kiabál. Kilátásba helyezi Jacques bácsinak, hogy legközelebb rendőrrel viteti el, sőt rendőrrel be sem engedteti. De Jacques bácsi nem hátrál meg, agresszív hangon azonnali elszámolást követel a szegények pénzéről, és a lehető legkeresetlenebb szavakkal aposztrofálja az egész intézményt.
– Jövő héten esküszik a lányom – kiáltja Jacques –, legalább egy rendes ruhát akarok venni magamnak!
– A Rothschildnak arra nincs pénze!
– Úgy?! De színházat venni, azt igen! Tud!
Egy bolgár diák áll előttem. Németül kezdi a mondókáját. A doktor azonban kijelenti, hogy németül, sajnos, itt senki sem tud. Azt hiszem, Párizsban van az egyedüli zsidó intézménye a világnak, ahol nem beszélnek németül. Kegyetlen nyugalommal hagyják a bolgár diákot keservesen dadogni. Miránk kerül a sor. A Doctor udvariasan megkérdezi, hogy mit akarok. Hat szempár néz rám. Mikor megmondom, hogy pénzt szeretnék, furcsán egymásra mosolyognak, mintha azt mondanák, hogy nyilván valami tévedés áldozata vagyok. Mi az, hogy pénz? Miért adjanak ők nekem pénzt? Ki vagyok én, és kinek nézem őket? Esetleg kaphatok egy utalványt, amiért levest és hálóhelyet vehetünk igénybe a Rue du Soleil 12. szám alatt. Vagy nem bánja, adnak nekünk két ilyen utalványt. De pénzt? Itt nem tartanak pénzt. Mikor látják, hogy nem nyugszom bele, újra átnézik a központból hozott levelemet. Most látják csak, hogy magyar vagyok.
– Maguk a világháborúban ellenünk harcoltak! – Mondja keményen az öreg doktor, több mint egy évtizeddel a világháború után. Lecsapó gránátok, oszlásnak induló hullahegyek, a Verdun körüli kavernák borzalmai kísértenek itt egy pillanatra, néznek vádlón két emberre, akik nyomortól verten állnak itt, és a világháború végén még rövidnadrágban jártak. Akik éltek már Franciaországban hosszabb ideig a háború után, azok most érzik, hogy álltam én ott. Hogy álltam én ott minden második nap a legkülönbözőbb hivatalokban, kávéházakban, munkahelyeken ugyanezzel a mondattal farkasszemet nézve: Maguk ellenünk harcoltak a világháborúban. Sokáig nézegeti elgondolkozva írásainkat a doktor. Ráír valamit a központ papírjára és továbbadja. Int nekünk, hogy mehetünk.
A segélyegyesületekben rendszeres szisztéma, hogy megalázzák azokat, akik kérni jönnek, így akarják elérni, hogy csak azok fogadják el a segélyt, akik igazán végszükségben vannak. Gorombák, ironikusak, megkérdezik a vándort, hogy nem szégyenli-e magát, esetleg ki is köpnek előtte. Nem is rossz elv. Aki még nem gyenge, akiben van gőg, hiúság, az menjen vissza az életbe verekedni, annak menjen el a kedve az alamizsnától. Aki minden eszköz dacára megalázottan ott marad, az már annyira letört, hogy rászorul a segítségre. Csak azt felejtik el, hogy ezt a megalázó hangot is meg lehet szokni, mint az eső verését, az éhséget, rendőrséget, és akkor az ember elereszti a füle mellett, lelkileg vállat von, mert már kívülről tudja, hogy mit fognak mondani. Egy bizonyos, adnak. Nekünk hatvan frankot adtak fejenként, a bolgár diáknak ugyanannyit, Jacques bácsinak életveszélyes fenyegetések kíséretében negyvenet. Az öreg zsebre tette a pénzt, néhány súlyos egyházi átkot szórt rájuk, és távozott. Az útleveleinkbe kis körpecséttel belenyomtak egy-egy hatvanas számot. Ezt most minden hitközség, ahol újra segélyért jelentkezünk, látja.
– Látod, mégis a borbély segített rajtunk, a fene egye meg! – Mondta Sír Lajos. – Most pedig szeretnék pálinkát inni. Te nem?
– Én is.
De előbb újra ettünk. Ha ugyan evésnek lehet nevezni azt a műveletet, mikor az ember a rágás teljes mellőzésével nagy falatokat kényszerít le a nyeldeklőjén. Azután ittunk pálinkát. Már alkonyodott, és kezdtük érezni, hogy tulajdonképpen több mint huszonnégy órája virrasztunk
– Mielőtt Londonba mennék, felkeresem Tourlaville-t – mondta Lajos és ásított. – Tenger mellett szeretnék pihenni.
– Van itt Vaugirardon egy Magyar Ház. Onnan helyeztek ki munkára. Menjünk ki oda, talán hagynak aludni valahol.
Itt is egy National kassza csengetett folyton. A pálinkától jó kedvem lett, és hangtalanul fütyörésztem. A melódiát jól ismertem, de nem jutott eszembe a szövege. Szeretem kielemezni az ösztönszerű cselekvéseimet. Miért pont ez a dal jutott az eszembe? És mikor énekeltem én utoljára ezt a melódiát? Addig fütyörésztem, amíg eszembe jutott a szövege. Diákkoromban daloltam, kirándulásokon: Jó a turistának, mert nincsen semmi gondja...
Sír Lajos a költő elaludt, felső zsebéből kikandikált a fogkefe sörtéje, és kampós botja közvetlenül mellette, a szék karfáján pihent. A szája szegletében egy ott ragadt Gouloise Bleu csutkája lógott és füstölgött. Londonba fog menni. Lehet, hogy én is odamegyek. Hogy keressem majd ott Sír Lajost? A legnagyobb városban, a legkisebb embert, a legvastagabb bottal.
Este volt, és kinn csilingelt, tülkölt, robaj lőtt a fényes Boulevarde.
Párizs, 1930.
Este van. Jövök ki az udvaron át a kapu felé. Zavaros lárma hallatszik messziről, egy panaszos, nyújtott hang üvölt: Fogják meg! Mielőtt kiléphetnék a sarokház kapuján, valaki beugrik, lihegve megáll. Alacsony, élesen hajlott orrú, fekete hajú, villogó szemű egyén, az arcán állati kín és düh. Megtorpan. A helyzet most ez: visszaugrani késő, a zaj már egészen közel van, viszont szemben áll egy vállas, jó fejjel magasabb férfivel, akinek ritkuló, hátrafésült haja van, kiugró, nagy homloka és nyílt kék szeme. Csupa gyanús tulajdonságok előtte, mert mint zsebtolvaj, szükségképpen kiváló pszichiáter is. Mit tudhatja azt, hogy magyar vagyok, s így egy külön és sajátságos pszichológia körébe tartozik az elbírálásom.
Az első pillanatban rám vetné magát, de a vállam és a tekintetem jobb elhatározásra bírják. A másik gondolata, egy rezzenő kézmozdulatból látom, a zsebe felé terelődik, amelyben legalább tizenöt centiméternyi zsebkését viseli, de ismét jó pszichológus: nagyon közel vagyok, és biztos a párizsi szokásokban, tehát, ha a zsebe felé nyúl, máris rávetem magamat, mielőtt még kést ránthatna. Különben is minden késő, az üldözők már itt tanakodnak a kapu közelében. Egy hang, és vége. Ő tehát a harmadik eszközt választja. Áll és mereven, elszántan néz, energikusan, zárt ajakkal, villogó szemmel egyenesen a szemem közé. Terrorizálni akar. A tekintete világosan beszél: A kezedben vagyok, de ha egy mozdulatot teszel, ha egy hangot adsz ki, rajtad bosszulom meg magam. Lehet, hogy erősebb vagy, lehet, hogy guillotine jön, de én most elhatároztam, hogy drágán adom a szabadságom. És áll, nem veszi le rólam a szemét, az arckifejezése vad és ellenséges. Az én szemem az ő számára rejtélyesen higgadt és kifejezéstelen. Ő még sohasem látott kórboncnokokat a nyitott kadáverbe[42] belefigyelni. Megzavarodik, mint a hipnotizőr, aki nem érzi hatalmában a médiumot. A sors áll előtte hatalmasan, befolyásolhatatlanul, kifürkészhetetlenül, hideg szemekkel. A pillantása riadt és bizonytalan. Kísérteties lehetek előtte. A szeme most már ijedt, mint egy tűztől rémült, gyávasághoz nem szokott sivatagi vadé.
Csodálatos pillanat.
Előttem áll az üldözött, és kint kiabál a moráljában megbolygatott társadalom harci halihója. Szemben állok az űzött vaddal. A lábai még a futás lázában feszülnek, a lélegzete még szapora a hajszoltságtól, és az ujjai lecsapásra görbülnek karomszerűen a túlerő ellen, a lehetetlen ellen. Mindegy: marcangolni az utolsó pillanatig! Vérében lappangó, atavisztikus veszettség ül az arcán. A tagadás ősi szelleme, az anarchia maga áll előttem. És magamat is figyelem. Furcsa gyönyörűséget érzek. Milyen elenyésző mozzanat voltam én eddig megszomorodott életemmel, levitézlett ambícióimmal a boulevard-ok rikító életében, és íme, az események megtesznek sorssá, és mint élet-halál urát egy ember fölé koronáz a pillanat. Mi játszódik most le a bensejében? Ismerni akar. Belém akar látni, violántúli pillantásokkal a szememen át az agyamba hatolni. Mit gondol, ki vagyok, mi vagyok? Honnan kerültem elő mintegy jelenésszerűen? Talán maga a halál, hogy a menekülő útjába gördüljek? Avult, szigorú dogmák pihennek-e az agyamban, hogy a nyakára csavarjam őket és megfojtsam velük? Közönyös, cinikus ember vagyok-e, vagy ideges, energikus? Ki volt az apám, hol születtem, mi a hitem, a múltam, a mesterségem, mert ez most mind fontos, és olyan görcsösen néz, mint aki szeretne belém hatolni az egész lényével, hogy kitudjon mindenestül. Mindez néhány másodperc alatt történik, és kint az üldözők lármája, szitkozódása hangzik. Olyan, mint egy agyonhajszolt róka, aki felbukása előtt még egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel meg akarja kísérteni a lehetetlent: nekirohanni a bezáródó körnek, így áll velem szemben zihálva, és nem veszi le rólam a szemét. Az üldözők itt futkároznak összevissza a kapu közelében. Az idegei kezdik felmondani a szolgálatot, a tekintetem teljesen megfosztja a nyugalmától, már minden mindegy lesz, csak múljon el a feszültség, és zavaros, ijedt szemmel a zsebe felé kap.
– Állj! Hülye! – Csak ennyit mondok. Csodálkozik. A kiejtésem idegenszerű, de a szavaim ismerősek. Hát persze! Most először néz végig a ruhámon, eddig csak az arcomat nézte, és arról eszébe sem jutott, hogy ilyen ruhában is lehetek: vasalatlan, gyűrött, fekete kabát, rojtos, csíkos nadrág, nyolc napja viselt puha gallér, kitudhatatlan színű ing, ormótlanná taposott, rongyos cipő. Nyugodt. Megoldotta a rejtélyt. Hogy erre mindjárt nem gondolt! Szaktárs vagyok, aki most részt akar a zsákmányból, és már figyelmesen taksál, hogy mit kell ennek leadni? Aztán a zsebébe nyúl, kiszedi a tárcából a pénzt, vagy nyolcszáz frank lehet. A pénzt zsebre teszi, a tárcát eldobja. Nagy gyakorlattal, villámgyorsan csinálja ezt, aztán rám néz. Kint már csend van. Lehajolok, felveszem a tárcát. Megnézem. Különös érzés, először életemben van lopott pénztárca a kezemben. Piros bőr, nagyon finom. Egy ember zsebéből frissen kirántva. Még meleg. Kinyitom. Néhány névjegy van benne: Leon Blum. Micsoda irónia. Talán éppen a radikális pártvezér tulajdona. Egy nagyon szép nő van felül, a kép hátán ez áll: Megnézel majd azért néha kedvesem? Egy olajtársaság szerződési ajánlata. Pár sor egy levélpapíron: Emlékezem, hogy azon a délután Pére-Lachaise-ben ott volt Simon is, és maguk mind a ketten megígérték, hogy gondját viselik Balognak. Én egy szerencsétlen asszony vagyok... Nem olvasom tovább. Valahogy furcsán összeszorul a szívem, távoli, nagy és mégis közönséges tragédiát sejtek, elenyésző töredéke a mának, az életnek, és mint értéktelen papírt dobták a sarokba a tárcával. Tovább kutatok. Számla két rákról, almáról, pezsgőről és bonbonról. Körlevél..., újsághirdetés..., csoportkép... Eldobom a tárcát. Mindezt nyugodtan nézte a tolvaj. Elfutni nem tudott, mert közte és a kapu között állottam én. Bizalmatlanul néz.
– Ki vagy? – kérdeztem
– Michel. Menilmontent-i gyerek vagyok – mondja büszkén és mégis még mindig kissé bizonytalanul néz, de most már csak azt fontolgatja, mennyi osztalékot kell majd leadni.
– Nem volt valami jó fogás – mondja, hogy lealkudjon valamit.
– Nyolcszáz frank volt – mondom fagyosan.
– Mit ér az ahhoz, hogy kékre vernek, ha elkapnak, és bezárnak két esztendőre. – Evvel figyelmeztet, hogy övé volt a rizikó, tehát szerénynek kell lennem, de én csak hidegen, mereven nézem.
– Engem ismer az egész Sébastopol – mondja minden bevezetés nélkül. – Én tavaly eltettem egy rendőrt a Château Rouge-nál. – Evvel tudtomra adja, hogy nem lenne vele könnyű dolgom, ha elzárkóznék egy humánus megállapodás elől. Kémleli a hatást. Semmi. Mereven nézem. – Mennyit akarsz? – tör ki végre, és megvibrál az arca a nagy, belső remegéstől. Most már határozottan fél tőlem, hogy valami egészen rendkívüli gazember vagyok, aki képes az egészet elvenni. Bátor ember lehet, de váratlan megjelenésem, a furcsa viselkedésem babonás hatásokat váltottak ki belőle, most már kínlódik, a határozottság végképp eltűnik a szeméből. – Én már két hete a Pont-Neuf alatt alszom..., engem majdnem elfogtak – mondja panaszosan, végképp megalázkodva, és az arca újra rándul. Most már nem bírom a viviszekciót[43] tovább csinálni. Ellépek a kijárat elől.
– Menj a fenébe! – mondom szelíden.
Eddig nem látott mimikasorozat: meglepettségből átmegy a bizalmatlanságba, majd értelmetlenül butává merevül, pedig különben okos arca van. Az első gondolata: mi ez?, a második: leüt, ha elindulok, a harmadik: de hiszen egy ugrással az utcán lehetek. Hát ki ez? Négy lépéssel egészen hátra megyek, most minden veszély nélkül, nyugodtan kimehetne. De nem megy. Áll és néz.
– Ki vagy te?
– Író.
Megvető árnyalat a szája körül. Nyilván nagyon csalódott bennem. Most újra ért mindent, ez egy becsületes ember, de bolond. És ez a végső analízis, már megingathatatlanul. Evvel megoldott mindent: egyike vagyok a sok nyomorultnak, akik a Globe kávéház környékén csatangolnak, akik a Boulevard Strassbourg kávéházaiban lesik a filmstatisztálási alkalmat, vagy ott kószálnak a St. Germain hóbortos és nagyképű társadalmában. Hiszen ez egy lecteur! Milyen lenézés támad benne irántam, és nem csekély mértékben önmaga iránt is, hogy megijedt tőlem.
– Hát neked nem kell pénz? – mondja protektori[44] hangon.
– Nem.
– Van?
– Nincs.
– Cigarettázol?
– Igen.
– És van?
– Nincs.
– Hát gyere velem, igyunk egy kávét együtt!
Szótlanul megyünk az utcán. Este van. Sok lámpa ragyog remegve a Szajnán. Jóakarattal, de fölényesen kezd el beszélni.
– Tudod, velem nem szokott ilyesmi megtörténni. Nehéz fiú vagyok én. Mindenki ismer Sébastopolban. De hát éppen akkor löktek meg, mikor a zsebében volt a kezem. Futni kellett. Már mindegy volt, ha elfognak, így is, úgy is rám sózzák az ítéletet, hát vittem mindjárt a tárcát is...
Szép bőr cigarettatárcát vesz ki, rágyújtunk. Ugyanazt a fajtát szívja, amit én: Marjand John, 2 frank 75 egy doboz. Kifogástalanul van öltözve. Sőt barna, vadonatúj zakó, széles, sárga nadrágszíj, finom sapka, fehér nyakkendő, fekete, fényes félcipő, a kisujján vörös köves gyűrű.
Leérünk a Montparnassra. Lárma, nyüzsgés. Betérünk a Coupolba és kávét iszunk. Michel belemártogatja a hosszú vajaskiflit a kávéba, ami Párizsban egyáltalán nem neveletlenség, sokan sonkás zsemlével is megteszik.
– Szóval te író vagy. Könyveket írsz?
– Igen.
– Nem okos mesterség. Miért nem csinálsz hasznosabbat?
Vállat vonok. Nekem már mindenki prédikált hasonló jóakarattá és reális morált, csak zsebtolvaj nem. Most legalább ilyen is van a gyűjteményemben.
– Nagyon furcsa voltál ott a kapualjban, már majdnem megkéseltelek – mondja szelíden, szemrehányással.
– Leütöttelek volna.
Megint hivatkozik Sébastopolra, de miután leintem, belátja, hogy nem tudja helyreállítani a tekintélyét, és inkább nem beszél róla. Szmokingos úr jön be több hölggyel, akikre színes luftballonok vannak fölerősítve. Mind részegek. Kérem Michelt, hogy mesélje el az életét. Elkomorodik.
Kint született a külvárosban, törvénytelennek. Az anyja az idegenforgalom szórakoztatásával foglalkozott, aztán penzionált[45] a városházára sepregetőnek. Két polgárit járt, bádogosinas lett, de egy hónap múltán otthagyta a műhelyt, húzta vissza az utca, ahol nevelkedett, szabadon, kedve szerint mint a bojtorján. Egy éjjel harmadmagával az elhagyott Rue de Surin-en kifosztottak egy boltot. Aztán jött Emmy, akivel közösen laktak a Sébastopolon, és mind a ketten „dolgoztak”.
Életének drámai fordulata volt, hogy Emmyt visszatoloncolták Belgiumba. Antwerpeni lány volt.
Természetesen mondja el mindezt. Már születése is törvénytelen volt. Az élete már törvényellenes lett. Törvény? Ő csak egy törvényt ismer, élni. Az Emmyt csókolni, ez törvény, az édesanyjának pénzt adni, ez is törvény. Enni és örülni, ezek mind törvények, a többi csak paragrafus. Őt mindig csak fenyegette a törvény, és aki őt bántani akarja, azt „elteszi”, mint a kéket a Château Rouge-nál.
Eszembe jut a tiszazugi vádlott, aki nem tudott írni, olvasni és nem tudta a miatyánkot. Egyáltalán, mit tudtak ott Tiszazugban, és miben különböztek a Darwinféle őshordától? Ősemberek voltak, vagy kulturállatok, ami mindegy. Az ősi szokás az volt, hogy a megöregedett törzsfőt hivatalból kiirtották, és az utódai vették át a fegyvereit, az asszonyait. (Gondolom, az ősember nem volt monogám.) És így a kultúrának egy régen levált, elhalt részén kirágta az erkölcs epidermiszét[46] az ősi ösztön. Nem gyilkosság volt, pszichózis. Egy elfelejtett kis emberi közösség visszasüllyedt legősibb állapotába. Egyes néger törzseknél állítólag még ma is üzánsz[47] a vén harcos „eltevése”. De hát Tiszazug egy olyan országban van, amely rendezett tanácsú városokkal bír. A tiszazugi nagy jós, Zsuzsi néni, a bábaasszony volt, a szent manna pedig arzén. Ebben a pörben rengeteget kellett volna súlyosan elítélni, kivéve talán a vádlottakat, akik nem tudtak írni, olvasni és nem tudták a miatyánkot.
Részeg diákok jönnek be libasorban, körüljárják a kávéházat, és kimennek. Megtapsolják őket. Egy nagyon kövér ember erőszakkal ölelget egy kacagó nőt, mellettük a hűtőben a pezsgő, az asztalon osztriga. És mi ülünk egymással szemben, és a barátom, a zsebtolvaj, Menilmont-i gyerek, mindenki ismeri a Sébastopolban. Két polgárija is van, és a szíve örökre bánatos lesz Emmy után, akit visszatoloncoltak Belgiumba, mert kicsalta egy részeg vállalkozó briliánsgyűrűjét. Most különben szivarozik, és a hetedik gint issza. Istenem, ne legyünk olyan szigorúak, végeredményben is mi lenne ma velünk, ha Prométheusz nem követett volna el annak idején status quoi[48] a magántulajdon szentségén?
Párizs 1930.
A carte d'identité fényképes igazolvány, kétrét hajtott keménypapírból van, személyi adatokkal, pecséttel és iktatószámmal ellátva. Van százfrankos és van húszfrankos carte d'identité minden olyan külföldi számára, aki az illetéket megfizeti, és érvényben lévő útlevelet valamint egyéves vízumot tud felmutatni, rendelkezésére áll. A húszfrankos carte d'identité napi ára 5-600 frank. Nem hivatalos értékpapír, a tőzsdén nem ismerik, de a kávéházakban erős játék nyilvánul meg benne, és az árfolyam, a spekuláció állandó változatossága mellett éli értékpapír életét ez a hatósági írás, amely ma már messze túlnőtte jelentőségében egy egyszerű személyazonossági igazolvány jelentőségét. A százfrankos carte d'identité tartózkodási engedélynek felel meg, de munkavállalásra nem jogosít, viszont a húszfrankos papír nemcsak tartózkodási engedély, hanem a munkavállaláshoz elengedhetetlenül szükséges okirat, amit csak a „ministre du travail”[49] jóváhagyása után, a „bureau étranger”[50] nyilvántartása után pecsétel le, és ad ki a rendőrség.
A húszfrankos carte d'identité megszerzésére három mód van.
1. Olyan vízum alapján kérvényezni, amelyben nincs kiemelve, hogy az illetőnek Franciaország területén munkát vállalni nem szabad. (Ilyen vízumot csak az kap, aki a párizsi munkaügyi miniszter által jóváhagyott franciaországi cég levelét mutatja fel a konzulátuson.)
2. Szerződés. (Gyárral vagy üzemmel hosszabb időre szóló szerződés, melynek lejáratáig a munkavállaló a gyár közbenjárásával megkapja a carte d'identitét.)
3. Vásárlás. Vásárolt igazolvány kétféle van: valódi és hamis. Ez utóbbi a leggyakoribb. A hamis semmiben sem különbözik a valóditól, csak éppen a feltüntetett iktatószám nincs iktatva. Különben a papír, a pecsét, az írás éppen olyan, mint a valódi. Én nem tudom, hogy csinálják (felelőtlen suttogásoknak nem adok hitelt), de a felületes szemlélőt is megdöbbentheti, hogy ilyen megkülönböztethetetlenül azonos a hamis a valódival. Rém leleményes egy dolog, az biztos. Evvel a hamis kartival – az elérhetetlen papír fanatikus rajongói találták ki ezt a szinte megszemélyesítő becézést –, minden nehézség nélkül vállalható alkalmazás. A hátránya csak az, hogy razziák és egyéb olyan esetek alkalmával, mikor a karti hivatalos kezekbe kerül, nyomban az iktatószámot keresik a lajstromozó könyvében, és minthogy a különben kitűnő igazolványon feltüntetett sokjegyű szám a hamisító fantáziájából került ki, nem található a nyilvántartott számok között, ami a tulajdonosra nézve igen szomorú büntetőjogi következményekkel jár. Ezen kívül hátrányos az is egy ilyen kerülő úton szerzett karti birtokosára, hogy meg sem újíthatja, ha lejár. A valódi karti már sokkal drágább, és hátránya az, hogy esetleg szintén hamis. Általában csak egyféle megbízható karti van, az amelyet a tulajdonos szeme láttára iktatnak. Ezek után mindenki megérti, miképpen történt, hogy a kartiszerzéssel való foglalkozás szépen virul, jelentős iparággá nőtte ki magát Franciaországban. Vannak felhajtok, slepperek és közvetítők, vannak kijárok, hamisítók és átírok. A százfrankos papírt a munkaügyi minisztériumban átírhatják húszfrankosra. Nagyon sok egzisztencia alapszik ezen Párizsban, és alig van kávéház, ahol két-három közvetítő vagy kijáró ne akadna. A Café de la Paix-ben törzsasztaluk van, és a közeljövőben vízipóló-egyesületet alapítanak.
Párizs tele van emberekkel, akiknek minden vágyuk egy ilyen karti, amely lehetővé teszi számukra, hogy egésznapi, keserves robottal megkeressék kenyerüket. Volt tőzsdések, tönkrement iparosok, emigránsok, művészek, diákok úgy loholnak Párizsban reggeltől estig a lehetőségek után, hogy szinte kilóg a nyelvük a piszkos aszfaltig. Olyan irigy csodálattal, szent áhítattal fogják kezükbe más ember kartiját, olyan vágyteli szomorúsággal nézik, mintha az elérhetetlen szerencse és boldogság öltött volna testet előttük. Paloták, autók, fények, szórakozóhelyek, muzsikák fedik el a laikus előtt azt a doberdói irtó és kétségbeesett küzdelmet, ami itt a civilizáció által oktrojált fő életfeltételért, az egzisztenciáért folyik, egymást tipró kíméletlenséggel, fogcsikorgatva, végkimerülésig. A karti Párizsban egyet jelent az egzisztenciával. Erről ábrándoznak a padlásszobában, erről vitatkoznak sápadtan összebújva az asztal felett a Café Byard-ban, erről képzelegnek alkonytájt sétálva a Magdeleine-től az Operáig és vissza a robajos Boulevard Capucinesen: a karti. Egyszerre futótűzként terjed el, hogy Citroennél egyhónapos szerződésre megkapni, és másnap tömegek tolonganak a Citroën előtt, ahol természetesen mit sem tudnak a dologról. Aztán terjeszteni kezdik, hogy Dijonban aratásnál kiadják a papírt. És emberek az utolsó jó ruhájuk árán elutaznak, hogy lezüllött külsővel, kiéhezve, csüggedten és karti nélkül jöjjenek vissza Párizsba. Minden boldogság ünnepi beteljesedése a karti. Vannak pogány jellemű, acélakaratú emberek, ezek megszerzik szerződéssel. Ez a mód nem különbözik a sáncmunka embertelen büntetésétől, és sokaknak az volt a véleményük, hogy a szicíliai kénbányász munkája kellemes időtöltés ehhez képest. Mi is voltaképpen a szerződés? Hat hónaptól egy évig olyan, mint kötelezettséget vállalni minimális munkabérért, ami nehéz, egészségtelen, szinte állati. A munkaidő leteltével a munkás megkapja a kartit. Hangsúlyozza ezeknek az embereknek a sajnálatraméltóságát az, hogy a legtöbbje úgynevezett intellektuel, mint említettem, volt tőzsdések, emigrált ügyvédek, új országba kivándorolt, tönkrement kereskedők, Bé-listás tisztviselők, ügynökök, akik soha fizikai munkát nem végeztek. A legtöbbje megpróbálkozik vele, de a negyedrésze sem csinálja végig, aki mégis így ér célba, az komor, kérges lelkű ember lesz, nagy életismerő, nagy embergyűlölő. Valaki megjegyezhetné erre, hogy a carte d'identité a munkavédelmi törvény alkalmazása. Az ilyen ember téved. A carte d'identité a legnyíltabb és leghatékonyabb eszköze a munkás-kizsákmányolásnak. Jelentős számú külföldi dolgozik Franciaországban a legalacsonyabb munkabérért, hogy megkapja a kartit. Ott vannak a roueni vasgyárban, a poissyi cementgyárban, a Montreuil-i ballongyárban, a Saar-vidéki bányában „szerződésre dolgozni”, ami azt jelenti, hogy majdnem ingyen. Ezt jóváhagyta a miniszter, de ha Párizsban vagy bárhol Franciaország területén emberi fizetésért, karti nélkül munkát mer adni külföldinek a cég, akkor a munkaadót 2-től 4000 frankig terjedhető pénzbüntetésre ítélik, és a dolgozót nyomban kiutasítják.
Én kötelezem magam rá, hogy Párizsban bárkit egy óra alatt munkába helyezek, ha csekély bérért súlyos munkát vállal hosszú időre. De nemcsak Párizsban, hanem Franciaország egész területén, mert az általános módszer az, hogy vidékre mennek, ahol könnyebben hiszik megszerezhetni az írást, és úgy gondolják, hogy kész kartival térnek vissza a fővárosba, így bolyonganak szerencsétlenek Tarasconból Provance-ba, Provance-ból Afrikába, ők hajszolják a kartit, a rendőrség hajszolja őket, amíg be nem állnak egy szerződésbe, vagy eldőlnek valahol betegen, esetleg elzüllenek. Ez a leggyakoribb eset.
Egy Dugonics nevű magyar ember, akinek Biancourtban vendéglője van, valóságos rabszolga-kereskedést űzött évekig, szállítva „szerződésre” a munkásokat (fele sem volt munkás) a Renault-gyárnak, és még kényszerítette az elhelyezetteket, hogy nála kosztoljanak. És ezt a gazembert a magyarság jótevőjének nevezték, szállóige lett a neve, mert amíg eladta embereit (természetesen jó provízióért[51]), addig hitelbe is kosztolhattak nála. És ki tudja azt a világ fővárosának lármás, káprázatos, vidám Doberdóján, hogy hányakat visz el a festékgyár klór lehelete, az alumínium híg lávája, a foncsor sorvasztó mérge, akiket a gazdasági és politikai viszonyok kikényszerítettek a pocaknevelő kispolgári jólét, az írószoba kényelmes garnitúrái közül ebbe a halálos, kivert életbe, többnyire rossz színű, szelíd tekintetű, idősebb urakat, akik úgy állnak ma az új élet rakétatempójában, siketítő ricsajában tehetetlenül, kiszolgáltatva, magukra hagyottan, mint eltévedt gyermekek, és olyan meg nem értett egyedülvalóságban, mint akik alól kiperdült a föld, és úgy maradtak az üres végtelen felett egy barátságtalan űrben. Belehalni, vagy belerezignálódni, a lét vagy nem lét könyörtelen dualizmusa, ez számukra, amivel szemben maradnak hirtelen, mikor az utolsó csepp remény, a végső parányi energia is elfogyott a kartiűzésében. Még szerencsések azok, akik kitanulják a nadrágvarrást vagy elsajátítják a koldus nagyipart: tunkmasszából[52] és mogyoróból készült édességek előállítását és árulását, vagy ha belesüppedhetnek a filmen való statisztálás letargikus tengődésébe. De e mesterséget űzők éji nyugalmát nyomasztó álmokkal súlyosítja a kiutasítás damokleszi zöld értesítése, amely állandóan a nyakuk felett függ. És a kartiszekta fanatikusai rettegve vagy halódva, de mindenesetre fillérekért robotolnak a francia munkás helyén, aki ugyanakkor elkeseredetten és hiába ődöng a büró placman[53] előtt. Le Havre-ban egy hirdetésre vagy ötszáz ilyen olcsó munkás jelentkezett egy béremelésért sztrájkoló csoport helyébe.
Ha „ministre du travail” a munkanélküliség ellen akar küzdeni, akkor ne hagyná jóvá a „szerződéseket”, ha pedig szüksége van munkásra, minek a carte d'identité? Így együtt ez csak azt idézi elő, hogy a külföldi munkás kínban tengődik, közben elveszi a francia munkás kenyerét, viszont egyes gyárak lehetetlenül kis munkabérek mellett tudnak előállítani.
Eddig Duval központi irodájában minden reggel valamennyi jelentkezőt felvettek mosogatásra, és beosztották őket különböző Duval-éttermekhez, de most már a „plongeur”[54] is csak carte d'identitével dolgozhat. Ugyanígy történt a vidéki pályaudvarokon, ahol poggyászrakókat vettek fel, és a Rue de Rivolin lévő csarnokban, ahol hajnalban a 8-as pavilonnál mindenkit beosztottak a teherautók lehordására. Az idén ez mind tilos azoknak, akik nem rendelkeznek kartival. Ezentúl még többen fognak a gyárakba menni szerződéssel, és még több francia munkás fog fillérekért dolgozni vagy munka nélkül ődöngeni.
Így néz ki a munkavédelem 1930-ban egy európai demokratikus köztársaságban.
Hát ez az. Remélem, valamennyien azt gondolták, midőn a címet olvasva szemük elé került: ez az! Végre valaki egy író főlépcsőházi lakására emlékezik vissza párizsi tartózkodása idejéről. Hát erről van szó. Főlépcsőházi lakásunk volt Párizsban. Mégpedig olyan, hogy sokan és kényelmesen laktunk benne. Saroltái Rezső szobrász, Kárpát René, Bonc Iván műfordító, Perényi Henrik próféta, néhány főrendező és én.
Mindez havi negyven frank.
A főlépcsőházban jobbra Henri Tirtleton avocat[55], balra Madame Paillard nyugdíjas özvegy lakott, míg középen nem volt lakás. Ott laktunk mi.
A házmesterrel a Parc Monceau-ban ismerkedtünk meg, ahová politizálni járt. Egy előadása közben váratlanul odaszólt, ahol mi magyarul beszélgettünk, hogy ha valami nem tetszik, ő áll elébe. Kizárt dolognak látszott, amit mond, mert olyan részeg volt, hogy minden erejét összeszedve sem tudott állni, csak dülöngélni. Attól fogva odafigyeltünk, és állandóan azt mondtuk, hogy nincs igaza. A képviselő nagyon jól tette, hogy szóbahozta a rentier-k[56] külön megadóztatását. Ebből rettentő ordítozás lett, rendőrt hozott, később elmentünk egy bisztróba, éjfél felé a teljesen elázott rendőrt bekísértük a kapitányságra, mert reggel szolgálata volt.
Mivel megtudtuk, hogy házfelügyelő a derék Gaillard, és ő megtudta, hogy nincs lakásunk, könnyedén legyintett, hogy az ilyenek, mint mi, azok ne búsuljanak, ő berendezi nekünk a harmadik emeleti folyosót, negyven frank az egész cakpakk, kár vitatkozni.
Összetettük neki újra, amit éjszaka apránként kölcsönkértünk tőle, 38 frank, mondta nem bánja, jó így is, de beköltözéskor megfizessük, mert hitelezni, nem szeret. Ez mégsem történt meg, mert azonnal beköltöztünk. Még az éjszaka folyamán felhozott a lépcsőházba egy szalmával tömött hosszú matracot, egy láb nélküli íróasztalt, amire takarót és párnát tett, egy asztalt és egy széket, de mondta, hogy ülni nem nagyon lehet rajta, mert kijár a lába. Csak reprezentációra hozta. Később még feljött egy macska is, aki valamely furcsa tévedésből, talán azon hitben, hogy a berendezéshez tartozik, állandóan ott ült főlépcsőházi bérletünkben, hallgatta, hogy mennyi hülyeséget beszélünk, ásított, megnyalta a száját és olykor biztatóan hunyorított ránk.
A lakók nem sokat törődtek az egésszel. Amelyik áthaladt lakásunkon a felső emelet felé, az általában köszönt, volt egy, aki tudott sakkozni, hát odaállt és kibiceit. Hogy emberek miért laknak a lépcsőházban, lakhatnak-e vagy sem, ez órájuk nem tartozik, mindenkinek elég a maga dolgát elvégezni. Ha beleavatkozik a máséba, akkor kiteszi magát annak, hogy az ő magánügyeivel is foglalkoznak, és ezt senki sem szereti. Egyszer volt csak kellemetlenségünk, mert jött a gondnok. Ez Párizsban úgyszólván példátlan. A dolgok itt szeretnek maguktól intéződni. A tartozást és egyéb mindenfélét a lakók harci kedve és a házmester indolenciájának végső határa döntik el. Tehát jött a gondnok, és közölte velünk, hogy a lépcsőház nem bérlemény, és azonnali hatállyal távozzunk! Közöltük vele, hogy teljesen gyerekes ember. Mi kibéreltük ezt a lépcsőházat, és nem ihatjuk meg a levét a házmester tudatlanságának. Jó, mondta, tehát kártalanít, mit kérünk? Adott nekünk húsz frankot, hogy költözzünk el. Éppen tanakodtunk, hogy hol lehetne tíz frankért lakni, ez esetben a fennmaradó tizet dohányzásra, evésre és egyéb megrögzött szokásainkra alkalmaznánk. A házmester éppen ott támaszkodott Mme Paillard ajtajánál, és azt mondta, hogy adjuk oda a tíz frankot és lakjunk tovább is itt. Ne törődjünk a gondnokkal. Úgyse jár erre az idén, és ha baj lenne, majd letagadjuk, hogy egyáltalán itt járt valaha. Megkérdeztük, hogy ez esetben miért adjunk neki tíz frankot? Mondta, hogy erre igazán kézenfekvő indoklása van: a felesége elszedte az egész pénzét, és szeretne inni valamit. Adtunk tehát tíz frankot neki, ő meg néhány jó tanácsot a macska ellen, de a legjobbakat nem hallhattuk, mert Mme Paillard távozni akart otthonról, és így a házmester bezuhant az előszobájába, amiből pokoli ordítozás támadt, [mi] közben elmentünk.
Nyugodt, csendes élet volt. Henri Tirtleton, az ügyvéd kanna tejet hozatott minden nap, és délután jöttek csak az üres kannáért, úgy hogy ezen ülni lehetett, Mme Paillard ajtaja előtt szemétláda volt, és minden este bocsánatot kért, ha felállított valakit, amikor bevette, de igazán csak egy percre. Perényi Henrik, a próféta este egy emelettel lejjebb sok érdekes dolgot suttogott az ügyvéd cselédjével, és a postás Hadd fújjam ki magam! kiáltással minden reggel leüldögélt náluk az asztalon vagy tíz percet. Egyszer még pálinkát is hozott.
Volt kalandban is részünk. Valamelyik emeleti lakásban csörömpölés, sírás, kiabálás, valaki rohan telefonálni, meggyújtják a villanyt, amitől mind a tizennégyen felébredünk. (Honfitársakat láttunk vendégül a Rotond kávéházból.) No, és jönnek a mentők. Udvariasan köszön a két hordágyat vivő, és a fiatal mentőorvos dühösen azt mondja valamire, hogy Nem várhatott volna...?, hozzák az áldozatot. Nézze fiam, mondja a mentőorvos, ne jajgasson nekem, máskor forduljon hozzám, ha ilyesmi eszébe jut, vagy legalábbis ne négy szál gyufát használjon, mikor doboz van, igazán csak szívességből viszem el, ha már annyira akarja, hogy az a férfi ott Lyonban olvassa az újságban. Mert maga legalább tudja, hogy ki az a férfi ott Lyonban, de hogy ki volt az a nő, akit én megszólítottam a székház előtt, és úgy látszott, megértjük egymást, amikor ki kellett ide robognom ezért a hülyeségért. Én nem hiszem, hogy ott vár rám a kapu előtt... Mi az, kenyérből van a sakk? Ezt nekünk mondta, akik ott játszottunk a megzavart éjszakán. Látszott, hogy szeretne megállni egy kicsit.
No, azután itt volt a romantika, párizsi házról lévén szó. A gumikabátos fiatalember. Sovány, komor és hosszú hajú. Gyűrött puhakalap, nagy, égő szem. Valamelyik fölöttünk lévő emeletről minden nap pontban este nyolckor egy öreg tűzoltószerű formaruhás csoszogott le a lépcsőn, köhögve és pipázva. Negyedórára rá, megjelent a gumikabátos ifjú. Pontban reggel hatkor távozott, és ahogy az úr a negyed hetet adta, csoszogott vissza a tűzoltó, bizonyára szolgálatból. Összefüggés volt? Volt! Biztos. Egyszer az ifjú jön föl, és a tűzoltó még nem jött le. Vigyázat! Lehet, hogy itt váltónál vagyunk, és a karambol előtt más vágányra állíthatjuk át a szerelvényeket: a tűzoltót, aki késik, és ezt a menetrendszerűen érkező személyt.
– A tűzoltó még nem ment el – mondja sakkozás közben az egyik főrendező, aki inkább lehetett volna próféta, mivel nyolcad napja nem borotválkozott. A gumikabátos, égő szemű ifjú megállt. Azt mondja:
– Köszönet... – megemeli a kalapját, és távozik. Nemsokára elmegy a tűzoltó, az ifjú rohan fel, és nevetve int nekünk.
– Voila! Íme az ember. És az asszony. Legközelebb már egész nyugodtan jön és kérdezi:
– Az öreg elment? – Kacsintunk, mosolyogva köszöni és rohan.
Ekkor jött a nagy nap. Már szomorúan kezdődött. Gaillard kopogott a karfán, és amennyire állapotától tellett, megkérdezte, bejöhet-e, majd udvariasan közénk hullott, és mondta, hogy fekete drapériát kell mindenhol felszegezni, mert a pereces állapota olyan súlyosra fordult, hogy délután el kell temetni. Mondtuk, hogy tessék, csak szögelje fel a drapériát. Nahát kiderült, hogy ezért jött. Képtelen rá. Mi szögeljük fel. A gyászhír teljesen leverte a lábáról, mert szerette az öreg perecest, aki még a régi világból, egyívású ember volt vele, és az is maradt mindvégig. Ne haragudjunk, hogy sír. Közöltük vele, hogy csak a homlokát törli. Nagyon megköszönte, és kért, hogy szögeljünk, ő majd addig énekel. Később Paillardné kijött, és kérte, hogy ezt ne tegye, mert vendégei vannak. A házmester véleménye után ítélve, ezek a vendégek nem tartozhattak a jobb emberek közé. Mialatt a szóváltás tartott, felszögeztük a drapériát.
Délután a halottvivők a nagy melegben letették egy pillanatra a koporsót, a pereces öreg cselédje szipogott kissé a szalmazsákunkon. Azért éjszaka már bejön a köd a tenger felől... – mondta a kocsisnak, aki szintén velük volt, és ostorral állt ott.
Ekkor jött Bonc Iván műfordító, az ügyvéd cselédje kitette a kannát, Bonc Iván ráült, és kérte a lányt, hogy kérdezze meg az avocat girét, hogy kérhet-e ő munkavállalásra jogosító húszfrankos papírt, ha a százfrankos, turista carte d'identité még nem járt le. Később a lány visszajött, közölte, hogy a gazdája telefonált a Citére, és azt mondták, hogy ha vízumában nem szerepel a kikötés, mely szerint munkát nem vállalhat, úgy kérheti a papírt. És kérdezi az ügyvéd úr, hogy akarunk-e vajas kenyeret? Akartunk. A vajas kenyér gyönyörűségétől Bonc Iván elaludt, és mert Gaillard még este is odavolt a gyász miatt, mert nagyon szerette ezt a perecsütőt, hát levettük a drapériát, és letakartuk vele Bonc Ivánt, ami alkalmat adott Perényi Henriknek, hogy megrázó szavakat mondjon e kevéssé tehetséges, alantasságokat csak ritkán elkövető művésztársunk felett, aki igazán nem nézte, ki a barát vagy ismerős, ha reggel valakinek ellopta a gallérgombját. Korán költözött el a Micado hotelból, nagyon korán, mert négy órakor felkel a patron, és addig ő már nem akart ott lenni, tehát fél négykor elköltözött egy utcai ablakon keresztül. Miután befejezte, és néhai barátunk már nem is hortyogott, megrendültén álltunk ott.
– Szegény, szegény... – rebegte még Perényi, és egy hűvös, éles, tenor hang szólalt meg váratlanul.
– No, szerencse... Ezek szerint nem késtem el! Egy halottkém érkezett. Fekete keménykalapban, szalonkabátban, gyásszínű kunkorodott vastag bajusszal, rettenetesen fénylő szemgolyókkal és márványmeredt mosollyal, így állt egy pillanatig, azután akkorát csuklott, hogy összerezzentünk. Kiderült, hogy megdöbbentően részeg. Gaillard ilyen állapotban már régen lepihent a mángorló alá. Minden szót háromszor kezdett el, egyet csuklott is, amitől ő maga hökkent meg a legjobban. Részegsége nem támolygásban, hanem merevségben nyilvánult meg. Úgy járt és mozgott, mint egy gépember. Megemelte a kalapját, és ezt mondta:
– Nagyon részeg vagyok... I... i... italtól van. A só... hupp... sógorommal üzletileg ittunk a szőlőben... Nyissák ki az ablakot.
– Ahhoz be kellene menni egy lakásba.
– Ér... érdekes... hupp... nálam is van ablak..., de ott elég, ha a kilincset elforgatjuk... Én Jean Durion vagyok..., hupp... érdekes evvel a csuklással..., halottkém vagyok..., és lekéstem a 4.75-öst... Azt hittem..., már nem találom itt. – És biztató örömmel mosolygott a drapéria alatt élethűen domborodó Bonc Ivánra.
– Még itt van. Amint látja. Nem intézkedhettünk a temetésről, mert szegény teljesen koldusan végezte.
– Nohát, ennek... igazán örülök... Akkor egy percre, mielőtt... hozzáfogok, leülök...
Mint egy kezdetlegesen konstruált gépember, igen szigorú arccal leült a székre. Aha!... No, most nézzük, mikor esik hanyatt. A szék lába kijár, ez izgalmas játék. Ezután következett a dal, mekegő, bús tenorhangon arról, hogy ha ő megérkezik az orfeumba, ott egyszerre vidám és pezsgő lesz az élet, örülnek a lányok, és messziről dalolnak felé... Itt rágyújtott egy szivarra, és úgy füstölt mereven, gépiesen, mint valami Buddha-szobor, azután folytatta: És örül a főpincér, örül a boy, de főleg a Mimi, a Zizi, a Fifi és a Tutu, mert nincs több olyan vidám gavallér, mint ő... És nem esett le a székről. És hajladozott ének közben, kitárta a két karját, és mégsem esett le.
Szeszélyes és pimasz bútorok.
Ekkor érkezett a tűzoltó. Mikor elment, a halottkém azt mondta, hogy ismeri valahonnan, csak azt csodálja, hogy itt találkozik vele, mert vidéken kell hogy eltemetve legyen. Ha ilyesmit lát, az mindig kihozza a sodrából. Ekkor feltakartuk Bonc Ivánt, csak futólag odanézett, azután ásított, kinyújtotta a két karját, és kissé hintázva hátradőlt a széken...
És semmi.
Ez a dög bútor, ez specializálta magát az ugratásunkra. Mondta, hogy ezt tényleg meg sem kell nézni, így is látszik rajta, hogy nem él. Ezután fölállt, mondta, hogy örül, és reméli többször is lesz szerencséje hozzánk, és kérte a harminc frankját. Mondtuk, hogy inkább maradjon Bonc itt a lépcsőházban, ahogy a vadaknál szokás, maradjon itt velünk, de nem fizetünk.
– Hohó! – Mondta negyedszerre, mikor sikerült kimondani. – A vadak temethetik lépcsőházba az embereket, de ez hála istennek Párizs... És az ügynek folytatása lesz. – És úgy ordítozott, hogy Bonc Iván felült, mire sírva kért bennünket, hogy erről a szörnyű műhibáról, ami csak részegen lehetséges, mert ha ő kiállít egy bizonyítványt... neki tetszhalál esete soha nem volt még, ne tegyük tönkre őt, ne jelentsük a tévedést... ő családos ember, neki barátnője van és nagynénje, és letérdelt, és összekulcsolta a kezét, de mi nem hagytuk, hogy Saroltái elfogadjon harminc frankot tőle, és mikor Mme Paillard kiszólt, hogy neki vendégei vannak, gáláns mosollyal köszönte a meghívást, de nem hagytuk bemenni, és nagy nehezen lement. Odalent sokáig és hosszasan vitatkozott Gaillard-ral, nagyon erélyesen. Az ügyet a házfelügyelő zárta le, amikor utána ordított, hogy ha még egyszer idejön a szappanaival, bottal veri ki, pedig ő még ügynököt nem bántott.
Ekkor pajtásos mosolyt vetve felénk, egyszerre négy lépcsőt ugorva, átrohant lakásunkon a tüzes szemű ifjú gumikabátban. Lassan lefeküdtünk, aludtunk, mikor éjfélkor vagy négyünket felráz álmából néhai Bonc Iván. Mi van?
– Mi az, hogy mi van? Nem halljátok a csoszogást? A krákogást? Jön a vén tűzoltó! Valamiért korábban jött haza!
Alarm!
Máris talpon vagyunk. Egy főrendező rohan végig az emeleten. Mindenhova becsönget. Mindenhol azt kérdezi, hogy itt van-e a tűzoltó? Úgy fest, mintha különös gyulladás támadt volna nála, és lihegve hív egy specialistát.
Detektívregény!
Az emeleten nem ismernek semmiféle tűzoltót. Mi lehet? Közben felér az öreg.
– Egy perc! Kérem itt volt egy ember, és közölte, hogy Párizsban egy őrült fel akarja gyújtani a lőporraktárakat. A teljes tűzőrség nyugdíjasokkal, eltávozottakkal egyetemben köteles visszamenni.
– Érdekes – mondja –, hogy manapság mik történnek...! – És fölfelé akar menni.
– Halló! Nem hallotta, a tüzérséggel mi van?
– Hallottam, de az bennünket, áruházi éjjeliőröket nem érint. Ma leltár van, és ilyenkor az éjjeliőrt elengedik.
Bonc Iván szimatol, és azt állítja, ég valami. Valamennyien állítjuk, hogy ég valami. Bonc Iván leviszi az öreget, aki fejcsóválva követi a fáskamrába, bereteszeli rá az ajtót, és egy újabb főrendező rohan. Mindegy! Muszáj cselekedni! Hogy a másodszor is felcsengetett lakók miket mondanak, az Bonc Iván szerint egész új képet ad neki, mint műfordítónak a francia nyelv népi zamatjának pompás szókincséről, de tűzoltó még mindig nem lakik az emeleten...
Az öreg segélykiáltásaira jön Gaillard egy durunggal. Itt Bonc Ivánnak egészen hatalmas, új lehetőségei és perspektívái tárulnak fel az egyszerűbb népi kifejezések valóságos kincsesházából. Gaillard végtelennek tűnő körmondataiban egyetlen becsületsértés sem fordult kétszer elő, átok vagy káromkodás szinonimában sem ismétlődik, és mintha súlyt helyezne arra, hogy Bonc Iván ezt a harmadik emeleten hallja, üvölt. A tűzoltó közli, hogy azt hitte, a pincében ég valami. Gaillard közli, hogy a pincében nem ég semmi. Felvilágosítja az öreget, hogy hol ég, mi ég, azután a durunggal együtt visszamegy, és később megveri a feleségét.
Az öreg jön föl. Hogy ég valami, azt már nem merik mondani neki. Bár Perényi biztat bennünket, és heves szemrehányásokkal illeti Bonc Ivánt, amiért elmulasztotta betömni az öreg száját. Ez esetben alhatnánk. Az öregnek kialudt a pipája, mire fölért. Gyorsan tüzet adunk neki, kissé megbotlom, kiütöm a pipát a szájából, Perényi Henrik érte nyúl, de a lábhegye előbb ér oda, a pipa leesik. Azonnal felhozzuk...
– Szót sem érdemel – mondja, ez egy szerencsétlen pipa volt, örül, hogy leesett. De nem, de nem, és Perényi rohan a pipáért, és felordít a hülye három emelet mélységből a vak sötétben:
– Ez volt az?
Az öregnek ma rossz napja van, mert tempós, lassú módján leül a székre, és felfordul. A pimasz láb kijött. Jön Perényi Henrik a pipával. Nagyon köszöni az öreg.
– Igazán kedvesek az urak.
– No, de kérem, dehogy adom oda! Belement valami, kitisztogatom én ezt annak rendje és módja szerint.
Annak rendje körülményes, a módja úgy látszik szintén, de Perényit nem úgy nevelték, hogy ő illetlenül adjon vissza pipát, ha én kiütöm valakinek a szájából, és leesik. Közben cigarettára gyújtott, és e szerencsétlenség pillanatnyi villanásában kiderül, hogy Perényinél egy elhajított velős csont van. Nem találta a pipát. Hát mit csináljon? Öljék meg! Az öreg nem öli meg, de aludni feltétlenül szeretne, mert ő kérem egyszer egy évben alhat nyugodtan és sokáig, és szeretne már ágyban lenni.
– Ezt elhiszem – mondja Perényi, és kijavítja –, azt elhiszem, hogy nagyon fáradt, de ezt a pipadolgot el kell intézni.
És Bonc Iván szerényen megjegyzi, hogy nem ég-e itt valami. Nem merjük forszírozni. Közben az öreg ismét ráül a székre szórakozottságból, és ismét hanyatt esik. Egy második emeleti lakó két ököllel veri a karfát, és ordít, neki reggel bevásárolni kell, és szeretné tudni, hogy mi van ebben a házban? És főképp, hogy mi lesz! Ez az, amit mi is szeretnénk tudni. Bonc Iván műfordító hivatott arra, hogy megfelelő ellenértékű nyelvkincset nyújtson hasonló harsány hangon, és most már nem engedjük elmenni az öreget, most már tessék itt maradni, mert ő tanú lesz. Mert amiket ez ide fblkiabált, az az égre kiált.
– És tudja meg, hogy holnap bemegyünk a kerületi kapitányságra!
– Legyen szerencsém – ordítja vissza –, mivel én vagyok a kerületi kapitány!
Bonc Iván szókincsét az éppen említett kérődzőnél mintha elvágták volna. Ezután már csak a kapitány beszélt sokat, hosszan és sértően, majd bevágta az ajtót. Az öreg leül, felfordul, és tovább beszélget, megszokta... De most igazán megy...
– Hohó!
– Hohó! – mondom én is.
– Mit hohó?
– Mi az, hogy mit hohó? – És összenézünk.
– Csak tessék maradni, majd megtudja. Mert igenis, hogy hohó!
Látszik, hogy kissé fél tőlünk. Miután szimatol, és pálinkaszagot nem konstatál, kissé megijed, és belátja már, hogy a hohó mindenképp indokolt volt, és bocsánatot kér.
– No, de ezt nem lehet bocsánatkéréssel elintézni – kiáltja felháborodottan egy főrendező –, nem vagyunk az erdőben. Szíveskedjék helyet foglalni, és meghallgatni bennünket. Ne a székre, hanem az asztalra! Tessék meghallgatni...!
– Na beszélj...!
– Én csak mondtam, hogy hallgassa meg. Beszélni itt van Perényi.
– Engem hagyjatok ki a játékból, én kerestem a tüzet, én dolgoztam, amikor nem szeleit a velős csont...
– No, tessék, ha leültetted most az urat... Na tessék! Vagy felültetted?
Az öreg egy rettegésben ül. Midőn erre rájövünk, Saroltái Rezső, a szobrász elszavalja neki magyar nyelven Petőfi Őrültjét. Halálsápadtan ül. Virrad. A lépcsőház kísérteties képet nyújt. Saroltái borzolja a haját, és a vers szövegéhez egyáltalán nem illő, csábos néger női mozdulatokkal lassan körbefordul. Az öreg arcán, amint jobbra-balra néz, látszik a gondolat: csak jönne már valaki! Bonc Iván előhúz egy tányért, és kérdi, hogy akar-e a vacsorára evett gombából, van elég. Én megjegyzem, hogy úgyis borotválkozni akarok, adja ide azt a levest.
Saroltái ott tart, hogy egyszer már eltemették, de egy hiéna kiásta a sírból, és megette a szívét. Az egyik főrendező megjegyzi magyarul, hogy ki tudja a János vitézt vagy a Zalán futását, mert ez az anyag kevés. A fene azt a fekete hajút. Az öreg nagyokat nyel, tenyerét a torkán tatja, és tisztában van, hogy ez egy grand guignol[57] az életben. Vers nincs több, de Bonc Iván magára csavar egy drapériát, és elénekli az öregnek, hogy Álom, álom, édes álom... A dal magyar szövege sokféle vonatkozással bír a rémült öreg úrra, és mert ez az anyag is rövid, kénytelen vagyok felkérni Bonc Ivánt, és keringőzünk.
Az öregnek ettől teljesen felbomlik a lelki egyensúlya. Ügyesen le akarja tenni az egyik lábát az asztalról, mire Perényi csettint a nyelvével, vágyva nézi a csizmát, és megjegyzi, hogy szeretne reggelizni. Az öreg úr visszaül, két lábát felhúzza az asztalra maga alá.
Előadom a kánkánt.
Ekkor végre, végre... Már lihegünk, már kidőltünk, jön a gumikabátos. Pajtásosan int felénk, észreveszi az öreget, meghökken. Az öreg látja, hogy valami szünet van, gyorsan feloson, de a második lépcsőn sincs a lába, mikor a gumikabátos utána szól:
– Két és fél órája várok magára, hol a csodába lődörgött.
Az öreg nem felel, reszkető léptekkel távozik.
– Maga várta?
– Egy ágyat bérelünk. Ő nappal, én éjjel, de mondta, hogy ma korábban jön haza, és megbeszélhetünk közösen valami albérletet. Ki tudja, hol mászkált a csintalan öreg? – És pajtásosan kacsint, és távozik. És mi lihegve, halálosan lestrapálva néztük egymást. Az ügyvédnél a cseléd kijön a tollsöprűvel és liheg.
– Egy órája nézem itt magukat, mennyit röhögtem...
Ez minden, amit tudni kell, ha társaságunkban szóba kerül párizsi, főlépcsőházi lakásunk, és mi valamennyien hallgatunk.
Én is, mint sokan mások, a St. Charles pályaudvarnál láttam meg először szemtől szemben Marseille-t. Egy impozáns, forgalmas világváros tárult fel előttem. Már maga ez a pályaudvar is nagyszerű látványosság. Széles, vagy száz fokból álló lépcső vezet fel többemeletnyi magasságba a pályaudvarhoz, a lépcsőzet két oldalán a gyarmatokat jelképező remek szobrok állnak. Néhány lépés, és az újonnan érkezett kiér a város főútjára, a széles, mindig tiszta és mindig népes, hatalmas boulevard-ra, a Cannebiere-re. Luxushotelok, áruházak, bankok, utazási irodák és a mindig mozgalmas környékű tőzsdepalota következnek itt egymás után, gondosan ápolt fák sorfala mentén. Ez az utca levezet a szabályosan négyszögű régi kikötőig, ahol kisebb bárkák, jachtok és motorcsónakok horgonyoznak. Itt van a halcsarnok, utcai árusok zajgó gócpontja, osztrigásbódék és főként sok kávéház. A teraszok üvegfallal vannak körülépítve, úgyhogy télen fűtött helyen, és mégis mintegy szabadon, az utcán ülnek itt az emberek. A régi kikötő sok-sok kis utcának a torkolata, és aki bármelyikén e kisebb utcáknak bekanyarodik, az minden átmenet nélkül, egyetlen lépéssel százötven évet járt meg az emberiség fejlődéstörténetében. Hirtelen elmúlik körülötte Európa, és kezdetét veszi egy madagaszkári falu
120 dohos, ódon, túlzsúfolt élete balkáni, ázsiai és egyéb távol-keleti motívumokkal át- és átszőve. Ezek a girbegurba utcák vásott gránittal kiverten, kacskaringósan, erősen lejtősödve haladnak, és olyan szűkek, hogy sok helyen három ember sem fér el egymás mellett. A házak keskenyek, hosszúak, sötétszürkék, és mint nyílt sebek, tátonganak rajtuk a lemállott vakolat nélkül meztelenen maradt színes téglák. Egy emelet legtöbb esetben egyetlen szoba egy ablakkal. Ezek a házak gondoskodnak állandó homályról. A nap csak a déli órákban, midőn merőlegesen tűz le a városra, bocsáthat rövid ideig néhány sugárkévét a hosszú házak közé. Ezért, amíg a gyéren elhelyezett esti fények elő nem pislákolnak homályos üvegházaik mögül, állandó, dohos alkonyat ül meg itt mindent. A lőrésszerű, hosszú, keskeny ablakokból mindenféle kiaggatott rongyok integetnek, néhol az utcán keresztbe feszített kötélen száradnak ezek a kitudhatatlan ruházkodási célokat szolgáló, sokféle színű holmik, hogy sokszor nem is hiszem használatban lévő ruhaneműeknek, hanem mintegy hatalmi jelvénye, diadalmas lobogója a beteges, a virulens nyomor apokaliptikus hódításának, aki örök tanyát ütött itt.
Az utcák legfelső pontjain állandóan működnek a kanálisból felmeredő vízcsapok, és kis zuhatagok száguldoznak lefelé, melyek alább, a járdák mentén sebes sodrú erecskékké szelídülnek. Zöldség, csigahéj, húscafatok, pléhdoboz, rothadó gyümölcs és millióféle hulladék rohan az utca két oldalán, néhol megreked, és csatakos dombbá dagadva, halmozódva terebélyesedik az állandóan özönlő szemétlavinából. A házak előtt öregasszonyok üldögélnek, vagy lompos anyák végzik a természetes csecsemőtáplálás műveletét. Cipészműhely, három négyzetlépés nagyságú, a férfi szögecsel, az asszony főz, egy meztelen gyerek lefejezett póréköteggel játszik, homály, legyek, az enyv, az étel, az áporodott fehérneműk dúsan kihömpölygő, fullasztó szagegyvelege. Szögletes koponyájú, skrofulás[58], tuberkulotikus külsejű, félig vagy egészen mezítelen néger, arab és fehér gyermekek serege rajzik napestig gazdátlanul a szeméthalmok és halárusok között, általában már nyolcéves korukban szorgalmasan szedegetve és szívva a csikket. Ezek a miazmás talajban dúsan termő, utcán nevelkedő emberpalánták szolgáltatják majdan a kriminálpszichológiai művek anyagához az úgynevezett analóg eseteket. Az utcák négy-ötösével piacokba futnak össze. Zöldséget, ruhát, halat, sajtot és gyümölcsöt árulnak itt a világ mindenféle fajtáját és nemzetiségét képviselő vásárosok, kofák, orgazdák, ószeresek. Ládák állnak itt tömve nyüzsgő csigákkal, pókokkal, teknősbékával. Vöröshagyma, látcső, vízhatlan cipő, marseille-i emlék, banán, sapka, rahat-locum[59], nyakkendő, halva[60], színes női kendő és minden elképzelhető és elképzelhetetlen groteszk különbözőségű holmi egymás mellett összekeveredve, egy ezerféle idiómával karattyoló, sokszínű tömegben, a hal, a rikácsolás, a rothadó zöldség, targoncanyikorgás, sajtszag, mészárosbárd és a lacikonyhák olajfüstje, szagok és hangok ezerszólamú dús szimfóniájában egyesül. Zsibbasztó nyomással préselődik a betévedt ember idegeire. Jaj annak, aki egy pillanatra megáll valamilyen bolt előtt, hogy spanyol kendőkben, kirakott pipákban és késekben gyönyörködjön, mert a kis mulatt, Szenegál, vagy olasz slepper, aki szó szerint veszi a hivatását, a karjába csimpaszkodva húzza befelé, és siránkozó szóáradatot zúdít rá valami furcsa nyelven, ami felett egy gyakorlott filológus is elképedne, ha azt mondanák, hogy francia. A hangoknak ezt a bábeli diszharmóniáját néhány békebeli gramofon rekedt zöreje teszi teljessé.
A hegynek siető utcák felső rétegét keresztben szeli át a kikötőváros főútja, a városrész Montmartre-ja, Kurfürstendammja, Broadwaye és Ringje egy személyben, az örömök, a mulatságok és szerelmek utcája, ahol a Déli Kereszt alól visszatért matróz megtakarított filléreit költi az élet feltárult zsilipéi alól rászabaduló gyönyörűségekre, ahol a leszerelt légionista maláriában és puskagolyók között eltöltött éveiért kapott utolsó filléreit egy éjszaka alatt veri el, ahol a nagy orgiákat rablással, gyilkossággal szerzett százfrankosokból tartják. Ha ez egyáltalában lehetséges, akkor még keskenyebb, mint a többi utca, de az ócskások és a leírhatatlanul vegyes kereskedések helyett itt bárok következnek egymás után, legtöbbjének színes gyöngyfüggöny képezi a bejáratát. A gyöngyfüggöny mögül citera, agyonjátszott pianínó, keleti sípok, szaxofon és hegedűhangok szüremlenek ki. Vörös bárpolcok, gyékényfalak, mindenféle színű papiroslámpák, nők és italok. A mulatón kívül csupa bolt. Tulajdonképpen szobák, amelyeknek csak egy bejáratuk van az utcáról, de lehúzható, rendes boltredőnnyel zárható, mint bármilyen más bolt. Csupasz három fal között éppen hogy elfér egy ágy, egy éjjeliszekrény petróleumlámpával. Az ajtó előtt nő ül, valamilyen lenge, egy szál ruházatban.
Az utcán csoportok, járkálok, gyarmati katonák mindenféle egyenruhákban, ízléstelenül, de új ruhákba öltözött fiatalemberek, rózsaszínű selyem nyakvédővel, hegyes, kacskaringós oldalszakállakkal. Igen sok a spanyol közöttük. A kizárólag kettesével sétáló rendőrposztok beszélgetés közben szelíden gesztikulálnak a gumibotjukkal. Dokkmunkások, légionisták, matrózok. Muzsika, lárma, lampion, a boltok előtt üldögélő nők az utcán át beszélgetnek egymással. Cigarettáznak. Némelyik téren hatalmas kút áll, gerendákon nyugvó fatetőkkel fedve. Fehérneműt mosó asszonyok paskolnak, kefélnek, szappanoznak és trécselnek itt a gőzölgő medence körül.
A legszomorúbb látvány azonban a sok külföldi turista, akik Kodakkal és knickerbockerben[61] járnak erre megbámulni az óvárost, mint Marseille egy érdekes látványosságát, és vidám, elegáns nézelődésükben az sem alterálja[62] őket, hogy ezek a látnivalók nem herculaneumi ócskaságok, hanem maga az élet. Az életnek egy civilizációról levált és elhalt túlnyomó része.
Fent magasan, az utcák csúcsán van a Döme, amelynek korlátja fölött messzi-messzi feltárul a szabad tenger és a kék ég nagy panorámája.
Ezeknek az embereknek nem találták fel a rádiót, nem repülték át az óceánt, hiába fedezett fel Freud katartikus eljárásokat, ők talán azt sem tudják, hogy kik nyertek az idén Nobel-díjat. Ezeket egész szépen itt felejtették az óvárosban, az óéletben, míg ők maguk ezerkilencszázharminckettőt írnak.
Krisztus után.
Hat óra van.
A nap, mint egy óriási tearózsa valami mesében, lassan bontogatja hűvös sugárszirmait. A szirmok mind tágabbra terülnek szét a háztetők felett. Mintha összetapadt, nedves szálakat válogatnának szét, hogy megszáradjanak, úgy borítja egyre szélesebb területen párás sugárkévéit a nap a csámpás, görbe háztetők felett.
Egy részeg légionista ijedt, sírdogáló kültelki nőt rángat magával a karjánál fogva. Rongyos, ősz ember hosszú drótra fűzve rájákat visz, amelyek mint hófehér tüdők csüngenek alá, remegve.
Hajósziréna búg.
Az út közepén lengyel zsidó utcai árus nyikorgó kordét tol maga előtt, és melódiátlanul dudorászik. Harangoznak. Egyszerre a Rue République minden mellékutcájában emberek sietnek elő halk morajjal, rendetlen csoportokban. A Place de la Joliette megtelik velük. A Joliette nevű kikötő mellett van ez a térség. Fűnek, fának, padnak nyoma sincs rajta, a földje kemény, simára taposott, és középen egy fabódé áll, ahol a tehetősebb munkások feketekávét vagy vörösbort reggeliznek. Megjelenik a süteményárus tálcájával. Nagy, ormótlan, nehéz tésztákat kínál. Tízes, húszas csoportok hevenyészett klubokat alakítanak, és kicserélik az értesüléseiket. Például, hogy éjjel öt nagy hajó kötött ki nyerscukorral és amerikaimogyoróval megrakodva. Vagy az ellenkezője: nagy vihart jelentenek a nyílt tengerről, és így a reggelre jelzett hajók nem futottak be. Szóval: van munka, nincs munka, különórázás lesz, csak délelőtt rakodnak, és ilyenek.
Egyre sűrűbb rajokban özönlenek a munkások. Némelyiknek a nadrágszíjába hátul sarlószerű szerszám van dugva. Evvel húzzák le a daruláncról a zsákot, mikor a fejük fölé ér. De verekedésnél kitűnő eszköz kés helyett.
A Quai des Angleis felől a forradalmi Budapestre emlékeztető villanyosok jönnek, lépcsőkön és ablakokon lógó, tömött emberfürtökkel. Ilyesmivel itt nem törődnek. A villanyosokon itt nincs csengő, dudálnak, mint az autók, gumilabdás tülkökkel. Kimegy a móló végéig, ahol a legrosszabb fajtájú munkát végzik, a szénrakodást, sűrű, tusszínű felhők között, amelyek beszivárognak a ruha alá, lerakódnak az egész testre, és befészkelik magukat a pórusokba szúrósan, utálatosan.
Két csendőr teljesít itt szolgálatot. Unottan sétálgatnak a munkások között. A süteményesfiú összeveszett valakivel, és nagyon pofon ütik. A tér visszhangot ad a csattanásnak. Redőnyök szaladnak fel zörögve. Fél hét. Megjelenik a kommunista párt plakátragasztója vederrel és papírköteggel. A két csendőr mosolyogva beszélget, kíváncsian nézik a legújabb plakátot, és hátul összefont kezükben a gumibottal játszadoznak.
Megjelennek a contremeterek[63]. Megszűnik a mozgolódás. Csendben várnak. Jelentkezni, tolongani itt nem szokás és hiábavaló is lenne. Csak állunk. Szemünkben a sorsdöntő pillanatok feszültségével, és mozdulatlanul. Ma, tudjuk, alig van munka. Vihar volt a nyílt tengeren. Ami van, azt a régi munkások kapják. A felügyelők intenek a szemükkel, és feljegyzik a kiválasztottat egy noteszlapra. Azután elvonulnak. Mindez szó nélkül.
A St. Charles pályaudvarról egy mozdony érkezik néhány teherkocsival. Kitárják előtte a Joliette kikötő hatalmas vaskapuját, zászlós emberek integetnek, vastag, de nyomban eloszló, fehér füstoszlop leng utána.
Hét óra.
Mintha állókép elevenedne meg, kezdődik a munka. Láncok csörögnek, fékek sikoltanak, az egyik bateau[64] megnyikordul, vagonütközők lapulnak egymáshoz pengve, és a zsákok felkapatnak rosszul táplált emberek megviselt lapockájára.
A tömeg elszéled munka nélkül. A város felé mennek. Milyen ijesztő látvány. Ennyi ember, suhanc, családapa, romlott és még romlatlan ember pénz, munka és remény nélkül, ahogy megindulnak kenyeret szerezni, ki erre, ki arra, anélkül, hogy előre tudnák, hol találják meg? Bizonyára lesz olyan is, aki ma fog lopni először életében, és lesz olyan, ki ma még koplal. Az egyik megszólít egy külföldit néhány centimé-ért könyörögve. A másik valószínűleg megveri a szeretőjét vagy felkapaszkodik egy Port Saidba induló hajóra.
Mert a legtöbb ilyen. Naponta jönnek-mennek a sötétutasok. Az egyik Tangerből Marseille-be, talán jobb lesz itt. A másik Marseille-ből Tangerbe, talán jobb lesz ott. És mindenütt ugyanaz. Zöldség, hulladék, olajbűz, halszag, óvárosi utcák felett keresztbe feszített kötélen száradó rongyok, vásott gránitú, ütött-kopott sikátorok, menedékhely, sárga, bagószagú őrszobák, szemétdombok, legyek, pálinka és csüggedés.
Kora reggel van, munkába indul a város. Biciklik, autók, iskolás gyerekek, tisztviselők és rossz alakú asszonyok sietnek piaci kosarakkal. A sokféle zaj egy speciális, jól ismert, százrétű morajlással egyesül, mintha nem is ez a leírhatatlanul heterogén mozgalom, hanem egyetlen hangforrás, egyetlen robusztus művelet idézné elő. Mire fortissimóvá tornyosodik a lárma, észrevétlenül elmúlt a reggel.
Délelőtt van.
A tőzsde káoszos zaja, hosszúnapi zsinagógák parlando halotti énekeire emlékezteti azt, aki innen messziről, a régi kikötőben járva észleli ezt a forgalmi lármák felett is messzire hangzó zúgást. Üres autocarok[65] vonulnak a szállodákhoz. A posta előtti hatalmas téren egy jól öltözött idősebb hölgy transzba helyezi a lányát, és néhány fillérért természetfeletti dolgokat művel. Az osztrigásbódék előtt siető járókelők vörös lével öntözik a faleveleken tálalt csigákat, behabzsolják, és elsietnek. A járműforgalom percről-percre növekszik. Utcai zenészek magukkal hozott zsámolyokra ülnek, eljátsszak a legújabb slágert, egy hölgy hangosan énekli előttük, és nyomban árulja a kottákat. Ki vesz délelőtt kottákat? Magánautók üléseire felhalmozott cukorkahegyek mögül fehér kabátos emberek harsogják portékáik előnyeit.
Ebben a virulens, folyton fejlődő lármában megyünk együtt hárman, ahogy munka nélkül maradtunk. Az egyik magyar fiú, leszerelt légionárius, 1902-ben született a Hermina úton, Indokínából jött, református, és két napja nem evett. A másik lengyel. Többet nem tudok róla. Okos szeme van, értelmes homloka, sárgás bőre és egészen züllött. Halálosan kiszögellő, feketén árnyalt pofacsontok dominálják az arckifejezését. Az éhgyomor és a kilátástalanság vastag, rossz íze tapad az ínyünkhöz.
Süt a nap.
A Port Vieux-n leülünk egy padra. Szemben velünk a szabályos, négyszög alakú régi kikötő. Túlsó oldalán egy fehér, kopár csúcs tetején a Notre-Dame de la Garde temploma. A templom tornyán többember nagyságú, aranyozott Madonna szobor áll, karján a gyermek Jézussal. Ez Marseille New York-i Szabadság-szobra. A templom mellett monumentális boltív, amelyből a sikló lejtője ereszkedik alá. Hiú vetélkedéssel építették ezt ide az emberek. A biblia csodája mellé a technika csodáját, mintegy jelképezve a súlyos alternatívát, amely előtt az erkölcsi keresztútjához ért emberiség áll kissé zavarodottan. Mögöttünk a Grand Bar du Lyon D'Or, egy lebuj, ahol jobb napok idején kávézni szoktunk. Kövér, vén tulajdonosa a terasz redőnyének árnyékában nekidől a bejáratnak, és a tokáját masszírozva néz a semmibe. Háttal feléje elhelyezkedünk a padon, arcunkat a nap felé fordítjuk, sipkánkat a homlokunkra hú/zuk. Így pergetjük mélységes unalommal az idő olvasójára felfűzött nagydarab, önsúlyú, lomha, délelőtti másodperceket. Teherautó dübörög át előttünk a Joliette felé.
A magyar fiú közben végigrágta magát életének helleborus[66] gyökerén és végső elszánáshoz érkezett, hogy megtörje a tespedést, amelyet már percekig sem lehet elviselni. Felugrik, a hóna alá kapja kis papírcsomagját, amelyben kék zubbonyát hozta magával.
– Hová mész?
– Afrikába.
És megy. Látom, ahogy befordul a Rue Mazertod sarkán, és megy Afrikába. Előttünk a régi kikötő kompjának roppant vastraverzei ágaskodnak az ég felé. Mögötte egy szürke citadella. A Forte St. Jean. Ebbe az erődbe gyűjtik össze a légionistákat mindenfelől. Egy krumpli formájú, szokatlanul nagy kavics fekszik a lábamnál. A lengyel napfürdőzés közben egy méla szláv melódiát dudorászik, amelyben minduntalan ez a sor tér vissza: ej Libusnya..., ej Libusnya...
A forgalom egyre fokozódik. A La Cannebière sarkán percekre megtorlódnak a járművek. A siető áradat tolongássá sűrűsödik. A nap tüzel, az emberek sietnek haza.
Ebédelni.
Harangoznak.
Eszembe jut az első nap, amelyet a dokkon töltöttem. A dokknak semmi köze a városhoz, a városban élőkhöz. Külön birodalom, mesterséges toldaléka a földnek a nyílt tenger felé. Félnaponként elbocsátják, és újra felveszik a munkást. Érzéketlenül, keményen hajszolják, de sűrűn kapja vissza a szabadságát, állandóan a szabad tenger felől fújja a szél, és a kék végtelenig lát munka közben.
Mindenható ura a dokknak a Társaság. Nem látni soha, bár tudják jól, hogy hatalmas kőépületeiben székel, amelyek felett aranyos betűkkel áll írva: Transatlantique, Mediterraine, Maroc stb.
Ki ő, és mit akar, ezt itt senki sem tudja. Tőle függ a munka, a betegsegély, az özvegyek és árvák járadéka. Értesítéseit, szabályait és rendelkezéseit mindenhova kifüggeszti. Velünk csak a vörös sapkás, kék uniformisos kapuőrei, munkazubbonyos patronjai útján érintkezik. De ezek felett már az a kis fiatal, sovány tisztviselő is úr, aki céduláival, ceruzájával a mércék és raktárak között bolyong sietve.
Ő maga, a Társaság láthatatlan, ismeretlen. Inkább fogalom a szemünkben, mint valóságos létező. Precíz, pontos és nagyon szigorú, mert ő adja a kenyeret. Ott terpeszkedik láthatatlanul a gátak, a bazenek[67], a szekciók felett, a beláthatatlanba nyúló raktárházak és rácsos kapuk között, mint élet, halál, kenyér. Ez a rengeteg, döbbenetesen reális látvány: acél, beton, zsák, daru, lánc és láda mind Ő. A szénkúpok, az óceánjárók, a dokk házsorai, kocsmákkal, garázsokkal az ő birodalma. Minden mesterséges, minden ipari és célszerű, sehol egy tenyérnyi puszta föld, sehol egy szál fű, útjai gránittal kiverve, terei aszfalttal leforrázva.
Három napja éltem Marseille-ben azután, hogy Avignonból gyalogszerrel megérkeztem. Első nap Aix de Ville-ben csavarogtam. Azután lebarangoltam egészen La Ciotat-ig a halászkikötőbe. Sehol sem kaptam munkát. Három nap alatt mindössze ötven centime-ot kerestem egy hotel előtt, ahol elszántan és orvul megelőzve a portást, egy autónak kinyitottam az ajtaját. A portás belém rúgott, de az utas közben ötven centime-ot nyomott a kezembe. Mire a rendőr jött, én már messze jártam. Egyszer megebédeltem, hála egy véres verekedésnek, amely a légionisták és a matrózok között tört ki a piacon. Az egyik felborult sajtállvány mellé ültem a verekedők lábai alatt, és jóllaktam.
Harmadnap már nagyon gyenge voltam. Mindig és újra a dokkok körül csatangoltam, ahol az égett szénpor szaga furcsa reménységgel töltött el. Persze, nem vettek fel munkára. Már csak azért sem, mert sapka nélkül voltam, és ez gyanússá teszi a munkáért jelentkezőt.
De mit tudtam én a helyi szokásokról? Csak vánszorogtam szédelegve, legyengülten gerendák, bálák és kötélcsomók között bukdácsolva, szinte kilógó nyelvvel, tikkadtan, ernyedten, kevés, lázas vérem két ököllel döngette belülről a halántékomat, apró pontok és szikrák táncoltak a szemem előtt, amely elvesztette kapcsolatát a füleimmel: valami zúgott előttem, amit nem láttam, valami mozgott, amit nem hallottam...
Csak mentem...
Egy nyers hang rivallt rám: Travail?!
Munka!
Milyen kellemes muzsika volt számomra ez a rekedt, érdes kiáltás. Félnapi munka! Este hatkor tizenkilenc frankot kapok!
És már ment is előttem, már mentem utána boldogan, már kiszámítottam, hogy hat frankért eszem egy menüt a bolgár vendéglőben, kávé croissant-nal: egy frank ötven, de nem, inkább sajtot veszek felvágottal, és öt frankért elmegyek az arab hotelbe, vagy inkább a menhelyre megyek aludni, és ehelyett veszek egy doboz Gitane-t, egy magyar újságot, szardíniát és egy egész stanicli főtt babot...
A térdeim remegtek.
Becsapták mögöttem a rácsos kaput, beléptem a dokkra és ekkor, ezt jól tudom, azon a kapun kicsukódott mögöttem sok minden abból a világból, amelyben éltem. Itt kaptam először egy pléhszámot.
Az egyik daru acélkunyhója gurulva utazott, és egy hasánál felkötött ló vergődve, nyerítve sebesen emelkedett a felhők irányába. Egyszerre rajtam volt a zsák. A fele előre dőlt a tarkómon keresztül, a másik fele a hátamon, így helyezték rám, nagy szakértelemmel. Ez a módja annak, hogy a teher egyenletesen nehezedjen rám. A vér feszítve az agyamra tódul. A szörnyű súly szinte a földig présel, ahogy meggörnyedek alatta. Ezt egy pillanatig sem lehet elviselni! Félek, hogy a zsák keresztülbukik a fejemen és eltöri a csigolyámat.
– Vite, vite![68] – vijjog rám az egyik contremeter. Mintha rafinált boszorkánypróbát végeztetnének velem: egy keskeny, hajlékony pallón megyek fel a hajóra. Ha megállók, végem. Ha elesem, végem. Akárhogy zuhanok, a zsák agyonver. Valami vastag sötétségben vergődöm valamerre... Nyolcvan és kilencven kiló között lehet a zsák súlya.
Só.
Ezért kaptam a munkát. A só kegyetlen teher. Nem csak azért, mert a legnagyobb súlyeloszlással van zsákolva, hanem még a vállat is kimarja. Berágja magát mindenhova. Égési sebet és hámlást okoz. A többi munkás legalább kendőkkel óvja a vállát, sapkával a tarkóját. De nekem nem szóltak erről. Itt mindenki csak a saját kínján tanulhat.
Hogy jutottam el, nem tudom. Leveszik a zsákot. Hirtelen olyan könnyű leszek, hogy szinte elvágódom. Most meggondolom, hogy visszamenjek-e új zsákért. A rácson kívül járó-kelők, sok hulladék, sivár dokkutca. Hurkák jelennek meg előttem. Allez – mondja valaki a hátam mögött, és megyek vissza.
Kaszáló lábbal húzom magamat. Az állam a mellcsontomra szorul. Lehet, hogy mindjárt megszakad valami bennem. Nem ritka eset a dokkon... Csak még egy lépésig bírjam, akkor elérem a hajó peremét. Egy nagyregényt kellene írni evvel a címmel: Még egy lépést..., és leírni azt az egy lépést, amivel a kimerült katona negyven kilométert gyalogol a sivatagban így, hogy már csak egy lépést bír, de azt mindig bírja... Már nem is én viszem a zsákot, hanem ez a szörnyeteggé elevenedett teher hurcol engem. Hová? Miért? Meddig? Oh, Szent társaság, azt csak te tudod, és talán a Mindenható. Még csak négy óra van, és már egy lépést sem bírok tenni. Már legfeljebb egy lépést megyek még... Valami éles, kemény dolog fúródott a mezítelen talpamba... Szent Isten csak negyed öt! Egy lépést sem megyek...
Hat óra.
Leteszem az utolsó zsákot. Nem tudok kiegyenesedni.
Menhely: a villany kialszik. A Megváltó éppen velem szemben függ a homályos falon furcsa, nagy árnyékok, elmosódott fényfoltok között. Valaki hortyog. A folyosóról vízcsobogás és csörömpölés hallatszik, azután mély csend. A bőrömet húsig marta a só. Ég a vizes ruha alatt, amelyet a L'Hôpital szabályai ellenére ráraktam. Az az érzésem, hogy a víz felforr a gyulladásos test izzásától. Úgy fájok egészben, mint egyetlen nagy seb. De teli a gyomor. A gyomor dörgi egy mély, gazdátlan basszus az agyamból a fülemen keresztül úgy, hogy visszhangzik tőle a terem. A sötét ágyak felől nyugtalan lélegzetek felelnek. Furcsa szavak jutnak az eszembe, idegenek és mégis ismerősek, mintha már hallottam volna őket valahol: Carlyl..., mágneses indukció..., szaxofon..., Galsworthy..., amőba..., porcelán..., íróasztal..., relativitás...
Lehetséges, hogy valahol, néhány kilométernyire innen a Promenade des Anglais-n furcsa ütemű amerikai muzsikák szólnak, selyemruhás nők táncolnak, Azúrpart és Planck a kvantummal... és... mintha két roppant ujj préselné a koponyámat halántékomnál fogva... Milyen valószínűtlen mindez azonfelül, hogy zsákok vannak és lépések...
Sajgók, de lassan jóleső zsibbadás kúszik fel a térdemen. A szemhéjaim súlyosodnak, és bizsergő forrósággal lassan elsüllyedek..., de még látom, hogy szemben velem a Megváltó engem néz.
Azóta persze mindez világosabb, és egészen természetes. Még ugyanazon a padon ülök. Mióta?
Megy le a nap. A lengyel fiú felhúzza lábait a padra, átkarolja két térdét és dúdol: ej Libusnya..., ej Libusnya. Ugyanazt a dalt. Nem ettünk még semmit. Körülöttünk új tremolóba kezd a hivatalok utáni lárma. A fényreklámok már hunyorognak. A tőzsdepalota előtt elegáns sétálók rajzanak. A varieté előtt felvonulnak az első autók, és a kávéházak fényesen kivilágított teraszain vidám emberek üldögélnek. Elindulunk a menhely felé. Ásítanom kell, talán holnap lesz munka.
Harangoznak.
Nagyon sovány volt. Göndör, sűrű, barna haja, nyílt, értelmes szeme jól illettek hozzá. Két szája széle kissé lefelé görbült, arcvonássá beidegződött, utálkozó grimasznak látszott. Ingerlékeny és kötekedő volt, de nem alaptermészetéből kifolyóan, idegessége tette ilyen szertelenné, lobbanékonnyá, összeférhetetlenné. Ha munka után eljött a kikötőből, mint súlyosan beteg, nyögdécselt, fájlalta a tagjait, szidta az életet. Pedig nálánál sokkal gyengébb ember is meg tudta szokni a zsákolást, de neki fő jellemvonása volt, hogy ellenszegült a kiválasztódás törvényének, és mintegy daccal a természet szabályai iránt, megmaradt mindvégig szerencsétlen, elpuhult úrnak, aki fizikai munkára kényszerül. Talán nem is a fizikumának fájt a kikötői munka, hanem a lelkének, talán nem is a dereka, hanem a gracilis[69] egyénisége roppant össze minden nap, és minden egyes zsák terhe alatt. Sohasem bírta el a nem nagyon finom ételeket, és képes volt az utolsó frankját egy darab süteményre kiadni semhogy egyszerűbb, de kiadósabb táplálékot vegyen. Sokszor három napig is koplalt, ha nem volt munkája, de a végső éhkimerülés sem kényszeríthette rá, hogy a menhely ingyenes daralevesét megegye. Ha volt némi pénze, mint a pilóták, vagy a sarkutazók, egy-egy tábla csokoládét tett a zsebébe, és onnan eszegette kis darabonként, előkelően, így aránylag olcsó és mégis úri módon táplálkozott.
Ezek után bárki is azt hihetne, hogy a lengyel fiú szomorú sorsfordulatok következtében, nagyon magasról kényszerült e számára inferióris[70] helyzetbe. Nem. A lengyel fiú e tekintetben okkult jelenség volt. A varsói kültelkeken látta meg a napvilágot, a közepes tisztaságukról világhírűvé lett orosz-zsidó proletárcsaládok egyikében, és gyermekkorában sem volt más sora, mint ma, máién, vízben főtt babon, gyerekekkel zsúfolt szalmafekhelyek között nevelkedett. Nyilván valamelyik elődjének, talán déden felüli ősének szerelmi drámája, zsidó nő és orosz főúr titokzatos regénye élt tovább benne, és a bosszúálló Jehova harmad- és negyedíziglen kirótt büntetéseképpen tévelygett, mint a félhivatalos ős reinkarnációja: rosszéletű, koldus zsidóba börtönzött grófi lélek, aki anélkül, hogy emlékezne rá, sohasem felejtheti el azt, amivel diluviális[71] rangjának tartozik.
Megismerkedésünk a zsidó húsvét szedernek nevezett első napjára esik, midőn a hitközség jóvoltából ünnepi ebédet osztogattak a Rue Fochier 4. szám alatti imahelyen, amit lengyel argóban Schülnek neveznek. Vagy húszan ültünk a hosszú asztalnál, és a jó falathoz ritkán jutó emberek türelmetlenségével vártuk az első fogását, a pászkagombóc levest. A dolog akkor kezdődött, mikor egy kedves kis leányka szétosztotta az evőeszközöket. Eleinte adogatta, mikor a távolabb ülőkre került a sor, vidám hopp-kiáltással odadobta a kanalat és a villát. A lengyel fiút itt láttam először életemben, és ezért nagyon meglepett, midőn dölyfösen és durván azt kiáltotta a leánynak, hogy kutyáknak dobálnak így. Egy humorra hajló olasz megjegyezte, hogy a kutyák általában ritkán használnak fémevőeszközt a táplálkozáshoz. A lengyel fiú napóleoni fenséggel és gőggel kérte a közbeszólót, hogy lehetőleg fogja be a pofáját, midőn ő kioktatja a személyzetet. És mert a leány nem hagyta magát leszólni az igazában, hát olyan hisztériás dühvei szidta franciául, átkozta héberül és káromolta felváltva orosz és német nyelven, hogy a leányka sírva futott ki a szobából. Itt én is közbeszóltam, és megkíséreltem felvilágosítani a lengyelt egy fontos körülményről, amely úgy látszik elkerülte a figyelmét, hogy a tizennégy éves leányka karjai lényegesen rövidebbek egy húsz személyre szóló asztalnál. Megjegyzésemre egy lesajnáló oldalpillantás kíséretében azt az észrevételt tette, hogy ilyen kikötői söpredéket, mint én, ő le sem köp. Minthogy a leves tálalásáig még volt rá idő, kimentünk a gangra verekedni, és nagyon megvertem. Innentől kezdődött bensőséges, nagy barátságom a lengyel fiúval.
A héber menhelyen laktunk együtt a Rue Fochier 4. szám alatt. Ez aránylag kis szoba volt, de tiszta, szép és családias, kilenc ággyal. Méreteire való tekintettel négy napnál tovább senki sem vehette igénybe a menhelyet, pedig a többi menhely felett még abból a szempontból is toronymagasságban állt, hogy soha sem zárták le a kapuit, mindenki akkor jött és ment, amikor akart. Felügyelet, adminisztráció nem volt, egy jóságos öregasszony és a leánykája takarítottak, a négy napra szóló utalványokat egy dúsgazdag, Max nevű kalapos adta, akit a La Cannebièren lehetett felkeresni, és első alkalommal kérdezés nélkül bárkit beutalt. A lengyel fiú délben jött haza, nem köszönt, végigdobta magát az ágyon és nyögött. Déli egy óra volt. Fél napot dolgozott és ilyenkor, ha tizenkilenc frankja volt, esze ágába se jutott délután is munkába menni. Este, mikor hazajöttem még ugyanúgy feküdt az ágyán, de már nem nyögött, csukott szemmel, ruhástól, szótlanul hevert. Az ablaknál egy pocakos, jókedvű, Palesztinából menekült ékszerész borotválkozott, és a boldog lelkű emberek tapintatlanságával vidáman beszélt a lengyelhez, ki tudja mióta, anélkül, hogy észrevenné, mennyire nem érdemesíti az válaszra őt. Mert azt elfelejtettem mondani, és ez is orosz, főúri inkarnáltsága mellett bizonyít: ortodox nevelése dacára elkeseredett antiszemita volt, és a zsidókat szinte mániákus előítélettel gyűlölte. Elővettem egy könyvet, és olvastam. Észre sem vettem, mikor jött oda, egyszer csak mellettem ült, bizonytalanul nézett rám, mint aki visszautasításra számít, és nem szólt semmit. Megkérdeztem, hogy jobban van-e? Beszélgetni kezdtünk, érdeklődött a könyv iránt, amely a fényről szólt. Kivette a kezemből, kifejezéstelenül nézegette az ábrákat, aztán bánatos lett. Tudás utáni nosztalgiák szomorkodtak a szemében, és kérdezgetett, hogy mi az a spektrum, mi az a prizma, majd minden átmenet nélkül izgatottan érdeklődött, hogy hiszek-e az istenben, és véleményem szerint mi fog történni a halál után? Így beszélgettünk végül a csillagokról, amelyeknek a fénye alig látszik, bár nagyobbak sokszor a Marsnál, a Hajnalcsillagnál, és a fényükről, amelyek csak most értek ide, és forrásuk már régen lehullott a semmibe. Nagy vetkőződés van a szobában, lárma, mozgalom, végül leoltjuk a villanyt, egy pár ásítás, álomba múló diskurzusok. A szomszéd ágyból két, gazdátlannak látszó szempár csillog felém, és egy forró, ideges hang kérdezi suttogva:
– De... tényleg igaz, hogy vannak csillagok..., amelyek már régen lehulltak..., és ma is... világítanak?
Őszre fordult, csökkent a munka, együtt csavarogtunk Dél-Franciaországban. Aix de Ville-ből egyenesen Toulonnak tartottunk. Hűvös volt, a fák félig lombtalanul, hervadozóan, nedvesen meredeztek az utunk mentén. Nedves port kavart fel a szél, vékony ruháinkban fáztunk, és reméltük, hogy Toulonban talán bejuthatunk egy Afrikába induló hajó fenekére. A dokkmunkások, ágról szakadt madarak, a hideg idő beálltával kedvezőbb éghajlat alá mennek, jobb hajózási viszonyok között munkaalkalmat keresni. Aubagne előtt egy csendőr jött ránk gyalogosan. Gyalogos csendőr, nincs szolgálatban, vagy küldetésben jár, nem kell félni tőle. Az országúton csak a kerékpáros járőrök teszik bizonytalanná a közlekedést. Egyéni rosszakarat volt ettől a csendőrtől, hogy igazoltatott. Ha egyedül vagyok, bizonyára elfutok, kockáztatva azt, hogy utánam lő, mert a Special Police-ok kikötői rendőrök, tekintve a sokféle veszélyt, a kikötői népség elszánt, sokfajta bűnözőit, szinte korlátlan fegyverhasználati joggal bírnak, és élnek is vele, mert ezt a hivatást válogatott, nagy erejű, rettenthetetlen és brutális emberekre bízzák csak. De a lengyel fiú, talán mert nem beszéltük meg, vagy mert nem volt előrelátható, átadta az útlevelét, és így ösztönszerűen magam is ezt tettem. Nem lepett meg, mikor mind a két útlevelet zsebre tette, mert okmányaink egy nem túlságosan pedáns hatósági közeget sem elégíthettek ki, érvényük, vízumuk lejárt régen. Megindult velünk vissza Aubagne-ba, hogy előállítson. A lengyel fiú szenvedélyesen magyaráz, könyörög, csak dolgozni akartunk, hogy a vasúti költségünket előteremtsük, legyen szánalommal.
– Je m'en fou[72] – mondja ridegen a csendőr, és közönyösen megy velünk, tudja jól, hogy írásaink nélkül nem mehetünk. Mert írás nélkül lenni ezerszer rosszabb, mint a lejárt passzus, amellyel legfeljebb, mint csavargót büntetnek meg kihágásért, de ha semmiféle igazolványunk nincs, nem csak menhelyre nem vesznek fel, hanem hónapokig ülhetünk fogságban. Tudja jól, hogy a két útlevéllel akcióképességünket tette a blúza külső, felső zsebébe, nyomatékul a zseb leffentyűjét is rágombolta. Cigarettára gyújt, és avval a hűvös hatósági dölyffel, amit egy ilyen festőien szép egyenruha hosszas viselése feltétlenül kihív a falusi emberből, ennyit mond a csendőr félelmetes biztatásával, röviden, orrán átszűrt fensőbbséges, megvető hangon:
– Majd odabent beszélünk, te csirkefogó.
A lengyelnek hirtelen dúvadi düh villan a szeméből, elordítja magát, hogy: psagrev! Rajtam a rémület hűvös villáma cikázik végig, öklei jobbról-balról nekicsapódnak a csendőr arcának, a cigaretta sziporkázva felrepül a reccsenő fogak közül. A csendőr megtántorodik, és az oldaltáskájához kap a revolveréért. A kocka el volt vetve. Aki ismeri a kikötői viszonyokat, az tudja, hogy sorsomon nem enyhített az, hogy én nem ütöttem, és két eset volt csak lehetséges, elfutni vagy segíteni a lengyelnek, megölni a csendőrt. A kikötői barátságok nem olyanok, hogy az emberek cserbenhagyják egymást. Elkapom a csendőr revolver felé nyúló kezét, és bal öklömmel, bevált briganti tempóval, teljes erőmből a szemébe csapok. Iszonyú ordítás. Pillanatok alatt fütyülő, oldaltáska letépve, a lengyel fiú a torkán csügg, és lerázhatatlanul fojtogatja, két ököllel teljes erőből ütöm az arcát, öt ujjával a lengyel fiú arcába markol, és tépi a húst. Úgy látszik a bénító szemütéstől csodálatos fizikumával magához tér, kiszakítja magát a kezünkből, de abban a pillanatban lendületes, nagy ívben, egész testem súlyával bukva az ütés után, pontosan az álla alá csapok. Szinte szaltóval bukik hanyatt. Hang nélkül történik mindez, és a mozdulatlan őszi táj, mintha feszülten figyelné, ahogy emberek békés délelőttön, a Földközi-tenger partján halkan ölik egymást. Ami a csendőrrel egy perc alatt történt, egy erős emberre is halálos lehetett volna. De ez az ember, mint aki vasból van, ronggyá tépett zubbonyával, nyers hússá duzzadt orral, szájjal, tintaszínű, püffedt szemgödörrel megkísérelte, hogy fölemelkedjen. És ebben a pillanatban a lengyel fiú, akiről csak most láttam, hogy megveszett, nekiugrásból, teljes erővel, szöges bakancsával a csendőr arca közepébe rúg, reccsenés, vér freccsen, a Polisz halottként elnyúlik, mint akit letaglóztak. Visszarántom a lengyelt, és a torkánál fogva rázom, hogy magához térjen, mert megdühödtem ettől a küzdelmen kívüli állati tettétől. Úgy állunk lihegve, sápadtan és a csendőr mozdulatlanul fekszik, arccal a saját vérére borulva, amely szétfolyik a nedves földön. A tusa nem tarthatott tovább másfél percnél. A lázadást rettegés váltja fel, eltekintve attól, hogy ha kézre kerülünk, elvernek, hogy esetleg belehalhatunk, ezért több év jár. Riadt gyorsasággal tépem ki a csendőr zubbonyából az útlevelet, közben lelkiismeretemet megnyugtatja, hogy meleg és lélegzik. Talán családos ember. Igaz, hogy túlbuzgó volt. Páni rémülettel kiabálom a lengyelnek:
– Gyere! – A lengyel mozdulatlanul, kifeszített mellkassal áll, és gőgösen szól:
– Nem kellett volna közbelépned. Végeredményben nekem mondta, hogy csirkefogó.
Úgy nézhettem rá ebben a pillanatban, ahogy polinéziai vadember a szent elmebetegre. Hát ez nem kétségbeesett menekülési vágyból tette az őrültséget, nem a zsúfolt csavargók börtöne iránti iszonyatból..., ez itt elégtételt vett, mert a csendőr csirkefogónak nevezte.
Talán azért szerettem meg annyira, mert mindenkit gyűlölt, csak engem szeretett fanatikusan, kutyahűséggel, ahogy az már lenni szokott némely elvadított embernél, aki mindenféle gazdátlan érzelmeit kényszerűségből ráruházza valakire, csak éppen hogy megkönnyebbüljön ezektől a felhalmozott, nagy kapacitású lelki feszültségektől. Rajtam kívül nem szeretett senkit, minden ember szálka volt a szemében.
A nő, a zene és a mozi képezték életének tartalmát. A mozi és a zene szorosan összefüggtek nála, mert a kettőt együtt élvezte. Operába, koncertre sohasem járt, és ahol sűrűbben megfordultunk, kikötői lebujokban, az ott működő citerás, sípos zenekarokat nem szerette. Fogalma sem volt arról, hogy a melódiáknak másféle értelmezésük is lehet, mint a filmcselekmények, melyeket aláfestenek. Az ő számára a zenei műélvezet legnagyobb előidézője a Zampa volt, vagy A Portici néma. Legtöbbször a vadnyugati jeleneteknél annyira bevált Figaró belépőjét fütyülte. Nagyon szépen fütyült, de általában csak dúdolgatott, halkan, maga elé brümmögött egész nap, mint egy nagyfilmet, zenekísérettel látta el az életét. Muzikalitása nemcsak a zsidó-szláv vér ősi talentuma volt, hanem megszólaltatója a tudat alatt lappangó vágyainak, gondolatainak, amelyek túl egyszerű lényén keresztül másképpen nem tudtak volna kifejeződni belőle. Azt hiszem, ha tanult volna zenét, esetleg festészetet, művész lehetett volna.
A nő utáni kielégíthetetlen szomj is mintegy komprimáltan jelentkezett benne, aki vágyakkal dúsan terhelt két faj deltája volt, de sem a szláv válogatáson felüli brutális mohósága, sem a zsidó monogám rajongása nem jutott benne túlsúlyba. Nagyon sok nőt szeretett, de mindig egy kiválasztottat, akinek sokféle szempontból kellett megfelelni. És mennél keskenyebbre fogyott a termete, mennél szögletesebben állt ki a pofacsontja, mennél árnyékoltabb mélységekbe süppedt a szeme környéke, annál szívósabban vágyta az önfeledt paroxizmusokat[73] vékony testű, fehér bőrű nőkkel, és duzzadt ajkai mindig nyirkosan, vérszínűen biggyedtek. Két, örökké nyugtalan szeme annál izzóbb barna vággyal világított révetegen a járókelő nők után, ahogy végigvezette rajtuk pillantásának polipcsápjait.
Emlékszem a délutánra, mikor felfakadt benne az a nagy, fájó kelevény, amit ott hordott magában, ahol más embernek a múltja van, de nála az emlékezés egy halálos kórság volt, lerázhatatlan, és a jelene, a jövője már mindinkább olyan jelentéktelen élmények voltak elmúlt éveinek hatásához viszonyítva, mint más embernél a letűnt emlékek. Tanger úgy izzott üres utcáival, nyomasztóan a légtelen mozdulatlan afrikai forróságban, hogy minden másodperc érezhető súllyal múlt el és vált külön az előző és az elkövetkező pillanattól. A kávéházat, amelyben ültünk némi túlzással úgy hívták, hogy Tout va bien[74]. Tulajdonosa, úgy látszik, alázatos és optimista világszemlélettel bír. Itt ültünk avval a csontban fájó tikkadtsággal, ami Afrikában eleinte csüggedtté és bénává teszi nappal az európait. A lengyel lehunyt szemmel, hátradőlve ült és elhaló dúdolása kísérte a tűrhetetlen hőség vakító, árnyéktalan, élénksárga színű filmjét Grieg Morgenstimmungjával a Peer Gyntből.
Rue Forbin 41. Hatalmas, kórházszínű, komor épület a marseille-i menhely. Ez a lejtős, rövid zsákutca a République kőrútról nyílik, hirtelen, minden átmenet nélkül, csend és homály váltja fel az élénk forgalom zaját. Az utca végében van az asile[75]. Esős időben, mikor a láncok, targoncák, daruk ázottan sivárkodnak a bazenok[76] körül, és apró szemű eső permetez szomorúan, nincs munka. Ilyenkor késnek a hajók, és kihalt a dokk. Párás, nyirkos az egész város, a hirtelen támadt ősz híg rothadással szitálja be a négyszögletes, fehér deszkahalmokat. Egymás mellé terelt óceánjárók beláthatatlan acélnyája, kialudt kéményekkel, néptelen, ázott fedélzetekkel, sűrű sorokban vesztegel, és pihenni látszik, mint a karámban telelő lábasjószág. Ilyen napokon az utolsó ágyig megtelik az asile. Nincs munka, nincs kereset és az időjárás még az edzettebbeknek is elveszi a kedvét a vagonoktól és báláktól, ahol különben igen jó éjszakai pihenés kínálkozik. Alkonytájban már topogva, öklünkkel tenyerünket dörzsölgetve, tüszkölve, krákogva ácsorgunk a kapunál. Hét óra felé ellepjük az egész utcát, morajlunk és várjuk, hogy megnyíljon a menhely, amely befogad mindannyiunkat a barátságtalan, nedves éjszakából. Marseille-i koldusrefrén: csak egy frankot adjon monsieur, hogy az asile-ba mehessek. Esős idő esetén estefelé harminc-negyven frankot is össze lehet így szedni. Csendben és rendben állunk sort a színházi pénztárszerű ablak előtt az előcsarnokban, ahol egymás után írják be a jelentkezőket egy nagy könyvbe, és ellátják valamennyit bádogszámmal, és egy vörös utalvánnyal. A bádogszámon hálóhely van kijelölve, a vörös utalvány ellenében egy csajka leves jár. Ezt a lajstromozást és számosztogatást egy háborús kitüntetésekkel dúsan dekorált pap végzi, alacsony, kopasz, markáns arcú, ijesztően hivatalos, mogorva személyiség, aki jelentéktelen dolgokért is harsogva kiabál és csapkod.
Mindenki egy teljes hétig élvezheti ingyen az asile vendégszeretetét. A hét leteltével egy frankot kell fizetnie ágyért és levesért. Vannak, akik már évek óta itt laknak rövid megszakításokkal. Aki két hónapot tölt el az asile-ban, annak egy ideig nem adnak helyet. Minden ragyog a tisztaságtól, minden dermedt a könyörtelen rendtől.
Hatalmas, templomszerű teremben gyülekezünk. Hosszú, alacsony padok állnak szabályosan, kettős sorokban, nagyon sok. Egy pap nagy merőkanállal, kondérból méri ki a levest, ugyanitt, ketten a befogadott hajléktalanok közül dupla adag fejében, elmosogatják a visszahozott edényeket, és egy nagy, fehér köpenyes alkalmazott beszedi a vörös utalványokat. A leves áll forró vízből, főzelékből, burgonyadarabokból és darából. Hiányzik belőle a zsír, a rántás és az íz, de előnye az, hogy meleg és táplál. Kenyérdarabokkal sűrítve megtömi a gyomrot, szóval praktikus dolog. Vannak tehetős páriák, akik kívülről hoznak valami hurkafélét, vagy vannak előkelő páriák, akik éhgyomorra alusznak, mivel még nem szokták meg az étel rendkívüli ízetlenségét, így aztán némelyeknek dupla adag is jut a levesből, mert elkönyörgik a be nem váltott cédulákat, és az osztogató pap jóságosan szemet huny, ha ugyanaz az ember kétszer jelentkezik az utalvánnyal. A boltozatos terem sokszorosan nyomasztóvá teszi a nagyszámú hajléktalan alázatos táplálkozását. Mindenféle rendű, rangú, fajú és nemzetiségű ember kuporog az alacsony padokon, közöttük arabok és négerek is igen sokan. Ismerek egyet, akinek internacionális útlevele van és a nemzetiségi rovatában ez áll: inconnu[77]. Van egy ötvenéves bécsi technikus, egy numerus claususban elsodródott magyar diák (az apja valamikor gazdag kerékpárkereskedő volt Budapesten), dán festő, orosz emigráns, akit colonelnek csúfolnak, mert hajdan magas rangú katonatiszt volt, két győri fiú, akik vitorlással akartak Ausztráliába menni, de néhány kilométernyire Marseilletől hajótörést szenvedtek. És sok, nagyon sok múmiaszerű, letargikus arc, alkoholos, tüdővészes prototípusok, fogatlan aggok, halálszínű fiatal suhancok, közöttük barátom, Szimpsz, a matróz, aki egy verekedésnél elvesztette fél arcát, most gyűri magába a vastag kenyérdarabokat, a bajuszán nagy cseppekben áll meg a gerslis lé. Félig szakadt nadrágszára két helyen, combban és térden alul spárgával van megkötve, hogy ne lengjen mellette két oldalt, mikor megy. Áporodott rongyok szagától, pálinkás és beteg leheletektől lesz súlyos a levegő, a lámpák, mintha gőzfürdőben lennénk, fényudvart kapnak a sűrű páráktól, de azért jó itt, meleg van, fekhely és közösség. Némelyik lebújva, titokban a fejét vakarja. Ha rajtakapják, kikergetik az éjszakába, és nem bocsátják vissza, amíg írást nem hoz, hogy fertőtlenítették. Ez itt a nyomor legtipikusabb, eleven szimbóluma, színével, szagával, hangulatával, nem tragikus, mégis megdöbbentő, ijesztő és reális.
Óriási ciszternája Marseille a legkülönbözőbb bűnös, bolond és koldus embereknek, akiket egy masszába gyúr az érzéketlen, lármás, túlzsúfolt kikötői élet. Talán sehol sem vonulnak el naponta olyan nagy számmal és olyan észrevétlenül óriási tragédiák, lebukott életek, mint ebben a városban. Itt megszokott látvány a halódás, a késelés, a részegség, az éhségtől ájult és a rongyosságnak olyan mélységes fokozata, amely már emberi külsőnek nem nevezhető. Itt észrevétlenül átrobajlik mindenek felett a kikötő roppant mozgalma, és esős alkonyatokon mint eleven, szörnyű dokumentumait e kor történetének lajstromozzák az embereket a menhelyen.
Az asztalon túl, a terem végében egy oltár, egy emelvény és egy rendőr áll. Fekete reverendás, sima arcú papok jönnek-mennek, csoszogva, földet nézve, szótlanul. Nyolckor döngve becsapódik kint a kapu, a szigorú, hadviselt pap felsiet az oltárhoz, és éles tenorjával, ki tudja hányadszor, évek óta minden este felolvassa a drákói házirendet egy keményfedelű füzetből, elrettentő hangon intve mindenkit a mellékhelyiségekben való dohányzástól, és a fegyelem egyéb, orv kijátszásától. Becsapja a könyvet, rövid vezényszó: prier! Mindenki feláll..., Mi atyánk..., a néger szemei bambán, riadt, fürge mozgással csillognak, a többi arc mintegy uniformizálódik a vezényszóra, és imához kötelező, ünnepélyes kifejezésre dermed. Az ima végeztével padsoronként csatlakozva, libasorban vonulunk végig a folyosó olajfestéstől csillogó falai mentén az emeletre. Minden fordulónál egy pap, vagy rendőr, vagy fehér köpenyes alkalmazott figyeli az elvonulókat. Az egész épület tisztaságával, fegyelmével, szigorával és nyomasztóságával a berlini Moabit fegyházban eltöltött időkre emlékeztet. Csak a jobb kezünket kellene az előttünk menetelő vállára tenni, hogy tökéletes legyen a fegyencélet illúziója. Két tágas, nagy, tiszta terem, egyik az első, másik a második emeleten. Minden teremben három, sűrű, hosszú sor vaságy, minden ágyon feszes, de nem kemény derékalj, lepedő, pokróc és egy pepita párna. Az újonnan jöttek tiszta lepedőt kapnak. A terem két oldalán nagy, széles ablakok, összesen húsz.
Tíz perc alatt el kell intézni az ágyazást és vetkőzést. Azután jön a kispap. A másik teremből átharsogó sztentori rendreutasításai előre jelzik érkezését. Mire bejön, némán, mozdulatlanul fekszik mindenki. Kemény pillantása végigsiklik ágyról ágyra, szigorral, figyelmesen. A fűtőtestre és ablakpárkányra helyezett ruhákat saját kezűleg leszórja, mert ez tilos: szabály szerint a ruhát a párna alá kell tenni. Mielőtt a túloldali kis ajtón át elhagyná a termet, még egyszer végignéz a mozdulatlan takarókon. Mintha egy hadseregnyi ravatalt inspiciálna[78]. A világosság kialszik, csak a letakart körte ég homályosan, és némi fényudvarokkal glóriázza a szemközti falon felfüggesztett Krisztust, ahogy megdicsőültségének szomorú szimbólumában, tárt karjai között lecsukló töviskoronás szent feje haldokló, bölcs mosollyal virraszt e tizedrangú élők álomba merülő nyomorúsága felett. Valahol sóhajtanak, valaki köhög..., mellettem tíz köröm serceg szakadatlan vakaródzásban, és egy lengyel zsidó nyögésbe múló hangja hallatszik: Mein Gott...! Milyen múltak, és milyen jövőtlenségek között rúgja itt most utolsó reflex-gondolatait a sok tetszhalálba induló öntudat.
A lélekharang szomorú csilingelése jelenti be a valóságot, mely íme fél hatkor valamennyi alvóra és minden álmukra könyörtelenül elérkezett. A pokróc-szemfedők megmozdulnak... Tíz perc múlva ismét csilingelés: az ágyak rendben, az emberek glédában. A pap elsiet a sor előtt. Most lehetne jelenteni, ha valakit megloptak volna, de ez nagyon ritkán fordul elő, olyankor is útlevelet, vagy más személyazonossági írást tulajdonítanak el, mert ilyesminek itt nagy értéke van. Bármikor könnyűszerrel lehet néhány száz frankot kapni egy útlevélért, és mégsem fordult elő, nyomorban, éhségben, hogy valaki ettől az utolsó gyenge száltól, ami még a társadalomhoz fűzi, megválna.
Megyünk le a lépcsőn. Minden fordulónál egy pap, egy fehér kabátos, egy rendőr vigyáz a nagy Örök Rendre. A nagy teremben gyülekezünk. Ima... A libasor kiér az utcára, szétrajzik, a tüdők tágulnak, a hangok erősödnek, a mozdulatok élénkülnek... hajnal van! A dokkok felől friss tengerszagot hoz a szél, hajósziréna búg, és kezdődik újra minden, illetve folytatódik a semmi...
A Forte Chornich hegyre kígyózva, hatalmas erőd falai alatt, egy kiugró magányos szirten áll a boltív, a keleti harctér hőseinek emlékműve. Csendes, elhagyatott, tiszta negyede a zajos, rossz szagú kikötővárosnak. Itt kezdődik a hatalmas aszfalt országút, amely végigfut az egész Côte d'Azur-on Ventimigliáig. Az erőd eltűnő és megint felbukkanó vonalai, a kínai falat ábrázoló képekre emlékeztetnek, de ez itt nem históriai emlék, nem rom, ez egy valóságos, üzemben lévő citadella fényszórókkal, katonákkal, ágyúkkal, lovakkal háború esetére. A bejáratnál fegyveres poszt. Jó magyar neve van ennek az erődnek, mert úgy ejtik ki, hogy „Kornis”, ha még hozzá tesszük, hogy Tamás vagy Gáspár, nyugodtan szerepelhetne Beöthy Zsolt irodalmi kistükrében a tizenhat vagy tizenhetedik század táján. A domboldalon barátságos kis park van középen az anatómiai intézettel. Szemközt, de nagyon messze látszik Marseille kikötő panorámája beláthatatlan hajórengetegével. Itt sokszor szoktam üldögélni békés hangulatban, csendben. Egy-egy gyarmati katona siet el, vagy öreg úr sétálgat arra, különben alig jár itt valaki. A szabad tengerről fújdogál a szél, és néha fontos problémák nyitjára jövök rá, mialatt üldögélek valamelyik padon, és nézem a sárga homokot a lábaimnál. Legtöbbször, ha sem pénzem, sem munkám nincsen, itt koplalom át a napot estig, amíg a menhely nyit, ahol nemcsak hálóhelyet, hanem sűrű meleg levest is adnak. A koplalás első stádiumában élénkíti az agyműködést, nyugodt, tiszta gondolatokat idéz elő, különösen ebben a hangulatos, komoly, elhagyott parkban. Általában mégis ugyanarra szoktam gondolni, különösen délután, mikor bágyadtabb vagyok az éhségtől, és szórakoztató elképzelésekkel játszom, hogy gyorsabban múljon az idő. Fantáziával kimeríthetetlen szellemi játék, midőn felteszem magamnak a kérdést, hogy mit tennék, ha sok pénzem lenne egyszer, mondjuk ötven frank vagy még ennél is több. Ilyenkor végigcsatangolom gondolatban a La Cannebière festői kirakatainak sorát, és mesebeli ötven frankomból, ha leszámítom az ékszereket is, legalább ötvenezer franknyi holmival látom el magam, amiből külön egy áruháznyit tesznek ki csak az élelmiszerek.
Ide hallatszik a Notre-Dame du Garde harangja. A Notre-Dame du Garde óriási templom a szomszédos hegy csúcsán, mely mintha krétából lenne, fehér és kopár. A templom tornyán több ember nagyságú, aranyozott, koronás Madonna szobor van, karjaiban a gyermek Jézussal. Ez Marseille New York-i szabadság-szobra. A beérkező hajók ezt a roppant szobrot pillantják meg először a kikötőből. A templom mellett monumentális boltív, amelyből a sikló lejtője ereszkedik alá a régi kikötőig. Hiú vetélkedéssel építették ezt ide az emberek, a biblia csodája mellé a technika csodáját, mintegy jelképezve a nyílt alternatívát, amely előtt az erkölcsi keresztúthoz elért emberiség áll kissé zavarodottan. Szemben a Forte Saint-Jean, a híres erőd, amelyben az újonc légionistákat gyűjtik össze Európa minden tájáról. Légió!
Itt a Földközi-tenger partján minden illúzió lefoszlik erről a szóról, amely nálunk annyi hamis, hazug romantikát képvisel. Megszokott látvány a légionista, tele van velük a kikötő. Nem szeretik őket, durva, műveletlen, kötekedő emberek, sokat hazudnak, és ha nincsenek többen, gyávák is. Az újoncokat mélyen beviszik Afrikába, lehetőleg mindjárt tűzvonalba, és lassan, évek múltán kerülnek csak hátrább a civilizált Afrika felé, mikor már „megbízhatók”. Itt a Forte Saint-Jeanban kezdik a kiképzésüket, ami abból áll, hogy régimódi hatlövetű revolverekkel célba lőni tanulnak. A kiképzés súlyosabb része Afrikában következik, ahol a nappali forróságban teljes felszereléssel órákon át kell menetelni, hogy akklimatizálódjanak. Ez a legszörnyűbb. Az első hetek kínszenvedése a kiképzés alatt elképzelhetetlen. Érdekes, hogy aránylag nagyon kevesen vannak, akik ezt nem bírják ki, és legtöbbjük rövid idő múlva nagyon jól viseli az afrikai éghajlatot. Májustól augusztusig van a légiós „szieszta”. Ilyenkor délelőtt tizenegytől délután hatig a kaszárnyában, ágyban fekve maradnak, mert a hőség európai számára megszokhatatlan. Szeptembertől márciusig következnek az offenzívák. Offenzíva alatt értik a rendszeres előnyomulást azokra a területekre, amelyek névleg Franciaországhoz tartoznak, de még meghódítatlanok. Ez inkább erőszakos adóbehajtás, mint háború, kivéve azokat a helyeket, ahol maguk a bennszülöttek kérik a francia hatóságoktól, hogy szállja meg őket. Mert ilyen is van. Békés arab törzs, amely jobban fél a vad fajtájabelitől, mint a hódítóktól, holott leszámítva a himlőoltást és az adóztatást, a francia civilizáció sem jelent sok jót nekik. Felháborító módon terelik útépítő munkára az arabokat büntetés címén. És nem nehéz okot találni a büntetésre olyan embereknél, akiket nagyon hamarjában kényszerítenek megtanulni mindazt, amit hosszú évszázadok alatt tanultak meg maguk a hódítók. A tűzvonalban aránylag jó dolga van a légionistának, mert a feljebbvalók nem mernek kegyetlenkedni úgy, mint a kulturáltabb Afrika garnizonjaiban. Erre az adott okot, hogy néhány szigorú őrmester ütközet után olyan lövéstől halt meg, amely hátulról érte. A légió szolgálatának sok olyan hallgatólag helybenhagyott, gyakorlat alapján kialakult törvénye van, amely európai számára borzalmas. A szolgálati szabályzat például előírja, hogy sebesült vagy menetelés közben kidőlt bajtársat cserbenhagyni nem szabad. Ebből a célból a szakasz két embert hátrahagy, hogy az elesett embert, ha az est beálltával magához tér, vigyék a többiek után. A hátrahagyott két légionista ilyenkor vagy fél óráig várakozik, azután valamelyik fejbe lövi az öntudatlan bajtársat, utána mennek a csapatnak, és jelentik az őrmesternek, hogy a bajtárs valószínűleg hőguta következtében meghalt. Hogy ez így van, tudja mindenki: a hadvezetőség, az őrmester, aki a jelentést átveszi, sőt a bajtárs is, aki alatt egyszerre csak meginog a sivatag és érzi, hogy összerogy. De mit lehet tenni? A légionista saját terhét is nehezen bírja, ha jön egy kis szél, elfedi a nyomokat, nem talál utána a csapatnak, eltéved a sivatagban, minden pillanatban rajtaüthetnek az arabok, akik közismertek arról, hogy a kezükbe kerülő légionistának mindenféle életlen eszközökkel, megfontolt módon lenyiszálják a fejét. A sivatag önfenntartási törvényei parancsolóbbak a szolgálati szabályzatnál...
Innen a domboldalról jól látni a Marokkói Társaság bazenjében álló gőzőst. Luxus utasok knickerbockerben[79], parafasapkában, Kodakosan, vidáman igyekeznek a fedélzetre. Az indulásra kész hajó mellett vagy harminc ember áll, csendben és libasorban, fegyver nélkül, katonaruhában: légionisták. Egy tiszt áll előttünk cigarettázva, lovaglóbottal. A tiszt mellett köpcös, alacsony katona, kivont karddal, valószínűleg az őrmester. Újoncok. Alázatos, elcsigázott arcok, szótlan szomorúsággal állnak a hajó mellett. Kora délutáni, unalmas óra. Most mennek Afrikába. Kik ezek? Végsőkig csüggedt munkások, szökött diák, Európából leépített tisztviselők, földműves, rabló, pincér, tönkrement iparos, és mi van mögöttük, milyen úton értek idáig, ahol utolsó fordulóba kanyarodik életük, mellesleg egy érdektelen epizódja a kikötői mozgalomnak, ezt soha sem tudja meg már senki. Pedig ezek voltak gyermekek, szüleik voltak, reményeik, törekvéseik, elgondolásaik, ambícióik és szerelmeik, külön egy-egy nagy, komplikált, megrázó regény.
Az őrmester kardja parancsra villan, és megindulnak fel a hajóra. Két matróz a fedélközbe érő katonák mögött felhúzza a hidat, amelynél fogva még a kontinenshez tartoztak. A propeller hullámokból tört fehér port fröcsköl szét, harsogva. A kis pilótagőzös elindul a hajó kötelével, és ott állnak mind a korláthoz szorulva mozdulatlanul, szemeikkel görcsösen kapaszkodva a lassan hátráló partba, és úgy érzem, a hangtalan rémülettől megremeg a levegő.
Eszembe jut az a szeles, esős éjszaka, midőn hajnalig bolyongtam az erőd bejáratához vezető szerpentinútón, álmos voltam, ázott és éhes. Tudtam, hogy csak be kell lépnem a poszt mellett, aki mindenkit beenged, de vissza senkit, és kapok enni, cigarettát, lefekhetek aludni. Hát mit bánom én?! Mi lehet rosszabb ennél az ázott, esős, kilátástalan jelennél? Aztán elmúlt az eső, még dermesztően fújt a szél, és csapzottan, kétségbeesetten leültem egy kilométerköre. Szemben velem a mozdulatlan őr közömbösen nézte ezt a látványt, amelyet bizonyára megszokott már.
Szép tavasz van, nézem a Forte Saint-Jeant, néma, elhagyottnak látszik, mintha nem is laknának katonák benne. Alkonyodik, messze, jobbra lent a széles főutca, a La Cannebiére látszik. A fényreklámok már hunyorognak, a varieté előtt megkezdődik az autók felvonulása, a tőzsdepalota körül elegáns sétálók rajzanak, a kávéházak fényesen kivilágított teraszain vidám emberek üldögélnek. Vajon ki gondol arra, hogy éppen most egy nagy hajó, mint maga a Sors hányódik a parttalan, nyílt óceánon, a sötét égbolt kupolája alatt, egy csomó kirongyolt életű, fásult emberrel az Örök Afrika felé?
A kerekek csikorogva tapadnak. Zökkenés! A tehervonat megáll. Hol lehetünk? Gyuri azt mondja, Tarasconban. Őrháznál. Szerintem Provence-ban járunk, Toulon környékén. Azt hiszem, végül kiderül, hogy Lyon előtt állunk a rendező pályaudvaron. Régen utazunk. Nem is tudjuk, hogy milyen régen. Mit tudja az ember egy lezárt teherkocsiban, hogy mennyit alszik, és mennyit gondolkozik. És mit tudja, hogy mennyit nem gondolkozik. Mindenesetre landoljunk, véli Gyuri, és Isten tudja miért, egy hosszú szalmaszállal a fogát piszkálja. Erre nézve semmiféle ok nem forog fenn.
Félretoljuk az ajtót, és hason fekve kikémlelünk. Nyílt pálya..., alkonyi táj, messziről színes lámpák rengnek: ott van a város! Orrunk előtt a töltés lejtőjén mezei virágok bólogatnak.
– Na, hogy vagytok? – kérdezi Gyuri.
Kissé kijjebb dugjuk a fejünket. A fékező nem látszik. Aha! a szemafor pirosat jelez. Alkalmas pillanat... Gyorsan leugrálunk a szerelvényről, akadályverseny következik huzalokon át, egy távoli kocsi tetején öklét rázva kiabál a fékező. Képzelem, milyen durvaságokat. De nincs semmi baj, leugrunk a töltésről az országútra.
Boldogan nyújtózkodunk, izületeinket ropogtatjuk, és jól teleszívjuk magunkat friss levegővel. Legalább tizenöt órája utazunk hason fekve vagy guggolva a szerelvény poros fémpadlóján. Letisztogatjuk egymást, széttárt ujjainkkal megfésülködünk, azután megindulunk az alkonyban, éppen a kigyúlni kezdő fények felé. Az ott Nizza, a Côte d'Azur fővárosa.
Akik este érkeznek meg idegen városba, és sajnálatos körülményeik következtében kénytelenek eltekinteni attól, hogy az éjszakát fedél alatt töltsék, azok mindenféle kényelmetlenségen kívül a hatósági közegek rosszindulatú érdeklődésének is kiteszik magukat. Kedves barátaim, akik pénz nélkül és rendezetlen okiratokkal közlekedtek Európában, ti tanúskodhattok mellettem, midőn bevádolom az említett közegeket rideg túlzásaikért. Végeredményben nekik bűnösöket kell üldözni. És az alvó ember aránylag a legkevesebb bűnt követi el. Ebben az állapotában az ember csak egy pszichoanalitikusnak lehet gyanús. Ennek dacára az ember legsűrűbben alvás miatt kerül a toloncházba, vagy a csavargók börtönébe.
Pályájuk kezdetén lévő csavargók sötét mellékutcákban vagy hidak alatt próbálják átbujdokolni az éjszakát. Ilyesmitől ez úton is óva intem őket. Mellékutcákon és hidak alatt kétszeres buzgósággal kutat a hatóság olyan szegény egyének után, akiknek az elvetemültsége annyira nem ismer határt, hogy titokban aludni merészelnek a közrend ellen. Modern és gyakorlott szakemberei a felelőtlen helyváltoztatásnak feltalálták a hasonszenvi gyógymódot. Nagyon egyszerű. Lehetőleg kerülni kell a mellékutcákat. Éjfél felé, ha a város elnéptelenedik, és kevésbé jól öltözött polgárokról alvási szándékot tételezhetnek fel a közegek, a város főútvonalán, a legszélesebb, a legúribb utcán kell sétálni. Ha rendőr jön, akkor lehetőleg viselkedjünk úgy, mintha nagyon részegek lennénk. Fütyörészve, támolyogva bandukoljunk, tartsunk határozottan, egyenesen a rendőr felé, mintha igazoltatni akarnánk, álljunk meg előtte és szalutáljunk, esetleg boruljunk a nyakába, és kérjük fel sírva, hogy éltesse velünk együtt a köztársasági elnököt. A rendőr nem szeret zordnak látszani, és a különben békés részegeket csendre inti, de esze ágában sincs előállítani. Én már cigarettát is kaptam egy ilyen rendőrtől. Pénzt nem adott, pedig kértem tőle...
A kora esti órákban ez a komédia felesleges. Ilyenkor a forgalomban könnyű beolvadni feltűnés nélkül. Tehát kirakatokat csodálunk a Boulevard Victor Hugón, és hosszasan ácsorgunk a Lafayette Gallerie bolthajtásai alatt.
Azután kilenc óra is elmúlik. Tisztul az utca. Kései hazasietők szapora járása kopog a poros aszfalton. Vakító kirakatfények, látványosságszámba menő portálé vannak itt Nizza főutcáján. Nincs semmi, ami nem a főúri fényűzés maximuma számára készült. Egy ékszerész kirakata előtt állunk, és megbeszéljük, hogy mit fogunk vásárolni. Gyuri egy gyémánt nyakkendőtűt vesz, és engem rábeszél arra az arany zsebórára, amely díjnyertesen megkoszorúzva pihen a kirakat közepén, fekete plüsspiedesztálján. Kellemetlen érzés ennyire fedél nélkül lenni, míg körülöttünk a kései járókelők elszánt ritmusban sietnek haza békés bútoraik és fehér terítős asztalaik közé. Családos is van köztük. Egy divatáruüzlet kirakatából viaszbabák néznek ránk gúnyosan és csodálkozva, archaikus mosollyal.
Gyuri kiválaszt magának egy selyempizsamát és egy hímzett rádióhangszórót, én is beszerzek néhány divatos nyakkendőt, azután továbbmegyünk. Most már a tengerparton folytatjuk majd a sétát, mert az üzletek előtt ácsorogni ilyenkor már nem tanácsos a rendőrök miatt. Csak a díszműárus előtt időzünk még néhány percig, hogy Gyuri ellássa magát a legszükségesebb bronzneműkkel. A monacói megállónál két üres villanyos vesztegel, és kalauzok álldogálnak társalogva. Az Avenue Massenán befordulunk és letérünk a Plage felé.
Holdas éj a Côte d'Azuron. A levegő párás és kissé hűvös, de igen jó szagú. Nagyon sok csillag van. Cannes felöljön a hold sebesen, mint aki máris elkésett. Sohasem láttam még ilyen fehérnek és ilyen közelinek a holdat. A tenger fekete, sima lapján ezüst padló remeg át a látóhatárig. Olyan élénk tónusú, banálisan festői ez a látvány, a holdfény, a tenger, a pálmák, mintha egy aranyszegélyű, többszínnyomású Stengel-féle levelezőlap lenne, így természetesen egy kissé túlzottnak hat.
A panorámát ünnepélyes némaság üli meg. A sötét hotelok, amelyekben előkelő életű emberek pihennek, kihaltságukkal még súlyosabbá teszik a szélcsendet. Megyünk.
A hegy alatt hirtelen fordul a Plage, és mintegy varázslatra, hirtelen előttük áll a névtelen hősök emlékműve. Kirobbantott, nyers, barna sziklák közé applikálva, fehér kövekkel díszített virágoskert felett magasan áll a hatalmas mauzóleum: hószínű, vékony oszlopokon nyugvó kupola. A mélységesen halk éjszakában, holdfénnyel besugározva, olyan félelmetes ez a látvány mozdulatlan, temetői monumentalitásában, hogy áhítatos borzadály fog el. Nizzában a fürdőigazgatóság lehetne olyan tapintatos, hogy megkíméli az előkelő üdülőket ekkora mementótól, tízmillió embertársunkra emlékezve, akik hosszabb vagy rövidebb szenvedés után váratlanul, vagy várva vártan egy sokkal jobb létre szenderültek. Itt lehetséges, sokszor fordul meg olyan vendég, aki esetleg burkolt célzást lát a dologban.
Élénk, világos és krémsárga színű hotelok mentén megyünk. A gyalogjáró hatalmas gránitlapokból van összetéve. Egyik oldalon, végeláthatatlan pálmasor mögött a szállodák. Mind külön állnak egymástól, de egészen közel, amitől úgy néznek ki, mint fantasztikus óriási dobozok. Mind nagyon szép, de a legízléstelenebb mégis a Negresco, alapjától tetejéig hófehér, az ablakok és az erkélyek érthetetlen okból kerti kapukra emlékeztető rácsozattal vannak ellátva, és a rácsozat közepén egy magyar vármegye aranyozott címere látszik. Lehetséges, hogy a Negresco vendégei régebben sűrűn ugráltak ki az ablakból, vagy számos betörés történt az utcai frontról, míg végül kénytelenek voltak az ablakokat rácsokkal felszerelni? Nem valószínű.
Rendőr jön.
Dülöngélünk, és szaggatott hangon vitatkozunk. Szerintem ilyenkor már minden zárva van, de Gyurival nem lehet bírni, ő tud valahol egy helyet a Châtaux du Nice környékén, ahol kapunk feketekávét. Hát mit csináljak? Megyünk feketézni.
Később mégis meggondoljuk magunkat. A Promenade des Anglais-n, szemben a holddal és a tengerrel, leülünk egy padra. Közvetlenül a kaszinó mellett. A kaszinó egy csúcsban végződő, soksarkú üvegház. Cölöpökön épült a tengerre, és hídon kell bejárni. Este, ha kivilágítják, olyan, mint egy óriási prizma. Ez a sziporkázó üvegtömb a nizzai éjszaka valőrje. Előbb látják meg a hajón, mint a két világítótornyot, amelyek kint a mólók végén forgatják vörös és fehér reflektorfejüket. Keringélő, éles pasztáik mint egy láthatatlan nyelű korbács, hosszú vékony szíjjal, vörös-fehér csíkokkal másodpercenként váltakozva végigvágnak a víz hátán. A kaszinó üvegfalára a jobb körökhöz tartozó, vontatott járású emberek árnyai rajzolódnak ki.
Gyuri a holdat nézi. Már régen nézi, félig lehunyja az egyik szemét, és avval a bizonyos merkantil tárgyilagossággal szemléli, mint aki régi szakértője az égitesteknek. Még nem is láttam a holdat így nézni. Gyanakvó handlék merengenek így gyanús raglánok előtt, amelyeket kissé rendbe hozott a tulajdonos, hogy ne látsszon meg, mennyire viseltes. Ékszerészek szemlélnek így rossz tüzű drágaköveket, leszegett bal szemöldökkel, fitymálva, de azért figyelmesen.
Rendőr!
Gyuri rángat, és rábeszél, hogy jöjjek haza, az Istenit a fejemnek, mert csak részeg csirkefogók éjszakáznak a padon, és őt kiveri miattam a felesége. De én azt hebegem, hogy nézzen csak jól körül, hiszen már régen itthon vagyunk, ez itt az ágyam, és ott, mondom, a holdra mutatva, ott az ablakon benéz a viciné. De milyen sápadt...
– Pszt! – mondja a rendőr, átfenyeget a gumibotjával, és tovább megy...
Két mély kondulás. Sajátságos tünete az ilyen éjszakázásnak, hogy éjfél után hirtelen megtisztul az ember. Nem álmos, nem éhes, szellemileg és testileg csodálatosan friss lesz. Megnyugszik, képes már boldogan üldögélni, és gyönyörködni a tájban. Egy sóhajjal elfúj magáról mindent, ami nyomasztó. Csodálatosan világos gondolatai támadnak. Nem gondolják, hogy ez kicsiben hasonlatos a szent emberek beteljesedéséhez, amit egészségtelen üregekben, minden komfort nélkül és koplalókúrákkal várnak ki? Én hiszek az ilyesmiben. A koplalás kényelmetlensége és az elviselt testi kínok megerősítik az ember lelkivilágát. Lehetséges, hogy hosszabb gyakorlat rávezeti a jóllakás és a kielégített kényelemszeretet beteges optikai csalódásaira. És ettől valóságos, szuggesztív szellemi és erkölcsi fölényt nyer. Bizonyos vagyok benne, hogyha az általam kiválasztott emberek alávetnék magukat egy ilyen kísérletnek, valóban nagy betelj esedés következne az emberiségre. Sajnos nem hallgatnak rám.
Egy karcsú, gyönyörűen lakkozott autó vág el mellettünk. Nő ül a kormánynál, trencskóban[80], hidrogénszőkén, és egy másodperc alatt is megállapítható, hogy nagyon szép. Ez a modern Tündér Ilona, aki megváltja az elvarázsolt motorszerelőt a hangosfilmen. De mennyivel valószínűtlenebb a mesebeli tündérnél ez az angyalarcú, férfikarú tünemény a volán fölött, ahogy így átszáguld a hosszú parton, és elmúlik Villefranche felé a fordulóban, úgy hogy nem marad utána más, mint a könnyű benzin gyorsan párolgó fellege. Ahogy beszívom ezt az illanó, túl finom bűzt, vér tódul az agyamra, és mellkasomat megdöngeti valami belülről.
– Láttad ezt a nőt? – súgja Gyuri, és merkantil nézését holdkóros ámulás váltja fel, ahogy utánam ered az elvonult csodának.
Láttam ezt a nőt. Ő tudja jól, hogy láttam ezt a nőt. Én is tudom, hogy nem vár feleletet, hogy a kérdése csodálat volt és nem kíváncsiság. Mondhatom, szent pillanat. Tizenöt órás tehervonatút után, hajléktalanul és éhesen nőt vágyunk. Nem tisztán a szó ösztöni értelmében, hanem egy kicsit jelképesen is az elérhetetlent, szagosat, szépet, amilyennek az életet szeretnénk, olyan nagyon és annyira hiába.
Trópusian forró lesz körülöttünk az éjszaka. A pálmák bőrszerű levelei zsírosan fénylenek, ahogy ritkás koronáik között átszűrődik a hold. Borzasztó ez a vágy, amellyel ilyen toprongyosan és örömtelen fiatalságunk vakmerő falánkságával megkívántuk felebarátunk metreszét. Az ég olyan alacsony lett, hogy szinte a fejtetőnket nyomja, a csend olyan fülledt, hogy torkunk lüktet, és ajkunkon megízleljük a párákból lerakódott só ízét.
Nincs cigarettánk. Pedig most jó lenne, mert kezdődik a reakció. Nagyon elálmosodunk. Erre is tudunk könnyítést. Egyikünk elalszik, és a másikunk vigyáz, hogyha rendőr közeledik, felkeltse a társát egy rövid komédiára. Sorsot húzunk. Gyurinak kedvez a szerencse, ölembe hajtja a fejét, lábait felhúzza a padra, hogy két térde kimagasodik mint egymás mellett álló cukorsüvegek. Már mélyen alszik.
Egyedül már nehezebb elviselni a fáradtságot. Minden erőmmel küzdők az álom ellen, és ha egy másodpercre mégis elnyom, rémülten rántom tágabbra szét pilláimat, hogy még a szemöldököm is felszalad tőle. De már a nyitott szem sem biztosít az alvás ellen. A szemem vad erőfeszítéssel nyitva tartom, és az agyam már így is tud aludni. Csak zavarosak az álomképek, mert összekeverednek a nyitott szemem előtti valósággal. Látom a hegyeket, de egyszer csak hízni kezdenek, és egybemosódva az óceánnal női kacagások jönnek felőlük...
Ráborulok lehajtott fejjel a kaszinó tetejére, és mintha az Andrássy utat látnám, de pálmák és hegyek is vannak a képben... Nagy erőfeszítéssel, szinte a kezemmel teszem helyre a hegyeket, a kaszinót, a pálmákat, és minden energiám szükséges, hogy tisztázzam a helyzetemet időben és térben.
A hold fénye megfakul a derengéstől. A hajnali szélcsend olyan, mint egy pillanatnyi dermedt, feszült várakozás, amelyet szörnyű esemény fog követni. A legfrissebb falevél is teljesen mozdulatlan.
A Plage alatti, kaviccsal feltöltött parton rőzsetüzek lobbannak fel. Jönnek a halászok. Két kötél nyúlik be messze a tengerbe, ezeket most vontatják. Négy-négy ember húzza megfeszített lábbal hátrálva a kötelet, és amelyik a falat éri maga mögött, az újra a sor elejére megy. Így lesznek elsőkből az utolsók és az utolsókból az elsők. A halászatnál.
Na, ezeket szeretjük. A halászok, ezt őszintén mondhatom, még nem felejtették el a bibliai múltjukat. Ahol halász van, ott nagy baj már nem lehet. Felkeltem Gyurit, és lemegyünk hozzájuk. Cigarettát kérünk. Kap mindegyikünk egy marék dohányt és cigarettapapírokat. Az egyik még a pipáját is kölcsön adná. A másik megmondja, hány óra van.
Visszamegyünk a partra. Most már nem lehet ülni, mert menthetetlenül elaludnánk mind a ketten. St. Laurentdu-Var felől csengős csacsi- és öszvértalyigák jönnek zöldséggel, gyümölccsel megrakodva. Olyan mélabúsan csilingelnek ezek a kis teherfogatok, targoncák, mintha a hajnali álmukból felvert csacsik panasza sírdogálna a csengőkben.
Az arcom hideg, és mintha tűkkel szurkainak, dideregve elhal. Azt hiszem, ez már az álmosság utolsó stádiuma, a vérem most olyan sűrű és sötét lehet, a szervezetem olyan tehetetlenül zsibbad el a mérgektől, hogy nem csodálnám, ha meghalnék ebben a pillanatban. És muszáj menni, sőt céltudatosan és határozottan muszáj menni, mint akinek sürgős dolga van, sarkamban a láthatatlan, könyörtelen renddel. Pedig milyen jó lenne elnyúlni az aszfalton, és zsibbadt fejemet álomra hajtani az áldott, hideg kőre.
A kaszinó lámpái kihunynak. Hegy, ház, ember és ég elsápad a fénytelen, szomorú megvilágításban. Egy boltos félig felhúzza a redőnyt, és beveszi a kannákat. Letérünk a Plage-ról. Öreg néni nyolcasokat öntöz a járdára egy bisztró előtt. Ideje, hogy reggelizzünk. Magányos utcában, kertes villák mellett megyünk. Az egyik kapu alól felveszünk két üveg tejet, és a külön e célra kitett kosárból kiemeljük a több mint egyméteres fehér kenyeret. Gyakorlott mozdulattal rácsapjuk a kabát szárnyát, és nyomban befordulunk.
Táplálkozunk. Áldott francia szokás ez a tejjel és a kenyérrel. Áldott ország aránylag, ahol ilyen nyugodtan kapuk elé teszik a tejet és a kenyeret, mert úgysem lopja el senki. Legfeljebb két külföldi. Ezek az emberek nem is sejtik, hogy milyen nagy szolgálatot tettek nagystílű népszokásukkal a csavargóknak.
Sárga, langyos sugarak terülnek szét a pályaudvar felett emelkedő napból. Virágok, fák és füvek tetején milliárd és milliárd csepp kezd ragyogni a reggelben. Éles csikorgással befordul a sarkon az első villanyos. Piros arcú, frissen mosakodott, kialudt, mogorva kalauz áll a peronján.
Derült, jó szagú vasárnap délelőtt van. A régi kikötő vásári környéke hemzseg a szórakozni induló munkások, matrózok és kispolgárok seregétől. Nagyon sok motorcsónak van itt kikötve, közöttük néhány rendkívül szép jármű, amelyben a sofőrön kívül két utas számára van hely. Ezek a korszerű gondolák. Ülés helyett két karosszék és egy picike asztal van bennük, az asztalon rádióhangszóró áll, a fenék szőnyeggel borítva. Alkonyatkor fiatal párok helyezkednek el a karosszékekben, és részint a londoni Savoy Hotel muzsikáját, részint a Földközi-tengeren búgó motor zaját hallgatva ábrándos dolgokat mondanak egymásnak a naplementében. A motoros gondoláknak most nem sok dolguk akad, viszont a kiránduló motorosok egymás után jönnek-mennek utasokkal megrakodva. Négy helyről is indul járat a Château d'Ifhez. Huszonöt személyt szállít, harminc perc alatt teszi meg az utat, oda-vissza négy frankért.
Az apró motorost az alig látható csekély hullámzás is erősen dobálja. Ahogy a nyílt tengerre érünk, máris elénk tűnik a Château d'If régi várfala egy magányos szigeten. Kikötünk. A vezető utánunk szól, hogy pont tízkor jön értünk, és már siet vissza új kirándulókért. Kilenc óra van. A szigeten se fű, se fa, se föld, csupasz, barátságtalan szikla véges-végig. Kirándulók kapaszkodnak fel a sziklába vágott szerpentinúton. Vidám haditengerészek, egy bricseszes, bagolyszemüveges angol két hölggyel, marseille-i családapa két fiával, szerelmespárok és diákok jókedvűen, lihegve, zajongva igyekeznek a szikla tetején megtekinthető If várához. If vára egy jól karbantartott omladék. Hatalmas bejárata mögött groteszken hat a kis kerek udvar, mely éppen olyan, mint egy ódon józsefvárosi ház földszintje. Az udvar közepén kerekes kút áll és hangulatkeltés céljából két fekete ruhás börtönőr. A börtönőrök által már-már felkeltett hangulatot minimumra csökkenti a bejárat mellett épített fabódé, ahol levelezőlapokat és marseille-i emlékeket árulnak feltűnően modern külsejű hölgyek. A levelezőlapok egyrészt a várat ábrázolják kívülről, belülről és madártávlatból, másrészt Monté Christo fegyházi élményeit ábrázolják aktorok segítségével. Ezek az aktorok kivétel nélkül mereven a lencsébe bámulnak, és fiatal arcukkal, valószínűtlenül terebélyes szerzetükkel inkább betlehemesdit játszó felnőttekre emlékeztetnek, mint rabokra. Ugyanebben a bódéban árulják az apró viaszgyertyácskákat is, amelyek lehetővé teszik, hogy a nyári dekonjunktúra alatt mindenütt pangó karácsonyfagyertya-ipar kivételesen Marseille-ben is prosperálhasson. Mert Château d'If megtekintésének legfőbb kelléke minden személy számára legalább egy gyertya. Vettem egy gyertyát, és elindultam a többiek után. A kör alakú udvar baloldalán mindjárt az első ajtó felett hatalmas cégér függ: Edmond Dantès, a felírás alatt gyengébbek kedvéért zárójelben áll: Monté Christo. Szemben ugyancsak megkülönböztetett nagyságú tábla: Faria abbé. Egy pillanatig édesbús, hangulatos emlékek újulnak fel bennem gyerekéveimből, midőn a gyermekszoba meghitt csendjében izgatott várakozással görnyedtem a Dumas-regény fölé, és nem lehettem még több tizenöt évesnél. Most itt van előttem a felizgatott gyermeki képzelet éjszakai lidércnyomása: If vára! Itt állok abban a rendkívüli izgalomban, amellyel a ma embere éppoly babonás tisztelettel, hitetlenkedve bámulja sötét korok legendás maradványát, mint a Kongó menti néger a repülőgépet. Azt hiszem, ebben az érzésben, amely a velencei katakombák, vagy a drezdai vasszűz előtt elfogja az embert, mindig van valami tudatalatti sóvárgás a civilizáció által kevésbé korlátozott korszakok után.
Belépek a többiek mögött Edmond Dantès börtönébe. Mintha valami görög katolikus szertartásra tennénk előkészületeket, meggyújtjuk a viaszgyertyákat. Sziklába vágott üregben vagyunk. Az üreg vége felé elkanyarodik, és itt látható a rés, amelyet Edmond Dantès vájt a falba, nem számolva avval, hogy a fal kerülete szabályos kör, és így emberfeletti erőfeszítésével nem a szabadba, hanem a szomszéd, illetve a szemben levő cellába törte át a falat. A rés nagyon keskeny. A jelenlevők közül, beleértve a hölgyeket is, senki sem fémé át rajta, de Monté Christo, miután hosszabb időt töltött a rossz levegőjű, nyirkos üregben, könnyen szert tehetett erre a túlságos karcsúságra. A társaság tagjai sort állnak a rés előtt, és egymás után bevilágítanak gyertyáikkal. Erre kell a gyertya. A résben látható egy kéz és egy gyertya. Mindig az a kéz és gyertya, amelynek tulajdonosa a túlsó oldalról világít át Faria abbé börtönéből. Ezen kívül nem látni semmit. Ha a túlsó oldalon nincsen aki bevilágítson, akkor csak homály és huzat van az üregben. De most innen is, onnan is szorgalmasan űzik a bevilágítást, és azt hiszem, jaj lenne Dumasnak, ha itt nem stimmelne valami. Később átmegyünk Faria abbé börtönébe, akik ott voltak, ide jönnek át és retúr történik a bevilágítás. A helyzettel nem ismerős szemlélő azt hihetne, hogy rejtélyes szektáriusok űzik itt megilletődve és buzgón babonás vallási műveleteiket. Bevilágítás után összenéznek, nagyon komolyak: minden egyezik. Hát mégis igaz volt. Várom, hogy kalaplevéve egy áhítatos percet szenteljenek az elhunytak emlékének.
Faria abbé börtöne szűk és kicsi. Egy középtermetű ember sem tudna egyenesen megállni benne. Az oldalán apró négyszögletes ablak van vágva, az ablakon át a tarajos hullámfolt látszik: a sziklába zárt ember tantaluszi kilátása a szabad tengerre, a távolból érkező víz egy börtönablakkal keretezett nyugtalan darabkája. Eszembe jut, hogy a párizsi Bastille helyét ma már csak egy emlékoszlop és egy metrómegálló jelzi. A börtönt már rég lerombolták. Nem tudom, mi igaz Edmond Dantès históriájából, de az bizonyos, hogy ez a vár börtön volt, hogy ezekben a szabálytalan üregekben valamikor eleven emberek sínylődtek. Miért nem rombolják le? Kifüggesztett táblák mondanak el mindent pontosan és nagy betűkkel, mintha valami lényeges és dicső történelmi esemény játszódott volna itt le. Hangzatos szövegek magyarázzák, hogy melyik orléans-i herceg és mit tudom én milyen kitűnőség töltött el életfogytig nyolctíz esztendőt ebben vagy ebben az odúban, ahol nyolctíz percet sem egyszerű dolog elviselni. És hány vázzá aszott, őrültté vált ember került ezekből a fullasztó, nedves kazamatákból a megváltó halál révén a tengerbe anélkül, hogy bármiféle tábla jelezné a nevét. Avval az undorral jártam itt, mintha egy cinikus ember utálatos gonosztetteket mesélne el dicsekedve.
Le kellene rombolni ezt a várat.
El kellene felejteni és felejtetni a történelemnek ezeket a kuriozitásait. Az orléans-i herceg nem kényszerült rangján alul szórakozni, ha börtönszomszédjával összekerült, mert mint a „prison 8.” táblájáról kiderül, ez az úr Lavalatte márki volt.
Keskeny csigalépcsőn megyek fel. A pinceszagú sötétet csak ritkán töri meg a lőréseken beáradó napsugár. Kinézve a lőrésen a távoli Marseille beláthatatlan hajórengetege és gigászi darusorai tárulnak elém. A várablakkal körülvett korszerű látvány mint egy roppant ugrás szemlélteti a megtett utat, amelyen az emberiség az If várától a Sing-Singig jutott. Ma már nem léteznek ezek a sziklabörtönök, de hogy hasonló kínszenvedések sem lennének, erre nézve nincsenek adataink.
Ahogy egyre mélyebben mögöttem marad a kirándulók zsivaja, és körülfog a nyomasztó, dohos csend, amelyben bizonyára denevérek gubbasztanak mindenfelé, könnyen beleélem magam egy száz év előtti hangulatba, mintha If még ma is tényleg állományban lenne, és körülöttem a falon túl szomorú emberi vázak hallgatják a padmalyról aláhulló víz lassú, nagy cseppjeinek múlását. Élénken látom Faria abbét, ki csodálatos leleményességével a sziklaodút a kispolgári kényelem igényeinek megfelelően alakítja át. Szorongva hallgatózom..., csörgést hallok... Bilincs! Megyek feljebb és látom Monté Christót magam előtt, éppen most vájja a falat, rettegve, utolsó erejével..., csörgés..., a tetőre érek.
Most tisztábban hallom a csörgést, tányérok és villák csörögnek, és nagy tábla ötlik a szemembe: Restaurant. A citadella tetején! Ott ül az angol két hölgyével, imbiszt esznek. Hamarjában nem is tudom, melyiket kellene lerombolni, a várat vagy az éttermet, de így együtt, rémes!
A fenti cím nem egyszerű átültetése a német „Schwartze Passagiere” kifejezésnek. Az utasok, akikről most majd szó esik, valóban sötétek. Ők azok, akik munka közben elbújnak a hajófenék valamelyik zugában, és így sötétben tesznek meg hosszú, hosszú utakat. Ezek a sötétutasok. Sötét a múltjuk, és sötét a jövőjük. Sötét gondolatokat forgatnak az agyukban, és sötét elkeseredés honol a szívükben. Sötét daccal szorítják össze a fogukat, mert sötét számukra ez a nagy, lármás, tőlük eltekintve sokszínű minden: az Élet.
Ezek a sötétutasok a hajófenéken meglapulva, hallgatagon, ahogy utaznak sötéten, titokban, új dokkra...
Fekszünk az amerikaimogyorón...
Halovány esti fény szűrődik be a szellőztetőablakon. Ez a fény nem oszlatja el a hajófenék sötétjét, de az ideges óceán hullámainak mélyebb fekete tónusú árnyékát emelkedő, süllyedő, lassú, folytonos mozgásukban körénk rajzolgatja. Este nyolc óra lehet. A 4000 tonnás motoros, alig érezhetően megy velünk.
Fekszünk az amerikaimogyorón...
Még nem lehetünk nagyon messze a parttól. Odafent mezítlábas léptek dobognak. Kötelek súrlódása hallatszik. Ütemesen szuszog, zakatol a gép. A gömbölyű ablakon, sárga lámpasugarak lopódznak be elsuhanóan: a távolodó város számunkra láthatatlan, sokféle búcsúfényei. A folyton visszatérő árnyak szinte érezhető tapintással simítják végig lehunyt szemhéjamat. A hajó belseje ki van párnázva amerikaimogyoróval. Nem régen bújtunk elő a mogyoróból, amelybe indulás előtt a fejünk búbjáig elágyaztuk magunkat. A ruhánk, a hajunk, a fülünk, orrunk, szemünk és minden pórusunk telve van rengeteg porral, de most mégis kitűnő így, mély lélegzettekkel, tárt karral újra életre kerülni, elnyúlni a bőséges mogyoró derékaljon. A mind ritkábban jelentkező, gyorsabban futó, bevillanó sugárnyalábokon látni, hogy már 30-35 km sebességgel mehetünk. A fények végleg elmaradnak, és a sötét mint egy masszív nagy fal, most már háborítatlanul megáll a fenék belsejében, csak néha, valamelyik túl mélyre süllyedő hullám mögül cikázik be egy-egy pillanatra a hold éles, krétaszín sugara.
Fekszünk az amerikaimogyorón...
Odafenn csendes minden. Az útitársam meg is jegyzi halkan:
– Úgy látszik, lefeküdtek.
Az útitársam erdélyi fiú. Mestersége lakatos, foglalkozása csavargó. Úgy vetődtünk össze a dokkon mint pályatársak, egy anyanyelvűek. Itt szokás a kikötőben, hogy néha két ember összeáll, együtt csatangolnak egy darabig, aztán minden különösebb ok nélkül, úgy ahogy találkoztak, elválnak megint valami unalmas estén, egy futólagos kézfogással. Halk reccsenések hallatszanak, ahogy lassan törjük és eszegetjük a mogyorót. A tengerrel körülbelül egy vonalban fekszünk, vagy valamivel még mélyebben is. Furcsa érzés, csak a vékony hajóbordák választanak el a víztől, egészen mellettünk csobognak, morajlanak a hullámok, állandó, tompa zúgással súrolják a siető hajó falát. Ha kissé oldalt dől a hajó, nem messze tőlünk valami élesen csikorog a sötétben. Halkan beszélgetünk.
– Menjünk le egészen Port Saidig – véli az erdélyi fiú.
– Az angol rendőrség nagyon szigorú. Lejárt útlevéllel, vízum nélkül nagyon elbánhatnak velünk. – Egy cigarettagyújtásnyi csend, aztán én folytatom.
– Valahová egészen messze kellene menni.
– Rio? Monté? Buenos Aires?
– Még messzebb, sokkal messzebb: Valparaiso... Lima, vagy mit tudom én, ahol van munka, és a rendőrség főleg csak a bűnözőket üldözi.
– Valparaiso? Nem rossz ötlet, de hát nekem őszre haza kell menni Bukarestbe, jelentkezni katonának.
Egy-egy pillanatra mint kíváncsi fejek, magasabbra nyúlt hullámok kandikálnak be némelyik ablakon. A láthatatlan valami ismét felcsikordul a sötétben.
– Mikor kiadták az útlevelemet, az anyám anyagi felelősséget vállalt azért, hogy visszatérek. Hát, muszáj hazamenni, mert elveszik azt a pár hold földjét...
– Hol van az édesanyád?
– Vásárhelyen, de mi tulajdonképpen hátszegiek vagyunk.
– Mennyit kell szolgálnod?
– Tizennyolc hónapot, de ebből a legnagyobb részt szabadságon lehet tölteni, mert a románoknak nincs annyi pénzük, hogy állandóan a teljes hadsereget tartsák.
Vontatottan búg a sziréna, de olyan messziről, mintha nem is a mi hajónkon búgna. A víz nyugtalan, a hajó lassan emelkedik, lemélyül, megdől, de csak kicsit. Itt a fenékben minden mozgás sokszorosan érezhető.
– Hátszegen van két gazdag fivérem, de levették rólam a kezüket. Jól tették. Most írt az egyik, hogy majd bevesz az üzletbe, ha kiszolgáltam. Evvel akarnak hazacsalogatni, mert rémesen meg vannak ijedve, hogy nem jövök, és kegyvesztettek lesznek miattam a szent szigurancán[81].
Köp.
Megint búg a sziréna. Valószínűleg hajóval találkozunk. Már hallom is közeledni a forgó lapátok harsogó zaját. Egyre erősbödik..., már mellettünk van..., fények ömlenek be..., a zaj távolodik..., elmúló zizegés. Rágcsáljuk a mogyorót...
– Mióta vagy Franciaországban? – kérdezem.
– Két éve. Most utóbb Le Havre-ben voltam. Onnan Párizsba gyalogoltam.
Százhetven kilométer.
– Párizsból Corbeil-be mentem. Láttad Fontainebleau-t?
– Láttam.
– Gyönyörű...
– Miből éltél az úton?
– Hát, ahogy jött. Nem firtatom.
A mogyoró felégette a torkomat. Vagy négy órája utazhatunk, de az is lehet, hogy sokkal több, vagy sokkal kevesebb. A sötét, mozgó hajófenékkel időtől, tértől lehatároltan elveszítjük kapcsolatainkat a folytonossággal, és azonkívül, hogy létezünk, nem észlelünk mást csak mozgást, amivel nem mérhetünk meg semmit.
– Rém szomjas vagyok – mondja a fiú és krákog.
Bár előreláthatólag meddő dolog, elindulunk vizet keresni. A sérült lábam fáj. Még a dokkon sebesítettem meg, öt napja nem volt friss kötés rajta. Hirtelen felbukunk, és a mélyen oldalra dőlő hajó valamennyi ablakán éles, szép, fehér holdfény özönlik be. Vizet természetesen nem találunk, csak egy piszkos, üres kanna ejtett pillanatnyi, boldog csalódásba mindkettőnket. Elhatároztuk, hogy nem eszünk több mogyorót, inkább éhezni fogunk az út végéig. Az elhatározás kissé kései már. A nyelvem érdesen tapad a szájpadlásomhoz, a szomjúság gyötör. Elhelyezkedünk megint a zörgő halmokon. Hideg van...
– Te honnan jöttél? – kérdezi rövid hallgatás után.
– Párizsból.
– Egyenesen?
– Közben cirkusznál dolgoztam Lyonban. Avignonig hoztak traktorral, onnan gyalog jöttem Marseille-be.
A hajó peremén körbefutó kormánylánc különös zajjal súrolja a fedélzet padlóját, halk csörrenéssel megfeszül, csend. Az egyik ablakon víz csapódik be. Tengervíz. A mitológiában fordulnak elő ilyen kínok. Alattunk, mellettünk, mindenütt víz, de sós. És mi szörnyű szomjúsággal fekszünk itt a sok víz csobbanó lármája között. A lábam nagyon fáj. Minden mozdulatra feljebb vagy lejjebb csúszik a lazult, gyűrött, piszkos rongy, amely a seb felett páncélossá merevedett a száraz gennytől. A bokám dagadt és forró, feszítve lüktet. A mogyoróba ásva rengeteg por tapadt a sebre, úgy szúrnak ezek a porszemek mint egy-egy tű. Mindennél jobb lenne egy kis vízzel meghűsíteni a sérült lábamat. Bágyadt, sárga fényre sercen a gyufa. Rágyújtottunk. A szél rövidebb-hosszabb zúgásokkal rohan el a hajó mentén. Ez a rejtélyes láthatatlan valami megint bántóan csikorog.
– Azt mondják, hogy a korzikai erődítéseknél állandóan van munka – mondja az erdélyi.
– Nem kell papír?
– Mindenkit felvesznek, csak jelentkezni kell a Société Theg-nél. Korzikán kevés a munkás.
– Úgy hallottam, hogy sokan pusztulnak el. Robbantják a sziklákat.
– Nem kell papír, és rendesen fizetnek. Ez a fő. Hát, mit akarsz?
Nevetséges, hogy milyen skrupulusaim vannak. Jól fizetnek, és papír sem kell. Hát, mit akarok? Éppen így kérdezhette Nagy Frigyes meglepett kíváncsisággal az aggályoskodó katonáit: Hát örökké akartok élni, kutyák?, ahogy ez az erdélyi lakatos kérdezte tőlem: Hát, mit akarsz?
– És ők megszerzik a carte d'identitét?
– Nem tudom.
– Eh. Barcelonába kellett volna menni. A spanyol rendőrség békében hagy mindenkit.
– De nincs munka.
A gép nagyot fuj, dobolni kezd, kihagy, erősen oldalt dőlünk. Éles csikorgás a közelben. Ismét rendesen megyünk tovább, a gép a megszokott lármával zakatol. A kormánylánc súrolva szalad felettünk. Dermesztő hideg van. A kezem, mint egy darab jég, és nedves. Most jó lenne betakaródzni valamivel, milyen megváltó alvás esne itt, ha csak egy kicsit melegebb lenne, és milyen soká lesz még délelőtt.
– ...gyönyörű a Szent Anna-tó is – hallom egyszerre a hangját, pedig ki tudja, mióta mesél már Erdélyről –, a tetején olyan sűrű a só, hogy átsétálhatsz rajta, mint egy padlón, és ha leengedsz egy tojást, tökéletesen kifőve jön vissza, olyan forró egy pár méternyi mélységben. Figyelsz?
– Hogyne...
Törjük és majszoljuk a mogyorót. Émelyeg a gyomrom, és borzongat a sebláz félelmetes forrósága.
– Te!... Voltál már Pesten? – kérdezem hirtelen.
– Öt évig nevelkedtem egy nénémnél a Bérkocsis utcában. Gyönyörű város. A Parlament..., az Andrássy út..., a Váci utca...
– És a Sziget... barátom! Ilyenkor már ellepik a zsibongó járókelők. Tudod, ott a Déli vasút környékén kis oleanderes vendéglő teraszok vannak, akácok, hallgató cigánymuzsikák... – Figyelem a saját hangomat. Mintha egy nagy, könnytelen nyomás engedett volna fel bennem jótékony zokogássá, úgy beszélek egyre fájóbb szívvel, tikkadtan, kihagyó lélegzettel. – És az Erzsébet körút ívlámpásan, porosan, csupa ismerőssel... A Duna-korzó, az Angolpark... – Érzem, hogy ha most világos lenne, akkor megmutatnám neki annak a leánynak a fényképét.
Fekszünk az amerikaimogyorón...
Egy nagy, sötét mozivászon áll előttem, és retinámról élénk filmek vetülnek rá. A dunai klubházak vidáman lengő zászlócskái, a szúrós gyümölcsű fasori fák alagutat képező, dús, összehajtó lombjai... Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét, és mégis, mint egy csecsemő, akinek téves fogalmai vannak a dimenziókról, kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost. Ernyedten visszahullik a karom. Hol van innen az Erzsébet körút? A Duna-korzó? Hol van innen az a furcsa, szomorú, megbabonázott város, ahol az emberek már olyan régen alusszák árva Csipkerózsika évszázados álmát, és ki tudja, mikor ébrednek fel? Nem tudom, hogy mi az, ami fáj, a magyar röghöz való könyörtelen determináltságom hirtelen reám hulló, aszfaltos szomorúsága vagy a honvágy?
A hajó óriási szíve egyenletesen zúg, zakatol. És így elnyúlva, fenékbe zárt életünkkel siklunk a Földközi-tengeren. Az a félelmetes valami itt a közelben újra vontatottan csikorog. Szálkássá szikkadt, égő torokkal esszük, esszük az amerikaimogyorót, már érzéketlenül, és úgy rémlik előttem, mintha addig kellene itt kushadnunk, amíg fel nem faltuk ilyen monoton kínnal, darabonként törögetve az egész, sok ezer kiló rakományt. Egy cigaretta parázslik fel zizzenve mellettem. A gazdátlan fénypont lassú ívben leereszkedik, és olyan, mint egy lankadatlan szálló, furcsa, tűzszínű, fáradt bogár. Halk, merengő hang dúdol valahol a sötétben: Él-e még az öreg cigány, járnak-e a fonóba, mint régen... A sötét, nagy hajófenék rohan velünk az éjszakában. És mi fekszünk az amerikaimogyorón...
Ajaccio nem fővárosa Korzikának. Mindössze 23 000 lélek lakja, míg a sziget tulajdonképpeni fővárosa, Bastia több mint 33 000 lakost mutathat fel, és amellett jóval nagyobb Ajacciónál. Azonkívül szemben van Nizzával és Genovával, míg Ajaccio a sziget délnyugati részében a kereskedelmi hajózás szempontjából sokkal kedvezőtlenebb fekvésű. Mit törődik azonban a világ hivatalos megjelöléssel, statisztikával és kereskedelmi hajózással? Mit törődnek azzal az emberek, hogy most hányan lakják? Húszezren, vagy harmincezren? Jelentéktelen tény amellett, hogy Ajaccióban lakott valamikor egy Charles Bonaparte nevű úr, Laetitia keresztnevű feleségével, akitől nyolc gyermeke született, közöttük egy Napóleon nevű, alacsony, hízásra hajlamos úr, aki később meghódította a világ egy jelentéktelen részét. A történelem és a menetjegy irodák számára a sziget fővárosa Ajaccio.
A város nevét Franciaországban, még Korzikán is úgy ejtik, hogy Azsakszio. Ennek dacára a lakosság nagyobb része olasz.
A világszerte hanyatló Napóleon-kultusz itt ma éppen úgy virágzik, mint a nyolcvanas években. Lindbergh, Mussolini, Kemál neve éppen úgy nem vetekedhetnek Ajaccióban Napóleonéval, mint ahogy a marnei, a mazuri és piavei harcok nem homályosítják el Marengo, Austerlitz és Jéna emlékét. Könyvkirakataikban látható a teljes Napóleon-irodalom az egykorú történetíróktól Emil Ludwigig. Mézeskalácstól márványig minden elképzelhető anyagban megmintázták, kávéskanalak, poharak, tintatartók, túróból készült szobrok, művész intarziák, mind, mind Napóleont ábrázolják.
A város fő látványossága a Rue Laetitián, egy nyúlfarknyi utcában Napóleon szülőháza. Szemben a házzal kert van, Napóleon kertje. A kert közepén sárga felöltőben, zsakettben idősebb úr ül, valószínűleg a kertész.
A császár sokféle szobra közül legimpozánsabb a tengerparton látható lovas szobor. A helybeli kaszinó fölött egy kőteraszon áll, és messzire ellátszik. Az Első Konzul téren borostyánkoszorúsan látható. A legnagyobb emlékművét 1921-ben, a centenárium alkalmával emelték a városháza előcsarnokában. Roppant bronzszobor, szokatlanul magas kőtalapzaton. A szobor két ember nagyságú, de mind a két ember nagyobb, mint Napóleon volt. A párizsi Invalides-ban padló alá van süllyesztve a koporsója, hogy mindenki meghajoljon előtte, itt óriási talapzaton áll a szobra, hogy mindenki felnézzen rá, mintha a tiszteletnek e mechanikailag előidézett megnyilvánulásai konzerválhatnák az utókor elismerését.
A város legelőkelőbb szállója és kávéháza a Bonaparte, legnagyobb utcája a Cour Napoléon, és egy közeli dombon látható a nyári lak, amelyben a nagy ember kedvenc haditerveit szőtte.
Hajnalban érkezem. A város még kihalt, és a parton mintha beláthatatlan távolságra cigánykaravánok tanyáznának, véges-végig rőzsetüzek égnek: halászok. Hálókat bogoznak, halakat válogatnak, reggelit főznek. A kikötő kicsi, de sokkal tisztább, mint azok, amelyeket eddig láttam. Csend és madárcsicsergés, hosszú pálmák, fehérre meszelt szép házak, barátságos, megnyugtató kép. A kikötő mellett piac. Nincs karattyolás és ordítozás, tisztán öltözött kofák és árusok üldögélnek békésen, kosaras asszonyok járkálnak közöttük.
Fáj a lábam, Bastiából jöttem gyalog, körülbelül hetven kilométert, anélkül, hogy a frissen gyógyult seben kötést váltottam volna. Most lüktet és feszül. Az Első Konzul téren teherautók állnak, innen viszik ki hajnalban a munkásokat Paratába, ahol a sziget megerősítésén dolgoznak. A gyülekező munkások szívélyesen útbaigazítanak. Cour Grandval 7. szám alá kell menni a Société Theg irodájába, ahol mindenkit felvesznek munkaigazolvány nélkül is. Az erődítési munkálatok területére csak a személyzeti igazgató írásával engednek be munkást a katonák. Késő délután van, mire megszerzem a szükséges írást.
Fél napot töltöttem Ajaccióban, és a következőket tapasztaltam: az élénk tónusú kék ég alatt állandóan néhány ünneplőbe öltözött úr járkál, vagy üldögél az utcákon és tereken, mintha örökös lenne itt a vasárnap. Kenyerük barna színű és édes, európai gyomor számára néhány falat után émelyítő és hússal, vagy levessel sehogy sem képes harmonizálni a szájban. Villanyos nincs, a széles modern utakon autók és autóbuszok bonyolítják a forgalmat. Ezért a város zaja lágyabb, kellemesebb, nem hallatszik minduntalan bántó csikorgás és csilingelés.
Az Abatucci téren autocarok állnak sorban, és rövid időközönként indulnak a járatok a sziget belsejébe, a hegyekre, menetrendszerű pontossággal. Körül sok csapszék, ahová az erdőirtást végző munkások járnak. Betérek egy kávéházba. A „patron” hozza a feketét, leül az asztalomhoz, és nem kíváncsiságból, hanem patriarchálisan kikérdez, nagy figyelemmel hallgat, részvéttel van a beteg lábam iránt. Az egyik asztalon magányos gitár van. Vendég jön, feketét iszik, azután felveszi a gitárt. Szeretettel magához öleli, föléje hajlik és dúdol. Néhány strófa után fizet és elmegy. Még ketten hárman jönnek be, feketét isznak, cincogtatják a gitárt, dúdolnak és távoznak. Ez minden kávéházban így van. Ahogy nálunk újságot olvasnak a fekete mellé, itt gitároznak, dúdolnak, jelenleg éppen a szomszéd borbélyüzletből az egyik segéd.
A cigaretta bámulatosan olcsó. Koldust nem látni sehol. Revolvert hordani népviselet.
A tengerparti országút mentén látható Korzika legspeciálisabb nevezetessége. Egy sorban, véges-végig apró villák és kertek következnek egymás mellett. Hasonlóak a víkendházakhoz, de kőből épültek, gondosabb és csinosabb kivitelben. Némák, elhagyottak a kis házak. Egy vándor felvilágosít, hogy ezek az épületek kivétel nélkül kripták, patrícius családok temetkezési helyei. Sem fekete szín, sem kereszt, sem márványtábla nem látható rajtuk. Fehér házacskák, némelyiket végig befuttatták vadszőlővel, és sárga, kavicsos út vezet a virágágyak között. Az egyik virágágy mellett majolikatörpét is látok. Ünnepeken az elhunyt családja itt kint találkozik, gyereklárma veri fel a csendet, beszélgetnek, esznek, isznak, és ha van rá mód, hogy a néhai valamilyen asztrál formában jelen lehessen közöttük, bizonyára örül, hogy akiket életében szeretett, boldogoknak és egészségeseknek látja. Ez a legszebb, amit Ajaccióban láttam.
Öt óra van, nagy nehezen rászánom magam, hogy elinduljak Paratába. A tengerparton, szemben a nappal, hivatalos jellegű, világossárga épület áll.
Kórház.
Gondolom, talán itt megújítják lábamon a kötést. Betérek. Apácák fogadnak. Mind mosolyog, öreg és fiatal, csupa szent arcú, kedves nő, tiszta szemű, szép homlokú, jóságos tekintetű apácák. Bibliai jelenet, ahogy rongyosan besántítok, és a kapuból elém jön egy ősz hajú, nyájas apáca. Bevezet az ambulatóriumba, kifűzi a cipőmet, és megmossa a lábam. A seb gennyes. Hűs ujjával megsimítja, és úgy látszik, kezéből a kisugárzó szeretet deleje gyógyít, mert kiáll a fájás, lemegy a vér a fejemből. Bekeni valamivel, tiszta pólyát csavar rá, közben kérdez, ki vagyok, honnan jövök, és olyan jól esik, hogy nem írja be sehová, amit felelek. Figyelmeztet, hogy Paratában életveszélyes a munka. Sziklát robbantanak. Sokszor hoznak be sérültet, a múlt héten két olasz munkást temettek. Parata tizenkét kilométer, és nem ajánlja, hogy most gyalogoljak ezzel a lábbal. Mégis oda kell mennem, mondom, nincs carte d'identitém, a városban éjjel igazoltat a poszt, és rám olvassák a csavargótörvényt. Nem szól semmit. Két csomag pólyát ad ajándékba. Azután beinvitál a közös kórterembe, hogy üljek le pihenni, majd kapok vacsorát.
Soha sem láttam ilyen kórtermet!
A lemenő nap sugarai dúsan özönlenek be a sok, nagy ablakon, pólyázott fejű, felkötött karú, mosolygós arcú betegek fekszenek az ágyakon. Apácák járkálnak közöttük, mindenki mosolyog és kint a parttalan, messzi tenger panorámáját látom. A falak hófehérek. Minden arc barátságosan fordul felém, mintha vártak volna, és ami francia földön oly ritkán fordul elő külföldivel, bizonyosan tudom, hogy nem neveznek magukban sale étranger-nak[82].
Sűrűn berántott bablevest adnak, főtt húst és végül sült krumplit szilvaízzel. Merőben újszerű étel volt számomra a zsírban sült burgonya és a lekvár. Később tapasztaltam, hogy Korzikán a lekvár körítés, saláta. Úgy eszik mindenhez, mint az angolok a vajat. Legritkábban tésztához használják. Az egész életük ilyen túl édes, lekváros, valószínűtlen, mint valami vidám gyermekmese. A főnöknő kikísér az udvaron át a kapuig. A kápolna harangja csilingel. Elindulok a széles országúton, tizenkét kilométeres utam kezdetén, Parata felé. Jó messziről hátra nézek. Még ott áll a kapuban, a kezéből ellenzőt formál a homloka elé, és mikor látja, hogy visszafordulok, integet egy fehér kendővel.
Megy le a nap. Duzzadtan, vörösen, belesüllyed a tenger és az ég között egy ibolyaszínű lobbanással a semmibe...
Lajos gyenge fiú volt. A djebeli foszfátbányában találkoztunk egymással. Sovány, lányos arcú, szomorú fiú volt. Vékony karjai remegve tolták a csilléket, patakokban verejtékezett és keservesen nyögött hozzá. Szegény fiú, gondoltam, mikor először láttam, és a fordulónál, ahol lassítani kellett, átsegítettem néhányszor a csilléjét. Ezért idegenül, de hálásan nézett rám. A barakk, ahol laktunk, férges volt és rossz szagú, a nagy hőségben hamar lett rossz szaga különben szagtalan tárgyaknak is, minden csúszós és ragadós volt, ágynemű, ember, edény és asztal; pókok, kukacok és legyek sokasága elevenebb és életképesebb volt e letargikus embereknél. A szemek bágyadtan hunyódtak a sárga és fehér bérházak faláról verődő reflexektől, a vér, mintha kibocsátást kérne, dörömbölt a halántékokon, és minden zaj bántóan hullott a fülön keresztül az agyba. A barakk vékony falai nem enyhítették a forróságot, és nem védtek az éjszaka beköszöntő hidegek ellen. Mindenképpen rossz volt, sivár, kilátástalan és tespesztő. Lajos olyan gyerekes rémülettel, olyan szomorú ernyedtséggel jártkelt, mint aki állandóan az édesanyját keresi, akitől eltévedt. A legfurcsább az volt nála, hogy állandóan undorodott mindenfélétől, és nem bírta megszokni a tisztátlanságot, ami pedig a legkülönb magasságokból lezuhant embereket is a leghamarabb hidegen hagyja. Eleinte kínos addig hordani egy inget, amíg leszakad, ritkán jutni fürdőhöz, meddő igyekvéssel tisztogatni a töredező, sötétedő körmöket, hetente újra kísérletezni a haj féregtelenítésével, de mikor egy-egy higiéniai alapszokás, mint pl. a gyakori fürdés keresztülvihetetlenné válik, és az életösztönök egyre tompábbak, a jövőbe, az élet értelmébe vetett hit lehalkul, lassan közömbössé válik a test ápolása nehéz fáradságok árán. Nincs miért, nincs kinek, nincs mivel, és ha az egész élet, a szellem és a lélek ápolása lehetetlen, miért részesüljön lényegeink közül a leghitványabb, éppen a test megkülönböztetett bánásmódban? A szükség elsősorban a higiénia törvényét bontja meg. Ezért volt csodálatos az a mániákus tisztálkodás, ahogy Lajos lehetetlen körülmények között, állandóan megújuló piszokban, rövid időközökben vagy meddő igyekvéssel tisztálkodott, ahogy pecsétes, rongyos ruháját újra meg újra varrta és kefélte, ahogy huszonötször gyertyát gyújtott éjjel, hogy százezer féreg közül egyre vadásszon, ahogy ujjaival dörzsölte fogát... Kibírhatatlan volt a munka, a hőség, főképpen nekem, aki elsősorban csavargó voltam, tehát kényelmes, aránylag kényelmes munkát is elhagytam már csak a helyváltoztatás és a munkátlanság kedvéért. De Afrikában nehéz a vándor helyzete, hosszú, hosszú távolságokon át következnek egymásra faluk, nem is szólva a városokról, amelyek itt Afrika belsejében kéthárom hét távolságra fekszenek egymástól. Itt elhagyva a munkát, százszorosabb a bizonytalanság, dacára a különb viszonyoknak, mint Európában. A rekkenő hőségben kétszeresen bágyaszt az éhség, halálos veszélyekkel jár egy két-három napos gyalogtúra, ami Európa bármelyik pontján kockázatmentes kirándulás. Itt nincsenek koldusok, mert a koldulás rendes, bevett polgári foglalkozás a bennszülötteknél. Itt egy suszter este abbahagyja a munkáját, elbúcsúzik a családjától, lekeféli a ruháját, és kimegy a főtérre koldulni. Különben is a koldulás minden módszerességet, minden finom sikert jelentő egyéni kvalitást, szellemes elgondolást nélkülöz. Tömegmunka, amit gyerekek és felnőttek rajokban végeznek, részben terrorisztikusan, részint megdöbbentően, és a közébük vetett pénzért még újabb, véres közelharcot kell folytatni, és az alamizsna mint vándordíj vándorol egyik leütöttől a másik talpon állóhoz. Karitatív intézmények nincsenek a nagyobb városokban, ha vannak olyanok. A köztudottan szörnyűséges portugál börtönintézmények valóságos Grand Hotel-i emlékeket keltenek az emberben. Érthető tehát, ha a barakk és a bánya a szörnyűséges állapotok dacára nem egykönnyen hagyható el. Megöregedni azonban nem akartam itt, tehát egy napon mégis az indulás gondolatával foglalkoztam. Lajos nézte, hogy a térképet tanulmányozom. Az arca sárga volt, és az orra körül zsírosan fénylett a verejték.
– El akarsz menni?
– Igen. Megpróbálok lejutni Dél-Afrikába. – Ott jobb?
– Ott jobb.
– Nekünk is?
– Nekünk nem. Nekünk sehol se jobb. Illetve szerintem nekünk a legjobb mindenütt.
– Ott melegebb van.
– Te azt hiszed, hogy a melegben van a hiba? Nézd például Schmidt urat. Ő egy teknőben fekszik, ahonnan a keze meg a nyelve lóg ki, a fején priznic van, és egy inas detektívregényt olvas fel. Félóránként cseréli a vizet, és cikksorozatot ír egy svejci lapnak evvel a címmel, hogy: Élményeim a legsötétebb Afrika poklában. Evvel külön keres hatszáz frankot egy hónapban. Evvel külön be van biztosítva Afrika legmérsékeltebb szörnyűségei ellen is. Mert itt csak az a szörnyűség, hogy az ember fiatal, és nem tud enni, és nem tud családot alapítani, és nem tud hinni az életben...
Nevezhetném lámpaláznak is azt az érzést, mikor elhagytuk a barakkot és nekivágtunk a bizonytalannak. Este volt, Lajos didergett, de ez még mindig kellemesebb, mintha nappal indultunk volna el, mikor a levegő, mintha nyúlós, forró masszában állna az ember, áporodott, vastag és csak nehéz sóhajokkal szívható be a tüdőbe. A nagy tevepark mellett haladtunk el, a kapuban lámpafény mellett nyerget varrt egy cvikkeres arab, és a palánk mögül még elvétve puffant egy-egy ütés valamelyik nyugtalankodó tevén. Az arab köszönt, utánunk nézett, és elharapta a cérnát... Ahogy mentünk éjjel a szép, széles bitumenúton, határozottan féltünk. Nem misztifikáció ez, hogy Afrika félelmetes és baljós.
– Te honnan kerültél ide?
– Rouenból –, felelt Lajos, és megborzongott.
– Miért nem maradtál otthon?
– Nem lehetett.
Nem kérdeztem tovább. Ez a csavargóetikába ütközött volna. Az ilyen rövid válasz azt jelenti, hogy ne kérdezz, nem mondom el. És mivel lehetséges, hogy a kollega lopott vagy gyilkolt, vagy más elintézetlen ügye van a társadalommal, nem szabad többet kérdezni, így lehetséges az, hogy hónapokig, éjjel-nappal egymás mellett vannak emberek, akik fáradtak vagy indolensek ahhoz, hogy egymásnak hazudjanak, tehát megmaradnak egymással jó barátságban, és mégis idegenek, és elválnak esetleg anélkül, hogy egymás életének tulajdonképpeni tartalmát ismernék. Azt tapasztaltam, hogy ezek tulajdonképpen a legmélyebb és legnívósabb barátságok. Lajos néhány kilométer után kifáradt és leült, ami egyszerre tragikus volt és komikus is. Dél-Afrikába készültünk. Kifulladtan ült, és bölcsen nézett maga elé, ijedt szomorúsággal és blazírtsággal.
– Én nem megyek tovább – mondta.
– Eredj vissza a barakkba – feleltem, mert én is láttam, hogy nem mehet tovább. Hogy pályát tévesztett, amikor csavargónak ment.
– Szervusz – mondtam.
– Különben mégis megyek.
És megindult újra mellettem. Nagyon sajnáltam. Nem tehettem semmit, nem tanácsolhattam semmit. Hová menjen? Valami otthonba kellett volna mennie, könnyű munkát végezni, fürdeni és aludni. De hol lehet ilyen?... Hajnalban megint pihent. Nehezen lélegzett, és az arca piros volt.
– Beteg vagy? – Azt hiszem...
– Próbáld hazatoloncoltatni magadat.
– Nem lehet – mondta újra, agresszíven. Biztos volt, hogy lemarad valahol mögöttem, és mit tehettem? Még az is teljesítmény, ha valaki saját magát vinni tudja. Még csak kórházba se vihettem, rendőrnek sem szólhattam. Útlevelem nem volt, Algírból köröztek, csavargó voltam, akinek minden feltűnést kerülnie kellett... Ha erősebb lett volna, ha magamforma ember lett volna, törvény és szokás szerint otthagyom már régen. De gyenge volt, nőies és szomorú, finom bőrű és halk szavú... Reggel még nem voltunk messze a várostól, az útépítéshez értünk, és itt egy kantinban kaptunk kinint. Nappal aludtunk, és este folytattuk az utunkat. Lajos vacogásából kivettem, hogy az éjszakai hűvösségen felül a láztól is didereg.
– Soká érünk még Dél-Afrikába? – kérdezte hirtelen, és talán maga sem tudta, hogy olyan naivan hangzik ez a kérdés, mintha már rég ott kellene lennünk tagnap óta.
– Még nagyon soká. Te majd a legközelebbi városnál próbálj bekerülni a menhelyre vagy a kórházba.
– Jó – mondta, és két kezét egymásra téve becsúsztatta őket a kabátujjába. – Jó lenne valami meleget inni – mondta –, mit gondolsz, lehet az még, hogy mi valami rendes szobában lakjunk, naponta ágyba fekszünk, és van két ruhánk?
– Hogy egész őszinte legyek, én nem hiszem. De nem is ragaszkodom ehhez.
– Hát akkor miért élünk, ha nem azért, hogy jól éljünk?
– Semmi esetre sem azért élünk, hogy ezen gondolkozzunk. Élünk, és kész. Ezen is túl kell esni.
– De nem is az a jó élet, amit az előbb mondtam. Jó élet az, hajó érzéseink vannak. Ha csend van bennünk. Ha vidámak vagyunk és egészségesek. – Mondta szomorúan, annak tudatában, hogy részünkről ez csak egy hipotézis lehet. – És mi a véleményed a szeretetről?
– Szép, ha az ember teheti. De látod, ha így elnézem a csillagokat, és megyek egy országúton, nem is tartom valami magasrendű dolognak a szeretetet. A szeretet egy szükséges hiányérzet. A csillagok nem szeretnek. A szeretet nem igazi összefüggés. Buddha azt mondja, hogy a szeretet tulajdonképpen szenvedés, mert távol lenni attól, akit szeretünk, szenvedés, együtt lenni avval, akit nem szeretünk, szenvedés, egyáltalán minden.
– De van öröm is.
– Az öröm csak azért van, hogy meghatározza a szenvedést.
– Én mindig egyedül vagyok – mondta siralmasan, és csak ő sejthette, hogy micsoda összefüggésekben állhat ez a megállapítás a fentiekkel. Nagyon ziláltan lélegzett, és forró lehelet csapott az arcomba, ha felém fordult. Leült egy kilométerkőre csüggedten, keservesen...
– Én nem megyek tovább.
– Menj vissza.
– Én nem megyek vissza.
Tanácstalan voltam. Hidegen, mint milliárd, feszülten figyelő szem, ragyogott felettünk a mozdulatlan, csillagos ég.
– Gyere! – mondtam, és megrántottam a karjánál, de nem mozdult.
Még mindig közel voltunk a városhoz, lassan jöttünk, sokat pihentünk. És, mintha süllyedő sorsunk vészjeleire felelne, táncoló szikrák csoportja vonult el hirtelen távolból. Vonat! Tudtam, hogy arra valahol egy rendező pályaudvar van
– Gyere egy pár lépést, felkapaszkodunk egy tehervonatra.
Kedvetlenül vonszolta magát. Egy tehervonat előtt befutott mozdony állt. Felkapaszkodtunk rá. Nem volt egyszerű dolog. Vigyázni, hogy ne vegyenek észre, és közben vonszolni a félájult, beteg Lajost. Máskor egy surranás és egy ugrás. Végigterült a padlón, és keservesen sírt... Még soha embert úgy nem sajnáltam. Éjszaka volt, Afrikában voltunk... És megindult velünk döcögve a vagon valahová..., valamerre... Kinin már nem volt, bedörzsöltem az orra alatt és a halántékát rummal. Forrón lihegett, és mintha ez a nyugalmi helyzet végképp átadta volna a betegségnek, önkívületben volt. Valami dallamos sorrendben vonultak el a pálmák, csikorogtak alattunk a kerekek, és ahogy bizonyos kilométerek sebességével újra távolabb kerültem Budapesttől, egész valószínűtlennek rémlett előttem, hogy valaha is hazajutok... Lajos érthetetlen szavakat mormogott. Feje oda-oda koccant a vagon oldalához. Valahol megálltunk... Nagy síkságot láttam, a vasút mentén cserjék és bozótok, a mozdony felől nyújtott hangok kiabáltak, aztán csend lett, sokáig álltunk. Halvány derengés kúszott fel az ég peremén... És Lajos ezt mondta folyton: Én nem akarom... nem kell semmi... Én nem akarom... Halkan, szinte suttogva, de elszántan ismételte ezt, arcát pirosan borította el a láz, a melle sebesen járt fel és le... Két hiéna ügetett a vonat felé, és talán, mert érezték az élő húst, éppen a mi vagonunk irányába. A hiéna nagyon gyáva, de ha ki van éhezve, épp olyan veszélyes, mint akármelyik ragadozó. Lecsuktam a vonatajtót. Nemsokára hallottam, ahogy szaglászó orruk ott mozgott szuszogva a tolóajtó hasadékánál. Éreztem a bűzüket. Az ütközők összecsapódtak, és újra döcögtünk. Mikor kinyitottam az ajtót, már halványodtak a csillagok... Távolról néhány imbolygó, rózsaszínű és sárga fény jelezte, hogy nemsokára elérünk valahova.
Lajos meghalt.
Csendesen, agónia nélkül, egyszerűen abbamaradt az élete, a szája kinyílt, és tört fényű szemgolyói félig a pilla mögé húzódtak. El kellett búcsúznom Lajostól. Ha itt találnak vele, vagy ha bejelentem a halálesetet, hetekig ülhetek esetleg egy afrikai tömlöcben, mást mit tehetnének velem, valahol a mocsarakban építhetném az utat, amíg fölfordulok. Elég kegyetlen feltétel, hogy az ember kénytelen egyszerűen ellépni halott barátja mellől, és tovább baktatni az utcán. Hogy értesíthessem a hozzátartozóit, kutatni kezdtem a zsebében. Egy családi kép volt nála. Ünneplőbe öltözött egyszerű emberek, amint a lencsébe bámulnak. Néhány igazolvány arról, hogy dolgozott, foszladozó levelek és celluloidtokban egy négylevelű lóhere. Az egyik foszlott levélben ez állt: Én már nem haragszom rád, de Ferenc soha sem fog megbocsátani neked, ha lesz pénzem, majd újra küldök, vigyázzon rád a jó Isten... Kigomboltam az ingét, hogy levegyem a medaliont a nyakáról, és döbbenten láttam, hogy nő! Milyen nyilvánvaló volt ez eddig is. Minden mozdulatából, segélyért kiáltó arcvonásaiból, finom arcából, és senki sem vette észre... Az arcára a halál merev kifejezése ült, de még mindig szép volt. Apró kezei piszkosak voltak, gyámoltalanok és finomak... Mi történt vele? Micsoda titkok és tragédiák lappanghattak itt? Ki volt ez a Ferenc, és miért nem akart megbocsátani...? Milyen finom, nagyszerű lélek lehetett ez a nő, aki érezte, hogy szoknyában a legszörnyűbb sors vár rá. Így csak meghalt. Mennyi bölcsesség, mennyi helyes élettaktika, irtózás a rossztól volt ebben a cselekedetben... Megálltunk. Ha nem akartam beérni a vonattal a pályaudvarra, le kellett szállnom. Összekulcsoltam a mellén a kezeit, magamhoz vettem a medaliont, az írásait, megsimogattam és leszálltam. A töltés alján húztam egyet a rumosüvegből és leültem. A vonat ment tovább. A négyezer-hatszázhuszonötös vagon is, Lajos koporsója is eldöcögött lassan, közömbösen az éjszakába. Leültem, és mindjárt megfogalmaztam a levelet madame Rosier-nek, Rue Maler: Értesítem, hogy e tárgyak tulajdonosa, jó barátom hosszas szenvedés után, Djebel környékén egy tehervonatban sokkal jobb létre szenderült.
Mentem tovább. Nem tudtam, hová fogok érni, mindenesetre előkészítettem néhány lapot, amely engem ábrázolt, és az volt ráírva több nyelven, hogy hét éve járom biciklivel a világot, és ha egy év múlva visszaérkezem Skóciába, enyém lesz a Pamburton lordok öröksége, több millió, és kérem a jó embereket, hogy nemes célomban támogassanak. Ezen kívül elhatároztam, hogy először a tengerhez megyek ki, és a part mentén igyekszem majd elemi Dél-Afrikát. A lóherét eldobtam. Nem vált be.
És Lajossal egyhangúan döcögött a koporsó az afrikai éjszakában...
A közelmúltban egy kisebb Rejtő Jenő-kézirategyüttes került a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe, melyről bízvást állíthatjuk, hogy a Rejtő-hagyaték maradványa. A kéziratok Rejtő halála után feltehetően szüleire maradtak, majd az időközben megözvegyült Reich Lipót, Rejtő édesapja egy, vele egy házban élő lakótársának ajándékozta őket. Az 1956-os forradalom idején a hagyaték több része áldozatul esett az óvóhelyfűtési kísérleteknek. A nagy összevisszaságban hátramaradt lapok között néhány levélen, levélfogalmazványon kívül több megjelent vagy eddig még nem publikált színmű, kroki, elbeszélés és vers kéziratára bukkantunk. Köztük lapult az a cím nélküli útinapló torzó is, mely 1999-ben jelent meg Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címen. Az 1927 és '30 közötti, európai csavargás élményeit rögzítő útinapló választ adott többek között arra a kérdésre, hogy vajon Rejtő Jenő kitette-e Budapest kávéházaiból a lábát, vagy valamennyi híres történetét ott eszelte ki és vetette papírra. Az addig írt operettlibrettók és jelenetek után, ha megjelenik, ez az útinapló lett volna első komoly műve, mely hangvétele miatt későbbi írásaival sem mutat sok rokonságot. A rekonstrukció egy befejezetlen, abbahagyott művet tár elénk, ezt bizonyítja az egyenetlen szerkezet, a gyakran csak vázlatosan kidolgozott szövegtagolás, a helyenként túlbonyolított fogalmazás, mondatszerkesztési körülményesség. A napló irodalmi értéke ugyan nem mérhető későbbi, már-már klasszikusnak számító írásaiéhoz, mégis fontos dokumentuma nemcsak a kornak, melyet megörökít, hanem Rejtő láttatás- és látásmódjának, szociális érzékenységének, politikai tisztánlátásának, személyiség-formálódásának. A leírt úti élmények a végső kidolgozás híján inkább írói nyersanyaggá váltak: kerekké formált kis epizódjai időről időre megjelentek Az Újság 1932 és 1934 közötti számaiban, jelentős, némileg átdolgozott részletei beépültek A párizsi front és a Vanek úr Párizsban c. regényeibe. Az úti élmények ez alkalommal napvilágot látó újabb epizódjai, melyek a Megyek Párizsba... c. kötetbe csak tartalmilag illettek volna bele, szerkezetileg azonban nem, jól-rosszul megírt, címmel ellátott novellák, elmélkedések. Az irodalmilag színvonalasabbak közül valók pl. a Sötétutasok, a Fogják meg! vagy a Döcög a koporsó, sejtetik, hogy szerzőjük kiemelkedik majd a jelenetgyárosok sorából.
Varga Katalin
muzeológus
1 Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij (Szent-Pétervár, 1866. aug. 14.-Párizs, 1941. dec. 9.) orosz költő, író, kritikus.
2 Thomas Babington Macaulay (Rothley Temple 1800. okt. 25. – London, 1859. dec. 28.) angol történész, esszéíró, költő, politikus.
3 Gottfried Bouillon (1058 körül -1100) lotaringiai herceg, az első jeruzsálemi király. Kiemelkedő szerepet játszott az I. keresztes hadjáratban.
4 Sir Ernest Henry Shackleton (1874-1922) angol sarkutazó.
5 Harun al Rasid (763-809) bagdadi kalifa.
6 Ahmed Bey Zogu (1895-1961) 1928-1939 között Albánia királya.
7 Alfréd Adler (1870-1937) osztrák pszichológus és pszichiáter, az un. mélylélektani iskola képviselője.
8 Wilhelm Wundt (1832-1920) német fiziológus és pszichológus.
9 Karl Lamprecht (1856-1915) német történetíró; nagy figyelmet fordított a gazdasági és szociális viszonyok vizsgálatára.
10 Szólón (kb. i. e. 638-559) athéni államférfi, költő.
11 Guglielmo Ferrero (1871-1942) olasz történetíró, szociológus, publicista.
12 Adam Smith (1723-1790) angol közgazdász.
13 Hermann Keyserling (1880-1946) német filozófus.
14 Emilé Vandervelde (1866-1938) belga szocialista politikus.
15 François Pierre Guillaume Guizot (1787-1874) francia történetíró és politikus.
16 elszegényedés.
17 előkelősködő, finomkodó, vélt szellemi magasabbrendűségét fitogtató ember.
18 Charles Augustus Lindbergh (1902-1974) amerikai repülőtiszt, aki 1927-ben először repülte át leszállás nélkül az óceánt.
19 Maurice Dekobra (1885-1973) francia író, újságíró.
20 sisakot
21 Szoba kiadó.
22 ködös
23 nyájas, szívélyes
24 Egyszárnyú, elhúzható ablakfuggöny.
25 Edvard Hagerup Grieg Peer Gynt c. I. szvitjének l. tétele.
26 gyors remegtetés (zenében)
27 kicsinyeskedő
28 Henry Ford (1863-1947), amerikai autógyáros fokozott munkaintenzitást követelő üzemszervezési rendszere.
29 ötéves terv
30 Az összeesküvő urak itt vannak!
31 falkavadászat
32 Erger Berger, sós Berger, / Minden zsidó gazember szövegű mondó kára utal.
33 kisebbrendűségi komplexus
34 mulatóban
35 támadás
36 nagyvárosi, alvilági személy
37 Schutzpolizei, azaz rendőr.
38 bevétel
39 A világon minden állandó és örökös mozgásban van.
40 parforce vadászat, azaz hajtóvadászat
41 szövetség
42 emberi tetem
43 élveboncolás
44 pártfogó
45 nyugállományba vonul
46 külhám
47 usance azaz szokás
48 a korábbi helyzetnek megfelelő állapot
49 munkaügyi miniszter
50 külföldieket ellenőrző hivatal
51 jutalék
52 csokoládéból v. kakaóból készült, formálható gyurma
53 kb. munkaközvetítő
54 mosogató
55 ügyvéd
56 magánzók
57 rémdráma
58 görvélykóros
59 szultánkenyér, keleti édesség
60 török eredetű keleti édesség
61 buggyos térdnadrág
62 zavar, izgat
63 contre-matre-ek, azaz munkafelügyelők
64 hajó
65 társas gépkocsi
66 kisvirágú hunyor
67 víztároló, medence
68 Gyorsan, gyorsan!
69 törékeny
70 alsóbbrendű
71 idejét múlt
72 Fütyülök rá!
73 őrjöngő hevület
74 Minden rendben!
75 menhely
76 víztároló
77 ismeretlen
78 szemlézne
79 buggyos térdnadrág
80 bő szabású, vízhatlan felöltő
81 Románia politikai rendőrsége.
82 koszos idegennek (a kézirat egy értelmezhetetlen kifejezésének valószínűsített értelmezése).