A manák trilógiája 3.
Terry Pratchett
SZÁRNYALÓK

(Tartalom)

 

Lynnek, Rhianának és a floridai Kennedy Űrközpont szendvicsfaló alligátorának

 

 

Kezdetben...

...volt Arnold Testv. (al.1905) Áruháza, egy nagy bevásárlóközpont.
Itt lakott néhány ezer mana - legalábbis ők manáknak hívták magukat -, akik már régen feladták a vidéki életet és beköltöztek az emberiség padlója alá.
De a humanókkal nem tudtak mit kezdeni. Ők nagyok, lassúak és buták voltak.
A manák gyorsan élnek. Számukra tíz év egy egész évszázad. Több, mint nyolcvan évet éltek le az Áruházban és már régen elfelejtették, hogy mit jelentenek azok a szavak, mint például Nap, Szél és Eső. Az Áruház volt számukra az ismert világ - amit a legendás Arnold Testv. (al.1905) teremtett, mint Tökéletes Helyet arra, hogy a manák ott éljenek.
És ekkor Odakintről - aminek a létezésében már rég nem hittek az Áruház lakói - megérkezett Masklin és apró törzse. Ők persze tudták, mi is az a Szél és az Eső. Éppen ezek miatt akarták elhagyni az Odakintet.
Velük volt az Izé, amire már évek óta csak úgy gondoltak, mint egy szerencsehozó talizmánra, vagy varázstárgyra. Az Izé csak az Áruházban, az elektromosság közelében ébredt fel hosszú álmából és néhány kiválasztott manának olyan dolgokról mesélt, amiket igen nehéz megérteni...
Megtudták, hogy a csillagok közül érkeztek valamiféle Hajóval, ami évezredek óta elrejtve vár rájuk fenn az égen, hogy HAZAVIGYE őket...
Azt is megtudták, hogy az Áruházat három héten belül lerombolják.
Hogy Masklin miként ügyeskedett, erőszakoskodott és beszélte rá a többieket, hogy lopjanak egy óriási teherautót és azon meneküljenek el az Áruházból, már elmeséltem a Sofőrökben.
Átköltöztek egy elhagyott kőfejtőbe és egy rövid ideig elég jól mentek a dolgok.
De ha az óriások világában valaki csak húsz centi magas, akkor a dolgok sohasem mennek sokáig jól.
Rájöttek, hogy a humanók újra meg akarják nyitni a kőfejtőt.
Ugyanekkor egy szakadozott újságlapot is találtak, amiben volt egy kép Richard Arnoldról, az egyik Testv. unokájáról. A vállalat, amely az Áruházat is a magáénak mondhatta, mostanra nemzetközi nagyvállalattá vált és Richard Arnold - írta az újság - Floridába utazott, hogy jelen legyen a cég első kommunikációs műholdjának felbocsátásánál.
Az Izé közölte Masklinnal, hogy ha kijutna az űrbe, kapcsolatot tudna teremteni a Hajóval. Masklinnak erre az az ötlete támadt, hogy összetoboroz néhány manát, elmennek a repülőtérre, majd onnan valahogy Floridába, hogy az Izét az Égbe juttassák. Ez persze éppen annyira volt nevetséges, mint amennyire lehetetlen, de Masklin ezt szerencsére nem tudta, így hát elhatározta, hogy valahogy véghezviszi.
Úgy gondolta, hogy Florida csak tíz kilométerre van és a világon is csak néhány ezer humanó él. Nem tudta, pontosan merre kell menni és mit fog csinálni, ha egyszer majd odaér, de elszánta magát, hogy akárhogyan is, de odamegy ahová kell és megcsinálja amit kell. Így hát Masklin és kis csapata felkerekedett.
A kőfejtőben hagyott manák a Földvájók lapjain küzdöttek meg a humanókkal. Olyan hosszan védték az otthonukat, amilyen hosszan csak lehetett, és amikor már nem tudtak tovább kitartani, akkor Jekubon, a nagy sárga földvájón menekültek el.
De ez itt Masklin története...

 

 

I.

REPÜLŐTÉR: Olyan hely, ahol az emberek egyszerre sietnek és várnak.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Képzeljük el, hogy a szemünk egy fényképezőgép...
Ez az univerzum. A galaxisok csillogó halmaza. Olyan, mint egy üveggömb valami elképzelhetetlenül hatalmas karácsonyfán.
Találtunk egy galaxist...
Élesítsük a képet.
Ez egy galaxis. Úgy örvénylik, mint a tejszínhab egy csésze kávéban, benne minden tűhegy egy-egy csillag fénye.
Találtunk egy csillagot...
Élesítsük a képet.
Ez egy naprendszer, ahol a bolygók az űr sötétjében, a nap központi tüze körül keringenek. Néhány bolygó olyan közel rója hozzá a köreit, hogy a hőség a felszínűkön még az ólmot is megolvasztja. Néhány pedig messze kint kering, ahol az üstökösök születnek.
Találtunk egy kék bolygót...
Élesítsük a képet.
Ez egy bolygó. Felszínének nagy részét víz borítja. Úgy hívják, hogy Föld.
Találtunk egy vidéket...
Élesítsük a képet.
...ami kék, zöld és barna a nap alatt, és van itt egy sápadt, téglalap alakú terület, ami...
Élesítsük a képet.
...egy repülőtér, az ezüstméhek kaptára, és van ott egy...
Élesítsük a képet.
...emberekkel teli, zajos épület és...
Élesítsük a képet.
...egy csarnok teli fényekkel és nyüzsgő tömeggel és...
Élesítsük a képet.
...egy kuka, amiből a szemét már majdnem kicsordult és...
Élesítsük a képet.
...egy apró szempár...
Élesítsük a képet.
Élesítsük a képet.
Élesítsük a képet.
Katt!

 

Masklin óvatosan leszánkázott egy kidobott hamburgeres dobozon.
A humanókat figyelte. A száz és száz humanót. Kezdett már derengeni neki, hogy egy repülőre fellopakodni nem olyan egyszerű, mint ellopni egy teherautót.
Angalo és Gurder mélyen befúrták magukat a szemét közé és lehangoltan rágcsálták a hideg, megmeredt sültkrumplimaradékot.
Úgy jöttek az események, mint derült égből a villámcsapás, gondolta Masklin.
Példának okáért nézzük Gurdert. Az Áruházban ő volt az Apát. Hitte, hogy Arnold Testv. a manáknak teremtette az Áruházat, és még mindig hiszi, hogy van valahol egy Arnold Testv., aki odafigyel ránk, mert fontosak vagyunk neki. Most pedig Odakint vagyunk és rá kellett jönnünk, hogy a manák nem is olyan fontosak...
Itt van Angalo. Ő soha nem hitt Arnold Testv.-ben, de szeret a létezésén gondolkodni pusztán azért, hogy továbbra se higgyen benne.
Végül itt vagyok én.
Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgunk lesz.
Azt hittem, hogy a repülők csupán teherautók, amelyeknek az átlagosnál több szárnyuk és kevesebb kerekük van.
Több humanó van itt, mint amennyit egész életemben láttam. Hogy találjuk meg közöttük Richard Unoka (39)-et?
Remélem, hagynak nekem is abból a krump...
Hirtelen Angalo bukkant fel mellette.
- Láttad? - kérdezte gúnyosan.
Masklin vállat vont. - Rengeteg szakállas humanó van itt - felelte. - Számomra mind egyformák.
- Megmondtam előre - húzta el a száját Angalo. - A bigottság nem elég ahhoz, hogy megtaláljunk valakit - ezzel egy dühös pillantást vetett Gurderre.
- Már el is mehetett - mentegetőzött Masklin. - Akár mellettem is elsétálhatott.
- Akkor forduljunk vissza - kérte Angalo. - A többiek hiányolni fognak minket. Megtettünk mindent, ami tőlünk tellett, láttuk a repülőteret és egy tucatszor majdnem eltapostak minket. Most menjünk vissza a saját világunkba.
- Te mit gondolsz erről, Gurder? - kérdezte Masklin.
Az Apát hosszan, kétségbeesetten nézett rá.
- Nem tudom - tétovázott. - Tényleg nem tudom. Azt hittem...
A hangja elfúlt. Olyan letörtnek látszott, hogy Angalo megveregette a vállát.
- Ne vedd úgy a szívedre - vigasztalta. - Még magad sem gondolhattad komolyan, hogy Richard Unoka (39) lecsap az égből és Floridába ragad minket, ugye? Nézd, mi megpróbáltuk. Nem jött be. Menjünk haza.
- Természetesen nem gondoltam, hogy így fog történni, ahogy előadtad - fortyant fel Gurder. - Csak azt gondoltam, hogy... Talán valahogy... Lehet hogy...
- A világ a humanóké. Ők építettek mindent. Ők működtetnek mindent. Ezt be kell látnunk - folytatta Angalo.
Masklin az Izét nézte. Tudta, hogy hallgatja a vitát. Néha ugyan azt gondolta róla, hogy ez csak egy kis fekete kocka, de mindig megrémítette, ha hallgatott.
Az volt a baj, hogy az Izé csak akkor szólalt meg, ha akart. Mindig csak annyi segítséget adott, amennyit muszáj volt, többet nem. Úgy tűnt, egész idő alatt vizsgáztatja Masklint.
Ha segítséget kért tőle, az valahogy olyan volt, mintha ezzel elismerné: kifogyott az ötletekből. De...
- Izé - szólította meg Masklin. - Tudom, hogy hallasz engem, mert ez az épület tele van elektromossággal. A repülőtéren vagyunk. Nem találjuk Unoka (39)-et. Azt sem tudjuk, hogyan lássunk neki a keresésének. Kérlek, segíts.
Az Izé néma maradt.
- Ha nem segítesz nekünk, - folytatta csendesen Masklin - visszamegyünk a kőfejtőbe, hogy szembenézzünk a humanókkal, de ez téged már nem fog izgatni, mert itt hagyunk. Komolyan mondom, hogy itt fogunk hagyni és a manák nem fognak megtalálni soha többé. Nem lesz több esélyünk. El fogunk pusztulni, nem lesznek már sehol manák és ennek te leszel az oka. Az évek pedig csak jönnek és jönnek, te pedig teljesen egyedül fogsz itt heverni hasznavehetetlenül és arra gondolsz majd: „Talán segítenem kellett volna Masklinnak, amikor megkért rá”, és még arra, hogy „Ha újra megtehetném, segítenék neki”. Képzeld el, hogy mindez amit elmondtam megtörtént és csodával határos módon teljesült a kívánságod. Segíts nekünk.
- Ez csak egy gép! - csattant fel Angalo. - Nem zsarolhatsz meg egy gépet!
Egy apró piros fény villant fel az Izé fekete oldalán.
- Tudom, hogy belelátsz más gépek gondolataiba - folytatta Masklin. - De vajon a manák gondolataiba is belelátsz? Nézz a lelkembe, ha nem hiszed, hogy komolyan beszélek. Azt várod tőlünk, hogy intelligensen viselkedjünk. Hát én intelligensen viselkedek. Elég intelligens vagyok ahhoz, hogy tudjam, mikor van szükségem segítségre. Márpedig most szükségem van rá, és te tudsz rajtam segíteni. Tudom, hogy képes vagy rá. De ha most rögtön nem segítesz rajtunk, akkor itt hagyunk és azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha is léteztél.
Nagyon halványan felgyulladt a második fénypont.
Masklin felállt és odabiccentett a többieknek.
- Rendben - sóhajtott fel. - Indulás.
Az Izé apró elektronikus zörejt hallatott, ami nála a torokköszörülést helyettesítette.
- Hogyan tudok a segítségetekre lenni? - tudakolta.
Angalo rávigyorgott Gurderre.
Masklin újra leült.
- Találd meg Richard Unoka (39)-et! - parancsolta.
- Ez hosszú ideig fog tartani - közölte az Izé.
- Ó.
Néhány fénypont pislákolt fel az Izé oldalán, azután így szólt: - Bemértem egy Richard Arnoldot, aki harminckilenc éves. Épp most lépett be az első osztályú utasok számára fenntartott váróterembe. A 205-ös járatra vár, hogy Miamiba repüljön. Miami Floridában van.
- Ez nem is tartott olyan hosszú ideig - könnyebbült meg Masklin.
- Háromszáz mikroszekundumot vett igénybe - tájékoztatta az Izé. - Számomra ez hosszú idő.
- Egyébként nem hiszem, hogy mindent megértettem, amit mondtál - tette hozzá Masklin.
- Melyik részét nem értetted?
- Közel az egészet - vallotta be Masklin. - Abból semmit, amit azután mondtál, hogy „belépett”.
- Valaki, akit úgy hívnak, mint akit ti kerestek itt van és egy különleges szobában várja, hogy felüljön egy nagy ezüstmadárra ami az égen repül, hogy egy Florida nevű helyre jusson - magyarázta az Izé.
- Miféle nagy ezüstmadárra? - érdeklődött Angalo.
- Így nevezte a repülőgépet - dohogott Masklin. - Gúnyolódik velünk.
- Igazán? És honnan veszi ezt az egészet? - kételkedett Angalo.
- Ez az épület tele van számítógépekkel - magyarázta az Izé.
- Olyanokkal, mint te?
Az Izé sértődött hangot ütött meg. - Azok nagyon, nagyon primitívek - mondta lenézően. - De én értem őket. Persze csak akkor, ha elég lassan gondolkodok. Az a dolguk, hogy tudják, hová utaznak a humanók.
- A legtöbb humanó nem is képes ennél többre - vélte Angalo.
- Van valami ötleted, hogy juthatnánk oda hozzá? - kérdezte Gurder ragyogó arccal.
- Álljunk csak meg, álljunk csak meg! - vágott közbe gyorsan Angalo. - Ne ugorjunk fejest ilyen hirtelen a dolgok közepébe.
- Hát nem azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk? - csodálkozott Gurder.
- Igen, azért! De mit csinálunk most?
- Hát természetesen... mi... mi... ez az, mi...
- Még azt sem tudjuk, mi az a váróterem.
- Az Izé azt mondta, a váróterem egy olyan szoba, ahol a humanók arra várnak, hogy felüljenek egy repülőgépre - emlékeztette Masklin.
Gurder felemelte az ujját és vádlón megfenyegette vele Angalót.
- Meg vagy rémülve, nem igaz? - harsogta. - Megijedtél attól, hogy ha meglátjuk Richard Unokát kiderül, hogy tévedtél és Arnold Testv. igenis létezik! Olyan vagy, mint az apád. Ő sem bírja elviselni, ha téved!
- Miattad vagyok megrémülve - vágott vissza Angalo. - Azért, mert rá fogsz döbbenni, hogy Richard Unoka csak egy humanó. Arnold Testv. is csak egy humanó volt, de az is lehet, hogy két humanó. Csak a többi humanónak építették az Áruházat. Fogalmuk sem volt a manákról! Az apámat pedig hagyd ki a játékból!
Az Izé tetején kinyílt egy kis ablak. Néha szokott ilyet csinálni. Amikor bezáródott, nem lehetett észrevenni, hogy hol is volt nyitva, de valahányszor igazán érdeklődött valami iránt, akkor kinyújtott rajta egy rúd végére szerelt kis ezüsttálat, vagy egy bonyolult csőrendszert.
Most egy fémrúd végére szerelt kis drótháló emelkedett fel és lassan forogni kezdett.
Masklin felemelte a dobozt.
Amíg Gurder és Angalo egymással vitatkoztak, halkan megkérdezte: - Tudod hol van ez a várómicsoda?
- Igen - felelt az Izé.
- Akkor gyerünk.
Angalo körülnézett.
- Hé, mi a fenét csináltok? - kérdezte.
Masklin oda se bagózott rá. Az Izéhez beszélt: - És azt is tudod, hogy mennyi időnk van, mielőtt elindul Floridába?
- Mintegy fél óra.

 

A manák tízszer gyorsabban élnek, mint a humanók. Nehezebb őket észrevenni, mint egy fürge gyíkot. Ez az egyik oka, hogy a legtöbb humanó szinte soha sem veszi észre őket.
A másik ok az, hogy a humanók szinte a tökélyre fejlesztették azt a képességüket, hogy ne lássák meg azokat a dolgokat, amiknek szerintük nem léteznek. Mivel az élesebb szemű humanók tudják, hogy nincsenek húsz centi magas emberkék, egy mana, aki nem akarja, hogy meglássák, valószínűleg teljesen észrevétlen marad.
Így senki sem vette észre azt a három elmosódott árnyat, ami végigsuhant az épület falai mentén. Kicselezték a poggyászkocsik pörgő kerekeit, átszáguldottak a csigalassúsággal mozgó humanók lábai között. Körbecsúszkálták a székeket. Majdhogynem láthatatlanná váltak, ahogy kereszteztek egy óriási, visszhangzó folyosót.
Végül meglapultak egy műanyag növény mögött.

 

Azt mondják, hogy minden esemény, bárhol is történik, hatással van minden másra. Ebben lehet valami.
De az is lehet, hogy a világ sablonokra épül.
Például Masklintól tizenötezer kilométerre, egy felhők közé nyúló hegyoldalban álló fa tetején kinőtt valami, ami leginkább egy hatalmas virágra hasonlított. Beékelődött egy ágvillába, a gyökereit a levegőben lóbálta, hogy a ködből szívja fel magának a táplálékot. Hivatalosan broméliának hívták, habár nem sokban különbözött egy közönséges virágtól.
A szirmok között egy pici medencében gyűlt a víz.
Ott voltak a békák.
Nagyon, nagyok apró békák.
Olyan fiatalok voltak, hogy még csak szemlélgették a világot.
Rovarokra vadásztak a szirmok között. A medencébe rakták a tojásaikat. Az ebihalak megnőttek, még több béka született, és ezek még több tojást raktak. Végül meghaltak, elmerültek a medencében és élettelen testükkel táplálták a nekik otthont adó növényt.
Ez volt a dolgok rendje olyan régóta, hogy a békák nem is emlékeztek rá, hogy valaha is másképp éltek volna[1].
De ezen a napon, mialatt legyeket fogdostak, az egyik béka eltévedt, kilubickolt a legszélső sziromig - de az is lehet, hogy levelek voltak - és valami olyat látott, amit addig még soha.
Meglátta a világot.
Pontosabban fogalmazva meglátta, hogy a fa ága belenyúlik a ködbe.
Néhány méterrel arrébb a napsugár megcsillant egy másik virágszirom belsejében összegyűlt vízcseppen.
A béka letottyant és csak bámult.

 

- Hngh! Hngh! Hngh!
Gurder nekidőlt a falnak és úgy lihegett, mint egy kutya a forró nyári napsütésben.
Angalo is majdnem ugyanolyan rosszul érezte magát és ahogy ezt leplezni próbálta még inkább elvörösödött.
- Miért nem mondtad el nekünk? - pihegte.
- Túl buzgón vitatkoztatok - emlékeztette Masklin. - Így hát tudtam, csak akkor kezdtek majd el ti is futni, ha én már elindultam.
- Köszönöm... szépen - zihált Gurder.
- Miért nem fújod ki magad? - gúnyolódott Angalo.
- Régen futottam ilyen gyorsan - lesett ki Masklin a növény mögül. - OK, Izé. Most merre?
- Tovább ezen a folyosón - igazította útba őket az Izé.
- De tele van humanókkal! - cincogta Gurder.
- Minden tele van humanókkal. Éppen ezért bujkálunk - világosította fel Masklin. Tartott egy kis szünetet, majd hozzátette. - Nézd, Izé, nincs egy másik út, amin mehetnénk? Gurdert most is majdnem eltaposták.
Bonyolult fényminták futottak szét az Izé felszínén, majd megkérdezte: - Mi a célod?
- Meg kell találnunk Richard Unoka (39)-et - zihálta Gurder.
- Nem. Fontosabb, hogy eljussunk arra a Florida nevű helyre - tiltakozott Masklin.
- Nem fontosabb! - kiáltotta Gurder. - Nem akarok elmenni semmiféle Floridába.
Masklin tétovázott, majd megszólalt: - Talán nem ez a legjobb időpont arra, hogy bevalljam, de nem voltam egészen őszinte hozzátok...
Mesélt nekik az Izéről, az űrről és a Hajóról, ami az égen várja őket, miközben körülöttük betöltötte az épületet a humanók végeláthatatlanul hullámzó moraja.
Végül Gurder szólalt meg: - Ugye meg sem próbálod megtalálni Richard Unokát?
- Azt hiszem, ő talán tényleg egy nagyon fontos személyiség - sietett Masklin a válasszal. - De egyébként igazad van. Floridában van egy hely, ahol olyan repülőgépek vannak, amik egyenesen felrepülnek az égbe, hogy különböző rádióizéket rakjanak rá.
- Ugyan már! - hitetlenkedett Angalo. - Nem lehet csak úgy tárgyakat föltenni az égre! Leesnének!
- Tulajdonképpen én sem értem igazán - ismerte be Masklin. - De ha elég magasra megy az ember, már nem létezik olyan, hogy lefelé. Legalábbis azt hiszem. Különben is, csak annyit kell tennünk, hogy elmegyünk Floridába, feltesszük az Izét egy ilyen zűrsikmicsodára. Azt mondta, hogy ő majd elvégzi a többit.
- Ez minden? - kérdezte Angalo.
- Nem lehet nehezebb, mint ellopni egy teherautót - vélte Masklin.
- De ugye nem azt tervezed, hogy lopjunk el egy repülőt? - rezzent össze Gurder, aki ekkorra már teljesen el volt szörnyedve.
- Hú! - kiáltott fel Angalo és szemei úgy fénylettek, mint két apró lámpás. Imádott mindenféle járművet - minél gyorsabban lehetett velük menni, annál inkább imádta őket.
- Ezt is megtennéd a cél érdekében, nem? - kérdezte Gurder lemondóan.
- Hú! - kiáltott ismét Angalo. Olyan tekintettel meredt a falra, mintha csak egy gyönyörű festményt csodálna. Egy olyan festményt, amit rajta kívül nem lát senki.
- Te megőrültél! - jelentette ki Gurder.
- Senki sem mondta, hogy lopjunk el egy repülőt - nyugtatta meg gyorsan Masklin. - Nem fogunk repülőt lopni. De abban nagyon bízom, hogy az egyiken utazni fogunk.
- Hú!
- De vezetni meg sem próbáljuk, Angalo!
Angalo vállat vont.
- Rendben - törődött bele. - De tegyük fel, hogy rajta vagyok a gépen és a sofőr hirtelen megbetegszik, akkor elvárom, hogy beleegyezz: én vegyem át a kormányt. Úgy gondolom, elég jól vezettem a teherautót -
- Állandóan nekimentél mindennek! - javította ki Gurder.
- Tanultam belőle. Különben is, az égen csak a felhőknek lehet nekimenni, azok pedig puhának látszanak - legyintett Angalo.
- De ott van a föld!
- Ó, a föld nem jelent problémát. Ugyanis túl messze van.
Masklin megveregette az Izét. - Tudod, hol vár az a repülő, amelyik Floridába megy?
- Igen.
- Akkor vezess oda minket. Lehetőleg minél több humanót elkerülve.

 

Csendesen csepegett az eső és - mivel kora estébe hajlott már az idő - körös körül égtek a fények a repülőtéren.
Senki sem hallotta azt a gyenge koccanást, ahogy egy szellőzőrács kihullott a külső falból.
Három elmosódott árny ereszkedett le a betonra és sietett tova.
A repülőgépek felé.

 

Angalo felnézett. Azután még feljebb. De még annál is feljebb kellett néznie. Végül már teljesen hátrahajtotta a fejét.
Majdnem elsírta magát a gyönyörtől. - Huhú! - ismételgette állandóan.
- Ez túl nagy - motyogta Gurder, miközben megpróbált oda sem nézni. Mint a legtöbb, az Áruházban született mana, ő is utált úgy felnézni, hogy nem látott plafont a feje felett. Angalo is ilyen volt, de ő még az Odakintnél is jobban utálta, ha nem száguldozhat.
- Láttam már őket fenn, az égen - bizonygatta Masklin. - Tényleg repülnek. Becsület szavamra!
- Hú!
A repülőgép föléjük tornyosult. Olyan hatalmas volt, hogy újra és újra hátra kellett lépni, hogy az ember meglássa, milyen nagy is valójában. Csillogtak rajta az esőcseppek, a repülőtér fényei zöld és fehér virágokat festettek a szárnyára. Nem egyszerűen egy tárgy volt, hanem maga a testet öltött égbolt.
- Természetesen kisebbnek látszanak, amikor távol vannak - suttogta Masklin.
Felnézett a repülőgépre. Még soha életében nem érezte magát ilyen aprónak.
- Akarok egy ilyet - nyögött fel Angalo ökölbe szorítva a kezét. - Nézzetek rá. Még akkor is látszik, hogy milyen gyorsan tud suhanni az égen, amikor még csak a földön áll!
- Hogy fogunk feljutni rá? - tudakolta Gurder.
- El tudnátok képzelni az otthonmaradtak arcát, ha egy ilyennel állítanánk haza? - merengett Angalo.
- Igen. Én el. Nagyon is tisztán - borzongott meg Gurder. - De hogyan jutunk fel rá?
- Mehetnénk... - kezdte Angalo. Tétovázott. - Most miért kellett ezt mondanod? - csattant fel.
- Ott látom azokat a lyukakat, amelyeken át a kerekek kilógnak - mutatta Masklin. - Azt hiszem, fel tudnánk oda mászni.
- Nem - tiltakozott az Izé, ami eddig csendesen lapult Masklin hóna alatt. - Nem tudnátok lélegezni. Be kell mennetek annak rendje és módja szerint. Ahol a repülőgépek repülnek ritka a levegő.
- Azért én reménykedem benne, - mondta Gurder határozottan - hogy van ott annyi levegő, ami fenntartja.
- Nem tudnátok lélegezni - ismételte türelmesen az Izé.
- Én igenis tudnék - tiltakozott dacosan Gurder. - Én mindig tudok lélegezni.
- Az ember több levegőt talál a talajhoz közelebb - magyarázta neki Angalo. - Olvastam egy könyvben. Idelent sok levegőt lehet találni, de odafent már sokkal kevesebbet.
- Miért van ez? - kérdezte Gurder.
- Nemtom. Azt hiszem, a levegő fél a magasságtól.
Masklin átgázolt a betonon lévő tócsán, így el tudott nézni a repülőgép távolabbi vége felé. Valamivel odébb pár humanó azzal foglalatoskodott, hogy néhány furcsa masina segítségével dobozokat rakjon a repülőgép törzsén tátongó lyukba. Visszasétált, körüljárta a hatalmas kerekeket, majd felkancsalított arra a hosszú, magas csőre, ami az épület oldalából nyúlt ki.
- Azt hiszem, azon keresztül rakják be a humanókat - mutatott rá.
- Micsoda? Egy csövön át? Úgy, töltik be őket, mint a vizet? - lepődött meg Angalo.
- Mindenesetre jobb, mint itt kint állni és közben elázni - vacogott Gurder. - Én ugyanis már teljesen átáztam.
- Vannak ott lépcsők, vezetékek és sok más ilyesféle - közölte Masklin. - Nem lehet túl nehéz felmászni oda. Biztos találunk majd egy hasadékot, amin át becsusszanhatunk - szippantott egy mélyet a levegőből. - Mindig van ott hasadék, - tette még hozzá - ahol a humanók építkeznek.
- Akkor mire várunk? - kiáltott fel Angalo. - Huhú!
- De meg ne próbáld ellopni - figyelmeztette Masklin, miközben megpróbálta csoszogás helyett futásra ösztökélni a dundi Gurdert. - Oda repül, ahová mi készülünk, éppen ezért...
- Nem oda megy, ahová én akarok menni - nyögte Gurder. - Én haza akarok menni!
- Nem kell megpróbálnod elvezetni. Nem is vagyunk elegen hozzá. Különben is, azt hiszem valamivel bonyolultabb, mint agy teherautó. Ez egy - Izé, tudod, hogy hívják ezt?
- Concorde.
- Így van - helyeselt Masklin. - Ez egy Concorde, bármi is legyen az. És meg kell ígérned, hogy nem lopod el.

 

 

II.

CONCORDE: Kétszer olyan gyorsan repül, mint a kilőtt puskagolyó és még füstölt lazacot is lehet rajta szerezni.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Átszuszakolták magukat egy résen, így nem is volt olyan nehéz fellopakodni a géphez vezető szalagútra, mint amilyennek odalentről látszott.
A kőfejtőben a barakkok padlói mindössze a földre fektetett csupasz deszkákból álltak. A repülőtér épületében a padlót fényes, szögletes kőlapok borították. De itt...
Gurder térdre borult és az orrát a földre szorította.
- Szőnyeg! - suttogta, miközben csaknem sírva fakadt. - Szőnyeg! Nem gondoltam volna, hogy még egyszer újra látlak!
- Ó, kelj már fel - borzadt el Angalo az Apát viselkedésétől. Különösen az nem tetszett neki, hogy olyas valaki előtt alázza meg magát, aki, hiába volt több egy barátnál, mégsem volt született Áruházi mana.
Gurder esetlenül felállt. - Elnézést - mormogta és lerázta magáról Angalót. - Nem tudom, mi ütött belém. Csak visszagondoltam a múltra ennyi az egész. Igazi szőnyeg. Hónapok óta nem láttam igazi szőnyeget.
Hangosan kifújta az orrát. - Tudod, hogy volt néhány gyönyörű szőnyegünk az Áruházban. Gyönyörűek. Még mintás is akadt közöttük.
Masklin benézett a szalagútba. Nagyon hasonlított egy fényesen kivilágított Áruházi folyosóra.
- Mozogjunk - sürgette a többieket. - Itt túlságosan nyílt terepen állunk. Hol vannak a humanók, Izé?
- Hamarosan be fognak szállni.
- Honnan tudja ezeket a dolgokat? - kérdezte panaszosan Gurder.
- Kihallgatja a többi gépet - világosította fel Masklin.
- Sok számítógép van ezen a repülőgépen is - helyeselt az Izé.
- Ez nagyszerű - bizonytalanodott el Masklin. - Akkor lesz majd kihez beszélned.
- Ezek nagyon buták - recsegte az Izé, miközben hangja olyan megvetést próbált kifejezni, amekkorát nem is lehet kifejezni.
Néhány méterrel arrébb a folyosó egy másik helyiségbe nyílt. Masklin egy függönyt látott, és még valamit, ami úgy nézett ki, mint egy szék pereme.
- Minden rendben, Angalo - nyugtatta meg. - Vezess minket. Tudom, hogy ezt szeretnéd.

 

Két perccel később történt.
Mindhárman egy ülés alatt kuporogtak.
Masklin eddig még soha sem gondolkodott el azon, hogy milyen lehet a repülőgépek belseje. Napokat töltött a kőfejtő mögötti sziklán azzal, hogy figyelte: milyen kecsesen szállnak fel. Természetesen azt is feltételezte, hogy humanók ülnek bennük. A humanók mindenütt ott voltak. De soha sem gondolkodott azon, hogy néznek ki belülről. Ha volt valami, ami igazán az Odakinthez tartozott, hát az a repülő repülő.
A bent eléjük táruló látvány már túl sok volt Gurdernek. Megint felzokogott.
- Villanyvilágítás - nyögte. - És még több Szőnyeg! Nagy, puha fotelek és még szalvéta is van rajtuk! És sehol sincs sár! Még táblák is vannak!
- Jól van, jól van - veregette megnyugtatóan a vállát Angalo. - Tudom, hogy jó Áruház volt - ezzel Masklinra nézett.
- El kell ismerned, hogy ez nyugtalanító - kezdte. - Azt vártam... nos arra számítottam, hogy drótok, csövek, izgató karok és effélék lesznek idebent. Nem pedig azt, hogy olyan lesz, mint Arnold Testv. Áruházának Lakberendezési Osztálya!
- Nem maradhatunk itt - figyelmeztette Masklin. - Nagyon hamar tele lesz az egész humanókkal. Emlékezz, mit mondott az Izé.
Felsegítették Gurdert, közrefogták és elkocogtak az üléssorok alatt. Masklin észrevette, hogy a repülőgép egy fontos dologban lényegesen különbözött az Áruháztól. Mégpedig abban, hogy nem volt túl sok hely, ahová elbújhattak volna. Az Áruházban mindig volt valami, ami alá, vagy mögé becsúszhattak...
Már hallotta a távoli zajokat. Végül talált egy rést egy függöny mögött a repülőgép egyik ülésmentes sarkában. Masklin az Izét maga előtt tolva bekúszott.
A zajok már nem voltak távoliak. Nagyon közelről hallatszottak. Masklin félrefordította a fejét és néhány centivel arrébb meglátta egy humanó lábát.
A rés túloldalán volt egy lyuk a fémfalon, amin egy vastag köteg drótot bújtattak át. Éppen elég nagy volt Angalónak, Masklinnak és még a halálra rémült Gurder is befért, akit társai a kezénél fogva húztak. Nem volt túl kényelmes, de legalább nem látták meg őket.
Ez viszont azt jelentette, hogy ők sem láttak semmit. Összebújva feküdtek a sötétben és megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni a drótokon.
Egy kis idő múlva Gurder megszólalt: - Most már valamivel jobban érzem magam.
Masklin bólintott.
Mindenfelől különféle zajok áradtak feléjük. Valahonnan messziről egy sorozat fémes „klong”. Humanók gyászos bőgése remegett a levegőben, majd egy döccenést éreztek.
- Izé? - suttogta Masklin.
- Igen?
- Mi történik?
- A repülőgép készen áll arra, hogy felszálljon.
- Ó.
- Tudod, hogy ez mit jelent?
- Nem. Nem igazán.
- A gép arra készül, hogy felszálljon. A szállás azt jelenti, hogy repülés, a fel pedig azt, hogy fel. Fel fog repülni. Fel-szállás.
Masklin hallotta Angalo zihálását, aki a lehető legjobban befészkelte magát a fal és a vastag drótköteg közé és a sötétséget bámulta.
A manák nem szóltak egy árva szót sem. Kis idő múlva a gép gyengéden megrándult és érezték hogy megmozdulnak.
Semmi más nem történt. Továbbra sem indultak el.
Végül Gurder azt kérdezte félelemtől remegő hangon: - Túl késő van ahhoz, hogy kiszálljunk, ha mégsem?
Kérdését egy hirtelen felhangzó távoli dübörgés vágta ketté. A mély hangtól minden megremegett körülöttük, gyengén, de nagyon határozottan.
Ezután súlyos csend következett. Olyan érzés volt, mint amit a labda érez mikor feldobták, felért pályája csúcsára és éppen készül lefelé. Valamilyen erő felkapta őket és egy kupacba hajította. A padló felágaskodott, hogy kipróbálja: milyen érzés falként viselkedni.
A manák egymásba kapaszkodtak, egymást bámulták és sikoltottak.
Egy idő múlva abbahagyták. Nem volt értelme folytatni. Mellesleg a levegőből is kifogytak.
A padló fokról fokra újra padlóvá vált és ezek után már semmilyen késztetést nem mutatott arra, hogy fal legyen belőle.
Masklin levette Angalo lábát a nyakáról.
- Azt hiszem, repülünk - állapította meg.
- Ez volt az? - kérdezte Angalo elhaló hangon. - Amikor az ember a földről nézi, sokkal kecsesebbnek tűnik.
- Megsérült valaki?
Gurder talpra állt.
- Összevissza vertem magam - panaszolta, miközben leporolta a reverendáját. Azután pedig, mivel nem tudta meghazudtolni a manatermészetét, megkérdezte: - Van itt valami ennivaló?
Eddig egyikőjük sem gondolt ennivalóra.
Masklin a háta mögötti vezetékekre sandított.
- Talán nem is lesz szükségünk ennivalóra - bizonytalanodott el Masklin. - Izé! Mennyi időbe telik, hogy célhoz érjünk?
- A kapitány éppen most jelentette be, hogy az út hat órát és negyvenöt percet vesz majd igénybe - válaszolt az Izé.[2]
- Éhen fogunk halni - sopánkodott Gurder.
Van itt esetleg valami, amire vadászni lehet? - kérdezte reménykedve Angalo.
- Nem hinném - válaszolt Masklin. - Nem úgy néz ki, hogy ezen a helyen hemzsegnének az egerek.
- A humanóknál lesz élelem - okoskodott Gurder. - Náluk mindig van.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani - jajdult fel Angalo.
- Ez csak józan paraszti ész kérdése.
- Remélem, ki tudunk majd nézni egy ablakon - sóvárgott Angalo. - Szeretném látni, milyen gyorsan megyünk. Vajon a fák és minden egyéb úgy süvít el alattunk, mint a villám?
- Figyelj - nézett a szemébe Masklin, mielőtt a dolgok irányítása kicsúszott volna a keze közül. - Egy darabig csak várjunk, jó? Csak amíg le nem higgadunk. Pihenjünk egy kicsit. Azután talán utánanézhetünk majd a kajának is.
Újra leültek. Itt legalább meleg volt és nem esett az eső. Azokban a napokban, amikor Masklin még a gyorsbüfé melletti odúban lakott nagyon sok időt töltött vizesen dideregve és mindent megadott volna egy meleg, száraz zugért.
Csendesen elszenderedett...

 

Felszállás.
Fel... szállás...
Talán több száz olyan mana volt, akik valahogy egy repülőgép fedélzetén éltek, mint ahogy manák éltek az Áruházban is. Talán valahol a szőnyegezett padló alatt laktak és fütyültek mindenre, mialatt Masklin megnézte azt az egyetlen térképet, amihez a manák valaha is hozzájutottak. Egy zsebnaptárban találták és a benne leírt távoli helyek neve olyan különösen csengett, mint egy varázsige - Afrika, Ausztrália, Kína, Egyenlítő, Készült Hong Kongban, Izland...
Ha éltek is manák egyes repülőgépekben, talán sohasem néztek ki az ablakon. Talán sohasem tudták, hogy merre is haladtak el egyáltalán.
Kíváncsi volt, vajon erre célzott Grimma, amikor a virágokról és a békákról beszélt? Egy könyvben olvasott róluk. Arról, hogy az ember leélheti az egész életét egy icipici helyen, miközben azt gondolja, hogy ismeri egész világot. Csak az volt a baj, hogy ezen akkor felbosszantotta magát. Az igazat megvallva hallani sem akart róla.
Végül is most már kijutott a virágból és eddig nem követett el semmiféle hibát...

 

A béka magával hozott néhány fiatalt a levelek közé, a virág világának a peremére.
Bámulták az ágat. Nem csak egy virágot láttak, hanem talán egy tucatot is. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem tudatosult bennük, mivel nem tudtak egynél tovább számolni.
Egy csomó virágot láttak.
Csak düllesztették a szemeiket. A szemdüllesztés egy olyan dolog, amihez a békák nagyon jól értenek.
A gondolkodáshoz már kevésbé. Szép lenne azt mondani, hogy a pici békák hosszan és keményen gondolkodtak az új virágról, arról, hogy fel kellene fedezni, arról hogy talán az a virág nagyobb, mint az eddig ismert medencéjük.
Valójában csak annyit gondoltak:...brekeke......brekeke......brekeke.
Ám azt érezték, hogy egy virág nem lehet az egész világ.
Óvatosan, lassan, kissé bizonytalanul, letottyantak az ágra.

 

Az Izé udvariasan sípolt.
- Talán érdekel titeket, - tájékoztatta Masklinékat - hogy átléptük a hanghatárt.
Masklin bágyadtan fordult oda társaihoz.
- Rendben van, feladom - tárta szét a kezeit. - Kik lépték át?
- Ne nézz így rám - védekezett Angalo. - Én nem nyúltam semmihez.
Masklin odakúszott a lyuk széléhez és kinézett.
Humanólábakat látott. Úgy ítélte meg, hogy egy humanő lábai. Ugyanis mindig ők viselték a kényelmetlenebb cipőket.
Sokat meg lehet tudni a humanókról, ha az ember megfigyeli a cipőjüket. Egy mana többnyire nem is lát mást belőlük. A humanók többi része nagyjából normális, eltekintve a két hatalmas orrlyuktól valahol messze fent.
Masklin beleszimatolt a levegőbe.
- Itt valahol étel van - állapította meg.
- Miféle étel? - élénkült fel Angalo.
- Sose azt nézd, hogy miféle - tolta odébb Gurder az útból. - Bármilyen is, én enni fogok belőle.
- Menjetek vissza! - csattant fel Masklin és az Izét Angalo kezébe nyomta. - Majd én utánanézek! Angalo, ne engedd Gurdert elmozdulni innen!
Kisurrant a résen, odaszaladt a függönyhöz és besurrant mögé. Néhány másodperc múlva már nem érezte magán társai rosszalló tekintetét.
A szoba, ahová bejutott, valamiféle étkezőhely volt. A humanők tálcákon vették ki az ételt a falból. A manák szaglása élesebb, mint a rókáké, így Masklin nem tehetett más, mint nyelte a nyálát. Be kellett ismernie - nagyon jó volt vadászni és termelni, de amihez így jutott hozzá, az a nyomába sem ért azoknak az ételeknek, amiket a humanók mellett talált.
Az egyik humanő feltette az utolsó tálcát egy kis görgős kocsira és eltolta Masklin mellett. A kerekei majdnem olyan nagyok voltak, mint ő maga.
Ahogy a kocsi elnyikorgott előtte előbújt a rejtekhelyéről és felugrott rá, bepréselve magát az üvegek közé. Tudta, hogy őrültséget csinált, de ez még mindig jobb volt, mint benn rekedni egy lyukban két idiótával.
Cipők és cipők hosszú sorokban. Néhány fekete, néhány pedig barna. Néhány fűzős, néhány fűzőtlen. Sokban még láb sem volt, mert a humanók kihúzták belőle.
Masklin felnézett, ahogy a görgős kocsi előrearaszolt.
Lábak és lábak hosszú sorokban. Néhány szoknyában, de a legtöbb nadrágban.
Masklin még magasabbra emelte a tekintetét. A manák ritkán látnak ülő humanókat.
Testek és testek hosszú sorokban, a testeken sorban fejek, a fejeken arcok. Hosszú sorokban...
Masklin visszahuppant az üvegek közé.
Richard Unoka őt nézte.
Ugyanaz az arc volt, mint amit az újságban láttak. Az kellett, hogy legyen. Rövid szakáll nőtt az állán és ahogy mosolygott, csaknem minden foga látszott. Még a haja is hasonlított, habár olyan fényes és szoborszerű volt, amilyen nem nőhet természetes úton.
Richard Unoka. (39).

 

Az arc egy pillanatig Masklinra bámult, majd félrefordult.
Nem láthatott meg, nyugtatgatta magát Masklin. Elbújtam előle.
Mit fog majd ehhez szólni Gurder, ha elmondom neki?
Szerintem bele fog őrülni.
Azt hiszem egy ideig hallgatok róla. Meglehet, hogy ennél jobbat nem is tehetnék. Elég bajunk van enélkül is, ami miatt aggódnunk kell.
(39). Vajon ennek azt kell jelentenie, hogy van valahol harmincnyolc másik Richard Unoka bár nem hiszem, hogy ezt jelentené, vagy ezt csak a humanó újságírók használják arra, hogy közöljék: harminckilenc éves. Majdnem fele annyi idős, mint az Áruház. És az Áruházi manák azt mondták, hogy az Áruház olyan öreg, mint maga a világ. Tudom, hogy ez nem lehet igaz, de...
Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet majdnem öröktől fogva élni?
Még mélyebbre fúrta magát a polcon heverő tárgyak közé. Többségük üveg volt, de akadt ott néhány zacskó, amiben bütykös valamiket töltöttek, valamivel kisebbeket, mint Masklin ökle. Beleszúrta kését a papírba és addig tágította a lyukat, amíg egyet ki nem tudott húzni.
Sózott földimogyorót talált. Kezdetnek nem is olyan rossz.
Megragadta a zacskót és csak egy kézzel kapaszkodott.
Elég közel volt hozzá, hogy elérjen egy kezet.
Elég közel volt hozzá, hogy a kéz elérje őt.
Látta a vörös festéket a körmein ahogy az ujjak elsiklottak mellette. Lassan közeledtek egy másik csomag mogyoróhoz, majd felemelték a zacskót.
Masklinnak csak később kezdett derengeni, hogy az felszolg-ál-ló humanő nem láthatta meg. Csak lenyúlt a tálcára valamiért amiről tudta, hogy ott van és ez a valami biztos, hogy nem Masklin volt.
Erre azonban csak később jött rá. Amikor a humanő keze majdnem végigsimított a fején, minden teljesen más színben látszott. Nekifutásból ugrott le a gördülőkocsiról, bukfencezett egyet amikor leért a szőnyegre és besurrant a legközelebbi ülés alá.
Még annyi ideig sem várt, hogy rendesen kilihegje magát. Az eddigi élményei megtanították arra: ha megáll pihenni, hogy több levegőt kapjon, akkor az üldözője kapja el őt.
Üléstől ülésig rohant, kicselezte a hatalmas lábakat, a levetett cipőket, az elejtett újságokat és a csomagokat. Amikor keresztezte az étkezőhöz vezető átjárót, olyan mélyen belemerült a homályba, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Meg sem állt addig, amíg el nem érte a lyukat. Gyorsan beugrott és úgy siklott át rajta, mint a villám a felhők közti résen.

 

- Egy mogyorót? - húzta el a száját Angaló. - Hármónk között? Fél fogunkra sem elég!
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Masklin elkínzott hangon. - Oda akarsz menni a felszolg-ál-ló humanőhöz és elmondani neki, hogy itt lent van még három éhes száj?
Angalo ránézett. Masklin éppen csak most jutott lélegzethez, de még mindig nagyon ki volt pirulva.
- Tudod, hogy megéri megpróbálni - közölte Masklinnal.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Nos, ha te humanó volnál azt várnád, hogy manák bukkannak fel a repülőgépen? - kérdezte Angalo.
- Természetesen nem, de...
- Lefogadom, hogy nagyon csodálkoznál, ha megpillantanál egyet.
- Arra célzol ezzel, hogy szándékosan fedjük fel magunkat a humanók előtt? - gyanakodott Gurder. - Te is tudod, hogy sohasem tettünk ilyet.
- Most majdnem megtettem - vallotta be Masklin. - Nem akarok még egyszer olyan helyzetbe kerülni, hogy menekülnöm kelljen!
- Úgy érted inkább haljunk éhen, mert csak egyetlen szem földimogyorót tudtál szerezni?
Gurder vágyakozva nézte a kezében tartott mogyorószemet. Természetesen az Áruházban már ettek mogyorót, mégpedig a Karácsonyi Vásár idején, amikor az Ételcsarnok olyan ételekkel volt teli, amilyeneket az ember nem lát más évszakokban és az egésznek az lett a vége, hogy a manák megették. Tulajdonképpen az eleje is az volt. Ők ugyanis sohasem termeltek ételt.
- Mi a terved? - kérdezte éhesen.

 

A felszolg-ál-ló humanők egyike éppen egy tálcát emelt fel, amikor valami zajra lett figyelmes. A feje nagyon lassan a hang irányába fordult.
Valami kis fekete fityfiritty ereszkedett lefelé, pontosan a füle mellett.
Az a valami szamárfület mutatott és még a nyelvét is kiöltötte rá.
- Beeeeeeeeeee - vigyorgott Gurder.
A humanő leejtette a tálcát a kezéből a padlóra. Egy elnyújtott sivítást hallatott, ami úgy hangzott, mint valami magas hangú hajókürt, hátralépett, majd szája elé kapta a kezét. Nagyon lassan - mint amikor egy fa kidől - megfordult és bemenekült a függönyök mögé.
Mikor más humanókkal visszatért, a kis alaknak már bottal üthették a nyomát.
Akárcsak az étel nagy részének.

 

- Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára füstölt lazacot - csámcsogott boldogan Gurder.
- Ümmmmm - helyeselt Angalo teli szájjal.
- Nem hitted volna, hogy ilyesmivel fogod megtölteni a hasad, igaz? - kérdezte Gurder szigorúan. - Nem gondoltad, hogy ilyesmivel tömheted a fejedet. Bármit is gondoljanak az emberek.
- Itt nincs egy ember se - ellenkezett Angalo teli szájjal. - Csatte meg Masklin.
Masklin levágta egy praktikusan manaméretű tejesdoboz sarkát.
- Több, mint pazar, ugye? - érdeklődött Gurder. - Finom étel, teljesen természetes és egészséges, konzervdobozokból és tartókból. Egyikről sem kell lepucolni a sarat, mint a kőfejtőben. Ráadásul itt még kényelmesen meleg is van. Csakis így lehet kényelmesen utazni. Akar még valaki ebből a... - bizonytalanul rámutatott egy ételre - micsodából?
A többiek megrázták a fejüket. Az ételben, amire Gurder mutatott, volt valami fényes, rezgő és rózsaszín egy cseresznyével a tetején, és valahogy úgy nézett ki, hogy az ember akkor sem enné meg, ha egy hetes teljes koplalás után tennék a tányérjára.
- Milyen íze van? - kérdezte Masklin, miután Gurder bekapott egy falatot.
- Rózsaszín - válaszolt Gurder.[3]
- Kér valaki desszertnek egy mogyorót? - vigyorgott Angalo. - Nem? Akkor kidobhatom?
- Nem! - háborodott fel Masklin és ránézett. - Bocsánat - fogta vissza az indulatait. - Szerintem ne dobd ki. Ételt bűn elvesztegetni.
- Bűnös dolog - helyeselt Gurder mesterkélten.
- Hmm. Nem tudom, hogy bűn-e, - vallotta be Masklin. - de butaság. Tedd el a csomagodba. Nem lehet tudni, mikor lesz rá szükségünk.
Angalo nyújtózkodott és ásított.
- Jó lenne megfürödni - sóvárgott.
- Sehol sem láttam vizet - közölte vele Masklin. - Talán van itt valahol egy mosogató, vagy egy vécé, de azt sem tudom, merre kezdjük keresni.
- Ha már a vécénél tartunk... - ragadta meg az alkalmat Angalo.
- A cső másik végébe, ha megkérhetlek rá - fintorgott Gurder.
- És távol a vezetékektől - szólalt meg az Izé. Angalo rejtélyesen bólintott és bekúszott a sötétségbe.
Gurder ásított és kinyújtotta a kezeit.
- A felszolg-ál-ló humanő nem ismert fel minket? - kérdezte.
- Nem hinném - felelt Masklin. - Biztos vagyok benne, hogy régen, amikor még nem találtuk meg az Áruházat és Odakint éltünk, a humanók néha megláttak minket. Nem hiszem, hogy hittek volna a szemüknek. Nem csinálnák azokat a fura szobrokat, ha már láttak volna egy eleven manát.
Gurder benyúlt a talárja alá és elővette Richard Unoka képét. Masklin még a cső homályában is felismerte azt a humanót, akit az ülésen látott. Nem volt az arcán annyi ránc és nem is kis pontokból volt összerakva, de ezektől az apró részletektől eltekintve...
- Szerinted itt van valahol? - kérdezte Gurder reménykedve.
- Elképzelhető. Elképzelhető - mondta gyorsan Masklin és közben nagyon nyomorultul érezte magát. - De figyelj csak, Gurder... Angalo talán egy kicsit túl messzire ment, de végső soron igaza van. Tudod, meglehet, hogy Richard Unoka csak egy közönséges humanó. Talán humanók építették az Áruházat a többi humanónak. Az őseitek meg csak beköltöztek, mert, nos mert meleg volt és száraz. És...
- Tudod, hogy az ilyen beszédre oda sem figyelek - fogta be Gurder a fülét. - Nem vagyok hajlandó végighallgatni amikor olyanokat mondanak, hogy mi csak olyanok vagyunk, mint az egerek és a patkányok. Mi különlegesek vagyunk.
- Gurder, az Izé felvilágosított minket arról, hogy egészen máshonnan jöttünk - mosolygott Masklin szelíden.
Az Apát összehajtotta a képet. - Talán igen. Talán nem - tétovázott. - Ez most nem számít.
- Angalo úgy gondolja, hogy ha ez igaz, akkor igenis számít.
- Nem értem, miért. Az igazságnak több oldala van - vonta meg a vállát Gurder. - Mondhatom azt is, hogy te csak porból, folyadékból, csontokból és némi hájból vagy összerakva, ami igaz is. De azt is mondhatom, hogy van valami a fejedben, ami kiszáll onnan, mikor meghalsz. Ez is igaz. Kérdezd csak meg az Izét.
Színes fények futkároztak az Izé felszínén.
Masklin döbbenten meredt maga elé. - Még sohasem kérdeztem ilyesmiről - vallotta be.
- Miért nem? Ez lenne az első azok közül, amit én megkérdeznék.
- Valami olyasmit fog rá válaszolni, hogy „Nem kiszámítható”, vagy azt, hogy „Nincs elég adat”. Ezt szokta mondani, amikor nem tud, vagy nem akar elismerni valamit. Izé?
Az Izé nem válaszolt. Tetején a fények másik mintába rendeződtek.
- Izé? - ismételte meg Masklin.
- Éppen a kommunikációs csatornákat ellenőrzöm.
- Mindig ezt csinálja, ha unatkozik - magyarázta Masklin Gurdernek. - Csak ül és hallgatja a levegőben repkedő láthatatlan üzeneteket. Figyelj rám, Izé. Ez most fontos. Meg akarjuk...
A fények megváltoztak. Egy csomó közülük pirosra.
- Izé! Mi...
Az Izé azt a kis kattanást hallatta, ami nála a torokköszörülést helyettesítette.
- Láttam egy manát a pilótafülkében.
- Figyelj ide, Izé. Azt - micsoda?
- Ismétlem: láttam egy manát a pilótafülkében.
Masklin vadul körülnézett.
- Angalo?
- Ennek igen nagy a valószínűsége - értett egyet vele az Izé.

 

 

III.

UTAZÓ HUMANÓK: Hatalmas, manaszerű teremtmények. Sok humanó tölti azzal az idejét, hogy egyik helyről a másikra utazik ami különös, mert rendszerint már így is túl sok a humanó ott, ahová igyekeznek. Lásd még: ÁLLATOK, INTELLIGENCIA, EVOLÚCIÓ és TEJSODÓ.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Masklin és Gurder zihálása visszhangzott a csőben, ahogy átnyomakodtak a drótok fölött.
- Esküdni mertem volna rá, hogy nem fog sokáig nyugton maradni!
- Nem lett volna szabad szem elől tévesztened! Tudod, hogy teljesen megőrül, ha olyan járművet lát, amit vezetni lehet!
- Én tévesztettem szem elől?
- Nem képes felfogni - és most merre?
Angalo egyszer azt mondta, hogy szerinte a repülőgép belsejét egy csomó drót és cső tölti ki. Közel járt az igazsághoz. A manák bepréselték magukat a padló alatti kábeldzsungelbe.
- Túl öreg vagyok én már ehhez! Egyszer eljön az az idő egy mana életében, amikor már nem kellene neki mindenféle szörnyű repülő gépezet belsejében csúszni-mászni!
- Hányszor csináltál már ilyet?
- Pont egyel többször a kelleténél.
- Közeledünk - szólalt meg az Izé.
- Ez azért van, mert megmutattuk magunkat! Ez a Ítélet - nyilvánította ki Gurder.
- Kinek az ítélete? - kérdezte Masklin, miközben feljebb segítette Gurdert.
- Mire gondolsz?
- Kellett lennie valakinek, aki ezt az ítéletet meghozta!
- Csak úgy általában gondoltam az ítéletre!
Masklin megtorpant.
- És most merre, Izé?
- Az üzenet a felszolg-ál-lóknak szólt és az állt benne, hogy furcsa apró élőlény van a fedélzeten - recsegte az Izé. - Most itt vagyunk. Itt sok számítógép van.
- Beszélnek hozzád, nem igaz?
- Pár szót. Olyanok, mint a gyerekek. Többnyire csak hallgatnak - jelentette ki önelégülten az Izé. - Nem valami intelligensek.
- Mit fogunk most csinálni? - kérdezte Gurder.
- Meg fogjuk... - tétovázott Masklin. A „megmenteni” szó derengett fel a előtte.
Ez egy jó, drámai szó. Vágyott rá, hogy kimondja. Csak az volt vele a baj, hogy egy komiszabb kérdés is felmerült rögtön utána.
Mégpedig az: „Hogyan?”
- Nem hiszem, hogy bántanák - és közben reménykedett, hogy igaz, amit mond. - Talán csak bezárták valahová. Keresnünk kellene egy rejtekhelyet, ahonnan ki tudjuk lesni, hogy mi történik - Nézett tanácstalanul a körülötte húzódó vezetékekre és fémdarabokra.
- Jobb lenne, ha hagynád, hogy én hozzam a döntéseket - figyelmeztette Gurder tárgyilagosan.
- Miért?
- Lehet, hogy nagy gyakorlatot szereztél a vad, nyitott helyeken - magyarázta az Apát, miközben félretolta az útból. - De az Áruházban mi is mindent ismertünk, ami körülvett bennünket.
Összedörzsölte a kezeit.
- Rendben van - sóhajtott fel, majd megragadott egy kábelköteget és becsusszant a mögötte lévő résbe, amit Masklin eddig észre sem vett.
- Akkor műveltem ilyesmit utoljára, mikor még gyerek voltam - emlékezett vissza. - Mindenféle trükköt kipróbáltunk.
- Tényleg? - lepődött meg Masklin.
- Szerintem itt lefelé kell mennünk. Ügyelj a drótokra. Ó, igen. Fel és le a liftaknában, ki és be a telefon kapcsolótáblájában...
- Nem te mondtad mindig, hogy manapság a gyerekek túl sok időt töltenek rohangálással és mindenféle huncutság elkövetésével?
- Ó. Igen. Nos, amit ők manapság csinálnak, azt fiatalkori bűnözésnek hívják - ráncolta össze Gurder zordan a homlokát. - Ez nagyban különbözik az én fiatalságom szellemiségétől. Itt most próbáljuk meg felfelé.
Ezzel bekúszott két meleg fémfal közé. A túloldalon már a fény várta őket.
Masklin és Gurder lehasalt és előrekúszott.

 

Különös alakú teremben kötöttek ki, ami nem sokkal volt nagyobb, mint a teherautó vezetőfülkéje. Ugyanúgy mint abban, itt is csak annyi szabad hely jutott a humanó sofőröknek, hogy a gépek elé üljenek.
A rengeteg gép elé.
Beborították a falakat és a mennyezetet. Fények és kapcsolók, tárcsák és karok. Masklin azt gondolta: ha Dorcas velünk volna, soha sem tudnánk elcsalogatni innen. Angalo viszont tényleg itt van valahol és el akarjuk vinni innen.
Két humanó térdelt a padlón. Egy felszolg-ál-ló humanő állt mellettük. Erős bőgés és mormogás hallatszott.
- Humanó beszéd - motyogta Masklin. - Bárcsak meg tudnánk érteni.
- Nagyon helyes - szólalt meg az Izé. - Legyetek készenlétben.
- Te érted a humanók beszédét?
- Természetesen. Olyan, mint a manák beszédje, csak le van lassítva.
- Micsoda? Micsoda? Ezt sohasem mondtad nekünk! Ezelőtt ezt sohasem mondtad nekünk!
- Sok millió olyan dolog van, amit még nem mondtam el nektek. Hol szeretnétek, hogy elkezdjem?
- Mondjuk ott kezdhetnéd, hogy elmondod nekünk, miről beszélnek ezek a humanók - gúnyolódott Masklin. - Ha megkérhetnélek rá.
- Az egyik humanó éppen most mondta: „Biztos egy egér volt, vagy ilyesmi.” , mire a másik úgy válaszolt: „Csak egy olyan egeret mutass, amin ruha van és elhiszem, hogy tényleg egy egér volt”. És a felszolg-ál-ló humanő így kiáltott: „Láttam, hogy nem egér volt. Szerintem olyan volt, mint egy málnaszem.”
- Mi az a málnaszem?
- Kicsi, piros gyümölcs, a Rubus idaeus termése.
Masklin Gurder felé fordult.
- Te voltál?
- Én? Miféle gyümölcs? Figyelj, ha lenne itt valahol valamiféle gyümölcs, akkor egyből megenném. Csak annyit mondtam neki, hogy „Beeeeeeee”.
- Az egyik humanó épp most közölte a többiekkel: „Körbenéztem és itt volt, kifelé bámult az ablakon.”
- Rendben, ez tényleg Angalóra vall - állapította meg Gurder.
- Most a másik, a térdelő humanó azt mondja: „Hát, akármi is volt, most beszorult e mögé a panel mögé és innen már nem tud kijutni”.
- Leszereli a fal egy darabját! - rémüldözött Masklin. - Ó, ne! Benyúl mögé!
A humanó bőgött.
- A humanó azt kiáltotta: „Megharapott! Belém harapott ez a kis ördög!” - fordított az Izé társalgási stílusban.
- Aha. Ez Angalo - vigyorgott Gurder. - Olyan, mint az apja. Ha sarokba szorítják, nagyon harcias tud lenni.
- De még nem tudják, mit kaptak el! - sürgette Masklin. - Megpillantották, de elszaladt! Vitatkoznak róla! Igazából nem hisznek a manákban! Ha ki tudjuk hozni onnan, mielőtt elkapják azt fogják hinni, hogy csak egy egér, vagy valami hasonló szabadult be ide!
- Azt hiszem, körbe tudunk menni a falban - tűnődött Gurder. - De ez túl hosszú ideig fog tartani.
Masklin elkeseredetten nézett szét maga körül. A mögött a három ember mögött, akik megpróbálták elkapni Angalót, a kabin elején még két ember állt. Úgy gondolta, ők lehetnek a repülőgép sofőrei.
- Épp most fogytam ki az ötletekből - vallotta be. - Izé, nincs valami jó gondolatod?
- Gyakorlatilag végtelen sok gondolatom van.
- Úgy értettem valami olyan, amivel segítesz megmenteni Angalót.
- De van.
- Akkor jobb lenne, ha valóra váltanád.
- Máris.
A következő pillanatban meghallották a riasztócsengő csörömpölését. A fények villogni kezdtek. A sofőrök előrefordultak, kiabáltak és elkezdték a kapcsolókat kapcsolgatni.
- Mi folyik itt? - hüledezett Masklin.
- Valószínűleg az, hogy a humanók rádöbbentek: többé már nem ők irányítják a gépet - tájékoztatta az Izé.
- Nem ők? Akkor hát kicsoda?
A fények sima gyűrűbe rendeződtek az Izé felszínén.
- Én.

 

A békák egyike lemaradt a társaitól és csendesen eltűnt messze, a levelek között. Mivel nagyon kicsi volt és a kicsi állatok hosszan zuhanhatnak anélkül, hogy megsérülnének, minden bizonnyal túlélte a zuhanást az erdőbe, a fa alatt pedig megtette a második legérdekesebb felfedezést, amit egy béka valaha is megtett.
A többiek viszont bátran ugráltak előre.

 

Masklin besegítette Gurdert egy másik, drótokkal zsúfolt fémalagútba. Fejük fölül hallották a humanólábak dobogását és az ijedt humanók morgását.
- Nem hinném, hogy túlságosan boldogok - vélte Gurder.
- De legalább nincs idejük olyasvalami után kutatni, ami talán egy egér - nyugodott meg Masklin.
- Ő nem egy egér, ő Angalo!
- Utólag azt fogják hinni, hogy egy egér volt. Nem hiszem, hogy a humanók pontosan tudni akarnak azokról, amik megzavarták őket.
- Ezek szerint ebben hasonlítanak a manákra.
Masklin a kezében tartott Izére nézett.
- Csakugyan te vezeted a Concorde-ot? - kérdezte.
- Igen.
- Azt hittem, hogy ahhoz, hogy elvezess valamit kerekeket kell forgatnod, meg sebességet váltanod, meg ilyesmi - kételkedett Masklin.
- Az egész folyamatot gépek irányítják. A humanók csak azért nyomogatják a gombokat és tekerik a kerekeket, hogy megmondják a gépeknek, merre akarnak menni.
- Hát akkor mit csinálsz?
- Én, - büszkélkedett az Izé - felügyelem a gépeket.
Masklin hallgatta a motorok tompa dörejét.
- És az nehéz? - kérdezte végül.
- Önmagában nem. Még annak ellenére sem, hogy a humanók megpróbálnak beavatkozni.
- Azt hiszem, akkor jobb lenne minél előbb megtalálni Angalót - sürgette Gurder. - Gyerünk!
Elkezdtek araszolni a kábelköteg mellett.
- Köszönetet kellene mondaniuk, hogy a mi Izénk elvégzi a helyettük dolgukat - jelentette ki ünnepélyesen Gurder.
- Nem hiszem, hogy ők így látják a dolgot - kételkedett Masklin.
- 16500 méter magasan repülünk, a sebességünk 2200 kilométer óránként. - tájékoztatta őket az Izé.
Amikor senki sem szólt, még hozzátette: - Ez azt jelenti, hogy nagyon magasan vagyunk és nagyon gyorsan repülünk.
- Az jó - Masklin felismerte, hogy az Izé valami jóváhagyásfélét várt.
- Nagyon, nagyon gyorsan.
A manák átpréselték magukat két fémlemez közti résen.
- Valójában gyorsabb, mint a kilőtt puskagolyó.
- Elképesztő - képedt el Masklin.
- Kétszer olyan gyors, mint a hang terjedése a levegőben - folytatta az Izé.
- Hú!
- Szeretném tudni, el tudnám-e téríteni? - gondolkodott az Izé kissé bosszankodva. - Olyan gyors, hogy az Áruház és a kőfejtő közti távolságot tizenöt másodperc alatt tette volna meg.
- Még jó, hogy mi egy másik úton mentünk és nem találkoztunk vele - sóhajtott fel Masklin.
- Ne piszkáld már! - mordult fel Gurder. - Csak azt akarja mondani, hogy milyen belevaló fickó... illetve Izé - javította ki magát.
- Nem azt akarom mondani - ellenkezett az Izé egy kicsit gyorsabban, mint szokott. - Csak arra akartam rámutatni, hogy ez egy nagyon különleges gépezet és szakképzett személyzetet igényel.
- Talán nem kellene olyan sokat beszélned - mordult fel Masklin.
Az Izé rávillantotta a lámpáit.
- Ez komisz dolog volt - értett egyet Gurder az Izével.
- Nos, én egy évet töltöttem azzal, hogy meghallgassam amit az Izé mond és az sohasem volt több egy „köszönömnél” - vont vállat Masklin. - Különben is milyen magas az a 16500 méter?
- Tizenhat és fél kilométer. Kétszer akkora távolság, mint amennyire az Áruház van a kőfejtőtől.
Gurder megdermedt.
- Felfelé? - kérdezte óvatosan. - Ilyen magasra feljöttünk?
Lenézett a padlóra.
- Ó.
- Nehogy most már te is rákezdjél a hisztire! - figyelmeztette gyorsan Masklin. - Éppen elég bajunk van Angalóval. Ne kapaszkodj ilyen erősen a falba!
Gurder elsápadt.
- Olyan magasan lehetünk, mint azok a bolyhos fehér felhőbigyók - lihegte.
- Nem - ellenkezett az Izé.
- Ez megnyugtató - fújta ki a tüdejéből a levegőt Gurder.
- Sokkal magasabban vagyunk.
- Ó.
Masklin megragadta az Apát karját.
- Angalo! Emlékszel? - rázta meg.
Gurder lassan bólintott, előrearaszolt, de közben csukva tartotta a szemét és mindenbe belekapaszkodott, amihez csak hozzáért.
- Ne veszítsük el a fejünket! - figyelmeztette Masklin. - Lehet, hogy tényleg olyan magasan vagyunk - ezzel lenézett. A fémpadló alatta simának tűnt. Kellett ahhoz bizonyos mértékű fantázia, hogy gondolatban átnézzen rajta és meglássa a földet.
Az volt a baj, hogy Masklinnak nagyon élénken működött a fantáziája.
- Hú - sóhajtott. - Gyerünk, Gurder! Add ide a kezed!
- Itt van az orrod előtt.
- Bocs. Nem láttam, mert be van csukva a szemem.
Éveknek érezték azokat a perceket, amíg a drótok között bolyongtak, míg végül Gurder megszólalt: - Ez így nem lesz jó. Itt nincs elég nagy rés, hogy átférjünk rajta. Ha lenne, akkor Angalo már meglelte volna.
- Akkor vissza kell jutnunk a pilótafülkébe és arról az oldalról kiszabadítanunk - javasolta Masklin.
- Annak ellenére, hogy ott van az összes humanó?
- Ők most túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyenek minket. Nem így van, Izé?
- De igen.

 

Valahol messze fölöttünk van egy hely, ahol nincs olyan, hogy fent, sem pedig olyan, hogy lent.
Ennél a helynél valamivel lejjebb egy fehér nyíl suhant a felhők fölött, lehagyva az éjszakát, megelőzve a napot, néhány óra alatt átszelve azt az óceánt, amit egykor a világ peremének gondoltak az emberek...

 

Masklin óvatosan leereszkedett a padlóra és kúszni kezdett előre. A humanók eddig még nem néztek felé.
Remélem, az Izé tényleg tudja, hogy kell ezt a repülőt vezetni, gondolta.
A panel mellett oldalazott, ami mögött, ha szerencséjük van, Angalo rejtőzött el.
Ez az egész nem tetszett neki. Nem szerette ilyen nyíltan megmutatni magát. Rosszabb volt még annál is, mint amikor régen egyedül kellett vadásznia. Ha akkor valami elkapta volna, még csak észre sem veszi. Csak egy harapás és vége. Ezzel szemben senki sem tudta, mit művelne egy humanó egy manával, ha elkapna egyet...
Besurrant az áldott árnyékba.
- Angalo - pisszegte.
Egy kis idő múlva egy hangot hallott a drótok közül: - Ki van ott?
Masklin felegyenesedett. - Hányat akarsz találgatni? - kérdezte normális hangon.
Angalo összecsuklott. - Üldöztek! - panaszolta. - És az egyikük keze beleakadt...
- Tudom. Gyere, amíg el vannak foglalva.
- Mi folyik itt? - érdeklődött Angalo, miközben kisietett a fényre.
- Az Izé vezeti a gépet.
- Micsoda? Neki nincs is keze. Így nem tud sebességet váltani, vagy bármi mást...
- Szemmel láthatóan ő parancsol azoknak a számítógépeknek, amik a gépet vezetik. Gyere már!
- Kinéztem az ablakon - gyöngyözött Angalo hangja. - Mindenütt csak az eget lehet látni!
- Ne emlékeztess erre a tényre - kérte Masklin.
- Csak még egy pillantást hadd vessek... - kezdte Angalo.
- Figyelj, Gurder már vár minket és nem akarunk több bajt...
- De ez minden teherautónál többet ér...
Fojtott morgás hallatszott.
A manák felpillantottak.
Az egyik humanó őket nézte. Nyitva volt a szája és olyan kifejezés ült az arcán, mint annak, akinek némi nehézséget okoz megértetni magával, hogy mit is lát valójában.
A humanó már fel is pattant.
Angalo és Masklin egymásra néztek.
- Futás! - kiáltották.
Gurder türelmetlenül bujkált az ajtó árnyékában, amikor a többiek befutottak. A kezük és a lábuk úgy járt, mint a dugattyú. Felkapta a reverendája szegéjét és utánuk sietett.
- Mi folyik itt? Mi folyik itt?
- Egy humanó jön mögöttünk!
- Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok itt!
Masklin éppen, hogy megelőzte a többieket. Berohantak az ülő humanók közti folyosóba, akik egy csepp figyelmet sem fordítottak arra, hogy három apró árny rohan az ülések között.
- Nem kellene... megállni... és körülnézni? - lihegte Masklin.
- Soha sem... lesz... még egy olyan esélyünk... mint a mostani - zihálta Angalo.
- Ebben igazad van!
A padló enyhén megbillent.
- Izé! Mit művelsz!
- Elterelem a figyelmüket.
- Ne csináld! Mindenki jöjjön ide!
Masklin becsusszant két ülés közé, megkerült egy pár óriási cipőt és elnyúlt a padlón. A többiek is hasra vágták magukat mellette.
A hatalmas humanóláb csak néhány centire volt tőlük.
Masklin elővette az Izét és az arcához emelte.
- Add vissza nekik a repülőgépet! - sziszegte.
- Azt hittem, megengeditek, hogy leszálljak vele - vitatkozott az Izé. Habár a hangja mindig egyszínű, kifejezéstelen volt, Masklin megesküdött volna rá, hogy most sóvárgást lehet belőle kiolvasni.
- Tudod, hogy kell ezekkel leszállni? - kérdezte.
- Szeretném, ha lenne alkalmam megtanulni...
- Azonnal add vissza nekik a gépet!
A gép enyhén megdőlt és a fényminták megváltoztak az Izé felszínén. Masklin fellélegzett.
- És most nyugton maradna mindenki legalább öt percig? - kérdezte.
- Ne haragudj, Masklin - kért bocsánatot Angalo. Megpróbált sajnálkozva nézni a többiekre, de ez nem segített. Masklin rádöbbent, hogy ez a tágra nyílt szem, a kissé őrült mosoly olyasvalakié, aki a saját álomvilágában él. - Csak az történt... Tudtátok, hogy milyen kék alattunk minden? A földet pedig egyáltalán nem lehet látni! És...
- Ha az Izé megpróbál még több repülőórát venni, mindannyian rá fogunk jönni, hogy a föld azért a helyén van - komorodott el Masklin. - Üljünk le és maradjunk csöndben!
Egy darabig csendben ültek az ülés alatt.
Azután Gurder megszólalt: - Ennek a humanónak lyukas a zoknija.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Angalo.
- Nemtom. Csak az ember nem gondolná, hogy a humanók hagyják kilyukadni a zoknijukat.
- Ha már valakinek van zoknija, a lyukak sem váratnak sokáig magukra - jegyezte meg bölcsen Masklin.
- Szerintem ezek nagyon jó minőségű zoknik - védte a humanót Angalo.
Masklin a zoknikra nézett. Szerinte átlagos minőségűek voltak. Az ilyeneket, mint ez, az Áruházi manák hálózsáknak használták.
- Hogy érted ezt? - kérdezte.
- Ezek Csúcsminőségű Műszálas Zoknik - magyarázta Angalo. - Garantált minőség, nyolcvanöt százalékos Polisztirol. Az Áruházban mi is árultunk ilyet. Sokkal többe kerültek, mint a többi zokni. Nézd csak meg a címkéjét.
Gurder odanézett.
- Jó Áruház volt - suttogta.
- És azok a cipők - folytatta Angalo és rámutatott a nagy, fehér lábbelikre, amik egy kicsivel odébb hevertek, mint a partra húzott hajók. - Látod őket? Szuper Utcai Vándor, Igazi Gumisarokkal. Nagyon drága.
- Nekem igazából sohasem tetszett - fanyalgott Gurder. - Túl világos. Jobban szeretem a Pertlis Barna Férficipőt. Abban nagyon kényelmesen lehet éjszaka aludni.
- Ugye azok a Vándorok valójában Áruházi cipők? - kérdezte Masklin óvatosan.
- Ó, igen. Óriási választékban.
- Hmmm.
Masklin felállt és odasétált az óriási bőrtáskához, ami félig be volt szorítva az ülés alá. A többiek nézték ahogy bebújt mögé, majd pedig nagyon óvatosan kilesett. Kihajolt amennyire csak ki tudott hajolni, tekintete végigsiklott az ülés karfáján. Ezután visszacsúszott.
- Nocsak, nocsak - hümmögte, valamiféle titokzatosan ünnepélyes hangon. - Ugyebár az egy Áruházi táska?
Gurder és Angalo bírálóan végigmérték a táskát.
- Soha sem töltöttem sok időt az Utazási Cikkek Osztályán - mentegetőzött Angalo. - De most, hogy mondod, lehet, hogy ez egy Különleges Borjúbőr Kézitáska.
- A Jó Ítélőképességű Vezető Egyéniségnek? - tette hozzá Gurder. - Igen. Meglehet.
- Gondolkoztatok már azon, hogy fogunk kiszállni? - kérdezte Masklin.
- Valahogy úgy, ahogy beszálltunk? - kérdezett vissza Angalo.
- Azt hiszem, az nem fog menni. A humanóknak erről biztos más a véleményük - morfondírozott Masklin. - Szerintem elkezdenek majd keresni minket. Különösen akkor, ha azt hiszik, hogy egerek vagyunk. A helyükben én sem hagynék semmiféle egeret egy ilyen gép fedélzetén. Ti is tudjátok, hogy az egerek szeretnek odapiszkítani a vezetékek közé. Veszélyes lehet, ha az ember tizenöt kilométer magasan repül és egy egér vécének használja a komputerét. Azt hiszem, a humanók ezt nagyon komolyan fogják venni. Így hát a legjobb lenne az utasokkal együtt kiszállni.
- El fognak taposni bennünket! - rémült meg Angalo.
- Arra gondoltam, hogy talán valahogyan... belebújhatnánk ebbe táskába. Vagy egy másikba - fejtegette Masklin.
- Ez nevetséges! - ellenkezett Gurder.
Masklin mély lélegzetet vett.
- Tudjátok meg, hogy ez a táska Richard Unokáé - jelentette ki.
- Ellenőriztem - folytatta, miközben a többiek arckifejezését figyelte. - Láttam már korábban is és ő ül most felettünk. Richard Unoka - és még hozzátette - (39). Most itt van fölöttünk. Újságot olvas. Itt, fölöttünk.
Gurder elvörösödött. Megfenyegette Masklint az ujjával. - Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, - kérdezte - hogy Arnold Richardnak, Arnold Testv. (al.1905) unokájának lyukas a zoknija?
- Akkor ezek megszentelt zoknik - vihogott Angalo. - Elnézést. Elnézést. Csak fel akartam dobni egy kicsit a hangulatot. Azért még nem kell ilyen dühösen nézned rám.
- Mássz fel és győződj meg róla személyesen - intett Masklin. - Segítek neked. Csak légy óvatos.
Segítettek Gurdernek felmászni.
Lecsendesedve tért vissza.
- Nos? - kérdezte Angalo.
- Egy „R. A.” van írva a táskára nagy, aranybetűkkel - érvelt Masklin, miközben kétségbeesetten integetett Angalónak. Gurder úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott.
- Igen, lehet ilyet vásárolni - vette át a szót gyorsan Angalo. - „Külön Arany Monogram, csak Öt Kilencvenkilencért”, ez volt a táblára írva.
- Mondj már valamit, Gurder! - kérte Masklin. - Ne csak ülj itt ilyen arccal!
- Ez számomra egy nagyon ünnepélyes pillanat - jelentette ki Gurder.
- Azt hiszem át tudnék vágni egy öltést az alján és bebújhatnánk - gondolkodott hangosan Masklin.
- Nem vagyok rá méltó - sopánkodott Gurder.
- Talán tényleg nem - vidult fel Angalo. - De ne félj, nem mondjuk el senkinek.
- És Richard Unoka segíteni fog minket, tudod - emlékeztette Masklin remélve, hogy Gurder ebbe az állapotban el is hiszi. - Igaz, hogy nem fog tudni rólunk, de segíteni fog rajtunk. Így hát minden rendben lesz. Talán ez jelent valamit.
Talán tényleg jelent valamit, de nem mindenkinek, vallotta be önmagának becsülettel. Általánosságban viszont tényleg jelenthet valamit.
Gurder ezt figyelembe vette.
- Hát jól van - egyezett bele. - De ne vágjuk ki a táskát. A cipzáron át is bejuthatunk.
Így is tettek. A cipzár ugyan félúton elakadt, ahogy ez a cipzárak szokása, de nem tartott sokáig olyan szélesre nyitni, hogy három mana könnyedén bemásszon a résen.
- Mit csinálunk, ha benéz? - aggódott Angalo.
- Semmit - nyugtatta meg Masklin. - Szerintem elég lesz, ha csak szépen rámosolygunk.

 

A három béka eddigre már messzire jutott az ágon. Ami távolról egy nagy, sima, szürkészöld faágnak látszott, az közelről durva fakéreg, gyökerek és göcsörtök labirintusává vált. Rettenetesen ijesztő volt ez olyan békáknak, akik egész eddigi életüket virágszirmok között élték le.
De tovább ugráltak előre. Nem ismerték azt a szót: visszavonulás. Az igazat megvallva semmilyen szót nem ismertek.

 

 

IV.

HOTELEK: Olyan épület, ahol az UTAZÓ HUMANÓK éjszakára leparkolnak. Más humanók olyan ételeket hoznak nekik, mint például a felséges ANGOLSZALONNA, PARADICSOMSALÁTÁS SZENDVICS. Vannak ott még ágyak, törölközők, és olyan különleges készülékek, amelyekből megrendelésre esik az eső, hogy a humanók alattuk megtisztuljanak.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Sötétség.
- Nagyon sötét van idebent, Masklin.
- Igen, de nem tudok semmit se tenni ellene.
- Ne bánkódj, te mindent megtettél, ami tőled telt.
- Egy hajkefe! Pont egy hajkefére tudtam leülni!
- Rövidesen leszállunk.
- Remek.
- És van itt egy tubus...
- Éhes vagyok. Van itt valami ennivaló?
- Az a mogyoró még megvan.
- Hol? Hol?
- Azt akartad, hogy dobjam el.
- Gurder?
- Igen?
- Mit művelsz? Vágsz valamit?
- Lyukat vág a zoknijába.
Hallgattak.
- Tényleg? Na és ha lyukat vágok bele? Azt csinálok vele, amit akarok. Az én zoknim.
Hosszan hallgattak.
- Ha kivágom, jobban fogom érezni magam.
Még hosszabban hallgattak.
- Ő csak egy humanó, Gurder. Semmi különleges nincs benne.
- Hát nem az ő táskájában vagyunk?
- Ott. De te azzal hitegetted magad, hogy Arnold Testv. csak a fejünkben létezik. Nem így volt?
- De igen.
- Jobban éreztük magunkat, hogy hittünk benne, ennyi az egész. Téma lezárva.
- Már majdnem leszálltunk.
- Honnan tudhatnánk meg, hogy mikor...
- Biztos vagyok benne, hogy én jobban csináltam volna. Ez tuti.
- Ez az a Florida nevű hely? Angalo, vedd le a lábad az arcomról.
- Igen. Itt régi hagyomány a bevándorlók üdvözlése.
- Mi azok vagyunk?
- Tulajdonképpen csak átutazunk egy távolabbi cél felé.
- Miféle távoli cél felé?
- A csillagokhoz.
- Ó. Izé?
- Igen?
- Van valami feljegyzés arról, hogy már jártak itt manák?
- Hogy érted ezt? Mi vagyunk a manák!
- Igen, de előttünk járhattak itt mások.
- Csak mi vagyunk itt! Nem így van?
Apró színes fénypontok villództak a táska sötétjében.
- Izé? - ismételte meg sürgetőleg Masklin.
- Átvizsgálom az elérhető adatokat. Következtetés: nincs megbízható adat arról, hogy manákat láttak volna. Minden regisztrált bevándorló magasabb volt húsz centiméternél.
- Ó. Csak érdeklődtem. Azt szerettem volna megtudni, mi vagyunk-e az elsők?
- Hallhattad az Izét. Azt mondta, hogy nincs megbízható adat.
- Egészen a mai napig senki sem látott meg minket.
- Izé, tudod, hogy mi fog most történni?
- Átmegyünk a Bevándorlási Hivatalon és a Vámon. Ön tagja most, vagy volt valaha tagja felforgató szervezetnek?
Hallgattak.
- Micsoda? Úgy érted mi? Miért kérdezed ezt tőlünk?
- Ez egy olyan kérdés, amit itt mindenkinek feltesznek. Odafigyelek a kommunikációjukra.
- Ó. Nos, nem hiszem, hogy olyan tagok vagyunk. Vagy mégis?
- Nem.
- Nem.
- Nem. És azt sem hiszem, hogy olyan tagok voltunk. Mit jelent az, hogy felforgató?
- A kérdésekkel azt akarják megállapítani, azért jött-e valaki, hogy megbuktassa az Egyesült Államok Kormányát.
- Nem hiszem, hogy ezt akarnánk tenni. Vagy mégis?
- Nem.
- Nem.
- Nem, nem akarjuk ezt tenni. Nem kell aggódniuk miattunk.
- Noha ez egy nagyon okos ötlet.
- Mi az okos ötlet?
- Feltenni ezeket a kérdéseket az érkező humanóknak. Ha valaki azért jött ide, hogy felforgató kormánydöntögetést csináljon, mindenki ráveti magát, mint a vöcsök, amint kimondta az „Igent”.
- Hát nem egy piszkos trükk? - csodálkozott Angalo.
- Nem, mi semmiféle kormánydöntést nem akarunk csinálni - közölte Masklin az Izével. - Mi csak el akarunk lopni egyet a zűrsikmicsoda gépeik közül. Hogy is hívják pontosan?
- Űrsikló.
- Azokból. Azután eltűnünk. Nem akarunk semmilyen bajt keverni.

 

Egy dübbenéssel letették a táskát.
Gyenge, reszelő zaj hallatszott, ami teljesen beleveszett a repülőtér lármájába. Egy aprócska lyuk nyílt fel a bőrön.
- Mit csinál Richard Unoka? - kérdezte Gurder.
- Ne sürgessetek - szólt hátra Masklin. - Így nem tudok koncentrálni. Most... úgy tűnik, egy humanókból álló sor kellős közepén vagyunk.
- Évek óta várunk már - türelmetlenkedett Angalo.
- Remélem, mindenki be fogja vallani, ha kormánydöntögetésre készül - bölcselkedett Gurder.
- Nem most akartam szóba hozni, - szólt közbe Angalo - de hogy fogjuk megtalálni ezt a Siklót?
- Majd kialakul, ha eljön az ideje - bizonytalanodott el Masklin.
- Már eljött az idő - figyelmeztette Angalo. - Vagy nincs igazam?
Masklin tanácstalanul megvonta a vállát.
- Ugye nem hitted azt, hogy megérkezünk erre a Florida nevű helyre és olyan táblák lesznek kirakva, amiken az áll, hogy „Erre visz az út az űrbe”? - gúnyolódott Angalo.
Masklin remélte, hogy az érzelmei nem tükröződnek az arcán. - Természetesen nem - ismerte el.
- Akkor hát mi lesz a következő lépés? - ragaszkodott a válaszhoz Angalo.
- Meg... meg... megkérdezzük az Izét - nyögte ki Masklin. Fellélegzett. - Ezt fogjuk csinálni. Izé?
- Igen?
Masklin vállat vont. - Mi a következő lépés?
- Ez az, - szólt közbe Angalo - amit én tervezésnek hívok.
A táskát odébbtolták. Richard Unoka (39) előrébb került a sorban.
- Izé? Azt kérdeztem, mi lesz a követ...
- Semmi.
- Hogy csináljuk azt, hogy semmit sem csinálunk?
- Úgy, hogy mellőzitek az aktivitást.
- Abban mi a jó?
- Richard Arnold Floridába utazik, hogy jelen legyen egy kommunikációs műhold felbocsátásánál, ez állt az újságban. Ezért oda fog menni, ahol az a műhold van. Ergo, vele kell tartanunk.
- Ki az az Ergo? - nézett körül Gurder.
Az Izé rávillantotta a fényeit.
- Azt jelenti: „tehát”.
Masklin kétkedett. - Úgy gondolod, hogy a táskáját is magával fogja vinni?
- Ez bizonytalan.
Masklinnak be kellet látnia, hogy nem sok minden van a táskában. Főként zoknik, papírok, pár limlom, mint például a hajkefe és A Nadrág nélküli Kém című regény. Ez utóbbi okozott némi gondot amikor a leszállás pillanatában kicipzárazták a táskát, de Richard Unoka csak belökte a könyvet a papírhalom tetejére anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a táska belsejébe. Most, hogy már beszökött egy kis fény, Angalo megpróbálta elolvasni. Időnként motyogott, ahogy betűzte a szavakat.
- Nekem úgy tűnik, - szólalt meg végül Masklin - hogy Richard Unoka nem egyenesen oda tart, ahonnan meg akarja nézni a műhold fellövését. Biztos vagyok benne, hogy előbb alszik egyet valahol. Tudod, hogy mikor repül ez az Űrrepülősikló, Izé?
- Bizonytalan. Csak akkor tudok beszélni a többi komputerrel, ha azok a hatósugaramon belül vannak. A körülöttem lévő komputerek pedig kizárólag a repülőtér ügyeivel foglalkoznak.
- Amúgy is, hamarosan elmegy aludni - jósolta Masklin. - A humanók az éjszaka nagy részét átalusszák. Azt hiszem akkor lenne legjobb elhagyni a táskát, amikor alszik.
- És akkor beszélhetünk vele - reménykedett Gurder.
Erre a kijelentésre a többiek csak néztek.
- Ezért jöttünk eredetileg, vagy nem? - kérdezte az Apát. - Eredetileg? Hogy megkérjük, mentse meg a kőfejtőt?
- Ő egy humanó - csattant fel Angalo. - Ha eddig még nem vetted volna észre, most szólok! Nem fog segíteni nekünk! Miért is tenné? Ő csak egy humanó, akinek az ősei építettek egy áruházat! Miért hiszed mindjárt azt, hogy ő valami nagy, égi mana?
- Mert nincs semmi más, amiben hihetnék! - kiáltott Gurder. - És ha te nem hiszel Richard Unokában, akkor mit keresel ebben a táskában?
- Ez csak véletlen egybeesés...
- Mindig ezt mondod! Mindig ezt mondod, hogy ez csak véletlen egybeesés!
A táska megmozdult, így elveszítették az egyensúlyukat és megint orra buktak.
- Elindultunk - lesett ki Masklin a lyukon és közben örült, hogy félbeszakadt a vita. - Keresztülmegyünk a termen. Sok humanó van odakint. Egy csomó humanó.
- Mindig sokan vannak - sóhajtott Gurder.
- Néhányuknál olyan tábla van, amikre neveket írtak.
- Ez is jellemző a humanókra - tette hozzá Gurder.
A manák láttak már ilyet. Az Áruházban néhányan állandóan magukon viselték a nevüket. Különös, hosszú nevük volt, mint például J. E. Williamsné Felügyelő, vagy Helló, Tracynek Hívnak. Senki sem tudta, hogy ezeknek a humanóknak miért kell magukon viselniük a saját nevüket. Talán azért, mert különben elfelejtenék.
- Kapaszkodjatok meg! - kiáltott fel Masklin. - Ez nem lehet igaz. Az egyiküknél egy „Richard Arnold” feliratú tábla van. Feléje tartunk! Beszélünk vele!
A humanók mély bőgése olyan volt a manák fülének, mint a menydörgés.
Huum-vuum-boom?
Fuum-huum-zuum-buum.
Huum-zuum-buum-fuum?
Buum!
- Érted, amit mondanak, Izé? - kérdezte Masklin.
- Igen. A táblás férfi azért van itt, hogy a másik humanót a szállodába kísérje. A szálloda olyan hely, ahol a humanók alszanak és táplálkoznak. A beszélgetés többi részében arról folyt a szó, hogy örülnek annak, megismerték egymást.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Olyan dolgokat mondtak, hogy „Üdvözlöm”, meg hogy „Érezze jól magát”, és „Mit gondol erről a szép időről?”. Ezek mind azt jelentik, „Örülök, hogy megismertem”.
- Igen, de a manák is ugyanezeket mondják, Izé. Ezt úgy hívják, hogy „Jól kijövünk egymással”. Ezt magadtól is tudhatnád, ha vetted volna hozzá a fáradtságot.
A táska oldalra lendült és nekicsapódott valaminek. Belsejében a manák kétségbeesetten kapaszkodtak. Angalo csak egy kézzel kapaszkodott. A másikkal megpróbálta nyitva tartani a könyvet.
- Már megint éhes vagyok - nyafogott Gurder. - Nincs valami ennivaló ebben a táskában?
- Van egy kis fogkrém abban a tubusban.
- Köszönöm, a fogpasztát inkább kihagyom.
Dübörgő zaj hallatszott. Angalo felnézett. - Ismerem ezt a hangot - mosolygott. - Roppanómotor. Egy járművön vagyunk.
- Már megint? - jajdult fel Gurder.
- Ki fogunk szállni a táskából, amilyen hamar csak tudunk - nyugtatta meg Masklin.
- Milyen teherautó ez, Izé? - érdeklődött Gurder.
- Ez egy helikopter.
- Kétség nem fér hozzá, hogy nagyon zajos - állapította meg Gurder, aki soha sem értette meg a szavak lényegét.
- Ez egy „repülőgép szárnyak nélkül” - világosította fel Angalo.
Gurder fejében óvatos és ijesztő gondolatok váltották egymást.
- Izé? - szólította meg gyámoltalanul a fekete kockát.
- Igen?
- Mi tartja ezt fenn a leve... - kezdte Gurder.
- A tudomány.
- Ó. Persze. A tudomány? Jó. Akkor minden rendben van.

 

A dübörgés hosszú ideig tartott. Olyan hosszú ideig, hogy a manáknak egy idő után már teljesen természetesnek hatott, így aztán valósággal megrázta őket a hirtelen beálló csend.
A táska fenekén feküdtek, és semmi kedvük sem volt beszélgetni. Érezték, hogy valaki vitte a táskát, többször letette és felemelte, majd ledobta valami puhára.
És azután eljött az áldott nyugalom.
Végül Gurder hangja hallatszott: - Rendben. Milyen ízesítésű az a fogkrém?
Masklin az Izét egy halom gémkapocs és poros papírtekercsek tetején találta meg.
- Van valami elképzelésed arról, hogy hol vagyunk, Izé? - érdeklődött.
- Cocoa Beach Hotel, 103-as szoba - felelt az Izé és még hozzátette - Ellenőrzöm a kommunikációs csatornákat.
Gurder Masklin mögé nyomakodott. - Ki kell szállnom - közölte vele. - Nem maradok tovább idebent. Angalo, tarts bakot! Akkor talán elérem a táska tetejét...
A cipzár elnyújtott hersenése hallatszott. Ahogy a táska kinyílt, fény árasztotta el a táska belsejét. A manák gyorsan fedezékbe ugrottak.
Masklin figyelte, hogy egy kéz, ami még nála is nagyobb volt benyúlt, megkereste azt a kisebb táskát, amiben a fogkrém és a törölköző volt, majd kivette.
A manák meg sem moccantak.
Egy kis idő múlva csobogó víz hangját hallották a távolból.
Buum-buum fuum zuum-huum-huum, csuum zuum huuuum...
Humanóhangok töltötték be a szobát. De most jobban visszhangzottak, mint máskor.
- Úgy... hallatszik, mintha... énekelne? - suttogta Angalo.
... Huum... huum-buum-buum huum... zuum-huum-buum HUUUuuuuUUUmmm Buum.
- Mi folyik itt, Izé? - sziszegte Masklin.
- Bement a fürdőszobába zuhanyozni - világosította fel az Izé.
- Minek? - sziszegte Masklin.
- Feltételezem azért, hogy megtisztálkodjon.
- Akkor most biztonságosan kiszállhatunk a táskából?
- A „Biztonság” viszonylagos fogalom.
- Hogy érted ezt? Én nem viszolygok semmitől.
- Nem viszolygós, hanem viszonylagos. Úgy értettem, hogy a biztonság sohasem biztos. De szerintem a humanó még sokáig áztatja magát.
- Bizony. A humanók sokáig mosakodnak - értett vele egyet Angalo. - Gyerünk. Másszunk ki.
A táska az ágyon hevert. Az ágyterítőkön elég könnyű volt lemászni a padlóra.
... Huum-huum buuUUUUUM buum...
- És most mihez kezdünk? - tette fel a nagy kérdést Angalo.
- Miután ettünk valamit - tette hozzá határozottan Gurder.
Masklin átsétált a vastag szőnyegen. A szemközti falban egy magas üvegajtó nyílt. Résnyire nyitva hagyták, meleg fuvallat és különféle hangok áradtak be az éjszakai sötétségből a szobába.
Egy humanó is képes meghallani a halk hangokat, mint például a tücskök ciripelését, akik azzal töltik az egész éjszakát, hogy ülnek a bokrok között és zajonganak. De a manák lelassítva hallják a hangokat, elnyújtva és mélyen, mint amikor egy magnó húzza a szalagot. A sötétség teli volt baljós zörejekkel és a vadon hangjaival.
Gurder utolérte Masklint és aggodalmasan sandított ki a sötétségbe.
- Ki tudnál menni és megnézni, hogy van-e itt valami ennivaló? - kérdezte.
- Szörnyen érzem magam attól a gondolattól, - remegett meg Masklin térde - hogy kimegyek, és lesz ott valami ennivaló, de félő, hogy az az ennivaló én leszek.
Mögöttük felbőgött a humanó hangja.
... Buum-huum-huum-BuuuUUUUuuuMMMwomp womp...
- Miről énekel a humanó, Izé? - kíváncsiskodott Masklin.
- Egy kicsit nehéz követni. Ennek ellenére úgy tűnik, az énekes azt szeretné, ha valahogy kitudódna, hogy valamit a maga szája íze szerint csinált.
- De mit csinált?
- Ennél a pontnál nincs elégséges adat. De bárhogy is volt, a) Minden lépés az élet országútján, b) Szégyen nélkül...
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Az énekszó elhallgatott. A vízcsobogás is. A manák bemenekültek az árnyékba.
- Elég veszélyesen hangzik - suttogta Angalo. - Mármint az országúton sétálni. Az élet járdáján sokkal biztonságosabb lenne...
Richard Unoka dereka köré csavart törölközővel jött ki a zuhanyzóból. Kinyitotta az ajtót. Egy másik humanó, aki teljesen fel volt öltözve, lépett be egy tálcát egyensúlyozva. Bőgtek egymásnak valamit, majd a felöltözött humanó letette a tálcát és újra kiment. Richard Unoka megint eltűnt a fürdőszobában.
... Buh-buh buh-buh huum huUUUumm...
- Ennivaló! - suttogta Gurder - Érzem az illatát! Azon a tálcán ennivaló van!
- Angolszalonna, fejessaláta és paradicsomos szendvics káposztasalátával - sorolta az Izé. - Na meg kávé.
- Honnan tudod? - kérdezte kórusban a három mana.
- Akkor rendelte, amikor bejelentkezett.
- Káposztasaláta! - nyögte elragadtatva Gurder. - Angolszalonna! Kávé!
Masklin felnézett. A tálcát az asztal szélén hagyták.
A tálca mellett állt egy lámpa. Masklin elég sok időt töltött az Áruházban, hogy megtanulja: ahol lámpa van, ott drót is van.
Csak akkor tud felkapaszkodni, ha megtalálja.
A rendszeres étkezés volt minden baj forrása. Masklin eddig még soha sem étkezett rendszeresen. Amikor - még az Áruház előtt - odakint élt hozzászokott, hogy akár napokig meglegyen étel nélkül, de amikor hozzájut, akkor addig egyen, amíg a feje búbjáig zsíros nem lesz. De az Áruházi manák ahhoz voltak szokva, hogy óránként többször is egyenek. Az Áruházi manák állandóan ettek. Ha csak egy fél tucat étkezést kihagytak, rögtön panaszkodni kezdtek.
- Azt hiszem, fel tudnék mászni - mutatta.
- Igen. Igen - helyeselt Gurder.
- De helyénvaló dolog az, ha megesszük Richard Unoka szendvicsét? - tette hozzá Masklin.
Gurder tágra nyitotta a szemeit. Pislogott.
- Ez egy fontos teológiai kérdés - makogta. - De most túl éhes vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkodjak, így hát először együnk és ha majd kiderül, hogy rosszat tettünk, akkor megígérem, hogy nagyon fogom sajnálni.
... Buum-huum whop whop, fuum huum...
- A humanó azt mondja, hogy közel van a vég és lehull a függöny - fordított az Izé. - Valószínűleg a zuhanyozó függönyére gondolt.
Masklin feltornázta magát a dróton az asztal tetejére, miközben érezte, hogy túlságosan felfedi magát.
Nyilvánvaló, hogy a Floridaiaknak egészen más elképzelésük volt a szendvicsekről, mint az otthoniaknak. Az Áruházban a szendvicseket az Ételcsarnokban szolgálták fel, maga a szó pedig valami vékony akármit jelentett két szelet nyirkos kenyér között. A Floridai szendvicsek pedig betöltötték az egész tálcát és ha mégis volt ott kenyér, akkor az mélyen megbújt a saláta és a zsázsa dzsungelében.
Masklin lepillantott.
- Siess! - pisszegett Angalo. - Megint elzárta a vizet!
... Buum-huum huum whop huum whop...
Masklin félretolta a temérdek zöldséget, megragadta a szendvicset, odavonszolta a tálca széléhez és lelökte a padlóra.
... fuum huum huum HUUUUUuuuuuuUUUmmmm WHOP...
- Gyere már! Gyere! - sipította Angalo.
Richard Unoka kijött a fürdőszobából. Tett pár lépést előre és megdermedt.
Ránézett Masklinra.
Masklin visszanézett.

 

Vannak olyan pillanatok, amikor az megáll az idő.
Masklin a tudatára ébredt, hogy most éppen egy olyan pillanat jött el, amikor a Történelem nagy lélegzetet vesz, hogy eldöntse, mi fog ez után következni.
Itt tudok maradni, gondolta. Fel tudom használni az Izét arra, hogy mindent lefordítson neki. El tudom neki magyarázni milyen fontos, hogy legyen saját otthonunk. Meg tudom kérdezni, tud-e valamit tenni a kőfejtőben maradt manákért. El tudom neki mesélni, hogy az Áruházi manák abban a hitben élnek, a nagyapja teremtette az egész világot. Talán ez hízelgő lesz számára. Egy humanóhoz képest elég barátságosan néz ki.
Talán segít nekünk.
De az is megtörténhet, hogy valamilyen úton-módon csapdába ejt bennünket, idehívja a többi humanót, elkezdenek nyüzsögni és bőgni, bedugnak minket egy kalickába, vagy valami hasonlóba, hogy bökdöshessenek az ujjaikkal. Gondoljunk csak a Concorde sofőrjeire. Talán nem akartak ártani nekünk, csak nem értették, valójában mik is vagyunk. Nekünk pedig nem volt időnk arra, hogy elmagyarázzuk.
Ez az ő világuk, nem a miénk.
Túl kockázatos. Nem. Eddig még nem gondoltam rá, de ezt az egészet a magunk erejéből kell véghezvinnünk...
Richard Unoka lassan kinyújtotta a kezét és azt mondta: „Whoomp?”
Masklin nagy lendületet vett és leugrott az asztal széléről.
A manák nagyon magasról is leeshetnek anélkül, hogy megsérülnének. Az angolszalonna, a fejessaláta és a paradicsomos szendvics is fékezte a zuhanását.
Lázas sürgésbe kezdtek, minek következtében a szendvics három pár lábra emelkedett. Majonézt csepegtetve rohant át a padlón.
Richard Unoka odavágta a törölközőjét. Elhibázta.
A szendvics átugrott a küszöbön és eltűnt a ciripelő, bársonyos, veszélyekkel teli éjszakában.

 

Más veszély is fenyegetett a faág végénél. Az egyik békát megette egy gyík. A többiek közül néhány azonnal visszafordult amint kiértek lakóviráguk árnyékából, mert, ahogy erre rámutattak: „...brekk...brekeke...”
Az élen haladó béka visszatekintett a megfogyatkozott csapatra. Egy... még egy... még egy... még egy és még hozzá kell adni - a számolástól ráncok gyűltek a homlokán - igen, még egyet.
Egyesek közülük kezdtek megijedni. A vezetőjük felismerte: ahhoz, hogy valaha is eljussanak egy másik virághoz és túléljék az utazást, valamivel több békára lesz szüksége, mint egy. Legalább egyre, de az is lehet, hogy még egyre. Bátorítóan rájukbrekegett.
„Kutykurutty.” brekegte.

 

 

V.

FLORIDA (egyesek szerint FLORIDIA): Olyan hely, ahol ALLIGÁTOROKAT, HOSSZÚNYAKÚ TEKNŐSBÉKÁKAT és ŰRSIKLÓKAT lehet látni. Meleg és érdekes, a levegő párás, no meg libák is élnek itt. Az ANGOLSZALONNA, a FEJESSALÁTA és a PARADICSOMOS SZENDVICS itt is megtalálható. Sokkal érdekesebb, mint bárhol máshol a világon. A levegőből nézve olyan alakja van, mintha egy nagyobb darab földön kinőtt volna egy kis dudor.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Képzeljük el, hogy a szemünk egy fényképezőgép.
Ez a gömb a világ: egy csillogó, kék és fehér golyó. Mint egy üveggömb valami elképzelhetetlen karácsonyfán.
Találtunk egy kontinenst...
Élesítsük a képet.
Ez egy kontinens, sárga, zöld és barna foltok kirakójátéka.
Találtunk egy helyet...
Élesítsük a képet.
Ez a kontinens egy darabkája, délkelet felé kinyúlik a meleg tengerbe. Lakosságának zöme Floridának hívja.
Valójában ez nem igaz. Lakóinak nagy része nem hívja sehogy sem. Sőt, még azt sem tudják, hogy létezik. Legtöbbjüknek hat lába van és zümmög. Néhányuk nyolclábú és idejük nagy részét azzal töltik, hogy ülnek a hálójukban és várják a hatlábúakat vacsorára. A többiek jó részének négy lába van és ugat, béget vagy néha úgy fekszik a mocsárban, mint egy darab fa. Valójában Florida lakosságának csak kis hányada kétlábú és még közülük sem hívja mindenki Floridának. Egyesek csak csiripelnek és repkednek.
Matematikailag elenyésző a lakosság azon része, akik Floridát Floridának hívják. De ők azok, akik számítanak. Legalábbis szerintük. És az ő véleményük, ami számít. Szerintük.
Élesítsük a képet.
Találtunk egy autópályát...
Élesítsük a képet.
...amin a forgalom halkan zúg a szemerkélő, langyos esőben...
Élesítsük a képet.
...az útpadkán magasra nő a gaz...
Élesítsük a képet.
...a fű különösen mozog, valahogy nem úgy, ahogy a szélben szokott...
Élesítsük a képet.
...egy picike szempár...
Élesítsük a képet.
Élesítsük a képet.
Élesítsük a képet.
Katt!

 

Masklin visszakúszott a magas fűben a táborhoz, ha ugyan tábornak lehet nevezni azt a kis száraz zugot egy kidobott műanyagdarab alatt.
Órák teltek el azóta, hogy elmenekültek Richard Unoka elől, ahogy Gurder megfogalmazta. A nap kezdett előbújni az esőfelhők mögül.
Átkeltek az autópályán amíg gyér volt a forgalom, beügyetlenkedték magukat az aljnövényzet közé. Minden cirpelésre és misztikus krákogásra összerezzentek, míg végül ráleltek a műanyagra. És elaludtak. Masklin őrködött egy darabig, de abban egyáltalán nem volt biztos, hogy valójában mitől akarja megvédeni a többieket.
De volt a dolognak jobb oldala is. Az Izé hallgatta a rádió- és televízióadásokat és rájött hol van az a hely, ahonnan útnak indítják az Űrsiklókat. Csak harminc kilométerre tőlük. Kétségtelenül közelebb jutottak a céljukhoz. Megtettek - ó, úgy másfél kilométert. És legalább meleg volt. Még az eső ellenére is. De mivel még mindig cipelték, az angolszalonna, a saláta és a paradicsomos szendvics akadályozta az előrejutásukat.
Még harminc kilométert kell megtenniük.
- Mit is mondtál, mikor lesz a műhold fellövése? - kérdezte Masklin.
- Négy óra múlva - felelt az Izé.
- Ez azt jelenti, hogy óránként több, mint hét kilométert kell megtennünk - komorodott el Angalo.
Masklin megcsóválta a fejét. Egy mana, ha mindent belead, úgy két és fél kilométert tud megtenni egy fél óra alatt, akadálytalan terepen.
Nem volt más ötlete arra, hogy kellene kijuttatniuk az Izét az űrbe. Ha jobban belegondolt elképzelte, hogy megtalálják az Űrsikló repülőgépet és elrejtik rajta valahol az Izét. Ha lehetséges ők is vele mennek, habár erről nem volt meggyőződve. Az Izé azt mondta, hogy az űrben hideg van, levegő viszont nincs.
- Meg kellett volna kérned Richard Unokát, hogy segítsen nekünk! - vetette a szemére Gurder. - Miért kellett elszaladnod?
- Nem tudom - bizonytalanodott el Masklin. - Azt hiszem arra gondoltam jobb, ha mindent a saját erőnkből viszünk véghez.
- De utaztatok a Teherautón. A manák az Áruházban éltek. Utaztatok a Concorde-on. A humanók ételét ettétek.
Masklin meglepődött. Az Izé ritkán vitatkozott vele.
- Az más - nyögte ki végül.
- Hogyhogy más?
- Akkor nem tudtak rólunk. Elvettük, amire szükségünk volt, nem pedig kaptuk. Ez az ő világuk, Izé! Ők adtak neki nevet és ők is birtokolják! Ránéztem és arra gondoltam, itt egy humanó, egy humanószobában és humanódolgokat művel. Hogy is érthetné meg valaha is a manákat? Hogy foghatná fel, hogy az apró emberek is igaziak, értelmes gondolatokkal? Nem hagyhattam, hogy egy humanó átvegye a hatalmat. Legalábbis nem így!
Az Izé ráhunyorgott.
- Túl messzire jutottunk ahhoz, hogy ne tudjuk magunktól befejezni - dünnyögte Masklin és felnézett Gurderre.
- Különben is, amikor ez az egész bekövetkezett, nem láttam, hogy készen állsz odarohanni hozzá, hogy megfenyegesd az ujjaddal - tette még hozzá.
- Zavarba jöttem. Mindig zavarba jövök, ha egy Istenséggel találkozok - védekezett mondta Gurder.
Nem tudtak tüzet rakni. Minden túl nedves volt. Nem mintha szükségük lett volna rá, de tűz mellett valahogy mégiscsak civilizáltabb. De azt látták, hogy valaki már megpróbált ott előttük tüzet rakni, mert találtak némi nedves hamut.
- Kíváncsi vagyok rá, mi lehet otthon - szólalt meg Angalo egy kis idő múlva.
- Szerintem minden rendben - vélte Masklin.
- Igazán?
- Az igazat megvallva reményt ad, ha ezt gondolom.
- Remélem a te Grimmád kézben tartja otthon a dolgokat - próbált vigyorogni Angalo.
- Ő nem az én Grimmám - csattant fel Masklin.
- Nem-e? Akkor kié?
- Ő... - Masklin tétovázott. - Azt hiszem, saját magáé - fejezte be sután.
- Ó. Azt hittem, ti ketten össze akartok... - kezdte Angalo.
- Nem akarunk. Mondtam neki, hogy házasodjunk össze, de felelet helyett csak valami békákról hablatyolt - idézte fel Masklin az eseményeket.
- Ilyenek a nők - szólt közbe Gurder. - Hát nem megmondtam, hogy rossz ötlet volt megtanítani őket olvasni? Túlhevül az agyuk.
- Azt mondta, a legfontosabb dolog a világon az, hogy kis békák élnek egy virágban - folytatta Masklin, miközben próbálta felidézni azt a bizonyos beszélgetést. Az igazat megvallva amikor Grimma erről beszélt nem figyelt nagyon oda. Ahhoz túl ideges volt.
- Ez úgy hangzik, mintha valósággal zubogott volna a víz a fejében - ismerte el Angalo.
- Azt mondta, hogy egy könyvben olvasott erről.
- Pontosan erről van szó - csapott le Gurder. - Tudjátok, hogy soha sem voltam igazán oda azért, hogy mindenkit megtanítsunk olvasni. Ez csak felzaklatja az embereket.
Masklin lehangoltan nézte az esőt.
- Gondolkoztam rajta - merengett. - Ezek nem olyan békák. Ez csak egy elképzelés a békákról. Azt mondta, hogy azokban a hegyekben, ahol meleg van és mindig esik az eső, vagyis az esőerdőkben nagyon magas fák nőnek és a fák csúcsán élnek ezek a nagy virágok, amiket úgy hívnak, hogy... broméliák, legalábbis így emlékszem és víz gyűlik össze a szirmokban. Kis medencékbe gyűlik a víz, egy békafaj oda rakja a tojásait, a kis ebihalak kikelnek, felnőnek és ezek a békák egész életüket a fa tetején nyíló virágban élik le úgy, hogy nincs is tudomásuk a földről és egyszerre csak rájössz, hogy a világ tele van nagyon bonyolult dolgokkal és az életed már sosem lesz olyan, mint amilyen volt.
Vett egy mély lélegzetet.
- Egyébként valami ilyesmi - sóhajtott.
Gurder Angalóra nézett.
- Semmit sem értek belőle - ismerte be.
- Ez egy metafora - szólalt meg az Izé, de senki sem figyelt rá.
Masklin megvakarta a fülét. - Úgy tűnt, sokat jelent neki ez az egész.
- Ez egy metafora - ismételte meg az Izé.
- A nők mindig akarnak valamit - adott neki igazat Angalo. - Az én feleségem például állandóan új ruhákat akar.
- Biztos vagyok benne, hogy Richard Unoka segített volna rajtunk, - kötötte az ebet a karóhoz Gurder - ha beszéltünk volna vele. Talán adott volna nekünk rendes ételt és...
-...megágyazott volna egy cipődobozban - tette hozzá Masklin.
-...és megágyazott volna egy cipődobozban - ismételte meg automatikusan Gurder. - Nem! Azaz talán. Miért is ne? Legalább a változatosság kedvéért tisztességes körülmények között aludtunk volna egy órát. Azután pedig...
-...zsebre rakott volna minket - fejezte be helyette Masklin.
- Nem feltétlenül. Nem feltétlenül.
- De igen. Mégpedig azért, mert ő nagy, mi pedig kicsik vagyunk.
- Kilövés három óra és ötvenhét perc múlva - tájékoztatta az Izé a manákat a hátra lévő időről.
Ideiglenes táborukat egy árok partján verték fel. Úgy tűnt, mintha Floridában soha nem lenne tél, mivel az árokpartot vastag zöld növénytakaró borította.
Valami, ami olyan volt, mint egy lapos tálca egy kanállal az elején, evezett el mellettük. A kanál egy pillanatra kiemelkedett a vízből, bizonytalanul a manák felé fordult, majd újra elmerült.
- Mi volt ez, Izé? - érdeklődött Masklin.
Az Izé megnövelte egyik szenzorának a hatótávolságát.
- Egy hosszúnyakú teknősbéka.
- Ó.
A teknős békésen továbbúszott.
- Igazán szerencsés - mormogta Gurder.
- Miért? - kérdezte Angalo.
- Mert ilyen hosszú nyaka van és hosszúnyakú teknősbékának hívják. Nagyon kínos lenne, ha ilyen névvel rövid lenne a nyaka.
- Kilövés három óra és ötvenhat perc múlva.
Masklin felállt.
- Tudjátok, - kezdte Angalo - bárcsak többet elolvastam volna A Nadrág Nélküli Kém-ből. Éppen kezdett izgalmas lenni.
- Gyerünk - sürgette a többieket Masklin. - Nézzük meg, találunk-e egy utat?
Angalo, aki a tenyerébe támasztotta az állát, furcsa pillantást vetett rá.
- Micsoda, most?
- Már túl messzire jutottunk ahhoz, hogy feladjuk. Nem így van?
Keresztülcsörtettek az aljnövényzeten. Egy idő múlva egy kidőlt fatörzs segítségével átkeltek az árkon is.
- Sokkal zöldebb itt minden, mint otthon, nem igaz? - fecsegett Angalo.
Masklin átgázolt a vastag levélszőnyegen.
- És melegebb is - tette hozzá Gurder. - Biztos fűtőtesteket szereltek valahova.[4]
- Senki sem szerelt fel fűtőtesteket, Odakint csak úgy magától van meleg - javította ki Angalo.
- Ha öreg napjaimat Odakint kell leélnem, mindenképpen olyan helyen szeretnék élni, mint ez itt - folytatta Gurder, figyelmen kívül hagyva Angalo közbeszólását.
- Ez egy vadrezervátum - tájékoztatta az Izé.
Gurder megdöbbent. - Micsoda? Rezerválják az állatokat? Lefoglalják őket?
- Nem. Ez olyan hely, ahol az állatok háborítatlanul élnek.
- Úgy érted, hogy nem szabad vadászni rájuk?
- Igen.
- Itt nem vadászhatsz semmire, Masklin - vigyorgott Gurder.
Masklin erre csak felmordult.
Ez a kijelentés szíven ütötte. Meg sem próbált vadászni. De hát mi másra valók az állatok, ha nem arra, hogy vadásszanak rájuk?
- A hosszúnyakú teknősbékákon kívül - kérdezte - milyen más állatok élnek itt, Izé?
Az Izé egy pillanatig nem válaszolt. Azután kibökte: - Rozmárok és alligátorok.
Masklin megpróbálta elképzelni, hogy is nézhet ki egy rozmárok. Nem lehet nagyon szörnyű. Látott már korábban is árkot. Ez egy olyan állat lehet, ami árokparton él és lehet, hogy szereti a rózsákat. Mindenesetre az árok nem árt a manáknak, hacsak bele nem esnek.
- Mi az az alligátor? - kérdezte.
Az Izé elmondta neki.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Masklin.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Angalo.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Gurder és gyorsan felrántotta a reverendáját.
- Te idióta! - kiáltott Angalo.
- Én? - kérdezte Masklin indulatosan. - Hát honnan tudhattam volna? Az én hibám? Hát én felejtettem el elolvasni a táblát a repülőtéren, amin az állt, hogy „Üdvözöljük Floridában, a több, mint négy méter hosszú ragadozó kétéltűek otthonában”?
A füvet vizsgálták. A meleg, zöld világ megtelt rovarokkal és teknősökkel, az éjszaka átváltozott hatalmas fogakkal teli, rémisztő lidércnyomássá.
Valami figyel minket, gondolta Masklin. Érzem a tekintetét.
A három mana egyre csak hátrált. Masklin lassan leguggolt és felemelt egy nagy követ.
A fű mozgott.
- Az Izé azt mondta, nem mindegyik nő meg négy méteresre - törte meg Angalo a csendet.
- Hiba volt kijönni az éjszakába! - kesergett Gurder. - Főleg, amikor ilyen szörnyek vannak körülöttünk!
A fű újra megmozdult. És nem a szél mozgatta.
- Húzódjatok közelebb - motyogta Angalo.
- Ha ez egy alligátor, - próbált Gurder fenségesnek tűnni, - megmutatom neki, hogy hal meg egy mana méltósággal.
- A saját nevedben beszélj - fürkészte Angalo szemeivel a sötétséget. - Én arra készülök, hogy megmutassam, milyen sebesen tud egy mana elszaladni.
A fű kettévált.
Egy mana lépett elő.
Valami ropogott Masklin mögött. Odafordította a fejét. Még egy mana lépett elő.
És még egy.
És még egy.
Összesen tizenöt.
A három utazó egymásba kapaszkodott, úgy néztek ki, mint valami háromfejű, hatlábú állat.
Hát ezt a tüzet láttam én, mondta magában Masklin. Észrevettem, hogy pont egy tűz hamvai mellett ütöttünk tábort, de nem kerestem, hogy ki rakhatta azt a tüzet.
Az idegenek szürke ruhát viseltek. Minden oldalról körülvették őket. És mindegyiküknél lándzsa volt.
Bárcsak az enyém is itt lenne, gondolta Masklin, miközben megpróbált egyszerre minél több idegent figyelni.
A lándzsájuk hegye nem mutatott felé. Csak az volt a baj, hogy nem is mutatott nagyon mellé.
Masklin azzal bátorította magát, miszerint nagyon ritkán fordul elő, hogy egy mana megöljön egy másik manát. Az Áruházban ezt a rossz modor megnyilvánulásának tartották, Odakint pedig... Nos Odakint annyi más szörnyűség volt, ami egy mana életét fenyegette. Ezen felül helytelennek tartották. Más indokot nem tudott.
Csak abban reménykedett, hogy ezek a manák ugyanígy éreznek.
- Ismered őket? - kérdezte Angalo.
- Én? - lepődött meg Masklin. - Természetesen nem. Honnan ismerném őket?
- Ők Odakintiek. Nemtom pontosan, de feltételezem, hogy az összes Odakinti ismeri egymást.
- Soha életemben nem láttam még őket - vallotta be Masklin.
- Azt hiszem, - kezdte lassan és megfontoltan Angalo, - hogy az az öreg, hosszú orrú fickó a vezetőjük, tolldísszel a fején. Mit gondolsz?
Masklin megnézte a magas, sovány, öreg manát, aki dühösen vizsgálta őket.
- Nem úgy néz ki, mint aki szeret minket.
- Egyáltalán nem szeretem, amikor így néz ki valaki - szívta a fogát Angalo.
- Van valami javaslatod, Izé? - kért tanácsot Masklin.
- Valószínűleg ugyanúgy megrémültek tőletek, mint ahogy ti tőlük.
- Ezt kétlem - gúnyolódott Angalo.
- Mondjátok el, hogy nem akartok ártani nekik.
- Jobban örülnék, ha ők mondanák el, hogy nem akarnak ártani nekünk.
Masklin előrelépett és felemelte a kezét.
- Békével jöttünk - szólalt meg. - Nem akarjuk, hogy bárkinek is bántódása essék.
- Minket is beleértve - tette hozzá Angalo. - Komolyan.
Az idegenek közül néhányan hátraléptek és a lándzsájukat rázták.
- Felemeltem a kezeimet - szólt hátra Masklin a válla fölött. - Akkor hát miért ilyen idegesek?
- Mert egy nagy követ szorongatsz benne - mondta ki kereken Angalo. - Nem ismerem őket, de ha valaki úgy közeledne felém, hogy ilyesmit szorongat a kezében, akkor én igencsak megijednék.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szívesen letenném - vallotta be Masklin.
- Talán nem értenek minket...
Gurder megmozdult.
Az Apát nem szólt egy szót sem, amióta az új manák megérkeztek. Nagyon sápadt volt.
Most valami elpattant benne. Prüszkölt egyet, előreugrott és úgy csapott le Tolldíszre, mint egy kövér dühös kakas.
- Hogy merészelsz megszólítani minket, te - te Odakinti! - rikácsolta.
Angalo eltakarta a szemét. Masklin keményen megmarkolta a követ.
- Öö, Gurder... - kezdte.
Tolldísz visszakozott. A többi mana is ijedtnek tűnt a robbanékony kis figurától, aki hirtelen köztük termett. Gurder dühös kitörése legalább annyira fenyegetően hatott, mint egy fegyver.
Tolldísz rikácsolt valamit.
- Ne légy olyan nagyhangú velem, te mocskos pogány! - szidta Gurder. Tényleg azt hiszed, hogy ezekkel a lándzsákkal megijesztesz minket?
- Igen - suttogta Angalo. Odaoldalazott Masklinhoz. - Mi ütött belé? - kérdezte.
Tolldísz odakiáltott valamit a manáihoz. Egy páran közülük bizonytalanul felemelték a lándzsájukat. A többiek vitatkozni kezdtek.
- Ez egyre rosszabb lesz - állapította meg Angalo.
- Igen - felelt Masklin. - Azt hiszem, nekünk inkább...
Mögöttük parancsszó csattant. Minden Floridai megfordult. Masklin is.
Két mana lépett elő a fű rejtekéből. Egyikük fiú volt. A másik egy kis köpcös asszony, olyasvalaki, akit az ember inkább a tűzhely mellé képzelne, mint ide a vadonba. A haja kontyba volt kötve és, akárcsak Tolldísznek, egy hosszú, szürke toll volt beletűzve.
A Floridaiak szégyenlősen néztek rá. Tolldísz hosszasan beszélt. A nő pár szóban válaszolt. Tolldísz kinyújtotta karjait az ég felé és mormogott valamit.
Az asszony körbejárta Masklint és Angalót, mintha csak valami múzeumban lenne. Amikor megnézte Masklint, az elkapta a tekintetét és arra gondolt: Úgy néz ki, mint egy aprócska öregasszony, de hatalma van. Ha nem nyerjük meg a tetszését, akkor nagy bajban leszünk.
Az asszony felnyúlt és kivette a követ Masklin kezéből. Masklin nem ellenkezett.
Ezután az asszony megtapogatta az Izét.
Az Izé megszólalt. Amit mondott nagyon hasonlított azokra a szavakra, amiket az asszony is használt. Az hirtelen elrántotta a kezét és félrehajtott fejjel figyelte az Izét. Azután hátralépett.
Egy újabb vezényszóra a Floridaiak beálltak, no nem sorba, hanem valami V-hez hasonló formációba, aminek a csúcsán az asszony helyezkedett el, a szárai között pedig az utazók.
- Foglyok vagyunk? - kérdezte Gurder, aki eddigre már egy kicsit lecsillapodott.
- Nem hinném - felelt Masklin. - Még nem.

 

Az étel, amit kaptak valamiféle gyík volt. Masklin nagyon élvezte; azokra az időkre emlékeztette, amikor még ő is Odakinti volt, még mielőtt megtalálta volna az Áruházat. A másik kettő csak azért evett, mert nem enni udvariatlanság és nem túl jó ötlet udvariatlannak lenni olyanokkal szemben, akiknél lándzsa van, miközben az udvariatlankodónál nincs.
A Floridaiak ünnepélyesen figyelték őket.
Legalább harmincan voltak, mindnyájan ugyanolyan szürke ruhában. Nagyon hasonlítottak az Áruházi manákra, kivéve, hogy a bőrük kissé sötétebb, az alkatuk pedig kissé soványabb volt. Sokuknak hosszú, tekintélyt parancsoló orr pompázott az arcuk közepén, amiről az Izé azt mondta, hogy tökéletesen rendben van, és hogy ezt a genetika okozta.
Az Izé beszélt hozzájuk. Időnként kinyújtotta egy érzékelőjét és ábrákat rajzolt vele a piszokba.
- Az Izé valószínűleg azt akarja elmondani nekik, hogy mi-egy-nagyon-távoli-helyről-jöttünk-egy-nagy-madáron-ami-nem-csapkod-a-szárnyaival - találgatta Angalo.
A beszélgetés nagy részében az Izé egyszerűen csak az asszony szavait ismételgette.
Végül Angalo már nem bírta tovább.
- Mi folyik itt, Izé? - kérdezte. - Miért csak az asszony beszél?
- Ő ennek a csoportnak a vezetője - tájékoztatta az Izé.
- Egy nő? Ezt komolyan mondod?
- Én mindig komolyan beszélek. Ez belém van építve.
- Ó.
Angalo oldalba lökte Masklint. - Ha Grimma egyszer rájön erre, komoly bajban leszünk - jósolta.
- Az asszony neve Apró-fácska, vagy Bokor - folytatta az Izé.
- És te megérted, amit mond? - csodálkozott Masklin.
- Lassan belejövök. A nyelvjárás amit használnak nagyon közel áll az ősmanához.
- Mit értesz azon, hogy ősmana?
- Az ősmana az a nyelv, amit az őseitek beszéltek.
Masklin vállat vont. Nem is próbálta megérteni, mert nem volt mibe kapaszkodnia.
- Beszéltél neki rólunk?
- Igen. Azt mondta...
Tolldísz, aki eddig csak magában motyogott hirtelen felpattant és széles mozdulatokkal éles hangon elkezdett magyarázni valamit, közben többször az ég és a föld felé mutatott.
Az Izé megvillogtatta néhány lámpáját.
- Azt mondja, hogy betolakodtatok a Felhőfúvók vadászterületére. Azt mondja, hogy ez nagyon helytelen. Azt mondja, hogy a Felhőfúvók ezért nagyon dühösek lesznek.
Sok mana ezekre a szavakra helyeslően mormogott. Bokor élesen lehurrogta őket. Masklin felemelte az egyik kezét, így akarta megakadályozni, hogy Gurder talpra ugorjon.
- Mit gondol rólunk Bokor? - érdeklődött Masklin.
- Nem hinném, hogy túlzottan szimpatizálna a tolldíszes fickóval. Az ő neve egyébként Az-ember-aki-tudja-mit-gondolnak-a-Felhőfúvók.
- És kik ezek a Felhőfúvók?
- Balszerencsét hoz rájuk, ha kimondják a valódi nevüket. Ők teremtették a földet és még most is teremtik az eget. Ők...
Tolldísz újra beszélni kezdett. Dühösnek látszott.
Barátságosnak kell lennünk ezekhez a manákhoz, gondolta Masklin. Ez lenne a helyes.
- A Felhőfúvók... - Masklinnak nehezére esett végiggondolni -... valamiféle Arnold Testv. (al. 1905) félék?
- Igen - felelte az Izé.
- Léteznek?
- Azt hiszem igen. Fel vagytok készülve arra, hogy kockázatot vállaljatok?
- Micsoda?
- Azt hiszem, én tudom, kik azok a Felhőfúvók. Azt hiszem tudom, mikor fognak még több felhőt fújni.
- Micsoda? Mikor? - lepődött meg Masklin.
- Három óra és tíz perc múlva.
Masklin tétovázott.
- Várj csak egy pillanatig - figyelmeztette az Izét. - Ez úgy hangzik, mint az az idő, amikor...
- Igen. Mindhárman álljatok készen a menekülésre. Én most le fogom írni nekik a porba a Felhőfúvók valódi nevét.
- Miért kell készen állnunk a menekülésre?
- Lehet, hogy nagyon dühösek lesznek. De nincs vesztegetni való időnk.
Az Izé megmozgatta az egyik érzékelőjét. Nem írószerszámnak készült, csak szögletes, nehezen olvasható ábrákat tudott vele rajzolni.
Négy ábrát kapart a porba.
Azonnali hatást ért el vele.
Tolldísz újra kiabálni kezdett. A Floridaiak egy része talpra ugrott. Masklin megragadta a társait.
- Tényleg le fogom ütni azt az öreg manát egy percen belül - jósolta Gurder. - Hogy lehet valaki ilyen szűklátókörű?
Bokor nyugodtan ült, amíg a többiek körülötte ricsajoztak. Azután beszélni kezdett, nagyon hangosan, de nagyon nyugodtan.
- Azt mondja nekik, - fordított az Izé - hogy nem bűn leírni a Felhőfúvók nevét. Ők maguk is elég gyakran le szokták írni a saját nevüket. És még hozzátette, hogy lám, milyen híresek a Felhőfúvók, ha ezek az idegenek is ismerik a nevüket.
Úgy látszott, ez a magyarázat kielégíti a manák többségét. Tolldísz magában kezdett valamit motyogni.
Masklin lazított egy kicsit, majd megnézte a homokba rajzolt jeleket.
- N... A... 8... A? - kérdezte.
- Az ott egy „S” - javította ki az Izé. - Nem pedig „8”.
- De te csak nagyon rövid ideig beszéltél velük! - tiltakozott Angalo. - Honnan tudsz akkor ilyeneket?
- Mert én ismerem a manák gondolkodásmódját - magyarázta az Izé. - Mindig abban hisznek, amit olvasnak és mindegyikük nagyon költői. A hithez nagyon költői lélek szükséges.

 

 

VI.

LIBÁK: Olyan madarak, amelyek lassabbak, mint pl. a CONCORDE, és még enni sem kapsz rajtuk. Ennek megfelelően az őket jól ismerő manák szerint a libák a világ legbutább élőlényeinek, kivéve a kacsákat. A libák azzal töltik életük nagy részét, hogy máshová repülnek. Szállítási eszközként némi kívánnivalót hagynak maguk után.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Kezdetben, mondta Bokor, nem volt más, csak föld. NASA látá az ürességet a föld fölött és elhatározta, hogy megtölti fellegekkel. Megépítette palotáját a világ közepén és hatalmas tornyokat lőtt ki belőle, melyek tele voltak fellegekkel. Néha csillagokat is küldött fel, mert éjszaka, miután egy felhőtorony felszállt, a manák néha látták, hogy egy új csillag vándorol az égen.
A felhőtornyok körül elterülő föld NASA birtoka. Több állat élt ott és kevesebb humanó. A manák kényelmes élőhelyet találtak itt. Néhányan közülük azt hitték, hogy NASA is pontosan ezért teremtette.
Bokor leült.
- És ő tényleg elhiszi ezt? - csodálkozott Masklin. Odanézett, ahol Gurder és Tolldísz vitatkoztak valamin. Nem értették ugyan egymást, de ettől még vitatkoztak.
Az Izé fordított.
Bokor nevetett.
- Azt mondja, hogy a napok csak jönnek és mennek. Kinek hiányzik az, hogy higgyen valamiben? A saját szemével látja, ahogy megtörténnek az események és tudja, hogy minek kell történnie. Azt mondja, a hit gyönyörű annak, aki hívő. De azt tudja, hogy ez a terület NASA birtoka, mert ki van írva a neve a táblákra.
Angalo vigyorgott. Annyira élvezte a dolgot, hogy a visszafojtott nevetéstől majdnem könnyekre fakadt.
- Ott élnek, ahonnan a zűrsikmicsodákat indítják és azt hiszik, hogy ez valamiféle mágikus hely! - kuncogott.
- Hát nem az? - kérdezte Masklin, majdhogynem önmagától. - Különben is, nem különösebb, mint azt hinni, hogy egy Áruház az egész világ. Izé, hogy tudják figyelni a zűrsikmicsodákat? Azok innen nagyon messze vannak.
- Egyáltalán nincsenek olyan rettenetesen messze. Bokor azt mondta, hogy harminc kilométer nem valami nagy távolság. Valamivel több, mint egy óra alatt oda tud vinni bennünket.
Bokor rábólintott Masklinék csodálkozására, majd egyetlen szó nélkül felállt és besétált a bokrok közé. Intett a manáknak, hogy kövessék. Egy fél tucat Floridai haladt a vezetője nyomában V alakot formálva, aminek a csúcsát Bokor foglalta el.
Néhány lépés után a növényzet szétnyílt és kiértek egy kis tó partjára.
A manák láttak már ilyen hatalmas víztükröt. A repülőtér víztározóját. Kacsákat is láttak már. De azok az állatok, akik lelkesen pancsoltak az orruk előtt, egy kicsivel nagyobbra nőttek a kacsáknál. Ezen kívül a kacsák olyanok voltak, mint a többi állat, felismerték a manákat az alakjukról, hacsak nem a magasságukról és biztonságos távolságot tartottak tőlük. Nem úsztak közel hozzájuk, mintha csak a puszta látványuk megelégedéssel töltötte volna el őket az egész hátralévő napra.
Ezek közül a teremtmények közül néhányan szabad akaratukból szállították a manákat.
Masklin ösztönösen fegyvert keresett. Bokor megragadta a karját, megrázta a fejét és néhány szót mondott.
- Nem fognak bántani - fordította le az Izé.
- Nem úgy néznek ki!
- Libák - világosította fel az Izé. - Teljesen ártalmatlanok, csak füvet és apróbb élőlényeket fogyasztanak. Északról repültek ide a téli hideg elől.
A libák odaúsztak a manákhoz - az így keltett hullámok a lábaikat nyaldosták - és Bokor felé nyújtották a nyakukat. Bokor megveregette a félelmetesnek látszó csőröket.
Masklin megpróbál úgy tenni, mintha nem lenne apróbb élőlény.
- A hideg elől vándoroltak ide - folytatta az Izé. - Abban bíznak, hogy a Floridaiak helyes útirányt választanak nekik.
- Ó, rendben. Ez... - Masklin csak ekkor kapcsolt. - Azt akarod ezzel mondani, hogy ezek a manák a hátukon ülve utaznak?
- Pontosan. A libákon utaznak. Mellesleg két órátok és negyvenegy percetek maradt a műhold fellövéséig.
- Teljesen tisztán akarok látni - fordult lassan az Izéhez Angalo, miközben a nagy tollas fej csak néhány centivel ingott a víz felelt. - Azt akarod mondani, hogy meg fogunk lovagolni egy libákat...
- Egy libát. Ha egyedül van, akkor csak libának kell mondani.
- Gondold át újra. Vagy számold ki, vagy csináld, amit szoktál.
- Természetesen nektek jobb ötletetek is van - mondta az Izé. Ha lett volna arca, akkor most gúnyosan mosolygott volna.
- Igen. Az az ötletünk támadt, hogy sokkal jobb lenne, ha nem lovagolnánk meg őket - ellenkezett Angalo.
- Nemtom - tétovázott Masklin, miközben eltűnődve szemlélte a libákat. - Szerintem megéri megpróbálni.
- A Floridaiak nagyon érdekes kapcsolatban állnak ki a libákkal - magyarázta az Izé. - A libák repülnek a manák helyett, a manák pedig gondolkoznak a libák helyett. A libák nyáron Kanadába repülnek, majd visszatérnek ide, ha eljön a tél. Ez majdhogynem szimbiózis, habár természetesen nem élnek egy családban.
- Nem-e? Szegények - motyogta Angalo.
- Nem értelek, Angalo - csodálkozott Masklin. - Meg vagy őrülve azért, hogy különböző gépeken száguldozz, amik különböző fém alkatrészekből vannak összerakva, de meg vagy rémülve attól, hogy felülj egy madár hátára, ami természetes úton született.
- Ez azért van, mert nem tudom, hogyan működnek - felelt Angalo. - Eddig még nem láttam egy liba keresztmetszetét sem.
- A libák miatt a Floridaiaknak nincs túl sok bajuk a humanókkal - folytatta az Izé. - Ahogy már mondtam, a nyelvük nagyon közel áll az ősmanához.
Bokor óvatosan figyelte Masklinékat. Masklinnak nagyon különösnek tűnt a viselkedése. Nem félt tőlük, nem volt sem agresszív, sem pedig ellenszenves.
- Bokor nincs meglepve - jelentette ki Masklin fennhangon. - Érdeklődik irántunk, de nincs meglepve. Azért voltak idegesek, mert itt voltunk, nem azért, mert létezünk. Hány manával találkozhatott már életében?
Az Izé lefordította neki.
Az a szó hangzott el, amit Masklin csak egy éve ismert.
Ezrekkel.

 

A fán élő békák vezetője éppen azzal a feladattal birkózott, hogy egy új ötletet agyaljon ki. Homályosan a tudatában volt annak, hogy itt és most valami új eszmére van szükség.
Ott volt a világ, medencével a közepén és szirmokkal a szélén. Ez egy.
De a faágon távolabb volt egy másik világ. Innen pont olyan szívfájdítóan nézett ki, mint az a másik, amit elhagytak. Ez még egy.
A vezérbéka egy mohacsomón ült, a szemeit forgatta, így mindkét világot egyszerre látta. Egy ott. És egy amott.
Egy. És még egy.
A béka homlokán csak úgy dudorodtak az erek, ahogy megpróbált új gondolatokat kiötölni. Egy volt itt és egy volt ott. De ha van egy itt és van egy ott...
A többi béka nagyon zavartan nézte, ahogy a vezér forgatta a szemeit.
Egy itt és egy ott nem lehet egy. Már túl messzire eltávolodtak. Az embernek szüksége van egy olyan világra, ami mindkettőt magába foglalja. Az embernek ki kell mondania... Ki kellett mondania...
A béka kitátotta a száját. Olyan szélesen vigyorgott, mintha csak a két gondolat találkozott volna a fejében.
Megoldotta a rejtélyt.
...brekeke..! - kuruttyolta.
Ez azt jelentette: Egy. És egyel több.

 

Amikor Masklinék visszatértek, Gurder még mindig Tolldísszel vitatkozott.
- Hogy tudják ilyen hosszan elhúzni? Nem is értik, mit mond a másik! - csodálkozott Angalo.
- Így a legjobb - nyugtatta meg Masklin. - Gurder? Készen állunk az indulásra. Gyerünk.
Gurder felnézett. Nagyon vörös volt az arca. Mindketten egy csomó, a porba rajzolt ábra felett guggoltak.
- Szükségem van az Izére! - jelentette ki Gurder. - Ez az idióta semmit sem képes felfogni!
- Nem érdemes vitázni vele - próbálta lebeszélni Masklin. - Bokor elmondta, hogy mindig vitatkozik azokkal a manákkal, akikkel összefut. Úgy látszik, szeret vitatkozni.
- Micsoda? Más manákkal? - lepődött meg Gurder.
- Errefelé mindenütt manák élnek, Gurder. Legalábbis Bokor ezt mondta. Még más csoportok is élnek Floridiában. És - és - és kanadiában, ahova a Floiridaiak nyáron mennek. Talán ahonnan jöttünk, ott is több mana él. Csak eddig még nem találtunk rájuk!
Talpra segítette az Apátot.
- És már nem maradt sok időnk - tette hozzá.

 

- Nem fogok felülni egy ilyennek a hátára!
A liba rejtélyes pillantást vetett Gurderre, mintha csak váratlanul egy békára bukkant volna a vízinövények között.
- Én sem vagyok túl boldog ettől az ötlettől - sóhajtott Masklin. - De Bokor népe mindig ezt csinálja. Csak fúrd be magad a tollai közé és kapaszkodj!
- Fúrjam be magam? - kiabált Gurder. - Eddigi életem során még soha sem fúrtam be magam semmibe!
- Utaztál a Concorde-on - mutatott rá Angalo. - Azt humanók építették és ők is vezették.
Gurder egy dühös pillantást vetett rá. Miért kell mindig okoskodni?
- Akkor hát ki építette a libákat? - követelt választ.
Angalo rávigyorgott Masklinra, aki zavartan próbált magyarázkodni: - Micsoda? Nemtom. Azt hiszem, hogy a többi liba.
- Liba? Liba? És mit tudhat egy liba a légibiztonságról?
- Figyelj - kérte Masklin. - Célba juttatnak minket. A Floridaiak már több ezer kilométert repültek a hátukon. Több ezer kilométert mindenféle füstölt lazac és rózsaszín zselé nélkül. Hát nem megéri kipróbálni harminc kilométeren?
Gurder tétovázott. Tolldísz motyogott valamit.
Gurder megköszörülte a torkát.
- Nagyon jó - düllesztette ki dölyfösen a mellét. - Biztosíthatlak, ha ez a tökéletlen személy szokott ezeken az izéken repülni, nekünk abból semmi jó nem származhat - bámult fel a lagúnában felbukkant szürke alakra. - Tudnak a Floridaiak beszélni ezekkel a teremtményekkel?
Az Izé lefordította Bokornak a kérdést. Az megrázta a fejét. Nem, mondta, a libák ehhez túlságosan buták. Miért beszélnének olyasvalamihez, ami nem tud válaszolni?
- Mondtad neki, hogy mire készülünk? - kérdezte Masklin.
- Nem. Nem kérdezte.
- Hogy kell beszállni?
Bokor a szájába vette két ujját és füttyentett.
Fél tucat liba tipegett a partra. Közelről már nem látszottak olyan kicsinek.
- Emlékszem, egyszer olvastam valamit a libákról - tűnődött Gurder valami álmodozó fenyegetéssel a hangjában. - Az állt a könyvben, hogy az orruk egyetlen ütésével képesek eltörni egy humanó karját.
- Szárnyak - ámuldozott Angalo felnézve a feje felett tornyosuló szürke testre. - Ezek a szárnyai.
- És itt vannak a hattyúk, akik szintén képesek rá - suttogta Masklin elhaló hangon. - A libákat nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Gurder elnézte a hosszú nyakat, ahogy előre-hátra hajladozott a feje felett.
- Sosem hittem volna.

 

Évek múlva, amikor Masklin leírta az életének ezt a szakaszát, úgy idézte fel a libákon való repülést, mint a legmagasabban, leggyorsabban és legfélelmetesebben történt eseményt, amit valaha is átélt.
Az olvasói azt mondták, álljon meg a menet, ez így nem igaz. Azt mondták, hogy a repülőgép sokkal gyorsabban, még a hangnál is sebesebben szállt és olyan magasan, hogy az égből csak a kékség látszott.
Erre Masklin csak annyit felelt, hogy éppen ez az. A Concorde olyan gyorsan repült, hogy nem lehetett érezni milyen gyors; olyan magasan repült, hogy nem lehetett érezni, milyen magasan repül. Egyszerűen csak megtörtént. És a Concorde úgy nézett ki, mint ami tud repülni. Még akkor is, amikor csak állt a földön.
Másrészről a libák megközelítőleg annyira tűntek aerodinamikusnak, mint egy párna. Nem úgy szálltak fel és érték el a felhőket, mint a repülőgép. Nem, ők nekifutottak a víz tetején, kétségbeesetten csapkodtak a szárnyaikkal és amikor már úgy tűnt, hogy semmit sem érnek el a verdeséssel, hirtelen felemelkedtek; elrúgták magukat a víztükörtől és lassú szárnycsapások emelték őket a magasba.
Masklin az elsők között ismerte volna be, hogy nem ért a repülőkhöz, motorokhoz és gépekhez, talán ezért nem aggódott különösebben amiatt, hogy egy liba hátán kell utaznia. De úgy gondolta, tud egy-két dolgot az izmokról és az a gondolat, hogy csupán két óriási izom erején múlik az élete, nem volt túl megnyugtató.
Minden utazónak egy liba jutott egy Floridaival. Amennyire Masklin meg tudta ítélni, a Floridaiak nem foglalkoztak a libák kormányzásával. Az irányítás teljes egészében Bokorra volt bízva, aki a vezérliba nyakában ült.
A libák a vezért követték, tökéletes V alakba rendeződve.
Masklin beletemetkezett a tollakba. Kényelmes volt, csak kissé hideg. A Floridaiak, mint Masklin később megtudta, még aludni is tudtak a libák hátán, de Masklinnak még az alvás puszta gondolata is felért egy rémálommal.
Masklin kidugta a fejét, éppen csak annyira, hogy meglássa az alatta elsuhanó fákat, majd gyorsan visszahúzta a fejét.
- Mennyi ideig fogunk utazni, Izé? - kérdezte.
- Becslésem szerint egy órával a fellövés előtt már ott leszünk.
- Feltételezem, nincs valószínűsége annak, hogy a fellövésnél fellöknek valakit?
- Nincs.
- Ez nagy szerencse. Hát - van valami ötleted, hogy fogunk feljutni arra a gépre?
- Ez majdnem teljesen lehetetlen.
- Meg mertem volna rá esküdni, hogy ezt fogod mondani.
- De ENGEM felrakhattok a gépre - tette hozzá az Izé.
- Igen, de hogyan? Kössünk föl az oldalára?
- Nem. Vigyetek elég közel hozzá és én majd elvégzem a többit.
- Miféle többit?
- Hívom a Hajót.
- Tényleg, hol van most a Hajó? Csodálkozom rajta, hogy a műholdak és a többi akármi nem találkoztak még vele.
- A Hajó várakozik.
- Néha nagyon sokat tudsz segíteni.
- Köszönöm az elismerést.
- Most csak gúnyolódtam.
- Tudom.
Valami suhogott Masklin háta mögött és a tollakat félretolva felbukkant Masklin Floridai társa. Az a fiú volt, akit Bokor társaságában látott. Nem szól semmit, csak bámulta Masklint és az Izét. Majd elvigyorodott és mondott néhány szót.
- Azt akarja tudni, nincs-e hányingered.
- Jól vagyok - hazudta Masklin. - Mi a fiú neve?
- Pionnak hívják. Ő Bokor idősebbik fia.
Pion újabb biztató vigyort küldött Masklin felé.
- Azt szeretné tudni, olyan érzés-e libán repülni, mint repülőgépen? - fordította le a kérdést az Izé. - Azt mondja, hogy ez nagyon izgalmasan hangzik. Néha ők is látnak repülőgépeket, de távol tartják magukat tőlük.
A liba oldalra dőlt. Masklin legszívesebben még a lábujjaival is kapaszkodott volna.
- Azt mondja, biztos sokkal izgalmasabb, mint libán repülni - folytatta az Izé.
- Hát, nem is tudom - suttogta Masklin elhaló hangon.
A leszállás még a repülésnél is sokkal borzasztóbb volt. Ahogy azt később Masklin megtudta, jobb lett volna, ha vízen landolnak, de Bokor a földre vezette őket. A libák ezt nem nagyon szerették. Ez annyit jelentett, hogy majdnem meg kellett állniuk a levegőben, vadul verdestek a szárnyaikkal és az utolsó néhány centiméteren egy nagy zökkenéssel estek túl.
Pion segített lekászálódni a földre, ami jobbra-balra dülöngélt Masklin szeme előtt. A másik két utazó eltámolygott mellette, át a madarak tömegén.
- Föld! - lihegte Angalo. - És milyen közel van! Nem hittem volna, hogy még egyszer az életben látni fogom!
Térdre ereszkedett.
- És olyan szörnyű a hangjuk! - panaszolta. - És jobbra-balra dülöngélnek! Ráadásul olyan kényelmetlenek a tollaik alatt!
Masklin ellazította a karjait, hogy kiűzze belőlük az izomlázat.
A körülöttük elterülő táj nem sokban különbözött attól, ahonnan elindultak, eltekintve attól, hogy a növények alacsonyabbak voltak és Masklin egyáltalán nem látott vizet.
- Bokor azt mondta, hogy ennél közelebb a libák már nem mehetnek - magyarázta az Izé. - Közelebb menni túl veszélyes.
Bokor biccentett és egy távoli pontra mutatott a látóhatáron.
Oda, ahol egy fehér alak emelkedett az égnek.
- Az? - tudakolta Masklin.
- Az a rakéta? - kérdezte Angalo.
- Igen.
- Nem tűnik túl hatalmasnak - jegyezte meg Gurder csendesen.
- Azért, mert még messze van - világosította fel Masklin.
- Helikoptereket látok - nézett körül Angalo. - Nem csodálom, hogy Bokor nem akarta közelebb vinni a libákat.
- Mennünk kell - nógatta Masklin a többieket. - Csak egy óránk maradt és számításaim szerint az éppen csak, hogy elég lesz. Öö. Jobb lesz, ha elbúcsúzunk Bokortól. Meg tudnád neki magyarázni, Izé? Mondd meg neki, hogy - hogy később visszajövünk és megpróbáljuk megkeresni. Később. Ha minden jól alakul. Remélem.
- Ha lesz majd később - tette hozzá Gurder. Úgy nézett ki, mint a mosott rongy.
Bokor bólintott amikor az Izé befejezte a fordítást és előretolta Piont.
Az Izé lefordította Masklinnak, mit akar tőlük Bokor.
- Micsoda? Őt nem vihetjük magunkkal! - kiáltott fel Masklin.
- Bokor bátorítja az utazásra a fiatal manákat - magyarázta az Izé. - Pion még csak tizennégy hónapos de már járt Alaszkában is.
- Próbáld elmagyarázni neki, hogy mi nem megyünk semmiféle Laskába - kérte Masklin. - Próbáld megértetni, hogy mi minden történhet vele!
Az Izé lefordította Masklin kifogásait.
- Azt felelte, ez így van jól. A fiatal fiúknak friss tapasztalatokat kell szerezniük.
- Micsoda? Biztos, hogy jól beszéled azt az ősmanát? - kételkedett Masklin.
- Igen.
- Hát nem mondtad neki, hogy milyen veszélyes lehet?
- De igen. Azt felelte, hogy a veszély az életformájuk.
- De még akár meg is ölhetik!
- Ha megölik, akkor csillaggá válik és felkerül az égre.
- Ebben hisznek?
- Igen. Hitük szerint a manák operációs rendszere a libák operációs rendszeréből származik. Ha egy liba életében jó liba volt, akkor manaként születik ujjá. Ha egy jó mana meghal, akkor NASA felviszi az égre és csillag lesz belőle.
- Mi az az operációs rendszer? - kérdezte Masklin. Az Izé most vallásról beszélt. Ő pedig mindig elveszettnek érezte magát, ha vallásról volt szó.
- Az operációs rendszer benned van és mindig megmondja, hogy mit kell tenned - próbálta megmagyarázni az Izé.
- Ezt léleknek hívják - ellenkezett Gurder elcsigázottan.
- Sohasem hallottam még ekkora sületlenséget - derült Angalo. - De legalább nem olyan, mint amikor még az Áruházban éltünk és abban hittünk, hogy kerti szobrokként térünk vissza, mi? - és könyökével hasba bökte Gurdert.
Gurder azonban ahelyett, hogy ettől a kijelentéstől dühösebb lett volna, csak még jobban elcsüggedt.
- Hadd jöjjön a legény, ha igazán akar - folytatta Angalo. - Megmutatja majd, hogy milyen az igazi spiritusz. Arra emlékeztet, amikor még én is ilyen fiatal voltam.
- Az anyja azt mondta, hogy ha honvágya támad, mindig fog találni egy libát, ami hazaviszi - tette hozzá az Izé.
Masklin szóra nyitotta a száját.
De most olyan pillanat jött el, amikor az ember nem tud szólni egy szót sem, mert éppen nincs semmi mondanivalója. Ha meg kell magyarázni valamit valakinek, akkor kell lennie valaminek, amit mindketten ismernek, valami közös kiindulópontnak, és Masklin nem volt benne biztos, hogy Bokor környékén van ilyen pont. Csodálkozott, hogy Bokor számára milyen tágas a világ. Talán mindennél nagyobb, amit Masklin el tud képzelni. De az égnél feljebb még ő sem jutott.
- Akkor minden rendben - nyugodott meg. - De most már indulnunk kell. Nincs időnk semmiféle könnyes bú...
Pion intett az anyjának, majd Masklin mellé állt, aki a döbbenettől szóhoz sem jutott. Később - amikor már megértette a libás manákat - sem tudta megszokni, hogy így válnak el egymástól. Úgy tűnt a távolság semmit sem jelent nekik.
- Akkor gyerünk - adta ki az utasítást.
Gurder haragosan nézett Tolldíszre, aki ragaszkodott hozzá, hogy ilyen messzire elkísérje őket. - Őszintén remélem, hogy tudok még beszélni ennek a manának a fejével - dohogott.
- Bokor elmondta nekem, hogy Tolldísz csaknem tisztességes mana - intette le Masklin. - Csak egy kicsit önfejű.
- Éppen úgy, mint te - mondta Angalo Gurdernek.
- Én? Én aztán nem... - kezdett tiltakozni Gurder.
- Hát persze, hogy nem - vágott közbe Masklin békítőleg. - De most már aztán tényleg induljunk.

 

Akkora bozóton vágtak át, ami kétszer, sokszor háromszor olyan magas volt, mint ők maguk.
- Sosincs elég időnk - lihegte Gurder.
- Tartogasd a levegőt a futásra - figyelmeztette Angalo.
- Van az Űrrepülőn füstölt lazac? - érdeklődött Gurder.
- Nemtom - vallotta be Masklin, miközben átgázolt egy különösen szívós fűcsomón.
- Nem, nem hinném - jelentette ki Angalo határozottan. - Olvastam erről egy könyvben. Az Űrrepülő utasai tubusból étkeznek.
A manák csendben futottak tovább, amíg megemésztették ezt a kijelentést.
- Mit? Fogkrémet? - kérdezte Gurder egy kis idő múlva.
- Dehogy fogkrémet. Hát persze, hogy nem fogkrémet. Biztos vagyok benne, hogy nem azt.
- Hát mi mást tartanak még tubusban?
Angalo végiggondolta.
- Ragasztót? - bizonytalanodott el.
- Ez számomra nem hangzik valami étvágygerjesztően. Fogkrém ragasztóval?
- Azoknak, akik az Űrrepülőt vezetik, biztosan nagyon ízlik. Láttam, hogy mosolyogtak a fényképeken - emlékezett Angalo.
- Az valószínűleg nem mosoly volt, hanem csak a fogaikat próbálták szétfeszíteni - vélte Gurder.
- Nem, te teljesen rosszra gondolsz - Angalo elhatározta, hogy megpróbál gyorsan gondolkozni. - A gravitáció miatt kell az ételeket tubusban tartani.
- Miféle gravitáció miatt?
- Odafönt nincs belőle túl sok.
- Sok micsoda?
- Gravitáció. Odafönn minden csak úgy lebeg.
- Micsoda? Mint a vízen?
- Nem, hanem a levegőben. Tudod, mert nincs semmi, ami a tálcán tartaná.
- Aha - bólintott Gurder. - Ezért van náluk ragasztó.
Masklin tudta, hogy azok ketten akár egy óráig is képesek ezt folytatni. Ez a beszélgetés azt jelentette: Élek és te is élsz. De nagyon félünk, hogy esetleg már nem sokáig élünk, inkább beszélgetünk, mert beszélgetni sokkal jobb, mint gondolkodni.
Napokkal, vagy hetekkel ezelőtt minden sokkal egyszerűbbnek tűnt, de most...
- Mennyi időnk maradt, Izé?
- Negyven perc.
- Megint meg kell állnunk pihenni! Gurder nem fut, csak szédeleg.
Összerogytak egy bokor árnyékában. Az Űrrepülő nem tűnt sokkal közelibbnek, de már itt is nyilvánvalóvá vált a humanók aktivitása. Több helikopter repült arra. Ennek megfelelően a humanók is többen voltak, mint ahogy ez Pion kétségbeesett jelzéseiből kiderült, aki felmászott a bokorra körülnézni.
- Aludnom kell - motyogta Angalo.
- Hát nem aludtál a libán? - kérdezte Masklin.
- Te tudtál?
Angalo kilesett a sötétből.
- Hogy fogunk felszállni az Űrrepülőre? - érdeklődött.
Masklin megvonta a vállát. - Hát, az Izé azt mondta, hogy nem kell rá felszállnunk. Elég, ha csak őt rakjuk fel.
Angalo a könyökére támaszkodott. - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem fogunk utazni rajta? Annyira vágytam rá!
- Nem hinném, Angalo, hogy ez olyan, mint egy Teherautó. Nem hiszem, hogy nyitva lesz felejtve egy ablak és besurranhatunk rajta - kételkedett Masklin. - Különben is, szerintem sokkal több mana és zsineg kellene ahhoz, hogy elvezessük, mint amennyi a teherautóhoz kellett.
- Tudod, hogy életem legnagyszerűbb pillanata volt, amikor Teherautót vezettem - álmodozott Angalo. - Amikor azokra a hónapokra gondolok, amikor még az Áruházban éltem és mit sem tudtam az Odakintről...
Masklin udvariasan várt. Nehéznek érezte a fejét.
- Nos? - várta a folytatást.
- Nos, mi?
- Mi történik, amikor arra az időre gondolsz, amikor az Áruházban éltél és nem tudtál semmit az Odakintről?
- Úgy tűnik, csak elvesztegettem az életem. Tudod mit szeretnék csinálni, ha - úgy értem akkor, amikor majd hazaérünk? Le akarok írni mindent, amit azóta tanultunk. Erre vagyok hivatva. Megírni a könyvünket. Nem csak a humanók könyveit olvasni, amik tele vannak kitalált dolgokkal. És nem is olyat, mint Gurder Manák Könyve. Olyat, ami tele van hasznos dolgokkal, mint például a Tudomány...
Masklin Gurderre pillantott. Az Apát nem fűzött semmilyen megjegyzést az elhangzottakhoz. Már mélyen aludt.
Pion összegömbölyödött és horkolni kezdett. Angalo hangja is elnehezedett. Ásított egyet.
Nem hunyták le a szemüket már órák óta. A manák főleg éjjel alszanak, de szükségük volt szunyókálásra napközben is. Maga Masklin is bóbiskolt.
Még emlékezett rá, hogy így szól: - Izé? Kérlek ébressz majd fel tíz perc múlva.

 

 

VII.

MŰHOLDAK: Az ŰRBEN vannak és azért maradnak ott, mert olyan gyorsan száguldanak, hogy nem marad idejük leesni. A TELEVIZIÓMŰSOR viszont leesik róluk. A MŰHOLDAK a TUDOMÁNY részei.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Nem az Izé ébresztette fel Masklint. Gurder hangja ébresztette fel.
Masklin félig behunyta a szemét és hallgatózott. Gurder halkan beszélt az Izéhez.
- Hittem az Áruházban - panaszkodott Gurder -, holott az csak olyasvalami volt, amit humanók építettek. És úgy gondoltam, hogy Richard Unoka valamilyen különleges személy és kiderült róla, hogy csak egy humanó, aki énekel, miközben vizezi magát...
-...zuhanyozik...
-...és most az is kiderült, hogy a világon manák ezrei élnek! Ezrek! Akik különféle dolgokban hisznek! Az az ostoba Tolldísz abban hisz, hogy a felszálló Űrsiklók fújják a fellegeket. Tudod mire gondoltam, amikor meghallottam ezt a sületlenséget? Arra gondoltam, hogy ha ő érkezett volna ilyen kalandos úton hozzánk, akkor ő gondolná rólam, hogy ostoba vagyok! Hogy ostoba vagyok! Izé?
- Most inkább tapintatosan hallgatok.
- Angalo a buta gépészetben hisz, Masklin pedig, ó, nem is tudom. Az űrben. Vagy talán nem is hisz semmiben. Ennek ellenére így is remekül megvannak. Megpróbálok fontos dolgokban hinni, öt percnél tovább nem megy. Hát hol itt az igazság?
- Inkább most sem mondok semmit.
- Csak az élet értelmét akarom megtalálni.
- Ez dicséretes szándék.
- Azon gondolkozom, mi lehet a legfőbb igazság?
Csend. Majd kis idő múlva az Izé megszólalt. - Emlékszem arra, amikor egyszer Masklinnal a manák származásáról beszélgettél. Akkor engem akartál megkérdezni. Most válaszolok neked. Engem nem anya szült, engem úgy készítettek. Tudom, hogy ez igaz. Tudom, hogy fémből és műanyagból vagyok, de azt is tudom, hogy a fémen és a műanyagon belül élek. Ez számomra lehetetlennek tűnik és nem is vagyok teljesen biztos benne. De nagyon kényelmes. Ahogy a manáknak, úgy nekem is vannak adataim, amik a manák eredetéről szólnak egy másik bolygón, mielőtt ide jöttem több ezer évvel ezelőtt. Ez talán igaz is lehet. Talán nem. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy eldöntsem.
- Én tudom, hogy honnan jöttem, én az Áruházból jöttem - motyogta Gurder, félig magának. - És még a kőfejtőben sem volt túl rossz. Helyes feladatom volt. Fontos voltam a többiek számára. Hogy menjek vissza azzal a tudással, hogy minden, amiben eddig hittem, az Áruház, Arnold Testv. és Richard Unoka is csak... csak egy tévedés volt?
- Nem tudok tanácsot adni. Sajnálom.
Masklin úgy döntött, ez a megfelelő pillanat arra, hogy tapintatosan felébredjen. Megköszörülte a torkát, hogy biztos legyen benne, Gurder meghallja.
Az Apát elpirult.
- Én nem aludtam - mondta röviden.
Masklin felállt.
- Mennyi időnk van még, Izé?
- Huszonhét perc.
- Miért nem ébresztettél fel hamarabb?!
- Úgy gondoltam, jobb, ha kipihened magad.
- De még hosszú út van hátra. Így nem fogunk tudni időben feltenni a gépre. Ébresztő! - rugdosta meg finoman Angalót. - Gyerünk, futnunk kell tovább. Hol van Pion? Jó, már látom. Gyerünk, Gurder!
Továbbkocogtak a bozótban. A távolból szirénák panaszos hangja hallatszott.
- Jól lerövidítetted az utat, Masklin - dicsérte Angalo.
- Gyorsabban! Fussatok gyorsabban!
Már olyan közel értek, hogy Masklin ki tudta venni az Űrrepülő alakját. Rettenetesen magas volt. Úgy tűnt, a földön nem is lehet használni semmire.
- Remélem, van egy jó terved, Izé - lihegte, miközben kicselezték a bokrokat. - Mert én soha nem lennék képes felvinni téged ennek a tetejére.
- Ne aggódj. Hamarosan elég közel leszünk.
- Mit értesz ezen? Még hosszú út van hátra.
- Ahhoz már elég közel van, hogy kapcsolatba lépjek vele.
- Mit akarsz ezzel mondani? Talán van egy hétmérföldes csizmád? - érdeklődött Angalo.
- Tegyetek le.
Masklin engedelmesen letette a fekete dobozt a földre. Az Izé kinyújtotta az egyik érzékelőjét, egy kis ideig finoman lengette, majd az Űrrepülő felé mutatott vele.
- Mi a fenének játszol? - háborodott fel Masklin. - Ez csak időpocsékolás!
Gurder felnevetett, habár nem valami vidáman.
- Tudom, hogy mit csinál. Felküldi magát az Űrrepülőre. Így van, Izé?
- Átküldök egy vezérlőutasítást a kommunikációs műhold komputerének - helyeselt az Izé.
A manák szóhoz sem jutottak.
- Megpróbálom másképp megmagyarázni... igen. Utasítom a műhold komputerét, hogy ezen túl nekem engedelmeskedjen. Habár nem túl intelligens.
- Tényleg meg tudod tenni? - lepődött meg Angalo.
- Természetesen.
- Hú. És nem vész el belőled az a darab, amit odaküldesz?
- Nem. Mégpedig azért nem, mert nem távozik belőlem semmi.
- Egyszerre elküldöd egy részed és meg is tartod?
- Igen.
Angalo Masklinra nézett.
- Értettél ebből valamit? - csodálkozott.
- Én megértettem - sóhajtott fel Gurder. - Az Izé azt akarta mondani, hogy ő nem csak egy gép, hanem... hanem elektronikus gondolatok összessége, amelyek be vannak zárva egy gépbe. Legalábbis azt hiszem.
A fények villództak az Izé tetején.
- Hosszú ideig fog tartani? - kérdezte Masklin.
- Igen. Életbevágóan fontos, hogy most ne nyúljatok hozzám.
- Azt hiszem, ezzel azt akarja mondani, hogy nem akarja, hogy beszéljünk hozzá - magyarázta Gurder. - Ő most nagyon erősen összpontosít.
- Az - javította ki Angalo. - Nem ő, hanem az. Arra kényszerített minket, hogy iderohanjunk, de most, hogy itt vagyunk, csak várunk.
- Valószínűleg csak elég közel akart kerülni, hogy megcsinálja a... azt amit meg akar csinálni - találgatta Masklin.
- Mennyi ideig fog tartani? - kérdezte Angalo. - Ilyenkor huszonhét perc is éveknek tűnik.
- Legalább huszonhét percig - tippelt Gurder.
- Igen. De lehet, hogy tovább.
Pion megragadta Masklin karját, másik kezével a távolban derengő fehér alak felé mutatott és a Floridaiak nyelvén elhadart egy hosszú mondatot ami, ha az Izének igaza volt, közel állt az ősmanához.
- Az Izé nélkül nem értem mit akarsz mondani - közölte Masklin. - Ne haragudj.
- Nem beszélni libanyelv - tette hozzá Angalo.
Félelem suhant át a fiú arcán. Felkiáltott és keményen megrángatta Masklin karját.
- Azt hiszem nem akar ilyen közel maradni az Űrrepülőhöz, amikor az felszáll - hibázott rá Angalo. - Talán fél a zajtól. Ugye - félsz - az - erős - zajtól? - tagolta a kérdést.
Pion dühösen bólintott.
- Nem lehet hangosabb, mint amilyet a repülőtéren hallottunk - vélte Angalo. - Csak morajlás. Talán szándékosan nevelik beléjük a félelmet.
- Nem hinném, hogy Bokor embereibe bele lenne bármiféle félelem is nevelve - gondolkozott el Masklin. Felnézett a rakéta fehér tornyára. Nagyon távolinak és mégis valahogy nagyon közelinek tűnt.
Nagyon nagyon közelinek.
- Mit gondolsz, mennyire biztonságos ez a hely, ahol vagyunk? - kérdezte. - Már úgy értem, felszálláskor.
- Hagyd már - intette le Angalo. - Az Izé nem hozott volna minket ilyen közel, ha nem lenne biztonságos.
- Persze, persze - helyeselt Masklin. - Igaz. Igazad van. Butaság ezen hosszan rágódni.
Pion sarkon fordult és elfutott.
A többiek visszanéztek az Űrrepülőre. A fények bonyolult mintákba futottak össze az Izé tetején.
Valahol felharsant egy újabb sziréna. Olyan elképesztően hangosan, mintha csak a világ legerősebb rugóját feszítették volna meg, és engedték volna el.
Amikor Masklin megszólalt, a többiek azt hallották ki belőle, amit csak akartak.
- Pontosan arról van szó, - tagolta - hogy el tudja-e dönteni az Izé, hogy milyen közel állhat egy mana az Űrrepülőhöz, amikor az felszáll? Úgy értem, nem gondoljátok, hogy ezen a téren nincs elég tapasztalata?
Egymásra néztek.
- Talán álljunk egy kicsit hátrább...? - kezdte Gurder.
Megfordultak és elsétáltak.
Azután mindegyikük, anélkül, hogy a másikra nézett volna, egyre gyorsabban és gyorsabban kezdet sétálni.
Gyorsabban és gyorsabban.
Majd abbahagyták a sétálást és rohanni kezdtek keresztül a bozóton és a fűcsomókon, megcsúszva a köveken. A könyökük úgy járt fel és alá, akár egy dugattyú. Gurder, aki egyébként azonnal kifogyott a lélegzetből, amint a sétálásnál gyorsabb iramra váltottak, úgy pattogott, mint egy léggömb.
- Tudja... valaki,... hogy... még... milyen... közel... vagyunk? - zihálta Angalo.
A hátuk mögül olyan zaj hallatszott, mintha az egész világ egyszerre venne egy mély lélegzetet. Utána pedig...
...nem hallatszott semmi, mintha egy láthatatlan kalapács egyszerre ütötte volna meg mindkét fülüket.

 

 

VIII.

ŰR: Két féle meghatározása van: a) valami, amiben nincs semmi, és b) semmi, amiben minden benne van. Ez marad nálad, amikor kiüríted a zsebeidet. Az űrben nincs levegő és gravitáció, ami az embereket a tárgyakhoz rögzíti. Ha nem lenne űr, minden egy helyre lenne összelapátolva. Az űrt MŰHOLDAK, ŰRREPÜLŐGÉPEK, BOLYGÓK és A HAJÓ számára tervezték.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Kis idő elteltével, amikor a föld már nem rázkódott alattuk, a manák felsegítették egymást és vaksin pislogtak.
- ! - közölte Gurder.
- Micsoda? - kérdezte Masklin, de mintha a saját hangja valahol elmaradt volna tőle.
- ? - kérdezte Gurder.
- ? - kérdezte Angalo.
- ?
- Micsoda? Nem hallak benneteket! Ti hallotok engem?
- ?
Masklin látta, hogy Gurdernek mozog a szája. A füleire mutatott és megrázta a fejét.
- Megsüketültünk!
- ?
- ?
- Azt mondtam, megsüketültünk - nézett fel Masklin.
Füst hullámzott a fejük felett és azon túl egy hosszú, hegyes nyíl emelkedett felfelé olyan gyorsan, hogy a manák szinte fel sem tudták fogni. Tűz áradt belőle és egy felhőpamacsot fújt ki. A dörgés nagyon erősen hallatszott, majd elhalkult, de nagyon lassan.
Masklin bedugta az ujját a fülébe és megpróbálta kitisztítani.
Ahogy a morajlás elhalkult, átadta a helyét valami félelmetes, zúgó csendnek.
- Hall valaki? - kockáztatta meg a kérdést. - Hall engem valaki?
- Ez, - tátogta Angalo, miközben hangja elmosódott és természetellenesen csendes volt, - tényleg nagyon hangos volt. Hirtelen nem is tudnék olyan dolgot mondani, ami hangosabb nála.
Masklin helyeslően bólintott. Úgy érezte magát, mintha mozsárban törték volna össze.
- Te tudtál erről a zajról, Angalo - mondta gyengén. - Ugye a humanók a zajon repülnek?
- Ó, igen. Egészen a csúcsig.
- Senki sem kényszeríti rá őket?
- Öö. Nem hinném - tétovázott Angalo. - Azt hiszem, a könyv azt írta, hogy egy csomóan még akarják is.
- Meg akarják tenni?
Angalo vállat vont. - Ezt állt a könyvben.
A rakétából már csak egy távoli pont látszott a szétoszló füstfelhő tetején.
Masklin hosszasan csodálta.
Őrültek vagyunk, villant agyába a felismerés. Törpék vagyunk az óriások földjén és soha sem hagyjuk abba a tanulást, hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Amikor egy lyukban éltem, legalább mindent tudtam, ami a lyukbeli élethez elég volt, most pedig, egy évvel később olyan messze vagyok az otthonomtól, hogy nem is tudom felfogni és közben olyasmit nézek, miről nem értem, hogy tud felemelkedni anélkül, hogy leesne. És nem tudok visszamenni. Végig kell csinálnom amit elkezdtem bármi legyen is az, mert nem tudok visszafordulni. Nem adhatom fel.
Hát ezt akarta Grimma mondani, amikor a békákról beszélt. Ha megtanulsz valamit, már más ember lettél. Nem tehetsz ellene semmit.
Elfordította a fejét a rakétáról és lenézett. Volt valami hiányérzete.
Az Izé...
Elkezdett visszafelé rohanni, arra, amerről jöttek.
Az apró fekete doboz ott volt, ahová letette. Az érzékelőjét már visszahúzta és minden lámpácskája kihunyt.
- Izé? - kérdezte bizonytalanul.
Halványan felparázslott egy vörös fénypont. Masklin hirtelen a forró napsütés ellenére dideregni kezdett.
- Jól vagy? - érdeklődött.
A fénypont hunyorgott.
- Túl gyors. Kifogyott az ene... - halkult el az Izé hangja.
- Ene? - nézett nagyot Masklin. Megpróbált nem gondolni arra, hogy az egész világ zúg körülötte.
A fénypont elhalványodott.
- Izé? Izé? - simogatta meg gyengéden a dobozt. - Működsz még? Jön a Hajó? Mit tegyünk most? Ébredj fel! Izé?
A fénypont kihunyt.
Masklin felvette az Izét a földről és csak rázta és rázta.
- Izé?
Angalo és Gurder sietett oda hozzá Pionnal a nyomukban.
- Működik? - kérdezte Angalo. - Nem látok semmiféle Hajót közeledni.
Masklin feléjük fordult.
- Az Izé leállt - közölte velük.
- Leállt?
- Minden lámpája kialudt!
- És ez mit jelent? - kezdett pánikba esni Angalo.
- Nem tudom!
- Meghalt? - ijedezett Gurder.
- Nem halhat meg! Több ezer évig létezett!
Gurder megrázta a fejét. - Nekem ez elég indoknak tűnik a halálra.
- De ez egy, egy Izé.
Angalo leült és a térdei köré fonta a kezeit.
- Mondott valamit, mielőtt elhallgatott? Mikor jön a Hajó?
- Figyeljetek végre rám! Egyáltalán nem érdekel titeket? Kifogyott az ene!
- Ene?
- Biztosan az elektromosságot jelenti. Valahogy ki szokta szívni a vezetékekből. Azt hiszem, egy darabig el is tudja tárolni. De most kifogyott belőle.
Mindannyian a fekete dobozt nézték. Több ezer éven keresztül manáról manára szállt anélkül, hogy egy szót is szólt volna, vagy felvillantak volna a lámpácskái. Csak akkor ébredt fel újra, amikor bevitték az Áruházba és közel került az elektromossághoz.
- Hátborzongató ahogy itt ülünk és nem teszünk semmit - jelentette ki Angalo.
- Nem tudnánk valahol elektromosságot találni? - kérdezte Gurder.
- Itt? Itt nincs sehol! - csattant fel Angalo. - A semmi kellős közepén állunk!
Masklin felállt és körülnézett. Úgy vélte, lát valamilyen épületet a távolban. Néha egy-egy jármű is elhaladt a közelükben.
- Mi van a Hajóval? - érdeklődött Angalo. - Közeledik?
- Nem tudom!
- Hogy fog ránk találni?
- Nem tudom!
- Ki vezeti?
- Nem tu... - Masklin elborzadva hallgatott el a mondat közepén. - Senki! Úgy értem, ki lenne képes rá? Több ezer éve nincs rajta senki!
- Akkor ki fog vele iderepülni?
- Nem tudom! Talán az Izé?
- Ezt úgy érted, hogy csak repül és nem irányítja senki?
- Igen! Nem! Nem tudom!
Angalo felkancsalított a kék égre.
- Húha! - csüggedt el.
- Elektromosságot kell szereznünk az Izének - határozott Masklin. - Ha ide akarta hívni a Hajót, akkor a Hajónak szüksége lesz valakire, aki elmondja, hol vagyunk.
- Ha sikerült idehívnia a Hajót - kételkedett Gurder. - Lehet, hogy kifogyott az enéből, mielőtt még megtehette volna.
- Nem lehetünk benne biztosak - ellenkezett Masklin. - Különben is, segítenünk kell az Izének. Utálom, hogy így kell látnom.
Pion, aki már korábban eltűnt a bokrok között, egy gyíkot vonszolva tért vissza.
- Ó - állapította meg Gurder minden finomkodás nélkül. - Itt jön a vacsoránk.
- Ha az Izé tudna beszélni, most elmondhatnánk Pionnak, hogy te a gyíkokat nem túl sokáig tudod elviselni - vigyorgott Angalo.
- Körülbelül két másodpercig - értett vele egyet Gurder.
- Gyerünk - állt fel Masklin fáradtan. - Keressünk magunknak valami árnyékot és készítsünk egy új tervet.
- Ó, egy tervet - húzta el a száját Gurder, mintha egy terv még egy gyíknál is rosszabb lenne. - Szeretem a terveket.
Ettek - nem túl jóízűen -, majd lefeküdtek és az eget vizsgálták. Az úton nem aludtak eleget. Könnyen elszenderedtek.
- Meg kell állapítanom, hogy ezek a Floridaiak mindent remekül kidolgoztak - nyújtózkodott lustán Gurder. - Otthon nagyon hűvös van, itt viszont a fűtés éppen a megfelelő értékre van beállítva.
- Már mióta magyarázom neked, hogy ez nem a fűtés - oktatta Angalo, miközben feszülten figyelte, nincs-e valami jele az ereszkedő Hajónak. - És a szél sem a légkondicionálóból fúj. A nap melegít minket.
- Eddig azt hittem, csak világít - mentegetőzött Gurder.
- Világít és onnan jön a meleg is - magyarázta Angalo. - Olvastam egy könyvben. A nap egy nagy tűzgolyó, nagyobb, mint a világ.
Gurder gyanakodva figyelte a napot a szeme sarkából.
- Tényleg? - kérdezte. - És mi tartja odafent?
- Semmi. Egyszerűen csak ott van.
Gurder megint felkancsalított a napra.
- És ezt mindenki tudja?
- Erről meg vagyok róla győződve. Egy könyvben írták le.
- Ilyeneket olvasnak az emberek? Na, ezt hívom én felelőtlenségnek. Ez egy nagyon idegesítő dolog.
- Több ezer nap van odafent. Ezt meg Masklin mondta.
Gurder egy mély lélegzetet vett. - Igen, ezt már korábban is hallottam tőle. Galaxisnak, vagy minek hívják. Mindenesetre ezt én határozottan ellenzem.
Angalo kuncogott.
- Nem tudom, mi olyan vicces - mondta Gurder fagyosan.
- Mondd el neki, Masklin - kérte Angalo.
- Ez az egész így nagyon jól megfelel neked - motyogta Gurder. - Te csak annyit vársz az élettől, hogy minél több járművet vezess el a lehető leggyorsabban. Én viszont meg akarom érteni a világot. Lehet, hogy odafent több ezer nap van, de miért?
- Nem értem, hogy mi itt a probléma - ásított lustán Angalo.
- Ez az egyetlen olyan dolog, ami probléma. Mondd el neki Masklin.
Mindketten Masklinra néztek.
Legalábbis oda, ahol az előbb még Masklin ült.
De már nem volt köztük.

 

Az égbolton túl ott volt az, amit az Izé univerzumnak hívott. Benne volt a mindenség - legalábbis az Izé szerint - és a semmi. A mindenség nagyon kicsi volt, a semmi pedig olyan hatalmas, hogy azt senki sem tudja elképzelni.
Például az emberek gyakran mondogatják, hogy az ég teli van csillagokkal. Ez nem igaz. Az ég éggel van teli és ezzel összehasonlítva nagyon kevés odafent a csillag.
Éppen ezért elképesztő, hogy a csillagok milyen mély benyomást tudnak gyakorolni az emberre...
Közülük több ezer most azt nézi, hogy a Föld körül egy fényes, új csillag kering.
Az oldalára Arnsat-1 van írva. Őszintén szólva teljesen feleslegesen, hiszen a csillagok nem tudnak olvasni.
Egy fényes tál nőtt ki belőle.
Ezután az alatta lebegő bolygó felé kellett volna fordulnia, készen arra, hogy régi filmeket és friss híreket sugározzon.
De nem ez történt. Más parancsokat kapott.
Hajtóművének egy apró lökésével elfordult a Földtől és új célpontot keresett az űrben.
Éppen akkor, amikor megtalálta, a régi filmek és a friss üzleti hírek rajongói dühödten ordítoztak a telefonokba, néhányan közülük pedig lázasan próbáltak a műholdnak új utasításokat küldeni.
De ez nem számított, mert az többé már nem figyelt rájuk.

 

Masklin keresztülvágtatott a bozóton. A többiek csak vitatkozzanak és civakodjanak nyugodtan, gondolta. Nekem viszont gyorsan meg kell tennem, ami az eszembe jutott. Nem hinném, hogy sok vesztegetni való időm maradt.
Először fordult vele elő, hogy teljesen magára volt utalva azóta, hogy abban a lyukban élt és egyedül kellett vadászni mennie, mert nem volt más, aki vadásszon.
Jobb volt akkor? Legalábbis egyszerűbb. Csak meg kellett próbálnia enni anélkül, hogy őt ette volna meg valami. Már azt is győzelemként tartotta számon, ha túlélt egy napot. Minden rossz volt ami vele történt, de legalább érthetően, manaméretűen rossz.
Azokban a napokban a világ végét egyik oldalról az autópálya, másik oldalról a mezők után elterülő erdő jelentette. Most nem voltak határok, de több probléma akadt, mint amit meg tudott oldani.
De legalább tudta, hol találhat elektromosságot. Mindig lehet találni elektromosságot olyan épületek közelében, amiben humanók tartózkodnak.
Masklin előtt véget ért a bozót és kiért egy útra. Ráfordult és még gyorsabban kezdett futni. Ha az ember egy út mentén fut, hamarosan humanókat is talál valahol...
Lépéseket hallott a háta mögül. Hátranézett és megpillantotta Piont. A fiatal Floridai aggódva mosolygott rá.
- Maradj le! - parancsolta Masklin. - Gyerünk! Gyerünk! Menj vissza! Miért követsz engem? Maradj le!
Pion dühösen nézett rá. Az útra mutatott és mondott néhány szót.
- Nem értelek! - kiáltotta Masklin.
Pion magasan a feje fölé emelte a kezét tenyérrel lefelé.
- Humanók? - találgatta Masklin. - Igen. Tudom. De tudom, mit csinálok. Menj vissza!
Pion megint hablatyolt valamit.
Masklin felemelte az Izét. - Beszélő doboz nem működik - mutatta gyámoltalanul. - Te jó ég, miért beszélek így? Te legalább olyan intelligens vagy, mint én. Gyerünk, menj vissza. Menj vissza a többiekhez.
Sarkon fordult és rohant tovább. Egy pillanatra hátrafordult és látta, hogy Pion őt nézi.
Mennyi időm van még? kérdezte magától. Az Izé egyszer elmondta, hogy a Hajó nagyon gyorsan repül. Bármelyik pillanatban megérkezhet. De az is lehet, hogy egyáltalán nem jön...
Látta, hogy alakok bukkannak fel a bokrok mögött. Igen, ha az ember követ egy utat, előbb vagy utóbb humanókkal találkozik. Mindenütt ott vannak.
Igen, talán a Hajó egyáltalán nem is jön.
Ha tényleg nem jön, akkor amit most teszek, az a legnagyobb őrültség, amit egy mana bárhol és bármikor elkövetett a manaság egész történelme során.
Kilépett egy kaviccsal felszórt körbe. Egy kis teherautó parkolt ott, az oldalára a Floridaiak istenének, NASA-nak a nevét festették. Mellette pár humanó állt egy háromlábú asztal fölé görnyedve.
Nem vették észre Masklint, aki szívdobogva közeledett hozzájuk.
Letette az Izét a földre.
Kezéből tölcsért formált a szája előtt.
Megpróbált olyan tisztán és lassan kiáltani, ahogy csak tudott.
- Hé, ti ott! Ti! Hu-ma-nók!

* * *

- Hogy mit csinált? - kiáltott fel Angalo.
Pion újra elmutogatta az eseményeket.
- Beszélt a humanókhoz? - kérdezte Angalo. - És bement egy kerekeken guruló szobába?
- Azt hiszem, hallottam egy teherautó motorját - emlékezett Gurder.
Angalo a tenyerébe csapott az öklével.
- Aggódott az Izé miatt - dühöngött. - Bármi áron elektromosságot akart szerezni!
- De kilométerekre vagyunk minden épülettől! - ellenkezett Gurder.
- De nem arrafelé, amerre Masklin ment! - vicsorgott Angalo.
- Tudtam, hogy ennek egyszer meg kell történnie! - jajgatott Gurder. - Megmutatni magunkat a humanóknak! Az Áruházban ez soha sem történt meg! Most mit tegyünk?

 

Masklin arra gondolt: eddig nem is olyan rossz.
A humanók nem igazán tudták, mi is ő valójában. Még el is hátráltak tőle! Azután az egyik odasietett a teherautóhoz és belebeszélt egy zsinóron lógó készülékbe. Ez talán valamilyen telefon, gondolta Masklin értelmesen. Amíg mozdulatlanul állt, az egyik humanó kivett egy dobozt a teherautó hátuljából és úgy kúszott Masklin felé, mintha azt várná, hogy fel fog robbanni. Amikor Masklin intett egyet, tényleg esetlenül hátraugrott.
A másik humanó mondott valamit, mire az óvatosan letette a dobozt a kavicsra néhány méterre Masklintól.
Mindketten feszülten figyelték.
Masklin mosolygott, hogy megnyugtassa őket és bemászott a dobozba. Ekkor újra feléjük intett.
Az egyik humanó vigyázva lehajolt, megfogta a dobozt, és olyan óvatosan emelte fel, mintha valami nagyon ritka és törékeny kincset tartalmazna. Odavitték a teherautóhoz. A humanó beszállt, a dobozt pedig rettentő óvatosan a térdére tette. Egy rádió mély, humanóhangon recsegett.
Hát, innen már nincs visszaút. Ezt tudva Masklin majdnem teljesen megnyugodott. Talán ez csak a következő lépés volt az élet országútján.
A humanók úgy néztek rá, mint akik nem hisznek a szemüknek.
A teherautó rázkódott. Egy kis idő múlva ráfordult egy jól kiépített útra, ahol egy másik teherautó várta. A parkoló teherautóból egy humanó szállt ki, beszélt Masklin teherautójának a sofőrjével, a humanók lassú módján nevetett, de ahogy megpillantotta Masklint a dobozban, nagyon hamar lefagyott a vigyor az arcáról.
Valósággal rohant visszafelé a járművéhez és sietve elkezdett beszélni egy másik telefonba.
Tudtam, hogy ez fog kisülni belőle, gondolta Masklin. Nem tudják, mit kezdjenek egy igazi manával. Elképesztő.
De legalább elvisznek valahová, ahol van elektromosság...
Dorcas, a mérnök egyszer megpróbálta elmagyarázni Masklinnak az elektromosság lényegét, de sikertelenül, mert még ő maga sem volt teljesen biztos a tudásában. Két féle volt belőle: egyen és váltó. Az egyenáram nagyon unatkozik, mert csak ücsörög az akkumulátorokban. A váltóáram a falakban lévő vezetékekben rohangál és az Izé valahogy el tudja szipkázni, ha elég közel kerül azokhoz a bizonyos vezetékekhez. Dorcas olyan hangnemben beszélt az elektromosságról, mint Gurder szokott Arnold Testv. (al.1905)-ről. Megpróbált tanulni róla, még az Áruházban. Ha az elektromosság a hűtőszekrényekben volt, akkor lehűtött mindent, de sokszor tűzhelyekbe volt bevezetve, akkor pedig mindent felmelegített. Hát ez meg hogy lehet?
Dorcas elmondta, gondolta Masklin. Azt mondtam „elmondta”. Remélem, még mindig mondja.
Tisztafejűnek és páratlanul bizakodónak érezte magát. Az agya azt súgta: ez azért van, mert ha komolyabban belegondolnál a helyzetedbe; abba, amibe belekeveredtél, azonnal pánikba esnél.
Csak mosolyogni.
A teherautó végigdöcögött az úton, a párja pedig követte. Masklin egy harmadik teherautót is látott, ami csörömpölve közeledett és besorolt mögéjük. Rengeteg humanó ült rajta, többségük az eget figyelte.
Nem álltak meg a legközelebbi épületnél, hanem továbbhajtottak a legnagyobb házig, ami előtt sok jármű parkolt. Ott sok humanó várt rájuk.
Egyikük kinyitotta a teherautó ajtaját, nagyon lassan, mivel humanó volt.
A sofőr kiemelte Masklint a teherautóból.
Masklin felnézett az őt bámuló tucatnyi arcra. Látott minden szemet, minden orrlyukat. Mindegyikük rémültnek nézett ki, legalábbis Masklin a szemekből ezt olvasta ki. Az orrlyukak olyanok voltak, mint a normális orrlyukak.
Miatta rémültek meg.
Csak mosolyogni.
Visszabámult a humanókra és szinte vihogva a visszafojtott rémülettől, megkérdezte: - Segíthetek önöknek, uraim?

 

 

IX.

TUDOMÁNY: Egy jó módszer arra, hogy tárgyakat találjunk fel, majd azokat működésre bírjuk. A tudomány megmagyarázza, mikor mi történik körülöttünk. Akárcsak a VALLÁS, de a tudomány jobb, mert több érthető kifogást hoz fel, amikor mégsem tud valamit megmagyarázni. Sokkal több tudomány létezik, mint gondolnád.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Gurder, Angalo és Pion egy bokor alatt gubbasztottak. Árnyékban voltak, de a ború felhője a fejük felett legalább akkora árnyékot vetett, mint a bokor.
- Soha sem fogunk hazajutni az Izé nélkül - sopánkodott Gurder.
- Akkor ki kell szabadítanunk Masklint - javasolta Angalo.
- Az egy örökkévalóságig fog tartani!
- Tényleg? Akkor az majdnem olyan hosszú lesz, mint amennyi időt itt fogunk eltölteni, ha nem jutunk haza - Angalo talált egy kavicsot, ami csaknem tökéletesen megfelelt arra, hogy a kabátjáról letépett szövetcsíkkal egy tüskéből faragott bot végére kötözze; eddigi életében még soha sem látott kőbaltát, de határozottan érezte, hogy hasznos dolgokat lehet művelni egy kődarabbal, ha ráköti egy bot végére.
- Remélem, most már abbahagyod a babrálást azzal a vacakkal - szólt rá Gurder. - Mi hát a nagy terv? Mi ketten egész Florida ellen?
- Nem feltétlenül. Itt is maradhatsz.
- Higgadj le, te Nagy Megmentő. Egy dilis éppen elég.
- Nem hallottam, hogy valami jobb ötlettel álltál volna elő - lóbálta meg Angalo egyszer-kétszer feje felett a kőbaltát.
- Azért, mert nekem sincs jobb ötletem.

 

Egy apró, piros lámpa kezdett halványan pislogni az Izé tetején.
Egy kis idő múlva apró, négyszögletes nyílás tárult fel és berregő hang hallatszott, ahogy az Izé kinyújtott rajta egy lencsét. A lencse lassan körbefordult.
Ezt követően az Izé megszólalt.
- Hol - kérdezte - vagyok?
Feljebb billentette a lencsét és tartott egy kis szünetet, amíg megszemlélte az őt bámuló humanót.
- És hogy kerültem ide? - tette hozzá.
- Erről biztosat nem tudok mondani - felelt Masklin. - Egy szobában vagyunk egy nagy épület belsejében. A humanók nem bántottak. Sőt, azt hiszem, az egyik éppen beszélni próbál hozzám.
- Úgy látom, valamilyen üvegdobozban vagyunk - állapította meg az Izé.
- Még egy pici ágyat is adtak - dicsekedett Masklin. - És azt hiszem mellette az a micsoda egy illemhelyféleség. De figyelj, mi van a Hajóval?
- Remélem, jön - mondta csendesen az Izé.
- Reméled? Reméled? Úgy érted, nem vagy benne biztos?
- Rengeteg minden elromolhat. Ha minden jól megy, a Hajó hamarosan itt lesz.
- Ha nem jön, az egész életemet itt kell leélnem! - kesergett Masklin. - Tudod, hogy csak miattad jöttem ide.
- Igen. Tudom. És köszönöm.
Masklin megnyugodott egy kicsit.
- Nagyon kedvesek velem - mesélte és ezt komolyan is gondolta. - Legalábbis azt hiszem - tette hozzá. - Nehéz erről beszélni.
Átnézett az üvegfalon. Az eltelt néhány percben egy csomó humanó jött be a szobába és mindnyájan őt csodálták. De abban nem volt teljesen biztos, vajon ő most egy megbecsült vendég, vagy rab, netán valahol a kettő között áll.
- Az adott pillanatban ez látszott az egyetlen jó lehetőségnek - mentegetőzött sután.
- Figyelem a kommunikációs vonalakat.
- Állandóan azt csinálod.
- Majdnem minden üzenet rólad szól. Mindenféle szakértő siet ide, hogy megvizsgáljon.
- Miféle szakértők? Manaszakértők?
- Olyanok, akik a szakértői annak, hogy kell beszélni egy idegen világból érkezett élőlénnyel. A humanók még soha sem találkoztak más világok lakóival, de mégis vannak ilyen szakértőik.
- Jól alakulnak a dolgok - józanodott ki Masklin. - A humanók most majd megtudják, milyenek a manák.
- De azt nem, hogy micsodák. Azt hiszik, hogy csak most érkeztél.
- Hát ez igaz is.
- Nem úgy értem, hogy ide az épületbe. A bolygóra. A csillagokból.
- De már több ezer éve megérkeztünk! Mi itt élünk!
- A humanók könnyebben hisznek egy olyan kis emberben, aki a csillagokból érkezett, mint egy olyan kis emberben, aki a Földön él. Inkább hisznek a kis zöld emberkékben, mint a leprechaunokban.
Masklin összeráncolta a szemöldökét. - Ebből egy kukkot sem értek - vallotta be.
- Ne aggódj. Nem számít - forgatta körbe az Izé egy érzékelőjét, hogy többet lásson a szobából.
- Nagyon szép. Nagyon tudományos - jelentette ki.
Ezután szemügyre vett egy nagy műanyagtálcát Masklin mellett.
- Mi az?
- Ó, az gyümölcs, mogyoró, hús és más ételek - felelt Masklin. - Azt hiszem, azt akarják megfigyelni, mit eszek. Úgy vettem észre, Izé, ezek különösen intelligens humanók. Rámutattam a számra és rögtön megértették, hogy éhes vagyok.
- Ó - élcelődött az Izé. - Vigyél a kamarához.
- Hogy mondod?
- Megmagyarázom. Említettem már, hogy figyelem a kommunikációs vonalakat?
- Folyton ezt emlegeted.
- Ez egy vicc. A vicc egy humoros anekdota, vagy történet, a humanók körében közismert. Arról szól, hogy egy idegen világ Hajója landol a földön, idegen lények szállnak ki belőle és azt mondják egy bezinpumpának, egy szemétládának, egy félkarú rablónak és mindenféle gépnek, hogy „Vigyetek a kamaráshoz”. Feltevésem szerint mindez azért történt így, mert fogalmuk sem volt arról, milyen a humanók alakja. Ide helyettesítettem be a kamarás helyett a kamara szót, ami olyan hely, ahol az ételt tárolják. Ez egy vicces szójáték, szóvicc vagy muris sztori.
Az Izé elhallgatott.
- Ó - Masklin elgondolkodott a hallottakon. - Most a kis zöld emberkékről beszéltél?
- Nagyon... Várj egy pillanatot. Várj egy pillanatot.
- Mi történt? Mi történt? - sürgette Masklin.
- Hallom a Hajót.
Masklin hegyezte a füleit.
- Én nem hallok semmit - tárta szét kétségbeesetten a kezét.
- Nem hallható. Rádiózik.
- Hol van? Mondd Izé, hol a Hajó? Mindig azt mondtad, hogy valahol odafent várakozik, de hol?

 

A fáról jött békák, legalábbis akik megmaradtak közülük, a moha alatt kuksoltak, hogy egy kicsit elrejtőzzenek a délutáni nap melege elől.
Alattuk az északi égbolton ezüstként csillogott a fény.
Szép lenne azt gondolni, hogy valahogy megértették. Szép lenne azt gondolni, hogy legendákat költöttek, miszerint a nap és a hold távoli virágok - nappal egy sárga, éjszaka egy fehér. Szép lenne azt gondolni, hogy legendákat költöttek és azt mondták, amikor egy jó béka meghal, akkor lelke a nagy, égi virágokba költözik...
Csak az a baj, hogy mi most békákról beszélünk. Ők úgy hívták a napot, hogy „...brekeke...”. Ők úgy hívták a holdat, hogy „...brekeke...”. Ők mindent úgy hívtak, hogy „...brekeke...” és nagyon nehéz úgy legendákat költeni valamiről, ha nincs meg a szótárukban a megfelelő kifejezés.
Ennek ellenére a békák vezetője biztos volt benne, hogy a holddal valami nem stimmel.
Nagyobb és fényesebb lett.

 

- A holdon hagytuk a Hajót? - lepődött meg Masklin. - De miért?
- Azért, mert az őseid így határoztak - felelt az Izé. - Valószínűleg azért hagyták ott, hogy rajta tarthassák a szemüket.
Masklin arca lassan felderült, mint mikor a felhők közül előbújik a nap.
- Tudod, - hadarta izgatottan - visszagondolok azokra az időkre, amikor még abban a lyukban éltem, hosszan üldögéltem előtte egész éjjel és a holdat néztem. Talán a szívem mélyén valahol tudtam, hogy ott fenn...
- Nem, amit akkor éreztél, az valószínűleg csak egyszerű babonaság volt - vágott közbe az Izé.
Masklin felsóhajtott. - Ó. Bocsánat.
- Most pedig légy szíves maradj csendben. A Hajó nagyon elveszettnek érzi magát és nekem kell elmondanom neki, mit csináljon. Csak most ébredt fel egy tizenötezer éves álomból.
- Én sem vagyok reggel csúcsformában - értett egyet vele Masklin.

 

A holdon nem hallatszanak a hangok, de ez nem számít, mert úgy sincs ott senki, aki meghallaná. Így a hang teljesen felesleges.
De vannak fények.
Finom holdpor hullámzott az ősi síkságon, ott, ahol a Föld árnyékot vetett rá. Porszökőkutak csaptak fel olyan magasra, ahol már a fény is elérte őket. Csillogó porszemek kavarogtak.
Valami a holdfelszínre ásta magát a mélyből.

 

- Egy lyukban hagytuk? - kérdezte Masklin.
Fények cikáztak ide-oda az Izé oldalain.
- Nehogy megint rákezdjél, hogy te is e miatt éltél egy lyukban - figyelmeztette. - A többi mana nem él lyukakban.
- Ez igaz, tényleg nem - adott neki igazat Masklin. - Nem kellene többet erre gon...
Hirtelen elhallgatott. Kibámult az üvegtartályból, ahol a humanók táblára írt jelekkel próbálták felkelteni az érdeklődését.
- Állítsd meg! - parancsolta az Izének. - Mégpedig most azonnal! Állítsd meg a Hajót. Mindent elrontottunk. Nem mehetünk el, Izé! A Hajó nem csak a miénk! Nem vihetjük el!

* * *

A három mana az Űrrepülő starthelye körül bujkált, onnan figyelték az eget. Ahogy a nap közeledett a horizonthoz, a hold úgy ragyogott fel, mint egy karácsonyfadísz.
- Ezt biztosan a Hajó okozza! - reménykedett Angalo. - Biztosan! - nézett sugárzó arccal a többiekre. - Hát megtörtént. Végre úton van.
- Sohasem gondoltam volna, hogy működik... - kezdte Gurder.
Angalo hátba vágta Piont és felmutatott.
- Látod ezt, cimbora? - kérdezte. - Az ott a Hajó! A mi Hajónk!
Gurder megsimogatta az állát és figyelmesen Pion felé biccentett.
- Igen. Ez így igaz. A mi Hajónk.
- Masklin szokta mondani, hogy odafent minden megtalálható - álmodozott Angalo. - És még rengeteg űr is van. Az űr az ürességről nevezetes. Masklin azt mondta, hogy a Hajó a fénynél is sebesebben repül, ami szerintem nem igaz, mert akkor nem lehetne látni benne. Felkapcsolnád a lámpákat és a fény lemaradna mögötted. De nagyon gyors...
Gurder újra az ég felé fordította a tekintetét. A lelke mélyéből valami a felszínre tört és most különösen kíváncsi lett.
- A mi Hajónk - kezdte. - Az, amelyik a manákat idehozta.
- Igen, így igaz - vetette oda Angalo, de alig hallotta Gurdert.
- És most visszavisz bennünket - folytatta Gurder.
- Masklin ezt mondta és...
- Minden manát - jelentette ki Gurder. Olyan lapos volt a hangja, mint egy papírlap.
- Persze. Miért is ne? Azt hiszem, hamar rájövök, hogy tudom elvezetni a kőfejtőbe, és ott felvesszük a többieket. Pion pedig még itt beszállhat.
- De mi lesz Pion népével? - kérdezte Gurder.
- Ó, hát ők is jönnek - lelkesedett Angalo. - Talán még a libáiknak is jut hely.
- És a többiek?
Angalo meglepődött. - Miféle többiek?
- Bokor elmondta, hogy rengeteg manacsoport él itt. Mindenfelé.
Angalo üresen tekintettel nézett rájuk. - Nos, én nem tudok róluk. De nekünk szükségünk van a Hajóra. Tudod mi miden történt, mióta elhagytuk az Áruházat.
- De ha mi elvisszük a Hajót, mi marad nekik, ha egyszer szükségük lesz rá?

 

Masklin folyamatosan kérdezgette a villogó dobozt.
- 01001101010101110101010010110101110010 - felelt az Izé.
- Mit mondtál?
Az Izé hangja most kioktatóan szólt: - Ha elveszítem a kapcsolatot, senkinek sem lesz Hajója - magyarázta. - Másodpercenként tizenötezer utasítást küldök neki.
Masklin erre nem szólt semmit.
- Az nagyon sok utasítás - tette még hozzá az Izé.
- A világ minden manájának joga van a Hajóhoz - jelentette ki Masklin.
- 010011001010010010...
- Fogd már be a szádat és azt mondd meg, hogy mikor ér ide a Hajó?
- 0101011001... Most melyiket csináljam?...01001100...
- Micsoda?
- Fogjam be a számat, VAGY mondjam el, mikor érkezik meg a Hajó? Nem tudom megtenni egyszerre mind a kettőt.
- Kérlek, mondd el, mikor érkezik meg a Hajó - kérte Masklin türelmesen. - Utána pedig fogd be!
- Négy perc múlva.
- Négy perc!
- Lehet, hogy három percet tévedek - ismerte el az Izé. - De számításaim szerint négy perc múlva érkezik. Már csak három perc és harmincnyolc másodperc. Most már csak három perc, harminchét másodperc...
- Nem vesztegethetem itt az időmet, ha már ilyen közel van! - rémült meg Masklin. A feladatát és a többi manát pillanatnyilag elfelejtette. - Hogy juthatnék ki innen? Ezen az vacakon még tető is van.
- Akarod, hogy befogjam a számat, vagy előbb vigyelek ki innen és csak utána fogjam be? - kérdezte az Izé.
- Kérlek!
- Láttak a humanók mozogni? - kérdezte az Izé.
- Pontosan mire gondolsz?
- Tudják, hogy milyen gyorsan tudsz futni?
- Nem tudom - felelt Masklin. - Azt hiszem, nem.
- Akkor készülj fel a menekülésre. De előbb fogd be jó erősen a füleidet.
Masklin úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha engedelmeskedik. Az Izé néha szándékosan feldühítette, de a tanácsait nem volt kifizetődő figyelmen kívül hagyni.
Az Izén a fények csillag alakba rendeződtek.
Búgni kezdett. A zaj felszárnyalt, behatolt Masklin fülébe. Még így is érezte, hogy a kezei a fülére voltak tapasztva; úgy érezte, hogy rettenetes buborékok pattognak a fejében.
Kinyitotta a száját, hogy rákiáltson az Izére, de ebben a pillanatban a fal szétrobbant. Ahol az egyik pillanatban még üveg volt, most csak szilánkok maradtak, úgy hullottak alá, mint egy szétszórt kirakójáték darabkái, melyek elhatározták, hogy ezentúl a saját útjukat járják. A tető lebillent, majdnem leütötte Masklint.
- Most emelj fel és menekülj - parancsolta az Izé, mielőtt még az üvegcserepek beborították volna az asztalt.
A szobában álló humanók mindannyian megfordultak, hogy lássák, mi történik. De csak a humanók lassú, esetlen mozgásával.
Masklin felragadta az Izét és átrohant az asztal polírozott lapján.
- Le! - kiáltotta. - Magasan vagyunk, hogy jutunk innen le? - nézett reménytelenül körül. Az asztal másik végében néhány készülék állt, rajtuk tárcsák és lámpák. Látta, ahogy egy humanó használja őket.
- Drótok - jutott eszébe. - A gépek mellett mindig vannak drótok!
Odacsúszott, ügyesen kicselezve egy hatalmas kezet, mikor az megpróbálta elkapni és lélekszakadva átrohant az asztalon.
- Le kell, hogy dobjalak - lihegte az Izének. - Nem tudok úgy lemászni, hogy közben téged is tartalak.
- Minden rendben lesz.
Masklin csúszkálva megállt az asztal peremén és ledobta az Izét a földre. Valóban talált ott drótokat, amelyeken le tudott mászni a padlóra. Ráugrott az egyikre, megpördült és félig mászva, félig csúszva lejutott rajta.
Mindenfelől humanók hajoltak felé. Újra felkapta az Izét, magához ölelte és előresuhant. Eléállt egy láb - barna cipő, sötétkék zokni. Elcikázott. Még két lábat látott - fekete cipők, fekete zoknik. És éppen elfért az első láb mellett...
Cikázott.
Még több láb bukkant fel és kezek is nyúltak felé, de hiába. Masklin úgy suhant, mint az árnyék, kicselezte a lábakat, amelyek akár el is taposhatták volna.
Végül már nem volt előtte senki, csak a sima padló.
Valahol éles hangon felsivított egy vészjelző, de Masklin mélynek és félelmetesnek hallotta a hangját.
- Az ajtó felé - irányította az Izé.
- De ott még több humanó van - vetette ellen Masklin.
- Az a jó, mert akkor könnyen kijutunk.
Masklin éppen akkor ért oda az ajtóhoz, amikor az kitárult. A néhány centis rés mögött újabb humanólábakat látott.
Nem volt idő gondolkodni. Masklin odarohant egy cipőhöz, átugrott a másik oldalára és továbbszaladt.
- És most merre? Merre?
- Kifelé.
- De merre van a kifelé?
- Bármerre.
- Nagyon szépen köszönöm!
A folyosó mindkét oldalán kivágódtak az ajtók. Mindenfelől humanók özönlöttek elő. Nem az volt a gond, hogy elkerülje a csapdába esést - egy humanó nem képes meglátni egy teljes sebességgel rohanó manát - hanem az, hogy véletlenül agyon ne tapossák.
- Miért nincsenek itt egérlyukak? Minden épületben kell lenniük egérlyukaknak! - jajgatott Masklin.
Egy bakancs csapódott a földre alig néhány centire Masklintól. Oldalra vetődött.
A folyosó megtelt humanókkal. Egy másik vészcsengő is megszólalt.
- Miért történik mindez? Miattam? Nem lehet ilyen nagy felfordulás egyetlen mana miatt!
- A Hajó miatt van. Meglátták a Hajót.
Egy cipő kis híján odaítélte Masklinnak a Florida Leglaposabb Manája címet. Majdnem nekiszaladt.
Eltérően a legtöbb cipőtől, erre nevet is írtak. Egy Szuper Utcai Vándor volt, Valódi Gumisarokkal. A zokni úgy tűnt, mintha Csúcsminőségű Műszálas Zokni lenne, ami a legdrágább zokni a világon.
Masklin feljebb nézett. A nadrágszárakon, a ködös messzeségben derengő pulóver fölött látott egy szakállat.
Richard Unoka (39) állt előtte.
Éppen, amikor arra gondolt, hogy eddig még senki sem látott élő manát, a világ a feje tetejére állt és bebizonyította, hogy tévedett...
Masklin ugrott egy nagyot és a nadrágon landolt, éppen abban a pillanatban, amikor Richard Unoka ellépett. Ez volt a legbiztonságosabb hely. A humanók ritkán taposnak rá egy másik humanóra.
A láb felemelkedett, majd újra a földre ereszkedett. Masklin előre-hátra lengett, miközben megpróbált megkapaszkodni a durva szövetben. Észrevett egy varrást néhány centivel a feje felett. Megkapaszkodott benne. A varráson jobb fogás esett, mint a puszta anyagon.
Richard Unoka (39) a kifelé igyekvő embertömeg közepén állt. Néhány humanó meglökte, Masklin majdnem leesett. Lerúgta a cipőit és még a lábujjaival is próbált kapaszkodni.
Lassú puffanások hallatszottak, ahogy Richard Unoka lába a talajhoz csapódott.
Masklin elért egy zsebet, erősen megvetette a lábát és mászott tovább. Egy vaskos címke segítségével feljutott az övre. Masklin látott már címkéket az Áruházban, de ez sokkal nagyobb volt, mint azok. Betűk borították és jó erősen odaszegecselték a nadrághoz, mintha Richard Unoka valamilyen robot lenne.
- Grossberger Haggler, A Farmerek Között Az Első - betűzte ki a feliratot. - És még egy csomó minden oda van írva, például, hogy milyen kiváló minőség, valamint tehenek képei. Miért akarják a humanók folyton feliratokkal körülvenni magukat?
- Talán ha nem lenne rajta címke, nem tudná, milyen ruhát visel - találgatta az Izé.
- Furcsán mutatna, ha a cipőjét is a fejére húzná, hogy mindenki láthassa a talpán a feliratot.
Masklin ahogy belekapaszkodott a pulóverbe, lepillantott a címkére.
- Az áll rajta, hogy ez a farmer aranyérmet nyert a Chicagói Kiállításon 1910-ben - olvasta. - Ezek szerint tényleg sokáig kitart.
A humanók kiözönlöttek az épületből.
A pulóveren jóval könnyebb volt mászni. Masklin gyorsan felhúzta magát rajta. Richard Unokának hosszú volt a haja, ez is segítette, amikor már feljutott a vállaira.
Egy ajtófélfa mellett haladtak el, majd végre kiértek a kék ég alá.
- Mennyi időnk maradt még, Izé? - sziszegte Masklin. Richard Unoka füle csak néhány centiméterre volt tőle.
A humanók már kint álltak az épület előtti tágas betonon, kivéve azokat, akik még gépeket cipelve most siettek elő az épületből. Odakint folyton egymásnak ütköztek, mert a kint állók az eget bámulták és ez feltartotta a hátul jövőket.
Egy nagyon aggódónak látszó humanó köré egy egész csoport gyűlt.
- Mi folyik itt, Izé? - suttogta Masklin.
- A középen álló humanó itt a legfontosabb személy. Azért jött ide, hogy megnézze az Űrrepülő indítását. A többiek most azt magyarázzák, hogy neki kellene fogadni a Hajót.
- Ez pofátlanság. Nem is az ő Hajójuk.
- Ez igaz, de azt hiszik azért jön, hogy kapcsolatot teremtsen velük.
- Miért hiszik ezt?
- Mert úgy képzelik, ők a legfontosabb élőlények ezen a bolygón.
- Na hiszen!
- Hát nem elképesztő? - kérdezte az Izé.
- Mindenki tudja, hogy a manák sokkal fontosabbak - tiltakozott Masklin. - Legalábbis... minden mana tudja - ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a fejét. - Akkor az ott a humanók vezetője, nem? Valami szupertudós, vagy hasonló?
- Nem hinném. A körülötte állók éppen azt próbálják neki elmagyarázni, mi is az a bolygó.
- Ilyen egyszerű dolgokat nem tud?
- Sok humanó nem tud ilyeneket, Alelnökúr pedig a tudatlanok közé tartozik. 001010011000.
- Már megint a Hajóval beszélsz?
- Igen. Hat másodperc.
- Tényleg jön...
- Igen.

 

 

X.

GRAVITÁCIÓ: Nem teljesen világos, de ez rögzíti oda a kis dolgokat, mint például egy mana a nagy dolgokhoz, mint például egy bolygó. A TUDOMÁNY miatt ez akkor is megtörténik, ha az ember nem is tud a Gravitációról. Ez is bizonyítja, hogy a Tudomány mindenütt jelen van.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Angalo körülnézett.
- Gyere már, Gurder.
Gurder egy fűcsomónak dőlve kapkodta a levegőt.
- Nem jó ez így - zihálta. - Mit gondolsz? Egyedül nem vehetjük fel a harcot a humanókkal!
- Pion is velünk van. És nagyon jó baltát csináltam.
- Hát az tényleg meg fogja ijeszteni őket. Egy kőbalta. Ha kettő lenne, azt hiszem rögtön meg is adnák magukat.
Angalo meglengette a baltát. Jó érzés volt lengetni.
- Meg kell próbálni - jelentette ki egyszerűen. - Gyerünk, Pion. Mit nézel? Libákat?
Pion az eget bámulta.
- Van ott egy pontocska - hunyorgott Gurder.
- Biztos csak egy madár - legyintett Angalo.
- Nem úgy néz ki, mint egy madár.
- Akkor egy repülő.
- Repülőre sem hasonlít.
Ekkorra már mind a hárman hátrahajtották a fejüket. A felfelé néző arcok egy háromszöget formáltak.
Volt odafent egy fekete pont.
- Ugye nem gondolod, hogy csak úgy ott van? - kérdezte Angalo bizonytalanul.
Eddigre a pontocska már egy fekete koronggá nőtt.
- Szerintem nem mozog - vélte Gurder
- Nem mozog előre - helyesbített nagyon lassan Angalo. - Lefelé mozog.
Ekkorra a kis fekete korong nagy fekete koronggá nőtt, a szélei körül mintha füst, vagy gőz lebegett volna.
- Ez biztos valamiféle időjárás - találgatta Angalo. - Tudod. Különleges Floridai időjárás.
- Valóban? Talán jégeső? Ez a Hajó! Eljött értünk!
A korong egyre nagyobb és nagyobb lett... De még hosszú utat kellett megtennie.
- Nem bánnám, ha egy kicsit odébb jönne értünk - reszketett Gurder. - Még akkor sem, ha oda kellene sétálni hozzá.
- Igen - nézte az ereszkedő Hajót elkeseredetten Angalo. - Nem kell már sokat jönnie ahhoz, hogy..., hogy...
-... ránkessen - fejezte be a mondatot Gurder.
Ránézett Angalóra.
- Fussunk el? - kérdezte.
- Mindenesetre próbáljuk meg - felelt Angalo.
- Merre fussunk?
- Mindig csak Pion után, jó? Ő ugyanis már régen elszaladt.

 

Masklin az elsők között ismerte el, hogy ez nem valami kényelmes formája a közlekedésnek, de legalább nem hátrafelé haladtak, mint egy rák. Az egyedüli biztos pont az volt, hogy arra van előre, amerre mentek.
Az égből leereszkedő Hajó olyan volt, mint egy óriási hanglemez - a teteje és az alja egy széles peremmel kapcsolódott össze. Semmiféle hangot nem adott ki, de úgy tűnt, ezzel határtalanul imponál a humanóknak.
- Ez az? - kérdezte Masklin.
- Igen.
- Ó.
Ezt követően minden megvilágosodott.
A Hajó nem volt nagy. Új szó kellett rá. Nem hatolt át a felhőkön, egyszerűen csak félretolta őket maga elől. Csak ha az ember jól belegondolt, akkor lehetett valami elképzelése a méreteiről, mellette egy felhő csak valami füstpamacsnak látszott. Megváltoztatta a távlatokat. Valami különleges szót kellene találni arra, ami ilyen hatalmas.
- Le fog zuhanni? - suttogta Masklin.
- A bozótban fogom letenni - magyarázta az Izé. - Nem akarom megijeszteni a humanókat.

 

- Futás!
- Mit gondolsz, mit csinálok?
- Még mindig felettünk van!
- Futok! Futok! De nem tudok ennél gyorsabban futni!
Árnyék borult a három futó manára.
- A saját Hajónk borítja be Floridát - nyögte Angalo. - Ugye nem hitted volna? Most itt az ideje, hogy mélyen higgyél benne!
Sűrűsödött a homály. Látták, ahogy az árnyék megelőzi őket - minden elszürkült körülöttük, majd éjszakai sötétség borult rájuk. A saját éjszakájuk.

 

- A többiek még odakint vannak valahol - figyelmeztette Masklin.
- Ó - szabadkozott az Izé. - Róluk teljesen megfeledkeztem.
- Nem hittem volna rólad, hogy ilyesmit elfelejtesz!
- Nagyon el voltam foglalva az elmúlt néhány percben. Nem tudok egyszerre mindenre odafigyelni. Csak majdnem mindenre.
- Nem lapíthatunk ki senkit!
- Meg fogom állítani, mielőtt földet ér. E miatt ne aggódj.
A humanók mind egyszerre beszéltek. Néhányan elkezdtek futni az ereszkedő Hajó felé. Néhányan menekültek előle.
Masklin megkockáztatott egy pillantást Richard Unoka felé. Furcsa, elmélyült arckifejezéssel nézte a Hajót.
Ahogy Masklin nézte, a hatalmas szem oldalra pillantott. A fej is félrefordult. Richard Unoka lenézett a vállán ülő manára.
Ez már a második alkalom, hogy egy humanó meglátta Masklint. És most nem volt hova menekülni.
Masklin megkocogtatta az Izé tetejét.
- Le tudod lassítani a hangomat? - kérdezte gyorsan, miközben a humanó arcán álmélkodó kifejezés formálódott.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt akarom mondani, hogy meg kell ismételned a szavaimat, csak lelassítva. És felhangosítva. Így - így vajon megérti, amit mondok neki?
- Kommunikálni akarsz? Egy humanóval?
- Igen. Meg tudod csinálni, amire kértelek?
- Teljes mértékben ellenzem! Nagyon veszélyes lehet!
Masklin ökölbe szorította a kezét. - Mihez képest, Izé? Mihez képest? Mi lehet most veszélyesebb, mint nem kommunikálni? Most rögtön! Mondd meg neki... mondd meg, hogy mi nem akarunk ártani egy humanónak sem! Azonnal mondd meg! Látom, hogy már mozdul a keze! Csináld! - tartotta oda az Izét Richard Unoka füléhez.
Az Izé elkezdett beszélni a humanók lassú, mély hangján.
Úgy tűnt, nagyon hosszan fog beszélni.
A humanó arca megmerevedett.
- Mit mondtál neki? Mit mondtál neki? - érdeklődött Masklin.
- Azt mondtam, ha valahogy árt neked, akkor felrobbanok és lerepítem a fejét - válaszolta az Izé.
- Nem mondhattad ezt!
- De ezt mondtam.
- Ezt nevezed te kommunikációnak?
- Igen. Méghozzá nagyon is hatásos kommunikációnak.
- De te most borzalmas dolgot mondtál! Különben is... eddig még nem említetted, hogy fel tudsz robbanni!
- Nem is. De ő ezt nem tudja. Ő csak egy humanó - közölte az Izé.
A Hajó lassabban ereszkedett és addig sodródott a bozótos fölött, amíg utol nem érte az árnyékát. Mellette a torony, ahonnan az Űrrepülőt indították, csak vékony fogpiszkálónak tűnt, amit ottfelejtettek egy hatalmas fekete tányér peremén.
- Leszálltál vele a földre! Nem ezt ígérted! - tiltakozott Masklin.
- Nem szálltam le. A Hajó éppen a föld fölött lebeg.
- Én innen úgy látom, hogy a földön áll!
- Csak lebeg fölötte - ismételte az Izé türelmesen.
Richard Unoka Masklinra bandzsított. Zavarban volt.
- Mitől lebeg? - követelt választ Masklin.
Az Izé megmondta neki.
- Miféle Bandi? Ki ő? Valami rokonunk él a fedélzeten?
- Nem Bandi. Anti. Anti-gravitáció.
- De nem látszik sem füst, sem pedig lángok.
- A lángok és a füst nem nélkülözhetetlenek.
Járművek indultak bőgő motorral a Hajó felé.
- Hm. Milyen magasan lebeg a föld fölött?
- Húsz centi megfelelőnek tűnt...

 

Angalo mélyen befúrta arcát a homokos földbe.
Legnagyobb ámulatára még élt. Vagy legalábbis akár halott volt, akár nem, képes volt gondolkodni. Talán meghalt és most valahol már túl van az egészen.
Teljesen másnak tűnt a környék, mint amilyennek korábban látta.
Nézzük csak. Felnézett az égből leszállt tárgyra ami közvetlenül a feje felett lebegett, majd nyomban újra hasra vágta magát, minden másodpercben azt várva, hogy egy nagy fekete lyukból olaj csorog rá.
Nem, talán mégsem halt meg. Egy ilyen eseményre biztosan emlékezne.
- Gurder? - kockáztatta meg a kérdést.
- Te vagy az? - hallotta Gurder hangját.
- Remélem. Pion?
- Pion! - szólalt meg Pion valahol a sötétben.
Angalo négykézlábra állt.
- Van valakinek valami elgondolása arról, hogy hol vagyunk? - kérdezte.
- A Hajón? - találgatta Gurder.
- Nem hinném - válaszolt Angalo. - Itt a talaj a talpunk alatt, meg bokrok és más növények is vannak körülöttünk.
- Akkor hol lehet a Hajó? És miért van ilyen sötét?
Angalo lesöpörte a piszkot a ruhájáról. - Nemtom. Talán... talán nem vett észre minket. Talán elájultunk és most éjszaka van?
- Látok valami kis fényt a horizonton - mutatta Gurder. - Ez nem jó így. Az éjszaka nem ilyen szokott lenni.
Angalo körülnézett. Valóban látszott egy vékony fénycsík a távolban és hallatszott egy különös hang is, olyan halk, hogy nehezen lehetett meghallani, de ha az ember már meghallotta, akkor úgy tűnt, mintha mindent betöltene.
Felállt, hogy jobban lásson.
Egy gyenge puffanás hallatszott.
- Jaj!
Angalo felnyúlt és megtapogatta a fejét. A keze fémbe ütközött. Kuporgott még egy kicsit, majd megkockáztatta, hogy felnéz és megvizsgálja, mi ütötte meg.
Egy pillanatra mélyen elgondolkodott.
Utána megszólalt: - Gurder, te ezt olyan furcsának fogod találni, hogy talán el sem hiszed...

 

- Most, - parancsolta Masklin az Izének - azt akarom, hogy pontosan fordíts. Megértetted? Ne próbáld megijeszteni!
A humanók körülvették a Hajót. Legalábbis megpróbálták körülvenni, de rettenetesen sok humanó kellett volna ahhoz, hogy egy ilyen Hajóméretű tárgyat körülvegyenek. Így tehát csak megpróbálták.
Több teherautó érkezett, sokon sziréna vijjogott. Richard Unoka egyedül maradt és idegesen figyelte a vállát.
- Ezen kívül tartozunk is neki - magyarázta Masklin. - Használtuk a műholdját. És meg is loptuk.
- Azt mondtad, hogy a magad útját akarod járni. Nem fogadsz el semmi segítséget a humanóktól. Te magad mondtad - emlékeztette az Izé.
- Ez most más. A Hajó már itt van - sóhajtott Masklin - Megcsináltuk. Nem kell koldulnunk soha többé.
- Felhívhatom rá a figyelmedet, hogy te ülsz az ő vállán, nem pedig ő a tiéden? - kérdezte az Izé.
- Ne is törődj vele - nyugtatta meg Masklin. - Mondd neki - illetve kérd meg rá, hogy sétáljon oda a Hajóhoz. És tedd hozzá, hogy kérem. Azt is mondd meg, nem akarjuk, hogy bárkinek is bántódása essék. Engem is beleértve - tette még hozzá.
Richard Unoka válasza látszólag nagyon hosszú ideig tartott, de végül elkezdett sétálni a Hajót körülvevő embertömeg felé.
- Mit mondott? - érdeklődött Masklin, miközben szorosan kapaszkodott a pulóverbe.
- Nem hiszek benne.
- Nem hisz bennem?
- Azt mondta: a nagyapja állandóan apró emberkékről beszélt, de eddig a pillanatig nem hitt bennük. Azt kérdezte: a régi Áruházból jöttetek?
Masklinnak leesett az álla. Richard Unoka feszülten figyelte.
- Mondd neki, hogy igen - krákogta.
- Rendben. De nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Az Izé mennydörgött. Richard Unoka visszamorogta a választ.
- Azt mondta, hogy a nagyapja vicceket faragott az Áruházi kis emberekről - fordított az Izé. - Mindig azt mondta, hogy szerencsét hoznak neki.
Masklin érezte, hogy ettől a szenzációs hírtől görcsbe rándul a gyomra, ami azt jelentette, hogy a világ megint változik, éppen akkor, amikor már kezdte megérteni.
- A nagyapja látta valaha is a manákat? - kérdezte.
- Azt mondta, nem. De azt is hozzátette, hogy amikor a nagyapja és a nagyapjának a testvére megnyitotta az Áruházat és késő éjszakáig benn maradtak, hogy intézzék a papírmunkát, akkor sokszor hallottak neszezést a falakból és ilyenkor mindig azt mondogatták egymásnak, hogy kis Áruházi emberkék csapnak furcsa zajokat. Ezt egyfajta tréfának szánták. Azt mondta, hogy amikor kicsi volt, a nagyapja mesélt neki a kis emberkékről, akik éjszaka előjönnek és játszanak a játékokkal.
- De az Áruházi manák soha nem csináltak ilyesmit! - tiltakozott Masklin.
- Én sem mondtam, hogy mindez igaz.
A Hajó eddigre már sokkal közelebb került. Nem láttak rajta sehol ajtót, vagy ablakot. Olyan jellegtelen volt, mint egy tojás.
Masklin lelke forrongott. Mindig is azt hitte, hogy a humanók meglehetősen intelligensek. Végső soron a manák is nagyon intelligensek. A patkányok is egész intelligensek. És többé-kevésbé a rókák is azok. Elég intelligensnek kell lenniük ahhoz, hogy elkerüljék a humanókat. De ez valahogy több volt, mint intelligencia.
Emlékezett a Gulliver Utazásai című könyvre. Ez a könyv nagyon meglepte a manákat. A kis emberkéknek sohasem volt saját szigetük. Ebben teljesen biztos volt. Ezt úgy nevezték, hogy..., hogy kitalált történet. Rengeteg ilyen könyvet árultak az Áruházban. Ezek véget nem érő gondokat okoztak a manáknak. Valamilyen oknál fogva a humanók szerették a kitalált történeteket.
Úgy gondolta, sohasem hittek komolyan a manák létezésében, ugyanakkor szerettek volna hinni benne.
- Mondd meg neki, - kérte - mondd meg neki, hogy fel kell jutnom a Hajóra.
Richard Unoka suttogott. Olyan volt ez a suttogás, mint a viharos szél.
- Azt mondja, hogy túl sok ember van a Hajó körül.
- Miért van itt minden humanó? - zavarodott meg Masklin. - Hogyhogy nem ijedtek meg?
Richard Unoka ismét vihart kavart.
- Azt mondja, a többiek azt hiszik, idegen lények érkeztek egy másik világból, hogy kapcsolatot teremtsenek velük.
- Miért?
- Nem tudom - vallotta be az Izé. - Talán nem akarnak egyedül lenni.
- De senki sincs odabenn! Ez a mi hajónk... - kezdte Masklin.
Sivítás hallatszott. A tömeg a füleire szorította a kezét.
Fények gyulladtak ki a Hajó sötét oldalán. Előre-hátra futkároztak, majd kihunytak. Újabb sivítás hallatszott.
- Ugye senki sincs a Hajón? - kérdezte Masklin. - Nem maradtak rajta hibernált manák, vagy ilyesmi?
Magasan a Hajó tetején egy négyszögletes nyílás tárult fel. Pöfögő zaj hallatszott, fénycsóva tört elő és színezte vörösre a bozótot több tíz méteres körben.
Az emberek menekülni kezdtek.
A Hajó felemelkedett egy méternyit és figyelmeztetően ingott.
Egy kicsit oldalra sodródott. Azután olyan gyorsan kezdett emelkedni, hogy hamarosan csak egy elmosódott folt látszott belőle és megállt magasan a tömeg fölött. Ekkor megfordult és egy kis ideig az élén suhant tovább.
Ezután újra lelebegett, majd többé-kevésbé leszállt. Ez azt jelentette, hogy az egyik vége a földre támaszkodott, a másik pedig a levegőben a semmire.
A Hajó hangosan beszélni kezdett.
A humanók számára ez a beszéd olyannak tűnt, mint a felgyorsított magnószalag.
Valaki éppen ezt mondta: - Elnézést! Elnézést! Ez egy mikrofon? Nem találom a gombot, amelyik az ajtót nyitja... Talán próbáljuk meg ezt...
Egy másik szögletes nyílás is kinyílt. Ragyogó kék fény áradt ki rajta.
A hang ismét felbőgött a táj felett.
- Megvan! - és ezután olyan tompa kopogás hallatszott, mint amikor az ember kísérletképpen megkocogtatja a mikrofonját, vajon működik-e? - Masklin, odakint vagy?
- Ez Angalo! - kiáltott fel Masklin. - Senki sem vezet úgy, mint ő! Izé, mondd meg Richard Unokának, hogy fel kell jutnom a Hajóra! Kérlek!
Richard Unoka bólintott.
A Hajó körül mindenütt humanók nyüzsögtek, de az ajtó túlságosan magasan volt ahhoz, hogy elérjék.
Masklin erősen kapaszkodott, mialatt Richard Unoka átverekedte magát a tömegen.
A Hajó ismét felsivított.
- Öö - hallotta Masklin Angalo eltorzított hangját, de érezhetően máshoz beszélt. - Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a gombot kell megnyomni... Persze, hogy meg fogom nyomni, miért ne nyomnám meg? Az ajtó mellett van, biztosan nem lesz belőle semmi baj. Fogd már be...
Egy ezüstös rámpa csúszott elő az ajtónyílásból. Elég nagynak tűnt ahhoz, hogy a humanók felmenjenek rajta.
- Látod? Látod? - hallatszott Angalo hangja.
- Izé, tudsz beszélni Angalóval? - kérdezte Masklin. - Meg tudnád neki mondani, hogy idekint vagyok és megpróbálok feljutni a Hajóra?
- Nem. Úgy látszik, találomra nyomogatja a gombokat. Csak azt remélem, hogy nem nyom le rosszat.
- Azt hittem, meg tudod mondani a Hajónak, mit csináljon.
Az Izé hangja rémülten csengett. - Akkor nem, ha manák vannak a fedélzetén - közölte. - Nem mondhatom, hogy ne tegye azt, amire Angalo utasítja. Hiszen én csak egy gép vagyok, ő pedig egy mana.
Richard Unoka lökdösődött és kiabált, de még így is nehezen jutott előre.
Masklin felsóhajtott.
- Kérd meg Richard Unokát, hogy tegyen le - szólt az Izéhez, majd még hozzátette: - És mondd meg, hogy köszönöm. Mondd meg, hogy..., hogy jó lett volna tovább beszélgetni.
Az Izé fordított.
Richard Unoka meglepődött. Az Izé ismét mondott valamit. Ezután egy kéz nyúlt Masklin felé.
Ha Masklin számon tartotta volna életének szörnyű pillanatait, akkor a mostani vezető helyre került volna. Nézett már szembe rókával, segített vezetni a Teherautót, repült egy libán - de ezek közül egyik sem hatott olyan szörnyen, mint amikor egy humanó megérintette. A hatalmas ujjak behajlottak, majd mindkét oldalról átkulcsolták a derekát. Masklin behunyta a szemét.
Angalo mennydörgő hangja hallatszott. - Masklin? Masklin? Ha történt veled valami, a humanók nagy bajban lesznek.
Richard Unoka ujjai olyan óvatosan kulcsolták át Masklint, mintha valami rettentő törékeny tárgyat tartanának. Masklin érezte, hogy lassan a föld felé eresztik. Kinyitotta a szemét. Humanólábak erdejét látta maga körül.
Felnézett Richard Unoka óriási arcára, megpróbálta a hangját úgy lelassítani és elmélyíteni ahogy csak tudta és kimondta azt az egyetlen mondatot, amit ötezer év alatt egy mana közvetlenül egy humanónak mondott.
- Isten veled.
Azután rohanni kezdett a lábak labirintusában.
Néhány humanó, aki a rámpa alján állt, egyennadrágot és egyenbakancsot viselt. Masklin átsurrant közöttük és felszaladt.
Kékes fény sugárzott rá a nyitott bejáró mögül. Ahogy futott látta, hogy két pont tűnik fel a nyitott ajtó mellett.
A rámpa hosszú volt, Masklin pedig már órák óta nem aludt. Arra gondolt, bárcsak szundított volna egy keveset, amikor a humanók tanulmányozták; nagyon kényelmes volt a kalickája.
Hirtelen összegabalyodtak a lábai és elvágódott.
Feltántorgott a rámpa tetejére, ahol a pontocskák Pion és Gurder fejévé változtak. Felsegítették és beemelték a Hajóba.
Bent megfordult és letekintett maga alá, a humanóarcok tengerére. Ezelőtt még soha nem nézett a humanókra lefelé.
Talán meg sem látták. Úgy gondolta, hogy egy kis zöld emberkét várnak.
- Jól vagy? - sürgette Gurder. - Nem tettek semmi rosszat veled?
- Jól vagyok, jól vagyok - motyogta Masklin. - Senki sem bántott.
- Szörnyen nézel ki.
- Beszélni kellene velük, Gurder - kérte Masklin. - Szükségük van ránk.
- Biztos, hogy jól vagy? - ismételte meg a kérdést Gurder, miközben aggodalmasan vizsgálta Masklint.
Masklin úgy érezte, hogy a feje vattával van kitömve. - Emlékszel, hittél Arnold Testv. (al.1905)-ben - kezdte.
- Persze - felelt Gurder.
Masklin vadul, győzedelmesen rávigyorgott.
- Hát ők is hittek benned! Ehhez mit szólsz?
Ezzel Masklin a karjaiba ájult.

 

 

XI.

A HAJÓ: Az a gép, aminek a fedélzetén a manák elhagyták a Földet. Még nem teljesen világos, hogy működik, de mivel a manák a TUDOMÁNY segítségével építették, meg fogjuk érteni.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

A rámpa visszahúzódott. Az ajtó bezáródott. A Hajó magasan az épületek fölé emelkedett.
És addig lebegett ott, amíg a nap le nem ment.
Alatta a humanók megpróbálták színes fényekkel megvilágítani, zenét játszani neki, végül pedig beszélni hozzá az általuk ismert összes nyelven.
De úgy tűnt, ezzel nem sok eredményt értek el.

 

Masklin felébredt.
Egy rettenetesen kényelmetlen ágyon feküdt. Teljesen puha volt, ő pedig utált olyan fekhelyen feküdni, ami puhább a földnél. Az Áruházi manák szerettek puha szőnyegdarabokon aludni, de Masklin ágya mindig is fából készült. Egy darab ronggyal takarózott és azt hitte, hogy luxuskörülmények között él.
Felült és körülnézett a szobában. Meglehetősen üres volt. Csak egy ágy, egy asztal és egy szék állt benne.
Egy asztal és egy szék.
Az Áruházban a manák saját kezűleg készítették a bútoraikat gyufásdobozokból és spulnikból; az Odakint élő manák pedig még azt sem tudták, mi is az a bútor.
Ezek viszont pontosan olyanok voltak, mint a humanók bútorai, de manaméretűek.
Masklin felkelt az ágyból és a fémpadlón az ajtóhoz sétált. Az ajtó is manaméretű volt. Nyilvánvalóan manák készítették manáknak.
Egy folyosóra lépett ki, amiből mindenfelé ajtók nyíltak. Masklinnak olyan érzése támadt, hogy nagyon régen nem járt senki ezen a folyosón. Nem azért, mert piszkos volt, vagy poros. Éppen ellenkezőleg: az érződött, hogy már nagyon nagyon régóta ilyen tiszta.
Valami felberregett előtte. Egy kis fekete doboz bukkant fel, olyan, mint az Izé, csak éppen járt. Az elején egy forgókefe seperte be a port egy nyílásba. Legalábbis ha talált port, akkor felseperte. Masklin arra gondolt, vajon hányszor kellett neki szorgalmasan felseperni a padlót, amíg arra várt, hogy a manák visszatérjenek...
Nekikoccant Masklin lábának, rábippegett, majd megfordult. Masklin követte.
Egy kis idő múlva egy másikat is látott. A plafonon haladt és kattogva tisztította azt.
Befordult egy sarkon és majdnem beleütközött Gurderbe.
- Végre felébredtél!
- Igen - tétovázott Masklin. - Öö. Ugye a Hajón vagyunk?
- Ez elképesztő...! - kezdte Gurder. Vad szemekkel nézett körbe, a haja az égnek állt.
- Biztos vagyok benne, hogy ott - biztatta Masklin.
- De itt minden olyan... olyan rettenetesen nagy... és itt vannak azok az óriási... és nem is hinnéd, hogy milyen tágas... és olyan sok van belőle...
Gurder hangja elnémult. Úgy tűnt, új szavakat kell megtanulnia ahhoz, hogy leírja a látottakat.
- Ez túl nagy! - bökte ki végül. Megragadta Masklin karját. - Gyere - hívta és félig futva elindult a folyosón.
- Hogy jutottatok be? - kérdezte Masklin, miközben megpróbált lépést tartani vele.
- Hú, az elképesztő volt! Angalo megnyomta azt a panelizét, ami félrecsúszott és volt ott valami liftféleség és már benn is voltunk egy nagy teremben, ahol székek voltak és Angalo leült, mire ezek a fények felgyulladtak és akkor elkezdte nyomogatni a gombokat és húzgálni a karokat!
- Nem próbáltad megfékezni?
Gurder a szemeit forgatta. - Tudod milyen Angalo, ha gépeket lát - emlékeztette. - De az Izé szerencsére lecsillapította. Különben már valahol felkenődtünk volna a csillagokra - tette hozzá sötéten.
Átvezette Masklint egy újabb bolthajtás alatt és aztán beléptek a...
Nos, minden bizonnyal egy szobába. A Hajót ugyanis nem hagyták el. Csak ebből gondolta, mert a méreteiből ítélve akár Odakint is lehetett volna. Olyan nagy volt, mint egy osztály az Áruházban.
Óriási képernyők és bonyolult kinézetű kapcsolótáblák borították a falakat. A legtöbb képernyőn csak feketeség látszott. Mindenfelől árnyék borult rájuk, kivéve egy kis fénytócsát a szoba közepén.
A fény megvilágította Angalót, aki majdnem elveszett egy nagy kárpitozott karosszékben. Maga elé rakta az Izét egy lejtős fémpadra, ami tele volt gombokkal. Nyilvánvalóan veszekedtek valamin - amikor Masklin belépett egy dühös pillantást vetett rá és így panaszkodott: - Az Izé nem engedelmeskedik nekem!
Az Izé olyan kicsinek, feketének és szögletesnek látszott, amilyen valójában volt.
- Ő akarja vezetni a Hajót - mentegetőzött.
- Te gép vagy! Azt kell tenned, amit parancsolnak neked! - pattogott Angalo.
- Én intelligens gép vagyok és nem akarok nagyon lapos gép lenni egy mély gödör fenekén - mondta az Izé. - Most még nem vagy elég felkészült rá, hogy irányítsd a Hajót.
- Honnan tudod? Meg sem engedted, hogy megpróbáljam! Hát nem tudtam elvezetni a Teherautót is? Nem az én hibám volt, hogy azok a fák, lámpák, meg útjelző táblák elénk álltak - tette hozzá, miután elkapta Masklin tekintetét.
- Szerintem a Hajó sokkal bonyolultabb, mint a Teherautó - próbált diplomatikusan hatni rá Masklin.
- De én minden szabadidőmben vezetni tanultam - panaszkodott Angalo. - Könnyű vezetni. Minden gombon van egy kis képecske. Figyeld...
Megnyomott egy gombot.
Az egyik nagy képernyő felfénylett és láthatóvá vált a kint tolongó embertömeg.
- Évek óta erre várnak - nézte őket Gurder.
- Mit akarnak csinálni? - kérdezte Angalo.
- Mit tudom én? - vont vállat Gurder. - Ki tudja, mit akarnak a humanók?
Masklin bámulta a Hajó alatt tolongó embereket.
- Mindenféle masinával próbálkoznak - mondta Angalo. - Villogó fényekkel, zenével és olyan micsodákkal is. És az Izé azt mondta, hogy rádióval is.
- Nem próbáltatok meg válaszolni? - kérdezte Masklin.
- Nem. Nincs semmi, amit mondhatnánk nekik - felelt Angalo. Megkocogtatta a körmével az Izét. - Rendben Okos Tóni - ha nem én fogok vezetni, akkor ki fog?
- Én.
- Hogyan?
- Van egy nyílás a széknél.
- Látom. Pont akkora, mint te vagy.
- Tegyél bele.
Angalo vállat vont és felemelte az Izét. Simán belecsúszott a résbe, hogy csak a teteje látszott ki.
- Nézd, öö - kezdte Angalo. - Tudok valamiben segíteni? Mondjuk kezelhetem az ablaktörlőt, vagy valami hasonlót? Olyan mihasznának érzem magam, hogy csak ülök itt és nem csinálok semmit.
Az Izé semmi jelét nem mutatta, hogy hallaná Angalo kérését. A lámpácskái vadul villogtak minden pillanatban, mintha csak kényelmesen akarna elhelyezkedni. Aztán így szólt sokkal mélyebb hangon, mint eddig tőle megszokták: - RENDBEN.
Fények gyulladtak fel mindenfelé a Hajóban. Az Izé felől áradtak szét; a panelek úgy fénylettek, mint az égbolt csillagokkal telehintett darabjai, távoli puffanás és zúgás hallatszott ahogy az elektromos rendszer felébredt álmából, a levegőben a távoli zivatar íze érződött.
- Olyan, mint az áruházban a Karácsonyi Vásár - emlékezett Gurder.
- MINDEN RENDSZER RENDELTETÉSSZERŰEN MŰKÖDIK - dörögte az Izé. - ADD MEG AZ ÚTICÉLT!
- Micsoda? - hüledezett Masklin. - És különben se ordíts.
- Hova megyünk? - kérdezte az Izé. - Meg kell nevezned az úticélunkat.
- Nem kell megneveznem, már van neve. Úgy hívják, hogy kőfejtő, nem igaz? - kérdezett vissza Masklin.
- Hol található?
- Ott... - Masklin határozatlanul széttárta a karját. - Nos, valahol arrafelé.
- Merrefelé?
- Honnan tudjam? Valahol arra.
- Izé, ezzel azt akarod mondani, hogy nem ismered az utat vissza a kőfejtőbe? - kérdezte Gurder.
- Így igaz.
- Eltévedtünk?
- Nem. Pontosan tudom, hogy melyik bolygón vagyunk - felelte az Izé.
- Nem tévedhettünk el - gondolkodott Gurder. - Hiszen itt vagyunk. Tudjuk, hogy hol vagyunk. Csak azt nem tudjuk, hol nem vagyunk.
- Akkor sem tudod megtalálni a kőfejtőt, ha magasra felemelkedsz? - kérdezte Angalo. - Talán, ha elég magasan lennél, akkor megpillanthatnád.
- Nagyon helyes.
- Csinálhatom? - kérdezte Angalo. - Kérlek!
- Akkor nyomd le a pedált a bal lábaddal és húzd hátra a zöld kart - utasította az Izé.
A csendben nem hallatszott semmi. Masklin úgy érezte, hogy egy pillanatra elnehezednek a tagjai, de utána ez is elmúlt.
A kép a monitoron kisebb lett.
- Ez az, amit én úgy hívok, tökéletes repülés - vigyorgott Angalo boldogan. - Nincs zaj és nincs az az idegesítő billegés.
- Igen, de hol van Pion? - érdeklődött Masklin.
- Elment valahova - felelt Gurder. - Szerintem ennivalót keres valahol.
- Egy olyan gépen, ahol senki sem volt már tizenötezer éve? - lepődött meg Masklin.
Gurder vállat vont. - Talán akad valami hátul a raktárban - vélte. - Válthatnánk néhány szót, Masklin?
- Mondjad.
Gurder közelebb hajolt Masklinhoz, miközben a válla fölött Angalóra nézett, aki a vezetőülésben terpeszkedett álmodozó kifejezéssel az arcán.
Lehalkította a hangját.
- Nem tehetjük ezt - súgta. - Tudom, hogy szörnyű ilyet mondani mindazok után, amiken keresztülmentünk. De ez mégsem csak a mi Hajónk. Az összes manáé, bárhol is éljenek a Földön.
Értetlenül nézte, ahogy Masklin vállat von.
- Egy évvel ezelőtt el sem hitted volna, hogy máshol is élnek manák - emlékeztette Masklin.
Gurder szégyenkezve nézett rá. - Igen. Hát. Az akkor volt. Most meg most van. Nem tudom, hogy ezen túl miben higgyek, kivéve azt, hogy több ezer mana él szétszórtan, akikről még csak nem is tudunk. Még más manák is élhetnek Áruházakban! Mi csak azok a szerencsések voltunk, akiknél ott volt az Izé. Így hát ha elvisszük a Hajót, elvisszük a többi mana reménységét is.
- Tudom, tudom - mondta Masklin gyámoltalanul. - De mit tehetünk? Nekünk most kell a Hajó. Különben is, hogy kereshetnénk meg az összes manát?
- Nálunk van a Hajó! - emlékeztette Gurder.
Masklin a képernyő felé intett, amelyen a föld gyorsan távolodott és hamarosan homályba veszett.
- Egy örökkévalóságig fog tartani, amíg megtalálunk minden manát odalent. Még a Hajó segítségével sem tudjuk véghezvinni. A földön kellene lennünk. A manák rejtőzködnek! Ti az Áruházban nem tudtatok rólunk, pedig csak egy pár kilométerrel arrébb éltünk. Sohasem találjuk meg Pionékat, hacsak véletlenül nem. Ezen kívül... - nem tudott ellenállni, hogy ne piszkálja Gurdert - van nagyobb probléma is. Tudod, hogy milyenek vagyunk mi, manák. A többi mana talán nem is fog hinni a Hajóban.
Azonnal megbánta, amint ezt kimondta. Még soha sem látta Gurdert ilyen boldogtalannak.
- Ez igaz - ismerte el az Apát. - Én sem hittem benne. Abba sem vagyok egészen biztos, hogy most elhiszem-e, pedig már a fedélzetén vagyok.
- Talán ha majd valahol letelepedünk, visszaküldhetjük a Hajót, hogy gyűjtse össze azokat a manákat, akiket megtalál - kockáztatta meg Masklin. - Biztos vagyok benne, hogy Angalo élvezné.
Gurder válla megrándult. Masklin egy pillanatig azt hitte, hogy nevet, de utána meglátta, hogy könnyek folynak lefelé az Apát arcán.
- Hm - Masklin nem tudta, hogy mit kellene mondani.
Gurder megfordult. - Bocsánat - szipogta. - Ez azért van, mert olyan... olyan sok minden megváltozott. Miért nincs az életben legalább öt perc, amikor nem történik semmi? Mindig, amikor rájövök valaminek a nyitjára az hirtelen teljesen megváltozik és én úgy állok ott, mint egy bolond! Annyira szeretnék már valamiben igazán hinni! Hát hol itt az igazság?
- Úgy gondolom, akkor neked nagyon rugalmas hited kell, hogy legyen - próbált segíteni rajta Masklin.
- Rugalmas? Rugalmas? Olyan rugalmas, hogy ki tudom húzni a füleimen és csomóra tudom kötni az állam alatt! - csattant fel Gurder. - És ha ez nem lenne elég, akkor mondok még valamit! Amikor fiatal voltam, mindent jobban csináltam, mindenben jobban hittem! Legalábbis csak egyszer voltam rossz! Ahogy most viselkedek, mindig mindenben rossz vagyok!
Elszaladt lefelé a folyosón.
Masklin nézte, ahogy elmegy. Nem ez volt az első eset, hogy azt kívánta, bárcsak hinne valamiben, legalább olyan erősen, mint Gurder, mert akkor legalább volna kinek kipanaszkodnia magát. Visszakívánta magát - igen, vissza - a régi lyukba. Nem volt ott túl rossz, eltekintve attól, hogy fáztak, minden csöpögött a nyirkosságtól és néha megette valami néhányukat. De legalább mellette volt Grimma. Együtt fáztak és éheztek. Még sohasem érezte magát ilyen magányosnak, mint most...
Valami megmozdult mellette. Pion lépett oda hozzá egy tálcával, amin... gyümölcs, ismerte fel Masklin. Alig egy perce vonult félre, hogy egyedül legyen és az éhség mintha csak erre az alkalomra várt volna, hogy gyötörni kezdje. Még sohasem látott ilyen alakú és színű gyümölcsöt, mint amilyet Pion hozott.
Vett egy gerezdet az odakínált tálcáról. Olyan íze volt, mint a diós citromnak.
- Mindent figyelembe véve egész jó - ismerte el gyengén. - Honnan szerezted?
Kiderült, hogy automata adta egy közeli folyosón. Egész egyszerűnek látszott. Több száz étel képe volt ráfestve. Ha az ember megérintett egy képet különös huppogó zaj hallatszott és egy nyílásban megjelent a kiválasztott étel. Masklin véletlenszerűen végigpróbált néhányat és kapott pár különböző gyümölcsöt, egy zöldségszerű valamit és egy darab húst, aminek pont olyan íze volt, mint a füstölt lazacnak.
- Kíváncsi vagyok, hogy működik? - gondolkodott fennhangon.
Egy hang szólalt meg a mögötte lévő falból: - Megértenéd, ha a molekuláris átrendeződésről és az anyagok széles körű újrafelhasználásáról beszélnék neked?
- Nem - ismerte be Masklin az igazságnak megfelelően.
- Ezt az egészet a Tudomány csinálja.
- Ó. Akkor teljesen rendben van. Ugye te vagy az, Izé?
- Igen.
A halhúst eszegetve Masklin visszasétált a vezérlőterembe és megkínálta Angalót. A nagy képernyőn felhőkön kívül semmi más nem látszott.
- Nem láttunk semmiféle kőfejtőt - tájékoztatta Masklint.
Angalo egy kissé hátrahúzta az egyik kart. Masklin egy pillanatig újra érezte a gyorsulást.
Mindannyian a képernyőt nézték.
- Hú! - sóhajtott Angalo.
- Nagyon közönségesnek látszik - húzta el a száját Masklin. Végigtapogatta a ruháját, amíg meg nem találta azt a szakadt, összehajtogatott térképet, amit még az Áruházból hoztak el.
Kiterítette és összehasonlította a képernyőn látottakkal.
A képernyőn egy korong fénylett, amit főként a kék különböző árnyalatai alkottak, leheletfinomságú felhőkkel borítva.
- Van valakinek valami ötlete, hogy mi lehet ez? - kérdezte Angalo.
- Nem, de tudom, hogy hívják a részeit - felelt Masklin. - Azt, ami felül vastag és alul vékony, Dél Amerikának hívják. Nézzétek, éppen olyan, mint a térképen. Csak éppen nincs ráírva, hogy „Dél Amerika”.
- De még mindig nem lehet látni a kőfejtőt - sopánkodott Angalo.
Masklin az előtte lévő képre nézett. Dél Amerika. Ugye Grimma volt az, aki beszélt neki Dél Amerikáról? Itt élnek virágokban a békák. Azt mondta, hogy ha valaki tud azokról a békákról, akkor már nem ugyanaz az ember többé, mint aki előtte volt.
Kezdte érteni, mire gondolt akkor Grimma.
- Ne törődj most a kőfejtővel - határozott. - Az még várhat.
- Olyan gyorsan ott kell lennünk, amilyen gyorsan csak tudunk, hogy mindenkinek jó legyen - ellenkezett az Izé.
Masklin ezen elgondolkodott egy pillanatra. El kellett ismernie, az Izének igaza van. Otthon bármi megtörténhetett, amíg távol voltak. Vissza kellett vinnie a Hajót, hogy mindenkinek jó legyen.
Utána pedig arra gondolt: annyi időt töltöttem már azzal, hogy a többiek kedvében járjak. Csak most az egyszer hadd csináljak valamit saját magamért. Nem hiszem, hogy a Hajó segítségével megtaláljuk az elrejtőzött manákat, de azt legalább tudom, hol kell keresnem a békákat.
- Izé - adta ki a parancsot. - Vigyél minket Dél Amerikába. És ne vitatkozz.

 

 

XII.

BÉKÁK: Vannak, akik úgy gondolják, fontos tudni a békákról. Picik és zöldek vagy sárgák és négy lábuk van. Kuruttyolnak. A fiatal békát ebihalnak hívják. Szerintem ennyit érdemes tudni róluk.

Angalo d'Rövidáru:
Egy Fiatal Felfedező Mana
Tudományos Kézikönyve

 

Találtunk egy kék bolygót...
Élesítsük a képet...
Ez egy bolygó. Felszínének legnagyobb részét víz borítja, mégis Földnek hívják.
Találtunk egy tájat...
Élesítsük a képet...
... kék, zöld és barna a nap alatt, magas hegyek szaggatják az esőfelhőket...
Élesítsük a képet...
... egy hegyen, ami teljesen zöld, és van ott egy...
Élesítsük a képet...
... fa, a törzse mohos, virágokkal borított...
Élesítsük a képet...
... az egyik virág közepében csillog egy kis medence. Ez egy bromélia.
Levelei, de azt is lehet mondani, hogy szirmai között remegett három icipici aranybarna béka, felhúzták magukat és csodálkozva bámulták a tiszta, friss vizet. Ketten közülük a vezért nézték, hátha mond valamit ebben a történelmi pillanatban.
Valóban mondott....brekeke...
Azután leszánkáztak a leveleken egyenesen bele a vízbe.
Bár a békák meg tudják különböztetni a nappalt az éjszakától, az Időről csak ködös elképzeléseik vannak. Azt tudják, hogy az események követik egymást. Az igazán okos békák talán arra is kíváncsiak, hogy eljön-e egyszer a világvége, de ennél tovább nem jutottak az idő megismerésében.
Így hát az, hogy mennyi idő telt el attól a különös éjszakától a mai nap közepéig nehéz megmondani, legalábbis egy békának...
Egy távoli, fekete árnyék vetődött a fatetőre. Egy kis idő múlva hangok hallatszottak. A békák hallották ezeket a hangokat, de nem tudták mit jelentenek, még azt sem, honnan jönnek. De nem hasonlított semmire, amit a békák eddig hallottak.
Így hangzott: - Egyébként hány hegy van itt? Szerintem ez nevetséges! Kinek kell ennyi hegy? Ezt nevezem én feleslegesnek. Egy is elég lenne. Bele fogok őrülni, ha meglátok még egy hegyet. Meddig fogjuk még keresni őket?
- Szeretem őket.
- Egy pár fának pedig rossz a magassága.
- Én is szeretem őket, Gurder.
- De én nem bízok meg Angalo vezetői tudásában.
- Azt hiszem, már javul, Gurder.
- Én mindenesetre reménykedek benne, hogy nem jön közel több repülőgép.
Masklin és Gurder egy egyszerű, fémből és drótokból készített kosárkában himbálóztak. A Hajó alján nyílt szögletes nyílásból ereszkedtek alá.
A Hajón olyan óriási termek voltak, hogy még nem fedezték fel mindet. Mindegyikben különös gépek álltak. Az Izé azt mondta, a Hajó kész rá, hogy segítsen a felderítésben.
De Masklin nem teljesen bízott meg benne. Talán tényleg voltak olyan gépek, melyek könnyedén leeresztették és fel is húzták a kosarat, de inkább egy oszlopra tekerte a drótot a Hajó külsején és Pion eresztette le és húzta fel őket, pusztán az izomerejére támaszkodva.
A kosár finoman nekisúrlódott a fa koronájának.
Az volt a baj, hogy a humanók nem hagyták őket magukra. Alighogy megtalálták ezt a helyes kis hegyet, helikopterek és repülőgépek zúgtak el mellettük, mint bogarak egy sas körül. Ez meglehetősen zavarta őket.
Masklin megvizsgálta a faágakat. Gurdernek igaza volt. Ez az utolsó hegy.
De a virágok valóban itt voltak. Végigkúszott a faágon a legközelebbi felé. Háromszor olyan magas volt, mint ő maga. Megvetette a lábát és felhúzódzkodott.
Egy kis medence volt a szirmok között. Hat apró, sárga szem nézett ki rá.
Masklin visszanézett.
Hát mégis igaz...
Azon gondolkodott, mit mondjon a békáknak, amit azok talán meg is értenek.
Nagyon hosszú és vastag ág volt, de a Hajón akadtak szerszámok. Újabb drótokat ereszthetnek le, hogy megtartsák az ágat és felhúzzák, miután levágták. Sok ideig fog tartani, de nem számít. Csak az számít, hogy fontos, amit csinálnak.
Az Izé azt mondta, van rá lehetőség, hogy növényeket neveljenek olyan lámpák alatt, amelyek színe megegyezik a napéval olyan edényekben, amelyekbe tápfolyadékot töltöttek. Ez a legkönnyebb dolog a... az egész világon.
Ha elég óvatosan dolgoznak, a békák semmit sem fognak észrevenni.

 

Ha a világot egy nagy fürdőkádnak tekintjük, a Hajót vehetjük egy szappannak, ami előre és hátra lebeg és sohasem marad egy helyben. De ha a humanók kiszúrták hol is van éppen, repülőgépek és helikopterek szálltak fel sietve.
Vagy talán olyan volt, mint a golyó a rulettasztalon, ami körbe-körbe pörög, miközben keresi a megfelelő számot...
De az is lehet, hogy egyszerűen csak elveszett.

 

Egész éjjel keresték. Már ha volt egyáltalán éjszaka. Nehéz ezt megmagyarázni. Az Izé megpróbálta elmondani, hogy a Hajó gyorsabban repült, mint ahogy a nap vándorol az égen, habár a nap voltaképpen áll. A Föld egy részén nappal van, amíg a másikon éjszaka. Ez Gurder szerint elég rossz szervezésre vallott.
- Az Áruházban, - emlékezett vissza - mindig akkor volt sötét, amikor eljött az ideje. Még akkor is így volt, ha csak humanók építették - ez volt az első alkalom, amikor elismerte, hogy az Áruházat humanók építették.
Nem volt mindennapos eset.
Masklin megvakarta az állát.
- Az Áruház egy Blackburrynek nevezett helyen állt - tűnődött. - Ezt biztosan tudom. Így hát a kőfejtő sem lehet tőle nagyon messze.
Angalo kihívóan mutatott a képernyőre.
- Igen, de ez nem olyan, mint egy térkép - panaszkodott. - Nem írtak neveket a tájakra. Ez nevetséges! Honnan tudja akkor az ember, hogy éppen hol is van?
- Rendben - sóhajtott Masklin. - De ne repülj megint olyan mélyen, mint amikor el akartad olvasni az útjelzőket. Amikor ezt csinálod, a humanók összevissza rohangálnak az utcákon és ordítoznak a rádiójukba.
- Így van - helyeselt az Izé. - Az emberek mindig rohangálnak az utcákon amikor azt látják, hogy egy tízmillió tonnás űrhajó próbál landolni.
- Az utóbbi időben nagyon óvatos voltam - jelentette ki Angalo határozottan. - Még a piros lámpáknál is megálltam. Nem értem miért van odalenn olyan nagy kavarodás. A teherautók meg a személykocsik folyton egymásba csúsznak. És engem neveznek rossz sofőrnek!
Gurder Pionhoz fordult, aki elég gyorsan haladt a nyelv tanulásában. A libás manák értették ennek a módját, hisz' már sokszor találkoztak idegen nyelveket beszélő manákkal.
- A libáitok sosem vesznek el - mondta. - Hogy csinálják?
- Egyszerűen csak nem tévednek el - vont vállat Pion. - Mindig tudják, hová mennek.
- Az állatokat, - kezdte Masklin - az ösztönük vezérli. Ez azt jelenti, hogy anélkül tudnak valamit, hogy előtte megtanulnák.
- Miért nem tudja az Izé, hogy hová kell mennünk? - duzzogott Gurder. - Floridát is meg tudta találni. Egy olyan fontos hely, mint Blackbury nem jelenthetne gondot.
- Nem fogok rádióüzeneteket Blackbury-ről. Viszont egy csomó van Floridáról - közölte Izé.
- Legalább szálljunk le valahol - kérte Gurder, mire Angalo megnyomott egy pár gombot.
- Pillanatnyilag csak tenger van alattunk - közölte - és - mi lehet ez?
Messze a Hajó alatt valami piciny fehér folt suhant a felhők fölött.
- Talán egy liba - vélekedett Pion.
- Én... nem... úgy... gondolom - vakarta a fejét Angalo. - Már megtanultam egyet, s mást a Hajó irányításáról.
A képernyőn levő kép megremegett, majd egy részlete megnőtt.
Egy fehér dárda süvített át az égen.
- Ez a Concorde? - kérdezte Gurder.
- Igen - helyeselt Angalo.
- Meglehetősen lassú, nem?
- Csak hozzánk képest - világosította fel Angalo.
- Kövesd - parancsolta Masklin.
- Azt sem tudjuk, hova megy - ellenkezett Angalo.
- Én tudom - jelentette ki Masklin. - Amikor a Concorde-on voltunk kinéztél az ablakon. Egyenesen a Nap felé tartottunk.
- Igen. Lemenőben volt - emlékezett Angalo. - És?
- Most reggel van és megint a Nap felé megy - mutatott ki Masklin az ablakon.
- Igen. És?
- Ez azt jelenti, hogy hazafelé tart.
Angalo az ajkába harapott a megfeszített gondolkodástól, mialatt megpróbálta felfogni Masklin szavainak az értelmét.
- Nem értem miért kell a Napnak az egyik helyen kelnie és egy másik helyen lenyugodnia - morgolódott Gurder, aki még azt is visszautasította, hogy az asztronómia alapjait megtanulja.
- Hazafelé tart - ismételte Angalo rá sem hederítve. - Világos. Értem. Ezzel azt akarod mondani, hogy tapadjunk rá?
- Igen.
Angalo ujjai végigzongoráztak a billentyűzeten.
- Rendben - jelentette ki. - Mindent bele. Szerintem a Concorde sofőrei boldogok lesznek, hogy lesz idefenn egy kis társaságuk.

 

A Hajó a repülővel egy szintre ereszkedett.
- Összevissza kanyarog - közölte a többiekkel Angalo. - És elkezdett gyorsítani.
- Szerintem megijedtek a Hajótól - vélekedett Masklin.
- Nem értem miért? - lepődött meg Angalo. - Egyáltalán nem értem. Nem teszünk semmit azon kívül, hogy követjük őket.
- Bárcsak lennének igazi ablakaink - vágyakozott Gurder. - Akkor integethetnénk nekik.
- Láttak már ezelőtt a humanók ilyen Hajót? - kérdezte Angalo az Izét.
- Nem, de írtak történeteket olyan Hajókról, melyek más világokból érkeznek.
- Igen, írtak - ismételte Masklin félig magának. - A fantáziálás az egyik erősségük.
- Néha arról írnak bennük, hogy a Hajókon barátságos teremtmények érkeznek...
- Ezek vagyunk mi - mondta Angalo.
-...néha pedig azt, hogy nagy fogú szörnyetegek tekergőző csápokkal.
A manák egymásra néztek.
Gurder ijedten pillantott hátra a válla fölött, majd mindannyian a fényesen kivilágított folyosóra néztek, amely kivezetett a vezérlőteremből.
- Mint az alligátorok? - kérdezte Masklin.
- Rosszabbak.
- Öö - kezdte Gurder. - Ugye jól átnéztünk minden szobát?
- Ezt csak kitalálták, Gurder. Ez nem valóság - próbálta megnyugtatni Masklin.
- Ki akarhat ilyeneket kitalálni?
- A humanók - felelt Masklin.
- Húúúú - remegett Angalo, miközben hidegvérrel próbált megfordulni a székén, hátha egy csápos-fogas szörny éppen készül felkúszni rá. - Nem értem, miért?
- Azt hiszem én értem. Sokat gondolkodtam a humanókról.
- Az Izé nem tudna üzenetet küldeni a Concorde pilótáinak? - kérdezte Gurder. - Valami ilyesmit: „Nekünk garantáltan nincsenek fogaink és csápjaink”.
- Valószínűleg nem hinnének nekünk - figyelmeztette Angalo.
- Ha nekem mindenütt fogaim és csápjaim lennének, én is pontosan ezt az üzenetet küldeném. Ravasz.
A Concorde bőgő motorokkal suhant át az égen, megdöntve az Atlanti Óceán feletti átkelés rekordját.
A Hajó lebegve követte.
- Rájöttem - pillantott le Angalo -, hogy a humanók éppen csak annyira intelligensek, hogy őrültek is legyenek közöttük.
- Azt hiszem - tűnődött Masklin -, hogy a humanók ahhoz is elég intelligensek, hogy magányosak legyenek.

 

A repülő kerekei csikorogva értek földet. Tűzoltóautók robogtak felé a betonon át más járművekkel a nyomukban.
A nagy, fekete Hajó elszáguldott fölöttük, az eleje az ég felé emelkedett akár egy frizbinek, majd lassított.
- Itt a víztározó! - kiáltott Gurder. - Pont alattunk! És ott van a vasúti sín! És az ott a kőfejtő! Még mindig a helyén van!
- Persze, hogy a helyén van, te idióta - dünnyögte Angalo, ahogy a Hajót az olvadt hófoltokkal tarkítottak hegyoldal felé vezette.
- Legalábbis részben - helyesbített Masklin.
Fekete füst korlátozta a kilátást. Amint közelebb értek látták, hogy a füst egy égő teherautóból száll fel.
Más teherautók is álltak az égő körül, no meg humanók, akik futásnak eredtek, amikor rájuk borult a Hajó árnyéka.
- Magányosak, mi? - csikorgatta a fogait Angalo. - Ha a manáknak egy hajszáluk is meggörbült, azt fogják kívánni, bárcsak sose születtek volna meg!
- Ha a manák egy haja szála is meggörbült, azt fogják kívánni, bárcsak sose születtem volna meg! - javította ki Masklin. - De nem hinném, hogy maradt közülünk valaki odalent. Nem lézengenének szanaszét, ha jönnek a humanók. Vajon ki gyújthatta fel azt a teherautót?
- Arrghhh! - csapott Angalo öklével a levegőbe.
Masklin szemügyre vette az alattuk elterülő tájat. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy az olyanok, mint Grimma vagy Dorcas nyugodtan ülnének a vackukban és várnák, hogy a humanók átvegyék fölöttük a hatalmat. A teherautók sem szoktak maguktól kigyulladni. Egy pár épület is sérültnek tűnt. A humanók nem rombolnának ilyen esztelenül, vagy mégis?
A kőfejtő melletti mezőre pillantott. A kapu össze volt zúzva és egy széles keréknyom vezetett a latyakon és a sáron keresztül.
- Azt hiszem, egy másik teherautón menekültek - mondta.
- Hogy érted azt, hogy „arrghhh”? - kíváncsiskodott Gurder, kissé lemaradva a társalgásban.
- A mezőn át? - kérdezte Angalo. - Nem fognak ott beragadni a sárba?
Masklin a fejét rázta. Talán egy manának is lehetnek ösztönei. - Kövesd a nyomokat! - sürgette Angalót. - De gyorsan!
- Gyorsan? Gyorsan? Tudod, milyen nehéz ezzel a vacakkal lassan menni? - Angalo előretolt egy kart. A Hajó hirtelen a hegyoldal felé fordult és szinte megalázva érezte magát, hogy ilyen lassú haladásra kényszerítik.
Néhány hónapja már jártak idefent - gyalogosan. Nehéz volt elhinni.
A hegytető meglehetősen sík volt. Egy fennsík, ami a repülőtérre nézett.
Ott terült el a mező, ahol krumplit bányásztak. Ott nőtt a bozót, ahol vadásztak, és ott állt az a fa ahol megöltek egy rókát, mert az manákat zsákmányolt.
És ott... ott volt valami apró, sárga doboz, ami a éppen mezőn döcögött át.
Angalo a nyakát nyújtogatta.
- Úgy néz ki, mint egy gép - állapította meg, miközben a karokhoz kotorászott anélkül, hogy levette volna a tekintetét a képernyőről. - Fura egy valami.
Egyéb járművek is mozogtak odalenn az utakon. Fény villogott a tetejükön.
- Azok az autók üldözik azt a dobozt, nem gondoljátok? - kérdezte Angalo.
- Talán az égő teherautóról akarnak vele beszélni - vélte Masklin. - Oda tudunk érni mielőtt utolérik?
Angalo szeme összeszűkült. - Nézd, szerintem még úgy is előbb érnénk oda, ha közben érintenénk Floridát - közben talált egy másik kart is és meglökte.
Egy rövid villanás látszott a táj fölött és a teherautó pont alattuk volt.
- Látod? - kérdezte.
- Tovább! - utasította Masklin.
Angalo lenyomott egy gombot. - Nézzétek! A képernyőn látható, hogy odalenn... - kezdte Angalo.
- Manák vannak! - ujjongott Gurder.
- Igen! Azok az autók meg menekülnek! - kiáltott Angalo. - Ez az! Pucoljatok csak! Különben eljön a fogak-és-csápok ideje!
- Remélem a manák nem gondolják ugyanezt - óvatoskodott Gurder. - Masklin nem gondolod, hogy...
A változatosság kedvéért Masklin megint eltűnt közülük.

 

Előbb is gondolhattam volna rá.
A levágott ágdarab harmincszor akkora volt, mint egy mana. Fény alatt tartották és úgy tűnt, meglehetősen boldogan növöget a speciális folyadékkal teli cserépben. Az ősmanák, akik valaha a Hajóval utaztak, nyilvánvalóan rengeteg növényt termesztettek ilyen módon.
Pion segített neki a cserepet a fedélzeti nyílás felé vonszolni. A békák kíváncsian figyelték Masklint.
Amikor olyan jól beállították, amennyire csak tőlük telt, Masklin kinyitotta a fedélzeti nyílást. Ez nem olyan fajta volt, ami félrecsúszik. Az ősmanák valamiféle liftként használták, de nem vezetékeken mozgott, hanem valami varázslatos erő, a Bandi-gravitáció, vagy mi mozgatta fel és le.
A lift leereszkedett. Masklin lenézett és látta, hogy a sárga teherautó egy zökkenéssel megáll. Mikor felegyenesedett észrevette, hogy Pion zavartan néz rá.
- A virág üzenet? - kérdezte a fiú.
- Igen. Olyasmi.
- Szavak nélküli üzenet?
- Igen - felelt Masklin.
- Miért?
Masklin vállat vont.
- Mert nem tudnám szavakkal elmondani.

 

Hamarosan vége a történetnek...
De mégsem kellene itt abbahagyni.

 

A Hajón mindenfelé manák nyüzsögtek. Ha voltak is fogas és csápos szörnyek megrettentek a manák erejétől.
Fiatal manák töltötték meg a vezérlőtermet, ahol szorgalmasan próbálták nyomogatni a gombokat. Dorcas és famulusai eltűntek a Hajó motorját keresve. Vidám hangok és nevetés visszhangzott a szürke folyosók teljes hosszában.
Masklin kettesben ült Grimmával, a virágban lakó békákat nézték.
- Meg kellett néznem, hogy igaz-e - magyarázta Masklin.
- A leggyönyörűb dolog a világon - sóhajtott Grimma.
- Nem. Én azt hiszem, még ennél is gyönyörűbb dolgok vannak a világon - ellenkezett szelíden Masklin. - Mindenesetre ez is elég gyönyörű.
Grimma elmesélte a kőfejtőben történteket - a humanókkal vívott harcot és azt, hogy lopták el a meneküléshez Jekubot, a nagy földvájót. A szeme csillogott, miközben a humanókkal vívott harcról beszélt. Masklin csodálkozva hallgatta, még az álla is leesett. Grimma piszkos volt, ruháját tüske tépte, haja mint a szalmakazal, de olyan erő áradt szavaiból, hogy szinte szikrázott. Jó, hogy időben ideértünk, gondolta Masklin. A humanók hálásak lehetnek.
- Most mihez kezdünk? - kérdezte Grimma.
- Nem tudom - felelt Masklin. - Az Izé szerint léteznek világok, ahol manák élnek. Úgy értem, csak manák. Vagy kereshetünk egy világot csak magunknak.
- Tudod - kezdte Grimma -, szerintem az Áruházi manák örülnének, ha a Hajón maradnánk. Itt olyan, mint az Áruházban. Az Odakint pedig mégiscsak odakint.
- Akkor legjobb lesz őket emlékeztetni, hogy az Odakint igenis létezik. Azt hiszem, ez része az én feladatomnak - mondta Masklin. - És ha találunk egy jó helyet, vissza akarok jönni a Hajóval.
- Miért? Mi marad itt, amiért vissza akarsz jönni? - kérdezte Grimma.
- A humanók - válaszolt Masklin. - Beszélnünk kell a humanókkal.
- Hú!
- Valóban hinni akarnak abban, hogy... Úgy értem, minden idejüket azzal töltik, hogy történeteket írnak nem létező dolgokról. Azt hiszik, egyedül vannak az egész világmindenségben. Mi sosem gondolkodtunk így. Mindig is tudtuk, hogy léteznek humanók. Borzalmasan egyedül vannak és még csak nem is tudnak róla - tárta szét bizonytalanul a kezét. - Azt hiszem, jól kijönnénk velük - fejezte be.
- De ők tündéreknek fognak tartani minket.
- Nem, ha a Hajóval térünk vissza. Azt még a humanóknak is észre kell venniük, hogy a Hajó nem tündérmesébe illő.
Grimma kinyúlt és megfogta Masklin kezét.
- Nos... ha valóban ezt akarod...
- Igen, ezt.
- Akkor visszajövök veled.
Egy hang rebbentette szét őket. Gurder volt az. Az Apát keresztülvetett a vállán egy tarisznyát és a pillantása olyan tanácstalan, de mégis olyan elszánt volt, mint azé, aki Bármivel Hajlandó Szembenézni, ami jön.
- Öö. Csak búcsúzni jöttem - közölte sután.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Masklin.
- Jól hallottam, hogy vissza fogtok jönni a Hajóval?
- Igen, de...
- Kérlek, ne vitatkozz - nézett körül Gurder. - Amióta felszálltunk a Hajóra egy dolog foglalkoztat. Más manák is élnek valahol kint. Valakinek meg el nekik mondani, hogy a Hajó vissza fog térni értük. Most nem vihetjük őket magunkkal, de meg kell találni az összes manát, és tudatni velük: a Hajó létezik. Valakinek el kell mondani a teljes igazságot. Ez én kell, hogy legyek, nem gondoljátok? Kell, hogy jó legyek valamire!
- Teljesen egyedül? - kérdezte Masklin.
Gurder a tarisznyában kotorászott.
- Nem. Az Izét magammal viszem - mutatta fel a fekete kockát.
- Öö... - kezdte Masklin.
- Ne aggódjatok! - nyugtatta meg az Izé. - Bemásoltam magam a Hajó központi számítógépébe. Így itt is és ott is tudok lenni egyszerre.
- Ez olyasmi, amit én is szeretnék - mondta Gurder gyámoltalanul.
Masklin arra gondolt, vitába száll vele, majd arra: Minek? Gurder valószínűleg boldogabb lesz, mint most. Mindenesetre az igaz, hogy a Hajó minden manáé. Csak kölcsönvesszük egy kis időre. így hát Gurdernek teljesen igaza van. Talán valakinek mégiscsak föl kellene kutatni a többieket, bárhol is vannak a világon és elmondani nekik az igazságot. Nem hiszem, hogy erre a feladatra bárki is alkalmasabb lenne Gurdernél. Nagy ez a világ. Az embereknek kell valaki, aki valóban kész hinni.
- Akarod, hogy elkísérjen valaki? - kérdezte.
- Nem. Talán találok manákat odakinn, akik a segítségemre lehetnek - hajolt közelebb. - Az igazat megvallva, - súgta - már alig várom.
- Öö, igen. Egy csomó érdekes dolog van odakint - értett egyet vele Masklin.
- Jól meggondoltam. Beszéltem Pionnal is.
- Ó? Nos... ha úgy akarod...
- Igen! Jobban, mint eddig bármit - jelentette ki határozottan Gurder. - És, mint tudjátok, elég sokszor voltam biztos a dolgomban.
- Keresnünk kellene valami alkalmasabb helyet, ahol kitehetünk.
- Igen - próbált meg bátornak tűnni Gurder. - Valahol, ahol jó sok liba van.

 

Naplementekor szállt ki egy tó partján. Gyorsan elbúcsúztak. Ha a Hajó valahol egy pár percnél tovább maradt, humanók sereglettek felé. Masklinnak az volt az utolsó emléke Gurderről, hogy egy kis alak integetett a tóparton. Azután már csak a tavat látta, ahogy egy zöld pöttyé válik a zsugorodó tájban.
Egy világ tárult a szeme elé, a közepén egy láthatatlan manával.
Azután semmi.
A vezérlőterem tele volt manákkal, akik figyelték, hogy bontakozik ki a vidék a Hajó alatt.
Grimma rámeredt.
- Sosem voltam a tudatában - suttogta. - Olyan sok van belőle.
- Meglehetősen nagy - bólogatott Masklin.
- Gondolod, hogy egy világ elegendő lesz mindannyiunk számára? - kérdezte Grimma.
- Ó, nem tudom - felelt Masklin. - Egy világ talán nem elég senkinek. Hová tartunk, Angalo?
Angalo megdörzsölte a kezét és minden kart teljesen visszahúzott. - Olyan magasra - mondta elégedetten -, ahol már nincs is olyan, hogy lent.
A Hajó felfelé fordult, a csillagok felé. Lent a világ megszűnt tovább tágulni, már csak egy sötét árnyék látszott, ami eltakarta a napot.
Manák és békák lepillantottak rá.
A napfény elérte és a pereme körbe szikrázni kezdett sugarakat küldve a sötétségbe, pont úgy nézett ki, mint egy virág.

 

VÉGE

 

Jegyzetek:

1. Ez nagyjából három másodperc. A békáknak nem valami jó a memóriájuk.

2. A manáknak ez megközelítőleg két és fél nap.

3. Ezek a különös, rózsaszín valamik majdnem minden ételben megtalálhatók, amit repülőgépen szolgálnak fel. Senki sem tudja, hogy miért. Talán valamiféle vallásos oka van.

4. A nemzedékek óta az Áruházban élő manák úgy tudták, hogy a hőmérséklet változásait a légkondícionáló és a fűtőtest okozza; mint sokan közülük, úgy Gurder sem tudta magát túltenni ezen a gondolkodásmódon.