A manák trilógiája 1.
Terry Pratchett
SOFŐRŐK

(Tartalom)

 

 

A MANÁKRÓL ÉS AZ IDŐRŐL

A manák kicsik. A kis teremtmények általában nem élnek hosszú ideig. De talán gyorsan élnek. Hadd magyarázzam meg.
A Föld nevű bolygó egyik legrövidebb ideig élő élőlénye a kérész. Egyetlen napig létezik. A leghosszabb ideig - négyezer-hétszáz évig biztosan - a mamutfenyők élnek.
Úgy tűnhet tehát, hogy a kérészekkel csúnyán elbánt a sors. Azonban nem az a fontos, hogy milyen hosszú az élet, hanem az, hogy milyen hosszúnak érezzük. Egy kérész számára egyetlen óra egy egész évszázadnak tűnhet. Lehet, hogy az öreg kérészek arról panaszkodnak, mennyire más már az élet ebben a percben, mint a régi szép percekben, amikor a világ még ifjú volt, fényesebben sütött a nap, és a lárvák tisztelték az idősebbeket. Míg a nem igazán gyors reakcióikról híres fák, talán épp csak észreveszik az égbolt „villámgyors” változásait, mire beléjük költözik a szú és a rothadás.
Minden tökéletesen relatív. Minél gyorsabban él az ember, annál hosszabbnak tűnik az itt töltött idő. A manáknak egy év annyi, mint az embereknek tíz. Ezt ne feledjük. De ne is törődjünk vele. A manákat sem érdekli. Még csak nem is tudják.

 

Kezdetben...

I. Volt a Telek.
II. És Arnold Testv. (al. 1905) megnézte a Telket és látott benne Lehetőséget.
III. Mert a Telek a Fő utcában volt.
IV. Úgy van, és közel a Buszhoz.
V. És szólt Arnold Testv. (al. 1905) mondván: Legyen itt egy Áruház, és legyen ez az Áruház olyan, amilyet soha nem látott a Világ;
VI. Nyúljon hosszában a Palmer utcától a Halpiacig, széltében pedig a Fő utcától egészen a Disraeli útig;
VII. Legyen öt Emelet magas és alápincézett, Ragyogó Liftek járjanak benne; Égjen Örök Tűz odalenn a pincében, és minden emeletek fölött legyen a Megrendelési Osztály, ahol Minden Megrendelhető;
VIII. Mert ím, mindenkinek tudnia kell, hogy Arnold Testv. (al. 1905)-nél Minden Egy helyen. És legyen az Áruház neve Arnold Testv. (al. 1905) Áruháza.
IX. És lőn.
X. És Arnold Testv. (al. 1905) fölosztotta az Áruházat Vasáru-, Fehérnemű-, Divat- és ehhez hasonló Osztályokra, és teremtett Humanókat hogy feltöltsék a polcokat Mindennel, mondván: Igen, Itt Minden Megtalálható. És Arnold Testv. (al. 1905) mondá: Legyenek Teherautók, és legyen a színük Vörös és Arany, és menjenek szerte a Világban és hirdessék, hogy Arnold Testv. (al. 1905) Megrendelésre Mindent Házhoz szállít;
XI. És legyen Mikulás Barlang és Téli Vásár és Nyári Vásár és Kezdődik-az-iskola-hét és Évszaknak Megfelelő Árucikkek;
XII. És a manák beköltöztek az Áruházba, hogy ott éljenek örökkön-örökké.

Részlet A Manák könyvéből,
Alagsor, I-XII.vsz.

 

 

I.

Ez a Hazatérés története.
A Veszélyes Út története.
Ez az alvó városon és az országutakon végigszáguldó teherautó története, amely kidöntötte a villanyrendőröket, az utca egyik feléről a másikra vágódva bezúzta a kirakatokat, és megállt, amikor a rendőrök üldözőbe vették. És amikor a döbbent rendőrök visszamentek a kocsijukhoz, és jelentették, hogy: Központ, figyeljen! A kocsiban nincs sofőr!, a teherautó újra elindult, egyre távolodott az ámuló humanóktól, és végül elnyelte az éj.
De a történet nem itt kezdődik. És nem is itt ér véget.

 

Lehangolóan esett az eső. Egyhangúan esett. Az a fajta eső volt, amely vizesebb a normális esőnél, és hatalmas cseppekben és fröcskölve ömlik. Az ilyen eső valójában függőleges tenger, néhány vízmentes lyukkal.
Az esőcseppek kitetoválták a kidobott hamburgeres dobozokat és sült krumplis zacskókat a szemétkosárban, ahová Masklin átmenetileg behúzódott.
Nézzünk rá. Csuromvíz. Fázik. Nagyon aggódik. És négy hüvelyk magas.
A szemétkosár még télen is jó vadászterületnek számított. Mindig akadt pár szem hideg krumpli a zacskókban, néha még egy-egy csirkecsont is. Néhanapján patkánnyal is találkozott. Milyen szép is volt, amikor utoljára elejtettek egy patkányt - egy hétig ették a húsát. A baj csak az, hogy az embernek a harmadik napra teljesen elege lesz a patkányhúsból. Pontosabban a harmadik falat után.
Masklin a teherautóparkolót kémlelte.
És meg is jött pontosan, átgázolt a pocsolyákon, és sziszegő fékekkel megállt.
Az elmúlt négy hétben minden kedden és csütörtökön figyelte az érkező teherautót, és mérte az időt, amit itt töltött a sofőr.
Pontosan három percük volt. Az akkorka lényeknek, mint a manák, ez több mint fél óra. Átfurakodott a zsíros papírokon, és kiugrott a szemétkosárból a földre, majd a park szélén sorakozó bokrok felé rohant, ahol Grimma és az öregek várták.
- Megjött! - mondta. - Gyerünk!
Morogva és nagyokat nyögve tápászkodtak föl. Már vagy egy tucatszor végigcsinálta ezt velük. Tudta, hogy semmi értelme kiabálni. Csak megzavarodtak és idegesek lettek, aztán morogtak tovább. Morogtak a hideg krumpli miatt, még akkor is, ha Grimma fölmelegítette. Patkányra vágytak. Masklinnak komolyan megfordult a fejében, hogy otthagyja őket, de nem tudta rászánni magát. Szükségük volt rá. Szükségük volt valakire, akire moroghattak.
De nagyon lassan mozogtak. Masklin úgy érezte, mindjárt sírva fakad.
Inkább Grimmához fordult.
- Gyerünk - mondta. - Noszogasd őket vagy csinálj valamit. Így soha nem indulnak el.
Grimma megveregette a karját.
- Félnek... - mondta. - Te csak csináld a dolgod. Majd én viszem őket.
Nem volt idő vitatkozni. Masklin visszarohant a park sártengerén keresztül, s közben levette válláról a kampós végű kötelet. Egy hétbe telt, mire egy kerítésdrót darabjából megcsinálta a kampót, és napokon keresztül gyakorolt. Mire a teherautó kerekéhez ért, már forgatta is feje fölött a kötelet.
A kampó a második próbálkozásra beakadt a magasan lévő ponyvába. Masklin két-háromszor megrángatta, majd lábával fogást keresve a gumin, fölhúzta magát.
Már többször végigcsinálta. Legalább háromszor vagy négyszer. Bemászott a nehéz ponyva alatt tátongó sötétségbe, közben folyamatosan engedte a zsinórt, és a végét odakötötte egy karnyi vastag kötélhez.
Azután visszahúzódott a plató szélére, és - hála az égnek - Grimma eddigre átvezette az öregeket a kavicsos részen. Hallotta, ahogy panaszkodnak a tócsák miatt.
Masklin türelmetlenül ugrált föl-le.
Mintha órák teltek volna el. Már milliószor elmagyarázta nekik, de hát gyerekkorukban nem kellett teherautókra fölkapaszkodniuk, és nem értették, miért pont most kell elkezdeniük. Az öreg Morkie Nagyi például ragaszkodott hozzá, hogy a férfiak forduljanak el, nehogy belássanak a szoknyája alá, az öreg Torrit pedig addig nyafogott a kötélen lógva, míg Masklin újra le nem engedte, hogy Grimma beköthesse a szemét. Miután az első néhány manát fölhúzta, könnyebb volt, mert segítettek a kötéllel, de így is vészesen fogyott az idő.
Grimmát húzta föl utolsónak. Nagyon könnyű volt. Ami azt illeti, mindannyian nagyon könnyűek voltak. Az ember nem foghat mindennap patkányt.
Hihetetlennek tűnt. Mindannyian följutottak a platóra. Mialatt dolgozott, Masklin egyfolytában fülelt, nem hall-e lépéseket, és nem csapódik-e a vezetőfülke ajtaja, de semmit sem hallott.
- Jó - mondta az erőfeszítéstől reszketve. - Ezzel megvolnánk. És most mehetünk.
- Leejtettem az Izét - szólt közbe az öreg Torrit.
- Az Izét. Leejtettem, érted? Ott lent a keréknél, mialatt Grimma bekötötte a szemem. Menj, és hozd föl, fiacskám.
Masklin rémülten nézett rá. Aztán kilesett a ponyva alól, és valóban megpillantotta messze maga alatt az Izét; egy apró fekete kocka a földön.
Az Izé.
Egy tócsában hevert, bár az nem árthatott neki. Semmi sem tett benne kárt. Még a tűz sem.
És akkor lassú léptek csikorogtak a kavicson.
- Nincs rá idő - suttogta. - Tényleg nincs.
- Anélkül nem mehetünk - jelentette ki Grimma.
- Dehogynem. Végül is csak egy nyomorult tárgy. Ahová megyünk, ott nem lesz rá szükség. Ahogy kimondta, már meg is bánta. Csodálkozott, hogyan hagyhatták el ilyen szavak a száját. Grimma rémülten nézett rá. Morkie Nagyi reszketve húzta ki magát teljes magasságában.
- Az ég bocsássa meg a szavaidat! - förmedt rá.
- Hogy mondhatsz ilyet?! Szólj már te is, Torrit - tette hozzá, és oldalba bökte az öreget.
- Ha nem visszük az Izét, akkor én nem megyek - jelentette ki durcásan Torrit. - Ez nem...
- A vezetőd szólt hozzád - szakította félbe Morkie Nagyi -, úgyhogy tedd, amit mondott. Még elképzelni is, hogy itt hagyjuk! Nem lenne tisztességes. Nem lenne helyes. Tehát azonnal hozd ide!
Masklin szótlanul nézett le a sártengerre, majd elkeseredett mozdulattal átvetette a zsinórt a plató szélén, és lecsúszott rajta.
Most már ónos eső zuhogott, és vadul püfölte a szél, ahogy elhagyva a kerék ívét, belehuppant a tócsába. Fölkapta az lzét.
És a teherautó elindult.
Először iszonyú moraj hallatszott. Olyan hangos volt, hogy szilárd fallá állt össze. Aztán büdös lett a levegő, majd a földet is megrázó remegés következett.
Masklin megrántotta a zsinórt és ordított, hogy húzzák föl, de rájött, hogy a saját hangját sem hallja. De Grimma vagy valaki kitalálhatta, mit akar, mert éppen amikor a hatalmas kerék forogni kezdett, megfeszült a zsinór, és Masklin érezte, hogy lába elemelkedik a talajtól.
Pörgött és ide-oda lengett, míg végre fájdalmas lassúsággal a kerék fölé húzták. Centiméterekre tőle forgott az elmosódott, fekete borzalom, és az iszonyú zaj dübörgött a fejében.
- Nem félek -, biztatta magát. - Ez mindennél rosszabb, amit valaha átéltem, és nem is ijesztő. Túl borzalmas ahhoz, hogy ijesztő legyen.
Úgy érezte magát, mintha egy kis meleg gömbben lenne, távol a zajtól és a széltől. - Meghalok -, gondolta, emiatt az Izé miatt, ami soha nem segített nekünk, ami csak egy kocka alakú tárgy, és most meghalok, és fölkerülök a Mennyországba. Kíváncsi vagyok, igazat mondott-e Torrit arról, hogy mi vár ránk a halál után. Enyhe túlzás meghalni azért, hogy megtudjuk. Éveken át minden éjjel néztem az eget, de soha nem láttam odafönt manákat...
Ez azonban teljesen lényegtelen volt, független tőle és nem valóságos...
Kezek nyúltak le érte, megragadták a hóna alatt, és behúzták a dübörgő sötétségbe a ponyva alá. Némi nehézség árán elvették tőle az Izét.
A száguldó teherautó mögött szürke esőfüggöny borult az elhagyott földekre.
És a vidéken már sehol sem éltek manák.

 

Régen, amikor még mintha nem esett volna ennyit az eső, rengetegen voltak. Masklin legalább negyven manára emlékezett. De aztán megjelent az autópálya; a patakokat föld alatti csövekbe vezették, és a legközelebbi bozótosokat letarolták. A manák mindig a világ rejtett zugaiban éltek, és hirtelen eltűntek a rejtett zugok.
Elkezdtek fogyatkozni. Sokan természetes okok miatt pusztultak el, és ha valaki mindössze négy hüvelyk magas, minden, ami gyors, éhes és erős fogazatú, természetes oknak számít. Azután egy éjszaka Pyrrynce, aki a legvakmerőbb volt mindannyiuk közül, többedmagával felfedezőútra indult az úttest túloldalára, hogy körülnézzen az erdőben. Soha nem tértek vissza. Volt aki a sólymokra tippelt, mások egy teherautóra. Néhányan erősködtek, hogy félútig jutottak, és ott rekedtek az elválasztósávon, a mindkét irányba rohanó autók végtelen sorai között.
Azután valamivel lejjebb megépült a büfé. Ez némi javulást hozott, persze attól függ, honnan nézi az ember. Ha a hideg sültkrumplimaradék és a szürke csirkehúscafatok ételnek számítanak, akkor egyszerre mindenkinek jutott elég ennivaló.
És aztán eljött a tavasz, és Masklin rádöbbent, hogy csak tízen maradtak, akik közül nyolcan túl öregek ahhoz, hogy bármit is kezdeni lehessen velük. Torrit apó már kis híján tízéves volt.
Iszonyú nyár köszöntött rájuk. Grimma a nagyjából használható manákból csapatot szervezett, és éjszaka rájártak a szemétládákra, Masklin meg vadászni próbált.
A magányos vadászatnál kicsit mindig meghalt az ember. A legtöbb üldözött bármikor vadásza üldözőjévé válhatott. És ha sikerült is vadat ejteni, még mindig ott volt a hazaszállítás gondja. Egy patkány esetében ez két napot vett igénybe, beleértve a dögevők miatti éjszakai őrködést. Tíz erős vadász mindenre képes volt - rabolhattak mézet, csapdába ejthettek egeret, foghattak vakondot, bármit - de egy magányos vadász, hátvéd nélkül a hosszú fűben könnyen a karmos-mancsos támadók zsákmányává válhatott.
Ahhoz, hogy mindenki eleget ehessen, sok egészséges vadászra lett volna szükség. De ahhoz, hogy legyen elég egészséges vadász, többet kellett volna enni.
- Ősszel minden könnyebb lesz - vigasztalta Grimma, miközben bekötözte a karját, ahol megmarta egy menyét. - Szedhetünk gombát, bogyókat, diót, mogyorót meg mindent.
Nos, gomba nem nőtt, és annyi eső esett, hogy a bogyók megrohadtak, mielőtt leszedhették volna őket. Mogyoró viszont rengeteg termett. A legközelebbi bokor félnapi járásra volt. Masklin egyszerre tizenkét szemet tudott hazavinni, ha megpucolta és a szemétből kiszedett papírzacskókba rakta. Egy teljes napot vett igénybe az akció, egész úton figyelni kellett a sólymokra, és a zsákmány mindössze egy napra volt elég.
Azután az eső miatt beomlott az üregük. Masklin szinte örült, hogy távozniuk kell. Ez is jobb volt, mint állandóan hallgatni a morgást, hogy miért nem végzi el a szükséges javításokat. Na meg a tűz. Állandóan égnie kellett a tűznek az üreg bejáratánál, részben a főzés, részben az éjszakai ragadozók miatt. Egy nap Morkie Nagyi elszenderedett, és hagyta kialudni. Még benne is volt annyi tisztesség, hogy szégyellte magát.
Amikor Masklin aznap este hazaért, hosszú ideig nézte a kihűlt hamukupacot, földbe szúrta a lándzsáját, és nevetni kezdett. Addig nevetett, míg végül sírva fakadt. Nem tudott a többiek elé állni. Kiment, és kissé távolabb leült. Grimma nemsokára megjelent egy dióhéjnyi csalánlevessel. Hideg csalánlevessel.
- Mindenki nagyon dühös - jegyezte meg. Masklin síri hangon fölnevetett. - Szinte hallom őket: „Hozhatnál egy csikket, fiam, elfogyott a dohányom” és „Mostanában sosem eszünk halat. Igazán szakíthatnál egy kis időt, hogy lemenj a folyóra” és „Én, én, én, ti fiatalok csak magatokra gondoltok. Bezzeg az én időmben...”
Grimma felsóhajtott.
- Megtesznek minden tőlük telhetőt, csak egyszerűen nem értik. Az ő fiatalkorukban még több százan voltunk.
- Napokba telik, mire újra meggyújthatjuk a tüzet - mondta Masklin.
Volt ugyan egy nagyítólencséjük, de hosszú ideig kellett volna sütnie a napnak ahhoz, hogy használni tudják.
Szórakozottan piszkálta a sarat a lába előtt.
- Elegem van - mondta halkan. - Elmegyek.
- De szükségünk van rád!
- Nekem is szükségem van magamra. Mondd meg, miféle élet ez?
- De meghalnak, ha elmész!
- Így is, úgy is meghalnak - felelt Masklin.
- Ez gonosz kijelentés volt.
- De igaz. Mindenki meghal így is, úgy is. Mi is meghalunk. Nézz magadra. Minden idődet mosással, főzéssel, takarítással töltöd, meg azzal, hogy őket hajkurászod. Nemsokára hároméves leszel! Ideje lenne a saját életedet élni.
- Morkie Nagyi nagyon kedves volt hozzám kiskoromban - mondta Grimma védelmezőn. - Egyszer te is megöregszel.
- Gondolod? És ki fogja strapálni magát, hogy gondoskodjon rólam?
Masklin érezte, hogy egyre jobban elönti a düh. Biztos volt az igazában. De érzései azt súgták, még sincs igaza, és ez csak tovább rontotta a helyzetet.
Már sokszor gondolkozott ezen, és mindig dühös és tehetetlen érzés kerítette hatalmába. Az okosak, a merészek és a bátrak mind rég eltűntek így vagy úgy. Kedves jó Masklin, mondták, te kemény legény vagy, vigyázz az öregekre, amíg találunk egy jobb helyet, és mire észbe kapsz, már itt is leszünk. Ahányszor csak erre gondolt, a kedves jó Masklin haragudott rájuk, amiért elmentek, és magára, amiért itt maradt. Tudta jól, az volt a baj, hogy mindig föladta.
Akármit ígért magának eleinte, a végén mindig a kisebb ellenállás felé haladt.
Grimma dermedten nézte. Masklin vállat vont.
- Jól van, jól van, ők is velünk jöhetnek.
- Tudod, hogy ez képtelenség. Túl öregek. Mindannyian itt nőttek fel. Szeretnek itt élni.
- Szeretnek itt élni, ha itt vagyunk, és kiszolgáljuk őket - morgott Masklin.
Ennyiben maradtak. Vacsorára mindenkinek jutott egy-egy mogyoró. Maskliné kukacos volt. Elment, és kiült a töltés szélére, állát a kezére támasztotta, és az utat nézte.
Vörös és fehér fények folyama. Minden dobozban humanók ültek, és titokzatos dolguk után rohangáltak; akármi is volt az, mindig siettek.
Le merte volna fogadni, hogy a humanók nem esznek patkányt. Nekik sokkal könnyebb. Nagyok és lassúak, de nem kell nedves üregekben lakniuk, azt lesve, mikor hagyja egy bolond öregasszony kialudni a tüzet. Soha nincs kukac a teájukban. Oda mennek, ahova akarnak, és azt csinálják, amihez kedvük van. Az egész világ az övék.
És egész éjjel robogtak ide-oda világító teherautóikkal. Vajon soha nem alszanak? Több százan lehetnek.
Arról álmodozott, hogy egyszer elmegy az egyik teherautóval. Gyakran megálltak a büfénél. Könnyen - vagy viszonylag könnyen - feljuthatna valamelyikre. Mindegyik kocsi ragyogó tiszta volt. Nyilván jobb helyre mennek, mint ez. Itt nem húzhatják ki a telet, arra pedig gondolni sem mert, hogy a rossz idő közeledtével gyalog vágjanak neki a földeknek.
Persze tudta, hogy soha nem lépne le. Végül egyszer sem tette meg. Csak álmodozott róla, hogy majd követi a suhanó fényeket.
A fények fölött pedig ott ragyogtak a csillagok. Torrit szerint a csillagok nagyon fontosak. Masklin pillanatnyilag nem értett egyet. Nem ehetők. Abból nem sok hasznuk volt, ha nézték őket. Ha jobban belegondolt, Masklin teljesen haszontalannak tartotta a csillagokat...
Valaki sikoltott.
Masklin szinte észre sem vette, már talpon volt, és a bozótoson keresztül, hangtalanul sietett az üreg felé.
Fejét egészen a földbe fúrva, izgatottan égnek emelt farokkal egy róka volt ott. Masklin rögtön megismerte. Néhányszor már találkozott vele.
Valahol a fejében az a rész, amely az igazi Masklin volt - Torrit apó tudott mesélni erről döbbenten figyelte, ahogy kikapta lándzsáját a földből, ahova korábban ledöfte, és amilyen erősen csak tudott, beleszúrt a ragadozó hátsó lábába.
Elfojtott ugatás hallatszott, majd a róka gonosz, habzó pofájával támadója felé fordult. A csillogó, sárga szempár Maslinra szegeződött, aki zihálva támaszkodott lándzsájára. Ahogy ilyen helyzetekben történni szokott, lelassult az idő, és hirtelen minden sokkal valóságosabbnak tűnt. Talán ha tudjuk, hogy meg fogunk halni, érzékeink minél több részletet begyűjtenek, amíg tehetik...
A róka szája körül vércseppek piroslottak. Masklin érezte, hogy feldühödik. Úgy jött föl benne a harag, mint egy hatalmas buborék. Alig volt valamije, és ez a vicsorgó lény még azt is elvette tőle.
Ahogy meglátta a vörös nyelvet, tudta, hogy két lehetősége van. Menekül vagy meghal.
Ezért aztán támadott. Úgy röppent ki kezéből a lándzsa, mint egy kismadár, és a róka száját találta. Az állat fölvonyított, és mancsával a seb felé kapott, Masklin meg futott, futott a dühtől hajtva, aztán ugrott, és marokszámra tépte a vörös szőrt, ahogy fölmászott a róka oldalán egészen a nyakáig, majd elővette kőkését, és szúrt és szúrt mindenért, ami rossz volt a világban...
A róka újra felvonyított és arrébb ugrott. Ha képes lett volna gondolkozni, Masklin tudta volna, hogy késével épp csak fölingerelheti a ragadozót, de mivel az nem szokott hozzá, hogy ennivalója ekkora hévvel támadjon vissza, most már csak menekülni akart. A töltésnek fordult, és inaszakadtából futni kezdett az országút fényei felé.
Masklinnak végre kitisztult a feje. Meghallotta a forgalom zaját. Elengedte a szőrcsomót, amibe kapaszkodott, és ledobta magát a hosszú fűbe, mielőtt az állat kirontott az aszfaltra.
Masklin keményen odavágódott a földre, és az oldalára gurult. Alig jutott lélegzethez.
Arra azonban tisztán emlékezett, ami ezután történt. Hosszú ideig megmaradt, és még akkor is élt benne a kép, amikor már annyi különös dolgot látott, hogy igazán nem lett volna hely az emlék számára.
A róka mereven állt a reflektorfényben, akár egy kőszobor, kihívóan morgott, és farkasszemet nézett az óránként száz kilométeres sebességgel felé száguldó tíztonnányi vassal.
Aztán egy csattanás, suhogás és a sötétség. Masklin hosszú ideig feküdt a hűvös mohába temetve arcát. Végül fölkelt, és próbálta nem elképzelni a látványt, miközben visszaindult, hogy megnézze, mi maradt az otthonából.
Grimma az üreg szájánál várt. Fegyverként egy ágacskát tartott a kezében. Megpördült, és kis híján fejbeverte Masklint, aki előtántorgott a sötétből, és nekidőlt a töltésnek. Fáradt mozdulattal lökte félre a botot.
- Nem tudtuk, hova tűntél - mondta Grimma már-már hisztérikus hangon. - Csak a zajt hallottuk, és már itt is volt, és elkapta Mr. Mertet és Mrs. Coomot, és ásni kezdte a...
Elhallgatott, és mintha összerezzent volna.
- Igen, köszönöm - mondta hidegen Masklin. - Köszönöm, jól vagyok.
- Mi... mi történt?
Masklin nem felelt. Bement a sötét üregbe, és lefeküdt. Hallotta az öregek suttogását, miközben mély, dermedt álomba zuhant.
Itt kellett volna lennem, gondolta. Rám vannak utalva.
Elmegyünk. Mindannyian.
Akkor jó ötletnek tűnt.
Most kicsit más színben látta a dolgot.
A manák összezsúfolódtak a sötét rakodótér egyik sarkában. Hallgattak. Nem volt hol zajongani. A motor dübörgése teljesen megtöltötte a levegőt. Néha halkult kicsit, aztán újra fölerősödött. Időnként az egész kocsi megrándult.
Grimma Masklinhoz mászott a szinte vibráló platón.
- Mennyi ideig tart, mire odaérünk? - kérdezte.
- Hova?
- Hát ahova megyünk.
- Nem tudom.
- Csak azért, mert éhesek.
Mindig éhesek voltak. Masklin reménytelen arccal nézte a kis kupac öreg manát. Páran várakozással telve néztek vissza rá.
- Semmit sem tehetek - mondta. - Én is éhes vagyok, de itt nincs semmi. Teljesen üres.
- Morkie Nagyi meglehetősen ideges, ha ki kell hagynia egy étkezést - jegyezte meg Grimma. Masklin hosszasan nézett rá. Aztán odamászott a többiekhez, s leült Torrit és az öregasszony közé. Most jött rá, hogy valójában még sohasem beszélgetett velük. Amikor kicsi volt, ők óriásoknak tűntek, és semmi köze nem volt hozzájuk, azután vadász lett a vadászok között, és az utolsó évben vagy élelem után járt, vagy kimerülten aludt. Azt azonban tudta, miért Torrit a főnök. Nyilvánvalóan ő volt a legöregebb mana. Mindig a legidősebb vezette őket, hogy ne legyen vita. Persze nem a legidősebb nő, mert ezt mindannyian elképzelhetetlennek tartották; ebben a kérdésben még Morkie Nagyi is tántoríthatatlan volt. Ami elég különös, mivel mindig úgy kezelte Torritot, mint egy vén bolondot, és Torrit apó egyetlen döntést sem hozott anélkül, hogy a szeme sarkából ne pillantott volna rá. Masklin sóhajtott, és a térdére szegezte tekintetét.
- Nézzétek, fogalmam sincs, meddig...
- Te csak ne aggódj miattam, fiacskám - fojtotta belé a szót Morkie Nagyi, aki láthatólag összeszedte magát. - Nagyon izgalmas, ugye?
- Igen, de lehet, hogy nagyon sokáig fog tartani - mondta Masklin. - Nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz az út. Őrült ötlet volt...
Morkie Nagyi megbökte csontos ujjával.
- Fiatalember, én már éltem az 1986-os Nagy Télen. Borzalmas volt. Semmi újat nem tudsz mondani nekem az éhségről. Grimma remek lány, de nagyon aggódó.
- De hát azt sem tudom, hova megyünk! - fakadt ki Masklin. - Sajnálom!
Torrit, aki az ölében tartotta az Izét, sokatmondóan nézett rá.
- Itt van az Izé - mondta. - Biztosan megmutatja az utat.
Masklin sötéten bólintott. Különös módon Torrit mindig tudta, mit akar az Izé. Ránézésre csak egy fekete kockának tűnt, mégis határozott elképzelése volt a rendszeres étkezés fontosságáról, meg, hogy mindig figyelni kell arra, amit az öregek mondanak. Mintha mindenre tudta volna a választ.
- És hova visz minket ez az út? - kérdezte Masklin.
- Nagyon jól tudod. Az Égbe.
- Ó, hogyne - felelt Masklin, és az Izét nézte. Biztos volt benne, hogy semmit nem mondott Torritnak; neki remek hallása volt, mégsem hallotta soha, hogy az Izé bármit is mondott volna. Nem is csinált semmit. Meg se moccant. Egyetlen tevékenysége fekete kockasága volt. Viszont ezt nagyon jól csinálta.
- Csak akkor jutunk föl az Égbe, ha mindenben követjük az Izét - magyarázta bizonytalanul Torrit, mintha ezt valamikor nagyon régen hallotta és már akkor sem értette volna.
- Hát igen - mondta Masklin. Fölállt a remegő talajon, és a plató szélére ment. Egy pillanatig várt, majd miután összeszedte magát, kidugta fejét a ponyva alól.
Csak elmosódott fényeket látott, és ismeretlen szagokat érzett.
Kezdett minden rosszra fordulni. Egy héttel korábban, amikor kitalálta, hogy el kell menniük, még olyan ésszerűnek tűnt. Akármit, csak nem ott maradni. Akkor nyilvánvaló volt. Mindazonáltal furcsállotta, hogy eddig, ha nem pontosan az történt, amit akartak, az öregek azonnal morogni kezdtek, most viszont, amikor minden rosszul alakult, szinte vidámnak látszottak.
Hiába, mindenki sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Talán az Izé is megerősítené ezt, ha meg tudná kérdezni tőle.
A teherautó élesen befordult egy sarkon, behajtott valami feketeségbe, majd figyelmeztetés nélkül megállt. Masklin azon kapta magát, hogy hatalmas, kivilágított helyet lát, tele teherautókkal, tele humanókkal...
Gyorsan visszarántotta a fejét, és Torrithoz sietett.
- Ööö - mondta.
- Igen, fiam?
- A humanók is az Égbe mennek?
Az öreg mana megrázta a fejét.
- Nem véletlen, hogy Mennyeknek is nevezik - mondta. - Világos, hogy több van belőlük. A mienkbe csak a manák mennek.
- Ez egészen biztos?
- Hogyne. - Torrit arca fölragyogott. - Persze nekik is meglehet a maguk Mennyországa vagy Ege. Erről nem tudok. De az más, mint a mienk, ebben biztos lehetsz.
- Ó.
Torrit újra az Izét nézte.
- Megálltunk - mondta. - Hol vagyunk?
Masklin fáradtan meredt a ponyva alatti sötétbe.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha utánanézek.
Sípolás hallatszott kintről és emberi hangok távoli moraja. Kialudtak a fények. Valami fémesen zörgött, egy kattanás, majd csend. Kis idő múlva neszezés támadt az egyik teherautó végében. Cérnavékony szál ereszkedett le a garázs olajos padlójára.
Eltelt egy perc. Aztán egy apró, tömzsi alak nagyon lassan és óvatosan lemászott a földre. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, csak a szemét forgatta jobbra-balra.
Nem igazán volt humanó. Láthatóan megfelelő számú kézzel illetve lábbal rendelkezett, egyéb szervei is - mint például a szeme - a helyükön voltak, de egészében a sötétben osonó, egérbőrt viselő alak mégis egy két lábon járó téglára emlékeztetett. A manák annyira zömökek, hogy egy japán sumózó éhezőnek látszana menetük. Ennek a kis fickónak a mozgása arról árulkodott, hogy igencsak jó erőben van.
Az igazat megvallva Masklin rettenetesen félt. Minden ismeretlen volt számára, kivéve az óljajszagot, amit mindig érzett humanók és különösen teherautók közelében. (Torrit egyszer nagyképűen elmagyarázta, hogy az óljaj égő víz, amit a teherautók isznak, mire Masklin biztosra vette, hogy az öreg mana megőrült, hiszen a víz nem ég.)
Minden értelmetlen volt körülötte. Hatalmas kannákat látott. Óriási vasdarabok mindenütt, amiket mintha készített volna valaki. Nyilván az emberi mennyországhoz tartoznak. Az emberek szeretik a vasat, gondolta.
Óvatosan kikerült egy cigarettacsikket, és megjegyezte a helyét, hogy visszafelé majd elvigye Torritnak.
Más teherautók is álltak itt, mindegyik csendben. Masklin úgy döntött, nyilván egy teherautófészekbe kerültek. Ami azt is jelentette, hogy az összes rendelkezésükre álló élelem valószínűleg az óljaj.
Most már megnyugodott kissé, és körülnézett a fal mellett álló, háznyi pad alatt. Papírdarabokat talált, és szag után egy egész almacsutkát. Ugyan már kezdett megbarnulni, de a jelen körülmények között így is szerencsés leletnek számított.
A vállára vette, és megfordult.
Egy patkány állt előtte, és elgondolkozva nézte. Jóval nagyobb és tisztább volt, mint azok a példányok, amikkel a szemétért kellett megküzdenie. Masklin felé indult.
A mana most már otthonosabban érezte magát. Az óriási árnyak, kannák és a szörnyű szagok idegenek voltak számára, de a patkányokat ismerte, és tudta, mit kell velük csinálni.
Eldobta a csutkát, lassan és óvatosan hátrahúzta a lándzsáját, és megcélzott egy pontot az gombszemek között...
Ekkor két dolog történt.
Észrevett a patkányon egy piros nyakörvet. És egy hang azt mondta:
- Ne! Nagyon sokáig tartott, mire beidomítottam. Kedvezményes Vásárra! Hogy kerülsz te ide?

 

Az idegen szintén mana volt. Legalábbis úgy nézett ki. Akkora volt, mint a manák, és a mozgása is olyan volt.
De a ruhái...
Praktikus megfontolásokból a manák ruhái sárszínűek. Ezt diktálta a józan ész. Grimma ötvenféle módon tudott festéket készíteni vadnövényekből, de végül is minden ilyen festékkel színezett anyag alapvetően sárszínű lett. Néha barna vagy sárga sár, időnként talán zöldes sár, de akkor is sár. Mivel ha egy mana rikító piros vagy kék ruhában merészkedett volna ki, körülbelül fél óra elteltével már elkezdték volna emészteni.
Ez a mana viszont a szivárvány minden színében pompázott. Ragyogó, színes ruháinak anyaga olyan finomnak tűnt, mint a rósejbnis zacskó, övét üvegdarabok díszítették, lábán valódi bőrcsizma, kalapjába pedig tollat tűzött. Miközben beszélt, szórakozottan ütögette a lábát egy bőrszíjjal, ami - mint kiderült - a patkány póráza volt.
- Nos? Válaszolj!
- A teherautóról szálltam le - felelt tömören Masklin még mindig szemmel tartva a patkányt. Utóbbi abbahagyta az elmerült fülvakarást, ránézett, majd elbújt a gazdája mögé.
- Mit csináltál a teherautón? Felelj!
Masklin kihúzta magát.
- Utaztunk.
A mana rámeredt.
- Mi az az utazás?
- Hát mozgás. Tudod, az ember elindul az egyik helyről és eljut egy másikra - magyarázta Masklin.
Ez különös hatást váltott ki az idegenből. Ha nem is lett udvarias, eltűnt hangjából a fensőbbséges él.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy odakintről jöttetek? - kérdezte álmélkodva.
- De igen.
- De hát az lehetetlen!
- Tényleg? - kérdezte aggódva Masklin.
- Odakint nincs semmi!
- Valóban? Akkor elnézést. Mindazonáltal mi onnan jöttünk. Nagy baj?
- Úgy érted, tényleg Odakintről? - kérdezte az idegen, és közelebb lépett.
- Azt hiszem, igen. Tulajdonképpen soha nem töprengtünk ezen. Mi ez a he...
- És milyen?
- Micsoda?
- Hát az Odakint! Milyen?
Masklin értetlenül nézett rá.
- Hát olyan... nagy...
- Igen. És?
- És, öö, olyan sok van belőle...
- És? És?
- Hát tudod, vannak benne ilyen dolgok...
- Igaz, hogy a plafon annyira magasan van, hogy nem is látni? - kérdezte a mana, és láthatóan magán kívül volt az izgalomtól.
- Nem tudom. Mi az a plafon?
- Az - felelte, és fölmutatott az árnyékba vesző gerendákra.
- Ja, semmi ilyesmit nem láttam - mondta Masklin. - Odakint kék vagy szürke és fehér dolgok úsznak rajta.
- És, és a falak nagyon-nagyon messze vannak, és valami zöld szőnyeg nő a földön, ugye? - faggatta tovább a mana, egyik lábáról a másikra ugrálva.
- Nem tudom - mondta Masklin, és egyre értetlenebbül nézett. - Mi az a szőnyeg?
- Hű! - A mana valamelyest lehiggadt, és észbekapva kinyújtotta az izgalomtól remegő kezét.
- A nevem Angalo. Angalo d'Rövidáru. Haha. Neked ez persze semmit sem jelent. Ez pedig Bobo.
A patkány mintha mosolygott volna. Masklin még sohasem hallott olyat, hogy egy patkánynak neve lett volna, hacsak nem „vacsorának” hívták, amikor úgy adódott.
- Masklin vagyok - mondta. - Nem baj, ha a többiek is leszállnak? Hosszú út áll mögöttünk.
- Jó, és persze, hogy nem! Mindannyian Odakintről? Az apám nem fogja elhinni!
- Sajnálom - mondta Masklin -, de nem értem. Mi ebben a különös? Odakint voltunk. Most meg idebenn vagyunk.
Angalo már nem figyelt. A többieket nézte, ahogy morogva másztak lefele.
- És öregek is vannak! - lelkendezett. - És olyanok, mint mi! Még a fejük sem hegyes!
- Pimasz! - förmedt rá Morkie Nagyi. Angalo abbahagyta a vigyorgást.
- Asszonyom, önnek fogalma sincs, kivel beszél - közölte fagyosan.
- Dehogy nincs. Valakivel, aki túl nagy fiú már ahhoz, hogy elfenekeljem - felelt Morkie Nagyi. - Ha annyi idős lennék, mint te, fiacskám, sokkal udvariasabban viselkednék. Hegyes fej! Hallottak már ilyet?!
Angelo kinyitotta a száját, aztán inkább becsukta. Végül így szólt: - Ez hihetetlen! Akarom mondani, Dorcas szerint, ha elképzelhető is, hogy van élet az Áruházon kívül, az más lehet, mint az általunk ismert létforma! Kérlek, kérlek, kövessetek.
A manák össze-összenéztek, miközben Angalo a teherautófészek széle felé iparkodott, de azért követték. Nem sok választásuk volt.
- Emlékszem, amikor egyszer az öregapám túl sokáig volt kinn a napon, ő is hülyeségeket beszélt, akárcsak ez az alak - jegyezte meg halkan Morkie Nagyi.
Torrit láthatóan döntésre jutott valami fontos kérdésben. A többiek udvariasan vártak.
- Azt hiszem - mondta lassan -, meg kellene ennünk a patkányát.
- Te csak hallgass, te...- torkolta le automatikusan Morkie Nagyi.
- Én vagyok a főnök, nem? Nincs jogod így beszélni velem - nyöszörgött Torrit.
- Persze hogy te vagy a főnök - förmedt rá Morkie Nagyi. - Ki mondta, hogy nem? Én soha nem mondtam, hogy nem te vagy a főnök. Te vagy a főnök.
- Helyes - szipogta Torrit.
- És most hallgass! - mondta Nagyi.
Masklin megkopogtatta Angalo vállát.
- Hol vagyunk? - kérdezte.
Angalo megállt a magasba vesző fal tövében.
- Nem tudod? - kérdezett vissza.
- Mi csak azt gondoltuk, abban reménykedtünk, hogy a teherautók valami jó helyre mennek - mondta Grimma.
- Jól gondoltátok - mondta Angalo büszkén. - Ez itt a legjobb hely. Ez az Áruház!

 

 

II.

XIII. És az Áruházban nem volt Nappal és Éjszaka, csak Nyitás és Zárás. Nem esett az Eső, és nem hullott a Hó.
XIV. És ahogy múltak az évek, a manák gyarapodtak és sokasodtak, viszálykodással és kisebb háborúkkal töltötték az időt az Osztályokon, és teljesen elfelejtettek mindent, amit az Odakinti világról tudtak.
XV. Mert így beszéltek: Nem azt mondó-e Arnold Testv. (al. 1905), hogy Minden Egy Helyen?
XVI. És a kételkedőket akik azt mondták: Talán még sincs itt Minden, durván kinevették és csúfolták.
XVII. És a legtöbb mana így beszélt: Ha létezne is az Odakint, Mi lehet abban, amit mi hiányolunk? Hiszen itt van nekünk az Elektromosság, az Ételcsarnok és mindenféle Szórakozás.
XVIII. És az évszakok gyorsabban szálltak, mint a ragyogó liftek.
XIX. Míg egy napon Idegen érkezett a távolból, és hangosan kiáltott, mondván: Ó, jaj! Ó, jaj!

Részlet A Manák könyvéből,
Első Emelet, XII-XIX.vsz.

 

Bele-belebotlottak egymásba, ahogy tátott szájjal nézelődve követték Angalót. Az ifjú rövidárus megállt egy lyuk előtt, és intett nekik.
- Erre - mondta.
Morkie Nagyi sértődötten szipákolt.
- Ez egy patkánylyuk - jelentette ki. - Nem kívánhatod, hogy bebújjak egy patkánylyukba! Szó sem lehet róla.
- Miért nem? - kérdezte Angalo.
- Mert ez egy patkánylyuk.
- Csak annak látszik. Ez egy álcázott bejárat.
- Most ment be rajta a patkányod - közölte diadalmasan Morkie Nagyi. - Van szemem. Ez egy patkánylyuk.
Angalo esdeklőn nézett Grimmára, majd bebújt a nyíláson. Grimma bedugta a fejét.
- Nem hiszem, hogy patkánylyuk lenne, Nagyi - mondta kissé tompított hangon.
- És ugyan miért nem?
- Mert lépcső van idebent. Jaj, és ilyen aranyos kis lámpák.
Sokáig mentek fölfelé. Néhányszor megálltak, hogy bevárják az öregeket, Torritot pedig az út jó részén támogatták. A lépcsősor végén benyitottak egy, az előzőnél sokkal méltóságteljesebb ajtón...
Masklin még fiatalkorában sem látott egyszerre negyvennél több manát.
Itt sokkal többen voltak. És étel is akadt. Semmire sem hasonlított ugyan, amit eddig látott, de ételnek kellett lennie. A népek legalábbis ették.
A tér, ahová beléptek, két mana magas volt, és nagyon hosszú. Halmokban álltak a különböző ételek, és a halmok közötti folyosókon manák tolongtak. Senki sem figyelt fel a kis csapatra. A jövevények engedelmesen csoszogtak Angalo mögött, aki kezdte visszanyerni kezdeti gőgjét.
Néhány mana jól táplált patkányt vezetett pórázon. A hölgyek közül páran egeret tartottak. Az egerek gazdáik nyomában kocogtak, és Masklin fél füllel hallotta Morkie Nagyi rosszalló ciccegését.
Torrit apó hangját is hallotta, ahogy lelkese magyarázott:
- Ezt ismerem! Sajt! Egyszer találtunk egy sajtos szendvicset a szemétládában még nyolcvannégy nyarán, emlé...
Morkie Nagyi alaposan oldalba bökte.
- Elhallgass! Ugye nem akarsz rossz színben föltűntetni minket ezek előtt az emberek előtt? Légy főnök! Őrizd meg a büszkeséged.
Utóbbi nem tartozott a manák jellemző tulajdonságai közé. Nyomott csendben vonultak zöldség- és gyümölcskupacok álltak az egyszeri asztalok között, a manák pedig szorgalmasa pusztították őket. Masklin sok ismeretlen étel látott mindenfelé. Először nem akarta kimutatni tudatlanságát, de végül győzött a kíváncsisága.
- Mi az ott? - kérdezte, és rámutatott valamire.
- Szalámi - felelt Angalo. - Ettél már?
- Mostanában nem - mondta az igazságnak megfelelően Masklin.
- Az pedig datolya - folytatta Angalo. - Ez meg egy banán. Ugye még nem láttál banánt?
Masklin válaszra nyitotta száját, de Morkie Nagyi megelőzte.
- Elég kicsi - mondta lefitymálóan. - Sőt, apró azokhoz képest, amik nálunk teremnek.
- Tényleg? - kérdezte gyanakodva Angalo.
- Igen - felelt Morkie Nagyi egyre jobban bele melegedve a témába. - Nagyon nyeszlett. Hiszen az otthoniakat - kezdte, majd a több asztalt elfoglaló banánra pillantott, és hangtalanul mozgott a szája, ahogy gondolkodott - alig tudjuk kiásni a földből! - fejezte be sokatmondóan, és diadalittasan nézett Angalóra, aki egy darabig állta a tekintetét, de végül föladta.
- Hát végül is... - mondta bizonytalanul, és lesütötte a szemét. - ...Szolgáljátok ki magatokat. Mondjátok meg az ügyeletesnek, hegy a Rövidáru Osztály számlájára esztek. De azt ne áruljátok el, hogy Odakintről jöttetek. Azt akarom, hogy meglepetés legyen.
Mindenki mohón az ételek útvesztője felé indult. Még Morkie Nagyi is, és igencsak meglepődött, amikor egy torta az útját állta.
Csak Masklin nem mozdult, a gyomrából hallható panaszos sürgetés ellenére sem. Nem volt biztos benne, hogy érti, miként mennek a dolgok az Áruházban, de valahogy úgy érezte, ha méltóság nélkül fogadja el, ami körülveszi, könnyen lehet, hogy végül olyasmire kényszerül, amihez nincs igazán kedve.
- Te nem vagy éhes? - kérdezte Angalo.
- De éhes vagyok - ismerte be Masklin. - Csak nem eszem. Honnan kerül ide ez a rengeteg ennivaló?
- Ó, hát elvesszük a humanóktól - felelt Angalo könnyedén. - Tudod, meglehetősen ostobák.
- És nem zavarja őket, hogy eltűnik az étel?
- Azt hiszik, a patkányok műve - kuncogott Angalo. - Mindig viszünk föl magunkkal patkányhogyishívjákot. Legalábbis az Ételcsarnokbeli családok - helyesbített. - Néha megengedik, hogy mások is elkísérjék őket. A humanók pedig, mint mondtam, a patkányokra gyanakodnak.
Masklin fölvonta a szemöldökét.
- Hogyishívjákot? - kérdezte értetlenül.
- Tudod, ürüléket.
Masklin bólintott.
- És annak bedőlnek? - érdeklődött kétkedőn.
- Mondtam, hogy nagyon ostobák. - A fiú Masklin körül járkált, miközben beszélt. - Meg kell ismerkednetek az apámmal. Az természetesen eldöntött kérdés, hogy a rövidárusokhoz csatlakoztok.
Masklin végignézett a törzsön. Mindannyian eltűntek az ételhalmok között. Torrit egy akkora darab sajtot tartott a kezében, mint a feje, Morkie Nagyi úgy vizsgálgatott egy banánt, mintha az bár melyik pillanatban felrobbanhatna, és még Grimma sem törődött vele.
Masklin elveszettnek érezte magát. Ő ahhoz értett, hogy a földeken át üldözze a patkányt, egyetlen dobással leterítse, és hazavigye. Ilyenkor jól érezte magát; a társai azt mondták: „Szép munka volt, Masklin.” Meg hasonlókat.
Most azonban támadt egy olyan érzése, hogy a banánt valószínűleg nem kell üldözni.
- Az apáddal? - kérdezte.
- Igen. Ő a Rövidáru Hercege - mondta büszkén Angalo. - A Félemelet Védelmezője, és a Személyzeti Étkező ura.
- Az apád három ember? - érdeklődött Masklin zavartan.
- Ezek csak a címei. Vagyis néhány címe. Ő az egyik legnagyobb hatalmú mana az Áruházban. Odakint van olyan, hogy apa?
Érdekes, gondolta Masklin. Goromba kis fickó ez az Angalo, de amikor az Odakintről érdeklődik, olyan lesz, mint egy kisfiú.
- Nekem volt, egyszer - felelt tömören. Nem akart foglalkozni a témával.
- Fogadok, rengeteg kalandod volt!
Masklinnak eszébe jutott az a rengeteg dolog, ami megtörtént - pontosabban, ami majdnem megtörtént - vele az utóbbi időben.
- Igen - mondta.
- Fogadok, nagyon vicces volt!
Vicces, gondolta Masklin. Nem csengett ismerősen a szó. Talán azt jelenti, hogy az ember sáros tócsákon keresztül menekül az éhes fogak elől.
- Ti szoktatok vadászni? - kérdezte végül.
- Néha. Patkányokra a kazánházban. Nem hagyhatjuk, hogy elszaporodjanak - mondta Angalo, és megvakargatta Bobo füle tövét.
- Megeszitek őket?
Angalo döbbenten nézett rá.
- Patkányt enni?
Masklin végignézett az ételkupacokon.
- Nem, gondolom, nem. Tudod, soha nem sejtettem, hogy ennyi mana él a világon. Hányan vannak itt?
Angalo megmondta.
- Két micsoda? - kérdezte Masklin. Angalo megismételte.
- Mintha nem tett volna rád túl nagy benyomást - jegyezte meg, miután Masklin arckifejezése nem változott.
Masklin a lándzsája hegyére szegezte tekintetét. Egy kvarcdarabból csinálta, amit a mezőn talált, és hosszú ideig kínlódott, mire egy szénabálából kihúzta a zsineget, amivel a nyélhez erősítette. Most ez volt számára az egyetlen ismerős tárgy egy vadidegen világban.
- Nem tudom - mondta. - Mi az az ezer?

 

Cido, a Rövidáru Hercege, aki egyben a Fölmenő Mozgólépcső Vaskezű Lordja, a Félemelet Védelmezője és a Pultok Lovagja is volt, nagyon lassan forgatta kezében az Izét. Azután félrelökte.
- Nagyon szórakoztató - mondta.
A manák félszegen álltak a herceg palotájában, a Lakberendezés Osztály alatt. A herceg teljes fegyverzetét viselte, és rosszkedvűnek látszott.
- Szóval Odakintről jöttetek, mi? Tényleg azt akarjátok, hogy ezt el is higgyem?
- Apám, én... - kezdte volna Angalo.
- Csönd! Tudod, mit mondott Arnold Testv. (al. 1905)! Minden Egy Helyen. Minden! Tehát Odakint nem létezik. Így ti sem jöhettetek onnan, Csakis az Áruház valamelyik távoli részéből. A Fehérnemű Osztályról. Vagy mondjuk a Fiatalok Divatosztályáról. Azokat a területeket még nem térképeztük föl teljesen.
- Nem. Mi... - szólalt meg Masklin. A herceg fölemelte a kezét.
- Figyelj rám - mondta Masklinra nézve. - Én nem téged hibáztatlak. A fiam nagyon befolyásolható fiatalember. Nyilván ő beszélte tele a fejeteket. Túlságosan is szereti nézegetni a teherautókat, mindenféle buta történeteket meghallgat, és túlmelegszik az agya. Nos, én nem vagyok ostoba - tette hozzá, időt hagyva, hogy a jövevények kifejezzék egyetnemértésüket -, és egy hozzád hasonló erős legény számára mindig akad hely a Rövidáru-testőrségben. Úgyhogy felejtsük el ezt az egész sületlenséget, jó?
- De mi tényleg Odakintről jöttünk - makacskodott Masklin.
- Odakint nem létezik! - jelentette ki a herceg.
- Persze ha egy derék mana meghal, az más. Akkor Odakintre kerül, ahol az eltávozottak pompában élnek. Most pedig gyere. - Megveregette Masklin vállát. - Hagyjuk ezt a gyerekes fecsegést, inkább segíts hősi feladatunk elvégzésében.
- Jó, de minek? - kérdezte Masklin.
- Ugye nem akarod, hogy a vasárusok elfoglalják az Osztályunkat? - kérdezett vissza a herceg. Masklin Angalóra nézett, aki vadul megrázta a fejét.
- Azt hiszem, nem - mondta. - De ti itt mind manák vagytok, nem? És mindenkinek jut elég mindenből. Butaságnak tűnik, hogy hadakozásra pazaroljátok az időt.
A szeme sarkából látta, hogy Angalo a kezébe temeti arcát.
A herceg egészen vörös lett. - Azt mondtad, butaság?
Masklin kissé hátrahajolt, hogy kikerüljön a keze ügyéből, de arra nevelték, hogy őszinte legyen. Érezte, nem elég okos ahhoz, hogy hazudjon.
- Hát - kezdte.
- Te még soha nem hallottad azt a szót, hogy becsület? - kérdezte a herceg.
Masklin egy ideig gondolkozott, aztán megrázta a fejét.
- A vasárusok meg akarják kaparintani az egész Áruházat - magyarázta Angalo sietve. - Az szörnyű lenne. És a divatárusok se jobbak.
- Miért? - kérdezte Masklin.
- Miért?! - így a herceg. - Mert mindig az ellenségeink voltak. És most mehetsz - tette hozzá.
- Hova?
- A vasárusokhoz vagy a divatárusokhoz. Vagy akár a papírárusokhoz is. Azok a neked való népek. Tőlem akár Odakintre is visszamehetsz - fejezte be gúnyosan a herceg.
- Vissza akarjuk kapni az Izét - mondta egykedvűen Masklin.
A herceg fölkapta, és feléjük hajította.

 

- Sajnálom - mondta Angalo, miután távoztak. - Meg kellett volna mondanom, hogy apám igen hirtelen haragú.
- Miért idegesítetted föl? - kérdezte dühösen Grimma. - Ha már csatlakoznunk kell valamelyik osztályhoz, miért ne az övéhez? Most mi lesz velünk?
- Nagyon modortalanul viselkedett - jelentette ki Morkie Nagyi.
- És soha nem hallott az Izéről - csatlakozott Torrit. - Szörnyű. Meg az odakinti világról sem. Hát én ott születtem, és ott is nőttem fel. Ott nem járkálnak halottak. És semmiképpen nem élnek pampában.
Ezután a két öreg - szokásához híven - veszekedni kezdett.
Masklin rájuk nézett. Aztán a lába elé. Különös, rövid fűben lépkedtek, amit Angalo szerint szőnyegnek hívtak. Ezt is a humanóktól lopták.
Azt akarta mondani: Ez nevetséges. Miért van az, hogy ha egy mana annyit ehet és ihat, amennyit akar, rögtön pörlekedik a többiekkel? Ennél sokkal többről kell szólnia a mana-létnek.
És azt is akarta mondani: Ha a humanók tényleg olyan ostobák, akkor hogyan építhették föl ezt az Áruházat és csinálhattak teherautókat? Ha mi olyan okosak vagyunk, nekik kellene lopniuk tőlünk, és nem fordítva. Lehet, hogy nagyok és lassúak, de igazából nagyon is értelmesek.
És még azt is hozzá akarta tenni: Nem lennék meglepve, ha legalább olyan intelligensek lennének, mint mondjuk a patkányok.
De semmit sem mondott, mert mialatt gondolkodott, tekintete a Torrit karjában pihenő Izére tévedt.
Tisztán érezte, hogy jönnie kell egy gondolatnak. Udvariasan helyet csinált a fejében, és türelmesen várt, hogy megtudja, mi az, de amikor éppen megérkezett volna, Grimma azt kérdezte Angalótól:
- Mi történik azokkal a manákkal, akik egyik osztályhoz sem tartoznak?
- Nagyon szomorú és sivár életet élnek - felelt Angalo. - Úgy kell boldogulniuk, ahogy tudnak.
Olyan arcot vágott, mint aki menten sírva fakad.
- Én hiszek nektek. Az apám szerint nem szabad nézni a teherautókat. Azt mondja, rossz gondolatokat ébresztenek az emberben. Hát én hónapok óta figyelem őket. Néha vizesen jönnek be. Az Odakint nem csak egy álom, ott mindenféle történik. Nézd, mi lenne, ha valahol kihúznátok addig, amíg meggondolja magát?
Az Áruház nagy volt. Masklin már a teherautót is nagynak látta. Az Áruház nagyobb volt. A végtelenbe nyúló szintek, falak és lépcsősorok útvesztője. Rengeteg mana sietett el mellettük és nyüzsgött mindenfelé. Valójában a „nagy” szó túl kicsi volt. Az Áruházhoz egészen új jelző illett volna.
Bizonyos szempontból még az odakinti világnál is nagyobbnak tűnt. Annak beláthatatlanul nagyok voltak a méretei. Nem volt széle meg teteje, így az ember nem is gondolkozott a méretein. Egyszerűen csak ott volt. Az Áruháznak azonban volt széle meg teteje, de olyan messze, hogy igencsak nagynak látszott.
Miközben Angalo nyomában lépkedtek, Masklin eltökélte magát, és úgy döntött, először Grimmának mondja el.
- Visszamegyek.
Grimma rámeredt.
- Hiszen csak most érkeztünk! Mi a fenéért...?
- Nem tudom. Itt minden rossz. Egyszerűen rosszul érzem magam. Egyfolytában arra gondolok, hogy ha itt maradok, egy idő után el fogom hinni, hogy nincs odakint és itt születtem. Amint elhelyezkedtek, én visszamegyek. Velem jöhetsz, ha akarsz - tette hozzá -, de nem muszáj.
- De itt van mit enni, és nincs hideg!
- Mondom, hogy nem tudom megmagyarázni. Úgy érzem, mintha figyelnének minket.
Grimma ösztönösen fölnézett a néhány ujjnyival a fejük fölött lévő mennyezetre. Otthon, ha figyelték őket, az rendszerint annyit jelentett, hogy valamilyen ragadozó állat ebédelni akar. Aztán észbe kapott, és idegesen fölnevetett.
- Ne bolondozz.
- Egyszerűen nem érzem magam biztonságban - mondta boldogtalanul Masklin.
- Úgy érted, nincs rád szükség - jegyezte meg halkan Grimma.
- Mi?
- Miért, nem így van? Eddig azzal töltötted az idődet, hogy gyűjtögettél és keresgéltél a többieknek, és erre mostantól nincs szükség. Furcsa érzés, nem?
Ezzel faképnél hagyta.
Masklin csak állt, és a lándzsahegy kötésével játszadozott. Különös, gondolta. Nem hittem volna, hogy más is ugyanúgy gondolkodhat, mint én. Eszébe jutott néhány emlék Grimmáról az üregben, ahogy mosott, rendbeszedte az öregasszonyokat, és megfőzte, amit ő hazacipelt. Furcsa. Ki hinné, hogy még ez is hiányozhat?
Rájött, hogy a többiek megálltak. Messzire nyúlt előttük a folyosó, amit a gerendákra itt-ott fölszerelt lámpák világítottak meg. A vasárusok sokat kértek a világításért, mesélte Angalo, és senkit nem avattak be a villany titkaiba. Részben ennek köszönhették a hatalmukat.
- Jelenleg itt ér véget a Rövidáru Osztály területe - mondta. - Az már Divatáruország. Mostanában hűvös közöttünk a viszony. Ööö. Találnotok kell magatoknak egy Osztályt, amelyik befogad...- Grimmára nézett.
- Ööö - mondta Grimma.
- Együtt maradunk - közölte Morkie Nagyi. Keményen Masklinra nézett, majd fennsőbbségesen Angalóhoz fordult, és intett a kezével.
- Távozz, fiatalember - mondta. - Masklin, húzd ki magad. És most... előre.
- Kinek mondod, hogy előre? - vonta kérdőre Torrit. - Én vagyok a főnök, én bizony. Az én dolgom parancsokat osztogatni.
- Rendben - mondta Morkie Nagyi. - Akkor csináld te.
Torrit száján alig jött ki hang.
- Helyes. Előre.
Masklinnak leesett az álla.
- Hová? - kérdezte, miközben az öregasszony terelgetni kezdte őket a félhomályban.
- Majd csak találunk egy helyet. Én átéltem az 1986-os Nagy Telet, bizony ám - mondta magabiztosan Morkie Nagyi. - Micsoda feje volt a vén bolond hercegnek! Már-már megszólaltam. Én mondom nektek, nem sokáig bírta volna a Nagy Telet.
- Semmi baj nem érhet minket, ha azt tesszük, amit az Izé mond - szólalt meg Torrit megtapogatva a fekete kockát.
Masklin megállt. Úgy döntött, most már elég.
- És mit mond az Izé? - kérdezte élesen. - Pontosan szeretném tudni. Szerinte mit kellene csinálnunk? Tessék, mondd meg, szerinte mit kellene csinálnunk!
Torrit elkeseredetten nézett maga elé.
- Ööö - kezdte. - Nyilvánvaló, hogy ha együtt maradunk, és fönntartjuk a megfelelő...
- Most találod ki, miközben mondod!
- Hogy mersz így beszélni vele - védte volna Grimma az öreget.
Masklin földhöz vágta a lándzsáját.
- Elegem van ebből. Az Izé ezt mondja, az Izé azt mondja, az Izé mindent mond, csak hasznos dolgokat nem!
- Az Izé évszázadok óta száll manákról-manákra - mondta Grimma. - Nagyon fontos nekünk.
- Miért?
Grimma Torritra nézett. Az öreg megnyalta az ajkát.
- Mert megmutatja nekünk... - motyogta sápadtan.
- Vigyetek közelebb az elektromossághoz.
- Úgy látszik, az Izé fontosabb, mint... - kezdte Masklin - ...mit néztek mindannyian? - kérdezte aztán.
- Közelebb az elektromossághoz.
Torrit lenézett a remegő kezében tartott Izére. A mind ez idáig sima, fekete kockán most fények táncoltak. Több száz. Sőt, gondolta Masklin kicsit büszkén, hogy ismeri a szó jelentését, talán több ezer.
- Ki szólt? - kérdezte.
Az Izé Torrit kezéből a földre pottyant, és fényei úgy villództak, mint autók az éjszakai országúton. A manák rémülten nézték.
- Az Izé tényleg mond dolgokat... - szólt Masklin. - A mindenit!
Torrit vadul integetett.
- Nem így! Nem így! Nem szabadna hangosan megszólalnia! Azelőtt nem csinált ilyet!
- Közelebb az. elektromossághoz!
- Az elektromosságot akarja - mondta Masklin.
- Hát én nem fogom meg! - rémüldözött Torrit. Masklin vállat vont, majd lándzsája hegyével óvatosan a kábelek alá tolta az Izét.
- Hogy beszél? Nincs is szája - vetette fel Grimma.
Az Izé zümmögni kezdett. Színes formák jelentek meg és tűntek el rajta, gyorsabban, mint ahogy Masklin követni tudta volna. A legtöbb piros volt.
Torrit térdre ereszkedett.
- Haragszik - sopánkodott. - Nem kellett volna patkányt ennünk, nem kellett volna idejönnünk, nem kellett volna...
Masklin is letérdelt. Finoman megérintette a fényes pontokat, de nem égette meg a kezét. Ismét hatalmába kerítette az a különös érzés, hogy olyan gondolatok akarnak felszínre törni benne, amiket nem tud szavakba önteni.
- Amikor régebben mondott dolgokat az Izém - kezdett bele lassan -, tudod, arról, hogy rendesen kell élnünk...
Torrit kétségbeesetten nézett rá.
- Soha nem beszélt.
- De hát azt mondtad...
- Hogy szokott; régen szokott - nyögte Torrit. - Amikor az öreg Voozel átadta nekem, azt mondta, hogy valamikor beszélt, de már sok száz évvel ezelőtt abbahagyta.
- Micsoda? - fortyant föl Morkie Nagyi. - Évek óta rendre közlöd velünk, hogy az Izé ezt mondta, az Izé azt mondta, és a jó ég tudja, mit mond az Izé.
Torrit szegény már olyan volt, mint egy csapdába esett állat.
- Nos? - kérdezte fenyegetőn az öregasszony.
- Ühüm - mondta Torrit. - Öö. Az öreg Voozel azt mondta, találjam ki, mit kellene mondania az Izének, és mondjam azt. Hogy a manák járjanak a helyes úton. Meg hogy eljussanak az Égbe, meg ilyesmiket. Az Égbe jutás nagyon fontos. Voozel azt mondta, az Izé segíthet ebben. Ez volt a legfontosabb.
- Micsoda?! - kiabált Nagyi.
- Azt mondta, ez a dolgom. Eddig bevált, nem?
Masklin nem figyelt rájuk. A színes vonalak hipnotikus mintákká álltak össze. Érezte, hogy ismernie kellene a jelenrésüket. Biztos volt benne, hogy jelentenek valamit.
Néha, mikor még nem kellett mindennap vadászni, ha jó idő volt, fölmászott a töltés peremére, ahonnan láthatta a teherautóparkolót. Állt ott egy nagy kék tábla, amin kis fehér jelek és képek voltak. A szemétládákban talált dobozokon és papírokon pedig még több jelet és képet látott. Eszébe jutott, milyen sokáig vitatkoztak a csirkés dobozokról, amiken egy nagybajuszú öreg humanó képe volt. Néhány mana kitartott amellett, hogy az egy csirke, de Masklin úgy érezte, hogy a humanók szinte biztosan nem esznek öregurakat. Másról lehetett itt szó. Többről. Talán az öregurak csinálták a csirkéket.
Újra megszólalt az Izé.
- Tizenötezer év telt el - mondta.
Masklin a többiekre nézett.
- Beszélj vele - parancsolt rá Nagyi Torritra. Az öreg meghátrált.
- Én nem! Én nem! Asse tudom, mit mongyak!
- Hát én sem. Ez aztán tényleg a főnök dolga! - szögezte le Nagyi.
- Tizenötezer év telt el - ismételte meg az Izé. Masklin vállat vont. Láthatóan rámaradt a feladat.
- Miből? - kérdezte.
Az Izé olyan benyomást keltett, mintha erősen gondolkozna. Végül így szólt:
- Tudjátok még, mit jelent az, hogy repülő navigációs és felvevő számítógép?
- Nem - felelt komolyan Masklin. - Fogalmunk sincs.
A fényminta megváltozott.
- Tudtok valamit a csillagközi utazásról?
- Nem.
A doboz azt a határozott érzést keltette Masklinban, hogy csalódott benne.
- Tudod, hogy egy távoli helyről jöttetek ide?
- Persze.
- Még a Holdnál is távolabbról.
- Öö. - Masklin habozott. Az utazás sokáig tartott. Előfordulhatott, hogy eljöttek mellette. Gyakran látta a Holdat a horizonton, és biztos volt benne, hogy nagyobb távolságot tettek meg teherautóval, mint amennyire volt tőle.
- Igen - mondta tehát. - Valószínűleg.
- Változik a nyelv az évek során - mondta elgondolkozva az Izé.
- Valóban? - kérdezte udvariasan Masklin.
- Hogy hívjátok ezt a bolygót?
- Nem tudom, mit jelent az, hogy bolygó.
- Égitest.
Masklin értetlenül bámult maga elé.
- Mi a neve ennek a helynek?
- Hát... az Áruház.
- Az Áruház. - A fények szaladgáltak, mintha az Izé megint gondolkodna.
- Fiatalember, én nem akarok egész nap itt állni, és sületlenségekről beszélgetni az Izével - jelezte Morkie Nagyi. - Most az a dolgunk, hogy kitaláljuk, hova megyünk és mit csinálunk.
- Úgy van - mondta harciasan Torrit.
- Azt még tudod, hogy űrhajótörött vagy?
- Én Masklin vagyok. Nem tudom, ki az az űrhajótörött.
Ismét változtak a fények. Később, amikor jobban megismerte az Izét, Masklin úgy gondolta, egy bizonyos minta mély sóhajtást jelentett.
- Nekem az a feladatom, hogy segítselek és irányítsalak titeket - mondta az Izé.
- Hallod?! - kapta fel a fejét Torrit, aki úgy érezte, kissé kimarad a dolgokból. - Igazunk volt!
Masklin megbökte a dobozt.
- Az utóbbi időben ügyesen hallgattál erről - jegyezte meg.
Az Izé „hümmögött”.
- Életben kellett tartanom a belső áramköreimet. Most azonban használhatom a környezeti elektromosságot.
- Ez pompás - szólalt meg Grimma.
- Úgy érted, megiszod a fényt? - kérdezte Masklin.
- Pillanatnyilag ez a magyarázat is megfelel.
- Akkor eddig miért nem beszéltél?
- Figyeltem.
- Ó.
- És most várom az utasításokat.
- Honnan? - kérdezte Grimma.
- Szerintem azt akarta a tudomásunkra hozni, hogy mondjuk meg, mit csináljon - magyarázta Masklin. Leguggolt, és a fénypontokat nézte.
- Mihez értesz?
- Fordítok, számolok, háromszögelek, asszimilálok, vonatkoztatok és következtetek.
- Nem hiszem, hogy szükségünk lenne ilyesmire - mondta Masklin. - Szerintetek? - kérdezte a többiekhez fordulva.
Morkie Nagyi elgondolkodott a dolgon.
- Nem - mondta végül. - Nem hiszem, hogy kéne bármi ilyen. Egy banánnak viszont örülnék.
- Azt hiszem, igazából mindannyian haza akarunk menni, és biztonságba akarunk kerülni - mondta Masklin.
- Hazamenni.
- Úgy van.
- És biztonságba kerülni.
- Igen.
Később ezt a négy szót idézték talán a legtöbbször a manák történetében. Tanították az iskolákban. Kőbe vésték. Így hát meglehetősen szomorú, hogy akkor senki sem tartotta fontosnak a jelentésüket.
Mindössze annyi történt, hogy az Izé kijelentette:
- Kalkulálok.
Ezután minden fénye kialudt, csak egy kis zöld pont villogott rajta.
- Hála az égnek - mondta Grimma. - Micsoda szörnyű hang. Most mit fogunk csinálni?
- Ha az az Angalo gyerek igazat mondott - szólt Nagyi -, akkor szomorú és sivár életet fogunk élni.

 

 

III.

I. Mert magukkal vitték az Izét, és bár nem sejtették, az Izé fölébredt az Elektromosság közelében, és ő egyedül tudta a manák történetét;
II. Mert a manák emlékezete Hús és Vér míg az Izé emlékezete Szilícium, ami kő, és nem pusztul el soha, a manáké ugyanakkor elszáll, mint a homok;
III. És nem tudták ugyan, de utasításokat adtak neki.
IV. És így szóltak, ez egy Vicces, Beszélő Doboz.
V. De az Izé nekilátok hogy kiszámítsa, miként kerülhet minden mana biztonságba.
VI. És az Izé azt is elkezdte kiszámolni, hogyan juthatnak haza.
VII. A valódi Otthonukba.

Részlet A Manák könyvéből,
Félemelet, I-VII.vsz.

 

Minden különösebb erőfeszítés nélkül, könnyedén el lehetett tévedni a járatokban. Az egész egy nagy labirintus volt, falakkal, kábelekkel meg az utakon összegyűlt porral. Valójában, ahogy Torrit helyesen megjegyezte, nem eltévedtek, hanem belevesztek az utak, gerendák és falak útvesztőjébe, hiszen egyik útról sem tudták, hová vezet. Időnként elsietett mellettük egy-egy mana, de rájuk sem hederített.
Két faszerkezet által határolt alkóvban aludtak, és amikor fölébredtek, a fények ugyanolyan haloványan világítottak. Az Áruházban nem volt nappal és éjszaka. A zaj viszont megnőtt. Távolról minden mást elnyomó, állandó morajlás hallatszott.
Néhány újabb fénypont jelent meg az Izén, és kinőtt belőle egy kis csésze alakú valami, ami lassan körbe-körbe forgott.
- Megnézzük újra az Ételcsarnokot? - kérdezte reménykedve Torrit.
- Azt hiszem, csak akkor mehetünk oda, ha valamelyik osztályhoz tartozunk - felelt Masklin. - De biztos máshol is találunk ennivalót.
- Amikor megjöttünk, nem volt ekkora zaj - mondta Nagyi. - Micsoda borzalmas lárma!
Masklin körülnézett. Talált egy rést a faszerkezeten, amin erős fény szűrődött be. Odament és kilesett.
- Ó - mondta elhaló hangon.
- Mi az? - kérdezte Grimma.
- Humanók. Több mint amennyit valaha is láttam.
A rés a plafon és a fal találkozásánál volt, és a túloldalon egy majdnem akkora teremben, mint a teherautófészek, mindenfelé humanók nyüzsögtek. Kinyitott az Áruház.
A manák mindig tudták, hogy a humanók lassúak. Masklin egyszer-kétszer kis híján beléjük szaladt vadászat közben, de tudta, hogy még a szemükkel sem tudnák követni, mire elbújna valami mögé.
Az alattuk lévő terem tömve volt velük. Lomha léptekkel járkáltak ide-oda, és mély morajló hangjukon beszélgettek egymással.
A manák egy ideig ámulva nézték őket.
- Mik azok, amiket a kezükben tartanak? - kérdezte Grimma. - Kicsit hasonlítanak az Izéhez.
- Nem t'om - felelt Masklin.
- Látod? Fölveszik, adnak valamit egy másik humanónak, aztán beteszik egy zacskóba, és elmennek. Szinte úgy néznek ki, mint akik komolyan gondolják, amit csinálnak.
- Ugyan, pont olyanok, mint a hangyák - jelentette ki felsőbbségesen Torrit. - Intelligensnek tűnnek, az igaz, de ha jobban szemügyre veszed őket, kiderül, hogy semmi értelmes nincs bennük.
- Építenek dolgokat - mondta bizonytalanul Masklin.
- Akárcsak a madarak, fiam.
- Igen, de...
- Mindig is mondtam, hogy a humanók olyanok, mint a szarkák. Csak a csillogó holmik érdeklik őket.
- Hmm - mondta Masklin. Úgy döntött, inkább nem vitatkozik. Torrittal - Morkie Nagyi kivételével - senkinek nem volt szabad vitába szállni. Az öreg fejében csak egy bizonyos számú gondolatnak jutott hely, és ha ott valami gyökeret vert, azt többé nem lehetett kiirtani. Masklin azt akarta mondani: Ha olyan ostobák, akkor miért nem ők bujkálnak előlünk?
Eszébe jutott valami. Fölemelte az Izét.
- Izé? - szólította.
Egy ideig csönd volt. Aztán a kis fémes hang így szólt:
- Főtevékenység megszakítva. Mit kívánsz?
- Tudod, mik a humanók? - kérdezte Masklin.
- Igen. Folytatom a főtevékenységet.
Masklin értetlenül nézett társaira.
- Izé?
- Főtevékenység megszakítva, mit kívánsz?
- Azt kértem, hogy beszélj a humanókról.
- Ez nem igaz. Azt kérdezted: tudod, mik a humanók? Válaszom minden tekintetben korrekt volt.
- Jó, akkor mondd meg, mik a humanók!
- A humanók az őslakói annak a világnak, amit most az Áruháznak neveztek. Folytatom a főtevékenységet.
- Tessék! - mondta Torrit, és bölcsen bólogatott. - Nem megmondtam? Őslakók. Valóban okosak, de alapvetően őslakók. Semmi egyéb, mint egy csomó őslakó. - Egy ideig gondolkozott. - Őslakók - helyesbített végül.
- És mi is őslakók vagyunk? - kérdezte Masklin.
- Főtevékenység megszakítva. Nem. Folytatom a főtevékenységet.
- Hát persze - mondta öntelten Torrit. - Bennünk még van büszkeség.
Masklin meg szerette volna kérdezni, mi az az őslakó. Neki fogalma sem volt, és biztosan tudta, hogy Torritnak sem. Aztán még rengeteg dolgot kérdezett volna, de előbb muszáj volt gondolkodnia a szavakon, amiket használnia kellene.
Nem ismerek elég szót, gondolta. Van olyan dolog, amire egyszerűen nem tudok gondolni, mert nem ismerem a megfelelő szavakat.
Nem fejezhette be a gondolatmenetet, mert egy hang szólalt meg mögötte:
- Különös, hatalmas lények, mi? És az utóbbi időben nagyon nyüzsögnek. Kíváncsi vagyok, mi ütött beléjük.
A beszélő egy idősebb, meglehetősen tömzsi mana volt. És meglehetősen szürkén öltözködött az áruházi divathoz képest. Ruházata leginkább egy óriási kötényből állt, aminek rejtélyesen dudorodtak kifelé a zsebei.
- Utánunk kémkedsz? - támadt rá Morkie Nagyi.
Az idegen vállat vont.
- Ide szoktam járni, hogy megfigyeljem a humanókat. Jó hely. Általában senki sincs itt. Melyik osztályhoz tartoztok?
- Egyikhez sem - mondta Masklin.
- Egyszerűen manák vagyunk - mondta Nagyi.
- És nem őslakók - tette hozzá sietve Torrit.
Az idegen elmosolyodott, és lehuppant a gerendáról, amin ült.
- Az az érzésem - mondta -, hogy ti vagytok az új jövevények, akikről beszélnek. Odakintiek vagytok?
Kinyújtotta a kezét. Masklin bizalmatlanul nézte.
- Igen? - kérdezte udvariasan.
Az idegen sóhajtott.
- Ilyenkor meg szokás rázni egymás kezét.
- Tényleg? Miért?
- Ez egy szokás. A nevem Dorcas Cse'Mege mondta az idegen, majd egy félmosollyal hozzátette: - Te tudod a sajátodat?
Masklin elengedte a kérdést a füle mellett.
- Hogy érted azt, hogy figyeled a humanókat?
- Egyszerűen figyelem őket. Tudod, tanulmányozom. Ezt csinálom. Sok mindent meg lehet tudni a jövőről, ha megfigyeljük a humanókat.
- Szóval ez egy kicsit olyan, mint az időjárás?
- Időjárás! Hát persze, az időjárás! - A mana szélesen elmosolyodott. - Te nyilván mindent tudsz az időjárásról. Komoly dolog, mi?
- Hallottál róla?
- Csak a régi történeteket. Hmm. - Dorcas tetőtől-talpig végigmérte Masklint. - Úgy gondolom, az Odakintiek mások. Nem az általunk ismert életforma. Gyertek velem. Megmutatom, hogy képzelem el.
Masklin lassan körülnézett a két emelet közötti poros helyen. Körülbelül ennyi volt az egész. Túl meleg volt, a levegő túl száraz, mindenki úgy bánt vele, mint egy idiótával, most meg kiderül, hogy nem megfelelő a formája.
- Hát... - kezdte, de a hóna alatt megszólalt az Izé.
- Szükségünk van erre a személyre.
- Szavamra - mondta Dorcas -, milyen kicsi rádió. Félelmetes, ahogy egyre kisebbek lesznek, nem?

 

Dorcas egy közönséges üregbe vezette őket. Nagy, négyszögletes, sötét és mély üregbe. Néhány manavastagságú kábel tűnt el a helyiség mélyén.
- Itt élsz, - kérdezte Grimma.
Dorcas egy ideig matatott a sötétben. Valami kattant. Messze fönt csattanás hallatszott, amit dübörgés követett.
- Tessék? Ja, nem - mondta Dorcas. - Évekig tartott, mire rájöttem, hogy működik. Ez egy köteleken lógó emelet. Föl-le jár, tudod, és humanók vannak benne. Szóval arra gondoltam, nem leszek már fiatalabb, és a lábam nem szereti a sok lépcsőmászást, úgyhogy megnéztem, hogy működik. Nagyon egyszerű. Persze annak is kell lennie, különben a humanók nem tudnák használni. Lépjetek hátrébb, kérlek.
Valami hatalmas feketeség jött lefelé az aknába, és néhány centiméterrel a fejük fölött megállt. Csengetés hallattszott, aztán tompa puffanás, és az immár ismerős lomha léptek zaja.
A lift alatt pedig egy kis drótkosár himbálózott.
- Ha azt hiszed, hogy én beszállok egy zsinóron lógó drótfészekbe, akkor te... - kezdett rá Morkie Nagyi.
- Biztonságos? - kérdezte Masklin.
- Többé-kevésbé, többé-kevésbé - felelte Dorcas, és a mélység fölött átlépve már újabb kapcsolókkal foglalkozott. - Kérlek, siessetek. Parancsoljon hölgyem.
- Ööö, mennyivel többé, mint kevésbé? - faggatta Masklin, miközben Nagyi - afölötti ámulatában, hogy hölgyemnek szólították - szó nélkül beszállt.
- Nos, ami az én részemet illeti, az biztonságos - magyarázta Dorcas. - A fölöttük lévő dolgot humanók csinálták, és az ember sosem tudhatja biztosan, hogy sikerült. Kapaszkodjatok. Fölmegyünk!
Egy kattanás, egy apró rántás, és emelkedni kezdtek.
- Jó, mi? - mondta Dorcas. - Sokáig tartott, mire kiiktattam az összes kapcsolót. Azt hihetnétek, hogy észreveszik. Megnyomják a gombot, hogy lemenjenek, de ha én fölfelé akarok menni, akkor fölmegyünk. Régebben aggódtam, hogy a humanók furcsállni fogják, hogy a liftek látszólag mennek le-föl, de tiszta tökfejek. Megjöttünk.
A lift egy újabb rántással megállt, a manák kosara pedig egy szinten lebegett egy másik padló alatti területtel.
- Háztartási és Elektromos Cikkek - mondta Dorcas. - Az a hely, amit az otthonomnak hívok. Itt senki sem zavar, még az Apát sem. Tudjátok, én vagyok az egyetlen mana, aki tudja, hogy működnek a dolgok.
Az üreget drótok hálózták be keresztül-kasul. Ezerfelé futottak a kábelkötegek a padló alatt. A drótrengeteg közepén néhány fiatal mana éppen darabokra szedett valamit.
- Rádió - mondta Dorcas. - Fantasztikus dolog. Rá akarok jönni, mitől beszél. - Egy vaskos papírhalomból kihúzott egy lapot, és félszegen Masklinnak nyújtotta.
A lapon egy rózsaszín kúp volt, a tetején apró hajcsomóval.
A manák még soha nem láttak tengeri csigát. Ha láttak volna, a rajz alapján azonnal ráismernek. A hajtól eltekintve, természetesen.
- Nagyon szép - mondta bizonytalanul Masklin. - Mi ez?
- Khmm. Hát így képzeltem el az odakinti manákat - felelte Dorcas.
- Hogy hegyes a fejük?!
- Tudod az eső miatt. Az Áruház előtti régi legendák alapján. Az eső, vagyis a víz, mely állandóan hullik az égből. Valahogy le kell futnia a fejen. Az oldala meg azért ilyen, hogy a szél ne tudja felborítani. Tudod, csak a régi mesékből indulhattam ki.
- De hát ennek még szeme sincs!
Dorcas a hajcsomóra mutatott.
- De van, csak kicsi és a haj alatt helyezkedik el, nehogy a Nap megvakítsa. A Nap egy fényes dolog az égen - tette még hozzá segítőkészen.
- Igen, láttuk - mondta Masklin.
- Mit mond? - kérdezte Torrit.
- Azt, hogy így kellene kinézned - felelt gúnyosan Morkie Nagyi.
- De az én fejem egyáltalán nem ilyen hegyes!
- Hát ezért nem vág az eszed - jelentette ki Morkie Nagyi.
- Nos, azt hiszem, ezt kissé elhibáztad - mondta vontatottan Masklin. - Egyáltalán nem így fest a dolog. Senki nem próbált utánajárni?
- Egyszer láttam, ahogy kinyitották a nagykaput - felelt Dorcas. - Azt, amelyik a garázsban van. De csak valami vakító fehérséget láttam.
- Gondolom, ez után a félhomály után ez természetes - mondta Masklin.
Dorcas odahúzott egy üres spulnit, és leült.
- Mesélj róla, kérlek. Mondj el mindent, amire csak emlékszel Odakintről.
A Torrit ölében pihenő Izén felvillant egy zöld fénypont.
Valamivel később az egyik fiatal mana hozott egy kis harapnivalót. És beszéltek és vitatkoztak, gyakran ellentmondtak egymásnak, miközben Dorcas figyelt és kérdéseket tett föl.
Mint elmondta nekik, ő egy feltaláló volt. Elsősorban az elektromossággal foglalkozott. Réges-régen, amikor a manák rábukkantak az Áruház kábeleire, sokan meghaltak. Most már sokkal biztonságosabban bántak az árammal, de még mindig rejtélyes dolognak számított, és nem sokan akartak közelebbről megismerkedni vele. Ez volt az oka, hogy Dorcast békén hagyták a nagy családok vezetői, de még maga a Papíráru Apátja is. Sosem árt, mondta a feltaláló, ha olyasmihez ért az ember, amivel mások nem tudnak vagy nem akarnak foglalkozni. Így aztán elnézik neki, hogy időnként hangosan morfondírozik Odakintről. Persze csak ha nem túl hangosan.
- Képtelen leszek ezt mind megjegyezni - sóhajtott végül. - Hogy is hívták azt a másik fényt, ami Záráskor jelenik meg? Akarom mondani, beste.
- Este - javította ki Masklin. - Az a Hold.
- Hold. - Dorcas alaposan megforgatta szájában a szót. - És azt mondod, az nem olyan fényes, mint a Nap? Igazán furcsa. Sokkal ésszerűbb lenne, ha este világítana az erősebb fent, nem nappal, amikor amúgy is látni. Gondolom, nem tudod, miért van így?
- Egyszerűen ez van, és kész - mondta Masklin.
- Bármit megadnék, hogy magam is láthassam. Kölyökkoromban lejártam nézni a teherautókat, de sosem volt elég bátorságom fölszállni valamelyikre. - Közelebb hajolt. - Én hiszek benne, hogy Arnold Testv. (al. 1905) azért tett minket az Áruházba, hogy rájöjjünk a dolgokra, és tanuljunk belőlük. Máskülönben miért lenne agyunk? Te mit gondolsz?
Masklinnak hízelgett, hogy megkérdezték, de amint kinyitotta a száját, félbeszakították.
- Itt mindenki erről az Arnold Testv. (al. 1905)-ről beszél - jegyezte meg Grimma -, de még senki nem mondta meg, ki is ő valójában.
Dorcas hátradőlt.
- Ó, hát ő teremtette az Áruházat. 1905-ben. Az alagsori Leértékeléstől a Megrendelési Osztályig mindent. Ezt még én sem vitatom. Hiszen valakinek meg kellett alkotnia. De az a vesszőparipám, hogy ettől még nyugodtan elgondolkozhatunk...
Az Izén kialudt a zöld fény, eltűnt a kis forgó csésze, és kerregő hangot hallatott, mintha megköszörülné géptorkát.
- Telefonbeszélgetést észlelek - mondta.
A manák egymásra néztek.
- Ez csodás - jegyezte meg Grimma -, nem, Masklin?
- Életbevágóan fontos információkat kell eljuttatnom a közösség vezetőihez. Tisztában vagytok vele, hogy egy véges élettartamú építményben éltek?
- Lenyűgöző - mondta Dorcas. - Mennyi szó! Szinte olyan, mintha értelmesen beszélne. Ott fönn egy csomó ilyen van - tette hozzá, és a fölöttük lévő emelet felé bökött. - Rádiónak hívják őket. Némelyiken kép is van. Döbbenetes.
- A közösség szempontjából elengedhetetlenül fontos hírekről kell informálnom a vezetőket, annak az építménynek a lebontására vonatkozóan, melyben tartózkodunk - darálta az Izé.
- Elnézést - mondta Masklin. - Megpróbálnád még egyszer?
- Nem fogtad fel?
- Nem tudom, mit jelent az, hogy „felfogni”.
- A nyelv, számomra érthetetlen módon, nyilvánvalóan megváltozott.
Masklin igyekezett segítőkész arcot vágni.
- Megkísérlem világossá tenni a közlendőmet - mondta az Izé. Néhány újabb fénypont villant föl rajta.
- Pompás - jegyezte meg Masklin.
- Az Áruház csávó baromi hamar teljesen le fog pattanni. Vettétek? - kérdezte reménykedve az Izé.
A manák egymás arcát kémlelték, de egyikükén sem derengett a megértés fénye.
Az Izé ismét megköszörülte torkát.
- Tudjátok, mit jelent az a szó, hogy „lerombolni”?
- Ó, hogyne - felelt Dorcas.
- Na ez fog történni az Áruházzal. Huszonegy napon belül.

 

 

IV.

I. Jaj nektek vasárusok és rövidárusok; jaj nektek csemegések; jaj nektek, ó gyermekdivat népe és nektek is, fehérnemű rablói. Sőt, nektek is, papírárusok.
II. Mert az Áruház az Odakint egy része csak.
III. Jaj nektek, mert Arnold Testv. (al. 1905) meghirdette a Végkiárusítást. Mindennek El Kell Tűnnie.
IV. De Ők szidták és gúnyolták, mondván, te Odakinti vagy, tehát nem is létezel.

Részlet A Manák könyvéből,
Áruátvétel, I-IV. vsz.

 

Fönt az emberek élték lomha és érthetetlen életüket. Lent, a szőnyegpadló és a gerendák által távoli morajjá tompított zajban a manák siettek föl s alá a poros folyosókon.
- Nyilván nem gondolta komolyan - mondta Morkie Nagyi. - Ez a hely túl nagy. Egy ekkora helyet egyszerűen nem lehet lerombolni. Ez nyilvánvaló.
- Hát nem megmondtam?! - lelkendezett Torrit, akit mindig felvidított, ha pusztulásról vagy más szörnyűségekről hallott.
- Mindig mondták, hogy az Izé sok mindent tud. És most nehogy azt mondd nekem, hogy fogjam be a számat, hallod?!
- Miért rohanunk? - kérdezte Masklin. - Úgy értem, huszonegy nap rengeteg idő.
- De nem a politikában - felelte komoran Dorcas.
- Én azt hittem, ez az Áruház!?
Dorcas olyan hirtelen állt meg, hogy Morkie Nagyi belerohant a hátába.
- Ide figyelj - mondta türelmetlen türelemmel -, szerinted mit kellene csinálnia a manáknak, ha lerombolják az Áruházat, he?
- Hát ki kell menniük belő... - kezdte Masklin.
- De hát a legtöbben nem is hiszik el, hogy létezik Odakint! Még én sem vagyok egészen biztos benne, pedig kiugróan intelligens és kíváncsi elmével bírok! Nincs hova menni! Érted, amit mondok?
- De hát odakint hatalmas...
- Csak ha hiszel benne!
- Nem, tényleg létezik!
- Attól tartok, az emberek sokkal bonyolultabbak, mint hiszed. Mindenesetre beszélnünk kell az Apáttal. Iszonyú vén zsarnok, persze, de nagyon értelmes a maga módján. A maga fafejű módján - mondta Dorcas, és egy ideig csak nézte őket.
- Az lesz a legjobb, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet - tette még hozzá. - Engem általában békén hagynak, de senkinek sem tanácsos elkószálnia az osztályáról, ha nincs meg rá a jó oka. És mivel nektek egyáltalán nincs osztályotok...
Megvonta a vállát, és ezzel az apró mozdulattal sikerült jeleznie mindazt a kellemetlenséget, ami az osztálytalan kóborlókra vár.
Így hát ismét használniuk kellett a liftet. Egy újabb poros, padló alatti területre jutottak, amit egymástól egyenlő távolságra elhelyezett halvány villanykörték világítottak meg. Egyetlen lelket sem láttak. A többi osztály sürgés-forgása után ez a hely szinte nyomasztóan csendesnek tűnt. Még a nagy mezőknél is csendesebbnek, gondolta Masklin. Hiszen ott természetes volt a csend, a padlók alatt viszont a manák jövés-menése tűnt magától értetődőnek.
Mindannyian ugyanezt érezték. Közelebb húzódtak egymáshoz.
- Milyen aranyos kis fények - szólalt meg Grimma, hogy megtörje a csendet. - Mana méretűek. És nézzétek, mind más színű. És némelyik villog.
- Minden évben lopunk belőlük néhány ládával a Karácsonyi Vásár idején - mondta Dorcas anélkül, hogy fölnézett volna. - A humanók a fákra aggatják őket.
- Miért?
- Fogalmam sincs. Felteszem, azért, hogy jobban lássák a fákat. A humanóknál sosem lehet tudni.
- Hiszen akkor te tudod, mik azok a fák - mondta Masklin. - Nem hittem volna, hogy az Áruházban van belőlük.
- Persze, hogy tudom - jelentette ki Dorcas. - Nagy zöld dolgok, műanyag tüskékkel. Némelyik csillogó fémből van. Mozdulni sem lehet tőlük a Karácsonyi Vásár idején, mint mondtam.
- Odakint hatalmasak a fák - próbálkozott Masklin. - És olyan levelek vannak rajtuk, amik minden évben lehullanak.
Dorcas értetlenül nézett rá.
- Hogy érted azt, hogy lehullanak?
- Egyszerűen megsárgulnak és lehullanak - mondta Masklin.
A társai bólogattak. Az utóbbi időben történt egy s más, amit nem egészen értettek, de azt határozottan tudták, mi történik minden évben a levelekkel.
- És ez minden évben megismétlődik? - csodálkozott Dorcas.
- Hát persze.
- Tényleg? - kérdezte Dorcas. - Döbbenetes. És ki ragasztja vissza őket?
- Senki - magyarázta Masklin. - Egyszer csak megjelennek.
- Teljesen maguktól?
A manák bólintottak. Ha az ember biztos valamiben, akkor tartson is ki mellette.
- Úgy tűnik - mondta Masklin. - Soha nem jöttünk rá, tulajdonképpen miért történik így. Egyszerűen megtörténik, és kész.
Az áruházi mana megvakarta a fejét.
- Hát nem is tudom - mondta bizonytalanul. - Nekem úgy tűnik, arrafelé elég hanyag lehet a vezetés. Biztos vagy benne...
Hirtelen bekerítették őket. Amik az előbb még porkupacoknak látszottak, egyszerre manákká váltak. A csapat vezetőjének szakálla volt, fél szemén kötést viselt, és egy kést tartott a fogai között. Ettől valahogy még ellenszenvesebb lett a vigyorgása.
- Jaj, ne - nyögött fel Dorcas.
- Kik ezek? - suttogta Masklin.
- Rablók. A Fehérneműnél mindig ez a gond - felelt Dorcas, és fölemelte a kezét.
- Mik azok a rablók? - kérdezte értetlenül Masklin.
- Mi az a Fehérnemű? - kérdezte Grimma.
Dorcas fölmutatott a fölöttük lévő szintre.
- Ott van fönt - mondta. - Egy osztály. Csak senkit nem érdekel, mert nincs benne semmi használható. Nagyrészt rózsaszín - tette hozzá. - Néha az elasztikus...
- Aszonta énct agy éetet - mondta türelmetlenül a főrabló.
- Parancsolsz? - kérdezte Grimma.
- Aszonta, énct agy éetet!
- A késsel lesz a baj - szólt Masklin. - Talán ha kivennéd a szádból, jobban megértenénk.
A rabló rájuk meredt az ép szemével, de azért kivette szájából a pengét.
- Azt mondtam, pénzt vagy életet! - ismételte meg.
Masklin kérdőn nézett Dorcasra. Az öreg mana integetett a kezével.
- Azt akarja, hogy mindeneteket adjátok oda nekik - magyarázta.- Természetesen nem öl meg, de nagyon kellemetlenül tud viselkedni.
Az odakinti manák összedugták a fejüket, és tanácskozni kezdtek. Ezen a téren még nem szereztek tapasztalatokat. A lopás gondolata teljesen új volt számukra. Odahaza nem tudtak volna kitől lopni. És ami azt illeti, nem is lett volna mit.
- Nem beszélik a köznapi mana nyelvet? - érdeklődött a rabló.
Dorcas félénken mosolygott.
- Meg kell nekik bocsájtanod. Még újak errefelé.
Masklin megfordult.
- Döntöttünk. Ha nem haragszotok, inkább megtartanánk, amink van. Sajnálom - mondta Dorcasra és a rablóra mosolyogva.
A rabló viszonozta a mosolyt. Legalábbis kinyitotta a száját, és kivillantotta a fogait.
- Ööö, tudod, ezt nem mondhatod - figyelmeztette Dorcas. - Nem mondhatsz olyat, hogy te nem akarod, hogy kiraboljanak! - Észrevette a Masklin arcára kiülő mélységes megdöbbenést. - Kirabolnak - ismételte. - Ez azt jelenti, hogy mindenedet elveszik. Egyszerűen nem mondhatod azt, hogy te nem akarod!
- Miért nem? - kérdezte Grimma.
- Mert... - Az öreg mana habozott. - Valójában nem tudom. Azt hiszem, nem szokás.
A rablóvezér átdobta a kést egyik kezéből a másikba.
- Megmondom, mit csinálunk - jelentette ki. - Mivel újak vagytok meg minden, nem nagyon fogunk bántani. Kapjátok el őket!
Két rabló megragadta Morkie Nagyit.
Ez súlyos hibának bizonyult. Az öregasszony csontos jobbja épp csak megvillant, s két hatalmas pofon csattant.
- Disznók! - kiáltotta, miközben a két támadó a fülét fogva félretántorgott.
Az a fickó, aki Torritra ugrott, egy hegyes könyököt érzett a gyomrában. Egy másik a késével hadonászott Grimma előtt, aki elkapta a csuklóját. A kés a földre pottyant, a mana pedig szánalmas hangokat hallatva térdre rogyott.
Masklin lehajolt, fél kézzel megragadta a főnök grabancát, és szemmagasságba emelte.
- Azt hiszem, mi nem egészen értjük ezt a szokást - mondta. - De ugye szerinted sem helyes, ha egyik mana bántja a másikat?
- Neneneem - felelte idegesen a főnök.
- Úgyhogy azt hiszem, most ideje távoznotok, nem gondolod?
Ezzel eleresztette a főrablót, aki gyorsan fölkapta a kését, még egyszer - kissé eszelősen Masklinra vigyorgott, majd futni kezdett. A többiek utána loholtak - vagy legalábbis sietve elbicegtek.
Masklin Dorcashoz fordult, aki rázkódott a nevetéstől.
- Mi volt ez? - kérdezte Masklin.
Dorcas a falnak támaszkodott.
- Tényleg nem tudod, mi?
- Nem - felelt türelmesen Masklin. - Éppen azért kérdeztem.
- A fehérneműsök rablók. Elveszik, ami nem az övék. Azért húzódtak meg a Fehérnemű Osztályon, mert túl sok vesződséggel járna elkapni őket, és senki nem veszi a fáradságot - magyarázta Dorcas. - Általában csak ijesztgetik az embereket. Ez a népség csak púp a hátunkon.
- És annak az alaknak miért volt kés a szájában? - érdeklődött Grimma.
- Azt hiszem azért, hogy keménynek és mindenre elszántnak látszódjon.
- Szerintem csak idiótának látszik - mondta Grimma szárazon.
- Ha még egyszer meglátom, kaphat egyet visszakézből - jelentette ki Morkie Nagyi.
- Nem hinném, hogy visszajönnek. Szerintem nagyon megdöbbentek a veréstől - mondta Dorcas. Fölnevetett. - Tudjátok, tényleg kíváncsi vagyok, milyen hatással lesztek az Apátra. Még soha nem láttunk hozzátok hasonló szerzeteket. Olyanok lesztek itt, mint a... a... hogy is hívják azt a dolgot, amiből olyan sok van Odakint?
- Friss levegő? - találgatott Masklin.
- Ez az. Friss levegő.
Így érkeztek el végül a Papíráru Osztályra. Amikor a herceg azt mondta, menjetek a Papíráru Osztályra vagy Odakintre, ezzel arra célzott, hogy nem látott sok különbséget a kettő között. És a többi család kétségtelenül nem bízott a papírárusokban, akikről azt tartották, hogy különös és rémisztő hatalom van a birtokukban. Végül is tudtak írni-olvasni. És aki meg tudja mondani, mi van írva egy darab papírra, az nyilvánvalóan különös alak.
Arnold Testv. (al. 1905) égi üzeneteit is értették.
Azonban nagyon nehéz olyasvalakivel találkozni, aki nem hisz az ember létezésében. Masklin mindig úgy gondolta, hogy Torrit nagyon öreg, de az Apát annyira öregnek látszott, mint aki magát az Időt is túlélte. Két bottal járt, és mindig kísérte néhány fiatalabb mana, hogy kéznél legyenek, ha segítségre lenne szüksége. Arcát ezer ránc barázdálta, s a ráncok közül két fekete lyuk nézett ki metszőn. A törzs tagjai Masklin mögé húzódtak, mint újabban mindig, ha aggódtak.
Az Apát fogadószobája egy kartondobozokkal leválasztott terület volt az egyik lift közelében. Utóbbi kissé fölverte a port minden alkalommal, amikor elhaladt a szint mellett.
Az Apátot besegítették a székébe. Lassan leült, miközben segítői körülötte nyüzsögtek, majd előrehajolt.
- Á - mondta. - Cse'Mege, ha nem tévedek? Föltaláltál valamit mostanában?
- Mostanában nem, uram - válaszolt Dorcas. - Uram, van szerencsém bemutatni...
- Nem látok senkit - mondta az Apát nyájasan.
- Nyilván vak - horkant föl Nagyi.
- És nem is hallok - tette hozzá az Apát.
- Csönd legyen - sziszegett Dorcas. - Valaki már beszélt neki rólatok! Nem engedélyezi magának, hogy lásson titeket! Uram - mondta hangosan, újra az Apáthoz fordulva. - Furcsa hírt hozok. Az Áruházat le fogják rombolni!
A kijelentés korántsem váltotta ki azt a hatást, amire Masklin számított. A Papíráru papjai kuncogtak, és még az Apát is megengedett magának egy halvány mosolyt.
- Te jó ég - mondta. - És mikor fog bekövetkezni ez a borzalmas esemény?
- Huszonegy napon belül, uram.
- Nos - mondta kedves hangon az Apát -, akkor eredj, és majd utólag meséld el nekünk, milyen volt.
Ekkor a papok már hangosan nevettek.
- Uram, ez nem...
Az Apát fölemelte aszott kezét.
- Biztos vagyok benne, hogy az elektromossághoz értesz, Dorcas, de tudnod kell, hogy minden alkalommal, amikor Végkiárusítás van, az izgulékonyabb emberek azt mondják: „Az Áruház a végnapjaihoz közeledik.” És furcsa módon az élet megy tovább.
Masklin magán érezte az Apát tekintetét. Ahhoz képest, hogy láthatatlan, gondolta, meglehetősen nagy figyelmet váltott ki belőle.
- Uram, ennél sokkal többről van szó - makacskodott Dorcas.
- Ó?! Az elektromosság mondta? - gúnyolódott az Apát.
Dorcas oldalba bökte Masklint.
- Most.
Masklin előrelépett, és a Földre helyezte az Izét.
- Most - suttogta.
- A közösség vezetői előtt vagyok? - kérdezte az Izé.
- A legteljesebb mértékben - mondta Dorcas.
Az Apát a dobozra meredt.
- Egyszerű szavakat fogok használni - kezdte az Izé. - Én vagyok a repülésrögzítő és navigáló komputer. A komputer egy gondolkodó gép. Gondolkozz, komputer, gondolkozz. És a komputer gondolkozik. Elektromosságot használok. Az Elektromosság segítségével időnként üzeneteket is továbbítanak. Én észlelem ezeket az üzeneteket. És megértem ezeket az üzeneteket. Időnként az üzenetek úgynevezett telefonkábeleken utaznak. Időnként más komputerekbe mennek. Az Áruházban is van egy komputer. Az adja a humanóknak a fizetésüket. Hallom, ahogy gondolkozik. Azt gondolja: hamarosan nem lesz többé Áruhát sem fizetési lista, sem elszámolás. A telefonkábelek azt mondják: Halló, grimethorpe-i bontási vállalat? Megbeszélhetnénk a lebontás végleges dátumát. Huszonegyedikére mindent kiürítünk...
- Nagyon szórakoztató - mondta az Apát. - Hogy csináltad?
- Nem én csináltam, uram. Ezek az emberek hozták...
- Milyen emberek? - kérdezte az Apát egyenesen keresztülnézve Masklinon.
- Mi történik, ha odamegyek, és meghúzom az orrát? - suttogta rekedten Nagyi.
- Nagyon fájdalmas lenne - felelt Dorcas.
- Akkor jó.
- Úgy értem, neked.
Az Apát lassan fölemelkedett.
- Én igazán toleráns mana vagyok - mondta. - Odakinti dolgokon jár az eszed, és én nem bánom, azt mondom, remek gyakorlás ez az elmének. Nem lennénk manák, ha néha nem kalandoznának el a gondolataink. De azt már nem fogadhatom el, hogy valóságosnak tartsd. Ravasz kis játékok... - Előretotyogott, és egyik botjával nagyot vágott az Izére. - Elfogadhatatlan! Semmi sincs Odakint, és senki nem él ott! Hogy más Áruházakban is lehet élet! Badarság! A kihallgatásnak vége! Távozz!
- Kétezerötszáz tonnás ütést is kibírok - mondta magabiztosan az Izé, bár senki sem törődött vele.
- El! El! - kiabált az Apát, és Masklin észrevette, hogy remeg. Ez volt a furcsa ebben az Áruházban. Alig néhány napja még nem volt szükségük túl sok ismeretre, és ami fontos volt, az elsősorban nagy éhes állatokhoz kapcsolódott, és ahhoz, hogyan kell elkerülni őket. Torrit ezt úgy nevezte, környezetismeret. Masklinnak kezdett derengeni, hogy létezik egy másik fajta tudás, ez olyan dolgokból áll, amiket meg kell érteni ahhoz, hogy valaki képes legyen a többi mana között élni. Például ilyen dolgok: Légy óvatos, amikor olyasmit mondasz valakinek, amit az illető nem akar hallani. És: Ha valaki úgy érzi, nincs igaza, akkor rendszerint dühös lesz.
Néhány alsóbbrangú papírárus gyorsan kitessékelte őket. Mindez nagy szakértelemmel történt, anélkül, hogy bármelyik fickó is megérintette vagy egyáltalán megnézte volna Masklin embereit. Néhányan sietve elhúzódtak Torrit közeléből, amikor az öreg fölvette az Izét, és védelmezőn magához szorította.
Morkie Nagyi, aki sosem volt híres a türelméről, végül nem bírta tovább. Elkapta a legközelebbi barát fekete csuháját, és odarántotta a szerencsétlen fickót az orra elé. A barát abbéli erőfeszítésében, hogy ne lássa, eszelősen bebandzsított. Morkie Nagyi erőteljesen mellbe bökte.
- Érzed az ujjamat? - kérdezte. - Érzed? Nem vagyok itt, mi?
- Őslakos! - mondta Torrit.
A barát úgy oldotta meg a helyzetet, hogy halkan nyöszörgött, majd elájult.
- Menjünk innen - mondta sietve Dorcas. - Attól tartok, nem sok kell ahhoz, hogy akik nem látnak, biztosak akarjanak lenni benne, hogy nem is léteztek.
- Nem értem - szólalt meg Grimma. - Miért ne látnának?
- Mert tudják, hogy Odakintről jöttünk - mondta Masklin.
- De a többiek látnak minket! - erősködött Grimma, és egyre magasabb lett a hangja. Masklin nem hibáztatta. Maga is kezdett elbizonytalanodni.
- Azt hiszem, ez azért van, mert ők nem tudják vagy nem hiszik el, hogy tényleg Odakintiek vagyunk!
- Én nem vagyok Odakinti! - jelentette ki Torrit. - Ők mindannyian Idebentiek!
- De ezek szerint az Apát elhiszi, hogy Odakintről jöttünk! - mondta Grimma. - Ezek szerint elhiszi, hogy itt vagyunk, és mégsem lát minket! Mi ennek az értelme?
- Ezek amolyan mana-dolgok - mondta Dorcas.
- Nem hiszem, hogy sokat számít - jegyezte meg vészjóslóan Nagyi. - Három hét, és mindannyian Odakintiek lesznek. Úgy kell nekik. Úgy kell majd élniük, hogy nem láthatják magukat. Kíváncsi vagyok, tetszeni fog-e nekik. - Magasra tartotta az orrát. - Óh, ehnézést, Apát úh, hogy megbothottam magában, de tudja, biztos vagyok benne, hogy nem láttam...
- Biztos vagyok benne, hogy megértenék, ha meghallgatnának - mondta Masklin.
- Én nem hiszem - szólt Dorcas, és a port rugdalta. - Butaság volt, hogy azt gondoltam, meghallgatnak. A papírárusok semmi újra nem nyitottak.
- Bocsánat - szólította meg őket valaki halkan a hátuk mögül.
Amikor megfordultak, egy papírárust láttak. Fiatal mana volt, göndör hajú, meglehetősen kövér, az arckifejezése aggódó. Idegesen csavargatta a csuhája szélét.
- Engem keresel? - kérdezte Dorcas.
- Öö, igen, én, öö, beszélni szeretnék az, öö, Odakintiekkel - mondta óvatosan a kis mana. Udvariasan biccentett Torrit és Morkie Nagyi felé.
- Úgy látszik, neked jobb a szemed, mint a többieknek - gúnyolódott Masklin.
- Öö, igen. - Hátranézett a folyosóra. - Beszélni szeretnék veled. Bizalmasan.
Egy párnafához húzódtak.
- Nos? - biztatta Masklin.
- Az az izé, ami beszélt - hebegett a papírárus. - Te elhiszed, amit mond?
- Azt hiszem, nem tud hazudni.
- Mi ez tulajdonképpen?
Masklin segélykérőn nézett Dorcasra.
- Ez egy zajkeltő dolog - magyarázta fensőbbségesen Dorcas.
- Igen? - kérdezte Masklin, és vállat vont. - Én nem tudom. Már régóta nálunk van. Azt mondja, a manákkal jött ide nagyon messziről és nagyon régen. Hosszú emberöltőkön át gondoskodtunk róla, ugye, Torrit?
Az öregember hevesen bólogatott.
- Előttem az apámé volt, azelőtt meg az ő apjáé, még előtte meg az apám apjának az apjáé meg a testvéréé, előttük pedig a nagybátyjuké... - kezdte.
A papírárus megvakarta a fejét.
- Ez nagyon aggasztó - mondta. - A humanók nagyon furcsán viselkednek. Nem pótolják, ami elfogy. Olyan jelek mutatkoznak, amiket eddig nem láttunk. Még az Apát is ideges, és nem tud rájönni, mit vár tőlünk Arnold Testv. (al. 1905). Ezért, öö... - Fölnyalábolta a csuhája szegélyét, majd sietve leengedte, és folytatta mondókáját. Tudjátok, én vagyok az Apát jobbkeze. A nevem Gurder. Én csinálom meg azt, amit ő már nem tud elvégezni. Így, öö...
- Nos, mit szeretnél? - kérdezte Masklin.
- Velem jönnétek? Kérlek...
- Kapunk enni? - érdeklődött Morkie Nagyi, aki mindig rátapintott a leglényegesebb dolgokra.
- Biztosan föl tudunk hozatni valamit - nyugtatta meg gyorsan Gurder. Elindult a párnafák és kábelek útvesztőjében. - Kérlek, kövessetek. Kérlek.

 

 

V.

I. De voltak, akik azt mondták: láttuk Arnold Testv. (al. 1905) új feliratait az Áruházban, és szívünk telve aggodalommal, mert nem értjük őket.
II. Mert ez a Karácsonyi Vásár évszaka, és a feliratok nem a Karácsonyi Vásárt hirdetik;
III Sem pedig a januári Leértékelést, a Kezdődik az Iskola Hetét vagy a Tavaszi Divatot, a Nyári Vásárt vagy bármi mást, mit megszoktunk az évszakok során;
IV. Mert a feliratok azt mondják: Kiárusítás. És szívünk komolyan telve aggodalommal.

Részlet A Manák könyvéből,
Panaszok, I-IV. vsz.

 

Gurder hajlongva vezette őket egyre mélyebbre a Papíráru területén. Dohos szag terjengett mindenfelé. Itt-ott halmokat láttak - mint Masklin megtudta - könyvekből. Masklin nem egészen értette, mire valók, de Dorcas láthatóan nagy jelentőséget tulajdonított nekik.
- Nézd meg - mondta. - Ezekben rengeteg dolog van, ami hasznos lenne nekünk, de a papírárusok úgy őrzik, mint, mint...
- Mint amit féltve őriznek? - kérdezte Masklin.
- Pontosan. Pontosan. Teljesen úgy. Meredten nézik őket. És ezt olvasásnak nevezik. De semmit sem értenek belőlük.
Berregés hallatszott a Torrit ölében lévő Izé felől, és néhány fénypont villant fel.
- A könyvek a tudás tárházai? - kérdezte.
- Azt mondják, sok minden van bennük - felelt Dorcas.
- Mindenáron hozzá kell jutnotok a könyvekhez.
- A papírárusok nem engedik ki őket a kezükből. Azt mondják, ha valaki nem megfelelően olvassa őket, begyullad az agya.
- Erre parancsoljatok - mondta Gurder félretolva egy kartonkerítést.
Valaki várta őket. Mereven ült egy halom párnán, nekik háttal.
- Á, Gurder - mondta. - Fáradj be. Remek.
Az Apát volt az. Nem fordult meg.
Masklin oldalba bökte Gurdert.
- Egyszer is elég rossz volt. Miért kellett visszajönnünk?
Gurder úgy nézett rá, mintha azt mondaná: Bízz bennem, ez az egyetlen megoldás.
- Intézkedtél, hogy hozzanak valamit enni, Gurder? - kérdezte az Apát.
- Uram, éppen most...
- Akkor menj és nézz utána.
- Igen, uram.
Gurder még egyszer kétségbeesetten Masklinra nézett, és elsietett.
A manák félszegen álltak, és várták, mi jön ezután.
Az Apát megszólalt.
- Majdnem tizenöt éves vagyok - kezdte. - Még az Áruház néhány osztályánál is öregebb vagyok. Sok furcsaságot láttam, és hamarosan találkozni fogok Arnold Testv. (al. 1905)-tel, abban a reményben, hogy jó és kötelességtudó manaként éltem. Annyira öreg vagyok, hogy egy-két mana azt hiszi, bizonyos fokig én vagyok az Áruház, és félnek, hogy távozásommal az Áruház is megszűnik. És erre ti azt mondjátok, hogy tényleg ez fog történni. Ki a vezetőtök?
Masklin Torritra nézett, mindenki más viszont rá.
- Hát, öö - mondta -, azt hiszem, én. Pillanatnyilag.
- Helyes - mondta megkönnyebbülten Torrit. - Pillanatnyilag átengedem neki a vezetést. Mert különben én vagyok a főnök.
Az Apát bólintott.
- Nagyon bölcs döntés.
Torrit ragyogott.
- Maradj itt a beszélő dobozzal - mondta az Apát Masklinnak. - Ti pedig, kérlek, távozzatok. Hamarosan hoznak nektek ennivalót. Most kérlek, menjetek, és kint várakozzatok.
- Hmm - szólt Masklin -, nem.
Kis csönd támadt.
Azután az Apát nagyon halkan megkérdezte:
- Miért nem?
- Mert, tudod, mi összetartozunk. Eddig soha nem váltunk el egymástól.
- Ez nagyon dicséretes. Mindazonáltal meg fogod tanulni, hogy az élet nem így működik. És most gyere. Ugye nem gondolod komolyan, hogy árthatok neked?
- Beszélj vele, Masklin - mondta Grimma. - Itt leszünk a közelben. Minden rendben lesz.
Masklin kelletlenül bólintott.
Miután a többiek távoztak, az Apát megfordult. Közelről még öregebbnek látszott. Az arca nem egyszerűen ráncos volt. Egy nagy ránc volt az egész. Középkorú lehetett, amikor Torrit megszületett, gondolta Masklin. Morkie Nagyi nagyapja lehetne!
Az Apát mosolygott. Kissé nehézkesen. Mintha valaki elmagyarázta volna neki, hogy kell mosolyogni, de soha nem gyakorolta volna.
- A neved - ha jól tudom - Masklin - mondta.
Masklin nem ellenkezett.
- Nem értem - fakadt ki. - Hiszen te látsz! Tíz perccel ezelőtt azt mondtad, nem létezem, most meg beszélsz hozzám!
- Nincs ebben semmi különös - magyarázta az Apát. - A tíz perccel ezelőtti hivatalos kihallgatás volt. Te jó ég, hát nem hagyhatom, hogy az emberek azt higgyék, mindvégig tévedtem, nem? Az Apátok generációkra visszamenőleg tagadták, hogy létezik Odakint. Nem mondhatom hirtelen azt, hogy mindannyian tévedtünk. Az emberek azt hinnék, megőrültem.
- Tényleg? - kérdezte Masklin.
- Hát persze. Tudod, ilyen a politika. Az Apátok nem gondolhatják meg magukat egyik percről a másikra. Majd megérted. A vezetésben nem az a fontos, hogy igazad legyen, hanem, hogy biztos legyél abban, amit mondasz. Különben az emberek nem tudnák, mit gondoljanak. Természetesen az sem árt, ha igazad van - tette hozzá az Apát, és hátradőlt.
- Valamikor szörnyű háborúskodás dúlt az Áruházban - folytatta. - Szörnyű háborúk, szörnyű idők. Mana mana ellen. Persze ez évtizedekkel ezelőtt történt. Mindig előlépett egy mana, aki úgy gondolta, az ő családjának kell uralkodnia az Áruházban. Emlékszem a Teherlift csatájára, az Áruátvétel-hadjáratra vagy a borzalmas Félemeleti háborúra... De ez már a múlté. És tudod, miért?
- Nem.
- Mi állítottuk le. A papírárusok. Ravaszsággal, józan ésszel és diplomáciával. Mi magyaráztuk el nekik, hogy Arnold Testv. (al. 1905) azt várja el a manáktól, hogy békében éljenek egymással. Na most. Tegyük föl, hogy a kihallgatáson azt mondtam volna, hiszek neked. Mindenki azt gondolta volna: Lám csak, az öreg fiúnak elment az esze. - Az Apát fölnevetett. - És azután azt mondták volna: Lehet, hogy soha nem volt igaza a papírárusoknak? És kitör a pánik. Nos, ennek nem szabad bekövetkeznie. A manáknak együtt kell maradniuk. Tudod jól, hogy minden adandó alkalommal hajba kapnak.
- Ez igaz - értett egyet Masklin. - És mindenért minket hibáztatnak, és állandóan azt kérdezik, „Most mihez kezdesz?”.
- Te is észrevetted? - mosolygott az Apát. - Úgy látom, tökéletes vezéregyéniség vagy.
- Nem hinném!
- Pontosan erről beszélek. Nem akarsz vezér lenni. Én sem akartam Apát lenni. - Ujjaival a sétabotján dobolt, majd mélyen Masklin szemébe nézett.
- A manák sokkal bonyolultabbak, mint gondolnád - mondta. - Ezt soha nem szabad elfelejtened.
- Nem fogom - felelt Masklin, nem tudva, mi mást mondhatna.
- Ugye te nem hiszel Arnold Testv. (al. 1905)-ben? - Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.
- Hát, öö...
- Tudod, én még láttam. Még gyerekkoromban. Egyedül fölmásztam a Megrendelési Osztályra, aztán elbújtam, és láttam őt. Az íróasztala mögött ült és írt.
- Ó!?
- Szakállas volt.
- Ó.
Az Apát ismét a botján dobolt. Láthatóan valamit el akart dönteni magában. Végül így szólt:
- Hmm. Hol éltetek eddig?
Masklin elmondta. Érdekes módon így visszanézve már sokkal szebbnek látra az otthonukat. Mintha hosszabb lett volna a nyár, mint a tél, és több a dió, mint a patkány. Ugyan nem jutottak banánhoz, villanyhoz meg szőnyegekhez, de volt friss levegő. És az emlékei között nem szerepelt az ónos eső és a fagy. A papírárus udvariasan hallgatta.
- Amikor többen voltunk, sokkal könnyebb volt - fejezte be Masklin. A lábát nézve hozzátette: - Eljöhetsz hozzánk. Amikor majd az Áruházat lebonizélik.
Az Apát elnevette magát.
- Nem hiszem, hogy közétek illenék. Nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e hinni a ti Odakintetekben. Az elbeszélésed alapján hidegnek és veszélyesnek tűnik. Különben is rám sokkal titokzatosabb utazás vár. És most, ha megbocsátasz, pihennem kell.
- Botjával a földre koppintott.
Gurder mintegy varázsütésre megjelent.
- Vezesd el Masklint, és tanítsd meg egy-két dologra - mondta az Apát -, azután mind a ketten gyertek vissza. De a fekete dobozt hagyd itt, kérlek. Szeretnék többet megtudni róla. Tedd a földre.
Masklin engedelmeskedett. Az Apát megbökte az Izét a botjával.
- Fekete doboz, mi vagy te, és mi a célod?
- A Hattyú nevű csillaghajó repülésrögzítő és navigáló komputere vagyok. Rengeteg funkcióm van. Ezek közül jelenleg az a legfontosabb, hogy vezessem és tanácsokkal lássam el a manákat, akik itt rekedtek, miután az űrhajójuk felderítés közben lezuhant, tizenötezer évvel ezelőtt.
- Mindig ilyeneket mond - mentegetőzött Masklin.
- Kik azok a manák, akikről beszélsz? - kérdezte az Apát.
- Az összes.
- És ez az egyetlen célod?
- Az is az én feladatom, hogy óvjam a manákat és biztonságban hazavigyem őket.
- Nagyon dicséretes - mondta az Apát. Fölnézett a másik kettőre. - Na, futás - parancsolt rájuk. - Vezesd be őket a világunkba, Gurder. Azután lesz egy feladatom mindkettőtök számára.
Tanítsd meg őket egy-két dologra Gurder - mondta az Apát.
Ez elsőként A Manák könyvét jelentette, ami összefűzött, mintás papírlapokból állt.
- A humanók cigarettát csinálnak belőle - mondta Gurder, és felolvasta az első tizenkét versszakot. Szótlanul hallgatták, és a végén Morkie Nagyi így szólt:
- Szóval ez az Arnold Testv...
- (al. 1905) - tette hozzá sietve Gurder.
- Akármi - mondta Nagyi. - Kizárólag a manáknak építette az Áruházat?
- Öö, iiigen - felelt bizonytalanul Gurder.
- És azelőtt mi volt itt?
- A Telek. - Gurder feszengeni kezdett. - Tudod, az Apát szerint az Áruházon kívül nincs semmi. Öhm.
- De mi onnan jöttünk...
- Az Apát azt mondja, az Odakint csak egy álom.
- Tehát amikor mindent elmeséltem arról, ahogy éltünk, csak nevetett magában? - kérdezte Masklin.
- Gyakran nem lehet biztosan tudni, mit hisz az Apát valójában - magyarázta Gurder. - Azt hiszem, elsősorban az Apátokban hisz.
- De ugye te hiszel nekünk? - kérdezte Grimma.
Gurder némi habozás után bólintott.
- Sokat gondolkoztam azon, hová mennek a teherautók, és honnan jön ez a rengeteg humanó mondta. - De az Apát nagyon dühös lesz, ha ilyesmi jön szóba. A másik dolog, hogy új évszak kezdődött, és ez jelent valamit. Néhányan figyeljük a humanókat, és amikor új évszak kezdődik, mindig történik valami szokatlan.
- Hogyan lehetnek itt évszakok, ha nem is ismeritek az időjárást? - vetette föl Masklin.
- Az időjárásnak semmi köze az évszakokhoz. Az lesz a legjobb, ha valaki leviszi az idősebbeket az Ételcsarnokba, amíg nektek kettőtöknek megmutatom. Az egész nagyon különös. De... - És hirtelen végtelen kétségbeesés ült ki Gurder arcára. - ...ugye Arnold Testv. (al. 1905) nem akarhatja lerombolni az Áruházat?

 

 

VI.

III. És mondá Arnold Testv. (al. 1905), legyenek feliratok, hogy mindenki tudja, miként működik az Áruház.
IV. A mozgólépcsőre legyen kiírva: kutyákat és tolószékeket kézben kell fölvinni;
V. És Arnold Testv. (al. 1905) szörnyű haragra gerjedt, mert sokan nem hoztak magukkal kutyát sem tolószéket;
VI. A liftben ez legyen kiírva: A lift tíz személyt szállíthat;
VII. És Arnold Testv. (al. 1905) szörnyű haragra gerjedt, mert a liftek gyakran csak két-három embert szállítottak;
VIII. És mondá Arnold Testv. (al. 1905), a humanók valóban ostobák, hiszen nem értik az egyszerű nyelvet.

Részlet A Manák könyvéből,
Szabályzat III-VIII. vsz.

 

Sokat kellett gyalogolni a zsúfolt, padló alatti világban.
Masklinék megállapították, hogy a papírárusok szabadon mehettek, ahova akartak. A többi osztály lakói nem féltek tőlük, mert a Papíráru nem számított igazi osztálynak. Először is, ott nem éltek nők és gyerekek.
- Tehát a ti embereitek belépnek hozzátok? - kérdezte Masklin.
- Kiválasztanak minket - helyesbített Gurder. - Minden évben összegyűjtenek néhány okos fiút az osztályokról. De ha bekerülsz a papírárusok közé, attól kezdve nem gondolhatsz többé a saját osztályodra, mert az egész Áruházat kell szolgálnod.
- És nők miért nem kerülhetnek be a Papíráru Osztályra? - kérdezte Grimma.
- A nők közismerten nem tudnak olvasni - felelt Gurder. - Persze ez nem az ő hibájuk. Nyilvánvalóan túlhevül az agyuk az erőfeszítéstől. Hát ez már csak így van.
- Képzelem - mondta Grimma.
Masklin ránézett a szeme sarkából. Máskor is hallotta már ezt a lágy, ártatlan hangot. Ha Grimma így beszélt, abból hamarosan nagy baj lett.
Mindenesetre Gurder lenyűgöző hatást gyakorolt az emberekre. Amikor elhaladt előttük, félreálltak és kissé meghajoltak, néhányan meg magasra emelték a gyerekeiket, hogy megmutathassák nekik. Még a határőrök is tisztelettudóan a sisakjukhoz emelték a kezüket, ahogy elment mellettük.
Akármerre jártak, hatalmas volt a sürgés-forgás az időben lassan araszoló Áruházban. Több ezer mana, gondolta Masklin. Nem hittem volna, hogy egyáltalán létezik ekkora szám. Egy világ, amit benépesítenek a manák.
Eszébe jutott, milyen volt, amikor egyedül vadászott; futott a mély árokban az autópálya mögötti mezőn. Nem volt körülötte semmi, csak a végtelenbe nyúló föld és a kövek. Az égbolt olyan volt, mint egy fölfordított csésze, aminek ő állt a közepén.
Itt úgy érezte, ha hirtelen megfordul, föllök valakit. Elgondolkozott, milyen lenne itt élni, és nem tudni semmi másról. Soha nem fázni, elázni és soha nem félni.
Az ember könnyen elhitetheti magával, hogy nem is lehet másképp élni...
Halványan tudatában volt, hogy fölmentek egy lejtőn, és egy nyíláson keresztül kiléptek az Áruház ürességébe. Este volt - záróra - de fények égtek az égen, vagyis a plafonon - lassan kezdte megtanulni, hogy így hívják.
- Ez a Rövidáru Osztály - mondta Gurder. - Látod ott azt a feliratot?
Masklin a távolba kémlelt, majd bólintott. Látta. Nagy piros jelek sorakoztak egy fehér vásznon.
- Annak kellene ott állnia, hogy Karácsonyi Vásár - mondta Gurder. - Abban az évszakban vagyunk, a Nyári Ajánlataink után, és a Tavaszi Divat előtt. Ehelyett azt írták rá: (Gurder hunyorgott, és egy ideig hangtalanul mozgott a szája.) Végkiárusítás. Még nem jöttünk rá, mit jelenthet.
- Volna egy szerény gondolatom - mondta ironikusan Grimma -, de tényleg csak egy aprócska ötlet, hiszen a komolyabb dolgoktól fölrobbanna a fejem, mint tudod. De nem lehetséges, hogy azt jelenti: végül is mindent kiárusítanak?
- Ó, nem lehet ilyen egyszerű. Ezeket a jeleket értelmezni kell - magyarázta Gurder. - Egyszer az volt kiírva, hogy A Tűz Maradéka - Vásár, és semmiféle tüzet nem adtak el.
- A többi izé mit jelent? - kérdezte Masklin. Még elgondolni is szörnyű volt, hogy Végül Mindent Kiárusítanak.
- Arra például azt írták: Mindennek el kell tűnnie - mondta Gurder. - De ez minden évben megjelenik. Arnold Testv. (al. 1905) így adja tudtunkra, hogy jónak kell lennünk az életben, mert egyszer mind meghalunk. Azt a másik kettőt is ismerjük már. - Komoly arcot vágott. - Most már senki sem hisz bennük. Évekkel ezelőtt háborúztak is miatta. Ostoba babonaság volt. Akarom mondani, nem hiszem, hogy létezne egy Csökkentett Árak nevű szörny, aki éjjelente a rossz manákra vadászik az Áruházban. Csak azért találták ki, hogy riogassák vele a gyerekeket.
A papírárus az ajkába harapott.
- És van itt még valami, ami furcsa. Látjátok azokat a dolgokat a fal mellett? Azok az úgynevezett polcok. A humanók időnként levesznek róluk ezt-azt, máskor meg föltesznek. Az utóbbi időben viszont csak levesznek.
Néhány polc valóban üres volt.
Masklin nem igazán ismerte a humanók viselkedésének finomságait. A humanók humanók, pontosan úgy, ahogy a tehenek is csak tehenek. Nyilván maguk a tehenek illetve a humanók képesek különbséget tenni az egyes példányok között, de neki mind egyformának tűnt. Ha volt is értelme a cselekedeteiknek, Masklin még sohasem jött rá, mi lehet az.
- „Mindennek el kell tűnnie” - mondta.
- Igen - mondta Gurder -, de nem kell szó szerint venni. Valójában nem lehet arról szó, hogy el kell tűnni. Vagy szerinted igen? Biztos vagyok benne, hogy Arnold Testv. (al. 1905) ezt nem engedheti. Vagy igen?
- Én nem tudhatom - felelt Masklin. - Mielőtt idejöttünk, soha nem hallottam róla.
- Hát persze - mondta szelíden Gurder. - Odakintről, ugye? Olyan... érdekesnek tűnt, ahogy meséltél róla. És jónak.
Grimma megfogta Masklin kezét, és finoman megszorította.
- Itt is jó - mondta.
Masklin meglepődött.
- Bizony - folytatta Grimma némi éllel a hangjában. - A többiek is így gondolják. Meleg van, az ételek csodálatosak, még akkor is, ha az ittenieknek furcsák az elképzelései a nők agyáról. - Ismét Gurderhez fordult. - És miért nem kérdezitek meg Arnold Testv. (al. 1905)-öt, hogy mi történik?
- Nem hiszem, hogy ezt megtehetnénk - felelt sietve Gurder.
- Miért nem? Nem lenne butaság, ha egyszer ő a főnök - szólt Masklin. - Láttad valaha Arnold Testv. (al. 1905)-öt?
- Az Apát látta egyszer. Fiatalkorában fölmerészkedett a Megrendelési Osztályra. De nem nagyon beszél róla.
Masklin eltöprengett ezen, miközben visszafelé mentek. Odahaza nem létezett olyasmi, hogy vallás meg politika. Egyszerűen túl nagy volt a világ ahhoz, hogy efféle badarságokkal foglalkozzanak. Komoly kétségek ébredtek benne Arnold Testv. (al. 1905)-tel kapcsolatban. Ha egyszer a manáknak építette az Áruházat, akkor miért nem manaléptékű? De talán nem most kellene feltennie ilyen jellegű kérdéseket, gondolta aztán.
Mindig az volt a meggyőződése, ha elég sokáig töpreng, mindenre megtalálja a választ. Vegyük például a szelet. Sokáig zavarba ejtette, míg egy napon rájött, hogy a fák mozgásában lehet a magyarázat.
A törzs többi tagját az Apát lakosztályának kötelében találták. Kaptak enni. Morkie Nagyi éppen azt magyarázta néhány döbbent papírárusnak, hogy ezek az ananászok a közelébe sem jöhetnek azoknak, amiket otthon fogott.
Torrit egy hatalmas darab kenyér mögül nézett fel.
- Mindenki titeket keres - mondta. - Az Apát koma látni kíván. Ez a kenyér puha. Nem kell ráköpni, mint arra, amit otthon ett...
- Nehogy folytasd! - csattant fel Morkie Nagyi, aki utólag nagyon lojális volt a régi üreghez.
- De hát ez igaz - motyogta Torrit. - Soha nem ettünk ilyesmit. Erről a sok kolbászról meg húsról beszélek, amiért nem kell a szemétben turkálni vagy vadászni...
Észrevette, hogy a többiek mind rámerednek. Elszégyellte magát és csak halkan mormogott tovább.
- Hallgass, te vén hülye - szólt rá Nagyi.
- Gondolom, rókák se vótak, mi? - kötözködött Torrit. - És Coom asszonyt meg öreg barátomat, Mertet sem...
Morkie Nagyi ádáz tekintete végül megtette hatását. Torrit elsápadt.
- Csak azt mondom, hogy azért nem volt csupa napsütés az életünk - suttogta, miközben a fejét rázta. - Nem volt csupa napsütés, ez minden.
- Hogy érti ezt az öregúr? - kérdezte ragyogva Gurder.
- Sehogy - vágta rá Morkie Nagyi.
- Ó. - Gurder Masklinhoz fordult. - Én már hallottam a rókáról. El tudom olvasni a humanó könyveket. Méghozzá jól. És olvastam egyet, aminek az volt a címe - habozott -, hogy Prémes barátaink, legalábbis azt hiszem. A vörös róka kecses és gyors vadász. Dögökkel, gyümölccsel és kisebb rágcsálókkal táplálkozik. Gya... Elnézést, valami baj van?
Torrit fuldoklott a félrenyelt falattól, a többiek pedig verték a hátát. Masklin gyorsan karon fogta a fiatal papírárust és arrébb sétált vele.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Gurder.
- Bizonyos szempontból igen - mondta Masklin. - És most, azt hiszem, ideje mennünk. Az Apát vár minket.
Az öregember ölében az Izével, mozdulatlanul ült, tekintete a semmibe révedt.
Észre sem vette őket, amikor beléptek. Egyszer vagy kétszer rákoppintott ujjával az Izé fekete felszínére.
- Uram? - szólalt meg némi idő elteltével Gurder.
- Hmm?
- Látni kívántál minket, uram?
- Á - mondta tompán az Apát. - Az ifjú Gurder?
- Igen, uram!
Ismét csönd lett. Gurder udvariasan köhintett.
- Látni kívántál minket, uram? - ismételte meg.
- Á. - Az Apát alig észrevehetően bólintott. - Ó, igen. Hé, te fiatalember, azzal a lándzsával.
- Én? - kérdezte Masklin.
- Igen. Beszéltél ezzel a... az Izével?
- Az Izével? Hát végül is, igen. De elég furcsán beszél. Nehéz megérteni, arait mond.
- Mesélt nekem. Elmondta, hogy manák csinálták sok-sok évvel ezelőtt. Villanyt eszik. Azt mondja, hallja az elektromos dolgokat. És azt is mondta - az ölében pihenő dobozra nézett - hogy hallotta, amikor Arnold Testv. (al. 1905) az Áruház lebontásáról beszélt. Őrültségeket beszélt a csillagokról. Azt mondta, hogy egy csillagról repültünk ide. Különös dolgokat mondott... Azon gondolkoztam, vajon nem az Igazgatóság küldte-e figyelmeztetésként. Vagy a Csökkentett Árak csapdája lenne az egész? Tehát! - mondta, és ráncos kezével az Izére csapott. - Meg kell kérdeznünk Arnold Testv (al. 1905)-től, mi az igazság.
- De uram! - tört ki Gurder. - Már túl... vagyis, nem lenne helyes vállalnod az utazást Legfölülre. Nagyon veszélyes lehet!
- Pontosan, fiam. Ezért te mész. Te olvasol a humanók nyelvén, szilaj barátod pedig elkísér a lándzsájával.
Gurder térdre rogyott.
- De uram! Legfölülre? Nem vagyok méltó... - kezdte, de elhalt a hangja.
Az Apát bólintott.
- Egyikünk sem az. Mindannyian elpiszkolódott Áruk vagyunk. Mindennek el kell tűnnie. Most pedig távozzatok, és a Kedvezményes Vásár legyen veletek.
- Ki az a Kedvezményes Vásár? - kérdezte Masklin, miközben kimentek.
- Az Áruház jószelleme - mondta Gurder, még mindig reszketve. - A borzalmas Csökkentett Árak ellensége, tudod, aki iszonyú fénycsóvával járja a sötét folyosókat, és elkapja az eltévelyedett manákat!
- Még szerencse, hogy nem hiszel benne - jegyezte meg Masklin.
- Hát persze, hogy nem - bizonygatta Gurder.
- Akkor, miért vacog a fogad?
- Mert a fogam hisz benne. Akárcsak a térdem. Meg a gyomrom. Csak a fejem nem, de azt ez a sok babonás, gyáva testrész cipeli. Bocsánat, össze kell szednem a holmimat. Nagyon fontos, hogy azonnal induljunk.
- Miért?
- Mert ha várunk, végképp az inamba száll a bátorságom.
Az Apát hátradőlt székében.
- Meséld el még egyszer - mondta -, hogy jöttünk ide. Említettél valami betegséget. Berekedtünk?
- Itt rekedtünk - helyesbített az Izé.
- Ja, igen. Valami repülő dologgal.
- Egy galaktikus felderítő-űrhajóval.
- De azt mondtad, elromlott.
- Meghibásodott az egyik mindenhol-motor. Így nem térhettünk vissza az anyahajóra. Lehetséges, hogy ez már feledésbe merült? Kezdetben még kommunikáltunk a humanókkal, de eltérő anyagcsere-értékeink és az időérzékelésünk miatt ez később lehetetlenné vált. Eredetileg abban reménykedtünk, hogy a humanók képesek lesznek építeni nekünk egy új űrhajót, de túlságosan lassúnak bizonyultak. Kénytelenek voltunk megtanítani őket az olyan alapvető dolgokra, mint a fémgyártás, hátha akkor elég időre abbahagyják a háborúskodást ahhoz, hogy föltámadjon az érdeklődésük az űrutazás iránt.
- Fémgyár-társ. - Az Apát többször is megforgatta szájában a szót. - Fémgyár-társ. A fémgyár, mint barát. Ez jellemző a humanókra. Bólintott. És mi volt az a másik dolog, amit megtanítottatok nekik? Úgy kezdődött, hogy föl.
Az Izé egy kicsit habozott, de már kezdte megtanulni, hogyan kell beszélgetni a manákkal.
- Földművelés?- kérdezte.
- Ez az. Földművelés. Az nagyon fontos, ugye?
- Az a civilizáció alapja.
- És az mit jelent?
- Azt, hogy „igen”.
Az Apát hátradőlt és tovább hallgatta az Izét. Elárasztották az ismeretlen szavak, mint bolygó meg elektronika. Nem tudta, mit jelentenek, de helyesnek hangzottak. A manák tanították az embereket. A manák nagyon messziről jöttek ide. Nyilvánvalóan egy távoli csillagról.
Az Apát ezt nem találta meghökkentőnek. Az utóbbi időben nem sokat mászkált, de fiatalkorában látta a csillagokat. Minden évben a Karácsonyi Vásár idején csillagok jelentek meg a legtöbb osztályon. Nagy, sokágú, ragyogó csillagok, és rengeteg fény. Mindig nagy hatással voltak rá. Teljesen logikusnak tűnt, hogy valamikor ez mind az övék volt. Természetesen nem mindig lehetett őket látni. Olyankor nyilvánvalóan egy nagy csillagraktárban pihentek.
Mintha az Izé is egyetértett volna ezzel. A nagy raktárt úgy hívták: Tejút, és valahol a Megrendelési Osztály fölött volt.
Aztán meg ezek a „fényévek”. Az Apát lassan betöltötte tizenötödik életévét, és minden év elég sötétnek tűnt - tele gonddal és felelősséggel. Nem ártott volna, ha fényesebbek.
Így aztán mosolygott, bólogatott és figyelt, és végül elaludt, miközben az Izé csak beszélt és beszélt és beszélt...

 

 

VII.

XXI. De Arnold Testv. (al. 1905) így szólt: Ím, jelet adok nektek;
XXII. Ha nem látja, amit keres, érdeklődjön nálunk.

Részlet A Manák könyvéből,
Szabályzat, XXI-XXII: vsz.

 

- Ő nem jöhet - mondta Gurder.
- Miért nem? - kérdezte Masklin.
- Hát, mert veszélyes.
- És? - Masklin Grimmára nézett, akinek az arca elszánt kifejezést öltött.
- Az ember nem visz lányokat veszélyes helyekre - jelentette ki Gurder, mint egy erkölcscsősz.
Masklin ugyanazt érezte, amit már többször is, mióta megérkeztek az Áruházba. Mindenki beszélt, mozgott a szájuk, szavaik külön-külön tökéletesen érthetőnek tűntek, de a mondatoknak mégsem volt semmi értelme. A legjobb, amit az ember tehetett, ha nem törődött velük. Odahaza, ha a nők nem mehettek volna veszélyes helyekre, akkor sehova se mehettek volna.
- Megyek - közölte Grimma. - Egyébként is, miféle veszély van ott. Csak ez az Árcsökkentő, és...
- És maga Arnold Testv. (al. 1905) - tette hozzá idegesen Gurder.
- Nos, mindenképp veletek megyek. Az öregeknek nincs rám szükségük, és nincs mit csinálnom. Különben is, mi történhet? Semmi olyan szörnyűség nem eshet meg velem, hogy, mondjuk, túlhevül az agyam - mondta gúnyosan Grimma.
- Én nem gondoltam ko... - próbálkozott Gurder.
- Fogadjunk, hogy a papírárusok nem mosnak magukra, és nem stoppolják meg a zoknijukat. Fogadjunk...
- Rendben, rendben - adta meg magát Gurder. - De ne maradj le, és ne legyél útban. És mi ketten hozzuk a döntéseket, jó?
Elkeseredetten nézett Masklinra.
- Mondd meg neki, hogy ne legyen útban.
- Én? - csodálkozott Masklin. - Én soha nem mondtam meg neki semmit.
Az utazás sokkal kevésbé bizonyult izgalmasnak, mint Masklin várta. Az Apát mozgó lépcsőkről beszélt, tüzes vödrökről és hosszú, üres folyosókról, ahol nincs hova elbújni.
Persze azóta Dorcas fölszerelte a lifteket. Még csak a Gyerekruháig és Játékosztályig jutottak, de a ruhok barátságos népek voltak, remekül alkalmazkodtak a magas szinti élethez, és szívesen látták a ritkán arravetődő utazókat, akik az alattuk lévő világról meséltek nekik.
- Még az Ételcsarnokba sem járnak le - mondta Gurder. - Mindent be tudnak szerezni a Személyzeti öltözőből. Főként teán és süteményen élnek. Meg joghurton.
- Milyen különös - jegyezte meg Grimma.
- Nagyon kedvesek - folytatta Gurder. - Előzékenyek. És csendesek. Bár kissé misztikosok.
- Nyilván nem tesz nekik jót a sok joghurt meg tea.
- A tüzes vödröket azért még mindig nem értem - szálalt meg Masklin.
- Ööö, mi azt gondoljuk, hogy talán az öreg Apát, öö, szóval, hogy a memóriája... végül is már tényleg nagyon öreg...
- Fölösleges magyarázkodnod - mondta Grimma. - Az öreg Torrittal nagyjából ugyanez a helyzet.
- Egyszerűen nem vág úgy az esze, mint régen - fejezte te Gurder.
Masklin egy szót sem szólt. Arra gondolt, ha most lomha az Apát elméje, akkor régen úgy vághatott, mint a borotva.
A ruhok adtak melléjük egy vezetőt, nehogy eltévedjenek a távolabbi területeken a padló alatt. Itt fönt csak kevés mana élt. Legtöbben jobban szerették a lenti nyüzsgést.
Már-már olyan érzés volt, mintha odakint jártak volna. Enyhe szellő forgatta a szürke port; csak a repedéseken szűrődött be némi világosság. A legsötétebb helyeken a vezetőnek gyufát kellett gyújtania. Nagyobb növésű mana volt, szinte egyfolytában szerényen mosolygott, és egy szót sem szólt, amikor Grimma beszélgetni próbált vele.
- Hova megyünk? - kérdezte Masklin, visszanézve mély lábnyomaikra.
- A mozgólépcsőhöz - felelt Gurder.
- Mozognak? Hogyan? Az Áruház egy része forog?
Gurder leereszkedőn mosolygott.
- Persze neked ez mind újdonság. Ne zavarjon, ha nem értesz mindent - nyugtatta meg.
- Most mozognak vagy nem? - erősködött Grimma.
- Majd meglátjátok. Tudjátok, ezt az egyet használjuk. Kicsit veszélyes. Ügyesen kell helyezkedni. Nem olyan, mint a liftek.
A kis ruh előremutatott, meghajolt és elsietett. Gurder átvezette őket egy keskeny résen az öreg padlódeszkák között. Egy fényesen kivilágított, üresen tátongó folyosóra léptek ki, és...
...előttük volt a mozgólépcső.
Masklin megbűvölten meredt rá. Lépcsőfokok emelkedtek ki a földből hátborzongató csikorgást hallatva, és eltűntek a messzeségben.
- Hűű - jegyezte meg. Nem volt sok, de semmi más nem jutott az eszébe.
- A ruhok a közelébe sem mernek menni - magyarázta Gurder. - Szerintük kísértetek járnak rajta.
- Nem hibáztatom őket - mondta borzongva Grimma.
- Ó, csak babona az egész - közölte Gurder. Arcából teljesen eltűnt a szín, és remegett a hangja. - Nincs mitől félnünk - nyüszített.
Masklin rápillantott.
- Jártál már itt valaha? - kérdezte.
- Persze. Ezerszer. Rengetegszer - válaszolt Gurder, miközben a csuháját gyűrögette.
- Akkor most mi a teendő?
Gurder megpróbált uralkodni magán, de akarata ellenére egyre vadabbul hadart:
- Szóval a ruhok szerint odafönt Arnold Testv. (al. 1905) vár, és, tudjátok, amikor a manák meghalnak...
Grimma elgondolkozva nézte az emelkedő lépcsőfokokat, és újra megborzongott. Aztán futni kezdett.
- Mit csinálsz? - kiabált utána Masklin.
- Megnézem, igazuk van-e! - felelt Grimma. - Különben egész nap itt rostokolhatunk!
Masklin utánaeredt. Gurder nyelt egyet, hátranézett, majd ő is a másik kettő után rohant. Masklin végignézte, ahogy Grimma eléri az egyik emelkedő lépcsőfokot, majd fölemelkedett a talajjal együtt és dülöngélve próbálta megőrizni az egyensúlyát. Aztán őt is fölemelte a gépezet, és egy lépcsőfokkal Grimma alatt elindult fölfelé.
- Ugorj le! - kiáltotta. - Nem bízhatunk meg az olyan talajban, ami magától mozog.
Grimma sápadtan pillantott le a lépcsője pereméről.
- Mire lenne az jó?
- Lemehetnénk megbeszélni, hogy mi ez az egész!
Grimma elnevette magát.
- Hogy mennénk le? Hátranéztél már mostanában?
Masklin hátranézett.
Már néhány lépcsőnyi magasságban járt. A távolba vesző Gurder - arca már csak egy folt végre összeszedte minden bátorságát, és fölugrott egy lépcsőfokra...
Arnold Testv. (al. 1905) nem várta őket odafönt.
Egy hosszú barna folyosó nyúlt a távolba, mindkét oldalán ajtókkal. Némelyikre szavakat festettek.
Csak Grimma várt a lépcső végén. Masklin megfenyegette a mutatóujjával, miközben lekászálódott a lépcsőjéről, mely rejtélyesen besüllyesztette magát a padlóba.
- Soha többet ne csinálj ilyet! - kiabált.
- Ha nem indulok el, még mindig lent állnátok. Te is láthattad, hogy Gurder halálra volt rémülve! - feleselt Grimma.
- De mindenféle veszély leselkedhetett volna rád itt fenn!
- Mint például? - csúfolódott Grimma.
- Hát, mondjuk... - habozott Masklin. - Nem ez a lényeg. A lényeg az...
Ekkor megjött Gurder, és egyenesen a lábukhoz gurult. Fölemelték.
- Tessék - közölte ragyogva Grimma. - Mind itt vagyunk, és minden a legnagyobb rendben! Gurder körülnézett. Aztán köhintett, és megigazította a csuháját.
- Elvesztettem az egyensúlyomat - magyarázta. - Trükkösek ezek a mozgólépcsők. De azért meg lehet szokni. - Ismét köhintett, és végignézett a folyosón. - Nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nekivágunk.
A három mana óvatosan elindult az ajtók sora előtt.
- Itt lakik valahol Csökkentett Árak? - kérdezte Grimma. Itt fönt valahogy sokkal ijesztőbben hangzott ez a név.
- Öö , nem - felelt Gurder. - Inkább az alagsori kazánházban tanyázik. - Fölmutatott a legközelebbi ajtóra. - Itt az áll, hogy Bérfizetés.
- És az jó vagy rossz? - érdeklődött Grimma a politúrra festett betűkre meredve.
- Nem tudom.
Masklin alkotta az utóvédet, és időről-időre hátranézett, hogy az egész folyosót szemmel tarthassa. Túl nyitott volt a terep. Sehol egy beugró, ahová szükség esetén elbújhatnának.
A túlsó falon lógó hatalmas, piros tárgyakra mutatott. Gurder odasúgta, hogy azok vödrök.
- A Colin és Susan a Tengerparton című könyvben láttam róluk képeket - tette hozzá bizalmasan.
- És mi van rájuk írva?
Gurder bebandzsított az erőfeszítéstől.
- „Tűz es” - mondta. - Te jó ég! Az Apátnak igaza volt. Tüzes vödrök!
- Tüzes vödrök? - csodálkozott Masklin. - Hol a tűz? Nem látom a lángokat.
- Nyilván belül. Talán lezárták őket. A babkonzervben bab van, a lekváros köcsögben lekvár. Tehát a tüzes vödörben tűznek kell lennie próbált érvelni Gurder. - Gyerünk tovább.
Grimma is a betűket nézte. Hangtalanul mozgott az ajka, ahogy magában ismételgette a szót. Aztán a többiek után sietett.
Végül elérték a folyosó végét. Üvegezett ajtó állta útjukat.
Gurder az üveget bámulta.
- Látom, hogy oda van írva valami - mondta Grimma. - Olvasd el. Én inkább el is fordulok - tette hozzá negédesen -, nehogy fölrobbanjon az agyam.
Gurder nyelt egyet.
- Tehát „Arnold Testv. (al. 1905). D.H.K. Butterthwaite vezérigazgató”. Hát, öö...
- Ott van benn? - kérdezte Grimma.
- Hát, a babkonzervben bab van, a tüzes vödörben tűz - mondta segítőkészen Masklin. - Látjátok, nincs bezárva. Akarjátok, hogy bemenjek körülnézni?
Gurder boldogtalanul bólintott. Masklin odament az ajtóhoz, nekiveselkedett és addig nyomta, amíg bele nem sajdult a karja. Végül sikerült résnyire nyitnia.
Odabent sötét volt, de az üvegen át beszűrődő gyenge fényben is látta, hogy hatalmas szobába lépett. A padlót vastag szőnyeg borította - mintha mély fűben járt volna. Néhány méterre tőle nagy, négyszögletes fa bútordarab állt. Ahogy megkerülte, egy székre bukkant. Talán pont itt szokott ülni Arnold Testv. (al. 1905) ?
- Arnold Testv. (al. 1905), merre vagy? - suttogta.
Néhány perccel később szólt a társainak, hogy jöhetnek. A két mana belépett és körbenézett a sötétben.
- Hol vagy? - kérdezte halkan Grimma.
- Itt fönt - hallatszott Masklin hangja a magasból. - Ezen a faizén. A kiálló részeken föl lehet mászni. Mindenféle kacat van itt. Vigyázzatok a szőnyeggel, lehet, hogy vadállatok rejtőznek benne. Ha vártok egy kicsit, segítek a fölmászásban.
Grimma és Gurder utat vágott a mély szőnyegben, és nyugtalanul vártak a faszikla tövében.
- Ez egy íróasztal - jelentette ki Gurder felsőbbségesen. - A Lakberendezési Osztály tele van velük. Örök darab, eredeti tölgyfurnír lappal.
- Mit csinálhat ott fent? - kérdezte Grimma. - Valami csörgést hallok.
- Alapvető minden otthonban - darálta Gurder, mintha a szavak kimondásában némi vigaszt lelt volna. - Minden pénztárcának megfelelő választék.
- Miről beszélsz?
- Elnézést. Ilyeneket lehet olvasni Arnold Testv. (al. 1905) feliratain. Megnyugtat, ha mondogatom.
- És az ott micsoda?
Gurder odanézett, ahova Grimma mutatott.
- Az? Egy szék. Forgó kivitel az igazi vezetőegyéniségnek.
- Humanó méretűnek tűnik - mondta elgondolkodva Grimma.
- Nyilván ott ülnek a humanók, amikor Arnold Testv. (al. 1905) kiadja nekik az utasításait. - Hmm, hmm.
Valami megcsörrent a fejük mellett.
- Bocsánat - szólt le Masklin -, de eltartott egy kis ideig, mire összekapcsoltam őket.
Gurder fölnézett a magasból lelógó, csillogó láncra.
- Gemkapcsok - álmélkodott. - Soha nem jutott volna eszembe.
Amikor fölértek, Masklin a fényes asztallapon járkált meg-megbökve lándzsája hegyével az útjába akadó dolgokat.
- Ez papír, azok meg írószerszámok - magyarázta Gurder.
- Hát, Arnold Testv. (al. 1905) nincs a közelben - mondta Masklin. - Talán alszik vagy ilyesmi.
- Az Apát azt mondta, hogy itt látta egy éjszaka. Pontosan ennél az íróasztalnál ült és ebben a székben, - mondta Gurder. - Innen vigyázott az Áruházra.
- Mi, egy székből? - csodálkozott Grimma.
- Azt hiszem.
- Akkor jó nagynak kell lennie - folytatta könyörtelenül Grimma. - Lehet, hogy akkora, mint egy humanó?
- Hát körülbelül - felelt kelletlenül Gurder.
- Hmm.
Masklin egy karvastagságú kábelre bukkant, ami keresztülfutott az asztal lapján, és követni kezdte.
- Ha humanó formájú és humanó méretű, akkor esetleg...
- Inkább nézzük meg, mit találhatunk, jó? - szakította félbe sietve Gurder.
Odament egy paksamétához, és a folyosóról beszűrődő gyenge fénynél elkezdte olvasni, amit a legfelső lapra írtak. Lassan és nagyon hangosan olvasott.
„Az Arnco csoport és leányvállalatai; az Arnco Fejlesztési Vállalat (UK), az Egyesült Televízió, az Arnco-Schultz AG (Hamburg), az Arnco, Légitársaság, Arnco Lemeztársaság, Arnco Szervezet (filmszínházak) Kft., Arnco Kőolaj Rt., Arnco Kiadó és az Arnco Kiskereskedelmi Vállalat (UK).”
- A mindenit - jegyezte meg Grimma egyszerűen.
- Még folytatódik - mondta izgatottan Gurder -, és sokkal kisebb betűkkel. Lehet, hogy ez a rész nekünk szól. Figyeljétek ezeket a neveket: „Az Arnco Kiskereskedelmi Vállalat leányvállalatai; a Diszkont Áruházak Kft., a Grimethorpe-i Hajszínező- és Festékgyár, a Gyorspuc Tisztító Kft. és - és - és...”
- Valami baj van?
- „...Arnold Testv. (al. 1905)”. - Gurder fölnézett. - Szerinted mit jelent ez? Kedvezményes Vásár legyen velünk!
Fény támadt. A fehér és égető fénysugár szinte odaszegezte őket árnyékuk fekete foltjára.
Gurder rémülten nézett föl a fejük fölött ragyogó gömbre.
- Bocsánat, azt hiszem, ezt nekem köszönhetitek - szólalt meg Masklin hangja az homályból. - Találtam egy ilyen karféleséget, és amikor meghúztam, valami kattant. Elnézést.
- Ahaa - mondta kedvetlenül Gurder. - Villanylámpa. Hát persze. Aha. Egy pillanatra egészen megijedtem.
Masklin belépett a fénykörbe, és a papírra nézett.
- Hallottam, hogy olvastál. Találtál valami érdekeset?
Gurder ismét az írásra fordította figyelmét.
- „Közlemény minden dolgozónk számára - olvasta. - Biztos vagyok benne, hogy mindannyian észrevettük az áruház évről-évre romló pénzügyi teljesítményét. Ez a zegzugos épület tökéletesen kielégítette az 1905 körüli kényelmes vásárlók igényeit, de nem felel meg a kilencvenes évek izgalmas világa által támasztott követelményeknek. Mint tudjuk, az újabban megnyílt nagy bevásárló központok miatt sajnos esett a részvények értéke, és erőteljesen csökkent a forgalom. Úgy gondolom, enyhíti az Arnold Testv. - ami, mint tudjuk, az Arnco vagyon alapja volt - bezárása fölött érzett szomorúságunkat, hogy a Csoport egy új Arnco Szuperáruházaz épít helyette a Neil Armstrong Vásárlóutcában. Ezen okból az áruház a hónap végén bezár, és rövidesen lebontják, hogy helyet adjon egy új és izgalmas Arnco Szabadidő Komplexumnak....”
Gurder elhallgatott, és a kezébe temette arcát.
- Megint azok a szavak - mondta lassan Masklin. - Bezárás. Lebontás.
- Mi az a szabadidő? - kérdezte Grimma.
A papírárus mintha meg sem hallotta volna. Masklin karon fogta a lányt.
- Azt hiszem, szeretne egy kicsit egyedül maradni - mondta. Végighúzta lándzsája hegyét a papíron, majd a karcolás mentén kezdve összehajtogatta akkorára, hogy el tudja vinni a kezében.
- Gondolom, az Apát szeretné látni - magyarázta. - Különben soha nem hinné...
Hirtelen elhallgatott. Grimma a válla fölött nézett valamit. Masklin megfordult, és az ajtó üvegén keresztül kinézett a folyosóra. Egy árnyékot látott. Humanó formájút. És az árnyék egyre nőtt.
- Mi ez? - kérdezte Grimma.
Masklin megszorította a lándzsáját.
- Azt hiszem ez Csökkentett Árak személyesen.
Odarohantak Gurderhez.
- Valaki jön - suttogta Masklin. - Le a földre, gyorsan!
- Lebontás! - nyögte Gurder, és magát átkarolva billegett jobbra-balra. - Mindennek el kell tűnnie! Végkiárusítás! Beteljesedett a sorsunk!
- Igen, de nem gondolod, hogy lent a padlón is beteljesedhetne? - jegyezte meg Masklin.
- Te is látod, hogy magánkívül van - szólt Grimma. - Na, gyerünk - tette hozzá dermesztd vidámsággal. - Hopszinyuszi!
Ezzel fölsegítette Gurdert és a gemkapocs-lánc felé támogatta. Masklin hátrálva követte őket, szemét az ajtóra szegezve.
Megláthatta a fényt, gondolta. Ilyenkor itt sötétnek kellene lennie, és fényt látott. De most már nincs időm eloltani, és különben sem számítana. Nem hiszek semmiféle Csökkentett Árak nevű gonosz démonban, erre itt jön. Milyen furcsa világ.
Becsusszant egy halom papír árnyékába és várt.
A talajszintről hallotta Gurder erőtlen tiltakozását, ami hirtelen megszűnt. Talán Grimma fejbeverte valamivel. Mindig pontosan tudta, mit kell tenni válsághelyzetben.
Nagyon lassan kinyílt az ajtó. Tényleg megjelent valaki. Kék ruhát viselő humanónak látszott. Masklin nem nagyon tudott olvasni a humanók arckifejezéséből, de ez a férfi határozottan boldogtalannak tűnt számára. Egyik kezében fémcsövet tartott, aminek fénycsóva lövellt ki a végéből. Az ő borzalmas fénye, gondolta Masklin.
Az alak a humanók jellegzetes álmatag, lassú járásával közelebb jött. Masklin nem tudott uralkodni magán, és kilesett a papírhalom mögül. Egy kerek, vörös arcba nézett, érezte az alak leheletét, és látta ellenzős sapkáját.
Már megtanulta, hogy az áruházi humanók egy jelvényen magukon viselik a nevüket, mert mint az itteni népek elmondták - annyira hülyék, hogy egyébként elfelejtenék. Ennek a férfinak a sapkáján volt a neve. Masklin hunyorogva ki tudta venni a betűk alakját: R... E... N... D... É... S... Z. Fehér bajusza is volt.
A humanó kiegyenesedett, és körbejárta a szobát. Nem is hülyék, gondolta Masklin. Elég okos ahhoz, hogy tudja, nem kellene égnie a lámpának, és rá akar jönni, miért ég mégis. Ha jó helyre néz, meg fogja látni a többieket. Még egy humanó is észreveheti őket.
Megszorította a lándzsáját. A szemére kell céloznom, gondolta, csakis a szemére...
Rendész úgy járta körbe a szobát, mint egy alvajáró, megvizsgálta a szekrényeket és benézett a sarkokba. Végül az ajtó felé indult.
Masklin éppen egy mélyet lélegzett, amikor valahonnan lentről meghallotta Gurder hisztérikus hangját.
- Ez maga Csökkentett Árak! Ó, Kedvezményes Vásár, ments meg minket! Mind a hármat mmmmmmmmntmmpf...
Rendész megtorpant. Megfordult, s arcán zavart kifejezés terült el olyan lassan, ahogy a méz szétfolyik az asztalon.
Masklin beljebb húzódott az árnyékba. Mégiscsak meg kell próbálnom, gondolta. Ha jól neki tudok futni... Ekkor valami fölzúgott az ajtó előtt. Majdnem olyan hangos volt, mint egy teherautó. A férfi láthatóan minden aggodalom nélkül kinyitotta az ajtót és kinézett.
Egy pumanő állt a folyosón. Amennyire Masklin meg tudta ítélni, idősnek látszott, virágos, rózsaszín kötényt viselt és házipapucsot. Egyik kezében porrongyot tartott, a másikkal pedig...
Nos, a másikkal mintha vissza akart volna tartani valami zúgó tárgyat, ami leginkább egy kerekeken guruló zsákra emlékeztetett. Egyre csak rohant előre a szőnyegen, de az asszony erősen fogta a nyelét, és minduntalan visszahúzta.
Miközben Masklin figyelte, a pumanő belerúgott a dologba, mire elhallgatott a zúgás, és Rendész beszélni kezdett. Masklin számára úgy hangzott a párbeszéd, mintha két ködkürt pártrajozott volna.
Az íróasztal pereméhez futott, és félig lemászott, félig leesett a láncon. Társai az asztal árnyékába húzódva várták. Gurder forgatta a szemét; Grimma egyik kezét a szájára tapasztotta.
- Menjünk ki innen, amíg nem néz ide - mondta Masklin.
- Hogyan? - kérdezte Grimma. - Csak egy kijárat van.
- Mmmpfmrnpf.
- Legalább ennél keressünk jobb helyet - javasolta Masklin és végignézett a mérföld hosszan hullámzó szőnyegen. - Ott van egy szekrényféle.
- Mmpfmmpf!
- És vele mit csinálunk?
- Ide figyelj - magyarázta Masklin a megrettent arcú Gurdernek. - Meg kell ígérned, hogy nem kezdesz el megint jajveszékelni. Különben ki kell peckelnünk a szád. Sajnálom.
- Mmpf.
- Megígéred?
- Mmpf.
- Jól van, elveheted a kezed.
- Ez Kedvezményes Vásár volt! - suttogta izgatottan Gurder.
Grimma Masklinra nézett.
- Befogjam a száját?
- Mindent elmondhat, amit akar, amíg nem kiabál - felelt Masklin. - Valószínűleg ettől jobban érzi magát. Komoly megrázkódtatás érte.
- Kedvezményes Vásár eljött, hogy megvédjen minket! És elhozta nagy, zúgó Lélekszippancsát...- folytatta Gurder, és elgondolkozva ráncolta a szemöldökét.
- Ugye, ez egy porszívó volt? - mondta vontatottan. - Mindig valami varázslatos dolgot képzeltem el, de ez csak egy porszívó volt. Rengeteg van belőlük a Háztartási Gépek Osztályán. Extra szívóhatás, hogy a szőnyeg tiszta és friss legyen.
- Ez remek. Nagyszerű. És most hogy megyünk ki innen?
Némi keresgélés árán az iratszekrény mögött találtak egy rést a padlódeszkák között, amin nagy nehezen átpréselték magukat. A visszaút fél napig tartott, részben azért, mert Gurder időnként leült és sírva fakadt, de főként mert a falban kellett lemászniuk, ami ugyan üreges volt, és a ruhok drótokat és fadarabokat helyeztek el, hogy megkönnyítsék a közlekedést, de így is alaposan elfáradtak, mire leértek. Gyerekruha alatt bukkantak elő. Gurder eddigre összeszedte magát, és gőgösen ételt és kíséretet rendelt.

 

S végül megérkeztek a Papíráru Osztályra. Éppen időben.
Morkie Nagyi fölpillantott, amikor bevezették őket az Apát lakosztályába. Kezét a térdén nyugtatva ült az ágy szélén.
- Ne csapjatok zajt - parancsolt rájuk. - Nagyon beteg. Azt mondja, haldoklik. Ő nyilván tudja.
- Mitől haldoklik? - kérdezte Masklin.
- Attól, hogy nagyon sokáig élt - felelt Nagyi.
A párnák között fekvő, ráncos öregmana most még kisebbnek tűnt, mint ahogy Masklin emlékezett. Karomszerű ujjai az Izét markolták.
Masklinra nézett, és nagy erőfeszítéssel intet neki, hogy lépjen közelebb.
- Le kell hajolnod hozzá - mondta Nagyi. - Szinte csak hörögni tud a szerencsétlen.
Az Apát gyengéden megfogta Masklin füléi és a szájához húzta.
- Remek asszony - suttogta. - Biztos vagyok benne, hogy sok jó tulajdonsága van. De kérlek, küldd el, mielőtt valami újabb orvosságot adna.
Masklin bólintott. Nagyi gyógyszereinek, amiket egyszerű, valódi és általában majdnem mérgező gyógyfüvekből és gyökerekből készített, félelmetes hatásuk volt. Ha az ember egyszer kapott valamit hasfájásra, akkor soha többet nem mert panaszkodni. A maga módján tehát hatott.
- Nem küldhetem, de megkérhetem.
Morkie Nagyi kiment, és útközben parancsokat osztogatott egy újabb főzet készített. Gurder letérdelt az ágy mellé.
- Ugye nem halsz meg, uram? - kérdezte.
- Dehogynem. Mint mindenki. Erről szól az élet - suttogta az Apát. - Találkoztatok Arnold Testv. (al. 1905)-tel?
- Hát ööö - habozott Gurder -, találtunk egy Írást, uram. És abban az állt, hogy az Áruházat valóban lebontják. Ez azt jelenti, hogy mindennek vége. Uram, mit tegyünk?
- El kell mennetek innen.
Gurder arcára kiült a megdöbbenés.
- De mindig azt mondtad, hogy minden, ami az Áruházon kívül van, csak álom!
- És te soha nem hittél nekem, fiam. És az is lehet, hogy tévedtem. Itt van még az a fiatalember a lándzsával? Nem látok jól.
Masklin közelebb lépett.
- Hát itt vagy. Ez a te dobozod...
- Igen?
- Mondott egy-két dolgot. Képeket mutatott. Az Áruház sokkal nagyobb, mint hittem. Van egy nagy terem, ahol a csillagokat tartják. Nem csak azokat, amiket a Karácsonyi Vásárkor fölaggatnak, hanem több százat is. A helyet pedig úgy hívják, hogy Univerzum. Ott éltünk, majdnem az egész hozzánk tartozott. Az volt az Otthonunk. Nem éltünk senki padlója alatt. Azt hiszem Arnold Testv. (al. 1905) azt akarja, hogy menjünk vissza oda - mondta az Apát.
Kinyújtotta a karját, és hideg, fehér ujjai meglepő erővel ragadták meg Masklin karját.
- Nem mondom, hogy túl sok ésszel vagy megáldva. Tulajdonképpen úgy gondolom, hogy a buta, de kötelességtudó fajtához tartozol, aki akkor válik vezetővé, amikor semmi dicsősége nem származik belőle. Te átlátod a dolgokat. Vidd haza őket. Mindet vidd haza.
Visszahanyatlott a párnáira, és lehunyta a szemét.
- De... hogyan hagyjuk el az Áruházat, uram? - kérdezte Gurder. - Több ezren vagyunk, öregek, gyerekek meg minden. Hova mehetnénk? Masklin szerint odakint rókák vannak meg szél meg éhség meg víz, ami cseppekben hullik az égből! Uram? Uram?
Grimma lehajolt, és megtapintotta az öreg mana csuklóját.
- Hall engem? - kérdezte Gurder.
- Talán - mondta Grimma. - Lehet. De nem fog tudni válaszolni, mert meghalt.
- De nem halhat meg! Mindig itt volt! - kiáltott fel rémülten Gurder. - Biztosan tévedsz. Uram? Uram!
Masklin kivette az Apát elernyedt kezéből az Izét, miközben Gurder kiáltása hallatán besietett néhány papírárus.
- Izé? - kérdezte csendesen, és arrébb ment az ágy körül kialakuló tömegből.
- Hallak.
- Meghalt?
- Nem észlelek életjeleket.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy „igen”.
- Ó. - Masklin eltöprengett a dolgon. - Azt hittem, ahhoz előbb meg kell enni vagy ki kell lapítani az embert. Nem gondoltam volna, hogy így is be lehet fejezni.
Az Izé nem kívánt további információkkal szolgálni.
- Van valami ötleted, hogy most mihez kezdjek? Gurdernek igaza van. Nem akarják majd itt hagyni a meleget meg az ételt. Vagyis néhány kalandvágyó fiafal talán igen. De ahhoz, hogy odakint életben maradjunk, sok emberre lesz szükségünk. Hidd el, tudom, mit beszélek. És mit mondjak nekik? Azt, hogy: Sajnálom, de ezt most mind itt kell hagynotok?
Az Izé megszólalt.
- Nem - mondta.
Masklin még soha nem látott temetést. Ami azt illeti, olyat se látott, hogy egy mana azért halt volna meg, mert túl sokáig élt. Sokat megettek, mások nem tértek vissza, de olyan soha nem történt, hogy valaki egyszerűen eltávozott az élők sorából.
- Ti hová temetitek a halottaitokat? - kérdezte egyszer korábban Gurder.
- Legtöbbször borzokba meg rókákba - felelt akkor Masklin, és képtelen volt megállni, hogy ne tegye hozzá: - Tudod, a kecses és gyors vadász...
A manák így kísérték utolsó útjára halottjukat: A halottat ünnepi ruhába öltöztették. Zöld köntöst és hegyes, piros sipkát adtak rá. Hosszú, fehér szakállát gondosan kifésülték. Így feküdt békésen az ágyán, mialatt Gurder megtartotta a szertartást.
- Arnold Testv. (al. 1905), most, hogy magadhoz szólítottad testvérünket a Megrendelési Osztály fölötti hatalmas Kertészeti Osztályodra, ahol Ideális Szegélynyírók, Lenyűgöző Virágkészlet és az örök élet Valódi Kövezett Peremű Könnyű Összeállítható Polietilén tava vár minket, odaadjuk neki az ajándékokat, amelyeket egy manának magával kell vinnie a hosszú útra.
Előlépett a Vasáru Grófja.
- Én a Becsületes Munka Lapátját adom neki - mondta, és letett valamit a halott mellé.
- Én pedig a Remény Horgászbotját - szólt a Rövidáru Hercege.
A többi mana-elöljáró is hozott egy-egy ajándékot: a Vezetés Talicskáját, az Élet Bevásárlókosarát. Masklin megállapította, hogy az Áruházban elég bonyolult meghalni.
Grimma kifújta az orrát, amikor Gurder belejezte a szertartást, és a halottat ünnepélyes külsőségek között elvitték.
Mint utóbb kiderült, az alsó pincébe, az égetőkemencéhez. Csökkentett Árak birodalmába, Rendész lakhelyére, ahol a legenda szerint éjszakánként ül, és szörnyű teáját iszogatja.
- Szörnyű - mondta Morkie Nagyi, amikor később céltalanul álldogáltak. - Fiatalkoromban, ha valaki meghalt, eltemettük. A földbe.
- Földbe? - kérdezte Gurder.
- Az egyfajta padló - magyarázta Nagyi.
- És aztán mi történt?
Nagyi értetlenül nézett rá.
- Mi van?
- Azután hová mentek a halottak? - érdeklődött Gurder türelmesen.
- Hova mentek? Nem hiszem, hogy bárhova mentek volna. A halottak nem nagyon mászkálnak.
- Az Áruházban - mondta Gurder tagoltan, mintha egy meglehetősen együgyű gyereknek magyarázna -, ha egy jó mana meghal, Arnold Testv. (al. 1905) még egyszer elhozza hozzánk, mielőtt egy Jobb Világba kerül.
- De hát hogyan... - kezdte Nagyi.
- Természetesen csak a belső énjüket - folytatta Gurder. - Az igazi belső valójukat.
A manák udvariasan várták, hogy kisüljön valami a szavaiból.
Gurder fölsóhajtott.
- Rendben van, kerítek valakit, aki megmutatja, miről beszélek. Elvezették őket a Kertészeti Osztályra. Masklin igen különösnek találta. Olyan volt, mint az odakinti világ, annak kellemetlenségei nélkül. Csak a belső napok adtak fényt éjjel-nappal. Nem fújt a szél, nem esett az eső, és erre láthatóan nem is volt esély. A fű zöldre festett zsákvászonból készült, és mindenféle izék álltak ki belőle. A kősziklák vetőmaggal teli zsákoknak bizonyultak, és Masklinnak az a gyanúja támadt, hogy a rájuk ragasztott képek meglehetősen valószerűtlenek. Ugyan virágokat ábrázoltak, de Masklin soha nem látott ilyen virágokat odakint.
- Ilyen az Odakint? - kérdezte a fiatal pap, aki ide vezette őket. - Azt mondják, azt mondják, öö, szóval azt mondják, hogy ti onnan jöttetek. Azt mondják, hogy ti láttátok - tette hozzá reménykedő hangon.
- Több volt a zöld és a barna - jegyezte meg Masklin szárazon.
- És a virágok?
- Volt néhány virág - ismerte el Masklin -, de egyáltalán nem ilyenek.
- Egyszer ültettem ilyeneket - mondta Torrit, majd tőle szokatlan módon elhallgatott.
Megkerültek egy hatalmas fűnyírót, és mögötte...
...manákat láttak. Magas, pirospozsgás manókat. Rózsaszín bőrű, festeti manaszobrokat. Némelyik horgászbotot vagy lapátot tartott a kezében. Mások színesre festett talicskát toltak. És kivétel nélkül mindegyik vigyorgott.
A törzs tagjai egy ideig csendben álltak. Azután Grimma nagyon halkan azt mondta: - Borzalmas!
- Dehogyis! - kiáltott fel rémülten az ifjú pap. - Csodálatos! Arnold Testv. (al. 1905) széppé és újjá varázsolva küld vissza minket, hogy azután végleg elhagyjuk az Áruházat, és egy gyönyörű világba költözzünk!
- Nincsenek köztük nők - állapította meg Nagyi. - De talán ez a szerencséjük.
- Nos, hát - magyarázta a pap kissé zavartan -, ez mindig is sokat vitatott kérdés volt. Nem tudjuk biztosan, miért alakult így, de azt gondoljuk...
- És nem hasonlítanak senkire - folytatta Nagyi. - Teljesen egyformák.
- Nos, tudod...
- Ne hagyjátok, hogy így térjek vissza. Ha csak így lehet visszajönni, akkor inkább el se megyek.
A kispap már-már sírva fakadt.
- De...
- Egyszer találkoztam egy ilyennel - szólalt meg újra Torrit apó. Az arca szürkés színt öltött, és egész testében remegett.
- Te csak hallgass! - torkolta le Nagyi. - Nem láttál te soha semmit.
- De igen - erősködött Torrit. - Még legénykoromban. Dimpo nagypapa elvitt egyszer néhányunkat a mezőn túlra. Egy erdőn is keresztülmentünk, és akkor ott voltak azok a nagy kőházak, amikben a humanók laknak, mindegyik előtt kis kerttel, meg ilyen virágokkal, mint itt, rövid volt a fű, kis tavakban narancssárga halak úszkáltak, és ott láttam egy ilyen alakot. Egy kősámlin ült az egyik tavacska mellett.
- Soha - jegyezte meg Nagyi önkéntelenül.
- De igen - folytatta higgadtan Torrit. - És emlékszem, Nagypapa azt mondta: „Nem élet ez, kitéve az időjárás viszontagságainak, a madarak rárondítanak az ember sapkájára, a kutyák meg állandóan körbeszimatolják.” Azt is mondta, hogy az egy óriás mana volt, aki kővé vált, mert olyan régóta horgászott anélkül, hogy halat fogott volna. És végül azt mondta: „Szörnyű lehet, így elmenni az élők sorából, fiaim, én a gyors halált választanám.” És akkor ráugrott egy macska. Falra festett ördög.
- És aztán mi történt? - kérdezte Masklin.
- Ó, hát nekiestünk a lándzsáinkkal, fölkaptuk az öreget, és futottunk, mint a ros... szóval nagyon gyorsan - fejezte be Torrit egy pillantást vetve Nagyi komor tekintetére.
- Nem, nem! - jajveszékelt a pap. - Ez egyáltalán nem ilyen! - mondta, és szipogni kezdett. Nagyi némi habozás után gyengéden megveregette a hátát.
- Ugyan, ugyan. Ne is törődj vele. A vén bolond csak összevissza mesél mindenféle régi történetet, ami az eszébe jut.
- De én nem... - tiltakozott volna Torrit, Nagyi figyelmeztető pillantása azonban torkára fagyasztotta a szót.
Lassan bandukoltak visszafelé, és próbálták kiverni fejükből a borzalmas kőmanák emlékét. Torrit lemaradt tőlük, és magában füstölgött, mint egy kivénhedt tűzhányó.
- Esküszöm, hogy láttam - motyogta. - Nagy, vigyorgó kőmana, és ott ült azon a pöttyös kőgombán. Tényleg láttam. Bár soha nem mentem vissza oda. Mindig is azt mondtam, fő a biztonság. De akkor is láttam.
Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Gurder lesz az új Apát. Az elhunyt szigorú utasításokat hagyott hátra. Senki nem ellenkezett.
Az egyetlen mana, akinek nem tetszett a dolog maga Gurder volt.
- Miért pont én? - kérdezte. - Én soha nem akartam vezető lenni! Különben is... tudod... - tette hozzá lehalkított hangon -, néha nekem is támadnak kétségeim. Biztos vagyok benne, hogy ezt az öreg Apát is tudta. Fogalmam sincs, miért pont rám esett a választása.
Masklin egy szót sem szólt. Fölmerült benne, hogy az Apátnak esetleg nagyon is határozott célja volt ezzel a döntéssel. Talán eljött a kételkedés ideje. Talán másként kellett gondolkodni Arnold Testv. (al. 1905)-ről.
Félrehúzódtak egy sarokba a nagy padló alatti térben, ahol a papírárusok a fontos gyűléseket tartották. Az Ételcsarnoktól eltekintve ez volt az egyetlen hely az Áruházban, ahol szigorúan megtiltották a harc bármilyen formáját. Mindenfelé nyüzsögtek a családok első emberei, az osztályok és alosztályok uralkodói. Itt nem viselhettek fegyvert, de szívük szerint az első adandó alkalommal lekaszabolták volna egymást.
A papírárusok nélkül még elgondolni is kéntelenség lett volna, hogy együttműködjenek. Ez igen különös volt. A papírárusok nem rendelkeztek igazi hatalommal, de mivel minden családnak szüksége volt rájuk, és senki nem félt tőlük, megmaradtak, és mégiscsak ők irányítottak. Egy rövidárus akkor sem hallgatott volna végig egy vasárust, ha az értelmes dolgokat mond, de mindenki figyelt, ha a szónok papírárus volt, mivel utóbbiak nem foglaltak állást egyik fél javára sem.
Masklin Gurderhez fordult.
- Beszélnünk kell valakivel a Vasáruról. Ők uralják a villanyt. Meg a teherautófészket.
- Az ott a Vasáru Grófja - mutatta Gurder. - Vékony, bajuszos férfi. Nem túl vallásos. De nem sokat tud a villanyról.
- Mintha azt mondtad volna...
- Ó, a vasárusok igen. Az alattvalók, szolgák, miegyebek. De nem az olyanok, mint a gróf. Jó ég - mosolygott Gurder. - Ugye nem gondolod komolyan, hogy a Rövidáru Hercege valaha is kezébe vesz egy ollót, vagy hogy Cse' Mege baronessz maga vágja föl az ételt?
Oldalvást Masklinra pillantott.
- Fogadjunk, hogy van egy terved.
- Igen. Van valami.
- És mit akarsz nekik mondani?
Masklin szórakozottan piszkálgatta lándzsája hegyét.
- Az igazat. Azt fogom mondani, hogy ha elhagyják az Áruházat, mindent magukkal vihetnek. Szerintem ez lehetséges.
Gurder megdörzsölte az állát.
- Hmm - mondta. - Talán lehetséges. Ha mindenki annyi élelmet és holmit visz magával, amennyit csak bír. De a készletek hamarosan kimerülnének, és a villanyt egyébként sem vihetjük magunkkal. Tudod, az a drótokban él.
- Hány papírárus tud olvasni humanóul? - kérdezte Masklin, meg sem hallva Gurder ellenvetéseit.
- Valamennyire mindenki, természetesen - felelt Gurder -, de az igazat megvallva, négyen vagyunk, akik tényleg jól olvasunk.
- Attól tartok, az nem lesz elég.
- Hát van egy trükkje, és nem mindenki tud rájönni. Mi a terved?
- Az, hogy mindenkit, mindenkit kiviszünk innen, és mindent magunkkal viszünk, amire valaha is szükségünk lehet - mondta Masklin.
- Összerogynának a súly alatt!
- Nem hiszem. A legtöbb holminak, amit vinniük kell, nincs is súlya.
Gurder aggódó arccal nézett rá.
- Ugye ez nem Dorcas őrült terve?
- Nem.
Masklin úgy érezte, menten szétrobban. Egyszerűen nem volt elég nagy a feje ahhoz, hogy befogadja mindazt, amit az Izé mondott.
És egyedül ő tudta. Meg persze az Apát, aki úgy halt meg, hogy csillagok táncoltak a szemében, de még ő sem értette. A tejút! Az öreg azt hitte, az csak egy nagy terem valahol az Áruházon kívül, a legeslegnagyobb osztály. Talán még Gurder sem fogná föl. Egész életét tető alatt élte. El sem tudja képzelni a távolságokat, amikről az Izé beszélt.
Masklin némi büszkeséget érzett. Az áruházi manák nem érthették az Izé szavait, mert nem támaszkodhattak a tapasztalataikra. Nekik a legnagyobb távolság az Áruház egyik végétől a másikig tartott.
Képtelenek lettek volna felfogni, hogy a csillagok például sokkal messzebb vannak. Ha végig futna az ember, még akkor is valószínűleg hetekbe telne, mire odaér.
Finoman kell rávezetnie őket, gondolta.
A csillagok! És valamikor nagyon-nagyon régen a manák ide-oda utazgattak köztük olyan járműveken, amik mellett még a teherautók is eltörpülnek - és ők maguk csinálták azokat a járműveket. És az egyik nagy űrhajóról, ami egy csillag körül keringett valahol a semmi határán, elindítottak egy kisebb űrhajót, hogy leszálljon a humanók földjén.
De valami elromlott. Ezt a részt Masklin sem értette egészen, csak annyit sikerült kihámoznia, hogy az űrhajót valami nagyon erős dolog hajtotta. Azonban sok mana életben maradt. Egyikük, a roncsok között megtalálta az Izét. Elektromosság nélkül nem sokat ért, de a manák azért megtartották, mert az Izé kormányozta az űrhajót.
Sok emberöltő telt el, és a manák mindent elfelejtettek, csak azt nem, hogy az Izé nagyon fontos. Már ez is elég lett volna egy manának, gondolta Masklin. De nem ez volt a leglényegesebb, nem ez volt az, amitől Masklinnak pezsgett a vére, és bizseregtek az ujjai.
Az még csak ezután jött. A nagy űrhajó, amelyik a csillagok között röpködött, még mindig ott van valahol fenn. Az Izéhez hasonló gépek vigyáznak rá, és türelmesen várják, hogy visszatérjenek a manák. Fittyet hánynak az időre. Gépek takarítják a hosszú folyosókat, mások ételt csinálnak vagy figyelik a csillagokat, és türelmesen számlálják az órákat és a perceket az űrhajó nagy, kihalt sötétjében.
És akár örökké várnának. Nem tudják, mi az az.
Idő, csak mérik és elraktározzák. Ha kell, addig várnak, amíg kihűl a Nap és meghal a Hold, és karbantartják az űrhajót a manák számára.
Hogy hazavihessék őket.
És mialatt ők vártak, gondolta Masklin, mi teljesen megfeledkeztünk róluk, elfelejtettünk mindent, amit valaha tudtunk, és földbe ásott üregekben éltünk.
Tudta, mit kell tennie. Természetesen a feladat megoldhatatlan volt. De ezt már megszokta. Egy patkányt az erdőtől az üregig vonszolni is lehetetlen feladat volt. De egy darabon el lehetett vonszolni, akkor az ember megpihent, aztán megint haladt egy keveset... A lehetetlen feladatokkal úgy kellett megbirkózni, hogy az ember fölszabdalta őket kisebb, „csak” iszonyú nehéz feladatokra, azokat meg irtó nehezekre, azokat meg komoly feladatokra, azokat meg...
A legnehezebb dolognak az látszott, hogy megértesse a manákkal, mik voltak ők valaha, és hogy újra azok lehetnek.
Valóban volt egy terve. Az igazat megvallva az Izé találta ki, de Masklin addig forgatta a fejében, hogy a végén egészen a magáénak érezte. A terv valószínűleg kivihetetlen volt. De az ember sosem tudhatja, amíg ki nem próbálja.
Gurder még mindig óvatos tekintettel nézte.
- Öö - mondta Masklin. - Ez a terv...
- Igen?
- Az Apát azt mondta nekem, hogy a papírárusok mindig a manák összetartására és a civakodások megszüntetésére törekedtek.
- Igen, mindig ez volt a vágyunk.
- Az én tervem szerint muszáj összetartaniuk és együttműködniük.
- Helyes.
- De nem hiszem, hogy te örülni fogsz neki.
- Ez nem sportszerű! Hogy tételezhetsz fel ilyesmit?! - tiltakozott Gurder.
- Szerintem te nevetni fogsz rajta - mondta Masklin.
- Csak úgy derülhet ki, ha elmondod.
És Masklin elmondta. Miután Gurder túlesett az első megrázkódtatáson, csak nevetett és nevetett.
Aztán Masklinra nézett, és abbahagyta.
- Csak vicceltél? - kérdezte.
- Hadd fogalmazzam másképp. Van jobb terved? Támogatsz?
- De hogyan - hogyan tudnának a manák egyáltalán lehetséges, hogy mi...? - kezdte Gurder.
- Megtaláljuk a módját - szólt közbe Masklin. - Arnold Testv. (al. 1905) segítségével, persze tette hozzá diplomatikusan.
- Ó, hát persze - mondta erőtlenül Gurder. Aztán összeszedte magát.
- Mivel én vagyok az új Apát, beszédet kell mondanom. Elvárják tőlem. Biztosítok mindenkit a jószándékomról meg ilyenek. Erről majd beszéljünk később. Majd ha végiggondoltam, reagálok az Apát lakosztályában tartandó ürme...
Masklin megrázta a fejét. Gurder nyelt egyet.
- Úgy érted, most? - kérdezte.
- Igen. Most. Most mondjuk meg nekik.

 

 

VIII.

I. És összegyűltek a manák vezetői, és Gurder Apát így szólt hozzájuk: Hallgassatok az Odakinti szavára;
II És néhányan haragra gerjedtek, mondván: Odakinti; miért hallgassunk tehát a szavára?
III És Gurder Apát mondó: Mert az Öreg Apát ezt kívánta tőletek. Ja, igen. És én is ezt kívánom.
IV. Ekkor morgolódtak, de nem szóltak többet.
V. És szólt az Odakinti, mondván: Az Áruház lebontásával kapcsolatos szóbeszéd miatt készítettem egy tervet.
VI. Ne úgy kelljen menekülnünk, mint a fanyüveknek a fölfordított fatönkből, hanem bátor, szabad népként, mely maga dönt távozásának idejéről.
VII És félbeszakították, mondván: Mi az a fanyű? Mire az Odakinti így szólt: Jó, akkor mint patkányoknak a süllyedő hajóról.
VIII. Vigyük magunkkal mindazt amire szüksegünk lehet, hogy újrakezdhessük az életet Odakint. Nem egy másik Áruházban, hanem a szabad ég alatt. Vigyünk magunkkal mindenkit, öreget és fiatalt, s minden ételt, anyagot és információt, ami kellhet.
IX. És szóltak: Mindent? És az Odakinti felelt, mondván: Mindent. És ők azt mondták neki: erre nem vagyunk képesek...

Részlet A Manák könyvéből,
Harmadik Emelet I-IX. vsz.

 

- De igen - mondta Masklin. - Ha ellopunk egy teherautót.
Halotti csend támadt.
A Vasáru Grófja fölvonta a szemöldökét.
- Azokról a kerekeken guruló nagy, büdös izékről beszélsz? - kérdezte.
- Igen - felelt Masklin. Minden szem rászegeződött. Érezte, hogy arcába szökik a vér.
- Ez a mana megőrült! - csattant fel Rövidáru Hercege. - Még ha tényleg veszély fenyegetné is az Áruházat, aminek semmi, hangsúlyozom, semmi jelét nem látom, az ötlet akkor is abszurd lenne és nevetséges.
- Tudod - mondta Masklin egyre vörösebb arccal -, nagyon sok hely van rajta, mindannyian elférünk, és lophatunk könyveket, amikből megtanuljuk, hogy kell csinálni a dolgokat...
- A száj mozog, a nyelv vonaglik, de a szavak értelmetlenek - jelentette ki a herceg. A körülötte álló manák idegesen felnevettek. Masklin a szeme sarkából látta Angalót, aki ragyogó arccal állt apja mellett.
- Bocsánat a merészségért - szólalt meg egy alacsonyabb rangú lord habozva -, de úgy hallottam, hogy Ott Kint más Áruházak is vannak. Szóval, úgy értem, valahol élnünk kellett az Áruház előtt is. - Nagyot nyelt, és csak azután folytatta. - Arra akarok kilyukadni, hogy ha az Áruházat 1905-ben építették, akkor 1904-ben hol éltünk? Bocsánat a merészségért.
- Én nem azt mondom, hogy menjünk egy másik Áruházba - mondta Masklin. - Én szalad életről beszélek.
- Én pedig nem hallgatom tovább ezt a képtelenséget. Az Öreg Apát józan ember volt, de élete vége felé nyilván becsavarodott kissé - rikácsolta a herceg, majd megfordult és zajosan kiviharzott a teremből. Az urak jó része követte, bár néhányan - mint Masklin észrevette - igencsak vonakodva. Valójában néhányan leghátul álltak, hogy ha kell, azt mondhassák, épp távozni készültek.
Ezek közt a gróf, egy kis kövér asszonyság, akit Gurder Cse'Mege baronessznek nevezett, és néhány kisebb úr az alosztályokról.
A gróf színpadiasan körbenézett.
- Á, végre tisztább lett a levegő. Folytasd, fiatal barátom.
- Hát, körülbelül ennyi az egész - ismerte be Masklin. - Nem tervezhetek tovább, amíg nem jövök rá újabb dolgokra. Például, tudtok-e villanyt csinálni? Tehát nem ellopni az Áruházból, hanem csinálni?
A gróf megvakarta az állát.
- Azt kéred tőlem, hogy bizalmas osztálytitkokat adjak ki?
- Uram - mondta élesen Gurder -, ha meg akarjuk tenni ezt az elkeseredett lépést, akkor nyíltnak kell lennünk egymással, és meg kell osztanunk a tudásunkat.
- Így igaz - helyeselt Masklin.
- Bizony - mondta szilárdan Gurder. - Össze kell fognunk a manák érdekében.
- Jól mondtad - bólintott Masklin. - Éppen ezért, ami a papírárusokat illeti, minden manát, aki igényt tart rá, megtanítanak - olvasni.
A hirtelen támadt csöndet csak egy sípoló hang szakította meg, ahogy Gurder küszködött a fuldoklással.
- Olvasni... - kezdte.
Masklin egy pillanatig hatozott. Hát ilyen messzire merészkedett. Akkor már jobb, ha hamar túl lesz rajta. Látta Grimma rászegeződő tekintetét.
- A nőket is - mondta.
Ekkor a gróf vágott meglepett arcot. A baronessz viszont mosolygott. Gurder még mindig nyöszörgött.
- A Papíráru Osztályon mindenféle könyvek sorakoznak a polcokon - folytatta elszántan Masklin. - Bármit akarunk csinálni, találunk egy könyvet arról, hogy hogyan fogjunk hozzá! De sok emberre lesz szükségünk, akik olvasnak, hogy megtudjuk, mire lehet szükségünk.
- Úgy látom, papírárus barátunk szívesen inna egy pohár vizet - jegyezte meg a gróf. - Talán túlságosan is eltöltötte az összefogás és együttműködés szelleme.
- Fiatalember - szólt a baronessz -, talán igazad van, de vajon ezek a becses könyvek megmutatják-e nekünk, hogyan kell irányítani egy ilyen teherautót?
Masklin bólintott. Erre a kérdésre felkészült. Grimma mögé lépett. Egy vékony könyvet cipelt magával, ami majdnem akkora volt, mint ő maga. Masklin segített fölemelni, hogy mindenki láthassa.
- Mint látjátok, szavak állnak rajta - mondta büszkén. - Én már megtanultam őket. Azt jelentik: ...A ...közlekedés ...szabályai. - Minden szóra rámutatott a lándzsájával, miközben kimondta. - A közlekedés szabályai. Képek is vannak benne. Ha megtanuljuk a közlekedés szabályait, tudunk olvasni. Állítólag. A közlekedés szabályai - mondta még egyszer bizonytalanul.
- Én pedig kiderítettem a szavak jelentését - jelentette ki Grimma.
- És olvasott is - tette hozzá Masklin. Önkéntelenül is észrevette, hogy utóbbi tény fölkeltette a baronessz érdeklődését.
- És ennyi az egész? - kérdezte a gróf.
- Hát, öö - felelt Masklin. Emiatt maga is aggódott. Volt egy homályos érzése, hogy a dolog nem lehet ennyire egyszerű, de nem ez volt a megfelelő idő rá, hogy olyasmin töprengjen, amit később is ráér kitalálni. Mit is mondott az Apát? A vezetésben nem az a fontos, hogy az embernek igaza van-e vagy nem, hanem hogy biztos legyen a dolgában. Persze az sem árt, ha igaza is van.
- Nos, ma reggel lementem és körülnéztem a teherautófészekben, akarom mondani a garázsban - mondta végül. - Ha fölmászik az ember egy teherautóra, akkor bele tud nézni. Mindenféle karok meg kerekek vannak benne, de azt hiszem, rá tudunk jönni, melyik mit csinál. - Vett egy mély lélegzetet. - Nem lehet túl nehéz, különben a humanók nem tudnának megbirkózni vele.
Ebben minden mana egyetértett.
- Felettébb érdekes - mondta a gróf. - Megtudhatnám, hogy most mit kívánsz tőlünk?
- Embereket - mondta egyszerűen Masklin. - Mindenkire szükségem van, akit nélkülözni tudtok. És különösen azokra, akiket nem. És el kell látni őket élelemmel.
A baronessz a grófra nézett. A férfi bólintott, tehát ő is.
- Csak azt szeretném még megtudni az ifjú lánytól, hogy jól érzi-e magát. Mármint az olvasásra gondolok.
- Még csak néhány szót tudok kibetűzni - mondta gyorsan Grimma. - Mint például jobbra, balra meg kerékpár.
- És nem éreztél semmi nyomást a fejedben? - érdeklődött gondterhelten a baronessz.
- Nem igazán, asszonyom.
- Hmm. Ez nnnagyon érdekes - mondta a baronessz, és mereven nézte Gurdert.
Az új Apát leült.
- Én... én... - kezdte.
Masklin magában fölsóhajtott. Tudta, hogy nyilván nehéz megtanulni olvasni, vezetni, megismerni a teherautó működését, de ezek akkor is csak feladatok. Minden nehézség előre sejthető. Ha elég sokáig foglalkozik velük az ember, a végén biztosan sikerül mindent megoldani. Igaza volt. A legnehezebb dolog az volt, hogy mindenkit bevonjon.

 

Huszonnyolc mana gyűlt össze.
- Kevés - mondta Grimma.
- Kezdetnek elég - mondta Masklin. - Idővel egyre többen lesznek. Mindenikinek meg kell tanulnia olvasni. Nem tökéletesen, de valamennyire. És aztán az öt legjobbat meg kell tanítani arra, hogyan tanítsák a többieket.
- Hogy találtad ki ezt az egészet? - kérdezte Grimma.
- Az Izé mondta. Valahogy úgy hívják, hogy fontossági sorrend analízis. Ez annyit jelent, hogy mindig meg kell találni az első tennivalót. Például, ha házat akarsz építeni, tudnod kell, hogy készíts téglát, és mielőtt téglát készítenél, ki kell választanod a megfelelő agyagot. És így tovább.
- Mi az az agyag?
- Nem tudom.
- Mi az a tégla?
- Csak sejtem.
- És, mi az a ház?
- Még nem jöttem rá egészen. Mindegy, ez akkor is nagyon lényeges. Fontossági sorrend analízis. És van egy másik dolog, amit úgy hívnak: állandó továbblépés.
- Az mi?
- Azt hiszem, annyit jelent, hogy kiabálni kell az emberekkel: „Miért nem csináltad meg?”
Masklin a földet nézegette a lába előtt.
- Azt hiszem, ez Morkie Nagyinak való feladat. Nem tartom valószínűnek, hogy meg akarna tanulni olvasni, de kiabálni tud.
- És velem mi lesz?
- Szeretném, ha még jobban megtanulnál olvasni.
- Miért?
- Mert meg kell tanulnunk gondolkodni!
- Én tudok gondolkodni!
- Nem t'om - mondta Masklin. - Vagyis persze, hogy tudsz, de vannak dolgok, amiket nem tudunk végiggondolni, mert nem ismerjük a megfelelő szavakat. Mint az áruházi manák. Azt sem tudják, milyen valójában a szél meg az eső!
- Én tudom, és próbáltam a baronessznek elmagyarázni, milyen a hó, és...
Masklin bólintott.
- Ez az. Nem tudják, és még csak nem is tudják, hogy nem tudják. És mennyi minden van, amit MI nem tudunk. Mindent el kell olvasnunk, amit lehet. Gurdernek ez persze nem tetszik. Szerinte csak a papírárusoknak szabadna olvasni. Az a baj, hogy ők meg sem próbálják megérteni, amit olvasnak.
Amikor Gurderrel beszélt erről korábban, az új Apát őrjöngött.
- Olvasás - mondta. - Minden ostoba mana idejön és a szemével koptatja a szöveget! Ha már benne vagy, miért nem adod ki minden tudásunkat? Például miért nem tanítunk meg mindenkit írni is?
- Azzal még ráérünk - mondta Masklin negédesen.
- Micsoda?
- Tudod, most nem olyan fontos.
Gurder a falat verte az öklével.
- Arnold Testv. (al. 1905) nevére, először miért nem kértél engedélyt?
- Megadtad volna?
- Nem!
- Hát ezért.
- Amikor fölajánlottam a segítségemet, nem erre számítottam! - kiabált Gurder.
- Én sem! - vágott vissza Masklin.
Az új Apát hirtelen elhallgatott.
- Hogy érted ezt? - kérdezte.
- Azt hittem, segíteni fogsz - felelt egyszerűen Masklin.
Gurder összeroppant.
- Jól van na - mondta. - Most már úgysem tilthatom meg itt mindenki előtt. Tedd azt, amit elengedhetetlennek tartasz. Válaszd ki azokat, akikre szükséged van.
- Jó - mondta Masklin. - Mikor tudod e1kezdeni?
- Én? De...
- Magad mondtad, hogy te olvasol a legjobban.
- Igen, persze így van, de...
- Jó.
Később megszokták ezt a szót. Masklin valahogy úgy tudta kimondani, hogy azt jelentette, mindent megbeszéltek, és nem volt értelme folytatni a beszélgetést.
Gurder vadul integetett a kezével.
- Mit kívánsz tőlem?
- Hány könyv van itt?
- Több száz! Sőt ezer!
- Tudod, miről szólnak?
Gurder értetlenül nézett rá.
- Tudod te, mit beszélsz?
- Nem, de szeretnék rájönni.
- Mindenről! Nem is hinnéd! Tele vannak olyan szavakkal, amiket még én sem értek!
- Tudnál keresni egy könyvet, amiből kiderül, hogyan értsük meg azokat a szavakat, amiket nem értünk? - kérdezte Masklin. Ez a fontossági sorrend analízis, gondolta. Te jó ég, már gondolkodás nélkül csinálom.
Gurder egy ideig töprengett.
- Ez egy nagyon érdekes gondolat - mondta aztán.
- Mindent meg akarok tudni a teherautókról, a villanyról meg az ételekről. Aztán pedig keríts nekem egy könyvet a... a...
- Igen?
Masklin elkeseredettnek látszott.
- Van olyan könyv, amiből kiderül, hogyan vezethetik a manák a humanóknak készített teherautókat?
- Te nem tudod?
- Nem... egészen. Abban bíztam, hogy majd időközben kitaláljuk.
- De hát azt mondtad, hogy elég, ha megtanuljuk a közlekedés szabályait!
- I-igen - mondta Masklin bizonytalanul -, de ott az áll, hogy meg kell tanulni a közlekedés szabályait, mielőtt vezethetnél. Valahogy az az érzésem, hegy nem lehet ilyen egyszerű.
- Kedvezményes Vásár legyen velünk!
- Remélem így lesz - mondta Masklin. - Komolyan remélem.
És aztán eljött az ideje, hogy mindezt kipróbálják a gyakorlatban.
Hideg volt a teherautófészekben és óljajszag. Meg a föld is messze volt, ha netán leestek volni a gerendáról. Masklin igyekezett nem lenézni.
Egy teherautó volt alattuk. Idebenn sokkal nagyobbnak látszott. Nagy volt, piros és ijesztő a félhomályban.
- Itt jó lesz - mondta Masklin. - Pontosan a fölött a kiálló izé fölött vagyunk, amiben a sofőr ül.
- Az a vezetőfülke - mondta Angalo.
- Helyes. Vezetőfülke.
Angalo nagy meglepetést okozott. Egy nap váratlanul megjelent a Papíráru Osztályon. Kipirult arccal, zihálva érkezett és kérte, hogy tanítsák meg olvasni. Hogy mindent megtanulhasson a teherautókról. Egyszerűen imádta őket.
- De az apád ellenzi az egész tervet - mondta neki Masklin.
- Az nem számít - közölte Angalo. - Te onnan jöttél! És én látni akarok mindent, Odakintre akarok menni, tudni akarom, hogy valóban létezik-e!
Nem nagyon ment neki az olvasás, de amikor a papírárusok olyan könyveket adtak a kezébe, amelyeknek teherautók voltak a címlapján, addig erőlködött, míg bele nem sajdult a feje. Addigra, mire Masklinnal lementek a garázsba, minden manánál többet tudott az autókról. Ami persze nem volt sok, ismerte be magában Masklin.
Angalo magában motyogott, miközben bebújt a hevederbe.
- Fokozat - mondta. - Sebváltó. Kormány. Ablaktörlő. Automata Váltó. A Fék Nagyon Jó Haver. Füstöl. Egy Dupla Rántotta Rósejbnivel és Babbal. Egy Csoki. Sofőrök. - Fölnézett, és erőtlenül Masklinra mosolygott. - Kész vagyok mondta.
- Ugye emlékszel, hogy nem mindig hagyják nyitva az ablakot. Tehát ha zárva van, csak rántsd meg a kötelet, és visszahúzunk, oké?
- Tíz-négy.
- Mi?
- A teherautósok így mondják, hogy „igen” - magyarázta Angalo.
- Áhá, értem. Ha bejutsz, keress egy jó búvóhelyet, ahonnan figyelheted a sofőrt...
- Persze, persze. Ezt már elmondtad - türelmetlenkedett Angalo.
- Jó, rendben. Megvannak a szendvicsek?
Angalo megütögette a derekára csatolt csomagot.
- Itt van a jegyzetfüzetem is. Indulásra készen állok. Nyomd a gázt a motorházba.
- Mi?
- Ez teherautós nyelven azt jelenti: „gyerünk”.
Masklin értetlennek tűnt.
- Ezt mind tudnunk kell ahhoz, hogy vezethessünk?
- Lekötelező - felelt büszkén Angalo.
- Ó!? Végül is az a legfontosabb, hogy te megértsd magad.
Dorcas, aki a kötélleeresztést irányította, megveregette Angalo vállát.
- Biztos, hogy nem akarod fölvenni az odakint-ruhát? - kérdezte reménykedve.
A ruha összecsukható esernyőkeretszerűségre varrt vastag szövetből állt, és volt rajta egy kémlelőnyílás, ahol viselője kinézhetett. Dorcas ragaszkodott hozzá, hogy elkészítsék az odakintutazók védelmére.
- Végül is lehet, hogy ti hozzászoktatok az. esőhöz és a szélhez - magyarázta egyszer Masklinnak. - Talán megkeményedett a fejetek. Ember sosem lehet elég óvatos.
- Köszönöm, de azt hiszem nem lesz rá szükség - mondta udvariasan Angalo. - Nagyon nehéz, és különben sem hiszem, hogy az út során elhagynám a teherautót.
- Jó - mondta Masklin. - Na, ne lógjunk itt tovább. Persze téged kivéve, Angalo, haha. Készen álltok, fiúk? Indulás, Angalo. És Arnold Testv. (al. 1905) óvjon utadon - tette hozzá, mert úgy gondolta, nem árt az óvatosság, meg aztán sosem lehet tudni, talán tényleg segít.
Angalo elengedte a gerenda szélét, és hamarosan csak egy forgó alak volt a zsinór végén, ahogy a csapat körültekintő lassúsággal leeresztette. Masklin csak reménykedhetett, hogy elegendő zsinórt hoztak, mivel nem tudták előzetesen lemérni a távolságot.
Erős rántást éreztek. Masklin lenézett. Angalo valamivel több mint egy méterrel alatta himbálózott.
- Ha bármi történne velem, senki ne egye meg Bobót - kiáltott vissza.
- Ne aggódj - felelt Masklin. - Minden rendben lesz.
- Igen, tudom. De ha mégsem, szeretném, ha Bobó jó otthonra lelne.
- Jó, rendben. Jó otthona lesz.
- Ahol nem esznek patkányt. Megígéred?
- Nem lesz patkányevés. Rendben.
Angalo bólintott. A csapat újra engedni kezdte a zsinórt.
Aztán Angalo leért, és a lejtős kabintető oldalához futott. Masklin már attól is szédült, hogy lenézett.
Az alak eltűnt. Két rántást éreztek, ami azt jelentette: „engedj még zsinórt”. A csapat folyamatosan adagolta. És végül három gyenge, de egyértelmű rántás érkezett kétszer egymás után.
Masklin hatalmasat fújt.
- Leért - mondta. - Húzzátok vissza a zsinórt. Hagyjuk itt arra az esetre - szóval, hogy megtaláljuk, amikor visszajön.
Összeszedte magát, és még egyszer lenézett a teherautó hatalmas tömegére. A teherautók jöttek-mentek, és a Dorcashoz közel álló körök egybehangzó véleménye szerint mindig ugyanazok a teherautók. Áruval megrakodva mentek el, és áruval megrakodva tértek vissza, és senki nem értette, vajon miért érezte szükségét Arnold Testv. (al. 1905), hogy napközben kiküldje az árut. A manák csak azt tudták teljes bizonyossággal, hogy egy - esetleg két - nap után a teherautók mindig visszatértek Odakintről.
Masklin elgondolkodva nézte a teherautót, melyben a felfedező ült. Vajon hova megy és mi történik vele? Mi mindent lát majd Angalo, mire visszatér? Ha pedig nem tér vissza, mit mondhat Masklin a szüleinek? Hogy valakinek mennie kellett, hogy Angalo könyörgött a feladatért, hogy muszáj lett volna megtanulniuk a teherautó-vezetést, hogy minden tőle függött? Valami azt súgta neki, hogy azok között a körülmények között mindez nem hangzana túl meggyőzően.
Mellette Dorcas hajolt ki.
- Nem kis munka lesz mindenkit így lejuttatni - jegyezte meg.
- Tudom. Ki kell találnunk valami jobb módszert.
A feltaláló lemutatott az egyik néma teherautó felé.
- Ott, a vezető ajtaja mellett van egy kis fellépő. Ha följutnánk oda, és egy kötelet kötnénk a kilincsre...
Masklin megrázta a fejét.
- Túl magasan van - mondta. - Kis lépés egy humanónak, de nagy ugrás a manaság számára.

 

 

IX.

V. S mondá az Odakinti: Ti, akik nem hisztek az Odakintben, figyelmezzetek, mert elküldünk valakit oda, hogy bebizonyítsa a létét;
VI. És egyikük fölszálat egy teherautóra és Odakintre ment, hogy új otthont keressen nekik;
VII. És az Áruházban maradottak sokáig várták, mert bizony nem tért vissza.

Részlet A Manák könyvéből,
Árukiadás V-VII, vsz.

 

Masklin aludni készült a Papíráru Osztályon, egy régi cipősdobozban, az egyetlen helyen, ahol kicsit egyedül lehetett, de amikor odaért, már egy csapatnyi mana várta. Egy könyvet hoztak magukkal.
Masklin kissé csalódott a könyvekben. Lehet, hogy mindent leírtak bennük, amire szükségük lehetett, de nagyon nehéz volt megtalálni, hogy hol. Lehet, hogy szándékosan úgy állították össze őket, hogy nehezen lehessen rájönni a dolgokra. Mintha a könyveknek nem is lett volna értelme. Vagy inkább volt értelmük, de értelmetlen módon.
Ráismert Vinto Pimmie-re, egy nagyon fiatal vasárusra. Sóhajtott. Vinto volt az egyik leglelkesebb és leggyorsabb olvasó, csak nem csinálta igazán jól, és könnyen elragadtatta magát.
- Megoldottam - mondta büszkén a fiú.
- És vissza tudod kötni? - kérdezte Masklin.
- Úgy értem, rájöttem, hogyan kényszeríthetünk egy humanót, hogy vezesse nekünk a teherautót!
Masklin ismét sóhajtott.
- Gondoltunk rá, de nem valószínű, hogy menne. Ha megmutatjuk magunkat egy humanónak...
- Nem számít! Nem számít! Semmit nem tehet, mert rászegezzük - ez tetszeni fog - a szipolyt!
Vinto olyan tekintettel nézett Masklinra, mint egy kutya, aki végrehajtott valami nehéz feladatot.
- Egy szipolyt - ismételte erőtlenül Masklin.
- Igen! Ebben a könyvben olvastam! - mutatta ragyogó arccal. Masklin közelebb hajolt, hogy lássa. Időközben lassan ő is tanulgatott olvasni, de amennyire ki tudta betűzni, a könyv címe így szólt: „Túszul ejtve 10 000 láb magason”.
- Sok cipőről esik szó benne? - kérdezte reménykedve.
- Nem, nem, nem. Azt kell csinálni, hogy fogjuk a szipolyt, a vezetőre mutatunk vele, és valaki azt mondja: „Vigyázz, szipoly van nála!”, mi meg azt mondjuk: „Vigyél el, ahova akarjuk, vagy elsütjük a szipolyt”, és akkor a vezető...
- Remek, remek. Értem - mondta Masklin meghátrálva. - Nagyszerű. Pompás ötlet. Alaposan elgondolkozunk rajta. Szép munka volt.
- Ugye, ezt okosan kitaláltam? - kérdezte Vinto egyik lábáról a másikra ugrálva.
- Igen. Hogyne. Öö. Nem gondolod, hogy esetleg olvashatnál gyakorlatiasabb... - kezdte Masklin, de elhallgatott. Ki tudhatja, melyik könyvek a legjobbak?
Bemászott a dobozába, becsukta a kartonpapír ajtót, és nekidőlt.
- Izé?
- Hallak, Masklin - felelt az Izé a Masklin derékalját képező rongyok közül.
- Mi az a szipoly?
Rövid szünet után az Izé beszélni kezdett: Szipoly, más néven gubacslégy. A gubacslégyfélék a kétszárnyúak vagy legyek egyik családja. Fajai, például a repceszipoly és a mákszipoly igen kicsinyek, szárnyaikon csak három hosszerük van. Méretük 1-3 mm, szárnyuk üvegszerű, szemük ezüstös fényű. A családnak Európában 10 neme van és 300-nál több faja él, melyek időnként tetemes károkat okoznak. Lárváik veszedelmes pusztítók.
- Ó. Szóval egy ilyen szipoly veszélyes lehet?
- Nagyon is.
- Lehet szerezni ilyesmit az Áruházban?
Újabb csend következett.
- Van az Áruházban kisállat-kereskedés?
Masklin tudta, hogy nincs. A kérdés előző nap merült fel, amikor Vinto azt javasolta, hogy vigyenek magukkal tengerimalacokat, amelyeket tenyészthetnének a húsukért.
- Nincs - felelte.
- Akkor igen kicsi az esély.
- Áhá. Nem számít - mondta Masklin, miközben az ágyra rogyott. - Tudod, teljesen önellátónak kell lennünk ott, ahova megyünk. Találnunk kell egy helyet valamivel távolabb a humanóktól. De nem túl távol. Ahol biztonságban lehetünk.
- Akkor kerítsetek egy térképet vagy egy atlaszt.
- És az milyen?
- Valószínűleg, rá van írva, hogy „atlasz” illetve „térkép”.
- Majd szólok az Apátnak, hogy szerezzenek egyet - mondta ásítva Masklin.
- Most aludnod kell - mondta az Izé.
- De mindig várnak tőlem valamit. Különben te sem alszol soha.
- Az más.
- Valami módszert kell találnom. Nem használhatunk szipolyt. Mindenki azt hiszi, én tudom a módszert, de nem tudom. Tudjuk, mire lesz szükségünk, de képtelenek leszünk egyetlen éjszaka alatt mindent berakni egy teherautóba. Azt hiszik, mindenre tudom a választ, de ez nem igaz. És a módszert sem tudom... - elaludt, és azt álmodta, hogy humanó-méretű. Minden olyan végtelenül egyszerű volt.
Két nap telt el. A manák a gerendáról figyelték a garázst. A Játékosztályról leengedtek egy kis műanyag távcsövet, így megtudták, hogy a garázsajtó egy piros gomb megnyomására, magától nyílik. De hogy nyomjon meg az ember egy gombot, ami tízszer olyan magasan van, mint ő maga? Ez is fölkerült a megoldandó problémák listájára.
Gurder talált egy térképet. Egy egészen kis könyvben volt.
- Nagyon könnyű volt megtalálni - mondta. - Több tucat ilyen könyv jelenik meg minden évben. Az a címe, hogy zsebnaptár - betűzte lassan az arany betűket. És a végén itt van ez a térkép, látod?
Masklin lenézett a kék és piros foltokra. Némelyiknek neve is volt, mint például Afrika vagy Ázsia.
- Háát, iigen. Azt hiszem, ez az. Szép munka volt. Mi hol vagyunk pontosan?
- Hát középen - vágta rá Gurder. - Ez logikus.
És azután visszatért a teherautó.
Angalo nélkül.
Masklin végigszaladt a gerendán, és eszébe sem jutott a két oldalt tátongó mélység. Csak rá kellett néznie a kis csapatra, és mindent tudott, amit nem szeretett volna. Egy fiatal mana, akit most húztak vissza a mélyből, zihálva ült a gerendán.
- Minden ablakot kipróbáltam - mondta. - Zárva vannak. Senkit nem láttam odabenn a sötét fülkében.
- Biztos vagy benne, hogy ez az a teherautó? - kérdezte Masklin a megfigyelők főnökét.
- Mindegyiknek szám van az elején - hangzott a válasz -, és külön megjegyeztem annak a számát, amelyiken Angelo elment, hogy...
- Benn is körül kell néznünk - jelentette ki Masklin eltökélten. - Valaki menjen el a... nem, az túl sokáig tartana. Engedjetek le.
- Mi?
- Engedjetek le - ismételte meg Masklin. - Egészen a földre.
- De hát az nagyon messze van - mondta egy mana kétkedőn.
- Tudom! Túl messze ahhoz, hogy körbemenjek a lépcsőkön.
Masklin odanyújtotta a zsinórt néhány manának.
- Lehet, hogy valami baja történt ott bent - mondta.
- Nem mi vagyunk a hibásak - szólalt meg valaki. - Mindenfelé humanók nyüzsögtek, amikor visszajött a teherautó. Várnunk kellett.
- Senki sem hibás. Néhányan menjetek körbe. Lenn találkozunk. Ne nézzetek már ilyen idegesen, senki nem hibás.
Hacsak én nem, gondolta, ahogy forogva haladt lefelé a sötétben. Nézte a teherautó homályos tömegét, ahogy elhaladt mellette. Odakint valahogy sokkal kisebbnek látszottak.
A talaj síkos volt az óljajtól. Beszaladt a teherautó alá. Drótokból és csövekből álló mennyezet borult fölé, túl magasan ahhoz, hogy elérhesse. Aztán az egyik pad alatt talált egy drótdarabot, és nagy nehézségek árán hurkot hajlított a végére.
A következő pillanatban már a csövek között kúszott. Könnyen ment a dolog. Úgy tűnt, mintha a teherautó alja kizárólag csövekből és drótokból állna. Egy-két perccel később egy fémfalhoz ért, amibe lyukakat fúrtak, hogy még több drótot dughassanak át rajtuk. Nem kis fájdalommal bár, de sikerült átpréselnie magát az egyik ilyen lukon. Belül...
Szőnyegre bukkant. Erre nem számított egy teherautó belsejében. Itt-ott csokoládépapírok hevertek; egy mana számára újságméretűek. A padlóba vágott koszos nyílásokból hatalmas, pedálalakú dolgok álltak ki. Valahol a messzeségben nagy ülést látott egy óriási kerék mögött. Valószínűleg ebbe kapaszkodnak a humanók, gondolta.
- Angalo?! - szólította halkan az ifjút.
Nem kapott választ. Egy ideig céltalanul keresgélt, és már-már föladta, amikor megpillantott valamit a papírdarabok és por között. Egy humanó szemétnek nézte volna, Masklin viszont megismerte Angalo kabátját.
Óvatosabban kutatott tovább. Elképzelhető volt, hogy valaki ott feküdt a szemét alatt, és figyelt. Hamarosan kis szendvicspapírokat is talált.
Magával vitte a kabátot. Többet nemigen tehetett.
Egy tucat mana várta aggódva az óljaj áztatta földön a motor alatt. Masklin fölmutatta a kabátot, és vállat vont.
- Semmi több - mondta. - Ott volt, de most nincs.
- Mi történhetett vele? - kérdezte egy idősebb mana.
Valaki mögüle sötéten azt felelte:
- Talán szétnyomta az eső. Vagy elfújta a vad szél.
- Biztos - értett egyet egy harmadik. - Borzalmas dolgok lehetnek Odakint.
- Nem! - kiáltott Masklin. - Vagyis tényleg borzalmas dolgok vannak...
- Aha - bólogattak a manák.
- ...de nem ilyenek! Ha benn maradt volna a teherautóban, semmi baj nem történik! Mondtam, hogy ne menjen felfedező...
Hirtelen csend támadt körülötte. A manák nem rá néztek, hanem valahova mögé.
A Rövidáru Hercege állt ott néhány katonájával. Faarccal nézte Masklint, majd szó nélkül kinyújtotta a kezét.
Masklin átnyújtotta a kabátot. A herceg csak bámulta a ruhadarabot, miközben ide-oda forgatta a kezében. Egyre feszültebb lett a csend, s végül már szinte tapinthatóvá vált.
- Megtiltottam neki, hogy menjen - mondta halkan a herceg. - Mondtam, hogy veszélyes lehet. Butaságot követtem el. Ettől csak még inkább menni akart.
Újra Masklinhoz fordult.
- Nos?
- Öö, igen? - mondta értetlenül Masklin.
- Él még a fiam?
- Khmm. Valószínűleg. Nincs miért feltételezni az ellenkezőjét.
A herceg kevés meggyőződéssel bólintott.
Hát ennyit a tervekről, gondolta Masklin. Itt és most mindennek vége.
A herceg fölnézett a teherautóra, azután szemügyre vette a testőreit.
- Szóval ezek az izék Odakintre mennek?
- Ó, igen. Állandóan.
A herceg valami furcsa torokhangot hallatott.
- Tudom, hogy Odakint nincs semmi - mondta. - De a fiam mást gondolt. Szerinted ki kellene mennünk. Találkozhatok ott a fiammal?
Masklin az öreg mana szemébe nézett. Olyan volt ez a szempár, mint két tojás, amit nem főztek meg egészen. Arra gondolt, milyen nagyok odakint a dolgok, és milyen kicsi egy mana. Aztán meg: egy vezetőnek tisztában kell lennie vele, mi az igazság és mi az őszinteség, és tudnia kell a kettő közti különbséget. Őszintén nagyobb az esélye annak, hogy megtalálják Angalót, mint hogy az Áruház szárnyakat növesszen és elrepüljön, de az igazság az, hogy...
- Elképzelhető - mondta, és közben nyomorultul érezte magát.
- Remek - mondta a herceg, de az arckifejezése nem változott. - Mire van szükséged?
- Tessék? - csodálkozott Masklin leesett állal.
- Azt kérdeztem, mire van szükséged. Hogy kimenjen a teherautó.
- Hát, ööö, pillanatnyilag azt hiszem, emberekre... - hebegte Masklin.
- Mennyire?
Masklinnak vadul járt az agya.
- Mondjuk ötvenre? - kockáztatta meg.
- Meglesz.
- De... - próbálkozott Masklin, azonban most már megváltozott a herceg arckifejezése. Visszatért szokásos dühös formájához.
- Ajánlom, hogy sikerüljön - sziszegte, majd sarkon fordult és távozott.
Aznap este ötven rövidárus jelent meg a garázsban. Mindenütt ott lábatlankodtak, és egyáltalán, zavarodottan viselkedtek. Gurder tiltakozása ellenére Masklin mindenkit, akiben a leghalványabb esélyt látta, olvasni irányított.
- Túl sokan vannak - panaszkodott Gurder. - És Arnold Testv (al. 1905) szerelmére, egyszerű katonák!
- Azt hittem, sokallni fogja az ötvenet, és lealkudja húszegynéhányra - magyarázta Masklin. Egyébként azt hiszem, hamarosan mindannyiukra szükségünk lesz.
Az olvasásprogram nem úgy alakult, mint várta. A könyvekben írtak ugyan hasznos dolgokról, de nagyon nehéz volt megtalálni őket a sok érthetetlen szöveg között.
Ott volt például az az eset a lánnyal meg a nyúllal.
Persze azzal is Vinto hozakodott elő.
- ...és beesett abba a lyukba, és ott volt egy nyúl meg az órája, én már hallottam a nyulakról, és akkor megtalálta ezt az italt, amitől nagyra nőtt, de tényleg óriásira, aztán talált egy másik italt, mitől meg nagyon kicsi lett - mondta elragadtatottan zihálva -, tehát csak keresnünk kell ilyen italt, egyikünk megissza, és amikor nagy lesz, könnyedén elvezeti a teherautót.
Masklin nem merte számításon kívül hagyni ezt a lehetőséget. Ha csak egyetlen mana humanóméretű lenne, minden egyszerűvé válna. Ezt már vagy egy tucatszor végiggondolta. Megéri a fáradságot, hogy utánanézzenek.
Így majdnem az egész éjszakát azzal töltötték, hogy olyan üvegeket keresgéltek az Áruházban, amikre azt írták: „Igyál meg!”. Az Áruházban vagy nem tartottak ilyesmit - amit Gurder lehetetlennek tartott, hiszen az Áruház szlogenje azt mondta: Minden Egy Fedél Alatt - vagy az egész nem volt valóságos. A könyvekben sokszor találtak nem valóságos történeteket. Masklin nem igazán értette, hogy Arnold Testv. (al. 1905) miért zsúfolta tele a könyveket valótlan dolgokkal.
- Hogy az igaz hívők lássák a különbséget mondta Gurder, amikor erről beszéltek.
Masklin maga is kiválasztott egy könyvet, ami éppencsak befért a dobozába. Az volt a címe, hogy A csillagok világa gyerekeknek, és jórészt az éjszakai égboltot ábrázoló képekből állt. Ez legalább biztosan valóságos volt.
Masklin szívesen elnézegette, ha túl sok mindenen kellett töprengenie. Most is ezt csinálta. Minden csillagot elkereszteltek mondjuk Szíriusznak, Rigelnek, Wolf 359-nek vagy Ross 154-nek.
Néhányról megkérdezte az Izét.
- Nem ismerem ezeket a neveket - mondta az Izé. - Azt hittem, köztük van az is, amelyikről jöttünk. Azt mondtad...
- De más a nevük. Pillanatnyilag nem tudom azonosítani őket.
- Hogy hívták azt a csillagot, amiről a manák jöttek? - kérdezte Masklin elnyúlva a sörétben.
- Az volt a neve, hogy Nap.
- De hát a Nap itt van!
- Minden csillagot Napnak hívnak azok a népek, akik a közelükben élnek, mert fontosnak tartják őket.
- És a manák - vagyis mi, sok csillagon jártunk?
- 94563 olyan csillagot tartok nyilván, ahol jártak manák.
Masklin fölnézett a sötétségbe. A nagy számok mindig zavarba hozták, de érezte, hogy ez az egyik legnagyobb. Kedvezményes Vásárra!, gondolta, aztán elszégyellte magát, és helyesbített Te jó ég!-re. Itt van ez a rengeteg Nap, sok-sok kilométerre egymástól, nekem meg csak egy teherautót kell elindítanom!
Ilyen szemszögből nézve a feladat nevetségesnek tűnt.

 

 

X.

X. És lássátok! Az Utazó visszatért, és szólt mondván: Kerekeken gördültem, és láttam az Odakintet.
XI. És a többiek kérdezték: Milyen az Odakint?
XII. És ő felelt, mondván: Nagy.

Részlet A Manák könyvéből,
Bérelszámolás, X-XII. vsz.

 

A negyedik napon, tágra nyílt szemmel és eszelősen vigyorogva, visszatért Angalo.
Az őr futva érkezett az Osztályra. Angalo büszkén lépdelt mögötte, sarkában a lelkes és ámuló fiatal manákkal. Koszos volt és rongyos, és úgy nézett ki, mint aki órák óta nem aludt - de felemelt fővel közeledett, kissé furcsa, himbálózó járással, mint egy felfedező, aki ott járt, ahol előtte senki, és aki képtelen kivárni, hogy kérdezősködjenek.
- Hol jártam? - kérkedett. - Hol jártam? Vagy inkább hol nem jártam. Látnotok kellene, mi van ott kint!
- Miért mi? - kérdezték.
- Mindenhol! - mondta csillogó szemmel. - És képzeljétek!
- Mit? - kérdezték a manák kórusban.
- Láttam kintről az Áruházat! Egyszerűen gyönyörű - mondta lehalkított hangon. -Mindenütt oszlopok és színes üvegablakok!
Egyre nagyobb tömeg vette körül, ahogy elterjedt érkezésének híre.
- Minden osztályt láttál? - kérdezte egy papírárus.
- Nem!
- Hogyhogy?
- Odakintről nem lehet látni az osztályokat! Egy nagy tömb az egész! És, és.... - A hirtelen beállt csöndben előkotorta zsebéből a jegyzetfüzetét, ami igencsak betelt, és lapozgatni kezdett benne. - ...van rajta egy nagy felirat, és lemásoltam, mert nem sofőr nyelven írták, és nem értettem, de itt van.
Fölemelte.
Tovább nőtt a csönd. Eddigre már jó néhány mana tudott olvasni.
A papíron ez állt: Végső Kiárusítás.
Azután lefeküdt, de még mindig izgatottan magyarázott a teherautókról, dombokról meg városokról, akármi is az, és két órán át aludt.
Masklin később meglátogatta.
Angalo az ágyában ült, sápadt arcában gyémántként ragyogott a szeme.
- Ne fáraszd ki - figyelmeztette Masklint Morkie Nagyi, aki mindenkit ápolt, aki túl beteg volt ahhoz, hogy ellenkezzen. - Nagyon gyenge és lázas attól a természetellenes rázkódástól azon a nagy zajos izén. Most járt itt az apja, és öt perc után úgy kellett elzavarnom.
- Elküldted a herceget? - nézett rá meglepetten Masklin. - De hogyan? Senkire sem hallgat!
- Lehet, hogy hatalmas mana az Áruházban - mondta önelégülten Morkie Nagyi -, de a betegszobában csak púp a hátamon.
- Beszélnem kell Angalóval - mondta Masklin.
- És én is beszélni akarok! - mondta Angalo, és fölült. - Mindenkinek el akarom mondani! Ott kint minden van! Néhány olyan dolgot láttam...
- Tessék visszafeküdni - szakította félbe Morkie Nagyi, és gyengéden visszanyomta a párnára. - És nem örülök, hogy patkányt látok idebenn.
Bobo bajusza kandikált ki a takaró alól.
- De nagyon tiszta, és a barátom - mondta Angalo. - Különben is azt mondtad, szereted a patkányokat.
- A patkányt. Azt mondtam, patkányt. Nem patkányokat - felelt Nagyi. Oldalba bökte Masklint. - Ne hagyd, hogy fölizgassa magát - adta ki az utasítást.
Masklin az ágy szélén ülve hallgatta Angalót, aki nagy elragadtatással beszélt a kinti világról, mintha eddig bekötött szemmel kellett volna élnie, és most végre levehette a kötést. Mesélt arról a nagy fényességről, ami az égen ragyog, meg a teherautókkal teli utakról meg valami nagy dolgokról, amiket zöld izék borítanak...
- Azok a fák - mondta Masklin.
...meg nagy épületekről, ahol ki- vagy berakták a teherautókat. Egy ilyen helyen veszett el. Amikor egy pillanatra megálltak, kimászott, hogy elvégezze a dolgát, és mire visszaért, a sofőr már elhajtott. Tehát fölmászott egy másik teherautóra, ami aztán megállt egy helyen, ahol sok teherautó parkolt. Elkezdett keresni egy másik Arnold Testv. (al. 1905) feliratú teherautót.
- Biztos egy országúti büfé volt - mondta Masklin. - Egy ilyen mellett éltünk.
- Így hívják? - hagyta rá Angalo, de láthatóan nem nagyon figyelt. - Egy nagy kék táblán csészék, kések és villák voltak. Mindegy, szóval...
...nem talált áruházi teherautót. Lehet, hogy volt a parkolóban, de a sok másfajta teherautó között képtelen volt megtalálni. Tábort vert hát a parkoló mellett, és maradékon élt, míg végül puszta véletlenségből megjelent egy áruházi kocsi. Nem jutott be a fülkébe, de a keréken fölkapaszkodva talált egy sötét zugot. Kézzel-lábbal kapaszkodott a drótokba, hogy le ne essen a messze alatta futó útra.
Angalo előbányászta a jegyzetfüzetét. Szinte fekete volt a mocsoktól.
- Majdnem elvesztettem - mondta. - Egyszer meg majdnem megettem, olyan éhes voltam.
- Igen, de mesélj a vezetésről - mondta kitartóan Masklin, fél szemmel a türelmetlen Morkie Nagyit figyelve.
Angalo egy ideig lapozgatott.
- Tudom, hogy leírtam valahová. Á, itt van - mondta, és átnyújtotta Masklinnak a füzetet.
Masklin csak nézte a karokból, nyilakból és számokból álló bonyolult vázlatot.
- „Kulcsot elfordítani... egy, kettő... piros gombot megnyomni... egy, kettő... egyes pedált bal lábbal lenyomni, nagy kart balra, előretolni... egy, kettő... egyes pedált finoman fölengedni, kettes pedált lenyomni...” - Itt föladta. - Mit jelent ez az egész? kérdezte, és már előre félt a választól. Sejtette, mi lesz az.
- Így kell teherautót vezetni - közölte Angalo.
- Ó. De hát ez a sok pedál, gomb, kar meg mindenféle... - mondta elkeseredetten Masklin.
- Mindegyikre szükség van - felelte büszkén Angalo. - És miután elindul, följebb váltunk, és...
- Igen. Persze. Értem - mondta Masklin a papírra meredve.
De hogyan? gondolta.
Angalo igen alaposnak bizonyult. Egyszer, amikor egyedül maradt a fülkében, megmérte az általa Sebváltónak nevezett és fontosnak tartott kar magasságát. Öt mana magas volt, a nagy kerék pedig, ami szintén nagyon fontosnak tűnt, nyolc egymás mellé állított manát tett ki.
És kulcsokra is szükség van, gondolta Masklin. Ezt eddig nem tudta. Tulajdonképpen semmit sem tudott.
- Jó munkát végeztem, ugye? - kérdezte Angalo. - Mindent leírtam ide.
- Igen. Igen. Nagyon jó munkát végeztél.
- Nézd át alaposan. Itt mindent megtalálsz. A fordulásnál villogótól a dudáig - folytatta lelkesen Angalo. - Meg a gyorsabban-pedál, a lassabban-pedál meg minden!
- Igen, igen. Biztos voltam benne.
- De nem úgy nézel ki, mint aki örül.
- Tudod, sokat kell gondolkoznom azon, amit megtudtál.
Angalo megragadta Masklin kabátujját.
- Azt mondták, hogy csak egy Áruház van - mondta hevesen. - Nem igaz! Odakint rengeteg van. Rengeteg. Más Áruházak is vannak. Láttam néhányat. Lehet, hogy azokban is élnek manák! Élet más Áruházakban! Persze, Te tudtad.
- Aludj még egy keveset - mondta Masklin, amilyen kedvesen csak tudta.
- Mikor indulunk?
- Rengeteg időnk van. Emiatt ne aggódj. Aludj egy keveset.
Ahogy kilépett a betegszobából, egy veszekedésbe csöppent. A herceg visszatért a kíséretével, és föl akarta vinni Angalót a Papíráru Osztályra. Morkie Nagyival vitatkozott. Vagy legalábbis próbált vitatkozni.
- Asszonyom, biztosíthatom, hogy rendesen gondoskodunk róla! - mondta éppen.
- Pfff! Mit tudtok ti a betegápolásról?! Itt csak nagy ritkán történik valami baj. Ahonnan én jövök - mondta Nagyi büszkén -, ott egész évben voltak betegek. Megfázás, rándulás, hasfájás meg harapott sebek. Ezt hívják tapasztalatnak. Fogadok, több beteget láttam, mint ahányszor te meleget vacsorázol, márpedig ez jó néhányszor megtörténhetett - fejezte be a herceg pocakjára bökve.
- Asszonyom, ezért börtönbe zárathatnám! - ordított a herceg.
Nagyi horkantott egyet.
- És ennek mi köze ahhoz, amiről beszélek?
A herceg már nyitotta a száját, hogy tovább ordítson, de ekkor észrevette Masklint, és uralkodott magán.
- Rendben van - mondta. - Tulajdonképpen teljesen igaza van. De mindennap meglátogatom.
- Két percre - vetette oda Nagyi.
- Öt! - próbálkozott a herceg.
- Három.
Végül négy percben kiegyeztek.
A herceg bólintott, és magához intette Masklint.
- Te beszéltél a fiammal.
- Igen, uram.
- És elmondta, mit látott.
- Igen, uram.
A herceg nagyon kicsinek látszott. Masklinban mindig egy nagy mana képe élt, ha rá gondolt, de most rájött, hogy méretét jórészt belső felfuvalkodottságának köszönhette, mintha telenyomták volna fontossággal és hatalommal. Ebből már semmi sem maradt. A herceg aggódó volt és bizonytalan.
- Á - mondta körülbelül Masklin bal füléhez fordulva -, ugye megérkeztek az emberek, akiket küldtem?
- Igen.
- Megfelelnek?
- Igen, uram.
- Kérlek, tudasd velem, ha további segítségre van szükséged. Bármire. - A herceg szavai közben motyogássá halkultak. Öregesen megveregette Masklin vállát, és elcsoszogott.
- Ezt meg mi lelte? - kérdezte Masklin. Morkie Nagyi módszeresen rendezgette a kötéseket. Senkinek nem volt rájuk szüksége, de úgy gondolta, nem árt, ha van tartalékban néhány tekercs. Mondjuk annyi, amivel az egész világot bekötözhette volna.
- Gondolkoznia kell - mondta -, és az mindig elfárasztja az embert.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz - siránkozott Masklin.
- Azt akarod mondani, fogalmad sem volt, hogy kell teherautót vezetni? - kérdezte Gurder.
- Egyáltalán? - csatlakozott Grimma.
- Én... hát, azt hittem, hogy a teherautók oda mennek, ahova akarjuk. Azt gondoltam, ha a humanókat elviszik, akkor minket is. Nem számítottam erre a nyomd-egy-kettő-húzd dologra! Azok a pedálok meg karok hatalmasak. Én láttam őket!
Zavartan nézett társaira.
- Rengeteget töprengtem ezen - mondta. Úgy érezte, csak ebben a két manában bízhat.
Félrehúzták a kartonajtót, és egy kis vidám arc jelent meg a nyílásban.
- Ennek örülni fog, Masklin úr - lelkendezett. - Megint olvastam valamit.
- Ne most, Vinto. Más dolgunk van - mondta Masklin.
Vinto arcáról lehervadt a mosoly.
- Ó, nyugodtan meghallgathatod - szólt közbe Grimma. - Nem hiszem, hogy bármi fontosabb dolgunk lenne pillanatnyilag.
Masklin megadóan bólintott.
- Nos, fiam - érdeklődött Gurder erőltetett vidámsággal -, ezúttal milyen ötlettel állsz elő? Vad hörcsögöket fogjunk a teherautó elé?
- Nem, uram.
- Vagy talán vegyük rá, hogy növesszen szárnyakat és repüljön?
- Nem, uram. Találtam egy könyvet arról, hogyan kell elfogni a humanókat. Aztán pedig előkapjuk a szipolyt...
Masklin bágyadtan a társaira mosolygott.
- Már elmagyaráztam neki, hogy nem használhatjuk fel a humanókat. Nem megmondtam, Vinto? És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy legyekkel kellene fenyegetőznünk...
A fiú, nyögve az erőfeszítéstől kinyitotta a könyvet.
- Van benne egy kép, uram.
Mindannyian odanéztek. A képen egy humanó feküdt kötelekkel leszorítva, körülötte pedig manák nyüzsögtek.
- Te jó ég! - kiáltott fel Grimma. - Lerajzoltak minket a könyveikben!
- Ó, ezt ismerem - legyintett Gurder. - Ez a Gulliver utazása. Csak egy történet, de nem valóságos.
- Benne vagyunk a könyveikben - borzongott Grimma. - Most mondd! Látod ezt, Masklin?
Masklin meredten nézte a képet.
- Jó fiú vagy, és remek munkát végeztél - mondta Gurder, és a hangja mintha nagyon távolról jött volna. - Nagyon köszönjük, Vinto. Most pedig kérlek, távozz.
Masklin még mindig tátott szájjal bámult. Érezte, ahogy a pezsgő gondolatok cikáznak a fejében.
- A kötelek - mondta.
- Ez csak egy kép - csillapította Gurder.
- A kötelek! Grimma, a kötelek!
- Kötelek?
Masklin öklével a levegőbe csapott, és fölnézett a plafonra. Ilyenkor szinte el tudta hinni, hogy van valaki odafönn, a Gyermekruházat fölött.
- Megvan a megoldás! - kiáltotta, miközben a többiek döbbenten nézték. - Megvan a megoldás! Arnold Testv. (al. 1905), megvan a megoldás!
Aznap este Záróra után több tucat apró alak settenkedett a garázsba, és eltűntek az egyik teherautó alatt. Ha valaki nagyon fülel, időnként kis kattanásokat, puffanásokat és egy-két csúnya szót hallhatott volna. Tíz perc elteltével a manák bejutottak a fülkébe.
Ámulva néztek körül.
Masklin odament az egyik pedálhoz - mely magasabb volt, mint ő - és próbaképpen megnyomta. Meg se nyikkant. Néhányan a segítségére siettek, és így már sikerült valamelyest megmozdítaniuk.
Egy mana csak állt, és elgondolkozva nézte őket. Dorcas volt az. A derekán viselt övből házilag készített szerszámok kandikáltak ki. Kis ceruzabetétjét piszkálgatta, mely mindig a füle mögött volt, amikor éppen nem használta.
Masklin odalépett hozzá.
- Mit gondolsz? - kérdezte.
Dorcas az orrát dörzsölgette.
- Minden csak emelők és csigák kérdése. Fantasztikus dolog. Megfelelő hosszúságú emelővel már csak egy olyan helyre van szükségem, ahol megvethetem a lábamat, és akár az Áruházat is megmozdítanám.
- Most bőven elég lenne egyetlen pedállal kísérletezni - mondta udvariasan Masklin.
Dorcas bólintott.
- Megpróbáljuk. Jól van, fiúk. Hozzátok.
Kézről-kézre föladtak egy hosszú fadarabot, amit a Barkácsosztályról hoztak le. Dorcas, kezében egy darab zsinórral, ide-oda mászkálva méricskélt egy ideig, majd úgy rakatta le a fát, hogy egyik vége beékelődött a fémpadló egyik repedésébe. Ezután négy mana ráemelte a fadarab másik végét a pedálra.
- Jól van, fiúk - mondta újra Dorcas. Lenyomták. A pedál leszaladt a padlóig. Szórványos örömujjongás tört ki.
- Hogy csináltad ezt? - álmélkodott Masklin.
- Ennyit az emelőről - felelt Dorcas. - Okéé.
Az állát vakargatva körbenézett.
- Tehát három emelőre lesz szükségünk. - Fölpillantott a kormánykerékre. - Kitaláltál már valamit ezzel kapcsolatban? - kérdezte.
- Kötelekre gondoltam - felelt Masklin.
- Hogyan?
- Ha a kerék küllőire köteleket kötünk, amiket kis csapatok húznak, ide-oda forgathatjuk a kereket, és a teherautó arra megy, amerre akarjuk - magyarázta Masklin.
Dorcas a kormányra sandított. Lépéseket számolt. Fölnézett. Lenézett. Hangtalanul mozgott a szája, ahogy gondolkozott.
- Nem fogják látni, merre kell menni - jelentette ki végül.
- Arra gondoltam, valaki odaállhatna a nagy ablakhoz, és megmondhatná - mondta Masklin, és reménykedve nézte az idős manát.
- Az ifjú Angalo elbeszélése szerint ezek zajos és erős masinák - elmélkedett Dorcas, és újra csak az állát vakargatta. - Azt hiszem, megoldjuk a dolgot. Aztán itt van az a nagy kar, a Serváltó...
- Sebváltó - helyesbített Masklin.
- Á, igen. Itt is köteleket javasolsz?
- Igen - felelt lelkesen Masklin. - Te mit gondolsz?
Dorcas vett egy nagy levegőt.
- Háát, ha csapatok mozgatják a kormányt, a Sebváltót, a pedálokat meg a karokat, és valaki odaföntről irányít, akkor rettentő sok gyakorlásra lesz szükségünk. Tegyük föl, hogy sikerül fölszerelnem a köteleket, csigasorokat meg minden egyebet: Hány éjszakánk lesz a gyakorlásra, hogy valamennyire belejöjjünk?
- Beleértve a, ööö, távozás éjszakáját?
- Igen.
- Egy - mondta Masklin.
Dorcas nagyot szippantott. Egy ideig hümmögve nézett fölfelé.
- Lehetetlen - közölte.
- Ez az egy esélyünk van - győzködte Masklin. - Ha a felszereléssel van gond...
- Á, dehogy. Csak fadarabokra és kötélre van szükség. Akár holnapra meglesz. Az emberekre gondoltam. Nagyon sok mana kell ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni. És be kell őket tanítanunk.
- De, de hát csak tolniuk és húzniuk kell, amikor azt mondják nekik, nem?
Dorcas megint csak hümmögött. Masklinnak az volt a benyomása, hogy mindig ezt csinálja, ha valami rossz hírt akar közölni.
- Tudod, fiam, én már hatéves vagyok, sok manát ismertem, és meg kell, mondjam, ha tízet sorba állítasz, és elkiáltod magad, hogy „Húzd!”, négyen tolni fogják, kettő pedig megkérdezi: „Tessék?”. A manák már csak ilyenek.
Masklin csüggedt tekintete láttán elmosolyodott.
- Kerítened kellene egy kis teherautót, amin gyakorolhatunk.
Masklin szomorúan bólintott.
- És eltöprengtél már azon, hogy fog mindenki fölszállni? - folytatta Dorcas. - Ne feledd, kétezer mana él az Áruházban. Meg a csomagok. Ugye nem gondolod komolyan, hogy meglett nagyanyák és apró gyerekek köteleken másznak és lyukakon kúsznak keresztül?
Masklin megrázta a fejét. Dorcas szokásos kedves mosolyával nézte.
Ez a mana érti a dolgát, gondolta Masklin. De ha azt mondanám neki, hogy hagyja rám az egészet, megtenné, csak hogy a kedvemben járjon. Ó, a fontossági sorrend analízis! Miért jönnek közbe mindig az emberek?
- Van valami ötleted? - kérdezte.
- Igazán nagyra becsülném a segítséged.
Dorcas hosszan, elgondolkodva nézett rá, majd megveregette a vállát.
- Körülnéztem idefenn. Talán megoldható a gyakorlás, és a másik probléma is. Holnap este megint gyere le ide, és majd meglátjuk, jó? Masklin bólintott.
Az a baj, gondolta, miközben visszafelé sétált, hogy nincs elég emberük. Sok vasárus segített, a többi osztályról is jöttek néhányan, meg aztán a fiatalok is megjelentek, mert izgatta őket a szokatlan feladat. Ami viszont a többieket illette, a megszokott mederben csordogált az életük.
Tulajdonképpen az Áruházban nagyobb volt a nyüzsgés, mint valaha.
Az összes családfő közül még a gróf mutatta a legtöbb érdeklődést, de Masklin gyanította, hogy még ő sem hitt igazán az Áruház lebontásában. A grófot valójában csak szórakoztatta, hogy a vasárusok megtanulnak olvasni, ami szerfölött bosszantotta a rövidárusokat. Maga Gurder is mintha kezdett volna elbizonytalanodni.
Masklin bebújt a dobozába, és elaludt. Egy óra múlva fölébredt.
Kitört a pánik.

 

 

XI.

És futottak a lifthez:
lift vigyél le engem!
És futottak a falhoz:
fal, rejts el engem!
És futottak a teherautóhoz:
teherautó, vigyél el engem!
Így telt az a nap.

Részlet A Manák könyvéből,
Vészkijárat, I. fejezet, I. vsz.

 

Úgy kezdődött, hogy csend volt, amikor zajnak kellett volna lennie. A manák már annyira hozzászoktak a humanók távoli dübörgéséhez a hosszú nappali órák alatt, hogy már észre sem vették. Annál jobban érezték a különös, nyomasztó csendet. Természetesen voltak napok, amikor nem jöttek humanók az Áruházba - például a Karácsonyi Vásár és a Téli Árleszállítás! forgataga között Arnold Testv. (al. 1905) egy egész hét szabadságot adott nekik. De ezt már megszokták a manák, ez is hozzátartozott az áruházi élet finom ritmusához. Azonban ennek nem volt itt az ideje.
Néhány óra elteltével már nem nyugtatgatták egymást azzal, hogy nyilván csak különleges nap van, mint annak idején, amikor átalakítás miatt egy hétre bezárt az Áruház. Végül néhány bátrabb vagy kíváncsibb mana körülnézett a padlódeszkák fölött.
Üresség töltötte ki a teret az ismerős pultok között. A polcokon alig volt áru.
- Mindig így van a Kiárusítások után - mondogatták. - És aztán mire észbekap az ember, újra megtelnek a polcok. Semmi ok az aggodalomra! Ez mind része Arnold Testv. (al. 1905) nagy tervének.
És csöndben üldögéltek, dúdolgattak vagy kerestek valami elfoglaltságot, hogy eltereljék a kellemetlen gondolatokat. Nem ment.
Azután amikor megjelentek a humanók, s leszedték és ládákba rakták a polcon maradt néhány holmit, a ládákat pedig levitték a garázsba és teherautókra rakták...
És elkezdték fölszedni a padlót...
Fölébredt Masklin. Jó páran tolongtak körülötte. Valahonnan messziről kiáltozás hallatszott. Valahogy ismerősnek tűnt.
- Gyorsan kelj fel! - mondta izgatottan Gurder.
- Mi történt? - kérdezte Masklin, és nagyot ásított.
- A humanók szétszedik az Áruházat!
Masklin fölült, mint a cövek.
- Nem tehetik! Még nincs itt az ideje!
- Akkor is azt csinálják!
Masklin fölpattant, és magára kapkodta a ruháit. Félig belebújt a nadrágjába, és rácsapott az Izére.
- Hé! Azt mondtad, még rengeteg időnk van a bontásig!
- Tizennégy nap - felelt az Izé.
- De már elkezdték!
- Valószínűleg elszállítják a megmaradt árukészletet, és előkészítő munkákat végeznek.
- Akkor jó. Ez mindenkit meg fog nyugtatni. Miért nem mondtad el ezt korábban?
- Azt hittem, tudjátok.
- Hát nem tudtuk. És most mit javasolsz?
- Távozzatok, amilyen gyorsan csak tudtok.
Masklin morgott valamit. Úgy számolta, hogy még két hetük van a problémák megoldására. Össze akart állítani egy listát azokról a holmikról, amiket magukkal visznek, rendes tervet akart készíteni. Még két hét is kevésnek tűnt. Most meg már egy hétben sem reménykedhetett.
Kilépett a fejvesztett és ideges tömegbe. Szerencsére a lakott területeken nem szedték föl a padlót - néhány higgadtabb menekült elmondta, hogy a humanók csak a Kertészeti Osztály végén szedtek fel deszkákat, hogy hozzáférjenek a vízvezetékhez, de a közelben élők semmit nem akartak kockáztatni.
Puffanás hallatszott a fejük fölött. Néhány perccel később ziháló mana érkezett, és jelentette, hogy fölcsavarták és elvitték a szőnyegeket.
A hír hallatán iszonyú csend támadt. Masklin rádöbbent, hogy mindenki őt nézi.
- Öö - mondta.
Majd így folytatta:
- Mindenki vegyen magához annyi élelmet, amennyit bír, és menjen le az alagsorba, a garázshoz.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy szerinted neki kell vágnunk?! - tiltakozott Gurder.
- Azt hiszem, nincs más választásunk.
- De még... de azt mondtad, hogy minél több dolgot magunkkal kell vinnünk az Áruházból. Drótokat, szerszámokat és ilyeneket. Meg könyveket - mondta Gurder.
- Örülhetünk, ha mi magunk kijutunk. Nincs idő!
Újabb hírnök érkezett. Dorcas egyik embere volt. Odasúgott valamit Masklinnak, aki furcsán elmosolyodott.
- Lehetséges, hogy Arnold Testv. (al. 1905) elhagyott minket a szükség idején? - fakadt ki Gurder.
- Nem hiszem. Inkább segít nekünk - felelt Masklin. - Mert... sosem találnátok ki, hova viszik a humanók azt a sok ládát...

 

 

XII.

I. És mondá az Odakinti: Áldott legyen Arnold Testv. (al. 1905) neve.
II. Mert küldött nekünk egy teherautót, és a humanók mindent ráraknak, ami hasznos lehet a manák számára. Ez a jel. Mindennek el kell tűnnie. Nekünk is.

Részlet A Manák könyvéből,
Vészkijárat, 11. fejezet, I-II. vsz.

 

Fél órával később Masklin a gerendán hasalt Dorcasszal és a garázst figyelte.
Még soha nem látott itt ekkora sürgés-forgást. Humanók járkáltak össze-vissza, mint az alvajárók; föltekert szőnyegeket raktak föl a teherautókra. Kis sárga masinák araszoltak körülöttük mindenféle dobozokkal. Úgy néztek ki, mintha hatalmas karosszékek és apró teherautók keresztezéséből születtek volna.
Dorcas átnyújtotta a távcsövet.
- Ügyes kis dolgok, mi? - mondta társalgó hangnemben. - Egész délelőtt ezt csinálták. Néhány teherautó már elment és visszajött, úgyhogy nem mehetnek túl messzire.
- A levélben, amit láttunk, valami új Áruházról is szó esett - mondta Masklin. - Talán oda viszik ezt a rengeteg holmit.
- Lehet. Eddig leginkább csak szőnyegeket hoztak meg néhány olyan megfagyott humanót a Divatosztályról.
Masklin elfintorodott. Gurder szerint a Divatosztályon, a Gyermekruházaton és a Fiatalok Divatján álló, és örökké mozdulatlan nagy, rózsaszín humanók azért kapták ezt a büntetést, mert magukra vonták Arnold Testv. (al. 1905) haragját. Ezért változtak borzalmas rózsaszín szobrokká, és néhányan azt állították, hogy szét is lehet szedni őket. Egy-két ruh filozófus azonban tagadta ezt az elméletet, mondván, ezek különlegesen jó humanók, akik jutalmul örökre az Áruházban maradhatnak, és nem kell eltűnniük Zárórakor. Hiába, a vallás igen bonyolult dolog.
Miközben figyeltek, a nagy garázsajtó csikorogva fölemelkedett, egy közelben álló teherautó, hatalmas zajjal beindult és lassan kigurult a vakító napfénybe.
- Olyan teherautóra van szükségünk - mondta Masklin -, amire sok mindent raktak a Vasáru Osztályról. Drótokat, szerszámokat meg ilyeneket. Élelmet hoztak már?
- Mintha az elsőként távozó teherautón sok minden lett volna az Ételcsarnokból - felelt Dorcas.
- Akkor be kell érnünk annyival, amennyink van.
- És mit csináljak, ha mindent fölraknak egy teherautóra és elmennek? - kérdezte vontatottan Dorcas. - Ahhoz képest, hogy humanók, nagyon gyorsan dolgoznak.
- Szerinted képesek egy nap alatt kiüríteni az Áruházat? - hitetlenkedett Masklin.
Dorcas megvonta a vállát.
- Ki tudja?
- Akkor vissza kell tartanod a teherautót - jelentette ki Masklin.
- Hogyan? Feküdjek az útjába?
- Ahogy tudod.
Dorcas elmosolyodott.
- Majd csak kitalálok valamit. A fiúk már kezdenek hozzászokni a terephez.
Az Áruház minden sarkából érkeztek a menekültek a Vasáru Osztályra, és a padló alatti teret teljesen kitöltötte az ijedt suttogás. Sokan fölnéztek Masklinra, ahogy elment mellettük, és Masklint megrémítette a tekintetük.
Azt hiszik, segíthetek rajtuk, gondolta. Úgy néznek rám, mint az egyetlen reménységükre.
És fogalmam sincs, mit csináljak. Lehet, hogy semmi nem fog sikerülni. Sokkal több időre lett volna szükség. Mindent elkövetett, hogy önbizalmat árasszon magából, és ez láthatóan kielégítette az embereket. Csak azt akarták, hogy valahol valaki tudja, mit kell tenni. Masklin elgondolkozott, ki lehet az a valaki. Mert ő biztosan nem.
Mindenfelől rossz hírek érkeztek. A Kertészeti Osztályt már teljesen kiürítették, akárcsak a legtöbb Ruházati Osztályt. Az Illatszerről elvitték a pultokat is, bár szerencsére ott nem sok mana élt. Masklin még idelenn is hallotta a bontással járó reccsenéseket és puffanásokat.
Végül nem bírta tovább. Túl sokan bámulták. Visszament a garázsba, és Dorcast ott találta a megfigyelőállásban.
- Mi történt? - érdeklődött.
Az idős mana az alattuk álló teherautóra mutatott.
- Ez kell nekünk - közölte. - Mindenféle dolog van benne. Egy csomó holmi a Barkácsosztályról, sőt még a Rövidáruról is hoztak tűket és más apróságokat. Minden itt van, amit mondtál.
- Nem szabad hagynunk, hogy elvigyék! - idegeskedett Masklin.
Dorcas elmosolyodott.
- Nem fog működni az ajtó emelőszerkezete. Eltűnt belőle a biztosíték.
- Mi az a biztosíték?
Dorcas fölemelte a lábánál heverő vaskos, piros hengert.
- Ez - mondta.
- Te szedted ki?
- Nem volt könnyű. Rá kellett kötnünk egy darab zsineget. Jó nagyot szikrázott, amikor kihúztuk.
- De mi van, ha betesznek helyette egy másikat?
- Ó, már megtették - felelt önelégülten Dorcas. - Nem hülyék. Csakhogy nem sokra mentek vele, mert miután kiszedtük a biztosítékot, a fiúk néhány helyen elvágták a falban a drótokat. Nagyon veszélyes dolog, de a humanók soha nem tudják megjavítani.
- Hmm. És ha fölemelik az ajtót?
- Azzal sem jutnak előrébb. A teherautó sem fog beindulni.
- Miért nem?
Dorcas lemutatott. Masklin odanézett, és néhány apró alakot látott, akik kirohantak a teherautó alól, és eltűntek a fal tövében. Egy csípőfogót cipeltek.
Rövidesen még egy mana követte őket, kezében egy darab dróttal.
- Rettentő sok drót van egy ilyen teherautóban - magyarázta Dorcas. - Ebben már valamivel kevesebb. Vicces, nem? Valami nem ad szikrát, és a teherautó meg se moccan. Azért ne aggódj, azt hiszem, később mindent vissza tudunk szerelni.
Odalent csattanás hallatszott. Az egyik humanó belerúgott az ajtóba.
- Mennyi indulat - jegyezte meg Dorcas szelíden.
- Úgy tűnik, mindenre gondoltál - mondta lenyűgözve Masklin.
- Remélem. De azért fő az óvatosság.
Fölállt, előhúzott egy fehér zászlót, és meglengette a feje fölött. A garázs túlsó végén fehér villanás érkezett válaszként.
És akkor kialudtak a fények.
- Hasznos dolog az elektromosság - jegyezte meg Dorcas a sötétben.
A humanók dühös moraja hallatszott lentről, aztán csörömpölés, ahogy egyikük nekiment valaminek. Egy ideig még morogtak, majd további puffanások után valaki talált egy ajtót az alagsor felé, és a többiek követték.
- Szerinted nem gyanítanak semmit? - kérdezte Masklin.
- Más humanók is dolgoznak az Áruházban, nyilván őket fogják okolni - felelt Dorcas.
- Fantasztikus ez az elektromosság. Elő tudod állítani? Vasáru Grófja nagyon titokzatos volt, amikor megkérdeztem.
- Mert a vasárusok nem tudnak semmit, csak azt, hogyan kell ellopni. Nekem ugyan nem nagyon megy az olvasás, de az ifjú Vintót megkértem, hogy nézzen utána. Azt mondja, nagyon könnyű elektromosságot csinálni. Csak valami úr-ánium nevű fémet kell szerezni hozzá.
- A Vasáru Osztályon van ilyen? - kérdezte reménykedve Masklin.
- Sajnos nincs.
Az Izé sem bizonyult túlságosan segítőkésznek.
- Nem hiszem, hogy fel lennétek készülve az atomenergia felhasználására - mondta. - Próbálkozzatok szélmalmokkal.
Masklin végzett a csomagolással. Minden holmija befért egy zsákba.
- Ha elmegyünk innen, nem fogsz tudni beszélni, hiszen elektromosságot kell innod, ugye? - kérdezte.
- Igen, ez a helyezet.
- Nem tudnád megmondani, merre induljunk?
- Nem. Bár innen északra rádiójeleket észlelek, ami légiforgalmi tevékenységre utal.
Masklin habozott.
- És az jó?
- Azt jelenti, hogy repülőgépek vannak a közelben.
- Akkor hazarepülhetünk velük?
- Nem. De jól jöhetnek a következő lépésnél. Lehet, hogy kapcsolatba léphetünk az anyaűrhajóval. De először el kell vinnetek a teherautót.
- Ha sikerül, akkor minden lehetséges - mondta borúsan Masklin. Várakozással telve nézett az Izére, de legnagyobb megdöbbenésére sorra kialudtak a fények.
- Izé!
- Miután sikerült, újra beszélünk.
- De neked az a dolgod, hogy segíts!
- Javaslom, hogy gondolkozz el a „segíteni” szó valódi jelentésén. Vagy intelligens manák vagytok, vagy csak okos állatok. Nektek kell rájönnötök, mi az igazság.
- Mi?
Az utolsó fénypont is kialudt.
- Izé?
A kis fekete doboz néma volt, akár a sír.
- De én számítottam rá, hogy segítesz a teherautóvezetésben meg minden! Csak nem akarsz egyszerűen magamra hagyni?!
Legföljebb annyi történt, hogy a doboz még sötétebb lett.
Neki könnyű, gondolta Masklin. Mindenki rám számít, csak én nem számíthatok senkire. Vajon az öreg Apát is ugyanezt érezte? Kíváncsi lennék, hogy bírta olyan sokáig. Mindig mindent nekem kell csinálnom, soha senki nem gondol rám, vagy arra, hogy én mit akarok...
Megmozdult az ócska kartonpapír ajtó, és Grimma lépett be.
Az elsötétült Izét nézte, majd Masklinhoz fordult.
- Kint várnak - mondta csendesen. - Miért ilyen sötét az Izé?
- Épp most köszönt el! Azt mondta, nem segít többet! - siránkozott Masklin. - Azt mondta, be kell bizonyítanunk, hogy megállunk a magunk lábán, és miután sikerült, majd újra beszél! Mit csináljak?
Tulajdonképpen pontosan tudom, mit szeretnék csinálni, gondolta. Szeretnék enni valamit. Szeretnék egy kis megértést és együttérzést. Kedves, jó Grimma. Rá mindig számíthat az ember.
- Majd én megmondom, mit csinálj! - csattant fel Grimma. - Hagyd abba a nyavalygást, és szervezd meg a dolgokat!
- Micso...
- Találd ki, mi a teendő! Készíts terveket! Adj utasításokat! Láss hozzá!
- De...
- Most rögtön!
Masklin fölállt.
- Nem szabadna így beszélned velem - mondta panaszos hangon. - Végül is én vagyok a vezető.
Grimma összefont karral nézett rá.
- Persze, hogy te vagy a vezető - mondta. - Mondtam én, hogy nem? Mindenki tudja, hogy te vagy a vezető! És most menj ki, és vezesd őket!
Masklin támolyogva megindult. Grimma a vállára tette a kezét.
- És tanulj meg jobban figyelni - mondta kedvesen.
- Mi? Mit akarsz ezzel mondani?
- Ugye az Izé egy gondolkodó gép. Legalábbis Dorcas szerint. Nos a gépek ugyebár mindig pontosan fogalmaznak?
- Igen, azt hiszem, de...
Grimma diadalmasan elmosolyodott.
- Nos, az Izé azt mondta: „Miután”. Gondolkozz el ezen. Azt is mondhatta volna, hogy: „Ha”.
Leszállt az este. Masklin úgy érezte, a humanók sosem mennek el. Az egyik egy zseblámpával és a szerszámaival sokáig pepecselt a biztosítéktáblával és az alagsori drótokkal. Nagy nehezen aztán föladta, és morogva becsapta maga mögött az ajtót.
Pár perc múlva kigyulladtak a garázs fényei. Neszezés támadt a falaknál, és a padok alól sötét áradat indult az egyik teherautó felé. Az előresiető fiatal manák föllendítették a magasba kampósvégű köteleiket, és a kampók beakadtak a ponyvába. Néhány fiatal mana gyorsan fölkapaszkodott a platóra.
Azután mások vastagabb köteleket kötöttek az előbbiek végére, amit a fönt lévők felhúztak...
Masklin a teherautó végtelen árnyékában a motor alatti olajos sötétségbe futott, ahol Dorcas emberei a felszerelést állították össze. Maga Dorcas a vezetőfülkében matatott a vastag kábelekkel. Sistergő hang hallatszott, és a fülkében meggyulladt a világítás.
- Na - mondta Dorcas. - Most már látjuk, amit csinálunk. Gyerünk, fiúk! Kicsit több lelkesedést!
Amikor megfordult, és észrevette Masklint, el akarta dugni a kezét a háta mögé, de aztán meggondolta magát. Mindkét kezére gumikesztyű levágott ujjait húzta.
- Á, nem tudtam, hogy itt vagy - magyarázkodott. - Látod, ez egy szakmai titok. A gumi nem engedi át az elektromosságot, így az nem haraphat meg. - Lehajolt, mert néhányan éppen keresztülvittek egy gerendát a vezetőfülkén, és a sebváltóhoz kötötték.
- Mennyi ideig tart? - kiabálta Masklin, miközben egy újabb csapat jelent meg egy tekercs zsineggel. Eddigre komoly hangzavar támadt a fülkében, és mindenfelé drótokat és fadarabokat vittek. Masklin csak reménykedhetett, hogy mindez szervezetten zajlik.
- Talán egy óráig - mondta Dorcas, és tárgyilagosan hozzátette: - Ha senki nem lenne útban, gyorsabban végeznénk.
Masklin bólintott, és körülnézett a fülke hátsó részében. Az öreg teherautón talált egy újabb nyílást a drótok számára, és némi erőfeszítéssel átpréselte magát. A szabadból aztán egy újabb nyíláson keresztül eljutott a kocsi rakodóterébe.
Azok a manák, akik elsőnek értek a platóra, fölhúzták egy keskeny palló egyik végét, és a többiek ezen érkeztek egymás után, mint egy kikötőhídon.
Masklin Morkie Nagyira bízta a beszállást. Az öregasszonynak veleszületett tehetsége volt rá, hogy ijedt manákkal bánjon.
- Meredek? - kiabált éppen egy kövér manával, aki félútig jutott, majd rémülten megállt. - Szerinted ez meredek? Ez egy kis sétaösvény! Akarod, hogy lemenjek segíteni?
A fenyegetés megtette hatását, és a fickó szinte futva tette meg a hátralévő utat, majd kecsesen lebukott a teherautó belsejébe.
- Mindenki keressen valami puha helyet, ahol lefeküdhet - mondta Masklin. - Valószínűleg rázós út áll előttünk. Az erősebbeket pedig küldd előre a vezetőfülkébe. Hidd el, minden kézre szükség lesz.
Nagyi bólintott, és rákiabált egy családra, akik eltorlaszolták a pallót.
Masklin végignézett a végtelen manafolyamon. Sokan szinte rogyadoztak ingóságaik súlya alatt. Furcsa módon úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett. Minden úgy ment, mint a, mint a, mint valami, ami jól megy. Vagy beválik a terv vagy nem. Vagy képesek együttműködni a manák vagy nem.
Eszébe jutott az a kép a Gulliverből. Masklin akkor azt mondta, feltehetőleg nem valóságos. A könyvekben gyakran voltak valótlan dolgok. De azért jó lenne azt hinni, hogy a manák is képesek annyira együttműködni, mint azok a kis emberek a könyvben...
- Úgy látom, minden jól megy - mondta halkan.
- Elég jól - felelt Nagyi.
- Nem ártana, ha pontosan tudnánk, mi minden van ezekben a ládákban - kockáztatta meg Masklin -, mert lehet, hogy gyorsan kell majd kiszállnunk, és akkor...
- Már szóltam Torritnak, hogy nézzen utána. Emiatt ne fájjon a fejed.
- Ó. Jól van akkor.
Saját magának semmilyen feladatot nem hagyott. Ha nem is puszta unalomból, hiszen a szíve majd kiugrott a helyéből, inkább nyughatatlanságtól hajtva visszament a fülkébe.
Dorcas fiai kis dobogót építettek a kormány fölé, a nagy ablak elé. Maga Dorcas a fülke padlóján oktatta a sofőrcsapatokat.
- Helyes! - kiáltotta. - Lássuk az... egyes fokozatot!
- Pedál le... kettő, három... - mondta kórusban a kuplungbrigád.
- Pedál föl... kettő, három... - kiabált a gázbrigád.
- Váltó föl... kettő, három... - visszhangozták a váltócsapat tagjai.
- Pedál föl... kettő, három, négy! - vezényelt a kuplungbrigád vezetője, majd tisztelgett Dorcas felé. - Váltás megtörtént, uram!
- Ez borzalmas volt! Katasztrofális! - közölte Dorcas. - Mi van a gázbrigáddal, mi? Nyomjátok már le azt a pedált!
- Elnézést, Dorcas.
Masklin megkopogtatta Dorcas vállát.
- Folytassátok! - adta ki Dorcas a parancsot. - Azt akarom, hogy teljesen simán menjen egészen a negyedik fokozatig. Igen? Mi? Ja, te vagy az?
- Igen, én. Már majdnem mindenki fölszállt. Mikorra álltok készen?
- Ezzel a népséggel soha.
- Ó.
- Úgyhogy indulhatunk, amikor mondod, és majd útközben kitanulják. Amíg nem megyünk, a kormányzást természetesen ki sem tudjuk próbálni.
- Küldök még segítséget - mondta Masklin.
- Remek - mondta Dorcas. - Elkelne itt még egy-két kétbalkezes alak.
- Honnan fogjátok tudni, merre kell kormányozni?
- Szemafor - felelt magabiztosan Dorcas.
- Szemafor?
- Zászlójelek. Egyszerűen közlöd az egyik fiúval, mit akarsz, ő pedig a dobogóról jelt ad nekem. Ha lett volna még egy hetünk, talán kiépíthettem volna a telefonösszeköttetést.
- Zászlók...Fog ez menni?
- Hát reméljük. Később majd kipróbáljuk.
És eljött a később. Az utolsó mana-felderítők is fölszálltak. Hátul a népek elhelyezkedtek, amilyen kényelmesen csak tudtak, és éberen feküdtek a sötétben.
Masklin a dobogón állt Angalóval, Gurderrel és az Izével. Gurder még Masklinnál is kevésbé értett a teherautókhoz, de Masklin úgy gondolta, nem árt, ha ott van. Végül is éppen ellopják Arnold Testv. (al. 1905) egyik teherautóját. Valakinek elő kell állnia a magyarázattal. Bobót azonban kitiltotta a fülkéből, és a patkány a többiekkel utazott hátul.
Grimma is velük tartott. Gurder megkérdezte, mit keres ott, mire Grimma megkérdezte, hogy ő mit keres ott. Végül mindketten Masklinhoz fordultak.
- Segít az olvasásban - felelt Masklin Gurdernek, titokban megkönnyebbülve. Minden erőfeszítése ellenére, nem igazán tudott megbarátkozni a betűkkel. Ezzel szemben Grimma már gondolkodás nélkül olvasott. Ha az agya felrobbanóban volt, meglehetősen észrevétlenül csinálta.
Grimma kötelességtudón bólintott, és kinyitotta A közlekedés szabályait.
- Van egy-két kötelező dolog - mondta Masklin bizonytalanul, és a könyvet nézte. - Indulás előtt bele kell nézni a tik...
- A tükörbe - javította ki Grimma.
- ...a tükörbe. Ez áll itt. Tükör - ismételte Masklin és bólintott.
Kérdőn nézett Angalóra, aki vállat vont.
- Erről semmit sem tudok - mondta. - Az én humanóm is belenézett, de nem tudom, miért.
- Van valami különleges oka annak, hogy bele kell nézni? Mondjuk fintorogni kell vagy ilyesmi? - firtatta Masklin.
- Akárhogy is, csináljunk mindent rendesen - jelentette ki Gurder. Fölmutatott. - Ott egy tükör a plafon alatt.
- Hülye egy helyre tették - mondta Masklin. Földobott egy kampót, és üggyel-bajjal felhúzta magát.
- Látsz valamit? - érdeklődött Gurder.
- Csak magamat.
- Jó. Gyere le. Az a fontos, hogy megcsináltad.
Masklin visszacsúszott a kis platóra, mely megingott a súlya alatt.
Grimma a könyvre pillantott.
- Ezután jeleznünk kell a szándékainkat - olvasta. - Ez legalább világos. Jelszolgálatos?
Dorcas egyik segédje, gondosan lefelé tartva zászlóit, kissé bizonytalanul előrelépett.
- Igen, uramasszonyom!
- Mondd meg Dorcasnak - Grimma a többiekre nézett. - Mondd meg, hogy készen állunk az indulásra.
- Már elnézést - szólt közbe Gurder -, de ha valakinek joga van megmondani, mikor állunk készen az indulásra, akkor az én vagyok. Szeretném, ha mindannyian világosan látnánk, hogy én mondom meg, mikor indulhatunk. - Félénken Grimmára nézett. - Öö, indulhatunk.
- Igen, asszonyom - mondta a jelszolgálatos, és röviden meglengette egyik zászlóját.
Valahonnan lentről a gépész hangja hallatszott:
- Kész!
- Hát akkor, vágjunk neki - mondta Masklin.
- Úgy van - értett egyet Gurder Grimmára pillantva. - Van valami, amit elfelejtettünk?
- Valószínűleg sok minden - felelt Masklin.
- Mindegy, most már úgyis késő - mondta Gurder.
- Igen.
- Igen.
- Akkor jó.
- Helyes.
Egy pillanatig hallgattak.
- Adod a parancsokat, vagy adjam én? - kérdezte azután Masklin.
- Arra gondoltam, hogy megkérem Arnold Testv. (al. 1905)-öt, hogy vezessen és óvjon minket az utunkon. Végül is elhagyjuk ugyan az Áruházat, de ez mégiscsak az ő teherautója - mondta Masklin szomorúan mosolyogva, majd nagyot sóhajtott. - Bárcsak jelét adná beleegyezésének.
- Mi készen állunk, ha ti is! - kiáltott föl Dorcas. Masklin a dobogó szélére ment, és kihajolt a gyenge korláton.
A teljes padlót manák borították, készenlétben állva a karok és csigák mellett. Teljes csöndben álltak a homályban, de mindannyian felfelé néztek, így Masklin a riadt és izgatott arcok tengerét látta maga alatt.
Meglengette a karját.
- Indítsátok be a motort - kiáltotta, és hangja természetellenesen erősnek tűnt a várakozással teli csöndben.
Visszament a helyére, és kinézett a fényesen kivilágított, üresen tátongó garázsba. A túloldalon parkolt még néhány teherautó. Egy-két kis sárga rakodógép ott állt, ahol a humanók kiszálltak belőlük. Furcsa volt belegondolni, hogy nemrég még teherautófészeknek hívta ezt a helyet! Az igazi neve garázs volt. Jó érzéssel töltötte el, ha tudta valaminek az igazi nevét. Úgy érezte, ő irányíthat. Mintha a megfelelő név egy kar vagy kapcsoló lett volna.
Előttük fölberregett valami, majd a dobogó vadul rázkódni kezdett a mennydörgő zajban. A mennydörgéssel ellentétben azonban a zaj nem halt el. Beindult a motor.
Masklin gyorsan megkapaszkodott a korlátban, mielőtt lerepült volna, aztán érezte, hogy Angalo a kabátujját rángatja.
- Mindig ilyen hangja van! - ordította túl Angalo a hangzavart. - Egy idő után hozzászokik az ember!
- Akkor jó!
Túl hangos volt. Nem lehetett egyszerűen csak zajnak nevezni. Mintha tömör lett volna körülöttük a levegő.
- Azt hiszem, nem ártana gyakorolni egy kicsit! Hogy ráérezzenek a fiúk! Szólok a jelszolgálatosnak, hogy lassan induljunk el előre, jó?
Masklin komoran bólintott. A fiatal mana egy pillanatig gondolkodott, majd meglengette zászlóit.
Masklin hallotta Dorcas távoli hangját, ahogy parancsokat osztogat. Recsegő hang hallatszott, és a teherautó hatalmasat rántott. Masklin négykézlábra rogyott, és Gurder rémült arcát látta maga előtt.
- Elindultunk! - kiabálta a papírárus.
Masklin kinézett a szélvédőn.
- Igen. És tudod merre? - ordított fölpattanva. - Hátrafelé!
Angalo a jelszolgálatoshoz botorkált, aki elejtette egyik zászlóját.
- Azt mondtam, lassan előre! Előre! Nem hátra! Lassan előre!
- Én azt jeleztem!
- De hátra megyünk! Jelezd nekik, hogy menjünk előre!
A fiú megkereste másik zászlóját is, és vadul integetett a lenti csapatoknak.
- Ne, ne jelezd, hogy előre, csak azt, hogy áll... - kezdte Masklin.
Hang hallatszott a teherautó vége felől. Az egyetlen szó, mely leírhatná, így hangzik: „krstfcs”, de ez túl rövid ahhoz, hogy magába sűrítse azt a szörnyű, összetett, fémes hangot és a rántást, amitől Masklin ismét hasraesett. A motor leállt.
A visszhangok is elhaltak.
- Elnézééést! - kiáltott Dorcas a messzeségből. Azután hallhatták, ahogy mély, fenyegető hangon beszél a csapatokhoz: - Remélem elégedettek vagyunk?! Amikor azt mondtam, váltót föl és balra és föl, azt úgy értettem, hogy föl és balra és föl, nem pedig föl és jobbra és föl! Világos?
- Neked jobbra, vagy nekünk, Dorcas?
- Jobbra, jobbra!
- Igen, de...
- Ne dezzél itt nekem!
- Jó, de...
Masklinék leültek, és úgy hallgatták az odalent zajló vitát. Gurder még mindig hasalt.
- Igazából elindultunk! - motyogta. - Arnold Testv. (al. 1905)-nek igaza volt! Mindennek el kell tűnnie!
- Azért, ha ő nem bánja, én szeretném, ha kicsit messzebbre tűnnénk - jegyezte meg Angalo szárazon.
- Hé, ott fönn! - kiáltott föl Dorcas eszelős vidámsággal. - Túl vagyunk a kezdeti problémákon. Most már minden rendben. Ha kész vagytok, mehetünk!
- Szerinted megint belenézzek a tükörbe? - kérdezte Masklin.
Grimma vállat vont.
- Fölösleges - mondta Angalo. - Csak induljunk el előre. És ha lehet, minél gyorsabban. Díz-ól szagot érzek. Valószínűleg fölborítottunk néhány hordót.
- Az nagy baj? - kérdezte Masklin.
- Ég - felelt Angalo. - Elég egy szikra, és lángra lobban.
A motor dübörögve ismét életre kelt. Ezúttal a recsegés után valóban előre indultak, és odagurultak a nagy vasajtóhoz, majd hirtelen megálltak.
- Szeretném, ha gyakorolnánk egy kicsit - kiabált Dorcas. - Tisztázzuk a homályos részleteket!
- Tényleg úgy gondolom, hogy nem szabad itt maradnunk - mondta nyomatékosan Angalo.
- Igazad van - felelt Masklin. - Minél előbb kijutunk, annál jobb. Fiú, jelezd Dorcasnak, hogy nyissa ki az ajtót.
A zászlós habozott.
- Nem hiszem, hogy arra van jelünk - mondta végül.
Masklin áthajolt a korláton.
- Dorcas!
- Igen?
- Nyisd az ajtót! Azonnal ki kell jutnunk!
A kis alak a távolban a füléhez tette a kezét.
- Tessék?
- Azt mondtam, nyisd az ajtót! Gyorsan!
Dorcas egy ideig gondolkozott, aztán fölemelte a megafonját.
- Nevetni fogsz, ha ezt meghallod - mondta.
- Mit mond? - kérdezte Grimma.
- Azt mondta, nevetni fogunk - tolmácsolta Angalo.
- Ó, remek.
- Na, mondd már! - kiabált Masklin.
Dorcas válaszát elnyelte a motor dübörgése.
- Mi?
- Mit mi?
- Mit mondtál?
- Azt, hogy a nagy sietségben teljesen megfeledkeztem az ajtóról!
- Mit mondott? - kérdezte Gurder.
Masklin az ajtó felé fordult. Dorcas nagyon büszke volt rá, hogy sikerült elrontania a nyitószerkezetet. Most aztán meglehetősen zárt benyomást keltett. Ha arc nélkül lehet önelégült képet vágni, akkor a garázsajtónak sikerült.
Elkeseredetten fordult vissza, és éppen akkor, amikor az Áruház belsejébe vezető kisajtó lassan kinyílt. Egy alak állt ott, vakító fénykör mögött.
Az ő szörnyű lámpája, jutott eszébe Masklinnak. Csökkentett Árak volt az.
Masklin érezte, ahogy lassan és világosan követik egymást a gondolatai.
Csak egy humanó. Semmi ijesztő nincs benne. Csak egy humanó, amire ráírták a nevét, nehogy elfelejtse. Mint azokra a humanókra az Áruházban. Az egyik „Tracy”, a másik „Sharon” vagy ott volt „Mrs. J. E. Williams Minőségellenőr”. Csak a jó öreg „Rendész” az. Lent él a kazánházban és teát iszik. Nyilván hallotta a zajt.
Följött megnézni, mi az oka. Hát mi.
- Jaj, ne - suttogta Angalo, ahogy meglátta a közeledő humanót. - Látod, mi van a szájában?
- Igen. Egy cigaretta. És? Már sok humanót láttam cigarettázni - felelt Masklin.
- Ég - közölte Angalo. - Szerinted lehet, hogy egyáltalán nem érzi a díz-ól szagát?
- Mégis, mi történik, ha lángra lobban? - kérdezte Masklin, de gyanította, mi lesz a válasz.
- Úgy csinál, hogy „vuuummm”.
- Csak egy vuuummm?
- Egy vuuummm bőven elég.
A humanó egyre közeledett. Masklin már látta a szemét. A humanók nemigen vették észre a manákat, még akkor sem, ha utóbbiak mozdulatlanul álltak, de azon egy humanó is elgondolkozik, vajon miért mozog magától egy teherautó az éjszaka kellős közepén.
Rendész közben odaért a vezetőfülkéhez, és lassan a kilincs után nyúlt. Az oldalablakon bevetődött zseblámpája fénye. És ebben a pillanatban fölpattant Gurder, reszketve a dühtől.
- Távozz tőlünk, sátáni lény! - üvöltötte, és úgy állt ott, mint róka a reflektorfényben. - Figyelmezz Arnold Testv. (al. 1905) intő szavára! Dohányozni tilos! Vészkijárat!
A humanó döbbenten bámult, a megjelenő döbbenet lassan - ahogy felhők vonulnak az égen - rémületté változott. Elengedte a kilincset, megfordult, és humanóviszonylatban gyorsan a kisajtó felé indult. Eközben a parázsló cigaretta kiesett a szájából, és a levegőben forogva lassan a padló felé hullott.
Masklin és Angalo egymásra néztek, majd a zászlós fiúra.
- Gyorsan előre! - kiabálták egyszerre.
Az egész teherautó belerázkódott, ahogy a csapatok végrehajtották a sebességváltás bonyolult feladatát. És elindultak.
- Gyorsan! Azt mondtam, gyorsan! - kiabált Masklin.
- Mi ez? - kiabált vissza Dorcas. - Mi lesz az ajtóval?
- Majd mi kinyitjuk! Majd mi kinyitjuk! - ordított Masklin.
- Hogyan?
- Szerintem nem olyan vastag...
A humanók számára a manák világa igen gyors világ. Az ő életritmusukhoz képest a körülöttük történő események nagyon lassúak. Tehát a teherautó lassan odaért az ajtóhoz, és kényelmes tempóban belement. Elnyújtott csattanás hallatszott, a szétnyíló fém visítása, végül valami végigkarcolta a tetőt, és az ajtó megszűnt, csak a sötétség maradt a helyén, melyben itt-ott fények látszódtak.
- Balra! Gyorsan balra! - üvöltött Angalo.
A teherautó lassan megfarolt, levágódott egy falról, és továbbment az utcán.
- Ne álljunk meg! Gyerünk! És most egyenesen!
Éles fény világította be a kabint.
Azután valahol mögöttük csak annyi hallatszott: vuuuummmm.

 

 

XIII.

I. Mondá Arnold Testv. (al. 1905): Minden bevégeztetett
II. Minden szövetnek, szőnyegnek, ágyneműnek, fehérneműnek, játéknak, divatárunak, rövidárunak, vasárunak, elektromos berendezésnek;
III. Minden falnak, padlónak, plafonnak, liftnek, mozgólépcsőnek;
IV. Mindennek el kell tűnnie.

Részlet A Manák könyvéből,
Vészkijárat, 3, fejezet I-IV. vsz.

 

Később, amikor A Manák könyve további fejezetei íródtak, ott az állt, hogy az Áruház végnapjait hatalmas robbanás vezette be. Ugyan nem így történt, de a robbanás sokkal hatásosabb szó volt. A garázsból kicsapó narancsszínű lángcsóva, mely magával vitte az ajtó darabjait, valójában csak olyan hanggal járt, mint mikor egy óriási kutya megköszörüli a torkát.
Vuuummm. Az adott pillanatban a manák nem annyira figyeltek az ilyen részletkérdésekre. Sokkal inkább foglalkoztatták őket azok a tárgyak, amelyeknek kis híján nekimentek.
Masklin felkészült rá, hogy más járművekkel is találkozhatnak az utakon. Ez világosan kiderült A közlekedés szabályaiból, hogy ne menjenek nekik, de Masklint most sokkal jobban aggasztotta, hogy mintha az összes többi jármű akart volna az ő teherautójuknak hajtani, és közben hosszú, búgó hangot hallattak, mint a beteg tehenek.
- Kicsit balra! - kiabált Angalo. - Aztán egy hangyányit balra, és egyenesen!
- Hangyányit? - kérdezte elgondolkozva a zászlólengető. - Nem hiszem, hogy van ilyen jelünk. Esetleg...
- Lassan! Most kicsit balra! A jó sávba kellene mennünk!
Grimma kinézett A közlekedés szabályai fölött.
- De hát a jobb sávban vagyunk.
- Igen, de a bal jobb lenne!
Masklin az előttük lévő könyvoldalra bökött.
- Itt az áll, hogy te...- teld...
- Tekintettel - súgta Grimma.
- ...tekintettel kell lenni a többi közlekedőre is - olvasta.
Egy lökéstől majdnem orra bukott.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- Semmi, csak fölmentünk a járdára! Jobbra! Jobbra!
Masklin tekintete egy fényesen kivilágított kirakatra esett, mielőtt a teherautó oldalról nekivágódott az üvegnek, majd szilánkeső közepette visszahuppant az úttestre.
- Most pedig balra, balra, most jobbra, jobbra! Egyenesen! Balra, azt mondtam, balra! - Angalo az előttük feltűnő, megtévesztő fényeket és formákat nézte.
- Itt egy másik út - mondta. - Balra! Gyerünk balra! Nagyon-nagyon balra! Még jobban...!
- Ott egy jel - mondta segítőkészen Masklin.
- Balra!! - üvöltött Angalo. - És most jobbra. Jobbra! Jobbra!
- Te mondtad, hogy balra menjünk - mondta a zászlólengető vádlón.
- Most meg azt mondom, hogy jobbra! Nagyon jobbra! Lebukni!
- Erre nincs jelzésünk...
Ezúttal a „vuuummm” nem tudta volna leírni a zajt. Határozott „bumm” hallatszott. A teherautó nekivágódott egy falnak, szikrákat hányva csúszott egy darabig, majd néhány kukába rohant, és megállt.
Csönd volt, csak valami sziszegés hallatszott és kis kattanások a motorból.
Azután Dorcas vontatott, fenyegető hangja tört elő a sötétből.
- Megmondanátok nekünk, lentieknek, hogy mit csináltok odafönt?
- Ki kell találnunk valami jobb módszert a kormányzásra - kiáltott le Angalo. - Meg aztán be kellene kapcsolni a világítást. Biztos van egy gomb valahol.
Masklin föltápászkodott. A teherautó láthatóan beszorult egy sötét sikátorba. Sehol semmi fény. Fölsegítette Gurdert, és leporolta a ruháját. A papírárus zavartnak látszott.
- Megérkeztünk? - kérdezte.
- Nem egészen - felelt Masklin. - Csak megálltunk, hogy öö, tisztázzunk egy-két dolgot. Amíg a többiek ezzel vannak elfoglalva, azt hiszem, nem ártana hátramenni, és megnézni, hogy mindenki jól van-e. Valószínűleg nagyon félnek. Te is gyere, Grimma.
Lemásztak és otthagyták Angalót és Dorcast, akik elmerülten vitatkoztak a kormányzásról, világításról, az egyértelmű utasításokról, és arról, hogy is kellene mindezt helyesen csinálni.
Hátul az iszonyatos hangzavarba itt-ott gyereksírás vegyült. Elég sokan megsebesültek az ütközésnél. Morkie Nagyi éppen sínbe tette egy mana lábát, akire ráesett egy doboz, ahogy a falnak csapódtak.
- Ez kicsit keményebb volt, mint a legutóbbi - jegyezte meg szárazon Nagyi, miközben megcsomózta a kötést. - Miért álltunk meg?
- Csak tisztázunk egy-két dolgot - mondta Masklin. Igyekezett sokkal vidámabban beszélni, mint ahogy érezte magát. - Hamarosan továbbmegyünk. Most már mindenki tudja, mire számíthat.
Végignézett a sötét platón, és fölülkerekedett benne a kíváncsiság.
- Amíg várunk, körülnézek odakint - mondta.
- Mi a fenének? - kérdezte Grimma.
- Hát csak azért, hogy körülnézzek - felelt félszegen Masklin, majd Gurderhez fordult. - Velem jössz?
- Mi? Odakintre? Én? - kérdezte Gurder nyilvánvaló rémülettel a hangjában.
- Hát előbb vagy utóbb túl kell esned rajta, akkor meg miért ne jöhetnél most?
Gurder egy ideig tétovázott, s végül vállat vont.
- Látni fogjuk az Áruházat - kezdte, majd megnyalta kiszáradt ajkát, és hozzátette: - Odakintről?
- Valószínűleg. Még nem távolodtunk el tőle annyira - felelt Masklin, amilyen diplomatikusan csak tudott.
Egy csapat mana átsegítette őket a teherautó peremén, és leereszkedtek a - Gurder minden bizonnyal azt mondta volna: a padlóra. Nedves volt, és valami szitált az égből. Masklin mélyeket lélegzett. Igen, valóban Odakint voltak. Kissé csípős, igazi, friss levegő, nem olyan, amit már több ezer mana lélegzett be előtte.
- Vizet permeteznek - szólalt meg Gurder.
- Mit csinálnak?
- Permetezik a vizet a plafonon lévő nyílásokon keresztül - magyarázta Gurder. - Tudod, tűz ese... - Hirtelen elhallgatott, és fölnézett. - Te jóságos...
- Nyilván az esőre gondolsz - segített Masklin.
- Te jóságos...
- Így esik le a víz az égből - nyugtatta meg Masklin, de úgy érezte, többet is el kell árulnia erről. - Nedves, és meg lehet inni. Eső. És nem kell, hogy hegyes legyen az ember feje, akkor is lefolyik róla.
- Te jóságos...
- Minden rendben?
- Nincs tető! - nyögte remegve Gurder. - És olyan nagy!
Masklin megveregette a vállát.
- Számodra persze itt minden újdonság. Ne aggasszon, ha nem mindent értesz.
- Ugye, titokban kinevetsz?
- Nem igazán. Tudom, milyen érzés rémültnek lenni.
Gurder összeszedte magát.
- Rémült? Ki, én? Ne bolondozz. Teljesen nyugodt vagyok. Csak egy kicsit, öö, meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy ennyire, hogy ennyire, ennyire Odakint. Most, hogy már megismertem, sokkal jobban érzem magam. Nos, hát ilyen ez az Odakint - mondta, és úgy forgatta szájában a szót, mint valami ismeretlen finomságot. - Ilyen, öö, nagy. Ennyi az egész, vagy több is van belőle?
- Rengeteg - felelt Masklin. - Ahol mi éltünk, ott csupa Odakint volt a világ egyik végétől a másikig.
- Ó - mondta erőtlenül Gurder. - Nos, azt hiszem, kezdetnek ennyi Odakint is megteszi. Nagyon jó.
Masklin megfordult, és fölnézett a teherautóra. Szinte beékelődött egy szeméttel borított sikátorba, és a háta erősen behorpadt.
A sikátor túlsó végén egy utca fényei ragyogtak. Hirtelen egy autó húzott el keresztbe. A tetején kék lámpa villogott, és az autó énekelt. Masklin nem talált jobb szót, amely leírhatta volna a hangot.
- Milyen furcsa - mondta Gurder.
- Néha otthon is hallottunk ilyet - felelt Masklin. Titokban nagyon hízelgett neki, hogy végre itt volt az, aki ismerte a dolgokat. - Az országúton száguldottak, és ezt énekelték: nénó nénó nénó nénó nénó. Azt hiszem, azért csinálják, hogy a többiek lehúzódjanak előlük.
A csatorna mentén a sarokig osontak, és kilestek a járdaszegély fölött. Ekkor újabb villogó autó húzott el előttük.
- Ó, Kedvezményes Vásár! - kiáltott föl Gurder, és a szája elé kapta a kezét.
Az Áruház lángokban állt.
A lángok úgy libegtek a fönti ablakokban, mint függönyök az enyhe szélben. Füst szállt fölfelé a tetőből, sötétebb csíkot húzva az esős égre.
Az Áruház megkezdte az utolsó vásárt. Hatalmas végkiárusítást tartott különleges szikrákból és lángokból. Itt mindenki megtalálhatta a pénztárcájának megfelelő árut.
Előtte az utcán humanók tolongtak. Érkezett néhány létrás teherautó. Úgy tűnt, mintha vizet locsoltak volna az épületre.
Masklin Gurderre sandított, és arra gondolt, vajon mit fog csinálni. Nem hitte volna, hogy a papírárus ilyen jól viseli majd a látványt, bár amikor megszólalt, hangja feszült volt, mintha mindent elkövetett volna, hogy higgadt maradjon.
- Hát nem... nem így képzeltem el - mondta rekedten.
- Nem - felelt Masklin.
- Épp... éppen időben jöttünk el.
- Igen.
Gurder köhintett. Nyilvánvalóan hosszasan vitatkozott magával, és végül döntött.
- Hála Arnold Testv. (al. 1905)-nek - jelentette ki határozottan.
- Tessék?
Gurder Masklinra meredt.
- Ha nem vezérelt volna titeket az Áruházba, még mindig ott lennénk - folytatta Gurder egyre nagyobb önbizalommal.
- De... - kezdte volna Masklin, aztán elhallgatott. Nem lett volna értelme vitatkozni. Ha nem jöttek volna el, nem gyulladt volna ki az Áruház. Vagy igen? Sosem lehet tudni. Talán kiugrott egy kis tűz a tüzes vödrökből. Rá kell hagyni. Bizonyos dolgokról nem érdemes vitatkozni. Különös volt ez az egész.
- Furcsa, hogy hagyja leégni az Áruházat - mondta végül.
- Ha akarná, elolthatná a tüzet - közölte Gurder. - Ott vannak a beépített tűtoltókészülékek, meg a kijáratok, ahol kimehet a tűz. Úgy hívják őket, hogy Tűzlépcsők. Azért hagyta leégni az Áruházat, mert többé nincs rá szükségünk.
Hatalmas csattanással leomlott a legfelső emelet.
- A Megrendelési Osztály - jegyezte meg Masklin. - Remélem, minden humanó kijutott.
- Kicsoda?
- Tudod, akiknek láttuk a nevét az ajtókon. Bérfizetés. Könyvelés. Személyzeti Osztály. Vezérigazgató - magyarázta Masklin.
- Biztos vagyok benne, hogy Arnold Testv. (al. 1905) mindent elrendezett.
Masklin vállat vont. És akkor észrevette Csökkentett Árak alakját, ahogy kirajzolódott a Tűz előterében. Tudta, hogy nem téved. Még a lámpája is nála volt, és elmerülten beszélgetett néhány humanóval. Amikor oldalt fordult, Masklin látta az arcát. Nagyon dühösnek látszott.
És nagyon humanószerűnek. A lámpafény és az éjszakai Áruház árnyai nélkül Csökkentett Árak csak egy humanó volt a sok közül. Másfelől...
Nem, ez túl bonyolult volt ahhoz, hogy most végiggondolja. És sokkal fontosabb teendők vártak rá.
- Gyere - mondta. - Menjünk vissza. Azt hiszem, minél gyorsabban el kell mennünk innen, amilyen messzire csak lehet.
- Megkérem Arnold Testv. (al. 1905)-öt, hogy óvjon és vezéreljen minket az úton - jelentette ki Gurder elszántan.
- Helyes. Nagyon jó ötlet. Miért is ne? De most már tényleg...
- Hisz nem az állt-e a feliraton: Ha nem látja, amit keres, kérjen segítséget?
Masklin keményen megragadta a karját. Mindenkinek szüksége van valamire, gondolta. És sosem lehet tudni.

 

- Meghúzom ezt a zsinórt - magyarázta Angalo, és a válla mellől lefelé futó zsinórra mutatott, mely eltűnt valahol a fülke aljában -, és a balra-kormányzó csapat parancsnoka tudni fogja, hogy balra akarok menni, mert a karjához van kötve. A másik zsinór pedig a jobbra-kormányzó csapathoz megy. Így nem lesz szükség annyi jelre, és Dorcas jobban tud koncentrálni a váltóra, meg az egyéb apróságokra. Mint a fék. Végül is nem bízhatunk benne, hogy mindig találunk egy falat, ha meg akarunk állni - tette hozzá.
- És mi a helyzet a világítással? - tudakolta Masklin.
Angalo arca fölragyogott.
- Adj jelt, hogy kapcsolják be a világítást mondta a zászlólengetőnek. - Zsinegeket kötöztünk a kapcsolókra, és...
Kattanás hallatszott. Hatalmas fémkar suhant keresztül a szélvédőn, és letörölte az esőcseppeket. Egy ideig csak nézték.
- Ami azt illeti, nem sok fényt ad - jegyezte meg Grimma.
- Ez egy másik kapcsoló - motyogta Angalo. Jelezz nekik, hogy hagyják járni az ablaktörlőt, de kapcsolják be a világítást is.
Valahonnan lentről elfojtott veszekedés hallatszott, majd újabb kattanás. Ebben a pillanatban dübörgő humanóhang töltötte be a fülkét.
- Semmi baj - mondta Angalo. - Csak a rádió. De mondd meg Dorcasnak, hogy ez nem a világítás.
- Tudom, mi az a rádió - közölte Gurder. - Egyáltalán nem kell elmagyaráznod, mi az.
- Akkor mondd meg te - szólt Masklin, aki viszont nem tudta.
- Huszonkilenc Kilencvenöt, Tartalékelemmel - mondta Gurder. - Kh, urh, oda-vissza játszó magnetofon. Egyszeri, Különleges Kedvezmény.
- Köh és Urh? - kérdezte Masklin.
- Igen.
A rádióhang tovább búgott.
- ...gnagyobb tűzvész a város történetében. Még Newtownból is érkeztek tűzoltók, hogy részt vegyenek az oltásban. A rendőrség közben keresi az áruház egyik teherautóját, mely épp azelőtt hagyta el az áruházat, a...
- Világítás. Világítás! A harmadik kapcsoló - magyarázta Angalo.
Néhány másodpercig semmi sem tőmént, majd a sikátor sötétjébe belehasított egy fénycsóva.
- Kettőnek kéne lennie, de az egyik lámpa eltört, amikor kijöttünk az Áruházból. Nos, indulhatunk? - kérdezte Angalo.
- ...ha látják az említett járművet, értesítsék a grimethorpe-i rendőrséget a...
- És kapcsoljuk ki a rádiót. Ez a bőgés az idegeimre megy - tette hozzá.
- Jó lenne, ha értenénk - vetette föl Masklin. Biztos vagyok benne, hogy viszonylag értelmesek, csak sajnos nem értjük őket.
Odabiccentett Angalónak.
- Rendben. Mehetünk.
Ezúttal sokkal jobban sikerült az elindulás. A teherautó némi karistolás után elszabadult a faltól, és lassan a sikátor végén világító fények felé indult. Ahogy kiértek a szűk falak közül, Angalo szólt, hogy fékezzenek, és enyhe rántással megálltak.
- Merre? - kérdezte.
Masklinnak láthatóan fogalma sem volt. Gurder a zsebnaptárban lapozgatott.
- Attól függ, hova akarunk menni. Ilyen feliratokat keressetek, hogy, öö, Afrika vagy esetleg Kanada.
- Itt egy tábla - kiáltott föl Angalo, és kinézett az esőbe. - Azt mondja: Városközpont. Ott meg egy nyíl, és alatta... - Hunyorogva próbálta kibetűzni a szöveget. - ...egyivá...
- Egyirányú utca - mormolta Grimma.
- A városközpont nem hangzik túl bíztatóan - jegyezte meg Masklin.
- A térképen sem találom - tette hozzá Gurder.
- Akkor az ellenkező irányba megyünk - közölte Angalo, és megrántotta a zsinórt.
- Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, az egyirányú utcán csak egyfelé szabad menni - mondta Masklin.
- Hát azt csináljuk - mondta Angalo magabiztosan. - Mi erre megyünk.
A teherautó kigurult a mellékutcából, és elegánsan fölkanyarodott a járdára.
- Tegyük kettesbe, és kicsit több gyorsabbanpedált kérek. - Egy autó lassan kitért a teherautó útjából, a dudája - a manák fülének - úgy szólt, mint egy ködkürt távoli jajgatása.
- Ilyen sofőröket nem szabadna kiengedni az utakra - dühöngött Angalo. Tompa csattanás hallatszott, és egy utcai lámpa darabjai repültek félre előlük. - ...És ezt a sok marhaságot is iderakják az út közepére - tette hozzá.
- Ne felejtsd el, hogy tekintettel kell lennünk a többi közlekedőre is - intette komolyan Masklin.
- Miért talán, én nem vagyok tekintettel? Láthatod, hogy nem mentem nekik! Mi volt ez a puffanás?
- Azt hiszem, néhány bokor.
- Látod, ezt magyarázom. Miért raknak ilyeneket az úttestre?
- Attól tartok, az úttest kissé jobbra van tőlünk - szólalt meg Gurder.
- És egyfolytában kanyarog - mondta morcosan Angalo, miközben kissé megrántotta a jobb oldali zsinórt.
Éjfél felé járt az idő, és Grimethorpe-ban nem volt nagy nyüzsgés sötétedés után. Így aztán senki nem sietett szembetalálkozni a sárga lámpafényben erősen megviseltnek tűnő hatalmas teherautóval, mely farolva vágódott ki az Alderman Surley útról a John Lennon sugárútra. Az eső elállt, de néhány ködfoszlány kúszott át az út fölött.
Szinte békés volt a világ.
- Jól van, tegyük hármasba, és kicsit gyorsítsunk - mondta Angalo. - Mi ez a tábla?
Grimma és Masklin előremeredt.
- Mintha az állna ott: „Vigyázat! Útépítés” - olvasta értetlenül Grimma.
- Jól hangzik. Még gyorsabban ott lent!
- Igen, de vajon miért írták ki? - vetette föl Masklin. - Úgy értem, sokkal célszerűbb lett volna azt írni: Vigyázat! Nincs útépítés. Miért mondanák meg, hogy építettek utat?
- Talán azt jelenti, hogy nem tesznek ki több járdaszegélyt meg bokrot - mondta Angalo. - Talán...
Masklin áthajolt a dobogó korlátján.
- Állj! - kiáltotta. - Nagyon-nagyon állj!
A fékpedál-csapat tagjai döbbenten néztek föl, de teljesítették a parancsot. Csikorogtak a kerekek, az előrerepülő manák kiabáltak, aztán csattanások és puffanások hallatszottak a teherautó eleje felől, ahogy áttörtek a korlátokon és terelőbójákon.
- Remélem jó indokod volt rá, hogy ezt tedd szólalt meg dühösen Angalo, amikor végre megálltak.
- Bevertem a térdem - panaszkodott Gurder.
- Elfogyott az út - közölte Masklin szárazon.
- Hogy fogyott volna el - vitatkozott Angalo. - Hiszen azon vagyunk, nem?
- Nézz le. Ennyi az egész. Csak nézz le.
Angalo lenézett a teherautó elé az útra. Az volt benne a legérdekesebb, hogy nem volt ott. A zászlólengetőhöz fordult.
- Hátratolathatnánk egy egészen kicsit? - kérdezte halkan.
- Egy hangyányit? - érdeklődött a fiú.
- És ne bizalmaskodj - mondta Angalo.
Grimma is az előttük tátongó lyukat nézte.
Nagy volt. És mély. Az alján csövek látszódtak.
- Néha azt hiszem, hogy a humanók nincsenek tisztában a helyes nyelvhasználattal. Ez nem építés, hanem bontás - jegyezte meg.
A kreszkönyvben lapozgatott, miközben lassan és óvatosan visszatolattak, és néhány akadály feldöntése után letértek a fűre, és kikerülték a felbontott szakaszt.
- Mostantól jobban kell figyelnünk - mondta Grimma. - Nem lehetünk biztosak benne, hogy a táblák valóban azt jelentik, ami rájuk van írva, úgyhogy lassítsunk.
- Teljesen biztonságosan vezettem - mondta sértődötten Angalo. - Nem az én hibám, hogy semmi sem működik.
- Akkor menjünk lassabban. Újabb táblát láttak az út mentén.
- Körforgalom - olvasta Angalo. - És egy kör rajza. Van valami ötletetek?
Grimma elkeseredetten lapozgatott a könyvben.
- Egyszer láttam valami ilyesmit - szólalt meg Gurder. - Valahogy így hívták... körforgó... idegen nyelven ringlispíl. A Menjünk a búcsúba című könyvben láttam. Nagy, fényes dolog, sok aranydísszel meg lovakkal. Remélem segítettem.
- Nem, ez nem az lesz - mormolta Grimma egyre gyorsabban lapozgatva. - Biztos vagyok benne, hogy volt itt valami...
- Arany? - mondta Angalo. - Akkor könnyen észrevesszük. Azt hiszem - tette hozzá Grimmára sandítva -, hogy fölválthatunk hármasba.
- Igen, Mr. Angalo, uram - felelt a zászlólengető.
- Sehol nem látok arany lovakat - jegyezte meg Masklin. - Tudod, nem egészen biztos, hogy...
- És vidám zenének is kell lennie - mondta Gurder, aki örült, hogy hasznossá teheti magát.
- Semmiféle vidám ze... - kezdte Masklin.
Egy autóduda elnyújtott hangja hallatszott. Az út váratlanul megszűnt, és egy bokrokkal beültetett dombocska emelkedett a helyén. A teherautó egy pillanatra elemelkedett a földről, miközben fölrohant rajta, aztán a túloldalon leszaladva jobbra-balra billegve folytatta útját egy ideig, és végül megállt.
A fülkében vágni lehetett a csöndet. Azután valaki felnyögött.
Masklin a dobogó szélére mászott, és lenézeti. Gurder ijedt arcát látta maga alatt, aki a perembe csimpaszkodva lógott.
- Mi történt? - nyöszörögte.
Masklin fölhúzta, és leporolta.
- Azt hiszem, hogy ugyan a táblák felirata fontos, de nem azt írták rájuk, amit jelentenek. Grimma kikászálódott a kreszkönyv alól. Angalo kiszabadította magát az összegabalyodott zsinórok közül, és Grimma dühös tekintetét látta maga előtt.
- Te tökéletesen hülye vagy! - közölte a lány. - És a sebesség megszállottja. Miért nem figyelsz ránk?
- Ne beszélj velem ilyen hangon! - védekezett Angalo meghátrálva. - Gurder, mondd meg neki, hogy nem vághat ilyen szavakat a fejemhez!
Gurder remegve ült a dobogó szélén.
- Ami engem illet, a jelen pillanatban azt vág a fejedhez, amit akar. Folytasd, ifjú hölgy.
- Várjunk csak! - kiáltott föl Angalo. - Te beszéltél itt arany lovakról! Én egyetlen egyet sem láttam! Látott valaki arany lovakat? Teljesen összezavart az arany lovaival ez a...
Gurder megfenyegette az ujjával.
- Ne mondd nekem, hogy „ez”... - kezdte.
- Te meg ne mondd nekem, hogy „ifjú hölgy” ilyen hangnemben! - sipított Grimma.
Dorcas hangja hallatszott a mélyből.
- Nem szeretném félbeszakítani a társalgást, de ha ez még egyszer megismétlődik, néhányan nagyon idegesek lesznek itt lent. Világos?
- Csak egy kis kormányzási probléma volt - szólt le Masklin vidáman. A többiekhez fordult. - Most mind a hárman figyeljetek ide - mondta csendesen. - Véget kell vetni a veszekedésnek. Ahányszor valami problémával találkozunk, egymásnak ugrunk. Ennek semmi értelme.
Angalo vadul közbevágott.
- Minden jól ment, amíg nem...
- Fogd be a szád!
Mindhárman Masklinra néztek. Reszketett a dühtől.
- Elegem van belőletek! - kiabált. - Szégyellem magam miattatok! Olyan szépen alakultak a dolgok! Nem azért töprengtem hosszú hetekig a terven, hogy most mindent tönkretegyen egy, egy kormányzó bizottság! Most pedig lássatok neki, hogy újra elinduljon ez a nyavalya! A rakodótér tömve van manákkal, akiknek a sorsa tőletek függ! Világos?
A három mana egymásra nézett. Szemlesütve fölkeltek. Angalo kibogozta a kormányzsinórokat. A zászlólengető összeszedte a zászlóit.
- Ühüm - mondta halkan Angalo. - Azt hiszem... igen, azt hiszem, az egyes fokozat helyénvaló lenne, ha mindenki egyetért.
- Jó ötlet. Csak rajta - mondta Gurder.
- De óvatosan - tette hozzá Grimma.
- Köszönöm - mondta Angalo udvariasan.
- Neked is megfelel, Masklin?
- Tessék? Ja, igen. Persze. Menjünk.
Legalább az épületek közül végképp kiértek. A teherautó magányosan haladt az elhagyatott úton, egyetlen megmaradt reflektora belehasított a párába. Egy vagy két járművel találkoztak csak, amelyek szembe jöttek.
Masklin tudta, hogy most már hamarosan meg kell állniuk valahol. Egy biztonságos helyen, távol a humanóktól - de nem túl távol, mert biztos volt benne, hogy rengeteg dologra lehet még szükségük. Elképzelhető, hogy észak felé indultak, de ezt csak a véletlennek köszönhették volna.
És ebben a pillanatban - amikor fáradt volt, dühös és gondolatai kicsit elkalandoztak a közvetlen feladatról - észrevette, hogy ott áll előttük Csökkentett Árak.
Kétségtelenül ő volt. Az úton állt, és körözött a zseblámpájával. Mellette egy autó, a tetején kék villogóval.
A többiek is meglátták.
- Csökkentett Árak! - nyögött föl Gurder. - Megelőzött minket!
- Gyorsítsunk - mondta komoran Angalo.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Masklin.
- Megnézzük, erősebb-e a lámpája egy teherautónál - mormolta Angalo.
- Azt nem tehetjük! Nem lehet teherautóval humanóknak hajtani!
- Ez Csökkentett Árak! Nem humanó!
- Igaza van - csatlakozott Grimma. - TE mondtad, hogy most már ne álljunk meg többet!
Masklin odaugrott, és megrántotta az egyik kormányzsinórt. Az utolsó pillanatban kikerülték Csökkentett Árakat, aki leejtette a zseblámpáját, és meglepő gyorsasággal a sövénybe vetődött. A teherautó háta nekicsattant az autónak, aztán ismét Angalo vette kézbe az irányítást, és nagyjából egyenesen folytatták útjukat.
- Ezt nem kellett volna - mondta sértődötten. - Teljesen helyénvaló nekimenni Csökkentett Áraknak. Nem, Gurder?
- Hát, öö - mondta Gurder, és zavartan Masklinra nézett. - Tulajdonképpen nem vagyok biztos benne, hogy ez Csökkentett Árak volt. Először is neki sötétebb a ruhája. Meg aztán az az autó a villogóval...
- Igen, de ennek is olyan ellenzős sapkája és lámpája volt!
A teherautó az út menti töltésnek vágódott, majd néhány földrög kíséretében visszatáncolt a sávjába.
- Egyébként is ezeket a dolgokat már magunk mögött hagytuk - tette hozzá Angalo elégedett hangon. - Arnold Testv. (al. 1905)-öt otthagytuk az Áruházban. Odakint nincs szükségünk ilyesmire.
Ugyan elég nagy zaj volt a fülkében, Angalo szavai egyfajta csöndet váltottak ki.
- Ez az igazság - védekezett Angalo. - Dorcas is így gondolja. Meg egy csomó fiatal mana.
- Majd meglátjuk - mondta Gurder. - Mindazonáltal én úgy gondolom, ha Arnold Testv. (al. 1905) valahol is létezett, akkor mindenhol kell léteznie.
- Ezt meg hogy érted?
- Magam sem tudom pontosan. Gondolkoznom kell rajta.
Angalo horkantott.
- Hát akkor gondolkozz. De én nem hiszek benne. Már nem számít. Kedvezményes Vásár sújtson le rám, ha nincs igazam.
Masklin egy kék fényt vett észre a szeme sarkaíból. A teherautón több tükör is volt, s bár az egyik eltört, a másik meghajlott, nagyjából használhatóak maradtak. A fény a teherautó mögül jött.
- Akárki is az, követ minket - jegyezte meg halkan Masklin.
- És már megint az a nénó, nénó - mondta Gurder.
- Azt hiszem - folytatta Masklin -, nem ártana letérnünk az útról.
Angalo jobbra-balra tekingetett.
- Túl sok a bokor.
- Úgy értettem, egy másik útra. Meg tudod oldani?
- Tíz-négy. Nem gond. Hé, ez előzni akar! A szemét! Hopp!
A teherautó kissé arrébb ugrott.
- Bárcsak ki tudnánk nyitni az ablakot. Az egyik sofőr, akit megfigyeltem, integetett és kiabált, ha dudáltak mögötte. Azt hiszem, ilyenkor ezt kell csinálni. - Magasra lendítette a kezét, és fölkiáltott: - Mennyélcsaktee!
- Ez nem érdekes - csillapítgatta Masklin. - Csak keressünk egy kisebb utat. Mindjárt jövök.
Lemászott a függőlétrán Dorcasékhoz. Pillanatnyilag nem sok dolguk volt, csak a kormánybrigádoknak kellett egy keveset kormányozniuk, és folyamatosan nyomták a gyorspedált. A legtöbb mana pihenni próbált. Szórványos üdvrivalgással fogadták Masklint.
Dorcas magában üldögélt, és egy papírra firkálgatott.
- Á, te vagy az - köszöntötte Masklint. - Most már minden rendben? Nincs semmi, aminek nekimehetnénk?
- Valaki követ, és meg akar állítani minket.
- Egy másik teherautó?
- Egy autó, azt hiszem. Humanók ülnek benne.
Dorcas megvakarta az állát.
- És mit csináljak vele?
- Amikor azt akartad, hogy ne tudjon elindulni a teherautó, elvágtad valamivel a drótokat.
- Fogóval. Mi van vele?
- Nálad van?
- Ó, igen. De két mana kell hozzá, ha használni akarjuk.
- Akkor szükségem lesz egy társra - közölte Masklin, és elmondta Dorcasnak a tervét.
Az öreg mana egyfajta csodálattal nézett rá, majd megrázta a fejét.
- Képtelenség. Nem lesz elég időnk. De az ötlet nagyszerű.
- De sokkal gyorsabbak vagyunk a humanóknál! Simán megcsináljuk, és visszaérünk a teherautóhoz, mire észbekapnak!
- Hmm. - Gonosz mosoly terült el Dorcas arcán.
- Akkor jössz?
- Igen. Öö, nem hiszem, hogy azok, akik még nem jártak az Áruházon kívül, képesek lennének segíteni.
Dorcas ásítva állt föl.
- Úgyis ki akarom próbálni ezt a „friss levegőt”. Azt mondják, nagyon kellemes.
Ha lettek volna nézők a közelben, egy őrült tempóban száguldó teherautót láttak volna - ködbe burkolózó tájban, a sövénysorok között.
Azt gondolhatták volna: milyen furcsa jármű, sok minden hiányzik róla, például az egyik reflektor, egy lökhárító, s az egyik oldalán alig maradt festék, ugyanakkor sok mindent összegyűjtött, például néhány ágat, és több horpadás van rajta, mint egy hullámlemezen.
Azon is eltöprenghettek volna, vajon miért lóg egy Vigyázat! Útepítés tábla a kilincsen.
És az végképp meglepte volna őket, hogy miért állt meg.
A mögötte haladó rendőrautó már sokkal feltűnőbben fékezett, hatalmas kavics- és porfelhőt kavarva. A benne ülő két rendőr szinte kiesett belőle, majd a teherautóhoz rohantak és föltépték az ajtót.
Ha az említett nézők beszéltek volna humanóul, ezt hallották volna: „- Oké, öreg, mára vége a műsornak - majd pedig: - Hova tűnt? Itt csak egy csomó madzag van! - Aztán egy másik hang: - Biztos kipattant, és most meg akar lépni a mezőn keresztül.”
Eközben, és mialatt a rendőrök a sövényben keresgéltek és zseblámpáikkal a ködbe világítottak, a nézők talán észrevették volna azt a két aprócska alakot, akik a teherautó hátától a rendőrautó alá siettek. Gyorsan mozogtak, mint az egerek, és akárcsak az egereknek, nagyon magas és cincogó volt a hangjuk.
Egy fogót cipeltek magukkal.
Néhány másodperccel később már vissza is szaladtak a teherautóhoz, ami szinte azon nyomban elindult.
A rendőrök kiabálni kezdtek, és visszafutottak a kocsijukhoz. Ám utóbbi, ahelyett, hogy beindult volna, csak berregett és berregett a ködös éjszakában.
Egy idő után az egyik rendőr kiszállt, és fölnyitotta a motorháztetőt.
Miközben a teherautó megmaradt hátsó lámpájának fénye lassan eltűnt a ködben, a rendőr letérdelt, benyúlt az autó alá, és előhúzott egy köteg gondosan elvágott kábelt...
Ezt látták volna a nézők. Valójában csak néhány tehén tartózkodott a közelben, és ők semmit sem értettek az egészből.
Talán itt majdnem vége is a történetnek.
Néhány nappal később a várostól néhány kilométernyire megtalálták a teherautót egy árokban. Ami ennél sokkal érdekesebb: az akkumulátortól kezdve a drótokon és izzókon keresztül egészen a kapcsolókig mindent kiszereltek belőle. A rádiót is.
A vezetőfülkét zsinórok hálózták be keresztül-kasul.

 

 

XIV.

XV. És a manák szólottak, mondván: Íme az új Otthonunk. Itt élünk majd örökkön-örökké.
XVI. És az Odakinti nem szólt semmit.

Részlet A Manák könyvéből,
Vészkijárat, 4. fejezet, XV-XVI. vsz.

 

Egy kőfejtő volt. A manák ezt onnan tudták, hogy a kapun rozsdás tábla lógott az alábbi felirattal: Kőfejtő. Veszélyes! Belépni tilos!
Akkor találtak rá, amikor vadul menekültek a mezőn keresztül. Szerencséjük volt - Angalo szerint. Arnold Testv. (al. 1905) segített rajtuk Gurder szerint.
Fölösleges lenne elmesélni, hogyan rendezkedtek be, találták meg a lerobbant épületeket, fedezték fel a barlangokat és kőrakásokat, űzték el a patkányokat. Ez viszonylag könnyen ment. Sokkal nehezebb volt meggyőzni az idős manákat, hogy menjenek ki a szabadba; sokkal jobban érezték magukat, ha tetőt láttak a fejük fölött. Morkie Nagyi hasznosnak bizonyult a kérdésben. Kiment, és a többieknek nézniük kellett, ahogy bátran állja a borzalmas Friss Levegőt.
Mellesleg az Áruházból hozott élelem sem tartott örökké. Éhesek voltak, és odakint a mezőn nyulak rohangáltak. És találtak némi zöldséget is. Persze nem volt olyan szép és tiszta, amilyennek Arnold Testv. (al. 1905) szándéka szerint lennie kellett volna, hanem csak úgy benn volt a földben. Emiatt többen panaszkodtak. A közeli mezőn megjelenő vakondtúrások csak a kísérleti krumplibánya maradványai voltak...
Néhány rossz élmény után a rókák megtanulták, hogy jobb, ha tisztes távolban maradnak.
És aztán Dorcas fölfedezte az elektromosságot. Drótokban futott egy dobozba az egyik elhagyott barakkban. Ahhoz, hogy a közelébe férkőzzenek, és közben életben maradjanak, majdnem annyi tervet kellett készíteniük, mint a Nagy Utazáshoz, valamint sok seprűnyélre és gumikesztyűre volt szükségük.
Hosszas gondolkodás után Masklin odatolta az Izét az egyik villanydrót közelébe. Az Izé felvillantott ugyan néhány fénypontot, de néma maradt. Masklin érezte, hogy figyel. Szinte hallotta, ahogy figyel.
Aztán betette a fal egyik repedésébe. Volt egy olyan homályos érzése, hogy még nem jött el az az idő, amikor újra használhatja az Izét. Minél tovább pihentetjük, gondolta, annál többet kell foglalkoznunk azzal, hogy mit akarunk. Szerelte volna egyszer úgy elővenni, hogy azt mondhassa neki: „Látod, ezt értük el kizárólag a magunk erejéből.”
Gurder kiókumlálta, hogy valahol Kínában lehetnek.
És a tél után beköszöntött a tavasz, azután pedig eljött a nyár...
De Masklin érezte, hogy ezzel még nincs vége. A köveken ült a kőfejtő fölött. Őrségben volt. Biztos, ami biztos alapon mindig tartottak őrséget. A Masklin melletti kő alatt egy kapcsolót helyeztek el, - Dorcas találmánya - ami, egy drót segítségével egy izzót működtetett az egyik barakk alatt. Masklin ígéretet kapott arra is, hogy hamarosan kiépítik a rádióösszeköttetést. A „hamarosan” szinte bármikor bekövetkezhetett, mivel Dorcasnak már voltak tanítványai. Rengeteg időt töltöttek az egyik rozoga barakkban, rengeteg drót társaságában, és mindannyian nagyon komolynak látszottak.
Az őrszolgálat meglehetősen népszerű feladatnak számított, legalábbis amikor sütött a nap. Most már tényleg ez volt az otthonuk. A manák berendezkedtek, megtöltötték a zugokat, tervezgettek és terjeszkedtek; kezdték magukénak érezni a helyet.
Különösen Bobo. Az első nap eltűnt és amikor ismét megjelent, mocskos volt és büszke, mivel ő volt a kőfejtő patkányainak főnöke és egy fészekalja patkánycsemete atyja. Talán ez lehetett az oka, hogy a patkányok és a manák jól megfértek. Udvariasan kerülték és nem fogyasztották el egymást.
Ők sokkal inkább idetartoznak, mint mi, gondolta Masklin. Nem ez a mi igazi otthonunk. Ez a hely a humanóké. Egy időre megfeledkeztek róla, de egy napon eszükbe jut. Akkor visszatérnek, és nekünk mennünk kell. Nekünk mindig mennünk kell. Mindig a nagy világon belül akarjuk fölépíteni a mi kis világunkat. Valaha minden a miénk volt, most pedig örülhetünk, ha egy kis zugban meghúzhatjuk magunkat.
Lenézett az alatta elterülő kőfejtőre. Látta Grimma távoli alakját, ahogy a napon olvasni tanított néhány fiatal manát.
Ez jó dolog volt. Tudta ugyan, hogy ő soha nem fog tökéletesen olvasni, de a kölyköknek elég könnyen ment.
Azonban akadtak gondok. Például az egykori Osztályok családjaival. Itt nem voltak Osztályok, amiken uralkodhattak volna, és rengeteget veszekedtek. Mindig hajbakaptak valamin, és mindannyian tőle várták, hogy döntsön a vitás kérdésekben. Masklin úgy érezte, a manák csak akkor képesek összefogni, ha valami lefoglalja a gondolataikat...
A Holdon is túl, mondta valamikor az Izé. A csillagokon éltetek.
Masklin hanyatt dőlt, és a méheket hallgatta. Egy napon visszamegyünk. Megtaláljuk a módját, hogy feljussunk arra a nagy égi hajóra, és visszamegyünk. De még nem. Addig még sok feladat vár ránk, és az lesz a legnehezebb, hogy megértessem az emberekkel. Valahányszor följebb megyünk egy lépcsőfokkal, lepihenünk, és azt hisszük, hogy elértük a lépcső tetejét, és azonnal veszekedni kezdünk.
Ugyanakkor már az is valami, hogy tudunk a lépcsőről.
Onnan, ahol ült, mérföldekre ellátott a földeken. Például láthatta a repülőteret.
Meglehetősen ijesztő volt, amikor az első repülőgép elrepült fölöttük, de néhány mana fölismerte őket azoknak a könyveknek a képei alapján, amiket olvastak, és kiderült, hogy ezek csak valami teherautószerűségek, melyek az égen közlekednek.
Masklin senkinek nem mondta meg, miért tartja fontosnak, hogy többet tudjanak a repülőtérről. Tisztában volt vele, hogy néhányan sejtik, mit akarhat, de túl sok dolguk volt ahhoz, hogy mélyebben elgondolkodjanak rajta.
Óvatosan vezette elő az ötletet. Csak annyit mondott, hogy nem árt, ha minden eshetőségre felkészülve minél jobban megismerik ezt a világot. Sikerült úgy előadnia, hogy senki nem kérdezte meg, milyen eshetőségekre gondol. Egyébként is, nyugodtan nélkülözhettek néhány manát, és az idő is jó volt.
Maga vezette oda a manák csapatát. Az út egy hétig tartott, de harmincan voltak, és semmi baj nem történt. Még egy országutat is keresztezniük kellett, de találtak egy borzok számára épített alagutat, és a szembejövő borz visszafordult és elszaladt, amint meglátta őket. A rossz hír - mint például néhány felfegyverzett mana megjelenése - gyorsan terjed.
Aztán megtalálták a drótkerítést, fölmásztak rá, és órákon át figyelték a le- és fölszálló repülőgépeket.
Masklin, mint régebben is egyszer-kétszer, érezte, hogy amit itt lát, valamiért nagyon fontos. A gépek hatalmasnak és félelmetesnek tűntek, de valaha ugyanezt gondolta a teherautókról is. Csak meg kell ismerni őket. Ha már tudjuk a nevét, akkor könnyebben bánhatunk vele, mintha csak egy kapcsoló lenne a kezünkben. Egy napon még hasznosak lehetnek. Egy napon a manáknak szükségük lehet rájuk.
Hogy megtegyék a következő lépést.
Vicces módon, nagyon optimista volt ebben a kérdésben. Egyszer az a csodálatos érzése támadt, hogy bár gyakran vitatkoznak és veszekednek, sok mindent elrontanak és átesnek egymáson, de mégis sikerülni fog. Mert Dorcas is figyelte a repülőket a drótkerítésbe csimpaszkodva, és a szemén látszott, hogy számítgat. És Masklin azt kérdezte tőle:
- Tegyük fel - persze csak a játék kedvéért -, hogy el kellene lopnunk egy ilyet... szerinted képesek lennénk rá?
És Dorcas elgondolkozva vakargatta az állát.
- Nem lehet túl nehéz vezetni őket - felelt, majd szélesen elmosolyodott. - Csak három kerekük van.

 

(Folytatása következik)