Korongvilág - 8
Terry Pratchett
ŐRSÉG! ŐRSÉG!

(Tartalom)

 

 

Ajánlás

 

Hívhatják őket Palotaőrségnek, Városi Milíciának, vagy Járőrnek. Akármi legyen is az elnevezésük, rendeltetésük bármely hősies fantasy műben ugyanaz: körülbelül a Harmadik Fejezet táján (vagy amikor úgy tíz perce megy már a film) berontanak a szobába, egyesével rátámadnak a hősre, és lemészárolják őket. Soha senki nem kérdezi meg tőlük, hogy akarják-e.
Ezt a könyvet ezeknek a derék fickóknak ajánlom.
Valamint Mike Hanisonnak, Mary Gentle-nek, Neil Gaimannek és az összes többieknek, akik támogatták és kinevették a K-tér fogalmát; nagy kár, hogy sosem használtuk a Puha Fedelű Schrödiger Könyvet...

 

 

Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.
Itt hevernek...
Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a...
...szunnyadóban.
És bár az általuk elfoglalt tér nem olyan, mint a normális tér, azért szorosan összezsúfolódnak. Nincs olyan négyzethüvelyk, amit ne töltene be egy karom, egy mancs, egy pikkely, egy farok vége, ezért az összbenyomás olyan, mint azoké a trükkös rajzoké, és a szemgolyód végül rádöbben, hogy az egyes sárkányok közti tér valójában egy másik sárkány.
Esetleg emlékeztethetnek téged egy doboz szardíniára, már ha azt gondolod, hogy a szardíniák óriásiak és pikkelyesek és büszkék és önteltek.
És, föltehetőleg, valahol akad egy konzervnyitó.

 

Egy teljesen más térben, Ankh-Morporkban, a városok legvénebbikében és legnagyobbikában és legmocskosabbikában, épp kora reggel volt. Gyéren szemerkélt a szürke égből, központozva a folyó felől érkező s az utcákon kígyózó ködöt. Különböző fajta patkányok jártak el éjszakai ügyeikben. Az éjjel nedves leple alatt orgyilkosok orgyilkoltak, tolvajok tolvajkodtak, ledérek lopkodtak a tolongásban, és így tovább.
És Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból lassan végigimbolygott az utcán, puhán belerogyott a csatornába az út szélén az Őrszoba mellett, s ott feküdt, miközben fölötte fura, fényből készült betűk sercegtek a nedvességben s változtattak színt...
A város azeggy, azeggy, azeggy hogyhíjják. Izé. Nő. Avolt az. Nő. Virágzó, ősöreg, évszázados. Bepaliz téged, hagyja, hogy izébe, szerelembe ess vele, aztán úgy kirúg, hogy a, a, azizéd. Izé, nem ér földet. Ujj. Talp. Láb. Lábad se éri a földet. Ezt teszi veled a bestia. Ő egy... olyan izé, t'odmi, hölgykutya. Nőstény. Tyúk. Szuka. És aztán meggyűlölöd őt, és pont amikor azt hiszed, kiverted már a, ki a... te, te akármidből, akkor kitárja hatalmas, dübörgő, rohadt szívét és kibillent téged az egyen, egyen, egyen, izé. Súlyodból. Aha. Úbbizony. Sose tudod, hol állsz. Fekszel. Az egyetlen, amiben biztos vagy, hogy nem engedheted el. Mert, mert ő a tiéd, másod sincs, még a kanálisában se...

 

Nedves sötétség leplezte a Láthatatlan Egyetemnek, a varázslóság legrangosabb iskolájának, tiszteletreméltó épületeit. Csak fakó oktarin pislákolás látszott az új Nagyenergiájú Mágia Épület apró ablakaiból, ahol az éles elmék a világegyetem szövedékét fürkészték, akár tetszett neki, akár nem.
És persze égett a fény a Könyvtárban is.
A Könyvtár a mágikus szövegek multiverzumszerte legnagyobb gyűjteménye. Az okkult tanok köteteinek ezrei terhelik polcait.
Azt beszélik, hogy mivel a hatalmas mágiamennyiségek komolyan eltorzítják a földi világot, a Könyvtár nincs alávetve a téridő általános törvényeinek. Azt mondják, hogy végtelenül folytatódik. Úgy hírlik, hogy napokig bolyonghatsz a távoli polcok közt, hogy arrafelé valahol a tudományos kutatók elveszett törzsei tanyáznak, hogy az elfeledett falfülkékben különös dolgok settenkednek és más, még náluk is furább dolgokra leselkednek. [1]
Távolabbi köteteket kereső, előrelátó diákok gondot fordítottak arra, hogy krétanyomokat hagyjanak a polcokon, amikor egyre mélyebbre kószáltak a dohos sötétbe, és megkérték barátaik, hogy induljanak fölkutatásukra, amennyiben nem kerülnének elő vacsorára.
És, mert a varázst csak kevéssé lehet megkötni, maguk a Könyvtári könyvek többek puszta rostpépnél és papírnál.
Nyersmágia sercegett gerincükből, ártalmatlanul földelve magát a rézrudakba, amiket pont ezért szögeztek oda minden egyes polcra. Kék tűz halvány csipkézete kúszta be a könyvespolcokat és egy hang hallatszott, amolyan papírszerű zizegés, olyasmi, amit kelthetne egy éjszakára elült seregélytelep. Az éj csöndjében a könyvek egymással beszélgettek.
Valaki lármás horkolása is hallatszott.
A polcokról sugárzó fény nem annyira megvilágította, mint inkább hangsúlyozta a sötétséget, ám lila villózásában egy esetleges megfigyelő épp hogy ráismerhetett volna egy ősöreg és ütött-kopott íróasztalra, pont a központi kupola alatt.
A horkolás ez alól érkezett, ahol egy rongyos pokrócdarab épp csak eltakarta azt, ami egy halom homokzsáknak látszott, ám valójában egy felnőtt hím orangután volt.
Ő a Könyvtáros.
Mostanra már nem sokan tettek megjegyzést arra, hogy emberszabású majom. Átváltozását egy mágikus baleset okozta – állandó eshetőség ott, ahol ilyen sok nagy erejű könyvet tartanak együtt –, és általában úgy tartották, hogy könnyen megúszta. Elvégre, alapjában véve ugyanaz az alakja. És engedélyezték neki, hogy megtartsa az állását, amiben amúgy is jeleskedett, bár az „engedélyezték” nem a legmegfelelőbb szó. Az a mód, ahogy képes volt fölhúzni a fölső ajkát, hogy előtárjon rengeteg, hihetetlenül sárga fogat, többet, mint amennyit az Egyetemi Tanács valaha is látott bármely szájban, valamiképp biztosította, hogy a dolog soha ne kerüljön igazán szóba.
De most újabb nesz hallatszott, az ajtó nyikorogva nyílásának idegen zaja. Lábak csusszantak a padlón s tűntek el az összebújó polcok közt A könyvek méltatlankodva sutyorogtak, és némelyik nagyobbacska grimoire láncait csörgette.
A Könyvtáros aludt tovább, álomba ringatta az eső susogása.
Kanálisa ölelésében, fél mérfölddel arrébb, Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból kinyitotta száját és nótára fakadt.

 

Most egy feketébe öltözött alak surrant kapualjból kapualjba bukva az éjféli utcákon, s elért egy komor és félelmetes bejárathoz. Nincs az a kapu, ami erőfeszítés nélkül lehetne ennyire zord, ez nyilvánvaló. Úgy nézett ki, mintha az építészt behívatták volna, hogy különleges utasításokat kapjon. Valami vészjóslót akarunk sötét tölgyfából, mondták neki. Szóval tegyél egy visszatetsző vízköpőszerűt a kapuboltozat fölé, adj neki becsapódást, olyat, mint egy óriás lépésének hangja, és tedd világossá bárki számára, de tényleg, hogy ez nem az a fajta ajtó, ami bimbamozni kezd, amikor megnyomod a csöngőt.
Az alak bonyolult kódot kopogott el a sötét asztalosmunkán. Kinyílt egy aprócska, rácsos kukucskáló és kilesett egy gyanakvó szem.
– „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben” – mondta a látogató, megpróbálva kicsavarni az esővizet a köntöséből.
– „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan férfiakhoz” – intonálta egy hang a rács másik oldalán.
– „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya” – riposztozta a csöpögő alak.
– „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan magas”.
– „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.”
– „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak” – jelentette ki a hang az ajtó mögött.
Csönd támadt, amit csak az eső neszezése tört meg. Aztán a látogató megszólalt:
– Mi?
– „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak”.
Újabb, hosszabb csönd követte ezt. Aztán a nedves alak azt mondta:
– Biztos vagy benne, hogy nem a rosszul épített torony remeg rémesen a lepke közeledésétől?
– Ugyan, dehogy! Paszulyleves, az jön. Sajnálom.
Az eső kérlelhetetlenül sziszegett a zavart némaságban.
– És mi van a bekalickázott bálnával? – érdeklődött az elázott látogató, megkísérelve a bepréselődést a rettenetes bejárat kínálta csekély menedékbe.
– Mi van vele?
– Hát, ha mindenáron tudni akarod, nem szabadna semmit se tudnia a tátongó mélységről.
– Ó, a bekalickázott bálna! Akkor te az Ében Éj Megvilágosult Hittestvéreit keresed. Három ajtóval arrébb.
– Akkor ti kik vagytok?
– Mi Ee Felvilágosult és Ősi Felebarátai vagyunk.
– Azt hittem, ti odaát találkoztok a Szirup utcában – jegyezte meg kicsivel később a vizes fickó.
– Aha. Hát. Tudod, hogy van ez. A lombfűrész klub bérli a termet keddenként. Volt egy kis kavarodás.
– Á! Mindegy, azért köszi.
– Szívesen. – A kukucskáló csattanva bezárult.
A köntösbe burkolt alak egy pillanatig rámeredt, aztán továbbtocsogott az utcán. Valóban volt ott egy másik bejárat Az építő nem vette a faradságot, hogy különösebben megváltoztassa a dizájnt.
Bekopogott. A kis, rácsos tolóablak oldalra száguldott.
– Igen?
– Figyelj, „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben”, rendben?
– „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan férfiakhoz”.
– „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya”, oké?
– „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan magas”.
– „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.” Itt kinn zuhog az eső. Tudsz róla, igaz?
– Igen – felelte a hang, annak tónusában, aki igenis tud róla, viszont nem áll benne.
A látogató fölsóhajtott.
– „A bekalickázott bálna semmit sem tud a tátongó mélységről” – folytatta. – Ha ettől boldogabb vagy.
– „A rosszul épített torony rémesen remeg a lepke közeledésétől”.
Az esdeklő megmarkolta az ablak rácsát fölhúzta magát és azt sziszegte: – És most engedj be! Teljesen átáztam.
Újabb nedves csönd támadt.
– Az a mélység... tátongót mondtál vagy tántorgót?
– Tátongót mondtam. Tátongó mélység. Amiatt, hogy mély, érted? Én vagyok az, Enyvesujj Testvér.
– Én úgy hallottam, hogy tántorgót mondtál – firtatta a láthatatlan portás óvatosan.
– Figyelj, akarod az átkozott könyvet vagy nem? Nem kell ezt végigcsináljam. Lehetnék otthon is, az ágyamban.
– Biztos vagy benne, hogy tátongó volt?
– Na, ide hallgass, én aztán piszok jól tudom, hogy milyen mély a rohadt mélység – mondta sürgetően Enyvesujj Testvér. – Már akkor is tudtam, amikor te még csak egy nyavalyás neofita voltál. És most kinyitod már végre ezt az ajtót?
– Hát... na, jó.
Az elhúzott reteszek hangja hallatszott. Aztán a hang azt mondta: – Megkérhetnélek, hogy taszíts egyet rajta? A Tudás Kapuja, Amelyen Tudatlanok Nem Léphetnek Át valami szörnyen beragad nedves időben.
Enyvesujj Testvér nekivetette vállát, beljebb erőltette, bepréselte magát, csúnyán nézett Portás Testvérre, és besietett.
A többiek már várták a Belső Szentélyben, körben álltak az olyan emberek szégyenlősségével, akik nincsenek hozzászokva baljóslatú, csuklyás, fekete köntösök viseléséhez. A Legfőbb Nagymester odabiccentett neki.
– Enyvesujj Testvér, ugye?
– Igen, Legfőbb Nagymester.
– Megszerezted, aminek megszerzésére elküldtünk?
Enyvesujj Testvér előhúzott egy csomagot a köntöse alól.
– Pont ott volt, ahol mondtam, hogy lesz – válaszolta – Semmi gond.
– Remek munka, Enyvesujj Testvér.
– Köszönöm, Legfőbb Nagymester.
A Legfőbb Nagymester koppintott kalapácsával, hogy magára irányítsa a figyelmet. A teremben tartózkodók körszerűségbe csoszogtak.
– Megnyitom a Megvilágosult Hittestvérek Egyetlen és Legfőbb Páholyának ülését – zengte. – Be van-é a Tudás Kapuja szorosan zárva az eretnekek és nemtudók elől?
– Totál beragadt – felelte Portás Testvér. – A nedvesség miatt. Jövő héten majd elhozom a gyalum és hamarost...
– Rendben van, rendben van – csattant föl a Legfőbb Nagymester zsémbesen. – Egy sima igen is elég lett volna. Megrajzoltatott-é a hármas kör helyesen és igazul? Itt vagyon-é mindenki, aki Itt Vagyon? És nagyon jól teszi minden nemtudó, ha nincs itt, mert el lészen vive eme helyről és csankja fölhasíttatik, karingója a négy szélbe vettetik, tágyéka számos horoggal széttépetik, és herkentyűje lándzsára tűzetik igen, most meg mi van?
– Elnézést, Megvilágosult Hittestvéreket mondott?
A Legfőbb Nagymester rámeredt a föltartott kezű, társtalan alakra.
– Úgy van, a Megvilágosult Hittestvérek, a szent tudás őrizői oly hosszú ideje, hogy emberemlékezet sem...
– Múlt február óta – vágott közbe Portás Testvér segítőkészen. A Legfőbb Nagymester úgy érezte, hogy Portás Testvér valójában sose fogta föl a dolog lényegét.
– Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat – mondta az aggodalmas alak. – Sajnálom, téves társaság. Biztos rossz helyen fordultam be. Máris megyek, ha nem haragszanak...
– És herkentyűje lándzsára tűzetik – ismételte el a Legfőbb Nagymester nyomatékkal, a háttérben nedves, fajellegű zajokkal, ahogy Portás Testvér megpróbálta kinyitni a félelmetes ajtót – Készen vagyunk nagyjából? Akadnak-é további nemtudók, akik történetesen beugrottak ide, útban valahova máshova? – tette hozzá kesernyés szarkazmussal. – Rendben. Pompás. Annyira örülök. Föltételezem, túlzás lenne megkérdezni, hogy a Négy Őrtornyot elfoglalták-e? Ó, remek. És vette-e valaki a fáradságot hogy a Szentség Nadrágszárát meggyóntassa? Ó, szóval te megtetted. Alaposan? Ellenőrizni fogom, tudod... na, rendben van. És az ablakokat rögzítették-e az Értelem Vörös Béklyóival, ősi előírás szerint? Jól van. Akkor most talán folytathatjuk.
Annak a kissé bosszús küllemével, aki végigfuttatta ujját a legfelső polcon menyénél s várakozása ellenére ragyogó tisztának találta, a Legfőbb Nagymester folytatta.
Micsoda bagázs, mondta magának. Teszetosza banda, akikkel egyetlen másik titkos társaság se érintkezne, még az Autoritás tíz láb hosszú Jogara útján se. Az a fajta, amelyik kificamítja az ujjait még a legegyszerűbb titkos kézfogással is.
Mindazonáltal olyan inkompetensek, akik a siker lehetőségével kecsegtetnek. Hadd szerezze meg a többi társaság a szakavatottakat, a reménykedőket a becsvágyókat, az elbizakodottakat. Ő begyűjti a siránkozó sértődötteket, azokat akik tele vannak kicsinyes rosszindulattal és nehezteléssel, azokat akik tudják, hogy sokra vitték volna, ha csak egyszer is lehetőséget kaptak volna rá. Adjátok nekem azokat akikben a méreg és a bosszúszomj áradása elé gátat emelt az alkalmatlanság és a silány paranoia vékony fala.
Meg az ostobaságé. Mindnyájan letették az esküt, gondolta, de egyetlen lélek sem firtatta, hogy mi az a herkentyű.
– Hittestvéreim – mondta. – Ma éjjel nagy fontosságú ügyeket fogunk megvitatni. Ankh-Morpork megfelelő kormányzása, sőt, mi több, tényleges jövője nyugszik a mi kezünkben.
Mind közelebb hajoltak. A Legfőbb Nagymester érezni kezdte a hatalom ismerős izgalmát. Csüggtek a szavain. Ezért az érzésért érdemes átkozottul nevetséges leplekbe bújni.
– Nem tudjuk-e mindnyájan jól, hogy a város korrupt férfiak rabságában van, akik kövérre dagadnak ebül szerzett jószágaikon, miközben a jobb embereket háttérbe szorítják és tulajdonképpen szolgaságba kényszerítik?
– De bizony tudjuk! – válaszolta Portás Testvér szenvedélyesen, amikor elég idő telt el, hogy ezt lefordítsák fejükben. – Csak a múlt héten, odale' a Pékek Céhébe', megpróbáltam kimutatni Kricsli mesternek, hogy...
Nem szempillantással, mert a Legfőbb Nagymester gondoskodott róla, hogy a Hittestvérek csuklyái misztikus sötétbe burkolják arcukat, de azért sikerült neki elhallgattatnia Portás Testvért a puszta fölháborodott némaság által.
– Ám ez nem vala mindig imigyen – folytatta a Legfőbb Nagymester. – Valaha aranykorban éltünk, amikor azokat, akik méltóak valának az irányításra és tiszteletre illendően megjutalmazák. Olyan kor, amikor Ankh-Morpork nem csupán nagy város volt, hanem nagyszerű. A lovagiasság kora. Olyan kor, amikor... igen, Őrtorony Testvér?
Egy testes alak leengedte a kezét – Arról beszél kegyelmed, amikor királyaink voltak?
– Bravó, Testvérem – felelte a Legfőbb Nagymester kissé bosszúsan az értelem szokatlan megnyilvánulásától. – És...
– De azt már sok száz évvel ezelőtt elintézték – jegyzete meg Őrtorony Testvér. – Nem volt valami nagy csata, vagy valami? És azóta csak uralkodó lordjaink vannak, mint a Patrícius.
– Igen. Pompás, Őrtorony Testvér!
– Nincsen több király, ez az, amit megpróbáltam kimutatni – mondta segítőkészen Őrtorony Testvér.
– Ahogy Őrtorony Testvér mondja, a családfa...
– Az adta a nyomravezető jelet, hogy kegyelmed lovagiasságról beszélt – magyarázta Őrtorony Testvér.
– Valóban, és...
– Az együtt jár a királyokkal, a lovagiasság – fűzte a szót Őrtorony Testvér boldogan. – Meg a lovagok is. És akkoriban volt nekik az a...
– Azonban – vágott közbe a Legfőbb Nagymester élesen – egyáltalán nem lehetetlen, hogy Ankh királyainak családfája nem pusztult ki annyira, mint eleddig hitték, és hogy még most is létezik egyenes ági ivadék. Kutatásaim az ősi tekercsek közt imigyen jelzik.
Várakozásteljesen hátradőlt. Azonban nem érte el azt a hatást, amire számított. Valószínűleg sikeresen megbirkóznak a „eleddiggel”, gondolta, de határt kellett volna szabjak az „ivadéknál”.
Őrtorony Testvér megint föltette a kezét.
– Igen?
– Azt mondja kegyelmed, hogy van valamiféle örököse a trónnak, aki valahol létezik? – kérdezte Őrtorony Testvér.
– Igen, lehetséges, hogy így van.
– Aha. Azt szokják csinálni, tudja – jelentette ki Őrtorony Testvér jól értesülten. – Állandóan ez történik. Olvashatni róla. Sarjuk, úgy hívják őket. Örökké távoli vadonokban settenkednek, nemzedékről nemzedékre továbbadják a titkos kardot és anyajegyet és így tovább. Aztán pont mikor a királyságnak szüksége lesz rájuk, fölbukkannak és kirúgják a bitorlókat, akik történetesen a közelbe' vannak. És akkor általános örömujjongás tör ki.
A Legfőbb Nagymester érezte, hogy leesik az álla. Nem hitte volna, hogy ennyire könnyű lesz.
– Igen, rendbe' – szólalt meg az alak, akit a Legfőbb Nagymester Vakoló Testvérként ismert – És akkor mi van? Mondjuk azt hogy fölbukkan egy sarjú, odamegy a Patríciushoz és aszongya „Hé, én vagyok a király, itt az anyajegy szabvány szerint és most húzz a búsba!”. Mi lesz akkor vele? A várható élethossza úgy két perc lesz, az lesz vele.
– Nem figyeltél – intette le Őrtorony Testvér. – Az a fő, hogy a sarjúnak akkor kell érkeznie, amikor a királyság veszélybe kerül, nem igaz? Akkor mindenki láthassa, érted? Aztán a vállán viszi a palotába a nép, kézrátevéssel meggyógyít néhány fickót, ad fél szabadnapot mindenkinek, kioszt némi kincset és máris, hogy úgy mondjam, Bob a bácsikád.
– Feleségül kell vegyen egy királykisasszonyt is – egészítette ki Portás Testvér. – Annak következtében, hogy ő egy kondás.
Mindenki ránézett.
– Ki mondta, hogy kondás kell legyen? – tudakolta Őrtorony Testvér. – Sose mondtam, hogy kondás lenne. Mi ez az egész kondás ügy?
– De igaza van – jelentette ki Vakoló Testvér. – Általában valami kondás vagy erdőkerülő vagy hasonló, már a tipikus sarjú. Ahhoz van köze, hogy hogyhíjjákba' van. Kognitóba'. Úgy kell látszódjon, tudod, hogy alacsony származású.
– Nincs semmi különös az alacsony származásba' – állította egy nagyon kis termetű hittestvér, aki látszólag semmi másból nem állt, csak egy kicsiny, sétáló fekete köntösből bűzös lehelettel. – Nekem rengeteg alacsony származásom van. Az én családomban a kondásság flancos melónak számít.
– De a te családodban nem folyik királyi vér, Reterátbúvár Testvér – mutatta ki az érvelés hibáját Vakoló Testvér.
– Lehet, hogy igen – duzzogta Reterátbúvár Testvér.
– Na jó – mondta Őrtorony Testvér vonakodva. – Végül is méltányos. Ám a lényeges pillanatban, tudod, az igazi királyok hátralebbentik palástjuk és aszongyák „Ím!” és az ő jellemző királyiasságuk átragyog.
– Pontosan hogyan? – firtatta Portás Testvér.
– ...lehet nekünk királyi vérünk – motyogta Reterátbúvár Testvér. – Nincs ahhoz joga senkinek se, hogy aszongya, nekem nem lehet királyi v...
– Nézd, csak átragyog, oké? Az ember rögtön tudhassa, amikor meglátja.
– De előtte még meg kell mentsék a királyságot – szögezte le Vakoló Testvér.
– Ó, hát persze – értett egyet Őrtorony Testvér. – Az a fő dolog, az bizony.
– Na, és mitől?
– ...ugyanannyi jogom van, mint bárkinek, hogy lehessen nekem királyi vérem...
– A Patríciustól? – sugallta Portás Testvér.
Őrtorony Testvér, váratlanul a királyi fenségek szokásainak szaktekintélyeként, megrázta a fejét.
– Nem t'om, hogy a Patrícius fenyegetés-e, valójában – mondta. – Mint olyan, nem mondhatni tipikus zsarnoknak. Nem olyan rossz, mint némelyik másik, akik uralkodtak itt. Úgy értem, igazából ő nem nyom el.
– Engem állandóan elnyomnak – szögezte le Portás Testvér. – Kricsli mester, akinél dolgozok, reggel, délbe', este elnyom, kiabál velem, meg minden. És a nőszemély a zöldségboltba', hát ő egyfolytában elnyom engemet.
– Úgy van! – helyeselt Vakoló Testvér. – A háziuram valami szörnyen elnyom engem. Dörömböl az ajtón és folyton a lakbért követeli, amivel állítólag tartozok, ami tiszta hazugság. És a szomszédaim egész éjjel elnyomnak. Mondtam nekik, egész nap dolgozok, az embernek kell valamikor egy kis idő, hogy megtanuljon tubán játszani. Ez aztán az elnyomás, pontosan az. Ha én nem nyögök elnyomók sarka alatt, akkor senki se.
– Hát, ha így vesszük... – szólalt meg Őrtorony Testvér vontatottan –, szerintem a sógorom egész idő alatt elnyom engem azzal, hogy van neki az az új lova meg bricskája, amit fogott és megvett. Nekem bezzeg nincs. Úgy értem, hol ebben az igazság? Fogadok, hogy egy király nem hagyná, hogy az ilyen elnyomás folytatódjon, az embereket elnyomja a feleségük azzal, hogy miért nincs nekünk is egy új kocsink, mint a mi Rudinknak, meg ilyesmikkel.
A Legfőbb Nagymester kissé szédelegve hallgatta mindezt. Olyan volt, mintha tudott volna a lavinákhoz hasonló dolgok létezéséről, de még csak álmában se gondolta volna, hogy ha egy apró hógolyót ejt a hegy tetejére, az ilyen döbbenetes eredményhez vezet. Szinte egyáltalán nem is kell majd őket noszogassa.
– Fogadok, hogy egy királynak lenne mit mondania a háziurakról – jelentette ki Vakoló Testvér.
– És törvényen kívülre helyezné azokat, akiknek hivalkodó kocsija van – tódította Őrtorony Testvér. – Valószínűleg amúgy is lopott pénzen vették, énszerintem.
– Azt hiszem – szólt a Legfőbb Nagymester, kissé megcsavarva a dolgot –, hogy egy bölcs király csak azokat helyezné törvényen kívülre, akik, azt mondhatni, nem méltóak a hivalkodó kocsira.
A társalgásban elmélkedő csönd támadt, ahogy az összegyűlt Hittestvérek gondolatban fölosztották a világegyetemet méltóakra és nem méltóakra, s elhelyezték magukat a helyes oldalon.
– Az éppenséggel méltányos lenne – ismerte el lassacskán Őrtorony Testvér. – De igazából Vakoló Testvérnek igaza van. Nem tudom elképzelni, hogy egy sarjú kinyilváníccsa végzetét csak azért, mert Portás Testvér azt hiszi, hogy a nőszemély a zöldségboltban fura pillantásokat vet rá. Nem akartalak megbántani.
– És csal a mérésnél is a piszok! – egészítette ki Portás Testvér. – És...
– Igen, igen, igen – mondta a Legfőbb Nagymester. – Valóban, Ankh-Morpork helyesen gondolkodó népe az elnyomás sarka alatt nyög. Azonban egy király ennél jóval drámaibb körülmények között fedi föl magát. Mint a háború, példának okáért.
A dolgok jól mentek. Bizonyos, ugye, hogy minden önközpontú hülyeségük ellenére egyikük elég értelmes lesz, hogy megtegye a javaslatot?
– Volt valami vén jóslat vagy ilyesmi – állította Vakoló Testvér. – A nagyapám mondta nekem. – A szeme megüvegesedett a drámai visszaemlékezés erőfeszítésétől. – „Biza, a király eljövend Törvényt és Igazságot szolgáltatva, és mást sem ismer, csak az Igazat, és a Népet Védelmezi és Szolgálja a Kardjával.” Nem kell így bámulnotok rám, nem én találtam ki.
– Ó, mi mind ismerjük ezt. És az aztán piszok jó lenne, mi? – tudakolta Őrtorony Testvér. – Úgy értem, mit csinál, belovagol a Törvénnyel meg Igazsággal és így tovább, mint az Apokralipszis Négy Lovasa? Szia, mindenki – cincogta –, én vagyok a király, és az ott Igazság, amint a lovát itatja. Nem valami gyakorlatias, nem? De nem ám. Az ember nem bízhat ósdi legendákba'.
– Mért ne? – érdeklődött Reterátbúvár Testvér zabosan.
– Mer' legendásak, azér'. Ebből tudhassad – válaszolta Őrtorony Testvér.
– Az alvó királykisasszonyos az jó – jelentette ki Vakoló Testvér. – Csakis egy király tudja fölébreszteni.
– Ne legyél hülye! – mondta szigorúan Őrtorony Testvér. – Nekünk nincs királyunk, szóval nem is lehet királykisasszonyunk. Magától értetődik.
– Na persze, a régi időkben könnyű volt – mesélte boldogan Portás Testvér.
– Mért?
– Mer' csak meg kellett öljön egy sárkányt.
A Legfőbb Nagymester összecsapta kezét s néma fohászt küldött bármely istenhez, aki történetesen épp odahallgat. Igaza volt ezekkel a fickókkal kapcsolatban. Előbb vagy utóbb zavaros kis elméjük odaviszi őket, ahova szeretnéd, hogy eljussanak.
– Milyen érdekes elképzelés! – trillázta.
– Nem működne – morgott Őrtorony Testvér nyakasán. – Mos' már nincsenek nagy sárkányok.
– Lehetnének.
A Legfőbb Nagymester megreccsentette ujjízületeit.
– Hogy mondta kegyelmed?
– Azt mondtam, lehetnének.
Őrtorony Testvér csuklyája mélyéről ideges kacagás hangzott föl.
– Mi, valódiak? Óriási nagy pikkelyekkel meg szárnyakkal?
– Igen.
– Olyan lehelettel, mint a nagyolvasztó?
– Igen.
– Olyan hatalmas körömizékkel a lábukon?
– Karmok? Ó, igen. Annyi, amennyit csak akarsz.
– Hogy érti kegyelmed azt, hogy annyi, amennyit csak akarok?
– Bízom benne, hogy ez nem igényel magyarázatot, Őrtorony Testvér. Ha szeretnél sárkányt, lesz sárkányod. Idehozhatsz egy sárkányt. Most. A városba.
– Én?
– Ti mind. Úgy értem, mi – felelte a Legfőbb Nagymester.
Őrtorony Testvér habozott. – Nos, nem is tudom, hogy az igazán jó öt...
– És az minden parancsotoknak engedelmeskedni fog.
Ez elhallgattatta őket. Ez megállította őket. Ez úgy pottyant görényszerű, kicsiny tudatuk elé, mint húskolonc a gyepmestertelepre.
– Meg tudná ezt kegyelmed ismételni? – kérte megfontoltan Vakoló Testvér.
– Irányíthatjátok. Elvégeztethettek vele bármit amit csak akartok.
– Mi? Egy igazi sárkány?
A Legfőbb Nagymester szeme forgott csuklyája elvonultságában.
– Igen, egy igazi. Nem a pöttöm háziállat, a mocsári sárkány. Az eredeti jószág.
– De azt hittem, hogy az, tudja... mittosz.
A Legfőbb Nagymester előrehajolt.
– Azok mitikusak voltak s egyben valóságosak – jelentette ki hangosan. – Egyszerre hullám és részecske.
– Hát ez nekem magas – mondta Vakoló Testvér.
– Akkor majd demonstrálom. A könyvet, légy szíves, Enyvesujj Testvér. Köszönöm. Hittestvéreim, el kell mondjam nektek, hogy amikor kiálltam az oktatást a Titkos Mesterek által...
– A kik által, Legfőbb Nagymester? – kérdezte Vakoló Testvér.
– Mér' nem figyelsz oda? Sose figyelsz. Azt mondta, a Titkos Mesterek! – dühöngött Őrtorony Testvér. – Tudod, a tiszteletre méltó bölcsek, akik valami hegyen laknak és titokban ők kormányoznak mindent és megtanították neki azt az összes tant meg mindent, és tűzön járnak meg amit akarsz. Múlt héten mesélte. És ő maj' meg fog minket tanítani, ugye, meg fog, Legfőbb Nagymester? – fejezte be szolgalelkűen.
– Ó, a Titkos Mesterek – bólogatott Vakoló Testvér. – Elnézést. Ettől a misztikus kapucnitól van. Elnézést. Titkos. Már emlékszem.
De amikor majd én uralom a várost, mondta magában a Legfőbb Nagymester, semmi ilyesmit nem fogok eltűrni. Új titkos társaságot fogok alakítani éles eszű és intelligens férfiakból, bár persze nem túl intelligensekből, nem túl intelligensekből. És majd megdöntjük a hideg zsarnokot és megnyitjuk a felvilágosodás és testvériesség és humanizmus új korszakát és Ankh-Morpork utópiává válik és az olyan fickókat, mint Vakoló Testvér, lassú tűzön fogjuk megpirítani, ha bármi beleszólásom is lesz a dolgokba, márpedig lesz. És a herkentyűjét is! [2]
– Amikor én, mint mondtam vala, kiálltam a Titkos Mesterek oktatását... – folytatta.
– Akkor volt az, hogy azt mondták kegyelmednek, hogy rizspapíron kell járnia, ugye? – jegyezte meg Őrtorony Testvér csevegő stílusban. – Mindig is azt gondoltam, hogy az a legjobb rész benne. Azóta mindig leszedem a mandulás csókok aljáról. Tényleg döbbenetes. Minden gond nélkül tudok rajta járni. Ez is mutassa, hogy mit tesz, ha az ember rendes titkos társaságba jár, abbiza.
És amikor majd a serpenyőben sül, gondolta a Legfőbb Nagymester, Vakoló Testvér nem lesz egyedül.
– Lépteid a felvilágosodás útján mindnyájunknak jó példával szolgálnak, Őrtorony Testvér – hazudta. – Ám ha folytathatnám... a rengeteg titok között...
– Egyenest a Lét Szívéből – szólt közbe Őrtorony Testvér jóváhagyólag.
– ...a Lét, ahogy Őrtorony Testvér mondja. Szívéből, akadt a nemes sárkányok jelenlegi tartózkodási helye is. Az a hit, hogy kihaltak, teljességgel téves. Egyszerűen csak találtak egy új evolúciós niche-t. És onnan ide lehet őket idézni. Ez a könyv... – meglengette – ...határozott útmutatást ad.
– Benne van egy könyvbe'? – érdeklődött Vakoló Testvér.
– Nem közönséges könyv. Ez az egyetlen példány. Évekbe telt, míg nyomára akadtam – válaszolta a Legfőbb Nagymester. – Ez a sárkánytan nagy tudósának, Tubal de Malachitnak kézírása. A saját kézírása. Mindenféle méretű sárkányt megidézett. És ti is megtehetitek.
Újabb hosszú, feszengő csönd támadt.
– Ümm – mondta Portás Testvér.
– Tudjátok, szerintem egy kicsit úgy hangzik, mint a... varázslás – közölte Őrtorony Testvér annak ideges tónusában, aki rájött, melyik csésze alatt rejlik a borsószem, de nem szeretné kimondani. – Úgy értem, nem kívánom megkérdőjelezni kegyelmed legfőbb bölcsessegzetét meg minden, de... nos... tudja... varázslás...
A hangja elfúlt.
– Aha – értett egyet nyugtalanul Vakoló Testvér.
– Mer', ööö, a varázslók, érti, ugye – szólt Enyvesujj Testvér. – Kegyelmed valószínű nem tuggya ezt, miután odafönn randizott a tiszteletre méltó pemetékkel a hegyen, de az itteni varázslók úgy esnek az embernek, mint egy tonna tégla, ha elkapják, hogy ilyesmit csinál.
– Demarkáció, úgy híjják – tódította Vakoló Testvér. – Azaz én nem megyek és babrálok a kauzalitás rejtélyes, összevonódott hogyhíjjákjaival és ők meg nem vakolnak.
– Nem értem, mi a probléma – közölte a Legfőbb Nagymester. Valójában túlontúl jól értette. Ez volt az utolsó gát. Átsegíti apró kis elméjük rajta, s utána markában az egész világ. Elképesztően unintelligens önzésük mindeddig nem hagyta őt cserben, bizonyára most sem fogja...
A Hittestvérek feszengve csoszogtak. Aztán Reterátbúvár Testvér szólalt meg:
– Huh. Varázslók. Ugyan mit tudnak ők a kemény melóról?
A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett. Ah...
A kicsinyes neheztelés hangulata észrevehetően sűrűsödött.
– Semmit, és ez tény – jelentette ki Enyvesujj Testvér. – Csak mászkálnak mindenfele magasra emelt orral, túl jók az olyanoknak, mint mink. Szoktam látni őket, amikor még az Egyetemen dolgoztam. Az ülepük mérföldszéles, én mondom! Szerintetek, rajta lehetne kapni őket, hogy becsületes munkát végeznek?
– Úgy érted, mint például a tolvajlás? – firtatta Őrtorony Testvér, aki sosem rajongott Enyvesujj Testvérért valami nagyon.
– Na persze, aszongyák neked – folytatta Enyvesujj Testvér, hangsúlyosan figyelmen kívül hagyva a megjegyzést –, hogy nem szabad mindenfelé varázsoljál, amiatt, hogy csak ők tudják, hogyan ne zavarják meg az egyetemes harmóniát meg miegymást. Nagy baromság, az én véleményem szerint.
– Háá-át – mondta Vakoló Testvér –, nem is t'om. Úgy értem, ha rosszul állítod össze a keveréket, akkor csak lesz egy csomó nedves vakolat a bokád körül. De ha rosszul varázsolsz egy kicsit, azt mondják, szörnyű izék jönnek elő a lambériából és alaposan eltángálnak téged.
– Aha, de azt a varázslók mondják – jegyezte meg Őrtorony Testvér elgondolkozva. – Sose állhattam őket jómagam, az igazat szólva. Lehet ám, hogy megértettek valami jó dolgot és csak nem akarják, hogy mink többiek is rájöjjünk. Végül is, csak kézlengetés meg kántálás az egész.
A Hittestvérek fontolóra vették mindezt. Könnyen hihetően hangzott. Ha ők leltek volna rá valami jó dologra, ők tuti nem akarnák, hogy bárki más is befurakodjon.
A Legfőbb Nagymester úgy döntött, hogy eljött az idő.
– Akkor hát megegyeztünk, hittestvéreim? Készen álltok, hogy varázslást gyakoroljunk?
– Ó, gyakorlás – sóhajtott föl Vakoló Testvér megkönnyebbülten. – Egyáltalán nem bánom a gyakorlást. Addig, amíg nem kell valóban csináljuk...
A Legfőbb Nagymester ököllel verte a könyvet.
– Úgy értem, hogy valódi varázslatokat végezzünk! Visszahelyezzük a várost a helyes útra! Megidézzünk egy sárkányt! – kiabálta.
Mindnyájan hátraléptek. Aztán Portás Testvér így szólt: – És akkor, ha meglesz nekünk ez a sárkány, a törvényes király föl fog bukkanni, csak úgy?
– Igen! – nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.
– Ezt értem – mondta Őrtorony Testvér támogatólag. – Magától értetődik. A sors, na meg a végzet gnómikus működése miatt.
Pillanatnyi habozás után a csuklyák általános bólogatásba kezdtek. Csak Vakoló Testvér tűnt némileg boldogtalannak.
– Háá-áát – jegyezte meg. – Nem fog elhatalmasodni rajtunk, ugye?
– Biztosíthatlak, Vakoló Testvér, hogy akkor hagyod abba, amikor csak akarod – felelte a Legfőbb Nagymester mézesmázosan.
– Hát... na, jó – egyezett bele a vonakodó Testvér. – De csak egy kicsit! Ide tudjuk hozni elég hosszan ahhoz, hogy leégessen, például, egy elnyomó zöldségboltot?
Ah...
Nyert. Újra lesznek sárkányok. És megint lesz király. Nem olyan, mint a régi királyok. Olyan király, aki azt teszi, amit mondanak neki.
– Ez – jelentette ki a Legfőbb Nagymester – azon múlik, hogy mekkora segítséget tudtok nyújtani. Kezdetnek szükségünk lesz bármiféle varázstárgyra, amit csak ide tudtok hozni...
Nem lenne jó ötlet, ha engedné, hogy meglássák, hogy a de Malachit könyv hátsó fele elszenesedett csomó. Nyilvánvaló, hogy a fickó nem volt elég rátermett.
Ő majd sokkal jobban fogja csinálni. És egyáltalán senki sem lesz képes megállítani.
Vihar jött...

 

Azt beszélik, az istenek szabályosan játszanak a halandók életével. De hogy miféle játszmákat és miért, a tényleges parasztok személyazonosságát, hogy mi a játék, és mik a szabályok – ki tudja?
Legjobb, ha nem is találgatjuk.
Vihar jött...
És hatost dobott.

 

És most egy kis időre vonuljunk vissza Ankh-Morpork csöpögő utcáiról, pásztázzunk át a Korong reggeli ködén, és állítsuk újra be a fókuszt, rá egy fiatalemberre, aki a városba igyekszik egy jelentősebb hajózási útvonalba sodródó jéghegy szándékának minden nyíltságával, őszinteségével és ártatlanságával.
A fiatalembert Muroknak hívják. Nem a haja miatt, amit apja, a Higiénia végett, mindig rövidre vág. Hanem az alakja folytán.
Ami az a fajta elvékonyodó forma, amit egy fiú tiszta életmóddal, egészséges táplálkozással és teli tüdővel sűrűn beszippantott jó hegyi levegővel szerez. Amikor megfeszíti vállizmait, először más izmoknak kell elhúzódnia útjukból.
Valamint egy kardot is hordoz, amit rejtélyes körülmények között adtak neki. Roppant rejtélyes körülmények között. Ezért aztán meglepetést keltő, hogy valami nagyon nem várt jellegzetessége van ennek a kardnak. Nem varázslatos. Nincs neve. Amikor forgatod, nem teszel szert a hatalom érzetére, csak hólyagokra; az ember azt hihetne, ez olyan kard, amit olyan sokat használtak, hogy megszűnt bármi más lenni a kardság kvintesszenciáján kívül, azaz egy hosszú fémdarab nagyon éles éllel. És egyáltalán nincs ráírva mindenütt valamilyen végzetes rendeltetés.
Ami azt illeti, voltaképpen páratlan a maga nemében.

 

Vihar jött.
A város csatornái halkan bugyogtak, ahogy az éjszaka törmelékei elsodródtak, egyes esetekben erőtlenül tiltakozva.
Amikor odaért Kadar kapitány fekvő alakjához, a víz kettévált s két áramlatban folyta körbe. Kadar kinyitotta szemét. Egy pillanatig üres békét érzett, mielőtt kotrólapátként megütötték az emlékek.
Rossz nap volt a tegnapi az Őrség számára. Először is, ott volt Herbert Csank temetése. Szegény öreg Csank. Megszegte a csendőrök egyik alapvető szabályát. Nem az a fajta szabály volt, amit bárki olyan, mint Csank, kétszer megszeghet. És így leeresztették az elázott földbe, koporsóján dobolt az eső, s senki más nem volt ott, hogy meggyászolja az egész város legmegvetettebb embercsoportján, az Éjjeli Őrjárat három túlélőjén kívül. Kolon főtörzsőrmester könnyezett is. Szegény öreg Csank.
Szegény öreg Kadar, gondolta Kadar.
Szegény öreg Kadar itt, a kanálisban. Bár ez az, ahonnan elindult Szegény öreg Kadar, akinek víz örvénylik a mellvértje alatt. Szegény öreg Kadar nézi, ahogy a csatorna tartalmának többi része elszivárog mellette. Valószínű, hogy még szegény öreg Csanknak is szebb látványban van most része, gondolta.
Lásukcsak... a temetés után lelépett és lerészegedett. Nem, nem is részeg lett, másik szó, a vége „bb”. Részegebb, az lesz az. Mer' az egész világ kicsavarodott és elferdült, mint a torzított üveg, csak akkor élesedik vissza, ha a pohár fenekén át nézel rá.
Ez most valami más, mi is az?
Á, igen. Éjjel. Ideje szolgálatba állni. Bár Csanknak már nem. Kell szerezni egy új fickót. Egy új fickó amúgy is jön, nem igaz? Valami pór egy porfészekből. Írt levelet. Valami pók a részegből...
Kadar föladta és visszazuhant. A kanális folytatta az örvénylést.
Fölötte a világító betűk sisteregtek és reszkettek az esőben.

 

Nem pusztán a friss hegyi levegő juttatta Murokot hatalmas testalkatához. A fölnövekedés egy törpék működtette aranybányában meg a csillék fölvonszolása a felszínre napi tizenkét órás műszakban tuti, hogy szintén hozzájárult.
A fiú meggörnyedve járt. Ezt az okozta, hogy törpék működtette aranybányában nőtt föl, akik azt gondolták, hogy öt láb pont jó magasság a plafonnak.
Mindig is tudta, hogy ő más. Először is, sokkal lehorzsoltabb. Aztán egy nap az apja odajött hozzá, vagyis inkább a derekához, és megmondta neki, hogy valójában ő nem, pedig mindig is úgy hitte, törpe.
Rettenetes dolog csaknem tizenhat évesnek lenni és rossz fajba tartozni.
– Nem szerettük volna elmondani korábban, fiam – közölte az apja. – Tudod, azt hittük, hogy majd kinövöd.
– Mit növök ki? – kérdezte Murok.
– A növést. De most anyád azt gondolja, azaz, mi mindketten azt gondoljuk, ideje, hogy elmenj a saját fajtád közé. Úgy értem, az nem rendes dolog, itt tartani téged bezárva anélkül, hogy lenne veled egymagas társaságod. – Az apja egy meglazult szegecset csavargatott a sisakján, biztos jeleként idegességének. – Ööö – tette hozzá.
– De ti vagytok az én fajtám! – jelentette ki Murok kétségbeesve.
– Egy bizonyos értelemben igen – válaszolta az apja. – Egy másik értelemben, ami sokkal pontosabb és szabatosabb értelem, nem. Értsd meg, ez attól a genetika dologtól van. Szóval esetleg nagyon jó ötlet lenne, ha elmennél és világot látnál.
– Mi, végleg?
– Ó, dehogy! Nem. Természetesen nem. Gyere vissza látogatóba, amikor csak akarsz. De, nos, egy magadkorú legény, leragadva itt lenn... Nem helyes. Tudod. Úgy értem. Nem vagy már gyerek. Az idő nagy részében a térdeden kell csúszkálj, meg minden. Ez nem helyes.
– Hát akkor melyik az én fajtám? – firtatta összezavarodva Murok.
A vén törpe nagy levegőt vett. – Ember vagy – szögezte le.
– Mi, mint Mr. Kencefici? – Mr. Kencefici hetente egyszer fölhajtott ökrösszekerével a hegyre, hogy különféle holmikat cseréljen aranyra. – A Nagy Népből való?
– Hat láb magas vagy, fiam. Ő meg csak öt. – A törpe újra megtekerte a laza szegecset. – Látod, hogy állnak a dolgok.
– Igen, de... de talán csak magas vagyok a magasságomhoz képest – mondta kétségbeesetten Murok. – Végül is, ha lehetnek alacsony emberek, miért ne lehetnének magas törpék?
Az apja barátságosan megveregette fia térdének hátulját.
– Szembe kell nézz a tényekkel, fiam! Sokkal otthonosabban fogod érezni magad a felszínen. A véredben van. És a tető se olyan alacsony. – Nem fogod tudni állandóan kiütni magad az égen, mondta magában.
– Várjunk csak! – kiáltott föl Murok, s becsületes homloka ráncokba gyűrődött a gondolkodás erőfeszítésétől. – Te törpe vagy, nem igaz? És a mami is törpe. Szóval én is törpe kell legyek. Az élet megmásíthatatlan ténye.
A törpe fölsóhajtott. Azt remélte, hogy majd lassan közelíti meg ezt, esetleg néhány hónap leforgása alatt, valahogy tapintatosan közli vele a hírt, de erre már nem volt idő többé.
– Ülj le, fiam! – mondta. Murok leült.
– Lényeg az – kezdte az öreg szerencsétlenül, amikor a fiú nagy, becsületes képe egy kicsit közelebb került az övéhez –, hogy egy nap az erdőben találtunk téged. Ott totyogtál közel az egyik ösvényhez... ümm. – A laza szegecs nyikorgott. A király tovább hazardírozott.
– Lényeg az, tudod... ott voltak azok a szekerek. Lángokban, úgy is mondhatnánk. Meg halottak. Ümm, igen. Rendkívül halott emberek. A banditák miatt. Az a tél nagyon kemény tél volt, mindenféle népség jött a hegyekbe... Szóval persze befogadtunk téged, és aztán, nos, hosszú volt a tél, ahogy már mondtam, és anyád megszokott téged, és, hát, sose jutottunk hozzá, hogy megkérjük Mr. Kenceficit, járjon utána. Hát ennyi az egész szőröstül-bőröstül.
Murok viszonylag nyugodtan fogadta mindezt főképp azért, mert szinte semmit sem értett belőle. Ráadásul, legjobb tudomása szerint az, hogy totyogva találnak rád az erdőben, a gyermekáldás szokásos módja. A törpéket nem tekintik elég idősnek ahhoz, hogy elmagyarázzák nekik [3] a műszaki eljárásokat amíg el nem érik a kamaszkort [4]
– Rendben van, apu – mondta és lehajolt olyan mélyre, hogy egy szintbe kerüljön a törpe fülével. – De tudod, én és... ismered Aranka Kővágót? Ő olyan gyönyörű, a szakálla olyan puha, mint egy, mint egy? egy, egy nagyon puha dolog... jól megértjük egymást és...
– Igen – felelte fagyosan a törpe. – Tudom. Az apja váltott velem egy-két szót. – És az anyja is a te anyáddal, fűzte hozzá magában, s aztán ő váltott velem szót. Rengeteg szót.
Nem mintha nem kedvelnének téged, derék legény vagy és jó munkás, nagyszerű vő lesz belőled. Négy vő, az a gond. És a lány még különben is csak hatvanéves. Ez nem illendő. Nem helyes.
Hallott olyan gyerekekről, akiket farkasok neveltek föl. Eltűnődött, hogy vajon a falkavezérnek kellett-e valaha is ilyen kényes problémát elrendeznie. Talán elvitte a kölyköt valami csöndes tisztásra és azt mondta, Figyelj, fiam, esetleg elmerengtél már, miért nem vagy olyan szőrös, mint mindenki más...
Már megvitatta az ügyet Mr. Kenceficivel. Derék, szolid ember az a Kencefici. Na persze, ismerte az apját is. Meg a nagyapját is, most, hogy jobban belegondol. Az emberek láthatólag nem túl tartósak, valószínűleg attól a rengeteg erőfeszítéstől, hogy olyan magasra kell pumpálják a vért.
– Hát ez tényleg gond, király [5]. Az biztos – mondta az öregember, miközben megosztoztak egy korty pálinkán egy padon a #2-es Tárnán kívül.
– Jelzem, derék gyerek – felelte a király. – Becsületes jellem. Megbízható. Nem kifejezetten lángelme, de ha mondod neki, hogy csináljon meg valamit, nem nyugszik, míg el nem végezte. Engedelmes.
– Levághatná a lábát – javasolta Kencefici.
– Nem a lába az, ami gondot fog okozni – jegyezte meg sötéten a király.
– Á! Na, igen. Nos, abban az esetben, le...
– Nem.
– Nem is – értett egyet Kencefici elgondolkozva. – Hmm. Hát, akkor azt kellene csinálni, hogy egy időre elküldi. Hadd keveredjen emberek közé. – Hátradőlt. – Ami magának itt gondot okoz, király, az egy kacsa – fűzte hozzá sokat tudóan.
– Nem hinném, hogy ezt meg kéne mondjam neki. Úgy áll a dolog, hogy azt sem hajlandó elhinni, hogy ember.
– Úgy értettem, hogy egy csirkék közt fölnövekedett kacsa. Jól ismert tanyaudvari jelenség. Rájön, hogy rohadtul nem tud csipegetni és nem tudja, mi az az úszás. – A király udvariasan hallgatta. A törpék nem foglalkoznak különösebben mezőgazdasággal. – De csak küldje el, hogy lásson egy csomó másik kacsát, engedje, hogy bevizezze a lábát, és többé nem fog jércék után futkosni. És máris, hogy úgy mondjam, Bob a bácsikája.
Kencefici hátradőlt és meglehetősen elégedettnek látszott önmagával.
Ha az életed nagy részét a föld alatt töltöd, nagyon is szó szerint gondolkodó elméd fejlődik ki. A törpék nem tudják, mit kezdjenek a metaforákkal és hasonlatokkal. A szikla kemény, a sötétség sötét. Kezdd el összezavarni az ilyen leírásokat és rögvest nagy bajba kerülsz, ez a törpék mottója. De mivel már kétszáz éve állt szóba emberekkel, a király kifejlesztett egy precíz szellemi eszköztárt, ami csaknem alkalmas is volt az ilyesmik megértésének feladatára.
– Kétségtelenül Erőskarú Bjorn a bácsikám – mutatott rá a tényre meggondoltan.
– Az mindegy.
Szünetet tartottak, mialatt a király mindezt gondos elemzésnek vetette alá.
– Szóval azt mondod – szólalt meg, minden egyes szót mérlegelve –, hogy el kellene küldjük Murokot, hogy kacsa legyen az emberek között, mert Erőskarú Bjorn a bácsikám.
– Rendes gyerek. Bőven akad kilátása egy olyan nagy, erős legénynek, mint ő – jelentette ki Kencefici.
– Hallottam, hogy törpék mennek dolgozni a Nagy Városba – mondta habozva a király. – És pénzt küldenek haza a családjuknak, ami nagyon dicséretes és illő.
– Na, látja! Szerezzen neki egy állást a... a... – Kencefici ihlet után tapogatózott – az Őrségben vagy valahol. Tudja, a dédapám az Őrségben szolgált. Remek állás egy nagydarab fickónak, azt mondta a nagyapám.
– Mi az az Őrség? – kérdezte a király.
– Ó – kezdte Kencefici, annak tétovázásával, akinek családja a legutolsó három nemzedék során nem utazott húsz mérföldnél messzebbre –, ők mindenfelé mászkálnak és gondoskodnak róla, hogy mindenki betartsa a törvényeket és megtegye, amit mondanak neki.
– Ez igen helyénvaló dolog – szögezte le a király, aki, mivel általában ő volt az, aki megmondta, mit tegyenek, nagyon szilárd nézeteket vallott azzal kapcsolatban, hogy mindenki meg is tegye, amit mondanak neki.
– Persze, nem vesznek be akárkit – folytatta Kencefici, emlékei mélyére kotorva.
– Persze hogy nem, ilyen fontos feladatra. Majd írni fogok a királyuknak.
– Nem hiszem, hogy királyuk van – magyarázta Kencefici. – Csak valami pasas, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek.
A törpék királya ezt teljes nyugalommal fogadta. Szerinte ez körülbelül kilencvenhét százalékát jelentette a királykodás meghatározásának.
Murok minden hűhó nélkül fogadta a hírt, ugyanúgy, ahogy az utasításokat a #4-es Tárna újranyitásáról vagy a rönkök fölfűrészeléséről a támfák aládúcolására. Természeténél fogva minden törpe kötelességtudó, komoly, tud írni-olvasni, engedelmes és meggondolt, egyetlen aprócska hibájuk van, a hajlam, hogy egyetlen pohár alkoholtól „Arrrrrrgh!”-t üvöltve rontsanak az ellenségre és lebárdozzák a lábát térdmagasban. Murok nem látott okot arra, hogy más legyen. El fog menni abba a városba – akármi is legyen az –, és férfit faragtat magából.
Csak a legkiválóbbakat veszik be, korábban azt mondta Kencefici. Egy őr kitűnő harcos kell legyen, meg tiszta, gondolatban, szóban és cselekedetben. Ősi anekdotakincse mélyéről az öregember előhalászta a történeteket holdvilágos űzőcskékről a háztetőkön, meg szörnyű összecsapásokról a gonosztevőkkel, amiket dédapja természetesen megnyert, dacára az ellen erős számbeli fölényének.
Murok el kellett ismerje, hogy ez jobban hangzik, mint a bányászás.
Némi fontolgatás után a király levelet írt Ankh-Morpork uralkodójának, tisztelettudóan érdeklődve, vajon szóba jöhetne-e, hogy Murok állást kapjon a város legkiválóbbjai közt.
Abban a bányában ritkán íródott levél. Leállt a munka és az egész klán körbeült tiszteletteljes némaságban, miközben a király tolla sercegett a pergamenen. A nagynénjét fölküldte Kenceficihez, hogy már elnézést kérünk, de nem látna-e esetleg lehetőséget egy kevéske viasz nélkülözésére. A nővérét leküldte a faluba, hogy megkérdezze Mistress Beléndeket, hogy kell abbahagyni az ajánlólevél írását.
Hónapok teltek el.
És aztán megérkezett a válasz. Eléggé piszkos volt, mivel a postát a Kostetőn általában odanyomták annak a kezébe, aki többé-kevésbé a helyes irányba tartott, valamint meglehetősen rövid is. Minden teketóriázás nélkül közölte, hogy Murok kérelmét elfogadták és azonnal jelentkezzék szolgálatra.
– Csak így? – kérdezte. – Azt hittem, lesznek vizsgák meg izék. Hogy lássák, megfelelek-e.
– A fiam vagy – felelte a király. – Tudod, ezt is megírtam nekik. Magától értetődik, hogy meg fogsz felelni. Valószínűleg tiszti matériából gyúrtak.
Előhúzott egy zsákot a trónja alól, kotorászott benne, és megajándékozta Murokot egy fémdarabbal, inkább kard, mint fűrész, de épp csak.
– Ez esetleg jogosan a tiéd – mesélte. – Amikor megtaláltuk a... szekereket, ez volt ott egyedül. Tudod, a banditák. Csak magunk között... – közelebb intette Murokot –, megkértünk egy boszorkányt, hogy nézze meg. Arra az esetre, ha varázskard. De nem az. Azt mondta, hogy ez a legvarázstalanabb kard, amit valaha is látott. Általában egy kicsit varázslatosak, annak okán, hogy olyasmijük van, mint a mágnesesség, azt hiszem. Viszont egész jól ki van egyensúlyozva.
Átnyújtotta.
Aztán tovább kotorászott. – Meg aztán itt van ez is. – Föltartott egy inget – Meg fog óvni téged.
Murok óvatosan kézbe vette. A kostetői birkák gyapjából készült, aminek melegsége és puhasága a disznósörtéével vetekszik. A legendás törpetrikók egyike volt, azoké az atlétáké, amikhez sarokvasak szükségeltetnek.
– Mitől fog megóvni engem? – tudakolta.
– A megfázástól és így tovább – válaszolta a király. – Anyád azt mondja, hogy viselned kell. És, ööö... erről jut eszembe. Mr. Kencefici azt mondta, szeretné, ha beugranál hozzá, mikor leballagsz a hegyről. Van valamije a számodra.
Az apja és az anyja kikísérték, és addig integettek, míg látták. Aranka nem. Ez igazán fura. Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy kerüli őt.
Murok fogta a kardot, hátára lendítette, szendvicsek és tiszta alsónemű a hátizsákjában, és a világ, többé-kevésbé, a lába előtt. A zsebébe tette a híres levelet a Patríciustól, a férfitól, aki Ankh-Morpork nagy és remek városát uralja.
Legalábbis az anyja így utalt rá. Határozottan volt a tetején egy fontosnak látszó címerpajzs, de az aláírás valami ilyesminek tűnt: „Farka Kacskaringó, titk., pp” [6].
Mégis, ha voltaképpen nem is maga a Patrícius írta alá, bizonyára olyasvalaki írta, aki neki dolgozik. Valószínűleg a Patrícius legalább tud a levélről. Nagyjában-egészében. Esetleg nem erről a levélről, de valószínűleg általánosságban tud a levelek létezéséről.
Murok állhatatosan legyalogolt a hegyi ösvényeken, megzavarva a dongók felhőit. Némi idő elteltével kihúzta kardját és kísérleti döféseket tett a bűnös fatönkök és az aprócsalán törvénytelen csoportosulásai irányába.
Kencefici kunyhója előtt üldögélt, és száraz gombát fűzött föl egy zsinegre.
– Szia, Murok! – köszöntötte és mutatta az utat befelé. – Alig várod már, hogy a városba érj?
Murok ezt illő módon fontolóra vette.
– Nem – válaszolta.
– Meggondoltad magad, mi?
– Nem. Csak mentem – felelte őszintén Murok. – Nem nagyon gondoltam semmire.
– Apád odaadta a kardot neked, ugye? – kérdezte Kencefici, egy rossz szagú polcon kotorászva.
– Igen. Meg egy gyapjúatlétát, hogy megóvjon a megfázástól.
– Á! Igen, nagyon nyirkos tud lenni odalenn, legalábbis úgy hallottam. Védelem. Az nagyon fontos – megfordult és drámaian hozzátette. – Ez a dédnagyapámé volt.
Az ez egy fura, bizonytalanul félgömb alakú eszköz volt, amit szíjak öveztek.
– Ez afféle parittya? – tudakolta Murok, miután udvarias csöndben megszemlélte.
Kencefici megmondta neki, hogy micsoda.
– Pőc, úgy mint a hal? A póc? – értetlenkedett Murok teljesen megzavarodva.
– Nem. A harchoz van – motyogta Kencefici. – Állandóan viselned kell! Megóvja a legfontosabb szerved, mondhatni.
Murok fölpróbálta.
– Egy kicsit kicsi, Mr. Kencefici.
– Azért, mert, tudod, nem a fejeden kell hordani.
Kencefici folytatta a magyarázatot Murok növekvő elképedésére és azt követően elborzadására. – A dédapám azt szokta volt mondani – fejezte be Kencefici –, hogy ha ez nem lett volna, én se lennék itt.
– Mit értett ezen?
Kencefici tátogott néhányat – Fogalmam sincs – állította gerinctelenül.
Mindenesetre a szégyenletes holmi most Murok hátizsákjának legalján lapult. A törpéknek nem sok dolga van ilyesmikkel. A rémes óvszer olyan világba nyújtott betekintést, ami idegen volt, akár a hold hátsórésze.
Még egy ajándékot kapott Mr. Kenceficitől, egy kicsiny, ám roppant vaskos könyvet, aminek bőrkötése az évek során elfásult.
Az volt a címe: Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei.
– Ez is a dédpapámhoz tartozott – mondta. – Ez az, amit az Őrségnek tudnia kell. Ismerned kell az összes törvényt – folytatta erényesen – ahhoz, hogy jó tiszt lehess.
Talán Kenceficinek emlékeznie kellett volna, hogy Murok teljes életében még soha senki nem hazudott neki, vagy adott olyan utasítást, amit nem kellett teljesen szó szerint érteni. Murok ünnepélyesen átvette a könyvet. Soha nem merült volna föl benne, hogy ha már tiszt lesz az Őrségben, beérje a jó tisztségnél kevesebbel.
Ötszáz mérföldes út volt, és, meglepő módon, eléggé eseménytelen. Az olyan emberek, akik jóval magasabbak hat lábnál és csaknem ugyanilyen szélesek vállban, gyakran utaznak eseménytelenül. Mindenféle népség ugrik eléjük a sziklák mögül, s aztán ilyesmiket mondanak nekik: „Ó! Bocsánat! Azt hittem, valaki más az!”
Az utazás nagy részét olvasással töltötte.
És most előtte állt Ankh-Morpork.
Egy kissé kiábrándító volt. Magas, fehér, a tájkép fölé ágaskodó tornyokra számított, meg zászlókra. Ankh-Morpork nem ágaskodott. Inkább valahogy lapított, a földhöz tapadva, mintha attól félne, hogy valaki kilopja alóla. Sehol se látszottak lobogók.
A városkapuban őr állt. Legalábbis volt rajta páncéling, és az izé, ami aládúcolta őt, lándzsának tűnt. Őrnek kellett lennie.
Murok tisztelgett neki és átadta a levelet. A férfi egy darabig bámulta.
– Mmm? – szólalt meg végül.
– Azt hiszem, látnom kéne Farka Kacskaringó, titk. pp-t – közölte Murok.
– Mi az a pp? – firtatta gyanakodva az őr.
– Jelentheti, hogy Palotába Prompt? – kérdezte Murok, aki maga is törte ezen a fejét.
– Hát, én nem ismerek semmiféle titkot – válaszolta az őr. – Kadar kapitányt keresd az Éjjeli Őrjáratból!
– És hol van a támaszpontja? – tudakolta udvariasan Murok.
– A napnak ebben a szakában én a Szőlőfürtben próbálkoznék, az Aranyélet utcában – felelte az őr. Jó alaposan szemügyre vette Murokot. – Beállsz az Őrségbe, mi?
– Remélem, hogy méltónak bizonyulok, igen – mondta Murok.
Az őr olyan pillantást vetett rá, amit pontatlanul régimódiként írhatnánk le. Voltaképpen kőkorszaki volt.
– Mit követtél el? – érdeklődött.
– Tessék? – lepődött meg Murok.
– Valamit el kellett követned – magyarázta az őr.
– Az apám írt egy levelet – jelentette be büszkén Murok. – Önként jelentkeztem.
– Ezer ördög és pokol! – ámult az őr.

 

És most újra beköszöntött az éj, s a félelmetes bejárat mögött:
– A Kínzás Kerekei annak rendje s módja szerint forognak? – kérdezte a Legfőbb Nagymester.
A Megvilágosult Hittestvérek odacsoszogtak a körbe.
– Őrtorony Testvér? – érdeklődött a Legfőbb Nagymester.
– Nem az én dolgom a Kínzás Kerekeinek forgatása – motyogta Őrtorony Testvér. – Az a Vakoló Testvér dolga, a Kínzás Kerekeinek forgatása...
– Egy nagy büdös frászt, az én dolgom az Univerzális Vacak Tengelyeinek olajozása – tiltakozott tüzesen Vakoló Testvér. – Mindig aszondod, hogy az én dolgom...
A Legfőbb Nagymester sóhajtott csuklyája mélyén, amikor egy újabb, sokadik vita vette parázs kezdetét. Ebből a troszkából kell majd kikovácsolja a Fölvilágosodás Korát?
– Csak fogjátok be a szátokat, légy szíves! – csattant föl. – Ma éjjel igazából nem lesz szükségünk a Kínzás Kerekeire. Hagyjátok abba, mind a ketten! És most, Hittestvéreim... mind hoztatok varázstárgyakat, ahogy utasítottalak?
Általános mormogás kélt.
– Helyezzétek őket az Idézés Körébe! – parancsolta a Legfőbb Nagymester.
Szánalmas gyűjtemény volt. Hozzatok mágikus tárgyakat, azt mondta nekik. Csak Enyvesujj Testvér mutatott föl valami érdemlegeset. Afféle oltárdísznek látszott, jobb nem kérdezni, honnan. A Legfőbb Nagymester előrelépett és megbökte nagylábujjával a többi cucc egyikét.
– Ez meg – firtatta – mi?
– 'gyamulett – motyogta Reterátbúvár Testvér. – Nagyon hatásos. Vettem egy pacáktól. Garantált. Megvédi az embert a krokodilharapástól.
– Biztos vagy benne, hogy tudod nélkülözni? – tudakolta a Legfőbb Nagymester. Kötelességtudó vihogás hallatszott a többi Hittestvér felől.
– Ebből elég, testvéreim! – vakkantotta a Legfőbb Nagymester megpördülve. – Azt mondtam, hozzatok varázstárgyakat. Nem olcsó bizsukat és szemetet! Jóságos ég, ez a város hemzseg a mágiától! – Lenyúlt. – Mik ezek az izék, az istenek szerelmére?
– Kövek – jelentette ki Vakoló Testvér tétovázva.
– Azt látom. De miért mágikusak?
Vakoló Testvér reszketni kezdett. – Vannak bennük lukak, Legfőbb Nagymester. Mindenki tuggya, hogy a kövek, amikbe' lukak vannak, varázslatosak.
A Legfőbb Nagymester visszasétált helyére a körben. Magasba emelte karját.
– Rendben, remek, oké – nyilatkozta ernyedten. – Ha ez az, ahogy csinálnunk kell, akkor így fogjuk csinálni. Ha egy hat hüvelykes sárkányt kapunk, mind tudni fogjuk, hogy mi az oka. Ugye, Vakoló Testvér? Vakoló Testvér? Elnézést nem hallottam, mit mondtál. Vakoló Testvér?
– Igent mondtam, Legfőbb Nagymester – susogta Vakoló Testvér.
– Nagyszerű. Mindaddig, amíg ezt mindenki világosan megértette. – A Legfőbb Nagymester megfordult és fölkapta a könyvet.
– És most – jelentette be –, amennyiben mindnyájan készen állunk...
– Ümm – Őrtorony Testvér jámborul fölemelte a kezét. – Mire készen, Legfőbb Nagymester?
– A megidézésre, természetesen. Jó ég, azt hittem volna...
– De kegyelmed nem mondta meg, mit kell csináljunk, Legfőbb Nagymester – nyöszörögte Őrtorony Testvér.
A Legfőbb Nagymester tétovázott. Ez teljesen igaz volt, de nem állt szándékában beismerni.
– Na, persze – mondta. – Az nyilvánvaló. Összpontosítanotok kell a figyelmetek. Gondoljatok erősen sárkányokra – fordította le. – Mindnyájan.
– Ez minden, akkor hát? – firtatta Portás Testvér.
– Igen.
– Nem kell nekünk egy misztikus rumbát kántálni vagy valamit?
A Legfőbb Nagymester rámeredt. Portás Testvérnek sikerült olyan dacosnak látszania az elnyomással szemben, amennyire csak egy fekete csuklyás, anonim árnyék annak látszhat. Nem azért csatlakozott egy titkos társasághoz, hogy ne kántáljon misztikus rúnákat. Már alig várta.
– Megteheted, ha akarod – válaszolta a Legfőbb Nagymester. – És most azt akarom, hogy ti... igen, mi az már megint, Reterátbúvár Testvér?
Az alacsony Testvér leengedte a kezét. – Nem tudok egyetlen misztikus rumbát se, Legfőbb Nagymester. Semmi olyat, amit az ember kántálásnak nevezhetne...
– Akkor zümmögd!
Kinyitotta a könyvet.
Korábban eléggé meglepte, hogy az istenfélő hadoválás oldalai és oldalai után, maga a tényleges Megidézés egyetlen rövid mondat. Nem kántálás, nem egy rövidke költemény, hanem pusztán zagyva szótagok csoportosulása. De Malachit azt állította, hogy ezek a valósághullámokban hoznak létre interferenciamintát, de az ostoba vén bolond valószínűleg csak kitalálta az egészet menet közben. Az a baj a varázslókkal, hogy megpróbálnak mindent bonyolultnak feltüntetni. Semmi másra nincs szükséged, csak akaraterőre. És a Hittestvéreknek abból bőven jutott. Alantas gondolkodású és vitriolos akaraterő, igen, talán tele rosszindulattal, de a maga módján épp elég erőteljes...
Ezúttal nem fognak semmi különlegeset megpróbálni. Valami nem szembetűnő helyen...
Körülötte a Hittestvérek kántálták amit az egyes tagok, a maguk tudása szerint, misztikus dolognak tartottak. Az összhatás valójában egész jó lett, már ha nem hallgattál oda a szavakra.
A szavak. Ó, igen...
Lenézett és hangosan kimondta őket.
Semmi sem történt.
Pislogott.
S amikor újra kinyitotta szemét, sötét sikátorban találta magát, a gyomra csupa tűz, és nagyon dühös volt.

 

Ez volt Zebbo Muti, Harmadosztályú Tolvaj, életének talán legrosszabb éjszakája, és semmivel se tette volna boldogabbá, ha tudja, hogy egyben ez lesz az utolsó is. Az eső otthon marasztotta az embereket, jócskán elmaradt a kvótájától, s ezért egy kissé kevésbé volt óvatos, mint egyébként lett volna.
Ankh-Morpork utcáin éjnek idején az óvatosság elengedhetetlen. Nincs olyasmi, hogy mérsékelt óvatosság. Vagy nagyon óvatos vagy, vagy halott. Lehet, hogy még járkálsz és lélegzel, de attól még ugyanúgy halott vagy. Járkálj csak, halálraítélt...
Muti meghallotta az elfojtott hangokat a közeli sikátorból, kicsúsztatta bőrborítású ólmosbotját ingujjából, várt, míg az áldozat csaknem befordult a sarkon, előugrott, így szólt „Affené...” és meghalt.
A lehető legszokatlanabb halálnem volt. Senki más nem halt meg ilyen módon évszázadok óta.
Mögötte a kőfal cseresznyepirosan izzott a hőtől, aztán fokozatosan beolvadt a sötétségbe.
Ő volt az első, aki megpillantotta Ankh-Morpork sárkányát. Azonban csekély vigaszt merített ebből a tudásból, mivelhogy halott volt.
– ...be! – mondta, és testetlenné vált önmaga lenézett a piciny csontszénkupacra, ami, ezt szokatlan fajta bizonyossággal tudta, az, amiből épp most vált testetlenné. Nagyon különös érzés volt saját földi maradványainak látványa. Nem találta annyira elborzasztónak, mint amennyire hitte volna, ha megkérdik, mondjuk, tíz perccel korábban. A ráeszmélést arra, hogy halott vagy, jelentősen enyhíti a tény, hogy tudatára ébredsz, te még mindig ott vagy, hogy rádöbbenhess, halott vagy.
A szemközti sikátor újra üres volt.
– Hát ez nagyon furcsa volt – jegyezte meg Muti.
VALÓBAN RENDKÍVÜL SZOKATLAN.
– Maga is látta? Mi volt ez? – Muti fölnézett az árnyékból kiemelkedő sötét alakra. – És egyáltalán, ki maga? – fűzte hozzá gyanakvóan.
HÁRMAT TALÁLGATHATSZ, szólt a hang.
Muti rámeredt a csuklyás alakra.
– Nahát! – kiáltotta. – Aszittem, hogy a magamfajta fickókér' nem gyün el.
ÉN MINDENKIÉRT ELJÖVÖK.
– Úgy értettem, hogy... nem, izé, személyesen.
NÉHA. KÜLÖNLEGES ALKALMAKKOR.
– Aha. Hát – jelentette ki Muti – ez tényleg az, az tuti! Úgy értem, úgy nézett ki, mint egy kurva sárkány! Mit tehet az ember? Nem számíthat arra, hogy a sarkon túl sárkányra bukkan!
ÉS MOST, HA LENNÉL SZÍVES, ERRE TESSÉK... mutatta a Halál, csontkezét Muti vállára téve.
– Tudja, egy jövendőmondónő egyszer azt mondta nekem, hogy ágyban fogok meghalni, párnák közt, körbevéve gyászoló dédunokáimmal – mesélte Muti s követte az impozáns alakot. – Erről mit gondol, he?
AZT, HOGY TÉVEDETT.
– Egy kurva sárkány – morogta Muti. – És tűzokádó is! Sokat szenvedtem?
NEM. VOLTAKÉPPEN AZONNAL MEGHALTÁL.
– Akkor jó! Nem szívesen gondoltam volna arra, hogy sokat szenvedtem. – Muti körbenézett. – Most mi lesz? – tudakolta.
Mögöttük az eső belemosta az apró fekete hamukupacot a sárba.

 

A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét. A hátán feküdt. Reterátbúvár Testvér épp azon volt, hogy szájból szájba lélegeztesse. Maga a gondolat elég volt ahhoz, hogy bárkit visszarántson a tudatvesztés határáról.
Fölült, megpróbálva lerázni magáról az érzést, hogy sok tonnát nyom és pikkelyek borítják.
– Megtettük – suttogta. – A sárkány! Eljött! Éreztem!
A Hittestvérek egymásra pislogtak.
– Mink semmit se láttunk – közölte Vakoló Testvér.
– Én lehet, hogy láttam valamit – jelentette ki lojálisan Őrtorony Testvér.
– Nem, nem itt – csattant föl a Legfőbb Nagymester. – Aligha akarnátok, hogy itt teremjen, nem igaz? Odakint volt, a városban. Csak egy pár másodpercre...
Odamutatott. – Nézzétek!
A Hittestvérek bűntudatosan megfordultak, minden pillanatban a megtorlás tüzes lángcsóvájára számítva.
A kör közepén a varázstárgyak lágyan szétporladtak. Ahogy figyelték, Reterátbúvár Testvér amulettje épp porrá omlott.
– Kiszáradtak – suttogta Enyvesujj Testvér. – No de ilyet!
– Három talléromba' volt az a zamulett – morogta Reterátbúvár Testvér.
– De bebizonyosodott, hogy a dolog működik! – szögezte le a Legfőbb Nagymester. – Nem értitek, ti bolondok? Működik! Meg tudunk idézni sárkányokat!
– Lehet, hogy kissé költséges lesz varázstárgyakba' – kételkedett Enyvesujj Testvér.
– ...három tallér, annyi volt. Nem szemét...
– A hatalom – morrant a Legfőbb Nagymester – nem olcsó.
– Nagyon is igaz – bólintott Őrtorony Testvér. – Nem olcsó. Nagyon igaz. – Megint az elhasznált mágia kis halmára pillantott. – Nahát! – örvendezett. – Megtettük, ugye? Csak fogtuk magunk és piszok jót varázsoltunk, nem igaz?
– Látjátok? – diadalmaskodott Enyvesujj Testvér. – Monttam, hogy nem nagy ügy!
– Mindnyájan kivételesen jól csináltátok – bátorította őket a Legfőbb Nagymester.
– ...hat tallér lett vón, de aszondta a pasi, hogy bár ezzel ráteszi a kést a saját torkára, de odaaggya nekem háromér'...
– Aha – tódította Őrtorony Testvér. – Remekül rájöttünk a nyittyára! És egyáltalán nem is fájt! Igazi varázsolást csináltunk! És nem t'om meg állni észrevétel nélkül, Vakoló Testvér, de meg se ettek a lambériából kimászó fogtündérek.
A többi Hittestvér biccentett. Igazi varázslás. Semmiség. Mindenki jól teszi, ha ezentúl résen lesz.
– De várjunk csak egy percet – szólalt meg Vakoló Testvér. – Hova ment az a sárkány? Úgy értem, tényleg megidéztük vagy se'?
– Képzeltem, hogy ilyen hülyeséget fogol kérdezni – jegyezte meg Őrtorony Testvér homályosan.
A Legfőbb Nagymester lesöpörte a port misztikus köntöséről.
– Megidéztük – nyilatkozta –, és eljött. De csak annyi időre, míg tartott a varázserő. Aztán visszament. Ha azt akarjuk, hogy tovább maradjon, akkor több mágiára lesz szükségünk. Megértettétek? Ez az, amit szereznünk kell.
– ...három tallér, amit egyhamar nem fogok viszontlátni...
– Hallgass!

 

Legkedvesebb apukám [írta Murok] Hát, itt vagyok Ankh-Morporkban. Nem olyan, mint otthon. Azt hiszem, bizonyára kicsit megváltozott, amióta Mr. Kencefici dédapja itt járt. Nem hiszem, hogy az itteniek különbséget tudnak tenni a Jó és a Rossz között. Kadar kapitányt egy közönséges korcsmában találtam. Nem felejtettem el, amit mondtál, hogy rendes törpe nem megy ilyen helyekre, de mert nem jött ki, bementem. Fejét az asztalra hajtva feküdt. Amikor szóltam hozzá, azt mondta, próbálkozzak mással, ennek szakálla van. Azt hiszem, rosszat tett neki az ital. Azt mondta, keressek szállást és jelentkezzem Kolon főtörzsnél az Őrházban ma éjjel. Azt mondta, hogy annak, aki be akar állni az Őrségbe, meg kell vizsgáltatni a fejét.
Mr. Kencefici ezt nem is említette. Lehet, hogy a Higiénia miatt szükséges.
Elmentem sétálni. Nagyon sok itt az ember. Találtam egy helyet, amit A Gyehennának hívnak. Aztán láttam, hogy néhány fickó megpróbál kirabolni egy ifjú Hölgyet. Nekik mentem. Nem tudták, hogyan kell becsületesen küzdeni, és egyikük megpróbált belerúgni a Legfontosabb Szervembe, de az utasításnak megfelelően rajtam volt az Óvszer, és a férfi megsérült. Aztán odajött a Hölgy és azt mondta, Szeretnék-e Lefeküdni. Igent mondtam. Elvitt oda, ahol lakik, azt hiszem, penziónak nevezik. Egy bizonyos Mrs. Marok vezeti. A Hölgy, akinek a ridikülje volt, őt Rittának hívják, azt mondta, Látnod kellett volna őt, hárman támadták, tiszta döbbenet. Mrs. Marok azt mondta, hogy A cechet a ház állja. Azt mondta, milyen nagy Óvszer. Szóval fölmentem a lépcsőn és elaludtam, bár nagyon lármás hely. Ritta egyszer-kétszer fölébresztett, hogy megkérdezze, Nem akarsz valamit, de nem volt almájuk. Szóval a Talpamra estem, ahogy itt mondják, de én nem értem, hogyan lehetséges ez, mert ha elesik az ember, leesik a Lábáról, ezt minden Józan Eszű ember beláthatja.
Határozottan sok a teendő. Amikor elmentem a főtörzshöz, láttam egy helyet, amit a Tolvajok Céhének neveznek! Megkérdeztem Mrs. Marokot és azt mondta, Hát persze. Azt mondta, hogy a városi Tolvajok Vezetői ott találkoznak. Elmentem az Őrházba és találkoztam Kolon főtörzzsel, nagyon kövér ember, és amikor elmeséltem neki a Tolvajok Céhét, azt mondta, Ne legyél olyan Idióta. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Azt mondja, Ne aggódj a Tolvajok Céhe miatt, Csak annyit kell csinálnod, hogy mész az utcákon Éjszaka és kiabálod, Éjfélt ütött már az Óra és Minden Rendben. Azt mondtam, És mi van, ha nincs minden rendben, és azt felelte, Akkor átkozott gyorsan keresel egy másik utcát.
Ez nem Rendfenntartás.
Adtak nekem valami mellvértszerűséget. Rozsdás és silány munka.
Pénzt adnak azért, ha az ember csendőr. Az, 20 tallér egy hónapban. Amikor megkapom, el fogom küldeni neked.
Remélem, hogy jól vagy és hogy az #5-ös Tárna megnyílt már. Ma délután elmegyek és megnézem a Tolvajok Céhét. Ez botrányos. Ha tudok valamit tenni ellene, azt a Kalapom mellé Tűzhetem. Már kezdem Kapiskálni, ahogy itt beszélnek. Szerető fiad, Murok.
Ui. Légy szíves, mondd meg Arankának, hogy sok szeretettel gondolok rá. Nagyon hiányzik.

 

Lord Vetinari, Ankh-Morpork Patríciusa, kezével eltakarta szemét.
– Hogy mit csinált?
– Végig masíroztatott az utcákon – válaszolta Urdo van Pad, a Tolvajok, Zsebmetszők, Betörök és Társult Szakmák Céhének jelenlegi Elnöke. – Fényes nappal! – Néhány lépést tett a Patrícius komor hivatali széke felé és ujját rázta.
– Tudja nagyon jól, hogy jócskán a Költségvetésen belül maradtunk – szögezte le. – Hogy így megalázzanak! Mint valami közönséges bűnözőt! Jobb lesz, ha teljes elégtételt kapok, vagy megint sztrájkkal kell megbirkózzék! Rá fogunk kényszerülni természetes polgári felelősségérzetünk dacára – tette hozzá.
Az ujj volt az. Az ujj hibának bizonyult. A Patrícius fagyosan meredt az ujjra. Van Pad követte pillantását, s gyorsan leengedte az ujját. A Patrícius nem az az ember, akire csak úgy rázhatod az ujjad, hacsak nem akarod, hogy a végén csak kilencig tudj számolni.
– És azt mondja, egyetlen személy tette ezt? – kérdezte Lord Vetinari.
– Igen! Azaz... – Van Pad habozott.
Tényleg furcsán hangzott, most, hogy elmondja valakinek.
– De magukból sok száz volt ott benn – jelentette ki nyugodtan a Patrícius. – Bandában szoktak egy követ fújni, ha szabad ezt mondanom.
Van Pad egymás után többször szólásra nyitotta száját, majd becsukta. Az őszinte válasz ez lett volna: igen, és ha bárki beosont volna és a folyosókon settenkedik, pórul járt volna. Az a mód, ahogy a fickó bevonult, mintha övé lenne a hely, az tévesztett meg mindenkit. Az meg a tény, hogy folyamatosan ütötte a népet és azt mondta nekik, hogy Térjenek jó Útra.
A Patrícius biccentett.
– Foglalkozni fogok az üggyel pillanatnyilag – mondta. Remek ez a szó. Mindig elbizonytalanítja az embereket. Sose voltak egész biztosak, vajon úgy értette-e, hogy azonnal foglalkozni fog vele, vagy majd röviden teszi. És soha senki nem merte megkérdezni.
Van Pad visszatáncolt.
– Teljes elégtétel, ne feledje! Fönn kell tartsam a pozícióm – tette hozzá.
– Köszönöm. Ne hagyja, hogy föltartsam – udvariaskodott a Patrícius, ismét egyéni fordulatot adva a beszélt nyelvnek.
– Helyes. Jó. Köszönöm. Rendben van – felelte a tolvaj.
– Elvégre, olyan rengeteg tennivalója van – folytatta Lord Vetinari.
– Nos, természetesen úgy van. – A tolvaj tétovázott. A Patrícius utolsó megjegyzésében fullánkok rejlettek. Azon kapja magát az ember, hogy várja, mikor fog belédöfni.
– Ööö – nyögte, valami nyomravezető jelben reménykedve.
– Mármint olyan sok ügy intézésével kapcsolatban.
Pánik szállta meg a tolvaj arcvonásait. Randomizált bűntudat árasztotta el tudatát. Nem arról volt szó, hogy mit követett el, hanem az volt a kérdés, melyikre jött rá a Patrícius. A férfinak mindenütt van szeme, bár egyik sem olyan félelmetes, mint az a fagyoskék, pont az orra fölött.
– Én, ööö, nem egészen tudom követni... – kezdte.
– Különös céltárgyválasztás. – A Patrícius fölemelt egy ív papírt. – Például, egy kristálygömb, egy jövendőmondó tulajdona a Csellengés utcából. Egy kicsiny kegyszer Offler, a Krokodilisten, templomából. És így tovább. Limlomok.
– Sajnálom, de tényleg nem tudok... – mondta a főtolvaj. A Patrícius előrehajolt.
– Csak nem engedély nélküli tolvajlás? – kérdezte. [7]
– Máris utána fogok nézni! – dadogta a főtolvaj. – Számíthat rá!
A Patrícius édesen rámosolygott. – Tudom, hogy számíthatok rá – közölte. – Köszönöm a látogatást. Ne habozzék távozni!
A tolvaj kisasszézott. Mindig így megy ez a Patríciussal, merengett keserűen. Eljössz hozzá egy teljesen ésszerű panasszal. És a következő pillanatban háttal somfordálsz kifelé, hajlongva, és már az megkönnyebbülést okoz, hogy szabadultál. Oda kell ítéld a pálmát a Patríciusnak, ismerte el kelletlenül. Ha nem teszed, úgyis küldi az embereit, hogy fogják és vegyék el.
Amikor elment, Lord Vetinari megrázta a kicsiny bronzcsöngőt, ami a titkárát rendelte be. Az illető neve, kézírása ellenére, Farkas Rossab. Megjelent. Kivont pennával.
Azt meg kell hagyni, hogy Farkas Rossab nett. Mindig azt a benyomást keltette, hogy épp most készült el. Még a haja is annyira le volt simítva és beolajozva, hogy úgy nézett ki, mintha csak rá lenne festve.
– Úgy tűnik, az Őrségnek valami baja van a Tolvajok Céhével – közölte a Patrícius. – Van Pad itt járt és azt állította, hogy az Őrség egyik tagja letartóztatta őt.
– Mi okból, uram?
– Nyilván mert tolvaj.
– Az Őrség egy tagja? – firtatta a titkár.
– Tudom, tudom. De legyen szíves, intézze el, jó?
A Patrícius magában mosolygott.
Mindig nehéz volt Lord Vetinari ugyancsak egyedi humorának mélyére hatolni, ám a kivörösödött képű, mérges tolvaj látványa újra meg újra fölmerült benne.
A Patrícius egyik legnagyszerűbb hozzájárulása Ankh-Morpork megbízható működtetéséhez, még kormányzásának elején, az ősi Tolvajok Céhének törvényesítése volt. A bűnözés mindig is létezett, így érvelt, s ennél fogva, ha már mindenképp lennie kell, akkor legalább legyen szervezett bűnözés.
És így a Céhet fölbátorította, hogy bújjon elő az árnyékból s építsen nagy Céhházat, foglalja el helyét a városi banketteken, s hozzon létre gyakorlóiskolát – ahol a részvevők fizetett munkaidőben okulhatnak –, Városi igazolványokat meg Céhbizonyítványokat meg mindent. Az Őrség fölszámolásáért cserébe a tolvajok – megpróbálva megőrizni komolyságuk – beleegyeztek, hogy az évenként meghatározandó szinten tartják majd a bűnözést. Ily módon mindenki tud majd előre tervezni, jelentette ki Lord Vetinari, és a bizonytalanság egy része eltávolítható abból a káoszból, ami az élet.
És aztán, egy kicsivel később, a Patrícius ismét berendelte a főbb tolvajokat és azt mondta, ó, mellesleg van még valami más is. Na már most, mi is volt az? Á, igen...
Tudom, hogy kik vagytok. Tudom, hogy hol laktok. Tudom, hogy milyen lovon lovagoltok. Tudom, hova jár a feleségetek fodrászhoz. Tudom, hogy azok az édes gyermekeitek, mennyi idősek is most, szavamra, hogy repül az idő, tudom, hogy hol játszanak. Szóval ne feledjétek el, amiben megegyeztünk, rendben? És mosolygott.
Ők is azt tették. Ímmel-ámmal.
És valójában kiderült, hogy ez mindenki szempontjából igen kielégítő. A főtolvajok nagyon rövid idő alatt pocakot eresztettek és elkezdtek címerpajzsot csináltatni maguknak, és füstös odúk helyett, amiket amúgy se kedvelt senki, tisztes épületekben találkozni. Számlák és elismervények szövevényes rendszere gondoskodott arról, hogy, noha mindenki részesült a Céh figyelmében, senkinek se jusson túl sok belőle, és ez nagyon is elfogadható volt – legalábbis azoknak a polgároknak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a Céh által kért, igazán méltányos felárat a zavartalan életért. Volt erre egy fura, külföldi szó: biztos-irtási-köszvény. Senki se tudta, hogy eredetileg mit is jelentett, de Ankh-Morpork a magáévá tette.
Az Őrségnek ez nem tetszett, de az a puszta igazság, hogy a tolvajok sokkal jobban csinálták a bűnmegelőzést, mint az Őrség valaha is. Elvégre, az Őrség kétszer olyan keményen kellett dolgozzon, hogy csak egy kicsit is csökkenjen a bűnözés, míg ellenben a Céhnek csupán annyit kellett tennie, hogy valamivel kevesebbet dolgozik.
És így a város fölvirágzott, miközben az Őrség, mint egy haszontalan nyúlvány, egy maréknyi munkaképtelenre sorvadt, akiket szellemi képességei teljes birtokában senki soha nem venne komolyan.
Az lenne az utolsó dolog a tőlük megkívánt teendők közül, hogy fejükbe vegyék a bűnözés elleni harcot. Ám a főtolvajt hátrányos helyzetben látni mindig megéri a kellemetlenséget, a Patrícius úgy érezte.

 

Kadar kapitány rendkívül tétován kopogott az ajtón, mert minden egyes koppantás visszhangzott a koponyájában.
– Szabad!
Kadar levette sisakját, hóna alá gyömöszölte, s belökte az ajtót. A nyikorgás tompa fűrész volt egyenesen a homloklebenyén át.
Mindig kényelmetlenül érezte magát Farkas Rossab jelenlétében. Ami azt illeti, Lord Vetinari jelenlétében is kényelmetlenül érzi magát – de az más, az visszavezethető a származásra. Na meg persze a közönséges félelemre. Míg ellenben Rossabot Gyehennabeli gyerekkoruk óta ismeri. A fiú már akkor is nagy reményekre jogosított. Sose volt bandavezér. Sose bandavezér. Nem volt meg ahhoz se az állóképessége, se az ereje. És, különben is, mi a pláne a bandavezérségben? Minden bandavezér mögött ott tolong két helyettes az előléptetésért acsarogva. A bandavezérség nem hosszú távú kilátásokkal kecsegtető állás. Viszont minden bandában van egy sápadt ifjú, akinek megengedik a csatlakozást, mert ő az, aki mindig előáll az okos ötletekkel, általában öregasszonyokkal és be nem zárt boltokkal kapcsolatban; ez volt Rossab természetadta helye a dolgok rendjében.
Kadar akkoriban a középmezőnybe tartozott, a fejbólintó-jános fejhangú megfelelője. Vézna kiskölyökként emlékezett Rossabra, aki mindig mögöttük, a sarkukban járt, megörökölt naciban, afféle szökellő, fura járással, amit azért talált ki, hogy lépést tudjon tartani a nagyobb fiúkkal, s örökké friss ötletekkel hozakodott elő, meggátolandó, hogy elfoglaltság híján a többiek szövetkezzenek ellene, ami egyébként a szokásos fölüdülést jelentette, ha semmi érdekesebb nem adódott. Remek kiképzés volt ez a felnőttkor viszontagságaira, és Rossab ügyessé vált benne.
Igen, mindketten a csatornában kezdték. De Rossab fölküzdötte magát onnan, míg ellenben ő, Kadar, maga ismerné el elsőként, csupán mellette küzdötte magát végig. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, egyről-kettőre jut, megmondta a véleményét, vagy rosszat szólt. Általában mindkettőt egyszerre.
Ez volt az, amitől kényelmetlenül érezte magát Rossab körül. A becsvágy fényes óraművének tiktakolásától.
Kadar sose sajátította el az ambíciót. Az olyasmi, ami csak másokkal esik meg.
– Á, Kadar!
– Uram – mondta Kadar kifejezéstelenül. Meg se próbált tisztelegni, nehogy hanyatt essék. Azt kívánta, bárcsak lett volna ideje, hogy megigya a vacsoráját.
Rossab az íróasztalán heverő papírok közt kotorászott.
– Fura dolgok zajlanak, Kadar. Attól tartok, komoly panasz van maga ellen – közölte. Rossab nem viselt szemüveget. Ha viselt volna, most szúrósan meredt volna fölötte Kadarra.
– Uram?
– A maga Éjjeli Őrjáratának egyik tagja. Úgy tűnik, letartóztatta a Tolvajok Céhének fejét.
Kadar csöppet megingott, s keményen próbált összpontosítani. Nem állt készen az ilyesmire.
– Sajnálom, uram – jelentette. – Úgy érzem, nem tudtam követni.
– Azt mondtam, Kadar, hogy a maga emberei közül az egyik letartóztatta a Tolvajok Céhének főnökét.
– Az én embereim közül?
– Igen.
Kadar szétszóródott agysejtjei hősiesen megpróbáltak átcsoportosulni. – Az Őrség egyik tagja?
Rossab zordan mosolygott. – Megkötözte és a palota előtt hagyta. Attól tartok, ez egy kissé botrányos. Volt egy cédula is... á... itt van... „Ezt a férfit vádolom a, Bűncselekmény elkövetésére szőtt Összeesküvéssel az 1678-as Általános Bűntettek Törvénycikk 14-es (iii) Paragrafusának alapján, én, Murok Vasolvasztárfi.”
Kadar rábandzsított.
– 14-es iii?
– Kétségtelenül – válaszolta Rossab.
– Az meg mit jelent?
– A leghalványabb fogalmam sincs róla – felelte szárazon Rossab. – És mi van a névvel... Murok?
– De hát mi nem így csináljuk a dolgokat! – fakadt ki Kadar. – Az ember nem mehet és tartóztathatja le a Tolvajok Céhét! Úgy értem, rámenne az egész napunk!
– Szemlátomást ez a Murok másként gondolja.
A kapitány fejét rázta, majd fájdalmasan megvonaglott az arca. – Murok? Nem rémlik semmi.
A homályos meggyőződés hangneme még Rossab számára is elegendőnek bizonyult, aki egy pillanatra zavarba jött.
– Ő eléggé... – a titkár tétovázott. – Murok, Murok – mondta. – Már hallottam ezt a nevet. Láttam leírva. – Az arca kifejezéstelenné vált – Az önkéntes, az volt az! Emlékszik, hogy megmutattam?
Kadar rámeredt. – Nem volt valami levél egy, nem is tudom, törpe... törpétől?
– Úgy van, az egész a közösség szolgálatáról meg az utcák biztonságossá tevéséről szólt. Esdekelt, hogy a fiát találjuk méltónak valami szerény beosztásra az Őrségben. – A titkár az iratok között keresgélt.
– Mit követett el a fiú? – kérdezte Kadar.
– Semmit. Hát ez az. Még a legcsekélyebb vacakságot sem.
Kadar homloka összeráncolódott, miközben gondolatai új fogalom köré alakultak.
– Önkéntes? – firtatta.
– Igen.
– Nem muszájból csatlakozik?
– Csatlakozni akar. És maga azt mondta, hogy biztos valami rossz tréfa, és én azt feleltem, hogy meg kéne próbálkoznunk az Őrségben az etnikai kisebbségekkel. Emlékszik?
Kadar próbált. Nem volt könnyű. Homályosan tudatában volt, hogy azért ivott, hogy feledjen. Az tette az egészet meglehetősen értelmetlenné, hogy már nem tudott visszaemlékezni, mi volt az, amit elfelejtett. A végén csak azért ivott, hogy elfelejtse az iszákosságát.
Az emlékképei kaotikus gyűjteményén, amit többé már meg sem próbált az emlékezet névvel megtisztelni, végighúzott fenékháló nem produkált semmi nyomravezető jelet.
– Azt tenném? – tudakolta tehetetlenül.
Rossab az asztalra tette kezét s előrehajolt.
– Na, idefigyeljen, kapitány – kezdte. – Őlordsága magyarázatot akar. Nem szeretném, ha azt kellene mondanom neki, hogy az Éjjeli Őrjárat kapitányának halvány fogalma sincs róla, mi folyik a, ha szabad ezt a szót a lehető legtágabb értelemben használnom, parancsnoksága alatt álló emberek körében. Az ilyesmi csak gondot okoz, kérdések föltevését meg ilyesmit. Ezt nem akarjuk, ugye? Ugye?
– Nem, uram – motyogta Kadar. Tudata hátsó részében bűntudatosan fölmerült a zavaros emlékkép valakiről, aki komolyan magyaráz neki a Szőlőfürtben. Az csak nem lehetett törpe? Kizárt dolog, mindenesetre, hacsak a törpeség feltételeit nem változtatták meg drasztikusan.
– Persze, hogy nem – értett egyet Rossab. – A régi idők kedvéért. És így tovább. Szóval majd kitalálok valamit, amit őlordságanak mondhatok, és maga, kapitány, elvi kérdést fog csinálni abból, hogy megtudja, mi folyik itt és leállítsa. Adjon egy kurta leckét ennek a törpének arról, hogy mit is jelent őrnek lenni, rendben van?
– Haha – mondta kötelességtudóan Kadar.
– Tessék? – hökkent meg Rossab.
– Ó! Azt hittem, hogy kisebbségi vicc volt Uram.
– Nézze, Kadar, én nagyon megértő vagyok. Az adott körülmények között. Na már most, azt akarom, hogy tűnjön innen és rendezze el ezt a dolgot. Megértette?
Kadar tisztelgett. A fekete búskomorság, amely mindig készenlétben ólálkodott, hogy kihasználja józanságát, mozgatta nyelvét.
– Igenis, titkár úr – szólt. – Gondoskodni fogok róla, hogy a fickó megtanulja, a tolvajok letartóztatása törvényellenes.
Azt kívánta, bárcsak ne mondta volna ki. Ha nem mondana ilyeneket, kedvezőbb helyzetben lenne mostanra, a Palotagárda kapitánya, nagy ember. Az, hogy neki adták az Őrséget, a Patrícius tréfája volt. Ám Rossab már egy újabb iratot olvasott az íróasztalnál. Ha észrevette a szarkazmust, nem mutatta.
– Nagyszerű! – felelte.

 

Legkedvesebb Mamikám [írta Murok] Ez sokkal jobb nap volt. Elmentem a Tolvajok Céhébe és letartóztattam a fő Gonosztevőt és elhurcoltam a Patrícius Palotájához. Nem fog több gondot okozni, úgy képzelem. És Mrs. Marok azt mondja, hogy ott lakhatok a padlásszobában mert, mindig jól jön, ha férfi van a háznál. Ez azért van mert, éjszaka, férfiak, akiknek Rosszat tett az Ital, az egyik Lány Szobájában nagy Hűhót csaptak, és beszélnem kellett velük és ők Harci Kedvet mutattak és egyikük megpróbált ártalmamra lenni a térdével ám, én viseltem az Óvszert és Mrs. Marok azt mondja, hogy a fickó eltörte a Kalácsát de nem kell fizessek egy újért.
Nem értem az Őrség egyik-másik feladatát. Van egy társam, a neve Nobby. Azt mondja, túl lelkes vagyok. Azt mondja, még sokat kell tanulnom. Azt hiszem, ez igaz mert, még csak a 326. oldalig jutottam, el az Ankh és Morpork Városok Törvényeiben és Rendeleteiben. Mindenkit sokszor csókolok, Fiad, Murok.
Ui. Sok puszi Arankának.

 

Nem csak a magány, hanem a kifordított, hátulról előre életmód. Az bizony, gondolta Kadar.
Az Éjjeli Őrjárat akkor kel, amikor a világ többi része lefekszik, és akkor fekszik le, amikor a tájon átlibeg a hajnal. Az összes időd nedves, sötét utcákon töltöd, az árnyékok világában. Az Éjjeli Őrjárat az olyanfajta férfiakat vonzotta, akik ilyen vagy olyan okból hajlottak az ilyen életvitelre.
Odaért az Őrházhoz, ősi és meglepően nagy épület volt, beékelve egy cserzőműhely és egy gyanús bőrholmikat készítő szabóság közé. Valamikor meglehetősen impozáns lehetett, de mostanra elég nagy részei váltak lakhatatlanná, s csak baglyok meg patkányok járőröztek arra. A bejárat fölött mottó állt a város ősi nyelvén, amelyet mostanra elkoptatott az idő, a korom és a moha, de még ki lehetett venni:
FABRICATI DIEM, PVNC
Kolon főtörzsőrmester szerint, aki külföldön is szolgált s ezért a nyelvek szakértőjének tartotta magát, ennek pontos fordítása: „Védelmezni és Szolgálni”.
Igen. Csendőrnek lenni bizonyára jelentett valamit, valaha.
Kolon főtörzsőrmester, gondolta Kadar, miközben bebotladozott a dohos homályba. Ha valaki, hát ő szereti a sötétséget. Kolon főtörzsőrmester harmincévi boldog házasságot köszönhetett annak, hogy Mrs. Kolon egész nap dolgozott és Kolon főtörzsőrmester egész éjjel. Kis cédulák útján érintkeztek. A férj elkészítette asszonya vacsoráját, mielőtt este távozott, s felesége forró, ízletes reggelit hagyott számára a sütőben. Három, már felnőtt gyerekük volt, akik mind, Kadar föltételezte, szerfölött meggyőző kézírás eredményeként jöttek világra.
És Nobbs káplár... nos, bárki, aki hasonlít Nobbyhoz, korlátlan mennyiségű indokkal rendelkezik, hogy ne kívánja, hogy mások lássák. Erről nem is kell mélyebben elgondolkodni. Az egyetlen ok, amiért nem mondhatja az ember, hogy Nobby közel áll az állatvilághoz az, hogy az állatvilág fölkelne és kikérné magának.
Meg aztán persze, ott van ő maga. Csupán alkoholban pácolt rossz szokások szikár, borotválatlan halmaza. És ez az egész Éjjeli Őrjárat. Csak ők hárman. Valaha tucatszám, százszám léteztek csendőrök. És most – csak hárman vannak.
Kadar fölbotorkált a lépcsőn, betapogatódzott az irodájába, beroskadt ősrégi, immár hepehupás párnázású bőrszékébe, matatott a legalsó fiókban, elmarta a palackot, ráharapott a dugóra, megrántotta, kiköpte és ivott. Elkezdődött a nap.
A világ fókuszba úszott.
Az élet csupán vegytani hatások összessége. Egy csöpp itt, egy csepp ott, s rögtön minden más. Csak valamicske erjedt gyümölcslé, s hirtelen még néhány órát létezhetsz.
Valaha, amikor ez még tiszteletreméltó kerületnek számított, a szomszédos borpince reménykedő tulajdonosa jelentős summát fizetett egy varázslónak egy világító cégérért, minden betűje más színű. Mostanra már összevissza működött és néha rövidre záródott a nedvességtől. E pillanatban az E betű rikító rózsaszín volt s véletlenszerűen meg-megvillant.
Kadar már hozzászokott. Úgy tűnt, ez is az élet része.
Egy darabig a villózó fény játékát bámulta a málladó vakolaton, aztán fölemelte szandálos fél lábát, és kétszer súlyosan megdöngette a padlódeszkákat.
Néhány perc múlva távoli zihálás jelezte, hogy Kolon főtörzsőrmester már a lépcsőn vonszolja magát.
Kadar magában számolt. Kolon mindig megállt hat másodpercre a lépcső tetején, hogy kilihegje magát.
A hetedik másodpercben nyílt az ajtó. Megjelent benne a főtörzsőrmester arca, akár a szeptember végi holdtölte.
Az ember így írhatja le Kolon főtörzsőrmestert: az a fajta férfi, aki, ha katonai pályára adja fejét, automatikusan a főtörzsőrmesteri poszt felé gravitál. Nem lehet elképzelni róla, hogy valaha is káplár lehetne. Vagy, ami azt illeti, kapitány. Ha pedig nem katonai pályát választ, akkor különösen alkalmas olyasmire, mint mondjuk a hurkamészáros mesterség; olyan foglalkozásra, ahol a nagy, kivörösödött arc és a hajlam az izzadásra, még zimankós időben is, voltaképpen része a munkaköri leírásnak.
Szalutált, figyelemreméltó gondossággal egy koszos papírdarabot helyezett Kadar íróasztalára, és ott kisimította.
– 'Estét, kapitány! – mondta. – Jelentés a tegnapi incidensekről meg minden. Valamint tartozik négy garassal a teakasszának.
– Mi ez, amit a törpéről hallok, főtörzsőrmester? – kérdezte Kadar nyersen.
Kolon összeráncolta homlokát. – Miféle törpéről?
– Arról, amelyik most lépett be az Őrségbe. A neve... – Kadar habozott – Murok vagy mi.
– Ő? – Kolon eltátotta a száját. – Ő egy törpe? Mindig mondtam, hogy nem lehet megbízni a kis rohadékokban! Teljesen átvert engem, Kapitány úr, a pöttöm vakarcs tuti, hogy hazudott a magasságáról! – Kolon méretista [8] volt, legalábbis ha nála kisebb népségre került a sor.
– Tud róla, hogy a törpe letartóztatta ma reggel a Tolvajok Céhének Elnökét?
– Miért?
– Úgy tűnik, azért, mert a Tolvajok Céhének Elnöke.
A főtörzsőrmester ettől zavarba jött. – És mi abban a bűn?
– Azt hiszem, esetleg nem ártana szót váltanom ezzel a Murokkal – jelentette ki Kadar.
– Még nem látta, uram? – kérdezte Kolon. – Ő azt állította, hogy jelentkezett magánál, uram.
– Én, huh, bizonyára nagyon elfoglalt lehettem akkor. Sok minden nyomta a lelkem – felelte Kadar.
– Igen, uram – mondta udvariasan Kolon. Kadarnak még volt annyi önbecsülése, hogy másfelé nézzen és az aktarétegeket kevergesse az íróasztalán.
– Be kell hozzuk az utcákról, amilyen gyorsan csak lehet – motyogta. – Még a végén be fogja kasztlizni az Orgyilkosok Céhének főnökét, csak mert van pofája embereket gyilkolni! Hol van most?
– Kiküldtem Nobbs káplárral, Kapitány. Azt mondtam, valahogy mutassa meg neki a dolgok csínját-bínját.
– Maga elengedett egy újoncot Nobbyval? – firtatta fáradtan Kadar.
Kolon dadogott. – Hát, uram, gondoltam, tapasztalt ember, Nobbs káplár sok mindent meg tud tanítani neki...
– Akkor hát reménykedjünk, hogy a törpe lassan tanul – vágott közbe Kadar s fejébe nyomta barna vassisakját. – Gyerünk!
Amikor kiléptek az Őrházból, látták, hogy a borkimérés falához létrát támasztottak. A tetején egy testes férfi káromkodott a bajsza alatt, miközben a világító cégérrel küszködött.
– Az E az, ami nem működik rendesen – kiáltott föl neki Kadar.
– Mi?
– Az E. És a T serceg, amikor esik. Ideje, hogy megjavítsák.
– Megjavíccsák? Ó! Igen. Megjavíccsák. Pont azt csinálom, úgy bizony. Megjavítom.
Az őrök eltocsogtak a tócsákon át. Őrtorony Testvér lassan ingatta fejét, aztán figyelmét újfent csavarhúzójának szentelte.

 

Olyan férfiakat, mint Nobbs káplár, minden fegyveres erőnél találhatni. Noha általában enciklopédikus ismereteik vannak a Szabályzat aprólékos részleteiről, szerét ejtik, hogy sose léptessék őket elő egy esetleges káplári rangnál följebb. Nobbs hajlamos volt a szája sarkából beszélni. Szünet nélkül dohányzott, de a bizarr dolog az, Murok már észrevette, hogy a Nobby által szívott cigaretták gyakorlatilag azonnal csikké válnak, ám csikkek is maradnak korlátlan ideig vagy ameddig a füle mögé nem dugja őket, ami afféle nikotin elefánttemető. Azon ritka alkalmakkor, amikor kivette a cigarettát a szájából, tenyerébe rejtve tartotta.
Kis termetű, karikalábú férfi volt, s határozottan hasonlított egy olyan csimpánzhoz, amit sose hívnak meg a teadélutánokra.
Életkorát nem lehetett meghatározni. De cinizmusban és általános életuntságban, ami az egyéniség afféle radiokarbon-kormeghatározása, hozzávetőleg hétezer éves lehetett.
– Kellemes kis szám, ez az útvonal itt – jegyezte meg, amikor egy nedves utcán ballagtak végig a kereskedők negyedében. Megnyomott egy kilincset. Zárva volt. – Ne tágíts mellőlem – fűzte hozzá –, és majd gondoskodom arról, hogy minden rendbe' legyen veled. Na most, próbáld meg lenyomni sorba' a kilincseket az utca másik oldalán.
– Á! Értem, Nobbs káplár. Meg kell nézzük, hogy nem hagyta-e valaki nyitva a raktárát – bólogatott Murok.
– Gyorsan kapcsolsz, fiú.
– Remélem, hogy elcsíphetek egy gonosztevőt a bűncselekmény elkövetése közben – lelkesedett Murok.
– Ööö, aha – mondta Nobby tétován.
– De ha nyitva találunk egy ajtót, föltételezem, ide kell hívjuk a tulajdonost – folytatta Murok. – És egyikünknek itt kell maradnia, hogy őrizze a dolgokat, igaz?
– Ja! – Nobby földerült. – Majd én – ajánlotta. – Cseppet se aggódj miatta! Addig te elmehetsz és megkeresheted az áldozatot. Úgy értem, tulajdonost.
Újabb kilinccsel próbálkozott. Elfordult a markában.
– Otthon, a hegyek közt – mesélte Murok – ha elkapunk egy tolvajt, fölakasztjuk a...
Elhallgatott, szórakozottan zörgetve egy kilincset.
Nobby megmerevedett.
– A minél? – kérdezte elszörnyedve egyszersmind lebilincselve.
– Nem jut eszembe – felelte Murok. – Anyám mindig azt mondta, túl jó az nekik, egyébként is. Lopni Helytelen.
Nobby számtalan híres mészárlást élt túl úgy, hogy ott sem volt. Elengedte a kilincset, s barátságosan megveregette.
– Megvan! – kiáltott Murok. Nobby összerándult.
– Mi van meg?
– Emlékszem, hogy minél akasztottuk föl őket – válaszolta Murok.
– Ó! – rebegte elgyöngülve Nobby. – Minél?
– A városházánál – emlékezett Murok. – Néha napokra. Nem fognak többet lopni, azt mondhatom! És máris Erőskarú Bjorn a bácsikád.
Nobby a falnak támasztotta pikáját és füle rejtekéből előkotort egy cigarettavéget. Egy-két dolgot, döntötte el, tisztázni kéne.
– Miért kellett beállnod az őrök közé, fiú? – érdeklődött.
– Folyton ezt kérdezi mindenki – méltatlankodott Murok. – Nem kellett. Akartam. Majd Férfit fog faragni belőlem.
Nobby sose nézett senkinek egyenesen a szemébe. Döbbenten bámult Murok jobb fülére.
– Úgy értem, nem vagy szökésben semmi elől? – tudakolta.
– Miért akarnék elszökni bármi elől?
Nobby kissé összezavarodott. – Á! Mindig van valami. Talán... talán ártatlanul vádoltak valamivel. Mint például, esetleg – vigyorgott –, esetleg a raktárkészlet rejtélyes módon hiányt mutatott bizonyos tételeknél, és igazságtalanul téged hibáztattak. Vagy találtak bizonyos tárgyakat a cuccodban és nem is tudtad, hogy kerültek oda. Ilyesmi. Elmondhatod a vén Nobbynak. Vagy – bökte oldalba Murokot – tán valami más vót az, he? Serse la femm, eh? Bajba juttattál egy lányt?
– Én... – kezdte Murok, s aztán eszébe jutott, hogy igen, az ember vallja be az igazat, még az olyan fura alakoknak is, mint Nobby, aki láthatólag azt se tudja, mi az. És az igazság az, hogy mindig bajba keverte Arankát, bár hogy pontosan miként és miért, az rejtély maradt. Többé-kevésbé minden alkalommal, mikor távozott a lány meglátogatása után a Kővágó-barlangból, hallotta, hogy az apa meg az anya kiabálnak Arankával. A szülők mindig nagyon udvariasak voltak vele magával, de valahogy már annyi, hogy vele látták, elég volt ahhoz, hogy a lány bajba kerüljön.
– Igen – mondta.
– Á! Gyakorta így van – bólogatott bölcsen Nobby.
– Mindig – értett egyet Murok. – Valójában csaknem minden éjszaka.
– Teringettét! – ámult elismerően Nobby. Lepillantott az Óvszerre. – Hát akkor ezért erőltették rád, hogy viseljed?
– Hogy érted?
– Nos, ne aggódj miatta – jelentette ki Nobby. – Mindenkinek megvan a maga kis titka. Vagy nagy, egyes esetekben. Még a kapitánynak is. Ő csak azért van nálunk, mert egy Nő Dekredálta. Ezt mondja mindig a főtörzsőrmester. Dekredálta.
– Egek! – sóhajtott Murok. Nagyon fájdalmasnak hangzott.
– De én azt hiszem, azér', mer' mindig kimondja, ami a szívén fekszik. Eggyel többször mondta ki a kelleténél a Patrícius előtt, azt hallottam. Azt mondta, hogy a Tolvajok Céhe nem más, mint tolvajbanda, vagy valami ilyesmit. Ezért került hozzánk. Igaziból nem t'om. – Spekulálva nézegette a kockaköveket, aztán hozzátette: – Szóval akkor hol laksz, fiú?
– Van egy hölgy, akit Mrs. Maroknak hívnak... – kezdte Murok.
Nobby fuldokolni kezdett a félrenyelt füsttől.
– A Gyehennában? – zihálta. – Ott laksz?
– Ó, igen.
– Minden éjjel?
– Hát, valójában minden nappal. Igen.
– És azért jöttél ide, hogy férfit faragjanak belőled?
– Igen!
– Nem hiszem, hogy szeretnék ott élni, ahonnan jöttél – szögezte le Nobby.
– Figyelj – mondta Murok, aki mostanra már semmit sem értett –, azért jöttem, mert Mr. Kencefici azt mondta, hogy ez a legremekebb állás a világon, a törvény betartatása meg minden. Ez igaz, nem?
– Hát, ööö – felelte Nobby. – Ami azt illeti... úgy értem, a Törvény betartatása... úgy értem, valaha, igen, mielőtt lettek volna a Céhek meg izék... a törvény, valahogy, nem igazán, úgy értem, manapság minden sokkal... ó, nem t'om. Alapjában véve csak rázod a kolompod és lehorgasztod a fejed.
Nobby fölsóhajtott. Aztán dörmögött egyet, lekapta a homokóráját az övéről, belekukucskált a sebesen pergő homokszemcsékre. Visszatette, lehúzta a bőr hangtompítót a kolompja harangnyelvéről, s egyszer-kétszer megrázta, nem túl hangosan.
– Éjfélt ütött már az óra – motyogta –, és minden rendben.
– És ez lenne minden, akkor? – kérdezte Murok, amikor a halk visszhangok elhaltak.
– Többé-kevésbé. Többé-kevésbé. – Nobby gyorsan beleszívott a csikkjébe.
– Csak ennyi? Semmi űzőcske a háztetőkön holdvilágnál? Semmi kandeláberen lengedezés? Semmi ilyesmi? – tudakolta Murok.
– Nem hinném – válaszolta nyomatékosan Nobby. – Én sose tettem semmi olyat. Soha senki nem mondott erről semmit nekem. – Megint szippantott egyet sebtiben. – Az ember akár halálos megfázást szerezhet, a háztetőkön űzőcskézve. Szerintem én maradok a kolompnál, ha te nem bánod.
– Én is megpróbálkozhatok vele? – érdeklődött Murok.
Nobby ekkorra már elvesztette lelki egyensúlyát. Ez lehet az egyetlen oka, hogy elkövette a hibát: szótlanul odanyújtotta a kolompot Muroknak.
Murok néhány másodpercig szemlélgette. Utána erőteljesen meglengette a feje fölött.
– Éjfélt ütött már az óra! – harsogta. – És minden rendbeeeeennnnn!
A visszhangok oda-vissza verődtek az utcán s végül legyűrte őket a rettenetes, sűrű csönd. Valahol több kutya ugatott az éjszakában. Egy csecsemő fölsírt.
– Sssss! – sziszegte Nobby.
– Mért, minden rendben van, nem igaz? – értetlenkedett Murok.
– De nem lesz, ha folytatod a csörömpölést azzal az átkozott kolomppal! Add ide!
– Nem értem! – szólt Murok. – Figyelj, van ez a könyvem, amit Mr. Kencefici adott nekem... – A Törvények és Rendeletek után kotorászott.
Nobby odapillantott, aztán vállat vont. – Sose hallottam ezekről – közölte. – És most fogd be a pofád! Nem akarod folytatni ezt a lármázást Mindenféle népséget idevonzhat. Erre gyere!
Megmarkolta Murok karját és végignógatta az utcán.
– Miféléket? – tiltakozott Murok, miközben eltökélten taszigálták előre.
– Rosszféléket – motyogta Nobby.
– De mi vagyunk az Őrség!
– Rohadtul igaz! És mi nem akarunk olyan emberekbe beleakadni! Jusson eszedbe, mi történt Csankkal!
– Nem emlékszem, mi történt Csankkal! – mondta Murok teljesen összezavarodva. – Ki az a Csank?
– Még a te időd előtt – morogta Nobby. Kissé leeresztett. – Szegény hülye. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna. – Fölnézett és szúrósan Murokra meredt. – És most hagyd ezt abba, hallod? Kezd az idegeimre menni. Még hogy tetves holdvilágos üldözés, még mit nem!
Peckesen lépdelt az utcán. Nobby normális mozgásmódja amolyan oldalgás volt, és az egyszerre peckes lépdelés és oldalgás kombinációja fura hatást eredményezett, mintha egy rák bicegne.
– De, de – szólalt meg Murok – ez a könyv azt írja...
– Nem akarok semmit se tudni semmiféle könyvből – morrant Nobby.
Murok végképp elszontyolodott.
– De a Törvény az... – kezdte.
Csaknem végzetesen félbeszakította egy bárd, ami zúgva száguldott elő egy alacsony kapuból mellette s visszapattant a szemközti falról. Ezt szilánkokra hasadó fa és üvegcsörömpölés lármája követte.
– Hé, Nobby! – mondta Murok sürgetőleg. – Ott verekedés folyik!
Nobby rápillantott a kapura. – Naná, hogy folyik – felelte. – Ez törpebár. A legrosszabb fajta. Kerüld el nagy ívben, fiú. Azok a kis rohadékok szeretik felbuktatni az embert, aztán kirugdaljak belőle mind a tizenkét fajta szart is. Csak gyere szépen tovább az öreg Nobbyval, és ő majd...
Megragadta Murok fatörzsnyi karját. Olyan volt, mintha egy épületet próbálna elvontatni.
Murok elsápadt.
– Isznak a törpék? És verekszenek? – kérdezte.
– Mi az hogy! – felelte Nobby. – Egyfolytában. És olyan szavakat használnak, amiket én még drága jó anyámnak se mondanék! Nem szeretnél összeverekedni velük, kibírhatatlan banda... ne menj be oda!

 

Senki sem tudja, hogy a törpék, akik otthon a hegyekben csöndes, rendezett életet élnek, miért feledkeznek meg az egészről, amikor beköltöznek a nagyvárosba. Valami hatalmába keríti még a legfeddhetetlenebb vasércbányászt is, és arra készteti, hogy állandóan mellvértet viseljen, bárdot hurcoljon magával, nevét olyasmire változtassa, hogy Torkonragad Sípcsontonrúg, és a komor feledésig leigya magát.
Valószínűleg azért van így, mert annyira csöndes és rendezett életet élnek odahaza. Végül is, valószínűleg az első dolog, amit egy ifjú törpe csinálni szeretne, ha már eljutott a városba, miután hetven évig dolgozott apjának a bánya fenekén, az egy kiadós ital fölhörpintése, s aztán jól elrakni valakit.
A verekedés egyike volt azoknak az élvezetes törpecsetepatéknak, amiknek vagy száz részvevője van, és százötven különféle szövetsége. A sikolyok, átkok és a bárdok kongása a vassisakokon elkeveredett a kandalló melletti részeg csoport hangjával, akik – egy másik törpeszokás – az aranyról daloltak.
Nobby beleütközött Murok hátába, aki elszörnyedve nézte a jelenetet.
– Figyelj, ez így megy minden áldott este – magyarázta Nobby. – Ne avatkozzunk be, ezt mondja a főtörzsőrmester. Ez csak az ő faji népszokásuk vagy valami olyan. Nem zavarhatod meg a faji népszokásokat!
– De, de – dadogta Murok –, ők az én népem. Valahogy. Az szégyenletes, hogy így viselkednek. Mit fog gondolni a világ?
– Azt, hogy nyavalyás kis rohadékok – válaszolta Nobby. – És most, gyerünk innen!
Ám Murok már begázolt a dulakodó tömegbe. Tölcsért formált tenyeréből a szája köré és ordított valamit egy olyan nyelven, amit Nobby nem értett. Voltaképpen bármilyen nyelv, beleértve az anyanyelvét is, beleillett volna ebbe a fentebb említett kategóriába, de ebben az esetben a valami törpéül hangzott el.
– Gr'duzk! Gr'duzk! aaK'ztezem ke bur'kíze tzim? [9]
A verekedés félbeszakadt. Száz szakállas arc bámult föl Murok meggörnyedt alakjára, bosszúságuk meglepetéssel keveredett.
Egy ütött-kopott fedeles fémkupa pattant vissza a fiú mellvértjéről. Murok lenyúlt és szemlátomást minden erőfeszítés nélkül fölkapott egy vergődő alakot.
– J'uk, ydruz-t'rud-eztuza, hudr'zd dezek drez'huk, huzu-kruk 't b'tduz g'ke'k me'ek b'tduz t'be'tk kce'drutk ke'hkt'd. aaDb'thuk? [10]
Soha egyetlen törpe sem hallott ilyen sok ónyelvi szót olyasvalaki szájából, aki magasabb négy lábnál.
El voltak képedve. Murok letette a vétkes törpét a padlóra. Csupa könny volt a szeme.
– Ti törpék vagytok! – mondta. – A törpéknek nem lenne szabad így viselkedni! Csak nézzétek meg jól magatok! Nem szégyellitek magatokat?
Száz csontkemény áll esett le.
– Úgy értem, csak nézzetek magatokra! – Murok fejét rázta. – El tudjátok képzelni, hogy szegény, öreg, ősz szakállú anyátok, aki odahaza piciny gödrében agyondolgozza magát s azon mereng, vajon fiacskája mit csinál ma éjjel, hogy ő mit gondolna, ha most látna titeket? A ti saját édes jó anyátok, aki először mutatta meg nektek, hogyan forgassátok a csákányt...
Nobby, aki a bejáratnál állt megrémülve és megdöbbenve, ráébredt, hogy az orrfújás és elfojtott szipákolás kórusa egyre hangosabb, ahogy Murok folytatja: – ...valószínűleg azt gondolja, hogy bizonyára a fiacskám csöndesen dominózik vagy valami...
Egy törpe a közelben, aki hat hüvelykes vastüskékkel kirakott sisakot viselt, halkan belezokogott a sörébe.
– És fogadok, hogy már régóta nem írt haza egyikőtök se, pedig megígértétek, hogy minden héten fogtok...
Nobby szórakozottan előhúzott egy piszkos zsebkendőt s odanyújtotta egy, a falnak támaszkodó törpének, aki reszketett a bánattól.
– Na, most – jelentette ki kedvesen Murok –, nem akarok senkivel se szigorú lenni, de mostantól minden éjjel erre fogok járni és elvárom, hogy a törpeviselkedés tisztes formáit lássam. Tudom, hogy milyen az, amikor messzire kerültök otthonról, de az ilyesmire nincs mentség. – Megérintette sisakját – G'hruk, t'uk. [11]
Ragyogó mosollyal ajándékozta meg őket, s félig kisétált, félig kiguggolt a kocsmából. Amikor előbukkant az utcára, Nobby megveregette a karját.
– Soha többet ne csinálj velem még egyszer ilyet! – zsörtölődött. – Te a Városi Őrségbe' vagy! Szóba ne merd hozni nekem ezt a törvény dolgot többet!
– De az nagyon fontos – magyarázta komolyan Murok, Nobby után ügetve, aki beoldalgott egy keskenyebb sikátorba.
– Ám nem annyira, mint az egy darabban maradás! – intette le Nobby. – Törpebárok! Ha van egy csöpp józan eszed, fiú, bejössz velem ide. És hallgass!
Murok fölnézett az épületre, ahova kalauzolták. Egy kissé hátrébb állt az utca sarától. Számottevő ivászat lármája hallatszott bentről. Viharvert cégér lógott az ajtó fölött, ami egy dobot ábrázolt.
– Kocsma, ugye? – kérdezte töprengve Murok. – Ilyenkor is nyitva?
– Miért ne lenne? – válaszolta Nobby, belökve az ajtót. – Átkozottul jó ötlet. A Megfoltozott Dob.
– És még több részegeskedés? – firtatta Murok, aki sietve lapozgatott a könyvben.
– Élénken remélem – felelte Nobby. Odabiccentett a trollnak, akit a Dob kilódítónak [12] alkalmazott. – 'Estét, Detritus! Csak mutatom az új fiúnak a dolgok csínját-bínját.
A troll morgott, s intett kérges karjával.
A Megfoltozott Dob belseje már legendás, mint a leghíresebb rosszhírű kocsma a Korongon, s a város olyan jellegzetessége, hogy, a nemrégiben elvégzett elkerülhetetlen felújítás után, a tulajdonos napokat áldozott az eredeti kosz, korom és a falakat borító, nehezebben azonosítható anyagok patinájának helyreállítására, valamint importált egy tonna előrohasztott gyékényt is a padlóra. A részegek itt a hősök, gyilkosok, zsoldosok, kalandorok és gonosztevők szokásos bandájából tevődnek össze, s csak mikroszkopikus elemezés tudná kimutatni, melyik melyik. Vastag füstgomolyagok lógnak a levegőben, talán azért, hogy elkerülhessék az érintkezést a falakkal.
A társalgás törtrésznyit halkult, amikor a két őr belépett, aztán visszaemelkedett korábbi szintjére. Két cimborája odaintett Nobbynak.
Aki észlelte, hogy Murok szorgoskodik.
– Mi' csinálsz? – tudakolta. – És csak semmi szövegelés anyákról, oké?
– Jegyzetelek – válaszolta Murok. – Van jegyzetfüzetem.
– Jól van! – mondta Nobby. – Kedvelni fogod ezt a helyet. Én minden éjjel idejövök megvacsorázni.
– Hogy írod azt, hogy „Törvénysértés”? – kérdezte Murok, s lapozott.
– Én aztán sehogy – felelte Nobby a tömegben előretolakodva. A nagylelkűség ritka rohama rontott tudatába. – Mit szeretnél inni?
– Nem hiszem, hogy az igazán rendjén lenne – közölte Murok. – Meg különben is, a Tömény Szesz Öl, Butít és Nyomorba Dönt.
Tudatában volt egy velőkig hatoló pillantásnak a tarkóján, ezért megfordult s egyenesen belenézett egy orangután nagy, jóindulatú, nyájas képébe.
Az orangután a bárpultnál ült, előtte egy pintes korsó s egy tál mogyoró. Barátságosan Murokra emelte poharát, aztán nagyot és szörcsögőset kortyolt, a látszat szerint alsó ajka afféle tapadótölcsérré alakításával, olyan zajt keltve, mintha kiszivattyúznának egy kanálist.
Murok oldalba bökte Nobbyt.
– Van ott egy maj... – kezdte.
– Ki ne mondd! – intette sietősen Nobby. – Ki ne mondd azt a szót! Ő a Könyvtáros. Odafenn dolgozik az Egyetemen. Mindig lejön ide egy lefekvés előtti pohárra esténként.
– És senkinek sincs ez ellen kifogása?
– Má' mér' lenne? – firtatta Nobby. – Mindig fizeti a rundját, éppúgy, mint mindenki más.
Murok megfordult s újra megnézte az emberszabásút. Számos kérdés követelt figyelmet, mint például: hol tartja a pénzét? A Könyvtáros elkapta pillantását, félreértette, s szelíden felé tolta a mogyorós tálkát.
Murok kihúzta magát teljes, imponáló magasságában, s tanácskozott a jegyzetfüzetével. A Törvények és Rendeletek olvasásával töltött délután hasznosan eltöltött időnek bizonyult.
– Ki ennek a helyszínnek tulajdonosa, birtokosa, haszonbérlője, avagy fogadósa? – faggatta Nobbyt.
– Mija? – hökkent meg a kis termetű őr. – Fogadósa? Hát, föltételezem, Charley, az ott, ni, a góré ma éjjel. Mért? – Egy nagydarab, erőteljes pasasra mutatott, akinek arcát sebhelyek hálózták be; a hegek gazdája abbahagyta tevékenységét, azaz a piszok egyenletesebb eloszlatását néhány poháron egy nedves rongy segítségével, s cinkosan Murokra kacsintott.
– Charley, ez itt Murok – szólt Nobby. – Rosie Maroknál lakik.
– Mi, minden éjjel? – ámult Charley.
Murok megköszörülte a torkát.
– Ha maga a góré – recitálta –, akkor kötelességem tudatni magával, hogy letartóztatás alatt áll.
– Mi alatt, haver? – érdeklődött Charley, még mindig törölgetve.
– Letartóztatás alatt – ismételte meg Murok – tekintettel a következő, beterjesztett vádpontokra, mégpedig 1)(i) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga a) felszolgált vagy b) fölszolgáltatott szeszes italokat éjjel 12 (tizenkét) óra után, ellentétben az 1678-as Nyilvános Forgalmú Korcsmák (Nyitvatartás) Törvénycikk intézkedéseivel, valamint 1)(ii) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga fölszolgált vagy fölszolgáltatott szeszes italokat a fentebb említett Törvénycikkben lefektetettől eltérő méretű és űrtartalmú ivóedényekben, valamint 2(i) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga megengedte a fogyasztóknak, hogy 7 (hét) hüvelyk hosszúságot meghaladó vágó- és szúrófegyvereket hüvely nélkül viseljenek, ellentétben az említett Törvénycikk Hármas Paragrafusával, valamint 2)(ii) hogy Grunár 18-ik napján vagy akörül, a Megfoltozott Dob nevezetű helyen, a Fémműves utcában, maga fölszolgált szeszes italokat az említett alkoholos italok eladására és/vagy fogyasztására jogosítvánnyal nyilvánvalóan nem rendelkező helyszínen, ellentétben a fent említett Törvénycikk Hármas Paragrafusával.
Halotti csönd támadt, miközben Murok megint lapozott egyet, és folytatta: – Továbbá kötelességem azt is közölni magával, hogy szándékomban áll bizonyítékot szolgáltatni a Törvényszéki Bírák előtt vádemelési tényezőként, tekintettel az 1567-ből származó Nyilvános Gyülekezések (Szerencsejáték) Törvénycikk, az 1433-ból, 1456-ból, 1463-ból, 1465-ből, ööö, és az 1470-től egész 1690-ig terjedő időszakból származó Hatóságilag Engedélyezett Helyiségek (Higiénia) Törvénycikkek, valamint a... – oldalvást a Könyvtárosra sandított, aki azonnal fölismerte a bajt, amikor hallotta közeledni s sietve próbálta kiinni poharát – ...az 1673-ból származó Házi és Háziasított Állatok (Tartása és Védelme) Törvénycikk megszegésére.
Az ezt követő csönd a lélegzet-visszafojtott várakozás ritka jellegével rendelkezett, ugyanis az összegyűltek arra vártak, hogy lássák, most mi fog történni.
Charley gondosan letette a poharat, amelynek maszatfoltjait ragyogó fényesre dörgölte, s lenézett Nobbyra.
Nobby arra törekedett, hogy azt színlelje, teljesen egyedül van, s semmiféle kapcsolatban nem áll bárki olyannal, aki esetleg mellette tartózkodik, s véletlenül pont ugyanolyan uniformist visel.
– Hogy értette azt, hogy Törvényszéki Bírák? – faggatta Charley Nobbyt – Nincsenek is Törvényszéki Bírák.
Nobby rémülten vonogatta a vállát.
– Új fiú, mi? – kérdezte Charley.
– Ne csináljon gondot belőle! – javasolta Murok.
– Semmi bajom nincs veled, remélem, tudod – jelentette ki Charley Nobbynak. – Viszont van az a hogyhíjják. Valamelyik éjjel volt itt az a varázsló, az beszélt róla. Afféle görbe oktatóeszköz, tudod? – Láthatólag elgondolkodott egy pillanatra. – Tudásszintmérő grafikon. Az volt az. Egy tudásszintmérő grafikon. Detritus, vonszold ide egy pillanatra azt a nagy, sziklás segged!
Általában ez az az időpont a Megfoltozott Dobban, amikor valaki elhajítja a poharát. És, valójában, pontosan ez is történt.

 

Kadar kapitány végigrohant a Rövid utcán – a leghosszabb a városban, ami dióhéjban bemutatja a híres, kifinomult morporki humorérzéket –, Kolon főtörzsőrmester mögötte loholt és tiltakozott.
Nobby a Dob előtt állt, egyik lábáról a másikra ugrándozva. Veszély idején volt valami módszere arra, hogy egyik helyről a másikra mozduljon a látszat szerint anélkül, hogy áthaladna a köztes téren, ami megszégyeníthetné bármelyik közönséges anyagmozgató-szalagot.
– Odabe' verekszik! – dadogta, megragadva a kapitány karját.
– Teljesen egyedül? – kérdezte a kapitány.
– Dehogy, az egész kocsmával! – kiáltotta Nobby, egyik lábáról a másikra szökdécselve.
– Ó!
A lelkiismeret azt mondta: Hárman vagytok. A fiú ugyanazt az egyenruhát viseli. Az embereid egyike. Emlékezz szegény öreg Csankra!
Agya egy másik része, a gyűlölt, megvetett rész, ami azonban képessé tette az elmúlt tíz év túlélését csendőrléte dacára, így szólt: Gorombaság beavatkozni. Kivárjuk, míg befejezi, aztán megkérdezzük, nem kér-e egy kis segítséget. Ráadásul, az Őrség be nem avatkozási politikát folytat, ha verekedésről van szó. Sokkal egyszerűbb utána bemenni és letartóztatni a földön fekvőket.
Csörömpölés hallatszott, amikor egy közeli ablak kirobbant és elhelyezett egy alélt verekedőt az utca szemközti oldalán.
– Azt hiszem – mondta megfontoltan a kapitány –, hogy jobb, ha azonnal akcióba lépünk.
– Helyes – értett egyet Kolon főtörzs –, az ember akár meg is sérülhet, ha itt ácsorog.
Óvatosan egy kicsit arrébb oldalogtak az utcán, ahol a szilánkokra hasadó fa és összezúzódó üveg lármája már nem volt annyira süketítő, s gondosan nem néztek egymás szemébe. A kocsmából időnként sikoltás hallatszott, és hébe-hóba egy rejtélyes zengő hang, mintha valaki térddel rúgna egy gongba.
A kényelmetlenül feszengő csönd tócsájában álltak.
– Kivette már az idei szabadságát, főtörzsőrmester? – kérdezte végül Kadar, előre-hátra billegve sarkán.
– 'Genisuram. Elküldtem az asszonyt Chirmbe múlt hónapba', uram, hogy meglátogassa a nénikéjét.
– Nagyon kellemes ebben az évszakban, azt hallottam.
– 'Genisuram.
– Az a rengeteg muskátli meg miegymás.
Egy fönti ablakból lezuhant egy alak és összecsuklott a kockakövön.
– Ott van az a virágnapóra, nemdebár? – tudakolta kétségbeesetten Kadar.
– 'Genisuram. Nagyon szép, uram. Az egészet kicsiny virágokból csinálták, uram.
Olyan zaj hallatszott, mint amikor valami ismételten rácsap valami másra valami súlyossal és fából készülttel. Kadar arca megrándult.
– Nem hiszem, hogy a fiú jól érezte vón magát az Őrségbe', uram – jegyezte meg a főtörzsőrmester kedvesnek szánt hangon.
A Megfoltozott Dob ajtaját olyan gyakran letépték a csetepaték során, hogy nemrégiben különösen megedzett sarokvasakat szereltek föl, s a tény, hogy a következő irdatlan recsegés-ropogás kitépte az egész ajtót és ajtótokot a falból, csak azt mutatja, hogy az erre költött jó csomó pénzt elfecsérelték A törmelék közepén egy alak megpróbált fölemelkedni könyökére, nyögött, és visszarogyott.
– Hát, mintha úgy tűnne, hogy az egésznek... – kezdte a kapitány, és Nobby megszólalt: – Ez az az átokverte troll!
– Micsoda? – hökkent meg Kadar.
– A troll az! Amelyiket az ajtóba szoknak állítani!
Rendkívül óvatosan megközelítették.
Valóban, nem volt más, mint Detritus, a kilódító.
Nagyon nehéz megsebesíteni egy olyan lényt, aki tulajdonképpen mozgó szikla. Azonban úgy látszott, valakinek ez sikerült. Az elesett alak úgy nyögdécselt, mint két összecsapott tégla.
– Ez ám a meglepetés! – jegyezte meg bizonytalanul a főtörzsőrmester. Mindhárman megfordultak, és bekukucskáltak a fényesen megvilágított négyszögön, ahol korábban a bejárat állt. A dolgok határozottan elcsendesedtek odabenn.
– Nem gondolja – mondta a főtörzsőrmester –, hogy a fiú győzött, ugye, nem?
A kapitány kifeszítette állát. – Tartozunk azzal a kollégánknak és csendőrtársunknak – jelentette ki –, hogy kiderítsük.
Vinnyogás hallatszott mögülük. Megfordultak és látták, hogy Nobby fél lábon ugrál, a másikat szorongatva.
– Mi esett magába, ember? – firtatta Kadar.
Nobby fájdalmas hangokat hallatott.
Kolon főtörzsőrmester kezdte érteni. Noha az általános irányzat az Őrség viselkedésében az óvatos meghunyászkodás volt, nem akadt egyetlen olyan tagja sem az osztagnak, aki valamikor ne találta volna magát Detritus öklének rosszabbik végén. Nobby csupán megpróbált törleszteni a legislegjobb, multiverzumszerte elterjedt rendőri hagyományoknak megfelelően.
– Csak fogta magát és belerúgott a troll golyóiba, uram – jelentette.
– Gyalázat! – mondta tétován a kapitány. Habozott. – A trolloknak egyáltalán van golyója?
– Nekem elhiheti, uram.
– Jó ég! – lepődött meg Kadar. – Természet Asszonyság ugyancsak furán rendezi a dolgokat, nem igaz?
– Teljesen igaza van, uram – felelte engedelmesen a főtörzsőrmester.
– És most – szólt a kapitány, kihúzva kardját –, előre!
– 'Genisuram.
– Ez azt jelenti, hogy maga is, főtörzsőrmester! – tette hozzá a kapitány.
– 'Genisuram.

 

Valószínűleg ez volt a katonai manőverek történetének legelővigyázatosabb előrenyomulása, egészen lenn az alján annak a listának, aminek élén az olyasmik állnak, mint a Könnyűdandár Támadása.
Óvatosan belestek a megerőszakolt ajtónyíláson.
Számos ember terült el az asztalokon, vagy azon, ami az asztalokból maradt. Azok, akik még eddig nem vesztették el eszméletük, határozottan boldogtalannak látszottak emiatt.
Murok a terem közepén állt. Rozsdás láncinge elszakadt, sisakja eltűnt, és kissé oldalvást imbolygott, fél szeme már kezdett földagadni, ám fölismerte a kapitányt, eldobta az erőtlenül tiltakozó pasast, akit addig fogott, és lendületesen szalutált.
– Tisztelettel jelentek harmincegy Rendbontásra tett kihágást, uram, ötvenhat esetben Garázda Viselkedést, az Őrség Biztosának Akadályoztatását Kötelessége Teljesítésében negyvenegy alkalommal, tizenhárom esetben Hatósági Közeg elleni Erőszak Kísérletének bűncselekményét Halált okozó Fegyverrel, hat esetben Bűnös Időhúzást, és... és... Nobby káplár még egyetlen csínt-bínt se mutatott eddig...
Hanyatt esett, összetörve egy asztalt.
Kadar kapitány köhécselt. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy mi a teendő ilyenkor. Legjobb tudomása szerint az Őrség még sosem volt ilyen helyzetben.
– Azt hiszem, hogy kerítenie kéne egy italt neki, főtörzsőrmester – szólalt meg.
– 'Genisuram.
– Meg nekem is.
– 'Genisuram.
– Maga is igyon egyet, miért is ne.
– 'Genisuram.
– És maga, káplár, ha lenne szíves... mit csinál?
– Megmotozomatetemeketuram – hadarta Nobby, fölegyenesedve. – Terhelő bizonyítékokért meg minden.
– A pénzeszacskójukban?
Nobby gyorsan háta mögé dugta a kezét – Sose lehessen tudni, uram.
A főtörzsőrmester rábukkant egy csodával határos módon épen maradt pálinkáspalackra a törmelékben, és tartalmának nagy részét Murok szájába erőszakolta.
– Mit fogunk csinálni ezzel a társasággal, uram? – firtatta a vállán keresztül.
– Halvány fogalmam sincs róla – felelte Kadar és leült. Az Őrség zárkája épp csak elég nagy hat nagyon apró embernek, és általában amúgy is csak olyanok kerültek bele. Míg ellenben ezek...
Kétségbeesetten nézett körül. Ott hevert Nyársbahúzó Nork egy asztal alatt és bugyborékoló hangokat adott ki. Ott volt Böhöm Henri. Ott volt Harácsoló Simony, az egyik legrettegettebb kocsmai verekedő a városban. Mindent egybevetve, rengeteg olyan fickó volt ott, akiknek nem lenne érdemes a közelében lenni, amikor magukhoz térnek.
– Elvághatnánk a torkuk, uram – javasolta Nobby, a hátramaradt csatamezők tucatjainak veteránja. Talált egy körülbelül megfelelő méretű öntudatlan verekedőt, és tűnődve távolította el róla a csizmát, ami egész újnak látszott és körülbelül megfelelő méretűnek.
– Az teljességgel helytelen lenne – közölte Kadar. Nem volt biztos benne, hogyan is kell valójában elvágni egy torkot. Mindezidáig ez sosem merült föl lehetőségként.
– Nem – szögezte le. – Azt hiszem, esetleg elengedhetjük őket egy figyelmeztetéssel.
A pad alól nyögés hallatszott.
– Ráadásul – folytatta sietve – a lehető leghamarabb biztonságos helyre kellene vigyük elesett bajtársunk.
– Van ebbe' valami – értett egyet a főtörzsőrmester. Nagyot húzott a pálinkából, az idegei megnyugtatása végett.
Kettejüknek sikerült Murokot fölemelni maguk közé, és támolygó lépteit fölirányítani a lépcsőn. Kadar, majd' összerogyva a teher alatt, Nobbyt keresve körbenézett.
– Nobbs káplár – recsegte –, miért rugdalja az embereket, amikor azok a földön gyengélkednek?
– Ez a legbiztonságosabb módja, uram – felelte Nobby.
Nobbynak valamikor régen meséltek a sportszerű küzdelemről és hogy nem szabad az elhullott ellent ütni, s akkor építő gondolatokat szentelt annak, hogy ezek a szabályok hogyan alkalmazhatóak egy négy láb magas egyén esetében, akiknek gumiszalagszerű izomtónusa van.
– Nos, hagyja abba! Azt akarom, hogy dorgálja meg a gonosztevőket – utasította a kapitány.
– Hogyan, uram?
– Hát... – Kadar kapitány elhallgatott. Akármi legyen, ha tudja. Még sose tett ilyet.
– Csak tegye meg! – csattant föl. – Ugye, nem kell mindent én mondjak meg magának?
Nobby ott maradt egyedül a lépcső tetején. A padló felől általános motyogás és nyögdécselés jelezte, hogy a fickók ocsúdóban vannak. Nobby sebesen gondolkodott. Feddőleg megrázta sajtrudacska ujját.
– Legyen ez számotokra intő lecke! – szólt. – Ne csináljatok ilyesmit többet!
És elfutott.
A szarufák sötétjében a Könyvtáros tűnődve vakarózott. Az élet határozottan telis-tele meglepetésekkel. Érdeklődve fogja figyelni a fejleményeket. Elmélázva meghámozott lábával egy mogyorót, és ellendült, bele a sötétségbe.

 

A Legfőbb Nagymester magasba emelte kezét.
– Megvannak-é a Végzet Tömjénfüstölői rituálisan fenyítve, hogy elűzendjék a Gonosz és Szabad Gondolkozást ebből a Fölszentelt Körből?
– Aha.
A Legfőbb Nagymester leengedte kezét.
– Aha? – kérdezte.
– Aha – felelte boldogan Reterátbúvár Testvér. – Magam csináltam meg.
– Elvileg azt kellene mondanod „Biza, ó, Legfőbb Lény” – közölte a Legfőbb Nagymester. – Istenek bizony, már épp elégszer mondtam, hogy ha ti nem vagytok hajlandóak átvenni a dolog szellemét...
– Igen, hallgass oda arra, amit a Legfőbb Nagymester mond neked! – intette Őrtorony Testvér szúrós pillantással a megtévedt Hittestvért.
– Órákat töltöttem azoknak a füstölőknek a fenyítésével – morogta Reterátbúvár Testvér.
– Csak folytassa, Ó, Legfőbb Nagymester – kérte Őrtorony Testvér.
– Hát, na jó – mondta a Nagymester. – Ma éjjel megpróbálkozunk egy újabb kísérleti megidézéssel. Bízom benne, hogy szereztetek alkalmas nyersanyagot, ugye, testvéreim?
– ...csak sikáltam és csiszetöltem, na, nem mintha köszönetet kapna érte az ember...
– Minden el van sikálva, Legfőbb Nagymester – jelentette Őrtorony Testvér.
Valóban, ismerte el a Legfőbb Nagymester, ez valamivel jobb gyűjtemény. A Hittestvérek nyilvánvalóan igyekeztek kitenni magukért. A díszhelyet egy világító kocsmacégér kapta, amelynek eltávolítása, gondolta a Legfőbb Nagymester, ki kellett volna érdemeljen valamiféle városi kitüntetést. E pillanatban az E betű szörnyű rózsaszín volt s véletlenszerűen meg-megvillant.
– Azt én kerítettem – büszkélkedett Őrtorony Testvér. – Azt hitték, hogy épp megjavítom vagy valami, de fogtam a csavarhúzóm és...
– Igen, remek munka – vágott közbe a Legfőbb Nagymester. – Kezdeményező készségről árulkodik.
– Köszönöm, Legfőbb Nagymester – ragyogott Őrtorony Testvér.
– ...ledörzsöltem a bőrt is a tenyeremrő', tiszta vörös meg repedezett. És még a három talléromat se kaptam sose vissza, senki se nem mondott még annyit se...
– És most – szólt a Legfőbb Nagymester, fölemelve a könyvet – bele fogunk fogni a kezdésbe. Kuss legyen, Reterátbúvár Testvér!

 

Multiverzumszerte minden városnak van olyan része, ami Ankh-Morpork Gyehennájához hasonlít. Általában a legöregebb rész az, keskeny utcái hűségesen követik a középkori tehenek csapásait a folyóhoz menet, és olyan neveik vannak, mint például Mészárszék, Bérkaszárnya, Csempész Sikátor...
Ankh-Morpork nagy része egyébként is ilyen. Ám a Gyehenna még inkább, afféle fekete lyuk a megrögzött törvénytelenségben. Fogalmazzunk így: még a bűnözők is félve közlekednek ezeken az utcákon. Az Őrség sose teszi ide be a lábát.
Most azonban véletlenül betették. Nem túl szilárdan. Fárasztó éjszaka volt, és sokszor kellett idegeik szilárdításához folyamodniuk. Mostanra olyannyira szilárdak lettek, hogy mind a négyen a másik háromban bíztak, hogy azok majd tartják az irányt, őt meg függőlegesen.
Kadar visszaadta a palackot a főtörzsőrmesternek.
– Szégyellje, je, je – kicsit töprengett – magát! – egészítette ki. – Részeg eggy elöl, elöl, elöljáráró prancsnok jelenlétébe'.
A főtörzsőrmester szólni próbált, de csak esszek sorával tudott előrukkolni.
– Tegye magát őrzetbe'! – parancsolta Kadar kapitány, visszapattanva egy falról. Rámeredt a falazatra. – Ez a fal rám támadt – nyilatkozta. – Hah! Asszed, kemény vagy, he! Hát, én meg a Törvénynek a, a, bisztossa vagyok, jobbhatőlemtudod, és mi nem tűrünk semmi, semmi, semmi.
Vontatottan pislogott egyet-kettőt.
– Mija, amiből mi semmit se tűrünk, tőrmster? – tudakolta.
– Kockázat, uram? – tapogatózott Kolon.
– Nem, nem, nem. Másik izé. Mindegy. Különben meg, nem tűrünk semmise senkitől. – Tétova látomások ügettek át tudatán egy szobáról tele tipikus bűnözőkkel, őt gúnyoló fickókról, olyan népségről, akiknek puszta létezése évek óta megbotránkoztatja és hergeli őt, ahogy szanaszét hevernek és nyögnek. Nem volt egészen tisztában vele, miként történhetett ez, de valami csaknem elfeledett része, valami sokkal fiatalabb Kadar csillogó mellvérttel és nagy reményekkel, egy olyan Kadar, akiről azt hitte, már rég belefulladt az alkoholba, hirtelen nyugtalankodni kezdett.
– Mongyak, mongyak, mongyak magának valamit, tőrmster? – kérdezte.
– Uram? – Mind a négyen szelíden visszapattantak egy másik falról és újabb lassú, rákszerű keringőbe kezdtek a sikátoron keresztbe.
– Eza város. Eza város. Eza város, tőrmster. Eza város eggy, ezeggy, ezeggy Nő, tőrmster. Abbiza. Egy Nő, tőrmster. Vénséges, kikent-kifent egykori szépség, tőrmster. Dehaszerelembeeselvele, akkor, akkor, akkor, úkkirúghogyalábadse...
– Eggy nőszemél? – firtatta Kolon.
Izzadó képe eltorzult a gondolkodás erőfeszítésétől.
– De nyóc mérföld széles, uram. Van nekije egy folyója, hosszába'. Csomó, csomó háza meg bigyók, uram – fejtegette.
– Á! Á! Á! – Kadar megfenyegette egy bizonytalan ujjal. – Sose, sose, sose monttam, hogy kicsike nő, ugye? Lássa be! – Meglengette a palackot. Újabb véletlenszerű gondolat robbant ki tudata habjai közül.
– Akárhogyis, megmutattuk nekikik – jelentette ki izgatottan, miközben négyesük megkezdte a rézsútos sasszézást vissza a szemközti fel felé. – Megmutattuk, nem'gaz? Tanítottunk nekik egy olyan feledést, amit nemegyhamar fognak elleckézni, he?
– Úgyvan – helyeselt a főtörzsőrmester, bár nem túl lelkesen. Még mindig elöljárójának nemi élete járt a fejében.
De Kadar olyan hangulatban volt, hogy nem kellett neki bátorítás.
– Hah! – kiáltotta a sötét sikátoroknak. – Nem tetszett, mi? Lenyelni azízelítőt a saját, saját, saját, békaizétekből! Hát, most aztán bátorszaratokba szállhat a csizmaságotok! – A levegőbe hajította az üres üveget.
– Kettőt ütött már az óra! – ordította. – És minden rendbeeeennnn!
Ami megdöbbentő újságot jelentett azoknak a változatos árnyalakoknak, akik egy ideje némán követték négyüket. Csupán a puszta zavar gátolta meg őket abban, hogy figyelmük élessé és világossá tegyék. Ezek a fickók nyilvánvalóan csendőrök, gondolták a követők, rajtuk van az előírásos sisak meg minden, és mégis itt kószálnak a Gyehennában. Ezért hát azzal a megigézettséggel szemlélték őket, amivel a farkasfalka összpontosíthat egy maroknyi birkára, amik nem csak odajöttek a tisztásra, hanem ráadásul játékosan öklelőznek és bégető hangokat adnak ki; a dolog kimenetele természetesen ürüpecsenye, ám időközben a tapintatlan kíváncsiság a végrehajtás fölfüggesztését rendelte el.
Murok fölemelte italtól elbutult fejét.
– Hol vagyunk? – érdeklődött.
– Útban hazafelé – válaszolta a főtörzsőrmester. Fölnézett a ragyaverte, féregrágta és késlyuggatta táblára a fejük fölött. – Most éppen végigmenyünk, végigmenyünk, végigmenyünk a... – kancsított – Mátka közön.
– A Mátka köz nem esik útba' hazafelé – nyelte el félig a szavakat Nobby. – Nem akarunk végigmenni a Mátka közön, az ott van a Gyehennába'. Hát azt várhatják, hogy mi a Mátka közön végigmennyünk...
A döbbenet elvégezte az éjszakai alvás és több pint feketekávé jéghideg munkáját egy zsúfolt pillanat alatt. Kimondatlan egyetértéssel mindhárman Murok köré tömörültek.
– Most mit fogunk csinálni, kapitány? – kérdezte Kolon.
– Ööö. Kiálthatnánk segítségért – mondta bizonytalanul a kapitány.
– Mi, itt?
– Van benne valami.
– Azt hiszem, hogy bal helyett valahogy jobbra fordulhattunk az Ezüst utcáról – rebegte Nobby.
– Hát, ez olyan tévedés, amit nem fogunk ismét elkövetni egyhamar – jelentette ki a kapitány. Aztán azt kívánta, bárcsak ne mondta volna.
Hallották a lépteket. Valahol, tőlük balra, vihogtak.
– Négyzetalakzatot kell fölvegyünk – szólt a kapitány. Mind megpróbáltak ponttá válni.
– Hé! Ez meg mi volt? – firtatta Kolon főtörzsőrmester.
– Mi?
– Most megint! Afféle bőrszerű hang.
Kadar kapitány megpróbált nem gondolni csuklyákra és fojtóhurkokra.
Tudta, hogy számos isten van. Minden foglalkozásnak van istene. Van istene a koldusoknak, istene a szajháknak, istene a tolvajoknak, valószínűleg még az orgyilkosoknak is.
Eltűnődött, vajon van-e valahol abban a hatalmas panteonban egy olyan isten, aki jóindulattal tekint le az erősen szorongatott és meglehetősen ártatlan, törvényszolgáló biztosokra, akik most minden bizonnyal meg fognak halni.
Valószínűleg nincs, gondolta keserűen. Az ilyesmi nem lenne elég sikkes az isteneknek. Azt várhatod, hogy egy isten aggódjék valami szerencsétlen hapsi miatt, aki megpróbál megtenni minden tőle telhetőt havonta egy maroknyi tallérért. Ők aztán nem. Az istenek képesek túlzásokba esni az elegáns rohadékokért, akiknek az az elképzelése a napi munkáról, hogy kivájják a Fülbemászó Király Rubinköves Szemét a helyéről, bezzeg azokért a földönjáró tökfilkókért, akik minden éjjel a macskakövet koptatják nem...
– Inkább olyan csuszamlós – mondta a főtörzsőrmester, aki szerette tisztázni a dolgokat.
És akkor fölhangzott egy hang...
...talán vulkanikus zaj, vagy a forrásban levő gejzír hangja, de mindenesetre egy hosszú, száraz hang morajlása, mint a titánok kovácsműhelyének fújtatói...
...de ez nem volt olyan pocsék, mint a fény, ami kékesfehéren izzott, az a fajta fény, ami szemgolyód vérereinek mintázatát a koponyád belsejének hátsó felére fénymásolja.
Mindkettő évszázadokig folytatódott, aztán egy pillanat alatt abbamaradt.
A sötét utóhatás tele volt bíbor káprázással, és, amint a fül visszanyerte hallóképességét, halk, salakszerű nesszel.
Az őrök teljesen mozdulatlanok maradtak jó darabig.
– Nahát, nahát – szólalt meg elhalóan a kapitány.
Egy újabb csönd után azt mondta, nagyon világosan, minden egyes mássalhangzó tökéletesen illeszkedett a helyére: – Főtörzsőrmester, vigyen magával néhány embert és vizsgálja ki ezt, legyen szíves!
– Mit vizsgáljak ki, uram? – tudakolta Kolon, de már földerengett a kapitányban, hogy ha a főtörzsőrmester elvisz magával néhány embert, akkor ő, Kadar kapitány, teljesen egyedül fog maradni.
– Semmit, jobb ötletem támadt. Mindnyájan megyünk – jelentette ki határozottan. Mindnyájan mentek.
Most, hogy a szemük már hozzászokott a sötéthez, ki tudtak venni egy elmosódott, vörös izzást maguk előtt.
Kiderült, hogy egy gyorsan hűlő fal az. Ahogy összezsugorodtak, mésszé égett faldarabok potyogtak a földre kis, kopogó zajjal. Nem ez volt benne a legrosszabb. A legrosszabb az volt, ami a falon volt.
Rámeredtek.
Jó sokáig meredtek rá.
Már csak egy-két óra volt hátra virradatig, és egyikük sem próbálta, még csak javasolni sem, hogy kíséreljenek meg hazatalálni a sötétben. A fal mellett várakoztak. Az legalább meleg volt.
Próbáltak rá se nézni.
Végül Kolon feszengve kihúzta magát és megszólalt: – Föl a fejjel, kapitány. Lehetett volna rosszabb.
Kadar végzett a palackkal. Hiába, nem hatott. Vannak olyan fajtái a józanságnak, amiket nem lehet kiakolbólítani.
– Igen – felelte. – Lehettünk volna mi.

 

A Legfőbb Nagymester kinyitotta szemét.
– Megint csak – jelentette ki – sikert értünk el.
A Hittestvérek szaggatott éljenzésben törtek ki. Őrtorony és Enyvesujj Testvérek egymásba karoltak és lelkesen dzsiggeltek a varázskörben.
A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett.
– Csöndet! – visította.
– Enyvesujj Testvér, Őrtorony Testvér, azonnal hagyjátok abba ezt a szégyenletes viselkedést! – rikácsolta. – Ti többiek, hallgassatok el!
Lecsillapodtak, mint a hangoskodó gyerekek, akik észreveszik, hogy a tanár épp most lép az osztályba. Aztán még sokkal jobban lecsöndesedtek, mint a gyerekek, akik megpillantják a tanár arckifejezését.
A Legfőbb Nagymester hagyta, hogy mindez beivódjék, s aztán ellépdelt egyenetlen soraik előtt.
– Föltételezem – mondta –, hogy azt hisszük, véghez vittünk némi varázslást, igaz? Hmm? Őrtorony Testvér?
Őrtorony Testvér nyelt egyet. – Hát, ööö, azt mondta kegyelmed, hogy mi, ööö, úgy értem...
– Még eddig SEMMIT sem csináltatok!
– Hát, ööö, nem, ööö...
– Ugrándoznak-e az igazi varázslók egyetlen aprócska varázslat után és kántálják-e ütemesen, hogy „Sikerült, már megint, már megint, már megint”, Őrtorony testvér? Hmm?
– Hát, mink valahogy...
A Legfőbb Nagymester sarkon fordult.
– És vajon aggódva lesik-e a lambériát, Vakoló Testvér?
Vakoló Testvér lehorgasztotta a fejét. Eddig nem volt tudatában, hogy bárki is észrevette.
Amikor a feszültség már kielégítően vibrált, akár az íjhúr, a Legfőbb Nagymester hátrébb lépett.
– Ugyan, minek fáradozom? – mondta fejét rázva. – Választhattam volna akárkit. Kiválaszthattam volna a legjobbakat. De csak egy csapat gyerkőc jutott nekem.
– Ööö, igazán – szólt Őrtorony Testvér –, mi tényleg erőfeszítést tettünk, valóban koncentráltunk. Nem igaz, fiúk?
– De igen – válaszolták kórusban. A Legfőbb Nagymester szúrósan meredt rájuk.
– Ebben a Testvériségben nincs helye olyan Testvérnek, aki nem áll mögöttünk teljes mellszélességgel – figyelmeztetett.
A Hittestvérek szinte látható megkönnyebbüléssel, mint a pánikba esett birkák, akik látják, hogy az akolban megnyílt a kerítés, vágtattak a rés felé.
– Ne aggódjon amiatt, legfőbbséged – biztatta lelkesen Őrtorony testvér.
– Az elkötelezettség kell legyen jelszavunk! – nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.
– Jelszavunk. Aha – ismételte meg Őrtorony Testvér. Megbökte Vakoló Testvért, akinek tekintete megint a szegélylécdeszkákra tévedt.
– Micsa? Ó! Aha. Jelszó. Aha – mondta Vakoló Testvér.
– És bizalom meg testvériség – folytatta a Legfőbb Nagymester.
– Aha. Meg még azok is – értett egyet Enyvesujj Testvér.
– Szóval – jegyezte meg a Legfőbb Nagymester –, ha lenne itt olyan, aki nem szeremé, biza, nem sóvárogná, hogy folytassuk ezt a nagyszerű feladatot, lépjen elő most az illető!
Senki sem moccant.
Bekapták a horgot. Az istenekre, ezt piszok jól csinálom, gondolta a Legfőbb Nagymester. Úgy játszom azon a rettenetes kis elméjükön, mint a xilofonon. Döbbenetes a világiasság puszta ereje. Ki gondolta volna, hogy a gyöngeség erősebb lehet, mint az erő? De persze tudnod kell irányítani. És én aztán tudom.
– Hát akkor, rendben van – közölte. – És most, elismételjük az Esküt.
Végigvezette rajta botladozó, rémült hangjuk, s helyeslően észlelte, mennyire fojtottan mondják ki a „herkentyűt”. És közben fél szemét Enyvesujj Testvéren tartotta.
Ő valamivel értelmesebb, mint a többi, gondolta. Legalábbis nem annyira könnyű átejteni. Jobb lesz, ha bebiztosítom, hogy mindig én menjek el utoljára. Nem szeretnék kísértésbe vinni senkit, hogy hazáig kövessen.

 

Ahhoz, hogy egy olyan város fölött uralkodj, mint amilyen Ankh-Morpork, különleges fajta elmére van szükséged, és Lord Vetinarié olyan volt. Na persze, ő amúgy is különleges fajta ember.
Zavarba ejtette és fölbőszítette a csekélyebb kalmárfejedelmeket méghozzá olyan mértékben, hogy már réges-rég föladták a próbálkozást meggyilkoltatására s mostanra csupán egymást közt versengtek a helyzeti előnyért. Különben is, bármely orgyilkosnak, aki megpróbál rátámadni a Patríciusra, nehéz dolga lenne, hogy elegendő húst találjon, amibe tőrét döfheti.
Míg más lordok pávanyelvvel töltött pacsirtát ettek vacsorára, Lord Vetinari úgy vélte, hogy egy pohár forralt víz és fél szelet száraz kenyér elégséges elegancia.
Idegesítő volt. Úgy látszott, hogy nincs semmilyen hibája, amit valaki leleplezhetne. Az ember azt gondolná, hogy ilyen sápadt, lószerű arccal hajlik a korbácsokkal, tűkkel és tömlöcben tartott ifjú nőkkel kapcsolatos mulatságokra. A többi nagyúr azt el tudta volna fogadni. Nincs semmi rossz a korbácsokban és tűkben, persze, mértékkel. Ám a Patrícius láthatólag jelentések tanulmányozásával töltötte estéit, és, különleges alkalmakkor, ha el tudta viselni az izgalmakat, sakkozással.
Gyakorta viselt feketét. Nem valami különösképp imponáló feketét, amilyet a legjobb orgyilkosok hordanak, hanem az olyan férfiak józan, kissé viseltes feketéjét, akik reggelenként nem akarnak időt vesztegetni a töprengésre, mit is vegyenek föl. És az embernek ugyancsak korán kellett kelnie ahhoz, hogy a Patríciust lefőzze; valójában bölcsebb volt egyáltalán le se feküdni.
De azért a maga módján népszerű volt. Vaskeze alatt, ezer éve először, Ankh-Morpork működött. Lehet, hogy nem volt méltányos vagy különösebben demokratikus, de működött. A Patrícius gondozta, ahogy a műkertész egy megnyesett bokrot gondoz, itt bátorítva a növekedést, ott levágva egy megtévedt gallyat. Azt beszélték, hogy az égvilágon mindent eltűr, kivéve ami a várost fenyegeti [13] és tessék...
Sokáig nézte a lesújtott falat, miközben álláról lecsöpögött az eső és átáztatta öltözékét. Rossab idegesen mögötte lézengett.
Aztán egy hosszú, keskeny, kék eres kéz kinyúlt s az ujjbegyek végigkövették az árnyakat.
Hát, nem is annyira árnyak, inkább csak sziluettek. A körvonal roppant határozott. Belül meg a falazat ismerős mintája. Ám kívül valami egybeolvasztotta a falat egész csinos kerámiakeménységre, az ősi téglákat olvadt, tükörszerű fedőréteggel borítva.
A falon kirajzolódó forma hat, a meglepődés pózában megmeredt férfi csoportképét mutatta. Több fölemelt kéz teljesen kivehetően késeket és rövid kardokat tartott.
A Patrícius némán pillantott a hamukupacra lábánál. A néhány megolvadt fémerecske esetleg valaha pontosan ugyanaz a fegyverzet lehetett, ami most olyan meggyőzően volt a falba bemaratva.
– Hmm – mondta.
Kadar kapitány tisztelettudóan átvezette az utcán egyenesen a Csapodár Szerencse sikátorba, ahol rámutatott „A” Kiállítási Tárgyra, nevezetesen...
– Lábnyomok – magyarázta. – Ami persze kissé pongyola fogalmazás, uram. Inkább olyasmik, amiket karomnyomoknak lehetne nevezni. Akár odáig is merészkednék, hogy mancsoknak tituláljam.
A Patrícius rámeredt a nyomokra a sárban. Arckifejezése teljesen kifürkészhetetlen maradt.
– Értem – szólalt meg végül. – És van-e magának véleménye minderről, kapitány?
A kapitánynak volt. A hajnalig eltelt órák során mindenféle véleménye kialakult, kezdve azzal a meggyőződéssel, hogy nagy hiba volt megszületni.
Aztán a szürke fény beszivárgott még a Gyehennába is, s még mindig eleven volt és fövetlen, és a bárgyú megkönnyebbülés kifejezésével körülnézett, és meglátta, nem egész három láb távolságra, a lábnyomokat Nem a legjobb pillanat volt, pláne színjózanon.
– Hát, uram – válaszolta –, tudom, hogy a sárkányok évezredekkel ezelőtt kivesztek, uram...
– Igen? – A Patrícius szeme összeszűkült.
Kadar fejest ugrott. – De, uram, ezt ők is tudják? Kolon főtörzsőrmester azt mondta, hogy hallott valami bőrszerű neszt, pont mielőtt, pont mielőtt, a, ööö... bűncselekmény megesett.
– Szóval maga azt hiszi, hogy egy kihalt, továbbá esetleg teljességgel mesebeli, sárkány berepült a városba, leszállt ebben a keskeny sikátorban, elhamvasztott egy csapat bűnözőt s aztán elrepült? – érdeklődött a Patrícius. – Azt mondhatni, a közérdeket roppantmód szem előtt tartó teremtmény lehetett.
– Hát, ha így fogalmaz...
– Ha jól emlékszem, a mesék sárkányai visszavonult és vidéken élő lények, akik őrizkednek az emberektől és istenek háta mögötti, félreeső helyeken laknak – közölte a Patrícius. – Aligha tekinthetőek városi élőlénynek.
– Valóban nem, uram – felelte a kapitány, elfojtva a nyelvére kívánkozó megjegyzést, hogy ha egy tényleg istenek háta mögötti, félreeső helyet szeretnél találni, akkor A Gyehenna elég jól megfelel a kívánalmaknak.
– Ráadásul – folytatta Lord Vetinari – az ember azt hinné, hogy valaki esetleg észreveszi az ilyesmit nem gondolja?
A kapitány fejével a fal és rettenetes fríze felé intett. – Úgy érti, rajtuk kívül, uram?
– Véleményem szerint – mondta Lord Vetinari –, ez valamiféle hadviselés. Talán egy rivális banda fölbérelt egy varázslót. Apró, helyi probléma.
– Esetleg összefügghet azokkal a fura lopásokkal, uram – járult hozzá önszántából Rossab.
– De hát itt vannak a lábnyomok! – tiltakozott Kadar kitartóan.
– Közel vagyunk a folyóhoz – szögezte le a Patrícius. – Lehetséges, hogy esetleg valamiféle gázlómadár járt itt. Puszta véletlen egybeesés, ám azért én lefedném a maga helyében. Nem akarjuk, hogy az embereknek téves elképzeléseik legyenek és ostoba következtetésekre jussanak, ugye? – fűzte hozzá élesen.
Kadar föladta.
– Ahogy óhajtja, uram – felelte, szandáljára szögezve tekintetét.
A Patrícius megveregette a kapitány vállát.
– Sebaj! – mondta. – Csak folytassa! Remek kezdeményezőkészségről tett tanúságot, ember. Őrjárat A Gyehennában is. Derék dolog!
Megfordult és csaknem nekiment a páncélingfalnak, ami nem volt más, mint Murok.
Legnagyobb rémületére Kadar kapitány azt látta, hogy legújabb regrutája udvariasan a Patrícius hintájára mutat. Körülötte, állig fegyverben és bizalmatlanul, állt a Palotagárda hat tagja, akik most kiegyenesedtek és gyanakvó érdeklődést tanúsítottak. Kadar ki nem állhatta őket. Tollforgó volt a sisakjukon. Utálta, ha egy őr tollforgót visel.
Hallotta, amint Murok így szól: – Elnézést, uram, az ott a maga hintója, uram? – és a Patrícius meghökkenten föl-lenézett és válaszolt: – Igen. Maga kicsoda, fiatalember?
Murok tisztelgett. – Murok őrgyakornok, uram.
– Murok, Murok. Ez a név rémlik valahonnan.
Farkas Rossab, aki mögötte lebzselt, a Patrícius fülébe súgott. Vetinari földerült. – Á, az ifjú tolvajfogdmeg! Az ugyan aprócska tévedés volt, azt hiszem, ám dicséretes. Senki sem áll a törvény fölött, eh?
– Senki – értett egyet Murok.
– Dicséretes, dicséretes – mondta a Patrícius. – És most, uraim...
– A hintójával kapcsolatban, uram – szívóskodott Murok –, kénytelen voltam észrevenni, hogy elöl a belső kerék, ellentétben a...
Le fogja tartóztatni a Patríciust, mondta magában Kadar, a gondolat úgy csörgedezett át tudatán, mint egy jéghideg patak. Tényleg le fogja tartóztatni a Patríciust. A legfőbb uralkodót. Ez az, amit valóban meg fog tenni. A fiú nem ismeri a „félelem” szó jelentését. Ó, nem lenne esetleg jó ötlet, ha tudná a „túlélés” szó jelentését...
És nem vagyok képes megmozdítani az állkapcsom izmait.
Mind halottak vagyunk. Vagy, ami még rosszabb, mind őrizetbe kerülünk a Patrícius tetszése szerint. És ahogy azt mindnyájan tudjuk, ritkán tetszik neki valami.
És, pontosan ebben a pillanatban, Kolon főtörzsőrmester kiérdemelt egy képletes kitüntetést.
– Murok őrgyakornok! – kiáltotta – Viii-gyázz! Murok őrgyakornok, hááá-tra arc! Murok őrgyakornok, iiin-dulj!
Murok úgy vágta magát haptákba, mint a parancsolat, s az akut engedelmesség bősz arckifejezésével egyenesen előremeredt.
– Derék egy legény! – mondta elgondolkodva a Patrícius, miközben Murok mereven elmasírozott. – Folytassa, kapitány! És ugyan dorgáljon meg szigorúan minden ostoba pletykát a sárkányokról, jó?
– Igen, uram – felelte Kadar kapitány.
– Jóravaló ember.
A hintó elzörgött, a gárdisták mellette futottak.
Kadar kapitány csak halványan érzékelte, hogy mögötte a főtörzsőrmester a visszavonuló Muroknak üvöltözik, hogy álljon meg.
Gondolatokba mélyedt.
A nyomokat nézte a sárban. Előírásos pikájával, amiről tudta, hogy pontosan hét láb hosszú, megmérte őket és a köztük levő távolságot. Aztán számottevő óvatossággal követte őket befordulva a sikátor sarkán; egy kis, lelakatolt, koszkérges ajtóhoz vezettek egy faanyagraktár hátsó oldalán.
Itt valami nagyon nem stimmel, gondolta.
A nyomok a sikátorból jöttek elő, ám nem mentek oda vissza. És nem túl gyakran találunk gázlómadarakat az Ankh-ban, főleg, mert a szennyeződés szétmarná a lábuk, meg különben is, sokkal könnyebb nekik a felszínen járni.
Fölnézett. Miriád szárítókötél cikcakkozta be az ég keskeny négyszögét, olyan hatékonyan, mint valami háló.
Szóval, gondolta, valami nagy és tüzes kijött ebből a sikátorból, de nem ment bele.
És a Patríciust ez nagyon aggasztja.
Észrevett valami mást a sikátor szélén, lehajolt és fölvett egy friss, üres mogyoróhéjat.
Egyik kezéből a másikba dobálgatta, s a semmibe bámult.
Most azonnal szüksége van egy italra. De talán várnia kéne vele.

 

A Könyvtáros sietve négykézlábalt a szunyókáló polcok közti sötét folyosókon.
Ő birtokolta a város háztetőit. Ó, persze az orgyilkosok és a tolvajok is hasznát vehetik, de ő már rég rájött, hogy a kémények, támpillérek, vízköpők és szélkakasok erdeje kényelmes és valahogy megnyugtató alternatívája az utcáknak.
Legalábbis mostanáig.
Mulatságosnak és tanulságosnak tűnt az Őrség nyomon követése. A Gyehennába, a városi dzsungelba, amely nem tartogatott semmiféle félnivalót egy 300 fontos orangután számára. Ám most a lidércnyomás, amit látott, miközben egyik helyről a másikra lendült egy sötét sikátorban, arra késztetné, ha ember volna, hogy ne higgyen a saját szemének.
Emberszabásúként persze egyáltalán nem kételkedett a saját szemében, hanem mindig hitt neki.
Éppen most, azt szerette volna, ha egy olyan könyvre összpontosulna, ami esetleg nyomra vezetheti őt. A könyv olyan részlegben volt, amivel mostanság senki sem foglalkozott sokat; az ott levő könyvek valójában nem mágikusak. A padlót vádlón borította a por.
Por, benne lábnyomokkal.
– Úúúk? – szólalt meg a Könyvtáros a meleg homályban.
Most óvatosan haladt előre, rádöbbenve az elkerülhetetlenség érzésével, hogy a lábnyomok szemlátomást ugyanazt a célt akarják elérni, mint ő.
Befordult egy sarkon, s már ott is volt.
A részleg.
A könyvszekrény.
A polc.
A hézag.
Rengeteg szörnyű látvány akad a multiverzumban. Azonban valamiképpen az olyan lélek számára, aki hozzáhangolódott egy könyvtár kifinomult ritmusához, csak kevés borzalmasabb látvány van egy könyv hűlt helyénél.
Valaki ellopott egy könyvet.

 

Saját szentélye, a Kocka Kancellária, elvonultságában a Patrícius föl-lejárt. Utasítások özönét diktálta.
– És küldjön oda néhány embert, hogy lefessék a falat – mondta befejezésül.
Farkas Rossab fölvonta szemöldökét.
– Bölcs dolog az, uram? – kérdezte.
– Nem gondolja, hogy a kísérteties árnyképek fríze megjegyzésekre és találgatásokra ad okot? – fanyalgott a Patrícius.
– Nem annyira, mint a frissen festett fal A Gyehennában – felelte egykedvűen Rossab.
A Patrícius egy pillanatig tétovázott. – Van benne valami – csattant föl. – Akkor romboltassa le valakikkel.
A szoba végébe ért, sarkon perdült, s újra lépdelni kezdett. Sárkányok! Mintha nem lenne elég fontos, elég valóságos dolog az idejét lefoglalni.
– Maga hisz a sárkányokban? – tudakolta.
Rossab fejét rázta. – Nem lehetségesek, uram.
– Én is úgy hallottam – értett egyet Lord Vetinari. Odaért a szemközti falhoz és megfordult.
– Kívánja, hogy tovább vizsgálódjak az ügyben? – érdeklődött Rossab.
– Igen. Tegye meg!
– És majd gondoskodom róla, hogy az Őrség gyorsan intézkedjen – jelentette ki Rossab.
A Patrícius menetelés közben megtorpant. – Az Őrség? Az Őrség? Édes öregem, az Őrség egy csapat inkompetens egy alkoholista parancsnoksága alatt. Évekbe telt, míg sikerült ezt elérnem. Az Őrség a legutolsó dolog, amivel foglalkoznunk kell.
Egy pillanatig elgondolkozott. – Látott valaha sárkányt, Rossab? Úgy értem, egy olyan nagyot? Ó, persze, nem lehetségesek. Maga mondta.
– Valójában az egész csak mese. Babona – állította Rossab.
– Hmm – mondta a Patrícius. – És a meséknek az a lényege, persze, hogy mesések.
– Pontosan, uram.
– Mégis... – a Patrícius elhallgatott, s egy ideig csak bámult Rossabra. – Na, jó – szólt. – Rendezze el! Nem akarok semmiféle sárkányügyet. Ez az a fajta ügy, amitől a nép nyugtalankodni kezd. Vessen véget ennek!
Amikor egyedül maradt, csak állt és komoran nézett az ikervárosra. Már megint szemerkélt.
Ankh-Morpork! Százezer lélek civakodó városa! És, ahogy a Patrícius magában megjegyezte, tízszer annyi valóságos emberé. A friss eső megcsillant a tornyok és háztetők körképén, teljesen tudatlanul a hemzsegő, acsarkodó világ felől, amibe belepottyan. A szerencsésebb esők felföldi juhokra estek, vagy halkan susogtak az erdők fölött, vagy kissé vérfertőző jelleggel doboltak a tengeren. Az Ankh-Morporkra hulló eső azonban bajba jutott eső. Rettentő dolgokat csinálnak a vízzel Ankh-Morporkban. Az, hogy megisszák, csak a bajok kezdete.
A Patrícius szerette azt érezni, hogy olyan városra néz ki, amely működik. Nem valami szépséges város, nem nevezetes város, vagy jól csatornázott város, és egész biztosan nem egy építészeti szempontból kiváltságos város; még a leglelkesebb polgárok is egyetértenének azzal, hogy egy jó kilátást nyújtó magaslatról Ankh-Morpork úgy néz ki, mintha valaki fából és kőből próbálta volna elérni azt a látványt, amit normális körülmények közt az ember az éjjel is nyitvatartó fogd-és-vidd éttermek melletti járdához asszociál.
Viszont működött. Vígan sürgött-forgott, mint egy pörgettyű a katasztrófagörbe szélén. És ez, a Patrícius szilárdan hitte, azért van így, mert egyetlen csoport sem elég erős ahhoz, hogy fölborítsa. Kalmárok, tolvajok, orgyilkosok, varázslók – mind energikusan versengenek anélkül, hogy tényleg fölfognák, nincs is szükség a versengésre, és egyáltalán nem bíznak annyira egymásban, hogy leálljanak gondolkodni, mégis, ki jelölte ki a pályákat és fogja a startzászlót.
A Patrícius nem szerette a „diktátor” szót. Sértőnek érezte. Sose mondta senkinek, hogy csinálja ezt vagy azt. Erre semmi szükség, ez benne a legszebb. Életének nagy része abból állt, hogy úgy rendezze a dolgokat, hogy ez a helyzet fönnmaradjon.
Na persze, különféle csoportok törekednek megbuktatására, és ez így helyes és illő, valamint az életerős és egészséges társadalom jele. Senki sem mondhatná, hogy ebben a kérdésben ésszerűtlen álláspontot foglal el. Hát nem ő alapította ezek többségét? És ami az egészben olyan remek, az az a mód, ahogy ezek az összeesküvők csaknem minden idejüket az egymás közti veszekedéssel töltik.
Az emberi természet, a Patrícius mindig mondta, csodálatos dolog. Már ha egyszer megértetted, hogy hol vannak a mozgatórugói.
Kellemetlen előérzete volt ezzel a sárkányos üggyel kapcsolatban. Ha volt valaha olyan lény, aminek nem volt nyilvánvaló mozgatórugója, akkor az a sárkány. Ezt el kell rendezni.
A Patrícius nem hitt a szükségtelen kegyetlenségben [14]. Nem hitt az értelmetlen bosszúállásban. Ám mélyen hitt annak szükségességében, hogy a dolgokat el kell rendezni.

 

Furcsa módon Kadar kapitány ugyanezt gondolta. Ráébredt hogy nem tetszik neki az az ötlet, hogy egyes polgárokat, még ha A Gyehennából is, puszta keramikus árnnyá változtassanak.
És a dolog az Őrség orra előtt esett, többé-kevésbé. Mintha az Őrség nem számítana, mintha az Őrség lényegtelen részlet lenne. Ez az, ami nem hagyott neki békét.
Persze, mindez igaz. Amitől csak még rosszabb lett.
Ami még ennél is jobban fölmérgesítette, az az volt hogy megszegte a parancsokat. Eltüntette a nyomokat valóban. Ám vénséges íróasztalának legalsó fiókjában, elrejtve egy halom üres üveg alatt, lapult egy gipszöntvény. Érezte, ahogy őt nézi három rétegen keresztül.
El se tudta képzelni, mi ütött belé. És most még jobban bele fog mászni a veszélybe.
Megszemlélte a – jobb szó híján – csapatait. Korábban megkérte a rangidős párt, hogy jöjjenek civilben. Ez azt jelentette, hogy Kolon főtörzsőrmester, aki egész életében egyenruhát viselt vörös képpel és kényelmetlenül feszengett az öltönyben, amit a temetésekre szokott fölvenni. Míg ellenben Nobby...
– Azon tűnődöm, hogy elég világossá tettem-e a „civil” szó jelentését? – jegyezte meg Kadar kapitány.
– Ezt hordom munkaidőn kívül, főnök – magyarázta szemrehányóan Nobby.
– Uram – javította ki Kolon főtörzsőrmester.
– A beszédem is civilbe' van – közölte Nobby. – Kezdeményezés, ha nem tudnád.
Kadar lassan körbesétálta a káplárt.
– És a polgári öltözéke nem jár azzal, hogy az öregasszonyok elájulnak és az utcakölykök maga után szaladnak? – tudakolta.
Nobby kényelmetlenül fészkelődött. Nem volt otthonos az iróniában.
– Nem, uram, főnök – válaszolta. – Ez a divat, ez a módi.
Nagy általánosságban ez igaz volt Ankh-ban a jelenlegi divathóbort hajlott a nagy, tollas kalpagokra, nyakfodrokra, hasított, aranysujtásos zekékre, alul kiszélesedő pantallókra és díszsarkantyús csizmákra. Az volt csak a gond, merengett Kadar, hogy a divatbolondok többségének terjedelmesebb, ezek közé az alkotórészek közé passzoló teste volt míg ellenben Nobbyról csak annyit lehet elmondani, hogy valahol ott benne kell lennie.
Lehetséges persze, hogy ez kedvező. Végtére is, abszolúte senki sem hinné el, amikor megpillantják majd őt végigsétálni az utcán, hogy ez itt az Őrség egy tagja, amint megpróbál nem feltűnőnek látszani.
Fölmerült Kadarban, hogy egyáltalán semmit sem tud a munkaidőn kívüli Nobbsról. Még arra sem tudott visszaemlékezni, hogy a fickó hol lakik. Hosszú évek óta ismeri a pasast és sose jött rá, hogy titkos magánéletében Nobbs káplár egy kissé pávakakas. Nagyon alacsony pávakakas, azt meg kell hagyni, esetleg olyan pávakakas, akit ismételten fejbe csaptak valami súlyossal, de azért tagadhatatlanul pávakakas. Ez is azt mutatja, hogy az ember sose tudhatja.
Figyelmét visszairányította a szóban forgó ügyre.
– Azt akarom, hogy maguk ketten – szólt Nobbyhoz és Kolonhoz – vegyüljenek el feltűnésmentesen, illetve a maga esetében feltűnően, Nobbs káplár, az emberek közé ma éjjel, és, ööö, figyeljenek, vajon nem tudnak-e kinyomozni bármi szokatlant. Végezzenek detektívmunkát!
– Mihez képest szokatlant? – firtatta a főtörzsőrmester.
Kadar habozott Maga sem volt teljesen biztos. – Bármi – közölte – kapóra jövőt.
– Á! – bólogatott bölcsen a főtörzsőrmester. – Kapóra jövőt. Rendbe'.
Kínos csönd támadt.
– Esetleg egyesek bizarr dolgokat láttak – fejtegette Kadar kapitány. – Vagy talán voltak tisztázatlan tűzesetek. Vagy lábnyomok. Tudják – fejezte be kétségbeesve –, sárkányra utaló jelek.
– Úgy érti, aranyhalmok, amiken előzőleg aludtak? – érdeklődött a főtörzsőrmester.
– Meg sziklához láncolt szüzek – tódította szándékosan Nobby.
– Látom már, hogy maguk szakértők – sóhajtott Kadar. – Csak kövessenek el minden maguktól telhetőt.
– Ez az elvegyülés – kérdezett rá Kolon főtörzsőrmester tapintatosan –, ez azzal jár, hogy kocsmákba kell menni, meg inni meg hasonlók, igaz?
– Egy bizonyos mértékig – felelte Kadar.
– Á! – mondta boldogan a főtörzsőrmester.
– Mértékletesen.
– Rendben, uram!
– És a saját költségükön.
– Ó!
– De mielőtt elindulnának – szólt a kapitány –, ismer valamelyikük valakit, aki esetleg tud valamit a sárkányokról? Úgy értem, eltekintve az aranyon alvástól meg a fiatal nőkkel kapcsolatos résztől.
– A varázslók biztos – adott információt önként Nobby.
– A varázslókon kívül – szögezte le határozottan Kadar. Az ember nem bízhat a varázslókban. Minden őr tudja, hogy nem lehet megbízni a varázslókban. Még rosszabbak, mint a civilek.
Kolon elgondolkozott. – Hát persze ott van Lady Juhossy – jelentette ki. – Ott lakik a Langalló sugárúton. Mocsári sárkányokat tenyészt. Tudja, azokat a kis vakarcsokat, amit sokan háziállatként tartanak?
– Ó, ő – motyogta komoran Kadar. – Azt hiszem, már láttam valahol. Ő az, akinek a hintója hátán van a „Nyihogj Vidáman, Ha Szereted a Sárkányokat” matrica?
– Az, az. Totál dilis – erősítette meg Kolon főtörzsőrmester.
– És mit akar, uram, én mit csináljak? – kérdezte Murok.
– Ööö. Magának lesz a legfontosabb feladata – vágta rá sietve Kadar. – Azt akarom, hogy itt maradjon és vigyázzon az irodára.
Murok arca lassú, hitetlenkedő vigyorba húzódott.
– Úgy érti, én maradok itt szolgálatban, uram? – repesett.
– Egy bizonyos értelemben – válaszolta Kadar. – De nem kap engedélyt, hogy bárkit is letartóztasson, értette? – fűzte hozzá villámgyorsan.
– Még akkor sem, ha megszegik a törvényt, uram?
– Még akkor sem. Csak jegyezze föl!
– Akkor majd a könyvem fogom olvasni – törődött bele Murok. – És kitisztítom a sisakom.
– Rendes fiú – nyugtázta a kapitány. Ez elég biztonságos kell legyen, gondolta. Soha senki nem jön ide, még egy kutya elveszését bejelenteni se. Soha senkinek nem jut eszébe az Őrség. Ahhoz, hogy az Őrséghez fordulj segítségért, gondolta keserűen, ugyancsak tájékozatlannak kell lenned.

 

A Langalló sugárút Ankh egyik széles, fák szegélyezte és hihetetlenül előkelő részén volt, elég magasan a folyó fölött ahhoz, hogy távol legyen annak mindent átható bűzétől. A Langalló sugárúton lakók régi gazdagok voltak, ami elvileg sokkal jobb, mint az új gazdagság, bár Kadar kapitánynak sosem volt egyikből se annyija, hogy fölismerje a különbséget. A Langalló sugárúton lakóknak saját testőreik voltak. A Langalló sugárúton lakókról azt beszélik, olyan tartózkodóak, hogy még az istenekkel se állnak szóba. Ez enyhe rágalom. Igenis, szóba állnak az istenekkel, amennyiben azok jó családból származó, jóravaló istenek.
Lady Juhossy házát nem volt nehéz megtalálni. Egy kiszögellésen magasodott, amely a város pazar látképét kínálta, már ha ez az elképzelésed a kellemes időtöltésről. A kapuoszlopokon kősárkányok álltak és a kertnek elhanyagolt, elburjánzott kinézete volt. Rég halott Juhossyak szobrai meredeztek elő a növényzetből. Legtöbbjük kardot markolt és nyakig elborította a repkény.
Kadar érezte, hogy mindez nem azért van így, mert a kert tulajdonosa túl szegény, hogy bármit is tegyen, hanem inkább, mert a kert tulajdonosa azt gondolja, hogy az ősöknél számos fontosabb dolog akad, ami rendkívül szokatlan nézőpontnak számít egy arisztokrata esetében.
Valamint szemlátomást azt is gondolta az illető, hogy a karbantartásnál is akadnak sokkal fontosabb dolgok. Amikor a kapitány megnyomta magának az amúgy meglehetősen kellemes háznak csöngőjét, a virágzó rododendronerdő közepén, a homlokzatról több vakolatdarab hullott alá.
Úgy tűnt, ez minden eredmény, kivéve, hogy a ház háta mögött valami elkezdett vonyítani. Valami izé.
Újra rákezdett az eső. Egy idő múlva Kadar ráérzett helyzete méltóságára és óvatosan megkerülte a ház sarkát, jó messze a faltól, arra az esetre, ha megint lepottyanna valami.
Elért egy súlyos fafalba vágott súlyos faajtóhoz.
A hely többi részének általános rozogaságával ellentétben, meglehetősen újnak és roppant szilárdnak tűnt.
Bekopogott. Ez a süvítő zajok újabb sortűzét keltette.
Az ajtó kitárult. Valami szörnyűség tornyosult fölé.
– Á, jóember! Tud valamit a párzásról? – harsogta.

 

Az Őrház néma volt és meleg. Murok a homokóra susogását hallgatta és a mellvértjének tükörfényesre csiszolására összpontosított. Az évszázados patina föladta vidor támadása hatására. Mostanra csillogott.
Az ember tudja, hol áll, egy csillogó mellvérttel. A város furcsasága, ahol ilyen sok a törvény és a nép eltökélten fütyül rájuk, túl sok volt számára. Ám egy fényes mellvért az egy jól kifényesített mellvért.
Nyílt az ajtó. Murok átkukucskált az ősöreg íróasztal fölött. Nem volt ott senki.
Néhány újabb buzgó dörgöléssel próbálkozott.
Annak bizonytalan nesze hallatszott, amikor valakinek elege van a várakozásból. Két bíbor kézköröm ragadta meg az asztal szélét és a Könyvtáros arca lassan emelkedett a fiú látószögébe, akár egy kora reggeli kókuszdió.
– Úúúk! – mondta.
Murok csak bámult. Gondosan elmagyarázták neki, hogy, a látszat ellenére, az állatvilágot kormányzó törvények nem vonatkoznak a Könyvtárosra. Másrészt, magát a Könyvtárost sosem érdekelte különösebben az emberi világot irányító törvények iránti engedelmesség sem. Ő egyike azoknak az apró rendellenességeknek, amiket az embernek jobb megkerülni.
– Helló! – szólt Murok tétován. („Ne szólítsd 'fiúnak', vagy ne veregesd meg a vállát, attól mindig földühödik!”)
– Úúúk.
A Könyvtáros megböködte az asztalt hosszú, sokízű ujjával.
– Mi?
– Úúúk.
– Tessék?
A Könyvtárosnak forgott a szeme. Furcsa, gondolta, hogy az úgynevezett intelligens kutyáknak, lovaknak és delfineknek sosem okozott gondot, hogy jelezzék az embereknek a pillanat lényeges híreit, például, hogy három gyerek elveszett a bányában, vagy a vonat mindjárt arra a vágányra fut, ami az elsodort hídhoz visz vagy valami hasonló, míg ő, csupán egy marék kromoszómányira a mellényhordástól, nagyon nehéznek találja, hogy rávegye az átlagembert, hogy jöjjön már be az esőről. Némelyekkel egyszerűen nem lehet beszélni.
– Úúúk! – mondta és hívogatóan intett.
– Nem hagyhatom itt az irodát – közölte Murok. – Parancsom van rá.
A Könyvtáros fölső ajka fölhúzódott, akár egy redőny.
– Ez mosolygás? – érdeklődött Murok. A Könyvtáros megrázta a fejét.
– Csak nem követett el valaki bűntényt, nem, ugye? – tudakolta Murok.
– Úúúk.
– Súlyos bűntényt?
– Úúúk.
– Mint a gyilkosság?
– Ííík.
– Rosszabb, mint a gyilkosság?
– Ííík! – A Könyvtáros odanégykézlábalt az ajtóhoz, és sürgetőleg föl-le szökdécselt.
Murok nagyot nyelt. A parancs az parancs, igen, de ez valami más. Ennek a városnak népe bármire képes.
Fölcsatolta a mellvértjét, fejébe nyomta csillogó-villogó sisakját, és az ajtó felé lépdelt.
Aztán eszébe jutott a felelőssége. Visszament az íróasztalhoz, talált egy papírcetlit, és gondosan leírta. – El Harcolni a Bűnözés Ellen. Kérem Jöjön úlyra későb. Kösönöm.
Csak aztán lépett ki az utcára, patina és félelem nélkül.

 

A Legfőbb Nagymester fölemelte karját.
– Hittestvéreim – szólt –, kezdjük...
Olyan könnyű. Csak annyit kell tennie, hogy a Hittestvéreknek oly bőven jutott féltékenység és meghunyászkodó neheztelés hatalmas, ragályos tárolóját megfelelő csatornába terelje, hasznosítsa rémes, evilági kellemetlenségük, amelynek nagyobb az ereje, mint az ordító gonoszságnak, s aztán saját tudatával kinyúljon...
...arra a helyre, ahová a sárkányok elmentek.

 

Kadar azon kapta magát, hogy megragadták a karját és beráncigálták. A súlyos ajtó határozott kattanással zárult be mögötte.
– Ankh-i III. Lord Örömhegyi Tarkapikkely Karomdöfről van szó – közölte az óriási és félelmetes páncélt viselő jelenés. – Tudja, tényleg nem hiszem, hogy képes lenne megfelelni az elvárásoknak.
– Nem képes? – rebegte Kadar, hátrálóban.
– Valójában, ugyebár, kettő kell hozzá.
– Kettő, hát persze – suttogta Kadar, s lapockái megpróbálták átfúrni maguk a kerítésen.
– Megtenné ezt a szívességet? – harsogta a jelenség.
– Mi?
– Ó, ne legyen már olyan finnyás, ember! Csak föl kell őt segítse a levegőbe. Rám vár a dolog kényes része. Tudom, hogy kegyetlenség, de ha nem sikerült neki ma éjjel, akkor jön a nyissz-nyissz. Tudja, a legalkalmasabbak fennmaradása meg minden.
Kadar kapitánynak sikerült megemberelnie magát. Nyilvánvaló, hogy valami szexmániás gyilkosjelöltnő jelenlétében van, amennyire a fura, dudoros ruhadarabok lehetővé teszik az illető nemének meghatározását. Ha mégsem nő, akkor az utalás, hogy „rám vár a dolog kényes része” olyan gondolatképek előbukkanásához vezet, amelyek a jövőben hosszasan fogják kísérteni. Azt tudta, hogy a gazdagok másképp csinálják a dolgokat, de ez azért túlzás.
– Asszonyom – szólalt meg fagyosan –, én az Őrség tisztje vagyok és figyelmeztetnem kell magát, hogy a maga által javasolt tevékenység áthágja a város törvényeit... – valamint többet a prűdebb istenekéi közül is, tette hozzá magában – ...és azt kell tanácsoljam, hogy azonnal és bántatlanul bocsássa szabadon őlordságát...
Az alak döbbenten bámult rá.
– Miért? – kérdezte. – Az én tetves sárkányom!

 

– Még egy italt, Nobby nem-káplár? – érdeklődött Kolon főtörzsőrmester ingadozva.
– Nem bánnám, ha kapnék, Kolon nem-főtörzsőrmester – válaszolta Nobby.
Komolyan vették a feltűnés kerülését. Ami kizárta a legtöbb kocsmát a folyó morporki partján, ahol ugyancsak közismertek voltak. Most épp egy igen elegáns bárban tartózkodtak Ankh belvárosában, ahol olyan feltűnésmentesek voltak, amennyire csak telt tőlük. A többi vendég azt gondolta, hogy ezek ketten valamiféle kabaré.
– Gondolkoztam – jelentette be Kolon főtörzs.
– Mi?
– Ha vennénk egy-két üveggel, hazamehetnénk és akkor tényleg feltűnésmentesek lennénk.
Nobby ezt alaposan megfontolta.
– De azt mondta, hogy tartsuk nyitva a fülünk – tiltakozott. – Nekünk elvileg ki kellene, tudod, amit mondott, nyomozni valamit.
– Azt megtehetjük az én házamba' is – felelte Kolon főtörzs. – Egész éjjel hallgatózhatnánk, nagyon keményen.
– Ez jó ötlet – mondta Nobby. Valójában egyre jobban hangzott, minél inkább fontolgatta.
– De először – jelentette ki –, látogatást kell tennem.
Kitámolyogtak a kocsma mögötti sikátorba. Odafönn telihold világított, ám néhány felhőfoszlány lebegett el előtte. Kettősük feltűnésmentesen egymásba botlott a sötétségben.
– Te vagy az, Kolon detektor-főtörzsőrmester? – kérdezte Nobby.
– Éna! És most, ki tudod deríteni, hol van az árnyékszék ajtaja, Nobbs detektorkáplár? Alacsony, rossz megjelenésű, sötét ajtót keresünk, ahahaha.
Kétszer csörömpölés hallatszott, majd elfojtott káromkodás hangzott föl Nobby ajkáról, amint átbotorkált a sikátoron, ezt nyivákolás követte, amikor Ankh-Morpork kiterjedt macskanépességének egyik vad tagja elmenekült a káplár lába közt.
– Ki szeret téged, cicamica? – súgta Nobby a bajsza alatt.
– Hát akkor, első a szükség – jegyezte meg Kolon főtörzs, és szembefordult egy alkalmatos sarokkal.
Magánmerengését a káplár dörmögése szakította félbe.
– Ott van, főtörzs?
– Neked, Nobby fiam, detektor-főtörzsőrmester úr – intette kedélyesen Kolon főtörzs.
Nobby hangszíne sürgető volt s hirtelen nagyon józan. – Ne hülyéskedjen, főtörzs, épp most láttam elrepülni egy sárkányt fölöttünk!
– Láttam már sármányt – állította Kolon főtörzsőrmester, halk csuklások közepette. – És láttam már ármányt. Meg úgyszintén párkányt. De még sose nem láttam sárkányt.
– Dehogynem láttál, te barom! – vágta rá sürgetően Nobby. – Figyelj, nem szórakozok! Olyan nagy szárnyak voltak rajta, mint, mint, mint a piszok nagy szárnyak!
Kolon főtörzsőrmester fenségesen megfordult. A káplár arca annyira elsápadt, hogy jól látszott a sötétben.
– Szavamra, főtörzs!
Kolon főtörzsőrmester tekintetét a nedves ég és az esőmosta hold felé fordította.
– Rendbe' – mondta –, akkor mutasd meg!
A háta mögött sikló nesz hallatszott, és két tetőcserép zúzódott szét az utcán.
Megfordult. És ott, fönt a tetőn, volt a sárkány.
– Sárkány van a tetőn! – jódlizta. – Nobby, egy sárkány van a tetőn! Mit tegyek, Nobby? Sárkány van a tetőn! Pont engemet néz, Nobby!
– Kezdetnek, mondjuk, begombolhatnád a gatyád – javasolta Nobby a legközelebbi fal mögül.

 

Lady Juhossy, védőruházatának számos rétegétől megfosztva is, még mindig hatalmasan nagy volt. Kadar tudta, hogy a barbár tengelyföldi nép egyes mondái nagydarab, láncinges, páncélmelltartós, igáslovon ülő hajadonokról szólnak, akik lecsapnak a csatamezőkre és elviszik a halott harcosokat a dicsőséges, dáridózó túlvilágra, miközben kellemes mezzoszoprán hangon énekelnek. Lady Juhossy lehetett volna közülük az egyik. Sőt, vezethette volna őket. Elvihetett volna egy egész zászlóaljat. Amikor megszólalt, minden szó derekas hátbavágás volt és a legjobb családból valók arisztokratikus önbizalmától zengett. Csak pusztán a magánhangzók tíkfát hasogathattak volna.
Kadar rongyos ősei hozzá voltak szokva az ilyen hangokhoz, általában harci ménen ülő, nehéz fegyverzetű népség használta, amikor azt mondta nekik, „hát nem lenne átkozottul jó ötlet, tudjátok, ha rárontanátok az ellenre és könnyedén elintéznétek őket”. A lába folyton vigyázzba akart állni.
Az őstörténet fiai imádták volna Lady Juhossyt, és évezredekkel korábban, döbbenetes módon, sikerült is nekik élethű szobrokat faragniuk róla. A nő gesztenyebarna hajtömegéről Kadar később megtudta, hogy paróka. Senki olyan, akinek sok dolga akad a sárkányokkal, nem képes hosszasan megőrizni a haját.
Valamint egy sárkány trónolt a vállán. Chirmi Vince Karomdöf Csudafajta néven lett bemutatva, barátainak csak Vinny, és úgy tűnt, hogy jelentős mértékben hozzájárul a házat átható szokatlan vegyi bűzhöz. Ez a szag mindent átitatott. Még a kiadós tortaszelet, amit a méltóságos asszony odakínált neki, is ilyen ízű volt.
– Az, ööö, a vállán... olyan... nagyon jópofának látszik – mondta a kapitány, elkeseredetten próbálva beszélgetést kezdeményezni.
– Badarság! – felelte a méltóságos asszony. – Csak épp betanítom, mert a vállonülőkért kétszer annyit fizetnek.
Kadar azt mormolta, hogy néhanap látott társasági hölgyeket vállukon kis, tarka sárkánnyal, és azt gondolta, hogy olyan, ööö, jópofák.
– Ó, jópofán hangzik – közölte a nő. – Megengedem. Aztán rájönnek, hogy ez kormos égési sebekkel, leperzselt hajjal és a hátukon végig csupa szarral jár. Meg azok a karmok is bevájnak a húsodba. És aztán azt gondolják, hogy a kiskedvenc kezd túl nagyra nőni meg bűzlik, s azon kapod magad, hogy a következő dolog vagy a Morporki Napfény Menedék Elveszett Sárkányoknak, vagy a jó öreg hórukk a folyóba, kötéllel a nyakad körül, szegény kis nyamvadékok. – Leült, s elrendezte maga körül szoknyáját, mely vitorlául szolgálhatott volna egy kisebbfajta flottának. – Na, akkor. Kadar kapitány, ugyebár?
Kadar tanácstalan volt. Réges-rég halott Juhossyak bámultak le rá magasan az árnyékba borult falakon lógó díszes keretekből. Az arcképek között, körött és alatt függtek a fegyverek, melyeket föltehetőleg ezen ősök használtak, s kinézetük alapján elmondhatjuk, hogy jócskán és gyakran használtak. Páncélruhák álltak behorpadt sorokban a falak mentén. Kénytelen volt észrevenni, hogy elég sokon közülük volt egy-két nagyobbacska lyuk. A mennyezet molyrágta lobogók kifakult tobzódása. Az embernek nem kellett törvényszéki vizsgálat, hogy tudja, Lady Juhossy elődei sosem húzódoztak a harctól.
Igazából döbbenetesnek tűnt, hogy a nő képes olyan békés tevékenységre, mint egy csésze tea megivása.
– Az őseim – mondta Lady Juhossy, megbabonázott pillantását követve. – Tudja, az utóbbi ezer évben egyetlen Juhossy sem halt meg az ágyában.
– Valóban, asszonyom?
– A családi büszkeség forrása.
– Igen, asszonyom.
– Bár persze elég sok közülük más emberek ágyában halt meg.
Kadar kapitány csészéje megcsörrent a csészealjon. – Igen, asszonyom – értett egyet.
– A kapitányi olyan fess rang, mindig úgy gondoltam. – Ragyogó, törékeny mosollyal ajándékozta meg. – Úgy értem, az ezredesek és így tovább mindig olyan nagyképűek, az őrnagyok dagályosak, az ember mindig úgy érzi, hogy van valami élvezetesen veszedelmes a kapitányokkal kapcsolatban. Mi is volt az, amit meg akart mutatni nekem?
Kadar úgy szorongatta csomagját, mint egy erényövet.
– Arra lennék kíváncsi – hebegte –, hogy milyen nagyok a mocsári... ööö... – elhallgatott. Valami borzasztó történt alsóbb régióiban.
Lady Juhossy követte pillantását. – Ó, ne is törődjék vele – utasította vidáman. – Üssön rá egy párnával, ha zavarja magát!
Egy piciny, idősecske sárkány mászott elő a széke alól s dugta pofáját Kadar ölébe. Megindítóan nézett föl rá nagy, barna szemével és szelíden folydogált szájából valami erősen maró, a férfi érzése szerint egyenest a térdére. És az állat úgy bűzlött, mint az abroncs a savfürdő körül.
– Ez itt Első Mabelin Harmatcsepp Karomdöf – mutatta be a méltóságos asszony. – Bajnok és bajnokok nemzője. Már nincs benne semmi tűz, a szegény, csacska öregben. Szereti, ha a pocakját dörgölik.
Kadar lopva gonoszul rángatózó mozdulatokat tett, hogy a vén sárkányt elűzze. Az gyászosan pislogott rá reumás szemével, s fölhúzta szája sarkát, előtárva a koromfeketítette fogak sövényét.
– Csak lökje le, ha alkalmatlan magának! – vetette oda vígan Lady Juhossy. – Na akkor, mit is akart kérdezni?
– Arra lennék kíváncsi, hogy milyen nagyra nőnek meg a mocsári sárkányok? – kérdezte Kadar, megkísérelve helyzetet változtatni. Halk morgás hallatszott.
– Följött egész ide azért, hogy ezt megkérdezze tőlem? Nos... Úgy emlékszem, hogy ankh-i Tarkaszív Karomdöf tizennégy öregujj magasságot ért el lábujjtól bugolyáig – merengett Lady Juhossy.
– Ööö...
– Körülbelül három láb hat hüvelyk – tette hozzá a nő kedvesen.
– Ennél nem nagyobb? – tudakolta Kadar reménykedve. Az ölében az agg sárkány elkezdett halkan horkolni.
– Á, dehogy! Valójában egy kissé torzszülöttnek számított már ő is. Többnyire nem nőnek nagyobbra nyolc öregujjnyinál.
Kadar kapitány ajka hangtalanul mozgott a sietős számolgatástól. – Két láb? – reszkírozta meg.
– Bravó! Na persze, csak a gúnárok. A tojók valamivel kisebbek.
Kadar kapitánynak nem állt szándékában föladni. – A gúnár az a hím sárkány? – érdeklődött.
– Csak kétéves kora után – jelentette ki diadalmasan Lady Juhossy. – Nyolc hónapos koráig bakfitty, aztán kakas, míg tizennégy hónapos nem lesz, utána ponc...
Kadar kapitány megigézve ült, ette a rettenetes tortát, nadrágja fokozatosan oldódott, miközben az információáradat átcsapott fölötte; hogyan küzdenek a hímek lángjukkal, ám a tojásrakás idején csak a tojók [15] okádnak tüzet az összetett bélgázok meggyullasztásával, hogy kiköltsék a tojásokat, amiknek ilyen ádáz hőmérsékletre van szüksége, miközben a hímek tűzifát gyűjtögetnek; a mocsári sárkányok csoportját süppedéknek vagy feszélynek nevezik; egy nőstény képes akár három, egyenként négy tojásból álló fészekaljat rakni évenként, amiknek nagyobb része összetörik, amikor a szórakozott hímek rájuk taposnak; és hogy a sárkányok mindkét neme igen kevéssé érdeklődik a másik iránt, vagyis inkább bármi iránt, eltekintve a tűzifától, kivéve úgy kéthavonta egyszer, amikor olyan céltudatossá válnak, mint egy golyószóró.
Képtelen volt megakadályozni, hogy – nyaktól bokáig acéllemezekkel borított bőrpáncélba bújtatva – az asszony kivezesse hátulra a tenyésztelepre és a hosszú, alacsony épületbe kalauzolja, ahonnan korábban a süvöltözés hallatszott.
Borzalmas volt a meleg, de nem annyira, mint a szagkoktél. Céltalanul bóklászott az egyik fémszegélyű óltól a másikig, miközben apró, körte alakú, nyivákoló szörnyűségeket mutattak be neki, mint „Holdgaras Marcipanna Hercegnő, aki épp várandós” meg „Második Holdfátyol Karomdöf, aki tavaly Pszeudopoliszban a Tenyészet Legjobbja lett”. Halványzöld lángsugarak célozták meg a térdét.
Sok bokszra tűztek föl szalagcsokrokat és okleveleket.
– És ez itt, sajnos, Jófiú Cucc Tollaskő Chirmből – folytatta könyörtelenül Lady Juhossy.
Kadar kissé megroggyanva meredt át a megperzselt korlát fölött a padló közepén összegömbölyödött pöttöm lényre. Ugyanazt a hasonlatosságot mutatta a többihez, amit Nobby az átlagos emberhez. Valami a származásában ellátta őt olyan szemöldökkel, ami kábé akkora volt, mint tömpe szárnya, ami sosem lesz képes arra, hogy fönntartsa őt a levegőben. A fejének is furcsa formája volt, mint egy hangyászé. Orrlyuka akár a sugárhajtómű szívókája. Ha valaha sikerülne neki a levegőbe emelkednie, ezek olyan koloncok lesznek, mint az ikerejtőernyő.
Viszont némán is a legintelligensebb pillantást vetette Kadar kapitányra, amit az valaha is látott bármilyen állattól, beleértve Nobbs káplárt.
– Megesik – közölte Lady Juhossy szomorúan. – Tudja, az egész a génekre megy vissza.
– Igen? – mondta Kadar. Valahogy úgy tűnt, hogy a lény mindazt az erőt, amit testvérei lángokra és zajokra vesztegetnek, belesűríti egy hőlándzsaszerű tekintetbe. A férfinak akaratlanul eszébe jutott, mennyire szeretett volna egy kutyakölyköt kisfiúkorában. Na persze, az egész család éhezett – bármi, amin hús volt, jól jött volna.
Hallotta, ahogy a sárkányos nő így szól: – Az ember megpróbálja kitenyészteni az erős lángot, a pikkelyvastagságot, a megfelelő színt és így tovább. De bele kell törődnünk, ha egyik-másik néha csak a böllérkésre jó.
A pöttöm sárkány olyan pillantást irányított Kadarra, ami garantáltan elnyerte volna a „A Sárkánynak, amit a Bírák Leginkább Szeretnének Hazavinni, és Hordozható Gázöngyújtóként Használni” díjat.
Csak a böllérkésre jó, gondolta Kadar. Nem volt biztos abban, hogy ez pontosan mit is jelent, de meg mert volna kockáztatni némi jó szimatú találgatást. Olyasminek hangzott, amit akkor kapsz, ha már mindent, aminek bármi értéke van, kivontak belőle. Mint az Őrség, gondolta. Mindegyikük csak a böllérkésre jó. És pont, mint ő maga. Ez az élettörténete.
– Ennyit Természet anyánkról – jegyezte meg a méltóságos asszony. – Na persze, álmomban se jutna eszembe, hogy továbbtenyésszem, bár amúgy se lenne rá képes.
– Miért nem? – tudakolta Kadar.
– Mert a sárkányoknak a levegőben kell párosodnia és ezekkel a szárnyakkal sosem lesz képes repülni, sajnos. Természetesen nagyon fogom sajnálni, ha elveszítem ezt a vérvonalat. Brenda Rodley Fábaharap Fényespikkelye nemzette. Ismeri Brendát?
– Ööö, nem – válaszolta Kadar. Lady Juhossy egyike volt azoknak az embereknek, akik föltételezik, hogy mindenki más is ismeri azokat, akiket ő ismer.
– Elbűvölő asszony. Na, mindegy, ennek a vacaknak az összes testvére nagyon szépen fejlődik.
Szegény kis vakarcs, gondolta Kadar. Ennyit Természet anyánkról dióhéjban. Mindig a pakli aljáról osztja a lapokat.
Nem csoda, hogy anyának hívjuk...
– Azt mondta, hogy meg akar mutatni valamit – emlékeztette Lady Juhossy.
Kadar szótlanul odanyújtotta a csomagot. Az asszony kibújtatta kezét a nehéz kesztyűből és kibontotta.
– Egy lábnyom gipszöntvénye – állította merészen. – Ugye?
– Nem emlékezteti magát valamire? – érdeklődött Kadar.
– Lehetne valami gázlómadáré.
– Ó!- Kadar elszontyolodott.
Lady Juhossy nevetett. – Vagy egy tényleg nagy sárkányé. Múzeumból szerezte, igaz?
– Nem. Az utcán csináltam ma reggel.
– Mi? Valaki meg akarta tréfálni magát, édes öregem!
– Ööö. Akadt ott, ööö, közvetett bizonyíték is.
Elmesélte neki. A nő rámeredt.
– Draco nobilis – nyögte ki elfulladt hangon.
– Tessék? – értetlenkedett Kadar.
– Draco nobilis. Szemben ezekkel a fickókkal... – intett a süvöltöző gyíkok összetömörült sorai irányába –, a Draco vulgarisszal, ezzel az egész bandával. De tudja, az igazán nagyok elmentek. Ez tényleg képtelenség. Nincs erre semmiféle lehetőség. Mind eltűntek. Gyönyörű jószágok voltak. Tonnákat nyomtak. A létezett legnagyobb repülőszerzetek. Senki sem tudja, hogyan csinálták.
És akkor rádöbbentek.
Hirtelen teljes csönd támadt.
Végig a bokszok sorain a sárkányok fénylő és éber szemmel hallgattak. Mindegyik a tetőre meredt.

 

Murok körülnézett. Polcok nyúltak messze, minden irányba. Azokon a polcokon, könyvek. Megfontoltan találgatott egyet.
– Ez itt a Könyvtár, nem igaz? – kérdezte.
A Könyvtáros továbbra is gyöngéden, ám határozottan markolta a fiú kezét és vezette folyosók útvesztőjében.
– Van valahol egy tetem? – faggatta Murok. Lennie kell. Rosszabb, mint egy gyilkosság! Holttest a könyvtárszobában. Ez akármihez vezethet.
Az emberszabású végül abbahagyta a menetelést egy polc előtt, ami, úgy látszott, semmiben sem különbözik a többi száztól. Némelyik könyvet megláncolták. Volt ott egy rés. A Könyvtáros rámutatott.
– Úúúk.
– Hát és mi van vele? Csak egy lyuk, ahol könyvnek kéne lennie.
– Úúúk.
– Elvittek egy könyvet. Elvittek egy könyvet? Kihívta az Őrséget – húzta ki magát Murok büszkén –, mert valaki elvitt egy könyvet? Azt gondolja, hogy ez rosszabb a gyilkosságnál?
A Könyvtáros azt a fajta pillantást vetette rá, amit mások azoknak tartogatnak, akik olyasmit kérdeznek „És mi rossz van a népirtásban?”
– Ez gyakorlatilag büntetőjogba ütköző cselekmény, az Őrség idejének fecsérlése – jelentette ki Murok. – Miért nem mondja el a varázslófejeseknek, vagy akárkik is legyenek?
– Úúúk. – A Könyvtáros jelezte néhány meglepően takarékos gesztussal, hogy a legtöbb varázsló két kézzel se találná saját ülepét.
– Hát nem értem, mit tehetnénk ebben az ügyben – közölte Murok. – Hogy hívják a könyvet?
A Könyvtáros megvakarta a fejét. Ez nehéz ügy lesz. Szembefordult Murokkal, összetette bőrkesztyűs kezét, aztán szétnyitotta.
– Tudom, hogy könyv. Mi a neve?
A Könyvtáros sóhajtott, és föltartotta egyik kezét.
– Négy szó? – találgatott Murok. – Első szó. – Az antropoid összecsippentett két ráncos ujjat – Kicsike szó? Egy. A. M...
– Úúúk!
– A? A. Második szó... harmadik szó? Kicsike szó. Egy? A? Be? Ki? Meg? Fe... Meg? A valami Meg valami. Negyedik szó. Mi? Ó! Első rész. Ujj? Int? Erre? Felém? Ide hozzám. Hagyjam ki. Kisebb szó... Ide. Ide! Második rész. Kicsi. Nagyon kicsi szó. Egy. A. Meg. És. És!
Az orangután morgott és drámaian megcibálta egyik nagy, szőrös fülét.
– Ó, úgy hangzik. Ész? Éz? Éz! Idéz! Megint? Újra ugyanaz? Idézés? A valami megidézése! Ez aztán a móka! Második szó. Egész szó...
Feszülten figyelt, miközben a Könyvtáros rejtélyesen keringett.
– Valami nagy. Valami nagyon nagy. Csapkodó. Nagyon nagy csapkodó, ugró valami. Fogak. Támad. Fúj. Nagyon, óriásian nagy fújó, csapkodó valami. – Murok homlokán kiütött a verejték, miközben engedelmesen próbálta megérteni. – Ujjszopás. Ujjakat szopó valami. Megégett. Nagyon óriási forrót fújó csapkodó valami...
A Könyvtárosnak forgott a szeme. Homo sapiens? Megtarthatod!

 

A nagy sárkány táncolt és pörgött és a levegőt taposta a város fölött. Pikkelyein megcsillant a holdfény. Néha csalóka sebességgel tekergett és suhant a tetők fölött a létezés puszta örömétől.
És ez az egész helytelen, gondolta Kadar. Egy része gyönyörködött a látvány puszta szépségében, de agysejtjei egy állhatatos, firkás kis csoportja a szinapszisok csúfabbik oldaláról az ámulat falaira irkafirkálta graffitijét.
Ez egy átkozottul nagy gyík, csúfolódott. Tuti, hogy sok tonnát nyom. Semmi, ami ilyen nagy, nem tudhat repülni, még csodaszép szárnyakon sem. És mit csinál egy nagy repülőgyík azokkal az óriási pikkelyekkel a hátán?
Ötszáz lábbal fölötte kékesfehér lángdárda bömbölt föl az égre.
Nem lehet képes ilyesmire! Leégetné a saját ajkát!
Mellette állt Lady Juhossy eltátott szájjal. Mögötte a kis, ketrecbe zárt sárkányok siránkoztak és süvöltöttek.
A hatalmas bestia megfordult a levegőben és lecsapott a tetők fölött. Újra kilobbant belőle a láng. Alatta, sárga lángok csaptak föl. Olyan halkan és elegánsan történt az egész, hogy több másodpercbe telt, míg Kadar rájött, hogy a sárkány valójában több épületet fölgyújtott.
– Ejha! – fakadt ki Lady Juhossy. – Nézze! Fölhasználja a termikeket! Szóval erre való a tűzokádás! – Odafordult Kadarhoz, szeme javíthatatlanul tündöklött – Tudatában van, hogy minden valószínűség szerint olyasmit látunk, amit évszázadok óta senki?
– Igen, ez egy átkozott repülő aligátor és fölgyújtja a városom! – üvöltötte Kadar.
A nő oda sem hallgatott rá. – Kell legyen valahol egy tenyésztelep – mondta. – Ennyi idő után! Mit gondol, hol élhet?
Kadar nem tudta. De megesküdött magának, hogy meg fogja találni és föltesz neki néhány nagyon komoly kérdést.
– Egyetlen tojás – lehelte a tenyésztő. – Ó, csak hadd tehessem a kezem egyetlen egy tojásra...
Kadar őszinte döbbenettel meredt rá. Földerengett benne, hogy ő maga valószínűleg hibás emberpéldány.
Alattuk újabb épület kapott lángra.
– Pontosan milyen messzire – kérdezte nagyon lassan és óvatosan, mintha egy gyerekhez beszélne – repülnek ezek az izék?
– Nagyon territoriális állatok – mormolta a méltóságos asszony. – A mondák szerint ők...
Kadar ráébredt, hogy újabb dózis vár rá a sárkánytanból. – Csak a tényeket, ha szabadna, nagysád – vágott közbe türelmetlenül.
– Nem nagyon messze. Tényleg – felelte a nő, kissé hökkenten.
– Nagyon szépen köszönöm, asszonyom, rendkívül sokat segített – motyogta Kadar és futásnak eredt.
Valahol a városban. Odakinn mérföldekre nincs semmi, csak alföld és ingovány. Itt kell élnie valahol a városban.
A férfi szandálja csattogott a kockaköveken, miközben levágtatott az utcákon. Valahol a városban! Ami persze teljességgel nevetséges. Teljességgel nevetséges és lehetetlen.
Ezt igazán nem érdemli. A világ összes városa közül, amikbe berepülhetett volna, gondolta, neki pont az enyémbe kellett repülnie...

 

Mire odaért a folyóhoz, a sárkány már eltűnt. Ám a füstlepel még ott lógott az utcák fölött és az emberek több vödörláncot alakítottak, hogy a tűz sújtotta épületekhez eljussanak a folyó darabjai. [16] A feladatot időnként jelentős mértékben hátráltatta az utcára kiözönlő, vagyontárgyait cipelő embertömeg. A város nagy része fából és zsúpból készült, és a nép nem kívánt kockáztatni.
Valójában a veszély meglepően kicsinek bizonyult. Rejtélyesen kicsinek, ha az ember jobban belegondolt.
Kadar nemrégiben alattomban rákapott, hogy jegyzetfüzetet hordjon magánál, és följegyezte a kárt, mintha leírásának puszta cselekménye valahogy érthetőbb hellyé tenné a világot.
Tétell: Eggy Kotsiszín (ártalmatlan üzletember tulajdona, aki látta, hogy vadonatúj hintója lángra lobban).
Tétell: Eggy kichiny zöldségess bolt (hajszálpontosan).
Kadar eltűnődött ezen. Egyszer vett ott egy pár almát, és láthatólag nem volt ott semmi, amin egy sárkány esetleg megsértődhetne.
Mégis, roppant előzékeny a sárkánytól, gondolta, miközben útját az Őrház felé vette. Ha az ember arra a rengeteg fűrésztelepre, szénakazalra, zsúptetőre és olajtartályra gondol, amiket a bestia véletlenül eltrafálhatott volna, sikerült neki tényleg megijesztenie mindenkit anélkül, hogy valóban kárt okozott volna a városnak.
A kora reggeli napfény sugarai már átszúrták a füstgomolyokat, mikor belökte az ajtót. Ez az otthona. Nem a kis, csupasz szoba a gyertyaöntő műhelye fölött a Wixon sikátorban, ahol aludni szokott, hanem ez a randa, barna szoba, ami kisöpretlen kéményektől szaglik, Kolon főtörzs pipájától, Nobby titokzatos magánproblémájától, és, mostanában, Murok páncélfényesítőjétől. Csaknem úgy, mint otthon.
Senki más nem volt benn. Ez igazából nem lepte meg. Nehézkesen fölment az irodájába, hátradőlt a székében, amelynek párnáját még egy nem szobatiszta kutya is undorral kidobta volna kosarából, szemére húzta sisakját, és megpróbált gondolkodni.
Semmi haszna a rohangászásnak. A sárkány eltűnt a rengeteg füstben és zűrzavarban, ugyanolyan váratlanul, ahogy jött. Épp elég hamar itt lesz az ideje a rohangálásnak. A fontos az, hogy kiókumlálja, hova...
Igaza volt. Gázlómadár! De hol kezd az ember egy átkozottul nagy sárkány után kutatni egy egymilliós városban?
Tisztában volt azzal, hogy a jobb keze, teljesen önként már ki is húzta a legalsó fiókot, és ujjai közül három, hátsóagya bizalmas utasítására, kiemelt egy palackot. Egyike volt azoknak a palackoknak, amik kiürítik saját maguk. A józan ész azt sugallta neki, hogy néha minden bizonnyal el kell kezdjen egyet lecsavarintva a kupakot látva benne a nyakig csillogó borostyánszín folyadékot. Csak egyszerűen nem tudott visszaemlékezni erre az élményre. Olyan volt, mintha az üvegek mindig kétharmadrészt üresen érkeznének...
Rámeredt a címkére. Jaksa Atolel-féle Elsőrangú Érlelt Sárkányvér Whiskey-nek tűnt. Olcsó és erős, az ember akár tüzet is gyújthat vele, vagy kanalat is tisztíthat. Nem kell sokat inni belőle a berúgáshoz, ami nem is baj.
Nobby volt az, aki fölrázta azzal a hírrel, hogy sárkány járt a városban, valamint hogy Kolon főtörzs csúnya sokkot kapott. Kadar ült és bagolymód pislogott, míg a szavak körbemosták. Nyilvánvalóan egy tűzokádó gyík érdeklődő összpontosítása az ember alsóbb régióira, alig néhány láb távolságról még a legerőteljesebb lelki alkatot is fölzaklatja. Az ilyen tapasztalat maradandó nyomot hagyhat az emberen.
Kadar még mindig ezt emésztgette, amikor előkerült Murok a mögötte feszítő Könyvtárossal.
– Látta? Látta? – kérdezte.
– Mindnyájan láttuk – válaszolta Kadar.
– Mindent tudok róla! – jelentette diadalittasan Murok. – Valaki varázslattal hozta ide. Valaki ellopott egy könyvet a Könyvtárból és mit gondol, mi a címe?
– Még csak nem is sejtem – felelte elhalóan Kadar.
– Úgy hívják, A Sárkányok Megidézése!
– Úúúk – erősítette meg a Könyvtáros.
– Ó? És miről szól? – tudakolta Kadar. A Könyvtáros a szemét forgatta.
– Arról, hogy miként kell sárkányokat megidézni. Varázslattal!
– Úúúk.
– És az törvénybe ütközik, bizony! – közölte boldogan Murok. – Vadállatias Teremtmények Szabadon Engedése az Utcán ellentétben a Fenevadak (Nyilvános...
Kadar fölnyögött. Ez varázslókat jelent. Az ember másba sem botolhat csakis bajba, a varázslókkal.
– Föltételezem – mondta –, hogy nem akad másik példány ebből a könyvből a környéken, ugye?
– Úúúk – rázta fejét a Könyvtáros.
– És maga történetesen nem tudja, hogy mi áll benne, ugye? – sóhajtott Kadar. – Mi? Ó! Négy szó – fáradtan bólintott. – Első szó. Úgy hangzik, mint a. Esik. Rogy, fogy, hogy... Hogy. Második szó. Kis szó. El, fel, kell... Kell. Igen, értettem, de úgy értem, a részleteket? Nem. Értem.
– Most mit fogunk csinálni, uram? – kérdezte aggódva Murok.
– Valahol odakint van – zengte Nobby. – Bebújt föld alatti vackába, mondjuk, a nappal idejére. Összetekeredett titkos búvóhelyén, egy nagy rakás arany tetején, ősi hüllőálmokat álmodik az idők hajnaláról, várja az éjszaka rejtélyes függönyét, amikor mesmeg kiruccan... – tétovázott és elhallgatott. – Miér' néz mindenki így rám?
– Nagyon költői – állította Murok.
– Hát, azt mindenki tuggya, hogy az igazi, régi sárkányok töméntelen aranyon szoktak aludni – nyilatkozta Nobby. – Közismert népi hiedelem.
Kadar kifejezéstelenül bámult a közeljövőbe. Noha Nobby hitvány egy alak, azt is jól jelzi, mi járhat az átlagpolgár fejében. Használni lehetne afféle laboratóriumi patkányként, ami előrejelzi, mi fog történni legközelebb.
– Arra számítok, hogy tényleg szeretnéd kitalálni, hol lehet az a sárkánykincs, ugye? – kérdezte Kadar kísérletképpen.
Nobby még a szokásosnál is ravaszabbnak látszott. – Hát, kap'tány uram, már gondoltam arra, hogy kicsit körülnézek. Tudja. Amikor nem vagyok szolgálatban, persze – tette hozzá erényesen.
– Ó, egek! – mondta Kadar kapitány.
Fölemelte az üres üveget, és rendkívüli gondossággal visszahelyezte a fiókba.

 

A Megvilágosult Hittestvérek idegesek voltak. Valamiféle félelem sistergett hittestvértől hittestvérig. Annak a félelme, aki miután vidáman kísérletezett a puskapor kiöntésével és a golyó elfojtásával, rájött, hogy a ravasz meghúzása borzasztó durranással jár és hamarosan valakinek föl kell bukkannia, hogy megnézze, ki csap ekkora lármát.
A Legfőbb Nagymester azonban tudta, hogy a markában tartja őket. Birkák és balekok, birkák és balekok. Mivel nem nagyon tudnának annál rosszabbat elkövetni, mint amit már megtettek, ennyi erővel akár folytathatják is és egye fene a világot, és tettethetik, hogy egész idő alatt így is akarták. Ó, a dolog szépsége...
Csak Vakoló Testvér volt valóban boldog.
– Legyen ez intő példa minden elnyomó zöldséges számára! – harsogta folyton.
– Igen, ööö – mondta Portás Testvér. – Csak, az az izé, hogy, ugye, nincs arra semmi esély, hogy valahogy véletlenül ide idézzük a sárkányt?
– Én, azaz mi, teljesen ellenőrzésünk alatt tartjuk – jelentette ki simán a Legfőbb Nagymester. – A hatalom a miénk. Biztosíthatlak.
A Hittestvérek kissé fölvidultak.
– És most – folytatta a Legfőbb Nagymester –, itt a király ügye.
A Hittestvérek ünnepélyesen néztek, kivéve Vakoló Testvért.
– Hát akkor, már rá is találtunk? – kérdezte. – Micsoda mázli!
– Te sose figyelsz, mi? – vakkantotta Őrtorony Testvér. – Az egész el lett magyarázva múlt héten, mi nem kezdünk bárkit is keresgélni, mi királyt csinálunk.
– Azt hittem, hogy a fickónak elő kell kerülni. A végzet mián.
Őrtorony Testvér vihogott. – Majd valahogy megsegítjük a Végzetet egy kicsit.
A Legfőbb Nagymester somolygott köntöse mélyén. Döbbenetes, ez az egész misztika ügylet. Mondasz nekik egy hazugságot, és amikor már nincs rá többet szükséged, mondasz egy másikat és közlöd velük, hogy előreléptek a bölcsesség felé vivő úton. Akkor ahelyett, hogy körberöhögnének, még lelkesebben követnek téged, remélve, hogy a rengeteg hazugság mélyén meg fogják találni az igazságot. És lépésről lépésre elfogadják az elfogadhatatlant. Döbbenetes.
– Kénköves pokol, ez aztán okos! – jelentette ki Portás Testvér. – Hát akkor, hogy fogjuk azt csinálni?
– Figyelj, a Legfőbb Nagymester megmondta, mit csináljunk, találunk valami jóképű legényt, aki remekül tud engedelmeskedni a parancsoknak, megöli a sárkányt és máris Bob a bácsikád. Sima ügy. Sokkal intelligensebb, mint várni az úgynevezett valódi királyra.
– De... – Vakoló Testvér elmélyülni látszott az agytevékenység erőfeszítésében –, ha mink irányítjuk a sárkányt, és mink igenis irányítjuk a sárkányt, igaz? Akkor nincs szükségünk senkire, hogy megölje, csak abbahagyjuk a megidézését és mindenki boldog lesz, igaz?
– Ó, persze – mondta Őrtorony Testvér undokul. – Már látom is, hogy lesz, te nem? Csak előlépünk és aszongyuk „Hello, nem fogjuk többet felgyújtani a házatok, hát nem vagyunk kedvesek”? Pont az a lényeg az egészbe' a királlyal, hogy ő lesz egy, afféle...
– Tagadhatatlanul hathatós és romantikus jelképe az abszolút tekintélynek – szúrta közbe zökkenőmentesen a Legfőbb Nagymester.
– Az az – értett egyet Őrtorony Testvér. – Hathatós tekintély.
– Ó, már értem – állította Vakoló Testvér. – Rendbe'. Oké. Ez lesz majd a király.
– Úgy van – erősítette meg Őrtorony Testvér.
– Senki se fog vitatkozni egy hathatós tekintéllyel, ugye?
– Pontosan – felelte Őrtorony Testvér.
– Hát tényleg mázli, hogy pont most találtuk meg a valódi királyt – bólogatott Vakoló Testvér. – Egy a millióhoz az esélye, de igazán.
– Nem találtuk meg az igazi királyt. Nincs szükségünk az igazi királyra – jelentette ki fáradtan a Legfőbb Nagymester. – Utoljára mondom! Csak kerestem magunknak egy sokat ígérő legényt, aki jól néz ki koronával és tudja, hogyan suhogtasson egy kardot. És most figyeljetek...
A suhogtatás természetesen fontos. Nincs túl sok köze a kardforgatáshoz. A kardforgatás, vélte a Legfőbb Nagymester, pusztán a dinasztikus sebészet mocskos ügylete. Csakis döfések és vágások kérdése. Míg ellenben egy királynak suhogtatnia kell a kardot, aminek a megfelelő módon kell megcsillantania a fényt, hogy a nézőkben ne maradjon semmi kétség, ez a fickó itt bizony a Végzet választottja. A Legfőbb Nagymesternek sok idejébe került a kard és a pajzs elkészítése. Roppant sok pénzébe is. A pajzs úgy fénylett, mint egy tallér egy kéményseprő hallójáratában, ám a kard, a kard volt csak igazán pompás...
Hosszú volt és csillogó. Úgy nézett ki, mint amit a fémművesség valami géniusza készített – az egyik olyan kis zenhívő fickó, aki csak a hajnal fényénél dolgozik és a hajtogatott acél klubszendvicséből valami olyat képes kalapálni, aminek vágóéle a szikéével vetekszik és megállító ereje a silány drogon élő, szexmániás orrszarvúéval –, s aztán könnyek közt nyugdíjba vonult, mert soha, soha, soha nem fog ilyen kiválót alkotni többé. Olyan sok drágakő volt a markolatán, hogy bársonyba kellett burkolni, hogy az embernek kormos üvegen kellett ránézni. Voltaképp már annyi is királyi címmel ruházta föl az embert, ha csak rátette a kezét.
És ami a legényt illeti... távoli rokon volt, sokadfokú unokatestvér, lelkes és hiú, no meg ostoba is, tűrhetően arisztokratikus modorban. Jelenleg felügyelet alatt egy messzi tanyán tartózkodott különféle szeszek és ifjú hölgyek elégséges készletével, bár úgy tűnt, hogy a fiút leginkább a tükrök érdeklik. Valószínűleg hősi matériából gyúrták, gondolta a Legfőbb Nagymester savanyúan.
– Fölteszem – szólt Őrtorony Testvér –, hogy ő nem a trón igazi sarjúja?
– Hogy érted? – kérdezte a Legfőbb Nagymester.
– Hát, tudja, hogy van ez. A Sorsnak fura trükkjei vannak. Haha. Kész röhej lenne, nem – mondta Őrtorony Testvér –, ha kiderülne erről a legényről, hogy ő az igazi király. Ez után a sok bajmolódás után...
– Nincs többé igazi király! – csattant föl a Legfőbb Nagymester. – Mire számítotok? Valami népség bóklászik a vadonban sok-sok évszázadon át, türelmesen továbbadva egy kardot meg egy anyajegyet? Valamiféle varázslatra? – szinte kiköpte a szót. Hasznát veheti a varázslásnak, módszer a célkitűzés elérésére, a cél szentesíti az eszközt és így tovább, de hogy higgyen benne, elhiggye, hogy valamiféle erkölcsi erő, mint a logika, ettől összerándult. – Jó ég, ember, gondolkozz logikusan! Gondolkozz ésszerűen! Még ha valaki élne is a régi királyi családból, a vérvonal annyira fölhígult volna mostanra, hogy ezrével kell lennie olyanoknak, akik igényt támaszthatnak a trónra! Még... – megpróbált a lehető legvalószínűtlenebb jelöltre találni – ...még olyasvalaki is, mint Reterátbúvár Testvér. – Rámeredt az egybegyült Hittestvérekre. – Erről jut eszembe, nem látom őt itt ma éjjel.
– Hát fura dolog – jegyezte meg Őrtorony Testvér elgondolkozva. – Nem hallott róla?
– Miről?
– Tegnap éjjel hazafelé menet megharapta őt egy krokodil. Szegény kis hülyét.
– Mi?
– Egy a millióhoz esély. A krokodil elszökött egy állatkertből, vagy valami, és elrejtőzött az ő hátsó udvarán. Ő meg odament és tapogatott a lábtörlő alatt a bejárati ajtó kulcsa után, és akkor az beleharapott az ő bengéjébe [17]. – Őrtorony Testvér a köntöse alatt kotorászott és előhúzott egy piszkos, barna borítékot. – Gyűjtést indítottunk, hogy vegyünk neki szőlőt és hát, nem is tudom, hogy vajon esetleg szeretne-e, ööö...
– Írj föl három tallérral! – utasította a Legfőbb Nagymester.
Őrtorony Testvér biccentett. – Fura – közölte –, de már megtettem.
Csak még néhány éjszaka, gondolta a Legfőbb Nagymester. Holnapra az emberek olyan kétségbeesettek lesznek, hogy még egy féllábú trollt is megkoronáznának, ha az megszabadítaná őket a sárkánytól. És akkor lesz királyunk, neki meg lesz tanácsadója, bizalmi férfiú, természetesen, és ez a bárgyú söpredék mehet vissza a csatornába. Nem lesz több álruha, nem lesz több rituálé.
Nem lesz több sárkányidézés.
Abba tudom hagyni, gondolta. Abba tudom hagyni, amikor csak akarom.

 

Az utcákon a Patrícius palotája környékén tolongott a nép. Karneváli, mániákus hangulat terjengett. Kadar gyakorlott pillantást futtatott végig a választékon maga előtt. A válsághelyzetekben szokásos ankh-morporki csőcselék volt; egyik felük azért jött, hogy panaszkodjék, egynegyedük azért, hogy lássa a tömeg másik felét, és a maradék azért, hogy raboljon, erőszakoskodjon vagy hot dogot áruljon a többieknek. Azonban akadt egy-két új arc, köztük számos komor férfiú, akik vállukon átvetett nagy karddal és övükre aggatott korbáccsal járkáltak a sokaságban.
– Gyorsan terjednek a hírek – állapította meg egy ismerős hang a fülénél. – Reggelt, kapitány!
Kadar belenézett a vigyorgó, hullasápadt arcba, ami Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellerhez tartozott, élelemszállítója abszolúte bárminek, amit sietve el lehet adni egy nyitott aktatáskából egy forgalmas utcán és garantált, hogy előzőleg egy ökrösszekér hátuljáról esett le.
– Reggelt, Torok – felelte szórakozottan Kadar. – Most mit árulsz?
– Valódi árucikket, kapitány – Torok közelebb hajolt. Az a fajta fickó volt, aki képes volt úgy kiejteni az egyszerű „Jó reggelt!”, mintha egyszeri, soha meg nem ismétlődő ajánlat lenne az életben. A szeme ide-oda ugrándozott szemgödrében, mintha két rágcsáló próbálna kiutat találni. – Nem engedheti meg magának, hogy ne vegyen belőle – sziszegte. – Sárkányvédő krém. Személyesen garantálom: ha mégis elhamvadna, visszakapja a pénzét, kibúvó nélkül.
– Azt mondod, ugye – kezdte lassan Kadar –, amennyiben jól értelmezem a megfogalmazást, hogy ha elevenen megsülök a sárkány tüzétől, akkor visszafizeted a pénzt.
– Személyes kérelemre – válaszolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. Lecsavarta egy élénkzöld kencével teli bődön tetejét és odalökte Kadar orra alá. – Több, mint ötven ritka fűszerből és gyógynövényből készült olyan recept alapján, amit kizárólag egy maréknyi vén szerzetes ismer, akik valami hegyen laknak valahol. Egy tallért kóstál bödönje és ezzel ráteszem a kést a saját torkomra. Igaziból ez közszolgálat – tette hozzá jámborul.
– Az ember oda kell ítélje a pálmát azoknak a vén szerzeteseknek azért, hogy ilyen gyorsan elkészítették a főzetet – jelentette ki Kadar.
– Eszes muksók – értett egyet Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. – Attól a rengeteg meditálástól meg jakjoghurttól lehet.
– Szóval mi folyik itt, Torok? – firtatta Kadar. – Kik ezek a fickók a nagy kardokkal?
– Sárkányvadászok, kap'tány. A Patrícius ötvenezer talléros jutalmat ígér bárkinek, aki elhozza a sárkány fejét. És nem is a sárkánnyal együtt; az a muki nem bolond, nem ám.
– Mi?
– Ezt mondta. Az egész rajta van a plakátokon.
– Ötvenezer tallér!
– Nem bagó, mi?
– Inkább jó nagy dohány – felelte Kadar. Ebből baj lesz, jól jegyezd meg, mit mond. – Meglep, hogy nem ragadtál kardot, nem csatlakoztál.
– Én inkább abban vagyok, amit szolgáltató ágazatnak nevezhetne, kap'tány. – Torok összeesküvő módjára szétfürkészett, s aztán odacsúsztatott Kadarnak egy pergamendarabot.
Az állt rajta:

Tükörpajzs sárkány ellen AŦ 500
Hordozható barlangdetektor AŦ 250
Sárkányátütő nyílvessző, darabja AŦ 100
Ásók AŦ 5 Csákányok AŦ 5 Zsákok AŦ 1

Kadar visszaadta. – Hogy kerülnek ide a zsákok? – kérdezte.
– A sárkánykincs miatt – válaszolta Torok.
– Ó, igen – mondta gyászosan Kadar. – Na persze.
– Tudja mit – szólt Torok –, tudja mit. A mi barna egyenruhás fiainknak adok tíz százalék kedvezményt!
– És ezzel ráteszed a kést a saját torkodra, Torok?
– Tizenöt százalék a tiszteknek! – noszogatta Torok, mikor Kadar elsétált. A hangjában hallható enyhe pánik oka hamar nyilvánvalóvá vált. Bőven akadt konkurense.
Ankh-Morpork lakosai természetüknél fogva nem hősök, azonban természetüknél fogva üzletemberek. Néhány négyzetlábnyi térségben Kadar vehetett volna akármennyi varázsfegyvert, „Eredetti Walodisak Igaszolás Myndenkitöl”, láthatatlanná tévő köpönyeget – remek vonás, gondolta, és tényleg imponált neki az ötlet, hogy a bódé tulajdonosa olyan tükröt állított föl, amiben nem volt üveg – és, könnyed enyhítés gyanánt, sárkánykekszet, léggömböket és pálcikára tűzött forgókat. A sárkányoktól szavatoltan megszabadító rézkarperec szintén kedves gondolat.
Úgy tűnt, legalább annyi zsák és ásó van itt, mint kard.
Arany, az lesz az. A sárkánykincs. Hah!
Ötvenezer tallér! Az Őrség tisztje harminc tallért keres egy hónapban és maga kell kifizesse saját horpadásai helyrekalapálását.
Mit nem tudna kezdeni ötvenezer tallérral...
Kadar elgondolkozott ezen egy darabig, aztán arra gondolt, mit tudna kezdeni ötvenezer tallérral. Először is, annyival sokkal több volt ebből.
Csaknem nekiment egy csapat férfinak, akik egy falra szögezett plakát köré csoportosultak. Az azt hirdette, valóban, hogy a várost rettegésben tartó sárkány feje AŦ 50.000-et fog érni a bátor hősnek, aki elviszi azt a palotába.
A csoportosulás egyik tagja, akinek méretéből, fegyverzetéből és a módból, ahogy lassan húzta végig az ujját a betűkön, Kadar úgy ítélte, a vezérhős lehet, végezte el az fölolvasás feladatát a többieknek.
– ...vis-zi az-ta pal-lot-áb-a... – fejezte be.
– Ötvenezer – merengett egyikük, állát dörzsölgetve.
– Potomság – jegyezte meg az értelmiségi. – Jóval a szokásos tarifa alatt. A fele királyság kéne legyen meg a lánya keze.
– Aha, de ő nem király. Patrícius.
– Hát akkor a fele patríciuma vagy akármije. Hogy néz ki a lánya?
Az egybesereglett vadászok nem tudták.
– Nőtlen – adott információt önként Kadar. – És lánya sincs.
A hősök megfordultak és alaposan szemügyre vették. Látta tekintetükben a lenézést. Valószínűleg minden nap tucatszámra bánnak el a hozzá hasonlókkal. – Nincs lánya? – kérdezett vissza az egyik. – Azt akarja, hogy valaki megölje a sárkányt és még csak lánya sincs?
Kadar valami fura módon úgy érezte, hogy támogatnia illenék a város urát. – De van neki egy kiskutyája, amit nagyon szeret – mesélte segítőkészen.
– Rohadtul undorító, hogy még csak lánya sincs – mondta az egyik vadász. – És mit ér ötvenezer manapság? Annyit csak a hálókra elkölt az ember.
– Úgy van! – tódította egy másik. – Az emberek azt hiszik, hogy az egy vagyon, de nem számolnak azzal, hogy hát nem jogosít nyugdíjra, ott az a rengeteg orvosi költség, az ember maga kell megvegye és karbantartsa a felszerelését...
– ...meg a szüzek elhasználódása... – bólintott egy alacsony, kövér vadász.
– Aha, aztán ott van a... mi?
– Az unikornisok a specialitásom – magyarázta a vadász zavart mosollyal.
– Ó, értem. – Az első beszélő úgy nézett ki, mint aki mindig is égett a vágytól, hogy föltehesse a kérdést. – Azt hittem, manapság már nagyon ritkák.
– Igazad van. És túl sok unikornist sem látni – felelte az unikornisvadász. Kadarnak azt volt a benyomása, hogy a pasinak egész életében ez volt az egyetlen vicce.
– Hát, igen. Nehéz idők járnak – mondta az első beszélő éles hangon.
– És a szörnyek is sokkal fölényesebbek lettek – jelentette ki egy másik. – Hallottam, hogy egy ilyen fickó valahol megölt egy ilyen szörnyet egy ilyen tóba', semmi gond, az ajtó fölé tűzte a karját...
– Pour enkurzsej le zótr – szólalt meg valaki a hallgatóságból.
– Aha, és tudjátok, mi lett? A szörny mamája jött és panaszt tett. A valóságos anyja másnap egyenesen lejött a csarnokba és panaszt tett. Ténylegesen panaszt tett. Hát ilyen megbecsülésben van részünk.
– Mindig a nőstények a legrosszabbak – tette hozzá egy újabb vadász komoran. – Ismertem egyszer egy kancsal gorgót, ó, hát az maga volt a terror. Állandóan kővé változtatta a saját orrát.
– Mindig a mi bőrünkre megy a játék – állította az értelmiségi. – Úgy értem, szeretném, ha kapnék egy tallért minden egyes lóért, amit ki kellett egyek magam alól.
– Úgy van! Ötvenezer tallér? Még mit nem!
– Aha.
– Igaz. Sóher alak.
– Gyerünk, igyunk egyet!
Indokolt egyetértéssel biccentettek és elmasíroztak a Megfoltozott Dob felé, kivéve az értelmiségit, aki feszengve odaoldalgott Kadarhoz.
– Miféle kutya? – tudakolta.
– Mi? – értetlenkedett Kadar.
– Azt kérdeztem, miféle kutya?
– Azt hiszem, egy kis drótszőrű terrier – válaszolta Kadar.
A vadász egy darabig fontolgatta. – Nem – jelentette ki végül, és elsietett a többiek után.
– Úgy tudom, van egy nagynénje Pszeudopoliszban – kiáltott utána Kadar.
Nem kapott választ. Az Őrség kapitánya vállat vont, s folytatta útját a sokaságon át a Patrícius palotájába...

 

...ahol a Patrícius ebédideje zűrösnek bizonyult.
– Uraim! – csattant föl. – Tényleg nem látom be, mi mást lehetne tenni!
Az egybegyűlt városi vezetők morogtak maguk közt.
– Ilyen alkalmakkor hagyományos, hogy fölbukkanjon egy hős – közölte az Orgyilkosok Céhének Elnöke. – Egy sárkányölő. Hol van ő, ezt szeretném tudni? Miért nem bocsájtanak ki iskoláink olyan fiatalokat, akik a társadalom szükségleteinek megfelelő szakértelemmel rendelkeznek?
– Ötvenezer tallér nem hangzik valami soknak – jelentette ki a Tolvajok Céhének Vezérigazgatója.
– Lehet, hogy magának nem sok, kedves uram, de ez minden, amit a város megengedhet magának – szögezte le határozottan a Patrícius.
– Ha nem engedhet meg ennyinél többet magának, nem hiszem, hogy sokáig lesz itt város – nyilvánított véleményt a tolvaj.
– És mi lesz a kereskedelemmel? – firtatta a Kalmárok Céhének képviselője. – Nem fog idevitorlázni senki egy hajórakomány ritka élelmiszercikkel, csak azért, hogy elégjen, igaz?
– Uraim! Uraim! – A Patrícius békítően emelte magasba kezét. – Nekem úgy tűnik – folytatta, kihasználva a rövid csöndet –, hogy amivel szembekerültünk az szigorúan véve mágikus jelenség. Erről szeretnék hallani tudós barátunktól. Hmm?
Valaki megbökte a Láthatatlan Egyetem Arkrektorát, aki korábban elbóbiskolt.
– Eh? Mi? – szólt a varázsló, éberré riasztva.
– Azon tűnődtünk – válaszolta a Patrícius hangosan –, hogy mit szándékozik tenni ezzel a sárkánnyal, ami a magáé?
Az Arkrektor vén volt, ám a versengő varázslóság és a Láthatatlan Egyetem bizánci politikájának világában főként túléléssel eltöltött élet azt jelentette, hogy a másodperc tört része alatt elő tudott kapni védekező érveket. Nem maradsz Arkrektor sokáig, ha engeded, hogy ilyen ártatlan megjegyzések elsüvítsenek a füled mellett.
– Az én sárkányom? – fakadt ki.
– Közismert, hogy a nagy sárkányok kihaltak – felelte a Patrícius nyersen. – És ráadásul természetes lakóhelyük a vidék. Ezért úgy tűnik nekem, hogy ez minden bizonnyal mag...
– Minden tiszteletem mellett, Lord Vetinari – mondta az Arkrektor –, gyakran állították, hogy a sárkányok kihaltak, ám a legfrissebb bizonyíték, ha lehetek ilyen merész, hajlamos némi kételyt ébreszteni az elmélet érvényességét illetően. Ami pedig lakóhelyük illeti, amit itt láttunk, az egyszerűen a viselkedésminta megváltozása, melyet a városi területek kiterjeszkedése a környékre idézett elő, amely már eddig is számos mezei teremtményt vezetett a létezés sokkal inkább polgárias módjának átvételére, nem is, gyakorlatilag megragadására, és sokan közülük szépen gyarapodnak az ily módon előttük megnyílt új lehetőségeken. Például a rókák állandóan kiborítják a szemeteskukáink.
Fölragyogott. Sikerült átvergődnie ezen az egészen anélkül, hogy az agyát egyszer is be kellett volna vonnia.
– Azt mondja – kezdte vontatottan az orgyilkos –, hogy amivel szemben állunk, az az első városi sárkány?
– Az evolúció már csak ilyen – válaszolta boldogan a varázsló. – És majd meglátják, milyen jól elboldogul – fűzte hozzá. – Bőven van fészekrakó terület, és több mint kielégítő az élelemkészlet.
Csönd üdvözölte ez utóbbi kinyilatkoztatást, míg a kalmár meg nem kérdezte: – Pontosan mi is az, amit esznek?
A tolvaj vállat vont. – Úgy rémlik, hogy a történetek szerint óriási sziklához láncolt szüzeket – tette közkinccsé tudását.
– Hát akkor itt éhen fog halni – jegyezte meg az orgyilkos. – A város agyagra épült.
– És zsákmány után szoktak volt járni – folytatta a tolvaj. – Ha ez segít valamit...
– Mindegy – szólalt meg a kereskedők vezetője –, úgy tűnik, hogy megint a maga problémája, excellenciás uram.
Öt perccel később a Patrícius dühöngve járt föl-alá a Kocka Kancellária hosszában.
– Kinevettek – közölte. – Láttam!
– Javasolta, hogy alakítsanak munkabizottságot? – kérdezte Rossab.
– Persze, hogy javasoltam! Ezúttal azonban nem jött be. Tudja, tényleg hajlok arra, hogy megemeljem a jutalom összegét.
– Nem hinném, hogy segítene, excellenciás uram. Bármelyik tapasztalt sárkányölő tisztában van a feladat szokásos díjával.
– Ha! Fele királyságom – morogta a Patrícius.
– És a lánya keze – egészítette ki Rossab.
– Felteszem, egy nagynéni nem elfogadható? – tudakolta reménykedve a Patrícius.
– A hagyomány a lányát követeli, excellenciás uram.
A Patrícius gyászosan bólintott.
– Talán lefizethetnénk – jegyezte meg hangosan. – Intelligensek a sárkányok?
– Úgy hiszem, hogy a hagyományoknak megfelelő szó az „ármányos”, excellenciás uram – felelte Rossab. – Úgy hallottam, hogy kedvelik az aranyat.
– Tényleg? És mire költik?
– Rajta alszanak, excellenciás uram.
– Mi, úgy érti, a matracukban?
– Nem, excellenciás uram. Rajta.
A Patrícius megforgatta ezt a tényt elméjében. – Nem találják túl bütykösnek?
– Én is úgy képzelem, excellenciás uram. Nem hinném, hogy bárki is megérdeklődte volna a dolgot.
– Hmm. Tudnak beszélni?
– A látszat szerint kiválóak benne, excellenciás uram.
– Á! Érdekes.
A Patrícius ezt gondolta: ha tud beszélni, tud tárgyalni is. Ha tud tárgyalni, akkor már a kezemben van – persze a mérete miatt csak átvitt értelemben.
– És azt beszélik róluk, hogy jól forog a nyelvük – említette Rossab.
A Patrícius hátradőlt a székében. A kinti folyosóról tompa hangok szűrődtek be, aztán belépett Kadar.
– Á, kapitány – üdvözölte a Patrícius –, vannak fejlemények?
– Tessék, uram? – kérdezte Kadar, köpenyéről esőcseppek folydogáltak.
– A sárkány letartóztatása irányába – szögezte le határozottan a Patrícius.
– A gázlómadár? – érdeklődött Kadar.
– Tudja nagyon jól, hogy értem – élesedett meg Lord Vetinari hangja.
– A vizsgálat folyamatban van – felelte automatikusan Kadar.
A Patrícius fölhorkant. – Csak a fészkét kell megtalálja – mondta. – Ha már megvan a búvóhelye, megvan a sárkány is. Ez nyilvánvaló. A fél város szemlátomást azt keresi.
– Ha van vacka – jegyezte meg Kadar.
Rossab szúrósan nézett rá.
– Miért mondja ezt?
– Számos lehetőséget veszünk figyelembe – közölte Kadar kifejezéstelenül.
– Ha nincs fészke, hol tölti el a napjait? – firtatta a Patrícius.
– A nyomozási eljárások zavartalanul folytatódnak – nyilatkozta Kadar.
– Akkor folytassa őket fürgén! És találja meg a fészket! – fanyalgott a Patrícius.
– Igen, uram. Engedélyt kérek a távozásra, uram!
– Rendben van. De számítok rá, hogy ma éjjelre eredményeket produkál, megértette?
Na már most, miért kétlem, hogy van fészke? gondolta Kadar, miközben kilépett a nappali fénybe, a zsúfolt térre. Mert nem látszott valóságosnak, azért. Ha pedig nem valóságos, semmi olyat nem kell csináljon, amit elvárunk tőle. Hogyan sétálhatott ki egy sikátorból, amibe be se ment?
Ha egyszer kizártad a lehetetlent, akkor ami marad, bármilyen valószínűtlen is, minden bizonnyal az igazság. A gond abban rejlik, hogy persze rá kell jönni, mi lehetetlen. Pontosan ez benne a trükk, úgy bizony.
Valamint ott van az orangután különös esete az éjszaka közepén...

 

Nappal a Könyvtár zsongott a tevékenységtől. Kadar bátortalanul haladt át rajta. Szigorúan véve bárhová mehet a városban, ám az Egyetem mindig úgy tartotta, hogy csakis varázstörvények vonatkoznak rá, és a kapitány úgy érezte, nem lenne bölcs dolog olyan ellenségeket szerezni, akik esetén mázlid kell legyen, hogy ugyanolyan hőmérséklettel végezd, az ugyanolyan alakról már nem is beszélve.
A Könyvtárost íróasztalára görnyedve lelte. Az emberszabású reménykedő pillantást vetett rá.
– Még nem találtuk meg. Sajnálom – mondta Kadar. – A vizsgálódás folytatódik. De van valami, amiben segíthetne egy kicsit nekem.
– Úúúk?
– Hát, ez egy varázskönyvtár, nemde? Úgy értem, ezek a könyvek valahogy értelmesek, nem? Szóval azt gondoltam: fogadok, hogy ha éjszaka bejutnék ide, a könyvek hamar lármát csapnának. Mert nem ismernek. De ha ismernének, valószínűleg nem törődnének velem. Szóval akárki vette is el a könyvet, varázslónak kell lennie, nem igaz? Vagy mindenesetre olyan valakinek, aki az Egyetemen dolgozik.
A Könyvtáros egyik oldalról a másikra nézett, aztán megragadta Kadar kezét és elvezette két könyvespolc rejtekébe. Csak akkor bólintott.
– Valaki, akit ismertek?
Vállvonogatás, aztán újabb bólintás.
– Ezért mondta el nekünk, igaz?
– Úúúk.
– És nem az Egyetemi Tanácsnak?
– Úúúk.
– Van valami ötlete, ki lehetett?
A Könyvtáros megrántotta a vállát, kifejezetten kifejező gesztus egy olyan test számára, amely alapjában véve egy zsák két lapocka között.
– Hát, azért ez már valami. Tudassa velem, ha megint valami furcsa dolog történne, jó? – Kadar fölnézett a polcok sorozatára. – Úgy értem, a szokásosnál furcsább.
– Úúúk.
– Köszönöm. Mindig öröm olyan polgárral találkozni, aki kötelességének tartja az Őrség munkájának megsegítését.
A Könyvtáros adott neki egy banánt.
Kadar különösen földobottnak érezte magát, amikor újra kilépett a város lüktető utcáira. Határozottan kiderít dolgokat. Kis darabkákat, mint a mozaikjáték. Egyiküknek se volt ténylegesen értelme, de mindegyik utalt a nagyobb képre. Csak rá kell leljen egy sarokra, vagy egy darabra a széléből...
Eléggé biztos volt benne, hogy nem varázsló tette, akármit is gondoljon a Könyvtáros. Nem egy igazi, fizetett varázsló. Az ilyesmi nem az ő stílusuk.
És ott volt természetesen ez a vacok-ügy. A legésszerűbb dolog kivárni, hogy fölbukkan-e a sárkány ma éjjel, és aztán megpróbálni megpillantani azt is, hogy hol. Ez valami magas hely kell legyen. Van arra mód, hogy az ember észlelje a sárkányokat? Előzőleg szemügyre vette Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller sárkánydetektorait, amik csupán egy fémrúdra erősített fadarabból álltak. Amikor a rúd végigégett, rátaláltál a sárkányra. Mint Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra árucikkei közül oly sok, ez is hatékony volt a maga különleges módján és ugyanakkor teljes mértékben hasznavehetetlen.
Kell legyen jobb módszer is megtalálni a jószágot annál, hogy addig vársz, míg az ujjaid leperzseli.

 

A nyugvó nap szétterült a láthatáron, akár egy pocsékul buggyantott tojás.
Ankh-Morpork háztetői még normális időkben is a vízköpők szép készletével büszkélkedhettek, ám most nyüzsögtek az olyan rémes pofák választékától, amilyet még sosem láthatott senki egy bizonyos, a ginivás ártalmait ábrázoló fametszeten kívül a fametszeteket nem vásárló osztályokba tartozók közül. Az arcok többsége olyan testhez tartozott, amely meghitt, évszázadok óta nemzedékről nemzedékre – gyakran erőszakkal – továbbadott fegyverek félelmetes gyűjteményét szorongatta.
Kakasülőjéről az Őrház tetején Kadar láthatta az Egyetem tetőit szegélyező varázslókat és az alkalmi kincskutatók bandáit az utcákon, ásóikkal készenlétben. Ha a sárkánynak tényleg van ágya a városban, akkor holnap a földön fog aludni.
Valahonnan lentről hallatszott Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller kiáltása, vagy egyik kollégájáé, amint sült kolbászt árul. Kadart hirtelen elöntötte a polgári büszkeség. Valamiképp rendben kell legyen az olyan polgárság, aminek, amikor katasztrófa fenyegeti, eszébe jut, hogy sült kolbászt árusítson a részvevőknek.
A város várakozott. Néhány csillag följött.
Kolon, Nobby és Murok szintén a tetőn tartózkodtak. Kolon duzzogott, mert Kadar megtiltotta neki, hogy használja az íját meg a nyílvesszőit.
Ezeket nem támogatták a városban, mert az embermagas íj nyílvesszőjének súlya és ereje képes volt átütni egy ártatlan járókelőt száz öl távolságban, inkább mint azt az ártatlan járókelőt, akit eredetileg megcéloztak.
– Helyes – közölte Murok. – Kimondja a Hajítófegyverek (Polgári Biztonság) Törvénycikk, 1634-ből.
– Hagyd abba ennek a mindenféle vacaknak a folytonos idézgetését – förmedt rá Kolon. – Nekünk nincs többé egyetlen egy se azokból a törvényekből! Az az egész elavult! Most minden sokkal hogyhíjjákabb. Gyakorlatias.
– Törvény ide, törvény oda – jelentette ki Kadar. – Én mondom, hogy tegye el!
– De kapitány, én kitűnően értettem ehhez! – tiltakozott Kolon. – Különben is – tette hozzá durcásan –, egy csomó más embernek is van íja!
Ez bizony igaz volt. A környező tetők olyan tüskések voltak, mint egy sündisznó. Ha a nyomorult jószág előkerül, azt fogja hinni, hogy tömör fán repül keresztül, amiben rések vannak. Az ember csaknem megsajnálta.
– Azt mondtam, tegye el! – parancsolta Kadar. – Nem tűröm, hogy a csendőreim polgárokra lődözzenek. Szóval tegye el!
– Nagyon is igaz – helyeselt Murok. – Azért vagyunk itt, hogy védelmezzünk és szolgáljunk, nem igaz, kapitány?
Kadar a szeme sarkából rápillantott. – Ööö – mondta. – Aha. Igen. Úgy van.
A hegyoldalon, hazának tetején, Lady Juhossy megigazgatta a célnak kevéssé megfelelő összecsukható széket, elrendezte maga előtt a látcsövet, a kávésflaskát és a szendvicseket a könyöklőn, és letelepedett várakozni. A térdén jegyzetfüzettel.
Eltelt fél óra. Nyílvesszők zápora üdvözölt egy átfutó felhőt, több balszerencsés denevért és a kelő holdat.
– A fene egye meg! – szólalt meg végül Nobby. – Elijedt.
Kolon főtörzs leengedte a pikáját. – Úgy látszik – értett egyet.
– Kezd hűvös lenni itt fönn – jegyezte meg Murok. Udvariasan megbökte Kadar kapitányt, aki a kéménynek dőlt és rosszkedvűen bámult a levegőbe.
– Talán le kellene mennünk, uram? – kérdezte. – Rengetegen azt teszik.
– Hmm? – morrant Kadar anélkül, hogy megmozdította volna fejét.
– Az is lehet, hogy hamarosan esni fog – folytatta Murok.
Kadar nem szólt semmit. Néhány perce a Művészetek Tornyát figyelte a Láthatatlan Egyetem közepén, ami a szóbeszéd szerint a város legvénebb épülete. Mindenesetre a legmagasabb. A kor, az időjárás és a nemtörődöm javítások elformátlanították alakját, olyan lett, mint a túl sok vihart látott fa.
Megpróbált visszaemlékezni a torony formájára. Ahogy általában szokás a teljesen ismerős dolgokkal, valójában rá se nézett évek óta. És most megkísérelte meggyőzni magát, hogy a kis fiatornyok és csipkézetek erdeje a tetején ma éjjel pont ugyanúgy néz ki, mint tegnap.
Ez nem ment könnyen.
Anélkül, hogy levette volna róla a szemét, megragadta Kolon főtörzs vállát és szelíden a helyes irányba fordította.
Így szólt: – Lát valami furcsát a torony tetején?
Kolon egy darabig odabámult, aztán idegesen kuncogott. – Hát, úgy néz ki, mintha egy sárkány üldögélne rajta, nem igaz?
– De igen. Ezt gondolom én is.
– Csak, csak, csak amikor jobban megnézed, akkor látod, hogy csak árnyékokból áll meg repkénycsomókból meg minden. Úgy értem, ha félig behunyod a fél szemed, akkor úgy néz ki, mint két asszony egy talicskával.
Kadar kipróbálta. – Dehogy – utasította el. – Akkor is sárkánynak látszik. Hatalmas nagynak. Valahogy összehúzódzkodva és lefelé nézve. Nézze csak, ki lehet venni az összehajtott szárnyát.
– Már elnézést, uram. Csak egy törött fiatorony kelti ezt a hatást.
Jó darabig figyelték.
Aztán Kadar azt mondta: – Mondja, főtörzsőrmester – és csupán a puszta kíváncsiság kedvéért kérdem –, mit gondol, mi okozza egy pár óriási szárny kibontásának hatását?
Kolon nagyot nyelt.
– Azt hiszem, hogy egy pár óriási szárny okozza, uram – válaszolta.
– Ráhibázott, főtörzsőrmester.
A sárkány lepottyant. Nem lecsapott. Egyszerűen elrúgta magát a torony tetejéről, és félig esett, félig repült egyenesen lefelé, eltűnve a látképből az egyetemi épületek mögött.
Kadar azon kapta magát, hogy a becsapódást várja.
És aztán a sárkány újra föltűnt, úgy mozgott, akár egy nyílvessző, úgy mozgott, akár egy hulló csillag, úgy mozgott, mint valami, ami valahogy átváltoztat egy harminckét láb per szekundum per szekundum ólomnehezéket megállíthatatlan, emelkedő száguldássá. Fejmagasságnál alig magasabban siklott el a háztetők fölött, ami még borzasztóbb volt a hangzása miatt. Olyan volt, mintha lassan és gondosan kettétépnék a levegőt.
Az Őrség hasra vágta magát. Kadar futó képet nyert a hatalmas, kissé lószerű arcvonásokról, mielőtt a sárkány odébb szárnyalt.
– Azt a buzi segge lukát! – szólalt meg Nobby valahonnan az esőcsatornából.
Kadar kétszeres erővel markolta a kéményt és fölhúzta magát. – Egyenruhában van, Nobbs káplár – intette s hangja alig remegett.
– Bocsánat, kapitány. Azt a buzi segge lukát, uram!
– Hol van Kolon főtörzsőrmester?
– Itt lenn, uram. Kapaszkodok ebbe az ereszbe, uram.
– Ó, az ég szerelmére! Segítse föl, Murok!
– Hű – mondta Murok – nézzék, hogy száll!
A sárkány helyzetét meg lehetett állapítani a nyilak koppanásából szerte a városban, valamint mindazok sikolyából és hörgéséből, akiket eltaláltak a mellément és gellert kapó lövések.
– Még csak nem is lebbentette meg a szárnyát eddig! – kiáltotta Murok, megkísérelve fölállni a kéményfedőre. – Nézzék, hogy száll!
Nem lenne szabad olyan nagynak lennie, mondta magának Kadar, figyelve a folyó fölött keringő hatalmas alakot. Olyan hosszú, mint egy utca!
Láng gomolygott a dokkok fölött, és egy pillanatra a lény elhaladt a hold előtt. Aztán meglebbentette a szárnyát, egyszer, olyan zajjal, mintha egy törzskönyvezett csorda nedves irháit csapkodnák egy sziklán.
Szűk körben megfordult, néhányszor verdeste a levegőt, hogy nagyobb sebességet érjen el, és visszajött.
Amikor elhaladt az Őrház fölött, frecsegő fehér tűzoszlopot köhögött. Alatta a cserepek nem egyszerűen elolvadtak, hanem vörösen izzó cseppekben szétrobbantak. A kürtő fölrobbant és téglákat záporozott az utcára.
Hatalmas szárnyak kalapálták a levegőt, amikor a lény az égő épület fölött lebegett, s a tűz gyorsan terjedt lefelé azon, ami csakhamar parázsló kupaccá változott. Aztán, amikor csak a megolvadt szikla szétterjedő tócsája maradt, benne érdekes csíkokkal és buborékokkal, a sárkány szárnyai megvető legyintésével a magasba emelkedett, el- és fölszárnyalt a város fölött.

 

Lady Juhossy leengedte a látcsövet és lassan megrázta a fejét.
– Nincs ez rendben – suttogta. – Ez egyáltalán nincs rendben. Nem lenne szabad képesnek lennie semmi ilyesmire.
Újra fölemelte a látcsövet és hunyorított, megpróbálva kivenni, mi ég. Alatta lenn, hosszú bokszaikban, a kis sárkányok süvöltöztek.

 

Hagyományosan, amikor fölébredsz az áldottan eseménytelen eszméletlenségből, azt kell kérdezd: „Hol vagyok?” Ez valószínűleg része a faji tudatnak vagy valaminek.
Kadar így tett.
A hagyomány választást enged a második mondatot illetően. A kulcskérdés a választási folyamatban a rovancsolás, hogy lásd, testednek megvan-e még az összes olyan darabkája, ami emlékeid szerint tegnap még megvolt.
Kadar ellenőrizte.
Akkor jön a tantaluszi kínokat okozó rész. Most, hogy az öntudat hógolyója elkezdett gördülni, rá fog jönni, hogy egy csatornában fekvő testben éled-e föl, többszörös valamivel, a főnév nem számít egy olyan jelző után, mint a „többszörös”, soha semmi jó nem állhat a „többszörös” mögött, vagy pedig frissen vasalt lepedők, csillapító kéz és egy hozzáértő alak talpig fehérben, amint széthúzza a függönyt egy fényes új napon esetéről van szó. Az egésznek vége, semmi rosszabbnak nem nézel elébe a gyönge teánál, tápláló zabkásánál, rövid, erősítő sétáknál a kertben, és esetleg egy röpke, platói viszonynál az egyik gondoskodó angyallal, vagy lehet, hogy az egész csak pillanatnyi ájulás és valami fenyegetően közeledő szemét épp most akar rátérni a komolyabb ügyekre egy csákánynyél boldogabbik végével? Lesznek-e, akarja tudni az eszmélet, lábadozóknak járó szőlőgerezdek?
Ezen a ponton valami külső inger segíthet. A „Minden rendben lesz” a legjobb közülük, míg ellenben a „Tudja valaki, mit akarhat a pasi?” határozottan rossz jel, azonban még mindig jobb, mint a „Ti ketten csavarjátok hátra a kezét!”.
A valóságban valaki azt mondta: – Majdnem kampec lett magának, kapitány.
A fájdalomérzet, ami kihasználta Kadar öntudatlanságát, hogy meglógjon egy képletes, sebtiben elszívott cigarettára, visszarohant.
Kadar megszólalt: – Arrgh. – Aztán kinyitotta a szemét.
Volt ott egy mennyezet. Ez kizárta a kellemetlen lehetőségek egy bizonyos fajtáját és ezért szívesen látta. Homályos pillantása Nobbs káplárra esett, aminek kevésbé örült. Nobbs káplár nem bizonyított semmit; ha olyasmit látsz, mint Nobbs káplár, attól még halott is lehetsz.
Ankh-Morporkban nincs sok kórház. Minden Céh fönntartja saját szanatóriumát, és van néhány közkórház, amiket a furább vallásos szervezetek működtetnek, mint például az Ellensúlyozó Szerzetesek, de nagyjában és egészében az orvosi ellátás nem létezik, és az emberek kénytelenek szakszerűtlenül meghalni, a doktorok kezelése nélkül. Általában úgy gondolják, hogy a gyógymódok létezése bátorítja a lazsálást és valószínűleg amúgy is ellenkezik a Természet rendjével.
– Kérdeztem már, hogy hol vagyok? – firtatta Kadar elhalóan.
– Igen.
– Kaptam rá választ?
– Nem t'om, hol van ez a hely, kapitány. Valami flancos muffhoz tartozik. Aszonta, hozzuk föl ide magát.
Annak ellenére, hogy úgy tűnt, Kadar tudata telis-tele rózsaszín melasszal, azért képes volt kiragadni két nyomravezető jelet, és megbirkózott velük. A „gazdag” és a „föl ide” kombinációja jelent valamit. Szintúgy a szoba különös vegyszerszaga, ami még Nobby jóval mindennaposabb bűzét is túlszárnyalta.
– Mi most nem Lady Juhossyról beszélünk, ugye? – kérdezte óvatos reménykedéssel.
– Lehet, hogy róla. Óriási nagydarab spiné. Odavan a sárkányokér'. – Nobby rágcsálóképe a legszörnyűbb mindentudó vigyorba húzódott, amit Kadar valaha is látott. – Az ő ágyába' fekszik.
Kadar a határozatlan pánik nyitányának érzésével körbenézett. Mert most, hogy már félig képes volt összpontosítani, láthatta az agglegényi zokniság bizonyos hiányát a helyszínen. Halványan hintőpor illata érződött.
– Olyan, mint egy budojár – jelentette ki Nobby a szakértő hanghordozásával.
– Várjunk egy percet, várjunk csak! – szólt Kadar. – Volt az a sárkány. Pont fölöttünk...
Az emlék föltűnt és úgy ütötte meg, akár egy neheztelő zombi.
– Jól van, kapitány?
...a kiterjesztett, férfikarhossznál szélesebb karmok; a vitorláknál nagyobb szárnyak zúgása és csapkodása; a vegyi anyagok bűze, csak az istenek tudják, mifélék...
Annyira közel volt hozzá, hogy ki tudta venni az apró pikkelyeket a lábán és a vörös csillogást a szemében. Többek voltak hüllőszemnél. Olyan szemek, amikbe belefulladhat az ember.
És a lélegzet, olyan forró, hogy egyáltalán nem is volt tüzes, hanem csaknem valami tömör, nem elégeti a dolgokat, hanem szétzúzza őket...
Másrészt meg itt van és eleven. A bal oldala úgy érzi, mintha megütötték volna egy vasrúddal, de amúgy egész határozottan eleven.
– Mi történt? – tudakolta.
– A fiatal Murok volt az – válaszolta Nobby. – Megragadta magát meg a főtörzset és leugrott a tetőről, pont mielőtt a sárkány elkapott volna minket.
– Fáj az oldalam. Engem biztos elkapott – közölte Kadar.
– Nem, azt hiszem, az lesz az, ahol az árnyékszék tetejébe ütközött – felelte Nobby. – És aztán kapitány úr legurult és ráesett az esővízgyüjtő hordóra.
– És mi van Kolonnal? Megsérült?
– Nem sérült meg. Éppenséggel nem sérült meg. Izé, puhábbon ért földet. Mer' olyan nehéz, átszakította a tetőt. Mesélhetnék a rövid ideig tartó, heves záporáról a...
– És aztán mi történt?
– Hát, valahogy kényelembe tettük magát, aztán mindenki csetlett-botlott és üvöltözött a főtörzsért. Amíg ki nem derült, hogy hol van, persze, akkor csak álltak, ahol voltak és ordítottak. És aztán jött ez a nő rohanva és kiáltozva – mesélte Nobby.
– Lady Juhossy lenne az, akire így utal? – firtatta fagyosan Kadar. A bordái tényleg fantasztikusan sajogtak mostanra.
– Aha. Nagy, dagadt maca – erősítette meg érzéketlenül Nobby. – Kutyafaját, ő aztán tudja dirigálni az embert! „Ó, a szegény, drága ember, azonnal föl kell hozzák a házamba!” Szóval megtettük. Amúgy is a legjobb hely. Mindenki rohangászik a városban szanaszét, mint a levágott fejű csirkék.
– Mekkora kárt okozott a sárkány?
– Hát, miután maga már kinn volt belőle, a varázslók tűzgolyókkal támadtak rá. Az egyáltalán nem tetszett neki. Úgy látszott, csak erősebbé meg dühösebbé teszi. Az Egyetem teljes Ellenirányi Szárnyát elpusztította.
– És...?
– Hát igazából ennyi volt. Még fölégetett egy-két dolgot, aztán el kellett repüljön abba' a rengeteg füstbe'.
– Senki sem látta, merre ment?
– Ha látta, se mondja. – Nobby hátradőlt és sokatmondóan sandított. – Undorító, de tényleg, hogy ez a nő ilyen szobában lakik. Dögivel van pénze, a főtörzs mondta, semmi szüksége, hogy közönséges szobába' lakjon. Mi jó van abban, ha nem akarsz szegény lenni, ha a gazdagoknak szabad közönséges szobákba' lakni? Márvány kéne legyen. – Fölhorkant – Mindegy, aszonta a spinkó, hogy menjek érte, ha maga fölébredt. Most a sárkányait eteti. Fura kis rohadékok, nem igaz? Döbbenetes, hogy szabad neki ilyeneket tartani.
– Hogy érti?
– Tudja. Ugyanaz a pereputty meg minden.
Amikor Nobby kicammogott, Kadar még egyszer megnézte a szobát. Valóban hiányzott belőle az aranyozás meg a márvány, ami Nobby meggyőződése szerint kötelező az életben magas rangot betöltő személyek számára. Minden bútordarab öreg volt, és a képek a falon, bár kétségkívül értékesek, olyan képeknek látszottak, amik azért lógnak a hálószoba falán, mert az embernek nem jut eszébe másik hely, ahova aggathatná őket. Volt néhány amatőr vízfestmény is, sárkányokról. Egészében véve a szoba olyan benyomást keltett, amiben mindig csakis egyetlen ember élt és az évek során oda se figyelve magára alakította, mintha egy öltöny lenne, mennyezettel.
Nyilvánvalóan nő szobája volt, ám olyané, aki vidáman és minden ostoba álmodozás nélkül jól megvan az életével, miközben az összes érzelgős romantikus izé más emberekkel történik valahol máshol, és oltári hálás azért, hogy egészséges.
A látható ruhadarabokat praktikus, strapabíró minőségükért választották, kinézetük alapján esetleg egy korábbi nemzedék során, s nem azért, hogy a nemek harcában könnyű tüzérségként használják. Az öltözőasztalon takarosan elrendezve üvegcsék és tégelyek sorakoztak, de küllemük bizonyos puritánsága azt sugallta, hogy címkéiken az olvasható „Dörzsölje be minden este”, nem pedig „Csak egy cseppet a füle mögé”. Az ember könnyen el tudta képzelni, hogy a szoba lakója egész életében itt aludt és az apja „kislányomnak” szólította negyvenéves koráig.
Az ajtó mögött egy nagy, kényelmes pongyola lógott. Kadar tudta, anélkül, hogy odanézett volna, hogy a zsebére nyuszikát hímeztek.
Röviden, egy olyan nő szobája volt, aki nem számított arra, hogy egy férfi valaha is látni fogja belülről.
Az éjjeliszekrényen magasra tornyosultak a papírok. Bűntudatosan, de azért mégis, Kadar beléjük pislantott.
A sárkányok voltak a téma. Akadt ott számos levél a Barlang Klub Kiállítás Bizottságtól és a Barátságos Lángszórók Ligájától. Brosúrák és kérvények hevertek a Beteg Sárkányok Napsugár Menedékétől – „Szegény, kicsi VINNY tüze csaknem Kialudt Ötévi Kegyetlen Használat után Festéktisztítóként de most” – És adományok kérelmezései, és beszédek és egyebek, amik világosan mutattak egy akkora szívet, ami elég nagy az egész világnak, vagy legalábbis annak a részének, amelyik szárnyakkal rendelkezik és tüzet okád.
Ha hagyod, hogy az eszed egy ilyen szobán elmélázzon, azzal végezheted, hogy furcsán elszomorodsz és tele leszel különös, zavaros részvéttel, ami eljuttathat téged oda, hogy elhidd, esetleg jó ötlet lenne kiirtani a teljes emberi fajt, és újra kezdeni az amőbákkal.
A papírhalom mellett volt egy könyv is. Kadar fájdalmasan kitekeredett és megnézte a gerincét Az állt rajta: Sárkánykórok, írta Sybil Deidre Olgivanna Juhossy.
Megbabonázott elszörnyedéssel forgatta a merev lapokat. Egy új világot nyitottak meg előtte, az egészen elképesztő problémák világát. Ragacsos Torok. A Fekete Aszfalt. Száraz Tüdő. Marjú. Kergekór, Kehesség, Szivárgás, Különféle Kövek. Döbbenetes, döntötte el néhány oldal elolvasása után, hogy egy mocsári sárkány valaha is megélte a második napkeltéjét. Már azt is biológiai diadalnak kell tekinteni, ha át tud sétálni a szobán.
A lelkiismeretesen megrajzolt illusztrációkról sietve másfelé fordította a fejét. Az ember csak egy bizonyos mennyiséget tud elviselni zsigerekből.
Kopogtattak az ajtón.
– Hé! Föl van tisztességesen öltözve? – harsogta Lady Juhossy vígan.
– Ööö...
– Hoztam magának valami rettenetesen táplálót.
Valamiért Kadar úgy képzelte, leves lesz, ám szalonnával, sült krumplival és tojással megpúpozott tányérnak bizonyult. Hallotta, ahogy artériái pánikba esnek a puszta látványtól.
– Sütöttem egy felfújtat is – jelentette be Lady Juhossy kissé szégyenlősen. – Általában nem főzök sokat, csak magamnak. Tudja, hogy van az, egy embert ellátni.
Kadar a lakhelyén kapott ételekre gondolt. Valahogy a hús mindig szürke volt, benne rejtélyes csövekkel.
– Ööö – kezdte, nem lévén hozzászokva, hogy úrihölgyeket szólítson meg fekvő helyzetből, pláne, hogy a saját ágyukban heverészik. – Nobbs káplár elmondta nekem...
– És micsoda jellegzetes kis fickó ez a Nobby! – vágott közbe Lady Juhossy.
Kadar nem volt benne biztos, hogy képes ezzel megbirkózni.
– Jellegzetes? – kérdezte elhalóan.
– Színes egyéniség. Ragyogóan kijövünk egymással.
– Valóban?
– Ó, igen. Micsoda hatalmas kincsesháza az anekdotáknak!
– Ó, igen. Hát abban tényleg remekel – Kadart mindig elképesztette, hogy Nobby gyakorlatilag mindenkivel jól megvan. Minden bizonnyal, határozta el, valami köze kell legyen a közös nevezőhöz. A matematika egész világában nincs még egy olyan közönséges nevező, mint Nobby.
– Ööö – mondta, s aztán rájött, hogy nem képes letérni erről a furcsa, új kerülőútról –, nem találja úgy, hogy a beszéde egy kissé, ööö, merész?
– Borsos – helyesbített Lady Juhossy vidáman. – Hallania kellett volna az édesapám, amikor bosszankodott. Egyébként kiderítettük, hogy sok közös vonásunk van. Meghökkentő véletlen, de a nagyapám egyszer megkorbácsoltatta az ő nagyapját szándékos piszmogásért.
Ettől gyakorlatilag bekerült a családba, gondolta Kadar. Összerándult az újabb fájdalomnyilallástól sérült oldalában.
– Magának van néhány nagyon csúnya zúzódása és valószínűleg egy-két törött bordája – jelentette ki a nő. – Ha megfordul, bekenem ezzel a hátát – Lady Juhossy meglengetett egy sárga kencével teli tégelyt.
Pánik suhant át Kadar arcán. Ösztönösen följebb húzta a takarót a nyakánál.
– Ne játssza meg a félénk hülyét, jóember! – szólította föl az asszony. – Nem fogok semmi olyat látni, amit ne láttam volna korábban. Az egyik hát pont olyan, mint a másik. Csak annyi a különbség, hogy azok, amiket általában látni szoktam, farokban végződnek. Most forduljon meg és húzza föl a hálóingét! Tudja, még a nagypapámé volt.
Nem lehetett ellent mondani ennek a hangnak. Kadarnak eszébe jutott, hogy követelhetné, Nobby jöjjön be gardedámnak, s aztán úgy határozott, hogy az még rosszabb lenne.
A krém úgy égetett, mint a jég.
– Mi ez?
– Mindenféle van benne. Enyhíti a zúzódásokat és segíti az egészséges pikkely növekedését.
– Mi?!
– Sajnálom. Valószínűleg nem a pikkelyekét. Ne legyen már olyan aggodalmas! Csaknem egész biztos vagyok benne. Oké, kész is vagyunk! – S azzal megveregette a férfi farát.
– Asszonyom, én az Éjjeli Őrjárat kapitánya vagyok! – közölte Kadar, tudatában már akkor, amikor kimondta, hogy átkozottul ostoba dolog ilyet mondani.
– Úgyszintén félig meztelen egy hölgy ágyában – válaszolta Lady Juhossy szenvtelenül. – És most üljön föl és egye meg az uzsonnáját! Egészségessé és erőssé kell tegyük magát.
Kadar szemébe pánik költözött.
– Miért? – tudakolta.
Lady Juhossy benyúlt koszos zubbonyzsebébe.
– Leírtam néhány dolgot múlt éjjel – mesélte. – A sárkányról.
– Ó, a sárkány. – Kadar kissé megnyugodott. Jelen pillanatban a sárkány sokkal biztonságosabb kilátásnak tűnt.
– És kalkuláltam is egy keveset. Mondok magának valamit: ez nagyon bizarr bestia. Nem lenne szabad képesnek lennie levegőbe emelkedni.
– Ebben teljesen igaza van.
– Ha olyan a fölépítése, mint a mocsári sárkányoknak, akkor legalább húsz tonnát kellene nyomjon. Húsz tonna! Lehetetlenség. Tudja, az egész visszavezethető a súlyra meg a kiterjesztett szárnyszélesség arányokra.
– Láttam, hogy úgy lebben le a toronyról, mint egy fecske.
– Tudom. Le kellett volna szakítsa a szárnyait és átkozottul nagy lyukat kellett volna fúrjon a talajba – szögezte le Lady Juhossy határozottan. – Nem lehet az aerodinamikával tréfálni! Tudja, nem lehet kicsiről indulni és fölnagyítani, és aztán úgy hagyni a dolgot. Az egész izomerő és emelőfelületek kérdése.
– Tudtam, hogy nem stimmel valami – vidult föl Kadar. – És még a láng is. Semmi se közlekedhet olyan hőmérséklettel a belsejében. Hogyan oldják ezt meg a mocsári sárkányok?
– Ó, az pusztán csak vegyszer – legyintett Lady Juhossy. – Csupán kivonnak valami éghetőt abból, amit megettek és meggyújtják a lángot, pont amikor kibújik a járatokból. Sosincs a belsejükben ténylegesen tűz, hacsak nem fordul elő a visszafújás esete.
– Akkor mi történik?
– Lekaparhatod a sárkányt a díszletekről – jelentette ki Lady Juhossy vidoran. – Sajnos, nem valami jól megtervezett jószágok a sárkányok.
Kadar hallgatta.
A sárkányok egyáltalán nem maradtak volna fönn, ha lakómocsaraik nem esnek távol mindentől és nincsenek szűkében a ragadozóknak. Nem mintha egyébként egy sárkány jó étek lett volna – ha elveszed a bőrszerű irhát és az óriási repülőizmokat, ami marad, olyasmi kell legyen, mintha beleharapnál egy rosszul működtetett vegyi üzembe. Nem csoda, hogy a sárkányok folyton betegek. Állandó gyomorbajuk látja el őket fűtőanyagkészlettel. Agykapacitásuk nagyobb részét leköti emésztőrendszerük bonyodalmainak irányítása, ami képes lángra lobbantható tüzelőanyagot előállítani a legvalószínűtlenebb alkotóelemekből. Még arra is képesek, hogy átrendezzék belső csővezetékeik egyetlen éjszaka leforgása alatt, hogy megbirkózzanak a nehezebb folyamatokkal. Folyamatosan vegyi késélen táncolnak. Egyetlen rosszkor jött csuklás, és a sárkány máris geográfia.
És amikor fészekrakó hely kiválasztására kerül a sor, a nőstényeknek annyi józan eszük és anyai ösztönük van, mint egy téglának.
Kadar eltűnődött, hogy a régi időkben miért aggódnak az emberek olyan nagyon a sárkányok miatt. Ha akadt is egy a hozzád közeli barlangban, mást se kellett tenned, mint hogy kivárd, mikor gyújtja, vagy robbantja föl önmagát, vagy hal bele az akut gyomorrontásba.
– Maga tényleg alaposan tanulmányozta őket, igaz? – kérdezte.
– Valakinek meg kellett tennie.
– De mi van a nagyokkal?
– Hű, tényleg. Tudja, az óriási rejtély – felelte a nő, s arckifejezése rendkívül komollyá vált.
– Igen, már mondta.
– Tudja, vannak mondák. Úgy tűnik, mintha egy sárkányfaj elkezdett volna nőni és nőni és aztán... csak úgy eltűnt.
– Úgy érti, kihalt?
– Nem... néha fölbukkantak. Valahonnan. Tele életerővel és energiával. És aztán egy nap egyáltalán nem jöttek többet – Diadalmas pillantást vetett Kadarra. – Azt hiszem, hogy találtak egy helyet, ahol tényleg létezhetnek.
– Létezhetnek, mint mi?
– Sárkány. Ahol tényleg kiteljesíthetik a bennük rejlő lehetőséget. Valami más dimenzióban vagy ilyesmiben. Ahol a gravitáció nem ennyire erős, vagy valami.
– Azt gondoltam, amikor láttam – szólt Kadar –, azt gondoltam, hogy nem létezhet olyasmi, ami repül és ekkora pikkelyei vannak.
Egymásra néztek.
– A búvóhelyén kell megtaláljuk – jelentette ki Lady Juhossy.
– Semmilyen átkozott repülő gőte nem fogja fölgyújtani a városom – közölte Kadar.
– Csak gondoljon arra, mivel járulna hozzá a sárkánytanhoz! – pihegte Lady Juhossy.
– Idefigyeljen, ha valaki fölgyújtja ezt a várost, az én leszek.
– Döbbenetes alkalom. Olyan sok a kérdés...
– Ebben igaza van. – Murok egyik frázisa jutott Kadar eszébe. – A sárkány segíthet minket a nyomozásban – javasolta.
– De csak reggel – szögezte le eltökélten Lady Juhossy.
Kadar keserű céltudatossága tompult.
– Majd lenn alszom a konyhában – jelentette ki Lady Juhossy jókedvűen. – Tojásrakás idején általában van ott egy tábori ágy megvetve. Némelyik nősténynek mindig szüksége van segítségre. Ne aggódjon miattam!
– Maga igazán segítőkész – motyogta Kadar.
– Elküldtem Nobbyt, hogy segítsen a többieknek fölszerelni a főhadiszállásuk – világosította föl Lady Juhossy.
Kadar teljesen megfeledkezett az Őrházról. – Bizonyára nagyon súlyosan megrongálódott – kockáztatta meg.
– Mindenestül megsemmisült – pontosított Lady Juhossy. – Csak egy olvadt sziklatócsa. Szóval átengedek magának egy házat a Pszeudopolisz Yardon.
– Tessék?
– Ó, apámnak a város minden pontján volt ingatlana – mondta a nő. – Egészen hasznavehetetlen számomra, higgye el. Szóval szóltam az ügynökömnek, hogy adja oda a vén ház kulcsait Kolon főtörzsőrmesternek a Pszeudopolisz Yardon. Jót fog tenni neki, ha kiszellőztetik.
– De az a kerület... úgy értem, ott valódi macskakövek fedik az utcákat... csak maga a lakbér, úgy értem, Lord Vetinari nem fogja...
– Ne aggódjék emiatt! – jelentette ki az. asszony és barátságosan megveregette a vállát. – És most aztán tényleg aludnia kell.
Kadar hevert az ágyban, közben az agya villámgyorsan kattogott. A Pszeudopolisz Yard a folyó ankh-i oldalán fekszik, egy meglehetősen magas lakbérű övezetben. Nobby és Kolon főtörzsőrmester látványa, amint fényes nappal végigmennek az utcán, valószínűleg olyan hatással lesz a kerületre, mintha megnyitottak volna egy járványkórházat.
Elbóbiskolt, ki-be csusszanva egy álomba, amiben óriássárkányok hajszolták gyógyíros tégelyeket lengetve...
És a csőcselék morajára ébredt.

 

Lady Juhossy, amint dölyfösen teljes magasságában kiegyenesedik, felejthetetlen látvány volt, bár persze az ember próbálkozik. Olyan volt, mint megfigyelni egy fordított kontinentális elmozdulást, miközben a különféle szubkontinensek és szigetek összeszedik maguk, hogy létrehozzanak egyetlen masszív, dühös ősasszonyt.
A sárkányház betört ajtaja sarokpántjain himbálózott. A bennlakók, már előzőleg is olyan túlfeszített idegzetűek, akár egy benzopropamint szedő hárfa, kezdtek bedilizni. Kis lángfröccsenések csaptak a fémlemezekre, miközben az állatok fejvesztetten rohangásztak föl-le óljaikban.
– Mit – kérdezte a nő – jelentsen ez?
Ha egy Juhossy valaha is önvizsgálatra adta volna magát, el kellett volna ismerje, hogy ez nem valami eredeti kezdés. De kézenfekvő. Megtette a dolgát. Az ok, amiért a közhelyek közhelyekké válnak, az, hogy ők a kalapácsok és csavarhúzók a kommunikáció szerszámosládájában.
A csőcselék betömörült a kitört ajtóba. Néhányuk különféle éles eszközzel hadonászott föl-le mozdulatokkal, ami megfelel a népfölkelés legjobb hagyományainak.
– Tyű – szólalt meg a vezérük – ez itt a sárkány, mi?
Motyogó egyetértés kórusa harsant.
– És akkor mi van? – tudakolta Lady Juhossy.
– Tyű! Egy sárkány fölégette a várost. És nem repülnek messzire. Magának vannak itt sárkányai. Lehet, hogy közülük az egyik, nem igaz?
– Aha.
– Úgy van!
– QED. [18]
– Szóval most azt fogjuk csinálni, hogy máris kinyírjuk őket.
– Úgy van!
– Aha.
– Pro bono publico.
Lady Juhossy keble emelkedett és hanyatlott, akár egy birodalom. Kinyúlt és lekapta a trágyavillát a kampóról a falon.
– Figyelmeztetem, ha csak egyetlen lépéssel közelebb jön, meg fogja bánni! – közölte.
A vezér a nő mögé nézett, az őrjöngő sárkányokra.
– Igen? – érdeklődött undokul. – És mit fog csinálni, he?
Az asszony szája tátogott egyet-kettőt. – Kihívom az Őrséget! – felelte végül.
A fenyegetés nem érte el azt a hatást, amire számított. Lady Juhossy sosem szentelt különösebb figyelmet a város azon részeinek, amelyek híjával voltak a pikkelyeknek.
– Hát, az nagyon kellemetlen – mondta a vezér. – Az aztán tényleg nyugtalanító, tudja mit? Tisztára elgyöngül a térdem ettől, bizony.
Előhúzott egy hosszú húsbárdot az övéből. – És most csak álljon szépen félre, hölgyem, mert...
Zöld tűzcsík csapott elő a pajta hátsó részéből, elhúzott egy lábbal a csőcselék feje fölött, és elszenesedett rózsaformát égetett a faburkolatba, az ajtó fölé.
Aztán érkezett a hang, a csupasz halálos fenyegetés nyájasan csöpögő dorombolásával.
– Ez itt IV. Örömhegyi Telelő Hamaragyar, a város legtüzesebb sárkánya. Simán le tudja perzselni a fejetek.
Kadar kapitány bicegett elő az árnyékokból.
Egy kicsiny és szerfölött rémült aranyszínű sárkányt szorongatott eltökélten a hóna alatt. A másik kezével fogta a farkát.
A felkelők hipnotizáltán meredtek rá.
– Tudom én, hogy most mit gondoltok – folytatta halkan Kadar. – Azon tűnődtök, hogy ez után a rengeteg izgalom után maradt-e benne elég tűz? És, tudjátok, magam se vagyok olyan biztos benne...
Előrehajolt, célozva a sárkány két füle közt, és a hangja úgy pendült, akár egy késpenge:
– Azt kell megkérdezzétek magatoktól: Szerencsés fickónak érzem magam ma?
A tömeg hátrált, amikor a férfi közelgett.
– Nos? – firtatta. – Szerencsés fickóknak érzitek magatokat?
Néhány másodpercig kizárólag IV. Örömhegyi Telelő Hamaragyar gyomrának vészjósló korgása hallatszott, amikor a tüzelőanyag a lángkamrákba löttyent.
– Na figyeljen, ööö – kezdte a vezér, tekintete hipnotizáltan fixírozta a sárkány fejét – semmi szükség az ilyesmire...
– Valójában az is lehet, hogy csak úgy magától elhatározza a tűzokádást – jegyezte meg Kadar. – Kénytelenek rá, hogy leállítsák a gázfölhalmozódást. Az pedig fölhalmozódik, amikor idegesek. És, tudjátok, azt hiszem, hogy mostanra mindegyiket sikerült nektek alaposan fölidegesíteni.
A vezér olyan mozdulatot tett, ami reményei szerint homályosan békülékeny gesztus volt, ám sajnálatos módon azzal a kezével, ami még mindig kést markolt.
– Dobd el – parancsolta metsző hangon Kadar –, vagy máris történelem vagy!
A kés nagyot csattant a kövezeten. A tömeg végéről csoszogás hallatszott, amikor számos ember, képletesen szólva, messze járt innen és mit sem tudott erről.
– De mielőtt az itt maradtak közületek, tisztes polgárok közül, békésen szétosztanak és mennek a saját dolguk után – jelentette ki Kadar nyomatékkal – azt javaslom, hogy vessetek egy pillantást ezekre a sárkányokra. Van olyan köztük, ami hatvan láb hosszúnak tűnik? Mondanátok-e, hogy nyolcvan láb a kiterjesztett szárnyszélességük? Milyen forró a lángjuk, mit gondoltok?
– Nem t'om – válaszolta a vezér.
Kadar kissé megemelte a sárkány fejét. A vezér szeme forgott.
– Nem t'om, uram – helyesbített.
– Szeretnéd megtapasztalni?
A vezér fejét rázta. De sikerrel rátalált a hangjára.
– Különben is, ki maga? – kérdezte.
Kadar kihúzta magát. – Kadar kapitány, Városi Őrség – jelentette be.
Ezt csaknem teljes csönd fogadta. A kivétel egy vidor hang volt, valahonnan a tömeg hátuljából, ami így szólt: – Az éjszakai váltásból, mi?
Kadar lenézett a hálóingére. Siettében, hogy kibújjon a betegágyból, kapkodva Lady Juhossy papucsába bújt. Most vette csak észre, hogy rózsaszín pomponok vannak rajta.
És ez volt az a pillanat, amit IV. örömhegyi Telelő Hamaragyar kiválasztott a böffentésre.
Nem bömbölő tűz újabb nyilallása volt, csupán dohos, csaknem láthatatlan lánggömb, ami elgördült a tömeg fölött és megperzselt néhány szemöldököt. Ám határozottan mély benyomást keltett.
Kadar remekül tért magához. A többiek nem vehették észre csupasz rettegésének röpke pillanatát.
– Ez csak arra szolgált, hogy fölkeltse a figyelmetek – állította pókerarccal. – A következő kissé alacsonyabbra fog menni.
– Ööö – nyögte a vezér. – Igenis. Semmi gond. Már amúgy is épp indulóban voltunk. Nincsenek itt nagy sárkányok, úgy igaz. Bocsánat a zavarásért.
– Na, nem – közölte diadalmasan Lady Juhossy. – Nem ússzák meg ilyen könnyen! – Fölnyúlt egy polcra és elővett egy bádogdobozt. Volt a fedelén egy nyílás. Csörgött is. Az oldalán ez a felirat állt: A Beteg Sárkányok Napsugár Menedéke.
A kezdeti gyűjtés négy tallért és harmincegy garast eredményezett. Miután Kadar kapitány jelentőségteljesen meglengette a sárkányt, csodálatosképp további huszonöt tallér és tizenhat garas került elő. Aztán a csőcselék elmenekült.
– Legalább hasznot húztunk a mai napból – vigyorgott Kadar, amikor magukra maradtak.
– Ez rettentő bátor volt magától!
– Csak reménykedjünk, hogy a dolog nem fog elterjedni – mondta Kadar, óvatosan visszahelyezve a kifáradt sárkányt bokszába. Egészen hebehurgyának érezte magát.
Ismét tudatára ébredt azt őt fixírozó tekintetnek. Oldalvást Jófiú Cucc Tollaskő hosszúkás, hegyes pofájára nézett; az állat olyan pózban ágaskodott, amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy „Az Utolsó Kutyakölyök a Boltban”.
Legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy lenyúl és megvakarja a jószág füle tövét, vagy legalábbis annak a két szúrós izének tövét a feje két oldalán, amik föltehetőleg a fülei. A sárkány különös hanggal válaszolt, ami úgy hangzott, mint egy bonyolult eltömődés a sörfőzdében. A férfi sietve elhúzta a kezét.
– Minden rendben – állította Lady Juhossy. – Csak a gyomrai korognak. Azt jelenti, hogy kedveli magát.
Legnagyobb elképedésére Kadar úgy találta, hogy meglehetősen örül ennek. Amennyire vissza tudott emlékezni, korábbi életében soha semmi nem tartotta őt érdemesnek egy böfögésre.
– Azt hittem, hogy maga, ööö, meg akar szabadulni tőle – mondta.
– Föltehetőleg muszáj lesz – felelte a nő. – De tudja, hogy van ez. Fölnéznek az emberre azzal a nagy, kifejező szemükkel...
Rövid, kölcsönös, feszengő csönd támadt.
– Mi lenne, ha én...
– Nem gondolná, hogy esetleg szeretné...
Mindketten elhallgattak.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek – jelentette ki Lady Juhossy.
– De maga már így is adott nekünk új központot meg mindent!
– Az csak a kötelességem volt, amint az jó polgárhoz illik – hárította el Lady Juhossy. – Kérem, fogadja el Jófiút, mint, mint baráti ajándékot.
Kadar úgy érezte, hogy roppant mély szakadék fölött araszolgat nagyon keskeny palánkon.
– Valójában azt sem tudom, mit esznek – motyogta.
– Ami azt illeti, mindenevők – válaszolta az asszony. – Mindent megesznek a fémet és a vulkanikus kőzetet kivéve. Tudja, egy mocsárban kifejlődő faj nem lehet válogatós.
– De nincs szüksége arra, hogy megsétáltassák? Vagy reptessék vagy mi?
– Úgy néz ki, hogy többnyire alszik. – A nő megvakargatta a csúfságot a sárkány pikkelyes feje búbján. – Azt kell mondjam, hogy ő a leglankadtabb sárkány az általam valaha tenyésztettek közül.
– És mi van a, ööö, tudja mivel? – A férfi a trágyavillára bökött.
– Hát, az főképp gáz. Csak tartsa valami jól szellőző helyen. Nincsenek értékes szőnyegei, remélem? A legjobb, ha nem engedi, hogy megnyalogassa a maga arcát, bár meg lehet tanítani őket a lángok irányítására. És nagyon készségesen gyújtanak tüzet.
Jófiú Cucc Tollaskő gázvezeték jellegű neszek zárótüze közepette összegömbölyödött.
Nyolc gyomruk van, emlékezett Kadar; a rajzok a könyvben roppant részletesen bemutatták. És van egy csomó más izé, mint például részleges desztilláló csövek és őrült alkimista készletek ott benn.
Egyetlen mocsári sárkány se tudna rettegésben tartani egy királyságot, csak véletlenül. Kadar eltűnődött, vajon hányat öltek meg közülük a vállalkozó szellemű hősök. Rettenetesen kegyetlen ilyet tenni egy lénnyel, aminek egyetlen bűne, hogy szórakozottan darabokra robbantja saját magát a levegőben, ami nem olyasmi, amit az egyes sárkányok szokásukká tehetnek. Egészen földühítette ez a gondolat. A csak böllérkésre jók egész faja, ezek a sárkányok. Kudarcot vallani születnek. Gyorsan élnek, széles körben halnak. Mindenevők vagy sem, amiből minden bizonnyal ténylegesen élnek, az az idegbaj, bocsánatkérően keresztülverdesve a világon halálos félelemben a saját emésztőrendszerüktől. A család már épp kezdi kiheverni a papa fölrobbanását, és valami hülye alak páncélöltönyben bebaktat a mocsárba, hogy belebökje a kardját egy zsáknyi zsigerbe, ami amúgy is csak egy lépésnyire van az önpusztítástól.
Huh. Érdekes lenne megnézni, hogy a múlt nagy sárkányölői hogyan szállnának szembe a nagy sárkánnyal. Páncél? Jobb, ha nem veszik föl. Mindenképp ugyanaz lesz a vége, és legalább a hamvaid nem előcsomagolva a saját alufóliájukban kerülnek elő.
Csak nézte és nézte a torz kis jószágot, és az ötlet, ami az utóbbi néhány percben dörömbölt a figyelméért, végül elnyerte a bebocsátást Minden ankh-morporki lakos meg akarja találni a sárkányfészket. Pontosabban meg akarja találni, amikor lakatlan. Egy rúdra tűzött fadarab nem fog megfelelni, ebben biztos volt. De, ahogy mondani szokás, betyárból lesz a...[19]
Azt kérdezte: – Képes egy sárkány kiszimatolni egy másikat? Úgy értem, követni a szagát?

 

Legkedvesebb Mamikám [írta Murok] Beszámolhatok egy Feljegyzésre méltó Történésről. Múlt éjszaka a sárkány fölégette a Főhadiszállásunk és íme! Jobbat kaptunk, egy helyen, amit Pszeudopolisz Yardnak neveznek, szemben az Operaházzal. Kolon főtörzs azt mondja, hogy Előrébb jutottunk a Világban és utasította Nobbyt, hogy el ne merje adni a bútorokat. Az Előrébb jutottunk a világban egy metafora, amiről kezd valami fogalmam lenni, olyan, mint a Hazugság, csak díszítőbb. Vannak itt rendes szőnyegek, amikre lehet köpni. A mai napon embercsapatok kétszer is megpróbálták átkutatni a pincénk a sárkány után, elképesztő. És fölásni az árnyékszékeket meg piszkálni a padlásokon, olyan, mint a Láz. Egyedül csak az, hogy az embereknek nincs ideje szinte semmi másra, és Kolon főtörzs azt mondja, hogy amikor kimész, mert rajtad a Sor és azt kiáltod, Éjfélt ütött már az Óra és Minden Rendben miközben egy sárkány olvasztgatja az utcát, kissé Burke-nek [20] érzed magad.
Elköltöztem Mrs. Maroktól mert, itt hálószobák tucatjai vannak. Szomorú volt és sütöttek nekem egy tortát, de azt hiszem, így a legjobb, bár Mrs. Marok sosem kért tőlem lakbért, ami igazán kedves tőle, tekintetbe véve, hogy özvegy, olyan sok fölnevelendő szép lánnyal plusz hozományok ekcetra.
Valamint barátságot kötöttem ezzel az emberszabásúval, aki folyton jön, hogy megtudja, vajon megtaláltuk-e a könyvét Nobby azt mondja, hogy egy csupabolha idióta, mert elnyert tőle 18t-t Csonka Miszter Tökfejen, ami egy kártyával játszott szerencsejáték és én nem játszom, szóltam Nobbynak a Szerencsejáték (Szabályozás) Törvénycikkről, és azt felelte, húzzak a Francba, amiről azt hiszem hogy megsérti az 1389-es Illemszabály Előírásokat de úgy döntöttem, hogy Belátó leszek.
Kadar kapt. beteg és egy Hölgy ápolja. Nobby azt mondja, hogy a nő közismerten elmebeteg, de Kolon főtörzs azt mondja, hogy csak azért, mert egy nagy házban lakik sok sárkánnyal, de egy egész Vagyona van, és a kapt. jól tette, hogy befészkelte magát az asztal alá. Nem értem, mi köze van a bútornak ehhez. Ma reggel elmentem sétálni Rittával és megmutattam neki számos érdekes példáját a városban található kovácsoltvas-készítményeknek. Azt mondta, nagyon érdekes. Azt mondta, hogy teljességgel különbözöm mindenkitől, akivel eddig dolga volt. Szerető fiad, Murok. X
U.i. Remélem, Aranka jól van.
Gondosan összehajtotta a papírlapot és bedugta egy borítékba.
– Lemenőbe' a nap – szólt Kolon főtörzsőrmester.
Murok fölnézett pecsétviaszáról.
– Az azt jelenti, hogy hamarosan éjjel lesz – folytatta precízen Kolon.
– Igen, főtörzsőrmester.
Kolon körbetágítgatta ujjával a gallérját. A bőre imponálóan rózsaszín volt, a reggeli alapos súrolás eredménye, ám még mindig tisztelettudó távolságra helyezkedett el tőle mindenki.
Némelyek parancsolásra születnek. Némelyek kivívják a parancsnokságot. És másokra ráerőszakolják, és a főtörzsőrmester jelenleg ebbe a kategóriába tartozott és egyáltalán nem lett tőle boldog.
Most már bármelyik percben, ezt tudta, ki kell mondja, hogy ideje elindulni járőrbe. Nem akart kimenni járőrözni. Egy kedves kis alagsorra vágyódott valahol. De noblessz obligejl – ha ő a szolgálatos tiszt, meg kell tennie.
Nem a parancsnok magánya zavarta. Hanem a parancsnok esetleges-elevenen-megsülése okozott neki gondot.
Abban is meglehetősen biztos volt, hogy ha nem állnak elő valamivel ezzel a sárkánnyal kapcsolatban, mégpedig nagyon hamar, akkor a Patrícius boldogtalan lesz. És amikor a Patrícius boldogtalan, nagyon demokratikussá válik. Bonyolult és fájdalmas módokat talál ennek a boldogtalanságnak olyan széles körű elterjesztésére, amilyenre csak lehet. A felelősség, gondolta a főtörzsőrmester, rettentő dolog. És borzalmas megkínzást elszenvedni is az. Amennyire meg tudta ítélni, a két tény sebesen tartott egymás felé.
És ezért roppantul megkönnyebbült, amikor egy kis hintó gördült be a Yardra. Nagyon ócska volt, nagyon ütött-kopott. Az ajtón már kifakult a címer. A hátára festve állt a frissebb keletű üzenet: Nyihogj Vidáman, Ha Szereted A Sárkányokat.
Belőle, összerándulva kiszállás közben, Kadar kapitány bújt elő. Őt követte a nő, akit a főtörzsőrmester Bolond Sybil Juhossyként ismert. És végül, engedelmesen leszökkenve póráza végén, jött egy kis...
A főtörzsőrmester túl ideges volt ahhoz, hogy figyelembe vegye az állat tényleges méretét.
– Hát, eldobom a skalpom! Csak fogták maguk és elfogták!
A sarokban Nobby fölnézett az asztalról, ahol folyamatosan elmulasztotta megtanulni, hogy csaknem lehetetlen ügyességi és blöffölési játékot játszani olyan ellenfél ellen, aki egyfolytában mosolyog. A Könyvtáros kihasználta Nobby figyelmének elterelődését és elcsent két lapot a pakli aljáról.
– Ne legyél hülye! Ez csak egy mocsári sárkány – szólt Nobby. – A nő rendben van, ő Lady Sybil. Igazi úrihölgy.
A másik két rendőr megfordult és rámeredt. Nobby beszélt így?
– Ti ketten piszok jól abbahagyhatjátok ezt – förmedt rájuk. – Miért ne ismernék föl egy hölgyet, ha látom? Adott nekem egy csésze teát, olyan finom csészébő', mint a papír és benne ezüstkanál! – mesélte úgy, mint aki átkukucskált a társadalmi különbségek dísztálcája fölött – És visszaadtam neki, szóval nyugodtan abbahagyhatjátok a rám bámulást!
– Valójában mit szoktál csinálni a szabad estéiden? – faggatta Kolon.
– Semmi közöd hozzája.
– Tényleg visszaadtad neki a kanalat? – kérdezte Murok.
– Igen, rohadt pontosan azt tettem! – válaszolta hevesen Nobby.
– Vigyázz, fiúk! – mondta a főtörzsőrmester s eláradt benne a megkönnyebbülés.
A másik kettő belépett a szobába. Kadar szokás szerint rezignált döbbenettel pillantott embereire.
– Az osztagom – motyogta.
– Kiváló férfiak testülete – mondta Lady Juhossy. – A jó öreg legénységi állomány, eh?
– Állománynak állomány – jegyezte meg Kadar.
Lady Juhossy bátorítóan mosolygott. Ez fura csoszogást idézett elő az emberek közt. Kolon főtörzsőrmester, némi erőfeszítéssel, elérte, hogy a mellkasa jobban kidülledjen, mint a pocakja. Murok fölegyenesedett szokásos görnyedtségéből. Nobby csak úgy vibrált a katonás magatartástól, keze egyenesen nyúlt le oldalán, hüvelykujja élesen előre meredt, tyúkmelle olyannyira földuzzadt, hogy a lábát a föld elhagyásának veszélye fenyegette.
– Mindig úgy gondoltam, hogy mindnyájan nagyobb biztonságban alhatunk ágyunkban tudván, hogy ezek a derék emberek őrzik az álmunk – közölte Lady Juhossy, miközben higgadtan ellépdelt a sor előtt, mint egy kincsesgálya könnyű szellőben vitorlázva. – És ez ki?
Egy orangután számára nehéz a vigyázzban állás. A teste képes magáévá tenni az általános elképzelést, de a bőre nem. Azonban a Könyvtáros minden tőle telhetőt elkövetett, afféle tisztelettudó rakásként állva a sor végén, fönntartva azt a fajta bonyolult tisztelgést, amit csak akkor vagy képes létrehozni, ha négy láb hosszú a karod.
– Civilbe' van, asszonyom – jelentette Nobby talpraesetten. – Titkos Orangután Kommandó.
– Remek kezdeményezés! Valóban remek kezdeményezés – dicsérte Lady Juhossy. – És mióta orangután, jóember?
– Úúúk.
– Pompás! – Odafordult Kadarhoz, aki határozottan hitetlenkedőnek látszott.
– Becsületére válik magának – summázta a helyzetet. – Kitűnő testülete a férfiaknak...
– Úúúk.
– ...emberszabásúaknak – helyesbített Lady Juhossy, csupán piciny töréssel a szóáradatban.
Egy pillanatig a legénységi állomány úgy gondolta, hogy épp most tértek vissza egy távoli tartomány magányos meghódításából. Valójában irtózatosan föllelkesültnek érezték maguk, ami csaknem pontosan az volt, ahogy Lady Juhossy megfogalmazta volna a dolgot, és ami határozottan néhány betűvel arrébb esett az ábécében normális hangulatuknál. Még a Könyvtáros is kivételezettnek érezte magát, és most az egyszer kommentár nélkül hagyta a „jóember” szót.
Csörgedező nesz és erős vegyianyagbűz késztette őket sietős körülnézésre.
Jófiú Cucc Tollaskő szégyenlős ártatlansággal kucorgott amellett, ami nem is annyira folt volt a szőnyegen, mint inkább lyuk a padlóban. Néhány füstgomolyag kígyózott föl a széléről.
Lady Juhossy fölsóhajtott.
– Ne aggódjon, naccsád – jelentkezett önként és vidáman Nobby. – Semmi perc alatt föltakarítjuk.
– Sajnos, gyakran teszik ezt, amikor izgatottak – mondta a nő.
– Naccsád példánya igazán remek darab – folytatta Nobby, kedvét lelve a társasági csevegés újonnan fölfedezett tapasztalatában.
– Nem az enyém – válaszolta az asszony. – Most már a kapitányhoz tartozik. Vagy talán mindnyájukhoz. Afféle kabala. A neve Jófiú Cucc Tollaskő.
– Inkább Errol bátyámra hasonlít – állította Nobby, kihozva a jókedvű, szemtelen, szeretetre méltó városi légy szerepből mindent, ami csak benne van. – Elnézést, hogy kimondom, de pont olyan hegyes az orra, úrnőm.
Kadar ránézett a lényre, ami új környezetét vizsgálta, és tudta, hogy mostantól, visszavonhatatlanul Errol lesz. A kis sárkány kísérletképp beleharapott az asztalba, néhány másodpercig rágta, kiköpte, összegömbölyödött és elaludt.
– Nem fog semmit se fölgyújtani, ugye? – kérdezte aggodalmasan a főtörzsőrmester.
– Nem hiszem. Úgy tűnik, hogy még nem jött rá, mire valók a lángjáratai – válaszolta Lady Juhossy.
– Viszont már semmit se lehetne tanítani neki a lazításról – jegyezte meg Kadar. – Mindenesetre, emberek...
– Úúúk.
– Nem magához beszéltem, uram. Mit csinál ez itt?
– Ööö – szólalt meg sietve Kolon főtörzsőrmester –, én, ööö... mivelhogy maga távol volt meg minden, és mi valószínű kevesen lettünk volna... föleskettem, uram. Az orangutánt, uram.
– Föleskette minek, főtörzsőrmester? – tudakolta Kadar.
– Különleges Pandúrnak, uram – felelte Kolon elpirulva. – Tudja, uram. Afféle polgári Őrség.
Kadar fölemelte a kezét. – Különleges? Piszkosul kivételes!
A Könyvtáros széles mosollyal ajándékozta meg a kapitányt.
– Csak ideiglenesen, uram. A harc tartamára, hogy úgy mondjam – esengett Kolon. – Igazán tudnánk mit kezdeni a segítséggel, uram, és... hát, ő az egyetlen, aki mintha kedvelne minket...
– Szerintem félelmetesen jó ötlet – szólt közbe Lady Juhossy. – Remek dolog attól az emberszabásútól.
Kadar vállat vont. A világ már épp eléggé megőrült, ugyan, mi tehetné rosszabbá?
– Oké – törődött bele. – Oké! Föladom. Adjon neki egy szolgálati jelvényt, bár itt egyen meg a fene, ha tudom, hogy fogja hordani! Pompás! Igen! Miért ne?
– Jól van, kapitány? – kérdezte a csupa aggodalom Kolon.
– Pompásan! Pompásan! Istenek hozták az új Őrségben! – csattant föl Kadar, tétován lépdelve a szobában. – Nagyszerű! Végül is, mogyorónyi a fizetés, nem igaz, szóval akkor akár alkalmazhatunk majm...
A főtörzsőrmester tisztelettudóan rácsapta tenyerét Kadar szájára.
– Ööö, csak egy dolog, kapitány – hadarta Kolon Kadar elképedt arcába. – Ne mondja ki az „M” szót. Attól rögvest fölhúzza az orrát. Nem tehet róla, elveszti minden önuralmát. Mint mikor vörös posztót lengetnek a hogyhívják előtt, uram. Az „emberszabású” rendben van, de az „M” szó nincs. Mert, uram, amikor ő begorombul, nem csak elvonul duzzogni, uram, ha érti, mire akarok kilyukadni. Ettől eltekintve nincs vele semmi gond, uram. Rendben? Csak ne mondja ki, hogy majom. Óafenébe!

 

A Hittestvérek idegesek voltak.
Hallotta, ahogy egymás közt sutyorognak. A dolgok túl gyorsan történtek számukra. Azt gondolta, hogy lépésről lépésre terelgeti őket az összeesküvésbe, sosem árulva el többet az igazságból, mint amennyivel még képes apróka agyuk megbirkózni, de folyton alulbecsülte őket. Kemény kézre van szükség. Keményre, de igazságosra.
– Fivéreim – szólt a Legfőbb Nagymester –, az Igazmondás Bilincsei annak rendje és módja szerint megerősíttettek?
– Mi? – kérdezte tétován Őrtorony Testvér. – Ó! A Bilincsek. Aha. Megerősíttettek. Persze.
– És a Beinvitálás Villásfarkú Zsezséi megfelelően lefosztattak?
Vakoló Testvér bűntudatosan összerezzent – Hogy én? Mi? Ó! Remek, semmi gond. Lefosztattak. Naná.
A Legfőbb Nagymester röpke szünetet tartott.
– Fivéreim – szólalt meg halkan. – Már olyan közel járunk. Csak még egyszer. Csupán néhány óra. Még egyszer és miénk a világ. Megértettétek, Fivéreim?
Vakoló Testvér fél lábbal csosszantott.
– Hát – mondta Őrtorony Testvér –, úgy értem, persze. Igen. Ettől nem kell félni. Kegyelmed mögött állunk száztíz százalékban...
Azt fogja mondani, csak hát, gondolta a Legfőbb Nagymester.
– ...csak hát...
Á!
– ...mi, azaz mindnyájan, olyan... furán vagyunk, olyan másnak érezzük magunk, nem igaz, a sárkányidézés után, mintha...
– Kipucoltak volna – segítette ki Vakoló Testvér.
– ...igen, mintha valahogy... – Őrtorony Testvér az önkifejezés kígyóival küzdött – kivenne belőled valamit...
– Kiszipolyozott volna – vetette közbe Vakoló Testvér.
– Igen, ahogy mondja, és mi... hát, esetleg egy kissé rizikós...
– Mintha a valóságos eleven agyadból kiráncigálnák a hóbelevancot az aminózus lények Odatúlról – közölte Vakoló Testvér.
– Én aszondanám, hogy igaziból inkább olyan, egy kicsit, mint a beteges fejfájás – mondta ügyefogyottan Őrtorony Testvér. – És nézze, tűnődtünk erről az egész kozmikus egyensúly ügyről meg minden, mert, hát, tudjuk, mi történt szegény öreg Reterátbúvárral. Lehet, hogy valamiféle ítélet volt. Ööö.
– Csak egy virágágyásban rejtőzködő, földühödött krokodil volt – szögezte le a Legfőbb Nagymester. – Bárkivel megeshet. Azonban megértem az érzéseiteket.
– Tényleg? – könnyebbült meg Őrtorony Testvér.
– Ó, igen. Mi sem természetesebb. A legnagyobb varázslók is mind egy kissé kényelmetlenül érzik maguk, mielőtt belevágnak egy ehhez hasonló nagy feladatba. – A Hittestvérek büszkén kidüllesztették mellük. Nagy varázslók. Azok mink vagyunk. Aha. – De néhány óra múlva vége, és bizonyos vagyok benne, hogy a király gavallérosan meg fog jutalmazni titeket. Ragyogó lesz a jövő.
Ez általában sikerrel járt. Ezúttal azonban úgy tűnt, nem jön be.
– De a sárkány... – kezdte Őrtorony Testvér.
– Nem lesz semmiféle sárkány! Nem lesz rá szükségünk. Figyeljetek – mondta a Legfőbb Nagymester –, a dolog egész egyszerű. A fiúnak lesz egy káprázatos kardja. Mindenki tudja, hogy a királyoknak káprázatos kardja van...
– Ez az a káprázatos kard lesz, amiről kegyelmed már mesélt nekünk, ugye? – kérdezte Vakoló Testvér.
– És amikor az megérinti a sárkányt – folytatta a Legfőbb Nagymester –, akkor... püff!
– Aha, azok már csak olyanok – értett egyet Portás Testvér. – A nagybácsim belerúgott egyszer egy mocsári sárkányba. Azon kapta, hogy lelegeli az úritökjeit. Az átkozott jószág majdnem amputálta a lábát!
A Legfőbb Nagymester nagyot sóhajtott. Még néhány óra, igen, aztán ebből elég. Az egyetlen dolog, amit még nem döntött el, az volt, hogy hagyja-e őket életben – elvégre, ugyan ki hinne nekik? – vagy tartóztattassa-e le őket a Palotaőrséggel feneketlen ostobaságért.
– Nem – felelte türelmesen –, úgy értettem, hogy a sárkány el fog tűnni. Vissza fogjuk küldeni. Vége a sárkánykalandnak.
– Nem fognak a népek egy kicsit gyanakodni? – tudakolta Vakoló Testvér. – Nem fognak sárkányfecnikre számítani szerteszét meg szana?
– Nem – válaszolta diadalittasan a Legfőbb Nagymester –, mert az Igazság és Igazságszolgáltatás Kardjának egyetlen suhintása teljesen megsemmisíti a Gonosz Fattyát!
A Hittestvérek rámeredtek.
– Legalábbis ezt fogják hinni – fűzte hozzá vezetőjük. – Gondoskodhatunk némi misztikus füstről abban az időpontban.
– Pofonegyszerű a misztikus füst – szólt Enyvesujj Testvér.
– Akkor nem lesznek cafatok? – firtatta Vakoló Testvér árnyalatnyi csalódottsággal.
Őrtorony Testvér köhintett. – Nem t'om, hogy az emberek el fogják-e fogadni ezt – mondta. – Egy kissé túl tisztának hangzik, szerintem.
– Figyeljetek – csattant föl a Legfőbb Nagymester –, bármit el fognak fogadni! Látni fogják amikor megtörténik! A nép olyan nagyon szeretné majd látni, hogy a fiú győz, hogy nem fog sokat gondolkozni! Mérget vehettek rá! És most... kezdjük el...
Összpontosított.
Igen, egyre könnyebb lett. Egyre könnyebb minden alkalommal. Érezte a pikkelyeket, érezte a sárkány dühét, amikor kinyúlt a helyre, ahova a sárkányok elmentek, és magához ragadta az irányítást.
Ez az igazi hatalom, és mind az övé.

 

Kolon főtörzsőrmester összerándult. – Aú!
– Ne legyen már olyan puhány! – utasította vidáman Lady Juhossy, szorosabbra húzva a kötést a Juhossy asszonynép számos generációján át továbbadott, jól begyakorolt ügyességével. – Alig ütötte meg magát!
– És nagyon sajnálja – jelentette ki Murok metsző hangon. – Mutassa meg a főtörzsőrmesternek, mennyire sajnálja. Gyerünk!
– Úúúk – mondta a zavarban levő Könyvtáros.
– Ne hagyd, hogy megpusziljon! – visította Kolon.
– Nem gondolja, hogy fölkapni valakit a bokájánál fogva és pattogtatni az illető fejét a padlólapokon a Kezet Emelt a Fölöttes Tisztre kategóriába tartozik? – érdeklődött Murok.
– Nem fogok vádat emelni, nem én – válaszolta sietve a főtörzsőrmester.
– Folytathatnánk? – tudakolta türelmetlenül Kadar. – Azt akarjuk megtudni, hogy Errol ki tudja-e szagolni a sárkányfészket. Lady Juhossy úgy gondolja, hogy érdemes megpróbálni.
– Úgy érti, hogy rugós oldalú, buktató drótakadályokkal, vízhajtású, forgó késpengékkel, törött üvegcserepekkel és skorpiókkal teli mély gödörből lesz a legjobb pandúr, kapitány? – firtatta kételyek közt a főtörzsőrmester. – Aú!
– Igen, nem szeretnénk elveszíteni a szagát – mondta Lady Juhossy. – Hagyja abba a gyerekeskedést, főtörzsőrmester!
– Szabad legyen megjegyeznem, zseniális ötlet, hogy Errolt használjuk föl – közölte Nobby, miközben a főtörzsőrmester elvörösödött a kötése alatt.
Kadar nem volt biztos benne, meddig képes elviselni Nobbyt mint társadalmi csörtetőt.
Murok nem szólt semmit. Fokozatosan kezdett beletörődni a ténybe, hogy valószínűleg mégsem törpe, ám ereiben azért törpevér folyt a morfikus rezonancia híres elvének megfelelően, és kölcsönvett génjei arról árulkodtak neki, hogy semmi sem lesz olyan egyszerű. Megkeresni a sárkánykincset, még akkor is, amikor tulajdonosa nincs otthon, igencsak kockázatos. Különben is, biztos volt benne, hogy tudná, ha lenne kincs a közelben. Töméntelen arany jelenlétében egy törpe marka mindig viszket, és az övé nem viszketett.
– Annál a falnál kezdünk A Gyehennában – jelentette ki a kapitány.
Kolon főtörzsőrmester oldalvást Lady Juhossyra sandított, és elképzelhetetlennek találta, hogy gyávaságról tegyen tanúságot erkölcsi támaszuk szeme láttára. Megelégedett egy „Bölcs dolog ez, kapitány?”-nyal.
– Természetesen nem. Ha bölcsek volnánk, nem lennénk az Őrségben.
– Hej! Ez az egész olyan hihetetlenül izgalmas – jegyezte meg Lady Juhossy.
– Ó, nem hinném, hogy magának is jönnie kéne, nagysád... – kezdte Kadar.
– ...Sybil, kérlek!...
– ...tudja, az nagyon hírhedt környék.
– De én biztos vagyok benne, hogy tökéletes biztonságban leszek a maga embereivel – felelte a nő. – Biztos vagyok benne, hogy a semmirekellők elpárolognak, amikor meglátják magát.
Azok a sárkányok, gondolta Kadar. A semmirekellők elpárolognak, amikor meglátják a sárkányt, és csak árnyképük marad a falon. Valahányszor úgy érezte, kezd lassulni, vagy csökken az érdeklődése, emlékezetébe idézte azokat az árnyképeket, s az olyan volt, mintha lassú tüzet öntenének le a gerincében. Ilyesmiknek nem lenne szabad megesnie. Nem az én városomban.

 

Valójában A Gyehenna nem okozott gondot. Ugyanis számos bennszülött elment kincsvadászatra, és az ott maradtak mostanában sokkal kevésbé hajlottak az ólálkodásra sötét sikátorokban. Ráadásul, az értelmesebbje fölismerte, hogy Lady Juhossy, amennyiben útközben rátámadnak, valószínűleg arra inti őket, hogy húzzák föl rendesen a zoknijukat és ne hülyéskedjenek, mégpedig olyannyira parancsoláshoz szokott hangon, hogy valószínűleg azon veszik észre magukat, már meg is tették.
A falat még nem rombolták le s még mindig viselte szörnyű freskóját. Errol körbeszaglászta, egyszer-kétszer betotyogott a sikátorba, aztán elaludt.
– Nem jött össze – mondta Kolon főtörzsőrmester.
– De azért jó ötlet volt – szólalt meg Nobby lojálisan.
– Föltételezem, lehetséges, hogy csak az eső meg a rengeteg járókelő miatt – jegyezte meg Lady Juhossy.
Kadar fölmarta a sárkányt. Amúgy is csak hiú remény volt. Csak hát jobb a semminél, ha csinálunk valamit.
– Jobb lesz, ha visszamegyünk – közölte. – Lenyugvóban a nap.
Némán sétáltak vissza. A sárkány még A Gyehennát is megszelídítette, gondolta Kadar. Megszállta az egész várost, még akkor is, amikor itt sincs. Az emberek most már bármelyik nap elkezdik a szüzeket sziklához kötözni.
Bizony, nem más, mint az átkozott emberi lét metaforája, egy sárkány. És ha ez nem lenne elég pocsék, ezenkívül még rohadtul nagy, tüzes, repülő izé is.
Előhúzta az új főhadiszállás kulcsát. Amíg a zárral matatott, Errol fölébredt és elkezdett óbégatni.
– Most ne – szólt rá Kadar. Az oldala sajgott. Még alig kezdődött el az éjszaka és máris túl kimerültnek érzi magát.
Egy palalemez csúszott le a tetőről és zúzódott szét a macskaköveken mellette.
– Kapitány! – sziszegte Kolon főtörzsőrmester.
– Mi van?
– Fönn van a tetőn, kapitány.
Valami a főtörzsőrmester hangjában eljutott Kadar értelméig. Nem volt izgatott. Nem volt rémült. Csak az eltompult, ólmos rettegés hangszíne.
A kapitány fölnézett. Errol föl-le szökdécselt a hóna alatt.
A sárkány – a sárkány – érdeklődve nézett le az ereszcsatorna fölött. Csak a pofája nagyobb volt egy embernél. A szeme olyan nagy, mint a nagyon nagy szem, a színe izzóvörös és olyan intelligenciával teli, aminek végképp semmi köze emberi lényekhez. Először is, sokkal vénebb. Olyan értelem, ami már réges-rég ármányosság háncsfonatába burkolózott és furfangban pácolódott, mire a csaknem-majmok egy csoportja tűnődni kezdett, vajon nem lenne-e előrelépés karrierében, ha két lábra állna. Nem olyan intelligencia volt aminek dolga lenne a diplomácia művészetével, vagy egyáltalán fölfogná, mi az.
Nem fog cicázni veled, vagy találós kérdéseket föltenni. Ám mindent tud az arroganciáról és a hatalomról és a kegyetlenségről, és ha van rá sansz, hogy sikerüljön, leperzseli a fejed. Csak, mert ahhoz szottyan kedve.
E pillanatban még a szokásosnál is dühösebb volt. Érzékelt valamit a szeme mögött. Egy parányi, gyönge, idegen elmét, ami dagadt az önelégültségtől. Bőszítő volt, akár a megvakarhatatlan viszketés. Rákényszerítené őt, hogy olyanokat tegyen, amiket nem akart... és megakadályozta, hogy azt tegye, amit pedig nagyon szeretne.
Jelen pillanatban Errol volt tekintete fókuszában, aki őrjöngeni kezdett. Kadar rádöbbent, hogy mindaz, ami közte és az egymillió fokos hő között áll, az a sárkány ködös érdeklődése, vajon miért szorongat Kadar egy kisebb sárkányt a hóna alatt.
– Ne tegyen hirtelen mozdulatot! – szólt Lady Juhossy hangja a háta mögül. – És ne mutasson félelmet! Mindig észreveszik, ha félsz tőlük.
– Akad esetleg más tanács is, amit föl tud ajánlani ebben a percben? – kérdezte lassan Kadar, megkísérelve ajka mozdítása nélkül beszélni.
– Hát, a fülük tövének vakargatása gyakran bejön.
– Ó! – mondta Kadar elhalóan.
– Meg egy jó hangos „Nem!” és ha elveszed az etetőtálkájuk.
– Á?
– És ha rácsapsz az orrukra egy összecsavart újsággal, én legalábbis ezt szoktam tenni szélsőséges esetben.
A lelassult, fénylő körvonalú, kétségbeejtő világban, ahol Kadar most éppen tartózkodott, ami szemmel láthatólag a tőle néhány méterre lévő csontos orrlyukak körül forgott, a férfi tudatára ébredt egy halk, sziszegő nesznek.
Ugyanis a sárkány nagy levegőt vett.
A levegővétel abbamaradt. Kadar belenézett a lángjáratok sötétjébe és azon merengett, vajon fog-e bármit is látni mielőtt a tüzes feledés végigsöpör rajta.
Ebben a másodpercben fölzengett egy kürt.
A sárkány meghökkenve emelte föl a fejét és olyan hangot adott ki, ami homályos kérdésnek tűnt anélkül, hogy bármiképpen emlékeztetett volna szóra.
Újra fölzendült a kürt. Úgy tűnt, hogy a hangnak számtalan visszhangja támad, amelyek élik a saját életük. Kihívásnak hangzott. Ha nem az volt, akkor a kürtös hamarosan bajba kerül, mert a sárkány izzó pillantást vetett Kadarra, kitárta hatalmas szárnyát, nehézkesen a levegőbe lendült, és az aviatika minden szabályával dacolva, lassan elrepült a hang irányába.
Az égvilágon semminek nem volna szabad képesnek lennie így repülni. A szárnyak föl-le verdestek olyan lármával, akár a konzervált égiháború, ám a sárkány mégis úgy haladt, mintha csak lustán evezne a levegőben. Azt sugallta a mozgása, hogy ha abbahagyná a szárnycsapkodást, egyszerűen addig siklana, míg megáll. Lebegett, nem repült. Olyasmi esetében, ami hangár méretű, páncélozott irhával, ez ugyancsak jó trükk.
Elhaladt a fejük fölött, mint valami uszály, a Törött Holdak tere irányába.
– Kövessük! – kiáltotta Lady Juhossy.
– Nincs az rendben, hogy így röpdös. Egész biztos vagyok benne, hogy van erről valami az Ördöngösség Törvényekben – állította Murok, előhúzva jegyzetfüzetét. – És megrongálta a tetőt is. Tudják, ez tényleg csak úgy halmozza a szabálysértéseket.
– Jól van, kapitány? – kérdezte Kolon főtörzsőrmester.
– Egyenesen beleláttam az orrába – felelte Kadar álmatagon. Szemét a főtörzsőrmester aggódó arcára szegezte. – Hova ment? – akarta tudni. Kolon az utca végére mutatott.
Kadar fenyegetően nézett a tetők fölött eltűnő alakra.
– Utána! – parancsolta.

 

Megint fölharsant a kürt.
Mások is igyekeztek a tér felé. A sárkány előttük lebegett, mintha egy csökönyös gumimatrac nyomába eredő cápa lenne, a farkát lassan csóválta egyik oldalról a másikra.
– Valami eszelős meg fog vele küzdeni! – ámult Nobby.
– Gondoltam, hogy valaki meg fogja kísérelni – nyilatkozta Kolon. – Szegény hülye a saját páncéljában fog megsülni!
Úgy tűnt, ez a teret szegélyező sokaság véleménye is. Ankh-Morpork lakosságának hozzáállása a szórakozáshoz lényegre törő és gyakorlatias, és noha alig várták, hogy lássanak egy sárkányölést, abba is boldogan beletörődnek, ha a látványosság valaki elevenen megsülése lesz, saját páncéljában. Nincs mindennap lehetőséged arra, hogy lásd amint valaki elevenen megsül a saját páncéljában. Ez bizony olyasmi lesz, amire emlékezni fog a gyerek.
Kadart összevissza lökdösték és taszigálták a tömegben, amikor egyre többen özönlöttek a térre mögöttük.
A kürt harmadszor is kihívást harsogott.
– Az egy csigakürt, az ottan – jegyezte meg Kolon jól értesülten. – Olyan, mint a vészharang, csak mélyebb a hangja.
– Biztos? – kérdezte Nobby.
– Az.
– Akkor tuti, hogy piszok nagy volt az a csiga.
– Mogyorót! Fügét! Sült kolbászt! – vinnyogta egy hang mögöttük. – Helló, fiúk! Helló, Kadar kapitány! Jöttek krízisnézni, he? Vegyenek egy kolbászt! Én állom.
– Mi folyik itt, Torok? – tudakolta Kadar, megkapaszkodva az árus tálcájában, amikor még többen áramlottak köréjük.
– Valami kölyök belovagolt a városba és azt mondta, megöli a sárkányt – válaszolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. – Van varázskardja, azt mondta.
– Van varázsbőre is?
– A maga lelkében nincs semmi romantika, kapitány – csóválta fejét Torok, kivett egy roppant forró kenyérpirító villát a piciny serpenyőből a tálcáján, és szelíden az előtte álló nagydarab nő fenekéhez nyomta. – Álljon félre, asszonyom, a kereskedelem a város éltető eleme, nagyon szépen köszönöm. Na persze – folytatta –, ha úgy vesszük, lennie kéne egy sziklához láncolt szűznek. Csak a nagynéni nemet mondott. Ez a gond némelyekkel. Semmi hagyománytisztelet. Ez a kölyök azt is mondja, hogy ő a jogos sarjú.
Kadar megrázta a fejét. A világ körülötte nyilvánvalóan megőrült. – Ezt nem értem.
– Sarjú – magyarázta türelmesen Torok. – Tudja. A trón örököse.
– Miféle trón?
– Ankh trónja.
– Miféle Ankh trónja?
– Tudja. Királyok meg minden. – Torok elgondolkozott – Bárcsak tudnám, mi az átkozott neve – morogta. – Megrendeltem Bazalt, a Troll egész éjjel nyitvatartó nagybani fazekasműhelyétől három nagytucat koronázási bögrét, és igazi gyötrelem lesz ráfesteni a neveket utólag. Fölírjam magát is a megrendelők közé? Magának kilencven garasért megszámítom, pedig ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.
Kadar föladta, és visszalökdösődött a sokadalmon át, Murokot használva világítótoronynak. A próbaidős csendőr a tömeg fölé tornyosult, és az állomány többi része hozzáhorgonyozta magát.
– Minden megbolondult – kiáltotta. – Mi folyik ott, Murok?
– Van ott a tér közepén egy legény lóháton – válaszolta Murok. – Van neki egy csillogó kardja, tudja, milyen. Viszont pillanatnyilag nem úgy néz ki, hogy bármit is csinálna.
Kadar odaküzdötte magát Lady Juhossy széltől védett oldalára.
– Királyok – zihálta. – Ankh-é. És trónok. Vannak?
– Mi? Ó, igen. Régebben voltak – felelte Lady Juhossy. – Sok száz évvel ezelőtt. Miért?
– Valami kölyök azt állítja, hogy ő a trón jogos örököse.
– Úgy van – szólalt meg Torok, aki követte Kadart abban a reményben, hogy vásárt köthet. – Tartott egy nagy beszédet arról, hogyan fogja megölni a sárkányt, elűzni a bitorlókat és jóra fordítani minden rosszat. Mindenki éljenezett. Sült kolbászt tessék, kettőt egy tallérért, valódi disznóból készült, miért nem vesz egyet a hölgynek?
– Nem úgy gondolta, hogy disznóhúsból, uram? – kérdezte Murok gyanakvóan, a csillogó csövecskékkel szemezve.
– Bizonyos értelemben, bizonyos értelemben – vágta rá sebesen Torok. – Kifejezetten eredeti disznótermékek. Valódi disznóból.
– Ebben a városban mindenki megéljenez minden beszédet – morogta Kadar. – Nem jelent semmit!
– Vegyen disznókolbászt, ötöt két tallérért! – rikácsolta Torok, aki sosem hagyta, hogy a társalgás a kereskedés rovására menjen. – Jót tehet az üzletnek, jót bizony, a monarchia. Disznókolbász! Kiflibe'! És még jóra fordít minden rosszat is. Szerintem ez jól hangzik. Hagymával!
– Rábeszélhetném egy sült kolbászra, naccsád? – kérdezte Nobby.
Lady Juhossy a Torok nyakába függesztett tálcára tekintett. A sok ezer éves jómodor sietett segélyére, és hangja csak a leghalványabban utalt elborzadásra, amikor megszólalt: – Szavamra, jól néznek ki. Milyen nagyszerű élelmiszerek!
– Ezeket is szerzetesek készítik valami titokzatos hegyen? – tudakolta Murok.
Torok különös pillantást vetett rá. – Nem – felelte türelmesen –, disznók.
– Miféle rosszat? – firtatta nyomatékosan Kadar. – Gyerünk, bökd ki! Miféle rosszat fog jóra fordítani?
– Há-á-át – mondta Torok –, ott vannak a, nos, adók. Az rossz, mindenesetre. – Volt benne annyi tisztesség, hogy kissé feszengjen. Az adófizetés Torok világában csakis másokkal történhetett meg.
– Úgy van! – jelentette ki a mellette álló öregasszony. – És a házam eresze valami borzalmasan szivárog és a háziúrnak esze ágában sincs megjavítani. Az is rossz.
– Meg a fiatalkori kopaszodás – szólalt meg az öregasszony előtt bámészkodó férfi. – Az is rossz. – Kadarnak leesett az álla.
– Á! A királyok meg tudjak gyógyítani, tudja – magyarázta sokat tudóan egy másik ősmonarchista.
– Ami azt illeti – ragadta meg a lehetőséget Torok zsákjában kotorászva – van még egy palackkal ebből a döbbenetes írból, amit – szúrósan Murokra nézett – valami vén szerzetesek készítettek, akik egy hegyen laknak...
– És tudja, nem feleselhetnek vissza – folytatta a monarchista. – Ebből lehet megállapítani, hogy királyi vér. Teljesen képtelenek rá. Van valami köze a kegyességükhöz.
– Nahát! – csodálkozott a szivárgó ereszű asszony.
– Na meg a pénz – mesélte a monarchista, sütkérezve a figyelemben. – Nem hordanak magukkal. Erről mindig megismerni a királyt.
– Miért? Nem olyan nehéz – jelentette ki a férfi, aki megmaradt haját szétteregette kupolás koponyáján, mintha egy legyőzött hadsereg maradványa lenne. – Én bezzeg sok száz tallért tudok hurcolni magammal gond nélkül.
– Valószínűleg gyönge a karod, ha király vagy – fejtegette bölcsen az öregasszony. – Valószínű, hogy az integetéstől.
– Mindig azt hittem – állította a monarchista, előhúzta pipáját s elkezdte megtömni annak nehézkes stílusában, aki előadást készül tartani –, hogy a királynak levés egyik legnagyobb problémája az a kockázat, hogy a lányát majd jól megdöfik.
Elmélkedő csönd támadt.
– És száz évre elalszik – folytatta a monarchista egykedvűen.
– Á! – mondták a többiek, megmagyarázhatatlan módon megkönnyebbülve.
– Meg aztán ott van a borsószemek elhasználódása – fűzte hozzá.
– Hát, az ott van – értett egyet tétován az asszony.
– Merthogy állandóan rajtuk kell aludnia – magyarázkodott a monarchista.
– Hogy a sok száz matracról már ne is beszéljünk.
– Bezony.
– Tényleg? Azt hiszem, tudnék szerezni egy csomót nagykereskedelmi áron – vidult föl Torok, és Kadarhoz fordult, aki mindezt ólmos arccal hallgatta. – Látja, kapitány? És maga biztos bekerül a királyi testőrségbe. Kapni fog tollforgót a sisakjára.
– Ah, a látványos parádék – sóhajtotta a monarchista pipájával hadonászva. – Nagyon fontosak. Rengeteg spektákula.
– Mi, ingyen? – morrant Torok.
– Há-át, azt hiszem, esetleg fizetni kell a keretért – habozott a monarchista.
– Ti mind rohadtul megbolondultatok! – üvöltötte Kadar. – Semmit se tudtok róla és még egyelőre nem is győzött!
– Szerintem az csak formaság – legyintett az öregasszony.
– Ez egy tűzokádó sárkány! – ordította Kadar, visszaemlékezve az orrlyukakra. – És ez meg csak egy kölyök egy lovon, az ég szerelmére!
Torok gyöngéden megbökte a kapitány mellvértjét. – Magának nincs szíve, kapitány – jelentette ki. – Amikor idegen érkezik a sárkány rabigáját nyögő városba és kihívja egy csillogó karddal, hááát, csak egyféle kimenetel lehetséges, nem igaz? Ez valószínűleg a végzet ujja.
– Rabiga? – bömbölte Kadar. – Rabiga? Torok, te hülye tolvaj, tegnap még babusgatni való sárkánybabákat árusítottál!
– Az csak üzlet volt, kap'tány. Semmi szükség, hogy így fölizgassa magát – felelte nyájasan Torok.
Kadar komor őrjöngés közepette ment vissza a legénységéhez. Mondhatsz, amit akarsz Ankh-Morpork népéről, mindig is rendületlenül függetlenek voltak, egyenjogúsági alapon senki emberfiának nem engedték át jogukat a rablásra, szélhámosságra, sikkasztásra és gyilkolásra. Ez abszolúte rendjén valónak tűnt Kadar gondolkozásmódja szerint. Egyáltalán semmi különbség nem volt a leggazdagabb ember és a legszegényebb koldus között, eltekintve attól, hogy az előbbinek tenger a pénze, ennivalója, hatalma, szép ruhája és jó egészsége. De legalább semmivel se jobb. Csak gazdagabb, kövérebb, hatalmasabb, jobban öltözött és egészségesebb. Már sok száz éve így mennek a dolgok.
– És most, egyet szippantanak egy hermelinpalástból, és mind érzelegni kezdenek – morogta magában.
A sárkány lassan és óvatosan körözött a téren. Kadar a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson az előtte lévő fejek fölött.
Ugyanúgy, ahogy a különféle ragadozók génjeibe majdhogynem be van programozva zsákmányuk sziluettje, lehetséges, hogy a kardot tartó, lóháton ülő alak szintén rákattint egy-két kapcsolóra egy sárkány agyában. A bestia lelkes, ám elővigyázatos érdeklődést tanúsított.
Hátul a tömegben Kadar a vállát vonogatta. – Még azt se tudtam, hogy valaha királyság voltunk.
– Hát, már ezer éve nem vagyunk az – felelte Lady Juhossy. – Kidobtuk a királyokat, és ez így van jól. Némelyik egész rémes volt.
– De hát maga, nos, egy flan... előkelő családból származik. – mondta a férfi. – Azt hittem volna, hogy maga teljesen pártolni fogja a királyokat.
– Tudja, egyik-másik rettenetes bunkó volt – legyintett könnyedén a nő. – Feleségek szerteszét, lefejeztették az embereket, értelmetlen háborúkat vívtak, szájukba vették a kést, félig lerágott csirkecombot hajigáltak a hátuk mögé, ilyesmik. Egyáltalán nem a mi fajtánk.
A tér elnémult. A sárkány lassan a távolabbi végébe libegett és csaknem mozdulatlannak látszott a levegőben, eltekintve szárnya verdesésétől.
Kadar érezte, hogy valami szelíden karmolássza a hátát, aztán Errol már a vállán is termett, hátsó karmaival megkapaszkodva. Torz szárnya egy ütemre csapkodott a nagyobb példányéval. Sziszegett. A tekintetét a lebegő óriásra szögezte.
A fiú lova idegesen kapálta a tér kockakövét, amikor lovasa leszállt a nyeregből, megsuhogtatta kardját és megfordult, hogy szembenézzen a távoli ellenséggel.
Határozottan magabiztosnak látszik, mondta magának Kadar. Másrészt, ugyan miként tesz alkalmassá a királyi trónra a sárkányölés képessége a mi időnkben és korunkban?
Tényleg nagyon fénylő kard. Ezt el kell ismerni.

 

És most másnap hajnali két óra van. És minden rendben, eltekintve az esőtől. Már megint szemerkélt.
Van néhány olyan város a multiverzumban, amelyik azt hiszi, tudja, hogyan kell mulatni. Olyan helységek, mint New Orleans és Rio azt gondolják, hogy nem csak azt tudják, hogyan kell vízre bocsátani a csónakot, de azt is, miként gyújtsák föl a kikötőt; de a kikapcsolódó Ankh-Morporkkal összehasonlítva ezek csak walesi falucskák délután kettőkor, esős vasárnapon.
Tűzijátékok dörrentek és szikráztak a nedves levegőben az Ankh-folyó zavaros sara fölött. Különféle háziállatokat sütögettek az utcákon. Táncosok kongáztak háztól házig, eközben gyakran sikerrel elemelték a mozgatható dísztárgyakat. Szünet nélkül folyt a gallér mögé öntés. Egyes emberek, akiknek rendes körülmények között eszébe se jutott, hogy ilyet tegyenek, hurráztak.
Kadar komoran lépdelt végig a zsúfolt utcákon, úgy érezte magát, mintha ő lenne az egyetlen savanyított üveghagyma a gyümölcssalátában. Ma estére szabadságot adott a legénységnek.
Egyáltalán nem érezte magát királypártinak. Nem hitte, hogy bármi kifogása van a királyok, mint olyan, ellen, de a zászlókat lengető ankh-morporkiak látványa rejtélyes módon fölzaklatta. Az olyasmi, amit csak ostoba alattvaló-népség tesz, más országokban. Ráadásul a királyi tollbokréta gondolata undorral töltötte el. Mindig is elfogult volt a tollforgók ügyében. A tolldísz, valahogy, nos, megvásárol téged, elárulja bárkinek, hogy nem vagy a magad ura. És úgy fogja érezni magát, mintha madár lenne. Már csak ez hiányzott!
Kóbor lába visszavitte a Yardra. Elvégre, hova máshova mehetne? A szállása lehangoló, és a háztulajdonosnő panaszkodott a lyukak miatt, amiket a rengeteg ordítozás ellenére Errol folyton odacsinált a szőnyegre. Meg a bűzre, amit Errol keltett. És Kadarnak nem jutott eszébe egyetlen kocsma sem, ahol ma éjjel nem látna olyasmiket, amik még jobban fölzaklatnák, mint azok, amiket rendesen látni szokott, amikor részeg.
Itt kellemes csönd van, bár a vigalom távoli hangjai beszűrődnek az ablakon.
Errol lemászott a válláról és elkezdte fölfalni a kokszot a kandallóban.
Kadar hátradőlt és föltette a lábát.
Micsoda nap! És micsoda küzdelem! A cselezés, a kitérés, a tömeg kiáltásai, a fiatalember ott áll, aprónak és védtelennek látszik, a sárkány nagy levegőt vesz olyképpen, ami már nagyon ismerős Kadar számára...
És nem okád tüzet. Ez meglepte Kadart. Meglepte a sokadalmat. Kétségtelenül meglepte a sárkányt is, ami megpróbált kancsítani a saját orrára és kétségbeesetten karmolászta a lángjáratait. Egész pontosan addig a pillanatig maradt meglepődve, amíg a legény be nem bukott az egyik mancs alá és célba nem talált.
És akkor jött a villámcsapás.
Az ember azt hinné, de tényleg, hogy maradnia kellett volna néhány sárkánycafatnak.
Kadar maga elé húzott egy papírfecnit. Ránézett tegnapi jegyzeteire:

 

Tétell: Nehéz sárkán, ám mégis naggyonjól tud repülni;
Tétell: A tüsz ténllegforó, mégis eggy eleven Lényből jőve ellő;
Tétell: A Motsári Sárkánok igaszán Szerenchétlen Vacakok, mégis eme Szörnyetegg teljessen hatalmasra nőtt;
Tétell: Hogy honnétjön, senkise tudja, ászt sem, hová mén, ászt se, hol bujkál idököszben;
Tétell: Minekokaért égetett el dologokat ollypontossan?

 

Magához húzta a pennát meg a tintát, és, lassú, gömbölyű betűs írással, hozzátette:

 

Tétell: Lehetséges egy sárkánt egészen semmivé megsemmisítni?

 

Egy darabig gondolkodott, majd folytatta:

 

Tétell: Minekokaért Robbant föl, hogy senkise találhassa meg Öt, keressék bár naggyon?

 

Ez bizony fogas kérdés. Lady Juhossy azt mondta, hogy amikor egy mocsári sárkány szétrobban, mindenütt sárkány lesz. És ez igazán átkozottul nagydarab volt. Minden kétséget kizáróan a hasa alkímiai lidércnyomás kellett legyen, ám ennek ellenére Ankh-Morpork lakosai az éjszakát azzal kellett volna töltsék, hogy ellapátolják a sárkánymaradványokat az utcákról. Ám láthatólag ez nem izgatott senkit. Persze, a bíbor füst tényleg nagyon imponáló volt.
Errol végzett a koksszal, és belekezdett a kandallószerszámokba. Ma este, ez idáig, megevett három kockakövet, egy ajtókilincset, valami meghatározhatatlant, amit a csatornában talált, és, általános meglepetésre, hármat Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra valódi disznószervekből készült kolbászai közül. Az épp fogyasztott piszkavas ropogtatása összekeveredett az eső kopogásával az ablakokon.
Kadar újra a papírra meredt és aztán ezt írta:

 

Tétell: Mikként jöhetnek Királyk a semmiből?

 

Még csak nem is látta közelről a legényt. Elég megnyerőnek látszott, nem kifejezetten nagy gondolkodónak, de határozottan az a fajta profil, amit szívesen látsz az aprópénzeden. Jelzem, aztán, hogy megölte a sárkányt, lehetett volna akár kancsal kobold is, az se számított volna. A tömeg diadalmasan vitte a Patrícius palotájába.
Lord Vetinarit bezárták a saját tömlöcébe. Úgy látszott, nem küzd ellene különösebben. Csak rámosolygott mindenkire, és ment némán.
Milyen szerencsés véletlen a város számára, hogy, pont amikor szüksége lett egy bajnokra a sárkány megöléséhez, előbukkan egy király.
Kadar egy darabig ide-oda forgatta ezt a gondolatot. Aztán hátulról előre fordította. Fölvette a pennát és leírta:

 

Tétell: Mekkora szerencsés véletlen folytán történhet, hoggy annak, ki Király lenne, pont akad egy legyőzendő Sárkán, hoggy kétségtelen biszonyítsa, a legén bonná fidesz.

 

Ez tényleg sokkal jobb, mint az anyajegyek meg kardok, az biztos.
Egy ideig játszogatott a tollal, aztán firkált:

 

Tétell: A sárkán nem Mechanikus eszkösz volt, mégis, nincs varászló, aki ekkora ter. terr. terryed méretű bestiát teremthetne.
Tétell: Miért nem, a döntő pillanatban, tudott Tüszet okádni?
Tétell: Honnan jött?
Tétell: Hová mentt?

 

Az eső egyre keményebben dörömbölt az ablakon. Az ünneplés hangjai félreérthetetlenül elfulladtak, aztán teljesen elhaltak. Mennydörgés morajlott.
Kadar többször aláhúzta a mentt szót. További töprengés után hozzátett még két kérdőjelet: ??
Miután hosszan bámulta az eredményt, labdává gyűrte a papírt, és a kandallóba hajította, ahol Errol elkapta és lenyelte.
Bűncselekmény történt. Érzékei, amikről Kadar azt se tudta, léteznek, ősi rendőri érzékek bizsergették a tarkóján a szőrt, és azt sugallták neki, hogy bűncselekmény történt. Valószínűleg olyan bizarr bűntett, hogy sehol sem szerepel Murok könyvében, de attól még egész biztosan elkövették. Egy maroknyi magas hőfokú gyilkosság csak a kezdete volt. Ő majd megkeresi és megnevezi.
Aztán fölállt, levette bőrből készült esőköpönyegét akasztójáról az ajtó mögött, és kilépett a rideg városba.

 

Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.
Itt hevernek...
Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a...
...dühös.
Vissza tudott emlékezni, milyen érzés a valódi levegő a szárnya alatt, a tűzokádás tiszta örömére. Ott üres volt az égbolt fölötte, és érdekes a világ alatta, tele furcsa, futkosó lénnyel. A létezés szövedéke ott más. Jobb.
És pont amikor elkezdte élvezni, megnyomorították, megakadályozták a tűzokádását, és visszakorbácsolták ide, mintha valami szőrös, kutyaféle emlős lenne.
Elvették tőle a világot.
A sárkányagy hüllőszinapszisaiban megcsillant az ötlet, hogy, épp csak esetleg, visszaszerezhetné a világot. Korábban odaidézték, és megvetően újra száműzték. De talán maradt egy nyom, egy szag, egy szál, ami visszavezethetné őt az égre...
Talán van egy pusztán gondolati ösvény...
Visszaemlékezett egy tudatra. A zsémbes hangra, eltelve a maga parányi fontosságával, olyan elme, ami lehetne akár egy sárkányé is, csak persze apróra, apróra kicsinyített méretarányban.
Aha.
Kitárta a szárnyát.

 

Lady Juhossy főzött magának egy csésze kakaót, s hallgatta, ahogy az eső gurgulázik a kinti csövekben.
Kibújt a gyűlölt tánccipellökből, amik, még ő maga is kész lett volna elismerni, rózsaszín kenupárra emlékeztettek. De nobblesz obligeijl, ahogy az a fura kis főtörzsőrmester mondaná, és Ankh-Morpork egyik legősibb családjának utolsó képviselőjeként kénytelen volt elmenni a győzelmi bálba, hogy készségességet mutasson.
Lord Vetinari ritkán adott estélyt. Erről született is egy népszerű dal, bár abban nem szerepelt „t”. De most aztán jönnek a bálok rogyásig.
Ki nem állhatta a táncvigalmakat. Ami a tiszta élvezetet illeti, nyomába se léphet a sárkányok kiganajozasának. Tudod, hogy hol állsz, ha sárkányt ganajozol. Nem fogsz kihevülni és elpirulni és nem kell hülye, pálcikára szúrt vackokat enned, vagy estélyit viselned, amitől úgy nézel ki, mintha kerubokkal teli felhő lennél. A kis sárkányok mindaddig fütyülnek rá, hogyan nézel ki, míg etetőtál van a kezedben.
Tényleg furcsa. Mindig azt hitte, hogy hetekbe, hónapokba telik megszervezni egy bált. Meghívók, díszítések, fogpiszkálóra szúrt kolbászkák, a rémes csirketöltelék betömködése azokba a kis sülttésztaburkokba. De az egészet órák alatt elintézték, mintha valaki számított volna az eseményre. A vendéglátás csodája, ez nyilvánvaló. Még az, jobb szó híján nevezzük így, új királlyal is táncolt, aki szólt hozzá néhány udvarias szót, bár meglehetősen elfojtott hangon.
És holnap lesz a koronázás. Az ember azt hinné, hónapokig tart az elrendezése.
Még mindig ezen merengett, miközben összeállította a sárkányok késő éjjeli táplálékát nyersolajból és tőzegből, kénvirágokkal megbolondítva. Nem fáradt azzal, hogy levegye a báli ruhát, hanem fölé rántotta a súlyos kötényt, föltette a kesztyűt és a sisakot, lehúzta a rostélyt az arcára, és szaladt az etetővödröket jól megmarkolva a zuhogó esőben a pajtába.
Amint kinyitotta az ajtót, már tudta. Általában az étel érkezését lármázás, süvöltözés és rövid lánglobbanások fogadták.
A sárkányok, mindegyik a maga bokszában, fölegyenesedve ültek figyelmes némaságban, és fölbámultak a tetőn keresztül.
A dolog valahogy rémisztő volt. A nő összecsendítette a vödröket.
– Semmi szükség megijedni, a csúnya nagy sárkánynak vége! – jelentette ki vidáman. – Tessék szépen kiszopogatni ezt, népség-katonaság!
Egyik-másik vetett rá egy röpke pillantást, aztán visszatért a...
Mihez? Nem látszottak ijedtnek. Csak nagyon, nagyon figyeltek. Mintha vigília lenne. Várták, hogy valami történjen.
Megint dünnyögött a menny.
Két perccel később a nő már lefelé tartott a nedves városba.

 

Vannak olyan énekek, amiket józanon sosem fújnak el. A „Nellie Dean” az egyik. És minden olyan dal, ami „Amint éppen arra mentem...”-mel kezdődik. Ankh-Morpork környékén a kedvenc nóta „A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén”.
A legénységi állomány berúgott. Pontosabban, ketten a háromtagú legénységi állományból berúgtak. Murokot rábeszélték, hogy kóstolja meg a shandyt [21], és nem ízlett neki valami nagyon. És nem tudta a szöveg minden szavát se, és sok olyan szót, amit pedig ismert, nem értett.
– Ó, már értem – szólalt meg végül. – Ez afféle vicces játék a szavakkal, ugye?
– Tudod – jegyezte meg Kolon csendes vágyódástól eltelve, az Ankh felől kígyózó, egyre vastagodó ködbe fürkészve –, az olyan alkalmakkor, mint például ez, azt kívánom, bárcsak az öreg...
– Nem beszélhetsz róla – vágott közbe a kissé imbolygó Nobby. – Beleegyeztél, nem fogunk semmit se mondani, semmi értelme beszélni róla.
– Ez volt a kedvenc dala – mondta bánatosan Kolon. – Kellemes, könnyű tenorja volt.
– Na most már, főtörzs...
– Igaz ember volt, a mi Csankunk – szögezte le Kolon.
– Nem segíthettünk rajta – duzzogott Nobby.
– Segíthettünk volna – tiltakozott Kolon. – Futhattunk volna gyorsabban.
– Nos, mi is történt? – kérdezte Murok.
– Meghalt – válaszolta Nobby –, kötelességteljesítés közben.
– Mondtam neki – merengett Kolon, s nagyot húzott a palackból, amit azért vettek, hogy kihúzza velük az éjszakát – Mondtam neki. Lassíts, mondtam. Bajt fogsz hozni magadra, mondtam. Nem tudom, mi ütött belé, hogy úgy előre rohant.
– Én a Tolvajok Céhét hibáztatom – morogta Nobby. – Hogy olyan kontárokat kiengednek az utcára...
– Volt az a fickó, akit megláttunk rablás közben egyik éjjel – mesélte Kolon szerencsétlenül. – Pont az orrunk előtt! És Kadar kapitány azt mondta, Gyerünk!, és mi futottunk, csak tudod, az a lényeg, hogy ne fuss túl gyorsan. Másképp még utoléred őket. Mindenféle bajhoz vezet, elkapni az embereket...
– Nem szeretik – mutatott rá Nobby.
Mennydörgés morajlott és jött a zápor.
– Nem szeretik, bizony – értett egyet Kolon. – De Csank fogta magát és elfelejtette, befordult a sarkon, és, hát, annak a fickónak két cimborája ott várakozott...
– Igazából a szíve vitte el – magyarázta Nobby.
– Hát. Mindegy. És tessék! – mondta Kolon. – Kadar kapitányt nagyon fölzaklatta a dolog. – Nem szabad gyorsan futni az Őrségben, fiú! Lehetsz gyors rendőr, vagy lehetsz öreg rendőr, de a kettő együtt nem megy. Szegény, öreg Csank!
– Nem kellene, hogy így legyen – jegyezte meg Murok.
Kolon megint ivott az üvegből.
– Hát, ez van – szögezte le. Az esőcseppek lepattantak a sisakjáról, és lecsorogtak az arcán.
– De nem kellene, hogy így legyen – makacskodott Murok.
– De így van – állapította meg Kolon komolyan.

 

A városban valaki más is kínosan érezte magát. Mégpedig a Könyvtáros.
Kolon főtörzsőrmester adott neki egy szolgálati jelvényt. A Könyvtáros ide-oda forgatta nagy, gyöngéd kezében, meg-megrágcsálta, mint a csalétket óvatosan harapdáló hal.
Nem az a gond, hogy a városnak hirtelenjében királya lett. Az orangutánok tisztelik a hagyományokat és nincs hagyományosabb egy királynál. De azt is szeretik, ha tisztázódnak az ügyek, és az ügyek nem tisztázódtak. Pontosabban, túl tiszták voltak. Az igazság és a valóság sosem tiszta ennyire. Váratlan örökösei az ősi trónnak nem nőnek minden fán, ő csak tudja.
Ráadásul, senki sem keresi a könyvét. Ennyit az emberi prioritásokról.
A könyv az egész kulcsa. Ebben biztos volt. Nos, van arra mód, hogy megtudja, mi áll a könyvben. Veszélyes módszer, ám a Könyvtáros egész nap veszélyek közt szokott bandukolni.
Az alvó könyvtár csöndjében kinyitotta íróasztalát és legmélyebb rejtekeiből elővett egy apró lámpást, amit gondosan úgy készítettek, hogy a csupasz láng kibújását lehetetlenné tegye. Nem lehetsz elég óvatos ilyen rengeteg papírral körülötted...
Valamint egy zacskó mogyorót is előhúzott, és némi gondolkodás után egy nagy fonalgombolyagot. Leharapott egy rövid fonaldarabot, s arra használta, hogy nyaka köré kösse a szolgálati jelvényt, mint egy talizmánt. Aztán a fonal egyik végét az íróasztalhoz kötözte, és pillanatnyi szemlélődés után elnégykézlábalt a polcok között, fonalat eregetve maga után.
Tudás egyenlő hatalom...
A fonal lényeges volt. Egy idő múlva a Könyvtáros megtorpant. Könyvtárosságának minden erejével összpontosított.
Hatalom egyenlő energia...
Az emberek néha hülyék. Azt hiszik, hogy a Könyvtár a sok varázskönyv miatt veszélyes hely, ami persze igaz, de ami valójában a lehető legveszedelmesebb hellyé teszi az az egyszerű tény, hogy könyvtár.
Energia egyenlő anyag...
Belendült a polcsor egy látszólag néhány láb hosszú sétányára, és fél órán át szaporázta.
Anyag egyenlő tömeg.
És a tömeg eltorzítja a teret. Polifraktális K-térré csavarja.
Szóval, noha a Dewey-rendszernek megvannak a maga jó oldalai, amikor nekivágsz, hogy kikeress valamit a K-tér multidimenzionális csavarodásaiban, amire tényleg szükséged van, az egy gombolyag fonal.

 

Most már igazán keményen próbálkozott az eső. Megcsillant a Törött Holdak terének itt-ott szakadt drapériával, zászlókkal, törött üvegekkel és esetenkénti kiöklendezett vacsorával beszemetelt macskakövein. Még mindig bőven kijutott a mennydörgésből, és a levegőnek friss, zöld illata volt. Néhány Ankh-ból érkezett ködfoszlány lebegett a kövek fölött. Hamarosan hajnalodik.
Kadar léptei nedvesen visszhangoztak a környező épületekről, amikor óvatosan lépkedett át a téren. A fiú itt állt.
Keresztülkukucskált a ködfoszlányokon a környező épületekre, kezdte kiismerni magát. Szóval a sárkány – előrébb ment – itt lebegett.
– És – szólalt meg Kadar – ezen a helyen halt meg.
Kotorászott a zsebében. Mindenféle vicik-vacak akadt ott – kulcsok, zsinegdarabkák, dugók. A keze rázárult egy krétacsonkra.
Letérdelt. Errol leugrott a válláról és eldöcögött, hogy az ünneplés szemetét szemügyre vegye. Mindent megszaglászik, mielőtt megeszi, vette észre Kadar. Rejtély, hogy miért fárad ezzel, amikor amúgy is mindet megesz.
A sárkány feje, nézzük csak, körülbelül itt lehetett.
Visszament, végighúzta a krétát a köveken, lassan haladt a nedves, üres téren, mintha az ájtatoskodásba belegabalyodott aggastyán lenne. Itt egy szárny, hátragörbülve a farok felé, ami kinyúlik ide, váltsunk kezet, most menjünk a másik szárnyhoz...
Amikor végzett, a körvonal közepére sétált, és végighúzta kezét a köveken. Rádöbbent, hogy félig-meddig arra számít, melegek lesznek.
Biztos, hogy valaminek lennie kéne itt. Valami, ó, nem is tudja, valami zsírnak vagy valaminek, néhány porhanyós sült sárkánydarabnak.
Az élvezet összes jelével Errol nekilátott egy törött üveg elfogyasztásának.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezte Kadar. – Azt gondolom, hogy a sárkány elment valahova.
Megint mennydörgött.
– Rendben, rendben – motyogta Kadar. – Csak egy kósza ötlet volt. Ennyire nem volt drámai.
Errol félüvegnél abbahagyta a ropogtatást.
Nagyon lassan, mintha roppant gördülékeny, jól olajozott csapágyra lenne szerelve, a sárkány feje megfordult, hogy fölfelé nézzen.
Feszülten az üres levegő kis foltjára meredt. Egyebet erről nem lehetne állítani.
Kadar megborzongott esőköpenye alatt. Ez őrültség.
– Figyelj, ne szórakozz! – kérte. – Nincs ott semmi.
Errol reszketni kezdett.
– Csak esik az eső – mondta Kadar. – Gyerünk, edd meg szépen az üveged! Finom üveg.
Vékonyka, aggodalmas siratóének szakadt ki a sárkány torkából.
– Megmutatom neked – javasolta Kadar. Körülnézett és észrevett egyet Torok kolbászaiból, amit egy éhes duhaj félredobott, miután eldöntötte, hogy ennyire azért sose lesz éhes. Fölvette.
– Figyelj! – szólt és földobta.
Biztos volt benne, miközben röppályáját figyelte, hogy vissza kellett volna essen a földre. Nem lett volna szabad elfelé esnie, mintha ügyesen beledobta volna egy alagútba az égen. És az alagútnak nem lenne szabad visszanéznie rá!
Élénkbíbor villámok csaptak ki az üres levegőből és csapódtak a házakba a tér közelebbi oldalán, több ölnyire cikcakkoztak a falakon, mielőtt kialudtak olyan hirtelenséggel, ami csaknem megcáfolta, hogy mindez valóban megtörtént.
Aztán újra kitört a villámlás, s ezúttal a peremiránti oldalba csapott.
A fény megtört, amikor beleütközött a köveken szétterülő, keresgélő indák hálójába.
A harmadik kísérlet fölfelé irányult, sugárzó oszlopot hozva létre, ami végül ötven-hatvan láb magasra emelkedett a levegőben, szemlátomást stabilizálódott, s elkezdett lassan forogni.
Kadar úgy érezte, ezt nem hagyhatja megjegyzés nélkül. Megszólalt: – Arrgh.
Ahogy a fény pörgött, cikcakkos csóvákat lövellt ki, amelyek izegtek-mozogtak a háztetőkön, néha elferdültek, néha visszahajlottak. Keresgélve.
Errol karmaival kapkodva föliramlott Kadar hátán és eltökélten odarögzítette magát a vállára. A pokoli fajdalom eszébe juttatta Kadarnak, hogy valamit tennie kéne. Ideje lenne megint sikítani? Megpróbálkozott egy újabb „Arrgh”-gal. Nem, valószínűleg mégsem.
A levegőnek kezdett olyan szaga lenni, mint az égett bádognak.
Lady Juhossy hintája csattogott be a térre olyan zajjal, mint a rulettkerék, és egyenesen Kadar félé zörgött, megfarolva állt meg, amitől a kocsi félkörben megcsúszott és a lovakat arra kényszerítette, hogy vagy forduljanak a másik irányba, vagy fonják varkocsba a lábuk. Egy dühöngő látomás kibélelt bőrben, kesztyűben, tiarában és harminc öl nedves, rózsaszín tüllben hajolt le a kapitány felé és azt sikította: – Jöjjön már, maga átkozott hülye!
Az egyik kesztyű elkapta a férfit ellenállásra képtelen vállánál fogva, és fölcibálta testét a bakra.
– És hagyja abba a sikoltozást! – parancsolta a jelenés, a természetadta tekintély számos nemzedékét belesűrítve egyetlen mondatba. Egy újabb kiáltás a lovakat elképedt állórajtból teljes vágtába sarkallta.
A hintó elzötykölődött a kockaköveken. A villózó fény egyik felderítő indája egy pillanatra súrolta a kantárt, aztán elvesztette az érdeklődést iránta.
– Fölteszem, nincs elképzelése arról, hogy mi történik? – ordította túl Kadar a pörgő-forgó tűz pattogását.
– A leghalványabb se!
A portyázó vonalak hálóként terültek szét a városon, a távolságtól elhalványodva. Kadar elképzelte, ahogy beosonnak az ablakokon és becsusszannak az ajtók alatt.
– Úgy néz ki, mintha keresne valamit! – üvöltötte.
– Akkor a távozás, még mielőtt megtalálja, első osztályú ötlet, nem gondolja?
Egy tűznyelv eltalálta a sötét Művészetek Tornyát, vakon lesiklott repkényborította oldalszárnyán, és eltűnt a Láthatatlan Egyetem Könyvtárának kupolája alatt.
A többi csík kialudt.
Lady Juhossy megállította a hintót a tér távolabbi oldalán.
– Mire kell neki a Könyvtár? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
– Esetleg utána akar nézni valaminek?
– Ne hülyéskedjen! – intette a nő könnyedén. – Csak egy nagy csomó könyv van ott. Mit akarhatna egy villám elolvasni?
– Valami nagyon rövidet?
– Igazán azt hiszem, hogy megpróbálhatna segítőkészebb lenni.
A fényvonal ívvé hajlott a Könyvtár kupolája és a tér közepe között, és csak lógott a levegőben, a tündöklés több láb széles szalagjaként.
Aztán lázas sietséggel tűzgömb lett belőle, ami gyorsan nőtt, míg csaknem az egész teret magában foglalta, váratlanul elenyészett, és az éjszakát harsány, lila árnyképekkel tele hagyta.
És a teret tele sárkánnyal.

 

Ki gondolta volna? Olyan rengeteg erő, alig kéznyújtásnyira. A sárkány érezte, ahogy belé áramlik a varázserő, másodpercről másodpercre megújítja az összes unalmas természeti törvény dacára. Ez nem az a szegényes koszt volt, amit korábban kapott. Ez az igazi! Ilyen erővel se vége, se hossza annak, amit megtehet.
De először tiszteletét teszi bizonyos embereknél...
Beleszaglászott a hajnali levegőbe. Emberi tudatok bűzét kereste.
A nemes sárkányoknak nincsenek barátai. Ami számukra leginkább megközelíti ezt a fogalmat, az a még életben levő ellenség.

 

A levegő meg sem rezdült, olyan moccanatlan volt, hogy csaknem hallani lehetett a por lassú hullását. A Könyvtáros kezén lendült a végtelen könyvespolcok között. A Könyvtár kupolája még mindig ott volt fölötte, de persze, mindig ott van.
Teljesen logikusnak tűnt a Könyvtáros számára, hogy, mivel a polcok külső oldalán is vannak folyosók, folyosóknak kell lennie a könyvek közötti térben is, amit a szavak puszta súlya keltette kvantumhullámok hoznak létre. Kétségtelenül fura hangok hallatszottak némelyik polc másik oldaláról, és a Könyvtáros tudta, hogy ha óvatosan kihúzna egy-két kötetet, más ég alatt épült más könyvtárakba kukucskálhatna.
A könyvek kitekerik a téridőt. Az egyik ok, amiért a korábban említett kis, zegzugos, levegőtlen antikváriumok tulajdonosai mindig kissé másviláginak tűnnek, az, hogy sokan közülük tényleg azok, csak betévedtek ebbe a világba, miután rossz helyen fordultak be saját könyvesboltjukban olyan világokban, ahol dicséretes kereskedelmi eljárásnak számít az állandó szövetpapucs-viselés és az, ha csak akkor nyitod ki az üzleted, amikor kedved tartja. Saját kockázatodra tévedsz el a K-térben.
Azonban a legrangidősebb könyvtárosokat, ha már érdemesnek bizonyultak rá a könyvtárosság valamely hősies tettének végrehajtásával, befogadják egy titkos rendbe és kiképzik a túlélés komisz művészetére az Általunk Ismert Polcokon túl. A Könyvtáros igencsak járatos volt ebben, ám amit most megkísérelt, nem csupán a Rendből, de valószínűleg magából az életből is kizárhatja.
Bárhol legyen is, minden könyvtárat összekapcsol a K-tér. Minden könyvtárat. Bárhol. És a Könyvtáros, a régmúlt fölfedezői polcokba vésett könyvjelzetei alapján tájékozódva, szagok alapján eligazodva, sőt, még a nosztalgia szirénsuttogásai alapján is navigálva, eltökélten haladt egy nagyon különleges könyvtár felé.
Egyedül az vigasztalta, hogy ha téved, sosem fogja megtudni.

 

A sárkány valahogy szörnyűbb volt a talajon. A levegőben elementáris lény volt, kecses még akkor is, amikor megpróbált kiperzselni téged a csizmádból. A földön meg csak egy átkozottul nagy állat.
Óriási feje lassan megfordulva ágaskodott föl a hajnali szürkeségben.
Lady Juhossy és Kadar óvatosan kukucskált egy vizesvályú mögül. Kadar keze összeszorította Errol pofáját. A kis sárkány panaszosan nyöszörgött, akár a megrúgott kutyakölyök, és küzdött a szabadulásért.
– Lenyűgöző állat! – jelentette ki Lady Juhossy olyan hangerővel, amiről valószínűleg azt hitte, suttogás.
– Igazán szeretném, ha nem mondogatná ezt állandóan! – morogta Kadar.
Kaparászás hallatszott, amikor a sárkány a köveken vonszolta magát.
– Tudtam, hogy nem ölte meg – acsargott Kadar. – Nem voltak cafatok. Túl tiszta volt. Fogadok, hogy csak elküldték valahova valamilyen varázslattal. Nézzen rá! Átkozott lehetetlenség! Varázserőre van szüksége az életben maradáshoz!
– Hogy érti? – kérdezte Lady Juhossy anélkül, hogy elszakította volna pillantását a bestia páncélozott horpaszáról.
Hogy is értette? Hogy értette? Villámgyorsan gondolkozott.
– Egyszerűen csak fizikai lehetetlenség, úgy értettem – válaszolta. – Semmi ennyire súlyos nem tudhat repülni, vagy így okádni a tüzet. Mondtam már.
– De elég valóságosnak látszik, úgy értem, az ember azt várná, hogy egy mágikus lény az, nos, áttetsző.
– Ó, valóságosnak valóságos. Teljesen valóságos – mondta keserűen Kadar. – De tegyük föl, hogy szüksége van a mágiára, ahogy nekünk szükségünk van a, szükségünk van a... napfényre? Vagy ételre.
– Úgy érti, thaumivor?
– Csak azt hiszem, hogy mágiával táplálkozik – felelte Kadar, akinek nem volt része klasszikus oktatásban. – Úgy értem, itt ez a rengeteg kis mocsári sárkány, mindig a kipusztulás szélén, tegyük föl, hogy néhányuk egy nap, még a történelem előtti időkben, rájött, hogyan használhatja föl a mágiát?
– Valaha mérhetetlenül sok természetes mágia létezett – jegyezte meg Lady Juhossy elgondolkodva.
– Na, hát akkor! Elvégre, az állatok használják a levegőt meg a tengert. Úgy értem, ha akad egy természeti erőforrás, lesz olyan, ami hasznát fogja venni, nem? Akkor nem számít a rossz emésztés meg a súly meg a szárnyméret és így tovább, mert a varázserő gondoskodik mindenről. Nahát!
De nagyon sok kell belőle, gondolta. Nem tudta biztosan, mennyi mágia kell ahhoz, hogy úgy változtasd meg a világot, hogy a páncélozott test tonnái fecskemód röpdössenek az égen, de fogadni mert volna, hogy sok.
Azok a piti lopások. Valaki etette a sárkányt.
Odanézett a Láthatatlan Egyetem varázskönyvekkel teli Könyvtárának hatalmas terjedelmére, a Korongvilág legnagyobb szűrt varázslat fölhalmozására.
És most a sárkány megtanulta, hogyan etesse magát.
Elrettentően tudatára ébredt, hogy Lady Juhossy megmozdult, és legnagyobb elszörnyedésére látta, hogy a sárkány felé lépked, álla úgy kiáll, mint egy üllő.
– Mi a fenét csinál? – suttogta hangosan.
– Ha a mocsári sárkányok leszármazottja, akkor valószínűleg tudom irányítani – kiáltotta vissza a nő. – Bele kell nézz a szemükbe és józan hangon kell beszélj. Nem tudnak ellenszegülni a szigorú emberhangnak. Tudja, nincs annyi akaraterejük. Csak nagy puhányok.
Kadar szégyenkezve tapasztalta, hogy a lába nem akar közösködni semmilyen őrült megiramodással, hogy visszarángathassa az asszonyt. A büszkeségének ez nem tetszett, de a teste rámutatott, hogy nem a büszkeségének van nagyon megalapozott esélye a legközelebbi épület beborítására, igen vékony rétegben. Szégyenkezéstől égő füllel hallotta, hogy a nő megszólal: – Haszontalan csibész!
A szigorú rászólás visszhangjai keresztülzengtek a téren.
Ó, istenek, gondolta a kapitány, hát így szokás sárkányt idomítani? Rámutatsz a megolvadt foltra a padlón és azzal fenyegetőzöl, hogy belevered az orruk?
Megkockáztatott egy pillantást a lóitató vályú fölött.
A sárkány feje lassan lendült vissza, mint egy darugém. Némi nehézséget okozott neki, hogy a nőre összpontosítson, pont maga alatt. Kadar ki tudta venni, hogy a hatalmas szem összeszűkül, amikor a jószág megkísérelt lekancsítani a saját orra mentén. Meghökkentelek látszott. Kadar nem csodálta.
– Leül! – bődült el Lady Juhossy olyan ellentmondást nem tűrő hangon, hogy még Kadar is érezte lábát önkéntelen megroggyanni. – Jó fiú! Azt hiszem, talán van nálam egy kocka koksz valahol... – Veregetni kezdte a zsebeit.
Szemkontaktus. Az volt a fontos. Lady Juhossynak, gondolta Kadar, tényleg nem lett volna szabad másfelé nézni, egy pillanatra se.
A sárkány ráérősen fölemelte egy karmát, és a földhöz szögezte a nőt.
Amikor Kadar félig fölemelkedett ijedtében, Errol kiszabadult markolásából, és egyetlen ugrással a vályún túl termett. Szárnyberregtető ívelések sorozatával átpattogott a téren, tátott szájjal, ziháló böffenéseket adva ki magából, megpróbálva tüzet okádni.
Válaszul kékesfehér tűznyelv érkezett, ami több öl hosszan bugyborékoló kővé olvasztott egy sávot, ám nem találta el a kihívót. Nehéz volt elkapni őt a levegőben, mert Errol egészen nyilvánvalóan nem tudta, hol lesz a következő pillanatban, illetve hogy melyik végével lesz fölfelé, ha már odaért. Ezen a ponton egyetlen reménye az állandó mozgásban rejlett, és pattogott és pörgött az egyre bőszebb lángkitörések között, mint egy ijedt, ám eltökélt, módszertelen részecske.
A nagy sárkány tucatnyi, sarokba hajított horgonylánc lármájával ágaskodott föl, és megpróbálta kínzóját lecsapni a levegőből.
Kadar lába ekkor föladta és elhatározta, hogy akár meg is engedheti magának, hogy hősies láb legyen egy darabig. Átszáguldott a köztes téren, kardja készen mindarra, amire jó lehet, megragadta Lady Juhossyt a karjánál és egy maréknyi bepiszkolódott báli ruhánál fogva, és a vállára dobta.
Több ölnyire eljutott, mielőtt ráébredt, hogy lényegében rosszul ítélte meg ezt a lépést.
– Gngh – nyögte. A csigolyái és a térde megpróbáltak fuzionálni. A szeme előtt bíbor pettyek ugrándoztak. Mindennek tetejébe valami ismeretlen, ám nyilvánvalóan bálnacsontból készített böködte élesen a tarkóját.
Néhány további lépés még sikerült a puszta lendületnek köszönhetően, tudván, hogy ha megáll, teljesen összesajtolja terhe. A Juhossyakat nem szépnek szülték, hanem egészségesen tömörnek és nagycsontúnak, és az évszázadok során egyre inkább jeleskedtek ebben.
Néhány lábbal arrébb szörnyen dühös sárkánytűz-fröccsenés csapott a macskakövekbe.
Később gyakran eltűnődött, vajon csak képzelte-e, hogy több hüvelykre fölugrott a levegőbe, és a maradék távolságot a vályúig valóban szédületes iramban tette-e meg. Talán a végső szükségben mindenki megtanulja azt a fajta tüstént-mozgást, ami Nobby második természete. Mindegy, a lóitató mögötte, Lady Juhossy meg a karjában, pontosabban a karját a földhöz szögezi. Sikerült kiszabadítania és megpróbált újra életet masszírozni belé. Mit kell ilyenkor csinálni? A nő szemlátomást sértetlen. Rémlett neki valami az illető öltözékének meglazításáról, ám Lady Juhossy esetében az veszélyes lehet speciális szerszámok nélkül.
A nő megoldotta a közvetlen problémát azzal, hogy megragadta a vályú szélét, és fölhúzta magát.
– Megállj csak – mondta –, most jön a papucs... – Azzal Kadarra esett a pillantása.
– Mi a fene folyik itt... – kezdte újra, aztán meglátta a jelenetet a férfi válla fölött.
– Ó, a kurva életbe! – szólt – Már elnézést a klaccsi beszédért.
Errol ereje kezdett kifogyni. A szárnycsökevények valóban alkalmatlanok voltak igazi repülésre, és kizárólag azért maradt a levegőben, mert eszeveszetten csapdosott velük, akár egy csirke. A nagy karmok átzúgtak a légen. Egyikük hozzáért a tér egyik szökőkútjához és lerombolta.
A következő telibe kapta Errolt.
Egyenes, emelkedő vonalban szállt el Kadar feje fölött, becsapódott egy tetőbe mögötte, és lecsúszott róla.
– El kell kapja! – kiáltotta Lady Juhossy. – Muszáj! Életbevágó!
Kadar rámeredt, aztán előrevetődött, amikor Errol körteforma teste átsiklott a tető peremén és leesett. Meglepően nehéz volt.
– Hála istenek! – sóhajtott Lady Juhossy talpra vergődve. – Tudja, milyen könnyen szétrobbannak. Nagyon veszélyes lett volna.
Eszükbe jutott a másik sárkány. Az nem fölrobbanó fajta. Az inkább emberölő típus. Lassan megfordultak.
A bestia föléjük tornyosult, szimatolt, és aztán, mintha nekik semmi jelentőségük nem lenne, elfordult. Nehézkesen a levegőbe szökkent és szárnya egyetlen lassú libbentésével elkezdett ráérősen elevezni a térről, föl a magasba, bele a város fölött gomolygó ködbe.
Kadart jelenleg sokkal jobban izgatta a kezében tartott aprócska sárkány, akinek gyomra ijesztően korgott. Azt kívánta, bárcsak több figyelmet szentelt volna a sárkányokról szóló könyvnek. Egy ilyen gyomornesz annak a jele, hogy hamarosan fölrobban, vagy inkább akkor kell óvakodnod, amikor a korgás befejeződik?
– Követnünk kell! – közölte Lady Juhossy. – Mi lett a kocsival?
Kadar tétován abba az irányba intett, amerre a hintót legjobb tudomása szerint elragadták a pánikba esett lovak.
Errol kitrüszkölt egy meleg gázfelhőt, ami jobban bűzlött, mint valami, amit befalaztak a pincébe, erőtlenül karmolászta a levegőt, megnyalta Kadar arcát forró sajtreszelőre emlékeztető nyelvével, nagy nehezen kimászott a férfi karjából és elügetett.
– Hova megy? – harsogta Lady Juhossy kiemelkedve a ködből s maga után vonszolva a lovakat. Azok nem akartak jönni, patkójuk szikrákat vert, de szélmalomharcot vívtak.
– Még mindig kihívni próbálja! – magyarázta Kadar. – Azt hinnéd, hogy föladja, nem?
– Úgy küzdenek, mint az őrültek – felelte Lady Juhossy, amikor a férfi bemászott a hintóba. – Tudja, egyszerűen csak rá kell vegyék az ellenfelük, hogy fölrobbantsa magát.
– Azt hittem, hogy a Természetben a legyőzött állat csak a hátára gördülve megadja magát és azzal vége – mondta Kadar, miközben az eltűnő mocsári sárkány után robogtak.
– A sárkányoknál az nem megy – válaszolta Lady Juhossy. – Ha valami ostoba jószág a hátára gördül, hát kibelezed és kész. Ők így fogják föl. Majdnem emberi, komolyan.

 

A felhők szorosan összetömörültek Ankh-Morpork fölött. Fölöttük kibontakozott a Korongvilág lassú, arany napfénye.
A sárkány tündöklött a hajnalban, amikor örömittasan taposta a levegőt, lehetetlen fordulatokat és pörgéseket hajtva végre, pusztán élvezetből. Aztán eszébe jutott aznapi teendője.
Elég önteltek voltak ahhoz, hogy megidézzék...
Alatta a legénységi állomány a Kisistenek utcájában dülöngélt, ami a sűrű köd ellenére kezdett forgalmassá válni.
– Hogy híjják azokat az izéket, mint a keskeny lépcsők? – firtatta Kolon főtörzsőrmester.
– Létrák – válaszolta Murok.
– Sok van belőlük erre – jegyezte meg Nobby. Odalődörgött a legközelebbihez és belerúgott.
– Hé! – Egy zsinórra fűzött zászlókba félig betemetett alak kecmergett le.
– Mi folyik itt? – érdeklődött Nobby.
A zászlóhordozó alaposan szemügyre vette.
– Ki akarja tudni, öcsi? – kérdezte.
– Elnézést, mi szeretnénk tudni – felelte Murok, előmeredve a ködből, mint egy jéghegy. A férfi sápadtan mosolygott.
– Hát, lesz ez a koronázás, nemde? – magyarázta. – Elő kell készíteni az utcákat a koronázásra. Ki kell tűzni a zászlókat. Le kell szedni a régi drapériákat, nem?
Nobby sötét pillantást vetett a csöpögő cicomákra. – Szerintem ez nem látszik réginek – közölte. – Újnak tűnik. Mik azok a petyhüdt izék azon a pajzson?
– Azok Ankh királyi vízilovai – büszkélkedett a férfi. – Nemes örökségünkre emlékeztetnek.
– Hát mióta van nekünk nemes örökségünk? – lepődött meg Nobby.
– Természetesen tegnap óta.
– Nem lehet az embernek öröksége egy nap alatt – mutatott rá Murok. – Annak régóta meg kell lennie.
– Ha nincsen nekünk – állította Kolon főtörzsőrmester –, fogadok, hogy hamar szerzünk egyet. A feleségem hagyott erről egy cédulát. Ezer éve együtt vagyunk, és most sül ki, hogy monarchista. – Gonoszul megrúgta a járdát – Az ember harminc évig gürcöl, hogy jusson egy kis hús az asztalra, de az asszony csak valami kölökről hajlandó beszélni, aki öt perc munkáért király lesz. Tudjátok, mit kaptam uzsonnára múlt éjjel? Pecsenyezsíros kenyeret!
Ez nem a várt hatást keltette a két agglegényben.
– Tyű! – irigykedett Nobby.
– Igazi pecsenyezsíros kenyeret? – kérdezte Murok. – Azt, amelyiknek olyan apró, ropogós darabok vannak a tetején? Meg fényes zsírpacnik?
– Nem is emlékszem, mikor estem utoljára a pecsenyezsíros bödönnek – merengett Nobby a gasztronómiai mennyországban. – Csak egy kis só meg paprika, és megnyalhatná mind a tíz ujját akár egy ki...
– Ki ne mondd! – intette Kolon.
– A legjobb része az, amikor beledugod a kést és az összes aranybarna izé fölbugyog a tetejére – álmodozott Murok. – Egy ilyen pillanat megér egy ki...
– Kuss! Kuss! – üvöltötte Kolon. – Ti csak... mi a fene volt az?
Mind érezték a hirtelen lefelé irányuló légáramlást, látták a ködöt fölöttük gombolyagokba tekeredni, amik aztán a házfalakon szétestek. Hidegebb levegőfuvallat söpört végig az utcán, majd eltűnt.
– Olyan volt, mintha valami elsuhant volna valahol ott fönn. – állapította meg a főtörzsőrmester. Megmerevedett. – Hé, nem gondoljátok...?
– Láttuk, hogy meghalt, nem? – vágta rá sietve Nobby.
– Láttuk, hogy eltűnt – válaszolta Murok.
Összenéztek, egyedül és nedvesen a ködborította utcán. Akármi is lehet odafönn. A képzelet benépesítette a nyirkos levegőt félelmetes jelenésekkel. És még ennél is rosszabb volt a fölismerés, hogy a Természet esetleg még ennél is jobb munkát végzett.
– Á! – legyintett Kolon. – Valószínűleg csak valami... valami nagy gázlómadár volt. Vagy valami.
– Nincs valami teendőnk ilyenkor? – firtatta Murok.
– De – felelte Nobby. – Gyorsan húzzunk el innen! Emlékezzetek Csankra!
– Esetleg egy másik sárkány – mondta Murok. – Figyelmeztetnünk kell a népet és...
– Nem – tiltakozott Kolon főtörzsőrmester hevesen –, mert, Á, nem hinnének nekünk, és Bé, most már van királyunk. Az az ő dolga, mármint a sárkány.
– Úgy van! – értett egyet Nobby. – Valószínűleg nagyon mérges lenne. A sárkányok valószínű hogy, tudod, királyi állatok. Mint a szarvasok. Az embernek valószínűleg már azért is letéphetik a tridlinjét [22], ha csak gondol a sárkányölésre, amikor van erre egy király.
– Kész öröm, hogy az ember közönséges – jelentette ki Kolon.
– Közember – pontosított Nobby.
– Ez nem igazán csendőri hozzáállás... – kezdte Murok, de Errol félbeszakította.
A kis sárkány ügetve érkezett az utca közepén, csökevényes farka a magasban, szemét a felhőkre szögezte maga fölött. Egyenesen elment a legénység mellett anélkül, hogy bármi figyelmet fordított volna rájuk.
– Mi van vele? – kérdezte Nobby.
A csattogás mögötte a Juhossy hintó érkeztét jelentette be.
– Emberek? – szólt Kadar tétován, tekintetét a ködbe fúrva.
– Kétségtelenül – állította Kolon főtörzsőrmester.
– Láttak erre elmenni egy sárkányt? Errolon kívül?
– Hát, ööö – mondta a főtörzsőrmester a másik kettőre pislogva. – Valahogy, uram. Esetleg. Nem kizárt.
– Akkor ne ácsorogjanak ott, mint egy csapat fajankó! – parancsolta Lady Juhossy. – Szálljanak be! Bőven van itt hely!
Valóban volt. Amikor elkészítették, valószínűleg mindenki a hintó csodájára járt, csupa plüss és aranyozás és rojtos drapéria. Habár áldozatul esett az időnek, az elhanyagolásnak meg az ülések kiszakításának, hogy lehetséges legyen legfőbb teendője, a sárkányok szállítása kiállításokra, még mindig átitatta kiváltság, stílus, és, na persze, a sárkánybűz.
– Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? – firtatta Kolon, amikor a kocsi elrobogott a ködben.
– Integetek – válaszolta Nobby, odamutatva kegyesen a hosszú, keskeny felhőtömegekre körülöttük.
– Undorító az ilyesmi, én már azt mondom – merengett Kolon főtörzsőrmester. – Ilyen hintókon járkálnak egyesek, amikor másoknak nincs fedél a feje fölött.
– Ez Lady Juhossy kocsija – mordult Nobby. – És ő oké.
– Hát, na jó, de mi van az őseivel, he? Nem lesznek nagy házaid meg hintóid anélkül, hogy egy kicsit ne nyomd el a szegényeket.
– Csak bosszús vagy, mert a nejed koronákat hímezget a bugyijára – nyilvánított véleményt Nobby.
– Annak ehhez semmi köze – méltatlankodott Kolon főtörzsőrmester. – Mindig nagyon szilárdan hittem az emberi jogokban.
– És törpei – fűzte hozzá Murok.
– Aha, úgy van – értett egyet a főtörzsőrmester bizonytalanul. – De ez az egész ügy a királyokkal meg lordokkal, ez az alapvető emberi méltóság megtiprása. Mi mind egyenlőnek születünk. Hánynom kell tőle.
– Sose hallottalak még így beszélni, Frederick – jegyezte meg Nobby.
– Neked Kolon főtörzsőrmester vagyok, Nobby.
– Bocsánat, főtörzsőrmester úr.
Maga a köd kezdett kialakítani egy hamisítatlan ankh-morporki gombot [23]. Kadar átbandzsított rajta, miközben a csöppek nekigyürkőztek napi munkájuknak, azaz hogy bőrig áztassák őt.
– Éppen csak hogy ki tudom őt venni – jelentette. – Itt forduljunk balra!
– Van elképzelése arról, hol lehetünk? – érdeklődött Lady Juhossy.
– Valahol az üzleti negyedben – felelte szűkszavúan Kadar. Errol előrenyomulása kicsit lelassult. Folyton fölnézett és nyöszörgött.
– Nem tudok semmit se kivenni magunk fölött ebben az átkozott ködben – szólalt meg a férfi. – Kíváncsi vagyok vajon...
A köd, mintegy elismerésképpen, kivilágosodott. Kivirult előttük, akár egy krizantém, és, „hummf”-szerű hangot hallatott.
– Ó, ne! – nyögte Kadar. – Nehogy már megint!

 

– A Teljesség Serlegei igazán és jól telítettek? – intonálta őrtorony Testvér.
– Biza, jól tele telítettek.
– A Világ Vizei vajon esküvel Megtagadtattak?
– Aha, teljes bőséggel megtagadtattak.
– A Végtelen Démonai sok-sok láncra köttettek?
– A francba – válaszolta Vakoló Testvér –, mindig van valami.
Őrtorony Testvér megroggyant. – Olyan szép is lenne, ha csak egyszer jól csinálnád az ősi és időtlen rituálékat, hát nem? Jobb lesz, ha megteszed.
– Nem lenne gyorsabb, Őrtorony Testvér, ha inkább legközelebb csinálnám meg kétszer? – érdeklődött Vakoló Testvér.
Őrtorony Testvér húzódozva fontolóra vette. Ésszerűen hangzott.
– Rendben – mondta. – És most menj vissza le a többiekhez. És engem Legfőbb Helyettes Nagymesternek kell szólítani, megértettétek?
Ez nem talált a hittestvérek körében arra, amit ő illő és méltóságteljes fogadtatásnak tartott.
– Senkise mondott semmit nekünk arról, hogy te Legfőbb Helyettes Nagymester lennél – mormolta Portás Testvér.
– Hát, pedig erről van szó, mer' igenis baromira az vagyok, mer' a Legfőbb Nagymester megkért rá, hogy nyissam meg a Páholyt, azér' mer' őt föltartják azok a koronázási előkészületek – jelentette ki Őrtorony Testvér dölyfösen. – Ha ez nem tesz engem Legfőbb tetves Helyettes Nagymesterré, akkor igazán nem tudom, mi tehetne, fölfogtad?
– Nem értem, mér' – motyogta Portás Testvér. – Nincs neked szükséged olyan előkelő címre. Lehetne téged egyszerűen valami olyasminek nevezni, mint például, hát... Rituálé Felügyelő.
– Aha – értett egyet Vakoló Testvér. – Nem értem, mér' kell neked megjátszanod magadat. Téged nem is tanítottak a szerzetesek ősi és misztikus titokzatosságokra, vagy bármire.
– És már órák óta itt lebzselünk – morgott Portás Testvér. – Nincs ez rendbe'. Azt hittem, jutalmat fogunk kapni...
Őrtorony Testvér rádöbbent, hogy csúszik ki a kezéből az irányítás. Megpróbálkozott a mézesmázos diplomáciával.
– Biztos vagyok benne, hogy a Legfőbb Nagymester mindjárt itt lesz – jelentette ki. – Ne rontsuk most el az egészet, jó? Fijúk? Elrendezni a küzdelmet a sárkánnyal, meg minden, hogy az egész rendbe' lement, az azér' valami, nem igaz? Sok mindenen keresztülmentünk, igaz? Megéri még egy kicsit várni, nem?
A köntösbe és csuklyába bújt alakok kelletlen egyetértéssel kört alakítottak.
– Oké.
– Méltányosnak méltányos.
– Aha.
KÉTSÉGTELENÜL.
– Oké.
– Ha te mondod.
Őrtorony Testvért kezdte elfogni a különös érzés, hogy valami nem stimmel, de nem igazán tudott rájönni, mi.
– Uh – mondta. – Hittestvéreim?
Ők is feszengve fészkelődtek. Volt valami a szobában, egy bizonyos légkör, ami fölborzolta az idegeiket.
– Hittestvéreim – ismételte meg Őrtorony Testvér, megkísérelve érvényt szerezni akaratának –, mi mindnyájan itt vagyunk, ugye?
Egyetértés zavaros kórusa hangzott föl.
– Persze, hogy itt vagyunk.
– Mi baj van?
– Igen!
IGEN.
– Igen.
Megint érződött a dolgok leheletfinom helytelensége, amire nem tudsz rátapintani, mert az ujjad ahhoz túlságosan begyulladt. Ám Őrtorony Testvér aggasztó gondolatait kaparászó nesz szakította félbe a tetőről. Néhány vakolatdarab hullott a körbe.
– Hittestvéreim? – hajtogatta idegesen Őrtorony Testvér.
Most azoknak a néma hangoknak egyike érkezett, hosszú, zúgó csöndje a rendkívüli összpontosításnak és, épp csak a lehetségesség határán, a levegővételnek, szénakazal méretű tüdőibe. Őrtorony Testvér önbizalmának utolsó patkányai elmenekültek a bátorság süllyedő hajójáról.
– Portás Testvér, ha lennél olyan szíves kireteszelni a félelmetes bejáratot... – rebegte.
Aztán jött a fény.
Nem volt fájdalom. Nem volt rá idő.
A halál sok mindentől megfoszt, különösen, ha olyan hőmérsékleten érkezik, ami elég forró a vas elgőzölögtetéséhez, többek között az illúzióidtól. Őrtorony Testvér halhatatlan maradványa nézte, ahogy a sárkány ellibeg a ködbe, aztán lepillantott a kő, fém és különféle nyomelemek dermedő tócsájára, mindarra, ami megmaradt a titkos székhelyből. Meg a benne tartózkodókból, eszmélt rá azzal a higgadtsággal, ami része a halotti állapotnak. Leéled az egész életed és maszatként végzed, körbe kavarogva, akár a tejszín egy csésze kávéban. Akármi legyen is az istenek játéka, átkozottul rejtélyes módon játsszák.
Fölnézett a csuklyás alakra maga mellett.
– Semmi ilyet nem akartunk – jelentette ki elhalóan. – Becsületszavamra. Semmi ártalmast. Csak azt szerettük volna megkapni, ami jár nekünk.
Csontkéz veregette meg a vállát, nem barátságtalanul.
És a Halál azt felelte: GRATULÁLOK!

 

Eltekintve a Legfőbb Nagymestertől, a sárkány látogatása idején az egyetlen távollevő Megvilágosult Hittestvér Enyvesujj Testvér volt. Előzőleg elküldték néhány pizzáért. Mindig Enyvesujj Testvért küldték el elvitelre készített ételekért. Az olcsóbb. A férfi sosem vette a fáradságot, hogy elsajátítsa a dolgok kifizetésének nemes művészetét.
Amikor az őrök Errol sarkában befutottak, Enyvesujj Testvér ott állt kezében kartondobozok halmával, leesett állal.
Ahol a félelmetes bejárat kellett volna legyen, válogatott anyagok meleg, olvadt foltja terjengett.
– Ó, egek! – szólalt meg Lady Juhossy.
Kadar kicsusszant a hintából és megveregette Enyvesujj Testvér vállát.
– Már megbocsásson, uram – szólította meg –, de véletlenül nem látta, mi...
Amikor Enyvesujj Testvér felé fordult, az arca annak az embernek arca volt, aki keresztülsárkányrepülőzött a Pokol kapuján. Folyamatosan tátogott, de nem jött ki hang a torkán.
Kadar újra próbálkozott Enyvesujj Testvér arckifejezésének csupasz rettegése kezdett hatni rá.
– Ha lenne olyan szíves elkísérni a Yardra – invitálta Kadar. – Okom van azt hinni, hogy maga... – Habozott. Nem volt teljesen biztos benne, hogy mi az, amit oka van hinni. De a pasas nyilvánvalóan bűntudatos. Ezt ránézvést látja az ember. Persze, lehet, hogy nem valami konkrét dolog miatt bűntudatos. Csak úgy általánosságban az.
– Mmmmmuh – nyögte Enyvesujj Testvér.
Kolon főtörzsőrmester finoman megemelte a legfölső doboz tetejét.
– Maga szerint mi lehet ez, főtörzsőrmester? – kérdezte Kadar hátralépve.
– Ööö. Klaccsi Csípősnek gondolom, szardellával, uram – válaszolta Kolon főtörzsőrmester jól értesülten.
– A pasasra gondoltam – pontosított fáradtan Kadar.
– Nnnnn – rebegte Enyvesujj Testvér.
Kolon a csuklya alá kukucskált. – Ó, őt ismerem, uram – felelte. – 'Könnyűléptű' Bende Fuscher, uram. Ő a kapó de grada a Tolvajok Céhében. Már régről ismerem, uram. Rohadt sunyi egy alak. Régebben az Egyetemen dolgozott.
– Mi, varázslóként? – hökkent meg Kadar.
– Mindenesként, uram. Kertészkedés, ácsolás meg ilyesmik.
– Ó! Valóban?
– Nem tehetünk valamit szegényért? – kérdezte Lady Juhossy.
Nobby fürgén tisztelgett. – Ha kívánja, tökön rúghatom a maga kedvéér', naccsád.
– Dddrrr – nyöszörögte Enyvesujj Testvér, s elkezdett ellenállhatatlanul reszketni, miközben Lady Juhossy felöltötte az olyan előkelő származású hölgy vaskeményen kifejezéstelen mosolyát, aki eltökélten leplezi, hogy megértette, amit épp most mondtak neki.
– Tegyék a hintába, maguk ketten! – parancsolta Kadar. – Ha nincs ellene kifogása, Lady Juhossy...
– ...Sybil... – helyesbített Lady Juhossy. Kadar elpirult, és folytatta: – Emeljenek vádat ellene egy könyv, nevezetesen, A Sárkányok Megidézése ellopásáért.
– Igenis, uram – felelte Kolon főtörzsőrmester. – És a pizzák is kezdenek kihűlni. Tudja, hogy a sajt milyen rettentően pocsék lesz, amikor kihűlt.
– És semmi rugdosás ne legyen! – intette Kadar. – Még ott sem, ahol nem látszik. Murok, maga jöjjön velem!
– Ddddrrraa – ajánlkozott Enyvesujj Testvér.
– És vigyék el Errolt! – indítványozta Kadar. – Itt csak meg fog bolondulni. Bátor kis ördög, azt meg kell adni.
– Bámulatos, ha jobban meggondoljuk – állította Kolon.
Errol nyöszörögve föl-le ügetett az elpusztított épület előtt.
– Nézzék csak! – mondta Kadar. – Alig várja, hogy ölre mehessen! – Azon kapta magát, hogy a tekintetét mintha drótok húznák a magasba, föl a kavargó ködfelhőkre.
Valahol ott van, gondolta.
– Most mit fogunk csinálni, uram? – tudakolta Murok, amikor a hintó elzötykölődött.
– Nem ideges, ugye? – kérdezte Kadar.
– Nem, uram.
Az a mód, ahogy ezt mondta, megpiszkálta Kadar emlékezetét.
– Nem – jegyezte meg –, maga nem ideges, ugyebár. Föltételezem, attól lehet, hogy törpék nevelték. Magának nincs semmi képzelőereje.
– Igazán megpróbálok elkövetni minden tőlem telhetőt, uram – szögezte le határozottan Murok.
– Még mindig hazaküldi az egész keresetét az édesanyjának?
– Igen, uram.
– Maga rendes fiú.
– 'Genuram. Szóval most mit fogunk csinálni, Kadar kapitány úr? – ismételte meg a kérdést Murok.
Kadar körülnézett. Tett néhány céltalan, bősz lépést. Szélesen széttárta karját, aztán oldalra ejtette.
– Honnan tudjam? – firtatta. – Figyelmeztetjük a lakosságot, azt hiszem. Jobb lesz, ha már indulunk is a Patrícius palotájába. És akkor...
Léptek hallatszottak a ködből. Kadar megmerevedett, ajkára tette kezét, és behúzta Murokot egy kapu menedékébe.
Előbukkant egy alak a hosszú, keskeny párafelhőkből.
Még egy közülük, gondolta Kadar. Hát, nem tiltja a törvény a hosszú, fekete köntösök és áthatolhatatlan csuklyák viselését. Tucatszám lehet tökéletesen ártatlan ok arra, hogy miért hord ez az illető hosszú, fekete köntöst és áthatolhatatlan csuklyát, és álldogál egy elolvasztott ház előtt kora hajnalban.
Talán meg kéne kérnem, hogy nevezzen meg egyet.
Előlépett.
– Elnézést, uram... – kezdte.
A csuklya megpördült. A hirtelen levegő után kapkodás szisszenése hallatszott.
– Csak arra lennék kíváncsi, hogy lenne-e olyan szíves... utána, őrgyakornok!
Az alak jól rajtolt. Végignyargalt az utcán s eljutott a sarokig, mielőtt Kadar félútig ért. Még idejében fékezett és fordult be, hogy lássa, amint az alak eltűnik egy sikátorban.
Kadar ráébredt hogy egyedül szalad. Lihegve megállt, s pont időben nézett vissza, hogy megpillantsa, amint Murok lassú ügetésben befordul a sarkon.
– Mi baj? – zihálta.
– Kolon főtörzsőrmester azt mondta, hogy ne fussak gyorsan – jelentette Murok.
Kadar elbizonytalanodva nézett rá. Aztán földerengett a késedelmeskedő megértés.
– Ó! – mondta. – Ööö, értem. Nem hiszem, hogy minden alkalomra értette, fiú. – Visszabámult a ködbe. – Nem mintha sok esélyünk lett volna ebben a ködben meg ezeken az utcákon.
– Lehetett esetleg ártatlan járókelő, uram – jegyezte meg Murok.
– Mi, Ankh-Morporkban?
– Igen, uram.
– Hát akkor még inkább nyakon kellett volna csípjük, már csak értékes ritkasága miatt is – szögezte le Kadar.
Megveregette Murok vállát. – Gyerünk! Jobb, ha elmegyünk a Patrícius palotájába.
– A Királyi Palotába – helyesbített Murok.
– Mi? – kérdezett vissza Kadar, akinek gondolatmenete ideiglenesen mellékvágányra tolatott.
– Most már a Király palotája – magyarázta Murok. Kadar oldalvást a fiúra sandított.
Röviden, humor nélkül fölkacagott.
– Aha, bizony, úgy van – törődött bele. – A mi sárkányölő királyunké. Remek munkát végzett az a fickó! – Sóhajtott. – Nem fog nekik tetszeni.

 

Hát nem is. Egyiküknek se.
Az első gondot a palotagárda jelentette.
Kadar sosem kedvelte őket. Ők se kedvelték őt soha. Oké, esetleg a legénysége csak egyetlen lépésre van a piti törvénysértőktől, ám Kadar szakértő véleménye szerint a mostani palotagárda egyetlen lépésre van a legrosszabb bűnöző csőcseléktől, amit a város valaha produkálni tudott Egyetlen lépéssel még lejjebb. Meg kéne javulniuk ahhoz, hogy egyáltalán szóba jöhessen fölkerülésük a Tíz Legkevésbé Kívánatos Személy listájára.
Gorombák voltak. Otrombák voltak. Nem a csatorna összesepert szemete, hanem ami még mindig a csatornához tapad, amikor a csatornatisztítók már elcsigázva föladták. Nem a csatorna söpredéke, hanem tölteléke. Korábban szerfölött jó fizetséget kaptak a Patríciustól, és föltehetőleg szerfölött jó fizetséget kapnak most is valaki mástól, mert amikor Kadar odaérkezett a kapuhoz, kettő közülük abbahagyta a lebzselést a fal mellett, és kihúzta magát, habár mégis megőrizte a lélektani görnyedés pont megfelelő mennyiségét a lehető legnagyobb fokú agresszió érzékeltetéséhez.
– Kadar kapitány – szólt Kadar, egyenesen maga elé meredve. – A királyhoz. Rendkívül fontos ügyben.
– Jé? Hát, annak kell lennie – jelentette ki a palotaőr. – Azt mondta, Badar kapitány?
– Kadar – felelte Kadar rezzenéstelenül. – K-val.
Az egyik gárdista odabiccentett a másiknak.
– Kadar – mondta. – K-val.
– Ne mondd! – ámult a másik palotaőr.
– Rendkívül sürgős – jegyezte meg Kadar, megőrizve merev arckifejezését. Megpróbált előrelépni.
Az első gárdista ügyesen kitért előle és erősen mellbe lökte.
– Senki nem megy sehova – közölte. – A király parancsa, érti? Szóval visszatakarodhat a vermébe, Kadar kapitány K-val.
Nem a szavaktól határozta el magát Kadar. Hanem attól, ahogy a másik fickó vihogott.
– Álljon el az utamból! – szólította föl.
A palotaőr lehajolt. – Ki fog arra kényszeríteni engem – kocogtatta meg Kadar sisakját –, pandúrbandi?
Vannak alkalmak, amikor valóságos gyönyörűség nyomban odapottyantani a bombát.
– Murok őrgyakornok, azt akarom, hogy támadja meg ezeket a fickókat! – parancsolta Kadar.
Murok szalutált. – Igenis, uram – felelte, megfordult és szaporán visszaügetett arra, ahonnan jöttek.
– Hé! – kiáltotta Kadar, amikor a fiú eltűnt a sarok mögött.
– Ezt már szeretem látni – jelentette ki az első gárdista, lándzsájára támaszkodva. – Ez aztán a kezdeményező szellemű fiatalember! Okos fiú. Nem akarja, hogy itt megállítsák és lecsavarjak a fülét. Ez bizony olyan fiatalember, aki még sokra viszi, ha van egy csöpp esze.
– Nagyon józan gondolkodású – tódította a másik.
A falhoz támasztotta a lándzsáját.
– Ti Őrségbeliek rám hozzátok az okádhatnékot – közölte csevegő hangnemben. – Folyton striciskedtek, sose végeztek rendes munkát. Úgy nagyképűsködtők, mintha számítanátok valamit. Szóval én meg Clarence majd megmutatjuk neked, mit jelent igazi őrnek lenni, jó lesz?
Egyikükkel még éppen elbánnék, gondolta Kadar, miközben néhány lépést tett hátra. Legalábbis, ha háttal állna.
Clarence a kapunak döltötte lándzsáját, és a tenyerébe köpött.
Hosszú, ijesztő jajveszékelés harsant. Kadar döbbenten jött rá, hogy nem belőle jön.
Murok jelent meg a saroknál teljes lendületben. Mindkét kezében favágó fejszével.
Hatalmas bőrszandálja csattogott a macskaköveken, miközben egyre gyorsulva közelebb szökellt. És egyfolytában hallatta ezt az üvöltést, diidáádiidáádiidáá, mintha valami csapdába esett volna egy kéthangú, visszhangzó szurdok fenekén.
A két palotaőr a döbbenettől meredten állt.
– Én a helyetekben lebuknék – javasolta Kadar csaknem talajszintről.
A két fejsze elhagyta Murok kezét és süvítve szállt a levegőben, olyan zajt csapva, mint egy fogolypár. Az egyik a palotakapuba vágódott s foka félig temetődött a fába. A másik az első nyelét találta el, és kettéhasította. Aztán érkezett Murok.
Kadar fogta magát és egy időre lecsüccsent egy közeli padra, s csavart magának egy cigarettát.
Végül megszólalt. – Azt hiszem, ennyi nagyjából elég lesz, őrgyakornok. Azt hiszem, hogy most már szeretnének békésen velünk jönni.
– Igen, uram. Mi a vád ellenük, uram? – kérdezte Murok, mindkét kezében egy ernyedt testtel.
– Az Őrség tisztjének megtámadása kötelességteljesítés közben és... ó, igen. Ellenállás tanúsítása a letartóztatás foganatosítása közben.
– Az 1457-es Közrend Törvénycikk (vii) paragrafusa alapján? – érdeklődött Murok.
– Igen – válaszolt ünnepélyesen Kadar. – Igen. Igen, azt hiszem.
– De nem nagyon álltak ellen – mutatott rá Murok.
– Hát akkor, az ellenállás tanúsításának kísérlete a letartóztatás foganatosítása közben. Én ott hagynám őket a fal tövében, míg vissza nem jövünk. Nem hiszem, hogy el akarnának menni valahová.
– Igenis, uram.
– De vigyázzon, ne okozzon nekik sérülést! – utasította Kadar. – A letartóztatottak bántalmazása szigorúan tilos!
– Nagyon helyes, uram – felelte lelkiismeretesen Murok. – A Vád alá helyezett foglyoknak vannak Jogai, uram. Így szól az 1341-es az Emberi Méltóságról (Polgári Jogok) Törvénycikk. Folyton figyelmeztetem Nobbs káplárt. Vannak Jogaik, mondom neki. Ez azt jelenti, hogy nem Rugdalhatod a legyőzött Ellenfelet.
– Nagyon jól fogalmazta meg, őrgyakornok.
Murok lenézett. – Joguk van csöndben maradni – ismertette. – Joguk van nem megsérteni maguk leesve a lépcsőn a cellába menet. Joguk van nem kiugrani magas ablakon. Tudják, nem kell mondaniuk semmit, de bármit mondanak, nos, azt le kell jegyezzem és bizonyítékként fölhasználható. – Előhúzta a noteszát és megnyalta a ceruzáját. Még jobban lehajolt.
– Tessék? – mondta. Fölnézett Kadarra.
– Hogy kell leírni azt, hogy „nyögdécselés”, uram? – tudakolta.
– Azt hiszem, N-Y-Ő-G-D-E-T-S-E-L-L-É-S.
– Igenis, uram.
– Ó, és őrgyakornok?
– Igen, uram?
– Miért a fejszék?
– Föl voltak fegyverkezve, uram. A fejszéket a Piac téri kovácstól szereztem. Megígértem neki, hogy maga később odamegy és kifizeti, uram.
– És a kiáltás? – firtatta Kadar gyöngén.
– Törpe csatajódli, uram – felelte büszkén Murok.
– Nagyon jó harci kiáltás – ismerte el Kadar, gondosan megválogatva szavait. – Ám roppant hálás lennék, ha legközelebb először figyelmeztetne engem, rendben?
– Természetesen, uram.
– Írásban, ha lehetne.

 

A Könyvtáros továbblendült. Lassan haladt, mert akadtak olyan dolgok, amikkel igazán nem szívesen találkozott volna. Az evolúció új és új fajokat hoz létre, hogy minden niche megtöltődjék a környezetben, és a K-tér poros végtelenségének lényei közül némelyiket jobb elkerülni. Sokkalta rendkívülibbek, mint a közönséges rendkívüli lények.
Általában nem érte semmi készületlenül, mert szemét gondosan az ártalmatlanul port legelésző rúgkakáló üszögrákokon tartotta. Amikor azok megriadnak, ideje elrejtőzni. Több alkalommal is a polcokhoz kellett lapuljon, amikor egy nagyszótár viharzott el mellette. Türelmesen várt, amíg egy csordányi, a könyvnyalánkságok tartalmát böngésző Fráter elmászott, maguk mögött hagyva kis, vékony, irodalomkritikai kötetek halmát. És voltak ott más izék is, olyasmik, amiktől sietve távozott és megpróbált rájuk se pillantani...
És kerül, amibe kerül, el kell kerüld a közhelyeket.
Utolsó mogyoróját egy létra tetején fogyasztotta el, ami gondtalanul legelt a magas polcokról.
A terület határozottan ismerősnek rémlett, vagy legalábbis az volt az érzése, hogy végül majd ismerős lesz. Az időnek más jelentése van a K-térben.
Akadtak itt olyan polcok, amelyek körvonalát ismerni vélte. A könyvcímek, bár még mindig kivehetetlenek voltak, tantaluszi kínokat okozva olvashatóságot sejtettek. Még az állott levegőnek is olyan szaga volt, amiről azt gondolta, fölismeri.
Gyorsan végigcammogott egy oldalfolyosón, befordult a sarkon, és, a dezorientáció leghalványabb nyilallásával, becsoszogott abba a dimenziókészletbe, amit az emberek, mert nem nőtt be a fejük lágya, normálisnak gondolnak.
Csak rendkívül melege lett és a szőre mereven elállt egész testén, miközben a temporális energia fokozatosan kiürült belőle.
Sötétség vette körül.
Kinyújtotta karját és megtapogatta a könyvek gerincét oldalt. Á. Most már tudja, hol van.
Otthon.
Otthon egy héttel ezelőtt.
Nagyon lényeges, hogy ne hagyjon lábnyomokat. De az nem gond. Fölmászott a legközelebbi könyvszekrény oldalán, és, a kupola csillagfényében, sietett előre.

 

Farkas Rossab haragosan bámult föl, vörös szemmel, az íróasztalán lévő papírok halmából. A városban senki sem tudott semmit a koronázásokról. Menet közben kellett kitaláljon mindent. Azt biztosan tudta, hogy bőven kell legyen lengethető vacak integetni.
– Igen? – szólt nyersen.
– Ööö, valami Kadar kapitány kér kihallgatást – nyekeregte a lakáj.
– Kadar az Őrségből?
– Igen, uram. Azt mondja, rendkívül fontos ügyben.
Rossab lenézett a szintén rendkívül fontos egyéb ügyek listájára. Először is, a király megkoronázása. Ötvenhárom vallás főpapja támasztott igényt e megtiszteltetésre. Dulakodás lesz a vége. És aztán ott vannak a koronaékszerek.
Vagyis inkább, hogy nincsenek koronaékszerek. Valamikor a korábbi nemzedékek során a koronaékszerek eltűntek. Egy ékszerész a Dörzsölt Feltalálók Útján már tette, ami telt tőle a rendelkezésére álló időben, aranyfüstből és üvegből.
Kadar várhat.
– Mondja meg neki, hogy jöjjön vissza valamelyik nap – utasította Rossab.
– Milyen kedves magától, hogy fogad minket – nyájaskodott Kadar, megjelenve az ajtóban.
Rossab szúrósan fíxírozta.
– Ha már itt van... – mondta. Kadar Rossab asztalára ejtette a sisakját olyan módon, ami a titkár szerint kifejezetten sértő volt, és leült.
– Foglaljon helyet! – szólalt meg Rossab.
– Reggelizett már? – érdeklődött Kadar.
– Hát ez aztán már... – kezdte Rossab.
– Ne aggódjon! – javasolta jókedvűen Kadar. – Murok csendőr megy és megnézi, mi van kész a konyhában. Ez a fickó majd mutatja neki az utat.
Amikor azok ketten elmentek, Rossab előrehajolt a papírhalmokon át.
– Jobb lesz, ha nagyon komoly oka van ennek a...
– Visszajött a sárkány – közölte Kadar.
Rossab egy darabig csak bámult rá.
Kadar visszabámult.
Rossab ép esze visszatért abból a zugból, akárhol is volt, ahova elbújt.
– Már megint ivott, igaz? – firtatta.
– Nem. A sárkány visszajött.
– Na, figyeljen ide... – kezdte Rossab.
– Láttam – állította határozottan Kadar.
– Egy sárkányt? Biztos benne?
Kadar ráhajolt az íróasztalra. – Nem! Piszkosul tévedhetek is! – üvöltötte. – Lehetett valami más rohadt nagy karmokkal, óriási bőrszárnnyal és forró, tüzes lehelettel! Bizonyára dögivel vannak ilyesmik!
– De hát mindnyájan láttuk meghalni – hebegte Rossab.
– Nem tudom, mit láttunk mindnyájan! – szögezte le Kadar. – De azt tudom, hogy én mit láttam!
Remegve hátradőlt. Hirtelen szerfölött fáradtnak érezte magát.
– Mindenesetre – szólalt meg normálisabb hangon – elégetett egy házat a Cefrende utcában. Pont mint az előzőeket.
– Kijutott közülük valaki?
Kadar kezébe temette arcát. Azon tűnődött, mikor aludt utoljára, rendesen, ágyban, párnák között. Vagy ami azt illeti, mióta nem evett. Múlt éjszaka, vagy azt megelőző óta? Most, hogy jobban meggondolja, aludt-e valaha is, egyáltalán valaha, életében? Nem úgy tűnt. Morpheus fölgyűrte az ingujját és ököllel ütötte a kapitány agyának hátsó felét, de egyes részek nem hagyták maguk. Kijutott közülük...? – Kik közül? – kérdezte.
– Természetesen a házban levő emberek közül – válaszolta Rossab. – Föltételezem, voltak benn emberek. Úgy értem, éjszaka van.
– Ó? Ó! Igen. Nem szokványos ház volt. Azt hiszem, valamiféle titkos társaság izé volt – sikerült kiböknie Kadarnak. A tudata regisztrált valamit, de túl fáradt volt ahhoz, hogy megvizsgálja.
– Úgy érti, varázslás?
– Nem t'om – felelte Kadar. – Lehetséges. Köntösbe bújt pasik.
Azt fogja mondani, hogy agyonhajszoltam magam, gondolta. És igaza is lesz.
– Nézze – mondta kedvesen Rossab. – Az olyanok, akik mágiával vacakolnak és nem tudják, hogyan tartsák az ellenőrzésük alatt, könnyen fölrobbanthatják maguk és...
– Fölrobbanthatják maguk?
– És magának nehéz napjai voltak – nyugtatta Rossab. – Ha engem ütött volna ki és égetett volna csaknem el egy sárkány, úgy gondolom, én is folyton sárkányt látnék minden sarokban.
Kadar eltátott szájjal bámult rá. Egyszerűen semmi válasz nem jutott eszébe. Akármilyen kifeszített és megcsomózott gumiszalag hajtotta őt az utóbbi néhány napban, most teljesen elernyedt.
– Nem gondolja, hogy agyondolgozta magát? – kérdezte Rossab.
Á, gondolta Kadar. Rohadt jó.
Előrezuhant.

 

A Könyvtáros óvatosan áthajolt a könyvszekrény tetején és kinyújtotta egyik karját a sötétbe.
Ott volt.
Vaskos körmei közé kapta a könyv gerincét, szelíden kihúzta a helyéről, és fölemelte. Elővigyázatosan odatartotta a lámpást.
Semmi kétség. A Sárkányok Megidézése. Egyetlen példány, első kiadás, kissé szamárfüles és szerfölött sárkánylátta.
Letette maga mellé a lámpást, és elkezdte olvasni az első oldalt.

 

– Mmm? – szólt Kadar, fölébredve.
– Hoztam egy jó nagy csésze teát, kap'tány – közölte Kolon főtörzsőrmester. – Meg egy herkentyűt.
Kadar kifejezéstelenül nézett rá.
– Eddig aludt – fűzte hozzá Kolon főtörzsőrmester segítőkészen. – Teljesen ki volt ütve, amikor Murok visszahozta magát.
Kadar körbenézett a Yard immár ismerős környékére. – Ó!
– Én meg Nobby végeztünk némi detektormunkát – mesélte Kolon. – Emlékszik arra az elolvadt házra? Hát, nem lakik ott senki se. Csak vannak szobák, amiket ki lehet bérelni. Szóval kiderítettük, ki bérli. Van egy gondnok, aki minden éjjel odamegy, hogy elrakja a székeket és bezárjon. Egyáltalán föl se vette, hogy leégett. Tudja, milyenek a gondnokok.
Hátrébb lépett, várva a dicséretet.
– Remek munka – mondta Kadar kötelességtudóan, s belemártogatta a herkentyűt a teába.
– Három társaság szokja használni – folytatta Kolon. Előcibálta a noteszát – Ti. nevezetesen Az Ankh-Morporki Szépművészeteket Méltányló Társaság, hűm, hüm, a Morporki Népi Tánc és Népdal Klub, és az Ében Éj Megvilágosult Hittestvérei.
– Miért a hüm, hüm? – kérdezte Kadar.
– Hát, tudja, Szép kis művészetek. Csak pasik, akik lefestik a fiatal nőszemméleket anyaszült mesztelenül. Aktokba – magyarázta Kolon, a műértő. – A gondnok mondta. Némelyiknek egyáltalán nincs is festék az ecsetjén, érti, ugye. Szégyenletes!
Bizonyára millió történet kering magában a városban, gondolta Kadar. Szóval miért kell nekem mindig olyanokat hallanom, mint ez?
– Mikor találkoznak? – tudakolta.
– Hétfőnként, hat harminckor, belépődíj tíz garas – vágta rá Kolon. – És ami a népi táncos népséget illeti... hát, velük semmi gond. Emlékszik, ugye, hogy mindig kíváncsi volt, mit csinál Nobbs káplár a szabad estéin?
Kolon képe görögdinnye-vigyorba húzódott.
– Na ne! – hitetlenkedett Kadar. – Csak nem Nobby?
– De biza! – felelte Kolon, örömét lelve az eredményben.
– Mi, magán csengettyűkkel összevissza ugrándozva és zsebkendőjét lengetve a levegőben?
– Azt mondja, fontos, hogy megőrizzük az ősi népszokásokat – jelentette Kolon.
– Nobby? Miszter Acél-cipőorral-mások-ágyékába Csak-ellenőriztem-a-kilincset-és-teljesen-magától-kinyílt?
– Aha! Fura egy világ, mi? Nagyon szégyellős volt ezzel kapcsolatba'.
– Megáll az eszem! – ámult Kadar.
– Ez azt mutatja, hogy sohasem lehessen tudni – állította Kolon. – Egyébként a gondnok azt mondta, hogy a Megvilágosult Hittestvérek mindig fölfordulást hagynak maguk után. Kopott krétanyomok a padlón, azt mondta. És sose teszik rendesen vissza a székeket vagy mossák ki a teáskannát. Azt mondta, az utóbbi időben rengeteget jöttek össze. A pucér nőszemméleket pingálók máshol kellett találkozzanak múlt héten.
– Mit csinált a gyanúsítottunkkal? – érdeklődött Kadar.
– Vele? Ó, hát ő olajra lépett, kapitány – válaszolta erősen zavarban a főtörzsőrmester.
– Miért? Szemlátomást nem volt elég jó állapotban a szökéshez.
– Hát, amikor visszaértünk ide, leültettük a tűz mellé, és jól betakartuk, mert egyfolytába' borzongott – számolt be Kolon, miközben Kadar fölcsatolta a fegyverzetét.
– Remélem, nem ették meg a pizzáit!
– Errol megette mind. Tudja, a sajt tisztára...
– Folytassa!
– Hát – mondta Kolon feszengve –, valahogy folyton rázta a hideg, és nyögdécselt a sárkányokról meg hasonlók. Az igazat megvallva, megsajnáltuk. És akkor fölugrik és kirohan az ajtón minden ok nélkül.
Kadar rápillantott a főtörzsőrmester nagy, nyílt, nem becsületes képére.
– Minden ok nélkül? – nógatta.
– Hát, elhatároztuk, hogy harapunk egy falatot, szóval elküldtem Nobbyt a pékhez, érti, és, hát, gondoltuk, a fogolynak is kéne valamit enni...
– Igen? – vetette közbe bátorítóan Kadar.
– Hát, amikor Nobby megkérdezte tőle, pirítva szeretné-e a herkentyűjét, csak fölsikított és elrohant.
– Csak ennyi volt? – kérdezte Kadar. – Nem fenyegették meg valamivel?
– Becsszó, kapitány. Ha engem kérdez, kissé rejtélyes. Folyton egy Legfőbb Nagymesternek nevezett valakiről hablatyolt.
– Hmm – Kadar kinézett az ablakon. Szürke köd burkolta be a világot gyenge fénnyel. – Mennyi az idő?
– Öt óra, uram.
– Rendben. Mielőtt besötétedik...
Kolon köhintett. – Hajnali öt, uram. Már másnap van, uram.
– Hagyta, hogy végigaludjak egy napot?
– Nem volt szívem fölébreszteni, uram. Semmi mozgás sárkánykörökben, ha erre gondolt. Valójában halotti csönd volt mindenütt.
Kadar szúrósan rámeredt, és kilökte az ablakszárnyakat.
A köd lassú, sárga szegélyű vízesésként benyomult.
– Azt gondoljuk, hogy el kellett repülnie valahova – jegyzete meg Kolon hangja a háta mögött.
Kadar fölbámult a nehéz, kavargó felhőkre.
– Reméljük, kitisztul a koronázásra – folytatta Kolon aggódó hangon. – Jól van, uram?
Nem repült az sehova, gondolta Kadar. Miért repült volna el? Nem tudjuk megsebezni és itt megvan minden, amit csak szeretne. Valahol ott van fönn.
– Jól van, uram? – ismételte meg a kérdést Kolon.
Ott kell lennie valahol fönt a ködben. Mindenféle tornyok meg izék akadnak a városban.
– Mikor lesz a koronázás, főtörzsőrmester? – tudakolta.
– Délben, uram. És Mr. Rossab üzent, hogy magának is ott kell lennie a legjobb fegyverzetében a városi vezetők között, uram.
– Ó, azt üzente?
– És Torlasz őrmester meg a Nappali Őrjárat fogja biztosítani az útvonalat, uram.
– Mivel? – kérdezte homályosan Kadar, az egeket fürkészve.
– Tessék, uram?
Kadar fölfelé kancsított, hogy jobban lássa a tetőt. – Hmm?
– Azt mondtam, ők fogják az útvonalat biztosítani, uram – közölte Kolon főtörzsőrmester.
– Ott van fönt, főtörzsőrmester – állította Kadar. – Gyakorlatilag érzem a szagát.
– Igen, uram – felelte engedelmesen Kolon.
– Most határozza el, mi legyen a következő húzása.
– Igen, uram?
– Tudja, a sárkányok nem unintelligensek. Csak nem úgy gondolkoznak, mint mi.
– Igen, uram.
– Szóval fene essen az útvonal biztosításába. Azt akarom, hogy maguk hárman fönn legyenek a tetőkön, érti?
– Igen, ur... mi?
– Fönn a tetőkön. Fönn a magasban. Amikor megindul, azt akarom, hogy mi legyünk az elsők, akik tudnak róla.
Kolon megpróbálta jelezni arckifejezésével, hogy ő nem akarja.
– Gondolja, hogy ez jó ötlet, uram? – reszkírozta meg.
Kadar kifejezéstelen tekintetet vetett rá. – Igen, főtörzsőrmester, gondolom. Egyike a saját ötleteimnek – jelentette ki fagyosan. – Most menjen és lásson hozzá!
Amikor magára maradt, Kadar megmosakodott és megborotválkozott hideg vízzel, aztán kotorászott a katonaládájában, amíg elő nem bányászta a díszmellvértjét és ünnepekre tartogatott vörös köpenyét. Nos, valaha vörös volt a köpönyeg, és itt-ott még mindig az, noha leginkább egy kicsiny hálóra emlékeztet, amelyet döbbenetes sikerrel alkalmaztak molyfogásra. Akadt ott egy sisak is, dacosan tollforgómentes, amiről a molekula vékonyságú aranyfüst már réges-rég lepattogzott.
Egyszer elkezdett gyűjteni egy új köpenyre. Ugyan mi történhetett a pénzzel?
Az őrszobán nem volt senki. Errol heverészett a negyedik gyümölcsösláda romjai közt, amit Nobby csaklizott el valahonnan a számára. A láda többi részét megette, vagy cseppfolyósította.
A meleg csöndben a jószág örökös gyomorkorgása különösen hangosnak tűnt. Néha nyöszörgött is egyet.
Kadar tétován megvakargatta az állat füle tövét.
– Mi van veled, kölök? – kérdezte.
Az ajtó csikorogva kinyílt. Murok érkezett, megpillantotta a romos doboz mellett kuporgó Kadart, és tisztelgett.
– Kicsit aggódunk miatta, kapitány – jelentette. – Nem eszi a kokszát. Csak fekszik, egyfolytában vonaglik és nyüszít. Nem gondolja, hogy valami baja van?
– Lehetséges – válaszolta Kadar. – De teljesen normálisnak számít egy sárkány esetében, ha valami baja van. Mindig kiheverik. Vagy így, vagy úgy.
Errol gyászos tekintetet vetett rá és újra behunyta a szemét Kadar betakarta a pokrócdarabkájával.
Valami sípolt. A kapitány tapogatózott a sárkány borzongó teste körül, előhúzott egy apró gumivízipacit, meglepetten rámeredt, aztán egyszer-kétszer kísérletképp megnyomta.
– Gondoltam, jó lesz neki játszadozni – mondta Murok kissé szégyenkező képpel.
– Vett neki egy játékot?
– Igen, uram.
– Milyen kedves gondolat.
Kadar remélte, hogy Murok nem vette észre a láda hátsó felébe dugott puha, bolyhos labdát. Jó sokat fizetett érte.
Magára hagyta kettősüket, és kilépett a kinti világba.
Most még több zászlódísz ékítette a várost. A nép kezdett fölsorakozni a fő utcák mentén, bár még órákig kell várni. Még mindig rettenetesen lehangoló volt az egész.
Most az egyszer jó étvágya volt olyan, aminek csillapításához több kell egy-két pohár italnál. Régi szokásához híven elindult reggelizni Harga Bordafogadójába, és újabb kellemetlen meglepetésben lett része. Ott a kizárólagos dekoráció általában Csala Harga trikóján volt látható, és az étek hűvös reggelekhez passzoló, jó szilárd táplálék, csupa kalória és zsír és fehérje és esetleg egy magányában halkan zokogó vitamin. Most vesződséges munkával készített papírdíszek cikcakkozták be a helyiséget és szembe találta magát egy fölkrétázott menüvel, amiben a „Koronászás” és „Kiráji” szavak minden egyes girbegurba sorban szerepeltek valahol.
Kadar fáradtan rámutatott a menü tetejére.
– Ez mi? – kérdezte.
Harga merőn nézte. Egyedül voltak a zsíros falú étkezdében.
– Aszongya, „Kiráji Zalitó Rendlet Alappján”, kapitány – válaszolta büszkén.
– Az mit jelent?
Harga megvakarta a fejét egy merőkanállal. – Az áztat jelenti – felelte –, hogy ha a király idegyün, tetszeni fog nekije.
– Van valami olyasmije, ami nem túl arisztokratikus ahhoz, hogy megehessem? – fanyalgott Kadar, s végül kiegyezett egy szelet plebejusi pirítósban és egy proletár bifsztekben, utóbbi annyira nyersen elkészítve, hogy az ember még mindig hallhatta tiltakozó bőgését. Kadar a kocsmapultnál evett.
Tompa vakarászó nesz zavarta meg gondolatait. – Mit csinál? – érdeklődött.
Harga bűntudatosan nézett föl tevékenységéből a pult mögött.
– Semmit kap'tány – állította. Megpróbálta elrejteni a bizonyítékot maga mögé, amikor Kadar átkémlelt a késrágta asztalosmunka fölött.
– Ugyan már, Csala! Nekem igazán megmutathatja.
Harga lapátkeze vonakodva került a kapitány szeme elé.
– Csak a régi zsírt kapartam ki a serpenyőből – motyogta.
– Értem. És mióta ismerjük egymást Csala? – kérdezte Kadar rettentő kedvesen.
– Évek óta, kap'tány – ismerte el Harga. – Csaknem minden nap elgyütt ide, rendszeresen. Egyik legjobb vendégem.
Kadar áthajolt a pulton egész addig, míg orra nem került egy szintbe a lottyadt rózsaszín izével Harga képének közepén.
– És ez alatt az idő alatt cserélte-e ki a zsírt csak egyszer is? – akarta tudni.
Harga hátrálni próbált. – Hát...
– Olyan volt nekem, mint egy jó barát, az az öreg zsír – közölte Kadar. – Voltak benne kis fekete darabok, amiket már jól ismertem és megszerettem. Az a zsír már önmagában étkezés volt. És a kávéskannát is kitisztította, ugye? Meg tudom állapítani. Ez a kávé olyan, mint a szerelmeskedés egy kenuban, több benne a víz, mint az élvezet. A réginek volt zamata.
– Hát, azt gondoltam, ideje...
– Miért?
Harga hagyta, hogy a serpenyő kihulljon hurkaujjai közül. – Hát, azt gondoltam, hogy ha a király történetesen betoppanna...
– Mindenki megőrült?
– De, kap'tány...
Kadar vádló ujja a második ízületig süllyedt Harga beszédes trikójába.
– Még annak a nyomorult fickónak a nevét se tudja! – üvöltötte.
Harga összeszedte magát. – De igen, kap'tány – dadogta. – Persze, hogy tudom. Láttam a díszítésen meg mindenütt Vivát Rex a neve.
Nagyon gyöngéden, kétségbeesetten rázva fejét, szíve mélyén fölsírva az emberiség alapvető szolgalelkűsége miatt, Kadar elengedte a fogadóst.

 

Máshol és máskor, a Könyvtáros befejezte az olvasást. Eljutott a szöveg végére. Nem a könyv végére – bőven volt még könyv. Azonban az olvashatatlanságig megperzselődött.
Nem mintha az utolsó néhány el nem égett oldalt könnyen el lehetett volna olvasni. Az író keze reszketett, sietve írt és rengeteget pacázott. De a Könyvtáros a maga idejében a valaha könyvkötő kezébe került legrémesebb könyvek számtalan félelmetes szövegével megbirkózott, olyan szavakkal, amelyek megpróbálnak elolvasni téged, miközben őket olvasod, olyan szavakkal, amelyek vonaglanak a papíron. Ezek legalább nem ilyen szavak voltak. Ezek csak annak az embernek szavai voltak, aki életéért retteg. Egy ijesztő figyelmeztetést papírra vető férfié.
A Könyvtáros figyelmét magára vonta egy oldal kevéssel az égett rész előtt. Ült és egy darabig csak meredt rá.
Aztán elbámult a sötétbe.
Ez az ő sötétsége. Valahol ott kint alszik benne. Valahol ott kinn egy tolvaj tart errefelé, hogy ellopja ezt a könyvet. És aztán valaki el fogja ezt olvasni, elolvassa ezeket a szavakat, és jusztis megteszi.
Viszketett a tenyere.
Csak annyit kéne tennie, hogy elrejti a könyvet, vagy ráugrik a tolvaj fejére és a fülénél fogva lecsavarja.
Újra belebambult a sötétségbe...
De az beavatkozás lenne a történelem menetébe. Szörnyű dolgok történhetnének. A Könyvtáros mindent tudott az ilyesmiről, része volt annak, amit meg kell tanulj, mielőtt bebocsáttatást nyersz a K-térbe. Látott ilyen képeket ősöreg könyvekben. Az Idő kettéágazna, mint a nadrágszárak. Az ember végezheti a téves szárban, olyan életet élve, ami valójában a másik szárban zajlik, olyan emberekkel beszélgetve, akik nem az ő szárában vannak, nekimenve falaknak, amik többé nincsenek ott. Az élet rémes az Idő téves Nadrágszárában.
Ráadásul tiltják a Könyvtári szabályok [24]. A Téridő összegyülekezett Könyvtárosainak minden bizonnyal lenne mit mondania, ha most nekiáll belekontárkodni az ok-okozati viszonyokba.
Gondosan becsukta a könyvet, és visszatette a helyére a polcon. Aztán puhán lendült könyvespolcról könyvespolcra, míg oda nem ért az ajtóhoz. Egy pillanatra megtorpant és lenézett saját, alvó testére. Talán röviden arról elmélkedett, nem kellene-e fölébressze magát, csevegni egyet, megmondani magának, hogy ne aggódjon, vannak barátai. Ha ezt tette, végül másképp határozott. Ilyesmivel rengeteg bajt okozhatsz magadnak.
Helyette inkább kicsusszant az ajtón, s az árnyékokban settenkedett, aztán követte a csuklyás tolvajt, amikor a könyvet szorongatva kijött, és az esőben várakozott a félelmetes bejáratnál, mialatt a Megvilágosult Hittestvérek összejöttek és, amikor az utolsó távozott, hazáig követte őt, és emberszabású meglepetéssel morgott magában...
Aztán visszarohant a Könyvtárába és a K-tér csalóka ösvényeire.

 

A délelőtt közepére az utcák zsúfolásig megteltek néppel, Kadar levont Nobbytól egy napi fizetést zászlólengetésért, és a szögesdrót-komorság hangulata telepedett a Yardra, akár egy nagy, fekete felhő, benne hébe-hóba villámlással.
– „Menjenek föl valami magas helyre” – motyogta Nobby. – Mondani könnyű!
– Már alig vártam, hogy az utcát szegélyezhessem – jegyezte meg Kolon. – Remek kilátásom lett volna.
– Múlt éjjel egyfolytában az előjogokról meg az emberi jogokról prédikáltál – vádolta Nobby.
– Igen, hát, ennek az embernek itten, la, egyik előjoga és joga, hogy jó kilátásban legyen része – állította a főtörzsőrmester. – Én már csak ezt mondom.
– Még sose láttam a kapitányt ilyen ocsmány hangulatban – jelentette ki Nobby. – Sokkal jobban tetszett, amikor még ivott Szerintem ő...
– Tudjátok, tényleg azt hiszem, hogy Errol beteg – szólt közbe Murok.
Odafordultak a gyümölcskosárhoz.
– Nagyon forró. És a bőre tisztára fényesnek tűnik.
– Mi a normális hőmérséklete egy sárkánynak? – kérdezte Kolon.
– Aha. Minek véled? – tudakolta Nobby.
– Azt hiszem, meg kéne kérjük Lady Juhossyt, hogy nézze meg – közölte Murok. – Ő ismeri az ilyen dolgokat.
– Nem, biztos készülődik a koronázásra. Nem szabad háborgatnunk – tiltakozott Kolon. Odanyújtotta kezét Errol reszkető horpaszához. – Volt egyszer egy kutyám, ami... aú! Ez nem forró, ez forr!
– Rengetegszer kínáltam neki vizet, de nem issza. Mit csinálsz azzal a teáskannával, Nobby?
Nobby ártatlanul nézett. – Hát, azt gondoltam, hogy ennyi erővel ihatnánk egy csésze teát, mielőtt elindulunk. Kár lenne elvesztegetni...
– Veszed le róla!

 

És eljött a dél. A köd nem szállt föl, de egy kissé vékonyodott, s sápadtsárga pára vált láthatóvá ott, ahol a napnak kellett volna lennie.
Noha az évek múlása az Őrség kapitányának posztját valami meglehetősen hitvánnyá koptatta, mégis azt jelentette, hogy Kadarnak ülőhely járt a hivatalos eseményeken. Az erőviszonyok alapján történő társadalmi rangsorolás azonban elmozdult, így mostanság a legalsó üléssoron kapott helyet a rozoga fedetlen lelátón, a Koldusok Egyesületének Magisztere és a Tanítók Céhének Igazgatója között. Csöppet sem bánta. Minden jobb a legfölső sornál, ahol az Orgyilkosok, Tolvajok, Kalmárok és az összes többi olyan között ülne, akik a társadalom felszínére lebegtek. Sose tudta, miről beszéljen velük. Különben is, a tanár pihentető társaság, mivel egyebet se tesz keze alkalmankénti görcsös ökölbe szorításánál-szétnyitásánál, meg pityergésnél.
– Valami baj van a nyakával, kapitány? – kérdezte udvariasan a főkoldus, míg a hintókra vártak.
– Mi? – szólt Kadar zaklatottan.
– Mert folyton fölfelé bámul – magyarázta a koldus.
– Hmm? Ó! Nem. Semmi baja – válaszolta Kadar.
A koldus szorosabbra vonta maga körül bársonypalástját.
– Véletlenül nem tudna nélkülözni... – elhallgatott, míg kiszámolta a társadalmi állásának megfelelő summát – körülbelül háromszáz tallért egy tizenkét fogásos városi díszebédre?
– Nem.
– Érthető. Érthető – jelentette ki a vezérkoldus nyájasan. A megkülönböztetés adott be neki. Az alacsony rangú koldusok elég méltányos megélhetést szednek össze a garasokból, ám az emberek hajlamosak másfelé nézni, amikor kérsz tőlük éjszakára egy tizenhat szobás udvarházat.
Kadar folytatta az égbolt fürkészését.
A díszemelvényen Vak Ió főpapja, aki múlt éjszaka választékos ökumenikus érvelés és végül egy szögekkel kivert furkósbot segítségével elnyerte a jogot a király megkoronázására, előkészületek közepette sürgölődött. A kis, hordozható áldozati oltár mellett egy kipányvázott bakkecske kérődzött békésen, s esetleg azt gondolta kecskéül: Milyen szerencsés bakkecske vagyok én, hogy ilyen remek kilátást kaptam a fejleményekre. Lesz mit mesélnem a gidáknak.
Kadar a legközelebbi épületek szórványos körvonalait vizsgálgatta.
Az éljenzés a távolban azt sugallta, hogy az ünnepélyes menet megindult.
A díszemelvény körül sürgő-forgó tülekedés támadt, amikor Farkas Rossab nógatta a tolongó szolgákat, akik bíbor szőnyeget görgettek a lépcsőre.
A tér másik oldalán, Ankh-Morpork fényét vesztett arisztokráciájának gyűrűjében, Lady Juhossy arca fölfelé billent.
A trón körül, melyet sietve készítettek fából és aranyfóliából, számtalan alacsonyabb rangú pap, némelyik könnyebb fejsebbel, a helyére csoszogott.
Kadar fészkelődön a székén, teljes tudatában saját szívverése hangosságának, és a folyó fölötti homályba meredt.
...és megpillantotta a szárnyakat.

 

Édes Anyukám és Apukám [írta Murok, miközben kötelességtudóan bele-belebámult a ködbe] Hát, a város már a Fátum markában, azaz Feszt Fesztiválozik a koronázásra készen, ami sokkal bonyolultabb, mint otthon, és most ráadásul nappali Szolgálatban vagyok. Ez nagy kár mert, Rittával akartam megnézni a Koronázást, de semmi haszna a panaszkodásnak. Most mennem kell mert bármelyik percben jöhet egy sárkány, bár igazából nem is létezik. Szerető fiatok, Murok.
Ui. Láttatok valamit Arankából mostanában?

 

– Maga idióta!
– Sajnálom – mentegetőzött Kadar. – Sajnálom.
Az emberek már kezdtek visszamászni ülőhelyükre, s számosan közülük dühös pillantásokat vetettek rá. Rossab elsápadt mérgében.
– Hogy lehetett ennyire ostoba? – őrjöngött.
Kadar mereven nézte az ujjait.
– Azt hittem, látom... – kezdte.
– Egy holló volt! Tudja, mi az a holló? Minden bizonnyal százszámra akadnak a városban!
– A ködben, tudja, nem volt könnyű a méretét... – motyogta Kadar.
– És szegény Jajonghi tanár úr, tudnia kellett volna, hogy a hangos zajok mit tesznek vele! – A Tanítók Céhének igazgatóját el kellett vezesse néhány kedves ember.
– Olyan hangosan kikiáltani! – folytatta Rossab.
– Nézze, mondtam már, hogy sajnálom! Jóhiszemű tévedés volt!
– Föl kellett tartóztassam a menetet meg minden!
Kadar nem szólt semmit Érezte magán a sok száz rajta derülő vagy részvétlen tekintetet.
– Nos – mormolta. – Jobb lesz, ha visszamegyek a Yardra...
Rossab szeme összeszűkült. – Nem! – csattant föl. – De ha akar, hazamehet. Vagy bárhova, ahova a képzelete szeszélyei viszik. Adja ide a szolgálati jelvényét!
– Huh?
Rossab kinyújtotta a tenyerét.
– A jelvényét! – ismételte meg a parancsot.
– A jelvényem?
– Igen, azt kérem. Meg akarom fosztani magát a zavarkeltés lehetőségétől.
Kadar elképedten nézett rá. – De az az én szolgálati jelvényem!
– És most oda fogja adni nekem – szögezte le komoran Rossab. – A király parancsára.
– Hogy érti? Hiszen még csak nem is tud róla! – Kadar hallotta a siránkozást saját hangjában.
Rossab összeráncolta a szemöldökét – De fog – jelentette ki. – És nem hiszem, hogy veszi a faradságot egy utód kinevezésére.
Kadar vonakodva lecsíptette a rozsdás rézkorongot, tenyerén méregette, aztán szótlanul odalökte Rossabnak.
Egy pillanatig fölmerült benne az esedezés gondolata, de valami föllázadt benne. Megfordult, és elmasírozott a tömegen át.
Szóval ennyi.
Ilyen egyszerű. A szolgálatban eltöltött fél élet után. Nincs többé Városi Őrség. Huh. Kadar belerúgott a járdába. Mostantól valamiféle Királyi Testőrség lesz.
Tollforgókkal az átkozott sisakjukon.
Nos, elege van. Amúgy sem volt ez rendes élet, az Őrségben. Nem a legjobb körülmények között találkozol az emberekkel. Százával kell legyen más munka, amit végezhet, és ha elég sokáig gondolkozik, valószínűleg eszébe fog jutni legalább néhányról, mik is azok.
A Pszeudopolisz Yard nem esett a menet útjába, és amikor bebotladozott az Őrházba, hallotta a távoli éljenzést a tetőkön túlról. A város másik végén megszólaltatták a templomi gongokat.
Most megszólaltatják a gongokat, gondolta Kadar, de hamarosan majd... majd... nem fogják megszólaltatni a gongokat. Nem túl frappáns aforizma, gondolta, de még csiszolhatja. Most aztán van ideje.
Kadar észrevette a rendetlenséget.
Errol ismét táplálkozni kezdett. Megette az asztal nagyobb részét, a tűzrostélyt, a kokszoskannát, több lámpást, meg a sípoló gumivízipacit. Most újra a dobozában hevert, rángatózó bőrrel, nyöszörögve álmában.
– Szép kis kavarodást csináltál – jelentette ki Kadar talányosan. Hát, legalább nem neki kell majd kitakarítani.
Kinyitotta a fiókját.
Valaki abba is beleevett. Csak néhány üvegmorzsalék maradt.

 

Kolon főtörzsőrmester fölhúzta magát a Kisistenek Templomának körbefutó pártázatára. Túl öreg ő már az ilyesmihez. Azért lépett be, hogy a kolompot rázza, nem pedig, hogy magas helyeken ücsörögjön, várva, mikor lel rá a sárkány.
Újra lélegzethez jutott, és szertekémlelt a ködben.
– Van még itt más emberi lény? – suttogta.
Murok hangja halottnak és jellegtelennek hatott a borús levegőben.
– Itt vagyok, főtörzsőrmester – jelentkezett.
– Csak ellenőrzöm, hogy itt vagy-e még – magyarázkodott Kolon.
– Még itt vagyok, főtörzsőrmester – válaszolta engedelmesen Murok.
Kolon csatlakozott hozzá.
– Csak ellenőrzöm, hogy nem-e vagy megéve – állította és megpróbálkozott egy vigyorral.
– Nem vagyok megéve – felelte Murok.
– Ó! – mondta Kolon. – Akkor jó. – Ujjaival dobolt a nedves kövön, érezve, hogy magatartását abszolút világossá kellene tennie.
– Csak ellenőrzöm – hajtogatta. – Tudod, az része a feladatomnak. Körbejárni, effélék. Nem mintha félnék egyedül a tetőn, érted, ugye. Jó sűrű itt a köd, nem?
– De igen, főtörzsőrmester.
– Minden teljesen oké? – Nobby fojtott hangja oldalgott át a sűrű párán, s tulajdonosa sietve követte.
– Igen, káplár – válaszolta Murok.
– Te meg mit keresel itt? – akarta tudni Kolon.
– Csak följöttem, hogy ellenőrizzem, vajon Murok próbaidős csendőr jól van-e – világosította föl ártatlanul Nobby. – És maga mit keres itt, főtörzs?
– Mind jól vagyunk – ragyogott Murok. – Remek, nem igaz?
A két altiszt kényelmetlenül feszengett és kerülte egymás tekintetét. Hosszúnak tűnt az út vissza állomáshelyükre, keresztül a nedves, borús, és, mindenek fölött, támadásnak kitett tetőkön.
Kolon parancsnoki döntést hozott.
– Fenébe vele! – szólalt meg, és keresett egy lehullott szobrot, amire leülhet. Nobby a pártázatnak dőlt, és kipiszkált egy ázott csikket az elmondhatatlan hamutartóból a füle mögül.
– Hallottam, amikor elhaladt a menet – jegyezte meg. Kolon megtömte a pipáját és meghúzott egy gyufát a kövön maga mellett.
– Ha az a sárkány életben van – szögezte le füstcsóvát fújva s imigyen füstté változtatva a köd kicsiny foltját –, én mondom nektek, már réges-rég elmenekült a francba innen. Nem jó hely a sárkányoknak a város – tette hozzá annak a hangján, aki sikeresen végezte el önmaga meggyőzésének feladatát. – Elment valahova, ahol vannak magas helyek és rengeteg ennivaló, jól jegyezzétek meg, amit mondok.
– Úgy érti, valami olyan helyre, mint a város? – tudakolta Murok.
– Hallgass! – vágta rá a másik kettő egyszerre.
– Dobja ide a gyufát főtörzs! – kérte Nobby.
Kolon odalökte a gonosz, sárgafejű kénes gyújtók kötegét a vezetékek fölött. Nobby meggyújtott egyet ami azonnal kialudt. Ködfoszlányok libegtek el mellette.
– Föltámadóban a szél – észlelte.
– Helyes. Ki nem állhatom ezt a ködöt – nyugtázta Kolon. – Hol is tartottam?
– Azt mondta, hogy a sárkány mérföldekre van – sugalmazta Nobby.
– Ó! Na, igen. Hát, magától értetődik, nem? Úgy értem, én biztos nem ténferegnék itt, ha el tudnék repülni. Ha tudnék repülni, nem üldögélnék egy tetőn valami rohadt öreg szobron. Ha tudnék repülni, én...
– Miféle szobron? – firtatta Nobby, cigarettával félúton a szája felé.
– Ezen – veregette meg Kolon. – És ne próbáld rám hozni a frászt, Nobby. Tudod, hogy az értéktelen öreg szobrok százai vannak fönn a Kisisteneken.
– Dehogy tudom – közölte Nobby. – Azt viszont tudom, hogy múlt hónapban mindet leszedték, amikor újraólmozták a tetőt. Csak a tető meg a kupola maradt, az minden. Észre kell venni az ilyen apróságokat – fűzte hozzá –, amikor az ember detektormunkát végez.
Az ezt követő nedves csöndben Kolon főtörzsőrmester lenézett a kőre, amin üldögélt. Elvékonyodónak tűnt, és pikkelyes minta borította, és volt valami meghatározhatatlan farokszerű jellege. Aztán tekintetével végigkövette, egyenesen bele a sebesen ritkuló ködbe.
A Kisistenek kupoláján a sárkány fölemelte fejét, ásított, és kitárta szárnyát.
A kitárás nem bizonyult egyszerű műveletnek. Úgy tűnt, némi időbe telik, amíg a bordák és redők bonyolult biológiai mechanizmusa szétcsúszik. Aztán, kiterjesztett szárnnyal, a sárkány megint ásított egyet, néhány lépést tett a tető pereméhez és a levegőbe vetette magát.
Egy idő múlva megjelent egy kéz a pártázat szélén. Egy pillanatig hadonászott, mielőtt jó fogást talált volna.
Nyögés hallatszott. Murok visszalendítette magát a tetőre, magával húzva a másik kettőt. Lihegve lapultak az ólomlemezekre. Murok megfigyelte, hogy a sárkány karmai mély árkokat vájtak a fémbe. Az ember akaratlanul is kénytelen észrevenni az ilyesmit.
– Nem kéne – zihálta –, nem kéne figyelmeztetnünk a lakosságot?
Kolon előrevonszolta magát addig, ahonnan át tudott nézni a városon.
– Nem hiszem, hogy fáradnunk kell ezzel – közölte. – Azt gondolom, hamarosan rá fognak jönni.

 

Vak Ió főpapja akadozva beszélt. Amennyire ki tudta deríteni, sosem volt még hivatalos koronázási szertartás Ankh-Morpork-ban. Az óidők királyai egész jól elboldogultak olyas irányvonalak mentén, hogy: „Birtokunkban vagyon a korona, abbizony, és meg fogunk ölni minden kurafit, aki megpróbálja elvenni, az ördögbe is!” Minden mástól eltekintve, ez túl rövid. A főpap sok időt töltött valami hosszabb és az idők szellemével jobban megegyező megfogalmazásával, s jelenleg némi gondot okozott neki a visszaemlékezés rá.
Valamint az őt lojális érdeklődéssel szemlélő kecske is kizökkentette.
– Gyerünk már! – sziszegte Rossab a trón mögül.
– Mindent a maga idején! – sziszegte vissza a főpap. – Szabadjon fölhívnom a figyelmét arra, hogy ez egy koronázás! Megpróbálhatna egy kis tekintettel lenni erre!
– Persze, hogy tekintettel vagyok rá! És most gyerünk...
Jobbról kiáltozás hallatszott Rossab szúrósan meredt a tömegre.
– Az a Juhossy nőszemély! – szólalt meg. – Miben mesterkedik?
A nő körül az emberek most izgatottan karattyoltak. Ujjak mutattak ugyanabba az irányba, akár egy pöttöm kidöntött erdő. Egy-két sikoly is fölhangzott, aztán a tömeg megindult, mint a dagály.
Rossab végignézett a széles Kisistenek utcáján.
Nem holló volt ott. Ezúttal nem.

 

A sárkány lassan repült, csak pár lábbal a föld fölött, szárnya kecsesen evezett a levegőben.
Az utcát cikcakkozó zászlódíszt elkapta és letépte, mintha megannyi pókháló lenne, s most ott lógott gerinclemezein, visszafelé csapkodva egész a farka végéig.
Teljesen előrenyújtott fejjel és nyakkal szárnyalt, mintha óriási testét uszályként vontatná. Az utcán az emberek jajongtak és egymást csépelték, hogy a kapualjak biztonságába jussanak. A bestia nem törődött velük.
Bömbölve kellett volna érkeznie, de csak a szárnyak rebbenése és a zászlók csattogása hallatszott.
Bömbölve kellett volna érkeznie. Nem így, nem lassan és megfontoltan, időt adva a rettegésnek, hogy beérjen. Fenyegetően kellett volna érkeznie. Nem sokat ígérően.
Bömbölve kellett volna érkeznie, nem szelíden szállva a vidám zászlódísz csattogó-pattogó kíséretével.

 

Kadar kihúzta íróasztala egy másik fiókját és az iratokra meredt, már ami megmaradt belőlük. Nem volt igazán sok, amit a magáénak nevezhetett volna. Egy cukroszacskó darabkája eszébe juttatta, hogy hat garassal tartozik a teakasszának.
Fura. Még mindig nem mérges. Na persze, majd később az lesz. Estére dühös lesz. Dühös és részeg. De még nem. Még nem. Még nem fogta föl igazán, és tudta, hogy csak gondolkozást elhárító látszattevékenységet folytat.
Errol tunyán moccant a ládájában, fölemelte fejét és nyöszörgött.
– Mi a baj, kölök? – kérdezte lenyúlva Kadar. – Fáj a hasikád?
A kis sárkány bőre úgy mozgott, mintha odabenn nehézipari folyamatok zajlanának. A Sárkánykórokban egy szó sem esett erről. A fölpuffadt hasból olyan hangok érkeztek, mint a földrengéses vidéken vívott távoli és bonyolult háború.
Ez biztos nincs rendben. Sybil Juhossy azt mondta, hogy gondos figyelmet kell fordítanod a sárkányod étrendjére, mert még egy apró gyomorbántalom is kidekorálja a falakat és a mennyezetet szívfacsaró pikkelyes bőrcafatokkal. De az elmúlt néhány napban... hát, voltak kihűlt pizzák, meg Nobby rémes csikkjeinek hamva, és mindent egybevetve Errol többé-kevésbé azt ette, amit akart. Ami nagyjából mindent jelentett, a szobából ítélve. Hogy a legalsó fiók tartalmát már ne is említsük.
– Mi aztán nem valami jól vigyáztunk rád, igaz? – mondta Kadar. – Úgy bántunk veled, mintha kutya lennél, de tényleg. – Eltűnődött, vajon milyen hatása lehet a sípoló gumivízipaciknak az emésztésre.
Lassan ráébredt, hogy a távoli éljenzés átalakult sikoltozássá.
Tétován Errolra meredt, aztán hihetetlenül gonosz mosolyt mosolygott, és fölállt.
A pánik és a menekülő csőcselék lármája hallatszott.
Ütött-kopott sisakját fejére tette, és hetykén megkoppintotta. Aztán, bolond kis nótát dúdolva, kiballagott az épületből.
Errol egy darabig meg sem moccant, aztán rendkívüli nehézségek árán félig kimászott, félig kigurult a ládájából. Emésztőrendszerét irányító masszív agyközpontjából különös üzenetek érkeztek. Bizonyos dolgokat követeltek, amelyeket nem tudott néven nevezni. Szerencsére az agya aprólékos részletességgel le tudta írni ezeket óriási orrlyuka bonyolult receptorainak, amelyek kitágultak s a szoba levegőjét bensőséges vizsgálatnak vetették alá. A feje elfordulva háromszögelést hajtott végre.
Keresztülvonszolta magát a padlón és elkezdte enni, az élvezet minden jelével, a bádogdobozt Murok páncélfényesítőjével.

 

Emberek özönlöttek el Kadar mellett, amikor besétált a Kisistenek utcájára. A Törött Holdak teréről füst emelkedett a magasba.
A közepén guggolt a sárkány azon, ami megmaradt a díszemelvényből. Önelégült kifejezést viselt.
Nyoma sem mutatkozott a trónnak, vagy korábbi birtokosának, bár lehetséges, hogy az összezúzott, még parázsló ácsmunkán látható kis szénkupac komplikált törvényszéki orvostani vizsgálata esetleg nyomravezető jelt kínálna.
Kadar megragadta az egyik díszszökőkutat, hogy ne veszítse el egyensúlyát, amikor a tömegek elviharzottak mellette. A térről kivezető összes utca tele volt küszködő emberekkel. Nem lármáznak, vette észre Kadar. Az ember már nem vesztegették lélegzetük sikoltozásra. Csak szilárd, halálos eltökéltséggel megpróbáltak valahol máshol lenni.
A sárkány kitárta szárnyát és pazarul meglengette. Az emberek a tömeg végén ezt jelnek vették, hogy ideje fölmászni az előttük levők hátára, és futni fejről fejre a biztonság felé.
Néhány másodpercen belül a tér kiürült, eltekintve a hülyéktől és a végzetesen összezavarodottaktól. Még a csúnyán összetaposottak is lendületesen kúsztak a legközelebbi kijárat irányába.
Kadar körülnézett. Úgy tűnt, rengeteg a lehullott zászló, közülük némelyiket épp eszegette egy vén kecske, ami hinni se tudott ekkora szerencsének. Látta a távolban Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomrát négykézláb, amint megkísérli tálcája tartalmát visszaszerezni.
Kadar mellett egy gyermek tétován lengetett egy zászlót és hurrázott.
Aztán minden elcsöndesedett. Kadar lehajolt.
– Azt hiszem, haza kéne menned – javasolta.
A gyerek fölkancsított rá.
– Az Őrség embere tetszik lenni? – kérdezte.
– Nem – felelte Kadar. – És igen.
– Mi történt a királlyal, Őrség embere?
– Ööö. Azt hiszem, eltávozott nyugodni – válaszolta Kadar.
– Azt mondta a nénikém, hogy nem szabad szóba állnom az Őrség embereivel – fecsegett a kölyök.
– Hát akkor, nem gondolod, hogy jó ötlet lenne, ha hazamennél és megmondanád neki, milyen engedelmes voltál, mi? – firtatta Kadar.
– Azt mondta a nénikém, hogy ha rossz leszek, föltesz a tetőre és hívja a sárkányt – társalgott tovább a ded. – Azt mondta a nénikém, hogy a lábadnál kezdve teljesen fölfal, szóval láthatod, mi történik.
– Mért nem mész haza és mondod meg a nénikédnek, hogy a legjobb ankh-morporki hagyományok szellemében nevel gyereket? – kérdezte Kadar. – Gyerünk! Futás haza!
– Elropogtatja minden porcikádat – csevegett boldogan a gyerkőc. – És amikor a fejedhez ér...
– Nézd, ott van fönn! – üvöltötte Kadar. – A baromi nagy sárkány, ami fölfal téged! És most iszkiri haza!
A lurkó fölnézett a megnyomorodott díszemelvényen gubbasztó bestiára.
– Még nem láttam, hogy bárkit is fölfalt volna! – panaszolta.
– Azonnal tűnj el, vagy jól fölpofozlak! – mordult föl Kadar.
Ez láthatólag megfelelt a célnak. A gyerek megértően bólintott.
– Rendben. Hurrázhatok még egyet?
– Ha akarsz – törődött bele Kadar.
– Hurrá!
Ennyit a lakosság megrendszabályozásáról, gondolta Kadar. Ismét kikukucskált a szökőkút mögül.
Egy hang közvetlenül mögötte így dörmögött: – Mondhat, amit akar, de én továbbra is esküszöm, hogy nagyszerű példány.
Kadar tekintete fölfelé vándorolt, míg meg nem mászta a szökőkút legfölső medencéjének szélét.
– Észrevette – szólt Sybil Juhossy, aki fölhúzta magát függőlegesbe egy erodálódott szobordarab segítségével és pont előtte esett le –, hogy valahányszor találkozunk, fölbukkan egy sárkány? – Pajkos mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Egy kicsit olyan, mintha ez lenne a mi vezérmotívumunk. Vagy valami.
– Csak úgy üldögél – felelte Kadar sietve. – Csak nézeget körbe. Mintha arra várna, hogy történjék valami.
A sárkány jurához illő türelemmel pislogott.
A térről elvezető utakat zsúfolásig tömte az embertömeg. Ilyen az ankh-morporki ösztön, gondolta Kadar. Menekülj el, aztán állj meg és nézz vissza, nem történik-e valami érdekes másokkal.
A sárkány mellső mancsánál mozgás támadt a romok közt és Vak ló főpapja támolygott talpra, köntöséről záporozott a por meg a faszilánk. Fél kezével még mindig fogta a pótkoronát.
Kadar figyelte, ahogy az öregember fölnéz a néhány lábnyira levő izzóvörös szempárba.
– Képesek a sárkányok gondolatot olvasni? – suttogta.
– Biztos vagyok benne, hogy az enyémek minden szavam megértik – sziszegte Lady Juhossy. – Ó, ne! Az ostoba vén bolond odaadja neki a koronát!
– De hát nem ötletes sakkhúzás? – kérdezte Kadar. – A sárkányok szeretik az aranyat. Olyan, mint amikor elhajítjuk a botot a kutyának, nem?
– Ó, egek! – sóhajtott Sybil Juhossy. – Lehet, hogy nem. Tudja, a sárkányoknak roppant érzékeny a szája.
A nagy sárkány rápislogott a pöttöm aranykarikára. Aztán, rendkívüli finomsággal kinyújtott egy méter hosszú karmot és kiakasztotta a tárgyat a pap remegő kezéből.
– Hogy érti azt, hogy érzékeny? – tudakolta Kadar, figyelve a karom lassú utazását a hosszúkás, lószerű pofa felé.
– Úgy, hogy tényleg hihetetlen ízérzékelésre képes. Olyan elképesztően, nos, vegyi orientációjúak.
– Úgy érti, hogy valószínűleg képes érezni az arany ízét? – hitetlenkedett Kadar, szemmel tartva a óvatosan nyaldosott koronát.
– Ó, kétségtelenül. És a szagát is.
Kadar kíváncsi volt, mekkora az esélye annak, hogy aranyból van a korona. Nem sok, döntötte el. Esetleg aranyfóliával bevont réz. És aztán azon merengett, mi lenne az ember reakciója, ha megkínálnák cukorral, amiről kiderül, miután három kanállal tett a kávéjába, hogy valójában só.
A sárkány egy kecses mozdulattal eltávolította karmát a szájából és elkapta a főpapot, aki épp elosonóban volt, egy olyan ütéssel, amitől magasra szállt a levegőbe. Amikor az öregember az ív legmagasabb pontján sikoltozott, a hatalmas száj odafordult és... – Hűha! – mondta Lady Juhossy.
A nézők fölnyögtek.
– Az izé hőmérséklete! – ámult Kadar. – Úgy értem, semmi sem maradt! Csak egy füstgomoly!
A törmelékben megint mozgott valami. Újabb alak egyenesedett föl és dőlt elcsigázva egy törött póznának.
Farkas Rossab rejlett a korombevonat alatt.
Kadar figyelte, ahogy a férfi fölnéz egy pár csatornafedél méretű orrlyukba.
Rossab rohanni kezdett. Kadar eltűnődött, milyen érzés lehet elrohanni valami ilyesmi elől, arra számítva, hogy a gerinced bármelyik pillanatban elérhet, csak nagyon futólag, egy olyan hőmérsékletet, ami hozzávetőlegesen a vas forráspontján túl található. El tudta képzelni.
Rossab félútig jutott át a téren, mielőtt a sárkány, meglepő mozgékonysággal ilyen hatalmas terjedelmű lénytől, előrevetődött és elkapta. A mancs folytatta az emelkedést egész addig, míg a vergődő alakot már csak néhány lábnyira tartotta a sárkány pofájától.
A bestia láthatólag jó ideig vizsgálgatta zsákmányát, ide-oda forgatva. Aztán, három szabad lábán haladva és néha szárnyával verdesve, átügetett a téren és egyenesen az... arrafelé tartott, ami valaha a Patrícius palotája volt. Ami valaha a király palotája is volt.
Fütyült a rémült, némán a falakhoz lapuló nézőközönségre. Az íves kapubejáratot lehangoló könnyedséggel taszította arrébb a vállával. Maguk a kapuszárnyak – magasak, vasaltak és tömörek – meglepetésre tíz másodpercig ellenálltak, mielőtt izzó parázskupaccá omlottak össze.
A sárkány belépett.
Lady Juhossy elképedten megfordult. Kadar elkezdett nevetni.
Mániákus felhangok voltak benne, és könnyek csillogtak a szemében, de azért nevetés volt. Nevetett és nevetett, míg lágyan le nem csusszant a szökőkút szélén, lábát szétvetve maga előtt.
– Hurrá, hurrá, hurrá! – kuncogta, csaknem fulladozva.
– Hogy a fenébe érti? – követelt választ Lady Juhossy.
– Tegyetek ki még több zászlót! Fújjátok meg a cintányérokat, húzzátok nyársra a vészharangokat! Megkoronáztuk! Mégiscsak lett királyunk! Nicsak!
– Leitta magát? – csattant föl a nő.
– Még nem! – vihogta Kadar. – Még nem! De le fogom!
Folytatta a kacagást, tudva, hogy amikor abbahagyja, a fekete mélabú úgy fog lezuhanni rá, akár az ólomfelfújt. De látta már a rájuk váró jövőt...
...elvégre, kétségtelenül nemes. És nem hord magánál pénzt, és nem felesel vissza. Nyilvánvaló, hogy képes valamit tenni az óvárosért. Mondjuk, leperzseli az alapjáig.
És tényleg meg fogjuk tenni. Ez az ankh-morporki módszer. Ha nem tudod legyőzni, vagy megvesztegetni, azt színleled, hogy valójában a te ötleted volt az első perctől kezdve.
Vivat Draco.
Ráébredt, hogy a kiskölyök megint odabóklászott hozzá. Szelíden meglengette zászlóját előtte, és azt kérdezte: – Most megint hurrázhatok?
– Miért ne? – felelte Kadar. – Mindenki más is azt fogja tenni.
A palotából a komplikált rombolás elfojtott zaja szűrődött ki...

 

Errol, szájába véve, áthúzta a söprűnyelet a szobán, és, nyögve az erőfeszítéstől, fölállította. Rengeteg további nyögdécselés és számos pontatlan próbálkozás után sikerült a végét bepiszkálnia a fal és a nagy üveg lámpaolaj közé.
Egy pillanatig megpihent, fújtatóként zihálva, aztán lökött egyet rajta.
Az üveg egy pillanatra ellenállt, egyszer-kétszer előre-hátra himbálózott, aztán leesett és széttört a padlólapokon. Nyers, nagyon rosszul finomított olaj terült fekete tócsába.
Errol hatalmas orrlyuka rángatózott. Valahol az agya hátulján ismeretlen szinapszisok távíróbillentyűk módjára kattogtak. Óriási információ-kötőelemek áramlottak a vastag idegpályán orrához, érthetetlen felvilágosítást hordozva hármas kötésekről, telített szénhidrogénekről, és geometriai izomériáról. Azonban csaknem az egész elhibázta agyának azt a kicsiny részét, amelyet arra használt, hogy Errol legyen.
Mindössze annyit tudott, hogy hirtelen nagyon, nagyon megszomjazott.

 

Valami nagyobbszabású zajlott a palotában. Néha egy-egy padló robaja vagy egy leszakadó mennyezet puffanása hallatszott...
Patkányokkal teli tömlöcében, olyan ajtó mögött, amin több a zár, mint Klaccsszerte, Ankh-Morpork Patríciusa hanyatt fekve vigyorgott a sötétben.

 

Odakint örömtüzek égtek a szürkületben.
Ankh-Morpork ünnepelt. Senki sem tudta egész biztosan, miért, de ma éjjelre föllelkesítették maguk az ünneplésre, hordókat vertek csapra, ökröket szúrtak nyársra, gyermekenként kiutaltatott egy-egy papírcsákó és ünnepi bögre, és kár lett volna mindezt az erőfeszítést elpocsékolni. Különben is, roppant érdekes nap volt, és Ankh-Morpork népe nagy becsben tartja a szórakozást.
– Én úgy látom – mondta az egyik tivornyázó, már félig elfogyasztva egy hatalmas, zsírtól csöpögő, félig nyers marhahús-koncot –, hogy esetleg nem rossz ötlet egy sárkányt tenni meg királynak. Amikor alaposan átgondolod a dolgot, úgy értem.
– Határozottan nagyon kegyesnek látszott – jelentette ki a jobbján ülő nő, mintegy kóstolgatva az elképzelést. – Olyan, hát, jó erőben levő. Szép és okos. Nem nyiszlett. Van benne egy kis büszkeség. – Szúrósan meredt a némelyik fiatalabb duhajra az asztal távolabbi részén. – Az a baj a mai fiatalokkal, hogy nincs bennük semmi büszkeség.
– És persze, ott van még a külpolitika – jegyezte meg egy harmadik, kiszolgálva magát egy bordával. – Amikor jobban belegondol az ember.
– Hogy érted?
– Diplomácia – válaszolta határozottan a bordaevő.
Fontolóra vették. Aztán láthatta az ember, hogyan forgatják meg ötletet, és gondolják végig tótágast, udvarias erőfeszítéssel, hogy megértsék, mi a fenére akarhatott a pasi kilyukadni.
– Nem is t'om – szólalt meg lassan a monarchia-szakértő. – Úgy értem, vegyünk egy tényleges sárkányt, az ugyebár, alapvetően ezzel a kétféle módszerrel tárgyal. Nincs igazam? Úgy értem, vagy megsüt téged elevenen, vagy sem. Javíts ki, ha tévednék – tette hozzá.
– Pont ez a lényeg szerintem is. Úgy értem, mondjuk, hogy a nagykövet Klaccsból idejön, tuggyátok, milyen átkozottul arrogáns az a banda, tegyük föl aszongya; ezt akarjuk, azt akarjuk, amazt akarjuk. Hát – közölte a fickó rájuk ragyogtatva mosolyát –, mi meg aszongyuk, fogd be a szád, hacsak nem akarsz urnában hazamenni.
A többiek kipróbálták a gondolatot, hogy mentálisan passzol-e. Volt benne egy bizonyos valami.
– Jó nagy flottája van azoknak a klaccsiaknak – jegyezte meg tétován a monarchista. – Esetleg némileg rizikós lenne, úgy értem, égetni a diplomatáik. Ha az emberek látják, hogy egy szénkupac jött haza a hajóval, hajlamosak kissé görbén nézni.
– A, de akkor aszongyuk, na, ide süss, klaccsijancsi, ha te nem szeret mi, nagy, éghez-tartozó gyíkpajti kiégeti tied sárkunyhó piszok gyorsan, nyissz-nyissz.
– Tényleg mondhatnánk ezt nekik?
– Miért ne? És akkor aszongyuk, küldeni bőven sarc tuti tipp-topp.
– Sose csíptem azokat a tetves klaccsiakat – szögezte le szigorúan a nő. – Azok az izék, amiket azok megesznek! Undorító! És csak egyfolytába' locsognak azon a pogány bikkfanyelven...
Az árnyékokban gyufa lobbant.
Kadar tenyerével óvta a lángot, megszívta a pocsék dohányt, a csatornába pöckölte a gyufát és elballagott a nedves, tócsák központozta sikátorban.
Ha akad valami, ami jobban elkedvetleníti a saját cinizmusánál, az a tény, hogy milyen gyakran bizonyul kevésbé cinikusnak a való életnél.
Évszázadokig jól kijöttünk azokkal a fickókkal, gondolta. A jó megférés volt gyakorlatilag a külpolitikánk egésze. Azt hiszem, épp most hallottam, hogy háborút üzenünk egy ősi civilizációnak, amivel mindig többé-kevésbé jól megfértünk, még ha tényleg furán beszélnek is. És utánuk majd az egész világ. S ami a legrosszabb, valószínűleg győzni fogunk.

 

Hasonló gondolatok, noha más megközelítésből, jártak Ankh-Morpork városi vezetőinek fejében is, amikor a következő reggel mindegyikük rövid följegyzést kapott, amely meghagyta, legyenek a palotában munkaebéd végett, parancsra.
Nem állt benne, kinek a parancsára. Vagy az, vették észre, hogy kinek az ebédje.
Most az előszobában gyülekeztek.
Történtek változások. A palota sosem volt az, amit választékos helynek lehetne nevezni. A Patrícius mindig úgy érezte, hogy ha kényelmessé teszi a látogatók számára, esetleg nem kívánnak majd távozni. A bútorzat néhány elaggott székből állt, és a falakon körbe a város korábbi uralkodóinak arcképei függtek, amint irattekercseket meg hasonlókat markolnak.
A székek most is ott voltak. Az arcképek nem. Vagyis inkább a festett és repedezett vásznakat az egyik sarokba hordták össze, ám az aranyozott kereteknek nyoma veszett.
A tanácsnokok megpróbállak elkerülni egymás tekintetét, és ujjaikkal dobolva térdükön üldögéltek.
Végül két, roppant idegesnek látszó szolga kitárta a díszcsarnokba vezető ajtót. Farkas Rossab támolygott be.
A legtöbb tanácsnok amúgy se hunyta le szemét álló éjszaka, megkísérelve valamiféle elvi álláspontot kialakítani sárkányokkal vis-à-vis, ám Rossab úgy nézett ki, mint aki évek óta nem aludt. Az arcszíne a felajzott mosogatórongyé. Sose volt különösebben jól kipárnázott, most azonban olyasminek látszott, ami egy piramisból bújt elő.
– Á! – adta meg a hangot – Pompás. Mindnyájan itt vannak? Akkor talán erre parancsoljanak, uraim.
– Ööö – szólalt meg a főtolvaj –, a levélke ebédet említett?
– Igen? – értetlenkedett Rossab.
– Egy sárkánnyal?
– Jó ég, csak nem hiszi azt, hogy meg akarja enni magát? – kérdezte Rossab. – Micsoda ötlet!
– Eszembe se jutott – válaszolta a főtolvaj, s a megkönnyebbülés gőzfelhőként áradt a füléből. – Maga az ötlet! Haha.
– Haha – helyeselt a vezérkalmár.
– Hoho – értett egyet a legfőbb orgyilkos. – Maga az ötlet!
– Nem, szerintem maguk mind túl rágósak – jegyezte meg Rossab. – Haha.
– Haha.
– Ahaha.
– Hoho.
A hőmérséklet több fokot zuhant.
– Szóval, ha lennének szívesek erre jönni?
A díszcsarnokot szintén átalakították. Először is, jóval nagyobb lett. Több falat bedöntöttek a szomszédos szobákba, és a mennyezetet, valamint a fönti szobák számos emeletét teljesen eltávolították. A padlót tömören törmelék takarta, kivéve a terem közepén, ahol volt egy aranyhalom...
Nos, aranyos. Úgy nézett ki, mintha valaki végigkutatta volna a palotát mindenért, ami fénylik és csillog. Hevertek ott képkeretek, és a falszőnyegből kifejtett aranyszálak, és ezüst, meg egy-egy drágakő. Akadtak ott levesestálak a konyhából, gyertyatartók, parazsas ágymelegítők, tükörcserepek. Sziporkázó holmik.
Azonban a tanácsnokok nem voltak abban a helyzetben, hogy ennek szentelhessék összes figyelmük, amiatt, ami fejük fölött lebegett a levegőben.
Úgy nézett ki, mint a világegyetem legnagyobb gyatrán csavart szivarja, amennyiben a világegyetem legnagyobb gyatrán csavart szivarja fejjel lefelé szeret lógni. Homályosan ki lehetett venni két, a sötét szarufákba kapaszkodó karmot.
Félúton a csillogó halom és az ajtó között kicsiny, terített asztal állt. A tanácsnokok különösebb meglepődés nélkül észlelték, hogy a szokott, ódon ezüstnemű hiányzik. Porcelántányérokkal terítettek meg és olyan evőeszközzel, ami úgy nézett ki, mintha nemrégiben farigcsálták volna fadarabkákból. Rossab letelepedett az asztalfőn, és odabiccentett a szolgáknak.
– Kérem, foglaljanak helyet uraim – szólította föl a vendégeket. – Elnézést kérek, hogy a dolgok kissé... mások, ám a király reméli, el fogják viselni, amíg ügyek nem lesznek megfelelőbb módon elrendezve.
– A, ööö – szólt a főkalmár.
– A király – ismételte meg Rossab. A hangszíne csak nyálcsorgatásnyira volt a teljes őrülettől.
– Ó! A király. Rendben – mondta a kalmár. Onnan, ahol ült, kitűnő rálátása volt a hatalmas, csüggő bestiára. Úgy tűnt, mintha mocorogna, mintha valami remegne a nagy redőkben, amelyek beburkolták. – Éljen soká, én azt mondom – fűzte hozzá sietve.
Az első fogás leves volt, benne galuskával. Rossab nem vett belőle. A többiek rettegő némaságban fogyasztották, amit csak a porcelánon koccanó fa tompa csörrenése tört meg.
– Akadnak bizonyos ügyek, egyes rendeletek, amelyekhez a király érzése szerint a maguk jóváhagyása örvendetes lenne – szólalt meg végül Rossab. – Természetesen puszta formalitás, és nagyon sajnálom, hogy ilyen apró-cseprő részletekkel kell untassam magukat.
Az óriási köteg mintha ingadozott volna a szellőben.
– Egyáltalán semmi probléma – vinnyogta a főtolvaj.
– A király kegyesen tudomásukra óhajtja hozni – jelentette ki Rossab –, hogy örömmel fogadna koronázási ajándékokat a nagyközönségtől. Természetesen semmi különlegeset. Csak bármilyen nemesfémet vagy drágakövet, ami esetleg a tulajdonukban van és könnyen nélkülözhetik. Apropó, hangsúlyozni szeretném, hogy ez semmi esetre sem kötelező. A nagylelkűség bármely formája, amely, a király bizonyosra veszi, tömegesen fog megnyilvánulni, teljességgel önkéntes kell legyen.
A vezérorgyilkos szomorúan nézett az ujjait borító gyűrűkre, és sóhajtott. A főkalmár máris rezignáltán levette nyakából hivatalának aranyozott láncát.
– Nahát, uraim! – szólt Rossab. – Ez igazán nem várt meglepetés!
– Ümm – mondta a Láthatatlan Egyetem Arkrektora. – Maga tudja... azaz a király bizonyára tudatában van, hogy az Egyetem hagyományosan mentes minden városi dézsmától és adótól...
Elnyomott egy ásítást. A varázslók azzal töltötték az éjjelt, hogy a legjobb varázsigéiket vetették be a sárkány ellen. Olyan volt, mintha ködöt püföltek volna.
– Kedves uram, ez nem dézsma – tiltakozott Rossab. – Remélem, az általam elmondottakból semmi nem engedte magukat arra következtetni, hogy az lenne. Ó, dehogy! Nem. A hűbér, ahogy már mondtam, teljesen önkéntes. Remélem, hogy ez abszolút világos.
– Mint az egyszeregy – jegyezte meg a főorgyilkos, szúrósan meredve a vén varázslóra. – És ezek a teljességgel önkéntes hozzájárulások, amiket mindnyájan készek vagyunk máris megtenni, ezek oda fognak kerülni...?
– A sárkánykincsbe – bólintott Rossab.
– Á!
– Míg egészen biztos vagyok benne, hogy a város népe nagyon bőkezű lesz, amint teljesen fölfogtak a helyzetet – közölte a vezérkalmár –, meg vagyok győződve, hogy a király tudomásul fogja venni, hogy igen kevés arany van Ankh-Morporkban?
– Helyes megállapítás – értett egyet Rossab. – Azonban a királynak szándékában áll erőteljes és lendületes külpolitikát folytatni, ami minden bizonnyal orvosolja majd ezt a gondot.
– Á! – szólalt meg a tanácsnokok kara, ezúttal sokkal nagyobb lelkesedéssel.
– Például – folytatta Rossab –, a király úgy érzi, hogy jogos érdekeink Chirmben, Sto Lat-ban, Pszeudopoliszban és Tsortban komolyan kompromittálódtak a legutóbbi évszázadokban. Ezt haladéktalanul korrigálni fogjuk, és, uraim, biztosíthatom magukat, hogy a javak valósággal özönleni fognak a városba azoktól, akik égnek a vágytól, hogy a király pártfogását élvezhessék.
A főorgyilkos odapillantott az összehordott kincstömegre. Egy roppant határozott elképzelés kezdett kialakulni benne arra vonatkozóan, hogy hová fog kerülni az a rengeteg drágaság. Csodálatraméltó az a mód, ahogy a sárkányok tarhálni tudnak. Csaknem emberi.
– Ó! – mondta.
– Természetesen lesznek egyéb szerzemények, föld, ingatlan és így tovább tekintetében, és az a király óhaja, hogy világosan megértesse, a hűséges Titkos Tanácsosok gazdag jutalomban fognak részesülni.
– És, ööö – szólalt meg a főorgyilkos, aki kezdte úgy érezni, már kitűnően érti a király gondolkodásmenetének természetét –, kétségtelenül a, ööö...
– Titkos Tanácsosok – segítette ki Rossab.
– Kétségtelenül még nagyobb bőkezűséggel fognak reagálni a... például, sárkánykincsek ügyében?
– Biztos vagyok benne, hogy ilyen szempontok meg sem fordultak a király fejében – állította Rossab –, de maga igen hatásosan kidomborította a lényeget.
– Gondoltam.
A következő fogás zsíros disznóhús volt, zöldbabbal és lisztben forgatott krumplival. Megint ahogy kénytelenek voltak észrevenni, hizlaló étel.
Rossab csak egy pohár vizet kért.
– Ami elvisz minket egy további, meglehetősen kényes kérdéshez, amit, meg vagyok győződve, a magukhoz hasonló sokat utazott, széles látókörű úriemberek minden nehézség nélkül el fognak fogadni – jelentette ki. Poharat tartó keze reszketni kezdett.
– Remélem, hogy ezt is meg fogja érteni a lakosság, különösen mivel a király tagadhatatlanul számos módon tud hozzájárulni a város jólétéhez és védelméhez. Például, biztos vagyok benne, hogy a nép elégedettebben fog nyugodni ágyában tudván, hogy a sá... a király fáradhatatlanul oltalmazza őket minden bajtól. Azonban esetleg lehetnek nevetséges, ósdi... előítéletek... amelyeket csak szüntelen fáradozással lehet majd kiirtani... minden jóakarata ember részéről.
Elhallgatott és rájuk nézett. A főorgyilkos később azt állította, hogy már sok mindenkinek nézett a szemébe, akik, ez ugyebár nyilvánvaló, a halál torkában voltak, de még sohasem nézett olyan szemekbe, amelyek ennyire félreérthetetlenül, tisztán és világosan a Pokol bugyraiból néztek vissza rá. Reméli, hogy soha, de soha, jelentette ki, nem kell még egyszer olyan tekintetet látnia.
– Én most – mondta Rossab, s minden egyes szó lassan buggyant elő, mintha buborékok lennének valami futóhomokban – a... király... étrendjének ügyére célzok.
Dermesztő csönd támadt. Hallották maguk mögött a szárnyak halk suhogását, és a csarnok sarkaiban az árnyékok még jobban elsötétültek és úgy tűnt, bekerítik őket.
– Étrend – rebegte a főtolvaj élettelen hangon.
– Igen – erősítette meg Rossab. A hangja csaknem cincogott. Verejték csörgött az arcán. Az orgyilkosok vezetője egyszer hallotta a „halálra vált” kifejezést, és eltűnődött rajta, mikor használhatja az ember valaki arckifejezésének szabatos leírására, és most megtudta. Rossab arca olyan lett; olyan valakinek kísérteties, halálra vált képe, aki megkísérli nem hallani a saját szája kiejtette szavakat.
– Mi, ööö, azt hittük – szólalt meg a főorgyilkos rendkívül körültekintően –, hogy a sá... a király, nos, bizonyára elrendezte a dolgokat magának az utóbbi hetekben.
– Á, igen, de szegényes volt, tudja. Szegényes menü. Elbitangolt állatok és így tovább – magyarázta Rossab keményen meredve az asztallapra. – Nyilvánvaló, hogy királyként az ilyen szükségmegoldások többé már nem felelnek meg.
A csönd hízott és más jelleget öltött. A tanácsnokok keményen törték a fejük, különösen az épp elfogyasztott ebédről. Egy óriási tál somlói galuska érkezése, rengeteg tejszínhabbal, csak arra szolgált, hogy még jobban erre összpontosuljanak gondolataik.
– Ööö – nyögte ki a főkalmár –, milyen gyakran éhes a király?
– Állandóan – válaszolta Rossab –, de csak havonta egyszer étkezik. Az valójában ünnepélyes alkalom.
– Természetesen – jegyezte meg a főkalmár. – Nem is lehetne más.
– És, ööö – szólalt meg a főorgyilkos –, mikor, ööö, evett utoljára a király?
– Sajnálattal kell közöljem, hogy még nem evett rendesen, amióta idejött – jelentette be Rossab.
– Ó!
– Meg kell értsék – folytatta Rossab, kétségbeesetten babrálva fa evőeszközét –, hogy egyszerűen orvul meglesni és megtámadni az embereket, akár egy közönséges orgyilkos...
– Már elnézést... – kezdte a főorgyilkos.
– Úgy értem, akár egy közönséges gyilkos... abban nincs... kielégülés. A király táplálkozásának pontosan az a lényege, hogy annak, nos... a király és alattvalói közötti köteléket jelképező aktusnak kell lennie. Az egy, az talán egy eleven allegória. Megszilárdítja a korona és a közösség közti szoros kapcsolatokat – tette hozzá.
– Az étek természete precízebben... – kezdte a főtolvaj, csaknem fuldokolva a szavaktól. – Mi most itt fiatal lányokról beszélünk?
– Puszta előítélet – válaszolta Rossab. – A kor érdektelen. Természetesen a családi állapot fontos. Meg a társadalmi helyzet. Azt hiszem, van valami köze az ízhez. – Előrehajolt, és most a hangját megtöltötte a kín és a sürgetés, és, a többiek úgy érezték, most először szólal meg tényleg a saját hangján. – Kérem, vegyék fontolóra! – sziszegte. – Végül is, csak egyszeri alkalom havonként! Cserébe oly sok mindenért! Az olyanok családja, akik a király hasznára vannak, a Titkos Tanácsosoké, mint maguk, természetesen szóba se jöhet. És ha az összes lehetséges választási lehetőségre gondolnak...
Nem gondoltak az összes választási lehetőségre. Bőven elég volt közülük csak egyre gondolni.
A csönd körbedorombolta őket, miközben Rossab beszélt. Nem néztek egymás szemébe, attól félve amit ott látnának visszatükröződni. Mindegyik férfi azt gondolta: valaki a többiek közül biztos, hogy hamarosan mond valamit, valami tiltakozást, és akkor majd egyetértést mormolok, valójában nem mondom ki, annyira nem vagyok hülye, de nagyon határozottan fogok mormolni, hogy a többieknek ne legyen semmi kétsége, hogy én teljes mértékben helytelenítem ezt, mert ilyen alkalmakkor minden tisztességes embernek kötelessége, hogy majdnem fölálljon és csaknem hallható legyen...
De senki sem szólt semmit. A gyávák, gondolta mindegyik.
És senki se kért a pudingból, vagy az utána fölszolgált téglavastag csokoládéérmekből. Csak hallgattak, kipirult, komor rémülettel, miközben Rossab hangja tovább zümmögött, és amikor elbocsátotta őket, megpróbáltak annyira külön távozni, amennyire csak lehetséges, hogy ne kelljen szóba állniuk egymással.
Azaz, a vezérkalmárt kivéve. Azon kapta magát, hogy a főorgyilkossal hagyja el a palotát, s egymás mellett lépkednek, agyuk száguld. A kalmárvezér megpróbálta a dolgok szebbik oldalát nézni; egyike volt azoknak, akik rögtönzött énekhangversenyt szerveznek, amikor minden maximálisan balul üt ki.
– Nahát, nahát – szólalt meg. – Szóval most titkos tanácsosok vagyunk. Ki hitte volna!
– Hmm – mondta az orgyilkos.
– Kíváncsi vagyok, mi a különbség a közönséges tanácsosok meg a titkos tanácsosok között? – tűnődött hangosan a kereskedő.
Az orgyilkos mogorván nézett rá. – Azt hiszem – válaszolta –, az, hogy titkolni kell, micsoda szar alakok vagyunk.
Újra a lábfejére szögezte tekintetét. Egyfolytában Rossab utolsó szavai jártak a fejében, amiket akkor intézett hozzá, amikor megrázta a titkár petyhüdt kezét. Szerette volna tudni, hogy hallotta-e valaki más is. Valószínűtlen... inkább csak ajakmozdulat volt, nem hang. Rossab csupán ajkával formálta őket, miközben mereven fixírozta az orgyilkos holdsápasztotta arcát.
Segítsen. Rajtam.
Az orgyilkos megborzongott. Miért ő? Legjobb tudomása szerint csupán egyetlen fajta segítség nyújtására alkalmas, és azt igen kevés ember kéri önmagának. Valójában az emberek általában óriási összegeket fizettek neki azért, hogy meglepetésként kapják mások. Eltűnődött, mi történhet Rossabbal, hogy bármilyen alternatíva jobbnak látszik...

 

Rossab egyedül ült a sötét, tönkretett csarnokban.
Várakozott.
Megpróbálkozhatna a meneküléssel. De a sárkány újra rátalálna. Mindig képes lesz rátalálni. Ki tudja szagolni a tudatát.
Vagy elégetné, ami még rosszabb. Pont, mint a Hittestvéreket. Talán tényleg azonnali halál, azonnali halálnak tűnik, de Rossab ébren feküdt éjszakánként azon merengve, vajon azok az utolsó mikroszekundumok valahogy nem húzódnak-e el egy szubjektív, fehéren izzó örökkévalósággá, a tested minden apró porcikája puszta plazmamaszat és te, benne, elevenen az egész közepén...
Téged nem. Téged nem égetnélek el.
Nem telepátia volt. Rossab mindig úgy tudta, a telepátia olyan, mintha egy hangot hallanál a fejedben.
Ez meg olyan, mintha egy hangot hallanál a testedben. Az egész idegrendszered rezeg tőle, mint valami íj.
Kelj föl!
Rossab talpra vergődött, fölborítva a széket és beverve lábát az asztalba. Amikor ez a hang szól, annyi kontrolja van a teste fölött, mint a víznek a gravitáció fölött.
Gyere!
Rossab támolyogva elindult.
A szárnyak hébe-hóba reccsenve lassan kitárultak, míg be nem töltötték a csarnokot egyik oldalától a másikig. Az egyik szárnyvég bezúzott egy ablakot, és kilógott a délutáni napsütésbe.
A sárkány lassan, érzékien nyújtóztatta nyakát, és ásított. Amikor ezt befejezte, körbeforgatta fejét míg végül csak néhány hüvelykre volt Rossab arcától.
Mit jelent az, hogy önként?
– Az, ööö, azt jelenti, hogy valamit a saját szabad akaratodból teszel meg – válaszolta Rossab.
De nekik nincs szabad akaratuk! Vagy gyarapítják a kincsem, vagy elégetem őket!
Rossab nagyot nyelt. – Igen – mondta –, de tilos...
A düh néma bömbölése megpördítette.
Számomra semmi sem tilos!
– Persze, persze, persze – nyöszörögte Rossab, fejét fogva. – Nem úgy értettem! Hidd el! Így jobb, ennyi az egész! Jobb és biztonságosabb!
Senki sem tud legyőzni engem!
– Kétségkívül így áll a dolog...
Senki sem irányíthat engem!
Rossab békéltető modorban, szétterjesztett ujjakkal tárta szét a kezét. – Természetes, természetes – nyugtatta. – De tudod, mindennek megvan a módja. Vannak eszközök, vannak módszerek. Tudod, erre az egész bömbölésre és elégetésre semmi szükséged...
Ostoba majomszabású! Másként hogyan vehetem rá őket, hogy teljesítsék a parancsaim?
Rossab hátratette a kezét.
– Saját szabad akaratukból fogják teljesíteni – állította. – És idővel el fogják hitetni magukkal, hogy eleve az ő ötletük volt. Hagyomány lesz belőle. Nekem elhiheted! Mi, emberek, alkalmazkodó lények vagyunk.
A sárkány hosszas, üres pillantást vetett rá.
– Valójában – jelentette ki Rossab, próbálva hangja remegését elfojtani –, nem telik bele sok idő, és ha valaki jön és azt mondja nekik, hogy egy sárkánykirály nem jó ötlet, ők maguk fogják megölni.
A sárkány pislogott.
Rossab emlékezete szerint most először látszott bizonytalannak.
– Tudod, én jól ismerem az embereket – szögezte le Rossab szerényen.
Ha hazudsz... gondolta végül a bestia.
– Tudod, hogy képtelen vagyok rá. Mármint neked.
És tényleg így fognak viselkedni?
– Ó, igen. Mindenkor. Alapvető emberi vonás.
Rossab tudta, hogy a sárkány képes tudata fölső rétegeit olvasni. Ők ketten rémisztő összhangban rezonálnak. És ő is láthatja az előtte levő szem mögött megbújó elsöprő erejű gondolatokat.
A sárkány undorodott.
– Sajnálom – szólt elhalóan Rossab. – Mi már csak ilyenek vagyunk. Az egésznek a túléléshez van köze, azt hiszem.
Akkor nem küldenek ellenem nagy erejű harcosokat, hogy megöljenek? – gondolta a sárkány csaknem keseregve.
– Nem hiszem.
Nincsenek hősök?
– Nincsenek többé. Túl sokba kerülnek.
De embereket fogok enni!
Rossab nyöszörgött.
Érezte, ahogy a sárkány kutat a tudatában, próbálva valami nyomravezetőt lelni, hogy megérthesse az embereket. Félig látta, félig érzékelte a véletlenszerűen villózó képeket, sárkányokról, a hüllők legendák homályába vesző korszakáról, és – és itt érezte a sárkány őszinte meglepődését – az emberi történelem kevésbé dicséretes szakaszairól, ami a legnagyobb részét jelenti. És az elképedés után jött a kiábrándult düh. Egy sárkány gyakorlatilag semmi olyat nem tehet az emberekkel, amit ők már ne próbáltak volna ki egymáson, előbb vagy utóbb, gyakran lángoló lelkesedéssel.
Arcátlanságotokban finnyásnak mutatkoztok, mondta neki a sárkány gondolatban. De mi sárkányok vagyunk. Nekünk az a dolgunk, hogy kegyetlenek, fortélyosak, szívtelenek és rémisztőek legyünk. De annyit mondhatok neked, te majomszabású – az óriási pofa közelebb nyomult, így Rossab egyenesen a szeme könyörtelen mélyébe kellett nézzen –, hogy mi sosem égettük és kínoztuk és tépdestük szét egymást és neveztük ezt erkölcsnek.
A sárkány újra szétbontogatta egyszer-kétszer szárnyát, aztán nehézkesen lepottyant a csak erős jóindulattal értékesnek mondható izék csiricsáré gyűjteményére. A karma a halmot kaparta. Gúnyosan jegyezte meg:
Egy háromlábú gyík se halmozna föl ilyen vackokat.
– Lesz jobb – suttogta Rossab, ideiglenesen megkönnyebbülve a témaváltástól.
Jobb lesz, ha lesz.
– Föl... – Rossab tétovázott – ...föltehetek egy kérdést?
Kérdezz!
– Nincs igazán szükséged az emberevésre, ugye? Azt hiszem, az az egyetlen probléma az emberek szempontjából, tudod – tette hozzá, és hangja hadarássá gyorsult. – A drágaságok meg minden, az nem kell gondot okozzon, de ha az egész csak, nos, fehérje kérdése, akkor esetleg fölmerülhetne egy olyan nagy elmében, mint a tiéd, hogy valami kevésbé vitatható, mint például egy tehén, talán...
A sárkány vízszintes tűzcsíkot fújt ki, ami a szemközti falat mésszé égette.
Szükség? Szükség? bömbölte, amikor a hang elenyészett. Te beszélsz nekem szükségről? Nem az a hagyomány, hogy a női nem legszebb virágát elküldik a sárkányhoz a béke és a jómód biztosítása végett?
– De, tudod, mi mindig tűrhetően békések és meglehetősen jómódúak voltunk...
AZT AKAROD, HOGY EZ ÍGY IS MARADJON?
A gondolat ereje Rossabot térdre kényszerítette.
– Persze – sikerült kinyögnie.
A sárkány kéjelegve kinyújtotta karmát.
Akkor a szükség a tiétek, nem az enyém, gondolta.
És most takarodj a szemem elől!
Rossab megroggyant, amikor a dúvad kilépett a tudatából.
A sárkány átsiklott az árleszállított sárkánykincsen, fölugrott a csarnok egyik magas ablakának peremére, és fejével kiverte belőle a festett üveget. Egy városatya tarka képmása záporozott a lenti hulladékokra.
A hosszú nyak kinyúlt a kora esti ég felé, s elfordult, akár egy keresgélő tű. Szerte a városban meggyulladtak a fények. Egymillió, még eleven ember tompa, mély, monoton lármát kelt.
A sárkány nagyot, örömtelit lélegzett.
Aztán fölhúzta teste többi részét a peremre, vállával félretaszította az ablakkeret maradványait, és a levegőbe lendült.

 

– Ez meg mi? – kérdezte Nobby.
Hozzávetőlegesen kerek volt, faszerű matériából, és amikor ráütöttek, olyan hangot adott ki, mint az íróasztal széléhez pengetett vonalzó.
Kolon főtörzsőrmester újra megkoccantotta.
– Szabad a gazda! – mondta.
Murok büszkén kiemelte a viharvert csomagolásból.
– Kalács – felelte, mindkét kezét a dolog alá lökte és némi nehézséggel megemelte. – Az édesanyámtól. – Sikerült neki úgy az asztalra helyezni, hogy nem csípte oda az ujját.
– Meg lehet enni? – firtatta Nobby. – Hónapokba telt, míg ideért. Azt hinné az ember, hogy már kővé száradt.
– Ó, különleges törperecept szerint készült – válaszolta Murok. – A törpekalácsok nem száradnak ki.
Kolon főtörzsőrmester megint erőteljesen rákoppintott. – Fölteszem, hogy nem – ismerte el.
– Hihetetlenül tápláló – magyarázta Murok. – Gyakorlatilag mágikus. A titkát évszázadok óta törpéről törpére örökítik. Egyetlen piciny darabka belőle, és egész nap nem akarsz többet enni.
– Ugyan! – mondta Kolon.
– Egy törpe sok száz mérföldet képes megtenni egy ilyen kaláccsal a hátizsákjában – folytatta Murok.
– Fogadni mernék rá – bólogatott gyászosan Kolon. – Fogadni mernék, hogy egyfolytában azt gondolja közbe', hogy „A pokolba is, remélem, hogy hamarosan találok valami ehetőt, különben már megint ezt a rohadt kalácsot kell egyem”.
Murok, akinek szótárában az „irónia” szó valami írásra használatos dolgot jelentett, fölkapta a pikáját és néhány imponáló visszapattanás után sikeresen megközelítőleg négy szeletre vágta a kalácsot.
– Ezzel meglennénk – jelentette vígan. – Mindegyikünknek jut egy, és marad a kapitánynak is. – Rádöbbent, mit mondott. – Ó! Sajnálom.
– Hát, igen – szólalt meg szenvtelenül Kolon.
Egy pillanatig hallgatagon ültek.
– Kedveltem őt – jegyezte meg Murok. – Sajnálom, hogy már nincs köztünk.
Ezt további hallgatás követte, nagyon hasonló az előzőhöz, de még mélyebb és több lehangoltságtól ráncos.
– Gondolom, maga lesz most a kapitány – szólt Murok.
Kolon összerezzent. – Én? Én nem akarok kapitány lenni! Nem tudnám megcsinálni azt a rengeteg gondolkodást. Nem éri meg annyit gondolkodni, csak havi kilenc tallér pluszért.
Ujjaival dobolt az asztalon.
– Csak annyival kapott többet? – tudakolta Nobby. – Azt hittem, a tisztek dúskálnak a pénzbe'.
– Kilenc tallér havonta – erősítette meg Kolon. – Láttam a bérskálát egyszer. Kilenc tallér havonta meg két tallér tollforgó-pótlék. Csak ő sose tartott arra igényt. Tényleg fura.
– Nem tolldísszel ékeskedő fajta – mutatott rá Nobby.
– Igazad van – értett egyet Kolon. – A kapitánnyal az van, tudjátok, olvastam egyszer egy ilyen könyvet... tudjátok, mindnyájunknak van alkohol a szervezetünkbe'..., afféle természetes alkohol, értitek? Még ha egész életedbe' sose iszol egy csöppet se, a tested akkor is valahogy előállítja..., de Kadar kapitány, tudjátok, egyike azoknak, akiknek a teste nem csinálja magától. Mintha két pohárral a normális alkoholszint alatt született volna.
– Hű! – csodálkozott Murok.
– Bizony... szóval, amikor józan, akkor tényleg józan. Knurd, aszongyák erre. Tudod, nem, Nobby, hogy milyen érzés felébredni az egész éjszakai piálás után? Na, ő egyfolytába' úgy érzi magát.
– Szegény faszi! – sajnálkozott Nobby. – Nem tudtam. Nem csoda, hogy mindig olyan komor.
– Szóval állandóan megpróbálja behozni, tudjátok. Csak hát nem mindig találja el a megfelelő dózist. És persze – Kolon Murokra pislantott –, egy nő dekredálta. Jelzem, szinte bármi megalázza őt.
– Szóval akkor most mit fogunk csinálni mi, főtörzs? – érdeklődött Nobby.
– Gondolja, hogy haragudna, ha megennénk az ő kalácsát? – tudakolta sóvárogva Murok. – Kár lenne hagyni kiszáradni.
Kolon vállat vont.
Az idősebb férfiak boldogtalan némasággal üldögéltek, mialatt Murok elrágódott a kalácson, mintha lapátkerekes kőzúzógép lenne egy krétabányában. Még ha a lehető legkönnyebb felfújt lett volna, akkor se lett volna étvágyuk.
Az életről elmélkedtek, az életről a kapitány nélkül. Nyilvánvalóan sivár lesz, még sárkányok hiányában is. Mondhatsz, amit akarsz Kadar kapitányról, az biztos, hogy van stílusa. Cinikus stílus, fekete a körme alja, de a kapitánynak van, nekik meg nincs. Képes elolvasni a sok szótagú szavakat és összeadni is tud. Még ezt is a stílusa részének lehet venni. Még lerészegedni is stílusosan részegedik le.
Próbálták a végletekig elnyújtani a perceket, próbálták húzni-halasztani az időt. Ám eljött az éjjel.
Nincs remény számukra.
Ki kell menniük az utcára.
Hatot ütött az óra. És messze nem minden volt rendben.
– Errol is hiányzik nekem – jegyezte meg Murok.
– Igazából a kapitányé volt – mutatott rá Nobby. – Különben meg Lady Juhossy tudni fogja, hogy kell gondoskodni róla.
– Nem mintha bármit is szét tudnánk hagyni most már – jelentette ki Kolon. – Úgy értem, még a lámpaolajat se. Még a lámpaolajat is megitta.
– Meg a naftalingolyókat – tette hozzá Nobby. – Egy egész doboz naftalingolyót. Miért akarna bárki is naftalingolyókat enni? Meg a teáskannát. Meg az összes cukrot. A kis ördögfattya pokolian odavolt a cukorért.
– De azért aranyos volt – mentegette Murok. – Barátságos.
– Ó, azt elismerem – mondta Kolon. – De igazán nincs rendbe' az olyan kiskedvenc, aki miatt minden alkalommal fedezékbe kell vetődj, ha csuklani kezd.
– Hiányozni fog nekem a pofikája – szögezte le Murok.
Nobby hangosan kifújta az orrát.
Ennek mintegy visszhangjaként dörömböltek az ajtón. Kolon feje megrendült Murok fölállt és ajtót nyitott.
A Palotagárda két tagja várakozott ott, pökhendi türelmetlenséggel. Hátraléptek, amikor megpillantották Murokot, akinek kissé le kellett hajolnia, hogy kilásson a szemöldökfa alatt; az olyan rossz hírek, mint Murok, villámgyorsan elterjednek.
– Hoztunk nektek egy hirdetményt – mondta az egyik. – Nektek ki kell...
– Mi az a rengeteg friss festék a mellvértjükön? – kérdezte udvariasan Murok. Nobby és a főtörzsőrmester kétoldalt kikukucskáltak.
– Egy sárkány – válaszolta a fiatalabb palotaőr.
– A sárkány – helyesbített fölöttese.
– Hé, téged ismerlek – szólalt meg Nobby. – Te Galad Fafely vagy. Régen a Negély utcában laktál. A mamád főzte azokat a köhögés elleni cukorkákat nem igaz, és beleesett a keverékbe és meghalt. Én sose eszek köhögés elleni cukorkát hanem mindig gondolok a mamádra.
– Szia, Nobby! – üdvözölte a gárdista minden lelkesedés nélkül.
– Fogadni mernék, hogy a te egykori mamád büszke lenne rád, hogy itt állsz sárkánnyal a mezeden – társalgott Nobby. Az őr gyűlöletből és szégyenkezésből vegyített tekintetet vetett rá.
– És új a tollbokréta is a kalapodon – fűzte hozzá Nobby kedvesen.
– Ez itt a hirdetmény, amit a rendelkezésnek megfelelően el kell olvassatok – közölte hangosan a palotaőr. – Valamint az utcasarkokon ki kell függesszétek. Parancsra.
– Kinek a parancsára? – firtatta Nobby.
Kolon főtörzsőrmester megragadta a tekercset sonkaszerű mancsával.
– Mint Hogy – olvasta lassan, habozva követve nyomon a betűket ujjával – Ezz Ked-Vé-Re Val-Ló A Ssö-Á-Rö-Kö... a sárkánynak, A Kö-I... Királyok Királyának és Aa-Bbö-Sszö-Uh-Lö... – homlokának széles, rózsaszín szirtjén verejték gyöngyözött – abszolút, azaz, U-Rö-A-Lö, uralkodójának...
A tudományos világ elkínzott hallgatásába merült, ujjbegye lassan akadozott végig a pergamenen.
– Nem – szólalt meg végül. – Ez lehet nem helyes, igaz? Nem fog megenni valakit?
– Elfogyasztani – javította ki a másik gárdista.
– Az egész része a társadalmi... társadalmi szerződésnek – jelentette ki segéde mereven. – Potomság kifizetni, biztos vagyok benne, hogy egyet fogtok érteni, a város biztonságáért és védelmezéséért.
– Védelmezéséért mitől? – tudakolta Nobby. – Még sose volt olyan ellenségünk, akit ne tudtunk volna megvesztegetni vagy lepénzelni.
– Mostanáig – tette hozzá sötéten Kolon.
– Gyorsan kapcsoltok – mondta a palotaőr. – Szóval közhírré fogjátok tenni. Vagy gyötrelmek gyötrelmével lakoltok.
Murok átkukucskált Kolon válla fölött.
– Mi az a szűz? – kérdezte.
– Férjezetten lány – vágta rá sebesen Kolon.
– Mi, mint a barátnőm, Ritta? – firtatta elszörnyedve Murok.
– Hát, ööö, nem – válaszolta Kolon.
– Tudja, ő még nincs férjnél. Mrs. Marok egyetlen lánya sincs férjnél.
– Hát, ööö, igen – felelte Kolon.
– Hát akkor – szögezte le Murok a megfellebbezhetetlenség kifejezésével. – Remélem, mi nem fogjuk ezt eltűrni.
– Az emberek nem fogják ezt lenyelni – nyilatkozta Kolon. – Jól jegyezd meg, amit mondok!
A gárdisták elhátráltak, el Murok növekvő haragjának hatóköréből.
– Ők azt tesznek, amit akarnak – jelentette ki a rangidős. – De ha ti nem hirdetitek ki, akkor majd próbálkozhattok a magyarázkodással Őfelségének.
Elsiettek.
Nobby kirontott az utcára. – Sárkány a mezeden! – kiáltotta. – Ha a jó öreg anyád tudná, megfordulna a tartályában, hogy te sárkánnyal a mezeden császkálsz!
Kolon visszatévelygett az asztalhoz, és kiterítette rajta a pergament.
– Ocsmány ügy – motyogta.
– A sárkány már eddig is megölt néhány embert – fortyogott Murok. – Megszegve ezzel tizenhat különböző Királyi Törvényt.
– Na, igen. De az csak, tudod, ennek meg annak meg amannak a zűrzavarából adódott – magyarázta Kolon. – Nem mintha nem lett volna helytelen, érted, de hogy az emberek hogy úgy mondjam, részt vegyenek, csak úgy odaadjanak valami csitri lányt és körbeállva nézzék, mintha az egész rendjén való és törvényes lenne, az sokkal rosszabb.
– Szerintem az egész nézőpont kérdése – jegyezte meg Nobby elgondolkozva.
– Hogy érted?
– Hát, annak a szempontjából, akit épp elevenen elégetnek, valószínűleg nem sokat számít – állapította meg Nobby józanul.
– Mondom, az emberek ezt nem fogják lenyelni – hajtogatta Kolon, figyelem kívül hagyva a közbeszólást. – Majd meglátjátok! A palotához fognak vonulni, és mit csinál majd akkor a sárkány, he?
– Elégeti őket mind egy szálig – vágta rá azonnal Nobby.
Kolon meghökkent. – Csak nem tenne ilyet, ugye, nem?
– Nem látom be, mi akadályozhatná meg benne – mondta Nobby. Kitekintett az ajtón. – Az a fiú rendes fickó volt valaha. Lótifuti küldönce volt a nagyapámnak. Ki hitte volna, hogy egy nap sárkánnyal a mellén fog mászkálni...
– Mit fogunk most tenni, főtörzsőrmester? – érdeklődött Murok.
– Nem akarok elevenen megsülni – szögezte le Kolon. – A feleségem rettenetesen lehordana. Szóval azt hiszem, muszáj lesz nekünk hogyhíjjákolni, közhírré tenni. De ne aggódj, fiú – és megismételte, megveregetve meg Murok izmos karját, mintha először maga se hitte volna el –, ilyesmire nem fog sor kerülni. Az emberek ezt sose nyelnék le.

 

Lady Juhossy végigsimította Errol testét.
– Vigyen el az ördög, ha tudom, mi zajlik odabent – mondta. A kis sárkány megkísérelte megnyalni a nő arcát. – Mit evett?
– Utoljára, azt hiszem, egy kannát – válaszolta Kadar.
– Egy kanna mit?
– Semmit. Egy teáskannát. Fekete izé, füllel meg csőrrel. Egy örökkévalóságig szimatolta, aztán megette.
Errol halványan rávigyorgott, aztán böffentett egyet. Mindketten lebuktak.
– Ó, és aztán észrevettük, hogy eszi a kormot a kéményből – folytatta Kadar, amikor fejük újra a korlát fölé emelkedett.
Ráhajoltak a megerősített bunkerre, ami az egyik gyengélkedő boksz volt Lady Juhossynál. Muszáj volt még jobban megszilárdítani. Általában az egyik első dolog, ami bekövetkezik egy sárkány betegsége esetén, az az emésztési folyamatok fölötti uralom elvesztése.
– Éppenséggel nem látszik betegnek – szólalt meg a nő. – Csak dagadt.
– Rengeteget nyöszörög. És valahogy ki lehet venni izéket, ahogy mozognak a bőre alatt. Tudja, mit gondolok? Tudja, amit mondott, hogy át tudják rendezni az emésztőrendszerük?
– Ó, igen. Tudja, az összes gyomrot meg hasnyálmirigyzúzát többféleképpen lehet összekapcsolni. Hogy hasznát vegyék...
– Bárminek, amit csak találnak, a lángképzésben – vágott közbe Kadar. – Igen. Azt hiszem, hogy megpróbál valami roppant forró lángot előállítani. Ki akarja hívni a nagy sárkányt. Minden alkalommal, amikor az a levegőbe emelkedik, Errol csak ül és nyöszörög.
– És nem robban föl?
– Tudomásunk szerint nem. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy ha megtenné, rögtön kiszúrnánk.
– Csak válogatás nélkül összeeszik mindent?
– Nehéz ezt eldönteni. Mindent megszaglászik, és a legtöbbet meg is eszi. Két gallon lámpaolajat, például. Mindegy, amúgy se hagyhattam őt ott lent. Nem tudunk rendesen gondoskodni róla. Nem mintha még mindig ki kellene derítsük, hol van most a sárkány – fűzte hozzá keserűen.
– Azt hiszem, hogy egy kicsit hülyén viselkedik ezzel az egésszel kapcsolatban – jegyezte meg a nő, visszafelé tartva a házba.
– Hülyén? Kirúgtak egy nagy csomó ember szeme láttára!
– Igen, de biztos vagyok benne, hogy az egész csak félreértés volt.
– Én nem értettem félre!
– Hát, azt hiszem, csak azért jött ki ennyire a sodrából, mert impotens.
Kadar szeme majd' kiugrott, úgy kidülledt. – Miii?
– A sárkánnyal szemben – folytatta Lady Juhossy teljesen higgadtan. – Semmit sem tehet ellene.
– Szerintem ez az átkozott város meg a sárkány pont megérdemlik egymást – nyilatkozta Kadar.
– Az emberek meg vannak rémülve. Nem várhat sokat a néptől, amikor ennyire meg vannak ijedve. – A nő gyöngéden megérintette a férfi karját. Olyan volt, mintha megfigyelnéd, hogyan irányítanak ügyesen, szakértelemmel egy ipari robotot, hogy fölmarkoljon egy tojást.
– Nem mindenki olyan bátor, mint maga – tette hozzá szégyenlősen.
– Mint én?
– Múltkor. Amikor megakadályozta a sárkányaim lemészárlását.
– Ó, az. Az nem bátorság. Különben is, azok csak emberek voltak. Az emberekkel könnyebb. Mondok magának valamit grátisz, én bizony nem nézek még egyszer bele annak a sárkánynak az orrába. Minden nappal arra gondolva ébredek föl.
– Ó! – A nő föladta. – Hát, ha biztos benne... Van egy csomó barátom, tudja. Ha szüksége van segítségre, csak szóljon. Sto Helit hercege, úgy tudom, épp testőrkapitányt keres. Írok magának ajánlólevelet. Kedvelni fogja őket, nagyon helyes házaspár.
– Még nem tudom, mit fogok csinálni – felelte Kadar nyersebben, mint akarta. – Fontolgatom az ajánlatokat.
– Hát persze. Meg vagyok győződve, hogy maga tudja a legjobban.
Kadar bólintott.
– Hát akkor – mondta a nő.
– Nos – mondta a férfi.
– Én akkor, ööö, gondolom, már menni akar.
– Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha megyek.
Szünet következett. Aztán mindketten egyszerre szólaltak meg.
– Igazán nagyon...
– Csak azt szeretném mondani...
– Bocsánat.
– Bocsánat.
– Dehogy, maga kezdett mondani valamit.
– Dehogy, bocsánat, mit is mondott?
– Ó! – Kadar habozott – Hát akkor, megyek is.
– Ó! Persze – Lady Juhossy halvány mosolyt préselt ki magából. – Nem várathatja azokat az ajánlatokat, ugyebár – jegyezte meg.
Odanyújtotta a kezét. Kadar óvatosan megrázta.
– Szóval akkor már megyek is – jelentette ki a férfi.
– Majd látogasson meg újra – invitálta Lady Juhossy sokkal hűvösebben –, ha újra erre jár. És így tovább. Biztos vagyok benne, hogy Errol szeretné látni magát.
– Igen. Hát. Akkor istenek magával!
– Istenek magával, Kadar kapitány!
A férfi kibotladozott az ajtón és sietve lesétált a sötét, elgazosodott ösvényen. Érezte a nő tekintetét tarkóján, ahogy elment, vagy legalábbis azt mondta magának, hogy érzi. Bizonyára az ajtóban áll, csaknem eltorlaszolva a fény útját, és csak néz utánam. De nem fogok visszanézni, gondolta. Az tényleg nagyon nagy ostobaság lenne. Úgy értem, csinos nő, rengeteg józan esze meg szédületes egyénisége van, de tényleg...
Nem fogok visszanézni, még akkor se, ha egész addig ott áll, míg lesétálok végig az utcán. Néha kegyetlenül kell bánj valakivel, ha kedves akarsz lenni hozzá.
Így hát, amikor félúton járva a kocsifeljárón meghallotta az ajtócsapódást, hirtelen nagyon, nagyon mérges lett, mint akit épp megloptak.
Mozdulatlanul állt, és a sötétben görcsösen ökölbe szorult a keze. Többé nem Kadar kapitány, hanem Kadar polgár, ami azt jelenti, hogy megtehet olyasmiket, amikről korábban álmodni se mert. Talán foghatná magát és betörhetne néhány ablakot.
Nem, az semmit se használna. Annál többet szeretne. Megszabadulni attól az átkozott sárkánytól, visszaszerezni az állását, rátenni a kezét arra, aki mindezek mögött áll, megfeledkezni magáról, csak most az egyszer, és addig verni valakit, míg bele nem fárad...
Elbámult a semmibe. Odalent a város csak temérdek füst meg gőz. Azonban nem erre gondolt.
Egy elfutó emberre gondolt. És, még messzebb élete össze-kuszált homályában, egy szaladó fiúra, aki szedi a lábát, hogy le ne maradjon.
És a bajsza alatt ezt mormogta: – Kijutott közülük valaki?

 

Kolon főtörzsőrmester befejezte a hirdetményt, s körbenézett az ellenséges érzületű tömegre.
– Ne engem hibáztassanak! – kérte. – Én csak fölolvasom a dolgokat. Nem én írom őket.
– Ez emberáldozat, az bizony – jelentette ki valaki.
– Nincs semmi rossz az emberáldozatban – állította egy pap.
– Á, önmagában véve nincs is – vágta rá sietve az első szóló. – Tisztes vallási okokból. Meg elítélt bűnözőket használva és így tovább [25]. De az nagyon is más, mint odavetni valakit egy sárkánynak, csak mert a bestia harapna valamit.
– Ez az! – lelkesedett Kolon főtörzsőrmester.
– Egy dolog az adózás, és egész más az emberevés.
– Helyes, helyes!
– Ha mind azt mondjuk, hogy ezt nem vágjuk zsebre, mit tehet a sárkány?
Nobby már nyitotta a száját Kolon rácsapta a kezét, és diadalmasan emelte öklét az égnek.
– Pontosan ez az, amit mindig is mondtam! – lelkendezett. – A nép, ha egységre lép, még szép, hogy soha el nem ég!
Szórványos éljenzés hallatszott.
– Várjunk csak egy percet – szólalt meg egy kis termetű férfi, vontatottan. – Legjobb tudomásunk szerint a sárkány csak egyetlen dologban remekel. Körberepdes a városban és fölperzseli az embereket Nem vagyok egész biztos, hogy az elhangzott javaslattól majd ezt abbahagyja.
– Igen, de mindnyájan tiltakozunk... – kezdte az első szóló, hangját bizonytalanság színezte.
– Nem égethet el mindenkit – állította Kolon. Elhatározta, hogy még egyszer kijátssza új ászát, és büszkén hozzáfűzte: – A nép, ha egységre lép, még szép, hogy soha el nem ég! – Ezúttal jóval kevesebb éljent kapott. Az emberek az aggódásra tartogatták energiájuk.
– Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy értem, miért ne. Miért ne égethetne el mindenkit és repülhetne el egy másik városba?
– Mert...
– A sárkánykincs – bökte ki Kolon. – Szüksége van emberekre, hogy drágaságokat vigyenek neki.
– Aha.
– Hát, esetleg igen, de pontosan hányra?
– Mi?
– Hány emberre? Úgy értem, az egész városból. Talán nem kell neki leégetnie az egész várost, csak néhány részét. Tudjuk azt, hogy melyik részeket?
– Figyelj, ez kezd badarsággá válni – mondta az első szóló. – Ha nekiállunk egyfolytában csak a problémákat keresni, sose fogunk csinálni bármit is.
– Csak arról van szó, hogy hasznos először átgondolni a dolgokat, én már csak annyit mondok. Mint például, hogy mi lesz, ha legyőzzük a sárkányt?
– Ugyan, menj már! – hárította el Kolon főtörzsőrmester.
– De komolyan. Mi az alternatíva?
– Először is, egy emberi lény!
– Tegyetek, ahogy tetszik – mondta az alacsony férfi kimérten. – De szerintem egy személy havonta piszok jó némelyik korábbi uralkodónkhoz képest. Emlékszik valaki Eszelős Nersre? Vagy Vihorászó Lord Simircre meg az ő Egyperces-Hahota Tömlöcére?
Bizonyos mennyiségű motyogás hallatszott a „Van benne valami” változatból.
– De megbuktattuk őket! – állította Kolon.
– Dehogyis. Megorgyilkolták őket.
– Az ugyanaz – jelentette ki Kolon. – Úgy értem, senki se fogja megorgyilkolni a sárkányt. Több kell ahhoz sűrű, sötét éjnél meg egy éles késnél, hogy a sárkány eltávolításáról gondoskodjon az ember, ennyit tudok.
Látom már, hogy hogy értette a kapitány, gondolta. Nem csoda, hogy mindig iszik egyet, miután átgondolta a dolgokat. Mi mindig vereséget szenvedünk magunktól, még mielőtt nekikezdenénk. Adj egy nagy botot bármelyik ankh-morporkinak, és az lesz a vége, hogy halálra botozza magát.
– Idefigyelj, te kis mézesmázos hülye – szólalt meg az első szóló, gallérjánál fogva fölemelve az alacsony fickót, míg másik kezét ökölbe szorította –, véletlenül úgy adódott, hogy három lányom van, és történetesen nem szeretném, ha bármilyeket megennék, hálásan köszönöm!
– Igen, és a nép, ha egységre lép... még... szép... hogy...
Kolon hangja elcsuklott. Rádöbbent, hogy az egész tömeg fölfelé bámul.
A rohadék, gondolta, ahogy az ésszerűség kezdett fölszívódni. Biztos nesztelenül jár, mint a macska.
A sárkány helyzetet változtatott a legközelebbi ház tetőgerincén, egyszer-kétszer meglebbentette szárnyát, ásított, s aztán lenyújtotta nyakát az utcára.
A leányokkal megáldott férfiú fölemelt ököllel állt a csupasz macskakövek sebesen növekvő körének közepén. Az alacsony fickó kitépte magát merev markolásából, és elinalt az árnyékokba.
Hirtelen úgy tűnt, hogy az egész világon nincs még egy ennyire magányos és barátok híján lévő férfi.
– Értem – mondta csöndesen. Összeráncolt homlokkal nézett a tolakodóan kíváncsi hüllőre. Az valójában nem látszott különösebben harciasnak. Inkább érdeklődéshez közelálló valamivel nézte a férfit.
– Nem érdekel! – kiáltotta az apa, a hangja faltól falig visszhangzott a némaságban. – Dacolunk veled! Ha megölsz, annyi erővel mindünket megölheted!
Némi feszengő csoszogás támadt erre a tömeg azon részeiben, amelyek nem érezték úgy, hogy ez az állítás abszolúte axiomatikus.
– Ellenállhatunk neked, tudod! – morogta a férfi. – Képesek vagyunk rá, mindannyian. Mi is volt az a csatakiáltás az egységre lép a népről, főtörzs?
– Ööö – válaszolta Kolon, érezve, hogy gerince merő jégcsap.
– Figyelmeztetlek, te sárkány, az emberi lélek az...
Sose tudták meg, milyen, vagy legalábbis a férfi szerint milyen, bár lehetséges, hogy az álmatlan éjszaka sötét óráiban némelyiküknek eszébe jutottak az ezt követő események és igen helytálló, gyomorkavaró megvilágosodásban volt része, nevezetesen abban, hogy az egyik, gyakran elfelejtett dolog az emberi lélekről az, hogy noha a megfelelő körülmények között nemes és bátor és csodálatos, mindezeken felül, már ha egyenesen a lényegre akarsz tapintani, csupán emberi.
A sárkánytűz egyenesen az apa mellkasának vágódott. Egy pillanatig fehéren izzó körvonalként látszott a férfi, mielőtt a nettó fekete maradványok lekacskaringóztak a megolvadt macskakövek kis tócsájába.
A láng elenyészett.
A tömeg szoborcsoportként állt, nem tudván eldönteni, mivel keltenének több figyelmet, ha meg sem mozdulnak, vagy ha elrohannak.
A sárkány lebámult rájuk, kíváncsian várva, hogy most mit fognak csinálni.
Kolon úgy érezte, hogy a város egyetlen jelenlevő hivatalos közegeként, ebben a helyzetben az ő dolga átvenni az irányítást. Köhintett.
– Hát akkor – szólalt meg s megpróbálta kiszűrni hangjából a nyüszítést – Ha lennének szívesek szétoszolni, hölgyeim és uraim. Menjenek tovább, most rögtön! Veselkedjünk neki, kérem!
A tekintély bizonytalan gesztusával lendítette karját, miközben az emberek idegesen elcsoszogtak. A szeme sarkából látta a vörös lángokat a tetők mögött s az égen a csigavonalba tekeredő szikrákat.
– Nincs maguknak otthona, ahova mehetnének? – krákogta.

 

A Könyvtáros benégykézlábalt az itt és most Könyvtárába. Bozontos teste minden egyes szőrszála fölborzolódott dühében.
Kilökte az ajtót és kirontott a sárkánysújtotta városba.
Odakint valaki hamarosan meg fogja tudni, hogy legrosszabb lidércnyomása egy fölbőszült Könyvtáros.
Szolgálati jelvénnyel.

 

A sárkány ráérősen repdesett ide-oda az éjszakai város fölött, alig-alig mozdítva szárnyát. Nem volt rá szüksége. A termikek hozzájuttatták a szükséges emelőerőhöz.
Lángoltak a tüzek egész Ankh-Morporkban. Olyan sok vödörláncot hoztak létre a folyó és a különféle lángba borult épületek között, hogy a vödrök gyakran tévútra mentek vagy eltérítették őket. Nem mintha tényleg kellett volna vödör ahhoz, hogy fölszedhesd az Ankh zavaros vizét – jó arra egy háló is.
Folyásiránt füstborította embercsapatok dolgoztak lázasan az óriási, elrozsdállt kapuk bezárásán a Rézhíd alatt. Ezek voltak Ankh-Morpork utolsó védelmezői a tűz ellen, mivel akkor az Ankh-nak nincs levezető nyílása és fokozatosan szivárogva megtölti a falak közti területet. Az ember akár meg is fulladhat alatta.
A hídon azok munkálkodtak, akik nem tudtak vagy nem akartak elmenekülni. Sokan mások a városkapukon özönlöttek ki és a hűvös, ködkoszorúzta síkságon át távoztak.
Azonban nem jutottak messzire. A sárkány, kecsesen kanyarogva és hajladozva a pusztítás fölött, kisuhant a falakon túlra. Néhány másodperccel később az őrök sugárzó fényt láttak ledöfni a ködgomolyagba. Az emberiség dagálya visszaáramlott, mögöttük lebegett a sárkány, mintha juhászkutya lenne. A megsebzett város tüzei vörös visszfénnyel csillantak meg szárnya alján.
– Van valami javaslata, hogy most mit tegyünk, főtörzsőrmester? – kérdezte Nobby.
Kolon nem válaszolt. Bárcsak itt lenne Kadar kapitány, gondolta. Ő se tudná, mit kéne csinálni, de sokkal nagyobb szókincse van, amiben zavarban lehet.
Némelyik tűz kialudt, amikor az emelkedő víz és a tűzoltó láncok zavaros gubanca elvégezte munkáját. A sárkány nem úgy nézett ki, mint aki hajlamos újabbakat okozni. Már hatásosan bemutatta érveit.
– Kíváncsi vagyok, ki lesz az – jegyezte meg Nobby.
– Mi? – érdeklődött Murok.
– Úgy értem, az áldozat.
– A főtörzsőrmester azt mondta, hogy az emberek nem fognak abba belemenni – felelte sztoikusan Murok.
– Aha, hát, közelítsd meg így: ha azt mondod az embereknek, na, hogy legyen, vagy a házad ég porrá, veled együtt, vagy valami lányt, akit valószínűleg sose láttál, megesznek, hát, nem kizárt, hogy kissé gondolkodóba esnek. Az emberi természet, tudod.
– Biztos vagyok benne, hogy időben föl fog bukkanni egy hős – jelentette ki Murok. – Valami újfajta fegyverrel, vagy valamivel. És lesújt a sebülhető pontjára.
A hirtelen feszült figyelem csöndje támadt.
– Az meg mi a csuda? – tudakolta Nobby.
– Egy kis rész. Ahol megsebülhet. A nagyapám szokott nekem mesélni. Találd el egy sárkány sebülhető pontját, mondta, és máris megölted.
– Olyan, mint a hogyhíjjákon rúgás? – akarta pontosabban tudni Nobby.
– Nem t'om. Fölteszem, igen. Bár, Nobby, mondtam már neked, hogy nem helyes...
– És hol van az a pont, nagyjából?
– Ó, minden sárkányon máshol. Kivárod, amíg elröpül fölötted, aztán azt mondod, ott van a sebülhető hely, és aztán megölöd – emlékezett vissza Murok. – Valahogy így.
Kolon főtörzsőrmester üresen meredt a semmibe.
– Hmm – fontolgatta Nobby.
Egy darabig figyelték a teljes pánik panorámáját. Aztán Kolon főtörzsőrmester megszólalt: – Biztos vagy a sebülhető helybe'?
– Igen. Ó, igen.
– Bárcsak ne lennél, fiú.
Megint a rettegő várost nézték.
– Tudja, főtörzsőrmester – mondta Nobby –, maga mindig azt mesélte nekem, hogy régen a seregben díjakat nyert nyilazással. Azt mondta, volt egy szerencsehozó nyila, mindig gondosan visszaszerezte a szerencsenyilát, azt mondta, maga...
– Jól van, na! Jól van, na! De ez azért nem ugyanaz, nem igaz? Különben is, én nem vagyok hős. Miért kéne nekem megtenni?
– Kadar kapitány harminc tallért fizet nekünk havonta – mutatott rá Murok.
– Igen – tódította Nobby vigyorogva –, és maga kap öt tallér extra felelősségpótlékot.
– De Kadar kapitány nincs itt – siránkozott Kolon.
Murok szigorúan ránézett. – Biztos vagyok benne, hogy ha itt lenne, ő lenne az első, aki...
Kolon csöndre intette. – Ez mind nagyon szép – közölte. – De mi van, ha eltévesztem?
– Nézzük a dolog jobbik oldalát – javasolta Nobby. – Valószínűleg sose fogja megtudni.
Kolon főtörzsőrmester arckifejezése gonosz, kétségbeesett vigyorrá alakult át. – Úgy érted, sose fogjuk megtudni.
– Mi?
– Ha azt gondolod, hogy majd szólóba' állok valami tetőn, nagyon tévedsz! Megparancsolom, hogy velem tarts! Különben is – fűzte hozzá –, te is kapsz egy tallér felelősségpótlékot.
Nobby képe eltorzult a pániktól. – Nem, dehogy is! – krákogta. – Kadar kapitány azt mondta, öt évig levonja a béremből, mert szégyent hozok az emberi fajra!
– Hát, lehet, hogy ezzel visszaszerzed. Meg amúgy is mindent tudsz a sebülhető pontokról. Láttalak verekedni.
Murok elegánsan szalutált. – Engedélyt kérek az önként jelentkezésre, uram – mondta. – És én csak húsz tallér gyakornoki fizetést kapok, és egyáltalán nem bánom, uram.
Kolon főtörzsőrmester a torkát köszörülte. Aztán megigazgatta mellvértje esését. Egyike volt azoknak, amelyekre elképesztően imponáló mellizmokat domborítottak. A főtörzs mellkasa és hasa úgy illett bele, ahogy a zselé passzol az öntőmintába.
Mit tenne ilyen esetben Kadar kapitány? Hát, fölhajtana egy pohárral. De ha nem inna, akkor mit tenne?
– Amire szükségünk van – jelentette ki megfontoltan –, az egy Terv.
Ez jól hangzott. Csak maga ez az egy mondat érdemesnek hangzott a fizetségre. Ha van egy Terved, félig már nyert ügyed van.
És máris, gondolta, hallani véli a tömegek éljenzését. Az utakat szegélyezik, és virágokat hajigálnak, és őt diadalmasan hurcolják vállukon a hálás városon át.
Kolon gyanította, hogy a dolog bökkenője az, hogy urnában fogják hurcolni.

 

Farkas Rossab nesztelenül haladt a huzatos folyosókon a Patrícius hálószobájába. Az még a legjobb esetben sem számított fényűző lakosztálynak, s nem tartalmazott sokkal többet egy keskeny ágynál meg néhány ütött-kopott szekrénynél. Most, hogy egyik fala eltűnt, még rosszabbul nézett ki. Ha most éjszaka alvajársz, egyenesen leléphetsz a hatalmas barlangba, ami eredetileg a Nagy Csarnok volt.
De azért, a titoktartás látszata végett, becsukta maga mögött az ajtót. Aztán, óvatosan és az óriási űrre vetett számos ideges pillantás közepette, letérdelt a szoba közepén és fölfeszített egy padlódeszkát.
Egy hosszú, fekete köntöst húzott elő. Aztán Rossab még lejjebb nyúlt a padlódeszkák alatti poros üregbe, és körbetapogatott. Még tovább kotorászott. Aztán lefeküdt, mindkét karját bedugta a lyukba és kétségbeesetten keresgélt.
Egy könyv vitorlázott át a szobán és tarkón találta.
– Ezt kereste, nemde? – kérdezte Kadar.
Előlépett az árnyékokból.
Rossab csak térdelt és tátogott.
Vajon mit fog mondani, gondolta Kadar. Azt fogja mondani: Tudom, hogy a látszat ellenem szól vagy azt, hogy Hogy került maga ide, vagy esetleg azt Nézze, mindent meg tudok magyarázni. Bárcsak az ujjam egy töltött mordály sárkányán lenne, épp most.
Rossab megszólalt: – Oké. Igazán leleményes magától, hogy rájött.
Na persze, mindig bejöhet olyan, aminek nem sok az esélye, tette hozzá Kadar magában.
– A padlódeszkák alatt – szólt hangosan. – A legelső hely, ahol bárki keresné. Elég nagy ostobaság, az bizony.
– Tudom. Gondolom, nem hitte, hogy bárki keresni fogja – felelte Rossab fölállva és lesöpörve magáról a port.
– Tessék? – mondta Kadar kedvesen.
– Vetinari. Tudja, hogy mindig mennyire odavolt az intrikákért meg ilyesmikért. Bele volt keveredve a legtöbb összeesküvésbe saját maga ellen, ez volt a módszere a dolgok kézben tartására. Kifejezetten élvezte. Nyilvánvaló, hogy megidézte a sárkányt és aztán nem tudta kontrollálni. Az még nála is sokkal furfangosabb.
– Szóval mit csinálsz itt? – tudakolta Kadar.
– Kíváncsi voltam, hogy nem lehetséges-e megsemmisíteni a varázslatot. Vagy esetleg hívni egy másik sárkányt. Akkor egymásnak esnének.
– Úgy érti, afféle egyensúlyban tartott terror? – érdeklődött Kadar.
– Érdemes lenne megpróbálni – válaszolta komolyan Rossab. Néhány lépéssel közelebb ment a kapitányhoz. – Nézze, ami a maga állasát illeti, tudom, hogy mindketten egy kissé feszültek voltunk akkor, szóval természetesen ha vissza akarja kapni, nem lesz semmi go...
– Biztos szörnyű volt – vágott közbe Kadar. – Csak képzelje el, mi minden kellett megforduljon a fejében. Idehívta, aztán rá kellett jöjjön, hogy nem valamiféle eszköz, hanem igazi élőlény, akinek megvannak a maga elképzelései. Olyan az észjárása, mint az övé, csak nem fékezi semmi. Tudja, fogadni mernék, hogy kezdetben meg volt róla győződve, az egészet jó célért teszi. Minden bizonnyal elment az esze. Legalábbis előbb vagy utóbb.
– Igen – értett egyet rekedten Rossab. – Biztos szörnyű volt.
– Jóságos istenek, hogy én mennyire szeretném rátenni a kezem! Ezer éve ismerem, és sose jöttem rá...
Rossab hallgatott.
– Fuss! – parancsolta lágyan Kadar.
– Mi?
– Fuss! Látni akarom, ahogy futsz.
– Nem ért...
– Láttam valakit elfutni azon az éjszakán, amikor a sárkány elégette azt a házat. Emlékszem, akkor azt gondoltam, hogy furcsán mozog, valahogy szökellve. És aztán egy más napon láttalak elszaladni a sárkány elől. Gondoltam, szinte mintha ugyanaz az ember lenne. Majdhogynem szökdécsel. Mint amikor valaki lépést akar tartani. Kijutott közülük valaki, Rossab?
Rossab kezével intett olyképpen, amit nemtörődöm mozdulatnak vélhetett. – Nevetséges, ez nem bizonyít semmit – tiltakozott.
– Megfigyeltem, hogy most itt alszol – közölte Kadar. – Föltételezem, a király szereti, ha kéznél vagy, mi?
– Egyáltalán semmi bizonyítékod sincs – suttogta Rossab.
– Persze, hogy nincs. A mód, ahogy valaki szalad. A mohó hanglejtés. Ez minden. De nem számít, ugye? Mert az sem számítana, ha lenne bizonyítékom – állapította meg Kadar. – Nincs senki, akinek bemutathatnám. És te nem adhatod vissza az állásom.
– Dehogynem! – állította Rossab. – Visszaadhatom, és lehetsz nem csupán kapitány...
– Nem adhatod vissza az állásom – ismételte meg Kadar. – Sose volt a tiéd, hogy elvehesd. Nem a város biztosa, vagy a Patrícius konstáblere vagy a király rendőre voltam, hanem a törvény szolgája. Lehet, hogy korrupt és elvetemedett, de azért törvény. Most meg nincs törvény, kivéve hogy: „elevenen el fogsz égni, ha nem vigyázol”. Hol van ebben számomra hely?
Rossab előreugrott és megragadta a kapitány karját.
– De te segíthetsz rajtam! – kiáltotta. – Lehet, hogy van mód a sárkány elpusztítására, érted, vagy legalábbis segíthetünk az embereken, úgy irányíthatjuk a dolgokat, hogy enyhítsük a legrosszabbat, valahogy találjunk érintkezési pontot...
Kadar ökle eltalálta Rossab állat és megpördítette.
– A sárkány itt van – csattant föl. – Nem irányíthatod vagy beszélheted rá valamire vagy egyezkedhetsz vele. Nem létezik fegyverszünet a sárkányokkal. Idehoztad és most itt van a nyakunkon, te mocsok.
Rossab elvette kezét a vakító fehér nyomról, amit az ütés hagyott.
– Mit akarsz termi? – kérdezte.
Kadar nem tudta. Korábban a dolog kimenetelének tucatnyi lehetőségét megforgatta fejében, de az egyetlen tényleg megfelelő megoldás Rossab megölése lett volna. És most, hogy szemtől szembe vannak, képtelen rá.
– Ez a gond a hozzád hasonlókkal – mondta Rossab föltápászkodva. – Mindig elleneztek bármilyen kísérletet az emberiség helyzetének javítására, de nektek sosincs semmiféle tisztességes tervetek. Őrség! Őrség!
Tébolyultan vigyorgott Kadarra.
– Erre nem számítottál, mi? – hencegett. – Tudod, még mindig vannak gárdisták. Persze, nem olyan sokan. Nem sokan akarnak ide bejönni.
A kinti folyosóról léptek hallatszottak, és négy palotaőr lépett be kihúzott karddal.
– Én nem tanúsítanék ellenállást a helyedben – folytatta Rossab. – Ezek ádáz és elkeseredett férfiak. De nagyon jól fizetettek.
Kadar nem szólt semmit. Rossab kárörvendezik. Az embernek mindig van esélye a karörvendőkkel. A volt Patrícius sosem kárörvendezett, azt meg kell hagyni. Ha elhatározta a halálod, még csak nem is hallottál róla.
Az a fontos a kárörvendezőkkel, hogy a szabályokat betartva játszd velük a játszmát.
– Ezt nem fogod örökre megúszni! – mondta.
– Igazad van. Teljesen igazad van. De az örökre hosszú idő – felelte Rossab. – Egyikünk se úszik meg semmit olyan sokáig.
– Lesz némi időd, hogy ezen elmerengj – jelentette ki és odabiccentett az őröknek. – Vessék a különleges zárkába! És aztán menjenek és intézzék el azt a másik apróságot!
– Ööö – szólalt meg a gárdisták vezére és tétovázott.
– Mi a gond, ember?
– Maga, ööö, azt akarja, hogy megtámadjuk őt? – tudakolta szánalmasan a palotaőr. Noha az őrök nehéz felfogásúak, a bevett formákat ugyanúgy ismerik, mint bárki, és amikor az őröket odarendelik, hogy a túlfűtött helyzetben egyetlen férfival elbánjanak, az számukra nem sok jót ígér. Ez a rohadék elkerülhetetlenül hősködni fog, gondolta az őr, és nem különösebben nézett elébe az olyan jövőnek, amiben ő, személy szerint, halott.
– Természetesen, maga agyalágyult!
– De, ööö, csak egy van belőle! – siránkozott a gárdisták kapitánya.
– És ráadásul mosolyog! – mutatott rá a mögötte levő.
– Valószínű' föl fog lendülni a csillárra most már bármelyik pillanatba' – jegyezte meg egyik bajtársa. – Meg fölrúgja az asztalt, meg minden.
– Még csak fegyver sincs nála! – visította Rossab.
– Az a legrosszabb fajta – bólogatott az egyik őr mélységes sztoicizmussal. – Fölugranak, tudja, és lekapják az egyik díszkardot a pajzs mögül a kandalló fölül.
– Aha – értett egyet gyanakodva egy másik. – És aztán hozzád vágnak egy széket.
– Nincs is itt kandalló! Se kard! Csak ő, egyedül! És most fogják el! – sikította Rossab.
Két palotaőr puhatolózva megragadta Kadar vállát.
– Nem fogsz semmi hősieset csinálni, ugye? – suttogta az egyik.
– Azt se tudom, hol kéne kezdem – válaszolta.
– Ó! Akkor jó.
Amikor Kadart elvonszolták, hallotta, hogy Rossab eszelős kacagásban tör ki. Mindig azt teszik, a tipikus kárörvendők.
De egy dolgot eltrafált Kadarnak tényleg nem volt terve. Nem túl sokat töprengett azon, mi lesz a következő lépés. Bolond voltál, mondta magának, amikor azt hitted, hogy megvolt a szembesítés, s azzal vége.
Arra is kíváncsi lett volna, mi az a másik apróság.
A gárdisták nem szóltak semmit, csak egyenesen maguk elé meredtek és masíroztak, vele együtt, le a lépcsőn, át a félig lerombolt csarnokon, keresztül egy újabb folyosótörmeléken egész egy vészjósló ajtóig. Kinyitották, belökték Kadart, és elmeneteltek. És senki, egyáltalán senki nem vette észre a vékony, levélszerű valamit, ami puhán lelebegett a tető árnyékából, újra meg újra megpördülve a levegőben, mint egy platánmag, mielőtt a sárkánykincs összegubancolódott limlomaira hullott volna.
Egy mogyoróhéj volt.

 

A csönd ébresztette föl Lady Juhossyt. A hálószobája a sárkányólakra nézett, s már hozzászokott, hogy a zizzenő pikkelyek duruzsolása, a hébe-hóba álmában tüzet okádó sárkány moraja, és a várandós nőstények siratóéneke mellett aludjon. A mindennemű hang hiánya olyan volt, mint az ébresztőóra.
Egy kicsit sírdogált, mielőtt elaludt, de nem sokat, mert semmi értelme érzelegni és hagyni félresiklani a dolgokat. Meggyújtotta a lámpást, fölhúzta a gumicsizmáját, megmarkolta a botot, ami talán az egyetlen lesz, ami közte és erényének esetleges elvesztése között áll, és lesietett, át az árnyékba borult házon. Amikor átvágott a harmatos gyepen a pajtához, homályosan eljutott tudatáig, hogy valami történik odalenn a városban, de elhessegette, mint olyat, amivel jelenleg nem érdemes foglalkozni. A sárkányok fontosabbak.
Belökte az ajtót.
Nos, még mindig itt vannak. A mocsári sárkányok ismerős bűze, félig tavi iszap, félig vegyszerrobbanás, széllökésként csapott ki az éjbe.
Mindegyik sárkány hátsó lábán egyensúlyozott ólja közepén, begörbített nyakkal, bősz intenzitással bámulva föl a tetőre.
– Ó! – szólalt meg a nő. – Már megint odafönt röpdös, mi? Kérkedő fráter. Ne aggódjatok miatta, gyerekek. Mami itt van.
Letette a lámpást egy magas polcra és Errol bokszához csörtetett.
– Hát akkor, kölyök – kezdte és elhallgatott.
Errol elnyúlva feküdt az oldalán. A szájából keskeny, szürke füstcsík szivárgott, és a hasa úgy húzódott össze és duzzadt föl, akár egy fújtató. És a bőre, nyaktól lefelé, csaknem hófehér volt.
– Azt hiszem, ha valaha újraírom a Sárkánykórokat, egy egész fejezet csak veled fog foglalkozni – állapította meg a méltóságos asszony halkan, és kireteszelte az ól ajtaját. – Lássuk csak, lejjebb ment-e az a csúnya hőmérséklet, jó?
Kinyúlt, hogy megsimogassa a sárkány bőrét és elállt a lélegzete. Sietve visszahúzta kezét és nézte, ahogy hólyagok keletkeznek az ujjbegyein.
Errol olyan hideg volt, hogy égetett.
Ahogy a kis, kerek nyomokat bámulta, amelyeket testhője hozott létre, lassan mindegyiket fagyott levegő vonta be.
Lady Juhossy hátradőlve fenékre ült.
– Hát miféle fajta sárkány vagy te...? – kezdte.
Távoli kopogás hallatszott a ház bejárata felől. Az asszony egy pillanatig habozott, aztán elfújta a lámpást, nehézkesen a bokszok végéhez osont, és elhúzta az ablakot takaró zsákdarabot.
A hajnal első fénysugarai egy őr körvonalait mutatták meg neki a küszöbén, a sisak tollforgóját szellő lengette.
Pánikba esve harapott az ajkába, visszasietett az ajtóhoz, átmenekült a pázsiton, bevetődött a házba, s hármasával vette a lépcsőket fölfelé.
– Ostoba liba, ostoba liba – motyogta, amikor ráeszmélt, hogy a lámpa lent maradt. De arra most nincs idő. Mire érte megy, Kadar esetleg távozik.
Tapintás és emlékezet alapján munkálkodva a homályban, rálelt legszebb parókájára és a fejébe csapta. Az öltözőasztalán, valahol a kencék és sárkánybalzsamok között, kell legyen valami, amit, ha jól emlékszik, Éjharmatnak hívnak vagy valami hasonlóan célszerűtlen néven, réges-régi ajándék egy meggondolatlan unokaöcstől. Több üvegcsével is próbálkozott, mire talált valamit, ami a szaga alapján valószínűleg az lehetett. Még olyan orrnak is, amely jó ideje beszüntette érzékelő szervei nagy részének működését a sárkányok legyőzhetetlenségének jelenlétében, úgy tűnt, nos, hogy jóval hathatósabb, mint amire emlékezett. De a férfiak nyilvánvalóan szeretik az ilyesmit. Vagy legalábbis ezt olvasta. Tiszta hülyeség, de igazán. Lerángatta hirtelen túlságosan praktikus hálóingének fölső szegélyét olyan helyzetbe, amely reményei szerint kellőképp sejtet anélkül, hogy ténylegesen szem elé tárna bármit is, és levágtatott a lépcsőn.
Megtorpant a bejárati ajtó előtt, nagy levegőt vett, elfordította a kilincset, és ráébredt, miközben kinyitotta az ajtót, hogy le kellett volna vennie a gumicsizmát...
– Nahát, kapitány – szólalt meg elbájolóan – ez igazán maga meg ki a fene?
A palotaőrség parancsnoka néhány lépést hátrált, és, mert paraszti származású volt, alattomban gonosz szellemektől oltalmazó mozdulatot tett. Ez azonban nyilvánvalóan hatástalan volt. Amikor újra kinyitotta a szemét, az izé még mindig ott állt, még mindig fölborzolódva dühöngött, még mindig valami émelyítőtől és erjedttől bűzölgött, még mindig félrecsapott fürttömeg koronázta, még mindig magasba tornyosult egy pihegő kebel mögött, aminek láttán kiszáradt a szájpadlása...
Hallott már az ilyesmikről. Hárpiák, az a nevük. Mit csinálhatott ez szegény Lady Juhossyval?
Ám a gumicsizmák látványa némileg megzavarta. A hárpiákról szóló mítoszok ritkán tartalmaztak utalásokat gumicsizmára.
– Ki vele, fickó! – harsogta Lady Juhossy, tisztességesebb kivágásig cibálva föl hálóingét – Ne ácsorogjon itt, tátogva, mint valami hal! Mit akar?
– Lady Sybil Juhossy? – szólalt meg a palotaőr, nem udvariasan, csupán megerősítést várva, hanem annak a hitetlenkedő hangján, aki egyszerűen képtelen elhinni, hogy a válasz lehet „igen”.
– Használja a szemét, fiatalember! Mégis, mit gondol, ki vagyok?
Az őr megemberelte magát.
– Csak mert idézés van nálam Lady Juhossy számára – hebegte tétován.
A nő hangja megsemmisítő volt. – Hogy érti azt, hogy idézés?
– Hogy megjelenjen a palotában, tudja.
– El sem tudom képzelni, miért lenne az szükséges ilyen kora reggel – felelte a nő és megpróbálta becsapni az ajtót. Azonban nem csukódott be, mert az utolsó pillanatban megakasztotta egy odadugott kardhegy.
– Ha nem jön – közölte a gárdista –, parancsom van rá, hogy lépéseket tegyek.
Az ajtó kivágódott és a nő arca az övéhez nyomult, csaknem az eszméletlenségig kiütve a férfit a rohadó rózsaszirmok illatával.
– Ha azt hiszi, hogy kezet emelhet rám... – kezdte a méltóságos asszony.
Az őr tekintete oldalra ugrott, csak egy pillanatra, a sárkányrekeszekre. Sybil Juhossy elsápadt.
– Nem teheti! – sziszegte.
A férfi nagyot nyelt. Bár félelmetes egy nőszemély, mégis csak ember. Csak képletesen tudja leharapni a fejed. Vannak, mondta magának, sokkal rosszabb dolgok Lady Juhossynál, bár kétségkívül nem jelenleg alig három hüvelykre az orrától.
– Lépéseket tegyek – ismételte meg rekedten.
Sybil Juhossy fölegyenesedett, és szemügyre vette a palotaőrök sorát a parancsnok mögött.
– Értem – közölte fagyosan. – Szóval így állnak a dolgok. Maguk hatan jöttek, hogy egy törékeny nőt elhurcoljanak. Nos, jól van. Persze, meg fogják engedni, hogy kabátot vegyek. Egy kissé hűvös van.
Becsapta az ajtót.
Az őrök toporogtak a hidegben és megpróbáltak nem nézni egymásra. Nyilvánvalóan nem ez a módja az emberek letartóztatásának. Nem szabadna nekik a küszöbön várakoztatni az őrizetbe vevőket, ez nem az, ahogy a világnak működnie kell. Másrészt, az egyetlen alternatíva az, hogy bemennek és kivonszolják a nőt, s ez nem olyasmi, ami iránt bármelyikük is képes lett volna lelkesedést ébreszteni magában. Ráadásul a gárdakapitány nem volt biztos benne, hogy elegendő embere van Lady Juhossy elvonszolásához, bárhova is. Az embernek ahhoz ezrével kellene ügybuzgó rönkgörgető munkáscsapat.
Az ajtó újra nyikorogva nyílt, csupán a belül lévő előcsarnok áporodott sötétjét tárva elő.
– Jól van, fiúk... – szólt feszengve a kapitány.
Lady Juhossy megjelent. A férfi röpke, elmosódó benyomást szerzett arról, ahogy az asszony kiszökken az ajtón, sikítva, és bizony, ez lehetett volna az utolsó emléke, ha az egyik őrnek nincs annyi lélekjelenléte, hogy elbuktassa a nőt, amint lezúdul a lépcsőn. Lady Juhossy átkozódva előreesett, barázdát vont az elburjánzott pázsitba, fejét egy ősöreg Juhossy málladó szobrába verte, és csúszása ezzel véget ért.
A kétkezes pallos, amelyet addig kezében tartott, mellette fúródott a földbe, egyenesen, mint a gyertyaszál, és jó ideig rezgett.
Némi idő elteltével az egyik palotaőr óvatosan odaosont, s ujjával tesztelte a pengét.
– Ördög és pokol! – szólalt meg, s hangjában tisztelettel keveredett a rémület – És a sárkány őt akarja megenni?
– Megfelel a kívánalmaknak – felelte a kapitány. – Minden bizonnyal ő a legelőkelőbb származású hölgy a városban. Nem tudom, hogy hajadon-e – tette hozzá –, és ebben a percben nem is áll szándékomban spekulálni. Valaki menjen és hozzon egy szekeret!
Megtapogatta a fülét, amit a kard hegye megvágott. Természeténél fogva nem volt undok ember, de e pillanatban meg volt róla győződve, hogy jobb szeretné, ha egy sárkányirha vastagsága választaná el Lady Juhossytól, amikor a nő végül fölocsúdik.
– Nem kellett volna megöljük az ő kedvenc házisárkányait, uram? – kérdezte az egyik gárdista. – Azt hittem, Mr. Rossab mondott valamit az összes sárkány kiirtásáról.
– Az csak ijesztgetés volt, amivel meg kellett fenyegessük – válaszolta a kapitány.
Az őr homlokát ráncolta. – Biztos benne, uram? Azt hittem...
A kapitánynak elege lett ebből. Sikítozó hárpiák és pallosok szakadó selyemhez hasonló zajt csapva a levegőben a füle mellett komolyan megrongálták a felebarátai szempontját is figyelembe vevő képességét.
– Ó, azt hitte, mi? – morogta. – Gondolkodó fajta, mi? Nem gondolja, hogy akkor más beosztásra is alkalmas? Városi őrnek, talán? Azok tele vannak gondolkodó elmékkel, tele bizony.
A többi őr felől kellemetlen vihogás hallatszott.
– Ha gondolkozott – tette hozzá a kapitány szarkasztikusan –, azt kellett volna gondolja, hogy a király aligha akarja a többi sárkány megölését, nem? Valószínűleg távoli rokonok, vagy ilyesmi. Úgy értem, nem akarná, hogy a saját fajtáját eltegyük láb alól, ugye?
– Hát, uram, az emberek úgy szokták, uram – duzzogott az őr.
– Á, hát persze – jelentette ki a kapitány. – Az más. – Jelentőségteljesen megütögette a sisakja oldalát. – Az azért van, mer' mi intelligensek vagyunk.

 

Kadar nedves szalmára esett, valamint koromsötétbe, bár egy idő múlva a szeme megszokta a homályt, és ki tudta venni a tömlöc falait.
A zárkát nem előkelő életmódra tervezték. Alapvetően csak egy tér volt, ami a palotát alátámasztó oszlopokat és boltíveket foglalta magában. A távoli végén egy magasan a falba illesztett kis rács beengedte a piszkos, másodkézből származó fény puszta gyanúját.
Volt még egy négyszögletes lyuk a padlóban. Szintén rács borította. Ám a rudak meglehetősen rozsdásnak tűntek. Fölmerült Kadarban, hogy valószínűleg képes lenne végül kifeszíteni őket, és akkor már csak annyit kell tennie, hogy eléggé lefogy az átbújáshoz egy kilenc hüvelykes lyukon.
Amit a börtön nem tartalmazott, az bármiféle patkány, skorpió, csótány vagy kígyó volt. Valaha laktak benne kígyók, ez igaz, mert Kadar szandálja kis, hosszú, fehér csontvázakon taposott.
Óvatosan előreólálkodott az egyik nyirkos fal mentén, azon tűnődve, honnan érkezik a ritmikus, vakarászó nesz. Megkerült egy zömök oszlopot, és megtudta.
A Patrícius épp borotválkozott, belekancsítva egy tükörcserépbe, amelyet úgy támasztott az oszlophoz, hogy fény érje. Nem, nincs odatámasztva, döbbent rá Kadar. Valójában fogja valaki. Egy patkány. Egy nagy, vörösszemű patkány.
A Patrícius látszólag meglepődés nélkül biccentett oda neki.
– Ó! – mondta. – Kadar, ugye? Hallottam, amikor jött lefelé. Remek. Jobb, ha megmondja a konyhai személyzetnek – és ekkor Kadar ráébredt, hogy a lord a patkányhoz beszél –, hogy két személyre lesz az ebéd. Szeretne egy sört, Kadar?
– Mi? – hápogott Kadar.
– Úgy képzelem, szeretne. Bár attól tartok, rögtönzött ebéd lesz. Skrp népe elég értelmes, de úgy tűnik, holtpontra jutnak, amikor a palackok címkéiről van szó.
Lord Vetinari megszárogatta arcát egy törülközővel, aztán a földre ejtette. Egy szürke alak surrant elő az árnyékokból, és elvonszolta, le a padlórácson keresztül.
Aztán a Patrícius megszólalt: – Jól van, Skrp. Elmehet – A patkány ráfintorgatta a bajuszát, a tükröt a falhoz támasztotta, és elügetett.
– Magát most patkányok szolgálják ki? – firtatta Kadar.
– Tudja, kisegítenek. Sajnos, valójában nem igazán hatékonyak. A mancsuk miatt.
– De, de, de – nyögte Kadar. – Úgy értem, hogyhogy?
– Azt gyanítom, hogy Skrp népének alagútjai egész az Egyetemig nyúlnak – folytatta Lord Vetinari. – Bár azt hiszem, hogy már kezdetben is elég értelmesek voltak.
Ezt legalább értette Kadar. Közismert volt, hogy a varázslatos sugárzások hatással vannak a Láthatatlan Egyetem területén élő állatokra, néha az emberi civilizáció aprólékos hasonlatossága felé nógatva őket, sőt némelyiket teljesen új és elkülönült fajjá alakítva, mint amilyen a.303 könyvmoly meg az élhal. És, ahogy Vetinari mondta, a patkányok már kezdetben is elég értelmesek.
– De segítenek magának? – kérdezte Kadar.
– Kölcsönös. A dolog kölcsönös. Mondhatni, fizetség a megtett szolgáltatásokért – közölte a Patrícius, leülve egy, Kadar kénytelen volt ezt észrevenni, kicsiny bársonypárnára. Egy alacsony polcon, hogy a férfi keze ügyébe essen, egy notesz hevert, valamint könyvek álltak takaros sorban.
– Hogyan tud segíteni a patkányoknak, uram? – kérdezte elhalóan.
– Tanáccsal. Tudja, tanácsokat adok nekik. – A Patrícius hátradőlt. – Ez a gond az olyan emberekkel, mint Rossab – jelentette ki. – Sose tudják, mikor kell abbahagyni. Patkányok, kígyók és skorpiók. Tiszta bolondokháza volt itt, amikor idekerültem. Ráadásul a patkányoknak jutott a legrosszabbja.
És Kadar azt gondolta, kezdi látni, hova fog a másik kilyukadni.
– Úgy érti, valahogy idomította őket? – tudakolta.
– Tanácsot adtam. Tanácsot adtam. Azt hiszem, ez az erősségem – állította szerényen Lord Vetinari.
Kadar eltöprengett, miként tette. A patkányok a skorpiók mellé álltak a kígyók ellen, aztán, amikor a kígyókat legyőzték, meghívták a skorpiókat egy príma ünnepi lakomára és megették őket? Vagy fölbéreltek egyes skorpiókat nagy mennyiségű, ó akármivel, amit a skorpiók esznek, hogy éjjel a kiválasztott kígyóvezérek közelébe lopakodjanak és marják meg őket?
Eszébe jutott, hogy egyszer hallott egy fickóról, aki évekig börtönbe zárva kismadarakat idomított és teremtett magának valamiféle szabadságot. És a vén tengerészekre gondolt, akiket a kor és a gyöngeség megfoszt a tengertől, és akik napjaik kicsiny palackokba zárt nagy hajók készítésével töltik.
Aztán a Patríciusra gondolt, akitől elrabolták a városát, amint törökülésben ül a szürke padlón a homályos tömlöcében és újrateremti maga körül a várost, bátorítva az apró versengéseket, hatalmi harcokat és pártoskodást miniatűr formában. Komor, borongó szoborként gondolt rá alattomos árnyékoktól és váratlan, politikai gyilkosságoktól hemzsegő padlólapok közepén. Valószínűleg ez könnyebb volt, mint Ankh-ot uralni, ahol a férgek nagyobbak s nem kell mindkét kezük igénybe vegyék a kés cipeléséhez.
Valami csörrent odaát a csatorna mellett. Fél tucat patkány jelent meg, valami abroszba burkoltat vonszolva. Átemelték a rácson és nagy erőfeszítéssel a Patrícius lábához hurcoltak. A férfi lehajolt s kikötötte a csomót.
– Úgy tűnik, az ebéd sajt, csirkecomb, zeller, egy szelet meglehetősen száraz kenyér és egy üveg, ó, láthatólag egy üveg Merckl és Sárikám Nagyon Híres Barna Szószából. Sört mondtam, Skrp. – A vezérpatkány orrát fintorgatta felé. – Elnézést ezért, Kadar. Tudja, nem tudnak olvasni. Úgy tűnik, még magát a fogalmat se kapiskálják. De nagyon tudnak hallgatni. Minden hírt elhoznak hozzám.
– Látom, nagy kényelemben él itt – jegyezte meg gyöngén Kadar.
– Sose építs olyan tömlöcöt, amiben nem töltenél el magad is boldogan egy éjszakát – magyarázta a Patrícius, és kirakta az ételt az abroszra. – A világ kellemesebb hely lenne, ha erre többen emlékeznének.
– Mind azt hittük, hogy maga titkos alagutakat meg hasonlókat építtetett – jegyezte meg Kadar.
– El sem tudom képzelni, miért – felelte a Patrícius. – Az ember kénytelen lenne folyton rohangászni. Az olyan kimerítő, ráadásul nem is hatékony. Míg ellenben itt a dolgok közepén vagyok. Remélem, érti ezt, Kadar. Sose bízzék olyan uralkodóban, aki minden reményét alagutakba és bunkerekbe és menekülési útvonalakba fekteti. Van rá esély, hogy nem szívvel-lélekkel végzi a munkáját.
– Ó!
A pasi a saját palotája tömlöcében ül, odafont egy dühöngő elmebeteg intézi az ügyeket, egy sárkány égeti a várost és ő azt hiszi, hogy a világ ott van, ahol szeretné. Minden bizonnyal a magas hivataltól kell legyen. A magasság megbolondítja az embereket.
– Maga, ööö, maga, ugye, nem bánja, ha körülnézek? – kérdezte Kadar.
– Csak tessék! – felelte a Patrícius.
Kadar végiglépdelt a zárka hosszában és ellenőrizte az ajtót. Alaposan be volt rácsozva és reteszelve, és a lakat nagyon szilárdnak tűnt.
Aztán végigkopogtatta a falakat, esetleges üreges helyet keresve. Nem fért hozzá kétség, hogy jól megépített börtön. Az a fajta tömlöc, ami jó érzéssel tölti el az embert, hogy ide zárhatta a veszélyes bűnözőket. Természetes, hogy olyan körülmények között jobb szereted, ha nincsenek csapóajtók, rejtett alagutak, vagy titkos utak az elmeneküléshez.
Ezek azonban nem azok a körülmények voltak. Döbbenetes, hogy mit tesz több láb tömör kő az ember távlatokat megítélő képességével.
– Bejönnek ide az őrök? – akarta tudni.
– Szinte soha – válaszolta a Patrícius, egy csirkecombot lengetve. – Tudja, nem fáradnak azzal, hogy etessenek. Az az elképzelés, hogy az ember sorvadjon el. Valójában még nemrégiben is oda szoktam menni az ajtóhoz olykor-olykor és nyögdécseltem egy kicsit, csak hogy örömet szerezzek nekik.
– De azért előbb-utóbb be kell jönniük ellenőrizni, nem? – kérdezte reménykedve Kadar.
– Ó, nem hiszem, hogy azt el kellene tűrnünk – jelentette ki a Patrícius.
– Hogyan szándékozik megakadályozni őket benne?
Lord Vetinari bánatos pillantást vetett rá.
– Kedves Kadarom – mondta –, azt hittem, maga jó megfigyelő. Megnézte már az ajtót?
– Persze, hogy megnéztem – vágta rá Kadar, és hozzátette –, uram. Rohadtul masszív.
– Talán meg kéne még egyszer szemlélnie?
Kadar szájtátva nézett rá, aztán átdübörgott a cellán és rámeredt az ajtóra. Egyike volt a népszerű félelmetes bejáratoknak, csupa rács meg retesz meg vastüske meg tömör sarokvas. Akármilyen hosszasan meredt rá, semmivel se lett kevésbé masszív. A lakat egyike volt azoknak a törpekészítette átkozott vackoknak, amiket évekbe telne föltörni. Mindent egybevetve, ha szükséged lenne valami teljesen mozdíthatatlan jelképére, ez az ajtó pont megfelelne a célnak.
A Patrícius szívbénítóan halkan bukkant föl mellette.
– Tudja – szólalt meg –, mindig az történik, nem igaz, hogy amennyiben a város fölötti uralmat átveszi az erőszakos polgári elégedetlenség, az aktuális uralkodót tömlöcbe vetik? Egy bizonyos fajta gondolkodásmód számára ez annyival kielégítőbb, mint a puszta kivégzés.
– Nos, oké, de nem értem... – kezdte Kadar.
– És maga ránéz erre az ajtóra és amit lát, az egy valóban erős tömlöcajtó, igaz?
– Persze. Csak rá kell nézni a reteszekre és...
– Tudja, tényleg nagyon elégedett vagyok – jelentette ki csöndesen Lord Vetinari.
Kadar addig meredt az ajtóra, míg a szemöldöke sajogni kezdett. És akkor, ahogy a felhő véletlen mintázata anélkül, hogy bármi módon megváltozna, hirtelen lófejnek vagy vitorláshajónak látszik, meglátta, amire egész idő alatt bámult.
Az elborzadó csodálat érzése vett erőt rajta.
Eltűnődött, milyen lehet a Patrícius agya. Teljesen hideg és fényes, gondolta, csupa kékes acél és jégcsap és kis kerekek folyton kattogva, mint valami hatalmas óra. Az a fajta elme, amely előrelátóan fontolóra veszi saját bukását és hasznára fordítja.
Tökéletesen normális tömlöcajtó volt, de az egész az ember perspektívaérzékelésén múlt.
Ebből a börtönből a Patrícius képes az egész világot távol tartani.
Kívül csak a lakat lógott.
Belül volt az összes rács és retesz.

 

A legénységi állomány kínosan fölkúszott a nedves háztetőkre, amikor a reggeli ködöt elforralta a nap. Nem mintha akadálytalan lenne a kilátás ma – ragacsos füst – és áporodott gőzburok vonta be a várost, s töltötte meg a levegőt a nyirkos parázs bánatos szagával.
– Mi ez a hely? – kérdezte Murok, átsegítve a másik kettőt egy síkos gyalogjárón.
Kolon főtörzsőrmester körülnézett a kémények erdejében.
– Mi most pont Jaksa Atolel whiskypárolója fölött vagyunk – válaszolta. – A legrövidebb úton, tudod, a palota és a tér között. Biztos, hogy a sárkány itt fog elrepülni.
Nobby sóvárogva nézett le az épület oldalán.
– Egyszer voltam odabe' – mesélte. – Ellenőriztem a kilincset egyik éjjel, és egyszerűen kinyílt a kezembe'.
– Végül, gondolom – fanyalgott Kolon.
– Hát, be kellett menjek, nem igaz, hogy megnézzem, nem folyik-e ott valami gazemberség. Elképesztő hely, ott benn. Csupa cső meg miegymás. És a szag!
– „Minden egyes palackot akár hét perc hosszan is érlelünk” – idézte Kolon. – „Csak egy kortyot, mielőtt szaporán nekivágsz”, azt mondja a címke. És átkozottul igaz is. Egyszer ittam egy kortyot, és egész nap szaporáztam.
Letérdelt és kibontotta a hosszú zsákvászon csomagot, amit rendkívüli nehézségek árán magával hurcolt a mászás során. Tettével előtárt egy ősöreg kivitelű, embermagas íjat és egy tegez nyílvesszőt.
Lassan, áhítatosan fölemelte az íjat, s végigfuttatta kövérkés ujjait rajta.
– Tudjátok – mondta halkan –, átkozottul jó voltam ebbe' legénykoromban. A kapitánynak azon az éjjelen engednie kellett volna, hogy megpróbálkozzak.
– Folyton ezt hajtogatod nekünk – jegyezte meg Nobby közönyösen.
– Hát, régebben díjakat nyertem. – A főtörzsőrmester letekert egy új íjhúrt, ráhurkolta az íj egyik végére, fölállt, lenyomta, nyögött...
– Ööö, Murok? – szólalt meg, némileg levegő után kapkodva.
– Igen, főtörzs?
– Hogy állsz az íjak fölhúrozásával?
Murok megragadta az íjat, könnyedén meghajlította, s helyére csusszantotta a húr másik végét.
– Ez ám a jó kezdet, főtörzs – jelentette ki Nobby.
– Ne legyél szarkasztikus velem, Nobby! Nem az erő, hanem az éles szem meg a biztos kéz az, ami számít. Most pedig adj ide egy nyilat! Nem azt!
Nobby ujjai megmeredtek egy nyílvessző fölmarkolásának tevékenysége közben.
– Az a szerencsehozó nyilam! – fakadt ki Kolon. – Egyikőtök se merje megérinteni a szerencsenyilam!
– Pont úgy néz ki szerintem, mint bármelyik másik, főtörzs – állította Nobby jámborul.
– Az az, amit majd a tényleges hogyhíjjákra, a kúp de graszra, fogok használni – közölte Kolon. – Sose hagyott még cserben a szerencsenyilam, az aztán nem. Eltalálta, akármire lőttem. Szinte céloznom se kellett. Ha annak a sárkánynak tényleg van sebülhető pontja, ez a nyíl meg fogja találni.
Kiválasztott egy teljesen azonos küllemű, ám vélhetőleg kevésbé szerencsés nyilat, és föltette a húrra. Aztán tűnődő tekintettel körülnézett a háztetőkön.
– Jobb lesz, ha belejövök – motyogta. – Persze, ha egyszer megtanultad, sose felejted el, olyan, mint taposni a... taposni a... taposni valamit, amit sose felejtesz el, hogy kell csinálni.
Hátrahúzta a húrt a füléig, és fölnyögött.
– Rendben – zihálta, miközben karja úgy remegett a feszítéstől, mint egy gally a szélviharban. – Látjátok ott az Orgyilkosok Céhének tetejét?
A másik kettő a mocskos levegőt fürkészte.
– Akkor rendben – mondta Kolon. – És látjátok rajta a szélkakast? Látjátok?
Murok a nyílhegyre pillantott, ami nyolcas alakban imbolygott előre-hátra.
– Az jó messzi van, főtörzs – jegyezte meg kételkedve Nobby.
– Sose törődjetek velem, tartsátok a szemetek a szélkakason – nyöszörögte a főtörzsőrmester.
A másik kettő bólintott. A szélkakas nagy köpenybe burkolózó, osonó férfit ábrázolt, kinyújtott tőre mindig úgy fordult, hogy ledöfhesse a szelet. Azonban ebből a távolságból parányinak látszott.
– Oké – lihegte Kolon. – Na már most, látjátok az alak szemét?
– Ugyan már, főtörzs! – szólt Nobby.
– Hallgassel, hallgassel, hallgassel – nyögdécselte Kolon. – Azt kérdeztem, látjátok?
– Azt hiszem, én ki tudom venni, főtörzs – jelentette ki lojálisan Murok.
– Rendben. Rendben – hadarta a főtörzsőrmester, az erőfeszítéstől előre-hátra billegve. – Rendben. Derék fiú. Oké. Most akkor tartsd rajta a szemed, jó?
Fölnyögött, és kilőtte a nyilat.
Több dolog következett be, olyan gyorsan, hogy lassított prózában kell beszámoljunk róla. Valószínűleg az első az íjhúr becsapódása volt Kolon csuklójának puha belsejére, aminek következtében fölsikított és elejtette az íjat. Ez egyáltalán nem befolyásolta a nyílvessző pályáját, amely már egyenesen és pontosan egy vízköpő felé szárnyalt, pont a tetőn az út másik oldalán. A fülén találta, visszapattant, gellert kapott egy hat lábbal odébb lévő falon, és visszafelé tartott Kolonhoz, szemlátomást némileg megnövekedett sebességgel, s selymes döngicséléssel húzott el a füle mellett.
Majd eltűnt a városfalak irányába.
Egy idő múlva Nobby köhintett, és ártatlanul érdeklődő pillantást vetett Murokra.
– Körülbelül milyen nagy – kérdezte – egy sárkány sebülhető pontja, úgy nagyjából?
– Ó, egészen parányi is lehet – válaszolta segítőkészen Murok.
– Valahogy pont ettől féltem – jelentette ki Nobby. A tető széléhez slattyogott, és lemutatott. – Van épp ott lenn egy medence. Arra használják, hogy lehűtsék a lepárló készülékek vizét. Szerintem eléggé mély, szóval miután a főtörzs rálőtt a sárkányra, beleugorhatunk. Mit szóltok hozzá?
– Ó, de arra nincs szükségünk – állította Murok. – Mert a főtörzs szerencsenyila el fogja találni a pontot és a sárkány halott lesz, szóval nem lesz miért aggódjunk.
– Jó, tegyük föl, tegyük föl – hadarta Nobby Kolon összeráncolt homlokára pislantva. – De csak a biztonság kedvéért, tudod, ha bekövetkezne az egy-a-millióhoz esély és eltévesztené... jelzem, nem állítom, hogy el fogja, csak az embernek minden eshetőségre gondolnia kell..., ha hihetetlen balszerencse következtében nem egészen sikerülne neki eltalálni halálos pontossággal a sebülhető pontot, akkor a sárkányunk kissé kijön a sodrából, nemde, és valószínűleg jó ötlet lenne nem itt lenni. Tudom, távolról se biztos. Nevezzetek balsejtelmeskedőnek, ha akartok. Csak ez minden, amit mondani akarok.
Kolon főtörzsőrmester fennhéjázóan megigazgatta fegyverzetét.
– Amikor tényleg szükséged van rájuk – szögezte le –, az egy-a-millióhoz esélyek mindig bejönnek. Közismert tény.
– A főtörzsőrmesternek igaza van, Nobby – erősítette meg Murok erélyesen. – Tudod, hogy amikor csak egyetlen esély van, ami talán bejöhet... hát, az be is jön. Másképp nem lenne – lehalkította a hangját –, úgy értem, magától értetődik, hogy ha a végső, kétségbeesett esély nem jön be, akkor nem lenne... hát, az istenek nem engednék, hogy másként legyen. Nem bizony.
Egy emberként fordultak meg mindhárman és néztek a borongáson át a Korongvilág tengelye felé, sok ezer mérföldre a távolban. Most a levegő szürkéllett a vén füsttől és ködfoszlányoktól, de egy verőfényes napon látható lenne a Mennyek Orma, az istenek lakhelye. Pontosabban az istenek lakhelyének helyszíne. A Megnemnyilvánul-lakban élnek, a stukkódíszes Valhallában, ahol az örökkévalósággal néznek szembe, mégpedig azzal a mentalitással, amelynek fogalma sincs róla, hogyan lehetne eltölteni egy esős délutánt. Azt beszélik, hogy az istenek az emberek sorsával játszanak. Hogy szerintük pontosan miféle játékot játszanak ebben a pillanatban, azt csak találgatni lehet.
De persze, vannak szabályok. Mindenki tudja, hogy vannak szabályok. Csak őrülten kell bizakodni abban, hogy az istenek is ismerik a szabályokat.
– Muszáj összejönnie – motyogta Kolon. – A szerencsenyilam fogom használni meg minden. Igazad van. A végső, kétségbeesett esélynek be kell jönnie. Különben semminek sincs értelme. Akkor akár elevennek lenni se érdemes.
Nobby ismét lekukucskált a medencére. Pillanatnyi habozás után Kolon csatlakozott hozzá. Azon férfiak számítgató arckifejezését viselték, akik már sok mindent tapasztaltak, és tudják, hogy persze nyugodtan bízhatsz a hősökben meg királyokban és végső soron az istenekben is, amire igazán számíthatsz, az a gravitáció és a mély víz.
– Nem mintha szükségünk lenne rá – állította erélyesen Kolon.
– Nem ám, a szerencsehozó nyiladdal – tódította Nobby.
– Bizony. De, csak kíváncsiságból, mit gondolsz, mennyire mélyen van? – kérdezte Kolon.
– Azt mondanám, harminc láb. Innen-onnan.
– Harminc láb – bólintott lassan Kolon. – Én is úgy számítom. És mély, ugye?
– Azt hallottam, nagyon mély.
– Ha te mondod, elhiszem. Eléggé zavarosnak látszik. Utálnék beleugrani.
Murok vidáman hátba vágta, amitől a főtörzsőrmester csaknem lezuhant. – Mi van, főtörzs? Csak nem akar örökké élni?
– Nem t'om. Kérdezd meg újra ötszáz év múlva!
– Hát akkor, nagy mázli, hogy itt van nekünk a szerencsenyila! – állapította meg Murok.
– Hmm? – szólt Kolon, aki láthatólag a maga privát, siralmas álomvilágában tartózkodott.
– Úgy értem, nagy mázli, hogy számíthatunk a végső, kétségbeesett egy-a-millióhoz esélyre, vagy különben tényleg nagy bajban lennénk!
– Ó, igen – szomorkodott Nobby. – Milyen szerencsés fickók is vagyunk.

 

A Patrícius hátradőlt. Két patkány párnát vonszolt a feje alá.
– A dolgok meglehetősen rosszul állnak odakint, úgy hallom – mondta.
– Igen – felelte Kadar keserűen. – Igaza van. Maga van a legnagyobb biztonságban az egész városban.
Újabb kést ékelt a kövek hasadékába, s óvatosan kipróbálta, elbírja-e a súlyát, miközben Lord Vetinari érdeklődve figyelte. Kadar már hat lábbal a padló fölött járt, a rács magasságában.
Most elkezdte kivájni a habarcsot a rács körül.
A Patrícius egy darabig szemlélte, aztán levett egy könyvet a kis polcról maga mellett. Mivel a patkányok nem tudnak olvasni, a könyvtár, amit össze tudott gyűjteni, kissé barokkos lett, ám ő nem az a fajta férfi, aki megveti a friss tudást. Megtalálta könyvjelzőjét A Csipkeverés Évszázadai lapjai között, és elolvasott néhány oldalt.
Egy idő múlva szükségét látta, hogy lesöpörjön néhány habarcsmorzsát a könyvről és fölnézett.
– Sikerrel jár? – érdeklődött udvariasan.
Kadar összeszorította a fogát, és tovább vájt. A kis rácson túl mocskos belső udvar terült el, alig világosabb, mint a cella. Az egyik sarokban szemétdomb terpeszkedett, ám jelenleg ennek ellenére roppant vonzónak tűnt. Legalábbis a tömlöcnél sokkal vonzóbbnak. Egy tisztességes szemétdomb kívánatosabb, mint amerre Ankh-Morpork tart manapság. Valószínűleg allegorikus is, vagy ilyesmi.
Döfött, újra döfött, és megint döfött. A késpenge rezgett és rázkódott a kezében.

 

A Könyvtáros tűnődve megvakarta hónalját. Neki is megvoltak a maga problémái.
Idejött, teli haraggal a könyvtolvajok ellen, és az a düh még fennen lobogott benne. Azonban fölmerült benne a lázadó gondolat, hogy, noha a könyvekkel szemben elkövetett bűncselekmények a legrosszabb fajta bűnök, a bosszút, esetleg, el kéne halasztani.
Fölötlött benne, hogy, míg persze, mindaz, amit az emberek készek megtenni egymással számára egyre megy, akadnak bizonyos tevékenységek, amelyeket korlátozni kéne arra az esetre, ha az elkövetők önteltté válnának és elkezdenének olyasmiket csinálni a könyvekkel is.
A Könyvtáros újra rámeredt a szolgálati jelvényére, és gyöngéden megharapdálta abban a derűlátó reményben, hogy időközben ehetővé vált. Semmi kétség, Kötelessége van a kapitánnyal szemben.
A kapitány mindig kedves volt hozzá. És a kapitánynak is van szolgálati jelvénye.
Igen.
Vannak alkalmak, amikor egy emberszabásúnak azt kell tennie, amit egy férfinak kell tennie...
Az orangután komplex tisztelgést mutatott be és ellengett a sötétbe.

 

A nap magasabbra emelkedett, átgördülve a ködön és áporodott füstön, mint egy kósza léggömb.
A legénységi állomány a kéménykürtő árnyékában hűsölt, várokozás közben különféle módokon csapva agyon az időt. Nobby elgondolkozva szondázta egyik orrlyuka tartalmát, Murok levelet írt haza, és Kolon főtörzsőrmester aggódott.
Egy idő múlva kényelmetlenül máshová fészkelte súlypontját, és megszólalt: – Efembe jutott egy probléma.
– Micsa, főtörzs? – kérdezte Murok.
Kolon főtörzsőrmester nyomorultan nézett. – Hááát, mi van akkor, ha nem egy-a-millióhoz esély?
Nobby rámeredt.
– Hogy érted? – firtatta.
– Hát, rendben, végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz esélyek mindig bejönnek, igen, semmi gond, de... hát, ez piszkosul hogyhíjják, specifikus. Úgy értem, hát nem az?
– Ha te mondod – válaszolta Nobby.
– Mi van akkor, ha csak egy-az-ezerhez esély? – tudakolta Kolon megkínzottan.
– Mi?
– Hallott már valaki arról, hogy az egy-az-ezerhez lövés beváltja a reményeket?
Murok fölnézett. – Ne bolondozzék, főtörzsőrmester! – kérte. – Soha senki nem látott olyat, hogy egy-az-ezerhez esély bejöjjön. Az ellene szóló esély az... – mozgott az ajka – egy a sok millióhoz.
– Aha. Sok millióhoz – értett egyet Nobby.
– Szóval csak akkor működik, ha tényleg tipikus egy-a-millióhoz esély – vonta le a tanulságot a főtörzsőrmester.
– Föltételezem, igen – felelte Nobby.
– Szóval például egy-a-999.943-hoz... – kezdte Kolon.
Murok a fejét rázta. – Semmi esélye. Soha senki nem mondta azt, hogy „A dolognak egy-a-999.943-hoz esélye van, de talán bejön”.
Kibámultak a városra a bősz fejszámolgatás némaságában.
– Lehet, hogy ezzel komoly gondunk lesz – szólalt meg végül Kolon.
Murok vadul irkálni kezdett. Amikor megkérdezték, hosszasan magyarázta el, hogyan lehet megállapítani egy sárkány felületének területét, aztán megpróbálta megbecsülni az esélyét annak, hogy egy nyílvessző eltaláljon bármilyen pontot rajta.
– Jelzem, célozva – mondta Kolon főtörzsőrmester. – Én fogok célozni.
Nobby köhécselt.
– Abban az esetben sokkal kisebb lesz egy-a-millióhoz esélynél – jelentette ki Murok. – Lehet akár egy-a-százhoz. Ha a sárkány lassan röpül, és az egy nagy pont, gyakorlatilag akár bizonyosság is lehet.
Kolon ajka A dolog bizonyos, de talán bejön frázist formálta. Megrázta a fejét. – Nem – mondta.
– Szóval akkor az a teendőnk – közölte vontatottan Nobby –, hogy javítsunk az esélyeken...

 

Mostanra homorú mélyedés keletkezett a habarcsban a középső rács körül. Ez nem sok, Kadar tisztában volt vele, de kezdetnek megteszi.
– Netalán nem óhajt segítséget? – érdeklődött a Patrícius.
– Nem.
– Ahogy gondolja.
A habarcs már félig elmállott, de a rácsokat mélyen befúrták a kőbe. Rozsdakérgük alatt még mindig bőven akadt vas. Hosszas munka lesz, de legalább valami teendő, és a gondolkodás áldott hiányát igényli. Ezt senki sem veheti el tőle. Tisztességes, egyértelmű kihívás; az ember tudja, hogy ha folytatja a vakarást, végül diadalmaskodik.
A „végül” okozta a problémát. Végül Nagy A'Tuin el fogja érni a világegyetem végét. Végül Nobby esetleg megfürdik, bár ez valószínűleg megköveteli az Idő természetének radikális újragondolását.
De azért vájta a habarcsot, aztán abbahagyta, amikor valami kicsi és világos színű pottyant le odakinn, meglehetősen lassan.
– Mogyoróhéj? – szólalt meg.
A Könyvtáros arca, körülvéve a Könyvtáros fejének gumitömlő jellegű állkapcsával, jelent meg fejjel lefelé a berácsozott nyílásban, s olyan vigyorral ajándékozta meg, ami egyáltalán semmivel sem volt kevésbé rémisztő a rossz oldalával fölfelé.
– Úúúk?
Az orangután lepottyant a falról, megmarkolt két rudat és meghúzta őket. Hordómellkasán az izmok előre-hátra terelődtek az erőfeszítés szövevényes pavánjában. Egy szájnyi sárga fog vicsorgott néma összpontosítással.
Két tompa „klang” hallatszott, amikor a rudak föladták és kitörtek. Az emberszabású félredobta őket, és benyúlt a tátongó lyukon. Aztán a Törvény leghosszabb karja megragadta a döbbent Kadart a válla alatt, s egyetlen mozdulattal kirántotta.

 

A legénységi állomány szemlét tartott kezemunkája fölött.
– Rendben – mondta Nobby. – Na most, mik az esélyei a fél lábon álló férfinak, fordítva föltett kalapban és zsebkendővel betömött szájjal, arra, hogy eltalálja egy sárkány sebülhető pontját?
– Mmf – felelte Kolon.
– Igencsak elenyészők – mutatott rá Murok. – Szerintem azonban a zsepi egy kissé már túlzás.
Kolon kiköpte. – Döntsétek el – javasolta. – A lábam kezd elzsibbadni.

 

Kadar föltápászkodott a csúszós macskakövekről, és rámeredt a Könyvtárosra. Valami olyat tapasztalt, ami már sokaknak okozott sokkot, általában jóval kellemetlenebb körülmények között, mint amilyen például a Megfoltozott Dobban kezdeményezett verekedés, amikor az emberszabású egy kis békére és nyugalomra vágyott, hogy merengve élvezhesse korsó sörét, méghozzá ezt: a Könyvtáros lehet, hogy kitömött gumizsáknak néz ki, de amivel ki van tömve, az csupa izom.
– Hát ez elképesztő volt – csak ennyit tudott mondani. Lenézett az elcsavarodott rudakra, s érezte, hogy elsötétedik a hangulata. Megfogta az elgörbült fémet. – Történetesen nem tudja véletlenül, hol van Rossab? – fűzte hozzá.
– Ííík! – A Könyvtáros szakadozott pergamendarabot dugott a kapitány orra alá. – Ííík!
Kadar elolvasta a szavakat.
Minthogy ez kedvére való... míg ellenben... a déli utolsó gongszóra... egy tiszta szűz, ám előkelő vérből... megállapodás uralkodó és uraltjai között...
– Az én városomban! – morgott. – Az én átkozott városomban!
Megragadta a Könyvtárost két maroknyi mellszőrénél fogva és szemmagasba emelte.
– Mennyi most az idő? – üvöltötte.
– Úúúk!
Egy hosszú, vörös szőr borította kar nyúlt ki fölfelé. Kadar tekintete követte a mutató ujjat. A napnak határozottan olyan égitest kinézete volt, amely csaknem pályája delelőjére jutott, és alig várja már a hosszú, lusta lesiklást az esthajnal pokróca felé...
– Hát átkozott legyek, ha eltűröm ezt, érti? – ordította Kadar, és alaposan megrázta az emberszabásút.
– Úúúk! – mutatott rá a Könyvtáros türelmesen.
– Mi? Ó! Bocsánat! – Kadar letette az emberszabásút, aki bölcsen nem csinált ügyet a dologból, mert az olyan férfi, aki fölemel egy 300 fontos orangutánt anélkül, hogy észrevenné, az olyan férfi, akinek túl sok minden jár a fejében.
Most körbenézett az udvaron.
– Van innen kijárat? – kérdezte. – Úgy értem, a falak megmászása nélkül.
Nem várt válaszra, hanem körbeügetett a falak mentén, míg oda nem ért egy keskeny, koszos ajtóhoz, azt aztán berúgta. Amúgy nem volt bezárva, de azért csak berúgta. A Könyvtáros négykézláb lendülve ment a nyomában.
Az ajtó másik oldalán a konyha csaknem elhagyatott volt, a személyzet végül beijedt és úgy döntött, hogy minden okos séf tartózkodik az olyan háztartásban elvégzendő munkától, ahol van egy száj, ami nagyobb náluk. Két palotaőr épp hideg ebédet evett.
– Na most – szólt Kadar –, nem akarom, hogy muszáj legyen...
Nem úgy tűnt, hogy meg akarják hallgatni. Az egyik már nyúlt is az íjpuskájáért.
– Ó, a pokolba az egésszel! – Kadar fölmarkolt egy henteskést a tönkről pont mellette, és elhajította.
A késhajigálás művészet és még akkor is a megfelelő fajtájú késekre van szükséged. Különben csak azt teszi, amit ez is, azaz teljesen mellémegy.
Az íjpuskás gárdista oldalra hajolt, visszanyerte egyensúlyát, s rádöbbent, hogy egy bíbor köröm szelíden akadályozza a kioldó szerkezetet. Körbenézett. A Könyvtáros fejbe csapta, pont a sisakja csúcsán.
A másik őr elhátrált, mániákusan integetve kezével.
– Nenene! – mondta. – Ez mind félreértés! Mit is mondott, mit nem akar, hogy muszáj legyen? Kedves majom!
– Ó, egek – sóhajtott Kadar. – Téves!
Figyelmen kívül hagyta a rettegő sikoltozást és kotorászott a konyhai romhalmazban, míg rá nem bukkant egy hasítóbárdra. Sose érezte magát otthonosan a kardokkal, de egy bárd az egészen más. Egy bárdnak van súlya. Van célja. Egy kardnak önmagában lehet egy bizonyos nemessége, kivéve, ha olyasvalakié, mint például Nobby, amely esetben csak a rozsda tartja össze, ám a hasítóbárdnak meg megvan az az óriási előnye, hogy összevagdalja a dolgokat.
Maga mögött hagyta a biológiaórát – azaz, hogy nincs az a majom, amelyik képes lenne valakit a bokájánál fogva fejjel lefelé pattogtatni – talált egy sokat ígérő ajtót, és átsietett rajta. Ez kívülre vitte, a nagy, macskaköves térségre, amely körülvette a palotát. Most már kezdi kiismerni magát, most már...
Valami morajlott fölötte a levegőben. Szélroham fújt lefelé, és földöntötte.
Ankh-Morpork királya kitárt szárnnyal suhant át az égen, s egy pillanatra letelepedett a palota kapuján, karmai hosszú sebhelyeket vájtak a kőbe, amikor visszanyerte egyensúlyát. A nap megcsillant fölívelt hátán, ahogy a nyakát nyújtogatta, lustán tűzhullámot bömbölt, és megint a levegőbe szökkent.
Kadar állati – emlősállati – hangot adott ki a torka mélyéről, és kirohant az üres utcára.

 

A Juhossyak ősi hajlékát csönd árasztotta el. A bejárati ajtó előre-hátra hintázott sarokpántjain, beengedve a közönséges, rosszul nevelt szellőt, ami keresztülvándorolt az elhagyatott szobákon, száját tátva és port keresve a bútorok tetején. Föltekergett a lépcsőn és bedübörgött Sybil Juhossy hálószobájának ajtaján, megzörrentette az üvegcséket az öltözőasztalon, és sietve átlapozta a Sárkánykórokat.
Egy igazán gyors olvasó megtanulhatta volna mindennek a tüneteit az Abrakundortól a Zsugorodott Sarkakig.
És odalent, az alacsony, meleg és szörnyen bűzös pajtában, amely elszállásolta a mocsári sárkányokat, úgy tűnt, hogy Errol mindegyiket elkapta. Most ólja közepén ült, himbálózva és halkan nyögdécselve. A füléből fehér füst szállingózott és a padló felé lebegett. Valahonnan fölpuffadt hasából bonyolult, robbanékony, hidraulikus neszek érkeztek, mintha kétségbeesett manócsapatok próbálnának vízátvezető csatornát fúrni egy szirtbe zivatar idején.
Orrlyuka kitágult, s többé-kevésbé saját akaratából elfordult.
A többi sárkány nyakát nyújtogatta a bokszok fala fölött, óvatosan figyelve őt.
Újabb távoli gyomormoraj hallatszott. Errol fájdalmasan fészkelődött.
A sárkányok összenéztek. Aztán, egyik a másik után, előrelátóan a földre lapultak, és mancsukkal eltakarták a szemük.

 

Nobby félrehajtotta a fejét.
– Ígéretesnek tűnik – jelentette ki kritikusan. – Lehet, hogy már csaknem elértük a célt. Szerintem egy bekormozott arcú, nyelvét nyújtó, fél lábon álldogáló és a Sündisznó nótát éneklő férfi esélye arra, hogy valaha is eltalálja egy sárkány sebülhető pontját az bizony... mit gondolsz, Murok?
– Szerintem egy-a-millióhoz – válaszolta erélyesen Murok.
Kolon szúrósan rájuk meredt.
– Na, idefigyeljetek, fiúk – szólalt meg –, ti, ugye, nem húztok engem?
Murok lenézett az alattuk elterülő térre.
– Ó, a kénköves pokolba! – káromkodott csöndesen.
– Mija? – kérdezte Kolon sürgetően és körbenézett.
– Egy nőt láncolnak egy sziklához!
A legénységi állomány kibámult a pártázat fölött. A teret szegélyező óriási, néma tömeg szintén bámulta a fél tucat palotaőrrel küszködő fehér alakot.
– Kíváncsi vagyok, honnan szerezték a sziklát? – tűnődött Kolon. – Tudjátok, mi itt agyagon vagyunk.
– Remek, keménykötésű nőszemély, akárki legyen is – állapította meg Nobby helyeslőleg, amikor az egyik gárdista karikalábakon elgurult és összecsuklott. – Az ott bizony olyan fickó, aki néhány hétig nem fog tudni mit kezdeni az estéivel. Galád egy jobb térde van a menyecskének, úgy bizony.
– Ismerjük? – kérdezte Kolon.
Murok kancsított.
– Lady Juhossy az! – felelte és leesett az álla.
– Nem lehet!
– Muroknak igaza van. És hálóingben! – közölte Nobby.
– A rohadtak! – Kolon fölkapta az íját és nyíl után kotorászott. – Majd adok én nekik sebülhető pontot! Egy ilyen nyájas modorú úriasszony, mint ő, hát ez már gyalázat!
– Ööö – szólt Murok, aki előtte hátranézett a válla fölött. – Főtörzs?
– Hát idejutottunk! – motyogta Kolon. – A tisztességes asszonyok már nem is mehetnek végig az utcán anélkül, hogy meg ne ennék őket! Na megálljatok, ti szemetek, ti mindjárt... mindjárt geográfia lesztek...
– Főtörzs! – ismételte meg Murok sürgetően.
– História, nem geográfia – helyesbített Nobby. – Azt szokás ilyenkor mondani. História. „Te máris história vagy!”, azt kell mondjad.
– Hát, akármi – csattant föl Kolon. – Lássuk hogyan...
– Főtörzs!
Nobby is maga mögé nézett.
– Ó, a francba! – mondta.
– El se hibázhatom – mormolta Kolon, és célzott.
– Főtörzs!
– Hallgassatok már el, ti ketten, nem tudok koncentrálni, ha folyton kiabáltok...
– Főtörzs, itt jön a sárkány!

 

A sárkány fölgyorsult.
Ankh-Morpork ingadozó háztetői elmosódtak, amikor elhaladt fölöttük, szárnyai a levegőt gúnyolták. A nyakát egyenesen előre nyújtotta, orrlyuka jelzőtüzei mögötte lobogtak, repülésének hangja végigmosta az eget.

 

Kolon keze remegett. Úgy tűnt, a sárkány egyenesen a torkát veszi célba, és túl gyorsan közeleg, túl gyorsan...
– Ez az! – kiáltotta Murok. A Tengely felé pillantott, arra az esetre, ha az istenek esetleg megfeledkeztek volna arról, mire valók, és hozzátette, lassan és nyomatékosan: – Egy-a-millióhoz az esélye, de talán bejön!
– Lődd már ki az átkozott vacakot! – sikította Nobby.
– Ki kell válasszam a helyet, fiú, ki kell válasszam – rebegte Kolon. – Ne izguljatok, fiúk, mondtam nektek, hogy ez a szerencsenyilam. Első osztályú nyíl ez a nyíl, legénykorom óta megvan nekem, elámulnátok, ha tudnátok, mi mindenre lőttem már vele, ne izguljatok!
Elhallgatott, amikor a lidércnyomás rárontott terrorszárnyain.
– Ööö, Murok? – szólt alázatosan.
– Igen, főtörzs?
– Elmesélte valaha a néhai nagyapád, hogy néz ki egy sebülhető pont?
És akkor a sárkány többé már nem közelgett, hanem ott volt, pár lábbal fölöttük szállt el, pikkelyek és zaj gőzölgő mozaikja, betöltve az egész égboltot.
Kolon lőtt.
Figyelték, ahogy a nyíl egyenesen és pontosan emelkedik.

 

Kadar félig rohant, félig kóválygott a nedves macskaköveken, kifogyva a lélegzetből, kifogyva az időből.
Nem történhet így, gondolta bőszen. A hős mindig hajszálra kiszámítva érkezik, de mindig odaér az utolsó pillanatban. Csakhogy az utolsó pillanat valószínűleg öt perccel ezelőtt volt.
És én nem vagyok hős. Nem vagyok formában, és ihatnékom van, és egy maroknyi tallért kapok havonként a tollforgópótlék nélkül. Az nem hősi fizetés. A hősök királyságokat kapnak meg királykisasszonyokat, és rendszeresen testedzenek, és amikor mosolyognak, a fény megcsillan a fogukon, csing. A rohadékok.
Verejték csípte a szemét. Az adrenalinroham, ami kivitte a palotából, már fölemésztette magát, és most behajtotta a velejáró elkerülhetetlen vámot.
Botladozva megállt, és megkapaszkodott egy falban, hogy egyenesen maradjon, míg levegő után kapkod. És imigyen történt, hogy meglátta az alakokat a tetőn.
Ó, ne! gondolta. Ők sem hősök! Mit gondolnak, mivel játszadoznak?

 

Egy-a-millióhoz esélye volt. És ugyan ki mondhatja, hogy valahol a milliónyi más lehetséges világegyetemben, esetleg nem jött be?
Az a fajta dolog volt, amit az istenek tényleg szeretnek. Ám Véletlennek, aki néha még az isteneknél is erősebbnek bizonyul, 999.999 döntő szavazata volt.
Ebben az univerzumban, példának okáért, a nyílvessző visszapattant egy pikkelyről és elsüvített a feledésbe.
Kolon csak bámult, amikor a sárkány hegyes farka elzúgott a feje fölött.
– Mellé... ment... – formálta hangtalanul a szavakat.
– De az nem lehet, hogy mellément! – Kivörösödött szemmel meredt a másik kettőre. – Egy kicseszett, végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz esély volt!
A sárkány meglebbentette szárnyát, megfordította hatalmas termetét egy levegőtengely körül, és újra a tető felé rontott.
Murok derékon kapta Nobbyt, és kezét Kolon vállára tette.
A főtörzsőrmester zokogott dühében és csalódottságában.
– Egy-a-kurva-millióhoz, végső, kétségbeesett kurva esély!
– Főtörzs...
A sárkány tüzet okádott.
Csodaszépen irányított plazmacsík volt. Úgy ment át a tetőn, mintha vaj lenne.
Átvágott a lépcsőn.
Beleszelt az ősöreg épületfákba, és úgy megcsavarta őket, mintha papírból lennének. Belehasított a csövekbe.
Emeletről emeletre csapott le, akár egy dühös isten ökle, és végül elérte a nagy réztartályt, amely ezer gallon frissen készült, érett, whisky típusú alkoholt tartalmazott.
Abba is beleégetett.
Szerencsére, azt ezt követő robbanás túlélésének esélye pontosan egy-a-millióhoz volt.

 

A tűzgolyó úgy szállt föl, mint egy szál... nos, mint egy szál hatalmas, narancssárga rózsa, sárga cirmokkal. Vitte magával a tetőt, és a megdöbbent sárkány köré burkolta, fölemelte magasra a levegőben a törött fadarabok és csőrészek forró felhőjében.
A tömeg elkábultan nézte, ahogy a szuperhő légnyomása föllöki az égbe, és alig vette észre Kadart, aki átlökdösődött, zihálva és kiáltozva, a testek présén.
Elfurakodott a palotaőrök sorfala mellett, és olyan gyorsan vonszolta magát a macskaköveken, ahogy csak tudta. Az adott pillanatban senki sem fordított rá különösebb figyelmet.
Megtorpant.
Nem szikla volt, mert Ankh-Morpork agyagra épült. Csak valami óriási, összehabarcsolt falmaradvány, valószínűleg sok ezer éves, valahonnan a város alapzatából. Ankh-Morpork mostanra már olyan vén volt, hogy amire nagyjából és egészében épült, az Ankh-Morpork.
A falmaradványt odahurcolták a tér közepére, és Lady Sybil Juhossyt hozzáláncolták. Úgy tűnt, hogy hálóinget és óriási gumicsizmát visel. Kinézete alapján korábban verekedésbe bonyolódhatott, és Kadar egy pillanatra részvétet érzett a másik részvevő iránt, akárki is legyen. A nő színtiszta dühvel nézett rá.
– Maga!
– Maga!
A férfi bizonytalanul meglengette a bárdot.
– De miért maga...? – kezdte.
– Kadar kapitány – szólt a nő metsző hangon –, lekötelezne, ha abbahagyná annak az izének a lóbálását és elkezdené megfelelő módon használni!
Kadar meg sem hallotta.
– Harminc tallér havonta! – motyogta. – Annyiért haltak meg! Harminc tallérért! És valamennyit levontam Nobbytól. Muszáj volt, nem igaz? Úgy értem, az a fickó képes volt megrozsdásítani egy dinnyét!
– Kadar kapitány!
A férfi a bárdra fókuszált.
– Ó! – mondta. – Igen. Rendben!
Remek acélbárd volt, a láncok meg avítt és eléggé rozsdás vasból készültek. Ahogy csapkodta, időnként szikra pattant a falazaton.
A tömeg némán figyelte, de több palotaőr sietett feléjük.
– Mégis mi a fenét gondol, mit csinál? – kérdezte egyikük, aki nem rendelkezett túlzott képzelőerővel.
Mind Kadart bámulták.
– Mi?
Kadar újra lecsapott a láncokra. Számos karika csörrent meg a földön.
– Na jó, maga akarta... – kezdte az egyik őr. Kadar könyöke a bordái alatt találta el; mielőtt összeesett, Kadar lába vadul belerúgott a másik gárdista térdkalácsába, ami annak állát megfelelő helyzetbe hozta, készen a másik könyök döfésére.
– Jól van – jelentette ki Kadar szórakozottan. Megdörzsölte a könyökét. Merő kín volt.
Másik kezébe tette át a bárdot, és újra ráütött a láncokra, agya hátsó részén tudatában annak, hogy további palotaőrök sietnek feléjük, bár azzal a különleges futással, ami oly jellemző az őrökre. Ő maga is jól ismeri. Az ilyen futás azt mondja, van belőlünk egy tucat, hadd érjen oda elsőnek valaki más. Azt mondja, az a pasi kész a gyilkolásra, nem azért kapom a fizetésem, hogy megölessem magam, talán ha elég lassan futok, el fog menekülni...
Nincs semmi értelme elrontani egy szép napot azzal, hogy elfogsz valakit.
Lady Juhossy szabaddá rázta magát. Szórványos éljenzés zendült, s kezdett egyre erősödni. Még jelenlegi lelkiállapotában is, Ankh-Morpork népe mindig nagyra értékelt egy jó előadást.
A nő megragadott egy maroknyi láncot, és egyik dundi ökle köré tekerte.
– Azok közül az őrök közül némelyiknek fogalma sincs, hogy kell bánni... – kezdte.
– Erre nincs idő, erre nincs idő – intette Kadar, megfogva az asszony karját. Olyan volt, mintha egy hegyet próbálna elvonszolni.
Az üdvrivalgás hirtelen félbeszakadt.
Nesz hallatszott Kadar mögül. Nem különösebben hangos nesz. Csak sajátosan ocsmány, messzehangzó jellegű. A macskakövön egyszerre landoló négy karomkészlet koccanása.
Kadar körbe- és fölnézett.
Korom tapadt a sárkány irhájához. Itt-ott néhány perzselt fadarab hatolt belé, s még mindig parázslott. A káprázatos bronzpikkelyeket fekete csíkozta.
A dúvad lehajtotta fejét, míg Kadar már csak néhány lábnyira állt a szemétől, és megpróbált a férfira fókuszálni.
Valószínűleg semmi értelme elfutni, mondta magának Kadar. Nem mintha amúgy lenne rá energiám.
Érezte, hogy Lady Juhossy keze elnyeli az övét.
– Igazán remekül csinálta – jelentette ki a nő. – Majdnem bejött.

 

Elperzselődött és izzó romok záporoztak a szeszpárló körül. A medence törmelékek mocsara volt, melyet hamuréteg borított. Belőle, iszaptól csöpögve, emelkedett ki Kolon főtörzsőrmester.
Fölkapaszkodott a partra, és fölegyenesedett, mintha tengerlakó életforma lenne, amely egyetlen próbálkozással kíván túlesni ezen az egész evolúciós izén.
Nobby már ott száradozott, elterülve, mint egy béka, vizet eregetve magából.
– Te vagy az, Nobby? – kérdezte aggódva Kolon főtörzsőrmester.
– Én a, főtörzs.
– Ennek örülök, Nobby – jelentette ki Kolon lelkesen.
– Bárcsak ne én lennék, főtörzs.
Kolon kiloccsantotta a vizet sisakjából, aztán megmeredt.
– Mi történt az ifjú Murokkal? – firtatta.
Nobby ingatagon könyökére emelkedett.
– Nem t'om – válaszolta. – Egyik percben a tetőn voltunk, a következőben már ugrottunk.
Mindketten a medence hamvas vizét kémlelték.
– Gondolom – szólalt meg vontatottan Kolon –, tud úszni?
– Nem t'om. Sose mondta. Nincs túl sok olyasmi, amibe' úszni lehet, ott fönn a hegyekbe'. Amikor jobban meggondolod – állította Nobby.
– De talán akadtak ott áttetsző kék tavak és mély hegyi patakok – reménykedett a főtörzsőrmester. – Meg jeges tengerszemek eldugott völgyekben, meg ez-az. Hogy a földalatti barlangtavakról már ne is beszéljünk. Feltétlenül meg kellett tanulnia. Egész nap ki-beugrált a vízbe, szerintem.
Hosszan fodrozták a szürke, olajos vízfelszínt.
– Valószínűleg az az Óvszer volt – mondta Nobby. – Talán föltöltődött vízzel és lehúzta a mélybe.
Kolon gyászosan bólintott.
– Majd fogom a sisakod – szólalt meg Nobby egy idő múlva.
– De én vagyok a fölöttes tiszted!
– Igen – mutatott rá Nobby ésszerűen –, de ha elnyel a víz, azt akarod majd, hogy a legjobb embered legyen itt fönn készen a megmentésedre, nem igaz?
– Ez... ésszerűen hangzik – ismerte el végül Kolon. – Fontos szempont.
– Hátakkor?
– De az a hátulütője, hogy...
– Mi?
– ...nem tudok úszni – vallotta be Kolon.
– Akkor hogy jutottál ki belőle?
Kolon vállat vont. – Természetadta úszóövem van.
Tekintetük megint a medence nedvessége felé fordult. Aztán Kolon Nobbyra meredt. Aztán Nobby nagyon lassan lecsatolta a sisakját.
– Nincs benne még valaki, ugye? – kérdezte Murok mögülük.
Megfordultak. A fiú hirtelen kirázott némi iszapot a füléből. Mögötte a szeszpárló maradványai parázslottak.
– Gondoltam, jobb, ha gyorsan elosonok és megnézem, mi folyik – jelentette ragyogva, és az udvarból kivezető ajtóra mutatott, ami egyetlen sarokpánton himbálózott.
– Ó! – szólt Nobby gyöngén. – Nagyon helyes.
– Van ott kinn egy sikátor – folytatta Murok.
– Nincsenek benne sárkányok, ugye? – tudakolta Kolon gyanakodva.
– Se sárkány, se ember. Senki sincs a környéken – magyarázta türelmetlenül Murok. Kihúzta a kardját. – Gyerünk!
– Hova? – érdeklődött Nobby. Elővett egy nedves csikket a füle mögül, és mélységes bánattal szemlélte. Nyilvánvalóan előrehaladott, reménytelen eset. Azért mégis megpróbálta meggyújtani.
– Meg akarunk küzdeni a sárkánnyal, nem? – mondta Murok.
Kolon kényelmetlenül feszengett. – Igen, de nem mehetnénk először haza egy váltás ruháért?
– És egy jó forró italért? – fűzte hozzá Nobby.
– Meg ételért – tódította Kolon. – Egy jó nagy tányér...
– Szégyellhetitek magatok! – közölte Murok. – Egy hölgy végveszélyben van, meg itt egy sárkány, amivel meg kell küzdeni, és nektek csupán evésen-iváson jár az eszetek!
– Ó, én nem csak ételre-italra gondolok – állította Kolon.
– Lehet, hogy csupán mi állunk a város és a teljes pusztulás között!
– Igen, de... – kezdte Nobby.
Murok kivont kardját megsuhogtatta a feje fölött.
– Kadar kapitány belevágott volna! – kiáltotta. – Mindenki egyért!
Szúrósan rájuk meredt, és kiszáguldott az udvarból.
Kolon szégyenlős pillantást vetett Nobbyra.
– Ezek a mai fiatalok! – csóválta a fejét.
– Mindenki egy miért? – firtatta Nobby.
A főtörzsőrmester fölsóhajtott. – Hát akkor, gyerünk.
– Ó, na jó.
Kiballagtak az üres sikátorba.
– Hova ment? – kérdezte Nobby.
Murok előlépett az árnyékból, s egész képét elöntötte a vigyor.
– Tudtam, hogy számíthatok rátok – szólt. – Kövessetek!
– Van valami fura ebben a fiúban – jelentette ki Kolon, amikor utána bicegtek. – Mindig sikerül neki meggyőznie minket, hogy kövessük, észrevetted már?
– Mindenki egy miért? – töprengett Nobby.
– Szerintem valami van a hangjában.
– Igen, de mindenki egy micsodáért?

 

A Patrícius sóhajtott, és, gondosan megjelölve, hol tart, félretette a könyvét. A lármából ítélve rengeteg az izgalom odakint. Rendkívül valószínűtlen, hogy akár egyetlen palotaőr is a környéken lenne, és ez így helyes. Az őrök magasan képzett népség, kár lenne elpazarolni őket.
Később még szüksége lesz rájuk.
Odalépdelt a falhoz, s meglökött egy kis, fekete tömböt, ami pont ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. Azonban egyetlen másik kis kőtömb sem okozta volna a kövezet egy részének nehézkes félrecsikorgását.
Ott bent gondosan megválogatott tárgyak választéka hevert – vastartalék, váltóruhák, számos apró ládikó nemesfémmel és drágakövekkel tele, szerszámok. Meg egy kulcs. Sose építs olyan tömlöcöt, amiből nem tudsz kijutni.
A Patrícius fogta a kulcsot, és az ajtóhoz ballagott. Amikor a lakat kulcsvágatai visszacsúsztak jól olajozott barázdáikban, megint eltűnődött, vajon meg kellett-e volna említenie Kadarnak a kulcsot. De a fickó láthatólag oly sok kielégülést lelt a kitörésben. Valószínűleg kifejezetten rossz lett volna neki, ha tud a kulcsról. Mindenesetre tönkretette volna a világnézetét. És neki szüksége van Kadarra, a világnézetével együtt.
Lord Vetinari kilökte az ajtót és halkan kisétált palotája romjai közé.
Azok remegtek, amikor két percen belül másodszorra is megrázkódott a város.

 

A sárkányólak fölrobbantak. Az ablakok kitörtek. Az ajtó elhagyta a falat, megelőzve a nagy, fekete füstgomolyt, és a levegőbe vitorlázott, lassan pörögve, hogy aztán fölszántsa a rododrendonokat.
Valami roppant energikus és forró zajlott abban az épületben. Még több füst ömlött ki, sűrű, olajos, és csaknem tömör. Az egyik fal összehajtogatta magát, aztán egy másik lomhán a pázsitra borult.
Mocsári sárkányok lőttek ki eltökélten a maradványok közül, mintha pezsgősdugók lennének, veszettül csapkodó szárnnyal.
És még mindig füst gomolygott. De volt valami ott bent, a tüzes fehér láng valamiféle pöttye, lágyan emelkedőben.
Eltűnt a látképből, amikor kilibegett egy szétzúzódott ablakon, és aztán, a feje búbján egy még mindig forgó cserépdarabbal, Errol saját füstje fölé mászott és fölszállt Ankh-Morpork egébe.
A napfény megcsillant ezüstpikkelyein, amikor úgy száz láb magasan lebegett, lassan pörögve, takarosan egyensúlyozva a saját maga kibocsátotta lángon...
Kadar, a halálra várva a téren, rádöbbent, hogy leesett az álla. Becsukta a száját.
A városban abszolúte semmi hang nem hallatszott, Errol emelkedését kivéve.
Képesek átrendezni a saját csőrendszerük, mondta magának Kadar elképedve. Hogy megfeleljen a körülményeknek: Errol fogta és megfordította működését. De az izéi, a génjei... minden bizonnyal amúgy is már félúton voltak arrafelé. Nem csoda, hogy a kis vakarcsnak olyan torz szárnyai vannak. A teste biztos tudta, hogy nem lesz rájuk szüksége, eltekintve a kormányzástól.
Jó ég. A valaha létezett legislegelső visszafelé tűzokádó sárkányt látom.
Megkockáztatott egy pillantást közvetlen maga fölé. A nagy sárkány megmerevedett, hatalmas, vérbeborult szeme a csöpp kis teremtményre koncentrált.
Kihívó tűzrobajjal és levegőpüföléssel, Ankh-Morpork királya levegőbe lendült, minden, csupán emberekre vonatkozó gondolata elfeledve.
Kadar hirtelen Lady Juhossyhoz fordult.
– Hogyan harcolnak? – kérdezte sürgetően. – Hogyan harcolnak a sárkányok?
– Én... azaz, nos, csak szárnyukkal csapkodnak egymásra és lángot fújnak – válaszolta. – Mármint a mocsári sárkányok. Úgy értem, ki látott valaha is nemes sárkányt küzdeni? – Megütögette a hálóingét. – Muszáj jegyzeteket készítsek. Valahol itt van a noteszem...
– A hálóingében?
– Mindig azt tartottam hogy döbbenetes, milyen jó ötletei támadnak az embernek az ágyban.
Lángok bömböltek arra a helyre, ahol korábban Errol tartózkodott, de most már nem. A király megpróbált megpördülni a levegőben. A kis sárkány füstkarikák könnyed sorozatában körözött, macskabölcsőt szőve az égboltra, középpontjában az óriási, tehetetlenül keringő ellenlábassal. Még több láng, hosszabb és forróbb, döfött felé, de nem talált.
A tömeg lélegzet-visszafojtott némasággal figyelt.
– 'Elló, kapitány! – szólt egy behízelgő hang.
Kadar lenézett. Égy kicsiny és posványos, Nobbynak álcázott medence vigyorgott föl rá szégyenlősen.
– Azt hittem, maguk meghaltak! – mondta.
– Nem haltunk – felelte Nobby.
– Ó! Akkor jó. – Úgy tűnt, ezen kívül nincs mit mondani.
– Hát, mit gondol erről a küzdelemről?
Kadar fölnézett. Füstnyomvonalak csigavonalazták az eget.
– Attól tartok, nem fog összejönni – jelentette ki Lady Juhossy. – Ó! Jó napot, Nobby!
– 'Napot, naccsád – üdvözölte Nobby, megérintve, amit valószínűleg az üstökének vélt.
– Hogy érti azt, hogy nem fog összejönni? – firtatta Kadar. – Nézze, hogy húz el! A nagy még egyszer sem találta el!
– Igen, de Errol lángja már többször is eltalálta. Nem úgy néz ki, mintha bármilyen hatása is lenne. Azt hiszem, nem elég forró. Ó, elég jól kitér, azt elismerem. De minden alkalommal nagy adag mázli kell hozzá. A másiknak meg elég, ha egyszer van szerencséje.
A nő állításának értelme eljutott a tudatukig.
– Úgy érti – akarta tisztázni Kadar –, hogy ez az egész... pusztán mutatvány? Errol csak azért csinálja, hogy imponáljon?
– Nem az ő hibája – állította Kolon, váratlanul mögöttük teremve. – Mint a kutyák, nem? Még nem ébredt rá szegény kis vakarcs, hogy most nagykutyával áll szembe'. Csak kész a megverekedésre.
Mindkét sárkány szemlátomást rájött, hogy a küzdelem a közismert klaccsi döntetlenre áll. Egy újabb füstkarikával és fehér tűzgomolyaggal szétváltak, és néhány száz ölnyit visszavonultak.
A király szaporán verdesve szárnyával lebegett. Magasság. Az lesz az. Amikor sárkány küzd sárkánnyal, mindig a magasság a döntő...
Errol a lángján egyensúlyozott. Úgy tűnt, töpreng.
Aztán nemtörődömül hátrarúgta hátsó lábát, mintha a gyomorgázokon lebegés olyasmi lenne, amit a sárkányok sok millió éve elsajátítottak, bukfencezett, és menekült. Egy pillanatig ezüstcsíknak látszott, aztán túljutott a városfalakon és eltűnt.
Nyögés követte őt. Tízezer torokból szakadt föl.
Kadar széttárta karját.
– Ne aggódjon, főnök – szólalt meg gyorsan Nobby. – Ő... ő valószínűleg csak elugrott inni egyet. Vagy valami. Talán most van az első menet vége. Vagy ilyesmi.
– Úgy értem, megette a teáskannánk, meg minden – jelentette ki bizonytalanul Kolon. – Nem fog csak úgy elrohanni, miután megevett egy teáskannát. Magától értetődik. Bárki, aki képes megenni egy teáskannát, nem fog elrohanni semmi elől.
– És a páncélfényezőmet – egészítette ki Murok. – Csaknem egy teljes tallérba került a doboz.
– Na, hát akkor – mondta Kolon. – Ahogy mondtam.
– Figyeljenek – kezdte Kadar olyan türelmesen, amennyire telt tőle. – Nagyon édes sárkány, én is legalább annyira kedvelem, mint maguk, tényleg roppant kedves jószág, de csak ésszerűen cselekedett, az istenek szerelmére, persze, hogy nem fogja cafatokra égettetni magát, csak hogy minket megmentsen. Az élet egyszerűen nem olyan. Akár szembe is nézhetnek ezzel.
Fölöttük a nagy sárkány peckesen düllesztett a levegőben, és elégetett egy közeli tornyot. Győzött.
– Ilyet még sose láttam – szögezte le Lady Juhossy. – A sárkányok általában halálig harcolnak.
– Legalább kitenyésztettek maguk közül egyet, akinek van esze – jegyezte meg mogorván Kadar. – Legyünk őszinték: egy Errol méretű sárkány esélye egy ilyen óriás legyőzésére egy-a-millióhoz.
Csönd keletkezett, azon csöndek egyike, amiket akkor kapsz, ha valaki megütött egy tiszta, csengő hangot és a világ vár.
A legénységi állomány összenézett.
– Egy-a-millióhoz? – kérdezte Murok hanyagul.
– Határozottan – válaszolta Kadar. – Egy-a-millióhoz.
A legénységi állomány megint összenézett.
– Egy-a-millióhoz – mondta Kolon.
– Egy-a-millióhoz – értett egyet Nobby.
– Pontosan – bólintott Murok. – Egy-a-millióhoz.
Újabb feszült csönd támadt. A legénység tagjai azon tűnődtek, ki lesz az első, aki kimondja.
Kolon főtörzsőrmester nagy levegőt vett.
– De talán bejön – közölte.
– Miről beszél? – csattant föl Kadar. – Nincs...
Nobby sürgetően a bordái közé bökött, és kimutatott a síkság fölé.
Volt ott kint egy fekete tűzoszlop. Kadar kancsított. A füst előtt száguldva, a káposztaföldek fölött suhanva és sebesen közeledve, látszott egy ezüstös golyó.
A nagy sárkány szintén észrevette. Dacosan lángolt és még magasabbra emelkedett, irdatlan szárnyával zúzva a levegőt.
Most már látni lehetett Errol lángját; olyan forró volt, hogy csaknem kéknek tűnt. A táj lehetetlen sebességgel gördült el alatta, és még mindig gyorsult.
Előtte a király kinyújtotta karmait. Majdhogynem vigyorgott.
Errol bele fog ütközni, gondolta Kadar. Az istenek irgalmazzanak mindnyájunknak, abból irdatlan tűzgolyó lesz.
Valami furcsa történt kint a földeken. Kicsivel Errol mögött úgy látszott, mintha a talaj fölszántaná saját magát, a levegőbe hajigálná a káposztatorzsákat. Egy sövénykerítés fűrészporrá robbant szét...
Errol hangtalanul haladt át a városfalak fölött, orral fölfelé, szárnyak összehajtogatva parányi leffentyűkké, teste puszta kúppá egyengetve, egyik végén lánggal. Ellenfele tűznyelvet bocsátott ki; Kadar Errolt figyelte, aki szinte észrevehetetlen szárnycsonk-lebbentéssel könnyedén kitért előle. És aztán a kis sárkány megint távozott, egyre gyorsulva a tenger felé, ugyanazzal a kísérteties némasággal.
– Eltévesztette... – kezdte Nobby.
A levegő széthasadt. A zaj végtelen mennydörgése csapott át a városon, szétzúzva a cserepeket, ledöntve a kéményeket. Fölkapta a királyt a levegőben, kilapította, és megpörgette, mint egy búgócsigát, a szonikus hullámmal. Kadar, kezét saját fülére tapasztva, látta, hogy a bestia kétségbeesetten tüzet okád, miközben megfordul és egy tébolyult lángspirál középpontjává válik.
Varázserő sistergett végig szárnyain. Úgy sikoltott, mint egy végveszedelemben forgó ködkürt. Aztán, kábultan rázva fejét széles körben kezdett suhanni.
Kadar fölnyögött. A dúvad túlélt valami olyat ami szétrombolta a kőművesmunkát. Mit kell tegyél ahhoz, hogy legyőzd? Nem harcolhatsz vele, gondolta. Nem égetheted el, nem zúzhatod össze. Semmit se tehetsz ellene.
A sárkány földet ért. Nem volt tökéletes landolás. Egy tökéletes landolás nem rombolt volna porig egy sor villát. Lassan történt, sokáig tartott, és a város jelentős részét elpusztította.
Céltalanul verdeső szárnnyal, ingadozó, találomra tüzet okádó nyakkal, a bestia továbbszántotta a gerendák és zsúptetők törmelékét. Több tűz keletkezett a rombolás nyomán.
Végül a barázda végén elnyugodott, csaknem láthatatlanná válva a korábbi építészet halma alatt.
Az ezt követő csöndet csak valakinek a kiáltásai törték meg, amint megpróbált újabb vödörláncot szervezni a folyótól a tüzek oltására.
Aztán megindult a nép.
A levegőből Ankh-Morpork bizonyára megzavart hangyabolynak tűnhetett, ahogy sötét alakok folyamai áramlottak a sárkányroncshoz.
Többségük valamilyen fegyvert szorongatott.
Sokan lándzsát szorongattak.
Néhányan kardot szorongattak.
Mindegyiküknek ugyanaz volt a célja.
– Tudják mit? – szólalt meg hangosan Kadar. – Ez lesz a világ első demokratikusan megölt sárkánya! Egy ember, egy döfés.
– Akkor meg kell állítsa őket! Nem hagyhatja, hogy megöljék! – közölte Lady Juhossy.
Kadar rápislogott.
– Tessék?
– Megsebesült!
– Asszonyom, az volt a cél, nem? Különben is, csak elkábult – szögezte le Kadar.
– Úgy értem, nem engedheti, hogy így öljék meg! – ragaszkodott igazához Lady Juhossy. – Szegény jószág!
– Akkor hát mit akar csinálni? – követelte Kadar a választ, szétfeslett önuralommal. – Adjunk neki egy erősítő kátrányolajadagot meg egy kényelmes kis kosarat a kandallónál?
– Ez mészárlás!
– Nekem nagyon is megfelel!
– De ez csak egy sárkány! Csak azt teszi, amit a sárkányok szoktak! Sose jött volna ide, ha az emberek békén hagyják!
Kadar azt gondolta: majdnem megette őt, és ennek ellenére képes így gondolkozni. Tétovázott. Talán pont ez adja a jogot, hogy véleményed lehessen...
Kolon főtörzsőrmester odaoldalgott, míg ők sápadt arccal meredtek egymásra, és kétségbeesetten ugrándozott egyik cuppogó lábáról a másikra.
– Jobb lesz, ha most rögtön jön, kapitány – mondta. – Különben lesz egy átkozott gyilkosság!
Kadar fél kézzel odaintett neki. – Ami engem illet – motyogta, kerülve Sybil Juhossy tekintetét –, csak azt kapja, amit megérdemel.
– Nem arról van szó – mondta Kolon. – A fiatal Murokról. Letartóztatta a sárkányt.
Kadar hátrahőkölt.
– Hogy érti azt, hogy letartóztatta? – kérdezte. – Nem úgy érti, ahogy szerintem érti, ugye?
– Lehet, uram – válaszolta Kolon tétován. – Lehet. Mint a villám, úgy ott termett a törmeléken, uram, megmarkolta a szárnyát és azt mondta „Elcsíptelek, haver”, uram. Nem akartam elhinni, uram. Uram, az a lényeg...
– Nos?
A főtörzsőrmester egyik lábáról a másikra állt. – Tudja, mindig azt mondta, hogy a foglyokat nem szabad molesztálni, uram...

 

Meglehetősen nagy és súlyos tetőgerenda volt s ugyancsak lassan kaszált át a levegőn, de amikor megütötte az embereket, azok hátratántorodtak és megütve maradtak.
– Most jól figyeljenek – szólt Murok, meghúzva a gerendát és hátrébb lökve sisakját –, nem akarom még egyszer mondani senkinek, rendben?
Kadar odafurakodott a sűrű tömegen keresztül, a törmelék- és sárkányhalom tetején álló nagydarab alakot nézve. Murok lassan megfordult; a tetőgerendát sétapálcaként tartotta. A tekintete akár a világítótorony fénysugara. Ahova esett, a tömeg leeresztette fegyverét és csupán sértődöttnek meg nyugtalannak látszott.
– Figyelmeztetnem kell magukat – folytatta Murok –, hogy a beavatkozás a kötelességét végző csendőr munkájába komoly bűncselekmény. És úgy fogok nekiesni a legközelebbi kőhajigáló személynek, mint egy tonna tégla.
Egy kő pattant vissza a sisak tarkóvédőjéről. Gúnykacaj sortüze harsant.
– Gyerünk neki!
– Úgy van!
– Nem akarjuk, hogy az őrök parancsolgassanak nekünk!
– Quis custodiet kosztos?
– Mi? Ja, igen!
Kadar odahúzta magához a főtörzsőrmestert. – Menjen és szerezzen kötelet! Rengeteg kötelet. Olyan vastagot, amilyet csak talál. Föltételezem, képesek leszünk... ó, összekötözni a szárnyát, talán, és bekötni a száját, hogy ne okádhasson tüzet.
Kolon rábámult.
– Ez komoly, uram? Mi tényleg le fogjuk tartóztatni?
– Menjen!
Már le van tartóztatva, gondolta, miközben előretolakodott. Személy szerint én jobban örültem volna, ha beleesik a tengerbe, de le van tartóztatva, és most el kell bánjunk vele, vagy szabadon kell bocsássuk.
Érezte, hogy saját érzései az átkozott jószággal kapcsolatban elpárolognak a csőcselék láttán. Mit tehetünk vele? Kap egy pártatlan bírói tárgyalást, aztán kivégezzük. Nem öljük meg. Azt csak a hősök teszik, odakint a vadonban. Nem gondolkozhatsz úgy egy városban. Vagyis dehogynem, de ha elkezded, akkor akár most rögtön porig égetheted az egész helyet és kezdheted elölről. Az egészet... nos, a szabályoknak megfelelően kell csinálni.
Az az. Minden mással próbálkoztunk már. Most akár megpróbálhatjuk szabály szerint csinálni a dolgokat.
Különben is, tette hozzá gondolatban, az ott fenn egy városi őr. Muszáj összetartanunk. Senki más nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzánk.
Egy tömzsi alak előtte hátralendítette karját, markában egy fél téglával.
– Ha eldobod azt a téglát, halott ember vagy – közölte vele Kadar, aztán lebukott és átlökdösődött a tömegen, míg a potenciális kőhajító döbbenten nézett körül.
Murok félig megemelte botját fenyegető mozdulattal, amikor Kadar fölmászott a törmelékhalomra.
– Ó, hello, Kadar kapitány – mondta, leengedve gerendáját. – Jelentenem kell, hogy letartóztattam ezt a...
– Igen, látom – felelte Kadar. – Van valami javaslata, hogy most mit tegyünk?
– Ó, igen, uram. Ismertetnem kell vele a jogait, uram – válaszolta Murok.
– Úgy értem, attól eltekintve.
– Nem igazán, uram.
Kadar ránézett a sárkány törmelékből kilógó, látható részére. Hogyan lehet megölni egy ilyet? Biztos, hogy rámegy az egész napod.
Egy sziklagöröngy pattant le a mellvértjéről.
– Ki volt az?
A hang úgy vágott, mint egy ostor.
A sokaság elnémult.
Sybil Juhossy villamló szemmel fölvergődött a romokra, és dühösen meredt a csőcselékre.
– Azt kérdeztem – ismételte meg –, hogy ki volt az? Ha a tettes nem jelentkezik azonnal, rendkívül mérges leszek! Szégyelljék magukat mind egy szálig!
Övé volt a sokaság teljes figyelme. Többen, akik köveket meg egyebeket tartottak, most csöndesen a földre ejtették a kezükből.
A szellő meglebbentette hálóinge foszlányait, amikor Őlédisége újabb, szónoki tartásba helyezkedett.
– Itt van a merész Kadar kapitány...
– Egek – rebegte Kadar erőtlenül, és ráhúzta a sisakját szemére.
– ...és az ő halálmegvető emberei, akik vették a fáradságot, hogy ma idejöjjenek megmenteni a maguk...
Kadar megragadta Murok karját, és magával húzta, le, a halom túlsó oldalára.
– Jól van, kapitány? – kérdezte a csendőrújonc. – Teljesen elvörösödött.
– Ne kezdje maga is! – csattant föl Kadar. – Épp elég rossz elviselni az állandó kacsintgatást Nobbytól meg a főtörzsőrmestertől!
Legnagyobb meglepetésére, Murok nyájasan megveregette a vállát.
– Tudom, hogy van ez – jelentette ki együtt érzően. – Ismertem odahaza azt a lányt, a neve Aranka volt, és az apja...
– Figyeljen, utoljára mondom, hogy nincs egyáltalán semmi köz... – kezdte Kadar.
Recsegés-ropogás hallatszott mellőlük. A vakolat és zsúp kis lavinája gördült le. A törmelék háborgott, és kinyitotta fél szemét. A vérbeborult izzásból óriási fekete szembogár próbált meg rájuk összpontosítani.
– Teljesen biztos, hogy elment az eszünk – állította Kadar.
– Ó, dehogy, uram – felette Murok. – Bőven akad precedens. 1135-ben egy tyúkot letartóztattak, mert kotkodácsolt Lélekhagyó Kedden. És Pszichoneurotikus Lord Patent uralkodása alatt egy denevérkolóniát kivégeztek a kijárási tilalom folytonos megszegéséért. Az 1401-ben történt. Augusztusban, azt hiszem. Remek napok voltak azok a törvény számára, az bizony – mesélte álmodozva Murok. – 1321-ben, képzelje el, egy kis felhőt vád alá helyeztek a nap eltakarásáért Féktelen Hargath gróf beiktatatási ünnepségének csúcspontján.
– Remélem, hogy Kolon igyekszik a... – Kadar elhallgatott. Ezt tudnia kell. – Hogyan? – tudakolta. – Mit lehet tenni egy felhővel?
– A gróf megkövezésre ítélte – válaszolta Murok. – A följegyzések szerint harmincegyen haltak meg. – Előhúzta a jegyzetfüzetét, és szúrósan rámeredt a sárkányra.
– Mit gondol, hall minket? – firtatta.
– Szerintem igen.
– Hát akkor. – Murok megköszörülte torkát, s visszafordult az alélt hüllőhöz. – Kötelességem figyelmeztetni, hogy följelentem magát a következő pontok némelyikének vagy mindegyikének tekintetbevételéhez a vádemelés során, nevezetesen: Egy, (Egy) i, hogy múlt Grunár 18-ik napján vagy akörül, egy Mátka köz néven ismert helyen, A Gyehennában, maga törvényellenesen tüzet bocsátott ki olyan módon, ami hihetőleg súlyos testi sértést okozott, az 1508-as Ipari Eljárások Törvénycikk Hetes Paragrafusát megszegve; ÉS HOGY, Egy (Egy) ii, múlt Grunár 18-ik napján vagy akörül, egy Mátka köz néven ismeretes helyen, A Gyehennában, hat azonosítatlan személy halálát okozta vagy okoztatta...
Kadar eltűnődött, vajon milyen sokáig fogja a törmelék lent tartani a bestiát. Jó néhány hét lesz szükséges, ha a vádirat hosszúságából indul ki.
A tömeg elnémult. Még Sybil Juhossy is elképedve állt.
– Mi van? – kérdezte Kadar a fölfelé fordított arcoktól. – Még sose láttak sárkányletartóztatást?
– ...Tizenhat (Három) ii, múlt Grunár 24-ik napjának éjjelén, fölgyújtotta vagy fölgyújtatta a Régi Őrház néven ismert épületet, Ankh-Morporkban, becsült értéke kétszáz tallér, ÉS HOGY, Tizenhat (Három) iii, múlt Grunár 24-ik napjának éjjelén, az Őrség kötelességét teljesítő biztosa által foganatosított letartóztatás során...
– Azt hiszem, sietnünk kéne – suttogta Kadar. – Kezd meglehetősen nyugtalanná válni. Szükséges ez az egész?
– Hát, azt hiszem, egy rövid összefoglalás megengedhető – törődött bele Murok. – Kivételes körülmények között a Bregg Szabályok szerint...
– Lehet, hogy magát ez meg fogja lepni, ám ezek kivételes körülmények, Murok – jelentette ki Kadar. – És hamarosan tényleg döbbenetesen kivételesek lesznek, ha Kolon nem igyekszik azzal a kötéllel.
Még több törmelék mozdult el, amikor a sárkány erőltette a fölkelést. Hangos puffanás hallatszott, amikor egy súlyos gerendát arrébb taszított A sokaság mentette az irháját.
Ez volt az a pillanat, amikor Errol kisebb robbanások sorozatával visszaérkezett a háztetők fölött, füstkarikák csóváját húzva maga után. Alacsonyra süllyedt, gyorsan elrepült közvetlen a tömeg feje fölött, amitől az első sorokban állók hátratántorodtak.
Mindeközben úgy visítozott, mint egy ködkürt.
Kadar megragadta Murokot, és levergődtek a halomról, amikor a király kétségbeesetten kaparászni kezdett, hogy kiszabaduljon.
– Visszajött megadni a kegyelemdöfést! – kiáltotta a kapitány. – Valószínűleg ez a rengeteg idő a lelassulásra kellett neki!
Most Errol a trónfosztott sárkány fölött lebegett, és olyan élesen rikoltozott, amitől elreped az üveg.
A nagy sárkány vakolatpor-zuhatag közepette dugta ki a fejét. Kitátotta száját, de a fehér tűzlándzsa helyett, amire Kadar, megfeszítve izmait, számított, csupán olyan hangot adott ki, mint egy macskakölyök. El kell ismerni, olyan macskakölyök, ami egy bádogkádba kiált egy barlang mélyén, de azért mégis macskakölyök.
Törött póznák zuhantak félre, amikor az óriási jószág imbolyogva talpra vergődött. A hatalmas szárnyak kitárultak, porral és zsúpdarabkákkal árasztva el a környező utcákat. Egy kevés ebből Kolon főtörzsőrmester sisakján koppant, aki azzal sietett vissza, karjára föltekerve, ami vékony ruhaszárító kötélnek tűnt.
– Hagyod, hogy fölkeljen! – ordította Kadar, biztonságba lökve a főtörzsőrmestert. – Errol, nem lenne szabad hagynod, hogy fölkeljen! Ne hagyd, hogy fölkeljen!
Lady Juhossy összeráncolta a homlokát. – Nincs ez rendben – szögezte le. – Ők általában sosem küzdenek így. A győztes általában megöli a vesztest.
– Csak rajta! – kiáltotta Nobby.
– És aztán az esetek felében maga is feltétlenül fölrobban izgalmában.
– Figyelj, ez itt én vagyok! – süvítette Kadar, amikor Errol továbbra is közönyösen lebegett a jelenet fölött. – Én vettem neked a bolyhos labdát! Amelyik csilingel! Nem teheted ezt velünk!
– Nem, várjon egy percet – szólt Lady Juhossy, és kezét a férfi karjára tette. – Nem vagyok benne biztos, hogy a jó oldaláról nézzük a kérdést...
A nagy sárkány levegőbe szökkent, és olyan zumm-mal csapta le a szárnyát, amitől néhány további épület ment tönkre. Az óriási fej körbelendült, a fáradt szem észrevette Kadart.
Úgy tűnt, hogy odabent mögötte némi gondolkodás folyik.
Errol ívet húzott az égbolton, és védelmezőleg lebegett a kapitány előtt, megfélemlítve a bestiát. Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy esetleg kis, repülő szénkeksz lesz belőle, aztán a sárkány kissé zavarba jőve lesütötte szemét, s kezdett fölemelkedni.
Széles csigavonalban szállt föl, s közben egyre gyorsult. Errol vele ment, úgy keringett a hatalmas test körül, mint a vontatóhajó az óceánjáró körül.
– Olyan... olyan, mintha figyelmével halmozná el! – ámult Kadar.
– Add meg a piszoknak! – üvöltötte lelkesen Nobby.
– Kapituláció, Nobby – mondta Kolon. – Amire gondolsz, az a „kapituláció”.
Kadar a tarkóján érezte Lady Juhossy tekintetét. Ránézett a nő arcára.
Földerengett a megértés. – Ó! – rebegte.
Lady Juhossy bólintott.
– Tényleg? – kérdezte Kadar.
– Igen – válaszolta az asszony. – Igazán gondolnom kellett volna erre korábban. Na persze, azért volt olyan forró az a láng. És mindig sokkal territoriálisabbak, mint a hímek.
– Miért nem püfölöd el a faszit! – ordította Nobby a kisebbedő sárkányoknak.
– Szuka, Nobby – jegyzete meg csöndesen Kadar. – Nem faszi. Szuka.
– Miért nem püfölöd el a... mi?
– A nősténynem tagja – magyarázta Lady Juhossy.
– Mi?
– Úgy értettük, hogy ha a kedvenc rúgásával próbálkozna, Nobby, akkor az nem jönne be – világosította föl Kadar.
– Sárkánylány – fordított Lady Juhossy.
– De hát kurvára óriási!
Kadar sietve köhintett. Nobby rágcsálószeme oldalvást Sybil Juhossyra siklott, aki elpirult, mint a naplemente.
– Úgy értettem, pompás termetű sárkány – helyesbített gyorsan.
– Ööö. Széles, tojásrakó csípő – fűzte hozzá Kolon főtörzsőrmester igyekvően.
– Szépsegges, mint egy szobor – tódította lelkesen Nobby.
– Hallgasson! – förmedt rá Kadar. Lesöpörte a port egyenruhája cafrangjairól, megigazgatta a mellvértjét, és derékszögbe állította a sisakját. Szigorúan megveregette. Ezzel még nincs vége a dolognak, ezt tudta. Ez az, ahol minden elkezdődik.
– Emberek, maguk velem jönnek! Gyerünk, siessenek! Amíg mindenki őket nézi – adta ki a parancsot.
– De mi lesz a királlyal? – kérdezte Murok. – Vagy királynővel? Vagy akármi is legyen most?
Kadar fölbámult a gyorsan zsugorodó alakokra. – Igazán nem tudom – válaszolta. – Errolon múlik, azt hiszem. Nekünk más teendőink vannak.
Kolon, még mindig lihegve, tisztelgett. – Hova megyünk, uram? – bökte ki.
– A palotába. Van valamelyiküknél még egy kard?
– Használhatja az enyémet, kapitány – ajánlotta Murok. Odanyújtotta.
– Rendben – mondta halkan Kadar. Rájuk meredt. – Gyerünk!

 

A legénységi állomány követte Kadart a romba dőlt utcákon át.
A kapitány gyorsított. A legénységi állomány ügetni kezdett, hogy lépést tartson.
Kadar ügetni kezdett, hogy elöl maradjon.
A legénységi állomány vágtába csapott.
Aztán, mintha kimondatlan parancsnak engedelmeskednének, rohanni kezdtek.
Aztán száguldani.
Az emberek sietve elhúzódtak, amikor elcsörömpöltek mellettük. Murok hatalmas szandálja csattogott a macskaköveken. Szikrák pattantak Nobby csizmájának garmadájáról. Kolon halkan futott kövér ember létére, ahogy a kövérek általában teszik, arca az összpontosítás összeráncolt kifejezésébe rögzült.
Végigcsörtettek a Dörzsölt Feltalálók útján, befordultak a Hegynyereg Sikátorba, kibukkantak a Kisistenek utcájára, és a palota felé viharzottak. Kadar épp csak élen maradt, tudatából jelenleg minden kiürült, kivéve a futás szükségességét.
Pontosabban csaknem minden. De az agya zsongott és eszeveszetten együttrezonált mindazokkal a városi őrökkel mindenütt, a multiverzum összes flaszterkoptató lényegretörőjével, akik valaha, ha csak alkalmilag is, megpróbálták azt tenni, ami Helyes.
Sokkal előttük egy maroknyi palotaőr kardot rántott, másodszor is odanézett, meggondolta magát, beiramlottak a falon belülre, s elkezdték behajtani a kapuszárnyakat. Összekondultak, amikor Kadar megérkezett.
Megtorpant, zihálva kapkodta a levegőt, s szemügyre vette a tömör kaput. Azt, amit a sárkány elégetett, még félelmetesebbel pótolták. Mögüle a reteszek nesze hallatszott, amint helyükre csusszannak.
Nincs idő félmegoldásokra. Ő a kapitány, hogyazistenekverjékmeg. Tiszt. Az ilyesmi nem okozhat gondot egy tisztnek. A tiszteknek kipróbált és bevált módszere van az ilyen problémák megoldására. Úgy hívják, őrmester.
– Kolon főtörzsőrmester – csattant föl, s agya még mindig az univerzális policájságtól zsongott –, lője le a lakatot!
A főtörzsőrmester tétovázott. – Mi, uram? Íjjal és nyíllal, uram?
– Úgy értettem... – Kadar habozott. – Úgy értem, nyissa ki a kaput!
– Uram! – szalutált Kolon. Egy pillanatig szúrósan fixírozta a kaput. – Rendbe'! – vakkantotta. – Murok próbaidős csendőr, eggy-lé-pésst lőő-re, in-dujj! Murok próbaidős csendőr, zidejé-be' ké-szüjj! Nyiss-ssa ki ez-ta ka-putt!
– Igen, uram!
Murok előlépett, tisztelgett, ökölbe szorította irtózatos kezét, és halkan bekopogtatott.
– Kinyitni – harsogta – a Törvény nevében!
A kapu másik oldaláról némi sugdolózás hallatszott, végül résnyire nyílt egy kis kukucskáló félúton fölfelé a kapuban, és egy hang megszólalt: – Miért?
– Mert ha nem, az az Őrség Tisztjének akadályoztatása Kötelességének Végzése közben, ami büntethető nem kevesebb, mint harminc tallér bírsággal, egy havi elzárással vagy a vádlott tárgyalás előtti őrizetben tartásával szociális kivizsgálási jegyzőkönyv fölvétele végett és félóra vörösen izzó piszkavassal – közölte Murok.
Ezt némi fojtott suttogás követte, a reteszek elhúzásának zaja, majd a kapu félig kitárult.
A másik oldalon nem látszott senki.
Kadar ajkához emelte ujját. Murokot az egyik kapuszárnyhoz intette, és Nobbyt meg Kolont odarángatta a másikhoz.
– Belökni! – súgta. Löktek rajta egy nagyot. Az asztalosmunka mögül hirtelen fájdalmas káromkodás tört ki.
– Fussunk! – kiáltotta Kolon.
– Nem! – üvöltötte Kadar. Megkerülte a kapuszárnyat. Négy félig összezúzott gárdista haragosan nézett rá.
– Nem – jelentette ki. – Nem lesz több elfutás. Őrizetbe akarom vetetni ezeket az embereket.
– Nem merészelheti – szólalt meg az egyik. Kadar jobban megszemlélte.
– Maga Clarence, ugye? – firtatta – C-vel. Hát, Clarence, C-vel, jól figyeljen! Választhat, vagy Bűnrészességgel és Felbujtással vádoljuk magát, vagy... – közelebb hajolt, és jelentőségteljesen Murokra pillantott – ...egy fejszével.
– Na, ezen lengedezzél, te bezacskózott hulladék – tette hozzá Nobby, egyik lábáról a másikra ugrándozva rosszindulatú izgalomban.
Clarence kis disznószeme rámeredt Murok fölétornyosuló terjedelmére, aztán Kadar arcára. Azon abszolúte semmi irgalom nem látszott. Úgy tűnt, vonakodva bár, de elhatározta magát.
– Igazán remek – mondta Kadar. – Zárja be őket a kapusfülkébe, főtörzsőrmester!
Kolon kifeszítette íját meg a vállát. – Hallottátok az Urat – recsegte. – Egyetlen rossz mozdulat és máris... máris... – kétségbeesve, vaktában döfött egyet – ...máris Háztartástan lesztek!
– Aha! Csapjuk őket a falzumba'! – kiáltotta Nobby. Ha nyúlszívűekből lehetnek hősök, Nobby áramfejlesztő sebességgel változott meg. – Tuslabdacsok! – gúnyolta a palotaőrök visszavonuló hátát.
– Bűnrészesség miben, kapitány? – tudakolta Murok, amikor a fegyvertelen gárdisták csapatosan elvonultak. – Bűnrészes csak valamiben lehet az ember.
– Azt hiszem, ebben az esetben csak általános bűnrészesség lesz a vád – közölte Kadar. – Állandó és meggondolatlan bűnrészesség.
– Aha – mondta Nobby. – Ki nem állhatom a bűnrészeseket. Büdösszájúak!
Kolon átadta Kadar kapitánynak a kapusfülke kulcsát. – Nem valami biztonságos, kapitány – jelentette. – Végül képesek lesznek kitörni.
– Remélem is – felelte Kadar –, mert az első szembejövő csatornába be fogja dobni a kulcsot. Mindenki itt van? Rendben. Kövessenek!

 

Farkas Rossab végiginalt a palota romos folyosóin, hóna alatt A Sárkányok Megidézése, fél kezében, bizonytalanul markolászva, a káprázatos királyi kard.
Lihegve megtorpant az egyik ajtónál.
Jelenleg tudatának legnagyobb része nem volt eléggé épelméjű állapotban rendes gondolatok megformálásához, de az a piciny rész, amely még nem zárta be a boltot, állhatatosan kitartott amellett, hogy nem láthatta azokat a dolgokat, amiket látott, és nem hallhatta azokat a dolgokat, amiket hallott.
Valaki követi őt.
És látta Vetinarit a palotában mászkálni. Tudta, hogy a férfi biztonságosan lakat alá van téve. A lakat abszolút föltörhetetlen. Emlékezett rá, hogy a Patrícius feltétlen ragaszkodott ahhoz, hogy föltörhetetlen lakat legyen, amikor fölszereltette.
A folyosó végén valami mozgott az árnyékban. Rossab zagyván makogott egy kicsit ügyetlenkedett a kilinccsel, bevetődött becsapta az ajtót és, lélegzet után kapkodva, rátámaszkodott.
Kinyitotta a szemét.
A régi magán-fogadószobában volt A Patrícius megszokott helyén ült, keresztbe vetett lábbal, és enyhe érdeklődéssel figyelte őt.
– Á, Rossab – mondta.
Rossab ugrott egyet, a kilincset kaparászta, kiszökkent a folyosóra, és menekült, míg oda nem ért a főlépcsőhöz, ami most úgy emelkedett a palota központi részén, mint egy szánalmas dugóhúzó. Lépcső – magasság – magaslat – védelem. Hármasával vette őket.
Csak néhány perc nyugalomra van szüksége. Akkor majd megmutatja nekik.
A fölsőbb emeletek még jobban árnyékba borultak. Aminek híjával voltak, az a szerkezeti szilárdság. Az oszlopokat és falakat kidöntötte a sárkány, amikor a barlangját építette. A szobák siralmasan tátogtak a feneketlennek tűnő mélység szélén. Falikárpitok és szőnyegek fityegő foszlányai csapkodtak a bezúzott ablakokból fújó szélben. A padló trambulinként rugózott és ingadozott, amikor Rossab végigiramlott rajta. Odavergődött a legközelebbi ajtóhoz.
– Igazán dicséretesen gyors volt – jegyezte meg a Patrícius.
Rossab bevágta az ajtót az orra előtt, és elrohant, nyöszörögve, a folyosón.
Az épelméjűség rövid időre nyakon csípte. Megállt egy szobor mellett. Nem hallatszott semmi nesz, se siető léptek zaja, se titkos ajtók tárulása. Gyanakvó pillantást vetett a szoborra, és megböködte a karddal.
Amikor az nem mozdult kinyitotta a legközelebbi ajtót és becsapta maga mögött, talált egy széket és beékelte a kilincs alá. Ez az egyik fölső emeleti díszterem volt, mostanra megfosztva bútorzata nagyobb részétől, s elveszítve negyedik falát. Ahol annak kellett volna lennie, csak a barlang mélye sötétlett.
A Patrícius előlépett az árnyékból.
– Most hogy már kihajtotta a szervezetéből... – szólt.
Rossab fölemelt karddal megpördült.
– Maga valójában nem létezik – állította. – Maga egy... egy kísértet vagy olyasmi.
– Meggyőződésem, hogy nem ez az eset áll fönn – közölte a Patrícius.
– Maga nem állíthat meg engem! Még van valamennyi mágikus holmim, még megvan a könyv! – Rossab elővett egy barna bőrzacskót a zsebéből. – Visszahozok egy másikat! Majd meglátja!
– Nyomatékosan javaslom, hogy ne tegye – intette barátságosan a Patrícius.
– Ó, maga azt hiszi, hogy annyira okos, annyira irányítást kézbentartó, annyira orbános, csak mert nekem van kardom, magának meg nincs! Nos, közölhetem magával, hogy annál is többem van – jelentette ki diadalmasan Rossab. – Igen! A palotaőrség az én oldalamon áll! Engem követnek, nem magát! Tudja, magát senki se szereti. Soha nem szerette magát senki.
Úgy lendítette a kardot, hogy tűhegye egy lábnyira meredezett a Patrícius sovány mellétől.
– Szóval szépen vissza fog menni a cellába, az vár magára – szögezte le. – És ezúttal biztosítani fogom, hogy ott is maradjon. Őrség! Őrség!
Kintről a futó lábak csattogása hallatszott. Az ajtó megzörrent, a szék rázkódott. Pillanatnyi szünet után az ajtó és a szék szálkákra tört.
– Vigyék el! – sikította Rossab. – Szerezzenek még skorpiót! Tegyék őt egy... maguk nem a...
– Dobja el a kardot! – szólította föl Kadar, míg mögötte Murok ajtódarabkákat bányászott ki az ökléből.
– Aha – mondta Nobby, bekukucskálva a kapitány mellett. – Oda a falhoz és tedd szét, anyalehelet!
– He? Mit kell neki széttenni? – súgta Kolon főtörzsőrmester idegesen.
Nobby vállat vont. – Nem t'om – válaszolta. – Mindent, azt hiszem. Az a legbiztosabb.
Rossab hitetlenkedve meredt a legénységre.
– Á, Kadar! – szólalt meg a Patrícius. – Maga majd...
– Hallgasson! – utasította nyugodtan Kadar. – Murok őrgyakornok?
– Uram!
– Ismertesse a fogollyal a jogait.
– Igen, uram. – Murok előkapta noteszát, megnyalta a hüvelykujját, s lapozott.
– Farkas Rossab – kezdte –, másként Farka Kacskaringó, titk. pp...
– Mi? – ámult Rossab.
– ...jelenlegi lakóhelye A Palota néven ismert épület, Ankh-Morpork, kötelességem tudatni magával, hogy őrizetbe van véve és vádat emelnek maga ellen... – Murok elkínzott pillantást vetett Kadarra – ...több rendbeli, tompa tárggyal, nevezetesen egy sárkánnyal, elkövetett gyilkosságért, valamint további több rendbeli általános bűnrészesség bűncselekményéért, amelynek részletes tisztázása a további nyomozás feladata. Jogában áll hallgatni. Jogában áll, hogy ne hajíttassék sommásan a piranhatartályba. Joga van az istenítélet kérelmezéséhez. Joga van...
– Ez kész őrület – jegyezte meg higgadtan a Patrícius.
– Azt hittem, megmondtam magának, hogy hallgasson! – csattant föl Kadar, megpördülve és ujját rázva a Patrícius orra alatt.
– Mondd, főtörzs – suttogta Nobby –, gondolod, hogy szeretni fogjuk a skorpiógödörbe'?
– ...mondani bármit, de bármit mond, le lesz írva a, ööö, itt, a noteszomba, és, ööö, föl lehet használni bizonyítéknak...
Murok hangja elfulladt.
– Nos, ha ez a pantomim élvezetet okoz magának, Kadar – mondta végül a Patrícius –, vigye le a tömlöcbe. Majd reggel foglalkozom vele.
Nem látszott semmilyen jele Rossabon. Nem volt sikítás, nem volt kiáltás. Csak fölemelt karddal rárohant a Patríciusra.
Választási lehetőségek villantak át Kadar agyán. Elsőnek jött a javaslat, hogy a háttérben maradás jó terv, hadd tegye meg Rossab, utána lefegyverzi, hadd tisztuljon meg a város. Igen. Jó terv.
És ezért aztán teljes rejtély volt számára, miért döntött az előreszökkenés mellett, fölrántva Murok kardját félig átgondolt kísérletképp a vágás hárítására...
Talán lehetett valami köze ahhoz, hogy a dolgokat a szabályoknak megfelelően kell elintézni.
Valami csörrent. Nem különösebben hangosan. Érezte, hogy valami fényes és ezüstös suhogva elszáll a füle mellett és a falba csapódik.
Rossabnak leesett az álla. Leejtette kardja csonkját és elhátrált, magához szorítva A Megidézést.
– Meg fogja bánni – sziszegte. – Maguk mind nagyon meg fogják bánni!
Elkezdett motyogni a bajsza alatt.
Kadar érezte, hogy remeg. Meglehetősen biztos volt benne, hogy tudja, mi szisszent el a feje mellett, és a puszta gondolattól izzadt a tenyere. Idejött a palotába, készen az ölésre, és ebben a percben, pont ebben a percben, amikor végre egyszer a világ szemlátomást tisztességesen működik és övé az irányítás, és most, most, semmi mást nem akar, csak egy italt. Meg aludni egy hétig.
– Ó, adja föl! – mondta – Hajlandó békésen velünk jönni?
A motyogás folytatódott. A levegő kezdett forrónak és száraznak érződni.
Kadar vállat vont. – Hát akkor, ennyi – legyintett és elfordult. – Sújtson le rá a törvénykönyv teljes szigorával, Murok!
– Igen, uram.
Kadar túl későn kapott észbe.
A törpéknek gondot okoznak a metaforák.
Viszont remekül tudnak célozni.
Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei homlokon találta a titkárt, aki pislogott egyet, megtántorodott, és hátralépett.
Ez volt a leghosszabb lépés, amit valaha is tett. Először is, egész hátralevő életén át tartott.
Több másodperc után hallották, hogy földet ér, öt emelettel lejjebb.
Több további másodperc után az arcuk megjelent a tönkretett padló szélén.
– Micsoda módja a távozásnak – jegyezte meg Kolon főtörzsőrmester.
– Ez tény – értett egyet Nobby, föle mögé nyúlva egy csikkért.
– Megölte egy hogyhíjják. Egy metafora.
– Nem t'om – felelte Nobby. – Szerintem inkább földnek néz ki. Van tüze, főtörzs?
– Helyesen jártam el, ugye, uram? – kérdezte aggódva Murok. – Azt mondta...
– Igen, igen – válaszolta Kadar. – Ne aggódjék! – Reszkető kézzel lenyúlt, fölvette a zsákot, amit előzőleg Rossab szorongatott, és kirázott belőle egy halom követ. Mindegyikben volt egy lyuk. Miért? gondolta.
Egy fémes zaj a háta mögött megfordulásra késztette. A Patrícius fölemelte a királyi kard maradványát. A kapitány figyelte, ahogy a férfi kicibálja a kard másik felét a falból. Egyenes vonalban tört szét.
– Kadar kapitány – szólt Lord Vetinari.
– Uram?
– Azt a kardot, legyen szíves!
Kadar odaadta. Ebben a pillanatban egyszerűen nem jutott semmi más az eszébe, amit tehetne. Valószínűleg saját, privát skorpióverem vár rá, ahogy a dolgok most állnak.
Lord Vetinari gondosan megvizsgálta a rozsdás pengét.
– Mióta van ez a tulajdonában, kapitány? – kérdezte szelíden.
– Nem az enyém, uram. Murok őrgyakornoké, uram.
– Őrgya...?
– Én vagyok az, kegyességes uram – segítette ki Murok, tisztelegve.
– Á!
A Patrícius újra meg újra, lassan forgatta a kardot, s közben úgy bámulta, mint akit lenyűgöztek. Kadar érezte, hogy a levegő megsűrűsödik, mintha a történelem idecsődülne ezen pillanat köré, de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna megmondani, miért. Ez egyike volt azoknak a pontoknak, ahol az Idő Nadrágszarai elágaznak, és ha nem vigyázol, a rossz szárba kerülsz...

 

Rossab fölkelt az árnyak világában, jeges zavartság ömlött az agyába. De jelen pillanatban semmi másra nem tudott gondolni a fölötte álló, magas, csuklyás alakon kívül.
– Azt hittem, mind meghaltatok – motyogta. Furcsán csöndes volt minden, és a színek körülötte kifakultnak, tompának tűntek. Valami nagyon nem stimmelt. – Te vagy az, Portás Testvér?
Az alak érte nyúlt.
KÉPLETESEN SZÓLVA, válaszolta.

 

...és a Patrícius visszaadta a kardot Muroknak.
– Remek munkát végzett, fiatalember – ismerte el. – Kadar kapitány, azt javaslom, hogy adjon szabadságot embereinek a nap hátralévő részére.
– Köszönjük, uram – mondta Kadar. – Oké, fiúk. Hallották őexcellenciáját.
– De maga ne menjen még, kapitány. Kellene egy kicsit beszélgetnünk egymással.
– Igen, uram? – szólalt meg ártatlanul Kadar.
A legénységi állomány elsietett, részvétteljes és sajnálkozó pillantásokat vetve Kadarra.
A Patrícius odasétált a padló szélére és lenézett.
– Szegény Rossab! – sóhajtotta.
– Igen, uram. – Kadar a falra meredt.
– Tudja, jobban örültem volna, ha életben marad.
– Uram?
– Félresiklott, igaz, de hasznos ember. Az agyát még tudtam volna használni.
– Igen, uram.
– Persze, a többi részét eldobhattuk volna.
– Igen, uram.
– Csak tréfáltam, Kadar.
– Igen, uram.
– Jelzem, a fickó sose értette meg igazán a titkos átjárók fogalmát.
– Nem, uram.
– Az a fiatalember. Murok, úgy hívják, ugye?
– Igen, uram.
– Lelkes fickó. Jól érzi magát az Őrségben?
– Igen, uram. Egész otthonosan, uram.
– Maga megmentette az életem.
– Uram?
– Jöjjön velem!
Peckesen vonult a romba dőlt palotán át, Kadar a nyomában, míg oda nem értek a Kocka Kancelláriára. Szép rendben volt minden. Kimaradt a pusztítás zöméből, egy vékony porréteggel megúszta. A Patrícius leült, és hirtelen úgy tűnt, mintha soha nem is lett volna távol. Kadar eltöprengett, vajon volt-e valaha távol.
Vetinari fölvett egy papírköteget és lesöpörte róla a vakolatot.
– Szomorú – jegyezte meg. – Farkas olyan rendezett gondolkozású férfi volt.
– Igen, uram.
A Patrícius piramist formázott ujjaiból, s fölöttük Kadarra nézett.
– Hadd adjak magának egy tanácsot, kapitány – mondta.
– Igen, uram?
– Talán segít majd magának helyesen értelmezni a világot.
– Uram.
– Azt hiszem, maga azért találja az életet olyan bajosnak, mert azt gondolja, hogy vannak jó emberek és rossz emberek – jelentette ki a férfi. – Persze, téved. Csakis és kizárólag rossz emberek léteznek, ám némelyikük ellentétes oldalon van.
Keskeny kezével a város felé intett, és odasétált az ablakhoz.
– A gonoszság nagy, háborgó tengere – állította, csaknem tulajdonosi hangsúllyal. – Természetesen egyes helyeken sekélyebb, ám mélyebb, ó, mennyivel mélyebb máshol. De az olyanok, mint maga, szabályok és homályos jó szándékok kis tutajait eszkábálják össze, és azt mondják, ez az ellenkezője, ez fog diadalmaskodni a végén. Elképesztő! – Jóindulatúan hátba veregette Kadart.
– Ott lent – közölte –, vannak emberek, akik bármilyen sárkányt követnének, bármilyen istent imádnának, bármilyen fertőt szándékosan figyelmen kívül hagynának. Mindezt afféle sivárságból, mindennapi rosszaságból. Nem a nagy bűnösök tényleg magasröptű, alkotóképes irtózatossága, hanem a lélek valamiféle tömegtermeléssel előállított sötétsége. Bűn, azt mondhatni, az eredetiség minden nyoma nélkül. Elfogadják a gonoszt nem azért, mert igent mondanak rá, hanem mert nem mondanak nemet. Sajnálom, ha maga ezen megütközik – tette hozzá, megveregetve a kapitány vállát –, de maguknak, embereknek, tényleg szükségük van ránk.
– Valóban, uram? – kérdezte halkan Kadar.
– Ó, igen. Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudják, hogyan kell a dolgokat működtetni. Tudja, az egyetlen dolog, amiben a jó emberek jeleskednek, az a rossz emberek megdöntése. És abban maga kiváló, ezt elismerem. De az a gond, hogy ez az egyetlen, amihez ért. Egyik nap megtörténik a harangok megkondítása és a gonosz zsarnok elűzése, és a következőn mindenki körben ülve panaszkodik, hogy amióta a zsarnokot elkergették, senki sem viszi el a szemetet. Mert a rossz emberek tudják azt hogyan kell tervezni. Mondhatni, része a munkaköri leírásnak. Minden gonosz zsarnoknak van terve a világ fölötti uralomra. A jó emberekből, úgy látszik, hiányzik ez az adottság.
– Talán. De a többiben téved – felelte Kadar. – Csak azért van így, mert az emberek félnek és magányosak... – Elhallgatott. Még neki magának is eléggé hamisan hangzott.
Vállat vont. – Egyszerűen csak emberek – mondta. – Csak azt teszik, amit az emberek tenni szoktak. Uram.
Lord Vetinari barátságosan rámosolygott.
– Persze, persze – válaszolta. – Magának ezt kell hinnie, ezzel tisztában vagyok. Máskülönben megőrülne. Máskülönben azt gondolná, hogy tollvékony hídon áll a Pokol barlangjai fölött. Máskülönben a lét sötét kínlódás lenne és az lenne az egyetlen reménye, hogy nincs élet a halál után. Teljesen megértem. – Ránézett az íróasztalára, és fölsóhajtott. – És most – mondta –, oly sok a tennivaló. Sajnos, szegény Rossab kitűnő szolga volt, ám ügyetlen úr. Szóval elmehet. Aludjon egy jót az éjjel! Ó, és hozza el az embereit holnap! A város ki kell mutassa a háláját.
– Ki kell mutassa a mit? – kérdezte Kadar.
A Patrícius egy irattekercset nézett. A hangja máris visszatért annak a távolba vesző hangszínéhez, aki szervez és tervez és irányít.
– A háláját – ismételte meg. – Minden diadalmas győzelem után hősöknek kell lennie. Életbevágó. Akkor mindenki tudni fogja, hogy minden tisztességesen elintéződött.
Kadarra pillantott a tekercs fölött.
– Ez az egész része a dolgok természetes rendjének – szögezte le.
Egy idő múlva néhány jegyzetet írt ceruzával az előtte fekvő papírra, és föltekintett.
– Azt mondtam – szólt –, hogy elmehet.
Kadar megtorpant az ajtóban.
– Maga azt az egészet elhiszi, uram? – tudakolta. – A végtelen gonoszságról és a csupasz feketeségről?
– Úgy van, úgy van – felelte a Patrícius, és lapozott. – Ez az egyetlen logikus következtetés.
– De azért minden reggel kikel az ágyból, uram?
– Hmm? Igen? Mit akar mondani?
– Csak azt szeretném tudni, miért, uram.
– Ó, menjen már innen, Kadar. Legyen olyan jó.

 

A sötét és huzatos barlangban, amit a palota szívéből szaggattak, a Könyvtáros átnégykézlábalt a padlón. Fölkapaszkodott a szomorú sárkánykincs maradványaira, és lenézett Rossab szétbicsaklott tetemére.
Aztán nagyon gyöngéden lenyúlt, és elkobozta A Sárkányok Megidézését a merevedő ujjak közül. Lefújta róla a port. Szeretettel megsimogatta, mintha ijedt kisgyerek lenne.
Megfordult, hogy lemásszon a halomról, és megtorpant. Újra lehajolt, és óvatosan kihúzott egy másik könyvet a csillogó szemétből. Nem a sajátja, kivéve abban a tág értelemben, hogy minden könyv az ő birodalmának része. Óvakodva lapozott néhányat.
– Tartsa meg! – szólalt meg mögötte Kadar. – Vigye el! Tegye valahova!
Az orangután odabiccentett a kapitánynak, és lezörömbölt a halomról. Gyöngéden megütögette Kadar térdkalácsát, kinyitotta A Sárkányok Megidézését, végigpörgette perzselt lapjait míg rá nem lelt a keresett oldalra, és némán fölnyújtotta a könyvet.
Kadar az ákombákom kézírásra kancsított.
Ámbátor az sárkánnok mégsem oljanok, mint az unicornis, biszton mondhatom. Oljan birodalomban lakoznak, minek az Akarat Képpzelettyi szabnak határt, és, imigyen, válik lehettővé, hogy akárki is idézze meg és jutassa őkelméket emez Wilágba vezérlő ösvényhöz, saját maga Tudattyának Sárkányát idézendi meg.
Mégis, ugyan vélekedem, hoggy az kinek Szűve Tiszta még mindig meg idézhet eggy Akarati Sárkánnt az wilágban Jóért Küszdő Erőképen, és amaz eggyetlen éjszaka Tsudás Dolog következend be. Minden előkészittetet. A legerötejjesebenn munkálkodék, hogy Mélttó Edénnyé legyek...
A képzelet birodalma, gondolta Kadar. Akkor hát oda mentek el. A képzelődéseinkbe. És amikor visszahívjuk, mi alakítjuk őket, mintha tésztát gyömöszölnénk a sütőformába. Csak a végén nem mézeskalács-emberkéket kapsz, azt kapod, ami vagy. A saját sötétséged, alakot öltve...
Kadar újra elolvasta, aztán a következő oldalakra pillantott.
Nem volt sok. A könyv vége elégett.
Kadar visszaadta az emberszabásúnak.
– Miféle ember volt de Malachit? – kérdezte.
A Könyvtáros megfontolás tárgyává tette a választ ahogy ez az elvárható olyasvalakitől, aki kívülről tudja A Város Életrajzi Lexikonát. Aztán vállat vont.
– Különösképp szent? – tudakolta Kadar.
Az emberszabású fejét rázta.
– Hát, akkor inkább észrevehetően gonosz?
Az antropoid vállat vont, aztán újra megrázta fejét.
– Én a maga helyében – mondta Kadar –, valami nagyon biztonságos helyre tenném azt a könyvet. És vele együtt a Törvény könyvét is. Túlságosan átkozottul veszélyesek.
– Úúúk.
Kadar nyújtózkodott. – És most – szólt –, menjünk és igyunk egyet!
– Úúúk.
– De csak egy kicsit.
– Úúúk.
– És maga fizet.
– Ííík.
Kadar megtorpant, és lenézett a nagy, jóindulatú arcba.
– Mondja, mindig szerettem volna tudni... jobb emberszabásúnak lenni? – érdeklődött.
A Könyvtáros elgondolkodott rajta. – Úúúk – válaszolta.
– Ó! Tényleg? – lepődött meg Kadar.

 

Fölvirradt a következő nap. A terem faltól falig tele volt városi előkelőségekkel. A Patrícius dísztelen székén ült, körbevéve a Tanáccsal. Minden jelenlevő azoknak a kissé viaszos vigyorát öltötte magára, akik jótettekre tökélték el maguk.
Lady Sybil Juhossy is ott üldögélt jobboldalt, néhány holdnyi fekete bársonyban. A Juhossyak családi ékszerei ujjain, nyakán és a mai paróka fekete fürtjeiben csillogtak. Az összhatás megkapó volt, akár egy mennyei éggömb.
Kadar a terem közepére meneteltette a legénységi állományt, és dobbantva megállt, sisakja a hóna alatt, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírja. Előzőleg elképedve vette észre, hogy még Nobby is tett némi erőfeszítést – a mellvértjén itt-ott fényes fémet lehetett sejteni. És Kolon a csaknem megszilárdult fontosság arckifejezését viselte. Murok fegyverzete ragyogott.
Kolon életében először úgy tisztelgett, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
– Mind jelen és szabályszerű, uram! – vakkantotta.
– Kitűnő, főtörzsőrmester – válaszolta hűvösen Kadar. A Patríciushoz fordult, s udvariasan megemelintette szemöldökét.
Lord Vetinari aprót legyintett.
– Pihenj, vagy akármi, amit maguk, fickók, csinálnak – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy itt most nem kell követnünk a formaságokat Mit szól hozzá, kapitány?
– Ahogy mondja, uram – felelte Kadar.
– Na már most, emberek – szólt a Patrícius előrehajolva –, hallottunk néhány figyelemreméltó beszámolót a maguk nagyszerű erőfeszítéseiről a város védelmében...
Kadar hagyta, hogy figyelme elbóklásszon, miközben az aranyló közhelyek ellibegtek mellette. Egy ideig bizonyos mértékben elszórakoztatta a Tanácstagok arcának szemlélése. Egész sorozat arckifejezés suhant át rajtuk, míg a Patrícius beszélt. Természetesen életbevágóan fontos volt, hogy legyen egy ilyen ceremónia. Utána az egész jól végzett és elintézett dolognak tekinthető. És el lehet felejteni. Csak egy újabb fejezet hosszú és izgalmas történetében, ekcetra, ekcetra. Ankh-Morpork kiválóan ért az új fejezetek kezdéséhez.
Mélységekbe hatoló pillantása Lady Juhossyra esett. A nő kacsintott. Kadar tekintete újra előrefordult, kifejezése hirtelen olyan faarcú, mint egy deszka.
– ...hálánk jeléül – fejezte be a Patrícius hátradőlve.
Kadar rájött, hogy mindenki őt nézi.
– Tessék? – mondta.
– Azt mondtam, hogy próbáltunk kigondolni valami megfelelő viszonzást, Kadar kapitány. Számos közérdeket szem előtt tartó polgár... – a Patrícius körbenézett a Tanácsra és Lady Juhossyra – ...köztük én magam is, érzi úgy, hogy megérdemelt a kellő jutalom.
Kadar még mindig kifejezéstelenül nézett.
– Jutalom? – ismételte meg.
– Az a szokás ilyen hősies igyekezetért – jegyezte meg a Patrícius kissé ingerülten.
Kadar újra szembefordult. – Igazán nem is gondoltam ilyesmire, uram – közölte. – Persze, nem beszélhetek az embereim nevében.
Kínos csönd támadt Kadar a szeme sarkából észlelte, hogy Nobby oldalba böki a főtörzsőrmestert. Végül Kolon előrebotladozott, és megint kivágott egy tisztelgést. – Engedélyt kérek a szólásra, uram – motyogta.
A Patrícius kegyesen biccentett.
A főtörzsőrmester krákogott. Levette a sisakját, és előhúzott egy papírfecnit.
– Ööö – szólt – A lényeg az, megkövetem alássan, méltóságos uram, mi azt gondoljuk, tudja, hogy a város megmentésével meg miegymás, vagy valahogy, úgy értem, hogy... mi csak megpróbáltuk, érti, ugye, ha már ott voltunk a helyszínen meg ilyesmi... a lényeg az, hogy mi azt gondoljuk, megillet minket. Ha érti, hova akarok kilyukadni.
Az egybegyűltek bólintottak. Ez pontosan az, ahogy a dolgoknak történnie kell.
– Kérem, folytassa! – biztatta a Patrícius.
– Szóval mi, hogy is mondjam, összedugtuk a fejünket – mesélte a főtörzsőrmester. – Tudom, ez kissé pofátlan...
– Kérem, legyen szíves, mondja tovább, főtörzsőrmester – nógatta a Patrícius. – Nem kell állandóan megakadnia. Mi mindnyájan teljesen tisztában vagyunk az ügy horderejével.
– Igenis, uram. Hát, uram. Először is, a fizetés.
– A fizetés? – érdeklődött Lord Vetinari. Rámeredt Kadarra, aki a semmit fixírozta.
A főtörzsőrmester fölemelte fejét. Annak a férfinak eltökélt arckifejezését öltötte magára, aki végigcsinálja, lesz, ami lesz.
– Igen, uram – válaszolta. – Harminc tallér havonta. Az nincs rendben. Azt gondoljuk... – megnyalta a száját, és maga mögé pislantott a másik kettőre, akik tétova mozdulattal biztatták – ...azt gondoljuk, hogy az alapfizetés legyen, ööö, harmincöt tallér? Havonta? – Ránézett a Patrícius kővé vált arcára. – Rangfokozatonként emeléssel? Öt tallérra gondoltunk.
Újra megnyalta az ajkát, bátorságát vesztve a Patrícius arckifejezésétől. – Nem fogadunk el négynél kevesebbet – jelentette ki. – Ez az utolsó szavunk. Elnézést, Fenséged, de ez van.
A Patrícius megint Kadar szenvtelen arcára pillantott, aztán vissza a legénységi állományra.
– Ez minden? – tudakolta.
Nobby Kolon fülébe súgott, aztán visszainalt a helyére. A verejtékező főtörzsőrmester úgy szorította sisakját, mintha az lenne az egyetlen valóságos dolog a világon.
– Volt még valami, tisztelendőséged – ismerte el.
– Á! – A Patrícius mindentudóan mosolygott.
– Ott a teáskanna. Amúgy se volt már túl jó, és aztán Errol megette. Majdnem két tallérba került. – Nagyot nyelt. – Tudnánk mit kezdeni egy új teáskannával, ha lehetne szó róla, lordságod.
A Patrícius előrehajolt, megmarkolva széke karfaját.
– Tisztán akarok látni ebben a kérdésben – szögezte le. – Higgyük el, hogy maguk bagatell béremelést és egy háztartási edényt kérnek?
Murok belesugdosott Kolon másik fülébe.
Kolon az előkelőségek felé fordította kidülledt, könnykeretes szempárját. Ujjai lassan őrölték sisakja peremét, akár Isten malmai.
– Hát – kezdte –, néha, azt gondoltuk, tudja, amikor vacsoraszünetünk van, vagy nem történik semmi, valahogy, a szolgálat végén, az például nem lehetetlen, és mi szeretnénk egy kicsit lazítani, tudja, leereszteni... – A hangja elfulladt.
– Igen?
Kolon nagy levegőt vett.
– Fölteszem, egy célbadobó tábla szóba se jöhetne...?
Az ezt követő viharos csöndet kapkodó horkantás törte meg.
Kadar sisakja kiesett remegő kezéből. A mellvértje kalimpált, amikor az évek óta elfojtott nevetés leküzdhetetlen kirobbanásban pukkadt ki belőle. Arcát a tanácsnokok sora felé fordította, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.
Nevetett azon, ahogy mind fölálltak, talpig zavarban és megsértett méltósággal.
Nevetett a Patrícius figyelmesen rezzenetlen arckifejezésén.
Nevetett a világért és a lelkek üdvözítéséért.
Nevetett, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.
Nobby fölnyújtotta a nyakát, hogy Kolon füléhez érjen.
– Mondtam neked – sziszegte. – Mondtam, hogy abba sose fognak beleelegyezni. Tudtam, hogy a célbadobó túl fogja feszíteni a húrt. Most mindenkit kihoztál a sodrából.

 

Kedves Anyu és Apu [írta Murok] Sose találnátok ki, még csak néhány hete vagyok az Őrségben és, máris rendes Konstábler lettem. Kadar kapitány azt mondta, maga a Patrícius javasolta, hogy Az legyek, és hogy szintén reméli hosszú és sikeres pályát futok be az Őrségben, és különleges érdeklődéssel fogja szemmel tartani. Valamint a fizetésem is megemeli tíz tallérral és kaptunk egy húsz talléros különjutalmat amit Kadar kapitány fizetett a saját zsebéből, azt mondja Kolon főtörzsőrm. Kérlek, lássátok szívesen a csatolt pénzt. Azonban megtartok egy keveset mert elmentem meglátogatni Rittát és Mrs. Marok azt mondta az összes lány is Nagy Érdeklődéssel figyeli a karrierem és jöjjek el vacsorára a szabad estémen. Kolon főtörzsőrm elmagyarázta nekem, hogyan kell elkezdeni udvarolni, ami nagyon érdekes és egyáltalán nem bonyolult úgy tűnik. Letartóztattam egy sárkányt, de megszökött. Remélem, Mr. Kencefici jól van.
Olyan boldog vagyok, mint bárki a világon.
Fiatok, Murok.

 

Kadar bekopogott az ajtón.
Észrevette, hogy erőfeszítés történt a Juhossy udvarház kicsinosítására. A betolakodó élősövényt könyörtelenül visszavagdosták. Egy idős munkás egy létra tetején a stukkódíszeket szögezte vissza a falra, míg egy másik, ásóval kezében, meglehetősen önkényesen megvonta a határvonalat ott, ahol a pázsit végződik és a régi virágágyások kezdődnek.
Kadar hóna alá dugta a sisakját, hátrasimította a haját, és kopogtatott. Előzőleg fontolgatta Kolon főtörzsőrmester fölkérését, kísérje el, de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Nem tudta volna elviselni a kuncogást. Különben is, mitől kéne félnie? Háromszor is a halál torkába nézett; négyszer, ha beszámítjuk, hogy azt mondta Lord Vetinarinak, hallgasson el.
Meglepetésére az ajtót végül egy komornyik nyitotta ki, olyan öreg, hogy esetleg a kopogás támasztotta föl.
– Igen?
– Kadar kapitány, Városi Őrség – közölte Kadar.
A férfi tetőtől talpig jól megnézte.
– Ó, igen – mondta. – A méltóságos asszony említette. Azt hiszem, őméltósága a sárkányoknál tartózkodik. Ha lenne olyan kedves itt várakozni, én majd...
– Tudom a járást – vágott közbe Kadar, és nekivágott, megkerülve az elburjánzott ösvényt.
Az ólak romba dőltek. Ütött-kopott ládák választéka hevert körben egy vízhatlan ponyvatető alatt. Mélyükről néhány bánatos mocsári sárkány fújt lángoló üdvözlést felé.
Két nő járkált céltudatosan a bokszok közt. Vagyis inkább úri hölgyek. Túlságosan rendetlenek voltak ahhoz, hogy egyszerű nők legyenek. Egy közönséges asszonynak álmába se jutna eszébe, hogy ilyen ápolatlanul mutatkozzék; tökéletes önbizalomra van szükséged, ami abból a tudásból fakad, hogy ki volt az ük-ük-ük-ük-ükapád, ahhoz, hogy ilyen öltözéket viselj. Ám azért, Kadar megfigyelte, hihetetlenül jó ruhák, vagy legalábbis valaha azok voltak; olyan ruhadarabok, amiket még az ember szülei vettek, de annyira drágák és annyira jó minőségűek, hogy sosem koptak el és öröklődtek, mint a régi porcelán, az ezüstnemű, meg a köszvény.
Sárkánytenyésztők, gondolta. Ez világos. Van valami árulkodó bennük. Az a mód, ahogy a kendőjük, vén tweedkabátjuk és a nagyapjuk lovaglócsizmáját viselik. És persze, a szag.
Egy alacsony, szívós, izmos és sovány asszony, akinek arca leginkább az ósdi nyeregbőrre emlékeztetett, észrevette.
– Á – szólalt meg –, maga minden bizonnyal a merész kapitány. – Visszadugott egy eltévedt fehér hajfürtöt a kendője alá, és odanyújtotta eres, barna kezét. – Brenda Rodley. Az ott Rosie Devant-Molei. Tudja, ő igazgatja a Napfény Menedéket. – A másik nő, akinek termete azt sugallta, képes fél kézzel igáslovakat fölkapni és másik kezével megpatkolni őket, barátságosan rávigyorgott.
– Samuel Kadar – mutatkozott be Kadar elhaló hangon.
– Apám is Samu volt – jegyezte meg Brenda bizonytalanul. – Azt mondta, mindig meg lehet bízni egy Samuban. – Visszahessegetett egy sárkányt a bokszába. – Csak segítünk Sybilnek. Tudja, régi barátok vagyunk. Persze, a gyűjteményt teljesen megette a fene. A kis ördögfattyak szétszóródtak a városban. Bár merem állítani, hogy vissza fognak jönni, amikor megéheznek. Micsoda vérvonal, mi?
– Tessék?
– Sybil szerint rendellenes példány, de én azt mondom, képesek leszünk visszatenyészteni a vonalat három-négy nemzedék alatt. Tudja, híres vagyok a tenyésztelepemről – magyarázta. – Az aztán lesz valami. Egy egészen újfajta sárkány.
Kadar az eget cikcakkozó szuperszonikus kondenzcsíkokra gondolt.
– Ööö – hebegte. – Igen.
– Nos, nekünk muszáj folytatni a munkát.
– Ööö, Lady Juhossy nincs a közelben? – tudakolta Kadar. – Kaptam ezt az üzenetet, azt mondta, hogy feltétlenül szükséges idejönnöm.
– Valahol a házban van – válaszolta Miss Rodley. – Azt mondta, van valami fontos elintéznivalója. Ó, légy szíves, vigyázz jobban azzal a sárkánnyal, Rosie, te bolondos jány!
– Fontosabb, mint a sárkányok? – hitetlenkedett Kadar.
– Igen. El sem tudom képzelni, mi üthetett belé. – Brenda Rodley a túlméretezett mellény zsebében halászott – Örülök, hogy találkoztunk, kapitány. Mindig öröm új szenvedélyes sárkányrajongóval találkozni. Látogasson meg bármikor, ha arra jár, boldogan körbevezetem a telepen. – Odanyújtott egy mocskos névjegyet és a férfi kezébe erőltette. – Most mennem kell, azt hallottuk, hogy némelyikük az egyetemi tornyon próbál fészket rakni. Azt pedig nem hagyhatjuk. Le kell szedjük őket, mielőtt besötétedik.
Kadar a névjegyre kancsított, míg a két nő távozott a csikorgó kocsifeljárón, hálókat és köteleket hurcolva.
Az állt rajta: Brenda, Lady Rodley, Özvegyi Lak, Chirm Kastély, Chirm. Ez azt jelenti, döbbent rá, hogy az, aki úgy lépdel az ösvényen, akár egy életre kelt limlomos bódé, nem más, mint Chirm özvegy hercegnéje, aki több országot birtokol, mint amennyit láthatsz egy nagyon magas hegyről egy nagyon verőfényes napon. Nobby ezt nem helyeselte volna. Úgy tűnik, van valamiféle nagyon különleges szegénység, amit csupán a rendkívül gazdagok engedhetnek meg maguknak...
Ez az, ahogy országos hatalom lesz belőled, gondolta. Fütyülsz rá, akármit gondoljanak is mások, és soha, de soha nem bizonytalankodsz semmiben.
Visszaporoszkált a házhoz. Egy ajtó nyitva állt. Nagy, ám sötét és dohos csarnokba nyílt. Fönt a homályban halott állatfejek kísértették a falakat. A Juhossyak láthatólag több állatfejt veszélyeztettek, mint egy jégkorszak.
Kadar céltalanul keresztülbóklászott egy másik mahagóni-ajtón.
Ebédlő volt, benne azzal a típusú asztallal, aminek két végén leülni egyenértékű a más időzónába kerüléssel. Az egyik végét ezüst gyertyatartók gyarmatosították.
Két személyre volt megterítve. Mindkét tányért evőeszközök ütegei támadták oldalba. Antik borospoharak csillogtak a gyertyafényben.
Rettenetes előérzet lett úrrá Kadaron, ugyanakkor, amikor a Bűverő, a legdrágább parfüm, ami csak kapható egész Ankh-Morporkban, szélrohama hussant el mellette.
– Á, kapitány! Milyen kedves magától, hogy eljött.
Kadar lassan megfordult, anélkül, hogy a lába mozdult volna.
Lady Juhossy állt ott, teljes pompában.
Kadar homályosan tudatában volt egy ragyogó kék ruhának, ami csillogott a gyertyafényben, egy gesztenyeszínű hajtömegnek, egy kissé aggodalmas arcnak, ami azt sugallta, hogy a szakképzett festők és tapétázók egész serege épp most bontotta le az állványzatot és ment haza, meg egy halk nyikorgásnak, ami elárulta, hogy alatta a puszta fűző olyan nyomásnak van kitéve, amit általában inkább a nagy csillagok szívében találhatni.
– Én, ööö – rebegte. – Ha maga, ööö. Ha mondta volna, ööö. Alkalomhoz illőbben öltözöm, ööö. Szerfölött ööö. Nagyon. Ööö.
A nő úgy rohanta le, mint egy tündöklő ostromgép.
Valamiféle álomszerűségben a férfi hagyta, hogy egy székhez tessékeljék. Bizonyára evett is, mert szolgák bukkantak elő a semmiből izékkel tömött izékkel, és később visszajöttek és elvitték a tányérokat. A komornyik időnként megelevenedett, hogy poharat pohár után töltsön meg különös borokkal. A gyertyák hőjével sütni lehetett volna. És egész idő alatt Lady Juhossy beszélt és beszélt, derűsen és sérülékenyen – a ház nagyságáról, a hatalmas birtok felelősségéről, az érzésről, hogy ideje az Embernek Komolyabban Venni Társadalmi Helyzetét, miközben a lenyugvó nap vörösre festette a szobát és Kadarral forogni kezdett a világ.
A társadalom, sikerült gondolnia, nem tudja, mi vár rá. Sárkányok egyszer sem kerültek szóba, bár egy idő múlva valami az asztal alatt fejét Kadar térdére fektette és nyáladzott.
Kadar lehetetlennek vélte a hozzájárulást a társalgáshoz. Körülvettnek, ostromoltnak érezte magát. Egyetlen visszavágással próbálkozott, talán, hogy magasabban fekvő terepre jusson, ahonnan számkivetésbe menekülhet.
– Mit gondol, hová mentek? – kérdezte.
– Hová mik? – kérdezett vissza Lady Juhossy, ideiglenesen megakadva.
– A sárkányok. Tudja. Errol és a felesé... nősténye.
– Ó, valami elszigetelt és sziklás helyre, úgy képzelem – válaszolta Lady Juhossy. – Az a sárkányok kedvenc környezete.
– De a, a... nőstény mágikus állat – mondta Kadar. – Mi fog történni, ha elmúlik a varázs?
Lady Juhossy szégyenlősen mosolygott rá.
– A legtöbben elboldogulnak utána is – felelte.
Átnyúlt az asztalon és megérintette a férfi kezét.
– Az emberei azt gondolják, hogy magának gondoskodásra van szüksége – jegyezte meg szelíden.
– Ó! Tényleg? – hebegte Kadar.
– Kolon főtörzsőrmester azt mondta, szerinte mi úgy kijövünk egymással, mint a puszi de cerceau.
– Ó! Valóban?
– És még valamit mondott – folytatta a nő. – Na most, mi is volt az? Ó, igen. „Egy-a-millióhoz esélye van” – idézte Lady Juhossy –, azt hiszem, azt mondta „de talán bejön”.
Rámosolygott a férfira.
És akkor fölmerült a gondolat és meglepte Kadart, hogy a maga külön kategóriájában a nő csodaszép; ez pedig az összes nő kategóriája volt, egész életében, aki valaha is érdemesnek ítélte őt egy mosolyra. Lady Juhossy nem is találhatna rosszabbat, de persze, ő meg nem találhatna jobbat. Szóval talán egyensúlyban van a dolog. A nő már nem egészen fiatal, de hát, ki az? És van stílusa és pénze és józan esze és önbizalma és mindene, ami neki nincs, és kitárta a szívét, és ha hagyod, elnyel téged; ez az asszony egy város.
És végül, ostromlottan, azt teszed, amit Ankh-Morpork mindig is tett – kireteszeled a kaput, beengeded a hódítókat, és magadévá teszed őket.
Hogyan kell elkezdeni? Úgy tűnt, hogy a nő vár valamire.
Vállat vont, megfogta a borospoharát, és valami beszédfordulat után kutatott. Csak egyetlen egy surrant be bőszen rezgő tudatába.
– Egészségedre, kölök!

 

A változatos éjféleket jelző gongok csörömpölve kiütötték a tegnapot.
(...és távolabb, a Tengely irányában, ahol a Kostető-hegység csatlakozik a központi fennsík félelmetes spirálcsúcsaihoz, ahol fura, szőrös lények barangolnak az örök hóban, ahol hóförgetegek tombolnak a megfagyott hegyormok körül, egy magányos lámakolostor fényei kivilágítottak a magaslati völgyekre. Az udvaron két, sárga köntöst viselő szerzetes az utolsó, kis zöld üvegcsékkel teli ládát pakolta föl egy szánra, készen a messzi síkságra vezető, hihetetlenül fárasztó utazás első szakaszára. A ládát, gondos ecsetvonásokkal megcímezték: R. K. S. T. Himpeller Mstr, Ankh-Morpork.
– Tudod, Lobszang – szólt az egyik –, az ember nem tehet róla, de fölébred a kíváncsisága, vajon mit csinálhat ezzel a cuccal?)
Nobbs káplár és Kolon főtörzsőrmester az árnyékban ácsorogtak a Megfoltozott Dob közelében, de fölegyenesedtek, amikor Murok kijött egy tálcát hozva. Detritus, a troll, tisztelettudóan kitért előle.
– Itt van, fiúk – mondta Murok. – Három korsó. A ház állja.
– Kénköves pokol, sose hittem volna, hogy megteszed – jelentette ki Kolon, megragadva egy korsófület. – Mit mondtál neki?
– Csak elmagyaráztam, hogy minden becsületes polgárnak kötelessége mindig segíteni a csendőröket – válaszolta ártatlanul Murok –, és megköszöntem neki az együttműködést.
– Aha, meg ami aztán következik – jegyezte meg Nobby.
– Nem, csak ennyit mondtam.
– Akkor tuti, hogy nagyon meggyőző hangod van.
– Á. Hát, használjuk ki jól, fiúk, amíg tart – ajánlotta Kolon.
Elmélyedve ittak. A tökéletes béke pillanata volt, néhány elcsent perc a való élet valóságából. Röpke harapás a lopott gyümölcsbe, és ekként is élvezték. Úgy tűnt, az egész városban egyetlen ember se verekszik vagy késel vagy garázdálkodik, és, épp most, el lehetett hinni, hogy az ügyek ilyen csodálatos állapota esetleg folytatódik.
És még ha nem is teszi, ott vannak az emlékek, hogy átsegítsék őket. Arról, ahogy rohannak, és az emberek félreállnak az útból. Arról, amilyen kifejezés ült a rémes palotaőrök arcára. Arról, amikor az összes tolvaj és hős és isten már kudarcot vallott, és ők ott vannak. Arról, hogy csaknem helyesen csaknem megtettek dolgokat.
Nobby odalökte az edényt egy alkalmatos ablakpárkányra, visszatoporgott némi életet a lábába, és megfújogatta az ujjait. Röpke kotorászás a füle sötét rejtekén elővarázsolt egy töredék cigarettát.
– Micsoda idő, he? – szólalt meg Kolon elégedetten, amikor a gyufa lobbanása megvilágította mindhármukat.
A többiek bólintottak. Úgy tűnt, már most, hogy tegnap óta egy egész élet eltelt. De sose felejtesz el ilyesmit, nem számít, ha mások igen, nem számít, hogy mi fog történni ezután.
– Ha sose látok bármilyen rohadt királyt, az is túl hamar lesz – állapította meg Nobby.
– Amúgy sem hiszem, hogy ő lett volna a jogos király – morfondírozott Murok. – A királyról jut eszembe, kér valaki sült krumplit?
– Nincs is jogos király – szögezte le Kolon, bár különösebb rosszakarat nélkül. Havi tíz tallér nagy változást jelent. Mrs. Kolon egész másként viselkedik az olyan férjjel, aki havi tíz tallérral többet hoz haza. Üzenetei a konyhaasztalon sokkal barátságosabbá váltak.
– Nem, csak úgy értettem, hogy nincs semmi különleges abban, ha ősi kardod van – magyarázta Murok. – Vagy egy anyajegyed. Úgy értem, nézzetek csak rám. Nekem is van egy anyajegyem a karomon.
– A bátyámnak is van – bólogatott Kolon. – Olyan az alakja, mint egy csónaké.
– Az enyém inkább koronaszerű – közölte Murok.
– Ohó, akkor az királlyá tesz téged – vigyorgott Nobby. – Magától értetődik.
– Nem értem, miért. A bátyám se admirális – mutatott rá ésszerűen Kolon.
– És itt van ez a kardom – mondta Murok.
Kihúzta. Kolon kivette a kezéből, és újra meg újra megforgatta a Dob ajtaja fölötti fáklya fényében. A penge tompa volt és rövid, és olyan rovátkolt, mint egy fűrész. Gondosan készített fegyver volt, és valaha lehetett rajta egy felirat, de már réges-rég olvashatatlanná koptatta pusztán a rengeteg használat.
– Tetszetős kard – ismerte el elgondolkozva. – Jó az egyensúlya.
– De nem királynak való – állította Murok. – A királyok kardja nagy és fényes és varázslatos és vannak rajta drágakövek és amikor föltartod, megcsillan rajtuk a fény, csing.
– Csing – utánozta Kolon. – Igen. Fölteszem, annak kell lennie, tényleg.
– Csak annyit mondok, nem járhatsz körbe trónokat osztogatva az embereknek csupán az ilyesmikért – fejtegette Murok. – Ezt mondta Kadar kapitány.
– Jelzem, nem rossz állás – merengett Nobby. – Kedvező munkaidővel jár, a királykodás.
– Hmm? – Kolon egy pillanatra beleveszett a spekulálás kicsiny világába. A valódi királyoknak fényes kardja van, ez nyilvánvaló. Kivéve, kivéve, kivéve esetleg a tipikus valóságos királynak, hogy is mondják, hajdanában, neki olyan kardja lehetett, ami egy szikrát se csillogott, de átkozottul hatékonyan vágott el bármit. Csak egy ötlet.
– Azt mondom, a királykodás jó meló – ismételte meg Nobby. – Rövid munkaórák.
– Aha. Aha. Viszont nem hosszú ideig – felelte Kolon. Elgondolkodó pillantást vetett Murokra.
– Á! Na persze, van abban valami.
– Különben is, apám azt mondja, hogy királynak lenni olyan, mint a kemény munka – mesélte Murok. – Ott az összes felmérés és elemzés meg minden. – Kiürítette korsaját. – Nem magunkfajtának való. Magunkfajta – büszkén nézett – őröknek. Jól van, főtörzs?
– Hmm? Mi? Ó! Igen. – Kolon vállat vont. És akkor mi van? Lehet, hogy így a legjobb. Kiitta a sörét. – Jobb, ha megyünk – indítványozta. – Mennyi az idő?
– Éjfél körül járhat – válaszolta Murok.
– És még?
Ez elgondolkodtatta Murokot. – És minden rendben?
– Úgy van. Csak próbára tettelek.
– Tudod – szólalt meg Nobby –, ahogy te mondod, fiú, az ember csaknem el is hiszi, hogy igaz.

 

A figyelem tekintete hadd húzódjék hátrébb...
Ez itt a Korong, világ és világok tükre, négy, óriási, Nagy A'Tuinnak, az Égi Teknőcnek, teknőjén álló elefánt cipeli a hátán az űrön keresztül. Ennek a világnak Pereme körül az óceán szakadatlan ömlik le az éjbe. A Tengelyénél nyúlik a magasba a Mennyek Ormának tíz mérföldes tüskéje, amelynek csillogó tetején az istenek szabályosan játszanak az emberek sorsával...
...már ha tudod, mik a szabályok, és kik a játékosok.
A Korong távoli szélén a nap épp fölkelt. A reggel fénye elkezdett ráömleni a tengerek és szárazföldek tarkabarka diribdarabokból varrt takarójára, ám lassan, mert a fény késlekedő és kissé nehézkes varázserőtér jelenlétében.
A sötét sarlón, ahol az alkony fakó fénye még alig áramlott ki a legmélyebb völgyekből, két pont, egy nagy meg egy kicsi, röppent ki az árnyékból, alacsonyan tovasiklott a Perem-óceán hömpölygő tengerárja fölött, és eltökélten nekivágott az űr teljesen fölmérhetetlen, csillagpöttyözte mélységének.
Talán maradandó lesz a varázs. Talán nem. De ugyan, mi maradandó?

 

VÉGE

 

 

Jegyzetek:

1. Ez mind nem igaz. Az igazság az, hogy még a közönséges könyvek nagy gyűjteményei is eltorzítják a teret, amint azt könnyedén megerősítheti bárki, aki valaha is megfordult egy tényleg régimódi antikváriumban, olyanban, ami úgy néz ki, mintha M. Escher tervezte volna egyik rossz napján, és több lépcsője van, mint emelete, meg kis ajtóban végződő polcsorai, amik nyilvánvalóan túl kicsik ahhoz, hogy átlag méretű emberi lény beléphessen rajtuk. Az idevágó egyenlet ez: Tudás = hatalom = energia = anyag = tömeg; egy jó könyvesbolt valójában egy előkelő Fekete Lyuk, ami tud olvasni.

2. A herkentyűt így határozza meg a Szemríkató Szavak Szótára: „kis, zsírban sült, mazsolát tartalmazó, perec alakú sütemény”. A Szótár felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a Legfőbb Nagymesternek, amikor kiötölte a Társaság esküit, mivel megtalálható benne a tágyék („egy bizonyos fajta mellény, amit órások viselnek”), a csank („szégyenlős, szürkésbarna, szárcsaféle madár”), és a karingó („ügyességi és kézügyességi játék, ami teknősökkel jár”)

3. Ez mindkét nemre vonatkozik. Minden törpének van szakálla és egyszerre akár tizenkét réteg ruhát is visel. A nem ebből kifolyólag többé-kevésbé fakultatív.

4. Azaz a kábé 55 éves kort.

5. Szó szerint dezka-knik, „bányafelügyelő”

6. per procurationem = megbízásból (A ford.)

7. A Patrícius által bevezetett figyelemre méltó újítások egyike az volt, hogy felelőssé tette a Tolvajok Céhét a lopásokért, éves költségvetéssel, előzetes tervkészítéssel, és, mindenek fölött, szigorú munkapiac-védelemmel. Így, cserébe a bűncselekmények évente egyeztetett átlagszintjéért, maguk a tolvajok gondoskodtak arról, hogy a jogosulatlan bűntettekre az Igazságtalanságszolgáltatás teljes erejével csapjon le, ami általában bikacsököt jelentett, szögekkel kiverve.

8. Aki nagyságuk alapján hátrányosan különbözteti meg az élőlényeket.

9. Szó szerint: Jó napot! Jó napot! Mi ez az egész itt, ami itt (ezen a helyen) zajlik?

10. „Idehallgassatok, napsugarak (szó szerint: az égben lévő nagy forró szem, amelynek tüzes pillantása behatol a barlang száján, tekintete), nem akarom, hogy kénytelen legyek bárkit is elverni, szóval ha ti B'tduzt* játszotok velem, én is B'tduzt játszom veletek. Oké?”**

* Népszerű törpejáték, amely abból áll, hogy néhány lábnyira állnak egymástól a részvevők és nagy szikladarabokat vágnak egymás fejéhez.

** Szó szerint: Minden rendesen alágerendázva és aládúcolva?

11. 'Estét, mindenkinek. (Szó szerint: Jókívánságok minden jelenlevőnek a nappal végén.)

12. Olyan, mint a kidobóember, csak a trollok több erőszakot alkalmaznak.

13. Meg a pantomimszínészeket. Fura ellenszenv, de mit lehessen tenni? Bárki, aki buggyos nadrágban és kifehérített arccal próbálta művészetét gyakorolni Ankh málladozó falain belül bárhol, roppant gyorsan a skorpiógödörben találta magát, aminek egyik falára a következő jó tanácsot festették: Tanulj Meg Beszélni.

14. Noha persze ugyanakkor a szükséges kegyetlenségről azt tartotta, hogy „durr, bele!”

15. Na persze, csak a harmadik fészekaljáig. Utána már szülék.

16. A Tűzoltók Céhét a rengeteg panasz után tavaly törvényen kivűl helyezte a Patrícius. Az volt a lényeg, hogy ha szerződést kötsz a Céhhel, akkor a házad meg fogják védelmezni a tűztől. Sajnos, az általános ankh-morporki étosz gyorsan előtérbe került és a tűzoltók hajlamosak voltak csapatosan az esetleges kliensek házához sétálni és hangos megjegyzéseket tenni, mint például „Ez itten nagyon gyúlékony helynek látszik” és „Valószínűleg egyetlen óvatlanul eldobott gyufától úgy fog elszállni, mint a tűzijáték, tudod, mire gondolok?”.

17. Égerfajta.

18. Némelyik fölkelő akár egész művelt is lehet.

19. A „Betyárból lesz a legjobb pandúr” kifejezést eddigre már fölváltotta (erőteljes óvások után a Tolvajok Céhétől) egy sokkal régibb és töményen ankh-morporki közmondás, ami így szól „Rugós oldalú, buktató drótakadályokkal, vízhajtású, forgó késpengékkel, törött üvegcserepekkel és skorpiókkal teli mély gödörből lesz a legjobb pandúr”.

20. Burke, William. 1792-1829, ír gyilkos és hullatolvaj, William Hare társa, családnevéből „olyan módon gyilkolni, ami nem hagy nyomot, megfojtani, elnémítani” jelentésű ige lett. (A ford.)

21. Sör és gyömbérsör keveréke. (A ford.)

22. Tridlin: Rövid, szükségtelen vallásos szertartás, melyet naponta végeznek el Másik Szent Ellensúlyozó Dervisei a Szemríkató Szavak Szótára szerint.

23. Mint a zagyvalék, csak sokkal sűrűbb, gyanúsabb, és olyasmik vannak benne, amikről valószínűleg tudni sem akarsz.

24. A Téridő Könyvtárosainak három szabálya: 1) Csönd; 2) A könyveket legkésőbb az olvasójegyen föltüntetett időpontig vissza kell vinni; 3) Ne ártsd bele magad a kauzalitás működésébe!

25. Ankh-Morporkban számos vallás még mindig gyakorol emberáldozatot, figyelmen kívül hagyva, hogy már rég nincs szükségük gyakorlásra, mert annyira kitűnővé váltak benne. A városi jog kimondja, hogy csupán elítélt bűnözőket szabad erre a célra használni, de ez egyáltalán nem okoz gondot, mert a legtöbb vallás szerint az önkéntes áldozatnak jelentkezés megtagadása halállal büntetendő vétek.