Korongvilág - 5
Terry Pratchett
BŰBÁJOS BAJOK

(Tartalom)

 

Ajánlás

Sok évvel ezelőtt láttam Bath-ban egy nagydarab amerikai hölgyet, aki igen gyorsan vonszolt maga után egy óriási skótkockás bőröndöt, kis kattogó kerekeken, amik meg-megakadtak a járda réseiben és általánosságban véve önálló élettel ruházták föl a koffert. Abban a pillanatban született meg a Poggyász. Hálás köszönet annak a hölgynek és mindenki másnak az olyan helyeken, mint Power Cable, Nebraska, ahol bizonyára az elegendőnél kevesebb bátorítást kapnak.

 

Ebben a könyvben nincs térkép. Érezd magad fölhatalmazva, hogy rajzolj egyet saját örömödre.

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak nyolc fia. Ettől eltekintve, nem volt több egy vesszőnél a Történelem egyik lapján. Szomorú, ám ez minden, amit egyesekről el lehet mondani.
Ám a nyolcadik fiú fölnőtt, megházasodott, és lett nyolc fia, s mivel csupán egyetlen foglalkozás jöhet szóba egy nyolcadik fiú nyolcadik fiának esetében, hát varázslónak állt. És bölcs lett meg hatalmas, na jó, mindenesetre hatalmas, s viselte a csúcsos kalapot, és itt a vége, fuss el véle...
Itt kellett volna vége legyen...
Ám a Mágiatan és, legfőképp, minden észérv ellenére – kivéve persze a szív érvelését, ami heves és zavaros és hát mindenek fölött ésszerűtlen – a férfi elmenekült a varázslatok csarnokából, szerelembe esett, megházasodott – nem feltétlen ebben a sorrendben.
És lett neki hét fia, mind már a bölcsőben olyan hatalmas, mint akármelyik varázsló kerek e világon.
És aztán lett egy nyolcadik fia...
Egy varázsló a négyzeten. Az igézés, bűvölés, bájolás, varázsolás, egyszóval a mágia forrása.
Egy bűbájos.

 

Nyári mennykő csapkodta a homokos szirteket. Messze alant a tenger oly zajosan szürcsölgette a parti kavicsokat, akár egy egyfogú vénember a savanyúcukrot. Néhány sirály függeszkedett lustán a felfelé szálló légáramlatokban, arra várván, hogy történjék végre valami.
És a varázslók atyja az istácok s összeverődő tengeri füvek közepette ücsörgött a szirt szélén, karjában ringatta a csecsemőt, s mereven bámult a nyílt tenger irányába.
Egy fekete, a part felé tartó felhő kavargott ott, s a fény, amit maga előtt lökdösött, azzal a mélyen szirupos jelleggel rendelkezett, amit csak egy igazán komoly égiháború előtt szokott magára ölteni.
A varázsló hátrafordult a mögötte támadt hirtelen csendre, s sírástól kivörösödött szemmel nézett föl egy magas, csuklyás fekete köntöst viselő alakra.
VERES IPSZILÓR? – szólt az alak. A hang kongott, mint egy barlang, és olyan fajsúlyos volt, akár egy neutroncsillag.
Ipszilór elvigyorodott a hirtelen megőrültek borzalmas vigyorával, s föltartotta a gyereket, hogy a Halál szemrevételezhesse.
– A fiam – közölte. – Zsetonnak fogom hívni.
VAN OLYAN JÓ NÉV, MINT AKÁRMELYIK – udvariaskodott a Halál. Üres szemgödre lebámult az álomba temetkezett kis arcra. A híresztelések ellenére a Halál nem kegyetlen – csupáncsak borzasztó, borzasztó jól végzi a munkáját.
– Elvitted az anyját – mondta Ipszilór. Érzelemmentes kijelentés volt, szemlátomást a legcsekélyebb neheztelés nélkül. A szirtek mögötti völgyben Ipszilór tanyájának romjai füstölögtek, s a föltámadó szél már elkezdte széthordani a mulandó hamvakat a sziszegő dűnéken.
SZÍVROHAM VOLT A VÉGE – szögezte le a Halál. – VANNAK ROSSZABB HALÁLNEMEK IS. NEKEM ELHIHETED.
Ipszilór kibámult a tengerre.
– A mágiámmal sem tudtam megmenteni – mondta.
VANNAK HELYEK, AHOVÁ MÉG A VARÁZS SEM JUTHAT EL.
– És most jöttél a gyerekért?
NEM. A GYERMEKNEK MEGVAN A MAGA SORSA. ÉRTED JÖTTEM.
– Á! – A varázsló fölállt, gondosan lefektette az alvó babát a gyér fűre, s fölvette a hosszú botot, amely addig ott hevert. Fekete fémből készült, ezüst- és aranyvésetek hálója borította, ami gazdag s baljós ízléstelenséggel ruházta föl; a fém oktiron volt, természetéből kifolyólag varázslatos.
– Tudod, ezt én magam készítettem – jegyezte meg. – Mind azt mondták, nem lehet fémből varázspálcát csinálni, azt mondták, fából kell lennie, de tévedtek. Sokat beletettem önmagamból. A fiamnak fogom adni.
Szeretetteljesen végigsimította a botot, ami halk hangot adott ki.
Megismételte, majdhogynem csak magának:
– Sokat beletettem önmagamból.
JÓ BOT – ismerte el a Halál.
Ipszilór a magasba emelte a botot, s lenézett nyolcadik fiára, aki gőgicsélt egyet.
– Az anyja lányt szeretett volna – mondta.
A Halál vállat vont. Ipszilór egy elképedésből és haragból vegyített pillantást vetett rá.
– Micsoda hát ő?
EGY NYOLCADIK FIÚ NYOLCADIK FIÁNAK NYOLCADIK FIA – felelte a Halál nem túl segítőkészen.
– S az mivé teszi őt?
BŰBÁJOSSÁ, AHOGY AZT TE IS JÓL TUDOD.
Mennydörgött, mintegy végszóra.
– Mi lesz a sorsa? – üvöltötte túl Ipszilór a föltámadó szélvihart.
A Halál újra vállat vont. Ebben nagymester volt.
A BŰBÁJOSOK MAGUK TEREMTIK SAJÁT SORSUK. ÉPP CSAK ÉRINTIK A FÖLDET.
Ipszilór ránehezedett a botra, ujjaival dobolt rajta, szemlátomást elmerült gondolatai útvesztőjében.
– Nem – mormolta lágyan –, nem. Én fogom alakítani a sorsát.
ERRŐL LEBESZÉLNÉLEK.
– Maradj csöndben! És hallgass, mikor elmondom neked, hogy elűztek engem, a könyveikkel meg a szertartásaikkal meg a Tanukkal! Varázslónak nevezik maguk, s közben kevesebb a varázserő az egész csupaháj testükben, mint nekem a kisujjamban! Kitiltottak! Engem! Csak, mert kimutattam, hogy emberből vagyok! És ugyan milyen lenne az ember szerelem nélkül?
RITKA – válaszolta a Halál. – MINDAZONÁLTAL...
– Hallgass! Ideűztek minket, ide a világ végére, és ez megölte az asszonyt! Megpróbálták elvenni a botom! – Ipszilór hangosabban visított a szél süvöltésénél.
– Nos, még mindig van némi hatalmam – acsarogta. – És én azt mondom, hogy a fiam a Láthatatlan Egyetemre fog menni és viselni fogja az Arkrektor fövegét és a világ varázslói fejet fognak hajtani előtte! És ő majd megmutatja nekik, mi lakozik a szívük mélyén. Abban a gyáva és kapzsi szívükben. Meg fogja mutatni a világnak valódi rendeltetését és nem lészen erősebb mágia az övénél.
NEM. S az volt a fura abban, ahogy a Halál csöndesen kimondta ezt a szót, hogy hangosabban szólt a vihar bömbölésénél. Vissza is rántotta Ipszilórt a pillanatnyi épelméjűségbe, aki erre bizonytalanul ingatta magát előre-hátra, előre-hátra.
– Mi?
AZT MONDTAM, NEM. SEMMI SEM ABSZOLÚT. KIVÉVE ENGEM, PERSZE. AZ ILYEN BABRÁLÁS A SORSSAL A VILÁG PUSZTULÁSÁT OKOZHATJA. KELL LEGYEN ESÉLYÜK, AKÁRMILYEN ELENYÉSZŐ. A VÉGZET ÜGYVÉDEI MEGKÖVETELIK, HOGY MINDEN PRÓFÉCIÁBAN LEGYEN EGY KIBÚVÓ.
Ipszilór belebámult a Halál kérlelhetetlen képébe.
– Muszáj esélyt adjak nekik?
IGEN.
Kopp, kopp, kopp, doboltak Ipszilór ujjai a bot fémén.
– Hát akkor majd meglesz az esélyük – jelentette ki –, amikor a pokol befagy.
NEM. NEM ADHATOK FÖLVILÁGOSÍTÁST NEKED, MÉG ILYEN BURKOLT FORMÁBAN SEM, A MÁSVILÁG AKTUÁLIS HŐMÉRSÉKLETÉRŐL.
– Akkor – tétovázott Ipszilór –, akkor majd megkapják az esélyük, amikor a fiam elhajítja a botját.
NINCS AZ A VARÁZSLÓ, AKI VALAHA IS ELHAJÍTANÁ BOTJÁT – szólt a Halál. – A MEGKÖTÉS TÚL ERŐS.
– De nem lehetetlen, ezt el kell ismerd.
Úgy tűnt, a Halál ezt fontolóra veszi. Nem volt hozzászokva a kell szó hallásához, de végül láthatólag engedményt tett.
MEGEGYEZTÜNK.
– Elég kicsi esély a számodra?
ELÉGGÉ MOLEKULÁRIS.
Ipszilórban kissé fölengedett a feszültség. Csaknem normális hangon szólalt meg:
– Tudod, nem bántam meg egy csöppet sem. Újra megtennék mindent. Gyermekeink jelentik a reményt a jövőben.
NINCS REMÉNY A JÖVŐBEN.
– Hát akkor mi van benne?
ÉN.
– Úgy értem, rajtad kívül!
A Halál értetlen pillantást vetett rá.
TESSÉK?
A vihar elérte harsogó tetőpontját fejük fölött. Egy sirály húzott el mellettük rükvercben.
– Úgy értettem – kezdte keserűen Ipszilór –, hogy mi az ezen a világon, amiért érdemes élni?
A Halál eltöprengett.
A MACSKÁK – nyilatkozta végezetül. – A MACSKÁK HELYESEK.
– Átkozott légy!
MÁR RENGETEGEN MEGTETTÉK ELŐTTED – felelte a Halál higgadtan.
– Mennyim van még hátra?
A Halál előhúzott egy jókora homokórát köntöse titkos rejtekéből. A két üveghasat aranyszín és fekete rácsok zárták körbe, s csaknem az összes homok az alsó formában tartózkodott.
Ó, KÖRÜLBELÜL KILENC MÁSODPERC.
Ipszilór kihúzta magát teljes s még mindig impozáns magasságában, s kinyújtotta a csillogó fémpálcát a gyerek felé. Egy kis rózsaszín rákhoz hasonlatos kezecske bújt elő a takaróból, s megragadta.
– Hát akkor legyek én az első, s egyben utolsó varázsló a történelemben, aki nyolcadik fiára hagyja pálcáját – mondotta lassan és zengzetesen. – S felszólítom őt, hogy használja ki a benne rejlő...
ÉN A HELYEDBEN SIETŐSRE FOGNÁM...
– ...lehetőséget maradéktalanul – folytatta Ipszilór –, s váljék a leghatalmasabb...
A villám egyenesen a felhő szívéből sivított elő, Ipszilórt pont a kalapja csúcsán találta el, lesistergett a karján, végigszikrázott a boton, s belecsapott a gyerekbe.
Amikor elhalt a mennydörgés, a Halál lassan lenyúlt, fölvette a fiút, aki ekkor kinyitotta szemét.
A szeme belülről ragyogott. Aranyszínben izzott. A Halál azon kapta magát, hogy most először abban, amit jobb szó híján az életének kell nevezzünk, olyan tekintettel merednek rá, amit nehezére esik viszonozni. Úgy tűnt, a szem fókusza egy olyan pontra esik, ami több hüvelykkel a koponyáján belül van.
Nem ez állt szándékomban, mondta Ipszilór hangja az üres levegőből. Baja esett?
NEM. – A Halál elszakította pillantását az újszülött, de máris sokat tudó mosolyról. – ELNYELTE AZ ENERGIÁT. A FIÚ BŰBÁJOS: SEMMI KÉTSÉG, SOKKAL ROSSZABBAKAT IS TÚL FOG ÉLNI. ÉS MOST... VELEM JÖSSZ.
Nem.
DE IGEN. HALOTT VAGY, TUDOD. – A Halál körbenézett Ipszilór reszkető árnyát keresve, de nem látta sehol. – HOL VAGY?
A varázspálcában.
A Halál rátámaszkodott kaszájára, s nagyot sóhajtott.
BOTORSÁG. KÖNNYEDÉN SZABADDÁ HASÍTHATNÁLAK.
De nem a varázspálca tönkretétele nélkül, mondta Ipszilór hangja, s a Halálnak úgy tűnt, hogy hangzása egy csapásra borízűre és diadalittasra váltott. És most, hogy a kölyök már elfogadta a botot, nem semmisítheted meg anélkül, hogy a fiút is elpusztítsd És ezt nem teheted a végzet földúlása nélkül. Utolsó varázslatom. Szerintem egész ügyes.
A Halál megböködte a botot. Az sercegett, s egész hosszában obszcén szikrák csúsztak rajta végig.
Eléggé fura, de a Halál nem volt különösképp dühös. A düh érzelem, az érzelmekhez pedig mirigyekre van szüksége az embernek, s a Halálnak nincs valami sok köze a mirigyekhez, ezért a dühbe guruláshoz ugyancsak neki kell futnia. De azért kissé bosszankodott. Megint sóhajtott egyet. Az emberek állandóan ilyesmivel próbálkoznak. Másrészt viszont egész érdekes lesz megfigyelni, mi sül ki belőle, és legalább egy cseppet eredetibb ötlet, mint a szokásos szimbolikus sakkjátszma, amitől a Halál mindig rettegett, mert képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy a francba kell a huszárral lépni.
CSAK HALASZTGATOD AZ ELKERÜLHETETLENT.
Pontosan erről szól az életben maradás.
DE MÉGIS, MI AZ PONTOSAN, AMIT NYERNI REMÉLSZ EZZEL?
Ott leszek a fiam oldalán. Tanítani fogom, még ha nem is fog tudni róla. Irányítani fogom az értelmét. És, amikor készen áll, irányítani fogom lépteit.
MONDD CSAK – szólt a Halál –, HOGYAN IRÁNYÍTOTTAD A TÖBBI FIAD LÉPTEIT?
Elkergettem őket. Volt merszük vitatkozni velem, oda se fütyültek a tanításomra. De ez a fiú hallgatni fog rám.
BÖLCS DOLOG EZ?
A bot nem válaszolt. Mellette a fiú kuncogott a csak általa hallott hang hangzásán.

 

Nincs hasonlat annak kifejezésére, ahogy Nagy A'Tuin, a világteknőc, a galaktikus éjszakában halad. Amikor tízezer mérföld hosszú vagy, a teknődet meteorkráterek lyuggatják és üstökösök jege fagylatja, akkor nincs abszolúte semmi, amihez realisztikusan hasonlítani lehet téged, kivéve önmagad.
Szóval Nagy A'Tuin lassan úszik a csillagközi mélységeken át, mint a legnagyobb teknőc, ami valaha is létezett, teknőjén hurcolva a négy hatalmas elefántot, amik a hátukon viselik a Korongvilág óriási, csillogó vízesés övezte kerekét, ami vagy azért létezik, mert a valószínűségi görbére visszaverődött valami lehetetlen radarjel, vagy azért, mert az istenek is éppúgy szeretnek viccelődni, mint akárki.
Sőt, valójában jobban, mint a legtöbben.
A Körkörös-tenger partjához közel, Ankh-Morpork ősi, széjjelterpeszkedő városában, a Láthatatlan Egyetem egy magas párkányára helyezett bársonypárnán volt egy kalap.
Klassz kalap volt. Mi több, pompás kalap.
Természetesen csúcsos volt, széles, lelógó karimával, ám ezen alapvető részletek elintézése után a tervező rátért a lényegre. Volt rajta aranycsipke, meg gyöngyök, meg a legmakulátlanabb vermelinprém, meg szikrázó Ankhszemek [1], meg néhány hihetetlenül ízléstelen flitter, és – a tuti áruló jel, naná – egy kör oktarinokból.
Mivel az adott pillanatban nem tartózkodtak éppen erős mágikus mezőben, nem ragyogtak, és úgy néztek ki, mint meglehetősen silány, másodosztályú gyémántok.
Ankh-Morporkba beköszöntött a tavasz. Ez nem volt azonnal szemmel látható, ám akadtak jelek, melyeket kétségtelennek ítél a hozzáértő. Például az Ankh-folyón, eme nagy, széles, lassú vízi úton, amely az ikervárost víztárolóként, csatornaként s gyakorta hullaházként szolgálja, a tajték egy különösképp irizáló zöldre változott. A város imbolygó háztetőin kihajtottak a matracok és párnacihák, mikor a téli ágyneműt kitették szellőzni a bágyadt napsütésbe, s a dohos pincék mélyén a gerendák vetemedtek, meg nyögtek, amikor kiszáradt nedvük válaszolt a gyökerek meg az erdő ősi hívására. A madarak fészket raktak a Láthatatlan Egyetem ereszeiben és csurgóiban, noha észlelhető volt, hogy bármekkora legyen is a nyomás a fészkelésre alkalmatos részeken, soha, de soha nem fészkelt bele egyik sem a háztetőkön sorakozó vízköpők hívogatóan nyitott szájába – ez utóbbiak keserves csalódására.
Valamiféle tavasz még magára a vénséges Egyetemre is elérkezett. Ma este lesz a Kisistenek Előestéje, s sor kerül egy új Arkrektor megválasztására.
Nos, nem pontosan megválasztására, mert a varázslóknak semmi dolga az ilyen lealacsonyító szavazásos ügyletekkel, és amúgy is köztudomású, hogy az Arkrektorok az istenek akaratából nyerik el méltóságuk, s ebben az évben mérget lehetett volna venni arra, hogy az istenek valamiképp lehetőséget találnak majd az öreg Virid Stürcünep kiválasztására, aki igazán derék fickó, és már évek óta türelmesen várja a sorát.
Hivatalosan a Láthatatlan Egyetem Arkrektora a Korongvilág összes varázslójának vezére. Valaha ez azt jelentette, hogy a mágia gyakorlásában ő volt a leghatalmasabb, de mostanra az idők nyugisabbak lettek, és, hogy őszinték legyünk, a rangidős varázslók hajlanak arra, hogy a tényleges varázslást úgy tekintsék, mint ami egy kissé méltóságukon aluli. Hajlamosak jobb szeretni az adminisztrációt, ami lényegesen biztonságosabb és csaknem ugyanannyira szórakoztató, na meg a kiadós étkezéseket.
És imígyen a hosszú délután telt s múlott. A kalap kifakult párnáján guggolt Stürcünep lakosztályában, míg ő maga a kádban üldögélt, s szakállát szappanozta. Más varázslók dolgozószobájukban szunyókáltak, vagy könnyű sétára indultak a kertben, hogy az esti ünnepségre megfelelő étvágyat fejlesszenek ki; ehhez általában már egy tucatnyi lépést elégségesnek ítéltek.
A Nagycsarnokban, kétszáz korábbi Arkrektor faragott vagy festett pillantása alatt, a főkomornyik alá tartozó szolgahad megterítette a hosszú asztalokat és elrendezte a padokat. A bolthajtásos konyhák labirintusában... nos, a képzeletnek nincs szüksége segítségre. Mindenesetre tartalmaznia kell rengeteg zsírt meg hát meg ordítozást, dézsányi kaviárt, egész sült ökröket, faltól falig kifeszített szerpentinlánchoz hasonlatos kolbászfüzéreket, magát a műszakban lévő konyhafőnököt a hűvös termek egyikében az utolsó simításokat végezvén az Egyetem makettjén, amit valami megmagyarázhatatlan okból vajból formázott meg. Ezt minden egyes ünnepi alkalomkor megtette – vajhattyakat, vajépületeket, teljes zsírossárga, avasodó menazsériákat – és annyira élvezte a dolgot, hogy senkinek se volt szíve rászólni, hagyja már abba.
A saját pinceútvesztőjében a pohárnokmester bort fejtve és kóstolgatva csatangolt a hordók között.
A várakozásteljes hangulat még a nyolcszáz láb magas Művészetek Tornyát – állítólag a világ legvénebb épülete – benépesítő varjakat is elérte. Magasan a város háztetői fölött, a torony omladozó kövei viruló miniatűr erdőket rejtettek. Bogarak és apró emlősök egész fajai fejlődtek ki odafönn, és, mivel mostanság az emberek ritkán másztak föl oda a torony aggasztó, a legenyhébb légmozgásra billegni kezdő hajlamának köszönhetően, a varjak magukénak tudhatták az egészet. Most éppen körberepdesték egy eléggé feldúlt lelkiállapotban, mint muslicák a vihar előtt. Ha valaki odalenn észrevenné őket, nem lenne rossz ötlet.
Hamarosan valami borzasztó fog történni.
Te már sejted, ugye?

 

Nem te vagy az egyetlen.

 

– Mi ütött beléjük? – kiabálta túl Széltoló a fültépő lármát.
A Könyvtáros behúzta nyakát, amikor egy bőrkötéses grimoire kilőtt polcáról, s láncának hossza hirtelen rándulással megakasztotta félúton a levegőben. Aztán lebukott, gördült egyet s a Maleficio Fel Fedezeisey az Demonologgiárúl egy példányán landolt, ami szorgosan püfölte állványát.
– Uúúk! – mondta.
Széltoló a vállát egy reszkető polcnak vetette, és térdével visszakényszerítette zizegő köteteit a helyükre. Rettenetes volt a zaj.
A varázskönyvek rendelkeznek egyfajta élettel. Néhányuk túlságosan is sokkal; például a Necrotelicomicon első kiadását vasból készült védőborítóban kell tartani, A Leuitatio Ygaz Müveszettye a legutóbbi másfélszáz évet a szarufák közelségében töltötte, s a Nossza Bele féle Szekszwaraslatock Kyvonatos Kézikönvjét egyes-egyedül egy teremben, egy jéggel teli tartályban őrzik, s szigorú előírás szerint csak az a varázsló olvashatja, aki már elmúlt nyolcvan éves, és, lehetőleg, halott.
De még a legfontosabb polcokon lévő közönséges grimoire-ok és művészeti ősnyomtatványok is olyan nyughatatlanok meg idegesek voltak, mint a csirkeól lakói, amikor valami áporodott szagú kapar az ajtó alatt. Csukott borítóikból elfojtott kaparászás hallatszott, akár karmoké.
– Mit mondtál? – visította Széltoló.
– Úúúk! [2]
– Rendben!
Széltoló, úgyis, mint tiszteletbeli segédkönyvtáros, nem sokkal jutott előbbre az alapvető indexkészítésnél és banánadogatásnál, s csodálattal töltötte el az a mód, ahogyan a Könyvtáros a remegő polcok között baktatott, itt végigfuttatva fekete bőrű kezét egy reszkető köteten, ott megvigasztalva egy rémült nagyszótárt néhány csillapító, emberszabású mormogással.
Némi idő elteltével a Könyvtár elkezdett visszazökkenni a normális keretek közé, s Széltoló érezte, hogy vállizmai ellazulnak.
Ámbár törékeny béke volt ez. Itt-ott megzizzent egy lap. A távoli polcokról egy gerinc vészjósló reccsenése hallatszott. A kezdeti pánik után a Könyvtár most olyan elővigyázatos és ijedős lett, mint egy hosszúfarkú macska a hintaszékgyárban.
A Könyvtáros visszabandukolt a polcok közti folyosón. Olyan volt az arca, amibe csak egy traktorkerék szerethetett volna bele, s állandóan halvány mosoly ült rajta, de Széltoló meg tudta állapítani abból a módból, ahogy az emberszabású bemászott az íróasztala alatti kuckójába s fejét a pokróc alá rejtette, hogy mélyen aggódik.
Nézzük meg jobban Széltolót, mialatt kémlelődik a mogorva polcok körül. A Korongon nyolc szintje van a varázslóságnak; tizenhat esztendő elteltével Széltolónak még mindig nem sikerült eljutnia az elsőre sem. Valójában néhány oktatójának az a megfontolt véleménye, hogy a fickó még arra is képtelen, hogy elérje a nulladik szintet, amivel a legtöbb normális ember születik; más szavakkal megfogalmazva, már fölmerült, hogy amikor Széltoló majd meghal, az emberi faj átlagos okkult képessége ténylegesen növekedni fog egy csipetnyit.
Magas, vékony, és azt a fajta csenevész szakállat viseli, ami úgy néz ki, mint amit azok az emberek viselnek, akiket a természet nem szánt szakállasnak. Öltözéke egy sötétvörös köntös, ami valaha jobb napokat, esetleg jobb évtizedeket, látott. De nyilvánvaló, hogy varázsló, mert van egy csúcsos fövege kajla karimával. Nagy ezüst betűkkel rá van hímezve a „Varászlo” szó, olyan valaki által, akinek kézimunkázási készsége még rosszabb, mint a helyesírása. Egy csillag is van a csúcsán. A flitterek többsége már lehullott róla.
Kalapját jól a fejébe nyomva, Széltoló átküzdötte magát a Könyvtár vénséges ajtaján, s kilépett a délután aranyló fényébe. Minden békés volt és csöndes, amit csak a Művészetek Tornya körül köröző varjak hisztérikus károgása tört meg.
Széltoló egy darabig figyelte őket. Az Egyetem varjai kemény egy madárbanda. Nem olyan könnyű fölzaklatni őket.
Másrészt...
...az ég halványkék volt, aranyló árnyalattal, meg néhány bolyhos felhőfoszlánnyal a magasban, amik rózsaszínben ragyogtak a hosszabbodó fényben. A vén gesztenyefák a négyszögletű belső udvarban teljes virágjukban pompálltak. Egy nyitott ablakból kihallatszott, ahogy egy mágia szakos diák játszott a hegedűjén, méghozzá pocsékul. Az egész határozottan nem annak tűnt, amit az ember baljósnak nevezne.
Széltoló a meleg kőfalnak dőlt. És fölsikoltott.
Az épület borzongott. Érezte, ahogy a reszketés átterjed a kezén, föl a karján, afféle halvány, ritmikus érzet, pont a megfelelő hullámhosszon ahhoz, hogy leküzdhetetlen rettegést sugalljon. Maguk a kövek voltak halálra rémülve.
Széltoló borzadva nézett le egy halk, csörömpölő zajra. Egy díszes csatornatető hátraesett, s az Egyetem patkányainak egyike kidugta bajuszát. Kétségbeesett pillantást vetett Széltolóra, miközben nagy nehezen fölmászott s elslisszolt mellette, mely cselekedetét utánozta törzsének sokasága. Néhányan közülük ruhát viseltek, de ez nem volt szokatlan az Egyetemen, ahol a háttérvarázslatok magas szintje fura dolgokat művelt a génekkel.
Ahogy körbebámult, Széltoló további szürke áradatokat is megpillantott, amik a csatornákon keresztül törekedtek az Egyetem elhagyására, s a külső falak felé özönlöttek. A füle mellett rezzent a repkény, és egy csapatnyi patkány halálmegvető ugrások sorozatával a vállán termett, majd lesiklott köntösén. Egyéb szempontból abszolút figyelmen kívül hagyták, ám ez, ismét csak, nem volt szokatlan. A legtöbb élőlény egyáltalán nem vette figyelembe Széltolót.
Aki megfordult és bemenekült az Egyetemre, köntöse csattogott térde körül, míg csak oda nem ért a kincstárnok irodájához. Dörömbölt az ajtón, ami nyikorogva kitárult.
– Á! Ez itten, ümm, Széltoló, nemde? – szólalt meg minden lelkesedés nélkül a kincstárnok. – Mi a gond?
– Süllyedünk!
A kincstárnok néhány pillanatig mereven rámeredt. Horganynak hívták. Magas volt, szívós és izmos, de sovány, s úgy nézett ki, mint aki korábbi életeiben ló volt, s a jelenlegiben épp csak elkerülte ezt a végzetet. Mindig azt a benyomást keltette az emberekben, hogy a fogaival néz rájuk.
– Süllyedünk?
– Igen. Minden patkány menekül!
A kincstáros egy újabb tekintetet vetett rá.
– Kerülj beljebb, Széltoló! – mondta kedvesen. Széltoló követte őt a sötét, alacsony mennyezetű szobába, aztán az ablakhoz, ami a kertek fölött a folyóra nézett, a folyóra, amely békésen szivárgott a tenger felé.
– Nem vitted te, ümm, túlzásba? – kérdezte a kincstárnok.
– Mit vittem túlzásba? – kérdezett vissza Széltoló rossz lelkiismerettel.
– Tudod, ez egy épület – szögezte le a kincstárnok. Mint a legtöbb varázsló, amikor rejtéllyel szembesül, elkezdett cigarettát sodorni. – Határozottan állíthatom, hogy nem hajó. Tudod, vannak rá módok, hogy az ember ezt megállapítsa. Az orrtőke körül szökellő delfinek szűke, a hajófenék egy bizonyos hiánya, ilyesmik. Az elmerülés esélye csekély. Ellenkező esetben, ümm, a legénység a raktárakba kellene szálljon és a partra kéne evezzünk. Ümm?
– De a patkányok...
– Gabonaszállító hajó a kikötőben, úgy vélem. Valami, ümm, tavaszünneplő rítus.
– Biztos vagyok benne, hogy éreztem az épület rázkódását is – jegyezte meg Széltoló egy árnyalatnyi elbizonytalanodással. Itt, ebben a csöndes szobában, a rostélyon pattogó tűzzel, az egész valahogy nem tűnt olyan valóságosnak.
– Múló földlökés. Nagy A'Tuin csuklik, ümm, esetleg. Uralkodni magadon, ezt kéne tenned. Nem ittál, ugye?
– Nem!
– Ümm. Szeretnél?
Horgany nesztelenül odalépdelt a sötét tölgyfa szekrényhez, és elővett két poharat, amiket megtöltött a vizeskancsóból.
– Ilyentájt a sherryben szoktam kiváló lenni – közölte, s kezét a poharak fölé emelte. – Mondd csak, ümm, édeset vagy szárazat?
– Ümm, nem kérek – felelte Széltoló. – Lehet, hogy igazad van. Azt hiszem, megyek és lepihenek.
– Jó ötlet.
Széltoló visszabandukolt a hűvös kőfolyosókon. Néha megérinti a falat s szemlátomást hallgatózik, aztán fejét rázza.
Amikor újra átment a négyszögletű belső udvaron, megpillantott egy csapat egeret, amint a folyó felé iramodván átözönlöttek egy erkélyen. A talaj, amin tapostak, szintén mozogni látszott. Amikor Széltoló közelebbről megvizsgálta, látta, hogy azért látszik mozogni a föld, mert hangyák borítják.
Nem közönséges hangyák voltak. Az évszázados mágiakiszivárgás az Egyetem falaiba különös dolgokat művelt velük. Néhányuk egészen apró kocsit húzott, néhányuk bogárháton lovagolt, de mindegyik olyan gyorsan távozott az Egyetemről, amilyen gyorsan csak lehetséges. A nyírott gyep főve hullámokat vetett, ahogy elinaltak.
Fölnézett, amikor egy élemedett korú, csíkos matrac kisajtolta magát egy fenti ablakból és lepuffant az alanti kockakövekre. Egy rövidke szünet után, szemlátomást visszanyerve lélegzetét, kissé fölemelkedett a földről. Aztán elkezdett céltudatosan lebegni a pázsit fölött s Széltoló felé rontott, aki még épp időben ugrott félre az útjából. A varázsló átható csipogást hallott, s mielőtt a matrac továbblódult, egy másodpercre megpillantotta kicsiny, eltökélt lábak ezreit a kidudorodó kelme alatt. Még a poloskák is útra keltek, s arra az esetre, ha másutt nem lelnének ennyire kényelmes szállást, semmit sem bíztak a véletlenre. Egyikük odaintett a varázslónak, s üdvözlő szavakat nyikkantott.
Széltoló addig hátrált, míg valami megérintette a lába hátsó felét, s megfagyasztotta benne a velőt. Közelebbről kiderült, hogy egy kőből faragott pad. Egy ideig csak bámulta. Úgy látszott, a pad nem kapkodja el az elfutást. Széltoló hálásan lerogyott.
Valószínűleg van erre valami természetes magyarázat, gondolta. Vagy legalábbis egy teljesen normális természetfölötti.
Valami köszörülő zaj arra késztette, hogy a pázsit másik oldalára nézzen.
Erre tuti, hogy nincs természetes magyarázat. Hihetetlen lassúsággal, lomhán leereszkedve a mellvédek és csatornák mentén, méghozzá teljes csöndben, kivéve a kövön nem maradó kő egy-egy csikordulását, a vízköpők távoztak a tetőről.
Nagy kár, hogy Széltoló sosem látott rossz minőségű kioldóval sebesen mozgó tárgyakról készített fényképeket, mert akkor pontosan tudná, hogyan írja le azt, amit látott. A lények valójában nem mozdultak, de mégis sikerült valahogy, egy sor nagy sebességű csoportképben, haladniuk, és eldülöngéltek mellette a csőrök, sörények, szárnyak, karmok és galambürülék hosszú, erőtlen menetében.
– Mi folyik itt? – cincogta a varázsló.
Egy goblinképű, hárpiatestű, tyúklábú valami kis zökkenések sorozatával odafordította fejét, és olyan hangon, mint a hegyek bélmozgása, így szólt (noha a mély, zengő hatást erősen lerontotta az, hogy természetesen nem tudta becsukni a száját):
– Ety Űbájos özeleg! Eneküjj aty ekhalsz!
Széltoló azt mondta „Tessék?”. De az izé már elhaladt mellette kínosan imbolyogva az ősi gyepen keresztül. [3]
Így aztán Széltoló csak ült és bámulta a nagy semmit teljes tíz másodpercig, mielőtt fölsikoltott és elrohant olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle.
Meg sem állt, míg a Könyvtár épületében lévő szobájába nem ért. Nem volt valami hű de lakályos szoba, mert főleg ósdi bútorok tárolására használták, de ez volt az otthona.
Egy ruhásszekrény támaszkodott az egyik árnyas falnak. Nem olyan volt, mint a modern gardróbok, amik csak arra jók, hogy ideges házasságtörők beléjük ugorjanak, amikor a férj váratlanul korábban érkezik haza, hanem egy vén, tölgyfa dolog, sötét, mint az éjszaka, amelynek poros mélységeiben ruhaakasztók ólálkodtak és szaporodtak; hámló cipők csordái kószáltak padlaján. Egész valószínűnek tűnt, hogy igazából egy titkos átjáró mesés világokba, ám soha senki nem próbált erről megbizonyosodni a molyirtó elcsüggesztő szaga miatt.
S a ruhásszekrény tetején, sárguló papírfecnikbe és egy ócska porhuzatba burkolva, hevert egy nagy, rézzel díszített láda, ami a Poggyász néven ismeretes. Csak a Poggyász tudja, de nem mondja, hogy miért járult hozzá ahhoz, hogy Széltoló tulajdona legyen, ám az szinte biztosra vehető, hogy az úti felszerelések teljes históriájában egyetlen más darab sem rendelkezik a rejtélyek és súlyos testi sértések ilyen krónikájával. Félig bőröndnek, félig mániás gyilkosnak lehetne minősíteni. Számos különleges tulajdonsága akad, melyek esetleg hamarosan nyilvánvalóak lesznek, de az is lehet, hogy nem, ám jelen pillanatban csupán egyetlen egy dolog különbözteti meg más rézveretű ládáktól. Horkol, olyan hangon, mint amikor valaki roppant lassan elfűrészel egy fahasábot.
Kétségtelen, hogy a Poggyász mágikus. Az sem tagadható, hogy vérszomjas. Ám titokzatos lelke mélyén rokona a multiverzum minden egyes további útitáskájának, s jobb szereti a teleket egy gardrób tetején téli álomban áttelelni.
Széltoló addig ütötte egy seprűnyéllel, míg a fűrészelés abbamaradt, megtöltötte zsebeit ezernyi vicik-vacakkal a banános dobozból, amit toalettasztalként használt, és az ajtó felé igyekezett. Nem tudta nem észrevenni, hogy matracának hűlt helye, de ez úgy se számított, mert halál biztos volt abban, hogy soha többé a büdös életben nem fog matracon aludni.
A Poggyász tömör puffanással landolt a padlón. Néhány másodperc múltán, a legmesszebbmenő körülményeskedéssel, kis, rózsaszín lábikók százain fölemelkedett. Egy kicsit előre-hátrahimbálódzott, mindegyik lábat kinyújtóztatta, aztán kinyitotta tetejét, s nagyot ásított.
– Jössz vagy nem?
A tető egy csattanással bezárult. A Poggyász addig manőverezett lábain bonyolult sasszékkal, míg szembe nem került az ajtóval, s aztán mestere után iramlott.
A Könyvtár még mindig eléggé feszült állapotban leledzett, a láncok [4] meg-megcsörrentek, a lapok fojtottan meg-megzizzentek. Széltoló benyúlt az íróasztal alá, és megragadta a Könyvtárost, aki még mindig a pokróca alatt kuporgott.
– Na gyere már!
– Úúúk.
– Meghívlak egy italra – ajánlotta kétségbeesetten Széltoló.
A Könyvtáros, mint egy négylábú pók, kibontakozott.
– Úúúk?
Széltoló félig-meddig ráncigálta az emberszabásút, ki a fészkéből, aztán ki az ajtón. Nem a főkapu irányába indult, hanem egy egyébként minden megkülönböztetést nélkülöző falrész felé, ahol az utolsó kétezer évben néhány kilazított kőkocka feltűnésmentes ki- s bejáratot kínált a diákoknak lámpaoltás utánra. Aztán olyan hirtelen állt meg, hogy a Könyvtáros nekiszaladt, a Poggyász meg beleütközött mindkettejükbe.
– Uúúk!
– Nagy istenek! – nyögött Széltoló. – Odasüss!
– Úúúk?
A konyhák melletti aknarácsból csillogó, fekete áradat özönlött elő. A kora esti csillagfény kis fekete hátak millióin csillant meg.
De igazából nem a svábbogarak látványa borította ki, hanem az a tény, hogy százas sorokban masíroztak. Persze, mint az Egyetem mindegyik nem hivatalos bennlakója, a csótányok is egy kissé szokatlanok voltak, de volt valami különösképp kellemetlen abban, ahogy apró lábak milliárdjai egy ütemre csattantak a kövön.
Széltoló óvatosan átlépett a menetoszlop fölött. A Könyvtáros ugrott egyet.
A Poggyász, naná, olyan zajjal követte őket, mint amikor valaki egy zacskó csipszen dzsiggel.
És így, miután rákényszerítette a Poggyászt, hogy mindenképp a kapu felé kerüljön, mert különben még lyukat ütött volna a falba, Széltoló elhagyta az Egyetemet az összes többi rovarral és apró, beijedt rágcsálóval egyetemben, s elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze, akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.
Ez hát az oka, amiért nem volt jelen a Nagycsarnokban rendezett vacsorán. Ki fog derülni, hogy ez volt a legfontosabb étkezés, amit valaha is elmulasztott életében.

 

Távolabb az Egyetem falai mentén halk csöndülés hallatszott, amint egy csáklya beleakadt a fal tetején sorakozó kerítéstüskékbe. Egy pillanattal később egy vékony, feketébe öltözött alak huppant le könnyedén az Egyetem területére, s nesztelenül elszáguldott a Nagycsarnok irányába, ahol hamarosan szem elél veszett az árnyékokban.
Amúgy se vette volna észre senki. Az egyetemi ingatlanok másik oldalán a Bűbájos sétált az Egyetem kapui felé. Ahol lába a macskaköveket érintette, kék szikrák pattogtak, s elpárologtatták a kora esti harmatot.

 

Nagyon nagy volt a forróság. A Nagycsarnok fordulatiránti végén a hatalmas kandalló ténylegesen izzásig hevült. A varázslók gyakran és könnyen fáznak, így a bömbölő fahasábok keltette hőség puszta légáramlata megolvasztotta a gyertyákat húsz lábbal arrébb, s megbugyborékoltatta a politúrt a hosszú asztalokon. Az ünneplők fölötti levegő kéklett a dohányfüsttől, ami furábbnál fura formákba tekeredett, ahogy a véletlenszerű mágiaáramlatok ide-oda görbítették. A központi asztalon az egészben sült malac roppant bosszúsnak látszott azon tény miatt, hogy valaki leszúrta még mielőtt megehette volna az almáját, s az Egyetem vajból készült makettje lágyan egy tócsa zsiradékká rogyadozott össze.
Rengeteg sör volt köröskörül mindenfelé. Itt-ott kivörösödött képű varázslók daloltak boldogan ősrégi bordalokat, ami hihetetlen sok térdcsapkodással és 'hejehuja!' kiáltozással járt. Az egyetlen szóba jöhető mentség az ilyesmire az, hogy a mágusok cölibátusban élnek, és hát abban kell leljék örömüket, amiben lehet.
Az általános vígasság másik oka az a tény volt, hogy senki sem próbált meggyilkolni senkit. Varázslói körökben ez fölöttébb szokatlan helyzet.
A varázslóság magasabb szintjei veszélyes helyek. Minden egyes mágus megkísérli a fölötte lévőket kitúrni, míg az alatta állók ujjaira tapos; azt mondani, hogy a varázslók természetüknél fogva egészséges versenyszellemmel rendelkeznek, olyan, mintha azt állítanánk, hogy a piranhák nyilvánvalóan harapnának valamit. Mindazonáltal azóta, hogy az Első Varázsháború lakhatatlanná [5] tette a Korong egyes vidékeit, a varázslóknak tilos volt mágikus eszközökkel elintézniük nézeteltéréseik, mert ez igen sok problémát okozott a népesség egészének, és amúgy is gyakran gondot jelentett annak megállapítása, hogy az eredményül kapott füstölgő zsírpacnik közül vajon melyik győzött. Így hát hagyományosan késekhez, körmönfont mérgekhez, cipőbe dugott skorpiókhoz, és – borotvaéles ingák bevonásával – egyéb harsogóan vidám kelepcékhez folyamodnak.
Azonban a Kisistenek Előestéjén egy varázslótárs meggyilkolása szerfelett modortalannak számított, és a mágusok megengedhették maguknak, hogy elengedhessék maguk, akár hajuk is leengedhessék, anélkül, hogy tartaniuk kellene attól, azzal lesznek megfojtva.
Az Arkrektor széke üresen állt. Stürcünep egyedül vacsorázott dolgozószobájában, ahogy illik az olyan férfiúhoz, akit az istenek kiválasztottak – józan, rangidős varázslókkal a nap folyamán történt komoly megbeszélésük után. Nyolcvan éve ellenére egy kissé ideges volt, alig evett pár falatot második csirkéjéből.
Néhány perc múlva beszédet kell mondjon. Stürcünep fiatalabb korában különös helyeken hajszolta a tudást; izzó nyolcszögekben démonokkal birkózott, olyan dimenziókba bámult, amelyek létét nem szánták emberi lények tudomására hozni, sőt egyszer még a Láthatatlan Egyetem Ösztöndíj Bizottságát is meghátrálásra kényszerítette, de a semmiségek nyolc körében semmi sem volt annyira pocsék, mint kétszáz, a szivarfüstön keresztül várakozásteljesen rábámuló arc.
Hamarosan jönnek a heroldok, hogy begyűjtsék. Nagyot sóhajtott, s kóstolatlan lökte arrébb a pudingot. Átszelte a szobát, megállt a nagy állótükör előtt, s jegyzetei után kotorászott a zsebében.
Egy kis idő után sikerült valamiféle sorrendbe rendezni őket, s megköszörülte torkát.
– Fivéreim a művészetben – kezdte –, el sem tudom mondani mennyire... ööö, mennyire... eme ősi egyetem nagyszerű hagyományai... ööö... ahogy körülnézek magam körül és látom a néhai Arkrektorok képmásait lebámulni e falakról... – Elhallgatott, újrarendezte jegyzeteit, s megint belevágott, ezúttal lényegesen több biztonsággal. – Ahogy ma este itt állok, eszembe jut a sztori a háromlábú házalóról és a, ööö, kereskedő lányairól. Úgy esett, hogy ennek a kereskedőnek...
Kopogtak az ajtón.
– Szabad – vakkantotta Stürcünep, miközben figyelmesen meredt a jegyzeteire.
– Ennek a kereskedőnek – motyogta –, ennek a kereskedőnek, igen, ennek a kereskedőnek volt három lánya. Azt hiszem, így volt. Igen. Három volt. Úgy tűnik tehát...
A tükörbe nézett, és megfordult.
Azt kezdte mondani:
– Ki vagy t...
És rá kellett jöjjön, hogy mégiscsak vannak pocsékabb dolgok, mint beszédet mondani.

 

A kis, sötét alak, aki az elnéptelenedett folyosókon osont, hallotta a zajt, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Kellemetlen neszek nem szokatlanok olyan helyeken, ahol szokásos a mágia gyakorlása. Az alak valamit keresett. Nem tudta, pontosan mit, csak abban volt biztos, hogy rá fog ismerni, mikor végül megleli.
Néhány keresgéléssel töltött perc után útja Stürcünep szobájába vezetett. A levegő tele volt olajos füstgomolygással. Kis koromrészecskék lebegtek lágyan a légáramlatban, s a padlón több, lábnyomalakú, égett folt látszott.
Az alak vállat vont. Ízlések és pofonok. Nincs magyarázat azokra a dolgokra, amiket egy varázsló szobájában találhat az ember. Megpillantotta sokoldalú visszatükröződését a darabokra tört tükörben, megigazgatta a csuklyáját, s folytatta a kutatást.
Úgy mozogva, mintha belső utasításra tenné, hangtalanul átlépdelt a szobán, míg oda nem ért az asztalhoz, amin egy magas, kerek, ütött-kopott bőrdoboz állt. Közelebb óvakodott, és gyöngéden leemelte a fedelét.
A hang odabentről úgy hangzott, mintha több réteg szőnyegen keresztül beszélne, amikor megszólalt, Na, végre. Hol a francba' voltál eddig?

 

– Úgy értem, hogy kezdődött az egész? Úgy értem, a régi szép időkben még voltak igazi varázslók, nem volt semmiféle szintfelméréses ügy. Csak elindultak és... csinálták. Ratatata!
A Megfoltozott Dob elsötétített bárjában egyik-másik vendég sietve körülpillantott a zaj hallatán. Újonnan érkezhettek a városba. A törzsvendégek sose vettek figyelembe meglepő hangokat, úgymint nyögéseket vagy kellemetlenül húsbavágó neszeket. Sokkal egészségesebb az ilyen alkalmi süketség. A város némely részeiben, aki kíváncsi, nem csak hamar megöregszik, hanem a folyóba is hajítják, lábához kötött ólomsúlyokkal.
Széltoló keze bizonytalanul lengedezett az előtte lévő asztalon tülekedő üres poharak hosszú sora fölött. Már majdnem sikerült elfelejtenie a csótányokat. Még egy ital, s lehetséges, hogy képes lesz megfeledkezni a matracról is.
– Bumm! Tűzgolyót neki! Szertefoszlik, mint a füst! Bumm!... Bocsánat.
A Könyvtáros gondosan Széltoló hadonászó karjának hatósugarán kívülre húzta azt, ami megmaradt a söréből.
– Ez az igazi varázslás! – nyomott el Széltoló egy böffenést.
– Úúúk.
Széltoló belemeredt utolsó sörének habos maradékába, és aztán, módfelett óvatosan arra az esetre, ha a feje teteje esetleg lepottyanna, előrehajolt, s valamennyit egy csészealjba löttyintett a Poggyász számára, ami az asztal alatt ólálkodott. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert általában azzal szokta őt zavarba hozni a kocsmákban, hogy odaoldalgott más ivókhoz, és addig terrorizálta őket, míg meg nem etették csipsszel.
Spiccesen töprengett, hogy gondolatmenete vajon hol siklott ki.
– Hol tartottam?
– Úúúk – adta értésére a Könyvtáros.
– Aha – derült föl Széltoló. – Ők bezzeg nem foglalkoztak szintekkel meg fokozatokkal, tudod. Akkoriban még voltak igazi bűbájosok. Elindultak a nagyvilágba, és új bűvigéket találtak, és kalandokba keveredtek...
Bemártotta ujját egy sörtócsába, és egy vázlatot firkált a pecsétes, csupa karcolás asztalra.
Széltoló oktatóinak egyike azt mondta róla, hogy „ha mérhetetlen tudatlanságnak bélyegezzük azt, amit fölfog mágiaelméletből, akkor nem marad megfelelő kifejezés annak leírására, amit az alkalmazott varázslásról nem tud”. Ez mindig fejtörést okozott Széltolónak, ugyanis szívből ellenezte azt az elképzelést, hogy az embernek értenie kell a mágiához, ahhoz, hogy varázsló legyen. Ő tudta magáról, hogy varázsló, lelke mélyén. Annak, hogy jól varázsol vagy sem, ehhez semmi köze. Az csak örvendetes ráadás, nem igazán határoz meg valakit.
– Amikor kisfiú voltam – mondta reménytelenül vágyakozva –, láttam azt a képet egy bűbájosról egy könyvben. Egy hegy csúcsán állt, intett kezével, és a hullámok azonnal jöttek, úgy, tudod, ahogy az Ankh-öbölben csinálják egy orkánban, és villámok cikáztak körülötte...
– Úúúk?
– Fogalmam sincs, miért nem, lehet, hogy gumicsizma volt rajta – csattant föl Széltoló, aztán tovább álmodozott. – És volt neki az a pálcája, meg rajta egy kalap, pont olyan, mint az enyém, és a szeme valahogy izzott, és az ujjbegyéből jött az a mindenféle olyan tündöklés-izé, és azt gondoltam akkor, hogy egy nap majd én is ezt fogom tenni, és...
– Úúúk?
– Na jó, de legalább a felét.
– Úúúk.
– Hogy tudsz fizetni ezért? Valahányszor valaki ad neked egy kis pénzt, megeszed.
– Uúúk.
– Megáll az eszem.
Széltoló befejezte a vázlatot. Egy pont-pont-vesszőcske ember állt egy szirten. Nem nagyon hasonlított rá – állott sörbe rajzolni nem kifejezetten precíziós művészet –, pedig azt akarta.
– Ez az, amivé válni szerettem volna – nyilatkozta. – Ratatata! Nem ez a vacak piszmogás. Ez a rengeteg könyv meg ilyesmik, hát ez nem az, amiről az egésznek szólnia kéne. Igazi varázsolás, az kellene nekünk.
Ezen utolsó megjegyzés kiérdemelte volna a nap legtévesebb állításáért járó fődíjat, ha Széltoló eztán nem tette volna még hozzá:
– Milyen kár, hogy manapság már egy csepp se akad belőle erre.

 

Horgany megkocogtatta az asztalt kanalával.
Imponáló alak volt díszköntösében, a Látnokok Tiszteletreméltó Tanácsának bíbor- és vermelincsuklyájával [6], meg az ötödik szintű varázslók széles, sárga selyemövével; már három éve ötödikes volt, várva, hogy a hatvannégy hatodik szintű mágus egyike holtan essék össze, s így üresedést hozzon létre. Ámbátor most barátságos hangulatban volt. Nem csak azért, mert épp most fejezett be egy kiváló vacsorát, hanem azért is, mert szállásán őrzött egy kis fiolányi garantáltan ízetlen mérget, ami, megfelelően fölhasználva, néhány hónapon belül előléptetéshez fogja juttatni. Az élet szépnek tűnt.
A csarnok végében álló óriási óra a kilences szélén reszketett.
A kanállal kocogtatásnak nem volt valami nagy hatása. Horgany fölkapott egy ónkupát, s tiszta erőbál lecsapta az asztalra.
– Fivéreim! – kiáltotta, s biccentett, ahogy elhalt a zsivaj. – Köszönöm. Megkérlek titeket, álljatok most föl, a, ümm, kulcsok ceremóniájához.
Kacagás gyöngyözött, s a várakozás általános moraja kélt, ahogy a varázslók hátralökték padjaik, s bizonytalanul lábra kaptak.
A Csarnok kétszárnyú ajtaja be volt zárva, három retesszel szorosan bereteszelve. A bejövé Arkrektornak háromszor kell bebocsáttatást kérnie, mielőtt elhúzzák a reteszeket, imígyen jelezve, hogy a varázslóság általános egyetértésével nyerte el méltóságát. Vagy valami ilyesmit. A szokás eredete az idők homályába veszett, ami mindezidáig elégséges indoknak bizonyult a megőrzésére.
A beszélgetés elhalt. Az összegyűlt varázslósereg az ajtóra bámult.
Halk kopogtatás hallatszott.
– Menj innét! – kiabálták a varázslók. Néhányan összeestek röhögtükben pusztán eme kifinomult humortól.
Horgany fölemelte a nagy vaskarikát, amely az Egyetem kulcsait tartotta. Nem mindegyik készült fémből. Nem mindegyik volt látható. Néhány közülük igencsak furán festett.
– Ki légyen az, ki kopogtata kulcstalan? – intonálta.
– Én vagyok.
Ami furcsa volt ebben a hangban, az a következő: minden varázslónak úgy tetszett, hogy a beszélő pont mögötte áll. Legtöbbjük azon kapta magát, hogy hátrapislog a válla fölött.
A döbbent csönd e másodpercében a zár élesen kattant egyet. Megbűvölve-elborzadva nézték a varázslók, ahogy a súlyos vasreteszek saját maguktól visszahúzódnak; a hatalmas tölgyfagerendák, amiket az Idő a sziklánál ellenállóbbra érlelt, kisiklanak tokjukból; a zsanérok lobbanva izzanak először vörösen, majd sárgán, végül fehéren, aztán fölrobbannak. Lassan, rettenetes elkerülhetetlenséggel, az ajtószárnyak bedőltek a csarnokba.
Az égő zsanérok okozta füstben egy kivehetetlen alak állt.
– Ördög és pokol, Virid – szólalt meg az egyik közel álló mágus –, ez aztán döfi!
Ahogy az alak hosszúkat lépdelve a fénybe ért, mind megláthatták, hogy ez bizony nem az öreg Virid Stürcünep.
Legalább egy fejjel alacsonyabb volt bármelyik varázslónál, s egyszerű, fehér köntöst viselt. Továbbá több évtizeddel fiatalabb is volt; úgy tíz év körülinek látszott, s egyik kezében egy botot tartott, amely jelentős mértékben hosszabb volt nála.
– Jé, nem is varázsló...
– Hol van a csuklyája?
– Hol van a kalapja?
Az idegen odasétált az elámult mágusok sorfalához, s lecövekelt a központi asztal előtt. Horgany egy szőke hajbozont keretezte sovány, fiatal arcra nézett, és, mindenek fölött, egyenesen bele egy belülről izzó, aranyló szempárba. Úgy érezte, az a szempár nem őt nézi. Úgy tűnt, mintha egy olyan pontra meredne, ami vagy hat hüvelykkel a feje mögé esik. Horganynak az volt a benyomása, hogy útban van, s határozottan fölösleges az azonnali kívánalmak szempontjából.
Összekaparta maradék méltóságérzetét, s teljes magasságában kihúzta magát.
– Mit jelentsen, ümm, ez? – kérdezte. El kellett ismerje, hogy ez elég gyöngécskére sikeredett, de, úgy tűnt, annak az izzásig hevített tekintetnek állhatatossága kitörölt minden szót az emlékezetéből.
– Eljöttem – válaszolta az idegen.
– Eljöttél? Miért jöttél?
– Hogy elfoglaljam helyem. Hol a székem?
– Hallgató vagy? – kívánta tudni Horgany, elsápadva a méregtől. – Hogy hívnak, fiatalember?
A fiú teljesen figyelmen kívül hagyta, s körbenézett az egybegyűlt varázslókra.
– Ki itt a leghatalmasabb varázsló? – érdeklődött. – Szeretnék vele találkozni.
Horgany biccentett. Ketten az egyetemi pedellusok közül, akik az utolsó pár percben az újonnan jött felé oldalogtak, fölbukkantak mindkét könyöke mellett.
– Vigyétek és hajítsátok ki az utcára! – utasította őket Horgany. A pedellusok, nagydarab, szolid, komoly férfiak, bólintottak. Banánfürthöz hasonló kezükkel megmarkolták a fiú pipaszár karjait.
– Apád hallani fog ám erről! – fenyegette meg szigorúan Horgany a fiút.
– Már tud róla – felelte a gyerek. Fölnézett a két pedellusra, és vállat vont.
– Mi folyik itt?
Horgany megfordulva megpillantotta Skármőr Biliászt, az Ezüstcsillag Rend főnökét. Míg Horgany a soványság felé hajlott, Biliász terjedelmes volt, eléggé úgy nézett ki, mint egy kis, rögzített léggömb, amit, ki tudja, miért, kék bársonyba és vermelinbe burkoltak; ketten együtt két normális méretű embert tettek ki.
Sajnálatos módon Biliász az a fajta ember volt, aki büszke arra, hogy jól kijön a gyerekekkel. Lehajolt, már amennyire az elfogyasztott vacsora ezt lehetővé tette, s pofaszakállas, kivörösödött képét a fiú arcába tolta.
– Mi a gond, fiúcska? – nyájaskodott.
– Ez a gyermek betört ide, mert, mint mondja, találkozni akar egy hatalmas varázslóval – közölte rosszallóan Horgany. Ki nem állhatta a gyerekeket; ez lehetett az oka, amiért azok olyan roppantul vonzódtak hozzá. E pillanatban még sikeresen megakadályozta önmagát abban, hogy töprengeni kezdjen az ajtó felöl.
– Nincs abban semmi rossz – mondta Biliász. – Minden valamirevaló legényke varázsló szeretne lenni. Én is varázsló akartam lenni, mikor kisfiú voltam. Hát nincs igazam, fiúcska?
– Irdatlan-é a hatalmad? – kérdezte a fiú.
– Hmmm?
– Azt kérdeztem, irdatlan-é a te hatalmad? Mennyire nagy?
– Hatalmam? – szólt Biliász. Fölegyenesedett, ujjaival nyolcadik szintet jelző széles selyemövét babrálta, s Horganyra kacsintott. – Ó, hát nem kevés. Eléggé sok, a mai varázslók között.
– Akkor jó. Kihívlak. Mutasd meg nekem a legerősebb varázslatod. És amikor legyőztelek, nos, akkor én leszek az Arkrektor.
– Nahát, te pimasz... – kezdte Horgany, de kifakadását elnyomta a többi varázsló fölharsanó nevetése. Biliász a térdét csapkodta, vagy legalábbis olyan közel hozzá, amennyire le tudott érni.
– Párbaj, he? – vihogta. – Jaj, de remek!
– A párbajozás tilos, ahogy azt te is jól tudod – szögezte le Horgany. – Különben is, ez az egész teljesen nevetséges! Nem tudom, ki segített neki az ajtóval, de nem fogok itt állni és nézni, ahogy vesztegeted az időnk...
– Ugyan, ugyan! – mondta Biliász. – Hogy hívnak, fiúcska?
– Zseton.
– Zseton, uram – csattant föl Horgany.
– Nos hát akkor, Zseton – vágott bele Biliász. – Látni akarod a legjobbat, ami telik tőlem, igaz?
– Igen.
– Igen, uram – acsarogta Horgany. Zseton egy szemrebbenés nélküli pillantást vetett rá, egy pillantást, ami vén volt, mint az idő, azt a fajta pillantást, ami vulkanikus szigetek szikláin szokott sütkérezni, s sosem fárad el. Horganynak kiszáradt a szája.
Biliász föltartott kezével csöndet kért. Aztán egy színpadias mozdulattal fölgyűrte ingujját bal karján, s kinyújtotta kezét.
Az egybesereglett varázslók érdeklődve figyelték. A nyolcadik szintűek rendszerint a mágia fölött állnak, idejüket többnyire elmélkedéssel – normális körülmények között a következő étkezés menüjének analizálásával –, és, természetesen, a hetedik szint becsvágyó varázslói megkülönböztetett figyelmének elkerülésével töltik. Ezt érdemes lesz megnézni.
Biliász a fiúra vigyorgott, aki ezt egy olyan tekintettel viszonozta, amelynek fókusza néhány hüvelykkel a vén mágus feje mögé esett.
Egy kissé meghökkenve, Biliász megfeszítette ujjait. Hirtelen ez már nem tréfa volt, aminek eredetileg szánta, s ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy imponáljon. Ennél szinte azonnal erősebbnek bizonyult a saját hülyesége fölötti bosszúságroham, hogy hagyta magát elbátortalanítani.
– Megmutatom neked – jelentette be nagy levegőt véve – Maligré Csodakertjét.
A vacsorázók köre fölmorajlott. Az Egyetem teljes történetében mindösszesen négy varázslónak sikerült eljutnia a komplett Kertig. A legtöbb mágus meg tudta teremteni a fákat és virágokat, néhánynak összejöttek a madarak is. Nem ez volt a leghatalmasabb bűvige, hegyeket például nem tudott megmozgatni, ám a Maligré szövevényes szótagjaiba épített aprólékos részletek kidolgozása finomra hangolt szakértelmet igényelt.
– Látni fogjátok – tette hozzá Biliász –, hogy semmi sincs bedugva a kézelőmbe.
Ajka mozogni kezdett. Keze keresztül-kasul vibrált a levegőben. Aranyszikrák tócsája sistergett föl a tenyerében, fölgörbült, halvány gömbbé formálódott, és elindult a részletek letöltése...
A legenda szerint Maligré, egyike az utolsó igazi bűbájosoknak, arra teremtette a Kertet, ezt az apró, időtlen, magától záruló magánuniverzumot, hogy békében dohányozhasson, meg gondolkozhasson egyet távol a világ zajától, gondoktól-bajoktól. Ami már önmagában rejtélyes volt, mert egyetlen varázsló sem képes fölfogni, hogyan lehetséges, hogy egy olyan hatalommal bíró lénynek, mint amilyen egy bűbájos, bármilyen gondja-baja lehet. Akármi volt is az oka, Maligré egyre messzebb és messzebb vonult vissza saját világába, s aztán egy szép napon becsukta maga mögött a bejáratot.
A kert, mint valami csillogó labda hevert Biliász kezében. A legközelebbi varázslók csodálattal eltelve nyújtogatták nyakuk válla fölött, és néztek le a két láb átmérőjű gömbre, ami egy aprólékosan részletezett, virággal telehintett tájat mutatott; középmessze látszott egy tó, minden egyes hullámával, meg bíborszínű hegyek egy érdekes kinézetű erdő mögött. Méhecske nagyságú, pöttöm madarak röpködtek fáról fára, és egy pár őz, nem nagyobbak, mint egy egér, nézett föl a legelészésből, s bámult ki Zsetonra.
Aki kritikusan ezt mondta:
– Egész jó. Add ide!
Kivette a meg- és fölfoghatatlan glóbuszt a mágus kezéből, s föltartotta.
– Miért nem nagyobb? – kérdezte.
Biliász egy csipkeszegélyű zsebkendővel megtörölte homlokát.
– Nos – szólt elhaló hangon, olyannyira elképedve Zseton hangnemén, hogy energiája sem maradt megsértődni –, a régi szép idők óta a varázsige hatásfoka eléggé...
Zseton egy pillanatig oldalra hajtott fejjel állt, mintha valamit hallgatna. Aztán elsuttogott néhány szótagot, s megsimogatta a gömb felszínét.
Ami kitágult. Egyik percben játékszer volt a fiú kezében, a másikban...
...a varázslók hűvös füvön álltak, a tó felé ereszkedő árnyas mezőn. Lágy szellő lengedezett a hegyek felől, kakukkfű és széna illatával terhes. Az ég olyannyira sötétkék volt, hogy bíborba fordult a zeniten.
Az őzek gyanakodva nézték az újonnan jötteket a fák alatti legelőjükről.
Horgany sokkoltan bámult le. Egy páva csipegette a cipőfűzőjét.
– ... – kezdte, és elhallgatott. Zseton még mindig kezében tartott egy gömböt, puszta levegőből. Benne, eltorzulva, mintha halszem-lencsén vagy egy palack alján keresztül nézné, ott volt a Láthatatlan Egyetem Nagycsarnoka.
A fiú körbepillantott a fákra, elgondolkodva bandzsított a távoli, hósapkás hegyekre, s odabiccentett az elámult férfiaknak.
– Nem rossz – jelentette ki. – Máskor is szeretnék eljönni ide – Bonyolult mozgást írt le keze, ami úgy tűnt, hogy valami megmagyarázhatatlan módon belülről kifordította őket.
Most a varázslók újra a csarnokban álltak, s a fiú a zsugorodó Kertet markában tartotta. A nehéz, döbbent csendben visszatette Biliász kezébe, s azt mondta:
– Ez egész érdekes volt. És most én fogok varázsolni egyet.
Fölemelte kezét, mereven fixírozta Biliászt, s eltüntette őt.
Pokoli ricsaj tört ki, ahogy ez már ilyen esetekben szokásos. Középpontjában ott állt Zseton, teljesen higgadtan, egy szétterjedő olajos füstfelhőben.
Szándékosan figyelmen kívül hagyva a tumultust, Horgany lassan lehajolt, s szerfelett körülményesen fölszedett egy pávatollat a padlóról. Elgondolkozva dörzsölgette vele ajkát, oda-vissza, oda-vissza, miközben az ajtó hűlt helyéről a fiúra nézett, aztán az Arkrektor székére, s vékony szája lassan keskeny mosolyba húzódott.

 

Egy órával később, amikor az égzengés végiggördült a város fölötti tiszta égbolton, és Széltoló elkezdett halkan danolászni, valamint megfeledkezni a csótányokról, és egy magányos matrac az utcákon kóborolt, Horgany becsukta az Arkrektor dolgozószobájának ajtaját, s szembefordult varázslótársaival.
Hatan voltak, s mind roppantul aggodalmasak.
Olyannyira aggodalmaskodnak, vette észre Horgany, hogy meghallgatnak engem, egy puszta ötödik szintű mágust.
– Lefeküdt aludni – közölte –, egy forró tejitallal.
– Tej? – kérdezte az egyik varázsló csüggedt borzalommal hangjában.
– Túl fiatal az alkoholhoz – magyarázta a kincstárnok.
– Ó, tényleg. Milyen hülye vagyok.
A beesett szemű varázsló szemben így szólt:
– Láttátok, amit az ajtóval csinált?
– Én tudom, hogy mit csinált Biliásszal!
– Mit csinált?
– Nem akarom tudni!
– Fivéreim, fivéreim – vágott közbe Horgany csitítólag. Lenézett aggódó arcukra, s azt gondolta: túl sok vacsora. Túl sok délután, várva a szolgákat, hogy hozzák az uzsonnát. Túl sok idő levegőtlen szobákban halottak írta könyvek olvasásával. Túl sok aranybrokát és röhejes ceremónia. Túl sok háj. Az egész Egyetem megérett egy alapos lökésre...
Vagy egy alapos rántásra...
– Azon tűnődöm, vajon tényleg, ümm, problémával állunk-e szemben – mondta.
Maartaash Derment az Ismeretlen Árnyék Bölcsei közül öklével az asztalra csapott.
– Az istenek szerelmére, ember! – csattant föl. – Valami gyerek idebattyog az éji homályból, legyőz kettőt az Egyetem legkiválóbbjai közül, betelepszik az Arkrektor székébe, és te tűnődsz, vajon valóban problémával állunk-e szemben? A fiú egy őstehetség! Abból ítélve, amit láttunk ma este, nincs egyetlen varázsló a Korongon, aki ellenállhatna neki!
– Már miért kellene ellenállunk neki? – érdeklődött Horgany ésszerűségtől csöpögő hangon.
– Mert hatalmasabb, mint mi vagyunk!
– És? – Horgany hangszíne mellett egy üveglap fölszántott mezőnek, a méz sódernak tűnt volna.
– Magától értetődik...
Maartaash habozott. Horgany bátorító mosollyal ajándékozta meg.
– Ahem.
Marmarik Fésűs ahemezett, a Megtévedtek Testvériségének főnöke. Piramist formázott fölgyűrűzött ujjaiból, s azok fölött élesen bámult Horganyra. A kincstárnok rettenetesen rühellte őt. Jelentős kételyei voltak a pasas intelligenciájával kapcsolatban. Azt gyanította, hogy esetleg egész kiemelkedő lehet, és hogy azok mögött az erekkel behálózott pofák mögött van egy agy, telistele kis, csiszolt kerekekkel, amik őrülten kattognak.
– Nem úgy tűnik, mintha túlzottan hajlana az erőpolitikára – jegyezte meg Fésűs.
– Hát Virid meg Biliász?
– Gyerekes pikkelés – felelte Fésűs.
A többi varázsló elkapta tekintetét Fésűsről, s a kincstárnokra pillantott. Tudatában voltak annak, hogy itt valami zajlik, de nem egészen tudtak rátapintani, mi lehet az.
Annak oka, hogy miért nem a mágusok uralják a Korongot, roppant egyszerű. Nyújts egy darab kötelet két varázslónak, s ösztönösen ketten kétfelé fogják húzni. Valami a genetikus fölépítésükben vagy a kiképzésükben olyan hozzáállást eredményez a kölcsönös együttműködés iránt, ami mellett egy halálos fogfájásban szenvedő vén elefántbika szorgosan dolgozó hangyának látszana.
Horgany széttárta karját.
– Fivéreim – szólította meg őket újra –, hát nem látjátok, mi történik? Íme eljött egy tehetséges ifjú, akit talán teljes izolációban neveltek föl odakünn a pallérozatlan, ümm, vidékeken, aki, érezvén csontjaiban a mágia ősi hívását, hosszan utazott nyakatekert terepen keresztül, ki tudja, minő veszedelmeken által, s végezetül elérve útjának végét, egyedül és ijedten, kizárólag a mi, az ő jövendő oktatói, megerősítő hatásunk keresi, hogy formáljuk és irányítsuk tehetségét? Kik vagyunk mi, hogy elutasítsuk, ki a, ümm, szélviharos zimankóba, kibújva a...
A szónoklatot félbeszakította Maartaash orrfújása.
– Nincs is tél – jegyezte meg a varázslók egyike határozottan –, még az éjszaka is egész meleg.
– Ki a csalókán változékony tavaszi időjárásba – acsarogta Horgany –, és átkozott legyen valóban az a férfiú, aki most, ümm, mulasztást követ el...
– Már majdnem nyár van.
Fésűs elgondolkozva dörzsölgette orrnyergét.
– A fiúnak van botja – szögezte le. – Ki adta neki? Kérdezted?
– Nem – felelte Horgany, még mindig fenyegetőleg a kalendáriumozó közbeszólóra meredve.
Fésűs olyan módon kezdett el szemezni körmeivel, amit Horgany kifejezetten jelentőségteljesnek tartott.
– Nos, akármi is a probléma, biztos vagyok benne, hogy eláll holnapig – mondta Fésűs olyan hangon, amit Horgany kérkedően unottnak érzett.
– Az istenekre, a kölök elfújta Biliászt, mint a pihét! – jajdult Maartaash. – És azt mondják, semmi sincs Virid szobájában, csak korom!
– Talán mindketten eléggé balgák voltak – mézesmázoskodott Fésűs. – Bizonyos vagyok benne, kedves fivérem, hogy téged nem győzne le a Művészet ügyeiben egy puszta tacskó?
Maartaash habozott.
– Nos, ööö – válaszolta –, nem. Természetesen nem. – Fésűs ártatlan mosolyára pislantott, s hangosan köhécselt. – Egész biztosan nem, ez csak természetes. Biliász nagyon ostoba volt. Mégis, valami bölcs elővigyázatosság bizonyára...
– Akkor hát legyünk elővigyázatosak reggel – vágott közbe vidáman Fésűs. – Fivéreim, rekesszük be ezt a tárgyalást. A fiú alszik, és, legalábbis ezzel, követendő példát mutat. Ez az egész jobban fog kinézni a nappal fényében.
– Láttam már olyanokat, amik nem – jegyezte meg sötéten Maartaash, aki nem bízott az Ifjúságban. Úgy vélte, soha semmi jó nem származott belőle.
A rangidős varázslók kitódultak, vissza a Nagycsarnokba, ahol a vacsora a kilencedik fogásnál tartott, s épp most kezdett el lendületbe jönni. Ahhoz, hogy elvegyük egy mágus étvágyát, egy kis varázslatnál, meg annál, hogy valakit az orra előtt füstté égessenek, azért többre van szükség.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Horgany és Fésűs maradtak utolsónak. Az asztal két ellentétes végén ültek, s úgy bámultak egymásra, mint két macska. A macskák képesek órákig üldögélni egy út két oldalán, és farkasszemet nézni egymással, előadva azt a fajta mentális manőverezést, amivel összehasonlítva egy nagymester hebehurgyának tűnne föl, de a macskák sehol sincsenek a varázslókhoz képest. Egyikük se volt kész az első manőverre egész addig, míg le nem pörgette az agyában magának a teljes korábbi beszélgetést, hogy lássa, vajon a tárgyalás előnyösebb helyzetbe juttatta-e őt a másiknál.
Horgany gyöngült el elsőnek.
– Minden varázsló testvér – mondta. – Meg kéne bízzunk egymásban. Információval rendelkezem.
– Tudom – bólintott Fésűs. – Tudod, hogy kicsoda a fiú.
Horgany ajka hangtalanul mozgott, ahogy megpróbálta előrelátni a párbeszéd következő lépését.
– Nem lehetsz biztos benne – szólalt meg egy kis idő múltán.
– Kedves Horganyom, elpirulsz, amikor figyelmetlenségből igazat mondasz.
– Nem is pirultam el!
– Pontosan – jelentette ki Fésűs –, ez a lényeg.
– Rendben – törődött bele Horgany. – De te meg azt hiszed, hogy tudsz valami mást.
A kövér mágus vállat rántott.
– Egy sejtés puszta gyanúja – legyintett. – De miért kéne nekem szövetkeznem – a szokatlan szót hosszan görgette nyelvén – veled, egy egyszerű ötödik szintűvel? Sokkal biztosabban megszerezhetném az információt kiolvasztva azt eleven agyadból. Ne érts félre, nem sértő szándékkal mondtam, csupán tudni szeretném.
A következő néhány másodperc eseményei túl gyorsan zajlottak le ahhoz, hogy fölfoghatóak legyenek nemvarázslók számára, de körülbelül ez történt:
Horgany már korábban Megrim Gyorsítójának jeleit rajzolta a levegőbe az asztaltábla alatt. Most alig hallhatóan kiejtett egy szótagot, s kilőtte a varázsigét az asztal teteje mentén, ahol az füstölgő ösvényt hagyott maga után a politúrban, és szembetalálkozott, úgy félúton, Kussmester Testvér Potens Áspisvipera-permetének ezüstkígyóival, ahogy azok kilökődtek Fésűs ujjbegyéből.
A két bűvige egymásba csapódott, zöld tűzgolyóvá változott, és fölrobbant, megtöltve a szobát finom, sárga kristályokkal.
A két varázsló úgy nézett össze, hogy azon a hosszas, alapos pillantáson gesztenyét lehetett volna sütni.
Magyarán szólva, Fésűs nagyon meglepődött. Nem kellett volna. Nyolcadik szintű varázslóknak ritkán kell erőpróbát jelentő mágikus ügyességi tesztekkel szembesülniük. Elméletileg csak hét másik varázslónak van hasonlóan nagy hatalma, s minden csekélyebb varázsló, a dolog természetéből adódóan – nos, csekélyebb. Ez teszi őket olyan előzékennyé. Ám másrészt Horgany meg ötödik szintű volt.
Lehet, hogy a helyzet egész kemény fönn a csúcson, és valószínűleg még keményebb lenn az alján, de félúton fölfelé olyan kemény, hogy lópatkónak is használhatnád. Addigra a reménytelen eseteket, a lustákat, hülyéket, és kifejezetten pecheseket már kigyomlálták, a mezőny megtisztult, minden varázsló egyedül áll és minden oldalról körülvéve halálos ellenségekkel. Ott vannak a tolakodó negyedikesek alul, arra várva, hogy elbuktathassák. Ott vannak az öntelt hatodikosok fölül, égve a vágytól, hogy kiöljenek minden becsvágyat. És, na persze, mindenfelé körbe ott vannak az ötödikes társak, készen bármely alkalom megragadására, hogy egy kicsit enyhítsék a versenyt. Nincs leállás, nincs szünet. Az ötödik szintű varázsló galád és keménykötésű, acélos reflexekkel, s szeme vékony és keskeny annak a metaforikus utolsó furlongnak [7] folytonos fixírozásától, amelynek végén nyugszik a díjak díja, az Arkrektor fövege.
Az együttműködés újdonsága kezdett megtetszeni Fésűsnek. Ez itt érdemleges erő, amit rá lehet venni, hogy hasznossá tegye magát, olyan hosszan, ameddig csak szükséges. Na persze, utána, esetleg el kell majd... kedvetleníteni...
Horgany azt gondolta: patronálás. Már hallotta ezt a szót használni, bár sosem az Egyetemen belül, és tudta, azt jelenti, hogy ráveszed a fölötted állókat segítsék elő boldogulásod. Természetesen normális körülmények között egy varázsló még csak nem is álmodna arról, hogy egy kollégájának a hóna alá nyúljon, hacsak nem a halálra csiklandozást forgatja fejében. Egy versenytárs tényleges bátorításának puszta gondolata... Bár másrészt, ez a vén bolond akár segítséget is nyújthat egy darabig, és utána, nos...
Egymásra néztek kölcsönős, kelletlen elismeréssel, és határtalan bizalmatlansággal, de legalább ez olyan bizalmatlanság volt, amiről mindketten úgy érezték, lehet rá építeni. Egész azutánig.
– A neve Zseton – mondta Horgany. – Azt mondja, apját Ipszilórnak hívják.
– Vajon hány bátyja van? – kérdezte Fésűs.
– Tessék?
– Sok száz, de az is lehet, hogy sok ezer éve nem fordult elő ilyen varázslat ezen az egyetemen – közölte Fésűs. – Csak olvastam ilyesmiről.
– Kitiltottunk egy Ipszilórt harminc évvel ezelőtt – jegyezte meg Horgany. – A följegyzések szerint megnősült. Azt tudom, hogy ha lennének fiai, ümm, akkor azok varázslók lennének, de nem értem, hogy hogyan...
– Ez nem varázslás volt. Ez bűbáj volt – dőlt hátra Fésűs a székében.
Horgany a bugyborékoló politúr fölött rábámult.
– Bűbáj?
– Egy varázsló nyolcadik fia bűbájos kell legyen.
– Nem is tudtam!
– Nem reklámozzuk széles körben.
– Igen, de... bűbájosok réges-rég éltek, úgy értem, a mágia sokkal erősebb volt akkoriban, ümm, az emberek is mások voltak... nincs ennek semmi köze a, nos, szaporodáshoz – Horgany azt gondolta, nyolc fiú, ez azt jelenti, hogy nyolcszor csinálta. Legalább. Hű!
– A bűbájosok bármit megtehettek – folytatta. – Majdnem olyan hatalmasak voltak, mint az istenek. Ümm. Se vége, se hossza nem volt a bajoknak. Az istenek egyszerűen nem engednék meg többé az ilyesmit, erre mérget vehetsz.
– Nos, a bajok főleg abból származtak, hogy a bűbájosok egymás közt harcoltak – mondta Fésűs. – De csupán egy bűbájos nem fog gondot okozni. Egy megfelelő tanácsokkal ellátott bűbájos, úgy értem. Öregebb és bölcsebb elmék által.
– De hát az Arkrektor kalapját akarja!
– És miért ne lehetne az övé?
Horganynak leesett az álla. Ez túl sok volt, még neki is.
Fésűs barátságosan rámosolygott.
– De a kalap...
– Csak egy szimbólum – nyilatkozta Fésűs. – Semmi különös. Ha akarja, megkaphatja. Ez igazán csekélység. Csak egy jelkép, semmi több. Egy díszlet.
– Díszlet?
– Amit a varázslás díszelnöke visel dísznek.
– De az istenek választják ki az Arkrektort!
Fésűs fölvonta szemöldökét.
– Valóban? – firtatta, s köhécselt. – Nos, igen, föltételezem, valóban. Egy bizonyos értelemben.
– Egy bizonyos értelemben?
Fésűs fölállt, s elrendezte szoknyáját maga körül.
– Azt hiszem – mondta –, hogy neked még sokat kell tanulnod. Apropó, hol van az a kalap?
– Nem tudom – morogta Horgany, még mindig a megrázkódtatás hatása alatt. – Valahol, ümm, Virid lakosztályában, szerintem.
– Jobb lesz, ha elhozzuk – javasolta Fésűs.
Megtorpant az ajtóban, s elgondolkozva simogatta szakállát.
– Emlékszem Ipszilórra – jelentette be. – Együtt voltunk diákok. Vad fickó. Fura szokások. Remek varázsló. Na persze, még mielőtt rossz útra tért volna. Emlékszem, mulatságosan rángatózott a szemöldöke, amikor izgult – Fésűs kifejezéstelenül tekintett vissza negyvenévnyi emléken keresztül, és megborzongott.
– A kalap – emlékeztette magát. – Keressük meg! Szégyen-gyalázat lenne, ha valami történt volna vele.

 

Valójában a kalapnak nem állt szándékában, hogy hagyja, bármi is történjen vele, s jelenleg épp a Megfoltozott Dob felé sietett egy meglehetősen összezavarodott, feketébe öltözött tolvaj hóna alatt.
A tolvaj, ahogy ez hamarosan nyilvánvalóvá válik, különleges tolvaj. Ez a tolvaj a lopás művésze. Más tolvajok csupán elemelnek mindent, ami nincs odaszögezve, de ez a tolvaj elcsórta a szögeket is. Ez a tolvaj megbotránkoztatta Ankh egész városát azzal, hogy különleges érdeklődést mutatott az olyasmik eltulajdonítása iránt, megdöbbentő sikerrel, amik nem csak ténylegesen oda voltak szögezve, de éles szemű őrök vigyáztak rájuk megközelíthetetlen páncéltermekben. Vannak művészek, akik kifestik egy kápolna teljes mennyezetét; ő meg az a fajta tolvaj volt, aki a mondott plafont képes lenne elorozni.
Ennek a bizonyos tolvajnak tulajdonították a drágakövekkel borított kibelező kés elemelését Offler, a Krokodilisten, Templomából a vecsernye kellős közepén, és az ezüstpatkók meglovasítását a Patrícius legkiválóbb versenyparipájáról, miközben a ló épp száguldott a verseny megnyerése felé. Amikor Mimpszi Fövenyvámost, a Tolvajok Céhének alelnökét, majd' föllökték a piacon, és hazatérve észrevette, hogy a frissen lopott, maroknyi gyémánt eltűnt rejtekhelyéről, tudta, kit hibáztasson [8]. Ez az a fajta tolvaj volt, aki el tudta volna csenni a kezdeményezést, a pillanatot, és a szavakat egyenesen a szájadból.
Azonban ez volt az első alkalom, hogy olyasmit fújt meg, ami nem csupán megkérte erre halk, ám ellentmondást nem tűrő hangon, hanem pontos és valamiképp vitathatatlan utasításokat is adott arra, hogyan szabaduljon meg tőle.
Eljött az éj azon szaka, mely a fordulópontot jelöli Ankh-Morpork nyüzsgő napjában, amikor azok, akik nappal szerzik meg a mindennapit, megpihennek munkájuk után, s azok, akik becsületes munkával holdfényben keresik betevőjük, ébresztgetik magukban a lelkierőt, hogy dolgozni menjenek. A nap elérte azt a szelíd pontot, amikor már egyszerre van túl késő a besurranáshoz, és túl korán a betöréshez.
Széltoló egyedül üldögélt a zsúfolt, füstös teremben, és nem fordított túl nagy figyelmet arra, amikor árnyék vetődött az asztalra, és egy fenyegető alak leült vele szemben. Baljóslatú alakok nem voltak túl rendkívüliek ezen a helyen. A Dob féltékenyen vigyázott reputációjára, úgymint Ankh-Morpork legdivatosabb rosszhírű kocsmája, és a nagydarab troll, aki az ajtót őrizte, gondosan felülvizsgálta minden egyes vendég alkalmasságát fekete köpönyegek, parázsló szemek, varázskardok és így tovább tekintetében. Széltoló sosem jött rá, hogy a troll mit tett a híjával találtakkal. Talán megette őket.
Amikor az alak megszólalt, fátyolos hangja egy szőrmével szegélyezett fekete bársonycsuklya mélyéről érkezett.
– Csitt!
– Még nem nagyon csiccsentettem be – felelte Széltoló, aki addigra abba a lelki állapotba került, hogy nem tudott ennek ellenállni –, de igyekszem.
– Egy varázslót keresek – közölte a hang. Rekedtnek hangzott az erőfeszítéstől, hogy elváltoztassa magát, de ez, ismét csak, nem volt szokatlan a Dobban.
– Egy konkrét varázslót? – kérdezte Széltoló tartózkodóan. Az ember akár bajba is kerülhet ilyen esetekben.
– Egy mélységesen hagyománytisztelő mágust, aki nem fél kockáztatni magas jutalomért – szólt egy másik hang. Úgy tűnt, hogy az idegen hóna alatti kerek, fekete bőrdobozból.
– Aha – felelte Széltoló –, hát ez némileg leszűkíti a mezőnyt. Jár esetleg vele egy kockázatos utazás ismeretlen és valószínűleg veszélyes országokba?
– Ami azt illeti, igen.
– Találkozás egzotikus lényekkel? – mosolygott Széltoló.
– Lehetséges.
– Szinte biztos halál?
– Szinte biztosan.
Széltoló bólintott, s fölkapta kalapját.
– Nos, sok sikert kívánok a kereséshez – mondta. – Magam is segítenék, csak nem fogok.
– Mi?
– Sajnálom. Nem tudom, miért, de az ismeretlen országokban, egzotikus szörnykarmok közti biztos halál kilátását nem nekem találták ki. Már próbáltam, és nem jött össze. Én azt mondom, a suszter maradjon a kaptafánál, s engem az unatkozásra teremtettek – Fejébe csapta kalapját, s kissé bizonytalanul fölállt.
Már egész az utcára fölvezető lépcsők aljáig jutott, amikor azt mondta mögötte egy hang:
– Egy igazi varázsló belevágott volna.
Továbbmehetett volna. Föllépdelhetett volna a lépcsőkön, ki az utcára, vehetett volna egy pizzát a klaccsi fogd-és-viddben a Vontatókampó Sikátorban, aztán lefekhetett volna aludni. Akkor a történelem teljesen más lett volna, s az igazat megvallva, sokkal, de sokkal rövidebb, de legalább alhatott volna egy jót, bár persze csak a padlón.
A jövő visszatartotta lélegzetét, várva, hogy Széltoló eldülöngéljen.
Nem tette, méghozzá három okból. Az egyik az alkohol volt. A másik a büszkeség csöppnyi lángja, amely még a legóvatosabb gyáva szívében is ott pislog. De a harmadik a hang volt.
Gyönyörű hang volt. Úgy hangzott, ahogy a vad selyem kinéz.
A varázslók meg a szex témája eléggé bonyolult, de ahogy már jeleztük, lényegében így lehet tömören összefoglalni: amikor borozás, nők és éneklés kerülnek szóba, a varázslók annyit ihatnak és dudorászhatnak, amennyit csak akarnak.
A fiatal mágusoknak adott magyarázat az, hogy a mágia gyakorlása kemény és igényes meló, ami inkompatibilis ragacsos, kínos és faramuci tevékenységekkel. Sokkal ésszerűbb, mondták nekik, ha fölhagynak az aggódással az ilyesmi miatt, és inkább sort kerítenek arra, hogy megbirkózzanak Waddelej Okkult Ábécéskönyvével. Érdekes módon ez valahogy nem tűnt kielégítőnek, és a fiatal varázslók azt gyanították, hogy mindennek igazi oka az, hogy a szabályokat vén varázslók állítják föl. Rossz emlékezőtehetséggel. Az ifjak nagyot tévedtek, bár a valódi okot réges-rég elfeledték: ha a varázslók lépten-nyomon a nemzés nemes tevékenységéhez foghatnának, fölmerülne a bűbáj kockázata.
Természetesen Széltoló már megfordult itt-ott, s látott egyet s mást, és olyan mértékben lerázta magáról korai neveltetését, hogy némelykor képes volt akár órákat is eltölteni egy nő társaságában anélkül, hogy kénytelen lett volna elrohanni jeges ülőfürdőt venni meg lepihenni. De ez a hang még egy szobrot is rá tudott volna venni arra, hogy leszálljon piedesztáljáról néhány gyors körre a sportpályán meg ötven fekvőtámaszra. Olyan volt ez a hang, amin egy szimpla 'Jó reggelt!' is ágyba csábító invitálásnak hangzott volna.
Az idegen hátralökte csuklyáját, s kirázta hosszú haját. Ami csaknem tiszta fehér volt. Mivel a bőre meg aranyszínűre barnult, az általános összhatás, a legenyhébb becslés szerint, úgy ütötte meg a férfiúi libidót, mint egy ólomcső.
Széltoló habozott, s elvesztett egy remek alkalmat arra, hogy nyugton maradjon. A lépcsők tetejéről egy borízű trollhang hallatszott:
– É, monddam, hoggy nem mehecc be...
A nő előreszökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.
– Gyorsan, velem kell jönnöd! – mondta. – Nagy veszélyben vagy!
– Miért?
– Mert megöllek, ha nem jössz.
– Oké, de várj egy percet, ebben az esetben... – Széltoló erőtlenül ellenkezett.
A Patrícius személyes gárdájának három tagja bukkant föl a lépcsők tetején. Vezetőjük leragyogott a teremre. A sugárzó mosoly azt sugallta, hogy szándékában áll egyes-egyedül élvezni a viccet.
– Senki se ne mozduljon! – javasolta.
Széltoló csörömpölést hallott maga mögött, ahogy további gárdisták érkeztek a hátsó bejáraton.
A Dob többi vendége megtorpant, kezük a válogatott markolatokon. Ezek nem a közönséges – óvatos és nyíltan korrupt – városi őrséghez tartoztak. Ezek sétáló izomhegyek voltak és abszolút megvesztegethetetlenek, már csak azért is, mert a Patrícius bárki mást felül tudott licitálni. Mindegy, mert úgy látszott, hogy nem keresnek senki mást, csak a nőt. A klientúra maradéka ellazult, s készen állt, hogy élvezze a show-t. A végén majd érdemes lesz becsatlakozni, amint bizonyosan eldőlt, melyik a nyerő oldal.
Széltoló érezte, hogy fokozódik csuklóján a nyomás.
– Megőrültél? – sziszegte. – Ez beavatkozás az Ember dolgába!
Valami suhogott, s az őrmester vállából hirtelen kihajtott egy késmarkolat. Aztán a lány körbeperdült, és sebészi pontossággal egy apró lábat plántált az ajtón keresztül elsőként érkezett gárdista ágyékába. Húsz pár szem borult részvétteljesen könnybe.
Széltoló megragadta kalapját, és megpróbált a legközelebbi asztal alá bukni, de az a markolás acélból volt. A kővetkező közelítő gárdista a combjába kapott egy kést. Aztán a lány egy nagyon hosszú tűhöz hasonlatos kardot rántott, és fenyegetően fölemelte.
– Még valaki? – érdeklődött.
A gárdisták egyike fölemelte az íjpuskáját. A Könyvtáros, az itala fölé görnyedve, kinyújtott egy lusta kart – mint két seprűnyél gumival összemadzagolva –, és hátrapofozta. A nyíl visszapattant a csillagról Széltoló kalapján, s a falba csapódott egy jó nevű lánykereskedő mellett, aki két asztallal arrébb ült. A testőrei rögvest bevettek egy újabb kést, ami épp csak elhibázott egy tolvajt a terem másik végén, aki erre fölkapott egy padot, és hozzávágta két gárdistához, akik teljes erővel csapódtak a legközelebbi ivókba. Ezek után egyik dolog a másikhoz vezetett, s hamarosan mindenki küzdött, hogy megszerezzen valamit – kiutat, menekvést vagy elégtételt.
Széltoló azon kapta magát, hogy könyörtelenül a pult mögé húzzák. A kocsmáros a pénzeszacskóin üldögélt a pult alatt, térdén keresztbe két machetéval, békében szopogatva italát. Néha összerándult az összetörő bútor zajától.
Az utolsó, amit Széltoló megpillantott, mielőtt elhurcolták, a Könyvtáros volt. Annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy vízzel töltött, szőrös gumizsák, az orángutánnak a teremben lévők mindegyikét érintő befolyásolási és hozzáférési kapacitása volt, és jelenleg egy gárdista vállán csimpaszkodott, megpróbálva, mérsékelt sikerrel, lecsavarni annak fejét.
Sokkal jelentősebbnek érezte Széltoló azt a tényt, hogy fölfelé vonszolják.
– Drága hölgyem – mondta kétségbeesetten –, mi jár a fejedben?
– Van mód kijutni a tetőre?
– Igen. Mi van ebben a dobozban?
– Ssss!
A lány megállt az elhanyagolt folyosó egyik kanyarulatában, benyúlt az övén lógó tarsolyba, s széthintett egy maréknyi apró fémtárgyat a padlóra maguk mögött. Mindegyik négy szögből készült, oly módon összehegesztve, hogy bárhogyan estek le, egy mindig fölfelé mutatott.
A lány kritikusan szemlélte a legközelebbi ajtónyílást.
– Nincs nálad úgy négylábnyi vajvágódrót, ugye? – kérdezte vágyakozva. Előhúzott még egy hajítókést, s föl-le dobálgatta.
– Nem hinném – válaszolta Széltoló elgyöngülten.
– Kár. Kifogytam belőle. Oké, gyerünk tovább!
– Miért? Nem követtem el semmit!
A lány odament a legközelebbi ablakhoz, kilökte az ablaktáblákat, s megtorpant egyik lábával a párkány fölött.
– Rendben – vetette oda a válla fölött. – Csak maradj itt, és magyarázd el a gárdistáknak!
– Miért kergetnek téged?
– Nem tudom.
– Ugyan már! Kell, hogy valami oka legyen!
– Ó, ok az van rengeteg. Csak azt nem tudom, melyik. Jössz?
Széltoló tétovázott. A Patrícius személyes gárdáját nem a társadalmi békefenntartással rokonszenvező hozzáállásáról ismerték, ehelyett jobb' szerettek darabkákat levagdosni a polgárokból. Azok között a dolgok között, amikben nem láttak sok fantáziát, akadt az is, nos, alapjában véve az, hogy emberek vannak velük egy univerzumban. Elszaladni előlük valószínűleg főbenjáró vétségnek számít.
– Azt hiszem, esetleg veled megyek – mondta lovagiasan. – Egy lány egyedül bajba kerülhet ebben a városban.

 

Fagyos köd töltötte meg Ankh-Morpork utcáit. Az utcai árusok fáklyái kis sárga fényudvarokat hoztak létre a ködös gomolygásban.
A lány kilesett egy sarkon.
– Elvesztettük őket – jelentette ki. – Hagyd abba a reszketést. Most már biztonságban vagy.
– Mi, úgy érted, tökegyedül egy női mániákus gyilkossal? – érdeklődött Széltoló. – Remek.
A lány lazán kinevette.
– Figyeltelek – mondta. – Egy órával ezelőtt attól féltél, hogy a jövőd unalmas és érdektelen lesz.
– Azt akarom, hogy unalmas és érdektelen legyen – közölte keserűen Széltoló. – Attól félek, hogy rövid lesz.
– Fordíts hátat! – parancsolta a lány, behúzódva egy sikátorba.
– Szó sem lehet róla!
– Le fogom venni a ruhám.
Széltoló megpördült, arca elvörösödött. Suhogás hallatszott mögötte, s megcsapta egy illatfuvallat. Egy idő múlva így szólt a lány:
– Most már visszafordulhatsz.
Nem tette.
– Ne aggódj! Fölvettem egy másikat.
A varázsló kinyitotta szemét. A lány illedelmes fehér csipkeruhát viselt elbűvölően puffos ujjakkal. A varázsló kinyitotta száját. Rádöbbent, hogy mindez idáig a baj, amibe került, csak egyszerű, mérsékelt baj volt, semmi olyan, amiből ne tudta volna kidumálni magát, ha valamirevaló esélyhez jut, vagy annak hiányában legalább egy mozgó rajt nyújtotta előnyhöz. Az agya sürgős üzeneteket továbbított elszaladóizmaihoz, de még mielőtt célba érhettek volna, a lány újra megragadta karját.
– Tényleg nem kéne ennyire idegeskedned – mondta kedvesen. – Gyere, vessünk egy pillantást erre a dologra.
Lehúzta a fedelet a kerek dobozról Széltoló ellenállásra képtelen kezében, s kivette az Arkrektor kalapját.
A csúcs körüli oktarinok a spektrum mind a nyolc színében ragyogtak, azt a fajta effektust hozva létre a ködös sikátorban, aminek nem mágikus eszközökkel történő eléréséhez egy rendkívül ügyes trükkmesterre és egy egész készlet sztárszűrőre lenne szükség. Ahogy a lány a magasba emelte, a kalap megteremtette saját színcsillagködét, amit törvényes körülmények között csak nagyon kevés ember láthat.
Széltoló óvatosan térdre rogyott.
A lány meghökkenve nézett rá.
– Fölmondta a lábad a szolgálatot?
– Ez... ez a kalap. Az Arkrektor kalapja – krákogta Széltoló. Összeszűkült a szeme. – Elloptad! – kiáltotta, talpra küzdötte magát, és a csillogó karima után kapott.
– Ez csak egy kalap.
– Azonnal add ide nekem! Asszony nem érintheti! Ez a varázslóké!
– Miért jöttél ennyire indulatba? – kérdezte a lány.
Széltoló kinyitotta a száját. Széltoló becsukta a száját.
Azt akarta mondani: Ez az Arkrektor kalapja, hát nem érted? Ezt az összes varázsló feje viseli, nos, az összes varázsló fejének feje, nem, képletesen minden varázsló viseli, legalábbis potenciálisan, és ez az, amire minden varázsló áhít, a szervezett varázslás szimbóluma, a hivatás csúcspontja, ez egy jelkép, ez az, amit jelent minden varázsló számára...
És így tovább. Széltolónak meséltek a kalapról első egyetemi napján, s amit mondtak neki, úgy süllyedt befolyásolható elméjébe, mint ólomsúly a kocsonyába. Nem sok dologban volt biztos a világgal kapcsolatosan, ám megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy az Arkrektor kalapja fontos. Talán még a varázslóknak is szüksége van arra, hogy legyen egy kis varázs az életükben.
Széltoló, szólt a kalap.
A varázsló rámeredt a lányra.
– Beszélt hozzám!
– Mint egy hang a fejedben?
– Igen!
– Velem is ezt tette.
– De tudta a nevem is!
Persze, hogy tudjuk, te tökfilkó, végtére is, mi egy mágikus kalap volnánk.
A kalap hangja nem csupán anyagszerű volt. Különös kórusjellegű hatást is keltett, mintha rettentő sok hang beszélne egyszerre, csaknem tökéletesen egyszólamban.
Széltoló összeszedte magát.
– Ó nagyságos és csodálatos kalap – kezdte dagályosan –, sújts le erre az arcátlan leányzóra, akinek pimaszsága, nem is, p...
Ó, hallgass már el! Azért lopott el minket, mert megparancsoltuk neki. És nehezen sikerült kockázatos megmenekülés volt, az bizony.
– De ő egy... – Széltoló habozott. – Ő a női fajtához... – motyogta.
Akárcsak anyád.
– Igen, de, nos, ő elmenekült, mielőtt megszülettem – morogta Széltoló.
A város összes rosszhírű kocsmájából, amikbe bemehettél volna, neked pont az övébe kellett besétálnod, panaszkodott a kalap.
– Ő volt az egyetlen varázsló, akit találni tudtam – közölte a lány. – Úgy is néz ki. Rá van írva a kalapjára, hogy „Varászlo” meg minden.
Ne higgy el mindent, amít olvasol. Mindegy, most már túl késő. Nincs sok időnk.
– Várjunk csak, várjunk csak! – vágott közbe sietősen Széltoló. – Mi folyik itt? Azt akartad, hogy ellopjon? Miért nincs sok időnk? – vádlón mutatott ujjával a kalapra. – Különben is, nem engedheted meg magadnak, hogy ellopjanak, a helyed a... az Arkrektor fején van! Ma este volt a szertartás, ott kellett volna legyek én is...
Valami rettenetes zajlik az Egyetemen. Életbevágó, hogy minket ne vigyenek vissza, érted? Klaccsba kell vigyél minket, ahol van valaki, aki alkalmas a viselésemre.
– Miért? – Van valami nagyon fura ebben a hangban, döntötte el Széltoló. Lehetetlennek tűnt nem engedelmeskedni neki, mintha tömör végzet lenne. Ha arra utasítana, hogy ugorjak le egy szirtfokról, gondolta, már félúton lennék lefelé, mire eszembe jutna, hogy ne fogadjak neki szót.
Küszöbön áll a varázslóság halála.
Széltoló bűntudatosan pislogott körbe.
– Miért? – firtatta.
Esedékes a világ vége.
– Mi, már megint?
Komolyan mondom, felelte a kalap dacosan. A Jégóriások Diadala, az Apokralipszis, az Istenek Uzsonnaideje, az egész hóbelevanc.
– Meg tudjuk állítani?
A jövő bizonytalan ezen a ponton.
Széltoló eltökélt rémületet tükröző arckifejezése lassan kifehéredett.
– Ez egy rejtvény?
Talán egyszerűbb lenne, ha csak csinálnád, amit mondanak neked, s meg sem próbálnád megérteni a dolgokat, mordult a kalap. Te meg, ifjú leányzó, vissza fogsz tenni minket a dobozunkba. Hamarosan rengetegen fognak keresni minket.
– Hé, várj egy cseppet – mondta Széltoló. – Éveken át láttalak errefelé, és korábban sose beszéltél.
Nem akadt semmi, aminek közlését szükségesnek véltem.
Széltoló bólintott. Ez ésszerűen hangzott.
– Figyelj, csak hajítsd bele a dobozába, és induljunk már! – sürgette a lány.
– Egy kissé több tiszteletet, ha lehetne, ifjú hölgy – utasította rendre gőgösen Széltoló. – Ez, amit itt megszólítasz, történetesen az ősi varázslás szimbóluma.
– Te fogod hurcolni – válaszolta a lány.
– Hé, figyelj csak – szólt utána Széltoló a lány mögött küszködve, ahogy az végigsöpört a sikátorokon, átkelt egy keskeny utcán, s belépett a következő sikátorba két ház között, amik olyan részegen dűltek egymásnak, hogy felső emeleteik ténylegesen érintkeztek. A lány megtorpant.
– Igen? – csattant föl.
– Te vagy a titokzatos tolvaj, ugye? – faggatta a varázsló. – Mindenki rólad beszél, hogyan emeltél el dolgokat bezárt szobákból, meg minden. Nem ilyennek képzeltelek...
– Ó? – szólt fagyosan a lány. – Hát milyennek?
– Nos... alacsonyabb vagy.
– Ugyan, menj már.
Az utcai fáklyatartók, amúgy sem különösebben szokásosak a város ezen részén, itt teljesen elfogytak. Nem volt semmi, csak éber sötétség előttük.
– Azt mondtam, menj már – ismételte a lány. – Mitől félsz?
Széltoló nagy levegőt vett.
– Gyilkosoktól, útonállóktól, tolvajoktól, orgyilkosoktól, zsebtolvajoktól, zsebmetszőktől, haramiáktól, vérfagyasztó kacajoktól, martalócoktól, rablóktól, és nemi erőszaktól – sorolta. – Ez itt a Gyehenna, ahová mész! [9]
– Igen, de a minket keresők ide nem fognak jönni – szögezte le a lány.
– Ó, dehogynem, csak kimenni nem fognak – jajdult Széltoló. – Meg én sem. Úgy értem, egy gyönyörű fiatal nő, mint te... még a gondolata is elviselhetetlen... úgy értem, az itteniek némelyike....
– De itt vagy nekem te, hogy megvédj – mondta a lány.
Széltoló azt gondolta, hogy hallja a menetelő léptek robaját néhány utcával arrébb.
– Tudod – sóhajtotta –, tudtam, hogy ezt fogod mondani.
Egy igazi férfi végig kell menjen ezeken a galád utcákon, gondolta. És esetleg majd az egyikben futásnak eredhet.

 

Ez a ködös tavaszi éjszaka annyira fekete a Gyehennában, hogy túl sötét van ahhoz, hogy Széltoló haladását kivehessünk a vészjósló utcákon, ezért a leíró részt fölemeljük az ékes tetők s kitekeredett kémények erdeje fölé, s megcsodáljuk azt a néhány pislákoló csillagot, amik fényének sikerült átdöfni a párateli gomolygást. A beszámoló megkísérli az alulról fölhallatszó zajok figyelmen kívül hagyását – a lábdobogást, a hajszákat, a húsbavágó neszeket, a nyögéseket, és az elfojtott sikolyokat. Lehetséges, hogy valami vadállat szabadult a Gyehennára kétheti éhkoppos diéta után.
Valahol a Gyehenna középpontjának közelében – ezt a kerületet még sosem tudták kielégítően föltérképezni – van egy kis udvar. Itt legalább vannak fáklyák a falakon, de a fény, amit kibocsátanak, magának a Gyehennának a fénye: hitvány, vérvörös, belseje sötét.
Széltoló betántorgott az udvarba, s a falnak dőlt támaszért. A lány könnyedén lépett a vöröslő fénybe mögötte, halkan dúdolva magában.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Nrrgh – felelte Széltoló.
– Tessék?
– Azok a férfiak... – bugyborékolta a varázsló –, úgy értem, ahogy belerúgtál az ő... amikor megragadtad őket az ő... amikor az egyikbe beledöftél, pont bele az ő... ki vagy te?
– A nevem Conina.
Széltoló bambán bámult rá egy ideig.
– Sajnálom – mondta –, nem ugrik be semmi.
– Még nem vagyok itt régóta – mutatta ki a lány.
– Igen, egy pillanatig sem hittem, hogy idevalósi vagy – bólogatott a varázsló. – Akkor már hallottam volna rólad.
– Itt vettem ki szállást. Bemegyünk?
Széltoló fölpislogott a köpködő fáklyák füstös fényében épp csak kivehető ütött-kopott rúdra, ami azt jelölte, hogy a kis, sötét ajtó mögötti vendégfogadó a Troll Kobakja.
Esetleg egyesek azt gondolhatják, hogy a Megfoltozott Dob, illetlen tömegverekedés színhelye csupán egy órával ezelőtt, topis, rosszhírű kocsma. Valójában egy tekintélyes rosszhírű kocsma. Vendégeinek van egyfajta faragatlan tiszteletreméltósága – esetleg megölik egymást afféle nemtörődöm módon, hasonszőrűek maguk közt, de nem gyűlölködve teszik. Egy gyerek bemehet egy pohár limonádéra azzal a biztos tudattal, hogy nem éri rosszabb annál a fülesnél, amit anyjától fog kapni, amikor az meghallja kibővült szókincsét. Közismert tény volt, hogy csendes éjeken, meg amikor biztos volt benne, hogy a Könyvtáros nem fog eljönni, a kocsmáros sósmogyorós tálkákat rakott ki a pultra.
A Troll Kobakja egy másféle bűz pöcegödre. Törzsvendégei, föltéve, hogy jó útra térnek, rendbe hozzák maguk, és a felismerhetetlenségig följavítják általános megjelenésük, esetleg akkor, de tényleg csak esetleg, törekedhetnek arra, hogy az emberiség cégéres söpredékeként vegyék őket számításba. És a Gyehennában a söpredék az söpredék.
Mellesleg, az izé a rúdon nem cégér. Amikor úgy határoztak, hogy a helyet a Troll Kobakjának fogják elnevezni, nem cicóztak.
Hányingerrel küszködve és melléhez szorítva a morgolódó kalapdobozt, Széltoló belépett.
Csönd. Körülburkolta őket, majdnem olyan vastagon, mint annak a tucatnyi szubsztanciának füstje, amiktől garantáltan sajttá aszalódik a normális szürkeállomány.
Egy asztal tetején egy pár kocka zörögve megállt. Nagyon hangosak voltak, és valószínűleg nem Széltoló szerencseszámát mutatták.
Aki, ahogy követte Conina illedelmes és meglepően pöttöm alakját a terembe, tudatában volt a többtucatnyi vendég fixírozásának. Oldalvást a rosszindulatúan sandító férfiarcokra pillogott – ezek gondolkozás nélkül megölnék, és valójában ezt lényegesen egyszerűbb tevékenységnek találnák, mint a gondolkodást.
Ahol egy jó nevű kocsmában a pult állt volna, csak egy sor zömök fekete palack és egy pár bakra fektetett nagy hordó volt látható a fal mentén.
A csönd feszesebbé vált, mint egy érszorító. Bármelyik pillanatban, gondolta Széltoló.
Egy nagydarab, kövér pasas, aki csak egy szőrmellényt meg egy bőr ágyékkötőt viselt, hátralökte zsámolyát, lábra tápászkodott, s gonoszul kollégáira kacsintott. Amikor szája kitárult, olyan volt, mint egy lyuk, széllel.
– Pasit keres, kishölgy? – kérdezte.
A lány fölnézett rá.
– Kérem, menjen innen!
Nevetéskígyó tekeredett körbe a teremben. Conina szája, akár egy levélszekrény, csattanva csukódott.
– Á! – kuncogott a megtermett fickó. – Jól van, szeretem, ha egy csajban van spiritusz...
Conina keze megmozdult. Sápadtan, elmosódottan látszott csak, megállva itt meg itt: a hitetlenkedés néhány másodperce után a férfi aprót nyögött, és nagyon lassan összecsuklott.
Széltoló hátrálva összehúzta magát, ahogy a teremben minden egyes férfi előrehajolt. Ösztöne azt sikította, fusson, ha kedves az élete, s tudta, hogy ez az az ösztön, aminek ha engedne, azonnal meggyilkolnák. A Gyehenna van odakinn! Akármi fog történni vele ezután, itt fog vele történni. Ez nem volt igazán megnyugtató gondolat.
Egy kéz záródott szájára. Két másik kiragadta a kalapdobozt a kezéből.
Conina pördült el mellette, megemelve szoknyáját, hogy egy takaros lábikót helyezzen el a Széltoló dereka melletti célponton. Valaki belenyögdécselt a fülébe, és összeesett. Ahogy a lány kecsesen körbepiruettezett, fölkapott két palackot, a polcon kitörte az aljuk, s landolva maga előtt tartotta a palackok fogazott végét. Az utca szlengje morporki tőrnek nevezi az ilyet.
Ezekkel szembesülve, a Troll Kobakjának közönsége elvesztette érdeklődését.
– Valaki megszerezte a kalapot – motyogta Széltoló kiszáradt ajkakkal. – Kilopóztak a hátsó ajtón.
A lány rámeredt, aztán az ajtó felé vetődött. A Kobak vendégeinek tömege automatikusan szétnyílt előtte, mint cápák fölismerve egy másik cápát, s Széltoló idegesen utánairamlott, még mielőtt bármiféle végkövetkeztetésre jutnának vele kapcsolatban.
Kirohantak egy másik sikátorba, s végigszaladtak rajta. Széltoló megpróbált lépést tartani a lánnyal, mert a lányt követőkkel gyakorta előfordult, hogy szúrós dolgokba léptek, és a varázsló nem volt benne biztos, hogy Conina emlékszik rá, hogy azonos oldalon állnak, akármelyik oldal legyen is az.
Vékonyan szemerkélt, csak úgy fél szívvel. És a sikátor végén halvány, kékes izzás ragyogott.
– Várj!
A rémület Széltoló hangjában elégségesnek bizonyult a lány lelassításához.
– Mi a gond?
– Miért állt meg?
– Meg fogom kérdezni tőle – jelentette ki Conina szigorúan.
– Miért borítja hó?
A lány megtorpant, csípőre tett kézzel megfordult, egyik lába türelmetlenül topogott a nedves kockakövön.
– Széltoló, még csak egy órája ismerlek, és megdöbbentőnek találom, hogy ennyi ideig is életben maradtál!
– Igen, de élek, nem igaz? Valamiféle tehetségem van hozzá. Kérdezz meg bárkit. Rab vagyok.
– Minek a rabja?
– Az életé. Már kisgyerekkoromban rákaptam, és nem akarok leszokni róla, és hidd el nekem, hogy ez itt nincs rendben!
Conina visszanézett a csillogó kék aurával körbevett alakra. Úgy tűnt, hogy a fazon a kezében tartott valamit nézi.
Hó hullott a vállára, mint az igazán pocsék korpa. Halálos korpa. Széltolónak érzéke volt az ilyesmihez, s eltöltötte a mélységes gyanú, hogy a fickó olyan helyre távozott, ahol semmiféle sampon nem segíthet rajta.
A sziporkázó fal mentén odaoldalogtak.
– Valami nagyon fura ezen a pasin – értett egyet Conina.
– Arra gondolsz, hogy van egy saját hóvihara?
– Nem úgy néz ki, mintha nagyon izgatná. Mosolyog.
– Fagyos mosolynak mondanám.
A férfi jégcsapos keze épp leemelte a doboz tetejét, és a kalap oktarinjainak izzó fénye mohó szemekbe ragyogott bele, amiket már erősen megcsípett a fagy.
– Ismered? – kérdezte Conina.
Széltoló vállat vont.
– Láttam már őt – ismerte el. – Róka Larrynek, vagy Nyárihermelin Feznek, vagy valami ilyesminek hívta magát. Valami rágcsálónak, az biztos. Csak ellop dolgokat, amúgy ártalmatlan.
– Hihetetlenül hidegnek néz ki – borzongott Conina.
– Szerintem melegebb éghajlatra távozott. Nem gondolod, hogy be kéne csukjuk a dobozt?
Most már tökéletesen biztonságos, mondta a hang az izzás közepéről. És imígyen vesszen a varázslóság összes ellensége.
Széltolónak esze ágában sem volt megbízni abban, amit a kalap mondott.
– Szükségünk lesz valamire, amivel rácsukhatjuk a fedelét – motyogta. – Egy késre vagy ilyesmire. Van nálad egy, nem igaz?
– Fordulj el – figyelmeztette Conina.
Suhogás hallatszott, s újra parfümillat csapta meg.
– Most már visszafordulhatsz.
Széltolónak nyújtott egy tizenkét hüvelykes hajítókért. A varázsló óvakodva vette át. Kis fémrészecskék csillogtak az élén.
– Kösz – visszafordult. – Nem maradsz késtelen, ugye?
– Van másik.
– Fogadni mertem volna.
Széltoló óvatosan kinyúlt a késsel. Ahogy az megközelítette a bőrdobozt, pengéje elfehéredett s elkezdett gőzölögni. A varázsló nyüszögött kicsit, mikor a hideg megcsapta a kezét – egy égető, csontig döfő hideg, egy hideg, ami fölkúszott karján, s eltökélten támadta meg az agyát. Széltoló akcióba kényszerítette elgémberedett ujjait, és, nagy erőfeszítéssel, a penge hegyével megbökte a tető szélét.
A ragyogás elhalványult. A hó ólmos esővé, aztán szemerkéléssé olvadt.
Conina oldalba bökte, s kihúzta a dobozt átfagyott kezéből.
– Bárcsak lenne valami, amit tehetnénk érte. Nem tűnik helyesnek csak úgy itt hagyni a fickót.
– Nem hiszem, hogy törődne vele – jegyezte meg Széltoló mély meggyőződéssel.
– Jó, de legalább támasszuk a falnak. Vagy valami.
Széltoló bólintott, s megragadta a megfagyott tolvajt jégcsapkezénél fogva. A férfi kicsúszott a markából, s a macskakövekre esett.
Ahol széttört.
Conina a darabokra meredt.
– Örrg – mondta.
Volt valami kavarodás följebb a sikátorban, a Troll Kobakjának hátsó ajtaja körül. Széltoló érezte, hogy kikapják a kést kezéből, ami aztán lapos röppályán elsüvített a füle mellett, és húsz yarddal arrébb a kapufélfába vágódott. Egy addig kikukucskáló fej sietősen visszahúzódott.
– Jobb lesz, ha megyünk – közölte Conina végignyargalva a sikátoron. – Van valami hely, ahol elrejtőzhetnénk? Nálad?
– Általában az Egyetemen alszom – felelte Széltoló mögötte szökdécselve.
Tilos visszatérned az Egyetemre, mordult föl a kalap a doboz mélyéről. Széltoló szórakozottan biccentett. Az ötlet valóban nem tűnt túl vonzónak.
– Mindegy, mert nőket úgysem engednek be sötétedés után – tette hozzá.
– És sötétedés előtt?
– Akkor sem.
Conina sóhajtott.
– Ez hülyeség. Mégis, mivel tudnak előhozakodni a varázslók a nőkkel szemben?
Széltoló összeráncolta a homlokát.
– Nekünk nem szabad fölhoznunk semmit nőkkel szemben – mondta. – Pont ez a dolog lényege.

 

Baljóslatú szürke köd gomolygott Morpork dokkjain végig, csöpögve a csarnakzatokról, részeges háztetők köré tekeredve, sikátorokban ólálkodva. Éjszaka a dokkok területe némelyek szerint még veszélyesebb, mint a Gyehenna. Két rabló, egy alamuszi tolvaj, és valaki, aki csupán megérintette Conina vállát, hogy megkérdezze tőle, mennyi az idő, ezzel csak egyetérteni tudott volna.
– Nem haragszol meg, ha kérdezek valamit? – firtatta óvatosan Széltoló, átlépve a peches gyalogos fölött, aki magánkínja köré gömbölyödve feküdt a földön.
– Nos?
– Úgy értem, nem szeretnélek felingerelni.
– Nos?
– Csak annyi, hogy kénytelen voltam észrevenni...
– Hmmm?
– Van ez a bizonyos szokásod idegenekkel szemben – Széltoló lebukott, de nem történt semmi.
– Mit csinálsz odalenn? – csodálkozott Conina.
– Bocs.
– Tudom, mire gondolsz. Nem tehetek róla, az apámra hasonlítok.
– És ki az? Cohen, a Barbár? – Széltoló vigyorgott, hogy mutassa, viccnek szánta. Legalábbis a szája egy kétségbeesett félholdba görbült.
– Nincs ebben semmi nevetséges, varázsló.
– Mi?
– Én nem tehetek róla.
Széltoló ajka hangtalanul mozgott.
– Már megbocsáss – kezdte. – Jól értettelek? Az apád tényleg Cohen, a Barbár?
– Igen – a lány mogorván nézett Széltolóra. – Mindenkinek kell legyen egy apja – tette hozzá. – Úgy képzelem, hogy még neked is.
Kikukucskált egy sarkon.
– Tiszta a levegő. Gyerünk! – javasolta, és aztán, amikor már továbbmentek a nedves macskaköveken, folytatta. – Valószínűnek tartom, hogy a te apád meg varázsló volt.
– Nem hinném – állította Széltoló. – A varázslóságnak tilos családi vonássá válnia – Elhallgatott. Ismerte Cohent, még vendég is volt az egyik esküvőjén, amikor a hős elvett egy Conina-korú lányt; azt igazán el lehet mondani Cohenről, hogy minden óráját telezsúfolta percekkel. – Rengetegen szeretnének Cohenra ütni, úgy értem, ő volt a legremekebb harcos, a legnagyszerűbb tolvaj, ő...
– Rengeteg pasas – csattant föl Conina. A falhoz támaszkodott, s Széltolóra meredt.
– Figyelj – mondta. – Van az a hosszú szó, tudod, egy öreg boszorka említette nekem... nem jut eszembe... ti varázslók ismeritek a hosszú szavakat.
Széltoló hosszú szavakra próbált gondolni.
– Elkelkáposztásíthatatlanság? – ajánlotta önként.
A lány ingerülten rázta a fejét.
– Azt jelenti, hogy a szüleidre hasonlítasz.
Széltoló összevonta szemöldökét. A szülők tárgykörében nem jeleskedett.
– Kleptománia? Recidivizmus? – reszkírozta meg.
– Hával kezdődik.
– Hedonizmus? – sugallta kétségbeesetten Széltoló.
– Hereditarikuss – bizonytalankodott Conina. – Az a boszorkány elmagyarázta nekem. Az anyám táncosnő volt valamelyik őrült isten templomában, és apa megmentette őt, és... egy darabig együtt maradtak. Azt mondják, hogy a külsőm és az alakom anyutól örököltem.
– És mindkettő nagyon csinos, mondhatom – jelentette ki Széltoló reménytelenül udvarolva.
A lány elpirult.
– Nos, igen, de tőle meg olyan izmokat örököltem, amikkel kiköthetnél egy hajót, olyan reflexeket, mint egy kobra fonó bádogon, rettentően erős késztetést, hogy ellopjak dolgokat, meg valahányszor csak találkozom valakivel, azt a szörnyű érzést, hogy kilencven lépésről kést kéne hajítsak a szemébe. Képes vagyok rá – tette hozzá árnyalatnyi büszkeséggel.
– Hú!
– Az ilyesmi általában elkedvetleníti a férfiakat.
– Nos, nem csoda – mondta elgyöngülve Széltoló.
– Úgy értem, miután rájönnek, egyáltalán nem könnyű megtartani egy udvarlót.
– Kivéve a torkánál fogva, úgy képzelem – nyögte Széltoló.
– Nem az, amire szükséged lenne egy jó kapcsolat kialakításához.
– Nem, ezt belátom – értett egyet Széltoló. – Mégis, egész klassz, ha híres barbár tolvajjá szeretnél válni.
– De nem akkor – fanyalgott Conina –, ha fodrász szeretnél lenni.
– Á.
Mindketten belebámultak a ködbe.
– Tényleg fodrász? – kíváncsiskodott Széltoló.
Conina sóhajtott.
– Nem hinném, hogy sokan áhítoznának egy barbár fodrászra – jegyezte meg Széltoló. – Úgy értem, senki se szeretne egy gyors hajmosást lefejezéssel.
– Csak hát minden egyes alkalommal, amikor megpillantok egy manikűrkészletet, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy vagdalkozni kezdjek egy kétkezes körömráspollyal. Úgy értem, karddal – magyarázta Conina.
Széltoló sóhajtott.
– Tudom, milyen ez – bólintott. – Én varázsló szerettem volna lenni.
– De te varázsló vagy.
– Á. Nos, természetesen, de...
– Csönd!
Széltoló azon kapta magát, hogy a falhoz döngölték, ahonnan a kondenzált köd egy vékony erecskéje megmagyarázhatatlanul elkezdett leszivárogni a nyakán. Conina kezében misztikusan ott termett egy széles hajítókés, s a lány úgy lapult meg, mint egy őserdei állat, vagy, ami még rosszabb, őserdei ember.
– Mi... – kezdte Széltoló.
– Kuss! – sziszegte a lány. – Valami jön!
Egyetlen gördülékeny mozdulattal fölállt, fél lábon megpördült, s elhajította a kést.
Egy kongó, tompa puffanás hallatszott.
Conina állt és bámult. Most az egyszer az ereiben cirkuláló hősi vér, amely egy fehér köpenyben eltöltendő élet minden esélyét megfojtotta, teljesen tanácstalan volt.
– Épp most öltem meg egy fadobozt – nyilatkozta.
Széltoló kikukucskált a sarkon túlra.
A Poggyász a csöpögő utcán állt, a kés még rezgett tetejében, s a lányt nézte. Aztán kissé helyzetet változtatott, pici lábai szövevényes tangólépésben mozogtak, és Széltolóra meredt. A Poggyásznak egyáltalán nem voltak megkülönböztető vonásai, eltekintve egy zártól meg egy pár zsanértól, de jobban tudott bámulni, mint egy sziklányi iguána. Képes lett volna addig fixírozni egy üvegszemű szobrot, amíg az elfordul. Amikor pedig a cserbenhagyott szenvedő pillantására került sor, a Poggyász hagyta volna az átlagos jól megrúgott spánielt visszabúslakodni kutyaóljába. A Poggyászból egyébként több nyílhegy és törött kard meredezett.
– Mi ez? – sziszegte Conina.
– Csak a Poggyász – világosította föl Széltoló elernyedten.
– Hozzád tartozik?
– Nem igazán. Bizonyos értelemben.
– Veszélyes?
A Poggyász körbesasszézott, hogy újra a lányra vethesse tekintetét.
– Két eszmei irányzat létezik ebben a témakörben – közölte Széltoló. – Van néhány ember, aki azt mondja, hogy veszélyes, és mások, akik azt állítják, hogy nagyon veszélyes. Te mit gondolsz?
A Poggyász résnyire nyitotta fedelét.
A Poggyászt tudákos körtefából készítették, ami annyira mágikus növény, hogy már csaknem kipusztult a Korongon s csak egy-két helyen tenyészik; egyfajta leánderfüzike, csak ahelyett, hogy bombatölcsérek körül hajtana ki, inkább olyan területeken nő, ahol korábban irdatlan mágikus energiákat használtak föl. A varázslók botját hagyományosan tudákos körtefából faragták, a Poggyászt is.
A Poggyász varázslatos képességei között akadt egy viszonylag egyszerű és egyértelmű is: bárhová követte adoptált gazdáját. Nem csak bárhová egy tetszőleges dimenziórendszerben, vagy országban, vagy világegyetemben, vagy élettartamban. Bárhová. Körülbelül olyan könnyű volt őt lerázni, mint egy náthát, és sokkal, de sokkal kellemetlenebb.
Továbbá a Poggyász a végsőkig védelmezte tulajdonosát. Nehéz lenne leírni hozzáállását a teremtés fönnmaradó részéhez, de az embernek mindenesetre a „vérszomjas rosszindulat” kifejezésnél kellene kezdenie, s onnan haladni fölfele.
Conina a fedélre bámult. Nagyon úgy nézett ki, mint egy száj.
– Azt hiszem, hogy a „halálosan veszélyes”-re szavaznék – mondta.
– Szereti a csipszet – ajánlotta föl az információt önként Széltoló, majd hozzátette. – Nos, ez azért túlzás. Megeszi a csipszet.
– És mi van az emberekkel?
– Ó, hát őket is. Mostanáig vagy tizenötöt, azt hiszem.
– Jók voltak vagy gonoszok?
– Csupán holtak, azt hiszem. Ezen kívül kimossa a szennyesed, csak beteszed a ruhád és kimosva, kivasalva kerül elő.
– Vérrel borítva?
– Tudod, ez benne az érdekes – mondta Széltoló.
– Az érdekes? – ismételte meg Conina, le nem véve szemét a Poggyászról.
– Igen, mert, tudod, a belseje nem mindig ugyanaz, afféle multidimenzionális...
– Hogy viszonyul a nőkhöz?
– Ó, nem válogatós. Tavaly megevett egy varázskönyvet. Három napig duzzogott, aztán kiköpte.
– Ez borzasztó – hátrált el Conina.
– Hát hogyne – értett egyet Széltoló –, abszolúte.
– Úgy értem az a mód, ahogy bámul!
– Állati jól csinálja, nem?
Azonnal el kell induljunk Klaccsba, szólt a hang a kalapdobozból. Egyike ezeknek a hajóknak megteszi. Rekviráld el.
Széltoló az elmosódott, ködkoszorúzta alakokra nézett, amik a sűrű párában derengtek csarnakzatok erdeje alatt. Itt-ott egy-egy jelzőlámpa kis, életlen körvonalú fénylabdája pislákolt a homályban.
– Nehéz nem engedelmeskedni, igaz? – kérdezte Conina.
– Próbálkozom – nyögte Széltoló. Verejték bizsergett a homlokán.
Most rögtön menj a fedélzetre, parancsolta a kalap. Széltoló lába saját akaratából elkezdett csoszogni.
– Miért teszed ezt velem? – nyöszörögte.
Mert nincs más választásom. Hidd el nekem, ha találhattam volna egy nyolcadik szintű varázslót, megtettem volna. Nem szabad, hogy viseljen engem!
– Miért nem? Te vagy az Arkrektor kalapja.
És rajtam keresztül beszélnek a valaha élt összes Arkrektorok. Én vagyok az Egyetem. Én vagyok a Tan. Én vagyok az ember ellenőrzése alatt álló mágia szimbóluma... és engem nem fog holmi jöttment bűbájos hordani! Nem szabad, hogy bűbájosok létezzenek! A világ mára túl sok forrását kimerítette a búbájoláshoz!
Conina köhintett.
– Megértettél ebből valamit? – firtatta óvatosan.
– Valamennyit igen, de nem hiszem el! – válaszolta Széltoló. A lába szilárdan a macskakövekhez tapadva maradt.
Díszletnek neveztek engem! A hang csupa szarkazmus volt. Hájas varázslók, akik készek elárulni mindent, amit az Egyetem valaha is képviselt és díszletnek neveztek engem! Széltoló, utasítalak. És téged is, asszonyság. Szolgáljatok jól, és én teljesítem leghőbb kívánságotok.
– Hogyan leszel képes teljesíteni leghőbb kívánságom, ha vége lesz a világnak?
Úgy tűnt, hogy a kalap ezen elgondolkozik.
Nos, nincs egy olyan leghőbb kívánságod, amihez csak néhány másodperc szükséges?
– Figyelj csak, hogy van képes varázsolni? Te csak egy... – Széltoló hangja elbicegett.
Én VAGYOK a varázslás. Az illedelmes mágia. Különben is, ha téged a világ legnagyobb varázslóinak némelyike visel kétezer éven keresztül, akkor rád ragad egy-két trükk. És most. Menekülnünk kell.
De persze méltóságteljesen.
Széltoló nyomorultan pislogott Coninára, aki újra vállat vont.
– Ne engem kérdezz! – mondta. – Ez kalandnak látszik. Attól tartok, én az ilyesmire vagyok predesztinálva. Nesze neked genetika [10].
– Igen, de én nem értek hozzájuk! Hidd el nekem, már egy tucatnyiban megfordultam! – jajgatta Széltoló.
Á. Tapasztalat, szólt a kalap.
– Nem, de tényleg, én szörnyen gyáva vagyok, mindig elszaladok – Széltoló mellkasa hullámzott. – A veszély farkasszemet nézett a tarkómmal, ó, már sok százszor!
Nem akarom, hogy veszélybe kerülj.
– Akkor jó!
Azt akarom, hol kerüld EL a veszélyt.
Széltoló megroggyant.
– Miért én? – nyögte.
Az Egyetem üdvéért. A varázslóság becsületéért. A világ kedvéért. Szíved leghőbb vágyáért. És mert elevenen megfagyasztlak, ha nem teszed.
Széltoló csaknem megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Nem nagyon tudott mit kezdeni a megvesztegetéssel, rábeszéléssel vagy a jobbik énjére apellálással. De a fenyegetések, nos, a fenyegetések ismerősek voltak. Tudta, hol áll a fenyegetésekkel.

 

A nap fölkelt a Kisistenek Napján, akár egy pocsékul buggyantott tojás. A köd ezüst- és aranyszínű sugárnyalábokban zárult rá Ankh-Morporkra – nedvesen, melegen, csöndesen. Messze künn a síkról tavaszi vihar tombolása hallatszott. Melegebbnek tűnt, mint amilyennek lennie kellett volna.
A varázslók normális körülmények között sokáig alszanak. Ezen a reggelen azonban sokan közülük korán keltek, s céltalanul mászkáltak a folyosókon. Érezték a változást a levegőben.
Az Egyetem föltöltődött mágiával.
Persze, általában amúgy is tele volt varázslattal, de az vén, kényelmes varázslat volt, olyan izgató és veszedelmes, mint egy hálószobapapucs. És most, átszivárogva az ősi matérián, új mágia érkezett, recés szélű és vibráló, fényes és hideg, mint az üstököstűz. Átszitált a köveken, s megcsikordult az éles széleken, akár az elektrosztatikus kisülések a Teremtés nájlonszőnyegében. Zümmögött és sercegett. Begöndörítette a varázslói szakállakat, oktarin füstpamacsokat öntött az ujjakra, amik az utóbbi harminc évben egy kis fényillúziónál mágikusabbat nem hoztak létre. Hogyan lehetne a hatást tapintatosan és ízlésesen leírni? A legtöbb varázsló számára olyan volt ez, mint amikor egy vénülő férfi hirtelen szemtől szembe kerül egy gyönyörű fiatal nővel, s legnagyobb rémületére, örömére, és megdöbbenésére úgy találja, hogy a test váratlanul éppoly hajlandó, mint a lélek.
És az Egyetem csarnokaiban és folyosóin ezt a szót suttogták: Bűbáj!
Néhány varázsló alattomban kipróbált olyan bűvigéket, amiket évek óta nem voltak képesek uralni, s meglepetten figyelték, ahogy azok tökéletesen kibontakoztak. Először félénken, aztán nekibátorodva, végül kiabálva és ujjongva tűzgolyókat hajigáltak egymáshoz, vagy élő galambokat húztak elő kalapjukból, vagy sokszínű flittereket záporoztattak elő a levegőből.
Bűbáj! Egy-két mágus – méltóságteljes férfiak, akik mind ez idáig egy-két eleven osztriga megevésénél elítélendőbbet nem tettek – láthatatlanná varázsolta magát, s megkergette a szobalányokat és ágyazókat végig a folyosókon.
Bűbáj! A vakmerőbb szellemek némelyike ősi repülésvarázslatokat próbált ki, és kissé bizonytalanul ingadozott a szarufák között. Bűbáj!
Csak a Könyvtáros nem osztozott a mániákus reggeliben. Egy darabig csücsöri ajkát biggyesztve figyelte a komédiázást, aztán mereven elnégykézlábalt Könyvtára felé. Ha valaki vette volna a fáradságot, hogy észrevegye, hallhatta volna, ahogy elreteszeli az ajtót.
Halálos csönd volt a Könyvtárban. A könyvek nem őrjöngtek többé. Már túljutottak félelmükön, ki a páni rémület csöndes vizeire, és úgy húzódtak össze polcaikon, mint megannyi megdelejezett nyúl.
Fölnyúlt egy hosszú, szőrös kar, s megragadta a Zártverzál Komplet Mágja Lekszicona Ellöirásokal Bölcheknek-et, mielőtt az elhátrálhatott volna, hosszú ujjú kezével elcsitította rettegését, s kinyitotta a „B”-nél. A Könyvtáros gyöngéden végigsimította a reszkető lapot, s szarus körmét végigfuttatta a címszavakon, míg oda nem ért, hogy:

 

Bűbájos , fn. (mitikus). Proto-varászlo, kapu, amyn újj mágya lepphetik az wilágba, varásló, akkit sem saját testjének fizikai képeségei, semm a Wégzet, sem a Halal nem korlátoz. Irua wagon, hoggy hoidanán, az világ iffjúkorában, valónak bűbajosok, de mostanra mán nintsenek, ledjen hála érette, mer a bubájolás nem vallo az embernek es a bűbáljolás viszatérte a Wilág Véget jelentené... Ha a Teremtő asz embert istenek szánna volna, athatott volna nékije zárnyackat. VÖ: asz Apockralipszis, a Yégórások legendája, és asz Istennek Ozsonnaidelye.

 

A Könyvtáros elolvasta az utalt címszavakat is, visszapörgette a lapokat az elsőhöz, s sokáig bámulta mélyen ülő sötét szemével. Aztán gondosan visszatette a könyvet, bemászott az íróasztala alá, s fejére húzta a pokrócát.
De a Nagycsarnok dalnokgalériájáról Fésűs és Horgany egész más érzelmekkel nézték a jelenetet.
Egymás mellett állva majdnem pontosan úgy néztek ki, mint a 10-es szám.
– Mi történik? – kérdezte Horgany. Álmatlanul töltötte az éjszakát, s nem tudott túl tisztán gondolkozni.
– Mágia folyik az Egyetemre – válaszolta Fésűs. – Ezt hozza magával a bűbájos. Utat a varázslatokhoz. Igazi varázsláshoz, öregem. Nem az a fáradt, elöregedett vacak, amivel be kellett érjük az elmúlt évszázadokban. Ez a hajnala egy... egy...
– Új, ümm, hajnalnak?
– Pontosan. A csodák ideje, a...
– Anus mirabilis?
Fésűs összeráncolta a homlokát.
– Igen – mondta végül –, valami olyasmi, úgy vélem. Tudod, te aztán ügyesen forgatod a szavakat.
– Köszönöm, fivérem.
A rangidős varázsló láthatólag meg sem hallotta a bizalmaskodást. Helyette elfordult, s ránehezedett a faragott rácsra, figyelve a varázsparádét odalenn. Keze automatikusan nyúlt a zsebéhez dohányzacskójáért, aztán megállt. Elvigyorodott, s pattintott ujjával. Egy meggyújtott szivar jelent meg a szájában.
– Évek óta nem voltam képes erre – tűnődött. – Nagy változások, öregem. Még nem jöttek rá a többiek, de ez a Rendek és Szintek vége. Az úgyis csak egy... adagoló rendszer volt. Nem lesz rájuk többé szükségünk. Hol van a fiú?
– Még alszik... – kezdte Horgany.
– Itt vagyok – mondta Zseton.
A rangidős varázslók lakosztályaihoz vezető boltív alatt állt, kezében tartva az oktiron botot, ami kétszer olyan magas volt, mint ő, s aminek fénytelen fekete felületén – ami olyan sötét volt, hagy a világba vágott hasítéknak látszott – kis, sárga tűzerek szikráztak.
Horgany érezte, hogy az aranyszem keresztülnéz rajta, mintha legbensőbb gondolatait csévélné le koponyája hátsó falán.
– Á – mondta olyan hangon, amiről azt hitte, vidám és atyáskodó, ám valójában úgy hangzott, mint a fuldokló halálhörgés. Egy ilyen kezdet után a folytatás csak rosszabb lehet, és úgy is lett. – Látom, ümm, fölébredtél.
– Édes öregem – üdvözölte Fésűs.
Zseton hosszú, fagyos pillantást vetett rá.
– Láttalak múlt éjjel – közölte. – Irdatlan-é a te hatalmad?
– Csak mérsékelten – felelte Fésűs, sietve visszaemlékezve a fiú azon hajlamára, hogy úgy bánjon a varázslósággal, mintha egy halálos végkimenetelű conkers-játszmáról lenne szó: mintha nem csak az ellenfél zsinórra fűzött gesztenyéjét kellene eltörni a sajátjával, hanem magával a boldogtalan tulajdonossal is végezni kéne. – De nem olyan irdatlan, mint a tiéd, ebben biztos vagyok.
– Arkrektort csináltok belőlem a sorsom előírása szerint?
– Ó, feltétlen – válaszolta Fésűs. – Semmi kétség. Megnézhetném a botod? Olyan érdekes mintája v...
Kinyújtotta párnás kezét.
Ez mindenképp az etikett felháborító megsértése volt; nincs az a varázsló, aki csak gondolna egy másik vesszejének megérintésére annak kifejezett engedélye nélkül. De vannak emberek, akik nem igazán képesek elhinni, hogy a gyerekek is teljes mértékben emberi lények, s azt hiszik, hogy a normális jó modor érvénye rájuk nem vonatkozik.
Fésűs ujjai rágörbültek a fekete pálcára.
Volt valami nesz, amit Horgany inkább érzett, mint hallott, s Fésűs végigbucskázott a galérián, s visszapattant a szemközti falról, olyan zajjal, mint mikor egy zsák zsír a járdára csapódik.
– Ezt ne tedd! – mondta Zseton. Megfordult, keresztülnézett Horganyon, aki elsápadt, s hozzátette. – Segítsd őt föl! Valószínűleg nem sérült meg súlyosan.
A kincstárnok sietve odarohant, s Fésűs fölé hajolt, aki nehezen lélegzett, és nagyon furcsa volt a színe. Addig veregette a kezét, míg Fésűs kinyitotta fél szemét.
– Láttad, mi történt? – suttogta.
– Nem vagyok benne biztos. Ümm. Mi történt? – sziszegte Horgany.
– Megharapott.
– Legközelebb, mikor megérinted a botot – jelentette be Zseton tárgyilagosan –, meghalsz. Érted?
Fésűs roppant óvatosan emelte föl fejét, arra az esetre, ha esetleg egyes darabkák leesnének róla.
– Teljesen – mondta.
– És most szeretném látni az Egyetemet – folytatta a fiú. – Jó sokat hallottam már róla...
Horgany fölsegítette Fésűst bizonytalan lábára, s támogatta, ahogy engedelmesen a fiú után cammogtak.
– Ne érintsd meg a vesszejét! – motyogta Fésűs.
– Emlékezni fogok, ümm, hogy ne tegyem – közölte határozottan Horgany. – Milyennek érezted?
– Harapott már meg vipera?
– Nem.
– Ebben az esetben pontosan tudni fogod, milyen érzés volt.
– Hmmm?
– Egyáltalán nem olyan, mint a kígyóharapás.
Az eltökélt alak után siettek, ahogy Zseton lemasírozott a lépcsőkön, majd át a Nagycsarnok elbájolt ajtaján.
Horgany előrecselezte magát, égve a vágytól, hogy jó benyomást keltsen.
– Ez itt a Nagycsarnok – mondta. Zseton felé fordította aranyló tekintetét, s a varázsló érezte, hogy kiszárad a szája. – Azért hívják így, mert egy csarnok, látod ugye? És nagy is. – Nagyot nyelt. – Ez egy nagy csarnok – folytatta, küszködve, hogy megállítsa koherenciája utolsó morzsáinak elégését annak az iszonyatos tekintetnek reflektorában. – Egy nagyon nagy csarnok, ami miatt úgy nevezik, hogy...
– Kik azok az emberek? – kérdezte Zseton. Pálcájával fölmutatott. Az összesereglett varázslók, akik odafordultak, hogy lássák belépni, úgy hátráltak el az útból, mintha a bot lángszóró lett volna.
Horgany követte a bűbájos pillantását. Zseton a korábbi Arkrektorok a falat díszítő portréira és szobraira mutatott. Azok csupaszakállasan és csúcsos kalaposan, díszes pergameneket szorongatva vagy asztrológiai eszközök misztikusan szimbolikus darabkáit tartva kezükben, bámultak le a falról kibírhatatlan önteltséggel, vagy, esetleg, krónikus székrekedésben szenvedve.
– Ezekről a falakról – zengte Fésűs –, kétszáz páratlan mágus tekint le rád.
– Nem törődöm velük – mondta Zseton, s a varázsvessző oktarintüzet okádott. Az Arkrektorok eltűntek.
– És az ablakok túl aprók...
– A mennyezet túl magas...
– Minden túl öreg...
A varázslók a földre vetették maguk, ahogy a pálca fölvillant és köpött. Horgany szemébe húzta kalapját, s egy asztal alá gördült, amikor az Egyetem anyaga áramlani kezdett körülötte. Fa sikongott, kő nyögött.
Valaki megkocogtatta a fejét. Horgany fölsikoltott.
– Hagyd abba! – üvöltötte túl Fésűs a lármát. – És húzd följebb azt a kalapot! Mutass egy kis méltóságot!
– Akkor miért vagy az asztal alatt te is? – kérdezte savanyúan Horgany.
– Meg kell ragadjuk a lehetőséget!
– Mi, mint a botot?
– Kövess!
Horgany egy szép, borzasztóan szép új világba bukkant elő.
Eltűntek a durva kőfalak. Eltűntek a sötét, baglyok-kísértette szarufák. Eltűnt a kövezett padló fekete-fehér csempéből kirakott szemhökkentő mintájával.
Úgyszintén eltűntek az apró ablakok a magasban, az antik zsírlerakódások lágy patinájával egyetemben. Most először nyers napfény özönlött a csarnokba.
A varázslók eltátott szájjal egymásra meredtek, és amit láttak, nem az volt, amit mindig is látni véltek. A kérlelhetetlen sugarak a gazdag aranyhímzéseket poros aranyfüstté változtatták, napvilágra hozták, hogy a fényűző kelme valójában meglehetősen pecsétes és elnyűtt bársony, az elegánsan lengő szakállakról kiderítették, hogy nikotinmocskos gubancok, a káprázatos gyémántokról elárulták, hogy igazából másodosztályú Ankhszemek. A friss fény szétfürkészett és mindent megpiszkált, kihámozva a csarnokot kényelmes árnyékaiból.
És, Horgany kénytelen volt elismerni, ami megmaradt, nem keltett bizalmat. Hirtelen fájóan tudatosult benne, hogy köntöse alatt – toprongyos, csúnyán kifakult köntöse alatt, döbbent rá a bűntudat növekvő rohamában, köntösén azzal a perforált résszel, ahol az egerek hozzáfértek – még mindig a hálószobapapucsát viseli.
A csarnok most majdnem csupa üveg volt. Ami nem üvegből készült, az márványból volt. Olyan káprázatos volt az egész, hogy Horgany kifejezetten érdemtelennek érezte magát.
Fésűshöz fordult, s látta, hogy varázslótársa csillogó szemekkel néz Zsetonra.
A legtöbb varázsló arcán ugyanez a kifejezés ült. Ha a varázslók nem vonzódnának a hatalomhoz, nem lennének varázslók, és ez itt valódi hatalom volt. A pálca megbűvölte őket, mint megannyi kobrát.
Fésűs kinyúlt, hogy megérintse a fiú vállát, aztán meggondolta magát.
– Nagyszerű – mondta inkább.
Odafordult az egybesereglett varázslósághoz, és fölemelte karját.
– Fivéreim – intonálta –, van körünkben egy irdatlan hatalmú varázsló!
Horgany megráncigálta a köntösét.
– Majdnem megölt téged – sziszegte. Fésűs oda se fütyült rá.
– És én azt javaslom... – Fésűs nyelt egyet. – Azt javaslom, hogy ő legyen az Arkrektor!
Egy pillanatig csönd volt, aztán kitört az éljenzés valamint a másképp gondolkodók egyet nem értő kiáltásai. A tömeg hátsó felében több veszekedés vette kezdetét. Az elöl állók nem mutattak különösebb vitakészséget. Ők ugyanis jól láthatták a mosolyt Zseton arcán, ami fényes volt és fagyos, mint egy mosoly a hold felszínén.
A sokaság fölbolydult, és egy öreg varázsló az összecsődültek elé küzdötte magát.
Horgany ráismert Ovin Hacsárdlira, egy hetedik szintű mágusra, a Tan docensére. Vöröslött a méregtől, kivéve, ahol elsápadt a dühtől. Amikor megszólalt, szavai úgy égtek keresztül a levegőn, mint megannyi kés, megnyírtak, mint a formára nyeső műkertészet, ropogósra sültek, mint egy keksz.
– Megőrültél? – kérdezte. – Senki más, csakis egy nyolcadik szintű varázsló lehet Arkrektor! És őt a többi legrangidősebb varázsló választja meg ünnepélyes egyetemi tanácsülésen! (Na persze, annak rendje s módja szerint az istenek irányításával.) Ez a Tan! (Maga az ötlet!)
Hacsárdli évekig tanulmányozta a Tant, és, mivel a mágia mindig hajlik arra, hogy kétirányú folyamat legyen, ez rajta hagyta bélyegét: azt a benyomást keltette, hogy olyan törékeny, mint egy sajtospálcika, és valami megmagyarázhatatlan módon erőfeszítéseinek unalmassága megajándékozta az írásjelek kiejtésének képességével.
Ott állt, reszketve a fölháborodástól, és rá kellett döbbenjen, hogy egyre inkább egyedül áll. Gyakorlatilag az üres padló egy gyorsan növekvő körének középpontja volt, amely kört varázslók szegélyezték, akik nagy hirtelen készek lettek volna megesküdni, hogy soha életükben nem látták ezt a szerencsétlent.
Zseton fölemelte vesszejét.
Hacsárdli feddően fölemelte ujját.
– Nem rémítesz meg, fiatalember – csattant föl. – Lehet, hogy tehetséges vagy, de a mágikus talentum önmagában nem elégséges. Sok más tulajdonság szükségeltetik ahhoz, hogy nagy varázslóvá váljék valaki. Adminisztrációs képesség, példának okáért, és bölcsesség, és a...
Zseton leeresztette botját.
– A Tan minden varázslóra vonatkozik, igaz? – kérdezte.
– Feltétlen! A Tan megszövegezése...
– De én nem vagyok varázsló, Lord Hacsárdli.
A mágus tétovázott.
– Á – mondta, s újra habozni kezdett. – Van benne valami – ismerte el.
– De nagyon is tisztában vagyok a bölcsesség, előrelátás és jó tanács szükségességével, és megtisztelve érezném magam, ha módját lelnéd annak, hogy biztosítsd számomra ezeket a sokra értékelt árucikkeket. Például... miért van az, hogy nem a varázslók uralják a világot?
– Mi?
– Ez egy egyszerű kérdés. Ebben a szobában van... – Zseton ajka moccant a másodperc egy tört részéig -... négyszázhetvenkét varázsló, mind járatos a művészetek legtitokzatosabbikában. Mégis mindaz, amit uralnak, csupán ez a néhány hektár meglehetősen silány felépítmény. Miért van ez így?
A legrangidősebb varázslók sokattudóan összenéztek.
– Lehet, hogy ez a látszat – felelte végül Hacsárdli –, de, gyermekem, nekünk olyan uradalmaink vannak, amik kívül állnak a világi hatalom ismeretén – Szeme fölragyogott. – A mágia kétségtelenül képes az elmét elvinni misztikus, belső tájaira a...
– Hogyne, hogyne – vetette közbe Zseton. – Ám szerfelett vastag falak merednek az Egyetem körül. Miért van ez így?
Fésűs megnyalta ajkát. Ez valóban bámulatos. A gyerek az én gondolataim mondta ki.
– Civódtok a hatalomért – folytatta édesen Zseton –, és mégis, ezeken a falakon túl, az, aki a pöcegödör tartalmát talicskázza, vagy az átlagos kalmár, lel nagy különbséget egy magas rangú varázsló és egy puszta szemfényvesztő között?
Hacsárdli teljes és határtalan döbbenettel meredt a fiúra.
– Gyermek, ez nyilvánvaló a legátlagosabb polgár számára is – jelentette ki. – Maguk a köntösök és paszományok...
– Á! – bólintott Zseton. – A köntösök és paszományok. Na persze.
Egy rövid, súlyos, és gondolatteli csönd töltötte be a csarnokot.
– Úgy tűnik nekem – szólalt meg végül Zseton – hogy a varázslók csak varázslók fölött uralkodnak. Ki uralkodik a valóságban odakint?
– Amennyiben a városról van szó, akkor az a Patrícius, Lord Vetinari – válaszolta fokozott óvatossággal Fésűs.
– És ő méltányos és igazságos uralkodó?
Fésűs ezen eltöprengett. Azt mondják, a Patrícius kémhálózata fantasztikus.
– Azt mondanám – mondta megfontoltan –, hogy méltánytalan és igazságtalan, de skrupulózusan pártatlan. Mindenkihez egyképp méltánytalan és igazságtalan, félelem vagy részrehajlás nélkül.
– És te ezzel elégedett vagy? – firtatta Zseton.
Fésűs megpróbálta elkerülni Hacsárdli pillantását.
– Ez nem elégedettség kérdése – felelte. – Föltételezem, nem sokat töprengtünk ezen. Egy varázsló igazi elhivatottsága, tudod,...
– Tényleg igaz lenne, hogy a bölcsek elszenvedik, hogy így uralkodjanak fölöttük?
Fésűs fölhörrent.
– Persze, hogy nem! Ne butáskodj! Csak toleráljuk. Ez az, amit a bölcsesség jelent, rá fogsz jönni te is, ha fölnőttél, ez annak az esete, amikor az ember kivárja az alkalmas pillanatot...
– Hol van a Patrícius? Szeretnék találkozni vele.
– Ezt természetesen el lehet intézni – közölte Fésűs. – A Patrícius mindig kegyeskedik kihallgatáson fogadni a varázslókat, és...
– Most én fogom kihallgatáson fogadni őt – nyilatkozta Zseton. – Meg kell tanulja, hogy a mágusok épp elég sokáig vártak az alkalmas pillanatra. Álljatok hátrébb, kérlek.
Intett a pálcájával.

 

Ankh-Morpork széjjelterpeszkedő városának világi ura székében ült a trónushoz fölvezető lépcsők alján, az intelligencia, vagy legalább valami hír legcsekélyebb nyomát kutatva a hírszerző osztály jelentéseiben. Több mint kétezer éve, az ankh-i királyi vérvonal utolsó képviselőjének halála óta, állt üresen a trón. Azt állította a monda, hogy egy napon a városnak újra lesz királya, majd varázskardokkal, szamóca alakú anyajegyekkel s mindazon dolgokkal folytatódott, amikről a legendák ilyen körülmények között fecsegni szoktak.
Valójában mostanra az alkalmasságot a poszt betöltésére egyetlen dolog mutathatta volna, mégpedig az, hogy az illető képes legyen életben maradni több mint öt percig az után, hogy fölfedte bármiféle varázskard vagy anyajegy létezését, ugyanis Ankh nagy kalmárfamíliái, melyek a várost uralták az utóbbi húsz évszázad során, körülbelül annyira álltak készen a hatalomról való lemondásra, mint amennyire az átlagos tagadókagyló hajlandó megválni sziklájától.
A jelenlegi Patrícius, a dúsgazdag és nagyhatalmú Vetinari család feje, sovány volt, magas, és szemmel láthatólag annyira hidegvérű, mint egy döglött pingvin. Első pillantásra meg lehet mondani, hogy az a fajta férfi, aki minden bizonnyal tart egy fehér macskát, s szórakozottan simogatja, miközben embereket – a piranha tartályban foganatosítandó – halálra ítél; ráadásul azt is meg lehetne reszkírozni, hogy valószínűleg ritka, hajszálvékony porcelánt is gyűjt, amit gyakorta meg-megforgat kékesfehér ujjai közt, mialatt a tömlöcök mélyéről fölhangzó távoli sikolyok visszhangot vernek. Még azt is kinézte volna belőle az ember, hogy a „remekmívű” szót használja, s az ajka is keskeny. Úgy nézett ki, mint az olyan személy, aki ha pislog egyet, piros betűkkel jegyzed be a naptárba.
Mindazonáltal gyakorlatilag ebből semmi sem volt igaz, bár valóban volt neki egy kicsiny, rendkívül vén drótszárú terriere, amit Vakkancsnak hívtak, és bűzlött, és rátüsszögött mindenkire. Azt beszélték, hogy a Patrícius az egész világon egyes-egyedül csak a kutyájával törődik. Természetesen néha elrendelte, hogy egyeseket borzasztóbbnál borzasztóbb módokon kínozzanak halálra, de ezt általában tökéletesen elfogadható viselkedésnek tartották egy polgári uralkodó esetében, és a lakosok túlnyomó többségének helyeslésével találkozott. [11] Ankh lakossága praktikus népség, és úgy érezték, hogy a Patrícius az utcai színjátszást és pantomimot betiltó rendelete sok mindenért kárpótolja őket. Vetinari nem honosított meg rémuralmat, de nem is utasíttatta ki, mint nemkívánatos idegent.
A Patrícius sóhajtott, s a szék melletti magas kupac tetejére fektette a legutóbbi jelentést.
Amikor kisfiú volt, látott egy zsonglőrt, aki egy tucatnyi tányért tudott pörgetni a levegőben. Ha képes lett volna ugyanerre a trükkre százzal, vélte Lord Vetinari, akkor, és csak akkor, kezdett volna alkalmas lenni a kiképzésre Ankh-Morpork igazgatásának művészetében – egy olyan városéban, amit egyszer úgy írtak le, hogy „fölfordított hangyaboly, annak minden bája nélkül”.
Kipillantott az ablakon a Művészetek Tornyának messzi oszlopára a Láthatatlan Egyetem közepén, s bizonytalanul tűnődött, vajon azoknak a fárasztó vén bolondoknak valamelyike nem tudna-e előállni egy jobb módszerrel ennek a rengeteg aktának összehasonlítására. Persze, nem – nem számíthatsz arra, hogy egy varázsló felfogjon egy olyan alapvető dolgot, mint az általános polgári kémkedés.
Újra sóhajtott egyet, s fölvette az átiratát annak, amit a Tolvajok Céhének elnöke mondott helyettesének éjfélkor egy iroda mögé rejtett hangszigetelt szobában a Céh székhelyén, és...
Ott termett a Nagycsar...
Ott termett nem a Láthatatlan Egyetem Nagycsarnokában, ahol korábban néhány végeláthatatlan vacsorát költött el, de rengeteg varázsló volt körülötte, és azok...
...mások voltak, mint máskor.
Akárcsak a Halál, akivel a város némely kevésbé szerencsés lakosa szerint közvetlen hasonlóságot mutatott, a Patrícius sosem gurult méregbe, míg nem volt ideje gondolkozni a dolog felől. De néha nagyon gyorsan gondolkozott.
Körbenézett az egybesereglett varázslókra, de volt bennük valami, ami elfojtotta a fölháborodás szavait torkában. Úgy néztek ki, mint a juhok, amik váratlanul találtak egy csapdába esett farkast pontosan egy időben azzal, hogy rebesgetni hallottak az eszméről, mely szerint egységben az erő.
Volt valami a szemükben.
– Mi légyen a jelentése ennek a gyal... – Vetinari habozni kezdett, majd így fejezte be – ...ennek? Egy huncut Kisistenek napi tréfa, igaz?
A szeme forgott, s összetalálkozott egy kisfiúéval, aki egy hosszú fémfütyköst tartott kezében. A gyerek a legvénebb mosolyt mosolyogta, amit a Patrícius valaha is látott.
Fésűs köhintett.
– Lordságod – kezdte.
– Ki vele, ember – csattant föl Lord Vetinari.
Fésűs szerényen indított, de a Patrícius hangneme egy csöppet túl diktatórikusra sikeredett. A varázsló ökle elfehéredett.
– Én nyolcadik szintű varázsló vagyok – jegyezte meg csöndesen –, és ne merészelje ezt a tónust használni velem szemben!
– Helyes, helyes! – helyeselt Zseton.
– Vigyétek a tömlöcbe! – parancsolta Fésűs.
– Nekünk nincs egyetlen tömlöcünk se – mutatta ki Horgany. – Ez egy egyetem.
– Akkor vigyétek a borospincékbe! – förmedt rá Fésűs. – És ha már úgyis lemész, építs pár tömlöcöt!
– Van róla valami halvány sejtésük, mit követnek el? – érdeklődött a Patrícius. – Követelem, hogy adjanak magyarázatot erre a...
– Maga csak ne követeljen semmit! – vágott közbe Fésűs. – És az a magyarázat, hogy ezentúl a varázslók fognak uralkodni, a végzet rendelése szerint. Most vigyétek...
– Maguk? Igazgatni fogják Ankh-Morporkot? Varázslók, akik saját magukat is csak üggyel-bajjal tudják kormányozni?
– Igen! – Fésűs tudatában volt, hogy nem ez volt a nyerő az elmés visszavágások között, és még inkább tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Vakkants kutya, akit gazdijával együtt teleportáltak oda, kínosan odavánszorgott hozzá, és rövidlátóan szemlélgette a csizmáját.
– Ez esetben minden igazán bölcs ember előnyben részesíti egy kellemes, mély tömlöc biztonságát – felelte a Patrícius. – És most fejezzék be ezt a csínyt, s helyezzenek vissza a palotámba és akkor, esetleg, erről nem fogunk beszélni. Vagy legalábbis maguknak erre nem lesz lehetősége.
Vakkants fölhagyott Fésűs csizmájának vizsgálatával, és Zseton felé ügetett, útközben szőrét hullajtva.
– Ez a pantomim épp elég sokáig tartott – rivallta a Patrícius. – Most már kezdek igazán...
Vakkants morgott. Mély, ősi hang volt, ami minden jelenlévő faji emlékezetében megcsendített egy akkordot, és égő vágyat plántált beléjük, hogy sietve fölmásszanak az első fára. Hosszú, szürke, az idők hajnalán vadászgató alakokat sugallt. Döbbenetes volt, hogy egy ilyen apró állat ilyen sok fenyegetést tud tartalmazni, és az összes Zseton botjára irányult.
A Patrícius előrelépett, hogy elkapja az állatot, míg Fésűs fölemelte a kezét, amiből aztán egy narancssárga meg kék tűzláng süvített át a termen.
A Patrícius eltűnt. Azon a helyen, ahol állt, egy kis, sárga gyík pislogott, és bámult szét rosszindulatú hüllő ostobasággal.
Fésűs elképedve nézett az ujjaira, mintha életében előszór látná őket.
– Jól van – suttogta rekedten.
A varázslók lebámultak a lihegő gyíkra, s aztán ki a kora reggeli fényben szikrázó városra. Odakint volt az elöljárók tanácsa, a városi őrség, a Tolvajok Céhe, a Kereskedők Céhe, a papság... és egyik se tudta, mi fog rájuk lecsapni.

 

Elkezdődött , mondta a kalap a fedélzeten lévő dobozából.
– Micsoda? – érdeklődött Széltoló.
A bűbáj uralma.
Széltoló bambán bámult.
– És ez jó?
Képes vagy fölfogni valamit, amit valaki mond neked?
Széltoló e kérdésben biztosabb talajon állt.
– Nem – válaszolta. – Nem mindig. Nem mostanában. Nem gyakran.
– Biztos vagy benne, hogy varázsló vagy? – firtatta Conina.
– Ez az egyetlen dolog, amiben mindig is biztos voltam – közölte Széltoló mély meggyőződéssel.
– Milyen különös.
Széltoló a Poggyászon ült az Óceánkeringő napsütötte előfedélzetén, miközben a hajó békésen imbolygott a Körkörös-tenger zöld vizén. Körülöttük férfiak csinálták mindazt, ami a varázsló szerint bizonyosan csupa fontos tengerészeti dolog volt, és élénken remélte, hogy jól is csinálták, akármi legyen is az, mert a magasságok mellett a mélységeket utálta mindenek fölött.
– Aggódónak tűnsz – jegyezte meg Conina, aki a varázsló haját vágta. Széltoló megpróbálta olyan kicsire összehúzni a fejét, amennyire csak lehetséges, valahányszor a pengék elvillantak mellette.
– Azért, mert aggódom.
– Mi pontosan az Apokralipszis?
Széltoló tétovázott.
– Nos – szólt végül –, az a világ vége. Valamiféle világvége.
– Valamiféle? Valamiféle vége a világnak? Úgy érted, nem leszünk benne biztosak? Majd körülnézünk és azt mondjuk „Elnézést, nem hallott valamit?”?
– Csak annyi, hogy nincs két látnok, aki valaha egyetértésre jutott volna ebben. Mindenféle bizonytalan jövendölések vannak ezzel kapcsolatban. Egész tébolyító, némelyik. Ezért aztán Apokralipszisnek nevezték el – Zavarba jött. – Afféle apokrif Apokalipszis. Afféle szójáték, tudod.
– Nem valami jó.
– Nem. Fölteszem, nem. [12]
Conina ollója serényen nyisszantott.
– Azt kell mondjam, hogy a kapitány kifejezetten boldognak látszott, hogy fölvehet minket a fedélzetre – jegyezte meg.
– Ez azért van, mert jó szerencsét jelent, ha van egy varázsló a fedélzeten – magyarázta Széltoló. – Persze, ez nem igaz.
– Rengetegen hisznek ebben – mondta a lány.
– Ó, másoknak szerencsés is, csak nekem nem. Nem tudok úszni.
– Mi, egy tempót sem?
Széltoló habozott, aztán óvatosan megpörgette a csillagot kalapján.
– Kábé milyen mély itt a tenger szerinted? Hozzávetőlegesen? – kérdezte.
– Úgy egy tucat ölnyi, azt hiszem.
– Akkor valószínűleg úgy egy tucat ölnyit tudnék úszni, akármi legyen is az.
– Hagyd már abba a reszketést, majdnem levágtam a füled – förmedt rá Conina. Rábámult egy arrajáró tengerészre, s intett az ollójával. – Mi van, nem láttál még férfit hajvágás közben?
Valaki fönn a csarnakzaton tett egy megjegyzést, ami trágár nevetés hullámát keltette a fősudárvitorlákon, hacsak nem az orrfelépítmények voltak azok.
– Úgy teszek, mintha nem hallottam volna – jelentette be Conina, s vadul megrántotta a fésűt, kilakoltatva ezzel számos ártalmatlan, apró teremtményt.
– Aú!
– Hát, nyugton kellett volna maradj!
– Kissé nehézkes nyugton lenni, amikor az ember tudja, ki az, aki egy pár acélpengével hadonászik a fejem körül!
És imígyen eltelt a délelőtt, nyargaló hullámokkal, a csarnakzat recsegésével, és egy meglehetősen bonyolult réteges vágással. Széltoló, amikor megnézte magát egy tükörcserépben, kénytelen volt elismerni, hogy határozott javulás állt elő.
A kapitány azt mondta, hogy Al Khali városába tartanak, Klaccs tengelyfelőli partvidékére.
– Olyan, mint Ankh, csak homokkal sár helyett – mesélte Széltoló a hajókorlát fölé hajolva. – De egész jó rabszolgapiaccal.
– A rabszolgatartás erkölcstelen – szögezte le szigorúan Conina.
– Tényleg? Hű! – mondta Széltoló.
– Szeretnéd, ha megnyírnám a szakállad? – kérdezte Conina reménykedve.
Kivont ollóval megtorpant, s a mereven kibámult a tengerre.
– Van olyasmi matróz, aki olyan kenut használ, aminek valamiféle extra darabkák vannak az oldalán, afféle vörös szem az elejére pingálva, és kicsi a vitorlája? – érdeklődött.
– Már hallottam a klaccsi rabszolgavadász kalózokról – felelte Széltoló –, de ez nagy hajó. Nem hinném, hogy egy kalóz meg merné támadni.
– Egy nem is – jegyezte meg Conina, még mindig arra az elmosódó részre meredve, ahol a tenger éggé válik –, de ez az öt esetleg igen.
Széltoló a távoli párába bámult, aztán fölpillantott az őrségen csimpaszkodó fickóra, aki fejét rázta.
– Menj már – kuncogta, egy eldugult csatorna összes humorával. – Igazán nem láthatsz semmit ott messze. Vagy igen?
– Tíz férfi minden kenuban – jelentette Conina marconán.
– Figyelj, tréfa, ami tréfa...
– Hosszú, görbe kardokkal...
– Nos, én nem látok...
– ... hosszú és piszkos hajuk lebeg a szélben...
– S a végük törött, mi? – fanyalgott Széltoló.
– Vicces próbálsz lenni?
– Én?
– És itt vagyok én, egyszál fegyver nélkül – keseregte Conina végigsöpörve a fedélzeten. – Fogadjunk, hogy nincs egyetlen tisztességes kard sem ezen a hajón.
– Sose törődj vele. Lehet, hogy csak egy gyors hajmosásra jönnek.
Míg Conina dühöngve turkált a csomagjában, Széltoló odaoldalgott az Arkrektor kalapdobozához, és óvatosan leemelte a tetejét.
– Ugye, nincs ott kinn semmi? – kérdezte.
Honnan tudjam? Tegyél föl.
– Mi? A fejemre?
Jóságos istenek!
– De én nem vagyok Arkrektor! – mondta Széltoló. – Úgy értem, hallottam már hideg fejről, de...
Használni akarom a szemed. Most tegyél szépen föl. A fejedre.
– Ümm.
Bízz bennem.
Széltoló nem tudott nem engedelmeskedni. Gyöngéden levette viharvert kalapját, vágyakozva nézte annak csálé csillagát, s kivette az Arkrektor kalapját dobozából. Nehezebb volt, mint amire számított. A csúcs körüli oktarinok halványan ragyogtak.
Óvatosan ráhelyezte új frizurájára, szorosan markolva a karimát arra az esetre, ha érezné a jeges fagy első harapását.
Valójában hihetetlenül könnyűnek érezte magát. És ott volt a nagy tudás és hatalom érzete – nem volt ténylegesen jelen, csak, szellemileg szólva, a képletes nyelve hegyén.
Fura emléktöredékek villantak át az agyán, s ezek nem olyan emlékek voltak, amikre emlékezett volna, hogy korábban emlékezett rájuk. Végtelen óvatossággal szétfürkészett, ahogy az ember megérint egy odvas fogat nyelvével, és ott voltak...
Kétszáz halott Arkrektor – beleveszve a nyomasztó, fagyos múltba, egyik a másik mögött – figyelte őt üres, szürke szemmel.
Ez az, amiért olyan hideg, mondta magának, a meleg elszivárog abba a holt világba. Ó, nem...
Amikor a kalap beszélt, látta, hogy kétszáz pár sápadt ajak mozdul.
Ki vagy te?
Széltoló, gondolta Széltoló. És fejének belső rejtekeiben megpróbálta titokban azt gondolni magának... Segítség!
Érezte, hogy megroggyan a térde az évszázadok súlya alatt.
Milyen az, halottnak lenni? gondolta.
A halál csupán alvás, mondták a holt mágusok.
De milyennek érződik? faggatózott Széltoló.
Egyedülálló lehetőséged lesz megtudni, amint azok a harci kenuk ideérnek, Széltoló.
A rémület éles kiáltásával lökött egyet fölfelé, és lekényszerítette a kalapot fejéről. A valóságos élet meg a hangok visszaözönlöttek, de mivel valaki őrjöngve püfölt egy gongot roppant közel a füléhez, ez nem sokat javított a helyzeten. A kenuk most már mindenki számára láthatóak voltak, ahogy kísérteties csöndben hasították a vizet. Azoknak a feketébe öltözött alakoknak, akik a mártogató evezőlapátokat forgatták, kurjongatni és vijjogni kellett volna; na, nem mintha attól jobb lett volna, de sokkal alkalomhoz illőbbnek tűnt volna. A csönd a céltudatosság kellemetlen látszatát hordozta.
– Az istenekre, de szörnyű volt – rebegte. – Mellesleg ez is az.
A legénység tagjai tengerészkarddal kezükben surrantak a fedélzeten. Conina megkocogtatta Széltoló vállát.
– Megpróbálnak élve elfogni minket – mondta.
– Ó! – sóhajtotta elgyöngülve Széltoló. – Akkor jó.
Aztán eszébe jutott valami más a klaccsi rabszolgatartókról, s kiszáradt a torka.
– Te leszel... te leszel az egyetlen, aki igazán kell nekik – mutatta ki. – Hallottam arról, hogy mit tesznek a...
– Tudnom kéne? – érdeklődött Conina. Széltoló legnagyobb rémületére úgy látszott, hogy nem talált egyetlen fegyvert se.
– Egy szerájba fognak téged vetni!
A lány vállat vont.
– Lehetne rosszabb is.
– De vannak neki azok a vastüskéi, és amikor rád csukják az ajtót... – reszkírozta meg Széltoló. A kenuk már elég közel jártak ahhoz, hogy ki lehessen venni az evezők eltökélt arckifejezését.
– Az nem a szeráj. Az a vasszűz. Nem tudod, hogy mi a szeráj?
– Ümm...
A lány megmondta neki. A varázsló elpirult.
– Különben is, először foglyul kellene ejtsenek – nyilatkozta Conina pedánsan. – Te vagy az, akinek aggódnia kéne.
– Miért én?
– Te vagy az egyetlen, aki rajtam kívül szoknyát hord.
Széltoló felhúzta az orrát.
– Ez egy köntös...
Egy kéz, olyan, akár egy fölgyűrűzött banánfürt, markolta meg Széltoló vállát, s körbeperdítette. A kapitány, egy medveszerű vonásokkal megáldott tengelyföldi, ragyogott rá az arcszőrzet dzsungelén keresztül.
– Hah! – mondta. – Besték nem tudni, hogy nekünk varázsolónk van fedélzet! Csinál nekik égő zöld tűz hasukba! Hah?
Szemöldökének sötét erdeje összeráncolódott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Széltoló nem áll készen arra, hogy tüstént bosszúálló mágiát vessen a támadókra.
– Hah? – hangoztatta a kapitány, arra késztetve egyetlen árva szótagot, hogy lássa el egy egész füzér vérfagyasztó fenyegetés munkáját.
– Igen, nos, én csak... fölkötöm a gatyám – dadogta Széltoló. – Ez az, amit most csinálok. Gatyát kötök. Zöld tűz, azt akarod?
– Meg forró ólmot a csontjukba – felelte a kapitány. – Meg a bőrük ragya verje, és irgalmatlan skorpiók falják föl belülről az agyuk, és...
A vezérkenu melléjük ért, és két csáklya vágódott a hajókorlátba. Amint az első rabszolgavadász megjelent, a kapitány kardot húzva elsietett. Egy pillanatra még megtorpant, és Széltolóhoz fordult.
– Te gatyáz gyorsan – mondta. – Vagy nem lesz mivel tökölj. Hah?
Széltoló Coninához fordult, aki a korlátra támaszkodott, s elmélyülten vizsgálgatta körmeit.
– Jobb lesz, ha igyekszel – javasolta a lány. – Ez összesen ötven végrehajtandó zöld tűz és forró ólom extra ragyák és skorpiók mellékrendelésével. Könyörület nélkül.
– Mindig ilyesmik történnek velem! – panaszolta a varázsló.
Átkukucskált a korlát fölött oda, amit a hajó főpadlójának vélt. A támadók győzésre álltak, már csak a számok puszta törvénye miatt is, s hálókat meg köteleket használtak a harcoló legénység összegabalyítására. Teljes csöndben tevékenykedtek, bunkósbotokkal és testcselekkel, ha csak egy mód volt rá, elkerülve a kardok alkalmazását.
– Nem szabad megrongálni az árucikkeket – jegyezte meg Conina. Széltoló elrémülten figyelte, amikor a kapitány „Zöld tüzet! Zöld tüzet!” sikoltva rogyott össze a sötét alakok présében.
Széltoló elhátrált. Egyáltalán nem volt jó a varázslásban, de mindezidáig száz százalékos sikert tudott fölmutatni az életben maradás terén, s esze ágában sem volt elrontani ezt a nehezen elért eredményt. Csupán csak arra volt szüksége, hogy megtanuljon úszni az alatt az idő alatt, amíg bevetődik a tengerbe. Érdemesnek tűnt megpróbálkozni vele.
– Mire vársz? Addig meneküljünk, míg mással vannak elfoglalva! – mondta Coninának.
– Szükségem van egy kardra – panaszolta a lány.
– Egy percen belül nem győzhetsz majd válogatni.
– Egy elég lesz.
Széltoló belerúgott a Poggyászba.
– Gyerünk! – acsarogta. – Egy csomó víz felszínén lebegés vár rád.
A Poggyász eltúlzott nemtörődömséggel kidugta lábikóit, lassan megfordult, s letelepedett a lány mellé.
– Áruló! – közölte Széltoló a zsanérokkal.
Úgy tűnt, a csatának máris vége. Öt kalóz lépdelt föl a létrán a hátulsó fedélzetre, kollégáik többségére hagyva a legyőzött legénység összeterelésének feladatát odalenn. A vezérük lehúzta álarcát, röviden és napbarnítottan fixírozta Coninát, aztán megfordult, s valamivel hosszasabban bámult Széltolóra.
– Ez egy köntös – világosította föl sietve Széltoló. – S jobb lesz, ha óvakodsz, mert én varázsló vagyok! – Nagy levegőt vett. – Nyúlj csak hozzám akár egy ujjal is, és azt fogom kívánni, bár ne tetted volna! Figyelmeztetlek!
– Varázsló? A varázslókból nem lesz jó, erős rabszolga – tűnődött a vezér.
– Tökéletesen igaz – értett egyet Széltoló. – Szóval, ha esetleg szerét ejtenéd, hogy szabadon engedj...
A vezér visszafordult Coninához, s jelzett társai egyikének. Tetovált hüvelykjével Széltoló felé bökött.
– Ne öljétek meg túl gyorsan. Valójában... – elhallgatott, s aztán megajándékozta Széltolót egy csupafog mosollyal. – Esetleg..., igen. Miért ne? Tudsz énekelni, varázsló?
– Lehet, hogy tudok – válaszolta óvatosan Széltoló. – Miért?
– Nem kizárt, hogy te leszel az a férfi, akit a Serifa keres, hogy betöltsön egy állást a háremben – Két rabszolgavadász fölvihogott.
– Ez akár egy kivételes lehetőség is lehet – folytatta a vezér fölbátorodva közönsége méltánylásától. Még több értő jóváhagyás hallatszott mögötte.
Széltoló elhátrált.
– Nem hinném – mondta –, de azért nagyon köszönöm. Nem vagyok az ilyesmire különösen alkalmas.
– Ó, de még lehetsz – felelte csillogó szemekkel a vezér. – Még, lehetsz.
– Ó, az ég szerelmére – morogta Conina. Rápillantott a két oldalán álló két férfira, aztán megmozdult a keze. Az, akit az ollóval döfött meg, jobban járt, mint az, akit a fésűvel vakart végig, tekintetbe véve azt a slamasztikát, amit egy acélfésű képes egy arccal csinálni. Aztán lenyúlt, fölkapta a megsebzett férfiak egyike által leejtett kardot, és a maradék kettőre vetette magát.
A vezér megpördült a sikolyok hallatán, s meglátta maga mögött a Poggyászt, aminek nyitva volt a fedele. Aztán Széltoló beléütközött a fickó hátába, előrebuktatva őt abba a feledésbe, ami a láda multidimenzionális mélységeiben rejlett.
Egy üvöltés kezdete hallatszott, ami baljós hirtelenséggel szakadt meg.
Valami kattant – ahogy a retesz zárul a Pokol kapuján.
Széltoló reszketve elhátrált.
– Egy kivételes lehetőség – motyogta a bajsza alatt, most, hogy végre fölfogta a célzást.
Hát legalább kivételes lehetősége nyílt, hogy lássa Coninát harc közben. Nem sok férfi láthatta ezt kétszer.
Az ellenfelei kezdetben vigyorogtak a törékeny fiatal lány vakmerőségén, hogy meg merte őket támadni, aztán sebesen keresztülestek a zavarodottság, kétség, aggodalom, s végül a makogó pánik fázisain, ahogy szemlátomást egy villogó, szűkülő acélkör középpontjává váltak.
A lány olyan páros döféssel végzett a vezér utolsó testőrével, hogy Széltoló szeme könnybe lábadt, aztán, egy sóhajjal, átugrott a korláton a főfedélzetre. Széltoló legnagyobb bosszúságára a Poggyász utána száguldott, kipárnázva érkezését azzal, hogy nehézkesen egy rabszolgavadászra pottyant, s jelentősen hozzájárulva a támadók hirtelen támadt páni rémületéhez, mert, bár épp elég pocsék volt, hogy halálos és bősz pontossággal kikezdett velük egy ugyancsak csinos leányzó, aki habfehér ruhát viselt virágokkal, egy férfi egójának még sokkal rosszabbat tesz, amikor egy utazási kellék gáncsolja el és harap bele; egyébként ez határozottan rosszat tesz a férfi összes többi részének is.
Széltoló átkukucskált a korláton.
– Hencegő fráter – mormolta.
Egy hajítókés hasított a fába az állához közel, s pattant vissza a füle mellett. Kezét a váratlan csípős fájdalomhoz kapta, s rémülten meredt rá, mielőtt puhán elalélt. Nem arról volt szó, hogy általában nem bírta a vér látványát, hanem konkrétan a sajátjának megpillantása borította ki ennyire.

 

A Sator téri piac, az Egyetem fekete kapuja előtti széles, macskaköves térség, teljes gőzzel zsibongott.
Azt mondják, Ankh-Morporkban minden eladó, kivéve a sört meg a nőket, hisz' mindkettőt csupán kibérli az ember. És az árucikkek többsége megvásárolható volt a Sator piacon, ami az évek során bódéról bódéra nőtt, míg nem az újonnan jöttek az Egyetem ősi köveihez szorultak, ahol praktikus kiállítási területet alakítottak ki szövetbáláknak és állványokra pakolt talizmánoknak.
Senki se vette észre, amikor a kapuszárnyak hátralendültek. Azonban csönd gördült ki az Egyetemről, s terjedt szét a zajos, zsúfolt téren, akár a dagály első, friss hullámai egy részben sósvizű mocsárban. Valójában ez nem igazi csönd volt, hanem az antizaj nagy szökőárja. A csönd nem a zaj ellentéte, hanem csupán annak hiánya. Ez az a hang volt, ami a csönd másik oldalán található, antizaj, aminek homályos decibeljei úgy fojtották meg a piaci kiáltásokat, mint egy bársonyzuhatag.
A tömegek vadul néztek körbe, hangtalanul mozgott szájuk, mint megannyi aranyhalé, s körülbelül olyan hatásosan is. Minden fej a kapu felé fordult.
Valami más is ömlött ki onnan a némaság kakofóniája mellett. Az üres kapubejárathoz közeli bódék elkezdtek árucikkeket hullajtva hátracsikorogni a macskaköveken. Tulajdonosaik elvetődtek az útjukból, amikor a bódék beleütköztek a mögöttük lévő sorba, kérlelhetetlenül továbbnyikorogtak és halomba gyűltek, mígnem tiszta, üres kövek tágas sugárútja nyúlt végig a tér egész szélességében.
Ardróthy Nyurgarud, a Csupa Egyéniség Pástétomok Szállítója, épp időben kukucskált ki bódéja törmelékei fölött, hogy megpillantsa az előbukkanó varázslókat.
Ismerte a mágusokat, vagy legalábbis mostanáig azt hitte, hogy ismeri őket. Határozatlan öreg fickók voltak, ártalmatlanok a maguk módján, olyan öltözékben, mint valami antik kanapé, mindig készséges fogyasztói bármely olyan termékének, aminek árát történetesen le kellett szállítsa annak kora, valamint lényegesen több egyénisége, mint amennyit egy bölcs háziasszony hajlandó lett volna eltűrni, következtében.
De ezek a varázslók valami újat jelentettek Ardróthy világában. Ezek úgy sétáltak ki a Sator térre, mintha az a sajátjuk lett volna. Kis kék szikrák villogtak a lábuk körül. Valahogy még egy kicsit magasabbnak is látszottak.
Vagy talán csak az a mód tette, ahogy viselkedtek.
Igen, az volt az...
Ardróthynak volt egy szikra mágia genetikus fölépítésében, és ahogy figyelte a varázslókat átsöpörni a téren, az azt súgta neki, hogy a legüdvösebb dolog, amit az egészsége érdekében tehet, az a kései meg húsdarálói összepakolása a kis batyujába, és az eltűnés a városból bármikor az elkövetkezendő tíz perc során.
Az utolsó mágus a csoportban lemaradt kollégái mögött, és lekicsinylően nézett körbe a téren.
– Itt régebben szökőkutak álltak – mondta. – Ti népség... távozzatok!
A kereskedők egymásra bámultak. A varázslók rendszerint dölyfösen beszéltek, erre számítani lehetett. De volt egy olyan él a hangban, amit korábban egyikük se hallott. Ez a hang bokszert viselt.
Ardróthy szeme oldalra fordult. Kiemelkedve aszpikos tengeri csillag és kagylókocsonya bódéja romjaiból, akár egy bosszúálló angyal, s különféle puhatestűeket lakoltatva ki szakállából, meg ecetet köpködve, közelgett Miskin Barka, akiről azt pletykálták, hogy képes fél kézzel föltörni egy osztrigát. A tapadókagylók sziklájukról való leráncigálásával és az óriás szívkagylók legyűrésével az Ankh-öbölben töltött évek olyan testfölépítéssel ajándékozták meg, amit rendszerint a tektonikus gerendákhoz asszociál az ember. Nem is annyira fölállt, mint inkább kibontakozott.
Aztán dobogva csörtetett a varázsló felé, remegő ujjal mutatott bódéja maradványaira, ahonnan vagy hat vállalkozó szellemű homár eltökélt kísérletet tett szabadsága visszanyerésére. Úgy mozogtak az izmok Miskin szája széle körül, akár a földühödött angolnák.
– Maga tette ezt? – érdeklődött.
– Állj félre, félkegyelmű! – felelte a varázsló; három szó, amik, Ardróthy véleménye szerint, egy üvegcimbalom várható élettartalmát biztosították a mágus számára.
– Ki nem állhassam a varázslókat – közölte Barka. – Szívbű' utálom a varázslókat. Szóval meg foglak ütni, rendbe'?
Hátrahúzta öklét, aztán hagyta, hogy elszálljon.
A varázsló fölhúzta szemöldökét. Sárga tűz lobbant föl a rákfélék árusa körül, olyan zaj hallatszott, mint mikor elszakad a selyem, és Barka eltűnt. Csupáncsak a csizmája maradt hátra, elhagyatottan ácsorogva a macskaköveken, s kis füstpamacsok kavarogtak elő belőle.
Senki se tudja, miért marad mindig ott a füstölgő csizma, akármekkora legyen a robbanás. Úgy látszik, ez egyike azoknak a bizonyos dolgoknak.
Ardróthy figyelmes szemének úgy tűnt, hogy a varázsló maga legalább annyira megdöbbent, mint a tömeg, de remekül leplezte, s botjával hadonászott egyet.
– Ti népség, jobb lesz, ha alaposan okultok ebből – szögezte le. – Senki se emelheti kezét egy varázslóra, értitek? Lesz egy csomó változás errefelé. Igen, mit akarsz?
Ez utóbbi kommentár Ardróthyhoz szólt, aki megpróbált észrevétlen elosonni. Gyorsan matatni kezdett pástétomos tálcáján.
– Csak azon tűnődtem, hogy esetleg rendkívüli tiszteletreméltóságod nem óhajtana-e venni egyet ezekből a kiválóbbnál kiválóbb pástétomokból – magyarázta sietve. – Csupa táp...
– Jól figyelj, pástétomárus személy – vágott közbe a varázsló. Kinyújtotta kezét, ujjaival furán gesztikulált, s előhúzott egy pástétomot a levegőből.
Vastag volt, aranybarna, s csodásan fénylett máza. Pusztán rápillantva tudta Ardróthy, hogy széltől szélig meg van tömve kitűnő minőségű, sovány disznóhússal, s a tészta alatt nincs benne egy sem azokból a kiadós, friss levegőt tartalmazó buborékokból, amik az ő szokásos haszonkulcsát jelentik. Az a fajta pástétom volt, amilyenné a malackák szeretnének válni felnőtt korukban.
Ardróthynak elfacsarodott a szíve. Ott lebegett előtte tönkremenetele, ráadásul omlós tészta volt rajta.
– Kérsz egy harit? – kérdezte a varázsló. – Van ott még bőven, ahonnan ez került.
– Akárhonnan jött is – kesergett Ardróthy.
A fényes pástétom mellett elnézett a varázsló arcába, s annak a szemnek mániákus csillogásában látta a világot feje tetejére fordulni.
Elfordult, egy összetört férfi, és nekivágott a legközelebbi városkapu irányába.
Mintha nem lett volna épp elég rossz, hogy a varázslók embereket ölnek, gondolta keserűen, most még a megélhetésünk is elveszik.

 

Egy vödör víz csapódott Széltoló képébe, s kirántotta őt a borzalmas álomból, amiben száz álarcos nőszemély próbálta pallosával megnyírni a haját, ugyancsak hajszálra kiszámított nyisszantgatásokkal. Némelyek, ha ilyen lidércnyomásuk lenne, elhessegetnék, mint szimpla kasztrációs szorongást, de Széltoló tudatalattija tudta jól, hogy mi a kicsi-darabokra-fognak-vagdosni halálos félelme, amikor ilyet látott. A legtöbbször ilyet látott.
Fölült.
– Jól vagy? – kérdezte Conina aggódva.
Széltoló körbeforgatta szemét a telezsúfolt fedélzeten.
– Nem szükségszerűen – válaszolta óvatosan. Úgy tűnt, nincs a környéken egyetlen feketébe öltözött rabszolgavadász sem, legalábbis nem függőlegesen. Volt azonban jó néhány matróz, s mindegyik tisztelettudó távolságot tartott Coninától. Kizárólag a kapitány állt meglehetősen közel, arcán bárgyú vigyorral.
– Elmentek – mondta Conina. – Elvitték, amit csak tudtak, és elmentek.
– A rohadékok – jegyezte meg a kapitány –, de nagyon gyorsan eveznek! – Conina összerándult, amikor a férfi harsányan hátba vágta. – Piszok jól harcol, ahhoz képest, hogy nőszemély – tette hozzá. – Bizony!
Széltoló bizonytalanul lábra állt. A hajó vidáman száguldott egy távoli maszat felé a horizonton, ami a tengelyiránti Klaccs kellett legyen. Ő maga teljesen bántatlan maradt. Kezdett egy cseppet fölvidulni.
A kapitány mindkettejüket megajándékozta egy szívélyes biccentéssel, s elsietett, hogy vitorlákkal, kötelekkel és ilyesmikkel kapcsolatos parancsokat üvöltözzön. Conina lecsüccsent a Poggyászra, ami láthatólag nem ellenezte ezt.
– Azt mondta a kapitány, hogy olyan hálás, hogy elvisz minket egész Al Khaliig – mesélte.
– Azt hittem, hogy ebben állapodtunk meg egyébként is – mutatta ki Széltoló. – Láttam, hogy adtál neki pénzt, meg minden.
– Igen, de azt tervezte, hogy legyűr minket, és engem elad rabszolgának, amikor odaérünk.
– Mi, és engem nem? – lepődött meg Széltoló, aztán fölhorkant. – Na persze, a varázslói köntös, nem merészelte volna...
– Ümm. Igazából azt mondta, hogy téged oda kellett volna adjon grátisz – magyarázta Conina egy képzeletbeli szálkát piszkálgatva a Poggyász tetején.
– Grátisz?
– Aha. Ümm. Valahogy úgy, hogy „ingyen varázsló minden megvásárolt ágyashoz”? Ümm.
– Nem értem, mi köze ehhez a veteményeknek.
Conina hosszan, keményen ránézett, s amikor a varázsló nem mosolyodott el, nagyot sóhajtott, s így szólt:
– Miért vagytok ti varázslók mindig olyan idegesek női társaságban?
Széltoló megsértődött ezen a rágalmon.
– Ez aztán mindennek a teteje! – fakadt ki. – Tudomásodra szeretném hozni, hogy... figyelj, különben is, az a lényeg, hogy általában nagyon jól kijövök a nőkkel, csak a kardos menyecskék borítanak ki. – Egy darabig fontolgatta ezt, aztán kiegészítette. – Minden kardos illető kiborít, ha már erről van szó.
Conina buzgón tovább piszkálgatta a szálkát. A Poggyász kielégítetten nyikorgott.
– Tudok még valamit, ami ki fog borítani téged – mormogta.
– Hmmm?
– Nincs meg a kalap.
– Mi?
– Nem tehetek róla, a kalózok megragadtak bármit, ami a kezük ügyébe esett...
– A rabszolgavadászok leléptek a kalappal?
– Ne beszélj velem ilyen hangon! Nem én merültem akkor csöndes álomba...
Széltoló kétségbeesetten intett a kezével.
– Nemnemnem, ne húzd föl magad, semmiféle hangon nem beszéltem... gondolkozni akarok erről...
– A kapitány azt mondja, a kalózok valószínűleg visszamennek Al Khaliba – szólalt meg Conina. – Van ott egy hely, ahol a bűnözői elemek élnek, és mi hamar...
– Nem látom be, miért kéne bármit is tennünk – tiltakozott Széltoló. – A kalap ki akart térni az Egyetem útjából, s nem hinném, hogy azok a rabszolga-kereskedők valaha is beugranak oda egy pohár sherryre.
– Te hagynád, hogy meglógjanak vele? – csodálkozott el őszintén Conina.
– Nos, valakinek csak meg kell tennie. Én meg úgy látom, mért pont én?
– De hát azt mondtad, hogy a varázslóság szimbóluma! Amire minden varázsló áhít! Nem mondhatsz le róla csak így!
– Dehogynem! Csak figyeld! – ült vissza Széltoló. Erősen meglepődött. Döntést hozott. A sajátját. Hozzá tartozott. Senki se kényszerítette a meghozására. Némelykor úgy tűnt, hogy az egész élete nem áll semmi másból, csak bajbakerülésből mások akarata miatt, de ezúttal döntést hozott, annyi, kész, slussz, passz. Al Khaliban leszáll a hajóról, s talál valami lehetőséget, hogy hazamenjen. Mentse meg valaki más a világot, s járjon szerencsével. Ő maga döntött.
Összeráncolta szemöldökét. Miért nem érzi boldognak magát ettől?
Azért, mert ez egy kurva rossz döntés, te idióta.
Na jó, gondolta, épp elég hangot hallottam már a fejemben. Kifelé.
De én idetartozom.
Úgy érted, te vagy én?
A lelkiismereted.
Ó!
Nem hagyhatod, hogy elpusztuljon az a kalap. Az a jelképe a...
...tudom, tudom...
...Mágiatannak. Az emberiség zabolázta varázslatoknak. Nem akarhatsz visszakerülni azokba a sötét Egonokba...
...Mi?...
Egonok...
Úgy értem, eónok?
Aha. Eónok. Eónokkal visszakerülni az időben, amikor még a zabolátlan mágia uralkodott. A valóság teljes váza naponta megingott. Mondhatom nekem, iszonyúan pocsék volt.
Honnan tudom?
Faji emlékezet.
Hű! Nekem is van olyanom?
Nos. Egy darabka.
Igen, rendben, de miért éppen én?
Lelked mélyén tudod, hogy igazi varázsló vagy. A „Varázsló” szó be van vésve a szívedbe.
– Igen, de az a gond, hogy állandóan olyanokkal futok össze, akik erről megpróbálnak megbizonyosodni! – jajgatta Széltoló nyomorúságosan.
– Mit mondtál? – kérdezte Conina.
Széltoló kibámult a láthatáron lévő halvány pacára, s nagyot sóhajtott.
– Csak magamban beszélek – mondta.

 

Fésűs kritikusan fölmérte a kalapot. Körbesétált az asztal körül, s egy újabb szögből is megtekintette. Végül így szólt:
– Egész jó. Honnan szedted az oktarinokat?
– Csak kiváló Ankhszemek – válaszolta Horgany. – Megtévesztettek téged, igaz?
Pompás kalap volt. Valójában Horgany kénytelen volt elismerni, hogy sokkal jobban nézett ki, mint az eredeti. A vén arkrektori föveg meglehetősen ütött-kopott volt, az aranypaszomány elpiszkolódott és szétfoszlott rajta. A másolat jelentős javulást mutatott. Stílusa volt neki.
– Különösen a csipke tetszik nekem – jelentette ki Fésűs.
– Egy örökkévalóságig tartott.
– Miért nem próbálkoztál varázslattal? – Fésűs megcsóválta ujját, s megmarkolta a magas, jeges poharat, ami megjelent a levegőben. Papírernyője és gyümölcssalátája alatt valami ragadós és jó drága alkoholt tartalmazott.
– Nem működött – felelte Horgany. – Egyszerűen, ümm, nem jött sehogyse össze. Minden egyes flittert kézzel kellett fölvarrjak – Fölemelte a kalapdobozt.
Fésűs beleköhécselt az italába.
– Még ne tedd el – mondta, s kivette a kincstárnok kezéből. – Mindig ki szerettem volna próbálni...
Odafordult a nagy tükörhöz a kincstárnok szobájának falán, s tiszteletteljesen leeresztette a kalapot meglehetősen mocskos fürtjeire.
Ez a bűbáj első napjának vége felé történt, s a varázslóknak sikerült megváltoztatni mindent, kivéve önmaguk.
Mindegyikük megkísérelte a legnagyobb titokban, amikor azt gondolták, senki se látja. Még Horgany is próbálkozott, dolgozószobájába elvonulva. Sikerült is húsz évvel megfiatalítania magát, olyan felsőtesttel, amin sziklákat lehetett volna törni, de abban a pillanatban, hogy abbahagyta a koncentrálást, visszapetyhüdt, nagyon kellemetlenül, megszokott testébe és korába. Volt valami rugalmas abban, ahogy kinéz az ember. Minél erősebben hajlítottad, annál sebesebben csapódott vissza. És annál keményebben ütött meg. Általában ugyancsak félelmetes fegyvernek tartják a tüskés vasgolyókat, pallosokat, és a nagy, nehéz, szögekkel kivert dorongokat, ám ezek semmiségek összehasonlítva húsz évvel, ami nagy hirtelen jelentős erővel főbe kólint tarkótájt.
Ennek oka az, hogy a bűbáj nem hat a természetüknél fogva mágikus dolgokra. Mindazonáltal a varázslók véghez vittek néhány fontos tökéletesítést. Például Fésűs köntöse a rendkívül költséges ízléstelenség selyem- és csipkeelegyévé vált, s egy nagy, vörös, hímzett bútorhuzatba bugyolált kocsonya megjelenésével ruházta föl.
– Jól áll nekem, nem gondolod? – kérdezte Fésűs. A kalap karimáját egy nem hozzáillő, hetyke pózba igazgatta.
Horgany nem szólt semmit. Kibámult az ablakon.
Na jó, tényleg javítottak némely dolgokon. Munkás egy nap volt, az biztos.
A vén kőfalak eltűntek. Most egész pofás kerítés állt a helyükön. Azon túl a város előnyösen csillogott-villogott, egy fehér márványba és vörös zsindelybe rótt költemény. Az Ankh-folyó többé nem az az iszappal teli szennyvízcsatorna volt, amit egész életében ismert, hanem egy ragyogó, kristálytiszta szalag, amiben – tetszetős ecsetvonás – dagadt potykák tátogtak és úsztak a vízben, ami szennyezetlen volt, akár az elolvadt hó. [13]
A levegőből Ankh-Morpork biztosan vakító kellett legyen. A város fénylett. Az évezredek mocska elsöpörtetett.
Ez valahogy kényelmetlen érzést keltett Horganyban. Nem ideillőnek érezte magát, mintha olyan új ruhát viselne, amitől viszket. Na persze, új ruhát viselt, és valóban viszketett is, de nem ez volt a baj. Az új világ igazán nagyon szép volt, pontosan olyan, amilyennek lennie kell, és mégis, és mégis... tényleg akartam a változást, gondolta magában Horgany, vagy csak azt szerettem volna, ha a dolgok megfelelőbben lennének elrendezve?
– Azt kérdeztem, nem gondolod, hogy egyenesen rám szabták? – érdeklődött Fésűs.
Horgany elbambult arccal fordult vissza.
– Ümm?
– A kalap, ember!
– Ó! Ümm. Nagyon... hozzád illő.
Fésűs egy sóhajjal eltávolította a barokkos fejfedőt, s gondosan visszahelyezte dobozába.
– Jobb lesz, ha odavisszük neki – jegyezte meg. – Már kérdezősködött felőle.
– Még mindig nyugtalanít, hogy hol lehet az igazi kalap – jelentette ki Horgany.
– Itt van – koppintott rá szigorúan a tetőre Fésűs.
– Úgy értem, ümm, a valódi.
– Ez a valódi.
– Úgy értettem...
– Ez az Arkrektor kalapja – nyilatkoztatta ki Fésűs gondosan. – Neked csak tudnod kéne, elvégre te készítetted.
– Igen, de... – kezdte siránkozva a kincstárnok.
– Végül is, nem készítettél volna egy hamisítványt, igaz?
– Nem mint, ümm, olyat...
– Ez csak egy kalap. Ez az, amit hisznek róla. Az emberek látják, hogy az Arkrektor viseli, azt gondolják, ez az eredeti kalap. Egy bizonyos értelemben az is. A dolgokat az határozza meg, hogy mit csinálnak. Na meg az embereket is, természetesen. A varázslóság sarkalatos alapeszméje ez – Fésűs színpadiasan elhallgatott, s Horgany kezébe nyomta a kalapdobozt. – Cogitum ergot kalappo, úgy is mondhatnád.
Horgany speciális tanulmányokat szentelt az ősi nyelveknek; s most megtett minden tőle telhetőt.
– „Gondolkozom, tehát kalap vagyok”? – kockáztatta meg.
– Mi? – kérdezte Fésűs, miközben nekivágtak a lépcsőknek a Nagycsarnok új megtestesülése irányába.
– „Úgy gondolom, én viselem a kalapot”? – sugallta Horgany.
– Csak fogd be a szád, jó?
A ködfátyol még mindig beborította a várost, ezüst- meg aranyszín függönyszárnyai vérbe fordultak a lenyugvó nap fényétől, ami beragyogott a csarnok ablakain.
Zseton egy zsámolyon ücsörgött, varázsvesszejét a térdére fektette. Fölmerült Horganyban, hogy még sose látta a fiút bottalan, ami fura. A legtöbb varázsló az ágy alatt, vagy a kandalló fölé akasztva tartotta pálcáját.
Horgany nem kedvelte ezt a botot. Fekete volt, nem csak azért, mert ez volt a színe, hanem sokkal inkább azért, mert úgy nézett ki, mint egy mozgatható, egy másik, sokkalta kellemetlenebb dimenziórendszerbe vezető lyuk. Nem volt szeme, de ettől függetlenül úgy tűnt, hogy Horganyt bámulja, mintha ismerné legbensőbb gondolatait, ami mellesleg jelen pillanatban lényegesen több volt, mint amit ő maga tudott.
Bizsergett a bőre, miközben átkeltek a térségen, s érezte a nyers mágiasugarat az ülő alakból kiáramlani.
Többtucatnyi rangidős varázsló állta körbe a zsámolyt, s bámult elképedt csodálattal a padlóra.
Horgany nyújtogatta nyakát, hogy jobban lásson, s megpillantotta...
A világot.
Egy fekete éjtócsában lebegett, amit valahogy magába a padlóba illesztettek, és Horgany szárnyű bizonyossággal tudta, hogy valóban a világ volt, nem valami képmás, vagy egyszerű kivetítés. Volt ott felhőmintázat meg minden. Ott voltak a Tengelyföld fagyos pusztaságai, az Ellensúly Kontinens, a Körkörös-tenger, a Peremcsobaj, mind apró meg pasztellszínű, mindazonáltal valódi...
Valaki szólt hozzá.
– Ümm? – mondta, s a – képletesen szólva – hirtelen hőmérsékletcsökkenés visszarántotta a valóságba. Rettegve jött rá, hogy épp Zseton intézett hozzá egy megjegyzést.
– Tessék? – helyesbített. – Csak hát a világ... olyan gyönyörű...
– A mi Horganyunk egy esztéta – jelentette ki Zseton, s röpke kacaj gyöngyözött föl azon egy-két varázsló ajakáról, akik ismerték ezt a szót –, ám ami a világot illeti, lehetne javítani rajta. Azt mondtam az előbb, Horgany, hogy bármerre nézünk, kegyetlenséget, embertelenséget és kapzsiságot látunk, ami elárulja nekünk, hogy a világot bizony rosszul kormányozzák, hát nem igaz?
Horgany tudatában volt annak, hogy két tucat szempár fordult felé.
– Ümm – mormogta. – Nos, hát az emberi természetet nem lehet megváltoztatni.
Halotti csönd támadt.
Horgany tétovázott.
– Vagy te képes vagy rá? – kérdezte.
– Majd még meglátjuk – avatkozott közbe Fésűs. – Hiszen ha megváltoztatjuk a világot, az emberi természet is meg fog változni. Nem így van, fivéreim?
– A város a miénk – jelentette be egy varázsló. – Én magam teremtettem egy kastélyt...
– Mi uraljuk a várost, de ki uralja a világot? – vetette föl Fésűs. – Legalább ezer jelentéktelen király és császár és törzsfőnök van odalenn.
– S nincs köztük egy se, aki ajka mozgatása nélkül tudna olvasni – jegyezte meg egy mágus.
– A Patrícius tudott olvasni – szólt Horgany.
– Akkor nem, ha levágták volna a mutatóujját – gúnyolódott Fésűs. – Jut eszembe, mi lett a gyíkkal? Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy a világot nyilvánvalóan a filozófia és bölcsesség férfiai kéne működtessék. Irányításra szorul. Évszázadokat töltöttünk azzal, hogy egymást közt tusakodtunk, de együtt, közös erővel... ki tudja, mire lennénk képesek?
– Ma a város, holnap a világ – mondta valaki a tömeg hátsó felében.
Fésűs bólintott.
– Holnap a világ, és... – gyors számítást végzett – ...pénteken az univerzum!
Így legalább szabad marad a hétvége, gondolta Horgany. Eszébe jutott a kezében tartott doboz, s Zsetonnak nyújtotta. De Fésűs elibe libbent, egyetlen mozdulattal kikapta kezéből, s cikornyásan fölajánlotta a fiúnak.
– Az Arkrektor kalapja – jelentette be. – Jogosan a tiéd, úgy gondoljuk.
Zseton átvette. Most először látott Horgany elbizonytalanodást átsuhanni a gyerek arcán.
– Nincs valamiféle hivatalos ceremónia? – firtatta.
Fésűs köhécselt.
– Én..., ööö, nincs – válaszolta. – Nem, nem hinném, hogy volna – Odapislantott a többi rangidős varázslóra, akik fejük rázták. – Nincs. Nem volt nekünk olyanunk soha. Eltekintve a díszvacsorától, persze. Ööö. Tudod, ez nem olyan, mint egy koronázás, az Arkrektor, tudod, ő a varázslói testvériséget vezeti, ő... – Fésűs hangja lassan elvékonyodott annak az arany tekintetnek fényében –, ő, tudod... ő az... első... az egyenlők... között...
Sietve hátralépett, amikor a pálca vészjóslóan megemelkedett, hogy rámutathasson. Ismét csak úgy tűnt, hogy Zseton egy belső hangot hallgat.
– Nem – szólalt meg végül, és amikor beszélt, hangjának az a messze ható, visszhangos jellege volt, amit, ha történetesen nem vagy varázsló, csak rengeteg piszok drága hi-fi felszereléssel érhetsz el. – Lesz szertartás. Kell legyen egy szertartás, az emberek meg kell értsék, hogy ezentúl a varázslók uralkodnak, de a ceremónia nem itt lesz. Majd kiválasztok egy helyet. És minden mágus, aki valaha is belépett ezen a kapun, meg fog jelenni, értve vagyok?
– Néhányuk eléggé messze él – említette meg óvatosan Fésűs. – Némi időbe fog telni, míg ideérnek, szóval mikorra gondoltad...
– Ők varázslók! – kiabálta Zseton. – Képesek itt teremni egy szempillantás alatt! Erőt adtam nekik! Egyébként – a hangja visszazökkent a normálist megközelítő hangmagasságra –, az Egyetemnek vége. Sose volt a mágia igaz otthona, pusztán börtöne. Építeni fogok magunknak egy új helyet.
Kiemelte a vadonat kalapot dobozából, s rámosolygott. Horgany és Fésűs visszafojtotta lélegzetét.
– De...
Körülnéztek. Hacsárdli, a Tanmester, szólalt meg, s most tátogó szájjal állt.
Zseton felé fordult, s fölvonta egyik szemöldökét.
– Ugye, nem értetted úgy, hogy bezárod az Egyetemet? – kérdezte reszkető hangon az idős mágus.
– Többé nem szükséges – felelte Zseton. – Csak por és elavult könyvek otthona. Már meghaladtuk. Nem így van... fivéreim?
Bizonytalan motyogás kórusa hallatszott. A varázslók nehéznek találták elképelni az életet a LTE vén kövei nélkül. Noha, ha jobban meggondoljuk, tényleg csomóban áll a por, és a könyvek is vénecskék...
– Végül is... fivéreim... ki járt közületek sötét könyvtáratokban az elmúlt néhány napban? A varázslat most bennetek lakozik, nem borítólapok közé börtönözve. Hát nem örvendetes ez? Nincs-e közöttetek olyan, aki többet varázsolt, igazi varázslatokat, az eltelt huszonnégy órában, mint előtte egész életében? Van-e közöttetek olyan, aki szíve legmélyén nem ért velem teljesen egyet?
Horgany megborzongott. Szíve legmélyén fölébredt egy belső Horgany, s küszködött, hogy hallhatóvá váljék. Egy olyan Horgany volt, aki váratlanul vágyódni kezdett azok után a csöndes napok után, csak pár órával ezelőtt, amikor a varázslat gyöngéd volt, avítt papucsban csoszogott körbe, mindig tudott időt szakítani egy sherryre, és egyáltalán nem hasonlított az agyban süvítő számumra, és, mindenek előtt, nem ölt meg senkit.
Rettegés fogta el, amikor érezte, hogy hangszalagjai vigyázzba pendülnek, és minden erőfeszítése ellenére fölkészülnek az ellentmondásra.
A bot megpróbálta megtalálni őt. Érezte, ahogy őt keresi. El fogja őt tüntetni, akár szegény öreg Biliászt. Összeszorította állkapcsát, de mindhiába. Érezte, hogy mellkasa megemelkedik. Az álla csikorgott.
Fésűs, aki kényelmetlenül feszengett, rálépett a lábára. Horgany följajdult.
– Bocsánat – mondta Fésűs.
– Van valami gond, Horgany? – érdeklődött Zseton.
Horgany fél lábon ugrándozott, hirtelen megkönnyebbülve, egész teste a megkönnyebbülés mámorában úszott, míg a lábujjai agonizáltak, hálásabban, mint valaha bárki az egész világtörténelemben, hogy a varázslóság 238 fontja [14] pont az ő rüsztjét választotta ki, hogy súlyosan ránehezedjék.
Sikoltása, úgy tűnt, megtörte a varázst. Zseton nagyot sóhajtott, és fölállt.
– Jó nap volt a mai – szögezte le.

 

Hajnali két óra volt. A folyó párája kígyóként tekeredett Ankh-Morpork utcáin, de egyedül tekeredett. A varázslók nem helyeselték, ha egyesek fönnmaradnak éjfél után, és így senki se tette. Helyette a megigézettek nyugtalan álmát aludták.
A Törött Hóldak Közterén, hajdan a rejtélyes gyönyörük butikja, amelynek fáklyavilágította, függönytakarta bódéiból a késő éji duhaj bármit beszerezhetett egy tányér aszpikos angolnától a leginkább kedvére való nemi bajig, a ködfátylak kavarogtak, s fagyos semmivé csöpögtek.
A bódék elenyésztek, helyüket csillogó márvány borította, na meg egy szobor, ami esetleg valaminek a szellemét ábrázolta, kivilágított szökőkutak gyűrűjében. Untató csobogásuk volt az egyetlen nesz, ami megtörte a csönd Ankh-Morpork szívét szorongató koleszterinjét.
Csönd uralta a Láthatatlan Egyetem sötét tömegét is. Kivéve...
Horgany úgy osont az árnyékba borult folyosókon, mint egy kétlábú pók, meg-megiramodva – vagy legalábbis sebesen bicegve – oszloptól boltívig, mígnem odaért a Könyvtár félelmetes ajtajához. Idegesen körbefürkészett a sötétségben, és, némi habozás után, nagyon-nagyon halkan bekopogott.
Csönd ömlött a nehéz asztalosmunkából. De, eltérően a csöndtől, ami a város többi részét tartotta rabságban, ez éber, figyelmes csönd volt; az alvó macska csöndje, aki fél szemét már kinyitotta.
Amikor már nem tudta tovább elviselni, Horgany négykézlábra rogyott, s megpróbált bekukucskálni az ajtó alatt. Végül olyan közel tette száját a huzatos, poros réshez a legalsó zsanér mellett, amennyire csak tudta, s azt suttogta:
– Hé! Ümm. Hallasz engem?
Biztos volt benne, hogy valami moccant, messze, hátul, a sötétben.
Megpróbálta újra, hangulata a rettegés és remény közt ingázott minden egyes szabálytalan szívveréssel.
– Hé! Én vagyok az, ümm, Horgany. Megismersz? Beszélnél velem, kérlek?
Talán nagy, csupabőr lábak osontak puhán a padlón odabenn, vagy esetleg csupán Horgany idegei reccsentek. Megpróbált nyeléssel segíteni kiszáradt torkán, s még egyszer belevágott.
– Figyelj, rendben van, de, figyelj, arról beszélnek, hogy bezárják a Könyvtárt!
A csönd kissé hangosabb lett. Az alvó macska fülét hegyezte.
– Ami történik, az mind helytelen! – közölte bizalmasan a kincstárnok, és tenyerét a szájára csapta a kimondott iszonyúság hallatán.
– Úúúk?
A neszek leghalkabbika hallatszott, olyan, akár a csótányok böfögése.
Hirtelen fölbátorodva, Horgany még közelebb szorította száját a réshez.
– Nálad van a, ümm, Patrícius odabenn?
– Úúúk.
– És mi lett a kutyulival?
– Úúúk.
– Ó! Akkor jó.
Horgany teljes hosszában elhevert az éjszaka steppelt komfortja alatt, s ujjaival a hűvös padlón dobolt.
– Nem lennél olyan szíves, ümm, engem is beereszteni? – kockáztatta meg.
– Úúúk!
Horgany grimaszolt a homályban.
– Nos, lennél szíves, ümm, beengedni csak egy pár percre? Valamit sürgősen meg kell beszéljünk, férfi a férfival.
– Ííík!
– Úgy értem, antropoiddal.
– Úúúk.
– Figyelj, akkor legalább nem jönnél ki te?
– Úúúk.
Horgany sóhajtott.
– Az állhatatosság ilyen fitogtatása mind nagyon szép, de előbb-utóbb éhezni fogsz ott benn.
– Úúúk, úúúk.
– Miféle másik bejárat?
– Úúúk.
– Ó, hát legyen úgy, ahogy akarod – sóhajtotta Horgany. De, valamiképpen, jobban érezte magát ettől a beszélgetéstől. Az Egyetemen mindenki más szemlátomást ábrándvilágban élt, míg a Könyvtáros semmi mást nem akart az egész világból, csak érett gyümölcsöt, katalóguscédulák rendszeres ellátmányát, s lehetőséget arra, úgy havonta, hogy átugorhassék a Patrícius magánállatkertjének falán. [15] Ez különösképp megnyugtatónak bizonyult.
– Szóval rendben vagy banánilag meg egyébként? – firtatta egy rövid szünet után.
– Úúúk.
– Ne engedj be senkit, jó? Ümm. Azt hiszem, ez rettentően fontos.
– Úúúk.
– Jól van – Horgany fölállt, s leporolta térdét. Aztán a kulcslyukhoz tette száját, s hozzátette. – Ne bízz meg senkiben!
– Úúúk.
A Könyvtárban nem volt tökéletesen sötét, mert a varázskönyvek tömött sorai halvány oktarin izzást bocsátottak ki, amit a thaumaturgikus kiszivárgás okozott az erős okkult térbe. Épp elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa a nagy rakás polccal kiékelt ajtót.
A korábbi Patríciust – átmenetileg – gondosan elhelyezték egy bögrében a Könyvtáros íróasztalán. Maga a Könyvtáros a bútordarab alatt ült, pokrócába burkolózva, ölében tartva Vakkancsot.
Időnként megevett egy banánt.
Mindeközben Horgany visszabicegett az Egyetem visszhangzó átjáróin, hálószobája biztonságát célozva meg. És mivel füle idegesen kiszűrte a hangok leghalványabbikát is a levegőből, úgy esett, hogy meghallotta, pont a hallásküszöbön, a zokogást.
Idefent ez nem számított normális zajnak. A rangidős varázslók apartmanjainak szőnyeggel borított folyosóin akadt számos olyan zaj, amiknek meghallására számíthatott az ember, mint például horkolás, poharak koccintásának finom csilingelése, dallamtalan danolászás, és, nagyritkán, egy félresikerült bűvige süvítése és sercegése. De valaki csöndes sírásának hangja olyan újdonság volt, hogy Horgany azon vette észre magát, hogy az Arkrektor lakosztályához vezető átjáróban oldalaz.
Az ajtó nyitva állt. Szigorúan rászólva magára, hogy ezt igazán nem kéne, kifeszítve izmait egy sietős visszavonulás eshetőségére, Horgany bekukucskált.

 

Széltoló csak bámult.
– Mi ez? – suttogta.
– Azt hiszem, egyfajta templom lehet – válaszolta Conina.
Széltoló állt, és fölfelé meredt, Al Khali tömegei visszapattantak róla, és afféle browni mozgással nyüzsögtek körülötte. Egy templom, gondolta. Nos, hát nagynak nagy volt, meg imponáló, s az építész minden trükkét fölhasznált a tarsolyából, hogy még nagyobbnak és imponálóbbnak látsszék, mint amilyen valójában volt, meg hogy minden ránézővel jól megértesse, hogy máskülönben ők amúgy is nagyon kicsik és közönségesek és nincs feleannyi kupolájuk se. Az a fajta hely volt, ami pontosan úgy néz ki, ahogy egész életedben emlékezni fogsz rá.
De Széltoló úgy vélte, hogy fölismeri a szakrális építészetet, ha olyat lát, és a falfestmények fölötte a nagy, és persze imponáló falakon egyáltalán nem tűntek vallásosnak. Először is, a részvevők élvezkedtek. Szinte teljes bizonyossággal elmondható, hogy oltári jól érezték maguk. Igen, ez kétségtelen. Ugyancsak meglepő lett volna, ha nem érezték volna jól maguk.
– Ezek nem táncolnak, igaz? – kérdezte, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy ne higgyen a szemének. – Vagy esetleg ez egyfajta akrobatika?
Conina fölhunyorgott a kemény, fehér napfényben.
– Nem hinném – felelte elgondolkozva.
Széltoló észbe kapott.
– Nem gondolnám, hogy egy hozzád hasonló fiatal nőnek szabadna ilyesmit megnéznie – szögezte le szigorúan.
Conina rámosolygott.
– Azt hittem, a varázslóknak kifejezetten tilos – csacsogta édesen. – Állítólag megvakulsz tőle.
Széltoló újfent fölfelé fordította arcát, készen arra, hogy esetleg fél szemét megreszkírozza. Az ilyesmire számítani lehet, mondta magának. Nem ismernek semmi jobbat. A külföld az, nos, külföld. Másképp csinálják itt a dolgokat.
Bár némely dolgot, döntötte el, eléggé hasonlóan csinálnak, csak sokkal több találékonysággal, és, a látszat szerint, lényegesen gyakrabban.
– Al Khali templomfreskói szerte e világon híresek – árulta el neki Conina, amikor átsétálnak a gyerekhadon, amely tagjai számos kísérletet tettek arra, hogy mindenfélét eladjanak Széltolónak, és bemutassák őt csinos rokonaiknak.
– Nos, belátom hogy azok kell legyenek – értett egyet Széltoló. – Figyelj, kopj le, jó? Nem, nem akarom megvenni, bármi legyen is az. Nem, nem akarok találkozni a csajjal. Vagy fickóval. Vagy dologgal, te mocskos kölök. Szálljatok le, rendben?
Ez utóbbi kiáltás annak a csapat gyereknek szólt, akik higgadtan lovagoltak a Poggyászon, ami türelmesen baktatott Széltoló mögött, s meg sem próbálta lerázni őket. Lehet, hogy belebetegedett valamibe, gondolta a varázsló, s kissé fölvidult.
– Mit gondolsz, hány ember él ezen a kontinensen? – fordult Coninához.
– Nem tudom – válaszolta Conina, oda se nézve. – Úgy vélem, milliók.
– Ha bölcs lennék, nem lennék itt – nyilatkozta Széltoló mély érzelmektől áthatva.
Már órák óta Al Khaliban, Klaccs egész rejtélyes kontinensének kapujában, voltak. A varázsló szenvedett tőle.
Egy tisztességes városban kéne legyen legalább egy kevés köd, vélte, és az emberek a házakban kéne lakjanak, nem szabadna összes idejük kint az utcán töltsék. Nem szabadna, hogy ennyi homok meg hőség legyen. És ami a szelet illeti...
Ankh-Morporknak megvan a maga hírhedett bűze, oly telisteli egyéniséggel, hogy képes egy erős férfit zokogásra fakasztani. Ám Al Khalinak meg szele van, ami a Peremközeli kontinensek és a sivatagok végtelenjéből fúj. Lágy, de szünetmentes szellő volt, s végső fokon olyan hatást gyakorolt az idelátogatókra, mint amit a sajtreszelő képes elérni egy paradicsomon. Egy idő után úgy tűnt, hogy lekoptatja a bőröd, s közvetlen az idegeiden ráspolyoz.
Conina kifinomult orrába aromás üzenetet hozott a kontinens szívéből, ami a sivatagok hűvösségéből, az oroszlánok szagából, a dzsungelek komposztjából és a gnúk szélszorulásából tevődött össze.
Persze Széltoló képtelen volt ebből bármit is kiszagolni. Az adaptáció nagyszerű dolog, s a legtöbb morporki roppant nehéz helyzetbe kerülne, ha öt lábról meg kéne érezze egy égő tollpaplan szagát.
– És most hová menjünk? – kérdezte a varázsló. – Valami szélárnyékos helyre?
– Apám némi időt Khaliban töltött, amikor Ee Elveszett Városát kereste – jegyezte meg Conina. – És úgy rémlik nekem, hogy nagyon elismerően beszélt a szűkről. Az egyfajta bazár.
– Föltételezem, csak odamegyünk, és vetünk egy pillantást a használt kalap bódékra – bólogatott Széltoló. – Mert az egész ötlet teljesen...
– Abban reménykedtem, hogy esetleg megtámadnak minket. Ez tűnik a legcélszerűbbnek. Apám azt mondta, hogy csak nagyon kevés idegen jön ki újra, ha egyszer belépett a szűkbe. Néhány határozottan gyilkolászós típus fordul elő arra, azt mondta.
Széltoló ezt alaposan fontolóra vette.
– Légy szíves, ismételd ezt meg még egyszer – kérte. – Miután azt mondtad, hogy jó lenne, ha ránk támadnának, úgy tűnik, hogy csöngeni kezdett a fülem.
– Nos, találkozni akarunk a bűnözői elemekkel, nem igaz?
– Nem pontosan akarunk – szögezte le Széltoló. – Én nem ezt a szót választottam volna.
– Hát akkor melyiket?
– Ööö. Azt hiszem, a „nem akarunk” kifejezés piszok jól összefoglalja.
– De beleegyeztél, hogy visszaszerezzük a kalapot!
– De abba nem, hogy ebbe belehaljak! – siránkozott szánalmasan Széltoló. – Az senkinek se tenne jót. Nekem nem, az biztos.
– Apám mindig azt mondta, hogy a halál csupán alvás – idézte Conina.
– Igen, a kalap is ezt mondta – felelte Széltoló, mikor befordultak egy keskeny, zsúfolt utcára, fehér vályogfalak közt. – De én úgy vélem, hogy utána sokkal nehezebb reggel fölkelni.
– Figyelj – mondta Conina –, nincs benne sok kockázat. Velem vagy.
– Igen, és te alig várod már, nem igaz – vádolta meg Széltoló a lányt, miközben Conina egy árnyas sikátorba kalauzolta, sarkukban a serdülőkorú vállalkozók kísérete. – Ez annak a hereditarikussnak a műve!
– Csak fogd be a szád, s próbálj áldozatnak látszani, jó?
– Azzal nem lesz semmi gond – bólogatott Széltoló, miközben eltaszította a Fiatalkorú Kereskedelmi Kamara egy különösen makacs tagját –, nagy gyakorlatom van benne. Utoljára mondom, hogy nem akarok senkit se megvenni, te nyomorult kölök!
Morózusan nézett az őket körülvevő falakra. Itt legalább nem volt egy sem azokból a zavarba ejtő képekből, de a forró szellő még mindig fölkavarta a port körülötte, és már belebetegedett és belefáradt a homok látványába. Amit akart, az néhány behűtött sör volt, egy jeges fürdő, s egy váltás ruha; valószínűleg egyáltalán nem érezné jobban magát ezektől, de legalább sokkal élvezetesebben érezhetné magát nyomorultnak. Nem mintha valószínű lett volna, hogy akad sör errefelé. Kész röhej, de a hideg éghajlatú városokban, mint például Ankh-Morpork, mindenki sört vedel, ami jól lehűti az embert, és az ilyen helyeken, mint ez, ahol az egészég olyan, mint egy sütő, nyitva felejtett ajtóval, a lakosság pirinyó kupicákból ragacsos italokat hörpöl, amik lángra lobbantják az ember torkát. És az építészet is teljesen helytelen. És a templomaikban szobrok állnak, amik, nos, egyáltalán nem odaillőek. Ez nem varázslóknak való hely. Persze, van nekik valami helyi tenyésztésű alternatívájuk, boszorkánymesterek vagy ilyesmik, de nem az, amit az ember tisztességes mágiának nevezne...
Conina előtte lépkedett, magában dúdolva.
Nagyon tetszik neked, nem igaz? Én csak tudom, szólt egy hang a fejében.
Ó, a francba!, gondolta Széltoló, te nem a lelkiismeretem vagy, ugye?
A libidód. Egy kissé áporodott itt benn, nemdebár? Nem takarítottál ki azóta, hogy utoljára erre jártam.
Figyelj, menj innét, jó? Én varázsló vagyok! A varázslókat a fejük irányítja, nem a szívük!
Én viszont további szavazatokat kapok a mirigyeidtől, és ők azt mondják, hogy ami a testedet illeti, az agyad egyedül áll a véleményévet.
Igen? De akkor is övé a döntő szavazat.
Hah! Azt te csak hiszed. Mellesleg a szívednek ehhez semmi köze, az csak egy izmokból álló szerv, a vérkeringés motorja. De közelítsük meg másképp... ugyancsak tetszik neked, nem igaz?
Nos... Széltoló tétovázott. Igen, gondolta, ööö...
Jó társaság, mi? Kellemes hang?
Nos, természetesen...
Szeretnél többet látni belőle?
Nos... Széltoló meglepődve jött rá, hogy igen, szeretne. Nem arról volt szó, hogy a női társaság teljességgel szokatlan lett volna számára, de mindig úgy tűnt, hogy az ilyesmi csak bajt okoz, és persze közismert tény volt, hogy rosszat tesz a varázslatos képességeknek, bár azt el kellett ismerje, hogy az ő egyéni varázslatos képességei, amik kábé egy gumikalapácséval vetekedtek, épp elég ingatagok voltak már kezdetben is.
Akkor nincs mit veszítened, hát nem igaz? vetette közbe libidója behízelgő gondolathordozással.
Ez volt az a pillanat, amikor Széltoló rádöbbent, hogy valami fontos nem stimmel. Némi időbe telt, míg rájött, hogy mi.
Senki se próbált meg eladni neki valamit immáron több perce. Al Khaliban ez valószínűleg azt jelentette, hogy halott vagy.
Ő, Conina meg a Poggyász teljesen egyedül voltak egy hosszú, árnyas sikátorban. Némi távolságból hallotta a város nyüzsgésének zaját, de közvetlen körülöttük nem volt más, csak meglehetősen várakozásteljes csönd.
– Elszaladtak – jegyezte meg Conina.
– Meg leszünk támadva?
– Lehetséges. Egy ideje három pasas követ minket a háztetőkön.
Széltoló fölbandzsított, majdnem pontosan egy időben azzal, hogy három férfi, lebegő fekete köntösben, könnyedén leugrott eléjük a sikátorba. Amikor körülnézett, két másik jelent meg egy sarok mögül. Mind az öt hosszú, görbe szablyát tartott kezében, és, bár arcuk alsó felét maszk takarta, szinte biztos volt, hogy gonoszul vigyorognak.
Széltoló hevesen rákoppintott a Poggyász tetejére.
– Ölj! – indítványozta. A Poggyász egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán elbaktatott, és Conina mellé cövekelt. Kissé önelégültnek látszott, és, Széltoló féltékeny rémülettel döbbent rá, meglehetősen zavarba ejtettnek.
– Nahát, te... – hörrent föl, s belerúgott –, te ridikül!
Közelebb oldalgott a lányhoz, aki egy kicsit arrébb állt, elgondolkodó mosollyal arcán.
– Most mi lesz? – kérdezte. – Föl fogsz ajánlani nekik egy gyors dauert?
A férfiak egy kissé közelebb óvakodtak. A varázsló észrevette, hogy kizárólag Conina érdekli őket.
– Fegyvertelen vagyok – szólalt meg a lány.
– Hová lett a legendás fésűd?
– A hajón maradt.
– Nincs nálad semmi?
Conina egy csöppet elmozdult, hogy látómezejében tartson annyi férfit, amennyit csak lehet.
– Csak két hullámcsat – vetette oda a szája sarkából.
– Jó valamire?
– Nem tudom. Még nem próbáltam.
– Miattad kerültünk ilyen helyzetbe!
– Nyugi! Azt hiszem, csak foglyul fognak ejteni minket.
– Ó, neked könnyű dumálni! Téged nem értékeltek le a hét különleges ajánlataként!
A Poggyász egyet-kettőt csattintott fedelével, egy kissé bizonytalanul a dolgok állását illetőleg. A férfiak egyike óvatosan kinyújtotta szablyáját, s megböködte Széltoló véknyát.
– El akarnak vinni minket valahová, látod? – mutatta ki Conina. Összeszorította a fogát. – Ó, ne! – motyogta.
– Most meg mi a gond?
– Nem tudom megtenni!
– Mit?
Conina kezébe temette arcát.
– Nem tudom megengedni magamnak, hogy foglyul ejtsenek harc nélkül! Érzem, ahogy ezernyi barbár ős árulással vádol engem! – sziszegte sürgetően.
– Szórakozz mással!
– De tényleg! Semeddig se fog tartani.
Jött egy váratlan elmosódott mozdulat, s a legközelebbi fickó kis, öklendező halomba rogyott. Aztán Conina két könyöke hátravágódott, egyenesen bele a mögötte lévő két pasas gyomorszájába. Bal keze Széltoló füle mellett lendült vissza, olyan zajjal, mint a szétszakadó selyem, és letaglózta a varázsló mögötti pacákot. Az ötödik menekülőre fogta, s a lány egy vetődéses szereléssel terítette le, alaposan falba verve az ipse fejét.
Conina legördült róla, lihegve fölült, szeme csillogott.
– Nem szívesen mondok ilyet, de ettől sokkal jobban érzem magam – ismerte be. – Na persze, szörnyű dolog, hogy elárultam egy nagyszerű fodrászhagyományt. Ó!
– Igen – értett egyet Széltoló komoran. – Eltűnődtem, hogy vajon észrevetted-e őket.
Conina szeme végigszkennelt az íjászok vonalán, ami a szemben lévő fal tetején bukkant föl. Azoknak az embereknek szolid, egykedvű küllemét mondhatták magukénak, akiket jól megfizettek, hogy elvégezzenek egy bizonyos munkát, s különösebben nem izgatja őket, ha a melóval emberek legyilkolása is együtt jár.
– Ideje előkapni azokat a hullámcsatokat – jegyezte meg Széltoló.
Conina nem moccant.
– Apám mindig azt mondta, hogy semmi értelme közvetlen támadást intézni hatékony hajítófegyverekkel alaposan fölfegyverkezett ellenség ellen – közölte.
Széltoló, aki ismerte Cohen normális beszédmodorát, hitetlenkedő pillantást vetett a lányra.
– Nos, amit ténylegesen mondott – tett hozzá Conina –, az az, hogy sose kezdj seggberúgó versenyt egy tarajos süllel.

 

Horgany nem volt képes szembenézni a reggelivel.
Azon tűnődött, hogy nem kéne-e beszéljen Fésűssel, de az az érzés borzongatta, hogy a vén mágus meg se hallgatná, és egyébként sem hinne neki. Igazából abban se volt biztos, hogy ő maga elhitte saját magának...
De igen, elhitte. Sose fogja elfelejteni, bár szándékában állt mindent elkövetni ezért.
Ezekben a napokban az egyetemi élet egyik problémája az volt, hogy az épület, amiben elaludtál, valószínűleg nem maradt ugyanaz az épület, mire fölébredtél. A rengeteg véletlenszerű mágiának egyik következményeként a szobák rászoktak arra, hogy megváltozzanak és elkószáljanak. A varázslat fölgyűlt a szőnyegekben, oly mértékben föltöltve-telítve a mágusokat, hogy már egy szimpla kézfogás valakivel csalhatatlanul átváltoztatta az illetőt valami mássá. A mágia fölhalmozódása valójában már meghaladta a térség tárolási kapacitását. Ha nem csinálnak valamit hamarosan, akkor még a közönséges emberek is képesek lesznek használni – vérfagyasztó gondolat, de, mivel Horgany elméje már annyira tele volt vérfagyasztó gondolatokkal, hogy akár jégkockatálként is használhatta volna az ember, nem olyan, amin aggódva sok időt szándékozott eltölteni.
Azonban nem a merő háztartási geográfia volt az egyetlen nehézség. A thaumaturgikus beáramlás puszta nyomása még az ételekre is kihatott. Ami egy villányi rizses hal volt, mikor fölemelted a tányérodról, simán átalakulhatott valami mássá, mire a szájadba tetted. Ha mázlid volt, akkor ehetetlennek bizonyult. Ha peched volt, akkor viszont ehető volt, csak valószínűleg nem olyasmi, aminek elfogyasztására szívesen gondolnál evés előtt, vagy, ami még rosszabb, evés közben.
Horgany Zsetont abban találta, ami, legalább is múlt éjszaka hajnaltájt, egy takarítószeres szekrény volt. Mostanra sokkal nagyobb lett. Csakis azért, mert Horgany még sose hallott repülőgéphangárokról, nem tudta mihez hasonlítani, bár, hogy méltányosak legyünk, igen kevés repülőgéphangárnak van márványpadlója és rengeteg szobra szerteszét. Két seprű meg egy kicsiny, ütött-kopott vödör határozottan kilógott a képből, de nem annyira, mint amennyire az összezúzott asztalok a néhai Nagycsarnokban, ami, annak köszönhetően, hogy a mágia háborgó dagálya átsöpört a helyszínen, összezsugorodott kábé akkorkára, amit Horgany, ha valaha látott volna olyat, telefonfülkének nevezett volna.
Végtelen óvatossággal besündörgött a terembe, s elfoglalta helyét a varázslók tanácsában. A levegő tisztára olajos volt a hatalom érzetétől.
Horgany odavarázsolt egy széket Fésűs mellé, s hozzáhajolt.
– Nem fogod elhinni... – kezdte.
– Csönd! – sziszegte Fésűs. – Ez döbbenetes!
Zseton a zsámolyán csücsült a kör közepén, egyik keze a botján, a másik kinyújtva tartott valami apró, fehér, tojás formájút. Furamód lágyak voltak a körvonalai. Igazából, gondolta Horgany, közelebbről megnézve nem is volt olyan apró. Valami óriási volt, csak nagyon messziről. És a fiú a kezében tartotta.
– Mit csinál? – súgta Horgany.
– Nem vagyok egészen biztos benne – mormolta Fésűs. – Amennyire képesek vagyunk felfogni, új otthont teremt a varázslóságnak.
Színes fénynyalábok villantak az elmosódott ovoid körül, mint valami távoli égiháború. Az izzás alulról megvilágította Zseton gondolatokba merült arcát, amitől az úgy nézett ki, mint egy álarc.
– Nem értem, hogy fogunk mi mindnyájan beleférni – jegyezte meg a kincstárnok. – Fésűs, tegnap éjjel láttam...
– Kész van – jelentette be Zseton. Fölemelte a tojást, ami egyszer-egyszer villant egyet valami belső fénytől, s cseppnyi fehér lángkilövelléseket bocsátott ki. Nem csak roppant távol van, gondolta Horgany, de szerfelett súlyos is; egyenesen átesett a súlyosságon annak másik oldalára, abba a különös negatív valóságba, amiben az ólom vákuum lenne. Újra megragadta Fésűs ingujját.
– Fésűs, figyelj, ez fontos, hallgass meg, amikor benéztem a...
– Őszintén szeretném, ha ezt végre abbahagynád.
– De a bot, a botja nem...
Zseton fölállt, pálcájával a falra mutatott, ahol azonnal megjelent egy ajtó. Keresztülmasírozott rajta, rábízva a mágusokra, hogy kövessék.
Átment az Arkrektor kertjén, s úgy követte őt a varázslók falkája, ahogy az üstököst a csóvája, s meg sem állt, míg el nem érte az Ankh partját. Ott néhány ősrégi fűz hajolt a víz fölé, a folyó hömpölygött, vagy legalábbis mozgott, egy lópatkó alakú kanyarban volt egy kis gőte-kísértette rét, ami – igazán derűlátó elnevezés – Varásolók Múlatókertjeként volt ismeretes. Nyári estéken, ha a szél a folyó felé fújt, remek hely volt egy délutáni sétára.
A meleg ezüstpára még mindig betakarta a várost, mikor Zseton átlépdelt a nedves füvön, egész a középéig. Elhajította a tojást, ami puha ívben lebegett, majd egy cuppanással landolt.
A fiú az utána siető varázslókhoz fordult.
– Álljatok jó messzire – parancsolta. – És futásra készen!
Az oktironvesszővel a félig elsüllyedt izére mutatott. Egy oktarin fénysugár csapott ki végéből s vágódott a tojásba, szikrazáporrá robbanva, ami kék-bíbor utóképeket hagyott maga után.
Csönd támadt. Egy tucat varázsló leste a tojást várakozásteljesen.
Szellő cibálta a füzeket egy teljességgel rejtélymentes módon.
Más nem történt.
– Ööö... – kezdte Horgany.
Ekkor jött az első rengés. Néhány levél lehullott a fákról, és valami távoli gázlómadár ijedtében szárnyra kapott.
A hang úgy indult, mint egy mély nyögés, inkább megtapasztalt, mint hallott, mintha mindenkinek váratlanul a lába lett volna a füle. A fák megremegtek, és egy vagy két mágus is.
A tojás körüli sár elkezdett bugyborékolni.
Aztán fölrobbant.
A talaj úgy hámozódott vissza, mint a citrom héja. Gőzölgő sárfröccsenések spricceltek a mágusokra, míg azok a fák fedezékébe vetődtek. Csak Zseton, Horgany és Fésűs maradt ott, hogy megfigyeljék a tündöklő fehér épület kiemelkedését a rétből. Fű és kosz hullott róla. További tornyok törtek ki mögöttük a földből; támpillérek nőttek át a levegőn, összekapcsolva tornyot toronnyal.
Horgany nyöszörgött, amikor a talaj elfolyt a lába alól, s ezüstpettyes kockakövezet került a helyére. Megtántorodott, mikor a padló megmagyarázhatatlan módon emelkedni kezdett, s magasan a falombok fölé vitte mindhármukat.
Elhaladtak az Egyetem tetői mellett, amik aztán a mélybe vesztek. Ankh-Morpork kiterült, mint egy térkép, a folyó egy csapdába esett kígyó, a síkságok elmosódott ködfoltok. Horganynak pattogott a füle, de az emelkedés csak folytatódott, föl, a felhőkbe.
Átázva és összefagyva bukkantak ki a hólyagoztató napsütésbe, a felhőtakaró minden irányba szétterült alattuk. Körülöttük további tornyok törtek rajta keresztül, fájóan visszatükrözve a nappal éles fényét.
Fésűs esetlenül letérdepelt, s óvatosan megtapintotta a padlót. Intett Horganynak, hogy tegye ugyanezt.
Horgany megérintette a felületet, ami simább volt, mint a kő. Olyannak érződött, amilyennek a jég érződne, ha a jég kissé meleg lenne és elefántcsontnak látszana. Noha nem volt teljesen átlátszó, azt a benyomást keltette, hogy szeretne az lenni.
Az volt a határozott érzése, hogy ha behunyná a szemét, egyáltalán nem lenne képes megérinteni.
Összenézett Fésűssel.
– Ne nézz így, ümm, rám – mondta. – Én se tudom, hogy mi ez.
Mindketten Zsetonra pillantottak, aki így szólt:
– Mágia.
– Igen, lordságod, de miből készült? – firtatta Fésűs.
– Mágiából készült. Nyers varázserőből. Megszilárdítva. Megdermesztve. Megújítva másodpercről másodpercre. El tudtok képzelni jobb anyagot a bűbáj új otthonának fölépítésére?
A bot egy pillanatra föllángolt, megolvasztva a felhőket. Megjelent alattuk a Korongvilág, s innen a magasból láthatta az ember, hogy tényleg korong, amit a Mennyek Ormának központi csúcsa – ahol az istenek lakoznak – szögez az égre. Látszott a Körkörös-tenger, oly közel, hogy akár fejest is lehetett volna ugrani bele innen; látszott Klaccs hatalmas kontinense, eltorzulva a perspektívától. A világ széle körül a Peremcsobaj zárójelként tündökölt.
– Túl nagy – lehelte Horgany a bajusza alatt. A világ, amelyben eddig élt, nem terjeszkedett túl az Egyetem kapuján, és neki az úgy pont megfelelt. Egy akkora világban kényelmesen érezheti magát az ember. Azonban határozottan képtelen kényelmesen érezni magát fél mérföld magasan a levegőben valami olyasmin álldogálva, ami, egy elég alapvető módon, nem is volt ott.
A gondolat megdöbbentette. Varázsló létére a mágia miatt aggódik!
Óvatosan odaoldalazott Fésűs mellé, aki megszólalt:
– Nem egészen az, amire számítottam.
– Ümm?
– Sokkal kisebbnek látszik innen, nem?
– Nos, nem tudom. Figyelj, el kell mondjam neked...
– Nézz csak a Kostetőre, például. Az ember majdnem képes kinyúlni, és elérni a csúcsot.
Elbámultak úgy hatszáz mérföldnyit az egekbe tornyosuló, fehéren sziporkázó, hideg hegyvonulat felé. Azt beszélték, hogy ha tengelyiránt utazik az ember a Kostető eldugott völgyein keresztül, akkor rátalál, a Mennyek Orma alatti fagyott vidéken, a Jégóriások titkos birodalmára, akiket odabörtönöztek az Istenekkel vívott utolsó nagy csatájuk után. Azokban az időkben a hegyek puszta szigetek voltak a hatalmas jégtengerben, s a jég még mindig megélt hátukon.
Zseton elmosolyogta az ő aranyos mosolyát.
– Mit mondtál, Fésűs? – kérdezte.
– A tiszta levegő teszi, lordságod. Olyan közelinek meg aprónak látszanak. Csak annyit mondtam, hogy csaknem meg tudom őket érinteni...
Zseton csöndre intette. Kinyújtott egy vézna kart, miután fölgöngyölte ingujját, hogy a szokásoknak megfelelően jelezze, itt varázslás lesz, de semmi trükk. Kinyúlt, s amikor visszahúzta karját, ujjai arra zárultak rá, ami minden kétség kívül, egy maroknyi hó volt.
A két varázsló elképedt csöndben figyelte, ahogy elolvadt, s lecsöpögött a padlóra.
Zseton nevetett.
– Nehéz nektek ezt elhinni? – firtatta. – Szedjek föl gyöngyöket a legperemközelibb Krullból, vagy homokot a Nagy Nefből? A ti elavult varázslásotok képes ennek akár csak a felére?
Úgy tűnt Horganynak, hogy a fiú hangja fémes éllel cseng. Intenzíven bámult az arcukba.
Végül Fésűs fölsóhajtott, s eléggé halkan azt mondta:
– Nem. Egész életemben a mágiát kerestem, és csupán színes fényeket meg vacak trükköket meg öreg, száraz könyveket találtam. A varázslóság nem tett semmit a világért.
– És ha azt mondom neked, hogy szándékomban áll feloszlatni a Rendeket és bezárni az Egyetemet? Bár persze a rangidős tanácsadóim mind megérdemelt státust fognak kapni.
Fésűs ökle elfehéredett, de vállat vont.
– Nem sokat lehet mondani – válaszolta. – Mire jó a gyertya délidőben?
Zseton Horganyhoz fordult. Meg a pálca is. A filigrán vésetek hűvösen szemlélték a varázslót. Egyikük, közel a bot csúcsához, roppant kellemetlenül úgy nézett ki, mint egy szemöldök.
– Nagyon hallgatag vagy, Horgany. Nem értesz egyet?
Nem. A világnak volt már egyszer bűbája, s föladta a varázslásért. A varázslás az emberek, nem az istenek mágiája. A bűbáj nem nekünk való. Valami nem stimmelt vele, és mára elfelejtettük, hogy mi volt az. Én szeretem a varázslást. Nem forgatja föl a világot. Ide illik. Helyénvaló. Sose akartam más lenni, csakis varázsló.
Lenézett a lábára.
– De igen – suttogta.
– Akkor jó – nyilatkozta Zseton elégedett hanghordozással. A torony széléhez sétált, s lenézett Ankh-Morpork utcatérképére messze, alant. A Művészetek Tornya az út alig tizedéig nyúlt föl feléjük.
– Azt hiszem – mondta Zseton –, azt hiszem, hogy jövő héten tartjuk meg a szertartást a telihold fényénél.
– Ööö. Még három hétig nem lesz telihold – említette meg Fésűs.
– Jövő héten – ismételte a fiú. – Ha én azt mondom a holdnak, hogy teli lesz, nem fog vitatkozni – Továbbra is lebámult az Egyetem makettnyi épületeire, s aztán odamutatott.
– Mi az?
Fésűs nyakát nyújtogatta.
– Ööö. A Könyvtár. Igen. Az a Könyvtár. Ööö.
A csönd annyira nyomasztó volt, hogy Fésűs úgy érezte, még várnak tőle valamit. Bármi jobb, mint ez a csönd.
– Ez az, ahol a könyveket tartjuk, tudod. Kilencvenezer kötetet, nem igaz, Horgany?
– Ümm? Ó. Igen. Föltételezem, úgy kilencvenezer lehet.
Zseton a botjára nehezedett, és mereven nézett.
– Égessétek el! – parancsolta. – Mindet.

 

Az éjfél léptette peckesen fekete anyagát a Láthatatlan Egyetem folyosóin, miközben Horgany, lényegesen kevesebb önbizalommal, óvatosan osont a Könyvtár közömbösen egykedvű ajtaja felé. Bekopogott, s a kopogtatás olyan hangosan visszahangzott az üres épületben, hogy a falnak kellett támaszkodjon, míg a szívverése egy kissé lelassult.
Egy idő múlva olyan zajt hallott, mint amikor súlyos bútorokat tologatnak.
– Úúúk?
– Én vagyok az.
– Úúúk?
– Horgany.
– Úúúk.
– Figyelj, muszáj kigyere onnan! El fogja égettetni a Könyvtárt!
Nem érkezett válasz.
Horgany megengedte magának, hogy térdre rogyjon.
– Tényleg meg fogja tenni – suttogta. – Valószínűleg velem fogja csináltatni, az a pálca, ümm; az mindenről tud, azt is tudja, hogy én ezt tudom... kérlek, segíts rajtam...
– Úúúk?
– Múlt éjszaka belestem a szobájába... a bot, a bot izzott, úgy állt ott a szoba közepén, mint egy világítótorony, és a fiú az ágyán zokogott, éreztem, ahogy a varázsvessző odahajol, tanítja a gyereket, szörnyűségeket suttog, és aztán észrevett engem, segítened kell rajtam, te vagy az egyetlen, akit nem bű...
Horgany elhallgatott. Megmerevedett az arca. Nagyon lassan, akarata ellenére, megfordult, mert valami szelíden megpördítette.
Tudta, hogy üres az Egyetem. Az összes varázsló átköltözött az Új Toronyba, ahol még a legalacsonyabb rangú diáknak is pompásabb lakosztály jutott, mint korábban bármelyik rangidős mágusnak.
Néhány lábbal arrébb ott lógott a levegőben a bot. Halvány oktarin izzás vette körbe.
Nagyon óvatosan fölállt, s ügyelve, hogy mindig a háta mögött legyen a kőművesmunka, és szemét határozottan a pálcára szögezve, óvakodva csusszant a fal mentén, míg a folyosó végére nem ért. A saroknál tudomásul kellett vegye, hogy a bot, noha nem mozdult helyéről, megfordult tengelye körül, hogy követhesse.
Kiszakadt belőle egy gyönge kiáltás, megmarkolta köntöse szoknyáját, és elszaladt.
A pálca ott volt előtte. Nagyot csúszva megtorpant, s csak állt, lélegzet után kapkodva.
– Nem rémítesz meg – hazudta, sarkon fordult, és elmasírozott egy másik irányba, csettintve ujjaival, hogy előteremtsen egy fáklyát, ami kellemes fehér fénnyel világított (csak oktarin félárnyéka hirdette mágikus eredetét).
A varázsvessző megint előtte lebegett. Fáklyájának fénye fehér tűz vékony, fütyülő gőzévé szívódott föl, ami aztán lobbant egyet, s hopp, elenyészett.
Várakozott, szeme könnybe lábadt a kék káprázástól, de ha a bot még mindig ott volt, úgy tűnt, nincs kedve ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel. Amikor látóképességét visszanyerte, ki tudott venni egy még sötétebb árnyékot bal oldalán. A lépcsőház, le a konyhákba.
Nekirugaszkodott, hatalmas ugrásokkal száguldott le a láthatatlan lépcsőkön, súlyosan és váratlanul landolt az egyenetlen padlólapokon. Kevésnyi holdfény szivárgott be egy távoli rácson, s valahol ott fönt, tudta, van egy, a külvilágba vezető ajtó.
Kissé botladozva, sajgó bokával, miközben saját lélegzésének visszhangja úgy dübörgött fülében, mintha fejét bedugta volna egy kagylóba, Horgany nekivágott, hogy átevickéljen a padló végtelen, sötét sivatagán.
Valami megcsörrent lába alatt. Persze, mostanra már nem voltak itt patkányok, de újabban a konyha kikopott a használatból – az Egyetem szakácsai voltak a legjobbak az egész világon, de most bármelyik varázsló képes volt megidézni puszta szakácsművészetet fölülmúló étkeket. A nagy rézserpenyők elhanyagoltan lógtak a falon, fényük máris fakulóban, és a konyhai tűzhelyeket az óriási, boltíves kémény alatt semmi más, csak kihűlt hamvak töltötték meg...
A pálca úgy feküdt keresztben a hátsó ajtón, mint valami retesz. Fölpördült, mikor Horgany felé totyogott, s csöndes rosszindulatot sugározva lógott néhány lábnyira a levegőben. Aztán, eléggé simán, elkezdett a varázsló irányába siklani.
Aki elhátrált. Lába megcsúszott a zsíros köveken. Egy erős ütés combja hátsó felére kiáltást csalt ki belőle, de amikor maga mögé nyúlt, kiderült, hogy csak a húsvágó tőkék egyikébe botlott.
A keze kétségbeesetten tapogatózott a csupaseb felületen, és, minden valószínűség ellenére, rátalált egy, a fába temetett húsvágó bárdra. Az emberiséggel egyidős mozdulattal ujjai rázárultak a bárd nyelére.
Elfogyott a levegője, a türelme, a mozgástere, a rendelkezésére álló idő, és a bátorsága is; majd' megőrült félelmében.
Így hát amikor a bot már előtte függött, hevesen kitépte a bárdot, s tiszta erejéből meglendítette...
És tétovázott. Minden varázslói ösztöne sikítva tiltakozott ilyen sok hatalom elpusztítása ellen, hatalom, amit esetleg még most is föl lehetne használni, amit ő maga is használhatna...
És a varázsfütykös körbependerült, úgy, hogy tengelye most egyenesen a varázslóra mutatott.
És több folyosóval arrébb, a Könyvtáros hátát a Könyvtár ajtajának támasztva állt, a padlón ugrándozó fehér és kék villózásokat figyelve. Hallotta a nyers energia távoli csattanását, meg egy hangot, ami a mélységekből indult, s olyan hangmagasságban ért véget, hogy azt még Vakkancs, ami ott feküdt mancsával a fején, sem volt képes érzékelni.
És aztán egy elmosódó, közönséges csörömpölés hallatszott, amit például akár egy megolvadt és elgörbült fémbárd is okozhatott, a padlólapokra pottyanóban.
Az a fajta zaj volt, ami után a bekövetkező csönd úgy gördül előre, mint egy tüzes lavina.
A Könyvtáros, mint valami köpönyeget, maga köré burkolta a csöndet, s állt, mereven fölnézve a végtelen sorokban sorakozó könyvekre. Mindegyik halványan lüktetett saját mágiájának ragyogásában. Polc hátán polc bámult le [16] rá. Ők is hallották. Az orángután érzékelte rettegésük.
Több percig álldogált szobormereven, aztán, úgy látszott, döntésre jutott. Elnégykézlábalt az íróasztalához, és, hosszas kotorászás után, előszedett egy nehéz, kulcsoktól hemzsegő karikát. Akkor visszament, megállt a terem közepén, és azt mondta, nagyon eltökélten:
– Úúúk.
A könyvek előrehajoltak polcaikon. Övé volt teljes figyelmük.

 

– Mi lehet ez a hely? – kérdezte Conina.
Széltoló körbepillantott, s latolgatta.
Még mindig Al Khali szívében voltak. Hallotta a falakon túlról a város moraját. De a hemzsegő város kellős közepén valaki megtisztított egy hatalmas területet, elkerítette, s egy olyan romantikusan természetes kertet ültetett oda, hogy kábé annyira látszott valóságosnak, mint egy cukormalac.
– Úgy néz ki, mintha valaki fogott volna mérföldnyi jó földet tízet a belvárosból, s gyorsan körbekerítette fallal meg tornyokkal [17] – reszkírozta meg.
– Milyen különös ötlet – jegyezte meg Conina.
– Nos, az itteni vallások némelyike... nos, amikor meghalsz, tudod, ők azt hiszik, hogy valami kertbe kerülsz, ahol állandóan az a muzsika szól, és, és... – folytatta nyomorúságosan –, sörbet is van ott, meg, meg... fiatal nők.
Conina megszemlélte a körbefalazott kert zöld pompázatosságát, annak minden pávájával, bonyodalmas ívével és kissé ziháló szökőkútjával. Egy tucat fekvő nő bámult vissza rá közömbösen. Egy rejtett vonószenekar szövevényes klaccsi bhong zenét játszott.
– Nem vagyok halott – jelentette ki a lány. – Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék ilyesmire. Ráadásul, az én elképzelésem nem ilyen a paradicsomról – Kritikusan vizsgálgatta a heverő alakokat, és hozzátette. – Kíváncsi vagyok, ki csinálja a frizurájuk?
Egy kardhegy bökte meg véknyát, s a két fogoly nekivágott egy díszes ösvénynek, ami egy olajfákkal körbevett, kis, kupolás pavilonhoz vezetett. A lány savanyú arcot is vágott.
– Különben is, nem szeretem a sörbetet.
Széltoló nem fűzött ehhez kommentárt. Szorgosan vizsgálta saját lelki állapotát, s nem lett túl boldog annak látványától. Az a borzasztó érzése támadt, hogy szerelembe esett.
Biztos volt abban, hogy ennek minden tünetét produkálja. Megvoltak az izzadó tenyerek, a gyomorégés, annak általános érzete, hogy mellkasának bőre túl szoros gumiból van. Megvolt az az érzés is, valahányszor csak Conina megszólalt, hogy valaki izzó acélt önt a gerincébe.
Lepislogott a sztoikusan mellette baktató Poggyászra, s fölismerte a szimptómákat.
– Csak nem te is?!
Lehetséges, hogy csak a napfény játszott a Poggyász viharvert fedelén, de az sem kizárt, hogy egy szemvillanásnyi időre vörösebbnek látszott a szokásosnál.
Persze a tudákos körtefa kialakít egy hátborzongató lelki kapcsolatot a tulajdonosával... Széltoló fejét rázta. Mégis, ez megmagyarázná, hogy a darab miért nem hozza rendes komisz formáját.
– Nem fog összejönni – mondta. – Úgy értem, ő egy nő, te pedig egy, nos, te pedig egy... – elhallgatott. – Nos, akármi legyél is, mindenesetre fából vagy. Ez egyszerűen nem válhat be. Pletyka lenne belőle.
Megfordult, s szigorúan a mögötte lépdelő, feketébe öltözött őrökre meredt.
– Nem tudom, mit bámultok! – förmedt rájuk.
A Poggyász odaoldalgott Coninához, s olyan közelről követte, hogy a lány beleütötte bokáját.
– Tűnj a francba! – csattant föl, s újra belerúgott, ezúttal szándékosan.
Oly mértékben, amennyire a Poggyász képes kifejezésre juttatni érzelmeit, döbbent cserbenhagyottsággal nézett a nőre.
A pavilon előttük egy ékes, hagyma alakú kupola volt, telehintve drágakövekkel, s négy oszlop tartotta. Belseje főleg párnák tömkelegéből állt, amiken egy meglehetősen elhízott, középkorú férfiú hevert, három ifjú leányzó körében. A férfi aranyszállal átszőtt bíbor köntöst viselt, a nőszemélyek, amennyire Széltoló ki tudta venni, azt demonstrálták, hogy az ember elég sokat el tud érni hat apró serpenyőfedéllel és néhány jard függönytüllel, bár – megborzongott – nem igazán eleget.
A pasas láthatólag írt valamit. Fölpillantott rájuk.
– Föltételezem, nem tudnak egy jó rímet a „kedves”-re? – kérdezte nyűgösen.
Széltoló és Conina összenéztek.
– Nedves? – sugallta Széltoló. – Redves? Retkes? Tetves?
– Szedres? – indítványozta Conina.
A férfi habozott.
– A szedres eléggé tetszik nekem – mondta végül. – A szedresben komoly lehetőségek rejlenek. A szedres esetleg valóban meg fog felelni. Jut eszembe, húzzanak maguknak egy párnát. Igyanak egy kis sörbetet. Miért ácsorognak ott?
– Ezek miatt a kötelek miatt – válaszolta Conina.
– Allergiás vagyok a hideg acélra – felelte Széltoló.
– Hogy ez milyen unalmas! – panaszolta a kövér pasas, s tapsolt egyet, ám mivel ezt elképesztően fölgyűrűzött kézzel tette, az eredményül kapott hang nem annyira taps, mint inkább csörömpölés volt. Két őr szaporán előrelépett, s elvágta a kötelékeket, aztán az egész sereg elolvadt, bár Széltoló továbbra is erősen tudatában volt annak, hogy sötét szemek tucatjai figyelik őket a környező lombkoronákból. Az életösztöne azt mondta, hogy, bár látszólag egyedül van a pasival meg Coninával, bármely agresszív mozdulat részéről a világot hirtelen éles és fájó hellyé varázsolná. Megpróbált higgadtságot és tökéletes barátságosságot sugározni. Megpróbálta kitalálni, mit is mondhatna.
– Nos – kockáztatta meg, körbenézve a brokát faliszőnyegekre, a rubinokkal kirakott oszlopokra, és az aranyfiligrántól súlyos párnákra –, igazán csinosan rendezte be ezt a helyet. Ez... – valami megfelelő leírást kutatott elméjében –, nos, ez bizony eléggé ritka művészet, ihlet és csoda! [18]
– Az ember törekszik az egyszerűségre – sóhajtotta a férfi, még mindig szorgosan, körmölve. – Miért vannak itt? Nem mintha nem lenne mindig élvezet olyanokkal találkozni, akik társaim a költészet múzsájának tanulmányozásában.
– Idehoztak minket – válaszolta Conina.
– Kardos férfiak – felelte Széltoló.
– A derék fickók igazán nagyon igyekeznek formában maradni. Szeretne egyet ebből?
Ujjával pattintott a lányok egyikének.
– Nem, ööö, most mindjárt – kezdte Széltoló, de a leányzó fölkapott egy tányért aranybarna rudacskákkal, s szemérmesen felé nyújtotta. Kivett egyet. Ízletes volt, egy afféle édes, ropogós zamat, árnyalatnyi mézzel. Kivett még kettőt.
– Elnézést – szólt Conina –, de ki maga? És hol vagyunk?
– A nevem Kerőzus, Al Khali Serifája – felelte a kövér fickó –, és ez itt az én Vadonom. Az ember megteszi, ami tőle telik.
Széltoló köhögni kezdett a mézrudacskával szájában.
– Csak nem Kerőzus, mint az „olyan gazdag, mint Kerőzus”-ban? – firtatta.
– Az drága jó apám volt. Én, az igazat megvallva, sokkalta gazdagabb vagyok. Amikor az embernek rengeteg a pénze, attól tartok, igen bajos az egyszerűség elérése. Az ember persze megteszi, ami tőle telik – sóhajtott egy nagyot.
– Megpróbálhatná elajándékozni – javasolta Conina.
A férfi ismét sóhajtott.
– Nem olyan könnyű, tudja. Nem, az embernek meg kell kísérelnie, hogy keveset kezdjen a sokkal.
– Nem, nem, figyeljen csak – mondta Széltoló, morzsákat frecsegve –, úgy értem, azt mondják, hogy minden, amit megérint arannyá változik, az istenek szerelmére.
– Az egy kissé kényessé teheti a vécére menést – jegyezte meg okosan Conina. – Bocsánat.
– Az ember hall ilyes történeteket magáról – bólintott Kerőzus, úgy téve, mintha nem hallotta volna a lány közbevetését. – Oly unalmas! Mintha a vagyon számítana! Az igazi kincsek az irodalom kincsesházában hevernek.
– Az a Kerőzus, akiről én hallottam – kezdte lassan Conina –, az a főnöke volt annak a, nos, az őrült gyilkosok bandájának. Az eredeti Orgyilkosokénak, akiket tengelyiránti Klaccsszerte rettegtek. Remélem, nem bántottam meg.
– Á, igen, drága jó apám – felelte ifjabb Kerőzus. – A hasisik. Minő újdonat gondolat! [19] De nem igazán hatékony. Így inkább fölbéreltük a Haramiákat.
– Á! Az alliteráció végett – bólogatott beavatottan Conina.
Kerőzus hosszan ránézett.
– Nem – mondta azután lassan –, nem hinném. Azt gondolom, inkább azért a módért, ahogy belegyűrik az áldozat orrát az agyába. Rettenetes, igazán.
Fölkapta a pergament, amire korábban írt, és folytatta:
– Egy cerebrálisabb életet kutatok, ez az oka, amiért a városközpontot Vadonná alakíttattam. Oly sokkal hasznosabb a gondolatáramok szempontjából. Az ember megteszi, ami tőle telik. Fölolvashatnám maguknak legutolsó oeuvreöm?
– Öv? – lepődött meg Széltoló, aki nem igazán tudta mindezt követni.
Kerőzus előrelendített egy pufók kezet, s elszavalta a következőt:

 

Nyári palota a Vadonban a lombok rejtekén
Egy flaska bor, vekni kenyér, némi báránykuszkusz cukkinival, sült pávanyelv, kebab, jégbe hűtött sörbet, válogatott édességek a zsúrkocsin, s bő választék Belőled, Kedves
Hogy andalodjak Vadonomban a Kedves énekén
És a Vadon...

 

Elhallgatott, s elgondolkozva forgatta tollát.
– Talán a szedres nem is olyan jó ötlet – közölte. – Most, hogy jobban megnézem...
Széltoló a manikűrözött lombozatra, gondosan elrendezett sziklákra, és a mindezt körülölelő magas falakra pillantott. A Kedvesek egyike rákacsintott.
– Ez egy Vadon? – hápogta.
– A tájépítő kertészeim az összes lényeges vonást beleépítették, úgy hiszem. Egy egész örökkévalóságot töltöttek a kanyar patakok [20] kielégítően kanyargóssá tételével. Megbízható forrásokból úgy értesültem, hogy egy vadon csipkézett nagyságok és döbbenetes természeti szépségek látványával rendelkezik.
– Meg skorpiókkal – egészítette ki Széltoló, kiszolgálva magát egy újabb mézrudaccsal.
– Arról nem tudok – felelte a költő. – A skorpió szerintem költőietlenül hangzik. Vadméz és sáska már inkább helyénvalónak tűnne a standard poétikai előírások szerint, bár nekem sosem sikerült kifejlesztenem az ízeltlábúak iránti hajlamot.
– Mindig úgy tudtam, hogy az a fajta sáska, amit az emberek a vadonokban esznek, az valami fa gyümölcse – jegyezte meg Conina. – Apám mindig azt mondta, hogy egész finom.
– Nem rovar? – kérdezte Kerőzus.
– Nem hinném.
A Serifa odabiccentett Széltolónak.
– Akkor akár meg is eheti az összeset – mondta. – Ocsmány, ropogós vackok, nem látom semmi értelmük.
– Nem óhajtok hálátlannak tűnni – szólalt meg Conina elnyomva Széltoló kétségbeesett hörgését. – De miért hozatott minket ide?
– Jó kérdés – Kerőzus bambán bámult a lányra néhány másodpercig, mintha megpróbálna visszaemlékezni, miért is voltak ott.
– Maga igazán feltűnően vonzó ifjú hölgy – jelentette ki végül. – Nem tud véletlenül cimbalmozni?
– Hány pengéje van a cimbalomnak? – firtatta Conina.
– Kár – sajnálkozott a Serifa –, külön importáltattam egyet.
– Apám megtanított szájharmonikán játszani – jelentette önként a lány.
Kerőzus ajkai hangtalanul mozogtak, míg végiggondolta az ötletet.
– Nem jó – csóválta fejét. – Nem skandálható. De azért nagyon köszönöm – Megint elgondolkodó tekintettel méregette. – Tudja, maga tényleg roppant bájos. Mondták már magának, hogy a nyaka elefántcsonttorony?
– Soha – felelte Conina.
– Kár – búsongott Kerőzus. Kotorászni kezdett a párnái közt, előhúzott egy csengettyűt, amivel csöngetett.
Némi idő elteltével egy magas, komor alak érkezett a pavilon mögül. Olyas valaki megjelenésével bírt, akinek észjárása képes minden erőfeszítés nélkül egy dugóhúzó mentén haladni, és volt egy bizonyos valami a szeme körül, amitől az átlagos veszett rágcsáló lábujjhegyen, elbátortalanodva lelépett volna.
Erre a pasasra, láthatja, akinek szeme van, keresztül-kasul rávésték a „Nagyvezír” bélyeget. Senki se tudott volna neki újat mondani özvegyek kijátszásáról, és befolyásolható ifjak bebörtönzéséről állítólagos kincsesbarlangokba. Ha piszkos munkára kerül a sor, valószínű, hogy ő írta a kézikönyvet, vagy, ami még valószínűbb, ő lopta valaki mástól.
Turbánt viselt, amiből kilógott egy hegyes kalap csúcsa. És persze hosszú, vékony bajsza is volt.
– Á, Ábrim – üdvözölte Kerőzus.
– Fenség?
– A Nagyvezírem – mutatta be a Serifa.
– ...sejtettem... – motyogta magában Széltoló.
– Ezeket az embereket miért is hozattuk ide?
A vezír megpödörte bajuszát, valószínűleg még egy tucat ingatlanzálogjogot érvényesítve ezzel.
– A kalap, fenség – mondta. – A kalap, ha emlékezni méltóztatik.
– Á, igen. Lenyűgöző. Hová is tettük?
– Álljunk meg egy pillanatra – vetette közbe sietve Széltoló. – Ez a kalap... ez csak nem egy megviselt, csúcsos fejfedő rengeteg izével? Afféle csipkével meg izével, meg, meg... – habozott –, senki se próbálta meg föltenni, ugye?
– Félreérthetetlenül figyelmeztetett minket, hogy ne tegyük – felelte Kerőzus –, így hát Ábrim természetesen föltetette egy rabszolgával, aki azt mondta, hogy megfájdult tőle a feje.
– Azt is mondta nekünk, hogy hamarosan megérkeztek – egészítette ki a vezír, felületesen odabiccentve Széltolónak –, s ezért én... jobban mondva a Serifa úgy érezte, hogy esetleg többet is el tudnátok árulni erről a csodálatos készítményről?
Van egy felszólító módként ismeretes hangnem, ezt használta a vezír; a szavaihoz adott csekély él azt sugallta, hogy amennyiben nem tud meg többet a kalapról pillanatokon belül, különféle tevékenységek járnak a fejében, amiknek kapcsán egyéb szavak, mint például „vörösen izzó” meg „kések”, fognak fölmerülni. Persze, a Nagyvezírek mindig így beszélnek. Valószínűleg van valahol egy iskolájuk.
– Hű, nagyon örülök, hogy megtalálták – örült meg Széltoló. – Az a kalap gngngnh...
– Tessék? – szólt Ábrim, jelezve két lappangó őrnek, hogy lépjenek elő. – Nem értettem onnantól, hogy az ifjú hölgy – fejet hajtott Conina felé –, könyökével fülön ütött téged.
– Azt hiszem – közölte udvariasan, de határozottan Conina –, hogy jobban tenné, ha odavinne minket hozzá.
Öt perccel később, a Serifa kincstárában lévő nyugvóhelyéről, imígyen szólt a kalap: Na végre! Hol a francba' voltatok eddig?

 

Olyan időpontban, mint a mostani, amikor Széltoló és Conina valószínűleg hamarosan gyilkos támadás áldozatai lesznek, és Zseton mindjárt beszédet intéz az egybesereglett, rettegő varázslókhoz az árulás tárgykörében, és a Korong nemsokára mágikus diktatúra alá kerül, érdemes szóba hozni a költészet és ihlet témáját.
Például a Serifa a maga csecse Vadonocskájában épp most pörgette vissza versének oldalait, hogy átnézze azon sorokat, melyek így kezdődnek:

 

Ébredj, nyafka! Mert a hajnal már bekopog
Hadd nézzem a hárfád, meg hogy lőréd szopod [21]

 

...és sóhajtott, mert a fehéren izzó sorok, melyek képzeletében lángoltak, valahogy sose sikeredtek olyanra, amilyenre akarta.
És tényleg, lehetetlen, hogy valaha is olyanná váljanak.
Sajnálatos, de az ilyesmi lépten-nyomon megesik.
Közismert, elfogadott tény szerte a multiverzum sokdimenziós világain, hogy az igazán jelentős fölfedezések többségét egyetlen röpke pillanat ihletének köszönhetjük. Persze, egy csomó fárasztó, aprólékos, előkészítő munka szükségeltetik először, de ami aztán eldönti a dolgot, az, mondjuk, egy hulló alma vagy gőzölgő teaforraló vagy a kád szélén kicsorduló víz látványa. Valami bekattan a megfigyelő agyában, s aztán minden a helyére kerül. Úgy tartja a közkeletű vélemény, hogy a DNS formája fölfedezését egy csigalépcső véletlen megpillantásának köszönheti – pont akkor, amikor a tudós elméje épp megfelelően fogékony hőfokon állt. Ha liftbe szállt volna, akkor a genetika egész tudománya nagyon más lenne. [22]
Erről általában azt gondolják, hogy valamiképp csodálatos. Nem az. Hanem tragikus. Az ihlet kicsiny részecskéi folyamatosan záporoznak a világegyetemben, úgy terjedve keresztül a legsűrűbb anyagon is, mint ahogy a neutrínó halad át egy vattacukor szénakazlon, s legtöbbjük nem ér célba.
Sőt, ami még rosszabb, a kellő cerebrális célpontba érkező többség a téves agyat találja el.
Például az ólomból készült fánk egy mérföld magas állványon bizarr álmát, ami a megfelelő elmében az elfojtott gravitációs áramfejlesztés (olcsó és kimeríthetetlen és egyáltalán nem környezetszennyező energiafajta, amit a kérdéses bolygó már évszázadok óta kutatott, s amelynek hiányában rettenetes és értelmetlen háborúskodásba sodródott) fölfedezésének katalizátora lehetett volna, végül egy apró és meghökkent kacsa álmodta meg.
Egy másik peches esetben a vadjácint mezőkön nyargaló hattyúfehér paripák ménesének látványa egy küszködő zeneszerzőt a híres Repdeső Isten Szvit megkomponálására indított volna, lelkek millióinak nyújtva segélyt és vigaszt, ha nem feküdt volna övsömörrel ágyában. Az ihlet ezért aztán egy közeli békának jutott, aki nem igazán volt abban a helyzetben, hogy ijesztően járuljon hozzá a szimfonikus költemények mezőnyéhez.
Számos civilizáció döbbent rá erre a felháborító pazarlásra, s különféle módszereket próbáltak ki ennek megakadályozására, melyek nagy része élvezetes, ám illegális kísérletekkel jár, s amik lényege az, hogy egzotikus füvészkedés vagy élesztőtartalmú termékek útján az elmét a megfelelő hullámhosszra hangolják. Azonban ez sosem működik igazán.
És így Kerőzus, aki az életről és filozófiáról szóló igencsak elegáns vers ötletéről álmodozott, na meg arról, hogy mindkettő mennyivel szebb a borospohár fenekén keresztül, teljességgel tehetetlennek bizonyult, hogy bármit is tegyen ennek megvalósítása érdekében, mert kábé annyi költői vénája volt, mint egy hiénának.
Hogy az istenek miért hagyják, hogy az ilyesmi továbbra is folytatódjék, az rejtély.
Igazából az ihlet felsziporkázása, ami ennek világos és pontos magyarázatához szükséges, már megesett, ám a befogadó lény – egy kis nőstény kékspinkó – sose tudta tisztázni a helyzetet, még jó néhány fáradságosan kódolt, tejesüvegek sztanioljára írt üzenettel sem. Különös egybeesésnek köszönhetően egy filozófus, aki már számos álmatlan éjszakát szentelt ugyanezen rejtélynek, azon a reggelen egy csodálatos, új ötlettel ébredt arra, hogy hogyan lehetne kiszedni a földi mogyorókat a madáretetőből.
Ami elég ügyesen átvezet minket a mágia témájához.
Messze kint a csillagközi űr sötét áramlataiban, egy árva ihletrészecske sodródik tudatlanul végzete felől, ami nem is baj, mert az a sorsa, hogy becsapódjék, órák kérdése az egész, Széltoló elméjének egy parányi darabkájába.
Ez bizony kemény dió, még akkor is az lett volna, ha Széltoló alkotóközpontja elfogadható méretű lett volna, ám a részecske karmája azt a feladatot mérte rá, hogy találjon el egy mozgó, töppedt mazsola nagyságú célpontot több száz fényév messzeségéből. Az élet nagyon nehéz tud lenni egy piciny szubatomi részecske részére egy hatalmasan óriási univerzumban.
Viszont ha sikerül neki, akkor Széltolónak támadni fog egy komoly, mélyenszántó gondolata. Ha nem, akkor egy közeli téglának lesz fontos intuíciója, s szegényke abszolút nincs arra berendezkedve, hogy bármit is kezdjen vele.

 

A Serifa palotája, melyet a legenda Rhoxie néven ismer, elfoglalta Al Khali központjának nagy részét, már amit nem foglalt el a vadon. A Kerőzussal kapcsolatos legtöbb dolog mitikus hírnévre tett szert, és a boltíves, kupolás, sok oszlopos palotáról azt beszélték, hogy több terme van, mint amennyit egy ember meg tudna számolni. Széltolónak fogalma se volt, hányas számúban tartózkodik éppen.
– Varázslatos, nemdebár? – kérdezte Ábrim, a vezír. Széltoló bordái közé döfött. – Te vagy a varázsló. Mondd meg, mire képes.
– Honnan tudod, hogy varázsló vagyok? – firtatta kétségbeesetten Széltoló.
– Rá van írva a kalapodra – mutatta ki a vezír.
– Á!
– Meg rajta voltál a hajón kalapostul. Az embereim láttak.
– A Serifa rabszolgavadászokat fogad szolgálatába? – csattant föl Conina. – Ez nem hangzik nagyon egyszerűnek!
– Ó, én fogadtam föl a rabszolga-kereskedőket. Végül is, én vagyok a vezír – közölte Ábrim. – Az ilyesmit egyenesen elvárják tőlem.
Elgondolkozva nézegette a lányt, aztán odabiccentett két őrnek.
– A jelenlegi Serifa eléggé irodalmi nézeteiben – mondta. – Én viszont nem. Vigyétek a nőt a szerájba, noha – szemét forgatta, s ingerülten sóhajtott – biztos vagyok benne, hogy az ott rá váró sors pusztán unalom, és, esetleg, torokfájás.
Visszafordult Széltolóhoz.
– Ne szólj semmit! – figyelmeztette. – Ne mozdítsd a kezed! Meg se próbálkozz bármiféle váratlan varázsbravúrokkal! Különleges és nagy erejű amulettek védelmeznek engem.
– Na, álljunk csak meg egy pillanatra... – kezdte Széltoló, és Conina így szólt:
– Rendben. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy néz ki egy hárem.
Széltoló szája hosszasan tátogott, de nem jött belőle hang. Végül sikerült kinyögnie:
– Valóban?
A lány odaintett neki szemöldökével. Valószínűleg valamiféle jelzés lehetetett. Széltoló úgy érezte, meg kellene értse, de lénye legmélyén sajátságos indulatok pezsdültek. Nem tették őt ténylegesen bátorrá, de fölbőszítették. Fölgyorsítva, a fejében játszódó párbeszéd körülbelül így hangzott volna:
Örrgh.
Ki az?
A lelkiismereted. Rettenetesen érzem magam. Odasüss, elvezetik őt a hárembe!
Inkább őt, mint engem, gondolta Széltoló, de túlzott meggyőződés nélkül.
Csinálj már valamit!
Túl sok az őr! Meg fognak ölni!
Na és akkor mi van, ha megölnek? Az még nem a világ vége!
De számomra igen, gondolta komoran Széltoló.
Csak gondolj arra, hogy milyen büszke leszel rá következő életedben...
Figyelj, kuss legyen, jó? Már éppen elegem van magamból.
Ábrim odalépett Széltolóhoz, s fürkészően pillantott rá.
– Kihez beszélsz? – érdeklődött.
– Figyelmeztetlek – válaszolta Széltoló összeszorított fogakkal –, hogy van nekem ez a mágikus ládám lábakkal, ami abszolúte könyörtelen a támadókkal, egyetlen szót szólok és...
– Imponál ez nekem! – mondta Ábrim. – Láthatatlan is?
Széltoló megkockáztatott egy pillantást a háta mögé.
– Biztos vagyok abban, hogy még megvolt, amikor bejöttünk – szólt, s megrogyott a válla.
Tévedés lenne azt állítani, hogy a Poggyász seholsem volt látható. Valahol bizonyosan látható volt, csak az a hely nem Széltoló közelségében volt föllelhető.
Ábrim lassan, bajszát pedergetve, körbesétálta az asztalt, amin a kalap ücsörgött.
– Még egyszer – kezdte –, utoljára megkérlek: ez egy hatalommal bíró készítmény, ezt érzékelem, hát el kell áruld nekem, hogy mire képes.
– Miért nem tőle kérdezed? – firtatta Széltoló.
– Nem hajlandó megmondani nekem.
– Nos, miért akarod tudni?
Ábrim nevetett. Nevetésének nem volt valami kellemes csengése. Úgy hangzott, mintha elmagyaráztatta volna magának, milyen egy nevetés, valószínűleg lassan és többször is, de tulajdonképpen még sosem hallott senkit tényleg kacagni.
– Varázsló vagy – jelentette ki. – A varázslóság pedig a hatalomról szól. Én magam is érdeklődöm a mágia iránt. Van hozzá tehetségem, tudod – A vezír mereven kihúzta magát. – Ó, igen. De nem vettek föl a te Egyetemedre. Azt mondták, ingatag az elmeállapotom, el tudod ezt hinni?
– Nem – felelte az igazsághoz híven Széltoló. Neki mindig is úgy tűnt, hogy a Láthatatlanon a legtöbb mágusnak nincs ki az összes kereke, és ami van, az épp elég labilis. Szemlátomást Ábrimot is varázslónak való anyagból gyúrták.
Ábrim bátorítóan mosolygott rá.
Széltoló oldalvást a kalapra pislantott. Az nem szólt semmit. Visszanézett a vezírre. Ha az a nevetés vészjóslónak látszott is korábban, ettől a mosolytól rögvest olyan mindennapinak tűnt, mint a madárcsicsergés. Úgy nézett ki, mint amit a vezír grafikonoktól lesett el.
– Megvadult lovakkal se fogod kiszedni belőlem semmiképp – jelentette ki.
– Á! – bólintott a vezír. – Egy kihívás – Odaintette a legközelebbi őrt.
– Vannak megvadult lovak istállóinkban?
– Akad néhány meglehetősen dühös, főnök.
– Bőszítsetek föl négyet közülük, s vigyétek őket a fordulatiránti udvarba. Ó, és hozzatok oda több darab láncot.
– Máris, főnök.
– Ümm. Figyelj csak – szólalt meg Széltoló.
– Igen? – fordult hozzá Ábrim.
– Nos, ha így fogalmazol...
– Ki akarsz lyukadni valahova?
– Ez az Arkrektor kalapja, ha már annyira tudni szeretnéd – árulta el Széltoló. – A varázslóság szimbóluma.
– Hatalmas?
Széltoló megborzongott.
– Nagyon – ismerte el.
– Miért nevezik az Arkrektor kalapjának?
– Az Arkrektor a legrangidősebb varázsló, tudod. A vezér. De, figyelj csak...
Ábrim fölkapta a kalapot, s körbe-körbe forgatta kezében.
– Ez itt, az is mondhatnánk, a hivatal jelképe?
– Abszolúte, de figyelj csak, ha fölteszed, jobb, ha figyelmeztetlek...
Hallgass.
Ábrim hátraugrott, a kalap a földre pottyant.
A varázsló nem tud semmit. Küldd el. Nekünk tárgyalnunk kell.
A vezír lebámult a kalapon körbe csillogó oktarinokra.
– Tárgyaljak? Egy ruházkodási kellékkel?
Sok mindent tudok fölajánlani, a megfelelő fejen.
Széltolóban meghűlt a vér. Már korábban utaltunk rá, hogy azzal a fajta veszélyt kiszimatoló ösztönnel rendelkezik, ami általában csak bizonyos apró rágcsálókban lelhető föl, és ez jelenleg dörömbölt a koponyája oldalán, mert meg szerette volna kísérelni a menekülést és az elrejtőzést valahol.
– Ne hallgass rá! – kiáltotta.
Tégy föl, szólt a kalap csábítóan, olyan ősrégi hangon, ami úgy hangzott, mintha a beszélőnek nemezzel lenne tele a szája.
Ha tényleg létezett iskola a vezíreknek, Ábrim osztályelsőként futott volna be karriert.
– Először beszélni fogunk – mondta. Fejével intett az őröknek, s Széltolóra mutatott.
– Vigyétek s hajítsátok a póktartályba! – parancsolta.
– Ne, csak ne pókokat mindennek a tetejébe! – nyögte Széltoló.
Az őrség kapitánya előlépett, s tiszteletteljesen homlokához érintette kézhátát.
– Kifogytunk a pókokból, főnök – jelentette.
– Ó! – a vezír egy másodperc töredékéig üresen meredt maga elé. – Ebben az esetben zárjátok a tigrisketrecbe.
A testőr tétovázott, miközben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a váratlan nyöszörgés kitörését maga mellett.
– A tigris betegeskedik, főnök. Oda-vissza, ide-oda egész éjszaka.
– Akkor vessétek ezt a siránkozó gyávát az örök tűz tárnájába!
A két őr összenézett Széltoló feje fölött, aki időközben térdre rogyott.
– Á. Ahhoz kellett volna egy előzetes értesítés, főnök...
– ...hogy beizzítsuk újra, vagy valami.
A vezír ökle keményen az asztalra csapott. Az őrkapitány borzasztóan fölélénkült.
– De ott van a kígyóverem, főnök – hadarta. A többi őr bólintott. Végszükségben mindig ott van a kígyóverem.
Négy fej fordult Széltoló felé, aki fölállt, s lesöpörte a homokot térdéről.
– Hogyan viszonyulsz a kígyókhoz? – faggatta az őrök egyike.
– Kígyók? Nem különösebben kedvelem a kígyókat...
– A kígyóverem – biccentett Ábrim.
– Igenis. A kígyóverem – értettek egyet az őrök.
– ...úgy értem, egyes kígyók egész rendesek... – folytatta Széltoló, amikor két őr könyökénél fogva megragadta.
Valójában csak egy roppant óvatos kígyó lakott a veremben, ami az árnyékban maradt megátalkodottan összetekerve, s gyanakvóan leste Széltolót, esetleg azért, mert a varázsló egy mongúzra emlékeztette.
– Szia! – szólalt meg végül. – Varázsló vagy?
A kígyódialógusok kezdését tekintve ez határozott fejlődést mutatott a szokásos „ssz”-ekből álló sorhoz képest, de Széltoló eléggé el volt keseredve ahhoz, hogy ne pazaroljon időt a tűnődésre, s egyszerűen így válaszolt:
– Rajta van a kalapomon, mi az, nem tudsz olvasni?
– Tizenhét nyelven, valójában. Egyedül tanultam meg mindet.
– Tényleg?
– Levelező kurzusokon. De persze megpróbálok nem olvasni. Nem passzol a karakteremhez.
– Fölteszem, nemigen – Határozottan ez volt a legkulturáltabb kígyóhang, amit Széltoló valaha is hallott.
– Ugyanez a helyzet a hangommal, attól tartok – tette hozzá a kígyó. – Igazán nem lenne szabad veled beszélgessek. Mindenesetre nem így. Föltételezem, esetleg dörmöghetnék egy kicsit. Igazából azt hiszem, hogy valójában meg kéne próbálnom megölni téged.
– Az én erőm fura és szokatlan – jelentette ki Széltoló. Ez elég korrekt, gondolta, egy csaknem totális képtelenség a mágia bármely formájának elsajátítására igenis meglehetősen szokatlan egy varázsló esetében, meg különben is, az nem számít, ha az ember hazudik egy kígyónak.
– Hű! Nos, akkor úgy vélem, hogy nem leszel itt sokáig.
– Hmmm?
– Úgy vélem, hogy akkor bármely pillanatban úgy kilevitálsz innen, mint a huzat.
Széltoló fölnézett a kígyóverem tizenöt láb mély falaira, s megdörgölte horzsolásait.
– Lehetséges – mondta óvatosan.
– Ebben az esetben, nem vinnél engem is magaddal, esetleg?
– Eh?
– Tudom, nagy kérés, de ez a verem, nos, hát ez maga a pokol.
– Vigyelek téged is? De hát te kígyó vagy, ez itt a te vermed. Az az alapeszme, hogy te itt maradsz, és az emberek idejönnek hozzád. Úgy értem, én tudom, hogy megy ez.
A kígyó mögül kibontakozott egy árnyék, és fölállt.
– Nagyon nem szép dolog ilyesmiket mondani valakiről – mondta.
Az alak előrelépett, bele egy fénytócsába.
Fiatal fickó volt, magasabb, mint Széltoló. Azaz Széltoló épp üldögélt, de a fiú akkor is magasabb lett volna nála, ha történetesen állt volna.
Ha azt mondanánk, hogy vékony volt, elmulasztanánk egy tökéletes alkalmat a „girhes” szó használatára. Úgy nézett ki, mintha főként kenyérpirító-rácsok és nyugágyak szerepeltek volna az ősei közt, s az ok, amitől ez oly nyilvánvaló volt, az öltözékében rejlett.
Széltoló újra megszemlélte.
Már először is igaza volt.
A sima hajú alak előtte a barbár hősök számára gyakorlatilag hagyományosnak mondható szerelést viselte – néhány szegecsekkel kivert bőrszíjat, nagy, prémes csizmát, egy kis bőrszatyrot, meg libabőrt. Ebben nem volt semmi szokatlan, húsznál is több hasonlóan öltözött kalandort lehetett látni Ankh-Morpork bármely utcáján, kivéve, hogy az ember sose látott még egy olyat, akin...
A fiatalember követte a varázsló pillantását, lenézett, és vállat vont.
– Nem tehetek róla – közölte. – Megígértem a mamámnak.
– Gyapjú alsónemű?

 

Azon az éjszakán különös dolgok estek meg Al Khaliban. Volt egy bizonyos, a tenger felől beáramló ezüstösség, ami elképesztette a városi csillagászokat, de nem ez volt a legfurább. Voltak kicsiny nyersmágia szikrák, amik kicsaptak minden éles szegletről, akár az elektrosztatikus kisülések, de nem ez volt a legfurább.
A legfurább dolog besétált egy kocsmába a város peremén, ahol az örökös szél befújja a sivatag szagát minden beüvegezetlen ablakon, és leült a padló közepén.
A jelenlevők egy ideig figyelték, sivatagi orakh-kal ízesített kávéjukat hörpölve. Az orakh, amit kaktusznedvből és skorpióméregből állítanak elő, egyike az univerzum legártalmasabb szeszes italainak, de a sivatagi nomádok nem részegítő hatásáért isszák. Azért használják, mert szükségük van arra, hogy valami mérsékelje a klaccsi kávé következményét.
Nem azért, mert ez a kávé alkalmas akár háztetők vízhatlanítására. Nem azért, mert úgy megy át az iskolázatlan gyomron, mint egy izzó labda az olvadt vajon. Amit okoz, az ennél rosszabb.
Knurddá tesz. [23]
A sivatag fiai gyanakodva pislogtak gyűszűnyi kávéscsészéikbe, s eltűnődtek, vajon nem vitték-e túlzásba az orakhot. Vajon mindnyájan ugyanazt látják? Nagy hülyeség lenne megjegyzést tenni rá? Az ilyen dolgok miatt aggódnia kell az embernek, már ha bármiféle hitelességet fönn óhajt tartani úgy, mint a mélysivatag acélos szemű fia. Reszkető ujjal rámutatni, és azt mondani „Hé, odasüss, most sétált be egy doboz piciny lábak százain, hát nem bámulatos!” valószínűleg a macsóság borzalmas és, esetleg, végzetes hiányát árulná el.
Az italozók megpróbálták elkerülni egymás tekintetét, még akkor is, amikor a Poggyász odasiklott a szemben lévő falhoz támasztott orakh-os korsók sorához. A Poggyász olyan módon tudott egy helyben állni, ami valamiképp még rettenetesebb volt, mint azt látni, hogy képes mozogni.
Végül a vendégek egyike megszólalt:
– Szerintem egy italt akar.
Hosszú csönd támadt, aztán a többiek egyike azt mondta, mégpedig a döntő lépést tevő sakknagymester precizitásával:
– Mi akar egy italt?
Az ivók maradéka rezzenetlen bámult bele a poharába.
Egy ideig nem hallatszott más hang, csak egy gekkó lépteinek plopp-ploppolása, át az izzadó mennyezeten.
Az első iszákos így szólt:
– A démonra, amely épp most mozdult mögéd, utaltam az előbb, ó, homokdűnék barátja.
A Minden Vádik Leghidegvérűbb Férfiúja cím jelenlegi birtokosa üvegesen mosolygott egész addig, míg valami meg nem cibálta köntösét. A mosoly maradt, ahol volt, de úgy tűnt, hogy az arca többi része nem kíván érintkezni vele.
A Poggyászt szerelmi csalódás érte, és arra törekedett, amire bármely józan eszű személy ilyen körülmények között, azaz a berúgásra. Nem volt se pénze se módja, hogy elmondja, mit is akar, ám a Poggyásznak valahogy sose okozott igazán gondot, hogy megértesse magát.
A kocsmáros egy roppant hosszú magányos éjszakát töltött el az orakh csészébe töltögetésével, mielőtt a Poggyász, meglehetősen bizonytalan léptekkel, távozott az egyik falon keresztül.
A sivatag csöndes volt. Általában nem szokott az lenni. Rendes körülmények között tücsökcirpeléstől, szúnyogdöngicséléstől s a hűlő homok fölött tovasikló, vadászó szárnyak susogásától volt zajosan eleven. Ám ezen az éjjelen a tucatnyi sátrat bontó, most rögtön valahová máshová kívánkozó nomád tömör, szorgos csöndjétől volt csöndes.

 

– Megígértem a mamámnak – mondta a fiú. – Tudod, könnyen megfázom.
– Talán ha esetleg valamivel több, nos, ruhát vennél föl magadra?
– Ó, azt nem tehetem. Muszáj hordani az összes bőrgúnyát.
– Nem mondanám összesnek – jegyezte meg Széltoló. – Egyszerűen nincs annyi belőle, hogy összesnek lehessen hívni. Miért kell ezt hordanod?
– Természetesen azért, hogy az emberek tudják, hogy én egy barbár hős vagyok.
Széltoló hátát a kígyóverem bűzös falának vetette, és rámeredt a fiúra. Két főtt szőlőszemhez hasonló szemet látott, kócos vörös hajat, meg egy arcot, ami a természetes szeplők és a pattanások rettentő támadóserege közötti csatatér volt.
Széltoló tulajdonképpen meglehetősen élvezte az ilyen alkalmakat. Ezek meggyőzték őt arról, hogy nem őrült, mert ha őrült lenne, akkor egyáltalán nem maradna arra szó, hogy leírhassa azokat az embereket, akikkel összefut.
– Barbár hős – morogta.
– Ez rendben van, nem? Ez az egész bőrcucc jó sokba került.
– Igen, de figyelj... hogy hívnak, kölök?
– Ince...
– Tudod, Ince...
– Ince, a Pusztító – tette hozzá Ince.
– Tudod, Ince...
– ...a Pusztító...
– Na jó, a Pusztító... – mondta Széltoló kétségbeesetten.
– ...Herbadt, az Élelmiszerkereskedő fia...
– Mi?!
– Muszáj, hogy valakinek a fia legyél – magyarázta Ince. – Azt mondja itt valahol... – Félig elfordult, lázasan kotorászott egy mocskos szőriszákban, s végül előhúzott egy vékonyka, szakadt, piszkos könyvet.
– Van itt benne egy rész a neved megválasztásáról – motyogta.
– Hát akkor hogy történt, hogy ebben a veremben végezted?
– Lopni szándékoztam a Kerőzus kincsesházából, de rám jött egy asztmaroham – válaszolta Ince még mindig a recsegő lapok közt bogarászva.
Széltoló lenézett a kígyóra, ami még mindig megpróbált kitérni mindenki útjából. Jó élete volt itt a veremben, s fölismerte a bajt, mikor látta. Nem állt szándékában, hogy bárkinek is bármilyen problémát okozzon. Egyenesen visszabámult Széltolóra, és vállat vont, ami igazán rendkívüli teljesítmény egy hüllőtől, aminek nincs válla.
– Mióta vagy barbár hős?
– Csak most kezdtem. Tudod, mindig is az akartam lenni, és azt gondoltam, hogy majd belejövök menet közben – Ince rövidlátóan meresztgette szemét Széltolóra. – Ez így oké, nem?
– Mindenki állítja, hogy ádáz egy élet barbár hősnek lenni – ajánlotta föl önként bölcsességét Széltoló.
– Gondoltál már arra, hogy milyen lehet zöldséget árulni az elkövetkező ötven évben? – morogta sötéten Ince.
Széltoló belegondolt.
– Beleértve a salátát is? – érdeklődött.
– Ó, hogyne – válaszolta Ince visszalökve a rejtélyes könyvet zsákjába. Aztán koncentrált figyelmet kezdett szentelni a verem falainak.
Széltoló fölsóhajtott. Szerette a salátát. A saláta olyan hihetetlenül untató. Hosszú éveket töltött az unalom keresésével, de sosem talált rá. Épp, amikor már kezdte azt hinni, hogy elérhető közelségbe került, az élete váratlanul tele lett csaknem végzetes érdekességgel. A gondolat, hogy valaki képes önként föladni ötvenévnyi unalom lehetőségét, egész elgyöngítette. Ötven év kilátásával magam előtt, gondolta, egész egy művészeti forma státusáig tudnám fölmagasztalni az unatkozást. Se vége, se hossza nem lenne azoknak a dolgoknak, amiket nem csinálnék.
– Ismersz lámpabél vicceket? – kérdezte kényelmesen letelepedve a homokra.
– Nem hinném – felelte udvariasan Ince, s megkocogtatott egy kőtáblát.
– Én sok százat tudok. Mind nagyon mulatságos. Például, tudod, hogy hány troll kell egy lámpabél kicseréléséhez?
– Ez a kő mozog – mondta Ince. – Nézd csak, ez afféle ajtó. Légy szíves, segíts nekem.
Lelkesen löködte, bicepsze úgy állt ki a karján, mint egy borsószem a ceruzán.
– Úgy vélem, valami titkos átjáró – tette hozzá. – Gyere, varázsolj egy csöppet, jó? Beragadt.
– Nem akarod hallani a vicc végét? – firtatta Széltoló sértődött hangon. Idelenn meleg volt meg száraz, semmi közvetlen veszély nem fenyegetett, eltekintve a kígyótól, ami megpróbált szerényen meghúzódni. Némely embernek semmi sem elég jó.
– Azt hiszem, e pillanatban nem – válaszolta Ince. – Azt hiszem, jobban örülnék egy kevés mágikus segítségnek.
– Nem vagyok valami nagyon jó benne – közölte Széltoló. – Tudod, sose kapiskáltam, a varázslás azért több mint kinyújtott ujjal rábökni, és azt mondani „Kezám...”
Olyan hang hallatszott, mint amikor egy vaskos oktarinvillám belecsap egy súlyos sziklatáblába, s ezernyi köpködő, fehéren izzó srapnellá robbantja, és nem csoda.
Némi idő elteltével Ince lassan lábra állt, ütemesen oltogatva az apró tüzeket atlétatrikóján.
– Igen – szólalt meg annak a hangján, aki eltökélte, hogy nem veszti el önuralmát. – Nos. Nagyszerű. És most hagyjuk, hogy kicsit lehűljön, jó? És aztán mi, aztán mi, akár el is mehetünk.
Köszörülgette a torkát egy darabig.
– Nnh – mondta Széltoló. Mereven fixírozta az ujja hegyét, kartávolságra eltartva magától olyan módon, ami azt sugallta, hogy roppant elkeserítőnek tartja karja váratlanul fölfedezett rövidségét.
Ince bekukucskált a parázsló lyukba.
– Úgy néz ki, hogy valami terembe nyílik – jelentette.
– Nnh.
– Csak utánad – udvariaskodott Ince, s gyöngéden meglökte Széltolót.
A varázsló előrebotorkált, beverte fejét a sziklába, észre se vette, aztán visszapattant, egyenesen a lyukba.
Ince megveregette a falat, s összeráncolta szemöldökét.
– Érzel valamit? – érdeklődött. – Szokása a sziklának a remegés?
– Nnh.
– Jól vagy?
– Nnh.
Ince a kövekre fektette fülét.
– Nagyon furcsa zajt hallok – közölte. – Afféle zümmögést.
Egy kevéske por szabaddá rázta magát a habarcsból feje fölött, s lelebegett.
Aztán két lényegesen nehezebb kő táncolta magát szabaddá a veremfalakból, és lehuppant a homokba.
Széltoló már az alagútban tántorgott előre, kis, megdöbbent hangokat adva ki, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a köveket, amik csak néhány hüvelykkel hibázták, illetve egyes esetekben, néhány kilóval találták el.
Ha olyan állapotban lett volna, hogy észleli, akkor tudta volna, mi történik. A levegőnek olajos volt a tapintása, a szaga meg olyan, mint az égő bádogé. Halovány szivárvány vonta be vékony hártyájával az összes felületet. Egy mágiakitörés volt keletkezőben, valahol nagyon közel hozzájuk, méghozzá óriási nagy, ami megpróbálta földelni magát.
Egy könnyen elérhető, célszerű varázsló, még az olyan alkalmatlan is, mint Széltoló, úgy állt ki, mint egy réz világítótorony.
Ince tévelygett elő a morajló, perzselő porfelhőből, s ütközött bele az oktarin fényudvarral körbevett, álldogáló mágusba az újabb barlangban.
Széltoló rettenetesen nézett ki. Kerőzus valószínűleg lejegyezte volna szikrázó szemét és szálldosó haját.
Úgy nézett ki, mint aki épp most evett meg egy maroknyi tobozmirigyet, amit aztán leöblített egy pint adrenokrómmal. Olyan magasröptűnek látszott, hogy az interkontinentális tévéadás róla verődhetett volna vissza.
Minden egyes hajszála égnek állt és kis szikrákat bocsátott ki. Még a bőre is azt a benyomást keltette, hogy megpróbál elszabadulni tőle. A szeme szemlátomást vízszintesen forgott; amikor kinyitotta száját, borsmentaszikrák villantak fogán. Ahova lépett, ott megolvadt a kő vagy füleket növesztett vagy valami apróvá meg pikkelyessé meg bíborszínűvé változott, s elröppent.
– Hé – szólt Ince –, jól vagy?
– Nnh – válaszolta Széltoló, s a szótag egy nagy fánkká változott át.
– Nem úgy nézel ki, mint aki jól van – jegyezte meg Ince azzal, amit az adott körülmények között szokatlan éleslátásnak nevezhetnénk.
– Nnh.
– Miért nem próbálsz meg kiszabadítani minket innen? – tette hozzá Ince, s bölcsen hasra vetette magát a földön.
Széltoló bólintott, mint egy báb, s mágiával töltött ujjával a mennyezetre mutatott, ami elolvadt, mint jég a hegesztőpisztoly alatt.
A morajlás folytatódott, szétsugározta nyugtalanító frekvenciáját az egész palotában. Közismert tény, hogy bizonyos hullámhosszak képesek pánikot kelteni, más hullámhosszak kínos önkéntelen vizelést okoznak, de a rázkódó szikla azon a frekvencián rezonált, amitől a valóság olvad el s folyik ki a sarkokon.
Ince szemlélgette egy darabig a csöpögő mennyezetet, majd óvatosan belekóstolt.
– Kissé meszes a citrussodó – nyilatkozta, majd hozzátette. – Fölteszem, semmi remény lépcsőkre, vagy igen?
Még több tűz csapott ki Széltoló elbűvölt ujjaiból, egy csaknem tökéletes mozgólépcsővé fuzionálva, kivéve, hogy talán nem akad egyetlen más mozgólépcső sem az univerzumban, amit aligátorbőr borit.
Ince megragadta a lágyan pörgő varázslót, és a lépcsőre ugrott.
Szerencsésen elérték a tetejét, mielőtt, nagy hirtelenséggel, megszűnt a varázslat.
A palota közepéből kihajtva, széttörve a tetőket, mint valami ősi járdán keresztül törő gomba, egy fehér torony meredezett Al Khali minden épületénél magasabbra.
Hatalmas kétszárnyú ajtó nyílt az alján, és abból, úgy lépdelve, mintha övék lenne a hely, egy tucat varázsló emelkedett elő. Széltoló azt gondolta, hogy fölismer néhány arcot, arcokat, amiket régebben bizonytalanul dadogni látott az előadótermekben vagy nyájasan rábámészkodni az Egyetemi ingatlanok világára. Ezeket az arcokat nem a gonoszságra tervezték. Az egész bandában nem akadt egyetlen agyar sem. De volt valami olyan közös nevező az arckifejezésükben, ami egy körültekintő személyt képes lett volna halálra rémíteni.
Ince visszahúzódott egy célszerű fal mögé. Azon kapta magát, hogy Széltoló aggodalmas szemébe bámul.
– Hej, ez varázslat!
– Tudom – felelte Széltoló. – Ez helytelen!
Ince fölnézett a csillogó toronyra.
– De...
– Helytelennek érződik – jelentette ki Széltoló. – Ne kérdezd, miért.
A Serifa őrei közül féltucatnyi robbant ki egy boltíves ajtónyílásból, s a varázslók felé vetődtek, hanyatt-homlok támadásuk kísérteties csatahallgatásuk tette még baljóslatúbbá. Egy pillanatra fölszikráztak kardjaik a napsütésben, aztán két mágus megfordult, kinyújtotta kezét, és...
Ince inkább másfelé nézett.
– Örrgh – mondta.
Néhány görbe szablya pottyant a kockakövekre.
– Azt hiszem, nekünk most nagyon halkan el kéne innen osonnunk – szólt Széltoló.
– De hát nem láttad, hogy mivé változtatták őket?
– Halottakká – közölte Széltoló. – Tudom. Csak nem akarok rágondolni.
Ince azt gondolta, hogy ő sosem lesz képes nem gondolni rá, különösen szeles éjszakákon hajnali három körül. Az a lényege a mágia általi halálnak, hogy sokkal, de sokkal leleményesebb, mint, mondjuk, az acél; mindenféle érdekes új módja adódik a meghalásnak, és a fiú nem tudta kiverni fejéből az alakokat, amiket egy szempillantásra látott, mielőtt az oktarin tűzár könyörületesen elöntötte őket.
– Nem hittem volna, hogy a varázslók ilyenek – mondta, miközben végignyargaltak egy sikátoron. – Azt hittem, hogy sokkal, nos, sokkal inkább hülyék, mint vészesek. Valahogy nevetséges fickók.
– Hát akkor nevess egy jót ezen – motyogta Széltoló.
– De ők csak úgy megölték az őröket, anélkül, hogy...
– Bárcsak abbahagynád! Én is éppen olyan jól láttam, mint te.
Ince visszahúzódott. Szeme elkeskenyedett.
– Te is varázsló vagy – vádolta.
– Nem az a fajta vagyok – válaszolta kurtán Széltoló.
– Akkor milyen fajta vagy?
– A nem-gyilkoló típus.
– Az a mód, ahogy rájuk néztek, mintha az egész egyáltalán nem számítana... – folytatta Ince, fejét rázva. – Az volt a legrosszabb.
– Igen.
Széltoló, mint egy farönköt, súlyosan ejtette ezt az egyetlen szót Ince gondolatmenete elé. A fiú megborzongott, de legalább végre elhallgatott. Széltoló ténylegesen elkezdte sajnálni, ami roppant szokatlan dolog volt – általában úgy érezte, hogy saját magának van szüksége minden együttérzésére.
– Ez volt az első alkalom, amikor szemed láttára öltek meg valakit? – kérdezte.
– Igen.
– Pontosan mióta vagy barbár hős?
– Ööö. Milyen évet írunk?
Széltoló bekukucskált egy sarkon, de azokat a népeket, akik még függőlegesen maradtak errefelé, túlságosan elfoglalta a pánikba esés ahhoz, hogy törődjenek velük.
– Olyan sokáig voltál az úton? – jegyezte meg halkan. – Elvesztetted az idő fonalát? Tudom, hogy van ez. Ez a Hiéna Éve.
– Ó! Ebben az esetben körülbelül... – Ince ajka hang nélkül mozdult –, körülbelül három napja. Figyelj – tette hozzá gyorsan –, hogyan képesek az emberek így gyilkolni? Anélkül, hogy egyáltalán fontolóra vennék?
– Nem tudom – felelte Széltoló olyan hangon, ami azt sugallta, hogy ő fontolóra vette a dolgot.
– Úgy értem, még akkor is, amikor a vezír a kígyóverembe vettetett, úgy nézett ki, hogy legalább érdekli a dolog.
– Az jó. Mindenkinek érdeklődnie kéne valami iránt.
– Úgy értem, még nevetett is!
– Á! Humorérzéke is van.
Széltoló érezte, hogy ugyanazzal a kristálytisztasággal képes előrelátni jövőjét, amivel a szirtről lezuhant férfi látja a földet, és eléggé ugyanazon okból. Így amikor Ince azt mondta: „Csak odamutattak az ujjukkal anélkül, hogy legalább...”, Széltoló fölcsattant:
– Hallgass már el! Mit gondolsz, én mit érzek? Én is varázsló vagyok!
– Igen, nos, neked biztos nem is esik bajod – morogta Ince.
Nem volt valami erős ütés, mert még dührohamában is csak olyan izmai voltak Széltolónak, mint a tápfókának, de oldalt találta el Ince fejét, s eldöntötte őt, sokkal inkább a meglepetés súlyával, mint a benne rejlő energiával.
– Igen, tényleg varázsló vagyok – sziszegte Széltoló. – Egy varázsló, aki nem jeleskedik a mágiában! Sikerült ez idáig túlélnem mindent azzal, hogy nem voltam elég fontos ahhoz, hogy megöljenek! És amikor minden varázslót gyűlölnek és rettegnek, mit gondolsz, pontosan meddig fogok élni?
– Ez nevetséges!
Széltoló akkor se hökkenhetett volna jobban meg, ha Ince megüti.
– Mi?
– Idióta! Semmi mást nem kell tenned, csak levetned azt a hülye köntöst meg megszabadulnod attól az ostoba kalaptól, és soha, senki nem fogja tudni, hogy varázsló vagy!
Széltoló szája néhányat tátogott, roppant élethű benyomását keltve egy aranyhalnak, ami épp a dzsiggelés koncepciójának fölfogásával próbálkozik.
– Ne viseljem többé a köntöst? – nyögte.
– Pontosan. Azok a csiricsáré flitterek meg izék tuti áruló jelek – mondta Ince, nehézkesen talpra kászálódva.
– Szabaduljak meg a kalaptól?
– El kell ismerd, hogy ha úgy mászkálsz mindenfelé, hogy rá van írva a „Varászlo” szó, az egy kissé félreérthetetlen célzás.
Széltoló megajándékozta egy ideges vigyorral.
– Bocs – mondta –, nem egészen tudlak követni...
– Csak szabadulj meg tőlük. Elég egyszerű, nem igaz? Csak hajítsd el őket valahol, és akkor lehetsz egy, egy, nos, akármi. Valami, ami nem varázsló.
Csönd támadt, amit csak a távoli csata hangjai törtek meg.
– Ööö – kezdte Széltoló, aztán megrázta fejét. – Ezzel most megfogtál...
– Az ég szerelmére, ez olyan világos, mint a vakablak!
– ...nem vagyok biztos benne, hogy értem, hová akarsz kilyukadni... – mormolta Széltoló, arca kísérteties az izzadságtól.
– Egyszerűen megszűnhetsz varázsló lenni.
Széltoló ajka hangtalanul mozgott, ahogy visszapörgette a szavakat, egyszerre egyet, aztán egyszerre mindet.
– Mi? – mondta, aztán, – Ó!
– Fölfogtad? Vagy neki akarsz veselkedni még egyszer?
Széltoló komoran bólintott.
– Nem hiszem, hogy érted. A varázslóság nem az, amit csinálsz, hanem ami vagy. Ha nem lennék varázsló, nem lennék semmi. – Levette a kalapját, s idegesen babrálgatta a laza csillagot a csúcsán, aminek következtében néhány további olcsó flitter társaságától kellett megváljon.
– Úgy értem, rá van írva a kalapomra, hogy varázsló – mondta. – Ez nagyon fontos...
Elhallgatott, és rámeredt a kalapra.
– Kalap – mormolta határozatlanul, tudatában, hogy valami okvetetlenkedő emlék elméje ablakához nyomja az orrát.
– Egész jó kalap – jegyezte meg Ince, aki érezte, hogy valamit várnak tőle.
– Kalap – említette újra Széltoló, aztán hozzátette –, a kalap! Meg kelt szerezzük a kalapot!
– Már van neked kalapod – mutatta ki Ince.
– Nem ezt a kalapot, a másikat. És Coninát!
Néhány véletlenszerű lépést tett egy átjáróban, aztán visszaoldalgott.
– Mit gondolsz, hol lehetnek? – kérdezte.
– Kik?
– Van az a varázskalap, amit meg kell találjak. Meg egy lány.
– Miért?
– Talán egy kissé bonyolult lenne elmagyarázni. Azt hiszem, lehetséges, hogy valahol sikoltozás is van belekeverve.
Incének nem volt valami sok álla, de, ami volt neki, azt kidugta előre.
– Egy megmentésre szoruló lány? – érdeklődött marconán.
Széltoló habozott.
– Valaki egész biztos megmentésre szorul – ismerte el. – Esetleg akár maga a lány. Vagy legalább is valaki a közelében.
– Miért nem mondtad? Ez már inkább valami, olyasmi, amire számítottam. Erről szól a hősiesség. Gyerünk!
Újabb becsapódás, valamint emberek fölsikoltásának hangja hallatszott.
– Hová? – faggatta Széltoló.
– Bárhová!
A hősöknek általában tehetsége van ahhoz, hogy eszük nélkül berontsanak omladozó, ismeretlen palotákba, megmentsenek mindenkit, és kijussanak, mielőtt az egész épület fölrobban, vagy elmerül a mocsárban. Valójában Ince és Széltoló látogatást tettek a konyhákban, válogatott tróntermekben, az istállókban (kétszer) és ezenfelül – Széltoló véleménye szerint – több mérföld folyosón. Időnként feketébe öltözött őrök csoportjai surrantak el mellettük, anélkül, hogy rájuk néztek volna.
– Ez nevetséges – mondta Ince. – Miért nem kérdezünk meg valakit? Jól vagy?
Széltoló egy zavarba ejtő faragásokkal díszített oszlophoz támaszkodott, és tüsszentett.
– Megragadhatsz egy őrt, és kínzással kiszedheted belőle a szükséges információt – javasolta levegő után kapkodva. Ince fura pillantást vetett rá.
– Várj meg itt! – vetette oda, s elcsámborgott, mígnem talált egy szolgát, aki serényen fosztogatott egy szekrényt.
– Elnézést – köhintett –, melyik út visz a háremhez?
– Három ajtóval arrébb forduljon balra – felelte a férfi oda se fordulva.
– Rendben.
Visszabandukolt Széltolóhoz, és beszámolt neki.
– Igen, de megkínoztad?
– Nem.
– Hát ez nem volt valami hű de barbár tőled, nem igaz?
– Nos, dolgozom rajta – válaszolta Ince. – Úgy értem, nem köszöntem meg neki.
Harminc másodperccel később félrelökték a nehéz gyöngyfüggönyt, s beléptek Al Khali Serifáfának szerájába.
Aranyfiligrán kalickákban káprázatos énekesmadarak. Csilingelő szökőkutak. Ritka cserepes orchideák körül apró, csillogó ékszerekként cikázó kolibrik. Vagy húsz fiatal nő, csöndesen összekuporodva egymás mellett, akik kábé annyi ruhát viseltek, ami, mondjuk, fél tucatnak lett volna elég.
Széltoló mindezt meg sem látta. Amivel nem akarjuk azt mondani, hogy több tucat négyzetjardnyi csípő és comb látványa, mindenféle árnyalatban a rózsaszíntől az ébenfeketéig, nem indított be bizonyos áradatokat átszakítva libidója töltéseit a mélyben, ám ezeket azonnal ellepte a pánik sokkal jelentékenyebb özöne a handzsárral kezében, gyilkos fénnyel szemében felé forduló négy őr láttán.
Tétovázás nélkül lépett hátra.
– Tied a pálya, haver – közölte.
– Remek!
Ince kardot rántott, s maga elé tartotta, karja reszketett az erőfeszítéstől.
Néhány pillanatnyi teljes csönd ereszkedett le, míg mindenki arra várt, hogy kiderüljön, most mi lesz. És aztán Ince azt a csatakiáltást hallatta, amit Széltoló élete végéig sem fog elfelejteni.
– Ööö – mondta –, elnézést...

 

– Szégyenletes dolognak látszik – jegyezte meg egy alacsony varázsló.
A többiek nem szóltak. Bizony, szégyenletes volt, s nem akadt köztük egy sem, aki ne hallotta volna a bűntudat izzó szűkölését végig a gerincük mentén. De, ahogy oly gyakran történik a lélek különös alkímiája folytán, a lelkiismeretfurdalás arrogánssá és vakmerővé tette őket.
– Csak fogd be a szád, jó? – javasolta ideiglenes vezérük. Benádó Lángossütőnek hívták, de ma éjjel van valami a levegőben, ami azt sugallja, hogy nem érdemes nevét az emlékezetünkbe vésni. A levegő sötét, és sűrű, és teli kísértetekkel.
De persze a hat varázsló, akiket a Könyvtár felperzselésére küldtek, nem fél a kísértetektől, mert olyannyira eltölti őket a mágia, hogy gyakorlatilag búgnak tőle menet közben, sokkal pompásabb köntöst viselnek, mint valaha akármelyik Arkrektor, csúcsos kalapjuk csúcsosabb, mint ez idáig bármely kalap, és annak oka, hogy oly közel állnak egymáshoz, csupán csak a véletlen.
– Borzasztóan sötét van itt – említette meg a legkisebb varázsló.
– Éjfél van – válaszolta Lángossütő élesen –, és az egyetlen veszedelmes dolog itt mi vagyunk. Nem igaz, fiúk?
Bizonytalan mormogás kórusa hallatszott. Mindnyájan rettegő csodálattal övezték Lángossütőt, akiről azt pletykálták, hogy önbizalom-fejlesztő gyakorlatokat szokott végezni.
– És mi nem félünk néhány ócska könyvtől, igaz, fiúk? – Fenyegetően rámeredt a legkisebb varázslóra. – Te se, ugye? – tette hozzá csípősen.
– Én? Ó. Nem. Persze, hogy nem. Csak vacak papírból vannak, ahogy ő mondta – felelte sietve.
– Akkor jó.
– Ne felejtsd el, hogy kilencvenezer van belőlük – jegyezte meg egy másik mágus.
– Mindig úgy tudtam, hogy megszámlálhatatlanok – vetette ellen egy következő varázsló. – Az egész a dimenziókra vezethető vissza, úgy hallottam, hogy amit látunk az csak a csúcsa annak az izének, tudjátok, aminek nagy része víz alatt van...
– Víziló?
– Aligátor?
– Óceán?
– Csak ti hallgassatok el mind! – üvöltötte Lángossütő. Tétovázott. Úgy tűnt, hogy a sötétség, ami betöltötte a termet, hogy végül tollal telített térnek érződött, beszippantja a hangját.
Valamennyire összeszedte magát.
– Na, jól van – mondta, és a Könyvtár félelmetes ajtaja felé fordult.
Fölemelte kezét, tett néhány bonyolult mozdulatot, amik során az ujjai egy szemkönnyeztető módon egymáson átmenni látszottak, s fűrészporrá zúzta az ajtót.
A csöndhullámok, elfojtva a potyogó faforgácsok hangját, újra visszahömpölyögtek.
Kétségtelen volt, hogy az ajtó megsemmisült. Négy elhagyatott zsanér lógott reszketve a keretről, s a törött padok és polcok szemete ott hevert a törmelékben. Még maga Lángossütő is meglepődött egy csöppet.
– Nahát – mondta. – Ennyire egyszerű az egész. Látjátok? Semmi se történt velem. Igaz?
Kunkori orrú csizmák csosszanása hallatszott. Az ajtónyílás mögötti sötétséget alig kivehető, szemfájdító csodasugárzás ragyogása ékesítette, ahogy a lehetőségrészecskék meghaladták a valóság sebességét az erős mágikus mezőben.
– Na már most akkor – mondta Lángossütő élénken –, ki szeretné a tűz meggyújtásának megtisztelő feladatát?
Tíz csöndteli másodperc után közölte:
– Ebben az esetben én magam fogom megtenni. Szavamra, akár a falnak is beszélhetnék.
Átmasírozott az ajtónyíláson, s odasietett a csillagfény kis foltjához, ami a Könyvtár közepe (bár persze mindig is erőteljes vita folyt a hely pontos helyszínrajzáról; a varázs tömény koncentrációja eltorzítja a teret és időt, és bizony lehetséges, hogy a Könyvtárnak még széle sincs, nemhogy közepe) fölött magasodó üvegkupoláról verődött le.
Kitárta karját.
– Íme. Látjátok? Abszolút semmi se történt. Na már most, gyertek be végre.
A többi varázsló megtette ezt, ám ugyancsak húzódozva, és arra is hajlamosak voltak, hogy lebukjanak, amikor áthaladtak az elbűvölt boltív alatt.
– Oké – mondta némi elégedettséggel Lángossütő. – Na már most, van mindenkinek gyufája az utasításnak megfelelően? A varázstűz hatástalan itt, legalábbis ezeket a könyveket nem gyújtaná meg, ezért azt akarom, hogy mindenki...
– Valami mozgott ott fönn – jelentette a legkisebb varázsló.
Lángossütő pislogott.
– Mi?
– Valami mozgott ott fönn a kupolánál – ismételte meg a mágus, majd magyarázatképpen hozzátette. – Láttam.
Lángossütő fölbandzsított a zavarba ejtő árnyékokba, és úgy határozott, hogy fölhasznál egy keveset hivatalán alapuló hatalmából.
– Baromság – csattant föl kurtán. Előhúzott egy rettentően bűzös sárga gyufacsomagot, és így szólt. – Na már most, azt akarom, hogy ti mind halmozzatok...
– Tényleg láttam, tudod – ragaszkodott igazához a kistermetű mágus duzzogva.
– Na jó, mit láttál?
– Nos, hát nem vagyok egészen...
– Nem tudod, igaz? – förmedt rá Lángossütő.
– Valamit látta...
– Nem tudod! – ismételte meg Lángossütő. – Csak árnyékokat látsz, csak megpróbálod aláaknázni a tekintélyem, nem igaz? – Lángossütő habozott, s szeme pillanatnyilag üvegessé vált. – Nyugodt vagyok – kántálta. – Teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek. Nem engedem...
– Az...
– Idesüss, tökfej, te most aztán piszok jól befoghatod a pofád, rendben?
A többiek egyike, aki fölfelé bámult, hogy elrejtse zavarát, fojtottan köhintett.
– Ööö, Lángossütő...
– És ez rád is vonatkozik! – Lángossütő kihúzta magát teljes, felborzolt magasságában, s meglengette a gyufákat.
– Ahogy az előbb mondtam már – acsarogta –, azt akarom, hogy gyújtsátok meg a gyufákat, és... föltételezem, meg kell mutassam nektek, hogy kell gyufát gyújtani, elsősorban a tökfej okulására... és én nem ott az ablakon kívül vagyok, tudod! Megáll az eszem. Nézzetek rám. Megfogjátok a gyufát így...

 

Meggyújtott egy gyufát, a sötétség kénes, fehér fénylabdává virágzott, és a Könyvtáros úgy zuhant le rá, mint Az ember (le)származása. [24]
Mind ismerték a Könyvtárost, azon a meghatározott, ám szétszórt módon, ahogy az ember tudatában van a falaknak, padlónak és az összes másodrendű, ám szükséges kelléknek az élet színpadán. Ha egyáltalán eszükbe jutott, akkor afféle lágy, mozgó sóhajként, ami íróasztala alatt ücsörög könyveket javítva, vagy négykézlábal a polcok közt a titokban dohányzók nyomában. Bármely varázsló, aki elég oktalan megkockáztatni egy tilalmas sodormányt, egész addig mit sem sejt, míg egy puha, bőrszerű kéz föl nem nyúl, s el nem távolítja a meg nem engedett saját tákolmányú cigarettát, noha a Könyvtáros sosem balhézott, csak módfelett megbántottnak és bánatosnak látszott az egész szomorú ügy miatt, s aztán megette a csikket.
Míg ellenben az, ami most jelentős erőbedobással kísérletet tett Lángossütő fejének letekerésére a fülénél fogva, egy sikító lidércnyomás volt, aminek vicsorba húzott ajka hosszú, sárga agyarakat tárt föl.
A megrémült varázslók megperdültek, hogy elfussanak, s azon kapták maguk, hogy polcokba ütköznek, amik megmagyarázhatatlan módon elállták a sorok közti folyosókat. A legkisebbik mágus felsikoltott, s begördült egy atlaszok borította asztal alá, s ott feküdt kezével a fülén, hogy hallhatatlanná tegye a szörnyűséges zajokat, amik a többi varázsló menekülésre tett próbálkozásait kisérték.
Végezetül nem maradt más, csak a csönd, de az a fajta különösképp masszív csönd, amit valami kifejezett lopakodása hoz létre, lehetséges, hogy valami mást kutatva. A legkisebb varázsló puszta rémületében megette a kalapja csúcsát.
A halkan mozgó lábánál fogva megragadta, s gyöngéden, ám határozottan kiráncigálta a szabadba, ahol a mágus csukott szemmel makogott egy keveset, de aztán, hogy azok a kísérteties fogak nem martak a torkába, megreszkírozott egy gyors pillantást.
A Könyvtáros tarkójánál fogva megemelte, elgondolkozva himbálta egy lábnyira a talajtól, épp csak a kicsiny, vén drótszőrű terrier hatótávolságán kívül, amely pedig megpróbálta visszaidézni, hogyan is kell beleharapni az emberek bokájába.
– Ööö – mondta a varázsló, s aztán egy csaknem teljesen lapos ívben ki lett hajítva a törött ajtón át, ahol esését megtörte a padló.
Egy idő múlva a mellette lévő árnyék megszólalt:
– Nos, akkor annyi. Látta valaki azt az eszement rohadék Lángossütőt?
És egy árnyék a másik oldalán azt mondta:
– Azt hiszem, eltört a nyakam.
– Ki vagy?
– Az az eszement rohadék – válaszolta az árnyék undokul.
– Ó. Bocs, Lángossütő.
Lángossütő fölállt, egész alakját kirajzolta egy mágikus aura. Reszketett mérgében, midőn fölemelte kezét.
– Majd én megmutatom annak a nyomorult visszafajzottnak, hogyan tisztelje a nála evolúciósan különbeket... – acsarogta.
– Ragadjuk meg, fiúk!
És Lángossütőt ismét a padlólapokra sodorta mind az öt varázsló egyesített súlya.
– Bocs, de...
– ...tudod, hogy ha...
– ...bármilyen varázslatot használsz a Könyvtár közelében, mindazzal a mágiával, ami már úgyis odabent van...
– ...csak egyetlen dolgot ronts el, s máris eléri a kritikus Tömeget, és akkor...
– BUMM! Jó éjszakát, világ!
Lángossütő morgott. A rajta ülő varázslók úgy döntöttek, hogy, ezen a ponton, nem a fölkelés lenne a legbölcsebb dolog, amit megtehetnek.
Végül megszólalt:
– Rendben. Igazatok van. Köszönöm. Nagyon helytelenül tettem, hogy úgy elvesztettem az önuralmam. Feltétlenül szükséges, hogy az ember szenvtelen legyen. Teljesen igazatok van. Köszönöm. Szálljatok le rólam.
Megkockáztatták. Lángossütő fölállt.
– Az a maki – mondta – megette az utolsó banánját. Hozzatok...
– Ööö. Antropoid, Lángossütő – korrigálta a legkisebb varázsló, képtelenül arra, hogy megállja. – Tudod, ő egy emberszabású. Nem maki...
Lekókadt a tekintet súlya alatt.
– Kit izgat? Antropoid, majom, maki, mi a különbség? – kérdezte Lángossütő. – Mi a különbség, Mr. Zoológus?
– Nem tudom, Lángossütő – felelte a varázsló alázatosan. – Azt hiszem, valamiféle osztályizé.
– Kuss!
– Igen, Lángossütő.
– Te visszataszító kisember! – rivallta Lángossütő.
Elfordult, s olyan monoton hangon, mint valami fűrészpenge, hozzátette:
– Tökéletes az önuralmam. Az elmém olyan hűvös, mint egy kopasz mamuté. Abszolúte az intellektusom irányít. Melyikőtök ült a fejemen? Nem, nem szabad földühödjek. Nem vagyok mérges. Pozitívan gondolkozom. Képességeim teljes hatásfokkal működnek... van olyan köztetek, aki vitatni óhajtja?
– Nincs, Lángossütő – harsant a kórus.
– Akkor kerítsetek nekem egy tucat olajoshordót és minden gyújtóst, amit találni tudtok! Az az emberszabású meg fog sülni!
Magasan a Könyvtár tetejéről, baglyok, denevérek és egyebek otthonából, lánccsörgés hallatszott és – az olyan tiszteletteljesen, amennyire csak lehet – betört üveg zaja.

 

– Nem látszanak nagyon aggodalmasnak – mutatta ki Ince, kissé megbántódva.
– Hogyan is fogalmazzam? – fanyalgott Széltoló. – Amikor majd összeállítják a Világ Nagy Csatakiáltásainak listáját, az „Ööö, elnézést” nem lesz köztük.
Ellépett oldalra.
– Nem vagyok vele – magyarázta komolyan egy vigyorgó őrnek. – Csak valahol összefutottam vele. Egy veremben – Kicsit kacarászott. – Állandóan ilyesmi történik velem.
Az őrök keresztülnéztek rajta.
– Örm – mondta.
– Oké – mondta.
Visszaoldalgott Incéhez.
– Értesz valamennyire ahhoz a kardhoz?
Anélkül, hogy szemét levette volna az őrökről, Ince kotorászni kezdett az iszákjában, s átnyújtott egy könyvet Széltolónak.
– Már az egész harmadik fejezetet elolvastam – közölte. – Illusztrációk is vannak hozzá.
Széltoló forgatta a meggyűrt lapokat. A könyvet olyan sokszor olvasták, hogy akár meg is keverhette volna a lapokat, de az, ami valószínűleg egykoron a fedőlap volt, egy izmos férfi meglehetősen silány fametszetét ábrázolta. Olyan volt a karja, mint egy futballabdával tömött zsák, s térdig állt az epedező hajadonok és lemészárolt áldozatok tömegében, arcán önelégült kifejezéssel.
Körülötte felirat: Allyg Hét Nap Alat Baribár Hösst Faraghok Belőled! Alatta, valamivel kisebb betűkkel, állt a név: Cohen, a Barbál. Széltoló ugyancsak kétellte a dolgot. Már találkozott Cohennel, és, bár úgy-ahogy tudott olvasni, a vén csibész sosem sajátította el igazán a tollforgatást, még mindig egy „X”-szel írta alá nevét, és általában még azt is rosszul betűzte. Másrészt, sebesen gravitált minden olyasmi felé, amiben pénz rejlett.
Széltoló újra ránézett a képre, aztán Incére.
– Hét nap?
– Nos, lassan olvasok.
– Á! – mondta Széltoló.
– És nem is foglalkoztam a hatodik fejezettel, mert megígértem a mamámnak, hogy megmaradok csak a fosztogatás és a zsákmányolás mellett, míg meg nem találom a nekem való lányt.
– És ez a könyv megtanít téged arra, hogy hogyan legyél hős?
– Ó, hogyne. Nagyon jó könyv – Ince aggodalmas pillantást vetett rá. – Ez rendben van így, nem? Rengeteg pénzbe került.
– Nos, ööö. Föltételezem, akkor jobb lesz, ha folytatod.
Ince kifeszítette amit jobb szó híján a vállának kell nevezzünk, s ismét meglengette a kardját.
– Ti négyen, jobb lesz, ha most nagyon vigyáztok – kezdte –, vagy... egy pillanat – Elvette Széltolótól a könyvet, addig pergette a lapokat, míg meg nem találta, amit keresett, és folytatta. – Igen, vagy „a végzet metsző szele fog keresztülfújni elszíntelenedett csontvázatokon / a Pokol légiói fogják élő lelketek savba fojtani”. Nahát. Hogyan szeretitek a... elnézést egy pillanatra... almákat?
Fémes akkord hallatszott, ahogy a négy férfi tökéletes összhangban kardot rántott.
Ince kardja csak elmosódottan látszott. Egy szövevényes nyolcast rajzolt a levegőbe a fiú előtt, átlendült a karja fölött, háta mögött egyik kezéből a másikba suhant, úgy látszott, hogy kettőt kering a mellkasa körül, s végül lazacmód ugrott egyet.
A háremhölgyek egyike-másika önkéntelenül megtapsolta. Még az őröknek is imponált vele.
– Ez a Tripla Kardszárnyú Delfin Szúrás az Extra Szökkenéssel – büszkélkedett Ince. – Egy csomó tükröt összetörtem, míg megtanultam. Figyelj, megálltak.
– Úgy képzelem, még sose láttak ehhez hasonlót – felelte elgyöngülve Széltoló, az ajtónyílás távolságát méregetve.
– Meghiszem azt.
– Különösen nem az utolsó részt, amikor beleállt a mennyezetbe.
Ince fölfelé bámult.
– Nevetséges – mondta –, de otthon is mindig így történt. Kíváncsi vagyok, mit csinálok rosszul.
– Fogalmam sincs.
– Hú, nagyon sajnálom – szólt Ince, amikor az őrök ráébredtek, hogy a mulatságnak szemmel láthatólag vége, s körülfogták őket.
– Ne hibáztasd magad... – nyugtatta Széltoló, amikor Ince fölnyúlt, s hiába próbálta kiszabadítani a pengét.
– Köszönöm.
– ...majd én megteszem helyetted is.
Széltoló fontolóra vette következő lépését. Ténylegesen egyszerre több lépést fontolgatott. Ám az ajtó túl messze volt, és különben is, a hangok alapján a dolgok odakünn se voltak sokkal egészségesebbek.
Nem maradt más hátra, kénytelen lesz megpróbálkozni valami varázslattal.
Fölemelte kezét, és két férfi eldőlt. Fölemelte másik kezét, és a másik kettő is összerogyott.
Épp, mikor elkezdett volna töprengeni ezen, Conina kecsesen átlépett a hason fekvő testek fölött, szórakozottan dörzsölgetve tenyere élét.
– Azt hittem, már sose jössz – mondta. – Ki a barátod?

 

Ahogy már jeleztük, a Poggyász ritkán adja jelét bármiféle érzelemnek, vagy legalábbis olyan érzelemnek, amely kevésbé szélsőséges, mint a vak őrjöngés és gyűlölet, s ezért nehéz megítélni, milyen érzésekkel ébredt, néhány mérföldnyire Al Khalitól, fedelén fekve egy kiszáradt vádiban, lábikóival a levegőben.
Már pár perccel hajnal után is olyan volt a levegő, mint egy kemence lehelete. Néminemű himbálózás és kalimpálás után a Poggyász elérte, hogy lábainak többsége a helyes irányba mutasson, s ott állt, egy szövevényes, lassított dzsigget járva, hogy olyan kevés lábacska érintse az izzó homokot, amennyi csak lehetséges.
Nem arról volt szó, hogy eltévedt volna. Mindig pontosan tudta, hogy hol van. Mindig itt volt.
Csak valahogy úgy tűnt, hogy minden más helyet ideiglenesen elpakoltak valahova, s most nem lehet őket megtalálni.
Némi mérlegelés után a Poggyász megfordult, és, nagyon lassan, nekiment egy nagy, lekoptatott sziklának.
Elhátrált és leült, meglehetősen tanácstalanul. Úgy érezte, mintha forró tollal tömték volna ki, s homályosan tudatában volt az árnyékban meg a jó hűvös italban rejlő jótéteményeknek.
Néhány sikertelen nekilódulás után fölkapaszkodott egy közeli homokdűne tetejére, amely száznyi más dűne egyedülálló látványát nyújtotta neki.
Faszíve mélyén a Poggyász össze volt zavarodva. Elkergették. Azt mondták neki, hogy menj innét. Elutasították. Továbbá annyi orakhot ivott meg, amennyivel meg lehetett volna mérgezni egy kisebb országot.
Ha van valami, amire egy úti kelléknek mindennél jobban szüksége van, akkor az a valakihez való tartozás. A Poggyász bizonytalanul nekivágott a perzselő homokon át, tele reménységgel.

 

– Nem hinném, hogy van időnk a bemutatkozásra – közölte Széltoló, miközben a palota egy távoli része olyan dübörgéssel omlott össze, hogy a padló megrezgett. – Ideje, hogy mi...
Rádöbbent, hogy magának beszél.
Ince leejtette a kardját.
Conina előrelépett.
– Ja, ne! – nyögte Széltoló, de már elkésett. A világ hirtelen két részre oszlott – arra a darabra, ami Incét és Coninát tartalmazta, meg arra, ami minden mást. A levegő sercegett közöttük. Valószínűleg az ő részükben egy távoli zenekar rázendített, barázdabillegetők csicseregtek, kis, rózsaszín felhők száguldottak nyílegyenesen az égen, és minden egyéb olyasmi megesett, ami ilyen alkalmakkor szokásosan megtörténik. Amikor az efféle dolog zajlik, puszta összeomló paloták a szomszédos világban abszolút esélytelenek.
– Figyeljetek, talán letudhatnánk a bemutatást – mondta kétségbeesetten Széltoló. – Ez Ince...
– ...a Pusztító – szólt közbe Ince álmatagon.
– Oké, Ince, a Pusztító – egyezett bele Széltoló, majd hozzátette. – Fia Herbadtnak, a...
– Nagyszerűnek – szólt Ince. Széltoló szájtátva állt egy kicsit, aztán vállat vont.
– Nos, akárkinek – törődött bele. – Mindegy, ez meg itt Conina. Ami elég érdekes egybeesés, mert bizonyára örömmel hallod, hogy az apja nem más, mint mmph.
Conina, anélkül, hogy pillantását levette volna Incéről, kinyújtotta kezét, s gyöngéd présbe szorította Széltoló arcát, ami, az ujjnyomás csak enyhe fokozásával, tekegolyóvá változtathatta volna a fejét.
– Bár lehetséges, hogy tévedek – sietett korrigálni a varázsló, amikor a lány elhúzta a kezét. – Ki tudja? Kit érdekel? Mit számít ez?
Oda se fütyültek rá.
– Akkor megyek, s meglátom, meg tudom-e találni a kalapot, jó?
– Jó ötlet – mormolta Conina.
– Arra számítok, hogy meg fognak gyilkolni, de nem bánom – mondta Széltoló.
– Nagyszerű – motyogta Ince.
– Arra nem számítok, hogy bárki is észreveszi, ha távozom – folytatta Széltoló.
– Remek, remek – suttogta Conina.
– Arra számítok, hogy apró darabkákra fognak vagdosni – említette meg Széltoló egy döglődő csiga sebességével sétálva az ajtó felé.
Conina pislogott egyet.
– Miféle kalap? – kérdezte, aztán: – Ja, az a kalap.
– Föltételezem, nincs arra semmiféle esély, hogy ti ketten esetleg valami segítséget nyújtsatok? – kockáztatta meg Széltoló.
Valahol Conina és Ince magánvilágán belül a barázdabillegetők elültek, a kis, rózsaszín felhők ellibegtek, a zenekar összepakolt és elosont magánhaknizni egyet valahol egy éjjeli mulatóban.
Conina gyönyörködő tekintetét Ince elragadtatott arcáról ímmel-ámmal Széltoló felé fordította, aholis némileg hűvösebbé vált.
Odaoldalgott a varázslóhoz, s megragadta a karját.
– Figyelj – kérlelte –, nem fogod neki elmondani, ki vagyok valójában, ugye? Csak, mert a fiúknak nevetséges elképzeléseik vannak és... nos, különben is, ha megteszed, saját kezemmel fogom minden egyes csontodat...
– Túlságosan elfoglalt leszek – közölte Széltoló – abból az okból, hogy segítesz nekem megszerezni a kalapot, meg minden. Nem mintha sejteném, hogy mit látsz benne – tette hozzá gőgösen.
– Olyan helyes! Nem sok helyes emberrel szoktam találkozni.
– Igen, nos...
– Minket néz!
– És akkor mi van? Nem félsz tőle, igaz?
– Mi lesz, ha megszólít!?
Széltoló bambán bámult. Életében nem először úgy érezte, hogy az emberi tapasztalatoknak egész tartományai vannak, amik lazán elsiklottak mellette, föltéve, hogy tartományok képesek siklani. Esetleg ő siklott el mellettük. Vállat vont.
– Miért hagytad harc nélkül, hogy a hárembe vigyenek? – firtatta.
– Mindig kíváncsi voltam arra, mi folyik ott.
Csönd támadt.
– És? – érdeklődött Széltoló.
– És ott ültünk körben, aztán bejött a Serifa, odahívott magához, és azt mondta, hogy mivel én új vagyok, én következem a sorban, és aztán, sose találnád ki, mit akart tőlem. A lányok azt mondják, hogy ez az egyetlen, ami érdekli őt.
– Ööö.
– Jól vagy?
– Jól, jól – motyogta Széltoló.
– Az arcod olyan csillogó lett.
– Nem, remekül érzem magam.
– Azt kérte, hogy mondjak neki mesét.
– Miről? – kérdezte gyanakvóan Széltoló.
– A többi lány azt mondta, hogy a legjobban azokat szereti, amikben nyuszik szerepelnek.
– Á. Nyuszik.
– Kis, bolyhos fehérek. De én csak azokat a történeteket ismerem, amiket apám mesélt nekem, mikor kicsi voltam, és nem hinném, hogy azok igazán megfelelnének.
– Nincs túl sok nyuszi bennük?
– De van rengeteg levágott kéz meg láb – sóhajtotta Conina. – Ezért nem szabad rólam mesélned neki, érted? Engem nem normális életre teremtettek.
– A hárembéli mesemondás rohadtul nem normális – jegyezte meg Széltoló. – Sosem fog elterjedni.
– Megint minket néz! – markolta meg Conina Széltoló karját.
Aki lerázta.
– Ó, az istenek szerelmére – nyögte, s átsietett a termen Incéhez, aki a másik karját ragadta meg.
– Nem meséltél neki rólam, ugye? – akarta tudni. – Nem élem túl, ha elmondtad neki, hogy még csak most tanulom, hogyan...
– Nemnemnem. Csak azt akarja, hogy segíts nekünk. Ez afféle hősies kutatószolgálat.
Ince szeme fölragyogott.
– Úgy érted, obrigó?
– Tessék?
– Benne van a könyvben. Azt mondja, hogy ahhoz, hogy igazi hős lehess, obrigó alatt kell munkálkodnod.
Széltoló homloka ráncba gyűrődött.
– Az egy valamiféle madár?
– Azt hiszem, inkább valamiféle elkötelezettség vagy olyasmi – válaszolta Ince, de nem túl sok meggyőződéssel.
– Hát szerintem inkább madárnak hangzik – nyilatkozta Széltoló. – Biztos vagyok benne, hogy egyszer ezt olvastam egy bestiáriumban. Nagy. Nem tud repülni. Hatalmas, rózsaszín lábai, azok vannak neki – Az arca elbambult, ahogy a füle megemésztette, amit az ajka épp mondott.
Öt másodperccel később elhagyták a termet, maguk mögött hagyva négy hason fekvő őrt, s magukat a háremhölgyeket, akik letelepedtek egy kis mesemondásra.

 

Al Khali peremiránti sivatagát kettéhasítja a mítoszokban és hazugságokban dicsőített Tsort folyó, ami úgy furakszik keresztül a barna tájon, mint egy hosszú, nedves, homokpadokkal központozott leíró szemelvény. És minden homokpadot napégette rönkök takarnak, és a rönkök többsége olyan rönk, aminek foga van, és a rönkök többsége lustán kinyitotta fél szemét a folyó felső szakasza felől érkező, távoli loccsanások hangjára, és hirtelen a rönkök többségének lába nőtt. Egy tucat pikkelyes test csusszant a zavaros folyóba, ami újra összezárult fölöttük. A sötét víz sima volt, eltekintve néhány lényegtelen V-alakú fodrozódástól.
A Poggyász finoman tocsogott lefelé folyásirányban. A víztől egy kissé jobban érezte magát. Gyöngéden ringatózott a gyenge árban, fókuszaként több, titokzatos apró örvénylésnek, amik sebesen haladtak a vízfelszínen.
A hullámsodrok összetartottak.
A Poggyász hirtelen megrándult. Fedele kivágódott. Rövid, kétségbeesett reccsenéssel eltűnt a felszín alatt.
A Tsort csokoládészín habjai újra összezárultak. Kezdték ezt egész jól csinálni.

 

És a bűbáj tornya Al Khali fölé tornyosult, mint valami óriási, szépséges gomba, az a fajta, amit a könyvekben kétkeresztbe-tett-lábszárcsont-halálfej-alatt jelzéssel szoktak ellátni.
A Serifa gárdája ellenállt, de mostanra már elég sok összezavarodott béka és gőte vette körül a torony alját, és ők voltak azok, akik jól jártak. Mindenesetre volt valamilyen karjuk meg lábuk, és leglényegesebb szerveik még mindig belsejükben tartózkodtak. A várost a bűbáj uralta... a statáriális Tan.
A torony aljához közeli épületek némelyike már kezdett azzá a csillogóan fehér márvánnyá alakulni, amit a varázslók nyilvánvalóan előnyben részesítettek.
A trió kibámult a palotafal egyik résén.
– Nagyon imponáló – jegyezte meg kritikusan Conina. – A varázslóid hatalmasabbak, mint gondoltam.
– Nem az én varázslóim – tiltakozott Széltoló. – Nem tudom, kinek a varázslói. Nem tetszik ez nekem. Azok a mágusok, akiket én ismertem, nem tudtak volna két téglát egymásra tenni.
– Nem lelkesedem azért az ötletért, hogy a varázslók uralkodjanak mindenki fölött – kézölte Ince. – Persze, hősként az életbölcseletem amúgy is ellenzi a varázslóság egész koncepcióját. El fog jönni az az idő – a szeme kissé megüvegesedett, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, amit látott valahol –, el fog jönni az idő, amikor a varázslóság eltűnik a föld színéről, s a fiai a..., a..., mindegy, majd mi mind egy kissé praktikusabbak lehetünk a dolgokat illetően – fejezte be ügyefogyottan.
– Olvastad egy könyvben, mi? – kérdezte Széltoló savanyúan. – Obrigó is volt benne?
– Van benne valami – szólt Conina. – Semmi kifogásom a varázslók ellen, de nem úgy néz ki, mintha bármi hasznuk lenne. Igazából csak amolyan dekorációk voltak. Mostanáig.
Széltoló levette a kalapját. Ütött-kopott volt, elpiszkolódott, s kőpor borította, egyes darabkák lenyesődtek róla, a csúcs behorpadt, a csillag úgy hullajtotta flittereit, mintha az virágpor lenne, ám a „Varászlo” szó még mindig jól olvasható volt a mocsok alatt.
– Látjátok ezt? – akarta tudni kivörösödött arccal. – Látjátok? Igen? Mit mond ez nektek?
– Hogy nem tudsz helyesen írni? – találgatta Ince.
– Mi? Nem! Azt mondja, hogy varázsló vagyok, azt bizony! Húsz év a varázspálca mögött, s erre büszke vagyok! Leszolgáltam az időm, le én! Vizsgák tucatjait tette... kíséreltem meg! Ha minden bűvigét fölhalmoznánk, amit valaha olvastam, akkor az... akkor az... , rengeteg varázsige lenne!
– Igen, de... – kezdte Conina.
– Igen?
– De te valójában nem vagy jó a varázslásban, nem?
Széltoló rámeredt. Megpróbálta kitalálni, most mit mondjon, s egy apró receptorterület megnyílt elméjében pont akkor, amikor egy ihletrészecske, amelynek pályáját trilliónyi véletlenszerű esemény görbítette-ferdítette el, sivítva száguldott át az atmoszférán, és szétpukkant pont a megfelelő helyen.
– A tehetség csak azt határozza meg, amit csinálsz – mondta a varázsló. – Azt nem definiálja, hogy ki vagy. Odabenn mélyen, úgy értem. Ha tudod, hogy mi vagy, akármit megtehetsz.
Még egy kicsit gondolkozott, aztán hozzátette.
– Ez az, ami olyan hatalmassá teszi a bűbájosokat. Az a fontos, hogy tudd, igazából mi vagy.
Filozófiával terhes csönd támadt.
– Széltoló? – szólt kedvesen Conina.
– Hmm? – reagált Széltoló, aki még mindig azon töprengett, hogy kerültek ezek a szavak a fejébe.
– Te tényleg idióta vagy. Tudtad ezt?
– Meg ne moccanjon egyikőtök se!
Ábrim, a vezír, lépett ki egy törött boltív alól. Az Arkrektor kalapját viselte.

 

A sivatag süldögélt a nap lángja alatt. Semmi sem moccant a vibráló levegőt kivéve, ami forró volt, mint egy elcsent tűzhányó, és száraz, akár egy koponya.
Egy baziliszkusz feküdt pihegve egy szikla perzselő árnyékában. Csurgott maró, sárga nyála. Az utóbbi öt percben füle a dűnéken bizonytalanul mozgó sok száz lábikó halk puffanását észlelte, ami azt látszott sugallni, hogy a vacsora útban van.
Pislogott legendás szemével, s kigöngyölített húsz láb éhes testet, ami gördülékeny halálként tekeredett ide-oda a homokon.
A Poggyász dülöngélve megtorpant, s fenyegetően kitárta fedelét. A baziliszkusz sziszegett, ám egy csöppet határozatlanul, mert még sose látott sétáló dobozt korábban, és olyat meg végképp nem, aminek fedeléből számtalan krokodilfog meredezett. Valamint bőrcafrangok is tapadtak hozzá, mintha előzőleg verekedésbe keveredett volna egy kézitáskagyárban, és egy olyan módon, amit a baziliszkusz akkor se tudott volna megfogalmazni, ha képes lett volna a beszédre, úgy tűnt, hogy fixírozza őt.
Ha te így akarod lejátszani a játszmát, gondolta a hüllő, tőlem oké.
Olyan tekintetet fordított a Poggyász felé, mint egy gyémántfúró, olyan tekintetet, ami a megtekintett szemgolyóján át égett be, és belülről nyúzta meg az agyát, olyan tekintetet, amely letépte a lélek ablakának mulandó csipkefüggönyét, olyan tekintetet, ami...
A baziliszkusz ráébredt, hogy valami nagyon nem stimmel. Egy teljességgel új és alkalmatlan érzés kezdett kialakulni pont csészealj-alakú szeme mögött. Gyengén indult, mint az enyhe viszketés a hát azon néhány négyzethüvelykjén, amit, akárhogy vonaglasz, akkor se fogsz tudni megvakarni, s nőttön-nőtt, mígnem egy második, vörösen izzó, belső nappá vált.
A baziliszkusz rettenetes, leküzdhetetlen, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy pislogjon...
És akkor valami hihetetlenül oktalan dolgot cselekedett.
Pislogott.

 

– A kalapján keresztül beszél – mondta Széltoló.
– He? – ámult Ince, aki kezdte fölismerni, hogy a barbár hős világa nem az az egyszerű, világos hely, aminek képzelte azokban a napokban, amikor a legizgalmasabb dolog, amit az idáig valaha megtett, a paszternák fölstószolása volt.
– Úgy érted, hogy a kalap beszél rajta keresztül – javította ki Conina, és ő is elhátrált; az ember általában hajlamos ilyesmire a horror jelenlétében.
– Eh?
Nem leszek ártalmatokra. Némi szolgálatot tettetek nekem, mondta Ábrim, kinyújtott kézzel előrelépve. De igazatok van. Azt hitte a fickó, hogy hatalomra tehet szert, ha visel engem. Persze, ez pont fordítva van. Megdöbbentően fondorlatos és okos elme.
– Szóval fölpróbáltad a fejét, hogy jó-e a méret? – érdeklődött Széltoló. Megborzongott. Ő maga is föltette a kalapot korábban. Nyilvánvalóan az ő elméje nem a megfelelő fajta. Ábrim elméje a megfelelő fajta volt, és most a szeme szürke volt és színtelen, a bőre fakó, és úgy járt-kelt, mintha a teste a fejéről csüngene.
Ince előhúzta a könyvét, s lázasan pörgette a lapokat.
– Mi a francot csinálsz? – firtatta Conina, le nem véve szemét a kísérteties alakról.
– Keresem a Vándorló Szörnyek Táblázatát – válaszolta Ince. – Gondolod, hogy ő egy Élőholt? Azokat állati nehéz megölni, kell hozzá fokhagyma meg...
– Nem fogod megtalálni ott – jegyezte meg vontatottan Széltoló. – Ez... ez egy vámpír kalap.
– Persze, akár Zombi is lehet – folytatta Ince, ujját végighúzva lefelé a lapon. – Itt azt mondja, hogy kell hozzá feketebors és tengeri só, de...
– Elvileg harcolnod kell az ilyen rohadt szörnyekkel, nem megenned őket – fanyalgott Conina.
Ez olyan elme, amit használni tudok, mondta a kalap. És most képes leszek ellencsapást kezdeményezni. Új életre keltem a varázslást. Ezen a világon csak egyféle mágiának lehet helye, és azt én testesítem meg. Jól vigyázz, bűbáj!
– Jaj, ne! – nyögte Széltoló.
A varázslás rengeteget tanult az elmúlt húsz évszázadban. Ez a jöttment legyőzhető. Ti hárman követni fogtok.
Ez nem kérés volt. Még csak nem is parancs. Hanem afféle előrejelzés. A kalap hangja egyenesen a hátsóagyba érkezett, anélkül, hogy a tudattal bajlódott volna, és Széltoló lába önkéntelenül mozogni kezdett.
A másik kettő is előrerándult, azzal az esetlen, bábjellegű rángatózással lépegetve, ami azt sugallta, hogy őket is láthatatlan zsinórok mozgatják.
– Miért a „jaj, ne”? – kérdezte Conina. – Úgy értem, a „jaj, né”-t általános elvi alapokon megértem, de volt rá valami konkrét okod?
– Ha lesz rá esélyünk, el kell meneküljünk – közölte Széltoló.
– Hová gondoltad?
– Valószínűleg úgyse számít. Mindenképp halálra vagyunk ítélve.
– Miért? – értetlenkedett Ince.
– Nos – kezdte Széltoló –, hallottál már a Varázsháborúkról?

 

A Korongon számos dolog köszönhette létrejöttét a Varázsháborúknak. Ezek egyike volt a tudákos körtefa.
Az eredeti fa valószínűleg teljesen szokványos volt, s napjait talajvíz ivásával és napfény evésével töltötte az áldott öntudatlanság állapotában, aztán kitörtek a mágikus háborúskodások körülötte, amik génjeit meglepetésszerűen az akut tisztánlátás nem neki való állapotába kényszerítették.
Valamint, mondjuk úgy, mélyen belegyökerezett rossz természettel is ellátták. Ám a tudákos körtefa még könnyen megúszta.
Valaha, amikor a háttérmágia szintje a Korongon még ifjú volt és magas, s megragadott minden alkalmat, hogy rátörjön a világra, a varázslók mind olyan hatalmasak voltak, mint a bűbájosok, s minden egyes hegytetőre fölépítették tornyaik. És ha van valami, amit egy igazán hatalmas varázsló ki nem állhat, az egy másik varázsló. Egy mágus ösztönös diplomáciai tárgyalásmódja az, hogy addig igézi a másikat, míg izzani nem kezd, aztán megátkozza a sötétben.
Ez csak egy dolgot jelenthet. Na jó, kettőt. Hármat.
Totális. Varázslatos. Háborút.
És persze nem voltak szövetségek, se oldalak, se alku, se irgalom, se szünet. Az égbolt kicsavarodott, a tengerek forrtak. A tűzgolyók sivítása és süvítése az éjt nappá tette, de ez rendben volt, mert az őket követő fekete füstfelhők meg a nappalt éjszakává sötétítették. A táj úgy emelkedett és süllyedt, mint a nászutasok paplana, és magának a térnek az anyagát multidimenzionális csomókba kötötték, s hozzávágták egy lapos kőhöz az Idő-folyam mellett. Példának okáért, akkoriban roppant népszerű varázsige volt Pelepel Temporális Kompresszora, ami egy alkalommal azt eredményezte, hogy óriáshüllők egy faja létrejött, kifejlődött, elterjedt, virágkorát élte, aztán kipusztult úgy körülbelül öt perc időtartama alatt, csupán csontjait hagyva hátra, hogy majd tökéletesen félrevezessék az eljövendő nemzedékeket. A fák úsztak, a halak járkáltak, a hegyek leugrottak a boltba egy csomag cigarettáért, és a lét változékonysága elérte azt a fokot, amikor egy óvatos embernek az volt az első dolga fölébredés után, hogy sebtiben megszámolta végtagjait.
Valójában pont ez volt a probléma. Az összes varázsló többé-kevésbé egyenrangú volt erejét tekintve, és különben is magas, bűvigékkel jól védett tornyokban éltek, ami azt jelentette, hogy a legtöbb varázsfegyver visszapattant, és közönséges népeken csattant, akik megpróbáltak becsületes munkával megélni abból, ami, ideiglenesen, a föld volt, és amúgy mindennapi, tisztességes (bár meglehetősen rövid) életet éltek.
De a küzdelem tovább folyt, a rend univerzumának szerkezetét döngetve, a valóság falait gyöngítve, s azzal fenyegetve a téridő egész rozoga építményét, hogy a Tömlöc Létsíkok sötétségébe taszítja...
Az egyik monda azt állítja, hogy az istenek léptek közbe, de az istenek általában nem avatkoznak emberi ügyekbe, hacsak nem szórakoztatja őket a részvétel. Egy másik úgy szólt – és ez volt az, amit a varázslók maguk meséltek, s le is írták könyveikben –, hogy a varázslók maguk összegyűltek, s barátilag rendezték vitáik az emberiség üdvéért. És ez volt az, amit általában hiteles beszámolóként elfogadtak, annak ellenére, hogy körülbelül annyira volt valószínű, mint egy ólom mentőöv.
Az igazságot nem könnyű leszögezni egy lapra. A történelem fürdőkádjában bajosabb kézben tartani az igazságot, mint a szappant, s még annál is sokkalta nehezebb megtalálni...

 

– Mi történt akkor? – érdeklődött Conina.
– Nem számít – legyintett Széltoló gyászosan. – Az egész újra kezdődik. Érzem. Túl sok mágia ömlik a világba. Borzalmas háború lesz. Az egész meg fog ismétlődni. De ezúttal a Korong túl öreg ahhoz, hogy kibírja. Minden túl vékonyra kopott. Végzet, sötétség és pusztulás rontanak ránk. Az Apokralipszis közeleg.
– Halál mindenfelé – tette hozzá segítőkészen Ince.
– Mi? – csattant föl Széltoló, dühösen, hogy félbeszakították.
– Azt mondtam, halál mindenfelé – ismételte meg Ince.
– Mindenfelé, azt nem bánom – közölte Széltoló. – Csak azt nem szeretném, ha esetleg erre járna.
– Ez csak egy szólás – nyugtatta Conina.
– Azt te csak hiszed. Én találkoztam vele.
– Hogy néz ki? – faggatta Ince.
– Mondjuk úgy, hogy...
– Igen?
– Nincs szüksége fodrászra.

 

Mostanra a nap égre szegezett izzólámpa volt, és a homok meg a vörösen izzó parázs között egyetlen különbség maradt: a színük.
A Poggyász cikcakkban baktatott az égető dűnéken. A sárga nyálka a fedelén gyorsan száradt.
A magányos kis téglalapot egy sziklaorom tetejéről, aminek alakja és hőmérséklete a samott-téglát idézte, egy kiméra [25] nézte. A kiméra szerfelett ritka állatfajta, és amit ez a konkrét példány tervezett, nem fog segíteni ezen, sőt.
Gondosan kiszámította a pillanatot, elrúgta magát karmaival, kitárta bőrszerű szárnyát, és zuhanni kezdett áldozata felé.
Az volt a kiméra módszere, hogy alacsonyan a préda fölé lebben, kissé fölforralja tüzes lélegzetével, aztán fordul, s fogával szétszaggatja vacsoráját. A tüzes résszel még elboldogult, de aztán, azon a ponton, ahol a tapasztalat azt mondta neki, hogy egy meglepett és halálra rémült áldozattal kéne szembenézzen, a földön találta magát a megperzselődött és fölbőszült Poggyász útjában.
Az egyetlen fehéren izzó dolog a Poggyász környékén a dühe volt. A Poggyász több órát töltött szörnyű fejfájással, mely időszak alatt úgy tűnt, hogy az egész világ megpróbált rátámadni. Mostanra elege lett.
Amikor a boldogtalan kimérát zsírtócsává taposta, megtorpant egy pillanatra, szemlátomást jövendőjét latolgatva. Kezdett világossá válni, hogy a senkihez se tartozás sokkal bajosabb, mint gondolta. Halvány, vigasztaló emlékképek merültek föl benne a szolgálatról, meg a sajátjának kinevezett gardróbról.
Nagyon lassan megfordult, gyakorta meg-megállva, hogy kitárja fedelét. Ha lett volna orra, akkor esetleg azt mondhatnánk, hogy a levegőt szaglászta. Végül elhatározta magát.

 

A kalap és viselője eltökélten lépdelt a törmeléken, ami valaha a mesés Rhoxie volt, át a bűbáj tornyának lábához, kelletlen kíséretük mögöttük csellengett.
A toronylábon volt egy ajtó. Eltérően a Láthatatlan Egyetem kapujától, amit általában szélesre tártak és kitámasztottak, ez szorosan be volt zárva. És fényleni látszott.
Ti hárman kiváltságosak vagytok, hogy itt lehettek, szólt a kalap Ábrim petyhüdt szájából. Ez az a pillanat, amikor a varázslás abbahagyja az elfutást, megsemmisítően nézett Széltolóra, és elkezdi az ellenállást. Egész hátralévő életetekben emlékezni fogtok erre.
– Mi, egész ebédidőig? – kérdezte Széltoló elgyöngülve.
Jól figyeljetek, mondta Abrim. Kinyújtotta kezét.
– Ha lesz rá esélyünk – súgta Széltoló Incének –, elmenekülünk, rendben?
– Hová?
– Innen – mutatta ki Széltoló –, a fontos szó az innen.
– Nem bízom ebben a férfiban – közölte Ince. – Igazán igyekszem nem az első benyomás alapján ítélni, de határozottan az a véleményem; hogy rosszban sántikál.
– A kígyóverembe vettetett téged!
– Talán el kellett volna értenem a célzást.
A vezír motyogásba fogott. Még Széltoló, akinek kevéske tehetsége magában foglalta a nyelvek könnyed elsajátítását, sem ismerte föl, de olyanfajta nyelvnek hangzott, amit kifejezetten motyogásra terveztek, a szavak előkanyarodtak, mint valami kasza bokamagasban, sötéten, vörösen, könyörtelenül. Bonyolult örvényléseket írtak le a levegőben, aztán lágyan ellebegtek a torony ajtaja felé.
Ahol megérintették a fehér márványt, ott megfeketedett, és összeroskadt.
Mikor a maradványok a földre hullottak, egy varázsló bukkant elő, és alaposan szemügyre vette Ábrimot.
Széltoló megszokta a varázslók kiöltözködési mániáját, de ez itt előtte igazán imponáló volt, köntöse olyannyira kitömött, csipkézett és támpillérezett fantasztikus pliszékben és berakásokban, hogy valószínűleg építész tervezte. A hozzáillő kalap meg úgy nézett ki, mint egy esküvői torta, ami alaposan összeütközött egy karácsonyfával.
Maga a tényleges arc, ami kibámult a barokkos gallér és a fölfiligránozott kalapkarima széle közti szűk résen, kissé kiábrándító volt. Valamikor a múltban úgy gondolta, hogy megjelenése jobb lesz egy vékony, satnya bajusztól. Tévedett.
– Ez a mi kibaszott ajtónk volt! – kiáltotta. – Ezt nagyon meg fogod bánni!
Ábrim karba tette kezét.
Ez láthatólag földühítette a másik varázslót, aki hirtelen fölrántotta karját, kibogozta kezét a kézelőcsipkékből, s lángot szórt, ami sivítva szelte át a kettejük közti távolságot.
Ábrimot a mellkasán találta el, onnan a fehér izzás egy freccsenésével visszapattant, de amikor a kék káprázástól újra látott, Széltoló látta, hogy Ábrim ott áll, sértetlenül.
Ellenfele viharosan oltogatta az apró tüzeket saját öltözékén, s gyilkos fénnyel szemében nézett föl.
– Úgy látszik, nem érted – recsegte. – Ez itt bűbáj, amivel most meg kéne birkózz. Nem harcolhatsz a bűbáj ellen.
Föl tudom használni a bűbájt, válaszolta Ábrim.
A mágus acsargott, és emelkedő ívben tűzgolyót küldött felé, ami ártalmatlanul robbant szét Ábrim rettentő vigyorától néhány hüvelykre.
A másik arcán átsuhant a heveny tanácstalanság kifejezése. Újra megpróbálta, kéken izzó mágiavonalakat küldve egyenesen a végtelenből Ábrim szíve felé. Ábrim elhessegette ezeket.
Egyszerű a választás, mondta. Csatlakozol hozzám, vagy meghalsz.
Ezen a ponton Széltoló tudatára ébredt a folyamatos kapargató hangnak a füle mellett. Kellemetlen, fémes hangzása volt.
Félig odafordult, s érezte azt az ismerős és roppant kényelmetlen szúrós érzést, ahogy az Idő lelassul körülötte.
A Halál abbahagyta a köszörűkő húzogatását kaszaélén, s megajándékozta egy biccentéssel, ahogy az két profi között szokás.
Csontos ujját ajkához emelte, vagy pontosabban arra a helyre, ahol az ajka lett volna, ha lett volna.
Minden varázsló képes látni a Halált, de nem feltétlen vágyódnak erre.
Széltoló füle hirtelen kidugult, s a jelenés elenyészett.
Ábrimot és a rivális varázslót véletlenszerűen ki-kisülő mágiafényudvar vette körül, aminek nyilvánvalóan semmiféle hatása nem volt Ábrimra. Széltoló visszalibegett az élők világába pont időben ahhoz, hogy lássa, amint a vezír kinyúl, s megragadja a varázslót ízléstelen gallérjánál fogva.
Nem vagy képes legyőzni engem, jelentette ki a kalap hangján. Kétezer évem volt arra, hogy megzabolázzam a varázserőt saját céljaimra. Képes vagyok erőt meríteni az erődből. Hódolj, vagy arra se lesz időd, hogy ezt megbándd.
A varázsló küszködött, és, sajnálatos módon, hagyta, hogy a büszkeség fölülkerekedjék az óvatosságon.
– Soha! – kiáltotta.
Pusztulj, javasolta Ábrim.
Széltoló számtalan különös dolgot látott életében, a legtöbbjét szerfelett vonakodva, ám azt még sosem látta, hogy varázslattal ténylegesen meggyilkoljanak valakit.
A varázslók nem gyilkolnak közönséges embereket, mert a) ritkán veszik őket figyelembe, vagy egyáltalán észre és b) nem számít sportszerűnek és c) mindenek fölött, ugyan ki csinálná meg az összes főzést meg élelemtermelést meg ilyeneket. És egy mágustestvér varázslat általi kinyírása majdhogynem lehetetlen a védelmező bűvigék számos rétege következtében, amit bármely óvatos varázsló minden körülmények között fönntart személye körül. [26] Az első dolog, amit egy ifjú varázsló megtanul a Láthatatlan Egyetemen – eltekintve attól, hogy melyik az ő fogasa és merre van a vécé – az az, hogy állandóan védelmezze önmagát.
Néhányan úgy gondolják, hogy ez paranoia, de nem az. A paranoiások csupán azt hiszik, hogy mindenki rájuk pályázik. A varázslók viszont tudják.
A kistermetű varázsló a háromlábnyi edzett acél pszichikai megfelelőjét viselte, ami úgy olvadt el, mint a vaj a hegesztőlámpa alatt. Elgőzölgött, elenyészett.
Ha vannak arra szavak, amik ezután történtek a mágussal, akkor azok be vannak börtönözve egy vad szótárba a Láthatatlan Egyetem Könyvtárában. Talán jobb is a képzeletre bízni, eltekintve persze attól, hogy bárki, aki képes elképzelni az olyan alakot, amit Széltoló néhány másodpercig ott látott kínok közt vonaglani, mielőtt könyörületesen eltűnt volna, várományosa kell legyen a hírhedt fehér vászonzubbonynak a fakultatív hosszú ujjakkal.
Imígyen vesszen az összes ellen, nyugtázta Ábrim.
A torony magasa felé emelte arcát.
Kihívlak, harsogta. És mindazoknak, akik nem szállnak szembe velem, a Tan szerint követniük kell engem.
Hosszú, súlyos csönd támadt, amit az okozott, hogy sokan erősen hallgattak. Végül a torony tetejéről lekiáltott egy bizonytalan hang:
– Hol van ez a Tanban?
Én juttatom kifejezésre a Tant.
Távoli suttogás hallatszott, aztán ugyanaz a hang újra megszólalt:
– A Tan halott. A bűbáj a Tan fölött ál...
A mondat sikoltásban végződött, mert Ábrim fölemelte bal kezét, s a beszélő pontos irányába küldött egy vékony, zöld fénysugarat.
Körülbelül ebben a pillanatban vette észre Széltoló, hogy újra maga mozgatja végtagjait. A kalap ideiglenesen elvesztette érdeklődését irántuk. Oldalvást Coninára pislantott. Azonnali, kimondatlan egyetértéssel mindketten megragadták Ince feléjük eső karját, megfordultak, és elszaladtak. Meg sem álltak addig, míg több fal el nem választotta őket a toronytól. Futás közben Széltoló egyfolytában arra számított, hogy valami majd tarkón fogja vágni. Esetleg maga a világ.
Mindhárman lerogytak a törmelék közé, s ott feküdtek hosszan lihegve.
– Igazán nem kellett volna ezt tennetek – morogta Ince. – Már éppen arra készültem, hogy jól elintézzem a fickót. Hogy fogom valaha is...
Valami fölrobbant mögöttük, s sokszínű fénynyalábok süvítettek el fölöttük, szikrákat pattintva a kőművesmunkáról. Aztán olyan hang hallatszott, mint mikor egy óriási dugót kihúznak egy kicsiny palackból, meg feltörő hahota, ami valahogy nem volt túl mulatságos. A föld rázkódott.
– Mi folyik itt? – kérdezte Conina.
– Varázsháború – válaszolta Széltoló.
– És ez jó?
– Nem.
– De te biztos azt akarod, hogy a varázslóság győzedelmeskedjék? – firtatta Ince.
Széltoló vállat vont, és lebukott, amikor valami láthatatlan és nagy elzúgott fölöttük, olyan hangokat adva ki magából, mint egy fogoly.
– Még sose láttam a varázslókat harcolni – jelentette be Ince. Elkezdett négykézláb mászni a romokon, s nagyot sikított, amikor Conina megmarkolta a lábát.
– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – magyarázta a lány. – Széltoló?
A varázsló gyászosan rázta fejét, s fölkapott egy kavicsot. Áthajította a romba dőlt fal fölött, ahol az kis, kék teáskannává változott. Ripityára tört, amikor leesett a földre.
– A bűvigék kölcsönhatásba lépnek egymással – mondta. – Nem lehet tudni, mi fog történni.
– De mi biztonságban vagyunk itt a fal mögött? – kíváncsiskodott Conina.
Széltoló egy kissé földerült.
– Tényleg?
– Téged kérdeztelek.
– Ó! Nem. Nem hinném. Ez csak közönséges kő. Jön egy tisztességes varázsige és... ffuj.
– Ffuj?
– Úgy van.
– Ne fussunk akkor el?
– Érdemes megpróbálni.
Néhány másodperccel azelőtt érték el a következő, még viszonylag függőleges falat, hogy egy összevissza köpködő sárga tűzlabda becsapódott oda, ahol korábban feküdtek, és valami borzasztóvá változtatta a talajt. A torony körül az egész terület a szikrázó levegő tornádójává vált.
– Kell nekünk egy terv – közölte Ince.
– Megpróbálkozhatnánk újra a futással – javasolta Széltoló.
– Az nem old meg semmit!
– A legtöbb dolgot megoldja – helyesbített Széltoló.
– Milyen messzire kell eljussunk ahhoz, hogy biztonságban legyünk? – kérdezte Conina.
Széltoló megreszkírozott egy pillantást a fal mellett.
– Érdekes filozófiai kérdés – felelte. – Már sokfelé jártam, és még sosem voltam biztonságban.
Conina sóhajtott, s rámeredt egy közeli törmelékhalomra. Még egyszer jól megnézte. Volt benne valami fura, de nem tudott rájönni, mi lehet az.
– Megrohamozhatnám őket – indítványozta bizonytalanul Ince. Vágyódva leste Conina hátát.
– Nem sikerülne – legyintett Széltoló. – Semmi sem hatásos a mágiával szemben. Kivéve a még erősebb mágiát. És aztán az egyetlen, ami legyőzi az erősebb mágiát, az a még annál is hatalmasabb varázslat. És a következő pillanatban, tudod ...
– Ffuj? – sugallta Ince.
– Már előfordult korábban – mondta Széltoló. – Évezredeken át folytatódott, míg a...
– Tudjátok, mi a fura abban a kőrakásban? – fordult hozzájuk a lány.
Széltoló odapillantott. Hunyorgott.
– Mi, a lábaktól eltekintve?
Jó néhány percig eltartott, míg kiásták a Serifát. Még mindig egy borosüveget szorongatott, ami csaknem kiürült már, s bizonytalan fölismeréssel pislogott rájuk.
– Méregerős – motyogta, aztán némi erőfeszítéssel hozzátette – itóka, ez az évjárat. Úgy éreztem – folytatta –, mintha rám omlott volna a palota.
– Le is omlott – bólintott Széltoló.
– Aha. Hát akkor az volt az – Kerőzus több próbálkozás után sikerrel összpontosított Coninára, s hátrafelé himbálta magát. – Szavamra, az ifjú hölgy megint. Nagyon imponáló.
– Hé... – kezdte Ince.
– Az te hajad – szólt a Serifa, lassan újra előreringatózva – hasonlatos, hasonlatos az kecskéknek gyapjához, melyek legelésznek az Gebra hegy oldalán. [27]
– Na, idefigyeljen...
– Az te két menyed hasonló, hasonló – a Serifa kissé oldalra imbolygott, s röpke, ám bánatos pillantást vetett az üres palackra –, hasonló az fölékesített görögdinnyéhez az hajnal mesés kertjében.
Conina szeme kitágult.
– Tényleg?
– Nem – felelte a Serifa –, ezt kétlem. Fölismerném a fölékesített görögdinnyét, ha olyat látnék. Miként fehér galambok az mezőn az víznek partján, olyanok az te combjaid, melyek... [28]
– Hörrm, már elnézést... – vágott közbe Ince, szántszándékkal torkát köszörülve.
Kerázus felé imbolygott.
– Hmm? – firtatta.
– Ahonnan én jövök – szögezte le Ince hidegen –, ott nem szokás így beszélni a hölgyekkel.
Conina sóhajtott, mikor Ince védelmezőleg elé csoszogott. Ez, tűnődött, abszolúte igaz.
– Valójában – folytatta a fiú, olyannyira előredugva állát, amennyire csak tudta, ami még mindig csak arra volt elég, hogy grüberlinek látszódjék –, rohadt nagy kedvem lenne...
– Nem nyitni vitát – lépett előre Széltoló. – Ööö, uram, Sire, ki kéne jussunk innen. Föltételezem, kegyelmed nem tudja a kiutat?
– Termek ezrei – mondta a Serifa – vannak itt, tudja. Évek óta nem jártam kint – Csuklott. – Évtizedek óta. Egonok óta. Igazából sosem jártam még kint – Az arca megmeredt a fogalmazás tevékenységében. – Az Idő madara csak, ümm, kicsiny utat kell tipegjen, s lám! a madár talpon van.
– Az az obrigó – motyogta Széltoló.
Kerőzus felé ingott.
– Ábrim intézi az összes uralkodást, tudja. Rettentő kemény munka.
– Ő jelen pillanatban – jelentette Széltoló – nem áll a helyzet magaslatán.
– És mi valahogy szeretnénk innen meglépni – közölte Conina, aki még mindig a kecskés hasonlatot fontolgatta.
– És nekem van ez az obrigóm – említette Ince, szúrósan meredve Széltolóra.
Kerőzus megveregette a karját.
– Ez helyes – mondta. – Mindenkinek kéne legyen kedvenc háziállata.
– Így hát, ha esetleg történetesen tudná, hogy van-e magának istállója vagy ilyesmi... – noszogatta Széltoló.
– Százával – felelte Kerőzus. – Birtokomban van a világ legremekebb paripáinak némelyike... többsége – Összevonta szemöldökét. – Így mondták nekem.
– De esetleg nem tudja, hogy merre vannak ezek?
– Hát azt nem – ismerte be a Serifa. Egy véletlen mágiafuvallat a mellettük lévő falat arzénos habcsókká változtatta.
– Azt hiszem, hogy jobb lenne nekünk most a kígyóveremben – jegyezte meg elfordulva Széltoló.
Kerőzus újabb szomorú tekintetet vetett kiürült borospalackjára.
– Azt tudom, hogy hol van egy repülő varázsszőnyeg – nyilatkozta.
– Nem – tiltakozott Széltoló, védekezően fölemelve kezét. – Abszolúte nem. Még csak ne is...
– A nagyapámé volt...
– Egy valódi varázsszőnyeg? – csillant meg Ince szeme.
– Figyeljetek – hadarta Széltoló sietve. – Már attól is szédülni kezdek, ha magas történeteket hallok.
– Ó, eléggé – a Serifa puhán böffentett egyet – eredeti. Nagyon csinos mintával. – Újra a palackra hunyorgott, és sóhajtott. – Szép kék színe is volt – tette hozzá.
– És esetleg történetesen nem tudja, hogy most hol van? – kérdezte Conina lassan, annak a modorában, aki nagyon óvatosan odaoson egy olyan vadállathoz, amelyik bármely pillanatban megrémülhet.
– A kincstárban. Oda tudom az utat is. Szerfelett gazdag vagyok, tudják. Vagy legalább is így mondták nekem – Lehalkította a hangját, s megpróbált Coninára kacsintani, ami végül csak mindkét szemével sikerült. – Ráülhetünk – mondta, s verejtékezni kezdett. – És elmondhatnál nekem egy mesét...
Széltoló összeszorított foggal próbált meg sikítani. A bokája már izzadt.
– Nem fogok fölülni semmiféle mágikus szőnyegre! – sziszegte. – Félek a földtől!
– Úgy érted, félsz a magasságtól – korrigálta Conina. – És ne legyél már ilyen hülye.
– Tudom, hogy értettem! A föld az, ami végül megöl!

 

Az Al Khaliért folyó csata pörölyfejű felhő volt, amelynek zavaros mélyén hátborzongató alakokat lehetett hallani, és földöntúli hangokat látni. Szórványos céltévesztések süvítettek át a városon. Ahol becsapódtak, ott a dolgok... megváltoztak.
Például, a szűk egy elég nagy része óriási, sárga gombák áthatolhatatlan erdejévé alakult. Senki se tudta, ez milyen hatást idézett elő az ott lakók körében, bár az is lehet, hogy észre se vették.
Offlernek, a Krokodilistennek – aki a város védőistenségének szerepét töltötte be –, temploma immáron egy eléggé csúnyácska, öt dimenzióban megkonstruált cukros izé volt. De ez nem okozott gondot, mert már javában ette az óriáshangyák egy hordája.
Másrészt azonban nem maradt túl sok ember, aki értékelhette volna ezt az állásfoglalást az ellenőrizetlen városrendezés ellen, mert többségük elrohant, hogy életét mentse. Néhányan hajóra szálltak, de a menekülés eme módja hamarosan megszűnt, amikor a kikötő nagy része mocsárrá vált, amiben, minden különösebb ok nélkül, két, pöttöm, rózsaszín elefánt épp fészket rakott.
Lent, az utakat elfoglaló pánik alatt, a Poggyász lassan bandukolt a nádszegélyezte lecsapoló árkok egyikében. Egy kissé előtte az apró aligátorok, patkányok és aligátorteknősök mozgó hulláma özönlött ki a vízből, s viharosan tolongott föl a partra, valami meghatározatlan, ám abszolút hibátlan állati ösztöntől hajtva.
A Poggyász fedele komor eltökéltség kifejezését hordozta. Nem kívánt túl sokat a világtól, eltekintve minden más életforma teljes kiirtásától, de aminek most minden másnál nagyobb szükségét érezte, az a gazdája volt.

 

Hihetetlen kiürítettsége miatt könnyű volt észrevenni, hogy ez a terem kincstár. Az ajtók kampókról lógtak. A rácsokkal elzárt falfülkékbe betörtek. Rengeteg széthasított láda hevert mindenfelé, és ettől Széltolóba belenyilallt a lelkiismeret-furdalás úgy két másodpercre, hogy vajon hová lett a Poggyász.
Tiszteletteljes csönd támadt, ahogy mindig, amikor nagy pénzösszegek a múlté lesznek. Ince elkóborolt, és megbökdöste a ládák némelyikét, reménytelenül titkos fiókokat keresve a Tizenegyedik fejezet instrukcióinak megfelelően.
Conina lehajolt, és fölvett egy kis rézpénzt.
– Milyen borzasztó – szólt végül Széltoló. – Egy kincstár, amiben nincs kincs.
A Serifa állt, s ragyogva mosolygott.
– Semmi vész – mondta.
– De kegyelmed összes pénzét ellopták! – háborodott föl Conina.
– Úgy vélem, a szolgák – közölte Kerőzus. – Nagyon álnok dolog tőlük.
Széltoló fura tekintetet vetett rá.
– Nem aggasztja magát?
– Nem nagyon. Sose költöttem el semmit. Gyakran tűnődtem, milyen lehet szegénynek lenni.
– Hát most fantasztikus lehetősége lesz, hogy megtudja.
– Lesz szükségem valami kiképzésre?
– Jön majd magától – válaszolta Széltoló. – Majd belejön menet közben – Távoli robbanás hallatszott, s a mennyezet egy része kocsonyává alakult.
– Ööö, elnézést... – szólalt meg Ince –, ez a szőnyeg...
– Igen – bólintott Conina –, a szőnyeg.
Kerőzus jóindulatú, kissé spicces mosollyal ajándékozta meg őket.
– Á, igen. A szőnyeg. Lökje meg a háta mögötti szobor orrát, ó sivatagi hajnal őszibarack-tomporú ékköve.
Elpirulva, Conina végrehajtotta ezt a kicsiny szentségtörést Offler, a Krokodilisten, egy nagy, zöld szobrán.
Semmi sem történt. Titkos rekeszek serényen elmulasztották a kinyílás lehetőségét.
– Hümm. Próbálja meg a bal kezet.
A lány kísérletképp megcsavarta a mondott testrészt. Kerőzus megvakarta a fejét.
– Lehet, hogy a jobb kéz volt az...
– Én a maga helyében megpróbálnék visszaemlékezni – jegyezte meg élesen Conina, amikor az sem működött. – Már nem maradt sok olyan rész, amit hajlandó lennék meghúzni.
– Mi az az izé ott? – érdeklődött Széltoló.
– Még sokat fogtok hallani erről, ha nem a farok az – morogta Conina, és belerúgott.
Távoli, fémes, nyögésszerű zaj hallatszott, mintha egy serpenyőfedő szenvedne. A szobor megrázkódott. Ezt valahol a falban néhány kiadós tülkölés követte, és Offler, a Krokodilisten, nehézkesen félrecsikorgott. Volt mögötte egy alagút.
– Nagyapám építette ezt az érdekesebb kincseinknek – jelentette be Kerőzus. – Ő nagyon... – kereste a megfelelő szót – ötletes volt.
– Ha azt hiszitek, hogy beteszem ide a lábam... – kezdte Széltoló.
– Állj félre – mondta fennhéjázóan Ince. – Én megyek be elsőnek.
– Lehetnek benne csapdák... – jegyezte meg Conina kétségek közt. Gyors pillantást vetett a Serifára.
– Ó, valószínűleg, ó mennyek gazellája – felelte az uralkodó. – Nem voltam itt hatéves korom óta. Azt hiszem, voltak olyan kockák, amikre nem szabad rálépni.
– Ne aggódjatok emiatt – intette le őket Ince, az alagút homályába kukucskálva. – Nem hinném, hogy akad olyan álcázott kelepce, amit én ne szúrnék ki azonnal.
– Mert rengeteg ilyen irányú tapasztalatod van, nemdebár? – firtatta savanyúan Széltoló.
– Nos, hát a Tizennegyedik Fejezetet kívülről tudom. Vannak hozzá illusztrációk is – magyarázta Ince, s bebukott az árnyak közé.
Több percig várakoztak abban, ami elborzadt némaság lett volna, ha az alagútból nem szűrődtek volna ki elfojtott nyögések és szórványos dobogó zajok. Végül a távolból Ince hangja visszhangzott vissza hozzájuk.
– Nincs itt egyáltalán semmi – közölte. – Mindent kipróbáltam. Olyan szilárd, mint a szikla. Minden beragadhatott, vagy ilyesmi.
Széltoló és Conina összenéztek.
– Még a legalapvetőbb dolgot se tudja a csapdákról – jegyezte meg a lány. – Amikor ötéves voltam, apám végigmászatott egy átjárón, amit előzőleg bekelepcézett, csak hogy megtanítson...
– De átjutott, nem? – kérdezte Széltoló.
Ekkor olyan zaj hallatszott, mint amikor üvegfelületen végighúznak egy nedves ujjat, csak milliárdszorosan fölhangosítva, s a padló megrázkódott.
– Mindegy, mert nincs valami sok választásunk – tette hozzá, s behúzott nyakkal vetődött az alagútba. A többiek követték. A Széltolót ismerő emberek közül sokan úgy bántak vele, mintha egy afféle kétlábú bányászkanári lenne [29], és hajlamosak voltak föltételezni, hogy amikor Széltoló még függőleges és nem rohan elfele, akkor még van remény.
– Ez jó mulatság – jegyezte meg Kerőzus. – Jómagam, amint kirablom saját kincstáram. Ha elkapom magam, akkor a kígyóverembe vettethetem magam.
– De a saját könyörületére is bízhatja magát – javasolta Conina, végigfuttatva egy paranoiás tekintetet a poros köveken.
– Ó, nem. Azt hiszem, móresra kéne tanítsam magam, hogy jó példát mutassak magamnak.
Kis kattanás hallatszott fölöttük. Egy kicsiny kőtábla félresiklott, és egy rozsdás fémkampó ereszkedett lassan s döcögve alá. Egy másik rúd csikorgott ki a falból, s megveregette Széltoló vállát. Ahogy körbeperdült, az első kampó egy sárga cetlit tűzött a hátára, s visszacsikordult a tetőbe.
– Mit tett? Mit tett? – sikoltozta Széltoló, megkísérelve elolvasni saját lapockáját.
– Azt írja, „Rúgj belém”- mondta Conina.
A fal egy része fölsiklott a halálra vált varázsló mellett. Fémcsatlakozások bonyolult sorozatának végén egy nagy csizma ingott félszívvel, aztán az egész reccsenve kettétört a térdnél.
Mindhárman némán szemlélték. Aztán Conina megszólalt:
– Hibbant aggyal van dolgunk, már látom.
Széltoló óvatosan leakasztotta a cetlit, s hagyta, hogy földre essék. Conina előretörtetett mellette, s mérges óvatossággal csörtetett az átjáróban, s amikor egy rugóra szerelt fémkéz kinyúlt, s barátságos módon csóválta magát, nem rázta meg, hanem nyomon követte vedlett drótjait egy pár elkorrodált elektródához egy nagy üvegben.
– A nagypapája humoros ember volt? – érdeklődött.
– Ó, hogyne. Mindig szeretett kuncogni – válaszolta Kerőzus.
– Ó, remek – sóhajtotta Conina. Gondosan megböködött egy padlókövet, ami, Széltoló szemében, semmiben sem különbözött társaitól. Egy kis bánatos rugós nesszel egy tollseprű imbolygott elő a falból hónalj magasságban.
– Azt hiszem, nagy örömmel találkoztam volna az öreg Serifával – közölte a lány összeszorított fogakkal –, bár nem azért, hogy a kezét rázzam. Jobb lesz, ha bakot tartasz nekem, varázsló.
– Tessék?
Conina ingerülten mutatott egy félig nyitott ajtónyílásra pont előttük.
– Meg akarom azt nézni – mondta. – Csak tedd össze a két kezed, hogy legyen mire állnom, oké? Hogyan vagy képes arra, hogy ennyire hasznavehetetlen legyél?
– Amikor hasznos vagyok, mindig bajba kerülök – motyogta Széltoló, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az orrához érő meleg húst.
Hallotta, hogy a lány kotorászik az ajtó fölött.
– Gondoltam – szólalt meg Conina.
– Mi az? Irtózatosan éles lándzsák a lezuhanás szélén?
– Nem.
– Hegyes végű rostély készen a fölnyársalásra?
– Egy vödör – felelte határozottan Conina, és lelökte.
– Mi, forró, mérgező...
– Mészfesték. Csak rengeteg vén, beszáradt mész – Conina leugrott.
– Nesze nektek nagypapa – nyilatkozta Kerőzus. – Soha egy unalmas perc.
– Nos, hát nekem már eléggé elegem van – szögezte le Conina szigorúan, és az alagút távoli vége felé mutatott. – Gyertek, ti ketten.
Körülbelül háromlábnyira voltak az alagút végétől, amikor Széltoló megérezte a légmozgást maga fölött. Conina a véknyába ütött, imígyen lökve őt előre az ajtón túli szobába. Gördülve ért földet, és valami eltalálta a lábát ugyanakkor, amikor egy hangos dobbanás meg megsüketítette.
A teljes tető, egy négy láb vastag óriási kőtábla, bezuhant az alagútba.
Széltoló előrekúszott a porfelhőben, és, reszkető ujjal, kibetűzte az írást a kőtábla oldalán.
„Na, most nevessetek!”, olvasta.
Fölült.
– Ez a nagypapa – jelentette Kerőzus boldogan –, mindig k...
Elcsípte Conina pillantását, aminek ereje egy ólmosbotéval vetekedett, s bölcsen befogta a száját.
Ince bukkant elő a felhőkből, köhécselve.
– Hé, mi történt? – firtatta. – Mindenki jól van? Ez nem történt, amikor én jöttem keresztül.
Széltoló megfelelő választ kutatott, és képtelen volt jobbat találni a „Tényleg?!”-nél.
Fény szűrődött a mélyen fekvő terembe a tető közeli, apró, rácsos ablakokból. Nem volt kiút, kivéve a keresztülsétálást több száz tonnányi kövön, ami elzárta az alagutat, vagy, hogy másképp fogalmazzunk, és ez volt az a mód, ahogy Széltoló megfogalmazta a dolgot, kétségkívül kelepcébe estek. A varázsló ettől kissé ellazult.
De legalább nem lehetett eltéveszteni a varázsszőnyeget. Ott feküdt összegöngyölve egy megemelt kőkockán a terem közepén. Mellette állt egy kis, csillogó olajlámpás, és, Széltoló nyakát nyújtogatta, hogy lássa, egy apró aranygyűrű. Fölnyögött. Mindhárom tárgy fölött halvány oktarin fényudvar látszott, jelezve, hogy varázslatosak.
Amikor Conina kigöngyölte a szőnyeget, számos apró holmi gurult a padlóra, köztük egy rézhering, egy fafül, néhány nagy, négyszögletes flitter, és egy ólomdoboz benne egy konzerválódott szappanbuborékkal.
– Mi a franc ez? – érdeklődött Ince.
– Nos – válaszolta Széltoló –, mielőtt megpróbálták megenni a szőnyeget, valószínűleg molyok voltak.
– Hű!
– Ez az, amit ti emberek sosem fogtok föl – mondta Széltoló fáradtan. – Azt hiszitek, hogy a mágia olyan valami, amit föl lehet kapni és használni, mint egy... egy...
– Paszternákot? – sugallta Ince.
– Borospalackot? – indítványozta a Serifa.
– Valami olyasmi – értett egyet óvatosan Széltoló, de aztán összeszedte magát, s folytatta. – De az az igazság, hogy... hogy...
– Nem olyan?
– Sokkal inkább hasonlít egy borospalackra? – reménykedett a Serifa.
– A mágia használja az embert – szólt Széltoló sietősen. – Legalább annyira hat rátok, mint amennyire ti hattok rá, ilyesmi. Nem babrálhattok mágikus dolgokkal anélkül, hogy azok ne hassanak rátok. Csak gondoltam, jobb, ha figyelmeztetlek.
– Mint egy borospalack – kezdte a Serifa –, ami...
– Visszaiszik téged – közölte Széltoló. – Szóval kezdetnek letehetitek azt a lámpát meg gyűrűt, és az istenek szerelmére, ne dörzsöljetek meg semmit!
– A nagypapám ezekkel szerezte a családi vagyont – nyilatkozta Kerőzus reménytelen vágyakozással hangjában. – Tudják, gonosz bácsikája bezárta őt egy barlangba. Kénytelen volt azzal beérni, ami a keze ügyébe került. Semmije se volt az égadta világon, csak egy repülő szőnyege, egy mágikus lámpása, egy varázsgyűrűje és egy grottányi válogatott drágaköve.
– Nagy nehézségek árán jutott csak valamire, mi? – gúnyolódott Széltoló.
Conina kiterítette a szőnyeget a padlóra. Szövevényes mintája arany sárkányokat ábrázolt kék háttér előtt. Módfölölt bonyolult sárkányok voltak, hosszú szakállal, fülekkel és szárnyakkal, s úgy tűnt, hogy egyik formából a másikba változás során, mozgás közben fagytak mozdulatlanságba, ami azt sugallta, hogy az őket megszövő szövőszék a szokásos háromnál több dimenzióval rendelkezett, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy ha elég sokáig nézted, akkor a minta átváltozott arany háttéren kék sárkányokká, s az a rettenetes érzés fogott el, hogy ha egyszerre próbálkoznál meg mindkét típusú sárkány látásával, akkor az agyad kicsöpögne a füleden.
Némi nehézség árán Széltoló eltépte pillantását, amikor egy újabb távoli robbanás rázta meg az épületet.
– Hogy működik? – kérdezte.
Kerőzus vállat vont.
– Sose használtam még – közölte. – Föltételezem, csak azt mondod „föl!”, meg „le!”, meg ilyesmiket.
– Mit szólna egy „repülj keresztül a falon!”-hoz? – firtatta Széltoló.
Mindhárman fölnéztek a terem magas, sötét, és mindenek előtt, szilárd falaira.
– Kipróbálhatnánk azt, hogy, ráülünk, és azt mondjuk „emelkedj!” – vetette föl Ince. – És aztán, mielőtt a mennyezetbe ütközünk, azt mondhatnánk, hogy „állj!” – Kissé eltűnődött ezen, aztán hozzátette. – Amennyiben ez a helyes parancs.
– Vagy „hagyd abba!” – indítványozta Széltoló –, vagy „ereszkedj!”, „bukj le!”, „ess le!”, „süllyedj!”. Vagy „borulj!”.
– „Zuhanj le!” – javasolta komoran Conina.
– Persze – jegyezte meg Ince –, most, hogy rengeteg vad mágia ömlik szerteszét, megpróbálkozhatnál fölhasználni egy keveset belőle.
– Á – mondta Széltoló, meg – Nos...
– Rá van írva a kalapodra, hogy „varászlo” – vetette közbe Kerőzus.
– Bárki ráírhat bármit a kalapjára – szögezte le Conina. – Nem akarhatsz elhinni mindent, amit olvasol.
– Na, álljunk csak meg egy percre – fortyant föl Széltoló.
Megálltak egy percre.
És még további tizenhét másodpercre.
– Figyeljetek, ez sokkal nehezebb, mint gondoljátok – mondta.
– Na, mit mondtam nektek?! – diadalmaskodott Conina. – Gyerünk, kaparjuk ki a habarcsot a tíz körmünkkel.
Széltoló csöndre intette a lányt, levette a kalapját, nyomatékosan lefújta a port a csillagról, föltette újra, megigazgatta a karimáját, fölgyűrte az ingujját, kinyújtóztatta az ujjait, és pánikba esett.
Bármi jobb teendő hiányában nekitámaszkodott a kőnek.
Ami vibrált. Nem arról volt szó, hogy rázkódott volna; úgy érződött, hogy a lüktetés egyenesen a fal belsejéből jön.
Rendkívüli módon hasonlított arra a remegésre, amit a Láthatatlan Egyetemen érzett, pont mielőtt a bűbájos megérkezett volna. A kő határozottan nagyon boldogtalan volt valami miatt.
A fal mentén osont, s fülét a következő kőtáblához tette, ami kisebb volt és ék alakú, olyanra vágták, hogy passzoljon a fal egy szögéhez, nem egy nagy, kitűnő kő, csak amolyan harmatsúlyú, ami türelmesen végzi a dolgát a fal, mint egész, nagyobb üdvére.
– Ssss! – mondta Conina.
– Nem hallok semmit – jegyezte meg hangosan Ince. Ince azok közé tartozott, akiknek ha azt mondod, „ne nézz ide”, azonnal odafordítják a fejük, mint valami bagoly egy forgóállványon. Ezek ugyanazok az emberek, akik, amikor fölhívod a figyelmük mondjuk egy ritka kikericsre pont ott mellettük, céltalanul megfordulnak, s kis, bánatos, összelapító nesszel teszik le lábuk. Ha az ilyenek el lennének veszve egy úttalan sivatagban, könnyen megtalálhatnád őket úgy, hogy leteszel valahol a homokra valami aprót és törékenyt, például az értékes antik kancsót, ami nemzedékek óta a családod tulajdonában áll, és aztán visszasietsz, amint meghallod a csörrenést.
Na, mindegy.
– Pontosan erről van szó! Mi történt a háborúval?
A habarcs kis zuhataga ömlött a mennyezetről Széltoló kalapjára.
– Valami babrál a kövekkel – jelentette csöndesen a varázsló. – Megpróbálnak kiszabadulni.
– És mi pont egy nagy csomó kő alatt tartózkodunk – észlelte Kerőzus.
Csikorgás hallatszott fölöttük, s a nappali fény sugara döfött le. Széltoló meglepetésére nem kísérte az összezúzás okozta váratlan halál. Még egy szilíciumreccsenés után a lyuk nagyobbra nőtt. A kövek kiestek helyükről, méghozzá fölfelé.
– Azt hiszem – nyilvánított véleményt a varázsló –, hogy ezen a ponton érdemes megpróbálkozni a szőnyeggel.
A mellette lévő fal megrázta magát, mint valami kutya, és széjjellebbent, a kőművesek kezenyoma több komoly csapást mért Széltolóra, miközben a magasba szárnyalt.
Mind a négyen a kék-arany szőnyegen landoltak a repdeső sziklák viharában.
– Ki kell jussunk innen! – mondta Ince, megerősítve ezzel jó megfigyelőkészségéről szóló hírnevét.
– Várj csak – intette le Széltoló. – Mondjuk, azt mondom...
– Nem mondod – csattant föl Conina, aki mellette térdelt. – Én mondom. Nem bízom benned.
– De te...
– Kuss! – förmedt rá Conina. Megveregette a szőnyeget.
– Szőnyeg... emelkedj! – parancsolta.
Csönd.
– Föl!
– Talán nem érti a nyelvet – vetette közbe Ince.
– Szállj föl! Lebegj! Repülj el!
– Vagy az is lehet, mondjuk, hogy csak egy bizonyos hangra hajlandó...
– Hallgass. El!
– Már próbáltad az elt – jegyezte meg Ince. – Próbálkozz a „mássz föl!”-lel.
– Vagy a „szárnyalj!”-jal – javasolta Kerőzus. Több tonna padlókő csapott le a fejétől egy hüvelykre.
– Ha reagálni akart volna ezekre, akkor már megtette volna, nem? – kérdezte Conina. A levegő körülötte sűrű volt a portól, mert a repülő sziklák össze-összesúrlódtak. A lány megtiporta a szőnyeget.
– Szállj már föl, te rohadt matrac! Aú!
Egy darabka párkány ütötte vállon. Ingerülten dörzsölte meg a zúzódást, és Széltolóhoz fordult, aki állát a térdére támasztva ült, és kalapját jól a fejébe húzta.
– Mért nem működik? – érdeklődött.
– Mert nem a helyes szavakat mondod – válaszolta a varázsló.
– Nem érti a nyelvet?
– A nyelvnek ehhez semmi köze. Figyelmen kívül hagytál valami alapvető fontosságú dolgot.
– Nos?
– Nos mi? – fintorgott Széltoló.
– Figyelj, ez nem alkalmas pillanat a méltóságod babusgatására!
– Csak próbálkozz tovább, velem ne is törődj!
– Tedd, hogy repüljön!
Széltoló még jobban a fülére húzta a fövegét.
– Kérlek! – kérte Conina.
A kalap egy kissé följebb emelkedett.
– Mi mind rettentően lelkesedni fogunk – jegyezte meg Ince.
– Úgy van, úgy van! – támogatta Kerőzus.
A kalap folytatta az emelkedést.
– Egész biztosak vagytok benne? – firtatta Széltoló.
– Igen!
Széltoló megköszörülte a torkát.
– Le! – kommandírozta.
A szőnyeg elemelkedett a földről, s várakozásteljesen lebegett néhány lábbal a por fölött.
– Hogyan... – kezdte Conina, de Ince félbeszakította.
– A varázslók tudomással bírnak titkos tanokról, valószínűleg erről van szó – jelentette ki. – Valószínűleg a szőnyegen van egy olyan obrigó, hogy pont a fordítottját csinálja annak, amit mondanak neki. Följebb tudod vinni?
– Igen, de nem fogom – felelte Széltoló. A szőnyeg lassan előrelibbent, és, ahogy ilyen esetekben történni szokott, egy sziklahenger pont arról a helyről pattant vissza, ahol a szőnyeg eleddig hevert.
Egy pillanattal később kinn voltak a szabad levegőn, a kővihart maguk mögött hagyva.
A palota épp ízekre szedte magát, s a darabok koncentráltan robbantak a levegőbe, mint valami kifordított vulkánkitörés. A bűbájos torony teljesen eltűnt, de a kövek arrafelé táncoltak, ahol valaha állt, és...
– Egy újabb tornyot építenek! – ámult Ince.
– És az én palotámból is – jegyezte meg Kerőzus.
– A kalap győzött – nyilatkozta Széltoló. – Ezért építi a saját tornyát. Ez afféle reakció. A varázslók mindig tornyokat szoktak építeni maguk körül, mint azok a... hogy hívják azokat az izéket, amiket a folyók fenekén lehet találni?
– Békák.
– Kövek.
– Peches gengszterek.
– A tegzeslégyre gondoltam – mondta Széltoló. – Amikor egy mágus nekigyürkőzik a harcnak, az első dolog, amit csinál, az, hogy épít egy tornyot.
– Nagyon nagy – mutatta ki Ince.
Széltoló gyászosan bólintott.
– Hova megyünk? – kérdezte Conina.
Széltoló vállat vont.
– El – vetette oda.
A külső palotafalat hagyták éppen maguk alatt. Ahogy elhaladtak fölötte, elkezdett rázkódni, és kis téglák szállingóztak a repülő sziklák vihara irányába, amely az új torony körül zümmögött.
Végül Conina szólalt meg:
– Rendben. Hogyan vetted rá a szőnyeget, hogy repüljön? Tényleg az ellenkezőjét csinálja annak, amit parancsolsz?
– Nem. Csak némi figyelmet szenteltem a lamináris és térbeli elrendezés alapvető részleteinek.
– Hát ezzel megfogtál – ismerte el a lány.
– Akarod nem-varázsló terminológiával hallani?
– Igen.
– A színével lefelé tetted a földre – közölte Széltoló.
Conina egy darabig nagyon hallgatagon ült. Aztán így szólt:
– Azt kell mondjam, hogy roppant kényelmes. Ez az első alkalom, hogy szőnyegen repülök.
– Ez az első alkalom, hogy röptetek egyet – mormolta bizonytalanul Széltoló.
– Nagyon jól csinálod – dicsérte a lány.
– Köszönöm.
– Azt mondtad, félsz a magasságoktól.
– Rettegek.
– Nem látszik rajtad.
– Nem gondolok rá.
Széltoló megfordult, s visszanézett hátuk mögött a toronyra. Az utolsó percben egész sokat nőtt, a teteje fiatornyok és pártázatok szövevényévé virágzott ki. Padlólapok raja lebegett fölötte, az egyes csempék lecsaptak, és helyükre kattantak, mintha kerámiaméhek hajtanának végre légi bombázást kötelékben. A torony lehetetlenül magas volt – az alján lévő kövek összezúzódtak volna, ha nem folyt volna keresztül rajtuk a mágiaáram.
Nos, ennyi, már ami a szervezett varázslóságot illeti. A békés mágia kétezer éve ment veszendőbe, a tornyok újra az égre törtek, és most, hogy rengeteg új nyers varázs ömlött szét, valami nagyon súlyosan meg fog sérülni. Valószínűleg a világegyetem. Túl sok mágia maga köré tudja tekerni az időt és teret, és ez nem volt túl jó hír az olyan emberek számára, akik megszokták azt, hogy izék, mint például okozatok, követik az izéket, mint például okok.
És persze lehetetlen lett volna ezt elmagyarázni a társainak. Nem úgy tűnt, hogy helyesen értelmezik az eszméket, konkrétabban, nem úgy tűnt, hogy kapiskálják a végzet koncepcióját. Abban a szörnyű tévhitben szenvedtek, hogy valamit lehetne csinálni. Úgy látszott, készek arra, hogy a világot olyanná tegyék, amilyennek szeretnék, vagy belehaljanak a próbálkozásba, és az a probléma a próbálkozásba való belehalással, hogy belehalsz a próbálkozásba.
A vén egyetemi szervezettségnek pont az volt a lényege, hogy valamiféle békét tartott fönn a varázslók közt, akik kábé olyan könnyen jönnek ki egymással, mint a bezsákolt macskák, s most, hogy ez már vérre megy, bárki, aki megkísérel közbeavatkozni, a végén alaposan össze lesz karmolva. Ez nem az öreg, szelíd, meglehetősen hülye mágia volt, amit a Korong már megszokott, ez varázsháború volt, fehéren izzó és fölperzselő.
Széltoló nem jeleskedett a látnoki képességek terén sem, valójában éppen hogy csak képes volt látni a jelent. De elcsigázott bizonyossággal tudta, hogy valamikor a nagyon közeli jövőben, mondjuk úgy harminc másodpercen belül, valaki azt fogja mondani: „De bizonyára van valami, amit tehetünk?”
A lenyugvó nap lapos sugarai megvilágította sivatag elhúzott alattuk.
– Nem látszik túl sok csillag – jegyezte meg Ince. – Talán félnek előbújni?
Széltoló fölnézett. Ezüstköd csillámlott magasan a levegőben.
– A nyers mágia ülepedik ki az atmoszférából – közölte. – Mert túltelített.
Huszonhét, huszonnyolc, husz...
– De bizonyára... – kezdte Conina.
– Nincs – szögezte le Széltoló kereken, de csak az elégedettség leghalványabb nyilallásával. – A mágusok mindaddig harcolni fognak egymással, míg csupán egyetlen győztes marad. Nincs semmi, amit bárki megtehetne.
– Jól esne egy ital – jelentette Kerőzus. – Föltételezem, nem tudunk megállni valahol, ahol vehetnék magamnak egy kocsmát?
– Miből? – érdeklődött Ince. – Kegyelmed szegény, nem emlékszik?
– A szegénységet nem bánom – felelte a Serifa. – A józanság az, amivel gondjaim vannak.
Conina gyengéden megböködte Széltoló bordáit.
– Te irányítod ezt az izét? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor hová megy?
Ince lekukucskált.
– A látszat szerint – mondta –, tengelyiránt. A Körkörös-tenger felé.
– Muszáj, hogy valaki kormányozza.
Helló, szólalt meg egy barátságos hang Széltoló fejében.
Te nem a lelkiismeretem vagy, ugye? gondolta Széltoló.
Nagyon pocsékul érzem magam.
Nos, sajnálom, gondolta Széltoló, de ez egyáltalán nem az én hibám. Nem értem, miért kéne magamra vállaljam a felelősséget.
Igen, de tehetnél valamit.
Mint például?
Elpusztíthatnád a bűbájost. Akkor ez az egész összeomlana.
Semmi esélyem.
Akkor legalább belehalhatnál a próbálkozásba. Az esetleg még mindig jobb, mint hagyni, hogy kitörjön a varázsháború.
– Figyelj, csak fogd be a szád, jó? – csattant föl Széltoló.
– Mi? – kérdezte Conina.
– Hümm? – bizonytalankodott Széltoló. Bambán bámult lefelé a kék és arany mintára maga alatt, és hozzátette. – Te röpteted ezt, igaz? Rajtam keresztül! Ez alattomos!
– Miről beszélsz?
– Ó. Bocs. Magamban beszélek.
– Azt hiszem – közölte Conina –, jobb lesz, ha landolunk.
Lefelé kezdtek lebegni egy félhold alakú partra, ahol a sivatag elérte a tengert. Közönséges fényben a homok vakítóan fehér lett volna a csöppnyi kagylótöredékek milliárdjaival, de a nap ezen szakában vérvörös volt és primitív. A habok faragta, napszítta uszadékfa sokasága fölhalmozódott az árapályvonalon, akár ősi halszálkák, vagy mint az univerzum legnagyobb virágkötészeti kellékes pultja. Semmi sem moccant, kivéve a hullámokat. Akadt erre néhány szikla, de mind tűzálló tégla forróságúak voltak, s nem nyújtottak otthont se puhatestűnek, se hínárnak.
Még a tenger is kiszikkadtnak látszott. Ha bármilyen őskétéltű egy ilyen parton emelkedett volna ki, ott és akkor rögtön föladta volna a dolgot, visszavonult volna a vízbe, és azt tanácsolta volna minden rokonának, hogy felejtsék el a lábakat, nem éri meg. A levegő olyannak érződött, mint amit megfőztek egy zokniban.
Mindennek ellenére Ince ragaszkodott ahhoz, hogy tüzet gyújtsanak.
– Sokkal barátságosabb – mondta. – Ráadásul, szörnyek is lehetnek erre.
Conina az olajos, partra gördülő hullámocskákra pillantott, amik láthatólag félszívvel ugyan, de arra tettek kísérletet, hogy kijussanak a tengerből.
– Miben? – kérdezte.
– Sose lehessen tudni.
Széltoló ellődörgött a vízvonal mentén, szórakozottan kavicsokat szedegetett, és bedobálta őket a tengerbe. Egyet-kettőt visszahajítottak.
Egy idő múlva Conina elérte, hogy pattogjon a tűz, s a csontszáraz, sóval telített fa kék-zöld lángokat küldött bömbölve a magasba a szikraszökőkút alatt. A varázsló visszament, s lecsüccsent a táncoló árnyékokban, hátát egy kifehéredett farakásnak támasztotta, s olyan áthatolhatatlan búskomorságba burkolózott, hogy még Kerőzus is abbahagyta a panaszkodást szomjúságára, s elhallgatott.
Conina éjfél után fölébredt. A láthatáron ott ragyogott a félhold, s gyér, hideg ködpára lepte el a homokot. Kerőzus a hátán horkolt. Ince, aki elméletileg őrt állt, mélyen aludt.
Conina teljesen mozdulatlanul feküdt, minden érzékével azt kutatta, ami fölébresztette.
Végül ismét meghallotta. Halk, bátortalan koccanó nesz volt, alig hallható a tenger tompa szürcsölése fölött.
Fölkelt, vagyis inkább olyan csonttalanul, mint egy medúza, függőlegesbe siklott, s kipöccintette Ince kardját a fiú ellen nem álló kezéből. Aztán elosont a ködben, anélkül, hogy extra örvénylést okozott volna.
A tűz lejjebb süllyedt hamuágyába. Némi idő elteltével Conina visszajött, s fölrázta a másik kettőt.
– Mija?
– Azt hiszem, ezt látnotok kell – sziszegte a lány. – Azt hiszem, fontos lehet.
– Csak egy pillanatra hunytam be a szemem... – tiltakozott Ince.
– Sose törődj ezzel. Gyere!
Kerőzus körbebandzsított a hevenyészett táborhelyen.
– Hol van a varázsló fickó?
– Meg fogjátok látni. És ne csapjatok zajt. Az veszélyes lehet.
A lány után botorkáltak, térdig a párában, a tenger felé.
Végül Ince megszólalt:
– Miért veszélyes...
– Ssss! Hallottad?
Ince hallgatózott.
– Mintha olyan kopácsoló zaj lenne?
– Nézzétek...
Széltoló szaggatottan haladt a parton, két kézzel cipelve egy nagy sziklát. Szó nélkül ment el mellettük, szeme egyenesen előremeredt.
Követték a hűvös part mentén, míg el nem ért egy puszta területet a dűnék között, ahol megállt, és, még mindig egy ruhaszárító állvány kecsességével mozogva, elejtette a követ. Ami koccant egyet.
Volt ott egy széles kör további sziklákból. Nagyon-nagyon kevés maradt meg ténylegesen egy másik tetején.
Mindhárman lekuporodtak, és figyelték.
– Ő most alszik? – kérdezte Kerőzus.
Conina bólintott.
– Mit próbál csinálni?
– Azt hiszem, hogy tornyot próbál építeni.
Széltoló visszadülöngélt a kőkörhöz, és, nagy gondossággal, még egy sziklát helyezett el az üres levegőn. Az leesett.
– Nem valami ügyes benne, hát nem? – jegyezte meg Ince.
– Ez roppant szomorú – fűzte hozzá Kerőzus.
– Talán föl kellene ébresszük – mondta Conina. – Csak azt hallottam, hogy ha fölébreszted az alvajárókat, akkor leesik a lábuk, vagy valami. Mit gondoltok?
– Kockázatos lehet egy varázsló esetében – nyilatkozta Ince.
Megkísérelték kényelembe helyezni maguk a hűs homokon.
– Ez eléggé szívfacsaró – szólt Kerőzus. – És még csak nem is rendes varázsló!
Conina és Ince megpróbálták elkerülni egymás tekintetét. Végül a fiú köhécselt, és bejelentette:
– Tudjátok, én sem vagyok az az igazi barbár hős. Esetleg már észrevettétek.
Egy darabig figyelték Széltoló munkálkodó alakját, aztán Conina tett vallomást:
– Ha már arról van szó, azt hiszem, hiányzik belőlem egy bizonyos valami, amikor fodrászkodásra kerül sor.
Mindketten mereven bámulták az alvajárót, elmerülve saját gondolataikban, s vörösen a kölcsönös zavarba jövéstől.
Kerőzus megköszörülte torkát.
– Ha ettől jobban érzi magát valaki – mondta –, néha úgy rémlik nekem, hogy a költészetem sok kívánnivalót hagy maga után.
Széltoló gondosan megpróbált egyensúlyba helyezni egy nagy sziklát egy apró kavicson. Ami lehuppant, de a varázsló szemlátomást elégedett volt az eredménnyel.
– Költőként – kezdte óvatosan Conina –, mit mondanál erről a helyzetről?
Kerőzus fészkelődött.
– Az élet kész röhej.
– Állati találó.
Ince hanyatt feküdt, s fölnézett a ködbe vesző csillagokra. Aztán hirtelen fölült.
– Láttátok azt? – akarta tudni.
– Mit?
– Volt egy afféle villanás, egyfajta...
A tengelyiránti láthatár csöndes színvirággá robbant, ami sebesen terjedt a hagyományos színkép összes árnyalatán át, mielőtt kápráztató oktarinná lobbant. Mielőtt kialudt volna, bevéste magát nézői szemgolyójára.
Kis idő múlva távoli robajlás hallatszott.
– Valamiféle varázsfegyver – mondta Conina pislogva. Egy meleg széllökés fölkapta a párát, s eláramoltatta mellettük.
– A fene egye meg! – pattant föl Ince. – Fölébresztem őt, még ha a végén azzal is jár, hogy ezentúl cipelhetjük.
Kinyúlt Széltoló válla felé pont akkor, amikor valami nagyon magasan elhúzott a fejük fölött, olyan zajjal, mint egy rigócsapat kéjgázon. Aztán eltűnt mögöttük valahol a sivatagban. Utána olyan hang hallatszott, amitől megcsikordult volna a műfogsor is, zöld fény villant, és valami puffant.
– Majd én fölébresztem – közölte Conina. – Te hozd a szőnyeget!
A lány odakúszott a sziklák köréhez, megfogta az alvó varázslót gyöngéden a karjánál fogva, s ez lett volna egy alvajáró fölébresztésének nagykönyvben megírt módja, ha Széltoló nem ejtette volna a követ, amit épp hurcolt, a lábfejére.
A férfi kinyitotta szemét.
– Hol vagyok? – firtatta.
– A parton. Te... álmodtál.
Széltoló rápislogott a ködre, az égre, a kőkörre, Coninára, ismét a kőkörre, s végül újra az égre.
– Mi történik? – érdeklődött.
– Valami varázslatos tűzijáték.
– Ó. Akkor hát elkezdődött.
Bizonytalanul kiimbolygott a körből, olyan módon, ami azt sugallta Coninának, hogy még nincs teljesen ébren, s visszatántorgott a tűz maradványai felé. Néhány lépést tett, aztán szemlátomást eszébe jutott valami.
Lenézett a saját lábára, és azt mondta:
– Aú.
Már majdnem eljutott a tűzig, amikor az utolsó varázsige légnyomása elérte őket. A bűvigét Al Khali tornyára irányozták, ami húsz mérfölddel arrébb volt, és mostanra a hullámfront roppant ritkássá enyészett. Alig is befolyásolta a dolgok természetét, ahogy eláramlott a dűnék fölött egy kis szopogató nesszel; a tűz egy másodpercig vörösen és zölden égett, Ince szandáljainak egyike kis, ingerült borzzá változott, s egy galamb röppent ki a Serifa turbánjából.
Aztán elhaladt mellettük, s már a tenger fölött gomolygott.
– Mi volt ez? – kérdezte Ince. Belerúgott a lábát szaglászó borzba.
– Hmm? – szólt Széltoló.
– Ez!
– Ó, ez – felelte Széltoló. – Csak egy varázsige utórezgése. Valószínűleg a tornyot találták el Al Khaliban.
– Ugyancsak jókora kellett legyen ahhoz, hogy még itt is hasson ránk.
– Valószínűleg az volt.
– Hé, az az én palotám volt – mondta elgyöngülve Kerőzus. – Úgy értem, tudom, hogy nem valami kevés, de az volt mindenem.
– Sajnálom.
– De hát emberek is voltak a városban!
– Valószínűleg jól vannak – nyugtatta Széltoló.
– Akkor jó.
– Akármik legyenek is.
– Mi?
Conina megmarkolta a Serifa karját.
– Ne kiabálj vele – mondta. – Nincs magánál.
– Á – fanyalgott Kerőzus –, határozott javulás!
– Hé, ez egy kissé méltánytalan – tiltakozott Ince. – Úgy értem, kihozott engem a kígyóveremből, nos, sokat tud a...
– Igen, a varázslók roppant tehetségesen rángatnak ki abból a pácból, amibe nélkülük bele se kerülnél – közölte Kerőzus. – És aztán elvárják, hogy szépen megköszönd.
– Ó, azt hiszem...
– Ezt ki kell mondani – szögezte le Kerőzus, ingerülten hadonászva kezével. Villanásnyi időre megvilágította őt egy újabb ige átsüvítése a megkínzott égbolton.
– Odanézzetek! – csattant föl. – Ó, hát persze, hogy jót akar. Mind jót akarnak. Valószínűleg mind azt gondolja, hogy a Korong jobb hely lenne, ha ők irányítanák. Higgyétek el nekem, hogy nincs annál borzasztóbb, mint mikor valaki belevág, hogy szívességet tegyen a világnak! Varázslók! Ha mindent meggondolunk, ugyan mire jók? Úgy értem, tudtok mondani valami valamirevalót, amit a mágusok csináltak?
– Azt hiszem, hogy ez némileg kegyetlenség – vetette ellen Conina, de olyan éllel hangjában, ami azt sugallta, meggyőzhető lenne e tárgyban.
– Nos, nekem hánynom kell tőlük – morogta Kerőzus, aki akutan józannak érezte magát, s ennek nem nagyon örült.
– Azt hiszem, mindnyájan jobban fogjuk érezni magunk, ha megpróbálunk még egy kicsit aludni – javasolta Ince diplomatikusan. – A dolgok mindig kedvezőbbnek látszanak a nappal fényében. Legalábbis majdnem mindig.
– És a szájam íze is rettenetes – motyogta Kerőzus, eltökélten belecsimpaszkodva haragja maradványaiba.
Conina visszafordult a tűzhöz, s ráébredt, hogy valami hiányzik a díszletek közül. Méghozzá Széltoló-alakú valami.
Valójában Széltoló már félmérföldnyire járt a sötét tenger fölött, úgy guggolva a szőnyegen, mint valami mérges Buddha, elméje a harag, megalázottság és düh fortyogó levese, a szégyen, gyalázat kenyereskosarával.
Sose vágyódott túl sokra. Ragaszkodott a varázslósághoz, még ha nem is volt valami jó benne, mindig megtett minden tőle telhetőt, és most az egész világ összeesküdött ellene. Nos, hát ő majd megmutatja nekik. Hogy pontosan kik ezek az „ők” és mi lesz megmutatva, csupán részletkérdés volt.
Fölnyúlt és önbizalmát megújítandó megérintette kalapját, éppen akkor, amikor az elvesztette utolsó flittereit a légcsavarszélben.

 

A Poggyásznak is megvoltak a maga gondjai.
Az Al Khali tornya körüli terület a szüntelen mágikus bombázás hatására már elkezdett átlebegni azon a valósághatáron, amin túl idő, tér és anyag elveszítik különálló identitásuk, s egymás ruháját kezdik hordani. Ezt eléggé lehetetlen leírni.
Itt következik, ahogy kinézett a dolog.
Úgy nézett ki, ahogy egy zongora szól, nem sokkal az után, hogy beledobták egy kútba. Az íze sárga volt, és csiricsárén tarkának érződött. Olyan volt a szaga, mint a teljes holdfogyatkozásé. Na persze, még közelebb menve a toronyhoz, a helyzet igazán földöntúlivá vált.
Arra számítani, hogy bármilyen védtelen dolog túléli ezt olyan, mintha arra számítana az ember, hogy havat talál egy szupernóván. Szerencsére a Poggyász mindezt nem tudta, s átosont a forgatagon, miközben nyers mágia kristályosodott rá fedelére és zsanérjaira. Undok kedvében volt, de, újfent, ebben nem volt semmi szokatlan, kivéve, hogy a sercegő őrjöngés látványosan sokszínű fényudvarban földelte magát a Poggyász egész felületén, megajándékozva őt egy égő mocsárból kimászó korai, és roppant dühös kétéltű megjelenésével.
A tornyon belül fülledt forróság volt. Nem épültek belső szintek, csak egy sor gyalogjáró híd a falak mentén, amiken varázslók sorakoztak, és a központi tér csupán egy oktarin fényoszlopból állt, ami hangosan sistergett, ahogy a mágusok beletöltötték erejük. Ennek talapzatánál ácsorgott Ábrim, kalapján az oktarin ékkövek olyan fénnyel izzottak, hogy sokkal inkább úgy néztek ki, mint egy másik világegyetembe vágott lyukak, ahol, minden valószínűség ellenére, a napon belül sütöttek ki.
A vezír előrenyújtott kézzel, széttárt ujjakkal, csukott szemmel állt, szája vékony vonallá préselődött az összpontosítástól, ahogy az erőket egyensúlyozta. Általában egy varázsló csak saját testi adottságai erejéig terjedő varázserőt tud kontrollálni, ám Ábrim gyorsan tanult.
Tedd magad a homokóra kutyaszorítójává, az egyensúly forgáspontjává, kiflivé a virsli körül.
Csináld jól, s te magad leszel a varázserő, a részeddé válik, s képes leszel...
Kimutattuk már, hogy a vezír lába több hüvelykre van a földtől? A vezír lába több hüvelykre van a földtől.
Ábrim épp egy varázsigéhez szükséges erőt vont össze, ami majd elsüvít az égen, és ezernyi sikító démonnal ostromolja meg az Ankh-i tornyot, amikor mennydörgő zörgetés hallatszott az ajtó felől.
Az ilyen alkalmakra van egy mantra. Nem számít, hogy az ajtó sátorleffentyű, diribdarab irha egy szélfútta jurtán, három hüvelyk szilárd tölgyfa benne hatalmas vasszögekkel, vagy négyszögletes kartonpapír mahagóni furnérral, fölötte kis világítótest borzalmas üvegdarabkákból s egy csöngőgomb, ami húsz népszerű dallam – amit zenerajongó ember meg nem hallgatna még ötévi süketség után sem – valamelyikét játssza.
Egy varázsló odafordult egy másikhoz, és annak rendje s módja szerint így szólt:
– Vajon ki lehet az ilyen késő éjszaka?
Az ácsmunkán ismét dörömböltek egy sort.
– Odakint nem lehet senki sem életben – felelte a másik mágus, és idegesen tette, mert ha kizárod annak a lehetőségét, hogy bárki is életben legyen, akkor csak az a gyanú marad, esetleg egy halott az.
Ezúttal a döngetés megroppantotta a zsanérokat.
– Egyikünk jobb, ha odamegy – mondta az első varázsló.
– Derék fickó.
– Á. Ó! Oké.
Vonakodva elindult a rövid, boltíves átjáróban.
– Akkor csak menjek oda és nézzem meg, ki az? – érdeklődött.
– Príma.
Különös alak tette meg tétovázva az utat az ajtóhoz. A mindennapos köntösök nem nyújtanak elégséges védelmet a tornyon belüli magasfeszültségű térben, s brokátja meg bársonya fölött a mágus vastag kezeslábast viselt, telisteli tömve vörösberkenye forgácsokkal, agyonhímezve ipari szintű pecsétekkel. Csúcsos kalapjához egy füstüveg maszkot erősített, és roppant nagy védőkesztyűi azt sugallták, hogy a varázsló kapus egy szuperszonikus sebességgel játszott krikettjátszmában. A központi csarnokban végzett óriási erőfeszítésből kicsapó villanások és lüktetések kíméletlen árnyékokat vetettek rá, ahogy a reteszekkel bajlódott.
Lehúzta védőmaszkját, s résnyire nyitotta az ajtót.
– Nem akarunk semmilyen... – kezdte, s jobban meg kellett volna válogassa szavait, mert ez lett a sírfelirata.
Beletelt némi időbe, míg kollégája észrevette folytatódó hiányát, s lebaktatott a folyosón, hogy megtalálja. Az ajtót szélesre tárták, a kinti varázslatos infernó bömbölve támadt a bűvigék hálójára, melyek kordában tartották. Valójában az ajtót nem tárták ki teljesen, elhúzta, hogy lássa ennek okát, s fölnyüszített.
Zaj hallatszott mögüle. Megfordult.
– Mi... – kezdte, ami elég vacak szótag ahhoz, hogy ezzel fejeződjön be egy ember élete.

 

Magasan a Körkörös-tenger fölött Széltoló egy kissé hülyének érezte magát.
Az ilyesmi előbb-utóbb mindenkivel megesik.
Például, egy kocsmában valaki meglöki a könyököd, gyorsan odapördülsz, és jól megmondod a magadét, lassan rádöbbensz, egy pasas övcsatjának, aki, mint kiderül, nem is annyira született, hanem valószínűleg kifejtették.
Vagy egy kiskocsi belerohan a tiéd hátuljába, s kirontasz, hogy megmutasd az öklöd a sofőrnek, aki, nyilvánvalóvá válik, ahogy egyre több testet bontakoztat ki, akár egy szörnyűséges bűvésztrükkben, a hátsó ülésen kellett üljön.
Vagy esetleg lázadótársaid a kapitány kabinjához vezeted, és bedörömbölsz az ajtón, és ő mindkét kezében karddal kidugja nagy fejét, és azt mondod „Elfoglaltuk a hajót, te szemét, és a fiúk mind velem tartanak!”, és ő megkérdi „Miféle fiúk?”, és te hirtelen nagy ürességet érzel magad mögött, és azt nyögöd „Ümm...”
Más szavakkal, ez az az ismerős, forró, elsüllyedő érzés, amit mindenki megtapasztal, aki hagyja, hogy saját dühe hullámai messzire kivessék a megtorlás strandjára, ott hagyva őt, a mindennapok poétikus nyelvén megfogalmazva, nyakig a szarban.
Széltoló még mindig mérges volt és megalázott és így tovább, de ezek az érzések egy kicsit csillapodtak, s valami rendes jelleméből ismét jelentkezett. Nem találta túl boldogítónak, hogy néhány kék meg aranyszín gyapjúszálon ücsörög magasan a foszforeszkáló hullámok fölött.
Ankh-Morpork felé tartott. Megpróbált visszaemlékezni miért.
Na persze, ott kezdődött minden. Talán az Egyetem jelenlététől, amely oly súlyos a mágiától, hogy úgy hever az Univerzum szertelenség-pokrócán, mint valami ágyúgolyó, nagyon vékonyra nyújtva ki a valóságot. Ankh az, ahol a dolgok elkezdődnek, és befejeződnek.
És az otthona is – olyan, amilyen –, ami hazaszólította.
Már korábban jeleztük, hogy a látszat szerint Széltoló ősei közt akad egy bizonyos mennyiségű rágcsáló, és a megpróbáltatások idején ellenállhatatlan késztetést érez, hogy elszeleljen odújába.
Hagyta, hogy a szőnyeg lebegjen egy darabig a légáramlatokon, míg a hajnal, amire Kerőzus valószínűleg rózsaujjúként utalt volna, tűzgyűrűt vont a Korong pereme köré. Lusta fényét olyan világ fölött terjesztette szét, ami finom részletekben különbözött a korábbitól.
Széltoló pislogott. Hátborzongató fény világított. Nem, most hogy jobban megnézte, nem is hátborzongató, hanem végzetes, ami még sokkal hátborzongatóbb. Olyan volt, mintha kőfátylon keresztül látná a világot, s annak a fátyolnak valamiféle önálló élete lenne. Táncolt és nyújtózkodott, s több mint célozgatott arra, hogy ez nem csupán optikai illúzió, hanem maga a valóság feszül ki s dagadozik, mint egy gumi léggömb, ami megpróbál túl sok gázt magában tartani.
A hullámzás Ankh-Morpork irányában volt a legnagyobb, ahol villanások és megkínzott levegőszökőkutak jelezték, hogy a küzdelem nem lankad. Hasonló oszlop lógott Al Khali fölött, s aztán Széltoló észrevette, hogy nem az az egyetlen.
Nem volt egy torony Chirm fölött is, ahol a Körkörös-tenger a hatalmas Perem-óceánba ér? És még számos akadt.
Az egész kezdett kritikussá válni. A varázslóság szétszóródott. Isten veled, Egyetem, szintek, Rendek; mélyen a szívében minden varázsló tudja, hogy a varázslás természetes egysége egy varázsló. A tornyok sokasodni fognak, és addig harcolnak, míg csak egy torony marad, és aztán a varázslók addig küzdenek, míg csak egy varázsló lesz.
Addigra az illető már valószínűleg kész lesz önmagával harcba szállni.
Az egész szerkezet, ami a mágia lendkerekeként működött, kezdett darabokra esni. Széltoló ezt nagyon zokon vette. Sose vitte semmire a varázslásban, de nem ez volt a lényeg. Tudta, hova passzol. Ez mindennek a legalját jelentette, de legalább odaillett. Fölnézhetett, és láthatta az egész kényes masinériát lágyan tiktakolni, a Korong forgása által generált természetes mágiát böngészgetve.
Minden, amit magáénak mondhatott, a nagy semmi volt, de ez már valami, és most elvették tőle.
Széltoló megfordította a szőnyeget, hogy az Ankh-Morporkot jelentő távoli csillogás, csak egy fénylő petty a kora esti fényben, felé nézzen, és elméje egy része, aminek nem volt más elfoglaltsága, azon tűnődött, hogy miért olyan ragyogó az a pont. Ezenkívül úgy tűnt, hogy telehold van, és még Széltoló is, akinek a természetfilozófiára vonatkozó ismeretei ugyancsak bizonytalanok voltak, egészen bizonyos volt abban, hogy csak pár napja látott egyet.
Nos, nem számít. Elege van. Nem fog megpróbálkozni többet semminek a megértésével. Csak hazamegy.
Csakhogy a varázslók sose mehetnek haza.
Ez egyike az ősi és mélyen jelentésteljes, varázslókkal kapcsolatos mondásoknak, és valamit elárul a mágusok többségéről, hogy sosem voltak képesek megérteni jelentését. A varázslóknak tilos megnősülniük, de szüleik lehetnek, s sokan közülük hazamennek szülővárosukba Disznólesés Éjjelére vagy Áldozatcsütörtökre egy kis dalolásért, na meg annak szívmelengető látványért, ahogy összes gyerekkori zsarnokuk sietve elkerüli őket az utcán.
Ez eléggé olyan, mint a másik szólás, amit sosem tudtak fölfogni, nevezetesen az, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. A kísérletek egy hosszúlábú varázslóval meg egy apró folyóval bebizonyították, hogy percenként harmincszor, harmincötször bele lehet lépni ugyanabba a folyóba.
A mágusok nem nagyon kedvelik a filozófiát. Ami őket illeti, egy kéz, ha csattan, az „cs”.
Ebben a konkrét esetben azonban Széltoló azért nem tudott hazamenni, mert az otthon tényleg megszűnt létezni. Volt egy város lovagló ülésben az Ankh-folyón, de ezt még sosem látta: fehér volt, tiszta, és egyáltalán nem volt olyan szaga, mint egy döglött heringekkel teli árnyékszéknek.
Ott ért földet, ami valaha a Törött Holdak Köztere volt, s tette ezt sokkos állapotban. Szökőkutak csobogtak. Na persze, korábban is voltak ott szökőkutak, de inkább szivárogtak, mint játszottak, és úgy néztek ki, mint az üres leves. Most bezzeg tejfehér kockakövek voltak a lába alatt, kis, csillogó izékkel bennük. És, bár a nap úgy ücsörgött a láthatáron, mint az egészséges reggelihez járó citrancs fele, alig néhányan lézengtek az utcákon. Rendes körülmények között Ankh folyamatosan túlzsúfolt, az égbolt tényleges színe pusztán háttérrészlet.
Füst lebegett a város fölé hosszú, olajos pamacsokban az Egyetem fölött forrásban levő levegőkoronából. A szökőkutaktól eltekintve egyedül ez moccant.
Széltoló mindig meglehetősen büszke volt arra, hogy mindig egyedül érzi magát, még a hemzsegő városban is, de még sokkal rosszabb egyedül lenni, amikor senki sincs körülötted.
Összegöngyölte a szőnyeget, átvetette a vállán, s ellépdelt a kísérteties utcákon az Egyetem irányába.
A kapukat a szélnek tárták. A legtöbb épület félig romba dőlt a mellélövések és a gellert kapott bűvigék hatására. A bűbáj tornya, túl magas ahhoz, hogy valóságos lehessen, sértetlennek tűnt. Nem úgy a vén Művészetek Tornya. A mellette lévő toronyra irányzott mágia fele láthatólag rá pattant vissza. Egyes részei megolvadtak s elfolytak, mások izzottak, megint mások kikristályosodtak, néhány darabot meg úgy tűnt, hogy kitekertek a megszokott három dimenzióból. Az ember megsajnálta, holott csak kő volt, amiért ilyen bánásmódban volt része. Gyakorlatilag csaknem minden megtörtént a toronnyal, kivéve a tényleges összeomlást. Olyan legyőzöttnek látszott, hogy lehet, még a gravitáció is lemondott róla.
Széltoló fölsóhajtott, és körbement az alapzat körül a Könyvtár felé.
Arrafelé, ahol valaha a Könyvtár állt.
A kapu boltíve megmaradt, meg a falak többsége is, de a tető beomlott, s mindent korom feketített.
Széltoló csak állt, és hosszasan bámulta.
Aztán leejtette a szőnyeget, és rohant, megbotolva-átvergődve a törmeléken, ami félig elzárta az ajtót. A kövek a lába alatt még melegek voltak. Itt-ott egy-egy könyvespolc maradványai parázslottak.
Ha valaki figyelte volna, láthatta volna Széltolót ide-odaszökellni a pislákoló rakásokon át, kétségbeesetten, négykézláb kutatni valamit közöttük, elszenesedett bútorokat félrehajítva, a bezuhant tető darabjait arrébb húzva, az emberfölöttinél jóval kisebb erővel.
Látta volna, ahogy egyszer-kétszer megáll, hogy visszanyerje lélegzetét, aztán újra lebukik, s a tetőkupola félig megolvadt üvegcserepein elvágja a kezét. Azt is észrevette volna, hogy a varázsló zokog.
Végül Széltoló kutató ujjai valami meleget és puhát érintettek.
Az őrjöngő varázsló félrelökött egy szénné égett tetőgerendát, átkotort a lehullott tetőcserepek hordalékán, és lekukucskált.
Ott, félig szétpasszírozva a gerendától, barnára sülve a tűzben, volt egy nagy fürt túlérett, szottyadt banán.
Fölvett egyet, nagyon gondosan, leült, s nézte egy ideig, míg a vége le nem pottyant.
Aztán megette.

 

– Nem lett volna szabad, hogy hagyjuk őt így elmenni – mondta Conina.
– Hogyan tudtuk volna megállítani, ó szépséges őzikeszemű sasfiók?
– De lehet, hogy valami hülyeséget csinál!
– Azt kell mondjam, ez valószínű – közölte pedánsan Kerőzus.
– Amíg mi valami okosat teszünk és egy sülő strandon ücsörgünk semmi ehetővel és ihatóval a közelben, így gondoltad?
– Mondhatnál nekem egy mesét – javasolta Kerőzus, izgatottan reszketve kicsit.
– Kuss.
A Serifa végignyalta ajkát.
– Föltételezem, hogy egy gyors anekdota se jöhet szóba? – krákogta.
Conina sóhajtott.
– Tudod, az élet nem csupán elbeszélés.
– Bocsánat. Egy kissé elvesztettem az önuralmam.
Most, hogy a nap már odafönn járt, a zúzott kagylóhéj borította strand úgy fénylett, mint egy sótábla. A tenger egyáltalán nem nézett ki jobban a nappal fényében. Úgy mozgott, mint egy vékony olajréteg.
A partrész mindkét végén hosszú, gyötrelmesen lapos ívben terült szét, ami csak néhány kókadt dűnefűcsomónak adott otthont, amik a permet nedvességéből éltek. Semmi jele nem volt semmilyen árnyéknak.
– Ahogy én látom – szólalt meg Conina –, ez egy part, és ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb folyóhoz érünk, szóval csak annyit kell tennünk, hogy sokáig gyalogolunk valamelyik irányba.
– Ámde, Eritor-hegység lejtőinek gyönyörűséges hava, nem tudjuk, melyikbe.
Ince sóhajtott, s benyúlt az iszákjába.
– Ööö – mondta –, elnézést. Jó lenne ez valamire? Elloptam. Bocsánat.
Odatartotta a lámpát, amit a kincstárból emelt el.
– Varázslatos, nem igaz? – kérdezte reménytelin. – Hallottam már ilyesmiről, nem érdemes megpróbálni?
Kerőzus fejét rázta.
– De azt mondtad, a nagyapád ezzel szerezte a vagyonát! – értetlenkedett Conina.
– Egy bizonyos lámpával – magyarázta a Serifa – egy bizonyos lámpát használt. Nem ezt. Nem, az igazi lámpa ütött-kopott ósdi darab volt, és egy nap egy gonosz házaló új lámpákat ajánlott régiért, és a nagymamám odaadta neki ezért cserébe. A család afféle emlékeztetőként tartotta a kincstárban. Egy igazán ostoba asszonyra. Ez persze nem működik.
– Próbáltad?
– Nem, de a házaló nem adta volna oda, ha jó lenne valamire, nem igaz?
– Dörzsöld meg – indítványozta Conina. – Nem lehet baj belőle.
– Én nem tenném – figyelmeztette őket Kerőzus.
Ince óvatosan tartotta a lámpát. Furán áramvonalas kinézete volt, mintha valaki olyan lámpást tervezett volna, aminek szélsebes a végsebessége.
Megdörzsölte.
A következmény különösképp érdektelen volt. Egy vonakodó pukkanás meg egy lehelefiyi füstpamacs Ince lábához közel. A füsttől többlábnyira megjelent egy vonal a parton. Sebesen kirajzolt egy négyszöget a homokban, ami aztán eltűnt.
Egy alak száguldott ki a partból, csikorogva megállt, és fölnyögött.
Turbánt viselt, jó sokba kerülő napbarnítottságot, egy kis aranymedált, csillogó sortot, és igen modern futócipőt kunkori orral.
Azt mondta:
– Szeretném ezt abszolút egyértelműen megtudni. Hol vagyok?
Conina tért magához elsőnek.
– Ez egy tengerpart – mutatta ki.
– Na ja – mondta a dzsinn. – Úgy értettem, melyik lámpás? Melyik világ?
– Nem tudod?
A lény kivette a lámpát Ince ellen nem álló kezéből.
– Ó, ez az ósdi holmi – fanyalgott. – Csak résztulajdonos vagyok ebben a lámpásban. Két hét üdülés járna minden augusztusban, de persze az ember sose tud elszabadulni.
– Sok lámpásban van érdekeltséged, mi? – kérdezte Ince.
– Hát egy kissé túlzásba vittem az elkötelezettséget a lámpások iránt – ismerte el a dzsinn. – Igazából már gondolkozom azon, hogy átnyergeljek a gyűrűkre. A gyűrűknek ragyogó kilátásaik vannak jelen pillanatban. Rengeteg a mozgás a gyűrűk körül. Bocsi, emberek, mit tehetek értetek? – Az utolsó mondatot azon a speciális hangon ejtette ki, amit mindenki önmaga humoros kifigurázására tart fenn, abban a tévhitben, hogy ettől kevésbé fognak seggfejnek hangzani.
– Mi... – kezdte Conina.
– Egy italt szeretnék – csattant föl Kerőzus. – És elvileg azt kéne mondd, hogy a kívánságom parancs.
– Ó, abszolúte senki nem mond már semmi ilyesmit manapság – legyintett a dzsinn, s előhalászott valahonnan egy poharat. Ragyogó mosollyal ajándékozta meg Kerőzust, amely egy másodperc tört részéig tartott.
– Azt akarjuk, hogy vigyél minket a tengeren át Ankh-Morporkba – közölte határozottan Conina.
A dzsinn bambán bámult. Aztán előhúzott egy ugyancsak vaskos könyvecskét [30] a levegőből, s utánanézett valaminek benne.
– Igazán nagyszerű eszmének hangzik – válaszolta végül. – Ebédeljünk együtt jövő kedden, oké?
– Mi?
– E percben egy kissé energikusnak érzem magam.
– Te egy kissé...? – kezdte Conina.
– Remek – mondta őszintén a dzsinn, s a csuklójára pillantott. – Hé, már ennyi az idő? – És eltűnt.
Mindhárman a lámpára néztek gondolatteli csöndben, aztán Ince megszólalt:
– Mi történt a buggyos gatyás kövér fickókkal és az ő „Hallak s Engedelmeskedem, ó Gazdám” fiukkal?
Kerőzus vicsorgott. Épp megitta az italát. Kiderült, hogy víz, benne buborékokkal, s az íze, akár a meleg vasalóé.
– A fenébe is, ezt nem tűröm el – morgott Conina. Kikapta a lámpást Ince kezéből, és úgy dörzsölte meg, mintha sajnálná, hogy nem smirglit tart a kezében.
A dzsinn egy másik helyen jelent meg, ami még mindig néhány lábnyira volt a gyöngécske robbanástól, és a kötelező füstgomolygástól.
Most valami íveset és fényeset tartott a füléhez, s feszülten hallgatta. Sietve Conina haragos arcára tekintett, majd szemöldöke csóválásával, és szabad keze sürgető lengetésével elérte, hogy jelezze: jelenleg, a legalkalmatlanabb módon bosszantó ügyek foglalják el, amik, sajnálatosképp, megakadályozzák abban, hogy momentán teljes figyelmét csakis a lánynak szentelje, ám, amint sikerül leráznia ezt az alkalmatlankodó személyt, Conina biztos lehet benne, hogy kívánsága, amely minden bizonnyal éles elméjű és nagystílű, parancs lesz.
– Összetöröm a lámpát – jegyezte meg a lány csöndesen.
A dzsinn rávillantott egy mosolyt, s sietősen hadart az izébe, amit álla s válla között dajkált.
– Remek – mondta. – Szerencsés fogás, hidd el nekem. Vedd rá a kollégáid, hogy hívják föl a kollégáim. Maradjunk túlvilági kapcsolatban, oké? Csá! – Leeresztette az eszközt. – A szemét! – morogta bizonytalanul.
– Tényleg össze fogom törni a lámpást – közölte Conina.
– Melyik lámpa az? – sietett érdeklődni a dzsinn.
– Hány van neked? – kíváncsiskodott Ince. – Mindig azt hittem, hogy csak egy jár minden dzsinnek.
A dzsinn fásultan elmagyarázta, hogy valójában több lámpása van. Van egy kicsi, de jól fölszerelt lámpás, ahol hét közben lakik, egy másik meglehetősen egyedülálló lámpa falun, egy gondosan restaurált parasztmécses egy Chirmhez közeli, még romlatlan bortermelő vidéken, és épp mostanában szerzett meg egy sor elhagyott lámpát az Ankh-Morporki dokkok területén, aminek fényesek a kilátásai, hogy ha majd az előkelő tömeg fölkapja, akkor egy irodaház és egy borozó okkult megfelelőjévé válik.
Csodálattal vegyes döbbenettel hallgatták, akár egy hal, ami véletlenül beúszott egy repülési technikákról szóló előadásra.
– Kik a kollégáid, akiket más kollégák föl kell hívjanak? – firtatta Ince, akinek roppantul imponált ez az egész, bár nem tudta, miért, vagy hogy mi.
– Igazából még nincsenek kollégáim – ismerte be a dzsinn, s olyan grimaszt vágott, ami határozottan fölfelé mozdult a sarkoknál. – De lesznek.
– Mindenki fogja be a száját – utasította őket szigorúan Conina –, és te vigyél minket Ankh-Morporkba!
– Én megtenném a helyedben – tanácsolta Kerőzus. – Amikor az ifjú hölgy szája olyan lesz, mint egy levélszekrény, jobb, ha az ember engedelmeskedik.
A dzsinn tétovázott.
– Nem vagyok túl járatos a szállításban – vallotta be.
– Tanuld meg! – javasolta Conina. Egyik kezéből a másikba dobálgatta a lámpást.
– A teleportáció komoly főfájás – mondta a dzsinn, és kétségbeesettnek látszott. – Miért nem ebédel...
– Rendben, akkor annyi – jelentette be Conina. – Most akkor kell nekem két nagy, lapos szikla...
– Oké, oké. Csak fogjátok meg egymás kezét, jó? Megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet, de ez nagy oktondiság is lehet...
Krull asztrofilozófusai egyszer sikerrel és perdöntően bizonyították be, hogy minden hely egy hely, s a köztük levő távolság illúzió, s ez a hír minden gondolkodásra képes filozófust komoly zavarba ejtett, mert nem magyarázta meg, többek közt, az útjelző táblák létét. Miután évekig civakodtak, az egészet átadták Ha Mu Kának, állítólag a Korong legnagyobb filozófusának [31], aki aztán némi töprenkedés után kinyilatkoztatta, hogy bár valóban igaz, hogy minden hely egy hely, de az a hely nagyon nagy.
És így helyreállt a pszichikus rend. A távolság azonban teljességgel szubjektív jelenség, és a mágikus teremtmények képesek tetszésük szerint szabályozni.
De nem feltétlenül ügyesen.

 

Széltoló leverten ült a Könyvtár megfeketedett romjai közt, s megpróbálta kitalálni, mi nem stimmel velük.
Nos, először is, minden. Elképzelhetetlen volt, hogy a Könyvtárt leégessék. Ez volt a legnagyobb mágiatezaurálás a Korongon. Ez támasztotta alá a varázslóságot. Minden valaha használt bűvigét leírtak benne valamerre. Elégetni ezeket az, az, az...
És nem látott hamvakat. Fahamut bőséggel, rengeteg láncot, számtalan megfeketedett követ, iszonyú összevisszaságot igen. De könyvek ezrei nem égnek el olyan könnyen. Maradna utánuk némi fedéldarabka, és elütő színű hamuhalmok. És semmi ilyesmi nem volt ott.
Széltoló a cipője orrával beletúrt a törmelékbe.
Csak egyetlen ajtó vezetett a Könyvtárba. Aztán még ott voltak a pincék – ki tudta venni a hozzájuk vezető lépcsőt, teletömve szeméttel – de ott lenn nem lehetne az összes könyvet elrejteni. És elteleportálni sem lehetne őket, ellenállnának az ilyen varázslatnak; bárki, aki ilyesmivel próbálkozna, úgy végezné, hogy agyát a kalapján kívül viseli.
Újabb robbanás következett be a feje fölött. Narancssárga tűzgyűrű alakult ki úgy félúton a bűbáj tornyának magasságában, sebesen emelkedett, s elszáguldott Chirm irányába.
Széltoló körbeperdült összetákolt ülésén, s fölbámult a Művészetek Tornyára. Az a határozott benyomása támadt, hogy az visszanéz rá. Ablaktalan volt, de egy pillanatig azt gondolta a varázsló, hogy mozgást lát az omladozó fiatornyok közt.
Eltűnődött, hogy vajon mennyi idős lehet a torony. Vénebb, mint az Egyetem, ez biztos. Öregebb, mint a város, amely körülötte alakult ki, mint görgeléktalaj a hegy körül. Talán még a földrajznál is ősibb. Volt idő, amikor a kontinensek mások voltak, Széltoló ezt tudta, és akkor valahogy közelebb húzódtak egymáshoz a kényelem végett, mint kutyakölykök a kosárban. Talán a tornyot partra mosták a sziklahullámok valahonnan máshonnan. Esetleg már ott állt, még mielőtt maga a Korong létrejött volna, de Széltoló nem szívesen gondolt erre, mert kényelmetlen kérdéseket vetett föl arról, hogy akkor ki építethette és minek.
Megvizsgálta a lelkiismeretét.
Az azt mondta: Kifogytam az alternatívákból. Tégy a kedved szerint!
Széltoló fölállt, lesöpörte a port meg hamut köntöséről, eltávolítva ezzel jó csomó vedlő vörös plüsst is. Levette a kalapját, szórakozott kísérletet tett a csúcs kiegyenesítésére, majd újra föltette.
Aztán tétován a Művészetek Tornya felé indult.
Az alján volt egy nagyon öreg és meglehetősen kicsi ajtó. A varázsló egyáltalán nem lepődött meg, amikor közeledésére kitárult.

 

– Különös hely – jegyezte meg Ince. – Furán ívelnek a falak.
– Hol vagyunk? – érdeklődött Conina.
– És van itt valami alkohol? – firtatta Kerőzus. – Valószínűleg nincs – tette hozzá.
– És miért himbálózik? – kérdezte Conina. – Még sose voltam olyan helyen, aminek fémfalai voltak – Szimatolt. – Ti is érzitek az olajszagot?
A dzsinn újra előbukkant, bár ezúttal a füst és a kiszámíthatatlan csapóajtó-effektusok nélkül. Észrevehető volt, hogy megpróbál olyan távol maradni Coninától, amennyire ezt az udvariasság lehetővé teszi.
– Mindenki oké?
– Ez itt Ankh? – faggatta a lány. – Csak, mert amikor oda akartunk menni, azt reméltük, hogy olyan helyre viszel minket aminek van ajtaja.
– Úton vagytok – jelentette a dzsinn.
– Miben?
Valami abból, ahogy a dzsinn habozott, azt okozta, hogy Ince elméje állórajtból nagyot ugrott egy elhamarkodott következtetésre. Lenézett a kezében tartott lámpásra.
Kísérletképpen megrázta. A padló megremegett.
– Jaj, ne – mondta. – Ez fizikai képtelenség.
– A lámpában vagyunk? – ámult Conina.
A terem újra megrázkódott, amikor Ince megpróbált benézni a csőrön.
– Ne aggódjatok miatta – kérte a dzsinn. – Tényleg, inkább ne is gondoljatok rá, ha lehetséges.
Elmagyarázta – noha a „magyarázat” valószínűleg túl pozitív szó, s ebben az esetben valójában azt jelenti, hogy nem magyarázott meg semmit, de azt hosszasan –, hogy simán lehetséges átutazni a világot egy kis lámpásban, amit a társaság egyik tagja tart kezében, a lámpa maga mozog, mert a benne lévő emberek egyike hordozza, méghozzá a) a valóság fraktális természete, ami azt jelenti, hogy mindent föl lehet úgy fogni, mint ami minden máson belül van, és b) a kreatív közönségszolgálat miatt. A trükk azon múlik, hogy a természeti törvények ne vegyék észre a szépséghibát az utazás befejezéséig.
– Az adott körülmények között az a legjobb, ha nem is gondoltok rá, oké? – javasolta a dzsinn.
– Mint a nem gondolás rózsaszín orrszarvúkra – bólintott Ince, s szégyenkezve vihorászott, amikor a többiek rábámultak.
– Ez afféle játék volt, amit játszottunk – mondta. – El kellett kerüld, hogy rózsaszín orrszarvúkra gondolj – Köhécselt. -Nem mondtam, hogy különösebben jó játék volt.
Újra bebandzsított a csőrbe.
– Nem – értett egyet Conina –, nem nagyon.
– Huh – szólalt meg a dzsinn – Kér valaki kávét? Valami háttérzajt? Esetleg egy gyors Nevezetes Fölkutatás [32] játszmát?
– Italt? – reménykedett Kerőzus.
– Fehér bor?
– Ihatatlan szar.
A dzsinn megdöbbentnek látszott.
– A vörös rosszat tesz a... – kezdte.
– ...de szükség törvényt bont – sietett Kerőzus hozzátenni. – Még aszú is megteszi. De ne legyen benne ernyőcske – A Serifa ráébredt, hogy nem ez a módja a dzsinnekkel való tárgyalásnak. Egy kissé összeszedte magát. – Semmi ernyő, Naszrím Öt Holdjára mondom. Se gyümölcsdarab, se olajbogyó, se kunkori szalmaszál, se díszmajom. Utasítom kegyelmed Szarudin Százegy Szideritje által!
– Nem olyan vagyok, aki ernyőket tesz a poharába – duzzogott a dzsinn.
– Meglehetősen kopár itt – jegyezte meg Conina. – Miért nem bútorozod be?
– Amit nem értek – szólt Ince – az az, hogy ha mi mind az általam tartott lámpában vagyunk, akkor a lámpában lévő önmagam egy kisebb lámpást kell tartson, és abban a lámpában...
A dzsinn sürgetőleg intett.
– Ne beszélj róla! – parancsolta. – Kérlek!
Ince lelkiismeretesen összeráncolta szemöldökét.
– Igen, de – folytatta – akkor rengeteg van belőlem vagy mi?
– Az egész ciklikus, de ne hívd föl rá a figyelmet, jó?... Ó, a francba!
A világegyetem hirtelen fölzárkózásának átható, kellemetlen hangja hallatszott.

 

Sötét volt a toronyban, az antik sötétség szolid ereje, mely az idők hajnala óta ott lakozott, és rossz néven vette a Széltoló körül ugrándozó, törtető nappali fény betolakodását.
A varázsló érezte a légmozgást, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, s a sötétség visszaáradt, olyan takarosan betöltve a helyet, ahol korábban a fény volt, hogy akkor se láthattad volna a toldást, ha lett volna fény.
A torony belseje antikvitástól szaglott, némi varjúürülék gyanújával vegyesen.
Jókora adag bátorság szükségeltetett ahhoz, hogy az ember ott álljon a sötétben. Széltolónak nem volt ennyi, mégis ott állt.
Valami elkezdett a lába körül szaglászni, és Széltoló meg se moccant. Az egyetlen ok, ami miatt nem mozdult, az volt, hogy attól félt, valami még rosszabbra fog taposni.
Aztán egy öreg bőrkesztyűhöz hasonlatos kéz megérintette az övét, nagyon puhán, és egy hang így szólt:
– Úúúk.
Széltoló fölnézett.
A sötétség engedett, csak most az egyszer, egy élénk fényvillanásnak. És Széltoló látott.
Az egész tornyot könyvekkel bélelték ki. A belül csavarodó, rothadozó csigalépcső minden egyes fokát telepréselték velük. Fölhalmozták őket a padlón, bár valami abban, ahogy föl voltak halmozva, azt sugallta, hogy az „összehányták” szó találóbb lenne. Megtelepedtek – na jó, gubbasztottak – minden omladozó szegélyen.
A könyvek figyelték őt, egyfajta burkolt módon, aminek semmi köze a normális hat érzékhez. A könyvek elég jók a mondanivalók közvetítésében, na persze, nem szükségszerűen saját személyes mondanivalójukéban, és Széltoló megértette, hogy valamit mondani akarnak neki.
Megint fény villant. Rádöbbent, hogy a bűbájos tornyából származó mágia az, ami a távoli tetőn lévő lyukon keresztül tükröződött vissza.
Legalább módot adott arra, hogy beazonosítsa Vakkancsot, aki jobb lábánál prüszkölt. Ez azért némi megnyugvást jelentett. Namármost, ha meg tudná nevezni a bal füléhez közeli, halk, ismétlődő, csúszkáló nesz forrását...
Lekötelezően újra villant, ami egyenesen a Patrícius kis, sárga szemébe nézve találta őt. A Patrícius türelmesen karmolászta bögréjének falát. Finom, lélektelen kaparászás volt, mintha az apró gyík nem különösebben óhajtott volna kijutni, csak halványan érdekelte volna, mégis mennyi időbe telik, míg elvásik az üveg.
Széltoló lenézett a Könyvtáros körteformájú tömegére.
– Ezrével vannak – suttogta, hangját elszippantották s eltompították a könyvek összevont sorai. – Hogyan hoztad mindet ide?
– Úúúk úúúk.
– Ők mit csináltak?
– Úúúk – ismételte meg a Könyvtáros, nyomatékos csapkodó mozgásokat végezve kopasz könyökével.
– Repültek?
– Úúúk.
– Képesek rá?
– Úúúk – bólintott a Könyvtáros.
– Hát az nagyon imponáló látvány kellett legyen. Szeretném látni majd egyszer.
– Úúúk.
Nem minden könyvnek sikerült. A fontos grimoire-ok többsége kijutott, de egy hétkötetes herbárium elvesztette tárgymutatóját a lángokban, s számos trilógia gyászolta elvesztett kötetét. Jó néhány könyv kötése megperzselődött, némelyik elveszítette fedőlapját, s fűzésük visszatetszően húzódott utánuk a padlón.
Gyufa lobbant, s a lapok kényelmetlenül fészkelődtek körbe a falak mentén. De csak a Könyvtáros volt, aki meggyújtott egy gyertyát, s eltotyogott egy fenyegető árny aljánál, ami elég nagy volt ahhoz, hogy felhőkarcolókat másszon meg. Az orángután egy durva asztalt támasztott az egyik falhoz, amit titkos eszközök, ritka ragasztók tégelyei, és egy könyvkötősatu borítottak, utóbbiba befogva egy megsebzett nyomtatvány. Néhány gyönge varázstűzvonal kúszott rajta keresztül.
Az antropoid Széltoló kezébe nyomta a gyertyatartót, fölkapott egy szikét meg egy csipeszt, s a reszkető könyv fölé hajolt. Széltoló elsápadt.
– Ümm – mondta –, ööö, ugye, nem bánod, ha elmegyek innen? Elájulok a ragasztó látványától.
A Könyvtáros megrázta fejét, s egy gondolatokba merült hüvelykujjal egy tálcányi eszközre bökött.
– Úúúk – kommandírozta. Széltoló nyomorultan bólintott, és engedelmesen átnyújtott egy hosszú szárú ollót. A varázsló összerándult, amikor az orángután néhány sérült lapot eltávolított, s a padlóra ejtett.
– Mit csinálsz vele? – nyögte.
– Úúúk.
– Vakbélműtét? Ó!
Az antropoid, anélkül, hogy fölnézett volna, újra odamutatott a hüvelykjével. Széltoló kihalászta a tűt meg a fonalat a tálcán sorakozó holmik közül, s átnyújtotta őket. A csöndet csupán a papíron áthúzott fonálvarrat hangja törte meg, míg a Könyvtáros föl nem egyenesedett, s azt nem mondta:
– Úúúk.
Széltoló előhúzta zsebkendőjét, s megtörölte az emberszabású homlokát.
– Úúúk.
– Szívesen. Ööö... föl fog épülni?
A Könyvtáros bólintott. Fölöttük általános, alig hallható, megkönnyebbült sóhaj kélt a könyvek polcsorán.
Széltoló leült. A könyvek féltek. Valójában rettegtek. A bűbájos jelenlététől megborzongott a gerincük, s osztatlan figyelmük nyomása úgy zárult a varázslóra, mint valami satu.
– Rendben – motyogta –, de mit tehetek én?
– Úúúk – A Könyvtáros olyan pillantást vetett Széltolóra, ami pont olyan lett volna, mint egy fürkésző tekintet félhold-alakú szemüveg fölött, ha lett volna rajta olyan, és kinyúlt a következő sérült könyvért.
– Úgy értem, tudod, hogy nem vagyok valami jó a mágiában.
– Úúúk.
– A bűbáj, amiről most szó van, az valami rettenetes dolog. Úgy értem, ez az eredeti dolog, egyenesen az idők hajnaláról. Vagy legalábbis reggeli körülről.
– Úúúk.
– Végső soron mindent el fog pusztítani, nem igaz?
– Úúúk.
– Ideje, hogy valaki megállítsa a bűbájolást, igaz?
– Úúúk.
– Csak az nem lehetek én, tudod. Amikor idejöttem, azt hittem, tudok valamit tenni, de az a torony! Olyan hatalmas! Biztos, hogy mágiabiztos! Ha az igazán hatalmas varázslók nem tesznek semmit ellene, akkor én hogyan tudnék?
– Úúúk – értett egyet a Könyvtáros, egy átfúródott gerincet varrva.
– Szóval, tudod, azt hiszem, hogy valaki másnak kéne ezúttal megmenteni a világot. Én nem értek hozzá.
Az emberszabású biccentett, kinyúlt, és levette Széltoló kalapját a fejéről.
– Hé!
A Könyvtáros, oda se fütyülve rá, fölvett egy nyesőollót.
– Figyelj, az az én kalapom, ha nem bánod, ne merészeld a kalapom...
Odaugrott, s jutalmul nagy ütést kapott a halántékára, ami megdöbbentette volna, ha lett volna ideje gondolkodni rajta; a Könyvtáros lehet, hogy úgy csoszog mindenfelé, mint valami jóindulatúan tétova léggömb, de a túlméretezett bőr alatt fantasztikusan konzolozott csontok és izmok váza található, ami keresztül tudna hajtani egy ökölre való bőrkeményedéses ujjpercet egy vastag tölgyfadeszkán. Belefutni a Könyvtáros karjába olyan, mint beleütközni egy szőrös vasrúdba.
Vakkancs elkezdett föl- s alápattogni, izgatottan csaholva.
Széltoló elsikította az őrjöngő düh egy rekedt, lefordíthatatlan sikolyát, visszapattant a falról, fölmart egy lehullott sziklát, mint valami kezdetleges furkóst, rúgott egyet előre, s hirtelen megállt.
A Könyvtáros a padló közepén kuporgott, a nyesőolló érintette – de még nem vágta – a kalapot.
És rávigyorgott Széltolóra.
Néhány másodpercig így álltak, mint egy megfagyott csoportkép. Aztán az emberszabású ledobta a nyesőollót, több képzeletbeli porszemet lepöckölt a kalapról, kiegyenesítette annak csúcsát, s visszatette Széltoló fejére.
Néhány döbbent pillanattal később Széltoló rájött, hogy karnyújtásnyira tart egy hatalmas nagy, és szerfölött súlyos sziklát. Sikerrel kikényszerítette az egyik oldalra, még mielőtt a kő magához térhetett volna a sokkból, s eszébe juthatott volna, hogy a varázslóra essen.
– Értem – mondta, visszasüllyedve a falhoz, könyökét dörzsölgetve. – És mindez elvileg valamit kéne jelentsen nekem, erről van szó? Erkölcsi tanulság, hagyjuk, hogy Széltoló szembenézzen igazi önmagával, hadd ókumlálja ki, mi az, amiért igazán hajlandó harcolni. He? Nos, szerintem ócska trükk volt. És rossz hírem van számodra. Ha azt hiszed, hogy hatott... – jó erősen megmarkolta a kalap karimáját –, ha azt hiszed, hogy hatott. Ha azt hiszed, hogy én. Gondolj csak másra. Figyelj, ez. Ha azt hiszed.
A hangja dadogásba fulladt, aztán el. Végül vállat vont.
– Na, jó. De ha jobban meggondoljuk, mi az, amit tényleg tehetnék?
A Könyvtáros egy roppant kifejező gesztussal válaszolt, ami jelezte, olyan világosan, minta azt mondta volna „úúúk”, hogy Széltoló varázsló, méghozzá kalappal, varázskönyvek könyvtárával, és egy toronnyal. Ezt föl lehet úgy fogni, hogy mindene megvan, amire a mágia gyakorlójának csak szüksége lehet. Egy antropoid, egy aprócska terrier bűzös lehelettel, és egy üvegben tartott gyík szabadon választható extrák.
Széltoló könnyű nyomást érzett lábfején. Vakkancs, akinek fölfogása döbbenetesen lassú volt, Széltoló csizmaorrára zárta fogatlan ínyét, és csökönyösen szopogatta.
A varázsló tarkójánál és annál a sörtés csonknál fogva, amit az állat jobb szó híján a farkának hívott, megfogta a kiskutyát, s gyöngéden oldalra emelte.
– Oké – mondta. – Jobb lesz, ha elmondod, mi folyik itt.

 

A Gálya-hegységből, mely a hatalmas kiterjedésű Sto-síkságra nézett, aminek közepén Ankh-Morpork terpeszkedett, mint egy zacskó földre hullott zöldség, a kilátás különösen pompázatos volt. A varázscsata mellélövései és gellert kapott igéi terjedtek ki- meg fölfelé egy tál alakú, megsavanyodott levegőfelhőben, aminek szívében fura fények villantak és szikráztak.
Az elvezető utak zsúfolásig tömve voltak menekültekkel, és minden fogadó s út menti csárda pukkadásig megtelt. Vagy majdnem mindegyik.
Úgy tűnt, senki se akar megállni az eléggé kellemes kis kocsmánál, ami a chirmi főúttól nem messze fészkelt a fák között. Nem azért, mert féltek bemenni, hanem csak azért, mert pillanatnyilag tilos volt nekik észrevenni az épületet.
Úgy fél mérfölddel arrébb volt valami kavarodás a levegőben, és három alak pottyant ki a semmiből egy levendulabozótba.
Hanyatt feküdtek a napfényben a törött, illatos gallyak közt, míg vissza nem nyerték épelméjűségük. Aztán Kerőzus megszólalt:
– Mit gondoltok, hol vagyunk?
– A szag alapján valaki fehérneműs fiókjában – válaszolta Conina.
– Nem az enyémben – szögezte le határozottan Ince. Puhán ellazult, és hozzátette. – Látja valaki a lámpást?
– Felejtsd el! – tanácsolta Conina. – Valószínűleg eladta, hogy borozót építsen az árából.
Ince körbekotorászott a levendulaszárak között, míg keze rá nem talált valami kicsire és fémesre.
– Megvan! – nyilatkozta.
– Meg ne dörzsöld! – kiáltotta a másik kettő összhangban. Mindegy, mert már elkéstek, de ez nem számított sokat, mert csupán annyi történt, amikor Ince óvatosan polírozta, hogy néhány apró, füstölgő, vörös betű jelent meg a levegőben.
– „Helló!” – olvasta hangosan Ince. – „Ne tegye le a lámpást, mert mi mindig boldogan állunk fogyasztóink rendelkezésére. Kérjük, hagyja meg kívánságát a sípszó után, és az, hamarosan, parancs lesz számunkra. Addig is, jó örökkévalóságot!” – Még megtoldotta. – Tudjátok, azt hiszem, hogy egy kissé tényleg túlzásba viszi a dolgot.
Conina nem szólt semmit. Kibámult a síkságon keresztül a perzselő mágiaviharra. Egyszer-egyszer kivált belőle egy kevés, s elszáguldott valami távoli torony felé. A lány a növekvő nappali hőség ellenére megborzongott.
– Le kell jussunk oda olyan hamar, amennyire csak lehetséges – jelentette be. – Ez nagyon fontos.
– Miért? – kérdezte Kerőzus. Egy pohárka bor nem igazán állította helyre korábbi nemtörődöm természetét.
Conina kinyitotta száját, és – esetében roppant szokatlan módon – be is csukta. Nem volt rá mód, hogy elmagyarázza, testének minden egyes génje előre próbálja vonszolni, azt állítva, hogy nyakig bele kéne keveredjen; kardok és láncra fűzött szögekkel kivert fémgolyók látomása foglalja el folyamatosan tudatának fodrászszalonját.
Ezzel szemben Ince nem érzett ilyen ösztönzést. Mindaz, ami előrehajtotta őt, csak képzelete volt, de abból annyi jutott neki, amennyi elbírt volna egy közepes méretű harci gályát. Úgy nézett a város irányába, ami, ha lett volna álla, az összeszorított állkapcsú eltökéltség kifejezése lett volna.
Kerőzus rádöbbent, hogy kisebbségben maradt.
– Van ott lenn valami ital? – firtatta.
– Rengeteg – felelte Ince.
– Kezdetnek megteszi – törődött bele a Serifa. – Na jó, rendben, vezess, ó őszibarackkeblű leánya a...
– És semmi költészet.
Kibogozták maguk a bozótból, s lesétáltak a domboldalon, míg csak el nem érték az utat, ami, nem sokkal később, elhaladt a korábban már említett kocsma, vagy, ahogy Kerőzus rendületlenül nevezte, karavánszeráj mellett.
Haboztak, hogy bemenjenek-e. Nem úgy tűnt, hogy szívesen látja a vendégeket. De Conina, aki származásánál és neveltetésénél fogva hajlamos volt az épületek hátsó fele körül settenkedni, talált négy kipányvázott lovat az udvarban.
Gondosan szemügyre vették az állatokat.
– Az lopás lenne – jegyezte meg lassan Ince.
Conina kinyitotta száját, hogy egyetértsen, s a „Na és akkor mi van?” szavak csusszantak ki ajkai közül. Vállat vont.
– Esetleg kéne hagyjunk egy kevés pénzt... – javasolta Ince.
– Rám hiába nézel – mondta Kerőzus.
– ...vagy írni egy cédulát és otthagyni a kantár alatt. Vagy valami. Nem gondoljátok?
Válaszképpen Conina fölkapott a legnagyobb lóra, ami kinézete alapján egy katonához tartozott. Mindenütt fölszíjazott fegyverek függtek rajta.
Kerőzus kellemetlenül fölmászott a második lóra, egy meglehetősen ijedős pejre, és sóhajtott.
– Megint levélszekrény kinézete van – mondta. – Én megtenném, amit parancsol.
Ince gyanakvóan szemlélte a maradék két paripát. Egyikük hatalmas nagy volt, és szerfölött fehér, nem piszkosfehér, amit a legtöbb ló produkálni képes, hanem egy áttetszően elefántcsontszínű fehér árnyalat, s Ince tudatalatti ösztönzést érzett, hogy szemfedő-fehérként írja le. Ráadásul a ló azt a határozott benyomást keltette a fiúban, hogy intelligensebb nála.
A másikat választotta. Az egy kissé sovány volt, de engedelmes, és a fiúnak már alig két próbálkozás után sikerült nyeregben maradnia.
Nekivágtak.
A paták dobogásának hangja alig hatolt a kocsmabeli homályba. A kocsmáros úgy mozgott, mint aki álmodik. Tudta, hogy vendégei vannak, még beszélt is hozzájuk, még láthatta is őket, ahogy a tűz melletti asztalnál ülnek, de ha megkérdezték volna tőle, kihez beszélt, és mit látott, tanácstalan lett volna. Ez azért van, mert az emberi agy felettébb jó az olyan dolgok kirekesztésében, amiket tudni sem akar. Az övé jelen pillanatban akár egy bank páncéltermét is képes lett volna megoltalmazni.
És az italok! Legtöbbjéről még sosem hallott, de folyamatosan fura üvegek jelentek meg a söröshordók fölötti polcokon. Az volt a gond, hogy valahányszor megpróbált elgondolkozni mindezen, a gondolatai elillantak...
Az asztal körüli alakok fölnéztek kártyáikból.
Egyikük fölemelte a kezét. A karja végére van tapasztva, és öt ujja is van, mondta a kocsmáros elméje. Kéz kell legyen.
Az egyik dolog, amit a kocsmáros agya nem tudott kirekeszteni, az a hangok hangzása volt. Ez úgy hangzott, mintha valaki sziklát ütögetne egy réteges ólomtekerccsel.
ITALMÉRŐ SZEMÉLY.
A kocsmáros halkan nyögött. A horror kőlándzsái szorgosan olvasztgatták keresztül az utat elméjének acélkapuján.
NA, LÁSSUK CSAK AKKOR. AZ... MI IS VOLT AZ?
– Egy Véres Marcsa. – Ez a hang képes volt egy sima italrendelést a háborúskodás megkezdéséhez hasonlóvá tenni.
Ó, IGEN. ÉS...
– Nekem meg egy kis tojáslikőr – mondta Dögvész.
EGY TOJÁSLIKŐR.
– Egy szem cseresznyével.
HELYES, hazudta a súlyos hang. ÉS NEKEM LESZ EGY KIS POHÁR PORTÓI BOR, MEG, a beszélő átpillantott az asztalon a kvartett negyedik tagjára, és sóhajtott, JOBB LESZ, HA HOZOL MÉG EGY TÁL MOGYORÓT IS.
Körülbelül háromszáz jardnyira az úton a lótolvajok megpróbáltak megbarátkozni egy teljességgel új tapasztalattal.
– Határozottan zökkenőmentes lovaglás – sikerült Incének kinyögnie végül.
– És nagyszerű... nagyszerű kilátás – jegyezte meg Kerőzus, ám hangja elveszett a légörvényben.
– Ám vajon – folytatta Ince – helyesen cselekedtünk-e?
– Mozgásban vagyunk, nem? – követelte Conina. – Ne légy kicsinyes!
– Csak hát, nos, fölülről nézni a gomolyfelhőket...
– Kuss! Különben is, rétegfelhők. Legfeljebb sztratokumuluszok.
– Remek – mondta nyomorúságosan Ince.
– Jelent ez valami különbséget? – kérdezte Kerőzus, aki csukott szemmel feküdt a lova nyakán.
– Úgy ezerlábnyit.
– Ó!
– De az is lehet, hogy hétszázötvenet – ismerte el Conina.
– Á.

 

A bűbáj tornya remegett. Színes füst gomolygott át boltozatos termein és fényes folyosóin. A legislegcsúcson lévő nagyteremben, ahol a levegő sűrű volt, olajos, és égő bádog ízű, számos mágus ájult el pusztán a küzdelem mentális erőfeszítésétől. De elég maradt. Széles körben ültek körben, összpontosítva.
Épp csak lehetséges volt kivenni a vibrálást a levegőben, ahogy a nyers bűbáj kiörvénylett a botból Zseton kezében, bele a nyolcszög közepébe.
Idegen formák jelentek meg egy röpke pillanatra, aztán elenyésztek. Itt magát a valóság szövetét mángorolták éppen.
Fésűs borzongott, s elfordult arra az esetre, ha esetleg olyat látna, amit semmiképp se tud figyelmen kívül hagyni. A túlélő rangidős varázslók előtt a Korong csalóka látszata lebegett. Amikor Fésűs újra odatekintett, a kis vörös izzás Chirm városa fölött fölvillant, és kialudt.
A levegő recsegett.
– Chirmnek ezzel vége – mormolta Fésűs.
– Csak Al Khali maradt – mondta egy másik mágus.
– Van ott valami rafinált erő.
Fésűs mogorván bólintott. Eléggé szerette Chirmet, ami egy a Perem-óceánra néző, kellemes kisváros. Volt.
Halványan rémlett neki, hogy egyszer odavitték kisgyerek korában. Egy pillanatig bánatosan meredt a múltba. Emlékezett rá, hogy vad muskátlik voltak Chirmben, amik megtöltötték a meredek, macskaköves utcákat pézsmaillatukkal.
– A falakból nőttek ki – mondta hangosan. – Rózsaszín. Rózsaszínűek voltak.
A többi varázsló furcsán nézett rá. Egyik-másik, a még a mágusok körében is szokatlanul paranoid elmeállapotúak, gyanakodva pillogott a falakra.
– Jól vagy? – kérdezte egyikük.
– Ümm? – motyogta Fésűs. – Ó. Igen. Elnézést. Elbambultam.
Visszafordult, hogy Zsetonra nézzen, aki a kör egyik oldalán ült, a bottal keresztbe térdén. A fiú látszólag aludt. Talán valóban aludt. De Fésűs tudta lelke elkínzott mélyén, hogy a bot nem alszik. Őt figyelte, elméjét próbálgatta.
A bot tudja. Még a rózsaszín muskátlikról is tud.
– Sosem akartam azt, hogy ez történjen – szólalt meg halkan Fésűs. – Semmi mást nem akartunk, csak egy kis megbecsülést.
– Biztos vagy benne, hogy jól vagy?
Fésűs határozatlanul bólintott. Ahogy kollégái újra összpontosítani kezdtek, oldalvást rájuk nézett.
Valahogy az összes régi barátja eltűnt. Nos, hát nem igazán barátok. Egy varázslónak nincsenek barátai, legalábbis olyan barátai, akik maguk is mágusok. Egy másik szó kellene. Á, igen, ez az. Ellenségek. De az ellenség nagyon disztingvált fajtája. Úriemberek. A hivatás krémje. Nem olyanok, mint ezek itt, hiába emelkedtek magasra a rangsorban azután, hogy a bűbájos megérkezett.
A krém mellett egyebek is föllebegnek a felszínre, tűnődött savanyúan.
Figyelmét ismét Al Khalinak szentelte, elméjével tapogatva, tudatában, hogy az ottani varázslók szinte bizonyosan ugyanezt teszik, folyamatosan kutatnak egy gyönge pontot.
Azt gondolta: vajon én gyönge pont vagyok? Horgany akart valamit mondani nekem. Valamit a pálcáról. Egy férfinak a botjára kéne támaszkodnia, nem fordítva... kormányozza a fiút, irányítja őt... bárcsak meghallgattam volna Horganyt... ez helytelen, én bizony gyönge pont vagyok...
Újra próbálkozott, meglovagolva a varázserő hullámait, engedve, hogy azok az ellenséges torony felé sodorják elméjét. Még Ábrim is fölhasználja a bűbájt, s Fésűs megengedte magának, hogy modulálja a hullámot, s ezzel az ellene emelt védőművek mögé furakodhassék.
Az Al Khali-i torony belsejének képe megjelent, kiélesedett...
...a Poggyász előregördült a fénylő folyosókon. Mostanra rendkívül dühös volt. Fölébresztették téli álmából, kigúnyolták, változatos mitologikus és immár kihalt életformák kurtán rátámadtak, fájt a feje, és most, hogy belépett a Nagycsarnokba, észrevette a kalapot. A szörnyű kalapot, mindannak okozóját, amit eddig elszenvedett. Céltudatosan közelített...
Fésűs, Ábrim elméjének ellenállását tesztelve, érezte, hogy a fickó figyelme meginog. Egy pillanatig ellenségének szemén keresztül látott, látta, ahogy a zömök téglatest átgaloppozik a padlólapokon. Egy szempillantásig Ábrim megkísérelte koncentrációját elmozdítani, és akkor, ugyanolyan képtelenül az önkontrollra, mint egy macska, amikor lát valami aprót és cincogót rohanni a padlón, Fésűs lecsapott.
Nem nagyot. Nem kellett sok. Ábrim elméje óriási erőket próbált egyensúlyozni és terelni, s alig valamicske nyomás kellett ahhoz, hogy helyzetéből kibillentse.
Ábrim kinyújtotta kezét, hogy megsemmisítse a Poggyászt, szinte bele se kezdett egy sikoltásba, és berobbant.
A körülötte lévő varázslók láthatták, ahogy egy másodperc tört része alatt lehetetlenül kicsire zsugorodik össze, s elenyészik, csupán fekete káprázatot hagyva maga után...
Az intelligensebbek közülük azonnal elkezdtek elrohanni...
És a varázserő, amit addig ellenőrzése alatt tartott, visszaáramlott, szabadon áradt egyetlen hatalmas, véletlenszerű kitörésben, ami cafatokra szaggatta a kalapot, eltávolította a torony összes alsóbb szintjét meg egy meglehetősen nagy darabját annak, ami még megmaradt a városból.
Ankh-ban olyan sok mágus összpontosított a csarnokra, hogy az együttrezgő rezonancia keresztülhajította őket a termen. Fésűs a hátán ért földet, kalapjával a szemén.
Fölhúzták, leporolták, Zsetonhoz meg a bothoz cipelték éljenzések közepette – bár az öregebb varázslók némelyike tartózkodott az ujjongástól. Ám ő szemlátomást nem figyelt rájuk.
Vakon bámult le a fiúra, s aztán lassan kezét a füléhez emelte.
– Nem halljátok őket? – kérdezte.
A mágusok elhallgattak. Fésűsnek még mindig volt elegendő ereje, s hangszíne még egy égiháborút is lecsendesített volna.
Zseton szeme izzott.
– Nem hallok semmit – mondta.
Fésűs a többi varázslóhoz fordult.
– Ti halljátok?
Fejüket rázták. Egyikük megszólalt:
– Mit kéne hallani, fivérem?
Fésűs elmosolyodott egy széles, tébolyult mosollyal. Még Zseton is hátralépett.
– Elég hamar hallani fogjátok őket – közölte. – Világítótornyot emeltetek. Mindnyájan hallani fogjátok őket. De nem sokáig – Félrelökte az ifjabb varázslókat, akik karjánál fogva tartották, s megközelítette Zsetont.
– Te bűbájt ömlesztesz a világba, s vele együtt más dolgok is érkeznek – magyarázta. – Mások ösvényt mutattak nekik, de te egy egész sugárutat nyitottál!
Előreugrott, kikapta a fekete pálcát Zseton kezéből, s a levegőbe lendítette, hogy összezúzza a falon.
Fésűs megmerevedett, amikor a bot visszaütött. Aztán a bőre elkezdett fölhólyagozni...
A legtöbb mágus képes volt még időben elfordítani fejét. Néhány – és mindig akad néhány ilyen – obszcén érdeklődéssel végignézte.
Zseton is figyelte. Szeme nagyra tágult a döbbenettől. Egyik kezét szájához vitte. Megpróbált elhátrálni. Nem tudott.

 

– Igenis gomolyfelhők.
– Csodás – motyogta az ájulás szélén Ince.

 

A SÚLYNAK EHHEZ SEMMI KÖZE. CSATAMÉNEM EGÉSZ ÁRMÁDIÁKAT HORDOZOTT. CSATAMÉNEM EGÉSZ VÁROSOKAT HORDOZOTT. ÚGY VAN, CSATAMÉNEM MINDENFÉLÉT HORDOZOTT VALA, AMIKOR ELÉRKEZETT AZ IDEJÜK, mondta a Halál. ÁM TITEKET HÁRMÓTOKAT NEM FOG HORDOZNI.
– Miért nem?
MERT EZ MEGJELENÉS KÉRDÉSE.
– Hát akkor piszok jól fog kinézni, mi – jegyezte meg Háború zsémbesen. –, az Apokralipszis Egy Lovasa és Három Gyalogosa.
– Esetleg megkérhetnéd őket, hogy várjanak meg minket? – javasolta Dögvész, s hangja úgy hangzott, mintha valami egy koporsó aljából csöpögne.
SÜRGŐS ELINTÉZNIVALÓIM VANNAK, közölte a Halál. BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY ELBOLDOGULTOK VALAHOGY. ÁLTALÁBAN EL SZOKTATOK.
Háború nézte a visszavonuló lovat.
– Néha tényleg az idegeimre tud menni. Miért ragaszkodik olyan nagyon ahhoz, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó? – firtatta.
– Föltételezem, a szokás hatalma.
Visszafordultak a kocsma felé. Egyikük se szólt egy darabig, aztán Háború megkérdezte:
– Hol van Éhínség?
– Elment megkeresni a konyhát.
– Ó – Háború páncélos lábával csoszogott a porban, s Ankh messzeségére gondolt. Nagyon forró volt a délután. Az Apokralipszis egész nyugodtan várhat egy kicsit.
– Egy gyors hörpintés, mielőtt útra kelünk? – sugallta.
– Nincs túl késő? – kételkedett Dögvész. – Azt hittem, várnak minket. Úgy értem, nem szeretnék csalódást okozni az embereknek.
– Még bőven van időnk egy sebtében ledobott italra, ebben biztos vagyok – erősködött Háború. – A kocsmai órák sosem pontosak. Rengeteg időnk van. Miénk a világ összes ideje.

 

Fésűs előrebukott, s nagyot puffant a fénylő, fehér padlón. A pálca kigurult kezéből, s magától fölegyenesedett.
Zseton megböködte lábával az ernyedt testet.
– Én nyomatékosan figyelmeztettem – mondta. – Megmondtam neki, mi fog történni, ha még egyszer megérinti. Hogy értette azt, hogy ők?
Köhögésorkán tört ki, valamint jelentős mennyiségű sürgős körömnézegetés.
– Hogy értette? – akarta tudni Zseton.
Ovin Hacsárdli, a Tan docense, ismét azon kapta magát, hogy a varázslók körülötte elpárolognak, mint a reggeli harmat. Anélkül, hogy mozdult volna, úgy tűnt, mintha előrelépett volna. A szeme előre-hátraforgott, mint valami csapdába esett állaté.
– Ööö – motyogta. Bizonytalanul hadonászott sovány kezével. – A világ, tudod, az a valóság, amiben élünk, valójában, elgondolható, mint egy, hogy úgy mondjam, gumilepedő – Habozott, tudatában annak, hogy az elhangzott mondat nem fog megjelenni az idézésre méltó, de legalább idézhető, idézetek könyvében, bárki írja is azt.
– Amennyiben – tette hozzá sietve – eltorzul, höh, felfúvódik bármilyen mennyiségű mágia által, és, ha szabad megjegyeznem, túlságosan sok varázs lappangó lehetősége, ha egy helyre gyűlik össze, kényszerítheti valóságunkat, ümm, lefelé, bár természetesen nem szabad a szót szó szerint érteni (mert semmilyen értelemben nem áll szándékomban azt sugallni, hogy fizikai dimenzióról lenne szó), és elfogadott hipotézis alapján elégséges alkalmazott mágia képes lehet, mondjuk azt, ümm, áttörni a fennálló helyzeten annak leggyöngébb pontján, és fölajánlani, esetleg, egy ösvényt egy alsóbb nívó (amit a pongyolán beszélők Tömlöc Létsíkoknak neveznek) lakóinak, vagy, ha szabadna precízebb terminussal élnem, bennszülötteinek, akik, talán az energiaszintek közti különbség miatt, természetszerűleg vonzódnak ennek a világnak fényességéhez. A mi világunkéhoz.
A Hacsárdli beszédeit szokásosan követő hosszas csönd támadt, ami alatt mindenki mentálisan elrendezte a vesszőket, s összefűzte a töredezett mellékmondatokat.
Zseton ajka hangtalan mozgott egy darabig.
– Úgy érted, a mágia vonzza ezeket a lényeket? – kérdezte végül.
A hangja most erősen különbözött. Hiányzott belőle a korábbi él. A bot a levegőben lógott Fésűs arcra borult teste fölött, lassan körözve. A helyszínen tartózkodó összes varázsló szeme rajta csüggött.
– Úgy tűnik – válaszolta Hacsárdli. – Az ilyesmit tanulmányozók azt mondják, hogy jelenlétüket egy durva duruzsolás harangozza be.
Zseton bizonytalannak látszott.
– Zümmögnek – mondta egy varázsló segítőkészen.
A fiú letérdelt, s közelről bámult Fésűsre.
– Teljesen mozdulatlan – jegyezte meg félénken. – Valami rossz történt vele?
– Lehetséges – felelte Hacsárdli tartózkodóan. – Meghalt.
– Azt kívánom, bárcsak élne.
– Azt gyanítom, hogy ezt a nézetet ő maga is osztja.
– De én segíteni tudok rajta – jelentette be Zseton. Kinyújtotta kezét, s a pálca belelibegett. Ha a botnak lett volna arca, önelégülten somolygott volna.
Amikor a fiú újra megszólalt, a hangja ismét magán viselte annak hideg, távoli hanglejtését, aki egy acélszobában beszél.
– Ha a sikertelenséggel nem járna bűnhődés, a siker nem lenne jutalom – közölte.
– Tessék? – mondta Hacsárdli. – Ezt egyáltalán nem értem.
Zseton sarkon fordult, s visszamasírozott székéhez.
– Nincs mitől féljünk – nyilatkozta úgy, hogy inkább parancsnak hangzott. – Mit nekünk a Tömlöc Létsíkok? Ha háborítani merészelnének, el velük! Egy igazi varázsló nem fél semmitől! Semmitől!
Talpra pattant, s a világ képmásához menetelt. A látvány minden egyes részletében tökéletes volt, egész le Nagy A'Tuin kísértetéig, ami a csillagközi mélyben tocsogott lassan, néhány hüvelyknyire a padlótól.
Zseton lekicsinylően átlengette rajta a kezét.
– A miénk a mágia világa – szögezte le. – És ugyan mi található benne, ami ellenünk állhatna?
Hacsárdli úgy vélte, valamit elvárnak tőle.
– Abszolúte senki – felelte. – Kivéve persze az isteneket.
Halotti csönd.
– Az isteneket? – kérdezett vissza nagyon halkan Zseton.
– Nos, igen. Hát hogyne. Nem hívjuk ki az isteneket. Ők is végzik a munkájuk, meg mi is. Semmi értelme...
– Ki uralja a Korongot? Varázslók vagy istenek?
Hacsárdli sebesen gondolkozott.
– Ó, a varázslók. Naná. De, azt mondhatni, az istenek alatt.
Amikor az ember véletlenül egyik csizmájával belelép az ingoványba, az eléggé kellemetlen. De nem annyira kellemetlen, mint belelépni a másikkal is, s hallani, ahogy az is eltűnik egy halk, cuppogó nesszel. Hacsárdli eltökélten folytatta.
– Tudod, a varázslóság inkább...
– Hát akkor nem vagyunk hatalmasabbak, mint az istenek? – érdeklődött Zseton.
A tömeg végén néhány mágus kényelmetlenül izgett-mozgott lábával.
– Nos. Igen is, meg nem is – válaszolta Hacsárdli, immár térdig süllyedve.
Az az igazság, hogy a varázslók hajlamosak némi idegességre az istenekkel kapcsolatban. A lények, melyek a Mennyek Ormán lakoznak, sosem tették egyértelművé érzéseik a rituális mágia tárgykörét illetően, aminek végső soron van egy bizonyos istenessége, s a mágusok hajlanak az egész téma elkerülésére. Az a gond az istenekkel, hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor nem csak célzásokat ejtenek, így hát a józan ész azt sugallja, hogy roppant botor lenne olyan helyzetbe hozni őket, amikor kénytelenek állást foglalni.
– Csak nem tűnik valami bizonytalannak? – firtatta Zseton.
– Ha tanácsot adhatok... – kezdte Hacsárdli.
Zseton legyintett. A falak eltűntek. A varázslók a bűbáj tornyának legtetején álltak, s egy emberként fordították tekintetük a Mennyek Orma, az istenek otthona, távoli csúcsa felé.
– Amikor már legyőztünk mindenki mást, csak az istenek maradnak, hogy megküzdjünk velük – jelentette ki Zseton. – Látta már közületek valaki őket?
Tétova tagadások kórusa hallott.
– Akkor most megmutatom őket nektek.

 

– Van még ott hely még egyre, öreg cimbora – mondta Háború.
Dögvész bizonytalanul ingadozott.
– Biztos vagyok benne, hogy már útban kéne legyünk – motyogta különösebb meggyőződés nélkül.
– Ugyan már.
– Na jó, akkor még egy felest. És aztán tényleg mennünk kell.
Háború hátba vágta, és szúrósan meredt Éhínségre.
– És jobb lesz, ha megint rendelünk még tizenöt zacskó mogyorót is – tette hozzá.

 

– Úúúk – fejezte be a Könyvtáros.
– Ó – mondta Széltoló. – Hát akkor valójában a pálca a gond.
– Úúúk.
– Nem próbálta meg valaki elvenni tőle?
– Úúúk.
– Mi történt velük?
– Ííík.
Széltoló nagyot nyögött.
A Könyvtáros elfújta a gyertyát, mert a mezítelen láng jelenléte fölzaklatta a könyveket, de mostanra, hogy már megszokta a sötétet, Széltoló rájött, hogy egyáltalán nem is sötét. A könyvekből eredő puha, oktarin izzás betöltötte a torony belsejét valamivel, ami noha nem volt igazán fény, olyan feketeség volt, ami mellett látni lehetett. Egyszer egyszer a merev lapok enyhe fölborzolódása szűrődött le a homályból.
– Szóval alapjában véve nincs rá mód, hogy a mágiánk legyőzze őt, így van?
A Könyvtáros gyászos egyetértést úúúkolt, s folytatta a szelíd körbepörgést fenekén.
– Hát akkor nincs sok teteje. Esetleg föltűnhetett neked, hogy nem vagyok valami tehetséges a mágikus műfajokban? Úgy értem, bármiféle párbaj nagy vonalakban úgy fog lezajlani, hogy „Szia, én vagyok Széltoló”, amit szinte azonnal rettentő bumm követ!
– Úúúk.
– Alapjában véve azt mondod, hogy egymagam vagyok.
– Úúúk.
– Kösz.
Saját halvány fényüknél Széltoló szemrevételezte a könyveket, amik az ősi torony belső falai mentén stószolták föl maguk.
Sóhajtott, s szaporán az ajtóhoz masírozott, ám észrevehetően lelassult, midőn odaért.
– Hát akkor elmentem – közölte.
– Úúúk.
– Hogy szembenézzek ki tudja miféle veszedelmekkel – tette hozzá Széltoló. – Hogy föláldozzam életem az emberiség szolgálatában...
– Ííík.
– Oké, kétlábúak...
– Vaú.
– ...és négylábúak, rendben – Egy összetört férfi pislantott rá a Patrícius lekvárosüvegére.
– És gyíkok – egészítette ki. – Most már mehetek?

 

Orkán bömbölt a felhőtlen égből, amikor Széltoló a bűbáj tornya felé vánszorgott. Az épület magas, fehér ajtaja olyan szorosan be volt zárva, hogy épp csak ki lehetett venni körvonalát a kő tejszínű felszínén.
Egy darabig dörömbölt rajta, de semmi különösebb nem történt. Úgy tűnt, hogy az ajtó elnyeli a hangot.
– Szép dolog – motyogta magában, s eszébe jutott a szőnyeg. Ott hevert, ahol hagyta, ami világosan mutatta, hogy Ankh alaposan megváltozott. A bűbájos előtti tolvajlás napokban semmi sem maradt sokáig ott, ahol hagytad. Mindenesetre semmi nyomdafestéket elbíró.
Kigöngyölítette a macskaköveken úgy, hogy az arany sárkányok tekergőztek a kék földön, na persze csak akkor, ha nem a kék sárkányok szárnyaltak arany égbolton.
Leült.
Fölállt.
Újra leült, följebb rántotta köntösét, és, némi erőfeszítéssel, lehúzta egyik zokniját. Aztán megint fölrántotta csizmáját, és egy ideig körbemászkált, míg nem talált a törmelékben egy fél téglát, amit a zokniba dugott, s aztán néhány gondolatteli lendítéssel próbálkozott.
Széltoló Morporkban nőtt föl. Amit egy morporki lakos igazán szeret a saját oldalán tudni bármiféle harcban, az úgy körülbelül húsz az egyhez arány, de ennek hiányában egy zokninyi fél téglát, na meg egy sötét sikátort, amiben meglapulhat az ember, általában jobb esélynek tartanak, mint akármelyik két varázskardot, amit az ember hirtelenjében meg tud nevezni.
Ismét leült.
– Föl! – parancsolta.
A szőnyeg nem reagált. Széltoló jobban megnézte a mintát, aztán fölemelte az egyik sarkot, s megpróbálta eldönteni, hogy vajon az az oldal jobb-e valamivel.
– Na jó – törődött végül bele –, le. Nagyon, nagyon óvatosan. Le.

 

– Birka – mondta csaknem érthetetlenül Háború. – Birka volt – Sisakos feje nagy csörrenéssel ütődött a bárpulthoz. Újra fölemelte. – Birka.
– Nemnemnem – billegtetett dülöngélve egy sovány ujjat Éhínség. – Valami más domesz... dommiszt... háziállat. Mint a disznó. Üsző. Cica? Ilyesmi. Nem birka.
– Méhecskék- javasolta Dögvész, s szelíden lecsusszant a székéből.
– Ó-ké – felelte Háború, rájuk se fütyülve –, rendben. Akkor még egyszer. Elölről – Megkocogtatta poharának oldalát, hogy megadja a hangot.
– Mi vagyunk a szegény kicsi.... azonosítatlan domesztikált állatkák... amik eltévedtek a zöld erdőben – trillázta.
– Beebeebee – motyogta Dögvész a padlóról.
Háború megrázta fejét.
– Tudjátok, így nem az igazi – jegyezte meg. – Nélküle nem. Olyan remekül szokott belépni a basszusával.
– Beebeebee – ismételte meg Dögvész.
– Ó, fogd már be a szád – morogta Háború, s bizonytalanul kinyúlt egy újabb palackért.

 

Az orkán pofozta a torony tetejét, forró, kellemetlen szél, ami fura hangokon susogott, s úgy dörzsölte a bőrt, mint valami finom csiszolópapír.
Közepén állt Zseton, feje fölött a pálcával. Ahogy por töltötte be a levegőt, a varázslók láthatták a varázserővonalakat kiáramolni belőle.
Ezek fölíveltek, létrehozva egy óriási buborékot, ami addig tágult, míg már nagyobb kellett legyen a városnál. És alakok tűntek föl benne. Változtak, és kivehetetlenek voltak, szörnyűségesen hullámozva, akár a látvány egy torzító tükörben, semmivel se anyagszerűbbek, mint a füstkarikák, vagy felhőalakzatok, de valahogy rettentően ismerősek.
Egy pillanatra ott látszott Offler csupaagyar pofája. Egy másodpercig ott volt kristálytisztán a vonagló viharban Vak Ió, az istenek főnöke, összes keringő szemével.
Zseton hangtalanul motyogott, s a buborék elkezdett összehúzódni. Obszcénul dudorodott és rángatózott, ahogy az izék benne megpróbáltak kiszabadulni, de nem tudták megállítani a zsugorodást.
Immár nagyobb volt, mint az Egyetem területe.
Immár magasabb volt, mint a torony.
Immár az embermagasság kétszerese volt, és füstszürke.
Immár szivárványszínekben játszó gyöngyszem volt, a mérete... nos, akkora, mint egy nagy gyöngyé.
Az orkán elült, súlyos, csöndes nyugalom lépett helyére. Maga a levegő is nyögdécselt a feszültségtől. A mágusok többsége hason feküdt a padlón, a szabadjára engedett erők – amik összepréselték a levegőt, s elfojtották a hangokat, mint valami tolluniverzum – odanyomták őket, de mindegyikük képes volt meghallani saját szívverését, ami olyan hangosan lüktetett, hogy attól összedőlhetett volna a torony.
– Nézzetek rám! – parancsolta Zseton.
A varázslók fölfelé forgatták szemük. Nem volt rá lehetőség, hogy megtagadják az engedelmességet.
A fiú egyik kezében tartotta a sziporkázó izét, másikban a botot, aminek mindkét végéből füst szivárgott.
– Az istenek – jelentette be. – Bebörtönözve egy gondolatba. És talán sosem voltak többek egy álomnál.
A hangja öregebbé, mélyebbé vált.
– Láthatatlan Egyetem varázslói – mondta –, nem adtam-é néktek abszolút uralmat?
Mögöttük a szőnyeg lassan a torony oldala fölé emelkedett, rajta Széltolóval, aki keményen próbálta megőrizni egyensúlyát. Szeme kitágult attól a fajta rettegéstől, amely magától értetődően érkezik mindenkihez, aki néhány gyapjúszálon, meg több száz méter üres levegőn álldogál.
Leimbolygott a lebegő vacakról, rá a toronytetőre, széles, veszedelmes suhintásokkal lengetve a megtöltött zoknit.
Zseton meglátta visszatükröződését az egybesereglett varázslók döbbent tekintetében. Óvatosan megfordult, s figyelte, ahogy a mágus cikcakkban felé tántorgott.
– Hát te ki vagy? – kérdezte.
– Eljöttem – válaszolta Széltoló kásásan –, hogy kihívjam a bűbájost. Melyikőtök az?
Szemrevételezte az arcra borult varázslóságot, fél kézzel latolgatva a fél téglát.
Hacsárdli megkockáztatott egy fölpillantást, s heves szemöldökmozdulatokkal próbált jelezni Széltolónak, aki még a legkedvezőbb körülmények esetén sem volt túlzottan járatos a nem verbális kommunikáció értelmezésében. És ezek nem a legkedvezőbb körülmények voltak.
– Egy zoknival? – firtatta Zseton. – Mire jó egy zokni?
A botot tartó kar megemelkedett. Zseton enyhe meglepődéssel nézett le rá.
– Ne, hagyd abba – mondta. – Beszélni akarok ezzel a fickóval – Széltolóra bámult, aki előre-hátra himbálózott a kialvatlanság, rettegés és adrenalin-túladagolás utóhatásai következtében.
– Varázslatos? – érdeklődött a fiú kíváncsian. – Esetleg az Arkrektor fuszeklija? Az erő bokafixe?
Széltoló a zoknira koncentrált.
– Nem gondolnám – válaszolta. – Azt hiszem, egy boltban vettem, vagy ilyesmi. Ümm. Valahol van neki párja is.
– De a végében van valami súlyos?
– Ümm. Igen – felelte Széltoló, s még hozzátette. – Egy fél tégla.
– Ám nagy az ereje.
– Ööö. Alátámaszthatsz vele dolgokat. Ha szerzel még egyet, akkor lesz egy egész téglád – Széltoló lassan beszélt.
A helyzetet dolgozta föl magában egy afféle rettentő ozmózissal, s a botot figyelte, ahogy baljóslatúan megperdül a fiú kezében.
– Szóval ez a szokványosság téglája, zokniban. Amitől az egész fegyverré válik.
– Ümm. Úgy van.
– Hogyan működik?
– Ümm. Meglendíted, és akkor te. Megütsz vele valamit. Vagy néha a saját kézfejed, néha.
– És akkor aztán esetleg elpusztít egy egész várost? – firtatta Zseton.
Széltoló belenézett Zseton aranyszín szemébe, s aztán rá a zoknira. A fuszeklit évekig húzta föl és le, évente többször is. Voltak rajta stoppolások, amiket mostanra jól ismert és megszere... nos, jól ismert. Némelyiknek saját, külön bejáratú, kiterjedt stoppolás-családja lett. Számos leíró kifejezést lehetett volna alkalmazni erre a fuszeklira, de a „városok elpusztítója” nem volt köztük.
– Nem igazán – válaszolta végül. – Ez valahogy megöli az embereket, de állva hagyja az épületeket.
Széltoló elméje a kontinensek elmozdulásának sebességével üzemelt. Egyes részek azt mondták neki, hogy magával a bűbájossal szembesül éppen, de ezek egyenes ellentmondásban álltak más részekkel. Széltoló meglehetősen sokat hallott a bűbájos hatalmáról, a bűbájos vesszejéről, a bűbájos gonoszságáról, és így tovább. Az egyetlen dolog, amit senki sem említett, az a bűbájos kora volt.
A varázspálca felé lesett.
– És az mit csinál? – kérdezte lassan.
A mágusok, akik óvakodva talpra küzdötték maguk, újra hasra vágódtak.
A kalap hangja éppen elég rossz volt, de a bot hangja fémes volt és precíz; nem úgy hangzott, mint ami tanácsot ad, hanem egyszerűen közölte, hogy milyen kell legyen a jövő. Eléggé lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni.
Zseton félig fölemelte karját, aztán tétovázott.
– Miért? – kívánta tudni.
Engedelmeskedni fogsz.
– Nem muszáj, ha nem akarod – vágott közbe sietve Széltoló. – Ez csak egy tárgy.
– Nem értem, miért kéne bántanom – jegyezte meg Zseton. – Olyan ártalmatlannak látszik. Mint egy dühös nyuszi.
Dacol velünk.
– Én nem is – mondta Széltoló, zoknis karját gyorsan a háta mögé lökve, s megpróbálva rá se rántani a nyulas megjegyzésre.
– Miért kéne mindent megtegyek, amit mondasz nekem? – kérdezte Zseton a bottól. – Mindig mindent megcsinálok, amit mondasz nekem, és ez egyáltalán nem segít az embereken.
Az embereknek rettegniük kell tőled. Hát semmit sem tanítottam neked?
– De olyan mulatságosnak látszik. Zoknija is van – mutatta ki Zseton.
Azt fogod tenni, amit parancsolok neked.
– Nem fogom.
Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.
Reccsenés hallatszott, s égett hús szaga érzett. Zseton térdre hullott.
– Hé, várjunk csak egy percet... – kezdte Széltoló.
Zseton kinyitotta szemét. Még mindig aranyszínű volt, de barna pettyekkel.
Széltoló széles, süvítő ívben meglendítette a zoknit, ami hosszának felénél találta el a pálcát. Téglapor s megégett gyapjú rövid ideig tartó robbanása következett be, s a bot kipördült a fiú kezéből. A varázslók szerteszóródtak, ahogy újra és újra egyik végéről a másikra bukfencezett a padlón.
Elérte a mellvédet, fölfelé pattant róla vissza, s átrepült a peremen.
Ám ahelyett, hogy leesett volna, megtámaszkodott a levegőben, megfordult saját tengelye körül, s visszaszáguldott oktarin szikrák nyomvonalát húzva maga után, olyan zajjal, akár egy körfűrész.
Széltoló maga mögé lökte az elképedt fiút, elhajította a tönkretett zoknit, lekapta kalapját, s vadul hadonászott, ahogy a pálca felé rontott. A bot oldalt találta el a fejét, olyan sokkban részesítve őt, hogy a foga majdnem összeforrt, s a varázsló eldőlt, mint egy vékony és bütykös fa.
A husáng újra megperdült a levegőben, mostanra vörösen-forrón izzott, s visszasöpört még egy, egész biztosan végső rohamra.
Széltoló küszködve fölkönyökölt, s elszörnyedt érdeklődéssel nézte, ahogy a varázsvessző lecsap a hűvös levegőben, ami valamely okból, amit a varázsló nem értett, hirtelen úgy tűnt, hogy tele van hópelyhekkel.
Aztán kékkel foltozott bíbor színezte. Az idő lelassult, s megállt, akár egy rosszul fölhúzott fonográf.
Széltoló fölnézett a magas, fekete alakra, amely néhány lábnyira bukkant elő.
Na persze, a Halál volt.
Csillámló szemgödrét Széltoló felé fordította, és olyan hangon, ami a tengeralatti szakadékok összeomlására hasonlított, azt mondta:
JÓ NAPOT.
Aztán elfordult, mint aki egyelőre minden szükséges ügylettel végzett, egy darabig kibámult a horizontra, s elkezdett egyik lábával szórakozottan topogni. Úgy hangzott, mint egy zsáknyi maracas.
– Ööö – szólalt meg Széltoló.
A Halál visszaemlékezett a varázsló jelenlétére.
TESSÉK – mondta udvariasan.
– Mindig kíváncsi voltam, hogyan fog megtörténni – jegyezte meg Széltoló.
A Halál elővett egy homokórát ébenszín köntöse titokzatos redői közül, s rámeredt.
VALÓBAN?
– Fölteszem, nem panaszkodhatok – folytatta Széltoló erényesen. – Jó életem volt. Nos, egész jó – Kissé habozott. – Nos, nem annyira jó. Fölteszem, a legtöbb ember elég borzasztónak mondaná – Továbbfontolgatta. – Én azt mondanám – tette hozzá, félig önmagának.
MIRŐL BESZÉLSZ, JÓEMBER?
Széltoló elképedt.
– Nem akkor jelensz meg, amikor egy varázsló hamarosan meghal?
DEHOGYNEM. ÉS AZT KELL MONDJAM, TI EMBEREK UGYANCSAK TEVÉKENY NAPOT OKOZTATOK NEKEM.
– Hogy boldogulsz azzal, hogy olyan sok helyen legyél egyszerre?
SZERVEZÉS KÉRDÉSE.
Az idő visszatért. A pálca, ami Széltolótól néhány lábnyira függött a levegőben, ismét elkezdett előresivítani.
És tompa puffanás hallatszott, amikor Zseton fél kézzel elkapta repülés közben.
A bot olyan hangot adott ki, mint ha ezer körmöt húztak volna végig üvegen. Vadul föl- s alá hánykolódott, az őt tartó kart csapdosta, s egész hosszában gonosz, zöld láng bomlott ki rajta.
Így. A végén cserbenhagysz.
Zseton nyögdécselt, de nem eresztette, pedig az ujjbegye alatt a fém először vörösen, majd fehéren izzott.
Kilökte a karját maga előtt, és a pálcából áramló erő elbömbölt mellette, szikrákat húzott hajából, s köntösét bizarr és kellemetlen alakzatokba korbácsolta. A fiú sikoltott, körbeperdítette a botot, s hozzácsapta a mellvédhez, amitől hosszú, bugyborékoló vonal jelent meg a kövön.
Aztán eldobta. A varázsvessző csattogott a köveken, majd gurulása abbamaradt, a mágusok pedig széjjelrebbentek útjából.
Zseton remegve térdre rogyott.
– Nem szeretek embereket ölni – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy az nem helyes.
– Maradj meg ennél a gondolatnál – helyeselt lázasan Széltoló.
– Mi történik az emberekkel a haláluk után? – kérdezte Zseton.
Széltoló fölpislogott a Halálra.
– Azt hiszem, ezt tőled kérdezték – mondta.
Ő NEM KÉPES ENGEM SE LÁTNI, SE HALLANI – tudatta a Halál –, MÍG CSAK NEM AKARJA.
Halk, csörömpölő hang hallatszott. A varázsvessző visszagurult Zseton felé, aki rettegve nézett le rá.
Vegyél föl.
– Nem muszáj, ha nem akarod – ismételte meg Széltoló.
Nem tudsz nekem ellenállni. Nem győzheted le önmagad, közölte a bot.
Zseton nagyon lassan kinyúlt, és fölvette a pálcát.
Széltoló gyorsan a zoknijára pillantott. Csak egy égett gyapjúcsonk maradt, rövid pályafutása fegyverként túljuttatta bármilyen stoppolótű esetleges elsősegélyén.
És most öld meg a fickót.
Széltoló visszafojtotta lélegzetét. A szemlélő varázslók visszafojtották lélegzetük. Még a Halál is, akinek nem volt mit visszafojtani, szorosabban markolta kaszáját.
– Nem – tiltakozott Zseton.
Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.
Széltoló látta, hogy a bűbájos elsápad.
A bot hangja megváltozott. Most hízelgett.
Nélkülem, ugyan ki mondaná meg neked, mit kell tenni?
– Ez igaz – mondta lassan Zseton.
Nézd, mit értél el eddig.
Zseton lassan körbenézett a halálra rémült arcokra.
– Látom – felelte.
Megtanítottam neked mindent, amit tudok.
– Azt hiszem – szólt a fiú –, hogy nem tudsz eleget.
Háládatlan! Ki irányította a sorsod?
– Te – válaszolta a fiú. Fölszegte fejét. – Rájöttem, hogy tévedtem – tette hozzá csöndesen.
Jó...
– Nem dobtalak elég messzire!
Zseton egyetlen mozdulattal fölpattant, s feje fellé lendítette a varázsvesszőt. Olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor, keze elveszett egy olvadt rézszínű fénygolyóban, ami zöldbe fordult, keresztülhaladt a kék árnyalatain, lebegett egy kicsit a lilában, aztán átszáguldott a tiszta oktarinba.
Széltoló beárnyékolta szemét a ragyogás ellen, s látta Zseton kezét, még mindig egészben, még mindig szorosan markolva a botot, olvadt fémgyöngyök szikráztak ujjai közt.
Elosont, s beleütközött Hacsárdliba. A vén mágus úgy állt, mint egy szobor, eltátott szájjal.
– Mi fog történni? – kérdezte Széltoló.
– Sose fogja legyőzni – felelte rekedten Hacsárdli. – Az övé. Olyan erős, mint ő maga. A fiúnak van hatalma, de az tudja, hogyan irányítsa.
– Úgy érted, megsemmisítik egymást?
– Remélhetőleg.
A csatát elrejtette saját pokoli fényessége. Aztán a padló elkezdett reszketni.
– Mindent mágikust belevonnak – nyilatkozta Hacsárdli. – Jobb lesz, ha elhagyjuk a tornyot.
– Miért?
– Úgy képzelem, elég hamar el fog enyészni.
És, valóban, a fehér padlólapok az izzás körül úgy néztek ki, mint amik fölfeslenek s beleolvadnak a ragyogásba.
Széltoló tétovázott.
– Nem fogunk segíteni neki? – érdeklődött.
Hacsárdli rámeredt, aztán a szivárványszínekben játszó drámai jelenetre. Szája egyet-kettőt tátogott.
– Sajnálom – mondta.
– Igen, de csak egy kevéske segítség az ő oldalán, láttad, hogy milyen az az izé...
– Sajnálom.
– Ő segített nektek – Széltoló a többi varázslóhoz fordult, akik sietve osontak el. – Mindnyájatoknak. Megadta nektek, amit akartatok, nem igaz?
– Lehet, hogy sose bocsájtjuk meg ezt neki – felelte Hacsárdli.
Széltoló fölnyögött.
– Mi marad, ha mindennek vége? – kérdezte. – Mi marad?
Hacsárdli a földre szegezte tekintetét.
– Sajnálom – ismételte.
Az oktarin fény fényesebben világolt, s szélein kezdett megfeketedni. Ámbár nem az a fekete volt, ami csupán a fény ellentéte; az a szemcsés, változékony feketeség volt, ami a ragyogáson túl izzik, s semmi keresnivalója egy tisztességes világegyetemben. És zümmögött is.
Széltoló a bizonytalanság kis táncát járta, ahogy a lábfeje, lába, ösztönei, és hihetetlenül jól fejlett önfenntartási érzéke túlterhelték az idegrendszerét egész addig a pontig, ahol, pont akkor, amikor már az olvadáspontján járt, lelkiismerete végül megkapta, ami akart.
Beugrott a tűzbe, s elérte a botot.
A varázslók menekültek. Többen lelevitáltak a toronyból.
Ezek sokkal élesebb elméjűek voltak, mint azok, akik a lépcsőket vették igénybe, mert, úgy harminc másodperccel később, a torony elenyészett.
A hó folyamatosan zuhogott a feketeség egy oszlopa körül, ami zümmögött is.
És a túlélő mágusok, akik vissza mertek nézni, láttak egy apró tárgyat lassan lebukdácsolni az égből, ami lángcsíkot húzott maga után. Belevágódott a macskakövekbe, ahol parázslott egy darabig, mielőtt a hízó hó kioltotta.
Hamarosan csak egy kis kupac lett.
Kevéssel ezután egy zömök alak lendítette magát négykézláb át az udvaron, matatott a hóban, s előhúzta a dolgot.
Egy kalap volt, pontosabban valaha kalap volt. Az élet nem bánt vele gyöngéden. A széles karima nagy része leégett, a csúcs teljesen eltűnt, és a megfakult ezüst betűk csaknem olvashatatlanná váltak. Ráadásul néhány betű le is szakadt. A megmaradtakból ezt lehetett kisilabizálni: VAZLO.
A Könyvtáros lassan megfordult. Teljesen egyedül volt, kivéve az égbe nyúló, égő feketeség oszlopát, s a rendületlenül hulló pelyheket.
A földúlt Egyetem üres volt. Akadt ott néhány másik csúcsos kalap, amit jól megtapostak a rémült lábak, és semmi más jele annak, hogy ott korábban emberek tartózkodtak.
Minden mágus gyávus.

 

– Háború?
– Mija?
– Nem volt – Dögvész a pohara után tapogatózott – valami?
– Mija?
– Kellene... van valami, amit csinálnunk kellene – mondta Éhínség.
– Beezony. Randevúnk van.
– Az... – Dögvész tűnődve fixírozta az italát. – Izé.
Gyászosan meredtek a kocsmapultra. A kocsmáros régesrég elmenekült. Még mindig akadt több bontatlan palack.
– Gombó – jegyezte meg végül Éhínség. – Az volt az.
– Nemis.
– Az Aposz... az Aposztróf – találgatta tétován Háború.
A többiek fejük rázták. Hosszas csönd támadt.
– Egyáltalán, mit jelent az „apokrusztikus”? – kérdezte Dögvész, intenzíven bámulva valami belső világba.
– Vérzéscsillapítót – válaszolta Háború. – Azt hiszem.
– Hát akkor nem az az, ugye?
– Nem hinném – morogta mogorván Éhínség.
Újabb hosszú, feszengő csönd következett.
– Jobb lesz, h'iszunk mé'gegyet – javasolta Háború, kissé összeszedve magát.
– Hejjes.

 

Úgy ötven mérfölddel arrébb és több ezer lábbal magasabban, Coninának végül sikerült irányítása alá vonni a lopott lovat, s lassú ügetésre fogta az üres levegőben, egyúttal a legeltökéltebb nemtörődömséget mutatva a külvilág felé, amit a Korong valaha is látott.
– Hó? – csodálkozott a lány.
Felhők bömböltek hangtalanul a Tengely felől. Kövérek voltak, súlyosak, s nem lett volna szabad olyan gyorsan mozogniuk. Hóviharok jártak nyomukban, úgy takarva be a tájat, akár egy lepedő.
Egyáltalán nem annak a fajta hónak látszott, ami puhán suhog le az éjszaka közepén, s reggelre kelve a vidéket szokatlan és tündéri szépség csillogó meseországává változtatja. Olyanfajta hónak látszott, ami olyan rohadt hideggé akarja tenni a világot, amilyenné csak lehetséges.
– Kicsit kései az évszakhoz képest – jegyezte meg Ince. Lepillantott, s aztán azonnal lehunyta szemét.
Kerőzus örömteli meglepődéssel figyelte.
– Ez az, ahogy az ilyesmi történik? – érdeklődött. – Csak sztorikban hallottam erről. Azt hittem, hogy valahogy a földből hajt ki. Egy kicsit úgy, mint a gombák, azt gondoltam.
– Azok a felhők nem stimmelnek – közölte Conina.
– Nem bánnátok, ha most leszállnánk? – kérdezte elhaló hangon Ince. – Valahogy nem tűnt ennyire pocséknak, amikor mozogtunk.
Conina rá se fütyült.
– Próbálkozz a lámpással! – utasította. – Tudni akarom, mi folyik itt.
Ince turkált az iszákjában, s előhúzta a lámpát.
A dzsinn hangja messziről, s eléggé bádogszerűen hallatszott, ahogy így szólt: „Ha esetleg kissé ellazulna... megpróbálunk kapcsolatba lépni magával.” Aztán csilingelős kis muzsika szólalt meg, olyan, amit esetleg egy svájci faház adna ki, ha le lehetne játszani, mielőtt egy csapóajtó rajzolódott ki a levegőben, s megjelent maga a dzsinn. Körülnézett maga körül, aztán rájuk tekintett.
– Ó, de remek – mondta.
– Valami történik az időjárással – világosította föl Conina. – Miért?
– Úgy érted, nem tudjátok? – firtatta a dzsinn.
– Tőled kérdezzük, nem?
– Nos, én persze nem értek hozzá, de eléggé úgy néz ki, hogy az Apokralipszis, nemde?
– Mi?
A dzsinn vállat vont.
– Az istenek eltűntek, oké? – mondta. – És a tudjátok mi, legenda szerint, ez azt jelenti...
– Jégóriásokat – suttogta Ince elborzadva.
– Hangosabban! – követelte Kerőzus.
– Jégóriások – ismételte meg Ince emelt hangon, árnyalatnyi bosszúsággal. – Tudjátok, az istenek tartották őket bebörtönözve. A Tengelynél. De a világ végén kitörnek, és meglovagolják rettenetes gleccsereik, és visszanyerik ősi uralmuk, elfojtják a civilizáció lángjait, míg a világ mezítelenül és fagyottan fekszik majd a szörnyű, hideg csillagok alatt, míg maga az Idő meg nem fagy. Vagy valami ilyesmi, láthatólag.
– De még nincs itt az ideje az Apokralipszisnak – jegyezte meg kétségbeesetten Conina. – Úgy értem, egy rettentő uralkodó kell először színre lépjen, kell legyen egy iszonyatos háború, a négy iszonytató lovas lóra kell szálljon, aztán a Tömlöc Létsíkok be fognak törni a világunkba... – Abbahagyta, arca csaknem olyan fehér, mint a hó.
– Ezer láb vastagságú jégtakaró alá temetve lenni mindenesetre szörnyen hasonlónak hangzik – nyilvánított véleményt a dzsinn. Előrenyúlt, s kikapta a lámpást Ince kezéből.
– Múcsó bocsánat – mondta –, de ideje, hogy likvidizáljam érdekeltségeim ebben a valóságban. Majd még biztos összefutunk. Vagy valami – Derékig eltűnt, aztán egy utolsó, elhaló „Kár azért az ebédért!” kiáltással teljesen elenyészett.
A három lovas átkukucskált a szakadó hó fátylán a Tengely irányába.
– Lehet, hogy csak képzelődöm – említette Kerőzus –, de egyikőtök sem hall valami csikorgást és nyögést?
– Hallgass! – förmedt rá szórakozottan Conina.
Kerőzus odahajolt, s megveregette a lány kezét.
– Ne búsulj – vigasztalta –, ez még nem a világ vége – Egy cseppet elgondolkozott ezen állításán, aztán hozzátette. – Bocs. Csak egy beszédfordulat volt.
– Mit fogunk csinálni? – jajgatta Conina.
Ince kihúzta magát.
– Azt gondolom – kezdte –, hogy oda kéne mennünk, hogy elmagyarázzuk.
Felé fordultak azzal az arckifejezéssel, amit normális körülmények között az ember a messiásoknak és az egészen idiótáknak tart fönn.
– Igen – erősködött egy árnyalattal több önbizalommal. – El kéne magyarázzuk.
– Elmagyaráznunk a Jégóriásoknak? – kérdezte Conina.
– Igen.
– Bocs – kérdezett rá a lány –, jól értettem? Azt hiszed, hogy addig kéne menjünk, míg meg nem találjuk a rémületes Jégóriásokat, és valahogy azt kéne mondjuk nekik, hogy van egy csomó melegvérű nép errefelé, akik jobb szeretnék, ha ők nem söpörnének keresztül a világon mindenkit jéghegyek alá temetve, és nem lennének-e szívesek újragondolni a dolgot? Ez az, amit szerinted tennünk kéne?
– Igen. Így van. Teljesen világosan fogod föl.
Conina és Kerőzus összenéztek. Ince büszkén ülve maradt a nyeregben, arcán halvány mosollyal.
– A rigód okoz gondot neked? – kérdezte a Serifa.
– Obrigó – javította ki nyugodtan Ince. – Nem okoz nekem gondot, csak arról van szó, hogy valami hősieset kell tegyek, mielőtt meghalok.
– Pont ez az – mondta Kerőzus. – Ez az egész szívfacsaró lényeg. Csinálni fogsz valami hősieset, aztán meg fogsz halni.
– Milyen más választásunk van? – érdeklődött Ince.
Ezen eltöprengtek.
– Nem hinném, hogy túl jó vagyok a magyarázásban – mondta végül Conina vékonyka hangon.
– Én az vagyok – szögezte le határozottan Ince. – Nekem mindig magyarázkodnom kell.

 

Szétszóródott részecskéi annak, ami valaha Széltoló elméje volt, összeszedték maguk, s föllebegtek a sötét eszméletlenség rétegein keresztül, miként egy háromnapos vízihulla emelkedik a felszínre.
Megpiszkálták a legújabb emlékképeket, körülbelül úgy, ahogy az ember megvakargat egy friss sebhelyet.
A varázsló képes volt valamit visszaidézni egy varázspálcáról, meg egy olyan heves fájdalomról, hogy úgy tűnt, mintha testének minden egyes sejtje közé beékeltek volna egy vésőt, amit aztán ismételten megdöngettek egy kalapácscsat.
Visszaemlékezett arra, hogy a bot elmenekült, s magával hurcolta őt is. És aztán következett az a szörnyűséges rész, amikor megjelent a Halál, és elnyúlt mellette, a bot vonaglott, hirtelen életre kelt, és a Halál azt mondta:
VERES IPSZILÓR, MOST MEGVAGY.
És most ez volt itt.
Széltoló, érzése szerint, homokon feküdt. Ami nagyon hideg volt.
Vállalva a kockázatát annak, hogy valami retteneteset fog látni, kinyitotta szemét.
Az első dolog, amit megpillantott, a bal karja volt, és, meglepetést keltően, a keze. Szokásos szurtos kinézetével. Előzőleg arra számított, hogy csak egy csonkot fog látni.
Úgy tűnt, éjszaka van. A strand, vagy bármi volt is, elnyúlt egész a távoli, alacsony hegyek vonulatáig a milliónyi fehér csillag zúzmarázta égbolt alatt.
Valamivel közelebb hozzá volt egy elnagyolt vonal az ezüstös homokban. Egy kissé fölemelte fejét, s megpillantotta a széjjelszóródott, megolvadt cseppeket. Oktironból voltak, egy természeténél fogva olyannyira mágikus fémből, hogy nincs az a kovácsműhely a Korongon, ami képes lett volna akár csak fölmelegíteni.
– Ó! – mondta. – Akkor hát győztünk.
Ezzel újra leroskadt.
Egy idő múlva jobb keze automatikusan fölnyúlt, s megveregette feje búbját, majd oldalát. Mindkettőt. Aztán elkezdett tapogatózni, fokozódó sürgősséggel, maga körül a homokban.
Végül valahogy képes kellett legyen közölni nyugtalanságát Széltoló többi részével, mert a varázsló fölegyenesedett, s így szólt:
– Ó, a francba!
Sehol se látszott egyetlen kalap sem. De látott egy kis, fehér alakot teljesen mozdulatlanul heverni a homokban némi távolságra, és, messzebb...
A nappali fény oszlopát.
Döngicsélt, s himbálózott a levegőben, egy háromdimenziós, valahová máshová nyíló lyuk. Szórványos hóviharok csaptak ki belőle. A fényben ferde formákat tudott kivenni, amik esetleg épületek vagy tájak lehettek, eltorzítva a bizarr térgörbület által. De nem látta őket tisztán a magas, borongó árnyak miatt, amelyek körülvették őt.
Az emberi elme döbbenetes jószág. Több szinten képes működni egyszerre. És, valójában, mialatt Széltoló arra pazarolta intellektusát, hogy nagyokat nyögjön s kalapját keresgélje, agyának egy belső része megfigyelt, leltározott, elemzett, és összehasonlított.
S most ez a rész fölkúszott a nyúltagyához, megkocogtatta annak vállát, egy üzenetet nyomott a kezébe, s elszaladt.
Az üzenet nagyjából a következőképpen szólt: Remélem, jól vagyok. Az utolsó mágikus megpróbáltatás túl sok volt a valóság megkínzott szövetének. Kilyukadt. A Tömlöc Létsíkokra kerültem. És az izék itt előttem az... Izék. Örülök, hogy találkoztunk.
A Széltolóhoz legközelebbi konkrét izé legalább húsz láb magas volt. Úgy nézett ki, mint egy döglött ló, amit három hónap után kiástak sírjából, aztán bemutattak egy egész sor új élménynek, amik közül minimum az egyik együtt járt egy polippal.
Még nem vette észre Széltolót. Túlságosan elfoglalta az összpontosítás a fényre.
Széltoló odamászott Zseton mozdulatlan testéhez, s gyöngéden megrázta.
– Életben vagy? – kérdezte. – Ha nem, akkor jobb szeretném, ha nem is válaszolnál.
Zseton hátára gördült, s tanácstalan tekintettel meredt föl rá. Egy idő múlva megszólalt:
– Emlékszem...
– Jobb, ha nem teszed – tanácsolta Széltoló.
A fiú keze bizonytalanul keresgélt maga mellett a homokban.
– Többé nincs itt – jegyezte meg halkan Széltoló. A kéz abbahagyta a keresést.
Széltoló segített Zsetonnak fölülni. A fiú üres tekintettel nézett a hideg, ezüstös homokra, majd az égre, aztán a távoli Izékre, végül Széltolóra.
– Nem tudom, mit kell tenni – mondta.
– Nincs abban semmi rossz. Én sose tudom, mit kell tenni – felelte Széltoló felületes vidámsággal. – Egész életemben egyszer se tudtam, mitévő legyek – Habozott. – Azt hiszem, ezt jelenti embernek lenni, vagy ilyesmi.
– De én mindig tudtam, mit kell tenni!
Széltoló kinyitotta száját, hogy azt mondja, látott ebből valamicskét, de meggondolta magát. Inkább így szólt:
– Föl a fejjel! Nézd a dolgok jobbik oldalát. Lehetne rosszabb is.
Zseton még egyszer körülnézett.
– Pontosan milyen értelemben? – érdeklődött, s hangja egy árnyalattal normálisabbnak tűnt.
– Ümm.
– Mi ez a hely?
– Afféle másik dimenzió. A mágia áttört, s mi vele együtt; azt hiszem.
– És azok az izék?
Szemrevételezték az Izéket.
– Azt hiszem, azok Izék. Megpróbálnak visszakerülni a lyukon – válaszolta Széltoló. – És az nem könnyű. Energiaszintek, vagy valami. Emlékszem, egyszer hallgattunk róluk egy előadást. Ööö.
Zseton bólintott, s kinyújtott egy vékony, sápadt kezet Széltoló homloka felé.
– Megengeded...? – kezdte.
Széltoló megborzongott az érintéstől.
– Megengedjek mit? – firtatta.
– ...hogy vessek egy pillantást a fejedbe?
– Árgh.
Elég nagy itt a zűrzavar? Nem csoda, hogy nem találsz semmit.
– Örgh.
Elkelne itt egy alapos lomtalanítás.
– Úrgh.
Á.
Széltoló érezte, hogy a láthatatlanul jelenlevő lény viszszavonul. Zseton homlokát ráncolta.
– Nem engedhetjük őket keresztültörni – jelentette. – Borzasztó erejük van. Megpróbálják kitágítani a lyukat az akarásukkal, s képesek is rá. Türelemmel várakoztak, hogy betörhessenek a világunkba... – összevonta szemöldökét – egonok óta?
– Eónok – mondta Széltoló.
Zseton kinyitotta másik kezét, amit addig szorosan ökölbe zárt, és megmutatta Széltolónak a kis, szürke gyöngyöt.
– Tudod, hogy mi ez? – kérdezte.
– Nem. Mi ez?
– Én... nem emlékszem. De vissza kell vigyük.
– Oké. Csak bűbájolj egyet. Robbantsd őket cafatokra, s menjünk haza.
– Nem. Mágián élnek. A bűbájolás csak rosszabbá tenné őket. Nem használhatok varázslatot.
– Biztos vagy benne? – puhatolózott Széltoló.
– Attól tartok, az emlékezeted nagyon is egyértelmű volt ebben a témában.
– Akkor mit fogunk csinálni?
– Nem tudom!
Széltoló ezen elgondolkozott, aztán, a megfellebbezhetetlenség kifejezésével arcán, elkezdte lehúzni utolsó zokniját.
– Sehol egy fél tégla – motyogta, konkrétan senkinek. – Homokot kell használni.
– Meg fogod támadni őket egy zokninyi homokkal?
– Nem. El fogok futni előlük. A zokninyi homok arra az esetre kell, ha követnének.

 

Az emberek elkezdtek visszaszállingózni Al Khaliba, ahol a tönkretett torony csak füstölgő kőrakás volt immár. Néhány merész lélek a romokra fordította figyelmét, azon az alapon, hogy esetleg akadnak ott túlélők, akiket meg lehet menteni, vagy kifosztani, vagy mindkettő.
És a törmelékben a következő párbeszédet lehetett volna meghallani:
– Valami mozog ott alatta!
– Az alatt? Imtal dupla szakállára, képzelődsz. Az legalább egy tonnát kell nyomjon.
– Ide, fivéreim!
Aztán rengeteg hórukkolás neszét lehetett volna hallani, meg:
– Egy láda!
– Lehet, hogy kincs van benne, nem gondolod?
– Naszrím Hét Holdjára, lábakat növeszt!
– Öt holdjára...
– Hova ment? Hova ment?
– Sose törődj azzal, nem fontos. Gyerünk, tisztázzuk ezt, a legenda szerint öt holdja volt...
Klaccsban komolyan veszik a mitológiát. Csak a való élet az, amiben nem hisznek.

 

A három lovas érzékelte a változást, ahogy a tömör hófelhőkön át leereszkedtek a Tengelynél a Sto-síkság végén. Csípős illat volt a levegőben.
– Nem érzitek a szagot? – kérdezte Ince. – Emlékszem rá gyerekkoromból, amikor a tél első reggelén ott feküdtél az ágyban, és valahogy érezted az ízét levegőben, és...
A felhők szétváltak alattuk, és ott volt, megtöltve a fennsíkok területét egyik végüktől a másikig, a Jégóriások csordája.
Minden irányban több mérföldre terjedt, s rohamuk mennydörgése betöltötte a levegőt.
A gleccserbikák jártak az élen, mérhetetlen, csikorgó bőgésük bömbölték, s hatalmas földrétegeket szórtak a magasba, ahogy kérlelhetetlenül előreszántottak. Mögöttük tolongott a tehenek és borjak kiterjedt tömege, alig érintve a földet, amit vezéreik már a fekvőkőzetig köszörültek.
Körülbelül annyi hasonlóságot mutattak a megszokott gleccserekkel, amiket a világ azt hitte, ismer, mint az árnyékban szunyókáló oroszlán mutat a nagyra tátott szájjal épp rád ugró, háromszáz fontnyi, gonoszul koordinált izommal.
– ...és... és... amikor odamentél az ablakhoz. – Ince szája, agyából érkező további input hiányában, lejárt.
Mozgó, lökdösődő jég pakolta tele a fennsíkot, hatalmas, nyirkos párafelhő alatt előrebődülve. A föld rázkódott, ahogy a vezérek elhaladtak alant, s nyilvánvaló volt a nézők számára, hogy bárkinek, akinek szándékában áll ezt megállítani, többre lesz szüksége néhány font kősónál meg egy hólapátnál.
– Hát akkor eredj – mondta Conina –, és magyarázd meg! Azt hiszem, jobb lesz, ha kiabálni fogsz.
Ince zaklatottan nézett a csordára.
– Azt hiszem, ki tudok venni néhány alakot – jegyezte meg Kerőzus segítőkészen. – Nézd csak, rajta a vezér... izéken.
Ince meresztgette a szemét a havazáson keresztül. Valóban voltak lények a gleccserek hátán közlekedve. Emberek voltak, vagy ember formájúak, de legalábbis emberszerűek. Nem látszottak nagyon nagynak.
Erről utóbb kiderült, hogy azért, mert maguk a gleccserek voltak mérhetetlenül nagyok, na meg Ince nem volt valami jó a perspektívákat illetően. Amikor a lovak lejjebb szálltak a vezető gleccser, egy csupa szakadék, morénák sebezte böhöm bika, fölé, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik oka, amiért a Jégóriásokat Jégóriásként ismerik, az az, nos, hogy ők tényleg óriások.
A másik meg, hogy jégből állnak.
Egy sokemeletes ház méretű alak lapult a bika nyakcsigolyáinál, s nagyobb erőfeszítésre ösztönözte egy hosszú rúdra szerelt vasdárda felhasználásával. Az alak darabos volt, sőt valójában csaknem kazettás, s a fényben kéken meg zölden villogott, hófehér fürtjeiben volt egy vékony ezüst sáv, s szeme apró volt, és fekete, és mélyen ülő, olyan, mint a széndarabok. [33]
Előttük szilánkokra törő fa reccsenése hallatszott, amikor a vezérgleccserek egy erdőbe ütköztek. Madarak rebbentek föl teljes pánikban. Hó és szálkák záporoztak Ince körül, midőn a levegőben galoppozott az óriás mellett.
– Khömm – mondta –, elnézést!
A talaj, hó és ripityára zúzott tölgyfa örvénylő hullámverése előtt egy karibu csorda menekült vak pánikban, hátsó patáik csak néhány lábnyira a hánykolódó zűrzavartól.
Ince újra próbálkozott.
– Hé! – kiáltotta.
Az óriás feje felé fordult.
– Mit akar? – kérdezte. – Mennyen innyét, meleg személy!
– Bocsánat, de ez tényleg szükséges?
Az óriás fagyos döbbenettel nézett rá. Lassan megfordult, szemügyre vette a csorda többi részét, ami láthatólag egész a Tengelyig nyúlt. Aztán megint Incére tekintett.
– Igeny – mondta –, azt hiszem. Másképp mért csinyálnányk?
– Csak, mert van egy csomó ember itt, aki jobb szeretné, ha nem tennék ezt, tudja – mondta Ince kétségbeesetten. Egy sziklacsúcs meredezett röviden a gleccser előtt, egy másodpercig ingadozott, aztán eltűnt.
Hozzátette:
– Valamint gyerekek és kis, szőrös állatok.
– Ők is szenyvedni fognyak a haladás érdekébeny. Most van itt az ideje, hogy visszaköveteljük a világot – morajlotta az óriás. – A tiszta jég világát. A történyelem elkerülhetetlenységények és a termodinyamika diadalának megfelelőeny.
– Igen, de nem muszáj, ha nem akarja – felelte Ince.
– De mi akarjuk – közölte az óriás. – Az istenyeknyek bealkonyult, s mi ledobjuk az idejétmúlt babonya béklyóit.
– Szerintem az egész világ szilárdra fagyasztása nem hangzik nagyon haladónak – jegyezte meg Ince.
– Nyekünyk tetszik.
– Hogyne, hogyne – helyeselt Ince, annak a mániákusan mázas hangszínén, aki megpróbálja az ügy minden oldalát tekintetbe venni, s bizonyos abban, hogy lehetne megoldást találni abban az esetben, ha a jóakaratú emberek leülnének egy asztal körül, s józanul megvitatnák a dolgokat, mintha racionális emberi lények lennének. – De ez az alkalmas idő? Készen áll a világ a jég diadalára?
– Rohadt jól teszi, ha igeny – válaszolta az óriás, és Ince felé lendítette gleccserösztökéjét. A lovat elhibázta, de a fiút a mellkasán találta, simán kiemelte a nyeregből, s magára a gleccserre fricskázta. Ince kezét-lábát szétvetve pörgött, le a gleccser fagyos oldalán, egy darabig a szemétforgatagon csúszott, aztán a jég- és sárlatyakba gurult a felé száguldó falak közt.
Lábra vergődött, s reménytelenül bámult a fagyos ködbe. Egy másik gleccser egyenesen rárontott.
Conina is. Odahajolt, amikor lova elősöpört a ködből, megragadta Incét barbár bőrkantárjánál fogva, s föllendítette maga elé a nyeregbe.
Ahogy újra emelkedni kezdtek, a fiú ezt prüsszögte:
– Hidegszívű barom. Tényleg azt hittem egy pillanatig, hogy jutok valamire. Némely emberekkel egyáltalán nem lehet beszélni.
A csorda előnyomult egy másik hegyre, egész sokat legyalulva belőle, s akkor a városokkal telehintett Sto-síkság kiszolgáltatottan feküdt előtte.

 

Széltoló a legközelebbi Izé felé oldalgott, egyik kezével Zsetont markolta, a másikkal a töltött zoknit lóbálta.
– Semmi mágia, igaz? – tudakolta.
– Igen – válaszolta a fiú.
– Bármi történjék is, tilos varázsolnod?
– Pontosan. Itt nem szabad. Itt nincs olyan sok erejük, ha nem alkalmazol varázslatot. Viszont ha egyszer már áttörtek...
A hangja megtört.
– Eléggé szörnyű – bólintott Széltoló.
– Rettenetes – mondta Zseton.
Széltoló sóhajtott. Azt kívánta, bárcsak meglenne a kalapja. De hát majd csak boldogul nélküle.
– Rendben – közölte. – Amikor kiáltok, futni kezdesz a fény felé. Érted? Nem nézel vissza, semmi ilyesmi. Bármi történjék is.
– Bármi történjék is? – kérdezett vissza bizonytalanul Zseton.
– Bármi történjék is – Széltoló bátor kis mosolyt vetett a gyerekre. – Vagy bármit hallasz.
Némileg fölvidította, amikor látta, hogy Zseton szája a rémület „O”-jává válik.
– És aztán – folytatta –, amikor visszajutottál a másik oldalra...
– Mit kell tegyek?
Széltoló tétovázott.
– Nem tudom – felelte. – Bármit, amire képes vagy. Olyan sok varázslatot, amennyit csak akarsz. Bármit. Csak állítsd meg őket. És... ümm...
– Igen?
– Ha... tudod... ha bárki kikerül ebből, tudod, és végül minden jóra fordul, ilyesmi, szeretném, ha valahogy elmondanád az embereknek, hogy én valamiképp itt ragadtam. Esetleg ők ezt valahova, izé, leírhatnák. Úgy értem, nem kívánnék szobrot vagy ilyesmit magamnak – tette világossá vágyait szerényen.
Kis idővel később hozzátette:
– Azt hiszem, ki kéne fújd az orrod.
Zseton megtette, a köntöse szegélyébe, aztán ünnepélyesen kezet rázott Széltolóval.
– Ha valaha te... – kezdte –, azaz, te vagy az első... ez nagy... tudod, én sose... igazán... – A hangja elfulladt, s aztán azt mondta. – Csak azt akartam, hogy tudd ezt.
– Volt valami más is, amit mondani akartam – jegyezte meg Széltoló, elengedve a fiú kezét. Egy pillanatig üres tekintettel meredt a vakvilágba, aztán hozzáfűzte. – Ó, igen. Életbevágó emlékezni arra, hogy ki vagy valójában. Ez nagyon fontos. Egyáltalán nem jó ötlet más emberekre vagy dolgokra számítani, hogy majd ők megteszik ezt helyetted, tudod. Mindig eltévesztik.
– Megpróbálom észben tartani – ígérte Zseton.
– Ez tényleg nagyon fontos – ismételte meg Széltoló, majdhogynem csak önmagának. – És most, azt hiszem, jobb lesz, ha elrohansz.
Széltoló közelebb osont az Izéhez. Ennek a konkrét Izének csirkelábai voltak, de a maradék nagy részét könyörületesen elrejtette az, ami csukott szárnynak látszott.
Azt gondolta, ideje néhány keresetlen utolsó szónak. Amit most mondani fog, az valószínűleg nagyon fontos lesz. Esetleg olyan szavak lesznek, amire emlékezni fognak az emberek, és továbbadják őket, még az se kizárt, hogy gránittáblába fogják őket mélyen bevésni.
Így hát olyan szavak kellenek, amikben nincs túl sok kacskaringós betű.
– Bárcsak ne lennék itt! – motyogta.
Méregette a zokni súlyát, egyszer-kétszer megpörgette, s rácsapott arra, ami reményei szerint az Izé térdkalácsa volt.
A teremtmény fülhasogatóan sercegett, vadul megpördült, szárnyai reccsenve kitárultak, keselyűfejével bizonytalanul ütést mért Széltolóra, s kapott még egy zokninyi homokot fölfelé lendülőben.
Széltoló kétségbeesetten nézett körül, amikor az Izé hátratántorgott, s látta, hogy Zseton még mindig ott áll, ahol hagyta. Legnagyobb rémületére azt is észrevette, hogy a fiú elkezd felé jönni, kezét ösztönösen emeli, hogy mágikus össztüzet nyisson, ami, itt és most, mindkettejüket halálra ítélné.
– Fuss el, te tökkelütött! – sikoltotta, ahogy az Izé elkezdte összeszedni magát egy ellentámadásra. Valahonnan előkaparta a hatásos szavakat. – Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal!
Zseton elsápadt, sarkon fordult, s rohanni kezdett a fény irányába. Úgy mozgott, mintha melaszban tenné, küszködve az entrópia-lejtővel. A világ eltorzult, belülről kifordított képmása néhány lábbal arrébb lebegett, aztán már csak hüvelykekkel, bizonytalanul hullámozva...
Egy csáp tekeredett a lábára, előrebuktatva őt.
Kilendítette kezét esés közben, s az egyik havat ért. Azonnal megragadta valami más, ami meleg, puha bőrkesztyűnek érződött, de a gyöngés érintés alatt a markolás olyan kemény volt, mint az edzett acél, s előreráncigálta, egyúttal azt is vonszolva, akármi legyen is az, ami rácsimpaszkodott.
Fény és szemcsés sötétség vibrált körülötte, s hirtelen jégtől csúszós macskaköveken siklott.
A Könyvtáros eleresztette, s Zseton fölött állt, kezében egy hosszú, súlyos fagerendával. Egy pillanatig az emberszabású fölágaskodott a sötétséggel szemben, a jobb kar válla, könyöke és csuklója az alkalmazott áttételrendszer költeményeként bontakozott ki, s egyetlen mozdulattal, olyan megállíthatatlanul, mint az intelligencia kialakulása, nagy erével lecsapott. Az összelapulás zaja freccsent, meg valami sértődötten rikácsolt, aztán az égő nyomás Zseton lábán megszűnt.
A sötét oszlop imbolygott. Távolság torzította visítások és puffanások hallatszottak ki belőle.
Zseton lábra küzdötte magát, s indult volna, hogy visszaszaladjon a sötétbe, de most a Könyvtáros karja elzárta az útját.
– Nem hagyhatjuk őt csak úgy ott!
Az antropoid vállat vont.
A sötétből újabb reccsenés hallatszott, aztán egy másodpercnyi csaknem teljes csend.
De csak majdnem teljes. Mindketten azt gondolták, hogy hallják, nagyon messziről, de tisztán kivehetően, rohanó lábak dobogását, egyre jobban elhalkulva a messzeségben.
A külvilágban ennek visszhangjára leltek. Az emberszabású körbetekintett, aztán sietve oldalra lódította Zsetont, amikor valami zömök, viharvert, sok száz lábacskával átvágott a csatatér jellegű udvaron, és, anélkül, hogy léptei legalább egy kicsit megtorpantak volna, belevetette magát az eltűnőben levő sötétségbe, ami még egyszer, utoljára villant egyet, és elenyészett.
Hirtelen hóförgeteg támadt azon a helyen, ahol korábban a valami volt.
Zseton kirántotta magát a Könyvtáros markolásából, s odarohant a körhöz, ami már kezdett kifehéredni. Lába fölvert egy csipetnyi finom homokot.
– Ő nem jött ki! – kiáltotta.
– Úúúk – mondta a Könyvtáros filozofikusan.
– Azt hittem, hogy ki fog jutni. Tudod, az utolsó percben.
– Úúúk?
Zseton alaposan megnézte a macskaköveket, mintha puszta összpontosítással meg tudná változtatni, amit lát.
– Meghalt?
– Úúúk – jegyezte meg a Könyvtáros, szerét ejtve, hogy sejtesse: Széltoló olyan vidékeken jár, ahol még az olyasmik is, mint tér és idő, egy kissé bizonytalanok meg feltételekhez kötöttek, és hogy valószínűleg nem nagyon hasznos spekulálni azon, vajon pontosan milyen állapotban lehet Széltoló ebben az időpontban, feltéve persze, hogy egyáltalán valamilyen időpontban van, és hogy, mindent egybevetve, esetleg föl fog bukkanni már holnap, vagy ami azt illeti, tegnap, és végül, hogy ha egyáltalán van ott valamicske esély a túlélésre, akkor Széltoló szinte bizonyosan meg fogja ragadni.
– Ó – felelte Zseton.
Nézte a Könyvtárost, ahogy elcsoszogott a Művészetek Tornya felé, s kétségbeesett magányosság vett erőt rajta.
– Hé! – kiáltotta.
– Úúúk?
– Most mit kell tegyek?
– Úúúk?
Zseton bizonytalanul a pusztítás irányába intett.
– Tudod, esetleg tehetnék valamit ezért az egészért? – szólt olyan hangon, ami a rettegés szélén billegett. – Nem gondolod, hogy az jó ötlet lenne? Úgy értem, tudnék segíteni az embereknek. Biztos vagyok benne, hogy szeretnél újra ember lenni, igaz?
A Könyvtáros örökös mosolya egy kissé följebb húzódott az arcán, pont eléggé, hogy föltárja fogsorát.
– Oké, talán mégsem – sietett hozzátenni Zseton –, de vannak más dolgok, amiket megtehetnék, nem?
A Könyvtáros egy darabig rábámult, aztán tekintetét a fiú kezére ejtette. Zseton bűntudatosan összerezzent, s kinyitotta ujjait.
Az antropoid elkapta a kis ezüstgolyót, mielőtt a földre esett volna, s föltartotta egyik szeme elé. Megszaglászta, enyhén megrázta, s egy ideig hallgatta.
Aztán fölhúzta karját, s olyan erősen elhajította, amennyire csak lehetséges.
– Mi... – kezdte Zseton, s teljes hosszában elterült a hóban, amikor a Könyvtáros föllökte, s rávetődött.
A labda túlkanyarodott ívének legmagasabb pontján, s lefelé bukfencezett, tökéletes útvonalát váratlanul megszakította a talaj. Olyan hang hallatszott, mint amikor elpattant a hárfa húrja, rövid ideig tartó, kivehetetlen hangzavar következett, majd egy forró széllökés, s a Korong istenei kiszabadultak.
Nagyon dühösek voltak.

 

– Nincs semmi, amit tehetnénk, igaz? – tudakolta Kerőzus.
– Nincs – értett egyet Conina.
– A jég győzedelmeskedni fog, igaz? – kérdezte Kerőzus.
– Igen – felelte Conina.
– Nem – válaszolta Ince.
Reszketett mérgében, vagy esetleg a hidegtől, és csaknem olyan sápadt volt, mint az alattuk elmorajló gleccserek.
Conina sóhajtott.
– Nos, mégis hogy gondolod... – kezdte.
– Tegyél le valahol pár perccel előttük – utasította Ince.
– Tényleg nem értem, hogy az miben segíthet.
– Nem a véleményed kérdeztem – közölte halkan Ince. – Csak tedd meg. Tegyél le valamivel előttük, hogy legyen időm egyenesbe hozni.
– Egyenesbe hozni mit?
Ince nem felelt.
– Azt kérdeztem – morrant Conina –, hogy egyenesbe...
– Csönd legyen!
– Nem értem, miért...
– Figyelj – mondta Ince azzal a türelemmel, ami épp még a baltás gyilkosságon innen található. – A jég be fogja takarni az egész világot, igaz? Mindenki meg fog halni, oké? Kivéve minket egy kis ideig, azt hiszem, amíg ezek a lovak nem akarnak egy kevés... egy kevés... egy kevés zabot enni, vagy vécére menni, vagy akármi, ami nem túl hasznos a számunkra, eltekintve attól, hogy Kerőzusnak esetleg lesz ideje írni egy szonettet vagy valamit arról, hogy hirtelen milyen hideg lett, és az egész emberi történelem ki lesz vakarva, és ilyen körülmények között szeretném teljesen világossá tenni, hogy nem bocsátkozom vitába, tökéletesen értve vagyok?
Levegőért kapkodva megállt, reszketve, mint egy hárfahúr.
Conina tétovázott. Szája néhányszor kinyílt, majd becsukódott, mintha a vitatkozást fontolgatná, s aztán minden egyes alkalommal meggondolná magát.
Találtak egy kis tisztást egy fenyőerdőben egy-két mérfölddel a csorda előtt, bár bőgésük tisztán odahallatszott, s volt egy párafelhő a fák fölött, meg a föld is úgy táncolt, mint a dobbőr.
Ince a tisztás közepére csörtetett, s néhányszor, mintegy trenírozásképp, suhintott kardjával. A többiek elgondolkozva figyelték.
– Ha nem bánod – súgta oda Kerőzus Coninának –, én most elmennék. Az ilyen alkalmakkor a józanság elveszíti minden vonzóerejét, s biztos vagyok benne, hogy a világ szebbnek fog látszani a borospohár fenekén keresztül, ha nincs ellene kifogásod. Hiszel a Paradicsomban, ó őszibarack-orcájú virágszál?
– Nem, kifejezetten nem.
– Ó! – mondta Kerőzus. – Nos, ebben az esetben valószínűleg nem látjuk többé egymást – Sóhajtott. – Micsoda pazarlás. S mindez egy obrigó miatt. Ümm. Na persze, ha valami elképzelhetetlen véletlen...
– Istenek veled! – búcsúzkodott Conina.
Kerőzus nyomorultan bólintott, megfordította lovát, s eltűnt a fák koronája fölött.
A tisztás körül hó rázkódott le az ágakról. A közeledő gleccserek mennydörgése betöltötte a levegőt.
Ince összerezzent, amikor a lány megveregette a vállát, és a kardját is elejtette.
– Mit csinálsz itt? – förmedt rá, kétségbeesetten kotorászva a hóban.
– Figyelj, én nem akarok kíváncsiskodni, vagy ilyesmi – szólalt meg alázatosan Conina –, de mi az pontosan, amit a fejedbe vettél?
Ki tudta venni az eldózerolt hó és talaj előregördülő halmát, ami az erdőn keresztül tört feléjük, a vezérgleccserek agydermesztő hangját most a fatörzsek ütemes elroppanása cifrázta. És, kérlelhetetlenül közeledve a fák teteje fölött, olyan magasan, hogy a sem először tévesen égnek hitte, a kék-zöld hajóorrokat.
– Semmit – válaszolta Ince –, egyáltalán semmit se. Csak szembe kell szegülnünk velük, ez minden, amit tehetünk. Ez az, amiért itt vagyunk.
– De az nem változtat semmin – mutatta ki Conina.
– Az én szememben igen. Ha már mindenképp meg kell halnunk, jobb szeretnék így elpusztulni. Hősiesen.
– Így meghalni hősies? – kérdezte Conina.
– Én azt hiszem, hogy igen – felelte Ince –, és amikor meghalásra kerül a sor, csupán egyetlen vélemény számít.
– Ó!
Két őz botlott be a tisztásra, páni félelmükben teljesen figyelmen kívül hagyták az emberi lényeket, és szélsebesen elszáguldottak.
– Nem kell, hogy itt maradj – közölte Ince. – Tudod, van nekem ez az obrigóm.
Conina a kézfejét tanulmányozta.
– Azt hiszem, maradnom kéne – bökte ki, majd hozzáfűzte. – Tudod, azt gondoltam, esetleg, tudod, ha jobban megismernénk egymást...
– Mr. és Mrs. Herbadt, ezt akartad? – tudakolta nyersen a fiú.
A lány szeme elkerekedett.
– Nos... – kezdte.
– És melyik szándékoztál lenni? – firtatta Ince.
A vezérgleccser berobbant a tisztásra, épp saját orrhulláma mögött, a teteje elveszett a maga alkotta felhőben.
Pontosan ugyanekkor a szemben lévő fák mélyre hajoltak a Perem felől fújó forró szélben, amit hangok töltöttek meg – zsémbes, civakodó hangok –, s úgy tépett a fellegekbe, mint tüzes vasaló a vízbe.
Conina és Ince hasra vetették maguk a hóban, ami meleg latyakká változott alattuk. Egy égiháborúhoz hasonló valami csapkodott a fejük fölött, csupa kiáltozással teli, meg azzal, amiről először azt hitték, sikoltozás, bár ahogy később elgondolkoztak ezen, mégis inkább dühös veszekedésnek tűnt. Sokáig tartott a marakodás, aztán elkezdett elhalkulni, ahogy elvonult a Tengely felé.
Meleg víz folyt be Ince trikóján. A fiú óvatosan fölemelte magát a földről, aztán megbökte Coninát.
Együtt átmásztak a latyakon és sáron, föl a meredek tetejére, keresztül a ripityára zúzott tölgyfák és kőgörgeteg torlódásán, s lebámultak a színre.
A gleccserek egy villámokkal megtömött felhő alatt viszszavonulóban voltak. Mögöttük a tájat tavak és pocsolyák hálózták be.
– Mi értük ezt el? – kérdezte Conina.
– Jó lenne azt hinni, hát nem? – válaszolta Ince.
– Igen, de mi ér... – kezdte a lány.
– Valószínűleg nem. Ki tudja? Gyerünk, keressünk egy lovat! – javasolta a fiú.

 

– Az Apoteózis – közölte Háború –, vagy ilyesmi. Egész biztos vagyok benne.
Kitántorogtak a kocsmából, s a délutáni napsütésben letelepedtek egy padra. Még Háborút is rá lehetett beszélni, hogy vegyen le valamennyit fegyverzetéből.
– Nemtom – mondta Éhínség. – Nem hinném.
Dögvész lehunyta csipás szemét, s hátradőlt a meleg kövekre.
– Azt hiszem – szólalt meg –, hogy valami köze volt a világ végéhez.
Háború ücsörgött, s elgondolkozva vakargatta állát. Csuklott.
– Mi, vége az egész világnak?
– Asszem.
Háború ezt további fontolgatásnak vetette alá.
– Hát, akkor szerintem minket teljesen kihagytak belőle – jegyezte meg.

 

Az emberek elkezdtek visszaszállingózni Ankh-Morporkba, ami többé nem üres márványváros volt, hanem újra visszanyerte régi önmagát, olyan találomra és tarkán terült szét, mint egy hányástócsa a Történelem egész éjjel nyitva tartó fogd-és-vidd konyhája mellett.
És az Egyetemet újjáépítették, vagy újjáépítette önmagát, vagy valami fura módon nem is történt meg lerombolása, minden szál borostyán, minden egyes rohadó ablakszárny visszakerült a helyére. A bűbájos fölajánlotta, hogy mindent vadonatújan helyez vissza, minden faburkolat csillogni fog, minden kőkocka makulátlan lesz, de a Könyvtáros ebben jottányit sem engedett. Azt akarta, hogy mindent vadonatrégin helyezzen vissza.
A hajnallal a varázslók is elkezdtek egyesével-kettesével visszaosonni, elnyargalva régi szobájukba, megpróbálva elkerülni egymás tekintetét és visszaemlékezni a közelmúltra, ami máris kezdett valószerűtlenné és álomszerűvé válni.
Conina és Ince reggeli idején érkeztek, és jóságosan találtak egy béristállót Háború lovának. [34] Conina volt az, aki ragaszkodott Széltoló fölkutatásához az Egyetemen, és aki, ebből kifolyólag, elsőként pillantotta meg a könyveket.
A Művészetek Tornyából röppentek ki, az egyetemi épületek körül csigavonalat húztak, s lecsaptak a reinkarnálódott Könyvtár ajtajánál. A hetykébb grimoire-ok egyike-másika megkergette a verebeket, vagy sólyom módra szitált a négyszögletű, zárt belső udvar fölött.
A Könyvtáros az ajtófélfához támaszkodott, s jóindulatúan szemlélte a gondozására bízott köteteket. Conina láttán megemelintette szemöldökét, lehetséges cselekedetei közül még ez volt a legközelebb a konvencionális üdvözléshez.
– Széltoló itt van? – tudakolta a lány.
– Úúúk.
– Tessék?
Az emberszabású nem válaszolt, hanem mindkettőjüket kézen fogta, és, mint egy zsák két pózna közt sétálva, elvezette őket a macskaköveken a toronyhoz.
Néhány gyertya égett odabenn, s megpillantották Zsetont egy zsámolyon ülve. A Könyvtáros hajlongva vezette be őket a fiú elé, akár a létező legősibb família legöregebb csatlósa, és visszavonult.
Zseton odabiccentett nekik.
– Tudja, hogy mikor nem értik meg őt az emberek – mondta. – Bámulatos, nem?
– Ki vagy? – kérdezte Conina.
– Zseton.
– Diák vagy itt?
– Azt hiszem, meglehetősen sokat tanulok.
Ince körbevándorolt a falak mentén, némelykor megböködve őket. Kell legyen valami jó oka annak, hogy nem rogytak össze, de ha volt ilyen, akkor az nem az általános építőmérnöki tudományok birodalmán belül feküdt.
– Széltolót keresitek? – érdeklődött Zseton.
Conina homlokát ráncolta.
– Miből sejtetted?
– Azt mondta nekem, hogy néhány ember majd keresni fogja.
Conina megkönnyebbült.
– Ne haragudj – mentegetőzött –, nehéz időket éltünk át. Azt gondoltam, hogy esetleg, varázslat volt, vagy ilyesmi. Akkor hát ő jól van, igaz? Úgy értem, mégis mi történt? Megküzdött a bűbájossal?
– Ó, igen. És legyőzte. Az egész nagyon... érdekes volt. Mindent láttam. De aztán el kellett mennie – válaszolta Zseton úgy, mintha leckét mondana föl.
– Mi, csak úgy? – firtatta Ince.
– Igen.
– Nem hiszem el – felelte Conina. Kezdett lekuporodni, ujjpercei is elfehéredtek.
– Pedig igaz – közölte Zseton. – Minden, amit mondok, igaz. Annak kell lennie.
– Azt akarom... – kezdte Conina, és Zseton fölállt, kinyújtotta kezét, s azt mondta:
– Állj!
Conina megfagyott. Ince megmerevedett félig ráncolt szemöldökkel.
– Elmentek – nyilvánította ki akaratát Zseton kellemes, monoton hangon –, és nem tesztek föl több kérdést. Teljességgel megelégedettek lesztek. Megkaptatok minden választ. És boldogan fogtok élni, míg meg nem haltok. Felejtsétek el, hogy hallottátok ezeket a szavakat. És most menjetek.
Lassan és mereven, mint a bábok, megfordultak, s az ajtó felé indultak. A Könyvtáros kinyitotta nekik, kikísérte őket, aztán becsukta mögöttük.
Aztán rámeredt Zsetonra, aki visszarogyott a zsámolyra.
– Rendben, rendben – mondta a fiú –, de ez csak egy egész kicsi mágia volt. És meg kellett tegyem. Te magad mondtad, hogy az embereknek el kell felejteniük az egészet.
– Úúúk?
– Nem tehetek róla! Túl könnyű megváltoztatni a dolgokat! – A fejéhez kapott. – Éppen csak gondolnom kell rá! Nem maradhatok itt, minden, amit megérintek, tönkremegy, olyan, mintha egy tojáshalmon aludnék! Ez a világ túl vékony! Kérlek, mondd meg nekem, mit tegyek!
A Könyvtáros néhányszor körbepördült a fenekén, a mély töprengés biztos jeleként.
Hogy pontosan mit mondott, azt nem jegyezték föl, de Zseton elmosolyodott, bólintott, megrázta a Könyvtáros kezét, széttárta a saját kezét, föl- és maga körül húzta, és átlépett egy másik világba. Volt benne egy tó, néhány távoli hegy, és egy pár fácán nézegette gyanakodva őt a fák alól. Ez volt az a mágia, amit minden bűbájos megtanult a végén.
A bűbájosok nem válhatnak a világ részévé. Csupán egy ideig viselik.
A fiú visszanézett félútból a pázsiton át, s integetett a Könyvtárosnak. Az antropoid bátorítóan biccentett.
Aztán a buborék belülről összezsugorodott, s az utolsó bűbájos eltűnt ebből a világból, át a sajátjába.
Bár szinte semmi köze történetünkhöz, érdekes tény az, hogy, körülbelül ötszáz mérfölddel arrébb, egy kis madárraj, vagy ebben az esetben inkább sereg, csipegette keresztül útját a fák közt. Olyan volt a fejük, mint a flamingóé, a testük, mint a pulykáé, a lábuk, mint egy szumó birkózóé; föl-le imbolygó, szaggatott módon mozogtak, mintha a fejüket gumiszalag kötné a lábukhoz. Még a Korong faunájában is egyedülálló fajhoz tartoztak a maguk elsődleges védekezési módszerével, ami abból állt, hogy olyannyira nevetésre fakasztották a ragadozókat, hogy el tudtak szaladni, még mielőtt azok magukhoz térhettek volna.
Széltoló némileg elégedetten vette volna tudomásul, hogy vannak obrigók.

 

A Megfoltozott Dobban alig akadt vendég. Az ajtófélfához láncolt troll az árnyékban ücsörgött, s tűnődve piszkált ki valakit a foga közül.
Kerőzus halkan dudorászott magában. Már fölfedezte a sört, és fizetnie sem kellett érte, mert a bókok aprópénze – amit az ankh-i udvarlók ritkán alkalmaztak – megdöbbentő hatást gyakorolt a kocsmáros lányára. Nagydarab, jó természetű leányzó volt, olyan alakkal, aminek színe és, ne kerteljünk, formája is a sületlen kenyérére hasonlított. Még soha senki nem utalt keblére, mint fölékkövezett dinnyékre korábban.
– Abszolúte – mondta a Serifa, békésen lecsusszanva padjáról –, semmi kétség felőle – Vagy a nagy, sárga fajta, vagy az a kicsi zöld az óriási rücskös erekkel, mondta magában erényesen.
– És mi is volt az a hajammal? – biztatta a lány, fölhúzva Kerózust a padlóról, s újra töltve poharát.
– Ó – a Serifa homlokát ráncolta. – Hasonlatos a nyáj kecskéjéhez, amely a Hogyishívják hegy lejtőin legelész, ez így van, és nem másként. És ami a füled illeti – tette hozzá gyorsan – nincs az a rózsaszín árnyalatú kagyló, amely a tengercsókolta homokot ékíti...
– Pontosan miben hasonlatos a nyáj kecskéjéhez? – firtatta a lány.
A Serifa tétovázott. Mindig úgy gondolta, hogy ez egyike legjobb sorainak. És most először szemtől szembe szembesült Ankh-Morpork hírhedt prózaiságával. Különös, de eléggé imponált neki a dolog.
– Úgy értem, méretben, formában vagy szagában? – folytatta a lány.
– Azt hiszem – jegyezte meg a Serifa –, hogy talán a kifejezés, amire gondoltam, inkább az, hogy nem hasonlatos a nyár fecskéjéhez.
– Á? – A lány magához húzta a kriglit.
– És azt hiszem, esetleg innék még egyet – motyogta a férfi – és aztán..., és aztán... – Oldalvást a lányra sandított, és fejet ugrott. – Jó vagy az anekdotázásban?
– Mi?
Kerőzus megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát.
– Úgy értem, tudsz sok történetet? – krákogta.
– Ó, persze. Rengeteget.
– Rengeteget? – suttogta a férfi. Legtöbb ágyasa csak ugyanazt az egyet-kettőt tudta.
– Százával. Miért, szeretnél hallani egyet?
– Mi, most rögtön?
– Ha kedved van. Nincs valami nagy forgalom.
Talán tényleg meghaltam, gondolta Kerőzus. Talán ez itt a Paradicsom. Megfogta a lány kezét.
– Tudod – mondta –, ezer éve nem hallottam egy jó elbeszélést. De nem szeretném, ha olyat tennél, amit nem akarsz.
A lány megveregette a karját. Milyen édes öregúr, gondolta. Összehasonlítva némelyekkel, akik betérnek hozzánk.
– Van egy, amit a nagyim szokott mesélni nekem. Tudom hátulról is – közölte.
Kerőzus belekortyolt a sörébe, s a falat nézte a meleg ragyogásban. Százával, gondolta. És némelyiket tudja hátulról.
A lány megköszörülte a torkát, és kántáló hangon szólalt meg, amitől Kerőzus érverése az egekbe szökkent:
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak nyolc fia...

 

A Patrícius az ablaknál ült, és írt. Elméje tele volt szöszszel az utolsó egy-két hetet illetőleg, és ez nem nagyon tetszett neki.
Egy szolga már meggyújtotta a lámpát, hogy eloszlassa a szürkületet, s néhány kora esti lepke körötte keringett. A Patrícius gondosan figyelte őket. Valamilyen oknál fogva kényelmetlenül érezte magát üveg jelenlétében, de nem ez zavarta a legjobban, miközben mereven fixírozta a rovarokat.
Ami zavarta őt az volt, hogy küszködnie kellett a szörnyű késztetés ellen, hogy nyelvével próbálja elkapni a lepkéket.
És Vakkancs a hátán feküdt gazdája lábánál, s álmában ugatott kicsit.

 

Szerte a városban fölkapcsolták a lámpákat, de az alkony utolsó pár sugara megvilágította a vízköpőket, ahogy segítették egymást a hosszú mászásban föl a tetőre.
A Könyvtáros a kitárt ajtóból figyelte őket, míg filozofikusan vakarózott. Aztán megfordult, és kicsukta az éjszakát.
Meleg volt a Könyvtárban. Mindig meleg volt a Könyvtárban, mert a mágiaszivárgás, ami a ragyogást is létrehozta, lassan forralta a levegőt.
A Könyvtáros elismerően nézett a gondjaira bízott könyvekre, utolsó körsétára indult a szendergő polcok közt, s aztán íróasztala alá vonszolta pokrócát, evett egy jóéjszakát banánt, és elaludt.
A csönd fokozatosan visszakövetelte a Könyvtárt magának. Csönd lebegett át egy nagyon ütött-kopott, elfoszlott, szélein megperzselődött kalap maradványain, amit némi ceremóniával egy falfülkében helyeztek el. Nem számít, milyen messzire megy egy varázsló, biztos, hogy visszatér a kalapjáért.
Csönd töltötte be az Egyetemet, körülbelül ugyanúgy, ahogy a levegő megtölt egy lyukat. Az éjszaka szétterjedt a Korongon, mint a szilvalekvár, vagy esetleg szederbefőtt.
De lesz még reggel. Mindig jön egy újabb reggel.

 

 

Jegyzetek:

1. Olyan, mint a tigrisszem, csak másik folyó. Amikor csillogó tárgyakra kerül sor, a varázslók kábé egy tébolyult szarka ízlésével és önfegyelmével bírnak.

2. Egy mágikus baleset a Könyvtárban, amely, ahogy már utaltunk rá; nem az az átlagos, gumibélyegzőt-meg-Dewey-decimális-osztályozást igénylő munkahely, valamivel korábban orángutánná változtatta a Könyvtárost, aki azóta minden visszaváltoztatási erőfeszítésnek ellene állt. Kedvelte a praktikus, hosszú kart, a kapaszkodó lábujjakat s a jogot, hogy nyilvánosan vakarózhassék, de mindenek fölött azt élvezte, hogy a lét összes nagy kérdése váratlanul átalakult enyhe érdeklődéssé az iránt, ugyan vajon honnan jön a következő banánja. Nem mintha nem lett volna tudatában az emberi állapot kétségbeejtőségének és emelkedettségének. Csak úgy döntött, hogy ami őt illeti, le van ejtve.

3. A menekülő vízköpők hagyta barázda arra késztette az Egyetem főkertészét, hogy átharapja a gereblyéjét, továbbá a híres, gyakran idézett mondáshoz vezetett: „Hogyan lesz ilyen a pázsitod? Hát úgy, hogy ötszáz évig nyírod meg hengereled és aztán egy csomó rohadék átsétál rajta!”

4. A legtöbb régi könyvtárban a könyveket azért láncolják a polcokhoz, hogy az emberek ne tudjanak kárt tenni bennük. Természetesen a Láthatatlan Egyetem Könyvtárában ez többé-kevésbé pont fordítva van.

5. Legalábbis az olyanok számára, akik ugyanabban az alakban – vagy mindenesetre ugyanazon fajhoz tartozva – szerettek volna fölébredni, mint amiben nyugovóra tértek.

6. A vermelin kicsiny, fekete-fehér rokona a lemmingnek s a hideg, Tengelyföldi vidéken tenyészik. Gereznája ritka és sokra értékelt, különösen a vermelin által; az önző kis dög meg nem válna tőle a világ minden kincséért sem.

7. Távolságmérték, 1/8 angol mérföld, 220 yard = 201,17 méter.

8. Azért, mert a biztonság kedvéért Fövenyvámos előzőleg lenyelte a brilleket.

9. Az Ankh-Morporki Kereskedők Céhének kiadványa, Hoszták az Istennek Ankh-Morporcba, az Ezer Meglepetés Wárosába, Ómorpork azon részét, mely a Gyehenna néven ismeretes, a következőképpen írja le „wén sikátorok és festőji uccák folklóros hálózattya, hol iszgalom és romantica olálkodic minden sarkon és soxor halható az régi idők hagyományos utczai zsivajgásra valla mint az lakosok nevető ábrázattya, ahoty magán üggyeikben eljárnak”. Azaz az embert óva intették.

10. A genetika tanulmányozása a Korongon már egy korai fázisban kudarcot vallott, amikor a varázslók megpróbálták keresztezni a jól ismert kísérleti alanyokat, nevezetesen a gyümölcsmolyt a szagosbükkönnyel. Sajnálatos módon, nem igazán sikerült megérteniük az alapelemeket, s az eredményül kapott származék – egy valamiféle zöldbab-izé, ami zümmögött – rövid és szomorú életet élt, mielőtt egy arra járó pók fölfalta volna.

11. A lakosság túlnyomó többségét ez esetben úgy definiálhatjuk, hogy mindenki, aki épp nem fejjel lefelé lóg a skorpiógödör fölött.

12. A varázslók ízlése a szójátékok kérdésében körülbelül ugyanolyan, mint a csillogó tárgyakat illetően.

13. Na persze, Ankh-Morpork lakosai mindig is azt állították, hogy a folyó vize mindenképp hihetetlenül szennyezetlen. Bármilyen víz, ami oly sok vesén haladt keresztül, érveltek, muszáj, hogy abszolút szennyezetlen legyen.

14. Angol súlymérték, egy font = 453,6 gramm.

15. Soha, senkinek nem volt elég bátorsága megkérdezni tőle, mit csinált ott.

16. Vagy föl, vagy rézsútosan. A Láthatatlan Egyetem Könyvtárának alaprajza térképészeti lidércnyomás, mivel ilyen sok fölhalmozott mágia puszta jelenléte eltorzítja a dimenziókat és a gravitációt egy olyan spagettivé, aminek láttán M. C. Escher kénytelen lenne elmenni hosszasan le- vagy, esetleg, oldalvást pihenni.

17. Utalás Samuel Taylor Coleridge Kubla kán c. versére, magyarra fordította Szabó Lőrinc.

18. Utalás Samuel Taylor Coleridge Kubla kán c. versére, magyarra fordította Szabó Lőrinc.

19. A Hasisik, akik nevüket az általuk hihetetlen mennyiségben fogyasztott hasisból nyerték, egyedülállóak az elvetemült gyilkosok között abban, hogy egyszerre halálosak, és, ugyanakkor, hajlamosak az idétlen vihogásra, érdekes fény-árnyék minták vésésére rettenetes késpengéjükbe, és, szélsőséges esetekben, a hanyatt esésre.

20. Utalás Samuel Taylor Coleridge Kubla kán c. versére, magyarra fordította Szabó Lőrinc.

21. Omár Khajjám Rubáiyátja fordításának (© Hegyi Endre) ferdítése.

22. Bár, esetleg, gyorsabb. És csupán tizennégy személy szállítására jogosult.

23. Egy igazán mágikus világegyetemben mindennek van ellentéte. Például ott van az antifény. Ami nem azonos a sötétséggel, mert a sötétség csupán a fény hiánya. Az antifény az, amit akkor kapsz, amikor áthaladsz a sötétségen, ki annak a másik oldalára. Ugyanilyen alapon, a knurdság állapota nem olyan, mint a józanság. Összehasonlításképpen azt mondhatjuk, hogy a józanság hasonlatos a vattában fürdéshez. A knurdság minden illúziótól megfoszt, az összes rózsaszín ködtől, amiben az ember normális körülmények közt eltölti életét, és lehetővé teszi, hogy életedben először tisztán láss és gondolkozz. Aztán, miután kisikítoztad magad, gondoskodni fogsz róla, hogy soha többé ne legyél knurd.

24. Charles Darwin

25. A kiméra leírása végett forduljunk Zanót híres bestiáriumához, az Anima Unnaturale-hoz: „Wan nekije selőlába, hamm, teknőchajja, baromffyfoga és kélgyószárnya. Természetessen, tsak szawam biszonittya, de a zörny lehellettye ojan, mint a kohó, és az tempramentomja, mint a gummy léggömbbé a hurikánban.”

26. Persze a varázslók gyakorta megölik egymást mindennapos, nem-mágikus eszközökkel, de ez teljes mértékben megengedett, és mágusok esetében az orgyilkosságot természetes elhalálozási oknak tartották.

27. Énekek Éneke, Károli Gáspár fordításának fölhasználásával.

28. Énekek Éneke, Károli Gáspár fordításának fölhasználásával.

29. Na jó. De érted, miről van szó, nem?

30. Egy Telefikció menedzsernaptár volt, fölbecsülhetetlen segítség mindazok számára, akiknek a titokzatossal és hermetikussal van dolguk. Volt benne számos lista azokról a dolgokról, amelyek nem léteznek, és, egy roppant jelentős módon, nem is fontosak. Néhány oldalát csak éjfél után lehetett elolvasni, vagy csak különös és valószínűtlen megvilágításban. Voltak benne földalatti konstellációk valamint még meg nem érlelt borok leírásai. A korral igazán lépést tartó okkultista számára, aki megengedhette magának a pókbőrbe kötött kiadást, még hozzátettek egy betétlapot is, ami a londoni metróvonalakat ábrázolta, méghozzá azzal a három megállóval együtt, amiket sose mernek föltüntetni a nyilvánosságra hozott térképeken.

31. Ő maga mindig azt állította, hogy az.

32. Rendkívül népszerű istenek, félistenek, démonok és egyéb természetfölötti lények körében, akik nem jönnek zavarba az olyan kérdésektől, mint „Miről Szól Ez Az Egész?” és „Mikor Lesz Már Vége?”.

33. Noha ez volt az egyetlen, amiben emlékeztetett a havas időkben – válaszképpen ősi és el nem ismert emlékképekre – a gyermekek által épített bálványokra; roppant valószínűtlen volt, hogy ez a Jégóriás reggelre mocskos hó kis rakásává válna, benne egy répával.

34. Ami bölcsen elhatározta, hogy többé nem repül, és, mert sose követelték vissza, egy idős hölgy hintaját húzva élte le hátralévő napjait. Hogy Háború mit szólt ehhez, arról nem szól a fáma; roppant valószínű, hogy szerzett egy másikat.