Christopher Paolini
AZ ÖRÖKSÉG
Második kötet
ELSŐSZÜLÖTT
A könyvet, mint mindig, most is a családomnak ajánlom.
Továbbá az én csodálatos rajongóimnak! Nélkülük nem született volna meg ez a kaland.
Sé onr sverdar sitja hvass!
Az örökség első könyve,
az
Eragon, a tizenöt éves parasztfiú döbbenetes, fényesre csiszolt kék kőre bukkan a Gerinc nevű hegységben. Hazaviszi a követ a tanyára, ahol nagybátyjával, Garrow-val és unokatestvérével, Rorannal él. Garrow és néhai felesége, Marian nevelték föl Eragont. Az apjáról semmit sem tudni; anyja, Selena, Garrow nővére volt, aki Eragon születése után eltűnt.
A kő később felreped, és egy kölyöksárkány bújik ki belőle. Amikor Eragon megérinti, ezüst folt jelenik meg a tenyerén, és eltéphetetlen kötelék keletkezik a két lény elméje között, ami a legendás Sárkánylovasok egyikévé avatja Eragont.
A Lovasok rendjét sok ezer éve alapították, a sárkányok és a tündék nagy háborúja után annak érdekében, hogy örökre megszüntessék a két faj ellenségeskedését. A Lovasok békefenntartók, tanítók, gyógyítók, természetfilozófusok és a legnagyobb mágusok lettek, mert a kapcsolat egy sárkánnyal varázslóvá tesz. Az ország aranykorát élte vezetésük és védelmük alatt.
Amikor az emberek megérkeztek Alagaésiába, őket is fölvették a híres rendbe. Sokévnyi béke után a szörnyeteg, vérszomjas urgalok megölték egy Galbatorix nevű, emberi származású ifjú Lovas sárkányát. Galbatorix, akit megőrjített a veszteség, és az, hogy elöljárói nem voltak hajlandók új sárkányt adni neki, elhatározta, hogy megdönti a rendet.
Lopott magának egy másik sárkányt, amelyet Shruikannak nevezett el, és fekete mágiával kényszerítette engedelmességre, majd maga köré gyűjtött tizenhárom árulót: az Esküszegőket. Kegyetlen tanítványai segítségével kiirtotta a Lovasokat; meggyilkolta a vezetőjüket, Vraelt, majd kikiáltotta magát Alagaésia királyává. Mégsem aratott igazi diadalt, mert az elrejtőzött tündéket és törpéket nem tudta leigázni, és néhány embernek Alagaésiától délre sikerült megteremteni egy független országot, Surdát. A nyolcvan évig tartó háborút, amelyet a Lovasok elpusztítása robbantott ki, húszévnyi patthelyzet követte.
Ebbe a politikai viperafészekbe zuhan bele Eragon. Attól fél, hogy halálos veszély fenyegeti - köztudott, hogy Galbatorix minden Lovast megöl, aki nem esküszik hűséget neki -, így hát elrejti családja elől a növekedő sárkányt. Saphirának nevezi el egy másik sárkány után, akiről Bromtól, a falu mesemondójától hallott. Roran nemsokára elhagyja a tanyát, hogy másutt vállaljon munkát, amellyel elég pénzt kereshet, hogy feleségül vehesse Katrinát, a mészáros lányát.
Amikor Saphira már magasabb Eragonnál, Carvahallban felbukkan két baljós, bogárszerű idegen, a ra'zacok, akik a sárkányt rejtő kőtojás után kutatnak. Saphira rémületében magával ragadja Eragont, és elrepül a Gerincre. A fiúnak sikerül rábeszélnie, hogy forduljanak vissza, de addigra otthonát feldúlják a ra'zacok. A romok között talál rá a megkínzott és súlyosan sebesült Garrow-ra.
Garrow hamarosan meghal, és Eragon megesküszik, hogy felkutatja és megöli a ra'zacokat. Brom, aki tud Saphira létezésérül, csak előtte ismert okokból megkéri, hadd kísérje el. Miután Eragon beleegyezik, átadja neki a Zar'roc nevű kardot, amely valaha egy Lovasé volt, bár Brom azt nem hajlandó elárulni, hogy miként jutott hozzá.
Eragon az utazás során sokat tanul Bromtól, többek között a mágia használatát és a kardforgatás művészetét. Miután elveszítik a ra'zacok nyomát, Teirm városába mennek, mert Brom úgy véli, hogy régi barátja, Jeod segíthet felkutatni a szörnyek tanyáját.
Teirmben Angela, a furcsa füvesasszony megjósolja Eragonnak, hogy félelmes erők küzdenek majd sorsának irányításáért; hogy mitologikus szerelem fogja fűzni egy nemes születésű nőhöz; hogy egy napon elhagyja Alagaésiát, és sosem tér vissza; és végül hogy egyik rokona fogja elárulni. Angela társa, Solembum, a váltott macska, szintén ad néhány jó tanácsot. Azután Eragon, Brom és Saphira elindul Dras-Leona felé, mivel abban reménykednek, hogy ott meglelik a ra'zacokat.
Brom végül elárulja, hogy a vardenekhez - a Galbatorix trónfosztására szövetkezett, lázadó csoporthoz - tartozik, és azért rejtőzött el Eragon falujában, mert azt várta, mikor bukkan föl egy új Lovas. Azt is feltárja, hogy húsz éve ő és Jeod lopta el Saphira tojását Galbatorixtól. Közben Brom megölte Morzant, az első és utolsó Esküszegőt. Már csak két sárkánytojás létezik, de mindkettő Galbatorix birtokában van.
Dras-Leona közelében a ra'zacok megtámadják őket, és Brom halálos sebet kap Eragon védelmében. A ra'zacokat egy Murtagh nevű, titokzatos ifjú kergeti el, aki állítása szerint a lényeket üldözte. Másnap este Brom meghal. Utolsó lélegzetével bevallja, hogy valaha ő is Lovas volt, és meggyilkolt sárkányát ugyancsak Saphirának hívták. Eragon egy homokkő kriptába temeti Bromot, amelyet Saphira gyémánttá változtat.
Miután Brom már nincs velük, Saphira és Eragon úgy dönt, csatlakoznak a vardenekhez. Balszerencséjükre Eragont elfogják Gil'ead városában, és Galbatorix jobbkeze, Durza, az Árny elé állítják. Murtagh segítségével Eragon megszökik a börtönből, és magával visz még egy öntudatlan foglyot, Aryát, a tündét. Ekkor kezdődik Eragon és Murtagh barátsága.
Arya az elméjén, keresztül kapcsolatot teremt Eragonnal, elmeséli, hogy ő vitte ide-oda Saphira tojását a tündék és a vardenek között abban a reményben, hátha valamelyik gyermek kikeltheti. Legutolsó útján megtámadta Durza, ezért a tünde kénytelen volt máshova varázsolni a tojást, amely így került Eragonhoz. Arya súlyos beteg, és a vardenek orvosi segítségére lenne szüksége. Az elmébe sugárzott képekkel megmutatja Eragonnak, miként juthat el a lázadókhoz. Lélegzetelállító menekülés kezdődik. Eragon és barátai csaknem négyszáz mérföldet tesznek meg nyolc nap alatt. Egy urgal egység üldözi, majd sarokba szorítja őket a hatalmas Beor hegységben. Murtagh, aki nem akar a vardenekhez csatlakozni, kénytelen bevallani Eragonnak, hogy ő Morzan fia.
Murtagh azonban elítélte apja tetteit, és elmenekült Galbatorix gyámkodása elől, hogy beteljesítse saját sorsát. Megmutatja Eragonnak a hátát eléktelenítő, hatalmas sebhelyet, amelyet gyermekkorában szerzett, midőn Morzan egyszer hozzávágta kardját, Zar'rocot. Eragon így tudja meg, hogy a kardja valaha Murtagh apjáé volt, azé az emberé, aki elárulta a Lovasokat Galbatorixnak, és számos korábbi bajtársát gyilkolta le.
Mielőtt az urgalok legyűrték volna őket, Eragon és barátai segítséget kaptak a vardenektől, akik mintha magából a sziklából ugrottak volna elő. Kiderül, hogy a lázadók a Farthen Dúrban, egy tíz mérföld magas és tíz mérföld átmérőjű hegy kürtőjében laknak. Ez a hegy ad otthont a törpék fővárosának, Tronjheimnek is. Ahogy bejutottak, Eragont elvitték a vardenek vezetőjéhez, Adzsihádhoz, Murtaghot pedig az apja miatt bebörtönözték. Adzsihád számos dolgot magyaráz el Eragonnak, többek között a vardeneknek, a tündéknek és a törpéknek azt az egyezségét, hogy ha felbukkanna egy Lovas, kezdetben Brom oktatja, azután elküldik a tündékhez, akik befejezik az oktatását. Eragonnak azt kell eldöntenie, hogy követi-e ezt az eljárást.
Eragon találkozik a törpék királyával, Hrothgarral, és Adzsihád lányával, Nasuadával; megvizsgálják az Ikrek, két kopasz és rút varázsló, Adzsihád szolgái; amikor Arya magához tér, megvív vele; ismét találkozik Angelával és Solembummal, akik csatlakoztak a vardenekhez. Eragon és Saphira megáldják az egyik varden árváját.
Eragon tronjheimi időzését megzavarja a hír, hogy urgal hadsereg közeledik a törpék alagútjaiban. Az ezt követő csatában Eragon elszakad Saphirától, és kénytelen egyedül megvívni Durzával. Mivel az Árny sokkal erősebb, mint egy ember, könnyedén legyőzi Eragont, és deréktól vállig végighasítja a hátát. Ebben a pillanatban Saphira és Arya áttöri a kamra tetejét alkotó, hatvan láb átmérőjű csillagzafírt, amivel elég időre elterelik Durza figyelmét, hogy Eragon átdöfhesse a szívét. Miután megszűnik Durza varázslata, az urgalokat visszaszorítják az alagutakba.
Eragon arra tér magához, hogy Angela minden erőfeszítése ellenére a Murtaghéhoz hasonló, hatalmas sebhely fut végig a hátán. Riadtan érti meg, hogy Durzát kizárólag a vakszerencse folytán győzhette le, ezért elengedhetetlenül szüksége van a további kiképzésre.
Az első könyv végén Eragon elhatározza, hogy megkeresi Togira Ikonokát, és tőle tanul tovább. A szürke szemű Végzet most már sebesen sodorja a fonalat: az ütközetnek híre megy az egész országban, gyorsan közeledik az idő, amikor Eragonnak ki kell állnia, hogy megküzdjön egyetlen, igazi ellenségével: Galbatorix királlyal.
A holtak éneke az élők jajgatása.
Ezt gondolta Eragon, miközben átlépett egy kifacsarodott tagokkal heverő, összeszabdalt urgalt, és hallgatta az asszonyok siratóénekét, akik Farthen Dúr véres sarából szedték össze elhunyt szeretteiket. Mögötte Saphira finnyásan megkerülte a tetemet. Az ő ragyogó kék pikkelyei jelentették az egyetlen színt a hegy üreges belsejének homályában.
Három nap telt el azóta, hogy a vardenek és a törpék megküzdöttek az urgalokkal Tronjheim, a Farthen Dúr belsejébe épített, mérföld magas, kúp alakú város birtoklásáért, de a csatatér még mindig olyan volt, akár egy mészárszék. Olyan sok volt a halott, hogy el sem lehetett temetni őket. A távolban óriási máglya izzott komoran a Farthen Dúr falánál, ahol az urgalokat égették el. Nekik nem járt temetés vagy síremlék.
Amióta magához térve látta, hogy Angela begyógyította a sebét, háromszor próbált meg hozzájárulni a gyógyuláshoz, de minden alkalommal olyan borzalmas fájdalmat érzett, mintha felrobbanna a gerince. A füves emberek különböző főzetekkel itatták. Arya és Angela azt mondták, tökéletesen egészséges. De ő csak szenvedett. Saphira sem tudott segíteni, csupán osztozott a fájdalomban a kettejüket összeláncoló szellemi köteléken át.
Eragon végigsimított az arcán, és nézte a csillagokat a Farthen Dúr távoli csúcsa fölött, amelyeket beszennyezett a halotti máglya kormos füstje. Három nap. Három napja ölte meg Durzát; három napja hívják Árnyékölőnek az emberek; három napja roncsolták az agyát a varázsló tudatának maradványai, amíg meg nem mentette a rejtélyes Togira Ikonoka, a Nyomorék, Aki Ép. Erről a látomásról Saphirán kívül senkinek sem beszélt. A harc, amelyet Durzával és az Árnyat megszálló gonosz szellemekkel vívott, átalakította Eragont; bár nem tudta, jobb, vagy rosszabb lett tőle. Sebezhetőnek érezte magát, mintha egy hirtelen megrázkódtatás összetörhetné lábadozó testét és lelkét.
Most pedig eljött a csatatérre; beteges kíváncsiság hajtotta, mert látni akarta, milyen a harc után. Amikor megérkezett, nem talált mást, mint halált és oszlást, szó sem volt itt a dicsőségről, amelyre a hősi énekek alapján számított.
Nagybátyja, Garrow halála előtt, akit hónapokkal korábban öltek meg a ra'zacok, összezúzta volna az a kegyetlenség, amellyel az emberek, törpék és urgalok között találkozott. Most csupán elfásult tőle. Saphira segítségével belátta, hogy ennyi kín közepette csak akkor őrizheti meg az ép eszét, ha cselekszik. Ezentúl nem hihette, hogy az életnek van értelme - azok után nem, hogy látta, miként tépnek szét embereket a kullok, az urgalok óriás fajtája. A földet teleszórták emberi maradványokkal, a rög olyannyira lucskos lett a vértől, hogy átázott a csizmája talpa. Arra a következtetésre jutott, hogy ha van egyáltalán dicsőség a háborúban, akkor az annyi, hogy megpróbálunk megvédeni másokat a szenvedéstől.
Lehajolt, és fölvett a földről egy fogat, egész pontosan egy zápfogat. A tenyerén görgette, miközben Saphirával lassan körbejártak a letiport síkságon. A szélén álltak, amikor észrevették Jörmundurt, Adzsihád helyettesét, amint Tronjheim irányából siet feléjük. A közelükbe érve meghajolt, és Eragon tudta, hogy ez a mozdulat néhány nappal korábban még eszébe sem jutott volna.
- Örülök, hogy időben megtaláltalak, Eragon! - Egyik kezében egy pergament tartott. - Adzsihád visszatér, és azt akarja, hogy ott légy, amikor megérkezik. A többiek már várnak rá Tronjheim nyugati kapujánál. Sietnünk kell, hogy időben odaérjünk.
Eragon bólintott, és a kapu felé indult, egyik kezét Saphirán nyugtatva. Adzsihád az elmúlt három nap nagy részét távol töltötte, az urgalokra vadászott, akiknek sikerült bemenekülniük a törpék alagútjaiba, amelyek keresztül-kasul furkálják a követ a Beor hegység mélyén. Amikor Eragon egyetlenegyszer látta két expedíció között, éppen dühöngött, mert fölfedezte, hogy a lánya, Nasuada, dacolva a parancsával, nem távozott a többi asszonnyal és a gyermekkel az ütközet előtt, hanem a varden íjászok közé vegyülve titokban részt vett a harcokban.
Murtagh és az Ikrek elkísérték Adzsihádot: az Ikrek azért, mert ez veszélyes feladat volt, és a vardenek vezérének szüksége volt mágikus képességeikre a védekezéshez, Murtagh pedig továbbra is buzgón igyekezett bizonyítani, hogy nincsenek rossz szándékai a vardenekkel szemben. Eragont meglepte, hogy milyen sok ember viselkedése változott meg Murtagh iránt, akinek apja, Morzan, volt a Sárkánylovas, aki elárulta a Lovasokat Galbatorixnak. Noha Murtagh megvetette az apját, és hűséges volt Eragonhoz, a vardenek nem bíztak benne. Most viszont senki sem pocsékolta az energiáját kicsinyes gyűlölködésre, mert nagyon sok volt a munka. Eragonnak hiányoztak a Murtaghgal folytatott beszélgetések. Alig várta, hogy visszatérjen, és megvitathassák a történteket.
Ahogy Eragon és Saphira megkerülték Tronjheimet, észrevettek egy kis csoportot a fából ácsolt kapu előtt a lámpák fénykörében. Köztük volt Orik - a törpe türelmetlenül topogott kurta lábával - és Arya. Felkarjának fehér kötése derengett a sötétben, és halvány visszfényt vetett a hajára. Eragon különös izgalmat érzett, mint mindig, ha megpillantotta a tündét. Arya ránézett, majd Saphirára, zöld szeme felvillant, azután arrafelé fordult, ahonnan Adzsihádot várták.
Azzal, hogy összetörte az Isidar Mithrimet - a hatvan láb átmérőjű, rózsaformára csiszolt, hatalmas csillagzafírt -, Arya lehetővé tette Eragonnak, hogy megölje Durzát és győzzön a párharcban. A törpék mégis dühösek voltak rá, mivel tönkretette legféltettebb kincsüket. Nem voltak hajlandók eltüntetni a zafír maradványait, ott hagyták Tronjheim központi csarnokának padlóján a kör alakban szétpattant szilánkokat. Eragon átvágott a törmelék között, és a törpékkel együtt gyászolta az elpusztult szépséget.
Saphirával megálltak Orik mellett, és végignéztek az üres síkságon, amely a Farthen Dúr faláig érő, ötmérföldes gyűrűben vette körül Tronjheimet. - Merről érkezik Adzsihád? - kérdezte Eragon.
Orik egy lámpafüzér felé mutatott, amely néhány mérföldnyivel arrébb, egy nagy alagút szájánál világított. - Hamarosan itt kell lennie.
Eragon türelmesen várt a többiekkel együtt, válaszolt a hozzá intézett megjegyzésekre, de inkább csak Saphirával beszélgetett elméje békéjében. A Farthen Dúr csöndje éppen megfelelt neki.
Fél óra múlva valami megmozdult a távoli alagútnál. Tíz ember kapaszkodott ki a lapályra, azután megfordultak, és ugyanannyi törpét segítettek a felszínre. Az egyik férfi - Eragon feltételezte, hogy Adzsihád - fölemelte a kezét, és a harcosok két egyenes vonalban felsorakoztak mögötte, majd egy jelre az alakulat büszkén masírozni kezdett Tronjheim felé.
Legfeljebb háromölnyi távolságot tettek meg, amikor nyüzsgés támadt az alagútban, ahonnan újabb alakok szökkentek elő. Eragon hunyorgott, mert nem látott el olyan messzire.
Ezek urgalok!, kiáltotta Saphira. Teste íjként feszült.
Eragon semmit nem kérdezett. - Urgalok! - rikoltotta, és Saphira hátára pattant, közben átkozta magát, amiért kardját, Zar'rocot a szobájában hagyta. Senki sem számított támadásra most, hogy elkergették az urgal hadsereget.
A sebe sajogni kezdett, míg Saphira fölemelte égszínkék szárnyait, azután lecsapott velük, és felszökkent a levegőbe, minden másodperccel egyre gyorsabban, egyre magasabbra törve. Alattuk Arya rohant az alagút felé, majdnem olyan sebesen, mint Saphira. Őt Orik követte számos emberrel, közben Jörmundur a barakkok felé robogott.
Eragon kénytelen volt tehetetlenül figyelni, ahogy megrohanják Adzsihád hátvédjét; ilyen távolságból még a varázslat sem működött. A szörnyetegeket segítette a meglepetés. Sebtében levágtak négy embert, mire a többi harcos, emberek és törpék arra kényszerültek, hogy Adzsihád köré tömörüljenek, úgy próbálják megvédeni. Csattogó kardokkal és fejszékkel rontott egymásnak a két csapat. Az egyik Iker felől fény villant, mire egy urgal kezének csonkját szorongatva összeesett.
Egy pillanatig úgy tűnt, a megtámadottak képesek lesznek visszaszorítani az urgalokat, ám ekkor megmozdult a levegő, és mintha fakó páralepel csavarodott volna a harcosokra. Amikor feltisztult, mindössze négyen maradtak állva: Adzsihád, az Ikrek és Murtagh. Az urgalok körülvették őket, elzárták a kilátást Eragon elől, aki növekvő rémülettel és borzalommal figyelte az eseményeket.
Nem! Nem! Nem!
Még mielőtt Saphira a küzdelem színhelyére ért volna, az urgalok visszahömpölyögtek az alagútba, és eltűntek a föld alatt. Csak arcra rogyott tetemek maradtak utánuk.
Abban a pillanatban, hogy Saphira földet ért, Eragon leszökkent róla, ám megtántorodott a fájdalomtól és a haragtól. Ezt nem bírom megtenni! Élénken emlékeztette arra, amikor visszatért a tanyára és megtalálta a haldokló Garrow-t. De aztán minden lépéssel sikerült jobban elfojtania a félelmét. Túlélők után kezdett kutatni.
A hely kísértetiesen hasonlított a korábban látott csatatérre; csak itt még friss volt a vér.
A mészárlás közepén feküdt Adzsihád, több helyen felszakadt mellvértben. Őt urgal hevert körülötte, mindet ő vágta le. Hörögve lélegzett. Eragon mellé térdelt, és lehajtotta a fejét, hogy könnyei ne a vezér összezúzott mellére hulljanak. Ilyen sebeket senki sem gyógyíthat meg. A futva érkező Arya megtorpant. Mélységesen elszomorodott, látva, hogy Adzsihád menthetetlen.
- Eragon! - lehelte alig hallhatóan Adzsihád.
- Igen, én vagyok az.
- Hallgass rám, Eragon... Már csak egy parancsom van számodra. - Eragon közelebb hajolt, hogy a haldokló egyetlen szavát se szalassza el. - Meg kell ígérned valamit: ígérd meg... nem hagyod, hogy a vardenek zűrzavarba süllyedjenek. Ők jelentik az egyetlen reményt az Uralkodóval szemben... Erősnek kell maradniuk. Ezt meg kell ígérned nekem.
- Megígérem.
- Akkor a béke legyen veled, Árnyékölő Eragon... - Ezek voltak utolsó szavai. Lehunyta a szemét, nemes arca kisimult, azzal meghalt.
Eragon lehajtotta a fejét. Alig kapott levegőt, mert fájdalmasan kemény gombóc szorította a torkát. Arya az ősi nyelven megáldotta Adzsihádot, azután dallamos hangján annyit mondott: - Fájdalom, a halála ádáz vetélkedéshez vezet majd. Igaza van, mindent el kell követned, hogy megakadályozd a hatalmi harcot. Ahol tudok, segítek.
Eragon nem bírt szólni. A holtakat nézte, és bármit megadott volna érte, ha másutt lehetne. Saphira megbökte orrával az egyik urgalt, és azt mondta: Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Gonosz dolog, és ami a legrosszabb, akkor történt, amikor győztünk, biztonságban kellett volna lennünk Újabb tetemet vizsgált meg, azután körülnézett. Hol vannak az Ikrek és Murtagh? Nincsenek a halottak között .
Eragon szemügyre vette a holttesteket. Igazad van! Felvillanyozva sietett az alagút szájához. A kopottra járt márványlépcsők teknőiben alvadó vér fekete, tükrös tócsái fénylettek, mintha megsebzett embereket hurcoltak volna le rajtuk. Bizonyára az urgalok vitték el őket! De miért? Nem ejtenek foglyokat, nem szednek túszokat. Máris elvesztette a reményt. Nem számít. Nem üldözhetjük őket erősítés nélkül; te még a nyíláson sem férsz át.
Talán még élnek. Sorsukra hagynád őket?
Mit akarsz, mit csináljak? A törpék alagútjai végtelen útvesztők! Csak eltévednék. Amúgy sem érném utol gyalog az urgalokat, arra legföljebb Arya lenne képes.
Akkor kérd meg.
Arya! Eragon habozott, gyötrődött, hiszen azonnal cselekedni akart, ám borzadt a gondolattól, hogy veszélynek tegye ki a tündét. Pedig ha akad a vardenek között, aki képes elbánni az urgalokkal, akkor az ő. Kelletlenül elmagyarázta, mit találtak.
Arya összevonta rézsútos szemöldökét. - Ennek semmi értelme.
- Utánuk mész?
A lány egy nyomasztó pillanatig nézte. - Wiol ono. - A kedvedért. Azután nekilendült, kezében megvillant a kardja, és belevetette magát a föld gyomrába.
Eragon a tehetetlen keserűségtől mardosva, törökülésben leereszkedett Adzsihád mellé, és csak nézte a holtat. Alig bírta felfogni, hogy Adzsihád halott, Murtagh pedig eltűnt. Murtagh. Amaz Esküszegő tizenhármak egyikének a fia, akik segítettek Galbatorixnak a saját rendjük elpusztításában, hogy Alagaésia királya lehessen. És Eragon barátja. Néhányszor azt kívánta, bár inkább ne lenne mellette, de most, hogy erővel ragadták el, a veszteség váratlan űrt hagyott benne. Meg se mozdult, amikor Orik az embereivel odament hozzá.
Amikor Orik megpillantotta Adzsihádot, nagyot toppantott, törpe nyelven elkáromkodta magát, és belevágta szekercéjét egy urgal hullába. Az emberek döbbenten álltak. A törpe eldörzsölt egy csipetnyi földet kérges tenyere között, és felnyögött: - Ó, micsoda darázsfészek szabadul most el! Mostantól nem lesz béke a vardenek között. Barzúln ! Ez ugyancsak bonyolulttá teszi a dolgokat! Időben érkeztél, hogy hallhasd utolsó szavait?
Eragon Saphirára pillantott. - Meg kell várnom a megfelelő személyt, hogy azokat elismételhessem.
- Értem. Arya hol van?
Eragon mutatta.
Orik ismét elkáromkodta magát, azután a fejét csóválta, és leguggolt.
Hamarosan megérkezett Jörmundur, akit hat-hat harcos követett tizenkét sorban. Intett nekik, hogy álljanak meg a hullaszőnyeg szélén, ő pedig folytatta útját. Lehajolt, megérintette Adzsihád vállát. - Hogyan lehet ily kegyetlen a sors, barátom? Ha nem ily nagy ez az átkozott hegy, hamarabb ideértem volna, és akkor megmenekülsz. Ehelyett a győzelem csúcspontján kaptunk sebet.
Eragon halkan beszámolt Aryáról, továbbá az Ikrek és Murtagh eltűnéséről.
- Nem kellett volna elindulnia - egyenesedett fel Jörmundur - de most már semmit sem tehetünk. Őröket állítunk ide, de legalább egy óra, amíg a törpe vezetők segítségével újabb expedíciót indíthatunk az alagútrendszerbe.
- Szeretném én vezetni a csapatot - jelentkezett Orik.
Jörmundur szórakozottan pillantott Tronjheim felé. - Nem, Hrothgarnak most szüksége lesz rád; valaki másnak kell mennie. Sajnálom, Eragon, de mindenkinek, aki számít, itt kell maradnia, amíg meg nem választják Adzsihád utódát. Aryának magának kell boldogulnia... Különben sem érhetnénk utol.
Eragon bólintott, belenyugodott az elkerülhetetlenbe.
Jörmundur körülnézett, majd hangosan kiáltotta: - Adzsihád hősként, harcoshoz méltó halált halt! Nézzétek, öt urgalt ölt meg, holott egy kisebb emberrel az első végzett volna! Megadunk neki minden tisztességet, és reméljük, lelkét elégedetten fogadják az istenek. A pajzsaitokon vigyétek őt és többi társunkat vissza Tronjheimbe... és ne szégyelljétek, ha mások könnyeket pillantanak meg a szemetekben, mivel ez a nap olyan gyász napja, amelyre mindnyájan emlékezni fogunk. Mielőbb legyen részünk az örömben, hogy vasunkat megmárthassuk azokban a szörnyekben, akik lemészárolták vezetőnket!
A harcosok egy emberként letérdeltek, fejüket meghajtották Adzsihád tiszteletére. Azután fölálltak, és hódolattal pajzsra emelték. Akkor már sok varden sírt, könnyekkel áztatva szakállát, mégsem hoztak szégyent magukra azzal, hogy leejtsék Adzsihádot. Ünnepélyes lassúsággal indultak vissza Tronjheimbe, közrefogva Saphirát és Eragont.
Eragon felült, az ágy szélére gurult, és körülnézett a szobában, amelyet szűrt fénybe vont az ellenzős lámpa. Figyelte az alvó Saphirát. A sárkány izmos oldala süllyedt és emelkedett, ahogy tüdejének hatalmas fújtatója keresztülhajtotta a levegőt a pikkelyes orrlikakon. Eragon a tomboló tűzvészre gondolt, amelyet Saphira immár bármikor fellobbanthat, ha neki úgy tetszik, hogy aztán harsogva: kiengedje állkapcsai közül. Félelmetes volt nézni, hogy a lángok, amelyek a vasat is megolvaszthatták, nem tesznek kárt a sárkány nyelvében és elefántcsontszínű fogaiban. Amióta először sikerült tüzet fújnia a Durzával vívott harcban - miközben Tronjheim tetejéről zuhantak alá Aryával -, Saphira elviselhetetlenül büszke volt új képességére. Folyton apró lángcsóvákat eregetett, és minden alkalmat kihasznált, hogy kisebb tárgyakat felgyújtson.
Mivel az Isidar Mithrim összetört, Eragon és Saphira nem maradhatott a zafír fölé épített sárkányerődben. A törpék Tronjheim egyik alsóbb szintjén szállásolták el őket egy régi őrszobában. A helyiség nagy volt, de a mennyezete alacsony, a falai sötétek.
Fájdalom szorította össze Eragon szívét, ahogy eszébe jutottak az előző nap eseményei. Könnyek buggyantak ki a szeméből, az egyik a tenyerébe hullott. Arya, aki tegnap fáradtan, fájó lábbal került elő a tárnákból, nem hozott jó hírt. Minden erőfeszítése - és mágiája - ellenére az urgalok megszöktek előle. - Ezeket találtam - mondta. Elővette az egyik Iker tépett, véres bíbor köntösét, Murtagh zubbonyát és két bőrkesztyűjét. - Egy fekete szakadék peremén dobták el őket, amely olyan mély, hogy egyetlen alagút sem éri el a fenekét. Az urgalok bizonyára elrabolták a páncéljukat meg a fegyvereiket, a tetemeket pedig a mélységbe vetették. Megidéztem Murtaghot és az Ikreket, de semmit sem láttam, csupán a szakadék árnyait. - Tekintete találkozott Eragonéval. - Sajnálom. Elmentek.
Eragon a lelke mélyén gyászolta Murtaghot. A veszteség, a borzalom, a gyász félelmetes, alattomos érzése még rosszabb lett attól, hogy az utóbbi hónapokban nagyon közel kerültek egymáshoz.
Nézte a kezére hullott könnycseppet, a pici, ragyogó kupolát, és elhatározta, hogy ő is felidézi a három embert. Tudta, hogy kétségbeesett, hiábavaló kísérlet, mégis meg kellett próbálnia, hogy elhiggye, Murtagh nincs többé. Bár maga sem tudta, akar-e sikert abban, amiben Arya kudarcot vallott. Akkor jobb lesz, ha meglátja Murtaghot, amint összetörve fekszik egy szikla tövében a Farthen Dúr mélyén?
- Draumr kópa - suttogta. A könny elsötétült, pötty nagyságú éjszakává változott a sárkánylovas ezüstös tenyerén. Mozgás cikázott benne, mintha madár húzna tova a felhők mögött bujdosó hold előtt... azután semmi.
Újabb könny követte az elsőt.
Eragon mélyet sóhajtva hátradőlt, és várta, hogy megnyugodjon. Amióta fölépült a sebből, amit Durza hasított rajta, el kellett ismernie, akármilyen megalázó volt is, hogy pusztán vakszerencsével győzött. Ha még egy Árnnyal, vagy ra'zaccal, vagy Galbatorixszal kerülök szembe, akkor erősebbnek kell lennem, ha győzni akarok. Bromnak tovább kellett volna tanítania - tudom, hogy így van. Nélküle egy választásom marad: a tündék.
Saphira lélegzése felgyorsult, kinyitotta a szemét, hatalmasan ásított. Jó reggelt, kicsim.
Tényleg jó? Lenézett, a matracra támaszkodott. Ez szörnyű... Murtagh és Adzsihád... Miért nem voltak őrök az alagútban, hogy figyelmeztessenek az urgalokra? Észrevétlenül nem követhették Adzsihád csoportját... Aryának igaza volt: ennek semmi értelme.
Talán sosem tudjuk meg az igazságot , mondta gyengéden Saphira. Fölállt, a szárnya a mennyezetet súrolta. Enned kell, azután meg kell tudnunk, mit terveznek a vardenek. Nem pocsékolhatjuk az időt; órákon belül új vezetőt választhatnak.
Eragon beleegyezett. Arra gondolt, hogyan hagyták ott tegnap a többieket: Orik elrohant, hogy tudassa Hrothgar királlyal a hírt, Jörmundur elvitette Adzsihád testét egy helyre, ahol a temetésig pihenhet, Arya félrehúzódva állt, és figyelte az emberek sürgölődését.
Fölkelt, magához vette Zar'rocot meg az íját, azután lehajolt, és fölemelte Hattyú nyergét. Fájdalomkés hasított a felsőtestébe. A földre zuhant, vonaglott, a hátához kapkodott. Úgy érezte, mintha kettéfűrészelnék. Saphira felmordult, amikor ez az érzés eljutott hozzá. Próbálta vigasztalni, de nem tudta enyhíteni Lovasának szenvedését. Farka ösztönösen fölemelkedett, mintha támadna.
Percekbe telt, amíg a roham alábbhagyott, és az utolsó lüktetés is elmúlt. Eragon lihegett, arca fürdött a verejtékben, amely összetapasztotta a haját, és csípte a szemét. Hátranyúlt, és óvatosan megtapogatta a heget. Forró volt, gyulladt és érzékeny. Saphira lehajtotta az orrát, és megérintette a karját. Ó, kicsikém...
Most rosszabb volt, mondta Eragon. Imbolyogva fölegyenesedett. A sárkány hagyta, hogy nekidőljön, miközben egy ronggyal törölgeti magáról a verejtéket. Aztán bizonytalanul az ajtóhoz lépett.
Elég erős vagy az induláshoz?
Muszáj mennünk. A sárkánynak és a Lovasnak kötelező megjelenni, amikor megválasztják a vardenek következő vezérét, talán még befolyásolnunk is kell ezt a választást. Tisztában vagyok a helyzetünk adta erővel; most nagy tekintélyünk van a vardenek között. Legalább az Ikrek nincsenek itt, hogy maguknak kaparintsák meg a rangot. A helyzetnek ez az egyetlen jó oldala.
Kiválló, de Durza ezerévnyi kínzást érdemel azért, amit veled tett.
Az ifjú felnyögött. Csak maradj a közelemben.
Együtt ballagtak keresztül Tronjheimen a legközelebbi konyha iránt. A folyosókon és termekben megálltak az emberek, meghajoltak, és azt dörmögték: „Argetlam” vagy „Árnyékölő”. Még a törpék is ezt tették, noha korántsem olyan gyakran. Eragont megrendítette az emberek komor, űzött arca és a sötét gyászruhák. Sok asszony talpig feketébe öltözött, és csipkefátyollal takarta el az arcát.
A konyhában Eragon elvett magának egy tányér ételt, és egy alacsony asztalhoz vitte. Saphira szemmel tartotta, hátha ismét rohamot kap. Többen igyekeztek közeledni Eragonhoz, ám Saphira vicsorított és mordult egyet, mire tovasiettek. A fiú csak piszkálta az ételt, és úgy tett, mintha nem érdekelné a feltűnés, amit kelt. Végül azzal próbálta elterelni a gondolatait Murtaghról, hogy megkérdezte: Mit gondolsz, ki veheti át a vardenek vezetését most, hogy nincs Adzsihád, sem az Ikrek?
A sárkány habozott. Lehetséges, hogy neked, ha úgy értelmezed Adzsihád szavait, mintha áldását adná vezérségedre. Szinte senki nem tiltakozna. Mindazonáltal nem lenne bölcs dolog erre az útra lépni. Ebben az irányban csak gondokat látok.
Egyetértek. Mellesleg Arya nem helyeselné, ő pedig veszedelmes ellenség lehet. A tündék nem hazudhatnak az ősi nyelven, de a miénkre nem érvényes a gátlás - ha az érdekei megkívánják, letagadhatja azt is, hogy Adzsihád egyáltalán megszólalt. Nem akarok ilyen helyzetbe kerülni... És mi van Jörmundurral?
Adzsihád a jobbkezének nevezte. Sajnos, keveset tudunk róla, akárcsak a vardenek többi vezetőjéről. Oly kevés idő telt el azóta, hogy ideérkeztünk. Ítéletünket az érzéseink és benyomásaink alapján kell meghoznunk, mert nem ismerjük a múltat.
Eragon egy kupac gyökérpüré körül tologatta a halát. Ne feledkezz meg Hrothgarról és a törpe klánokról; ők sem tűrnék. Arya kivételével a tündék nem szólnak bele az utódlásba - előbb kijelölik a vardenek utódát, mielőtt a tündékhez egyáltalán eljut a hír. De a törpéket nem lehet - nem fogják - figyelmen kívül hagyni. Hrothgar kedveli a vardeneket, de ha elég klán tiltakozik, akkor olyan helyzetbe kényszerülhet, hogy egy alkalmatlan embert támogasson.
És ki lenne az?
Akit könnyű manipulálni. Lehunyta a szemét, hátradőlt. Akárki lehet Farthen Dúrban. Akárki.
Hosszú ideig gondolkodtak ezeken a kérdéseken. Azután Saphira szólalt meg: Eragon, van itt valaki, aki hozzád jött. Nem tudom elriasztani.
He? Résnyire nyitotta a szemét, pislogott, hogy alkalmazkodjon a fényhez. Sápadt suhanc állt az asztalnál, és úgy meredt Saphirára, mintha attól tartana, hogy a sárkány meg akarja enni. - Mi az? - kérdezte Eragon majdhogynem barátságosan.
A fiú megrezzent, elvörösödött, azután meghajolt. - Hívatnak, Argetlam, hogy szólj az Idősek Tanácsa előtt.
- Kik azok?
A kérdéstől a fiú még inkább zavarba jött. - A... a tanács... olyan... emberek, akiket mi - vagyis a vardenek - választottunk, hogy képviseljenek minket Adzsihád előtt. Ők voltak a bizalmas tanácsadói, és most látni akarnak téged. Ez nagy megtiszteltetés! - fejezte be gyors mosollyal.
- Odavezetsz hozzájuk?
- Igen.
Saphira kérdőn nézett Eragonra. Ő vállat vont, otthagyta érintetlen tányérját, és intett az idegennek, hogy mutassa az utat. Menet közben a fiú lelkesen bámulta Zar'rocot, azután félénken lesütötte a szemét.
- Hogy hívnak? - kérdezte Eragon.
- Jarshának, uram.
- Jó név. Jól adtad át az üzenetet. Büszke lehetsz magadra. - Jarsha felragyogott, és előresietett.
Domború kőajtóhoz értek, amelyet Jarsha kinyitott. Az ajtó kerek helyiségbe nyílt, amelynek kupolás mennyezete a csillagzatokat ábrázolta égszínkék alapon. Középen márványasztal állt, amelyre a Dúrgrimst Ingeitum címerét - álló kalapácsot és köré tizenkét csillagot - vésték. Az asztalnál Jörmundur ült és még két másik férfi, egy magas és egy széles; továbbá egy összeszorított szájú, félig lehunyt szemű, aprólékosan kifestett asszony; és egy másik asszony, aki hatalmas kontyba tornyozta szürke haját, és nagymamás arca volt, bár erre rácáfolt a fűzője domborulatai közül előmeredő tőrmarkolat.
- Elmehetsz - mondta Jörmundur Jarshának, aki gyorsan meghajolt és távozott.
Eragon, aki tudatában volt annak, hogy figyelik, körülnézett a szobában, azután leült egy üres széksor közepébe, így a tanács tagjai kénytelenek voltak felé fordítani a székeiket, ha látni akarták. Saphira mögéje kuporodott, az ifjú érezte a feje búbján a sárkány forró leheletét.
Jörmundur felemelkedett, kissé meghajolt, majd visszaült. - Köszönjük, hogy eljöttél, Eragon, holott neked is megvan a magad vesztesége. Ez itt Umérth - mutatott a magas férfira -, Falberd - ő volt a széles -, és Sabrae meg Elessari - vagyis a két asszony.
Eragon fejet hajtott, azután megkérdezte: - Mi van az Ikrekkel? Tagjai voltak a tanácsnak?
Sabrae erélyesen megrázta a fejét, és hosszú körmeivel megkocogtatta az asztalt. - Semmi dolguk nem volt velünk. Nyálkás - nem, a nyálkásnál is rosszabb - piócák voltak, akik kizárólag a maguk hasznát nézték! Eszükben sem volt a vardeneket segíteni. Nem volt helyük ebben a tanácsban. - Eragon még az asztal túlsó oldaláról is érezte a parfümje illatát; átható volt és olajos, akár a hervadó virágoké. A gondolattól elmosolyodott.
- Elég. Nem azért vagyunk itt, hogy az Ikreket megvitassuk - szólalt meg Jörmundur. - Válsággal nézünk szembe, amelyet gyorsan és hatékonyan kell megoldanunk. Ha nem választjuk ki Adzsihád örökösét, más fogja megtenni. Hrothgar máris kapcsolatba lépett velünk, és tolmácsolta őszinte részvétét, ami tőle hallatlan udvariasság, bár bizonyosra veszem, hogy már most szövögeti a saját terveit, miközben mi itt beszélgetünk. Ugyanakkor gondolnunk kell a Du Vrangr Latára, a varázslókra. Zömük hűséges a vardenekhez, de viselkedésüket még a legjobb időkben is nehéz kiszámítani. Elhatározhatják, hogy saját érdekükben dacolnak tekintélyünkkel. Ezért van szükségünk a segítségedre, Eragon, hogy törvényessé tedd Adzsihád utódját, bárki legyen is az.
Falberd fölállt, húsos kezével az asztalra támaszkodott. - Mi öten már elhatároztuk, hogy kit támogatunk. Nincs is vita közöttünk, hogy ő a megfelelő személy. Azonban - fölemelte vastag ujját - mielőtt föltárnánk előtted, ki is ő, becsületszavadat kell adnod, hogy akár egyetértesz döntésünkkel, akár nem, semmit sem adsz tovább, ami ebben a teremben elhangzik.
Miért akarják ezt?, kérdezte Eragon Saphirától.
Nem tudom, felelte a sárkány horkantva. Lehet, hogy csapda... Ebben a játékban részt kell venned. Ne felejtsd el, engem nem kértek fel, hogy bármire is megesküdjek. Ha kell, bármikor elmondhatom Aryának, miről beszélnek. Ostoba fejjel megfeledkeznek róla, hogy éppen olyan értelmes lény vagyok, mint bármelyik ember.
Ez tetszett Eragonnak. - Rendben van, bírjátok a szavam - mondta. - Nos, ki lesz a vardenek új vezére?
- Nasuada.
Eragon meghökkenten lesütötte a szemét, és gondolatai sebesen száguldottak. Nasuadát nem vette figyelembe az utódlásnál, hiszen olyan fiatal - alig néhány évvel idősebb nála. Természetesen semmi sem zárja ki, hogy ő legyen a vezér, de miért őt akarja az Idősek Tanácsa? Miféle hasznuk származna ebből? Emlékezett Brom tanácsára, igyekezett a kérdést minden szemszögből megvizsgálni, bár tudta, hogy gyorsan kell döntenie.
Nasuada acélból van, jegyezte meg Saphira. Olyan lesz, mint az apja.
Talán, de mi az oka, hogy őt választották?
Hogy időt nyerjen, Eragon megkérdezte: - És miért nem te, Jörmundur? Adzsihád a jobbkezének nevezett. Ez nem azt jelenti, hogy neked kéne elfoglalni a helyét, miután ő nincs többé?
Ez mintha kínosan érintette volna a tanács tagjait. Sabrae még merevebben ült, ujjait összefonta maga előtt; Umérth és Falberd sötéten összenézett. Elessari csak mosolygott, a tőr markolata táncot járt a mellei között.
- Azért - szólalt meg Jörmundur, gondosan megválogatva a szavait -, mert Adzsihád akkor csupán katonai kérdésekről beszélt. Továbbá én tagja vagyok ennek a tanácsnak, amelynek csupán azért van hatalma, mert tagjai kölcsönösen támogatják egymást. Dőreség és veszedelmes dolog lenne, ha egyikünk a többiek fölé tolná magát. - A tanács tagjai megnyugodtak, Elessari pedig megpaskolta Jörmundur karját.
Aha!, kiáltotta Saphira. Valószínűleg átvenné a hatalmat, ha rá tudná bírni a többieket, hogy támogassák. Csak nézd, hogyan sandítanak rá. Olyan közöttük, mint egy farkas.
Talán farkas a sakálfalkában.
- Elég tapasztalata van Nasuadának? - kérdezte Eragon.
Elessari az asztal szegélyének dőlve előrehajolt. - Én már hét éve is itt voltam, amikor Adzsihád csatlakozott a vardenekhez. Láttam, hogyan lesz Nasuadából, a bájos kislányból az a nő, akit ismerünk. Olykor kissé szeleverdi, de éppen megfelelő személy, hogy a vardenek vezére legyen. Az emberek szeretni fogják. Én - szeretettel megütögette a mellét - és a barátaim itt fogunk állni, hogy átsegítsük ezeken a zavaros időkön. Mindig lesz mellette valaki, aki megmutatja a megfelelő utat. A tapasztalatlanság nem lehet akadálya, hogy elfoglalja az őt megillető helyet.
Eragon már mindent értett. Bábura van szükségük!
- Adzsihádot két napon belül eltemetik - szólt közbe Umérth. - Úgy tervezzük, hogy közvetlenül utána vezetőnkké választjuk Nasuadát. Még meg kell kérdeznünk, de bizonyosan beleegyezik. Azt akarjuk, hogy ott légy a választáson - amely ellen még Hrothgarnak sem lehet kifogása -, és hűséget esküdj a vardeneknek. Ez visszaadja az embereknek azt az önbizalmat, amelyet Adzsihád halála vett el tőlük, és megakadályozza, hogy szétszakadjon a szervezet.
Hűségeskü!
Saphira gyorsan megérintette Eragon elméjét. Figyeld, nem azt akarják, hogy Nasuadának esküdj hűséget - csakis a vardeneknek.
Igen, ők akarják Nasuadát jelölni, így megmutatják, hogy a tanács hatalmasabb nála. Megkérhetnék Aryát, vagy engem, hogy ajánljuk, de ezzel elismernék, hogy valaki fölötte áll minden vardennek. Ily módon viszont biztosítják a hatalmukat Nasuada fölött, a hűségesküvel minket is sakkban tarthatnak, és ráadásul megvan az előnyük, hogy egy Lovas nyilvánosan támogatja Nasuadát.
- És mi történik - kérdezte -, ha úgy döntök, hogy nem fogadom el az ajánlatotokat?
- Ajánlat? - kérdezte Falberd látható meglepődéssel. - Nos, természetesen semmi. Legföljebb a mérhetetlen lenézésedet mutatod ki, ha nem vagy jelen, amikor Nasuadát megválasztjuk vezérnek. Ha a Farthen Dúr-i csata hőse levegőnek nézi, mi mást gondolhat Nasuada, mint hogy a Lovas semmibe veszi, és nem tartja méltónak a vardeneket arra, hogy őket szolgálja? Ki tudna elviselni ekkora szégyent?
Az üzenet nem is lehetett volna világosabb. Eragon az asztal alatt megkapaszkodott Zar'roc markolatgombjában, és a legszívesebben felordított volna, hogy szükségtelen kényszeríteni a vardenek szolgálatára, mindenképpen megtenné. Most azonban ösztönszerűen lázadt a kantár ellen, amelyet a nyakába akartak vetni. - Mivel ilyen sokra tartjátok a Lovasokat, akár úgy is dönthetek, hogy fáradozásom akkor lesz a leghasznosabb, ha magam vezetem a vardeneket.
A szoba kihűlt. - Az nem lenne bölcs dolog - szólalt meg Sabrae.
Eragon erőltette az agyát, hogy kimeneküljön a kutyaszorítóból. Mivel Adzsihád meghalt, mondta Saphira, talán nem lehetséges függetlenítni magunkat minden csoporttól, úgy, ahogy ő akarta. Nem haragíthatjuk magunkra a vardeneket, és ha Nasuada vezérsége alatt ez a tanács fogja vezetni őket, akkor a kedvükben kell járnunk. Ne felejtsd el, hogy őket éppen úgy az önfenntartás vezeti, mint minket.
De mit akarnak majd tőlünk, ha egyszer a hatalmukban leszünk? Vajon tisztelik majd a tündék egyezségét a vardenekkel, és elküldenek-e Ellesmérába további kiképzésre, vagy mást parancsolnak? Jörmundur tisztességes embernek tűnik, de a tanács többi tagja? Nem tudom.
Saphira állával végigsúrolta Eragon feje búbját. Egyezz bele, hogy részt veszel Nasuada beiktatási szertartásán; gondolom, ennyit meg kell tennünk. Ami a hűségesküt illeti, meglátjuk, hogyan tudsz kibújni alóla. Talán valami történik addig, ami megváltoztatja a helyzetünket... Aryának talán lehet megoldása.
Eragon bólintott, és megszólalt: - Ahogy óhajtjátok; ott leszek Nasuada beiktatásán.
Jörmundur megkönnyebbültnek tűnt. - Jól van, jól van. Akkor még egy ügy marad, mielőtt távoznál: Nasuada elfogadása. Semmi értelme halogatni, miután mind. itt vagyunk. Azonnal érte küldetek. És Aryáért is - szükségünk van a tündék beleegyezésére is, mielőtt a döntés nyilvánosságra kerül. Az ő helyeslését nem lesz nehéz elnyerni; Arya nem szállhat szembe a tanácsunkkal és veled, Eragon. El kell fogadnia a döntésünket.
- Várj! - parancsolta Elessari, és a szeme hidegen megvillant. - A szavadat kell adnod, Lovas. Leteszed a hűségesküt a szertartáson?
- Igen, ezt kell tenned - helyeselt Falberd. - A vardenek szégyene lenne, ha nem adhatnánk meg neked minden védelmet.
De szépen megfogalmazta!
Egy próbálkozást megért, mondta Saphira. Attól tartok, most nincs választásod.
Nem mernek ártani nekünk akkor sem, ha megtagadom az esküt.
Nem, de végtelen sok bosszúságot okozhatnak. Nem az én érdekemben mondom, hogy teljesítsd a kérésüket, hanem a tiédben. Sok veszély létezik, amelyektől nem tudlak megvédeni, Eragon. Mivel Galbatorix fenekedik ránk, arra van szükséged, hogy szövetségesek, ne pedig ellenségek vegyenek körül. Egyszerre nem tudunk küzdeni az Uralkodóval és a vardenekkel.
- A szavamat adom - mondta ki végül. Általános megkönnyebbülés látszott a tanácson - Umérth még fújt is egyet, amit nem nagyon sikerült palástolnia. Félnek tőlünk!
Féljenek is!, jegyezte meg Saphira.
Jörmundur behívta Jarshát, néhány szót mondott neki, mire az elloholt Aryáért és Nasuadáért. A beszélgetés kínos hallgatásba fulladt. Eragon nem törődött a tanáccsal, csak azon törte a fejét, hogyan találhatna kiutat ebből az egérfogóból. De semmi nem jutott az eszébe.
Mindenki várakozva fordult a nyíló ajtó felé. Elsőnek Nasuada vonult be, fölemelt fejjel, eltökélt tekintettel. Éjszínű hímzett köntöse feketébb volt a bőrénél. Csak a válltól csípőig érő, királyi bíbor sáv törte meg a feketeséget. Őt Arya követte, sima, hajlékony macskajárásával. A sort Jarsha zárta, tátott szájú áhítattal.
A fiút elbocsátották, azután Jörmundur hellyel kínálta Nasuadát. Eragon sietett ugyancsak hellyel kínálni Aryát, ám ő tudomást sem vett a fölajánlott székről, csak megállt, valamivel távolabb az asztaltól. Saphira , mondta az ifjú,tudass vele mindent, ami történt. Érzésem szerint a tanács nem fogja tájékoztatni arról, hogy kényszerrel csikarták ki belőlem a vardeneknek tett hűségesküt.
- Arya! - köszöntötte Jörmundur a tündét, azután Nasuadához fordult. - Nasuada, Adzsihád lánya, az Idősek Tanácsa szeretné kifejezni a legmélyebb együttérzését a veszteség miatt, amely mindenekelőtt téged sújt... - Halkabban tette hozzá: - Személy szerint is együtt érzünk veled. Mindnyájan tudjuk, milyen az, amikor az Uralkodó megöleti a rokonunkat.
- Köszönöm - suttogta Nasuada, lesütve mandulavágású szemét. Félénken és szerényen ült, olyan sebezhetőnek látszott, hogy Eragon szerette volna megvigasztalni. Szívfájdítóan különbözött attól az energikus lánytól, aki meglátogatta őt és Saphirát a sárkányerődben a csata előtt.
- Noha ez a gyász ideje, van egy probléma, amit csak te oldhatsz meg. A tanács nem vezetheti a vardeneket. Valakinek el kell foglalnia apád helyét a temetés után. Arra kérünk, fogadd el a tisztségét. Örököseként jogod van rá - a vardenek ezt várják el tőled.
Nasuada ragyogó szemmel hajtotta meg a fejét, majd fájdalmasan azt válaszolta: - Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon kell követnem apámat. Mégis... ha ragaszkodtok hozzá, akkor kötelességem... hogy a helyébe álljak.
Az Idősek Tanácsából sugárzott a diadal. Örültek, hogy Nasuada megtette, amit kívántak tőle. - A saját érdekedben, és a vardenek miatt ragaszkodunk ehhez - mondta Jörmundur. A többiek is kifejezték támogatásukat, amit Nasuada szomorú mosollyal fogadott. Sabrae dühösen sandított Eragonra, amikor az nem csatlakozott hozzájuk.
A beszélgetés alatt Eragon Aryát leste, hogy hatottak-e rá a hírek vagy a tanács bejelentése. Ám semmire sem jutott, mert a tünde arca kifürkészhetetlen volt. Saphira azonban szólt neki: Utána beszélni akar velünk.
Mielőtt Eragon válaszolhatott volna, Falberd Aryához fordult. - A tündék elfogadják döntésünket?
Arya olyan hosszan meredt Falberdre, hogy az izegni-mozogni kezdett a metsző pillantástól, azután felvonta egyik szemöldökét. - Nem beszélhetek királynőm nevében, de én semmi kivetnivalót nem találok a dologban. Nasuada bírja jóindulatomat.
Hogyan is felelhetne másként, tudva azt, amit elmondtunk neki? , gondolta keserűen Eragon. Mindnyájan sarokba vagyunk szorítva.
Arya válasza láthatóan tetszett a tanácsnak. Nasuada köszönetet mondott, és megkérdezte Jörmundurt: - Van még valami, amit meg kell beszélnünk? Mert fáradt vagyok.
Jörmundur megrázta a fejét. - Mindent el fogunk rendezni. Megígérem, hogy a temetésig nyugtod lesz.
- Ismételten köszönöm. Akkor most magamra hagynátok? Szükségem van némi időre, hogy átgondoljam, miképpen hódolhatnék a legméltóbban apám előtt, és hogyan szolgálhatnám a vardeneket. Sok gondolkodnivalót adtatok. - Vékony ujjait széttárta a sötét kelmén.
Umérth mintha tiltakozni akart volna, amiért a tanácsot így elbocsátják, de Falberd egy intéssel elhallgattatta. - Természetesen! Akármit megteszünk, ami a nyugalmadat szolgálja. Ha segítségre van szükséged, akkor készen állunk a szolgálatodra. - Intett a többieknek, hogy kövessék, és Arya mellett elhaladva az ajtóhoz mentek.
- Eragon, te maradj, kérlek!
Eragon meglepetten ült vissza a székébe, mit sem törődve a tanácsnokok riadt pillantásával. Falberd megállt az ajtóban, mert hirtelen nem akaródzott távoznia, majd lassan kiment. Utoljára Arya távozott. Mielőtt becsukta az ajtót, Eragonra nézett, és a szeméből sütött a korábban palástolt nyugtalanság és félelem.
Nasuada úgy ült székében, hogy félig elfordult Eragontól és Saphirától. - Hát ismét találkozunk, Lovas. Nem üdvözöltél. Megbántottalak valamivel?
- Dehogy, Nasuada; azért nem szólaltam meg, mert féltem, hogy otromba leszek, vagy bolondot csinálok magamból. A jelenlegi helyzet nem kedvez az elhamarkodott kijelentéseknek. - Lehet, hogy üldözési mániája volt, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy kihallgathatják őket. Átlépett az elméjében levő sorompón, merített a mágiából, és kántálni kezdett: - Atra nosu waíse vardo fra eld hórnya... Na, most már beszélgethetünk, nem hallgathat ki se ember, se törpe, se tünde.
Nasuada tartása ellazult. - Köszönöm, Eragon. Nem tudod, hogy milyen ajándék ez nekem. - Erőteljesebben és magabiztosabban beszélt, mint korábban.
Saphira megmozdult Eragon széke mögött. Óvatosan megkerülte az asztalt, és megállt Nasuada előtt. Olyan mélyre engedte nagy fejét, hogy egyik zafírszeme találkozzon a lány fekete pillantásával. A sárkány egy teljes percig nézett farkasszemet Nasuadával, mielőtt halk horkantással fölegyenesedett. Mondd meg neki, szólt Eragonnak, hogy sajnálom őt, és fájlalom a veszteséget, ami érte. És azt is, hogy az ő ereje a vardeneké, amint magára ölti Adzsihád palástját. Biztos vezetőre lesz szükségük.
Eragon elismételte a sárkány szavait, és hozzátette: - Adzsihád nagyszerű ember volt, a nevére mindig emlékezni fognak... Van valami, amit el kell mondanom neked. Mielőtt Adzsihád meghalt, megbízott engem, illetve megparancsolta, akadályozzam meg, hogy a vardenek belesüllyedjenek a zűrzavarba. Ezek voltak az utolsó szavai. Arya is hallotta őket.
- Titokban kellett tartanom a szavait a lehetséges következmények miatt, de most már jogod van ismerni őket. Nem vagyok biztos benne, mire gondolt közben Adzsihád, azt sem tudom pontosan, mit is akart, de egyben biztos vagyok: hatalmam mindig a vardeneket fogja védeni. Azt akarom, hogy ezt megértsd, és azt is tudnod kell, hogy nem kívántam bitorolni a vardenek vezetőjének szerepét.
Nasuada élesen nevetett. - De az a vezető szerep nem az enyém, ugye? - Tartózkodása eltűnt, csak a méltóság és a határozottság maradt. - Tudom, miért voltál itt előttem, és mit akar a tanács. Gondolod, hogy a sok év alatt, amíg atyámat szolgáltam, sohasem számítottunk erre az eshetőségre? A tanács pontosan azt tette, amit vártam. Most pedig minden a helyén van, hogy átvegyem a vardenek fölötti parancsnokságot.
- Nem szándékozol tűrni, hogy ők uralkodjanak fölötted - mondta csodálattal Eragon.
- Nem. Továbbra is tartsd titokban Adzsihád utasítását. Nem lenne bölcs dolog nagydobra verni, mert az emberek úgy értelmezhetnék, hogy téged akart utódjául, ami aláaknázná hatalmamat, és megingatná a vardeneket. Adzsihád nekem elmondta, hogy szerinte mit kell tennie népének védelmében. Én ugyanazt tettem volna. Az apám... - elcsuklott a hangja. - Az apám munkája nem marad befejezetlen még akkor sem, ha én is a sírba szállok. Azt akarom, hogy te, mint Lovas, ezt értsd meg. Adzsihád minden terve, az egész stratégiája, céljai most az enyémek. Nem fogok csalódást okozni neki a gyengeségemmel. A Birodalmat le fogjuk győzni, Galbatorixot le fogjuk taszítani a trónról, és létre fogjuk hozni a tisztességes kormányzatot.
Mikor befejezte, egy könnycsepp futott végig az arcán. Eragon csak nézte. Most látta, milyen nehéz Nasuada helyzete, és fölismerte jellemének mélységét, amelyet korábban észre sem vett. - És tőlem mit akarsz, Nasuada? Mit tegyek én a vardenekért?
A lány a szemébe nézett. - Tégy, amit akarsz. A tanács tagjai bolondok, ha azt hiszik, hogy parancsolhatnak neked. A vardenek és a törpék hőse vagy, de még a tündék is megéljenzik a Durza fölötti győzelmedet, amikor hírét veszik. Ha a tanács ellen vagy ellenem fordulsz, kénytelenek leszünk engedni, mert a nép teljes szívéből támogat téged. Pillanatnyilag te vagy a leghatalmasabb ember a vardenek között. Mindazonáltal, ha elfogadsz vezérnek, én továbbmegyek azon az úton, amelyet Adzsihád jelölt ki: Aryával elmész a tündékhez, hogy kiképezzenek, azután visszatérsz a vardenekhez.
Miért olyan őszinte velünk?, tűnődött Eragon. Ha igaza van, visszautasíthattuk volna a tanács követelését?
Saphira egy pillanattal később válaszolt. Akárhogy is, már késő. Már engedtél nekik. Véleményem szerint Nasuada azért olyan őszinte, mert a varázslatod lehetővé teszi számára, és azért is, mert abban reménykedik, hogy az idősekkel szemben inkább hozzá leszel hű.
Eragonnak hirtelen ötlete támadt, de mielőtt megosztotta volna a sárkánnyal, megkérdezte: Bízhatunk abban, hogy megtartja, amit ígér? Ez nagyon fontos.
Igen, felelte Saphira. A szívéből beszélt.
Akkor Eragon elmondta javaslatát Saphirának. A sárkány egyetértett, így hát az ifjú kivonta Zar'rocot, és Nasuadához lépett. A lány szemében megvillant a félelem, az ajtó felé pillantott, keze eltűnt ruhája redője alatt, és megmarkolt valamit. Eragon megállt előtte, azután letérdelt, kezében a pengéjénél fogva tartott Zar'rockal.
- Nasuada, Saphira és én csak rövid ideje vagyunk itt. De e rövid idő alatt megtanultuk tisztelni Adzsihádot, és most téged. Harcoltál Farthen Dúrnál, amikor mások elmenekültek, többek között a tanács két nőtagja, velünk pedig nyíltan beszéltél, nem próbáltál becsapni. Éppen ezért fölajánlom a kardomat... és sárkánylovasként a hűségemet.
Tudta, hogy visszavonhatatlan dolgot mond, azt is tudta, hogy a csata előtt ki nem ejtette volna a száján. De látta, milyen sok ember hullik el és hal meg körülötte, és ez megváltoztatta a nézőpontját. Már nem személyes okokból állt szemben az Uralkodóval; a vardenekért és a Galbatorix igája alatt sínylődő népekért tette, amit tett. Ennek a célnak szenteli magát, lett légyen akármilyen messze. E pillanatban a legjobb, amit tehetett, a szolgálat volt.
Ezzel együtt ő és Saphira óriási kockázatot vállaltak, amikor hűséget esküdtek Nasuadának. A tanács nem tiltakozhat, Eragon csak annyit mondott, hogy hűséget esküszik, azt nem mondta, kinek. Ám sem ő, sem Saphira nem tudhatja, hogy Nasuada jó vezető lesz-e. Jobb hűséget esküdni egy becsületes bolondnak, mint egy hazug tudósnak , gondolta Eragon.
Meglepetés suhant át Nasuada arcán. Megragadta Zar'roc markolatát, fölemelte - megbámulva a karmazsin pengét -, azután a hegyét Eragon fejére tette. - Elfogadom a hűségesküdet, Lovas, ahogy te is elfogadod a belőle fakadó kötelezettségeket. Állj föl hűbéresemként, és vedd vissza a kardodat.
Eragon engedelmeskedett, és így szólt: - Most már az úrnőm vagy, ezért elmondhatom, a tanács rá akart venni, hogy esküdjek hűséget a vardeneknek, amikor téged megtesznek uralkodójukká. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy Saphira és én rászedhessük őket.
Nasuada őszinte vidámsággal nevetett. - Aha, látom, megtanultad, hogyan játszd a játékunkat. Nagyon helyes! Mint legújabb és egyetlen hűbéresem, hajlandó vagy-e még egyszer hűséget esküdni nekem - nyilvánosan, amikor a tanács elvárja?
- Természetesen.
- Jól van, ezzel elintézzük a tanácsot. Addig is hagyj magamra. Sok mindent kell elterveznem, és fel kell készülnöm a temetésre... Emlékezz, Eragon, a kötelék, amelyet most hoztunk létre, kétfelé hat; ugyanúgy felelős vagyok a tetteidért, ahogyan te köteles vagy engem szolgálni. Ne hozz szégyent rám.
- Te se rám.
Nasuada elnémult, azután az ifjú szemébe nézett, és gyengédebben folytatta: - Fogadd részvétemet, Eragon. Tisztában vagyok vele, hogy másoknak is van okuk a gyászra; míg én atyámat veszítettem el, te a barátodat. Nagyon kedveltem Murtaghot, és elszomorít, hogy nincs többé... Isten veled, Eragon.
Eragon keserű szájízzel bólintott, majd Saphirával együtt elhagyta a szobát. A folyosó üresen, szürkén tátongott előttük. Csípőre tette a kezét, hátrahajtotta a fejét, nagyot fújt. Alig kezdődött el a nap, de máris kimerítették a rajta átviharzó érzelmek.
Saphira megbökte az orrával, és azt mondta: Erre. További magyarázat helyett elindult jobbra az alagútban. Ragyogó karmai kopogtak a kemény padlón.
Eragon elkomorodott, de azért követte. Hova megyünk? Semmi válasz. Saphira, kérlek. A sárkány csupán a farkával csapott egyet. Eragon belenyugodott, hogy várnia kell, így csak azt mondta: Az életünk bizonyosan megváltozott. Sosem tudom, mit várjak a következő naptól - a gyászt és a vérfürdőt leszámítva.
Nem is olyan rossz a helyzet, vágott vissza a sárkány. Nagy győzelmet arattunk. Ünnepelni kéne, nem búslakodni.
Az nem segít, ha ezzel a másik butasággal kell foglalkoznom.
Saphira dühösen felhorkant. Vékony tűzcsík csapott ki az orrlikaiból, és megpörkölte Eragon vállát. Ő felkiáltott, hátraszökkent, és magába fojtotta a káromkodást. Hoppá, mondta Saphira, és megrázta a fejét, hogy eloszlassa a füstöt.
Hoppá! Kis híján megsütötted az oldalamat!
Nem számítottam rá. Folyton megfeledkezem róla, hogy ha nem vigyázok, kicsap a tűz. Képzeld el, ha villám csapna a földbe, valahányszor fölemeled a karodat. Elég egy gondatlan mozdulat, és akaratlanul tönkreteszel valamit.
Igazad van... Bocsáss meg, hogy rád reccsentem.
A sárkány kacsintott. Csontos szemhéja kattant egyet.
Nem érdekes. Arra akartalak ráébreszteni, hogy még Nasuada sem kényszeríthet semmire.
De hát Lovasként a szavamat adtam!
Talán igen, de ha meg kell szegnem a biztonságod vagy a helyes cselekvés érdekében, nem fogok habozni. Olyan teher ez, amelyet simán elviselek. Ha veled vagyok, az a becsületem, amit megfogadtál, de egyénként nem érvényes rám. Ha muszáj, elrabollak. Így téged nem vádolhatnak engedetlenséggel.
Ilyesmi sosem történhet meg. Ha ilyen trükköket kell használnunk a helyes cselekvéshez, akkor Nasuada és a vardenek veszítik el a becsületüket.
Saphira megállt. A tronjheimi könyvtár faragott, boltíves bejáratához érkeztek. A hatalmas, néma terem üresnek tűnt, bár a faltól falig húzódó könyvespolcok oszlopai sok embert rejthettek el előlük. Lámpák szórt fénye világította meg a tekercsekkel borított falakat és a tövükbe mélyesztett olvasófülkéket.
Saphira a polcok között kígyózva odavezette lovasát az egyik mélyedéshez, ahol Arya ült. Eragon megállt, nézte. Arya izgatottabbnak tűnt, mint eddig bármikor, noha ez csupán mozdulatainak feszességében nyilvánult meg. Szokásával ellentétben most kecses keresztvasú kardját is felcsatolta. Egyik keze a markolaton pihent.
Eragon leült vele átellenben a márványasztalhoz. Saphira kettejük közé állt, ahol egyikük sem menekülhetett a pillantása elől.
- Mit csináltál? - kérdezte Arya váratlanul ellenséges hangon.
- Hogy érted?
A lány fölemelte az állát. - Mit ígértél a vardeneknek? Mit csináltál?
Az utolsó kérdés Eragon elméjében is fölcsendült. Megértette, milyen közel állhat a tünde ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Enyhe félelmet érzett. - Csak azt tettük, amit tennünk kellett. Nem ismerem a tündeszokásokat, így ha a cselekedeteink fölzaklattak, elnézésedet kérem. Semmi ok rá, hogy dühös légy.
- Bolond! Semmit nem tudsz rólam. Hét évtizede képviselem itt királynőmet - amiből tizenöt éven át hordoztam Saphira tojását a vardenek és a tündék között. Egész idő alatt azért küzdöttem, hogy a vardeneknek erős, bölcs vezetői legyenek, akik képesek ellenállni Galbatorixnak, és tiszteletben tartják a kívánságainkat. Brom segített nekem a szerződést kovácsolni az új Lovasról - aki te vagy. Adzsihád vállalta, hogy meghagyja a függetlenségedet, így az erők egyensúlya nem borulhat föl. Most meg azt látom, hogy akarva-akaratlanul összeállsz az Idősek Tanácsával, és megkötitek Nasuada kezét. Tönkretetted egy élet munkáját!
Mit csináltál?
Eragon elszörnyedve félredobott minden színlelést. Rövid, világos szavakkal elmagyarázta, miért egyezett bele a tanács követeléseibe, és hogyan próbálták Saphirával aláaknázni szándékaikat.
Amikor befejezte, Arya csak annyit mondott: - Úgy.
- Úgy. - Hetven év. Noha tudta, hogy a tündék rendkívül hosszú életűek, sosem sejtette, hogy Arya ilyen öreg, mert olyannak látszott, mint aki a húszas évei elején jár. A ránctalan arcban csak a smaragd szem árulkodott a korról - mély volt, mindentudó és gyakran komor.
Arya hátradőlt, és őt tanulmányozta. - Helyzeted nem olyan, mint amilyet szerettem volna, de jobb, mint reméltem. Udvariatlan voltam; Saphira... és te... többet értettetek meg, mint gondoltam. Az általad kötött egyezményt el fogják fogadni a tündék, bár sosem szabad elfelejtened, mivel tartozol nekünk Saphiráért. Sosem lettek volna Lovasok a mi erőfeszítésünk nélkül.
- Az adósság a véremben és a tenyeremben ég - mondta Eragon. Csend lett, ő pedig bedobott egy új témát, hogy folytatódjék a beszélgetésük, és talán többet is megtudjon a lányról. - Olyan hosszú ideje jöttél el; nem hiányzik Ellesméra? Vagy másutt éltél?
- Mindig Ellesméra volt és lesz az otthonom - felelte a tünde, aki Eragon mögött nézett valamit. - Amióta eljöttem a vardenekhez, nem laktam családom házában, amikor a falakra és az ablakokra a tavasz első virágai borítottak függönyt. Azóta, ha hazamentem is, csak rövid ideig maradtam, amik ellobbanó sziporkái az emlékezetnek a mi mértékünk szerint.
Eragonnak ismét feltűnt, hogy Aryának olyan az illata, mint az összemorzsolt fenyőtűnek. Gyenge, fűszeres illat, amely megnyitja az érzékeket, felfrissíti az elmét. - Nehéz lehet a törpék és emberek között élni, ahol egyetlen rokonod sincs.
A tünde félrehajtotta a fejét. - Úgy beszélsz az emberekről, mintha te nem az lennél.
- Talán... - az ifjú habozott - talán valami más vagyok - két faj keveréke. Saphira éppen annyira él bennem, mint amennyire én élek benne. Olyan mértékig megosztjuk az érzéseinket, érzékeinket, gondolatainkat, hogy inkább egy elméről beszélhetünk, mint kettőről. - Saphira akkorát bólintott egyetértése jeléül, hogy csaknem beleverte az orrát az asztalba.
- Ennek így is kell lennie - mondta Arya. - Ősibb és hatalmasabb egyezség köt titeket össze, hogysem el tudnátok képzelni. Igazából meg sem érted, mit jelent Lovasnak lenni, amíg a kiképzésed be nem fejeződik. De ezzel várni kell a temetés utánig. Közben vigyázzanak rád a csillagok.
Ezzel távozott, tovasiklott a könyvtár árnyas mélyébe. Eragon pislogott. Csak én vagyok ideges ma, vagy mindenki? Akár Arya - az egyik pillanatban dühös, a másikban áldást ad!
Senki sincs jól, amíg a dolgok vissza nem zökkennek a normális kerékvágásba.
Határozd meg a normálist.
Roran fölbaktatott a dombra.
Megállt, felsandított kócos tincsei közül a napra. Öt óra alkonyatig. Nem maradhatok soká. Sóhajtva továbbindult a szilfák sora mellett, amelyeknek mindegyike egy nyíratlan fűfoltban állt.
Ez volt az első látogatása a tanyán azóta, hogy ő, Horst és hat más carvahalli elhordták a megmentésre érdemes tárgyakat a szétrombolt házból és a leégett csűrből. Csaknem öt hónapig tartott, amíg rászánta magát, hogy visszatérjen.
Ahogy fölért a dombtetőre, megállt, és keresztbe fonta a karjait. Előtte hevertek gyermekkori otthonának romjai. A ház e sarka még állt - omladozva, elszenesedve -, ám az épület többi része a földre dőlt, és máris benőtte a fű meg a dudva. A pár hektárt, amelyet sikerült minden évben megművelniük, visszafoglalta a százszorszép, a vadmustár és a fű. Itt-ott megmaradt néhány sárga- és fehérrépa, de ez volt minden. Közvetlenül a tanya mögött sűrű erdősáv takarta az Anora folyó partját.
Roran ökölbe szorította a kezét, és az állkapcsán fájdalmasan megfeszültek az izmok, miközben igyekezett magába fojtani haragját és fájdalmát. Hosszú percekig állt, mintha gyökeret eresztett volna, és reszketni kezdett, valahányszor egy kedves emlék rohanta meg. Ez a hely volt az élete, és még annál is több. Ez volt a múltja... és a jövője. Az apja, Garrow egyszer azt mondta: „A föld különleges dolog. Ha gondod van rá, neki is gondja van rád. Ezt nem sok dologról mondhatod el.” Rorannak pontosan ez volt a szándéka addig a pillanatig, amíg ez a világ szét nem tört Baldor csendes üzenete után.
Nyögve megfordult, és elindult vissza az úthoz. Annak a percnek a döbbenete máig visszhangzott benne. Az, hogy egy pillanat alatt eltűnjön mindenki, akit szeretett, lélekfordító esemény volt, amelynek hatása alól azóta sem szabadulhatott. Viselkedésébe, nézeteibe beszivárgott a változás.
Azonkívül arra kényszerítette, hogy többet gondolkodjék, mint eddig. Mintha pántok szorították volna az elméjét, de a pántok elpattantak, és azóta korábban elképzelhetetlen gondolatokkal foglalkozhatott. Például azzal, hogy többé nem lehet tanyás gazda, vagy hogy az igazságnak - a dalok és legendák végső érvének - kevés köze van a valósághoz. Ezek a gondolatok időnként annyira feszítették az elméjét, hogy reggel alig bírt fölkelni, mert úgy érezte, megdagadt a súlyuktól.
Leérve az útra északnak indult a Palancar-völgyben, vissza Carvahallba. Kétoldalt hó borította a fűrészfogú hegyvonulatokat, habár az utóbbi hetekben felkúszott a völgyekből a lejtőkön a tavaszi zöld. A magasban egyetlen szürke felhő sodródott a csúcsok felé.
Végigsimított az állán, érezte hogy borostás. Eragon az oka mindennek! Ő és az istenverte kíváncsisága! Mert lehozta azt a követ a Gerincből! Hetekbe telt, amíg erre a következtetésre jutott. Többször felolvastatta Gertrude-dal, a falu füvesasszonyával a levelet, amelyet Brom hagyott hátra. Nem volt más magyarázat. Akármi volt az a tojás, bizonyára az vonzotta ide az idegeneket. Már csupán ezért is Eragont vádolta Garrow halála miatt, noha nem haragudott rá; tudta, hogy nem akart ártani. Nem, ő azért volt dühös Eragonra, mert otthagyta temetetlenül Garrow-t, lerázott magáról minden felelősséget, és elfutott a Palancar-völgyből a vén mesemondóval, ki tudja, miféle kerge kalandra. Hogy képes ennyire nem törődni azokkal, akik itt maradtak? Azért menekült, mert bűnösnek érezte magát? Felt? Brom vezette felre kalandoktól hemzsegő, vad históriáival? És miért hallgatott volna meg ilyesmit Eragon?... Most még azt sem tudom, él-e, hal-e.
Elkomorodott, kihúzta magát, és igyekezett rendet tenni a gondolataiban. Brom levele... Eh! Még ennyi nevetséges gyanúsítást és baljós célozgatást! Egyetlen dolog volt világos: hogy kerülni kell az idegeneket, de ezt nélküle is tudja minden értelmes ember. Az öreg megbolondult , gondolta Roran.
Valami rezzent. Roran megfordult. Tizenkét szarvast látott - köztük egy bársonyos agancsú, ifjú bakot -, amint visszaügetnek az erdőbe. Megjegyezte a helyet, hogy másnap megtalálhassa őket. Büszke volt rá, hogy képes elejteni a maga kosztját, nem Horstéknak kell etetniük, noha sosem versenghetett Eragonnal.
Ballagás közben tovább rendezgette a gondolatait. Garrow halála után otthagyta munkáját a therinsfordi Dempton malmában, és visszatért Carvahallba. Horst befogadta a házába, és a következő hónapokban munkát adott neki a kovácsműhelyben. Roran a gyász miatt nem foglalkozott a jövőjével, csak két napja döntötte el, mit is akar.
Feleségül akarta venni Katrinát, a mészáros lányát. Elsősorban azért ment Therinsfordba dolgozni, hogy keresményével könnyebb legyen nekivágniuk a közös életnek. De most, hogy se tanya, se otthon, se mód, amiből eltartsa a feleségét, nem kérheti meg jó lelkiismerettel Katrina kezét. Nem engedte a büszkesége. Bár Sloan, a lány apja se engedne be ilyen koldus kérőt a házába. Még a legelőnyösebb feltételekkel is nehéz lett volna rábeszélni, hogy adja hozzá Katrinát; sosem voltak jó barátságban. Márpedig nem veheti el Katrinát az apja beleegyezése nélkül, hacsak nem akarja megosztani a lány családját, felbőszíteni a falusiakat a hagyományok megszegésével, és nagy valószínűséggel véres viszályba keveredni Sloannal.
Ebben a helyzetben az egyetlen járható út a tanya újjáépítése, még akkor is, ha egymagának kell felhúznia a ház és a csűr falait. Nehéz lesz, a semmiből indul, de ha egyszer az élete biztos alapokra kerül, emelt fővel közelíthet Sloanhoz. Leghamarabb a jövő tavasszal beszélhetünk, gondolta, és elhúzta a száját.
Tudta, hogy Katrina várni fog - egy ideig biztosan.
Kitartóan gyalogolt estig. Feltűnt a falu, az összebújó házak kicsi bokra. Mosott ruha száradt az ablakok közé kifeszített köteleken. Emberek szállingóztak hazafelé a dús őszi kalászt lengető mezőkről. Carvahallon túl a Gerincről az Anorába zuhanó, fél mérföld magas Igualda vízesés ragyogott az alkonyatban. A látvány melegséggel töltötte el Rorant, mert olyan mindennapos volt. Semmi sem vigasztalóbb, mint ha minden olyan, amilyennek lennie kell.
Letért az útról, és felkapaszkodott a lejtőn Horst házáig, ahonnan rá lehetett látni a Gerincre. Az ajtó már nyitva állt. Roran belépett, és a beszélgetés hangjait követve a konyha felé tartott.
A könyékig felgyürkőzött Horst a konyha sarkába tolt, durván bárdolt asztal fölé hajolt. Mellette Elain, csaknem öt hónapos terhes felesége mosolygott csöndes elégedettséggel. Velük átellenben álltak fiaik, Albriech és Baldor.
Amikor Roran belépett, Albriech éppen azt mondta: - ...ki se tettem a lábamat a kovácsműhelyből! Thange esküszik, hogy engem látott, de én a falu túlsó végén voltam.
- Mi a baj? - kérdezte Roran, és a földre csúsztatta hátizsákját.
Elain összenézett Horsttal. - Egyél valamit. - Kenyeret és egy tál hideg ragut tett a fiú elé. Azután úgy nézett rá, mintha valami sajátságos dolgot keresne a szemében. - Milyen volt?
Roran vállat vont. - Az összes gerenda megégett vagy korhadt - semmit sem érdemes fölhasználni. A kút ép, amiért hálás vagyok. Minél előbb fát kell döntenem a házhoz, ha a jövő évi vetés idejére tetőt akarok a fejem fölé. Most pedig meséljétek el, mi történt!
- Hát! - kiáltott Horst. - Derekas kalamajka, az ám!
Thane egy kaszát keres, és azt hiszi, hogy Albriech vette el.
- Valószínűleg leejtette a fűbe, és elfelejtette, hol hagyta - horkantott Albriech.
- Minden bizonnyal - helyeselt mosolyogva Horst.
Roran beleharapott a kenyérbe. - Értelmetlenség téged vádolni. Ha kaszára lenne szükséged, egyszerűen kovácsolsz egyet.
- Tudom - felelte Albriech, és egy székbe zöttyent -, de ahelyett, hogy keresné a magáét, kárálni kezd, hogy látta, amint valaki elhagyja a földjét, aki egy kicsit úgy nézett ki, mint én... és mivel senki sem néz ki úgy, mint én, bizonyára én loptam el a kaszát.
Tényleg senki nem volt, aki hasonlított volna Albriechre. Apjától a termetét örökölte, Elaintól mézszőke haját, ami ritkaságnak számított Carvahallban, ahol a barna volt az uralkodó hajszín. Baldor vékonyabb és sötétebb hajú volt.
- Biztos vagyok benne, hogy előkerül - mondta nyugodtan Baldor. - Addig is próbálj meg nem dühöngeni miatta.
- Könnyű neked ilyet mondani!
Miközben Roran végzett a kenyérrel és nekilátott a ragunak, megkérdezte Horstot: - Nincs szükséged rám holnap?
- Nem különösebben. Csupán Quimby kocsiján dolgozom. Az átkozott kocsiszekrény nem akar rendesen a helyén ülni.
Roran elégedetten bólintott. - Jól van. Akkor kiveszem ezt a napot, elmegyek vadászni. Van néhány szarvas lejjebb a völgyben, amelyek nem tűnnek soványnak. Legalábbis nem látszik a bordájuk.
Baldor hirtelen felvidult. - Nincs szükséged társaságra?
- Dehogynem. Hajnalban indulunk.
Amikor végzett az evéssel, Roran kezet-arcot mosott, azután kiment, hogy kiszellőztesse a fejét. Ráérősen baktatott a falu közepe felé.
Félúton izgatott zsinatolásra figyelt fel a Hét Kéve közelében. Kíváncsian arrafelé fordult, és elindult a kocsmához, ahol különös látvány fogadta. A tornácon foltos bőrzubbonyba öltözött, középkorú férfi ült. Mellette egy csomag hevert, amelyen fűrészes acél állkapcsok hirdették, hogy a batyu tulajdonosa prémvadász. Több tucat falusi hallgatta, ahogy széles taglejtésekkel beszél: - Szóval, amikor megérkeztem Therinsfordba, beálltam ehhez a Neil nevűhöz. Derék, becsületes ember, tavasszal és nyáron segítettem neki a mezei munkában.
Roran biccentett. A prémvadászok telente szétrajzanak a hegyekbe, tavasszal visszatérnek, zsákmányukat eladják az olyan szűcsöknek, mint Gedric, azután elszegődnek, rendszerint tanyasi napszámosnak. Mivel a Gerinc mentén Carvahalltól északra nincs több falu, sok prémvadász keresztülvágott rajta. Többek között ezért volt Carvahallnak saját kocsmája, kovácsa és szűcse.
- Néhány korsó sör után - megérthetitek, olajoznom kellett a beszélőkémet, mivel fél évet töltöttem el úgy, hogy senkihez egy árva szót sem szóltam, nem számítva az átkokat, amiket a világra szórtam, miután elvesztettem egy medvecsapdámat - elmentem Neilhez, de még a sörhab se száradt fel a szakállamon, és kicseréltük a pletykákat. Kérdezem, mi hír a Birodalomról vagy a királyról - rohassza el az üszök meg a szájpenész! Ki született, ki halt meg, kit száműztek az ismerősök közül? És tudjátok, mi történt? Neil előrehajolt, de egészen elkomorodva, és elkezdte mondani, hogy az a hír járja, furcsa dolgok történnek Dras-Leonában, Gil'eadban, itt is, ott is, általában mindenütt Alagaésiában. Az urgalok úgyszólván eltűntek a civilizált földekről, ami jó, de senki nem tudja megmondani, hogy miért és hova lettek. A Birodalom kereskedelme elsorvadt a zsiványok és útonállók miatt, de mint hallottam, ez nem kizárólag a banditák műve, mert a támadások túl nagy területre terjednek ki, és túl jól meg vannak szervezve. A portékát nem rabolják el, csak elégetik vagy tönkreteszik. És ezzel még nincsen vége, de nincs ám, áldott emlékezetű öreganyátok vikszos bajszára mondom!
Megcsóválta a fejét, meghúzta borostömlőjét, aztán folytatta: - Híre járja, hogy egy Árny zargatja az északi területeket. Látták a Du Weldenvarden határán és Gil'ead közelében. Azt mondják, tűhegyesek a fogai, a szeme vörös, mint a bor, a haja pedig olyan színű, mint a vér, amit iszik. Ami ennél is rosszabb, úgy tűnik, valami nagyon felpaprikázta a mi megveszekedett, drága Uralkodónkat, de fel ám! Öt napja egy Délről érkezett szemfényvesztő szállt meg Therinsfordban, mielőtt folytatta volna magányos útját Ceunon felé, ő mesélte, hogy mindenfelé katonák vonulnak, csapatokat vonnak össze, bár hogy mi végre, azt nem tudta. - Vállat vont. - Ahogy tatám tanította volt, amikor még anyám csecsét szoptam, ahol füst van, ott tűz is akad. Tán a vardenek mozgolódnak. Az évek során elég borsot törtek a vén Vasbordájú orra alá. Az is lehet, hogy Galbatorix eldöntötte, hogy elég ideig tűrte Surdát. Arról legalább tudja, hol találja meg, ellentétben azokkal a lázadókkal. Úgy szét fogja tiporni Surdát, ahogy a medve tapossa el a hangyát, úgy bizony.
Roran csak pislogott, miközben körülötte kérdések özöne záporozott a prémvadászra. Hajlott rá, hogy kételkedjék az Árnyról szóló pletykákban - ilyesmit a részeges erdőjárók szoktak kiagyalni -, ám a többi szóbeszéd elég pocsékul hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. Surda... kevés hír érkezett ama távoli országból Carvahallba, de azt tudta, hogy noha Surda és az Uralkodó között állítólag béke honol, a surdaiak állandóan attól félnek, hogy hatalmas északi szomszédjuk lerohanja őket. Úgy hírlik, hogy a királyuk, Orrin ezért támogatja a vardeneket.
Ha a prémvadász igazat mondott Galbatorixról, akkor csúnya háború készülődik, ami adóprést és kényszersorozást jelent. Miért nem élhetek egy olyan korban, amelyben nincsenek nagyszabású események? A változások így is csaknem elviselhetetlenné teszik a magunkfajták életét.
- Mi több, rebesgetnek olyanokat is... - itt a prémvadász elhallgatott, mindentudó arcot vágott, és mutatóujjával megütögette az orra oldalát. - Rebesgetik, hogy új Lovasa van Alagaésiának. - De ekkor már elnevette magát, hatalmas, jóízű nevetéssel, és a hasát csapkodta, miközben hátradőlt a tornácon.
Roran is nevetett. Pár évenként mindig felbukkant valamilyen mese a Lovasokról. Az első két-három alkalommal izgatott lett, de hamarosan megtanulta, hogyne bízzon az efféle históriákban, mivel sosem bizonyultak igaznak. Az ilyen szóbeszédet azok röppentik fel, akik egy derűsebb jövőben bíznak.
Már éppen menni készült, amikor észrevette, hogy Katrina áll a kocsma egyik sarkánál, zöld szalagokkal díszített, hosszú, rozsdaszín ruhában, és éppoly áthatóan nézi őt, ahogyan, ő a lányt. Roran odament, megérintette Katrina vállát, majd mindketten elsompolyogtak.
Kimentek Carvahall szélére. Ott megálltak, és nézték a csillagokat. Az égen ezer mennyi tűz ragyogott. Fölöttük pedig ott derengett az a csodaszép, gyöngyös pántlika, amely úgy ívelt északtól délig, mintha egy kancsóból gyémántport loccsantottak volna ki a két szemhatár között.
Katrina, oda se nézve Roranra, az ifjú vállára hajtotta a fejét, és megkérdezte: - Milyen volt a napod?
- Hazamentem. - Érezte, hogy a lány megmerevedik.
- Milyen volt?
- Borzalmas. - A hangja elcsuklott. Elhallgatott, magához szorította a lányt. Az arcához simuló rézvörös fürtök illata olyan volt, mint borból, fűszerekből és parfümből kevert elixír. Bevette magát Roran bőre alá, meleg volt és vigasztaló. - A ház, a csűr, a földek, minden tönkrement... Meg sem találtam volna, ha nem tudom, hol keressem.
A lány végül felé fordult. Csillagok fénylettek a szemében, és szomorú volt az arca. - Ó, Roran! - Ajka egy pillanatig súrolta az ifjúét. - Olyan sok veszteséget szenvedtél el, mégsem hagyott cserben soha az erőd. Most visszatérsz a tanyádra?
- Igen. Semmihez nem értek a földművelésen kívül. - És velem mi lesz?
Roran habozott. Attól a perctől, hogy udvarolni kezdett a lánynak, ott volt köztük a hallgatólagos megállapodás, hogy férj és feleség lesznek. Nem kellett firtatni a szándékait, amelyek világosabbak voltak a napnál. Éppen ezért meghökkentette Katrina kérdése. Illetlenségnek is érezte, hogy ilyen nyíltan megvitassák a témát, amikor ő még nem áll készen a lánykérésre. Az ő dolga, hogy megtegye a kezdő lépést - először Sloan, aztán Katrina irányába -, nem a lányé. Mégis válaszolnia kellett a lány aggodalmaira, ha már egyszer szóba hozta a dolgot. - Katrina... nem állhatok úgy az apád elé, ahogy terveztem. Kinevetne, és meg is lenne rá minden oka. Várnunk kell. Ha egyszer lesz egy hely, ahol élhetünk, és betakarítottam az első termést, akkor majd meghallgat.
A lány ismét az eget nézte, és olyan halkan suttogott valamit, hogy az ifjú nem értette. - Tessék?
- Azt kérdeztem, félsz tőle?
- Természetesen nem! Én...
- Akkor el kell nyerned az engedélyét, méghozzá holnap, és legyen meg az eljegyzés. Értesd meg vele, hogy noha most nincs semmid, jó otthont teremtesz nekem, neki pedig lesz egy veje, akire büszke lehet. Semmi értelme, hogy elfecséreljük éveinket egymástól távol, ha egyszer így érzünk.
- Ezt nem tehetem! - tiltakozott Roran cseppnyi kétségbeeséssel, amiért a lány nem akarja megérteni. - Ezt nem ígérhetem meg neked, én nem...
- Nem érted ? - kérdezte Katrina türelmetlenül, és elhúzódott tőle. - Szeretlek, Roran, és a tiéd akarok lenni, de az apámnak más tervei vannak velem. Vannak nálad sokkal alkalmasabb férfiak, és minél tovább halogatod, annál jobban sürget, hogy egyezzem bele egy neki megfelelő házasságba. Attól fél, hogy vénlány leszek, és ettől félek én is. Nincs olyan sok időm vagy választásom itt, Carvahallban... Ha muszáj mást választanom, meg fogom tenni. - Könnyek csillantak meg a szemében, fürkésző pillantást vetett az ifjúra, a válaszát várta. Azután összefogta a szoknyáját, és visszasietett a házak közé.
Roran lába földbe gyökerezett a megdöbbenéstől. Katrina hiánya éppen annyira fájt, mint a tanya elvesztése - a világ hirtelen hideg és barátságtalan lett. Mintha énjének egy részét szakították volna ki belőle.
Órákba telt, míg képes volt visszatérni Horst házába, ahol ágyba bújt.
Kavicsok ropogtak Roran csizmája alatt, miközben lefelé ment a völgyben, amely hideg és sápadt volt a borús hajnalban. Szorosan mögötte Baldor lépkedett. Mindkettőnél felajzott íj volt. Szótlanul figyelték a tájat, szarvasnyomot keresve.
- Ott van - mondta Baldor halkan, és egy nyomra mutatott, amely az Anora-parti bozótosba vezetett.
Roran bólintott, és elindult a csapán. Egynaposnak tűnt, így megkockáztatta, hogy megszólaljon. - Adnál nekem tanácsot, Baldor? Úgy látom, te értesz az emberekhez.
- Természetesen. Miről van szó?
Egy ideig csak lépteik nesze hallatszott. - Sloan férjhez akarja adni Katrinát, és nem hozzám. Minden nappal nő annak az esélye, hogy a maga szája íze szerint való veje legyen.
- Katrina mit szól ehhez?
Roran vállat vont. - Az apja szava dönt. A lány nem ellenkezhet, ha egyszer senki, akit ő szeret, nem akarja megkérni a kezét.
- Úgy érted, te.
- Úgy.
- Szóval ezért vagy fönn ilyen korán. - Ez nem kérdés volt.
Igazából Roran túlságosan izgatott volt, hogy egyáltalán aludjon. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy Katrinán gondolkodott, és igyekezett megoldást találni. - Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Azt viszont nem hinném, hogy Sloan az áldását adná ránk, amilyen helyzetben vagyok, meg egyáltalán.
- Nem, én sem hinném, hogy megtenné - helyeselt Baldor. A szeme sarkából Roranra pillantott. - Tulajdonképpen miben kéred a tanácsomat?
Roran horkantva fölnevetett. - Hogyan győzhetném meg Sloant? Hogyan oldhatnám meg ezt a helyzetet anélkül, hogy véres összetűzés legyen belőle? - Égnek emelte a kezét. - Mit tehetnék?
- Fogalmad sincs?
- Van, de nem olyan, ami kedvemre volna. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen bejelenthetnénk az eljegyzésünket - nem mintha megtörtént volna -, és vállalnánk a következményeket. Ez arra kényszerítené Sloant, hogy beletörődjön az esküvőbe.
Baldor összevonta a szemöldökét. - Talán - mondta óvatosan -, de ugyancsak rosszul venné ki magát Carvahallban. Kevesen helyeselnék. Az sem lenne bölcs dolog, ha rákényszerítenéd Katrinát, hogy válasszon közted és a családja között; az elkövetkező években neheztelhetne miatta.
- Tudom, de mi választásom marad?
- Mielőtt ilyen szélsőséges lépést tennél, javaslom, próbáld megnyerni szövetségesnek Sloant. Végtére akár sikert is arathatsz, ha megérteted vele, hogy senki sem akar majd elvenni egy dühös Katrinát. Különösen ha te is itt maradsz, és esetleg fölszarvazhatod a férjet. - Roran elfintorodott, és a földet nézte. Baldor elnevette magát. - Ha kudarcot vallasz, nos, akkor magabiztosan léphetsz tovább, abban a tudatban, hogy minden lehetőséget kimerítettél. És az emberek is sokkal kevésbé fognak fújni rád a hagyományok megszegése miatt, inkább azt mondják majd, hogy Sloan fafejűsége az oka mindennek.
- Egyik út sem könnyű.
- Ezt eleve tudtad. - Baldor ismét elkomorodott. - Semmi kétség, sértő szavak esnek majd, ha kihívod Sloan haragját, de a dolgok végül elsimulnak - talán nem kellemes, de legalább elviselhető. Sloantól eltekintve csak az álszenteket fogod megbotránkoztatni, az olyanokat, mint Quimby, ámbátor magam sem értem, hogyan képes olyan kiváló sert főzni egy ilyen mesterkélt és keserű ember.
Roran megértően biccentett. A harag évekig tud fortyogni Carvahallban. - Nagyon örülök, hogy beszélgethettünk. Ez... - Elakadt, arra a sok beszélgetésre gondolt, amelyet Eragonnal folytatott. Ahogy Eragon mondta egyszer, a vért leszámítva mindenben testvérek voltak. Olyan vigasztaló volt tudni, hogy van valaki, aki meghallgatja minden időben, minden körülmények között, és hogy ez a valaki mindig segít, kerüljön bármibe.
Ilyen kötelék nélkül Roran üresnek érezte magát.
Baldor nem erőltette, hogy befejezze a mondatot. Megállt, ivott a vizestömlőjéből. Roran még ment néhány ölnyit, azután megállt, mert egy szag tolakodott a gondolatai közé.
Sülő hús, égő fenyőágak átható szaga volt. Ki van itt rajtunk kívül? Mélyeket lélegezve körbefordult, igyekezett meghatározni a tűz helyét. Feljebb az útról forró, füstös aromát hozott egy széllökés. Az étel szagától csurogni kezdett a nyála.
Intett Baldornak, aki odasietett mellé. - Érzed?
Baldor bólintott. Együtt tértek vissza az útra, és elindultak dél felé. Körülbelül százlábnyira az út megkerült egy nyárfást, és eltűnt szem elől. Ahogy közeledtek a kanyarhoz, hangokat hallottak, amelyek eltompultak a völgyet borító vastag, reggeli ködben.
A nyárfapagony szélén Roran megállt. Bolondság lett volna rátörni emberekre, akik talán ugyancsak vadásznak. Valami mégis nyugtalanította. Talán a hangok sokfélesége; a csoport nagyobbnak tűnt, mint a völgyben élő családok bármelyike. Gondolkodás nélkül letért az útról, és beosont a nyárfást szegélyező bozót mögé.
- Mit csinálsz? - kérdezte Baldor.
Roran az ajkához emelte az ujját, azután továbblopakodott az úttal párhuzamosan, olyan halkan, ahogy csak tudott. A kanyarból kiérve megdermedt.
Az út menti fűben katonák táboroztak. Harminc sisak ragyogott a reggeli napfényben, miközben tulajdonosaik szabad tűzön készült szárnyast és pörköltet faltak. Úti por és sár mocskolta őket, de Galbatorix jelvénye, az aranyfonallal körülvarrt lobogó láng így is látszott a vörös zubbonyokon. A zubbony alatt szegecselt vaslapokkal nehezített bőrvértet, páncélinget vagy bélelt mellvértet viseltek. A legtöbbjük pallossal volt fölfegyverkezve, bár volt velük fél tucat íjász és egy másik fél tucat, akik gonosz külsejű alabárdokat cipeltek.
És közöttük két torz, guggoló alak feketéllett, akiket Roran azonnal fölismert a leírásokból, amelyeket a helybéliektől kapott, miután visszatért Therinsfordból: ezek az idegenek pusztították el a tanyájukat. Megdermedt a vére. Ezek az Uralkodó szolgái! Hátralépett, keze már nyílvessző után kapott, amikor Baldor megragadta az ujjasát, és a földre rántotta.
- Nem. Mindkettőnket megölnének.
Roran rámeredt, azután vicsorogva mondta: - Ez... ezek azok a fattyak... - Elhallgatott, amikor rájött, hogy reszket a keze. - Visszajöttek!
- Roran! - suttogta Baldor. - Nem tehetsz semmit. Nézd, ezek a király katonái. Még ha sikerülne is elmenekülnöd, akkor is törvényen kívüli lennél, és szerencsétlenséget hoznál Carvahallra.
- Mit akarnak? Mit akarhatnak? - A király. Miért kínozták meg az apámat Galbatorix nevében?
- Ha Garrow-tól nem tudták meg, amit akartak, Eragon pedig Brommal együtt elmenekült, akkor ezek minden bizonnyal téged akarnak. - Baldor elhallgatott, hagyta, hogy a szavai leülepedjenek Roran elméjében. - Vissza kell mennünk, hogy figyelmeztessünk a falut. Azután el kell bújnod. Csak az idegeneknek van lova. Ha futunk, előbb hazaérünk.
Roran átnézett a bokrok között a semmiről nem tudó katonákra. A szíve vadul vert a bosszúvágytól, támadni és harcolni akart, igazságot akart, látni akarta, amint a balszerencse két küldötte nyilaktól átütve esik össze. Nem érdekelte, hogy meghalhat, csak egy pillanat alatt kimoshassa magából a fájdalmat és a gyászt. Annyit kell tennie, hogy előugrik a fedezékből, aztán lesz, ami lesz.
Csak egy kis lépés!
Elfojtott zokogással összeszorította az öklét, és lehajtotta a fejét. Nem bírom itt hagyni Katrinát! Mozdulatlanul állt, görcsösen összeszorítva a szemét, aztán őrjítő lassúsággal hátrált. - Akkor menjünk haza.
Baldor válaszát meg se várva átosont a fák között, olyan gyorsan, ahogy csak mert. Amikor a tábor már nem látszott, kirohant a földútra, a sebességben vezetve le kétségbeesését, dühét és talán a félelmét is.
Baldor mögötte kapkodta a lábát, az egyenes szakaszokon hozva be a lemaradását. Roran kényelmes ügetésre lassított, bevárta a kovács fiát, csupán aztán mondta: - Vidd szét a hírt! Én Horsttal beszélek. - Baldor bólintott. Ismét rohanni kezdtek.
Két mérföld után megálltak, hogy igyanak, és pihenjenek egy kicsit. Amikor a lihegésük csillapodott, tovább futottak a Carvahall melletti alacsony halmok között. A hullámzó út lelassította őket, de még így is hamarosan feltűnt a falu.
Roran azonnal a kovácsműhelyhez indult, otthagyva Baldort, aki a központba tartott. Miközben sorra maradtak el mellette a házak, Roran eszeveszetten törte a fejét. Miként kerülhetné el vagy ölhetné meg az idegeneket anélkül, hogy magára vonja az Uralkodó haragját?
Berontott a kovácsműhelybe, ahol a dalolgató Horst éppen egy szöget vert be Quimby szekerébe:
...hej hó!
Csendül és kondul
Zeng az öreg vas! A ravasz öreg vas.
A föld csontját egyetlen csapással,
egy ütéssel legyőzöm, te ravasz öreg vas!
Lendület közben állt meg a kalapácsa, amikor megpillantotta Rorant. - Mi baj, öcskös? Baldor megsebesült?
Roran megrázta a fejét. Meggörnyedve kapkodott levegő után. Zihálástól szaggatottan elmondta, mit láttak, és mik ennek a lehetséges következményei. És ami a legfontosabb, most már világos, hogy az idegenek az Uralkodó ügynökei.
Horst a szakállát babrálta. - El kell hagynod Carvahallt. Szedj össze magadnak valami ennivalót a házban, aztán fogd a kancámat - Ivor éppen fatönköket húz ki vele -, és vágtass föl az előhegységbe. Ha megtudjuk, mit akarnak a katonák, hírt küldök Albriechhel vagy Baldorral.
- Mit mondasz majd, ha engem keresnek?
- Azt, hogy elmentél vadászni, és nem tudjuk, mikor térsz vissza. Ez elég hihetően hangzik, és kétlem, hogy ide-oda kódorognának az erdőben, mert félni fognak, hogy elszalasztnak. Már amennyiben tényleg téged keresnek.
Roran bólintott, azután megfordult, és loholt Horst házához. Ott lekapta a falról a kanca hámját és néhány zsákot, batyuba kötött némi fehér- és sárgarépát, szárított húst, egy vekni kenyeret, fölmarkolt egy ónfazekat, és kirontott, csak annyi időre állt meg, amíg elmagyarázta a helyzetet Elainnek.
Összenyalábolta a felszerelést, és kocogni kezdett kelet felé, Ivor tanyájára. Maga Ivor a tanya mögött állt, fűzfavesszővel csapkodta a kancát, amely feszülő izmokkal próbálta kifordítani egy szilfa dús gyökerű tuskóját a földből.
- Rajta! - kiáltotta a gazda. - Feküdj bele! - A ló remegett az erőfeszítéstől, a szája habzott, azután egy utolsó rántással az oldalára fordította a tönköt. A gyökerek úgy meredtek az ég felé, mint a göcsörtös ujjak. Ivor megrántotta a gyeplőt, leállította a kancát, és barátságosan megveregette a hátát. - Jól van... ezzel megvónánk.
Roran már messziről üdvözlést kurjantott, és amikor közelebb ért, a lóra bökött. - El kell kérnem. - Elmagyarázta, hogy miért.
Ivor káromkodott egyet, és morogva nekilátott, hogy leszerszámozza a kancát. - Ahogy megcsinálok egy kis munkát, rögtön félbeszakít valaki. Még ilyet. - Karba fonta a kezét, és savanyúan nézte, ahogy Roran felcsatolja a nyerget.
Amikor elkészült, kezében az íjjal felpattant a ló hátára.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam, de nem tehettem mást.
- Hát, emiatt ne fájjon a fejed. Arra vigyázz, el ne kapjanak.
- Úgy lesz.
Ahogy belevágta sarkát az állat oldalába, Ivor utánakiáltott: - És nehogy az én patakom mentén rejtőzz el!
Roran elvigyorodott, megrázta a fejét, majd ráhajolt a ló nyakára. Hamarosan elérte a Gerinc előhegységeit, és fölfelé indult a hegyekbe, amelyek északról zárták le a Palancar-völgyet. Odáig kapaszkodott, ahonnan észrevétlenül megfigyelhette Carvahallt. Ott kipányvázta az állatot, és letelepedett.
Borzongva nézte a sötét fenyőket. Nem tetszett neki, hogy ilyen közel van a Gerinchez. Carvahallból nagyon kevesen merték betenni a lábukat a hegységbe, és akik mégis megtették, azok gyakran nem tértek vissza.
Valamivel később látta, amint a katonák kettős oszlopban menetelnek az úton. Két baljós fekete alak vezette őket. Carvahall határában szedett-vedett csoport állította meg őket, volt, aki csákányt szorongatott. A két fél tárgyalt, azután csak álltak egymással szemben, mint az acsargó kutyák, várva, ki támad először. Egy hosszú perc elteltével Carvahall népe félrehúzódott, és átengedte az idegeneket.
Mi lesz most?, töprengett Roran, és hátradőlt.
Este a katonák tábort vertek egy mezőn a falu mellett. Sátraik alacsony szürke kockát alkottak, amelyen furcsa árnyékok cikáztak, ha az őrök elvonultak előtte. A kocka közepén nagy tűz küldte füstfellegeit az égbe.
Roran maga is tábort vert, és most csak figyelt és gondolkodott. Mindig azt hitte, hogy az idegenek, amikor lerombolták az otthonát, megkapták, amit akartak: a követ, amelyet Eragon hozott a Gerincből. Bizonyára nem találták meg , gondolta. Talán Eragonnak sikerült a kővel együtt elmenekülnie... Talán úgy érezte, azért kell távoznia, hogy megvédje. Összevonta a szemöldökét. Ez elég jó indoklás arra, miért menekült el Eragon, Roran mégis erőltetettnek érezte. Akármi is az ok, az a kő fantasztikus érték lehet a király számára, ha ilyen sok embert küldött érte. Nem is értem, mi benne olyan értékes. Talán varázsereje van.
Mélyen beszívta a hűvös levegőt, hallgatta egy bagoly huhogását. Valami megmozdult. Lenézett a hegyoldalra és látta, hogy egy ember közeledik az erdőben. Roran lebukott egy görgetegszikla mögé, megfeszítette az íját. Várt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy Albriech az. Ekkor halkan füttyentett.
Albriech hamarosan odaért a sziklához. Hátán tömött csomag volt, amit nyögve ledobott a földre. - Már azt hittem, sose lelek rád.
- Meg is lepődtem, hogy sikerült.
- Nem mondanám, hogy szeretek az erdőben bolyongani naplemente után. Folyton azt vártam, mikor futok össze egy medvével vagy valami rosszabbal. A Gerinc nem embernek való hely, ha engem kérdezel.
Roran visszatekintett Carvahall irányába. - Szóval, miért vannak itt?
- Hogy elfogjanak. Addig akarnak várni, amíg vissza nem térsz a „vadászatból”.
Roran nehézkesen lezöttyent. Jeget érzett a gyomrában a balsejtelemtől. - Indokot mondtak? Említették a követ?
Albriech megrázta a fejét. - Csak annyit mondtak, hogy ez a király parancsa. Egész nap rólad és Eragonról kérdezgettek - csak ez érdekelte őket. - Egy pillanatig habozott. - Maradnék, de holnap feltűnne, hogy hiányzom. Hoztam élelmet és takarókat, meg egy kicsit Gertrude keneteiből arra az esetre, ha megsebesülnél. Jól elleszel te itt.
Roran minden erejét összeszedve rámosolygott. - Köszönöm a segítséget.
- Mindenki ezt tenné a helyemben - felelte Albriech zavart vállvonogatással. Elindult, de még egyszer megfordult és odavetette: - Mellesleg a két idegent... ra'zacnak híjják.
Az Idősek Tanácsával való találkozását követő reggelen, amikor Eragon éppen megtisztította és megolajozta Saphira nyergét - vigyázva, nehogy megerőltesse magát -, Orik jött látogatóba. A törpe megvárta, amíg végez egy szíjjal, azután megkérdezte: - Ma jobban vagy?
- Kicsit.
- Akkor jó, minden erődre szükségünk lesz. Részben azért jöttem, hogy lássam, hogy érzed magad, részben pedig azért, mert Hrothgar beszélni akar veled, ha ráérsz.
Eragon fanyarul mosolygott a törpére. - Neki mindig ráérek. Ezt tudnia kell.
Orik elnevette magát. - Aha, de sokkal udvariasabb dolog szépen megkérdezni. - Amikor letette a nyerget, Saphira előgöndörödött a zugából, és barátságos morgással üdvözölte Orikot. - Neked is jó reggelt - mondta a törpe, és meghajolt.
Orik Tronjheim négy fő folyosójának egyikén vezette őket a központi csarnok felé, a két egyforma csigalépcsőhöz, amelyek a törpekirály trónterméhez vezettek. De még a csarnok előtt lefelé indult egy kis lépcsőn. Eragon csak némi gondolkozás után jött rá, hogy Orik azért választotta a melléklépcsőt, mert nem akarja látni Isidar Mithrim roncsait.
Megálltak a gránitajtó előtt, amelyre hétágú koronát véstek. Kétoldalt a hét-hét felfegyverzett törpe egyszerre döngette meg csákánya nyelével a padlót. Amikor a fa visszhangot vert a kövön, az ajtó felpattant.
Eragon biccentett Oriknak, azután Saphirával együtt belépett a homályos terembe. A távoli trónhoz indultak, el a hírnák , a tűnt idők törpekirályainak merev szobrai előtt. A súlyos, fekete trónus előtt Eragon meghajolt. A törpe király válaszul biccentett ezüst bozontú fejével. Sisakjának rubinjai tompán megvillantak a fényben, mintha izzó vas fröccsent volna az aranyra. A király Volundot, a harci pörölyt fektette páncélos térdére.
Hrothgar szólalt meg elsőnek. - Árnyékölő, isten hozott tróntermemben. Sok mindent tettél, amióta nem találkoztunk. Úgy tűnik, rosszul ítéltem meg Zar'rocot. Morzan kardját szívesen látják Tronjheimben, ameddig te viseled.
- Köszönöm - mondta Eragon, és fölegyenesedett.
- Továbbá - mennydörgött a törpe - az a kívánságunk, hogy tartsd meg a páncélt, amelyet a Farthen Dúr-i csatában viseltél. Pillanatnyilag a legjobb kovácsok javítják. Ugyanez a helyzet a sárkány páncéljával. Ha készen lesz, Saphira addig hordhatja, ameddig akarja, vagy amíg ki nem növi. Ez a legkevesebb, hogy kimutassam hálánkat. Ha nem viselnénk hadat Galbatorix ellen, akkor lenne ünnep és lakoma a tiszteletedre... ám ezzel várni kell, amíg alkalmasabb idők következnek.
Eragon válaszolt a maga és Saphira nevében: - Nagylelkűséged minden várakozást meghalad. Gonddal fogunk őrizni ilyen nemes ajándékot.
Hrothgar láthatólag elégedett volt, de azért összevonta busa szemöldökét: - Sajnos, nem időzhetünk tovább a kellemetességeknél. A klánok azzal ostromolnak, hogy tegyek valamit Adzsihád utódlásával kapcsolatban. Amikor tegnap az Idősek Tanácsa kihirdette, hogy Nasuadát támogatja, ez olyan felzúdulást keltett, amilyet nem láttam, amióta a trónra kerültem. A törzsfőnököknek kell eldönteniük, elfogadják-e Nasuadát, vagy más jelölt után néznek. A legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy Nasuadának kell vezetnie a vardeneket, de mielőtt elkötelezném magam, szeretném tudni, Eragon, hogy melyik oldalon állsz. A legrosszabb, ami egy királlyal megeshet, hogy bolondot csinál magából.
Mennyit mondjunk el neki?, kérdezte Eragon Saphirától, miközben sebesen gondolkodott.
Mindig becsületesen bánt velünk, de nem tudhatjuk, mit ígért más embereknek. Legjobb, ha óvatos vagy, amíg Nasuada ténylegesen át nem veszi a hatalmat.
Jól van.
- Saphira és én beleegyeztünk, hogy támogatjuk őt. Nem ellenezzük, hogy övé legyen a hatalom. És... - azon töprengett, nem megy-e túl messzire - ...arra kérlek, tégy te is hasonlóképpen; a vardenek nem engedhetik meg maguknak, hogy testvérharcokba bonyolódjanak. Arra van szükség, hogy egységesek legyenek.
- Áhh! - Hrothgar hátradőlt. - Újfajta tekintéllyel beszélsz. Javaslatod jó, de fölvet egy kérdést: Úgy gondolod, Nasuada bölcs vezető lesz, vagy más okokból támogatod?
Ez próba!, figyelmeztette Saphira. Azt akarja tudni, hogy miért támogatjuk a lányt.
Eragon ajka félmosolyra húzódott. - Azt hiszem, koránál sokkal bölcsebb és óvatosabb. Jó vezetője lesz a vardeneknek.
- És ezért támogatod?
- Igen.
Hrothgar bólintott, hosszú, hófehér szakálla követte a mozdulatot. - Megkönnyebbülten hallom. Mostanában túl keveset törődnek azzal, hogy mi a helyes és jó, és túl sokat foglalkoznak vele, hogy mivel lehet hatalmat szerezni. Nehéz nézni az ilyen ostobaságot, és még csak dühbe se gurulni tőle.
Kényelmetlen csönd telepedett közéjük, a hosszú trónterem szinte belefulladt. Hogy megtörje, Eragon megkérdezte: - Mi lesz a sárkányerőddel? Kap új padlót?
Először látta szomorúnak a királyt. A ráncok elmélyültek, olyanok lettek, mint a kerék küllői. Eragon még sosem látott törpét, aki közelebb állt volna a síráshoz. - Sokat kell még beszélni, mielőtt bármit tehetnénk. Szörnyűség volt, amit Saphira és Arya művelt. Talán szükséges, de szörnyűséges. Inkább rohantak volna le az urgalok, mint hogy az Isidar Mithrim eltörjön. Tronjheim szíve esett darabokra, és vele a miénk is. - Hrothgar a mellére tette az öklét, azután lassan szétnyitotta, és megmarkolta Volund bőrrel borított nyelét.
Saphira megérintette Eragon elméjét. Az ifjú érezte, hogy sokfajta érzelem fut végig a sárkányon, és meglepő módon a sajnálat és a bűntudat volt benne a legtöbb. Saphira őszintén fájlalta a Rózsacsillag pusztulását, noha szükséges volt.
Kicsikém , mondta, segíts. Beszélnem kell Hrothgarral. Kérdezd meg tőle: képesek összeállítani a törpék az Isidar Mithrimet a szilánkokból?
Amikor Eragon megismételte e szavakat, Hrothgar morgott valamit a saját nyelvén, azután azt mondta: - A képességünk megvan hozzá, de mi értelme? Hónapokba, talán évekbe telne, és az eredmény csupán romos torzképe lenne a szépségnek, amely valaha Tronjheimet díszítette! Olyan káromlás ez, amelyet sosem fogok elrendelni.
Saphira nem hunyorító szemmel meredt a királyra. Most mondd meg neki: ha az Isidar Mithrimet ismét összeállítják, és egy darabka sem hiányzik belőle, akkor azt hiszem, ismét eggyé tudom tenni.
Eragonnak leesett az álla, még Hrothgart is elfelejtette megdöbbenésében: Saphira! Gondold el, mi energiába kerülne! Magad mondtad, hogy nem tudod tetszésed szerint használni a mágiát, akkor mitől vagy olyan biztos benne, hogy képes vagy rá?
Meg tudom tenni, ha nagyon muszáj. Ez az én ajándékom a törpék számára. Emlékezz Brom sírjára; ez mossa el a kétségeidet. És csukd be a szádat! Illetlen látvány, és a király figyel.
Amikor Eragon közvetítette Saphira ajánlatát, Hrothgar egy kiáltással kihúzta magát. - Lehetséges? Még a tündék se kísérelnék meg!
- Saphira bízik a képességeiben.
- Akkor újjáépítjük az Isidar Mithrimet, ha száz évig tart is. Keretet készítünk az ékkőnek, és minden szilánkot a helyére teszünk. Egy morzsáról sem feledkezünk meg! Még ha a nagyobb darabokat szét kell is hasítanunk ahhoz, hogy megmozdíthassuk őket. Minden hozzáértésünket összeszedjük, egyetlen porszem sem vész kárba. Úgy hát gyertek el, amikor végeztünk, és gyógyítsátok meg a Rózsacsillagot!
- Eljövünk - ígérte Eragon, és meghajolt.
Hrothgar elmosolyodott. A mosolya olyan volt, mint a repedés a gránitfalon. - Nagy örömet szereztél nekem, Saphira. Úgy érzem, ismét van miért élnem és uralkodnom. Ha ezt megteszed, a törpék számtalan nemzedéken keresztül mindenütt tisztelni fogják a nevedet. Most menjetek áldásommal, én pedig elviszem a hírt a klánoknak. És ne érezzétek úgy, hogy át kell engednetek nekem az elsőbbséget: ne tagadjátok meg a törpéktől a jó hírt; mondjátok el mindenkinek, akivel csak találkoztok. Hadd visszhangozzák a csarnokok fajunk diadalkiáltását!
Még egyszer meghajoltak, aztán Eragon és Saphira távozott, otthagyva a trónszékén a még mindig mosolygó királyt. A tróntermen kívül Eragon elmesélte Oriknak, mi történt. A törpe azonnal lehajolt és megcsókolta a földet Saphira előtt. Vigyorogva kiegyenesedett, és megragadta Eragon karját: - Ez igazi csoda. Pontosan azt a reményt adtad meg nekünk, ami kellett, hogy felülemelkedhessünk a közelmúlt küzdelmein! Lefogadom, ma este nagy ivászat lesz!
- Holnap pedig temetés.
Orik egy pillanatra elkomolyodott. - Holnap, igen. De addig nem fogjuk hagyni, hogy boldogtalan gondolatok bántsanak! Gyertek!
Megfogta Eragon kezét, és magával vonszolta Tronjheimen át egy nagy ebédlőbe, ahol számos törpe ült a kőasztaloknál. Orik felugrott az egyikre, a padlóra söpörte a tányérokat, és bömbölő hangon kihirdette az újságot az Isidar Mithrimről. Eragon csaknem megsüketült az ezt követő éljenzéstől és ordítástól. Minden egyes törpe ragaszkodott hozzá, hogy odamenjen Saphirához és megcsókolja előtte a padlót, úgy, ahogy Orik tette. Mikor ezzel végeztek, otthagyták az ételt, és kőkorsóikat megtöltötték sörrel és méhserrel.
Eragon olyan vidáman csatlakozott az ünnepséghez, ami őt magát is meglepte. Így könnyíthetett nyomasztó mélabúján. Mindazonáltal igyekezett mértéket tartani a duhajkodásban, mert tudta, hogy másnapra még feladatai vannak, azokhoz pedig tiszta fej szükségeltetik.
Még Saphira is kortyintott egy keveset a méhserből, és miután ízlett neki, a törpék egész hordót gurítottak eléje. Saphira óvatosan beleengedte pofáját a hordó nyitott végébe, három húzással kiitta, azután a mennyezet felé emelte a fejét, és egy gigászi lángnyelvet böffentett. Eragonnak jó pár percébe került meggyőzni a törpéket, hogy nyugodtan közelíthetnek a sárkányához, mire azok, a szakács tiltakozása ellenére, tüstént hoztak neki egy újabb hordót, és ámultak, mikor ezt is kiürítette.
Ahogy Saphira egyre jobban berúgott, érzelmei és gondolatai egyre hevesebb erővel ömlöttek át Eragonon. Nehezére esett érzékszerveinek jelzéseit felfogni, mert a sárkány látása időnként átfedte az övét. A mozgás elmosódott, a színek megváltoztak. Időnként még a szagok is elváltoztak, olykor élesebbek, csípősebbek lettek.
A törpék kórusa rázendített. Az imbolygó Saphira velük zümmögött, és minden sort egy ordítással hangsúlyozott. Eragon kinyitotta a száját, hogy ő is csatlakozzék, és megdöbbenésére a szavak helyett egy sárkány érdes morgását hallatta. Ez , csóválta meg a fejét, túl sok!... Vagy csak berúgtam? Úgy döntött, nem számít, és bömbölt tovább, mit sem törődve azzal, hogy sárkányhangon teszi-e.
Egyre özönlöttek a törpék a terembe, amint elterjedt a hír az Isidar Mithrimről. Százak zsúfolódtak az asztalok köré, vastag embergyűrű vette körül Eragont és Saphirát. Orik zenészeket is kerített, akik a sarokba telepedtek, és levették a zöld bársonyhuzatokat a hangszereikről. Hamarosan hárfák, furulyák, ezüstfuvolák aranyszín melódiái lengtek a tömeg fölött.
Sok óra telt el, mielőtt a zaj és az izgalom kezdett alábbhagyni. Ekkor Orik ismét fölmászott az asztalra. Terpeszbe állt, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, egy korsóba kapaszkodott, vasalt sisakját félrevágta, és felkiáltott: - Halljátok! Végre megünnepeltük a győzelmet! - A törpék helyeslően verték az asztalt. Jó beszéd volt - rövid, lényegre törő. De Orik még nem végzett. - Eragonra és Saphirára! - bömbölte, és fölemelte a korsót. Ezt a lakonikus filippikát is lelkesedés kísérte.
Eragon fölállt és meghajolt, mire az éljenzés fölerősödött. Mellette Saphira két lábra ágaskodott, és egyik mellső lábát a melle elé tartotta, mert utánozni akarta lovasának mozdulatát. Közben megtántorodott, és a törpék, akik érzékelték a veszélyt, arrébb iszkoltak. Éppen idejében. Saphira nagy robajjal hanyatt esett, egyenesen rá egy asztalra.
Fájdalom hasított Eragon hátába, és ő ájultan zuhant a sárkány tarajára.
Ébredj, Knurlhiem! Most nem alhatsz. A kapuhoz kell mennünk - nélkülünk nem kezdik.
Eragon keservesen kinyitotta a szemét. Fájt a feje, fájt minden porcikája. Egy hideg kőasztalon feküdt. - He? - Olyan pocsék volt a szája íze, hogy elfintorodott.
Orik barna szakállát húzogatta. - Adzsihád temetése! Muszáj részt vennünk rajta!
- Nem az. Minek szólítottál? - Még mindig az ebédlőben voltak, amelyben senki nem volt rajta, Orikon és Saphirán kívül. A sárkány két asztal között hevert az oldalán. Megrezzent, fölemelte a szemét, csipás szemmel nézett körül.
- Kőfejű! Kőfejűnek hívlak, mert kis híján egy órája ébresztgetlek!
Eragon feltápászkodott, és leszállt az asztalról. Az este emlékei villogtak az agyában. Saphira, hogy vagy?, kérdezte, és odabotorkált hozzá.
A sárkány odafordította a fejét. Bíborszín nyelvével a fogát nyalogatta, mint a macska, aki valami undokságot evett. Egészben vagyok... azt hiszem. A bal szárnyam kicsit fura; úgy vélem, arra estem. És a fejemet ezernyi forró nyíl szúrja.
- Megsérült valaki, amikor Saphira eldőlt? - aggodalmaskodott Eragon.
Szívből jövő kacaj robbant ki a törpe hordómelléből. - Csak azok, akik a röhögés miatt leestek a székükről. Egy sárkány, aki berúg, és hajlong! Még évtizedek múlva is balladákat énekelnek róla! - Saphira megrebbentette a szárnyait, és szemérmesen lesütötte a szemét. - Úgy gondoltuk, Saphira, legjobb, ha itt hagyunk, mert meg sem tudtunk volna mozdítani. Ez nagyon felizgatta a séfet - attól félt, még többet iszol a legjobb italából a négy hordó után, amelyet magadba döntöttél.
És még te korholtál egyszer engem, mert ittam! Ha négy hordóval innék, bele is halnék!
Ezért nem vagy sárkány!
Orik egy nyaláb ruhát nyomott Eragon kezébe. - Tessék, vedd föl ezeket. Illendőbbek temetésre, mint a sajátod. De siess, nincs sok időnk. - Eragon magára cibálta a ruhákat: a csuklóban szalaggal megkötött, bő fehér inget, az arany zsinórral és hímzéssel díszített vörös mellényt, a sötét nadrágot, a kopogós sarkú, ragyogó fekete csizmát és a lobogó köpenyt, amelyet ékköves tű fogott össze a nyakán. Zar'rocot díszes övre kötötte a szokott egyszerű bőrszíj helyett.
Megmosta az arcát, igyekezett rendbe hozni a haját. Azután Orik kikísérte Saphirával együtt a folyosóra, és elindultak Tronjheim déli kapujához. - Onnan kell indulnunk - magyarázta, meglepő fürgeséggel szedve kurta lábát -, mert három napja ott állt meg Adzsihád testével a menet. A sírba vezető utat nem szabad megszakítani, különben a szelleme nem talál nyugalmat.
Különös szokás, jegyezte meg Saphira.
Eragon helyeselt. Észrevette, hogy a sárkány kissé bizonytalanul lépked. Carvahallban az embereket rendszerint a saját tanyájukon temették el, vagy ha a faluban éltek, akkor a kis temetően. Az egyetlen szertartás az volt, hogy a halotti menet balladákat énekelt, majd a temetés után a rokonok és a barátok tort ültek. Ki fogod bírni a temetést? , kérdezte, amikor Saphira ismét megtántorodott.
A sárkány fintorgott. Azt is, és Nasuada kinevezését is, de azután alvásra lesz szükségem. Rosseb az összes méhserbe!
Eragon visszafordult Orikhoz: - Hova temetik Adzsihádot?
Orik lassított, és óvatosan sandított Eragonra. - Ezen vitatkoztak a klánok. Ha egy törpe meghal, hitünk szerint be kell zárni a kőbe, különben sosem csatlakozhat őseihez... Ez bonyolult dolog, nem mondhatok többet egy kívülállónak... de mi nagyon messzire készek vagyunk elmenni, hogy így adhassuk meg a végtisztességet. Nagy szégyen egy családra vagy klánra, ha engedi, hogy bármely tagja egy alantasabb elemben pihenjen meg.
- Farthen Dúr alatt van egy terem, ez az otthona minden knurlannak, minden törpének, aki itt hal meg. Ide viszik Adzsihádot. Nem temethetik közénk, mivel ember, de kap egy megszentelt kriptát. Ott a vardenek meglátogathatják anélkül, hogy zavarnák szent barlangjainkat, és Adzsihád megkaphatja azt a tiszteletet, amely megilleti.
- A királyod sokat tesz a vardenekért - jegyezte meg Eragon.
- Némelyek szerint túlságosan sokat.
A vaskos kapu előtt - kitárták, és rejtett láncokkal rögzítették, hogy besüthessen Farthen Dúrba a sápadt napfény - ünnepi menetoszlopot találtak. Az élen hat fekete páncélos férfi tartotta Adzsihádot, aki hidegen, halványan feküdt egy fehér márványravatalon. Fejére drágaköves sisakot illesztettek. Kezét összekulcsolták a mellén, meztelen kardjának elefántcsont markolatán, amelynek hegye kilátszott a vezér mellét és lábát takaró pajzs alól. Tagjait ezüst páncéling fedte, amelynek minden szeme olyan volt, mintha holdsugárból görbítették volna.
A halott mögött Nasuada állt komoran, éjszín palástban, fegyelmezetten, noha arcát könnyek áztatták. Mellette a sötét ruhás Hrothgar állt; azután Arya, majd az Idősek Tanácsa, kellően gyászos arccal, és végül a gyászolók áradata, amely mérföld hosszan húzódott Tronjheim előtt.
A tronjheimi központi csarnokba vezető félmérföldes folyosón négy emelet magasságban nyitva volt minden ajtó, és mindet megtöltötték az emberek és a törpék. Az arcok szürke szalagjai között hosszú drapériák lengedeztek, mintha sok száz sóhaj és suttogás mozgatná őket, amikor Saphira és Eragon felbukkant.
Jörmundur intett nekik, hogy álljanak mellé. Eragon és Saphira a helyükre furakodott, igyekezve, hogy ne nagyon zavarják a többieket, bár Sabrae így is rosszalló pillantást vetett rájuk. Orik Hrothgar mögé állt.
Vártak. Eragon nem tudta, hogy mire.
A lámpákat félig elsötétítették, így hűvös félhomály keletkezett, ami átszellemült hangulatot keltett. Mintha senki sem mozdult, nem is lélegzett volna: egy kurta pillanatig Eragon úgy érezte, mindnyájan az örökkévalóságba dermedt szobrok. A ravatalról fölemelkedett egy tömjénfoszlány, felszállt a sötét mennyezetig, mindent megtöltött a cédrus és a boróka illatával. Ez volt a folyosón az egyetlen mozgás. A foszlány egyenletesen hullámzott ide-oda a falak között, akár egy ostorszíj.
Tronjheim mélyén feldübörgött egy dob. Bumm! A zengő basszus hang ott vibrált a csontjaikban, megreszkettette a városhegyet, és úgy visszhangzott, mint egy hatalmas kőharang.
Elindultak.
Bumm. A második hangnál újabb, kisebb dob döndülése olvadt bele az elsőbe. Minden ütés könyörtelenül végiggördült a folyosón. A hang ereje méltóságteljesen lassú járásra szorította őket. Jelentőséget, célt és az alkalomhoz illő komolyságot adott minden lépésnek. Lüktetése megtiltott minden gondolatot, csupán érezni lehetett, egyszerre könnyekkel és keserédes örömmel.
Bumm.
Amikor az alagútnak vége lett, Adzsihád porhüvelyének hordozói megálltak az ónixoszlopok között, mielőtt beléptek a központi csarnokba. Eragon észrevette, hogy a törpék még ünnepélyesebben viselkedtek, mikor megpillantották az Isidar Mithrimet.
Bumm.
Keresztülvágtak a kristálytemetőn. Hatalmas szilánkok gyűrűje vette körül a hatalmas csarnok közepén a padlóba foglalt pörölyt és az ötágú csillagokat. Nem egy darab Saphiránál is nagyobb volt. A törmelékekben is villództak a csillagzafír sugarai, és némelyiken még látszott a faragott rózsa egy-egy szirma.
Bumm.
A halottvivők továbbindultak a borotvaéles szilánkok miriádjai között. Aztán a menet elfordult, és leereszkedett a széles lépcsőn a mélység alagútjaiba. Sok barlangon mentek át, kőkunyhók mellett, amelyekben törpe gyermekek kapaszkodtak az anyjukba, és tágra nyílt szemmel bámulták őket.
Bumm.
Egy végső crescendo után megálltak a bordás sztalaktitok alatt, amelyek egy beugrókkal szegélyezett hatalmas katakomba fölött hajoltak össze. Minden beugróban egy sír állt, amelyre egy nevet és egy klánjelvényt véstek. Ezreket - százezreket - temettek ide. Csak a ritkásan elhelyezett vörös mécsesek világítottak, amelyek fakón derengtek a homályban.
Egy idő után a halotthordozók beléptek a központi teremből nyíló szobácskába. A közepén levő emelvénybe kriptát mélyítettek, amely nyitottan várakozott a sötétségre.
A tetejére rúnákat véstek:
Minden knurlan, ember vagy tünde
Emlékezzek
Erre az emberre.
Mert nemes, erős és bölcs volt ő.
GÚNTERA ARÚNA
Amikor a gyászolók körbevették a kriptát, Adzsihádot leengedték, és azoknak, akik személyesen ismerték, szabad volt közelebb menniük. Eragon és Saphira ötödikek voltak a sorban, őket Arya követte. Kétségbeesett bánat rohanta meg Eragont, mikor fölment a kólépcsőn, hogy egy pillantást vessen a halottra, mert úgy érezte, ez nem csupán Adzsihád, de Murtagh temetése is.
Megállt a sír mellett, letekintett Adzsihádra. Most sokkal nyugodtabbnak, békésebbnek tűnt, mint életében, mintha a halál elismerte volna nagyságát, és megtisztelte volna azzal, hogy világi gondjainak minden nyomát eltünteti róla. Eragon csak rövid ideig ismerte Adzsihádot de megtanulta tisztelni egyéniségét éppúgy, mint amit képviselt: a zsarnoksággal szemben a szabadságot. Továbbá Adzsihád volt az első, aki menedéket nyújtott Eragonnak és Saphirának azóta, hogy elhagyták a Palancar-völgyet.
A gyásztól sújtott Eragon igyekezett a legjobb imát kitalálni, amire képes volt. Végül annyit suttogott elszoruló torokkal: - Emléked fennmarad, Adzsihád, erre megesküszöm. Pihenj békében, és légy nyugodt, Nasuada folytatja utadat, és a Birodalmat a te munkád buktatja meg. - Saphira megérintette a karját. Eragon elhagyta vele az emelvényt, hogy Jörmundur a helyükre léphessen.
Amikor az utolsó gyászoló is lerótta tiszteletét, Nasuada meghajolt az apja előtt, megfogta a kezét, gyengéden megszorította. Fájdalmasan felnyögött, aztán rázendített valami különös, jajongó nyelven a siratóra, amely megtöltötte az üreget.
Majd előlépett tizenkét törpe, akik márványlappal fedték le Adzsihád arcát, és a vezér nem volt többé.
Eragon ásított, azután eltakarta a száját. Emberek sorjáztak befelé a föld alatti amfiteátrumba. A tágas aréna visszhangzott a lármától, annyi hangon taglalták az imént lezajlott temetést.
A legalsó sorban ült, az emelvénnyel egy szinten, Orik, Arya, Hrothgar, Nasuada és az Idősek Tanácsa mellett. Saphira a lépcsőn állt, amely kettészelte az üléssorokat. Orik odahajolt hozzá, és azt mondta: - Korgan óta minden királyunkat itt választották meg. Illik, hogy a vardenek ugyanígy cselekedjenek.
Majd még elválik , gondolta Eragon, hogy békésen történik-e meg a hatalom átadása. Megdörgölte a szemét, elmorzsolva friss könnyeit. Megrázta a temetési szertartás.
Ám a bánaton felülkerekedett a marcangoló szorongás. Nyugtalanította a szerep, amelyet az elkövetkezendő eseményekben kell játszania. Még ha minden rendben megy, Saphira és ő akkor is hatalmas ellenségeket fognak szerezni. Keze Zar'rocra siklott, megszorította a kardgombot.
Jó pár percig tartott, amíg az amfiteátrum megtelt. Ekkor Jörmundur lépett az emelvényre. - Vardenek, utoljára tizenöt éve álltunk itt, Deynor halálakor. Utódja, Adzsihád többet tett a Birodalom és Galbatorix ellen, mint bárki. Számtalan csatát nyert nála erősebb seregek ellenében. Kis híján megölte Durzát, megrepesztette az Árny kardpengéjét. És ami a legnagyobb tette volt mind között, befogadta a Lovas Eragont és Saphirát Tronjheimbe. Mindazonáltal új vezetőt kell választanunk, aki még több dicsősédet szerez nekünk.
A magasban fölkiáltott valaki: - Az Árnyékölőt!
Eragon igyekezett nem reagálni - örömmel látta, hogy Jörmundurnak a szeme sem rebben, úgy mondja: - Talán évek multával eljön ez az idő is, de most más kötelességei és feladatai vannak. Nem, az Idősek Tanácsa hosszan gondolkodott ezen: olyasvalaki kell nekünk, aki megérti a szükségleteinket, kívánságainkat, olyasvalaki, aki velünk élt és szenvedett. Olyasvalaki, aki akkor sem volt hajlandó elmenekülni, amikor küszöbön állt a csata.
Eragon ebben a pillanatban megérezte, ahogy a megértés végiggyűrűzik a hallgatóságon. A nevet, amely suttogásként kelt ezer torokból, végül maga Jörmundur mondta ki: - Nasuada. - Meghajolt, és lelépett az emelvényről.
Arya következett. Végignézett a várakozó hallgatóságon, azután azt mondta: - A tündék ma lerótták tiszteletüket Adzsihád előtt... Én Islanzadí királynő nevében elismerem Nasuada utódlását, fölajánlom neki ugyanazt a támogatást és barátságot, amelyet apja iránt tanúsítottunk. Őrizzék őt a csillagok.
Hrothgar következett az emelvényen. - Én is támogatom Nasuadát a klánokkal együtt - mondta érdesen, majd félreállt.
Eragon állt a tömeg elé. Minden szem őt és Saphirát bámulta. - Mi is támogatjuk Nasuadát - mondta. Saphira helyeslően mordult egyet.
Miután elhangzottak a nyilatkozatok, Jörmundurral az élen felsorakozott az Idősek Tanácsa. A büszke méltósággal közeledő Nasuada letérdelt a férfi elé, ruhája hollószín hullámokat vetett. Jörmundur fölemelte a hangját: - Az örökség és a születés jogán kiválasztottuk Nasuadát. Apja érdemei, tettei folytán, tanácsadói áldásával kiválasztottuk Nasuadát. Most megkérdezem: jól választottunk?
- Igen! - zúgta a hangorkán.
Jörmundur bólintott. - Akkor ennek a tanácsnak a felhatalmazásával az Adzsihádnak járó előjogokat és feladatokat átadjuk egyetlen örökösének, Nasuadának. - Gyengéden egy ezüst hajpántot helyezett Nasuada fejére. Megfogta a kezét, fölállította, és kijelentette: - Íme, lássátok új vezéreteket!
A vardenek és a törpék tíz percen át éljeneztek, mennydörgött a helyeslés, a terem zúgott. Ahogy a kiáltozás alábbhagyott, Sabrae intett Eragonnak, és azt súgta: - Itt az idő, teljesítsd ígéretedet.
Abban a pillanatban minden zaj megszűnt Eragon számára. Az idegessége is eltűnt, elnyelte a pillanat árja. Mély lélegzetet véve megacélozta magát, és Saphirával együtt elindultak Jörmundur és Nasuada felé. Minden lépés örökkévalóságnak tűnt. Menet közben végignézett Sabraén, Elessarin, Umérthen és Falberden - látta félmosolyukat, önelégültségüket, sőt Sabraén a leplezetlen megvetést. A tanács mögött Arya állt. Biztatóan bólintott.
Éppen megváltoztatjuk a történelmet, mondta Saphira.
Levetjük magunkat a szikláról anélkül, hogy tudnánk, milyen mely a víz odalent.
De micsoda dicsőséges repülés ez!
Eragon egy pillantást vetett Nasuada nyugodt arcára, meghajolt, és letérdelt. Kihúzta Zar'rocot a hüvelyéből, a pengét a tenyerére fektette, azután fölemelte, mintha Jörmundurnak kínálná. A kard egy pillanatig úgy lebegett Jörmundur és Nasuada között, mintha két különböző végzet borotvaélén egyensúlyozna. Eragon érezte, hogy elakad a lélegzete - egy ilyen egyszerű választáson dől el egy élet. Több mint egy élet - egy sárkány, egy király, egy birodalom!
Azután kifújta a levegőt, majd ismét megtöltötte a tüdejét, és Nasuada felé fordult. - Mélységes tisztelettel... és méltányolva a nehézségeket, amelyekkel szembe kell nézned... én, Eragon, a vardenek első Lovasa, Árnyékölő, Argetlam, felkínálom neked a pengémet és a hűségemet, Nasuada.
A vardenek és a törpék elhűltek. Az Idősek Tanácsának diadalmas pöffeszkedése szempillantás alatt csapott át dühös tehetetlenségbe. Tekintetükben az elárultak mérge parázslott. Még Elessari nyájasságán is átütött a harag. Egyedül Jörmundur - noha egy pillanatra meglepődött - fogadta a bejelentést látványos nyugalommal.
Nasuada elmosolyodott, megragadta Zar'rocot, majd, mint korábban, Eragon homlokához illesztette a kard hegyét. - Megtiszteltetés számomra, hogy szolgálatomat választottad, Eragon Lovas. Elfogadom, ahogy te is elfogadod mindazt a felelősséget, ami ezzel jár. Állj föl hűbéresemként, és fogadd ezt a kardot.
Eragon engedelmeskedett, majd visszalépett Saphira mellé. A tömeg helyeslő kiáltozással szökkent fel. A törpék szöges csizmája ütemesen dobogott, az emberek a pajzsaikat döngették a kardjaikkal.
Az emelvényen Nasuada megfordult, föltekintett az amfiteátrumban összegyűltekre. Ragyogó szemű boldogsággal nézte őket. - Vardenek, népem!
Halálos csönd támadt.
- Ahogyan az apám tette, én is nektek és ügyünknek szentelem életemet. Nem hagyom abba a harcot, amíg az urgalok el nem tűnnek, Galbatorix meg nem hal, és Alagaésia ismét szabad nem lesz.
Éljenzés és tapsvihar volt a válasz.
- Éppen ezért azt mondom, itt az ideje a készülődésnek. Itt, Farthen Dúrnál - megszámlálhatatlan csetepaté után - a leghatalmasabb győzelmet arattuk. Itt az ideje, hogy visszavágjunk. Galbatorixot meggyengítette ekkora erő elvesztése, és nekünk nem lesz még egy ilyen alkalmunk.
- Éppen ezért megismétlem: itt az ideje készülődni, hogy ismét győztesen állhassunk a csatatéren!
Miután különböző személyek - beleértve a magában fortyogó Falberdet - beszédeket mondtak, az amfiteátrum kezdett kiürülni. Mikor Eragon fölállt, hogy távozzék, Orik megragadta a karját és megállította. A törpe tágra nyílt szemmel bámult rá. - Eragon, te ezt előre eltervezted?
Eragon egy pillanatig töprengett, mi lenne a legbölcsebb válasz, azután bólintott. - Igen.
Orik nagyot fújt, a fejét csóválta. - Merész húzás volt, az bizony. Már az elején erős pozíciót teremtettél Nasuadának. Bár veszedelmes is, ha jól ítéltem meg a tanács reakcióját. Arya helyeselte?
- Egyetértett azzal, hogy ez szükséges.
A törpe elgondolkodva nézett rá. - Biztos voltam benne. Eragon, te most megváltoztattad az erőegyensúlyt. Senki sem fog még egyszer alábecsülni téged... Vigyázz a mállott kővel. Ma szereztél néhány hatalmas ellenséget. - Oldalba vágta Eragont, és elment.
Saphira nézte a távolodó törpét, azután megszólalt: Fel kell készülnünk a távozásra Farthen Dúrból. A tanács bosszúszomjas. Minél előbb eltűnünk a szemük elől, annál jobb.
Aznap este, ahogy Eragon visszatért a szállására a fürdőből, meglepetten látta, hogy egy magas nő várja a folyosón. Sötét haja, hihetetlenül kék szeme és fanyar szája volt. A csuklóján sziszegő kígyót formázó, arany karperecet viselt. Eragon remélte, nem azért jött, hogy tanácsot kérjen tőle, mint sok varden.
- Argetlam! - A nő kecsesen bókolt.
Az ifjú fejet hajtott. - Segíthetek valamiben?
- Remélem. Trianna vagyok, a Du Vrangr Gata varázslónője.
- Tényleg? Egy varázslónő? - kérdezte Eragon érdeklődve.
- És harci mágus, kém és bármi más, amire a varden ügynek szüksége van. Nincs elég ember, aki a mágiát használná, így hát mindnyájan tucatnyi feladatot látunk el. - Elmosolyodott, kimutatta egyenletes, fehér fogait. - Ezért jöttem ma ide. Megtisztelnél minket, ha átvennéd csoportunk irányítást. Te vagy az egyetlen, aki pótolhatná az Ikreket.
Szinte észre sem vette, hogy visszamosolyog a nőre. Olyan barátságos és kedves volt, Eragon utálta, hogy nemet kell mondania. - Attól tartok, ez nem megy; Saphira és én hamarosan elhagyjuk Tronjheimet. Mellesleg először mindenképpen tárgyalnom kéne Nasuadával. - És nem akarok ennél jobban belekeveredni a politikába... különösen ott, ahol az Ikrek vezérkedtek.
Trianna az ajkába harapott. - Sajnálattal hallom. - Egy lépéssel közelebb jött. - Talán több időt tölthetnénk együtt, mielőtt menned kell. Megmutatnám, hogyan kell megidézni a szellemeket, és parancsolni nekik... Ebből sokat tanulhatnánk mindketten.
Eragon érezte, hogy az arca forró lesz és kivörösödik. - Méltányolom az ajánlatot, de pillanatnyilag igazán sok a dolgom.
A harag szikrája villant föl Trianna szemében, azután olyan gyorsan tűnt el, hogy az ifjú már abban is kételkedett, csakugyan látta-e. A nő halkan sóhajtott. - Megértem.
Olyan csalódott volt a hangja - és olyan elanyátlanodottnak tűnt -, hogy Eragonnak bűntudata támadt, amiért elutasította. Mit árthat, ha még néhány percig beszélgetek vele, mondta magának. - Kíváncsi vagyok, hogyan tanultad a mágiát?
Trianna felragyogott. - Az anyám gyógyító volt Surdában. Volt egy kis ereje, és meg tudott tanítani a régi dolgokra. Természetesen messze nem vagyok olyan erős, mint egy Lovas. A Du Vrangr Gatából egyikünk sem lenne képes egymagában legyőzni Durzát, ahogy te tetted. Az hőstett volt.
Eragon elvörösödve csiszálta a csizmája talpával a padlót. - Nem maradtam volna életben Arya nélkül.
- Túlságosan szerény vagy, Argetlam - hízelgett a nő. - Te mérted rá a végső csapást. Büszkének kellene lenned a hőstettedre. Olyan cselekedet ez, amely méltó lenne magához Vraelhez is. - Az ifjú felé hajolt. Eragon szívverése felgyorsult, amikor megérezte Trianna parfümjének dús pézsmaillatát, amelyben volt egy csipetnyi idegen fűszer. - Hallottad a dalokat, amelyeket rólad írtak? A vardenek éneklik őket esténként a tüzeik mellett. Azt mondják, azért jöttél, hogy elfoglald Galbatorix trónját!
- Nem! - csattant fel Eragon. Ezt a pletykát nem tűri. - Lehet, hogy ezt mondják, de akkor sem teszem meg. Akármi legyen is a sorsom, nem óhajtok uralkodni.
- Bölcsen teszed. Végtére is mi egy király, ha nem olyan ember, akit börtönbe zárnak a kötelességei? Ez csakugyan csekély jutalom lenne az utolsó szabad Lovasnak és sárkányának. Nem, benned megvan a képesség, hogy oda menj, és azt tedd, amit akarsz, ennek következtében formálhatod Alagaésia jövőjét. - Elhallgatott. - Van családod a Birodalomban?
Micsoda? - Csak egy unokatestvérem.
- Akkor hát nincs jegyesed?
Ez a kérdés váratlanul érte Eragont. Még sosem kérdezték tőle. - Nem, nincs jegyesem.
- Azért csak kell lennie valakinek, aki fontos neked! - Még egy lépést tett, szalagos ingujja hozzáért az ifjú karjához.
- Senkihez sem álltam olyan közel Carvahallban... - Elakadt. - És azóta egyfolytában vándorlok.
Trianna kicsit közelebb húzódott. Fölemelte a csuklóját, hogy a kígyós karkötő a szeme magasságában legyen. - Tetszik? - kérdezte. Eragon pislogott és bólintott, pedig igazából nyugtalanította a kígyó. - Lorgának hívom. Ő a bizalmasom és védelmezőm. - Előrehajolt, ráfújt a karkötőre, azután mormolni kezdett: - Sé onúm thornessa hávr sharjalví lífs.
A kígyó száraz sercegéssel életre kelt. Eragon megigézve figyelte, ahogy a teremtmény körbetekergőzik Trianna fehér bőrén, azután fölemeli a fejét, rászögezi örvénylő rubinszemét, miközben drótnyelve ki-be jár. A szeme mintha egyre nőtt volna, végül akkora lett, mint Eragon ökle. Úgy érezte, belezuhan tüzes mélységükbe, és akárhogy szeretett volna, nem tudott másfelé nézni.
Egy kurta parancsszóra a kígyó megmerevedett és visszanyerte régi alakját. Trianna fáradt sóhajjal dőlt a falnak. - Nem sok ember érti meg, hogy mi, a mágia használói, mit csinálunk. De szeretném, ha tudnád, hogy vannak, akik hozzád hasonlók, és segíteni fogunk, ha tudunk.
Eragon hirtelen megragadta a kezét. Még sosem próbált így közeledni egy nőhöz, de az ösztön arra biztatta, hogy ne szalassza el a lehetőséget. Rémítő és lelkesítő volt. - Ha akarod, ehetünk együtt. Van egy konyha a közelben.
Trianna rásimította a másik kezét az övére. Ujjai simák és hűvösek voltak, egészen mások, mint az érdes szorítások, amelyekhez az ifjú szokott. - Az jó lenne. Talán mi... - Előrebukott, mert az ajtó kivágódott mögötte. A varázslónő megpördült, de csak egy kiáltásra telt tőle, amikor látta, hogy Saphira néz szembe vele.
A sárkány nem mozdult, csak az ajkát húzta föl lassan, kimutatva fűrészes fogsorát. Azután felmordult. Csodálatos morgás volt - bőségesen megfűszerezve megvetéssel és fenyegetéssel -, amely több mint egy percig hullámzott a folyosón. Úgy hangzott, mint egy ledorongoló, fogvacogtató szónoklat.
Eragon egész idő alatt haragosan meredt a sárkányára.
Mire Saphira végzett, Trianna két kézzel markolászta a ruháját. Az arca rémült és fehér volt. Gyorsan bókolt Saphira előtt, majd sután megfordult és elmenekült. Saphira, mintha mi sem történt volna, fölemelte az egyik lábát, és lenyalta az egyik karmát. Szinte lehetetlen volt kinyitni az ajtót, jegyezte meg.
Eragon nem bírta tovább fékezni magát. Miért csináltad ezt?, robbant ki belőle. Semmi okod nem volt rá, hogy beavatkozz!
Szükséged volt a segítségemre, felelte a sárkány zavartalanul.
Ha szükségem lett volna a segítségedre, akkor hívtalak volna.
Ne ordíts velem!, förmedt rá Saphira, és összecsapta az állkapcsát. Eragon érezte, hogy a sárkányban ugyanúgy forr az indulat. Nem fogom hagyni, hogy egy rihonyával szaladgálj, akit sokkal jobban érdekel Eragon, a Lovas, mint te, az ember!
Nem volt rihonya!, süvöltötte Eragon. Dühében a falra csapott. Most már férfi vagyok, Saphira, nem pedig remete! Nem várhatod tőlem, hogy ne foglalkozzak... ne foglalkozzak a nőkkel csak azért, mert az vagyok, aki. És ezt bizonyosan nem te döntöd el! Legalább másról beszélgethettem volna vele, mint a tragédiákról, amelyeket az utóbbi időben átéltünk. Éppen eleget tartózkodsz a fejemben ahhoz, hogy tudd, hogyan érzek. Miért nem hagysz békén? Miféle károm származhat ebből?
Nem érted. De nem volt hajlandó az ifjú szemébe nézni.
Nem értem! Megakadályozod, hogy valaha is feleségem és gyerekeim legyenek? Mi lesz a családdal?
Eragon. Végre rászögezte egyik hatalmas szemét. Mi szoros kapcsolatban állunk.
Ez nyilvánvaló!
Ha kapcsolatot teremtesz akár a jóváhagyásommal, akár anélkül, és valakivel... kapcsolatba... kerülsz, abban benne lesznek az én érzelmeim is. Ezt tudnod kell. Éppen ezért - és csak egyszer figyelmeztetlek - légy óvatos, amikor választasz, mert az mindkettőnket érint.
Az ifjú rövid ideig mérlegelte a sárkány szavait. Ám a kötelékünk mindkét irányban működik. Ha gyűlölsz valakit, ez engem is hasonlóképpen befolyásol... Értem az aggodalmadat. Egyszóval nem egyszerű féltékenységről van szó?
A sárkány ismét megnyalta a karmát. Egy kicsit talán igen.
Ez alkalommal Eragon mordult föl. Berontott a sárkány mellett a szobába, fölkapta Zar'rocot, azután elrohant, menet közben kötve fel a kardot.
Órákon át vándorolt Tronjheimben, mindenkit kikerülve. Fájt neki, ami történt, noha nem tagadhatta Saphira igazságát. Minden dolog között, amit megosztottak egymással, ez volt a legkényesebb, és ebben értettek egyet a legkevésbé. Aznap éjjel - először a gil'eadi rabság óta - távol aludt Saphirától az egyik törpe laktanyában.
Másnap reggel tért vissza a szállására. Hallgatólagos megegyezéssel egyikük sem beszélt arról, amit történt; a további vita céltalan lett volna, mivel egyikük sem óhajtott engedni. Mellesleg mindketten annyira megkönnyebbültek, amiért újra együtt lehetnek, hogy nem akarták ismét kockára tenni barátságukat.
Éppen ebédeltek - Saphira egy véres hátsó fertályt szaggatott -, amikor Jarsha ügetett oda hozzájuk. Most is tágra nyílt szemmel bámulta Saphirát, leste minden mozdulatát, ahogy a combcsont végét tépkedi. - Nos? - kérdezte Eragon. Megtörölte az állát, és azon töprengett, hogy az Idősek Tanácsa küldte-e a fiút. A temetés óta nem hallott felőlük.
Jarsha elfordult Saphirától annyi időre, amíg válaszolt: - Nasuada szeretne látni, uram. Az apja dolgozószobájában vár.
Uram! Eragon kis híján elnevette magát. Nem sokkal ezelőtt még ő urazta az embereket, még véletlenül sem történt fordítva. Saphirára pillantott. - Végeztél, vagy várjunk néhány percet?
A sárkány a szemét forgatva a szájába tömte a hús maradékát, a csontot egy hangos reccsenéssel eltörte. Végeztem.
- Jól van - állt föl Eragon -, mehetsz, Jarsha. Ismerjük az utat.
A városhegy mérete miatt csaknem fél órába telt, amíg elérték a dolgozószobát. Mint Adzsihád idején, most is őrizték az ajtót, de két ember helyett egész szakasz csatában edzett harcos állt előtte, akik éberen figyelték a veszély legkisebb jelét. Láthatóan annak szentelték életüket, hogy új vezérüket megóvják a rajtaütéstől, orvtámadástól. Noha felismerték Eragont és Saphirát, mégis elállták az útjukat, amíg nem közölték Nasuadával, hogy látogatói érkeztek. Csak ekkor engedték meg nekik, hogy belépjenek.
Eragon azonnal észrevette e változást a dolgozószobában: egy vázában virág állt, szerény, pici, bíbor virágok, ám a levegőt megtöltötték meleg illattal, amely málnaszüretek és nap tüzében barnuló, lekaszált mezők nyarait idézte fel benne. Beszívta, és méltányolta az ügyességet, amellyel Nasuada érvényesítette a saját egyéniségét anélkül, hogy elnyomta volna Adzsihád emlékezetét.
A lány a nagy asztalnál ült, még mindig fekete gyászruhában. Ahogy Eragon helyet foglalt, és Saphira mögéje állt, Nasuada megszólalt: - Eragon. - Egyszerű kijelentés volt, nem ellenséges, nem barátságos. Kis időre elfordult, azután az ifjúra nézett, a tekintete acélos és átható volt. - Az elmúlt néhány napot azzal töltöttem, hogy áttekintsem a vardenek ügyeit. Gyászos feladat volt. Szegények, kimerültek vagyunk, kevés a tartalékunk, kevés újonc csatlakozik hozzánk a Birodalomból. Ezt meg akarom változtatni.
- A törpék nem támogathatnak tovább, mivel az idén gyatra volt a termés, és ők is veszteségeket szenvedtek. Mindezt végiggondolva úgy döntöttem, hogy átköltöztetem a vardeneket Surdába. Nehéz elhatározás, de hiszek benne, hogy a biztonságunk érdekében szükséges. Ha egyszer Surdában vagyunk, végre elég közel jutunk hozzá, hogy közvetlenül megütközzünk a Birodalommal.
Még Saphira is összerezzent meglepetésében. Micsoda munkába fog ez kerülni! , mondta Eragonnak. Hónapokba telik, amíg mindenki himmi-hummiját Surdába szállítják, az emberekről nem is beszélve. És útközben valószínűleg meg is fogják támadni őket. - Én úgy tudtam, hogy Orrin király nem mer nyíltan szembeszállni Galbatorixszal - tiltakozott Eragon.
Nasuada komoran elmosolyodott. - Megváltozott az álláspontja azóta, hogy megvertük az urgalokat. Ételt és fedelet ad nekünk, és mellettünk fog harcolni. Sok varden máris Surdában van, főleg az asszonyok és a gyerekek, akik nem tudnak, vagy nem akarnak harcolni. Ők szintén támogatni fognak minket, különben megvonom tőlük a nevünk használatának jogát.
- Hogyan tudtad - kérdezte Eragon - mindezt ilyen gyorsan megtárgyalni Orrin királlyal?
- A törpék tükrökből és lámpákból álló rendszerrel továbbítják az üzeneteiket az alagútjaikon át. Nem egészen egy nap alatt képesek eljuttatni innen a Beor hegység nyugati széléig. Onnan futárok viszik Aberonba, Surda fővárosába. De minden gyorsasága mellett mégis lassú a rendszer, ha Galbatorixnak sikerült meglepnie bennünket egy urgal hadsereggel, és kevesebb mint egy nappal előtte észleltük őket. Mielőtt elmennénk, valami sokkal hatékonyabbat akarok létrehozni a Du Vrangr Gata és Hrothgar varázslói között.
Kihúzta az íróasztal fiókját, elővett egy vastag tekercset. - A vardenek egy hónapon belül elhagyják Farthen Dúrt. Hrothgar hajlandó biztosítani utunkat az alagutakon át. Továbbá csapatot küldött Orthíadba, hogy felszámolják az urgalok maradékát és lezárják az alagutak bejáratát, így azon az úton többé senki nem támadhatja meg őket. Mivel lehetséges, hogy ez nem elég a vardenek életben maradásához, egy szívességet kérek tőled.
Eragon biccentett. Várta a kérést, vagy parancsot. Ez lehetett az egyetlen oka, hogy a lány iderendelte őket. - Szolgálatodra állok.
- Talán. - Nasuada szeme a sárkányra villant. - Mindenesetre ez nem parancs, és azt várom, hogy jól meggondoljátok, mielőtt válaszoltok. Hogy minél több embert bírjak rá a vardenek támogatására, Birodalom-szerte el akarom terjeszteni a hírt, hogy az újonnan felbukkant Lovas - a neve Eragon, az Árnyékölő - és sárkánya, Saphira, csatlakozott ügyünkhöz. De mielőtt megtenném, szeretném az engedélyeteket kérni.
Túl veszedelmes, jegyezte meg Saphira.
Mindenképpen eljutna az Uralkodóhoz a hír, hogy létezünk, mutatott rá Eragon. A vardenek dicsekedni fognak a győzelmükkel és Durza halálával. Mivel ez a mi engedélyünkkel, vagy anélkül, úgyis megtörténik, bele kell egyeznünk, hogy segítsünk.
A sárkány halkan felhorkant. Aggódom Galbatorix miatt. Mostanáig nem vertük nagydobra, hogy melyik oldalt támogatjuk.
A tetteink elég világosan beszélnek.
Igen, de még mikor Durza harcolt veled Tronjheimben, akkor sem próbált megölni. Ha nyilvánosan állást foglalunk, Galbatorix nem lesz még egyszer ilyen elnéző. Ki tudja, milyen erőkkel vagy fondorlatokkal próbált megkaparintani? Ameddig nem nyilatkozunk, nem tudja, mit tegyen.
Elmúlt a hallgatás ideje, válaszolta Eragon. Harcoltunk az urgalokkal, megöltük Durzát, és hűséget esküdtem a vardenek vezetőjének. Ez egyértelmű. Nem, engedelmeddel igent mondok a javaslatra.
A sárkány hosszú ideig hallgatott, azután lehajtotta a fejét. Ahogy óhajtod.
Az ifjú rátette a kezét a sárkány oldalára, majd ismét Nasuadához fordult: - Tedd, amit megfelelőnek gondolsz. Ha ilyen módon segíthetünk legjobban a vardeneknek, ám legyen.
- Köszönöm. Tudom, sokat kérek. Most, amint azt a temetés előtt megbeszéltük, azt várom, hogy utazzatok el Ellesmérába, és fejezzétek be a kiképzéseteket.
- Aryával?
- Természetesen. A tündék nem akarnak hallani sem az emberekről, sem a törpékről, amióta Aryát elfogták. Ő az egyetlen, aki képes meggyőzni őket arról, hogy feladják elzárkózásukat.
- Nem használhatna mágiát, hogy beszámoljon nekik megmentéséről?
- Sajnos, nem. Amikor a tündék a Lovasok bukása után visszavonultak Du Weldenvardenbe, őröket állítottak az erdő köré, amelyek megakadályozzák, hogy bármilyen gondolat, tárgy vagy lény titkos eszközökkel behatoljon, de ha jól értettem Arya magyarázatát, kifelé ez nem érvényes. Éppen ezért Aryának testi mivoltában kell elmennie Du Weldenvardenbe, mert Islanzadí királynő csak akkor fogja tudni, hogy él, te és Saphira léteztek és számos esemény történt a vardenekkel az elmúlt hónapokban. - Odaadta Eragonnak a tekercset. Viasszal volt lepecsételve. - Ez a levél Islanzadí királynőnek szól. Beszámol a vardenek helyzetéról és a terveimről. Úgy vigyázz rá, mint a szemed világára; nagyon nagy baj lehet bele, ha nem a megfelelő kezekbe kerül. Remélem, hogy a történtek után Islanzadí lesz olyan jóindulatú, hogy helyreállíthassuk a diplomáciai kapcsolatokat. Az ő segítsége jelentheti a különbséget a győzelem és a vereség között. Arya is tudja ezt, és beleegyezett, hogy támogatja ügyünket, de szeretném, ha te is tisztában lennél a helyzettel, hogy a javunkra használhass ki minden adódó lehetőséget.
Eragon bedugta a tekercset az ujjasába. - Mikor indulunk?
- Holnap reggel... hacsak nincs valami más terved.
- Nincs.
- Jól van. - Összekulcsolta ujjait. - Tudnod kell, hogy még egy személy utazik veletek - Eragon meglepetten nézett rá. - Hrothgar király méltányossági megfontolásokból ragaszkodik hozzá, hogy egy törpe képviselő is figyelemmel kísérje a kiképzésedet, mivel annak eredménye az ő fajára is hatással lesz. Ezért hát veletek küldi Orikot.
Eragon első érzése a bosszúság volt. Saphira elrepülhetett volna vele és Aryával Du Weldenvardenbe, megkímélve őket többheti fölösleges utazástól. Három utas viszont túl sok neki. Orik a földhöz köti őket.
Tovább gondolkodva azonban elismerte Hrothgar döntésének bölcsességét. Eragonnak és Saphirának fontos, hogy fenntartsák az egyenlőség látszatát a különböző fajokkal való kapcsolatukban. Elmosolyodott: - Nos, ez lelassít, viszont úgy vélem, kedvében kell járnunk Hrothgarnak. Az igazat megvallva örülök, hogy Orik velünk jön. Elég elbátortalanító kilátás volt, hogy egész Alagaésián Aryával kettesben kell keresztülvágnom. Ő...
Nasuada is elmosolyodott. - Ő más.
- Igen. - Az ifjú ismét elkomolyodott. - Tényleg meg akarod támadni a Birodalmat? Te magad mondtad, hogy a vardenek gyengék. Nem látszik túl bölcs döntésnek. Ha várunk...
- Ha várunk - vágott közbe szigorúan a lány -, Galbatorix még erősebb lesz. Morzan megölése óta ez az első alkalom, amikor a leghalványabb esélyünk van rá, hogy készületlenül érjük. Semmi oka nem volt arra gondolni, hogy az urgalokat megverjük - hála neked -, így hát nem készítette fel a Birodalmat egy támadásra.
Támadás!, kiáltotta Saphira. És hogyan óhajtja megölni Galbatorixot, ha az felszáll a magasba, és varázslattal semmisíti meg az egész hadseregét?
Amikor Eragon elismételte ezt a megjegyzést, Nasuada megcsóválta a fejét. - Tudunk róla annyit, hogy nem fog harcolni, hacsak maga Urú'baen nem kerül veszélybe. Galbatorixnak nem számít az se, ha a fél birodalmát leromboljuk, amíg mi megyünk oda hozzá, és nem fordítva. Ugyan miért izgatná magát? Ha egyáltalán sikerülne odaérnünk, a csapataink kimerülnek, meggyengülnek, így neki annál könnyebb lesz legyőznie minket.
- Még nem válaszoltál Saphirának - tiltakozott Eragon.
- Azért, mert még nem tudom a választ. Ez hosszú hadjárat lesz. A végére annyira megerősödhettek, hogy megverhetitek Galbatorixot, de a tündék is csatlakozhatnak hozzánk... és az ő bűbájosaik a legerősebbek Alagai'sia-szerte. Akármi történik, nem engedhetjük meg magunknak a késlekedést. Ideje, hogy kockáztassunk, és olyasmire vállalkozzunk, amire senki nem tart képesnek. A vardenek túlságosan sokáig éltek árnyékban - vagy kihívjuk Galbatorixot, vagy megadjuk magunkat és eltűnünk.
A cél, amelyet Nasuada felvázolt, megrendítette Eragont. Olyan sok kockázat és ismeretlen veszély rejlett benne, hogy szinte képtelenség volt belevágni egy ilyen kalandba. Mindazonáltal nem az ő dolga volt, hogy döntsön, és ezt rendjén valónak tartotta. Most meg kell bíznunk az ítélőképességében.
- És veled mi lesz, Nasuada? Biztonságban leszel a távollétünkben? Gondolnom kell az eskümre. Az én felelősségem, hogy ne te legyél a következő, akit temetnek.
A lány összeszorította a száját. Az ajtó és a mögötte őrködő harcosok felé mutatott. - Nem kell félned, jól védenek. - Lesütötte a szemét. - Be kell vallanom... többek között azért megyünk Surdába, mert Orrin engem régről ismer, és fel fogja ajánlani a védelmét. Nem tétlenkedhetek itt úgy, hogy te és Arya elmentetek, az Idősek Tanácsának pedig még van hatalma. Nem fogadnak el vezetőjüknek, amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyítom, hogy a vardenek engem követnek és nem őket.
Mintha valamilyen belső erőforrásból merített volna, kihúzta magát, fölemelte az állát. Távoli és fensőséges lett.
- Most menj, Eragon. Készítsd a lovadat, szedd össze az útravalót, és hajnalban legyél az északi kapunál.
Eragon tartotta magát ahhoz, hogy a hangnem ismét hivatalos. Mélyen meghajolt, és Saphirával együtt távozott.
Vacsora után Eragon és Saphira repültek. Magasan Tronjheim fölött lebegtek, ott, ahol csipkés jégcsapok alkottak széles fehér gallért a Farthen Dúr oldalán. Noha estig még több óra volt hátra, a völgyben már csaknem teljesen besötétedett.
Eragon hátravetette a fejét, arcával kóstolgatta a levegőt. Hiányzott neki a szél - a szél, amely keresztülfut a füvön, hajtja a felhőket, amíg minden borzas és friss lesz. A szél, amely esőt és vihart hoz, és addig korbácsolja a fákat, amíg meg nem hajolnak. A fák is hiányoznak, gondolta. Farthen Dúr hihetetlen hely, de éppen annyira nincsenek benne növények és állatok, mint Adzsihád sírjában.
Saphira helyeselt. A törpék, úgy látszik, azt gondolják, hogy a drágakövek pótolhatják a virágokat. Hallgatott, miközben a fény halványodott. Amikor már túl sötét volt ahhoz, hogy Eragon jól láthasson, a sárkány azt mondta: Késő van. Vissza kéne térnünk.
Jó.
Nagy, lomha csigavonalban ereszkedett a föld felé, egyre közelebb Tronjheimhez, amely világítótoronyként izzott Farthen Dúr közepén. Még mindig messze jártak a városhegytől, amikor a sárkány feje elfordult. Nézd csak.
Eragon követte a pillantását, de csak a szürke, jellegtelen síkságot látta. Mit?
Válasz helyett Saphira megdöntötte a szárnyát és balra kanyarodott, az egyik út fölé, amelyek Tronjheimből indultak a négy égtáj irányába. Miután földet értek, Eragon fehér foltot vett észre egy közeli alacsony dombon. A folt furcsán vibrált az alkonyatban, mint a libegő gyertyaláng, azután Angelává változott, aki világos gyapjútunikát viselt.
A boszorkány majdnem négy láb átmérőjű kosarat vitt, és abban olyan gombák fantasztikus változatosságát, amelyeknek a zömét Eragon egyáltalán nem ismerte. Ahogy Angela közeledett, Eragon intett neki, és megkérdezte: - Bolondgombát gyűjtöttél?
- Üdvözöllek! - nevette el magát Angela, és letette terhét. - Ó, dehogy, a bolondgomba túlságosan általános kifejezés. És rendszerint a galócára gondol, aki bolondgombáról beszél. - Széttárta a karját. - Ez itt kénszakáll, ez meg tintasüveg, amott az köldökkalap, törpepajzs, rozsdás kőfülgomba, vérgyűrű gomba, az ott pöttyös galóca. Gusztusos, ugye? - Mindegyiket megmutatta, utolsónak hagyva egy olyat, amelynek rózsaszín, levendula és sárga csíkok tarkázták a kalapját.
- Na és az? - mutatott Eragon egy villámkék szárú, narancsszínű sugárlemezes példányt, amelynek kétemeletes, ragyogó fekete kalapja volt.
Az asszony szeretettel nézte. - Fricai Andlát, ahogy a tündék mondanák. A szára azonnali halált okoz, míg a kalap a legtöbb méreg ellenszere. Ebből vonják ki a Tunivor Nektárját. A Fricai Andlát csak a Du Weldenvarden barlangjaiban és a Farthen Dúrban nő, de itt is ki fog pusztulni, ha a törpék máshova taligázzák a trágyájukat.
Eragon hátranézett a halomra, és látta, hogy mi is az valójában: trágyadomb.
- Üdv, Saphira! - mondta Angela. Kinyújtotta a kezét, és megpaskolta Saphira orrát. Saphira pislogott, és elégedetten lengette a farkát. Ugyanebben a pillanatban Solembum bukkant elő, szájában döglött patkánnyal. A váltott macska rájuk se bajszintott. Letelepedett, és nekilátott a rágcsálónak, tüntetően nem véve tudomást hármukról.
- Nos! - Angela helyére igazította hatalmas hajerdejének egyik fürtjét. - Mentek Ellesmérába? - Eragon bólintott. Nem is kérdezte meg, honnan tudja a boszorkány; úgy tűnt, mindig tudja, mi folyik körülötte. Miután nem szólt, Angela korholni kezdte. - Ne legyél már olyan zord. Nem a kivégzésedre visznek!
- Tudom.
- Akkor mosolyogj , mert ha nem a kivégzésed, akkor boldog lehetsz! Olyan ernyedt vagy, mint Solembum patkánya. Ernyedt. Micsoda remek szó, nem gondolod?
Az ifjú erre elmosolyodott, Saphira pedig derűsen horkantott. - Nem vagyok biztos benne, hogy olyan csodálatos, mint ahogy gondolod, de azért megértem az álláspontodat.
- Örülök, hogy megérted. A megértés jó dolog. - Felvonta a szemöldökét, a körmével kihalászott egy gombát, megfordította, megvizsgálta a sugárlemezét, és közben azt mondta: - Véletlen szerencse, hogy találkoztunk, éppen amikor távozni készülsz, én... én pedig elkísérem a vardeneket Surdába. Ahogy már mondtam, szeretek ott lenni, ahol a dolgok történnek, és ez éppen olyan hely.
Eragon még szélesebben vigyorgott. - Ez azt jelenti, hogy az út biztonságos, különben velünk jönnél.
Angela vállat vont, azután komolyan válaszolt. - Légy óvatos a Du Weldenvardenben. Bár a tündék külsőre érzéketlenek, ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik a haragot és a szenvedélyt ugyanúgy, mint mi, közönséges halandók. Az teszi őket halálosan veszélyessé, hogy néha képesek akár évekig rejtegetni érzelmeiket.
- Voltál náluk?
- Egyszer régen.
Némi hallgatás után az ifjú megkérdezte: - Mit gondolsz Nasuada terveiről?
- Hmmm... elítélt az a lány! Te is az vagy! Mind azok! - Kétrét görnyedt a nevetéstől, azután hirtelen kiegyenesedett. - Jegyezd meg, nem határoltam körül, mi az ítélet, így hát akármi történjen, én előre megmondtam. Mert ilyen bölcs vagyok. - Ismét fölemelte a kosarat, a csípőjére ültette. - Gondolom, egy darabig nem találkozunk, így hát isten veled, sok szerencsét, kerüld a sült káposztát, ne egyél fülzsírt, és nézd az élet fényes oldalát! - Vidám kacsintással elballagott, otthagyva a pislogó, hüledező Eragont.
Kellő szünet után Solembum fölkapta a vacsoráját, és roppant méltóságteljesen úrnője utána eredt.
Fél óra volt még hajnalig, amikor Eragon és Saphira megérkezett Tronjheim északi kapujához. A kaput éppen annyira nyitották ki, hogy a sárkány elférjen. Átsiettek a boltozat alatt, majd a terecskén várakoztak, ahol faragott fenevadak vicsorogtak le rájuk a vérvörös, toronymagas jáspisoszlopok közül. Mögöttük, Tronjheim peremén két, harminc láb magas aranygriff ült. A városhegy minden kapuját hasonló párok őrizték. Senkit sem lehetett látni.
Eragon Hattyú kantárját fogta. A csődört fényesre csutakolták, újrapatkolták, új nyerget is kapott. A nyeregtáskák dagadtak a mindenféle jótól. Türelmetlenül kapálta a padlatot; Eragon több mint egy hete nem ült rajta.
Hamarosan felbukkant Orik, hátán jókora zsákkal, a karjában egy csomaggal. - Nincs lovad? - kérdezte Eragon kissé csodálkozva. Csak nem gyalog megyünk Du Weldenvardenbe?
Orik felmordult. - Megállunk Tarnagban, amely innen északra van. Onnan tutajjal megyünk az Az Ragni folyón Hedarthba, amely a tündék egyik kereskedelmi állomása. Hedarthig nincs szükségünk lóra, addig tehát a saját lábamat használom.
Nagy zörgéssel ledobta a csomagot, azután kibontotta, és előhúzta belőle Eragon páncélját. A pajzsot átfestették - így tisztán látszott a közepén a tölgyfa -, az összes horpadást és karcolást eltüntették. Alatta volt a hosszú acél páncéling, amelyet ragyogóra fényesítettek. Nyoma sem volt rajta a szakadásnak, amelyet Durza kardja hagyott Eragon hátán. Szépen kijavították a sisak alá való fémsapkát, a kesztyűt, csuklóvédőt, lábvértet és a sisakot is.
- A legjobb kovácsaink dolgoztak rajta - mondta Orik -, éppúgy, ahogy a te páncélodon, Saphira. Mivel azonban sárkánypáncélt nem viszünk magunkkal, odaadtuk a vardeneknek, hogy vigyázzanak rá, amíg visszatérünk.
Kérlek, köszönd meg a nevemben , mondta Saphira.
Eragon megtette, azután magára csatolta a csuklóvédőt és a lábvértet, a többit elcsomagolta. Utoljára a sisak után nyúlt volna, de azt Orik fogta. A törpe ide-oda forgatta a sisakot, azután azt mondta: - Ne vedd föl sietve, Eragon. Előbb választanod kell.
- Miben?
Orik fölemelte a sisakot, és Eragon most látta, hogy a homlok fölötti részt megváltoztatták: az acélba belevésték Hrothgar és Orik klánjának jelképét, a pörölyt és a csillagokat, az Ingeitumot. Orik a homlokát ráncolta, egyszerre látszott zavartnak és elégedettnek. - Királyom, Hrothgar - folytatta hivatalos hangon - azt kívánja, nyújtsam át neked ezt a sisakot, mint irántad érzett barátsága jelképét. Ezzel a sisakkal Hrothgar fölajánlja, hogy befogad téged, mint családjának tagját, a Dúgrimst Ingeitumba.
Eragon csak bámulta a sisakot, megdöbbentette Hrothgar gesztusa. Ez azt jelenti, hogy az alattvalójának tekint?... Ha ilyen mértékben szaporítom a hűségnyilatkozatokat és szövetségeket, hamarosan mozdulni sem tudok - semmit sem tehetek esküszegés nélkül!
Nem kell elfogadnod az ajánlatot, mutatott rá Saphira.
És kockáztassam, hogy megsértem Hrothgart? Már megint csapdába estünk.
Lehet, hogy ez ajándék, az otho újabb jele, nem csapda. Sejtésem szerint így akarja megköszönni azt az ígéretemet, hogy megjavítom az Isidar Mithrimet.
Ez eszébe sem jutott Eragonnak, annyira igyekezett rájönni, milyen módon véli kihasználni őket a törpekirály. Ez igaz. De azt hiszem, ugyanakkor kísérlet is, hogy helyreállítsa a hatalom egyensúlyát, amely megbillent, mikor hűséget esküdtem Nasuadának. A törpék nyilvánvalóan nem lehetnek elégedettek a dolgok alakulásával. Visszafordult Orikhoz, aki idegesen figyelte. - Milyen gyakran tesz ilyet a király?
- Emberért? Soha. Hrothgar egy teljes napot és éjszakát vitatkozott az Ingeitum családfőivel, mielőtt beleegyeztek, hogy elfogadnak téged. Ha hajlandó vagy viselni a jelvényünket, akkor teljes jogú klántaggá válsz. Részt vehetsz a tanácskozásainkon, minden kérdésben szavazati jogod van, és - Orik még jobban elkomolyodott - ha az a kívánságod, megkapod a jogot, hogy a halottaink közé temessenek.
Most fogta föl igazán Eragon a törpekirály gesztusának óriási horderejét. A törpék ennél nagyobb megtiszteltetést föl sem ajánlhattak. Sietve elvette Oriktól a sisakot, és a fejébe nyomta. - Kitüntetésnek tekintem, hogy csatlakozhatok a Dúrgrimst Ingeitumhoz.
Orik bólintott, és azt mondta: - Akkor fogadd e Knurlnient, ezt a Kőszívet a tenyered öblébe - igen, így. Most acélozd meg magad, és nyisd meg valamelyik eredet, hogy megnedvesítsd a követ. Néhány csepp elegendő... Ha végeztél, mondd utánam: Os il dom giránú, carn dúr thargen, zeitmen, oen grimst vor formv edaris rak skilfz. Narho is belgond... - hosszas szónoklat következett, amit még hosszabbá tett, hogy Orik minden mondatot lefordított. Ezután Eragon egy gyors varázslattal begyógyította a csuklóján keletkezett sebet.
- Akármi is a többi klán véleménye a dologról - mondta Orik, -, tisztességgel és becsülettel viselkedtél. Ezt ők sem hagyhatják figyelmen kívül. - Elvigyorodott. - Most már ugyanabba a klánba tartozunk, he? Fogadott testvérem vagy! Rendes körülmények között maga Hrothgar adta volna oda neked a sisakot, és hosszas szertartással tette volna emlékezetessé felvételedet a Dúrgrimst Ingeitumba, de mostanában túl gyorsan zajlanak az események ahhoz, hogy sokat pepecseljünk. Ám cseppet se félj! Felvételedet méltó módon megünnepeljük, amint ismét Farthen Dúr felé jársz Saphirával. Lakomázni, táncolni fogsz, és egy konc papírt is alá kell írnod, hogy új helyzeted hivatalos legyen.
- Alig várom azt a napot - mondta Eragon, de közben is a Dúrgrimst Ingeitum tagságával járó következmények szövevényét bogozgatta.
Orik egy oszlop tövébe ült, leengedte válláról a zsákját, előhúzta fejszéjét, és a két tenyere között görgette. Néhány perc múlva előredőlt, és haragosan nézett vissza Tronjheimre. - Barzúl knurlar! Hol vannak ezek? Arya azt mondta, itt lesz. Haha! A tündék időfelfogásában csak később és még később létezik.
- Sokszor beszéltél velük? - kérdezte Eragon, és leguggolt a törpe mellé, Saphira érdeklődéssel figyelte őket.
Orik elnevette magát. - Eta. Csak Aryával, és vele is csak ritkán, mert olyan gyakran utazik. Azonban hét évtized alatt egy dolgot megtanultam tőle: Egy tündét nem lehet siettetni. Olyasmi ez, mint ráspolyt kalapálni - eltörhet, de nem hajlik.
- A törpék talán nem ugyanolyanok?
- Ó, de a kő arrébb mozdul, ha időt hagysz rá. - Orik sóhajtott, és a fejét csóválta. - Az összes faj közül a tündék változnak a legkevésbé, ez az egyik oka, hogy nem szívesen megyek oda.
- De hát találkozhatunk Islanzadí királynővel, látni fogjuk Ellesmérát, és még ki tudja, mi mindent? Mikor hívtak meg utoljára törpét Du Weldenvardenbe?
Orik sötéten nézett rá. - A díszlet semmi. Sürgős munkáim lennének Tronjheimben és más városainkban, nekem mégis keresztül kell kutyagolnom Alagaésián, hogy bájologjak, dagadtra hízzak az ücsörgésben, miközben téged kiképeznek. Hiszen ez évekbe telik!
Évekbe!... Mégis, ha erre van szükség ahhoz, hogy legyőzzem az Árnyakat és a ra'zacokat, akkor megteszem.
Saphira megérintette az elméjét: Kétlem, hogy Nasuada néhány hónapnál tovább hagy minket Ellesmérában. Amit mondott, abból az következik, hogy hamarosan nagy szüksége lesz ránk.
- Na végre! - mondta Orik, és feltápászkodott.
Közeledett Nasuada - topánkája úgy villant ki a ruhája alól, mintha két egér kukucskálna a lyukból -, vele Jörmundur és Arya, ugyanolyan hátizsákkal, mint Orik. Azt a fekete bőrruhát viselte, amiben Eragon először látta, és kard volt a derekán.
Ebben a pillanatban hasított bele, hogy Arya és Nasuada esetleg nem helyesli csatlakozását az Ingeitum klánhoz. Szorongó bűntudat fogta el a gondolattól, hogy előbb meg kellett volna beszélnie Nasuadával. És persze Aryával! Összerándult, ha eszébe jutott, mennyire haragudott a tünde, miután ő találkozott az Idősek Tanácsával.
így, mikor Nasuada megállt előtte, szégyenkezve lesütötte a szemét. Ám a lány csak annyit mondott szelíden: - Elfogadtad.
Eragon a földet nézte, és bólintott.
- Kíváncsi voltam, megteszed-e. Most ismét mindhárom faj igényt tart rád. A törpék elvárhatják tőled az engedelmességet, mert a Dúrgrimst Ingeitum tagja vagy, a tündék kiképeznek és formálnak - és az ő hatásuk lesz a legerősebb, mivel a mágiájukkal magukhoz kötnek téged és Saphirát -, és hűséget esküdtél nekem, az embernek... Talán az lesz a legjobb, ha megosztozunk a hűségeden. - Furcsán mosolygott, látva az ifjú meghökkenését, aztán kis zacskó pénzt nyomott Eragon markába, és félreállt.
Jörmundur kezet nyújtott, Eragon, kissé kábán, parolázott vele. - Jó utat, Eragon. Vigyázz magadra.
- Jöjjetek - szólt Arya, és kisuhant mellettük Farthen Dúr sötétségébe. - Ideje indulni. Aiedail lenyugodott, és messze vezet az utunk.
- Igen - helyeselt Orik. Vörös lámpát húzott elő a zsákja oldalzsebéből.
Nasuada még egyszer végignézett rajtuk. - Nagyon helyes. Eragon és Saphira, magatokkal viszitek a vardenek áldását és az enyémet is. Bátorságos utat kívánok. Emlékezzetek rá, ti viszitek reményeinket, várakozásainkat, ezért viselkedjetek tisztességesen.
- Igyekszünk - ígérte Eragon.
Megmarkolta Hattyú kantárát, és elindult Arya után, aki máris jó néhány ölnyire volt tőle. Mögötte Orik jött, leghátul Saphira. Eragon látta, hogy amikor Saphira elment Nasuada mellett, megállt, és könnyedén megnyalintotta a lány arcát. Azután megnyújtotta a lépteit, nehogy lemaradjon.
Ahogy tovahaladtak észak felé, a kapu egyre kisebbé zsugorodott mögöttük, míg végül tűszúrásnyi fény maradt belőle - két magányos árnyékkal, Nasuadával és Jörmundurral, akik utánuk néztek.
A Farthen Dúr tövében tágra nyitott, gigászi, harminc láb széles ajtó várta őket. Három törpe őr meghajolt és félreállt a nyílásból. Az ajtó ugyanolyan hatalmas alagútba vezetett, amelyet ötven láb hosszan oszlopok és lámpások szegélyezték. Azon túl üres és néma volt, akár egy sírbolt.
Pontosan úgy festett, mint a Farthen Dúr nyugati bejárata, de Eragon tudta, hogy ez más. Ez nem rágja keresztül magát a mérföld vastag fundamentumon, hogy a túloldalon előbukkanjon, hanem egyik hegyet a másik után fúrja át a Tarnag nevű törpe városig.
- Ez a mi utunk - mondta, Orik és magasabbra emelte lámpását.
Aryával együtt átlépték a küszöböt, de Eragon hirtelen elbizonytalanodott. Noha nem félt a sötéttől, nem is örült a rá váró örök éjszakának, amelynek akkor szakad vége, ha elérik Tarnag városát. És ha egyszer belép a kopár alagútba, ismét beleveti magát az ismeretlenbe, feláldozva a homályos jövőért azt a pár dolgot, amelyet megszokott a vardenek között.
Mi baj?, kérdezte Saphira.
Semmi.
Mélyet lélegzett, azután elindult. A hegy beszippantotta a mélyébe.
Három nappal a ra'zacok érkezése után Roran kínzó nyugtalansággal járkált Gerinc-beli táborának szélén. Albriech látogatása óta semmit sem tudott, még Carvahall megfigyeléséből se vonhatott le következtetéseket. Gyilkosan meredt a távoli sátrakra, amelyekben a katonák aludtak, azután továbbgyalogolt.
Délben megette sovány, hideg ebédjét. Keze fejével megtörölte a száját, miközben azon tűnődött: Meddig akarnak még várni a ra'zacok? Ez a türelem próbája volt. Elhatározta, hogy ki fogja állni.
Hogy az időt múlassa, egy korhadó tuskón gyakorolta a nyilazást. Csak akkor hagyta abba, amikor egy vessző eltört a tönkbe ágyazódott kövön. Ezek után semmi tennivalója nem maradt azonkívül, hogy föl-alá járkált a kitaposott ösvényen, amely egy sziklától vezetett a hálóhelyéig.
Javában járkált, amikor lépteket hallott az alanti erdőből. Fölkapta az íját, elrejtőzött, és várt. Megkönnyebbülten látta, hogy Baldor az. Integetett neki.
Ahogy leültek, rögtön megkérdezte: - Miért nem jött senki?
- Nem jöhettünk - felelte Baldor, és letörölte az izzadságot a homlokáról. - A katonák nagyon figyelnek. Ez volt az első alkalom, hogy leléphettem. És most sem maradhatok sokáig. - A fölöttük tornyosuló oromra nézett, és megborzongott. - Bátrabb vagy, mint én, hogy képes vagy itt maradni. Nem akadtál össze farkasokkal, medvékkel, hegyi macskákkal?
- Nem, nem, kutya bajom. Mondtak valami újat a katonák?
- Tegnap este az egyik azzal dicsekedett Mornnak, hogy a csapatukat úgy szemelgették erre a küldetésre. - Roran elkomorodott. - Nem valami csendesek... Minden este berúgnak legalább ketten-hárman. Az első estén szétverték Morn ivóját.
- Kifizették a kárt?
- Ugyan már!
Roran fészkelődött, lenézett a falura. - Még mindig nehezen hiszem el, hogy az Uralkodónak ennyire fontos legyen az én elfogásom. Mit adhatok én nekik? Mit hisznek, hogy mit adhatok?
Baldor követte a pillantását. - A ra'zacok ma Katrinát faggatták. Valaki elkotyogta, hogy közel álltok egymáshoz, és ra'zacok arra voltak kíváncsiak, tudja-e, hová lettél.
Roran visszafordult, tekintetét Baldor nyílt arcára szegezte. - Jól van?
- Az a kettő kevés volt ahhoz, hogy Katrina megszeppenjen - nyugtatta meg Baldor. - Nem gondoltál még rá, hogy esetleg feladd magad? - kérdezte óvatosan, puhatolózva.
- Előbb akasztom föl magam és őket is magammal együtt! - tört ki Roran. Ismét kutyagolni kezdett szokott csapásán, közben a lábát csapkodta. - Hogy mondhatsz ilyet, amikor tudod, hogy megkínozták az apámat?
Baldor elkapta a karját: - De mi van, ha továbbra is bujkálsz, ám a katonák nem adják föl, és maradnak? Azt fogják feltételezni, hogy mi segítettünk neked megszökni. Az Uralkodó nem bocsát meg az árulóknak.
Roran lerázta a kezet. Megpördült, a combjára csapott, hirtelen leült. Ha nem mutatkozom, a ra'zacok a helyieket fogják hibáztatni. Ha megpróbálom máshová csalni őket... Nem volt elég ügyes erdőjáró, hogy kicselezzen harminc embert és a ra'zacokat. Eragon képes lenne rá, én nem. Mégis, ha a helyzet nem változik, lehet, hogy csak ez a választása marad.
Baldorra nézett. - Nem akarom, hogy miattam bárkinek bántódása essék. Egyelőre várok, de ha a ra'zacok türelmetlenek lesznek, és bárkit megfenyegetnek... akkor, azt hiszem, valami mást kell tennem.
- Ocsmány helyzet - ismerte el Baldor.
- Én pedig túl akarom élni.
Baldor nem sokkal ezután elment, egyedül hagyva Rorant a gondolataival a vég nélküli ösvényen. Egyik mérföldet a másik után tette meg, töprengései súlya árkot ásott az erdei talajba. Amikor megérkezett a borzongató alkonyat, lehúzta a csizmáját - félt, hogy elnyüvi -, és mezítláb járkált tovább.
Ahogy a telőben levő hold felkelt, és márványos fényével befonta az éjszakai árnyakat, Roran valami felbolydulást észlelt Carvahallban. Lámpák hunyorogtak és imbolyogtak a sötét faluban. A sárga szikrák Carvahall közepén fénybogárrajjá egyesültek, azután szétfolyó foltban hömpölyögni kezdtek a falu széle felé, ahol a tábor fáklyáinak kemény vonala fogadta őket.
Roran két órán át figyelte, ahogy a két fél szembenéz egymással - a nyugtalan lámpák tehetetlenül hemzsegtek a flegma fáklyák előtt. Végül felbomlottak a csoportok, tagjai elszivárogtak a házakba és sátrakba.
Mivel semmi más érdekes nem történt, Roran kiterítette a hálózsákját, és belebújt.
A következő napon szokatlan élénkség volt Carvahallban. Alakok futkostak a házak között, sőt Roran meglepetésére kis is lovagoltak a Palancar-völgybe, különböző tanyákra. Délben két ember érkezett a katonák táborába, és legalább egy órára eltűnt a ra'zacok sátrában.
Rorant annyira érdekelték az események, hogy szinte meg se moccant egész nap.
Éppen a vacsora közepén tartott, amikor, ahogy remélte, ismét felbukkant Baldor. - Éhes vagy? - kérdezte Roran.
Baldor megrázta a fejét, és kimerülten leült. Sötét karikák voltak a szeme alatt, a bőre vékonynak, nyűttnek tűnt. - Quimby meghalt.
Roran tála csörömpölve hullott a földre. Káromkodva letörölte lábáról a hideg pörköltet, azután megkérdezte: - Hogyhogy?
- Tegnap este két katona kikezdett Tarával. - Tara Morn felesége volt. - Őt nem nagyon zavarta, de a katonák összeverekedtek, hogy kit szolgáljon ki elsőnek. Quimby éppen ott volt - egy hordót ellenőrzött, ami Morn szerint megbuggyant -, és megpróbálta szétválasztani őket. - Roran bólintott. Ez jellemző Quimbyre, mindig közbeavatkozik, hogy rendre intsen másokat. - Csak hát az egyik katona hozzávágott egy korsót, és halántékon találta. Nyomban meghalt.
Roran csípőre tett kézzel nézte a földet, és igyekezett visszafojtani zihálását. Úgy érezte, mintha Baldor gyomorszájon vágta volna. Ez lehetetlen... Quimby nincs többé? A mellékfoglalkozásban sert főző gazda éppen úgy a tájhoz tartozott, mint a Carvahallt övező hegyek. Nélkülözhetetlen tényezője volt a falu szövedékének. - Megbüntették azt az embert?
Baldor fölemelte a kezét. - Alighogy Quimby meghalt, a ra'zacok kilopták a tetemét a kocsmából, és elcipelték a sátrukba. Tegnap este megpróbáltuk visszaszerezni, de nem álltak szóba velünk.
- Láttam.
Baldor morogva dörgölte az arcát. - Apa és Loring ma találkozott a ra'zacokkal, és sikerült rábeszélni őket, hogy adják ki a halottat. A katonák nem vállalták a felelősséget a következményekért. - Elhallgatott. - Éppen indultam volna, amikor visszaadták Quimbyt. Tudod, mit kapott a felesége? Csontokat!
- Csontokat!
- Színtisztára rágták mindet - látszottak a harapásnyomok -, és a legtöbbjét feltörték a velőért.
Roran szédelgett az undortól és az iszonyattól. Köztudott, hogy a lélek nem lelhet nyugalmat, amíg a test nem kap tisztességes temetést. Ez vérlázító szentségtörés volt. - Mi, ki ette meg?
- A katonák ugyanúgy elszörnyedtek. Csak a ra'zacok lehettek.
- De miért? Mi okból?
- Nem hinném - felelte Baldor -, hogy a ra'zacok emberek. Sose mutatkoznak közelről, de a lélegzetük büdös, és az arcukat mindig fekete kendő mögé rejtik A hátuk púpos, ferde, és csettegve beszélnek egymással. Még mintha a saját embereik is félnének tőlük.
- Ha nem emberek, akkor miféle teremtmények? - kérdezte Roran. - Mert nem urgalok.
- Ki tudja?
Most félelem is társult Roran undorához - félelem a természetfölöttitől. Saját érzelmeinek visszhangját látta a kezét összekulcsoló Baldor arcán. A Galbatorixról szóló rémtörténetek után is iszonyú volt a közelükben tudni a király ördögi szolgáit. Roran úgy érezte magát, mint aki belekeveredett a történelembe. Olyan erők játékszere lett, amelyekkel korábban csak dalokban és mesékben találkozott. - Valamit tenni kéne - motyogta.
Éjszaka fölmelegedett a levegő, így délutánra az egész Palancar-völgy vibrált és izzadt a váratlan tavaszi kánikulától. Carvahall békésnek tűnt a tiszta, kék ég alatt, Roran mégis érezte a keserű haragot, amely gonosz erővel szorongatta a falusiakat. A nyugalom olyan volt, mint a szélben feszülő papírlap.
A várakozás ellenére a nap roppant unalmasnak bizonyult; Roran az idő java részét azzal töltötte, hogy Horst kancáját csutakolta. Végül lefeküdt aludni, és az éjszakai eget ékesítő csillagpárát bámulta a hatalmas fenyők között. Olyan közelinek tűntek a csillagok, mintha éppen zuhanna feléjük, hogy eltűnjön a legfeketébb semmiben.
Lemenőben volt a hold, amikor Roran fölriadt. Torka kapart a füsttó. Köhögött, felült, pislogott, a szeme égett, könnyezett. A csípős füsttől alig tudott lélegezni.
Fölkapta takaróit, felszerszámozta a rémült kancát, azután megsarkantyúzta, följebb kapaszkodott a hegyoldalon, hátha ott tisztább levegőt talál. Mivel a füst vele együtt emelkedett, elkanyarodott, és oldalirányban vágott át az erdőn.
Miután hosszú percekig kanyargott a sötétben, végül kiszabadult a sűrűből, és egy sziklaperemre lovagolt, ahonnan a szellő elfújta a füstöt. Mélyeket lélegzett, megtisztította a tüdejét, és végignézett a völgyön, a tűz fészkét keresve. Azonnal meg is találta.
Carvahall szénapajtája fehéren izzott a lángok viharában, drága tartalma borostyánszín pernyeözönné változott. Roran reszketve nézte, miként vész oda a falu takarmánya. Ordítani akart, keresztülrohanni az erdőn, hogy segítsen a tűzoltóknak, mégsem tudta rávenni magát, hogy otthagyja a biztonságot.
Egy szikra átpattant Delwin házára. Néhány másodperc múlva a zsúptető tűzhullámmá robbant.
Roran káromkodott, a haját tépte, könnyek patakzottak az arcán. Carvahallban főbenjáró bűn volt, ha gondatlanul bántak a tűzzel. Baleset volt? Vagy a katonák? A ra'zacok büntetik a falut, amiért védenek engem?... Felelős vagyok ezért?
Fisk háza volt a következő. Roran csak annyira volt képes, hogy hűdötten elfordítsa az arcát, és gyűlölte magát a gyávaságáért.
Hajnalra eloltották a tüzeket, vagy maguktól hunytak ki. Csak a vakszerencse és a szélcsendes éjszaka mentette meg Carvahallt attól, hogy az egész falut felfalják a lángok.
Roran addig várt, míg megbizonyosodott erről, akkor visszatért régi táborába, és ledőlt, hogy pihenjen. Reggeltől délutánig nem létezett számára a világ, legföljebb zavaros álmainak lencséjén át.
Amikor feleszmélt, várta a látogatót, akinek jövetelét biztosra vette. Ez alkalommal Albriech volt az. Komor, fáradt arccal érkezett alkonyatkor. - Gyere - mondta.
Roran megfeszült. - Miért? - Úgy döntöttek, hogy feladnak?
Ha ő a tűz oka, akkor megérti a falusiakat, hogy kívül akarják tudni Carvahallon. Akár még abban is egyetért velük, hogy ez szükséges. Értelmetlenség lenne elvárni a carvahalliaktól, hogy feláldozzák magukat érte. De azt nem tűri, hogy csak úgy átadják a ra'zacoknak. Azok után, amit a két szörnyeteg Quimbyvel művelt, előbb hal meg a harcban, mint hogy a foglyuk legyen.
- Azért - felelte Albriech, és összeszorította a fogát -, mert a katonák okozták a tüzet. Morn kitiltotta őket a Hét Kévéből, de ők tovább vedelték a saját sörüket. Az egyik a tábor felé menet, éppen a szénaraktárnál hajította el a fáklyáját.
- Megsebesült valaki? - kérdezte Roran.
- Néhány égési sérült van. Gertrude el tudta látni őket. Megpróbáltunk beszélni a ra'zacokkal. Azt vágták oda, hogy az Uralkodó megtéríti a kárt, és a bűnösök elnyerik büntetésüket. Még azt is megtagadták, hogy a katonákat tartsák a táborukban.
- Akkor hát miért térjek vissza?
Albriech fás hangon kuncogott. - Kalapácsért és fogóért. Szükségünk van a segítségedre, hogy... hogy eltávolítsuk a ra'zacokat.
- És ezt értem teszitek?
- Egyedül miattad nem kockáztatnánk. De ez most az egész falut érinti. Legalább gyere, beszélj apánkkal és a többiekkel, hallgasd meg, mit gondolnak... Gondolom, örülni fogsz, hogy kiszabadulhatsz emez átkozott hegyek közül.
Roran hosszan, alaposan megfontolta Albriech javaslatát, mielőtt úgy döntött, hogy vele megy. Vagy ez, vagy a szökés, és szökni később is ráérek. Fogta a kancát, csomagjait a nyeregre kötötte, azután követte Albriechet a völgybe.
Lassítaniuk kellett, amikor Carvahallhoz közeledtek A fák és bokrok takarásában haladtak. Egy esővizes hordó mögül Albriech ellenőrizte, tiszta-e az utca, azután intett Rorannak Együtt osontak árnyékról árnyékra, folyton az Uralkodó szolgáit lesve. Horst kovácsműhelyénél Albriech kinyitotta a kettős ajtó egyik szárnyát, éppen csak annyira, hogy Roran és a kanca beosonhasson.
A sötét műhelyt egyetlen gyertya világította meg, amelynek remegő fényében arcok gyűrűje derengett. Ott volt Horst - dús szakálla valóságos sziklapárkányként nyomult bele a fénybe -, mellette a kemény arcú Delwin, Gedric, azután Loring. A többiek fiatalabbak voltak Baldor, Loring három fia, Parr, és Quimby fia, a még csak tizenhárom éves Nolfavrell.
Valamennyien odafordultak, mikor Roran belépett. - Szóval megcsináltad! - mondta Horst. - Sikerült elmenekülnöd a balsors elől a Gerincben?
- Szerencsém volt.
- Akkor folytathatjuk.
- Pontosan mivel? - kérdezte Roran, és kikötötte a kancát egy üllőhöz.
Loring válaszolt, a ráncos, pergamenarcú varga. - Megpróbáltunk értelmesen beszélni ezekkel a ra'zacokkal... ezekkel a megszállókkal ... - Elhallgatott, sovány testét csúnya, zörgő, hurutos köhögés rázta. - Siketek az értelem szavára. Valamennyiünket veszélybe sodortak, és nyoma sincs rajtuk sajnálatnak vagy megbánásnak . - Harákolt, azután lassan folytatta. - Ezeknek... el... kell... tűnniük. Ilyen teremtmények...
- Nem - vágott közbe Roran. - Nem teremtmények. Halottgyalázók.
Az arcok elkomorodtak, az emberek egyetértően bólogattak Delwin vette át a szót: - Az a helyzet, hogy mindenki életveszélyben forog. Ha a tűz továbbterjed, akkor tucatnyi embert öl meg, és azok, akik mégis megússzák, elveszítették volna mindenüket. Ezért megegyeztünk, hogy a ra'zacokat elkergetjük Carvahallból. Csatlakozol hozzánk?
Roran habozott. - És mi van, ha visszajönnek, vagy erősítést küldenek? Nem verhetjük meg az egész birodalmat.
- Nem - mondta Horst ünnepélyes komolysággal -, de nem is tűrhetjük némán, hogy a katonák megöljenek bennünket, és elpusztítsák a tulajdonunkat. Az ember ennyit viselhet el, mielőtt visszaütne.
Loring elnevette magát, és hátravetette a fejét. A gyertyaláng bearanyozta fogainak romjait. - Először megerősítjük a falut - suttogta vidáman -, azután harcolunk. Meg fogják bánni, hogy valaha is Carvahallra vetették a csipás szemüket! Hahaha!
Miután Roran elfogadta a tervet, Horst lapátokat, vasvillákat, cséphadarókat osztott szét - mindenfélét, amivel elkergethetik a katonákat és a ra'zacokat.
Roran fölvett egy csákányt, azután félredobta. Noha sosem figyelt oda Brom históriáira, az egyik, a „Gerand éneke” visszhangot vert benne, valahányszor hallotta. Arról szólt, hogy Gerand, korának legnagyobb harcosa otthagyta a kardot a feleségéért és a tanyájáért. Mégsem talált békét, mert egy féltékeny földesúr vérbosszút esküdött Gerand családja ellen, így arra kényszerült, hogy ismét öljön. Ő azonban nem a kardjával hadakozott, hanem egy közönséges kalapáccsal.
Odament a falhoz, levett onnan egy hosszú nyelű, közepes méretű pörölyt. Egyik kezéből a másikba dobálta, miközben Horsthoz lépett, és megkérdezte: - Elvihetem ezt?
Horst a szerszámra, majd Roranra nézett. - Használd bölcsen. - A csoport többi tagjához fordult: - Figyeljetek. Csak elijeszteni és nem megölni akarjuk őket. Törjetek össze néhány csontot, ha nagyon akarjátok, de ne ragadtassátok el magatokat. És történjen akármi, ne álljatok le harcolni. Nem számít, milyen vitézek és hősök vagytok, ne felejtsétek el, ezek képzett katonák.
Amikor mindenki fölszerelkezett, elhagyták a kovácsműhelyt, és keresztülkanyarogtak Carvahallon a falu szélén álló tábor felé. A katonák már lefeküdtek, négy őrszemet kivéve, akik a szürke sátrak körül járkáltak. A ra'zacok lovait egy füstölgő tűz mellé kötötték ki.
Horst halkan megparancsolta, hogy Albriech és Delwin intézzen el két őrszemet, Parr és Roran a másik kettőt.
Roran visszafojtott lélegzettel osont a gyanútlan katona felé. A szíve sebesebben kezdett verni, amikor az erő végiglövellt a tagjain. Elrejtőzött egy ház sarka mögött, reszketve várta Horst jelzését. Várt.
Várt.
Horst bömbölve előcsörtetett rejtekhelyéről, úgy vezette a rohamot a sátrak ellen. Roran előreszökkent, meglendítette a pörölyt, és eltalálta az őr vállát, amely borzalmasat reccsent.
A férfi felüvöltött, elejtette alabárdját. Megtántorodott, mert Roran a bordáira csapott, majd visszaugrott. Ismét fölemelte a pörölyt, mire a katona segítségért üvöltve megfutamodott.
Roran tagolatlan ordítással rohant utána. Feltépte egy gyapjúsátor oldalát, letaposta, ami a lába alá került, azután összezúzta egy sisak csúcsát, amely éppen kiemelkedett egy másik sátorból. A fém akkorát kondult, mint a harang. Alig vette észre a mellette tovaszökdécselő Loringot. Az öregember vihogva-huhogva döfködte a katonákat a vasvillájával. A tusakodó alakok zűrzavaros gubancban olvadtak össze.
A sarkon forduló Roran észrevette, hogy egy katona éppen az íját feszíti. Rárontott, kalapácsával rávágott az íjra. A fegyver kettétört. A katona elmenekült.
A ra'zacok borzalmas cserregéssel, kardosan evickéltek elő sátrukból. Mielőtt támadhattak volna, Baldor szabadon engedte a lovakat, és rájuk csapott, hogy a két madárijesztőforma alak felé vágtázzanak. A ra'zacok szétváltak, majd ismét egymás mellé álltak, ám a rémült katonák ismét elsöpörték őket.
Azután véget ért a küzdelem.
Roran zihált a csöndben, keze görcsösen markolta a kalapácsnyelet. Végül elindult a sátrak és takarók gyűrött halmai között Horsthoz. A kovács vigyorgott. - Évek óta ez volt a legjobb bunyóm!
Mögöttük Carvahall életre kelt, az emberek találgatták, mi ez a felbolydulás. Roran nézte, ahogy a lámpák kigyúlnak a zsalugáteres ablakok mögött, azután megfordult, mert halk zokogást hallott.
Nolfavrell volt az, egy katona teteme mellett térdelt, és módszeresen döfködte a halott mellkasát, miközben könnyek csurogtak az állán. Gedric és Albriech odasietett, és elvonszolták a holttesttől.
- Nem kellett volna jönnie - mondta Roran.
Horst vállat vont. - Joga volt hozzá.
Akkor is, megöltük a ra'zacok egyik emberét, így még nehezebb lesz megszabadulni a halottgyalázóktól. - Torlaszokat kell építenünk az úton és a házak között, hogy ne támadhassanak váratlanul. - Végignézett az embereken, hogy nem sebesültek-e meg, és látta, hogy Delwin hosszú vágást kapott az alkarjára, amit a gazda a saját rongyos ingéből tépett csíkkal kötözött be.
Horst néhány kurjantással összeterelte a csapatot. Albriechet és Baldort elküldte, hogy hozzák el Quimby szekerét a kovácsműhelyből, Loring fiainak és Parrnak olyan tárgyakat kellett felhajtaniuk Carvahallban, amelyekkel megvédhetik a falut.
A kovács javában beszélt, amikor az emberek összeverődtek a mező szélén. Bámulták a halott katonát és azt, ami megmaradt a ra'zac táborból. - Mi történt? - kiáltotta Fisk.
Loring előállt, és belenézett az ács szemébe. - Hogy mi történt? Megmondom én neked, hogy mi történt. Megkergettük a ganajtúrókat... kikaptuk őket a csizmájukból, és elvertük, mint a kutyákat!
- Örülök! - Ez az erős hang Birgité volt, egy vörösbarna hajú asszonyé, aki a melléhez szorította Nolfavrellt, mit sem törődve a fiú arcán szétkenődött vérrel. - A férjem gyilkosai megérdemlik, hogy gyávaként haljanak meg!
Az emberek egyetértően dörmögtek, ám közbevágott Thane: - Megőrültetek, Horst? Ha elriasztottátok is a ra'zacokat és a katonáikat, Galbatorix még több embert küld! Az Uralkodó nem adja föl, amíg el nem kapja Rorant.
- Ki kéne adni! - acsargott Sloan.
Horst fölemelte a kezét. - Egyetértek; senki nem ér annyit, mint Carvahall. De tényleg azt hiszed, hogy ha átadjuk Rorant, Galbatorix nem fog megbüntetni az ellenállásunkért? Az ő szemében nem vagyunk jobbak a vardeneknél.
- Akkor miért támadtátok meg őket? - kérdezte Thane. - Ki hatalmazott fel, hogy ilyen döntést hozzatok? A pusztulásba döntöttél minket!
Ez alkalommal Birgit válaszolt. - Hagynád, hogy megöljék a feleséged? - Kezét a fia arcára szorította, azután vádlón mutatta oda Thane-nak két véres tenyerét. - Hagynád, hogy megégessenek minket?... Hol a férfiasságod, földtúró?
Thane lesütötte a szemét, mert nem állhatta az asszony kemény tekintetét.
- Felégették a tanyámat - mondta Roran -, felfalták Quimbyt, és kis híján elpusztították Carvahallt. Ilyen bűnök nem maradhatnak büntetlenül. Talán gyáva nyulak vagyunk, hogy kushadjunk és elfogadjuk a sorsunkat? Nem! Jogunk van megvédeni magunkat! - Elhallgatott, mert felbukkant Albriech és Baldor, akik egy szekeret vonszoltak. - Később is vitatkozhatunk. Most készülődnünk kell. Ki segít?
Negyven ember jelentkezett. Együtt veselkedtek neki a nehéz feladatnak, hogy Carvahallt bevehetetlenné tegyék. Roran szüntelenül dolgozott, kerítésléceket szegezett a házak közé, kövekkel teli hordókból rögtönzött falakat, a főutcán fatörzseket fordított keresztbe, amelyeket két felborított szekérrel rögzítettek.
Miközben futott egyik munkától a másikhoz, egy sikátorban Katrina állta útját. Átölelte, és azt mondta: - Boldog vagyok, hogy visszajöttél, és egészben vagy.
Az ifjú futólag megcsókolta. - Katrina... beszélnem kell veled, mihelyt végeztünk a munkával. - A lány tétován elmosolyodott, de a szemében fölvillant a remény szikrája. - Igazat beszéltél, bolond voltam, hogy halogattam. Drága minden pillanat, amelyet együtt töltünk, nem akarom azt az időt is elpocsékolni, amink van, amikor a sors szeszélye bármikor elszakíthat egymástól.
Roran éppen vizet zúdított Kiselt házának zsúptetejére, nehogy tüzet fogjon, amikor Parr felordított: - Ra'zac!
Roran eldobta a vödröt, a szekerekhez rohant, mert ott hagyta a kalapácsát. Mikor felkapta a pörölyt, látta, hogy az úton egyetlen ra'zac ül a lován, olyan messze, hogy nyíllal sem igen lehetett volna lelőni. A bal kezében fáklyát tartott, ami megvilágította, a jobbját hátrahúzta, mintha hajítani akarna.
Roran elnevette magát. - Ez meg követ hajigál? Túl messze van még ahhoz is, hogy eltalálja... - Elakadt a szava, mert a ra'zac keze meglendült. Üvegfiola repült feléjük, és nekicsapódott a Rorantól jobbra levő szekér oldalának. A következő pillanatban tűzlabda hajította a levegőbe a szekeret, és az izzó levegő ökölként vágta Rorant egy falnak.
Kábultan négykézlábra zuhant, és levegő után kapkodott. Fülzúgásán keresztül meghallotta a vágtató lovak patáinak dobogását. Kényszerítette magát, hogy kiegyenesedjen, és megkeresse a zaj forrását, majd azonnal le is bukott, mert ra'zacok vágtattak be Carvahallba a szekér helyén nyílt, lángoló résen.
Megfékezték ménjeiket, és pengéiket villogtatva vágták a szétfutó embereket. Három ember is meghalt, mire Horst és Loring odaért, és vasvillával estek neki a ra'zacoknak. Ám mielőtt a carvahalliak összevonhatták volna erőiket, katonák zúdultak be a résen, és válogatás nélkül öldökölni kezdtek a sötétben.
Roran tudta, hogy meg kell állítani őket, különben Carvahall elveszett. Rávetette magát egy katonára, és az arcába vágott a kalapács fokával. A katona hang nélkül összeroskadt. Miközben a többi katona feléje rohant, Roran lecibálta a halott ernyedt karjáról a pajzsát. Épphogy sikerült kiszabadítania, és már hárítania is kellett az első csapást.
A ra'zacok felé hátrálva kivédett egy kardcsapást, azután a katona álla alá vágott a pöröllyel, amitől az elterült. - Hozzám! - bömbölte Roran. - Védjétek otthonaitokat! - Ellépett egy csapás elől, miközben öt katona próbálta bekeríteni. - Hozzám!
Elsőnek Baldor válaszolt a hívásra, azután Albriech. Pár másodperccel később Loring fiai csatlakoztak hozzájuk, majd sokan mások is követték őket. A mellékutcákból asszonyok és gyerekek kőzáport zúdítottak a katonákra. - Maradjatok együtt! - parancsolta Roran, és nem hátrált egy lépést sem. - Többen vagyunk!
A katonák megtorpantak, mert a falusiak sorfala egyre vastagabb lett. Több mint száz emberrel maga mögött Roran lassan előrelépett.
- Támadjatok, osssztobák! - sivította az egyik ra'zac, kikerülve Loring vasvillájának döfését.
Egyetlen nyíl süvített Roran felé. Kacagva elkapta a pajzsával. A ra'zacok a katonákkal égy sorban állva, dühödten sziszegtek, és fenyegetően meredtek a falusiakra éjszín csuklyájuk alól. Roran hirtelen nagyon elfáradt. Nem tudott mozogni, még a gondolkodás is nehezére esett. Úgy érezte, a fáradtság bilincsként lóg kezén-lábán.
Ekkor valahol Carvahallban felhangzott Birgit rekedt rikoltása. A következő pillanatban kő repült el Roran feje fölött, és az élen álló ra'zac felé süvített, aki természetfölötti sebességgel hajolt félre az útjából. Akármilyen csekély mértékben terelte is el a kő a ra'zac figyelmét, Roran elméjét megszabadította a bódulattól. Varázslat lett volna? , tűnődött az ifjú.
Elejtette a pajzsot, két kézre fogta a pörölyt, a feje fölé emelte - éppúgy, mint Horst, amikor vasat nyújt. Lábujjhegyre állt, egész teste hátrahajolt, aztán huss! , elhajította a kalapácsot. Pörögve szállt a levegőben a szerszám, mélyen behorpasztotta a ra'zac pajzsát, aztán lepattant róla.
Ez a két támadás elég volt, hogy megtörje a ra'zacok furcsa hatalmát. Sebesen csettegtek egymással, miközben a falusiak bömbölve megindultak. Aztán a ra'zacok megrántották a gyeplőszárat, és megfordították lovaikat.
- Visszavonulásssz - morogták, mikor elhaladtak a katonák mellett. A karmazsinpiros harcosok kelletlenül kihátráltak Carvahallból, miközben döfködtek mindenki felé, aki túl közel került hozzájuk. Akkor mertek megfordulni, amikor már jó messze voltak az égő szekerektől.
Roran sóhajtva fölszedte a pörölyt, és megtapogatta zúzódásait az oldalán és a hátán, ahol nekivágódott a falnak. Meghajtotta a fejét, amikor látta, hogy a robbanás megölte Parrt. Kilenc másik ember is meghalt. A feleségek és anyák jajgatása máris az éjszakai égig csapott.
Hogy történhetett ez meg itt?
- Mindenki hozzám! - kiáltotta Baldor.
Roran pislogott, és az út közepére botorkált, Baldor mellé. Csak tízölnyire az egyik ra'zac ült a lován, de úgy, mint egy bogár. Rábökött az ujjával Roranra, és azt mondta: - Neked... olyan a ssssszagod, mint az unokaöcsédnek. Mi szosze felejtünk el egy sssszagot.
- Mit akartok? - ordította Roran. - Miért vagytok itt?
A ra'zac borzalmas, rovarszerű csikorgással kuncogott. - Információt akarunk! - Hátranézett abba az irányba, amerre a katonák eltűntek, majd azt kiáltotta: - Adjátok ki Rorant, akkor eladunk benneteket rabssszolgának! Védjétek, éssz mindnyájatokat megesszük! Amikor legközelebb eljövünk, válassszolni fogtok! De aztán helyesssz válasssz legyen!
Fény tört be az alagútba, mikor feltépték az ajtót. Eragon megrándult, szemét bántotta a fény a hosszú, föld alatti utazás után. Mellette Saphira sziszegett, és begörbítette a nyakát, hogy jobban lássa környezetét.
Két napjukba került, hogy Farthen Dúrtól idáig jussanak a föld alatti úton, noha Eragon többnek érezte a végeérhetetlen sötétség és a nyomasztó csend miatt. Mindent összevéve talán tucatnyi szót váltottak közben.
Abban reménykedett, hogy az úton jobban megismeri Aryát, de az egyetlen dolgot, amit megtudott róla, egyszerű megfigyeléssel szerezte. Még sosem ettek együtt, és meglepődve látta, hogy Arya külön elemózsiát hozott, amelyben nem volt hús. Amikor Eragon megkérdezte, miért, a tünde azt válaszolta: - Te sem fogod állat húsát enni a kiképzésed után, vagy ha mégis, a lehető legritkábban.
- Miért mondanék le a húsról? - nevetett Eragon.
- Ezt nem tudom szavakkal elmagyarázni. Meg fogod érteni, ha elérjük Ellesmérát.
De mindezt elfelejtette, ahogy sietett a küszöbhöz, alig várva, hogy meglássa útjuk célját. Egy gránitsziklán találta magát, több mint százlábnyira egy bíborszínű tó fölött, amely ragyogott a keleten lebegő nap fényében. Mint a Kóstha-mérna, hegyoldaltól hegyoldalig ért, kitöltötte a völgyet. Túlsó végébe indult észak felé az Az Ragni, amely előbb a csúcsok között kanyarog, majd valahol messze kiront a keleti síkságra.
Jobbra, néhány ösvényt leszámítva, kopár volt a hegyoldal, ám balra... balra ott volt Tarnag, a törpeváros. A törpék a látszólag kikezdhetetlen Beor hegységet egy sor terasszá alakították át. Az alsóbb teraszokon gazdálkodtak: sötét földsávok várták a magot, köztük zömök udvarházak álltak, amelyekhez kizárólag követ használtak. Az üres szintek fölött égnek törő házak fonódtak össze több szinten, amelyeket óriási arany-fehér kupola koronázott. Mintha egész Tarnag nem lett volna egyéb gigászi lépcsőnél, amely a kupolához vezet. A kupola úgy ragyogott, mint a csiszolt holdkő, tejszínű gyöngyként lebegett a szürke pala fölött.
Orik kitalálta Eragon kérdését: - Az ott a Celbedeil, a törpék legnagyobb temploma, egyúttal otthona a Dúrgrimst Quannak - a Quan klánnak -, amely az istenek szolgája és hírnöke.
Ők Tarnag urai?, kérdezte Saphira. Eragon megismételte a kérdést.
- Dehogy - mondta Arya, míg elment mellettük. - Noha a Quan erős, számra kevesen vannak, még ha hatalommal bírnak is a túlvilági élet... és az arany fölött. A Ragni Hefthyn - a Folyó Őrsége - irányítja Tarnagot. A klán főnökénél, Úndinnál fogunk lakni, amíg itt tartózkodunk.
Miközben követték a tündét le a szirtről, a hegyoldal göcsörtös fáinak erdejében, Orik odasúgta Eragonnak: - Ne törődj vele. Sok éve vitatkozik a Quanokkal. Valahányszor megfordul Tarnagban, és beszél egy pappal, abból olyan parázs veszekedés lesz, hogy egy kull is megijedne tőle.
- Arya?
Orik komoran bólogatott. - Keveset tudok erről, de, mint hallom, Arya nagyon nem ért egyet a Quanokkal. Úgy tűnik, a tündék nem kedvelik a „levegőbe motyogott fohászokat”.
Eragon a tünde hátát bámulta, miközben lefelé mentek, és azon tűnődött, vajon Orik igazat beszélt-e, és ha igen, miben hihet Arya? Mélyet sóhajtott, és kiverte a fejéből a gondolatot. Nagyszerűen érezte magát most, mikor újra a szabad levegőn lehetett, ahol érezhette a moha, a páfrányok és az erdei fák illatát, ahol a nap melegítette az arcát, ahol kedvesen dongtak a méhek és más rovarok.
Az ösvény levitte őket a tó partjára, majd ismét emelkedni kezdett Tarnag nyitott kapui felé. - Hogyan rejtettétek el Tarnagot Galbatorix elől? - kérdezte Eragon. - Farthen Dúrt megértem, de ezt... még sosem láttam hasonlót.
Orik halkan elnevette magát. - Elrejteni? Az képtelenség lett volna. Nem, a Lovasok bukása után arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk valamennyi föld fölötti városunkat, és visszavonuljunk tárnáinkba Galbatorix és az Esküszegők elől. Gyakran átrepültek a Beor hegységen, és mindenkit megöltek, akit láttak.
- Én azt hittem, a törpék mindig a föld alatt éltek.
Orik összevonta bozontos szemöldökét. - Miért tennénk? Lehet, hogy szeretjük a követ, de éppúgy kívánkozunk a szabad levegőre, mint az emberek vagy a tündék. Mindazonáltal csupán az utolsó másfél évtizedben, Morzan halála után mertünk visszatérni Tarnagba és más ősi szálláshelyeinkre. Galbatorixnak lehet természetfölötti ereje, de akkor sem támadhat meg egy várost egyedül. Természetesen, ha akarja, rengeteg kárt tehet a sárkányával, de mostanában még rövid utakra is ritkán mozdul ki Urú'baenből. De hadsereget sem hozhat ide anélkül, hogy előbb meg ne verné Buraghot vagy Farthen Dúrt.
Ami csaknem sikerült neki, jegyezte meg Saphira.
Éppen egy kis dombon vágtak át, amikor Eragon ugrott egyet a meglepetéstől, mert egy állat szökkent ki az aljnövényzetből az útra. A bozontos teremtmény hasonlított a Gerinc valamelyik vadkecskéjére, csak éppen háromszor akkora volt, és olyan hatalmas, bordás szarvak tekeredtek a pofája körül, amelyek mellett egy urgalé fecskefészeknek látszott volna. Ám ennél is furcsább volt a kecske hátára simuló nyereg, és a törpe, aki hetykén ült a nyeregben. Félig felvont íj volt nála, amelyet az égre szögezett.
- Hert Dúrgrimst? Fild rastn? - kiáltotta a fura törpe.
- Arik Thrifkz menthiv oen Hrethcarach Eragon rak Dúrgrimst Ingeitum - felelte Orik. - Wharn, az vanyali-carharúg Arya. Né oc Undinz grimstbelardn. - A kecske gyanakodva nézett Saphirára. Eragonnak feltűnt, milyen fényes és értelmes a szeme, habár a képe meglehetősen mulatságos volt. Ünnepélyességével, deres szakállával annyira emlékeztetett Hrothgarra, hogy Eragon kis híján elnevette magát. Mennyire jellegzetesen törpés állat!
- Azt jok jordn rast - hangzott a válasz.
Noha ez nem tűnt parancsnak, a kecske olyan hatalmasat szökkent, hogy egy pillanatig úgy tűnt, mintha repülne. Azután lovasával együtt eltűnt a fák között.
- Mi volt ez? - kérdezte döbbenten Eragon.
Orik menet közben válaszolt: - Feldűnost, egyike annak az öt állatnak, amely csakis ezekben a hegyekben él. Mindegyikről egy-egy klánt neveztek el. A Dúrgrimst Feldúnost talán a legvitézebb, és a legnagyobb tiszteletben áll a klánok között.
- Miért?
- Mert a feldúnosttól kapjuk a tejet, a gyapjút, a húst. Segítsége nélkül nem élhetnénk a Beor hegységben. Amikor Galbatorix és áruló Lovasai rettegésben tartottak minket, a Dúrgrimst Feldúnost volt az a klán, amelyik vállalta a kockázatot - és vállalja ma is -, hogy gondozza a nyájakat és a földeket. Ezért az adósaik vagyunk.
- Minden törpe feldúnoston lovagol? - Nyelve kicsit beleakadt a szokatlan szóba.
- Csak a hegyekben. A feldúnost szívós, biztos lábú, de jobban illik a sziklák közé, mint a síkságra.
Saphira megbökte az orrával Eragont, amitől Hattyú oldalazni kezdett. Ezekre lenne csak jó vadászni! A Gerinc óta nem volt ilyen zsákmányom! Ha lesz időm Tarnagban...
Nem!, felelte Eragon. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbántsuk a törpéket.
A sárkány sértődötten felhorkant. Kérnék előtte engedélyt!
Az út, amely sokáig a sötét ágak alatt bujkált, beletorkollott a Tarnagot övező hatalmas tisztásba. A mezőn már összeverődtek a szájtátik, amikor hét, drágaköves hámmal felszerszámozott feldúnost léptetett ki a városból. Lovasaik zászlós lándzsát markoltak, a lobogók korbácsként csattogtak a szélben. Az élen kocogó törpe megfékezte különös hátasát, majd azt mondta: - Legyetek üdvözölve Tanrag városában! Úndin és Gannel othója nevében én, Thorv, Brokk fia felajánlom csarnokaink békés menedékét! - Morgó, karistoló beszédének érdes berregése nem emlékeztetett Orik hangjára.
- Hrothgar othója nevében az Ingeitum népe elfogadja vendégszeretetedet - felelte Orik.
- Ahogy én is, Islanzadí nevében - tette hozzá Arya.
Thorv láthatólag elégedetten intett társainak, akik megsarkantyúzták feldúnostjaikat, alakzatba álltak négyük körül, majd elkanyarodtak és bevezették őket Tarnagba a városkapun át.
A külső fal negyven láb vastag volt, és árnyas alagútként vezetett a Tarnagot övező tanyák felé. Öt további lépcső megerősített kapuján átjutottak be magába a városba.
Ellentétben Tanrag vaskos bástyáival, a házak, noha kőből készültek, olyan fortélyosan voltak megépítve, hogy könnyednek, kecsesnek látszottak. Erőteljes, merész, rendszerint állatokat ábrázoló faragványok díszítették a házakat és az üzleteket. De a kő volt a legcsodálatosabb: áttetsző sávok csillogtak benne, az élénkvöröstől a leggyöngédebb zöldig terjedő árnyalatokban.
A várost a törpék láng nélküli lámpásai világították meg, tarka sziporkákkal hirdetve, hogy közeledik a Beor hosszú alkonyata és éjszakája.
Tronjheimtől eltérően Tanragot kizárólag törpékre szabták, és nem tettek engedményt az esetleges emberi, tünde vagy sárkány látogatóknak. Az ajtók legfeljebb öt láb magasak voltak, de a legtöbb nem haladta meg a négy és fél lábat. Eragon átlagos termetű volt, de most úgy érezte magát, mint egy óriás egy bábszínház színpadán.
Az utcák szélesek és zsúfoltak voltak. Különböző klánokhoz tartozó törpék siettek a dolguk után vagy alkudoztak a boltok körül. Sokan különös, egzotikus ruhát viseltek, például egy csoport fekete hajú, mord képű törpe ezüstből kovácsolt, farkasfejet formázó sisakban pompázott.
Eragon leginkább a törpe nőket bámulta, mert mikor Tronjheimben lakott, csak egy-egy pillanatra láthatta őket. Vaskosabbak voltak a férfiaknál, az arcuk durva, ám a szemük ragyogott, a hajuk fénylett, és a kezük gyengéden fogta parányi gyermekeiket. Kerülték a cicomát, csupán vasból és kőből remekelt, bonyolult, apró brosstűket hordtak.
A feldúnostok patájának éles kopogására a törpék odanéztek, hogy ki érkezik. Nem éljeneztek, ahogy Eragon várta, de meghajoltak, és azt mormolták: „Árnyékölő”. Ám amikor megpillantották Eragon sisakján a pörölyt és a csillagokat, a csodálat helyét a megbotránkozás, több esetben a harag váltotta fel. Néhány dühös törpe odatolakodott a feldúnostokhoz, az állatok között Eragont bámulták, és szidalmakat kiabáltak.
Eragon tarkója borsódzott. Úgy tűnik, Hrothgar örökbefogadási ötlete nem igazán népszerű.
Hát nem, helyeselt Saphira. Lehet, hogy így jobban kézben tart, de ennek azaz ára, hogy sok törpét elidegenít magától... jobb, ha eltűnünk szem elől, mielőtt vér folyna.
Thorv és az őrök úgy lovagoltak tovább, mintha a tömeg nem létezne, utat nyitottak még hét lépcsőn, míg végül csak egyetlen kapu választotta el őket Celbedeil tömegétől. Ekkor Thorv balra kanyarodott, és elindult a hegyoldalhoz tapadó hatalmas csarnokhoz, amelyet egy körbástya és két, lőrésektől csipkés torony védett.
Ahogy közeledtek a csarnokhoz, fegyveres törpék zúdultak elő a házak közül, és vastag sorfallal elzárták az utat. Az arcukat takaró hosszú, bíbor fátyol úgy hullott a vállukra, mint a sisak alatt viselt páncélsapka acélgyűrűi.
A kemény arcú őrök azonnal megfékezték feldúnostjaikat. - Mi az? - kérdezte Eragon Orikot, de a törpe csak a fejét rázta és továbbment, kezét a fejszéje nyelén tartotta.
- Etzil Nithgech! - kiáltotta egy lefátyolozott törpe, és fölemelte az öklét. - Formv Hrethcarach... formv Jurgencarmeitder nos eta goroth bahst Tarnag, dúr encesti rak kythn! Jok is warrev az barzúlegúr dúr dúrgrimst, Az Sweldn rak Anhúin mógh tor rak Jurgenvren? Né údim etal os rast knurlag. Knurlag qana... - Egy hosszú percig szónokolt, egyre vadabbul.
- Vrron! - förmedt rá Thorv, azután a két törpe vitatkozni kezdett. Eragon a szóváltás érdessége ellenére is látta, hogy Thorv tiszteli a másikat.
Oldalra húzódott, hogy jobban lásson Thorv feldúnostja mellett - ám ekkor a lefátyolozott törpe hirtelen elnémult, és borzalommal mutatott Eragon sisakjára.
- Knurlag qana giránú Dúrgrimst Ingeitum! - sivította. - Qarzúl ana Hrothgar oen olvild...
- Jok is frekk dúrgrimstvren? - szakította félbe nyugodtan Orik, és előhúzta a fejszéjét. Eragon aggodalmasan sandított Aryára, de a tündét túlságosan lekötötte az összetűzés ahhoz, hogy rá figyeljen. Óvatosan leengedte a kezét, és megfogta Zar'roc dróttal körülfont markolatát.
A furcsa törpe szúrósan meredt Orikra, majd elővett a zsebéből egy vasgyűrűt, kitépett három szál szőrt a szakállából, rácsavarta őket a gyűrűre, az utcakőre hajította, és utánaköpött. A bíbor fátylas törpék ezután szó nélkül elvonultak.
Thorv, Orik és a többi harcos összerándult, mikor a gyűrű végigugrált a grániton. Mintha még Arya is visszahőkölt volna. Két fiatalabb törpe elsápadva kapott a kardjához, majd leengedték a kezüket, mert Thorv rájuk vakkantott: - Eta!
Viselkedésük sokkal jobban nyugtalanította Eragont, mint a zajos szóváltás. Amikor Orik előresietett, és a gyűrűt beletette egy tasakba, Eragon megkérdezte: - Mit jelent ez?
- Ez azt jelenti - felelt Thorv -, hogy ellenségeid vannak.
Keresztülsiettek a körbástyán, be egy széles udvarba, ahol három, lámpákkal és zászlókkal ékes lakomaasztal állt. Az asztalok előtt törpék csoportosultak, legelöl egy szürke szakállú, farkasprémbe burkolt törpe. Széttárta a karját, és azt mondta: - Isten hozott titeket Tarnagban, a Dúrgrimst Ragni Hefthyn otthonában! Sok dicséretet hallottunk rólad, Árnyékölő Eragon! Én Úndin, Derúnd fia vagyok a klán főnöke.
Újabb törpe lépett elő, daliás, széles vállú, széles mellkasú harcos, aki mélyen ülő fekete szemét egy pillanatra sem vette le Eragon arcáról. - Én pedig Gannel, Véres Fejszéjű Orm fia és a Dúrgrimst Quan főnöke vagyok.
- Nagy megtiszteltetés, hogy a vendégetek lehetek - mondta Eragon, és meghajtotta a fejét. Érezte Saphira bosszúságát, mivel nem vettek tudomást róla. Türelem , dörmögte, és kényszeredetten mosolygott.
A sárkány felhorkant.
A klánfőnökök közben üdvözölték Aryát és Orikot, de vendégszeretetük nem hatott Orikra. Az volt minden válasza, hogy kinyújtotta a kezét, tenyerén a vasgyűrűvel.
Úndin szeme nagyra nyílt. Fölkapta a gyűrűt, úgy fogta a mutató- és a hüvelykujja közé, mintha mérges kígyó volna. - Ki adta ezt neked?
- Az Sweldn rak Anhúin. És nem nekem adták, hanem Eragonnak.
Riadalom futott végig az arcokon, Eragonban ismét feltámadt a szorongás. Látott magányos törpéket, akik szemrebbenés nélkül néztek szembe egy egész kull-osztaggal. Nagyon szörnyű dolog lehet ez a gyűrű, ha így megrémülnek tőle.
Úndin elkomorodva hallgatta tanácsadóinak motyogását, azután megszólalt: - Ezt a kérdést meg kell beszélnünk. Árnyékölő, lakomát készítettünk a tiszteletedre. Ha megengeded, szolgáim megmutatják a szállásodat, ott felfrissülhetsz, azután ünnepelhetünk.
- Természetesen. - Eragon átadta Hattyú kantárját egy várakozó törpének, és vezetője nyomában belépett a csarnokba. Az ajtóból visszanézett és látta, hogy Arya és Orik fejüket összedugva tárgyalnak a klánfőnökökkel. Nem tart sokáig, ígérte Saphirának.
Meggörnyedve keresztülgyömöszölte magát a törpe méretű folyosókon. Megkönnyebbülésére szobája elég nagy volt, hogy kiegyenesedhessen. A szolga meghajolt: - Visszatérek, amikor Grimstborith Úndin elkészült.
Miután a törpe elment, Eragon mély lélegzetet vett, és örült a csöndnek. Nem ment ki a fejéből a találkozás a fátyolos törpékkel, ezért nehezen tudott ellazulni. Szerencse, hogy nem sokáig maradunk Tarnagban. Így nem hátráltathatnak.
Lehúzta a kesztyűjét, odament a márvány kézmosó medencéhez, amely az alacsony ágy mellett állt. Beledugta a kezét a vízbe, azután önkéntelen kiáltással rögtön ki is rántotta. A víz valósággal forrt. Ez bizonyára törpeszokás, gondolta. Várt, amíg lehűlt egy kicsit, azután megmosta az arcát és a nyakát, majd szárazra törölte párolgó bőrét.
Felfrissülve levetette nadrágját-zubbonyát, és átöltözött abba a ruhába, amelyet Adzsihád temetésén viselt. Megérintette Zar'rocot, aztán úgy döntött, ez sértés lenne Úndin asztalánál, inkább egy vadászkést csatolt az övére.
Ezután elővette a zsákjából a tekercset, amelyet Nasuada adott, hogy vigye el Islanzadínak. A tenyerén tartogatta, és azon töprengett, hova rejtse. Ez a levél túlságosan fontos volt ahhoz, hogy itt hagyja, ahol bárki elolvashatja vagy ellophatja. Mivel nem tudott jobb helyet kitalálni, felcsúsztatta az inge ujjába. Itt biztonságban lesz, hacsak nem keveredek harcba, de abban az esetben komolyabb gondok miatt kell majd aggódnom.
Alig egy órával múlt dél, amikor a szolga visszatért Eragonért, de a nap máris eltűnt a hatalmas csúcsok között, alkonyatot borítva Tarnagra. A csarnokból kilépő Eragont megdöbbentette, mennyire megváltozott a város. A korai sötétség megmutatta, milyen erősek a törpelámpások, amelyek tiszta, egyenletes izzással borították el az utcákat és a völgyet.
Úndin és a többi törpe az udvaron gyülekezett Saphirával együtt, aki az asztalfőt foglalta el. Senki sem vitatta a választását.
Történt valami?, kérdezte Eragon, amikor odasietett hozzá.
Úndin újabb harcosokat hívatott, azután bezárták a kapukat.
Támadásra számítanak?
Mindenesetre aggasztja a lehetőség.
- Eragon, kérlek, csatlakozz hozzám! - mondta Úndin, és a jobbján álló szék felé intett. Miután Eragon és a klán főnöke leült, a többiek követték példájukat.
Eragon nagyon örült, amikor Orik melléje került, Arya pedig vele szemben ült, noha mindketten komornak tűntek. Mielőtt rákérdezhetett volna Oriknál a gyűrűre, Úndin az asztalra csapott és elbődült: - Ignh az voth!
Szolgák sorjáztak elő a csarnokból, kezükben hússal, süteménnyel, gyümölccsel púposan megrakott, vert arany tálcákkal. Három oszlopra váltak szét - minden asztalhoz jutott egy -, és cikornyás mozdulatokkal lerakták terhüket.
Leveseket tálaltak, különböző gumókból készült ragukat, roston sült vadhúst, hosszú, forró, kovászos kenyeret, málnakompóttól csurgó mézeskalácsot. Zöld levélágyon pihent a petrezselymes, filézett pisztráng, a pácolt angolnák olyan siralmasan meredtek a sajtostálra, mintha abban reménykednének, hogy valamiképpen visszaszökhetnek a folyóba. Minden asztalon egy hattyú ült, amelyet töltött foglyok, libák és kacsák falkája környékezett.
És rengeteg volt a gomba! Ropogós csíkokra sütve, madár fejére főkötőnek biggyesztve, várrá faragva, amelynek árkát mártás töltötte meg. Hihetetlen változatosságban kerültek az asztalra, voltak pufók fehérek, akkorák, mint Eragon ökle, voltak, amelyeket göcsörtös fakéregnek lehetett volna nézni, volt finom galóca, amelyet kettévágtak, hogy feltáruljon kék húsa.
Azután jött a főfogás: pecsenyelétől ragyogó, gigászi sült vadkan. Legalábbis Eragon vadkannak vélte, mert akkora volt, mint Hattyú, és hat törpe hozta. Az agyarai hosszabbak voltak az ő alkarjánál, a túrókarimája olyan széles, mint az ő feje, mindent átható szaga pedig olyan erős, hogy Eragon szeme könnybe lábadt.
- Nagra! - suttogta Orik. - Óriás vadkan. Úndin igazán megtisztel ma este, Eragon. Csak a legvitézebb törpék merészelnek vadászni nagrára, és csak a hősöknek tálalják fel. Továbbá azt hiszem, ezzel a gesztussal jelzi, hogy a Dúrgrimst Nagra által is téged támogat.
Eragon előrehajolt, hogy ne hallhassa más. - Akkor ez egy újabb őshonos állat a Beorból? Mi van még?
- Az erdei farkasok elég nagyok, hogy elejtsék a nagrát, és elég fürgék a feldúnosthoz is. A barlangi medvék, amelyeket mi urzhadnak nevezünk, a tündék pedig beornnak, ezért hívják így a hegységet is, bár mi magunk között nem így nevezzük. A helység neve titok, amelyet nem osztunk meg más fajokkal. És...
- Smer voth! - parancsolta Úndin, és vendégeire mosolygott. A szolgák azonnal kicsiny, görbe késeket vettek elő, szeltek a nagrából, és tettek belőle minden tányérba, kivéve Aryáét. Saphira is kapott egy jókora koncot. Úndin ismét elmosolyodott, kihúzta tőrét, és vágott egy falatot a saját pecsenyéjéből.
Eragon a késéért nyúlt, de Orik megragadta a karját. - Várj.
Úndin lassan rágott, a szemét forgatta és lelkesen bólogatott, azután lenyelte a húst, és kijelentette: - Ilf gaunhith!
- Most! - mondta Orik, és a pecsenyéje felé fordult. Az asztalok mellett mindenki beszélgetni kezdett.
Eragon még sose evett semmit, ami ehhez a vaddisznósülthöz lett volna fogható. Szaftos volt, puha, és érdekesen fűszeres. A menta kiemelte a mézes-almaboros páclé ízét. Kíváncsi lennék, hogy sikerült megsütniük egy ekkora állatot!
Nagyon lassan, jegyezte meg Saphira, miközben az ételét majszolta.
A falatok között Orik magyarázott: - Ama idő óta, amikor a klánok között járványszerű volt a méregkeverés, az a szokás, hogy a házigazda kóstolja meg elsőnek az ételt, és ő jelenti ki, hogy nem veszélyes a vendégeire.
A lakoma során Eragon megosztotta idejét a számtalan fogás kóstolgatása és az Orikkal, Aryával meg az asztalnál ülő többi törpével folytatott beszélgetés között. Repültek az órák, mert a lakoma olyan hatalmas volt, hogy késő délutánra járt, mire az utolsó fogást is felszolgálták, az utolsó falat is elfogyott, és az utolsó kelyhet is kiürítették. Miközben a szolgák leszedték az asztalt, Úndin Eragonhoz fordult és megkérdezte: - Ugye ízlett az étel?
- Pompás volt!
Úndin bólintott. - Örülök, hogy ízlett. Az asztalokat még tegnap hozattam ki, hogy a sárkány is velünk ehessen. - Kizárólag Eragont figyelte, neki beszélt.
Eragon megfagyott. Tudatosan vagy sem, Úndin úgy kezeli Saphirát, mint egy állatot. Eredetileg négyszemközt akart rákérdezni a lefátyolozott törpékre, de most, hogy bosszantsa Úndint, azt mondta: - Saphira és én nagyon köszönjük neked. - Majd azzal folytatta: - Uram, miért dobták felénk azt a gyűrűt?
Hirtelen csönd lett az udvaron. Eragon a szeme sarkából látta, hogy Orik összerezzen. Arya viszont úgy mosolygott, mint aki érti, miért teszi Eragon, amit tesz.
Úndin letette a tőrét, és elkomorodott. - A knurlagn, akikkel találkoztál, egy tragikus sorsú klán. A Lovasok bukása előtt a legrégebbi, leggazdagabb nemzetsége voltak királyságunknak. A sorsukat két hiba pecsételte meg: a Beor hegység nyugati szélén éltek, és legnagyobb harcosaik önként álltak Vrael szolgálatába.
A düh élesen pattogott a hangjában: - Galbatorix és örökké átkozott Esküszegői lemészárolták őket Urú'baen nevű városotokban. Azután iderepültek, és sokakat megöltek. Abból a klánból csak Grimstcarvlorss Anhúin nagyasszony és testőrei maradtak életben. Anhúin hamarosan belehalt a bánatba, emberei pedig fölvették az Az Sweldn rak Anhúin nevet. Az Anhúin Könnyei eltakarják az arcukat, hogy emlékeztessék magukat a veszteségre és a bosszúra.
Eragon orcája égett a szégyentől, miközben igyekezett szenvtelenül hallgatni a történetet. - Így hát - folytatta Úndin, és vasvillaszemmel nézett egy süteményt -, évtizedek alatt újjáépítették klánjukat, várakoztak és vadásztak az alkalmakra, amikor visszavághatnak. És most idejössz te, Hrothgar jelével. Nekik ez a sértések sértése, az sem számít, hogy a Farthen Dúr szolgálatában állsz. Ennélfogva a gyűrű a kihívások kihívása. Azt jelenti, hogy a Dúrgrimst Az Sweldn rak Anhúin szemben áll veled minden erejével és minden ügyben, legyen az kicsi vagy nagy. Vérbosszút esküdtek ellened.
- Ez testi sértést jelent? - kérdezte mereven Eragon.
Úndin tekintete egy pillanatra elbizonytalanodott. Gannelre sandított, azután megrázta a fejét és nyersen fölnevetett, talán egy árnyalattal hangosabban, mint ahogy a helyzet kívánta. - Nem, Árnyékölő! Egy vendéget még ők sem mernének bántani. Az tilos. Csak azt akarják, hogy menj innen, menj, menj. - Ez nem nyugtatta meg Eragont. Undin folytatta: - Kérlek, ne beszéljünk ilyen kellemetlen dolgokról! Gannel és én ételünkkel és méhserünkkel kínáltunk barátságunk jeléül. Ez nem elég? - A pap egyetértően morgott.
- Méltányolom a kedvességeteket - mondta végül megenyhülve Eragon.
Saphira komoran nézett rá, és azt mondta: Félnek, Eragon.
Félnek, és haragszanak, hogy kénytelenek egy Lovas segítségét elfogadni.
Igen. Talán harcolnak velünk, de értünk nem harcolnak.
A hajnaltalan reggel Úndin fő csarnokában találta Eragont. Hallotta, hogy a klánfőnök és Orik törpe nyelven beszélgetnek. Úndin elharapta a szót, amikor Eragon odaért, majd azt mondta: - Ó, Árnyékölő! Jól aludtál?
- Igen.
- Helyes. - Orik felé intett. - A távozásotokról beszéltünk Reméltem, hogy nálunk tölthettek némi időt, ám az adott körülmények között jobbnak látszik, ha holnap korán reggel távoztok. Akkor még kevesen járnak az utcán azok közül, akik gondot okozhatnának. Az útravalót és a járműveket most készítik össze. Hrothgar elrendelte, hogy őrök kísérjenek Cerisig. Háromról hétre emeltem a számukat.
- És addig?
Úndin megvonta farkasprémmel borított vállát. - Az volt a szándékom, hogy megmutatom neked Tarnag csodáit, de most balgaság lenne, ha városom utcáin kószálnál. Bár Grimsborith Gannel meghívott, hogy töltsd a mai napot a Celbedeilben. Ha úgy tetszik, fogadd el a meghívást. Vele biztonságban leszel. - A klán főnöke láthatólag megfeledkezett korábbi állításáról, miszerint az Az Sweldn rak Anhúin nem bántja a vendégeket.
- Köszönöm, ezt fogom tenni. - Kifelé menet félrehúzta Orikot és megkérdezte: - Milyen komoly ez a bosszúhadjárat? Tudnom kell az igazságot.
Orik kelletlenül válaszolt: - A múltban nem voltak ritkák az olyan vérbosszúk, amelyek több nemzedéken át tartottak. Egész családok haltak ki miattuk. Meggondolatlaság, hogy az Az Sweldn rak Anhúin felélesztette a régi módszereket; ilyesmit nem csináltak a klánok utolsó háborúi óta... Ameddig nem érvénytelenítik az esküjüket, őrizkedj az árulásuktól, amely egy vagy száz év múlva is utolérhet. Sajnálom, Eragon, hogy Hrothgar barátsága ilyen bajba kevert. De nem vagy egyedül. A Dúrgrimst Ingeitum melletted áll ebben a kérdésben.
Ahogy kiértek, Eragon odasietett Saphirához, aki az éjszakát az udvaron összetekeredve töltötte. Nem bánod, ha meglátogatom a Celbedeilt?
Menj, ha kell. De vidd magaddal Zar'rocot. Eragon követte a jó tanácsot, és Nasuada levelét is az ujjasába rejtette.
Amikor odaért a csarnok udvarának kapujához, öt törpe tárta ki a bárdolt gerendákból ácsolt kaput, majd körülvették az ifjút. Kezüket a fejszéjük nyelén vagy a kardjuk markolatán tartották, miközben az utcákat figyelték. Akkor is vele maradtak, amikor Eragon az előző napi úton visszatért Tarnag legfelső teraszának zárt kapujához.
Az ifjú megborzongott. A város természetellenesen üresnek rémlett. Az ajtókat bezárták, az ablakokon behúzták a zsalugátereket, a néhány gyalogos elfordította az arcát, és bekanyarodott egy mellékutcába, hogy ne kelljen elmennie mellette. Félnek, hogy velem látják őket, gondolta. Talán, mert tudják, hogy az Az Sweldn rak Anhűin bosszút áll mindenkin, aki segít nekem. Menekülésre készen fölemelte a kezét, hogy kopogtasson, de mielőtt megtehette volna, az egyik ajtószárny kinyílt, és egy fekete köntösű törpe intett, hogy lépjen be. Eragon megszorította a fegyverövét, és őreit kint hagyva belépett.
Az első benyomása a szín volt. Harsogó zöld gyep vette körül a Celbedeil oszloptömegét, mintha köpeny terült volna a szimmetrikus dombra, amelyen a templom állt. Borostyán fojtogatta az épület ősi falait, minden tenyérnyi helyet behálózott indáival, a hegyes levelek még harmatosan ragyogtak. És mindezek fölött a cizellált arannyal díszített, hatalmas kupola fehérlett.
A színt az illat követte. Virágok és tömjén keveredtek olyan éteri illattá, hogy Eragon úgy érezte, egyedül ezen meg tudna élni.
Végül jött a csönd, mert noha papok lépései kopogtak a mozaikos ösvényeken és a tágas tereken, a feje fölött elrepülő varjú szárnycsapása volt az egyetlen nesz, amit Eragon érzékelt.
A törpe ismét intett neki, és végigmentek a főúton a Celbedeil irányába. Ahogy áthaladtak az eresz alatt, Eragon mély ámulattal nézte ezt a gazdagságot és mesterségbeli tudást. A falakat mindenféle színű és csiszolású, hibátlan drágakövek díszítették, a falak, a mennyezet és a padló kövezetének fugáiba vörös arany ereket kalapáltak, amit gyönggyel és ezüsttel emeltek ki. Olyan válaszfalak mellett haladtak el, amelyeket teljes egészében jádéból faragtak.
A templomban nem talált drapériákat, viszont a törpék rengeteg szobrot faragtak helyettük. Sok faragvány istenségeket ábrázolt, akik szörnyetegekkel vívtak eposzi küzdelmet.
Miután megmásztak több emeletet, beléptek egy bonyolult, domborított mintákkal ékes, zöld patinás rézajtón egy deszkapadlós, üres szobába. A falakon páncélok függtek, a fegyverállványokon olyan kardos botok sorakoztak, amilyennel Angela harcolt Farthen Dúrnál.
Gannel ott volt, és három ifjabb törpével vívott. A klánfőnök combig feltűrte a ruháját, hogy ne akadályozza a mozgásban. Szemöldökét bőszen összevonta, a rúd pörgött a kezében, a tompa pengék zúgtak, mint a lódarazsak.
Két törpe egyszerre támadta, de rögtön össze is rogytak nagy zörgéssel és kopogással, mert Gannel elsuhant mellettük, és előbb a térdüket, aztán a fejüket csapta meg, amitől támadói elterültek. Eragon vigyorogva figyelte, hogyan fegyverzi le Gannel utolsó ellenfelét is a csapások nagyszerű kombinációjával.
A klánfőnök végül észrevette Eragont, és elbocsátotta a többieket. Miközben Gannel egy állványra akasztotta fegyverét, Eragon megkérdezte: - Minden Quan ilyen jól bánik a pengékkel? Sajátos képesség egy papnál.
Gannel szembefordult vele. - Meg kell tudnunk védeni magunkat, nem? Sok ellenség járja ezt a földet.
Eragon bólintott. - Különleges kardok ezek. Még sosem láttam hasonlót, csak egy füvesasszonynál, aki ilyet használt a Farthen Dúr-i csatában.
A törpe beszívta a levegőt, aztán sziszegve engedte ki a fogai között. - Angela. - Savanyú képet vágott. - Egy paptól nyerte el találós kérdésekkel. Piszkos trükk volt, mert egyedül nekünk szabad használni a hüthvirnt. Ő és Arya... - Vállat vont és egy kis asztalhoz ment, sört töltött két kupába, és az egyiket odakínálta Eragonnak. - Hrothgar kérésére hívtalak meg a mai napon. Azt mondta, ha elfogadod az ajánlatát, és belépsz az Ingeitumok közé, ismertesselek meg a törpék hagyományaival.
Eragon ivott egy kortyot, hallgatott, figyelte, hogy játszik a fény Gannel széles homlokán, hogy szivárognak le az árnyékok a csontos szemöldökereszről.
A klánfőnök folytatta: - Még sosem avattunk be hitünk titkaiba kívülállót, és te sem beszélhetsz róluk embernek vagy tündének. Viszont eme tudás nélkül nem tudhatod, mit jelent knurlának lenni. Te most már Ingeitum vagy: a mi húsunk, a mi vérünk, a mi becsületünk. Megértetted ezt?
- Igen.
- Gyere. - Sörével a kezében Gannel kivezette Eragont a vívóteremből. Végigmentek öt pompás folyosón, és megálltak egy boltívnél, amely tömjéntől sűrű levegőjű, homályos kamrába vezetett. Velük szemben szögletes, vaskos szobor magasodott, amely a padlótól a mennyezetig ért. Sápadt fény világította meg a borongós törpearcot, amelyet szokatlan nyerseséggel nagyoltak ki a barna gránitból.
- Ki ő? - kérdezte megilletődve Eragon.
- Gúntera, az Istenek Királya. Harcos, tudós, noha meglehetősen szeszélyes, így hát égőáldozatokat mutatunk be neki, hogy biztosítsuk a kegyességét napfordulók idején, vetéskor, halálozások és születések alkalmából. - Furcsa kézmozdulatot tett, majd meghajolt a szobor előtt. - Hozzá imádkozunk csaták előtt, mivel ő teremtette a földet egy óriás csontjaiból, és ő ad rendet a világnak Minden királyság az övé.
Ezután elmagyarázta Eragonnak, hogyan kell megfelelően tisztelni az istent, ismertette vele a hódolat jeleit és szavait. Fölvilágosította a tömjén jelentéséről - élet és boldogság -, és hosszú percekig mesélt legendákat Gúnteráról, aki felnőttként született egy nőstény farkastól a csillagok hajnalán, harcolt óriásokkal és szörnyekkel, hogy helyet szerezzen rokonságának Alagaésiában, és hogyan vette feleségül Kílfet, a folyók és a tenger istennőjét.
Ezután Kílf szobrához mentek, amelyet csodálatos finomsággal faragtak ki halványkék kőből. Hullámfodrokra emlékeztető tincsekben leomló haj foglalta keretbe arcát, amelyben vidám ametisztszem ragyogott. A tenyerében vízililiomot tartott, és valami lyukacsos, vörös követ, amelyet Eragon nem ismert.
- Mi az? - mutatta.
- Korall, amelyet a Beor határán levő tengerből hoztak föl.
- Korall?
Gannel ivott egy korty sört, azután azt felelte: - A búváraink találták, amikor gyöngy után kutattak. Úgy látszik, a sós vízben bizonyos kövek úgy nőnek, akár a növények.
Eragon csodálattal bámulta. Sose gondolt élőlényként a kavicsokra, vagy akár a sziklákra, mégis itt a bizonyíték, hogy csupán vízre és sóra van szükségük, és növekedni kezdenek Ez végre megmagyarázta, miért jelentek meg mindig a sziklák a földjeiken a Palancar-völgyben, holott minden tavasszal tisztára boronálják a talajt. Növekednek!
Továbbmentek Urúrhoz, a levegő és a mennyek urához, és testvéréhez, Morgothalhoz, a tűz urához. Morgothal kárminszínű szobránál a pap elmesélte, hogy a két testvér annyira szereti egymást, hogy egyik sem képes létezni a másik nélkül. Morgothal izzó palotája nappal látható az égen, kovácsműhelyének szikrái éjszaka. Urúr folyamatosan táplálja testvérét, aki így képes életben maradni.
Még két isten volt hátra: Sindri, a föld anyja és Helzvog.
Helzvog szobra más volt, mint a többieké. A meztelen isten egy törpe nagyságú, szürke kovakő fölé hajolt, és mutatóujja hegyével simogatta. Hátán a csomós izmok kidagadtak az embertelen erőfeszítéstől, az arca mégis hihetetlenül szelíd volt, mintha újszületett csecsemő heverne előtte.
Gannel hangja suttogássá tompult: - Gúntera lehet az Istenek Királya, de Helzvog az, akié a szívünk. Ő vélte úgy, hogy a földet az óriások eltűnte után be kell népesíteni. Az istenek nem értettek egyet, ám Helzvog nem törődött velük, és titokban megteremtette az első törpét egy hegy gyökeréből.
- Amikor az istenek rájöttek, mit tett, féltékenyek lettek Gúntera megteremtette a tündéket, hogy ő irányíthassa Alagaésiát. Azután Sindri alkotta meg a földből az embert, Urúr és Morgothal egyesített tudásukkal megteremtették a sárkányt. Egyedül Kílf nem vett részt a munkában. Így jelentek meg az első fajok ebben a világban.
Eragon itta Gannel szavait. A klánfőnök láthatólag őszintén beszélt, mégse lehetett megkerülni egy egyszerű kérdést: Honnan tudja? Persze tisztában volt vele, hogy tapintatlanság lenne ezt firtatni, így csak bólogatott és figyelt.
- Ez - mondta Gannel, és felhajtotta a sörét - elvezet minket a legfontosabb szertartásunkhoz, amelyről Orik tudomásom szerint már beszélt neked... Minden törpét kőbe kell rejteni, különben a szellemünk sohasem csatlakozhat az istenhez Helzvog csarnokában. Mi nem földből, levegőből vagy tűzből vagyunk, hanem kőből . És az Ingeitum tagjaként felelősséged, hogy méltó pihenőhelyet keress bármely törpének, aki a jelenlétedben hunyja le örökre a szemét. Amennyiben nem teszed meg - kivéve, ha sebesült vagy, illetve ellenség fenyeget -, Hrothgar száműz téged, és a törpék számára megszűnsz létezni. - Kiegyenesedett, szúrósan meredt Eragonra. - Még sok mindent meg kell tanulnod, ám ha betartod azokat a szokásokat, amelyeket ma tanítottam neked, akkor nem hibázhatsz.
- Nem fogom elfelejteni - mondta Eragon.
Gannel elégedetten kivezette a szobrok közül. Fölmentek egy csigalépcsőn. Kapaszkodás közben a klánfőnök elővett a ruhája redőiből egy egyszerű láncot, amelyre parányi ezüstkalapácsot fűztek, és odaadta Eragonnak.
- Ez egy másik szívesség, amire Hrothgar kért meg - magyarázta. - Aggódik, hogy Galbatorix talán kiemelte a képedet Durza, a ra'zacok vagy bármelyik katona elméjéből, aki valahol a Birodalomban látott.
- És miért kéne aggódnom emiatt?
- Mert akkor Galbatorix meg tud idézni. Talán máris megtette.
Az aggodalom jeges kígyója tekergőzött végig Eragon oldalán. Gondolnom kellett volna erre, korholta magát.
- Ez a nyaklánc, amíg viseled, megóv attól, hogy bárki megidézzen téged vagy a sárkányodat. Magam varázsoltam el, így a legerősebb elmének is ellenáll. De előre figyelmeztetlek: ha működésbe lép, a nyaklánc a te erődből szívja el a sajátját, amíg le nem veszed, vagy amíg a veszély el nem múlik.
- És ha alszom? Mire észbe kapok, nem fogyaszthatja el minden erőmet?
- Nem. Felébreszt.
Eragon az ujjai között forgatta a kalapácsot. Nehéz hárítani az idegen varázslatot, és különösen érvényes ez Galbatorixra. Ha Gannel ilyen hozzáértő, milyen más varázslatok rejtőzhetnek még az ajándékában? Észrevett egy sor rúnát, amelyeket a kalapács nyelébe véstek. Elolvasta: Astim Hefthyn .
A lépcső éppen véget ért, amikor megkérdezte: - A törpék miért használják ugyanazokat a rúnákat, mint az emberek?
Gannel először nevetett, amióta ismerték egymást. Hangja végigzúgott a templomon, széles válla rázkódott. - Másképpen fogalmazva, az emberek írnak a mi rúnáinkkal. Amikor őseid partot értek Alagaésiában, éppen olyan írástudatlanok voltak, mint a nyulak. De hamar átvették az ábécénket, és hozzáigazították a saját nyelvükhöz. Némelyik szó ugyancsak tőlünk ered.
Eragon átcsúsztatta a nyakláncot a fején, és a zubbonya alá rejtette. Megálltak egy ajtónál, Gannel betessékelte egy körfolyosóra, amely pontosan a kupola alatt húzódott. A folyosó nyitott árkádjáról ki lehetett látni a Tarnag mögötti hegyekre és a mélyben a teraszos városra.
Eragon szinte rá se nézett a tájra, mert a folyosó belső falát egyetlen összefüggő festmény borította, egy gigászi elbeszélő kép, amely azzal kezdődött, hogyan teremtette meg a törpéket Helzvog keze. Az alakok és a tárgyak domborművűek voltak, a telten izzó színek és az aprólékos részletek a valóságosnál is életszerűbbé tették a jelenetet.
- Hogy csinálták ezt? - kérdezte elbűvölten.
- Mindegyik jelenetet apró márványtáblákra faragták, amelyeket zománcoztak, majd egyetlen darabbá illesztették össze őket.
- Nem lett volna egyszerűbb közönséges festéket használni?
- Egyszerűbb lett volna - mondta Gannel -, de nem akkor, ha az évszázadoknak vagy az évezredeknek alkotunk. A zománc, ellentétben az olajfestékkel, sosem fakul, nem veszíti el a ragyogását. Ezt az első részt alig egy évtizeddel Farthen Dúr fölfedezése előtt faragták, jóval korábban, hogy a tündék Alagaésia földjére léptek.
A pap megfogta Eragon karját, és végigvezette a képek előtt. Minden lépés a történelem megszámlálhatatlan évén vitte őket keresztül.
Eragon láthatta, hogy a törpék valaha nomádok voltak egy végtelen síkságon, mindaddig, amíg a föld túlságosan forró és kopár nem lett. Ekkor arra kényszerültek, hogy délre, a Beor hegység felé vándoroljanak. Így keletkezett a Hadarac sivatag!, gondolta álmélkodva.
Ahogy haladtak a falfestmények mellett a Celbedeil hátulja felé, mindent megtudott a feldűnost háziasításától az Isidar Mithrim faragásáig, láthatta a tündék és törpék első találkozását, minden új törpe király koronázását. Sűrűn szerepeltek a sárkányok, ahogy mindent felégetnek és lemészárolnak. Eragon alig tudta megállni, hogy ezen a részen ne tegyen megjegyzéseket.
Lépései lelassultak, amikor a festmény ahhoz az eseményhez ért, amely a legjobban érdekelte: a tündék és sárkányok háborújához. A törpék hatalmas helyet hagytak annak ábrázolására, miként pusztította a két faj Alagaésiát. Eragon megborzongott az irtózattól, amikor látta, hogyan ölték egymást. A harcok több öl hosszan folytak, véresnél véresebb képek követték egymást, amíg föl nem szállt a sötétség. A képen ifjú tünde térdelt egy szikla peremén, és fehér sárkánytojást tartott a kezében.
- Ez...? - suttogta Eragon.
- Igen, ez Eragon, az Első Lovas. Eléggé hasonlít is, mert beleegyezett, hogy modellt üljön a művészeinknek.
Az elbűvölt Eragon előrehajolt, hogy tanulmányozza névrokonának arcvonásait. Mindig idősebbnek gondoltam. A tündének ferde szeme volt, kampós orra, keskeny álla, ez vaddá tette a külsejét. Idegenszerű arc volt, egészen más, mint az övé... mégis, tartása, feszes válla arra a pillanatra emlékeztette Eragont, amikor megtalálta Saphira tojását. Nem is különbözünk annyira, te meg én, gondolta és megérintette a hűvös zománcot. És ha egyszer a fülem olyan lesz, mint a tied, akkor igazán testvérek lehetnénk az időn át... Kíváncsi vagyok, helyeselnéd-e, amit teszek? Legalább egy azonos döntésük volt; megtartották a tojásokat.
Ajtó nyílt, majd csukódott. Megfordulva látta, hogy Arya közeledik a galéria túlsó vége felől. Ugyanolyan üres arccal nézte a falakat, amelyet az Idősek Tanácsával szemben mutatott. Nem lehetett tudni, mit érez, de Eragon megsejtette, hogy ízléstelennek találja a helyzetet.
Arya bólintott: - Üdvözöllek, Grimstborith.
- Üdvözöllek, Arya.
- Eragont oktatod a mitológiátokra?
Gannel közönyösen mosolygott. - Az embernek ismernie kell a közösség hitét, amelyhez tartozik.
- A megértésből még nem lesz hit. - Arya egy boltív oszlopát babrálta. - Azt sem jelenti, hogy a hit terjesztőjét magasztosabb megfontolás vezetné, mint... mondjuk, a haszon.
- Tagadod talán, hogy klánom áldozatai vigasztalást jelentenek testvéreimnek?
- Semmit sem tagadok, csak kérdezem, mennyi jót tehetnétek, ha a vagyonotokat szétosztanátok az ínségesek, az éhesek, a hajléktalanok között, vagy akár ha utánpótlást vásárolnátok a vardeneknek. Ehelyett emlékművet építettetek belőle a vágyálmotoknak.
- Elég! - A törpe ökölbe szorította a kezét, az arca kivörösödött. - Nélkülünk a termést elpusztítaná az aszály! A folyók és a tavak kiáradnának. A jószágaink egyszemű szörnyeket fialnának. Maguk a mennyek is meghasadnának az istenek dühétől! - Arya elmosolyodott. - Csakis a mi imádságunk és isteni szolgálatunk akadályozza meg ezt. Ha nem lenne Helzvog, akkor…
Eragon hamarosan elveszítette a fonalat. Nem értette Arya homályos bírálatát, ám Gannel válaszaiból annyit felfogott, hogy valami közvetett módon a tünde azt állítja, a törpék istenei nem léteznek, megkérdőjelezi minden templomjáró törpe értelmi képességeit, és rámutat a törpék érvelésének gyengeségeire - mindezt kedves és udvarias hangon.
Néhány perc múlva Arya fölemelte a kezét, és félbeszakította Gannelt: - Ez a különbség köztünk, Grimstborith. Te annak szenteled magad, amiről azt hiszed, hogy igaz, de nem tudod bizonyítani. Így hát vagy egyetértünk, vagy nem. - Eragonhoz fordult. - Az Az Sweldn rak Anhúin ellened hangolta Tarnag polgárait. Velem együtt Úndin is úgy véli, hogy a legjobban teszed, ha nem mozdulsz ki falai mögül, amíg nem távozunk.
Eragon habozott. Szívesen látott volna többet Celbedeilből, de ha baj van, akkor neki Saphira mellett a helye. Meghajolt Gannel előtt, és elnézését kérte. - Nem kell bocsánatot kérned, Árnyékölő - mondta a klánfőnök. Gyilkosan meredt Aryára. - Tedd, amit tenned kell, és Gúntera áldása kísérjen.
Eragon és Arya együtt távozott a templomból, és tucatnyi harcos gyűrűjében nekivágott a városnak. Eragon hallotta a felbőszült tömeg ordítását az alsóbb teraszokról. Egy kő pattant le a szomszédos tetőről. Amikor odanézett, látta, hogy a város peremén sötét füst emelkedik az ég felé.
Érkezés után a szobájába sietett. Fölvette a páncélját; fölcsatolta a lábvértet, a karvédőt; a fejére tette a bőr-, majd a fémsapkát, végül a sisakot; megragadta a pajzsát. Fölkapta a csomagját, a nyeregtáskákat, visszarohant az udvarra, és leült Saphira jobb mellső lába mellé.
Tarnag olyan, mint egy megpiszkált hangyaboly , jegyezte meg a sárkány.
Reméljük, nem csípnek belénk.
Hamarosan csatlakozott hozzájuk Arya, majd ötven állig fölfegyverzett törpe, akik az udvar közepén telepedtek le. A törpék közönyösen várakoztak, halk mordulásokkal beszélgettek, miközben a zárt kaput és a mögötte tornyosuló hegyet nézték.
- Attól félnek - mondta Arya, aki Eragon mellé ült -, hogy a tömeg miatt nem tudunk felszállni a tutajokra.
- Saphira bármikor elvihet légi úton.
- Hattyút is? Meg Úndin testőreit is? Nem, ha akadályoznak, akkor meg kell várnunk, hogy a törpék haragja lelohadjon. - A sötétedő eget figyelte. - Sajnálatos, hogy annyi törpét sikerült magadra haragítanod, de talán elkerülhetetlen volt. A klánok örökké perlekednek; ami az egyiknek tetszik, az feldühíti a másikat.
Az ifjú a páncélja szélét babrálta. - Bár ne fogadtam volna el Hrothgar ajánlatát!
- Ugyan. Nasuadához hasonlóan én is úgy gondolom, hogy az egyetlen életképes megoldást választottad. Fölösleges magadat vádolnod. Ha bárki is hibás, az Hrothgar, amiért ezt az ajánlatot tette neked. Tisztában kellett volna lennie a következményekkel.
Percekig hallgattak. Az udvaron fél tucat törpe verte a marsot. Végül Eragon törte meg a csendet: - Van családod Du Weldenvardenben?
Arya csak hosszú idő múlva válaszolt. - Senki, aki közel állna hozzám.
- Miért?
A tünde ismét habozott. - Nem tetszett nekik, mikor úgy döntöttem, hogy a királynő küldöttje és követe leszek. Nem tartották ildomosnak. Amikor nem törődtem a tiltakozásukkal, sőt még a vállamra is tetováltattam a yawé jelét - ami Bromtól kapott gyűrűdhöz hasonlóan azt jelenti, hogy fajom magasabb rendű érdekeinek szentelem magam -, a családom nem akart látni többé.
- De hát az hetven éve volt! - vetette ellen az ifjú.
Arya lesütötte a szemét, arcát hajának függönye mögé rejtve. Eragon megpróbálta elképzelni, milyen lehetett az élete - a családja kitagadta, arra ítéltetett, hogy két, szögesen ellentétes faj között éljen. Nem csoda, hogy olyan visszahúzódó, gondolta. - Élnek tündék Du Weldenvardenen kívül is?
Arya úgy válaszolt, hogy továbbra sem tárta föl az arcát: - Hármunkat küldtek ki Ellesmérából. Fáolin és Glenwing utazott velem, amikor Saphira tojását hordoztuk Du Weldenvarden és Tronjheim között. Csak én éltem túl Durza orvtámadását.
- Milyenek voltak?
- Büszke harcosok. Glenwing szeretett madarakkal beszélgetni gondolatban. Állt az erdőben, énekesmadarak rajzottak körülötte, és ő órákig hallgatta a dalukat. Utána gyönyörűen énekelt nekünk.
- És Fáolin? - Arya most nem válaszolt, csak szorosabban markolta az íját. A rendíthetetlen Eragon más témával próbálkozott. - Miért olyan ellenszenves neked Gannel?
A tünde hirtelen ránézett, és finom ujjaival megérintette az arcát. Eragon összerezzent meglepetésében. - Erről - mondta Arya - egy más alkalommal beszélgetünk. - Fölállt, és csendesen átment az udvaron.
Eragon zavartan bámult utána. Nem értem, mondta, és nekidőlt Saphira hasának. A sárkány vidáman felhorkant, azután lovasa köré kanyarította a nyakát és a farkát, és azonnal elaludt.
Ahogy sötétedett, Eragonnak egyre nehezebb volt ébren maradni. Elővette Gannel nyakláncát, és többször végigvizsgálta mágiával, de csak a pap őrző varázslatát találta rajta. Föladta a próbálkozást, visszacsúsztatta a láncot az ujjasa alá, magára borította a pajzsát, és ledőlt, hogy így virrassza át az éjszakát.
Mikor magasan az égen derengeni kezdett a hajnal - noha a völgy még elmerült a sötétségben, amely csak dél felé tűnik el -, Eragon fölkeltette Saphirát. A törpék már talpon voltak, sietve göngyölgették rongyokba a fegyvereiket, hogy a legnagyobb titokban osonhassanak át a városon. Úndin még Saphira karmait és Hattyú patáit is becsomagoltatta Eragonnal.
Amikor minden készen volt, Úndin és harcosai körülvették Eragont, Saphirát és Aryát. A kapukat óvatosan kinyitották - a megolajozott zsanérok nesztelenül mozdultak -, azután elindultak a tó felé.
Tarnag kihaltnak tűnt, az üres utcák házaiban mit sem sejtve aludtak a városiak. Az a néhány törpe, akivel találkoztak, némán rájuk nézett, azután kísértetként osont tova a félhomályban.
A teraszkapuk őrei némán intettek nekik. Hamarosan elmaradtak az épületek, Tarnag tövében, a kopár mezőkön találták magukat. Azokon túl kő rakpart szegélyezte a csöndes, szürke vizet.
A mólóhoz kikötve két széles tutaj várta őket. Három törpe kuporgott az elsőn, négy a másodikon. Amikor megpillantották Úndint, fölálltak.
Eragon segített a törpéknek megbéklyózni Hattyút, és szemellenzőt tenni rá, azután a vonakodó lovat fölédesgette a második tutajra, ahol letérdeltették és megkötötték. Közben Saphira lesiklott a mólóról a tóba. Csak a feje látszott ki a vízből.
Úndin megragadta Eragon karját. - Itt búcsút veszünk. Megkaptad a legjobb embereimet; ők védelmeznek, míg el nem éred a Du Weldenvardent. - Eragon hálálkodni próbált, de Úndint megrázta a fejét. - Ez nem szívesség, hanem a kötelességem. Csak azt sajnálom, hogy itteni tartózkodásodat beárnyékolta az Az Sweldn rak Anhúin gyűlölete.
Eragon meghajolt, azután Orikkal és Aryával együtt fölszállt az első tutajra. Eloldották a köteleket, a törpék hosszú rudakkal ellökték magukat a parttól, és a tutajok elindultak a hajnali ég alatt arra, ahol az Az Ragni kiömlött a tóból. Saphira közöttük úszott.
A Birodalom meggyalázta az otthonomat!
Ez járt Roran fejében, míg a ra'zacokkal és katonáikkal vívott éjszakai küzdelem sebesültjeinek nyögését hallgatta. Félelem és iszony rázta, arca égett, nehezen lélegzett, és didergett, mint aki forrólázba esett. Szomorú volt, olyan szomorú... mintha a ra'zacok beszennyezték volna gyermekkorának ártatlanságát.
Gertrude-ra, a füvesasszonyra bízta a sebesülteket, és tovább-baktatott Horst háza felé. Nézte a közökben a barkácsolt torlaszokat: a deszkákat, a hordókat, a kőhalmokat és a két szekér roncsait, amelyeket a ra'zacok robbantottak fel. Siralmasan gyatrának tűntek.
Az a néhány ember, aki Carvahallban az utcára merészkedett, üveges szemű volt a megrázkódtatástól, a gyásztól és a kimerültségtől. Roran is fáradt volt, soha életében nem fáradt még el ennyire. Már második éjszaka volt, hogy nem aludt, karja és háta sajgott a harctól.
Belépett Horst házába. Elain az ebédlő nyitott ajtajában állt, és hallgatta a kiszűrődő heves vitát. Magához intette az ifjút.
Miután meghiúsították a ra'zacok ellentámadását, Carvahall első emberei összegyűltek, hogy megvitassák, mitévő legyen most a falu, és nem kellene-e megbüntetni Horstot és társait, amiért kirobbantották az összetűzést. Reggel óta tartott a vita.
Roran benézett a szobába. A hosszú asztalnál ott ült Birgit, Loring, Sloan, Gedric, Delwin, Fisk, Morn és még sok más falusi. Horst mint elnök az asztalfőt foglalta el.
- ...és én azt mondom, hogy ostoba és meggondolatlan tett volt! - kiáltotta Kiselt, és csontos könyökére támaszkodva kiegyenesedett. - Semmi okotok nem volt rá, hogy veszélyeztessétek...
Morn legyintett. - Ezen már túl vagyunk. Ahhoz képest, amit tettünk, mellékes, hogy mit kellett volna tennünk. Én történetesen egyetértek velük - Quimby éppen annyira a barátom volt, mint itt mindenkié, és kilel a hideg, ha arra gondolok, mit tennének ezek a szörnyek Rorannal -, de... de én azt szeretném tudni, hogyan menekülhetünk meg ebből a kutyaszorítóból.
- Egyszerű, öljük meg a katonákat - vakkantotta Sloan.
- És azután? Még több ember követi őket, amíg bele nem fulladunk a bíborszín ujjasok tengerébe. Még annak sincs értelme, hogy kiadjuk Rorant; hallhattad, amit a ra'zac mondott - ha fedezzük Rorant, megölnek, ha nem, akkor rabszolgaságra vetnek. - Morn a fejét csóválta, a szája komor vonallá keskenyült. - Azt nem élnénk túl.
Fisk előrehajolt. - Elmehetünk.
- Nincs hova - vágott vissza Kiselt. - Ide vagyunk szorítva a Gerinchez, a katonák elzárják az utat, mögöttük ott a Birodalom.
- Az egész a te hibád! - kiáltotta Thane, és reszkető ujjával Horstra mutatott. - Fel fogják égetni a házainkat, és megölik a gyermekeinket miattad. Miattad!
Horst felpattant, hogy a széke felborult. - Hol a becsületed, ember? Tűrjük talán, hogy megegyenek, és még ne is harcoljunk?
- Igen, ha minden más lépés öngyilkosságot jelent. - Thane vadul rámeredt az asztal mellett ülő emberekre, azután elviharzott Roran mellett. Arca eltorzult az eszelős félelemtől.
Gedric észrevette Rorant, és intett neki. - Gyere, gyere, rád vártunk.
A szúrós tekintetek kereszttüzébe került Roran összekulcsolta ujjait a háta mögött. - Miben segíthetnék?
- Azt hiszem - felelte Gedric -, abban egyetértettünk, hogy most már semmi értelme kiadni téged a Birodalomnak. Arra most ne pazaroljuk a szót, hogy meg kellett volna-e tennünk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy felkészülünk egy újabb támadásra. Horst csinál lándzsahegyeket - meg más fegyvereket is, ha lesz ideje -, Fisk vállalta, hogy pajzsokat készít. Szerencsére az asztalosműhelye nem égett le. Valakinek irányítania kell a védelmet. Szeretnénk, ha te lennél az. Minden segítséget megkapsz.
Roran bólintott. - Megteszem, ami tőlem telik.
Morn mellett felállt Tara. Toronyként magasodott a férje fölé. Jókora nőszemély volt, fekete haja csíkokban őszült, erős keze éppúgy értett a csirke nyakának kicsavarásához, mint két verekedő szétválasztásához. - Azon legyél, Roran - mondta -, különben még többet temethetünk. - Horsthoz fordult: - Mielőtt folytatnánk, el kell temetnünk az embereket. És vannak itt gyerekek is, akiket biztonságba kell helyeznünk, talán Cawley tanyáján, a Nost pataknál. Neked is menned kéne, Elain.
- Nem hagyom itt Horstot - felelte nyugodtan Elain. Tara felpaprikázódott. - Ez nem ötödik hónapos viselős asszonynak való hely! Addig szaladgálsz itt, míg elveszíted a gyermekedet.
- Sokkal többet ártana, ha tudatlanságban kellene emésztődnöm. Kihordtam két fiat, és maradni fogok, mint ahogy maradsz te is, és minden carvahalli feleség!
Horst megkerülte az asztalt, és gyengéden megfogta Elain kezét. - Én sem szeretném, ha nem mellettem lennél. De a gyermekeknek menniük kell. Cawley majd vigyáz rájuk, de ügyelnünk kell, hogy az oda vezető út tiszta legyen.
- Nemcsak arra kell ügyelni - recsegte Loring -, de arra is, hogy egyetlen carvahalli se közösködjék a völgybéli családokkal, kivéve persze Cawleyt. Nem segíthetnek nekünk, mi pedig nem akarjuk rájuk uszítani ezeket a hullagyalázókat!
Mindenki bólogatott, hogy igaza van, azután a találkozó véget ért, és a résztvevők szétszóródtak Carvahallban. Ám nemsokára ismét összegyűltek - sok más falusival egyetemben - a kis temetőnél Gertrude háza mögött. Tíz, fehérbe burkolt holttest feküdt a sírja mellett, hideg mellükön egy-egy szál bürök, nyakukban ezüstamulett.
Gertrude előlépett, és felsorolta az elhunytak nevét: - Parr, Wyglif, Ged, Bardric, Farold, Hale, Garner, Kelby, Melkof és Albem. - Fekete kavicsot helyezett a szemükre, azután fölemelte a karját, az arcát az ég felé emelte, és belekezdett a reszketeg siratóénekbe. Könnyek szivárogtak csukott szeme sarkából, hangja erősödött és halkult, miközben sóhajtozva-nyögve beleöntötte a falu bánatát az időtlen sorokba. Énekelt a földről, az éjszakáról és az emberiség örök fájdalmáról, amely elől nincs menekvés.
Miután az utolsó szomorú hang is szertefoszlott, a családtagok dicsérték az elhunytak tetteit és jellemét. Ezután eltemették a halottakat.
Miközben Roran figyelt, tekintete arra a jeltelen halomra tévedt, amely alá a három katonát temették. Egyet Nolfavrell ölt meg, kettőt én. Még mindig borzongatta az a zsigeri megdöbbenés, amely elfogta, midőn az izmok és csontok engedtek... recsegtek... péppé lettek a pöröly alatt. Szája megtelt epével, és erőlködnie kellett, hogy ne hányjon a falu szeme láttára. Én vagyok az, aki elpusztította őket. Roran sosem akart ölni, sose hitte, hogy megteszi, mégis több életet oltott ki, mint akármelyik carvahalli. Véres jegyet érzett a homlokán.
Amint lehetett, elment - még azért sem állt meg, hogy Katrinával beszéljen -, és fölkapaszkodott egy olyan helyre, ahonnan beláthatta Carvahallt, és kigondolhatta, hogyan tudná a legjobban megvédeni. Sajnos a házak túlságosan messze voltak egymástól ahhoz, hogy a köztük levő terület megerősítése védelmet jelenthessen. Amúgy se lenne jó, ha a katonák a házak között harcolnának, és letaposnák a kerteket. Az Anora védi a nyugati határunkat, gondolta, de ami Carvahall többi részét illeti, egy gyermeket sem tudnánk feltartóztatni... Mit húzhatunk föl néhány óra alatt, ami elég erős barikád lenne?
Lekocogott a falu közepére, és elkiáltotta magát: - Mindenkire szükségem van, aki ráér, hogy segítsen fát vágni! - Egy perc múlva emberek bukkantak elő a házakból, és elindultak az utcákon. - Gyertek még! Mindenki segítségére szükség van! - Roran várt, körülötte növekedett a tömeg.
Darmmen, Loring egyik fia odaállt elé. - Mi a terved?
Roran felemelte a hangját, hogy mindenki hallja: - Torlasz kell Carvahall köré, minél vastagabb, annál jobb. Úgy gondolom, ha hozunk néhány kiadós fát, lefektetjük őket, és kihegyezzük az ágaikat, a ra'zacoknak elég nehéz lesz átjutni rajtuk.
- Mit gondolsz, hány fára lenne szükség? - kérdezte Orval.
Roran tétovázott, igyekezett kiszámítani Carvahall kerületét. - Legalább ötvenre. Talán hatvan még jobban megfelelne. - Az emberek káromkodtak, és vitatkozni kezdtek. - Várjatok! - Roran megszámolta, hányan vannak a tömegben. Negyvennyolcan voltak. - Ha mindenki kidönt egy fát a következő órában, úgyszólván meg is vagyunk. Képesek vagytok rá?
- Minek nézel te minket? - vágott vissza Orval. - Utoljára tízéves koromban tartott egy óráig egy fa kivágása.
- Mit szólnál vadrózsához? - kérdezte Darmmen. - Ráboríthatnánk a fákra. Nem hinném, hogy valaki is át tudna mászni azon a tüskés gubancon.
Roran elvigyorodott. - Remek ötlet! Akinek fiai vannak, szerszámoztassa fel velük a lovait, hogy idevonszolhassuk a fákat. - Az emberek egyetértettek, és szétszóródtak, hogy fejszét, fűrészt hozzanak a munkához. Roran megállt Darmmen mellett, és azt mondta neki: - Olyan fák legyenek, amiknek a törzsén végig vannak ágak, különben nem működik a dolog.
- Hol leszel? - kérdezte Darmmen.
- Egy másik védelmi vonalon dolgozom. - Otthagyta Darmment, és elfutott Quimby házához, ahol Birgit épp az ablakokat deszkázta be.
- Na? - nézett Roranra.
Ő sietve elmagyarázta a tervét. - Árkot akarok ásni a torlaszon belül, hogy lelassítsuk, aki átjut az ágakon. Kihegyezett karókat is üthetünk az árok fenekébe, és...
- Na és mit akarsz tőlem, Roran?
- Szeretném, ha megszerveznéd az ásásra az asszonyokat, a gyerekeket és mindenki mást, akit tudsz. Egymagam nem vagyok elegendő ehhez, és nincs túl sok... - Az asszony szemébe nézett. - Kérlek.
Birgit elkomorodott. - Miért engem kérsz meg rá?
- Mert hozzám hasonlóan gyűlölöd a ra'zacokat, és azt is tudom, hogy mindent lehetőt elkövetsz, hogy megállíthassuk őket.
- Igen - suttogta Birgit, azután összecsapta a kezét. - Nagyon helyes, legyen, ahogy akarod. De azt azért sosem felejtem el, Roran Garrowsson, hogy te és a családod sodortátok vesztébe a férjemet. - Elsietett, mielőtt Roran válaszolhatott volna.
Higgadtan fogadta az ellenséges indulatot; mivel az asszonyt ekkora veszteség érte, nem is számíthatott másra. Még szerencse, hogy Birgit nem esküdött bosszút ellene. Megrázta magát, és lerohant oda, ahol az országút Carvahallba torkollik. Ez volt a falu leggyengébb pontja, ezért kétszeres erővel kellett védeni. Nem engedjük meg, hogy a ra'zacok ismét utat robbantsanak maguknak.
Szólt Baldornak, és nekiláttak, hogy árkot ássanak keresztben az úton. - Nemsokára mennem kell - figyelmeztette Baldor két csákánycsapás között. - Apának szüksége van rám a kovácsolásnál.
Roran helybenhagyólag morgott, még csak föl sem nézett. Munka közben elméjét ismét betöltötte a katonák emléke: hogyan néztek, amikor lesújtott rájuk, és az érzés , az a borzalmas érzés, ahogy szétzúzódik egy test, mint holmi korhadt tuskó. Megállt, öklendezett, és akkor látta, hogy felbolydult a falu: Carvahall készült a következő támadásra.
Miután Baldor elment, Roran maga fejezte be a combig érő árkot, majd elsietett Fisk műhelyébe. Az asztalos engedélyével kiválasztott öt gerendát a szárított farakásból, lovakkal a főútra vontatta, majd beledöntötte őket az árokba, és máris áthatolhatatlan sorompó zárta el Carvahall bejáratát.
Éppen letaposta a földet a gerendák körül, amikor Darmmen ügetett oda hozzá. - Megvannak a fák! Most húzzák őket a helyükre! - Roran elkísérte Darmment a falu északi határára, ahol tizenkét ember tusakodott négy szálas, zöld fenyővel, hogy sorba rakják őket, miközben egy fiú nagy ostorpattogtatással éppen visszafelé indult az igáslovakkal a hegy lábához. - A zöm a fát szállítja. A többiek meg annyira föllelkesültek, mint akik abba se akarják hagyni a favágást, míg ki nem döntötték az erdőt!
- Az jó, minden fát használni tudunk.
Darmmen rámutatott egy halom sűrű tüskebokorra, amelyek Kiselt földjének szélén hevertek. - Az Anora mentén vágtam őket. Használd őket, amire akarod. Megyek, keresek még.
Roran megszorította Darmmen karját, azután elindult a falu keleti végére, ahol asszonyok, gyermekek és férfiak hosszú sora ásott. Birgit úgy osztogatta a parancsokat, mint akármelyik tábornok, és hordta a vizet az ásóknak. Az árok máris öt láb széles és két láb mély volt. Amikor Birgit megállt, hogy levegőt vegyen, Roran azt mondta: - Lenyűgöző!
Az asszony oda se nézve hátrasöpört egy tincset a homlokából. - Először fölszántottuk a földet. Így könnyebb volt ásni.
- Nincs egy fölösleges ásód? - kérdezte az ifjú. Birgit egy halom szerszámra mutatott az árok túlsó végében. Miközben Roran arrafelé sietett, meglátta Katrina hajának rézszínű ragyogását a hajlongó hátak között. Mellette Sloan döfködte a puha talajt dühös, megszállott energiával, mintha szét akarná hasítani a föld bőrét, hogy lenyúzza agyagirháját, és feltárja az alatta rejtőző izmokat. Eszelős volt a tekintete, és portól-piszoktól mocskos szájjal, görcsösen vicsorgott.
Roran megborzongott ettől az arctól. Elsietett mellettük, a fejét is elfordította, hogy ne kelljen látnia a mészáros vérben forgó szemét. Fölkapott egy ásót, és lázasan ásni kezdett, a testi erőfeszítésbe menekülve a szorongás elől.
A nap folyamatos munkában telt; egyszer sem álltak meg enni vagy pihenni. Az egyre hosszabbodó-mélyülő árok körbefogta a falu kétharmadát, és elérte az Anora partját. A kiásott földet a belső oldalon púpozták fel, hogy senki ne ugorhassa át az árkot... és megnehezítsék a fölkapaszkodást.
A torlasszal kora délután végeztek. Roran abbahagyta az ásást, hogy segítsen kihegyezni a számtalan ágat - amelyeket egymásba akasztottak, ahol csak lehetett -, és fölerősíteni a tüskebokrokat. Időnként félre kellett húzniuk egy fát, hogy a gazdák, mint például Ivor, beterelhessék a barmaikat Carvahallba.
Estére a sánc erősebb és nagyobb lett, mint Roran remélni merte, noha még mindig sok-sok órai munka várt rájuk, hogy teljes megelégedésére szolgáljon az eredmény.
A földön ült, kenyeret majszolt, és a csillagokat bámulta a kimerültség ködén át. Egy kéz érintette meg a vállát. Fölnézett, és látta, hogy Albriech az. - Tessék. - Átnyújtott egy deszkákból összeszögezett, kezdetleges pajzsot és egy hat láb hosszú lándzsát. Roran hálásan átvette, azután Albriech továbbment, és mindenkinek adott egy lándzsát meg egy pajzsot, akivel csak találkozott.
Roran feltápászkodott, elhozta Horst házából a pörölyt, és így fölfegyverkezve odament az országút szájához, ahol Baldor és két másik ember őrködött. - Keltsetek föl, amikor pihenni akartok - mondta, aztán lefeküdt a puha fűbe az egyik közeli ház eresze alatt. Úgy tette maga mellé a fegyvereit, hogy a sötétben is megtalálhassa őket, majd lehunyta a szemét.
- Roran! - suttogták a jobb füle mellett.
- Katrina? - Nehézkesen felült, és hunyorított, amikor a lány levette a lámpáról az ernyőt, és a fény a szemébe sütött. - Mit csinálsz te itt?
- Látni akartalak. - Katrina szeme nagy és rejtelmes volt a sápadt arcban, magába gyűjtötte az éjszaka árnyait. Karon fogta az ifjút, és egy üres tornácra vezette, ahol nem hallhatta őket Baldor és a két másik őr. Ott a tenyerébe fogta az arcát, és puhán megcsókolta, de Roran túl fáradt és gondterhelt volt ahhoz, hogy viszonozza a gyengédséget. A lány elhúzódott, ránézett. - Mi a baj, Roran?
Keserűen, vakkantva nevetett. - Mi a baj? A világ a baj; olyan ferde, mint egy meglökött képkeret! - Öklével a hasára csapott. - És velem is baj van. Valahányszor pihenni akarok, látom a katonákat, ahogy kiserked a vérük a kalapácsomtól! Ezeket az embereket én öltem meg, Katrina. És a szemük... a szemük ! Tudták, hogy meghalnak, és semmit nem tehetnek ellene. - Reszketett a sötétben. - Tudták... én is tudtam... mégis meg kellett tennem. Nem tudtam... - Elfogytak a szavai, már csak forró könnycseppek peregtek az arcán.
Katrina magához ölelte, és Roran kisírta magából az utóbbi napok minden rettenetét. Elsiratta Garrow-t és Eragont; elsiratta Parrt, Quimbyt és a többi halottat; elsiratta önmagát; és elsiratta Carvahallt. Zokogott, míg ki nem hűltek az érzelmei. Kiürült, kiszáradt, mint egy öreg árpakalász.
Mélyet, görcsöset lélegzett, Katrinára nézett, és látta, hogy ő is sír. Hüvelykujjával letörölte a könnyeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a gyémántok az éjszakában. - Katrina... szerelmem. - Megismételte, kóstolgatta a szót: - Szerelmem. Semmit nem adhatok neked a szerelmemen kívül. Mégis... meg kell kérdeznem. Leszel a feleségem?
A fakó lámpavilágnál is látta, mennyi öröm és ámulat suhan át a lány arcán. Azután megjelent a habozás, a zavar és az aggodalom. Hibát követett el, mikor megkérdezte, az is hiba volt, hogy a lány meghallgatta Sloan engedélye nélkül. Ám Roran többé nem törődött ezzel. Most kellett megtudnia, hogy Katrina és ő együtt élik-e le az életüket.
Ekkor a lány halkan azt felelte: - Igen, Roran, leszek.
Éjszaka esett.
Esővel terhes felhők sokszoros rétege borította a Palancar-völgyet. Lerázhatatlanul kapaszkodtak a csúcsokba, és megtöltötték a levegőt súlyos, hideg párával. Roran fedél alól figyelte, ahogy a szürke víz habzik a fák levelein, sárfolyóvá változtatja Carvahall árkát, tompa ujjakkal vájkálja a zsúpfedeleket és az ereszeket, míg a felhők kiokádják terhüket. Minden összemosódott és eltűnt a felhőszakadásban.
Délelőttre a zivatar alábbhagyott, bár a párából még mindig folyamatosan szivárgott a víz. Egykettőre átáztatta Roran haját és ruháját, amikor átvette az őrséget az országúti barikádnál. Leguggolt a függőleges rönkök mellett, kirázta a köpenyét, azután mélyebben az arcába húzta a csuklyát, és igyekezett nem törődni a hideggel.
Az időjárás ellenére a föld fölött lebegett a boldogságtól, hiszen Katrina igent mondott. Jegyesek lettek! Mintha a világ egy hiányzó darabja pottyant volna a helyére, amely egy sebezhetetlen harcos öntudatával töltötte el. Mit számítanak a katonák, a ra'zacok vagy maga a Birodalom, egy ilyen szerelem mellett, mint az övék?
Agya azonban a friss boldogságában is csak azzal tudott foglalkozni, ami létének értelme lett: mit tegyen, hogy Katrina túlélje Galbatorix haragját? Másra sem gondolt ébredés óta. A legjobb lenne, ha elmenne Cawleyhoz , tűnődött a párás utat nézve, de úgyse lenne halandó rá... hacsak Sloan meg nem parancsolja. Talán rá tudnám venni, hiszen neki se lehet más kívánsága, mint hogy a lánya kikerüljön a veszélyből.
Miközben azon töprengett, hogyan környékezhetné meg a mészárost, a felhők ismét vastagodni kezdtek, az eső újult erővel támadt a falura, szúrós hullámokban érkezett a zivatar. Roran körül életre keltek a pocsolyák: akkorákat ugráltak az esőcseppek lövedékeitől, mint a meglepett szöcskék.
Amikor megéhezett, átadta az őrséget Larne-nak, Loring legfiatalabb fiának, és egyik fedezékből a másikba, egyik eresz alól a másik alá futva elment, hogy kerítsen magának valami ebédet. Egy sarkon befordulva meglepetten látta, hogy a házuk tornácán Albriech veszekszik egy csomó emberrel.
- ...vak vagy! - kiáltotta Ridley. - A nyárfák mentén kell menni, és sosem látnak meg. Te nadragulyát ettél!
- Próbáld meg, ha akarod - vágott vissza Albriech. - Meg is teszem!
- Akkor majd elmesélheted, hogy ízlik a nyílhegy.
- Talán mi nem vagyunk olyan tuskólábúak, mint te - vágta oda Thane.
Albriech vicsorogva fordult felé. - Szavaid pont olyan bárgyúk, mint az agyad! Én nem vagyok elég tökkelütött ahhoz, hogy a családomat néhány levél takarására bízzam egy ismeretlen helyen! - Thane szeme kidülledt, az arca foltokban kivörösödött. - Mi van? - bosszantotta Albriech. - Elvitte a cica a nyelved?
Thane felhördült, és öklével Albriech arcába vágott. Albriech nevetett. - A karod olyan gyenge, mint egy asszonyé. - Azzal a vállánál fogva fölkapta Thane-t, és lehajította a tornácról a sárba.
Roran a lándzsáját botként használva felszökkent Albriech mellé, hogy Ridley és a többiek hozzá ne nyúlhassanak. - Elég! - morogta dühösen. - Mások az ellenségeink! Össze lehet hívni döntőbíróságot, amely majd ítél, hogy Albriechnek vagy Thane-nek jár-e jóvátétel! De addig nem harcolhatunk egymás ellen.
- Te könnyen beszélsz! - acsarkodott Ridley. - Se feleséged, se gyereked! - Fölsegítette Thane-t, és elment az emberekkel együtt.
Roran keményen nézett Albriechre, akinek a jobb szeme alatt egyre nagyobb lett a szederjes folt. - Mivel kezdődött? - kérdezte.
- Elmentem... - Albriech fintorogva elharapta a szót, és megtapogatta az állát. - Elmentem felderítésbe Darmmennel. A ra'zacok katonákat állítottak a dombokra. Az egész völgyet belátják az Anoráig. Egy-két ember talán , talán ellopakodhat mellettük észrevétlenül, de a gyerekeket csak úgy vihetjük el Cawleyhoz, ha megöljük a katonákat, akkor pedig akár be is jelenthetjük a ra'zacoknak, hova tartunk.
Roran szívét marokra fogta a rémület, méregként áradt szét az ereiben. Mit tehetnék? Fekete szárnyak suhogását hallotta. De azért átkarolta Albriech vállát. - Gyere, ezt megmutatjuk Gertrude-nak.
- Nem! - rázta le a kezét Albriech. - Ő csak foglalkozzon a nálam súlyosabb esetekkel. - Mélyet lélegzett, mintha tóba készülne belevetni magát, és elbaktatott a záporban a kovácsműhely irányába.
Roran nézte, ahogy eltűnik, aztán bement a házba. Elain a földön ült egy csomó gyerekkel. Reszelőkkel, fenőkövekkel élesítették a lándzsahegyeket. Roran intett Elainnek. A másik szobában elmesélte neki, mi történt az előbb.
Elain káromkodott egy cifrát - Roran megdöbbent, mert még sose hallotta így beszélni a mesternét -, azután megkérdezte: - Van oka rá Thane-nek, hogy bosszút esküdjön?
- Lehet - ismerte el Roran. - Sértegették egymást, de Albriech volt a gorombább... Bár Thane ütött előbb. Akár te is bosszút esküdhetsz.
- Butaság - legyintett Elain, és kendőt kanyarított a vállára. - Ezt a vitát a döntőbíróságnak kell megoldania. Ha fizetnünk kell, fizetünk, ha ez az ára, hogy elkerüljük a vérfürdőt. - Kiment a főbejáraton, kezében egy kifent hegyű lándzsával.
A zaklatott Roran felkutatott a konyhában némi kenyeret és húst, azután segített a gyerekeknek lándzsahegyet élesíteni. Amikor megérkezett Felda, az egyik anya, Roran a gondjára bízta a gyerekeket, és Carvahallon keresztülvágva visszacaplatott az országúthoz.
Ahogy guggolt a sárban, egy napsugár tört át a felhőkön, és megvilágította az esőt, úgyhogy minden csepp szivárvánnyá változott. Roran lenyűgözve bámulta, nem törődve az arcán patakzó vízzel. A felhők közötti rés addig szélesedett, míg a Palancar-völgy nyugati részének háromnegyedét takaró, tömör viharfelhő nézett szembe egy pászma tiszta kék éggel. A gomolygó felhőmennyezet és a beeső fény szöge miatt az egyik oldalon vakítóan ragyogott az eső áztatta táj, míg a másik oldalon az árnyékok festették mesés árnyalatúra a mezőket, bokrokat, fákat, a folyót és a hegyeket. Mintha az egész világ tündöklő fémszoborrá változott volna.
Ekkor megmozdult valami. Roran odanézett, és egy katonát vett észre az úton. Páncélja jégként csillogott, ő maga tátott szájjal ámulta a frissen erődített Carvahallt, azután megfordult és elrohant az aranyló párában.
- Katonák! - ordította Roran, és felpattant. Már bánta, hogy nincs vele az íja, de a házban hagyta, mert meg akarta óvni az elemek dühétől. Az volt az egyetlen vigasza, hogy a katonáknak még több időbe telik, amíg megszárítják a fegyvereiket.
Férfiak és nők futottak elő a házakból, összegyűltek az árok mentén, és a felmáglyázott fenyők ágai között bámultak kifelé. A hosszú ágak nyirkot könnyeztek, amelynek gömbölyű cseppjeiben riadt szemek tükröződtek.
Roran a mészáros mellé került. Sloan egy Fisk-féle pajzsot fogott a bal kezében, a jobbja félhold alakú húsvágó bárdot markolt. Az övéről legalább tucatnyi kés lógott, valamennyi hosszú és borotvaéles. Kimérten biccentettek egymásnak, azután ismét azt a pontot nézték, ahol a katona eltűnt.
Alig egy perccel később az egyik ra'zac testetlen hangja szisszent át a párán: - Carvahall védelmével közöltétek elhatározásssszotokat, és megpecsételtétek sssszorsssszotokat. Meg fogtok halni!
Loring válaszolt neki: - Mutassátok azt a nyüves pofátokat, ha meritek, ti beszari, lőcslábú, kígyószemű torzszülöttek! Felhasítjuk a koponyátokat, és a véretekkel hizlaljuk a disznainkat!
Sötét árny repült felé, és egy lándzsa tompa koppanással vágódott bele egy ajtóba, alig hüvelyknyire Gedric bal kezétől.
- Fedezékbe! - ordította Horst a sor közepéről. Roran térdre vetette magát, és a pajzsa két deszkájának keskeny hasadékán lesett ki. Éppen időben, mert féltucatnyi lándzsa repült át a torlasz fala fölött, és becsapódtak a meglapuló falusiak közé.
Valahol a párában sikoltottak.
Roran szíve fájdalmasat zökkent. Lihegett, pedig nem is mozgott, a keze nyirkos volt a verejtéktől. Halk üvegcsörömpölés hallatszott Carvahall északi széléről... azután robbanás, és az összetört fa recsegése.
Sarkon fordultak Sloannal, és keresztülnyargaltak a falun. Arra érkeztek, hogy hat katona éppen az összetört fákat vonszolja el az útról Mögöttük a zápor villogó szilánkjai között a ra'zacok ültek fekete lovaikon, mint két fakó kísértet. Roran nem lassítva rontott rá az első katonára, aki hárítani tudta az első és a második döfést a karjával, ám harmadszor Roran csípőn szúrta, és mikor összeesett, a torkába döfte a lándzsáját.
Sloan veszett vadállatként ordítva elhajította a húsvágó bárdot, amely széthasította az egyik katona sisakját, és bezúzta a koponyáját. Két katona rontott rá kivont karddal. Sloan, aki most már hahotázott, félreugrott, azután a pajzsával megállította rohamukat. Az egyik katona akkorát vágott rá, hogy a kardja beleszorult a pajzs peremébe. Sloan közelebb rántotta, az öve mellől kirántott egy csontozókést, és szemen döfte. Előkapott egy második bárdot, és eszelős vigyorral kerülgetni kezdte másik ellenfelét. - Kibelezzelek-e? Elvágjam-e a térded inát? - kérdezte, már-már szökdécselve iszonyú, vérszomjas örömében.
Roran elvesztette a lándzsáját a következő két katonával folytatott harcban. Alig volt ideje előrántani a pörölyét, és hárítani a kardot, mielőtt az levágta volna a lábát. Az a katona, amelyik kicsavarta Roran markából a lándzsát, most feléje dobta a fegyvert, egyenesen a mellére célozva. Roran elejtette a kalapácsot, a levegőben kapta el a lándzsát - amitől legalább annyira meghökkent, mint a katonák -, megfordította, és annak a bordái közé szúrta a páncélon át, aki őt akarta ledöfni vele. Mivel nem maradt fegyvere, hátrálnia kellett a másik elől. Megbotlott egy holttestben, esés közben megvágta a lábikráját egy karddal, félregurult, hogy elkerülje a kétkezes csapást. Eszeveszetten kapkodott a bokáig érő sárban valamiért, bármiért , amit fegyverként használhat. Ujjai egy markolatnak ütköztek. Kitépte a latyakból, odavágott a katona kardot tartó kezére, és leszelte a hüvelykujját.
A katona bambán meredt a fénylő csonkra, majd azt mondta: - Ez van, ha nem használunk pajzsot.
- Bizony - helyeselt Roran, és lecsapta a fejét.
Az utolsó katona pánikba esett, és az egykedvű ra'zacok felé menekült, miközben Sloan ocsmány szitkokat üvöltött utána. A katona berontott a ragyogó esőfüggöny mögé, és Roran iszonyodva látta, hogy a két fekete alak lehajol a ménjéről, és göcsörtös kezükkel megragadják a menekülő tarkóját. A kegyetlen ujjak megfeszültek, a katona kétségbeesetten sivított, vonaglott, azután elernyedt. Az egyik ra'zac feldobta a hullát a nyerge mögé, azután megfordították a lovukat, és elvágtattak.
Roran borzongva nézett Sloanra, aki a késeit törölgette. - Jól harcoltál! - Sose gondolta volna, hogy a mészárosban ennyi vadság lakik.
Sloan halkan válaszolt: - Nem fognak hozzáérni Katrinához. Soha, még akkor se, ha ezret kell megnyúznom, vagy ezer urgallal és a királlyal kell is megküzdenem miatta. Előbb tépem le az eget, és fojtom bele a Birodalmat a saját vérébe, mint hogy a haja szála meggörbüljön! - Elhallgatott, az utolsó kést is visszadugta az övébe, majd nekilátott, hogy a helyére húzza a három törött fát.
Közben Roran a halott katonákat arrébb görgette a felkavart sárban, távolabb a torlasztól. Most már ötöt öltem meg. Miután végzett, kiegyenesedett és meglepetten körülnézett, mert nem hallott mást, csak a csöndet és az eső neszét. Miért nem jön senki, hogy segítsen?
Vajon mi történhetett? Sloannal visszatértek az első támadás színhelyére. Két élettelen katona lógott a torlasz csúszós ágain, de észre se vette őket. Horst és a többi falusi egy kis test körül térdelt. Roran lélegzete elakadt. Elmund volt az, Delwin fia. A tízéves fiúcska oldalából lándzsa meredt ki. A szülei mellette ültek a sárban, az arcuk fehér volt, mint a kréta.
Valamit tenni kell, gondolta Roran, és a lándzsájára támaszkodva letérdelt. Kevés gyerek élt tovább az első öthat évnél. De hogy valaki akkor veszítse el az elsőszülött fiát, amikor minden azt ígéri, hogy nagy és erős lesz, és átveszi apja helyét Carvahallban - ennyi elég, hogy az ember összetörjön. Katrina... a gyerekek... meg kell őket védeni.
De hol?... Hol?... Hol?... Hol!
A Tarnagból történt távozást követő első napon Eragon nagy igyekezettel próbálta megjegyezni Úndin embereinek nevét, miszerint Ama, Tríhga, Hedin, Ekksvar, Shrrgnien - ezt nem tudta kiejteni, bár állítólag azt jelentette, Farkasszív - Dúthmér és Thorv.
Mindegyik tutaj közepén apró kabin állt. Eragon ideje nagy részében legszívesebben a szálfák szélén üldögélt, és nézte, ahogy elvonul mellettük a Beor hegység. Jégmadarak, csókák röpködtek a tiszta vizű folyó fölött, pipaszár lábú szürke gémek álltak a mocsaras partokon, amelyeket a mogyoró-, nyírfa- és fűzfaágakon átszűrődő napfény festett foltosra. Időnként ökörbékák bőgtek rájuk a páfrányok tövéből.
Amikor Orik letelepedett mellé, Eragon megszólalt: - Szép itt.
- Az bizony. - A törpe csöndesen pipára gyújtott, azután hátradőlt és pöfékelt.
Eragon hallgatta a gerendák és kötelek ropogását. Tríhga irányította a tatról a tutajt a hosszú kormányevezővel. - Orik, nem tudod, hogy Brom miért csatlakozott a vardenekhez? Olyan keveset tudok róla. Életem java részében nem volt más számomra, mint a falu mesemondója.
- Sosem csatlakozott a vardenekhez: segített megalapítani a mozgalmat. - Elhallgatott, kiütögette a vízbe a hamut. - Azután, hogy Galbatorix király lett, az Esküszegőket leszámítva Brom maradt az egyetlen élő Lovas.
- De hát nem volt Lovas, akkor már nem. A sárkányát megölték a Dorú Areaba-i csatában.
- Kiképzése szerint akkor is Lovasnak számított. Elsőnek kezdte szervezni a Lovasok barátait és szövetségeseit, akik száműzetésbe kényszerültek. Az ő rábeszélésére engedte meg Hrothgar a vardeneknek, hogy Farthen Dúrban lakhassanak, ő szerezte meg a tündék segítségét.
Egy darabig hallgattak. - Miért mondott le Brom a vezérségről? - kérdezte Eragon.
Orik fanyarul elmosolyodott. - Talán mert sosem akarta. Ez azelőtt történt, hogy Hrothgar örökbe fogadott, így keveset láttam Bromot Tronjheimben... Mindig távol volt, az Esküszegőkkel harcolt, vagy különféle összeesküvésekben vett részt.
- A szüleid meghaltak?
- Igen. A himlő vitte el őket, még gyerekkoromban, és Hrothgar jóságában befogadott palotájába. Mivel pedig nem volt gyermeke, engem tett meg örökösévé.
Eragon a sisakjára gondolt, és rajta az Ingeitum jelvényére. Velem is jóságos volt.
Amikor az alkonyi szürkület megérkezett, a törpék fölakasztottak egy-egy kerekded lámpát a tutaj négy sarkába. A lámpák vörösek voltak, mégpedig azért, jutott eszébe Eragonnak, hogy ne zavarják az éjszakai látást. Odaállt Arya mellé, és a lámpák tiszta, mozdulatlan mélyét tanulmányozta. - Tudod, hogyan készítik ezeket? - kérdezte.
- Van egy varázsige, amelyet régen mi adtunk át a törpéknek. Ezt használják föl roppant ügyesen.
Eragon megvakarta az állát és az arcát. Most kezdett kiütni a legénytolla. - Megtanítanál néhány varázslatra, amíg úton vagyunk?
Arya ránézett. Tökéletesen egyensúlyozott a hullámzó fatörzseken. - Ez nem az én dolgom. Egy tanár már vár rád.
- Akkor legalább azt mondd meg - kérlelte -, hogy mit jelent a kardom neve.
Arya nagyon szelíden válaszolt: - Nyomorúság. És az is volt, amíg hozzád nem került.
Eragon ellenszenvvel nézett Zar'rocra. Minél többet tudott meg erről a fegyverről, annál gonoszabbnak látta, mintha a penge önhatalmúlag is tudna bajt okozni. Nemcsak Morzan öldökölt vele Lovasokat, de már a neve is gonosz. Ha nem Brom adta volna, és nem lett volna a tény, hogy sosem tompul el és törhetetlen, Eragon abban a pillanatban a folyóba hajította volna.
Mielőtt teljesen besötétedett, Eragon kiúszott Saphirához. Először repültek együtt azóta, hogy elhagyták Tronjheimet. Fölszálltak messze az Az Ragni fölé, ahol a levegő megritkult, és a víz nem volt több egy bíbor csíknál.
Eragonnak nyereg nélkül szorosan kellett fognia a térdével Saphirát. Érezte, hogy a kemény pikkelyek felhorzsolják az első repülésük idejéből maradt hegeket.
Mikor Saphira balra dőlt, hogy meglovagoljon egy felfelé tartó légáramlatot, az ifjú észrevette, hogy a hegyoldalról leválik három barna pötty, és felvágódnak a magasba. Először sólymokra gyanakodott, de ahogy közeledtek, látta, hogy csaknem húsz láb hosszúak, vékony farkuk és bőrszerű szárnyuk van. Igazából sárkányoknak látszottak, noha testük kisebb, vékonyabb és kígyószerűbb volt, mint Saphiráé. A pikkelyeik sem ragyogtak, hanem zöld-barna foltosak voltak.
Az izgatott Eragon megmutatta őket Saphirának. Ezek nem sárkányok?, kérdezte.
Nem tudom. Saphira megállt a levegőben, szemügyre vette az érkezőket, amelyek körülötte keringtek. A teremtmények mintha meglepődtek volna Saphira látványától. Felé rontottak, csak azért, hogy az utolsó pillanatban sziszegve a magasba röppenjenek.
Eragon elvigyorodott, kinyújtotta a tudatát, és igyekezett megérinteni a gondolataikat. Erre mind a három összerándult, és úgy tátogattak, mint az éhes kígyók. Fülsértő visításuk éppúgy hatott a lélekre, mint a testre. Ádáz erővel hasított Eragonba, meg akarta bénítani. Saphira is megérezte. A teremtmények egyfolytában vijjogva kimeresztették borotvaéles karmaikat, és támadásba lendültek.
Kapaszkodj , figyelmeztette Saphira. Összecsukta a bal szárnyát, félig megfordult, kikerült két támadót, azután egy könnyed csapással föléjük lebbent. Közben Eragon eszeveszetten igyekezett kirekeszteni a tudatából a sivítást. Amint kitisztult az agya, a mágiához folyamodott. Ne öld meg őket, mondta Saphira. Tapasztalatokat akarok szerezni.
Noha a lények fürgébbek voltak Saphiránál, neki ott volt a tömege és az erőfölénye. Az egyik teremtmény lecsapott rá. Saphira fejjel lefelé fordult, és zuhanás közben mellbe rúgta az állatot.
A sivítás ereje azonnal csökkent, a sebesült dúvad meghátrált.
Saphira kitárta a szárnyait, jobbra kanyarodott, így szembekerült a másik kettővel, amelyek feléje tartottak. Meggörbítette a nyakát, Eragon mély morgást hallott a bordái közül, azután lángsugár hagyta el a száját. Kéken izzó sugárkoszorú nyelte el Saphira fejét, végigvillant az ékkőszerű pikkelyeken, és a sárkány olyan gyönyörűen tündökölt, mintha fény gyúlt volna a belsejében.
A két bestia rémülten vijjogott, majd elkanyarodott. A szellemi támadás félbeszakadt, ahogy sietve lecsaptak a hegyoldalra.
Kis híján leejtettél, mondta Eragon, és meglazította görcsös karjait, amelyekkel a sárkány nyakát ölelte.
Saphira öntelten nézett rá vissza. De csak kis híján!
Ez igaz, nevette el magát Eragon.
A győzelem izgalmától kivörösödve tértek vissza a tutajokhoz. Ahogy Saphira leereszkedett a két vízi jármű között, Orik odakiáltott: - Megsebesültél?
- Dehogy - felelte Eragon. Jeges víz örvénylett a lába körül, miközben Saphira a tutaj mellé úszott. - Ezek is aBeor őshonos lakói?
Orik felhúzta a tutajra. - Fanghurnak hívjuk őket. Nem olyan értelmesek, mint a sárkányok, és nem tudnak tüzet fújni, mégis félelmetes ellenfelek.
- Észrevettük. - Eragon a halántékát masszírozva próbálta csökkenteni a fejfájást, amelyet a fanghurok támadása okozott. - Természetesen Saphira bőven fölért velük.
Természetesen, helyeselt a sárkány.
- Így vadásznak - magyarázta Orik. - Az elméjükkel megbénítják a prédát, aztán megölik.
Saphira a farkával vizet fröcskölt Eragonra. Jó ötlet. Talán legközelebb én is kipróbálom, ha vadászok.
Az ifjú bólintott. Harc esetén is jól jöhet.
Arya lépett a tutaj széléhez. - Örülök, hogy nem öltétek meg őket. A fanghurok elég ritkák ahhoz, hogy ennek a háromnak az eltűnése is súlyos veszteségnek számítson.
- Azért így is sikerül éppen elég állatot elragadniuk a nyájainkból - mordult föl Thorv a kabinban. - Ne röpködjetek, amíg a Beor hegyei között vagyunk, Árnyékölő. Anélkül is elég nehéz vigyázni rád, nem kell még szélviperákra is vadásznotok a sárkányoddal.
- A földön maradunk amíg elérjük a síkságot - ígérte Eragon.
- Jól van.
Amikor éjszakára megálltak, a törpék egy kis patak torkolatánál álló nyárfákhoz kötötték ki a tutajokat. Ama tüzet rakott, Eragon Ekksvarnak segített, hogy Hattyút kivonszolják a szárazföldre, aztán egy gyepsávon kipányvázták a csődört.
Thorv a hat nagy sátor fölverését irányította. Hedin annyi tüzelőt gyűjtött, hogy elég legyen reggelig, Dúthmér lehordta az élelmiszert a második tutajról, és nekilátott vacsorát főzni. Arya őrködött a tábor szélén, de amikor végeztek a munkájukkal, csatlakozott hozzá Ekksvar, Ama és Tríhga is.
Amikor Eragon rájött, hogy semmi dolga, lekuporodott a tűzhöz, Orik és Shrrgnien mellé. Shrrgnien lehúzta a kesztyűjét, és forradásos kezét a tűz fölé tartotta. Eragon észrevette, hogy az ujjaiból - az öregujjat kivéve - negyedhüvelyknyi, csiszolt acélszögek meredeznek.
- Hát ezek micsodák? - kérdezte.
Shrrgnien Orikra nézett és elnevette magát. - Ez az én Ascúdgamlnom - „acélöklöm”. - Ülésből megfordult, és beleöklözött egy nyárfa törzsébe, négy szimmetrikus lyukat ütve a kéregben. Ismét elnevette magát. - Igen alkalmas ütőfegyver, mi?
Eragonban feltámadt a kíváncsiság és az irigység. - Hogy csinálták? Hogyan szúrták kezedbe a tüskéket?
Shrrgnien habozott, kereste a szavakat. - Egy gyógyító mély álomba merít, így nem érzel fájdalmat. Azután egy lyukat - fúrnak , ugye? - fúrnak az ízületekbe... - Elhallgatott, aztán sebesen magyarázott Oriknak törpe nyelven.
- Fémhüvelyt helyeznek el a lyukakban - magyarázta Orik. - Varázslattal rögzítik, és mikor a harcos magához tér, különböző méretű tüskéket illeszthet ezekbe a hüvelyekbe.
- Igen, így van - vigyorgott Shrrgnien. Megfogta a bal mutatóujjából kiálló szöget, óvatosan megcsavarta, kiszabadította az ízületből, és átadta Eragonnak.
Eragon is mosolygott, miközben a tenyerén görgette a hegyes vasat. - Magam sem bánnék egy „acélöklöt”. - Visszaadta a szöget Shrrgniennek.
- Veszedelmes műtét - figyelmeztette Orik. - Csak kevés knurlan csináltat Ascúdgamlnot, mert az ember könnyen elveszítheti a keze mozgékonyságát, ha a fúró túl mélyre hatol. - Fölemelte az öklét, és megmutatta Eragonnak. - A mi csontjaink vastagabbak, mint a tieitek. Lehet, hogy emberi kézen nem működne a dolog.
- Nem fogom elfelejteni. - De akkor sem szabadulhatott a gondolattól, hogy milyen lehet egy ilyen Ascúdgamlnnal harcolni. Bármire büntetlenül lecsaphatna, beleértve a páncélozott urgalokat is. Tetszett neki az ötlet.
Étkezés után visszavonult a sátrába. A tűz elég fényt adott ahhoz, hogy lássa a sátor mellett összegömbölyödött Saphirát. Olyan volt, mintha egy fekete papírból kivágott alakot ragasztottak volna a sátor vásznára.
A takarót felhúzta a lábán, az ölét bámulta. Álmos volt, de még nem akart aludni. Az elméje önkéntelenül az otthon felé fordult. Vajon mit csinálhat most Roran, Horst és a többiek Carvahallban? Elég meleg van már a Palancar-völgyben a vetéshez? Váratlan honvágya támadt.
Elővett a csomagjából egy fatálat, fogta a vizestömlőjét, peremig töltötte a tálat. Azután Roran képére összpontosított, és azt suttogta: - Draumr kópa.
A víz most is elfeketedett, mielőtt ragyogni kezdett, hogy föltárja a megidézett tárgyat. Eragon látta, hogy Roran egyedül ül egy gyertyafényes szobában, amelyre Horst házából emlékezett. Ebből megértette, hogy Roran bizonyára föladta a munkáját Therinsfordban. Unokatestvére a térdére támaszkodott, összekulcsolta ujjait, és a túlsó falat bámulta olyan arccal, mint akinek nehéz gondja van. Ennek dacára egész jól festett, még ha kicsit megviseltnek tűnt is, és ez megvigasztalta Eragont. Egy perc múlva feloldotta a mágiát, befejezte a varázslatot, megtisztította a víz felszínét.
Miután megnyugodott, kiürítette a tálat, azután lefeküdt, és az álláig húzta a takarót. Behunyta a szemét, és elmerült a meleg sötétségben, amely elválasztja az alvást az ébrenléttől, ahol a valóság meghajlik, és lobog a gondolatok szelében, ahol az alkotókészség mindenféle korláttól mentesen virágozhat, ahol minden lehetséges.
Hamarosan elszenderedett. Alvása eseménytelen volt, de mielőtt felébredt, a szokásos éjszakai képek helyét egy látomás foglalta el, amely olyan tiszta és eleven volt, mint az ébrenlét tapasztalatai.
Megkínzott eget látott, amely fekete és bíborszínű volt a füsttől. Varjak és sasok keringtek magasan a nyilak fölött, amelyek egy nagy csatában íveltek egyik oldalról a másikra. A sárban egy férfi hevert, horpadt sisakban, véres páncelban. Arcát eltakarta fölemelt karja.
Páncélos kéz bukkant föl Eragon szeme előtt. A kesztyű olyan közel volt, hogy a fényes acel eltakarta a fél világot. Kérlelhetetlen gépként görbült ököllé a hüvelyk- és a három másik ujj, hogy csak a magányos mutatóujj meredjen a leterített emberre a végzet megfellebbezhetetlenségével.
Még akkor is tele volt a feje a látomással, amikor előmászott a sátorból. Saphirát a tábortól valamivel távolabb találta meg, ahogy egy szőrös kupacot rágcsál. Amikor elmondta neki, mit látott, a sárkány abbahagyta a rágást, azután nyakának egy rántásával lenyelt egy húscafatot.
Amikor utoljára történt ilyen, mondta, bebizonyosodott, hogy másutt zajló események igaz jóslata. Gondolod, hogy valahol csatáznak Alagaésiában?
Az ifjú arrébb rúgott egy ágat. Nem vagyok biztos benne... Brom azt mondta, csakolyan embereket, helyeket és dolgokat tudunk megidézni, amelyeket már láttunk. En azonban még sosem láttam azt a helyet. Mint ahogy Aryát sem láttam azelőtt, hogy Teirmben álmodtam róla.
Talán Togira Ikonoka meg tudja magyarázni.
Készülődtek az induláshoz. A törpék annál vidámabbak lettek, minél messzebb kerültek Tarnagtól. Mikor csurogni kezdtek lefelé az Az Ragnin, Ekksvar - aki Hattyú tutaját kormányozta - rázendített érdes basszus hangján:
A sebes Határ-vízen lefelé
Kíff duzzadó vérén lefelé
Göcsörtös fákon utazunk,
Otthonért, klánért, becsületért.
Felül sötét égi boltozat
Alul jégfarkasok erdei tálja
Véres tutajon utazunk
Vasért, aranyért, gyémántért.
Markomban kalapács, réselő csákány
Lándzsahegy őrizze kő otthonom,
Ha atyáim csarnokát elhagyom
Az üres pusztaságért.
A többi törpe csatlakozott Ekksvarhoz, a következő dalokat már törpe nyelven énekelték. Hangjuk halk lüktetése kísérte Eragont, aki a tutaj elejére egyensúlyozott, ahol Arya ült keresztbe vetett lábakkal.
- Volt egy... látomásom, miközben aludtam - mondta Eragon. Arya érdeklődve nézett rá, az ifjú beszámolt a képekről, amelyeket látott. - Ha ez megidézés, akkor...
Nem az - mondta Arya. Szándékos lassúsággal beszélt, mint aki ki akar zárni minden félreértést. - Sokat töprengtem, miként láthattál a gil'eadi börtönben. Azt hiszem, amikor öntudatlanul feküdtem, a szellemem segítséget keresett, mindenfelé.
- De miért engem?
Arya a sárkány felé bólintott, aki hullámzó mozdulatokkal úszott a folyóban. - A tizenöt év alatt, míg a tojását őriztem, hozzászoktam a jelenlétéhez. Bármi megfelelt, amit ismerősnek találtam, mikor megérintettem az álmaidat.
- Tényleg olyan erős vagy, hogy Gil'eadból fölvedd valakivel a kapcsolatot Teirmben? Különösen ha elkábítottak.
Mosoly kísértete jelent meg Arya ajkán. - Még ha Vroengard kapujában állok, akkor is képes vagyok veled beszélni, éppen olyan tisztán, mint most. - Elhallgatott. - Ha nem idéztél meg Teirmben, akkor ez az új álom sem lehet megidézés. Inkább előérzet lehet. Közismert jelenség az értelmes fajok között, különösen azokra jellemző, akik varázslással foglalkoznak.
Eragon belekapaszkodott az egyik hálóval lekötött poggyászhalomba, amikor a tutaj szökkent egyet. - Ha annak, amit látok, meg kell történnie, miként változtathatunk a dolgokon? Számít a választásunk? És ha most levetem magam a tutajról és megfulladok?
- De nem teszed meg. - Arya belemártotta a bal mutatóujját a folyóba, és figyelte a bőrén megülő egyetlen cseppet, amely olyan volt, mint egy reszkető nagyítólencse. - Egyszer régen Maerzadí, a tünde megérezte, hogy véletlenül meg fogja ölni a fiát egy csatában. Inkább öngyilkos lett, mint hogy ez megtörténjen, amivel megmentette a fiát, és ugyanakkor bebizonyította, hogy a jövő nem változtathatatlan. Az öngyilkosságon kívül azonban keveset változtathatsz a sorsodon, mivel nem tudhatod, melyik választásod vezet el ahhoz a ponthoz, amelyet láttál. - Megrázta a kezét, a csepp eltűnt a fatörzsek között. - Tudjuk, hogy lehetséges értesüléseket szerezni a jövőről - a jövendőmondók gyakran megérzik az ösvényt, amelyet valaki be fog járni -, de ezt az eljárást nem tudjuk odáig finomítani, amikor már magad döntöd el, hogy mit, hol vagy mikor akarsz látni.
Eragon roppant nyomasztónak találta ezt az elképzelést az időn átszivattyúzható tudásról. Túlságosan sok kérdést vetett föl a valóság természetével kapcsolatban. Akár létezik a sors és végzet, akár nem, az egyetlen, amit tehetek, hogy élvezem a jelent, és olyan tisztességesen élek, amennyire lehetséges. Mégsem tudta magába fojtani a kérdést. - De mi akadályoz meg benne, hogy megidézzek valamit az emlékeimből? Mindet láttam... így képes vagyok beletekinteni a mágia segítségével.
Arya ránézett. - Ha kedves az életed, akkor sosem próbálkozol ezzel. Sok évvel ezelőtt számos bűbájosunk szentelte magát annak, hogy megfejtse az idő rejtélyét. Amikor megpróbálták megidézni a múltat, csupán elmosódott képet teremthettek tükrükben, mielőtt a varázslat elfogyasztotta egész életenergiájukat és megölte őket. Több kísérletet nem végeztünk e tárgyban. Az nincs eldöntve, hogy működhet-e a varázslat, ha többen szövetkeznek, de senki sem akarta vállalni a kockázatot, így az elmélet bizonyítatlan maradt. Még ha valaki meg tudná is idézni a múltat, nem sok haszna lenne. Ahhoz pedig, hogy a jövőt meg tudja idézni, pontosan tudnia kell, hogy mi, hogyan és mikor fog történni, ami lehetetlen.
- Tehát az a rejtély, hogy miként vagyunk képesek álmunkban is előérzetekre, a legnagyobb bölcseink tudását is meghaladta. Az előérzetnek talán magához a természet és a varázslat szövedékéhez lehet köze... vagy a sárkányok ősemlékezetéhez hasonló módon működik. Nem tudjuk. A varázslatnak még sok utcáját kell fölfedeznünk. - Sima mozdulattal fölállt. - Vigyázz, el ne tévedj bennük.
Délelőtt a völgy egyre szélesebb lett. A tutajok egy hasadék felé sodródtak, amely két hegy között tátongott. Déltálban értek oda, és a hegyek árnyékából egy napsütötte, füves pusztaságra láttak, amely valamerre észak felé nyúlt a végtelenbe.
Azután az áramlat keresztülrepítette őket a jeges szakadékon, és a világ falai leomlottak, hogy felváltsa őket a gigászi ég és a lapos látóhatár. A levegő szinte azonnal melegedni kezdett. Az Az Ragni, amelynek egyik partját az előhegyek szegélyezték, a másikat a síkság, kelet felé kanyarodott.
A nyílt terep nyugtalanította a törpéket. Egymás közt pusmogtak, és vágyakozva néztek a mögöttük elmaradó üreges sziklák felé.
Eragon élvezte az éltető napsugarakat. Nehéz igazán ébernek érezni magunkat, ha a nap háromnegyed részét szürkületben töltjük. Tutaja mögött Saphira kiszökkent a vízből, és elrepült a pusztaságban. Már csak egy vibráló pötty látszott belőle a kék boltozaton.
Mit látsz?, kérdezte Eragon.
Északon és keleten hatalmas gazellanyájakat. Nyugaton a Hadarac sivatagot.
Senki mást? Se urgalokat, se rabszolga-kereskedőket, se nomádokat?
Magunkban vagyunk.
Este Thorv egy kis öblöt választott táborhelyül. Amíg Dúthmér a vacsorát készítette, Eragon megtisztított egy kis területet a sátra mellett, azután előhúzta Zar'rocot, és felvette a védekező állást, amelyre Brom tanította, mikor először vívtak. Tudta, hogy súlyos hátrányban van a tündékkel szemben, és nem állt szándékában készületlenül érkezni Ellesmérába.
Kínos lassúsággal hurkot rajzolt Zar'rockal a feje fölött, majd másik oldalon lefelé indította el a két kézre fogott kardot, mintha egy ellenség sisakját akarná kettévágni. Ebben a testtartásban maradt egy másodpercig. Tökéletesen kiszámított mozgással jobbra fordult - Zar'roc hegyével kivédett egy képzelt vágást -, azután merev karral megállt.
A szeme sarkából látta, hogy Orik, Arya és Thorv figyelik. Nem törődött velük, a kezében villogó, rubinszínű pengére összpontosított; úgy fogta, mintha kígyó lenne, amelyik ha kiszabadul, megmarhatja a karját.
Ismét megfordult, és egymás után végezte a gyakorlatokat, egyik mozdulat fegyelmezett könnyedséggel olvadt át a következőbe, miközben fokozatosan növelte a sebességet. Gondolatban már nem egy árnyas öbölben volt, hanem vérszomjas urgalok és kullok vették körül. Villámsebesen lebukott, vágott, védett, riposztozott, oldalra szökkent, előredöfött. Gondolkodás nélküli energiával vívott, ahogy Farthen Dúrban tette, saját épségével nem törődve kaszabolta képzelt ellenségeit.
Megpördítette Zar'rocot - egyik kezéből a másikba akarta dobni -, de olyan éles fájdalom hasított belé, hogy elejtette a kardot. Megtántorodott és elesett. Hallotta a feje fölött Arya és a törpék zavaros beszédét, de látni csak villódzó vörös ködöt látott, mintha véres fátyol ereszkedett volna a világra, amelyben a kín volt az egyetlen érzés. Ez kitörölte a gondolatokat, az ép észt. Csak egy vadállat maradt, amely szabadulásért üvöltött.
Amikor annyira magához tért, hogy érzékelte a környezetét, látta, hogy takarókba bugyolálva fekszik a sátrában. Arya ült mellette, Saphira bedugta a fejét az ajtón.
Sokáig nem voltam magamnál?, kérdezte Eragon.
Egy darabig. A végén aludtál egy kicsit. Igyekeztelek áthúzni a testedből az enyémbe, hogy megvédjelek a szenvedéstál, de az ájulásoddal nem tudtam mit tenni.
Eragon biccentett, lehunyta a szemét. Egész teste lüktetett. Mély lélegzetet vett, felnézett Aryára, és halkan kérdezte: - Hogyan képezhetnek ki így?... Hogyan harcolhatok, és hogyan varázsolhatok?... Törött edény vagyok! - Beszéd közben valósággal megvénült az arca.
A tünde ugyanolyan halkan válaszolt: - Tudsz ülni és figyelni. Tudsz hallani. Tudsz olvasni. És tudsz tanulni.
Szavai ellenére a hangja mintha elcsuklott volna a bizonytalanságtól, sőt talán a félelemtől. Eragon az oldalára fordult, hogy ne kelljen Arya szemébe nézne. Szégyellte magát, hogy ilyen tehetetlen. - Hogy csinálta ezt velem az Árny?
- Nincsenek válaszaim, Eragon. Sem a legbölcsebb, sem a legerősebb tünde nem én vagyok. Mindnyájan megtettük, ami telt tólünk, és neked nincs okod szégyenkezni. Talán az idő meggyógyítja a sebedet. - Ujjait a fiú homlokára tette, és azt mormolta: - Sé mor'ranr ono finna - azután elhagyta a sátrat.
Eragon felült, és felszisszent, mikor görcsös hátizmai kinyúltak. A kezét nézte, de nem látta. Kíváncsi vagyok, vajon Murtagh sebe is fájt-e annyira valaha, mint az enyém.
Nem tudom, felelte Saphira.
Halálos csend támadt. Aztán ismét Eragon szólalt meg: Félek.
Miért?
Mert... Habozott. Mert semmivel sem tudok megakadályozni egy újabb rohamot. Nem tudom, mikor és hol történik meg, de azt tudom, hogy elkerülhetetlen. Így hát várok, és minden pillanatban attól félek, hogy fölemelek valami túl nehezet, vagy rossz irányba fordulok, és a fájdalom visszatér. A saját testem lett az ellenségem.
Saphira mély hangon zümmögött. Nekem sincsenek válaszaim. Az élet öröm és fájdalom. Ha ez az ár, amit az öröm óráiért fizetsz, sokallod?
Igen , vágott vissza az ifjú. Ledobta, félrelökte takaróit, és kitámolygott a tábor közepére, ahol Arya és a törpék a tűz körül ültek. - Maradt valami étel? - kérdezte.
Dúthmér szó nélkül telemert egy szilkét, és a kezébe nyomta. Thorv tiszteletteljesen megkérdezte: - Jobban érzed magad, Árnyékölő? - A törpék mintha megilletődtek volna attól, amit láttak.
- Jól vagyok.
- Súlyos terhet viselsz, Árnyékölő.
Eragon elkomorodott. Otthagyta őket, kiment a tábor szélére, és leült a sötétben. Érezte, hogy Saphira a közelben van, de a sárkány békén hagyta. Elkáromkodta magát, és tompa haraggal nekilátott Dúthmér ragujának.
Alig egy falatot evett, amikor Orik megszólalt mellette: - Nem kéne így bánnod velük.
Eragon gyilkosan meredt az árnyékba burkolózó törpére. - Tessék?
- Thorvot és embereit azért küldték, hogy megvédjenek téged és Saphirát. Ha szükséges, meghalnak érted, és bíznak benned, hogy méltó temetésben részesíted őket. Ezt nem lenne szabad elfelejtened.
Eragon lenyelt egy éles visszavágást. Az örökmozgó, fekete vizet bámulta, és igyekezett lecsillapítani elméjét. - Igazad van. Engedtem, hogy elragadjon az indulat.
Orik foga megcsillant az éjszakában, amikor elmosolyodott. - Olyan lecke ez, amelyet minden parancsnoknak meg kell tanulni. Hrothgar akkor verte belém, amikor egy törpéhez vágtam a csizmámat, mert olyan helyen hagyta az alabárdját, ahol valaki beleléphetett.
- Megverted?
- Betörtem az orrát - kuncogott Orik.
Eragon akaratlanul elnevette magát. - Majd megjegyzem, hogy ne tegyek ilyet. - Két tenyérrel fogta a szilkét, hogy melegítse a kezét.
Fém csendült, Orik kivett valamit egy tasakból. - Tessék - mondta a törpe, és összefonódó aranygyűrűket pottyantott Eragon tenyerébe. - Ez egy kirakós, amellyel az agyafúrtságot és az ügyességet szoktuk próbára tenni. Nyolc fémpántból áll. Ha megfelelően rendezed el őket, egyetlen gyűrűt alkotnak. Nekem használt, ha gondjaim voltak. Elvonta róluk a figyelmemet.
- Köszönöm - mormolta Eragon, akit máris megigézett a fénylő gombolyag szövevénye.
- Megtarthatod, ha össze tudod rakni.
Miután visszatért a sátrába, Eragon hasra feküdt, és a gyűrűket tanulmányozta a nyitott ajtón beszivárgó, halvány tűzfényben.
Négy fémpánt hurkolt át négy másikat. Az alja mindegyiknek sima volt, a felső részükön, ott, ahol a többiekhez kellett csatlakozniuk, aszimmetrikus minta fodrozódott.
Eragon végigpróbált különböző változatokat, de gyorsan elvette a kedvét az az egyszerű tény, hogy lehetetlen volt párhuzamba állítani a pántokat.
Annyira elmerült a feladványban, hogy megfeledkezett az imént átélt borzalomról.
Jóval pirkadat előtt ébredt. Kidörzsölte az álmot a szeméből, kiment a sátorból és nyújtózott. Lehelete fehéren gomolygott a friss hajnali levegőben. Biccentett a tűz mellett őrködő Shrrgniennek, azután lement a partra, és megmosta az arcát a metszően hideg vízben.
Elméjének egyetlen rezzenésével betájolta Saphirát, felkötötte Zar'rocot, és elindult sárkányához a folyót szegélyező nyírfaligeten át. Keze-arca hamarosan lucskos lett a harmattól, mikor át akart törni a vadcseresznyebozóton. Nagy erőfeszítéssel keresztülnyomakodott az ágak szövevényén, ki a néma síkságra. Kerek domb magasodott előtte. Tetején - mint két őskori szobor - Saphira és Arya állt. Kelet felé néztek, ahol az izzó vas fényébe borult az ég, és borostyánszínűvé változott a préri.
Mikor a tiszta fény megérintette a két alakot, Eragonnak eszébe jutott, hogyan nézte Saphira a napkeltét az ő ágyának a támlájáról, fél órával kikelése után. Olyan volt, akár egy héja vagy egy kerecsen, csontos homlokeresze alatt szikrázó, kemény szemével, nyakának szilaj ívével, a teste minden vonalából áradó, szikár erővel. Vadász volt, megáldva mindazzal a vad szépséggel, amit ez a kifejezés tartalmaz. Arya éles vonásai, párducszerű kecsessége tökéletesen illett a mellette álló sárkányhoz. Mintha szervesen összetartoztak volna, ahogy a hajnal első sugaraival mosatták magukat.
Eragon beleborzongott az áhítatba és az örömbe. Ide tartozik ő is mint Lovas. Egész Alagaésiában ő az egyedüli szerencsés, aki ehhez tartozhat. Ez a csodálatos tény könnyeket csalt a szemébe, szilaj, diadalmas mosolyra húzta a száját, az érzelmek szökőárja kimosott belőle minden kétséget és félelmet.
Mosolyogva megmászta a dombot, és elfoglalta a helyét Saphira mellett, hogy együtt figyeljék az új nap születését.
Arya ránézett. Amikor tekintetük találkozott, valami megmozdult Eragonban. Maga se vette észre, hogy elvörösödik. Hirtelen összekapcsolódott a tündével, és úgy érezte, hogy Arya ismeri a legjobban az egész világon, nem számítva természetesen Saphirát. Ettől zavarba jött, mert még senki nem hatott így rá.
A nap hátralevő részében elég volt erre a pillanatra gondolni, hogy elmosolyodjék, és furcsa, ismeretlen érzések kavarogjanak benne. Az idő nagy részében a fülke falának dőlve csavargatta Orik gyűrűjét, és nézte a változó tájat.
Déltájt elhaladtak egy völgy szája előtt, amelyből egy másik folyó ömlött az Az Ragniba, megkettőzve méretét és sebességét. A partok több mint egy mérföldre kerültek egymástól. A törpéknek minden erejükre szükségük volt, hogy a tutajok ne úgy sodródjanak az áramlatban, mint az uszadék, és ne ütközzenek össze a gyökerestül kifordult szálfákkal.
Egy mérfölddel a két folyó egyesülése után az Az Ragni észak felé kanyarodva elhaladt egy felhőkbe burkolózó, magányos csúcs előtt, amely távolabb állt a Beortól, mint egy gigászi őrtorony, amelyet azért építettek, hogy vigyázza a síkságot.
A törpék meghajoltak a hegy felé. Orik azt mondta Eragonnak: - Az ott Moldún, a Büszke. Az utolsó igazi hegy, amelyet utunk során látunk.
Amikor a tutajok estére kikötöttek, Orik kicsomagolt egy gyöngyházzal, rubinokkal és ezüstcirádákkal kirakott hosszú, fekete dobozt. Felpattintotta a zárját, fölemelte a fedelét, amely alatt felajzatlan íj feküdt vörös bársonyon. Ébenből faragták, és a legfinomabb aranyból készült, indákat, virágokat, állatokat és rúnákat ábrázoló bonyolult intarzia díszítette. Olyan fényűző fegyver volt, hogy Eragon nem értette, egyáltalán hogy merik használni.
Orik felajzotta az íjat - csaknem olyan magas volt, mint ő, Eragonhoz képest azonban nem nagyobb egy gyerekíjnál -, eltette a dobozt, majd azt mondta: - Elmegyek, hozok valami friss húst. Egy óra múlva visszajövök. - Ezzel eltűnt a bozótosban. Thorv helytelenítőleg dörmögött, de nem próbálta visszatartani.
Orik, ahogy ígérte, két hosszú nyakú libával tért vissza. - Odébb egész csapat gallyazott fel egy fára! - mondta, és odadobta a madarakat Dúthmérnek.
Amikor Orik elővette az ékköves dobozt, Eragon megkérdezte: - Miféle fából készült az íj?
- Fából? - Orik fejcsóválva elnevette magát. - Ha fából ilyen kis íjat készítesz, alig tízölnyire visz el a vessződ; a fa eltörik, vagy néhány lövés után meghajlik az ideg húzásától. Nem, ez urgalszarvból készült!
Eragon gyanakodva méregette, biztos volt benne, hogy a törpe bolonddá akarja tenni. - A szarv nem elég hajlékony, vagy rugalmas ahhoz, hogy íjat készíthessenek belőle.
- Á! - horkantott Orik. - Csak tudnod kell, hogyan kezeld. Először a feldúnost szarvából tanultunk meg íjat készíteni, de az urgalé ugyanolyan jól megteszi. Hosszában kettévágják, azután addig vékonyítják a külső kanyarját, amíg megfelelő vastagságú lesz. Utána addig főzik, míg kiegyenesedik, homokkal formára csiszolják, végül halpikkelyből és a pisztráng szájpadlásának bőréből készült ragasztóval ráerősítik egy kőrisfából készült lécre. A léc másik oldalára inakat ragasztanak több rétegben: ez adja a rugalmasságát. Befejezésül díszítik. Az eljárás csaknem egy évtizedig tart.
- Még sosem hallottam, hogy így készítsenek íjat! - mondta Eragon. Emellett elnagyolt ágnak tűnt a sajátja. - Milyen messzire hord?
- Nézd meg magad! - mondta Orik. Engedte, hogy Eragon fölemelje az íjat, amelyet az ifjú olyan óvatosan fogott, mintha attól félne, hogy tönkreteszi a díszítést. Orik kivett egy nyílvesszőt a tegzéből, és odaadta. - Jössz nekem egy vesszővel.
Eragon a húrra illesztette a nyilat, az Az Ragni fölé célzott, majd hátrahúzta az ideget. Alig kétlábnyira tudta húzni, viszont a fegyver meglepő módon sokkal súlyosabb volt az övénél: alig bírta el. Elengedte a húrt. A vessző zúgva eltűnt, és messze a folyó fölött bukkant föl újra. Eragon döbbenten látta, hogy vízoszlopot verve csapódik bele az Az Ragni közepébe. Azonnal átnyúlt elméje korlátján, hogy elöntse a varázserő, és azt mondta: - Gath sem oro un lam iet! - Pár pillanat múlva a zúgó nyílvessző visszafelé szelte át a levegőt, és elhelyezkedett az ifjú kinyújtott tenyerén. - Tessék! - mondta Eragon. - Itt a vessző, amellyel tartozom neked.
Orik a mellére csapott az öklével, aztán boldogan ölelte magához az íjat és a nyilat. - Csodálatos! Most ismét két tucat vesszőm van. Különben várnom kellett volna Hedarthig, hogy kiegészítsem a készletemet. - Ügyesen kiakasztotta a húrt, elrakta az íjat, és puha rongyokba göngyölte a dobozt, nehogy baja essék.
Eragon látta, hogy Arya figyeli. - A tündék is szaruíjat használnak? - kérdezte. - Olyan erősek vagytok, hogy egy faíj eltörne, ha olyan nehézre csinálnák, ami hozzátok való.
- Mi olyan fákból énekeljük le az íjunkat, amik nem nőnek. - Azzal elment.
Napokig sodródtak a tavaszi fűvel borított mezők között, miközben a Beor hegység párás fehérséggé fakult mögöttük. A partokon gyakran láttak gazellacsordákat és kis, vörös szarvasokat, amelyek csillogó szemmel figyelték őket. Most, hogy nem kellett tartaniuk többé a fanghuroktól, Eragon csaknem állandóan Saphirával repült. Ez volt az első alkalom Gil'ead óta, hogy hosszú időt tölthettek a levegőben, és alaposan ki is használták. Eragon örömmel menekült el a szűk tutajról, ahol ügyetlennek érezte magát, és idegesítette Arya közelsége.
Eragon és útitársai addig követték az Az Ragnit, amíg bele nem ömlött az Eddába, amely az ismeretlen kelet felé folyt tovább. A torkolatnál meglátogatták Hedarthot, a törpék kereskedelmi állomását, és a tutajaikat szamárra cserélték. A törpék a termetük miatt sosem használnak lovakat. Arya visszautasította a felajánlott csődört. - Nem fogok visszatérni őseim földjére egy szamár hátán.
Thorv elkomorodott. - Akkor hogy akarsz lépést tartani velünk?
- Majd futok. - Csakugyan futott, és meg is előzte Hattyút és a szamarakat, de mindig megvárta őket a következő dombtetőn vagy facsoportnál. Az erőfeszítés ellenére esténként nyoma sem volt rajta a fáradtságnak, de reggelitől vacsoráig nem volt hajlandó néhány szónál többet beszélni, és mintha minden lépéstóz feszültebb lett volna.
Hedarthtól észak felé szamaragoltak, arra, ahol az Edda ered az Eldor-tóból.
Három nap múlva felbukkant Du Weldenvarden. Először csak egy párás csík volt a látóhatáron, azután gyorsan szétterült az ősi tölgyek, nyírek és juharfák smaragd tengerévé. Saphira hátáról Eragon látta, hogy az erdő megszakítás nélkül folytatódik az északi és nyugati szemhatárig. Tudta, hogy még ott sem ér véget, mert beborítja egész Alagaésiát.
Az ifjú legalább olyan rejtelmesnek és hívogatónak, mint amilyen fenyegetőnek látta a lombkupola alatti homályt, mivel itt éltek a tündék. Valahol Du Weldenvarden szívében van Ellesméra - ahol befejezi a kiképzését -, továbbá Osilon és más tünde városok, amelyeket kevés kívülálló látott a Lovasok bukása óta. Eragon érezte, hogy ez az erdő veszedelmes hely a halandók számára, mert különös varázslatok és még különösebb teremtmények lappanganak benne.
Olyan, mint egy másik világ, jegyezte meg. Két pillangó röppent fel az erdő sötét méhéból, és csigavonalban kerülgették egymást.
Remélem , felelte Saphira, lesz elég helyem a fák között valamelyik tündeösvényen. Nem repülhetek folyton.
A Lovasok idejében biztosan megtalálták a módját a sárkányok elhelyezésének.
Mmm.
Este, amikor Eragon éppen nyugovóra akart térni, Arya úgy bukkant föl mellette, mint egy szellem. Eragon ugrott egyet; sose értette, hogy mozoghat ilyen nesztelenül a tünde. Mielőtt megkérdezhette volna, mit kíván, összekapcsolódott az elméjük. Kövess olyan csöndesen, ahogy csak tudsz, mondta Arya.
Eragont legalább annyira meglepte a kapcsolat, mint a kérés. Miközben Farthen Dúr felé menekültek, megosztották a gondolataikat - ez volt az egyetlen módja, hogy beszélhessen a maga gerjesztette kómába süppedt Aryával -, de amióta a tünde magához tért, az ifjú meg sem kísérelte keresni az elméjét. Ez mélységesen személyes élmény volt. Valahányszor kinyúlt egy másik tudat felé, úgy érezte, a csupasz lelke súrolja őket. Durva és faragatlan dolognak tartotta, hogy valaki kérés nélkül kezdeményezzen ilyen bensőséges kapcsolatot, továbbá úgy vélte, megcsúfolná vele Arya mégoly csekély bizalmát. Attól is félt, hogy egy ilyen kapcsolat fölfedné a tünde iránti, új és zavaros érzelmeit, márpedig nem szerette volna nevetségessé tenni magát.
Követte a sátrak gyűrűjéből tovasuhanó tündét. Gondosan kikerülték az első őrséget adó Tríhgát, és addig mentek, ahol a törpék már nem hallhatták őket. Saphira ott volt Eragonban, figyelte Lovasának útját, hogy mellé ugorhasson, ha szükséges.
Arya leült egy mohos fatörzsre, karjával átkulcsolta a térdét, de rá se nézett közben Eragonra. - Van néhány dolog, amelyről tudnod kell, mielőtt elérjük Cerist és Ellesmérát, hogy se magadra, se rám ne hozz szégyent a tudatlanságoddal.
- Mik azok? - Eragon kíváncsian leguggolt a tündével szemközt.
Arya habozott. - Az évek során, amelyeket Islanzadí követeként töltöttem az emberek és törpék között, megfigyeltem, hogy ez a két faj meglehetősen hasonlít mind hiedelmeiben, mind indulataiban. Nem egy ember vígan megél a törpék között, mert megértik a kultúrájukat, ahogy ők is megértik a tiédet. Egyformán szerettek, vágytok, gyűlöltök, küzdötök és alkottok. Jó példa erre barátságod Orikkal és az, hogy a Dúrgrimst Ingeitum elfogadott. - Eragon bólintott, noha ő nagyobbnak látta a különbségeket. - A tündék viszont mások, mint a többi faj. - Úgy beszélsz, mintha te nem lennél az - mondta az ifjú, azokat a szavakat visszhangozva, amelyeket Farthen Dúrban hallott a tündétől.
- Éppen elég ideig éltem a vardenek között, hogy hozzászokjam a hagyományaikhoz - felelte Arya ridegen.
- Aha... Akkor hát azt akarod mondani, hogy a tündék nem osztoznak az emberek és a törpék érzelmeiben? Ezt nehezen tudom elhinni. Minden élőlénynek ugyanazok az alapvető szükségletei és vágyai.
- Nem azt akartam mondani! - Eragon hátrahőkölt, azután elkomorodott. Aryánál szokatlan volt ez a nyerseség. A tünde lehunyta a szemét, ujjait a halántékára illesztette, és mélyen beszívta a levegőt. - Mivel a tündék nagyon sokáig élnek, mi az udvariasságot tartjuk a legfőbb erénynek. Nem engedheted meg magadnak, hogy megsérts valakit, mert a neheztelés évtizedekig, évszázadokig eltart. Az udvariasság az egyetlen mód, amivel megelőzhetők az ellenségeskedések. Ez a módszer nem mindig sikeres, mégis ragaszkodunk a szertartásainkhoz, mert ezek megvédenek a szertelenségektől. A tündék nem túl termékenyek, ezért életfontosságú, hogy kerüljük a belső konfliktusokat.
Ha nálunk is ugyanolyan magas lenne a bűnözés aránya, mint nálatok vagy a törpéknél, akkor hamarosan eltűnnénk. Külön szertartás szerint kell üdvözölnöd a cerisi őrszemeket, formaságok sokaságához kell alkalmazkodnod, mikor bemutatnak Islanzadí királynőnek, száz árnyalata van a környezeted üdvözlésének, bár van, mikor az a legjobb, ha csendben maradsz.
- Nekem úgy tűnik - szólalt meg óvatosan Eragon -, hogy ezeket a szertartásokat azért dolgoztátok ki, mert így könnyebb megsérteni az embereket.
Mosoly villant föl a tünde ajkán. - Talán. Éppen olyan jól tudod, mint én, hogy a legtöbbet várják el tőled. Ha hibát követsz el, a tündék azt fogják gondolni, szándékosan csinálod. De az is baj, ha rájönnek, hogy puszta tudatlanságról van szó. Sokkal jobb, ha modortalannak, de tehetségesnek tartanak, mintha modortalannak és tehetségtelennek, különben azt kockáztatod, hogy úgy fognak manipulálni, mint a Kígyót a rúnajátékban. A mi politikánk olyan körökben mozog, amelyek egyszerre kifinomultak és hosszadalmasak. Amit egy napon hallasz és látsz egy tündétől, az, meglehet, apró lépése csupán egy több ezer éves stratégiának, és az is lehet, hogy semmi köze a tünde másnapi viselkedéséhez. Olyan játék ez, amelyben mindnyájan részt veszünk, de csak kevesen irányítják, olyan játék, amelybe te most fogsz belépni.
Mostanra talán megértetted, miért mondtam azt, hogy a tündék nem olyanok, mint a többi faj. A törpék ugyancsak hosszú életűek, de sokkal szaporábbak, mint mi, és nem osztoznak velünk az önuralomban vagy az intrika iránti vonzódásunkban. Az emberek pedig... - Tapintatosan elhallgatott.
- Az emberek - mondta Eragon - igyekeznek a lehető legjobbat kihozni abból, amit kaptak. - De mennyire.
- Miért nem mondod el Oriknak is? Ő is Ellesmérában fog lakni, akárcsak én.
- Ő jártas egy kicsit az etikettünkben - mondta Arya némi éllel. - Ám te, mint Lovas, jobban teszed, ha nála csiszoltabbnak mutatkozol.
Eragon tudomásul vette a kioktatást. - Mit kell megtanulnom?
így hát Arya oktatni kezdte őt, és rajta keresztül Saphirát, a tünde társadalmi élet finom árnyalataira. Először is elmagyarázta, hogy mikor egy tünde találkozik egy másikkal, akkor megállnak, és két ujjukat az ajkukra illesztik, amivel azt jelzik: „társalgásunk során nem ferdítjük el az igazságot”. Utána azt mondják: „Atra esterní ono thelduin”, amire azt kell válaszolni, „Atra esterní ono thelduin”, amire meg azt: „Atya du evarínya ono varda.”
- Ha pedig - mondta Arya - különösen szertartásos akarsz lenni, egy harmadik válasz is létezik: „Un atra mor'ranr lífa unin hjarta onr”, ami azt jelenti: „És béke legyen a szívedben.” Ezek a mondatok egy áldásból származnak, amelyet egy sárkány mondott, amikor szerződésünket szentesítettük. Így szól:
Atra esterní ono thelduin,
Mor'ranr lífa unin hjarta onr,
Un du evarínya ono varda.
- Vagyis: Jó szerencse járjon veled, béke legyen a szívedben, és a csillagok vigyázzanak rád.
- Honnan tudjuk, hogy kinek kell először megszólalnia?
- Ha magasabb rangú személyt üdvözölsz, vagy egy alantasabbat akarsz megtisztelni, akkor te szólalsz meg először. Ha olyasvalakivel beszélsz, aki alacsonyabb rangú, akkor te szólalsz meg később. Ha bizonytalan vagy a rangsorban, hagyj esélyt a társadnak, hogy megszólalhasson, és ha néma marad, akkor te szólalj meg elsőnek. Ez a szabály.
Ez rám is vonatkozik?, kérdezte Saphira.
Arya fölvett egy száraz levelet a földről, és az ujjai között morzsolgatta. Mögötte árnyékba merült a tábor: a törpék eloltották a tüzet, és földréteggel takarták le, hogy a parázs megmaradjon reggelig. - Sárkányként nincs nálad rangosabb a mi kultúránkban. Neked még a királynő se parancsolhat. Úgy cselekszel, azt mondasz, amit akarsz. Egy sárkánytól nem várjuk el, hogy betartsa a törvényeinket.
Ezután mutatott Eragonnak egy furcsa, tekerő mozdulatot, hogy miként kell a melléhez emelnie a jobbját. - Ezt teszed, amikor találkozol Islanzadíval. Ezzel jelzed, hogy felajánlod neki a hűségedet és az engedelmességedet.
- Ez ugyanolyan kötelezettségekkel jár, mint a Nasuadának tett hűségesküm?
- Nem, pusztán udvarias gesztus. - Eragon igyekezett észben tartani a mindenféle megszólítást, amelyeket Aryától hallott. Az üdvözlés a szerint változott, hogy férfinak vagy nőnek, felnőttnek vagy gyereknek, fiúnak vagy lánynak szólt-e, de befolyásolta a rang és a tekintély is. Rémítő lista volt, de Eragon tudta, hogy szó szerint be kell vágnia.
Amikor megjegyzett annyit, amennyit bírt, Arya fölállt, leporolta a kezét. - Ameddig nem felejted el, jól boldogulsz vele. - Megfordult, hogy távozzék.
- Várj! - mondta Eragon. Kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa, de visszarántotta, mielőtt a tünde észrevette volna az ő vakmerőségét. Arya kérdőn hátranézett sötét szemével. Az ifjú görcsösen próbált valamilyen formát találni a gondolataihoz, de csak annyit bírt kinyögni: - Jól vagy, Arya?... Szórakozottnak és rosszkedvűnek látszol, amióta elhagytuk Hedarthot.
Arya arca rideg maszkká merevedett. Eragon elszörnyedve állapította meg, hogy rosszul közelített hozzá, bár nem értette, mi olyan sértő ebben a kérdésben.
- Elvárom, hogy Du Weldenvardenben ne bizalmaskodj velem így - oktatta ki Arya -, hacsak nem akarsz megsérteni. - Azzal elsietett.
Szaladj utána!, kiáltotta Saphira.
Micsoda?
Nem engedheted, hogy dühös legyen rád. Eredj, kérj bocsánatot. Eragon büszkesége fellázadt. Nem! Ő a hibás, nem én!
Kérj bocsánatot, Eragon, különben telehordom a sátradat dögökkel! Ez nem volt üres fenyegetés.
De hogyan?
Saphira gondolkodott egy pillanatig, azután megmondta, mit tegyen. Az ifjú szó nélkül felugrott, rohanni kezdett, és Arya elé ugrott, hogy meg kellett állnia. A tünde gőgösen nézett rá.
Eragon megérintette ujjaival az ajkát. - Arya Svit-kona - mondta a frissen tanult dicsérő jelzővel, amellyel a fényes értelmű nőket illetik -, rosszul beszéltem, és ezért a bocsánatodat kérem. Saphira és én aggódunk az egészségedért. Végtére is annyi mindent tettél értünk, a legkevesebb, ha cserében felajánljuk a segítségünket, ha szükséged van rá.
Arya végre megenyhült. - Méltányolom az aggodalmatokat. És én is rosszul beszéltem. - A földet nézte. Alakjának körvonala kínosan merevnek tűnt a sötétségben. - Azt kérdezed, hogy mi bajom, Eragon? Tudni akarod? Akkor elmondom. - Hangja olyan puha volt, mint a szélben lebegő bogáncspihe. - Félek.
Eragon szólni sem tudott a meghökkenéstől. Arya elment, otthagyta az éjszakában.
A egyedik nap reggelén, amikor Eragon Shrrgnien mellett lovagolt, a törpe így szólt: - Mondd, az embereknek tényleg tíz lábujjuk van, ahogy mondják? Az igazat megvallva, még sosem jártam a határainkon túl.
- Természetesen tíz lábujjunk van! - csodálkozott Eragon. Arrébb fészkelte magát Hattyú nyergében, fölemelte a jobb lábát, lehúzta a csizmáját meg a harisnyáját, és megmozgatta a lábujjait. Shrrgnien hüledezve nézte. - Nektek nem ennyi?
Shrrgnien megrázta a fejét. - Nem, nekünk mindkét lábunkon hét-hét ujj van. Helzvog így teremtett. Öt túl kevés, hat pedig rossz szám, de hét... hét, az éppen megfelelő. - Ismét Eragon lábára sandított, azután megsarkantyúzza a szamarát, és izgatottan karattyolni kezdett Amával és Hedinnel, akik a végén számos ezüstpénzt adtak neki.
Azt hiszem, mondta Eragon, miközben felhúzta a csizmáját, hogy éppen egy fogadás alanya voltam. Saphira ezt valamilyen okból végtelenül szórakoztatónak találta.
Ahogy leszállt az alkonyat, és fölkelt a telehold, az Edda folyó még jobban megközelítette a Du Weldenvarden szegélyét. Keskeny ösvényen lovagoltak a kusza somfabokrok és virágzó rózsabokrok között, amelyek meleg illattal töltötték meg az estét.
Egyre lázasabb izgalom lett úrrá a sötét erdőt bámuló Eragonon, mivel tudta, hogy már beléptek a tündék birodalmába, és közel járnak Cerishez. Előrehajolt Hattyú nyergében, szorosra húzta a szárat. A magasban röpködő Saphira legalább ilyen izgatott volt: a farkával csapdosott türelmetlenségében.
Eragon úgy érezte, mintha egy álomba kerültek volna.
Nem tűnik valóságosnak, mondta.
Igen. Itt az ősi legendák még a földön járnak.
Végül elértek egy apró tisztásra a folyó és az erdő között. - Itt álljatok meg - mondta Arya halkan. Bement egyedül a buja fű közepére, azután ősnyelven felkiáltott: - Gyertek elő, testvéreim! Semmi okotok a félelemre. Én szólok, az ellesmérai Arya! A társaim barátok és szövetségesek, nem jelentenek veszedelmet számunkra. - Még néhány szót hozzátett, amelyeket Eragon nem értett.
Pár percig csupán a folyó csobogott mögöttük, aztán tünde beszéd kélt a mozdulatlan levelek között, de olyan pergő, hogy Eragon nem értette. Arya válaszolt: - Én.
Az erdő szélén surrogva felállt két tünde, ketten pedig egy tölgyfa göcsörtös ágain futottak végig. A földön állók hosszú, fehér pengéjű lándzsát markoltak, társaiknál íj volt. Ujjasuk színe a mohára és a fakéregre emlékeztetett, lengő köpenyüket elefántcsont fibulák fogták össze a vállukon. Az egyiknek ugyanolyan hollóhaja volt, mint Aryának, a másik háromé, akár a csillagfény.
A tündék leszökkentek a fákról, átölelték Aryát, nevettek tiszta, csengő hangjukon. Kézen fogták egymást és körbetáncolták a lányt, akár a gyerekek. Vidáman dalolva forogtak a füvön.
Eragon hüledezve figyelte őket. Aryát ismerve azt hitte, hogy a tündék nem szeretnek - talán nem is tudnak - nevetni. De ez csodálatos hang volt, mintha fuvolák és hárfák remegnének a saját zenéjük örömétől. Örökké el tudta volna hallgatni.
Saphira átrepült a folyón, és letelepedett Eragon mellé. Ahogy közelebb ért, a tündék riadtan felkiáltottak, és célba vették a fegyvereikkel. Arya gyorsan, megnyugtatóan beszélt hozzájuk, először Saphirára, azután Eragonra mutatva. Mikor elhallgatott, hogy levegőt vegyen, Eragon lehúzta jobbjáról a kesztyűt, fölemelte a kezét, hogy a gedwéy ignasia megvillanjon a holdfényben, azután ugyanazt mondta, amit valamikor régen Aryának: - Eka fricai un Shur'tugal. - Lovas és jó barát vagyok. Emlékezve az előző napi leckére, megérintette az ajkát, és hozzátette: - Atra esterní ono thelduin.
A tündék lejjebb eresztették fegyvereiket, éles arcuk felragyogott az örömtől. Ujjaikat az ajkukra illesztve meghajoltak Saphira és az ifjú előtt, miközben az ősnyelven a választ mormolták.
Azután fölegyenesedtek, a törpékre mutattak, és úgy nevettek, mintha valami titkos tréfán mulatnának. Visszafelé indultak az erdőbe, és közben integettek: - Gyertek, gyertek!
Eragon Saphirával és a törpékkel megindult Arya nyomában. Ahogy beértek a fák közé, a lombmennyezet bársonyos sötétséget borított rájuk, ahol csak az egymást fedő levelek ritkás résein hullottak be a holdfényszilánkok. Eragon hallotta, hogy tündék sugdolóznak, nevetgélnek körülöttük, noha senkit sem látott. Néha kiáltottak neki vagy a törpéknek, ha rossz irányba fordultak.
Előttük tűz vöröslött a fák között, az árnyékok megannyi manóként futottak szét az avarban. A fénykörbe lépő Eragon három összebújó, apró kunyhót látott egy hatalmas tölgy tövében. Magasan a fa törzsén fedett pallót alakítottak ki, ahonnan őrszem figyelhette a folyót és az erdőt. Két kunyhó között száradó növények kötegei lógtak egy rúdról.
A négy tünde eltűnt az egyik kunyhóban. Mikor előjöttek, nyalábszám hozták a gyümölcsöt meg a zöldséget - de húst nem -, és nekiláttak vacsorát főzni vendégeiknek. Munka közben zümmögtek, egyik dallamról a másikra szökkenve, ahogy kedvük tartotta. Amikor Orik megkérdezte a nevüket, a sötét hajú tünde önmagára mutatva azt mondta: - Lifaen vagyok Rílvenar házából. Társaim Edurna, Celdin és Narí.
Eragon leült Saphira mellé, élvezte, hogy pihenhet, és a tündéket bámulta. Noha mind a négy férfi volt, az arcuk - a finom száj, a keskeny orr, a nagy, ragyogó, ferde szem - Aryáéra emlékeztetett. Alkatra egyformák voltak: keskeny váll, vékony végtagok. Előkelőbb, különlegesebb és kifinomultabb jelenségeknek tűntek minden halandónál, akit Eragon valaha is látott.
Ki gondolta volna, hogy ellátogatok a tündék hazájába?, mélázott Eragon. Ezen elvigyorodott, és az egyik kunyhó sarkának dőlt, mert elálmosította a tűz melege. Fölötte Saphira fürge, kék szemmel követte a tündék minden mozdulatát.
Több a varázslat ebben a fajban, jegyezte meg végül, mint akár az emberekben, akár a törpékben. Nem olyanok, mintha földből vagy kőből jöttek volna. Inkább egy másik birodalomból. Félig bent, félig kint, mint tükörképek a vízen.
Az bizonyos, hogy kecsesek, felelte Eragon. A tündék úgy jártak-keltek, mint a táncosok, minden mozdulatuk sima és hajlékony volt.
Brom azt mondta Eragonnak, hogy udvariatlanság gondolatban megszólítani egy sárkányt Lovasának engedélye nélkül, és a tündék tartották is ezt a szokást, így aztán hangosan szóltak Saphirához, aki gondolatban válaszolt nekik. Saphira rendszerint tartózkodott attól, hogy emberek és törpék gondolatait megérintse, inkább Eragon közvetítette a szavait, mivel ezeknek a fajoknak csak néhány képviselőjét képezték ki arra, hogy vigyázzon a gondolataira, ha magányra van szüksége. Mindennapi fecsegésre ugyancsak nem lehetett használni a kapcsolatnak ezt a bensőséges formáját. A tündéknek nem voltak efféle gátlásaik: vidáman fogadták Saphirát az elméjükben, örültek a jelenlétének.
Végre elkészült az étel. Faragott tányéron szolgálták fel, amelynek olyan volt a tapintása, mint a csontnak, bár a szélét díszítő virágokon és indákon áttetszett a fa erezete. Eragon kapott egy kancsó pöszmétebort is. A kancsót ugyanabból a különös anyagból készítették, és faragott sárkány ölelte körül.
Miközben ettek, Lifaen elővett egy pánsípot, és játszani kezdett. Ujjai sebesen szaladgáltak a lyukakon. Narí, a legszálasabb ezüsthajú tünde rázendített:
Ó!
Vége a napnak, izzanak a csillagok,
A levelek nyugszanak; a hószín hold felragyog!
Nevess a jajon, és nevess a bajon,
Menoa sarja, eljött az éji nyugalom!
Harcban veszett oda az erdei gyermek,
Rengeteg leányát elnyelte az élet!
Szabadon félsztől, szabadon lángtól,
Eltépett egy Lovast az árnytól!
A sárkányok szárnya ismét lecsap nálunk,
A szenvedésekért visszavágunk!
Erős a kar, kemény a penge,
Eljött az idő, a Királynak vége!
Ó!
A folyó mély; a szelek elcsitulnak
A fák magasak; a madarak alusznak!
Nevess a jajon és nevess a bajon,
Eljött az aratás, a boldog alkalom!
Amikor befejezte, Eragon kifújta a benne rekedt levegőt. Még sosem hallott ilyen hangot; úgy érezte, a tünde a lényegét, a lelkét mutatta meg. - Ez csodálatos volt, Narí-vodhr!
- Ez csak egy hevenyészett költemény, Argetlam - szerénykedett Narí. - De azért köszönöm.
Thorv felmordult. - Meglehetősen csinos darab, tünde uram. Mindazonáltal komolyabb dolgokról is kell beszélnünk, mint a rímfarigcsálás. Kísérjük-e tovább Eragont?
- Nem! - felelte olyan hirtelen Arya, hogy a többi tünde ránézett. - Holnap visszatérhettek otthonaitokba. Mi gondoskodunk róla, hogy Eragon elérje Ellesmérát.
Thorv meghajtotta a fejét. - Akkor hát teljesítettük a feladatunkat.
Eragon lefeküdt a tündék vetett ágyába, és a fülét hegyezve próbálta kihüvelyezni Arya beszédét, amely az egyik kunyhóból hallatszott. Noha sok ismeretlen szót használt az ősnyelvből, az ifjú annyit ki tudott következtetni, hogy azt magyarázza vendéglátóinak, miként veszítette el Saphira tojását, és mi történt azóta. Amikor elhallgatott, hosszú csönd következett, azután egy másik tünde szólalt meg: - Jó, hogy visszatértél, Arya Dröttningu. Islanzadít mélyen megsebezte a bánat, amikor téged elfogtak, a tojást pedig ellopták, ráadásul urgalok! Beteg volt a szíve - és még ma is az.
- Csitt Edurna... csitt! - korholta egy másik. - A dvergarok kicsik, de a fülük hegyes, és biztos vagyok benne, hogy jelenteni fogják ezt Hrothgarnak.
Halkabban folytatták, Eragon többé semmit sem értett a hangok mormogásából, amelyek beleolvadtak a levelek susogásába. Elaludt, és a tünde ének kísérte álmait.
Sűrű virágillat itatta át a levegőt, amikor Eragon fölébredt a napsütötte Du Weldenvardenben. Fölötte bólogató levelek baldachinját tartották a száraz, kopár földben gyökerező vaskos fatörzsek. Csak moha, zuzmó és néhány alacsony bokor maradt meg ebben a zöld árnyékban. Mivel ilyen ritka volt az aljnövényzet, messzire el lehetett látni a göcsörtös oszlopok között, és akadálytalanul lehetett sétálni a napfényfoltos mennyezet alatt.
Amikor feltápászkodott, látta, hogy Thorv és őrei összecsomagoltak, távozni készülnek. Orik szamara Ekksvar csődöre mögé volt kötve. Eragon odament Thorvhoz, és így beszélt: - Köszönöm neked és mindnyájatoknak, hogy megvédtetek engem és Saphirát. Kérlek, add át köszönetemet Úndinnak is.
Thorv a mellére szorította a kezét. - Átadom szavaidat. - Habozott, visszanézett a kunyhókra. - A tündék fura népek, tele fénnyel és sötéttel. Reggel veled isznak, este ledöfnek. Vigyázz, hogy mindig legyen fal mögötted, Árnyékölő. Szeszélyes népek ezek.
- Nem fogom elfelejteni a szavaidat.
- Hmmm. - Thorv a folyó felé intett. - Azt tervezik, hogy csónakkal mentek az Eldor-tóig. Mit csinálsz a lovaddal? Mi magunkkal vihetjük Tarnagba, és onnan tovább Tronjheimbe.
- Csónakok! - kiáltotta elszörnyedve Eragon. Mindig azt tervezte, hogy Hattyú hátán érkezik Ellesmérába. Nagyon jól jött volna egy ló, amikor Saphira nincs kéznél, vagy olyan helyeken, amelyek túl szűkek a sárkány termetéhez. Megvakarta állán a ritkás borostát. - Ez nagylelkű ajánlat. Gondoskodnál róla, hogy jól bánjanak Hattyúval? Nem tudnám elviselni, ha baja esnék.
- Becsületemre mondom - fogadkozott Thorv -, hogy mikor visszatérsz, kövér és fényes lesz.
Eragon odahozta Hattyút, és átadta a csődört, a szerszámot és a lóápoló eszközöket Thorvnak. Minden harcostól búcsút vett, azután Saphirával és Orikkal együtt figyelték, amint a törpék ellovagolnak azon az úton, amelyen jöttek.
Visszatérve a kunyhókhoz, Eragon és csoportjának megmaradt tagjai követték a tündéket az Edda partján álló sűrűbe. Egy szikla mellett kétoldalt egy-egy fehér kenu ringatózott, oldalukba indázó mintát faragtak.
Eragon a közelebbi csónakba szállt, a holmiját a lábához helyezte. Megdöbbentette, milyen könnyű a jármű; fél kézzel fel tudta volna emelni. Ami még megdöbbentőbb volt, olyannak tetszett, mintha varrás nélkül készült volna egyetlen darab nyírfakéregből. Kíváncsian megérintette az oldalát. A víztől hűvös kéreg kemény és feszes volt, mint a pergamen. Megkocogtatta. A rostos héj rezgett, mint a dob.
- Minden csónakot ilyenre készítetek? - kérdezte.
- Mindet, a legnagyobbak kivételével - felelte Narí, aki Eragon járművének orrában ült. - Azokat a legfinomabb cédrusból és tölgyből énekeljük formára.
Mielőtt Eragon megkérdezhette volna, hogy ez mit jelent, Orik is beszállt a kenujukba. Arya és Lifaen a másik csónakba ült be. Arya a parton maradt Edurnához és Cetdinhez fordult, és azt mondta: - Jól őrizzétek ezt az utat, hogy senki ne követhessen, és senkinek ne szóljatok rólunk.
A királynőnek elsőként kell megtudnia, hogy itt vagyunk. Amint megérkezünk Sílthrimbe, küldök erősítést.
- Arya Dröttningu.
- A csillagok vigyázzanak rátok! - felelte Arya.
Narí és Lifaen tíz láb hosszú, hegyes póznákat vett elő a csónakok belsejéből, majd ár ellenében hajtani kezdték a járműveket. Saphira mögöttük csusszant a vízbe, és addig gyalogolt a mederben, amíg tudott, majd úszni kezdett. Amikor Eragon ránézett, lustán kacsintott, azután lemerült, amitől a folyóvíz kipúposodott tüskés háta fölött. A tündék jót nevettek, és nem győzték dicsérni a sárkány nagyságát és erejét.
Egy óra múlva elérték az Eldor-tavat, amelyen kicsiny, csúcsos hullámok kergették egymást. Madarak és legyek nyüzsögtek a nyugati partot szegélyező fasorban. A keleti part a síkság felé lejtett. Azon az oldalon sok száz szarvas legelészett.
Mikor kikerültek a folyó áramlatából, Narí és Lifaen elrakták a csáklyát, és levélforma evezőket vettek elő. Orik és Arya már tudták, hogyan kell kormányozni a csónakokat, de Narí kénytelen volt elmagyarázni a dolgot Eragonnak. - Arrafelé fordulunk, amelyik oldalon evezel - mondta a tünde. - Így hát, ha én jobboldalt evezek, Orik pedig baloldalt, akkor neked hol az egyik, hol a másik oldalon kell lapátolnod, különben eltérünk a helyes iránytól. - A napfényben Narí haja úgy ragyogott, mintha a legvékonyabb drótból lenne. Minden szála külön izzott.
Eragon hamarosan megtanulta az evezés mesterségét, és ahogy megszokta a mozdulatokat, az elméje is elkalandozhatott. Lebegett a hűvös tavon, elmerülve a szeme mögött rejtőző mesevilágban. Amikor megállt, hogy pihentesse a karját, övéből ismét előhúzta Orik kirakós gyűrűjét, és igyekezett a megfelelő sorba rendezni a makacskodó karikákat.
Narí észrevette, mit csinál. - Megnézhetem azt a gyűrűt?
Eragon átadta az ékszert a tündének, aki hátat fordított neki. Néhány pillanatig Orik és Eragon irányította a kenut, miközben Narí az összegabalyodott karikákat babrálta. Azután elégedett kiáltással fölemelte a kezét, és az összerakott gyűrű megvillant a középső ujján. - Igazán kellemes játék! - mondta. Lehúzta a gyűrűt, megrázta, hogy a karikák eredeti állapotukba kerüljenek, azután visszaadta Eragonnak.
- Hogy csináltad? - kérdezte Eragon, döbbenten és irigykedve, amiért Narí ilyen könnyedén megoldotta a gyűrűk rejtélyét. - Várj... Ne mondd meg! Magamtól akarom kitalálni.
- Természetesen - mosolygott Narí.
Carvahall polgárai a következő három és fél napban az utolsó támadásról, a kis Elmund tragikus haláláról beszéltek, no meg arról, hogyan keveredhetnének ki ebből a háromszor is átkozott helyzetből. Minden ház minden szobájában parázs viták dúltak. Egy szó elég volt, hogy barátok forduljanak barátok, férjek feleségek, gyerekek szülők ellen, csak azért, hogy egy perccel később összebékítse őket a túlélés módjainak lázas keresése.
Voltak, akik azt mondták, hogy mivel Carvahall úgyis pusztulásra van ítélve, akár meg is ölhetik a ra'zacokat és a megmaradt katonákat, így legalább bosszút állnak. Mások szerint, ha a falunak csakugyan vége, akkor az egyetlen helyes lépés, ha megadják magukat, és a király kegyelmében bíznak, még akkor is, ha ez kínhalált jelent Rorannak és rabszolgaságot mindenki másnak. Ismét mások egyik véleményt sem támogatták, csak belelovalták magukat a konok, fekete dühbe azok ellen, akik ezt a bajt rájuk hozták. Sokan próbálták elrejteni rettegésüket a söröskorsó fenekére.
A ra'zacok nyilvánvalóan belátták, hogy miután tizenegy katonájuk meghalt, nincs elég emberük Carvahall megtámadására, így lejjebb vonultak az úton, és beérték azzal, hogy őröket állítsanak keresztben a Palancar-völgyben, és várakozzanak. - Ha éngem kérdeztek, a nyüves csapatokat várják Ceunonból vagy Gil'eadból - mondta Loring egy tanácskozáson. Roran meghallgatta ezt is, meg minden mást, és némán latolgatta a különböző terveket. Mindegyik veszedelmesen kockázatosnak tűnt.
Roran még mindig nem mondta meg Sloannak, hogy ő és Katrina eljegyezték egymást. Tudta, hogy ostobaság halogatni, de félt attól, mit szólna a mészáros, ha megtudná, hogy Roran és Katrina felrúgták a hagyományt, és ezzel aláaknázták Sloan tekintélyét. Mellesleg mivel rengeteg tennivaló követelte magának a figyelmét, meggyőzte magát, hogy pillanatnyilag a legfontosabb célja a carvahalli védművek erősítése.
A vártnál könnyebb volt rábeszélni az embereket, hogy segítsenek. A legutóbbi összecsapás óta a falusiak sokkal jobban hajlottak rá, hogy meghallgassák és engedelmeskedjenek neki - legalábbis azok, akik nem őt okolták a balsorsukért. Roran nem értette újsütetű tekintélyét, amíg rá nem jött, hogy a tisztelet, hódolat, sőt talán félelem a gyilkosságaiból fakad. Vastörőnek nevezték. Vastörő Rorannak.
A név tetszett neki.
Mikor az éjszaka elnyelte a völgyet, Roran lehunyta a szemét, és hátradőlt Horst ebédlőjének egyik sarkában. Férfiak és asszonyok beszélgettek a gyertyafényes asztalnál. Kiselt éppen azt magyarázta, mekkora tartalékai vannak Carvahallnak. - Nem fogunk éhezni - vonta le a következtetést -, de ha nem láthatunk neki egyhamar a földjeink művelésének és a nyájaink gondozásának, akár el is vághatjuk a torkunkat, mielőtt beáll a tél. Mert még akkor is jobb sorunk lesz.
- Ostobaság! - mordult föl Horst.
- Ostobaság vagy sem - mondta Gertrude -, kétlem, hogy módunk lenne megtudni. Mikor megérkeztek a katonák, tízszeres túlerőben voltunk. Tizenegy embert veszítettek, mi tizenkettőt, és másik kilencet ápolok. Horst, mi történik, ha ők lesznek tízszeres túlerőben?
- Akkor okot adunk a bárdoknak, hogy ne felejtsék el a nevünket - vágott vissza a kovács. Gertrude szomorúan csóválta a fejét.
Loring öklével az asztalra vágott. - Én pedig azt mondom, hogy nekünk kell lecsapnunk rájuk, még mielőtt mi kerülnénk kisebbségbe. Csak néhány emberre, pajzsokra és lándzsákra van szükségünk, hogy kimessük ezt a fertőzést. Még ma éjjel megtehetjük!
Roran nyugtalanul fészkelődött. Nem először hallotta ezt, és mint korábban, Loring javaslata most is parázs vitát gerjesztett, általános részvétellel. A vita heve egy óra múlva sem lanyhult, de új ötletek sem támadtak, kivéve, hogy Thane azt javasolta Gedricnek, cserezze ki a saját bőrét, amiből kis híján ökölharc lett.
Végül, amikor a vita elcsendesült, Roran az asztalhoz sántikált, szaporán, már amennyire sebesült lábikrája engedte. - Mondani akarok valamit. - Olyan volt ez neki, mintha hosszú tüskébe lépett volna, amit ki kell húzni, nem gondolva a fájdalomra, mert meg kell tenni, minél előbb, annál jobb.
Minden tekintet - rideg, szelíd, dühös, jóindulatú, közömbös és kíváncsi - felé fordult. Roran mély lélegzetet vett. - A határozatlanság éppen olyan biztosan megöl minket, mint a kard vagy a nyílvessző. - Orval a szemét forgatta, de a többiek figyeltek. - Nem tudom, támadjunk-e vagy meneküljünk...
- Ugyan hova? - horkant föl Kiselt.
- ...de egy dolgot tudok: gyerekeinket, anyáinkat és betegeinket meg kell védenünk a veszélytől. A ra'zacok elzártak minket Cawleytól és a völgy többi tanyájától. Mit tegyünk? Jobban ismerjük ezt a vidéket, mint bárki Alagaésiában, és van egy hely... van egy hely, ahol a szeretteink biztonságban lesznek: a Gerinc.
Olyan dühös hangorkán zúdult rá, hogy összerázkódott. Sloan volt a leghangosabb. Azt üvöltötte: - Előbb fognak fölakasztani, mint hogy betegyem a lábam azokba az átkozott hegyekbe!
- Roran! - ordította túl Horst a hangzavart. - Éppen neked kellene tudnod, hogy a Gerinc túlságosan veszélyes! Eragon ott találta azt a követ, amely a nyakunkra hozta a ra'zacokat! A hegyek hidegek, tele farkasokkal, medvékkel és más szörnyekkel. Egyáltalán miért jutott eszedbe?
Hogy Katrinát biztonságban tudjam! Legszívesebben ezt ordította volna válaszul. Ehelyett azt mondta: - Mert nem számít, hány katonát hoznak a ra'zacok, sosem merészelnek belépni a Gerincbe. Azután semmiképp, hogy Galbatorix a fél hadseregét itt veszítette el.
- Az régen volt - kétkedett Morn.
Roran azonnal visszavágott: - És annál rémesebbeket mesélnek róla, minél többször mondják el! Vezet egy ösvény az Igualda vízesés tetejére. Annyit kell tennünk, hogy felküldjük a gyerekeket és a többieket. Az csak a hegység pereme, mégis biztonságban lesznek. Ha Carvahallt elfoglalják, kivárják, amíg a katonák távoznak, azután elmenekülnek Therinsfordba.
- Ez túl veszélyes! - mordult föl Sloan. A mészáros olyan erősen szorította az asztal szélét, hogy az ujja hegye elfehéredett. - A hideg, a fenevadak. Épeszű ember nem küldi föl a családját közéjük.
- De hát... - dadogott Roran, akit kizökkentett Sloan válasza. Bár tudta, hogy a mészáros mindenkinél jobban gyűlöli a Gerincet - a felesége ott, az Igualda vízesés melletti szirtekről zuhant le a halálba -, azt remélte, Sloan ellenérzésénél erősebb lesz az eszelős vágy, hogy megvédje Katrinát. Most megértette, hogy Sloant ugyanúgy meg kell nyernie, mint mindenkit. Békülékeny hangot ütött meg: - Nem olyan rossz a helyzet. A hó már megolvadt a csúcsokon. Nincs hidegebb a Gerincben, mint itt volt pár hónapja. És kétlem, hogy a farkasok vagy a medvék zaklatnának egy ekkora csoportot.
Sloan vicsorított, és megrázta a fejét. - A Gerincben a halál várakozik, semmi más.
Úgy tűnt, a többiek egyetértenek vele, ám ez csak megacélozta Roran elszántságát, mert biztosra vette, hogy Katrina meghal, ha nem tudja megingatni a carvahalliakat. Végignézett az arcok ovális gyűrűjén, együtt érző tekintetet keresett. - Delwin, tudom, kegyetlenség szóba hoznom, de ha Elmund nincs Carvahallban, akkor ma is élne. Neked be kell látnod, hogy ez a helyes út! Alkalmad van rá, hogy a többi szülőt megmentsd a szenvedéstől.
Senki sem válaszolt. - Hát te, Birgit? - Az asszony felé vonszolta magát, a székek hátába kapaszkodott, hogy el ne essen. - Talán azt akarod, hogy Nolfavrell az apja sorsára jusson? El kell mennie. Hát nem látod, hogy csak így helyezheted biztonságba... - Noha minden erejével küzdött a könnyek ellen, érezte, hogy elöntik a szemét. - A gyerekek érdeke! - kiáltotta dühösen.
A szoba néma volt. Roran a keze alatti fát nézte, igyekezett összeszedni magát. Delwin mozdult meg először. - Én nem fogom elhagyni Carvahallt, amíg a fiam gyilkosai itt vannak. Mindazonáltal... - elhallgatott, azután elgyötörten, lassan folytatta -...nem tagadhatom szavaid igazságát; a gyermekeket meg kell védeni.
- Én elejétől ezt mondtam! - közölte Tara.
Ekkor Baldor szólalt meg: - Rorannak igaza van. Nem hagyhatjuk, hogy elvakítson a félelem. A legtöbben már fölmásztunk egyszer-kétszer a vízesés tetejéig. Az elég biztonságos környék.
- Én - mondta végül Birgit - egyetértek.
Horst is bólintott. - Én inkább nem tenném, de tekintve a körülményeket... Nem hinném, hogy lenne választásunk. - Egy perc múlva a férfiak és asszonyok, kelletlenül bár, de sorra csatlakoztak a javaslathoz.
- Ez őrültség! - robbant ki Sloanból. Fölállt, és vádlón mutatott Roranra. - Honnan lesz annyi élelmük, hogy hetekig kitarthassanak? Nem vihetnek föl magukkal annyit. Hogyan tudnak majd melegedni? Ha tüzet gyújtanak, észreveszik őket. Hogyan, hogyan, hogyan? Ha nem éheznek, akkor fáznak. Ha nem fáznak, akkor enniük kell. Ha nem esznek... Ki tudja? Talán lezuhannak!
Roran széttárta a karját. - Ha mindnyájan segítünk, akkor elég élelmük lesz. A tűz nem lehet gond, ha egy kicsit beljebb mennek az erdőbe, amit mindenképpen meg kell tenniük, mivel közvetlenül a vízesésnél nincs elég hely a táborveréshez.
- Kifogások! Csak mentségeket keresel!
- Te mit tennél, Sloan? - kérdezte Morn kíváncsian.
Sloan keserűen nevetett. - Hát nem ezt. - Akkor mit?
- Az nem számít. Csak az, hogy ez rossz választás.
- Nem kell részt venned benne - jegyezte meg Horst.
- Nem is fogok! - vágott vissza a mészáros. - Menjetek, ha akartok, de sem én, sem senki a véremből nem megy fel a Gerincbe, amíg velő van a csontjaimban! - Megragadta a kalapját, és távozott, öldöklő pillantást vetve Roranra, aki ugyanolyan gyilkos nézéssel válaszolt.
Úgy látta, Sloan veszélybe sodorja a lányát a fafejű makacsságával. Ha nem tudom rávenni, hogy elfogadja a Gerincet menedékhelynek, akkor az ellenségem lesz. A kezembe kell vennem a dolgokat, döntött Roran.
Horst a könyökére dőlve előrehajolt, és összekulcsolta vaskos ujjait. - Nos... ha meg akarjuk valósítani Roran tervét, milyen előkészületekre lesz szükség? - A csoport tagjai gyanakodva összenéztek, aztán fokozatosan belelendültek a megbeszélésbe.
Roran várt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy elérte célját, csak utána osont ki az ebédlőből. Keresztülsántikált az alkonyati falun, Sloant kereste a fából készült torlasz belső oldalán. Végül megtalálta a mészárost. Egy fáklya alatt gubbasztott, pajzsát a térde közé fogva. Roran sarkon fordult és loholt Sloan boltjához, ahol besietett a hátsó konyhába.
Katrina abbahagyta a terítést, és csodálkozva bámult rá. - Roran! Te mit keresel itt? Beszéltél az apámmal?
- Nem. - Előrelépett, megfogta a lány karját. Élvezet volt megérinteni. Már annak is örült, ha egy szobában lehettek. - Nagy szívességet kérek tőled. Elhatároztuk, hogy a gyerekeket és még néhány embert felküldünk a Gerincbe, az Igualda vízesés fölé. - Katrina eltátotta a száját. - Szeretném, ha elkísérnéd őket.
Katrina döbbenten kifejtette magát a szorításából, és a nyitott tűzhely felé fordult. Összefonta a karját, és a lüktető zsarátnokot bámulta. Hosszú ideig nem szólt. Majd azt mondta: - Anyám halála után az apám megtiltotta, hogy a vízesés közelébe menjek. - Megborzongott, és vádló hangon folytatta: - Miként javasolhatod, hogy elhagyjalak téged és az apámat? Ez itt legalább annyira az otthonom, mint neked. És miért mennék, amikor Elain, Tara és Birgit marad?
- Katrina, kérlek! - Tétován a lány vállára tette a kezét. - A ra'zacok miattam vannak itt, és nem tűrhetem, hogy emiatt bajod essék! Ameddig veszélyben vagy, nem tudok arra összpontosítani, amit tennünk kell: Carvahall védelmére.
- Ki tisztelne, ha gyáván elmenekülnék? - A lány fölszegte az állát. - Szégyellnék megállni a carvahalli asszonyok előtt, és a feleségednek nevezni magam!
- Gyáva? Semmi gyávaság nincs abban, ha őrzöd és véded a gyerekeket a Gerincben. Épphogy nagyobb bátorság felmenni a hegyekbe, mint itt maradni.
- Miféle borzalom ez? - suttogta Katrina. Válla megrázkódott Roran tenyere alatt, szeme égett, a száját összeszorította. - A férfi, aki a férjem lesz, többé nem tűr meg maga mellett.
Roran megrázta a fejét. - Ez nem igaz. Én...
- Ez az igazság! Mi van, ha megölnek, miközben én távol vagyok?
- Ne mondd...
- Nem! Carvahallnak kevés reménye van a túlélésre, és ha meg kell halnunk, akkor inkább veled együtt halok meg, mint hogy a Gerincben gubbasszak élet és szív nélkül. Lássák el magukat azok a gyerekek. Mint ahogy én is azt teszem. - Könny gördült végig az arcán.
Hála és csodálat töltötte el Rorant ennyi szerelemtől. Mélyen Katrina szemébe nézett. - Épp azért kell elmenned, mert szeretsz. Tudom, mit érzel. Tudom, hogy ez a legnehezebb áldozat, amelyet hozhatunk, mégis arra kérlek, tedd meg.
Katrina megborzongott, egész teste megmerevedett, fehér keze görcsösen szorította muszlinövét. - Ha megteszem - mondta reszkető hangon -, akkor itt és most meg kell ígérned nekem, hogy ilyesmit soha többé nem kérsz tőlem. Meg kell ígérned, hogy ha magával Galbatorixszal kell is szembenéznünk, és csak egyikünk menekülhet, akkor sem követeled, hogy távozzak.
Roran elveszetten nézett rá. - Ezt nem tehetem.
- Akkor miként várhatod el tőlem, hogy megtegyem, amire magad sem vagy képes? - kiáltotta a lány. - Ez az ára az engedelmességemnek, és sem arannyal, sem ékkővel, sem szép szavakkal nem pótolhatod az esküdet. Ha még annyira sem vagyok fontos neked, hogy te is meghozd a magad áldozatát, Vastörő Roran, akkor eredj, és soha többé nem akarlak látni!
Nem veszíthetem el. Noha csaknem elviselhetetlenül fájt, meghajtotta a fejét, és azt mondta: - Bírod a szavamat.
Katrina bólintott, leült egy székre - a háta merev és egyenes volt -, és a kézelőjébe törölte a könnyeit. Halkan annyit mondott: - Az apám meg fog gyűlölni, amiért elmegyek.
- Hogyan fogod megmondani neki?
- Nem fogom - mondta a lány dacosan. - Sosem engedne belépni a Gerincbe, de be kell látnia, hogy ebben én döntök. Mindenesetre nem merne utánam jönni a hegyekbe; még a halálnál is jobban fél a Gerinctől.
- Lehet, hogy a te elvesztésedtől még annál is jobban.
- Meglátjuk. Ha - mire - eljön a visszatérés ideje, elvárom, hogy beszélj vele az eljegyzésünkről. Ez elég időt ad neki, hogy megbékéljen a ténnyel.
Roran bólintott, és közben arra gondolt, hogy nagy szerencséjük lesz, ha így alakulnak az események.
Roran pitymallatkor ébredt. Egy darabig bámulta a meszelt mennyezetet, hallgatta lélegzetének suhogását, aztán legördült az ágyról, felöltözött, és kiment a konyhába, ahol elvett egy darab kenyeret, puha sajtot kent rá, majd kilépett az első verandára, hogy evés közben megcsodálja a napkeltét.
Nyugalma nem tartott sokáig; mert egy közeli kerten végigrohant egy rakoncátlan gyerekcsapat, akik boldog visongással fogócskáztak. Felnőttek is futottak utánuk, ki-ki a saját csemetéjét akarta utolérni. Roran nézte őket, amíg zsinatoló csoportjuk be nem fordult egy sarkon, azután az utolsó falatot is bekapta, és visszatért a konyhába, ahol akkorra összegyűlt a háznép.
- Jó reggelt, Roran - üdvözölte Elain. Kitárta a zsalugátert, és fölnézett az égre. - Úgy tűnik, ma is esni fog.
- Annál jobb - mondta Horst. - Legalább nem vesznek észre minket, mikor megmásszuk a Narnmor hegyet.
- Minket? - kérdezte Roran. Leült az asztalhoz Albriech mellé, aki most dörgölte ki az álmot a szeméből.
Horst bólintott. - Sloannak igaza volt, ami az utánpótlást, az élelmet illeti; segítenünk kell fölcipelni a holmit a vízesés tetejére, különben nem lesz elég.
- De maradnak emberek Carvahall védelmére?
- Természetesen, természetesen.
Reggeli után Roran, Baldor és Albriech három nagy batyuba kötötte a nélkülözhető élelmet, takarót és más utánpótlást, majd felkapták és elvitték a falu északi szélére. Roran lábikrája fájt, de nem elviselhetetlenül. Útközben találkoztak három testvérrel, Darmmennel, Larne-nel és Hamunddal, akik hasonló terhet cipeltek.
Az ároknál, amely körülfogta a házakat, Roran és társai nagy csoport gyereket, szülőt és nagyszülőt találtak, akik buzgón készülődtek az útra. Sok család felajánlotta szamarát a málha és az apróbb gyerekek szállítására. A sorban kipányvázott állatok türelmetlenül bőgtek, amitől még nagyobb lett a zűrzavar.
Roran a földre rakta a csomagját, és megszemlélte a csoportot. Látta a ruhás batyun ülő Svartot, Ivor nagybátyját, aki csaknem hatvanévesen a falu legidősebb embere volt - egy babát kacagtatott, aki Svart hosszú, fehér szakállának hegye után kapkodott. Birgit Nolfavrellt pásztorolta; ott volt Felta, Nolla, Calitha és még egy csomó gondterhelt anya, meg sok kelletlen képű ember, férfiak-nők vegyesen. Katrinát is látta a tömegben. A lány, aki éppen egy csomagot kötött át, felnézett, rámosolygott az ifjúra, azután folytatta a munkáját.
Mivel úgy tűnt, senki sem akarja átvenni a parancsnokságot, Roran igyekezett mindent elkövetni, hogy rendet tegyen a zűrzavarban, és ellenőrizte a tartalékok elosztását és becsomagolását. Megállapította, hogy kevés a vizestömlő, de mikor még kért, legalább tizenhárommal többet hoztak a kelleténél. Ilyen gondokkal telt el a délelőtt.
Éppen Loringgal beszélte meg a tartalék lábbelik kérdését, amikor egyszer csak elnémult, mert észrevette, hogy az egyik sikátor bejáratában ott áll Sloan.
A mészáros a lázasan tevékenykedő tömeget figyelte. Szája megvetően lebiggyedt. A lenéző fintor hirtelen acsarkodó hitetlenkedéssé változott, mert meglátta a lányát, aki éppen fölvett egy hátizsákot, ez pedig nem azt jelentette, hogy csak segíteni jött volna ide. Sloan homlokán lüktetni kezdett egy ér.
Roran Katrina felé sietett, de Sloan előbb ért oda. Megragadta a csomag tetejét, vadul megrázta, és azt ordította: - Ki csalt ide? - Katrina mondott valamit a gyerekekről, és igyekezett szabadulni, de Sloan lerántotta a válláról a csomagot, olyan erőszakosan, hogy a lány karja kifordult a lecsúszó pántoktól, és úgy vágta földhöz, hogy kiborult a tartalma. Az üvöltő Sloan megragadta Katrina karját, és cibálni kezdte. A lány megvetette a lábát, és nem engedett. Rézvörös haja porviharként kavargott az arca körül.
Roran dühösen rávetette magát Sloanra, elrántotta Katrinától, és mellbe lökte a mészárost, aki több öl hosszan tántorgott visszafelé. - Hagyd abba! Én akarom, hogy menjen velük!
Sloan rámeredt és vicsorgott. - Ehhez nincs jogod!
- Minden jogom megvan rá. - A köréjük csődült nézőseregre tekintett, és azt kiáltotta, hogy mindenki hallja: - Katrina és én eljegyeztük egymást, és nem tűröm, hogy jövendőbeli feleségemmel így bánj! - Aznap ez volt az első alkalom, hogy a carvahalliak elnémultak; még a szamarak is hallgattak.
Megdöbbenéssel vegyes, mély, vigasztalhatatlan fájdalom ült ki Sloan védtelen arcára, szemében könny csillogott. Roran egy pillanatra még meg is szánta, ám ekkor a mészáros képe rútul eltorzult. Céklavörös fejjel szitkozódott: - Te kétszínű gyáva! Hogy mertél a szemembe nézni és úgy szólni hozzám, mint egy tisztességes ember, miközben az engedélyem nélkül udvaroltál a lányomnak? Jóhiszeműen bántam veled, erre tessék, besurransz a házamba lopni, mihelyt hátat fordítok!
- Reméltem, hogy tisztességgel tehetem - felelte Roran -, de az események összeesküdtek ellenem. Sosem akartam bánatot okozni neked. Noha a dolgok nem úgy történtek, ahogy vártuk, mégis szeretném az áldásodat kérni.
- Inkább egy férges disznót fogadnék a fiammá, mint téged! Nincs tanyád. Nincs családod. És semmi keresnivalód a lányom körül! - A mészáros ismét elkáromkodta magát. - Neki pedig semmi keresnivalója a Gerincen!
Katrina után kapott, de Roran elállta az útját, és az arca éppen olyan kemény volt, mint összeszorított ökle. Karnyújtásnyiról, indulattól reszketve meredtek egymásra. Sloan vörös karikás szeme rögeszmés tűzben égett.
- Katrina, gyere ide! - parancsolta.
Roran hátrébb húzódott - így épp háromszöget alkottak -, és Katrinára nézett. Könnyek peregtek a lány arcán, miközben pillantása ide-oda járt az apja és az ifjú között. Lépett egyet, megtorpant, aztán hosszú, elkínzott jajveszékeléssel a haját kezdte tépni.
- Katrina! - kiáltotta Sloan árnyalatnyi félelemmel.
- Katrina - suttogta Roran.
Hangjától fölszáradtak Katrina könnyei. Kihúzta karcsú, magas termetét. - Sajnálom, apám, de elhatároztam, hogy Roranhoz megyek feleségül - mondta higgadtan, és az ifjú mellé állt.
Sloan elfehéredett. Olyan erősen harapott az ajkába, hogy rubinszínű csepp buggyant ki a foga alól. - Nem hagyhatsz el! A lányom vagy! - Begörbített ujjakkal vetette rá magát. Abban a pillanatban Roran elbődült, és teljes erejével leütötte a mészárost, aki a falu szeme láttára elterült a sárban.
Sloan lassan feltápászkodott. Arca, nyaka vörös volt a megaláztatástól. Amikor ismét Katrinára nézett, mintha összegyűrődött volna belülről. A tartása is megváltozott, valahogy alacsonyabb lett. Roran úgy érezte, az eredeti ember kísértetét látja. - Mindig így van ez - suttogta Sloan -, azok okozzák a legnagyobb fájdalmat, akik a legközelebb állnak hozzád. Tőlem ugyan nem kapsz hozományt, te kígyó, még az anyád örökségét sem. - Keservesen sírva megfordult, és a boltja felé futott.
Katrina ráborult Roranra, ő pedig átkarolta. Így simultak egymáshoz az embergyűrűben, amely gratulált, tanácsokat adott, illetve helytelenített. A nagy felfordulásból Roran semmit sem érzékelt, csak a nőt, akit átölelt, és aki átölelte őt.
Ekkor Elain robogott oda olyan sebesen, ahogy a terhessége engedte. - Ó, te szegény drágaságom! - kiáltotta, és átnyalábolta Katrinát, kifejtve Roran karjaiból. - Hát igaz, hogy eljegyeztétek egymást? - Katrina bólintott és mosolygott, majd hisztérikusan zokogni kezdett Elain vállán. - Ugyan már, ugyan már! - Elain gyengéden átölelte, simogatta, igyekezett megvigasztalni, bár nem nagy sikerrel. Valahányszor Roran azt hitte, hogy menyasszonya kezdi összeszedni magát, Katrina újult erővel zokogott. Elain átnézett az ifjúra a lány rázkódó válla fölött, és azt mondta: - Visszaviszem a házba.
- Én is jövök.
- Nem, te nem jössz - intette le Elain. - Időre van szüksége, hogy lecsillapodjon, neked pedig dolgod van. Adhatok egy tanácsot? - Roran kábán bólintott. - Estig ne is gyere. Kezeskedem, hogy addigra ugyanolyan lesz, mint volt. Holnap ő is csatlakozhat a többiekhez. - Választ nem is várva elterelte a zokogó Katrinát a kihegyezett ágú fáktól.
Roran csak állt. Keze ernyedten lógott, kábultnak és tehetetlennek érezte magát. Mit tettünk? Sajnálta, hogy nem szólt előbb Sloannak az eljegyzésükről. Sajnálta, hogy nem foghat össze a mészárossal Katrina védelmében a Birodalom ellen. És sajnálta, hogy Katrinának őérte le kellett mondania a családjáról. Mostantól kétszeresen is felelős a lány jólétéért. Nincs választásuk, össze kell házasodniuk. De borzasztó kavarodást csináltam én ebből! Sóhajtott, ökölbe szorította a kezét, és felszisszent lehorzsolt ujjperceinek feszülésétől.
- Hogy vagy? - kérdezte Baldor, mikor elment mellette.
Roran kényszeredetten mosolygott. - Nem úgy sült el a dolog, ahogy reméltem. Sloan képtelen ésszerűen gondolkodni, ha a Gerinc kerül szóba.
- Na és ha Katrina.
- Ó is. Én... - Elhallgatott, mert most Loring állt meg előttük.
- Ez fene nagy oktalanság volt tőled! - förmedt rá a varga, és az orrát ráncolta. Azután előretolta az állát és elvigyorodott, kimutatva fogazata maradványát. - Azér' remélem, hogy szerencsések lesztek ezzel a lyánnyal. - A fejét csóválta. - Mer' nagy szükséged lesz rá, Vastörő!
- Arra mindnyájunknak szükségünk lesz - vakkantotta az arra menő Thane.
Loring legyintett. - Eh, marhaság. Ide figyelj, Roran; sok-sok éve élek Carvahallban, és tapasztalataim szerint jobb, hogy most történt, és nem akkor, amikor a kényelmes melegbe üldögélünk.
Baldor bólintott, de Roran megkérdezte: - Miért?
- Hát nem érted? Rendes időkbe rólad és Katrináról nyelvelnének a következő kilenc hónapig. - Loring az orrára illesztette a mutatóujját. - Így viszont annyi minden történik, hogy hamarosan megfeledkeznek rólatok, ezér aztán békébe élhettek.
Roran elkomorodott. - Inkább pletykálkodjanak rólunk, mint hogy azok a hullagyalázók táborozzanak az úton.
- Ezt mi is így tartsuk. De akkor is olyasmi, aminek örülhetsz, márpedig mindenkinek szüksége van valami örömre - főleg a lakodalom után! - Loring kotkodácsolva nevetett, és Roranra bökött: - Énnye, de elveresedtél, fiam!
Roran morogva nekilátott felszedni a földről Katrina kiborult holmiját. Közben folyton félbeszakították valamilyen megjegyzéssel az arra járók, ami nem tett jót az idegeinek. - A fene essen beléd! - morogta egy különösen paprikás megjegyzés után.
Noha a szokatlan jelenet, amelyet végigélveztek a falusiak, késleltette az indulást a Gerincbe, alig múlt dél, amikor az emberek és szamarak karavánja kapaszkodni kezdett a Narnmor hegy oldalában kanyargó kitaposott ösvényen az Igualda vízesés felé. Meredek emelkedő volt, lassan kellett haladniuk a gyerekek és a terhek miatt.
Rorannak az idő nagy részében Calitha - Thane felesége - és öt fiuk mögött kellett baktatnia. Nem is bánta, mert ezzel kímélhette sérült lábikráját, és végiggondolhatta a közelmúlt eseményeit. Felzaklatta összetűzése Sloannal. Még szerencse, vigasztalta magát, hogy Katrina nem marad sokáig Carvahallban. Mert Roran titokban meg volt győződve róla, hogy a falu nemsokára vereséget szenved. Kijózanító, de elkerülhetetlen következtetés volt.
A hegyre vezető út háromnegyedénél megállt, nekidőlt egy fának, és megcsodálta a magasból a Palancar-völgyet.
Igyekezett megtalálni a ra'zacok táborát - tudta, hogy az Anorától balra, délebbre van az úton -, de egy füstcsíkot sem látott belőle.
Sokkal hamarabb hallotta az Igualda vízesés mennydörgését, mielőtt meglátta. Olyan volt, mint egy gigászi, hófehér, hullámzó üstök, amely fél mérföld hosszan omlott le Narnmor ráncos fejéről a völgybe. Mivel a különböző magasságokban más-más irányból fújt a szél, a hatalmas zuhatag is különböző irányokba hajlott.
Mikor elhaladt a palapárkány mellett, amelyről az Anora a mélybe vetette magát, és megérkezett a szederbokroktól fuldokló völgy nagy tisztására, amelyet az egyik oldalról görgetegsziklák védtek, Roran látta, hogy a menet elővédje máris megkezdte a táborverést. Az erdő zengett a gyerekek kiabálásától és visongásától.
Roran letette a zsákját, leoldott a tetejéről egy fejszét, azután több férfival nekilátott, hogy a táborhelyet megtisztítsa az aljnövényzettől. Amikor ezzel végeztek, fákat döntöttek ki, hogy körülsáncolják a tábort. Gyantától illatozott a levegő. Roran fürgén dolgozott, egyenletes csapásaitól repült a forgács.
Mire befejezték az erődítést, a táborban már fölvertek tizenhét gyapjúszövet sátrat, meggyújtottak négy kis főzotüzet. Emberek és szamarak egyformán rosszkedvűnek tűntek. Senki sem akart elmenni, és senki sem akart maradni.
Roran megszemlélte a lándzsát szorongató fiúkat és öregembereket, és azt gondolta: Túl sok és túl kevés tapasztalat. A nagypapák tudják, hogyan kell elbánni a medvékkel és hasonlókkal, de vajon az unokákban lesz-e erő, hogy meg is tegyék? Azután észrevette a kemény villogást az asszonyok szemében, és látta, hogy akár csecsemőt visznek a karjukon, akár felhorzsolt kezet kötözgetnek, soha sincs karnyújtásnyinál messzebb tőlük a pajzsuk és a kardjuk. Elmosolyodott. Talán... talán mégis van remény.
Látta, hogy Nolfavrell magányosan ül egy fatörzsön, és a Palancar-völgyet bámulja. Csatlakozott a fiúhoz, aki komolyan nézett rá. - Hamarosan elmentek? - kérdezte Nolfavrell. Roran bólintott. Tetszett neki a fiú nyugalma és határozottsága. - Ugye mindent megtesztek, hogy megöljétek a ra'zacokat és bosszút álljatok az apámért? Én is megtenném, de anya azt mondta, a testvéreimre kell vigyáznom.
- Magam hozom el neked a fejüket, ha tehetem - ígérte Roran.
A fiú álla megremegett. - Az jó!
- Nolfavrell... - Roran elhallgatott, a megfelelő szavakat kereste. - Rajtam kívül te vagy itt az egyetlen, aki ölt embert. Ez nem jelenti azt, hogy jobbak vagy rosszabbak lennénk másnál, azt viszont igen, hogy jól fogsz harcolni, ha megtámadnak. Ha Katrina holnap feljön, akkor bízhatok benned, hogy vigyázol rá?
Nolfavrell melle dagadt a büszkeségtót. - Vigyázni fogom minden lépését! - Aztán mentegetőzve nézett rá. - Mármint... amikor nem kell éppen...
Roran megértette. - Ó, persze hogy a családod az első! De Katrina talán lakhatna a sátorban a testvéreiddel.
- Igen - felelte Nolfavrell vontatottan. - Igen, azt hiszem, ez menni fog. Bízhatsz bennem.
- Köszönöm. - Roran a gyerek vállára csapott. Megkérhetett volna egy idősebb, rátermettebb embert is, de a felnőtteknek túlságosan sok a dolguk ahhoz, hogy úgy védjék Katrinát, ahogy ő remélte. Nolfavrellnek viszont van lehetősége és hallandósága gondoskodni Katrina biztonságáról. Elfoglalhatja a helyem, amíg nem vagyok mellette. Fölállt, mert megjelent Birgit.
Az asszony keményen nézett rá. - Gyere, itt az idő. - Megölelte a fiát, aztán elindult a vízeséshez Rorannal és a többi falusival, akik vissza kívántak térni Carvahallba. Mögöttük a kis tábor lakói összeverődtek a torlasznál, és gyászosan bámultak utánuk a faerődből.
Roran végezte a munkáját, de közben folyton éreznie kellett Carvahall ürességét. Mintha énjének egy részét lemetszették, majd elrejtették volna a Gerincben. A gyerekek távozásával olyan lett a falu, mint egy katonai tábor. A változás mindenkit lehangolt és elkedvetlenített.
Amikor a Gerinc várakozó agyarai bekapták a napot, Roran fölkapaszkodott a dombra, amelyen Horst háza magasodott. Megállt a bejáratnál, kezét a kilincsre tette, aztán nem mozdult, mert képtelen volt belépni. Miért van, hogy ez ugyanolyan riasztó, mint a harc?
Végül inkább otthagyta a bejáratot, hátrakerült, és beosont a konyhába, ahol, nagy rémületére, Elain kötögetett az asztal egyik oldalán, és a vele szemközt ülő Katrinával diskurált. A két nő felé fordult. - Jól... vagy? - hebegte Roran.
Katrina odament hozzá. - En igen. - Szelíden elmosolyodott. - Csak borzasztó érzés volt, amikor az apám... amikor... - egy pillanatra lehajtotta a fejét. - Elain csodálatosan jó volt hozzám. Hajlandó kölcsönadni Baldor szobáját ma éjszakára.
- Örülök, hogy jobban vagy - mondta Roran. Átölelte a lányt, igyekezett minden szerelmét és rajongását beleadni ebbe az egyszerű mozdulatba.
Elain letette a kötést. - Gyere, Katrina. A nap lement, ideje ágyba kerülnöd.
Roran kelletlenül elengedte a lányt, aki megcsókolta az arcát, és azt mondta: - Reggel találkozunk.
Roran indult volna utána, ám Elain élesen rászólt: - Roran! - A kovácsné csinos arca keménnyé szigorodott.
- Tessék?
Elain várt, amíg meg nem hallotta a lépcsők recsegését, annak a jelét, hogy Katrina hallótávolságon kívülre került. - Remélem, komolyan veszed, amit ennek a lánynak ígértél, mert ha nem, összehívom a tanácsot, és egy héten belül száműzetlek!
Roran elhűlt. - Természetesen komolyan veszem! Szeretem őt!
- Katrina most áldozta fel érted mindenét, és mindent, ami drága volt neki. - Elain szúrósan meredt rá. - Láttam már férfiakat, akik két kézzel dobálták az érzelmeiket, mint magot a csirkének. A hajadonok sóhajtoznak, pityeregnek, azt hiszik, hogy nagyon különlegesek, pedig a férfiaknak ez csak afféle mulatság. Mindig tisztességes ember voltál, Roran, de még a legértelmesebb férfit is csélcsap ficsúrrá vagy ravasz, gonosz rókává változtatja az ágyéka. Te is ilyen vagy? Mert Katrinának nincs szüksége bolondra, széltolóra, de még szerelmesre sem; mindenekelőtt férfi kell neki, akire támaszkodhat. Ha elhagyod, ő lesz a legutolsó ember Carvahallban, aki arra kényszerül, hogy a barátaiból éljen, az első és egyetlen koldusunk. A vérre, ami bennem folyik, ezt nem fogom megengedni!
- En se! - tiltakozott Roran. - Ha megtenném, szívtelen lennék, vagy még rosszabb.
Elain fölszegte az állát. - Pontosan! Ne felejtsd, olyan lányt akarsz feleségül venni, aki elveszítette a hozományát, de még az anyai örökségét is. Tudod, mit jelent, hogy Katrina elveszítette az örökségét? Nincs ezüstje, ágyneműje, csipkéi, semmi, amire szükség van egy rendes háznál. Holott az asszonynak ez az egyetlen vagyona, anyáról lányra száll azóta, hogy betelepítettük Alagaésiát. Ez határozza meg az értékünket. Egy nő az öröksége nélkül olyan, mint... mint...
- Mint egy férfi birtok vagy foglalkozás nélkül - mondta Roran.
- Pontosan. Kegyetlenség volt Sloantól, hogy kitagadta Katrinát, de ezen most már nem lehet segíteni. Egyikőtöknek sincs pénze, se más forrása. Pedig e nélkül is elég nehéz az élet. A semmiből és a semmivel indultok. Nem félsz tőle? Nem tartod elviselhetetlennek? Ezért ismét megkérdem - és ne hazudj, különben egész hátralevő életetekben bánni fogjátok mindketten! -, fogod-e szeretni sértődés és neheztelés nélkül?
- Igen.
Elain sóhajtott, és a szarufán lógó korsóból almabort töltött két cserépbögrébe. Az egyiket Rorannak adta, ő pedig visszaült az asztalhoz. - Akkor azt javaslom, minden erőddel próbáld pótolni Katrinának az otthont meg az örökséget, hogy ő és a lányaitok, akik esetleg lesznek, szégyenkezés nélkül állhassanak meg Carvahall asszonyai között.
Roran kortyolt a hűvös borból. - Ha megéljük.
- Hát igen. - Az asszony hátrasimította egyik szőke tincsét, és megcsóválta a fejét. - Nehéz utat választottál, Roran.
- Tennem kellett róla, hogy Katrina elhagyja Carvahallt.
Elain felvonta a szemöldökét. - Szóval ezért? Hát én nem vitatkozom veled ebben a kérdésben, de mi az ördögért nem szóltál korábban Sloannak az eljegyzésetekről? Amikor Horst megkérte a kezem az apámtól, tizenkét birkát, egy emsét és tizenkét pár kovácsoltvas gyertyatartót adott a családomnak, pedig még azt se tudta, beleegyeznek-e a szüleim. Ezt így kell csinálni. Bizonyosan kiagyalhattál volna jobb harcmodort annál, hogy leütöd a leendő apósodat.
Roran fájdalmasan fölnevetett. - Én akartam, de a támadások miatt valahogy sosem tűnt megfelelőnek az idő.
- A ra'zacok már csaknem hat napja nem támadtak.
Az ifjú elkomorodott. - Nem, de... hát... Ó, nem tudom! - Öklével az asztalra csapott tehetetlen dühében.
Elain letette a bögréjét, és kicsi kezébe fogta Roran öklét. - Ha most sikerülne elsimítanod ezt a nézeteltérést Sloannal, mielőtt sokévnyi neheztelés rakódik rá, akkor sokkal-sokkal könnyebb lenne a közös életetek Katrinával. Holnap reggel elmész a házához, és a bocsánatát kéred.
- Soha! Tőle nem.
- Roran, hallgass meg. Akár egy hónapnyi könyörgést is megér, hogy béke legyen a családodban. Tapasztalatból tudom; a harag nem vezet sehova, csak nyomorultabbá tesz.
- Sloan gyűlöli a Gerincet. Szóba sem fog állni velem.
- Akkor is meg kell próbálnod - mondta komolyan Elain. - Még ha elutasítja is a bocsánatkérésedet, legalább nem vádolhatod magad, hogy meg se próbáltad. Ha szereted Katrinát, akkor lenyeled a büszkeségedet, és azt teszed, ami neki jó. Ne hagyd, hogy ő szenvedjen a te hibád miatt. - Megitta a bort, egy kis ónkoppantóval eloltotta a gyertyákat, és egyedül hagyta Rorant a sötétben.
Percek múlva tudta összeszedni magát annyira, hogy megmozduljon. Kinyújtott kézzel addig tapogatózott a mosogató mellett, míg el nem érte az ajtót, majd fölment a lépcsőn, egyfolytában a faragott falat súrolva a kezével, hogy el ne essen. A szobájában levetkőzött, és végigdőlt az ágyon.
Átkarolta gyapjúval töltött párnáját, és hallgatta az éjszakai ház neszezését: a padláson cincogó-motozó egeret, az éjszakai hidegtól nyöszörgő gerendákat, a szél suttogását és simogatását az ablakkereten és... és egy papucs surrogását a folyosón a szobája előtt.
A zárnyelv lassan elcsúszott a kilincs fölött, az ajtó csikorgó tiltakozással résnyire nyílt. Csönd. Sötét alak siklott be, bezárta az ajtót. Rózsaszirom száj és egy hajfüggöny súrolta Roran arcát. Az ifjú sóhajtott.
Katrina .
Mennydörgés szakította félbe Roran álmát. Belevilágítottak az arcába, miközben felszínre igyekvő búvárként próbálta visszanyerni az öntudatát. Kinyitotta a szemét és látta, hogy fűrészes szélű lyuk tátong az ajtaján. Hat katona rontott be a nyíláson, őket a két ra'zac követte, akik az egész szobát betöltötték kísérteties lényükkel. Kardot nyomtak Roran torkának. Mellette Katrina felsikoltott, és maga köré csavarta a takarókat.
- Föl! - parancsolta az egyik ra'zac. Roran óvatosan fölállt. Azt hitte, mindjárt kiugrik a szíve. - Kösssszétek meg a kezét éssssz hozzátok!
Mikor egy katona kötéllel közeledett Roranhoz, Katrina ismét felsikoltott, és vadul nekiugrott a férfiaknak, harapott és karmolt. Hegyes körmével felhasogatta az arcukat, és a kiserkedő vér elvakította a káromkodó katonákat.
Roran fél térdre ereszkedett, fölkapta a pörölyt a földről, azután megvetette a lábát, meglóbálta a kalapácsot, és elbődült, mint egy medve. A katonák rávetették magukat, megpróbálták létszámfölényeikkel legyűrni, de kudarcot vallottak; itt Katrina forgott veszélyben, ezért Rorant nem lehetett legyőzni. Pajzsok törtek össze a csapásai alatt, páncélok és páncélingek hasadtak szét, sisakok horpadtak be kíméletlen fegyverétől. Két ember megsebesült, hárman pedig elestek, és nem mozdultak többé.
A csörömpölés és a csatazaj felriasztotta a ház népét; Roran homályosan hallotta, hogy Horst és fiai ordítanak a folyosón. A ra'zacok egymásnak sziszegtek valamit, azután emberfeletti erővel felkapták Katrinát, és kimenekültek a szobából.
- Roran! - sikoltotta a lány.
Roran minden erejét összeszedve félrelökte a két utolsó katonát, és kirohant a folyosóra. Még láthatta, hogy a ra'zacok kimásznak egy ablakon. Utánuk nyargalt, és odavágott a hátsó ra'zacnak, aki éppen le akart ereszkedni az ablakpárkányról, de most felugrott, elkapta Roran csuklóját, és az arcába fújta förtelmes lélegzetét: - Igen! Te vagy az, aki kellesssz nekünk!
Az ifjú ki akarta tépni magát, de a ra'zac nem engedte. Szabad kezével Roran a teremtmény fejét és vállát püfölte, de vaskemény volt minden, amire odacsapott. Kétségbeesett dühében megmarkolta a ra'zac csuklyájának szélét, és letépte a fejéről.
Ocsmány torzpofa visított rá. Bőre fényes fekete volt, akár a bogár páncélja. A feje kopasz. Héj nélküli szeme akkora, mint Roran ökle, és ragyogott, akár a csiszolt vérkő. Se fehérje, se bogara nem volt a szemének. Az orr, a száj és az áll helyén görbe csőr vaskos kávái kattogtak, köztük tüskés, bíbor nyelv rángatózott.
Roran felordított, a sarkát nekitámasztotta az ablakkeretnek, és igyekezett szabadulni a szörnyetegtől, de a ra'zac kérlelhetetlenül húzta kifelé a házból. Látta lent a földön Katrinát, aki még mindig sikoltozott és rúgkapált.
Éppen megbicsaklott a térde, amikor Horst bukkant föl mellette. Átkarolta dagadó izmú mellével az ifjú mellkasát, és nem engedte. - Hozzon valaki egy lándzsát! - bömbölte a kovács. Vicsorgott, nyakán kiugrottak az erek az erőfeszítéstől, amivel visszatartotta Rorant. - Ilyen démonfajzatok nem fognak legyőzni!
A ra'zac még egy utolsót rántott Roranon, de mivel nem tudta megmozdítani, lehajtotta a fejét, és azt mondta: - Úgyissssz a miénk vagy! - Villámgyorsan lecsapott. Roran felüvöltött, mert a ra'zac összecsapódó csőre átvágta a jobb vállán az izmot. Ugyanakkor a csuklója is nagyot reccsent. A ra'zac gonosz vihogással elengedte, és hátravetette magát az éjszakába.
Horst és Roran egymásra esett a folyosón. - Elvitték Katrinát! - hörögte Roran. Káprázó szeme előtt elfeketedett a világ, amikor a bal karjára támaszkodva - a jobb használhatatlanul lógott - igyekezett feltápászkodni. Albriech és Baldor véresen bukkant elő a szobából. Csak hullák maradtak mögöttük. Most már nyolc embert öltem meg. Roran felszedte a kalapácsát, és tántorogva elindult a folyosón. A fehér hálóinges Elain elállta az útját.
Nagy szemekkel nézett az ifjúra, azután karon fogta, és lenyomta a fal mellett álló ládára. - Ezt meg kell mutatnod Gertrude-nak.
- De...
- El fogsz ájulni, ha nem állítja el a vérzést.
Roran lenézett bíborban ázó jobb oldalára. - Meg kell mentenünk Katrinát, mielőtt... - olyan fájdalom hasított belé, hogy össze kellett szorítania a fogát - ...mielőtt valamit csinálnak vele.
- Igaza van; nem várhatunk! - mondta a föléjük tornyosuló Horst. - Kösd be, ahogy tudod, azután indulunk. - Elain elbiggyesztette a száját, majd az ágyneműs szekrényhez sietett. A hozott rongyokkal szorosan átkötötte Roran megszaggatott vállát és törött csuklóját. Közben Albriech és Baldor elvették a katonák páncélját és kardját. Horstnak elég volt a lándzsája is.
Elain a férje mellére tette a kezét, és azt mondta: - Légy óvatos. - A fiaira nézett. - Ti is.
- Nem lesz semmi baj, anya! - ígérte Albriech. Az asszony mosolyt kényszenített az ajkára, és megcsókolta az arcukat.
Rohantak Carvahall szélére, ahol azt látták, hogy a falat megbontották, és az őrt, Byrdet, lemészárolták. Baldor letérdelt és megvizsgálta a halottat, azután azt mondta elfúló hangon: - Hátba szúrták. - Roran alig hallotta, annyira zúgott a füle. Szédelegve támaszkodott egy háznak, és levegő után kapkodott.
- Hohó! Ki jár erre?
A Carvahall peremén kialakított őrhelyeikről összegyűltek a tolvajlámpás vigyázók, és körülvették lemészárolt földijük porhüvelyét. Horst halkan elmondta a támadást, és hogy mi történt Katrinával. - Ki segít nekünk? - kérdezte. Gyors megbeszélés után öt férfi jelentkezett, a többiek maradtak, hogy őrizzék a rést, és riadóztathassák a falut.
Roran ellökte magát a háztól, és a csoport élére ügetett. Keresztülvágtak a földeken, és a völgy mélyén elindultak a ra'zac tábor felé. Minden lépés kínszenvedés volt, de nem számított; semmi nem számított Katrina kivételével. Egyszer megbotlott, Horst szótlanul elkapta.
Félmérföldnyire Carvahalltól Ivor észrevett egy őrszemet egy dombocskán, ezért nagy kitérőt kellett tenniük. Néhány száz méterrel hátrébb már látszott a fáklyák vörös izzása. Roran fölemelte a jó kezét, mutatva társainak, hogy lassítsanak, azután kúszni és mászni kezdett a sűrű aljnövényzetben, közben felriasztva egy baknyulat. A férfiak követték egy szittyós részhez. Ott Roran kettéhajtotta egy sásbokor leveleit, és meglátta a tizenhárom megmaradt katonát.
Hol van Katrina?
A katonák már egyáltalán nem olyanok voltak, mint mikor megérkeztek. Nyúzottnak, rosszkedvűnek tűntek, a fegyvereik kicsorbultak, páncéljuk behorpadt. Többségük kötést viselt, amely rozsdásnak látszott a ráfröccsent vértől. Egy csoportba húzódtak egy apró tűz mellett, és farkasszemet néztek a ra'zacokkal, akiket ismét eltakart a csuklyájuk.
Az egyik ember ordított: - ...az alakulatnak több mint felét elpusztították az itteni hígagyú erdei patkányok, akik nem tudnak megkülönböztetni egy lándzsát egy csáklyától, akkor se találják a kard hegyét, ha a hasukban van, csak mert nektek feleannyi eszetek sincs, mint a zászlótartómnak! Az sem érdekel, ha maga Galbatorix nyalja tisztára a csizmátokat, semmit sem csinálunk, amíg nincs új parancsnokunk! - Társai bólogattak. - Olyan, aki ember !
- Tényleg? - kérdezte halkan a ra'zac.
- Éppen eleget dirigáltatok nekünk, púpos népség! Csak csettegtek itt és fütyültök, mint a teáskanna - hányingerünk van tőletek! Nem tudom, mit csináltatok Sardsonnal, de ha még egy éjszakát maradtok, belétek nyomunk egy vasat, hogy megnézzük, olyan-e a véretek, mint a miénk. A lányt azért itt hagyhatjátok, jó lesz...
Nem folytathatta: a nagyobbik ra'zac átugrotta a tüzet, és a katona vállára érkezett, mint egy óriási varjú. A katona sikoltva rogyott össze a súly alatt. Próbált kardot rántani, de a ra'zac kétszer a nyakára vágott elrejtett csőrével, és a katona nem mozdult többé.
- Ezekkel akarunk mi harcolni? - suttogta Roran mögött Ivor.
A katonák kővé dermedve bámulták a ra'zacokat, ahogy a hulla nyakából lefetyelnek. Amikor a fekete fajzatok fölemelkedtek, összedörzsölték bütykös mancsukat, mintha mosakodnának, és azt mondták: - Igen. Elmegyünk. Ti maradjatok, ha akartok; az erősssszítés néhány napon belül érkesssszik. - Hátravetették a fejüket, és visítani kezdtek az égre. A hangjuk egyre magasabb lett, végül már nem is lehetett hallani.
Roran is fölnézett. Először semmit nem látott, ám azután névtelen rettegés ragadta meg, amikor két fűrészes körvonalú árny jelent meg magasan a Gerinc fölött, kioltva a csillagokat. Gyorsan közeledtek, és olyan nagyra nőttek, hogy baljós árnyuk eltakarta a fél eget. Orrfacsaró szél rohant végig a tájon, olyan kénes bűzt sodorva, hogy Roran köhögni és öklendezni kezdett.
A katonák se bírták jobban: kabátjuk ujjával, kendőkkel takargatták az orrukat, és veszettül káromkodtak.
Az árnyak fölöttük állapodtak meg, azután ereszkedni kezdtek, fenyegető sötétségbe borítva a tábort. A ványadt fáklyalángok majdnem kialudtak, de maradt annyi fényük, hogy látni lehessen a két fenevadat, amelyek leszálltak a sátrak között.
Szőrtelenek és csupaszok voltak, akár az újszülött egerek, száraz, feszes, szürke bőrük kirajzolta hasuk és mellkasuk kötélizmait. Alakra kiéhezett kutyákra hasonlítottak, kivéve, hogy dagadó izmú hátsó lábukkal sziklát morzsolhattak volna. Lapos fejük tarkóján keskeny taréj húzódott, hosszú, egyenes, ébenszín csőrük a zsákmány felnyársalására termett, szemük éppen olyan hideg és dülledt volt, mint a ra'zacoké. Vállukból akkora szárnyak nőttek ki, hogy a levegő nyögött a súlyuk alatt.
Amikor földet értek, a katonák lekushadtak és eltakarták az arcukat, hogy ne lássák a szörnyeket. Borzalmas, idegenszerű értelem sugárzott ezekből a lényekből, az emberekénél sokkal vénebb és sokkal hatalmasabb faj képviselőiről árulkodva. Roran hirtelen megrémült, hogy hiába jöttek. Mögötte Horst suttogott az embereknek, hogy lapuljanak, meg ne moccanjanak, különben végük.
A ra'zacok meghajoltak a fenevadak előtt, azután besiklottak az egyik sátorba, és a megkötözött Katrinával tértek vissza. Sloan jött utánuk, de szabadon, a saját lábán.
Roran csak bámult, nem értette, hogyan esett fogságba Sloan. A háza messze van Horstétól. Azután észbe kapott. - Elárult minket - motyogta lesújtottan. Ökle lassan megfeszült a kalapács nyelén. Csak most kezdte felfogni a helyzet iszonyúságát. - Megölte Byrdöt, és elárult minket! - A düh könnyei patakzottak az arcán.
- Roran - mormolta a mellette kuporgó Horst. - Most nem támadhatunk; lemészárolnának. Roran... hallasz?
Hallotta, de mintha a távolból jött volna a suttogás. A kisebbik ra'zac felszökkent az egyik bestiára, azután elkapta Katrinát, akit a másik dobott föl neki. Sloan most mintha megriadt volna. Vitatkozni kezdett a ra'zackal, a fejét rázta és a földre mutatott. Végül a ra'zac szájba vágta, mire a mészáros elájult. A ra'zac a vállára kanyarította, felszökött a saját bestiájára, és lekiáltott: - Majd akkor jövünk vissssza, ha biztonsssszágossssz. Úgy öljétek meg a kölyköt, hogy vége az életeteknek! - Hátasaik megfeszítették hatalmas combjaikat, és a levegőbe szökkentek, visszaváltozva sötét árnyakká a csillagok mezején.
Rorannak már nem voltak szavai és indulatai. Összetört. Annyi teendője maradt, hogy megölje a katonákat. Fölállt, és támadásra készen meglendítette a pörölyét, de ahogy előrelépett, a feje lüktetni kezdett, egy ütemre sebesült vállával. A föld eltűnt egy fényrobbanásban, és ő belezuhant a feledésbe.
Minden nap, amióta elhagyták Cerist, az előretolt helyőrséget, párás álom volt a meleg délutánokról, amelyeket azzal töltöttek, hogy végigeveztek az Eldor-tavon, azután a Gaena folyón. Körülöttük víz csobogott a fenyők zöld alagútjában, amelynek színe egyre sötétedett, minél beljebb értek a Du Weldenvardenbe.
Eragon igen élvezetesnek találta az utazást a tündékkel. Narí és Lifaen folyton mosolygott, nevetett, dalolt, különösen ha Saphira is a közelben tartózkodott. Olyankor úgyszólván csak a sárkányra volt szemük és szavuk.
Ám a tündék minden hasonlatosság ellenére sem voltak emberek. Túlságosan gyorsan, hajlékonyan mozogtak a közönséges hús-vér lényekhez képest. Ha pedig beszéltek, gyakran használtak Eragon számára érthetetlen, körmönfont kifejezéseket és aforizmákat. Két vidám kitörés között Lifaen és Narí képes volt órákig hallgatni, és ilyenkor békés elragadtatással nézegették környezetüket. Ha Eragon vagy Orik megpróbált beszélgetni velük szemlélődésük közben, legfeljebb egy-két szót kaptak válaszul.
Így hát Eragon még inkább méltányolta Aryát, aki roppant egyenesnek és nyíltnak tűnt a két tündéhez képest. Igazság szerint a lányt feszélyezni látszott Lifaen és Narí társasága, mintha már nem tudná, hogyan viselkedjen a saját fajtájával.
Lifaen hátranézett a kenu orrából: - Áruld el nekem, Eragon-finirael... mit énekel a néped ezekben a sötét napokban? Emlékszem a hősi eposzokra és balladákra, amelyeket Ilireában hallottam - büszke királyokról és urakról -, de az nagyon-nagyon régen volt, és elmémben az emlékek olyanok, mint a hervadó virágok. Milyen új műveket alkotott a néped? - Eragon a homlokát ráncolva próbált emlékezni a Bromtól hallott történetek címére. Amikor felsorolta őket Lifaennek, a tünde szomorúan csóválta a fejét: - Milyen sok minden elveszett. Odavannak az udvari balladák, sőt, ha igazat szólasz, történelmetek és művészetetek is, kivéve a koholmányokat, amelyeket Galbatorix engedélyez.
- Brom egyszer mesélt a Lovasok bukásáról - mentegetőzött Eragon. Korhadó törzseken átszökkenő szarvas képe villant föl az elméjében, a vadászó Saphirától jött.
- Ó, a derék ember. - Lifaen némán lapátolt egy darabig. - Mi is énekelünk a Bukásról... de csak ritkán. Legtöbben éltünk, amikor Vrael átlépett a semmibe, és még mindig gyászoljuk leégett városainkat - Évayéna vörös liliomait, Luthivíra kristályait - és a lemészárolt családokat. Az idő nem enyhítheti ezeknek a sebeknek a fájdalmát, teljen el akár ezerszer ezer év, haljon bár meg a nap, itt hagyva a világot az örök sötétségben.
Orik felmordult hátul. - Akárcsak mi, törpék. Ne felejtsd el, tünde, mi egy egész klánt vesztettünk Galbatorix miatt.
- Mi pedig a királyunkat, Evandart.
- Sosem hallottam a nevét - csodálkozott Eragon.
Lifaen bólintott, miközben kikerültek egy víz alatti sziklát. - Kevesen hallottak. Brom mesélhetett volna róla; ott volt, amikor a végzetes csapás érte. Még Vrael halála előtt a tündék egy utolsó kísérletet tettek Galbatorix legyőzésére, ezért harcba szálltak vele Ilirea síkságán. Ott volt Evandar...
- De hol van Ilirea? - kérdezte Eragon.
- Urú'baen, fiam - mondta Orik. - Valaha tünde város volt.
Lifaen úgy folytatta, mintha nem is szóltak volna közbe: - Ahogy mondod, Ilirea az egyik városunk volt. A sárkányokkal vívott háború idején hagytuk el, azután, évszázadokkal később az emberek tették meg fővárosukká Palancar király száműzetése után.
- Palancar király? - szólalt meg Eragon. - Az ki volt? Tőle kapta nevét a Palancar-völgy?
A tünde megfordult és derűsen nézett rá. - Annyi kérdésed van, Argetlam, mint levél a fán.
- Brom is ezt mondta.
Lifaen mosolygott, azután elhallgatott, mintha a gondolatait rendezné. - Amikor őseid nyolcszáz éve megérkeztek Alagaésiába, széltében-hosszában bejárták, megfelelő élőhelyet keresve. Végül letelepedték a Palancar-völgyben - noha akkor nem így hívták -, mert egyike volt a kevés védhető helynek azok közül, amelyekre a törpék vagy mi nem formáltunk jogot. Királyotok, Palancar hatalmas várost kezdett építeni.
Mivel növelni akarta az országát, hadat üzent nekünk, noha nem adtunk rá okot. Háromszor támadt, háromszor vertük vissza. Erőnk megrémítette Palancar nemeseit, és könyörögtek hűbéruruknak, hogy kössön békét velünk. Ő mit sem törődött tanácsaikkal. Ekkor az urak szerződést kötöttek velünk, amit a király tudta nélkül aláírtunk.
Segítségünkkel Palancart megfosztották trónjától, és száműzték, ő azonban családjával és vazallusaival együtt megtagadta, hogy elhagyja a völgyet. Mivel nem akartuk megölni, megépítettük Ristvak'baen tornyát, így a Lovasok szemmel tarthatták Palancart, és gondoskodtak róla, hogy sose erősödhessen meg, és senkit se támadhasson meg Alagaésiában.
Nem sokkal később Palancart megölte az egyik fia, aki nem bírta bevárni, hogy a természet rendelése szerint jusson hatalomra. Ezután a családi politika nem állt másból, mint gyilkosságból, árulásból és efféle gonosztettekből; így lett a Palancar-ház puszta árnyékává a régi dicsőségnek. Mindazonáltal a család tagjai sosem távoztak a völgyből, és a királyok vére még most is ott folydogál Therinsfordban és Carvahallban.
- Értem - mondta Eragon.
Lifaen felvonta sötét szemöldökét. - Csakugyan? Ennek nagyobb a jelentősége, mint gondolnád. Ez volt az az esemény, amely meggyőzte Anurint - Vrael elődjét a Lovasok élén -, hogy a hasonló viszályok megelőzése érdekében engedélyezze emberek fölvételét a Lovasok közé.
Orik harsogva kacagott. - Jó kis veszekedés kerekedhetett belőle!
- Nem volt népszerű döntés - ismerte el Lifaen. - Egyesek máig megkérdőjelezik a bölcsességét. Olyan egyenetlenséget szított Anurin és Dellanir királynő között, hogy Anurin kivált a kormányunkból, és a Lovasokkal önálló hatalmat épített ki Vroengardon.
- De ha a Lovasok kiváltak a kormányotokból, akkor miként tudták fönntartani a békét, aminek érdekében létrejött a rendjük? - kérdezte Eragon.
- Sehogy - felelte Lifaen. - Addig nem, amíg Dellanir királynő meg nem látta a bölcsességet abban, hogy a Lovasok nem tartoznak semmiféle úr vagy király fennhatósága alá, és vissza nem engedte őket Du Weldenvardenbe. Ennek ellenére nem örült neki, hogy létezik egy tőle független hatalom.
Eragon elkomorodott. - De ez nem minden, igaz?
- Igen... és nem. A Lovasoknak az volt a dolga, hogy figyeljék a különböző kormányok és fajok botlásait, de ki őrzi az őrzőket? Ez okozta a Bukást. Senki se volt, aki rámutathatott volna a Lovasok rendszerének belső hibáira. Ők fölötte álltak a bírálatnak, emiatt pusztultak el.
Eragon belemártotta evezőjét a vízbe - először az egyik oldalon, azután a másikon -, miközben Lifaen szavain töprengett. Az evező borzongott a kezében, ahogy átvágtak az áramlaton. - Ki követte Dellanirt?
- Evandar. Ő ötszáz éve foglalta el a csomós trónt - amikor Dellanir lemondott, hogy a mágia rejtelmeit tanulmányozhassa -, és meg is tartotta haláláig. Most a párja, Islanzadí uralkodik fölöttünk.
- Ez... - Eragon tátott szájjal hallgatott el. Éppen azt akarta mondani, hogy lehetetlen , de rájött, milyen nevetségesen hangzana. Ehelyett azt kérdezte: - A tündék halhatatlanok?
Lifaen halkan válaszolt: - Valaha mi is olyanok voltunk, mint ti: ragyogók, mulandók, a hajnali harmathoz hasonlatosan rövid életű lények. Most életünk végtelenre nyúlik a poros éveken át. Igen, halhatatlanok lettünk, noha testben még mindig sebezhetők vagyunk.
- Halhatatlanokká váltatok? Hogyan? - A tünde nem volt hajlandó bővebb magyarázatra, bár Eragon ugyancsak nyaggatta részletekért. Végül azt kérdezte: - Arya mennyi idős?
Lifaen zavarba ejtően nézett rá csillogó szemével. - Arya? Miért érdekel?
- Én... - Eragon elakadt, hirtelen maga sem volt biztos a szándékaiban. Arya iránti vonzalmát még kuszábbá tette az a tény, hogy a lány tünde, tehát a kora, akárhány éves legyen is, messze meghaladja az övét. Úgy nézhet rám, mint egy gyerekre. - Nem is tudom - mondta őszintén. - De megmentette az életemet, és Saphiráét is, ezért kíváncsi vagyok rá, szeretnék minél többet megtudni róla.
- Szégyellem magam - szólt Lifaen, gondosan formálva minden szót -, hogy ezt kérdeztem. Nálunk udvariatlanságnak számít, ha valaki beleüti az orrát más ügyeibe... Csak hát el kell mondanom neked, és azt hiszem, ebben Orik is egyetért, hogy nagyon kell vigyáznod a szívedre, Argetlam. Most nincs itt az ideje, hogy elveszítsd, vagy másnak add.
- Így van - mordult föl Orik.
Olyan hév öntötte el a piruló Eragont, mintha forró viaszt kentek volna az arcára. Mielőtt visszavághatott volna, Saphira belépett az elméjébe, és figyelmeztette: És most van itt az ideje, hogy vigyázz a nyelvedre. Jót akarnak neked. Ne sértsd meg őket.
Mélyeket lélegzett, hátha attól enyhül a zavara. Egyetértesz velük?
Azt hiszem, Eragon, te csordultig vagy szerelemmel, és keresel valakit, aki viszonozza. Nincs ebben semmi szégyen.
Az ifjú egy darabig forgatta magában ezeket a szavakat, és végül azt kérdezte: Hamarosan visszajössz?
Már úton vagyok.
Visszazökkent a környezetébe, és látta, hogy a tünde és a törpe egyaránt őt figyeli. - Megértem az aggodalmatokat... mégis szeretném, ha választ kapnék a kérdésemre.
Lifaen kis ideig habozott. - Arya elég fiatal. Egy évvel a Lovasok pusztulása előtt született.
Száz! Noha efféle számot várt, Eragon mégis megdöbbent. Közömbös arcot vágott, hogy palástolja. Még a dédunokái is öregebbek lehetnének nálam! Percekig tartó tépelődés után mást kérdezett, hogy ne kelljen erre gondolnia: - Említetted, hogy az emberek nyolcszáz éve fedezték föl Alagaésiát. Brom mégis azt mondta, hogy három évszázaddal a Lovasok testületének megalakulása után érkeztünk, ami pedig sok ezer éve történt.
- Kétezer-hétszáznégy éve, a mi számításaink szerint - közölte Orik. - Bromnak igaza volt, ha azt veszed, hogy egyetlen hajó és húsz harcos jelentette az emberek „érkezését” Alagaésiába. Délen értek partot, ahol most Surda van. Akkor találkoztunk, amikor fölfedezőutakra indultak, ajándékokat cseréltünk, aztán elváltak útjaink, és csaknem kétezer éven át nem láttunk emberi lényeket, egészen Palancar király érkeztéig, akit egész hajóhad követett. Addigra az emberek tökéletesen megfeledkeztek rólunk, csak mindenféle mesketék járták a szőrös hegyi manókról, akik éjszaka lopkodnak gyerekeket. Eh!
- Tudjátok, hogy Palancar honnan jött? - kérdezte Eragon.
Orik elkomorodott, a bajusza hegyét rágcsálta, aztán megrázta a fejét. - Történeteink csak annyit mondanak, hogy az otthona messze délen volt, túl a Beor hegységen, és a kivándorlást háború és éhínség okozta.
Eragonnak olyan gondolata támadt, hogy egészen fellelkesült. - Akkor valahol lehetnek országok, amelyek segíthetnének Galbatorix ellen!
- Lehetséges - bólintott Orik. - De még sárkányháton is nehéz lenne megtalálni őket, és kétlem, hogy a te nyelvedet beszélnék. Akkor hát ki segítene nekünk? A vardenek nem sokat tudnak felkínálni más országoknak. Még Farthen Dúrból is nehéz eljutni haddal Urú'baenbe, hát még akkor sok száz, ha ugyan nem sok ezer mérföldre!
- Különben sem nélkülözhetnénk - mondta Lifaen Eragonnak.
- Mégis... - Elnémult, mert Saphira jelent meg a folyó fölött, mögötte egy csapat dühös veréb és fekete rigó, amelyek el akarták zavarni a fészkük közeléből. Ugyanebben a pillanatban az ágak között rejtőző mókusok is sipítani és karattyolni kezdtek.
Lifaen ragyogó arccal felkiáltott: - Hát nem nagyszerű? Nézzétek, hogy tündökölnek a napon a pikkelyei! Nincs olyan kincs a világon, amelynek a látványa felérne ezzel! - Narí is ezt kiáltotta a folyóról.
- Inkább piszkosul elviselhetetlen - dünnyögte Orik a szakállába. Eragon elnyomott egy mosolyt, noha egyetértett a törpével. A tündék egyszerűen nem teltek be Saphira dicséretével.
Semmi rossz nincs néhány bókban, mondta Saphira. Hatalmas toccsanással fogott vizet, és a folyóba dugta a fejét, hogy megszabaduljon egy üldöző verébtől.
Persze hogy nincs, helyeselt Eragon.
Saphira felsandított rá a víz alól. Mi ez a gúnyos hang?
Az ifjú kuncogott, de nem válaszolt. Átnézett a másik csónakra, figyelte a tökéletesen egyenes tartású Aryát, ahogy evez. Kifürkészhetetlen arccal siklott át a lombok alatt a fényfoltokon, a mohos törzsek között. Olyan sötétnek, komornak tűnt, hogy szívesen megvigasztalta volna.
- Lifaen - kérdezte halkan, hogy Orik ne hallja -, Arya miért olyan... boldogtalan? Te és...
Lifaen válla megmerevedett rozsdaszín zubbonya alatt, és olyan halk suttogással válaszolt, hogy Eragon alig hallotta: - Nagy tisztesség, hogy Arya Dröttningut szolgálhatjuk. Többet szenvedett népünkért, mint elképzelhetnéd. Boldogan ünnepeljük, amit elért Saphirával, és megkönnyezzük álmainkban az áldozatát... és a veszteségét. Ám a bánata az övé, és az engedélye nélkül nem beszélhetek róla.
Miközben Eragon az esti tábortűznél ülve egy mohacsomót simogatott, amelynek olyan tapintása volt, akár a nyúlszőrnek, zajt hallott az erdő mélyéről. Összenézett Saphirával és Orikkal, majd kihúzta Zar'rocot, és a hang felé kúszott.
Megállt egy kis vízmosás partján, és látta, hogy a másik oldalon egy vadászsólyom vergődik egy hóbogyó bokorban. A ragadozó megdermedt, amikor meglátta az embert, azután kitátotta a csőrét, és élesen felvijjogott.
Micsoda szörnyű sors ez, megfosztva a repüléstál, sajnálkozott Saphira.
Amikor Arya megérkezett, ránézett a sólyomra, azután felhúzta íját, és csalhatatlan pontossággal átlőtte a madár begyét. Eragon először azt hitte, élelmet akart szerezni, de a tünde meg sem mozdult, hogy elhozza a sólymot vagy a nyilat.
- Miért tetted? - kérdezte.
Arya rideg arccal leengedte az íját. - Túlságosan sérült volt, hogy meggyógyíthassam, ám még az éjjel vagy holnap elpusztult volna. Ilyen a dolgok rendje. Sokórányi szenvedéstől mentettem meg.
Saphira lehajtotta a fejét, és orrával megérintette a tünde vállát, azután visszatért a táborba, farkával lehorzsolva a fák kérgét. Amikor Eragon utánaindult, Orik megrántotta a zubbonya ujját, hogy hajoljon le, majd azt súgta: - Sose kérj segítséget egy tündétől; lehet, hogy úgy dönt, jobb neked holtan.
Noha másnap fáradt volt, Eragon már hajnal előtt talpra parancsolta magát, mert szeretett volna látni egy alvó tündét. Ez már valóságos játék volt nála. Tudni akarta, mikor kelnek a tündék - ha alusznak egyáltalán -, és látni akarta, hogy festenek lehunyt szemmel. A mai nap sem volt kivétel.
- Jó reggelt! - köszöntötte Narí és Lifaen a magasból. Eragon felnézett, és látta, hogy egy fenyő ágain állnak, jó ötvenlábnyira a talajtól. Macskaszerű könnyedséggel ugrottak ágról ágra, és mellette értek földet.
- Őrködtünk - magyarázta Lifaen.
- Miért?
Arya előlépett egy fatörzs mögül - Az én félelmeim miatt. Du Weldenvardenben sok rejtély és veszély lakozik, különösen egy Lovas számára. Sok ezer éve élünk benne, és a régi varázslat még mindig itt lappang a legváratlanabb helyeken; a mágia átitatja a levegőt, a vizet és a földet. Egyes pontokon az állatokra is hat. Néha különös teremtmények kószálnak az erdőben, és egyáltalán nem mind barátságos.
- Ezek... - Elhallgatott, mert a gedwéy ignasia bizseregni kezdett a tenyerén. A nyakláncra fűzött ezüstkalapács, amelyet Ganneltől kapott, felforrósodott a nyakában, és érezte, ahogy az amulett varázsigéje magába szívja az erejét.
Valaki meg akarja idézni!
Csak nem Galbatorix?, gondolta rémülten. Megmarkolta a nyakláncot, előhúzta az ujjasa alól, hogy letépje, ha túlságosan legyengül. Saphira odarohant hozzá a tábor másik végéből, hogy átadjon neki a saját erőtartalékából.
Egy perc múlva a forróság elszivárgott a kalapácsból, amely ismét hidegen pihent a bőrén. A tenyerén táncoltatta, azután visszacsúsztatta a ruhája alá. Ellenségeink keresnek minket, mondta Saphira.
Ellenségek? Nem lehet, hogy valaki a Du Vrangr Gatából?
Úgy vélem, Hrothgar szólt Nasuadának, hogy parancsára Gannel adott neked egy elvarázsolt nyakláncot... Lehet, hogy eleve Nasuadától származik az ötlet.
Arya elkomorodott, mikor Eragon elmagyarázta, mi történt. - Emiatt még sürgősebb Ellesmérába érnünk, hogy elkezdődhessék a kiképzésed. Az események rohamtempóban zajlanak Alagaésiában, és attól tartok, nem lesz elég időd a tanulmányaidra.
Eragon szeretett volna még beszélgetni, de a sietős táborbontás miatt elveszett az alkalom. Berakodtak a kenukba, eloltották a tüzet, és fölfelé indultak a Gaena folyón.
Alig egy órája voltak a vízen, amikor Eragon észrevette, hogy a folyó szélesebb és mélyebb lett. Néhány perccel később felbukkant egy vízesés, amely lüktető morajlással töltötte el a Du Weldenvardent. Úgy száz láb magas volt, és megmászhatatlannak tűnő sziklafalról zuhant alá. - Ezen hogy jutunk át? - Arcát máris eláztatta a hideg permet.
Lifaen a bal partra mutatott, ahol, valamivel távolabb a zúgótól, ösvényt tapostak ki fölfelé a meredélyre. - Le kell vinnünk a kenukat és a többi holmit egy fél mérő földnyire, mielőtt a folyó kitisztul.
Kioldozták a köteleket, amelyekkel az ülések közé erősítették a rakományt, azután kupacokba rakták, majd a kupacokat zsákokba gyömöszölték. - Uhh! - nyögte Eragon, amikor megemelte a terhet. Kétszer olyan nehéz volt, mint azok a csomagok, amelyeket rendes körülmények között gyalogszerrel szállítani szoktak.
Át tudok repülni veled a vízesés fölött... mindnyájatokkal, ajánlotta Saphira, aki kikapaszkodott a sáros partra, és lerázta magáról a vizet.
Amikor Eragon megismételte az ajánlatot, Lifaen borzadva nézett rá. - Elképzelhetetlen számunkra, hogy igavonó baromként bánjunk egy sárkánnyal. Sértő lenne rád nézve, Saphira - Eragon Shur'tugalra is -, és szégyent hozna a vendégszeretetünkre.
Saphira felhorkant, és egy lángcsóvát eresztett ki az orrlyukán, amitől a folyó felszíne gőzölgött, és felhőcske lebegett a víz fölött. Ostobaság! Egyik pikkelyes lábával átnyúlt Eragon fölött, a karmával elkapta a hátizsák vállszíját, azután a fejük fölé szökkent. Érjetek utol, ha tudtok!
Tiszta, csilingelő nevetés törte meg a csöndet, olyan, mint a csúfolódó rigó dala. Eragon döbbenten fordult meg, és látta, hogy Arya nevet. Először hallotta nevetni - és milyen szép hangon! A lány Lifaenre mosolygott. - Sokat kell még tanulnod, ha azt hiszed, előírhatod egy sárkánynak, hogy mit tegyen, és mit ne.
- Na de a méltánytalanság...
- Semmiféle méltánytalanság nem esik, ha Saphira szabad akaratából cselekszik - szögezte le Arya. - Most pedig menjünk, mielőtt még több időt pocsékolunk el.
Eragon, reménykedve, hogy az erőfeszítéstől nem fájdul meg a háta, felkapta Lifaennel a kenut, és a vállára támasztotta. Kénytelen volt a tünde vezetésére hagyatkozni, mert csak a talajt látta a lába alatt.
Egy órával később átjutottak a gerincen, és olyan messzire mentek a veszedelmes fehér víztől, ahol ismét nyugodt és sima volt a Gaena folyó. Saphira már várta őket, és közben lelkesen fogdosta a halakat a sekélyesben. Háromszögletű fejével úgy kapkodta ki őket a vízból, mint valami gém.
Arya magához szólította, majd azt mondta neki és Eragonnak: - A következő kanyar mögött van az Ardwen-tó, annak a nyugati partján pedig Sílthrim, az egyik legnagyobb városunk. Azon túl egy hatalmas rengeteg, az választ el minket Ellesmérától. Sok tündével találkozhatunk Sílthrim közelében. Én azonban nem szeretném, ha bárki is látna benneteket, amíg nem beszéltünk Islanzadí királynővel.
Miért?, visszhangozta Saphira Eragon gondolatát.
- Jelenlétetek nagy és szörnye változást jelent királyságunk számára - felelte Arya dallamos hangján -, és az ilyen dolgok veszedelmesek, ha nem vagy elővigyázatos. A királynőnek kell az elsőnek lennie, aki találkozik veletek. Csak ő elég tekintélyes és bölcs, hogy irányíthassa az átmenetet.
- Igazán nagy véleménnyel vagy róla - jegyezte meg Eragon.
Ezekre a szavakra Narí és Lifaen megállt, és óvatosan sandított Aryára. A lány arca kiürült, azután büszkén kihúzta magát. - Jól vezetett minket... Eragon, tudom, hogy van egy csuklyás köpenyed, amelyet még Tronjheimből hoztál. Amíg meg nem szabadulunk a lehetséges megfigyelőktől, fölvennéd és eltakarnád a fejed, hogy senki se vegye észre a kerek füled, és ne lássa, hogy ember van velünk? - Az ifjú bólintott. - Saphira, neked el kell bújnod napközben, majd éjszaka gyere utánunk. Adzsihádtól hallottam, hogy ugyanezt tettétek a Birodalomban.
Utáltam is minden pillanatát, morgott a sárkány.
- Csak ma és holnap. Azután már elég messze leszünk Sílthrimtől, és nem kell attól tartanunk, hogy kellemetlen következményei lesznek annak, ha fölfedeznek - ígérte Arya.
Saphira Eragonra nézett azúrkék szemével. Amikor menekültünk a Birodalomból, megesküdtem rá, hogy mindig közel leszek hozzád és megvédlek. Valahányszor elmentem, mindig valami rossz dolog történt: Yazuac, Daret, Dras-Leona, a rabszolgavadászok.
De Teirmben nem történt semmi.
Tudod, mire gondolok! Különösen azért utállak magadra hagyni, mert beteg a hátad, és nem tudsz védekezni.
Én bízom benne, hogy Arya és a többiek vigyáznak rám. Te nem?
Saphira habozott. Megbízom Aryában. Megfordult, feltrappolt a folyóparton, üldögélt egy percig, azután visszatért. Jól van. Beleegyezését átsugározta Aryának is, hozzátéve: De nem várok tovább holnap esténél, még akkor sem, ha abban az időben éppen Sílthrim közepén vagytok!
- Megértettem - mondta Arya. - De éjjel is óvatos legyél a repüléssel, a tündék a sötétben is jól látnak, kivéve a legfeketébb éjszakát. Ha véletlenül észrevesznek, megtámadhatnak varázslattal.
Hát ez remek, jegyezte meg Saphira.
Miközben Orik és a tündék visszarakodtak a csónakokba, Eragon és Saphira átkutatták a homályos erdőt megfelelő búvóhely után. Egy száraz mélyedés mellett döntöttek, amelyet töredezett sziklák vettek körül, és az alján fenyőtű szőnyeg tette kellemesen ruganyossá a talajt. Saphira összegömbölyödött a földön és biccentett. Most eredj. Itt elleszek.
Eragon átölelte a nyakát - óvatosan kikerülve a hegyes tüskéket -, azután kelletlenül, hátra-hátranézve távozott. A folyónál, indulás előtt, fölvette a köpenyét.
Nem fújt szél, mikor feltűnt az Ardwen, ennek következtében a hatalmas tó sima és mozdulatlan tükröt tartott a fáknak és a felhőknek. Az illúzió olyan tökéletes volt, hogy Eragon úgy érezte, egy másik világba néz egy ablakon át, és ha továbbmennek, a kenuk vég nélkül zuhannak majd a visszatükrözött égben. Megborzongott a gondolattól.
A párás messzeségben fehér nyírfakéreg kenuk cikáztak a két part között, mint a molnárpoloskák. Hihetetlen sebességgel mozgatta őket a tündék ereje. Eragon lehajtotta a fejét, és lejjebb húzta a csuklyát az arcába. Kapcsolata Saphirával annál gyengébb lett, minél távolabb kerültek egymástól, végül csak egy gondolatfonal kötötte őket össze. Estére kelve már nem érezte a sárkány jelenlétét, még akkor sem, ha a végletekig feszítette elméjét. Du Weldenvarden hirtelen sokkal magányosabb és elhagyatottabb hely lett.
Ahogy mélyült a homály, tőlük mérföldnyire eltérő magasságokban fehér fények gyúltak a fák között. A telihold ezüstjében villódzó szikrák túlvilágivá és rejtelmessé varázsolták az éjszakát.
- Az ott Sílthrim - mondta Lifaen.
Halk csobbanással sötét csónak siklott tova mellettük. A benne ülő tünde halk „Kvetha Fricai”-t mormolt.
Arya Eragonék csónakja mellé kormányozta a sajátját. - Itt megállunk éjszakára.
Az Ardwen-tó partján táboroztak le, ott, ahol a talaj elég száraz volt az alváshoz. A vadul támadó szúnyogok miatt Aryának el kellett mondania egy védő varázsigét, hogy viszonylagos nyugalomban vacsorázhassanak.
Ezután mind az öten a tűz köré telepedtek, és az arany lángokat bámulták. Eragon egy fának támasztotta a fejét, és az égen száguldó hullócsillagot nézte. Már éppen lecsukódni készült a szeme, amikor Sílthrim felől női hangot hozott a szellő. Olyan puhán susogott, mintha toll csiklandozta volna meg a fülét. Összeráncolta a szemöldökét, kiegyenesedett, hátha úgy jobban hallja a suttogást.
Ahogy a füstcsík vastagodik, mikor fellobban a frissen gyújtott tűz, úgy erősödött a suttogás, míg az egész erdő sóhajtozni nem kezdte az incselkedő, kanyargó dallamot, amely szilaj önfeledtséggel szökkent a magasba vagy hullott a mélybe. Egyre több hang csatlakozott a földöntúli kórushoz, ezernyi változatban cifrázták az eredeti melódiát. Maga a levegő is belereszketett a viharos muzsikába.
Az elvarázsolt hangoktól a lelkesedés és a félelem borzongása futkosott Eragon gerincén; érzékei elhomályosodtak, befelé húzták a bársony éjszakába. Talpra ugrott, hogy addig rohanjon az erdőben, amíg meg nem találja a csábító hangok forrását, hogy táncoljon a fák között a mohán, és csatlakozzon a tündék mulatságához. De mielőtt megmozdulhatott volna, Arya elkapta a karját, és maga felé fordította.
- Eragon! Tisztítsd meg az elmédet! - Az ifjú hasztalanul próbált szabadulni a markából. - Eyddr eyreya onr! - Ürítsd ki a füled! Rögtön olyan csönd lett, mintha Eragon megsüketült volna. Nem küzdött többé, csodálkozva körülnézett, hogy mi történt. A tűz másik oldalán Lifaen és Narí birkózott hangtalanul Orikkal.
Eragon látta Arya szájmozgását, azután a hang egy pukkanással visszatért a világba, habár a zenét nem hallotta többé. - Mi...? - kérdezte bambán.
- Engeggyedeg! - morgott Orik. Lifaen és Narí elengedte, és hátralépett.
- Bocsánatodat kérjük, Orik-vodhr - mondta Lifaen.
Ara Sílthrim felé pillantott. - Elszámoltam a napokat; nem akartam semmiféle város közelében lenni a Dagshelgr idején. A mi karneváljaink, ünnepeink veszélyesek a halandók számára. Az ősnyelven énekelünk, amit annyira átsző a szenvedély és a vágy varázslata, hogy még nekünk is nehezünkre esik az ellenállás.
Narí nyugtalanul fészkelődött. - Egy berekben kéne lennünk.
- Igen - helyeselt Arya -, de tudjuk a kötelességünket, és várunk.
Eragon feldúltan húzódott közelebb a tűzhöz. Hiányzott neki Saphira; biztos volt benne, hogy a sárkány megvédte volna az elméjét a zene hatásától. - Mi ez a Dagshelgr? - kérdezte.
Arya leült mellé, keresztbe vetette hosszú lábát. - Ez segít megtartani az erdőt egészségesnek és termékenynek. Minden tavasszal éneklünk a fáknak, a növényeknek és az állatoknak. Nélkülünk a Du Weldenvarden feleekkora lenne. - Mintha szavait akarnák igazolni, madarak, szarvasok, mókusok - vörösek és szürkék -, csíkos borzok, rókák, nyulak, farkasok, békák, teknősök és mindenféle más állat hagyta ott a rejtekhelyét, és vadul rohanni kezdett a rikoltások és a kiáltások eszeveszett zűrzavarában. - A társukat keresik - magyarázta Arya. - Az egész Du Weldenvardenben, minden városunkban ezt a dalt éneklik a tündék. Minél többen éneklik, annál erősebb a varázslat, és annál nagyobb lesz az idén a Du Weldenvarden.
Eragon visszarántotta a kezét, amikor három sün kocogott el a combja mellett. Az egész erdő zsongott. Tündérföldre léptem, gondolta, és keresztbe fonta karjait.
Orik megkerülte a tüzet, és túlharsogta a lármát: - Szakállamra és fejszémre, engem nem fognak akaratom ellenére megbabonázni! Arya, ha ez még egyszer előfordul, esküszöm Helzvog sziklatüszőjére, hogy visszatérek Farthen Dúrba, neked pedig a Dúrgrimst Ingeitum haragjával kell szembenézned.
- Nem állt szándékomban ízelítőt adni neked a Dagshelgrből - felelte Arya. - Bocsásd meg nekem ezt a hibát. Mindazonáltal, noha ettől a varázslattól megvédelek, mégsem menekülhetsz a mágiától a Du Weldenvardenben; az mindent áthat.
- Ám legyen, amíg nem rongálja meg az ép eszem. - Orik a fejét csóválta, és a fejszéje nyelét babrálva nézte az állatok árnyait, amelyek a fénytócsán kívül lappangtak a homályban.
Senki sem aludt azon az éjszakán. Eragon és Orik a borzasztó zsinatolástól nem tudott, meg az állatoktól, amelyek mindegyre elcsörtettek a sátraik mellett, a tündék pedig némán hallgatták a dalt. Lifaen és Narí körbe-körbe sétált megállás nélkül, Arya mohón bámult Sílthrim felé, napsütötte bőre megfeszült járomcsontjain.
Négy órája tartott a hangzavar, amikor Saphira csapott le az égből. Szeme furcsán villogott, teste borzongott, nyaka sarlóvá görbült, és tátott pofával lihegett. Az erdő, mondta, él . És én is élek. A vérem úgy ég, mint még soha. Éppen úgy ég, mint a tiéd, amikor Aryára gondolsz. Én... megértelek!
Eragon rátette a kezét a vállára, és érezte a sárkány testét borzongató remegést. Saphira oldala vibrált, miközben együtt zümmögött a zenével. Elefántcsontszínű karmait belefúrta a földbe, izmai kígyóztak és feszültek, ahogy minden erejével igyekezett nyugton maradni. Farka hegye csapkodott, mintha ugrani készülne.
Arya fölállt, és odament Eragon mellé, Saphira másik oldalára. Ó is a sárkány vállára tette a kezét, és ott álltak hárman, eleven láncot alkotva, szemben a sötétséggel.
Amikor virradni kezdett, Eragon elsőnek azt vette észre, hogy üdezöld tűlevelű rügyek jelentek meg az ágak végén. Lehajolt, megvizsgálta a lába mellett a hóbogyót, és látta, hogy minden növény, nagy és kicsi, hatalmasat nőtt az éjszaka. Az erdő vibráló színpompába öltözött; minden dús, friss és tiszta volt. A levegő illatozott, mintha esett volna.
Saphira megrázta magát Eragon mellett: A láz elmúlt; ismét önmagam vagyok. Micsoda dolgokat éreztem... Mintha a világ újjászületett volna, és a tagjaimban égő tűzzel segítettem volna a teremtésben.
Hogy vagy? Mármint belül.
Némi időre van szükségem, hogy megértsem, amit tapasztaltam.
Amikor a zene abbamaradt, Arya feloldotta a varázslatot, amit Eragonra és Orikra bocsátott. - Lifaen, Narí! - mondta. - Menjetek be Sílthrimbe, és hozzatok lovat ötünknek. Nem gyalogolhatunk innen Ellesméráig. Továbbá szóljatok Damítha kapitánynak, hogy Cerisnek erősítésre van szüksége.
Narí meghajolt. - És mit mondjunk, ha megkérdezi, hogy miért hagytuk el őrhelyünket?
- Mondjátok meg neki, hogy amit valaha remélt - és amitől félt -, az bekövetkezett: a sárkányféreg a farkába harapott. Meg fogja érteni.
Miután kirakodtak a csónakokból, a két tünde elindult Sílthrimbe. Három órával később Eragon hallotta, hogy ág reccsen, és mikor felnézett, látta, hogy jönnek vissza az erdőn át büszke fehér méneken, és négy ugyanilyen lovat vezetnek. A fenséges állatok kísérteties nesztelenséggel mozogtak a fák között, szőrük ragyogott a smaragdszín félhomályban. Egyiken sem volt nyereg vagy hám.
- Blöthr, blöthr - mormolta Lifaen. Ménje megállt, és sötét patájával kapálta a földet.
- Minden lovatok ilyen nemes állat? - kérdezte Eragon. Óvatosan odament az egyikhez, ámulva szépségén. Az állatok alig néhány marokkal voltak magasabbak a póniknál, így könnyebben mozoghattak a szorosan álló fák között. Nem látszottak félni Saphirától.
- Nem mind - nevette el magát Narí, hátradobva ezüst haját -, de a legtöbb. Sok száz éve tenyésztjük őket.
- És hogyan lovagoljak rajta?
- A tünde ló azonnal engedelmeskedik a parancsnak, ha az ősnyelven kapja - magyarázta Arya. - Mondd meg, hogy hova akarsz menni, és oda visz. Azonban nem szabad bántalmazni ütéssel vagy nyers szavakkal, mert ők nem a rabszolgáink, hanem a barátaink és a társaink. Csak addig visznek, amíg akarnak; nagy kiváltság egy ilyen állaton lovagolni. Csakis azért menthettem meg Saphira tojását Durzától, mert a paripáink megorrontották, hogy valami nincs rendjén, és megálltak, nem lovagoltunk be a csapdába... Nem is tudsz leesni róluk, hacsak szándékosan le nem veted magad, és nagyon ügyesen választják ki a legbiztonságosabb, leggyorsabb utat a legálnokabb terepen is. Olyanok, mint a törpék feldúnostjai.
- Igazad van - mordult föl Orik. - Egy feldűnost fölvisz egy sziklára, és le is hoz onnan anélkül, hogy a hajad szála meggörbülne. De hogyan vigyük magunkkal az ételt és egyéb himmihummit nyereg nélkül? Nem fogok megpakolt hátizsákkal lovagolni.
Lifaen Orik lábához dobott egy halom bőrzsákot, és a hatodik lóra mutatott. - Nem is kell.
Fél órába telt, hogy a holmijukat elrakják a zsákokba, és jókora kupacban felkötözzék a ló hátára. Ezután Narí elmondta Eragonnak és Oriknak azokat a szavakat, amelyekkel irányítani lehet a lovakat: - Gánga fram , előre, blöthr, állj, hlaupa, ha vágtázni kell, és gánga aptr: hátra. Ha ismeritek az ősnyelvet, ennél pontosabb utasításokat is adhattok. - Odavezette Eragont egy lóhoz, és azt mondta: - Ez itt Folkvír. Nyújtsd ki a kezed.
Eragon engedelmeskedett, a csődör horkantott, orrcimpái remegtek. Folkvír megszagolta Eragon tenyerét, azután orrával megérintette, és engedte, hogy az ifjú megsimogassa vastag nyakát. - Jól van! - mondta Narí elégedetten, majd ugyanezt az eljárást megismételtette Orikkal.
Ahogy Eragon fölszállt Folkvírra, Saphira közelebb húzódott. Az ifjú fölnézett rá, és észrevette, hogy még mindig nyugtalan az éjszakától. Még egy nap, mondta.
Eragon... Saphira egy pillanatra elhallgatott. Miközben a tündék igézete alatt voltam, eszembe jutott valami, amivel eddig nem sokat törődtem, de most hegyként magaslik bennem a fekete félelem: minden teremtménynek, a szépnek és a szörnyetegnek is van párja a saját fajtájából. Csak nekem nincs. Megborzongott, lehunyta a szemét. Ebben egyedül vagyok.
Eragonnak erről eszébe jutott, hogy sárkánya alig idősebb nyolc hónaposnál. Többnyire nem látszott a fiatalsága - segítettek ösztönei és örökölt emlékei -, de ezen a téren még nála is tapasztalatlanabb, hiszen neki voltak zsenge románcai Carvahallban és Tronjheimben. Megszánta sárkányát, de elfojtotta a szánalmát, mielőtt átszivároghatott volna a mentális kapcsolaton keresztül Saphirába, aki úgyis csak megvetéssel fogadná ezt az érzést. Nem oldaná meg a gondját, és nem érezné magát jobban tőle. Inkább azt mondta: Galbatorixnak még van két sárkánytojása. Amikor először udvaroltunk Hrothgarnál, említetted, hogy szeretnéd megmenteni őket. Ha mi...
Saphira keserűen felhorkant. Az évekbe telhet, és még ha elhozzuk is a tojásokat, semmi biztosíték nincs, hogy kikelnek, vagy hogy hím van bennük, sőt arra sem, hogy egy pár lehet belőlünk. A sors kipusztulásra ítélte a fajtámat. Kétségbeesetten csapott egyet a farkával, kettétörve egy facsemetét. Veszélyesen közel állt a pityergéshez.
Mit mondhatnék?, kérdezte Eragon, akit megzavart sárkányának bánata. Nem adhatod föl a reményt. Még mindig van rá esélyed, hogy társat találsz, de türelmesnek kell lenned. Még ha Galbatorix tojásaival nem lenne szerencséd, akkor is kell még léteznie sárkányoknak valahol a világban, ahogy emberek, tündék vagy urgalok léteznek. Amint letudtuk kötelezettségeinket, segítek neked megtalálni őket. Rendben?
Rendben, szipogott egyet a sárkány. Hátrahajtotta a fejét, és kieresztett egy fehér füstfelhőt, amely szertefoszlott a fejük fölött az ágak között. Okosabb lett volna, ha nem engedem szabadon az érzelmeimet.
Ez butaság. Kőből kéne lenned ahhoz, hogy ne érezz így. Ez tökéletesen rendjén való dolog... De ígérd meg, hogy nem fogsz ezen kotlani, amíg egyedül vagy.
Saphira ránézett egyik hatalmas, kék szemével. Nem fogok. Meleg szeretet töltötte el Eragont, mikor megérezte, mennyire hálás a sárkánya a vigasztalásért és a bajtársiasságért. Lehajolt Folkvír hátáról, és kezét egy pillanatra rátette Saphira érdes bőrére. Később találkozunk.
Utálta, hogy ilyen állapotban kell magára hagynia Saphirát. Kelletlenül indult el az erdőben Orikkal és a tündékkel nyugat felé, a Du Weldenvarden szívébe. Egy óráig rágódott Saphira gondján, azután megemlítette Aryának.
Vékony barázdák jelentek meg a tünde homlokán. - Ez az egyik legnagyobb bűne Galbatorixnak. Nem tudom, létezik-e megoldás, de reménykedjünk. Reménykednünk kell.
Olyan sokáig utazott Eragon a Du Weldenvardenben, hogy honvágya lett a tisztások, mezők, vagy akár egy hegy után, hiszen itt más se volt, csak fatörzsek végtelen sorban, és satnya aljnövényzet. Még az sem jelentett enyhülést, ha Saphirával repült, hiszen legföljebb tüskés zöld dombokat láttak, amelyeknek hullámai a végtelenbe nyúltak.
Az ágak gyakorta olyan sűrűn összefonódtak a fejük fölött, hogy lehetetlen volt megállapítani, hol kél, és hol nyugszik a nap. Ez és a sose változó táj olyan érzést keltett Eragonban, hogy reménytelenül eltévedtek, pedig Arya vagy Lifaen számtalanszor megmutatta neki az égtájakat. Tudta, hogy ha nem lennének a tündék, holtáig bolyonghatna a Du Weldenvardenben, a szabadulás reménye nélkül.
Ha esett, olyan sötét lett a felhőktől és a lombmennyezettől, mintha föld alatti sírba temették volna őket. A lezúduló eső összegyűlt a fekete tűleveleken, azután keresztülszivárgott rajtuk, és százlábnyiról vagy annál is magasabbról zúdult a nyakukba, mint ezernyi kis vízesés. Ilyenkor Arya izzó, zöld varázsgömböt teremtett, amely a jobb keze mellett úszva az egyetlen fényt adta a rengeteg barlangjában. Megálltak, és összebújtak egy fa alá, amíg csendesedett az eső, de a miriádnyi ágon meggyűlt víz még órák múlva is eláztatta őket a legapróbb mozdulatra.
Ahogy mélyebbre hatoltak a Du Weldenvardenbe, a fák egyre vastagabbak és magasabbak lettek, és el is távolodtak egymástól, hogy elférjenek az ágaik. A csupasz törzsek, az összefonódó ágak homályba vesző mennyezetének barna tartóoszlopai meghaladták a kétszáz lábat, magasabbak voltak a Gerinc vagy a Beor minden fájánál. Eragon körüljárta az egyiket, és hetven lépést számolt össze.
Említette Aryának is, aki bólintott, és azt mondta: - Ez azt jelenti, hogy közeledünk Ellesmérához. - Kinyújtotta a kezét, és puhán rátette a göcsörtös gyökérre, olyan gyengédséggel, mintha barátja vagy szeretője vállát érintené. - Ezek a fák a legöregebb élőlények Alagaésiában. A tündék azóta szeretik őket, hogy először megpillantottuk a Du Weldenvardent, és mindent elkövettünk, ami az erőnkből tellett, hogy segítsünk nekik a növekedésben. - Halvány fénypenge döfött át a poros, smaragdszín ágak között, folyékony arannyal vonta be a lány arcát és karját. Arya kápráztatóan ragyogott a sötét háttér előtt. - Sokat utaztunk együtt, Eragon, de most belépsz az én világomba. Óvatosan járj, mert a föld és a levegő súlyos az emlékektől, semmi sem az, aminek látszik... Ma ne röpködjetek Saphirával, mert máris felriasztottunk néhány őrt, akiknek az a dolguk, hogy Ellesmérát védjék. Nem lenne bölcs dolog letérni az útról.
Eragon meghajtotta a fejét, és visszament a mohaágyon összegömbölyödött Saphirához, aki azzal szórakoztatta magát, hogy füstpamacsokat fújt, és figyelte, ahogy tovagomolyognak. Most már elég helyem van a földön is, közölte a sárkány. Nem lesz itt semmi baj!
Jól van. Eragon fölszállt Folkvírra, és követte Orikot meg a tündéket az üres, néma erdőben. Saphira mellette mászott. A sárkány és a fehér lovak ragyogtak a félhomályban.
Eragont megrendítette a táj ünnepélyes szépsége. Mindenből kortalanság sugárzott, mintha ezer évek óta semmi nem változott volna, és nem is fog változni az egymást átfedő tűlevelek alatt: úgy tűnt, maga az idő szundikál itt, hogy soha többé ne ébredjen föl.
Késő délután fölszállt a homály, és látták, hogy egy tünde áll előttük, talpig ragyogó fénysugárban, amely a menynyezet résén süt le rá. Bő ruhát viselt és ezüst homlokpántot. Az arca öreg, nemes és derűs volt.
- Eragon - suttogta Arya. - Mutasd meg neki a tenyered és a gyűrűdet.
Eragon fölemelte a jobbját, így először Brom gyűrűje, azután a gedwéy ignesia is látható lett. A tünde elmosolyodott, lehunyta a szemét, üdvözlő mozdulattal széttárta a karját, és így maradt.
- Az ösvény nyitva áll - mondta Arya. Halk parancsára csődöre megindult. Úgy kerülték ki a tündét, ahogy a víz válik szét a viharvert szikla lábánál. Miután mind elhaladtak, a tünde leengedte karjait, összecsapta a kezét és eltűnt, amikor kialudt a fény.
Ő kicsoda?, kérdezte Saphira.
- Ő a Bölcs Gilderien, Miolandra házának hercege, Vándil Fehér Lángjának hordozója, Ellesméra őre a Du Fyrn Skulblaka napjai óta, amikor háborúztunk a sárkányokkal - felelte Arya. - Az ő engedélye nélkül senki nem léphet be a városba.
Negyed mérfölddel arrébb az erdő megritkult, nyílások jelentek meg a lombmennyezetben, az úton világos csíkok húzódtak. Átmentek két göcsörtös, egymásnak támaszkodó fa alatt, és megálltak egy üres tisztás szélén.
A földön sűrű foltokban nyíltak a virágok. A rózsaszín rózsáktól a harangvirágon és a liliomon át a tavasz összes múlékony kincse ott zsúfolódott a fűben, mint a rubinok, zafírok, opálok szőnyege. Kábító illatuk odavonzotta a poszméhek rajait. Jobbra patak kuncogott a bokrok mögött, egy szikla körül két mókus kergette egymást.
Eragon először azt hitte, ez is olyasfajta hely, ahol a szarvasok pihennek le éjszakára. De ahogy tovább bámészkodott, felfedezte, hogy a bokrok és fák között rejtett ösvények húzódnak; szelíd, meleg fény világít ott, ahol rendes körülmények között barna árnyéknak kellene lennie; furcsa mintákat látott a vesszők, ágak és virágok sűrűjében, de olyan finomakat, hogy alig lehetett érzékelni őket - ezek a jelzések nem voltak teljesen természetesek. Hunyorgott, és a látása hirtelen megváltozott, mintha lencsét helyeztek volna elé, amellyel mindent felismer. Azok ott ösvények, hát persze. Amazok virágok, igen. De amiket göcsörtös, torz fenyőknek nézett, azok valójában kecses épületek voltak, amelyek a fákból nőttek.
Az egyik fenyő a tövénél kidagadt, és emeletes házzá változott, mielőtt gyökerei elmerültek a talajban. Az emelet és a földszint egyaránt hatszögletű volt, bár a felső szint feleakkorának tűnt, mint az alsó, így az épület lépcsőzetesnek látszott. A falak és a tetők egymást átfedő lécekből készültek, amelyeket hat vastag oszlop tartott. Minden oldalon moha és sárga zuzmó csüngött az ereszekről, és elfüggönyözte az ékköves ablakokat. Az ajtó rejtelmes fekete árnyék volt, amelyet jelképekkel díszített kapuboltba mélyítettek.
Egy másik ház három fenyő között bújt meg, amelyek görbe ágakkal kapaszkodtak belé. A támívekkel megerősített, légiesen könnyű ház négy emelettel szökkent a magasba. Mellette fűzfából és somból növesztett filagória lapult, amelyről gubacsnak álcázott lámpások lógtak.
Minden házat megnövelt és kiegészített a környezete, és olyan harmonikusan beleolvadtak az erdőbe, míg végül már nem lehetett megmondani, hol ér véget a mesterséges, hol kezdődik a természetes. Tökéletes egyensúlyban voltak. A tündék nem alakították át a természetet, hanem ők alkalmazkodtak hozzá.
Ellesméra lakói időnként megmutatkoztak egy rezzenésnyi időre Eragon látóterének szélén, de ez csak annyi volt, mintha tűleveleket borzolna a szellő. Később kezdett látni kezeket, egy sápadt arcot, egy szandálos lábat, egy fölemelt kart. Az óvatos tündék egyenként léptek elő, mandulavágású szemükkel egyfolytában követve Saphirát, Aryát és Eragont.
A nők kibontva viselték a hajukat, és telefonták friss virágokkal, amitől olyanok lettek a hátukra omló fürtök, mint az ezüst vagy ében vízesés. Átszellemült, éteri bájukból ki nem lehetett volna nézni hihetetlen erejüket. Eragonnak maguk voltak a tökély. A férfiak ugyanolyan szépek voltak, mint a nők, magas járomcsontjukkal, finom vágású orrukkal, álmatag szemhéjukkal. Mindenki egyszerű zöld vagy barna köntöst viselt, sötétnarancs, rozsdaszín vagy arany szegéllyel.
Valóban a Szépek Népe, gondolta Eragon, és ujjait ajkára illesztve üdvözölte őket.
A tündék egyszerre hajoltak meg derékból, azután mosolyogni, kacagni kezdtek nagy boldogságukban, és az egyik nő rázendített:
Gala O Wyrda brunhvitr,
Abr Berundal vandr-fódhr
Burthro laufsblüdar ekar undir,
Eom kova dauthleikr...
Az ifjú a füléhez kapta a kezét, mert attól félt, hogy ez a dal is olyan varázslat, mint amilyent Sílthrimben hallott, de Arya megrázta a fejét, megfogta Eragon kezét, és elvette a fülétől. - Ez nem mágia. - Azután odaszólt a lovának: - Gánga. - A mén nyihogott és elügetett. - Ti is engedjétek el a lovaitokat. Többé nincs szükségünk rájuk, és megérdemlik, hogy pihenjenek az istállóinkban.
Egyre erősebben zengett a dal. Arya elindult egy zöld turmalinnal kövezett ösvényen, amely mályvarózsák, házak és fák között kanyargott, és végül keresztülvágott egy patakon. Csoportjukat kacagó tündék táncolták körül, hol itt, hol ott bukkantak föl, ahol éppen kedvük tartotta, időnként felugrottak egy ágra, és végigfutottak a fejük fölött. Saphirát elhalmozták dicséretekkel: „Hosszúkarom!”, „Levegő és Tűz Leánya!”, „Az Erős!”.
Eragon mosolygott, örült, el volt bűvölve. Tudnék itt élni, gondolta, és a szívét elöntötte a béke. Elbújni a Du Weldenvardenben, amely éppannyira nyitott, mint amennyire zárt, biztonságban a világ többi részétől!... Igen, Ellesméra nagyon tetszett neki, jobban minden törpe városnál. Egy fenyőfában megbújó házra mutatott, és megkérdezte Aryát: - Ezt hogy csinálták?
- Éneklünk az erdőnek az ősnyelven, és adunk neki az erőnkből, hogy olyanra nőjön, amilyenre kívánjuk. Minden házunk és eszközünk így készül.
Az ösvény egy lépcsőt alkotó gyökérszövedéknél ért véget. A lépcsőn fölhágtak egy ajtóhoz, amelyet facsemeték keretébe illesztettek. Eragon szíve gyorsabban vert, amikor az ajtó látszólag magától kinyílt, és feltárult előtte egy fákból teremtett csarnok. Ágak százai szövődtek méhkasforma kupolává. A falak mellé tizenkét-tizenkét széket állítottak.
A székeken huszonnégy tünde úr és hölgy foglalt helyet.
Bölcsek és szépek voltak, sima arcukat nem kezdte ki az idő, szemük izgatottan ragyogott. Székük karfáját markolva előrehajoltak, és leplezetlen, reménykedő csodálattal bámulták Eragon csapatát. A többi tündétől eltérően kardot viseltek, amelyeknek markolata berill- és gránátkövektől ragyogott, míg fejüket homlokpánt ékesítette.
A fő helyen fehér pavilon állt, alatta pedig egy bütykös gyökerekből fonott trónszék. Ezen ült Islanzadí királynő. Szép volt, mint az őszi naplemente, büszke és parancsoló: sötét, ferde szemöldöke táruló szárny, ajka ragyogó vörös, mint a magyalbogyó, éjfekete haján gyémántos diadém. Ruhája bíborszínű volt, amelyet fonott aranyöv fogott át a derekán. Nyakán összetűzött bársonypalástja lágy hullámokban omlott a földig. Fejedelmi megjelenése ellenére is törékenynek tűnt, mint aki nagy fájdalmat rejteget.
Bal kezében meghajlított jogart tartott, amelynek cizellált vége kétfelé ágazott. A kettős ágon habfehér holló toporgott türelmetlenül. A madár félrebillentette a fejét, nyugtalanítóan értelmes tekintettel vizsgálgatta Eragont, elnyújtottan, mély hangon károgott, majd azt rikoltotta: - Wyrda! - Az ifjú megborzongott ennek az egyetlen szónak az erejétől.
Amikor beléptek a terembe, és megindultak a királynő felé, az ajtó becsukódott mögöttük. Elsőnek Arya térdelt le a mohaszőnyegre és hajolt meg, aztán Eragon, Orik, Lifaen és Narí is követte példáját. Sőt még Saphira is meghajtotta a fejét, pedig ő soha életében nem hajolt meg senki, még Adzsihád és Hrothgar előtt se.
Islanzadí fölállt, és uszályos palástját maga után húzva leereszkedett a trónról. Aryához lépett, reszkető kezét a lány vállára tette, és azt mondta zengő hangján: - Állj föl! - Arya engedelmeskedett. A királynő olyan feszülten vizsgálgatta az arcát, mint aki valamilyen rejtett szöveget akar elolvasni.
Végül átölelte Aryát, és azt kiáltotta: - Ó, lányom, milyen igazságtalanul bántam veled!
Eragon ott térdelt a tündék királynője és tanácsnokai előtt, egy csodálatos teremben, amely élő fák törzséből született egy mondhatni mesebeli földön, és nem tudott másra gondolni, csak arra a döbbenetes tényre: Arya királylány! Valahogy helyénvaló volt - mindig is parancsoló fölény áradt belőle -, de Eragon átkozta a tényt, mert ez újabb gátat jelentett kettejük között, pedig ő le akarta dönteni mindet. A tudástól hamuízű lett a szája. Eszébe jutott Angela jóslata, hogy nemes születésű nőt fog szeretni... és hogy nem lehet tudni, jó vagy rossz vége lesz-e.
Érezte, hogy Saphira is meglepődik, azután földerül. Azt mondta: Ezek szerint tudtunkon kívül egy királykisasszony volt az útitársunk!
De miért nem mondta el nekünk?
Talán még nagyobb veszélybe sodorta volna.
- Islanzadí Dröttning - mondta Arya szertartásosan.
A királynő visszahőkölt, mintha megszúrták volna, azután megismételte az ősnyelven: - Ó, lányom, milyen igazságtalanul bántam veled! - Eltakarta az arcát. - Amióta eltűntél, alig aludtam és alig ettem. Folyton a te sorsodon emésztődtem, és féltem, sosem látlak többé. A legnagyobb hiba volt, amit életemben elkövettem, hogy száműztelek a színem elől... Meg tudsz bocsátani nekem?
Az összegyűlt tündék csodálkozva mocorogtak.
Arya csak nagy sokára felelt: - Hetven éven át éltem, szerettem, harcoltam és öltem úgy, hogy egy szót sem beszéltem veled, anyám. A mi életünk hosszú, de ez még akkor sem kis idő.
Islanzadí kiegyenesedett, fölemelte a fejét. Egész testében reszketett. - Nem tudom semmivé tenni a múltat, Arya, bármennyire szeretném.
- Én pedig nem tudom elfelejteni, min mentem át.
- Nem is kell. - Megfogta a lánya kezét. - Arya, szeretlek. Te vagy az egyetlen rokonom. Menj, ha kell, de, hacsak nem akarsz megtagadni, szeretnék kibékülni veled.
Egy szörnye pillanatig úgy tűnt, Arya nem válaszol, vagy ami még rosszabb, visszautasítja az ajánlatot. Eragon látta, hogy habozik, és a hallgatóságra pillant. Azután lesütötte a szemét, és azt mondta: - Nem, anyám, nem hagyhatlak el. - Islanzadí bizonytalanul elmosolyodott, és ismét átölelte a lányát. Ez alkalommal Arya viszonozta a mozdulatot. Mosoly futott végig az összegyűlt tündék arcán.
A fehér holló felszökkent az állványára és azt károgta: - Az ajtó örökre szétesett, a család újra egy lehet, nincs más itt csak szeretet!
- Csitt, Blagden! - szólt oda Islanzadí a hollónak. - Tartsd meg magadnak a fűzfapoézisedet! - Miután elengedte a lányát, a királynő Eragon és Saphira felé fordult. - Bocsássatok meg, amiért udvariatlan voltam, és nem törődtem ilyen fontos vendégekkel.
Eragon megérintette az ajkát, azután jobb kezét a melléhez emelte, úgy, ahogy Arya tanította. - Islanzadí Dröttning. Atra esterní ono thelduin. - Semmi kétség, neki kell először megszólalnia.
Islanzadí sötét szeme kitágult. - Atra du evarínya ono varda.
- Un atra mor'ranr lífa unin hjarta onr - fejezte be Eragon a szertartást. Láthatta, hogy a tündéket meglepi jártassága a szokásaikban. Elméjében hallotta, amint Saphira megismétli a királynőnek az üdvözlő szavakat.
Amikor végeztek, Islanzadí megkérdezte: - Sárkány, mi a neved?
Saphira.
Islanzadín látszott, hogy ismeri ezt a nevet, de nem tett megjegyzést. - Isten hozott Ellesmérában, Saphira. És a te neved, Lovas?
- Árnyékölő Eragon, felséges asszonyom. - Ez alkalommal a mögöttük ülő tündék hangosan suttogtak. Még Islanzadí is megdöbbent.
- Hatalmas nevet viselsz - mondta halkan -, ilyet ritkán adnak gyermeknek... Isten hozott Ellesmérában, Árnyékölő Eragon. Már régen várunk rátok. - Odalépett Orikhoz, üdvözölte, azután visszatért trónjához, és karjára vetette bársonypalástját. - Abból, hogy Saphira tojásának elfogása után ilyen hamar felbukkantál, a kezeden viselt gyűrűből és a derekadra övezett kardból arra következtetek, hogy Brom halott, és a kiképzésed még nincs befejezve. Szeretném meghallgatni a történetedet, beleértve azt is, hogyan halt meg Brom, és miként találkoztál a lányommal, vagy ő miként talált rád. Azután meghallgatom, hogy neked, törpe, mi a küldetésed, valamint a te kalandjaidat, Arya, amelyek azóta történtek, hogy rajtad ütöttek a Du Weldenvardenben.
Eragon nem először mesélt az élményeiről, így nem esett nehezére, hogy megismételje a királynőnek. Ha nagy néha cserbenhagyta az emlékezete, Saphira adott pontos leírást az eseményekről. Az ifjú több esetben egyszerűen rábízta, hogy ő folytassa az elbeszélést. Amikor befejezték, Eragon elővette Nasuada tekercsét a zsákjából, és átadta Islanzadínak.
A királynő átvette a pergamentekercset, feltörte a vörös viaszpecsétet. Miután elolvasta a levelet, sóhajtott, és kis időre lehunyta a szemét. - Most látom csak, milyen dőre voltam. Bánatom sokkal hamarabb enyhült volna, ha Arya tőrbe csalása után nem vonom vissza a harcosaimat, és nem tagadom meg, hogy fogadjam Adzsihád küldötteit. Sosem vádoltam volna a vardeneket a haláláért. Bármennyit éltem is, még mindig nincs elég eszem...
Hosszú csönd követte ezt a kijelentést, senki sem mert helyeselni vagy tiltakozni. Eragon a bátorságát összeszedve azt mondta: - Mivel Arya élve visszatért, beleegyezel, hogy segítsd a vardeneket, mint régen? Nasuada másképpen nem győzhet, én pedig fölesküdtem az ő ügyére.
- Vitám a vardenekkel olyan, mint a por a szélben - mondta Islanzadí. - Ne félj; segítjük őt, ahogy régen is tettük, sőt még jobban: miattad, és mert győztek az urgalok fölött. - Előrehajolt. - Ideadnád Brom gyűrűjét, Eragon? - Az ifjú habozás nélkül levonta az ujjáról az ékszert, és odanyújtotta a királynőnek, aki vékony ujjaival fölvette a tenyeréről. - Nem kéne viselned, Eragon, mivel nem neked szánták. Mindazonáltal a segítségért, amelyet a vardeneknek és a családomnak nyújtottál, ezennel kinevezlek Tündebaráttá, és neked adományozom ezt az Aren nevű gyűrűt, ezért bármerre járj, minden tünde tudni fogja, hogy bízhatnak benned, és segíteniük kell neked.
Eragon megköszönte a gyűrűt, és visszahúzta az ujjára. Islanzadí egyfolytában nézte zavarba ejtően éles szemével, mérlegelte, tanulmányozta és elemezte. Az ifjú úgy érezte, Arya anyja előre tudja, hogy ő mit fog tenni és mondani. - Du Weldenvardenben sok év óta nem kaptunk ehhez fogható híreket - mondta a királynő. - Megszoktuk, hogy errefelé lassabban zajlik az élet, mint Alagaésia többi részében, és felzaklat, hogy ennyi minden történhet ilyen gyorsan anélkül, hogy egyetlen szó a fülembe jutna.
- És mi lesz a kiképzésemmel? - Eragon lopott pillantást vetett a falnál ülő tündékre. Melyikük lehet Togira Ikonoka, aki elérte őt az elméjével, megszabadította Durza gonosz hatásától a Farthen Dúr-i csata után, és arra bátorította, hogy utazzék Ellesmérába?
- Megkezdődik, amint eljő az ideje. Mégis attól félek, hiábavaló az oktatásod, amíg meg nem gyógyulsz. Ha nem tudod legyőzni az Árny mágiáját, nem leszel több névleges vezetőnél. Még így is hasznos lehetsz, de csak mint annak a reménynek az árnyéka, amely több mint egy évszázada éltet minket. - Szemrehányás nélkül beszélt, szavai mégis mennykőcsapásként érték Eragont. Tudta, hogy a királynőnek igaza van. - Ez a helyzet nem a te hibád, és fáj ilyet mondanom, de be kell látnod, milyen súlyosan megrokkantál... Sajnálom.
Ezután Orikhoz fordult: - Régen volt, amikor fajodból utoljára lépett valaki a csarnokainkba, törpe uram. Eragonfiniarel elmagyarázta, miért vagy itt, de neked nincs hozzátennivalód?
- Csupán királyom, Hrothgar üdvözletét tehetem hozzá, és azt a most már szükségtelen könyörgését, hogy ismét vegyétek fel a kapcsolatot a vardenekkel. Továbbá azért vagyok itt, hogy lássam, betartják-e a szerződést, amelyet Brom kovácsolt közöttetek és az emberek között.
- Mi megtartjuk ígéreteinket, akár ezen a nyelven, akár az ősnyelven tesszük őket. Köszönöm Hrothgar üdvözletét, és kellően viszonzom. - Végül sor került arra, amire Eragon szerint az ő érkezésük óta várt a királynő. Aryához fordult és megkérdezte: - Nos, lányom, hát veled mi történt?
Arya lassan, gépiesen beszélni kezdett, először az elfogatásáról, azután hosszú fogságáról, a Gil'eadban elszenvedett kínzásokról. Saphira és Eragon szándékosan kihagyták ezeket a részleteket, de Arya nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy beszámoljon róla, min ment keresztül. Érzelemmentes beszámolója feltámasztotta Eragonban azt a haragot, amelyet akkor érzett, amikor először látta a sebeit. A tündék némán hallgatták végig a beszámolót, noha a kardjukat markolták, és arcukon megjelentek a hideg düh borotvaéles ráncai. Egyetlen könny futott le Islanzadí arcán.
Ezután egy karcsú tünde lépett a székek közötti mohos gyepre. - Tudom, hogy mindnyájunk nevében beszélek, Arya Dröttningu, amikor azt mondom, hogy ég a szívem a bánattól a megkínzatásod miatt. Ez a bűn megbocsáthatatlan, megmagyarázhatatlan és jóvátehetetlen. Galbatorixnak lakolnia kell érte. Adósaid vagyunk, amiért nem árultál el minket, városaink helye rejtve maradt az Árny előtt. Kevesen bírtuk volna ilyen sokáig a hallgatást.
- Köszönöm neked, Dáthedr-vor.
Most Islanzadí szólalt meg, és a hangja harangként zengett a fák között. - Elég! Vendégeink belefáradtak az álldogálásba és a várásba, mi pedig túl sokáig beszéltünk gonosz dolgokról. Nem fogom elrontani ezt az alkalmat a múlt sebeinek feltépésével. - Gyönyörű mosoly ragyogott föl az arcán. - A lányom visszatért, itt egy sárkány és a Lovasa; és én gondoskodom róla, hogy illően ünnepeljük őket! - Fölállt, nyúlánkan és fenségesen bíbor köntösében, összecsapta a kezét. A hangra valahol húszlábnyi magasan kábítóan illatozó rózsák és liliomok buggyantak elő a levegőből, és tarka hóesésként hullottak alá a székekre és a pavilonra.
Nem az ősnyelvet használta, jegyezte meg Eragon.
Észrevette, hogy miközben mindenki a virágokkal van elfoglalva, Islanzadí gyengéden megérinti Arya vállát, és alig hallhatóan odasúgja: - Sohasem szenvedtél volna, ha meghallgatod a tanácsomat. Igazam volt, amikor elleneztem, hogy elfogadd a yawét.
- Erről nekem kellett döntenem.
A királynő elnémult, azután bólintott, és kinyújtotta a karját. - Blagden! - A holló egy szárnycsapással átvetette magát az állványáról Islanzadí bal vállára. Az egész gyülekezet meghajolt, amikor Islanzadí elindult a terem vége felé, ahol feltárta az ajtót, és tartott a kint várakozó sok száz tündének egy rövid beszédet az ősnyelven, amelyet Eragon nem értett. A tündék éljenzésben törtek ki, és futkosni kezdtek.
- Mit mondott? - kérdezte suttogva Eragon Narítól.
A tünde elmosolyodott. - Hogy csapra verjük a legjobb hordóinkat, és meggyújtjuk a főzőtüzeket, a ma éjszaka a lakomáé és az éneké. Gyere! - Megragadta Eragon kezét, és a királynő után húzta, aki a buja fenyők és a hűvös páfrányok szigetei között haladt tova. Miközben a teremben voltak, a nap az ég peremére süllyedt, és elöntötte az erdőt borostyán fénnyel, amely fénylő olajként tapadt a fákra és a virágokra.
Ugye tisztában vagy vele, szólalt meg Saphira, hogy a király, akit Lifaen említett, az bizonyosan Arya apja?
Eragon majdnem orra esett. Igazad van... És ez azt jelenti, hogy vagy Galbatorix ölte meg, vagy az Esküszegők.
Körök a körökben.
Megálltak egy kis domb tetején, ahol tündék egy csoportja hosszú, kecskelábú asztalt és székeket helyezett el. Körülöttük az erdő zsongott a tevékenységtől. Ahogy az este közeledett, vidám tüzek gyulladtak szerte Ellesmérában. Az asztaluk közelében máglya égett.
Valaki adott Eragonnak egy serleget. Ugyanabból a különös fából készült, amely már Cerisben feltűnt neki. Beleivott az átlátszó folyadékba, azután pedig tátogott, annyira égette a torkát. Olyan íze volt, mintha fűszeres almabort kevertek volna méhserhez. Ujjai hegye és a füle zsibongani kezdett, az érzékei csodálatosan kitisztultak tőle. - Mi ez? - kérdezte Narítól.
Narí elnevette magát. - A faelnirv? Összezúzott bodzából és holdfényből erjesztjük. Egy erős ember akár három napig is utazhat úgy, hogy nincs más tápláléka.
Saphira, ezt neked is meg kell kóstolnod. A sárkány beleszimmantott a serlegbe, azután kinyitotta a száját, hogy Eragon beletölthesse a maradék faelnirvet. Saphira kerekre nyitotta a szemét, és a farkát csóválta.
Ez már döfi! Van még?
Mielőtt Eragon válaszolhatott volna, Orik ballagott oda hozzájuk. - A királynő lánya! - dörmögte fejcsóválva. - Bár elmondhatnám Hrothgarnak és Nasuadának! Érdekelné őket.
Islanzadí egy magas hátú székbe ült, és ismét tapsolt egyet. A városból négy tünde jött elő hangszerekkel. Kettőnél cseresznyefa hárfa volt, a harmadiknál pánsíp, a negyedik csak a hangját hozta, és rögtön rázendített egy táncos, vidám dalra.
Eragon csak minden harmadik szót értett, de amit igen, attól vigyorognia kellett. A dal egy szarvasbikáról szólt, aki nem tudott inni egy tóból, mert egy szarka folyton háborgatta.
Miközben hallgatta a dalt, a tekintete körbejárt, és észrevett egy kislányt a királynő mögött. Amikor jobban megnézte, látta, hogy a kócos haj nem ezüstszínű, mint sok tündéé, hanem a kortól fakó, az arca pedig ráncos és redős, mint egy kiszáradt alma. Nem volt sem tünde, sem törpe, de - Eragon érzése szerint - ember sem. Mikor elmosolyodott, Eragon látta, hogy tűhegyesek á fogai.
Amikor az énekes befejezte a dalt, és a hárfák és a pánsíp szólt helyette, Eragon egy csomó tünde között találta magát, akik mind vele és - érezte, hogy ez a fontosabb - Saphirával szerettek volna találkozni.
A tündék kecses meghajlással bemutatkoztak, mutató- és középső ujjukkal megérintették az ajkukat, mire Eragon hasonlóképpen cselekedett, és vég nélkül ismételgette az üdvözléseket az ősnyelven. Udvarias kérdéseket tettek föl a hőstetteiről, de a társalgás zömmel Saphira körül forgott.
Eragon eleinte hagyta beszélni Saphirát, hiszen mindenkit a sárkánya érdekelt. De hamarosan bosszantani kezdte, hogy semmibe veszik; hozzászokott, hogy mások odafigyelnek, ha beszél. Gyászosan vigyorgott, mert megriasztotta, mennyire szüksége van az emberek figyelmére, amióta csatlakozott a vardenekhez. Megparancsolta magának, hogy lazítson, és élvezze az ünnepet.
Nemsokára ételek illata árasztotta el a tisztást. Tündék hozták a finomságokkal teli tálakat. A meleg kenyér és a kis, kerek mézeskalácsok mellett kizárólag gyümölcsöt, zöldséget és bogyókat szolgáltak fel. A bogyók szerepeltek a legleleményesebb változatokban, volt például áfonyaleves, málnamártás és gyűszűbogyózselé. Egy tálon sziruptól csöpögő, vadmálnával megszórt, szeletelt alma kellette magát a spenóttal, kakukkfűvel és ribizlivel töltött gombapástétom mellett.
Húst nem látott Eragon, még halat vagy vadat sem, amit még mindig nem értett. Carvahallban és a Birodalomban a hús a gazdagság jelképének és fényűzésnek számított. Minél több aranya volt valakinek, annál gyakrabban engedhette meg magának a hátszínt és a borjúhúst. Még a kurtanemesség is húst evett mindennap. Ha nem így tesznek, mindenki tudta volna róluk, hogy anyagilag kutyául állnak. A tündék azonban, nyilvánvaló gazdagságuk ellenére, nem osztották ezeket az elveket, pedig varázslattal ugyancsak könnyen vadászhattak volna.
Egyébként meghökkentő lelkesedéssel rontottak oda az asztalhoz. Gyorsan helyet foglalt mindenki. Az asztalfőre Islanzadí ült Blagdennel, a hollóval, a balján Dáthedrrel, a jobbján Aryával és Eragonnal, akikkel szemközt Orik telepedett le. Őket követte a többi tünde, köztük Narí és Lifaen. Az asztal végére nem tettek széket, csak egy hatalmas, faragott tányért Saphirának.
Evés közben Eragon körül mindenki fecsegett és kacagott. Az ifjút annyira lenyűgözte az ünnep, hogy elvesztette az időérzékét, nem érzékelt mást, csak a körülötte zsongó nevetést, az idegen szavakat és a faelnirv kellemes melegét. A sejtelmes hárfazenét szinte nem is hallotta, bár beleborzongott a pengésébe. Időnként felrezzent az asszony-gyerek pillantására, aki még evés közben is őt bámulta résnyire szűkült szemével.
A beszélgetés egyik szünetében Eragon Arya felé fordult, aki tíz szót ha mondott vacsora közben. Az ifjú nem mondott semmit, csak nézte a tündét, és azon töprengett, ki lehet.
Arya megrezzent. - Még Adzsihád sem tudta.
- Mit?
- A Du Weldenvardenen kívül senkinek nem mondtam el, hogy ki vagyok. Brom tudta - először itt találkoztunk -, de kérésemre nem árulta el.
Eragon nem értette, hogy ezt most kötelességtudásból magyarázza-e, vagy azért, mert lelkifurdalása van, amiért félrevezette őt és Saphirát. - Brom egyszer azt mondta, hogy amit a tündék nem mondanak el, az gyakran fontosabb, mint amit elmondanak.
- Jól ismert minket.
- De miért? Számított volna, ha valaki tudja?
Arya habozott. - Amikor elhagytam Ellesmérát, nem akartam emlékezni a rangomra. Továbbá nem tűnt fontosnak a munka szempontjából, amit a vardenek és a törpék között kellett végeznem. Semmi köze nem volt ahhoz, amivé lettem... ami vagyok. - A királynőre pillantott.
- Azért nekem és Saphirának elmondhattad volna.
Aryának láthatólag nem tetszett a szemrehányó hang. - Semmi okom nem volt arra gondolni, hogy Islanzadí kegyesebben tekint rám, és ha elmondom nektek, az sem változtatott volna semmin. A gondolataim az enyémek. - Az ifjú elvörösödött a mondatban rejlő célzástól. Miért bízna meg Arya - aki diplomata, királylány, tünde, és idősebb, mint az ő apja és nagyapja együttvéve, akárkik legyenek is - benne, egy tizenhat éves halandóban?
- De legalább - motyogta - kibékültél az anyáddal.
Arya furcsán mosolygott: - Volt választásom?
Ebben a pillanatban Blagden leugrott Islanzadí válláról, végiglépkedett az asztal közepén, miközben gunyorosan bókolt jobbra-balra. Megállt Saphira előtt, rekedten krákogott, azután károgni kezdett:
A sárkányok, akár a járgányok,
Akkorák.
A sárkányok, akár a kancsók,
Van torkuk.
De míg e kettőben az ember sört talál,
A sárkány inkább szarvashúst zabál!
A tündék elnémultak a szörnyülködéstól. Várták, mit szól ehhez Saphira. Ő hosszas hallgatás után felpillantott a birstortájából, és füstfelhőbe burkolta a madarat. Meg a kismadarakat is, vetítette ki a gondolatát, hogy mindenki hallja. A tündék elnevették magukat, Blagden visszatotyogott a helyére, miközben felháborodottan károgott, és a szárnyával csapkodva igyekezett elhajtani a füstöt.
- Bocsánatot kell kérnem Blagden kínrímeiért - szólalt meg Islanzadí. - Mindig pocsék modora volt, bármennyire igyekszem civilizálni.
Elfogadom a bocsánatkérést, mondta Saphira nyugodtan, és visszatért a tortájához.
- Honnan származik? - kérdezte Eragon, aki igyekezett kedélyesebb hangot megütni Aryával, de kíváncsi is volt.
- Blagden valaha megmentette az apám életét - felelte ő. - Evandar egy urgallal vívott, amikor megbotlott és elejtette a kardját. Mielőtt az urgal lecsaphatott volna, egy holló nekitámadt, és kivájta a szemét. Senki sem tudja, miért csinálta, de ez tette lehetővé, hogy Evandar visszanyerje az egyensúlyát és győzzön. Apám, aki mindig nagylelkű volt, azzal köszönte meg a hollónak, hogy varázsigékkel értelmessé és hosszú életűvé tette. Ám a varázslatnak volt egy előre nem látott hatása: Blagden kifehéredett, és megszerezte azt a képességet, hogy bizonyos eseményeket meg tud jósolni.
- A jövőbe lát? - kérdezte meglepetten Eragon.
- Lát? Nem. De talán megérzi, ami elkövetkezik Mindenesetre mindig rejtvényekben beszél, amelyeknek többsége egyszerű ostobaság. Csak ne felejtsd el, hogy ha Blagden odamegy hozzád és mond valamit, ami nem tréfa vagy szóvicc, akkor jobb, ha odafigyelsz rá.
Amikor véget ért az étkezés, Islanzadí fölállt. Mindenki követte a példáját. - Későre jár - mondta -, elfáradtam, visszavonulok a lugasomba. Eragon, Saphira, kísérjetek el, megmutatom, hol alusztok ma éjjel. - Intett a lányának, azután távozott az asztaltól. Arya követte.
Miközben Eragon megkerülte az asztalt Saphirával, megállt a gyerek-asszonynál, akinek meghökkentően ragadozó szeme volt. Egész külseje - a szem, a bozontos haj, a fehér, hegyes fogak - emlékeztette valamire Eragont. - Ugye, te váltott macska vagy? - A lény pislogott, azután veszélyes mosolyban villantotta ki hegyes fogait. - Egy rokonoddal, Solenbummal találkoztam Teirmben, aztán Farthen Dúrban.
A lény szélesebben vigyorgott. - Igen. Igazán derék fickó. Engem untatnak az emberek, de ő szórakoztatónak találja, hogy Angelával, a boszorkánnyal csavarogjon. - Tekintete Saphirára siklott, és félig morgó, félig doromboló torokhanggal fejezte ki tetszését.
Hogy hívnak?, kérdezte Saphira.
- Sárkány, a nevek csodálatos dolgok a Du Weldenvarden közepén, de mennyire, hogy azok. Mindazonáltal... a tündék között Figyelő, Fürgemancs vagy Álomtáncos néven ismernek, de ti szólíthattok Maudnak. - Megrázta merev tincsekbe tapadt fehér sörényét. - Jobb, ha siettek a királynő után, ifjoncok; nem szíveli a szamarakat és a késlekedőket.
- Örülök az ismeretségnek, Maud - mondta Eragon, és meghajolt. Saphira is bókolt. Eragon Orikra pillantott, azon tűnődve, vajon hol szállásolják el a törpét, majd Islanzadí után indult.
Egy fa tövében érték utol. A törzsön kecses lépcső kanyargott fölfelé a gömb alakú szobákhoz, amelyeket ágak tartottak a fa koronájában.
Islanzadí fölemelte finom kezét, és a szobákra mutatott. - Neked repülnöd kell, Saphira. Amikor lépcsőinket növesztetteik, nem sárkányokra gondoltunk. - Azután Eragonhoz fordult: - Itt lakott a Sárkánylovasok vezére, ha Ellesmérába jött. Most neked adom, mivel jogod van erre a címre... Ez az örökséged. - Mielőtt Eragon megköszönhette volna, a királynő elfordult, és Aryával együtt távozott, aki egy hosszú pillanatig nézte az ifjút, mielőtt eltűnt a város mélyén.
Megnézzük, miféle szállást adtak nekünk?, kérdezte Saphira. Felszökkent, és dugóhúzóban emelkedni kezdett a fa körül, egyik szárnyának hegyével a föld felé mutatva, hogy megtartsa az egyensúlyát.
Mikor Eragon az első lépcsőfokra tette a lábát, látta, hogy a királynő igazat mondott; a lépcsők a fából nőttek ki. Talpa alatt a kérget simára és laposra koptatta a sok tündeláb, de akkor is a fa része volt, akárcsak a pókhálófinom mellvéd vagy a faragott korlát a jobb keze alatt.
Ezt a lépcsőt a tündék erejére tervezték, ezért meredekebb volt, mint amihez Eragon szokott. Lábszára és combja hamarosan sajogni kezdett. úgy lihegett, mire elérte a tetőt - miután átmászott az egyik szoba padlójába foglalt csapóajtón -, hogy meg kellett támaszkodnia a térdén, és előrehajolva kapkodott levegő után. Magához térve kiegyenesedett, és körülnézett.
Kör alakú előszobában találta magát, amelynek közepén talapzat állt. A talapzatból kiemelkedő szobor két halvány kezet és alkart ábrázolt, amelyek egymás köré tekeredtek, de sohasem érintkeztek. Három zsalugáteres ajtó nyílt az előtérből: az egyik egy zordan egyszerű ebédlőbe, amelyben legföljebb tíz ember fért el, a másik egy mellékhelyiségbe, amelynek közepén az üres mélyedést Eragon nem tudta mire vélni, és az utolsó a hálószobába, amelynek nyitott oldala a Du Weldenvardenre nézett.
A mennyezeten levő horogról leakasztott egy lámpást, és belépett a hálószobába, felriasztva az árnyakat, amelyek úgy ugrándoztak és forogtak, akár a táncosok. Könnycsepp alakú nyílás ütötte át a külső falat, akkora, hogy egy sárkány beférjen rajta. A szobában volt egy ágy, úgy állítva, hogy ha az ember a hátán feküdt, ráláthatott az égre és a holdra; egy szürke kandalló, olyan hideg és acélkemény, mintha a fát elképzelhetetlen módon összesajtolták volna; és egy hatalmas, alacsony peremű tálféle, tele puha takarókkal, ahol Saphira alhatott.
Miközben Eragon nézelődött, a sárkány lecsapott, és megállt a nyílás peremén. Pikkelyei ragyogtak, akár egy kék csillagkép. Mögötte a nap utolsó sugarai hullottak az erdőre, párás borostyánszínre festve a csúcsokat és dombtetőket. A tűlevelek izzottak, mint a tüzes vas, és elűzték az árnyakat az ibolyaszín látóhatár felé. Ebből a magasságból a város olyan volt, mint a rések sokasága a gigászi lombsátorban, a nyugalom szigetei egy nyugtalan óceánban. Csak most mérhették föl Ellesméra valódi nagyságát: több mérföld hosszan nyúlt el észak és nyugat felé.
Még jobban tisztelem a Lovasokat, ha Vrael itt lakott, mondta Eragon. Sokkal egyszerűbb, mint amire számítottam . A lakás megremegett egy széllökéstől.
Saphira megszaglászta a takaróit. Még nem láttuk Vroengardot, mondta, de az ifjú érezte, hogy egyetért vele.
Mikor Eragon becsukta a hálószoba ajtaját, a sarokban megakadt a tekintete valamin, amit elsőre nem vett észre: egy csigalépcsőn, amely egy sötét fakürtőben tűnt el. Felemelte a lámpást, és óvatosan elindult, egyszerre mindig csak egy fokot lépve. Nagyjából húsz láb magasan egy dolgozószobába ért, amelyben íróasztal állt - rajta pennák, kalamáris és papír, de pergamen nem -, és volt benne még egy kipárnázott fészek, amelyben egy sárkány összegömbölyödhetett. A túlsó falon ugyancsak volt egy nyílás, amelyen ki-be lehetett járni.
Saphira, gyere, ezt meg kell nézned!
De hogyan?, kérdezte a sárkány.
Kívülről. Összerándult, amikor a fakéreg recsegni és hasadozni kezdett Saphira karmai alatt. A sárkány kimászott a hálószobából, és felröppent a dolgozószobába. Elégedett vagy?, kérdezte Eragon, amikor fölért. Saphira fürkészően nézett rá zafír szemével, azután megtekintette a falakat és a bútorokat.
Nem tudom, hogy nem fázik itt az ember, ha a szobában ki-be jár a levegő?, kérdezte.
Én sem tudom. Eragon megvizsgálta a falakat a nyílás két oldalán, kezét végigfuttatta az absztrakt mintákon, amelyeket a tündék dalai csaltak ki a fából. Egyszer csak függőleges élt tapintott a kérgen. Megnyomta, mire áttetsző hártya tekeredett ki a falból. Elhúzta a nyílás előtt, és a másik oldalon egy horonyba akasztotta. Amint ezzel elkészült, a levegő megsűrűsödött, és érzékelhetően melegebb lett. Itt a válasz, mondta. Elengedte a szövetet, amely ide-oda csapkodva visszatekeredett a helyére.
Visszatértek a hálószobába, Eragon kicsomagolt, közben Saphira összegömbölyödött az ágyában. Az ifjú gondosan elhelyezte a pajzsát, a karpáncélt, a lábvértet, a sisak alá való vassapkát, a sisakot, azután levette az ujjasát és bőrhátú páncélingét. Derékig csupaszon ült az ágyon, nézte az olajozott láncszemeket, amelyek meglepően hasonlítottak Saphira pikkelyeihez.
Megcsináltuk, mondta derűsen.
Hosszú utazás volt... de tény, hogy megcsináltuk. Szerencse, hogy a balsors nem csapott le ránk útközben.
Az ifjú bólintott. Most megtudjuk, megérte-e. Néha azon tűnődöm, nem töltenénk-e hasznosabban az időnket, ha a vardeneknek segítenénk védekezni.
Eragon! Tudod, hogy további oktatásra van szükségünk. Brom ezt akarta volna. Mellesleg Ellesméra és Islanzadí látása önmagában is megérte, hogy idáig jöttünk.
Talán. Aztán végül csak megkérdezte: Neked mi a véleményed erről?
Saphira kicsit kinyitotta a száját, megvillantotta a fogait. Nem tudom. A tündék még Bromnál is több titkot őriznek, és olyasmit csinálnak a varázslat segítségével, amit sose tartottam lehetségesnek. Fogalmam sincs, miféle módszereket használnak, amiktől ilyen formákba nőnek a fáik. Azt se tudom, mivel idézte meg Islanzadí azokat a virágokat. Ez meghaladja az ismereteimet.
Ez azért megkönnyebbülés volt Eragonnak, hogy nem csak ő esett ámulatba. És Arya?
Mi van vele?
Hát tudod. Hogy kicsoda valójában.
Ő nem változott, csak a te nézőpontod. Saphira mély torokhangon kuncogott, ami olyan volt, mintha kavicsok csikorognának, azután a mellső lábára hajtotta a fejét.
Már fényesen ragyogtak az égen a csillagok, és baglyok huhogtak Ellesmérában. A világ nyugodt és csöndes volt, mintha elszunnyadt volna a tiszta éjszakában.
Eragon bebújt puha takarója alá, és nyúlt, hogy eloltsa a lámpást. Megtorpant a keze a levegőben. Itt van a tündék fővárosában, százlábnyira a föld felett, és Vrael valamikori ágyában fekszik.
Ez a gondolat túl sok volt neki.
Felült, egyik kezével megragadta a lámpást, a másikkal Zar'rocot. Bemászott a meglepett Saphira ágyába, és odabújt a sárkány meleg oldalához. Saphira zümmögött, betakarta bársonyos szárnyával. Eragon eloltotta a lámpást, és lehunyta a szemét.
Így merültek mély álomba Ellesmérában.
Eragon hajnalban, kipihenten ébredt. Megpaskolta Saphira bordáit, a sárkány pedig fölemelte a szárnyát. Miután lesimította a haját, az ifjú odament a nyíláshoz, és vállával a recés kéregnek dőlt. Az erdő úgy szikrázott, mint egy gyémántmező. Minden fán ezernyi harmatcsepp verte vissza a reggeli napfényt.
Meglepetten ugrott egyet, amikor Saphira elszáguldott mellette. Dugóhúzóban pörögve zuhant a lombmennyezet felé, aztán felcsapott, és az égen körözve bömbölt egyet jókedvében. Jó reggelt, kicsikém! Az ifjú elmosolyodott, ő is felvidult a sárkány jókedvétől.
Kinyitotta a hálószoba ajtaját, és két tálca ételt talált előtte - nagyobbrészt gyümölcsöket -, amelyeket éjszaka tettek oda. A tálcák mellett egy halom ruha volt, rajta papírlap, azon egy üzenet. Eragon nehezen betűzte ki a kézírást, mivel hónapok óta nem olvasott egy sort se, és némelyik betűt elfeledte, de végül megértette a szöveget:
Üdvözlet Saphira Bjartskularnak és Árnyékölő Eragonnak.
Én, a Miolandra házából való Bellaen ajánlom magamat, és elnézést kérek tőled, Saphira, a nem kielégítő kosztért. A tündék nem vadásznak, és ezért nincs hús se Ellesmérában, se más városainkban. Ha óhajtod, vadászhatsz, ahogy a sárkányok a régi időkben tették, és bármit elkaphatsz Du Weldenvardenben, amit tudsz. Csupán arra kérünk, hagyd az erdőben a zsákmányodat, hogy a levegőnk és vizeink ne szennyeződjenek vérrel.
Eragon, ezek a te ruháid. Az Islanzadí házából való Niduen szőtte őket ajándékba.
Jó szerencse járjon veletek,
Béke legyen a szívetekben,
És a csillagok vigyázzanak rátok.
Bellaen du Hljödhr
Amikor Eragon beszámolt az üzenetről Saphirának, a sárkány azt mondta: Nem számít; a tegnapi vacsora után nem kell ennem egy darabig. Mindazonáltal bekapott néhány köményes süteményt. Csak hogy ne tűnjek neveletlennek, magyarázta.
Miután Eragon végzett a reggelijével, az ágyához vitte a batyut, és óvatosan kibontotta. Két földig érő, rozsdaszín szegélyű, bogyózöld köntöst, egy pár krémszín lábszárvédőt és három pár zoknit talált benne, amelyek olyan puhák voltak, hogy úgy érezte, folynak, amikor végighúzta őket az ujjai között. A kelme minőségétől elsárgultak volna Carvahall szövőnői, csakúgy, mint azok, akik mostani törperuháit készítették.
Eragon örült az új ruhának. Ujjasát és nadrágját ugyancsak elnyűtte az utazás, mert Farthen Dúrtól kezdve hetekig állta az esőt és napot. Levetkőzött, fölvette az egyik nagyszerű köntöst, élvezte puha szövetét.
Éppen a cipőjét fűzte, amikor valaki kopogtatott a hálószoba ajtaján. - Tessék - szólt ki, és Zar'rocért nyúlt.
Orik dugta be a fejét, azután óvatosan belépett, a lábával tapogatva a padlót. A mennyezetre nézett. - Inkább egy barlangot adj e madárfészkek helyett. Hogy telt az éjszakád, Eragon? Saphira?
- Elég jól. És a tiéd? - kérdezte Eragon.
- Úgy aludtam, mint a kő. - Kuncogott a saját szójátékán, azután leszegte az állát, és a fejszéje fejét babrálta. - Látom, már ettetek, így hát megkérlek benneteket, kísérjetek el. Arya, a királynő és sok tünde vár rátok a fa tövénél. - Fürkészve nézett Eragonra. - Valami történik, de nem beszélnek nekünk róla. Nem tudom, mit akarnak tőletek, de fontos lehet. Islanzadí olyan feszült, mint egy sarokba szorított farkas... Gondoltam, előre figyelmeztetlek.
Eragon megköszönte, azután mindketten leereszkedtek a lépcsőn. Saphira levitorlázott a földre. Lent Islanzadí fogadta őket, akinek fodros hattyútoll köpenye olyan volt, mint a téli hó egy kardinálispinty begyén. Üdvözölte őket és azt mondta: - Kövessetek.
Vezetésével Ellesméra pereme felé indultak, ahol kevesebb lett az épület, és az ösvények elmosódtak, mert nem használták őket. Amikor egy erdős dombocska lábához értek, Islanzadí megállt, és félelmetes hangon mondta: - Mielőtt továbbmennénk, mindhármatoknak meg kell esküdnötök az ősnyelven, hogy sosem beszéltek idegeneknek arról, amit láttok, legalábbis az engedélyem, a lányom engedélye, vagy bárki örökösöm engedélye nélkül.
- Miért kell megkukulnom? - kérdezte Orik.
Tényleg, miért?, kérdezte Saphira. Nem bízol bennünk?
- Ez nem bizalom, hanem biztonság kérdése. Meg kell védenünk ezt a tudást, kerüljön bármibe - ez a mi legnagyobb védelmünk Galbatorixszal szemben -, és ha az ősnyelv köt titeket, akkor szándékosan sosem tárhatjátok föl a titkunkat. Te azért jöttél, hogy ellenőrizd Eragon kiképzését, Orik-vodhr. Ha nem adod a szavad, akár indulhatsz is vissza Farthen Dúrba.
Végül Orik válaszolt: - Elhiszem, hogy nem akarsz ártani a törpéknek vagy a vardeneknek, különben sosem egyeznék bele. És tartozom annyi tisztelettel a házadnak és a klánodnak, hogy ne higgyem ezt az áltatásomra szőtt összeesküvésnek. Közöld, hogy mit kell mondanom.
Miközben a királynő Orikot oktatta a kívánt mondatok helyes kiejtésére, Eragon megkérdezte Saphirát: Nekem is meg kell tennem?
Van választásunk? Eragon emlékezett rá, hogy ugyanezt kérdezte előző nap, és kezdte megérteni, mit akart mondani vele: a királynő nem hagyott teret a manőverezésre.
Amikor Orik befejezte, Islanzadí várakozón nézett Eragonra. Ő habozott, azután letette az esküt, ahogy Saphira is. - Köszönöm - mondta Islanzadí. - Most már követhettek.
A domb tetején a fák helyét vörös lóhere foglalta el, amely több öl hosszan húzódott egy sziklaperemig. Ez a szikla egy mérföldre nyúlt minden irányba, és a pereme ezerlábnyit zuhant a lenti erdőig, amely a szemhatár végén olvadt bele az égbe. Olyan érzés volt, mintha a világ végén állnának, ahonnan csak az űr látszik.
Ismerem ezt a helyet, jött rá Eragon, visszaemlékezve a Togira Ikonokával kapcsolatos látomására.
Hupp. A levegő megremegett a csapástól. Hupp. Újabb tompa csapás. Eragon fogai összekoccantak. Hupp. Ujját a fülébe dugta, hogy megvédje a nyomás kínos változásaitól. A tündék mozdulatlanul álltak. Hupp. A lóhere meghajolt a hirtelen szélrohamtól.
Hupp . A szikla pereme alól hatalmas, aranyszín sárkány emelkedett föl, hátán egy Lovassal.
Roran gyilkosan meredt Horstra. Baldor szobájában voltak. Rorant párnákkal feltámasztották, úgy hallgatta, amit a kovács mond: - Mit vártál, mit tegyek? Nem támadhattunk, miután elájultál. Mellesleg az emberek nem voltak olyan állapotban, hogy harcoljanak. Nem hibáztathatod őket. En is majdnem lenyeltem a nyelvem, amikor megláttam azokat a szörnyeket. - Horst megcsóválta bozontos fejét. - Belerángattak egy régi mesébe, Roran, és ez egy fikarcnyit sem tetszik nekem. - Roran továbbra is mereven nézte. - Ide figyelj, megölheted a katonákat, ha akarod, de előbb vissza kell nyerned az erődet. Találsz önkénteseket; az emberek bíznak benned, ha csatáról van szó, különösen azután, hogy az éjjel legyőzted a katonákat. - Miután Roran továbbra sem szólt, a kovács felsóhajtott, megpaskolta az ifjú ép vállát, kiment, és becsukta az ajtót.
Roran még csak nem is pislogott. Eddigi életében három dolog volt, ami igazán számított neki: a családja, otthona a Palancar-völgyben és Katrina. A családja tavaly elpusztult. A tanyáját lerombolták és felgyújtották, noha a föld megmaradt, és igazából csak ez számít.
De most Katrina is eltűnt.
Fojtott zokogás tört át a torkát szorító vaskemény csomón. Olyan dilemma előtt állt, amely a lelkét marcangolta szét: Katrinát csak akkor kaphatja vissza, ha üldözőbe veszi a ra'zacokat, és elhagyja a Palancar-völgyet, viszont nem vethette oda a-falut a katonáknak. Ám Katrinát sem felejthette el.
A szívem, vagy az otthonom, gondolta keserűen. Semmit sem érnek egymás nélkül. Ha megöli a katonákat, azzal csak megakadályozza, hogy a ra'zacok - és talán Katrina - visszajöjjenek. A mészárlás különben is értelmetlen, ha erősítés van a közelben, mert az biztosan elpusztítja Carvahallt.
Összeszorította a fogát. Sérült vállába belehasított a kín. Behunyta a szemét. Remélem, Sloant ugyanúgy megeszik, mint Quimbyt. Nincs olyan sors, ami elég rettentő lenne annak az árulónak. Roran elkáromkodta magát, a legfeketébb átkokat morogta, amelyeket ismert.
Még ha elhagyhatnám is Carvahallt, miként találnék rá a ra'zacokra? Ki tudja, hol tanyáznak? Galbatorix szolgái közül ki merné megmondani? Rázuhant a reménytelenség, miközben ezzel a kérdéssel birkózott. Látta magát a Birodalom valamelyik nagyvárosában, amint céltalanul keresgél, a koszos épületek és az idegenek hordái között kutatva valamilyen nyomot, egy pillantást, szerelmének ízét.
Reménytelen.
Szakadni kezdtek a könnyei. Kétrét görnyedt, nyöszörgött a kíntól és a félelemtől. Előre-hátra imbolygott, és semmi mást nem látott, csak a világ sivárságát.
Végtelen hosszú idő múlva gyenge, tiltakozó hüppögésig enyhült a zokogás. Megtörölte a szemét, és kényszerítette magát, hogy hosszan, reszketve sóhajtson. Megrándult, mert úgy érezte, üvegszilánkok vannak a tüdejében.
Gondolkodnom kell, mondta magának.
A falnak támaszkodott, és - pusztán akaraterővel - fokozatosan lecsillapította zabolátlan érzelmeit, lebirkózta őket az egyetlen eszközzel, amellyel megőrizhette ép eszét: a gondolkodással. A nyaka és a válla reszketett az erőfeszítéstől.
Ahogy visszanyerte az önuralmát, elrendezte a gondolatait úgy, ahogy egy mesterember rakja akkurátus sorokba a szerszámait. Ha elég leleményes vagyok, akkor kell lennie valamilyen megoldásnak, amely ott rejtőzik a tudásomban.
Nem követheti a ra'zacokat a levegőben. Ez világos. Valakitől meg kell tudni, hol találhatja őket, és minden ember közül, akiket kérdezhet, valószínűleg a vardenek rendelkeznek a legpontosabb információkkal. Ám őket csaknem olyan nehéz megtalálni, mint ezeket a hullagyalázókat, ő pedig nem pocsékolhatja az idejét a keresésükre. Noha... Egy hangocska megszólalt a fejében, emlékeztetve a pletykákra, amelyeket a prémvadászoktól és a kereskedőktől hallott, vagyis, hogy Surda titokban támogatja a vardeneket.
Surda. Ez az ország a Birodalom alatt terült el, legalábbis Rorannak ezt mondták, mivel még sosem látott Alagaésiatérképet. Eszményi körülmények között jó pár hét, amíg lóháton odaér, még hosszabb, ha közben a katonákat is kell kerülgetnie. Az utazás leggyorsabb módja természetesen az lenne, ha lehajózhatna délnek a part mentén, de ez azt jelentené, hogy el kell jutnia a Toark folyóig, azután onnan Teirmbe, hogy találjon egy hajót. Az túl sokáig tartana. És közben is elfoghatnák a katonák.
- Ha, lehetne, kellene - motyogta, és ökölbe szorította a bal kezét. Tudta, hogy Teirmtől északra az egyetlen kikötő Narda, de ahhoz, hogy odajusson, teljes szélességében át kell vágnia a Gerincen - ez pedig hallatlan teljesítmény, még a prémvadászoktól is.
Roran halkan elkáromkodta magát. Hiábavaló próbálkozás. Menekülés helyett nem kellene inkább azzal próbálkoznom, hogy megmentsem Carvahallt? Csakhogy ő már levonta a következtetést, hogy a falu és minden megmaradt lakosa halálra van ítélve.
Ismét könnyek gyülekeztek a szeme sarkában. Mindenki, aki megmaradt...
De... mi lenne, ha minden carvahalli elkísérne Nardába, azután pedig Surdába? Akkor mindkét kívánsága egyszerre teljesülne.
Megdöbbentette az ötlet vakmerősége.
Eretnekség volt ez, istenkáromlás még csak gondolni is rá, hogy meggyőzze a gazdákat, hagyják el a földjeiket, rábeszélje a kereskedőket a boltjaik bezárására... mégis... mégis, mi kilátásuk van a rabszolgaságon és a halálon kívül? A vardenek az egyetlen csoport, amely menedéket adhat a Birodalommal szemben, és Roran biztosra vette, hogy a lázadók örülnének egy falura való újoncnak, különösen olyanoknak, akik már belekóstoltak a harcba. Ráadásul, ha a falusiakat elviszi hozzájuk, akkor elnyeri a vardenek bizalmát, akik majd megmondják, hol tanyáznak a ra'zacok. Talán azt is meg tudják mondani, hogy miért akarja annyira elkapni Galbatorix.
Ha azt akarja, hogy terve sikerüljön, akkor az előtt kell cselekednie, hogy a friss csapatok elérik Carvahallt, vagyis alig néhány napja marad - ha marad -, hogy megszervezze legalább háromszáz ember távozását. Az ellátás maga az iszonyat.
Pusztán észérvekkel senkit nem tud rábeszélni; messiási lelkesedésre van szükség, fel kell ráznia az embereket, hogy úgy érezzék, itt kell hagyni a régi életüket, minden sallangjával és tartozékával. Nem elég felébreszteni bennük a félelmet, mert aki fél, gyakran még vadabbul verekszik. Inkább az elrendeltetés, a sorsszerűség érzését kell szítania, hogy a falusiak is azt higgyék, amit ő, vagyis hogy a legnemesebb cselekedet, ha csatlakoznak a vardenekhez, és így küzdenek Galbatorix zsarnoksága ellen.
Olyan szenvedély kell hozzá, amelyet nem hűt le semmiféle akadály, nem rettent meg a szenvedés, nem olt ki a halál.
Látta maga előtt Katrinát, sápadtan, kísértetiesen, ünnepélyes, borostyánszín szemével. Emlékezett bőrének melegére, hajának fűszeres illatára, és hogy milyen volt vele lenni a sötétség takarója alatt. Mögötte sorakoztak családjának tagjai, a barátok, minden carvahalli ismerős, élve vagy holtan. Ha nincs Eragon... és én... akkor a ra'zacok sosem jönnek ide. Ugyanúgy meg kell mentenem a falut a Birodalomtól, ahogy Katrinát meg kell szabadítanom ezeknek a hullagyalázóknak a kezéből.
Látomásából erőt merítve fölkelt az ágyból, amitől sérült válla égni és sajogni kezdett. Megtántorodott, a falnak dőlt. Vajon fogom tudni valaha is használni a jobb karom? Várt, hogy a fájdalom csillapuljon, de miután hiába várt, összeszorította a fogát, kiegyenesedett, és kiment a szobából.
Elain törülközőket hajtogatott a folyosón. Döbbenten kiáltott föl. - Roran! Mit...
- Gyere! - mordult rá, amikor elment mellette.
Baldor lépett ki aggodalmas arccal egy ajtó mögül. - Roran, nem kéne járkálnod. Túl sok vért veszítettél. Majd én segítek...
- Gyere!
Miközben leereszkedett a csigalépcsőn a főbejárathoz, ahol Horst és Albriech beszélgettek, hallotta, hogy jönnek mögötte. A kovács és a fia meglepetten nézett rá.
- Gyertek!
Nem törődött a kérdésekkel, kinyitotta az ajtót, és megállt az alkony fogyatkozó fényében. Fejük fölött arany és bíbor csipkébe öltöztek a felhők.
Menetelt a kis csoport élén Carvahall peremének irányába - közben mindannyiszor elmondta a két szótagos üzenetet, ha elment egy férfi vagy egy nő mellett - kihúzott egy fáklyát a vendégmarasztaló sárba tűzött póznájával együtt, megfordult, és elindult visszafelé a saját nyomain a központ iránt. Ott a póznát beszúrta a földbe, azután fölemelte a bal karját, és elordította magát: - GYERTEK!
A hangja végigzengett a falun. Tovább hívta őket, akkor is, amikor az emberek előbukkantak a házakból, az árnyas sikátorokból, és kezdtek köré gyülekezni. Sokan kíváncsiak voltak, mások együtt érzőek, néhányan tisztelettel közeledtek, mások haragosan. Roran hívása újra és újra végigzúgott a völgyön. Jött Loring, fiai sorban követték. A másik irányból Birgit, Delwin és Fisk, még a felesége, Zsold közeledett. Morn és Tara együtt hagyták el a kocsmát, és csatlakoztak a nézők tömegéhez.
Amikor Carvahall lakóinak többsége ott állt előtte, Roran elhallgatott, bal öklét annyira összeszorította, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. Katrina . Fölemelte a kezét, kinyitotta az öklét, és mindenkinek megmutatta a bíbor cseppeket, amelyek a karjára peregtek. - Ez - mondta - az én fájdalmam. Jól nézzetek meg, mert a tiétek is lesz, ha nem állítjuk meg az átkot, amelyet a szajha sors ránk hozott. Barátaitok és rokonaitok vasra verve fognak robotolni idegen földeken, vagy a szemetek előtt hányják kardélre őket a katonák. Galbatorix sóval veti be a földünket, amely így örökké parlagon marad. Ezt láttam. Ezt tudom. - Úgy járkált, mint farkas a ketrecben, szeme izzott, rázogatta a fejét. Az emberek figyelték. Most úgy fel kell korbácsolni bennük az indulatot, hogy felérjen az övével.
- Az apámat a hullagyalázók ölték meg. Az unokatestvérem elmenekült. A birtokomat elpusztították. A jövendőbelimet pedig elrabolták az apjával együtt, aki meggyilkolta Byrdet, és mindnyájunkat elárult! Quimbyt felfalták, a szénapajtát felégették Fisk és Delwin házával együtt. Parr, Wyglif, Ged, Bardrick, Farold, Hale, Garner, Kelby, Melkolf, Albem és Elmund: mindnyájukat lemészárolták. Sokan közületek hozzám hasonlóan sebesültek, így többé nem tarthatjátok el a családotokat. Hát nem elég nekünk a mindennapos robot, hogy a földből kicsikarjuk a megélhetésünket, és az alkalmazkodás a természet szeszélyeihez? Nem elég, hogy meg kell fizetnünk Galbatorix magas adóit, még ezeket a kínzásokat is el kell tűrnünk? - Eszelősen, vonítva nevetett, maga is hallotta az őrültséget a hangjában. A tömeg meg se moccant.
- Ismerem a Birodalom és Galbatorix valódi természetét, gonoszak . Galbatorix korcs üszög a természeten! Elpusztította a Lovasokat és a legnagyobb békét és virágzást, amit valaha ismertünk. A szolgái ocsmány démonok, amelyek valami ősi pokolveremben jöttek a világra. De megelégszik-e azzal Galbatorix, hogy eltiporjon minket? Nem! Meg akarja mérgezni egész Alagaésiát, bele akar fojtani minket a nyomorúságba! Gyermekeink és az ő gyermekeik az ő sötét árnyékában fognak raboskodni az idők végezetéig. Férgek lesznek, akiket kedvére taposhat! Hacsak...
Roran tágra nyílt szemmel meredt a falusiakra. Tudta, hogy a hatalmába kerítette őket: Senki sem mert közbevágni. Fátyolossá halkította a hangját: - Hacsak nincs bennünk elég bátorság, hogy szembeszálljunk a gonosszal.
- Harcoltunk a katonákkal és a ra'zacokkal, de ez semmit sem jelent, ha magányosan és elfeledetten halunk meg - vagy rabszolgaként hurcolnak el innen. Nem maradhatunk itt, és én nem tűröm, hogy Galbatorix mindent eltöröljön, amiért érdemes élni. Inkább vájják ki a szememet és vágják le a kezemet, mint hogy lássam a győzelmét! A harcot választom! Azt választom, hogy átlépem a síromat, és hagyom, hogy ellenségeim temetkezzenek bele!
Azt választom, hogy elhagyom Carvahallt.
Keresztülvágok a Gerincen, Nardából lehajózom Surdába, ott csatlakozom a vardenekhez, akik évtizedek óta harcolnak azért, hogy megszabadítsanak minket az elnyomástól. - A falusiak elhűltek ettől a gondolattól. - De nem akarok egyedül menni. Gyertek velem! Gyertek velem, ragadjátok meg az alkalmat, teremtsetek jobb életet magatoknak! Vessétek el a láncokat, amelyek ide kötnek! - Előreszögezett ujja egyik emberről a másikra vándorolt. - Mához száz évre milyen neveket zengenek majd a bárdok? Horst... Birgit... Kiselt... Thane; őket őrzik meg a sagák. Őket idézik meg a „Carvahalli históriá”-ban, mert mi leszünk az egyetlen falu, amely elég bátor volt, hogy nemet mondjon a Birodalomnak.
A büszkeség könnyei öntötték el Roran szemét. - Mi lehet nemesebb dolog, mint lemosni Galbatorix szennyét Alagaésiáról? Nem kell többé attól félnünk, hogy elpusztítják a tanyáinkat, vagy megölnek és megesznek. A gabona, amelyet elvetünk, a miénk marad, kivéve a fölösleget, amelyet elküldünk egy igazságos királynak. A folyók és a patakok aranyat sodornak. Biztonságban és boldogan élhetünk!
Ez a mi sorsunk.
Az arca elé emelte a kezét, és lassan ökölbe zárta az ujjait, eltakarva a vérző sebeket. Sérült vállát meggörnyesztve, a számtalan pillantás keresztjére feszítve várta a választ. De nem jött. Végül megértette, hogy a folytatást akarják hallani, azt akarják, hogy beszéljen többet az ügyről és a jövőről.
Katrina .
Miközben a fáklya fényén túl a sötétség gyülekezett, Roran kihúzta magát, és ismét beszélni kezdett. Semmit nem hallgatott el, minden erejével igyekezett megértetni velük a gondolatait és érzéseit, hogy a carvahalliak is osztozhassanak abban a céltudatosságban, amely őt hajtja. - A mi korunk a vége felé jár. Előre kell mennünk, hogy összekössük a sorsunkat a vardenekével, ha azt akarjuk, hogy gyermekeink szabadon nőhessenek föl. - Hangjában ugyanannyi volt az őszinteség, mint a düh, de olyan lázas meggyőződéssel beszélt, ami megigézte a hallgatóságát.
Amikor elfogytak a képek, ránézett barátaira, szomszédaira, és azt mondta: - Két nap múlva indulok. Kísérjetek el, ha akartok, de én mindenképpen megyek. - Lehajtotta a fejét, és kilépett a fénykörból.
A feje fölött a fogyó hold izzott egy lencse alakú felhő mögött. Enyhe szellő futott át Carvahallon. Vas szélkakas csikorgott egy tetőn.
A tömegből Birgit furakodott oda a fényhez, felfogva szoknyája szélét, nehogy megbotoljon. Félszegen igazgatta a kendőjét. - Ma láttunk egy... - Elhallgatott, megrázta a fejét, zavartan fölnevetett. - Nehéz Roran után beszélnem. Nem tetszik a terve, de azt hiszem, szükségszerű, noha nekem más okom van; el akarom kapni a ra'zacokat, hogy bosszút álljak a férjem haláláért. Én vele megyek. És viszem a gyermekeimet is. - Ő is kilépett a fénykörből.
Egy néma perc telt el, azután Delwin és a felesége, Lenna lépett elő kart karba öltve. Lenna Birgitre nézett, és azt mondta: - Megértelek, nővérem. Nekünk is van okunk a bosszúra, és a többi gyermekünket biztonságban akarjuk tudni. Ezért mi is elmegyünk. - Több asszony, akinek a férjét megölték, előrelépett és közölte, hogy egyetért vele.
A falusiak sutyorogtak, azután elhallgattak. Senki sem akart hozzászólni a témához; túlságosan nagy horderejű volt. Roran megértette őket. Ő is még csak most próbálta megemészteni ennek a következményeit.
Végül Horst lépett a fáklyához, és feszült arccal nézett a lángba. - Nincs értelme tovább feszegetni ezt... Időre van szükségünk, hogy gondolkodhassunk. Minden embernek magának kell döntenie. Holnap... holnap új nap kezdődik. Talán akkorra világosabbak lesznek a dolgok. - Megcsóválta a fejét, fölemelte a fáklyát; azután lefelé fordítva eloltotta a földön, így mindenkinek a holdfénynél kellett megtalálnia a hazavezető utat.
Roran csatlakozott Albriechhez és Baldorhoz, akik a szüleik mögött, tisztes távolságban lépkedtek, hagyva, hogy az öregek zavartalan beszélgessenek. A testvérek nem néztek Roranra, akit nyugtalanított a hallgatásuk. - Mit gondoltok, jön még valaki? - kérdezte. - Elég érthető voltam?
Albriech vakkantva nevetett. - Nagyon is!
- Roran - szólalt meg Baldor különös hangon -, ma éjjel egy urgalt is meggyőztél volna, hogy legyen parasztgazda.
- Dehogy!
- Amikor befejezted, kész lettem volna lándzsát ragadni és a nyomodban nekivágni a Gerincnek. És nem lettem volna egyedül. A kérdés nem az,,hogy ki megy, hanem, hogy ki nem. Amit mondtál... Sosem hallottam hasonlót.
Roran elkomorodott. Ő azt akarta, hogy a tervét fogadják el, nem azt, hogy a személyét kövessék. De ha ezzel jár, gondolta vállvonogatva. Ám ez a kilátás nyugtalanította. Korábban zavarba jött volna, de most hálás volt mindenért, ami segíthetett neki, hogy megmentse Katrinát és a falusiakat.
Baldor a testvéréhez hajolt. - Apánk elveszítené a legtöbb szerszámját. - Albriech komoran bólintott.
Roran tudta, hogy a kovácsok minden munkához maguk készítik a kézhez álló szerszámokat, és ezeket az apák hagyják a fiukra, vagy a mesterek a segédjükre. Egy kovács gazdagságának és ügyességének egyik fokmérője a szerszámok mennyisége. Hogy Horstnak ezekről kelljen lemondania... Nem több, mint amennyit a többiek veszítenek, gondolta Roran. Csak azt sajnálta, hogy ezzel megfosztja Albriechet és Baldort jogos örökségüktől.
Amikor hazaértek, Roran visszament Baldor szobájába, és lefeküdt. A falakon átszűrődött Horst és Elain halk beszélgetése. Miközben elszunnyadt, arra gondolt, hogy a Carvahall-szerte zajló, hasonló beszélgetések határozzák meg az ő - és a többiek - sorsát.
A beszédet követő reggelen Roran kinézett az ablakán és látta, hogy tizenkét ember hagyja el Carvahallt az Igualda vízesés irányába. Ásított, és lesántikált a konyhába.
Horst egyedül ült az asztalnál, és egy korsó sört forgatott a kezében. - Reggelt - mondta.
Roran morgott, tört egy sarkot a polcon levő kenyérből, azután leült az asztal túlsó oldalára. Evés közben észrevette, hogy Horstnak véreres a szeme és csapzott a szakálla. Sejtette, hogy a kovács egy szemhunyást sem aludt. - Nem tudod, miért megy föl az a csoport...
- Beszélniük kell a családjukkal - mondta Horst. - Hajnal óta mennek fölfelé a Gerincbe. - Egy koppanással letette a korsót. - Fogalmad sincs, mit tettél, Roran, amikor arra kértél minket, hogy menjünk el innen. Az egész falu felkavarodott. Sarokba szorítottál minket, ahonnan csak egy út vezet kifelé: a tiéd. Némelyek meggyűlölnek ezért. Természetesen vannak, akik máris gyűlölnek, amiért mindezt ránk hoztad.
Roran szájában a kenyér fűrészporrá változott. Lángolt benne a sértődöttség. Eragon hozta ide azt a követ, nem én! - És a többiek?
Horst ivott a söréből, és elfintorodott. - A többiek imádnak. Sosem gondoltam volna, hogy megérem azt a napot, amikor Garrow fia lángra gyújtja a szívemet a szavaival, pedig ezt tetted, bizony ezt. - A magasba mutatott göcsörtös kezével. - Látod ezt? Én építettem Elainnek és a fiaimnak. Hét évembe telt, hogy befejezzem! Látod azt a gerendát mindjárt az ajtónál? Három lábujjamat törtem el, míg a helyére emeltem. És tudod mit? Mindezt feladom amiatt, amit az este mondtál.
Roran hallgatott. Ezt akarta. Úgy helyes, hogy elhagyják Carvahallt, és amióta elszánta magát erre az útra, nem volt oka bűntudatra vagy megbánásra. A döntést meghozták.Elfogadom panasz nélkül, nem számít, milyen rémítő, mivel csakis így menekülhetünk el a Birodalomból.
- Azonban - mondta Horst, és könyökére támaszkodva előredőlt, fekete szeme izzott - ne felejtsd el, hogy ha a valóság nem ér fel az égi álmokkal, amelyeket elénk idéztél, akkor adósunk leszel, és fizetned kell. Ha reményt adsz az embereknek, azután elveszed tőlük, akkor elpusztítanak.
Ez nem zavarta túlságosan Rorant. Ha sikerül elérnünk Surdába, a lázadók hősként fognak üdvözölni. Ha nem, akkor a halálunk minden adósságot kiegyenlít. Amikor láthatta, hogy a kovács befejezte, Roran megkérdezte: - Hol van Elain?
Horstnak nem tetszett, hogy másra tereli a szót. - Odakint hátul. - Fölállt, eligazította zubbonyát széles vállán. - Ki kell takarítanom a műhelyt, és el kell döntenem, milyen szerszámokat viszek magammal. A többit elrejtem, vagy megsemmisítem. A Birodalomnak nem lesz haszna az én munkámból.
- Segítek. - Roran hátratolta a székét.
- Nem! - vágott vissza nyersen a kovács. - Ehhez csak Baldorra és Albriechre van szükségem. Az a műhely az egész életem, és az övék is... Amúgy sem sok segítséget jelentenél a karoddal. Maradj itt. Elain tud használni.
Miután a kovács távozott, Roran kinyitotta a mellékajtót, és ott találta Elaint, amint Gertrude-dal beszélget egy nagy halom tűzifa mellett, amelynek utánpótlásáról egész évben Horst gondoskodott. A füvesasszony odament Roranhoz, és a homlokára tette a kezét. - Aha. Attól tartottam, hogy lázad lesz a tegnap esti izgalom után. Elképesztő, hogy a ti családotok mennyire képes a gyógyulásra. Alig hittem a szememnek, amikor Eragon járni kezdett, miután a lábszáráról lenyúzott bőre miatt két napot ágyban töltött. - Roran megmerevedett unokafivére említésekor, de Gertrude mintha észre sem vette volna. - Lássuk, hogy van a vállad?
Roran meghajtotta a nyakát, hogy Gertrude kioldhassa a kötést. Utána addig engedte le sínbe tett, jobb alkarját, amíg egy vonalba nem került a felsővel. Gertrude a kötés alá dugta az ujját, és lehántotta.
- A mindenit! - mondta.
Ocsmány bűz felhőzött a levegőben. Amikor émelyegni kezdett, Roran összeszorította a fogát. A bőr a kötés alatt fehér és szivacsos lett, mint egy óriási anyajegy. Amíg nem volt eszméletén, a marást összevarrták, így csak egy vértől kérges, fűrészes rózsaszín vonal volt a vállán. A gyulladás miatt a macskabél fonal mélyen a húsába vágott, a sebből víztiszta folyadék gyöngyözött.
Gertrude csettintett, azután ismét bekötötte a sebet, majd Roran szemébe nézett. -- Elég jól gyógyulsz, de a hús elfertőződhet. Még nem tudom megmondani. Ha ez bekövetkezik, ki kell égetnünk a válladat.
Roran bólintott. - Meggyógyul a vállam valaha is?
- Amennyiben az izmok kellően megkötnek. Attól is függ, hogyan akarod használni. Te...
- Képes leszek harcolni?
- Ha harcolni akarsz - mondta lassan Gertrude -, akkor azt javaslom, tanuld meg a bal kezed használatát. - Megveregette az ifjú arcát, azután visszasietett a kunyhójába.
A karom! Roran úgy bámulta a bekötött végtagot, mintha nem tartozna hozzá. Addig a pillanatig nem is tudatosodott benne, hogy mennyire kötődik az éntudata a testi állapotához. A vállán levő seb a lelkén is sebet ejtett valamilyen módon. Büszke volt a testére, és nyomorúsága láttán páni félelem rohanta meg, különösen, mivel a seb nem akart múlni. Még ha ismét használni tudja is a karját, mindig lesz rajta egy emlékeztető, vastag heg.
Elain megfogta a kezét és visszavezette a házba, ahol mentát tördelt egy kannába, aztán a tűzhelyre tette forrni. - Nagyon szereted, ugye?
- Tessék? - kérdezte, és meglepetten nézett az asszonyra.
Elain a hasára tette az egyik kezét. - Katrinát. - Elmosolyodott. - Nem vagyok vak. Tudom, mit teszel meg érte, és büszke vagyok rád. Nem minden férfi menne el ilyen messzire.
- Ez mit sem számít, ha nem tudom kiszabadítani.
A teáskanna sivítani kezdett. - Kiszabadítod, ebben biztos vagyok - így vagy úgy. - Töltött a teából. - Jobb, ha nekilátunk a készülődésnek. Először a konyhát nézem át. Miközben ezzel foglalatoskodok, fölmennél, hogy lehozd a ruhákat, ágyneműt, és minden mást, amiről úgy véled, hogy hasznos lehet?
- Hol tegyem le? - kérdezte Roran. - Az ebédlő megfelel.
Mivel a hegy túl meredek - az erdő pedig túl sűrű - volt a szekerek számára, Roran rájött, hogy csak annyit vihetnek magukkal, amennyi elfér a hátukon, továbbá megrakhatják Horst két lovát, de az egyikre csak keveset, így Elain lovagolhat, ha az ösvény túl fárasztó lesz a viselős asszonynak.
Bonyolította a helyzetet az a tény, hogy néhány carvahalli családnak nem volt elég igásállata, hogy azokon vigyék a holmijukat meg a gyerekeket, öregeket és a betegeket, akik képtelenek voltak lépést tartani a többiekkel. Mindenkivel meg kell osztani az erőforrásokat. A kérdés csak az, hogy kikkel? Még mindig nem tudta, kijön Birgiten és Delwinen kívül.
Így amikor Elain befejezte a legfontosabb holmi csomagolását - javarészt élelmet és sátrakat -, elküldte Rorant, hogy derítse ki, nincs-e valakinek fölös helye a tárolásra, és ha nincsen, nem biztosítanának-e neki, mivel van egy csomó lényegtelen dolog, amit szívesen vinne, de egyébként itt fogja hagyni.
Annak ellenére, hogy emberek siettek az utcákon, Carvahallon súlyosan ült a kényszerű nyugalom, a természetellenes csend, amely leplezte a, házak rejtekén zajló lázas tevékenységet. Szinte mindenki hallgatott, lesütött szemmel mentek, elmerültek a gondolataikban.
Amikor Orval házához ért, csaknem egy percig kellett kopogtatnia, mielőtt a gazda kinyitotta az ajtót. - Ó, te vagy az, Vastörő! - Orval kilépett a tornácra. - Bocsáss meg, hogy várakoztattalak, de nagyon sok a dolgom. Miben segíthetek? - Hosszú, fekete pipát ütögetett a tenyeréhez, azután idegesen forgatta az ujjai között. Roran hallotta, hogy bent a házban székeket tologatnak, fazekak és serpenyők kalamolnak.
Gyorsan elmagyarázta Elain kérését. Orval az égre hunyorgott. - Úgy számolom, éppen annyi helyem van, amennyi holmim. Kérdezősködj, és ha még mindig kell egy kis hely, van egy pár ökröm, amelyek elbírnak egy kevéssel többet.
- Akkor hát jöttök?
Orval izgett-mozgott. - Nos, ezt így nem mondanám. Mi csak... készülődünk egy újabb támadás esetére.
- Aha. - Roran átbaktatott Kiselthez. Hamarosan rájött, hogy senki sem akar színt vallani, jön-e vagy marad - még akkor se, ha nyilvánvalóan készülődtek.
És mind olyan tisztelettel bántak vele, ami nyugtalanította. Apró jelekben nyilvánult meg: sajnálkoztak a balsorsán, tiszteletteljesen elhallgattak, valahányszor megszólalt, beleegyezően mordultak föl, valahányszor állított valamit. Mintha tettei megnövelték volna a termetét, és megfélemlítették volna az embereket, akik gyerekkora óta ismerték. Most mintha eltávolodtak volna tőle.
Meg vagyok bélyegezve, gondolta Roran, a sárban sántikálva. Megállt egy tócsa mellett, és a tükörképét vizsgálgatta, kíváncsi volt, meglátja-e, mitől különbözik a többiektől annyira.
Rongyos, véres ruhájú férfit látott, akinek görnyedt a háta, és a karja fel van kötve. Nyakán és arcán kiütött a borosta, a haja csapzott csomókban. A legijesztőbb azonban a szeme volt, amely mélyen ült az üregében, és kísérteties külsőt kölcsönzött neki. Karikás, beesett szeme, mint az olvadt vas, tele veszteséggel, haraggal és rögeszmével.
Ferde mosolyra húzta a száját, amitől még ijesztőbb lett a külseje. Ez tetszett neki. Illett az érzéseihez. Most már értette, mi hatott a falusiakra. Kivicsorította a fogait. Felhasználhatom ezt a képet. Felhasználhatom, hogy elpusztítsam a ra'zacokat.
Fölemelte a fejét, és elégedetten caplatott tova az utcán. Thane odament hozzá, és szívélyesen megszorította a bal karját. - Nahát, Vastörő! Nem is tudod, mennyire örülök, hogy találkoztunk.
- Tényleg? - Hát az egész világ felfordult egyetlen éjszaka alatt?
Thane hevesen bólogatott. - Amióta megtámadtuk a katonákat, minden olyan reménytelennek tűnt. Fáj bevallanom, de ez volt a helyzet. A szívem egész idő alatt úgy vert, mintha bele akarnának lökni egy kútba; a kezem reszketett, és borzasztó betegnek éreztem magam. Azt gondoltam, valaki megmérgezett! Rosszabb volt a halálnál. De amit tegnap mondtál, az rögtön meggyógyított, ismét célt és értelmet adott a világnak! Éri... még elmagyarázni sem tudom, milyen borzalomtól szabadítottál meg. Az adósod vagyok. Ha szükséged van valamire, csak szólj, és segítek.
Roran megindultan viszonozta a gazda kézszorítását. - Köszönöm, Thane. Köszönöm. - Thane könnyektől ragyogó szemmel meghajolt, azután elengedte Rorant, és otthagyta egyedül az út közepén.
Mit tettem?
Sűrű, füstös levegő csapta meg Rorant, mikor belépett a Hét Kévébe, Morn kocsmájába. Megállt az ajtóra szögezett urgalszarv alatt, és szoktatta a szemét a homályhoz. - Hahó! - kiáltotta.
A hátsó szobába vezető ajtó kicsapódott. Előbukkant Tara és mögötte Morn. Rosszindulatúan meredtek Roranra. Tara csípőre tette húsos kezét. - Mit akarsz itt?
Roran egy pillanatig csak nézett rájuk, igyekezett kitalálni, miért ilyen ellenségesek. - Eldöntöttétek, hogy velem jöttök a Gerincbe?
- Semmi közöd hozzá! - vágta rá Tara.
De van! Ám inkább azt mondta: - Akármi legyen a szándékotok, amennyiben mégis jönnétek, Elain azt szeretné tudni, nincs-e helyetek néhány csomag számára, esetleg nem kell-e egy kis férőhely. Neki...
- Férőhely! - tört ki Mornból. A háta mögé, a fal felé intett, ahol tölgyfa hordók sorakoztak. - Itt van szalmába csomagolva tizenkét hordóm a legtisztább téli sörből, amit öt hónapja tárolok tökéletes hőmérsékleten. Ez volt Quimby utolsó termése! Ezzel mit csináljak? Vagy a sok gallon világos és barna sör? Ha itt hagyom, a katonák megisszák egy hét alatt, vagy kilyuggatják a hordókat, és a földre eresztik az italt, ahol legföljebb a férgek és a nyüvek élvezhetik. Ó! - Morn leült, és fejcsóválva tördelte a kezét. - Tizenkét évi munka! Amióta apám meghalt, napról napra úgy vezetem a kocsmát, ahogyan ő tenné. Erre jössz te és Eragon, és mindenféle bajt okoztok. Ez... - Elhallgatott, lihegett, és az inge ujjába törölte az arcát.
- Na tessék! - mondta Tara. Átkarolta férjét, mutatóujját Roranra szögezte. - Ki engedte meg, hogy felkavard Carvahallt a színes szavaiddal? Ha elmegyünk, szegény párom hogy fog megélni? Nem viheti magával a mesterségét, mint Horst vagy Gedric. Nem görnyedhet egy mezőn, és nem gazdálkodhat, mint te! Képtelenség! Mindenki elmegy, mi pedig éhezni fogunk. Vagy megyünk és éhezni fogunk. Tönkretettél minket!
Roran a kivörösödött, dühös asszonyról az összetört emberre nézett, azután megfordult és kinyitotta az ajtót. A küszöbön megállt, és halkan mondta: - Mindig a barátaimnak tartottalak benneteket. Nem akartam, hogy megöljön a Birodalom. - Összehúzta magán a zekéjét, és elhagyta a kocsmát. Útközben végig a hallottakon rágódott.
Fisk kútjánál megállt, hogy igyon egyet. Ekkor Birgittel találkozott. Az asszony figyelte, miként küszködik fél kézzel, hogy próbálja leereszteni a vödröt. Átvette tőle a kart, vizet húzott, az ifjúnak adta a vödröt, ő nem is ivott belőle. Roran meghúzta a hűs vizet, azután azt mondta: - Örülök, hogy erre jártál - és visszaadta a vödröt.
Birgit ránézett. - Felismerem az erőt, amely téged hajt, Roran, mivel bennem is ugyanaz működik; mindketten a ra'zacokat űzzük. De ha egyszer rájuk találunk, utána elszámolsz velem Quimby haláláért. Ezt sose felejtsd. - A tele vödröt visszalökte a kútba. A rúd eszeveszetten pörgött, egy másodperccel később csobbanás hallatszott a mélyből.
Roran mosolyogva figyelte a távozó asszonyt. Sokkal elégedettebb volt, hogy felzaklassa a fenyegetés; tudta, hogy ha mindenki elhagyja az ügyet, vagy meghal, Birgit akkor is segíteni fog neki, hogy meglelje a ra'zacokat. Azután pedig - ha lesz egyáltalán azután - meg kell fizetnie, amivel tartozik, vagy meg kell ölnie Birgitet. Ez az egyetlen lehetőség az ilyen ügyek megoldására.
Estére Horst és a fiai visszatértek a házba. Két kisméretű, vízhatlan vászonba burkolt csomagot hoztak. - Ez minden? - kérdezte Elain. Horst kurtán biccentett, letette a konyhaasztalra a csomagokat, és kibontotta őket, megmutatva a négy kalapácsot, a három fogót, egy satut, egy közepes méretű fújtatót és egy háromfontos üllőt.
Öt órakor megvacsoráztak, Albriech és Baldor különböző emberekről beszélgettek, akiket láttak, amint titokban készülnek az útra. Roran erősen figyelt, igyekezett észben tartani, ki adott kölcsön szamarat kinek, ki az, aki nem mutatja jelét a távozásnak, és kinek lesz szüksége segítségre induláskor.
- A legnagyobb gond - mondta Baldor - az élelem. Nem tudunk olyan sokat vinni, a Gerincben pedig nehéz lesz annyit vadászni, hogy az elég legyen két- vagy háromszáz embernek.
- Hmmm. - Horst az ujját billegette, mert tele volt a szája babbal, aztán nyelt egyet. - Nem, a vadászat nem lesz jó. A nyájakat is magunkkal kell vinnünk. Együttesen elég birkánk és kecskénk van, hogy egy-két hónapig eltartson mindnyájunkat.
Roran fölemelte a kését. - Farkasok.
- Engem sokkal jobban foglalkoztat, mivel akadályozzuk meg, hogy az állatok elcsángjanak az erdőben - felelte Horst. - A terelés nem lesz könnyű munka.
Roran a következő napot azzal töltötte, hogy segített annak, aki kérte; keveset beszélt, de gondja volt rá, hogy az emberek lássák, amint a falu javáért dolgozik. Késő este kimerülten, de reménykedve került ágyba.
A hajnal közeledése félbeszakította az álmokat. Hatalmas várakozással ébredt. Fölkelt, lábujjhegyen leosont, kilépett a házból, a párás hegyeket nézte, élvezte a pirkadat csendjét. A lélegzete párállott a levegőben, mégsem fázott, a szíve erősen vert a félelemtől és a türelmetlenségtől.
A kedveszegett reggeli után Horst a ház elé vezette a lovakat, ahol Roran segített Albriechnek és Baldornak, hogy felpakolják az állatokra a nyeregtáskákat és más csomagokat. Ezután Roran fölvette a saját hátizsákját, és sziszegett, amikor a heveder megnyomta a sebét.
Horst becsukta a ház ajtaját. Egy pillanatig ácsorgott, ujjai a vaskilincset babrálták, azután megfogta Elain kezét, és azt mondta: - Induljunk.
Miközben keresztülvágtak Carvahallon, Roran komor családokat látott, akik a házaik előtt gyülekeztek a halomba rakott csomagok és a bőgő igásállatok mellett. Látott birkákat, kutyákat is, amelyek hátára csomagot kötöttek, könnyes szemű gyermekeket szamárháton, házilag készült kereteket a lovak hátán, amelyekről kétoldalt csapkodó csirkékkel teli kosarak lógtak. Látta erőfeszítésének gyümölcseit, de nem tudta, sírjon vagy nevessen.
Megálltak Carvahall északi végében, és várták, hogy ki csatlakozik hozzájuk. Eltelt egy perc, azután Birgit közeledett oldalról, mellette Nolfavrell és a kicsik. Birgit üdvözölte Horstot és Elaint, majd megállt mellettük.
Ridley és a családja a fák felől érkezett, több mint száz juhot terelve a Palancar-völgy keleti oldalából. - Úgy gondoltam, jobb, ha távolabb kerülnek Carvahalltól - kiáltotta Ridley a birkái fölött.
- Okos ötlet! - felelte Horst.
Ezután Delwin, Lenna és öt gyermekük érkezett; majd Orval és a családja; Loring a fiaival, Calitha és Thane, aki szélesen mosolygott Roranra; azután a Kiselt klán. A nemrég elözvegyült asszonyok, mint Nolla, Birgit körül csoportosultak. Mielőtt a nap felbukkant a hegycsúcsok fölött, a falu nagyobbik része a sáncnál tolongott. De nem mindenki.
Morn, Tara és jó néhányan még mindig nem jelentkeztek, Ivornál pedig nem volt csomag. - Te maradsz - állapította meg Roran. Kikerült egy csoport mérges kecskét, amelyeket Gertrude próbált megfékezni.
- Így igaz - mondta Ivor fáradt beismeréssel. Reszketett, csontos karját összekulcsolta, hogy ne fázzon annyira. Szembefordult az emelkedő napkoronggal, süttette az arcát az áttetsző sugarakkal. - Svart nem hajlandó távozni. Ehh! Köti az ebet a karóhoz, hogy nem megy a Gerincbe. Valakinek vigyázni kell rá, nekem meg nincs gyermekem, így...
- Vállat vont. - Egyébként is kétlem, hogy ott tudnám hagyni a tanyát.
- Mit fogsz csinálni, ha megjönnek a katonák?
- Olyan küzdelem lesz, amit megemlegetnek.
Roran nyersen fölnevetett, megveregette Ivor karját, igyekezett úgy tenni, mintha nem ismerné a végzetet, amelyről mindketten tudták, hogy azokra vár, akik maradnak.
Egy vékony, középkorú ember, Ethlbert nevű, odament a csoport széléhez, és azt kiáltotta: - Mindnyájan bolondok vagytok! - Baljós zörgéssel fordultak felé az emberek, hogy lássák, ki vádolja őket. - Megőriztem a nyugalmamat ebben az őrültekházában, de nem fogok követni egy fecsegő holdkórost! Ha nem vakított volna el a szavaival, akkor látnátok, hogy a pusztulásba vezet titeket! Hát én nem megyek! Inkább megkockáztatom, hogy elosonok a katonák mellett, és menedéket keresek Therinsfordban. ók legalább a mi embereink, nem olyan barbárok, mint a surdaiak! - Kiköpött, azután sarkon fordult és elügetett.
Attól félve, hogy Ethlbert meggyőzhetett néhány kételkedőt, Roran végignézett a tömegen, és megkönnyebbülve látta, hogy csak némi nyugtalan suttogás az eredmény. Mégsem akart tovább maradni, nehogy az emberek meggondolhassák magukat. Halkan megkérdezte Horstot: - Meddig kell még várnunk?
- Albriech, te és Baldor loholjatok körül olyan gyorsan, ahogy tudtok, és ellenőrizzétek, jön-e még valaki. Azután indulhatunk. - A testvérek elfutottak a falu két vége felé.
Fél órával később Baldor visszatért Fiskkel, Isolddal és a kölcsönlovukkal. Isold otthagyta a férjét és Horsthoz sietett, a kezével hessegetve félre mindenkit az útjából; észre sem vette, hogy a haja kibomlott a kontyából, és borzasan meredezik. Megállt és lihegett. - Sajnálom, hogy ilyen későn jöttünk, de Fisk nehezen tudta becsukni a műhelyt. Nem tudta, melyik gyalut és vésőt hozza. - Élesen, csaknem hisztérikusan nevetett. - Mintha egy macskát figyeltem volna az egerek között, amelyik nem tudja eldönteni, melyiket fogja meg. Először ezt, aztán azt.
Horst fanyarul mosolygott. - Tökéletesen megértem. Roran idegesen várta Albriechet, de a fiú nem jött. A fogát csikorgatta. - Hol van?
Horst megveregette a vállát. - Azt hiszem, amott.
Albriech három söröshordóval a hátán és olyan sértődött képpel közeledett, hogy Baldor és még néhányan elnevették magukat. A fiú két oldalán Morn és Tara lépkedett, ugyanúgy dülöngélve irdatlan csomagjaik súlya alatt, mint a szamár és a két kecske, amelyeket maguk után húztak. Roran elképedésére még az állatokat is megpakolták hordókkal.
- Egy mérföldön át sem bírják! - mondta. Feldühítette a házaspár ostobasága. - És nincs elég élelmük. Arra számítanak, hogy mi etetjük őket, vagy...
Horst kuncogva félbeszakította. - Én nem aggódnék az élelem miatt. Morn söre jót tesz a harci szellemnek, és ez többet ér, mint egy kis ennivaló. Majd meglátod.
Mihelyt Albriech megszabadult a hordóktól, Roran megkérdezte őt és testvérét: - Mindenki itt van? - Amikor megerősítették, hogy igen, Roran káromkodott, és öklével a combjára csapott. Ivoron kívül hárman határoztak úgy, hogy a Palancar-völgyben maradnak: Ethlberték, Parrék és a Knute család. Nem kényszeríthetem őket, hogy jöjjenek. Felsóhajtott. - Jól van. Nincs értelme tovább várni.
Izgalom futott végig a falusiakon. Elérkezett a pillanat. Horst és öt másik ember megbontotta a torlaszt, azután deszkákat vetettek át az árkon, így az emberek és az állatok átjuthattak rajta.
Horst intett. - Azt hiszem, neked kéne elöl menni, Roran.
- Várj! - Fisk odarohant, és büszkén átadott Rorannak egy csaknem hat láb hosszú, megfeketedett galagonyából faragott botot, amelynek a tetején fényesre csiszolták a gyökereket, az alját pedig tompa hegyű tüskévé vékonyodó, kékacél gyűrű fogta körül. - Éjszaka csináltam - mondta az asztalos. - Gondoltam, szükséged lehet rá.
Roran a bal kezét végigfuttatta a fán. Megcsodálta a simaságát. - Nem is kaphattam volna ennél jobbat. Mesteri ügyességgel készítetted... Köszönöm. - Fisk elvigyorodott, és visszament a családjához.
Roran, aki tudatában volt annak, hogy az egész tömeg őt figyeli, a hegyek és az Igualda vízesés felé fordult. A válla lüktetett a bőrheveder alatt. Mögötte nyugodtak apjának csontjai, és minden, amit életében ismert. Előtte csipkés csúcsok hasítottak a halvány égbe, hogy elzárják az útját, és dacoljanak az akaratával. De őt nem lehet visszatartani. És nem nézett hátra.
Katrina .
Fölszegte az állát, és elindult. Botja kopogott a kemény palánkon, ahogy átkelt az árkon, és elhagyta Carvahallt, vezetve a falusiakat a vadonba.
Hupp. A sárkány napként ragyogva függött Eragon és a tel'naeíri szirteken összegyűlt tündék előtt, hatalmas szárnyai szélvihart kavartak. Teste szinte lángolt a hajnalban, arany pikkelyei vakító fényfoltokat vetettek a földre és a fákra. Sokkal nagyobb volt Saphiránál, akkora, hogy több száz éves lehetett, és ezzel arányosan vastagabb volt a nyaka, a tagjai, a farka. A hátán ült Lovasa, hófehéren a ragyogásban.
Eragon térdre esett. Nem vagyok egyedül... Áhítat és megkönnyebbülés öntötte el. Nem kell többé egymagában viselni a felelősséget a vardenek és Galbatorix miatt. Az idők mélyéről feltámadt egy őr, hogy vezesse, egy élő jelkép, tanúja a legendáknak, amelyeken Eragon felnőtt. Itt van a mestere. Itt van egy legenda!
Ahogy a sárkány megfordult, hogy leszálljon, Eragon szája tátva maradt; a bal első láb rettentő sebet kapott, csupán egy tehetetlen fehér csonk maradt a hatalmas végtag helyén. Könnyek öntötték el az ifjú szemét.
A forgószél száraz ágakkal és levelekkel terítette be a dombtetőt, mikor a sárkány leszállt az édes lóherére, és összehajtotta a szárnyait. A Lovas az ép jobb lábon leereszkedett hátasáról, azután kezét összekulcsolva odament Eragonhoz. Ezüsthajú tünde volt, felfoghatatlanul öreg, noha korát csupán együttérzése és mérhetetlen szomorúsága árulta el.
- Osthato Chetowá - mondta Eragon. - A Gyászoló Bölcs... Eljöttem, ahogy kérted. - Hirtelen eszébe jutottak az illemszabályok, és megérintette az ajkát. - Atra eserní ono thelduin.
A Lovas elmosolyodott. Megfogta Eragon vállát és fölemelte, közben olyan gyengédséggel nézett rá, hogy az ifjú semmi mást nem érzékelt. Belezuhant a tünde szemének mélységeibe. - Oromis a nevem, Árnyékölő Eragon.
- Tudtad! - suttogta Islanzadí sebzetten, de a sértettség rögtön dühöngéssé változott. - Tudtál Eragon létezéséről, és nem mondtad nekem? Miért árultál el, Shur'tugal?
Oromis levette a szemét Eragonról, és a királynőre nézett. - Azért hallgattam, mert nem voltam biztos benne, hogy Eragon vagy Arya élhet-e addig, hogy idejöjjön; nem akartalak hiú reménnyel áltatni, amely bármely pillanatban elhalhatott.
Islanzadí megpördült, hattyútoll köpenye szárnyként dagadozott mögötte. - Nincs jogod egy ilyen értesülést eltitkolni előlem! Harcosokat küldtem volna, hogy megvédjék Aryát, Eragont és Saphirát Farthen Dúrban, és épségben idekísérjék őket.
Oromis szomorúan elmosolyodott. - Semmit sem titkoltam előled, Islanzadí, te döntöttél úgy, hogy nem látsz semmit. Ha megidézted volna az országot, ami egyébként kötelességed, láttad volna annak a káosznak a forrását, amely végigsöpör Alagaésián, és megtudtad volna az igazságot Aryáról és Eragonról. Az, hogy gyászodban megfeledkeztél a vardenekről és a törpékről, érthető, de hogy Bromra sem figyeltél? Vinr Alfakynra? A Tündebarátok utolsójára? Vak voltál a világra, Islanzadí, és felületes az uralkodásban. Nem kockáztathattam, hogy még tovább hajszoljalak egy újabb veszteséggel.
Islanzadí haragja elszivárgott, az arca elsápadt, a válla megroskadt. - Ostoba vagyok - suttogta.
Forró, nedves levegő csapta meg Eragont. Az arany sárkány lehajolt, hogy megvizsgálja szikrázó szemével. Örülök, hogy megismerhetlek, Árnyölő Eragon. Glaedr vagyok. Morajló férfihangja megrázta Eragon tudatát, mint a hegyi lavina.
Csak annyit bírt tenni, hogy megérintette az ajkát, és azt mondta: - Örülök a megtiszteltetésnek.
Glaedr most Saphira felé fordult. Saphira tökéletesen mozdulatlan volt, a nyaka sarlóként ívelt, miközben Glaedr megszagolta a pofáját, azután a szárnya hegyéig végigszimatolta. Eragon látta, hogy Saphira csomós lábizmai vibrálnak az önkéntelen remegéstől. Emberszagod van, mondta Glaedr, és a fajodról annyit tudsz, amennyit az ösztöneid tanítottak neked, de a szíved egy igazi sárkányé.
E néma beszéd közben Orik bemutatkozott Oromisnak. - Igazság szerint ez felülmúlja mindazt, amiben reménykedni mertem, amire számítottam. Kellemes meglepetés vagy ezekben a sötét időkben, Lovas. - Öklével a mellére csapott. - Ha nem hangzik önteltségnek, szeretnék kérni tőled egy szívességet a királyom és a klánom nevében, ahogy az a mi népünknél szokás.
Oromis bólintott. - Én pedig teljesítem, amennyiben hatalmamban áll.
- Akkor mondd meg nekem: miért rejtekeztél ennyi éven át? Nagyon nagy szükség lett volna rád, Argetlam.
- Ó - felelte Oromis. - Sokféle fájdalom létezik ezen a világon, ezek közül az egyik legnagyobb, ha nem vagy képes segíteni azoknak, akiket sújt a nyomorúság. Nem kockáztathattam, hogy elhagyjam ezt a rejtekhelyet, mivel ha előbb halok meg, semhogy Galbatorix egyik tojása kikel, akkor senki sem marad, hogy továbbadja a titkainkat az új Lovasnak, úgy pedig még nehezebb lenne megverni Galbatorixot.
- Ez volt az oka? - fortyant fel Orik. - Ezek egy gyáva szavai! Lehet, hogy azok a tojások sose kelnek ki.
Halálos csönd lett, csak Glaedr morgott halkan. - Ha nem a vendégem lennél - mondta Islanzadí -, akkor magam sújtanék le rád ezért a sértésért.
Oromis széttárta kezeit. - Dehogyis, nem sértődtem meg. Ez normális reakció. Értsd meg Orik, hogy Glaedr és én nem harcolhatunk. Glaedr megnyomorodott, engem is - a halántékára mutatott - megcsonkítottak. Az Esküszegők valamit tönkretettek bennem, amikor a rabjuk voltam, és noha tudok tanulni és tanítani, többé nem vagyok ura a mágiának, legföljebb kisebb varázslatokra vagyok képes. Az erő elhagyott, nem számít, mennyit küzdök érte. Még a használhatatlannál is rosszabb lennék egy csatatéren, gyenge és sebezhető, bárki elfoghatna, hogy felhasználjon ellenetek. Így hát a többség érdekében kivontam magam Galbatorix hatalmának köréből, bármennyire szeretnék nyíltan harcolni ellene.
- A Nyomorék, Aki Ép - suttogta Eragon.
- Bocsáss meg nekem - mondta Orik megrendülten.
- Nem történt semmi. - Oromis rátette a kezét Eragon vállára. - Islanzadí Dröttning, megengeded?
- Menjetek - mondta az asszony fáradtan. - Menjetek, tegyétek a dolgotokat.
Glaedr lekuporodott a földre, Oromis fürgén fölszaladt az első lábán, a hátán levő nyeregig. - Eragon, Saphira, gyertek! Sok beszélnivalónk van. - Az arany sárkány leugrott a szikláról, és a fejük fölött keringett, kihasználva egy fölfelé haladó légáramlatot.
Eragon és Orik ünnepélyesen megszorították egymás karját. - Ne hozz szégyent a klánodra - mondta a törpe.
Ahogy Eragon fölkapaszkodott Saphirára, úgy érezte, mintha egy hosszú útra indulna, és búcsút kellene mondania azoknak, akik maradnak. Ám mikor Aryára nézett, elmosolyodott örömében és elragadtatásában. A lány mintha elkomorodott volna, és zavartnak tűnt; aztán Saphira felragadta Lovasát az égbe.
A két sárkány sok mérföldön át repült észak felé a fehér sziklától. Szárnyaik suhogása volt az egyetlen hang. Saphira Glaedr mellett szállt. Lelkesedése átragadt Eragon elméjére, amitól az ifjú is felvidult.
Egy másik tisztáson ereszkedtek le, amely egy szikla pereméig nyúlt, ott, ahol a viharvert kőzet visszahanyatlott a földbe. Kitaposott ösvény vezetett a szakadéktól egy alacsony kunyhóig. A ház négy fa törzse között nőtt, amelyeknek egyike az erdő sötét mélyéből előkanyarodó patak vizében áztatta gyökereit. Glaedr nem fért be; a kunyhó viszont kényelmesen elfért volna a bordái között.
- Isten hozott az otthonomban - mondta Oromis, miközben kísértetiesen könnyed mozdulattal szökkent le a földre.
- Itt lakom a tel'naeíri szirtek szélén, mert ez lehetőséget nyújt rá, hogy békésen gondolkodjam és tanuljak. Az elmém könnyebben működik távol Ellesmérától és a mások zavaró hatásától.
Eltűnt a kunyhóban, azután két székkel tért vissza, és hideg, tiszta vízzel töltött poharat hozott magának és Eragonnak. Az ifjú ivott, megcsodálta a Du Weldenvarden nagyszerű látványát, igyekezett titkolni áhítatát és idegességét, miközben várta, hogy a tünde megszólaljon. Egy másik Lovas áll itt! Saphira mellette kuporgott, falta a szemével Glaedret, közben lassan gyúrta a földet a karmaival.
A szünet egyre hosszabbra nyúlt. Tíz perc telt el... fél óra... azután egy egész. Annyi idő, hogy Eragon kezdte a nap járásával mérni. Az elméje eleinte csak úgy zsongott a kérdésektól és a gondolatoktól, de ez végül nyugodt beletörődéssé változott. Megelégedett azzal, hogy a nappalt figyelje.
Csak ekkor szólalt meg Oromis: - Jól megtanultad a türelmet. Ez jó dolog.
Eltartott egy pillanatig, amíg Eragon hangja megjött. - Az ember nem érhet utol egy szarvast, ha utánarohan.
Oromis leengedte poharát. - Ez bizony igaz. Mutasd a kezed. Úgy találom, az sokat elmond egy emberről. - Eragon levette a kesztyűjét, és engedte, hogy a tünde vékony, száraz ujjaival megmarkolja a csuklóját. Megvizsgálta Eragon bőrkeményedéseit, azután azt mondta: - Javíts ki, ha tévednék. Gyakrabban használtad a kaszát és az ekét, minta kardot, noha az íjhoz hozzászoktál.
- Így van.
- Keveset vagy talán egyáltalán nem írtál vagy rajzoltál. - Brom tanított meg a betűkre Teirmben.
- Hmm. Az általad használt eszközök mellett az is látszik, hogy hajlasz a vakmerőségre, és nem törődsz a saját biztonságoddal.
- Miért mondod ezt, Oromis-elda? - kérdezte Eragon a legtiszteletteljesebb és legünnepélyesebb megszólítással, amit ki tudott találni.
- Nem elda - helyesbített Oromis. - Hívhatsz mesternek ezen a nyelven, és ebrithilnek az ősin, de semmi másnak. Ugyanezt az udvarias formát használd Glaedr esetében is. Mi vagyunk a tanáraitok; ti vagytok a tanítványaink; a kellő tisztelettel és alázattal fogtok viselkedni. - Szelíden beszélt, de olyasvalakinek a tekintélyével, aki elvárja a feltétlen engedelmességet.
- Igenis, Oromis mester.
- És te is, Saphira.
Eragon érezte, milyen nehéz Saphirának lenyelni a büszkeségét annyira, hogy kimondja: Igen, mester.
Oromis bólintott. - Nos tehát. Akin ennyi sebhely van, az vagy reménytelenül balszerencsés, és úgy harcol, mint egy bolond, vagy szándékosan keresi a:veszélyt. Úgy harcolsz, mint egy bolond?
- Nem.
- Balszerencsésnek sem tűnsz; éppen ellenkezőleg. Így hát csak egy magyarázat marad. Hacsak te nem gondolod másképpen.
Eragon végigvette otthoni és úti tapasztalatait, igyekezett meghatározni a viselkedését. - Inkább azt mondanám, hogy ha egyszer elszánom magam valaminek az elérésére, akkor csak az odavezető utat nézem, nem számít, mibe kerül... különösen ha olyasvalaki van veszélyben, akit szeretek. - Tekintete Saphira felé fordult.
- És veszélyes dolgokba is belevágsz?
- Szeretem a kihívást.
- Így hát szükségét érzed, hogy bárkivel szembeszállj, ha ezzel,próbára teheted képességeidet.
- Élvezem a kihívást, ha találkozom vele, de éppen elég nehézséggel néztem szembe ahhoz, hogy tudjam, bolondság a dolgokat még nehezebbé tenni, mint amilyenek. Mindent elkövetek, hogy életben maradjak.
- Mégis azt választottad, hogy követed a ra'zacokat, amikor egyszerűbb lett volna a Palancar-völgyben maradni. És ide is eljöttél.
- Ezt kellett tennem... mester.
Néhány percig senki sem szólt. Eragon igyekezett kitalálni, mit gondolhat a tünde, de semmiféle támpontot nem kapott, mert annak az arca olyan merev volt, mint egy maszk. Végül Oromis összerezzent. - Nem kaptál véletlenül valamilyen apróságot Tarnagban, Eragon? Ékszert, páncélt, esetleg egy pénzérmét?
- De igen. - Eragon a zubbonya alá nyúlt, és előhalászta a nyakláncot az apró ezüstkalapáccsal. - Gannel készítette nekem, Hrothgar utasításra, hogy senki ne idézhessen meg engem vagy Saphirát. Attól tartottak, hogy Galbatorix megtudja, hogy nézek ki... Honnan tudtad?
- Onnan - felelte Oromis -, hogy nem érzékeltelek.
- Egy hete valaki megpróbált megidézni Sílthrimnél. Te voltál?
Oromis a fejét rázta. - Miután először megidéztelek Aryával együtt, nem volt szükségem ilyen durva módszerekre, hogy megtaláljalak. Ki tudtam nyúlni, hogy az elmédet megérintsem az enyémmel, ahogy megtettem akkor, mikor megsebesültél Farthen Dúrnál. - Fölemelte az amulettet, néhány sort mormolt az ősnyelven, azután letette. - Semmilyen más varázslatot nem tudok fölfedezni rajta. Mindig tartsd magadnál; értékes ajándék. - Összeillesztette ujjai hegyét, és a fehér látóhatárra meredt. A körmei olyan kerekdedek, és fényesek voltak, mint a halpikkelyek. - Miért vagy itt, Eragon?
- Hogy befejeződjön a kiképzésem.
- És mit gondolsz, mi tartozik ehhez a folyamathoz?
Eragon izgett-mozgott. - Többet kell megtudnom a mágiáról és a harcról. Brom nem fejezhette be az oktatásomat, nem volt ideje mindent megtanítani, amit tudott.
- Varázslat, harcművészet és más efféle képességek haszontalanok, ha nem tudod, hogyan és mikor alkalmazd őket. Így hát tanítani foglak. Mindazonáltal, ahogy Galbatorix példája bizonyítja, a hatalom erkölcsi iránytű nélkül a legveszélyesebb erő a világon. Ezért az a fő célom, hogy segítsek megértetni veletek, Eragon és Saphira, milyen alapelveknek kell vezetniük titeket, így nem fogtok helyes döntéseket hozni helytelen okokból. Sokat kell tanulnotok magatokról, kik vagytok, mire vagytok képesek. Ezért jöttetek ide.
Mikor kezdjük?, kérdezte Saphira.
Oromis éppen megszólalt volna, amikor megmerevedett, és elejtette a korsót. Az arca bíborszínűvé vált, ujjai karommá görbültek és beleakadtak a ruhájába, mint a bojtorján. A változás rémítő és gyors volt. Mielőtt Eragon bármit tehetett volna, a tünde ismét elernyedt, noha egész teste fáradtságról árulkodott.
Az aggódó Eragon megkockáztatott egy kérdést: - Jól vagy?
Szikrányi derű húzta mosolyra Oromis száját. - Kevésbé, mint szeretném. Mi, tündék halhatatlannak gondoljuk magunkat, de még mi sem menekülhetünk a test bizonyos betegségeitől. Ezek túl vannak mágikus tudásunk határán, amellyel legföljebb lassíthatjuk a folyamatokat. Nem, ne aggódj... nem fertőző, viszont nem is tudok szabadulni tőle. - Felsóhajtott. - Évtizedeket töltöttem azzal, hogy kicsiny, gyenge varázslatok százaiba burkoltam be magam, sok-sok réteggel növelve hatalmát annak a mágiának, amelyet ma már nem érhetek el. Így vérteztem fel magam, hogy elég ideig éljek, tanúja lehessek az utolsó sárkányok születésének, és hozzájáruljak a mi hibáink miatt elpusztult rend újjászületésének.
- Mennyi idő, amíg...
Oromis felvonta ferde szemöldökét. - Mennyi ideig tart, amíg meghalok? Elég időnk van, de sietnünk kell, különösen ha a vardenek úgy döntenek, hogy segítségül hívnak. Éppen ezért - hogy válaszoljak a kérdésedre, Saphira - azonnal elkezdjük az oktatásotokat, és gyorsabban haladunk a kiképzésben, mint eddig vagy ezután bármely Lovasnál, mert évtizedek tapasztalatait sűrítem néhány hónapba és hétbe.
- Ugye tudsz - szólalt meg a zavarral és szégyenkezéssel küszködő, égő arcú Eragon - az én... az én gyengeségemről .
- Nehezen ejtette ki az utolsó szót, gyűlölte minden hangját. - Éppen olyan nyomorék vagyok, mint te.
Együttérzés lágyította meg Oromis pillantását, noha a hangja szilárd volt. - Eragon, csak akkor vagy nyomorék, ha annak tekinted magad. Megértem, mit érzel, de derűlátónak kell maradnod, mert a borúlátás súlyosabb nyomorékság, mint bármilyen testi sebesülés. Személyes tapasztalatból beszélek. Ha magadat sajnálod, az sem neked, sem Saphirának nem tesz jót. Én és a többi varázslómester tanulmányozni fogjuk a betegségedet, hogy lássuk, ki tudunk-e gondolni valamit, amivel enyhíthetjük, de közben folytatódnia kell a kiképzésednek, mintha mi sem történt volna.
Eragon gyomra összeszorult, megkeseredett a szája, amikor ennek a következményeire gondolt. Oromis bizonyára nem akarja, hogy ismét végigszenvedjem azt a kínt! - Az a fájdalom elviselhetetlen - mondta hevesen. - Megöl. Én...
- Nem, Eragon. Nem öl meg téged. Ennyit már tudok róla. Továbbá mindkettőnknek feladata van; te a vardeneknek tartozol vele, én pedig neked. Pusztán a fájdalom miatt nem kímélhetjük magunkat. Túlságosan sok minden forog kockán, és nem engedhetjük meg a kudarcot. - A halálos rémülettől szorongatott Eragon csak a fejét bírta rázni. Igyekezett tagadni Oromis szavait, de az igazságukat nem vitathatta. - Eragon, önként kell vállalnod ezt a terhet. Nincs senki és semmi, ami miatt hajlandó vagy föláldozni magad?
Első gondolata Saphira volt, de ezt nem a sárkányáért teszi. Nem is Nasuadáért. Még Aryárért sem. Akkor hát mi hajtja? Amikor hűséget esküdött Nasuadának, Roranért tette és a többi emberért, aki csapdába esett a Birodalomban. De vajon ők elegendő indokot jelentenek ilyen fájdalom elviseléséhez? Igen , gondolta. Igen, elegendőt, mert én vagyok az egyetlen, akinek van esélye, hogy segítsen rajtuk, és mert nem szabadulhatok meg Galbatorix árnyától, amíg ők is szabadok nem lesznek. És mert ez az egyetlen célom az életben. Mi mást tehetnék? Megborzongott, miközben kimondta a félelmetes választ: - Elfogadom azokért, akikért harcolok: Alagaésia népéért - minden fajért -, akik szenvednek Galbatorix kegyetlenségétől. Nem számít a fájdalom. Esküszöm, hogy keményebben fogok tanulni, mint bármely tanítványod.
Oromis komolyan bólintott. - Ennél kevesebbet nem is kérek tőled. - Glaedrre pillantott: - Állj föl, vedd le az ujjasod. Hadd lássam, milyen fából faragtak.
Várj , szólalt meg Saphira. Mester, Brom tudatában volt annak, hogy te itt vagy? Eragon megtorpant, annyira meg döbbentette ez a lehetőség.
- Természetesen - felelte Oromis. - Gyermekként a tanítványom volt Ilireában. - Boldog vagyok, hogy tisztességes módon temettétek el, mert kemény élete volt, és nagyon kevesen voltak jók hozzá. Remélem, hogy békét talált, mielőtt átlépett a semmibe.
Eragon elkomorodott. - Morzanról is tudtál?
- Ő Brom előtt volt a tanítványom.
- És Galbatorix?
- Egyike voltam az elöljáróknak, akik megtagadták tőle a második sárkányt, miután az elsőt megölték, de nem, sosem volt részem abban a balszerencsében, hogy tanítsam. Gondja volt rá, hogy személyesen fogja el, és ölje meg valamennyi oktatóját.
Eragon tovább faggatózott volna, de tudta, jobban teszi, ha vár, így hát fölállt, kifűzte a zubbonya nyakát. Úgy tűnik, mondta Saphirának, hogy sosem fogjuk megismerni Brom valamennyi titkát. Megborzongott a hidegtől, azután kihúzta magát, teleszívta a mellét levegővel.
Oromis körbejárta, és megdöbbenten felkiáltott, mikor meglátta a heget a hátán. - Arya vagy valamelyik varden gyógyító nem ajánlotta föl, hogy eltávolítja ezt a vadhúst? Nem muszáj viselned.
- Arya fölajánlotta, de... - Eragon elhallgatott, nem volt képes kifejezni az érzéseit. Végül annyit mondott: - Most már a részem, éppúgy, mint Murtaghé a sajátja.
- Murtaghnak seb van a hátán?
- Ehhez hasonló. Akkor kapta, amikor az apja, Morzan hozzávágta Zar'rocot, pedig még csak gyerek volt.
Oromis komolyan és ráérősen szemlélgette. Bólintott, aztán folytatta a vizsgálódást. - Elég tisztességes izomzatod van, és nem vagy olyan féloldalas, mint a legtöbb vívó. Kétkezes vagy?
- Nem igazán, de meg kellett tanulnom bal kézzel is vívni, amikor Teirmben eltört a csuklóm.
- Jól van. Ezzel megtakarítunk némi időt. Kulcsold össze a kezed a hátad mögött, és emeld olyan magasra, ahogy csak bírod. - Eragon engedelmeskedett, de ebben a testtartásban fájt a válla, és alig tudta összefonni az ujjait. - Most dőlj előre, anélkül hogy behajlítanád a térded. Próbáld megérinteni a földet. - Ez még nehezebb volt. Meggörnyedt, mint egy púpos, karjai haszontalanul lógtak a feje mellett, térdének inai feszültek és égtek. Az ujjai még mindig kilenctíz hüvelyknyire voltak a földtől. - Legalább ki tudsz nyújtózni anélkül, hogy megsérülnél. Nem is reméltem ennyit. Számos rugalmassági gyakorlatot el tudsz végezni anélkül, hogy túlságosan megerőltetnéd magad.
Ezután Oromis Saphira felé fordult: - A te képességeiddel is tisztában kell lennem, sárkány. - Bonyolult testtartásokat követelt, amelyek Saphira testének minden lábnyi hosszát fantasztikus gyűrűkbe tekerték, végül pedig olyan légi akrobatamutatványokat, amelyekhez foghatót Eragon sosem látott. Csupán néhány dolog haladta meg Saphira ügyességét, például a hátraszaltó, amelyet dugóhúzó közben kellett volna végrehajtania.
Amikor Saphira földet ért, Glaedr azt mondta: Attól félek, elkényeztettük a Lovasokat. Ha fiókáink arra kényszerültek volna, hogy eltartsák magukat a vadonban - ahogy te és az őseid tették -, akkor talán meglett volna bennük az ügyességed.
- Nem - mondta Oromis -, ha Saphirát Vroengardban nevelik a régi, bevált módszerekkel, akkor is rendkívüli tehetségű lenne. Ritkán láttam olyan sárkányt, aki ilyen természetesen illett volna az égbe. - Saphira pillogott, a szárnyait mozgatta, majd tisztogatni kezdte a mancsát úgy, hogy ne lehessen látni a fejét. - Csiszolhatsz rajta, ahogy mindnyájan tesszük, de keveset, nagyon keveset. - A tünde visszaült. A háta tökéletesen egyenes volt.
Eragon számításai szerint a következő öt óra azzal telt, hogy Oromis minden szempontból ellenőrizte az ő és Saphira tudását, a növénytantól a fafeldolgozásig, fémkohászatig és gyógyászatig, noha javarészt a történelemre és az ősnyelvre összpontosított. A vizsga megnyugtatta Eragont. Eszébe jutott, hogyan használta Brom a találós kérdéseket a hosszú úton Teirmbe és Dras-Leonába.
Amikor ebédszünetet tartottak, Oromis meghívta Eragont, tartson vele a kunyhójába, és magukra hagyták a két sárkányt. A tünde szállása kopár volt, csak a legszükségesebb tárgyak voltak benne, ami az étkezéshez, a tisztálkodáshoz és egy tudós élethez kell. Két falat tekercstartó üregek százaival furkáltak tele. Az asztal mellett egy arany kardhüvely lógott - ugyanolyan színű, mint Glaedr pikkelyei -, és egy bronzosan szivárványló kard.
Az ajtón, amely a fa gesztjéból készült, arasznyi magas és két arasz széles tábla lógott. Csodálatos várost ábrázolt egy meredélyen, a fölkelő őszi hold vörhenyes fényében. A ragyás holdkorongot kettévágta a látóhatár, ezért olyan volt, mintha a földön állna, mint egy hegy méretű, foltos kupola. A kép olyan tiszta és tökéletes kidolgozású volt, hogy Eragon azt hitte, varázsablakba néz, csak a kép mozdulatlansága győzte meg, hogy műalkotást lát.
- Hol van ez? - kérdezte.
Oromis vonásai megfeszültek egy pillanatra. - Jól teszed, ha megjegyzed ezt a tájképet, Eragon, mert itt van nyomorúságod gyökere. Amit látsz, az a mi városunk, Ilirea volt. A Du Fyrn Skulblaka idején felégették és elnéptelenedett, ezután a Broddring királyság székhelye lett, most pedig Urú'baen fekete városa van a helyén. Ezt a fairth-et azon az éjszakán csináltam, amikor másokkal együtt arra kényszerültem, hogy elhagyjuk otthonunkat Galbatorix érkezése előtt.
- Te festetted ezt a... fairth-et?
- Nem festettem. A fairth olyan kép, amelyet varázslattal rögzítenek egy festékekkel preparált, négyszögletű, csiszolt palalemezen. Az a tájkép az ajtón pontosan azt mutatja, milyennek láttam Ilireát abban a pillanatban, amikor kimondtam a varázsigét.
- És mi volt az a Broddring királyság? - bökte ki Eragon.
Oromis szeme kitágult az elszörnyedéstől. - Nem tudod? - Eragon a fejét rázta. - Hogy lehet ez? Tekintve a körülményeket és a rettegést, amelyben Galbatorix tartja népedet, megértem, hogy sötétben nevelkedtél, nem ismered a saját örökségedet. Azt azonban nem tudom elhinni, hogy Brom olyan felületes lett volna, hogy kihagyja, amit a legfiatalabb tünde vagy törpe is tud. A vardenek gyermekei is többet tudnak a múltról.
- Brom inkább azzal törődött, hogy életben tartson, és nem tanított semmit azokról az emberekről, akik már amúgy is halottak - vágott vissza Eragon.
Ettől elhallgatott Oromis. Végül azt mondta: - Bocsáss meg. Nem akartam kétségbe vonni Brom ítélőképességét, de esztelenül türelmetlen vagyok; olyan kevés időnk van, és minden új, amit meg kell tanulnod, csökkenti azoknak a készségeknek a számát, amelyeknek a birtokába juthatsz ellesmérai tartózkodásod során. - Nyitogatni kezdte az ívelt falba rejtett szekrényeket, zsemlét, gyümölcsöstálakat vett elő, az asztalra tette. Egy pillanatig lehunyta a szemét, mielőtt enni kezdett. - A Broddring királyság volt az emberek tartománya a Lovasok bukása előtt. Miután Galbatorix megölte Vraelt, az Esküszegőkkel Ilireába repült, elűzte Angrenost királyt, átvette a trónját és a címeit. A Broddring királyság lett Galbatorix hódításainak kiindulópontja. Elfoglalta Vroengardot és más földeket keleten és délen, megteremtve azt a Birodalmat, amelyet ismersz. Névlegesen még mindig létezik a Broddring királyság, noha pillanatnyilag kétlem, hogy több lenne egy névnél a királyi dekrétumokon.
Eragon az evésre összpontosított, hogy ne rohanja meg további kérdésekkel a tündét. Az arca azonban elárulhatta, mert Oromis azt mondta: - Emlékeztetsz Bromra, amikor a tanítványom lett. Fiatalabb volt nálad, alig tízéves, de a kíváncsisága hatalmas. Kétlem, hogy egy éven keresztül mást is hallottam volna tőle, mint hogyan, mit, mikor és mindenekelőtt miért . Ne szégyelld, kérdezd meg, ami a szívedet nyomja.
- Annyi mindent szeretnék tudni - suttogta Eragon. - Ki vagy te? Honnan jöttél?... És Brom? Milyen volt Morzan? Hogyan, mit, mikor, miért ? És mindent tudni szeretnék Vroengardról és a Lovasokról. Akkor talán a saját utam is világosabbá válik.
Csönd lett. Oromis apró mozdulatokkal gömbölyű gerezdekre szedett szét egy földiszedret. Amikor az utolsó is eltűnt borvörös szájában, összedörzsölte a két kezét - „a tenyerét fényesítette”, ahogy Garrow szokta volt mondani -, és megszólalt: - Ami engem illet, tudd meg, hogy néhány évszázada születtem Luthivírában, a Tüdosten-tó partján. Húszéves koromban, mint minden tünde sarjat, megmutattak a tojásoknak, amelyeket a sárkányoktól kapnak a Lovasok, és Glaedr kikelt a kedvemért. Megkaptuk a kiképzést, mint minden Lovas, és csaknem száz évig jártuk a világot, Vrael akarata szerint. Végül eljött a nap, amely megfelelőnek tűnt, hogy visszatérjünk és megosszuk a tapasztalatainkat a következő nemzedékkel; így hát Ilireában telepedtünk le, és az új Lovasokat tanítottuk, egyszerre egyet-kettőt, amíg Galbatorix szét nem zúzta a rendet.
- És Brom?
- Brom egy kuastai miniátorcsaládból származik. Az anyja Nelda, az apja Holcomb. Kuastát annyira elszigeteli a Gerinc az ország többi részétől, hogy különös hely lett belőle, tele fura szokásokkal és babonákkal. Amikor még újonc volt Ilireában, Brom háromszor kopogott az ajtófélfán, ha bement vagy kijött. A diákok addig szekálták miatta, míg föl nem hagyott vele és még sok más szokásával.
Morzan volt a legnagyobb kudarcom. Brom rajongott érte. Csüggött rajta, minden szavát helyeselte, és sosem hitte, hogy bármiben jobb lehetne nála. Szégyellem elismerni - mert hatalmamban állt volna változtatni rajta -, de Morzan ezt tudta, és százféle módon kihasználta Brom rajongását. Olyan gőgös és kegyetlen lett, hogy úgy döntöttem, el kell választanom Bromtól. De mielőtt megtehettem volna, segített Galbatorixnak ellopni egy sárkányfiókát, Shruikant, a helyett, amelyet Galbatorix elvesztett. Megölték Shruikan eredeti Lovasát, azután együtt menekültek el, megpecsételve végzetünket.
Fel sem tudod mérni, milyen hatással volt Morzan árulása Bromra, amíg meg nem érted, mennyire rajongott érte. Amikor Galbatorix végül fölfedte magát, és az Esküszegők megölték Brom sárkányát, ő minden dühét és fájdalmát arra az egyre zúdította, akit felelősnek tartott világa elpusztításáért: Morzanra.
Oromis elhallgatott, az arca komoly volt. - Tudod, miért van az, hogy a sárkány vagy a Lovas pusztulása rendszerint megöli az életben maradottat?
- El tudom képzelni - mondta Eragon. Beleborzadt a gondolatba.
- A fájdalom is elég sokkot jelent - bár ez az egy nem mindig öl -, de az igazi sebet az az érzés üti rajtad, hogy elméd, egyéniséged egy darabja elpusztult. Amikor ez történt Brommal, attól tartok, egy időre megtébolyodott. Miután megszöktem a fogságból, elhoztam Ellesmérába, hogy biztonságban legyen, de nem volt hajlandó maradni, ehelyett elment a hadseregünkkel Ilirea síkjára, ahol Evandar királyt lemészárolták.
Leírhatatlan volt a zűrzavar. Galbatorix buzgón erősítette helyzetét, a törpék visszavonultak, délnyugaton háború dúlt, ahol a fellázadt emberek létre akarták hozni Surdát, mi pedig elveszítettük a királyunkat. Mivel Brom bosszút akart állni, elhatározta, hogy kihasználja a káoszt. Sok száműzöttet gyűjtött össze, néhányukat a börtönből szabadította ki, és velük hozta létre a vardeneket. Néhány éven át ő vezette a harcosokat, azután átadta másnak a vezérséget, így szabadon élhetett szenvedélyének, ami nem volt más, mint Morzan elpusztítása. Morzannal együtt három Esküszegőt ölt meg, és öt másik haláláért is ő a felelős. Ritkán volt boldog életében, de jó Lovas és jó ember volt, és tisztesség számomra, hogy ismerhettem.
- Sosem hallottam a nevét az Esküszegők halálával kapcsolatban - jegyezte meg Eragon.
- Galbatorix nem óhajtotta nagydobra verni a tényt, hogy szolgáit le lehet győzni. Hatalmának nagy része a látszólagos sebezhetetlenségen alapult.
Eragonnak sokszor kellett megváltoztatnia a Bromról alkotott képét, aki először falusi mesemondó volt, azután harcos, varázsló és útitárs, majd Lovas, végül most kiderült, hogy lázító, forradalmi vezető és gyilkos. Nehéz volt elfogadnia mindezeket a szerepeket. Úgy érzem, alig ismertem. Bár lett volna lehetőségünk legalább egyszer beszélgetni erről. - Jó ember volt - helyeselt.
Kitekintett az egyik kerek ablakon, amely a sziklaperemre nézett, és beengedte a délutáni meleget a szobába. Saphirát figyelte, miképpen viselkedik Glaedrrel: egyszerre volt kacér és félénk. Az egyik pillanatban elfordult, hogy megvizsgáljon valamit a tisztáson, a következőben a szárnyával csapkodva mórikálta magát a nagyobb sárkánynak, ingatta a fejét, a farkát lengette, mintha szarvasra vadászna. Egy cicára emlékeztette Eragont, aki játékra akar csábítani egy öreg kandúrt, de Glaedrról lepergett a mesterkedése.
Saphira , mondta. A sárkány egy zavaros villanással felelt, alig vett róla tudomást. Saphira, válaszolj!
Mi van?
Tudom, hogy izgatott vagy, de ne csinálj bolondot magadból.
Te is sokszor csináltál bolondot magadból , vágott vissza a sárkány.
Ez a válasz olyan váratlanul érte, hogy Eragon meghökkent. Olyasfajta kegyetlen, nemtörődöm megjegyzés volt, amit az emberek gyakran megengednek maguknak, de azt sosem gondolta volna, hogy Saphirától ilyet hall. Végül sikerült kinyögnie: Ettől nem lesz jobb a dolog. A sárkány mordult egyet, és elzárta az elméjét, noha a Lovas még mindig érezte, hogy az érzelmek szálai összekötik őket.
Visszatért saját tudatába, és észrevette, hogy Oromis belefúrja szürke szemét. Tekintete olyan fürkésző volt, hogy Eragon bizonyosra vehette, a tünde érti, mi történt. Mosolyt kényszerített az arcára, és Saphira felé intett. - Még ha kapcsolatban vagyunk is, sohasem tudom megmondani, hogy mit fog csinálni. Minél többet tudok róla, annál inkább kiderül, mennyire különbözünk.
Ekkor tette Oromis az első kijelentést, amit Eragon igazán bölcsnek tartott: - Azok, akiket szeretünk, gyakran a legidegenebbek számunkra. - A tünde elhallgatott. - Éppen olyan fiatal, mint te. Glaedrnek és nekem egy évtizedbe került, hogy igazán megértsük egymást. Egy Lovas kötődése a sárkányához ugyanolyan, mint minden kapcsolat, vagyis változik. Megbízol benne?
- Az életemet is rábíznám.
- És ő bízik benned?
- Igen.
- Akkor járj a kedvébe. Te árvaként nevelkedtél, ő pedig úgy nőtt föl, hogy azt hitte, fajának ő az utolsó épeszű képviselője. És most kiderült, hogy tévedett. Ne lepődj meg, ha hónapokba telik, amíg felhagy Glaedr abajgatásával, és ismét rád figyel.
Eragon egy áfonyát görgetett a hüvelyk- és mutatóujja között; elment az étvágya. - Miért nem esznek húst a tündék?
- Miért ennénk? - Oromis fölemelt egy epret, és forgatta. A fény visszaverődött a gödröcskés felületről, és megvilágította a parányi pihéket. - Bármit, amire szükségünk van, vagy amit kívánunk, kiénekeljük a növényekből, beleértve az élelmünket is. Barbár dolog lenne, ha az állatoknak kellene szenvedni azért, hogy újabb fogások kerüljenek az asztalra... Nemsokára előtted is megvilágosodik döntésünk magasabb értelme.
Eragon elkomorodott. Világéletében evett húst, és nem örült annak, hogy kizárólag gyümölcsön és zöldségen kell élnie, amíg Ellesmérában van. - Nem hiányzik az íze?
- Nem hiányozhat olyasmi, amit sosem kóstoltál.
- Na és Glaedr? Ő nem élhet meg füvön.
- Nem, de nem okoz fölösleges fájdalmat. Mindnyájan a legjobbat tesszük azzal, ami nekünk adatott. Nem változtathatsz azon, hogy hova születtünk és mi célra.
- Na és Islanzadí? A köpenye hattyútollakból áll.
- Elhullatott tollakból, amelyeket sok év során szedtek össze. Egyetlen madarat sem öltek meg a ruhája miatt.
Befejezték az étkezést, Eragon segített Oromisnak, hogy homokkal tisztára súrolja az edényeket. Miközben a tünde visszatette őket a szekrénybe, megkérdezte: - Fürödtél ma reggel? - Eragon hökkenten válaszolta, hogy nem. - Kérlek, holnap tedd meg, és azután mindennap.
- Mindennap! Ahhoz a víz túl hideg. Még megfázom.
Oromis különös tekintetet vetett rá. - Akkor melegítsd meg.
Most Eragon nézett rá ferdén. - Nem vagyok elég erős, hogy egy egész patakot fölmelegítsek mágiával.
A ház visszhangzott Oromis nevetésétől. Odakint Glaedr az ablak felé fordította a fejét, a tündére nézett, azután ismét elfordult. - Gondolom, tegnap este felfedezted a szállásodat. - Eragon biccentett. - És láttál egy kis szobát, aminek a közepén egy mélyedés van?
- Azt hittem, arra való, hogy ruhát vagy ágyneműt mossanak benne.
- Arra való, hogy magad mosakodj meg. A mélyedés fölötti falon két csővég van elrejtve. Nyisd ki őket, és bármilyen hőmérsékletű vízben fürödhetsz. Továbbá - Eragon álla felé intett - amíg a tanítványom vagy, elvárom, hogy mindig frissen borotvált legyél mindaddig, míg nem vagy képes tisztességes szakállat növeszteni - ha azt választod -, és ne nézz úgy ki, mint egy fa, amely a fél lombját elvesztette. A tündék nem borotválkoznak, de azért keresek majd egy borotvakést és egy tükröt, és elküldöm neked.
Ez sértette Eragon büszkeségét, de nem tiltakozott. Ismét kimentek, Oromis Glaedrre nézett. A sárkány azt mondta: Elhatároztuk, hogy tanrendet készítünk neked és Saphirának.
A tünde átvette a szót: - Holnap...
...hajnalhasadás után egy órával kezdünk, a Vörös Liliom idején. Akkorra térjetek vissza.
- És hozd el a nyerget, Saphira, amelyet Brom készített neked - folytatta Oromis. - Közben azt csináltok, amit akartok; Ellesméra sok csodát kínál az idegeneknek, ha szeretnétek látni őket.
- Nem fogom elfelejteni - mondta Eragon, és meghajolt. - Mielőtt elmennék, mester, szeretném megköszönni, hogy segítettél rajtam Tronjheimben, miután megöltem Durzát. Kétlem, hogy megmaradtam volna a segítséged nélkül. Az adósod vagyok.
Mindketten az adósaid vagyunk, tette hozzá Saphira.
Oromis halványan elmosolyodott, és meghajtotta a fejét.
Abban a pillanatban, hogy Oromis és Glaedr eltűnt a szemük elől, Saphira azt mondta: Eragon, még egy sárkány! Hitted volna?
Eragon megpaskolta a hátát. Igazán csodálatos. Magasan a Du Weldenvarden fölött egyetlen jel mutatta, hogy az erdő lakott: néha kísérteties füstfelhő emelkedett ki a fák közül, amely hamarosan elhalványodott a tiszta levegőben.
Sosem vártam, hogy másik sárkánnyal találkozom, Shruikant kivéve. Arra talán igen, hogy megmenthetem Galbatorix tojásait, de ez volt minden reménységem. És most itt van ez! Örömében ficánkolt. Glaedr döbbenetes, igaz? Olyan öreg és erős, és a pikkelyei úgy ragyognak! Legalább kétszer, nem, háromszor akkora, mint én. Láttad a karmait? Azok...
Így folytatta, ékesszólóan elemezve Glaedr tulajdonságait. De a szavainál is erősebbek voltak azok az érzelmek, amelyeknek a fortyogását Eragon megérezte a gondolataiban: buzgóság, lelkesedés, és valami, amit csak vágyakozó imádatnak nevezhetett.
Igyekezett elmesélni Saphirának, mit tudott meg Oromistól - még ha tisztában volt is vele, hogy a sárkány nem figyel oda -, de lehetetlen volt másra terelni a beszélgetést. Némán ült Saphira hátán, a föld smaragdszín óceán volt alatta, és a világegyetem legmagányosabb emberének érezte magát.
Ahogy visszatértek a szállásukra, Eragon úgy döntött, nem lesz városnézés; túlságosan elfáradt a nap eseményeitől és az utazás heteitől. Saphira elégedetten ült az ágyán, és Glaedrről fecsegett, miközben Lovasa a tündék fürdőszobájának titkait vizslatta.
Eljött a reggel és azzal együtt egy hártyapapír csomag, benne a borotva és a tükör, amelyet Oromis ígért. A pengét a tündék készítették, így nem kellett élesíteni vagy fenni. Eragon fintorogva megfürdött a gőzölgő vízben, azután fölvette a tükröt, és megvizsgálta a képét.
Idősebbnek Látszom. Idősebbnek és elnyűttnek. De nem csak erről volt szó: a vonásai szögletesebbek lettek, aszketikus, sólyomszerű külsőt kölcsönöztek neki. Nem volt tünde, de ha valaki alaposabban megnézte, nem nevezhette volna tiszta vérű embernek sem. Hátrasimította a haját és látta, hogy a füle félreérthetetlenül hegyesedik, jelezve, hogy megváltoztatta a Saphirával való kapcsolat. Megérintette a fülét, végigfuttatta ujjait a szokatlan formán.
Nehezen fogadta el testének átalakulását. Noha tudta, hogy bekövetkezik - és néha igazán örült a kilátásnak, hogy az átalakulás révén Lovassá lesz -, felzaklatta, mikor megtörtént. Bosszantotta, hogy nem tudja, mennyire fog módosulni, ugyanakkor kíváncsi is volt, merre vezetnek a változások. Annak is a tudatában volt, hogy még csak saját emberi kamaszkora közepén jár, és ennek is megvannak a maga rejtélyei és nehézségei.
Megtudom végre, hogy ki és mi vagyok?
A penge élét az arcára nyomta, ahogy Garrow-tól látta, és végighúzta a bőrén. A szőr lejött, de egyenetlenül. Megváltoztatta a penge szögét, és újra próbálkozott, ezúttal nagyobb sikerrel.
De az állánál a penge megcsúszott, és a szája sarkánál megvágta a bőrt. Felüvöltött, elejtette a kést, a kezét a vágáshoz kapta, ahonnan ömlött a vér a nyakába. Vicsorogva köpte a szavakat: - Waíse heill. - A fájdalom gyorsan csökkent, mihelyt a varázslat összekötötte a húst, de a szíve még mindig dübörgött a döbbenettől.
Eragon!, kiáltotta Saphira. Begyömöszölte a fejét és a vállait az előszobába, és a fürdőszoba ajtaja felé szimatolt, orrcimpái remegtek a vérszagtól.
Életben maradok, biztosította ő.
A sárkány a véres vízre pillantott. Légy óvatosabb. Inkább legyél olyan toprongyos, mint egy vedlő szarvas, mint hogy levágd a fejed egy lelkiismeretes borotválkozás kedvéért.
Egyetértek. Mehetsz, jól vagyok.
Saphira morgott, aztán kelletlenül visszahúzódott.
Eragon ült és a borotvára meredt. Végül azt motyogta: - Hagyjuk ezt. - Összeszedte magát, átnézte az ősnyelv szótárát, kigyűjtötte a szükséges szavakat, azután kimondta a hevenyészett varázsigét. A borosta fekete porrá lett, lehullott, az arca márványsima volt.
Elégedetten indult, hogy felnyergelje Saphirát, aki azonnal a levegőbe emelkedett, és célba vette a tel'naeíri szirteket. A kunyhó előtt értek földet, ahol Oromis és Glaedr várta őket.
Oromis megvizsgálta Saphira nyergét. Minden szíjat végigkövetett az ujjával, megállt a csomóknál és a csatoknál, azután kijelentette, hogy tűrhető munka, ha figyelembe vesszük, hogyan és mikor készült. - Brom mindig is ügyes volt. Használd ezt a nyerget, amikor nagy sebességgel kell utaznod. De amikor a kényelem is megengedhető-belépett egy pillanatra a kunyhóba, és egy vastag nyereggel tért vissza, amelynek ülését és nyeregszárnyait arany minták díszítették - akkor ezt használd. Ezt Vroengardban készítették, és számos varázslattal itatták át, így a szükség idején sosem hagy cserben.
Amikor átvette, Eragon megtántorodott a nyereg súlya alatt. Nagyjából ugyanolyan formájú volt, mint amit Brom készített, két oldalán egy sor csat - ezekkel kellett a lábakat rögzíteni - lógott. A mély ülést bőrből alakították ki olyan módon, hogy kényelmesen meg lehetett maradni benne órákon át, akár egyenesen, akár úgy, hogy Saphira nyakához simul. Azokat a szíjakat, amelyek Saphira mellét vették körül, hurkokat és csomókat kötöttek, így az évek elteltével a sárkány növekedéséhez lehetett igazítani. Egy sor széles szíjra figyelt fel a kápa két oldalán. Megkérdezte, mi célt szolgálnak.
Azokkal rögzítheted a csuklódat és a karodat, így nem halsz meg, mint az agyonrázott patkány, amikor Saphira bonyolult manővereket hajt végre, morajlotta Glaedr.
Oromis segített levenni Saphira nyergét. - Saphira, ma te Glaedrrel mész, én pedig itt dolgozom Eragonnal.
Ahogy kívánod, mondta a sárkány és kotyogott az izgalomtól. Glaedr elszakította arany testét a földtől és északnak indult, Saphira szorosan a nyomában haladt.
Oromis nem sok időt hagyott Eragonnak, hogy Saphira távozásán töprengjen; a tünde a tisztás túlsó szélére, egy fűzfa alá, egy keményre taposott, négyzet alakú térre vezette. Amikor egymással szemben megálltak a négyzetben, Oromis azt mondta: - Amit meg akarok mutatni neked, az a Rimgar, vagy a Kígyó és a Daru tánca. Egy sor testtartás, amelyeket azért fejlesztettünk ki, hogy felkészítsük a harcosokat a küzdelemre, noha mostanában minden tünde használja, hogy megőrizze az egészségét és az üdeségét. A Rimgar négy szintből áll, mindegyik nehezebb az előzőnél. Az elsővel kezdjük.
A szenvedés előérzete annyira megrémítette Eragont, hogy alig tudott megmozdulni. Összeszorította az öklét, begörbítette a hátát, amitől a sebhely összehúzódott a bőrén, és a földet bámulta a lába között.
- Lazíts! - tanácsolta Oromis. Eragon szétnyitotta az öklét, és ernyedten lógatta merev karját. - Arra kértelek, lazíts, Eragon. Nem tudod elvégezni a Rimgar gyakorlatait, ha merev vagy, mint egy darab nyers bőr.
- Igen, mester. - Fintorgott, és kelletlenül ellazította az izmait és ízületeit, noha a feszültség csomóba húzta a gyomrát.
- Zárd össze a lábadat, a karod szorítsd a törzsedhez. Nézz előre. Most vegyél mély lélegzetet, és emeld a karodat a fejed fölé, amíg a két tenyered össze nem találkozik... Igen, így. Fújd ki a levegőt, és hajolj le, amennyire csak tudsz, a tenyered érintse a földet, ismét szívd be a levegőt... és ugorj hátra. Jó. Szívd be a levegőt, homoríts, amíg föl nem tudsz nézni az égre... fújd ki a levegőt, hajolj le, amíg háromszöget nem alkotsz a földdel. Szívd be a levegőt a torkod mélyén át... és ki. Be... és ki. Be...
Eragon nagy megkönnyebbülésére ezek az állások elég könnyűek voltak, nem okoztak fájdalmat a hátában, mégis elég nehezek ahhoz, hogy verejték gyöngyözzön a homlokán és lihegni kezdjen. Szélesen vigyorgott megkönnyebbülésében. Óvatossága elszállt, egyik mozdulatról tért át a másikra - a legtöbb a végsőkig feszítette rugalmasságát -, több energiával és magabiztossággal, mint amennyivel bármikor is rendelkezett a Farthen Dúr-i csata óta. Talán meggyógyulok!
Oromis vele együtt végezte a Rimgar gyakorlatait, olyan erőről és hajlékonyságról téve tanúságot, amely megdöbbentette Eragont, különösen ha a korát is nézte. A tünde meg tudta érinteni a homlokát a lábujjaival. A gyakorlatok során olyan fesztelen nyugalommal dolgozott, mintha csak egy kerti ösvényen sétálna. Az utasításai higgadtabbak és türelmesebbek voltak, mint Brom parancsai, mégis ugyanolyan hajthatatlannak bizonyult. Nem tűrt meg semmiféle eltérést az előírásos úttól.
- Mossuk le a verejtéket tagjainkról - mondta Oromis, amikor befejezték.
Odamentek a ház melletti patakhoz, gyorsan levetkőztek. Eragon titokban a tündét leste, kíváncsi volt, hogyan fest ruha nélkül. Oromis nagyon vékony volt, izmai azonban tökéletesen kidolgozottnak tűntek, olyan keményen rajzolódtak ki a bőre alatt, mint egy fametszet. Nem nőtt szőrzet a mellén vagy a lábán, még az ágyékán sem. A teste szinte természetellenesnek tűnt azokhoz az emberekhez képest, akiket Eragon Carvahallban látott - noha bizonyos kifinomultság jellemezte: olyan volt, mint egy vadmacska.
Amikor megtisztálkodtak, Oromis elvitte Eragont a Du Weldenvarden belsejébe egy mélyedésbe, ahol az összehajló sötét fák ágai és az indák gyűrött függönye sötétítette el az eget. A lábuk bokáig merült a mohába. Minden csöndes volt körülöttük.
Oromis a mélyedés közepére mutatott, egy fehér fatönkre, amelynek sima teteje fél öl széles volt. - Ülj oda. - Eragon engedelmeskedett. - Tedd keresztbe a lábad, és hunyd be a szemed. - A világ elsötétedett körülötte. Jobbról Oromis suttogását hallotta: - Nyisd meg az elmédet, Eragon. Nyisd meg az elmédet, és hallgasd a körülötted elterülő világot, a tisztáson élő lények gondolatait, a hangyáktól a fákig és a földben élő férgekig. Hallgasd, amíg valamennyit képes leszel egyszerre hallani, és megérted céljaikat és természetüket. Hallgass, és amikor nem hallasz többé, gyere és mondd el, mit tanultál.
Azután az erdő elcsendesedett.
Eragon nem tudta, Oromis elment-e; tétován leengedte elméje körül a sorompót, és kinyúlt a tudatával, mint akkor tette, amikor nagy távolságból igyekezett kapcsolatot találni Saphirával. Kezdetben csak az üresség vette körül, de aztán a sötétben mocorogni kezdett, majd felerősödött a fény és a meleg. Eragon az örvénylő csillagképek galaxisában ült, ahol minden egyes fény egy életet jelentett. Valahányszor más lényekkel, Cadockal, Hattyúval, vagy Solembummal akarta fölvenni a kapcsolatot az agyával, mindig arra összpontosított, akit el akart érni. De ez... ez olyan volt, mintha süketen állt volna egy tömeg közepén, és most egyszerre meghallaná a körülötte kavargó beszélgetések búvópatakjait.
Hirtelen sebezhetőnek érezte magát; teljesen ki volt téve a világ hatásainak. Most beleugorhatott volna az agyába bárki vagy bármi, hogy átvegye fölötte az ellenőrzést. Öntudatlanul megfeszült, visszavonult önmagába, nem érzékelte többé a mélyedés életét. Emlékezve Oromis leckéire, lelassította a lélegzetét, és ellenőrizte a tüdeje munkáját, amíg ismét el nem lazult annyira, hogy kinyithassa az elméjét.
Az életek, amelyeket érzékelt, túlnyomórészt rovarok voltak. A puszta számuk is megdöbbentette. Egy négyzetlábnyi mohában több tízezer élt, a kis mélyedés alján milliószámra nyüzsöghettek, azon túl pedig szinte végtelen volt a sokaságuk. A tömegük megrémítette Eragont. Mindig is tudta, hogy az emberiségnek csekély a száma, és sok minden veszi körül őket Alagaésiában, de azt nem is álmodta volna, hogy egyedül a bogarak ennyivel többen vannak.
Mivel a néhány ízeltlábú közül, amelyeket Eragon egyáltalán ismert, és mert Oromis Is ezt ajánlotta neki, a figyelmét a vöröshangyák menetelő hadoszlopára összpontosította, amely keresztülvágott a mélyedésen, és fölkapaszkodott egy vadrózsabokorra. Nem annyira a gondolataikat szedhette össze - az agyuk túl primitív volt hozzá -, annál inkább a parancsokat, hogy keressenek élelmet, kerüljék a sebesülést, védjék meg a területüket, párosodjanak. Miután beletekinthetett az ösztöneikbe, nekilátott, hogy kihüvelyezze a viselkedésüket.
Elbűvölten fedezte föl, hogy - néhány egyedet kivéve, akik tartományuk határain kívül tettek felfedezőutakat - a hangyák pontosan tudták, hova mennek. Eragon nem állapíthatta meg, miféle mechanizmus vezette őket, de láthatóan határozott utakat követtek a bolytól az ételig, és vissza. Az élelmiszerforrásuk újabb meglepetést okozott. Ahogy számított rá, a hangyák megöltek és fölfaltak más rovarokat, de fő erőfeszítéseik arra irányultak, hogy tenyésszenek... valamiféle pöttyöket a rózsabokron. Ezt az életformát alig lehetett látni, olyan kicsi volt, Eragon minden erejét arra összpontosította, hogy megpróbálja azonosítani, és ilyen módon kielégíteni a kíváncsiságát.
A válasz olyan egyszerű volt, hogy hangosan fölnevetett, amikor megértette: levéltetvekről van szó. A hangyák éppen úgy bántak velük, ahogy a pásztorok a nyájaikkal, terelték és védelmezték őket, ugyanakkor táplálékot nyertek belőlük, olyan módon, hogy a hasukat simogatták a csápjaikkal. Eragon alig tudta elhinni, de minél tovább figyelte, annál biztosabb lett benne, hogy nem téved.
Követte őket a föld alá, az üregek bonyolult rendszerébe, tanulmányozta, hogyan bánnak fajtájuk egy bizonyos egyedével, amely jóval nagyobb volt a közönséges hangyáknál. Mindazonáltal képtelen volt kitalálni ennek az ízeltlábúnak a feladatát; szolgák nyüzsögtek körülötte, mozgatták és eltávolították a mákszemnyi morzsákat, amelyeket szabályos időközökben kiválasztott magából.
Egy idő után úgy vélte, annyi értesülést szedett össze a hangyáktól, amennyit csak tudott - már amennyiben nem akarja a nap hátralevő részét itt tölteni -, és már éppen viszsza akart térni a testébe, amikor egy mókus szökkent a tisztásra. Jelenléte valóságos fényrobbanást idézett elő, és Eragon ráhangolódott, éppúgy, mint korábban a rovarokra. Az állat az érzések és érzékelések tömegével árasztotta el. Orrában érezte az erdő szagát, görbe karmai alatt a kérget és azt, hogy suhan a levegő a lombos farok szőrszálai között. Egy hangyához képest a mókus szinte izzott az energiától, és kétségkívül volt értelme.
Ezután az állat egy másik ágra ugrott, és elhalványult a tudata.
Az erdő sokkal sötétebb és csöndesebb volt, mint korábban, amikor Eragon kinyitotta a szemét. Mélyet lélegzett és körülnézett, most fogta föl először, milyen sokféle élet létezik a világon. Kiegyenesítette görcsbe merevült lábait, és odament a rózsabokorhoz.
Lehajolt, és megvizsgálta az ágakat és gallyakat. Levéltetvek és bíbor őreik tapadtak rájuk. És csaknem a növény tövében ott találta a fenyőtűkből rakott halmot, amely a boly bejáratát jelölte. Különös volt látni a saját szemével; semmi sem árulta el azt a sokrétű és finom együttműködést, amelynek éppen most volt a tanúja.
Gondolataiba merülve tért vissza a tisztásra; azon tűnődött, vajon mi pusztulhat el a talpa alatt minden lépésnél. Amikor kilépett a fákkal borított menedékből, meglepődött, hogy a nap milyen alacsonyan jár. Legalább három órán át ülhetett ott.
Oromist a kunyhójában találta, éppen írt. Befejezte a sort, azután tisztára törölte a lúdtolla hegyét, bedugaszolta a tintatartót, és megkérdezte: - Na, és mit hallottál, Eragon?
Buzgón kezdett mesélni. Miközben beszámolt tapasztalatairól, hallotta, hogy egyre hangosabban beszél a lelkesedéstől, amikor részletesen leírja a hangyatársadalmat. Mindenről beszámolt, amire csak vissza tudott emlékezni, egészen a legkisebb és legjelentéktelenebb megfigyelésig, és büszke volt az információkra, amelyeket összeszedett.
Amikor végzett, Oromis felvonta a szemöldökét: - Ez minden?
- Én... - riadtan döbbent rá, hogy valamiképpen elvétette a gyakorlat célját. - Igen, Ebrithil.
- És mi van a föld és a levegő többi élőlényével? Meg tudod mondani nekem, hogy mit csináltak, miközben a hangyáid végezték a dolgukat?
- Nem, Ebrithil.
- Ebben rejlik a hibád. Tudatában kell lenned, hogy minden lény egyenlő, és nem vakíthatod el magad, hogy egy részlettel foglalkozhass. Ez alapvető fontosságú lecke, és amíg el nem sajátítod, addig mindennap egy órán át meditálsz azon a tuskón.
- Mikor fogom tudni, hogy elsajátítottam a készséget?
- Amikor képes vagy egyet figyelni, és közben mindenről tudni.
Intett neki, hogy üljön az asztalhoz, friss papírlapot, tollat és egy üveg tintát tett elé. - Mostanáig csupán egy tökéletlen változatát tudtad az ősnyelvnek. Nem mintha bármelyikünk is ismerné valamennyi szavát, de most tanulmányoznod kell a nyelvtanát és szerkezetét, így nem ölöd meg magad egy helytelenül használt igével vagy valami hasonló hibával. Nem várom el tőled, hogy úgy beszéld ezt a nyelvet, mint egy tünde - ahhoz egy élet sem lenne elég -, de azt igen, hogy az ösztönös szintet elérd. Ez azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül tudod használni.
Ezenfelül meg kell tanulnod olvasni és írni is az ősnyelven. Nemcsak azért, mert ez segít megjegyezni a szavakat, hanem ez olyan alapvető képesség, amire szükséged lehet, ha valami különösen hosszú varázsigét kell összeállítani, és nem bízol az emlékezetedben, vagy leírva látsz ilyet, és te is föl akarod használni.
Minden faj kifejlesztette a saját írásjeleit az ősnyelv rögzítésére. A törpék a rúnaábécét használják, az emberek úgyszintén. Ezek azonban csak afféle hevenyészett technikák, és képtelenség velük kifejezni a nyelv igazi finomságait olyan mértékben, mint a mi Liduen Kvaedhínkkel, a Költői írással. A Liduen Kvaedhít úgy alkották meg, hogy a lehető legelegánsabb, legszebb és legpontosabb legyen. Negyvenkét betűt tartalmaz, amelyek ugyanennyi hangot jelölnek. Ezek a betűk a szinte végtelen számú jellel kombinálva szavakat és egész mondatokat is jelölhetnek. A gyűrűdön levő jel is ilyesféle. A Zar'rocon levő jelkép egy másik... Kezdjük: mik az alapvető magánhangzói az ősnyelvnek?
- Micsoda?
Hamarosan kiderült, mennyire járatlan az ősnyelvben. Amikor Brommal utazott, az öreg mesemondó arra összpontosított, hogy Eragon a túléléshez szükséges szavakat rögzítse az emlékezetében, továbbá igyekezett javítani a kiejtését. Ezen a két területen remekelt, de még a határozott és a határozatlan névelő közötti különbséget sem tudta elmagyarázni. Ha a képzésében tátongó szakadékok kétségbe ejtették is Oromist, a tünde ezt nem árulta el sem szóval, sem mozdulattal, viszont kitartóan dolgozott, hogy a hiányosságokat eltüntesse.
Az óra egy pontján Eragon megjegyezte: - Sosem volt szükségem igazán sok szóra a varázslataimhoz; Brom azt mondta, igen jó képességre vall, hogy egyedül a brisingr szóval oly sok mindent elérhetek. Azt hiszem, a legtöbb szót akkor használtam az ősnyelvből, amikor Aryával beszélgettem a gondolataimban, és amikor megáldottam egy árvát Farthen Dúrban.
- Megáldottál egy gyermeket az ősnyelven? - kapta fel a fejét Oromis. - Emlékszel rá, hogy milyen szavakkal mondtad az áldást?
- Igen.
- Ismételd el nekem. - Eragon engedelmeskedett, Oromis borzadva nézett rá. - A skölir -t használtad! - kiáltotta. - Biztos vagy benne? Nem a sköliro -t?
Eragon elkomorodott. - Nem, a skölir volt az. „...és légy védve a balszerencsétől.” Jó áldás.
- Ez nem áldás, hanem átok. - Eragon még sosem látta Oromist ilyen izgatottnak. - Az o toldalék módosítja az ige múlt idős alakját az r és az i után. Sköliro azt jelenti, hogy védve , a skölir pedig, hogy te véded . Azt mondtad, „Kövessen a szerencse és a boldogság, és védj meg másokat a balszerencsétől.” Ahelyett, hogy megvédted volna a gyermeket a sors szeszélyeitől, arra ítélted, hogy föláldozza magát másokért, hogy magába szívja a nyomorúságot és szenvedést, így a többiek békében élhetnek.
Nem, nem! Ez nem lehet! Eragon elszörnyedt a lehetőségtől. - A varázslat hatását nemcsak a szavak értelme határozza meg, hanem a szándék is, én pedig nem akartam ártani...
- Nem mondhatsz ellent a szavak belső természetének. Legföljebb kitekerheted. Irányíthatod. De nem mondhatsz ellent a jelentésének, nem használhatod ellenkező értelemben. - Oromis összeérintette ujjait, az asztalt nézte, ajka fehér vonallá vékonyodott. - Bízom benne, hogy nem akartál rosszat, különben nem is tanítanálak tovább. Ha őszinte voltál, és a szíved tiszta, akkor ez az áldás kevesebb rosszat okozott, mint amitől tartottam, noha még így is több fájdalomnak lesz gerjesztője, mint amennyit bármelyikünk kívánna.
Eragon reszketni kezdett, amikor végiggondolta, hogy mit csinált a gyermek életével. - Talán nem lehet orvosolhatja a hibámat - szólalt meg -, de talán enyhítheti, hogy Saphira megjelölte a lány homlokát, ugyanúgy, ahogy a tenyeremre került a gedwéy ignasia.
Eragon életében először látott meghökkent tündét. Oromis szürke szeme kitágult, a szája tátva maradt, és olyan erősen markolta a széke karfáját, hogy a bútor nyögve tiltakozni kezdett. - Olyasvalaki viseli a Lovasok jelét, aki maga nem Lovas - mormolta. - Amióta élek, még sosem találkoztam két olyan alakkal, mint ti. Úgy tűnik, hogy minden döntésetek túlnyúlik az elképzelhető határán! Megváltoztatjátok a világot a szeszélyeitekkel.
- Ez most jó vagy rossz?
- Egyik sem. Hol van most ez a baba?
Eragonnak szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje a gondolatait. - A vardenekkel van, Farthen Dúrban vagy Surdában. Gondolod, hogy Saphira jele segít neki?
- Nem tudom - felelte Oromis. - Nincs olyan előzmény, amelyből következtethetnénk.
- Csak van valami módja, hogy hatástalanítsuk az áldást, a varázslatot! - Eragon szinte könyörgött.
- Van. De ahhoz, hogy a leghatásosabb legyen, neked magadnak kell alkalmaznod, téged pedig nem nélkülözhetünk itt. Még a legjobb esetben is örökké üldözni fogják a kislányt a mágiád maradványai. Ilyen ereje van az ősnyelvnek. - Elhallgatott. - Látom, megértetted a helyzet súlyosságát, ezért csak egyszer mondom el neked: teljes felelősséggel viseltetsz ennek a kislánynak a sorsáért, és mivel rosszat tettél vele, rád hárul, hogy segíts rajta, amint lehetőség adódik rá. A Lovasok törvénye szerint ő a te szégyened, éppúgy, mintha házasságon kívül nemzetted volna, ami az emberek között nagy gyalázatnak számít, ha jól emlékszem.
- Igen - suttogta Eragon. - Megértettem... Megértettem, hogy egy védtelen kisdedre rákényszerítettem a végzet igáját, anélkül hogy lehetőséget adtam volna neki a választásra. Vajon lehet igazán jó az, akinek sosem volt lehetősége rosszat tenni? Rabszolgát csináltam belőle. Azt tudta, ha valaki az engedélye nélkül kényszerítené ilyesmire, minden idegszálával gyűlölné érte.
- Akkor ne beszéljünk erről többé.
- Igen, Ebrithil.
Eragon a nap végén még mindig levert, sőt kétségbeesett volt. Alig nézett föl, amikor kimentek, hogy találkozzanak a visszatérő Saphirával és Glaedrrel. A fák rázkódtak a szélvihartól, amelyet a két sárkány gerjesztett a szárnyaival. Úgy tűnt, Saphira büszke magára; ívelt nyakkal táncolt Eragon felé, száját farkasvigyorra nyitotta.
Egy kő megreccsent Glaedr súlya alatt, amikor az ősöreg sárkány ránézett pajzs nagyságú szemével Eragonra, és megkérdezte tőle, mi a három szabálya annak, ahogy a lefelé ható légáramlást érzékeljük, és mi az öt szabálya annak, ahogy elmenekülhetünk előle?
A gondolataiba merült Eragon csak bután pislogott. - Nem tudom.
Ekkor Oromis Saphirához fordult és megkérdezte: - Milyen teremtményeket nevelnek a hangyák, és hogyan nyernek belőlük élelmet?
Nem tudom, jelentette ki Saphira. Sértődöttnek tűnt.
Harag szikrázott Oromis szemében, bár az arca nyugodt maradt. - Azok után, amiken átmentetek együtt, azt hittem volna, megtanultátok a Shur'tugal lét alapszabályát: mindent meg kell osztanotok társatokkal. Le tudjátok vágni a jobb karotokat? Tudtok repülni egy szárnnyal? Soha. Akkor miért nem törődtök a kapcsolattal, amely összeköt titeket? Ha így cselekedtek, megtagadjátok a legnagyobb ajándékot, amely előnyt ad egy ellenféllel szemben. Nem elég, ha beszélgettek gondolatban egymással; inkább annyira olvasszátok össze a tudatotokat, amíg egyként cselekedtek és gondolkodtok. Elvárom, hogy mindketten tudjátok azt is, amit a másik tanult.
- És mi lesz a magánéletünkkel? - tiltakozott Eragon.
Magánélet?, szólalt meg Glaedr. Amikor elmész innen, tartsd meg magadnak a gondolataidat, ha jólesik, de amíg mi tanítunk titeket, nincs magánélet.
Eragon Saphirára sandított, és még rosszabbul érezte magát, mint korábban. A sárkány kerülte a tekintetét, azután toppantott, és szembenézett vele. Mi van?
Igazuk van. Ezt elhanyagoltuk.
Nem az én hibám.
Nem is mondtam. Mindazonáltal a sárkány sejtette, hogy mi a véleménye Lovasának. Nem nézi jó szemmel, hogy olyan sok figyelmet pazarol Claedrre, míg vele nem törődik. Akkor ezentúl jobban csináljuk, ugye?
Természetesen!, vágta rá a sárkány.
De akkor sem akart bocsánatot kérni Oromistól és Glaedrtől, ezt a feladatot meghagyta Eragonnak. - Nem fogunk többé csalódást okozni.
- Majd meglátjuk. Holnap ellenőrizzük, hogy mit tanultatok a másiktól. - Oromis kerek, fából készült tárgyat nyújtott feléjük a tenyerén. - Amíg rendesen felhúzod, ez a szerkezet felébreszt téged minden reggel a megfelelő időben. Amint megfürödtél és ettél, azonnal induljatok el ide.
Amikor Eragon átvette, kiderült, hogy a szerkezet meglepően nehéz. Akkora volt, mint egy dió, vésett spirálok díszítették a gomb környékét, amelyet moharózsa formára öntöttek ki. Próbaképpen megcsavarta a gombot, és három kattanást hallott, ahogy egy rejtett fogaskerék megmoccant. - Köszönöm - mondta.
Miután Eragon és Saphira búcsút mondtak, visszarepültek fára épült házukba; Saphira új nyerge a sárkány mellső mancsai között lógott. Anélkül hogy észrevették volna, fokozatosan megnyitották az elméjüket, és hagyták, hogy a kapcsolat szélesedjen és mélyüljön, noha egyikük sem tett tudatos kísérletet a másik elérésére. Lovasának dúlt érzelmei mindazonáltal elegendőek voltak Saphirának, hogy megkérdezze: Mi történt?
Lüktető fájdalom hasogatott Eragon szeme mögött, miközben elmagyarázta, milyen szörnyű bűnt követett el Farthen Dúrban. Saphira éppen úgy megrémült, mint ő. A te ajándékod talán segített annak a lánynak, de amit én tettem, az megbocsáthatatlan, és csak bajt hoz rá, mondta.
Ezért nem egyedül te vagy hibás. Én is ugyanannyit tudtam az ősnyelvből, és éppúgy nem vettem észre a hibát, ahogy te. Amikor Eragon csak hallgatott, Saphira hozzátette: Legalább a hátad nem okozott bajt ma. Örülj neki.
A Lovas morgott, nem hagyta, hogy kimozdítsák sötét hangulatából. És te mit tanultál ezen a szép napon?
Hogyan azonosítsuk és kerüljük el a veszedelmes időjárási mintákat. Elhallgatott, láthatóan azért, hogy megossza emlékeit az ifjúval, de ő túlságosan elkeseredett a rosszul sikerült áldás miatt, így nem kérdezősködött. Ebben a pillanatban azt sem tudta elviselni, hogy ilyen bensőséges a kapcsolatuk. Mikor nem firtatta tovább a témát, Saphira mély hallgatásba burkolózott.
Ahogy a hálószobájához ért, egy tálcányi ételt talált az ajtó előtt, éppúgy, mint előző nap. Az ételt az ágyához vitte - amelyet áthúztak friss ágyneművel -, letelepedett, hogy egyen, közben mérgelődött a hús hiánya miatt. Máris sajgott a teste a Rimgartól. Feltámasztotta magát párnával, és éppen bekapni készült az első falatot, amikor halkan kopogtak szobácskája ajtaján. - Tessék! - morogta. Töltött magának egy pohár vizet.
Kis híján megfulladt, amikor Arya lépte át a küszöböt. A megszokott bőrruha helyett puha zöld köntöst viselt, amelyet holdkövekkel díszített övvel fogott össze a derekán. Elhagyta a szokásos hajpántot, sörénye szabadon omlott a vállára. Mindazonáltal a legnagyobb változást nem a ruhája, hanem a viselkedése mutatta; eltűnt belőle az egész lényét megmerevítő, görcsös feszültség.
Úgy látszik, végre sikerült megpihennie.
Eragon föltápászkodott, és észrevette, hogy a lány mezítláb van. - Arya! Hát te mit keresel itt?
A lány két ujját az ajkához emelte, azután azt mondta: - Azt tervezed, hogy megint idebent töltöd az éjszakát?
- Én...
- Most már három napja vagy Ellesmérában, és még semmit sem láttál a városunkból. Tudom, hogy mindig szeretted volna fölfedezni. Ez alkalommal tedd félre a fáradtságodat, és kísérj el. - Odasiklott, fölvette Zar'rocot, amely az ifjú mellett hevert, és intett Eragonnak.
Ő fölállt az ágyról, és követte a lányt az előtérbe, ahol leereszkedtek a csapóajtón keresztül, aztán végig a meredek lépcsőn, amely a fatörzs körül gyűrűzött. Odafönt a gyülekező felhők izzottak az alkony utolsó sugaraiban, mielőtt a nap eltűnt volna a világ széle mögött.
Egy kéregdarab hullott Eragon fejére, fölnézett és látta, hogy Saphira kihajol a hálószobából, közben karmával a fába kapaszkodik. Anélkül hogy a szárnyát kinyitotta volna, a levegőbe vetette magát, és a százlábnyi magasságból, menydörgő morajjal, porfelhőt verve zuhant a földre. Jövök .
- Természetesen! - mondta Arya, mintha éppen erre számított volna. Eragon fanyalgott; szeretett volna egyedül lenni a lánnyal, de több esze volt annál, hogy panaszkodjon.
A fák alatt lépkedtek, a szürkület már előrenyújtotta csápjait az odvas fákból, a sziklák sötét hasadékaiból és a csomós ereszek alól. Itt-ott ékszerforma lámpások villantak meg a fák mellett vagy egy-egy ág végén, szelíd fényfoltot vetve az út két oldalára.
A lámpások fénykörében és azon kívül tündék foglalatoskodtak, általában egyedül, néha párosával. Jó néhány tünde ült magasan a fák ágain, édes dallamokat játszottak nádsípjaikon, miközben mások békés arckifejezéssel az eget bámulták - nem voltak ébren, de nem is aludtak. Egy tünde keresztbe tett lábbal ült egy lassan forgó fazekaskorong előtt, és egy finom urna emelkedett föl a kezei között. A váltott macska, Maud a tünde mellett kuporgott az árnyékban, és figyelte, hogyan halad a munkával. A szeme ezüstösen csillant, amikor Eragonra és Saphirára nézett. A tünde követte a macska pillantását, és bólintott feléjük, anélkül hogy a munkát abbahagyta volna.
A fák között Eragon megpillantott egy tündét - hogy férfi vagy nő, azt nem tudta volna megmondani -, aki egy patak mellett egy sziklán guggolt, és varázsigét mormolt a markában tartott üveggömbre. Eragon nyújtogatta a nyakát, hogy jobban láthassa, mit csinál, de a jelenés máris eltűnt a sötétben.
- Ezt, amit a legtöbb tünde csinál - kérdezte Eragon halkan, hogy senkit ne zavarjon -, hivatásból vagy megélhetésnek csinálják?
Arya ugyanolyan halkan válaszolt. - A varázserőnk lehetővé teszi, hogy annyit pihenjünk, amennyi jólesik. Nem vadászunk, nem művelünk földet, ennek eredményeképpen a napjainkat azzal töltjük, hogy mesterei legyünk annak a dolognak, ami érdekel. Nagyon kevés olyan dolog van, amiért küzdenünk kellene.
Miután átmentek egy somfa alagúton, amelynek falát kúszónövények alkották, beléptek egy zárt átriumba, egy fák közé növesztett ház előtt. Nyitott falú kunyhó foglalta el az átrium közepét, a kunyhóban kovácsműhely volt, és a szerszámok olyan széles választéka, hogy Horst nyála is eleredt volna a láttukon.
Egy tünde nő kis fogót tartott az izzó szénben, a jobb kezével pedig a fújtatót kezelte. Hátborzongató sebességgel rántotta ki a fogót a tűzből - látni lehetett, hogy izzó fehér vasgyűrűt szorít vele -, a gyűrűt átvezette az üllőről lógó, félig kész páncéling szélén, fölkapott egy kalapácsot, és a karika két végét egyetlen csapással, szikraözön közepette összeforrasztotta.
Csak ekkor ment oda hozzá Arya. - Arya esterní ono thelduin.
A tünde rájuk pillantott. Nyakát és arcát alulról megvilágította a szén vérvörös fénye. Mintha feszes drótokat ágyaztak volna a bőrébe, amelyek finom pókhálót rajzoltak az arcára. Eragon még sose találkozott a kor ennél nyilvánvalóbb jelével a tündék között. A kovács nem válaszolt Aryának, és Eragon tudta, hogy ez ellenséges és udvariatlan viselkedés, különösen mivel a királynő lánya megtisztelte azzal, hogy elsőnek szólt.
- Rhunön-elda, elhoztam neked a legújabb Lovast, Árnyékölő Eragont.
- Azt hallottam, hogy meghaltál - mondta Rhunön Anyának. A legtöbb tündétől eltérően érdes torokhangja volt. Eragont a carvahalli öregemberekre emlékeztette, akik a házaik előtti tornácon ültek, pipáztak és történeteket meséltek.
Arya elmosolyodott. - Mikor hagytad el utoljára a házadat, Rhunön?
- Tudnod kell. Nyárközép ünnepén, amikor arra kényszerítettél, hogy elmenjek ünnepelni.
- Az három éve volt.
- Tényleg? - Rhunön elkomorodva igazgatta a szenet, aztán eltakarta egy rostéllyal. - Na és? Fárasztó volt a társaság. Értelmetlen fecsegés, amely... - Aryára meredt. - Miért beszélünk ezen a rút nyelven? Gondolom, azt akarod, hogy készítsek neki egy kardot. Tudod jól, hogy megesküdtem, sosem teremtek többé gyilkolásra való eszközt, azután, hogy az a Lovas áruló lett, és a pengémmel akkora pusztítást végzett.
- Eragonnak már van kardja - mondta Arya. Kinyújtotta a karját, és megmutatta a kovácsnak Zar'rocot.
Rhunön csodálkozva vette át. Megsimogatta a borvörös hüvelyt, elmerengett a belevésett fekete jelképen, letörölt egy apró rögöt a markolatról, azután egy harcos szakértelmével húzta ki a pengét. Végignézte Zar'roc mindkét élét, addig hajlítgatta az ujjai között, míg végül Eragon már attól tartott, hogy eltöri, azután megsuhintotta a feje fölött, és lecsapott az üllőn heverő fogóra, amelyet hangos csendüléssel kettévágott.
- Zar'roc - mondta Rhunön. - Emlékszem rád. - Úgy karolta át a fegyvert, mint anya az elsőszülöttjét. - Éppen olyan tökéletes vagy, mint azon a napon, amikor kész lettél. - Hátat fordított, fölnézett a bütykös ágakra, miközben a markolatgomb íveit simogatta. - Egész életemet azzal töltöttem, hogy kardokat kovácsoltam az ércből. Azután jött ő, és elpusztította mindet. Évszázadok erőfeszítése vált semmivé egy szempillantás alatt. Amennyire tudom, művészetem alkotásai közül mindössze négy létezik. Az ő kardja, Oromisé, és két másik, amelyet olyan családok őriznek, akiknek sikerült elmenekülniük a Wyrdfell elől.
Wyrdfell?, kérdezte Eragon Aryától gondolatban.
Az Esküszegők másik neve.
Rhunön Eragonhoz fordult. - Most Zar'roc visszatért hozzám. Valamennyi teremtményem közül a legkevésbé erre vártam, az övét leszámítva. Hogy került hozzád Morzan kardja?
- Brom adta.
- Brom? - A kovácsnő Zar'rocot mérlegelte. - Brom... emlékszem rá. Könyörgött, hogy csináljak neki egy kardot a helyett, amit elvesztett. Igazán szívesen segítettem volna rajta, de akkorra már megesküdtem. A visszautasításomtól rettenetesen megdühödött. Oromisnak kellett leütnie, hogy egyáltalán távozzon.
Eragon érdeklődve fogadta ezt az információt. - A munkád jól szolgált, Rhunön-elda. Már rég halott lennék, ha nincs velem Zar'roc. Durzát, az Árnyékot is ezzel öltem meg.
- Csakugyan? Akkor némi hasznot is hajtott. - Visszadugta Zar'rocot a hüvelyébe, és kelletlenül visszaadta az ifjúnak, azután elnézett Arya mellett, Saphira irányába. - Ó. Üdvözöllek, Skulblaka.
Üdvözöllek, Rhunön-elda.
Rhunön, anélkül hogy engedély kérésével fárasztotta volna magát, odament Saphira vállához és egyik tömpe ujjával megkocogtatott egy pikkelyt. Jobbra-balra hajtotta a fejét, úgy nézte az áttetsző anyagot. - Jó szín. Nem olyan, mint azok a barna sárkányok, mindegyik sárszín, sötét. Igazság szerint egy Lovas kardjának illenie kéne a sárkánya árnyalatához, és ezzel a kékkel nagyszerű pengét lehetne csinálni... - ez a gondolat láthatólag elhasználta az energiáját. Visszament az üllőhöz, és úgy meredt rá a szétvágott fogóra, mintha nem lenne ereje a pótláshoz.
Eragon érezte, hogy rossz vége lesz a beszélgetésnek ilyen nyomasztó hangulatban, de képtelen volt kitalálni valami tapintatos módot, hogy más témára terelje a szót. Ekkor felfigyelt a ragyogó páncélingre, és nézegetni kezdte. Megdöbbenve látta, hogy minden egyes gyűrűt külön forrasztottak össze. Mivel az apró láncszemek nagyon gyorsan kihűlnek, rendszerint akkor forrasztják őket, amikor a páncélhoz rögzítik, ami azt jelenti, hogy a legfinomabb páncélok - mint amilyen az övé - olyan karikákból állnak, amelyeket felváltva forrasztottak és szegecseltek. Kivéve, ha a kovács egy tünde gyorsaságával és pontosságával van megáldva.
- Még sosem láttam a tiédhez fogható páncélt - mondta Eragon -, még a törpék között sem. Hogy van türelmed minden láncszemet összeforrasztani? Miért nem használsz varázslatot, hogy megtakarítsd magadnak a fáradságot?
Aligha számított olyan szenvedélyes kitörésre, mint amilyennel Rhunön válaszolt. Megrázta kurtára nyírt haját, és azt mondta: - És elraboljak magamtól minden örömöt, amit ez a munka adhat? Igen, minden tünde és én is használhatnánk mágiát, hogy kívánságainkat kielégítsük - vannak, akik meg is teszik - de akkor mi értelem marad az életben? Mivel töltenéd ki az idődet? Mondd meg nekem.
- Nem tudom - vallotta be a fiú.
- Úgy, hogy azzal foglalkozol, amit a legjobban szeretsz. Amikor bármit elérhetsz néhány szó kimondásával, akkor nem a cél számít, egyedül a hozzá vezető út. Lecke legyen a számodra. Egy nap ugyanezzel a problémával fogsz szembenézni, ha elég ideig élsz... Most menjetek! Belefáradtam ebbe a sok beszédbe. - Ezzel leemelte a fedőt a kovácstűzhelyről, elővett egy új fogót, egy gyűrűt helyezett a parázsra, és önfeledten dolgozni kezdett a fújtatóval.
- Rhunön-elda - mondta Arya -, ne felejtsd el, hogy visszajövök hozzád az Agaetí Blödhren előestéjén. - Csupán morgás volt a válasz.
Az acél ütemes csendülése az acélon, amely olyan magányos, mint a halálmadár kiáltása az éjszakában, kísérte őket a somfa alagúton át az ösvényre.
- Minden Lovas kardját ő csinálta? - kérdezte Eragon. - Minden egyes darabot?
- Azt is, és még mást is. g a legnagyobb kovács, aki valaha élt. Gondoltam, találkoznod kell vele, az ő és a te érdekedben.
- Köszönöm.
Mindig ilyen goromba?, kérdezte Saphira.
Arya elnevette magát. - Mindig. Neki semmi sem számít, csak a mestersége, és hírhedten türelmetlen bármi - vagy bárki - iránt, ha az akadályozza. Mindazonáltal elviseljük a bogaras viselkedését hihetetlen ügyessége és teljesítménye okán.
Miközben ő beszélt, Eragon igyekezett kitalálni az Agaetí Blödhren jelentését. Abban meglehetősen biztos volt, hogy a blödh a vér szóból származik, és emiatt a blödhren véresküt jelent, de az agaetí szót még sosem hallotta.
- Ünnep - magyarázta Arya, amikor megkérdezte. - Évszázadonként egyszer tartjuk a Véreskü Ünnepet, ezzel emlékezünk meg a sárkányokkal kötött szerződésünkre. Mindketten szerencsések vagytok, hogy éppen itt tartózkodtok, mert nemsokára itt az ünnep... - Összevonta ívelt szemöldökét. - A sors valóban a legszerencsésebb véletleneket hozza össze.
Eragon elcsodálkozott, amikor a tünde vezetni kezdte a Du Weldenvarden mélyébe, csalán és ribizlibokrok között, míg el nem tűntek körülöttük a fények, és ők megérkeztek a nyughatatlan vadonba. A sötétben Eragonnak Saphira éles éjszakai látására kellett hagyatkoznia, hogy ne tévedjen el. A göcsörtös fák egyre vastagabbak lettek, egyre közelebb kerültek egymáshoz, már-már áthatolhatatlan sorompót alkottak. Éppen amikor úgy tűnt, hogy nem tudnak tovább menni, az erdő véget ért, és beléptek egy tisztásra, amely a keleti égen alacsonyan lebegő holdsarló ragyogó fényében fürdött.
Magányos fenyő állt a tisztás közepén. Nem volt magasabb testvéreinél, de vastagabbnak tűnt, mint száz másik együttvéve, amelyek hozzá képest olyanok voltak, mint a szélfútta csemeték. Gyökerek takarója futott szét a fa hatalmas törzséből, behálózták a földet kérges erekkel, mintha az egész erdő ettől a fától származna, mintha ez lenne magának a Du Weldenvardennek a szíve. Úgy állt a fák fölött, mint egy jóindulatú mátriárka, amely menedéket nyújt védenceinek ágai alatt.
- Íme, a Menoa fa - suttogta Arya. - Az Agaetí Blödhrent az árnyékából nézzük.
Hideg borzongás futott végig Eragonon, ahogy fölismerte a nevet. Miután Angela jósolt neki Teirmben, Solembum ment oda hozzá, és azt mondta: Amikor eljön az idő, és fegyverre lesz szükséged, akkor nézz be a Menoa fa gyökerei alá. Azután, amikor úgy tűnik, hogy minden elveszett, és az erőd elégtelennek bizonyul, akkor menj el Kuthian sziklájához, és mondd meg a nevedet, hogy megnyaljon a Lelkek Sírboltja. Eragon el nem tudta képzelni, miféle fegyver lehet a fa alá rejtve, azt sem, hogyan fog neki a keresésnek.
Látsz valamit?, kérdezte Saphirát.
Nem, de kétlem, hogy Solembum szavainak lesz értelme, amíg a szükség nem válik világossá.
Eragon elmondta Aryának a váltott macska tanácsának két részét, ugyanakkor - akárcsak Adzsihád és Islanzadí esetében - megtartotta magának Angela jóslatát, mivel az személyes természetű volt, és mert attól félt, elárulná vele Aryának az iránta érzett vonzalmát.
Arya azt válaszolta: - A váltott macskák ritkán segítenek, ha mégis megteszik, nem szabad figyelmen kívül hagyni, amit mondanak. Amennyire én tudom, nincs itt elrejtve semmiféle fegyver, még a dalok vagy a legendák sem említik. Ami a Kuthian sziklát illeti... a név visszhangzik a fejemben, mint egy hang egy félig elfelejtett álomból, ismerős, mégis idegen. Hallottam már, de hogy hol, arra nem emlékszem.
Ahogy közeledtek a Menoa fához, Eragon felfigyelt a rengeteg hangyára, amelyek a gyökerek között mászkáltak. Elmosódó, fekete foltoknak látszottak a rovarok, de Oromis tanítása érzékennyé tette Eragont a körülötte zajló élet iránt, és az elméjében megérezte a hangyák primitív tudatát. Leengedte a védelmét, és hagyta, hogy a tudatossága kiáradjon. Könnyedén megérintette Saphirát és Aryát, azután túltágult rajtuk, hogy lássa, mi él még a tisztáson.
Váratlanul egy irdatlan lénnyel találta magát szembe, egy olyan elképesztő méretű, érző teremtmény, hogy egyszerűen nem érzékelhette tudatának határait. Ehhez a tudathoz képest eltörpült még Oromis hatalmas értelme is, amellyel Eragon Farthen Dűrban került kapcsolatba. Mintha maga a levegő lüktetett volna az energiától és erőtől, amely... a fából áradt?
A forrást nem lehetett eltéveszteni.
A fa gondolatai lassan és hajthatatlanul mozogtak, olyan kimérten, ahogy a gleccser halad a grániton. Nem vette észre Eragont, aki biztos volt benne, hogy más egyéni elmét sem érzékel. Kizárólag azokkal a dolgokkal foglalkozott, amelyek nőttek és virágoztak a ragyogó napfényben, a sisakvirággal, a liliommal, az estikével, a selymes gyűszűvirággal, a sárga mustárral, amely bíbor virágaival ott magasodik a vackor mellett.
- Ez ébren van! - Eragon döbbenetében hangosan kiáltott. - Vagyis hogy... értelmes. - Tudta, hogy Saphira is érezte; a feje a Menoa fa felé fordult, mintha hallgatózna, azután felröppent az egyik ágára, amely olyan széles volt, mint a Carvahallból Therinsfordba vezető országút. Ott letelepedett, és kecsesen lengette lecsüngő farka hegyét. Olyan furcsa látvány volt a sárkány a fán, hogy Eragon csaknem elnevette magát.
- Természetesen éber - felelte Arya. A hangja halk és lágy volt az éjszakai levegőben. - Elmondjam neked a Menoa fa történetét?
- Szeretném.
Fehér villanás cikázott végig az égen, mint egy száműzött kísértet, és Blagden formájában testet öltött Saphira mellett. A holló keskeny vállával és görbe nyakával úgy festett, mint a fösvény, aki egy halom aranyfényében lubickol. Fölemelte sápadt fejét, és baljós kiáltását hallatta: Wyrda!
- Íme, a történet. Az aranyévekben, mielőtt háborúzni kezdtünk a sárkányokkal, és mielőtt halhatatlanok lettünk, amennyire csak egy sebezhető húsból való lény lehet, élt valaha egy Linnéa nevű asszony. Linnéa anélkül öregedett meg, hogy jutott volna neki a társ vagy a gyermek vigasztalásából, de nem is érezte szükségét mindezeknek, sokkal jobban szeretett a növényeknek énekelni, és ebben mesternek bizonyult. Így volt ez mindaddig, amíg egy fiatalember nem érkezett az ajtajához, aki elámította a szerelem szavával. Vonzalma felébresztette Linnéa egy részét, amelyről még csak nem is gyanította, hogy benne lakozik, és neki vágya támadt kipróbálni mindazt, amit öntudatlanul feláldozott. Egy második esély csábítása túlságosan nagy volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja. Felhagyott a munkájával, a fiatalembernek szentelte életét, és egy ideig boldogok voltak.
- De a férfi ifjú volt, és vágyódni kezdett egy korban hozzá illő pár után. A szeme megakadt egy fiatal nőn, udvarolt neki és meghódította. Egy ideig ők is boldogok voltak együtt.
Amikor Linnéa fölfedezte, hogy visszautasították, megvetették és elhagyták, a fájdalomtól megőrült. A fiatalember a lehető legrosszabb dolgot cselekedte; ízelítőt adott neki az élet teljességéből, azután elhagyta, és nem gondolt rá többet, mint a kakas, aki egyik tyúktól a másikig fut. Linnéa rajtakapta, és dühében agyonszúrta őket.
Tudta, hogy amit tett, az gonosz dolog. Azt is, hogy még ha megszabadulna is a gyilkosság bűnétől, akkor sem térhet vissza többé korábbi életformájához. Az élet minden szépségét elveszítette. Így hát odament a Du Weldenvarden legöregebb fájához, hozzásimult, és beleénekelte magát a fába, megszabadult mindentől, ami a saját fajához kötötte. Három napon és éjszakán át énekelt, és amikor befejezte, egy volt szeretett növényei közül. Sok évezrede figyeli az erdőt... És így keletkezett a Menoa fa.
Mire a mese idáig ért, Arya és Eragon egymás mellett ültek egy hatalmas gyökér tetején, tizenkét láb magasságban a föld fölött. Eragon a sarkával a fát rugdosta, és azon gondolkodott, hogy vajon Arya ezzel a történettel figyelmeztetni akarta, vagy csupán egy ártatlan mesét hallott.
Kétségei bizonyossággá szilárdultak, amikor a tünde megkérdezte: - Gondolod, hogy a fiatalember vádolható a tragédiáért?329
- Úgy vélem - kezdte Eragon, tudva, hogy ha ügyetlen választ ad, a lány megharagszik -, hogy kegyetlenség volt így cselekednie... és hogy Linnéa reagálása túlzott volt. Mindketten hibásak.
Arya addig nézett rá, amíg Eragon le nem sütötte a szemét. - Nem illettek egymáshoz.
Eragon tiltakozni készült, de leállította magát. A lánynak igaza volt. És úgy manipulálta őt, hogy hangosan ki kellett mondania, méghozzá bele a szemébe. - Talán - ismerte el.
Csönd halmozódott közéjük, mint a homokból nőtt fal, és egyiküknek sem akaródzott megtörni. A kabócák magas hangú zsongása visszhangzott a tisztáson. Végül Eragon azt mondta: - Úgy tűnik, jót tesz neked, hogy otthon vagy.
- Jót tesz. - A lány öntudatlan könnyedséggel előrehajolt, fölvett egy vékony ágat, amely a Menoa fáról hullott le, és nekilátott kosárkát fonni a tűlevelekből.
Forró vér öntötte el Eragon arcát, miközben a tündét figyelte. Remélte, hogy a hold nem ragyog olyan fényesen, hogy látsszanak a vörös foltok az arcán. - Hol... hol laksz? Neked és Islanzadínak van egy palotátok vagy kastélyotok...?
- A Tialdarí Csarnokban lakunk, családunk ősi lakában, Ellesméra nyugati végében. Igazán szívesen megmutatom neked az otthonunkat.
- Ó. - Hirtelen egy gyakorlati kérdés bukkant föl Eragon zavaros gondolatai között. - Arya, vannak testvéreid? - A lány megrázta a fejét. - Akkor te vagy a tündetrón egyedüli örököse?
- Természetesen. De miért kérded? - Arya hallhatóan mulatott a kíváncsiságán.
- Nem értem, miért engedték meg, hogy nagykövet legyél a vardenek és a törpék között, továbbá te szállítsd Saphira tojását innen Tronjheimbe. Ez túl veszedelmes feladat egy királylánynak, de még sokkal inkább egy trónörökösnőnek.
- Úgy érted, túl veszélyes egy emberi asszonynak. Már korábban is mondtam, hogy én nem vagyok afféle tehetetlen személy, mint a ti asszonyaitok. Nem veszed figyelembe, hogy mi másképpen tekintünk a királyság intézményére, mint ti vagy a törpék. Számunkra egy király vagy királynő legfontosabb feladata, hogy szolgálja népét, ahogy és amikor csak lehetséges. Ha közben az életünk is rámegy, örömmel fogadjuk a lehetőséget, hogy bebizonyítsuk hűségünket - ahogy a törpék mondják - a tűzhelyhez, házhoz, becsülethez. Ha feladatom teljesítése közben meghalok, akkor választanak helyettem egy utódot valamelyik Házunkból. Még az is lehet, hogy nem lesz belőlem királynő, ha ellenszenvesnek találom ezt a lehetőséget. Nem választunk olyan vezetőket, akik nem akarják teljes erőből a kötelességeiknek szentelni magukat. - Habozott, azután átkarolta a lábát, és a térdére fektette az állát. - Sok évem volt rá, hogy tökéletesítsem ezeket az érveket az anyámmal szemben. - Egy percig zavartalanul zengett a kabócák pirregése a tisztás fölött. Azután a lány kérdezett: - Hogy megy a tanulás Oromisszal?
Eragon morgott valamit, pocsék hangulata visszatért egy sor kellemetlen emlék hátán, és megsavanyította az örömet, hogy Aryával lehet. Nem volt más vágya, mint hogy bemásszon az ágyba, aludjon egyet, és elfelejtse ezt a napot.
- Oromis-elda - mondta, alaposan megrágva minden szót, mielőtt azok elhagyták volna az ajkát - meglehetősen alapos.
Megrándult, amikor a lány acélos erővel megragadta a felkarját. - Mi volt a baj?
Igyekezett vállvonogatással lerázni a kezét. - Semmi.
- Elég hosszan utaztam veled ahhoz, hogy tudjam, mikor vagy boldog, dühös... vagy mikor fáj valami. Történt valami közted és Oromis között? Ha így volt, mondd el nekem, és amint lehet, rendbe hozom a dolgot. Vagy a hátad? Mi...
- Nem a kiképzésről van szó! - Neheztelése ellenére Eragon észrevette, hogy a lány őszintén aggódik, ami elégedettséggel töltötte el. - Kérdezd Saphirát. Ő el tudja mondani neked.
- Tőled akarom hallani - mondta Arya halkan.
Eragon állán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította a fogait. Halkan, szinte suttogva beszámolt róla, hogyan vallott kudarcot a meditációval a tisztáson, azután pedig arról az ügyről, amely megmérgezte a szívét, mintha viperát melengetne a keblén: az áldást.
Arya elengedte a karját, belekapaszkodott a Menoa fa gyökerébe, mintha meg akarná erősíteni magát. - Barzúl. - A törpekáromkodás megriasztotta az ifjút, aki még sosem hallott a lánytól ilyesmit, és ez különben is illett a helyzetre, mert azt jelentette, balsors. - Persze hogy tudtam arról, mit csináltál Farthen Dúrban, de sosem gondoltam... sosem gyanítottam hogy ilyesmi történhetett. Bocsánatodat kérem, Eragon, amiért arra kényszerítettelek ma este, hogy elhagyd a szobádat. Nem értettem, miért vagy kelletlen. Békén kellett volna hagynom téged.
- Nem - felelte ő. - Nem, örülök a társaságodnak és a dolgoknak, amelyeket megmutattál nekem. - A lányra mosolygott, és egy pillanat múlva Arya visszamosolygott rá.
Együtt ültek némán és aprón az ősi fa tövében, és figyelték, ahogy a hold magasra ível a békés erdő fölött, mielőtt elrejtőzött volna a gyülekező felhők mögé. - Csak arra lennék kíváncsi, mivé lesz az a gyermek.
Magasan a fejük fölött Blagden borzolta föl csontfehér tollait, és felrikoltott. - Wyrda!
Nasuada keresztbe fonta karjait, és nem is próbálta leplezni türelmetlenségét, miközben az előtte álló két embert nézte.
A jobb oldalinak olyan vastag volt a nyaka, hogy a feje csaknem derékszögben meredt elő a vállából, amitől makacs, korlátolt benyomást keltett. Ezt még fokozta ormótlan homloka és vastag, csapzott szemöldöke, amely kis híján belelógott a szemébe, és duzzadt szája, amely még beszéd közben is rózsaszín gombává csücsörödött. De a lány jobban ismerte, hogy hagyja magát félrevezetni a rút külsőtől. Mert ennek az embernek a rút szájában egy jokulátor pörgő nyelve rejlett.
A másik ember egyetlen jellegzetessége a sápadt bőre volt, amely nem volt hajlandó megbarnulni még a surdai könyörtelen naptól sem, holott a vardenek már néhány hete a fővárosban, Aberonban laktak. Kötött sapkáját kötéllé sodorta a tenyere között.
- Te! - mutatott rá a lány. - Hány csirkédet ölte meg már megint?
- Tizenhármat, asszonyom.
Nasuada ismét a rút emberre nézett. - Minden mérvadó vélemény szerint szerencsétlen szám, Gamble mester. Rád nézve is bebizonyosodott. Loptál, tönkretetted a más tulajdonát, anélkül hogy megfelelő kárpótlást adtál volna.
- Sose tagadtam.
- Csak azt szeretném tudni, hogyan ettél meg tizenhárom csirkét négy nap alatt. Képes vagy egyáltalán jóllakni, Gamble mester?
Az ember bolondosan vigyorgott, és megvakarta az arcát. A lányt idegesítette a csorba körmök roszogása a borostán, erőt kellett vennie magán, hogy ne szóljon rá. - Nos, tisztesség ne essék szólván, asszonyom, de nem lenne gond megtölteni a gyomromat, ha megfelelően táplálnál, főleg hogy ennyit dolgozunk. Nagydarab ember vagyok, szükségem van húsra a hasamban, miután fél napig csákánnyal töröm a követ. Mindent elkövetek, hogy ellenálljak a kísértésnek, de el ám. De három hete szűkös a fejadag, és akkor lesni ezeket a parasztokat, hogy milyen kövér a jószáguk, de az éhen halónak se adnának belőle... Nos, bevallom, ez sok volt. Nem vagyok valami erős, ha ételről van szó. Szeretem, ha forró, és szeretem, ha sok. És nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, aki segíteni szeretne magán.
És ez a probléma veleje, tűnődött Nasuada. A vardenek nem tudták etetni embereiket, még Orrinnak, Surda királyának a segítségével sem. Orrin megnyitotta nekik a kincstárát, de nem volt hajlandó úgy viselkedni, mint Galbatorix, aki, ha vonult valahova a hadával a Birodalomban, az alattvalóitól rekvirált, és nem fizetett érte. Nemes felfogás, de megnehezíti a dolgunkat. Ennek ellenére tudta, hogy éppen ez különbözteti meg őt, Orrint, Hrothgart és Islanzadít Galbatorix zsarnokságától. Olyan könnyű lenne észrevétlenül átlépni ezt a határt.
- Megértem az indokaidat, Gamble mester. Mindazonáltal, noha a vardenek nem alkotnak országot, és nem tartozunk senki fennhatósága alá a magunkén kívül, ez nem ad felmentést se neked, se másnak, hogy figyelmen kívül hagyja elődeim és Surda törvényeit. Éppen ezért utasítalak, hogy minden egyes csirkéért, amit elloptál, fizess egy rézgarast.
Meglepetésére Gamble berzenkedés nélkül elfogadta az ítéletet. - Ahogy óhajtod, asszonyom - mondta.
- Ennyi? - kiáltott föl a sápadt ember. Még jobban összecsavarta a sapkáját. - Ez nem tisztességes ár. Bármelyik piacon eladhattam volna őket...
Nasuada nem bírta tovább. - Igen. Többet kaptál volna! De történetesen tudom, hogy Gamble mester nem engedheti meg magának a teljes ár kifizetését, mivel tőlem kapja a bérét! Ahogy te is a tiédet. Elfelejted, hogy ha úgy döntenék, a vardenek érdekében elkobozom a tyúkjaidat, akkor sem kapnál többet értük egy rézgarasnál, és még ennyinek is örülhetnél! Megértetted?
- De ő nem...
- Megértetted?
Egy pillanat múlva a sápadt ember meghunyászkodott, és azt motyogta: - Igen, asszonyom.
- Nagyon helyes. Távozhattok. - Gamble gúnyos csodálattal megérintette a homlokát, és meghajolt Nasuada előtt, majd rosszkedvű ellenlábasával együtt kihátrált a teremből. - Ti is! - mondta Nasuada az ajtó két oldalán álló őröknek.
Ahogy elmentek, kimerült sóhajjal beleroskadt székébe. A legyezőjéért nyúlt, az arcát legyezte abban a hiábavaló reményben, hogy elpárolognak a verejték tűszúrásnyi cseppjei, amelyek kiütöttek a homlokán. Az állandó hőség kiszívta az erejét, és még a legkisebb feladatot is megnehezítette.
Gyanította, hogy télen is fáradtnak érezné magát. Bár ismerte a vardenek legbelső titkait, mégis a vártnál sokkal több munkába került, hogy az egész szervezetet átköltöztesse Farthen Dürból a Beor hegységen át, és eljuttassa Surdába és Aberonba. Megborzongott, amikor eszébe jutottak a hosszú, kínos napok, amelyeket nyeregben töltött. Rendkívül nehéz volt megtervezni a távozásukat, éppúgy, mint beilleszkedni az új környezetbe, ugyanakkor készülni a Birodalom elleni támadásra. Soha sincs elég időm, hogy megoldjam ezeket a gondokat, sopánkodott.
Végül elejtette a legyezőt, és becsengette szolgálóját, Faricát. A cseresznyefa asztaltól jobbra felfüggesztett zászló hullámzott, amikor nyílt a rejtekajtó. Farica beosont, és lesütött szemmel megállt Nasuada mellett.
- Vannak még? - kérdezte Nasuada.
- Nincsenek, asszonyom.
Igyekezett, hogy ne látsszék rajta a megkönnyebbülés. Hetente egyszer tartott nyitott udvart, hogy döntsön a vardenek vitáiban. Aki úgy érezte, hogy nem megfelelően bántak vele, az kihallgatást kérhetett, és elvárhatta, hogy Nasuada ítélkezzen. El sem tudott képzelni ennél bonyolultabb és hálátlanabb feladatot. Ahogy az apja mondogatta, miután Hrothgarral tárgyalt: - A jó megegyezés után mindenki dühös. - úgy tűnt, igaza van.
Figyelme visszatért a folyamatban levő ügyre. - Új beosztásba akarom helyezni Gamble-t - mondta Faricának. - Adj neki valami munkát, ahol használhatjuk a pergő nyelvét. Talán legyen szállásmester, mindenesetre olyan munka, ahol teljes ellátást kaphat. Nem akarok még egyszer lopás miatt találkozni vele.
Farira biccentett, azután az íróasztalhoz ment, ahol egy pergamentekercsre följegyezte Nasuada utasításait. Már ez az egy képessége is értékessé tette. - Hol találom? - kérdezte.
- Az egyik munkacsapatban, amelyek a kőbányában dolgoznak.
- Igen, asszonyom. Ó, miközben el voltál foglalva, Orrin király megkért, hogy keresd fel a laboratóriumában.
- Mit csinál ott, éppen megvakítja magát? - Nasuada megmosta a csuklóját és a nyakát levendulavízzel, azután megigazgatta a haját abban a csiszolt ezüsttükörben, amelyet Orrintól kapott, végül addig rángatta a köntösét, míg az ujjak rendesen álltak.
Mikor elégedett volt a külsejével, sarkában Faricával kisietett a lakosztályából. A nap olyan erősen sütött, hogy nem kellettek fáklyák a Borromeo-kastély belső megvilágításához, de meg elviselhetetlen forróság is lett volna tőlük. A kereszt alakú lőréseken beeső fény izzott a folyosó belső falán, a levegőben aranyos por csíkjai lebegtek. Nasuada kinézett az egyik nyíláson a körbástyára, ahol Orrin narancsszínű lovasságának harminc tagja éppen indult az egyik végeérhetetlen őrjáratra Aberon környékén.
Nem mintha sok hasznukat venné, ha Galbatorix úgy dönt, hogy maga rohan le minket, gondolta keserűen. Ez ellen az egyetlen védelmük Galbatorix gőgje, és remélhetőleg a félelme Eragontól. Minden vezető tisztában van a trónbitorlás kockázatával, de a trónbitorlók kétszeresen tartanak attól a fenyegetéstől, amelyet egy határozott egyéniség jelenthet. Nasuada tudta, hogy rendkívül veszedelmes játékot játszik Alagaésia leghatalmasabb őrültjével. Ha rosszul ítéli meg, hogy meddig mehet el, akkor a vele és a vardenekkel elpusztul minden remény, hogy véget lehet vetni Galbatorix uralmának.
A kastély tiszta illata emlékeztette gyermekségének idejére, valamikor régen, Orrin apjának, Larkin királynak az uralma idején. Akkortájt nem sokszor látta Orrint. Öt évvel volt idősebb nála, és máris a hercegi feladataival kellett foglalkoznia. Mostanában gyakran érezte úgy, hogy ő az idősebb kettejük közül.
Orrin laboratóriumának ajtajában meg kellett állnia, és ki kellett várnia, hogy a testőrök, akik mindig a küszöbön posztoltak, bejelentsék a királynak. Orrin hangja teleharsogta a lépcsőházat: - Nasuada úrhölgy! Boldog vagyok, hogy eljöttél! Valamit meg akarok mutatni neked.
A lány megacélozta magát, és Faricával együtt belépett a laboratóriumba. Az asztalok útvesztőjében lombikok, kancsók és retorták észbontó sokasága várta, mint egy üvegből való bozót, hogy elszakíthassa a ruhájukat miriádnyi törékeny águk valamelyikével. A fémes gőz szúrós szaga könnyeket csalt Nasuada szemébe. Szoknyájukat felfogva egymás mögött haladtak a terem vége felé, mérlegek és üvegtálak, fekete vaslemezbe kötött titkos könyvek, törpe asztrolábiumok és kéken villogó, foszforeszkáló kristályprizmák között.
Egy márványlapú asztal mellett találtak rá Orrinra, aki higanyt kevergetett egy üvegcsővel, amelynek nyitott volt az egyik vége, a másikat leforrasztották, és legalább három láb hosszú volt, bár a vastagsága nem haladta meg a negyed hüvelyket.
- Felség! - szólt Nasuada. Mivel a rangja megegyezett a királyéval, egyenesen állt, miközben Farica pukedlizett. - Úgy tűnik, kiheverted a múlt heti robbanást.
Orrin kedélyesen fintorgott. - Megtanultam, hogy nem bölcs dolog zárt helyen összekeverni a foszfort és a vizet. Az eredmény meglehetősen erőteljes lett.
- Teljesen visszatért a hallásod?
- Nem teljesen, de... - Úgy vigyorgott, mint egy fiú, aki megkapta az első tőrét. Meggyújtott egy fidibuszt a parázstartóból - Nasuada nem értette, hogyan bírja a rekkenő forróságban -, majd visszavitte a tüzet a munkapadhoz, és rágyújtott cardusfűvel töltött pipájára.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol.
- Igazából nem dohányzom - vallotta be Orrin -, csak rájöttem, hogy mivel a dobhártyám még nem zárult be teljesen, meg tudom csinálni ezt... - Kivette a pipát a szájából, és felfújta a képét. Egyszer csak füst jött ki a bal füléből, pont úgy, mint a kígyó a tojásából, és ott hajladozott a feje mellett. A látvány olyan váratlan volt, hogy Nasuada nevetésben tört ki. Egy pillanat múlva Orrin is csatlakozott hozzá, nagy füstfelhőt eresztve ki a száján. - A legfurcsább érzés - vallotta be bizalmasan. - Őrült mód viszket, miközben kifelé tart.
Nasuada elkomolyodott és megkérdezte: - Van valami más is, amit meg akarsz beszélni velem, felség?
Orrin csettintett. - Hát persze. - A hosszú üvegcsövet belemerítette a higanyba, a nyitott végét befogta az ujjával, és megmutatta. - Ugye abban egyetértesz velem, hogy ebben a csőben kizárólag higany van?
- Igen. - Ezért akart látni?
- Na és most? - Gyors mozdulattal megfordította a csövet, a nyitott végéről levette az ujját, és beleeresztette a tégelybe. Nasuada várakozásával ellentétben a higany nem ömlött ki, hanem lefutott a cső közepéig, és ott megállt. Orrin megmutatta az üres részt a fém fölött. - Ezt a teret itt mi foglalja el? - kérdezte.
- Biztosan levegő - felelte Nasuada.
Orrin vigyorgott, és megrázta a fejét. - Ha ez igaz lenne, akkor hogy tudott a levegő elhaladni a higany mellett? Netán az üvegen át jutott be? Itt nincs út a levegő számára. - Faricára mutatott. - Mi a véleményed, komorna?
Farica a csőre meredt, azután vállat vont. - Nem lehet ott semmi, felséges uram.
- Pontosan ezt gondolom én is: semmi nincs ott. Azt hiszem, megoldottam a természetfilozófia legrégibb rejtélyét, amikor létrehoztam és bebizonyítottam a vákuum létezését! Ez teljes mértékben érvényteleníti Vacher elméleteit, viszont azt jelenti, hogy Ládin lángész. Nyavalyás tündék, úgy látszik, mindig nekik van igazuk.
Nasuada igyekezett barátságosan kérdezni: - És ez mi célt szolgál?
- Célt? - Orrin őszinte döbbenettel nézett rá. - Természetesen semmilyent. Legalábbis nem tudok ilyen célt kigondolni. Mindazonáltal segít megértenünk világunk mechanikáját, hogy mi miért és hogyan történik. Csodálatos fölfedezés. Ki tudja, hova vezet még ez? - Beszéd közben kiürítette a csövet, és óvatosan beletette egy bársonnyal bélelt dobozba, amelyben több hasonlóan törékeny tárgy hevert. - Valójában az a kilátás izgat, hogyan használhatjuk a mágiát a természet titkainak felkutatására. Trianna éppen tegnap segített egy egyszerű varázsigével, hogy fölfedezzek két eddig ismeretlen gázt. Képzeld el, mi mindent lehetne megtudni, ha a mágiát rendszeresen föl lehetne használni a természetfilozófiai tanulmányokhoz! Fontolgatom, hogy magam is megtanulom a varázslást, amennyiben van hozzá képességem, és meg tudok győzni pár varázslót, hogy osszák meg velem a tudományukat. Milyen kár, hogy a Sárkánylovasod, Eragon nem kísért el ide téged; biztos vagyok benne, hogy a segítségemre lenne.
Nasuada Faricára nézett, és azt mondta: - Várj meg odakint. - Az asszony bókolt, azután kiment. Amikor Nasuada hallotta, hogy csukódik a laboratórium ajtaja, megszólalt: - Orrin! Elment a szép eszed?
- Mire gondolsz?
- Miközben bezárkózol ide, és olyan kísérleteket végzel, amelyeket senki sem ért - közben a saját épségedet kockáztatod -, országod a háború szakadéka felé tántorog. Miriádnyi kérdésben kellene döntened, te pedig állsz itt, füstfelhőket eregetsz és higannyal játszadozol?
A férfi arca megkeményedett. - Tisztában vagyok a kötelességeimmel, Nasuada. Lehet, hogy te vezeted a vardeneket, de még mindig én vagyok Surda királya, és jobb, ha ezt nem felejted el, mielőtt ilyen tiszteletlenül beszélsz velem. Kell-e emlékeztetnem téged, hogy az itteni menedéketek az én jóindulatomtól függ?
A lány tudta, hogy ez üres fenyegetés; sok surdainak volt varden rokona, és fordítva. Túlságosan sok kapcsolat volt a két nép között, hogy az egyik csak úgy elhagyja a másikat. Nem, Orrin sértődöttségének igazi oka a hatásköri vita. Mivel csaknem lehetetlen egy nagy hadsereget hosszabb ideig készenlétben tartani - Nasuada megtanulta, hogy sok tétlen embert etetni valóságos logisztikai lidércnyomás -, a vardenek munkát kerestek, tanyákat vettek, és máskülönben is hasonultak vendéglátóik országához. Hova vezet mindez? Egy nem létező hadsereg vezére leszek? Orrin tábornoka vagy tanácsadója? A helyzete ingatag volt. Ha túl nagyokat lép, vagy túl sokat kezdeményez, Orrin fenyegetésnek veszi, és ellene fordul, különösen most, amikor ő a vardenek Farthen Dűr-i diadalának dicsfényében ragyog. De ha túl sokáig vár, akkor elveszíti a lehetőséget, hogy kihasználhassa Galbatorix pillanatnyi gyengeségét. Egyetlen előnye, hogy ő parancsol annak, amire megy ez a játék: Eragonnak és Saphirának.
- Én nem akarom aláaknázni az uralmadat, Orrin. Soha nem is volt ilyen szándékom, sajnálom, ha neked így tűnt. - A férfi mereven bólintott. Nasuada nem tudta, mivel folytassa. Ujjaival az asztallapra támaszkodott, és előrehajolt. - Csak hát... olyan sok a tennivaló. Éjjel-nappal dolgozom - az ágyam mellett is tartok egy asztalkát a jegyzeteknek -, és még mindig nem érem utol magam; úgy érzem, mintha mindig a katasztrófa határán egyensúlyoznánk.
Orrin fölvett egy használattól megfeketedett mozsártörőt, és kitartó, delejes ritmusban forgatta a két tenyere között. - Mielőtt idejöttél... Nem, ez nem igaz. Mielőtt a Lovasod materializálódott az éterből, mint Moratensis a kútjából, arra számítottam, hogy úgy élem le az életem, mint az apám és a nagyapám. Vagyis titokban küzdök Galbatorix ellen. Meg kell bocsátanod, ha egy kis ideig eltart, amíg hozzászokom az új valósághoz.
Tőle ez volt a legnagyobb bocsánatkérés. - Megértelek.
A király egy pillanatra megállította a mozsártörőt. - Te csak most kerültél hatalomra, miközben én jó néhány éve uralkodom. Ha elég szemtelen lehetek, hogy tanácsot adjak, a szép eszem megőrzése érdekében alapvető fontosságúnak tartom, hogy a nap egy részét azzal töltsem, ami érdekel.
- Ezt én nem tehetem - mondta Nasuada. - Minden pillanat, amelyet elpocsékolok, az erőfeszítésnek az a másodperce lehet, amelyre szükség van Galbatorix megveréséhez.
A mozsártörő ismét megállt. - A vardeneknek nem teszel jó szolgálatot azzal, ha túl sokat dolgozol. Senki sem tud kellően működni, ha alkalmanként nem áll le és nem pihen. Nem kell hosszú szüneteknek lenniük, elég öt-tíz perc is. Akár az íjászatot is gyakorolhatod, amivel még mindig a céljaidat szolgálod, noha más módon... Elsősorban ezért hoztam létre ezt a laboratóriumot. Ezért fújok füstöt, és játszadozom a higannyal, ahogyan fogalmaztál - így nem üvöltök a kétségbeeséstó) a nap többi részében.
Noha nem szívesen adta föl azt a véleményét, hogy Orrin egy tutyimutyi naplopó, Nasuada kénytelen volt elismerni érvelésének igazát. - Nem fogom elfelejteni a javaslatodat.
A király arcára visszatért egy kevés a korábbi komolytalanságból, amikor elmosolyodott. - Csupán ennyit kérek tőled.
Nasuada odament az ablakhoz, szélesebbre tárta a zsalugátert, és lenézett Aberonra, hallotta a balkörmű kalmárok kiáltozását, amellyel rásózzák portékájukat a balek vevőkre, látta a sűrű, sárga port a nyugati úton, ahol karaván érkezett a kapu elé, a cseréptetők fölött vibráló levegőt, amely cardusfűtől és márványtemplomok tömjénfüstjétől illatozott, és a földeket, amelyek úgy vették körül a várost, mint a szirmok a virágot.
Anélkül hogy megfordult volna, azt kérdezte: - Kaptál másolatot a Birodalomból érkező legújabb jelentésekből? - Igen. - Orrin is odament az ablakhoz. - Es mi a véleményed?
- Túlságosan szegényesek és hiányosak ahhoz, hogy bármiféle értelmes következtetést le lehetne vonni belőlük.
- Pedig ezek a legjobbak. Mondd el a gyanúidat és sejtéseidet. Az ismert tényekből vonjunk le következtetéseket, mintha valamelyik kísérletedet végeznénk. - Magában mosolygott. - Megígérem, hogy nem magyarázok bele semmit abba, amit mondasz.
Várnia kellett a válaszra, amelyből nem hiányzott a világvégét jósoló próféciák fájdalmas súlya: - Növekvő adók, kiürült laktanyák, a lovakat és az ökröket Birodalom-szerte rekvirálják... Ugy tűnik, Galbatorix összegyűjti erőit, készül rá, hogy összecsapjon velünk, noha nem tudom megmondani, támadni fog-e vagy védekezni. - Forgó árnyak hűtötték le az arcukat, mert egy seregélycsapat keringett a nap előtt. - Engem az nyomaszt, hogy mennyi időbe kerül neki, amíg mozgósítja erőit. Ez fogja meghatározni a mi stratégiánkat is.
- Hetek. Hónapok. Évek. Nem tudom kiszámítani, mit fog tenni.
A király bólintott. - Vannak ügynökeid, akik továbbítják a híreket Eragonnak?
- Egyre veszélyesebb az ilyesfajta hírközlés, ennek ellenére vannak. Remélem, hogy ha olyan városokat, mint Dras-Leona, elárasztjuk Eragon hőstetteivel, akkor, ha tényleg elérjük a várost, és meglátják a Lovast, saját jószántukból csatlakoznak hozzánk, és elkerülhetjük az ostromot.
- A háború ritkán ilyen egyszerű.
Nasuada elengedte ezt a mondatot a füle mellett. - És hogy halad a saját hadsereged mozgósítása? A vardenek készek a küzdelemre, mint mindig.
Orrin engesztelő mozdulattal széttárta a kezét. - Nehéz talpra állítani egy nemzetet, Nasuada. Vannak nemesek, akiket meg kell győznöm, hogy támogassanak, páncélt és fegyvert kell készíttetni, össze kell gyűjteni az utánpótlást...
- És közben én miből etessem a népemet? Több földre van szükségünk, mint amennyit adtál...
- Jól van, tudom - felelte a király.
- ...azt pedig csak a Birodalom megszállásával szerezhetünk, hacsak nem akarod hozzácsatolni a vardeneket Surdához. Ha így van, akkor otthont kell találnod sok ezer embernek, akiket elhoztam Farthen Dúrból, ez viszont nem fog tetszeni a surdai polgároknak. Bármit tegyél, dönts gyorsan, mert attól tartok, ha továbbra is halogatod a dolgot, akkor a vardenek zabolátlan hordává hullnak szét. - Igyekezett nem úgy beszélni, mintha fenyegetésnek szánná.
Ezzel együtt Orrinnak nem tetszett a megjegyzés. Elhúzta a száját. - Az apád sosem engedte ki a kezéből az embereit. Remélem, te sem teszed meg, ha továbbra is a vardenek vezetője akarsz lenni. Ami az előkészületeinket illeti, megvan a határa annak, hogy mennyit tudunk elvégezni ilyen kurta idő alatt; te csak várd meg, amíg készen leszünk.
A lány olyan erősen markolta az ablakpárkányt, hogy az erek kidagadtak a csuklóján, és a körmei belemélyedtek a fugákba, mégsem engedte, hogy egy csepp harag is átszivárogjon a hangjába: - Ebben az esetben kölcsönöznél a vardeneknek még több aranyat, hogy ehessenek?
- Nem. Minden megtakarított pénzemet odaadtam.
- Akkor hogyan, mit fogunk enni?
- Javasolnám, hogy magad gyűjtsd össze a pénzt.
A dühös Nasuada a lehető legszélesebb és legragyogóbb mosolyával nézett a királyra, olyan hosszasan kitartva, hogy Orrin kényszeredetten toporogjon, azután olyan mélyen bókolt, akár egy szolga, de közben egy pillanatra sem hagyta abba az eszelős vigyorgást. - Akkor hát isten veled, uram. Remélem, a napod hátralevő része is olyan élvezetes lesz, mint amilyen társalgásunk volt.
Orrin valami érthetetlent motyogott, miközben Nasuada visszafelé suhogott a laboratórium ajtajához. Dühében a ruhája jobb ujjával felborított egy jádepalackot, ami összetört. A kiömlő sárga folyadék ráfröccsent a ruha ujjára, és átáztatta a szoknyát. Bosszúsan megrázta a csuklóját, de meg sem állt.
Farira csatlakozott hozzá a lépcsőházban, és együtt mentek a folyosók útvesztőjében Nasuada lakosztálya felé.
Nasuada kivágta szobája ajtaját, odament az íróasztalához, és belevetette magát a székébe. Olyan mereven ült, hogy a háta nem is érintette a támlát. Kővé dermesztette a megoldhatatlan kérdés, amellyel a vardeneknek kellett szembenézni. Zihálása fokozatosan lassult, végül már nem is lehetett látni a melle mozgását. Kudarcot vallottam. Csak erre tudott gondolni.
- Asszonyom, a ruhád ujja!
Mikor fölrezzent gondolataiból, azt látta, hogy Farica egy törlőronggyal csapkodja a jobb karját. A hímzett anyag füstölt. Nasuada riadtan felpattant a székből, a karját forgatta, hogy honnan jön a füst. A ruha ujja és a szoknya fehér pókhálóvá esett szét, és csípős füstöt eregetett.
- Szabadíts ki belőle! - mondta.
Eltartotta a karját, és nyugalmat kényszerített magára, amíg Farica kifűzte. A szobalány ujjai lázasan futkostak a csomókon, és végül meglazították a gyapjútokot Nasuada felsőtestén. Amint a felsőruha megereszkedett, kirántotta a karját az ujjból.
Lihegve állt az íróasztalnál, egy szál cipellőben és patyolatingben. Megkönnyebbülésére a drága csipkeszegély megmenekült, noha förtelmesen bűzlött.
- Megégetett? - kérdezte Farica. Nasuada megrázta a fejét, mert nem bízott benne, hogy meg tud szólalni. Farica a cipője hegyével megbökte a ruhát. - Mi az ördög ez?
- Orrin egyik büdös kotyvaléka - krákogta Nasuada. - A laboratóriumában borítottam ki. - Mélyeket lélegezve csillapította magát, és undorral vizsgálgatta a tönkrement ruhát. A Dúrgrimst Ingeitum törpe asszonyai szőtték ajándékul a legutóbbi születésnapjára, e e volt ruhatára legszebb darabjainak. Semmivel sem tudta pótolni, és tekintve a vardenek anyagi nehézségeit, nem is rendelhetett másikat. Valahogy megleszek nélküle.
Farica a fejét csóválta. - Kár elveszíteni egy ilyen szép ruhát. - Odament a varrókosárhoz, és egy éles ollót vett elő. - Annyit mentünk meg, amennyit csak tudunk. Levágom a tönkrement részeket, és elégetjük őket.
Nasuada komoran járkált a szobában. Fortyogott a dühtót a saját ügyetlensége miatt, ami újabb gonddal gyarapította a bajok már eddig is éppen elég hosszú listáját. - Mit fogok most fölvenni az udvarban? - kérdezte.
Az olló merev fensőséggel hasított bele a puha szövetbe. - Talán a lenruhádat.
- Az túlságosan hétköznapi, hogy megjelenhessek Orrin és a nemesei előtt.
- Hadd próbálkozzak vele, asszonyom. Biztos vagyok benne, hogy sokkal különbbé tudom tenni. Mire végzek, kétszer olyan előkelően fog festeni, mint előzőleg.
- Nem, nem. Ez nem megy. Csak kinevetnek. Akkor is elég nehéz megszerezni a tekintélyt, ha megfelelően vagyok öltözve, hát még ha foltos ruhákat viselek, amelyek szegénységünket hirdetik.
Az idősebb nő szigorúan nézett rá. - Menni fog, ameddig nem kérsz bocsánatot a megjelenésedért. Sőt biztosítlak róla, a többi hölgynek annyira fog tetszeni az új divat, hogy utánozni fognak. Majd meglátod. - Odament az ajtóhoz, résnyire nyitotta, és odaadta a sérült szövetet az egyik őrnek. - Asszonyod el akarja égettetni. Titokban csináld, és egy hangot se szólj róla, különben velem gyűlik meg a bajod. - Az őr tisztelgett.
Nasuada akarata ellenére elmosolyodott. - Hogy is tudnék meglenni nélküled, Farica?
- Szerintem jól.
Miután fölvette zöld vadászruháját - amelynek könnyű szoknyája némi könnyebbséget jelentett a forróságban -, Nasuada, bár orrolt Orrinra, elhatározta, hogy megfogadja a tanácsát, félbeszakítja a napirendjét, és nem csinál semmi fontosat azonkívül, hogy segít Faricának lebontani a csipkét a ruháról. Az egyhangú munka segítségével kiválóan tudta összpontosítani a gondolatait. Miközben a szálakat húzgálta kifelé, megbeszélte Faricával a vardenek kínos helyzetét, abban a reményben, hátha az asszony lel olyan megoldást, amely elkerülte az ő figyelmét.
Farica segítsége egyetlen megjegyzésre korlátozódott. - Úgy tűnik, ebben a világban a legtöbb dolog az aranyban gyökerezik. Ha elég lenne belőle, akkor kivásárolhatnánk Galbatorixot a fekete trónjából... lehet, hogy nem is kéne harcolni az embereivel.
Tényleg arra számítok, hogy valaki más végzi el az én munkámat?, kérdezte magától Nasuada. Én vezettem bele ebbe a zsákutcába, nekem is kell kihoznom innen őket.
El akart vágni egy öltést. Kinyújtotta a karját, mire a kése hegye beleakadt egy csipkeszalagba és kettévágta. Nézte a szakadást, a pergamenszínű szálakat, amelyek úgy vonaglottak a ruhán, mint a megkínzott férgek, nézte, és a torkát hisztérikus nevetés csiklandozta, miközben a szeme könnybe lábadt. Mi jöhet még?
A ruha legértékesebb része a csipke volt. Noha elkészítése is nagy ügyességet igényelt, ritkaságát és drágaságát a legfontosabb összetevője adta: a rengeteg, agysorvasztó idő. Olyan sokáig tartott a csipkeverés, hogy ha valaki megpróbált csipkefátylat készíteni magának, a haladást nem hetekben, de hónapokban kellett mérni. A csipke unciája drágább volt, mint az arany vagy az ezüst.
Végigfuttatta ujjait a szálakon, megállt a szakadásnál, amelyet maga vágott. A csipkekészítés nem vesz el sok energiát, csak időt. Ő maga utálta a csipkeverést. Energia... energia... Képek sora villant föl az elméjében: Orrin, amint arról beszél, hogy a mágiát használná föl a kutatásaiban; Trianna, az asszony, aki a Du Vrangr Gata vezetője az Ikrek halála óta; az egyik varden gyógyító elmagyarázza neki a mágia alapjait, amikor Nasuada még csak öt-hat éves. A különböző tapasztalatok olyan gondolati láncot alkottak, amely vad és valószínűtlen volt, és végre kiszabadította a kacagást a torka börtönéből.
Farica furcsán nézett rá, és várta a magyarázatot. Nasuada fölállt, és lesöpörte a térdéről a felsőruha felét a padlóra. - Hozd ide Triannát, de rögtön! - mondta. - Nem érdekel, mit csinál: azonnal vezesd ide.
Farica szeme körül megfeszült bőr, de meghajolt, és azt mondta: - Ahogy kívánod, asszonyom. - Kiment a személyzet titkos ajtaján.
- Köszönöm - suttogta Nasuada az üres szobának.
Megértette a szobalány kelletlenségét; ő is kínosan érezte magát a varázslóktól. Eragonban is csak azért bízott meg, mert Lovas volt - noha ez nem biztosíték az erényre, mint Galbatorix példája mutatja -, mert hűségesküt tett neki, és Nasuada tudta, hogy sosem szegné meg. Őt megrémítette a boszorkányok és a varázslók hatalma. Maga a gondolat, hogy egy látszólag hétköznapi személy képes egyetlen szavával ölni; megszállhatja az ember elméjét, ha úgy tartja kedve; csalhat, hazudhat, és nem kapják rajta; és úgyszólván büntetlenül szállhat szembe a társadalommal...
A szíve gyorsabban vert.
Hogyan kényszerítheted ki a törvény betartását, amikor a társadalom egy csoportja különleges erőkkel rendelkezik? Tulajdonképpen a vardenek háborúja a Birodalom ellen nem több, mint egy kísérlet, hogy ítélkezzenek egy ember fölött, aki visszaélt mágikus képességeivel, és megelőzzék, hogy újabb bűnöket kövessen el. Mindez a fájdalom és rombolás csak azért, mert senkinek nincs elég ereje, hogy megverje Galbatorixot. Még csak meg sem halt rendes időben!
Noha nem szerette a varázslatot, tudta, hogy fő szerepet fog játszani Galbatorix elmozdításában, és a győzelemig nem engedheti meg magának, hogy elidegenítse a mágusokat. Amint ez bekövetkezik, meg fogja oldani a problémát, amit jelentenek.
Merészen kopogtattak szobája ajtaján, ami megzavarta a gondolataiban. Arcára kedves mosolyt erőltetett, elméjét pedig körülbástyázta, ahogy tanították. - Tessék! - mondta. Fontos, hogy udvarias legyen, miután ilyen kurtán-furcsán rendelte ide Triannát.
Nyílt az ajtó, és belépett a barna varázslónő. Haja kócosan ágaskodott a sietségtől. Úgy festett, mintha most ugrasztották volna ki az ágyból. Törpék módjára meghajolt, azután megszólalt: - Hívattál, asszonyom?
- Hívattalak. - Nasuada kényelmesen elhelyezkedett egy székben, tekintete lassan végigfutott Triannán. A varázslónő fölszegte az állát, miközben Nasuada fürkészte. - Tudnom kell: mi a varázslat legfontosabb szabálya?
Trianna elkomorodott. - Hogy akármit csinálj is a varázslattal, ahhoz ugyanannyi energia kell, mintha másképpen csinálnád.
- És amit meg tudsz csinálni, annak csak a saját találékonyságod és az ősnyelvben való jártasságod szab határt?
- Vannak más megszorítások, de lényegében ez a helyzet. Asszonyom, miért faggatsz? Ezek a varázslat alapvető szabályai, amelyekkel egyébként kétségtelenül te is tisztában vagy.
- Így van. Csak szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy pontosan megértettem őket. - Anélkül hogy fölállt volna, Nasuada kinyújtotta a kezét és fölemelte a ruhát, így Trianna láthatta a tönkrement csipkét. - Akkor hát, eme határokon belül, képes vagy összeállítani egy varázsigét, amely lehetővé teszi, hogy a varázslattal készíts egy csipkét.
Leereszkedő mosolyra húzódott a boszorkány sötét ajka. - A Du Vrangr tatának sokkal fontosabb dolga is van, mint hogy a ruhádat javítgassa, asszonyom. A mi művészetünk nem olyan közönséges dolog, hogy puszta szeszélyből is föl lehessen használni. Biztosan találsz varrónőket és szabókat, akik képesek elvégezni ezt a munkát. Most pedig, ha megengeded...
- Elhallgass, asszony - mondta színtelen hangon Nasuada. Trianna a megdöbbenéstó) elnémult mondat közben. - Úgy látom, a Du Vrangr Gatát is meg kell tanítanom arra, amire az Idősek Tanácsát: lehet, hogy fiatal vagyok, de nem gyerek, aki fölött atyáskodni lehet. Azért kérdeztem a csipkét, mert ha gyorsan és könnyedén képes vagy előállítani, akkor támogathatjuk a vardeneket abból, hogy az egész Birodalomban olcsón árulunk csipkeszalagot és varrott csipkét. Galbatorix alattvalói maguk fogják adni a pénzt, amelyre szükségünk van az életben maradáshoz.
- De hát ez nevetséges! - tiltakozott Trianna. Még Farica is kétkedve nézett rá. - Nem pénzelheted a háborút csipkével.
Nasuada felvonta a szemöldökét. - És miért nem? Asszonyok, akik máskülönben sose juthatnak csipkéhez, kapni fognak az alkalmon, hogy megvehessék a miénket. Minden gazdafeleség, aki arra vágyik, hogy módosabbnak nézzék, ilyet akar majd. Minden gazdag kereskedő és nemes arannyal fizet a csipkénkért, amely finomabb lesz, mint minden, amit emberkéz vert vagy varrt. Olyan vagyont gyűjtünk, amely versenyez a törpékével. Persze csak ha eléggé értesz a varázslathoz, hogy azt tedd, amit akarok.
Trianna hátravetette a haját. - Kételkedsz a képességeimben?
- Bizonyíts!
Trianna habozott, azután elvette a ruhát Nasuadától, és hosszan tanulmányozta a csipkeszalagot. Végül azt mondta: - Lehet, hogy megcsinálható, de néhány vizsgálatot el kell végeznem, mielőtt biztosat tudnék.
- Láss neki azonnal. Mostantól ez a legfontosabb feladatod. És keress egy tapasztalt csipkeverőt, hogy a minták tekintetében tanácsokat adhasson.
- Igen, Nasuada úrnő.
Nasuada lágyított a hangján. - Jól van. Azt is szeretném, ha kiválogatnád a Du Vrangr Gata legtehetségesebb tagjait, és együtt dolgoznál velük. Találjatok ki új varázstechnikákat, amelyekkel segíthetitek a vardeneket. Ez a te felelősséged, nem az enyém.
- Igen, Nasuada úrnő.
- Most elmehetsz. Holnap reggel gyere vissza és jelents. - Igen, Nasuada úrnő.
Nasuada elégedetten figyelte a boszorkány távozását, azután lehunyta a szemét, és élvezte a pillanatnyi büszkeséget, amiért ilyen sok mindent elintézett. Nincs férfi, beleértve az apját is, aki kitalálhatta volna az ő megoldását. - Ez az én hozzájárulásom a vardenek ügyéhez - mondta magának. Bár Adzsihád is láthatná! Hangosan annyit kérdezett: - Megleptelek, Farica?
- Mindig meglepsz, asszonyom.
Asszonyom!... Jönnöd kell, asszonyom.
- Mi az? - Kelletlenül kinyitotta a szemét és látta, hogy Jörmundur lép be a szobába. A szíjas veterán levette, jobb karjának hajlatába illesztette a sisakját, és elindult Nasuada felé, bal kezét a kardgombján nyugtatva.
Páncélingének gyűrűi csilingeltek, ahogy meghajolt. - Asszonyom.
- Isten hozott, Jörmundur. Hogy van a fiad? - Örült Jörmundurnak. Az Idősek Tanácsából ő fogadta el a legkönnyebben vezetőnek, ugyanolyan kutyahűséggel és határozottsággal szolgálta, mint Adzsihádot. Ha minden harcosom ilyen lenne, senki sem tudna megállítani minket.
- Enyhült a köhögése.
- Örömmel hallom. Mi szél hozott?
Ráncok jelentek meg Jörmundur homlokán. Szabad kezével végigsimított a haján, amelyet lófarokba kötve hordott, azután észbe kapott, és leengedte a kezét. - Mágia, a lehető legfurcsább mágia.
- Ó!
- Emlékszel arra a babára, akit Eragon megáldott?
- Igen. - A lány csak egyszer látta, de tudta, milyen túlzó mesék keringenek róla a vardenek között, és milyen reményeiket látják bele a gyerekbe. Nasuada ebben gyakorlatiasabb volt. Akármivé lesz is a gyerek, addig még sok év van hátra, és az alatt vagy megnyerik, vagy elvesztik a Galbatorix elleni háborút.
- Megkértek, hogy vigyelek hozzá.
- Megkértek? Kicsoda? És miért?
- A gyakorlótéren mondta egy fiú, hogy meg kéne látogatnod a gyereket. Azt mondta, érdekesnek találnád. Nem volt hajlandó megmondani a nevét, de úgy festett, mint annak a boszorkánynak a váltott macskája, amikor állítólag emberré válik, így hát azt gondoltam... Nos, úgy véltem, tudnod kell róla. - Zavartnak látszott. - Kérdezősködtem az embereimnél a lányról, és mindenfélét hallottam... hogy más.
- Hogyhogy más?
A férfi vállat vont. - Úgy, hogy elhiggyem: azt kéne tenned, amit a váltott macska mond.
Nasuada elkomorodott. Ismerte a régi meséket, amelyek szerint a legnagyobb ostobaság nem hallgatni a váltott macskára, mert sokszor halál lesz a vége. Mindazonáltal a macska társa - Angela, a füvesasszony - ugyancsak mágiát használt, tehát Nasuada csak félig-meddig bízott meg benne. Túlságosan független volt, sosem lehetett előre tudni, mit fog tenni. - Mágia! - Úgy mondta, mint egy szitkot.
- Mágia - helyeselt Jörmundur, de ő áhítattal és félelemmel ejtette ki a szót.
- Jól van, látogassuk meg azt a gyereket. A kastélyban van?
- Orrin az erőd nyugati szárnyában adott szállást neki és a gondozójának.
- Vigyél oda hozzá.
Fölfogta a szoknyáját, utasította Faricát, hogy a nap többi kihallgatását ütemezze át, azután elhagyta lakosztályát. Hallotta, amint mögötte Jörmundur csettint, mire négy testőr vette körül Nasuadát. Jörmundur a lány mellé lépett, és mutatta az utat.
A Borromeo-kastélyban odáig fokozódott a hőség, hogy úgy érezték, beszorultak egy hatalmas kemencébe. A levegő folyékony üvegként reszketett az ablakpárkányok felett.
Noha rosszul érezte magát, Nasuada a sötét bőre miatt az átlagnál jobban bírta a meleget. A legnehezebb helyzetben az olyanok voltak, mint Jörmundur és testőrei, akiknek folyton viselniük kellett a páncélt, még akkor is, ha a nap héj nélküli szeme nézte őket.
Nasuada figyelte az öt embert, ahogy verejtékezik a bőrük, a lélegzetük egyre szaggatottabb. Amióta megérkeztek Aberonba, sok varden ájult el a hőgutától - ketten egy-két órán belül meg is haltak -, és nem akarta, hogy még több alattvalója pusztuljon el azért, mert túllépte tűrőképességének határait.
Amikor úgy érezte, pihenniük kell, megállította őket - mit sem törődve tiltakozásukkal -, és vizet hozatott egy szolgával. - Nem hagyhatom, hogy eldőljetek, mint egy tekebábu.
Még kétszer megálltak, mielőtt elérték volna céljukat, egy jellegtelen ajtót, amelyet a folyosó belső falába mélyesztettek. Körülötte a padlót elborították az ajándékok.
Jörmundur kopogtatott. Kiszólt egy reszketeg hang. - Ki az?
- Nasuada úrnő jött el, hogy lássa a gyermeket - mondta Jörmundur.
- Igaz a szíved és szilárd az elhatározásod?
Ez alkalommal Nasuada válaszolt: - A szívem tiszta, az elhatározásom, akár a vas.
- Akkor lépd át a küszöböt, isten hozott.
Az ajtó egy előszobába nyílt, amelyet egyetlen vörös törpelámpás világított meg. Senki sem állt az ajtóban. Nasuada látta, hogy a falakat és a mennyezetet több réteg vastag, sötét szövet borítja, amitől a hely olyan, mint egy barlang vagy odú. Meglepetésére a levegő egész hűvös, úgyszólván borzongató volt, mint az őszi éjszakákon. A félelem belevájta mérgezett karmait a gyomrába. Mágia.
Fekete hálófüggöny állta az útját. Félretolta, és egy hajdani szalonban találta magát. A bútorokat eltávolították, csupán a szövetbe burkolt falak mellett sorakoztak székek. A magasban, a szövet egyik öblében egy fürt törpelámpás lógott, és furcsa, színes árnyékokat vetett minden irányba.
Az egyik sarokból egy görnyedt néne leste, akit a füvesasszony és a váltott macska fogott közre. A macska felborzolta nyakán a szőrt. A szoba közepén egy sápadt kislány térdelt, akit Nasuada három-négy évesnek nézett. A gyerek a térdén levő tányérból evett. Senki sem szólt.
Nasuada zavartan megkérdezte: - Hol a baba?
A lány fölnézett.
Nasuada lélegzete elállt, amikor meglátta a sárkány ragyogó jelét a gyermek homlokán, és belenézett az ibolyaszín szemekbe. A lány szája szörnyű, mindentudó mosolyra görbült. - Én vagyok Elva.
Nasuada ösztönösen visszahőkölt, és megmarkolta a bal alkarjára csatolt tőrt. Ez egy felnőtt hangja volt, tele egy felnőtt tapasztalataival és cinizmusával. Förtelmesen hangzott egy gyermek szájából.
- Ne fuss el - mondta Elva. - A barátod vagyok. - Félretette a tányért; amúgy is üres volt. Odaszólt a banyának: - Még. - Az öregasszony kisietett. Elva megütögette maga mellett a padlót. - Kérlek, ülj le. Azóta várlak, hogy megtanultam beszélni.
Nasuada a tőrét markolva leereszkedett a kőre. - Mikor volt az?
- A múlt héten. - Elva összekulcsolta a kezét az ölében. Nézte kísérteties szemével, tekintetének rendellenes erejével valósággal a földhöz szögezte Nasuadát, aki úgy érezte, ibolyaszínű lándzsa ütötte át a koponyáját, és az elméjében vájkál, széttépve gondolatait és emlékeit. Erőlködnie kellett, hogy ne sikoltson.
Elva előrehajolt, és puha kezével megsimította az arcát. - Adzsihád sem vezethetné jobban a vardeneket, mint te. A helyes ösvényt választottad. A nevedet évszázadokig fogják áldani, amiért ilyen bátran és előrelátóan költöztetted át a vardeneket Surdába, és amiért megtámadtad a Birodalmat, holott mindenki azt gondolta, őrültség ilyet tenni.
Nasuada szájtátva meredt a kislányra. Akár a kulcs a zárba, úgy illettek Elva szavai legmélyebb félelmeihez, a kétségekhez, amelyek éjszaka ébren tartották, és megizzasztották a sötétben. Hirtelen olyan önbizalom és nyugalom öntötte el, amelyet Adzsihád halála óta nem érzett. A megkönnyebbülés könnyei törtek ki a szeméből, és legördültek az arcán. Mintha Elva pontosan tudta volna, mit mondjon a vigasztalására.
Ezért irtózott tőle.
Örült, ugyanakkor utálkozott, ha arra gondolt, ki küldte rá a pillanatnyi gyengeséget. Nem bízott a kislány indítékaiban.
- Mi vagy te? - kérdezte.
- Az, amit Eragon csinált belőlem.
- Megáldott téged.
A félelmetes, vén szem elsötétült egy pillanatra, mert Elva pislogott. - Nem fogta föl, mit művel. Amióta Eragon elvarázsolt, valahányszor látok valakit, minden fájdalmat megérzek, ami gyötri vagy gyötörheti. Amíg kicsi voltam, nem tehettem semmit. Úgyhogy megnőttem.
- De miért...
- A véremben levő varázslat arra késztet, hogy megvédjem az embereket a fájdalomtól... nem számít, hogy nekem fáj-e, akarok-e segíteni vagy sem. - Keserűen elmosolyodott. - Nagyon sokba kerül nekem, ha ellenállok ennek az ösztökének.
Miközben Nasuada a következményeket latolgatta, megértette, hogy Elva nyugtalanító külseje annak a szenvedésnek az eredménye, amelyet el kellett viselnie. Beleborzongott a gondolatba, hogy mit kellett kiállnia a kislánynak. Véreznie kellett tőle, hogy benne van ez a megszállottság, mégsem képes cselekedni. Jobb belátása ellenére némi rokonszenv támadt benne Elva iránt.
- Miért mondtad el nekem?
- Úgy gondoltam, tudnod kell, hogy ki és mi vagyok. - Elva elhallgatott, szemének tüze erősödött. - És hogy veled harcolok, amennyire tudok. Használj úgy, mintha bérgyilkos lennék - titokban, a sötétben, irgalom nélkül. - Magas, dermesztő hangon nevetett. - Csodálkozol, hogy miért. Látom rajtad. Mert, hacsak a háború véget nem ér, méghozzá inkább előbb, mint utóbb, akkor megőrülök. Elég nehéz számomra a mindennapi élet szenvedése is, még ha nem találkozom is a csatatér kínjaival. Használj, amíg véget nem ér a háború, és gondoskodom róla, hogy az életed olyan boldog legyen, mint minden emberé, akinek megvan az a kiváltsága, hogy ember lehessen.
Ebben a pillanatban visszasurrant a szobába a vénasszony, meghajolt Elva előtt, és adott neki egy újabb tányér ételt. Nasuadának fizikai megkönnyebbülés volt, amikor Elva lenézett a tányérra, és két kézzel tömni kezdte magába az ürücombot. Úgy falt, mint a farkas, mindenféle civilizáltság nélkül. Amikor nem látszott ibolyaszínű szeme, és a sárkány jelét eltakarta fekete haja, nem volt más, csak egy ártatlan gyermek.
Nasuada várt, amíg meg nem értette, hogy Elva mindent elmondott, amit akart. Ekkor Angela intett neki, ő pedig kiment a füvesasszony után egy mellékajtón. Otthagyták a sápadt lányt, aki úgy kuporgott a sötét szövettel bevont szobában, mint egy szörnyű magzat a méhben, várva a pillanatot, hogy világra jöhessen.
Angela meggyőződött róla, hogy az ajtó zárva van, és odasúgta: - Mást sem csinál, csak eszik és eszik. Nem tudjuk jóllakatni a fejadaggal. Tudod...
- Akkor hadd egyen. Emiatt ne aggódj. - Nasuada megdörgölte a karját, igyekezett kitörölni az emlékezetéből azt az iszonyú szempárt...
- Köszönöm.
- Előfordult mással is?
Angela a fejét rázta, göndör haja táncolt a vállán. - Még soha senkivel a mágia történetében. Igyekeztem kifürkészni a jövőjét, de reménytelen ingovány - bájos szó ez az ingovány -, mert olyan sok emberrel kapcsolódik össze.
- Veszélyes?
- Mindnyájan azok vagyunk.
- Tudod, hogy gondolom.
Angela vállat vont. - Veszedelmesebb, mint egyesek, és kevésbé veszélyes, mint mások. A legvalószínűbb, hogy elsőnek magát öli meg. Ha találkozik valakivel, akit baj fenyeget, és Eragon varázslata váratlanul éri, akkor átveszi az illető helyét. Valószínűleg ezért tartózkodik az idő nagy részében a négy fal között.
- Mennyire lát előre eseményeket?
- Legföljebb két-három órányira.
Nasuada a falnak dőlve töprengett életének legújabb bonyodalmán. Elva hatalmas fegyver lehet, ha megfelelően használja. Rajta keresztül megismerhetem ellenfeleim gondjait, gyengeségeit, mint ahogy azt is megtudom, mivel szerezhetek örömet nekik, mivel állíthatom őket a pártomra. Vészhelyzetben Elva tökéletes testőr lehet, ha olyan vardeneket kell védeni, mint Eragon és Saphira.
Nem maradhat felügyelet nélkül. Szükségem van valakire, hogy szemmel tartsa. Valakire, aki ért a mágiához, elég kiegyensúlyozott, hogy ellenálljon Elva hatásának... és akiről tudom, hogy megbízható és becsületes. Triannát azonnal elvetette.
Angelára gondolt. Noha tartott a füvesasszonytól, tudta, hogy Angela segített a vardeneknek a legkényesebb és legfontosabb ügyekben - például meggyógyította Eragont -, és semmit sem kért cserébe. Nasuada nem tudott elképzelni senkit, akinek lenne ideje, hajlama és szakértelme, hogy szemmel tartsa Elvát.
- Tisztában vagyok vele - mondta -, hogy ez önhittség tőlem, mert nem tartozol engedelmességgel nekem, és keveset tudok életedről, munkáidról, de egy szívességre szeretnélek kéni.
- Folytasd - intett Angela.
Nasuada elbizonytalanodott, de aztán belevágott. - Megtennéd, hogy az egyik szemed rajta tartod Elván, a kedvemért? Nekem...
- Természetesen! Mindkettőt is rajta tartom, ha éppen ráérek. Kihasználom az alkalmat, hogy tanulmányozzam.
- De jelentened kéne nekem - figyelmeztette Nasuada.
- A mézbe rejtett méreg! Nos, úgy gondolom, menni fog.
- A szavad adod?
- A szavam adom.
Nasuada megkönnyebbülten felnyögött, és beleroskadt a legközelebbi székbe. - Ó, micsoda zűrzavar! Micsoda ingovány! Mint Eragon hűbérúrnője, felelős vagyok a tetteiért, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen rettenetes dolgot tehet. Ez legalább akkora foltot ejt a becsületemen, mint az övén.
Angela hangosan ropogtatta az ujjperceit. - Igen. Be szélni is akarok vele, amint visszatért Ellesmérából.
Az arca olyan ádáz volt, hogy Nasuada megriadt. - Azért ne bántsd. Szükségünk van rá.
- Nem fogom... mindig.
Mohó szélroham ragadta ki Eragont az álmából. A takarói csapkodtak körülötte, ahogy a vihar marcangolta a szobát, a holmija a levegőbe repült, a lámpák a falnak csapódtak. Odakint az ég fekete volt a viharfelhőktől.
Saphira figyelte, ahogy talpra vergődik, és igyekszik megőrizni az egyensúlyát, mivel a fa imbolygott, mint hajó a tengeren. Eragon a fejét leszegve tapogatózott az orkánban, míg el nem érte a könnycsepp alakú nyílást, amely mögött a vihar besüvöltött.
Lenézett a billegő padló mellett a földre, amely mintha hánytorgott volna. Nyelt egyet, és igyekezett elfojtani émelygését.
Megnyomta a szövethártya szélét, hogy kihúzza a fából és elzárja vele a nyílást. Felkészült rá, hogy átugorjon a nyílás túloldalára. Ha megcsúszik, semmi sem tartja vissza, hogy a fa tövéig zuhanjon.
Várj, mondta Saphira.
Lehátrált az alacsony emelvényről, amelyen aludt, a farkát kinyújtotta Lovasa mellett, aki azt így korlátnak használhatta.
Jobb kezével a szövetet fogta, amihez minden erejére szükség volt, és Saphira farkának tüskéibe kapaszkodva húzta magát előre a nyílás másik oldalára. Amint odaért, mindkét kezével megragadta a szövet szélét, és a mélyedésbe nyomta, amely a helyén tartotta.
A szobában csönd lett.
A hártya befelé duzzadt a dühös elemek nyomásától, de semmi jelét nem adta, hogy engedne. Eragon megbökdöste az ujjával. A szövet feszes volt, mint a dob.
Meglepő, hogy a tündék mire képesek, mondta.
Saphira félrehajtotta a fejét, azután olyan magasra emelte, hogy nekitámaszkodott a mennyezetnek, és hallgatózott.
Jobban teszed, ha a dolgozószobát is lezárod, különben tönkremegy.
Ahogy Eragon a lépcső felé fordult, a fa megbillent, a lábai kimentek alóla, térdre esett.
- A nyavalyába! - morogta.
A dolgozószobában forgószél tombolt, a papír és a tollak úgy keringtek, mintha önálló akaratuk lenne. Eragon a feje köré kulcsolta a karját, és berontott. A tollak hegye úgy szurkálta a bőrét, mintha kaviccsal dobálnák.
A fenti szobában úgy küzdött a hártyával, hogy Saphira sem segített. Abban a pillanatban, ahogy végzett, fájdalom - végtelen, a gondolkodását is megbénító fájdalom - hasított a hátába.
Egyszer sikoltott, azután berekedt. A látóterében vörös és sárga csíkok lobogtak, majd elfeketedtek. Az oldalára zuhant. Lentről hallotta, ahogy Saphira üvölt tehetetlenségében, mivel a lépcsőház túl kicsi volt neki, és odakint a szél túlságosan tombolt ahhoz, hogy elérhesse Lovasát. Gyengült a kapcsolatuk. Eragon megadta magát a várakozó sötétségnek, hogy meneküljön a kíntól.
Savanyú íz töltötte meg Eragon száját, amikor fölébredt. Nem tudta, hogy mennyi ideig feküdt a padlón, de a karjában és a lábában görcsösen összehúzódtak az izmok. A vihar még mindig rázta a fát, de most már az eső is verte, amely egy ütemben dübörgött a fejével.
Saphira...?
Itt vagyok. Le tudsz jönni?
Megpróbálok.
Túl gyenge volt ahhoz, hogy megálljon a hánykolódó padlón, így hát odamászott a lépcsőhöz, és fokonként csúszni kezdett lefele, minden foknál megrándulva a zökkenéstől. Félúton találkozott Saphirával, aki addig dugta fel a fejét a lépcsőházba, ameddig bírta, őrjöngő felindulásában kilyuggatva a fát.
Kicsikém. Kinyújtotta a nyelvét, és érdes hegyével megnyalta Lovasa kezét. Eragon elmosolyodott. Azután a sárkány behajlította a nyakát, és próbálta visszahúzni, de nem sokra jutott.
Mi a baj?
Beszorultam.
Beszo... Nem tehetett róla; még ilyen nyomorult állapotban is elnevette magát. Túlságosan képtelen volt a helyzet.
Saphira vicsorgott, minden erejét beleadva rázta a fát, felborította Eragont, azután lihegve elernyedt. Na ne ülj ott vigyorogva, mint egy hülye fakutya. Segíts!
Igyekezett leküzdeni a vihoghatnékját, a lábát a sárkány orrára tette, és olyan erősen tolta, ahogy csak merte, miközben Saphira tekergett és vonaglott, úgy igyekezett kiszabadulni.
Több mint tíz percig tartott, amíg sikerült visszahúzódnia. Eragon csak akkor tudta felmérni a lépcsőházban esett kárt. Felnyögött. A sárkány pikkelyei átvágták a kérget és ledörgölték a finom mintát, amely a fából nőtt ki.
Hoppá, mondta Saphira.
Legalább te csináltad, nem én. A tündék megbocsátanak neked. Akár törpe szerelmi balladákat énekelnek éjjel-nappal, ha megkéred rá őket.
Csatlakozott Saphirához az emelvényen, sárkánya hasának lapos pikkelyeihez dőlt, és hallgatta, hogyan üvölt körülöttük a vihar. A széles hártya áttetszővé vált, valahányszor villám fűrészes fénye lüktetett mögötte.
Mit gondolsz, mennyi az ido?
Jó néhány óra van még hátra az Oromisszal való találkozásig. Eredj, aludj és gyógyulj. Majd én őrködöm.
A fiú a fa vonaglása ellenére is engedelmeskedett.
Oromis időjelzője felzúgott, mint egy óriási lódarázs, addig zsongott Eragon fülébe, amíg el nem vette és föl nem húzta a szerkezetet.
Összevert térde bíborszínű lett, mindene sajgott a rohamtól és a tündék Kígyó és Daru táncától, fájós torkából nem telt több károgásnál. De a legjobban az az előérzet fájt, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor a Durzától kapott seb hallat magáról. Már maga a gondolat is émelyítette, elszívta minden erejét és akaratát.
Olyan sok hét telt el a támadás óta, mondta, kezdtem reménykedni benne, hogy talán, csak talán, meggyógyultam... Feltételezem, a puszta szerencse az egyetlen oka, hogy ilyen sokáig megúsztam.
Saphira kinyújtotta a nyakát, megszaglászta a karját.
Tudod, hogy nem vagy egyedül, kicsim. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy segítsek. Az ifjú halvány mosollyal válaszolt. Ekkor Saphira megnyalta az arcát és hozzátette: Készülnöd kellene az indulásra.
Tudom . A padlóra meredt, nem akart megmozdulni, azután bevánszorgott a fürdőszobába, ahol tisztára sikálta magát, és mágiával megborotválkozott.
Félig már megtörülközött, amikor valakinek a jelenléte megérintette a tudatát. Eragon gondolkodás nélkül erősíteni kezdte az elméjét. A nagylábujjára összpontosított, minden mást kizárt a tudatából. Ekkor meghallotta, amint Oromis azt mondja: Csodálatra méltó, de szükségtelen. Ma hozd magaddal Zar'rocot is. A jelenés eltűnt.
Eragon reszketegen beszívta a levegőt. Figyelmesebbnek kell lennem, mondta Saphirának. Ha az ellenségem lenne, most kényelmesen elintézhetett volna.
De nem akkor, ha én is ott vagyok.
Amikor a mosakodást befejezte, Eragon kiakasztotta a hártyát a falból, fölkapaszkodott Saphirára, karjába fogta Zar'rocot.
Saphira sebesen szállt a tel'naeír szirtek felé. A magasból láthatták, hogy milyen károkat okozott a vihar a Du Weldenvardenben. Ellesmérában nem dőlt ki fa, de arrébb, ahol a tündék varázslata gyengébb volt, számos fenyő fordult ki a földből. A megszelídült szél nyekergő, nyögő kórust csalt ki az egymásnak súrlódó ágakból. A fákból és virágokból virágpor arany fellegei gomolyogtak, olyan sűrűk, akár a füst.
Repülés közben Eragon és Saphira kicserélték előző napi óráik emlékeit. A Lovas elmesélte, mit tanult a hangyákról és az ősnyelvről, a sárkány pedig beszámolt a lefelé irányuló légáramlatról és más veszedelmes légköri jelenségekről, és hogy miként lehet elkerülni őket.
Így, amikor leszállás után Oromis kifaggatta Eragont Saphira leckéiről, Glaedr pedig kikérdezte Saphirát Eragonéiról, mindketten tudtak válaszolni valamennyi kérdésre.
- Nagyon jó, Eragon-vodhr.
Igen, jól csináltad Bjartskular, tette hozza Glaedr, Saphirának címezve.
Mint korábban, Saphira elindult Glaedrrel, míg Eragon a sziklán maradt, noha ez alkalommal vigyáztak, hogy fönnmaradjon a kapcsolat, így megtanulhatták egymás feladatait.
Ahogy a sárkányok távoztak, Oromis megjegyezte: - A hangod ma rekedtebb, Eragon. Beteg vagy?
- Ma reggel megint fájt a hátam.
- Aha. Együtt érzek veled. - Egyik ujjával intett. - Várj itt.
Eragon figyelte, ahogy Oromis bemegy a kunyhóba, azután ismét felbukkan. Vadnak és harciasnak tűnt, szélben lobogó ezüst sörényével és bronzszínű kardjával. - Ma - mondta -, kihagyjuk a Rimgart, inkább a két pengét, Naeglinget és Zar'rocot mérjük össze. Húzd ki kardodat, és tompítsd az élét, ahogy első mestered tanította.
Eragon semmit sem kívánt jobban, mint pihenni, mindazonáltal nem volt szándékában megszegni esküjét, vagy tűrni, hogy elhatalmasodjon rajta a rémület Oromis előtt. Leküzdötte riadozását. Ennyit jelent, ha az ember Lovas, gondolta.
Összeszedte minden erejét, és mélyen az elméjében megtalálta azt a helyet, ahol kapcsolatba kerülhetett a mágia vad folyamával. Beleereszkedett, és az energia elárasztotta. - Géuloth du knífr - mondta, és villogó kék csillag jelent meg a hüvelyk- és mutatóujja között, ide-oda ugrált, miközben végighúzta a két ujját Zar'roc veszedelmes élén.
Abban a pillanatban, hogy a kardjaik találkoztak, Eragon tudta, hogy Oromis éppen úgy meghaladja a képességeit, mint Durza és Arya. Embernek Eragon kiváló vívó volt, de nem tudta fölvenni a versenyt olyan harcosokkal, akiknek a vérében volt a mágia. A karja túl gyenge, a reflexei túl lassúak voltak. Ez azonban nem tartotta vissza, hogy ne akarjon győzni. Képességei határáig küzdött, még ha a végén hiábavaló volt is.
Oromis minden elképzelhető módon vizsgáztatta, arra kényszerítette, hogy fölhasználja a csapások, védések és titkos trükkök egész fegyvertárát. Hasztalanul, mert Eragon meg sem tudta érinteni a tündét. Utolsó kísérletként megpróbálta váltogatni a vívóstílusokat, ami még a legharcedzettebb veteránt is kizökkenti. Mindössze egy hurkát szerzett vele a combjára.
- Mozgasd gyorsabban a lábad - kiáltotta Oromis. - Aki oszlopként áll a csatában, az meghal. Aki hajlik, mint a nád, az győzedelmeskedik!
A tünde csodálatos volt a küzdelemben, tökéletes keveréke az önfegyelemnek és a vad erőszaknak. Kitört, mint egy macska, lecsapott, mint egy gém, és egy menyét kecsességével szökellt és hajlongott.
Csaknem húsz perce vívtak, amikor a tünde megtántorodott, keskeny vonásai egy pillanatra fintorba torzultak. Eragon fölismerte Oromis rejtélyes betegségének tüneteit, és odavágott Zar'rockal. Alantas dolog volt, de Eragon annyira eltelt a kudarc érzésével, hogy bármi áron szerezni akart némi előnyt, akár tisztességtelen módon is, de legalább egyszer el akarta találni Oromist.
Zar'roc azonban sosem érte el célját. Ahogy Eragon oldalra hajlott, túleróltette és megrándította a hátát.
A fájdalom figyelmeztetés nélkül érkezett.
Utolsónak Saphira kiáltását hallotta: Eragon!
A görcs erőssége ellenére Eragon egész idő alatt a tudatánál maradt. Nem mintha érzékelte volna környezetét, csak a tüzet érezte, amely a húsát égette, és minden másodpercet örökkévalósággá változtatott. A legrosszabb az volt, hogy semmit sem tehetett, amivel megszüntethesse, csak várt...
...és várt...
Eragon zihálva feküdt a hideg sárban. Pislogott, szeme kitisztult, és látta, hogy Oromis egy széken ül mellette. Feltérdelt és sajnálattal vegyes undorral nézte új zubbonyát. A finom, rozsdaszín szövet kérges lett a sártól, amely akkor ragadt rá, mikor az önkívület görcseiben fetrengett a földön. A haja is csupa sár volt.
Elméjében érezte Saphirát, aki szorongva várta, hogy Lovasa észrevegye őt. Hogy tudod így folytatni?, kiáltotta. Ez megöl!
Sárkányának kétkedése aláásta maradék bátorságát. Saphira korábban sosem mondta, hogy kételkedik a képességeiben, sem Dras-Leonában, sem Gil'eadban, sem Farthen Dűrban, sem semmiféle más veszélyhelyzetben. Az ő önbizalma bátorította Eragont. Anélkül igazán félt.
A leckédre kéne összpontosítanod, mondta.
Rád kéne összepontosítanom.
Hagyj békén! Úgy kaffantott rá, mint egy sebesült állat, amelyik csendben és sötétségben akarja nyalogatni a sérüléseit. A sárkány elhallgatott, de a kapcsolatuk érintetlen maradt, így Eragon homályosan érzékelte, hogy Glaedr éppen arra biztatja Saphirát, rágcsáljon tűzkórót, mert az segíti az emésztést.
Eragon az ujjaival kifésülte a sarat a hajából, aztán kiköpött egy alvadt vérgöböt. - A nyelvembe haraptam.
Oromis bólintott, mintha erre számított volna. - Szükséged van gyógyítóra?
- Nincs.
- Nagyon helyes. Tisztítsd le a kardot, azután fürödj meg, eredj a fatönkhöz a tisztáson, és hallgasd az erdő gondolatait. Hallgasd, és amikor nem hallod többé, akkor gyere és mondd el nekem, mit tudtál meg.
- Igen, mester.
Ahogy ott ült a fatörzsön, érezte, hogy kavargó gondolatai és érzelmei nem teszik lehetővé az összpontosítást, nem tudja megnyitni az elméjét és az érzékeit a mélyedés teremtményei számára. De nem is érdekelte a dolog.
Mégis, környezetének békéje fokozatosan enyhítette rosszkedvét, zavarát, a konok dühét. Nem tette boldoggá, de megajándékozta bizonyos fatalista belenyugvással. Ez a helyem az életben, és jobb, ha megszokom, mert aligha fog javulni a belátható jövőben.
Negyedóra múlva érzékei visszanyerték szokásos élességüket, így hát visszatért az előző nap fölfedezett vöröshangyák telepének tanulmányozásához. Ugyancsak igyekezett tudatában maradni minden másnak is, ami a tisztáson történik, ahogy Oromis utasította.
Csak korlátozott sikert ért el. Ha lazított, és megengedte magának, hogy minden közeli tudatot felszívjon, sokezernyi kép és érzés rohanta meg a fejét, hangok, színek, érintések, szagok, fájdalom és öröm gyors villanásokban kergették egymást. Az információtömeg maga alá temette. Elméje puszta megszokásból kiválasztotta egyik vagy másik lényt az áradatból, a többit pedig kizárta, még mielőtt észrevette volna a hibát, és visszakényszerítette volna magát a tétlen befogadás állapotába. Ezek a ciklusok néhány másodpercenként ismétlődtek.
Ennek ellenére képes volt jobban megérteni a hangyák világát. A nemükkel kapcsolatban akkor kapta az első támpontot, amikor következtetéssel rájött, hogy a hatalmas hangya a boly szívében, a föld alatt nagyjából percenként petéket rak le, vagyis ő a nőstény. Amikor pedig a rózsabokor egyik ágán fölfelé elkísért egy csoport vöröshangyát, szemléletes bemutatót kapott abból, hogy milyen ellenségekkel kell szembenézniük: valamilyen lény szökkent elő egy levél alól, és megölte az egyik hangyát, amely felé tartott. Nem volt könnyű rájönni, miféle teremtmény, mivel a hangyák csak töredékesen látták, és egyébként is sokkal fontosabbak voltak számukra a szagjelek, mint a látás. Ha emberek, azt mondták volna, hogy valami sárkány méretű borzalmas szörnyeteg támadta meg őket, amelynek az állkapcsa olyan hatalmas, mint Teirm hulló rostélya, és olyan gyorsan mozog, mint az ostor sudara.
A hangyák körülvették a szörnyet, ahogy a lovászok igyekeznek elkapni az elszabadult lovat. A félelem legkisebb jele nélkül támadtak rá, belemartak bütykös lábába, majd egy szempillantás alatt visszavonultak, mielőtt a szörny vasfogóinak közelébe kerültek volna. Egyre több hangya csatlakozott a támadó tömeghez. Együttműködtek, hogy legyűrjék a behatolót, sosem tétováztak, még amikor két társukat elkapta és megölte, számos testvérük pedig a szárról a földre hullott.
Kétségbeesett harc volt, egyik oldal sem akart meghátrálni. Csak a menekülés vagy a győzelem menthette meg a harcosokat a borzalmas haláltól. Eragon lélegzet-visszafojtva figyelte az összecsapást, tisztelettel töltötte el a hangyák bátorsága, és az, hogy folytatták a küzdelmet, még akkor is, amikor olyan sérüléseket szenvedtek, amelyek egy embert harcképtelenné tettek volna. Tetteik elég hősiesek voltak ahhoz, hogy országszerte megénekeljék őket a bárdok.
Eragont annyira föllelkesítette a küzdelem, hogy amikor a hangyák végül győztek, olyan lelkesen kurjantott, hogy a fákon a madarak felröppentek fészkükről.
Kíváncsiságból visszatért a saját testébe, azután odament a rózsabokorhoz, hogy megnézze magának a döglött szörnyet. Egy közönséges barna pók volt, csomóba gabalyodott lábakkal, amely a hangyák hátán utazott a boly felé, hogy élelemmé váljék.
Megdöbbentő.
Éppen távozni készült, amikor rájött, hogy ismét nem figyelt a milliárdnyi más rovarra, és a tisztás állataira. Lehunyta a szemét, és körbefutott számos más lény elméjén, igyekezett annyi érdekes részletet megjegyezni, amennyire csak képes volt. Szegényes pótlása volt ez a folyamatos megfigyelésnek, de hát éhes volt, és már csaknem lejárt a kijelölt óra.
Amikor Eragon visszament Oromishoz a kunyhójába, a tünde megkérdezte: - Na, hogy ment?
- Mester, a következő húsz évben éjjel-nappal figyelhetek, még akkor sem fogok mindenről tudni, ami az erdőben történik.
Oromis felvonta a szemöldökét. - Haladtál. - Ezután Eragon leírta neki, hogy minek volt tanúja, Oromis pedig azt mondta: - De attól félek, ez még mindig nem elég. Keményebben kell dolgoznod, Eragon. Tudom, hogy képes vagy rá. Értelmes és kitartó ember vagy, és megvan benned a lehetőség, hogy nagy Lovas legyél. Akármilyen nehéz is, meg kell tanulnod, hogyan teheted félre a gondjaidat, hogy teljes egészében a feladatodra összpontosíts. Keress békét magadban, és hagyd, hogy a tetteid ebből fakadjanak.
- Mindent megteszek.
- Nem, ez még nem minden. Azt akkor fogjuk látni, ha valóban bekövetkezik. - Tűnődve hallgatott. - Talán segít, ha van egy tanulótársad, akivel vetélkedhetsz. Azután meglátjuk, mire vagy képes... Gondolkodni fogok a dolgon.
A szekrényéből frissen sütött kenyeret és egy köcsög mogyoróvajat vett elő - amit a tündék a valódi vaj helyett használnak -, meg két tányért, és telemerte őket a fazékban gőzölgő hamisgulyással, amely a sarokban álló kandallóban főtt a parázson.
Eragon undorral nézte a levest; émelygett a tündék konyhájától. Húst, halat, madarat szeretett volna enni, valami testeset, amibe belemélyesztheti a fogát, elege volt a folytonos növényi kosztból. - Mester - szólalt meg, hogy másra terelje a figyelmét -, miért kell nekem meditálnom? Azért-e, hogy megértsem az állatok és a rovarok tetteit, vagy van valami egyéb célja is?
- Más okot nem tudsz elképzelni? - Oromis sóhajtott, amikor Eragon megrázta a fejét. - Mindig így járok az új tanítványaimmal, különösen az emberiekkel; az elme az utolsó izom, amelyet edzenek vagy használnak, és erre támaszkodnak a legkevésbé. Kérdezd csak őket vívásról, még egy hónap után is fel tudják idézni egy párbaj minden csapását, de kérd csak meg őket, hogy oldjanak meg egy problémát, vagy fogalmazzanak meg valamit összefüggően és... nos, szerencsés leszek, ha nem üres pillantást kapok válaszképpen. Még új vagy a gramarye - a mágiának ez a valódi neve - világában, de muszáj elgondolkodnod ennek minden következményén.
- Hogyan?
- Egy pillanatra képzeld el, hogy te vagy Galbatorix, az ő hatalmas forrásai a rendelkezésedre állnak. A vardenek elpusztították az urgal hadseregedet a rivális Sárkánylovas segítségével, akiről csak annyit tudsz, hogy - legalábbis részben - az egyik legveszélyesebb és legkérlelhetetlenebb ellenséged, Brom oktatta. Azzal is tisztában vagy, hogy ellenségeid Surdában gyűlnek össze egy lehetséges támadás reményében. Ha mindez adott, mi lenne a legkönnyebb módja annak, hogy le tudd szerelni ezeket a fenyegetéseket, ha magad nem akarsz elrepülni a csatába?
Eragon a levesét kavargatta, hogy hűljön, közben megvizsgálta a kérdést. - Nekem úgy tűnik - mondta lassan -, hogy a legkönnyebb lenne kiképezni egy varázslóalakulatot - még az sem kell, hogy nagyon erősek legyenek. Kényszeríteném őket, hogy az ősnyelven hűséget esküdjenek nekem, azután hagynám, hogy beszivárogjanak Surdába, és aláássák a vardenek erőfeszítéseit, megmérgezzék a kutakat, öljék meg Nasuadát, Orrint királyt és az ellenállás más kulcsfiguráit.
- És miért nem tette ezt meg eddig Galbatorix?
- Mert Surda mostanáig elhanyagolható jelentőséggel bírt a szemében, és mert a vardenek évtizedeken át a Farthen Dúrban laktak, ahol minden újonnan érkezett elméjét megvizsgálták, amit Surdában nem tehetnek meg, mert a határa és a lakossága túl nagy.
- Én is ezekre a következtetésekre jutottam - mondta Oromis. - Hacsak Galbatorix el nem hagyja urú'baeni tanyáját, a legnagyobb veszély, amivel találkozhatsz a vardeák háborújában, a varázslók felől fenyeget. Éppolyan jól tudod, mint én, milyen nehéz védekezni a mágia ellen, különösen ha az ellenfeled az ősnyelven esküdött meg, hogy megöl téged, kerül, amibe kerül. Ahelyett, hogy először megpróbálná meghódítani az elmédet, az ilyen ellenség egyszerűen küld egy varázslatot, hogy meggyilkoljon, még akkor is, ha megsemmisülésed előtt egy pillanattal alkalmad lesz visszavágni. Viszont nem áll módodban elintézni a gyilkosodat, ha nem tudod, ki ő, vagy merre van.
- Így hát időnként nem kell azzal bajlódni, hogy átvegyük az ellenség elméje fölött az ellenőrzést?
- Néha, de ez olyan kockázat, amit célszerű elkerülni. - Oromis elhallgatott, evett néhány kanál levest. - Most, hogy ennek a kérdésnek a lényegére térjünk, hogyan véded meg magad névtelen ellenfelekkel szemben, akik képesek dacolni minden fizikai óvintézkedéssel, viszont egyetlen elsuttogott szóval ölni tudnak?
- Nem tudom, hacsak... - Eragon habozott, azután elmosolyodott. - Hacsak nem látok bele a környezetemben levő minden ember tudatába. Akkor megérzem, ha valamelyik ártani akar.
Oromis elégedettnek tűnt a válasszal. - Így van, Eragonfiníarel. És ez a válasz a kérdésedre. A meditációk arra edzik az elmédet, hogy megtaláld és kihasználd ellenfeleid szellemi fegyverzetének hibáit, a legapróbbakat is.
- De vajon egy másik varázslatot használó személy nem tudja, hogy megérintem az elméjét?
- De igen, tudják, de a többség nem. És ami a varázslókat illeti, ők tudni fogják, félni fognak, és félelmükben elzárják az elméjüket, és éppen erről tudni fogod, kik ők.
- És nem veszélyes, ha az ember védtelenül hagyja a saját elméjét? Ha szellemi támadás ér, könnyen legyűrhetnek.
- Kevésbé veszedelmes, mint ha vakon élsz a világban. Eragon biccentett. Ütemesen kocogtatta kanalával a tányért, míg elmerült a gondolataiban, azután azt mondta: -
Én ezt hibásnak érzem.
- Ó! Magyarázd meg, miért?
- Mi van az emberek magánéletével? Brom arra tanított engem, hogy sose tolakodjak bele másvalaki elméjébe, hacsak nem életfontosságú... Azt hiszem, kínosan érzem magam a gondolattól, hogy belekukkantok az emberek titkaiba... titkokba, amelyeket teljes joggal tartanak meg maguknak. - Félrehajtotta a fejét. - Miért nem beszélt nekem Brom erről, ha egyszer ilyen fontos? Miért nem képezett ki ő maga?
- Brom azt mondta neked - felelte Oromis -, amit az adott körülmények közt helyes volt mondania. Könnyű rákapni, hogy meregessünk az elmék tavából, főleg annak, akinek rosszindulatú a személyisége, vagy szereti a hatalmat. A jövendőbeli Lovasoknak sem tanítottuk ezt - noha éppúgy meditáltak, ahogy te a kiképzésed alatt - amíg meg nem győződtünk róla, hogy elég érettek, képesek ellenállni a kísértésnek.
- Ez a magánélet megsértése, és sok olyan dolgot tudsz meg, amit sosem akartál. Mindazonáltal a saját érdeked, és a vardenek érdeke is. Tapasztalatból mondhatom, és más Lovasok tapasztalata megegyezik az enyémmel, hogy ez, minden mástól eltekintve, segít neked megérteni, mi hajtja az embereket. A megértés pedig együttérzést, rokonszenvet kelt még Alagaösia leghitványabb városának leghitványabb koldusa iránt is.
Egy ideig nem beszéltek, csak ettek, azután Oromis megkérdezte: - Megmondanád nekem, mi a legfontosabb szellemi fegyver, amit megszerezhet az ember?
Komoly kérdés volt, Eragon meglehetősen hosszú ideig gondolkodott rajta, mielőtt megkockáztatta, hogy válaszoljon: - Az eltökéltség.
Oromis hosszú, fehér ujjaival kettétörte a kenyeret. - Megértem, miért jutottál erre a következtetésre - az elszántság jól szolgált téged kalandjaid során -, de mégsem ez a megoldás. Arra az eszközre gondoltam, amely ahhoz szükséges, hogy bármilyen köriihnények között meghatározd a cselekvés legjobb módját. Az elszántság éppen olyan közönséges dolog a tompa eszű emberek, mint a ragyogó elmék között. Így hát nem a határozottság az az eszköz, amit keresünk.
Eragon ez alkalommal úgy kezelte a kérdést, mintha rejtvény lenne, számolta a szavakat, hangosan suttogta őket, hogy rímelnek-e, és másképp is megvizsgálta rejtett jelentésüket. A gondja az volt, hogy elég közepes rejtvényfejtőnek bizonyult, sosem jutott rangos helyezéshez a Carvahallban évente megtartott rejtvényfejtő versenyen. Túlságosan szó szerint vett mindent, amikor olyan talányt adtak fel neki, amellyel korábban sosem találkozott, ez Garrow gyakorlatias nevelésének következménye volt.
- A bölcsesség - mondta végül. - A bölcsesség a legfontosabb eszköz, amelyre egy embernek szüksége lehet.
- Közel jár, de ismét nem jó a válasz. Az ugyanis a logika. Vagy ha másképpen közelítjük meg a dolgot, a képesség, hogy ésszerűen elemezz. Ha megfelelően alkalmazod, ellensúlyozhatod vele a bölcsesség hiányát, amelyet amúgy is csak a korral és a tapasztalatokkal szerezhetsz meg.
Eragon elkomorodott. - Igen, de nem fontosabb a jó szív, mint a logika? A tiszta logika olyan következtetésekhez vezethet, amelyek erkölcsileg helytelenek, és amennyiben erkölcsös és tisztességes ember vagy, ez önmagában biztosítja, hogy ne tegyél szégyenletes dolgokat.
Borotvaéles mosoly jelent meg Oromis arcán. - Összezavarod a kérdéseket. Csak annyit akartam tudatosítani benned, mi a legfontosabb eszköz, amely egy személy birtokába kerülhet, függetlenül attól, hogy jó vagy gonosz. Egyetértek, hogy fontos az erkölcsös természet, de nekem az az álláspontom, hogy amikor választanod kell, nemes lelkűvé tegyél-e egy embert, vagy megtanítsd tisztán gondolkodni, akkor jobban teszed, ha ez utóbbit választod. Túlságosan sok gondot okoznak a világban azok az emberek, akiknek nemes a lelkük, de ködös a gondolkodásuk.
A történelem számos példával szolgál olyan emberekről, akik meg voltak győződve róla, hogy helyesen cselekszenek, és éppen ezért szörnyű bűnöket követtek el. Vésd eszedbe, Eragon, senki sem tartja magát gazembernek, és kevesen hoznak általuk helytelennek tartott döntéseket. Egy ember utálhatja a választását, de ki fog tartani mellette, mert még a legrosszabb körülmények között is meg lesz győződve róla, hogy akkor ez volt a lehető legjobb döntés.
Önmagában az, hogy tisztességes ember vagy, nem biztosítja, hogy helyesen cselekszel, és ez visszavisz minket az egyetlen védelemhez, amely rendelkezésünkre áll a demagógokkal, szélhámosokkal és a tömeg őrületeivel szemben, és a legbiztosabb vezetőnk az élet rejtett csapdái között vezető utunkon: a tiszta és ésszerű gondolkodás. A logika sosem hagy cserben, csak ha nem vagy tisztában tetted következményeivel, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyod őket.
- Ha a tündék olyan logikusak - mondta Eragon -, akkor mindnyájatoknak egyet kell értenetek abban, mi a teendő.
- Aligha - felelte Oromis. - Mint minden faj, mi is ragaszkodunk az eltérő nézetekhez, ennek eredményeképpen gyakran még azonos helyzetben is különböző következtetésekre jutunk. Hozzá kell tennem, olyan következtetésekre, amelyeknek van logikus értelmük az illető szempontjából. És noha szeretném, ha másképpen lenne, egyáltalán nem minden tünde képezi megfelelően a tudatát.
- Hogyan szándékozol megtanítani erre a logikára?
Oromis mosolya kiszélesedett. - A legrégebbi és leghatékonyabb módszerrel: a vitatkozással. Föl fogok tenni neked egy kérdést, te pedig válaszolsz, és megvéded a véleményedet. - Várt, amíg Eragon ismét megtöltötte a tányérját levessel. - Például miért harcolsz a Birodalommal?
A hirtelen váltás megzavarta Eragont. Az volt az érzése, hogy Oromis most ért ahhoz a témához, amely felé egész idő alatt tartott. - Ahogy korábban mondtam: hogy segítsek azoknak, akik szenvednek Galbatorix uralmától, és kisebb mértékben a személyes bosszú is hajt.
- Akkor tehát humánus okokból harcolsz?
- Hogy érted?
- Hogy azért harcolsz-e, mert segíteni akarsz azoknak az embereknek, akiket Galbatorix sanyargat, és meg akarod akadályozni, hogy még több szenvedést okozzon.
- Pontosan - mondta Eragon.
- Nos, akkor válaszolj nekem, ifjú Lovas: a háborúd Galbatorix ellen nem okoz több fájdalmat, mint amit meg akarsz előzni? Az emberek többsége a Birodalomban normális, hasznos életet él, nem érinti őket a király őrülete. Hogyan helyeselheted a földjük megszállását, otthonaik feldúlását, fiaik és lányaik megölését?
Eragon szája tátva maradt attól, hogy Oromis képes ilyen kérdést föltenni - hisz Galbatorix gonosz -, és megdöbbent, mert nem volt könnyű válaszolni. Tudta, hogy a jó oldalon van, de hogyan bizonyíthatja ezt? - Talán nem hiszel benne, hogy Galbatorixot le kell taszítani a trónról?
- Nem ez a kérdés.
- De hinned kell benne! - erősködött Eragon. - Nézd, mit tett a Lovasokkal.
Oromis kenyeret mártott a levesbe, és enni kezdett, közben hagyta, hogy Eragon csöndben füstölögjön. Amikor végzett, összefonta a kezét az ölében, és megkérdezte: - Felzaklattalak?
- Igen.
- Értem. Akkor törd a fejed a dolgon, amíg választ nem találsz rá. Elvárom, hogy meggyőző legyél.
Letakarították az asztalt, a tányérokat kivitték, homokkal kisikálták. Oromis a maradék kenyeret elmorzsolta és szétszórta a ház körül a madaraknak, azután bementek.
Oromis tollakat és tintát hozott Eragonnak, és visszatértek a Liduen Kvaedhí tanulásához; ezt az írást az ősnyelvhez alkották meg, és sokkal könnyedebb volt, mint az emberek vagy a törpék rúnái. Eragon beletemetkezett a titkos jelekbe, boldog volt, hogy olyan feladatot kapott, amely a puszta ismétlésen kívül nem követel tőle nagyobb fáradságot.
Miután órákon keresztül gubbasztott a papírlapok fölött, Oromis intett, és azt mondta: - Elég. Holnap folytatjuk. - Eragon hátradőlt és kifeszítette a vállát, miközben Oromis a fali tékákból kiválasztott öt tekercset. - Kettő ezek közül ősnyelven nyelven van, három a te nyelveden. Segítenek, hogy megtanuld az ábécét, ugyanakkor értékes felvilágosítást adnak, olyant, amelynek exponálása számomra unalmas lenne.
- Exponálása?
Oromis tévedhetetlen biztonsággal kinyújtotta a kezét, kivett egy jókora hatodik tekercset, és hozzátette ahhoz a halomhoz, amelyet Eragon a karjaiban tartott. - Ez egy lexikon. Kétlem, hogy sikerülne, de próbálj mindent elolvasni.
Amikor a tünde kinyitotta az ajtót, hogy távozhasson, Eragon megszólalt. - Mester!
- Tessék, Eragon.
- Mikor kezdünk varázslással foglalkozni?
Oromis egyik karjával az ajtónyílásnak támaszkodott, görnyedten, mintha többé nem lenne benne elég akaraterő, hogy kiegyenesedjen. Azután sóhajtott, és azt mondta: - Bíznod kell benne, hogy megfelelően vezetem a kiképzésedet, Eragon. Mégis azt hiszem, bolondság lenne tovább késleltetni a dolgot. Gyere, hagyd a tekercseket az asztalon, menjünk, fedezzük föl a gramarye rejtélyeit.
A kunyhó előtti gyepen Oromis terpeszben megállt, háttal Eragonnak, elnézett a tel'naeíri szirt fölött, a kezét összefonta a háta mögött. Anélkül, hogy megfordult volna, megkérdezte: - Mi a mágia?
- Az energia kezelése az ősnyelv segítségével.
Oromis némi szünet után válaszolt. - Technikai értelemben igazad van, és némely igéző nem is ért meg ennél többet a dologból. Mindazonáltal leírásodból hiányzik a mágia lényege. A mágia a gondolkodás művészete, nem erő vagy nyelv - te már tudod, hogy a korlátozott nyelvtudás nem akadálya a mágia használatának. Mint minden más, amit el kell sajátítanod, a mágia is a fegyelmezett elmén alapul.
Brom megkerülte a szokásos kiképzési rendet, nem törődött a gramarye finomságaival, mert biztos akart lenni benne, hogy megszerzed azt a gyakorlatot, amellyel képes leszel életben maradni. Nekem is át kell hágnom ezt a rendet, mert a középpontba azokat a készségeket helyezem, amelyekre minden valószínűség szerint szükséged lesz a küzdelemben. Mindazonáltal, mivel Brom megtanította neked a mágia nyers mechanizmusát, én megtanítom neked a finomabb alkalmazási módokat, a titkokat, amelyeket a legbölcsebb Lovasok őriztek: hogyan ölhetsz annyi energiával, amely az ujjad mozgatásához elegendő, milyen módszerrel vagy képes azonnal áthelyezni egy tárgyat az egyik helyről a másikra, a varázsigét, amely lehetővé teszi számodra, hogy felismerd a mérget az ételedben és az italodban, a megidézés olyan fajtáját, amely nemcsak a látást, de a hallást is lehetővé teszi számodra, azt, hogy miként nyerhetsz energiát a környezetedből, így megőrizve a sajátodat, és hogyan fokozhatod az erődet minden lehetséges módon.
- Ezek a technikák olyan hatalmasak és veszélyesek, hogy egy hozzád hasonló újonccal sosem szokták megosztani, de a körülmények azt követelik, hogy elmondjam neked, és bízzam benne, hogy nem fogsz visszaélni velük. - Fölemelte a jobb karját, az ujjai kampóként begörbültek, és felkiáltott: - Adurna!
Eragon figyelte, ahogy egy vízgömb emelkedik ki a kunyhó melletti patakból, és a lebegőben odalebeg Oromis kinyújtott ujjai közé.
A patak sötét és barna volt az erdő lombja alatt, de a gömb, amelyet kivettek belőle, olyan színtelen volt, mint az üveg. Moha, föld és törmelék lebegett benne.
Oromis még mindig a látóhatárt nézte, miközben azt mondta: - Kapd el. - A válla fölött odalökte a gömböt Eragonnak.
Ő igyekezett elkapni, de ahogy megérintette a felszínét, a víz elveszítette összetartó erejét, és a mellére fröccsent.
- Varázslattal kapd el - mondta Oromis. Ismét felkiáltott: - Adurna! - és egy vízgömb gyülekezett a patak felszíne fölött, hogy aztán a kezére szökkenjen, ahogy egy jól idomított sólyom engedelmeskedik a gazdájának.
Oromis ez alkalommal figyelmeztetés nélkül dobta a gömböt. Eragon azonban felkészült, és amikor érte nyúlt, azt mondta: - Reisa du adurna. - Ettől a gömb lelassult, és hajszálnyira a tenyerétől megállt.
- Ügyetlen szóválasztás - mondta Oromis -, mindazonáltal működik.
Eragon elvigyorodott és azt suttogta: - Trysta.
A gömb megfordult, és Oromis ezüst feje felé tartott. Azonban nem oda érkezett, ahova Eragon szánta, hanem elhúzott a tünde mellett, megpördült, és egyre gyorsulva elindult vissza Eragonhoz.
A víz olyan kemény és tömör maradt, mint egy csiszolt márványdarab, amikor eltalálta Eragont, és tompán koppant a koponyáján. A csapástól a fiú hanyatt esett a füvön, ott feküdt döbbenten pislogva, miközben lüktető fények úsztak át az égen.
- Igen - mondta Oromis. - A jobb kifejezés a letta vagy kodthr . - Végre Eragon felé fordult, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét. - Hát te mit csinálsz? Kelj föl. Nem heverészhetünk egész nap.
- Igen, mester - nyögte Eragon.
Amikor ismét lábra állt, Oromis utasítására különböző dolgokat művelt a vízgömbbel - bonyolult csomókká gyűrte, megváltoztatta a fény színét, amelyet elnyelt vagy visszavert, megfagyasztotta bizonyos részeit - egyik sem bizonyult nehéz feladatnak.
A gyakorlatok olyan sokáig folytatódtak, hogy Eragon kezdeti érdeklődése lanyhult, és helyét türelmetlenség és értetlenség vette át. Nem akarta megbántani Oromist, de semmi célját nem látta annak, amit a tünde csinált; mintha Oromis elkerült volna minden olyan varázsigét, amely a minimális erőkifejtésnél többet követelt. Már megmutattam képességeim határát. Miért ragaszkodik ezekhez az elemi gyakorlatokhoz? - Mester, mindezt ismerem. Nem mehetnénk tovább?
Oromis nyakán megkeményedtek az izmok, a válla meg se moccant, mintha márványból csiszolták volna; még a lélegzete is elállt, mielőtt megszólalt: - Hát sosem tanulsz tiszteletet, Eragon-vodhr? Legyen hát! - Négy szót mondott az ősnyelven olyan mély hangon, hogy Eragon meg sem értette a jelentésüket.
Felkiáltott, amikor a lábát térdig elborította valamilyen nyomás, úgy megszorítva a lábszárát, hogy képtelen volt lépni. A combja és a felsőteste szabadon mozgott, egyébként mintha mészhabarcsba öntötték volna.
- Szabadítsd ki magad - utasította Oromis.
Olyan kihívás volt ez, amilyennel Eragon korábban sosem találkozott: meg kellett törnie egy idegen varázslatot. Különböző módszerekkel vághatta át láthatatlan kötelékeit. A leghatékonyabb az lett volna, ha tudja, hogy Oromis hogyan bénította meg - a saját testét használta-e, vagy külső forrást -, akkor vissza tudná fordítani az elemet vagy erőt, hogy szétszórja Oromisét. De használhat általános, átfogó varázsigét is, hogy semlegesítse azt, amit Oromis csinál, bármi legyen is az. E taktikának az a hátulütője, hogy folyományaként közvetlen küzdelem alakul ki az erők között. Néha ennek is meg kell történnie , gondolta Eragon. Nem táplált reményeket a tekintetben, hogy fölébe kerekedhet egy tündének.
Miután összerakta a szükséges mondatot, megszólalt: - Losna kalfya iet - engedd el a lábszáram.
Az energiaáram, amely elhagyta Eragont, nagyobb volt, mint amire számított; eddig mérsékelten fáradt csak bele a napi fájdalmakba és megpróbáltatásokba, de most úgy érezte magát, mintha vad vidéken túrázott volna reggel óta. Ekkor hirtelen megszűnt a nyomás, megtántorodott, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát.
Oromis a fejét csóválta. - Bolondság - mondta -, nagy bolondság. Ha továbbra is Fenntartom a varázslatot, az megölt volna. Sose használj abszolútumot.
- Abszolútumot?
- Sose mondj olyan varázsigét, amelynél csak két kimenetel lehetséges: siker vagy halál. Ha egy ellenség megbénítja a lábad, és az illető erősebb nálad, akkor minden energiádat elhasználhatod, hogy megpróbáld megtörni a varázslatot. Úgy halhatsz bele, hogy hasztalanul próbálod megmásítani a szándékodat, miután rájöttél, hogy hiába próbálkoztál.
- Hogy kerülhetem ezt el? - kérdezte Eragon.
- Biztonságosabb egy folyamatot varázsolni, amelyet kedved szerint megszakíthatsz. Ahelyett, hogy azt mondanád, engedd el a lábszáram, ami abszolútum, mondhatod azt is, csökkentsd a mágikus szorítást a lábszáramon. Egy kicsit több szóból áll, de te határozhatod meg, hogy mennyire akarod csökkenteni az ellenfél varázsigéjének hatását, és hogy vajon biztonságos-e teljesen eltörölni. Ismét megpróbáljuk.
A nyomás visszatért Eragon lábába, amint Oromis kimondta az érthetetlen igét. Eragon olyan fáradt volt, hogy kételkedett benne, egyáltalán képes lesz-e ellenállni. Mindazonáltal a mágiához folyamodott.
Mielőtt az ősnyelv szavai elhagyták a száját, abban a különös élményben volt része, hogy egyenletes ütemben csökkent a nyomás a lábán. Bizsergett, olyan érzés volt, mintha ingovány hideg, síkos sarából húzná ki. Oromisra pillantott és látta, hogy a tünde vonásai kiélesednek a szenvedéstől, mintha valami értékesbe kapaszkodna, és nem tudná elviselni, hogy elveszítse. Egy ér lüktetett Oromis halántékán.
Amikor Eragon rejtett bilincsei nem léteztek többé, Oromis hátrahőkölt, mintha darázs csípte volna meg, csak állt, a kezét nézte, és zihált. Talán egy percig maradt így, azután kiegyenesedett, odalépett a Tel'naeír szélére. Magányos alakja kirajzolódott a halvány ég hátterére.
Sajnálat és szomorúság öntötte el Eragont - ugyanazok az érzelmek, amelyek akkor markoltak bele, amikor először meglátta Glaedr csonka mellső lábát. Átkozta magát, hogy ilyen pökhendien viselkedett Oromasszal szemben, ennyire megfeledkezett a betegségéről, és nem bízott jobban a tünde ítélőképességében. Nem én vagyok az egyetlen, akinek meg kel! küzdenie a múlt sebeivel. Eragon nem teljesen értette, amikor Oromis azt mondta, hogy még a legkisebb varázslat is kicsúszik a kezéből. Most már felfogta a tünde helyzetének súlyosságát, és a fájdalmat, amit ez okozhatott neki, különösen mivel olyan faj szülötte volt, amely varázslattal született, azzal táplálkozott.
Odament hozzá, letérdelt elé, és törpék módjára meghajtotta magát, felhorzsolt homlokát a földhöz szorította. - Ebrithil, bocsánatodat kérem.
A tünde semmi jelét sem adta, hogy hallotta volna.
Mindketten így maradtak, miközben a nap lefelé ballagott előttük, a madarak esti éneküket zengték, a levegő egyre hűvösebb és nedvesebb lett. Északról hallatszott Saphira és Glaedr szárnyának halk huppogása. A napi lecke után most tértek vissza.
Oromis halk, távoli hangon mondta: - Holnap újra kezdjük, ezzel és más témákkal. - Eragon a profiljából meg tudta ítélni, hogy Oromis visszanyerte szokásos érzelemmentes, távolságtartó arckifejezését. - Megfelel?
- Igen, mester - felelte Eragon, és hálás volt a kérdésért.
- Azt hiszem, mostantól próbálkozz az ősnyelv kizárólagos használatával. Kevés idő áll a rendelkezésünkre, és így tanulsz a leggyorsabban.
- Akkor is, ha Saphirával beszélgetek?
- Akkor is.
Eragon a tünde nyelvre áttérve fogadkozott: - Akkor szüntelenül dolgozni fogok, amíg nemcsak gondolkodni, de álmodni is a te nyelveden fogok.
- Ha ezt eléred - felelte szelíden Oromis -, akkor talán sikerrel járhat vállalkozásunk. - Elhallgatott. - Ahelyett, hogy egyenesen iderepülnél, reggel menj azzal a tündével, akit küldök. Elvisz téged Ellesméra vívóterére. Maradj ott egy órát, azután gyere ide, mint rendesen.
- Nem te magad tanítasz? - kérdezte Eragon, aki úgy érezte, semmibe veszik.
- Nem tudlak tanítani. A legjobb vívó vagy, akivel valaha találkoztam. Nem tudok többet a vívásból, és amivel több vagyok nálad, azt nem tudom átadni. Nincs más dolgod, mint megőrizni a jelenlegi szintedet.
- És ezt miért nem tehetem veled... mester?
- Mert nem akarom a reggelt ébresztőórával és összecsapással kezdeni. - Eragonra nézett, azután megenyhülten folytatta: - És mert hasznos neked, ha rajtam kívül másokkal is megismerkedsz az itt lakók közül. Én nem vagyok fajom példamutató képviselője. De elég ennyi. Nézd, közelednek.
A két sárkány keresztülvitorlázott a nap lapos korongján. Először Glaedr érkezett nagy szélviharral, és eltakarta az eget hatalmas testével, mielőtt összehajtogatta arany szárnyát, és letelepedett a fűre, azután Saphira, aki olyan fürge és eleven volt, mint egy veréb a sas mellett.
Oromis és Glaedr akárcsak reggel, számos kérdést tettek föl, hogy biztosak legyenek benne, Eragon és Saphira megfigyelték egymás leckéit. Nem tudtak mindent, de együttműködve és az információkat megosztva képesek voltak válaszolni minden kérdésre. Az egyetlen komoly gondot az idegen nyelv jelentette, amelyet meg kellett tanulniuk, hogy társaloghassanak.
Jobb , dörmögte később Glaedr. Sokkal jobb. Eragonra nézett. Hamarosan együtt fogunk edzeni.
- Természetesen, Skulblaka.
Az öreg sárkány horkantott és Oromis mellé mászott, a mellső lábával szökdécselve, hogy pótolja hiányzó végtagját. Saphira előrevetette magát, bekapta Glaedr farkát, és fejének egy mozdulatával a levegőbe dobta, ahogy a szarvasok nyakát szokta kitörni. Hátraugrott, amikor Glaedr megfordult és a nyaka felé csattogtatta hatalmas agyarait.
Eragon megrándult, és elkésve kapta a füléhez a kezét, hogy védje Glaedr bömbölésétől. A sebesség és az indulat, amivel Glaedr válaszolt, azt sugallta, hogy nem ez volt az első alkalom a nap folyamán, amikor Saphira felbosszantotta. Eragon a megbánás helyett izgatott játékosságot érzett sárkányában - olyan volt, akár a gyermek, aki új játékot kapott -, és szinte vak imádatot.
- Fékezd magad, Saphira! - mondta Oromis. Saphira visszatáncolt és letelepedett a hátsójára, ámbár a bűnbánatnak a leghalványabb jelét sem mutatta. Eragon valami bocsánatkérést motyogott, de Oromis csak legyintett. - Tűnjetek el mindketten - mondta.
Eragon vita nélkül fölkapaszkodott Saphira hátára. Úgy kellett biztatnia, hogy induljon, és amikor engedelmeskedett, ragaszkodott hozzá, hogy három kört írjon le a tisztás fölött, mielőtt elindult Ellesméra felé.
Mi esett beléd, hogy megharaptad?, kérdezte Saphirát. Úgy vélte, tudja, de megerősítést akart.
Csak játszottam.
Ez volt az igazság, mivel az ősnyelven beszélgettek, mégis úgy sejtette, ez csak egy nagyobb igazság része. Igen, és miféle játékot? Saphira megfeszült alatta. Elfeledkezel a kötelességedről. Ha... kereste a megfelelő szót. Képtelen volt megtalálni, visszatért hát a saját anyanyelvére: Ha bosszantod Glaedrt, akkor megzavarod őt, Oromist és engem és hátráltatod azt, amiért itt vagyunk. Korábban sosem voltál ennyire szertelen.
Ne tégy úgy, mintha te lennél a lelkiismeretem.
Eragon elnevette magát, egy pillanatig megfeledkezett róla, hogy a felhők között van, az oldalára dőlt, kis híján leesett Saphira hátáról. Ó, micsoda vicc ez azok után, amikor te mondtad meg nekem, hogy mit tegyek. A lelkiismereted vagyok, Saphira, legalább annyira, amennyire te az enyém. Jó okod volt rá a múltban, hogy korholjál és figyelmeztess, most pedig nekem kell ugyanazt tennem: szállj le Glaedrről, ne nyaggasd!
A sárkány csöndben maradt.
Saphira!
Hallottalak.
Remélem is.
Egy percnyi néma repülés után Saphira szólalt meg. Két görcs egy napon. Hogy vagy most?
Fáj, és rosszul érzem magam. Elfintorodott. Részben a Rimgartól és a vívástól, de főképpen a fájdalom utóhatásaképpen. Olyan, mint a méreg, elgyengíti az izmaimat, elködösíti az elmémet. Remélem, sokáig egészséges maradok, hogy megérjem a kiképzés végét. Aztán pedig... nem is tudom, hogy mit teszek majd. Az biztos, hogy így nem tudom segíteni a vardeneket a harcban.
Ne gondolj rá, tanácsolta a sárkány. Az állapotod ellen nem tudsz mit tenni, és ettől csak rosszabbul érzed magad. Élj a jelenben, emlékezz a múltra, és ne félj a jövőtől, mert az nem létezik, és soha nem is fog. Mindig csak jelen van.
Megveregette a sárkány vállát, és lemondóan, de hálásan elmosolyodott. Tőlük jobbra egy vándorsólyom lovagolt a meleg légáramlaton, közben a kidőlt fákat vizsgálta, hátha megpillantja egy szőrös vagy tollas zsákmány nyomát. Eragon nézte, és közben Oromis kérdésén törte a fejét: Hogy lehet igazolni a Birodalom elleni harcot, amikor olyan sok gyászt és szenvedést okoz?
Nekem van egy válaszom, szólalt meg Saphira.
Mi az?
Ennek a Galbatorixnak... habozott, azután azt mondta. Nem mondom meg. Magadnak kell kitalálnod.
Saphira! Gondolkodj ésszerűen.
Úgy gondolkodom. Ha nem tudod, miért cselekszünk helyesen, akkor akár meg is adhatod magad Galbatorixnak. Nem hatott semmilyen ékesszóló könyörgés, ennél többet nem tudott kihúzni belőle, mert Saphira elzárta elméjének ezt a részét.
Ahogy visszaértek sasfészkükbe, Eragon megette könnyű vacsoráját, és már éppen meg akarta nézni Oromis tekercseit, amikor kopogtattak az ajtón.
- Tessék - mondta, és remélte, hogy Arya tért vissza, hogy meglátogassa.
Eltalálta.
A lány üdvözölte őt és Saphirát, azt mondta: - Azt gondoltam, örülnél a lehetőségnek, hogy megnézd a Tialdarí Csarnokot, és a környező kerteket. Tegnap azt mondtad, hogy érdekel. Már amennyiben nem vagy túl fáradt. - Laza vörös ruhát viselt, amelynek szegélyét fekete szálból kivarrt bonyolult minták díszítették. Ugyanilyen színű volt a királynő köntöse, ez is hangsúlyozta a hasonlóságot anya és lánya között.
Eragon félrelökte a tekercseket. - Örülök, ha láthatom.
Úgy érti, örülünk, tette hozzá Saphira.
Arya meglepetten nézett rájuk, mivel mindketten az ősnyelven szólaltak meg, így aztán Eragon elmagyarázta Oromis utasítását. - Kiváló ötlet - mondta Arya ugyanazon a nyelven. - Már csak azért is, hiszen itt tartózkodsz.
Amikor mindhárman leereszkedtek a fáról, Arya nyugat felé irányította őket, Ellesméra egy ismeretlen negyede felé. Számos tündével találkoztak az úton, akik mind megálltak, és meghajoltak Saphira felé.
Eragon ismét észrevette, hogy nem látni tünde gyerekeket. Megemlítette ezt Aryának. - Igen, kevés gyerek születik - válaszolt a lány. - Jelenleg ketten vannak Ellesmérában, Dusan és Lanna. A gyermekek számunkra mindennél drágább kincsek, éppen azért, mert oly ritkák. Egy gyerek nevelése a legnagyobb megtiszteltetés és felelősség, amely élő teremtményt érhet.
Végül megérkeztek egy csipkés boltívhez - két fa között nőtt -, amely alatt egy széles udvarra lehetett jutni. Arya, még mindig az ősnyelven, kántálni kezdett. - Fagyökér, inda gyümölcse, engedj be a véreimhez.
Az ívelt ajtószárnyak megremegtek, azután kifelé lendültek, kiengedtek öt danaidalepkét, amelyek a sötétedő ég felé röppentek. A boltíven át hatalmas füves térre értek, amelyet úgy alakítottak ki, hogy vad mező benyomását keltse. Azt, hogy mesterséges rétről van szó, csak a növények változatossága jelezte; sok példány annak ellenére virágzott, hogy vagy a meleg délről, vagy a hideg északról származott, és sosem virágzott volna a tündék mágiája nélkül. A kertet ékkőszerű, láng nélkül égő lámpások világították meg, amelyeket kavargó szentjánosbogarak csillagképei vettek körül.
Arya azt mondta Saphirának: - Vigyázz a farkaddal, nehogy elsöpörd a virágágyakat.
Mentek tovább, keresztülvágtak a kerten, elszórtan álldogáló fákhoz értek. Mielőtt Eragon rájött volna, hol is vannak, a fák sokasodtak, sűrűsödtek, és ő hirtelen ott állt egy fényes fákból épített csarnokban, de nem tudta, hogy jutott oda.
A csarnok meleg és otthonos volt - a béke, az elmélkedés és a kényelem otthona. A formáját a fatörzsek adták, amelyeknek a belső oldalán lehántották a kérget, kifényesítették őket, és olajat dörgöltek beléjük, amíg úgy nem ragyogtak, mint a borostyán. A törzsek szabályos rései szolgáltak ablakként. Összezúzott fenyőtű illata töltötte be a termet. Számos tünde volt a csarnokban, egyesek olvastak, mások írtak, egy sötét sarokban nádsípok szóltak. Valamennyien abbahagyták, amit csináltak, és bólintással köszöntötték Eragon sárkányát.
- Itt tartózkodnátok - mondta Arya -, ha nem lennétek Lovas és sárkány.
- Nagyszerű - mondta Eragon.
Arya körbevezette őket mindenütt, ahova csak befér egy sárkány. Minden újabb terem új meglepetést tartogatott; nem volt köztük két egyforma, és mindegyik másképpen illeszkedett az erdőbe. Az egyik szobában ezüst patak csörgedezett le a göcsörtös falon, azután kavicsos medrében keresztülfolyt a szobán, és onnan ki a szabad ég alá. Egy másikban kúszónövények borították a falakat, a húsos zöld levelek között a legfinomabb rózsaszín és fehér árnyalatban virító, trombitaforma virágok nyíltak. Arya ezt a növényt Lianí loncnak nevezte.
Számos nagyszerű műalkotást láttak, a fairth-ektól a festményeken át a szobrokig és festett üvegmozaikokig-mindegyik az állatok és növények ívelt formáin alapult.
Islanzadíval is találkoztak egy nyitott pavilonban, amelyhez két másik épület csatlakozott egy fedett út mentén. Érdeklődött, hogy halad Eragon kiképzése, milyen állapotban van a háta; kérdéseire rövid, udvarias válaszokat kapott, de úgy tűnt, ez kielégíti. Néhány szót váltott Saphirával, majd távozott.
Végül visszatértek a kertbe. Eragon Arya mellett lépdelt - Saphira mögötte -, elbűvölte a lány hangja, ahogy megnevezte a virágok különböző fajtáit, és számos példával szemléltette, hogyan változtatták meg őket varázslat segítségével. Megmutatta azokat a virágokat, amelyek csak éjszaka nyitják szét szirmaikat, mint például a fehér maszlag.
- Melyik a kedvenced? - kérdezte Eragon.
Arya elmosolyodott, és elkísérte egy fához, amely a kert szélén, egy sással szegélyezett tavacska partján állt. A fa legalacsonyabb ágaira szulák kapaszkodott föl, amelyen három bársonyos, fekete virág zárta szorosra szirmait.
Arya rájuk fújt és odasúgta: - Nyílj ki.
A szirmok megrezzentek, szétnyíltak, kitárva tintaszín belsejüket, megmutatva a közepükben felhalmozott nektárt. Királykék ragyogás töltötte meg a virágok kelyhét, átitatta a sötét pártát, nappallá változtatva az éjszakát.
- Hát nem a legtökéletesebb és legszebb virág? - kérdezteArya.
Eragon ránézett. Most fokozottan érzékelte a lány közelségét. - De... igen. - Mielőtt a bátorsága cserbenhagyta volna, hozzátette: - Akárcsak te.
Eragon!, sopánkodott Saphira.
Arya addig nézett rá, amíg le nem sütötte a szemét. Amikor ismét rá mert pillantani, elszörnyedve látta, hogy a lány csendesen mosolyog, mintha mulattatná az ő viselkedése. - Túlságosan kedves vagy - suttogta Arya. Kinyújtotta a kezét, megérintette egy virág peremét, és rápillantott. - Valaha Fáolin teremtette nekem ezt a különlegességet egy régi napforduló alkalmából.
Eragon csoszogott, néhány érthetetlen szót válaszolt, kínozta és sértette, hogy a lány nem vette komolyabban a bókját. Azt kívánta, bár válhatna láthatatlanná, már-már azon gondolkodott, össze tudna-e hozni egy varázsigét, amely lehetővé tenné.
Végül kiegyenesedett és megszólalt: - Kérlek, bocsáss meg nekünk, Arya Svit-kona, de késő van, vissza kell térnünk a fánkhoz.
A lány mosolya elmélyült. - Természetesen, Eragon. Megértelek. - Elkísérte őket a főbejáratig, kinyitotta nekik az ajtót, és azt mondta: - Jó éjt, Saphira. Jó éjt, Eragon.
Jó éjt, felelte Saphira.
Eragon zavara ellenére csak megkérdezte: - Látunk holnap?
Arya félrehajtotta a fejét. - Azt hiszem, holnap sok dolgom lesz. - Azután bezárult az ajtó, és az ifjú nem látta többé, ahogy megfordult és a kert felé tartott.
Saphira lekuporodott az ösvényen, és oldalba bökte Eragont. Ne álmodozz, kapaszkodj föl a hátamra. Ő fölmászott a mellső lábon, elfoglalta szokásos helyét, azután belekapaszkodott az előtte meredő nyaki tüskébe, amikor Saphira fölállt. Néhány lépés után megszólalt a sárkány. Hogy bírálhatod a viselkedésem Glaedrrel szemben, ha ugyanazt csinálod te is? Mit gondoltál?
Tudod jól, mit érzek iránta , mordult rá Eragon.
Eh! Ha te a lelkiismeretem vagy, én meg a tiéd, akkor kötelességem megmondani neked, hogy úgy viselkedtél, mint egy csalódott bájgúnár. Nem használod a logikát, ahogy Oromis szokta mondani. Mégis mit képzeltél, mi fog történni közted és Arya között? Ő hercegnő!
Én pedig Lovas vagyok.
Ő tünde; te ember vagy!
Minden nappal tündeszerűbb vagyok.
Eragon,több mint százéves!
Én is élek annyi ideig, mint egy tünde.
De még nem éltél, és ez a probléma. Ekkora korkülönbséget nem tudsz áthidalni. Felnőtt nő száz év tapasztalatával, miközben te...
Mi? Mi vagyok? vicsorogta. Gyerek? Ezt akartad mondani?
Nem, nem gyermek. Azok után nem, amit láttál és tettél a találkozásunk óta. De fiatal vagy, még a saját, rövid életű fajod mércéje szerint is - hát még a törpék, sárkányok és tündék szerint.
Te is az vagy.
Ez a visszavágás egy időre csöndet teremtett. Azután a sárkány folytatta: Csak védeni próbállak, Eragon. Szeretném, ha boldog lennel, de attól tartok, nem leszel, ha továbbra is Arya után loholsz.
Már éppen visszavonulni készültek, amikor meghallották, hogy az előszobában kinyílik a csapóajtó. Páncél csörgött, miközben valaki bemászott. Eragon Zar'rockal a kezében kinyitotta az ajtót, készen rá, hogy összecsapjon a behatolóval.
Keze lehullott, amikor Orikot pillantotta meg a padlón. A törpe jókorát kortyintott a bal kezében tartott palackból, azután Eragonra kacsintott. - Az árgyélusát, hol vagy. Aham, ott állsz. Mán tűnődtem, hun vagy. Nem tanátalak, mondok, itt ez a finom fájin éccaka, gondultam, csak megkereslek... és hát itt is vagy! Miről beszélgessünk, te meg én, ha már itt vagyunk együtt ebben a gyönyörű madárfészekben?
Eragon megfogta a törpe szabad karját, és felhúzta, hogy egyenesen álljon, közben ismét meglepte, hogy Orik milyen sűrű legény: mint egy kis szirt. Ahogy Eragon elengedte, Orik rögtön elkezdett jobbra-balra ingadozni, olyan veszedelmes szögekben lengett ki, hogy attól lehetett tartani, a legkisebb lökéstől elvágódik.
- Gyere már be - mondta Eragon törpéül. Becsukta a csapóajtót. - Megfázol itt.
Orik kerek, mélyen ülő szemével Eragonra pislogott. - Nem láttalak lombközi száműzetésemben. Magamra hattál a tündérek társaságába... mápedig az nyomorúságos, unalmas banda, de azám.
Eragon a bűntudat szúrását félszeg mosoly mögé rejtette. Tényleg megfeledkezett a törpéről számtalan tennivalója között. - Sajnálom, hogy nem látogattalak meg, Orik, de rengeteg a tanulnivalóm. Tessék, itt a köpenyem. - Miközben kifejtette a törpét barna ujjasából, megkérdezte: - Mit iszol?
- Faelnirvet - jelentette ki Orik. - A legcsudásabb, karcos varázsfőzet. A legjobb és lennagyobb a tündék trükkös találmányai közül; az ékesszólás adományát nyújtja. A szavak csak úgy folynak a nyelvedről, mint a fürge csellék rajai, mint a csodaszép mézmadarak, mint a vonagló kígyók patakja. - Elhallgatott, láthatóan lenyűgözte a hasonlatok nagyszerűsége. Amikor Eragon bekísérte a hálószobába, Orik üdvözölte Saphirát a palackkal, és megszólalt: - Üdvözlet, ó, Vasfogú. Ragyogjanak a pikkelyeid fényesen, mint Morgothal kovácstüze.
Üdv, Orik, mondta Saphira, és a fejét az ágya peremére fektette. Mi ütött beléd? Nem emlékeztetsz önmagadra. Eragon megismételte a kérdést.
- Mi ütött belém? - ismételte meg Orik. Belerogyott a székbe, amelyet Eragon kínált - a lába jó néhány hüvelykkel a föld fölött lóbált -, és ingatni kezdte a fejét. - Vörös sipka, zöld sipka, tündék itt és tündék ott. Belefulladok a tündékbe és átkozott udvariasságukba. Savóvérűek. Hallgatagok. Igen, uram, nem, uram, ahogy kegyed parancsolja, uram, ennyit tudok kiszedni belőlük. - Gyászos arckifejezéssel bámult Eragonra. - Mit csináljak, miközben te végigrágod magad a kiképzésen? Üljek és malmozzak a hüvelyujjammal, míg kővé nem válok, hogy satlakozzam őseim sszelleméhez? Hát most mondd meg, ó, bölcs Lovas.
Nincs valami mesterség vagy foglalkozás, amivel leköthetnéd magad?, kérdezte Saphira.
- De igen - felelte Orik. - Egész jó kovács vagyok azok szerint, akik értenek hozzá. De minek készítenék ragyogó fegyvereket meg páncélokat olyanoknak, akik nem méltányolják? Haszontalan vagyok itt. Olyan haszontalan, mint egy háromlábú Feldúnost.
Eragon kinyújtotta kezét a palack felé. - Megkóstolhatom? - Orik rápillantott, aztán a palackra, azután fintorgott, és odaadta. A faelnirv hideg volt, mint a jég, és miközben lefutott a torkán, marta és égette. Pislogott, a szeme könnybe lábadt. Miután még egyet kortyolt, visszaadta a palackot Oriknak, aki láthatóan csalódott volt, amikor felmérte, milyen kevés maradt.
- Na és miféle latorságot műveltetek ti ketten Oromasszal és ama idilli erdővel?
A törpe felváltva kuncogott és nyögött, miközben Eragon elmesélte kiképzését, elhibázott áldását Farthen Dúrban, a Menoa fát, a hátát és mindazt, amivel az elmúlt napokat töltötte. Azzal fejezte be, ami ebben a pillanatban a legfontosabb volt neki: Aryával. Felbátorodva a pálinkától, bevallotta iránta érzett szerelmét, és leírta, hogyan utasította el a lány a közeledését.
Orik az ujját billegtetve mondta: - Repedt a szikla alattad, Eragon. Ne kísértsd a sorsot. Arya... - elhallgatott, azután morgott, és újabb korty faelnirvet ivott. - Eh, túl késő van most ehhe'. Ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a bölsesség, és mi nem az?
Saphira egy ideje lehunyta a szemét. Anélkül hogy kinyitotta volna, megkérdezte Orikot: Nős vagy? A kérdés meglepte Eragont; sosem gondolkodott el Orik magánéletén.
- Nám - mondta Orik. - Noha elígérkeztem a csinos Hvedrának, Félszemű Thorgerd és Himinglada lányának. Azidén tavasszal házsodtunk vóna, amikó az urgalok támadtak, és Hrothgar elküldött erre az átkozott útra.
- A Dúrgrimst Ingeitumba tartozik? - kérdezte Eragon.
- Hánanápersze! - bömbölte Orik, öklével a szék karját verve. - Netán azt gondoltad vót, hogy a klánomon kívülről nősülök? ó a dédunokája a nagynénémnek, Vardrúnnak, aki Horthgar távoli rogona, fehér, kerek a lábszára, ollyan sima, mint a szatén, a képe veres, mint az alma, a legtakarossabb törpe fehérnép, aki valaha létezett.
Minden bizonnyal, mondta Saphira.
- Bizonyos vagyok benne, hogy nemsokára ismét látod - mondta Eragon.
- Hmph. - Orik Eragonra kacsintott. - Hiszel az órjásokba? Magas, erős, vaskos órjásokba, akkora ujjakkal, mint egy-egy ásó?
- Sosem láttam ilyet, nem is hallottam róluk - mondta Eragon -, legföljebb mesékben. Ha léteznek, hát nem Alagaésiában.
- Debizonyhogyigen! Léteznek! - kiabálta Orik, és a feje fölött lóbálta a palackot. - Mondd meg nekem, ó, Lovas, ha egy félelmetes órjással találkozol a kerti ösvényen, és nem ebédnek hív, akkor hogy szólít?
- Feltételezem, Eragonnak.
- Nem, nem. Törpének nevez majd, mivel törpe leszel hozzá képest. - Orik hahotázni kezdett, kemény könyökével oldalba bökdöste Eragont. - Érted mán? Az emberek, tündék egyaránt óriások. A föld tele velük, itt és ott, és mindenütt, dobrokolnak a nagy lábukkal, és folyvást árnyékba borítanak minket. - Tovább kacagott, hintázott a széken, amíg föl nem borult, és kemény koppanással el nem terült a földön.
Eragon felsegítette, és azt mondta neki: - Azt hiszem, jobb, ha itt maradsz éjszakára. Nem vagy abban az állapotban, hogy a sötétben lemenj a lépcsőn.
Orik vidám közömbösséggel helyeselt: Engedte, hogy barátja levegye róla a páncélt, és a takaró alá dugja az ágy egyik felén. Ezután Eragon felsóhajtott, letakarta a lámpákat, és lefeküdt az ágy felé eső részére.
Miközben elaludt, hallotta, ahogy a törpe motyog: - Hvedra... Hvedra... Hvedra...
A ragyogó reggel túlságosan hamar érkezett.
Miután a berregő óraszerkezet visszarántotta az öntudatba, Eragon támadásra készen megragadta vadászkését, és kiugrott az ágyból. Elakadt a lélegzete, amikor a teste tiltakozott az elmúlt két nap túlzott megterhelése miatt.
Kitörölve szeméből a könnyeket, ismét felhúzta az órát. Orik elment; a törpe még a hajnali órákban osonhatott ki. Eragon, akár egy reumás öregember, nyögve sántikált ki a fürdőszobába.
Saphirával a fa mellett várakoztak tíz percet, amíg nem jött egy ünnepélyes, fekete hajú tünde. Meghajolt, két ujját az ajkához érintette - Eragon viszonozta a köszöntést - azután elsőnek szólalt meg: - Jó szerencse járjon veled.
- És a csillagok vigyázzanak rád - felelte Eragon. - Oromis küldött?
A tünde nem törődött vele, Saphirához beszélt. - Örülök; hogy találkoztunk, sárkány. Vanir vagyok Hadthin házából. - Eragon bosszúsan összevonta a szemöldökét.
Örvendek, Vanir.
Csak ekkor fordult Eragonhoz: - Megmutatom neked, hol gyakorolhatsz a kardoddal. - Elment, meg sem várta, hogy Eragon mit válaszol.
A vívótér tele volt mindkét nembeli tündékkel, akik párban vagy csoportokban vívtak. A rendkívüli testi adottságaik miatt olyan sebesen követték egymást a csapások, hogy úgy hangzott, mintha jégeső verne egy vasharangot. Az udvart övező fák alatt magányosan gyakorolták a Rimgart, több hajlékonysággal és kecsességgel, mint amit Eragon egyáltalán el tudott képzelni.
Miután a mezőn mindenki leállt és meghajolt Saphira előtt, Vanir kivonta keskeny kardját. - Ha végzel a pengéddel, Ezüst Kéz, akkor kezdhetjük.
Eragon riadtan nézte a többi tünde emberfeletti penge művészetét. Miért vívjak?, kérdezte. Csak kudarcot vallhatok.
Nem lesz baj, mondta Saphira, de érezni lehetett az aggodalmát.
Jól van.
Miközben előkészítette Zar'rocot, a keze remegett a félelemtől. Ahelyett, hogy belevetette volna magát a küzdelembe, távolról vívott Vanirral, lebukott, oldalazott, és minden elképzelhetőt megtett, hogy megússza az újabb rohamot. Elkerülő műveletei ellenére Vanir négyszer találta el gyors egymásutánban - egyszer a bordáján, aztán a sípcsontján, majd mindkét vállán.
Vanir kezdeti hideg közömbössége hamarosan nyílt megvetéssé változott. Előretáncolt, végigcsúsztatta pengéjét Zar'rocon, de ugyanakkor meg is pörgette a kardot, kicsavarva Eragon csuklóját. Zar'roc kirepült a Lovas kezéből, mivel nem tudott ellenállni a tünde erejének.
Vanir Eragon nyakának nyomta kardját, és azt mondta: - Halott vagy. - Eragon lerázta a kardpengét, és ment, hogy visszahozza Zar'rocot. - Halott vagy - mondta Vanir. - Hogyan akarod így megverni Galbatorixot? Többet vártam még egy csenevész embertől is.
- Akkor miért nem vívsz meg vele te magad, ahelyett hogy a Du Weldenvardenben bujkálsz?
Vanir megmerevedett a haragtól. - Mert - mondta hidegen és fensőségesen - nem vagyok Lovas. És ha az lennék, akkor sem olyan gyáva, mint te.
Senki sem mozdult a mezőn.
Eragon Vanirnak háttal lehajolt, hogy fölvegye Zar'rocot, az égre nézett, magában vicsorgott. Semmit sem tud. Ez csak egy vizsga.
- Azt mondtam, gyáva. A véred olyan híg, mint egész fajodé. Azt hiszem, Saphirát megzavarta Galbatorix gonoszsága, és rossz Lovast választott. - A bámuló tündék lélegzete elakadt Vanir szavaitól, maguk közt suttogtak, nyíltan elítélték, amiért ilyen otrombán megsértette a kötelező udvariasság törvényét.
Eragon a fogait csikorgatta. Ha őt érte sértés, azt elviselte, de ha Saphirát, azt nem. A sárkány már mozgott, amikor a felgyülemlett kudarc, félelem és fájdalom kitört belőle; megpördült, és Zar'roc hegye fütyülve hasította a levegőt.
A csapás megölte volna Vanirt, ha az utolsó pillanatban ki nem védi. Láthatólag meghökkent a támadás vadságától. Eragon semmivel sem törődve hajtotta Vanirt a vívótér közepéig, döfött és vágott, mint egy őrült - elhatározta, hogy megsebzi a tündét, ha képes rá. Olyan erővel csapta meg Vanir csípőjét, hogy felvérezte még Zar'roc tompított élével is.
Ebben a pillanatban Eragon háta felrobbant, a kín olyan erős volt, hogy mind az öt érzékszerve jelezte: mint a vízesés fülsiketítő robaját; nyelvét elborító fémes lepedéket; maró, csípős, könnyeket facsaró ecetszagot; lüktető színeket; és mindenekelőtt úgy érezte, hogy Durza csak az imént hasította szét a hátát.
Látta, hogy Vanir megvetően néz le rá. Az jutott eszébe, hogy a tünde nagyon fiatal lehet.
A görcs után letörölte a szájáról a vért, és odamutatta Vanirnak: - Elég híg? - Vanir nem méltóztatott válaszolni, hüvelybe dugta a kardját, és elment.
- Hova mész? - kérdezte Eragon. - Még nem végeztünk.
- Nem vagy olyan állapotban, hogy vívhassunk - vakkantotta a tünde.
- Csak próbáld meg. - Lehetett gyengébb a tündéknél, de nem volt hajlandó megadni azt az elégtételt, hogy igazolja a róla táplált lenéző véleményüket. Ha másképpen nem megy, pusztán a kitartásával akarta elnyerni az elismerésüket.
Ragaszkodott hozzá, hogy befejezzék az Oromis által kijelölt órát, azután Saphira odamasírozott Vanirhoz, és megérintette a mellét egyik elefántcsontszín karmának hegyével. Halott vagy, mondta. Vanir elsápadt. A többi tünde arrébb oldalgott.
Amikor már a levegőben voltak, Saphira azt mondta: Oromisnak igaza volt.
Miben?
Sokkal több telik tőled, ha van ellenfeled.
Oromis kunyhójánál visszatértek a szokásos menetrendhez: Saphira elkísérte Glaedrt a kiképzésre, Eragon Oromisszal maradt.
Eragon elszörnyedésére Oromis azt várta tőle, hajtsa végre a Rimgar gyakorlatait, azok után, hogy éppen a vívótérről jött. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy engedelmeskedjék. Aggodalma alaptalannak bizonyult, a Kígyó és a Daru Tánca annyira könnyű volt, hogy nem okozott rohamot.
Ez, meg a meditáció az elzárt tisztáson első ízben adott módot Eragonnak, hogy rendbe szedje a gondolatait, és eltöprengjen azon a kérdésen, amelyet Oromis adott föl neki.
Eközben megfigyelte, hogyan támadnak a vöröshangyák egy kisebb rivális hangyabolyra; lerohanták a lakóit, és elrabolták forrásaikat. A mészárlás végére csak maroknyi hangya maradt élve a szomszédos boly lakói közül. Magányosan, céltalanul kószáltak a hatalmas és ellenséges, fenyőtűvel borított pusztaságban.
Akár a sárkányok Alagaésiában, gondolta Eragon. Megszűnt a kapcsolata a hangyákkal, miközben a sárkányok boldogtalan sorsára gondolt. Apránként felderengett a válasz a problémára, olyan válasz, amellyel együtt élhetett, és hihetett is benne.
Befejezte az elmélkedést, visszament a kunyhóhoz. Oromis ez alkalommal meglehetősen elégedett volt a teljesítményével.
Miközben Oromis felszolgálta az ebédet, Eragon azt mondta: - Tudom, miért érdemes harcolni Galbatorixszal, még akkor is, ha emberek ezrei halnak bele.
- Ó! - Oromis leült. - Mondd el.
- Mert Galbatorix már több szenvedést okozott az elmúlt évszázadokban, mint amennyit mi tudnánk egyetlen emberöltő alatt. Egy közönséges zsarnokkal ellentétben nem tehetjük meg, hogy kivárjuk, amíg meghal. Évszázadokig, akár ezer évig is uralkodhat - egész idő alatt üldözve és kínozva az embereket -, hacsak meg nem állítjuk. Ha elég erőssé válik, akkor letiporja a törpéket, de titeket is itt, Du Weldenvardenben, és mindkét fajt kiirtja vagy rabszolgaságba dönti. És... - a tenyere élét az asztallapba törölte - a maradék két tojás kimentése az egyetlen lehetőség a sárkányok fennmaradására.
A teafőző éles sípolása szakította félbe; annyira fölerősödött, hogy csengett tőle a füle. Oromis leakasztotta a teáskannát a tűzről, és ráöntötte a vizet az áfonyateára. A ráncok megszelídültek a szeme körül. - Na - mondta -, most már érted.
- Értem, de nem sok örömöm van benne.
- Nem is lehet. De most már bízhatunk, hogy nem fogsz letérni arról az útról, amelyen járva szembeszállhatsz az igazságtalansággal és erőszakkal, amelyet a vardenek óhatatlanul elkövetnek. Nem engedhetjük meg, hogy elemésszenek a kétségek, amikor a leginkább szükség lesz az erődre és az összpontosításra. - Egymáshoz érintette az ujjai hegyét, és belenézett a tea sötét tükrébe, töprengve bámulta árnyékszínű arcmását. - Elhiszed, hogy Galbatorix gonosz?
- Természetesen.
- Úgy véled, ő is annak tartja magát?
- Nem, ezt kétlem.
Oromis összeütögette a két mutatóujját. - Akkor bizonyára úgy véled, hogy Durza gonosz volt.
Durza töredékes emlékei, amelyeknek akkor jutott a birtokába, amikor Tronjheimben harcoltak, most visszatértek, eszébe juttatták, hogy az ifjú Árnyat - akkor még Carsaib volt - miként tették rabszolgájukká azok a kísértetek, akiket azért idézett föl, hogy megbosszulja mesterének, Haegnek a halálát. - Ő maga nem volt gonosz, de a szellemek, amelyek irányították, igen.
- Na és mi a helyzet az urgalokkal? - kérdezte Oromis, miközben ivott egy korty teát. - Ők gonoszak?
Eragon ujjai elfehéredtek, úgy markolta a kanalát. - Amikor a halálra gondolok, egy urgal arcát látom. Rosszabbak, mint a vadállatok. Amit ezek művelnek... - megcsóválta a fejét, képtelen volt folytatni.
- Eragon, milyen véleményt alkotnál az emberekról, ha csupán azt tudnád, mit művelnek harcosaitok a csatatéren?
- De hát ez nem... - mély lélegzetet vett. - Ez egészen más. Az urgalok megérdemlik, hogy az utolsó szálig kipusztítsák őket.
- Az asszonyaikat és a gyermekeiket is? Akik nem ártottak neked, és valószínűleg soha nem is fognak? Az ártatlanokat? Megölnéd őket, egy egész fajt a semmibe űznél?
- Ők sem kímélnek minket, ha alkalom adódik.
- Eragon! - mennydörögte Oromis megsemmisítő hangon. - Soha többé nem akarom hallani tőled azt a mentséget, hogy amiért valaki más valami gonosz dolgot tett - vagy tehet -, ezért te is megteheted. Ez lusta, gusztustalan és hitvány elmére valló érv. Érthetően beszéltem?
- Igen, mester.
A tünde az ajkához emelte a csészét, és ivott, ragyogó szeme egy pillanatra sem eresztette el Eragont. - Mit tudsz valójában az urgalokról?
- Ismerem az erejüket, a gyengeségeiket, és hogy miként kell megölni őket. Ennyi elég nekem.
- De miért gyűlölik az embert, miért harcolnak ellene? Milyen a történelmük, a legendáik, hogyan élnek?
- Számít az?
Oromis felsóhajtott. - Ne felejtsd el - mondta szelíden -, hogy egy bizonyos ponton az ellenségeid a szövetségeseiddé válhatnak. Az élet már csak ilyen.
Eragon megállta, hogy vitatkozni kezdjen. Kavargatta a teáját a bögrében, a folyadék fekete örvénnyé gyorsult, amelynek az alján fehér hablencse ült. - Ezért bérelte föl Galbatorix az urgalokat?
- Nem éppen erre a példára gondoltam, de csakugyan ez a helyzet.
- Különösnek tartom, hogy megbarátkozott velük. Végtére is ők ölték meg a sárkányát. Nézd meg, mit tett velünk, Lovasokkal, pedig nem is voltunk felelősek a veszteségéért.
- Ó - felelte Oromis -, Galbatorix lehet őrült, de akkor is ravasz, mint egy róka. Azt hiszem, az volt a szándéka, hogy felhasználja az urgalokat a vardenek és a törpék szétzúzására - és mindenki máséra, ha győz Farthen Dúrnál -, ily módon eltávolítva két ellenségét, ugyanakkor meggyengítve az urgalokat is, akikkel aztán már kedvére elbánhat.
Az ősnyelv tanulmányozása fölemésztette a délutánt, utána a mágiát gyakorolták. Oromis leckéinek zöme azzal foglalkozott, hogyan lehet parancsolni az energia különböző formáinak, mint a fény, hő, elektromosság és a nehézkedés. Elmagyarázta, hogy varázsláskor ezek az energiák mindennél gyorsabban fogyasztják az erőt, biztonságosabb meghagyni őket a természetes formájukban, hogy aztán a gramarye segítségével alakítsuk, ahelyett hogy a semmiből teremtenénk elő.
Befejezve ezt a témát Oromis megkérdezte: - Hogy öltél varázslat segítségével?
- Többféle módon - felelte Eragon. - Vadásztam kaviccsal - mágiával mozgattam és céloztam -, ugyanakkor a jierda szóval törtem el az urgalok lábát és nyakát. Egyszer a thyrsta szóval állítottam meg egy ember szívét.
- Vannak hatékonyabb módszerek - jegyezte meg Oromis. - Mi öl meg egy embert, Eragon? A mellbe döfött kard? Egy kitört nyak? A vérveszteség? Elég hozzá egyetlen artériát elszorítani az agyban, vagy bizonyos idegeket átvágni. A megfelelő varázsigével egész hadsereget lehet eltenni láb alól.
- Ez jól jött volna Farthen Dúrban - mondta Eragon háborogva. És nem is csak Farthen Dúrban, de akkor is, amikor a kullok üldöztek minket a Hadarac sivatagtól kezdve. - Megint azt kérdem, miért nem tanította ezt meg nekem Brom?
- Mert nem számított rá, hogy a következő hónapokban vagy években hadsereggel kell szembenézned; ez nem olyan eszköz, amit csak úgy odaadhatunk egy kipróbálatlan Lovasnak.
- Ha ilyen könnyű embert ölni, akkor minek nekünk vagy Galbatorixnak egy egész hadsereg?
- Röviden szólva, ennek taktikai okai vannak. A varázslókat könnyű megtámadni, amikor elmerülnek a mentális küzdelemben, éppen ezért harcosokkal kell védeni őket. És a harcosokat is meg kell védeni, legalább részben, a varázslók támadása ellen, különben percek alatt valamennyit leölik. Ezek a korlátozások azt jelentik, hogy amikor hadseregek csapnak össze, a varázslóikat szétszórják a seregben, közel a frontvonalhoz, de nem veszélyesen közel. A varázslók mindkét oldalon megnyitják elméjüket, és megpróbálják megérezni, ha bárki használni akarja a mágiát. Mivel ellenségeik olyan messzire is lehetnek, hogy elméjük nem ér el odáig, őrző varázslatokkal veszik körül magukat és katonáikat, hogy megállítsák vagy csökkentsék a távolból érkező támadásokat, mint például egy kavicsot, amelyet mérföldnyi messzeségből vágnak a fejüknek.
- Egy ember bizonyára nem tud megvédeni egy egész hadsereget - mondta Eragon.
- Egyedül nem, de ha elég varázslód van, akkor ésszerű mértékű védelmet alakíthatsz ki. A legnagyobb veszélye az effajta összecsapásoknak az, hogy egy ravasz mágus kigondolhat egy olyan egyedi támadást, amely kicselezi őrző varázslataidat. Ez önmagában is eldönthet egy csatát.
Továbbá - mondta Oromis - vésd eszedbe, hogy a mágia használatának képessége rendkívül ritka adomány a fajok között. Mi, tündék sem vagyunk kivételek, noha nekünk több varázslómester jutott azoknak az esküknek a következtében, amelyekkel az évszázadok során megkötöttük magunkat. A legtöbb bűvös képességekkel megáldott személynek kevés vagy szinte semmi tehetség nem jut; még egy zúzódást is nehezen gyógyítanak meg.
Eragon bólintott. Találkozott effélékkel a vardenek között. - De ugyanannyi energiára van szükségük egy feladat elvégzéséhez.
- Energiára igen, de a kisebb varázslóknak sokkal inkább nehezére esik megtalálni a mágia áramlatát, mint neked vagy nekem, és nehezebben is merülnek el benne. Kevés varázsló elég erős ahhoz, hogy egy egész hadsereget fenyegethessen. És azok is idejük nagy részét a csatatereken töltik azzal, hogy kikerülik, követik vagy legyűrik ellenfeleiket, ami nagy szerencse a közönséges harcosok szempontjából, különben már valamennyien halottak lennének.
- A vardeneknek nincs túl sok varázslójuk - jegyezte meg aggodalmasan Eragon.
- Ez az egyik oka, hogy miért vagy olyan fontos.
Eltelt egy perc. Eragon azon gondolkodott, amit Oromis mondott neki. - Ezek az őrző varázslatok belőlem szívják ki az energiát a működéshez?
- Igen.
- Akkor, ha elég ideje van az embernek, számtalan varázsgyűrűvel veheti körül magát. Így könnyen... - küszködött az ősnyelvvel, miközben igyekezett kifejezni magát - ...érinthetetlen lesz?... áthatolhatatlan?... áthatolhatatlan bármilyen támadással szemben, legyen az fizikai vagy mágikus.
- Az őrzők - mondta Oromis - a testi erődön alapulnak. Ha túlságosan elhasználod az erődet, meghalsz. Nem számít hány őröd van, csak addig tudod visszaverni a támadásokat, amíg a tested győzi energiával.
- Galbatorix ereje pedig minden évvel növekedik... Hogy lehetséges ez?
Költői kérdés volt, Oromis nem is válaszolt, mandulaszeme három fecskét figyelt a fejük felett. Eragon úgy gondolta, hogy a tünde azt latolgatja, mi lenne a legjobb válasz. A madarak percekig kergetőztek. Amikor eltűntek a szemük elől, Oromis azt mondta: - Ez a pillanat nem megfelelő ennek megvitatásához.
- Akkor hát tudod? - kiáltott föl döbbenten Eragon.
- Igen. De ezzel az információval várj, amíg jobban kiképeznek. Erre még nem állsz készen. - Eragonra nézett, mintha azt várná, hogy tiltakozni fog.
Eragon meghajtotta a fejét. - Ahogy akarod, mester. - Sosem tudná kicsalni ezt az információt Oromisból, amíg önként nem hajlandó megosztani vele, akkor meg minek erőlködjön? Azért szöget ütött a fejébe, mi lehet olyan veszedelmes benne, hogy Oromis nem meri elmondani, és a tündék miért tartják ezt titokban a vardenek előtt. Valami más is eszébe jutott, és azt mondta: - Ha a csatákat a mágusok vezetik, akkor Adzsihád miért hagyta, hogy őrök nélkül harcoljak Farthen Dúrnál? Még csak nem is tudtam, hogy nyitva kell tartanom az elmémet, hogy ráleljek az ellenségeimre. És Arya miért nem ölte meg az urgalok zömét, vagy mindet? Nem voltak varázslók, akik ellen védekeznie kellett volna, Durzát kivéve, ő pedig nem védhette a csapatait, amikor a föld alatt volt.
- Adzsihád, Arya, vagy a Du Vrangr Gata valamelyik tagja nem szervezte meg a védelmedet? - kérdezte Oromis. - Nem, mester.
- És így harcoltál?
- Igen, mester.
Oromis a semmibe meredt, a tünde visszavonult magába, miközben mozdulatlanul állt a gyepen. Váratlanul megszólalt: - Beszéltem Aryával, és ő azt mondja, a vardenek Ikrei kaptak parancsot arra, hogy értékeljék a képességeidet. ók azt mondták Adzsihádnak, hogy értesz a mágia minden fajtájához, az őrző varázslatokat is beleértve. E tekintetben sem Adzsihád, sem Arya nem kételkedett az ítélőképességükben.
- Azok a simanyelvű, kopasz, tetves, megbízhatatlan kutyák! - káromkodott Eragon. - Meg akartak öletni! - Visszatért az anyanyelvére és még jó néhány igen csúnya átkot szórt az Ikrekre.
- Ne piszkítsd be a levegőt - mondta derűsen Oromis. - Csak neked lesz rossz... Mindenesetre gyanítom, hogy az Ikrek nem azért engedtek védtelenül a csatába, hogy megöljenek, hanem hogy Durza elkaphasson.
- Micsoda?
- Beszámolód szerint Adzsihád gyanította, hogy a vardeneket elárulják, amikor Galbatorix csaknem tökéletes pontossággal kezdte üldözni a szövetségeseiket Birodalom szerte. Az Ikrek tudomással bírtak azokról, akikkel a vardenek együttműködtek. Ugyancsak az Ikrek csaltak be téged Tronjheim szívébe, hogy eltávolodj Saphirától, és Durza keze ügyében legyél. A logikus magyarázat az, hogy ók az árulók.
- Ha ők voltak is az árulók - mondta Eragon -, annak ma már nincs jelentősége; rég halottak.
Oromis félrehajtotta a fejét. - Akkor is. Arya azt mondta, hogy az urgaloknak voltak mágusaik Farthen Dúrnál, és ő jó néhánnyal harcolt. Téged egyik sem támadott meg?
- Nem, mester.
- Újabb bizonyíték, hogy téged és Saphirát Durzának kellett volna elvinnie Galbatorixhoz. A csapdát jól fölállították.
A következő órában Oromis megtanított Eragonnak tizenkét módszert az ölésre, amelyek közül egyik sem követelt több energiát, mint fölemelni egy tintába mártott tollat. Ahogy az utolsót is az agyába véste, egy gondolata támadt, amitől elvigyorodott. - A ra'zacoknak nem lesz még egy esélyük, ha keresztezik az utamat.
- Még mindig nagyon óvatosnak kell lenned velük - intette Oromis.
- Miért? Három szó, és máris halottak.
- Mit eszik a halászsas?
Eragon pislogott. - Természetesen halat.
- És ha egy hal kicsit gyorsabb és valamivel értelmesebb a testvéreinél, akkor képes elmenekülni a vadászó halászsas elől?
- Kétlem - mondta Eragon. - Legalábbis nem túl sokáig.
- Ahogy a halászsas arra van teremtve, hogy a hal lehető legjobb vadásza legyen, a farkasok a szarvas és más nagyvadak lehető legjobb pusztítói. Ugyanígy a ra'zac arra termett, hogy embereket zsákmányoljon. A sötétség szörnyei, a fajod nyálkás lidércnyomása.
Eragon tarkóján fölmeredt a szőr a borzalomtól. - Miféle teremtmények ezek?
- Nem tündék; nem emberek; nem törpék, nem sárkányok; sem irhás, uszonyos, tollas fenevadak; nem hüllők; nem rovarok; egyáltalán nem állatfajta.
Eragon erőlködve fölnevetett. - Akkor hát növények?
- Nem is növények. Tojással szaporodnak, mint a sárkányok. Amikor kikelnek, a fiatal egyed - vagy báb - fekete héjat növeszt, amely az ember külsejét utánozza. Meglehetősen groteszk utánzat, de elég meggyőző ahhoz, hogy a ra'zacok megközelíthessék áldozataikat anélkül, hogy elriasztanák őket. Mindenütt, ahol az ember gyenge, a ra'zac erős. Felhős éjszakában is látnak, úgy követik a szagot, mint a vérebek, magasabbra ugranak, és gyorsabban mozognak. A fény viszont fájdalmat okoz nekik, és betegesen félnek a mély víztől, mivel nem tudnak úszni. Legerősebb fegyverük ocsmány leheletük, amely elködösíti az emberi elmét - sokakat teljesen megbénít -, noha kisebb hatása van a törpékre, a tündékre nézvést pedig teljesen hatástalan.
Eragon megborzongott, amikor visszaemlékezett, milyen látványt nyújtottak a ra'zacok Carvahallban, és hogy képtelen volt menekülni, miután észrevette őket. - Úgy éreztem magam, mintha álmodnék, szerettem volna elfutni, de nem tudtam megmozdulni, akárhogy igyekeztem is.
- Ez is éppolyan jó leírás, mint bármelyik - mondta Oromis. - Noha a ra'zacok nem tudnak bánni a mágiával, azért nem szabad alábecsülni őket. Ha megtudják, hogy vadászol rájuk, akkor nem mutatkoznak, csak megülnek az árnyékban, ahol erősek, és csapdát állítanak neked, ahogy Dras-Leonában tették. Még Bromot sem tudta megvédeni tőlük a tapasztalata. Sose legyél túlzottan magabiztos, Eragon. Sose legyél gőgös, mert akkor gondatlanná válsz, és ellenségeid kihasználják a gyengeségedet.
- Igen, mester.
- A ra'zacok húsz évig maradnak lárvák, azután felnőnek. A huszadik év első teliholdjakor levetik külső vázukat, kitárják szárnyukat, és kifejlett egyedként repülnek tovább, hogy most már mindenre vadásszanak, ne csak emberre.
- Akkor hát a ra'zacok hátasai, amelyeken repülnek, igazából...
- Igen. A szüleik.
Végre ismerem ellenségeim természetét, gondolta Eragon. Azóta félt a ra'zacoktól, hogy betették a lábukat Carvahallba, és nemcsak a gonosztetteik miatt, de azért is, mert olyan keveset tudott a fajzatokról. Tudatlanságában nagyobb hatalmat tulajdonított nekik, mint amennyivel valójában rendelkeztek, már-már babonás iszonyattal nézte őket. Tényleg olyanok, mint egy rossz álom! Ám most, hogy Oromis magyarázata megfosztotta őket a nimbuszuktól, már nem is tűntek olyan rémesnek. Ha pedig csakugyan nem bírják a fényt és a vizet, akkor, ha legközelebb találkoznak, meg fogja ölni Garrow és Brom gyilkosait!
- A szüleiket is ra'zacnak hívják? - kérdezte.
Oromis a fejét rázta. - Lethrblaka. Ezt a nevet adtuk nekik. Sarjaik korlátoltak, bár ravaszak, viszont a lethrblakák olyan értelmesek, mint egy sárkány. Mint egy kegyetlen, gonosz és elfajzott sárkány.
- Honnan jöttek?
- A földről, amelyet őseid elhagytak. Lehet, hogy éppen az ő vérengzésük kényszerítette kivándorlásra Palancar királyt. Amikor nekünk, Lovasoknak tudomásunkra jutott förtelmes jelenlétük Alagaésiában, minden erőnkkel próbáltuk kiirtani őket úgy, ahogy a levélrozsdával tennénk. Sajnos csak részben jártunk sikerrel, mert két lethrblaka elmenekült. Ők és a bábjaik okoztak neked annyi bánatot. Galbatorix, miután megölte Vraelt, felkutatta őket és lepaktált velük: szolgálataikért cserébe védelmet ígért nekik, és bőséges adagokat a kedvenc étkükből. Ezért tűri, hogy Dras-Leonában, a Birodalom egyik legnagyobb városában lakjanak.
Eragon összeszorította a fogát. - Jó sok mindenért kell felelniük. - És fognak is, ha rajtam múlik.
- Igazad van - felelte Oromis. Bement a kunyhójába, majd fél tucat, lábnyi hosszú és körülbelül fél láb széles palatáblával bukkant elő az ajtó fekete árnyékából. Az egyiket odaadta Eragonnak. - Most hagyjuk egy időre ezt a kellemetlen témát. Arra gondoltam, talán szívesen megtanulnád, hogyan készül a fairth. Remek segédeszköz az összpontosításra. A táblát annyi festékkel itatták át, amiből a színek bármely árnyalata kikeverhető. Annyit kell tenned, hogy összpontosítasz a képre, amelyet meg akarsz örökíteni, majd azt mondod: „Amit lelkem szemével látok, ismételje meg ez a tábla!” - A tisztásra mutatott. - Nézz körül, Eragon, és találj valamit, ami méltó a megőrzésre!
Az első tárgyak, amelyek szemet szúrtak Eragonnak - a lába mellett a sárga liliom, Oromis kunyhója, a fehér patak, maga a táj -, túlságosan kézenfekvőnek, túl banálisnak tűntek. Egyik se volt különleges. Egyikből sem lehetett volna megismerni a fairth mélyebb rétegeit vagy az alkotó egyéniségét. Dolgok, amelyek változnak és elmúlnak! Azokat érdemes megőrizni!, gondolta. Tekintete megpihent az ágak hegyén sarjadzó halványzöld rügyeken, majd átsiklott a fatörzsön húzódó hosszú, vékony sebre; a vihar, amely letört egy ágat, csíkban lehántotta a kérget is. A varraton gyantacseppek gyöngyöztek, amelyek visszaverték és szivárvánnyá bontották a fényt.
Eragon úgy állt meg a törzs mellett, hogy oldalról és a csillogó, zsenge tűlevelek keretében lássa a fenyő vérének megalvadt, gömbölyű cseppjeit. Aztán jó erősen az elméjébe véste a képet, és elmondta a varázsigét.
A szürke pala felragyogott: színfoltok virultak ki rajta, összefolytak és elkeveredtek a megfelelő árnyalatokká. Amikor a festék mozgása megállt, különös látvány tárult Eragon szeme elé. A kép hajszálpontosan, aprólékos részletességgel megörökítette a gyantát és a fenyőtűket, de minden más elmosódott, felpuhult, mintha félig nyitott szemmel néznék. Ez bizony meg sem közelítette annak a fairthnek a tisztaságát, amelyet Oromis alkotott Ilireáról.
Oromis intett, mire Eragon átadta neki a táblát. A tünde egy darabig tanulmányozta, majd így szólt: - Sajátos a gondolkodásod útja, Eragon-finiarel. A legtöbb ember nehezen éri el az összpontosításnak azt a fokát, ami a felismerhető képhez szükséges. Te viszont úgyszólván mindent megfigyelsz abból, ami érdekel. Ezzel együtt szűk látókörű vagy. Itt is visszatér az a probléma, ami a meditációdban. Lazítanod kell, szélesítened kell a látóteredet, hogy magadba szívj mindent, nem ítélkezve, hogy fontos-e vagy sem, amit látsz. - Félretette a képet, fölemelt a fűből egy másik, üres táblát, és Eragon felé nyújtotta. - Próbáld meg ismét, amit...
- Üdv, Lovas!
Eragon összerezzent, megfordult. Orik és Arya lépett elő az erdőből. A törpe üdvözlésre emelte a karját. Frissen nyírott szakállát újrafonta, haját takaros lófarokba kötötte, és vadonatúj, arannyal hímzett, vörös-barna ujjast viselt, a tündék ajándékát. Senki se mondta volna meg róla, milyen állapotban volt az éjszaka.
Eragon, Oromis és Arya a hagyomány szerint üdvözölték egymást, majd Oromis megkérdezte, de ezt már nem ősnyelven: - Minek köszönhetem ezt a látogatást? Szívesen látlak benneteket a kunyhómban, de mint látjátok, éppen rendkívül fontos munkában vagyunk Eragonnal.
- Bocsánatot kérek a zavarásért, Oromis-elda - mondta Arya -, de...
- Én vagyok a hibás - mondta Orik. Eragonra sandított, majd folytatta: - Hrothgar engem küldött ide ügyelni, hogy Eragon csakugyan azt az oktatást kapja-e, amit kell. Nem kétlem, hogy ez a helyzet, ezzel együtt kötelességem a saját szememmel látnom az okítását, hogy miután visszatérek Tronjheimbe, a valósághoz hű beszámolót tarthassak királyomnak.
- Az, amit Eragonnak tanítok, senkivel sem osztható meg - mondta Oromis. - A Lovasok titkai egyedül rá tartoznak.
- Amit én meg is értek. Csakhogy viharos időket élünk, a kőszikla is inog. Alkalmazkodnunk kell, hogy életben maradjunk. Oly sok minden múlik Eragonon, hogy nekünk, törpéknek jogunk van ellenőrizni, az ígéretnek megfelelően halad-e a kiképzése. Úgy véled, hogy kívánságunk nélkülözi az ésszerű alapot?
- Jól beszéltél, törpe uraság! - mondta Oromis. Összeillesztette ujjainak hegyét, az arca kifürkészhetetlen volt, mint mindig. - Akkor tehát feltételezhetem, hogy számodra ez kötelesség?
- Kötelesség és megtiszteltetés.
- És egyik sem teszi lehetővé, hogy engedj?
- Attól félek, Oromis-elda, hogy nem - válaszolta Orik.
- Nagyon helyes. Akkor hát maradhatsz és figyelhetsz, amíg ez a lecke véget nem ér. Megfelel neked így?
Orik összevonta a szemöldökét: - Az óra vége felé jártok?
- Épphogy elkezdtük.
- Akkor igen, akkor megfelel. Legalábbis egyelőre.
Ez alatt a párbeszéd alatt Eragon Arya pillantását próbálta elkapni, de a lány mereven nézte Oromist.
- ...Eragon!
Kizökkent az ábrándozásból. - Igen, mester! - mondta hunyorogva.
- Ne révedezz, Eragon. Készíts egy új fairth-et. Tartsd nyitva az elmédet, mint mondtam.
- Igen, mester! - Eragon fölvette a palatáblát. A keze izzadt egy kicsit a gondolattól, hogy Orik és Arya is itt van, és ítélkezhetnek a teljesítménye fölött. Jó képet akart, hogy bebizonyítsa, mennyire jó tanár Oromis. De nem tudott a fenyőtűkre és a gyantára összpontostani, mert Arya úgy vonzotta magához a gondolatait, mint a mágnesvas. Ha ott volt, Eragon nem tudott mással foglalkozni.
Végül belátta, hogy hiába küzdene a vonzás ellen. Megrajzolta gondolatban Arya képét - ami egy szívdobbanásnyi ideig tartott, mert a magáénál is jobban ismerte a tünde arcát -, majd elmondta a varázsigét az ősnyelven, minden rajongó és riadt szerelmét beleontva a tündérmágia erővonalaiba.
Az eredménytől elállt a lélegzete.
A fairth Arya fejét és vállát mutatta elmosódó, sötét háttérben. A lány, akinek jobb arca a tűz fényében fürdött, mindentudó pillantással tekintett a szemlélőre. Nem a valódi Arya volt, hanem az, akinek Eragon látta: a titokzatos, a különleges, a legszebb nő az egész világon. Nem volt tökéletes kép, de olyan erő és szenvedély áradt belőle, hogy Eragon minden idegszála beleremegett. Ilyennek látnám? Akárki is ez a nő, olyan bölcs, hatalmas és delejes egyéniség, hogy felperzseli a nála gyengébb férfit.
Vigyázz!, súgta valahonnan messziről Saphira.
- Mit alkottál, Eragon? - kérdezte Oromis.
- Nem... nem tudom. - Oromis nyújtotta a kezét, de Eragonnak nem akaródzott megmutatni a képet másoknak. Főleg Aryának nem. Ujjai egy hosszú, rémületes pillanat után átengedték a palát Oromisnak.
A tünde elkomorodott a fairth láttán. Először a képet nézte, aztán Eragont, aki összezsugorodott ennek a nézésnek a súlyától. Oromis szó nélkül továbbadta a palatáblát Aryának.
A leomló haj eltakarta a képet tanulmányozó lány arcát, de Eragon látta, ahogy kidagadnak a kezén az inak és az erek. A palatábla remegett a markában.
- Na, milyen? - érdeklődött Orik.
Arya a feje fölé emelte a képet, és földhöz csapta. A pala ezer darabra tört. Aztán kihúzta magát, fenséges tartással elvonult Eragon mellett, keresztülvágott a tisztáson, és eltűnt a Du Weldenvarden mélyén.
Orik felemelte az egyik szilánkot. Üres volt. A kép eltűnt, amikor a pala eltört. A törpe a szakállát húzogatta. - Évtizedek óta ismerem Aryát, de még sose láttam, hogy így kijöjjön a sodrából. Soha. Mit csináltál, Eragon?
- Egy arcképet róla - felelte bambán.
Orik értetlenül ráncolta a homlokát. - Arcképet? De hát mi abban...
- Azt hiszem, most az lenne a legjobb, ha elmennél - mondta Oromis. - A lecke mindenesetre véget ért. Gyere vissza holnap vagy holnapután, ha jobb képet akarsz Eragon haladásáról.
A törpe hunyorogva nézett Eragonra. Bólintott, leporolta a tenyerét. - Igen, azt hiszem, azt fogom tenni. Köszönöm, hogy rám szántad az időt, Oromis-elda, hálás vagyok érte. - Elindult visszafelé Ellesmérába, és odavetette Eragonnak: - Ha beszélni akarsz velem, a Tialdarí Csarnok közös termében leszek.
Miután Orik elment, Oromis felfogta köntösének szegélyét, letérdelt, és szedegetni kezdte a palatábla maradványait. Eragon figyelte. Mozdulni sem bírt.
- Miért? - kérdezte az ősnyelven.
- Talán Arya megijedt tőled - mondta Oromis.
- Megijedt? Arya sose ijed meg semmitől! - Még be sem fejezte a mondatot, és már tudta, hogy ez nem igaz. Arya csak másoknál jobban tudja titkolni a félelmeit. Fél térdre ereszkedett, fölemelt egy darab palát, és beletette Oromis tenyerébe. - Miért ijeszteném meg Aryát? Kérlek, mondd el!
Oromis felállt, a patakhoz ment, és ujjai közül kicsorgatta a szürke paladarabokat a partra. - A fairth-ek csak azt mutatják, amit meg akarsz mutatni. Lehet hazudni, csalképet alkotni velük, ám az több ügyességet igényel, mint amennyi neked most van. Arya tudja ezt. Azt is tudja, hogy a te fairth-ed tökéletesen kifejezte azt, amit iránta érzel.
- De miért ijedne meg attól?
Oromis búsan mosolygott. - Mert a kép feltárta rajongásod mélységét. - Összeillesztette ujjainak hegyét. - Elemezzük a helyzetet, Eragon. Bár elég idős vagy, hogy néped körében férfinak számíts, a mi szemünkben nem vagy több gyermeknél. - Az ifjú elkomorodott. Saphira szavai csengtek vissza az éjszakából. - Rendes körülmények között nem hasonlítanám össze egy halandó korát egy tündéével, de mivel te ugyanolyan hosszú életű lettél, mint mi, a tündék mércéje szerint kell megítélnünk.
Továbbá Lovas vagy, és a mi reménységünk, hogy Galbatorixot le lehet győzni. Éppen ezért katasztrófa lenne Alagaésia minden lakosának, ha valami elvonna a tanulástól.
Mármost - folytatta Oromis - hogyan kellett volna válaszolnia Aryának a képedre? Az egyértelmű, hogy regényes színben látod őt, ámde - bár nem kétlem, hogy Arya kedvel téged - kettőtök egyesülését lehetetlenné teszi a fiatalságod, a kultúrád, a fajod és a felelősséged. Érdeklődésed kínos helyzetbe hozta Aryát. Nem mer nyíltan szembeszállni veled, mert fél, hogy megzavarná kiképzésedet. De a királynő lányaként nem is mer levegőnek nézni, és nem kockáztathatja, hogy megsértsen egy Lovast, főleg egy olyat, akin annyi minden múlik... Még ha összeillenétek, Arya akkor se bátorítana, hogy minden energiádat a feladatodnak szentelhesd. Feláldozná a boldogságát a nagyobb jóért. Meg kell értened, Eragon - folytatta fátyolos hangon -, hogy Galbatorix megsemmisítése a legfontosabb. Ehhez képest minden eltörpül. - Elhallgatott, gyengéden nézte tanítványát. - Ha ezeket a körülményeket nézed, akkor is különösnek találod, hogy Arya attól fél, az iránta való érzéseid veszélybe sodorhatnak mindent, amiért olyan sokat dolgoztunk?
Eragon megrázta a fejét. Szégyellte, hogy a viselkedésével bánatot okozott Aryának, és elszörnyedt saját gyerekes hebehurgyaságától. Ezt az egész kalamajkát megúszhattam volna, ha jobban fegyelmezem magamat!
Oromis megérintette a vállát, és visszaterelte a kunyhóba. - Ne gondold, Eragon, hogy belőlem hiányzik az együttérzés. Az élet egy pillanatában mindenki megismeri ezeket a lángokat. Vele jár azzal, hogy felnövünk. Azt is tudom, milyen nehéz megtagadnod magadtól az élet szokott kényelmeit, de szükség van rá, ha győzni akarunk.
- Igen, mester.
Leültek a konyhaasztalhoz. Oromis íróeszközöket készített ki, hogy Eragon gyakorolja a Liduen Kvaedhít. - Ésszerűtlen óhaj lenne azt várnom tőled, hogy ne bálványozd tovább Aryát, de azt elvárom, hogy érzéseid ne zavarják meg még egyszer az oktatást. Meg tudod ezt ígérni nekem?
- Igen, mester, megígérem.
- És Arya? Mi lenne a tisztességes eljárás, amellyel könnyíthetsz nehéz sorsán?
Eragon tétovázott. - Nem akarom elveszíteni a barátságát.
- Azt nem.
- Ennélfogva... Elmegyek hozzá, bocsánatot kérek, és megígérem, hogy soha többé nem fogom súlyosbítani a terheit. - Nehéz volt kimondania, de ahogy megtette, olyan megkönnyebbülést érzett, mintha hibájának elismerése megtisztította volna.
Ez tetszett Oromisnak. - Egyedül ezzel bebizonyítottad szellemed érettségét.
Eragon kisimította az asztalon a puha papírlapokat. Egy darabig bámulta az üres fehérséget, aztán megmártotta a tollát a tintában, és elkezdte átírni a glifákat. Minden szálkás írásjel olyan volt a papíron, mint egy vonásnyi éjszaka, egy szakadék, amelybe belevethette magát, hogy megpróbálja elfelejteni kusza érzéseit.
Másnap reggel elindult megkeresni Aryát, hogy bocsánatot kérjen. Több mint egy órán át kereste hasztalanul. Olyan volt, mintha a lány nyomtalanul eltűnt volna Ellesméra valamelyik titkos zugában. Egyszer látta egy pillanatra, mikor megállt a Tialdarí Csarnok bejáratánál, kiáltott is neki, de Arya elsuhant, mielőtt utolérhette volna. Kerül engem , állapította meg az ifjú.
Teltek a napok. Eragon olyan hévvel vetette bele magát a tanulásba, ami kivívta az idős Lovas dicséretét. A kiképzésbe menekült, hogy ne kelljen Aryára gondolnia.
Éjjel-nappal azon fáradozott, hogy elsajátítsa Oromis leckéit. Bevágta a teremtés, a kötés, a megidézés szavait; megtanulta a növények és állatok igazi nevét; tanulmányozta a transzmutáció kockázatait, elsajátította, hogyan kell a szélhez és a tengerhez szólni, kialakította magában a miriádnyi készséget, amelyek nélkül nem lehet megérteni a világot. Kiválóan eredményes volt, ha az elemi erőkkel - fénnyel, hővel, mágnesességgel - kellett varázsolni, mert majdnem pontosan fel tudta mérni, mennyi erő szükséges egy feladathoz, és kitelik-e az az ő testéből.
Alkalmanként Orik is eljött, hogy megnézze. Szótlanul állt a tisztás szélén, onnan figyelte Oromis oktatását, vagy barátját, amint magányosan viaskodik egy különösen nehéz varázslattal.
Oromis sok feladatot adott neki. Varázslattal kellett megfőznie az ebédjét, hogy megtanulja a mágia hajlékonyabb alkalmazását. Az első próbálkozásokból valami fekete kotyvalék lett. A tünde megmutatta, hogyan fedezze fel és semlegesítse a mérgeket. Attól kezdve Eragonnak ellenőriznie kellett az ételét, hogy Oromis nem csempészett-e bele valamilyen mérget. Gyakran korgott a gyomra, ha nem találta a mérget, vagy nem jött rá a semlegesítés módjára. Kétszer olyan beteg lett, hogy Oromisnak kellett meggyógyítania. Egyszerre több varázslatot is végeztetett vele a mester, ami iszonyatos összpontosítást igényelt, hogy az összes bájolás a célba találjon, és ne tévedjenek el a befolyásolandó tárgyak között.
Oromis hosszú órákat szentelt annak a művészetnek, amely telíti az anyagot később felszabadítható vagy a tárgyak tulajdonságait megváltoztató energiával. - Így bűvölte meg Rhunön a Lovasok kardjait, hogy sose törjenek el, és ne csorbuljanak ki - mondta. - Így énekelünk a növényeknek, hogy olyan formát öltsenek, amilyet akarunk; így lehet csapdát rejteni egy dobozba, amely akkor lép működésbe, ha a dobozt kinyitják; így készítjük, mi és a törpék, lámpáinkat, az erisdarokat; és így gyógyíthatod meg a sebesülteket, hogy csak néhány alkalmazási módot mondjak. Ezek a leghatalmasabb igézések, mert ezer évig vagy annál tovább is lappanghatnak, viszont nehéz felismerni és hárítani őket. Nagyon erősen átitatják Alagaésiát, formálják a földet és lakosainak sorsát.
- A test megváltoztatására is lehet használni ezt a technikát? - kérdezte Eragon. - Vagy az túl veszedelmes?
Oromis bágyadtan mosolygott. - Ó, jaj, most belebotlottál abba, ami a tündék legnagyobb gyöngesége: a hiúságunkba. Szeretjük a szépséget minden formájában, és a külsőnkkel is ezt az eszményt akarjuk szemléltetni. Ezért neveznek a Szépek Népének. Minden tünde pontosan olyan, amilyen lenni akar. Amikor a tündék megtanulják az élőlények növesztését és formálását, gyakran módosítanak megjelenésükön, hogy az jobban tükrözze egyéniségüket. Néhány tünde nem állt meg az esztétikai változtatásoknál; anatómiájukat is módosították, hogy jobban alkalmazkodjék a környezethez, mint majd látni fogod a Véreskü Ünnepén. Gyakorta inkább álatok, mint tündék.
Ám más dolog élőlényt, és megint más élettelen tárgyat eltölteni erővel. Nagyon kevés anyag alkalmas az energia tárolására, zömük szétszórja, vagy annyira tömöríti, hogy mikor hozzáérsz a tárgyhoz, beléd csap a villám. Úgy találtuk, hogy a legjobb anyagok erre a célra az ékkövek. A hegyikristály, az achátok és más, csekélyebb értékű kövek nem oly hatékonyak, mint, teszem azt, a gyémánt, de valamennyi megfelel a célnak. Ezért foglaltak mindig bele a Lovasok kardmarkolatába egy drágakövet. Törpe nyakláncodnak, amely kizárólag fémből készült, ezért kell a te erődből merítenie a varázslathoz, mivel alkalmatlan az energia raktározására.
Ha nem Oromis oktatta, Eragon a tündétől kapott számtalan tekercsből gyarapította a tudását, és valósággal rákapott az olvasásra. Eddigi neveltetése Garrow keze alatt annyiból állt, amit a tanyasi gazdálkodáshoz kellett tudnia. Mint az esőt, szívta magába elméjének kopár szikje a papírok mérő földjein felfedezett adatokat, oltva a szomjúságot, amelynek létezéséről eddig nem is tudott. Falta a földrajzi, biológiai, anatómiai, bölcseleti és matematikai írásokat, az emlékiratokat, életrajzokat, a történelmet. De a tényeknél is fontosabb volt, hogy megismerkedett a gondolkodás más útjaival, amelyek kétségbe vonták hiteit, és rászorították, hogy vizsgálja felül eddigi vélekedéseit, lett légyen közük akár az egyén jogaihoz a társadalomban, akár ahhoz, hogy mi mozgatja a napot az égen.
Felfigyelt rá, hogy sok tekercs foglalkozik az urgalokkal és kultúrájukkal. Elolvasta őket, és nem beszélt róluk. Oromis sem hozta szóba a kérdést.
Tanulmányai során sok mindent megtudott a tündékről. Lelkesen búvárkodott ebben a témában, mert azt remélte, hogy ennek segítségével jobban megérti majd Aryát. Csodálkozva fedezte fel, hogy a tündéknél nem létezik a házasság. Párt vettek magukhoz a nekik tetsző időre, egy napra vagy egy évszázadra. A gyerek ritkaság volt; ha mégis született, azt a tündék a szerelem végső zálogának tartották.
Azt is megtudta Eragon, hogy amióta a két faj ismeri egymást, alig néhány tünde-ember pár létezett: zömmel halandó Lovasok találtak maguknak társat a tündék között. Ám amennyire a talányos feljegyzésekből kihüvelyezhette, a legtöbb ilyen kapcsolat tragédiával végződött, mert vagy nem tudtak alkalmazkodni egymáshoz a szerelmesek, vagy a halandók megöregedtek és meghaltak, miközben a tündékre nem hatott az idő pusztítása.
Oromis a tudományos írások mellett a tündék leghíresebb énekeinek, verseinek és eposzainak kéziratával is ellátta tanítványát. Ezek lángra gyújtották Eragon képzeletét, mert kizárólag azokat a széphistóriákat ismerte, amelyeket Brom mesélgetett Carvahallban. Olyan ráérősen élvezte az eposzokat - a Géda tettei-t, az Umhodan-ének-et -, mint egy finom vacsorát, hogy minél tovább tartson az öröm.
Saphira képzése ugyancsak rohamléptekkel haladt. Mivel elméjük össze volt kötve, Eragon végigkövethette Glaedr edzéstervét, ami semmivel sem volt fárasztóbb az övénél. Saphirának görgetegsziklákkal a karmaiban kellett lebegnie, futnia és lecsapnia. Glaedr, hogy növelje a teherbíró képességét, órákig fújatta vele a tüzet egy kőszálra. Saphira kezdetben csak néhány percig tudta kitartani a tüzet, ám hamarosan több mint fél óra hosszan robajlott elő állkapcsai közül a gyehennaforró lángcsóva, fehérizzásig hevítve a követ. Eragon betekintést nyert a sárkányhagyományba is, amelyet Glaedr megosztott Saphirával, a sárkányok életéről és történetéről szóló tanításokkal egészítve ki növendékének ösztönös ismereteit. Eragon sok mindent nem értett, gyanúja szerint Saphira még több mindent el is hallgatott előle, mert ezek olyan titkok voltak, amelyeket a sárkányok csakis a fajtársaikkal osztottak meg. Mindenesetre megtudhatta azt a Saphira által nagy becsben tartott tényt, hogy sárkányának apja Iormúngr volt, anyja pedig Vervada, ami Kőhasítót jelent az ősnyelven. Iormúngr egy Lovas társa volt, Vervada viszont vad sárkány, aki sok tojást tojt, de csak egyet bízott rá a Lovasokra: Saphirát. Mindkét sárkány a Lovasok bukásakor veszett oda.
Volt, mikor Eragon és Saphira kirepült Oromis és Glaedr társaságában, gyakorolták a légi harcot, vagy rejtőző romokat látogattak meg Du Weldenvarden mélyén. Máskor fordítottak a dolgok rendjén: Eragon kísérte Glaedret, Saphira otthon maradt a tel'naeíri szirteken Oromisszal.
Eragon minden délelőtt vívott Vanirral, és minden alkalommal rohamot kapott tőle, volt, hogy kétszer is. Még rosszabb volt, hogy Vanir továbbra is dölyfös leereszkedéssel bánt vele. Alattomos célzásai színre sohasem estek az udvariatlanság vétkébe, és Eragon legvadabb vagdalkozásától sem volt hajlandó dühbe gurulni. Eragon gyűlölte hideg jólneveltségét. Sértést látott a tünde minden mozdulatában. Vanir társai - akik, amennyire Eragon megállapíthatta, a tündék fiatalabb nemzedékéhez tartoztak - osztották barátjuk leplezett viszolygását az embertől, noha Saphirával mindig a legnagyobb tisztelettel bántak.
Ellenségeskedésük a forrpontig hevült, amikor Vanir, midőn egymás után hatszor verte meg Eragont, leengedte kardját, és így szólt: - Megint meghaltál, Árnyékölő. Milyen unalmas. Óhajtod folytatni? - Hangja elárulta, hogy fölöslegesnek tartja a folytatást.
- Igen - hörögte Eragon. Már kapott egy rohamot, és nem volt kedve a szópárbajhoz.
De mikor Vanir megkérdezte: - Áruld már el, olyan kíváncsi vagyok: hogy sikerült megölnöd Durzát, ha egyszer ilyen lassú vagy? Fel nem foghatom, miként módoltad ki! - azt kellett felelnie: - A meglepetés erejével.
- Bocsáss meg; ki kellett volna találnom, hogy efféle trükk volt a dologban.
Eragon alig bírta megállni, hogy ne csikorgassa a fogát. - Ha én lennék tünde, és te ember, nem állhatnál meg a kardom előtt!
- Meglehet - mondta Vanir. Alaphelyzetbe állt, és három másodperc alatt, két döféssel lefegyverezte Eragont. - De én nem így gondolom. Nem kellene hetvenkedned egy jobb vívónak, mert esetleg úgy dönt, hogy megbüntet vakmerőségedért.
Eragon nem győzte tovább önuralommal. Mélyen lenyúlt magába, bele a mágia áradatába. - Malthinae! - kiáltotta a kötés tizenkét kisebb szavának egyikét, felszabadítva magában a robbanásig feszült energiát, hogy kösse meg Vanir tagjait, és fogja be a száját, nehogy ellenvarázslatot űzzön. A tünde szeme kidülledt a felháborodástól.
- Te pedig ne hetvenkedj olyasvalakinek, aki nálad jártasabb a mágiában! - mondta Eragon.
Vanir összevonta sötét szemöldökét.
Eragont egy szó, egy pisszenés sem figyelmeztette arra a láthatatlan erőre, amely mellbe lökte, és ötölnyire elrepítette. Az oldalára esett a fűben, és minden levegő kiszaladt a tüdejéből. Az ütés megszakította a varázslat folyamát, és kiszabadította Vanirt.
Ezt hogy csinálta?
Vanir odament hozzá: - Tudatlanságod elárul, ember. Azt se tudod, miről beszélsz. Elgondolni is, hogy téged választottak Vrael utódául, az ő szállását kaptad, neked jutott a megtiszteltetés, hogy a Gyászoló Bölcset szolgálod... - Megcsóválta a fejét. - Engem émelyít, hogy ekkora ajándékokat ily érdemtelenre pazaroltak. Te azt se érted, mi a mágia, vagy hogyan működik!
Eragonban lángot vetett a düh. - Mit ártottam én neked? - kérdezte. - Miért utálsz ennyire? Jobban szeretnéd, ha nem lenne Lovas, aki szembeszállhatna Galbatorixszal?
- Az én véleményem csekély jelentőségű.
- Egyetértek, de akkor is hallani szeretném!
- A figyelem, ahogyan Nuala írja a Gyülekezések -ben, csupán akkor vezet a bölcsességhez, ha tudatos elhatározásból és nem az értelem hiánya folytán lépünk ösvényére.
- Beszélj érthetően, Vanir, és tisztességesen válaszolj!
Vanir hidegen mosolygott. - Ahogy parancsolod, ó, Lovas. - Olyan közel lépett, hogy csak Eragon hallhassa lágy hangját. - A Lovasok bukása után teljes nyolcvan évig nem reménykedhettünk a győzelemben. Bujkáltunk, csalással és varázslattal maradtunk életben, ami csak ideiglenes megoldás, mert Galbatorix előbb-utóbb annyira megerősödik, hogy ellenünk vonul, és elsöpör minket. Rég beletörődtünk sorsunkba, amikor Brom és Jeod megmentette Saphira tojását, és ismét lehetőség kínálkozott a förtelmes bitorló legyőzésére. Képzelheted örömünket és boldogságunkat! Tudtuk, ha le akarjuk győzni Galbatorixot, az új Lovasnak hatalmasabbnak kell lennie összes elődjénél, hatalmasabbnak még Vraelnél is! És mi lett jutalma türelmünknek? Egy újabb halandó, mint Galbatorix! Sőt még annál is rosszabb: egy nyomorék! Pusztulásra ítéltél minket, Eragon, abban a pillanatban, ahogy megérintetted Saphira tojását. Ne várd tőlünk, hogy örüljünk jelenlétednek. - Vanir ajkához érintette mutató- és középső ujját, majd kikerülte Eragont, és elvonult a vívótérről. Eragon úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Igaza van, gondolta. Nem vagyok én erre a feladatra való. Ezeknek a tündéknek akármelyike, még Vanir is jobb Lovas lenne nálam.
Saphira kiszélesítette a kapcsolatot. Fel volt háborodva. Ilyen kevésre tartod az ítélőképességemet, Eragon? Elfelejted, hogy mikor még a tojásban voltam, Arya megmutatott az összes tündének - akárcsak a vardenek gyerekeinek -, de én mindet elutasítottam? Csak azt akartam Lovasomnak, aki segíthet fajotokon, az enyémen és a tündékén, mert a hármunk sorsa sokszorosan összefonódott. Te voltál a megfelelő személy, a megfelelő helyen és a megfelelő időben. Ezt sose feledd!
Ha igaz is, csak akkor lehetett az, mielőtt Durza megsebzett. Most csak sötétséget és gonoszságot látok a jövőnkben. Nem adom fel, de gyötör a reménytelenség, hogy talán mégse mi győzünk. Talán nem is azt a feladatunk, hogy legyőzzük Galbatorixot, hanem hogy előkészítsük az utat a következő Lovasnak, akit a hátralevő tojások választanak.
Tel'naeír szirtjeinél Eragon a kunyhója asztalánál találta Oromist. Tájképet festett fekete tussal annak a tekercsnek az aljára, amelyet az imént fejezett be.
Meghajolt, letérdelt. - Mester!
Eltelt tizenöt perc. Oromis kidolgozta a tűlevelek bokrétáit egy göcsörtös borókafenyő ágán, eltette a tust, kimosta a mókusszőr ecsetet a cserépfazékból vett vízzel, és csak ezek után szólította meg Eragont. - Miért jöttél ilyen korán?
- Bocsánatot kérek, amiért megzavartalak, de Vanir otthagyott a vívás kellős közepén, és nem tudtam mit kezdeni magammal.
- Miért ment el Vanir, Eragon-vodhr?
Oromis összekulcsolta ujjait az ölében. Eragon elmesélte a párbajt, és azzal fejezte be: - Nem kellett volna elveszítenem az önuralmamat, de elveszítettem, és ettől még oktalanabbnak tűntem. Szégyent hoztam rád, mester.
- Valóban - felelte Oromis. - Lehet, hogy Vanir bosszantott, de ez nem ok, hogy így válaszolj. Fegyelmezned kell az indulataidat, Eragon. Az életedbe kerülhet, ha engeded, hogy csata közben az indulat az értelem fölé kerekedjen. Továbbá az ilyen gyerekes hetvenkedés csak fokozza azoknak a tündéknek az ellenszenvét, akik nem kedvelnek. Ami kifinomult áskálódásaink nem sok teret hagynak az ilyen baklövéseknek.
- Nagyon sajnálom, mester. Még egyszer nem fordul elő.
Mivel Oromis láthatólag a székében óhajtott üldögélni a Rimgar kitűzött idejéig, Eragon megragadta az alkalmat, hogy feltegye a kérdést: - Hogy tudott Vanir varázsolni beszéd nélkül?
- Valóban ő varázsolt? Talán egy másik tünde döntött úgy, hogy segít neki.
Eragon megrázta a fejét. - Első ellesmérai napomon láttam, hogy Islanzadí egyszerű tapsolással fakasztott virágesőt. És Vanir azt mondta, hogy nem értem a mágia működését. Mit értett ezen?
- Már megint olyan tudás után kapkodsz, amelyre nem vagy felkészülve - mondta Oromis rezignáltan. - Ám körülményeink miatt nem tagadhatom meg tőled. Legyen elég annyit tudnod, hogy arra, amit kérdezel, nem tanították meg a Lovasokat - és nem tanítják meg varázslóinknak -, amíg el nem sajátították a varázslás többi vetületét, mert ez a mágia és az ősnyelv igazi titka. Igen, azoknak, akik ismerik, nagy hatalmat adhat, de szörnyű kockázat az ára.
- Egy pillanatra elhallgatott. - Eragon-vodhr, hogyan kapcsolódik az ősnyelv a varázslathoz?
- Az ősnyelv szavai felszabadítják a testben tárolt energiát, és ezzel működésbe hozzák a varázslatot.
- Ah! Úgy érted, bizonyos hangok, a levegő bizonyos rezgései csapra verhetik ezt az energiát? Úgy hangzik, mintha tetszése szerint előidézhetné bármely tárgy vagy élőlény.
- Igen, mester.
- Nem tűnik ez képtelenségnek?
Eragon zavarba esett. - De az nem számít, mester, ha képtelenségnek tűnik is, mert ez akkor is így van. Akkor azt is képtelenségnek kellene tartanom, hogy a hold dagad és csökken, vagy az évszakok váltják egymást, vagy hogy a madarak délre szállnak a tél elől?
- Természetesen nem. De hogyan képes ilyen sokra a puszta hang? Valóban olyan reakciókat idéznek elő a hangmagasság és - terjedelem bizonyos mintái, amelyek lehetővé teszik az energia manipulálását?
- Pedig ez így van.
- A hang nem parancsol a mágiának. Nem az a fontos, hogy az ősnyelven mondj egy szót vagy egy mondatot, hanem hogy az ősnyelven gondold őket. - Könnyedén legyintett. Arany láng lobbant a tenyerén, aztán kialudt. - Mindazonáltal, a végszükséget nem számítva továbbra is fennhangon mondjuk ki varázsigéinket, nehogy kósza gondolatok megzavarhassák őket, mert ez a veszély még a leggyakorlottabb varázslót is fenyegeti.
Eragon egészen elhűlt, mikor belegondolt, hogy ez mit jelent. Annak idején kis híján belefulladt a Kóshta-mérnába a zuhatag alatt, mert képtelen volt hozzáférni a mágiához a víz börtönében. Ha tudtam volna, megmenekülhettem volna!, gondolta. - Mester - mondta -, ha a hang nem befolyásolja a mágiát, akkor miért befolyásolják a gondolatok?
Oromis mosolygott. - Valóban, miért? Rá kell mutatnom, hogy nem mi vagyunk a mágia forrásai. Mágia létezhet magában, függetlenül minden varázsigétől, mint a bolygótüzek az Aroughs melletti lápon, az álomkút a Beor hegységben, Mani barlangjában, és az úszó kristály Eoamban. Az ilyen vad mágia álnok, kiszámíthatatlan, és gyakran erősebb annál, amire mi vagyunk képesek.
Eónokkal ennek előtte minden mágia ilyen volt. Használatához annyira volt szükség, hogy megérezd az elméddel - ezzel a képességgel minden varázslónak rendelkeznie kell -, továbbá kívánság és erő kellett a használatához. Az ősnyelv struktúrája nélkül a varázslók nem szabhattak irányt tehetségüknek, ennek következtében sok gonoszságot szabadítottak rá a földre, ami ezrek életébe került. Idővel rájöttek, hogy ha szavakba öntik szándékaikat, könnyebb lesz rendezni gondolataikat, és így elkerülhetik a hibákat, amelyekért nagy árat kell fizetniük. De ez sem volt teljesen megbízható módszer. Egyszer szörnyű baleset történt, ami csaknem minden élőlényt kipusztított. Erről az eseményről töredékes kéziratokból tudunk, amelyek fennmaradtak abból a korból, de hogy ki a felelős a végzetes rontásért, az rejtve maradt előttünk. A kéziratok szerint később egy Szürke Népnek nevezett faj - nem a tündék, mert mi még ifjak voltunk akkor - összeszedte minden tudását, és olyan varázslást hajtott végre, amelynél nagyobb nem volt és talán nem is lesz soha. A Szürke Nép magának a mágiának a természetét változtatta át, úgy, hogy nyelvük, az ősnyelv szabályozhassa, korlátozhassa a varázslatot... tehát ha azt mondod, égesd el azt az ajtót, és közben véletlenül rám nézel, a mágia akkor is az ajtót fogja elégetni, és nem engem. Továbbá két egyedülálló tulajdonsággal ruházták fel az ősnyelvet: képes lett megakadályozni a használóit abban, hogy hazudjanak, és képes lett leírni a dolgok igazi természetét. Hogy miként érték ezt el, az titok.
A kéziratok eltérnek abban, hogy mi történt a Szürke Néppel, miután elvégezték munkájukat, de úgy tűnik, a varázslás elvette minden erejüket, és attól fogva árnyai voltak önmaguknak. Fokozatosan eltűntek: vagy visszahúzódtak városaikba, és ott maradtak, míg el nem porladt a kő, vagy a fiatalabb fajok közül kerestek párt maguknak, és így oldódtak semmivé.
- Ezek szerint az ősnyelv nélkül is lehet varázsolni? - kérdezte Eragon.
- Mit gondolsz, hogyan fúj tüzet Saphira? Magad mesélted, hogy nem használt szavakat, amikor gyémánttá változtatta Brom sírját, vagy mikor megáldotta a gyermeket Farthen Dúrban. A sárkányok elméje különbözik a mienktől; nincs szükségük védelemre a mágia ellen. A tüzet leszámítva nem használhatják tudatosan, de ha megérinti őket az ajándék, semmihez sem fogható az erejük... Zaklatottnak látszol, Eragon. Miért?
Az ifjú lesütötte a szemét. - Rám nézve mit jelent ez, mester?
- Azt jelenti, hogy tovább kell tanulnod az ősnyelvet, mert sok olyat elérhetsz vele, ami egyébként túl bonyolult vagy veszélyes lenne. Azt jelenti, hogy ha elfognak és felpeckelik a szádat, akkor is segítségül hívhatod a mágiát a szabaduláshoz, úgy, ahogy Vanir tette. Azt jelenti, hogy ha elfognak, elkábítanak, és már nem emlékszel az ősnyelvre, igen, még akkor is varázsolhatsz, de csak a legvégső esetben! És azt jelenti, hogy azt is elővarázsolhatod, amire nincsen szó az ősnyelvben. - Egy pillanatra elhallgatott. - De őrizkedj engedni a kísértésnek! Még a legbölcsebb varázslóink is haboznak, mielőtt ehhez a hatalomhoz nyúlnak, mert halál vagy még annál is rosszabb lehet az ára!
Másnap reggel, és attól kezdve ellesmérai tartózkodásának minden reggelén, Eragon Vanirral párbajozott, de soha többé nem veszítette el az önuralmát, akármit tett vagy mondott is a tünde.
Nem is nagyon volt ereje a vetélkedésre. Egyre keservesebben és egyre gyakrabban fájt a háta, amit egyre nehezebben viselt. A kín legyengítette; a földön fetrengett olyasmiktól, amiket korábban játszva végrehajtott. Rohamot kapott még a Rimgar fárasztóbb állásaitól is. Nem volt ritkaság a napi három-négy roham.
Eragon arca beesett. Csoszogott, lassan, óvatosan mozgott, hogy takarékoskodjon az erejével. Fárasztotta az összefüggő gondolkodás, nehezen tudott figyelni Oromis leckéire, emlékezetében hézagok tátongtak, amelyeket nem tudott mivel magyarázni. Szabadidejében elővette Orik kirakós gyűrűjét, hogy ne kelljen az állapotával foglalkoznia. Ha együtt voltak, Saphira ragaszkodott hozzá, hogy lovagoljon rajta, és mindent elkövetett, hogy megkímélje Eragont az erőlködéstől.
Így beszélt Eragon az egyik délelőtt, miközben a sárkány nyakának tüskéjébe kapaszkodott: Találtam egy új nevet erre a kínra.
És mi az?
A Leromboló. Mert mikor rád jön, nem számít semmi más. Nincs gondolat. Nincsenek érzések. Csak az akarat, hogy menekülj a kíntól. Ha elég erős, a Leromboló elbont mindent, ami emberré tesz, és ami marad, az kevesebb az állatnál. Annak a lénynek egyetlen célja és vágya van: a menekülés.
Akkor jó név.
Szétesek, Saphira, mint egy öreg ló, amelyik túl sokat szántott. Fogj össze az elméddel, különben elsodródok, és elfelejtem, hogy ki vagyok.
Sose engedlek el.
Kevéssel ezután Eragon három rohamot is kapott, miközben Vanirral vívott, utána pedig még kettőt a Rimgar alatt. Mikor kibontotta magát abból a görcsös gombócból, amellyé a fájdalom gyűrte, Oromis rászólt: - Még egyszer, Eragon. Tökéletesítened kell az egyensúlyodat.
Eragon megrázta a fejét. - Nem! - morogta. Keresztbe fonta a karját, hogy ne lehessen látni a remegését.
- Tessék?
- Nem!
- Kelj föl, Eragon, és csináld meg még egyszer!
- Nem! Csináld magad az állást, én nem fogom!
Oromis melléje térdelt, és hűvös kezét rátette az ifjú arcára. Olyan szeretettel nézte, hogy Eragon megértette, menynyire sajnálja őt, és ha tehetné, boldogan átvenné tőle a szenvedést. - Ne hagyd el a reményt - mondta Oromis. - Sose tégy ilyet. - Erejének egy darabja mintha átömlött volna Eragonba. - Mi vagyunk a Lovasok. Mi állunk a fény és a sötétség között, mi tartjuk egyensúlyban a kettőt. A tudatlanság, a félelem, a gyűlölet: ezek a mi ellenségeink. Tagadd meg őket, minden erőddel, Eragon, különben bizonnyal elbukunk. - Felállt, a kezét nyújtotta. - Most pedig állj fel, Árnyékölő, és bizonyítsd be, hogy le tudod győzni húsod ösztöneit!
Eragon mély lélegzetet vett, és a fél kezére támaszkodva, az erőfeszítéstől sziszegve ülő helyzetbe lökte magát. Maga alá húzta a lábát, várt egy kicsit, aztán fölállt, és a szemébe nézett Oromisnak.
A tünde elismerően bólintott.
Eragon hallgatott, amíg be nem fejezték a Rimgart, és le nem mentek mosakodni a patakra. Ott megszólalt: - Mester.
- Tessék, Eragon.
- Miért kell elviselnem ezt a kínszenvedést? Varázslattal is nekem ajándékozhatnád a szükséges készségeket, formálhatnád a testemet, ahogyan a fákat és a virágokat szoktátok.
- Tehetném, de ha megtenném, nem értenéd meg, miként jutottál a testedhez, a készségeidhez, és nem tudnád, mit kell cselekedned a megtartásukra. A te utadon, Eragon, nem lehet levágni a kanyarokat.
Eragon beleereszkedett a hideg patakba. Lemerült a víz alá, egy sziklába kapaszkodott, hogy el ne sodródjon, és kinyújtózott a mederben. Nyílvesszőnek érezte magát, amely repül a vízen át.
Roran a térdére támaszkodva vakargatta frissen növesztett szakállát, és Nardát nézte a mélyben.
A kisváros egy parti szakadékban bújt meg, sötéten és tömören, mint egy durcás rozskenyér. Mögötte a borszín tenger villódzott az utolsó alkonysugarakban. Rorant lenyűgözte a nagy víz, amely annyira különbözött az eddig megszokott tájaktól.
Megcsináltuk!
Lejött a szirtfokról, visszasietett hevenyészett sátrához. Nagy élvezettel szívta be a sós levegőt. A Gerinc előhegyeiben vertek tábort, jó magasan, hogy ne lássa meg őket senki, aki hírüket vihetné az Uralkodó embereinek.
Végigment a fák alatt összebújó falusiak között. Szomorúsággal és haraggal töltötte el az állapotuk. A vándorút a Palancar-völgyből idáig megviselte, megbetegítette és kimerítette az embereket. Az arcok behorpadtak az éhségtől, a ruhák elrongyolódtak. A legtöbben rongyokba bugyolálták a kezüket, hogy ne fagyjanak le az ujjaik a dermesztő hegyi éjszakákon. A hetekig cipelt nehéz málhák meggörbítették az önérzetes hátakat. De a gyerekek nyújtották a legszomorúbb látványt: soványak voltak és szívfájdítóan jók.
Jobbat érdemelnek, gondolta Roran. A ra'zacok karmaiban lennék, ha nem védtek volna meg.
Sokan odamentek hozzá; zömük nem is akart mást, csak hogy megérinthesse a vállát, vagy halljon egy vigasztaló szót. Voltak, akik étellel kínálták, amit ő nem fogadott el, vagy ha nagyon erősködtek, odaadott valaki másnak. Azok, akik nem közeledtek, tágra meredt, fakó szemmel bámulták. Tudta, mit mondanak róla: hogy megőrült, démonok szállták meg, és még a ra'zacok se győzhetik le a csatában.
Átkelni a Gerincen még annál is nehezebb volt, mint Roran várta. Nem volt más út a vadak csapásain kívül, amelyek túl keskenyek, meredekek és kanyargósak voltak az emberek számára. Ezért a falusiaknak gyakran kellett fákat dönteniük és bozótot irtaniuk, ami gyilkos munka volt, mindenki utálta, nem utolsósorban azért, mert könynyen követhető nyomot hagyott a Birodalom katonáinak. Az volt az egyetlen előnye, hogy Roran sérült válla visszanyerte az erejét a testgyakorlásban, habár bizonyos szögekben továbbra is nehezére esett felemelni a karját.
Más viszontagságokat is el kellett szenvedniük. Mikor már olyan magasan jártak, ahol nem nőtt fa, rájuk zúdult egy váratlan vihar. Három ember fagyott meg a hóban, három öreg: Hida, Brenna és Nesbit. Az az éjszaka volt az első alkalom, amikor Roran komolyan hitte, hogy az egész falu el fog pusztulni, amiért hallgatott rá. Kevéssel utána egy lezuhanó fiú a karját törte, aztán Southwell fulladt bele egy gleccserpatakba. Farkasok és medvék ragadozták el a jószágot, ügyet sem vetve az őrtüzekre, amelyeket a falusiak gyújtottak, mihelyt nem láthatták meg őket a Palancarvölgyből Galbatorix gyűlölt katonái. Nadályként tapadt rájuk az éhség, mardosta a gyomrukat, apasztotta erejüket és a folytatás akaratát.
Mégis túlélték, ugyanazzal a szívós konoksággal, amellyel őseik álltak éhínséget, háborút és dögvészt a Palancarvölgyben. Lehet, hogy Carvahall népének egy örökkévalóságba került eldönteni valamit, de ha egyszer megtették, többé semmi sem tántoríthatta el őket.
Most, hogy elérték Nardát, a remény és a teljesítmény öröme fűtötte a tábort. Senki se tudta, mi fog történni, de már az is önbizalmat adott nekik, hogy ilyen messzire eljutottak.
Nem leszünk biztonságban, amíg el nem hagyjuk a Birodalmat, gondolta Roran. És nekem kell kimódolnom, hogy el ne fogjanak. Felelős lettem mindenkiért... Zúgolódás nélkül fogadta ezt a felelősséget, mert ez tette lehetővé, hogy megvédje a falusiakat Galbatorixtól, és egyszer még kiszabadíthassa Katrinát. Olyan régen volt, hogy elfogták! Egyáltalán, élhet még? Megborzongott, és elhessegette a gondolatot. Ha hagyja,hogy sokat rágódjon Katrina sorsán, csakugyan megőrül.
Hajnalban Roran, Horst, Baldor, Loring három fia és Gertrude elindult Nardába. Leereszkedtek az előhegyekből, vigyázva, hogy senki se lássa meg őket, amíg rá nem lépnek a városhoz vezető útra. Roran olyan sűrűnek érezte az alföldi levegőt, mintha víz alatt próbálna lélegzetet venni.
Megmarkolta az övébe szúrt kalapácsot, amikor feltűnt a városkapu. A két őrálló szúrós tekintete végigtapogatta a jövevényeket, hosszan időzött rongyaikon, aztán leengedték alabárdjukat, és eltorlaszolták a bejáratot.
- Honnan gyüttök? - kérdezte a jobb oldalon álló. Nem lehetett huszonötnél több, de a haja máris galambősz volt.
Horst kidüllesztette a mellét, és keresztbe fonta karjait. - Teirm tájáról, instálom.
- Aztán mi járatban?
- Üzlet végett. Boltosok küldtek, akik egyenesen Nardából akarnak vásárolni dolgokat, nem a kufároktól, mint szokás.
- Egen? Aztán miféle dolgokat?
Amikor Horst megbicsaklott, Gertrude vette át a szót: - Én a magam részéről füveket és orvosszereket. A növények, amiket innen kaptam, vagy állottak, vagy romlottak, vagy penészesek voltak. Frisseket kell beszereznem.
- Én és az öcséim meg a vargáitokkal szeretnénk szót váltani - mondta Darmmen. - Dras-Leonában és Urú'baenben kapós az északi módi szerint varrott lábbeli. - Elhúzta a száját. - Legalábbis mikor elindultunk, még az volt.
Horst megújult önbizalommal bólogatott. - Úgy bizony. Én meg azért jöttem, hogy egy rakomány vasat szedjek össze a mesteremnek.
- Mondod te. Na és az ott? Az mit csinál? - kérdezte a katona, és Roranra mutatott az alabárdjával.
- Fazekat - felelte Roran.
- Fazekat?
- Fazekat.
- Ahhoz kell a kalapács?
- Hát mit gondolsz, mi repegeti meg a mázat a butykoson vagy a korsón? Az nem megy magától. Meg kell ütögetni. - Ures tekintettel bámult a fehér hajú emberre, aki hüledezve nézte. Most kössön bele abba, amit mondott!
A katona morgott valamit, és újból végigmérte őket. - Hát pedig nekem nem tűntök kereskedőknek. Jobban hasonlíttok a kóbor macskákra.
- Nehéz utunk volt - magyarázta Gertrude.
- Azt elhiszem. Ha Teirmből gyüttetek, hol vannak a lovaitok?
- A táborban hagytuk őket - felelte Hamund. Dél felé mutatott, pont átellenben azzal az iránnyal, ahol a falusiak elbújtak.
- Nincs pénzetek városi fogadóra, mi? - A katona megvető kuncogással felemelte az alabárdját, és intett társának, hogy ő is tegyen úgy. - Na jó, bemehettek, de nehogy bajt csináljatok, mert a kalodában vagy annál is rosszabb helyen találjátok magatokat!
Amint bejutottak a kapun, Horst félrehúzta Rorant az utca szélére, és rámordult: - Ez bolondság volt, ilyen nevetséges dolgot kitalálni! Mázat repeszteni! Verekedni akarsz? Nem tehetjük... - Elnémult, mert Gertrude megrángatta a kabátja ujját.
- Nézd! - mormolta a gyógyító.
A kaputól jobbra hat láb széles hirdetőtábla állt, amelyen keskeny zsindelytető védte a sárguló pergament. A tábla felét hivatalos értesítések és nyilatkozatok foglalták el, a másik felét a hirdetmények, amelyekre különböző bűnözők ábrázatát rajzolták. Az első helyet maga Roran foglalta el, szakáll nélkül.
A megdöbbent Roran körülnézett, hogy nincs-e a közelben valaki, aki összehasonlíthatja a rajzzal, majd megszemlélte a körözvényt. Számított rá, hogy az Uralkodó üldözőbe veszi őket, de így is megrendítő volt találkozni a tanúbizonyságával. Galbatorix iszonyú pénzt költhet rá, hogy elcsípjen minket! A Gerincben könnyű volt elfelejteni, hogy létezik külvilág. Le merném fogadni, hogy Birodalom-szerte kiszögezték ezt a körözvényt! Elvigyorodott örömében, amiért felhagyott a borotválkozással, és amiért megbeszélték, hogy Nardában álnevet fognak használni.
A hirdetmény aljára odaírták a jutalmat is. Garrow sose tanította meg olvasni Rorant és Eragont, de számolni annál inkább, mert, mint mondta: „Tudnotok kell, mennyitek van, mi mit ér, és mit kaptok érte, nehogy becsapjon valami hazug disznó!” Így Roran leolvashatta, hogy az uralkodó tízezer koronát tűzött ki a fejére. Ennyi pénzből több évtizedig meg lehet élni gond nélkül! Valamilyen visszás módon még hízelgett is neki a vérdíj. Ennyire fontos ember ő!
Aztán a következő körözvényre siklott a tekintete.
Azon Eragon volt.
Roran úgy érezte magát, mint akit gyomron vágtak, és néhány másodpercig elfelejtett lélegezni.
Él!
Miután elmúlt a megkönnyebbülés, feltámadt benne a régi harag, mert arra gondolt, hogy Eragon okozta Garrow halálát és a tanyájuk pusztulását. Ugyanakkor borzasztóan szerette volna tudni, miért üldözi Eragont az uralkodó? Nyilván ahhoz a kék kőhöz és a ra'zacok első carvahalli látogatásához lehet köze. Nem először kellett arra gondolnia, hogy miféle ördögi ármányba keveredhettek bele, ő és a carvahalliak.
Eragon körözvényére vérdíj helyett két sort írtak rúnákkal. - Miféle bűnnel vádolják? - kérdezte Gertrude-tól.
A füvesasszony hunyorogva nézte a hirdetőtáblát. - Felségárulással, mindkettőtöket. Itt azt írják, hogy Galbatorix grófsággal jutalmazza azt, aki elfogja Eragont, de nagyon kell ügyelni vele, mert rendkívül veszélyes.
Roran csak pislogott a hüledezéstől. Eragon? Fel se tudta fogni, amíg bele nem gondolt, hogy mennyire megváltoztatták őt is az utóbbi hetek. Ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Ki tudja, nem követett-e el ugyanennyit vagy még nálam is többet, amióta elment!
- Akármilyen csinos összeg tízezer korona, ha csak ennyire taksálják, hogy megölted Galbatorix embereit, és dacoltál a ra'zacokkal, akkor mi ér egy grófságot? - kérdezte halkan Baldor.
- Talán ha a királyt köcsögölik meg személyesen - vélte Larne.
- Elég! - szólt rá Horst. - Vigyázz a nyelvedre, Baldor, mert tömlöcben végezhetjük! Te pedig, Roran, nehogy felhívd magadra a figyelmet még egyszer! Ilyen vérdíjnál az emberek okvetlenül figyelik az idegeneket, hogy nem látnak-e valakit, akire illik a személyleírásod! - A hajába túrt, és feljebb rántotta az övét. - Na jó. Mindenkinek megvan a maga dolga. Itt találkozunk délben, és ki-ki beszámol róla, hogy mit végzett.
A csoport három részre szakadt. Darmmen, Larne és Hamund elindult, hogy annyi élelmiszert vásároljon a falusiaknak, amennyi az út következő állomásáig futja. Gertrude, úgy, ahogy az őröknek mondta, elment utánpótlást vásárolni gyógyfűből, kenőcsből és oldatokból. Roran, Horst és Baldor elindult lefelé a lejtős utcákon a kikötőhöz. Azt remélték, hogy tudnak bérelni egy hajót, ami elviszi őket Surdába, vagy legalább Teirmbe.
A viharvert pallón Roran megtorpant, és kibámult az alacsonyan járó felhőktől szürke óceánra, amelyre fehér taréjokat borzolt a változó szél. Sose képzelte, hogy ennyire lapos lehessen a szemhatár. A tenger tompa döngéssel ostromolta a pallót tartó cölöpöket, és Roran úgy érezte magát, mintha óriási dobon állna a sűrű halszagban, mert semmi mást nem lehetett érezni, csak a friss hal, a kibelezett hal és a rothadó hal szagát.
Horst előbb Roranra pillantott, majd Baldorra, akit ugyanannyira lenyűgözött a tenger, és megjegyezte: - Ez ám a látvány, mi?
- Ühüm - helyeselt Roran.
- Tisztára kicsinek érzed magad tőle, mi?
- Ühüm - helyeselt Baldor.
Horst bólintott. - Emlékszem, mikor először láttam az óceánt. Rám is pont így hatott.
- Mikor volt az? - kérdezte Roran. Észrevette, hogy az öböl felett kavargó sirályfelhőkön kívül még valami fura madár is gubbaszt a mólón. Idomtalan alakja volt, csíkos csőre, amit úgy szorított a begyéhez, ahogy egy fontoskodó öregember szegi le az állát, fehér feje és nyaka, sötét törzse. Mikor az egyik felemelte a fejét, látni lehetett, hogy bőrzacskó csüng a csőre alatt.
- Bartram, a kovács, aki énelőttem volt, meghalt, mikor a tizenötöt töltöttem - mesélte Horst. - Még egy évem volt hátra az inaskodásból. Találnom kellett egy kovácsot, aki hajlandó befejezni a más munkáját, úgyhogy elutaztam Ceunonba, ami az északi tenger partján van. Ott találtam rá Keltonra. Cudar vénember volt, de értette a dolgát. Vállalta, hogy tanít. - Horst nevetett. - Mire végeztünk, magam se tudtam, hogy hálálkodjak-e neki, vagy átkozzam.
- Szerintem inkább hálálkodnod kell - mondta Baldor. - Különben sose vehetted volna el anyát.
Roran a szemöldökét ráncolva nézegette a partot. - Kevés a hajó - jegyezte meg. Kettő a kikötő déli végén horgonyzott, a harmadik velük átellenben, és semmi sem volt közöttük, csak halászbárkák és apró vitorlások. A déli két hajó egyikének törött volt az árboca. Rorannak nem voltak tapasztalatai hajókkal, de egyik sem látszott akkorának, hogy majdnem háromszáz utas elférjen benne.
Roran, Horst és Baldor végigjárták a hajókat, és megtudták, hogy egyik sem kapható. A törött árboc javítása eltart egy hónapig, vagy még annál is tovább. Szomszédja, a Hullámlovas már felvonta a bőrvitorlákat, és készült kifutni északra, a baljós szigetek felé, ahol a seithr növény terem. Az utolsó, az Albatrosz , most érkezett a távoli Feinsterből, és dugaroztatnia kellett, mielőtt továbbindult volna gyapjúrakományával.
Egy rakodó csak nevetett Horst kérdéseinek hallatán. - Későn jöttetek, de korán is! A tavaszi hajók többsége már megjött, és két-három hete ki is futott megint. Egy hónap múlva fújni kezd az északnyugati szél, visszatérnek a fóka és rozmárvadászok; akkor majd Teirmből és az egész Birodalomból jönnek a hajók irháért, húsért, olajért. Akkor talán felfogadhattok egy olyan kapitányt, akinek üres a raktere. De addig itt nem nagyon van forgalom.
- Nincs más mód, hogy eljuttassuk Teirmbe a fuvart? - kérdezte Roran, aki már mindenre el volt szánva. - Nem kell gyorsnak vagy kényelmesnek lennie.
- Nohát - mondta a rakodó, és megigazította a vállán a ládát -, ha nem baj, hogy nem gyors, és csak Teirmig mentek, akkor megpróbálhatjátok Clovist. Ott ni - mutatott egy vizesdokkra két móló között. - Neki vannak bárkái, amikkel gabonát szállít őszidőben. Különben halászatból él, mint itt, Nardában majdnem mindenki. - Összevonta a szemöldökét. - Különben mit akartok fuvarozni? A birkákat már megnyírták, az aratás még odébb van.
- Ezt-azt - mondta Horst, és odavetett egy rézpénzt.
A rakodó zsebre vágta a garast, és kacsintott. - Nagyon helyes, uram. Ezt-azt. Értek én a szóból. De nem kell félni az öreg Ulrictól; tudom én tartani a számat. - Fütyörészve elvonult.
Clovis éppen nem tartózkodott a kikötőben. Másfél óráig tartott, amíg az útmutatásokat követve megtalálták Narda túlsó végében, ahol éppen íriszhagymákat ültetett az ajtajához vezető ösvény mentén. Köpcös, napbarnított ember volt, fekete szakálla már őszbe csavarodott. Még egy órába került, amíg meggyőzték a tengerészt, hogy az idénytől függetlenül is érdekelnék őket a bárkái, aztán visszakutyagoltak a kikötőbe, ahol Clovis kinyitotta a csónaktárolót, és megmutatta három egyforma, lapos bárkáját, a Merrybell -t, az Edeline -t és a Vörös Vadkan -t.
Hetven láb hosszú, húsz láb széles vízialkotrnányok voltak, mind a hármat rozsdaszínűre festették. Nyitott rakterük volt, amit le lehetett takarni ponyvával, közepükön fel lehetett állítani egy árbocot, amire fel lehetett vonni egy keresztvitorlát, és a hátsó részükön - vagy a tatban, ahogy Clovis nevezte - néhány kabin is volt.
- Mélyebb a merülésük, mint egy édesvízi dereglyéé - magyarázta Clovis -, így nem kell félnetek, hogy felborultok szeles időben, bár azért tanácsos őrizkednetek az igazi vihartól. Ezeket nem a nyílt tengerre szánták, hanem part menti hajózásra. És ez most a lehető legrosszabb idő. Szavamra, már egy hónapja vihar van minden délután!
- Van legénységed ehhez a háromhoz? - kérdezte Roran.
- Nohát, ez már gond, lássátok. A legtöbb emberem a múlt héten elment fókát vadászni, úgyhogy ők kiesnek. Mivel csak aratás után van szükségem rájuk, az év többi részében úgy jönnek-mennek, ahogy nekik tetszik. Ilyen finom urak nyilván megértik a helyzetemet. - Clovis mosolyogni próbált. A szeme úgy járt ide-oda Roran, Horst és Baldor között, mintha nem tudná, kinek címezze a szavait.
Roran végigment az Edeline -on, nézte, hogy nem sérült-e. A bárka öreg jármű volt, de a fája egészséges, és frissen festették. - Ha magunk pótolnánk a hiányzó legénységet, mennyibe kerülne elmenni ezzel a három bárkával Teirmbe?
- Attól függ - mondta Clovis. - A matrózok tizenöt rézpénzt kapnak egy napra, annyi jó ételt, amennyi beléjük fér, meg egy pofa pálinkát. Hogy a saját embereiteknek mit fizettek, az a ti dolgotok. Én nem veszem fel őket a fizetési listámra. Általában őröket is fogadunk minden bárkára, de azok...
- Igen, vadászaton vannak - fejezte be a mondatot Roran. - Őröket is adunk.
Clovis napbarnított nyakán ugrott egyet az ádámcsutka. - Az több mint ésszerű lenne... úgyhogy rendben. Akkor a legénység illetményén kívül lesz kétszáz korona, továbbá a kártérítés, ha az embereitek hibájából valamilyen baja esne a bárkáknak, valamint nekem, mint hajótulajdonosnak és kapitánynak tizenkét percent a rakomány árából.
- Nem lesz nyereségünk az úton.
Ez mindennél jobban látszott aggasztani Clovist. Dörgölni kezdte a bal hüvelykujjával a gödröt az állán, kétszer is belevágott a beszédbe, kétszer elhallgatott, majd harmadjára kimondta: - Ha ez a helyzet, akkor még négyszáz korona az út végén. Mit óhajtotok szállítani, ha lehetek oly merész megkérdezni?
Fél tőlünk, gondolta Roran. - Lábasjószágot.
- Birkát, szarvasmarhát, lovat, kecskét, ökröt...?
- Nyájunkban mindenféle változat megtalálható.
- És miért akarjátok Teirmbe vinni őket?
- Megvan rá az okunk. - Roran kis híján elmosolyodott a hajósgazda zavarán. - Hajlandó lennél túlmenni Teirmen?
- Nem! Nálam Teirm a végső határ. Azon túl nem ismerem a vizeket, és nem is hagynám itt hosszabb időre a feleségemet és a lányomat.
- Mikor tudnál elkészülni?
Clovis tétovázott. Tett két rövid lépést. - Talántán öt vagy hat nap alatt. Nem, nem... legyen inkább egy hét. Dolgaim vannak, amelyeket el kell intéznem indulás előtt.
- Ráfizetünk még tíz koronát, ha holnapután elhajózhatunk.
- Én nem...
- Tizenkét korona.
- Akkor holnapután - ígérte Clovis. - Valahogyan majdcsak elkészülök akkorra.
Roran végighúzta kezét a korláton és bólintott, majd megkérdezte, anélkül hogy a hajósra nézett volna: - Beszélhetnék egy percet az üzlettársaimmal?
- Ahogy óhajtod, uram. Teszek egy kört a dokkban, amíg végeztek. - Az ajtóhoz sietett, de a küszöbről még visszaszólt: - Ne haragudj, de mi is a neved? Attól tartok, nem jól hallottam, és időnként borzasztó lyukas tud lenni az agyam.
- Vastörő. A nevem Vastörő.
- Ó, persze! Jó név!
Mikor az ajtó becsukódott. Horst és Baldor odasietett Roranhoz. - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felfogadjuk! - mondta Baldor.
- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne fogadjuk fel! - vágta rá Roran. - Nincs aranyunk, hogy megvásárolhassuk a bárkákat, és nem képzelem, hogy megtanulhatom kormányozni őket, holott minden élet ezen múlik! Gyorsabb és biztonságosabb, ha megfizetjük a legénységet.
- Akkor is túl drága! - mondta Horst.
Roran az ujjával dobolt a korláton. - Ki tudjuk fizetni a kétszáz korona foglalót. Mindazonáltal azt javasolom, hogy ha elértünk Teirmbe, vagy lopjuk el a bárkákat, kihasználva a készségeket, amelyeket elsajátítunk az út során, vagy tegyük harcképtelenné Clovist meg az embereit, és szökjünk meg más módon. Így nem kell kifizetnünk még négyszáz koronát és a legénység bérét.
- Nem szeretek becsapni egy tisztességes dolgozó embert - mondta Horst. - Nem az én szájam íze szerint való.
- Én sem szeretek, de tudsz más megoldást?
- Hogy akarod feljuttatni az embereket a bárkákra?
- Úgy egy mérfölddel lejjebb a parton, ahol nem láthatják őket Nardából.
Horst sóhajtott. - Jól van, megcsináljuk, de akkor is keserű tőle a szám. Baldor, hívd vissza Clovist, pecsételjük meg az egyezséget.
Este az emberek összegyűltek a lefojtott kis tűz körül, hogy meghallgassák, mi történt Nardában. A földön térdelő Roran a parazsat bámulva hallgatta, ahogy Gertrude és a három fivér ismerteti kalandjait a városban. Roran és Eragon körözvénye gondterhelt dünnyögést váltott ki a hallgatóságból.
Mikor Darmmen végzett, Horst vette át a helyét, és rövid, pattogós mondatokban előadta, hogy Nardában nem találtak tisztességes hajót, de egy rakodómunkás ajánlotta Clovist, majd összefoglalta, milyen alkut kötöttek a hajósgazdával. Ám ahogy kimondta a bárka szót, a falusiak olyan felháborodott zajongásban törtek ki, ami elfojtotta a kovács hangját.
Loring kiállt a csoport elé, és a karját felemelve figyelmet kért. - Bárkák? - rikoltotta a varga. - Bárkák? Nekünk nem kell holmi büdös bárka! - Kiköpött. A carvahalliak zajosan helyeseltek.
- Csend! - förmedt rájuk Delwin. - Meghallanak, ha így ordítotok! - Mikor a tűz pattogása volt a legnagyobb zaj, szelídebben folytatta: - Egyetértek Loringgal. A bárkák elfogadhatatlanok. Lassúk, sebezhetők. Össze leszünk zsúfolva, bele fogunk lógni egymás szájába, és ki tudja, mennyi ideig nem lesz a fejünk fölött tisztességes fedél! Horst, a feleséged a hatodik hónapban van! Nem várhatod tőle és a többiektől, akik betegek és rokkantak, hogy hetekig aszalódjanak a tűző napon!
- A rakteret lefedhetjük ponyvával - felelte Horst. - Nem valami sok, de megvéd a naptól és az esőtót.
Birgit hangja keresztülhasította a tömeg fojtott zsibongását: - Nekem más aggályom van! - Az emberek félrehúzódtak az útjából, mikor a tűzhöz vonult. - Ha hozzávesszük a Clovis kétszáz koronájához azt, amit Darmmen és a fivérei költöttek, úgyszólván minden pénzünk oda. Ezektől a városiaktól eltérően a mi vagyonunk nem az arany, hanem a birtok és a lábasjószág. A birtokaink oda, és kevés állatunk maradt. Még ha beállunk is kalóznak, és elkötjük ezeket a bárkákat, miből vásárolunk ennivalót Teirmben, vagy hogyan megyünk tovább délnek?
- Most az a fontos, hogy eljussunk Teirmbe - mondta robajló, mély hangján Horst. - Ha ott vagyunk, tördelhetjük a kezünket, hogy hova tovább... Lehetséges, hogy gorombább módszerekhez kell folyamodnunk.
Loring sovány arca a ráncok pókhálójává gyűrődött. - Gorombábbakhoz? Mit értesz gorombán ? Már eddig is goromba dolgokat műveltünk. Ez az egész kaland egy goromba dolog! Mondjatok, amit akartok, de én fel nem szállok azokra a rohadt bárkákra, azok után nem, amiken a Gerincbe átmentünk! A bárka búzának és baromnak való! Mi hajót akarunk, amelyikbe vannak kabinok és ágyak, hogy kényelmesen alhassunk. Miért nem várunk még egy hetet? Hátha jön egy hajó, amelyikkel megegyezhetünk a fuvarba? Az ellen mi a kifogás, he? Vagy miért nem... - És így fújta még több mint tizenöt percig, számos tiltakozó kiáltás kíséretében, mielőtt átadta a szót Thane-nek és Ridleynek, akik az ő érveit tódították tovább.
Roran felállt, kihúzta magát. Rögtön abbamaradt a beszéd, a falusiak befogták a szájukat. Lélegzet-visszafojtva várakoztak, hogy hátha megint jön egy látnoki szónoklat.
- Vagy ez, vagy gyalogolunk - mondta Roran.
Aztán elment lefeküdni.
A hold magasan vitorlázott a csillagok között, amikor Roran kikászálódott a házilag barmolt sátorból, amelyet Baldorral osztott meg, és a tábor szélére baktatott, hogy felváltsa Albriechet az őrségben.
- Semmi! - súgta Albriech, majd elosont a sötétségben.
Roran felhúrozta az íját, három lúdtollas vesszőt szúrt a talajba a keze ügyében, aztán magára tekert egy pokrócot, és a balra levő sziklának dőlt. Innen széltében-hosszában jól láthatta a sötét előhegyeket.
Szokása szerint négyszögekre osztotta a tájat, mindegyiket nézte egy teljes percig, éberen figyelve minden rezzenésre, szikrányi fényre, ami közeledő ellenségre utalhat. Elméje hamarosan csapongani kezdett, témáról témára sodródott az álmok ködös logikája szerint, elvonta a figyelmét a feladatról. Az arca belsejébe harapott, így kényszerítve magára az összpontosítást. De ilyen enyhe időben nehéz ébren maradni...
Csak annak örült, hogy nem neki jutott a sorshúzásban a hajnal előtti két őrség, mert akkor nem lehet pótolni a kiesett alvást, és az ember egész nap fáradt.
A szél sóhajtott egyet. Roran füle bizseregni kezdett, tarkója libabőrös lett a balsejtelemtót. A fuvallat megrémítette, és egyetlen gondolatot sem hagyott benne azonkívül, hogy halálos veszély fenyegeti őt és a falusiakat. Úgy didergett, mintha akit háromnapos hideg ráz, a szíve dübörgött, és alig bírta megállni, hogy ki ne ugorjon a fedezékéből, és el ne rohanjon.
Mi bajom? Még ahhoz is erőlködnie kellett, hogy az idegre helyezze az egyik vesszőt.
Keleten elvált a szemhatártól egy árnyék. Lyukat szakított a csillagok között, rongyos szemfödélként sodródott az égen, végül szitálni kezdett a hold előtt. A hátulról sütő holdfényben Roran felismerte a ra'zacok egyik hátasának hártyás szárnyát.
A fekete fajzat kitátotta a csőrét, és hosszan, fülsértően visított. Roran arca eltorzult a fájdalomtól. A fejhangú visítás beledöfött a dobhártyájába, jéggé változtatta a vérét, reménytelenségre cserélte az örömöt és a reménykedést, és felverte az erdőt. Többmérföldes körben jajveszékelő, fejvesztett zsinatolásban tört ki minden állat és madár, sőt Roran rémületére a falusiak megmaradt jószágai is.
Fától fáig tántorogva tért vissza a táborba. - Itt vannak a ra'zacok! Maradjatok csendben, és meg ne moccanjatok! - súgta mindenkinek, akivel találkozott. Látta a többi őrt is, ahogy ugyanerre figyelmeztetik a riadt falusiakat.
Fisk lándzsával, pajzzsal és bömbölve ugrott ki a sátrából: - Megtámadtak? Miféle rohadt... - Roran leterítette az ácsot, hogy elhallgattassa. Fojtottan felüvöltött, mert a jobb vállára esett, pont a régi sebre.
- Ra'zac! - sziszegte Fisknek.
Az ács megdermedt. - Mit csináljak? - kérdezte.
- Segíts megnyugtatni az állatokat.
Együtt törtettek át a táboron a szomszédos mezőre, ahol a kecskék, birkák, szamarak és lovak voltak. A tanyás gazdák, az állomány zömének tulajdonosai, akik a jószágaik mellett aludtak, már ébren voltak, és csitították az állataikat. Roran áldotta mindenütt ellenséget szimatoló, rögeszmés gyanakvását, mert ő ragaszkodott hozzá, hogy az állatokat osszák el körben a tisztás szélén, ahol a fák és bokrok elrejtik őket az ellenséges szemek elől.
Míg egy csoport birkát próbált nyugtatni, felnézett a rettentő fekete árnyékra, amely még mindig elhomályosította a holdat, mint egy óriási bőregér, és borzadva látta, amint elindul a rejtekhelyük felé. Ha ez még egyet visít, végünk!
Mire a ra'zac került egyet fölöttük, az állatokat sikerült lecsendesíteni, kivéve egy szamarat, amely makacsul folytatta rekedt iázását. Roran habozás nélkül fél térdre ereszkedett, nyilat tett az idegre, és a szamár bordái közé eresztette. Jól célzott, az állat hangtalanul összeesett.
De elkésett, mert a ra'zac már felfigyelt a szamárordításra. A szörnyeteg a tisztás felé kapta a fejét, és kimeresztett karmokkal ereszkedni kezdett. Dögletes felhő járt előtte.
Most elválik, tudunk-e végezni egy lidércnyomással , gondolta Roran. Fisk, aki mellette guggolt, megemelte a lándzsáját, hogy azonnal belevághassa a dúvadba, mihelyt földet ér.
Éppen megfeszítette a húrt, hogy egy jól irányzott nyílvesszővel elkezdje és be is fejezze a csatát, amikor felbolydulás támadt az erdőben.
Szarvasfalka robbant ki a bozótból, és keresztülcsörtetett a tisztáson. Nem vettek tudomást se emberről, se baromról, olyan rémülten akartak menekülni a ra'zac elől. Majdnem egy teljes percig rohantak el Roran mellett a szarvasok. Éles patájuk felszántotta a rögöt, szemük fehéren forgott a holdfényben. Olyan közel jártak az ifjúhoz, hogy Roran hallotta a zihálásukat.
A sok szarvas eltakarhatta a falusiakat, mert a szárnyas rém tett még egy kört a mező felett, majd délnek kanyarodott, lefelé siklott a Gerinc mentén, és beleolvadt az éjszakába.
Roran és társai sóbálvánnyá meredtek, mint az űzött nyulak. Attól féltek, a ra'zac csupán cselből távozott, hogy őket a tisztásra csalja, vagy hogy az ikertestvére a közelben ólálkodhat. Órákig vártak feszülő izmokkal és idegekkel, és csak azért mozdultak meg, hogy felhúrozzák az íjukat.
Lemenőben volt a hold, amikor valahol a messzeségben ismét felhangzott a ra'zac vérfagyasztó visítása... aztán csend lett.
Szerencsénk volt, döntötte el Roran, mikor felébredt. És nem számíthatunk rá, hogy legközelebb is szerencsénk lesz.
A ra'zac feltűnése után egyetlen falusinak se volt kifogása a bárkák ellen. Sőt alig várták, hogy indulhassanak; sokan még meg is kérdezték Rorantól, nem lehetne-e már aznap vitorlát bontani a másnap helyett.
- Én is szeretném, ha ezt tehetnénk - felelte Roran -, de addig sok mindent kell elvégezni.
Kihagyta a reggelit, és legyalogolt Horsttal meg egy csoport férfival Nardába. Tudta, hogy a felismerést kockáztatja, ha elkíséri őket, de a küldetés túl fontos volt, hogy könnyen vehesse. Különben is bízott benne, hogy nem lesz, aki mostani megváltozott külsejét összevesse a birodalmi körözvénnyel.
Simán bejutottak a városba, mert más katonák őrizték a kaput. Onnan lementek a kikötne, és átadták a kétszáz koronát Clovisnak, aki buzgón vezényelte csapatát, amely az útra készítette fel a bárkákat.
- Köszönöm, Vastörő! - mondta a hajósgazda, és az övére kötötte a pénzes zacskót. - Nincs is, ami annyira felvidítsa a szívet, mint az arany! - Egy munkaasztalhoz vezette őket, és kigöngyölte a Nardát övező vizek térképét, amely, a mellett, hogy feltüntette az áramlatok erősségét, a zátonyokat, homoknyelveket és egyéb veszedelmeket, megőrizte több évtized mélységméréseinek eredményét. Clovis vonalat húzott a körmével Narda és a várostól délre eső kis öböl között. - Itt vesszük fel a rakományotokat. Idén elég szelíd az árapály, de azért nem akarunk viaskodni vele, úgyhogy rögtön dagály után kifutunk.
- Dagály után? - kérdezte Roran. - Nem lenne könnyebb, ha bevárnánk az apályt, és azzal mosatnánk ki magunkat?
Clovis szeme felcsillant. Megütögette az orrát a mutatóujjával. - Igen, csakugyan könnyebb lenne, volt is sok utam, amiket így kezdtem. Csak nem akarnék berakodás közben megrekedni a parton, mikor jön a dagály, és felnyom a szárazra. Ilyen módon kiiktatjuk ezt a kockázatot, de így is iparkodnunk kell, nehogy ott maradjunk a szárazon, mikor visszahúzódik a víz. De ha mégis, a tenger dolgozik helyettünk, mi?
Roran bólintott. Megbízott Clovis tapasztalatában. - És hány emberre lesz szükséged a legénység feltöltéséhez?
- Nohát, sikerült felhajtanom hét legényt - erős, igaz embereket, jó tengerészeket -, akik ráálltak erre a mégoly különös kalandra. Bevallom, mikor az este megrohantam őket, a legtöbben a söröskorsójuk alján tartottak, mert éppen elitták az utolsó keresményüket, de holnap reggelre olyan józanok lesznek, mint a pártában maradt leány, ezt megígérhetem. Mivel összevissza hetet találtam, még négyet szeretnék.
- Meglesz a négy - mondta Roran. - Embereim nem sokat értenek a hajózáshoz, de épkézlábak, és szívesen tanulnak.
Clovis mordult egyet. - Úgyis minden új utamra viszek két új legényt. Amíg engedelmeskednek, nem lesz semmi baj, különben kapnak egyet a járgányrúddal, ezt szavatolhatom. Ami az őröket illeti, kilencet szeretnék, hármat mindegyik bárkára. És nehogy olyan zöldek legyenek, mint a tengerészeitek, különben nincs az a pálinka, hogy kimozduljak a dokkból!
Roran megengedett magának egy sötét mosolyt. - Minden ember, aki velem van, többszörösen bizonyította érdemét csatában.
- És mind neked engedelmeskedik, ifjú Vastörő, hm? - kérdezte Clovis, míg az állát vakargatva méregette Gedricet, Delwint és a többieket, akik először jártak Nardában. - Hányan vannak veled?
- Elegen.
- Elegen, mondod te? Hát, nem tudom. - Legyintett. - Ne is hallgass rám, előbb jár a nyelvem, mint az eszem, már apám is megmondta. Torson, az első tisztem a szatócsnál van vásárolni. Gondolom, élelmetek is van a rakományotokhoz.
- Többek között.
- Akkor jó lesz, ha lehozzátok. Bepakolhatjuk a raktérbe, mihelyt felvontuk a vitorlát.
A délelőtt hátralevő része és a délután azzal telt, hogy Roran és a falusiak a raktárból cipelték le a bárkákhoz a készleteket, amelyeket Loring fiai szereztek be.
Mikor végigtrappolt a pallón, és odaadta liszteszsákját a raktérben várakozó tengerésznek, Clovis megjegyezte: - A nagyobb része nem is takarmány, Vastörő.
- Nem - felelte Roran. - De szükség van rá. - Örült, amiért a hajósgazda van olyan józan, hogy nem feszegeti a kérdést.
Miután a rakomány utolsó darabja is a helyére került, Clovis intett Rorannak. - Akár mehettek is. A többit elintéztem én a fiúkkal. Csak azt ne feledd, hogy holnap hajnal után három órával ott legyen minden egyes ember a kikötőben, különben elszalasztjuk a dagályt.
- Ott leszünk.
Visszaérve a táborba Roran segített Elainnek és többieknek a készülődésben. Nem tartott sokáig, mert megszokták, hogy minden reggel tábort bontanak. Aztán kiválasztotta a tizenkét férfit, akiket reggel magával akart vinni Nardába. Mind egy szálig jó verekedők voltak, de a legjobbakat, mint például Horstot és Delwint arra kérte, maradjanak hátra, hátha rájuk bukkannak a katonák, vagy visszatérnek a ra'zacok.
Mikor beesteledett, szétvált a két csoport. Roran egy görgetegsziklán guggolva nézte Horstot, ahogy vezeti az előhegyeken át az oszlopot a kis öböl felé, ahol majd bevárják a bárkákat.
Orva felkapaszkodott mellé, és karba fonta a kezét. - Ugye nem lesz semmi bajuk, Vastörő? - Hangjában úgy pengett az idegesség, mint az íj húrja.
Roran, noha ő is aggódott, azt felelte: - Dehogy lesz. Fogadni mernék veled egy hordó almaborba, hogy még akkor is aludni fognak, mikor holnap reggel kikötünk. Meglesz az az örömöd, hogy te keltheted fel Nollát. Mit szólsz hozzá? - Orval elmosolyodott a felesége nevétől, és látható megnyugvással bólogatott.
Remélem, igazam lesz. Roran fent maradt a sziklán, addig gubbasztott ott görnyedten, mint egy vízköpő, amíg a falusiak sötét vonala el nem tűnt a szeme elől.
Hajnal előtt egy órával ébredtek, amikor a pirkadat épp csak elkezdte zöldesre halványítani az eget, és ujjaikat elzsibbasztotta a nyirkos éjszaka. Roran megmosta az arcát, aztán magához vette az örökös kalapács mellé íját és puzdráját, Fisk egyik pajzsát és Horst egyik lándzsáját. A többiek ugyanígy fölfegyverkeztek, csak ők még a carvahalli összecsapásokban zsákmányolt kardokkal is kiegészítették a felszerelésüket.
Olyan sebesen rohantak át a dimbes-dombos hegylábon, ahogy csak mertek. Hamarosan megérkeztek a nardai országútra, majd pedig a város főkapujához. Roran rémületére ugyanaz a két katona őrizte, akik korábban kellemetlenkedtek nekik. Most is leengedték az alabárdjukat, eltorlaszolva a carvahalliak útját.
- Kicsit sokan vagytok ez alkalommal - jegyezte meg a fehér hajú ember. - Ráadásul csupa idegen. Téged kivéve - meredt rá Roranra. - Gondolom, nem akarod elhitetni velem, hogy a lándzsa és a pajzs is a fazékcsináláshoz kell?
- Nem. Clovis felfogadott őrnek a bárkáira a teirmi úton.
- Benneteket? Zsoldosnak? - A katonákból kirobbant a nevetés. - Azt mondtátok, kereskedők vagytok!
- Ez jobban fizet.
A fehér hajú ember fenyegetően nézett rá. - Hazudsz! Én is felcsaptam zsoldosnak egyszer. Több éjszakát koplaltam, mint nem. Különben is, mekkora ez a ti kereskedő kompániátok? Tegnapelőtt hét, ma tizenkettő, veled együtt tizenhárom. Túl népes csapat ez pár boltosnak. - Elkeskenyedő szemmel fürkészte Roran arcát. - Ismerősnek látszol. Mi is a neved, hm?
- Vastörő.
- Véletlenül nem Roran , nem...
Roran torkon szúrta a lándzsájával. A fehér hajú katona nyaka szökőkútként okádta a vért. Roran elengedte a lándzsát, előrántotta a kalapácsát, megpördült, pajzsával hárította a másik katona alabárdját, meglendítette a kalapácsát, és bezúzta a katona sisakját.
Zihálva állt a két hulla között. Most már tízet öltem.
Orval és a többiek megrendülten bámulták. Roran nem bírta a nézésüket. Hátat fordított nekik, és az út alatti átereszre mutatott. - Dugjátok be őket ide, mielőtt valaki észrevesz! - parancsolta rekedt, éles hangon. Míg a többiek rohantak engedelmeskedni, ő a bástyafalat fürkészte, hogy vannak-e ott őrszemek. Szerencsére senki sem járt a falon vagy a kapuból belátható utcán. Lehajolt, kirántotta a halottból a lándzsáját, tisztára törülte a hegyét egy fűcsomón.
- Kész! - mondta Mandel, és kimászott az árokból. A szakáll mögött is látszott, mennyire sápadt.
Roran bólintott. Összeszedte magát, szembefordult a csapatával. - Figyeljetek. Lemegyünk a kikötőbe, gyorsan, de nem feltűnő sietséggel. Nem futunk. Ha riadóztatnak - mert valaki meghallhatta a csattanást -, mutassatok meglepetést és kíváncsiságot, de ne félelmet. Akármit csináltok, ne adjatok okot az embereknek a gyanúra. A családotok és a barátaitok élete múlik rajta. Ha megtámadnak, az az egyetlen dobotok, hogy a bárkák kifussanak. Semmi más nem számít. Érthetően beszéltem?
- Igen, Vastörő - felelték.
- Akkor gyertek utánam.
Miközben hosszú léptekkel átvonult Nardán, olyan feszültnek érezte magát, hogy attól félt, felrobban, és ezer darabra szakad. Mit csináltam magamból? Nézett emberről asszonyra, gyerekről emberre, emberről kutyára, mindenütt lehetséges ellenségeket keresve. Természetellenes élességgel és részletességgel látott mindent, szinte a szálakat is meg tudta volna számolni a ruhák szövetében.
Baj nélkül leértek a kikötőbe. - Korán jöttetek, Vastörő - mondta Clovis. - Ezt már szeretem! Így legalább alkalmunk van rendbe szedni magunkat, mielőtt kifutunk.
- Indulhatunk most? - kérdezte Roran.
- Ejnye, ennyit azért tudhatnál. Ki kell várni, hogy tetőzzön a dagály, úgy bizony. - Clovis elnémult. Most nézte meg először a tizenhárom jövevényt. - Csak nincs valami baj, Vastörő? Olyan a képetek, mintha a vén Galbatorix kísértetét láttátok volna.
- Nincs, amit meg ne gyógyítana pár óra a tengeren - mondta Roran. Jelenlegi állapotában nem bírt mosolyogni, de valamivel nyájasabb alakzatba idomította arcvonásait, hogy megnyugtassa a kapitányt.
Clovis magához füttyentett két tengerészt a bárkákról. Mindkettőnek olyan barna volt a bőre, mint a mogyoró. - Ez Torson volna, az első tisztem - mutatta Clovis a jobbján álló férfit. Torson meztelen vállára repülő sárkányt tetováltak. - Ő lesz a Merrybell kormányosa. Ez a fekete kutya meg Flint. Ő az Edeline -on parancsol. Amíg a bárkákon vagytok, az ő szavuk ugyanolyan törvény, mint az enyém a Vörös Vadkan -on. Nekem és nekik fogtok engedelmeskedni, nem Vastörőnek... Na, mondjátok már, hogy igenis , ha hozzátok beszélek!
- Igenis! - mondták a carvahalliak.
- Nahát, akkor ki lesz matróz, és ki lesz fegyveres? Mert itt csapjanak agyon, ha meg tudlak különböztetni.
A falusiak Roranra sandítottak, hogy engedelmeskedjenek-e, mintha meg se hallották volna Clovis figyelmeztetését, hogy mostantól ő a parancsnok, és nem Roran. Ő bólintott, mire földijei szétváltak két csoportra, amelyeket Clovis még kisebb csoportokra osztott, hogy minden bárkába jusson.
Roran most egy félóráig a matrózokkal együtt készítette elő a kifutásra a Vörös Vadkan -t, de közben egyfolytában a riadóra fülelt. Elfognak vagy megölnek, ha tovább maradunk! - gondolta, miközben újból ellenőrizte a víz magasságát a cölöpökön, és letörölte homlokáról a verejtéket.
Ugrott egyet, amikor Clovis megfogta a karját.
Mire megálljt parancsolhatott volna magának, félig már ki is rántotta övéből a kalapácsot. Összeszorult a gégéje. Clovis felvonta a szemöldökét.
- Elnézegettelek, Vasverő, és igencsak szeretném tudni, minek köszönheted ezt a nagy hűséget. Számát se tudom, hány kapitány alatt szolgáltam, de egyiknek se engedelmeskedtek így, egy pissz nélkül.
Roran akaratlanul fölnevetett. - Elárulom, mivel sikerült: én mentettem meg őket a rabszolgaságtól, és attól, hogy megegyék őket.
Clovis szemöldöke annyira felszaladt a homlokán, hogy kis híján eltűnt a haja alatt. - Tényleg? Hát ezt szeretném hallani, ezt a históriát!
- Nem szeretnéd te azt.
- Nem, talán csakugyan nem - mondta Clovis percnyi hallgatás után. Lepillantott a hajóról. - Azt a ragyogóját! Úgy vélem, indulhatunk. Ó, és ott az én kicsi Galinám! Pontos, mint mindig!
A testes kapitány felszökkent a pallóra, és onnan a rakpartra, ahol magához ölelt egy tizenhárom év körüli, sötét hajú lánykát, és egy asszonyt, akit Roran a gyermek anyjának nézett. Clovis megsimogatta a lányka haját: - Aztán jó leszel, míg oda leszek, ugye, Galina?
- Igen, apa!
Roran nézte Clovist, ahogy búcsút vesz a családjától, és a két halott katonára gondolt a kapunál. Nekik is lehetett családjuk. Feleségük, gyerekeik, akik szerették őket, otthonuk, ahova hazamentek minden este... Epekeserű lett a szája, és erővel kellett visszatéríteni a gondolatait a rakparthoz, nehogy elhányja magát.
Látta, hogy a bárkákon idegesek a carvahalliak. Mivel attól félt, hogy elveszíthetik a bátorságukat, látványosan végigsétált a fedélzeten, és mutatta, amivel tudta, mennyire nyugodt. Clovis végre visszaugrott a bárkára, és azt kiáltotta: - Horgonyt fel, fiaim! Irány a sós víz!
A palánkokat fürgén bevonták, a köteleket eloldozták, a vitorlákat felvonták. Ordítva kiadott parancsok röpködtek a levegőben, a tengerészek nagy hórukk-kántálással húzták a köteleket.
Galina és az anyja - mindketten csuklyás köpenyben - némán, mozdulatlanul, komolyan figyelték a távolodó bárkákat.
- Szerencsénk van, Vastörő! - Clovis rácsapott Roran vállára. - Van egy kis szél, ami eltologat minket. Talán nem is kell eveznünk, hogy apály előtt odaérjünk az öbölbe, hm?
A nardai öböl közepén járt a Vörös Vadkan , még tíz perc választotta el a nyílt tenger szabadságától, amikor bekövetkezett az, amitől Roran rettegett: harangozás, trombitaharsogás hallatszott a vízen át, a kőházak közül.
- Mi az? - kérdezte.
- Nem tudom - felelte Clovis. Csípőre tette a kezét, és a homlokát ráncolva bámulta a várost. - Lehet tűz, de nem látok füstöt. Talán urgalok vannak a környéken... - Egyre aggodalmasabb lett az arca. - Reggel nem láttatok az úton valakit?
Roran megrázta a fejét, mert nem mert beszélni.
Flint melléjük kormányozta az Edeline -t, és átordított a bárkáról: - Ne forduljunk vissza, uram? - Roran olyan erősen markolta a korlátot, hogy a körme szálkákat hasított a fából. Felkészült rá, hogy közbeavatkozik, de félt is, nehogy túlságosan aggodalmasnak látsszék.
Clovis levette a szemét Nardáról, és visszaordított: - Nem! Elszalasztanánk az apályt!
- Igenis, uram! De odaadnám egynapi béremet, ha tudhatnám, mi okozza a ribilliót!
- Én is - dünnyögte Clovis.
Mikor a házak és az épületek zsugorodni kezdtek, Roran letelepedett a bárka bal oldalán, átkulcsolta a térdét, és a kabinoknak támaszkodott. Az eget nézte, ámult tisztaságán, mélységén, kékségén, aztán a Vörös Vadkan zöld nyomdokvizét, amelyben algafüzérek hullámzottak. A bárka ugyanolyan álmosítóan ringott, mint egy bölcső. Micsoda gyönyörű nap ez!, gondolta Roran, és hálás volt, amiért láthatja.
Miután nagy megkönnyebbülésére kifutottak az öbölből, felkapaszkodott a kabinok mögött a tatfedélzet hágcsóján, ahol Clovis állt a kormánynál. - Ó, csakugyan van valami részegítő az utazás első napjában! - mondta a kapitány. - Addig, amíg rá nem jössz, milyen rossz a koszt, és el nem foga honvágy!
Észben tartva, hogy minél többet meg kell tanulnia a bárkáról, Roran végigkérdezte az összes tárgyat, hogy mi micsoda és mire való, Clovis pedig lelkes előadást tartott neki a bárkák, hajók jellegzetességeiről és a hajózás művészetéről általában.
Két órával később Clovis egy keskeny félszigetre mutatott. - Annak a túlsó oldalán van az öböl! - Roran a korlátra támaszkodva kihúzta magát, és a nyakát nyújtogatta. Minél előbb látni akarta, hogy megvannak-e a falusiak.
A Vörös Vadkan megkerülte a sziklás félszigetet, és az öböl mélyén, a fehér homokparton ott voltak a Palancarvölgy menekültjei, akik éljeneztek és integettek, amikor a bárkák előbukkantak a szirtek mögül.
Roran fellélegzett.
Mellette Clovis akkorát káromkodott, mint egy kereketört kocsis. - Abban a pillanatban tudtam, hogy itt bűzlik valami, ahogy rád vetettem a szememet, Vastörő! Még hogy lábasjószág, hö! Áprilist járattál velem, azt bizony!
- Igazságtalan vagy - mondta Roran. - Én nem hazudtam. Ez valóban a nyájam, és én vagyok a pásztoruk. Nincs jogom „lábasjószágnak” nevezni őket, ha úgy akarom?
- Nevezd, aminek akarod, de én nem arra szerződtem, hogy embereket vigyek Teirmbe! Esetleg szöget üthet a fejembe, hogy miért nem mondtad meg őszintén, mi a rakományod, és az az egyetlen válasz a széles látóhatáron, hogy azért, mert bármiben jártok is, abból csak baj lehet... baj neked, és baj nekem. Tengerbe kéne dobatnom az egész bagázst, és vissza kellene fordulnom Nardába!
- De nem fogod - mondta Roran halálos nyugalommal.
- Ó! És miért nem?
- Mert nekem szükségem van ezekre a bárkákra, Clovis, és mindent meg fogok tenni a megtartásukra. Mindent. Tartsd tiszteletben az egyezségünket, és nyugalmas utad lesz, és viszontláthatod Galinát. De ha nem... - Ez fenyegetőbben hangzott, mint amilyennek szánta. Nem akarta megölni Clovist, de kitette volna a partra, ha rákényszerítik.
Clovis elveresedett, de meglepő módon csak mordult egyet, majd azt mondta: - Rendben van, Vastörő - Roran pedig elégedetten elfordult, hogy lássa a partot.
Valami hussant mögötte.
Ösztönösen visszahőkölt, leguggolt, elfordult, és eltakarta a fejét a pajzsával. A karja is beleremegett, amikor egy járgányrúd eltört a pajzson. Leengedte a pajzsot, és rámeredt Clovisra, aki riadtan hátrált a fedélzeten.
Roran megcsóválta a fejét, de egy pillanatra se vette le a szemét az ellenfeléről. - Engem nem verhetsz meg, Clovis.
Még egyszer kérdem: tiszteletben tartod-e az egyezségünket? Mert ha nem, kiteszlek a partra, átveszem a parancsnokságot, és engedelmességre szorítom a legénységedet. Nem akarlak tönkretenni, de ha kényszerítesz... Ugyan már, ez egy teljesen hétköznapi, unalmas út lehet, ha segítesz nekünk. Ne feledd, már megfizettünk!
Clovis méltóságteljesen kihúzta magát: - Ha beleegyezek, legalább annyira légy udvarias, hogy elmagyarázd, miért volt szükség erre a fortélyra, és miért van itt ez a nép, és honnan jönnek. Mert kínálhatsz akármennyi aranyat, nem veszek részt olyan dologban, amely ellentétes az elveimmel. Nem, azt nem teszem. Rablók vagytok? Vagy azt az átkozott királyt szolgáljátok?
- A tudás nagyobb veszedelembe sodorhat.
- Ragaszkodom hozzá.
- Hallottál valaha Carvahall faluról a Palancar-völgyben? - kérdezte Roran.
- Egyszer-kétszer - legyintett Clovis. - Mi van vele?
- Most itt látod a parton. Galbatorix katonái megtámadtak, pedig semmi okot nem adtunk rá. Visszavágtunk, majd mikor a helyzetünk tarthatatlan lett, átkeltünk a Gerincen, és lementünk a parton Nardáig. Galbatorix megígérte, hogy minden carvahalli férfit, asszonyt és gyereket leölet, vagy eladat rabszolgának. Surda az egyetlen esélyünk, hogy életben maradjunk. - Kihagyta a ra'zacokat, mert nem akarta túlságosan megrémíteni Clovist.
A tengerész cserzett arca elszürkült. - Még mindig üldöznek benneteket?
- Igen, de a Birodalomnak még meg kell találnia.
- Miattatok riadóztattak?
Roran nagyon halkan mondta: - Megöltem két katonát, akik felismertek. - Clovis szeme kikerekedett. Megdöbbenten hátrált, alkarján hullámzottak az izmok, ahogy ökölbe szorította a kezét. - Döntsél, Clovis. Közeledik a part.
Akkor tudta, hogy ő győzött, amikor a kapitány válla megroskadt, és elszállt belőle minden hetykeség. - Ó, a pestis beléd, Vasverő! Nem vagyok én barátja a királynak; elviszlek Teirmig. De onnantól kezdve semmi közöm hozzátok!
- Szavadat adod-e, hogy nem próbálsz elszökni az éjszaka, és nem próbálkozol más fondorlattal?
- Igen, szavamat adom.
Kavics és homok csikorgott a Vörös Vadkan alatt, amikor a bárka felfutott a partra. Két társa jobbról-balról követte. A földet ostromoló víz fáradhatatlan, ütemes moraja olyan volt, mint egy óriásszörny lélegzése. Mihelyt a vitorlát bevonták, és a pallót kilökték, Torson és Flint nyomban átsietett a Vörös Vadkan -ra, és megrohanták Clovist, hogy mi ez.
- Változott a terv - felelte Clovis.
Roran a kapitányra bízta a magyarázatot - Clovis megkerülte az okot, amely elűzte a carvahalliakat a Palancarvölgyből -, és kiugrott a homokra, hogy megkeresse Horstot a hemzsegésben. Mikor meglátta a kovácsot, félrevonta, és beszámolt a nardai kettős halálról. - Ha rájönnek, hogy Clovisszal távoztam, lovas katonákat küldhetnek utánunk. A lehető leggyorsabban fel kell vinni mindenkit a bárkákra.
Horst egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele. - Kemény ember lettél, Roran, keményebb, mint én valaha is leszek.
- Kénytelen voltam.
- Vigyázz, ne felejtsd el, ki vagy.
A következő három órában a falusiak holmiját rakodta be a bárkákba, úgy, hogy azzal még Clovis is elégedett lehetett. A batyukat le kellett kötözni, nehogy váratlanul elcsússzanak, és kárt tegyenek valakiben, továbbá úgy kellett elosztani őket, hogy a bárka egyenletesen merüljön a vízbe, és ez nem volt könnyű, mert a málhák eltérő nagyságúak és súlyúak voltak. Aztán a vonakodó állatokat kellett fölédesgetni a fedélzetre, és kipányvázni őket a raktér vasgyűrűihez.
Utoljára jöttek az emberek, akiket a rakományhoz hasonló szimmetriával kellett elosztani, nehogy a bárkák megdőljenek. Clovis, Torson és Flint kiálltak a bárkáik orrába, és bömbölve terelgették a parasztokat.
Mi ez már megint?, gondolta Roran. Valami veszekedés tört ki a parton. Átkönyökölte magát az embereken, és meglátta Calithát. Az apósa, Wayland mellett térdelt, és csitítani igyekezett az öregembert.
- Nem, nem megyek fel arra a dögre ! Nem kényszeríthetsz! - kiabált nyálat permetezve Wayland. Csapkodott fonnyadt karjával, toporzékolva próbált szabadulni a menyétól. - Engedj el, ha mondom! Engedj el!
Calitha fel-felszisszenve állta az ütéseket. - Azóta ilyen eszetlen, hogy tegnap letáboroztunk.
Hogy ez is miért nem tudott meghalni a Gerincben! Jobb lenne neki is. Csak a baj van vele!, gondolta Roran. Odament Calithához, és közös erővel sikerült annyira megnyugtatniuk Waylandet, hogy nem sipított és csapkodott többet. Jutalmul kapott Calithától egy darab szárított húst, és attól fogva nem érdekelte más. Míg a húson nyámmogott, menye és Roran fölterelte az Edeline-ra, majd leültették egy félreeső sarokba, ahol senkinek sem lesz láb alatt.
- Mozgás, lajhárok! - ordította Clovis. - Mindjárt itt az apály! Mozgás, mozgás!
Még egy utolsó, lázas nekilendülés, aztán a pallókat bevonták. Minden egyes bárka előtt kint maradt húsz ember, hogy az orrnak támaszkodva visszanyomják a vízi alkotmányokat a tengerbe.
A Vörös Vadkan csoportját Roran vezette. Kántálva feszültek neki a bárka hatalmas súlyának a szürke, süppedős homokon. Gerendák és kötelek pattogtak, a levegő sűrű volt a verejtékszagtól. Egy percig úgy rémlett, hiába erőlködnek, aztán a Vörös Vadkan megrázkódott, és csúszott egylábnyit.
- Még egyszer! - bömbölte Roran. Lábanként nyomták bele a bárkát a tengerbe, amíg a derekukig nem ért a dermesztő víz. Roranon átcsapott egy hullám. Tele lett a szája vízzel, nem győzött köpködni, mert sokkal sósabb volt, mint várta.
Mikor a bárka elszakadt a homoktól. Roran kiúszott a Vörös Vadkan -hoz, és felkapaszkodott a korláton átvetett kötélen. Közben a tengerészek elővették hosszú póznáikat, azokkal löktél beljebb a három dereglyét.
Amint kellő távolságra kerültek a parttól, Clovis parancsot adott, hogy tegyék el a póznákat, és vegyék elő az evezőket. A tengerészek az evezőkkel úgy fordították el a hajót, hogy az orra az öböl bejáratára nézzen. Felvonták a vitorlát, hogy befogja a könnyű szelet, és a Vörös Vadkan , a Merrybell meg az Edeline elindult Teirm felé a dübörgő óceán álnok vizén.
Egybefolytak Eragon ellesmérai napjai; az idő nem látszott erőt venni a fenyves-városon. Az évszak nem fáradt el, habár megnyúltak a délutánok meg az esték, és tömény árnyékba mártották a rengeteget. Minden évszak virága szirmot bontott a tündék mágiájától, amely a légben lengő varázslatból nyerte erejét.
Eragon megszerette Ellesméra szépségét, csendjét, a fákból előgöndörödő, kecses házakat, a szürkületi borzongató dalokat, a titokzatos lakásokban rejtőző műtárgyakat és a tündék ki-kitörő vidámsággal színesített zárkózottságát.
Du Weldenvarden vadai nem féltek a vadászoktól. Eragon sokszor látott a csúcsról tündéket, amelyek szarvasbikát vagy szürke rókát becézgettek, vagy a tisztás szélén cammogó medvének zsongtak, amelynek nem akarózott mutatkoznia. Némely állatnak nem volt felismerhető formája. Éjszakánként tűntek fel, motoszkáltak, morogtak a bokrok között, és menekültek, ha Eragon megpróbált közeledni hozzájuk. Egyszer egy pillanatra látott valami prémes kígyófélét, egyszer pedig egy fehér ruhás nőt, akinek a körvonalai megremegtek, eltűntek, és egy nőstény farkas vigyorgott a helyén. Eragon és Saphira, ha csak tehették, folytatták Ellesméra felfedezését. Kettesben mentek, vagy Orikkal, mert Arya már nem kísérte őket, és Eragon nem is beszélt vele azóta, hogy a tünde eltörte a fairthet. Hébe-hóba látta, amint elsuhan a fák között, de ha közeledni akart hozzá, Arya eltűnt, és otthagyta őt az ősöreg fenyvesben. Végül Eragon belátta, hogy neki kell kezdeményeznie, ha valaha is helyre akarja állítani a kapcsolatukat. Így hát egyik este szedett egy csokrot a fájához vezető ösvény mentén nyíló virágokból, és elbicegett a Tialdarí Csarnokhoz, ahol a közös teremben megkérdezte egy tündétől, hol lakik Arya.
Az ajtó nyitva volt, de senki sem válaszolt a kopogtatására. Belépett, közeledő lépésekre fülelve nézegette a vadszőlővel befuttatott tágas nappalit, amelynek egyik oldalából apró hálószoba, a másikból dolgozószoba nyílt. A falakat két fairth díszítette. Az egyik ezüsthajú, büszke, szigorú arcú tündét ábrázolt, Eragon sejtése szerint Evandar királyt, a másik egy ismeretlen, fiatal tünde férfit.
Eragon fel-alá csámborgott a lakásban, mindent megbámult, de semmihez sem nyúlt, élvezte, hogy bepillanthat Arya életébe, összeszedett minden lehetséges adatot a tünde életéről és érdeklődéséről. Az ágya mellett egy üveggömböt látott, melynek belsejébe egy fekete szulákot foglaltak; az asztalán olyan tekercsek sorakoztak takaros rendben, mint a Kimutatás az osiloni aratásról és A gil'eadi őrtorony jelentése; az erkély párkányán három miniatűr fácska nőtt az ősnyelv békét, erőt és bölcsességet jelentő három glifájának formájában; és a fák mellett egy papírdarab hevert, azon pedig egy befejezetlen költemény, tele áthúzott szavakkal és odafirkantott jelzésekkel. A vers pedig ez volt:
Hold alatt, hófehér hold alatt,
Pihen egy tó, színezüst tó,
Csipkerózsa, vad szeder,
Fekete fenyvek között.
Hull a kő, az élőkő,
Tör a hold, a hófehér,
Csipkerózsa, vad szeder,
Fekete fenyvek között.
Fény szilánkja, fényes kése,
Hullámgyűrű a tavon,
Csendes tavon, mozdulatlanon,
A magányas tavon.
Ólomsötét éjszakában
Eltévednek röpke árnyak,
Valamikor...
Eragon odament az ajtó melletti apró asztalhoz, letette a csokrot, és megfordult, hogy elmenjen, ám ekkor földbe gyökerezett a lába, mert Arya állt az ajtóban. Mintha meghökkent volna az ifjú jelenlététől, aztán egykedvű álarc mögé rejtette a zavarát.
Némán bámulták egymást.
Eragon, félig-meddig kínálva, felemelte a csokrot. - Én nem tudok virágot csinálni úgy, mint Fáolin, de ezek becsületes virágok, és a legszebbek, amiket találtam.
- Nem fogadhatom el őket, Eragon.
- De ez nem... ez nem olyan ajándék. - Egy pillanatra elnémult. - Ez nem mentség, de nem tudtam, hogy ilyen kínos helyzetbe hozhat a fairthem. Épp ezért bocsánatodat kérem... Nem akartam bajt okozni, én csak egy fairthet akartam csinálni. Arya, én tudom, milyen fontosak a tanulmányaim, és nem kell félned, hogy elhanyagolom őket azért, hogy utánad epedezzek. - Megtántorodott és a falnak dőlt, mert annyira szédült, hogy nem tudott volna megállni a lábán támaszték nélkül. - Csak ennyit akartam.
Arya sokáig nézte, aztán lassan kinyújtotta a kezét, elvette a csokrot, és az orrához emelte. A szeme egy pillanatra sem engedte el az ifjút. - Becsületes virágok - ismerte el. Pillantása Eragon lábára villant, aztán visszatért az arcához. - Beteg voltál?
- Nem. A hátam.
- Hallottam, de nem gondoltam...
Eragon ellökte magát a faltól. - Mennem kell.
- Várj. - Arya tétovázott, majd az erkélyhez vezette, és leültette a falból előgörbülő, párnázott padra. Két poharat vett elő egy faliszekrényből, csalánlevelet morzsolt beléjük, aztán feltöltötte a kelyheket vízzel, azt mondta: - Forrj -, és elkészítette a teát.
Az egyik poharat Eragonnak adta, aki két kézzel fogta, hogy átszivárogjon belé a melege. Lenézett a húszlábnyi mélységbe, ahol daloló és csevegő tündék sétáltak a királyi kertekben, és fénybogarak lebegtek a homályban.
- Bárcsak... - kezdte Eragon - bárcsak mindig így maradna. Olyan csendes és tökéletes.
Arya a teáját kevergette. - Saphira mit csinál?
- Ugyanazt. Hát te?
- Készülök vissza a vardenekhez.
- Mikor? - riadt meg Eragon.
- A Véreskü Ünnepe után. Máris sok időt elvesztegettem itt, de nagyon nem volt kedvem elmenni, és Islanzadí is azt óhajtotta, hogy maradjak. Továbbá... sose láttam még Véreskü Ünnepet, pedig ez a legfontosabb szertartásunk. - Poharának pereme fölött figyelte Eragont. - Oromis sem segíthet rajtad?
Eragon bágyadtan vállat vont. - Megpróbált mindent, amit ismer.
Szürcsölték a teát, figyelték a kerti ösvényeken andalgópárokat. - Jól haladsz a tanulmányaiddal? - kérdezte a tünde.
- Jól. - Az ezt követő csendben Eragon elvette a papírt a fácskák közül, és úgy nézte a stanzákat, mintha először látná őket. - Gyakran írsz verset?
Arya nyújtotta a kezét, és mikor megkapta a papírt, csővé tekerte, hogy ne látsszanak a szavak. - Az a szokás, hogy mindenkinek, aki részt vesz a Véreskü Ünnepén, vinnie kell egy verset, egy dalt, vagy valamilyen más alkotást, és meg kell osztania az összegyűltekkel. Még csak most kezdtem dolgozni a magamén.
- Szerintem jó.
- Ha sok verset olvastál volna...
- Olvastam.
Arya hallgatott egy kicsit, majd lehajtotta a fejét. - Bocsáss meg. Te nem az vagy, akit Gil'eadban megismertem.
- Nem, én... - Elhallgatott, a poharat forgatta a tenyere között, míg a megfelelő szavakat keresgélte. - Arya... te hamarosan elmész, de én sajnálnám, ha ez lenne az utolsó alkalom, amikor láthatlak. Nem lehetne... nem találkozhatnánk néha, úgy, mint korábban, és te megmutatnád nekem meg Saphirának Ellesmérát?
- Nem lenne bölcs dolog - felelte a lány szelíden, de határozottan.
Eragon felnézett rá. - A barátságunkkal kell fizetnem a tapintatlanságomért? Arról nem tehetek, amit irántad érzek, de inkább elszenvednék még egy sebet Durzától, mint hogy az ostobaságom rontsa meg a kapcsolatunkat. Nekem ez ahhoz túl drága.
Arya felemelte a poharát, kiitta a maradék teáját, és csak utána válaszolt: - A mi barátságunk megmarad, Eragon. Ami azt illeti, hogy töltsünk együtt időt... - Ajka halvány mosolyra görbült. - Meglehet. Ezzel együtt várnunk kell, és majd meglátjuk, mit hoz a jövő, mert sok dolgom van, és nem ígérhetek semmit.
Eragon tudta, hogy Aryánál ezek a szavak állnak a legközelebb a kibéküléshez, és hálás volt értük. - Természetesen, Arya Svit-kona - mondta, és meghajolt.
Mondtak még néhány udvariasságot egymásnak, de Aryán látszott, hogy mára nem hajlandó ennél tovább menni, így hát Eragon megújult reménnyel visszatért Saphirához. A többit döntse el a sors, gondolta, leülve Oromis legújabb tekercse mellé.
Eragon benyúlt az övén viselt erszénybe, kivett egy zsírkő szelencét, amelyben nalgask - mogyoróolajjal kevert méhviasz - volt, és bekente az ajkát, hogy ne száradjon ki a metszően hideg széltól. Visszazárta az erszényt, aztán átkarolta Saphira nyakát, és a könyöke hajlatába rejtette az arcát, hogy kevésbé vakítsák a gyapjas felhők. Fülét betöltötte Saphira szárnyának fáradhatatlan suhogása. Magasabb hangú és gyorsabb ütemű volt, mint Glaedré, akit követtek.
Hajnaltól kora délutánig repültek délkelet felé, gyakorta megállva egy-egy lelkes tusára Glaedr és Saphira között. Ilyenkor Eragonnak a nyereghez kellett kötöznie a karját, nehogy lezuhanjon a gyomorkeverő légtornászmutatványok közben. Utána a fogával oldozta ki a csúszócsomókat.
Az út négy összebújó hegynél ért véget, amelyek az erdő fölé tornyosultak. Ezek voltak az első hegyek, amelyeket Eragon látott Du Weldenvardenben. Széljárta, fehér sipkás ormuk áttörte a felhők fátylát, és odatartotta redős homlokát a napnak, amely ilyen magasan csak égetett, de nem melegített.
Milyen kicsik a Beorhoz képest, jegyezte meg Saphira.
Eragon, ahogy megszokta a meditáció heteiben, kiterjesztette az elméjét minden irányba, megérintette környezetének tudatait, kereste az ártó szándékot. Érzett egy mormotát az üregében, hollókat, csúszkákat, sólymokat, sok mókust, amelyek a fákon futkostak; lejjebb a hegyoldalban egérre vadászó kígyók siklottak az aljnövényzetben, és rovarfelhők zsongtak mindenfelé.
Glaedr leereszkedett az első hegy kopár gerincére. Saphirának meg kellett várnia, hogy tanítója összecsukja hatalmas szárnyát, és helyet csináljon neki. A görgetegsziklákkal tagolt törmelékmezőt, amelyre leszálltak, ragyogó sárga, kemény, csipkés kéreggel vonta be a zuzmó. Fölöttük kopár, fekete szirtfok szökkent a magasba, gátként és támfalként tartva vissza a széltói hasadozó, nyögdécselő, kék jégtáblát, amelyből fűrészes szélű darabok hullottak a mélybe, hogy még apróbb darabokra zúzódjanak a grániton.
Ez az orom a Fionula, magyarázta Glaedr. Azok ott fivérei: Ethrundr, Merogoven és Griminsmal. Mindegyiknek megvan a maga története, amelyet a visszaúton fogok elmesélni. Egyelőre foglalkozzunk utunknak céljával, vagyis a sárkányok és a tündék, később az emberek kapcsolatának jellegével. Mindketten tudtok róla valamit - Saphirának már céloztam a jelentőségére -, de most itt az idő, hogy megismerjétek szövetségeteknek magasztosságát, hogy akkor is megmaradjon, ha Oromis és én már nem vagyunk.
- Mester! - szólalt meg Eragon, maga köré tekerve a köpenyét, hogy ne fázzon.
- Tessék, Eragon.
- Oromis miért nincs itt velünk?
Mert , morajlotta Glaedr, az én kötelességem gondoskodni róla, mint ahogy mindig is az idősebb sárkány feladata volt az évszázadok során, hogy a Lovasok legújabb nemzedéke megértse, milyen magaslatra hágott. És mert Oromis nincs olyan jól, mint látszik.
A sziklák pattogtak, miközben Glaedr összetekeredett, elfészkelte magát a törmelékben, és lehajtotta méltóságteljes fejét a földre, Saphira és Eragon mellé. Nézte őket egyik arany szemével, amely akkora volt, mint egy kerek pajzs, és kétszer fényesebben ragyogott. Szürke füstpamacs bodorodott orrlyukaiból, majd szertefoszlott a szélben. Amit most feltárok, annak csekély hányadát ismerték a tündék, a Lovasok és a tanult emberek, ám a nagyobbik részéről csak a Lovasok vezetőjének, egy maroknyi tündének, az emberek urainak és természetesen a sárkányoknak volt tudomásuk.
Tehát figyeljetek, fiókáim. Amikor harcunk végeztével békét kötöttek a sárkányok és a tündék, megteremtették a Lovasokat annak zálogául, hogy ily háború ne törhessen ki többé a népeink között. Tarmunora tündekirálynő és a képviselőnkül kiválasztott sárkány - elhallgatott, és benyomások sorozatát küldte Eragonnak: hosszú fog, fehér fog, csorba fog; győztes csaták, vesztes csaták; megszámlálhatatlan felfalt shrrg és nagra; huszonhét megtermékenyített tojás, tizenkilenc felnőtt utód -, akinek neve nem fejezhető ki semmiféle nyelven, úgy döntöttek, hogy erre egy közönséges szerződés nem elég. Az írott betű semmi egy sárkánynak. A mi vérünk sűrű és forró, elkerülhetetlen, hogy valamikor össze ne csapjunk ismét a tündelckel, mint ahogy megtettük a törpékkel a sok ezer év alatt. Ám a törpéktől eltérően se mi, se a tündék nem engedhettünk meg magunknak még egy háborút. Túlságosan hatalmasak voltunk, elpusztítottuk volna egymást. Ezt azon az egyetlen módon akadályozhattuk meg, hogy összekötöttük a két fajt a mágiával.
Eragon didergett. Glaedr enyhe derűvel megjegyezte:
Saphira, ha értelemmel bírsz, felhevíted valamelyik sziklát a tüzeddel, hogy ne fagyjon meg a Lovasod.
Saphira sarlóvá hajlította a nyakát. Kék lángcsóva tört elő fűrészes agyarai közül, és szétfröccsent a törmeléken. Kesernyés bűzt árasztva pörkölődött feketére a zuzmó. Olyan forró lett a levegő, hogy Eragonnak félre kellett fordulnia. Érezte, hogy a rovarok a sziklák alatt ropogósra sülnek a gyehennában. Miután egy perc alatt ötlábnyi átmérőjű körben cseresznyepirosra hevítette a sziklát, Saphira csattanva összecsukta állkapcsát.
Köszönöm , mondta Eragon. Leguggolt az izzás peremén, és a kezét melengette.
Ne feledd, Saphira, hogy a nyelveddel kell irányítanod a lángcsóvát, oktatta Glaedr. Nos tehát... kilenc évbe telt, hogy a tündék legbölcsebb mágusai megalkossák a szükséges varázsigét. Miután meglett, a tündék és sárkányok összegyűltek Ilireában. A tündék adták a keretet a varázslathoz, a sárkányok az erőt. Egyesült erővel összeolvasztották tündék és sárkányok lelkét.
Az egyesülés megváltoztatott minket. Mi, sárkányok, elnyertük a beszédkészséget és a civilizáció egyéb velejáróit, a tündék megkapták hosszú életünket, mert addig ugyanolyan rövid ideig éltek, mint az emberek. Mágiánk, a lényünk minden rostját átitató sárkánymágia átömlött a tündékbe, és egy idő után megajándékozta őket az oly mohón vágyott erővel és kecsességgel. Az emberekben nem zajlott le ehhez fogható változás, mert ti a kész varázslatra érkeztetek, ezért annak nem volt ideje úgy átgyúrni benneteket, mint a tündéket. Noha - és Glaedr szeme itt felcsillant - máris nemesebbek vagytok azoknál az otromba barbároknál, akik először partra szálltak Alagaésiában, ismét romlásnak indultatok a Bukás óta.
- A törpékre is kiterjedt ez a varázslat? - kérdezte Eragon.
Nem, és ezért nem volt soha törpe Lovas. Nem szeretik a sárkányokat, mi se őket, és viszolyogtak tőle, hogy velünk egyesüljenek. Talán szerencse is, hogy kimaradtak a szövetségből, mert így megmenekültek az emberek és a tündék hanyatlásától.
Hanyatlanak, mester?, kérdezte Saphira. Eragon megesküdött volna rá, hogy csipkelődő a hangja.
Bizony hanyatlanak. Ha a három faj közül valamelyik szenved, azt mindegyik megszenvedi. Galbatorix, mikor leölte a sárkányokat, ugyanannyit ártott a saját fajának, mint a tündéknek. Ti nem láthatjátok, mert mindketten újak vagytok Ellesmérában, de a tündék elvirágzóban vannak; hatalmuk nem olyan már, mint régen volt. És az emberek is sokat veszítettek a kultúrájukból, bekebelezte őket a zűrzavar és a romlás. Csak ha helyreállítjuk a három faj egyensúlyát, akkor tér vissza a világba a rend.
Az öreg sárkány a karmaival gyúrta a törmeléket, kaviccsá zúzta, hogy kényelmesebb fekvés essen rajta. Tarmunora királynő gondoskodott róla, hogy a varázslatba belefoglalják azt az elemet, amely összeköti a kikelő sárkányt a Lovasával. Ha egy sárkány úgy dönt, hogy odaadja a tojását a Lovasoknak, ráolvasnak a tojásra - ennek a szövegére később tanítalak meg benneteket -, aminek következtében az újszülött akkor kel ki, ha a tojás közelébe kerül az a személy, akivel a sárkány össze akarja kötni a sorsát. Mivel a sárkányok akármeddig megmaradhatnak a tojásban, az idő nem számít, nem tehet kárt a fiókában. Magad vagy rá a példa, Saphira.
A Lovas és a sárkány szövetsége tulajdonképpen felfokozott változata a fajaink közti kötésnek. Az ember vagy a tünde szebb és erősebb lesz, a sárkány vadságát némileg mérselceli az értelem... Látom, Eragon, valami fúrja az oldaladat. Mi az?
- Hát csak... - Eragon elakadt. - Nehezen tudlak elképzelni téged vagy Saphirát ennél is vadabbnak. Nem mintha baj volna! - tette hozzá sietve.
A föld úgy rázkódott, mintha lavina közeledne, pedig csak Glaedr kuncogott, és forgatta nagy, kerek szemét a szarus héj alatt. Ha láttál volna szabad sárkányt, nem mondanál ilyet! A sárkány nem fogad el parancsot senkitől és semmitől, azt teszi, amit akar, és csak a maga fajtáját szereti. Büszkék, sőt dölyfösek és szilajok voltak a vad sárkányok... Nőstényeik oly félelmetesek voltak, hogy a Lovasok sárkányainál nagy megtiszteltetésnek számított, ha velük párosodhattak!
Azért olyan fajtalan Galbatorix társulása Shruikannal, a második sárkányával, mert az nem szövetség. Nem Shruikan választotta Galbatorixot; fekete mágiával rontották meg, hogy szolgálja Galbatorix tébolyát. Viszonyuk torzképe a ti összetartozásotoknak, Eragon és Saphira, amelyet a király akkor veszített el, midőn az urgalok meggyilkolták első sárkányát.
Glaedr elhallgatott, és valamit nézett az ifjú és a sárkánya között. Csak a szeme mozgott. A ti szövetségetek messze meghaladja az elmék szimpla összeköttetését. Valami nagyon primitív szinten a lelketek, a személyazonosságotok - nevezzétek, aminek akarjátok-olvadt össze. A szeme Eragonra villant. Hiszed-e, hogy a lélek önálló?
- Nem tudom - felelte Eragon. - Egyszer Saphira kiemelt a testemből, és engedte, hogy az ő szemével lássam a világot... Úgy tűnt , hogy nem állok kapcsolatban a testemmel. s ha létezhetnek azok a fantomok, amelyeket a boszorkánymester megidéz, akkor talán a mi tudatunk is független a hústól.
Glaedr kimeresztette tűhegyes karmát, és félrepöccintett egy követ, amely alatt pocok lapult a fészkében. A sárkány felkapta vörös nyelvével a rágcsálót. Eragon felszisszent, mert érezte, ahogy a pocok meghal.
Ha a hús megsemmisül, semmi lesz a lelek is, mondta Glaedr.
- De az állat nem ember - tiltakozott Eragon.
Meditációid után komolyan képes vagy azt hinni, hogy annyira különbözünk egy pocoktól? Hogy oly csodálatos erénnyel vagyunk felruházva, amellyel más lények nem dicsekedhetnek, és amely megőriz minket a halál után?
- Nem - motyogta Eragon.
Gondoltam. Mert olyan szorosan össze vagyunk kötve, hogyha egy sárkány vagy egy Lovas megsebesül, meg kell keményíteniük a szívüket, és fel kell bontaniuk a kötésüket, hogy megvédjék egymást a szükségtelen szenvedéstől, sőt a tébolytól. Mivel pedig a lélek nem szakítható el a hústól, nem engedhetsz a kísértésnek, és nem kínálhatsz menedéket társad lelkének a saját testedben, mert abba mindketten belehaltok. Még ha lehetséges volna, akkor is káromlás lenne több tudat egy testben.
- De szörnyű - mondta Eragon. - Meghalni egyedül, elszakítva még attól is, aki a legközelebb áll hozzánk.
Mindenki egyedül hal meg, Eragon. Legyél király a csatatéren, vagy paraszt az ágyadban, családod körében - senki sem kísérhet el a semmibe... Most pedig gyakorolni fogjátok a tudatotok szétválasztását. Kezdjük azzal...
Eragon rámeredt a ház előszobájában hagyott tálcára. Ezen volt a vacsorája: kenyér, mogyoróvaj, erdei gyümölcs, bab, egy tál saláta, két kemény tojás - a tündék elveinek megfelelően csírátlan tojásból főzve - és egy palack forrásvíz. Tudta, hogy minden fogást a legnagyobb gonddal készítettek el, hogy a tündék minden konyhaművészetüket beleadják az ő étkeibe, és ilyet még Islanzadí sem eszik.
Rá se bírt nézni a tálcára.
Húst akarok!, morogta, és visszatrappolt a hálószobába. Saphira fölnézett rá a pallójáról. Hallal és szárnyassal is beérném, akármivel, csak ne zöldség legyen! Nem lakok jól tőle! Nem vagyok én 16, akkor miért kell azt a kosztot ennem, mint egy lónak?
Saphira kinyújtotta a lábát, és a könnycsepp alakú nyíláshoz ment, amelyből Ellesmérára lehetett látni. Keveset ettem az utóbbi napokban. Nem akarsz csatlakozni hozzám? Annyi húst süthetnél magadnak, amennyit akarsz, és a tündék sose tudják meg.
Azt teszem!, ragyogott fel Eragon. Hozzam a nyerget? Nem megyünk olyan messze.
Eragon előkereste csomagjaiból a sót, a zöldfűszereket és egyéb ízesítőket, aztán, vigyázva, hogy ne erőltesse meg magát, felkapaszkodott Saphira hátára, a tüskék közötti mélyedésbe.
Saphira elrugaszkodott, átvitette magát egy meleg légáramlattal a város fölött, majd lesiklott róla, és egy patakot követve néhány mérföldet repült egy erdei tóig. Mikor leereszkedett, a talajhoz simult, hogy Eragonnak könnyebb legyen leszállni.
A parton nyulak vannak a fűben, mondta. Próbáld meg, hátha tudsz fogni. Közben én elmegyek szarvasra vadászni.
Micsoda, nem akarod megosztani velem a zsákmányodat?
Nem!, felelte zsémbesen a sárkány. Bár megteszem, ha meglépnek előled azok a túlméretezett egerek.
Eragon vigyorogva nézett elröppenő sárkánya után, aztán elindult, hogy beszerezze a parton, a medvetalp és a magas fű között a vacsoráját.
Nem egészen egy perc múlva ki is emelt a vacokból két halott nyulat. Szempillantás alatt rájuk talált, és utána már csak meg kellett ölnie őket a halál tizenkét szavának egyikével. Bár amit Oromistól tanult, az minden izgalmat elvett a vadászatból. Még csak be sem kellett cserkésznem őket! Az évekre gondolt, amelyeket nyomkereső képességének fejlesztésére fordított. Fanyarul elhúzta a száját. Végre meg szerezhetek minden vadat, amit akarok, és nem látom értelmét. Mikor Brom társaságában vadásztam kaviccsal, abban legalább volt kihívás, de ez... ez mészárlás.
Eszébe jutott Rhunön, a fegyverkovács intése: „Ha pár szóval megkaphatsz mindent, amit akarsz, többé nem számít a cél, csak a hozzá vezető út.”
Jobban oda kellett volna figyelnem Rhuhönre , gondolta.
Előhúzta régi vadászkését, gyakorlott mozdulatokkal megnyúzta és kibelezte a nyulakat, félretette a szívet, tüdőt, vesét, májat, elásta a beleket, hogy a szag ne csalja oda a dögevőket. Aztán gödröt ásott, megtöltötte fával, apró tüzet gyújtott varázslattal, mert otthon felejtette a kovát és az acélt. Addig táplálta a tüzet, amíg lett elegendő parázs. Ágat vágott egy sombokorról, lehúzta a kérgét, megpörkölte a parázson, hogy kiadja keserű levét, ráhúzta a nyulakat, és végül ráhelyezte két villás végű ágra, amelyeket a földbe szúrt. A belsőségeknek a parázsra tett és megzsírozott lapos kőból rögtönzött serpenyőt.
Mikor Saphira megjött, Lovasa a tűznél guggolt, és lassan forgatta a nyársat, hogy egyenletesen süljön a hús. Saphira fogai közül szarvastetem lógott ernyedten, a karmaiban egy másik szarvas maradványait szorongatta. Elterült az illatos fűben, és falni kezdte a zsákmányt. Bekebelezte az egész szarvast, szőröstül-bőröstül. Borotvaéles fogai között úgy ropogtak a csontok, mint mikor szélvihar tördeli a gallyat.
Miután elkészült a pecsenye, Eragon a levegőben lóbálta a nyulakat, hogy lehűljenek. A, hús aranyosan fénylett, és őrjítően illatozott.
Mikor nyitotta a száját az első harapásra, gondolataiba kéretlenül betolakodtak a meditációk. Eszébe jutottak kirándulásai a madarak, mókusok és egerek tudatába. Hogy pezsgett bennük az energia, milyen elszántan küzdöttek a jogért, hogy ennyi veszély közepette is létezhessenek! És ha ez az élet mindenük...
Olyan undor fogta el, hogy elhajította a pecsenyét. Ennek a két nyúlnak a megölését ugyanolyan borzasztónak érezte, mintha két embert gyilkolt volna meg. Annyira émelygett, hogy attól félt, mindjárt hányni fog.
Saphira félbeszakította a lakmározást, és aggodalmasan kémlelte Lovasát.
Eragon mély lélegzetet vett, öklével a térdére támaszkodva próbálta visszanyerni az önuralmát. Nem értette, miért forgatta ki magából ennyire, ami történt. Világéletében húst, halat, szárnyast evett. Élvezettel . Most pedig fizikai rosszullét fogja el a gondolattól, hogy nyúlpecsenyét vacsorázzon. Saphirára nézett. Nem bírom!, mondta.
Pedig ez a világ rendje. Megesszük egymást. Miért rugódozol a világrend ellen?
Eragon fontolóra vette a kérdést. Nem ítélte ő el azokat, akik húst esznek - tudta, hogy sok szegény paraszt nem maradna életben másképp. De őt legfeljebb az éhhalál fenyegetése vehette volna rá még egyszer. Miután ismerte belül a nyulak lelkét, és átélte érzéseiket... nyulat enni annyi lett volna, mintha magát ette volna meg. Mert felül tudunk emelkedni önmagunkon, felelte Saphirának. Engedni kellene talán az ösztöneinknek, hogy bántsunk vagy öljünk meg mindenkit, akire megharagszunk, vegyünk el a gyengébbtől mindent, amire kedvünk támad, és általában gázoljunk át a mások érzésein? Nem vagyunk tökéletesek, vigyáznunk kell a gyarlóságainkkal, különben elpusztítanak. A nyulakra mutatott. Ahogy Oromis mondta: miért kell szükségtelen szenvedést okoznunk?
Akkor tehát megtagadod minden vágyadat?
Megtagadom azokat, amelyek pusztítanak.
Sziklaszilárdan ragaszkodsz ehhez?
Igen.
Ebben az esetben, lépett hozzá Saphira, ez épp jó lesz fincsi desszertnek. Szempillantás alatt bekapta a nyulakat, aztán lenyalta a kőről a belsőségeket. Tüskés nyelve hersegett a kövön. Én mindenesetre nem élek meg növényen - az a prédának való koszt, nem a sárkánynak. És nem vagyok hajlandó szégyellni, hogy mivel tartom fenn magam. A világban mindennek megvan a maga helye. Ezt még egy nyúl is tudja.
Nem akarok én bűntudatot ébreszteni benned, mondta Eragon, és megpaskolta sárkánya lábát. Ez az én döntésem, de senkire se akarom rákényszeríteni.
Milyen bölcs vagy, mondta némileg szúrósan Saphira.
- Összpontosíts, Eragon - figyelmeztette jóindulatúan Oromis.
Eragon pislogott, és megdörgölte a szemét, hogy jobban lássa az előtte göndörödő pergamenen sorjázó glifákat. - Bocsánat, mester. - A fáradtság ólomsúllyal húzta a tagjait. Hunyorított, felemelte lúdtollát, és újra másolni kezdte az ívelt és tüskés glifákat.
Oromis mögött az ablakból a tel'naeíri szirtek zöld tetejére lehetett látni, amelyet árnyékokkal csíkozott a lemenő nap. Pelyhes felhők húzódtak az égen.
Akkora fájdalom hasított a lábába, hogy a keze is megrándult. Eltörte a toll hegyét, pacát ejtett a papíron, tönkretéve az írást. Vele átellenben Oromis ugyancsak összerázkódott, és a jobb karjához kapott.
Saphira!, kiáltott Eragon. Kinyúlt elméjével a sárkánya felé, de áthatolhatatlan falakba ütközött, amelyekkel Saphira sáncolta el magát. Alig lehetett érezni. Mintha egy beolajozott, csiszolt gránitgolyót próbált volna megragadni. Saphira folyton elsiklott előle.
Oromisra nézett. - Történt velük valami, ugye?
- Nem tudom. Glaedr visszafelé jön, de nem hajlandó szólni hozzám. - Levette a falról a kardját, Naeglinget, kisietett, megállt a szirt szélén, és fölemelt fejjel várta, hogy megjelenjék az arany sárkány.
Eragon utánament. Mindenféle eshetőség megfordult a fejében - valószínű és valószínűtlen dolgok -, hogy mi történhetett Saphirával. A két sárkány délben indult el észak felé egy helyre, amit úgy hívtak, hogy a Törött Tojások Sziklája, és a vad sárkányok fészkelőhelye volt valamikor.
Könnyű útnak számított. Urgalok nem lehetnek, a tündék nem engedik be őket Du Weldenvardenbe, nyugtatgatta magát.
Végül, mint egy hunyorgó szikra, feltűnt Glaedr a sötétedő fellegek között. Ahogy leereszkedett, látszott, hogy sérült a jobb mellső lába. Akkora seb tátongott rajta, mint Eragon tenyere. Lángpiros vér rajzolta körül a környező pikkelyeket.
Amint Glaedr földet ért, Oromis rögtön futott hozzá, de megtorpant, mert a sárkány rámordult. Glaedr az erdő szélére sántikált, Eragonnak háttal elnyúlt az ágak alatt, és nyalogatni kezdte a lábát.
Oromis odament, letérdelt a közelében a lóherébe, és higgadtan, türelemmel várakozott. Látszott rajta, hogy addig fog várni, ameddig szükséges. Eragon minden perccel idegesebb lett. Végül valamilyen láthatatlan jellel Glaedr megengedte Oromisnak, hogy megvizsgálja a lábát. Oromis tenyerén felizzott a gedwéy ignasia, mikor rátette a kezét a sebre a pikkelyek között.
- Hogy van? - kérdezte Eragon, amikor a tünde visszahúzódott.
- Félelmetes sebnek látszik, de ilyen óriásnak, mint Glaedr, csak egy karmolás.
- De mi van Saphirával? Még mindig nem tudok kapcsolatba lépni vele.
- Oda kell menned hozzá - mondta Oromis. - Sebet kapott, és nem csak egy értelemben. Glaedr keveset árult el abból, ami történt, de én sokat kitaláltam. Jó lesz, ha sietsz.
Eragon körülnézett valamilyen közlekedési eszköz után, és felnyögött kétségbeesésében, mert egyet sem talált. - Hogy jutok el hozzá? Futáshoz túl messze van, út nincs, és én nem tudok...
- Csitulj, Eragon. Mi volt a neve a paripának, amely ide hozott Sílthrimből?
Törnie kellett a fejét, hogy eszébe jusson. - Folkvír.
- Akkor szólítsad varázstudományoddal. Nevezd nevén, mondd el a leghatalmasabb nyelven, mire van szükséged, és ő idejön, hogy segítsen.
Eragon teleszívta a hangját mágiával, majd Folkvírért kiáltott, beleöntve a hívásba minden nyugtalanságát, és elküldte a kérését az erdős dombok között Ellesméra felé.
Oromis elégedetten bólintott. - Jól van!
Húsz perccel később, mint egy ezüst jelenés, előtűnt a fák sötét árnyékából Folkvír. Dobálta a fejét, és horkantott izgalmában. A csődör oldala hullámzott a vágtától.
Eragon felpattant a kis tünde lóra. - Jövök, mihelyt tudok! - mondta.
- Azt tedd, amit kell - felelte Oromis.
Eragon megérintette sarkával Folkvír oldalát, és azt kiáltotta: - Fuss, Folkvír, fuss! - A ló száguldani kezdett, hihetetlen ügyességgel kerülgetve Du Weldenvarden göcsörtös fenyőfáit. Eragon gondolati képekkel irányította Saphira felé.
Ilyen úttalan utakon egy olyan lónak, mint Hattyú, három-négy órájába került volna elérnie a Törött Tojások Sziklájához. Folkvír alig több mint egy óra alatt tette meg.
A bazalt sziklaszálnál, amely foltos zöld oszlopként szökkent fel az erdő talajából, és jó százlábnyival magasodott a fák fölé, Eragon azt mormolta: - Állj - aztán lesiklott a földre. Felnézett a Törött Tojások Sziklájának távoli ormára. Saphira ott volt.
Megkerülte a kőszálat, kereste, hogyan juthatna a tetejére, de hasztalan, mert a viharvert szirt megmászhatatlan volt. Rés, hasadék vagy más egyenetlenség nem volt olyan közel a földhöz, hogy meg lehessen mászni.
Ez fájhat, gondolta Eragon.
- Maradj itt! - mondta Folkvírnak. A ló ránézett okos szemével. - Legelj, ha akarsz, de maradj itt, jó? - Folkvír nyihogott, és megbökte bársonyos orrával Eragon karját. - Ez az, jó fiú vagy! Ügyes vagy!
Rászögezte tekintetét a szikla tetejére, összeszedte minden erejét, majd azt mondta az ősnyelven: - Föl!
Később fogta fel, hogy ha nem szokott volna hozzá a repülésekhez Saphirával, annyira felzaklathatta volna az élmény, hogy nem tudja kitartani a varázslatot, és halálra zúzza magát. A föld sebesen távolodott, a fatörzsek keskenyedtek, és ő szállt mellettük az ágak mennyezete és a sápadó esti égbolt felé. Átlökte magát az ágakon, amelyek ujjak módjára kaptak a válla és az arca után. Ha Saphira zuhanórepülésbe ment át, súlytalannak érezte magát rajta, de most ugyanúgy érzékelte a nehézkedést, mintha a földön állna.
Amikor túljutott a Törött Tojások Sziklájának peremén, előrelökte magát, aztán megszakította a varázslatot, és leereszkedett egy mohos foltra. A kimerültségtől roskadtan várta, megfájdul-e a háta a fáradtságtól, és fellélegzett, mikor elmaradt a kín.
A monolit tetején széles és mély nyiladékokkal elválasztott, fűrészes tornyok meredeztek. Itt semmi sem nőtt néhány elszórt vadvirágon kívül. Fekete üregek tátongtak a tornyokon, némelyike természetes, másokat olyan karmok vájtak a bajaltba, amelyeknek vastagsága vetekedett az ő lábával. Az üregek padlóját vastag rétegben borították a mohalepte csontok, a hajdani sárkánylakomák maradványai. Most madarak fészkeltek az egykori sárkányok helyén: héják, sólymok, sasok, amelyek őt lesték a magaslatokról, hogy azonnal megtámadják, ha a tojásaikat fenyegetné.
Elindult a zord terepen, ügyelve, nehogy kificamítsa a bokáját az omladékban, vagy túl közel kerüljön a nyiladékokhoz. Ha beleesik valamelyikbe, egyenesen kibukfencezik a semmibe. Többször kellett átmásznia gerinceken, két alkalommal varázslatot kellett használnia, hogy feljebb jusson.
Akármerre nézett, sárkányok nyomait látta: mély karmolásokat a bazalton, olvadt sziklatócsákat, fényüket és színüket vesztett pikkelyeket a résekben, és más hulladékot. Egyszer rálépett valami élesre, amely, mikor lehajolt és megvizsgálta, egy zöld sárkánytojás törött héjának bizonyult.
A monolit keleti falánál meredezett a legmagasabb torony, és annak a közepén feketéllett a legnagyobb barlang. Itt találta meg a hátsó fal üregében összetekeredett Saphirát, aki a hátát fordította a bejárat felé. Egész testében reszketett. A falakon friss égésnyomok voltak, a csontkupacokat szétrúgták, mintha verekedtek volna a barlangban.
- Saphira! - mondta Eragon fennhangon, mert sárkánya elzárta előle az elméjét.
Saphira felkapta a fejét, és úgy bámulta Lovasát, mint egy vadidegent. Pupillája vonallá keskenyedett az alkonyfénytől. Vicsorgott, mint egy dühös kutya, aztán elfordult. Közben felemelte a bal szárnyát, és megmutatta a combján a tépett szélű, hosszú vágást. Eragon szíve összeszorult a látványtól.
Tudta, hogy Saphira nem tűrné a közeledését, ezért ugyanazt tette, mint Oromis: letérdelt a törött csontok közé, és várt. Nem szólt, nem mozdult. Várt, amíg a lába elzsibbadt, és a keze megdermedt a hidegtől. Mégse haragudott a kényelmetlenségért. Boldogan megfizeti ezt az árat, ha segíthet vele Saphirán.
Egy idő után a sárkány megszólalt: Bolond voltam.
Időnként mind bolondok vagyunk.
Attól nem lesz könnyebb, ha te csinálsz hülyét magadból.
Gondolom, nem.
Mindig tudtam, mit kell csinálnom. Mikor Garrow meghalt, tudtam, most az a helyes, ha üldözőbe vesszük a ra'zacokat. Mikor Brom meghalt, tudtam, hogy el kell mennünk Gil'eadba, aztán a vardenekhez. És mikor Adzsihád meghalt, tudtam, hogy hűséget kell esküdnöd Nasuadának. Mindig tisztán állt előttem az ösvény. Kivéve most. Ebben az egyben eltévelyedtem.
És mi az, Saphira?
Kérdezett válasz helyett: Tudod, miért hívják ezt a helyet a Törött Tojások Sziklájának?
Nem.
Mert a sárkányok és a tündék háborújában a tündék idáig követték a nyomunkat, és leöltek álmunkban. Szétdúlták fészkeinket, aztán összetörték tojásainkat a mágiájukkal. Azon a napon véreső hullott az erdőre. Azóta nem lakik itt sárkány.
Eragon hallgatott. Nem ezért jött ide. Ki fogja várni, amíg sárkánya képes lesz beszélni a jelenről.
Mondjál valamit!, követelte Saphira.
Engeded, hogy meggyógyítsam a lábadat?
Hagyj engem békén!
Akkor hallgatni fogok, mint egy szobor, és addig maradok itt, míg porrá nem leszek, mert tőled kaptam a sárkányok türelmét.
Saphira beszélni kezdett, akadozva, önmagát gúnyoló keserűséggel: Szégyen nekem bevallani ezt. Mikor idejöttünk, és megláttam Glaedret, úgy örültem, hogy fajomból nem csak Shruikan maradt életben! Még sose láttam másik sárkányt, csak Brom emlékeiben. És azt gondoltam... azt gondoltam, hogy Glaedr is úgy fog örülni az én létezésemnek, mint én az övének.
De hát örült!
Nem érted. Arra gondoltam, ő lesz a pár, akire sose számítottam, és együtt feltámaszthatjuk a fajunkat. Horkantott, tűz csapott ki az orrán. Tévedtem. Nem kellek neki.
Eragon nagyon óvatosan fogalmazta a választ, nehogy megsértse, és egy kis vigaszt nyújtson neki. Ez azért van, mert Glaedr tudja, hogy téged másnak szántak: annak, aki a két megmaradt tojás egyikében van. És nem is lenne illendő veled párosodnia, mert a tanítód.
Vagy mert nem talál elég szemrevalónak.
Saphira, nincsen csúnya sárkány, és te vagy köztük a legszebb!
Bolond vagyok, mondta Saphira, de azért felemelte a bal szárnyát, megengedve, hogy Lovasa begyógyítsa a sebet.
Eragon melléje sántikált, és megnézte a skarlátvörös sebet. Most örült, hogy Oromis annyi anatómiai értekezést olvastatott vele. A sérülés, amelyet vagy karom, vagy agyar hasított, átvágta az izmot, de nem ért el a csontig. Itt nem lesz elég lezárni a sebet a bőr szintjén, ahogy sokszor csinálta: előbb az izmot kell összeerősíteni.
A varázsige, amelyet Eragon használt, hosszú és bonyolult volt, helyenként nem is értette, mert egy ősrégi értekezésből vette, amely kevés magyarázatot adott azonkívül, hogy ha nem tört csont, és a belső szervek épek, „ez a bájolás meggyógyít minden betegséget, amit erőhatalom okoz, leszámítva a komor halált”. Hihetetlen élmény volt, hogy mikor kimondta, Saphira izma megvonaglott a keze alatt, idegek, erek, rostok összefonódtak, és egyek lettek megint. A seb olyan nagy volt, hogy ebben a legyengült állapotában nem mert csak a saját energiájával gyógyítani, ezért Saphira erejéből is merített.
Viszket, mondta Saphira, amikor Lovasa befejezte.
Eragon sóhajtott, az érdes bazaltnak támaszkodott, és a pillái alól nézte a naplementét. Attól felek, neked kell levinned a szikláról. Annyira fáradt vagyok, hogy mozdulni sem bírok.
Saphira zörögve odakúszott hozzá, és a csontokra hajtotta a fejét. Csúnyán bántam veled, amióta Ellesmérába jöttünk. Figyelmeztettél Glaedrre, de én túl kevély voltam, hogy meglássam a szavaidban az igazságot... Nem voltam jó társad, nem voltam méltó sárkány, és beszennyeztem a Lovasok tisztes nevét.
Nem, szó sincs ilyesmiről!, vágta rá indulatosan Eragon. Saphira, te mindig megtetted a kötelességedet. Lehet, hogy tévedtél, de nem volt becstelen tévedés, és bárki elkövette volna a te helyzetedben.
Az nem mentség arra, ahogy veled viselkedtem.
Eragon megpróbált a szemébe nézni, de Saphira kerülte a pillantását, amíg az ifjú meg nem érintette a nyakát, és azt nem mondta: Saphira, a családtagok megbocsátanak egymásnak, még akkor is, ha nem értik, hogy a másik miért tette azt, amit... Te ugyanannyira a rokonom vagy, mint Roran - sőt sokkal inkább. Es tehetsz akármit, ez örökre így marad. Örökre. Mikor Saphira ezek után sem válaszolt, Eragon az álla alá nyúlt, és megcsiklandozta a hártyás bőrt a sárkány egyik füle alatt. Hallod? Örökre!
Saphira mély hangon köhögött, ami kényszeredett kuncogás akart lenni, aztán félrehajtotta a fejét a csiklandozó ujjak elől. Ezek után hogy nézzek Glaedr szemébe? Borzasztóan haragudott... Az egész szikla rázkódott haragjának erejétől!
De legalább te is adtál neki, mikor megtámadott.
Fordítva történt.
Eragon meglepetten felvonta a szemöldökét. Hát akkor itt azt az egyet lehet tenni, hogy bocsánatot kérsz.
Bocsánatot!
Igen. Mondd meg neki, hogy sajnálod, nem fog előfordulni még egyszer, és folytatni akarod vele a kiképzést. Bizonyosra veszem, hogy megértő lesz, ha lehetőséget adsz neki.
Jól van, mondta Saphira halkan.
Rögtön jobban fogod érezni magad, mihelyt megtetted, vigyorgott Eragon. Tapasztalatból tudom.
Saphira morgott, a barlang szájához trappolt. Ott leguggolt, szemügyre vette a rengeteg erdőt. Mennünk kéne. Hamarosan sötét lesz. Eragon összeszorította a fogát, talpra kényszerítette magát - minden mozdulatért erőlködnie kellett -, és felkapaszkodott a sárkánya hátára, ami kétszer annyi idejébe került, mint máskor. Köszönöm, hogy értem jöttél. Tudom, mit kockáztattál a hátad miatt.
Eragon megpaskolta a sárkány vállát. Egyek vagyunk ismét?
Egyek.
A napok, amelyek még hátravoltak az Agaetí Blödhrenig, a legszebb és a legrútabb idejét jelentették Eragon életének. A háta jobban fájt, mint valaha, a szenvedés rombolta egészségét és kitartását, elvette lelki nyugalmát; örökké attól félt, hogy rohamot kaphat. Viszont Saphira és ő még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz. Ugyanannyira egymás elméjében éltek, mint a magukéban. Arya gyakran meglátogatta a fa-házat, és ilyenkor ő, Saphira, és Eragon nagyokat sétáltak Ellesmérában, bár Arya sose jött egyedül, vagy Orikot hozta magával, vagy Maudot, a váltott macskát.
Az egyik ilyen sétán híres tündékkel ismertette össze Saphirát és Eragont: nagy harcosokkal, költőkkel, művészekkel. Hangversenyekre vitte őket a fenyvek alatt. Megmutatta nekik Ellesméra sok rejtett csodáját.
Eragon kapott minden alkalmon, amikor beszélhetett a tündével. Mesélt a gyerekkoráról a Palancar-völgyben, Roranról, Garrow-ról, Marian nagynénjéről, mesélt Sloanról, Ethlbertről és a többi falusiról, elmesélte, mennyire szerette a Carvahallt ölelő hegyeket, és milyen szép fényzászlók lengenek az égen a téli éjszakákon. Mesélt arról, amikor egy nőstény róka beleesett Gedric cserzőüstjébe, és hálóval kellett kihalászni. Elmesélte, hogy szeretett vetni, ültetni, gyomlálni, milyen szép volt a zsenge zöld, amely az ő keze nyomán hajtott ki a földből, és tudta, hogy minden ember közt Arya érti meg leginkább ezt az örömet.
Cserében ő is megtudhatott ezt-azt a tünde életéről. Arya néha emlegette a gyerekkorát, a barátait és a családját. Legtöbbet a vardenek között szerzett tapasztalatairól beszélt, a rajtaütésekről és csatákról, amelyekben részt vett, szerződésekről, amelyeket segített tető alá hozni, vitáiról a törpékkel, és a fontos eseményekről, amelyeknek követ korában tanúja lehetett.
Saphirának és Aryának köszönhette a lelki békéjét, ám kényes egyensúly volt ez, amelyet egy szellő felboríthatott. Az idő ellene dolgozott, mert Arának távoznia kellett Du Weldenvardenből az Agaetí Blödhren után. Ezért Eragon megbecsült minden percet, amit a tündével tölthetett, és rettegett a közeledő ünnepségtől.
A város lázas nyüzsgéssel készült az Agaetí Blödhrenre. Eragon még sose látta ilyen izgatottnak a tündéket. Színes pántlikákkal és lampionokkal díszítették fel az erdőt, különös gondot fordítva a Menoa fa környékére, míg a Menoán minden ág hegyére jutott egy-egy lampion, egy-egy izzó könnycsepp. Eragon megfigyelte, hogy még a növényekre is átragadt az ünnepi hangulat, mert színpompás új virágokat hoztak. Éjszakánként gyakran hallotta, ahogy a tündék énekelnek nekik.
Naponta százával érkeztek a tündék Ellesmérába a rengetegben elszórt városokból, mert egy sem akart lemaradni a napról, amelyen megünneplik ősi szerződésüket a sárkányokkal. Eragon sejtése szerint sokan azért jöttek, hogy lássák Saphirát. Szinte mást se csinálok, csak köszöngetek, gondolta Eragon. Azok a tündék, akik nem jöhettek el a kötelességeik miatt, ugyancsak megtartották saját ünnepeiket, az ellesmérai szertartásokat pedig elvarázsolt tükrökből követhették. Ezek a tükrök jelezték a figyelő személyazonosságát, nehogy bárki is úgy érezze, kémkednek utána.
Egy héttel az Agaetí Blödhren előtt így szólt hozzájuk Oromis, amikor Eragon és Saphira éppen indult volna vissza a tel'naeíri szirtekről a szállásukra: - Gondolkoznotok kellene rajta, hogy mit hoztok a Véreskü Ünnepére. Azt javaslom, hogy ha lehet, kerüljétek a varázslatot. Senki sem fogja tisztelni az alkotásotokat, ha nem a két kezetek munkájával, hanem mágiával hozzátok létre. Azt is javasolom, hogy önállóan dolgozzatok. Itt ez a szokás.
A levegőben Eragon megkérdezte Saphirától: Van valami ötleted?
Talán. De ha nem haragszol, szeretném látni, beválik-e, mielőtt mesélek róla. Villanásnyi időre látszott a gondolatai között az erdei földből kibújó szikla, aztán eltakarta a képet Lovasa elől.
Eragon vigyorgott. Célozni se vagy hajlandó rá?
Tűz. Sok tűz.
A házukban Eragon átgondolta, mire képes. Itt minden kinél jobban értek a gazdálkodáshoz, de nem látom, miként kovácsolhatnék előnyt belőle. Abban nem reménykedhetek, hogy versenyre kelhetek a tündékkel a mágiában, vagy lehagyhatom őket azokban a mesterségekben, amelyekben jártas vagyok. A Birodalom legkiválóbb kézművesei sem vetélkedhetnek az ő tehetségükkel.
Viszont van egy tulajdonságod, amelyik nincs meg senkiben, figyelmeztette Saphira.
Csak nem?
Az egyéniséged. Az életed, a tetteid, a helyzeted. Ezekkel formáld alkotásodat, és akkor egyedülálló dolgot fogsz teremteni. De bármi legyen az, abból indulj ki, ami neked a legfontosabb. Csupán akkor lesz mélysége és jelentése, akkor lesz összhangban másokkal.
Eragon meglepetten nézett rá. Sose gondoltam, hogy enynyit tudsz a művészetről.
Nem tudok én, felelte Saphira. De ne feledd, végignéztem egy délutánon, hogyan festi Oromis a tekercseit, miközben te Glaedrrel repültél. Oromis mondott ezt-azt a témáról.
Ó, igen. El is felejtettem.
Miután Saphira távozott, hogy a tervén dolgozzon, Eragon fel-alá járkált a hálószoba hiányzó fala mellett, és azon tűnődött, amit a sárkányától hallott. Mi az, ami fontos nekem?, gondolta. Saphira és Arya, természetesen, és az, hogy jó Lovas legyek, de mit mondhatok azokról a témákról, amik nem ilyen nyilvánvalók? Szeretem a szépséget a természetben, de erről a tündék már elmondtak mindent, ami elmondható. Maga Ellesméra is ebből a rajongásból született. Befelé fordította pillantását, és átkutatta magát, hogy mi pendíti meg benne a legsötétebb, legmélyebb húrokat. Mi szítja olyan magasra benne a szenvedélyt - legyen az szerelem vagy gyűlölet -, hogy meg akarja osztani másokkal?
Három dolgot talált: a sebet, amelyet Durza ütött rajta, a félelmet, hogy egy napon meg kell küzdenie Galbatorixszal, és a tündék igéző eposzait.
Fellobbanó izgalommal figyelte, ahogy a három elem elkezd összeállni az alkotáshoz. A fokokat kettesével szedve könnyű lábbal felszaladt a csigalépcsőn, az íróasztalhoz ült, megmártotta a tollát a tintában, és remegő kézzel tartotta a sápadt papírlap felé.
A toll hegye sercegett, mikor leírta az első sort:
Tengerparton, hol az égbolt
Kék hegyekkel összeér...
A szavak látszólag maguktól folytak a tollából. Úgy érezte, nem ő találja ki a mesét, hanem az használja vezetéknek őt, hogy teljes vértezetben születhessen a világra. Mivel sosem írt még semmit, elfogta az a lázas izgalom, amely az új kalandok sajátja - fóleg mert sosem gondolta, hogy élvezhetné a költészetet.
Lázasan dolgozott, nem állt meg se inni, se enni, zubbonya ujját könyékig felgyűrte, hogy ne kenje össze, mert a toll vadul fröcskölte a tintát az alkotás hevében. Annyira elmerült a munkában, hogy csak a verse ütemét hallotta, csak az üres papírt látta, csak a mondatokra gondolt, amelyek lángbetűkkel írták fel magukat a szeme elé.
Másfél órával később kiejtette elgémberedett ujjai közül a tollat, hátratolta a székét és felállt. Tizennégy papírlap feküdt előtte. Ennél többet még sohasem írt egyhuzamban. Tudta, hogy nem kelhet versenyre a tündék és a törpék nagy íróival, de remélte, hogy becsületes alkotás, ami nem vívja ki a tündék gúnykacaját.
Felolvasta a verset a visszatérő Saphirának. Ó, Eragon, de megváltoztál, mióta elhagytuk a Palancar-völgyet!, mondta a sárkány. Azt hiszem, nem ismernél rá arra az éretlen gyerekre, aki elindult bosszút állni. Az az Eragon sose írt volna balladát a tündék stílusában. Már alig várom, hogy lássam, kivé leszel a következő ötven-száz évben!
Ha élek addig, mosolygott Eragon.
- Darabos, de igaz - mondta Oromis, mikor Eragon felolvasta neki a verset.
- Akkor tetszik?
- Jól tükrözi jelenlegi lelkiállapotodat, és érdekes olvasmány, de nem remekmű. Azt vártad, hogy az lesz? - Hát, gondolom, nem.
- Bár az azért meglep, hogy képes vagy ezen a nyelven hangot adni érzelmeidnek. Az ősnyelven írhatsz sosem volt eseményekról. A baj akkor kezdődik, ha beszélni akarsz róluk, mert a mágia azt nem engedi.
- Azért tudom elmondani, mert hiszem, hogy igaz - felelte Eragon.
- És ez még nagyobb erőt ad az írásodnak... le vagyok nyűgözve, Eragon-finiarel. Versed méltó része lesz a Véreskü Ünnepének. - Oromis elővett a köntöse alól egy szalaggal átkötött tekercset, és Eragonnak adta. - Erre a papírra kilenc oltalmazó varázslatot írtak. Helyezd el őket magad és Orik törpe körül. Mint láthattad Sílthrimben, a mi ünnepeink erős itala nem való nálunk gyengébbeknek. Védtelenül azt kockáztatjátok, hogy eltévedtek a mágia hálójában. Láttam már ilyet. De még ilyen óvintézkedések mellett is vigyáznotok kell, nehogy megbabonázzon a szellőben lengedező varázs. Legyetek éberek, mert ilyenkor mi, tündék hajlamosak vagyunk megtébolyodni. Szent és csodálatos őrjöngés az, de akkor is téboly.
A háromnapos Agaetí Blödhren előestéjén Eragon, Saphira és Orik elkísérte Aryát a Menoa fához, ahol már összegyűlt egy sereg tünde. Eben és ezüst hajuk csillámlott a lampionok fényében. Islanzadí egy magas gyökéren állt a fa tövében, olyan nyúlánkan, fehéren és szépen, mint egy nyírfa.
Blagden a királynő bal vállán kuporgott, Maud, a váltott macska mögötte ólálkodott. Ott volt Glaedr és a vörösbe-feketébe öltözött Oromis, de eljöttek más tündék is, például Lifaen és Narí és az utálatos Vanir. Csillagok villogtak a bársony égen.
- Itt várjatok - mondta Arya. Keresztülsiklott a sokaságon, és a bagolyként pislogó Rhunönnel tért vissza. Eragon köszöntötte a kovácsot, aki bólintott neki és Saphirának. - Üdvözöllek, Zafírpikkely és Árnyékölő! - Orikot törpe nyelven köszöntötte, amire Orik lelkesen válaszolt. Boldog volt, hogy van itt valaki, akivel szót válthat darabos anyanyelvén.
- Mit mondott? - hajolt le Eragon a törpéhez.
- Meghívott a házához, hogy nézzem meg a munkáit, és beszélgessünk a fémművességről! - felelte Orik áhítattal. - Eragon, magától Fútharktól, a Dúrmgrist Ingeitum egyik legendás grimstborithjától tanulta a mesterségét! Mit nem adnék érte, ha ismerhettem volna!
Együtt várták meg az éjfélt. Ekkor Islanzadí felemelte meztelen bal karját, amely úgy mutatott az újholdra, mint egy márványdárda. A Menoa fa lampionjainak fénye puha fehér gömbbé sűrűsödött a királynő tenyerében. Islanzadí végigment a gyökéren a hatalmas törzsig, és beletette a gömböt a kéreg egyik hasadékába. A gömb nem esett ki a résből, ott lüktetett.
- Elkezdődött? - kérdezte Eragon Aryától.
- Elkezdődött! - nevetett a tünde. - És akkor lesz vége, ha a bolygó láng elfogyasztja önmagát.
A tündék csoportokba verődtek az erdőben és a Menoa fát ölelő tisztáson. Asztalok termettek elő a semmiből, és ezek az asztalok olyan fenséges étkektől roskadoztak, amelyeknek bizarr külseje ugyanúgy dicsérhette a varázslók ügyességét, mint a szakácsokét.
Aztán a tündék tiszta fuvolahangon rázendítettek. Sok dalt énekeltek, de mind csak része volt egy hatalmasabb melódiának, amely igézettel szőtte át az álmok éjszakáját, felfokozta az érzékeket, megszüntette a gátlásokat, és tündéri mágiával szellemítette át a lakomát. A versek hősi tettekről szóltak, kalandozásokról hajón és 16 hátán elfelejtett földekre, és az elveszett szépséget panaszolták. Eragont beburkolta a lüktető zene, hatalmába kerítette a szilaj önfeledtség, ki akart rohanni az életéből, hogy tündékkel járja a táncot a tisztásokon, az örökkévalóságig. Mellette Saphira félárbocra engedte a szemhéját, és együtt zöngött a dallammal.
Hogy mi történt később, arra Eragonnak sohasem sikerült tisztán emlékeznie. Olyan volt, mintha lázban úszkált volna az eszmélet és az eszméletlenség között. Megmaradtak az emlékezetében bizonyos események, a vigadozás ragyogó fellobbanásai, de sorrendbe már nem állíthatta őket. Nem tudta, nappal van-e vagy éjszaka, mert az erdőben mintha átvette volna az uralmat a szürkület. Azt sem tudta, aludt-e vagy elálmosodott ünnep közben...
Emlékezett, hogy körbe-körbe keringett kézen fogva egy korall ajkú tünde hajadonnal, mézet kóstolt a nyelve, és borókától illatozott a lég...
Emlékezett tündékre, ahogy a Menoa fa ágain csücsülnek, mint a seregélyek. Arany hárfákat pengettek, találós kérdéseket kiabáltak le Glaedr sárkánynak, hébe-hóba az égre mutattak, mire szétrobbanó színes parazsak rajzoltak rögtön elenyésző mintákat a levegőbe...
Emlékezett arra, hogy egy horhosban támaszkodik Saphirának, és ugyanaz a tünde hajadon azt énekli az elragadtatott hallgatóságnak:
Elröppensz, tovaszállsz
Hegyen át, völgyön át,
Messzi földeken,
Elröppensz, tovaszállsz
Hozzám vissza nem találsz...
Elmentél, itt hagytál engem,
Elvittek tőlem a holnapok,
Elmentél, itt hagytál engem,
S én várlak, míg meghalok...
Emlékezett végtelen költeményekre, gyászosakra, boldogokra, és a legtöbb olyan volt, hogy egyszerre sírt és nevetett. Hallhatta végig Arya versét, és azt gondolta, hogy igazán takaros, aztán hallotta Islanzadíét, ami hosszabb volt, mint a lányáé, de ugyanolyan jó. Minden tünde összegyűlt, hogy meghallgassa ezt a két költeményt...
Emlékezett csodákra, amelyeket a tündék műveltek az ünnep tiszteletére, és ezek között sok olyan volt, amelyekről korábban azt hitte, hogy még varázslattal sem lehet megcsinálni őket. Látott kirakósokat, játékokat, műtárgyakat, fegyvereket és olyan dolgokat, amelyeket nem tudott hova tenni. Volt egy elvarázsolt üveggolyó, amelynek belsejében minden percben más virág bontott szirmot. Egy másik tünde évtizedekig utazgatott a Du Weldenvardenben, és megjegyezte az elemek összes hangját, amelyeknek legszebbjeit most előadta száz fehér liliom torkából.
Rhunön egy törhetetlen pajzsot hozott, egy acélfonalból szőtt kesztyűt, amelynek viselője bátran megfoghatta az olvadt vasat és más ily tárgyakat, és egy tömör vasból remekelt, röptében megmintázott, törékeny ökörszemet, amelyet olyan művészien kifestett, hogy a madár élni látszott.
Orik egy nyolc hüvelyk magas, lépcsőzetes piramist ajánlott fel, amely ötvennyolc fadarabból készült a tündék nagy gyönyörűségére, akik annyiszor szedték szét és rakták össze, ahányszor a törpe megengedte. - Nagyszakáll mester - mondogatták a tündék -, fürge kéz, fürge ész! - Emlékezett, hogy Oromis félrevonta, arrébb a muzsikától, és ő megkérdezte a tündétől: - Mi a baj?
- Ki kell tisztítanod az elmédet. - Oromis egy kidőlt fatörzshöz vezette és leültette. - Maradj itt néhány percig. Jobban fogod érezni magad.
- Jól vagyok, nincs nekem szükségem pihenésre! - tiltakozott Eragon.
- Most nem vagy abban az állapotban, hogy ezt megítélhesd. Maradj itt, míg sorba tudod szedni a kis és nagy változtatások varázsigéit, aztán visszajöhetsz hozzánk. Ígérd meg.
Emlékezett sötét és különös lényekre, amelyek az erdő mélyéből suhantak elő. Többségük állat volt, amelyeket Du Weldenvarden sűrű mágiája változtatott meg, és most úgy vonzotta őket az Agaetí Blödhren, mint éhezőt az étel, hogy a tündék mágiájában találjanak maguknak táplálékot. Sokuk nem mert mutatkozni, csak szemüknek párja izzott a lampionok fénykörének peremén. Az egyik, amely fehér köntösű asszony alakjában megjelent, a nőstény farkas volt, amellyel Eragon már találkozott. Egy sombokor mögött lapult, derűs vigyorban mutogatta fogsorának tőrpengéit, sárga szeme tárgyról tárgyra ugrált.
De nem minden teremtmény volt állat. Néhány tünde is akadt közöttük, akik céljaiknak megfelelően változtatták alakjukat, vagy más elképzelésük volt a szépségről. Az egyik, akit foltos prém borított, átszökkent Eragonon, miközben hol négy, hol két lábon szökdécselt. Feje keskeny és hosszúkás volt, füle akár a macskáé, a karja térdig lógott, a tenyerén vastag szaruréteg nőtt.
Később két egyforma tünde lány állt Saphira elé. Bágyadt kecsességgel mozogtak, és mikor ajkukhoz emelték a kezüket a hagyományos tünde üdvözlésre, Eragon látta, hogy átlátszó hártya köti össze az ujjaikat. - Messzire mentünk - suttogták. Mikor beszéltek, karcsú nyakuk két oldalán megnyílt három-három kopoltyú, és előrózsállott belőle a hús. Hajuk simán omlott keskeny vállukra, bőrük úgy ragyogott, mintha beolajozták volna.
Eragon látott egy olyan tündét, akinek testét sárkánypikkelyek borították, fején csontos taréj magasodott, hátán tüskék sora húzódott, és kitágult orrlyukának ikerkútja mélyén szüntelenül pislákolt két sápadt láng.
És látott másokat is, akik nem voltak ennyire felismerhetők: tündéket, akiknek körvonalai úgy remegtek, mintha vízen át nézte volna őket, tündéket, akiket, ha nem mozdultak, nem lehetett megkülönböztetni a fáktól; szálas tündéket, akiknek ott is fekete volt a szeme, ahol a fehérnek kellett volna lennie, akiknek rettentő szépsége megrémítette Eragont, és ha véletlenül megérintettek valamit, úgy hatoltak át rajta, mint az árnyak.
A Menoa fa - a hajdani Linnöa tünde - volt erre a legtökéletesebb példa. Mintha felpezsdítette volna a tornácon sürgő élet. Agai mozogtak, noha nem fújt szellő, törzse meg-megroppant a zene ütemére, és nyájas jóakarat sugárzott belőle mindenkire, aki a közelében volt...
És emlékezett két rohamra, amelyektől sikoltozott és nyöszörgött az árnyékban, miközben a tündék eszeveszetten tomboltak körülötte, és csak Saphira ment oda, hogy vigyázzon rá...
Mint később megtudta, az Agaetí Blödhren harmadik napján történt, hogy elszavalta versét a tündéknek. Felállt, és így szólt: - Én nem vagyok kovács, nem értek a faragáshoz vagy a szövéshez vagy a korongoláshoz vagy a festéshez, semmiféle művészethez. Nem vetélkedhetek varázsló tudományotokkal sem. Nincs egyebem saját élményeimnél, amelyeket megpróbáltam belecsiszolni egy történetbe, habár dalnok sem vagyok. - Majd énekelni kezdett, úgy, ahogy Brom adta elő Carvahallban a balladákat:
Tengerparton, hol az égbolt
Kék hegyekkel összeér,
Tel vízben gyermek született,
Ki arra rendeltetett,
Hogy megölje a démont Durzában,
Sötétség birodalmában.
Rőtvaddal versenyt futott,
Medvével megbirkózott,
Tanúi voltak a tölgyek,
Miként tanítják a bölcsek,
Hogy megölje a démont Durzában,
Sötétség birodalmában.
Tanulta űzni a tolvajt,
A fekete embervadászt,
Tanult cselezni, ütni
Kővel, fával és hússal,
Hogy megölje a démont Durzában,
Sötétség birodalmában.
S az évek egyre szálltak,
Fürgébben, mint a gondolat,
Férfivá lett a gyermek,
De megmaradt az indulat.
És jött egy szép hajadon,
Magas volt, bölcs és erős,
Homlokáról Géda fénye
Hullott alá köntösére.
Éjkelt tükör volt a szeme,
Titokzatos tengerszeme,
Benne fénylett a jövendő
Amikor majd nem kell félni.
A démontól Durzában,
Sötétség birodalmában.
És Eragon elénekelte, miként ment el az az ember Durza földjére, ahol felkutatta a démont, és megküzdött vele, noha jeges rémület szorította marokra a szívét. Diadalt is aratott, de nem mérte rá a végzetes csapást, mert most, hogy legyőzte ellenségét, nem félt a halandók végzetétől. Nem kellett megölnie Durzában a démont. A férfi visszadugta kardját a hüvelybe, hazatért, és a nyár első napján feleségül vette a szerelmét. Sok boldog napot éltek meg együtt, míg a szakálla hosszú lett és fehér. Ámde:
Közelít sötéten a hajnal,
S a hajnallal a démon is eljő,
Látja elesett gyengének
A félelmetes ellenséget.
Szemét az ember nyitja,
S hidegen néz reá vissza
Fejedelme éjszakának,
Arca a halálkirálynak.
De az ember nem felt tőle,
Mert régen távozott belőle
Félelme a halálnak,
Rettegése elmúlásnak.
Szelíden, mint hajnali szellet,
Lehajol a démon, s az embert
Megrabolja szellemétől,
És azóta együtt laknak
Mindörökre Durzában
Sötétség birodalmában.
Eragon elhallgatott. Behúzta a nyakát a pillantások kereszttüzében, és visszamenekült a székéhez. Restellte, hogy ilyen sokat megmutatott magából.
- Alábecsülöd magadat, Árnyékölő - szólalt meg Dáthedr, a tünde úr. - Úgy tűnik, új tehetséget fedeztél föl magadban.
Islanzadí fölemelte halvány kezét. - Alkotásodat, Eragon-finiarel, elhelyezzük a Tialdarí Csarnok nagy könyvtárában, hogy méltányolhassa mindenki, aki akarja. Habár költeményed allegória, azt hiszem, ezek után sokan jobban értjük, mennyi szenvedést kellett kiállnod azóta, hogy megjelent előtted Saphira tojása, amiért nem kismértékben mi vagyunk felelősek. Még egyszer el kell olvasnod, hogy még többet elmélkedhessünk róla.
Eragon örömmel fejet hajtott és engedelmeskedett. Utána Saphirára került a sor, hogy bemutassa alkotását a tündéknek. Elrepült az éjszakába, és hatalmas fekete sziklát hozott a karmaiban, amely háromszor akkora volt, mint egy ember. Saphira megvetette a hátsó lábát a földön, és a sziklát felállította a tisztás zöld füvében, hogy mindenki lássa. A fényes követ megolvasztották, és most bonyolult indák kígyóztak rajta, amelyek úgy olvadtak egybe, akár a megfagyott hullámok, és olyan bonyolult mintákba rendeződtek, hogy alig lehetett követni öltet a szikla talpától a tetejéig.
Mivel Eragon is először látta a szobrot, ugyanolyan kíváncsian bámulta, mint a tündék. Ezt hogy csináltad?
Saphira szeme felragyogott a jókedvtót. Kinyalogattam az olvadt kőből! Lehajolt és tüzet fújt a sziklára. Arany oszlop szökkent az égnek, arany karmokkal kapott a csillagok után. Mikor Saphira becsukta a száját, a szobor hajszálvékony élei cseresznyepirosan ragyogtak, sötét réseiben és horpadásaiban apró lángok hunyorogtak. A hullámzó csigavonalak mintha mozogtak volna a delejes fényben.
A tündék ujjongtak a csodálattól, és tapsolva körültáncolták a szobrot. - Jól csináltad, Zafírpikkely! - kiáltotta az egyik.
Gyönyörű, mondta Eragon.
Saphira megérintette Lovasa karját az orrával. Köszönöm, kicsim.
Aztán Glaedr hozta be az ajándékát, egy vörös tölgyfa deszkát, amelybe karmával belevéste Ellesmérát madártávlatból. Oromis ugyancsak behozta a magáét, a tekercset, amelyet sokszor illusztrált Eragon leckéi közben. A tekercs felső felében glifák oszlopai sorakoztak, amelyek Vestarí, a tengerész balladáját mesélték el, alattuk pedig egy lélegzetelállító művészettel, részletességgel és ügyességgel ábrázolt mesebeli táj.
Arya kézen fogta Eragont, és elvezette a Menoa fához, ahol azt mondta: - Nézd, miként homályosodik a bolygó láng! Már csak pár óránk maradt, azután hasad a hajnal, és vissza kell térnünk a hideg értelem világába.
A Menoa köré gyűlt tündék arca ragyogott az izgatott várakozástól. Kivált közülük Islanzadí, méltóságteljesen végigvonult egy gyökéren, amely olyan széles volt, mint egy ösvény. A királynő megállt ezen a göcsörtös párkányon, és letekintett a karcsú, várakozó tündékre. - Szokásunk szerint és az egyezség értelmében, amelyet a sárkányháború végén kötött Tarmunora királynő, az első Eragon és a faját képviselő fehér sárkány, akinek neve semmiféle nyelven ki nem mondható, mikor egybeszőtték a tündék és a sárkányok sorsát, nekünk is tánccal, dallal és munkálkodásunk gyümölcseivel kell megemlékeznünk a véresküről. Amikor legutóbb ünnepeltük az esküt, sok-sok évvel ennek előtte, reménytelen volt a helyzetünk. Azóta némileg javult, hála a mi, a törpék és a vardenek erőfeszítéseinek, noha Alagaésiára még mindig feketén hullik a Wyrdfell árnyéka, és még mindig nem mostuk le magunkról a szégyent, hogy cserbenhagytuk a sárkányokat.
A hajdani Lovasok közül immár csak Oromis és Glaedr maradt. Brom és sokan mások az elmúlt században léptek át a semmibe. Ám új reményt kaptunk Eragon és Saphira alakjában, tehát úgy illendő, hogy ők is itt legyenek most, mikor megújítjuk a kötést a két faj között.
A királynő jelére a tündék visszahúzódtak, széles gyűrűt hagyva szabadon a Menoa fa körül. Ennek a körnek a peremét teletűzdelték faragott rudakkal, amelyekre lampionokat akasztottak, miközben egy hosszú gyökéren fuvolások, hárfások, dobosok foglaltak helyet. Eragon, akit Arya odavezetett Oromishoz a kör szélén, a két tünde közé ült.
Glaedr és Saphira közrefogták őket, mint két, ékkövektől szikrázó sziklaszirt.
- Jól figyeljetek - mondta Oromis Eragonnak és Saphirának -, mert ez, ami most következik, nagyon fontos része a Lovasok örökségének.
Mikor az összes tünde helyet foglalt, két tünde hajadon lépett a kör közepére, és egymásnak háttal megállt. Lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak, és olyan egyformák, mint két tojás, egyetlen részletet leszámítva: az egyiknek a haja olyan fekete volt, mint egy elfelejtett erdei tó, a másiké ragyogott, mint az ezüst gyapot.
- A Gondviselők, Iduna és Néya - súgta Oromis.
- Wyrda ! - rikácsolta Islanzadí vállán Blagden.
A két tünde egyszerre emelte fel a kezét. Kikapcsolták a nyakukon a fibulát, és lecsúsztatták magukról fehér köntösüket. Semmi sem volt rajtuk, ám egész testüket eltakarta egy szivárványos tetoválás, amely sárkányt ábrázolt. A sárkány, amelynek farka Iduna bal bokájára csavarodott, felkúszott a tünde lábikráján, combján, felsőtestén, onnan átsiklott Néya hátára, és az ő keblén nyugtatta a fejét. Minden pikkelyét más színűre festették, a tetoválás úgy tündökölt, akár a szivárvány.
A tünde hajadonok összekulcsolták kezüket és karjukat, amitől a sárkány eggyé lett, és fáradhatatlanul hullámzó gyűrűkben fonódott a két lány testére. Iduna és Néya most fölemelte a lábát, és halkan dobbantott.
Majd ismét: dobb .
A harmadik dobbantásnál a zenészek egyszerre csaptak rá a dobokra. A negyedikre a hárfások kaptak hangszereik aranyhúrjaiba, az ötödikre a fuvolás tündék csatlakoztak a lüktető melódiához.
Iduna és Néya táncolni kezdett, először lassan, majd egyre gyorsabban. Verték a lábukkal a ritmust, és a testük úgy hullámzott, hogy nem ők látszottak mozogni, hanem a sárkány. Pörögtek-forogtak, és a sárkány végtelen körtáncot járt a bőrükön.
Aztán az ikrek is belevágtak a zenébe, szilaj rikoltásokkal kísérve a dobok lüktetését. Az igézés, amelyet mondtak, olyan bonyolult volt, hogy Eragon nem értette a jelentését. A tündék a vihar előtt járó szél hangján kísérték a varázslatot, egy szívvel, egy lélekkel, egy nyelvvel. Eragon nem ismerte a szavakat, de velük motyogott, mert a vágtató ütem őt is elsodorta. Hallotta, hogy Glaedr és Saphira egyszerre zümmög, csontot reszkettető, bőrt bizsergető mély lüktetéssel, amelytől foszforeszkált a levegő.
Iduna és Néya egyre gyorsabban pörgött. Már nem látszott a lábuk, a hajuk repült, a testüket vékony verejtékhártya borította. Átlépték az emberi sebesség határát, a zene az elkántált varázsigék őrjöngésében hágott a csúcspontra. Aztán fény rohant végig a tetovált sárkányon, végigvillámlott a fejétől a farka hegyéig, és a sárkány megmozdult. Eragon azt hitte, a szeme csapta be, ám ekkor a teremtmény pislogott, felemelte szárnyait, és összeszorította karmait.
Láng csapott elő a sárkány pofájából. Nekilendült, letépte magát a tündék bőréről, felröppent a levegőbe, ahol a szárnyával csapkodva megállt. Farkának hegye, mint egy izzó köldökzsinór, továbbra is összekötötte az ikrekkel. Az óriási fenevad a fekete hold felé nyújtotta a nyakát, és az őskor barbár üvöltését hallatta, majd megfordult, és végigjártatta tekintetét az összegyűlt tündéken.
Mikor a baljós szempár megállapodott Eragonon, az ifjú tudta, hogy a sárkány több puszta jelenésnél: ez tudatos lény, akit a mágia teremtett és tart életben. Saphira és Glaedr zümmögése egyre erősödött, és végül elnyelt minden hangot. Fajtájuk szelleme lecsapott a magasból, végigsuhintva anyagtalan szárnyával a tündéken, majd megállapodott Eragon előtt, és elnyelte örvénylő pillantásával. Eragon valamilyen ösztön parancsára felemelte a jobbját. Tenyere bizsergett.
A tűz hangját hallotta gondolataiban: Ez a mi ajándékunk, hogy megtehesd, amit tenned kell.
A sárkány lehajtotta a fejét, és orrával megérintette a gedwéy ignasiát. Szikra pattant át az ember és a sárkány között. Eragon megmerevedett. Fehéren izzó hőség rohant végig rajta, felfalta a zsigereit. Szeme előtt vörös és fekete villámok lobogtak, hátán a forradás úgy égett, mintha billogvassal perzselnék. Menekülés közben belezuhant önmagába, ahol megmarkolta a sötétség, és neki nem volt ereje védekezni.
Utoljára azt hallotta, amint a tűz hangja azt mondja: Ez a mi ajándékunk neked.
Eragon egyedül ébredt. Kinyitotta a szemét, és a faragott mennyezetet látta a házban, ahol Saphirával lakott. Kint még mindig éjszaka volt, a mélyben sziporkázó városból felhallatszottak az orgia hangjai.
Mielőtt ennél többet figyelhetett volna meg, beugrott az aggodalmas, nyugtalan Saphira alakja. Eragon látta, hogyan áll Islanzadí mellett a Menoa fánál. Hogy vagy?, kérdezte.
Jól... jól érzem magam. Rég nem voltam ilyen jól. Mióta...
Csak egy órája. Melletted maradtam volna, de szükség volt Oromisra, Glaedrre és rám, hogy befejezzük a szertartást. Látnod kellett volna, mit csináltak a tündék, mikor elájultál! Még sose történt ilyen.
Ezt te okoztad, Saphira?
Nem egyedül én csináltam, nem is Glaedr. Faji emlékezetünk, amelynek formát és anyagot adott a tündék mágiája, szentelt meg téged a sárkányok tehetségével, mert te vagy a mi legfőbb reményünk, hogy elkerüljük a kihalást.
Nem értem.
Nézz a tükörbe, tanácsolta Saphira. Aztán pihenj, szedd össze magad. Hajnalban megyek hozzád.
Saphira távozott. Eragon felállt, nyújtózott, és meglepődött, hogy milyen jól érzi magát. Bement a mosdófülkébe, levette a borotválkozáshoz használt tükröt, és egy lámpa elé tartotta.
Aztán megkövült a csodálkozástól.
Olyan volt, mintha rövid eszméletlensége alatt játszódott volna le benne az összes változás, amelyek átalakítják a halandó lovas külsejét, és amelyek nála is elkezdődtek, amióta eggyé lett Saphirával. Arca sima és keskeny lett, mint a tündéké, a füle hegyes, mint az övék, a szeme ferde, mint az övék, alabástromfehér bőre halványan derengett, mintha a mágia izzását árasztaná. Olyan vagyok, mint egy királyfi! Még sosem használta ezt a jelzőt halandóra, legkevésbé önmagára, de most csak azzal a szóval írhatta le magát, hogy gyönyörű. Pedig nem lett teljesen tünde. Az állkapcsa erősebb volt, a szemöldöke vastagabb, az arca szélesebb. Szebb volt minden halandónál, és érdesebb minden tündénél.
Remegő ujjakkal tapogatózott a tarkóján, keresve a sebhelyet.
Nem érzett semmit.
Letépte ujjasát, és a nyakát tekergette, hogy lássa a hátát. Olyan sima volt, akár a Farthen Dúr-i csata előtt. Könnyek szöktek a szemébe, miközben végighúzta a kezét azon a helyen, ahol Durza megnyomorította. Tudta, hogy soha többé nem fog fájni a háta.
Az iszonyú sérüléssel együtt eltűnt minden apró heg és forradás. Olyan sima lett a bőre, akár egy csecsemőé. Megérintette a csuklóját, amelyet akkor vágott meg, mikor Garrow kaszáját fente. Nem találta a vágást. Combja belsejéről eltűnt a szétfolyó vadhús, az első sárkányrepülés emlékei. Egy percig még hiányolta is őket, hiszen hozzátartoztak az életéhez, ám a bánkódása nem tartott sokáig, mikor látta, hogy a legapróbb hiba sem csúfítja el makulátlanságát.
Az lettem, aminek szántak , gondolta, és mélyen beszívta a mámorító levegőt. Az ágyra dobta a tükröt, és felöltötte a legszebb ruháját: arannyal hímzett, karmazsinvörös ujjast, fehér jádéval kirakott övet, nemezharisnyát, vászoncipőt, amit a tündék szeretnek, és bőr karvédőt, amit a törpéktől kapott.
Lement a fáról, bevette magát Ellesméra árnyai közé, figyelte az éjszaka lázában tomboló tündéket. Egyik sem ismerte fel, bár úgy köszöntötték, mint a közéjük valót, és hívták, hogy csatlakozzon orgiájukhoz.
Eragon a túlfeszített érzékek ködében lebegett. Új látványok, hangok, szagok, érzések sokasága ostromolta. Látott olyan sötétségben, amelyben korábban eltévedt volna. Egy érintésből megállapította, hány pehely nő egy levélen. Ugyanúgy felismerte a körülötte levő szagokat, mint egy farkas vagy egy sárkány. Hallotta az aljnövényzetben futó egér és a fáról lehulló kéregdarab hangját. Szíve dübörgött, mint a nagydob.
Céltalan csatangolása elvitte a Menoa fához. Ott megállt, és figyelte Saphirát, de úgy, hogy ne vegye észre a tisztásról.
Hol vagy, kicsim?, kérdezte Saphira.
Látta, hogy Arya feláll az anyja mellől, átkígyózik az összegyűlt tündék között, majd eltűnik a fák között, mint egy erdei szellem. A gyertya és a sötétség között járok, felelte sárkányának, majd Arya után ment.
Követte a szétnyomott tűlevelek gyöngéd illatát, Arya lábának légies érintését a göröngyön, arra jártának örvényeit a levegőben. Egy tisztás szélén talált rá, ahogy egy vadállat ugrásra kész éberségével áll, és nézi a csillagokat.
Mikor kilépett a fák közül, Arya úgy bámult rá, mintha először látná. Szeme kerekre nyílt. - Te vagy az, Eragon? - suttogta.
- Én.
- Mit tettek veled?
- Nem tudom.
Odament a lányhoz, és együtt vágtak neki a rengetegnek, amely visszhangzott a zenétől és az ünnepléstől. Eragon ebben a megváltozott állapotában fokozottan érzékelte Arya jelenlétét, ruhájának susogását a bőrén, nyakának sápadt bársonyát, olajjal bekent szempilláját, amely úgy csillogott és göndörödött, mint az esőtől nedves, fekete virágszirom.
Megálltak egy keskeny érnél, amely olyan tiszta volt, hogy nem látszott a sápadt fényben. Csupán a kavicsokon szökdelő víz torokhangú kortyogása árulta el a jelenlétét. A sűrű fenyves ágainak barlangjában voltak, amely elrejtette őket. Ez az üreg olyan kortalan volt, mintha kívül esne a világon, és valamilyen varázslat védené az idő fonnyasztó leheletétől.
Ezen a titkos helyen Eragon hirtelen közel érezte magát Aryához, és fellobbant benne minden szenvedélye. Annyira megrészegült az ereiben vágtató erőtől és energiától, meg a rengeteget betöltő, zabolátlan mágiától, hogy félredobta az elővigyázatot, és így szólt: - Milyen magasak a fák, milyen fényesek a csillagok... és milyen gyönyörű vagy te, ó, Arya Svit-kona! - Normális körülmények között a bolondság netovábbjának tartotta volna ezt a vallomást, de ebben a másvilági, őrült éjszakában teljesen rendjén valónak tetszett.
A lány megmerevedett. - Eragon...
Az ifjú elengedte a füle mellett a figyelmeztetést. - Arya, meg fogok tenni mindent, hogy elnyerjem a kezedet! Követnélek a világ végére! Palotát építenék neked a puszta kezemmel, mert én...
- Azt megtennéd, hogy nem követsz tovább? Meg tudod ígérni ezt nekem? - Mikor az ifjú tétovázott, a tünde közelebb lépett, és halkan, gyengéden azt mondta: - Eragon, ez lehetetlen. Te fiatal vagy, én öreg, és ez örökre így marad.
- Semmit sem érzel irántam?
- Amit irántad érzek, az barátság, és semmi több - felelte Arya. - Hálás vagyok, mert kimentettél Gil'eadból, és kellemesnek találom a társaságodat, de ez minden. Hagyd ezt abba, mert csak a szívedet fogod fájdítani, és keress valaki veled egykorút, akivel eltöltheted a hosszú éveket.
Eragon szeme könnybe lábadt. - Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
- Nem kegyetlen vagyok, hanem emberséges. Te és én nem egymásnak lettünk teremtve.
Eragon kétségbeesett: - Nekem adhatod az emlékeidet, és akkor ugyanannyi tapasztalatom és tudásom lesz, mint neked.
- Az fajtalanság lenne. - Arya fölszegte az állát, komoly, ünnepélyes arcára ezüstport szitáltak a csillagok. Vékony acélhúr pengett a hangjában: - Jól figyelj rám, Eragon. Ez nem lehetséges, se most, se máskor. És amíg nem tudsz uralkodni magadon, szüneteltetni fogjuk a barátságunkat, mert érzelmeiddel annyit érsz el, hogy elvonsz mindkettőnket a munkánktól. - Meghajolt. - Ég áldjon, Árnyékölő Eragon. - Elsietett hosszú lépteivel, és eltűnt a rengetegben.
Eragon arcáról lehullottak a könnyek, és megültek a mohán, amely nem szívta be őket. Szétszórt gyöngyként gömbölyödtek a zöld bársonytakarón. Zsibbadtan leereszkedett egy korhadt fatörzsre, a tenyerébe hajtotta az arcát, és sírt, amiért reménytelenül kell szeretnie, és mert most még jobban elidegenítette Aryát.
Pár perc múlva megérkezett Saphira. Jaj, kicsikém!, törleszkedett a Lovasához. Miért kellett ezt mérned magadra? Tudhattad volna, mi fog történni, ha ismét megpróbálsz udvarolni Aryának!
Nem bírtam megállni . Átfogta magát a két kezével, előre-hátra dülöngélt a fatörzsön, és fuldokolva zokogott boldogtalanságában. Saphira ráterítette meleg szárnyát, közelebb húzta magához, mint a sólyomanya a fiókáját. Eragon hozzásimult, elbújt a közelségében. Itt érte a hajnal, amely véget vetett az Agaetí Blödhrennek.
Roran keresztbe font karokkal, széles terpeszben állt a Vörös Vadkan tatfedélzetén, hogy ne veszítse el az egyensúlyát a hullámzásban. Sós szél borzolta a haját, tépte sűrű szakállát, csiklandozta csupasz alkarját.
Mellette Clovis kormányozott. A cserzett tengerész a part felé mutatott, arra a sirályoktól megszállt sziklára, amely az óceánba nyúló dimbes-dombos félszigetből szökkent a magasba. - Attól a foktól jobbra van Teirm.
Roran belehunyorgott a délutáni napsütésbe, amely vakító hidat vert a tengerre. - Akkor itt álljunk meg.
- Mégse akartok bemenni a városba?
- Nem mindnyájan. Kiálts Torsonnak és Flintnek, hogy futtassák fel a bárkájukat arra a partra. Jó táborhelynek látszik.
Clovis elhúzta a száját. - Azt reméltem, hogy ma este meleget ehetek! - Roran megértette: a Nardából hozott friss élelem rég elfogyott, sózott disznóhúsra, sós heringre, savanyú káposztára, ecetes zöldségekre szorultak, ettek kétszersültet, amit a falusiak sütöttek a vásárolt lisztből, nagy néha friss húst, ha a carvahalliak levágták kevés megmaradt jószáguk valamelyikét, vagy partraszállásnál sikerült vadat ejteniük.
Clovis karcos hangján odaordított a másik két kapitánynak. Mikor közelebb jöttek, utasította őket, hogy kössenek ki. Torson és Flint lármásan tiltakozott. A többi tengerésszel együtt arra számítottak, hogy ma este Teirm örömeire verhetik el a keresményüket.
Miután a bárkák kikötöttek, Roran segített sátrakat verni, kirakodni, vizet hozott egy közeli pataktól, és addig nem pihent, amíg el nem helyeztek mindenkit. Megállt egy bátorító szóra Tara és Morn mellett, akik elég csüggedtnek látszottak, és kimérten válaszoltak a buzdítására. A kocsmáros és a felesége ilyen elutasítóan viselkedtek vele, amióta eljöttek a Palancar-völgyből. Egyébként a falusiak jobb állapotban voltak, mint mikor megérkeztek Nardába, mert kipihenhették magukat a bárkákon, bár az örökös aggodalom és a kíméletlen elemek miatt nem kaphattak erőre olyan gyorsan, mint Roran remélte.
- Vastörő, vacsorázol a sátrunkban ma este? - kérdezte Thane.
Roran a tőle telhető legnagyobb nyájassággal hárította el a meghívást, de ahogy elfordult, rögtön megrohanta Felda, akinek férjét, Byrdet Sloan gyilkolta meg orvul. Az asszony sietve pukedlizett: - Beszélhetek veled, Roran Garrowsson?
- Tudod, hogy mindig, Felda - mosolygott Roran.
- Köszönöm. - Felda idegesen babrálta kendőjének rojtjait, és a sátra felé sandított. - Egy szívességet szeretnék kérni tőled. Mandelről van szó. - Roran bólintott. Felda legidősebb fiát választotta maga mellé kísérőül a nardai végzetes útra, amikor megölte a két őrt. Mandel nagyszerűen megállta a helyét akkor, és azóta is, az utazás heteiben, az Edeline fedélzetén, ahol minden lehetséges dolgot megtanult a bárkák kormányzásáról. - Nagyon összebarátkozott a bárkánkon a matrózokkal, és kockázni kezdett azokkal a tekergőkkel. Nem pénzben - az nincs nekünk -, de apróságokban. Olyasmikben, amikre szükségünk van.
- Kérted, hogy hagyja abba?
Felda a bojtokat csavargatta. - Félek, hogy mióta az apja meghalt, már nem tisztel úgy, mint régen. Elvadult és akaratos lett.
Mind elvadultunk, gondolta Roran. - És mit vársz tőlem, mit tegyek? - kérdezte szelíden.
- Te mindig olyan nagylelkűen bántál Mandellel. Csodál téged. Ha te beszélsz vele, hallgatni fog rád.
Roran fontolóra vette a kérést, majd azt felelte: - Jól van, megteszem, amit tehetek. - Felda elernyedt a megkönnyebbüléstől. - Azt azért mondd el, hogy mit veszített a kockán?
- Főleg ételt. - Felda tétovázott, aztán hozzátette: - Azt tudom, hogy egyszer az öreganyám karkötőjét tette fel egy nyúl ellenében, amit ezek az emberek fogtak hurokkal.
Roran összevonta a szemöldökét. - Nyugodj meg, Felda. Elintézem az ügyet, amilyen hamar csak tudom.
- Köszönöm. - Felda ismét pukedlizett, majd elsietett a hevenyészett sátrak között, otthagyva Rorant, hadd rágódjék azon, amit hallott.
Roran szórakozottan vakargatta a szakállát, miközben ballagott. Ennek a Mandel bajának két éle van. Felfigyelt rá, hogy az úton Torson egyik embere, Frewin nagyon összeédesedett Odelével, Katrina egyik barátnőjével. Ebből baj lehet, mikor elválunk Clovistól.
Végigjárta a tábort, vigyázva, hogy ne keltsen szükségtelen feltűnést, összeszedte azokat a falusiakat, akikben a legjobban bízott, magával vitte őket Horst sátrába, ahol így szólt: - Az az öt, akiben megegyeztünk, máris indul, amíg nem késő. Míg távol vagyok, Horst veszi át a helyemet. Ne feledjétek, mi a legfontosabb dolgotok: meg kell akadályoznotok, hogy Clovis távozzon a bárkákkal, vagy bármilyen módon kárt tegyen bennük. Lehet, hogy nem lesz más eszközünk, amivel eljuthatunk Surdába.
- Igen, és arra is ügyelni kell, nehogy felfedezzenek - szólt közbe Orval.
- Pontosan. Ha holnapután estére egyikünk sem tér viszsza, akkor vehetitek úgy, hogy letartóztattak. Szálljatok fel a bárkákra, és induljatok Surdába, de ne szálljatok ki Kuastában készletekért, mert a katonák valószínűleg lesni fognak rátok. Másutt kell élelmet szereznetek.
Míg társai készülődtek, Roran felment Clovis kabinjába a Vörös Vadkan -on. - Csak öten mentek? - kérdezte Clovis, miután Roran elmagyarázta a tervet.
- Öten. - Addig meredt rá a kapitányra, amíg az fészkelődni nem kezdett idegességében. - Es elvárom, hogy ha visszatérek, itt találjam a bárkákat és minden emberedet.
- Hogy merészeled kétségbe vonni a becsületemet, holott betartottam az egyezségünket?
- Én nem vonok kétségbe semmit, csak megmondtam, mit várok el. Túl sok minden forog kockán. Ha most árulsz el, az egész falunkat halálra ítéled.
- Tudom - dünnyögte Clovis, kerülve az ifjú tekintetét.
- A népem meg fogja védeni magát, amíg távol leszek. Amíg szusz van bennük, nem engedik, hogy elfogják, becsapják vagy itt hagyják őket. És ha lesújtana rájuk a balsors, bosszút állok értük akkor is, ha ezer mérföldet kell gyalogolnom, és magával Galbatorixszal kell megverekednem. Figyelj a szavaimra, Clovis mester, mert az igazat mondom.
- Nem szeretjük mi annyira az Uralkodót, mint hinnéd - tiltakozott Clovis. - Én se tennék neki nagyobb szívességet másoknál.
Roran sötéten mosolygott. - Az ember bármire hajlandó, hogy megvédje a családját és az otthonát.
Mikor megfogta az ajtó kallantyúját, Clovis megkérdezte:
- No és Surdában mi lesz?
- Mi ott...
- Nem ti: te . Figyelgettelek, Roran. Hallgattam, mit beszélsz. Derék embernek látszol, még ha nincs is tetszésemre, ahogy velem bántál. De azt nem bírom elhinni, hogy eldobod a kalapácsodat, és újra megfogod az eke szarvát, csak mert megérkeztetek Surdába.
Roran olyan erősen markolta a kallantyút, hogy az ujjpercei kifehéredtek. - Ha elvittem a falut Surdába - mondta, és olyan élettelen volt a hangja, mint egy kiégett sivatag -, akkor vadászni megyek.
- Aha! A vörös hajú leányzó után? Hallottam szóbeszédeket, de nem...
Roran kiment, és bevágta az ajtót. Egy percig hagyta, hogy perzselje a düh - élvezte, hogy szabadjára engedheti az indulatot -, aztán megzabolázta magát. Elment Felda sátrához, ahol Mandel vadászkéssel célba dobott egy fatuskóra.
Igaza van Feldának; valakinek beszélnie kell vele . - Csak az idődet vesztegeted - mondta.
Mandel megpördült a sarkán. - Miért mondod ezt? - kérdezte csodálkozva.
- Igazi harcban sokkal inkább a szemedet vered ki vele, mint hogy kárt tégy az ellenségben. Ha nem ismered a pontos távolságot közted és az ellenség között... - Roran vállat vont. - Ennyi erővel kavicsot is hajigálhatnál.
Hűvös érdeklődéssel figyelte, ahogy a fiú felkapja a fejét. - Gunnar mesélte, hogy ismert Cithríben egy embert, aki tíz esetből nyolcszor röptében eltalálta késével a varjút!
- A fennmaradó két esetben pedig megölnek. Általában rossz ötlet harcban eldobni a fegyvert. - Egy kézmozdulattal belefojtotta Mandelbe a tiltakozást. - Szedd össze a motyódat, és tizenöt perc múlva legyél a dombon a patak másik partján. Úgy döntöttem, hogy jössz velünk Teirmbe.
- Igenis, uram! - Mandel lelkes vigyorral berontott a sátorba, és csomagolni kezdett.
Távozóban Roran találkozott Feldával, aki a csípőjére ültetve hozta a legkisebb lányát. Az asszony szeme Roranról a fiára villant, aki a sátorban szorgoskodott, és elborult az arca. - Vigyázz rá, Vastörő. - Letette a földre a kislányt, hogy segítsen összeszedni Mandelnek a szükséges holmit.
Elsőnek Roran érkezett a dombra. Leült egy fehér sziklára, és a tengert nézte, miközben lélekben az előttük álló feladatra készült. Mikor megjött Loring, Gertrude, Birgit és Nolfavrell, Roran leugrott a szikláról és közölte velük: - Meg kell várnunk Mandelt, mert velünk jön.
- Minek? - kérdezte Loring.
Birgit is fintorgott. - Mintha úgy egyeztünk volna, hogy senki más nem jön. Főleg nem Mandel, mivel őt látták Nardában. Épp elég veszélyes, hogy te és Gertrude jösztök. Mandel növeli az esélyt, hogy valaki felismer.
- Megkockáztatom. - Sorra a szemébe nézett mindenkinek. - Mandelnek szüksége van rá, hogy jöjjön. - Végül csak hallgattak rá, és Mandellel együtt hatfősre szaporodott csoportjuk elindult délnek, Teirm iránt.
Errefelé alacsony dombok hullámzottak a parton, amelyeknek buja, zöld füvét csak helyenként törte meg egy-egy vadrózsabokor, szomorúfűz és nyárfa. A puha, sáros föld besüppedt a lábuk alatt, és megnehezítette a járást. Jobbra a tenger ragyogott, balra a bíborszín Gerinc magasodott. A hósipkás ormokra felhő és pára horgolt csipkét.
Mikor át kellett jutniuk a Teirmet övező birtokok - tanyasi gazdaságok, illetve óriási latifundiumok - mellett, Roran és csapata mindent elkövetett, hogy észrevétlenek maradjanak. Szélsebesen keresztülrohantak az úton, amely összekötötte Nardát Teirmmel, utána több mérföldet mentek kelet felé, a hegyek irányába, mielőtt visszafordultak délnek. Amint biztosak lehettek benne, hogy megkerülték a várost, rézsútosan átvágtak az óceánhoz, és addig gyalogoltak, míg rá nem találtak a déli útra.
Roran fejében megfordult a Vörös Vadkan -on töltött idő alatt, hogy a nardai tisztviselők kikövetkeztethették, azok között lehetnek a két őr gyilkosai, akik Clovis bárkáin távoztak. Ha pedig így van, hírnökeik riaszthatták a teirmi katonákat, hogy figyeljenek mindenkire, akire illik a falusiak személyleírása. Es ha a ra'zacok jártak Nardában, a katonák azt is tudni fogják, hogy nem egy közönséges gégemetsző bandát kell keresniük, hanem Vastörő Rorant és a carvahalli menekülteket. Lehet, hogy egész Teirm egyetlen óriási csapda. Mégse kerülhetik meg a várost, mert fel kell tölteniük a készleteiket, és valamilyen új járműre lesz szükségük.
Roran úgy döntött, az lesz a legjobb óvintézkedés a letartóztatás ellen, ha senki olyat nem küldenek be Teirmbe, akit láthattak Nardában, kivéve Gertrude-ot és őt magát; Gertrude-ot azért, mert csak ő tudja, mik kellenek a gyógyszereihez, ami pedig Rorant illeti, noha emberi számítás szerint őt ismernék fel elsőnek, senki másra nem merte rábízni azt, amit végre kellett hajtani. Tudta, hogy benne megvan az akarat a cselekvésre ott, ahol mások haboznak, mint például akkor, amikor levágta az őröket. A csoport többi tagját úgy válogatták össze, hogy a legkevésbé keltsenek gyanút. Loring öreg volt, de szívós verekedő, és nagyszerűen tudott hazudni. Birgit bebizonyította, hogy agyafúrt és erős, a fia, Nolfavrell, zsenge kora ellenére is megölt már harcban egy katonát. Remélhetőleg népes, utazó családnak fogják nézni őket. Feltéve, ha Mandel nem húzza keresztbe a számításunkat, gondolta Roran.
Az is az ő ötlete volt, hogy dél felől lépjenek be Teirmbe: ez még valószínűtlenebbé teszi, hogy Nardából érkeztek.
Már besötétedett, amikor feltűnt a fehér Teirm: kísértetiesen derengett a homályban. Roran megállt, hogy szemügyre vegye. A fallal körülvett város magányosan, zárkózottan, bevehetetlenül állt egy tágas öböl partján. Fáklyák izzottak a bástyafalak lőréseiben, mögöttük íjászok őrjáratoztak fáradhatatlanul. A falak fölött emelkedett az erőd és egy sokszögű alapra épült világítótorony, amely párás fénycsóvával sepergette a sötét hullámokat.
- Olyan nagy! - mondta Nolfavrell.
Loring bólogatott, de közben egy percre sem vette le a szemét a városról. - Való igaz.
Roran felfigyelt egy hajóra, amely a városból kiszögellő kőmólók egyikénél horgonyzott. Amit Nardában látott, azok között egy se volt akkora, mint ez: három árboca, magas előfedélzete, két sor evezője volt, fedélzetének mindkét oldalára tizenkét-tizenkét hatalmas, dárdavető hajítógépet szereltek. A nagyszerű építmény egyaránt alkalmasnak látszott kereskedelemre vagy hadakozásra, és ami még fontosabb, Roran becslése szerint belefért volna - volna ! - az egész falu.
- Ez kell nekünk - mutatta.
Birgit gúnyosan hümmögött. - Rabszolgának kell eladnunk magunkat, ha fel akarunk jutni arra a szörnyetegre!
Clovis figyelmeztette őket, hogy Teirmben alkonyatkor felvonják a hidakat. Szaporázni kezdték a lépést, hogy ne kelljen a szabad ég alatt tölteniük az éjszakát. Mikor közelebb értek a fehér falakhoz, látták, hogy az emberek kettős folyamban áramlanak ki és be a kapu alatt.
Roran nem számított ilyen sűrű forgalomra, de gyorsan megértette, hogy éppen ez védheti meg csoportjukat a nemkívánatos figyelemtől. Magához intette Mandelt. - Maradj kissé hátra, és csapódj hozzá valaki máshoz, nehogy az őrök azt higgyék, velünk vagy. A fal túloldalán megvárunk. Ha kérdeznek, azért jöttél, hogy elszegődj matróznak.
- Igen, uram.
Mikor Mandel lemaradt, Roran meggörnyesztette a fél vállát, sántítani kezdett, és átismételte a mesét, amelyet Loring szopott az ujjából teirmi tartózkodásuk megmagyarázására. Mivel egy ember éppen akkor hajtott arra két cammogó ökörrel, félrehúzódott az útról, lehorgasztotta a fejét, és hálás volt az árnyékért, amely elrejti az arcát.
A nyomasztóan magas kapu sápadt narancsszínben derengett a boltív két oldalába tűzött fáklyák fényétól. Alattuk két katona állt,. akiknek bíbor zubbonyára Galbatorix lobogó lángnyelvét hímezték. A fegyveresek oda se néztek Roranra és társaira, amikor átcammogtak a hullórács vastüskéi, majd a boltív alatt.
Roran kihúzta magát. Kissé enyhült benne a feszültség. Összebújtak egy sarkon. - Eddig megvolnánk - mormolta Loring.
Miután Mandel csatlakozott hozzájuk, elindultak keresni egy olcsó fogadót, ahol kaphatnak szobát. Menet közben Roran a város alaprajzát - ahogy közeledtek a citadellához, egyre több lett az erődített ház - és az utcák rostélyszerű elrendezését tanulmányozta. Az észak-déli irányú utcák úgy ágaztak ki az erődből, mint a csillagsugarak, és valóságos pókhálót képeztek az őket keresztező, kelet-nyugati irányú, enyhén ívelő utcákkal. Így rengeteg tér keletkezett, ahova katonákkal védhető torlaszokat lehetett emelni.
Ha Carvahallt ilyenre építik, gondolta, csak a király győzhetett volna le minket!
Estére sikerült szállást találniuk a Zöld Gesztenyében, egy hihetetlenül pocsék csárdában, ahol égbekiáltó sört mértek, és az ágyakban nyüzsögtek a bolhák. Az volt az egyetlen előnye, hogy úgyszólván semmit sem kellett fizetni érte. Vacsora nélkül tértek nyugovóra, hogy takarékoskodjanak értékes garasaikkal, és összebújtak, nehogy más vendégek elemelhessék az erszényüket.
Másnap Roran és társai hajnal előtt elhagyták a Zöld Gesztenyét, hogy készleteket és hajót találjanak.
- Hallottam hírét egy jeles füvesasszonynak - szólt Gertrude -, aki az Angela névre hallgat, és itt lakik. Azt mondják, csudálatos gyógyító, talán még vajákol is egy kicsit. Elmegyek hozzá, mert ha valakinek megvan, ami nekem kell, akkor bizonyosan ő lesz az.
- Ne menj egyedül - mondta Roran. Mandelhez fordult. - Kísérd el Gertrude-ot, segíts a vásárlásnál, és tégy meg mindent a védelmére, ha megtámadnak benneteket. Lehet, hogy időnként sok hidegvérre lesz szükséged, de ne tégy semmit, ami feltűnést kelt, különben elárulod a barátaidat és a családodat.
Mandel megérintette a homlokfürtjét, és engedelmesen bólintott. Ő és Gertrude befordultak egy keresztutcába, Roran és a többiek folytatták a vadászatot.
Roranban megvolt a cserkelő ragadozó türelme, de még az ő idegeit is kikezdte a türelmetlenség, mert eltelt a délelőtt, már a délután is fogyatkozóban volt, de még mindig nem találtak hajót, amely elvitte volna őket Surdába. Megtudta, hogy a Sárkányszárny névre hallgató háromárbocost újonnan építették, és ez lesz az első útja; hogy azt ugyan nem vehetik bérbe a Szerecseny Hajózási Vállalattól, hacsak egy szobát meg nem töltenek a törpék veres aranyával; és hogy a falusiaknak a legszerényebb vízi alkalmatosságra sincsen pénzük. Clovis bárkái sem jelentenek megoldást a gondjaikra, mert továbbra sem tudják, hogy mit fognak enni útközben.
- Nehéz lenne - mondta Birgit -, nagyon nehéz lenne innen lopni ennivalót, ahol itt ez a rengeteg katona, ennyire közel épültek a házak, és őrök állnak a kapunál. Ha megpróbálnánk kitalicskázni Teirmből, tudni akarnák, miben sántikálunk.
Roran bólintott. Azt is tudni akarnák.
Felvetette Horstnak, hogy ha maradék készleteikkel kényszerülnének távozni Teirmből, összerabolhatnák az élelmet a vidéken. Ám Roran tudta, hogy ettől ugyanolyan ocsmánnyá aljasodnának, mint azok, akiket gyűlölt. Ehhez nem volt gyomra. Egy dolog harcolni és megölni Galbatorix szolgáit - vagy akár eltéríteni Clovis bárkáit, mert neki van más vagyona, amiből megélhessen -, és más dolog elrabolni ártatlan gazdák tartalékait, akik ugyanolyan keményen küzdenek az életben maradásért, mint a Palancar-völgyi parasztok. Az gyilkosság volna.
Rorant sziklaként nyomasztották ezek a tények. Vállalkozásukat, amely a legjobb pillanatokban is vékony jégen táncolt, egyenlő arányban vitte előre a félelem, a kétségbeesés, a derűlátás és a rögtönzés. Most attól félt, hogy idehozta a falusiakat ellenségeik barlangjába, ahonnan nincsen szabadulás, mert a tulajdon szegénységük veri béklyóba őket. Egyedül megszökhetnék, és folytathatnám a kutatást Katrina után, de miféle győzelem lenne az, ha egy egész falut vetnék oda a Birodalom rabszolgájául? Bármi érjen Teirmben, azokkal maradok, akik eléggé bíztak bennem, hogy a szavamra otthagyják otthonaikat.
Éhségük elverésére megálltak egy péknél, friss rozscipót vásároltak, és egy kis csupor mézet mártogatósnak. Fizetés közben Loring megemlítette a pék segédjének, hogy hajót, felszerelést és élelmet vásárolni jöttek a piacra.
Valaki megütögette Roran vállát. Fekete dróthajú, pohos embert látott, mikor megfordult. - Már elnézést, amiért belehallgattam a beszélgetésetekbe, de ha méltányos áron akartok hajót meg ilyesmit, akkor, úgy vélem, az árverésre kéne mennetek.
- Miféle árverésre? - kérdezte Roran.
- Á, szomorú história az, de hát oly gyakori mainapság. Egyik kereskedőnkre, Jeodra - Nyakigláb Jeodra, ahogy a háta megett híjuk - rettentően rájárt a rúd. Nem egészen egy év alatt elvesztette négy hajóját, és mikor szárazföldön próbálta küldeni az áruját, valami portyázó latrok rajtaütöttek a karavánján, és elpusztították. Befektetői kényszerítették, hogy csődöt jelentsen, és most elárverezik mindenét, hogy megtérüljön a káruk. Az élést, azt nem tudom, de minden mást, amit kerestek, megkaptok az árverésen.
Roranban pislákolni kezdett a remény. - Mikor lesz az árverés?
- Dejszen ki van függesztve a város összes hirdetőtábláján! Holnapután.
Így már értette Roran, miért nem tudtak az árverésről. Lehetőleg kerülni igyekeztek a hirdetőtáblákat, nehogy valaki felismerje Rorant az arcképes körözvényről.
- Igen, köszönöm - mondta az embernek. - Meglehet, sok fáradozástól kíméltél meg minket.
- Nagyon szívesen, de igazán.
Ahogy kisorjáztak a boltból, összedugták a fejüket a járdán. - Mit gondoltok, nem kéne megnéznünk?
- Mást nem nézhetünk - morogta Loring. - Birgit?
- Engem nem kell kérdezned, annyira nyilvánvaló. Bár holnaputánig nem várhatunk.
- Nem. Azt mondom, menjünk el ehhez a Jeodhoz, hátha egyezségre juthatunk, mielőtt az árverés elkezdődik. Egyetértetek?
Egyetértettek, így hát elindultak megkeresi Jeod házát, miután egy járókelőtől megérdeklődték, merre menjenek. A ház - vagyis inkább rezidencia - Teirm nyugati részén állt, egy szép stukkókkal, kovácsoltvas kapukkal, csobogó szökőkutakkal ékes, gazdag negyedben. Roran fel se tudta fogni, hogy ekkora gazdagság létezhet. Csak ámult-bámult, hogy mennyire különbözik ezeknek az embereknek az élete az övétől.
Bekopogtatott Jeod házába, amely egy elhagyott üzlettel volt szomszédos. Valamivel később ajtót nyitott egy villogó fogú, gömbölyded inas. Rosszallóan nézte a négy ismeretlent, majd felvillantotta üveges mosolyát. - Mivel szolgálhatok, uraim és asszonyom?
- Jeoddal akarunk beszélni, ha ráér.
- Kértek időpontot?
Roran szerint az inas tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem kértek. - Túl rövid időt töltünk Teirmben ahhoz, hogy megbeszélhessünk egy tisztességes találkozót.
- Nos, akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy másutt hasznosabban tölthetik az időt. Gazdámnak számos dolga van. Nem foglalkozhat minden rongyos csavargóval, aki bezörget hozzá alamizsnáért - mondta az inas. Még többet mutatott fénymázas fogaiból, és elkezdte a visszavonulást.
- Várjon már! - kiáltott Roran. - Nem alamizsnát kérünk! Üzleti ajánlattal jöttünk Jeodhoz.
Az inas felvonta a szemöldökét: - Úgy?
- Úgy ám. Kérdje meg, hogy meghallgat-e minket. Több mérföldet utaztunk, mint el tudná képzelni, és okvetlenül találkoznunk kell Jeoddal még ma!
- Érdeklődhetek ajánlatuk jellege iránt?
- Bizalmas!
- Nagyon helyes, uram! - mondta az inas. - Úgy hát továbbítom ajánlatukat, ám figyelmeztetem önöket, hogy Jeod momentán elfoglalt, és kétlem, hogy venné a fáradságot önökre. Milyen néven jelenthetem be, uram?
- Mondja csak, hogy Vastörő! - Az inas szája megrándult, mintha mulattatná a név, aztán visszaosont a házba, és becsukta az ajtót.
- Ha nagyobb vóna a feje, nem férne be a pervátába - motyogta az orra alatt Loring. Nolfavrellből kipukkadt a nevetés.
- Reméljük, hogy a szolga nem az urát utánozza - mondta Birgit.
Egy perccel később nyílt az ajtó, és az inas meglehetősen kényszeredett ábrázattal közölté: - Jeod hajlandó fogadni önöket a dolgozószobájában. - Félreállt, és intett, hogy lépjenek be: - Erre. - Ahogy ők betrappoltak a pompázatos előszobába, az inas tovasuhant mellettük, és elindult egy fényes padlatú folyosón, amelynek számos ajtajából kinyitotta az egyiket, és betessékelte őket.
Ha Roran tud olvasni, lenyűgözte volna a könyvek bősége, amely elborította a dolgozószoba falait. Így azonban a deresedő, magas férfinak tartogatta a figyelmét, aki az ovális íróasztal mögött állt. A férfi, akit Jeodnak vélt, majdnem olyan fáradtnak látszott, mint amilyennek Roran érezte magát. Szomorú arcára mély barázdákat szántottak a gondok, és mikor feléjük fordult, a fején fehéren csillant meg a csúnya forradás, amely a haja alól futott a bal halántékáig. Rorannak ez elárulta a benne rejlő acélt. Lehet, hogy rég elfelejtette és eltemette már magában, de azért nem veszett el.
- Üljenek le - mondta Jeod. - Nem ragaszkodom az etiketthez a saját házamban. - Kíváncsian figyelte a puha bőr karosszékekbe letelepedő jövevényeket. - Óhajtanak süteményt és egy pohár barackpálinkát? Nincsen sok időm, de látom, hogy több mint egy hete vannak úton, és még nem felejtettem el, hogy kiszáradt az én torkom is az ilyen utazások után.
Loring elvigyorodott. - Úgy biza. Valóban örülnék egy cseppecske pálinkának. Igazán megtisztel az úr.
- A fiamnak csak egy pohár tejet - mondta Birgit.
- Természetesen, asszonyom. - Jeod becsengette az inast, közölte vele utasításait, aztán hátradőlt a székében. - Hátrányban vagyok. Azt hiszem, maguk tudják a nevemet, én viszont nem tudom az önökét.
- Vastörő, szolgálatára - mondta Roran.
- Marcira, szolgálatára - mondta Birgit.
- Kell, uram - mondta Nolfavrell.
- Én pedig Wally vónék, szolgálatára - fejezte be Loring.
- Állok rendelkezésükre magam is - mondta Jeod. - Nos tehát, Rolf említette, hogy üzletet akarnak kötni velem. A tisztesség azt kívánja, hogy tájékoztassam magukat, nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit adjak-vegyek, nincs befektetni való aranyam, se büszke hajóim, amelyek gyapjút, élelmet, ékkövet és fűszert hozhatnak a háborgó tengeren. Tehát mit tehetek önökért?
Roran a térdére könyökölt, aztán összekulcsolta ujjait, és azokat bámulva rendezte a gondolatait. Egy nyelvbotlás megölhet!, figyelmeztette magát. - Hogy rövidre fogjam, uram, egy bizonyos csoportot képviselünk, melynek különböző okokból jelentős tartalékokra lenne szükségük igen kevés pénzért. Tudjuk, hogy a vagyonát holnapután dobra verik az adósságai törlesztésére, és előtte szeretnénk ajánlatokat tenni azokra a dolgokra, amelyekre szükségünk van. Kivártuk volna az árverést, de sürget az idő, nem vesztegethetünk el újabb két napot. Ha üzletet kötünk, akkor annak ma este vagy holnap reggel kell történnie, de nem később.
- Milyen készletekre lenne szükségük? - kérdezte Jeod.
- Élelemre és minden másra, ami szükséges egy hajón egy hosszú tengeri utazáshoz.
Jeod fáradt tekintetében felcsillant az érdeklődés. - Meghatározott hajóra gondolnak? Ismerek minden vízi járművet, amely az utóbbi húsz évben szántotta a tengert.
- Ebben még nem döntöttünk.
Jeod nem kérdezősködött. - Most már értem, miért jöttek hozzám, de attól félek, tévedésben vannak. - Széttárta hamuszín kezét, végigmutatott a szobán. - Az, amit itt látnak, már nem az enyém, hanem a hitelezőké. Nem adhatom el az ingóságaimat, és ha mégis megtenném engedély nélkül, valószínűleg börtönbe vetnének, amiért elsikkasztottam a hitelezőim elől a pénzt, amivel adósuk vagyok.
Elhallgatott, mert visszatért Rolf, süteményt, metszett kristálypohárkákat, egy csésze tejet és egy pálinkáspalackot hozott nagy ezüsttálcán. Letette a tálcát egy kárpitozott zsámolyra, majd felszolgálta a frissítőt. Roran belenyalt az édes pálinkába, és azon törte a fejét, mennyi idő után udvarias dolog elnézést kérni és távozni, hogy folytassák kutatásukat.
Miután Rolf kiment, Jeod egy hajtásra kiürítette pálinkáspoharát, majd így szólt: - Nekem talán nem veszik hasznomat, viszont ismerek a szakmában sok embert, akik esetleg... esetleg ... tudnának segíteni. Ha valamivel részletesebben elmondanák, mit akarnak vásárolni, akkor jobban tudnám, kit ajánljak.
Roran úgy vélte, ezt biztonsággal megtehetik, tehát sorolni kezdte, amit a falusiak nem nélkülözhettek, amire szükségük lehetett, és amiket szerettek volna, de lehet, hogy sose lesz részük bennük többé, hacsak nem mosolyog nagyon szélesen rájuk a szerencse. Időnként Birgit vagy Loring közbeszúrt valamit, amit Roran elfelejtett - például a lámpaolajat -, és Jeod ilyenkor rájuk pillantott, mielőtt visszafordult Roranhoz, akit egyre figyelmesebben nézett mélyen ülő szemével. Érdeklődése nyugtalanította Rorant. Mintha a kereskedő tudná vagy gyanítaná, mit rejteget.
- Ekkora tartalék - mondta Jeod, amikor Roran bevégezte a listát - több száz főre elegendő lenne Feinsterig vagy Aroughs-ig... vagy azon túl. Elég elfoglalt voltam az utóbbi néhány hétben, így nem hallottam hírét, hogy ekkora sereg tartózkodna a környéken. Na meg nem is tudnám elképzelni, honnan jönne.
Roran merev arccal bámult vissza rá, és nem szólt, de titokban átkozta magát, amiért annyi adatot árult el Jeodnak, hogy a kalmár erre a következtetésre juthasson.
Jeod vállat vont. - Nos, ha így van is, semmi közöm hozzá. Javaslom, hogy élelmiszerért keressék meg Galtont a Piac utcában, minden másért pedig forduljanak az öreg Hamillhez a kikötőben. Mindkettő becsületes ember, méltányos és tisztességes elbánásra számíthatnak. - Vett magának egy süteményt, harapott belőle, és miután lenyelte, megkérdezte Nolfavrelltől: - No és hogy tetszik Teirm, ifjú Kell?
- Nagyon, uram! - vigyorgott Nolfavrell. - Még sose láttam ilyen nagy várost, uram!
- Csakugyan?
- Igen, uram, mert...
Roran közbevágott, mert érezte, hogy ingoványos területre tévedtek: - Érdekelne, uram, miféle bolt ez a szomszédságában. Furcsa, hogy ilyen egyszerű bodega lehessen a paloták között.
Először történt, hogy Jeod, ha nagyon halványan is, de elmosolyodott, ami éveket fiatalított rajta: - Nos hát, elég furcsa volt a gazdája is: Angela, a füvesasszony, egyike a legjobb gyógyítóknak, akit életemben ismertem. Húsz-egynéhány évig vezette azt a boltot, aztán pár hónapja egyszer csak fogta magát és kiárusította, majd ismeretlen helyre távozott. - Sóhajtott. - Kár, mert érdekes szomszéd volt.
- Nem vele akart találkozni Gertrude? - nézett az anyjára Nolfavrell.
Roran alig bírta megállni, hogy rá ne reccsenjen, mindenesetre olyan figyelmeztető pillantást küldött felé, hogy Norfavrell belelapult a székébe. Jeodnak semmit se mond ez a név, de ha Nolfavrell nem vigyáz a nyelvére, még kikotyog valamit, amiből sokkal nagyobb baj lesz. Ideje menni, gondolta. Letette a poharát.
Ekkor látta meg, hogy a név mond valamit Jeodnak. A kalmár szeme tágra nyílt a meglepetéstől, és olyan erősen szorította székének karfáját, hogy kifehéredtek az ujjpercei. - Ez lehetetlen! - Roranra szögezte a szemét, úgy fürkészte, mintha be akarna látni a szakáll mögé, majd alig hallhatóan súgta. - Roran!... Garrow fia, Roran!
Roran már kirántotta a kalapácsát az övéből, és már a szoba közepén tartott, mikor meghallotta az apja nevét. Egyedül ez akadályozta meg, hogy át ne ugorjon az asztalon, és fejbe ne csapja Jeodot. Honnan tudja, kicsoda Garrow? Mögötte Loring és Birgit felpattant, előrántották ruhájuk ujjából a kést, sőt még Norfavrell markában is ott termett a tőr.
- Az a Roran, ugye?- kérdezte Jeod halkan. Nem ijesztették meg a fegyverek.
- Miből találta ki?
- Mert Brom itt járt Eragonnal, és maga olyan, mint az unokatestvére. Mikor láttam a körözvényét Eragoné mellett, rájöttem, hogy az Uralkodó el akarta fogatni, de megszökött előle. - Habár - a másik háromra pillantott - arra sose gondoltam volna, hogy Carvahallt is hozza.
A megdöbbent Roran visszarogyott a székébe, és a térdére fektette a kalapácsot, használatra készen. - Eragon itt járt?
- Itt bizony. És Saphira is.
- Saphira?
Jeod arcán ismét átsuhant a csodálkozás. - Ezek szerint nem tudja?
- Mit?
Jeod egy hosszú percig nézte. - Azt hiszem, Roran, Garrow fia, ideje, hogy felhagyjunk az alakoskodással, és őszintén, ámítás nélkül beszéljünk. Válaszolhatok számos kérdésére, amelyek bizonyosan nem hagyják nyugodni - jelesül, hogy miért üldözi az Uralkodó - viszont tudnom kell, mi az oka... az igazi oka... hogy Teirmbe jött.
- No és mér bíznánk magában, Nyakigláb? - kérdezte Loring. - Dolgozhat Galbatorixnak is, úgy ám.
- Több mint húsz évig voltam barátja Bromnak, mielőtt beállt mesemondónak Carvahallba - mondta Jeod -, és legjobb tehetségem szerint igyekeztem segíteni rajta és Eragonon, amikor nálam laktak. De mivel egyikük sincsen itt, hogy kezességet vállaljanak értem, a kezükbe teszem az életemet, kezdjenek vele, amit akarnak. Kiabálhatnék segítségért, de nem teszem. Nem is küzdök magukkal. Annyit kérek, hogy mondják el a történetüket, és hallgassák meg az enyémet. Aztán döntsék el, mit kell tenniük. Közvetlen veszély nem fenyeget, mi káruk lehetne egy kis beszélgetésből?
Birgit fölszegte az állát. - Lehet, hogy csak a bőrét próbálja menteni.
- Lehet - felelte Roran -, viszont ki kell derítenünk, mit tud. - Végigvonszolta a székét a szobán, az ajtóhoz nyomta a támláját, majd leült, hogy senki se ronthasson be és kaphassa rajta ólcet. Rábökött Jeodra a kalapáccsal. - Na jó. Beszélni akar? Akkor beszélgessünk, maga és én.
- Jobb lenne, ha maga kezdené.
- Ha én kezdem, és utólag nem leszünk elégedettek a válaszaival, meg kell ölnünk - figyelmeztette Roran.
Jeod keresztbe fonta a karját. - Legyen úgy.
Roranra akaratlanul hatott a kereskedő lelkiereje. Jeodot nem látszott érdekelni, milyen sorsra jut, még ha keserű volt is a szája. - Legyen úgy - visszhangozta Roran.
Elég sokszor újraélte az eseményeket, amióta a ra'zacok betették a lábukat Carvahallba, de még sose mondta el őket így, ilyen részletesen egy másik embernek. Csak most látta igazán, mennyi minden történt ilyen rövid idő alatt vele és a falusiakkal, és milyen könnyen eltaposta a Birodalom az életüket a Palancar-völgyben. Fájt feléleszteni a régi rettegést, de legalább megvolt az az öröme, hogy láthatta Jeod leplezetlen megdöbbenését, amikor azt mesélte, miként verték ki a falusiak a katonákat meg a ra'zacokat a táborból, majd sort kerített Carvahall ostromára, Sloan árulására, Katrina elrablására. Azzal fejezte be, miként beszélte rá a falusiakat a menekülésre, és milyen viszontagságok közepette jutottak el Teirmig.
- A Kárhozott Királyokra! - kiáltotta Jeod. - Hát ez a legfantasztikusabb történet! A legfantasztikusabb! Ha elgondolom, hogy sikerült félrevezetnie Galbatorixot, és ebben a pillanatban egész Carvahall kint bujkál valahol a Birodalom egyik legnagyobb városának tövében, és a király még csak nem is tud róla... - Csodálattal csóválta a fejét.
- Hát egen, ilyen a helyzetünk - morogta Loring -, ami finoman szólva is kétes, tehát ugyancsak indokolja meg, mér kellene kockáztatnunk , hogy életben hagyjuk.
- Ez nekem is...
Jeod elnémult, mert valaki, aki be akart jönni, megrázta Roran széke mögött a kilincset, majd dörömbölni kezdett a tölgyfa deszkán. - Jeod! - kiáltotta a folyosón egy asszony. - Engedj be, Jeod! Nem bújhatsz el a barlangodban!
- Beengedhetem? - mormolta Jeod.
Roran pattintott az ujjával Nolfavrellnek, aki odadobta neki a tőrét. Roran besiklott az íróasztal mögé, és lapjával rányomta Jeod torkára a pengét. - Küldje el.
- Most nem beszélhetek! - kiáltott Jeod. - Éppen tárgyalok!
- Hazug! Nincs is semmiféle üzleted! Csődbe mentél! Gyere ki onnan, és állj elém, te gyáva! Annyira nem vagy férfi, hogy még csak a szemébe se mersz nézni a feleségednek? - Egy pillanatra elhallgatott, mintha választ várna, majd fokozott hangerővel rikácsolt tovább: - Gyáva! Te nyúl, te lajhár, te senki, te anyámasszony katonája! Annyi eszed sincs, hogy egy hússzéket elvezess, pláne egy hajózási vállalatot! Az apám sose veszített volna ennyi pénzt!
Roran felszisszent a szitokáradattól. Ha ez így folytatódik, nem tudom megfékezni Jeodot!
- Csend legyen, asszony! - parancsolta Jeod, és csend is lett. - Jobbra fordulhatna a sorsunk, ha féket vetnél a nyelvedre, és nem kárálnál itt, mint egy halkufár felesége!
- Állok rendelkezésére az ebédlőben, drága férjuram - felelte hidegen az asszony -, de ha nem jössz oda estebédre, és nem adsz magyarázatot, akkor örökre itt hagyom ezt az átkozott várost! - Hallatszott, ahogy távolodnak a lépései az ajtótól.
Amikor már bizonyos lehetett benne, hogy a kereskedői elment, Roran elvette a tőrt Jeod nyakáról, és visszaadta a fegyvert Nolfavrellnek, majd visszaült az ajtónak támasztott székbe.
Jeod megdörgölte a nyakát, és fanyarul annyit mondott: - Ha nem jutunk egyezségre, jobb, ha megölnek: az is könnyebb, mint megmagyarázni Helennek, hogy semmiért ordítottam rá.
- Hát, őszinte részvétem, Nyakigláb - mondta Loring.
- Nem az ő hibája... nem igazán. Ő csak nem érti, miért ér minket annyi balszerencse. - Jeod sóhajtott. - Talán az én bűnöm, mert nem mertem megmondani neki.
- Mit? - kottyant közbe Nolfavrell.
- Hogy a vardenek ügynöke vagyok. - Jeod elhallgatott a meghökkent arcok láttán. - De tán az elején kéne kezdenem. Roran, nem hallotta hírét az utóbbi hónapokban, hogy új Lovas támadt, aki szembeszegült Galbatorixszal?
- Pletykáltak mindenfélét, de semmi olyat, amit elhinnék.
Jeod tétovázott. - Nem is tudom, miként fogalmazhatnék... de csakugyan van új Lovasa Alagaésiának, és az a maga unokatestvére, Eragon. A kő, amelyet a Gerincben talált, az a sárkánytojás volt, amelyet évekkel ezelőtt a segítségemmel loptak el Galbatorixtól a vardenek. A sárkány kikelt Eragonnak, aki a Saphira nevet adta neki. A ra'zacok ezért mentek először a Palancar-völgybe. Azért tértek vissza, mert Eragon közben félelmetes ellensége lett a Birodalomnak, és Galbatorix azt remélte, hogy ha magát elfogja, Eragont is engedelmességre tudja kényszeríteni.
Roran hátravetette a fejét, és addig hahotázott, amíg kicsordult a szeméből a könny, és belefájdult a hasa a nevetésbe. Loring, Birgit és Nolfavrell némileg félősen nézte, de Rorant nem érdekelte a véleményük. Hahotázott, hogy micsoda képtelenséget állít Jeod. Hahotázott a rettenetes lehetőségen, hogy Jeod az igazat mondta.
Fokozatosan lecsillapodott, bár még ki-kitört belőle két rekedt zihálás között a humortalan kacaj. Beletörölte arcát a zekéje ujjába, aztán ridegen mosolygott Jeodra. - Passzol a tényekhez, ezt meg kell adnom. De ugyanúgy passzol még vagy fél tucat magyarázat, amit kigondoltam.
- Ha Eragon köve sárkánytojás volt, akkor honnan került oda? - firtatta Birgit.
- Ó - felelte Jeod -, ez már egy olyan kérdés, amit jól ismerek...
Roran kényelmesen elhelyezkedett a székében, és hüledezve hallgatta Jeod hihetetlen meséjét, hogy Brom - a zsémbes vén Brom! - valaha Lovas volt, és állítólag ő segített megalapítani a vardenek mozgalmát, meg hogy Jeod miként fedezte fel az Urú'baenbe vezető titkos járatot, miként szervezték meg a vardenek, hogy el kell lopni Galbatorixtól az utolsó három sárkánytojást, és hogy miként lett ebből csak egy tojás, miután Brom megvívott Morzannal, az Esküszegővel, és megölte. Mintha ez nem lett volna eléggé hajmeresztő, Jeod azzal folytatta, miszerint a vardenek, a törpék és a tündék úgy egyeztek meg, hogy a tojást ide-oda fuvarozzák Du Weldenvarden és a Beor hegység között, ezért járt a tojás a hordozóival a nagy erdő szélén, amikor rájuk támadt egy Árny.
Egy Árny! Ahá!, gondolta Roran.
Minden kétkedése ellenére is lázas kíváncsisággal hallgatta, amikor Jeod rátért Eragonra, aki meglelte a tojást, majd felnevelte a sárkányt a Garrow tanyájával szomszédos erdőben. Rorannak sok dolga volt - akkoriban készült átköltözni Therinsfordba, hogy beálljon Dempton malmába -, de azért emlékezett, milyen szórakozott lett Eragon, ha csak tehette, már ment is ki az ajtón, hogy ki tudja, mit műveljen...
Vad düh fogta el, amikor Jeod elmagyarázta, hogyan és miért halt meg Garrow. Hogy merte Eragon eltitkolni a sárkánytojást, amely ekkora veszélybe sodorta őket! Az ő hibája, hogy meghalt az apám!
- Hát mit képzelt ez? - robbant ki belőle.
Gyűlölte Jeodot azért a higgadt megértésért, amellyel őt nézte. - Kétlem, hogy Eragon tudta volna. A Lovasok és a sárkányaik olyan szorosan összetartoznak, hogy sokszor nehéz megkülönböztetni őket. Eragon ugyanúgy nem bánthatta volna Saphirát, mint ahogy nem fűrészelhette volna le a tulajdon lábát.
- De képes lett volna - motyogta Roran. - Miatta kellett ilyen fájdalmas dolgokat csinálnom, és tudom - képes lett volna!
- Joga van ezt érezni - mondta Jeod -, de ne feledje, Eragon épp azért hagyta el a Palancar-völgyet, hogy védje magát és mindazokat, akik ott maradtak. Azt hiszem, rendkívül nehéz választásra kényszerült. ó ezt önfeláldozásnak látta, hogy gondoskodjon a maga biztonságáról, és megbosszulhassa Garrow halálát. És bár a távozása talán nem járt a kívánt következményekkel, sokkal rosszabbra fordultak volna a dolgok, ha Eragon marad.
Ettől kezdve Roran egy szót sem szólt addig, amíg Jeod odáig nem ért, hogy Brom és Eragon azért jött Teirmbe, mert a hajók fuvarlevelei alapján akarták kinyomozni a ra'zacok fészkét. - És megtalálták? - kiáltotta, felegyenesedve a székben.
- Megtaláltuk.
- És hol van? Az ég szerelmére, ember, mondja már! Tudja, milyen fontos ez nekem?
- A nyilvántartásból az világlott ki - és mint később megüzenték a vardenek, Eragon beszámolója ugyanezt támasztotta alá, hogy a ra'zacok Dras-Leona mellett tanyáznak, a Helgrind-hegyben.
Roran lelkesen megmarkolta a kalapácsát. Dras-Leonáig hosszú az út, viszont Teirmből eljuthatok az egyetlen hágóig, ami innen délre szeli át a gerincet! Ha mindenkit biztonságban elindítottam lefelé a parton, elmehetek ehhez a Helgrindhez, kiszabadíthatom Katrinát, ha ott van, aztán eljuthatunk a Jiet-folyó mentén Surdába!
Valami a gondolataiból kiülhetett az arcára, mert Jeod megszólalt: - Nem lehet megcsinálni, Roran.
- Hogy?
- Nincs ember, aki bevehetné a Helgrindet. Kopár, fekete sziklahegy, lehetetlen megmászni. Ha nézzük a ra'zacok ocsmány hátasait, valószínű, hogy valahol a csúcs közelében fészkelték be magukat, és nem a Helgrind aljában lapítanak, ahol a legsebezhetőbbek. Tehát hogy akarja elérni őket? És ha mégis elérné, komolyan gondolja, hogy legyőzheti a ra'zacokat és a két hátasukat, ha ugyan nincs nekik több? Nem kétlem, hogy maga félelmetes harcos - végül is egy vérből való Eragonnal -, ám ezek nem halandó embernek való ellenfelek.
Roran megrázta a fejét. - Nem vethetem oda Katrinát! Lehet, hogy hasztalanul teszem, de meg kell próbálnom kiszabadítani, még ha az életemmel fizetek is érte!
- Katrinának semmi haszna nem lesz abból, ha megöleti magát! - figyelmeztette Jeod. - Ha elfogadja a tanácsomat, próbáljon eljutni Surdába úgy, ahogy tervezte. Ha egyszer ott lesz, bizonyosan segítséget kérhet Eragontól. Nyílt harcban még a ra'zacok sem érnek fel egy Lovassal és a sárkányával.
Roran látta gondolatban az óriási, szürke bőrű bestiákat, amelyeket a ra'zacok megültek. El kellett ismernie, bár nem szívesen tette, hogy ezeket a fajzatokat nem tudja megölni, akármekkora benne az elszánás. Abban a percben, ahogy belenyugodott ebbe az igazságba, végre elhitte Jeod történetét - mert ha nem ezt teszi, örökre lemondott volna Katrináról.
Eragon , gondolta. Eragon! A vérre, amit ontottam, ami a kezemhez tapad, és az apám sírjára esküszöm, azzal fizetsz meg azért, amit tettél, hogy velem ostromolod meg a Helgrindet! Ha felkavartad ezt a szennyet, el is takarítod!
Intett Jeodnak. - Folytassa. Halljuk ennek a siralmas történetnek a folytatását, még mielőtt lemegy a nap.
Akkor Jeod elbeszélte Brom halálát; beszélt Murtaghról, Morzan fiáról; a gil'eadi rabságról és menekülésről; a kétségbeesett küzdelemről egy tünde megmentéséért; urgalokról, törpékről és egy nagy csatáról egy Farthen Dúr nevű helyen, ahol Eragon legyőzött egy Árnyat. Azt is elmesélte, hogy a vardenek elhagyták a Beor hegységet, ám Eragon még mindig a Du Weldenvarden mélyén tanulja a varázslás és a hadviselés tünde titkait, de hamarosan visszatér.
Amikor a kereskedő elhallgatott, Roran maga köré gyűjtötte a dolgozószoba túlsó végében Loringot, Birgitet, Nolfavrellt, és megkérdezte a véleményüket. - Hát, én nem tudom, hazudik-e vagy sem - mondta halkan Loring -, de aki ilyen mesketét tud összehozni, amikor kést szögeznek a torkának, megérdemli, hogy éljen. Egy új Lovas! Ráadásul Eragon! - A fejét csóválta.
- Birgit? - kérdezte Roran.
- Nem tudom. Olyan fura... - Tétovázott. - De igaznak kell lennie. Csak egy újabb Lovas paprikázhatja fel ennyire az Uralkodót, hogy ilyen dühösen üldözzön.
- Abbiza! - helyeselt Loring. Szeme ragyogott az izgalomtól. - Sokkal kapitálisabb dolgokba vagyunk belekeveredve, mint gondoltuk! Egy új Lovas! Ezt gondoljátok el! El fogják takarítani a régi rendet, én mondom nektek... Igazad volt egész idő alatt, Roran.
- Nolfavrell?
A fiú igencsak megilletődött, hogy őt is kérdezik. Az ajkát harapdálta, majd azt mondta: - Jeod becsületesnek látszik. Én azt gondolom, hogy megbízhatunk benne.
- Jól van - mondta Roran. Visszasietett Jeodhoz, öklével az asztal szélére támaszkodott, és azt mondta: - Még két kérdés, Nyakigláb. Hogy néz ki Brom és Eragon? És miből volt ismerős Gertrude neve?
- Gertrude-ot onnan ismerem, hogy Brom említette, hagyott nála egy magának szóló levelet. És hogy milyenek voltak? Brom kissé alacsonyabb volt nálam. Sűrű szakáll, kampós orr, faragott bot. És azt is hozzátenném, hogy időnként elfutotta a pulykaméreg. - Roran bólintott: ez Brom. - Eragon pedig... fiatal. Barna haj, barna szem, a csuklóján forradás, és örökösen kérdezgetett. - Roran ismét bólintott: ez az unokaöccse.
Visszaszúrta a kalapácsát az övébe. Birgit, Loring és Nolfavrell elrejtette a kését. Aztán Roran elhúzta a székét az ajtótól, és mindenki visszaült a helyére, ahogy civilizált emberekhez illik. - Akkor most mi lesz, Jeod? - kérdezte. - Tud segíteni rajtunk? Tudom, hogy nehéz helyzetben van, de... de mi meg kétségbeesettek vagyunk, és nincs más, akihez fordulhatnánk. Ha maga a vardenek ügynöke, nem tudná elintézi, hogy a védelmükbe vegyenek? Készek vagyunk szolgálni őket, ha megoltalmaznak Galbatorix dühétől.
- A vardenek - mondta Jeod - nagyon fognak örülni maguknak. Hallatlanul örülnek majd. Gondolom, ezt már kitalálta. Ami a segítséget illeti... - Végighúzta kezét hosszú arcán, és a könyveket bámulta Loring mellett a polcokon. - Majdnem egy éve tudom, hogy sok más kereskedőhöz hasonlóan, akik itt és másutt a vardeneket segítették, engem is beárultak a Birodalomnak. Ezért nem mertem elszökni Surdába. Ha megpróbáltam volna, azonnal letartóztatnak, és ki tudja, milyen szörnyűségek vártak volna rám? Végig kellett néznem, hogyan teszik tönkre fokozatosan a vállalkozásomat, amit nem akadályozhattam meg, és nem menekülhettem előle. De még rosszabb, hogy most, miután nem szállíthatok a vardeneknek, és ők sem mernek embereket küldeni hozzám, attól tartok, hogy Risthart nagyúr vasra verethet és tömlöcbe vettethet, miután nem vagyok többé hasznára a Birodalomnak. Erre számítok mindennap, amióta csődöt jelentettem.
- Talán azt akarják, hogy szökjön meg, és akkor elfoghatják, akit magával visz - vélekedett Birgit.
Jeod mosolygott. - Meglehet. Ám most, hogy itt vannak, olyan módon távozhatok, amelyre sohasem számítottak.
- Eszerint van terve? - kérdezte Loring.
Jeod arca felderült. - Ó, igen, van tervem. Látták a kikötően a Sárkányszárny hajót?
Roran felidézte magában a nagy hajót. - Igen.
- A Sárkányszárny tulajdonosa a Szerecseny Hajózási Vállalat, ami a Birodalom fedőneve. Ők a hadsereg szállítói, amelynek mozgósítása a közelmúltban aggasztó méreteket öltött. Erőszakkal besorozzák a parasztokat, lovakat, szamarakat, ökröket rekvirálnak. - Jeod felvonta a szemöldökét. - Nem tudom, mire utal ez, de lehetséges, hogy Galbatorix Surda ellen vonul. Mindenesetre a Sárkányszárnynak még ezen a héten vitorlát kell bontania Feinster felé. A legkiválóbb hajó, amelyet valaha építettek, egészen új terv szerint, Kinnelnek, a hajóácsok mesterének plánumai alapján.
- Maga pedig el akarja kötni - összegezte Roran.
- El bizony. Nemcsak azért, hogy megpöcköljem az Uralkodó orrát, vagy mert ekkora űrtartalom mellett a Sárkányszárny a leggyorsabb járású keresztvitorlás hajó, hanem mert már fel van töltve egy hosszú utazásra. És mivel a rakománya is élelmiszer, jut bőven az egész falunak.
Loring idegesen kotkodácsolva nevetett. - Hát, remélem, Nyakigláb, hogy tud kend hajózni, mert mi itten legfeljebb egy bárkát tudunk elirányítani.
- Hajóim személyzetének néhány embere még mindig itt van Teirmben, ugyanolyan helyzetben, mint én: se küzdeni, se szökni nem tudnak. Bízom benne, hogy kapnak az alkalmon, ha elmenekülhetnek Surdába. Ok megtaníthatják maguknak, mit hogy kell csinálni a Sárkányszárny -on. Nem lesz könnyű, de nincs választásunk.
Roran elvigyorodott. Tetszett neki az ilyen terv: gyors, határozott és váratlan.
- Azt mondta - szólalt meg Birgit -, hogy egy éve egyetlen hajó - se a magáé, se más kereskedőké, akik a vardeneket szolgálják - sem ért célba. Akkor ennek a vállalkozásnak miért kellene sikerülnie, holott oly sok megbukott?
- Mert a mi pártunkon áll a meglepetés - vágta rá Jeod. - A törvény előírja, hogy a kereskedelmi hajóknak a kifutás előtt legalább két héttel jóvá kell hagyatniuk az útvonalukat a kikötői parancsnoksággal. Sokáig tart, amíg felkészítenek egy hajót az indulásra, tehát ha hirtelen távozunk, akár egy hétbe, sőt hoszszabb időbe is beletelhet, mire Galbatorix a nyomunkba uszíthatja az üldözőket. Ha a pártunkra áll a szerencse, árbocsudarát sem fogjuk látni az üldözőinknek! Tehát - folytatta Jeod - amennyiben hajlandók megkísérelni, ezt kell tennünk...
Miután minden lehetséges szemszögből megvizsgálták Jeod javaslatát, és - néhány módosítással - helyben is hagyták, Roran elküldte Nolfavrellt Gertrude-ért és Mandelért a Zöld Gesztenyébe, mert Jeod mindnyájuknak felajánlotta, hogy lakjanak nála.
- Most pedig, ha megbocsátanak - mondta, és felállt -, be kell avatnom a feleségemet abba, amit sohasem lett volna szabad eltitkolnom előle, és meg kell kérdeznem tőle, hogy velem jön-e Surdába. Válasszanak kedvük szerint való szobát az emeleten. Rolf majd szól, ha kész a vacsora. - Hosszú, kimért léptekkel elhagyta a dolgozószobát.
- Nem oktalanság-e hagyni, hogy elmondja annak az áspisnak? - kérdezte Loring.
Roran vállat vont. - Ha oktalanság, ha nem, vissza nem tarthatjuk. És úgy vélem, nem lenne békessége, amíg meg nem teszi.
Ahelyett, hogy szobát választott volna magának, Roran bolyongani kezdett a házban, gépiesen kikerülve a szolgákat, és közben azon tépelődött, amit Jeodtól hallott. A ház hátuljában megállt egy alkóvnál, amelynek nyitott ablaka az istállókra nézett, és mélyen beszívta az ismerős trágyaszagtól sűrű, csípős, füstös levegőt.
- Nagyon gyűlölöd?
Összerezzent, megfordult. Birgit állt az ajtóban. Összehúzta magán a vállkendőjét, és közelebb lépett.
- Kit? - kérdezte Roran, holott tudta.
- Eragont. Gyűlölöd?
Roran a sötétedő eget nézte. - Nem tudom. Gyűlölöm, mert ő okozta apám halálát, de akkor is rokon, és ezért szeretem... Úgy vélem, ha nem lenne szükségem rá Katrina megmentéséhez, akkor sokáig nem akarnék hallani róla.
- Mint ahogy nekem is szükségem van rád, Vastörő, holott gyűlöllek.
Az ifjú mogorván, horkantva nevetett. - Úgy ám, össze vagyunk nőve, mi? Segítened kell megtalálnom Eragont, különben nem állhatunk bosszút Quimbyért a ra'zacokon.
- Utána pedig nem állhatok bosszút rajtad.
- Azért is. - Birgit szemrebbenés nélkül állta az ő szúrós pillantását, Roran pedig furcsán megnyugtatónak találta a tudatot, hogy ugyanaz hajtja őket, ugyanaz a dühödt tűz ad lendületet lépéseiknek ott, ahol mások elbotlanak. Felismerte Birgitben a rokon lelket.
Mikor visszafelé ment a házon keresztül, megállt az ebédlőnél, mert hallotta Jeod zengő hangját. Kíváncsi lett, belesett az ajtón, a középső sarokvas mellett. Jeoddal szemben egy vékony, szőke asszony áll, vélhetőleg Helen.
- Ha igaz, amit mondasz, miért várod el, hogy higgyek neked?
- Csak - felelte Jeod.
- Mégis arra kérsz, hogy legyek a kedvedért szökevény?
- Egyszer felajánlottad, hogy elhagyod a családodat, és velem vándorolsz. Könyörögtél, hogy szöktesselek meg Teirmból.
- Egyszer. Akkor roppant hódítónak találtalak a kardoddal és a sebhelyeddel.
- Azok még megvannak - felelte halkan a férfi. - Sokszor hibáztam veled kapcsolatban, Helen, most már megértem. De még mindig szeretlek, és biztonságban akarlak tudni. Nekem itt nincs jövőm. Ha maradok, csak bánatot hozok a családodra. Visszatérhetsz apádhoz, vagy velem jöhetsz. Tedd azt, ami neked a legjobb. Ezzel együtt esdekelve kérlek, hogy adj nekem egy második esélyt. Legyen bátorságunk távozni ebből a városból, és itt hagyni életünk keserű emlékeit. Surdában elölről elkezdhetjük.
Helen sokáig hallgatott. - Az az ifjú, aki itt járt, valóban Lovas?
- Az. Fordul a szél, Helen. A vardenek támadásra készülnek, a törpék gyülekeznek, még a tündék is mozgolódnak ősi rejtekeikben. Közeledik a háború, és ha szerencsénk van, Galbatorix bukása is közeledik.
- Fontos ember vagy te a vardenek között?
- Tartoznak nekem egy s mással, amiért segítettem megszerezni Saphira tojását.
- Akkor rangot kapsz tőlük Surdában?
- Gondolom. - Jeod a feleségére vállára tette a kezét, és az asszony nem húzódott el.
- Jeod, Jeod, ne sürgess! - súgta. - Még nem tudok dönteni!
- Gondolkozol rajta?
Helen megborzongott. - Ó, igen, gondolkozni fogok rajta.
Roran elment az ajtótól. Sajnálta Jeodot.
Katrina .
Este a vacsoránál észrevette, hogy Helen szeme gyakran megpihen rajta. Tanulmányozza, méregeti - nyilvánvalóan összehasonlítja Eragonnal.
Vacsora után Roran intett Mandelnek, és kivezette a hátsó udvarra.
- Mi az, uram? - kérdezte Mandel.
- Négyszemközt akarok beszélni veled.
- Miről?
Roran a pörölye ripacsos vasát babrálta, és arra gondolt, mennyire úgy érzi magát, mint Garrow, amikor apja tartott beszédet a felelősségről. Ugyanazok a mondatok készülődtek a torkában. Így viszik tovább egymást a nemzedékek, gondolta. - Egész összebarátkoztál a tengerészekkel az utóbbi időben.
- Nem az ellenségeink - védekezett Mandel.
- Most mindenki ellenség. Clovis és az emberei egy pillanat alatt ellenünk fordulhatnak. Nem is lenne baj, ha a nagy barátkozásban nem hanyagolnád el a kötelességeidet. - Mandel megmerevedett, és elvörösödött, de nem tagadta a vádat. Roran becsülte érte. - Most mi a legfontosabb dolgunk, Mandel?
- Megvédeni a családjainkat.
- Pontosan. És még?
Mandel tétovázott, elbizonytalanodott, aztán bevallotta: - Nem tudom.
- Segíteni egymáson. Ez az egyetlen módja, hogy túléljük. Különösen az okozott csalódást, mikor azt hallottam, hogy te ennivalóban kockáztál a tengerészekkel. Az az egész falut megkárosítja. Jobb időtöltés lenne vadásznod, mint kockáznod, vagy azt tanulnod, hogy dobáld a kést. Mivel apád nincs többé, a te dolgod, hogy gondot viselj anyádra és a testvéreidre. Tőled függnek. Világosan beszélek?
- Nagyon világosan, uram - felelte Mandel elfúló hangon.
- Előfordul még egyszer ilyen?
- Soha többé, uram.
- Jól van. Mármost nem csak azért hoztalak ide, hogy korholjalak. Ígéretes vagy, ezért olyan feladatot adok neked, amit senkire sem bíznék magamon kívül.
- Igen, uram!
- Holnap reggel vissza kell térned a táborba, és át kell adnod egy üzenetet Horstnak. Jeod úgy véli, az Uralkodó kémei figyelik a házat, tehát nagyon fontos, hogy ne kövessenek. Várd ki, amíg kívül kerülsz a városon, aztán rázd le a vidéken, aki rád ragadt. Ha kell, öld meg. Ha megtaláltad Horstot, mondd meg neki... - Amikor elsorolta utasításait, Mandel arcán a meglepetés megrendüléssé változott, majd ámulattá.
- És ha Clovis tiltakozik?
- Akkor éjszaka törd el a bárkák kormányrúdját. Csúnya húzás, de végzetes lenne, ha Clovis vagy valamelyik matróza előtted érkezne Teirmbe.
- Nem engedem, hogy ez történjék! - fogadkozott Mandel.
- Jól van - mosolygott Roran. Orült, mert elrendezte a gondot Mandel viselkedése körül, és mert tudta, a suhanc most majd minden erejével azon lesz, hogy átadja Horstnak az üzenetet. Visszament a házba, jó éjszakát kívánt házigazdáinak, aztán aludni tért.
Mandelt leszámítva Roran és társai ki se mozdultak másnap a házból. Kihasználták a várakozás idejét, pihentek, élesítették fegyvereiket, és megbeszélték stratégiájukat.
Hajnaltól alkonyatig látták néhányszor a sürgő-forgó Helent, ahogy fut egyik szobából a másikba, valamivel gyakrabban Rolfot a glazúros gyöngyfogával. Jeodot viszont egyáltalán nem, mert a deres fejű kalmár elment a városba, ahol, mintegy véletlenül, összefutott azzal a néhány tengerésszel, akiket be mert avatni a tervükbe.
- Még öt emberre számíthatunk - mondta hazatérése után Rorannak. - Remélem, elég lesz. - Az este hátralevő részére bevonult a dolgozószobájába, különböző hivatalos papírokat állított ki, és az ügyeit intézte.
Roran, Loring, Birgit, Gertrude és Nolfavrell hajnal előtt három órával felkelt, és a görcsös ásítozással küzdve lesietett a dolgozószobába. Itt hosszú köpenyt öltöttek, ami árnyékba borította az arcukat. Jeod karddal a derekán érkezett, és Roran úgy gondolta, a vékony penge kiegészíti a langaléta embert, mintha arra emlékeztetné, kicsoda valójában.
Jeod meggyújtott egy olajlámpát, és felemelte. - Készen vagyunk? - Bólintottak. Jeod ekkor kireteszelte az ajtót, és a carvahalliak kisorjáztak a néptelen, macskaköves utcára. Mögöttük Jeod megállt a küszöbön, búsan nézett a jobb oldali lépcsőre, ám Helen nem jött. A férfi összeborzongott, kilépett otthonából, és bezárta az ajtót.
Roran a kereskedő karjára tette a kezét. - Ami történt, megtörtént.
- Tudom.
Végigfutottak az alvó városon, sietős lépésre lassítva, ha őrökkel találkoztak, vagy ha hozzájuk hasonló éjszakai vándorok tűntek fel, akiknek többsége tüstént belevetette magát a sötétségbe, mihelyt meglátta őket. Egyszer lépéseket hallottak egy közeli épület tetejéről. - A város terve - magyarázta Jeod - megkönnyíti a tolvajoknak, hogy tetőről tetőre másszanak.
Ismét lépésre lassítottak, amint megérkeztek Teirm keleti kapujához. Mivel a kapu a kikötőre nyílt, éjszaka csak négy órára tartották zárva, hogy minél kisebb fennakadás legyen a kereskedelemben. Valóban, a korai óra ellenére már többen jöttek-mentek a kapun át.
Noha Jeod figyelmeztette őket, Roranba mégis belemarkolt a félelem, midőn az őrök leengedték lándzsáikat, és megkérdezték, mi járatban vannak. Megnyalta a száját, és iparkodott nyugodtan állni, míg az öregebb katona megvizsgálta a Jeodtól kapott tekercset. Egy hosszú perc után bólintott, és visszaadta a pergament. - Mehettek!
Jeod csak a rakparton szólalt meg, ahol nem hallhatták őket a városfalakról: - Jó, hogy nem tud olvasni!
A nyirkos pallón várták, hogy a partra telepedett szürke ködből egyenként előbukkanjanak Jeod tengerészei, kátrányos kezű, sötét arcú, hallgatag emberek, akiknek varkocsba font haja a hátuk közepét verte, és a sebhelyeik még Rorannak is tiszteletet parancsoltak. Tetszett neki, amit látott, és tudta, hogy a tengerészeknek sincsen kifogásuk ellene. Annál inkább Birgit ellen.
Az egyik, egy nagy melák, hüvelykujjával rábökött az asszonyra, és felelősségre vonta Jeodot. - Azt nem mondtad, hogy asszony is lesz! Hogy tegyem a dógomat, ha közbe itt lábatlankodik egy falusi némber?
- Ne beszélj róla így! - sziszegte Nolfavrell.
- És még a porontya is?
- Birgit a ra'zacokkal harcolt - mondta higgadtan Jeod -, a fia pedig már megölte Galbatorix egyik legjobb katonáját. Te elmondhatod ezt magadról, Uthar?
- Akkor sem illendő - makacskodott egy másik. - Én nem érezném biztonságba maiamat egy asszony mellett; azok csak balszerencsét hozta. Úriasszonynak nem...
Azt már nem tudhatták meg, mit nem, mert Birgit olyan dolgot művelt, ami nagyon nem illett úriasszonyhoz. Előreugrott, térdét Uthar ágyékába vágta, aztán galléron ragadta a másikat, és a torkának szegezte a kését. A nyakán tartotta a pengét egy percig, hogy mindenki láthassa, mit csinált, utána elengedte a foglyát. Uthar az asszony lábánál fetrengett a deszkákon, markolta megrúgott részét, és motyogva átkozódott.
- Van még kifogása valakinek? - kérdezte Birgit. Nolfavrell tátott szájjal bámulta az anyját.
Roran mélyebbre húzta az arcába a csuklyát, hogy ne lássák a vigyorgását. Még jó, gondolta, hogy Gertrude-ot nem vették észre!
Miután senki sem emelt kifogást Birgit ellen, Jeod megkérdezte: - Elhoztátok, amit kértem? - mire a tengerészek benyúltak a zubbonyuk alá, és ki-ki előhúzott egy vasalt fustélyt meg több tekercs kötelet.
Így fölfegyverkezve elindultak a kikötően a Sárkányszárny felé, minden erejükkel azon igyekezve, hogy ne vegyék észre őket. Jeod egész idő alatt elzárta a tolvajlámpáját. A móló közelében elbújtak egy raktár mögé, onnan lesték a két imbolygó fényt - a járkáló őrök lámpásait - a Sárkányszárny fedélzetén.
- Ne feledd - súgta Jeod -, az a legfontosabb, hogy ne riadóztathassanak, míg készen nem állunk a kifutásra!
- Két ember fent, két ember lent, igaz? - kérdezte Roran.
- Így szokás - felelte Uthar.
Roran és Uthar nadrágra vetkőzött, a derekára erősítette a kötelet és a fustélyt - Roran hátrahagyta a kalapácsát -, majd lejjebb futottak a rakparton, hogy az őrök ne láthassák őket, és beleereszkedtek a dermesztő vízbe.
- Brrr, de utálom, mikor ilyet kell csinálni - mondta Uthar.
- Csináltad már?
- Négyszer. Egyfolytában mozogj, különben megfagysz.
A rakpart nyálkás cölöpjeibe kapaszkodva addig úsztak visszafelé, míg oda nem értek a kőmólóhoz, amelynél a Sárkányszárny horgonyzott, aztán jobbra kanyarodtak. Uthar belesúgta Roran fülébe: - Én a jobb horgonyhoz megyek! - Roran bólintott.
Lebuktak a fekete víz alá, és szétváltak. Uthar, olyan ügyesen, mint egy béka, beúszott a hajó orra alá. Roran meg sem állt a bal oldali horgonyig, és a vastag láncba kapaszkodott. Leoldotta derekáról a fustélyt, a foga közé harapta, hogy felszabaduljon a keze, és ne hallatsszék a vacogása, majd felkészült a várakozásra. Az érdes vas olyan szélsebesen kiszívta karjából a meleget, akár a jég.
Három percig sem kellett várnia, hogy meghallja Birgit csizmájának csikorgását, ahogy a móló végébe megy, szemközt a Sárkányszárny közepével, meg a hangját, ahogy szóba elegyedik az őrökkel. Remélhetőleg eltereli a figyelmüket, hogy ne nézzenek az orr felé.
Most !
Roran kúszni kezdett a láncon. A jobb válla égett ott, ahol a ra'zac belémart, de nem állt meg. A lyuktól, amelyben eltűnt a horgonylánc, felkapaszkodott a festett orrszobor tartóbordáin a korlátig, és átdobta magát a fedélzetre. A víztől csöpögő, lihegő Uthar már ott volt.
Kezükben fustéllyal elindultak a tatba, kihasználva minden lehetséges fedezéket. Az őröktől nem egészen tízlábnyira megálltak. A két ember a korlátra könyökölt, és Birgittel enyelgett.
Mint a villám, robbantak ki a fedezékből, és főbe csapták az őröket, mielőtt kardot ránthattak volna. A mólón Birgit intett Jeodnak és csoportjuknak. Közös erővel felemelték a pallót, és egyik végét rácsúsztatták a hajóra, ahol Uthar a korláthoz kötözte.
Mikor Norfavrell felrohant a fedélzetre, Roran odadobta a kötelét a fiúnak: - Kötözd meg ezt a kettőt, és peckeld fel a szájukat!
Aztán az egyetlen Gertrude-ot leszámítva mindenki eltűnt a fedélzet alatt, hogy elkapják a többi őrt. Rajtuk kívül még négy embert találtak - az élelmezési tisztet, a fedélzetmestert, a hajószakácsot, a helyettesét -, akiket kiborítottak az ágyukból, kupán csapták, ha ellenkeztek, aztán gúzsba kötötték őket. Birgit ismét bizonyította az érdemét, mert egymaga két embert tett harcképtelenné.
Jeod felvitette a balszerencsés foglyokat a fedélzetre, hogy állandóan figyelhessék őket, majd így szólt: - Sok a dolgunk, és kevés az időnk. Roran, a Sárkányszárny kapitánya Uthar. Ti és a többiek neki engedelmeskedtek.
Két teljes óráig tartó lázas munka kezdődött a hajón. A tengerészek vállalták a csarnakköteleket és a vitorlákat, Roran és a carvahalliak eltávolították a hajóúrból a felesleges rakományt, például a nyersgyapot-bálákat, majd óvatosan leengedték őket a fedélzetről, hogy a rakparton senki se hallhasson csobbanást. Ha az egész falut be akarják hajózni, olyan sok helyet kell szabaddá tenni, amennyit csak lehet.
Roran éppen kötelet erősített egy hordóra, amikor meghallotta a fojtott kiáltást: - Valaki jön! - Jeod és Uthar kivételével mindenki hasra vágódott a fedélzeten, és a fegyveréért kapott. Jeod és Uthar fel-alá járkált, mintha őrök lennének. Roran szíve majd' kiugrott a helyéből, miközben mozdulatlanul feküdt. Most mi lesz? Visszafojtotta a lélegzetét, amikor Jeod megszólította a jövevényt... aztán lépések koppantak a pallón.
Helen volt az.
Egyszerű ruhát viselt, haját kendő alá rejtette, vitorlavászon zsákot vetett a vállára. Egyetlen szó nélkül bedobta csomagját a kapitány kabinjába, aztán visszasietett a férje mellé. Roran még sose látott a kereskedőnél boldogabb embert.
Éppen világosodni kezdett az ég a Gerinc távoli ormai fölött, amikor az egyik tengerész fent a csarnakköteleken észak felé mutatott, és füttyentett. Meglátta a falusiakat.
Roran felrohant a fedélzetre. Fogyott az idejük. Fekete vonalban közeledtek a parton az emberek. A tervnek ez a része azon alapult, hogy más parti helységekkel ellentétben a teirmi fal zárva maradt a tenger felé, hogy megóvja a várost a gyakori kalóztámadásoktól. Ennek következtében semmi sem védte a kikötői épületeket - és a falusiak egyenesen odagyalogolhattak a Sárkányszárny -hoz.
- Siessetek, siessetek! - sürgette őket Jeod.
Uthar parancsára a tengerészek nyalábszám vitték a fedélzeti óriás íjakhoz a hajítódárdákat és az apró hordókat, amelyeket felnyitottak, és a dárdákat félig megmártották az orrfacsaró szagú kátrányban. Aztán felajzották és betöltötték a jobb oldali hajítógépeket. Két embernek kellett húznia az inakból font kötelet, hogy beakaszthassák a horogba.
A falusiak a hajóhoz vezető út kétharmadánál tartottak, amikor a teirmi bástyán őrködő katonák észrevették őket, és riadót fújtak. Még el sem halt az első hang, amikor Uthar elbődült: - Gyújt és tűz!
Nolfavrell felcsapta Jeod tolvajlámpájának ajtaját, rohant géptől gépig, és addig tartotta a lángot a dárdákhoz, amíg tüzet nem fogott a kátrány. Abban a pillanatban az íjnál álló ember meghúzta a kioldózsinórt, és a dárda mély zúgással eltűnt. Tizenkét lángoló lövedék röppent ki a Sárkányszárnyról , mint az egek tizenkét, vörösen izzó hullócsillaga, és belecsapódtak a hajókba meg a házakba az öböl peremén.
- Húz és tölt! - ordította Uthar.
Hajló fa nyikorgott fülsértően; minden ember a sodort húrokat húzta. Dárdák kerültek a vájatokba. Norfavrell ismét íjtól íjig futott. Roran talpa alatt megremegett a deszka, amikor az előtte levő hajítógép útjára engedte a gyilkos lövedéket.
A tűz gyorsan elharapózott a vízparton, olyan falat alkotva, amelyen nem törhettek át a keleti kapu katonái a Sárkányszárny -hoz. Roran arra számított, hogy a füstoszlop eltakarja a hajót a bástyafalon álló íjászoktól, de egy hajszálon múlt, hogy megúszták. Nyílzápor tépázta a kötélzetet, és az egyik vessző Gertrude mellett állt bele a deszkába, mielőtt a katonák elvesztették szem elől a hajót.
A falusiak futásnak eredtek a parton, a sor felbomlott. A rakpart északi végénél egy maroknyian megtántorodtak és összeestek, mert a teirmi katonák most már őket lőtték. Gyerekek sivalkodtak rémülten. Aztán a carvahalliak összeszedték magukat. Végigdübörögtek a pallón egy lángokban álló raktár mellett, majd a mólón, és lökdösődve-zihálva feltörtettek a hajóra.
Birgit és Gertrude az orr és a tat fedélzeti nyílásához irányították az emberfolyamot. Pár perc alatt pukkadásig megteltek a hajó szintjei a raktértől a kapitány kabinjáig. Akik nem fértek be a fedélzet alá, a fedélzeten lapítottak, Fisk pajzsait tartva a fejük fölé.
Roran üzenetének megfelelően az összes épkézláb carvahalli férfi a főárboc köré gyúlt, várva az utasításokat. Roran észrevette köztük Mandelt, és büszkén intett neki.
Uthar rábökött egy tengerészre. - Hé, te, Bonden! - vakkantotta. - Vidd ezeket a mamlaszokat a csörlőkhöz! Horgonyt fel! Aztán küldd őket az evezőkhöz! Futólépés! - A hajítógépeknél csoportosuló embereknek pedig azt parancsolta: - Az osztag fele átmegy a bal oldali íjakhoz! Verjetek vissza mindenkit, aki hajóra akar szállni!
Roran is azok között volt, akik átmentek a bal oldalra. Éppen lövéshez készítette elő a gépet, amikor az utolsó késlekedők előtántorodtak a maró füstből, és felbukdácsoltak a hajóra. Roran mellett Jeod és Helen egyenként a pallóhoz vonszolta a foglyokat, és mind a hatot kigurította a mólóra.
Roran szinte észre se vette, hogy felvonják a horgonyt, elvágják a pallót tartó kötelet, és a talpa alatt megdördül egy dob, amely az evezősöknek diktálja az ütemet. A Sárkányszárny lassan elfordult jobbra, a nyílt tenger irányába, és egyre sebesebben távolodott a kikötőtől.
Roran a tatfedélzetre ment Jeoddal. Onnan nézték a karmazsin gyehennát, ami felfalt minden éghetőt Teirm és az óceán között. A füst mögött a nap lapos, hatalmas, vérnarancs korongnak látszott a város felett.
Most hányat öltem meg?, gondolta Roran.
Jeod mintha a gondolatára válaszolt volna: - Ezt sok ártatlan fogja megszenvedni.
Roran a bűntudattól élesebb hangon válaszolt, mint akarta: - Szívesebben lennél Risthart úr tömlöcében? Kétlem, hogy sokaknak esik baja a tűztől. És azokra, akik megússzák, nem a halál vár, mint ránk, ha az Uralkodó kezébe kerülünk.
- Nem kell felvilágosítanod, Roran. Elég jól ismerem az érveket. Azt tettük, amit tennünk kellett. Csak azt ne kérd, hogy örvendezzek a szenvedésnek, amelyet mi okoztunk a magunk érdekében.
Délben behúzták az evezőket, most már a maga ereje vitte a Sárkányszárny -at a kedvező északi szélben. A kötelek mély hangon zümmögtek a széllökésektől.
Rettenetes volt a zsúfoltság a hajón, de Roran bízott benne, hogy ha körültekintően megszervezik, viszonylag kevés kellemetlenség árán eljutnak Surdába. A szűkös fejadagok jelentik majd a legnagyobb kényelmetlenséget; ha nem akarnak éhezni, ugyancsak fukaron kell mérni az ételt. És ha ennyire kénytelenek összeszorulni, számítaniuk kell a betegségekre is.
Miután Uthar rövid beszédet tartott arról, milyen fontos egy hajón a fegyelem, a carvahalliak nekifeküdtek a halasztást nem tűrő feladatoknak, ellátták sebesültjeiket, kicsomagolták szegényes holmijukat, és minden szinten megszervezték, hogy a lehető legkényelmesebb legyen az alvás. Azt is ki kellett jelölniük maguk közül, hogy kik lesznek, akik majd főznek, kiket képezzenek ki tengerésszé Uthar emberei és így tovább.
Roran éppen Elainnek segített felakasztani egy függőágyat, amikor valahogy belekeveredett egy indulatos szóváltásba Odele, a szülei és Frewin között, aki otthagyta Torson csapatát, hogy Odele közelében lehessen. A fiatalok össze akartak házasodni, Odele szülei felháborodottan tiltakoztak, merthogy az ifjú tengerésznek nincsen családja, tiszteletre méltó mestersége, és még a legcsekélyebb kényelmet sem tudja biztosítani a lányuknak. Roran úgy vélekedett, hogy a szerelmespár maradjon együtt - fölösleges lett volna a távol tartásukra törekedni, most, amikor itt vannak összezárva ugyanazon a hajón -, ám Odele szülei nem hallgattak az érveire.
- Egyáltalán mit akartok? - bosszankodott Roran. - Odelét nem tarthatjátok lakat alatt, és úgy vélem, Frewin többször is bizonyította az odaadását...
- Ra'zac! - ordították az árbockosárból.
Roran gondolkodás nélkül kirántotta övéből a kalapácsot, megpördült, felkapaszkodott az első fedélzeti nyílás hágcsóján, miközben felhorzsolta a sípcsontját. A tatfedélzeten álló csoporthoz nyargalt, és megtorpant Horst mellett.
A kovács mutatta.
A part felett rongyos árnyként lebegett az egyik rém, hátán az egyik ra'zackkal. A fényes napvilág cseppet sem csökkentette a szörnyetegek vérfagyasztó ocsmányságát. Roran megborzongott. A szárnyas lény azt az iszonytató visítást hallatta, majd a ra'zac rovarra emlékeztető percegése sodródott feléjük a víz fölött, gyöngén, de érhetően: - Ugysze ssssszöktök meg!
Roran a hajítógépekre pillantott, de nem lehetett elég gyorsan elfordítani őket, hogy célba vehessék a lovagló rá zatot. - Van valakinek íja?
- Nekem van - mondta Baldór. Fél térdre ereszkedett, és elkezdte felhúrozni a fegyvert. - Ne engedjétek, hogy meglássanak. - Mindenki, aki a tatfedélzeten állt, szoros gyűrűt vont Baldor köré, testükkel takarva el a fiút a ra'zac gonosz pillantásától.
- Miért nem támadnak? - morogta Horst.
Roran, aki ugyancsak nem értette, valamilyen magyarázatot keresett, de nem talált. Végül Jeod szolgált vele: - Talán túl világos van nekik. A ra'zacok éjszaka vadásznak, és amennyire tudom, nem szívesen merészkednek ki a vackukból, amíg a nap el nem tűnik az égről.
- Nem csak arról van szó - mondta Gertrude vontatottan. - Úgy vélem, félnek az óceántól.
- Félnek? - horkantott Horst.
- Figyeld csak őket! Legfeljebb ha félölnyire merészkednek ki a vízre.
- Igaza van Gertrude-nak! - mondta Roran. Legalább van egy gyengeségük, amit felhasználhatok ellenük!
Pár pillanattal később Baldor jelezte: - Készen vagyok!
Szavára az emberek félreugrottak előle, szabad utat teremtve a nyílvesszőnek. Baldor felszökkent, egy hajlékony mozdulattal az arcáig húzta a tollat, aztán elengedte a nádat.
Héroszhoz illő lövés volt. A ra'zac a hosszú íj lőtávolságának a végén lebegett - Roran még sose látott íjászt, akinek ilyen messzire hordott volna a nyila -, Baldor mégis célba talált! Vesszeje a szárnyas rém oldalába csapódott. A bestia akkorát sivított fájdalmában, hogy a hajón szétpattantak az üvegek, és a parti kövek szilánkokra hullottak. Roran befogta a fülét, hogy védje az ocsmány üvöltéstől. A szörnyeteg visítva visszakanyarodott a szárazföld irányába, és eltűnt a párába burkolózó dombok mögött.
- Megölted? - kérdezte Jeod sápadtan.
- Sajnos, nem - felelte Baldor. - Csak a húsát érte.
- Úgy biza! - mondta elégedetten Loring, aki épp akkor érkezett. - De legalább bántottad. Fogadnék, kétszer is meggondolják, mielőtt ismét belénk kötnének.
Roran elkomorodott. - Később ünnepeljél, Loring. Ez nem volt győzelem.
- Miért nem? - kérdezte Horst.
- Mert az Uralkodó most már pontosan tudja, hol vagyunk. - A carvahalliak elkezdtek töprengeni, hogy mit is jelent ez, és nagyon nagy csend lett a tatfedélzeten.
Ez pedig - mondta Trianna - a legutolsó minta, amit kitaláltunk!
Nasuada elvette a fekete fátylat a varázslónőtől, és végigfuttatta rajta a kezét. Bámulatos volt; nincs az az ember, aki ilyen finom csipkét tudna verni! Elégedetten nézte az asztalán sorakozó dobozokat. Mindegyik dobozban egy-egy mintadarab volt azoknak a motívumoknak a sokaságából, amelyeket a Du Vrangr Gata tervezett. - Jól dolgoztatok - mondta. - Sokkal jobban, mint reméltem, Mondd meg a bűbájosaidnak, nagyon elégedett vagyok a munkájukkal. Igen sokat jelent a vardeneknek.
Trianna meghajtotta a fejét. - Átadom az üzenetedet, Nasuada úrnő.
- Van már...
Felbolydulás támadt az ajtónál. Nasuada elhallgatott. Őrei káromkodtak, kiabáltak, aztán valaki feljajdult a fájdalomtól. Pengék csattogtak a folyosón. Nasuada riadtan hátrált az ajtótól, és előrántotta a tőrét.
- Fuss, úrnő! - mondta Trianna. A boszorkány Nasuada elé állt, felgyűrte a ruhája ujját, lemeztelenítve fehér karját a varázslathoz. - A cselédlépcsőn menj!
Mielőtt Nasuada megmoccanhatott volna, felpattant az ajtó. Egy apró alak elgáncsolta, Nasuada elterült a padlón. Ugyanabban a pillanatban ezüstös tárgy suhant át a szobán, és halk puffanással beleállt a túlsó falba.
Aztán bejött a négy őr, és nagy zűrzavar támadt. Nasuada érezte, ahogy elvonszolják a támadóját. Mikor sikerült feltápászkodnia, látta, hogy Elva csüng az őrök markában.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte Nasuada.
A fekete hajú kislány mosolygott, aztán kétrét görnyedt, és lehányta a szalmaszőnyeget. Majd ibolyaszínű szemét Nasuadára szegezte, és azt mondta rettenetes, mindentudó hangján: - Jól vizsgáltasd meg a falat mágusaiddal, ó, Adzsihád leánya, és majd meglátod, betartottam-e ígéretemet.
Nasuada bólintott Triannának, aki a falban tátongó, szilánkos szélű lyukhoz suhant, és egy varázsigét mormolt. Mikor megfordult, fémnyíl volt a kezében. - Ez volt a fában.
- De honnan jött? - hüledezett Nasuada.
Trianna a nyitott ablakra mutatott, amely Aberon városára nézett. - Úgy gondolom, valahonnan onnan.
Nasuada visszafordult a várakozó gyerekhez. - Te mit tudsz erről, Elva?
A kislány száján még szélesebb lett az iszonyatos mosoly. - Orgyilkos volt.
- Ki küldte?
- Egy orgyilkos, akit maga Galbatorix képezett ki a fekete mágia használatára. - Szemhéja félig eltakarta égő szemét, mintha önkívületbe esett volna. - Gyűlöl téged. Eljön érted. Megölt volna, ha nem állom útját. - Előredőlt, megint öklendezett, és félig megemésztett ételt okádott a padlóra. Nasuada gyomra felfordult az undortól. - És még nagyobb kínt fog elszenvedni.
- Miért?
- Mert én megmondom, hogy a Tündelevény utcában lakik a fogadóban, az utolsó szobában, a legfelső emeleten. Jobb lesz sietned, különben elszelel... elszelel. - Sebzett állatként nyögött, és a gyomrát szorongatta. - Siess, mielőtt Eragon varázslatának parancsára megakadályozom, hogy bántsad a gyilkost! Mert azt nagyon megbánod!
Trianna már indult, mire Nasuada megszólalt: - Mondd el Jörmundurnak, mi történt, aztán vidd a legerősebb varázslókat, és keressétek meg ezt az embert! Fogjátok el, ha tudjátok! Ha nem, öljétek meg! - Miután a varázslónő távozott, Nasuada az embereire nézett és látta, hogy a lábuk sok apró vágásból vérzik. Most értette meg, mibe kerülhetett Elvának, hogy fájdalmat okozzon nekik. - Menjetek! - utasította őket. - Keressetek egy gyógyítót, aki ellátja a sérüléseiteket.
A harcosok megrázták a fejüket. - Nem, asszonyom - mondta a parancsnokuk. - Itt maradunk melletted, amíg biztonságban nem tudhatunk.
- Ahogy óhajtod, kapitány.
A harcosok eltorlaszolták az ablakokat - ami még elviselhetetlenebbé tette a Borromeo-kastély fülledt forróságát, aztán a még nagyobb biztonság érdekében mindenki visszahúzódott Nasuada legbelső szobáiba.
Nasuada fel-alá járkált. A szíve vadul vert. Most jött ki rajta a megrázkódtatás, mert most fogta fel, milyen közel járt ahhoz, hogy megöljék. Mi lenne a vardenekből, ha meghalnék? Ki követne? Elszörnyedt a gondolattól, hogy nem rendelkezett a halála esetére! Megbocsáthatatlan bűnnek érezte ezt a mulasztást. Nem engedem, hogy a vardenek eltűnjenek a káoszban, mert én nem tettem meg az óvintézkedéseket!
Megtorpant. - Adósod vagyok, Elva.
- Most és mindörökké.
Nasuada elakadt. Kizökkentette a gyerek viselkedése, ami gyakran megesett vele. Aztán mégis folytatta: - Bocsánatot kérek, amiért nem parancsoltam meg az őreimnek, hogy akár éjjel, akár nappal engedjenek be hozzám. Számítanom kellett volna egy ilyen eseményre.
- Számítanod bizony - felelte gúnyosan Elva.
Nasuada lesimította a ruhája elejét, és tovább járkált, hogy levezesse idegességét, és ne kelljen látnia Elva márványfehér arcát a sárkánystigmával. - Hogyan sikerült kiszöknöd a szobádból?
- Azt mondtam a gondviselőmnek, Gretának, amit hallani akart.
- Ez minden?
Elva pislogott. - Nagyon boldoggá tette. - Hát Angela?
- Reggel elment, mert volt valami dolga.
- Jó, ha már így esett, fogadd hálámat, amiért megmentetted az életemet. Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom, amennyiben hatalmamban áll.
Elva körülnézett a díszes hálószobában. Majd annyit mondott: - Van valami ennivalód? Éhes vagyok.
Két órával később Trianna visszatért két harcossal, akik egy ernyedt testet cipeltek, majd a varázslónő szavára a padlóra ejtették a hullát. - Ott találtunk rá, ahol Elva mondta - szólt a varázslónő. - Drail volt a neve.
Nasuada valami beteges kíváncsiságtól hajtva vizsgálgatta az ember arcát, aki meg akarta ölni. Alacsony, szakállas, jelentéktelen ember volt, a városban számtalan ilyen akad. Úgy érezte, közük van egymáshoz, mintha Drail kísérlete és az ő visszavágása, amely kioltotta az orgyilkos életét, a lehető legbensőségesebben kötné össze őket. - Hogy halt meg? - kérdezte. - Nem látok rajta nyomot.
- Mágiával lett öngyilkos, miután átgázoltunk a védelmén, és behatoltunk az elméjébe, még mielőtt megszerezhettük volna az uralmat a cselekedetei fölött.
- Megtudtatok valami hasznosat, mielőtt meghalt?
- Meg. Drail egy ügynökhálózathoz tartozott, amelynek a központja Surdában van, és a tagjai Galbatorix hívei. Fekete Kéz a nevük. Kémkednek utánunk, aláaknázzák háborús erőfeszítéseinket, és - amennyire az emlékekbe vetett kurta pillantásból megállapíthattuk - több tucat varden meggyilkolása szárad a lelkükön. Vélhetőleg azóta várták az esélyt a meggyilkolásodra, amióta megérkeztünk Farthen Dúrból.
- Hogyhogy nem gyilkolta még meg ez a Fekete Kéz Orrin királyt?
Trianna vállat vont. - Nem tudom. Az lehet, hogy Galbatorix téged súlyosabb fenyegetésnek tart Orrinnál. Ha ez a helyzet, és ha egyszer a Fekete Kéz rájön, hogy védve vagy támadásaiktól - itt a varázslónő Elvára villantotta a szemét -, Orrin egy hónappal sem él többet, hacsak nem őrzik éjjel-nappal mágusok! Vagy Galbatorix talán azért tartózkodott az ilyen közvetlen akciótól, mert azt akarta, hogy a Fekete Kéz észrevétlen maradjon. Surda csak azért létezhetett, mert eltűrte. Most, hogy fenyegetés lett belőle...
- Meg tudod védeni Orrint is? - fordult Nasuada Elvához.
A gyerek ibolyaszínű szeme felizzott. - Talán, ha szépen kéri.
Nasuada esze szélsebesen járt. Hogyan semlegesíthetné ezt az új fenyegetést? - Galbatorix minden ügynöke ért a mágia használatához?
- Drail elméje annyira zűrzavaros volt, hogy nehéz megmondani - felelte Trianna -, de úgy vélem, sokan értenek.
Mágia !, átkozódott némán Nasuada. Nem az orgyilkosság volt a legnagyobb veszély, ami a vardeneket a mágusok - vagy minden, gondolatolvasásra kiképezett személy - részéről fenyegette, hanem a kémkedés. A mágusok ki tudják kémlelni a gondolatokat, és adatokat gyűjtenek a vardenek elpusztítására. Nasuadát és az összes varden parancsnokot épp ezért tanították meg arra, miként ismerjék fel, ha valaki megérinti az elméjüket, és miként vértezzék fel magukat az ilyen tolakodás ellen. Nasuada gyanúja szerint Orrin és Hrothgar hasonló óvintézkedésekkel élt a kormányzásban.
Mivel azonban nem lehetett megtanítani erre a mesterségre mindenkit, aki hozzáférhetett veszélyes adatokhoz, a Du Vrangr Gatának számos más feladata között az volt az egyik megbízatása, hogy elkapja azokat, akik a mások agyát csapolták meg, méghozzá abban a pillanatban, ahogy a leszívott információk megjelentek a tudatukban. Ennek az éberségnek persze az volt az ára, hogy a Du Vrangr Gata végül ugyanúgy kémkedett a vardenekre, mint az ellenségeikre. Nasuada gondosan eltitkolta követőinek derékhada elől ezt a tényt, mert csak gyűlölködés, bizalmatlanság és széthúzás lett volna a vége. Viszolygott a szokástól, de nem látott más megoldást.
A Fekete Kézről szóló hír még inkább megerősítette abban a meggyőződésében, hogy a mágusokat valahogyan ráncba kell szedni.
- Miért nem fedeztétek föl ezt hamarabb? - kérdezte. - Azt értem, hogy elkerülheti a figyelmeteket egy magányos orgyilkos, de hogy egy egész varázslóhálózat, amely a pusztulásunkra esküszik? Magyarázatot kérek, Trianna!
A boszorkány szeme dühösen megvillant a vád hallatán. - Azért, mert Farthen Dúrral ellentétben itt nem kutathatunk ki minden agyat, hogy van-e nyoma benne kétszínűségnek. Itt túl sok az ember, hogy mi, mágusok nyomon követhessük őket. Ezért nem tudtunk mostanáig a Fekete Kézről, Nasuada úrnő.
Nasuada pillanatnyi szünetet tartott, aztán bólintott. - Megértettem. Láttátok a Fekete Kéz más tagjainak személyazonosságát?
- Néhányét.
- Helyes. Ennek alapján hajtsátok fel a többi ügynököt, Trianna. Irtsátok ki őket, akár a férgeket. Annyi embert kapsz tőlem, ahányra szükséged van.
A boszorkány bólintott. - Ahogy parancsolod, Nasuada úrnő.
Kopogtattak. Az őrök kardot rántottak, és beálltak az ajtó két oldalára, aztán kapitányuk figyelmeztetés nélkül feltépte az ajtót. Fiatal apród állt ott, éppen emelte az öklét, hogy ismét kopogtasson. Hüledezve bámulta a padlón heverő hullát, majd vigyázzba vágta magát, mikor a kapitány megkérdezte: - Mi az, fiam?
- Üzenetet hoztam Nasuada úrnőnek Orrira királytól.
- Akkor beszélj, és ne várass - mondta Nasuada.
Az apród egy pillanatot várt, amíg összeszedte magát. - Orrin király arra kér, hogy keresd fel tanácstermeiben, mert olyan jelentést kapott a Birodalomból, amelyek azonnali figyelmedre tartanak számot.
- Ennyi az egész?
- Igenis, úrnő.
- Ezen részt kell vennem. Trianna, tedd, amit parancsoltam. Kapitány, itt hagyod az egyik emberedet, hogy eltüntesse Drailt?
- Igenis, úrnőm.
- Továbbá kérlek, kerestesd meg vele Faricát, a szolgálómat. Ő majd kitakaríttatja a szobámat.
- És mi lesz velem? - kérdezte Elva, és félrehajtotta a fejét.
- Te elkísérsz engem - felelte Nasuada. - Mármint ha elég erősnek érzed magad.
A gyerek hátravetette a fejét, és hideg nevetésre nyitotta apró cseresznyeszáját. - Én elég erős vagyok, Nasuada. Hát te?
Nasuada elengedte a füle mellett a kérdést, és őreinek gyűrűjében kisietett a folyosóra. A kastély kövei földszagot árasztottak a forróságtól. Mögötte Elva kapkodta a lábát, és Nasuadának perverz örömet szerzett, hogy a hátborzongató gyereknek futnia kell, ha nem akar lemaradni a hosszabbakat lépő felnőttektől.
Az őrök kint maradtak a tanácsterem előszobájában. Nasuada és Elva bement. A terem aszketikusan kopár volt, híven tükrözve a surdai katonás szellemet. Az ország királyai minden vagyonukat népük védelmére és Galbatorix megbuktatására áldozták, nem arra, hogy hiábavalóságokkal cifrázzák ki a Borromeo-kastélyt, mint a törpék Tronjheimet.
A nagy tanácsterem durván bárdolt, tizenkét láb hosszú asztalára Alagaésia térképét szegezték fel négy tőrrel. Orrin szokás szerint az asztalfőn ült, különböző tanácsnokai - akik közül Nasuada tudomása szerint számosan az ő elszánt ellenfelei voltak - lejjebb foglaltak helyet. Jelen volt az Idősek Tanácsa is. Nasuada észrevette, milyen aggodalommal néz rá Jörmundur, és ebből arra következtetett, hogy Trianna már tájékoztatta Drailről.
- Kérettél, felség?
Orrin felállt. - Valóban kérettelek, ugyanis van... - Elharapta a szót, mert észrevette Elvát. - Ó, igen, Fénylő Homlok! Eddig nem volt alkalmam fogadni téged, habár tetteidnek híre elért hozzám, és be kell vallanom, roppant kíváncsivá tettél. Megelégedésedre szolgál a szállás, amelyet rendelkezésedre bocsátottam?
- Nagyon kellemes, felség. Köszönöm. - Az asztal mellett mindenki megrándult ettől a kísérteties hangtól. Olyan volt, akár egy felnőtté.
Irwin, a miniszterelnök kihúzta magát a székén, és Elvára szegezte remegő mutatóujját. - Miért hoztad ide ezt... ezt a fertelmet?
- Megfeledkezel a jó modorról, uram - felelte Nasuada, noha megértette a miniszterelnök érzéseit.
Orrin összevonta a szemöldökét. - Igen, Irwin, fegyelmezd magad. Mindazonáltal igaza van, Nasuada: ez a gyermek nem vehet részt a megbeszélésünkön.
- Az Uralkodó - mondta Nasuada - épp most próbált meggyilkoltatni. - A terem visszhangzott a meghökkent kiáltásoktól. - Ha Elva nem cselekszik olyan gyorsan, halott lennék. Épp ezért bizalmamba fogadtam: ahova megyek, oda megy ő is. - Hadd törjék a fejüket, hogy pontosan mire képes Elva!
- Hát ez valóban lesújtó hír! - kiáltotta a király. - Elfogtátok a latrot?
Nasuada tétovázott, mert látta a tanácsnokok mohó arcát. - Bölcsebb lenne várni, felség, amíg négyszemközt adhatok számot róla.
Orrin meghökkent a válaszától, de nem folytatta a témát. - Jól van. De üljetek le, üljetek már le! Nagyon aggasztó jelentést kaptunk az imént. - Miután Nasuada leült vele szemközt - Elva mögötte lapított -, így folytatta: - Úgy tűnik, gil'eadi kémeinket félrevezették Galbatorix hadának állapotát illetően.
- Hogyan?
- Azt hiszik, hogy a hadsereg Gil'eadban tartózkodik, ámde itt van egyik urú'baeni emberünk üzenete, aki másfél hete látott a főváros mellett déli irányba menetelni egy nagy ármádiát. Éjszaka volt, így a pontos létszámot nem állapíthatta meg, ám azt bizonyosra veszi, hogy magasan felülmúlja azt a tizenhatezret, amely Galbatorix erőinek magját képezi. Akár százezren is lehettek, vagy annál is többen.
Százezer ! Nasuada a rémület jeges hidegét érezte a gyomrában. - Szavahihető a forrásod?
- Mindig megbízható adatokkal szolgált.
- Nem értem - mondta Nasuada. - Hogyan mozgathat Galbatorix ennyi embert úgy, hogy csak most szerzünk róla tudomást? Csak a trén több mérföld hosszú lenne. Azt tudtuk, hogy a Birodalom mozgósít, de a sereg a közelében sincs annak, hogy megindulhasson.
Ekkor megszólalt Falberd. Vaskos kezével csapkodta az asztalt, hogy nyomatékot adjon szavainak: - Lóvá tettek minket! Kémeinket nyilván varázslattal vezették félre, hogy azt gondolják, a sereg még mindig a gil'eadi kaszárnyákban tartózkodik!
Nasuada érezte, hogy az arcából kifut a vér. - Egyetlen ember oly erős, hogy ennyi ideig fenntartson egy ilyen mérvű érzékcsalódást...
- Az pedig Galbatorix - fejezte be Orrin. - Ez volt a mi következtetésünk. Ez azt jelenti, hogy Galbatorix végre kibújt a barlangjából, és a nyílt összecsapást választja. Mikor most beszélünk, javában közeledik felénk a fekete ördög.
Irwin előrehajolt. - Az a kérdés, hogyan válaszoljunk? Természetesen vissza kell vágnunk erre a fenyegetésre, de milyen módon? Hol, mikor és miként? Ami erőink nincsenek felkészülve egy ilyen méretű összecsapásra, míg a tieitek, Nasuada úrnő - a vardenek -, megszokták a háború zaját.
- Mit értesz ezen? Hogy haljunk meg értetek?
- Én csak egy megjegyzést tettem. Értelmezd úgy, ahogy akarod.
Majd Orrin vette vissza a szót: - Ekkora sereg eltapos, ha egyedül vagyunk. Szövetségesekre van szükségünk, mindenekfölött pedig Eragonra, főleg ha Galbatorixszal kell megmérkőznünk. Küldetsz érte, Nasuada?
- Küldetnék, ha tehetném, de amíg Arya vissza nem tér, semmiképpen sem léphetek kapcsolatba a tündékkel, és nem szólíthatom Eragont.
- Ebben az esetben - mondta Orrin komoran - reménykednünk kell, hogy Arya előbb érkezik, mintsem késő lenne. Nem feltételezem, hogy ebben az ügyben számíthatunk a tündék segítségére. Míg egy sárkány a sólyom sebességével teheti meg az Aberont Ellesmérától elválasztó mérföldeket, az lehetetlen, hogy a tündék, ha mozgósítanak is, megelőzzék az Uralkodót. Így csak a törpék maradnak. Tudom, hogy sok évig jó barátságban voltál Hrothgarral; elküldöd neki segélykérésünket? A törpék már megígérték, hogy harcolni fognak, amint eljön az idő.
Nasuada bólintott. - A Du Vrangr Gata egyezséget kötött bizonyos törpe varázslókkal, ami lehetővé teszi, hogy szempillantás alatt juttassunk célba üzeneteket. Továbbítom kérésedet - kérésünket . És arra is megkérem Hrothgart, hogy küldjön követet Cerisbe, és tájékoztassa a tündéket a helyzetről, hogy legalább figyelmeztessük őket.
- Helyes. Elég messze vagyunk Farthen Dúrtól, de ha csak egy hétig megállíthatjuk az uralkodót, a törpék talán idejében ideérnek.
Komor hangulatú tanácskozás következett. Vannak különböző taktikák a nagyobb - de nem szükségszerűen erősebb - hadsereg legyőzésére, ám az asztalnál ülők közül senki sem tudta elképzelni, miként győzhetnék le Galbatorixot, főleg miután Eragon még mindig olyan gyönge az őskirályhoz képest! Az lehetne az egyetlen fortély, ha annyi törpe- és embermágussal vennék körül Eragont, ahány csak létezik, aztán megpróbálnák rákényszeríteni Galbatorixot, hogy egyedül álljon ki velük. Csak az ezzel a baj, gondolta Nasuada, hogy Galbatorix legyőzött sokkal félelmetesebb ellenségeket is, miközben elpusztította a Lovasokat, és azóta még erősebb lett. Szentül hitte, hogy a többiek fejében is megfordult ez a gondolat. Ha a tündék bűbájosait a sorainkban tudhatnánk, karnyújtásnyira kerülhetnénk a győzelemhez. Ám nélkülük... Ha nem dönthetjük meg Galbatorixot, egyetlen lehetőség marad: az, hogy elmenekülünk Alaégesiából az óceánon át, és új földet keresünk, amelyen felépíthetünk egy új életet magunknak. Még Galbatorix se örök életű. Ez az egyetlen bizonyosság, hogy előbb-utóbb minden elmúlik.
A taktikáról áttértek a logisztikára, és ekkor sokkal indulatosabb lett a vita, mert az Idősek Tanácsa nem értett egyet Orrin tanácsnokaival a felelősségek megosztásában, hogy ki fizessen ezért meg azért, ki élelmezze a munkásokat, akik Surdának és a vardeneknek is dolgoznak, ki szerezze be a harcosok élelmét, és hogy miként oldják meg az ehhez kapcsolódó, sokrétű kéréseket.
A szócsata kellős közepén Orrin egy pergamentekercset húzott elő az övéből, és így szólt Nasuadához: - Ha már a pénzügyeknél tartunk, lennél olyan kedves megmagyarázni egy elég sajátos kérdést, amelyre felhívták a figyelmemet?
- Legjobb igyekezetem szerint, felség.
- Ez itt a kezemben a takácsok céhének panasza, amely azt állítja, hogy a takácsok haszna országszerte jelentősen csökkent, mert a piacot elárasztotta a rendkívül olcsó csipke - olyan csipke, amely, mint esküsznek rá, a vardenektől származik. - Keserű képet vágott. - Még megkérdezni is oktalanság, de van-e alapja a panaszuknak, és ha igen, miért tennének ilyet a vardenek?
Nasuada nem is próbálta leplezni a mosolyát. - Emlékszel, felség, amikor nem voltál hajlandó több aranyat kölcsönözni a vardeneknek, viszont azt tanácsoltad nekem, hogy keressünk más módokat a magunk fenntartására?
- Azt tettem, de mi köze annak ehhez? - kérdezte elkeskenyedő szemmel Orrin.
- Nos, az jutott eszembe, hogy míg a kézi csipke előállítása hosszú időbe kerül - azért is olyan drága -, mágiával nagyon könnyű készíteni, mert csekély energiát igényel. Ezt neked, a természetfilozófusnak kellene leginkább méltányolnod. Az itt és a Birodalomban eladott csipkéink árából maradéktalanul fedezhettük minden kiadásunkat. A vardenek ma már nem szorulnak rá se kosztra, se kvártélyra.
Nasuadát kevés dolog mulattatta életében annyira, mint Orrin hitetlenkedő arca abban a pillanatban. A tekercs megállt félúton a király álla és az asztal között, a szája kissé nyitva maradt, a homlokát kérdőn ráncolta, mint aki most látott valamit, amit nem egészen ért. Nasuada nem győzte élvezni a látványt.
- Csipke? - hápogta a király.
- Igen, felség.
- Galbatorix ellen nem harcolhatsz csipkével !
- Miért nem, felség?
Orrin egy pillanatig keresgélte a szavakat, aztán azt morogta: - Mert... mert az nem tiszteletre méltó, azért. Miféle bárd, aki tetteink elzengi, lenne hajlandó írni csipkéről ?
- Mi nem azért harcolunk, hogy eposzokban dicsérjenek.
- Csapjon bele a mennykő az eposzokba! De mit válaszoljak a takácsok céhének? Ez a ti olcsó csipkétek nehezíti a megélhetést, és aláássa a gazdaságunkat. Ez nem fog menni. Egyáltalán nem fog menni.
Nasuada édes melegséggel mosolygott, és a legbarátságosabb hangján válaszolta: - Ó, egek! Ha ez akkora teher kincstáratoknak, a vardenek készséggel felajánlanak nektek némi kölcsönt, viszonzásul az irántunk tanúsított jóságotokért... természetesen méltányos kamatra.
Az Idősek Tanácsának sikerült megőrizni az illedelmes arcot, ám Elva felvihogott Nasuada mögött.
Amint a nap kibukkant a szemhatár fái mögül, Eragon erősített a lélegzésén, megparancsolta szívének, hogy gyorsabban verjen, és mikor visszatért a tudatos állapotba, kinyitotta a szemét. Nem aludt, mert az átalakulása óta nem tett ilyet. Ha fáradt volt, és pihenni akart, lefeküdt, és átlépett egy olyan állapotba, amely az éber álomra hasonlított. Itt sok csodálatos víziót látott, és az emlékek szürke árnyai között járt, ugyanakkor egész idő alatt érzékelte környezetét.
Nézte a napfelkeltét, és Aryára gondolt, mint minden órájában az Agaetí Blödhren óta eltelt két napnak. Az ünnepet követő reggelen elment a Tialdarí Csarnokba, hogy megkeresse - bocsánatot akart kérni a viselkedéséért -, ám ott megtudta, hogy Arya már elment Surdába. Mikor láthatom ismét? - töprengett Eragon. A napvilágnál megértette, hogy a tünde- és a sárkánymágia mennyire eltompította az eszét az Agaetí Blödhren során. Viselkedhettem úgy, mint egy bolond, de nem kizárólag a saját hibámból. Ugyanannyira voltam felelős a magaviseletemért, mint ha berúgtam volna.
De akkor is komolyan gondolt minden szót, amit Anyának mondott - még ha rendes esetben nem is mutatott volna meg magából ennyit. A tünde visszautasítása az elevenébe talált. Az elmét elhomályosító bűvölésektől megszabadultan kénytelen volt belátni, hogy Aryának alighanem igaza van, áthidalhatatlan korkülönbség választja el őket. Eragonnak nehéz volt elfogadnia ezt, de mikor megtette, a tudás csak tovább növelte a keserűségét.
Hallotta már a „vérző szívű” kifejezést. Eddig szóvirágnak tartotta, nem testi állapotnak. Ám most izomlázra emlékeztető, tompa sajgást érzett a mellkasában, és minden szívdobbanás fájt.
Saphira volt az egyetlen vigasza. Ebben a két napban a sárkány egyszer se gáncsolta, amit tett, és legfeljebb pár percre hagyta magára, hogy társaságával vigasztalhassa az ifjút. Sokat beszélt hozzá, legjobb igyekezete szerint próbálva kicsalogatni Eragont a csend kagylóhéjából.
Eragon, hogy ne kelljen Aryán borongania, elvette az éjjeliszekrényéről Orik kirakós gyűrűjét, és ide-oda forgatta. Csodálatos, mennyire kiélesedtek az érzékei! Kitapintott minden hibát a csavart fémben. Ahogy nézegette a gyűrűt, felfedezte a mintát az aranypántok elrendezésében, ami korábban elkerülte a figyelmét. Az ösztönére hagyatkozva forgatni kezdte a pántokat a megfigyelt sorrend szerint. Nagy örömére a nyolc darab összeállt, tökéletes, tömör egészet alkotott. Jobb keze negyedik ujjára húzta a gyűrűt, és gyönyörködött benne, ahogy a fonattá egyesült pántok visszaverik a napfényt.
Ezt korábban nem tudtad megcsinálni, jegyezte meg Saphira a padló mélyedéséből, ahol aludt.
Sok dolgot látok, amelyek egykor rejtve voltak előlem.
Bement a mosdófülkébe, elvégezte a reggeli mosakodást, és ráolvasással eltávolította az álláról a borostát. Noha most már nagyon hasonlított egy tündére, továbbra is nőtt a szakálla.
Orik már várta őket a vívótéren. Felragyogott a szeme, mikor Eragon mutatta a kirakós gyűrűt. - Látom, rájöttél!
- Tovább tartott, mint vártam - mondta Eragon -, de sikerült. Te is gyakorolni jöttél?
- Eh! Én már összemértem fejszémet egy tündével, aki kaján örömét lelte benne, hogy kupán vágjon. Nem... azért jöttem, hogy téged lássalak harc közben.
- Már láttál - jegyezte meg Eragon.
- Nem, egy ideje nem.
- Vagyis arra vagy kíváncsi, mennyire változtam meg? - Orik vállat vont.
Vanir közeledett a mezőn át. - Kész vagy, Árnyékölő? - kiáltotta. Valamivel kevésbé volt vállveregető az utolsó párharcuk óta, amelyet az Agaetí Blödhren előtt vívtak, de nem sokkal.
- Készen.
Eragon és Vanir harcállást vettek fel egymással szemben a nyílt terepen. Eragon kiürítette az elméjét, aztán megragadta és kirántotta Zar'rocot, amilyen sebesen csak tudta. Megdöbbenésére a kard annyit nyomott, mint a fűzfavessző. Mivel nem ütközött a szokott ellenállásba, a karja egy rándulással kiegyenesedett. Ujjai közül pörögve szállt el a kard, és tőle jobbra, mintegy tízölnyire beleállt egy fenyőfa törzsébe.
- Már a kardodat se tudod tartani, Lovas? - kérdezte Vanir.
- Bocsánatot kérek, Vanir-vodhr - lihegte Eragon, és dörgölte meghúzódott könyökét, hogy elzsongítsa a fájdalmat. - Rosszul ítéltem meg az erőmet.
- Hát akkor vigyázz, hogy ne történjék meg még egyszer. - Vanir a fához ment, megragadta Zar'roc markolatát, és próbálta kihúzni a kardot. A fegyver meg se moccant. Vanir összevonta a szemöldökét, és úgy nézett a makacs vörös pengére, mint aki fortélyra gyanakszik. Összeszedte az erejét, hirtelen hátradőlt, és egy roppanással kirántotta Zar'rocot a fából.
Eragon átvette tőle, és felemelte a pengét. Zavarba hozta, milyen könnyű. Itt valami baj van, gondolta. - Állj a helyedre!
Ezúttal Vanir kezdett. Egyetlen szökkenéssel áthidalta a közöttük levő távolságot, és Eragon jobb válla felé döfött. Eragonnak úgy rémlett, hogy a tünde lassabban mozog a szokásosnál, mintha Vanir reflexei emberi szintre csökkentek volna. Eragon játszva hárította a döfést. Kék szikrák pattogtak, ahogy a két kard összecsapott.
Vanir meghökkent arccal ért földet. Ismét döfött. Eragon hátradőlt, mint a szélben meghajló fa, és kitért a penge elől. A tünde gyors egymásutánban mérte rá a hatalmas csapásokat, amelyek elől Eragon vagy félrehajolt, vagy hárította őket, egyforma gyakorisággal használva a pengét és a kardhüvelyt Vanir támadásainak meghiúsítására.
Gyorsan megértette, hogy az Agaetí Blödhren szellemsárkánya nemcsak a külsejét változtatta meg, de a tündék fizikai tulajdonságaival is felruházta. Erőben és gyorsaságban most már felért a legkiválóbb tünde atlétával.
Kíváncsi volt, mire képes, és olyan magasra szökkent, amennyire bírt. Zar'roc vörösen villogott a napsugárban, miközben Eragon az ég felé szállt. Jó tízlábnyira a földtől megpördült a levegőben, mint egy akrobata, és Vanir mellett ért földet, ugyanabba az irányba fordulva, mint amelyikből elindult.
Szilaj kacagás szakadt fel a torkán. Már nem volt gyámoltalan a tündék, az Árnyak és más varázslények között. Soha többé nem kell elszenvednie a tündék lenézését. Soha többé nem kell Saphirára vagy Aryára hagyatkoznia, hogy megmentsék az olyan ellenségektől, mint Durza.
Megtámadta Vanirt, a mező visszhangzott a dühös pengecsattogástól, ahogy egymásnak feszültek, küzdés közben letaposva a füvet. Utéseik ereje szelet kavart, amely csapzott pászmákba fújta fürtjeiket. A fák reszkettek, és elhullatták tűleveleiket. A párharc belenyúlt a délelőttbe, mert Eragonnak még új erejével egyetemben is félelmetes ellenfelet jelentett Vanir. Ám nem tűrte, hogy legyőzzék. Egy körvágással kicselezte Vanir védelmét, és akkorát csapott a tünde felkarjára, hogy eltörte a csontját.
Vanir elejtette a kardját, arca elfehéredett. - Milyen gyors a kardod! - mondta. Eragon felismerte az Umhodan-ének híres sorát.
- Az istenekre! - rikkantott Orik. - Ez volt a legkülönb vívás, amit életemben láttam, pedig akkor is ott voltam, mikor Aryával küzdöttél Farthen Dúrban!
Ekkor Vanir azt tette, amire Eragon sose számított volna: a hódolat mozdulatával behajlította ép karját, a mellére tette, és meghajolt. - Bocsánatodat kérem korábbi viselkedésemért, Eragon-elda. Azt gondoltam, hogy a semmibe taszítjátok fajomat, és félelmemben viselkedtem olyan szégyenletesen. De most már látom, hogy fajod nem veszélyezteti ügyünket. - Kelletlenül hozzátette: - Most már méltó vagy a Lovas címére.
Eragon is meghajolt. - Megtisztelsz. Sajnálom, hogy ilyen fájdalmat okoztam neked. Megengeded, hogy meggyógyítsam a karodat?
- Nem, hagyom, hogy a természet hozza helyre a saját ritmusa szerint, emlékeztetőül arra, hogy egyszer Árnyékölő Eragonnal mértem össze kardomat. Nem kell félned, hogy megzavarja holnapi vívásunkat, bal kézzel ugyanolyan jó vagyok.
Mindketten meghajoltak, aztán Vanir elment.
Orik a combjára csapott: - Most már van esélyünk a győzelemre, komoly esélyünk! A csontomban érzem! A csont olyan, mint a kő, azt mondják. Ó, ez fog ám tetszeni Hrothgarnak és Nasuadának!
Eragon megőrizte a nyugalmát, és arra összpontosított, hogy Zar'roc éléről eltávolítsa a gátat, de Saphirának azt mondta: Ha csak izomerő kellene Galbatorix megbuktatásához, a tündék rég megtették volna. Ezzel együtt örült megnőtt képességeinek, és a hátát marcangoló kínszenvedés rég várt megszűnésének. Az örökké szaggató fájdalom eltűnésével mintha az agyáról is felszállt volna a köd, és ugyanolyan tisztán tudott gondolkozni, mint régen.
Még volt néhány percük addig, amikor találkozniuk kellett Oromisszal és Glaedrrel, ezért Eragon leakasztotta íját és puzdráját Saphira hátáról, és elsétált a lőtérre, ahol a tündék a nyilazást gyakorolták. Mivel a tündék sokkal hatalmasabb erejű íjakat használtak, kipárnázott céltábláik túl kicsik és túl távoliak voltak Eragonnak. A pálya közepére kellett mennie, hogy lőhessen.
Beállt a helyére, nyilat tett az idegre, lassan hátrahúzta a húrt, és örvendezett, hogy milyen könnyen megy. Célzott, elengedte a nyilat, és várt, hogy lássa, célba talál-e. Dühös darázsként zümmögve repült a vessző a céltábla felé, és beleállt a közepébe. Eragon elvigyorodott. Újra és újra lőtt, sebessége az önbizalmával együtt nőtt, és végül harminc nyilat használt el egy perc alatt.
A harmincegyedik nyílvesszőnél kissé keményebben húzta meg a húrt, mint addig tette - vagy képes volt tenni. A tiszafa íj hangos reccsenéssel eltört a bal keze alatt, szilánkjai megkarmolták az ifjú ujjait. Eragon keze elzsibbadt az ütéstől.
Lesújtva bámulta fegyverének romjait. Három éve Garrow készítette a születésnapjára. Azóta szinte nem volt hét, amikor ne használta volna. Hányszor segített ez az íj, hogy húst szerezzen a családnak! Nélküle éheztek volna. Ezzel ölte meg az első szarvasát. Ezzel ölte meg az első urgalját. Ezzel használta először a mágiát. Az íjat elveszíteni olyan volt, mint elveszíteni a legjobb barátot, akire a legcudarabb helyzetben is számíthatunk.
Saphira megszagolgatta az ifjú markából csüngő két fadarabot. Úgy látom, új vesszőrepítőre lesz szükséged. Eragon morgott valamit - nem volt kedve beszélni -, és eltrappolt a nyilaiért.
A mezőről elrepültek a tel'naeíri fehér szirtekhez, és jelentkeztek Oromisnál, aki zsámolyon ült a kunyhója előtt, és távollátó szemével lebámult a szirtről. - Eragon, teljesen elmúlt belőled a Véreskü Ünnepének erős mágiája?
- El, mester.
Hosszú csend lett. Oromis az áfonyateáját iszogatta, és tovább szemlélte az ősi erdőt. Eragon szó nélkül várt, megszokta az ilyen szüneteket az öreg Lovastól. Végül Oromis megszólalt: - Glaedr elmagyarázta, annyira, amennyire tudta, mit tettek veled az ünnepen. Ilyen még sose fordult elő a Lovasok történetében... A sárkányok ismét bebizonyították, hogy sokkal többet tudnak, mint képzeltük. - Kortyolt a teából. - Glaedr nem tudta biztosan, milyen változásokat tapasztaltál, én tehát szeretném, ha részletesen leírnád átalakulásodat, beleértve, a külsődet is.
Eragon sietve összefoglalta, miben változtatták meg, mindenekelőtt látásának, szaglásának, hallásának és tapintásának kiélesedését hangsúlyozva, majd befejezésül elmesélte párharcát Vanirral.
- És mit érzel? - kérdezte Oromis. - Neheztelsz, amiért az engedélyed nélkül manipulálták a testedet?
- Nem, nem! Szó sincs róla! Neheztelhettem volna a Farthen Dúr-i csata előtt, de most csak hálás vagyok, hogy a hátam nem fáj többé. Boldogan alávetettem volna magam nagyobb változásoknak is, hogy szabaduljak Durza átkától! Nem, az én egyetlen érzésem a hála!
Oromis bólintott. - Örülök, hogy vagy olyan bölcs, és így látod, mert az ajándékod többet ér a világ összes aranyánál. Azt hiszem, lábunk ezzel végre megtalálta a helyes ösvényt. - Ismét ivott egy kortyot. - Hát akkor lássunk hozzá. Saphira, Glaedr a Törött Tojások Sziklájánál vár. Eragon, te ma a Rimgar harmadik szintjével kezded, ha képes vagy rá. Tudni akarom, mit tudsz.
Eragon elindult a ledöngölt négyszöghöz, ahol általában a Kígyó és a Daru táncát járták, aztán megtorpant, mert az ezüsthajú tünde nem jött utána. - Mester, te nem csatlakozol hozzám?
Oromis szomorúan mosolygott. - Ma nem, Eragon. A Véreskü Ünnepéhez szükséges varázslások nagyon megviseltek. Meg aztán... az állapotom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ide kiülhessek.
- Sajnálom, mester. - Haragszik, amiért a sárkányok nem gyógyították meg őt is?, tűnődött Eragon. Rögtön elhessegette a gondolatot. Oromis sose lenne ilyen kicsinyes.
- Ne sajnáld. Nem a te hibád, hogy nyomorék vagyok.
Eragon birokra kelt a Rimgar harmadik szintjével. Kiderült, hogy még mindig hiányzik belőle az a fajta egyensúlyérzék és rugalmasság, amelyért még a tündéknek is meg kell dolgozniuk. Tulajdonképpen örült a hiányosságainak, mert ha tökéletes lenne, hol maradna a teljesítmény?
Nehéz hetek következtek. Egyrészt hatalmas lépésekkel haladt előre, olyan ismereteket sajátított el, amelyek előtt korábban bambán ácsorgott. Oromis leckéi még mindig kihívást jelentettek, de már nem érezte azt, hogy a tulajdon tökéletlensége tengerében fuldoklik. Könnyebb lett írni-olvasni, és ahogy nőtt az ereje, olyan tündevarázslatokat is tudott űzni, amelyeknek energiaigénye megölt volna egy normális embert. Így megerősödve azt is látnia kellett, milyen gyönge Oromis a többi tündéhez képest.
Ám összes teljesítménye ellenére egyre kevésbé volt elégedett magával. Akárhogy igyekezett elfelejteni Aryát, minden nappal jobban kínozta a vágy, amit még elviselhetetlenebbé tett a tudat, hogy a tünde nem akarja látni. Főleg pedig azt érezte, hogy baljós vihar készülődik a szemhatár mögött, olyan vihar, amely bármelyik pillanatban kitörhet, végigsöpörhet a világon, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül.
Saphira ugyanúgy szorongott, mint ő. A világ elvékonyodott, Eragon, mondta. Hamarosan felszakad, és áttör a szakadáson a téboly. Amit érzel, ugyanazt érzik a sárkányok, és ugyanazt érzik a tündék - közeledik korunknak vége, a sors könyörtelenül kopogtat az ajtón. Sirasd meg azokat, akik odavesznek a káoszban, amely elemészti Alagaésiát, és reménykedj, hogy kardod és pajzsod, karmom és agyaram kivívhatja a derűsebb jövőt.
Eljött a nap, amelyen Eragon átment az Oromis kunyhója mögötti tisztásra, leült a mohos teknő közepén a fényes fehér fatönkre, és mikor megnyitotta elméjét a környezetének, nemcsak a madarakat, vadakat és rovarokat, de az erdő növényeit is érezte.
A növényeknek másfajta tudatuk volt, mint az állatoknak: lassú, ráérős, szétszórt, ám a maguk módján ugyanolyan értelemmel bírtak, mint Eragon. A növények tudatának gyönge lüktetése mindent betöltő, puha izzásban fürdette a szeme előtt elforduló éggömböt, amelynek galaktikájában minden fényes szikra egy életet jelentett. Még a legkopárabb föld is bozsgott az élettől. A rög élt és gondolkozott.
Vagyis, vonta le a következtetést Eragon, az értelmes életnek nincsenek határai.
Ahogy elmerült a környezet gondolatainak és érzéseinek árjában, olyan mélységes belső békét sikerült elérnie, hogy arra az időre megszűnt önálló lényként létezni. Kiürült, hogy befogadja a világ hangjait. Semmi sem kerülte el a figyelmét, mert semmit sem választott ki, hogy figyeljen rá.
Ő volt az erdő és a lakói.
Így érzi magát vajon egy isten?, tűnődött, mikor magához tért.
Eljött a tisztásról, felkereste Oromist a kunyhójában, és elébe térdelt: - Mester, azt tettem, amit mondtál. Addig figyeltem, amíg nem hallottam többé.
Oromis abbahagyta az írást, és töprengve nézett Eragonra. - Mondd el. - És Eragon másfél óráig mesélt bőbeszédű ékesszólással a tisztás növényeiről és állatairól, addig, amíg Oromis föl nem emelte a kezét: - Meggyőztél arról, hogy hallottál, és hogy volt mit hallani. De meg is értettél mindent?
- Nem, mester.
- Így is kellett lennie. A megértés a korral jön meg... Jól van, Eragon-finiarel. Igazán jól van. Ha Ilireában lettél volna a tanítványom, mielőtt Galbatorix hatalomra került, most szabadultál volna föl, hogy növendékből teljes jogú tag légy, aki ugyanazokkal a kiváltságokkal rendelkezik, mint a legöregebb Lovasok. - Oromis nehézkesen fölemelkedett a székéből. Imbolygott állás közben. - Hadd támaszkodjak rád, Eragon. Segíts, hogy kimehessek, tagjaim elárulják az akaratomat.
Eragon a mesteréhez sietett, és támogatta Oromist, akinek szinte semmi súlya nem volt, hogy kibotladozhasson a tel'naeíri szirtek felé rohanó patakhoz. - Most, hogy elértél erre a szintre, megtaníthatlak a mágia egyik legnagyobb titkára, olyan titokra, amelyet talán még Galbatorix sem ismer. Ez a legbiztosabb módszer, hogy fölérhess a hatalmával. - A tünde átható pillantással nézte. - Mi a mágia ára, Eragon?
- Az energia. Egy varázslat ugyanannyi energiát követel, mint ami ahhoz kell, hogy halandó eszközökkel teljesítsük a feladatot.
Oromis bólintott. - És honnan jön az energia?
- A bűbájos testéből.
- Onnan kell-e?
Eragon agya szélsebesen igyekezett bejárni a kérdésben fölvillanó félelmetes lehetőségeket. - Úgy érted, hogy jöhet más forrásokból is?
- Pontosan ez történik, valahányszor Saphira segít téged a varázslatban.
- Igen, de a mi kapcsolatunk, egyedülálló - tiltakozott Eragon. - Kapcsolatunk indokolja, hogy meríthetek Saphira erejéből. Hogy mással tegyem meg, be kellene lépnem... - Elnémult. Most eszmélt rá, hova akarta elvezetni Oromis.
- Be kell lépned annak a lénynek vagy lényeknek a tudatába, amelyek az energiát szolgáltatják - fejezte be Oromis a gondolatot. - Ma bebizonyítottad, hogy meg tudod tenni az élet legparányibb formájával is. Most tehát... - Elhallgatott, kezét a mellkasára szorítva köhögött, majd így folytatta: - Emelj ki a patakból egy vízgömböt, de csak azt az energiát használd hozzá, amit el tudsz vonni az erdőtől!
- Igen, mester.
Mikor a környezet növényei és állatai felé nyúlt, érezte, hogyan súrolja elméjét Oromis tudata: a tünde figyelt és ítélt. Az összpontosításba belekomorult arccal kezdte szemelgetni környezetéből a szükséges energiát, amelyet csak a kellő pillanatban szabad kiárasztania...
- Eragon! Ne tőlem! Így is épp elég gyenge vagyok!
Eragon riadtan kapott észbe, hogy Oromist is bevette a forrásai közé. - Elnézésedet kérem, mester - mondta szégyenkezve. Folytatta a gyűjtést, vigyázva, nehogy megcsapolja a tünde életerejét, és mikor elkészült, megparancsolta: - Föl!
Halálos csendben lábnyi átmérőjű vízgömb emelkedett ki a patakból, és megállt Eragon szeme előtt a levegőben. Eragon izmai úgy égtek, ahogy az erős testgyakorlástól szoktak, de maga a varázslat nem fárasztotta el.
Csak egy perce lebegett a levegőben a gömb, amikor a földön aratni kezdett a halál a kisebb teremtmények között, amelyekkel Eragon kapcsolatban állt. Egy hangyaoszlop összeesett. Egy egérfi levegő után tátogott, aztán átbukott a semmibe, mert elveszítette a szívét hajtó erőt. Megszámlálhatatlan növény kókadt le, fonnyadt el, száradt ki.
Eragon elszörnyedve érezte, mit tett. Mivel megtanulta újfajta módon tisztelni az élet szentségét, ez iszonyatos bűncselekménynek tűnt, amit súlyosbított, hogy meghitt kapcsolatban állt az elpusztult lényekkel. Olyan volt, mintha ő halt volna meg százszorosan. Megszakította a mágia áramlatát - a vízgömb szétfreccsent a földön -, majd sarkon fordult, és így háborgott Oromisnak: - Te tudtad, hogy ez fog történni!
Mély szomorúság ült ki az öreg Lovas vonásaira. - Szükséges volt - felelte.
- Arra volt szükség, hogy ilyen sokan haljanak meg?
- Arra volt szükség, hogy megértsd, milyen rettenetes az ára ennek a mágiának. Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen érzés, ha azok halnak meg, akiknek tudatában osztozol. A saját bőrödön kellett átélned.
- Nem teszek ilyet még egyszer! - fogadkozott Eragon.
- Nem is kell. Ha fegyelmezett vagy, megteheted, hogy csak olyan növényektől és állatoktól vonod el az energiát, amelyek kibírják a veszteséget. Csatában kivihetetlen, de leckének megcsinálhatod. - Oromis intett, a némán fortyogó Eragon odament hozzá, hogy a tünde rátámaszkodhasson, aztán visszatértek a kunyhóhoz. - Most már megértheted, hogy ezt a technikát miért nem tanították az ifjabb Lovasoknak. Ha egy gonosz bűbájos tudomást szerzett volna róla, szörnyű pusztítást művelhetett volna vele, annál is inkább, mert nehéz megfékezni azt, aki ily hatalmas erőkből meríthet. - A kunyhóban a tünde sóhajtva leereszkedett a székére, és összeillesztette ujjainak hegyét. Eragon is leült.
- Ha egyszer magunkba lehet inni az... - intett - ...az élet energiáját, az nem lehetséges, hogy közvetlenül a fényból, a tűzből vagy az energia más formáiból vonjuk el?
- Ó, Eragon, ha így lenne, szempillantás alatt elpusztíthatnánk Galbatorixot! Kicserélhetjük energiánkat más élőlényekével, használhatjuk ezt az energiát mozgásra vagy gyúanyagnak egy varázslathoz, sőt tárolhatjuk is későbbi felhasználásra, de nem építhetjük be magunkba a természet elemi erőit. Az ész azt mondja, hogy megtehető, de egyelőre senkinek sem sikerült rátalálni a varázslatra, amely megengedi.
Kilenc nappal később Eragon a tünde elé járult, és így szólt: - Mester, csak tegnap este eszméltem rá, hogy sem te, sem az elolvasott tündetekercsek százai nem említik a vallásotokat. Miben hisznek a tündék?
Oromis nagyot sóhajtott. - Abban hiszünk, hogy a világ bizonyos áthághatatlan törvényeknek engedelmeskedik, és kitartó erőfeszítésekkel felfedezhetjük ezeket a törvényeket, hogy a körülmények ismétlődése esetén következtethessünk eseményekre.
Eragon nagyot nézett. Ez nem az volt, amit ő tudni akart. - De kit vagy mit imádtok?
- Semmit.
- A semmit imádjátok?
- Nem, Eragon. Egyáltalán nem imádunk semmit.
Ez a gondolat annyira idegenszerű volt, hogy Eragonnak percekig kellett törnie a fejét az értelmén. A carvahalliak sem hittek semmiféle rendező elvben, annál inkább voltak babonáik és szertartásaik, amelyekkel főleg a balszerencsét akarták távol tartani. Kiképzése kezdte megértetni Eragonnal, hogy sok jelenség, amelyet a falusiak természetfölötti okoknak tulajdonítanak, természetes folyamatok eredménye; például megtanulta a meditációból, hogy a nyüvek a légytojásból kelnek ki, és nem a sárból, mint korábban hitte. Ma már fölöslegesnek tartotta, hogy ennivalót készítsenek ki a házi manóknak, nehogy összemenjen a tej, mert tudta, hogy a tej akkor savanyodik meg, ha elszaporodnak benne valamilyen parányi élőlények. De azért továbbra is meg volt győződve róla, hogy titokzatos utakon-módokon hatnak a világra a természetfölötti erők, és ezt a hitét meg is erősítették a törpevallásról szerzett tapasztalatai. - Akkor szerinted hogyan lett a világ, ha nem az istenek teremtették? - kérdezte.
- Miféle istenek, Eragon?
- A ti isteneitek, a törpe istenek, a mieink... valakinek meg kellett teremtenie.
Oromis felvonta a szemöldökét. - Ebben nem értek egyet veled, bár igaz, azt sem tudom bizonyítani, hogy az istenek nem léteznek. Azt se tudom bizonyítani, hogy a világot és mindent, ami benne van, nem valamilyen szellem vagy szellemek teremtették a régmúltban. De annyit mondhatok, hogy a sok ezer év alatt, amióta mi, tündék tanulmányozzuk a természetet, egyszer sem tapasztaltuk, hogy a világot kormányozó törvényeket megszegték volna. Vagyis sose láttunk csodát. Számos eseményt nem tudunk megmagyarázni, de meggyőződésünk szerint ennek nem az az oka, hogy egy istenség megváltoztatta a természet törvényeit, hanem az, hogy még mindig szánalmasan keveset tudunk a világegyetemről.
- Egy istennek nem kellene megváltoztatnia a természeti törvényeket ahhoz, hogy érvényesítse az akaratát - vitatkozott Eragon. - Meg tudná tenni a létező rendszeren belül is... Befolyásolhatná az eseményeket mágiával.
Oromis mosolygott: - Amilyen igaz. De tedd csak fel magadnak a kérdést, Eragon: ha léteznek istenek, jó őrzői voltak-e Alagaésiának? Halál, betegség, szegénység, zsarnokság és más nyomorúságok megszámlálhatatlan sokasága szomorítja a földet. Ha ez az istenek műve, nem imádat, engedelmesség és hódolat jár nekik, hanem fel kell lázadni ellenük, és le kell taszítani őket.
- A törpék azt hiszik...
- Pontosan! A törpék hiszik . Némely kérdésekben nem az észre, hanem a hitre hagyatkoznak. Bebizonyított tényeket hagytak figyelmen kívül, ha azok ellentmondtak tanaiknak.
- Például? - kérdezte Eragon.
- A törpe papok a korall példájával bizonyítják, hogy a kő él és növekedni képes, ami alátámasztja azt a mítoszukat is, hogy Helzvog alkotta a törpe fajt a gránitból. De mi, tündék felfedeztük, hogy a korall igazából mészkő váz, amelyet a benne élő parányi élőlények választanak ki. Akármelyik varázsló meg tudja érezni az életet, ha kitárja neki az elméjét. Elmagyaráztuk ezt a törpéknek is, de meg se hallgattak; azt hangoztatták, hogy az élet, amelyet mi érzünk, benne rejlik minden kőben, habár igazság szerint a kövek életét csak a törpe papoknak lenne szabad megérezniük.
Eragon sokáig bámult ki az ablakon, és Oromis szavain tépelődött. - Akkor ti nem is hisztek a halál utáni életben.
- Ezt már abból tudhattad, amit Glaedr mondott.
- És nem számoltok az istenekkel.
- Mi csak abban hiszünk, aminek létezését bizonyítani tudjuk. Mivel nincs bizonyítékunk az istenek, csodák és egyéb természetfölötti dolgok létezésére, nem bíbelődünk velük. Ha ez megváltozna, ha Helzvog kinyilatkoztatná magát nekünk, akkor tudomásul vennénk az új adatot, és felülvizsgálnánk az álláspontunkat.
- Rideg egy világ ez, amiben nincs... valami több.
- Épp ellenkezőleg - érvelt Oromis -, ez egy jobb világ. Olyan hely, amelyben felelősek vagyunk a tetteinkért, ahol azért lehetünk jók egymáshoz, mert így akarjuk, és így helyes, nem pedig az isteni büntetéssel ijesztgetve kényszerítenek a helyes viselkedésre. Eragon, én nem fogom megmondani neked, hogy miben higgyél. Sokkal jobb, ha megtanulsz kritikusan gondolkodni, amelynek birtokában önállóan dönthetsz, mint ha másnak az elképzeléseit tukmálják rád. Kérdezted, mi a vallásunk, és én őszintén válaszoltam. Hozz ki belőle, amit akarsz.
Ez a beszélgetés - a korábbi szorongásokkal tetézve - annyira felzaklatta Eragont, hogy napokig nehezen tudott a tanulmányaira összpontosítani, még akkor sem, amikor Oromis arra kezdte oktatni, miként énekeljen a növényeknek, holott ezt nagyon szerette volna elsajátítani.
Elismerte, hogy tapasztalatai máris kételkedővé tették; elvben sok mindennel egyetértett abból, amit Oromis mondott. Az okozta vívódásait, hogy ha a tündéknek van igaza, akkor majdnem minden törpe és ember csak áltatja magát. Ezt nehéz volt elfogadnia. Ennyien nem tévedhetnek!, bizonygatta magának.
Mikor megkérdezte Saphirát, a sárkány azt felelte: Engem ez nem érdekel, Eragon. A sárkányok sose hittek felsőbb hatalmakban. Miért hinnénk, amikor a szarvas és a többi zsákmányállat minket tart felsőbb hatalomnak? Eragon elnevette magát. Csak arra vigyázz, nehogy szemet hunyj a kényelmed kedvéért a valóság fölött, mert ha egyszer megteszed, másoknak könnyű lesz becsapniuk.
Éjszaka a szorongások áttörték az éber álmok falát, sebzett medveként tomboltak az elmében, összefüggéstelen képeket szaggattak ki az emlékekből, és olyan kaotikus viharrá kavarták őket, hogy Eragon úgy érezte, visszazuhant a Farthen Dúr-i csata zűrzavarába. Garrow-t látta kiterítve Horst házában, aztán a halott Bromot a magányos homokkő sírboltban, majd Angela, a füvesasszony susogta: „Vigyázz, Argetlam, az árulás egyértelmű! A családodból támad! Vigyázz, Árnyékölő!”
Aztán felszakadt a bíbor ég, és Eragon ismét látta azt a két hadat, mint a Beor hegységben, a jósálomban. Harcosok csaptak össze egy sárga-narancsszín mezőn, vérvarjak károgtak, fekete nyűvesszők sivítottak élesen. Mintha maga a mező égett volna: zöld tűz böffent elő a himlőhelyes föld üszkös krátereiből, lángjaiban elszenesedtek a hadak útjának széttaposott hullái. Fent valami óriás fenevad bőgött, és hamarosan meg is...
Úgy ült fel, mintha zsinórral rántanák, és a törpe nyaklánc után kapott, amely égette a nyakát. Védelmül az ujjasába csavarta a kezét, úgy húzta el a bőrétől az ezüstkalapácsot, aztán csak ült a sötétben, és hangosan dobogó szívvel várt. Érezte, hogyan szívja el az erejét Gannel varázslata, és emel belőle falat az elé az akárki elé, aki meg akarta lesni őt és Saphirát. Galbatorix idézte volna meg? Vagy valamelyik kedvenc mágusa?
Komoran ráncolta a homlokát, és elengedte a kihűlt kalapácsot. Valami baj van! Tudom! És nem most tudtam meg! Mint ahogy Saphira is tudja! Túl zaklatott volt ahhoz, hogy visszamerüljön abba az önkívületfélébe, ami átvette nála az alvás helyét, ezért kiosont a hálószobából, anélkül hogy fölkeltette volna Saphirát, és felkapaszkodott a tanulószobába vezető csigalépcsőn, ahol elhúzta egy fehér lámpáson az ellenzőt, és hajnalig Analísia egyik eposzát olvasta, hogy megnyugodjék.
Alighogy eltette a tekercset, a keleti fal nyitott boltíve alatt beröppent Blagden, és a szárnyával csapkodva leereszkedett a faragott íróasztal sarkára. A fehér holló rászögezte gyöngyszemét Eragonra, és elkárogta magát: - Wyrda !
Eragon bólintott. - És a csillagok vigyázzanak rád, Blagden mester.
A holló közelebb szökdécselt. Félrehajtotta a fejét, rekedten harákolt, mintha a torkát köszörülné, aztán szavalni kezdte érdes hangján:
Csontra és csőrre
Fekete kőre
Íme, varjak, hollók
Véres csorgók!
- Mit jelent ez? - kérdezte Eragon.
Blagden vállat vont, és megismételte a verset. Amikor Eragon továbbra is magyarázatért nyaggatta, a madár látható rosszallással felborzolta a tollait, és azt károgta: - Amilyen az apja, olyan a fia! Vakok, mint a denevér!
- Várj! - kiáltotta Eragon, és fölegyenesedett. - Te ismered az apámat? Kicsoda?
Blagden megint károgott, de most mintha nevetett vonna.
Mert osztozhat kettő a kettőn,
És kettőből egy, az egy,
Az egy lehet kettő.
- Egy nevet, Blagden! Mondj egy nevet! - Mivel a holló hallgatott, Eragon kiterjesztette a tudatát, hátha a madár emlékeiből megszerezheti az adatot.
Ám Blagden túlságosan csalafinta volt, és egyetlen mentális csapással kipöccintette magából a fürkészést. - Wyrda ! - rikoltotta, azzal lecsapott egy tintatartó színes üvegdugójára, és eltűnt a zsákmányával, mielőtt Eragon visszavarázsolhatta volna.
Követ érzett a gyomrában, miközben Blagden rébuszait próbálta megfejteni. Ez volt az utolsó dolog, amire számított, hogy az apját hozzák szóba Ellesmérában. - Ez az - motyogta végül. Később majd megkeresem Blagdent, és kiszedem belőle az igazságot. De most... Féleszű lennék, ha figyelmen kívül hagynám ezeket az előjeleket! Felpattant, lerohant a lépcsőn, gondolataival felkeltette Saphirát, és elmesélte, mi történt az éjszaka. Kihozta borotválkozótükrét a mosdófülkéből, letelepedett Saphira mellső lábai közé, hogy a sárkány láthassa a válla fölött, amit ő lát.
Arya nem fog örülni, ha meglessük, figyelmeztette Saphira.
Tudnom kell, nincs-e baja.
Saphira nem vitatkozott tovább. Hogy akarod megtalálni? Te mesélted, hogy a fogsága után sáncokat épített maga köré, nehogy bárki is megidézhesse.
Ha megidézhetem azokat, akikkel van, abból talán kikövetkeztethetem, mi van Aryával. Nasuadára összpontosított, elhúzta a kezét a tükör fölött, és a varázsszót mormolta: - Álomnézés.
A tükör vibrálni kezdett, aztán kifehéredett. A fehérség közepén kilenc ember ült körül egy láthatatlan asztalt. Eragon felismerte Nasuadát és az Idősek Tanácsát. Viszont nem ismerte Nasuada mögött meghúzódó fekete csuklyás, különös lányt. Ez zavarba hozta, mert a varázsló csak olyan dolgokat idézhet meg, amelyeket már látott, azt pedig bizonyosra vette, hogy még sose találkozott ezzel a teremtéssel. De rögtön meg is feledkezett róla, mikor látta, hogy Nasuada és a férfiak is harchoz annak öltözve.
Halljuk a szavaikat!, javasolta Saphira.
Amint Eragon végrehajtotta a szükséges módosítást a varázslaton, a tükörből felcsendült Nasuada hangja: - ...a zűrzavar pedig elpusztít! Harcosainknak csak egy parancsnokuk lehet a csatában! Döntsd el, Orrin, ki legyen az, méghozzá gyorsan!
Testetlen sóhaj. - Ahogy óhajtod: a tisztség a tied.
- De felség, még tapasztalatlan!
- Elég, Irwin! - parancsolta a király. - Több háborús tapasztalata van, mint Surdában bárkinek. És a vardenek jelentik az egyetlen erőt, amely valaha is megverte Galbatorix valamelyik seregét! Ha Nasuada surdai tábornok lenne - amely, elismerem, elég sajátos eshetőség -, habozás nélkül őt bíznád meg ezzel a tisztséggel! Utólag szívesen foglalkozom illetékességi kérdésekkel, mert azt fogják jelenteni, hogy még élek, és nem a síromban fekszem. Egyelőre azonban olyan elsöprő túlerővel állunk szemben, hogy attól tartok, elvesztünk, hacsak Hrothgar nem ér ide a hét vége előtt! Hol az az átkozott tekercs az utánpótlásról... Ó, köszönöm, Arya! Még három nap...
A beszélgetés azzal folytatódott, hogy nincs elég íjhúr, amiből Eragon nem tudott meg semmi hasznosat, ezért befejezte a varázslatot. A tükör kitisztult, a saját arcát bámulta.
Él , mormolta. Ám megkönnyebbülésére sötét árnyékot borítottak a hallottak.
Saphira ránézett. Szükség van ránk.
Való igaz. Oromis erről miért nem beszelt? Tudnia kellett róla.
Talán nem akarta megzavarni a kiképzésünket.
Eragon feldúltan töprengett, hogy milyen fontos dolog történhetett még Alagaésiában, amiről nem tud. Roran ! Bűntudatosan állapította meg, hogy hetek óta nem gondolt az unokatestvérére, és még annál is régebben nem idézte meg.
Parancsára a tükör két embert mutatott fehér háttérben. Egy hosszú percig kellett néznie a jobb oldali embert, hogy felismerje benne Rorant. Hosszú utaktól elnyűtt ruhát viselt, az övébe egy kalapácsot szúrt, arcán sűrű szakáll sötétlett, a tekintetében űzött vadság. Balra Jeod állt. Alakjuk felalá ringott, szavaikat elnyelte a hullámok mennydörgése. Később Roran megfordult és elindult valamin, ami Eragon szerint egy hajó fedélzete lehetett. Roran útját carvahalliak tucatjai szegélyezték.
Hol vannak, és miért van velük Jeod?, döbbent meg Eragon.
Eltérítette a mágiát, gyors egymásutánban megidézte Teirmet - megrendülten látta, hogy a város rakpartjai elpusztultak -, Therinsfordot, Garrow egykori tanyáját, majd Carvahallt, és ekkor feljajdult, mint akit megszúrtak.
A falu eltűnt.
Minden épületet porig égettek, Horst remek házát is. Carvahall már csak egy kormos folt volt az Anora partján. A romok között ólálkodó négy szürke farkas volt minden lakója.
A tükör a földre esett és összetört. Eragon ráborult Saphirára, és égő könnyekkel gyászolta ismét az elveszett otthont. Saphira mély torokhangon zümmögött, állkapcsával simogatta lovasának karját, beburkolta a részvét meleg takarójába. Vigasztalódj, kicsim. A barátaid legalább még élnek.
Eragon didergett. Kristályosodni kezdett benne a hideg elhatározás. Túlságosan sokáig elzárkóztunk a világtól. Sürgősen el kell hagynunk Ellesmérát, és szembe kell nézni a sorsunkkal, bármi legyen is az. Rorannak egyelőre önállóan kell boldogulnia, de a vardenek... a vardeneknek segíthetünk.
Itt van-e az ideje a harcnak, Eragon?, kérdezte Saphira, sajátságosan hivatalos hangon.
Az ifjú tudta, mit ért ezen. Itt van-e az ideje, hogy odadobják a kesztyűt Galbatorixnak? Itt van-e az ideje, hogy öljenek és tomboljanak, ahogy cseppet sem lebecsülendő képességeikből telik? Itt van-e az ideje, hogy kitöltsék minden haragjukat, amíg Galbatorix holtan nem fekszik a lábuk előtt? Itt van-e az ideje, hogy elkezdjék a háborújukat, amelynek évtizedek múlva látják talán a végét?
Itt van az ideje.
Nem egészen öt perc alatt becsomagolt. Fogta az Oromistól kapott nyerget, felszíjazta Saphirára, aztán felkanyarította a csomagjait a sárkány hátára, és becsatolta őket.
Saphira hátravetette a fejét, orrcimpái kitágultak. Megvárlak a mezőn. Bömbölve a levegőbe lendült a fa-házból, széttárta kék szárnyát, és a fák koronáját súrolva elszállt.
Eragon elfutott a Tialdarí Csarnokba, olyan sebesen, akár egy tünde. Orik a szokott zugban üldögélt, és elmerült a rúnajátékban. - Eragon! - csapott rá a Lovas karjára. - Mi hoz ide zöld hajnalban? Azt hittem, Vanirral vasaljátok egymást!
- Saphira és én elmegyünk - mondta Eragon.
Orik eltátotta a száját, aztán összehúzta a szemét, és elkomolyodott. - Hírt kaptál?
- Majd elmondom később. Akarsz jönni? - Surdába?
- Oda bizony.
Széles mosolyban ragyogott fel Orik szőrmók arca. - Vasra kellene verned, hogy maradjak! Semmi mást nem csináltam Ellesmérában, csak híztam és lustálkodtam! Nagyon jót fog tenni egy kis izgalom. Mikor indulunk?
- Mihelyt lehet. Szedd össze a holmidat, és várj ránk a vívótéren. Fel tudsz hajtani kettőnknek egy hétre való élelmet?
- Egy hétre? Az nem...
- Saphirán repülünk.
Orik bőre elfehéredett a szakáll fölött. - Mi, törpék nem nagyon bírjuk a magasságot, Eragon. Nagyon nem bírjuk. Jobb lenne, ha lovagolhatnánk, ahogy jöttünk.
Eragon a fejét csóválta. - Az túl sokáig tartana. Különben is, Saphirán könnyű lovagolni. Elkap, ha leesel. - Orik kelletlenül morgott. Cseppet sem volt meggyőzve. Eragon elhagyta a csarnokot, keresztülfutott az erdei városon, megkereste Saphirát, aztán elrepültek Tel'naeír szirtjeihez.
Oromis a sárkánya jobb mellső lábán ült, mikor leereszkedtek a tisztásra. Glaedr pikkelyein megszámlálhatatlan aranyfény sziporkázott. Se a sárkány, se a tünde nem mozdult. Eragon leugrott Saphira hátáról, és meghajolt. - Üdvözöllek, Glaedr mester, Oromis mester!
Rászántátok magadat, hogy visszatértek a vardenekhez, nemde?, kérdezte Glaedr.
Vissza kell, felelte Saphira.
Eragon annyira becsapottnak érezte magát, hogy cserbenhagyta az önuralma. - Miért rejtegetted előlünk az igazságot? Annyira itt akarsz tartani minket, hogy ilyen alantas cselvetéshez folyamodsz? A vardeneket mindjárt megtámadják, és te még csak nem is szólsz róla?
Oromis a szokott higgadtságával válaszolt: - Akarod hallani az okát?
De még mennyire, mester!, vágott Saphira a Lovasa elébe, Eragont pedig rendreutasította, úgy, hogy csak ketten hallják: Viselkedj udvariasan!
- Két okból titkoltuk a híreket. Elsősorban azért, mert mi is csak kilenc napja tudtuk meg, hogy a vardeneket veszély fenyegeti; a birodalmi csapatok nagysága, helye, mozgása pedig mindössze három napja világos előttünk: ekkor sikerült Dáthedr úrnak megtörnie a rontást, amellyel Galbatorix tévútra vezette látóinkat.
- Ez még mindig nem magyarázat a titkolózásodra! - mondta haragosan Eragon. - És ha egyszer rájöttetek, hogy a vardeneket veszély fenyegeti, Islanzadí miért nem hívta harcba a tündéket? Nem vagyunk-e szövetségesek?
- Eragon, a királynő harcba hívta a tündéket. Az erdő visszhangzik a kalapácsok csengésétől, a vértezett lábak dobogásától, és a búcsúzkodók bánatától. Fajunk száz év óta először kilép Du Weldenvardenből, és szembeszáll leggonoszabb ellenségünkkel. Itt az idő, hogy a tündék ismét nyílt sisakkal járjanak Alagaésiában. Zaklatott voltál az utóbbi időben, Eragon - folytatta szelíden -, amit meg is értek. Most azonban felül kell emelkedned magadon. Ez a munka teljes figyelmet kíván.
Eragon nagyon elszégyellte magát, és csak annyit bírt mondani: - Bocsánatot kérek, mester. - Eszébe jutott Blagden mondása, és keserűen elmosolyodott. - Vak vagyok, mint egy denevér.
- Aligha, Eragon. Jó munkát végeztél, ahhoz képest, milyen súlyos felelősséget vállaltál a mi követelésünkre. - Oromis komolyan nézett rá. - A következő napokban várjuk Nasuada üzenetét, amelyben arra kéri Islanzadít, hogy segítsen, téged pedig küldjön vissza a vardenekhez. Akkor akartalak tájékoztatni a vardenek szorult helyzetéről, amikor még mindig lett volna időd, hogy visszatérj Surdába, mielőtt kiröppennek hüvelyükből a kardok. Ha korábban szólok, a becsületed azt parancsolta volna, hogy hagyd abba a kiképzést, és repülj hűbérúrnőd segítségére. Ezért hallgatott Islanzadí és én is.
- Semmit sem érek a kiképzésemmel, ha a vardeneket elpusztítják!
- Valóban semmit, viszont te lehetsz az egyetlen, aki megakadályozhatja ezt a pusztulást, mert van rá esély - csekély, de rettenetes -, hogy Galbatorix ott lesz ebben a csatában. Ahhoz már késő, hogy harcosaink segítséget nyújtsanak a vardeneknek, vagyis ha Galbatorix valóban eljön, magadnak kell megmérkőznöd vele, bűbájosaink védelme nélkül. Ebben a helyzetben elengedhetetlennek látszott, hogy a kiképzésed addig folytatódjék, ameddig lehetséges.
Eragon haragját szempillantás alatt felváltotta a kemény, hideg gyakorlatiasság, amely tökéletesen felfogta Oromis hallgatásának szükségszerűségét. Ilyen helyzetben nem lényegesek a személyes érzelmek. - Igazad volt - szólt fahangon. - Hűségesküm arra kötelez, hogy gondoskodjam Nasuada és a vardenek biztonságáról. Ám arra nem állok készen, hogy szembeszálljak Galbatorixszal, legalábbis most még nem.
- Azt javasolom - mondta Oromis -, hogy ha Galbatorix megmutatja magát, tégy meg mindent, amivel elvonhatod a vardenektől, amíg, így vagy úgy, el nem dót a küzdelem, és ne bocsátkozz közvetlen harcba vele! Mielőtt elmennél, egyetlen dologra kérlek: fogadjátok meg Saphirával, hogy ha az események engedik, visszatértek, és befejezitek a kiképzést, mert még sokat kell tanulnotok.
Visszatérünk, fogadta meg Saphira az ősnyelven.
- Visszatérünk - ismételte Eragon, és ezzel megpecsételte sorsukat.
Oromis elégedetten a háta mögé nyúlt, elővett egy hímzett, vörös tarsolyt, és széthúzta a száját. - Míg távozásotokat vártam, összeszedtem neked három ajándékot, Eragon. - Kiemelt a tarsolyból egy ezüstpalackot. - Elsőnek itt egy kis faelnirv, amelyet feljavítottam a saját igéimmel. Ez az ital erőt ad, amikor minden más kudarcot vall. Más körülmények között is hasznát veheted. Takarékoskodj vele, mert csak néhány korty elkészítésére volt időm.
Átadta a palackot Eragonnak, majd egy hosszú, feketekék kardövet húzott elő a tarsolyból. Eragon szokatlanul vastagnak és nehéznek érezte az övet, amelynek fonott mintája a lonc kanyargását utánozta. Oromis utasítására Eragon meghúzta az öv végén csüngő bojtot, és elállt a lélegzete, mert az öv közepén félrecsúszott egy csík, amely tizenkét gyémántot rejtett. Mindegyik gyémántnak egy hüvelyk volt az átmérője, négy fehér volt, négy fekete, és volt még egy vörös, egy kék, egy sárga és egy barna. Hidegen szikráztak, mint a jég a hajnalban, és szivárványszín szilánkokat szórtak Eragon kezére.
- Mester... - Eragon a fejét csóválta, pillanatokig nem jutott szóhoz. - Biztonságos nekem adnod ezt?
- Jól vigyázz rá, hogy senkit se kísértsenek meg a tolvajlás vágyával. Ez Bölcs Beloth öve, akiről a Sötétség Éveinek históriájában olvashattál, és a Lovasok egyik legdrágább kincse. Ezek a legtökéletesebb drágakövek, amelyekhez a Lovasok hozzájuthattak. Némelyiket a törpékkel cseréltük, másokat csatában nyertünk, vagy magunk bányásztunk.
Nincs önálló varázserejük, viszont használhatod őket hatalmad tárolására, és szükség esetén meríthetsz belőlük. A rubinnal együtt, amelyet Zar'roc markolatába foglaltak, annyi energiát halmozhatsz fel, hogy csata közben ne merítsen ki szükségtelenül az igézés, vagy akár az ellenség varázslóival vívott küzdelem.
Utolsónak Oromis egy vékony tekercset vett ki a tarsolyból. A tekercset vékony cső óvta, amelynek fájába a Menoa fa lapos domborművét faragták. Eragon széthajtogatta a tekercset, és látta, hogy a vers az, amelyet az Agaetí Blödhrenen szavalt. Oromis a legszebben kalligrafált írásjegyekbe foglalta, és részletes tusrajzokkal díszítette. A négysorosok első írásjegyében összefonódó növények és állatok kígyóztak, az ábrákat és a szöveget kecses girlandok foglalták keretbe.
- Úgy gondoltam-mondta Oromis -, hogy örülni fogsz, ha neked is lesz egy példányod.
Eragon tizenkét felbecsülhetetlen értékű gyémántot fogott az egyik kezében, Oromis tekercsét a másikban, és tudta, hogy a tekercset tartja többre. Meghajolt, és a legegyszerűbb szavakkal fejezte ki háláját: - Köszönöm, mester.
Megdöbbenésére Oromis a tündék hagyományos köszöntésével válaszolt, megmutatva, mennyire tiszteli tanítványát: - Jó szerencse járjon veled.
- A csillagok vigyázzanak rád.
- És béke legyen a szívedben - fejezte be az ezüsthajú tünde. Ugyanezt megismételte Saphirával. - Most pedig menjetek, szálljatok sebesen, mint az északi szél, és tudjátok meg, Zafírpikkelyű Saphira és Árnyékölő Eragon, hogy utatokon Oromis áldása kísér, aki utolsó sarja Thrándurin házának, aki a Gyászoló Bölcs és a Nyomorék, Aki Ép.
És az enyém is, tette hozzá Glaedr. Kinyújtotta a nyakát, hozzáérintette orra hegyét Saphiráéhoz, arany szeme úgy villódzott, mint két zsarátnokörvény. Ne feledd, Saphira: vigyázz a szívedre. A sárkány zümmögött válaszul.
Ünnepélyesen elbúcsúztak, Saphira kiemelkedett a rengetegből. Oromis és Glaedr összezsugorodott, és nagyon magányosnak látszottak a sziklán. Ellesmérai tartózkodásának nehézségei ellenére Eragonnak máris hiányoztak a tündék, mert a Palancar-völgy óta először volt része olyasmiben, ami leginkább emlékeztetett egy otthonra.
Más emberként megyek el innen, gondolta. Behunyta a szemét, és hozzásimult Saphirához.
Mielőtt találkoztak volna Orikkal, meg kellett állniuk még egy helyen: a Tialdarí Csarnoknál. Saphira leereszkedett a zárt kertben, vigyázva, hogy se a farkával, se a karmaival ne tegyen kárt egyetlen növényben sem. Eragon meg se várta, hogy a sárkány lekuporodjon. Levetette magát a hátáról, akkora ugrással, amelyet korábban nem úszott volna meg ép bőrrel.
Kijött egy tünde úr, ajkához érintette a két ujját, és megkérdezte, miben segíthet. Mikor Eragon azt felelte, hogy kihallgatást kér Islanzadí királynőtől, a tünde azt mondta: - Kérlek, itt várakozz, Ezüst Kéz.
Öt perc sem telt el, és maga Islanzadí lépett elő a Tialdarí erdejéből, bíbor tunikájában vércseppként ragyogva fehér ruhás kíséretének tünde hölgyei és urai között. Az előírt üdvözlések után így szólt: - Oromis értesített, hogy távozni szándékozol. Nem szolgál örömömre, de senki sem küzdhet a végzete ellen.
- Nem, felség... Azért jöttünk, felség, hogy lerójuk hódolatunkat indulás előtt. Rendkívül nagylelkű voltál hozzánk, köszönjük neked és házadnak a ruhát, a lakást, az étket. Adósaid vagyunk.
- Sose lehettek adósaink, Lovas. Csak egy keveset törlesztettünk abból, amivel nektek és a sárkányoknak tartozunk, amiért gyalázatosan kudarcot vallottunk a Bukásnál. De azért hálás vagyok, hogy méltányolod vendéglátásunkat. - Egy pillanatra elhallgatott. - Ha Surdába érsz, add át uralkodói üdvözletemet Nasuada úrnőnek és Orrin királynak, továbbá közöld velük, hogy harcosaink hamarosan támadni fognak a Birodalom északi felében. Ha a szerencse ránk mosolyog, készületlenül érjük Galbatorixot, és idővel megoszthatjuk erőit.
- Ahogy parancsolod.
- Továbbá tudd azt is, hogy tizenkét legkiválóbb bűbájosunkat küldtük Surdába. Ha még élsz, mire megérkeznek, fennhatóságod alá helyezik magukat, és legjobb tudásuk szerint védelmeznek éjjel-nappal a bajtól.
- Köszönöm, felség.
Islanzadí a kezét nyújtotta, és az egyik tünde úr beletett egy fából készült, lapos, díszítetlen dobozt. - Oromis már megajándékozott, de nekem is vannak számodra ajándékaim. Emlékeztessenek az időre, amelyet velünk töltöttél a sötét fenyők alatt. - Kinyitotta a dobozt, amelynek bársonyágyán kunkorodó végű, hosszú, sötét íj pihent. Somleveleket ábrázoló ezüstveretek díszítették az íjvégeket és a markolatot. Mellette fehér hattyútollas, új nyílvesszőkkel teli tegez feküdt. - Miután osztozol erőnkben, úgy méltányos, hogy megkapd egyik íjunkat. Magam énekeltem le egy tiszafáról. Húrja sose fog elszakadni, és míg ezeket a nyilakat használod, nem hibázod el a célpontokat, még ha orkán tombol is, mikor kilövöd őket.
Eragont ismét csak mélyen megindította a tündék bőkezűsége. Meghajolt. - Mit mondhatnék, úrnőm? Annyira megbecsülsz, hogy tulajdon kezed munkájára méltattál.
Islanzadí bólintott, mintha egyetértene a Lovassal, aztán arrébb lépett, és így szólt: - Saphira, neked nem hoztam ajándékot, mert nem tudtam elképzelni, mire lehet szükséged, vagy mit szeretnél, de ha vágysz valamire, mondd meg, és máris a tied.
A sárkányoknak nincs szükségük tárgyakra, hogy örüljenek, felelte Saphira. Mi hasznunk nekünk a gazdagságból, amikor pikkelyeink pompásabbak minden kincsesháznál? Nem, nekem elég az, hogy kedves voltál Eragonhoz.
Ekkor Islanzadí jó utat kívánt nekik. Megfordult lobogó vörös palástjában, és kifelé indult, ám a kert szélén megállt. - Eragon!
- Igen, felség?
- Ha találkozol Aryával, kérlek, tolmácsold szeretetemet, és mondd meg neki, hogy fájón hiányoljuk Ellesmérában. - Élettelen, szertartásos szavak voltak. Islanzadí nem várt választ. Megfordult, elsuhogott, sarkában a tünde hölgyekkel és urakkal, és eltűnt a Tialdarí Csarnok belsejét őrző, árnyékos fatörzsek között.
Saphira nem egészen egy perc alatt megérkezett a vívótérre, ahol Orik üldögélt dagadt hátizsákján, egyik kezéből a másikba dobta a harci szekercéjét, és szörnyű képet vágott. - De sokáig tartott, hogy ideérjetek! - morogta. Felállt, visszacsúsztatta a fejszét az övébe. Eragon elnézést kért a késlekedésért, aztán felkötözte Orik csomagját a nyerge hátuljához. A törpe gyanakodva méregette Saphira vállát, amely toronyként magasodott fölötte. - Morgothal fekete szakállára! Miként másszak fel oda? Egy szirtfalon több a kapaszkodó, Saphira, mint rajtad.
Így!, mondta Saphira. Lehasalt, kinyújtotta jobb hátsó lábát, amennyire csak bírta, bütykös rámpát kínálva a törpének. Orik hangos fújással feldobta magát a sípcsontra, aztán négykézláb felkapaszkodott. Saphira apró lángcsóvát fújt. Siess, hé! Csiklandozol!
Orik megállt a medencecsont párkányán, aztán terpeszbe állt Saphira gerincén, és óvatosan fölgyalogolt a nyereghez. Megkocogtatta az egyik elefántcsontszín tüskét, amely épp a lába közé került. - Ez a valaha látott legjobb módszer arra, hogy az ember elveszítse a férfiasságát!
- Meg ne csússz! - vigyorgott Eragon. Miután Orik beült a nyereg elejére, Eragon felszállt Saphirára, és a törpe mögé telepedett. Hogy Orik akkor is a helyén maradjon, ha Saphira kanyarodik, vagy átfordul, kioldotta a szíjakat, amelyek az ő karját tartották volna, és Orik lábára fűzte őket.
Saphira teljes magasságában fölegyenesedett. Orik megingott, aztán elkapta az előtte levő tüskét. - Brrr! Eragon, ne hagyd, hogy kinyissam a szememet, amíg fent nem vagyunk a levegőben, különben félek, felfordul a gyomrom. Ez természetellenes, az bizony! A törpék nem arra vannak, hogy sárkányon lovagoljanak. Ilyen még sose fordult elő.
- Soha?
Orik csak a fejét rázta, de nem válaszolt.
Tündék szállingóztak elő a Du Weldenvardenből, összegyűltek a mező szélén, és komoly arccal figyelték Saphirát, ahogy felszálláshoz készülve kitárja áttetsző szárnyait.
Eragon érezte, ahogy a lába alatt összehúzódnak a hatalmas izmok, és szorosabbra vette a fogást. Saphira a levegőbe szökkent, sűrű, erőteljes csapásokkal kiemelkedett az óriásfák közül, fel az azúr égbe. A rengeteg fölött bekanyarodott, kígyóvonalban szállt egyre magasabbra, majd elindult délnek, a Hadarac sivatag felé.
Bár Eragon fülében zúgott a szél, úgy, mint érkezésekor, most is hallotta egy tünde asszony tiszta énekét:
Elröppensz, tovaszállsz
Hegyen át, völgyön át,
Messzi földeken,
Elröppensz, tovaszállsz
Hozzám vissza nem találsz...
Az obszidián tenger a magasba dobta a Sárkány-szárnyat . A hajó imbolyogva megült a fehér tarajos, toronymagas hullám tetején, aztán előredőlt, és leszánkázott a fekete szakadékba. A fagyos levegőben sós párafelhők vágtattak, a szél vonított és huhogott, mint egy szörnyeteg szellem.
Roran megkapaszkodott jobboldalt a kötélben, és a korláton kihajolva öklendezett, de csak epét sikerült hánynia. Büszke volt rá, hogy Clovis bárkái cseppet sem viselték meg a gyomrát, ám ez a vihar, amely elől futottak, olyan heves volt, hogy még Uthar tengerészeiben is - pedig cserzett tengeri medvék voltak - alig maradt meg a pálinka.
Mintha jégkolonccal vágták volna hátba, mikor eltalálta a hajón átcsapó kereszthullám, amely eláztatta a fedélzetet, aztán eltűnt a lefolyókban, vagy visszaömlött a tajtékcsíkos, dühöngő óceánba. Roran kidörgölte a szeméből a sós vizet - fagyott gallyaknak érezte az ujjait -, és hunyorogva nézte a tat mögött a fekete szemhatárt.
Így talán lerázhatjuk őket. Három fekete vitorlás szlúp üldözte őket, amióta elhagyták a Vas Szirteket és megkerülték a fokot, amit Jeod úgy hívott, hogy Edur Carthungavé, míg Uthar szerint Rathbar Sarkantyújának hívták. - A Gerinc farkcsigolyája, az bizony - mondta vigyorogva. A szlúpok gyorsabbak voltak a Sárkányszárny -nál, amelyet lelassított a falusiak tömege, hamarosan beérték a kereskedőhajót, és annyira megközelítették, hogy nyílfellegeket zúdíthattak rá. De az volt a legrosszabb, hogy a vezérhajón egy varázsló lehetett, mert az onnan kilőtt nyilak hátborzongató pontossággal célba találtak, köteleket szaggattak, hajítógépeket tettek tönkre, csigasorokat akasztottak meg. A támadásokból Roran arra következtetett, hogy az Uralkodó már nem akarja elfogatni, csak azt akarják megakadályozni, hogy menedéket találjon a vardeneknél. Éppen arra készítette fel a falusiakat, hogyan verjék vissza a hajóra szálló ellenséget, amikor a hasas felhők szederjeslilára színeződtek, és északnyugat felől elbődült a vihar. Uthar most ferdézve haladt a Sárkányszárny -nyal a Déli-szigetek felé, Beirföld homokzátonyai és kis öblei között remélte lerázni az üldözőket.
Az ég vízszintesen meghasadt két püffedt viharfelhő között, egy pillanatra márványszínű lett a világ, majd ismét elnyelte a sötétség. Minden mennykőcsapás egy-egy mozdulatlan képet égetett bele Roran szemébe, amelyek még akkor is kápráztatták, amikor a villám már régen ellobbant.
Újabb tüzes villa döfött az égbe, és Roran úgy látta, mintha egy színben festett képek követnék egymást, hogy a hátsó árbocsudár megcsavarodik, eltörik és a hajó derekán, baloldalt belezuhan a tomboló tengerbe. Megragadott egy kötelet, a tatfedélzetre vonszolta magát, és Bondennel közösen vagdosni kezdte a köteleket, amelyek még mindig a Sárkányszárny -hoz erősítették az árbocsudarat, és mélyebbre nyomták a vízbe a hajó farát. Az elszakadó kötelek úgy vonaglottak, mint a kígyók.
Utána Roran a fedélzetre rogyott, a jobb karját beleakasztotta a korlátba, hogy egy helyben maradhasson, amikor a hajó húsz-harminc lábnyit zuhant két hullám között. A tenger átcsapott rajta, kiszívta csontjaiból a meleget. Egész testében reszketett.
Ne hagyd, hogy itt haljak meg!, könyörgött, bár maga se tudta, kihez szól. Ne ezeken a kegyetlen vizeken! Még nem teljesítettem a feladatomat! Ezen a hosszú éjszakán Katrina emlékébe kapaszkodott, abból merített vigaszt, ha elfáradt, és attól félt, elveszíti a reményt.
A vihar, amely két teljes napig dühöngött, valamikor éjfél után elült. Halványzölden jött a hajnal, és három fekete vitorla lebegett az északi szemhatáron a felhőtlen ég alatt. Délnyugaton Beirföld elmosódott foltja sejlett a szigetből kiemelkedő, sokágú hegyláncban megakadt felhőréteg alatt.
Roran, Jeod és Uthar egy kis elülső kabinban gyűltek össze - a kapitány lakosztályát átengedték a betegeknek -, ahol Uthar kigöngyölte a tengeri térképeket, és egy pontra bökött Beirföld felett. - Most itt vagyunk - mondta. Egy nagyobb térképért nyúlt, amely Alagaésia partvonalát ábrázolta, és megkopogtatta a Jiet-folyó torkolatát. - És ez az úti célunk, mert az ételből nem futja Reavstone-ig. Bár hogy miként jutunk oda úgy, hogy el ne foglalják a hajót, azt már nem tudom. A hátsó árboc sudárvitorlája nélkül ezek az átkozott szlúpok holnap délre utolérnek, de ha ügyesen kezeljük a vitorlákat, akkor csak este.
- Nem pótolhatjuk az árbocot? - kérdezte Jeod. - Ekkora hajókon mindig van tartalék, épp az ilyen javításokhoz.
Uthar vállat vont. - Pótolhatnánk, ha lenne tisztességes hajóácsunk. De mivel nincs, én inkább nem bíznám az árbocfát olyanokra, akik nem értenek hozzá. Még lezuhan a fedélzetre, és eltalál valakit.
- Ha nem lenne egy vagy több varázslójuk - szólalt meg Roran -, azt tanácsolnám, hogy álljunk meg és harcoljunk, mert jóval többen vagyunk, mint az ő legénységeik együttvéve. Ám így tartok a harctól. Nem valószínű, hogy győznénk. Hány hajó tűnt el örökre, amely a vardeneknek vitt volna segítséget!
Uthar felmordult, és egy kört rajzolt az ujjával, amelynek jelenlegi helyzetük volt a középpontja. - Eddig vitorlázhatunk el holnap estig, ha továbbra is nekünk kedvez a szél. Ha akarunk, kiszállhatunk valahol Beirföldön vagy Mán, bár nem látom, miben segíthetne ez rajtunk. Csapdába esnénk, és azoknak a szlúpoknak a katonái, vagy a ra'zacok, vagy maga Galbatorix kényelmesen elkaphatnának.
Roran sötét arccal vette számba a lehetőségeket. Elkerülhetetlennek látszott a csata az üldözőkkel.
Percekig csend volt a kabinban, csak a hullámok csapkodták a hajótörzset. Aztán Jeod a térképre illesztette az ujját Beirföld és Nía között, Utharra nézett és megkérdezte: - No és a Vadkan Szeme?
Roran megdöbbenve látta, hogy a sebhelyes tengerész a szó szoros értelmében elfehéredik. - Azt nem kockáztatnám, Jeod uraság, azt már nem. Inkább a szlúpok, és meghalok a nyílt tengeren, minthogy arra az átkozott helyre menjek. Kétszer annyi hajót emésztett el, mint Galbatorix flottája!
- Mintha azt olvastam volna - mondta Jeod, hátradőlve a székén -, hogy apálykor és dagálykor tökéletesen biztonságos az áthaladás. Nem így van?
- De igen - felelte Uthar rendkívül kelletlenül. - Ám a Szem olyan hatalmas, hogy hajszálpontosan kell időzíteni, ha nem akarunk odaveszni átkelés közben. Az pedig nagyon nehéz lesz, ha itt lógnak a nyakunkon a szlúpok.
Jeod nem engedett. - Viszont ha pontosan időzítünk, a szlúpok pusztulnak el, vagy - ha cserbenhagyja őket a bátorságuk - kénytelenek lesznek megkerülni Níát. Akkor pedig időt nyerünk, hogy elrejtőzhessünk Beirföld mellett.
- Ha, ha... Egyenesen leküldenél a zúzóba! Oda bizony!
- Ugyan már, Uthar, gondolkozz rettegés helyett! Amit javasolok, az veszélyes, ezt elismerem, de nem veszélyesebb a teirmi szökésnél. Vagy nem bízol a saját ügyességedben, hogy eltalálod az időt? Nem vagy elég férfi, hogy megtedd?
Uthar keresztbe fonta meztelen karját. - Uram, te ugye még sose láttad a Szemet?
- Nem mondhatom, hogy láttam volna.
- Nem arról van szó, hogy nem vagyok eléggé férfi, de a Szem százszor erősebb minden férfinál; eltörpülnek mellette a legnagyobb hajóink, a leghatalmasabb gályáink, és amit csak akarsz. Belekötni annyi lenne, mintha egy lavinát akarnál lehagyni a futásban; lehet, hogy sikerül, de lehet, hogy ízzé-porrá zúz.
- Mi ez a Vadkan Szeme? - kérdezte Roran.
- Az óceán bendője, ami mindent befal - felelte Uthar.
Jeod szelídebben folytatta: - Egy örvény, Roran. A Beirföld és Nía között összeütköző árapályáramlatok hozzák létre a Szemet. Dagálynál északról nyugat felé forog. Apálynál északról kelet felé.
- Ez nem is hangzik olyan veszélyesnek.
Uthar megrázta a fejét, és hahotázott. Varkocsa széltől cserzett nyakának két oldalát csapkodta. - Nem olyan veszélyes, azt mondja! Höhöhö!
- Te nem tudod, mekkora az az örvény - magyarázta Jeod. - A Szem közepének átmérője átlagosan egy mérföld, ám a karjai tíz-tizenöt mérföldesek is lehetnek. Azok a balszerencsés hajók, amelyek beleakadnak a csápjaiba, mennek egyenesen le a tenger fenekére, és szétzúzódnak a fűrészes sziklákon! A két sziget partjára sokszor kivetődnek roncsok.
- Feltételezné rólunk valaki, hogy ezt az utat választjuk? - kérdezte Roran.
- Nem, méghozzá jó okkal - morogta Uthar. Jeod ugyanakkor a fejét rázta.
- Lehetséges volna átkelnünk a Szemen?
- Agyalágyult bolondság lenne megpróbálni!
Roran bólintott. - Uthar, tudom, hogy nem akarod megkockáztatni, de nem nagyon van választásunk. Nem vagyok tengerész, ezért meg kell bíznom a véleményedben: át tudunk kelni a Szemen?
A kapitány tétovázott. - Talán igen, talán nem. Csak egy háborodott merészkedne öt mérföldnél közelebb ahhoz a szörnyeteghez.
Roran előrántotta a kalapácsát, és az asztalra csapott, félhüvelykes horpadást ütve a deszkán. - Akkor háborodott vagyok! - Addig nézett farkasszemet Utharral, amíg a tengerész feszengeni kezdett kínjában. - Emlékeztesselek, hogy csak azért jutottunk el idáig, mert azt tettük, amiről a kákán is csomót kereső sopánkodók azt mondták, hogy nem lehet, vagy nem szabad? Mi, carvahalliak ott mertük hagyni a házainkat, és át mertünk kelni a Gerincen. Jeod ki merte fundálni, hogy kössük ej a Sárkányszárny -at. Te mit mersz, Uthar? Ha dacolunk a Szemmel, és megússzuk, úgy fognak emlegetni, mint a történelem egyik legnagyobb tengerészét. Most pedig válaszolj nekem, de lelkedből és igazán: meg lehet csinálni?
Uthar végigsimított az arcán, és olyan fojtott hangon válaszolt, mintha Roran kitörése lehántott volna róla minden hetykeséget. - Nem tudom, Vastörő... Ha kivárjuk, hogy a Szem elsimuljon, a szlúpok annyira közel férkőzhetnek hozzánk, hogy ha mi megússzuk, ők is megússzák. Ha pedig eláll a szél, el fog kapni az áramlat, és abból nem szabadulunk.
- Kapitányként hajlandó vagy megkísérteni? Se Jeod, sem én nem vezethetjük el helyetted a Sárkányszárny -at.
Uthar sokáig bámulta a térképeket. Egyik keze a másikat markolta. Aztán egy-két vonalat húzott a helyzetükből kiindulva, majd számításokat végzett, amelyeket Roran egyáltalán nem értett, végül azt mondta: - Attól tartok, a vesztünkbe hajózunk - de igen. Mindent elkövetek, hogy átjussunk rajta.
Roran elégedetten eltette a kalapácsát. - Úgy legyen.
A szlúpok napközben még jobban megközelítették a Sárkányszárny -at. Roran szemmel tartotta őket, amikor csak tehette. Nyomasztotta a lehetőség, hogy előbb megtámadják őket, mielőtt hajójuk elérné a Szemet. De Uthar még mindig előnyben volt valamicskét, vagy legalábbis előnyben lesz egy darabig.
A kapitány parancsára Roran és a falusiak kitakarították a hajót a vihar után, és felkészültek a közelgő megpróbáltatásra. Estére végeztek a munkával; ekkor kioltottak minden fényt, hátha így zavarba hozhatják üldözőiket, akik majd nem fogják tudni, merre ment a Sárkányszárny. Részben be is vált a fortély, mert mikor felkelt a nap, Roran látta, hogy újabb mérfölddel hagyták le az északnyugatról közeledő szlúpokat, bár igaz, azok hamar behozták a lemaradásukat.
Valamikor reggel Roran felkapaszkodott a főárbocon a kosárba. Százharminc lábnyi magasságból nézve az emberek akkorára zsugorodtak a fedélzeten, mint az ifjú kisujja. A víz és az ég felborulni látszott a Sárkányszárny ringásától.
Elővette a magával hozott messzelátót, a szeméhez emelte, és addig igazgatta, míg sikerült behoznia a szlúpokat. Négymérföldnyire se voltak a Sárkányszárny tatjától, és aggasztó sebességgel közeledtek. Kitalálhatták, mit akarunk, gondolta Roran. Körbefordította a messzelátót, kereste az óceánon a Vadkan Szemét. Egyszer csak rátalált egy hatalmas, tajtékos tányérra, amely akkora volt, akár egy sziget, és északról kelet felé forgott. Elkéstünk , gondolta ólomnehéz szívvel. Elmúlt a dagály, a Vadkan Szeme javában erősödött és gyorsult a szárazföldről visszahúzódó óceántól. Roran most az árbockosár széle fölött nézett le a távcsővel, és látta, hogy a csomós kötél, amelyet Uthar azért erősített a tat jobb oldalához, hogy észrevegyék, mikor kapja el őket az örvény húzása, nem a hajó mögött vonszolódik, ahogy szokott, hanem a Sárkányszárny mellett úszik. Az az egy dolog szólt mellettük, hogy nem a Szem áramlata ellen hajóztak, hanem vele egy irányban. Fordított esetben ki kellene várniuk, amíg beáll a dagály.
Lent Uthar ordított a falusiaknak, hogy menjenek az evezőkhöz. Alig néhány perc múlva a Sárkányszárny két sor evezőt növesztett a két oldalán. A hajó olyan lett, mint egy óriás vízi poloska. Megdörrent egy marhabőr dob, Bonden ritmikus kántálással megadta az ütemet: az evezők előrelendültek, megmerültek a zöld tengerben, aztán végighasították a vizet, fehér buborékfüzéreket húzva maguk után. A Sárkányszárny egykettőre felgyorsult: most sebesebben haladt üldözőinél, amelyek még mindig nem értek be a Szem vonzáskörébe.
Roran iszonyodó igézetben bámulta a körülötte kibontakozó drámát. A legfontosabb szál, amelyen minden függ, az idő. Van-e olyan gyors a Sárkányszárny az evezőkkel és a vitorlákkal, hogy a késés ellenére is átkelhessen a Szemen? És a szlúpok - amelyek most ugyancsak kitolták evezőiket - csökkenthetik-e annyira a távolságot, hogy megússzák az örvényt? Roran nem tudta. A dob dübörgött, mérte az időt, amelynek minden egyes perce égette Roran tudatát.
Hirtelen egy kar jelent meg a kosár széle fölött. Baldor nézett föl rá. - Add már a kezed! Úgy érzem magam, mint aki mindjárt leesik.
Roran megvetette a lábát, és felsegítette Baldort a kosárba. A kovács fia átnyújtott neki egy kétszersültet és egy szárított almát. - Gondoltam, harapnál valamit. - Roran hálásan bólintott, harapott a kétszersültből, és tovább pásztázott a messzelátóval. Mikor Baldor megkérdezte: - Látod a Szemet? -, átadta neki a távcsövet, és a továbbiakban az evéssel törődött.
A következő félórában a tajtéktányér tovább gyorsult. Most már úgy pörgött, akár egy búgócsiga. A tajtékot körülvevő víz feldudorodott, majd emelkedni kezdett, a tajték pedig lesüllyedt egy gigászi gödörbe, amely folyamatosan mélyült és szélesedett. A levegő az örvény felett megtelt kavargó párával, és a szakadék ében torkából elgyötört üvöltés hallatszott, mintha sebzett farkas vonítana.
Rorant megdöbbentette a sebesség, amellyel a Vadkan Szeme forgott. - Jobb lenne, ha szólnál Utharnak - mondta.
Baldor kimászott a kosárból: - Kösd magad az árbochoz, különben lebucskázhatsz.
- Azt teszem.
Roran szabadon hagyta a jobb karját, hogy ha kell, kihúzhassa az övéből a kését, és levagdoshassa magáról a kötelet. Szorongva figyelte a helyzetüket. Hajójuk nem egészen egy mérfölddel van túl a Szem felezővonalán, a szlúpok két mérföldre sincsenek a Sárkányszárny -tól, a Szem nemsokára eléri gyilkos teljességét. Még nagyobb baj, hogy az örvény megzavarta a légmozgást, a szél zihált és fuldokolt, hol erről fújt, hol arról. A vitorlák az egyik percben dagadtak, a másikban lelappadtak, aztán ismét megfeszültek, aszerint, hogy a zavart szél merre fordult a hajó körül.
Talán Utharnak volt igaza, gondolta Roran. Talán túl messze mentem, és olyan ellenféllel akasztottam tengelyt, amely nem győzhető le puszta akaraterővel. Talán a halálba küldöm a falusiakat. A természet erőit nem lehet ijesztgetni.
A Vadkan Szemének közepén tátogó pupilla kerülete majdnem elérte a kilenc és fél mérföldet. Hogy pedig hány könyök mély lehetett, azt senki sem tudhatta, legfeljebb azok, akik beleestek. Oldala negyvenöt fokos szögben dőlt befelé, és sekély árkok csíkozták, mint a gölöncsér korongján forgó, nedves agyagfazekat. A basszus hangú bőgés egyre hangosodott, Roran úgy érezte, a világ fog darabokra hullani a rezgések erejétől. Az örvénylő mélység fölött fenséges szivárvány emelkedett ki a ködből.
Az áramlás gyorsabb volt, mint valaha. Nyaktörő iramban ragadta tova a Sárkányszárny -at az örvény peremén. Egyre kevésbé hihették, hogy a hajó el tud szabadulni a Szem déli partján. Olyan félelmetes volt a sebessége, hogy a Sárkányszárny meredeken oldalra dőlt, és Roran csak a száguldó vizet látta maga alatt.
Lehetett akármilyen gyors a Sárkányszárny , a szlúpok egyre közeledtek, már mérföldnyire se voltak a kereskedőhajótól. Egy vonalban haladtak, evezőik pontosan egyszerre mozogtak, hullámokat szántó orruk előtt tarajosan nyílt szét az óceán. Gyönyörű volt nézni őket, mindennek ellenére.
Roran az inge alá rejtette a messzelátót. Már nem volt szüksége rá, szabad szemmel is láthatta a szlúpokat, míg az örvényt egyre jobban elhomályosították a tölcsér pereméről gomolygó, fehér párafelhők. A permet a mélység vonzásában lencse alakba állt össze a Szem fölött, és ugyanúgy forgott, mint az örvény.
Uthar parancsára a Sárkányszárny jobbra, az óceán felé fordult, hogy kitépje magát az áramlatból. A gerinc végigfűrészelte a domborodó vizet, a sebesség a felére csökkent, míg a Sárkányszárny az örvény gyilkos ölelésével viaskodott. Rorant elszédült, és csattogott a foga, amikor az árboc megremegett, és a kosár kilendült a másik irányba.
Rémületére a Sárkányszárny egyre lassult. Elvágta kötelékeit, a biztonságra fittyet hányva átvetette magát a peremen, elkapta a kosár alatti köteleket, és olyan sietve ereszkedett lefelé, hogy egy helyütt elveszítette a fogást, és többlábnyit zuhant, mire ismét meg tudott kapaszkodni. A fedélzetre ugrott, rohant az első nyíláshoz, beült az első evezősorba, Baldor és Albriech mellé, és megragadta a tölgyfa rudat.
Húztak egyetlen szó nélkül, a saját hörgő lélegzésük és a lázas dobolás hangjára. Bonden rekedten ordított, az örvény bőgött. Az óriás örvény ellene feszült minden evezőcsapásnak.
Akárhogy erőlködtek, nem tudták kimozdítani a Sárkányszárnyat a holtpontról. Nem tudjuk megcsinálni!, gondolta Roran. Háta és lába égett, tüdejét kések hasogatták. A dobverő két ütése között hallotta, amint Uthar odafent parancsot ad a vitorlák kurtítására, hogy minél jobban kihasználhassák a változékony szelet.
Két sorral Roran előtt Darmmen és Hamund átadták az evezőjüket Thane-nek és Ridleynek, majd reszketve elnyúltak a padok között. Alig egy perc múlva valamivel hátrább dőlt ki valaki, akit azon nyomban felváltott Birgit és egy másik asszony.
Ha túléljük, gondolta Roran, csak azért lesz, mert elég emberünk van, hogy addig tartsuk ezt az ütemet, amíg kell.
Örökkévalóságnak tűnő ideig húzta az evezőt a sötét kamrában. Megtolta, visszahúzta, és minden erejével igyekezett nem odafigyelni a fájdalmaira. Nyaka sajgott a görnyedéstől az alacsony mennyezet alatt, tenyerének felszakadt hólyagjai vérrel festették az evező sötét fáját. Letépte az ingét - a távcső a padlóra hullott -, rátekerte a vásznat a nyélre, és folytatta az evezést.
Aztán egyszer nem bírta tovább. A lába összecsuklott, és ő oldalra dőlt. Annyira megizzadt, hogy keresztülcsúszott a folyosón. Orval beült a helyére. Roran nem mozdult, amíg nem kapott rendesen levegőt. Akkor négykézlábra állt, és a nyíláshoz mászott.
Úgy imbolygott, mint egy részeg, míg felvonszolta magát a hágcsón. Időnként a falhoz dőlt, hogy pihenhessen. A fedélzeten egy pillanatra megtorpant, hogy kiélvezze a friss levegőt, aztán a tatba, a kormányhoz tántorgott. A lába minden lépésnél azzal fenyegette, hogy görcsöt kap.
- Hogy megy? - lihegte a kormánykeréknél álló Utharnak.
A kapitány a fejét rázta.
Roran kilesett a korláton. A három szlúp talán félmérföldnyire lehetett, és valamivel nyugatabbra, közelebb a Szem bogarához.
A négy hajó távolsága ugyanaz maradt. Aztán változás következett be a Sárkányszárny sebességében, mintha a hajó átjutott volna egy kritikus ponton, és a visszahúzó erők gyengültek volna. Alig észrevehető különbség, percenként alig néhány lábnyi gyorsulást tett lehetővé, ám ahhoz elég volt, hogy nőni kezdjen a távolság a kereskedőhajó és a szlúpok között. A Sárkányszárny minden evezőcsapással gyorsult.
Ám a szlúpok nem bírtak az örvény rettenetes erejével. Evezőik fokozatosan lassultak, aztán egyik a másik után csúszni kezdett hátrafelé, a párafüggöny irányába, amely mögött az ében víz forgó fala és az óceán medrének marcangoló sziklái várakoztak.
Nem bírják az evezést, értette meg Roran. A legénységük kicsi, és nagyon elfáradt. Akaratlanul megsajnálta azokat az embereket ott, az üldöző hajókon.
Abban a pillanatban nyílvessző röppent el a legközelebbi szlúpról, és zöld lángban égve közeledett a Sárkányszárnyhoz . Varázslat hajthatta, hogy ilyen messzire jött. A hátsó tarcsvitorlát találta el, és folyékony tűzgyöngyökké robbant, amelyek levakarhatatlanul ráragadtak mindenre. Másodperceken belül húsz kis tűz égett a hátsó árbocon, a vitorlán és alatta a fedélzeten.
- Nem tudjuk eloltani! - ordított rémülten az egyik tengerész.
- Vágjátok ki, ami ég, és dobjátok a tengerbe! - mennydörögte Uthar.
Roran kirántotta a kését, és vagdosni kezdte a fedélzet deszkáját egy zöld tüzecske körül. Több feszült percbe került, mire eltávolították a túlvilági zsarátokat, még mielőtt a tüzük elharapózhatott volna a hajón.
Amint elhangzott a „Nincs veszély!” kiáltás, Uthar szorítása elernyedt a kormánykeréken. - Ha ez volt a legjobb, amire a varázslóik képesek, akkor mondanám, hogy nincs mit félnünk tőlük többé.
- Ki fogunk jutni a Szemből, ugye? - kérdezte mohón és reménykedve Roran.
Uthar kihúzta magát és elvigyorodott, egyszerre büszkén és hitetlenkedve. - Ha ebben a ciklusban nem is, de hamarosan. Addig nem távolodhatunk el igazán attól a tátogó szörnyetegtől, amíg nem gyengül az apály. Menj, szólj Bondennek, hogy lassítson egy kicsit az ütemen; ha lehet, nem szeretném, hogy az emberek kiájuljanak a lapátok mellől.
Így is történt. Roran még egyszer beült evezni, és mire visszatért a fedélzetre, a Szem becsukódott. A kísérteties vonítás a megszokott szélsüvöltéssé szelídült, a nyugodt, sima tengerből senki se nézte volna ki a korábbi vadállatot, a mélység fölött vonagló ködöt felszívta a meleg napsugár, a levegő olyan tiszta volt, akár az üveg. A Vadkan Szeméből, mint Roran megállapította, miután felhozta a messzelátót az evezősök közül, csak a forgó, sárga tajtéktányér maradt.
És a tajték közepe mintha három törött árbocot és egy fekete vitorlát pörgetett volna végtelen körben. Bár lehet, hogy csak Roran képzelődött.
Legalábbis ezt mondta magának.
Kezét domborodó hasán nyugtatva megállt mellette Elain. - Szerencsések voltunk, Roran - mondta halkan. - Szerencsésebbek, mint amire számíthattunk.
- Így van - felelte az ifjú.
Fehér láthatártól fehér szemhatárig nyújtózott Saphira alatt az úttalan erdő, és ahogy közeledett a horizonthoz, úgy tompult a legmélyebb zöldből elmosódott, kifakult lilává. Erdei madarak röpködtek a fenyők felett, és riadtan kiáltoztak, mikor meglátták Saphirát. A sárkány leereszkedett a tűlevelű mennyezetig, hogy megvédje utasait az ég felsőbb régióiban uralkodó sarki hidegtől.
Azóta, hogy Saphira a Gerincbe menekült a ra'zacok elől, ez volt az első alkalom, amikor ő és Eragon nagy távolságot tehettek meg együtt úgy, hogy se megállniuk, se lassítaniuk nem kellett földi útitársak miatt. Különösen Saphira örvendezett az alkalomnak, és élvezettel mutatta meg Eragonnak, mennyivel erősebbé és szívósabbá tette Glaedr oktatása.
Orik így szólt Eragonhoz, miután elmúlt kezdeti rossz érzése: - Kétlem, hogy valaha is kívánkoznék a levegőbe, de azt már értem, hogy te és Saphira miért élvezitek annyira a repülést. Szabadnak és bilincstelennek érzi magát tőle az ember, mint a vadászó sólyom! Megdobogtatja a szívemet, meg bizony!
Hogy elüssék valamivel az utazás unalmát, Orik és Saphira találós kérdéseket adott fel egymásnak. Eragon kimentette magát, és nem vett részt a versenyben, mert sosem értett túlságosan a rébuszokhoz, valahogy nem úgy tekeredett az agya. Saphira ebben messze megelőzte. Mint a legtöbb sárkány, ő is imádta a fejtörőket, és játszva megfejtette őket.
- Én csak törpe találós kérdéseket ismerek - mondta Orik. - Igyekszem legjobb tudásom szerint lefordítani őket, bár darabos és nehézkes lehet az eredmény:
Kicsi vagyok szálasan,
Kicsi vagyok korosan.
Életemben ragyogok,
Urűr rám fúj, meghalok.
Nem ér!, morogta Saphira. Keveset tudok az isteneitekről!, Eragonnak nem kellett fordítani, mert Orik megengedte a sárkánynak, hogy közvetlenül az elméjébe vetítse a szavakat.
- Feladod? - nevetett Orik.
Soha! Néhány percig csak a szárnyak suhogása hallatszott, aztán Saphira megkérdezte: Gyertya?
- Eltaláltad!
Saphira horkantott, és egy forró füstpamacsot pöffentett Orik és Eragon arcába. Nem nagyon villogok az ilyen fejtörőkkel. Utoljára akkor láttam belülről házat, amikor kikeltem, úgyhogy nehezen fejtem meg a háztartással kapcsolatos rébuszokat. Majd ő kérdezett:
Melyik óra gyógyít minden betegséget?
Hát ez borzasztóan feladta a leckét Oriknak. Morgott, nyögött, csikorgatta a fogát tehetetlenségében. Eragon vigyorgott mögötte, mert ő látta a választ Saphira elméjében. Végül Orik megadta magát: - Na jó, melyik? Ezzel most kifogtál rajtam.
Ha üt az óra, hallgass a szóra,
Erre a válasz a mandragóra.
Most Orik kiáltotta: - Nem ér! Ez nem az anyanyelvem! Nem várhatod, hogy értsek ezekhez a szójátékokhoz!
Kölcsönkenyér visszajár. Ez nagyon rendes találós kérdés.
Eragon látta, hogy Orik nyakán kidagadnak az izmok. A törpe előretolta az állát: - Ha így állsz hozzá, ó, Vasfogú, akkor fejtsd meg ezt a rejtvényt, amit minden törpe gyerek ismer:
Vagyok Helzvog Öle, Morgothal Kohója,
Nordvig lányának leple, szürke halál hozója,
Helzvog vérével világnak újítója.
Mi vagyok?
Így folytatták, egyre nehezebb fejtörőket vagdosva egymáshoz, miközben alattuk tovasuhant Du Weldenvarden. Az összefonódott ágak résein gyakran villantak elő ezüst foltok, az erdőt behálózó sok-sok folyó szeletei. Saphira körül fantasztikus építményekbe rendezték magukat a gomolygó felhők: árkádokba, kupolákba, oszlopokba, csipkés bástyafalakba, égig érő tornyokba, hegyekbe és völgyekbe, amelyekben olyan fény izzott, hogy Eragon úgy érezte, álomban repülnek.
Olyan gyors volt Saphira, hogy mire leszállt az alkony, már el is hagyták Du Weldenvardent, és megérkeztek a rozsdaszín mezőkre, amelyek elválasztják a rengeteg erdőt a Hadarac sivatagtól. Letáboroztak a fűben, körülvették apró tüzüket. Egyedül voltak a síkon. Komoran ültek, és alig szóltak, mert a szavaktól még jelentéktelenebbnek tűntek abban a sivár, néptelen pusztaságban.
Eragon kihasználta a megállást, hogy elraktározzon némi energiát a Zar'roc kardgombját díszítő rubinba. Az ékkő az utolsó cseppig elnyelte az erejét, akárcsak azt, amit Saphira adott kölcsön a magáéból. Ebből levonhatta a következtetést, hogy napokba telhet, mire telítik a rubint és a Bölcs Beloth övében rejtőző tizenkét gyémántot.
A gyakorlattól fáradtan magára csavarta a takaróját, ledőlt Saphira mellé, és abba az éber álomba merült, amelyben az éjszaka jelenései játszottak az ég csillagtengerében.
Másnap folytatták útjukat. A hullámzó füvet hamarosan felváltotta a barnás bozót, amely egyre gyérült, és végül eltűnt. Csak a napégette föld maradt, amelyben csupán a legszívósabb növények maradtak meg. Feltűntek a vörös-arany dűnék. Eragon olyannak látta őket Saphira hátáról, mint a hullámokat, amelyek örökké ostromolnak egy távoli partot.
Ahogy ereszkedni kezdett a nap, egy hegycsoportot pillantott meg messze Keleten, és tudta, hogy amit lát, az Du Fells Nángoröth, ahová a vad sárkányok jártak párzani, fiókáikat nevelni, majd végül meghalni. Azt meg kell látogatnunk valamikor, mondta Saphira, követve Lovasának pillantását.
Igen.
Éjszaka Eragon még kínzóbban érezte magányukat, mert a Hadarac sivatag legsivárabb részén táboroztak, ahol olyan száraz volt a levegő, hogy a szája kicserepesedett, pedig percenként kenegette a nalgaskkal. Kevés életet érzett a talajban: maroknyi tengődő növényét, néhány rovarét és gyíkét.
Mint mikor Gil'eadból menekültek a sivatagon át, most is a talajból fakasztott vizet, hogy feltölthessék tömlőiket, és mielőtt megengedte volna a víznek, hogy elfolyjon, megidézte Nasuadát a tócsában, hogy lássa, megtámadták-e már a vardeneket. Megkönnyebbülésére még nem következett be.
Utazásuk harmadik napján hátszél támadt, és úgy megdobta Saphirát, amire önerőből nem lett volna képes. Valósággal kisöpörte őket a Hadarac sivatagból.
A puszta szélén elszálltak egy csoport lovas nomád fölött, akik bő köntössel védekeztek a forróság ellen. Valamit ordítottak érdes nyelvükön, kardjaikat-lándzsáikat rázták Saphirára, de egyetlen nyilat se mertek kilőni rá.
Eragon, Saphira és Orik a Tüdosten-tó partján táboroztak az Ezüstfa-erdőben, amelyet azért hívnak így, mert szinte kizárólag bükkök, fűzek és rezgő nyárfák alkotják. Du Weldenvarden komor fenyveseinek örök szürkületével ellentétben az ezüstfák erdeje tele volt napsugárral, pacsirtákkal, zöld lombok gyengéd susogásával. A fák ifjaknak, vidámaknak látszottak, Eragon örült, hogy köztük lehet. Bár nyoma sem volt már a sivatagnak, errefelé sokkal melegebb volt, mint amit ebben az évszakban megszokott. Jobban emlékeztetett a nyárra, mint a tavaszra.
Innen egyenesen Aberonba, a surdai fővárosba repültek, amihez Eragon az arra járó madarak emlékeiből vette az útmutatást. Saphira nem is próbált bujkálni, ezért gyakran hallottak álmélkodó és riadt kiáltásokat a falvakból, amelyek fölött elsuhant.
Késő délután érkeztek Aberon fallal körülvett, alacsony városába, amely a lapályból kiemelkedő szirtre épült. A szirt tetején állt a Borromeo-kastély. A zegzugos erődöt három körkörös fal, számos torony és, mint Eragon megfigyelte, sok száz sárkányölésre gyártott hajítógép őrizte. Az alacsonyan járó nap sötétarany ragyogása plasztikus domborművet alkotott az aberoni házakból, és megvilágított egy füstpamatot a nyugati városkapunál, ahol katonák vártak bebocsátásra.
Mikor Saphira ereszkedni kezdett a belső várudvarra, Eragon kapcsolatba került a fővárosiak összesített gondolataival. Először megriasztotta a lárma - hogyan figyelhet így az ellenségre és láthatja el egyidejűleg a dolgát? -, amíg meg nem értette, hogy szokása szerint túlságosan összpontosít elszigetelt mozzanatokra. Csak az emberek általános szándékait kellett megéreznie. Szélesítette a fókuszt, és a figyelmét követelő egyéni hangok visszasüllyedtek az érzések folyamába. Olyan volt, mintha vízréteg borulna a tájra, amely hullámokat vet az emberek érzéseinek lüktetésétől, és a magasba szökken ott, ahol szélsőséges szenvedélyek háborgatnak valakit.
Így szerzett tudomást róla, hogy az emberek megriadtak Saphira hírétől. Óvatosan!, figyelmeztette sárkányát. Nem akarjuk, hogy megtámadjanak.
Saphira hatalmas szárnyának minden csapása porfelhőt kavart, miközben a sárkány leereszkedett az udvar közepébe, és a csupasz földbe fúrta karmait. Az udvarban kikötött lovak nyihogni kezdtek a félelemtől. Akkora lármát csaptak, hogy Eragonnak be kellett lépnie az elméjükbe, és meg kellett nyugtatnia őket az ősnyelv szavaival.
Orik után ő is leszállt, és végigjártatta pillantását a bástyafalakon álló katonák sokaságán és a felhúzott hajítógépeken. Nem félt a fegyverektől, de nem is óhajtott összetűzésbe keveredni szövetségeseivel.
Tizenkét ember - köztük katonák - sietett a kastélyból Saphira felé. Magas férfi vezette őket, ugyanolyan sötét bőrű, mint Nasuada. Ő volt a harmadik fekete ember, akit Eragon látott valaha. Tízlépésnyire a férfi meghajolt - kísérői követték példáját -, és azt mondta: - Légy üdvözölve, Lovas! Dahwar vagyok, Kedar fia, Orrin király szenesálja.
Eragon meghajtotta a fejét. - Én pedig Árnyékölő Eragon vagyok, senki fia.
- Én pedig Orik, Thrifk fia.
Én pedig Saphira, Vervada lánya, mondta Saphira, Eragont használva szóvivőnek.
Dahwar ismét meghajolt. - Bocsánatot kérek, amiért nem találtatik nálam magasabb rangú személy ily nemes vendégek köszöntésére, ám Orrin király, Nasuada úrnő és mind a vardenek rég elmentek, hogy szembeszálljanak Galbatorix hadával. - Eragon bólintott. Erre számított. - Utasítást hagytak, hogy amennyiben megérkeznél, tüstént menj utánuk, mert szükség van vitézségedre, ha győzni akarunk.
- Megmutatnád egy térképen, miként találhatom meg őket? - kérdezte.
- Természetesen, uram. Amíg hozom őket, nem akarnátok bejönni a melegből, és felüdíteni magatokat?
Eragon a fejét rázta. - Nincs vesztegetni való időnk. Különben is nem nekem kell látnom a térképet, hanem Saphirának, és kétlem, hogy ő beférne csarnokaitokba.
A szenesál meghökkent. Hunyorgott, ránézett Saphirára, majd azt mondta: - Milyen igaz, uram. Ebben az esetben a mi házunk a ti házatok. Ha van valami, amit akár te, akár társaid óhajtanának, csak szóljatok.
Eragon először értette meg, hogy ő parancsolhat, és elvárhatja, hogy a parancsokat teljesítsék. - Egyheti készletre van szükségünk. Nekem csak gyümölcsre, zöldségre, lisztre, sajtra, kenyérre, ilyesmire. - Tetszett neki, hogy Dahwar nem firtatja, miért tartózkodik a hústól. Aztán Orik sorolta a szárított húst, a szalonnát és hasonlókat.
Dahwar pattintott az ujjával két szolgának, akik rögtön rohantak a kastélyba a készletekért. Miközben a visszatérésüket várták, a szenesál megkérdezte: - Jelenlétedből arra következtethetek, Árnyékölő, hogy kiképzésed a tündéknél véget ért?
- Az én kiképzésem addig tart, ameddig élek.
- Aha. - Percnyi hallgatás után Dahwar így folytatta. - Bocsásd meg tolakodásomat, uram, mert nem vagyok tájékozott a Lovasok dolgaiban, de nem ember vagy? Nekem azt mondták, hogy igen.
- Az is! - mordult közbe Orik. - Csak... megváltoztatták. És örülj neki, különben sokkal rosszabb helyzetben lennénk, mint így vagyunk. - Dahwar volt olyan tapintatos, hogy ne feszegesse tovább a témát, ám gondolataiból Eragon arra következtetett, hogy a szenesál szép pénzt fizetne további részletekért. Orrin kormányának minden adat értékes, ami rá vagy Saphirára vonatkozik.
Két tátott szájú apród hamarosan hozta az élelmet, a vizet és a térképet. Eragon szavára letették a terhüket - rettentő ijedten - Saphira mellé, majd visszavonultak Dahwar mögé. A szenesál a földre térdelt, szétgöngyölte a térképet, amely Surdát és a környező földeket ábrázolta, majd húzott északnyugati irányba egy vonalat Aberon és Cithrí közé. - Amikor utoljára hallottam róluk - mondta -, Orrin király és Nasuada úrnő Cithríben álltak meg takarmányért. Ám nem időztek ott sokáig, mert az Uralkodó közeledik dél felé a Jiet partján, ők pedig készen akarták fogadni Galbatorix hadát. A vardenek akárhol lehetnek Cithrí és a Jiet-folyó között. Ez csak az én szerény véleményem, de azt mondanám, leginkább az Égő Mezőkön érdemes keresni őket.
- Az Égő Mezőkön?
Dahwar mosolygott. - Te talán ismered az ősi nevét is, azt, amelyiket a tündék használnak: Du Völlar Eldrvarya.
- Á, igen! - Most már eszébe jutott Eragonnak. Az egyik históriában olvasott róla, amelyet Oromis jelölt ki neki. A mezők, amelyeket hatalmas vastagságú tőzeg borított, a Jiet keleti partján terültek el, ott, ahol a folyó keresztezte a surdai határt. Itt zajlott le annak idején a Lovasok és az Esküszegők egyik összecsapása. A harcban a sárkányok véletlenül felgyújtották a tőzeget, és a tűz beette magát a föld alá, ahol azóta is izzik. A vidéket lakhatatlanná tették a mérgező füstök, amelyek az üszkös föld izzó sipolyaiból ömlenek.
Eragon összeborzongott, mert eszébe jutott a jósálma: harcosok csapnak össze egy sárga-narancs mezőn, vérvarjak éles rikácsolásának és fekete nyílvesszők süvítésének kíséretében. Ismét összeborzongott. Rohan felénk a sors, mondta Saphirának, majd a térképre intett: Eleget láttál?
Eleget.
Orikkal gyorsan összecsomagolták a készleteket, aztán felszálltak Saphirára. Eragon a sárkány hátáról köszönetet mondott Dahwarnak a segítségéért. Hirtelen elkomorodott, mert disszonanciát érzékelt a pásztázott elmékben: - Dahwar! Két lovász összeveszett az istállóban, és az egyik, Tathal, gyilkolni akar! Még megakadályozhatod, ha máris embereket küldesz oda!
Dahwar hüledezve tágra nyitotta a szemét, de még Orik is megfordult, hogy rábámuljon Eragonra. - Honnan tudod ezt, Árnyékölő? - kérdezte a szenesál.
Eragon csak annyit felelt: - Lovas vagyok.
Aztán Saphira széttárta a szárnyát, és aki az udvaron volt, mind rohant fedezékbe, nehogy elsodorja a sárkány kavarta szél. Saphira belefúrta magát az égbe, a Borromeokastély összezsugorodott alattuk. Orik megkérdezte: - Az én gondolataimat hallod, Eragon?
- Akarod, hogy megpróbáljam? Mert még sose tettem, ugye tudod?
- Próbáld.
Eragon összevonta a szemöldökét, a törpe tudatára összpontosított, ám meglepetésére azt vastag és erős sáncok védték. Érzékelte Orik jelenlétét, de a gondolatait és érzéseit már nem. - Semmi.
Orik vigyorgott. - Akkor jó! Csak arról akartam meggyőződni, hogy nem felejtettem-e el a régi leckét!
Hallgatólagos megegyezéssel nem álltak meg éjszakára, inkább szálltak tovább a fekete égen, amelyen nem láttak se holdat, se csillagot. Egyetlen villanás vagy halvány csillám se törte meg a nyomasztó homályt. Püffedt lomhasággal vánszorogtak a halott órák. Eragonnak úgy rémlett, kapaszkodnak minden másodpercbe, mintha nem akarnák megadni magukat a múltnak.
Mikor végre visszatért a nap - és hozta magával a drága fényt -, Saphira leszállt egy kis tó partján, hogy Eragon és Orik nyújtózkodhasson, könnyíthessen magán, és úgy reggelizhessenek, hogy ne kelljen érezniük hátának örökös mozgását.
Alighogy felszálltak, hosszú, alacsony, barna felleg jelent meg a szemhatáron, mintha dió levét cseppentették volna fehér papírra. A felhő egyre szélesedett, ahogy Saphira közeledett hozzá, és délelőttre miazmás gőzök szemfödelével takarta el az egész vidéket.
Megérkeztek Alagaésia Égő Mezeire.
Eragon köhögött, mikor sárkánya megcélozta a homályban rejtőző Jiet-folyót, és ereszkedni kezdett. Annyira csípte a szemét a füst, hogy nem győzött pislogni és könnyezni.
A földhöz közelebb tisztább lett a levegő, így Eragon láthatta, hova tartanak. A fekete és bíbor füst fodrozódó leple úgy szűrte meg a napfényt, hogy odalent síri narancsszínben fürdött a világ. Egy-egy szakadás a szennyes égen hébe-hóba beengedett sápadt fénypászmákat, amelyek áttetsző üvegoszlopként támaszkodtak meg a földön, amíg el nem törték őket a vonuló felhők.
Előttük püffedezett a Jiet-folyó jóllakott kígyója. Hullámpikkelyei ugyanazt a kísérteties narancsszínt verték vissza, amely elárasztotta az Égő Mezőket. Bár ha véletlenül ráhullott egy foltnyi tiszta fény, az is homályos, mészfehér vizet világított meg - ilyen lehet egy mitikus dúvad teje -, amely a saját lidérclángjainak sejtelmes izzásától foszforeszkálni látszott.
Két hadsereg sorakozott fel a folyó keleti partján. Délen a vardenek és a surdaiak sáncolták el magukat sokszoros védművek mögé, zászlók, büszke sátrak és Orrin király kipányvázott lovainak tarkabarka változatosságával gyönyörködtetve a szemet. Ám lehettek akármennyien, számuk eltörpült az északon állomásozó hadhoz képest. Galbatorix serege oly irdatlan volt, hogy három mérföld hosszan nyúlt el a frontvonala; hogy milyen hosszú volt, azt nem lehetett megmondani, mert az emberek a messzeségben homályos masszává olvadtak össze.
A két tábort úgy két mérföld széles sáv választotta el. Ebben a zónában, és a terepen is, amelyen az ellenfelek állomásoztak, megszámlálhatatlan tépett szájú üreg tátongott, és a likacsokban zöld lángnyelvek táncoltak. A beteg színű fáklyák füstje elhomályosította a napot. A növények kiégtek a talajból, csak fekete, zöld és narancsszín zuzmó tenyészett rajta, amitől felülről varasnak és fertőzöttnek látszott a föld.
Eragon még sose találkozott gyászosabb vidékkel.
Saphira, aki a senki földje fölött bukkant elő, megfordult, és olyan sebesen igyekezett a vardenek felé, ahogy csak mert. Amíg a birodalmiak láthatták, ki volt szolgáltatva az ellenséges varázslók támadásainak. Eragon a lehető legmesszebbre terjesztette ki a tudatát minden irányban, keresve az ellenséges elméket, amelyek megérezhetik tapogatózását és válaszolhatnak rá - a varázslók és a varázslók hárítására kiképzett emberek tudatát.
Ám csupán a varden őrszemek hirtelen rémületét érezte, akik közül sokan még sose látták Saphirát. A rettegés úrrá lett az értelmükön, és szakállas nyílvesszők fellegét zúdították a sárkányra.
Eragon felemelte a jobbját, és azt kiáltotta: - Letta orya thorna! - mire a nyilak megdermedtek a levegőben. Egy legyintéssel és a „Gánga!” paranccsal a senki földjére irányította a nyílvesszőket, ahol becsapódtak a kiégett talajba, anélkül hogy kárt tettek volna valakiben. Ám elkerülte a figyelmét egy nyíl, amelyet néhány másodperccel a többiek után lőttek ki.
Annyira kihajolt jobbra, ahogy csak bírt, és emberfölötti sebességgel elkapta a nyilat, amikor Saphira elrepült mellette.
Pár száz lábnyira a föld felett Saphira szétcsapta szárnyait, hogy fékezze leszállásának sebességét. A hátsó lábaira érkezett, majd leengedte a mellsőket is, és addig futott a varden sátrak között, míg ki nem fogyott a lendületből.
- Werg! - morogta Orik, és kioldozta a lábára erősített szíjakat. - Inkább nekimegyek egy tucat kulinak, mint hogy még egyszer átéljem ezt a zuhanást! - Leugrott a nyereg oldaláról Saphira mellső lábára, és onnan leszaladt a földre.
Miközben Eragon leszállt a nyeregből, ámuló harcosok tucatjai verődtek össze Saphira körül. Közülük kivált egy medve termetű ember, akit Eragon felismert: Fredric volt, a vardenek fegyvermestere, most is a Farthen Dúrban viselt, szőrös marhabőr vértben. - Hé, ti szájtátó mamlaszok! - mennydörögte Fredric. - Ne itt bambuljatok, mars vissza a harcállásba, különben az egész bandát beosztom rendkívüli őrségbe! - Parancsára a csoport oszolni kezdett, bár sokan voltak, akik morogtak, és hátrafelé nézegettek. Fredric közelebb jött, és Eragon látta rajta, hogy megdöbbenti az ő külsejében végbement változás, habár a szakállas fegyvermester minden erejével próbált uralkodni magán. - Légy üdvözölve, Árnyékölő! - érintette meg a homlokát. - Épp időben érkeztél... Ki se mondhatom, mennyire szégyellem, hogy megtámadtak. Minden katonánk becsületén foltot ejtett ez a tévedés. Megsérült valamelyikőtök?
- Nem.
Fredric láthatóan megkönnyebbült. - Hát, legalább ennek örülhetünk. A felelőseket elmozdíttattam. Korbácsot kapnak, és lefokozzuk őket... Elégségesnek találod ezt a büntetést, Lovas?
- Látni akarom őket - felelte Eragon.
Megcsapta Fredric aggodalma; a fegyvermester bizonyára attól tartott, hogy Eragon valamilyen iszonyatos, természetellenes büntetést akar mérni az őrszemekre. Ám nem adott hangot szorongásainak, csak annyit mondott: - Úgy hát kövess, uram.
A táboron keresztül odavezette őket egy csíkos parancsnoki sátorhoz, ahol tizenkét őr felvigyázásával húsz-egynéhány csüggedt képű ember tette le éppen vértjét és fegyvereit. Eragon és Saphira láttán a foglyok fél térdre ereszkedtek, és a földet nézték. - Üdv, Árnyékölő! - kiáltották.
Eragon egy szót se szólt, csak végigment előttük, és az elméjüket tanulmányozta. Csizmája baljósan recsegett a kérgesre perzselt földön. Végül annyit mondott: - Büszkék lehettek magatokra, mert ilyen gyorsan válaszoltatok feltűnésünkre. Pontosan ezt kell tennetek, ha Galbatorix támad, habár kétlem, hogy nyíllal többet árthatnátok neki, mint Saphirának és nekem. - Az őrszemek kétkedve sandítottak rá, fölemelt arcuk olyan színű lett a változó fénytől, mint a patinás réz. - Csak annyit kérek, hogy a jövőben azonosítsátok a célpontot, mielőtt nyilaztok. Legközelebb túl szórakozott lehetek ahhoz, hogy megállítsam lövedékeiteket. Megértettetek?
- Igen, Árnyékölő! - ordították.
Eragon megállt az utolsó előtti embernél, és átnyújtotta neki a Saphira hátáról elkapott nyilat. - Azt hiszem, Harwin, ez a tied.
Harwin ámulva vette át az ifjútól a nyílvesszőt. - Az bizony! Ezt a fehér gyűrűt én szoktam festeni a vesszőimre, hogy később megtaláljam őket! Köszönöm, Árnyékölő!
Eragon bólintott, majd azt mondta Fredricnek, úgy, hogy mindenki hallja: - Ezek jó és igaz emberek. Nem akarom, hogy bajuk essék a történtek miatt.
- Személyesen lesz rá gondom - mondta Fredric, és mosolygott.
- Most már elvezethetsz Nasuada úrnőhöz. - Igen, uram.
Eragon abban a tudatban hagyta ott az őrszemeket, hogy emberségével tántoríthatatlan híveket szerzett magának, és tettének híre széltében-hosszában el fog terjedni a vardenek között.
Az út, amerre Fredric vezette a sátrak között, még több elmével hozta kapcsolatba. Gondolatok, képek, érzések százai ostromolták a tudatát. Akárhogy igyekezett távol tartani őket, akaratlanul magába szívott részleteket a mások életéből. Volt, amit megrendítőnek, volt, amit értelmetlennek, másokat meghatónak vagy undorítónak, sokat kínosnak talált. Egyesek annyira másképp érzékelték a világot, hogy tudatuk épp a különbség miatt ugrott ki a képből.
Milyen könnyű tárgyaknak látni őket, akiket én és a kevesek kedvünkre manipulálhatunk! Pedig mindegyiknek vannak reményei és álmai, képességei a teljesítményekre, és emlékei arról, amit már teljesített. És mindnyájan ismerik a szenvedést.
Egy maroknyi megérintett tudat érzékelte a kapcsolatot, és visszahőkölt, változó erősségű pajzsok mögé rejtve belső életüket. Eragon először aggódott - azt hitte, ellenségekre bukkant, akik beszivárogtak a vardenek soraiba -, de aztán egy gyors pillantás meggyőzte róla, hogy a Du Vrangr Gata tagjai azok.
Frászban lehetnek!, jegyezte meg Saphira. Nyilván azt hiszik, hogy valami idegen mágus támadja meg őket.
Nem győzhetem meg őket, ha ennyire kizárnak.
Keresd meg őket személyesen, méghozzá sürgősen, mielőtt úgy döntenek, hogy összeállnak és támadnak.
Hát igen, bár nem gondolom, hogy félnünk kellene tőlük... Du Vrangr Gata! Már a nevük elárulja a tudatlanságukat. Ősnyelven helyesen úgy van, hogy Du Gata Vrangr.
Útjuk a vardentábor peremén ért véget egy nagy vörös sátornál, amelynek lobogó zászlójára fekete pajzsot és alatta két párhuzamos, ferde kardot hímeztek. Fredric félrehúzta a sátorlapot, Eragon és Orik belépett. Saphira csak a fejét dugta be mögöttük, és a válluk fölött figyelt.
A sátor közepét egy nagy asztal foglalta el. Egyik végében Nasuada állt, aki a kezére támaszkodva tanulmányozta a térképeket és tekercseket. Eragon szíve ugrott egyet, mikor meglátta Nasuadával szemközt Aryát. Mindkét nő páncélt öltött a harchoz, mint a férfiak.
Nasuada az ifjú felé fordította szív alakú arcát. - Eragon! - suttogta.
A Lovas nem számított rá, hogy Nasuada ennyire fog örülni, ha meglátja. Szélesen elmosolyodott, azzal a mozdulattal emelte a melléhez a kezét, amellyel a tündék jelzik a hűséget, és meghajolt. - Szolgálatodra.
- Eragon! - ismételte Nasuada boldogan és megkönnyebbülten. Arya is örülni látszott. - Hogyhogy ilyen hamar megkaptad az üzenetünket?
- Nem kaptam meg. A tükrömben láttam Galbatorix hadseregét, és még aznap elhagytam Ellesmérát. - Ismét rámosolygott Nasuadára. - De jó megint itt lenni a vardeneknél!
Míg ő beszélt, Nasuada csodálkozva nézte. - Mi történt veled, Eragon?
Arya nyilván nem szólt neki, mondta Saphira.
Így hát Eragon beszámolt róla, mi mindent éltek át Saphirával, amióta valamikor réges-régen elváltak Nasuadától, és elhagyták Farthen Dúrt. Megérezte, hogy Nasuada sok mindent hallott már abból, amit most elmesél, vagy a törpéktől, vagy Aryától, de azért egyszer sem szakítja félbe. A kiképzéséről óvatosan kellett szólnia. Szavát adta, hogy engedély nélkül senkinek sem fedi fel Oromis létezését, leckéinek többsége olyan volt, ami nem tartozott kívülállóra, ennek ellenére minden elkövetett, hogy Nasuada kellő képet nyerhessen a képességeiről és a velük járó kockázatokról. Az Agaetí Blödhrenről annyit mondott: - ...és az ünnepen hajtották végre rajtam a sárkányok azt a változtatást, amelyet látsz. Felruháztak a tündék testi adottságaival, és meggyógyították a hátamat.
- Tehát eltűnt a sebhelyed? - kérdezte Nasuada. Eragon bólintott. Néhány mondattal befejezte elbeszélését, megemlítette, milyen okból hagyták el Du Weldenvardent, aztán összefoglalta utazásukat. Nasuada a fejét csóválta. - Ezt a mesét! Jó sok minden tapasztaltatok Saphirával, amióta elhagytátok Farthen Dúrt!
- Akárcsak te - mutatott a sátorra Eragon. - Döbbenetes, mi mindent elértél! Iszonyú munkába kerülhetett, hogy elhozd a vardeneket Surdába... Sok gondot okozott az Idősek Tanácsa?
- Hát, egy kicsit, de semmi különöset. Úgy veszem észre, beletörődtek, hogy én vagyok a vezető. - A páncéling megcsendült, amikor Nasuada letelepedett egy magas támlájú, nagy székbe, és Orikhoz fordult, aki még nem szólt. Nasuada üdvözölte a törpét, és megkérdezte, kíván-e hozzátenni valamit Eragon történetéhez. Orik vállat vont, és elmondott néhány adomát ellesmérai tartózkodásukról. Eragon gyanúja szerint a törpe megtartotta igazi megfigyeléseit a királyának.
Miután Orik befejezte, Nasuada így beszélt: - Felbátorít a tudat, hogy ha megússzuk ezt a csatát, szövetségeseinknek tekinthetjük a tündéket. Történetesen nem láttátok Hrothgar harcosait, miközben iderepültetek Aberonból? Számítunk az erősítésükre.
Nem, felelte Eragon közvetítésével Saphira. De hát sötét volt, és gyakran a fellegek között vagy fölött jártam. Ilyen körülmények között könnyen elnézhettem egy tábort. Mindenesetre kétlem, hogy útjaink keresztezhették egymást, mert én egyenesen iderepültem Aberonból, míg a törpék más utakat - talán kitaposott ösvényeket - követhettek, inkább, minthogy nekivágjanak a vadonnak.
- Itt mi a helyzet? - kérdezte Eragon.
Nasuada sóhajtott, majd elmesélte, hogy Orrin és ő miként szereztek tudomást Galbatorix hadáról, és azóta milyen kétségbeesett lépésekre kényszerültek, hogy megelőzzék az Uralkodó katonáit az Égő Mezőkön. Azzal fejezte be: - A birodalmiak három napja érkeztek. Azóta két üzenetet váltottunk. Elsőnek ők szólítottak fel, hogy adjuk meg magunkat, amit megtagadtunk, most pedig várjuk a válaszukat.
- Hányan vannak? - morogta Orik. - Saphira hátáról óriásinak látszott a számuk.
- Az is. Becsléseink szerint Galbatorix legalább százezer katonát mozgósított.
- Százezret! - szakad ki Eragonból. - Honnan jöttek? Hiszen lehetetlen, hogy egy maroknyinál több olyan embert találjon, aki hajlandó szolgálni!
- Besorozták őket. Csak abban reménykedhetünk, hogy olyan emberekben, akiket erőszakkal téptek ki az otthonukból, nem buzog a harci vágy. Ha eléggé rájuk tudunk ijeszteni, talán pánikba esnek és megfutamodnak. Többen vagyunk, mint Farthen Dúrban, mert Orrin király egyesítette erőit a mieinkkel, és valóságos áradatban tódulnak hozzánk az önkéntesek, amióta elterjesztettük a híredet, Eragon, de még így is gyengébbek vagyunk a Birodalomnál.
Ekkor Saphira kérdezett valamit, és Eragon kénytelen volt elismételni a félelmetes kérdést: Mit gondolsz, mennyi az esélyünk a győzelemre?
- Ez - mondta Nasuada, fokozott nyomatékkal ejtve ki a szót - nagymértékben függ tőled és Eragontól, és attól, hogy hány varázslót osztottak szét soraikban. Ha képesek lesztek felkutatni és elpusztítani ezeket a varázslókat, akkor ellenségeink védtelenek maradnak, és tetszésetek szerint kaszabolhatjátok őket. A győzelmet azok után sem tartom valószínűnek, de talán feltartóztathatjuk őket, amíg megcsappannak a készleteik, vagy megérkezik Islanzadí segítsége. Mármint ha... mármint ha Galbatorix nem vesz részt személyesen a csatában. Mert abban az esetben, attól tartok, a visszavonulás az egyetlen lehetőségünk.
Ebben a pillanatban Eragon megérezte egy idegen tudat közeledését, egy olyanét, amely tudta, hogy ő figyel, mégse hőkölt vissza a kapcsolattól. Hideg, kemény, számító elme volt. Eragon ugrásra kész éberséggel fordult a sátor hátsó része felé, és ugyanazt a fekete hajú kislányt látta, mint Ellesmérában, amikor megidézte Nasuadát. A lány rászögezte ibolyaszínű szemét, majd így szólt: - Üdvözöllek, Árnyékölő! Üdvözöllek, Saphira!
Eragont kilelte a hideg a hangjától, mert felnőtthangja volt. Megnyalta kiszáradt száját, és megkérdezte: - Ki vagy te?
A gyerek nem válaszolt, csak hátrasimította fényes fürtjeit, és megmutatta a homlokát, amelyen ugyanolyan ezüst folt fehérlett, mint Eragon gedwéy ignasiája. A Lovas ekkor már tudta, kivel áll szemben.
Senki se mozdult, mikor odament hozzá. Saphira még jobban benyújtotta a nyakát a sátorba. Eragon fél térdre ereszkedett, és megfogta a kislány ernyedt jobbját, amely perzselt, mintha lázas lenne. A gyerek nem tiltakozott. Eragon így szólt az ősi nyelven - és az elméjével is, hogy a lány biztosan értse: - Ne haragudj. Meg tudod bocsátani, amit veled tettem?
Az ibolyaszín tekintet ellágyult, a lány előrehajolt, és megcsókolta Eragon homlokát. - Megbocsátok - súgta, és először volt olyan a hangja, mint egy gyereké. - Hogyne bocsátanék meg? Te és Saphira tettetek azzá, aki vagyok, és tudom, hogy nem akartatok rosszat. Megbocsátok, de tudd meg, és gyötörjön csak érte a lelkiismeret: arra ítéltél, hogy érezzek minden szenvedést, ami körülvesz. Varázslatod most is ösztökél, hogy fussak innen a harmadik sátorba, és segítsek egy férfin, aki elvágta a kezét, segítsek az ifjú zászlótartón, aki eltörte a bal keze mutatóujját egy kocsikerék küllői között, és segítsek annak a megszámlálhatatlan sokaságnak, amely ezelőtt szenvedett, vagy ezután fog. Nagy árat fizetek érte, ha tudatosan ellenállok ennek a sürgetésnek, és még annál is nagyobbat, ha tudatosan bántok valakit, mint most is teszem, ezekkel a szavakkal... aludni se bírok éjszaka, oly erős bennem a megszállottság. Ez a te örökséged, ó, Lovas. - Mire befejezte, hangja visszanyerte epés ridegségét.
Saphira közéjük nyomakodott, és orrával megérintette a lány homlokán a stigmát. Békesség, váltott gyermek! Túl sok a szívedben a harag.
- Nem kell így élned örökké - mondta Eragon. - A tündék megtanítottak, hogyan kell feloldani a varázslatot, és azt hiszem, fel tudlak oldozni az átok alól. Nem lesz könnyű, de megcsinálható.
A lány egy pillanatra mintha elveszítette volna félelmetes önuralmát. Elállt a lélegzete, keze megremegett Eragon markában, szemét elfátyolozták a könnyek. Aztán ugyanolyan gyorsan elrejtette felindulását a cinikus derű álarca mögé. - Majd meglátjuk! Mindenesetre a csata előtt ne próbálkozz vele.
- Sok fájdalomtól megkímélhetnélek.
- Nem lenne bölcs dolog kimerülnöd, amikor túlélésünk múlhat a tehetségeden. Nem áltatom magam; te fontosabb vagy nálam. - Gúnyos mosoly suhant át az arcán. - Mellesleg ha most veszed le rólam a rontásodat, veszély esetén nem tudok majd segíteni a vardeneken. Azt, ugye, nem akarod, hogy Nasuada ezért haljon meg?
- Nem - ismerte el Eragon. Egy darabig hallgatott, tépelődött, majd azzal folytatta: - Jól van, várni fogok. De esküszöm neked, hogy ha megnyerjük ezt a csatát, jóváteszem a rosszat.
A kislány félrehajtotta a fejét. - Szavadon foglak, Lovas. Nasuada felállt. - Elva volt az, aki megmentett egy orgyilkostól Aberonban.
- Tényleg? Ebben az esetben adósod vagyok... Elva... amiért megvédelmezted hűbérúrnőmet.
- Most jöjjetek - szólt Nasuada. - Be kell mutatnom hármótokat Orrinnak és nemeseinek. Orik, te találkoztál már a királlyal?
A törpe megcsóválta a fejét. - Még sose jártam ilyen messze nyugaton.
Mikor kiléptek a sátorból - Nasuada ment az élen, oldalán Elvával -, Eragon megpróbált úgy manőverezni, hogy beszélhessen Aryával, de mihelyt közelített hozzá, a tünde gyorsabbra fogta lépteit, és előrement Nasuada mellé. Még csak rá se nézett közben, és Eragonnak ez a lekicsinylés jobban fájt minden sebnél. Elva hátranézett, és az ifjú tudta, hogy a gyerek tisztában van az ő bánatával.
Hamarosan megérkeztek egy másik nagy sátorhoz, ezúttal egy sárga-fehérhez, habár nehéz volt megállapítani az árnyalatokat a rikító narancsszínben, amely mindent elöntött az Égő Mezőkön. Mikor bebocsátották őket, Eragon döbbenten látta, hogy a sátrat telezsúfolták a csőrös poharak, lombikok, retorták és más természetfilozófiai eszközök hóbortos gyűjteményével. Ki veszi még arra is a fáradságot, hogy mindezt elcipelje egy csatamezőre?, hüledezett.
- Eragon - szólt Nasuada -, szeretném, ha megismernéd Orrint, Larkin fiát, a surdai birodalom uralkodóját.
Az üvegedények tengeréből felmerült egy jóképű, magas ember, aki aranykoronával szorította hátra vállig érő haját. Elméjét, akárcsak Nasuadáét, vaskemény falak védték; ugyancsak alapos készségfejlesztésben részesülhetett. Eragon rokonszenvesnek találta, bár Orrin a hadvezetés kérdésében kissé zöldnek és tapasztalatlannak, más egyebekben pedig meglehetős csodabogárnak mutatkozott. Mindent összevéve Eragon jobban bízott Nasuada hadvezéri képességeiben.
Miután kitért számtalan kérdés elől, amelyekkel Orrin az ő ellesmérai tartózkodását firtatta, Eragon arra tért magához, hogy udvariasan mosolyog és bólogat, miközben sorra vonulnak el előtte a nemesemberek, akiknek mindegyike ragaszkodik hozzá, hogy kezet rázzon vele, elrajongja, mekkora megtiszteltetés egy Lovassal találkozni, és meghívja a birtokára. Eragon kötelességtudóan megjegyezte számos neveiket és címeiket - mert Oromis ezt várta volna el tőle -, és legjobb igyekezete szerint próbálta fenntartani a higgadt külszínt, noha egyre inkább kijött a béketűrésből.
Itt bájolgunk, amikor a történelem egyik legnagyobb hadseregével kell megütköznünk!
Türelem, tanácsolta Saphira. Már nincsenek olyan sokan... Különben is nézd így: ha győzünk, egy teljes évig ingyen vacsorálunk, hála ennek a sok meghívásnak!
Eragon visszafojtotta a vihogását. Azt hiszem, elszörnyednének, ha tudnák, mi kell ahhoz, hogy téged jóllakassanak! Arról nem is beszélve, hogy egy éjszaka kiürítenéd az egész sörös- és borospincéjüket!
Én aztán nem! - húzta fel az orrát Saphira, de rögtön meg is enyhült: Esetleg két éjszaka .
Mikor végre elszabadultak Orrin sátrából, Eragon megkérdezte Nasuadától: - Most mit tegyek? Mivel szolgálhatlak?
Nasuada kíváncsian fürkészte. - Te mit gondolsz, Eragon, mivel szolgálhatsz leginkább? Sokkal jobban ismered te a magad képességeit, mint én. - Ezúttal Arya is feléje fordult, és várta a válaszát.
Eragon felnézett a véres égre, és törte a fejét. - Átveszem a Du Vrangr Gata vezetését, mivel egyszer úgyis felkértek rá, és megszervezem őket a csatára. A közös munka a legjobb esélyünk, hogy legyőzhessük Galbatorix varázslóit.
- Szerintem kitűnő ötlet.
Nincs egy hely, ahol Eragon leteheti a csomagjait?, kérdezte Saphira. Nem szeretném a szükségesnél hosszabb ideig cipelni se a poggyászt, se ezt a nyerget.
- Természetesen - felelte Nasuada, miután Eragon elismételte a kérdést. - Egyelőre hagyhatjátok a sátramban, de intézkedni fogok, Eragon, hogy verjenek fel neked is egy sátrat, ahol a holmidat tarthatod. Javasolom, máris öltözz páncélba, mert bármikor szükséged lehet rá... Erről jut eszembe, elhoztuk a páncélodat, Saphira. Kicsomagoltatom és átküldetem hozzád.
- Hát velem mi lesz, úrnő? - kérdezte Orik.
- Itt van velünk számos knurlan a Dúrgrimst Ingeitumból, akik szakértelmükkel segítették földsáncaink építését. Ha akarod, átveheted a parancsnokságukat.
Orik felvidult a lehetőségtót, hogy törpékkel, ráadásul saját klánja tagjaival találkozhat. Öklével a mellére csapott: - Azt fogom tenni! Ha most megbocsáttok, legott indulok is! - Hátra se nézve elcsörtetett, keresztül a táboron, az északi sáncok irányába.
Megmaradt négy társával Nasuada visszatért a sátrához. - Azonnal jelentsél, ha egyezségre jutottál a Du Vrangr tatával - mondta Eragonnak, majd félrehúzta a sátorlapot, és Elvával együtt eltűnt a sötét nyílásban.
Arya utánuk indult, ám Eragon kinyújtotta a kezét, és így szólt az ősnyelven: - Várj. - A tünde megállt, feléje fordult. Semmit sem lehetett kiolvasni az arcából. Eragon állta a pillantását, mélyen belenézett Arya szemébe, amely visszaverte a furcsa fényt. - Arya, nem fogok elnézést kérni azért, amit irántad érzek, de szeretném, ha tudnád, hogy komolyan sajnálom azt, ahogy a Véreskü Ünnepén viselkedtem. Nem voltam magamnál azon az éjszakán, különben nem rontottam volna ajtóstul a házba.
- És nem teszel ilyet még egyszer?
Eragon magába fojtotta keserű nevetését. - Nem jutnék vele semmire, ugye? - Mikor Arya nem válaszolt, így folytatta: - Nem érdekes, nem szeretnélek háborgatni, még akkor se... - Lenyelte a mondat végét, mielőtt olyasmi csúszott volna ki a száján, amit maga is megbán.
Arya pillantása megenyhült. - Nem akarlak bántani, Eragon. Ezt meg kell értened.
- Megértem - felelte az ifjú meggyőződés nélkül.
Kínos csend lett. - Jól ment a repülés?
- Eléggé.
- Nem volt semmi gondotok a sivatagban?
- Kellett volna?
- Nem. Csak érdeklődtem. - Majd még szelídebben megkérdezte: - És te hogy vagy, Eragon? Mi történt veled az ünnep óta? Hallottam, amit Nasuadának meséltél, de akkor csak a hátadat említetted.
- Én... - Hazudni próbált - nem akarta, hogy Arya tudja, mennyire hiányzott neki -, de az ősnyelv megbénította a szavakat a szájában, és elnémította. Végül a tündék egyik eljárásához folyamodott: csak egy részét mondta el az igazságnak, hogy az igazsággal ellenkező benyomást keltsen. - Jobban vagyok, mint korábban - mondta, a hátára gondolva.
Aryát nem látszott meggyőzni ez a fortély, de nem feszegette a kérdést, csak annyit mondott: - Örülök neki. - Nasuada kiszólt a sátorból, Arya arrafelé nézett, majd visszafordult az ifjúhoz: - Másutt van szükség rám, Eragon... másutt van szükség mindkettőnkre. Nemsokára ütközet lesz. - Fölemelte a sátorlapot, fél lábbal belépett a sötét sátorba, megtorpant. - Vigyázz magadra, Árnyékölő Eragon - mondta.
Aztán elment.
Eragon mozdulni se tudott elkeseredésében. Elérte, amit akart, de ez semmit sem változtatott meg közte és Arya között. Ökölbe szorította a kezét, meggörnyedt, gyilkosan meredt a földre, amelyet nem is látott, és forrt benne a tehetetlenség.
Összerezzent, mikor Saphira megbökte a vállát. Gyere, kicsim!, nógatta gyengéden a sárkány. Nem ácsoroghatsz itt örökké, nekem pedig kezd viszketni a hátam a nyeregtől.
Eragon odament mellé, meghúzta a nyakpántot, és az orra alatt motyogott, amikor megakadt a csatban. Szinte remélte, hogy el fog szakadni a bőr. Sorra kicsatolta a szíjakat, aztán hagyta, hogy a nyereg és minden, ami hozzá volt erősítve, rendetlenül lecsússzon a földre. De jó érzés ledobni őket!, mondta Saphira, és kifeszítette hatalmas vállát.
Eragon előkotorta a páncélját a nyeregtáskából, és felöltötte a háború fényes ruháját: elsőnek a páncélinget a tündeujjasra, aztán a cizellált lábvértet és az intarziás karvédőt. Fejére tette a bélelt bőrsapkát, arra az edzett acélkobakot, végül az arany-ezüst sisakot. Utoljára a hétköznapi kesztyűjét cserélte vaskesztyűre.
Bal felől felcsatolta Zar'rocot a Bölcs Beloth övére. Hátán keresztbe vetette az Islanzadítól kapott, fehér hattyútollas vesszőkkel töltött tegezt. Szerencsére olyan széles volt, hogy még felajzott állapotban is elfért benne az íj, amelyet neki énekelt a tündérkirálynő.
Miután berámolta a maga és Orik holmiját a sátorba, elindult Saphirával, hogy megkeresse Triannát, a Du Vrangr Gata jelenlegi vezetőjét. Alig tettek néhány lépést, amikor Eragon megérzett a közelben egy eltakart elmét. Arra vették útjukat, abban a hitben, hogy a vardenek egyik varázslója lesz az.
Hatölnyire apró, zöld sátrat pillantottak meg, amely elé egy szamarat pányváztak ki. A sátortól balra vas háromláb tartott egy fekete kondért az egyik büdös tűz felett, amely a föld méhéből csapott fel. Az üst köré köteleket feszítettek ki, és a köteleken belladonna, bolondpetrezselyem, rododendron, a halálfa kérge és számos gomba száradt, például légyölő galóca és himlőgomba, amelyeket Eragon rögtön felismert Oromis méregtani óráiról. A kondérban Angela, a füvesasszony kevergette egy hosszú fakanállal a kotyvalékot. A lábánál Solembum ült.
A váltott macska gyászos nyávintására Angela felnézett a foglalatosságából. Dugóhúzó haja viharfelhőként gomolygott fénylő arca körül. Összevonta a szemöldökét, és kimondottan lidérces lett az arca, mert alulról kapta a megvilágítást a szökdécselő zöld lángtól. - Szóval visszajöttetek?
- Vissza - felelte Eragon.
- Ennyi mondanivalód van? Láttad már Elvát? Láttad, mit műveltél aszal a szegény kislánnyal?
- Egen.
- Egen? - kiáltott Angela. - Ennyire kuka vagy? Mindmostanáig csiszoltak Ellesméiában a tündék, és te annyit tudsz kiszorítani magadból, hogy egen? Hadd mondjak neked valamit, tökfej! Aki van olyan ostoba, hogy azt tegye, amit te, megérdemli...
Eragon hátrakulcsolta a kezét, és várt, hogy Angela kifejtse számos egyértelmű, árnyalt és fölöttébb leleményes kifejezéssel, mekkora tökfej; hogy micsoda ősei lehettek, ha ekkora orbitális tökfej lett az utóduk - még arra sem átallt célozgatni, hogy Eragon valamelyik nagyszülője egy urgallal adta össze magát -, és hogy micsoda iszonyú büntetés járna ezért a hülyeségért. Ha más sértegeti így, Eragon párbajra hívja ki, ám Angela epéjét elviselte, mert tudta, hogy a boszorkány nem ítélhető meg a közfelfogás szerint, és azt is tudta, hogy a füvesasszony felháborodása indokolt: valóban retteneteset hibázott.
Mikor Angela végre megállt, hogy lélegzetet vegyen, Eragon közbeszúrta: - Igazad van, és mihelyt eldőlt a csata, megpróbálom levenni róla a rontást.
Angela háromszor pislogott gyors egymásutánban, és a szája percnyi pici O betűvé nyílt, mielőtt csattanva összecsukta. - Ugye nem csak azért mondod, hogy engem engesztelj? - kérdezte gyanakodva.
- Sosem tennék ilyet.
- És csakugyan fel akarod oldani az átkot? Azt hittem, az ilyen dolgok visszavonhatatlanok.
- A tündék a mágia sok módját fedezték fel.
- Ah!... Na jó, akkor ebben megegyeztünk. - Széles mosolyt villantott Eragonra, majd odasietett Saphirához, és megpaskolta a sárkány pofáját. - Örülök a viszontlátásnak, Saphira! Megnőttél!
Én is nagyon örülök, Angela!
A boszorkány visszatért az üstjéhez. - Hát ez nagy beszéd volt, amit leadtál - jegyezte meg Eragon.
- Köszönöm, hetekig dolgoztam rajta. Kár, hogy nem hallhattad a végét. Emlékezetes! De befejezhetem a kedvedért, ha akarod.
- Nem, így is jó. El tudom képzelni, milyen lehet - sandított Angelára Eragon, majd megkérdezte: - Téged nem is lep meg, hogy mekkorát változtam?
A füvesasszony vállat vont. - Megvannak a forrásaim. Véleményem szerint jót tett. Azelőtt kicsit... jaj, hogy is fogalmazzak?... kidolgozatlan voltál.
- Az voltam. - A kiakasztott növények felé intett. - Ezekkel mit tervezel?
- Ó, ez csak egy csekélyke tervezet. Kísérlet, ha úgy akarod.
- Ühüm. - Eragon az orra előtt himbálózó szárított gomba mintáját tanulmányozta. - Megfejtetted már - kérdezte -, hogy léteznek-e a varangyok?
- De meg ám! Úgy tűnik, minden varangy béka, de nem minden béka varangy. Ebben az értelemben tehát nem léteznek igazából varangyok, vagyis egész idő alatt nekem volt igazam. - Hirtelen abbahagyta a kerepelést, oldalra hajolt, felkapott a mellette levő padról egy csuprot, és Eragon felé nyújtotta. - Nesze, igyál egy kis teát!
Eragon a körülötte csüngő gyilkos növényekre sandított, aztán Angela nyílt arcára, mielőtt elfogadta a bögrét. Az orra alatt - hogy a füvesasszony ne hallja - elmotyogott három varázsigét, amelyek kimutatják a mérget. Mihelyt meggyőződött róla, hogy a tea nem mérgezett, már mert inni belőle. Nagyon finom volt, bár nem ismerte fel az alkotórészeit.
Solembum odakocogott Saphirához, és a hátát púpozva elkezdett a sárkány lábához törleszkedni úgy, ahogy a rendes macskák csinálják. Saphira hátrafordította a fejét, lehajolt, és orra hegyét végighúzta a váltott macska hátán. Ellesmérában találkoztam valakivel, aki ismer téged, mondta.
Solembum abbahagyta a törleszkedést, és félrehajtotta a fejét. Csak nem?
De igen. Úgy hívtak, hogy Fürgemancs és Álomtáncos és Maud.
Solembum nagyra nyitotta aranyszemét. Mély, fátyolos hangon dorombolt, és kétszeres hévvel törleszkedett Saphirához.
- Na szóval! - mondta Angela. - Gondolom, már beszéltél Nasuadával, Aryával és Orrin királlyal. - Eragon bólintott. - No és mit szólsz a drága öreg Orrinhoz?
Eragon jól megválogatta a szavait, mert itt egy királyról beszéltek. - Hát... úgy láttam, sokrétű az érdeklődése.
- Igen, és olyan kolontos, mint aki az ablakfával elszaladt. No de hát, így vagy úgy, mindenki az.
Eragont mulattatta ez a szókimondás. - Hát bolond is lehet, ha ennyi üveget idecipelt Aberonból.
Angela felvonta a szemöldökét. - Mi ez már megint?
- Még nem láttad belülről a sátrát?
- Egyesekkel ellentétben - húzta az orrát Angela - én nem dorombolok minden uralkodónak, akivel összefutok. - Eragon tehát elmesélte, mi tömeg lombikot hozott magával Orrin az Égő Mezőkre. Angela még a kevergetést is abbahagyta, olyan érdeklődéssel hallgatta, és mikor az ifjú befejezte, lekapkodta - gyakran csipeszt használva - a kötelekről a növényeit, mondván: - Azt hiszem, most jobb lesz, ha levizitelek Orrinnál. Ti majd később mesélitek el, milyen volt az út Ellesmérába. Tűnés innen, egy-kettő! Sipirc!
Eragon, aki még mindig a teásbögréjét szorongatta, csak a fejét csóválta, amikor a kicsi asszony elhessegette őt és Saphirát a sátrától. Vele beszélni mindig olyan...
Más? , javasolta Saphira.
Pontosan.
Majdnem félórájukba telt, hogy megtalálják Trianna sátrát, amely a Du Vrangr Gata nem hivatalos főhadiszállásaként szolgált. Azért leltek rá nehezen, mert kevesen tudtak a létezéséről, és még kevesebben ismerték a helyét, ugyanis egy kőszál mögött verték fel, hogy eltakarja Galbatorix harci varázslóinak tekintete elől.
Ahogy Saphira és Eragon közeledett, hirtelen félrelökték a fekete sátorvásznat, és kisietett Trianna, könyékig felgyürkőzve a varázsláshoz. Mögötte elszánt, noha ijedt képű igézők szorongtak. Eragon sokukat látta a Farthen Dúr-i csatában, ahol vagy harcoltak, vagy sebesülteket gyógyítottak.
Eragon figyelte, hogyan reagál Trianna és a többi varázsló az ő megváltozott külsejére. Trianna leengedte karjait. - Árnyékölő, Saphira! Miért nem szóltatok korábban, hogy itt vagytok? Éppen készülünk a harcra a hatalmas ellenséggel!
- Nem akartalak megbántani benneteket - válaszolta Eragon -, de ahogy leszálltunk, rögtön jelentenünk kellett Nasuadának és Orrin királynak.
- És most hogyhogy megtisztelsz jelenléteddel? Azelőtt sose méltattál arra, hogy meglátogass, holott sokkal inkább testvéreid vagyunk, mint akármelyik varden.
- Azért jöttem, hogy átvegyem a Du Vrangr Gata vezetését. - Az összegyűlt igézők meghökkenten mormoltak. Trianna megmerevedett. Eragon érezte, amint egyszerre több varázsló szondázza a tudatát, hogy kipuhatolják valódi szándékait. Ahelyett, hogy eltakarta volna magát - ami vakká tette volna a készülő támadásokra -, akkorát bökött a tolakodók elméjén, hogy sietve visszavonultak saját falaik mögé. Elégedetten látta, hogy két férfi meg egy nő összerezzen, és elfordítja a tekintetét.
- Kinek a parancsára? - kérdezte Trianna.
- Nasuadáéra.
- Ó! - mondta a varázslónő diadalmas mosollyal -, csakhogy Nasuada nem a felettesünk! Mi saját jószántunkból segítünk a vardeneknek.
Eragon nem értette ezt az ellenállást. - Nasuada bizonyára meglepődne, ha ezt hallaná azok után, amit ő és az apja tett a Du Vrangr tatáért. Esetleg az a benyomása támadna, hogy már nem igényelitek a vardenek támogatását és védelmét. - Egy pillanatig hagyta lógni a levegőben a fenyegetést. - Mellesleg úgy rémlik, korábban magad kínáltad fel nekem ezt a posztot. Akkor most miért nem?
Trianna felvonta a szemöldökét. - Elutasítottad az ajánlatomat, Árnyékölő... vagy már elfelejtetted? - Minden fölénye ellenére is egy kicsit védekező volt a hangja. Eragon gyanúja szerint tudta, hogy a helyzete tarthatatlan. Érettebbnek látszott, mint mikor utoljára találkoztak, nyilvánvalóan sok megpróbáltatással járhatott az átvonulás Alagaésiából Surdába, á Du Vrangr Gata vezetése és a háborús készülődés.
- Akkor nem fogadhattuk el. Nem a megfelelő idő volt.
Trianna váratlanul taktikát változtatott: - Egyáltalán miért hiszi Nasuada, hogy neked kellene vezetni minket? Másutt bizonyosan nagyobb hasznát venné neked és Saphirának.
- Nasuada azt akarja, hogy a csatában én irányítsam a Du Vrangr Gatát, tehát ezt fogom tenni. - Jobbnak vélte elhallgatni, hogy az ő ötlete volt.
Trianna arca fenyegetően elsötétült. A mögötte álló igézőkre mutatott. - Mi egész életünket a művészetünk tanulásának szenteltük. Te nem egészen két éve űzöd a bájolást. Mi tesz nálunk alkalmasabbá erre a feladatra?... Jó, nem érdekes, inkább azt mondd el: mi a stratégiád? Hogyan akarsz alkalmazni minket?
- A tervem egyszerű - felelte Eragon. - Egyesíteni fogjátok elméteket, így kutatjátok fel az ellenséges varázslókat.
Ha megtaláljátok valamelyiket, egyesítem erőmet a tietekkel, és közösen megtörjük a varázsló ellenállását. Utána már levághatjuk az általa védett csapatokat.
- És a fennmaradó időben mit csinálsz?
- Harcolok Saphirával.
Kínos hallgatás után Trianna mögött megszólalt az egyik férfi: - Jó terv! - de rögtön behúzta a nyakát, mikor Trianna dühösen végigmérte.
A varázslónő lassan visszafordult Eragonhoz. - Amióta az Ikrek meghaltak, én vezetem a Du Vrangr tatát. Irányításommal segítették anyagilag megalapozni a vardeák háborús erőfeszítéseit, felgöngyölítették a Fekete Kezet - Galbatorix kémhálózatát, amely meg akarta gyilkolni Nasuadát -, és megszámlálhatatlan egyéb szolgáltatást nyújtottak. Dicsekvés nélkül mondhatom, ezek nem silány teljesítmények. És bizonyos vagyok benne, hogy a jövőben is mutathatok fel eredményeket... Akkor miért akar elmozdítani Nasuada? Mivel haragítottam meg?
Eragon már mindent értett. Trianna megszokta a hatalmat, és nem akar lemondani róla. Főleg pedig azt hiszi, hogy azért akarják leváltani velem, mert nem volt jó vezető.
Ezt a vitát le kell zárnod, méghozzá gyorsan, figyelmeztette Saphira. Fogy az időnk.
Eragon törte a fejét, hogy mivel ismertesse el a tekintélyét a Du Vrangr tatával, ám ne idegenítse el még jobban Triannát. Végül azt mondta: - Nem azért jöttem, hogy bajt keverjek, hanem a segítségeteket akarom kérni. - A csoporthoz beszélt, de csak a varázslónőt nézte. - Igen, erős vagyok. Saphira és én valószínűleg le tudnánk győzni Galbatorix akármelyik varázslóját. De nem védhetünk meg minden vardent. Nem lehetünk egyszerre mindenütt. És ha a Birodalom harci mágusai egyesítik erőiket ellenünk, akkor még nekünk is nehéz lesz életben maradni... Ezt a csatát nem vívhatjuk meg egyedül. Igazad van, Trianna, nagyon jó munkát végeztél a Du Vrangr tatával. Nem azért vagyok itt, hogy elbitoroljam a tekintélyedet. Csak arról van szó, hogy mint mágusnak együtt kell dolgoznom a Du Vrangr Gatával, ugyanakkor mint Lovasnak parancsokat is kell adnom nektek, olyan parancsokat, amelyekről tudnom kell, hogy feltétel nélkül végrehajtják őket. Fel kell állítani a parancsnoki láncot. Az önállóságod nagyobb része megmarad. Nekem többnyire annyi dolgom lesz, hogy nem is figyelhetek a Du Vrangr Gatára. Továbbá nem akarom figyelmen kívül hagyni a tanácsaidat, mert tisztában vagyok vele, hogy sokkal tapasztaltabb vagy nálam... Tehát ismét megkérdezem: fogsz-e segíteni nekünk a vardenek érdekében?
Trianna egy darabig hallgatott, aztán meghajtotta a fejét. - Természetesen, Árnyékölő - a vardenek érdekében. Megtiszteltetés lesz, ha te vezeted a Du Vrangr Gatát.
- Akkor kezdjük el.
A következő néhány órában beszélt minden jelen levő varázslóval. Elég sokan hiányoztak, mert a vardeneknek segítettek különböző munkákban. Eragon igyekezett felmérni, mennyire jártasak a mágiában. Megtudta, hogy a Du Vrangr Gata tagjainak többségét valamelyik rokonuk avatta be a mesterségbe, általában mélységes titokban, nehogy felhívják magukra a mágiától rettegő emberek - meg persze Galbatorix figyelmét. Csak nagyon kevesen részesültek szabályszerű oktatásban. Ennek következtében nem nagyon voltak jártasak az ősnyelvben - egyikük sem beszélte folyékonyan -, a mágiáról vallott nézeteiket gyakran eltorzították a babonák, és nem ismerték a varázslat sokrétű lehetőségeit.
Nem csoda, hogy a Farthen Dúr-i próbán az Ikrek annyira ki akarták csikarni belőled, amit az ősnyelvből tudsz!, jegyezte meg Saphira. Akkor könnyen leigázhatták volna ezeket a kisebb varázslókat!
Hát pedig csak velük dolgozhatunk.
Így van. Remélem, most már belátod, hogy igazam volt Triannával kapcsolatban. Előbbre valónak tartja a saját vágyait, mint a közösség érdekét.
Igazad volt, hagyta rá Eragon. De nem ítélem el érte. Trianna legjobb tehetsége szerint próbál boldogulni a világban. Mind ezt tesszük. Megértem még akkor is, ha nem helyeslem, és a megértés - mint Oromis mondta - beleérzést szül.
Az igézőknek valamivel több mint egyharmada gyógyító volt. Ezeket elengedte, miután adott nekik öt új ráolvasást, hogy tanulják be őket: ezeknek az igézéseknek a segítségével a sérülések sokkal több fajtáját gyógyíthatják. A többiekkel kidolgozta az egyértelmű parancsnoki láncot. Triannát kinevezte helyettesének. Neki kellett gondoskodni róla, hogy Eragon utasításait végrehajtsák, és az ő feladata volt harci egységgé forrasztani a különálló egyéniségeket. Eragon most láthatta, hogy mágusokat rábírni az összefogásra ugyanolyan vállalkozás, mint rábírni egy kutyafalkát arra, hogy osztozzanak meg a sonkacsonton. Az sem segített, hogy leplezetlenül megilletődtek tőle, mert így nem tudta érvényesíteni befolyását a vetélkedő varázslók nézeteltéréseinek elsimítására.
Hogy felmérje, mennyire értik a mesterségüket, varázsoltatott velük. Most értette meg, milyen messzire jutott, mikor látta, miként küszködnek számára már egyszerűnek tűnő bájolásokkal. Ha belegondolok, hogy valaha alig bírtam felemelni egy kavicsot a levegőbe!, lelkendezett Saphirának.
Ha belegondolunk, vágott vissza a sárkány, hogy Galbatorixnak több mint száz éve volt a tehetsége fejlesztésére!
Alacsonyan járt a nap, még erősebb lett az erjedt narancsszín fény; a vardenek tábora, az ónos Jiet-folyó és az Égő Mezők úgy ragyogtak eszelős tüzében, mintha egy tébolyodott álma elevenedett volna meg. A nap már csak egy ujjnyira volt a szemhatártól, amikor futár érkezett a sátorhoz, és azt mondta Eragonnak, hogy Nasuada haladéktalanul kéreti. - És úgy vélem, Árnyékölő, már meg ne haragudj érte, hogy jó volna sietned.
Eragon megígértette a Du Vrangr Gatával, hogy felkészülve fogják várni a hívását, majd futásnak eredt Saphira mellett a szürke sátorvárosban Nasuada parancsnoki sátra felé. A magasból fülsértő Lárma hallatszott. Eragon fölemelte tekintetét az álnok terepről, hogy egy pillantást vethessen az égre.
Óriási madárraj körözött a két sereg között. Voltak sasok, héják, sólymok, megszámlálhatatlan éhes varjú és nagyobb testű, telhetetlen, kékesfekete hátú rokonuk, a holló, amelynek olyan a csőre, akár a tőr. Minden madár vérért visított és forró húsért, amivel elverhesse az éhét. Tapasztalatból és ösztönből tudták, hogy ahol hadsereg jelenik meg Alagaésiában, ott nekik terül dögből az óriási asztal.
A háború fellegei gyülekeznek, jegyezte meg az ifjú.
Eragon belépett a sátorba, Saphira bedugta utána a fejét. Acélok szisszentek: Jörmundur és Nasuada fél tucat parancsnoka kardot rántott a betolakodók láttán, de rögtön leengedték fegyvereiket, mihelyt Nasuada azt mondta: - Gyere ide, Eragon!
- Mi a parancsod? - kérdezte az ifjú.
- Felderítőink jelentik, hogy száz-egynéhány kuliból álló csapat közeledik északkeletről.
Eragon elkomorodott. Nem számított rá, hogy urgalokkal fog találkozni ebben a csatában, mivel Durza már nem parancsolt nekik, és sokan elestek Farthen Dúrnál. De ha jönnek, csak jöjjenek. Felébredt benne a vérszomj, és vad vigyorra húzta a száját, mert elképzelte, hogyan pusztíthatja majd el őket új erejével. Megragadta Zar'rocot, és így szólt: - Boldog leszek, ha eltüntethetem őket! Ezt kettesben is el tudjuk intézni Saphirával, ha akarod!
Nasuada fürkészőn nézett rá. - Azt nem tehetjük, Eragon. Fehér zászlóval jönnek, és azt kérték, hogy velem beszélhessenek.
Eragonnak leesett az álla. - De csak nem akarod meghallgatni őket?
- Ugyanolyan udvariasan fogadom őket, mint bármely ellenséget, aki a fegyverszünet zászlajával érkezik.
- De hát ezek barmok! Szörnyetegek! Őrültség beengedni őket a táborba... Nasuada, én láttam rémtetteket, amelyeket urgalok követtek el. Ezek kéjelegnek a mások szenvedésében, és annyi irgalmat érdemelnek, mint egy veszett kutya! Semmi értelme az idődet pocsékolni ilyesmire, ami nyilvánvalóan csapda! Add ki a parancsot, és nemcsak én, de az utolsó katonád is boldogan hányja kardélre ezeket az ocsmány vadállatokat!
- Ebben egyetértek Eragonnal - szólalt meg Jörmundur. - Ha ránk nem hallgatsz, Nasuada, legalább rá hallgassál!
Nasuada előbb Eragonnak válaszolt, olyan halkan, hogy más ne hallhassa: - Valóban befejezetlen még a képzésed, ha ilyen elvakult vagy! - Aztán fölemelte a hangját, és Eragon ugyanazt a parancsoló keménységet hallotta benne, mint az apjáéban: - Ti mind elfelejtitek, hogy én is harcoltam Farthen Dúrnál, és láttam az urgalok könyörtelenségét... Ám én azt is láttam, hogy a saját embereink ugyanilyen gyűlöletes dolgokat követnek el. Nem fogom lekicsinyelni, amit el kellett viselnünk az urgaloktól, de nem is fogok figyelmen kívül hagyni lehetséges szövetségeseket, amikor a Birodalom sokszoros fölényben van velünk szemben!
- Úrnőm, túl veszélyes közel engedni magadhoz egy kullt!
- Túl veszélyes? - Nasuada felvonta a szemöldökét. - Miközben Eragon, Saphira, Elva és ennyi harcos véd? Nem hinném.
Eragon a fogát csikorgatta tehetetlenségében. Mondj már valamit, Saphira! Te rábeszélhetnéd, hogy hagyjon fel ezzel a bődült tervvel!
Nem, nem beszelem rá. Ebben te nem látsz tisztán.
Nem érthetsz egyet vele!, kiáltotta Eragon megdöbbenve. Ott voltál velem Yazuacban, láttad, mit műveltek az urgalok a parasztokkal! És mikor eljöttünk Teirmből? És a gil'eadi rabságom? És Farthen Dúr? Valahányszor urgalokkal találkoztunk, mindig meg akartak gyilkolni, vagy még ennél is rosszabb sorsra szántak. Ezek veszett barmok!
A tündék is ezt tartották a Du Fyrn Skulblaka idején a sárkányokról.
Nasuada utasítására az őrök felkötötték a sátor első és oldalsó lapjait, hogy mindenki beláthasson, és Saphira lekuporodhasson Eragon mellé. Aztán leült magas támlájú székébe, Jörmundur és a többi parancsnok pedig két párhuzamos sorban állt, hogy annak, aki kihallgatást kér, köztük kelljen átmennie. Nasuada jobbján Eragon állt, a balján Elva.
Nem egészen öt perc múlva dühös ordítás harsant fel a tábor keleti szélén. A szitkok és átkok árja egyre hangosabb lett. Feltűnt egy magányos kuli, és Nasuada sátrához közeledett. A vardenek versenyt ócsárolták. Az urgal - vagy kos, ahogy Eragon tudomása szerint hívták magukat - magasra emelte a fejét, és sárga agyarait vicsorgatta, egyébként nem reagált a gyalázkodásra. Felséges példánya volt fajának, nyolc és fél láb magas termetével, erős, büszke - noha groteszk - vonásaival, teljes kört leíró, vaskos szarvaival, döbbenetes izomzatával. A medvét is le tudta volna taglózni egyetlen ütéssel. Egy szál ágyékkötőt viselt, és néhány otromba vaslemezt, gyűrűkkel összefűzve. A feje tetejét tálformán begörbített vaskorong védte a két szarva között. Hosszú, fekete haját lófarokba kötötte.
Eragon szája eltorzult a gyűlölettől. Alig bírta megállni, hogy ki ne rántsa Zar'rocot, és meg ne támadja a kulit. Ugyanakkor akaratlanul csodálta az urgal bátorságát, aki egyedül és fegyvertelenül be mer jönni egy ellenséges hadsereg táborába. Megállapította, hogy a kull elméjét erős falak védik, és ezen elcsodálkozott.
Amikor az urgal megállt a sátor előtt, mert nem mert közelebb jönni, Nasuada utasította őreit, hogy hallgattassák el a tömeget. Mindenki az urgalt bámulta, és várták, mit tesz most.
Az urgal fölemelte dagadó izmú karját, mély lélegzetet vett, aztán kitátotta a száját, és rábőgött Nasuadára. Szempillantás alatt kardok sokasága szegeződött a kulira, de ő ügyet se vetett rájuk, csak bőgött tovább, amíg ki nem fogyott a szuszból. Majd Nasuadára nézett, fittyet hányva a sok száz emberre, akik boldogan megölték volna, és azt morogta kásás torokhangon. - Miféle árulás ez, Éjszakai Vadász úrnő? Nekem szabad áthaladást ígértek. Az emberek ilyen könnyen megszegik a szavukat?
Az egyik parancsnok odahajolt Nasuadához. - Hadd büntessük meg a pimaszságáért, úrnő! Ha egyszer megtanítottuk a tisztelet fogalmára, még mindig meghallgathatod, amit mondani akar.
Eragon szívesebben hallgatott volna, de tudta, mit parancsol neki a kötelesség Nasuada és a vardenek iránt. Ő is odahajolt Nasuadához, és a fülébe súgta: - Ne sértődj meg. Így üdvözlik a hadvezéreiket. Erre az az illendő válasz, hogy összeütik a koponyájukat, de, gondolom, azt nem akarod megpróbálni.
- Ezt a tündéktől tanultad? - mormolta Nasuada, egy pillanatra se véve le a szemét a várakozó kullról.
- Igen.
- Mi másra tanítottak még az urgalokról?
- Sok mindenre - vallotta be Eragon kelletlenül.
Ekkor Nasuada így szólt a kulihoz, de az embereinek is címezte a szavait: A vardenek nem hazugok, mint Galbatorix vagy a Birodalom! Szólj, és nem kell félned semmitől, amíg fehér zászló alatt tanácskozunk.
Az urgal röffentett, és magasabbra emelte csontos állát, lemeztelenítve a nyakát. Eragon felismerte benne a baráti szándék jelét. A fejet lehajtani fenyegetés, mert ez azt jelenti, hogy az urgal meg akar döfni a szarvával. - Nar Garzhvog vagyok a Bolvek törzsből. A népem nevében beszélek. - Ez a beszéd olyan volt, mintha minden szót megrágna, mielőtt kiköpné. - Az urgalokat jobban gyűlölik minden fajnál. Tündék, törpék, emberek, mind vadásznak ránk, égetnek minket, és kiűznek csarnokainkból.
- Nem ok nélkül - mutatott rá Nasuada.
Garzhvog bólintott. - Nem ok nélkül. Népünk szereti a háborút. De hányszor támadnak meg csak azért, mert ti ugyanolyan rútnak találtok minket, mint mi benneteket? Mi gyarapodtunk a Lovasok bukása óta. Törzseink ma olyan nagyok, hogy már nem tart el a kietlen föld, amelyen élünk.
- Ezért szövetkeztetek Galbatorixszal.
- Igen, Éjszakai Vadász úrnő. Galbatorix jó földet ígért nekünk, ha megöljük ellenségeit. Csakhogy tőrbe csalt. Lánghajú sámánja, Durza megrontotta hadvezéreink elméjét, és arra kényszerítette törzseinket, hogy együttműködjünk, pedig nálunk az nem szokás. Mikor ezt megtudtuk a törpék üreges hegyében, a Herndall, az anyák, akik vezetnek minket, elküldték nőstényemet Galbatorixhoz, hogy kérdezze meg, miért használt fel minket így. - Garzhvog megrázta súlyos fejét. - Nőstényem nem tért vissza. Legkülönb kosaink meghaltak Galbatorixért, ő pedig félrelökött minket, mint egy törött kardot. Drajl ő, kígyónyelvű, szarvatlan áruló. Éjszakai Vadász úrnő, most kevesebben vagyunk, de harcolni fogunk érted, ha megengeded.
- Mi az ára? - kérdezte Nasuada. - A Herndallotok bizonyosan vár valamit cserében.
- Vér. Galbatorix vére. És ha a Birodalom elbukik, azt fogjuk kérni, hogy adj nekünk földet, amelyen pározhatunk és gyarapodhatunk, földet, hogy a jövőben ne legyen több harc.
Nasuada még meg sem szólalt, de Eragon már az arcából kitalálta a válaszát. Jörmundur is, mert a vezér feléje hajolt, és azt súgta: - Nasuada, ezt nem teheted. Ez természetellenes.
- A természet nem fog segíteni, hogy legyőzzük az uralkodót. Kellenek szövetségesek.
- Az emberek inkább megszöknek, mint hogy urgalokkal együtt harcoljanak.
- Ennek elejét vehetjük. Eragon, szavuknak állnak az urgalok?
- Csak addig, amíg van közös ellenség.
Nasuada határozottan biccentett, és újból fölemelte a hangját. - Jól van, Nar Garzhvog! Te és harcosaid letáborozhattok seregünk keleti szárnyán, távol a derékhadtól, és meg fogjuk vitatni a szerződésünk feltételeit.
- Ahgrat ukmar - morogta a kull, és a homlokára csapott az öklével. - Bölcs Herndall vagy, Éjszakai Vadász úrnő.
- Miért hívsz így?
- Herndallnak?
- Nem, Éjszakai Vadásznak.
Garzhvog valamiféle kurrogó hangot hallatott, amit Eragon nevetésnek vélt. - Az apádat neveztük el Éjszakai Vadásznak arról, ahogy vadászott ránk a sötét alagutakban a törpék hegyei alatt, és az irhája színéről. Te, a kölyke, méltó vagy ugyanarra a névre. - Ezzel sarkon fordult és kimasírozott a táborból.
Nasuada felállt: - Aki megtámadja az urgalokat, ugyanolyan büntetést kap, mintha embertársát támadta volna meg! Legyetek rajta, hogy ez a parancs eljusson minden ezredhez!
Alighogy befejezte, feltűnt Orrin király, aki lobogó köpenyben, szapora lépésekkel iparkodott feléjük. - Nasuada! - kiáltotta. - Igaz, hogy találkoztál egy urgallal? Mire véljem ezt, és engem miért nem értesítettetek? Én nem...
Belészakadt a szó, mert ebben a pillanatban egy őrszem rontott ki a szürke sátrak közül, azt ordítva: - Lovas jön a birodalmi táborból!
Orrin király azonnal elfelejtette a kifogásait, és csatlakozott Nasuadához, aki legalább száz ember kíséretében sietett az elővéd felé. Eragon nem akart a tömegben lökdösődni, inkább felugrott Saphirára, hogy a sárkánya vigye el a célhoz.
Mikor Saphira megállt a vardenek frontvonalát védelmező, hegyes karókkal megtűzdelt sáncoknál és árkoknál, Eragon egy magányos lovast pillantott meg, aki veszettül vágtatott feléjük a sivár senki földjén. A madarak lecsaptak a magasból, hogy megnézzék, a lakoma első fogása érkezett meg netán?
Tizenöt ölnyire a sánctól a katona megfékezte fekete csődörét, a lehető legnagyobb távolságot hagyva maga és a vardenek között, majd azt ordította: - Mivel visszautasítottátok Galbatorix király nagylelkű feltételeit a megadásra, a - halált választottátok! A barátian kinyújtott kéz ezennel átváltozott a háború öklévé! Ha van itt még valaki, aki kellő tisztelettel adózik törvényes Uralkodójának, a mindentudó és mindenható Galbatorix királynak, az meneküljön! Mert senki sem állhat meg előttünk, ha egyszer megindultunk, hogy megtisztítsuk Alagaésiát a hitetlenektől, az árulóktól és a felforgató elemektől! És bár ez fáj a mi urunknak - mert ő tudja, hogy e lázadásokat zömmel a megkeseredett és megtévesztett vezetők szítják -, emberséges büntetéssel fogjuk sújtani a Surda néven ismert, törvénytelenül elszakadt tartományt, és újra kiterjesztjük rá jóságos uralmát Galbatorix királynak, aki éjjel-nappal népének javán munkálkodik! Így hát, mondom, fussatok, vagy szenvedjétek el követetek végzetét!
Ezzel kibontott egy vászonzsákot, kirántott belőle egy levágott fejet, a vardenek közé dobta, aztán megfordította csődörét, belevágta sarkantyúját, és vágtatni kezdett visszafelé, ahol Galbatorix hada sötétlett.
- Megöljem? - kérdezte Eragon.
Nasuada a fejét rázta. - Ölhetünk eleget hamarosan. Nem fogom megszegni a követek sérthetetlenségét kimondó törvényt, akkor sem, ha az Uralkodó ezt teszi.
- Ahogy... - Riadtan felkiáltott, és megkapaszkodott Saphira nyakában, nehogy leessen. Sárkánya felágaskodott a sáncon, mellső lábával rátámaszkodott a mellvéd méregzöld földjére, kinyitotta a száját, és elnyújtott, mély bömbölést hallgatott, igen hasonlót Garzhvogéhoz, csakhogy ebben a hangban a harag és a dacos kihívás zengett. Harsonaszó volt, mindazokhoz, akik gyűlölik Galbatorixot.
Saphira kürtszava annyira megijesztette a csődört, hogy jobbra kitört, megcsúszott az áthevült földön, és az oldalára esett. A katona lerepült a nyeregből, rá egy sipolyra, amelyből abban a pillanatban tört ki a tűz. Galbatorix embere egyetlenegyet ordított, de olyan iszonyatos hangon, hogy Eragonnak égnek állt a haja, aztán elnémult, és nem mozdult többé.
A madarak ereszkedni kezdtek.
A vardenek megéljenezték Saphira bravúrját. Még Nasuada is megengedett magának egy csendes mosolyt. Majd összecsapta a kezét, és így szólt. - Gondolom, hajnalban támadnak. Eragon, szedd össze a Du Vrangr Gatát, és készüljetek. Egy órán belül megkapod parancsaimat. - Megfogta Orrin vállát, és terelni kezdte visszafelé, a tábor közepébe. - Felség, döntéseket kell hoznunk. Van egy tervem, ám ehhez szükség lesz...
Hadd jöjjenek!, mondta Saphira. Farka hegye úgy mozgott, mint a macskáé, amely nyulat cserkész be. Mind meg fognak égni!
Leszállt az éjszaka az Égő Mezőkre. A tömör füstmennyezet eltakarta a holdat és a csillagokat, sötétséget borított a földre, amelyben csak a tőzegtüzek baljós izzása és a hadak fáklyáinak ezrei világítottak. A vardenek előőrsének közeléből, ahonnan Eragon nézte, olyannak látszott a birodalmi tábor, mint a pislákoló, narancsszín fények város nagyságú szőnyege.
Miután a sárkánypáncél utolsó darabját is felcsatolta Saphira farkára, behunyta a szemét, hogy jobb kapcsolatot teremthessen a Du Vrangr Gata mágusaival. Meg kellett tanulnia, hogy egyetlen pillanat alatt rájuk találjon, mert az élete múlik az időben történő, gyors összeköttetésen. A varázslóknak viszont azt kellett megtanuhiiuk, hogyan ismerjék fel elméjének érintését, nehogy kirekesszék, amikor Eragonnak a segítségükre lesz szüksége.
- Üdv, Orik! - mondta mosolyogva, és kinyitotta a szemét. A törpe éppen felkapaszkodott az alacsony sziklára, amelyen a sárkány és lovasa ültek. A talpig páncélba öltözött Orik urgalszarvból készült kürtöt tartott a bal kezében.
Leguggolt Eragon mellé, megtörülgette a homlokát, és a fejét csóválta. - Honnan tudtad, hogy én vagyok? Eltakartam magam.
Minden tudat más érzést kelt, magyarázta Saphira. Mint ahogy nincs két egyforma hang.
- Aha.
- Mi szél hozott ide? - kérdezte Eragon.
Orik vállat vont. - Csak arra gondoltam, talán nem lesz kifogásod a társaság ellen ezen a gyászos éjszakán. Főleg miután Aryának másutt van dolga, és nincs itt Murtagh, akivel megvívhasd ezt a csatát.
Bár itt lenne, gondolta Eragon. Murtagh volt az egyetlen halandó, aki felért vele kardvívásban, legalábbis az Agaetí Blödhren előtt. Vívásaik ama kevés öröm közé tartoztak, amije egyáltalán volt Eragonnak az együtt töltött időben. Hogy örülnék, ha ismét veled harcolhatnék, régi barátom!
Aztán eszébe jutott, hogyan halt meg Murtagh, akit urgalok hurcoltak le a föld alá Farthen Dúrban, és szembe kellett néznie a kijózanító igazsággal: lehetsz akármilyen nagy harcos, a vakszerencse dönti él, ki éli túl a háborút, és ki pusztul bele.
Orik megérezhette a csüggedését, mert rácsapott Eragon vállára: - Nem lesz semmi baj! Csak képzeld el, hogy érezhetik magukat azok a katonák odaát, tudva, hogy nemsokára veled kerülnek szembe!
Eragon hálásan elmosolyodott. - Örülök, hogy idejöttél.
Orik orrának hegye kipirosodott. A törpe az íját nézte, amelyet két göcsörtös kezével morzsolgatott. - Hát persze - dünnyögte. - Hrothgar nem örülne, ha engedném, hogy valami bajod essék. Különben is fogadott testvérek vagyunk, vagy nem?
Mi van a többi törpével?, kérdezte Eragon közvetítésével Saphira. Nem te vagy a parancsnokuk?
Orik szeme felcsillant. - De bizony, hogy én! És hamarosan csatlakoznak hozzánk. Mivel Eragon tagja a Dúrgrimst Ingeitumnak, úgy helyes, hogy együtt harcoljunk a Birodalom ellen. Ti ketten így nem lesztek annyira sebezhetők; összpontosíthattok Galbatorix varázslóinak felkutatására, ahelyett hogy a folyamatos támadások ellen védekeznétek.
- Köszönöm, ez jó ötlet. - Orik morgott valamit. Eragon megkérdezte: - Mi a véleményed Nasuadáról és az urgalokról?
- Nasuada helyesen döntött.
- Te egyetértesz vele!?
- Igen. Nekem se tetszik jobban, mint neked, de egyetértek.
Csönd lett. Eragon a sárkányának dőlt, kibámult az ellenséges táborra, és küzdött elhatalmasodni akaró szorongásával. A percek vánszorogtak. Ez a végtelen várakozás a csata előtt ugyanúgy megviselte az idegeit, mint a valódi küzdelem. Megolajozta Saphira nyergét, ledörgölte a rozsdát a páncélingéről, aztán folytatta ismerkedését a Du Vrangr Gata varázslóinak tudatával. Minden jó volt, amivel agyonüthette az időt.
Egy órával később megérezte, hogy ketten közelednek a senki földjén. Angela? Solembum? Értetlenül és aggodalmasan felkeltette Orikot, aki elbólintott, és beszámolt neki a felfedezéséről.
A törpe elkomorodott, és kihúzta övéből a csatabárdját. - Csak párszor találkoztam a füvesasszonnyal, de nem látszott annak az áruló fajtának. Évtizedek óta szívesen látják a vardeneknél.
- Akkor is ki kell derítenünk, mit művelt - mondta Eragon.
Elindultak a táboron át a sáncokhoz, hogy fülön csípjék a kettőst. Sarkában Solembummal hamarosan feltűnt a fényben a sietős járású Angela. A boszorkány földig érő, sötét köpenyt viselt, amelyben beleolvadhatott a környezetbe. Meghökkentő fürgeséggel, erővel és ruganyossággal szökdécselt a sáncokon, amelyeket a törpék terveztek, karóról karóra lendült, árkokat ugrált át. Végül lerohant az utolsó meredek töltésen, és lihegve megállt Saphira mellett.
Hátradobta csuklyáját, és rájuk villantott egy ragyogó mosolyt. - Fogadóbizottság! Milyen figyelmesek vagytok! - Míg ő beszélt, a váltott macska egész testében megremegett, szőre hullámzott. Alakja elmosódott, mintha zavaros vízen át néznék, majd ismét kiélesedett, és ott állt előttük a bozontos hajú, meztelen fiú. Angela belenyúlt az övén lógó bőrtáskába, gyerekre méretezett zubbonyt és térdnadrágot adott Solembumnak, meg az apró fekete tőrt, amellyel a váltott macska harcolt.
- Mit csináltatok ti ott? - kérdezte Orik, és gyanakodva sandított rájuk.
- Ó; hát ezt-azt.
- Okosabb lenne, ha elmondanátok - tanácsolta Eragon.
Angela arca megkeményedett. - Csakugyan? Nem bíztok Solembumban és bennem? - A váltott macska kimutatta tűhegyes fogát.
- Nem igazán - vallotta be Eragon, de mosolygott hozzá.
- Az jó! - mosolygott Angela is, és megpaskolta a Lovas arcát. - Tovább fogtok élni. De ha tudni akarjátok, legjobb képességem szerint segítek legyőzni az Uralkodót, csak az én módszereimben nincs helye az ordításnak és a rohangálásnak kivont karddal.
- És egész pontosan mik a módszereid? - morogta Orik.
Angela nem válaszolt, amíg össze nem csavarta a köpenyét szoros csomagba, és el nem tette a táskájába. - Ezt inkább nem mondom meg, mert meglepetésnek szánom. Nem kell sokáig várnotok, hogy megtudjátok. Pár óra múlva kezdődik.
Orik a szakállát húzogatta. - Mi kezdődik? Ha nem tudsz egyenes választ adni, oda kell vinnünk Nasuadához. Ő talán ki tudja facsarni belőled az értelmes feleletet.
- Semmi haszna odavonszolnotok Nasuadához - mondta Angela. - Ő engedélyezte, hogy átkeljek a frontvonalakon.
- Mondod te! - kötözködött Orik még harciasabban.
- És mondom én! - szólt Nasuada mögöttük. Eragon megérezte az érkezését. Mint ahogy azt is, hogy négy kull kíséri, köztük az egyik Garzhvog. Megfordult és fenyegetően meredt rájuk. Cseppet sem igyekezett palástolni a haragját.
- Úrnőm! - dünnyögte.
Orik nem volt ilyen fegyelmezett. Hatalmasat káromkodva hátraszökkent, és a csatabárdja után kapott, de aztán rájött, hogy nincs szó támadásról, és darabosan üdvözölte Nasuadát. Ám kezét nem vette le a fejsze nyeléről, és a szemét se a hatalmas urgalokról. Angelának nem voltak hasonló gátlásai. Kellő tisztelettel üdvözölte Nasuadát, majd megszólította a kullokat a reszelős urgal nyelven, amire azok látható örömmel válaszoltak.
Nasuada félrevonta Eragont, hogy ne hallják őket. - Most egy percre tedd félre az érzelmeidet, és logikusan, ésszerűen ítéld meg azt, amit mondani akarok. Képes vagy rá? - Eragon mereven bólintott. - Helyes. Elkövetek mindent, ami tőlem telik, hogy ne győzzenek le holnap. De nem számít, milyen vitézül harcolunk, vagy milyen ügyesen vezetem a vardeneket, sőt még az se, ha megfutamítjuk a birodalmiakat, amennyiben téged - megbökte a Lovas mellét - megölnek. Megértetted? - Eragon ismét bólintott. - Semmivel sem tudlak megvédeni, ha Galbatorix megmutatja magát; ha ez történik, magadnak kell megküzdened vele. Neki a Du Vrangr Gata annyi fenyegetés, mint neked, azt pedig nem tűröm, hogy ok nélkül irtsák ki őket.
- Mindig tudtam - szólt Eragon -, hogy Saphira lesz az egyetlen társam, amikor kiállok Galbatorix ellen.
Nasuada szomorúan mosolygott. Nagyon fáradtnak látszott a libegő fáklyafényben. - Nos, nincs értelme bajt képzelni oda, ahol nincs. Lehet, hogy el se jött Galbatorix. - Bár maga sem látszott elhinni a szavait. - Mindenesetre legalább attól megkímélhetlek, hogy hasba szúrtan kelljen meghalnod. Hallottam, mit terveznek a törpék, és gondoltam, feljavíthatom kicsit az ötletet. Megkértem Garzhvogot és három kosukat, hogy legyenek a testőreid, amennyiben engedik - és ők beleegyeztek -, hogy megvizsgálhasd az elméjüket, nincs-e nyoma benne árulásnak.
- Nem várhatod el tőlem, hogy ezekkel a szörnyetegekkel harcoljak! - mondta fagyosan Eragon. - Különben is, már elfogadtam a törpéknek azt az ajánlatát, hogy megvédelmezik Saphirát és engem. Fel fognak háborodni, ha visszautasítom őket az urgalok kedvéért.
- Akkor őrizzenek mind a ketten - vágta rá Nasuada. Sokáig fürkészte a Lovas arcát, kereste benne azt, amit az ifjú nem tudott szavakba önteni. - Ó, Eragon! Azt remélem, túllátsz a gyűlöleteden! Te mi mást tennél a helyemben? - Eragon hallgatott, Nasuada sóhajtott. - Ha valakinek van oka haragudni az urgalokra, akkor én vagyok az. Megölték az apámat. Mégse engedhetem, hogy ez befolyásoljon, mikor arról kell döntenem, mi a legjobb a vardeneknek... Legalább kérd ki Saphira véleményét, mielőtt igent vagy nemet mondanál! Rád parancsolhatnék, hogy fogadd el az urgalok védelmét, de inkább nem tenném.
Buta vagy, közölte kereken Saphira.
Buta! Mert nem akarom, hogy kullok vigyázzák a hátamat?
Nem, azért vagy buta, mert visszautasítod a segítséget. A mi helyzetünkben mindegy, honnan jön. Gondolkozz. Tudod, hogy Oromis mit tenne, és tudod, mit mondana. Nem bízol meg az ítéletében?
Neki se lehet igaza mindenben, vitatkozott Eragon.
Ez nem érv. Nézz a szívedbe, Eragon, és meg fogod látni, igazat beszelek-e. Tudod, mi a helyes ösvény. Csalódnék, ha nem tudnád rávenni magad, hogy rálépj.
Saphira és Nasuada kedveskedésétől csak még jobban vonakodott igent mondani. Pedig tudta, hogy nincs választása. - Na jó, engedem, hogy őrizzenek, de csak ha semmi gyanúsat nem találok az agyukban. Megígéred, hogy ha túl leszünk a csatán, soha többé nem kell együtt dolgoznom egy urgallal?
Nasuada a fejét rázta. - Ezt nem ígérhetem meg, ha a vardenek érdekét sértem vele. - Egy pillanatra elhallgatott. - Eragon!
- Igen, úrnőm?
- Halálom esetére téged jelöltelek ki utódomnak. Ha bekövetkezne, azt tanácsolom, hallgass Jörmundur tanácsára - tapasztaltabb, mint az Idősek Tanácsának többi tagja -, és elvárom, hogy mindennél fontosabb legyen számodra a nálad kisebbek jóléte. Érthetően beszélek, Eragon?
Ez megrendítette a fiút. Nasuadának semmi sem fontosabb a vardeneknél. Ennél beszédesebben nem fejezhetné ki, mennyire bízik benne: annyira, hogy felkínálja neki az utódlást. Megindultan, alázattal hajtott fejet. - Minden erőmmel arra fogok törekedni, hogy méltó követője legyek neked és apádnak. Nagyon megbecsülsz, Nasuada.
- Igen, meg. - Nasuada elfordult, odament a többiekhez.
Eragon, akinek indulatát lehűtötték az imént hallott szavak, lassan visszabaktatott Saphirához. Még mindig nehéz volt magához térnie azok után, amit megtudott. Nézte Garzhvogot és a másik három urgalt, megpróbálta kitalálni a hangulatukat, de a kullok arca annyira eltért attól, amit a Lovas megszokott, hogy csak a legszélsőségesebb indulatokat tudta volna leolvasni róluk. És rokonszenvet sem talált magában. Neki ezek csak vadállatok voltak, akik az első adandó alkalommal megölnék. Nincs bennük sem szeretet, sem gyengédség, sem igazi értelem. Röviden, alsóbbrendű lények.
Valahol az elméje mélyén Saphira azt súgta: Egész biztos, hogy Galbatorixnak is ez a véleménye!
Meg is van rá minden oka!, morogta Eragon. Botránkozzék csak meg Saphira! Visszafojtotta az undorát, és hangosan folytatta: - Nar Garzhvog, azt hallottam, hogy ti négyen hajlandók vagytok beengedni az elmétekbe.
- Így van, Tűzkard. Éjszakai Vadász úrnő megmondta, mire van szükség. Nekünk megtiszteltetés, hogy ilyen nagy harcos mellett küzdhetünk, aki ilyen sokat tett értünk.
- Mit beszélsz? Tucatjával öltem a fajtátokat! - Kéretlenül kibontotta magát az agyában Oromis egyik tekercse, amelyben azt olvasta, hogy az urgaloknál - hímeknél és nőstényeknél egyaránt-a vitézség adja meg a társadalmi rangot, és ez a szokásuk vezetett a számtalan konfliktushoz más fajokkal. Tehát ha csodálják az ő tetteit, akkor talán olyannak tekintik, mint valamelyik hadurukat.
- Megölted Durzát, és ezzel megszabadítottál az uralmától. Adósaid vagyunk, Tűzkard. Egyetlen kosunk sem fog kihívni, és ha meglátogatjátok csarnokainkat, úgy fogadunk téged és sárkányodat, Lángnyelvet, mint még egyetlen kívülállót sem.
Eragon a hálára számított a legkevésbé, tehát épp erre nem volt felkészülve. - Nem fogom elfelejteni - mondta, mert nem jutott eszébe más. Tekintete végigpásztázta a többi urgalt, aztán visszatért Garzhvog sárga szeméhez. - Kész vagy?
- Kész, Lovas.
Amikor Garzhvog tudata felé nyúlt, eszébe jutott, hogyan rohanták le az Ikrek, miután megérkezett Farthen Dúrba. Ám ez a gondolat elpárolgott, ahogy belemerült az urgal személyiségébe. A kutatás jellege miatt - a múltban rejtőzködő, lehetséges ártó szándékok után kutatva - sok év emlékeit kellett áttekintenie. Az Ikrekkel ellentétben tartózkodott attól, hogy tudatosan fájdalmat okozzon, de nem volt túlzottan kíméletes. Érezte, hogy Garzhvog néha összerándul a kellemetlenségtől. Az urgalok tudatának, akárcsak a tündékének és törpékének, voltak az emberekétől eltérő elemei. Felépítésében fokozottan érvényesült a merev rangsorolás, az urgal törzsi szervezet következménye, ám egyénként nyers, bárdolatlan, ravasz és kegyetlen volt: egy vadállat tudata.
Bár Eragon nem volt kíváncsi Garzhvogra, az egyénre, akaratlanul felszívott részleteket az urgal életéből. Garzhvog nem tiltakozott, sőt, mintha szívesen megosztotta volna élményeit. Mintha arról próbálta volna meggyőzni a Lovast, hogy az urgalok nem ősellenségek. Nem engedhetjük meg, hogy újabb Lovas támadjon, aki a pusztulásunkra tör, mondta Garzhvog. Nézz meg jól, ó, Tűzkard, és lássad, hogy csakugyan azok a szörnyetegek vagyunk-e, akiknek nevezel minket...
Olyan sok kép és benyomás villogott közöttük, hogy Eragon majdnem elveszítette a fonalat. Látta Garzhvog gyerekkorát a fajtársak között egy kezdetleges faluban a Gerinc mélyén; látta az anyát, aki szarvasagancs fésűvel bontogatja kölyke haját, és halkan énekel neki; oktatását, amikor megtanították, miként ejtse el a szarvast és a többi prédát puszta kézzel; látta, miként nőtt Garzhvog egyre nagyobbra, olyan nagyra, hogy mindenki tudhatta, nem fajult el benne az ősi vér, kull lesz belőle, több mint nyolc láb magas; látta a több tucat párharcot, amelyben vagy kihívott, vagy kihívó, de mindig győztes volt; látta, amint kimerészkedik a faluból, hírnevet szerezni, hogy joga legyen a párzáshoz, látta, amint fokozatosan megtanulta gyűlölni és félni - igen, félni - a világot, amely elítéli a faját; látta küzdelmeit Farthen Dúrnál; a felismerést, hogy Durza zsinóron rángatta őket, és egyetlen esélyük egy jobb életre, ha félreteszik a régi viszályokat, közelednek a vardenekhez, és megdöntik Galbatorixot. Annak sehol se volt nyoma, hogy Garzhvog hazudott volna.
Nem értette, amit látott. Eltépte magát Garzhvog elméjétől, és átvetődött a másik három urgal tudatába. Emlékeik alátámasztották a Garzhvognál megismert tényeket. Nem próbálták titkolni, hogy embereket öltek, de Durza parancsára tették, amikor a boszorkánymester uralkodott rajtuk, vagy az élelemért és a földért harcoltak. Azt tettük, amit tennünk kellett a családunkért , mondták.
Mire végzett, és odaállt Garzhvog elé, már tudta, hogy az urgal származása ugyanolyan fejedelmi, mint akármelyik uralkodóé. Tudta, hogy, ha iskolázatlan is, zseniális hadvezér, és ugyanolyan nagy gondolkodó, mint maga Oromis. Nálam mindenesetre okosabb, vallotta be Saphirának. Lemeztelenítette torkát a tisztelet jeléül, és így szólt, először élve át igazán a nar szó büszke jelentését: - Nar Garzhvog! Büszke vagyok, hogy mellettem fogsz állni. Megmondhatod a Herndallnak, hogy amíg az urgalok betartják a szavukat, és nem fordulnak a vardenek ellen, én nem leszek ellenségük. - Abban kételkedett, hogy valaha is tudna kedvelni egy urgalt, ám alig pár perce még sziklaszilárd meggyőződése most tudatlanságnak rémlett, amelyhez jó lelkiismerettel nem ragaszkodhatott.
Saphira meglegyintette karját villás nyelvével. A páncéling gyűrűi megcsendültek. Bátor ember ismeri el, hogy tévedett.
Csak akkor, ha fél attól, hogy ostobának nézik, és még ostobábbnak néznének, ha ragaszkodnék egy téveszméhez.
Nohát, kicsim, most valami igazán bölcs dolgot mondtál! Eragon az incselkedés ellenére is érezte sárkányában a szeretet teljes büszkeséget.
- Megint csak adósaid vagyunk, Tűzkard - szólt Garzhvog. Ő és társai dudoros szemöldökereszükhöz nyomták az öklüket.
Eragon látta hűbérúrnőjén, hogy szeretné tudni a részleteket, de Nasuada uralkodott a kíváncsiságán. - Jól van. Akkor most, hogy ezt elrendeztük, nekem mennem kell. Eragon, jelt küldök Triannával, ha eljön az idő. - Gyors léptekkel eltűnt a sötétségben.
Eragon a sárkányához dőlt. Orik odajött mellé. - Azért az szerencse, hogy a törpék is itt lesznek, mi? Úgy fogjuk lesni a kullokat, mint a sas, de úgy ám! Nem hagyjuk, hogy hátba támadjanak. Ahogy megteszik, lenyessük a lábukat!
- Azt hittem, helyesled, hogy Nasuada elfogadta az ajánlatukat!
- De ez nem azt jelenti, hogy bízok bennük, vagy annyira szeretnék mellettük lenni. - Eragon mosolygott, és nem vitatkozott. Úgyse győzhetné meg Orikot arról, hogy az urgalok nem vérszopó vadállatok, főleg miután ő sem volt hajlandó mást gondolni, amíg nem osztozott egy urgal emlékeiben.
Várták az ólomnehéz éjszakában a hajnalt. Orik kivett a zsebéből egy kovakövet, és élezni kezdte bánijának görbe élét. A hat másik törpe, ahogy megérkezett, követte példáját. A vas több szólamban csikorgott a kövön. A kullok úgy ültek, hogy egymásnak vetették a hátukat, és halotti énekeket dünnyögtek. Eragon azzal töltötte az időt, hogy őrző varázslatokat szőtt maga, Saphira, Nasuada, Orik, sőt még Arya köré is. Tudta, hogy kockázatos dolog ilyen sokakat védelmezni, de nem bírta volna elviselni, hogy bajuk essék. Miután végzett, annyi energiát irányított át a gyémántokba Bölcs Beloth övének rejtekén, amennyit csak mert.
Érdeklődve figyelte Angelát, ahogy zöld-fekete páncélt ölt, majd elővesz egy faragott dobozt, összeállítja két darabból a botját, és beleilleszti a végeibe az acélpengéket. A boszorkány néhányszor megpörgette a feje fölött a fegyvert, hogy lássa, kitart-e a csatában?
A törpék rosszallóan sandítottak rá. Eragon hallotta, amint az egyik azt dünnyögi: -...káromlás, hogy Dúrgrimst Quan mellett más is meri használni a hűthvirt!
Aztán már csak a köszörülés fülsértő csikorgása hallatszott.
Majdnem hajnal volt, mikor felharsant a jajveszékelés. Elsőnek Eragon és Saphira kifinomult füle érzékelte, ám hamarosan olyan erős lett a fájdalomüvöltés, hogy a többiek is hallották. Orik felállt, és a birodalmi tábor felé nézett, ahonnan a lárma jött.
- Ezek meg miféle fajzatokat kínoznak, amik ilyen rémítően tudnak vonítani? A velő megfagy a csontomban!
- Megmondtam, hogy nem kell sokáig várnotok! - felelte Angela, akit cserbenhagyott szokott vidámsága. Beesett arca ónszürke volt, mintha betegség kínozná.
- Ezt te tetted? - kérdezte Saphira mellől Eragon.
- Én hát. Megmérgeztem a pörköltjüket, a kenyerüket, az italukat - mindent, amihez hozzáférhettem. Lesz, aki most hal meg, lesz, aki később, úgy, ahogy a különböző mérgek hatnak. A tisztek nadragulyát és hasonlókat kaptak, hogy hallucináljanak harc közben. - Mosolyogni próbált, de nem járt túlzott sikerrel. - Gondolom, nem valami tiszteletre méltó módja a harcnak, de inkább ezt, mint hogy megöljenek. Fő, hogy ellenségeink összezavarodjanak, és a többi.
- Csak egy gyáva vagy egy tolvaj használ mérget! - kiáltotta Orik. - Mi a dicsőség egy beteg ellenfél legyőzésében? - Beszéde közben még áthatóbb lett a sikoltozás.
Angela érdes hangon nevetett. - Dicsőség? Ha dicsőséget akarsz, van még sok ezer osztag, amelyet nem mérgeztem meg. Bőségesen lesz részed a dicsőségben, mire lemegy a nap!
- Erre kellett Orrin felszerelése? - kérdezte Eragon. Viszolygott attól, amit a boszorkány művelt, de nem vette a bátorságot az ítélkezéshez. Ez se nem jó, se nem rossz. Szükséges. Angela ugyanazért mérgezte meg a katonákat, amiért Nasuada elfogadta az urgalok kéznyújtását - mert ez lehet az egyetlen esélyük a túlélésre.
- Erre.
A másik táborban egyre többen ordítottak. Eragon szívesen bedugta volna a fülét, hogy ne hallja a hangot, amitől ideges lett, és beleállt a fogába a fájás, de megparancsolta magának, hogy figyeljen. Ez az ár, mert fellázadtak az Uralkodó ellen. Hiba lenne elengedni a füle mellett. Így hát görcsösen ökölbe szorította a kezét, és összeszorította a fogát, miközben az Égő Mezők visszhangzottak a haldoklók testetlen sikoltozásától.
A hajnal első csíkjai húzódtak az égen, amikor Trianna megüzente: Itt az idő. Eragon álmosságát tüstént elsöpörte a kirobbanó energia. Felpattant, mindenkinek odaordította a hírt, de közben már kapaszkodott is föl Saphira nyergébe, és elővette új íját a tegezből. A kullok körülvették Saphirát, és együtt siettek a rés felé, amelyet éjszaka nyitottak a mellvéden.
A vardenek a résen rajzottak kifelé a táborból, olyan csendben, ahogy bírtak. Egyik sor a másik után vonult ki a csatatérre. Vértjeiket és fegyvereiket rongyokba göngyölték, nehogy a zajjal riadóztassák a birodalmi hadat. Saphira akkor állt be a menetbe, amikor a férfiak között feltűnt aranyderes paripáján Nasuada, akit Arya és Trianna fogott közre. Csak egy pillantással üdvözölték egymást.
Mivel éjszaka a dögletes pára megsűrűsödött a talaj szintjén, és a fakó hajnali fény tömör arannyá változtatta a püffedt felhőket, a vardeneknek a senki földje háromnegyedéig sikerült eljutniuk, mire a Birodalom őrszemei észrevették őket. Mikor felharsantak a riadókürtök, Nasuada elkiáltotta magát: - Most, Eragon! Üzend meg Orrinnak, hogy támadás! Hozzám, vardenek! Harcra fel, hogy visszanyerjétek otthonotokat! Harcra fel, asszonyaitok, gyerekeitek védelmében! Harcra fel, hogy vesszen Galbatorix! Támadjatok, igya vasatok az ellenség vérét! Roham! - Sarkantyúba kapta a lovát. A vardenek bömbölve, fegyverüket rázva követték.
Eragon továbbította Nasuada parancsát Bardennek, az igézőnek, aki Orrin király mellett lovagolt. Egy perc múlva már hallotta is a paták dobogását: Orrin és lovassága - mellettük a többi kull, akik olyan gyorsan tudtak futni, mint a lovak - vágtában közeledett keletről. Oldalba kapták Galbatorix hadát, a Jiet-folyóhoz szorították, és elvonták a figyelmüket annyi időre, hogy a vardenek ne ütközzenek ellenállásba, míg megteszik a hátralevő távolságot a birodalmi sáncokig.
A két hadsereg fülsiketítő robajjal csapott össze. Dárdák csattantak lándzsákon, kalapácsok a pajzsokon, kardok a sisakokon. Fölöttük a friss hús szagától eszelősen köröztek és károgtak az éhes vérvarjak.
Eragon szíve ugrált a bordák között. Most ölnöm kell, vagy megölnek! Szinte azonnal érezte, miként apasztják az erejét a védő varázslatok, mert hárítani kellett az Aryát, Orikot, Nasuadát és Saphirát fenyegető támadásokat.
Saphira hátrébb húzódott a támadó ékből, mert az első vonalban túlságosan kiszolgáltatták volna magukat Galbatorix varázslóinak. Eragon mély lélegzetet vett, és miközben egyfolytában lődözte nyilait, elméjével keresni kezdte a birodalmi mágusokat.
A Du Vrangr Gata megtalálta az első igézőt. Eragon elméje a riasztás pillanatában összekapcsolódott az asszonyéval, aki rálelt az ellenségre, majd ő általa Galbatorix igézőjével. Ráengedte teljes akaraterejét, lerombolta a védelmét, megszerezte az uralmat a tudata fölött - miközben teljes erőből próbálta figyelmen kívül hagyni a birodalmi mágus rettegését -, meghatározta, milyen csapatokat védelmez, aztán leterítette a halál tizenkét szavának egyikével. Megállás nélkül átugrott a védtelenül maradt katonák tudatára, és őket is megölte. A vardenek éljeneztek, amikor a csoport összeesett.
Eragont megdöbbentette, mennyire nem esik nehezére a gyilkolás. A katonáknak nem is volt esélyük elmenekülni vagy visszavágni. Milyen más ez, mint Farthen Dúr , gondolta. Habár ámulatba ejtette képességeinek tökéletessége, a haláltól felfordult a gyomra. Ám most nem volt idő ezzel bíbelődni.
A birodalmi sereg, miután összeszedte magát a vardenek rohama után, bevetette hadigépeit, amelyek cseréplövedékekkel, folyékony tűzzel töltött hordókkal, hat láb hosszú nyilakkal bombázták a támadókat. A cserépgolyók és a folyékony tűz szörnyű pusztításokat okoztak a becsapódások helyén. Az egyik lövedék Saphirától alig ötölnyire robbant szét. Eragon a pajzsa mögé húzódott egy fűrészes szélű szilánk elől, amely pörögve közeledett feléje, míg meg nem állította a levegőben az egyik védő varázslat, váratlanul megcsapolva a Lovas energiáját.
A hadigépezetek gyorsan megfékezték a vardenek előretörését. Véres pusztulás kísérte minden találatukat. Meg kell semmisítenünk őket, különben nem bírjuk annyi ideig, hogy felőröljük a sereg kitartását!, gondolta Eragon. Saphira könnyen szétverhette volna a gépeket, de nem mert berepülni Galbatorix katonái közé, nehogy mágiával támadhassák meg.
Nyolc katona áttört a vardenek vonalán. Lándzsákkal estek volna Saphirának. Mielőtt Eragon kiránthatta volna Zar'rocot, a törpék és a kullok végeztek velük.
- Jó harc! - mennydörögte Garzhvog.
- Jó harc! - vigyorgott Orik véres szájjal.
Eragon nem használt varázslatot a hajítógépek ellen, amelyeket nyilvánvalóan felvérteztek mindenféle igézés ellen. Hacsak... Kiterjesztette tudatát, megkereste egy katona elméjét, aki az egyik katapultot kezelte. Habár bizonyosra vette, hogy a katonát is védi valamelyik varázsló, sikerült átvennie az uramat a tudata fölött. Odakormányozta a katonát a géphez, amelyet be kellett volna tölteni, majd megparancsolta neki, hogy kezdje el vagdosni a kardjával a rugóként szolgáló vastag kötelet. A kötél túl vastag volt ahhoz, hogy keresztülvághassa, mielőtt elvonszolták a bajtársai, de a kár addigra megtörtént. A kötél hatalmas roppanással elszakadt, a katapult karja visszafelé csapott, és több embert megsebesített. Eragon sötéten mosolyogva áttért a következő katapultra, és rövidesen harcképtelenné tette az összes gépezetet.
Mikor visszahúzta magába a tudatát, azt látta, hogy a vardenek tucatszám hullnak Saphira körül, mert a Du Vrangr Gata egyik tagját legyűrték. Átkozódva futásnak eredt a mágia ösvényén, hogy megkeresse a végzetes varázslat felelősét, Saphirára és őreire bízva a védelmét.
Több mint egy óráig vadászott Galbatorix varázslóira, de csekély sikerrel járt, mert azok ravaszok, agyafúrtak voltak, és nem közvetlenül őt támadták. Eragon nem értette, amíg az egyik igéző agyából - percekkel az előtt, hogy öngyilkos lett volna - ki nem tépte a gondolatot: ...parancsolták, hogy ne öljünk meg se téged, se a sárkányt... ne öljünk meg se téged, se a sárkányt.
Ez választ ad a kérdésemre, mondta Saphirának, de miért kellünk még mindig élve Galbatorixnak? Egyértelműen az értésére adtuk, hogy a vardenek mellett állunk.
Mielőtt Saphira felelhetett volna, megjelent az alvadt vértől és portól mocskos arcú Nasuada. Pajzsa csupa horpadás volt, bal combjának sebéből vér patakzott. - Eragon - hörögte -, szükségem van rátok, mindkettőtökre. Harcoljatok, mutassátok meg magatokat, hogy lelket öntsetek az emberekbe... hogy megijesszétek a katonákat.
Eragon megrendült hűbérúrnője látványától. - Előbb téged hadd gyógyítsalak meg! - kiáltotta. Attól félt, hogy Nasuada elájul. Több őrző varázslattal kellett volna körülvennem!
- Nem! Én ráérek, de végünk van, ha nem állítod meg a rohamozó katonákat! - Üveges, üres tekintetű szeme olyan volt, mint két verem. - Egy Lovasra... van szükségünk. - Megingott a nyeregben.
Eragon tisztelgett neki Zar'rockal. - Van egy Lovasod, úrnőm!
- Menjetek! - szólt Nasuada. - És vigyázzon rátok minden létező isten!
Eragon túl magasan volt Saphira hátán ahhoz, hogy lesújthasson ellenségeire, ezért lesiklott a nyeregből, és a sárkány jobb mancsa mellé állt. - Védjétek Saphira bal oldalát! - mondta Oriknak és Garzhvognak. - És semmi esetre se gyertek az utunkba!
- Le fognak rohanni, Tűzkard!
- Nem! - mondta Eragon. - Nem fognak! Most pedig a helyetekre! - Amint a törpék és a kullok engedelmeskedtek, rátette kezét Saphira lábára, és belenézett sárkányának csiszolt zafír szemébe. Hát akkor táncolunk, édes barátnőm?
Táncolunk, kicsikém!
Ekkor jobban összeolvasztották egyéniségüket, mint valaha, eltüntették minden különbségüket, hogy egyetlen lény legyenek. Felbődültek, előreszökkentek, és utat törtek az első vonalba. Eragon akkor már nem tudta, kinek a szájából tört elő az éhes láng, amely megemésztett egy tucat katonát, megsütötte őket a páncéljukban, sem azt, hogy kinek a kardja sújtott le Zar'rockal, kettéhasítva egy sisakot.
A levegő sűrű volt a vér fémes szagától. Füstfüggönyök söpörtek végig az Égő Mezőkön, hol eltakarva, hol feltárva a vonagló testek halmait, kazlait, boglyáit és asztagjait. A magasban a dögmadarak várták a lakomát, az égen delelni készült a nap.
Az őket körülvevő birodalmiak tudatának villanásaiból Eragon és Saphira megtudhatta, milyennek látják őket. Elsőnek Saphirát érzékelték, a vértől vörös karmú-agyarú, hatalmas teremtményt, amely mancsával és farkával tisztára söpörte magának az utat, és egy-egy lángcsóvával egész szakaszokat égetett szénné. Pikkelyei úgy ragyogtak, mint az ég csillagai, visszavert fényük majdnem megvakította a sárkány ellenségeit. Őutána a mellette rohanó Eragont érzékelték. Olyan sebesen futott, hogy a katonák nem reagálhattak, emberfölötti erővel forgatta a kardját, egyetlen csapással vérteket szaggatott ronggyá, és kettéhasította azoknak a kardját, akik szembe mertek szállni vele. A nyilak, amelyeket kilőttek rá, tőle tízlábnyira hullottak le a megrontott földre, mert nem engedték tovább őket a védő varázslatok.
Eragonnak - következésképpen Saphirának is - nehezebb volt a saját fajtájával harcolni, mint az urgalokkal megküzdeni Farthen Dúrban. Ahányszor látott egy rémült arcot, vagy beletekintett egy katona elméjébe, mindig azt gondolta: Én is lehetnék. Ám sem ő, sem Saphira nem engedhették meg maguknak az irgalmasságot. Aki az útjukba állt, meghalt.
Háromszor törtek ki, háromszor vágtak le minden katonát a birodalmi sereg első néhány sorában, mielőtt visszahátráltak volna a varden derékhadhoz, nehogy bekerítsék őket. Utolsó támadásuk végén Eragonnak mérsékelnie kellett néhány, az Aryát, Orikot, Nasuadát, Saphirát és jómagát védő varázslat hatásfokát, vagy ki kellett iktatnia őket, nehogy idő előtt lemerüljön. Mert bár nagy volt az ereje, nagyok voltak a csata igényei is.
Kész vagy?, kérdezte Saphirától egy rövid pihenő után. A sárkány igenlően morgott.
Nyílzápor süvített Eragon felé abban a pillanatban, ahogy ismét belevetette magát a küzdelembe. Egy tünde gyorsaságával kikerülte a nyílzápor sűrűjét - mivel varázsereje már nem védte meg az ilyen lövedékektől -, tizenkettőt elkapott a pajzsával, aztán megtántorodott, mert egy hasba, egy oldalba találta. Egyik vessző sem fúrta át a páncélt, ám Eragon lélegzete elakadt, és az ütések nyomán akkora daganatok nőttek rajta, mint egy-egy alma. Ne állj meg! Elviseltél már nagyobb fájdalmakat is!, parancsolta magának.
Lerohant egy nyolcfás csoportot, és máris száguldott a következőhöz. Félreütötte lándzsáikat, Zar'roc gyilkos villámként sújtott. Ám a harc eltompította Eragon reflexeit, ezért az egyik katonának sikerült átdöfnie a páncélingét, és felhasítani a karját.
Saphira elbődült, a katonák visszahőköltek.
Ezt kihasználva Eragon megerősítette magát a kardja markolatának rubinkövében tárolt energiából, majd levágta az utolsó három katonát.
Saphira farka végigsuhintott Lovasának feje fölött, és húsz ellenséget takarított el Eragon útjából. A pillanatnyi szünetben Eragon ránézett lüktető karjára, és azt mondta: - Waíse heill. - Meggyógyította a zúzódásait is, Zar'roc rubinjából és a Bölcs Beloth övébe rejtett gyémántokból merítve az erőt.
Aztán rohantak tovább.
Eragon és Saphira ellenséges hullákból emeltek hegyeket az Égő Mezőkön, ám a Birodalom serege nem roppant meg és nem hátrált. Minden elesett katona helyét rögtön átvette egy másik. Reménytelenség fojtogatta Eragont, mert az óriási hadsereg nyomása kezdte visszaszorítani a vardeneket a táboruk felé. Saját reménytelenségét látta Nasuada, Arya, Orrin király, sőt még Angela arcán is, ha éppen elsodorta mellettük a csata vihara.
Ilyen kemény kiképzést kaptunk, és mégsem állíthatjuk meg a Birodalmat! - tajtékzott Eragon. Túl sok a katona! Ezt nem bírjuk a végtelenségig! Zar'roc és az öv már csaknem kimerült!
Ha kell, meríthetsz energiát a környezetedből.
Nem fogok, hacsak meg nem ölöm Galbatorix valamelyik mágusát, és nem meríthetek a katonákból, mert különben a vardeneket bántanám, hiszen itt nincsenek növények vagy állatokat, amelyeket felhasználhatnék.
Vánszorogtak a végeérhetetlen órák. Eragon elfáradt, mindene fájt, és mivel kezdett kifogyni a mágikus védelemből, tucatjával gyűjtötte be az apró sebeket. Bal karja elzsibbadt a megszámlálhatatlan ütéstől, amely roncsolt pajzsára zúdult. A homlokára kapott vágásból folyton megeredt a sós vér, belefolyt a szemébe, és elvakította. Mintha az egyik ujja is eltört volna.
Saphira sem volt jobb állapotban. A katonák vértje felsebezte a szájüregét, kardok és nyílvesszők tucatjai szaggatták meg védtelen szárnyát, egy dárda átütötte a vértjét, és megsebezte a vállát. Eragon látta a közeledő dárdát, el is akarta téríteni egy varázsigével, de nem volt elég gyors. Saphira minden mozdulata véresővel áztatta a földet.
Mellettük elesett Orik három harcosa és két kull.
A nap lefelé indult az égen. Mikor Eragon és Saphira a hetedik és végső támadáshoz készült, kürt harsant nyugaton, hangosan, tisztán, és Orrin király azt ordította: - Itt vannak a törpék! Itt vannak a törpék!
Törpék? Eragon értetlenül hunyorgott. Körülnézett, de csak katonákat látott. Ám aztán végigfutott rajta a vérpezsdítő izgalom, mert már értette: A törpék! Felkapaszkodott Saphirára, a sárkány szétcsapta rongyolt szárnyait, és feldobta magát a magasba. Egy pillanatra megállt a levegőben, hogy szemügyre vehessék a csatateret.
Igen - nagy sereg közeledett keletről az Égő Mezőkhöz! Az élen Hrothgar király haladt aranypáncélban, fején ékköves sisakjával, vasmarkában Volunddal, ősi kalapácsával. A törpekirály üdvözlésre emelte Volundot, mikor meglátta Eragont és Saphirát.
Eragon torkaszakadtából bömbölve viszonozta az üdvözlést, megforgatva Zar'rocot a levegőben. Frissen támadt életerejétől minden sebét elfeledte, ádáz és elszánt lett megint. Saphira is csatlakozott a bömböléshez, reményt adva a vardeneknek, míg a Birodalom katonái megtorpantak a félelemtől.
- Mit láttál? - kiáltotta Orik, amikor Saphira visszaereszkedett a földre. - Hrothgar az? Hány harcost hozott?
Eragon a megkönnyebbüléstől mámorosan felállt a kengyelben. - Bátorság! - üvöltötte. - Itt van Hrothgar király! És úgy látom, minden törpe is, az utolsó szálig! Összezúzzuk a Birodalmat! - Miután a vardenek abbahagyták az éljenzést, azzal folytatta: - Most pedig ragadjatok kardot, és juttassátok eszébe ezeknek a savóvérűeknek, miért van okuk félni tőlünk. Roham!
Saphira éppen a katonák felé szökkent, amikor Eragon egy másik kiáltást hallott, ezúttal nyugatról. - Hajó! Hajó jön a Jieten!
- A pokolba! - acsarkodott Eragon. Nem engedhetjük, hogy kikössön, és erősítést hozzon az ellenségnek! Kapcsolatot teremtett Triannával: Szólj Nasuadának, hogy ezt majd elintézzük mi! Elsüllyesztjük a hajót, ha Galbatorixtól jön!
Ahogy óhajtod, Argetlam, f elelte a varázslónő.
Saphira habozás nélkül felszállt a magasba, és leírt egy széles kört az összetiport, füstölgő mezők fölött. Ahogy elhalkult a szüntelen csatazaj, Eragon mély lélegzetet vett, és érezte, ahogy kitisztul az elméje. A magasból megdöbbentő volt látni, mennyire széthullott a két sereg. Egymással tusakodó, kisebb csoportokra szakadt a Birodalom és a vardenek hada az Égő Mezők széltében-hosszában. Ebbe a zűrzavarba vetették bele magukat a törpék, oldalba kapva az Uralkodó katonáit úgy, ahogy Orrin tette korábban a lovasságával.
Saphira balra kanyarodott, a csata látomása eltűnt. A sárkány felszállt a felhők közé, és elindult a Jiet-folyóhoz. Egy széllökés elfújta útjukból a tőzegtüzet, és megmutatott egy nagy, háromárbocos hajót, amelyet két sor evező hajtott fölfelé a narancsszín vízen. Viharvert, megtépázott hajó volt, és nem jelezte zászló, hogy kihez tartozik. Eragon ennek ellenére felkészült az elpusztítására. Saphira lecsapott a hajóra, Lovasa a feje fölé emelte Zar'rocot, és elharsogta ádáz csatakiáltását.
Roran a Sárkányszárny orrában állt, és hallgatta, ahogy az evezők hasítják a vizet. Épp most húzott egy sort, és jeges fájdalom hasogatta a jobb vállát. Hát már sose szabadulok a ra'zacok emlékeztetőjétől?
Letörölte arcának verejtékét, és nem törődött a kellemetlenséggel. Inkább a folyót nézte, amelyet kormos fellegek sötétítettek el.
Odament mellé a várandós Elain. - De gonosznak látszik ez a víz! - mondta. - Inkább lent kellett volna maradnunk Dauth városában, ahelyett hogy idejövünk, még több bajt keresni magunknak!
Roran attól tartott, hogy a kovácsné igazat mond. A Vadkan Szeme és a Déli-szigetek után kelet felé vitorláztak, vissza a parthoz, aztán fölfelé a Jieten Dauthba, Surda kikötővárosába. Mire kikötöttek, a készleteik elfogytak, a carvahalliak megbetegedtek.
Roran igazán lent akart maradni Dauthban, főleg az után az ujjongó fogadtatás után, amiben Alarice úrnő, a város kormányzója részesítette őket. De ez még azelőtt volt, hogy hírét hallotta Galbatorix hadának. Ha a vardeneket megverik, örökre búcsút vehet Katrinától. Így hát Jeod segítségével meggyőzte Horstot és rajta kívül még sok carvahallit, hogy ha Surdában akarnak élni, biztonságban a Birodalomtól, fel kell hajózniuk a Jiet-folyón, és segíteniük kell a vardeneknek. Nem volt könnyű feladat, de Roran győzött. Mihelyt elmondták Alarice úrnőnek, mit terveznek, ő azonnal annyi készletet adott nekik, amennyit csak akartak.
Azóta sokszor elfogta a kétely, hogy helyesen döntött-e. Mostanra mindenki megutálta a Sárkányszárny -at. Az emberek idegesek voltak, az első szóra ugrottak, és a helyzetet tovább rontotta a tudat, hogy egyenesen belehajóznak egy ütközetbe. Nem önzés ez tőlem?, töprengett Roran. Csakugyan a falusiak érdekében tettem, vagy csak azért, mert ez is közelebb visz egy lépéssel Katrina felkutatásához?
- Talán csakugyan azt kellett volna - felelte Elainnek.
Együtt nézték a magasban összetömörült, vastag füstfelhőt, amely elsötétítette az eget, homályba borította a napot, és úgy szűrte meg a maradék fényt, hogy az egész világ undorító narancsszínbe borult. Roran sose képzelte, hogy létezhet ilyen baljós derengés. A tengerészek riadtan néztek körül a fedélzeten, oltalmazó varázsigéket mormoltak, elővették rontás ellen védő talizmánköveiket.
- Figyelj! - mondta Elain. Félrehajtotta a fejét. - Mi ez?
Roran hegyezte a fülét. Valahol a messzeségben vas csapott le a vasra. - Ez a sorsunk hangja - mondta, majd hátra ordított: - Kapitány, csata pont előttünk!
- Emberek a gépekhez! - mennydörögte Uthar. - Bonden, kétszeres sebesség az evezőknél! Álljon készen minden épkézláb ember, különben a beleitekkel takarózhattok!
Roran nem mozdult a korlát mellől. Körülötte lázas nyüzsgés kezdődött a Sárkányszárny -on, de még a lármában is hallotta a messzeségből a csatazajt. Emberek sikoltottak, és valamilyen óriási vadállat bőgött.
Jeod is csatlakozott hozzájuk az orrban. A kereskedő sápadt volt. - Te voltál már csatában? - kérdezte Roran.
Jeod akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája fel-alá mozgott. A fejét rázta. - Volt részem harcban Brom oldalán, de ekkorában sosem.
- Akkor mindkettőnknek ez az első.
Jobbra megritkult a füst, és elővillant egy lángokat és büdös narancsszín párát böfögő, sötét föld, amelyen rengeteg ember ölte egymást. Lehetetlen volt megállapítani, kik a birodalmi katonák és kik a vardenek, de Roran láthatta, hogy bármelyik irányba eldőlhet az ütközet, csupán a kellő irányból kell megbökni. És mi megbökhetjük!
Ordítás visszhangzott a folyó felett: - Hajó! Hajó jön a Jieten!
- Le kéne menned a fedélzet alá - mondta Roran a kovácsénak. - Itt nem leszel biztonságban. - Elain bólintott, az első fedélzeti nyíláshoz sietett, leereszkedett a hágcsón, és leengedte maga után a csapóajtót. A következő percben Horst dübörgött előre a hajó orrába, és odaadta Rorannak Fisk egyik pajzsát.
- Gondoltam, szükséged lesz rá - mondta.
- Köszönöm, én...
Roran elhallgatott, mert ebben a pillanatban a levegő megremegett, mintha egy hatalmas ütés mozdította volna meg. Puff! Roran foga összekoccant. Puff! A füle megfájdult a nyomástól. A második becsapódást követte egy harmadik - puff - és vele együtt egy rekedt rikoltás, amelyet Roran ismert, mert sokszor hallotta gyerekkorában. Felnézett. Hatalmas, zafírkék sárkány vágódott ki a gomolygó felhőkből, és a sárkány hátán, a nyaka és a válla között, ott ült az ő unokatestvére, Eragon.
De nem az az Eragon, akire Roran emlékezett. Inkább olyan volt, mintha egy művész fogta volna unokatestvére jelentéktelen arcát, és hangsúlyosabbá tette, lekeskenyítette volna, amitől nemesebb és valahogy macskaszerűbb lett. Ez az Eragon úgy öltözött, mint egy királyfi, drága, bár a csatától szennyes ruhába és páncélba, és a jobbjában szivárványló vörös pengét forgatott. Roran tudta, hogy ez az Eragon képes habozás nélkül ölni. Ez az Eragon hatalmas és könyörtelen... Ez az Eragon meg tudja ölni a raza'cokat és hátasaikat, neki pedig segíthet kiszabadítani Katrinát.
A sárkány kitárta áttetsző szárnyait. Meredek vonalban fölemelkedett, és megállt a levegőben a hajó előtt. Ekkor az unokatestvérek tekintete találkozott.
Eddig a pillanatig Roran nem egészen hitte el Jeod történetét Eragonról és Bromról. Most, mikor meredt szemmel bámulta unokaöccsét, ellentmondásos érzelmek hulláma csapott végig rajta. Eragon sárkánylovas! Lehetetlen, hogy abból a sovány, mélabús, túlbuzgó fiúból lett ez a félelmetes harcos! Rorant váratlan öröm töltötte el, hogy életben látja, ugyanakkor iszonyú harag rohanta meg, ha arra gondolt, milyen szerepe volt Eragonnak Garrow halálában és Carvahall ostromában. Ebben a néhány percben nem tudta, hogy szereti-e vagy gyűlöli Eragont.
Megkövült ijedtében, mert valami hatalmas és idegenszerű érintette meg az elméjét, aztán Eragon hangját hallotta: Roran!
- Igen?
Gondold a válaszaidat, hallani fogom őket. Veled van az összes carvahalli?
Majdnem.
Hogy tudtál... Nem, ebbe ne menjünk bele, nincs idő. Maradjatok itt, amíg el nem dől a csata. Még jobb lesz, ha lejjebb mentek a folyón, ahol a birodalmiak nem támadhatnak meg.
Beszelnünk kell, Eragon! Sok mindenért kell felelned!
A zaklatott arcú Eragon tétovázott, majd azt mondta: Tudom, de nem most. Később. A sárkány, anélkül hogy lovasa megbökte volna, elkanyarodott a hajótól, kelet felé repült, és beleveszett az Égő Mezők homályába.
- Lovas! - mondta megilletődötten Horst. - Egy igazi Lovas! Sose hittem, hogy egyszer még láthatok, és még kevésbé, hogy Eragon lesz az! - A fejét csóválta. - Nohát, mégis igazat mondtál, Nyakigláb? - Jeod úgy vigyorgott, akár egy elégedett gyerek.
Ám Roran nem hallotta a beszédüket; ő a fedélzetet bámulta, és attól tartott, szétrobban a feszültségtől. Megválaszolatlan kérdések sokasága ostromolta, de kényszerítette magát, hogy ne foglalkozzék velük. Most nem gondolhatok Eragonra. Harcolnunk kell. A vardeneknek meg kell verniük az Uralkodót!
Egyre jobban dühbe jött. Érezte már ezt az eszelős indulatot, ez tette lehetővé, hogy legyőzzön úgyszólván minden akadályt, ettől tudott felemelni tárgyakat, amelyeket egyébként arrébb se tudott volna tolni, ettől nézett szembe rettegés nélkül az ellenséggel. Most is megmarkolta, lázként futott végig erein. A lélegzete felgyorsult, a szíve riadót dobolt.
Ellökte magát a korláttól, végigfutott a hajón a tatba, ahol Uthar állt a kormánynál. - Futtasd a partnak a hajót!
- Hogy?
- Futtasd a partnak a hajót, ha mondom! Maradj itt a katonákkal, használjátok a hajítógépeket, ha lehet! Ne engedjétek, hogy elfoglalják a Sárkányszárny -at, és az életetek árán is védjétek meg a családjainkat! Megértetted?
Uthar mereven nézte. Roran attól félt, nem fogadja el a parancsait. Aztán a sebhelyes tengerész felmordult és azt felelte: - Igen, Vastörő.
Horst nehéz lépései dübörögtek a tatfedélzeten. - Mit akarsz tenni, Roran?
- Tenni? - Roran megpördült a sarkán, és farkasszemet nézett a kováccsal. - Mit akarok tenni? Ó, csak meg akarom változtatni Alagaésia sorsát!
Eragon szinte észre sem vette, hogyan vitte vissza Saphira az ütközet tomboló káoszába. Azt tudta, hogy Roran a tengeren jár, de az sose fordult meg a fejében, hogy Surdába tart, és hogy milyen módon találkoznak újra. És Roran szeme! A szeme valósággal belefúródott Eragonba, kérdőn, megkönnyebbülten, dühöngve... vádlón. Látszott a szemén, hogy tudja, milyen szerepet játszott Garrow halálában, és ezt nem bocsátja meg neki.
Csupán akkor zökkent vissza a jelenbe, amikor egy kard lecsúszott a lábvértjéről. Rekedt ordítással lefelé csapott, és megölte a támadó katonát. Átkozta magát az elővigyázatlanságáért, aztán kinyúlt Trianna felé és figyelmeztette:
Azon a hajón senki sem ellenség. Terjeszd el a hírt, hogy nem szabad megtámadni őket. Kérdezd meg Nasuadát, nem tenné-e meg, hogy odaküld egy hírnököt, aki elmagyarázza nekik a helyzetet, és gondoskodik róla, hogy ne jöjjenek közelebb a csatatérhez.
Ahogy óhajtod, Argetlam.
Saphira a nyugati szárnyon ereszkedett le. Néhány óriási ugrással keresztülszelte az Égő Mezőket, majd megállt Hrothgar és törpéi előtt. Eragon leszállt a nyeregből, és a királyhoz ment. - Üdvözöllek, Argetlam! Üdvözöllek, Saphira! - mondta a király. - Úgy látom, a tündék többet tettek érted, mint amennyit ígértek! - A király mellett Orik állt.
- Nem, felség, a sárkányok voltak azok.
- Csakugyan? Okvetlenül hallani akarom a kalandjaidat, mihelyt elvégeztük a véres munkát! Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatomat, és tagja lettél a Dúrgrimst Ingeitumnak. Megtiszteltetés, hogy a rokonomnak tudhatlak!
- Nekem is az.
Hrothgar nevetett, majd Saphirához fordult: - Nem felejtettem ám el az ígéretedet, sárkány, hogy meggyógyítod Isidar Mithrimet! Kézműveseink ebben a pillanatban is a csillagzafírt rakosgatják össze Tronjheim közepén! Alig várom, hogy egésznek láthassam ismét!
Saphira fejet hajtott. Amit ígértem, megtartom.
Miután Eragon elismételte sárkánya szavait, Hrothgar kinyújtotta göcsörtös ujját, és megkocogtatta Saphira oldalán az egyik acéllemezt. - Látom, viseled a vértünket! Remélem, hasznát vetted!
Nagy hasznát, Hrothgar király, mondta Eragon közvetítésével Saphira. Sok sebtől mentett meg.
Hrothgar kihúzta magát, és megemelte Volundot. Mélyen ülő szeme megcsillant. - Nohát akkor! Nekivágunk, és kipróbáljuk-e még egyszer a háború kohójában? - Hátranézett harcosaira, és elordította magát: - Akh sartos oen dúrgrimst!
- Vor Hrothgar korda! Vor Hrothgar korda!
Eragon Orikra nézett, aki bömbölve fordított: - Hrothgar kalapácsára! - A Lovas felkapta a kiáltást, és oldalán Saphirával futni kezdett a katonák karmazsin sora felé.
A törpék segítsége végre a vardenek felé billentette a csata mérlegét. Közösen visszaszorították a birodalmi sereget, szétszakították, felmorzsolták, reggel óta tartott harcállásokból ugrasztották ki Galbatorix óriási hadát. Segítette őket az is, hogy Angela újabb adag mérge hatott. Az Uralkodó sok tisztje ésszerűtlenül viselkedett, olyan utasításokat adtak, amelyek megkönnyítették a vardeneknek, hogy mélyebben benyomuljanak a birodalmi sorokba, és káoszt keltsenek, ahova csak léptek. A katonák mintha kezdtek volna rájönni, hogy nem áll mellettük a szerencse, mert százszámra adták meg magukat, vagy bajtársaik ellen fordultak, vagy egyszerűen eldobálták a fegyvereiket, és menekülőre fogták.
Így ért véget a délután.
Eragon két katonával harcolt, amikor egy lángoló dárda süvített el a feje fölött, tőle tízölnyire beleállt az egyik parancsnoki sátorba, és felgyújtotta a szövetet. Eragon levágta két ellenfelét, és hátranézett. Tüzes lövedékek tucatjai szálltak feléjük a Jiet-folyón kikötött hajóról. Mire megy ki a játék, Roran?, gondolta, mielőtt nekiesett a következő csoportnak.
Röviddel ezután trombita harsant a birodalmi sereg hátvédjében. Aztán még egy. És még egy. Valaki döngetni kezdett egy dobot. A harcmezőn elcsendesült a lárma, a küzdők a döngés forrását keresték. Északon elvált a szemhatártól egy baljós alak, és fölemelkedett az Égő Mezők kísérteties egére. A vérvarjak szétszóródtak a fűrészes szélű, fekete árnyék előtt, amely mozdulatlanul egyensúlyozott a meleg légáramlatokon. Eragon először azt hitte, egy lethrblaka az, a ra'zacok valamelyik hátasa. Aztán a felhőkből előbújt egy napsugár, és nyugatról megvilágította az alakot.
Egy vörös sárkány lebegett az égen. Úgy izzott és ragyogott a napfényben, mint az eleven szén. Hártyás szárnya a lámpavilág elé tartott bor színében parázslott. Karmai, agyarai, gerincén meredező tüskéi hófehérek voltak. Karmazsin szemében szörnyű vidámság lángolt. Hátára nyerget csatoltak, és ebben a nyeregben kétkezes kardot és fényes acélpáncélt viselő alak ült.
Halálos rémület fogta el a Lovast. Galbatorixnak sikerült kikeltetnie egy újabb sárkányt!
Az acélba öltözött ember felemelte a bal kezét. Tenyeréből rubinvörösen sercegő energiasugár pattant elő, és mellkason találta Hrothgart. A törpe varázslók, akik hárítani próbálták a támadást, jajgattak kínjukban, amikor testükből elapadt az energia, aztán holtan estek össze. Hrothgar a szívéhez kapott, és a földre rogyott. A törpék felhördültek, mikor látták elesni királyukat.
- Ne! - kiáltotta Eragon, és Saphira is elbődült kétségbeesésében. Az ifjú gyűlölettel meredt az ellenséges Lovasra. Ezért megöllek!
De most túl fáradtak voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak egy ilyen félelmetes ellenséggel. Körülnézett, és észrevett egy lándzsával ledöfött lovat, amely az oldalán hevert a sárban. Eragon az állat nyakára tette a kezét, és azt mormolta: Aludj, testvér, aztán átszívta magába és Saphirába a ló megmaradt életerejét. Ahhoz nem volt elég az energia, hogy ismét erőre kapjanak tőle, de elzsongította fájdalmaikat, és megállította tagjaik reszketését.
Felfrissülten pattant fel Saphirára. - Orik! - kiáltotta. - Vedd át néped vezetését. - Látta a mező túlsó végén Aryát, ahogy aggodalmasan kémleli őt. Kiverte a fejéből a tündét, és megszorította bokáján a szíjakat. Aztán Saphira elindult a vörös sárkány felé. Vadul csapkodott a szárnyával, hogy elérje a szükséges sebességet.
Remélem, még nem felejtetted el, amire Glaedr oktatott!, mondta az ifjú, és erősebben megmarkolta a pajzsát.
Saphira nem válaszolt, csak gondolatban harsogta a másik sárkány felé: Áruló! Tojástörő, esküszegő, gyilkos! Egyesítette erejét Eragonéval, és közösen rohanták meg az ellenséges pár elméjét, megpróbálva ledönteni a védekezésüket. Eragon furcsának találta a Lovas tudatát: olyan volt, mintha különböző hangok sokasága suttogna az elme kazamatáiban, mint szabadulásért könyörgő, bebörtönzött szellemek.
Alighogy összekapcsolódtak, a Lovas olyan energiarobbanással vágott vissza, amelyre még Oromis sem lett volna képes. Eragon mélyen visszahúzódott a sáncai mögé, lázasan hadarva az Oromistól tanult kínrímet, ami épp ilyen szorult helyzetekre való:
Hideg és üres fent a december,
Lent ezüstkarddal áll egy kisember,
Kaszabolja a léget,
Aprítja az árnyékellenséget...
Az Eragon elméjét szorító satu rögtön ellazult, mikor Saphira összecsapott a vörös sárkánnyal. Olyanok voltak, mint két izzó meteor. Marcangolták, rúgták egymás hasát a hátsó lábukkal. A karmok fülsértően csikorogtak Saphira vértjén és a vörös sárkány lapos pikkelyein. A vörös sárkány kisebb volt Saphiránál, de vállban és lábban vastagabb. Egy pillanatra sikerült lerúgnia magáról Saphirát, aztán megint összecsaptak. Mindkettő azon igyekezett, hogy elkaphassa a másik nyakát.
Eragon annyit tehetett, hogy kapaszkodott Zar'rocba, amikor a sárkányok, iszonyú rúgások és farkcsapások közepette, hullani kezdtek a föld felé. Alig huszonöt ölnyire az Égő Mezőktől szétváltak, és erőlködve próbáltak visszakapaszkodni a magasba. Ahogy megállította magát a levegőben, Saphira hátracsapta a fejét, akár a támadó kígyó, és sűrű lángot fújt.
Ám ez sosem érte el a célját, mert a vörös sárkánytól tizenkét lábnyira kettéhasadt, és ártalmatlanul süvített tova az ellenség mellett. A vörös sárkány már tátotta is a pofáját, hogy visszavágjon, amikor Eragon az utolsó percben elkiáltotta magát: - Skölir nosu fra brisingr! - A lángok körüllobogták őket, de még csak meg sem pörkölték Saphira pikkelyeit.
Majd Saphira és a vörös sárkány a réteges füstön átvágva süvített fel a tiszta, fagyos égbe, ahol előre-hátra cikázva próbáltak egymás fölé kerekedni. A vörös sárkány megharapta ellenfele farkát, mire Saphira és Eragon egyszerre kiáltott a megosztott fájdalomtól. Az erőfeszítéstől ziháló Saphira hajtűkanyart írt le hátrafelé, amivel sikerült hátba kapnia a vöröset, mire az balra pördült, és dugóhúzóval akart Saphiránál magasabbra emelkedni.
Miközben a sárkányok egyre bonyolultabb légtornászmutatványokkal vívták párbajukat, Eragon zavart érzett az Égő Mezőkről: két új birodalmi mágus támadta a Du Vrangr Gata igézőit. Ezek a varázslók sokkal hatalmasabbak voltak a korábbiaknál. Már megölték a Du Vrangr Gata egyik tagját, most éppen a következő védelmét rombolták. Eragon hallotta gondolatban Trianna sikolyát: Árnyékölő! Segítened kell! Nem bírjuk megállítani őket! Megölik az összes vardent! Segíts, ez a...
A varázslónő hangja elenyészett Eragon fejében, mert a vörös sárkány lovasa beledöfött a tudatába. - Ennek véget kell vetni! - sziszegte Eragon, miközben minden erejével állni próbálta a támadást. Látta Saphira nyaka mögül, hogy a vörös sárkány rézsútos vonalban közeledik alulról. Nem merte annyira megnyitni az elméjét, hogy gondolatban beszéljen Saphirával, ezért fennszóval mondta: - Kapj el! - Két kardcsapással elvágta a lábszíjakat, és levetette magát Saphira hátáról.
Örület!, gondolta. Annyira súlytalannak érezte magát, hogy kelekótya részegséggel kacagott. A szél letépte a sisakját, könnyeket csalt égő szemébe. Eragon elengedte a pajzsát, kitárta kezét-lábát, úgy, amint Oromis tanította, hogy lefékezze a zuhanását. A vörös sárkány balra szökkent, ám nem térhetett ki Eragon elől, aki elsuhanóban odacsapott Zar'rockal, és érezte, hogy átvágta a teremtmény lábában az inat.
A sárkány bőgött kínjában.
A csapás előre-hátra pörgette Eragont. Mire sikerült megállítania a forgást, már átzuhant a felhőmennyezeten, és végzetes gyorsasággal közeledett az Égő Mezőkhöz. Varázslattal lefékezhette volna magát, de azzal elhasználta volna minden energiáját. Hátranézett. - Gyere már, Saphira, hol vagy?
Sárkánya a testéhez tapasztott szárnyakkal kizuhant a büdös füstből. Süvítve Eragon alá került, és szétcsapta szárnyait, hogy kissé lassítsa esését. Eragon, vigyázva, nehogy felszúrja magát valamelyik tüskére, visszamanőverezte magát a nyeregbe, és örült, hogy ismét van súlya.
Ezt soha többé ne csináld velem!, förmedt rá a magasba lendülő Saphira.
Eragon a kardja pengéjén gőzölgő vért nézte. De azért bejött, mi?
Rögtön el is párolgott az elégedettsége, mihelyt megértette, hogy ezzel a mutatvánnyal kiszolgáltatta sárkányát a vörösnek. Felülről zuhant rájuk, pillanatig sem hagyta nyugton Saphirát, a földre akarta kényszeríteni. Saphira próbálta kimanőverezni magát a vörös alól, ám az minden alkalommal rávetődött, harapta, a szárnyaival paskolta, hogy Saphira kénytelen legyen irányt változtatni.
A sárkányok addig szökelltek és kanyarogtak, amíg a nyelvük is kilógott. Farkuk lekonyult, már nem is csapkodtak a szárnyukkal, csak siklottak.
Eragon ismét elzárta tudatát minden baráti vagy ellenséges érintés elől, és fennszóval mondta: - Szállj le, Saphira; nincs ennek semmi értelme. A földön vívok meg vele.
Saphira fáradt beletörődéssel felmordult, majd leereszkedett a legközelebbi lapos területre, egy apró sziklafennsíkra a Jiet szélén. A vizet vörösre festette a csatában kiontott vér. Alighogy Saphira leereszkedett a fennsíkra, Eragon leszökkent sárkányáról, és kipróbálta, milyen a talaj. Sima volt, kemény, buktatók nélkül. Az ifjú elégedetten bólintott.
Néhány másodperccel később elzúgott fölöttük a vörös sárkány, és leereszkedett a fennsík túloldalára. Bal hátsó lábával nem fogott talajt, nehogy még több kárt tegyen a végtagjában, amelynek izmát csaknem kettészelte egy hosszú vágás. Egész testében remegett, mint egy sérült kutya. Megpróbált előreszökkenni, majd megtorpant, és rávicsorgott Eragonra.
Az ellenséges Lovas kicsatolta a bokaszíjakat, és lesiklott sárkányának ép oldalán. Aztán megkerülte hátasát, és megvizsgálta a lábát. Eragon hagyta; tudta, mennyire fáj a Lovasnak, ha esküdt társa szenvedését kell látnia. Mindazonáltal túl sokáig várhatott, mert a Lovas néhány érthetetlen szót dünnyögött, és a sárkány sebe három másodperc alatt begyógyult.
Eragon megborzongott a félelemtől. Hogy képes rá ilyen rövid idő alatt, és ráadásul ilyen rövid varázslattal? De akárki volt is az idegen Lovas, nem lehetett Galbatorix, mert a király sárkánya fekete.
Ebbe a tudatba kapaszkodott, amikor előrelépett, hogy megküzdjön a Lovassal. A fennsík közepén találkoztak. Saphira és a vörös sárkány mögöttük körözött.
A Lovas két kézre kapta a kardját, a feje fölé emelte, és lesújtott Eragonra, aki Zar'rockal hárított. Vörös szikrák pattogtak az összecsapó vasakból. Eragon visszalökte ellenfelét, és bonyolult szúráskombinációba kezdett. Döfött, hárított, könnyedén táncolva kényszerítette a fennsík peremére az acélruhás Lovast.
Ám a szikla szélén a Lovas megvetette a lábát, és sorra hárította Eragon legfortélyosabb támadásait. Olyan, mintha előre tudná minden mozdulatomat!, gondolta tehetetlen indulattal Eragon. Pihenten könnyedén legyőzhette volna a Lovast, ám így nem bírt áttörni a védelmén. A Lovasból hiányzott a tündék ereje és fürgesége, viszont a technikája jobb volt, mint Vaniré, és felért Eragonéval.
Pillanatnyi pánik fogta el Eragont, mert lobogó energiája lanyhulni kezdett, és még mindig csak egy karcolást tudott ejteni a Lovas fényes mellvértjén. Zar'roc rubinjában és Bölcs Beloth övének gyémántjaiban már csak egy percre elegendő erő maradt. A Lovas egyet lépett előre. Aztán még egyet, és mire Eragon észbe kapott, már ismét a fennsík közepén püfölték egymást.
Zar'roc olyan súlyos lett, hogy alig bírta megemelni. Válla égett, zihálva kapkodta a levegőt, arcán patakzott a verejték. Már a Hrothgarért érzett bosszúvágy sem segített legyőzni a kimerültséget.
Végül megcsúszott és elesett, de semmiképpen sem tűrhette, hogy fektében öljék meg. Félregurult, felpattant, és a Lovas felé döfött, aki egy hanyag csuklómozdulattal félreütötte Zar'rocot.
Utána megpörgette a pengéjét maga mellett, és ez ugyanolyan ismerősnek tűnt Eragonnak, mint a Lovas korábbi pengeművészete. Növekvő iszonyattal bámulta a kétkezes kardot, majd a szemnyílásokat a tükörfényes sisakon, és azt ordította: - Én ismerlek téged!
Rávetette magát a Lovasra, kettejük testével fogva le a kardokat, beakasztotta ujjait a sisak alá, és letépte. És az alagaésiai Égő Mezőket határoló fennsík közepén ott állt Murtagh.
Murtagh vigyorgott, és azt mondta: - Thrysta vindr - amitől kemény golyóba sűrűsödött közöttük a levegő, és mellbe lökte Eragont, aki húszlábnyit repült a fennsíkon.
A hanyatt eső Eragon hallotta, hogy Saphira felmordul. Szeme előtt vörös-fehér villámok lobogtak. Összegömbölyödve várta, hogy elmúljon a fájdalom. Minden örömét, amit Murtagh megjelenése fölött érzett, elrontották találkozásuk hátborzongató körülményei. A megrendülés, az értetlenség és a harag robbanókeveréke fortyogott benne.
Murtagh leengedte a kardját, és Eragonra mutatott páncélkesztyűs kezével, tüskés ököllé zárva össze ujjait, amelyből csak a mutatóujj szögeződött előre. - Te sose adod fel.
Eragon hátán végigfutott a hideg, mert felismerte a jelenetet a jósálomból, amelyet akkor látott, amikor az Az Ragnin tutajozott Hedarth felé: A sárban egy férfi hevert, horpadt sisakban, véres páncélban. Arcát eltakarta fölemelt karja. Páncélos kéz bukkant föl Eragon szeme előtt, és a mutatóujj a végzet megfellebbezhetetlenségével meredt a leterített emberre. Múlt és jövő eggyé olvadt. Most eldől a sorsa.
Feltápászkodott, köhögött. - Murtagh... hogy lehet, hogy te élsz? Láttam, mikor az urgalok lehurcoltak a föld alá. Próbáltalak megidézni, de csak sötétséget láttam.
Murtagh örömtelenül nevetett. - Nem láttál semmit, mint ahogy én se láttam semmit, akárhányszor próbáltalak megidézni urú'baeni napjaimban.
- De te meghaltál! - ordította Eragon már-már eszelősen. - Te meghaltál Farthen Dúr alatt! Arya megtalálta a véres ruhádat az alagútban!
Murtagh arca elsötétedett. - Nem, nem haltam meg. Azt az Ikrek csinálták, Eragon. Hatalmukba kerítettek egy urgalcsoportot, és megszervezték a rajtaütést, hogy megöljék Adzsihádot, és elfogjanak engem. Aztán megboszorkányoztak, hogy ne szökhessek el, és elhurcoltak Urú'baenbe.
Eragon a fejét rázta, képtelen volt felfogni, ami történt. - De miért egyeztél bele, hogy Galbatorixot szolgáld? Nekem azt mondtad, hogy gyűlölöd! Nekem azt mondtad...
- Beleegyezni! - hahotázott Murtagh, és ezúttal eszelős éle volt a nevetésének. - Nem egyeztem én bele! Galbatorix először is megbüntetett, amiért, pökve pártfogására és urú'baeni neveltetésem éveire, dacoltam akaratával és megszöktem. Aztán kiszedett belőlem mindent, amit rólad, Saphiráról és a vardenekről tudtam.
- Elárultál minket! Én gyászoltalak, és te elárultál minket!
- Nem volt választásom.
- Igaza volt Adzsihádnak, hogy bezárt! Hagynia kellett volna, hogy megrohadj a tömlöcben, akkor semmi sem...
- Nem volt választásom! - acsarkodott Murtagh. - És miután Tövis kikelt nekem, Galbatorix mindkettőnket kényszerített, hogy hűséget esküdjünk neki az ősnyelven, úgyhogy lehetetlen ellenszegülnünk.
Szánalom és undor öntötte el Eragont. - Az lettél, ami apád.
Murtagh szeme furcsán megvillant. - Nem, nem az. Erősebb vagyok, mint Morzan valaha is volt. Galbatorix olyan dolgokat tanított a mágiáról, amilyenekről te álmodni se mersz... Olyan hatalmas igéket, hogy a tündék ki se merik ejteni őket, a gyávák! Szavakat az ősnyelvből, amelyek elvesztek, míg Galbatorix meg nem találta őket. Az energia manipulálásának módjait... Titkokat, rettenetes titkokat, amelyek megsemmisíthetik ellenségeidet, és teljesítik szíved minden vágyát.
Eragon Oromis leckéire gondolt. - Olyan titkokat, amelyeknek titokban kellett volna maradniuk - vágott vissza.
- Ha ismernéd őket, nem mondanál ilyet. Brom csak egy kontár volt, nem több. És a tündék - eh! Ahhoz értenek, hogy bujkálnak az erdejükben, és várják, mikor hódítják meg őket. - Végigjártatta tekintetét Eragonon. - Olyan lettél, mint egy tünde. Islanzadí művelte veled? - Eragon hallgatott. Murtagh elmosolyodott, vállat vont. - Nem érdekes. Ugyis hamar meg fogom tudni az igazságot. - Elhallgatott, a homlokát ráncolta, majd kelet felé nézett.
Eragon követte a pillantását, és felfedezte a birodalmi sereg frontvonalában az Ikreket. Energiagolyókkal bombázták a vardeneket és a törpéket. A füstfüggönytől rosszul lehetett látni őket, de Eragon biztosra vette, hogy a szőrtelen mágusok vigyorognak és röhögnek, miközben azokat mészárolják, akiknek esküvel fogadtak hűséget. Csak azt nem vették észre - Murtagh és Eragon viszont annál tisztábban láthatta a magaslatról -, hogy oldalról Roran kúszik feléjük.
Eragon szíve kihagyott egy ütemet, mikor felismerte unokatestvérét. Te bolond, menj a közelükből! Megölnek!
Éppen kinyitotta a száját, hogy egy varázslattal - kerül, amibe kerül - eltávolítsa Rorant a veszély közeléből, amikor megszólalt Murtagh: - Várj. Látni akarom, mit csinál.
- Miért?
Murtagh fagyosan mosolygott. - Mikor a foglyuk voltam, élvezettel kínoztak.
Eragon gyanakodva sandított rá. - Nem fogod bántani Rorant? Nem fogod figyelmeztetni az Ikreket?
- Veil éinradhin iet ai Shur'tugal. - Lovas szavamra.
Együtt figyelték a hullahegy mögé rejtőző Rorant. Eragon kővé dermedt, mikor az Ikrek a rakás felé néztek. Egy pillanatig úgy rémlett, észrevették a rejtőzőt, de aztán elfordultak, és Roran abban a pillanatban felpattant. Meglendítette kalapácsát, főbe csapta az egyik varázslót, széttörve a koponyáját. A másik hangtalanul visítva elterült, és a földön fetrengett, amíg a kalapács nem végzett vele is. Aztán Roran rátaposott ellenségeire, a feje fölé emelte kalapácsát, és világgá bömbölte a győzelmét.
- Most mi lesz? - kérdezte Eragon, és elfordult a csatatértől. - Azért vagy itt, hogy megölj? - Szó sincs róla. Galbatorix élve akar.
- Minek?
Murtagh vigyorgott. - Nem tudod? Hö! Hát ez egy isteni tréfa. Nem miattad, hanem miatta - bökött Saphirára. - A sárkány Galbatorix utolsó tojásában, a világ utolsó sárkánytojásában hímnemű. Saphira az egyetlen nőstény sárkány, aki létezik. Ha párzanak, Saphira lesz az új faj anyja. Érted már? Galbatorix nem akarja kiirtani a sárkányokat. Saphirát akarja felhasználni a Lovasok rendjének újjáépítésére. Nem ölheti meg egyikőtöket sem, ha meg akarja valósítani a látomását... Micsoda látomás az, Eragon! Hallanod kell, amikor beszél róla, rögtön megváltozna a rossz véleményed. Bűn az, hogy egy lobogó alatt akarja egyesíteni Alagaésiát, kiküszöbölve a háború lehetőségét, feltámasztva a Lovasokat?
- Akiket ő pusztított el!
- Okkal - szögezte le Murtagh. - A Lovasok megvénültek, elhájasodtak, korruptak voltak. A tündék dirigáltak nekik, velük igáztatva le a halandókat. El kellett tüntetni őket, hogy elölról kezdhessük!
Eragon arca eltorzult a dühtől. Nehezen zihálva járkált a fennsíkon. A csatatérre mutatott, és megkérdezte: - Hogy indokolhatsz ennyi szenvedést egy hibbant őrjöngésével? Mi mást tett Galbatorix, mint hogy ölt a hatalomért? Hazudik, gyilkol, manipulál, és te tudod ezt! Ezért tagadtad meg, hogy neki dolgozz! - Elnémult, majd szelídebben folytatta: - Megértem, hogy akaratoddal ellentétes dolgokra kényszerítettek, és nem vagy bűnös Hrothgar meggyilkolásában. De megpróbálkozhatnál a meneküléssel. Arya és én egész bizonyosan kitalálhatnánk valamit, amivel semlegesíthetjük Galbatorix igáját... Állj mellém, Murtagh! Olyan sokat tudnál tenni a vardenekért! Nálunk magasztalnának és dicsérnének, ahelyett hogy átkoznak, félnek és gyűlölnek.
Murtagh egy pillanatig bámulta kicsorbult kardját, és Eragon már reménykedett, hogy elfogadja az ajánlatot, ám akkor a másik ifjú tompa hangon így szólt: - Nem segíthetsz rajtam, Eragon. Minket csak Galbatorix oldozhat fel az eskü alól, ő pedig sosem tesz ilyet... Tudja az igazi nevünket, Eragon... Rabszolgái vagyunk mindörökké.
Eragonnak akarata ellenére is szánnia kellett ezt a keserű sorsot. - Akkor hagyd, hogy megöljünk benneteket - mondta mélységes komolysággal.
- Megölni minket! Miért engednénk?
- Mert az megszabadítana Galbatorix uralmától - felelte Eragon, nagyon gondosan megválogatva a szavait. - És százak, sőt ezrek életét mentené meg. Nem elég nemes cél ez ahhoz, hogy feláldozd magadat érte?
Murtagh a fejét rázta. - Neked talán igen, de nekem még mindig túl édes az élet, hogy ily könnyen megváljak tőle. Idegen élet nem lehet fontosabb számomra, mint Tövisé vagy az enyém.
Akármennyire gyűlöletes volt is ez a számára - akármennyire gyűlöletes volt az egész helyzet -, Eragon tudta, mit kell tennie. Megismételte rohamát Murtagh elméje ellen, és páros lábbal felszökkenve nekiugrott, hogy szíven szúrja.
- Letta! - vakkantott Murtagh.
Eragon úgy zuhant vissza a földre, mintha láthatatlan kezek markolták volna meg kezét-lábát. A jobbján álló Saphira tűzcsóvát fújt, és úgy ugrott rá Murtaghra, mint macska az egérre.
- Risa! - parancsolta Murtagh, előrelökve a kezét, amelyen úgy görbültek be az ujjak, mintha el akarnák kapni a sárkányt.
Saphira sivított egyet meglepetésében, mert Murtagh varázsigéje megállította a levegőben. A sárkány több láb magasan lebegett a plató fölött. Akárhogy kapálózott, nem ereszkedhetett vissza a földre, és nem repülhetett magasabbra.
Hogy lehet még mindig ember, ha ehhez van ereje?, tépelődött Eragon. Én még az új képességeimmel is hörögnék, és nem állnék meg a lábamon egy ilyen feladattól! Tapasztalataira gondolt, amelyeket Oromis varázslatainak mágikus ellensúlyozásában szerzett, és azt mondta: - Brakka du vanyali sem huildar Saphira un eka!
Murtagh nem próbálta megállítani. Olyan közömbösen nézte, mintha értelmetlen kellemetlenkedésnek találná Eragon ellenállását. Eragon vicsorgott, és megkettőzte erőfeszítéseit. Keze kihűlt, csontja fájt, pulzusa lelassult, ahogy a varázslat emésztette az energiáját. Saphira kérés nélkül egyesítette vele az erejét, megnyitva lovasa előtt félelmetes tartalékait.
Eltelt öt másodperc...
Húsz másodperc... Murtagh nyakán kidagadt egy vastag ér.
Egy perc...
Másfél perc... Eragon feltartóztathatatlanul reszketni kezdett. Lábizmai vibráltak, és ha tudott volna mozogni, összecsuklott volna a térde.
Eltelt két perc...
Végül kénytelen volt megszakítani a mágiát, különben öntudatlanul zuhant volna át a semmibe. Megroskadt a kimerültségtől.
Máskor is félt már, de csak azért, mert a kudarctól tartott. Most attól félt, mert nem tudta, hogy Murtagh mire képes.
- Nem is reméld, hogy versenyre kelhetsz velünk - mondta Murtagh. - Senki sem képes, kivéve Galbatorixot. - Odament Eragonhoz, a nyakának szögezte a kardját. Az acél megszúrta a bőrt. Eragon csak azért se hőkölt vissza. - Milyen könnyű lenne most elvinnem Urú'baenbe!
Eragon belefúrta a tekintetét. - Ne tedd. Engedj el.
- Épp most akartál megölni.
- Te pedig ugyanazt tetted volna az én helyemben. - Murtagh egykedvűen hallgatott. Eragon folytatta: - Valaha barátok voltunk. Együtt harcoltunk. Galbatorix nem ronthatott meg annyira, hogy elfelejtsd... Ha ezt megteszed, Murtagh, örökre véged.
Eltelt egy hosszú perc, amelyben csupán a csatazajt lehetett hallani. Eragon nyakából, ott, ahol a kard megszúrta, vér szivárgott. Saphira a farkával csapkodott tehetetlen haragjában.
Végül megszólalt Murtagh: - Azt a parancsot kaptam, hogy próbáljalak elfogni téged és Saphirát. - Egy pillanatra elnémult. - Megpróbáltam... Úgy vigyázz, hogy ne találkozzunk többé. Galbatorix arra fog kényszeríteni, hogy újabb esküket tegyek neki az ősnyelven, amelyek megakadályozzák, hogy legközelebb ilyen irgalmas legyek. - Leengedte a kardját.
- A helyes dolgot tetted mondta Eragon. Hátra akart lépni, de még mindig nem mozdulhatott.
- Meglehet. Ám mielőtt elengedlek... - Kinyújtotta a kezét, kicsavarta Eragon markából Zar'rocot, és lecsatolta a Bölcs Beloth övéről a vörös kardhüvelyt. - Ha az lettem, ami az apám, akkor enyém az apai kard. Tövis a sárkányom, aki örök tövis lesz minden ellenségünk körme alatt. Akkor pedig úgy helyes, hogy én forgassam a kardot, amelynek a neve Nyomorúság. Nyomorúság és Tövis, hát nem gyönyörű pár? Különben is, a Nyomorúság Morzan idősebb fiának jár, nem a fiatalabbnak. Elsőszülöttségem jogán az enyém.
Eragon jeget érzett a szívet helyén. Ez nem lehet!
Murtagh kegyetlenül mosolygott. - Sose mondtam el, mi volt az anyám neve. Te se mondtad meg, hogy hívták a tiedet. De most megmondom: Selena. Selena volt az anyám és a te anyád. Morzan volt az apánk. Az Ikrek akkor találtak rá a kapcsolatra, amikor a fejedben vájkáltak. Galbatorix nagyon érdekesnek találta ezt a részletet.
- Hazudsz! - kiáltotta Eragon. A gondolatát se bírta elviselni, hogy Morzan fia lehet. Tudta-e Brom? Tudja-e Oromis?... Miért nem szóltak nekem? Aztán eszébe jutott, hogy Angela megjósolta: egy családtagja fogja elárulni. Igaza volt.
Murtagh a fejét csóválta, és megismételte szavait az ősnyelven, majd Eragon füléhez hajolt, és belesúgta: - Te és én ugyanazok vagyunk, Eragon. Egymás tükörképei. Nem tagadhatod.
- Tévedsz - mormogta az igézettel küzdő Eragon. - Egyáltalán nem vagyunk egyformák. Nekem már nem sebes a hátam.
Murtagh úgy hőkölt vissza, mint akit megütöttek. Arca kemény és rideg lett. Maga elé tartotta Zar'rocot. - Hát legyen. Átveszem tőled örökségemet, öcsém. Ég veled.
Fölemelte sisakját a földről, és feldobta magát Tövisre. Egyszer se nézett Eragonra. A sárkány lekuporodott, kitárta szárnyait, felröppent a platóról, és elszállt észak felé. A varázsháló csupán akkor engedte el Eragont és Saphirát, amikor Tövis eltűnt a szemhatáron.
Saphira csattanó karmokkal hullott a kőre. Odamászott Eragonhoz, és megérintette orrával az ifjú karját. Megvagy, kicsim?
Semmi bajom. Nem mondott igazat, és ezt tudta a sárkány is.
Eragon kiment a fennsík peremére, hogy lássa az Égő Mezőket és az ütközet utójátékát, mert a csata véget ért. Az Ikrek pusztulása után a vardeneknek és a törpéknek sikerült átmenniük ellentámadásba. Csapatostul futamították meg az összezavarodott katonákat, beleszorították őket a folyóba, vagy visszazavarták őket oda, ahonnan jöttek.
Galbatorix csapata, bár a derékhadban nem esett kár, visszavonulót fújt, kétségtelenül azért, hogy, rendezze sorait, és másodszor is megkísérelje Surda lerohanását. Hullahegyek maradtak utánuk mindkét oldalon, annyi ember és törpe, hogy egy egész várost be lehetett volna népesíteni velük. A tőzegtüzekbe zuhant halottakból vastag, fekete füst bodorodott.
Most, hogy alábbhagyott a harc, lecsaptak a héják és a sasok, a varjak és a hollók, szemfödélként takarva el a mezőt.
Eragon behunyta a szemét. Pillái alól kiserkedt a könny.
Győztek, de ő veszített.
Eragon és Saphira a hullákat kerülgetve vánszorogtak az Égő Mezőkön. Lelassították őket a sebeik és a kimerültségük. Más túlélők is vonszolódtak a felperzselt síkon, karikás szemű, réveteg tekintetű emberek, akik néztek, de nem láttak.
Most, hogy elmúlt a vérszomja, Eragon már csak bánatot érzett. Olyan értelmetlennek tűnt az egész küzdelem. Micsoda tragédia! Ennyi embernek kell meghalnia, csak hogy ne egyetlen háborodottnak legyen igaza! Kikerült egy bokorra való nyilat, amelyek a sárba fúródtak, és észrevette a Saphira farkán tátongó sebet, ott, ahol Tövis megharapta, meg a többi sérülést. Adj kölcsön az erődből, hadd gyógyítsalak meg!
Először azokkal foglalkozz, akik életveszélyben vannak.
Biztos?
Egészen biztos, kicsim.
Eragon bólintott. Lehajolt, és begyógyította egy katona feltépett torkát, majd továbbment egy vardenhez. Nem tett különbséget barát és ellenség között, mindenkin a legjobb képességei szerint segített.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy alig figyelt a munkájára. Nagyon szerette volna tagadni Murtagh állítását, de minden, amit Murtagh mondott az anyjáról - az anyjukról -, összecsengett azzal a kevéssel, amit ő tudott Selenáról. Húsz-egynéhány éve elhagyta Carvahallt, egyszer visszatért, megszülte Eragont, és azóta nem látták. Elméje visszaszökkent abba a pillanatba, amikor Murtagh és ő megérkezett Farthen Dúrba. Murtagh elmesélte, miként tűnt el az anyja Morzan kastélyából, mialatt Morzan Bromot, Jeodot és Saphira tojását üldözte. Miután Morzan hozzávágta Murtaghhoz Zar'rocot, amivel kis híján megölte, anya nyilván eltitkolta a terhességét, aztán visszatért Carvahallba, hogy megvédjen engem Morzantól és Galbatorixtól.
Megmelegedett a szíve a gondolattól, hogy Selena ennyire szerette. De fájt is a szíve, mert tudta, hogy az anyja meghalt, sose találkozhatnak, pedig benne, ha pislákolva is, de mindig világított a remény, hogy talán élnek a szülei. Már nem akart találkozni az apjával, ám az fájt, hogy örökre megfosztották az anyjától.
Amióta tudta, hogy fogadott gyerek, egyfolytában azon rágódott, ki az apja, és miért hagyta el az anyja, miért bízta a nevelését Garrow-ra, a bátyjára, és Marianra, a sógornőjére. Most olyan váratlan helyről és olyan észbontó körülmények között vágták a fejéhez a válaszokat, hogy nem tudta felfogni. Hónapokra, ha ugyan nem évekre lesz szüksége, amíg megemésztheti a leleplezést.
Mindig azt képzelte, örülni fog, ha megtudja, ki az apja. Most tudta, és egész lénye fellázadt a tudás ellen. Kisebb korában szívesen játszotta azt, hogy valaki nagynak és fenségesnek képzelte az apját, bár sejtette, hogy inkább ennek az ellenkezője lehet az igaz. De még a legvakmerőbb ábrándjában se merte volna azt hinni, hogy egy Lovasnak - még kevésbé egy Esküszegőnek - a fia.
Az ábrándból így lett lidércnyomás.
Egy szörnyetegtől származom... Az én apám árulta el a Lovasokat Galbatorixnak! Úgy érezte, beszennyezték.
De mégse... Miközben meggyógyított egy eltört gerincet, egyszer csak más szemszögből látta a helyzetet, és ez részben visszaadta az önbizalmát: Morzan lehet a szülőm, de nem az apám. Garrow volt az apám. Ő nevelt fel. Ő tanított meg, hogyan éljek tisztességgel és becsülettel. - Neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok. Még Oromis és Brom is sokkal inkább az apám, mint Morzan. És a testvérem Roran, nem Murtagh.
Bólintott, és elhatározta, hogy ragaszkodni fog ehhez a szemlélethez. Eddig nem volt hajlandó teljesen elfogadni apjának Garrow-t. Most, hogy megtette, még ha Garrow halála után is, úgy érezte, lezárt magában valamit. Megkönnyebbült tőle, és enyhült a Morzan miatti kétségbeesése.
Bölcs lettél, jegyezte meg Saphira.
Bölcs? Megcsóválta a fejét. Nem, csak megtanultam, hogy kell gondolkozni. Legalább ennyit kaptam Oromistól. Letörölte a sarat egy elesett zászlótartó arcáról, hogy lássa, csakugyan meghalt-e, aztán sziszegve fölegyenesedett, mert izmai görcsösen tiltakoztak. Azzal ugye tisztában vagy, hogy Bromnak tudnia kellett erről? Mi másért bújt volna el Carvahallban, amíg arra várt, hogy kikelj?... Rajta akarta tartani a szemét az ellensége faín. Feldúlta a gondolat, hogy Brom fenyegetésnek tekinthette őt. És igaza is volt. Nézd meg, mi történt velem!
Saphira ráfújt, felborzolta a haját forró leheletével. Ne felejtsd el, bármik voltak is Brom indokai, bennünket mindig védeni próbált a veszélytől. Abba halt bele, hogy megmentsen téged a ra'zacoktól.
Tudom... Mit gondolsz, azért nem szólt nekem erről, mert attól félt, hogy, mint Murtaghnak, kedvem támad túlszárnyalni az apámat?
Ugyan,dehogy!
Eragon kíváncsian nézett rá. Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? Saphira magasra tartotta a fejét, nem válaszolt, és nem volt hajlandó Lovasa szemébe nézni. Akkor maradj magadnak! Letérdelt Orrin király egyik embere mellé, akit hasba lőttek nyíllal. Eragon lefogta a sebesült karjait, hogy ne vergődjön. - Csitulj!
- Vizet! - nyögte a sebesült. - Irgalmazz, adj innom! A torkom olyan száraz, mint a homok. Kérlek, Árnyékölő! - Verejték gyöngyözött az arcán.
Eragon elmosolyodott. - Adhatok innod, de jobb lenne, ha megvárnád, amíg meggyógyítalak. Tudsz várni? Ha igen, ígérem, annyi vizet kapsz, amennyit akarsz.
- Megígéred, Árnyékölő?
- Megígérem.
A surdai leküzdötte a kínok újabb rohamát, mielőtt válaszolt: - Várok, ha kell.
Eragon a varázslat segítségével kihúzta a nyilat, aztán Saphirával közösen meggyógyították az ember belső szerveit, amihez felhasználtak egy keveset a harcos energiájából is. Utána a surdai megnézte a hasát, rászorította tenyerét az ép bőrre, majd könnybe lábadt szemmel tekintett Eragonra. - Árnyékölő, te... én...
Eragon odaadta neki a vizestömlőjét. - Tartsd meg. Neked nagyobb szükséged van rá.
Onnan ötvenölnyire átkeltek egy maró füstfalon. A fal mögött Orik és tíz törpe - köztük több asszony - vette körül a négy pajzson fekvő, aranypáncéljában ragyogó Hrothgar királyt. A törpék a hajukat tépték, a mellüket verték, és az eget ostromló jajgatással siratták a királyukat. Eragon meghajtotta a fejét, és azt mormolta: - Stydja unin mor'ranrt, Hrothgar Könungr.
Kevéssel később Orik észrevette őket, és felállt. Arca vörös volt a sírástól, befont szakálla kibomlott. Eragonhoz támolygott, és rögtön rákérdezett: - Megölted a gyávát, aki ezt tette?
- Elszökött. - Nem bírta kimondani, hogy Murtagh volt a Lovas.
Orik belecsapott öklével a tenyerébe: - Barzűln!
- Ám esküszöm neked Alagaésia összes kövére, a Dúrgrimst Ingeitum tagjaként mindent el fogok követni, hogy megbosszulhassam Hrothgar királyt!
- Igen, a törpéket leszámítva te vagy az egyetlen, aki van olyan erős, hogy megbüntesd azt az aljas gyilkost! Ha pedig megtalálod... törd porrá a csontjait, Eragon! Húzd ki a fogait, és töltsd meg az ereit olvadt ólommal, szenvedjen meg minden egyes percért, amit ellopott Hrothgar életéből!
- Hát nem volt szép halál? Nem harcban akart volna meghalni Hrothgar is, kezében Volunddal?
- Igen, csatában, de tisztességes ellenség kezétől, akiben van mersz kiállni, és úgy harcolni, ahogy férfihoz illő! De nem így, hogy egy kókler cselfogása terítse le... - A fejét csóválva visszanézett királyára, aztán keresztbe fonta karját, és nehezen lélegzett. - Mikor a szüleimet elvitte a himlő, Hrothgartól kaptam új életet. Befogadott a csarnokába. Örökösévé tett. Hogy őt elveszítettem... - Orrát hüvelyk- és mutatóujja köré szorítva eltakarta az arcát. - Őt elveszíteni olyan, mintha másodszor is elveszítettem volna az apámat.
Eragon olyan tisztán érezte a hangjában a fájdalmat, mintha ő is együtt gyászolna a törpével. - Megértelek - mondta.
- Tudom, Eragon, hogy igen... Tudom. - Egy perc múlva Orik megdörgölte a szemét, és a tíz törpe felé intett. - Mielőtt bármit is tennék, vissza kell vinnünk Hrothgart Farthen Dúrba, hogy eltemethessük elődei mellé. A Dúrgrimst Ingeitumnak új grimsboritht kell választania, aztán a tizenhárom klánfőnök - köztük azok, akiket itt látsz - megválasztják maguk közül az új királyt. Hogy aztán mi történik, nem tudom. Egyes klánok vérszemet kapnak ettől a tragédiától, és ügyünk ellen fordulnak... - Ismét megcsóválta a fejét.
Eragon rátette a kezét a törpe vállára. - Most ne aggódj emiatt. Csak kérned kell, hogy karom és akaratom a szolgálatodra álljon... Ha akarod, gyere a sátramba, és igyunk meg egy kis hordó mézsört Hrothgar emlékére.
- Az jó lenne. De ne most. Addig nem, amíg el nem végezzük a könyörgést az istenekhez, hogy adjanak Hrothgarnak szabad utat a másvilágra. - Otthagyta Eragont, visszament a törpékhez, és ő is jajgatni kezdte a siratót.
Mentek tovább az Égő Mezőkön. Hrothgar nagy király volt, mondta Saphira.
Igen, és jó ember, sóhajtott Eragon. Meg kell keresnünk Aryát és Nasuadát. Most már egy karmolást se tudnék meggyógyítani, és nekik tudniuk kell Murtaghról.
Így van.
Dél felé indultak, a vardenek táborához, de alig pár lábnyi távolságot tettek meg, amikor felbukkant a folyótól közeledő Roran. Eragon megremegett, mikor meglátta. Roran az unokaöccse elé plántálta magát, szétvetette a lábát, rábámult Eragonra, és úgy mozgatta az állkapcsát, mint aki beszélni akar, de nem jönnek ki belőle a szavak.
Aztán állon csapta Eragont. Ő simán kitérhetett volna az ütés elől, de nem akart. Csak egy kicsit fordult el, nehogy Roran eltörje az ujjperceit.
De azért fájt. Felszisszent tőle.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem.
- De mennyire, hogy meg. Beszélnünk kell.
- Most?
- Ez nem várhat. A ra'zacok elkapták Katrinát, és a segítségedre van szükségem a megmentéséhez. Azóta a foglyuk, hogy mi elhagytuk Carvahallt.
Tehát ez az oka. Most már tudta Eragon, miért látta Rorant olyan komornak, nyúzottnak, és miért hozta el az egész falut Surdába. Bromnak volt igaza. Galbatorix visszaküldte a ra'zacokat a Palancar-völgybe. Összevonta a szemöldökét. Rorannak felelősséggel tartozik, de Nasuadának is jelentenie kell. - Előbb el kell végeznem valamit, aztán beszélhetünk. Jó lesz így? Elkísérhetsz, ha akarsz...
- Jövök.
Míg a ragyás földön mentek, Eragon egyfolytában Rorant nézegette a szeme sarkából. Végül fojtott hangon kibökte: - Hiányoztál.
Roran megbotlott, aztán kimérten biccentett. Pár lépés után megkérdezte: - Ő Saphira, ugye? Jeod mondta, hogy ez a neve.
- Igen.
Saphira rámeresztette Roranra egyik villogó szemét. Az ifjú állta a fürkésző nézést, nem fordult el, márpedig ez több volt, mint amit a legtöbb ember elmondhatott magáról. Mindig szerettem volna találkozni Eragon fészektársával.
- Beszél! - kiáltott Roran, mikor Eragon elismételte a sárkány szavait.
Ezúttal Saphira egyenesen Roranhoz szólt: Miért, azt hitted, hogy olyan kuka vagyok, mint egy kuszma?
Roran hunyorgott. - Bocsánatodat kérem. Nem tudtam, hogy a sárkányok ilyen okosak. - Sötéten mosolygott. - Először a ra'zacok és a varázslók, most törpék, Lovasok és beszélő sárkányok. Úgy látszik, megbolondult a világ.
- Tényleg így látszik.
- Láttam, hogy harcoltál azzal a másik Lovassal. Megsebezted? Azért menekült el?
- Várj. Majd meghallod.
Eragon félrehajtotta a parancsnoki sátor lapját, és bebújt a nyíláson. Roran követte. Saphira a fejét dugta be utánuk. Nasuada a sátor közepén álló asztal peremén ült, és Aryával vitatkozott, miközben egy szolgáló az elgörbült vértet csatolta le róla.
Nasuadának a mondat közepén akadt el a szava, amikor meglátta az érkezőket. Eragonhoz futott és átölelte. - Hol voltál? - kiáltotta. - Azt hittük, meghaltál, vagy valami annál is rosszabb történt veled!
- Nem egészen.
- A gyertya még ég - mormolta Arya.
Nasuada hátralépett, és azt mondta: - Nem láttuk, mi történt veletek, miután Saphira leszállt azon a fennsíkon. Mikor a vörös sárkány elröpült, és te nem jöttél, Arya kapcsolatot próbált teremteni veled, de nem érzett semmit, úgyhogy feltételeztük... - Elnémult. - Éppen azon vitatkoztunk, mi lenne a legjobb módja, hogy átdobjuk a Du Vrangr Gatát és egy ezredet a folyón.
- Ne haragudj, nem akartalak nyugtalanítani. Épp csak olyan fáradt voltam a harc után, hogy elfelejtettem lebontani a falaimat. - Maga elé tolta Rorant. - Nasuada, ő Roran, az unokatestvérem. Talán már hallottad a nevét, még Adzsihádtól. Roran, ő Nasuada úrhölgy, a vardenek vezére és az én hűbérúrnőm. Ő pedig Arya Svit-Kona, a tündék követe. - Roran meghajolt a nők előtt.
- Számomra megtiszteltetés, hogy megismerhetem Eragon unokatestvérét - mondta Nasuada.
- Nekem is - szólt Arya.
Miután üdvözölték egymást, Eragon elmagyarázta, hogy egész Carvahall idejött a Sárkányszárny-on, és Roran volt az, aki megölte az Ikreket.
Nasuada felvonta sötét szemöldökét. - A vardenek az adósaid, Roran, amiért leállítottad az Ikrek tombolását. Ki tudja, mennyi kárt okozhattak volna, amíg Eragon vagy Arya szembeszállhat velük? Segítettél, hogy győzhessünk. Ezt nem fogom elfelejteni. Készleteink korlátozottak, de gondoskodom róla, hogy a hajódon ruhát és ételt kapjon mindenki, és kezeljék a betegeiteket.
Roran még mélyebben meghajolt. - Köszönöm, Nasuada úrnő.
- Ha nem szorítana ennyire az idő, okvetlenül tudni akarnám, hogyan és miért szöktél el az egész faluddal együtt Galbatorix emberei elöl, hogyan jöttetek Surdába, és miként találtatok ránk. Kalandotok puszta tényeiből is egy csodás mese kerekedhet! A részletek is érdekelnének - főleg mivel gyanúm szerint Eragonhoz lehet közük -, ám most sürgősebb dolgaink vannak.
- Természetesen, Nasuada úrnő.
- Úgyhogy nem is tartóztatlak.
- Kérlek - szólt Eragon -, hadd maradjon. Ezt neki is hallania kell.
Nasuada kérdőn nézett rá. - Jól van, ha akarod. De most elég a köntörfalazásból. Kezdd a lényegnél, beszélj a Lovasról!
Bevezetőnek Eragon gyorsan összefoglalta a három utolsó sárkánytojás történetét - amelyek közül kettő immár kikelt -, valamint Morzanét és Murtaghét, hogy Roran megértse a hírek fontosságát. Aztán leírta harcukat Tövissel meg a titokzatos Lovassal, különös figyelmet szentelve ellenfele hihetetlen erejének. - Mikor megpörgette a kardját, akkor eszméltem rá, hogy mi párbajoztunk már, ezért rávetettem magam, és letéptem a sisakját. - Eragon elnémult.
- Murtagh volt, ugye? - kérdezte Nasuada halkan.
- Hogyan...?
Nasuada sóhajtott. - Ha az Ikrek életben maradtak, akkor úgy logikus, hogy Murtagh is túlélje. Megtudtad, mi történt valójában azon a napon Farthen Dúrban? - Így hát Eragon azt is elmondta, miként árulták el az Ikrek a vardeneket, hajlították magukhoz az urgalokat, és rabolták el Murtaghot. Egy könnycsepp futott végig Nasuada arcán. - Sajnálom Murtaghot, hogy még ez is történt vele, mikor már úgyis annyi szenvedés jutott neki. Élveztem a társaságát Tronjheimben, és hittem, hogy neveltetése ellenére is a szövetségesünk. Nehezen tudok úgy gondolni rá, mint ellenségre. - Roranhoz fordult. - Úgy tetszik, magánemberként is adósod vagyok, mert végeztél az árulókkal, akik megölték apámat.
Apák, anyák, testvérek, unokatestvérek, gondolta Eragon. Minden a családra megy vissza. Összeszedte a bátorságát, hogy befejezhesse a történetet, képes legyen elmondani, miként lopta el Murtagh Zar'rocot, majd az utolsó, rettenetes titkot.
- Ez nem lehet igaz - suttogta Nasuada.
Eragon látta, miként suhan át Roran arcán a megdöbbenés és az undor, mielőtt unokatestvére megfegyelmezhetné az indulatait. Ez fájt a legjobban.
- Az nem lehet, hogy Murtagh hazudott? - kérdezte Arya.
- Nem tudom, miként tehette volna. Mikor kételkedtem, elmondta ugyanazt az ősnyelven.
Hosszú, nyomasztó csend lett a sátorban.
Majd megszólalt Arya: - Erről senkinek sem szabad tudnia. A vardeneket épp eléggé elcsüggesztette az új Lovas megjelenése. Még nagyobb megrázkódtatás lesz, ha megtudják, hogy Murtagh a Lovas, akiben bíztak, akivel együtt harcoltak Farthen Dúrnál. Ha még annak is híre megy, hogy Árnyékölő Eragon is Morzan fia, elvesztik a hitüket, és nagyon kevesen akarnak majd csatlakozni hozzánk. Még Orrin királlyal sem szabad közölni!
Nasuada a halántékát dörgölte. - Félek, hogy igazad van. Egy új Lovas... - A fejét csóválta. - Tudtam, hogy bekövetkezhet, de nem igazán hittem benne. Galbatorix tojásai végül is olyan sokáig nem voltak hajlandók kikelni.
- Van benne egyfajta szimmetria - állapította meg Eragon.
- Most tehát kétszer nehezebb a dolgunk. Lehet, hogy ma megálltuk a helyünket, de az uralkodó serege így is sokszoros túlerőben van, és most már nem egy, de két Lovassal állunk szemben, akiknek mindegyike erősebb nálad, Eragon. Mit gondolsz, a tünde bűbájosok segítségével le tudod győzni Murtaghot?
- Talán. Bár szerintem nem olyan oktalan, hogy egyszerre szálljon szembe velük és velem.
Percekig vitatkoztak, miként lehetne a lehető legkisebbre csökkenteni vagy kiküszöbölni Murtagh káros hatását a vardenek stratégiájára. - Ebből elég - mondta végül Nasuada. - Ebben nem dönthetünk ilyen véresen, fáradtan, harctól eltompult aggyal. Menjetek, pihenjetek. Holnap majd újrakezdjük.
Mikor Eragon megfordult, hogy távozzék, Arya hozzálépett és a szemébe nézett. - Ne engedd, hogy túlságosan felzaklasson, Eragon-elda. Te nem az apád vagy, nem is a testvéred. Az ő szégyenük nem a tied.
- Valóban - csatlakozott Nasuada. - Ne képzeld, hogy most rosszabb véleménnyel vagyunk rólad. - Megérintette az ifjú arcát. - Én ismerlek, Eragon. Jó szíved van. Apád neve ezen nem változtathat.
Melegség töltötte el Eragont. Ránézett az egyik nőre, aztán a másikra. Mélyen megindította a barátságuk. - Köszönöm - mondta, és meghajolt.
Mihelyt kívül voltak a sátron, Eragon csípőre tette a kezét, és mélyen beszívta a füstös levegőt. Későre járt, a déli rikító narancsszín fátyolos arannyá tompult, amely sajátos szépséggel ruházta fel a tábort és a csatateret. - Most hát tudod - mondta.
Roran vállat vont. - A vér nem válik vízzé.
- Ne mondd ezt! - sziszegte Eragon. - Sose mondj ilyet!
Roran nézte egy percig. - Igazad van; rút gondolat volt. Nem mondtam komolyan. - Megvakarta a szakállát, és belehunyorgott a látóhatár szélén dagadó napkorongba. - Nasuada nem olyan volt, mint vártam.
Eragon fáradtan kuncogott. - Te azt hitted, hogy Adzsihádot, az apját fogod látni. Pedig van olyan jó vezér, mint Adzsihád, ha ugyan nem jobb.
- Festi a bőrét?
- Nem, magától ilyen.
Eragon megérezte, hogy Jeod, Horst és még egy csapat carvahalli siet feléjük. A falusiak lelassultak, mikor befordultak egy sátor mellett, és megpillantották Saphirát. - Horst! - kiáltotta Eragon. Előrelépett, átnyalábolta a kovácsot. - De örülök, hogy ismét láthatlak!
Horst eltátotta a száját, aztán boldogan vigyorgott. - Csapjon belém a villám, ha nem örülök én is neked, Eragon! Megemberesedtél, amióta elmentél!
- Úgy érted, amióta elszöktem.
Különös élmény volt Eragonnak ez a találkozás a falusiakkal. Némelyik férfit annyira megváltoztatta a sok viszontagság, hogy alig ismert rájuk. És másképp is bántak vele, valamiféle megilletődött tisztelettel. Ettől egy álmára kellett gondolnia, amiben idegenszerű lett minden ismerős. Zavarba ejtően idegennek érezte magát közöttük.
Mikor Jeodhoz ért, megtorpant. - Hallottál Bromról?
- Adzsihád üzent, de jobban szeretném tőled hallani, mi történt.
Eragon komolyan bólintott. - Amint lesz időm, összeülünk, és beszélgetünk egy jó hosszút.
Jeod továbbment Saphirához, és meghajolt előtte. - Egész életemben arra vártam, hogy láthassak egy sárkányt, és most kettőt is láttam ugyanazon a napon. Igazán szerencsés vagyok. Ám te vagy az a sárkány, akivel találkozni szerettem volna.
Saphira meghajtotta a nyakát, és megérintette Jeod homlokát. A kalmár megborzongott az érintéstót. Mondd meg neki, hogy hálás vagyok, amiért megszöktetett Galbatorixtól. Különben még most is a királyi kincstárban darvadoznék. Brom barátja volt, tehát az én barátom is.
Miután Eragon elismételte sárkányának szavait, Jeod azt mondta: - Atra esterní ono thelduin, Saphira Bjartskular -, és mindenki elámult, hogy a kereskedő így ismeri az ősnyelvet.
- Hol jártál, Roran? - kérdezte Horst. - Égen-földön kerestünk, miután üldözőbe vetted azt a két mágust.
- Ezzel most ne törődjetek. Menjetek vissza a hajóra, és szállítsatok ki mindenkit. A vardenektől kapunk szállást és élést. Ma éjszaka szilárd földön alszunk! - A carvahalliak éljeneztek.
Eragon kíváncsian figyelte a parancsokat osztogató Rorant, majd megjegyezte, miután Jeod és a falusiak elmentek: - Bíznak benned. Még Horst is azonnal engedelmeskedik. Most te szólasz Carvahall nevében?
- Én.
Sűrű sötétség hömpölygött az Égő Mezőkön, mire megtalálták a kétszemélyes kis sátrat, amelyet a vardenek jelöltek ki Eragonnak. Mivel Saphira feje nem fért be a nyíláson, a sárkány összegömbölyödött a sátor mellett, hogy őrködjön.
Amint visszanyerem az erőmet, gondom lesz a sebeidre, ígérte Eragon.
Tudom. Ne maradjatok fent sokáig.
A sátorban volt egy olajlámpa, amelyet Eragon acéllalkovával meggyújtott. Ő lámpa nélkül is tökéletesen látott, de Rorannak szüksége volt a fényre.
Leültek egymással szemközt: Eragon a sátor egyik felén leterített pokrócokra, Roran az összecsukható székre, amelyet a sarokban talált. Eragon nem tudta, mivel kezdje, így hát hallgatott, és a lámpa hunyorgó lángját bámulta.
Egyikük se mozdult.
Ki tudja, hány perc után, megszólalt Roran: - Mondd el, hogy halt meg az apám.
- Apánk. - Roran arca elsötétült. Eragon ugyanazzal a higgadt szelídséggel folytatta: - Ugyanannyi jogom van apámnak nevezni, mint neked. Nézz a szívedbe, és meglátod, hogy így van.
- Jó, rendben. Tehát, hogy halt meg az apánk?
Eragon többször elmesélte már ezt a történetet, de ezúttal nem titkolt semmit. Ahelyett, hogy csak felsorolta volna a tényeket, azt is elmondta, mit érzett és gondolt, amióta megtalálta Saphira tojását. Meg akarta értetni Rorannal, miért tette azt, amit tett. Még sohasem szorongott ennyire.
- Tévedtem, mikor eltitkoltam Saphirát előletek - fejezte be -, de féltem, azt követelnétek, hogy öljem meg. Nem tudtam, hogy ekkora veszélybe sodor minket. Ha tudom... Garrow halála után úgy döntöttem, elmegyek. Nem csak a ra'zacokat akartam felkutatni; Carvahall felől is el akartam hárítani a további veszedelmeket. - Örömtelenül nevetett. - Nem vált be, de ha maradok, csak még hamarabb jönnek a katonák. És ki tudja, mi következhetett volna azután? Talán Galbatorix személyesen látogat el a Palancar-völgybe. Lehet, hogy én okoztam, Garrow - apa - halálát, de sohasem állt szándékomban; mint ahogy se rád, se egyetlen carvahallira nem akartam ennyi szenvedést zúdítani a választásommal... - Tehetetlenül legyintett. - Igyekeztem minél helyesebben cselekedni, Roran.
- És a többi? Mármint hogy Brom is Lovas volt, és Arya megszöktetése Gil'eadból, és hogy megöltél egy Árnyat a törpék fővárosában. Ez mind megtörtént?
- Igen. - Eragon, amilyen gyorsan csak tudta, összefoglalta, mi történt, amióta Saphira és ő világgá mentek Brommal, nem feledve ellesmérai tartózkodásukat, és átváltozását az Agaetí Blödhren éjszakáján.
Roran előrehajolt, a térdére könyökölt, és a földet nézte összekulcsolt ujjai között. Eragon nem láthatta, mit érez. Ahhoz bele kellett volna nyúlnia az elméjébe, arra pedig nem volt hajlandó. Rettenetes hiba lett volna betolakodni unokabátyja tudatába.
Roran olyan sokáig hallgatott, hogy Eragon már azt hitte, sose fog válaszolni. Végül csak megszólalt: - Követtél el hibákat, de a hibáid nem súlyosabbak, mint az enyémek. Garrow azért halt meg, mert eltitkoltad Saphirát. Még több ember halt meg azért, mert nem voltam hajlandó feladni magam az Uralkodó szolgáinak... Egyformán bűnösök vagyunk. - Felnézett, lassan kinyújtotta jobbját. - Testvérem vagy?
- Testvérem vagy - felelte Eragon.
Megragadta Roran alkarját. Darabosan összeölelkeztek, és úgy feszültek egymásnak, mintha birkóznának, gyerekkori szokásuk szerint. Miután szétváltak, Eragonnak a szemét kellett törölgetnie. - Most, hogy együtt vagyunk ismét, jó lesz, ha megadja magát Galbatorix! - tréfálkozott. - Ki állhat meg kettőnk ellen? - Visszaült a takaróra. - Most pedig mondd el, hogyan fogták el a ra'zacok Katrinát.
Minden öröm eltűnt Roran arcáról. Tompa hangon beszélni kezdett, és Eragon egyre növekvő ámulattal hallgatta ezt a támadásokban, ostromokban, árulásokban bővelkedő eposzt, amelynek hősei elhagyták Carvahallt, átkeltek a Gerincen, a földdel tették egyenlővé a teirmi kikötőt, és áthajóztak egy szörnyű örvényen.
- Nagyobb ember vagy nálam - mondta, miután Roran befejezte. - Harcolni, azt tudok, de nem tudok rávenni mindenkit, hogy kövessen.
- Nem volt választásom. Mikor elhurcolták Katrinát... - Roran hangja elcsuklott. - Arról volt szó, hogy vagy feladom és meghalok, vagy megpróbálok szabadulni Galbatorix verméből, mindegy, milyen áron. - Rászögezte égő szemét Eragonra. - Hazudtam, gyújtogattam és gyilkoltam, hogy idáig jussak. Már nem kell aggódnom a carvahalliak épségéért; a vardenek megvédik őket. Most már csak egyetlen célom van: felkutatni és megmenteni Katrinát, ha ugyan él még. Segítesz, Eragon?
Az ifjú elővette nyeregtáskáját a sarokból, ahova a vardenek tették a poggyászát. Kivett belőle egy fatálat, és az Oromistól kapott elvarázsolt faelnirv ezüstpalackját. Ivott egy apró kortyot, hogy erőre kapjon. Elakadt a lélegzete, amikor a folyadék leszaladt a torkán, és hideg tűzzel bizsergette minden idegszálát. Aztán annyit töltött a palackból a tálba, hogy tenyérnyi tavacska keletkezzék.
- Figyelj. - Összegyűjtötte friss energiáját, és azt mondta: - Draumr kópa.
A folyadék megborzongott, és elfeketedett. Néhány másodperc múlva vékony fénysugár tűnt fel a tál közepén, és megmutatta Katrinát, aki roskadtan nyúlt el egy láthatatlan fal tövében. Csuklóját láthatatlan vasak béklyózták a falhoz, rézvörös haja legyezőként terült szét a hátán.
- Él! - Az előrehajló Roran úgy kapott a tálhoz, mintha azt hinné, hogy ha átvetődik a faelnirven, eljuthat Katrinához. Reménykedésén és elszántságán annyira átizzott a szerelem, hogy Eragon tudta, csak a halál tarthatja vissza attól, hogy megpróbálja kiszabadítani a menyasszonyát.
Nem bírta tovább nyújtani a varázslatot. A kép megfakult, Eragon a sátorvászonnak dőlt. - Igen - mondta fáradtan -, él. És nagyon lehetséges, hogy Helgrindben, a ra'zacok barlangjában tartják láncon. - Megragadta Roran vállát. - Igennel válaszolok a kérdésedre, testvérem. Elmegyek veled Dras-Leonába. Segíteni fogok, hogy kiszabadítsd Katrinát. Aztán pedig közösen megöljük a ra'zacokat, és bosszút állunk apánkért.
VÉGE A MÁSODIK KÖNYVNEK,
DE A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK AZ ÖRÖKSÉG HARMADIK KÖNYVÉBEN
A SZAVAK KIEJTÉSE ÉS SZÓJEGYZÉK
A nevek, amelyekkel a vakmerő utazó találkozhat Alagaésiában, a felületes megfigyelő számára vaktában összevillázott szavaknak tűnhetnek, amelyeknek se egyénisége, se kultúrája, se történelme. Holott más országokhoz hasonlóan, amelyeket ismételten gyarmatosítottak különböző kultúrák - ebben az esetben különböző fajok -, Alagaésiában is egymásra ülepedtek a tünde, a törpe, az emberi, sőt az urgal nevek rétegei. Ezért alig néhány négyzetmérföldön belül találkozhatunk a Palancar-völggyel (emberi elnevezés), az Anora folyóval és a Ristvak'baennel (tünde nevek) meg az Utgard-heggyel (törpe szó). Bár ez történelmi szempontból nagyon érdekes, gyakran zavart okoz a pontos kiejtést illetően. Sajnos nincsenek általános érvényű szabályok. Minden nevet külön kell megtanulni, hacsak nem ismerjük a nyelvet, amelyből származik. Még jobban összekuszálja a dolgot, hogy sok helyütt a lakosság a saját nyelvének megfelelően módosította az idegen szavak írását és kiejtését. Kiváló példa erre az Anora folyó. Eredetileg áenora volt, ami szélest jelent az ősnyelven, de írásaikban az emberek anora alakra egyszerűsítették: Eragon idejében már így jelenik meg.
Hogy minél több nehézségtől megkíméljük az olvasót, rendelkezésére bocsátjuk az itt következő listát, de előre figyelmeztetjük, hogy ez csak elnagyolt támpontot ad a kiejtéshez. A fanatikusokat arra bátorítjuk, hogy az eredeti nyelveket tanulmányozzák, hogy igazán élvezni tudják a szavak rafinált árnyalatait.
Aiedail - AJ-a-dél
Alagaésia - al-a-GÉ-zi-a
Arya - AR-i-a
Carvahall - KAR-va-hall
Dras-Leona - DRASZ-le-O-na
Du Weldenvarden - Du-VELL-den-VAR-den
Ellesméra - el-lesz-MÉR-a
Eragon - ER-a-gán
Farthen Dür - FAR-then DÁR (akár a tár szó)
Galbatorix - gal-ba-TOR-iksz
Gil'ead - GILL-i-ed
Glaedr - GLÉ-dár
Hrothgar - HROTH-gar
Islanzadí - isz-lan-ZA-dí
Jeod - ZSOD
Murtagh - MUR-tag
Nasuada - NA-szu-A-da
Nolfavrell - NOLL-fá-vrel
Oromis - OR-á-misz
Ra'zac - RÁ-zak
Saphira - sza-FÍ-ra
Shruikan - SRU-kin
Sílthrim - SZÍL-trim
Teirm - TÍRM
Trianna - TRÍ-an-na
Tronjheim - TRONDZS-him
Urú'baen - Ú-rú-bán
Vrael - VREIL
Yazuac - JÁ-zu-ak
Zar'roc - ZAR-rok
Adurna - víz
Agaetí Blödhren - Véreskü Ünnep
Aiedail - hajnalcsillag
Argetlam - Ezüst Kéz
Atra esterní ono thelduin / Moí ranr lífa unin hjarta onr / Un du evarínya ono varda - Jó szerencse járjon veled / Béke legyen a szívedben / És a csillagok vigyázzanak rád
Atra gülai, un ilian tauthr ono un atra ono waísw skölir frá rauthr! - Kövessen a szerencse és a boldogság, ne férjen hozzád a bánat!
Atra nosu waíse vardo fra eld hórnya! - védjük meg magunkat a hallgatózóktól!
Bjartskular - Zafírpikkely
Blöthr - megállás
Brakka du vanyalí sem huildar Saphira un eka! - Enyhítsd a varázslatot, amely fogva tartja Saphirát és engem!
Brisingr - tűz
Dagshelgr - szent nap
Draumr kópa - álomnézés
Du Fells Nángoröth - Felperzselt Hegyek
Du Fyrn Skulblaka - sárkányháború
Du Völlar Eldrvarya - Égő Mezők
Du Vrangr Gata - Bolyongó Ösvény
Du Weldenvarden - az Őrködő Erdő
Dvergar - törpék
Ebrithil - mester
Edur - szirt vagy magaslat
Eka fricai un Shur'tugal - Lovas és barát vagyok
Elda - semleges nemű szó nagy dicséret kifejezésére
Eyddr eyreya onr! - Ürítsd ki a füled!
Fairth - varázslattal készült kép
Finiarel - megtisztelő kifejezés, ígéretes ifjakat illetnek vele
Fricai Andlát - halott barát (mérges gomba)
Gala O Wyrda brunhvitr /Abr Berundal vandr-fódhr / Burthro laufsbládar ekar undir / Eom kona dauthleikr... - Dalolj, ó, fehér homlokú Végzet / sorsverte Berundalról / ki tölgyfa alatt született / halandó asszonytól...
Gánga aptr - hátramenni
Gánga fiam - előremenni
Gath sem oro lam iet - egyesítsd azt a nyilat a kezemmel!
Gedwéy ignasia - ragyogó tenyér
Géuloth du knffr - tompítsd el a kést!
Haldthin - csattanó maszlag
Helgrind - a Halál Kapuja
Hlaupa - futás
Hljödr - csendes
Jierda - törés, ütés
Kodthr - kapás
Kvetha Fricai - szervusz, jó barát
Lethrblaka - denevér; a ra'zacok hátasai (szó szerint „bőrrel csapkodó”)
Letta! - állj!
Letta orya thorna! - állítsd meg azokat a nyilakat!
Liduen Kvaedhí - költői írás
Losna kalfya iet - engedd el a lábamat!
Malthinae - megkötözni, helyhez kötni; bezárni
Nalgask - méhviaszból és mogyoróolajból kevert bőrápoló krém
Osthato Chetowá - a Gyászoló Bölcs
Reisa du adurna - emeld föl a vizet!
Risa! - Emelkedj!
Sé mor'ranr ono finna - Találd meg a békét!
Sé onr sverdar sitja hvass! - Tartsd élesen a kardodat!
Sé orúm thornessa hávr sharjalví lífs - Keljen életre ez a kígyó!
Skölir - pajzs
Skölir nosu fra brisingr! - védj meg a tűztől!
Sköliro - védett
Skulblaka - sárkány (szó szerint „pikkellyel csapkodó”)
Stydja unim mor'rant, Hrothgar Könungr - Nyugodj békében, Hrothgar király
Svit-kona - kivételesen bölcs tünde-asszonyok szertartásos dicsérő jelzője
Thrysta - lökés; nyomás
Thrysta vindr - nyomd össze a levegőt!
Togira Ikonoka - a Nyomorék, Aki Ép
Varden - az őrök
Vel éinradhin iet ai Shur'tugal - Lovas szavamra!
Vinr Alfakyn - tünde-barát
Vodhr - hímnemű szó a mérsékelt dicséret jelzésére
Vor - jó barát hímnemű dicsérő jelzője
Waíse hell - gyógyulj!
Wiol ono - a kedvedért
Wyrda - sors
Yawé - a bizalom köteléke
Zar'roc - nyomorúság
Akh sartos oen Dúrmgrist! - A családért és a klánért!
Ascúdgamln - acél ököl
Astim Hefthyn - a látás őre (felirat egy Eragonnak adott nyakláncon)
Az Ragni - a folyó
Az Sweldn rak Anhúin - Anhúin Könnyei
Azt jok jordn rast - akkor mehettek!
Barzúl - megátkozni valakit
Barzúl knurlar! - Átok rájuk!
Barzúln - többszörös balszerencsét kívánni valakinek
Beor - barlangi medve (tünde szó)
Dúrmgrist - klán (szó szerint „csarnokunk /otthonunk”)
Era - nem
Etzil nithgech! - Állj!
Farthen Dúr - Mi Atyánk
Feldúnost - dérszakáll (a Beor-hegyek őshonos kecskéje)
Formv Brethcarach... formv Jurgencarmeitder nos eta goroth bahst Tarrag, dúr encesti rak kythn! Jok is warrev az barzűlegűr dúr dúrgrimst. Az Sweldn rak Anhűin, múgh tor rak Jurgenvren? Né údim etal os rast knurlag. Knurlsg ana... - Ennek az Árnyékölőnek... ennek a sárkánylovasnak nincs helye Tarnagban, legszentebb városunkban! Elfelejtitek klánunk átkát, Anhúin Könnyeit, a sárkány háború idejéből? Nem engedjük át, mert ő...
Grimstborith - klánfőnök
Grimstcarvlorss - sáfár
Gúntera Arúna - Gúntera áldása
Hert dúrgrimst? Fild rastn? - Milyen klán? Ki az?
Hírna - alakmás; szobor
Hűthvir - két pengében végződő bot, a Dúrgrimst Quan fegyvere
Ignh az voth! - Hozzátok az ételt!
Ilf gauhnith - sajátságos törpe kifejezés, amely azt jelenti: „biztonságos és jó”. Általában a házigazda mondja el az étkezésnél. Annak a kornak az öröksége, amikor a méregkeverés nagy divat volt a klánok között.
Ingeitum - kovácsok
Isidar Mithrim - Csillagrózsa
Jokk is frekk dúrgrimstvren? - Törzsi háborút akarsz?
Knurl - szikla, kő
Knurla - törpe (szó szerint „kőből való”)
Knurlag qana giránű Dűrgrimst Ingeitum! Qarzűl ana Hrothgar oen volfild - Befogadták az Ingeitum-klánba! Átkozott legyen Hrothgar és mindenki
Knurlagn - férfiak
Knurlhiem - Kőfejű
Knurlnien - Kőszívű
Nagra - a Beor hegységben őshonos óriási vaddisznó
Oef - igen
Orik Trifkz menthiv oev Hrethcarach Eragon rak Dúrgrimst Ingeitum. Wharn, az-vanyali carharúg Arya. Né oc Undinz grimstbelardn. - Orik, Thrifk fia, és Árnyékölő Eragon az Ingeitum-klánból. Valamint Arya tündefutár. Mindnyájan Unin csarnokának vendégei vagyunk.
Os il dom qiránü carn dúr thargen, zeitmen, oen grimst vor form edaris rak skilfz. Narho is belgond... - Vérem egyesítse húsunkat, becsületünket, csarnokunkat! Esküszöm!
Otho - hit
Ragni Hefthyn - Folyó Őrsége
Shrrg - a Beor-hegyekben őshonos, óriási termetű farkas
Smer voth - szolgáljátok fel az ételt!
Tronjheim - Óriások Sisakja
Urzhad - barlangi medve
Vanyali - tünde (ezt a szót a törpék az ősnyelvből kölcsönözték, ahol varázslatot jelent)
Vor Hrothgarz korda! - Hrothgar kalapácsára!
Vrron! - elég!
Werg! - viszolygást jelző indulatszó (a „pfuj !” törpe megfelelője)
Ahgrat ukmar - megtörtént, elvégeztetett
Drajl - kukacok ivadéka
Nar - nagy tiszteletet jelző, semleges nemű megszólítás
Kvetha Fricáya!
Számos szerzőhöz hasonlóan, akik egy Az örökség trilógiához hasonló hosszúságú eposzra vállalkoznak, én is úgy találtam, hogy az Eragon , most pedig az Elsőszülött megteremtése az én személyes kalandozásommá lényegült át, amely úgy átalakított, mint Eragont a magáé.
Amikor az érettségi után felmerült bennem Eragon alakja, a polcaimon pompázó fantasy-irodalom erős mágiájától megrészegült tizenöt éves voltam, már nem gyerek, még nem férfi, aki egyelőre nem tudja, melyik úton menjen tovább. Eragon írása, világméretű forgalmazása és az Elsőszülött befejezése átröpített a felnőttkorba. Most huszonegy éves vagyok, és legnagyobb ámulatomra már két regény áll mögöttem. Persze történtek ennél különösebb dolgok is, de nem velem.
Eragon útja az enyém is. Kiragadtak bennünket védett vidéki környezetünkből, hogy a világot járjuk, kétségbeesett versenyfutásban az idővel; kemény edzésen kellett átesnünk; mindennek ellenére sikeresek lettünk; fel kellett dolgoznunk a hírnév következményeit, és végül megtaláltunk valamiféle békét.
Mint a mesében, ahol az elszánt és jóakaratú főhőst - aki igazából nem valami okos, ugye - bölcsebb szereplők segítik, nekem is segítségemre volt egy csomó hihetetlenül tehetséges ember, mégpedig:
Otthon: mama, mert mindig meghallgatott, ha gondom volt a cselekménnyel vagy a jellemekkel, és mert tőle kaptam a bátorságot ahhoz, hogy kidobjak tizenkét oldalt, és átírjam Eragon érkezését Ellesmérába (keserves volt); papa, mint rendesen, könyörtelen szerkesztésével; és az én drága Angela nővérem, akik kegyesen visszavette a boszorkány szerepét, és hozzájárult doppelgángerének párbeszédeihez.
A Writers House-nál: ügynököm, a nagy és hatalmas Simon Lipskar, a Központozás Mestere, aki mindent meg tud csinálni, és hős titkára, Daniel Lazar, aki védi a Központozás Mesterét, nehogy elevenen temesse el a kéretlen kéziratok hegye, amelyeknek zömét, attól tartok, Eragon ihlette.
A Knopfnál: Michelle Frey, a szerkesztőm, aki hihetetlen munkával sokkal szebbé csiszolta az Elsőszülött -et, mint amilyen különben lehetett volna; Judith Haut reklámigazgató, aki ismételten bebizonyította, hogy számára nincs lehetetlen; Isabel Warren-Lynch, a páratlan művészeti szerkesztő, aki az Elsőszülött -nél még a korábbi teljesítményeit is felülmúlta; John Jude Palencar, aki olyan festményt alkotott a borítóra, amelyet még az Eragoné -nál is jobban szeretek, Artie Bennett korrektor, aki szenzációs munkával ellenőrizte a homályos értelmű szavakat, és valószínűleg nálam is többet tud az ősnyelvről, bár urgalban kissé gyenge; Chip Gibson, a Random House ifjúsági irodalmi osztályának nagymestere; Nancy Hinkel, a páratlan kiadóigazgató; Joan DeMayo kereskedelmi osztályvezető (taps, éljenzés és meghajlás!) és csapata; Daisy Kline, aki csapatával megtervezte a csodálatos és megragadó reklámokat; Linda Palladino, Rebecca Price és Timothy Terhune a kivitelezésnél; hálás meghajlás Pam White-nak és csapatának, akik segítettek elvinni Eragon -t a világ minden tájára; Melissa Nelson formatervező; Alison Kolani korrektor; Michele Burke, Michelle Frey odaadó, szorgalmas titkára; és mindenki más a Knopfnál, aki segített nekem.
A Listening Librarynél: Gerard Doyle, aki életre kelti Alagaésia világát; Taro Meyer, aki tökéletesen tudja, hogy kell kiejteni nyelveim szavait; Jacob Bronstein, aki összefogja a szálakat; és Tim Ditlow, a Listening Library kiadója.
Köszönöm mindenkinek.
Még egy kötet, és megérkezünk a mese végére. Még egy kézirat a bánatról, a mámorról és az állhatatosságról... Még egy könyve az álmoknak.
Maradj velem, ha úgy tetszik, és lássuk, merre visz ez a kanyargós ösvény, ebben a világban és Alagaésiában.
Tartsd élesen a kardodat!
Christopher Paolini
2005. augusztus 23.
