Orczy Emma bárónő
A VÖRÖS PIMPERNEL
(Tartalom)
Hömpölygő, háborgó, morajló tömeg, csak névleg emberi lényeké, hisz a szemnek és a fülnek nem mások ők, mint megannyi vad teremtmény, amelyeket a kéjes bosszúvágy és a gyűlölet aljas szenvedélye fűt. Az idő: valamivel napszállat előtt, a hely: a Nyugati Barikád – ugyanott, ahol egy évtized múltán egy gőgös zsarnok halhatatlan emlékművet emel nemzete dicsőségének és önnön hiúságának.
A nap java részében szorgosan űzte irtóztató mesterségét a nyaktiló: ősi nevek, kék vér, amivel csak Franciaország az elmúlt századok során dicsekedhetett – mind megadóztak az ország szabadság és testvériség iránti vágyának. Azért szünetelt csak a mészárlás e kései órán, mert a nép érdekesebb látványnak lehetett tanúja valamivel azelőtt, hogy éjszakára lezárnák a barikádokat.
A tömeg tehát a Gréve térről a különféle barikádok felé zúdult, hogy nézhesse ezt az érdekes és szórakoztató látványt.
Láthatta éppenséggel mindennap, mert hiszen micsoda fajankók is azok az arisztokraták! Természetesen árulói ők mind a népnek, férfiak, nők, gyerekek egyaránt, kik történetesen leszármazottai ama nagy embereknek, akiknek a keresztes hadjáratok óta dicsőségét köszönheti az ország: az ősi francia nemesség. Elődeik elnyomták a népet, összezúzták kecses, csatos cipőjük vörös sarkával, és most a nép kezébe került Franciaország kormánya, s ők zúzzák össze hajdani uraikat – nem a cipőjük sarkával, hiszen manapság nemigen viselnek cipőt, hanem annál sokkalta hatásosabb súllyal, a nyaktiló bárdjával.
És a rettenetes kínzószerszám naponként, óránként megkövetelte tömérdek áldozatát – öregembereket, fiatalasszonyokat, apró gyermekeket, míg eljön végül az a nap is, amikor a király és a szépséges ifjú királyné fejét fogja követelni.
Ám így kellett lennie: hiszen most a nép uralkodik Franciaországban. Ahány arisztokrata, annyi áruló, mint ahogy az volt minden őse is: kétszáz esztendeig izzadt, robotolt és éhezett a nép, hogy minden földi jóban dúskálhasson a kéjsóvár udvar; most pedig azok unokáinak, akik hajdan elősegítették az udvar ragyogását, rejtőzniük kell, ha kedves az életük – menekülniük, ha el akarják kerülni a nép megkésett bosszúját.
És meg is próbáltak elrejtőzni, és menekülni is megpróbáltak: ez volt épp a mulatság! Minden áldott délután, mielőtt bezárultak a kapuk, és a piaci kordék kisorjáztak a barikádok mentén, valamelyik ostoba arisztó megkísérelte, hogy kiszabaduljon a Közüdv Bizottmány markából. Különféle álöltözékben, különféle ürügyekkel próbáltak átcsusszanni a sorompón, amelyet oly éberen őrzött a Köztársaság polgárőrsége. Férfiak női ruhában, asszonyok férfiöltönyben, kolduscondrába bújtatott gyermekek: mindenféle akadt: hajdani grófok, márkik, még hercegek is, akik menekülni akartak Franciaországból, elérni Angliát vagy más hasonlóképp átkozott országot, hogy ott igyekezzenek felserkenteni az idegeneket a dicsőséges Forradalom ellen, vagy sereget toborozni a Temple nyomorult foglyainak kiszabadítására, kik egykor Franciaország uralkodóinak nevezték magukat.
De majdnem mindőjüket elfogták a barikádoknál. Kiváltképp a Nyugati Kaput őrző Bibot őrmesternek volt pompás szimata akár a legtökéletesebb álruhába bújt arisztó kiszagolására. És akkor aztán kezdődött a tánc. Bibot eljátszott zsákmányával, mint macska az egérrel, néha akár negyedóra hosszat: úgy tett, mintha megtévesztette volna az álöltözet, a paróka vagy egyéb színházi kellék, amely mögött egy-egy hajdani nemes márki vagy gróf rejtekezett.
Hej, micsoda humorérzéke is volt Bibot őrmesternek! Megérte, hogy ott lézengjen az ember a Nyugati Barikád körül, hogy lássa, mint csíp rajta Bibot egy-egy arisztót, aki a nép bosszúja elől akar menekülni.
Bibot olykor egyenesen kiengedte prédáját a kapun, akár két percig is hagyta: higgye csak, hogy sikerült Párizsból kimenekülnie, és talán biztonságban elérheti az angol partokat: hagyta, hogy a szerencsétlen nyomorult tíz métert megtegyen a szabad vidék felé, aztán utána küldte két emberét, s visszahozatta, megfosztva álöltözékétől.
Ó, micsoda mulatság volt ez, hiszen a szökevény nemegyszer nőnek bizonyult: szörnyen nevetséges volt némelyik gőgös márkinő, amikor a végén mégis Bibot karmaiban lelte magát, tudván tudva, hogy másnap rögtönítélő bíróság vár reá, azután pedig magának Madame la Guillotine-nak az ölelő karja!
Nem csoda, hogy ezen a szép szeptemberi délutánon pezsgő izgalommal várt Bibot kapuja körül a tömeg. Ha kielégítik, csak növekszik a vérszomj, sosincs csömöre: a tömeg ma száz nemesfejet látott a nyaktiló alatt a porba hullani, és meg akart bizonyosodni felőle, hogy meglesz holnapra is a száz.
Bibot egy felfordított, üres hordóra telepedett a barikád kapuja mellett: körülötte a parancsnoksága alá beosztott polgárőrök kis csapata. Az utóbbi napokban igencsak meggyűlt a dolguk. Az átkozott arisztók nagy rémületükben mindent megtettek volna, hogy kiszökjenek Párizsból: férfiak, nők, gyermekek, akiknek az ősei, ha mégoly régen is, az áruló Bourbonokat szolgálták – maguk is árulók, s méltó eledele a nyaktilónak. Minden áldott nap meghozta Bibot-nak azt az elégtételt, hogy leleplezhetett néhány királypárti menekülőt, és visszaküldte őket a Közüdv Bizottmány ítélőszéke elé, melynek Foucquier Tinville polgártárs, ez a jó hazafi volt az elnöke.
Robespierre is, Danton is megdicsérte buzgalmáért Bibot-t, s az őrmestert nagy büszkeséggel töltötte el, hogy maga szolgáltatott ki legalább ötven arisztót a guillotine-nak.
Ma azonban különleges utasítást kaptak a barikádoknál parancsnokló őrmesterek. Nemrégiben sok arisztokratának sikerült elmenekülnie Franciaországból, és épségben elérték az angol partokat. Különös híresztelések támadtak e szökések körül; nagyon is elszaporodtak, és igencsak vakmerően hajtották végre őket; az emberek egyre izgatottabban adták szájról szájra a hírüket. Grospierre őrmester maga is a nyaktiló alatt végezte, mert az Északi Kapun az orra előtt szökött ki egy egész arisztokrata család.
Annyit sikerült megállapítani, hogy a sikeres szökéseket egy csapat angol szervezi; hihetetlenül vakmerőek, és leghőbb vágyuk lévén, hogy beleártsák magukat olyasmibe, amihez semmi közük, szabadidejükben elkaparintják Madame la Guillotine elől a törvény és jog szerint őt illető áldozatokat! A híresztelések terjedtek, és szépen gyarapodtak; senki sem kételkedett benne, hogy ez a minden lében kanál angol banda csakugyan létezik, s hogy a vezérük egy mesésen bátor és vakmerő férfiú. Különösnél különösebb történetek keringtek arról, hogy ő is meg az általa megmentett arisztók is, hipp-hopp, egyszeriben láthatatlanná váltak, mihelyt a barikádhoz értek, és hogy természetfölötti erők segítségével szöktek ki a kapun. A titokzatos angolokat még nem látta senki; vezérüket csak halkra fogott hangon, babonás borzongással emlegették. Foucquier Tinville polgártárs, olykor rejtélyes eredetű cédulát kapott; volt úgy, hogy a kabátja zsebében lelt rá, némelyiket a tömegben nyomta valaki a kezébe, miközben a Közüdv Bizottmány ülésére tartott. A cédulán rövid néhány szó tudatta, hogy a minden lében kanál angolok bandája nem pihen, és az üzenet „aláírása” mindig egy kis vörös virág volt – csillag alakú mezei tikszem, amelyet mi Angliában „vörös pimpernel”-nek nevezünk. A pimasz cédula kézhezvétele után néhány órával pedig arról értesültek a Közüdv Bizottmány tagjai, hogy ennyi meg ennyi királypárti személynek és arisztokratának sikerült elérnie a tengerpartot, és úton vannak Anglia meg a biztonság felé.
A kapuknál megkettőzték az őrséget, a parancsnoki poszton álló őrmestereket halálbüntetéssel fenyegették, a vakmerő és pimasz angolok kézre kerítőinek pedig mesés jutalmat tűztek ki. Ötezer frankkal kecsegtették azt, aki elfogja a titokzatos és agyafúrt Vörös Pimpernelt.
Általános meggyőződés volt, hogy Bibot lesz a szerencsés, és Bibot sem cáfolta ezt a véleményt, amely mindenkinek az agyába befészkelte már magát, így aztán mindennap tódult a Nyugati Kapuhoz a nép, hogy el ne mulassza, amint az őrmester nyakon csíp holmi szökevény arisztót, akinek a titokzatos angol az útimarsallja.
– Bah! – legyintett az őrmester, aki megbízható káplárjával beszélgetett. – Nagy szamár volt Grospierre polgártárs! Álltam volna csak én a múlt héten az Északi Kapunál...
És Bibot őrmester hegyeset köpött, imigyen érzékeltetve ostoba bajtársa iránti megvetését.
– Hogy esett a dolog, polgártárs? – tudakolta a káplár.
– Grospierre éberen őrködött a kapunál – kezdte fontossága tudatában Bibot, ahogy egyre sűrűbben fogta körül a meséjét hallgató szájtáti tömeg.
– Mindannyian hallottuk hírét ennek az okvetetlenkedő angolnak, az átkozott Vörös Pimpernelnek. Hanem az én kapumon ki nem szökik, mordizomadta! hacsak nem ő maga az emberbőrbe bújt ördög! Hanem Grospierre nagy szamár volt. Piaci kordék haladtak át a kapun; az egyik rogyásig megrakva hordókkal: egy öregember hajtotta, egy kölyök meg ott ült a bakon mellette. Grospierre egy kissé felhajtott a garatra, és igencsak ravasznak képzelte magát. Belekukkantott a hordókba – ha nem is mindegyikbe –, látta, hogy üresek, hagyta hát, hadd menjen útjára a kordé. Haragos, megvető morgás támadt a Bibot polgártársat körülvevő rongyos tömegben.
– Félóra sem telt el – folytatta az őrmester –, hát odacsörtet egy gárdakapitány, vagy tucatnyi katonával. „Átment itt egy kordé?”, kérdi lélekszakadva Grospierre-től. „Át – feleli amaz –, félórája sincs még.” „És maga futni hagyta őket! – kiáltja dühösen a kapitány. – Ezért nyaktiló alá kerül, őrmester polgártárs! Tudja-e, ki rejtőzött azon a kordén? Chalis egykori hercege, egész családjával!” „Micsoda?!”, kiáltja elképedve Grospierre. „Azám! És a kocsis nem volt más, mint az az átkozott angol, a Vörös Pimpernel!”
Szitoközön fogadta a történetet. Grospierre polgártárs megfizetett baklövéséért a nyaktiló alatt, de micsoda ostoba fajankó volt! Micsoda fajankó! Bibot úgy hahotázott a tulajdon elbeszélésén, hogy jó időbe beletelt, mire folytatni tudta.
– „Utánuk, emberek! – kiált a kapitány – folytatta nagy sokára. – Ne feledjétek a vérdíjat! Utánuk, még nem juthattak messzire!” Azzal kiront a kapun, nyomában tucatnyi katonája.
– De már késő volt – kiáltozott az izgatott tömeg.
– Nem csípték el őket!
– Átkozott, ostoba szamár Grospierre!
– Megérdemelte a sorsát!
– Hogy bele nem nézett valamennyi hordóba! Még ilyet!
A sok felkiáltás mérhetetlenül mulattatta Bibot polgártársat; nevetett, nevetett, hogy belefájdult az oldala, és arcán patakzott a könny.
– Dehogy, dehogy... – nyögte ki végül. – Nem volt a kordén egy fia arisztó se; a kocsis sem volt a Vörös Pimpernel!
– Micsoda?!
– Nem bizony! A gárdakapitány volt az az átkozott angol, álöltözetben, és ahány katonája, mind egy szálig arisztó!
A tömeg ezúttal néma maradt. Itt már természetfeletti erők működnek! A Köztársaság eltörölte Istent, de a természetfeletti félelmét nem sikerült kiölnie a nép szívéből. Az az angol bizonyára maga az ördög!
Nyugaton alászállt a nap. Bibot felcihelődött: itt az ideje, hogy bezárják a kaput. – Szekerek, ide! – parancsolta. Vagy tucatnyi fedett szekér sorakozott előtte; kifelé tartottak a városból, hogy a környékről összeszedjék a másnapi piacra szánt portékát. Bibot legtöbb szekér gazdáját jól ismerte, hisz naponta kétszer áthaladtak a kapuján, piacra menet és hazatérőben. Egyik-másikukat megszólította – többnyire asszonyok ültek a bakon –, és nagy ügybuzgalommal vette szemügyre a szekerek belsejét.
– Sose lehet tudni – mondogatta. – Engem ugyan rá nem szednek, mint azt az ostoba Grospierre-t!
A szekereket hajtó asszonyok rendszerint naphosszat a Gréve téren üldögéltek, a vérpad tövében; a nyaktiló árnyékában kötögettek, pletykálkodtak, s közben nézték, ahogy a kordék szüntelenül hozták a terroruralom áldozatait. Pazar mulatság volt nézni, amint megérkeznek Madame la Guillotine báljára az arisztók, és igencsak keresettek voltak a vérpadhoz legközelebb eső helyek.
Bibot napközben a Gréve téren teljesített szolgálatot. Felismerte hát majd valamennyi vén banyát, a „tricoteuse”-öket, akik ott ültek, és szorgosan kötöttek, míg a bárd alól sorra hullottak a fejek, őket pedig befrecskendezte azoknak az átkozott arisztóknak a vére.
– Hej, anyó! – kurjantott Bibot az egyik szörnyeteg banyának. – Te meg mit szereztél?
Látta már a rút szipirtyót napközben, kezében a kötésével, mellette az ostorával. Mostanra felékesítette az ostort: egy sor göndör fürtöt kötözött a nyelére, mindenféle színűt, aranytól ezüstig, szőkétől feketéig és kéjesen cirógatta őket irdatlan, csontos ujjaival, miközben Bibot-ra vigyorgott.
– Összemelegedtem Madame la Guillotine szeretőjével – kurjantotta, és durván felröhögött, – ő vagdosta le nekem ezeket a leguruló fejekről. Holnapra is ígért egy rakással, de nemigen hiszem, hogy ott lennék a megszokott helyemen.
– Aztán miért nem, anyó? – kérdezte Bibot. Harcedzett katona létére is elborzadt ennek a minden nőiességéből kivetkezett undorító banyának meg az ostornyelén fityegő irtózatos trófeáknak láttán.
– Himlőbe esett az unokám – bökött az asszony hüvelykujjával a szekér belseje felé –, de az is meglehet, hogy pestises! Akkor pedig be nem eresztenek holnap reggel Párizsba.
A himlő említésére Bibot sietősen hátrált egy lépést, amikor pedig a vénség a pestist említette igyekezett minél távolabb kerülni tőle.
– Átkozott vénség! – motyogta az őrmester, a tömeg pedig riadtan elhúzódott a szekér közeléből, hogy csakhamar egymagában állt a tér közepén.
A banya nevetett.
– Átkozott vagy magad, polgártárs, a gyávaságodért! Piha! Hogy férfiember féljen a betegségtől!
– Mordizomadta! A pestis...!
Döbbent némaság ereszkedett a térre. Borzalom töltött el mindenkit a gyűlöletes nyavalya iránt – ez az egy kelthetett már csak; rettegést és undort ezekben a vad, elállatiasodott teremtményekben.
– Takarodj innen azzal a pestises féreggel! – üvöltött rekedten Bibot.
Az öregasszony erre megint felröhögött, odakiáltott néhány ocsmány szót válaszul, rácsapott rozzant gebéjére, és kihajtott a kapun.
Ez a kis közjáték tönkretette a délutánt. Mindenki rettegett a két szörnyű átoktól, a két iszonyú betegségtől, amelynek nem volt ellenszere, s amelynek végén ott leselkedik a szörnyű és magányos halál. Némán, komoran lézengtek egy darabig még a barikád körül, gyanakvó pillantással méregették egymást, s úgy kerülte egyik a másikát, mintha már ott lappangana közöttük a fekete halál. Egyszer csak – szakasztott úgy, mint Grospierre esetében – felbukkant egy gárdakapitány. Ez azonban ismerőse volt Bibot-nak, nem kellett attól tartani, hogy holmi ravasz angol volna, álöltözetben.
– Egy szekér... – kiáltotta lélekszakadva, már messziről.
– Miféle szekér? – kérdezte mogorván Bibot.
– Egy vén banya hajtotta... Egy fedett szekér...
– Volt vagy egy tucat.
– Egy vén szipirtyó, aki azt mondta, pestises a gyerek?!
– Igen...
– Kiengedte?!
– Mordizom'adta! – szitkozódott Bibot, és borvörös képe halálsápadtra vált a rémülettől.
– A szekéren az egykori Tournay grófné ült két gyerekével, mind halálra ítélt árulók!
– És aki a szekeret hajtotta? – motyogta Bibot, és babonás remegés futott végig rajta.
– Milljom kartács és ágyúgolyó! – átkozódott a kapitány. – Tartunk tőle, hogy maga volt az átkozott angol – a Vörös Pimpernel!
Sally keze alatt égett a munka – serpenyők és lábasok ármádiája sorakozott az irdatlan tűzhelyen, a sarokba tolva a nagy levesesfazék, és lassan, megfontoltan forgott a nyárs, hogy minden oldalról egyenletesen piruljon a gyönyörű vesepecsenye. Sürgött-forgott a két kis konyhalány, felhevült arcuk rózsapiros, ruhájuk ujját felgyűrték gödröcskés könyökük fölé, és kuncogva össze-összesúgtak, valahányszor Sally kisasszony egy pillanatra hátat fordított. A termetes és higgadt, öreg Jemima szüntelenül motyogott maga elé, amíg megfontoltan kavargatta a fövő levest.
– Sally! Hallod-e?! – harsant a víg kiáltás a szomszédos kavézószobából.
– Isten az atyám! – kacagott fel Sally. – Most meg mit akarhatnak?
– Hogy mit? Hát sert – morgott Jemima. – Azt várnád, hogy Jimmy Pitkin beéri egyetlen kupával?
– Harry úr is csuda szomjasnak látszott – kottyant közbe Martha, az egyik kis konyhalány, és fekete gyöngyszeme megvillant, ahogy találkozott társnője tekintetével; mire mind a kettejükből kibuggyant az elfojthatatlan vihogás.
Sally összevonta szemöldökét, és kezét formás csípőjéhez dörzsölte: alighanem viszketett a tenyere, s szívesen került volna kapcsolatba Martha rózsás orcájával – de győzött a veleszületett jóindulat; durcásan megvonta vállát, és figyelme a zsírban sülő burgonyára irányult.
– Hallod-e, Sally! Mi lesz már?
És gazduram töltött galamb leánykájának figyelmét a kávézószoba tölgyfa asztalához ütögetett ónkupák türelmetlen kórusa igyekezett felhívni.
– Sally! – kiáltotta túl a zajt egy erőteljes hang. – Egész este várjunk arra a serre?
– Apa is kivihetné nekik a sert – zsörtölődött Sally, Jemima pedig zokszó nélkül levett a polcról két habkoszorúzta kancsót, és töltögetni kezdte néhány ónkupába a Halászpihenő Károly király ideje óta híres-nevezetes házi főzésű seritalát. – Jól tudja, mennyi idebent a dolgunk.
– Apád nagyon is buzgón politizál Hempseed úrral, nincs gondja a konyhára – morogta Jemima.
Sally a konyha sarkában lógó kis tükör elé perdült, sietősen megigazgatta haját, fodros főkötőjét pedig a legcsinosabb szögben biggyesztette barna fürtjeire; azután három-három kupát fülön ragadott, két erős barna kezével, és kacagva - zsémbelve - pirulva vitte be a kávézószobába.
Ott aztán nyoma sem volt olyasfajta buzgó tevékenységnek, amilyet a szomszédos konyhában folytatott a négy fehérszemély.
Napjainkban, a huszadik század elején, amolyan múzeumféle a Halászpihenő kávézószobája. A tizennyolcadik század vége felé, az Úr 1792. esztendejében még nem tett szert ama hírnévre és jelentőségre, amellyel további száz esztendő meg a kordivat felruházta. De már akkor is ódon helyiség volt, tölgyfa gerendáit, pilléreit megfeketítette az idő, nemkülönben a magas hátú tölgyfa padokat, s a közöttük átló hosszú fényezett asztalokat, amelyeken kisebb-nagyobb karikák alkotta fantasztikus mintázatot hagyott a megszámlálhatatlanul sok ónkupa. Magasan fent, az ólomkeretes ablakban, egy sor cserépben vérvörös muskátli és kék szarkaláb üde színfoltja díszlett a tölgyfa borítás sötét hátterében.
Azt még a felületes szemlélő is megállapíthatta, hogy Mr. Jellyband, a doveri Halászpihenő gazdája, tehetős ember. A szép, ódon pohárszéken sorakozó ónkupák, az irdatlan kandalló fölött függő rézedények csillogtak, akár az arany meg az ezüst, a vörös téglás padló valósággal virított, akár a muskátli az ablakban – mindez arra vallott, hogy se szeri, se száma a derék cselédeknek, hogy vendégekben nincs hiány, méghozzá olyanokban, akik megkövetelik a kávézószobában a rendet és a makulátlan eleganciát.
Amikor megjelent Sally – összevont szemöldökével, de nevető szájjal, hogy valamennyi ragyogó, fehér foga kivillant –, örvendező kiáltások kórusa fogadta.
– Nicsak, itt a mi Sallynk! Hahó, Sally! Éljen a szép Sally!
– Már azt hittem, megsiketültél odakint a konyhádban – morgott Jimmy Pitkin, és végighúzta keze fejét igencsak kiszáradt száján.
– Jól van, no! – nevetett Sally, és letette az asztalra a csurig töltött kupákat. – Mire az a nagy sietség? Tán haldoklik öreganyád, és szeretnél még egy búcsúpillantást vetni szegényre? Sose volt még ennyire sietős a dolgod!
Jóindulatú hahota harsant fel a szellemes visszavágás hallatán, s a társaságnak jó ideig volt min szórakoznia. Sally sem sietett visszatérni a serpenyőkhöz-lábasokhoz. Egy göndör szőke hajú, ragyogó kék szemű fiatalember kötötte le figyelme java részét és ideje egészét, miközben az asztal körül szájról szájra jártak a tréfák Jimmy Pitkin állítólagos öreganyjának rovására, sűrű dohány-füstgomolyok kíséretében.
Szemközt a kandallóval, szétvetett lábbal, szájában hosszú szárú agyagpipával állott maga gazduram, a tekintetes Mr. Jellyband, a Halászpihenő gazdája, akárcsak előtte az édesapja meg a nagyapja is, azám. A tekintélyes termetű, derűs ábrázatú és enyhén tar koponyájú Mr. Jellybandről mintázhatták volna a korabeli jellegzetes vidéki angol férfiút – abban az időben, amikor tetőfokán állott a szigetországbéli elfogultság, amikor az angol ember szemében, legyen ő úr, kurtanemes vagy paraszt, az egész európai kontinens nem volt más, mint az erkölcstelenség melegágya, a világ többi része pedig vadak és emberevők mesebeli vidéke.
Ott állt hát gazduram, tekintélyesen és rendíthetetlenül, pöfékelt hosszú szárú pipáján, nem volt gondja az otthonvalósiakra, s megvetette a máshová valókat. A korabeli tekintélyes brit fogadós jellegzetes öltözékét viselte: vörös mellényt, fénylő rézgombokkal, kordbársony térdnadrágot, szürke gyapjúharisnyát és csatos cipőt – s míg a csinos, anyátlan Sallynek négy pár barna kéz is kevés lett volna, hogy elvégezze a formás vállára háruló valamennyi munkát, a derék Jellyband az országok ügyeit tárgyalta legkedvesebb vendégeivel.
A gerendamennyezetről függő két kifényesített lámpás világánál igencsak derűs és meghitt volt a kávézószoba. A sűrűn gomolygó dohányfüstön át vörösen fénylett Mr. Jellyband vendégeinek jókedvű ábrázata: látszott, nagy békességben elnök önmagukkal, fogadósukkal meg az egész világgal; a szoba minden sarkából fel-felhangzó hahota szolgált a kellemes, ha nem is túlságosan magasröptű társalgás kíséretéül, Sally fel-felcsendülő kacagása pedig arra vallott, hogy Harry-Waite úr ugyancsak igyekszik élni azzal a rövidke idővel, amit Sally hajlandó neki szentelni.
Mr. Jellyband kávézószobáját jobbára halászemberek látogatták, hanem a halászok híresen szomjasak; a tengeren belégzett só rovására írható, hogy partra kerülve ugyancsak száraz a torkuk. Ám a Halászpihenő több volt, mint ezeknek az egyszerű embereknek a találkozóhelye. Naponta indult a fogadó elől a london-doveri postakocsi, és a Csatornán átkelt utasok csakúgy, mint a franciaországi túrára igyekvők, egytől egyig megismerkedtek Mr. Jellybanddel, francia boraival és háziserével.
1792. szeptember vége felé járt, és a mindeddig ragyogóan napos, meleg idő most fordult ősziesre. Két napig özönvíz zúdult Dél-Angliára, nagy igyekezettel, hogy tönkretegye a pompásnak ígérkező alma-, körte- és kései szilvatermést. Most is csapkodta az eső az ólomkeretes ablakot, még a kéményen is bevert, hogy csak úgy sistergett a fahasábok tüze a kandallóban.
– Atyaisten! Látott-e már ilyen vizes szeptembert, Mr. Jellyband? – tudakolta Mr. Hempseed.
A kandalló mellett ült, mivelhogy Mr. Hempseed nemcsak a Halászpihenőben számított tekintélynek és fontos személyiségnek, akivel Mr. Jellyband valamennyi vendége közül a legnagyobb előszeretettel politizált, hanem az egész környéken, ahol nagy tiszteletben tartották tudománya, kiváltképpen pedig a Szentírásban való jártassága okán. Mr. Hempseed fél kezét viseltes zubbonya alatt, kordnadrágja tágas zsebébe mélyesztette, a másikban hosszú szárú agyagpipáját tartotta, és kedvetlenül bámult a szoba túlsó végébe, ahol esőpatakok csordogáltak az ablaktáblán.
– Nem – ejtette megfontoltan a választ Mr. Jellyband –, alig hinném, Mr. Hempseed, hogy valaha is láttam. Holott közel hatvan esztendeje élek ezen a vidéken.
– Azám! Csakhogy az első háromra a hatvanból nemigen emlékezhet, Mr. Jellyband – vetette közbe; Mr. Hempseed. – Mivelhogy olyan karon ülő gyermeket még nem láttam, aki sokat törődött volna az időjárással, legalábbis errefelé nem, holott jómagam már közel hetvenöt éve élek itt, Mr. Jellyband.
E vitathatatlan bölcsesség egy percre Mr. Jellyband torkán akasztotta a szavak szokásos áradatát.
– Áprilisnak látszik inkább, mint szeptembernek, igaz-e? – folytatta bánatosan Mr. Hempseed, ahogy ismét felsistergett a tűz a beléhulló esőcseppek nyomán.
– Annak bizony – bólintott rá a derék fogadós –, no, de mit is várhatnánk, Mr. Hempseed, ha ilyen a kormányunk?
Mr. Hempseed sokatmondóan ingatta fejét, nem is titkolva mélyen gyökerező bizalmatlanságát a brit éghajlat és a brit kormányzat iránt.
– Nem várok én semmit, Mr. Jellyband – jelentette ki. – A magunkfajta szegény emberre ügyet sem vetnek odafönt Londonban, jól tudom, s nem is panaszkodom miatta. De, ha ilyen esős időnk van szeptemberben, s elrohad a gyümölcsöm, elhal, mint az egyiptomi anyák elsőszülöttei, szegények, és semmire se jó, hacsak nem annak a sok zsidónak meg házalófélének, a narancsukkal meg a többi istentelen külföldi gyümölccsel, amit ugyan senki meg nem venne Angliában, ha szépen kigömbölyödne az angol alma-körte. Ahogy a Szentírás mondja...
– Úgy, úgy, Mr. Hempseed – vágott a szavába Jellyband –, én meg azt mondom, mit várhatnánk? Odaát az a sok francos ördög a Csatorna túlpartján gyilkolja a királyt meg az urakat, itt meg Mr. Pitt és Mr. Fox és Mr. Burke azon marakodnak, vajon elnézhetjük-e mi, angolok, hogy amazok olyan istentelen módon viselkedjenek. „Hadd gyilkolásszanak!”, mondja Mr. Pitt. „Meg kell állítani őket!”, mondja Mr. Burke.
– Azt mondom én is, hogy csak gyilkolják egymást, és jussanak kárhozatra – jelentette ki nyomatékosan Mr. Hempseed, mert sehogy sem állhatta Jellyband barátja politikai eszmefuttatásait.
Nem érezte magát elemében, s nemigen jutott alkalom felmutatnia a bölcsesség megannyi gyöngyszemét, melyek oly nagy hírnevet szereztek neki – a környéken, s annyi kupa ingyensert a Halászpihenőben.
– Csak gyilkolják egymást – ismételte meg –, de ilyen eső ne legyen szeptemberben, hisz ez már törvénybe ütközik, és a Szentírás is azt mondja...
– Uramisten! Mr. Harry, ne ijesztgessen!
Sallynek és évődésének balszerencséjére ez a felkiáltása épp abban a pillanatban hangzott el, amikor Mr. Hempseed épp nagy lélegzetet vett, hogy méltóképp adhassa elő ama bibliás kinyilatkoztatások egyikét, amelyeknek hírnevét köszönhette –, mert ezzel csinos fejére vonta apja haragjának teljes áradatát.
– Ejnye, Sally lányom, ejnye! – igyekezett gazduram haragos kifejezést erőltetni nyájas arcára. – Ne cicázz már azokkal a léhűtő ifjoncokkal, hanem eredj dolgodra!
– Csinálom én a dolgomat, édesapám, nincs abban hiba.
Mr. Jellyband azonban nem tűrt ellentmondást. Más szándéka volt egyetlen gyermekével, a kis töltött galambbal, aki Isten akaratából egyszer majd a Halászpihenő tulajdonosa lesz, mint hogy valamelyik effajta legénynek nyújtsa kezét, aki épp csak a legszűkösebb megélhetéshez elegendőt halássza ki a tengerből.
– Hallottad a szavamat, leányom? – kérdezte gazduram azon a vészjóslóan halk hangján, amellyel senki a fogadóban nem mert volna szembeszállni. – Készítsd a Lord Tony vacsoráját, mert ha nem a tőlünk telhető legkülönbet tálaljuk elé, s nem lesz vele megelégedve, hát megnézheted magadat, csak annyit mondok.
Sally kelletlenül engedelmeskedett.
– Előkelő vendégeket vár estére, Mr. Jellyband? – tudakolta Jimmy Pitkin, így akarván elterelni gazduram figyelmét Sally távozásának körülményeiről.
– Úgy ám – bólintott Jellyband. – Magának Lord Tonynak a barátait! Hercegeket meg hercegnéket odaátról, akiket őlordsága meg a barátja, Sir Andrew Ffoulkes és más urak mentettek ki azoknak a gyilkos ördögöknek a karmai közül.
Ezt azonban már megsokallta Mr. Hempseed, a bőbeszédű bölcselő.
– Uramisten! – kiáltott fel. – Hát azt meg mért teszik vajon? Nem való, hogy a mások dolgába beleártsuk magunkat! A Szentírás is azt mondja...
– Meglehet, Mr. Hempseed – vágott közbe maró gúnnyal Jellyband –, mivelhogy maga jóbarátja Mr. Fittnek, és egy véleményen van Mr. Foxszal: „Csak gyilkolják egymást!”, azt mondja.
– Már megbocsásson, Mr. Jellyband – igyekezett protestálni Mr. Hempseed –, nem hiszem, hogy ilyesmit mondtam volna!
Mr. Jellybandnek azonban végre sikerült felkapaszkodnia kedvenc vesszőparipájára, és egyhamar nem is szándékozott leszállni róla.
– Vagy talán némelyik francos fickóval barátkozott össze azok közül, akik, mint mondják, azért látogattak át ide, hozzánk, hogy bennünket, angolokat is rábírjanak: bólintsunk rá a gyilkolászós módijukra?
– Nem tudom, mire gondol, Mr. Jellyband – mondta Mr. Hempseed –, én csak annyit tudok, hogy...
– Én annyit tudok – jelentette ki nagy hangon gazduram –, hogy az én Peppercorn barátomnál, a Lila Ártány gazdájánál becsületesebb, hűségesebb angol embert nem hordott hátán ez a föld, most pedig nézzék csak meg: összebarátkozott holmi francos békazabálókkal, cimborált velük, mintha csak angolok lettek volna, nem pedig csupa istentelen külföldi spion. Na, és mi történt? Peppercorntól most már mást se hallani, mint hogy forradalom meg szabadság, meg le az arisztokratákkal – szakasztott, ahogy Mr. Hempseedtől halljuk itten.
– Megbocsásson, Mr. Jellyband – próbálkozott megint csak a tiltakozással Mr. Hempseed –, nem hiszem, hogy én valaha is...
Mr. Jellyband az iménti szónoklatot az egész társasághoz intézte, akik szent borzalommal, tátott szájjal ültek, és hallgatták Mr. Peppercorn bűneinek felsorolását. Az egyik asztalnál két vendég – úriember, az öltözetükből ítélve – félretolta a befejezetlen dominójátszmát, és már jó ideje Mr. Jellyband nemzetközi eszmefuttatását hallgatta, amely a jelek szerint jól elszórakoztatta őket. Egyikük most, szája körül lappangó mosollyal, a szoba közepe felé fordult, ahol Mr. Jellyband állt.
– Ön kétségtelenül úgy gondolja, derék barátom – szólalt meg csendesen –, hogy ezek a franciák (úgy emlékszem, spionnak mondta őket) igencsak agyafúrt fickók, ha ilyen könnyen összezúzták az ön Peppercorn barátjának meggyőződését. Vajon, hogyan vitték ezt végbe, mit gondol?
– Uramisten! Hát alighanem megtérítették, uram. Azoknak a francos fickóknak, úgy hallom, jól felvágták a nyelvét – Mr. Hempseed a megmondhatója, hogy könnyen az ujjuk köré csavarnak akárkit.
– Nos, akkor – mondta az idegen – reméljük, kedves gazduram, hogy ezeknek az agyafúrt spionoknak nem sikerül megingatni az ön módfelett lojális meggyőződését.
Ezt azonban már nem viselhette el Mr. Jellyband kiegyensúlyozott kedélye. Harsogó hahotában tört ki, amelyet hamarosan visszhangoztak mindazok, akik történetesen az adósai voltak.
– Hahaha! hehehe! hihihi! – nevetett minden hangnemben gazduram, nevetett, míg csak az oldala bele nem fájdult, szeméből pedig patakzott a könny. – Hogy én! Hogy engem! Hallották ezt? Hogy megingatná az én meggyőződésemet? He? Az Isten szerelmére, uram, maga aztán fura dolgokat beszél!
– Nos, Mr. Jellyband – kezdte ünnepélyesen Mr. Hempseed –, tudja, mit mond a Szentírás: „Ügyeljen, aki áll, hogy el ne bukjon.”
– Csakhogy, Mr. Hempseed – vágott vissza Mr. Jellyband, aki még akkor is az oldalát fogta –, engem nem ismer a Szentírás! Hisz én egy pohár ser nem sok, annyit meg nem innék egy francos gyilkossal sem, s a meggyőződésemet nem ingathatja meg semmi! Hiszen azt mondják, azok a békazabálók még a mi szép, angol nyelvünket se beszélik, hát hogyha valamelyikük azon az istentelen zagyva nyelvükön próbálna szólni hozzám, azon nyomban rajtakapnám – s ahogy mondani szokás, a jó értesülés fegyver az okos ember kezében!
– Úgy, úgy; derék barátom – bólintott derűsen az idegen –, látom, nehéz lenne túljárni az ön eszén, megmérkőzne húsz franciával is. Emelem hát poharamat az ön egészségére, kedves gazduram, és tiszteljen meg azzal, hogy elfogyasztja társaságomban ezt a palack bort.
– Nagyon megtisztel az úr – mondta Mr. Jellyband, és közben a szemét törölgette, ahonnan még akkor is patakzottak a hahota előcsalta könnyek –, szívesen elfogadom.
Az idegen színig töltött borral két kupát, az egyiket gazdurarnnak nyújtotta, a másikat maga emelte fel.
– Legyünk bár mégoly hűséges angolok – mondotta, miközben keskeny ajka körül most is gunyoros mosoly játszott –, legyünk mégoly hűségesek, el kell ismernünk, hogy ez az egy jó legalább átszármazott hozzánk Franciaországból.
– Úgy, bizony, uram, ezt nem tagadja senki – bólintott rá gazduram.
– Emelem hát poharam Anglia legjobb fogadósára, a mi derék házigazdánkra, Mr. Jellybandre! – mondta fennhangon az idegen.
– Hip, hip, hurrá! – kiáltott válaszul az egész társaság. Zajosan tapsoltak, indulót vertek a korsók, a kupák az asztalon, harsány hahotázás kíséretében, csak Mr. Jellyband motyogta maga elé:
– Még hogy engem meggyőzzön holmi istentelen idegen! Az Isten szerelmére, jó uram, maga aztán furákat beszél!
Mely nyilvánvaló tényt az idegen sem tagadta. Csakugyan vérlázító volt akár csak feltételezni is, hogy bárki megingathatná Mr. Jellyband mélyen gyökerező meggyőződését az egész európai kontinens lakosainak hitványságát illetően.
Ez idő tájt Anglia-szerte magasra csaptak az indulatok a franciák és viselt dolgaik ellen. A francia és az angol partok között hajózó kereskedők hírfoszlányokat hoztak odaátról, amelyek hallatán minden derék angolban felforrt a vér, és az volt leghőbb vágya, bárcsak a keze közé kaparinthatná azokat a gyilkosokat, akik börtönbe vetették királyukat családostul, mindenféle méltatlanságban részesítve a királynét és á királyi gyermekeket, és harsányan követelik az egész Bourbon-családnak és valamennyi hívének a fejét.
Marié Antoinette szép és fiatal barátnéjának, Lamballe hercegnőnek a kivégzése kimondhatatlan elszörnyedéssel töltött el mindenkit Angliában, s úgy látszott, az egész civilizált Európában bosszúért kiált a király jó családból való híveinek tömeges kivégzése, egyetlen bűnük az lévén, hogy főnemesi nevet viseltek.
Mindazonáltal senki sem mert beavatkozni. Burke minden ékesszólását latba vetve próbálta rávenni a brit kormányt, hogy szálljon hadba Franciaország forradalmi kormánya ellen, Mr. Pitt azonban, jellegzetes óvatosságával, úgy érezte, az ország nem alkalmas rá, hogy újabb heves és költséges háborúba bocsátkozzék. Ausztriának kell magához ragadnia a kezdeményezést, hisz legszebbik leánya immár trónjától megfosztott királyné, aki börtönben sínylődik, és az ordító csőcselék sértegetésének tárgya: nem Angliára tartozik – érvelt Mr. Fox –, hogy fegyvert ragadjon, csak mert az egyik csapat franciának kedve szottyant lemészárolni a másikat.
No mármost ami Mr. Jellybandet és hasonszőrű honfitársait illeti, ha mégoly lesújtó megvetéssel tekintettek is minden külföldire, ők bizony királyhűek és forradalomellenesek voltak mind egy szálig, s e pillanatban dühöngtek Pittre az óvatos mérsékletéért, bár természetesen a nagy ember politikáját irányító diplomáciai okokról fogalmuk sem volt.
De most ismét megjelent Sally, futva és igencsak izgatottan. A kávézószoba mulatozó társasága mit sem hallott a kinti zajokból, Sally éles szeme azonban megpillantott egy agyonhajszolt lovat, melyet lovasa épp a Halászpihenő ajtajánál fékezett meg, s míg az istállófiú odafutott, hogy gondjaiba vegye a lovat, a csinos Sally kiszaladt a bejárathoz a rég várt látogató üdvözlésére.
– Azt hiszem, Lord Antony lovát láttam odakint az udvaron, apa – szólt vissza a leány, miközben átfutott a kávézószobán.
Ekkor azonban felpattant az ajtó, és a következő pillanatban egy barna posztóba burkolt és esővíztől csöpögő kar fonódott a csinos Sally derekára, a kávézószoba fényezett gerendái pedig kedélyes hangot vertek vissza.
– Úgy bizony, hogy az Úr áldja meg az éles szemedet, csinos kis Sallym – szólott a belépő férfi, a derék Mr. Jellyband pedig már sietett is buzgón elébe; azt sem tudta, hova legyen örömében, hogy megérkezett fogadójának egyik legnagyobb becsben tartott vendége.
– Teringettét, Sally – tette hozzá Lord Antony, és egy csókot nyomott Sally kisasszony viruló orcájára –, ahányszor csak látlak, mindig csinosabb vagy! No, az én derék Jellyband barátomnak ugyancsak nehéz dolga lehet, hogy távol tartsa a fickók kezét ettől a karcsú derekadtól. Hm, Mr. Waite, mi a véleménye?
Mr. Waite lelkében heves harcot vívott az őlordsága iránti tisztelet meg az efféle tréfák iránti undor – úgyhogy csupán kétkedő dörmögés volt a válasza.
Lord Antony Dewhurst, Exeter hercegének egyik fia, a korabeli fiatal angol úr tökéletes megtestesítője volt – magas, jóvágású, széles vállú, derűs arcú –, és akárhová ment, megelőzte harsány hahotája. Jó vadász volt, lelke minden társaságnak, pallérozott világfi; nem bővelkedett annyira észbeli képességekben, hogy ez alááshatta volna jó kedélyét, s kedvence volt a londoni szalonoknak csakúgy, mint a falusi fogadók kávézószobáinak. A Halászpihenőben ismerte mindenki, mert gyakran ruccant át Franciaországba, és oda-vissza menet mindig a derék Mr. Jellyband fedele alatt éjszakázott.
Nagy sokára elengedte Sally derekát, biccentett Waite-nek, Pitkinnek meg a többieknek, és a kandallóhoz lépett, hogy megmelengesse-megszárogassa magát. Ezenközben gyors és némileg gyanakvó pillantást vetett a két idegenre, aki csöndben folytatta a dominójátszmát, s egy másodpercre mély komolyság, sőt szorongás felhőzte kedélyes fiatal ábrázatát.
De csak egy másodpercre: a következőben már Mr. Hempseedhez fordult, aki tisztelettudóan homlokához emelte kezét.
– Nos, Hempseed uram, milyen a gyümölcstermés?
– Silány, méltóságos uram, silány – felelte gyászosan Mr. Hempseed –, de mit is várhatnánk, mikor a kormányunk pártját fogja azoknak a himpelléreknek odaát Franciaországban, akik legyilkolnák a királyukat meg valamennyi nagyurat?
– Az áldóját! – viszonozta Lord Antony. – Megtennék bizony, derék Hempseed uram – legalábbis azokat, akiket a markukba kaparinthatnak! De ma este érkezik ide néhány barátunk, akiknek legalább sikerült elmenekülniük a gazfickók karmai közül.
E szavak közben a fiatalember mintha kihívó pillantást vetett volna a sarokban üldögélő hallgatag idegenek felé.
– Hála lordságodnak meg a barátainak, ahogy mesélik – mondotta Mr. Jellyband.
Ám a következő pillanatban Lord Antony keze figyelmeztetőleg megmarkolta gazduram karját.
– Ej, az Isten szerelmére, nincs ezekkel semmi baj, méltóságos uram – mondta erre Jellyband. – Sose féljen, a számat se nyitnám ki, ha nem tudom, hogy barátok között vagyunk. Az az úr amott szakasztott olyan igaz hű alattvalója György királynak, mint lordságod, tisztesség ne essék szólván. Nemrégiben szállt partra Doverben, és itt akar letelepedni a környéken, hogy folytassa mesterségét.
– Mesterségét? No, akkor alighanem temetkezési vállalkozó, mert esküszöm, gyászosabb ábrázatot még nem láttam soha életemben.
– Nem úgy, méltóságos uram, azt hiszem, özvegyember az úr, s alighanem ez az oka a bús magatartásának –, de azért csak barát, erre akár meg is esküszöm, s meg kell hagynia, méltóságos uram, aligha akad, aki jobban megítélné az emberek ábrázatát, mint egy népszerű fogadó gazdája...
– Hát akkor minden rendben van, ha barátok között vagyunk – vágott közbe Lord Antony, aki nyilvánvalóan nem óhajtotta a tárgyat házigazdájával megvitatni. – De mondja csak, gazduram, más nem szállott meg a fogadóban?
– Nem, méltóságos uram, és nem is jön senki, hacsak...
– Hacsak?.
– Senki olyan, akiben lordságod kivetnivalót találna.
– Ki az?
– Nos, méltóságos uram, Sir Percy Blakeney és felesége őméltósága érkeznek hamarosan, de nem szállnak meg...
– Lady Blakeney? – kérdezte meglepetten Lord Antony.
– Ő, méltóságos uram. Épp az imént járt itt Sir Percy hajóskapitánya. Tőle tudom, hogy őladysége bátyja ma hajózik át Franciaországba az Álmodozáson, Sir Percy jachtján, és Sir Percy meg őladysége egészen idáig vele tartanak, hogy búcsút inthessenek. Remélem, ez nem zavarja lordságodat?
– Nem, nem, barátom, nem zavar – semmi sem zavar, hacsak az a vacsora nem lesz a legeslegízletesebb, amit csak Sally kisasszony főzni tud, s amilyet valaha is felszolgáltak a Halászpihenőben!
– Ettől sose féljen lordságod – szólt közbe Sally, aki ezalatt buzgón terített vacsorához. S milyen vidám és hívogató is volt az az asztal, középen egy nagy csokor tarkabarka dáliával, körös-körül pedig a ragyogóra fényesített ónpoharakkal, a csillogó kék porcelánnal!
– Hány személyre terítsek, méltóságos uram?
– Ötre, szép Sallym, de a vacsora tíznek is legyen elegendő! Fáradtak, és remélem, éhesek lesznek a barátaink. Jómagam pedig, hitemre, egy hízott tulokkal is megbirkóznám!
– Alighanem már itt is vannak! – kiáltott fel izgatottan Sally, mert kintről egyre közeledő patkócsattogás, kerékzörgés hallatszott.
Általános mozgolódás támadt a kávézószobában. Mindenki kíváncsi volt Lord Antony tengeren túli finom barátaira. Sally kisasszony gyors pillantást vetett a falon függő parányi tükörbe, a derék Mr. Jellyband pedig tüstént kisietett, hogy elsőként üdvözölhesse előkelő vendégeit. Csak a sarokban ülő két idegen nem vett tudomást az általános izgalomról. Nyugodtan dominóztak tovább, és még csak egy pillantást sem vetettek az ajtó felé.
– Egyenesen előre, grófnő, aztán jobbra az ajtón – hallatszott odakintről egy kellemes hang.
– Bizony, itt vannak – mondta örvendezve Lord Antony –, nosza, szép Sallym, mutasd meg, milyen gyorsan tudod felszolgálni a levest!
Felpattant az ajtó, és a hajlongó, harsányan tisztelkedő Mr. Jellyband nyomában négytagú társaság – két hölgy és két úr – lépett be a kávézószobába.
– Isten hozta önöket a mi vén Angliánkban! – kiáltott fel túláradó szívélyességgel Lord Antony, és kitárt karral közeledett az újonnan érkezettek felé.
– Ah, ön bizonyára Lord Antony Dewhurst – szólalt meg erősen idegenes kiejtéssel az egyik dáma.
– Szolgálatára, madame – felelt a lord, és szertartásos kézcsókkal üdvözölte mind a két hölgyet.
Azután az urakhoz fordult, és melegen megszorította mindkettejük kezét.
Sally buzgón lesegítette a hölgyekről úti köpenyegüket, ők pedig borzongva fordultak a kandallóban fényes lánggal égő fahasábok melege felé.
Nagy volt az izgés-mozgás a kávézószoba vendégei között. Sally kiperdült a konyhába, Jellyband pedig, buzgón ismételgetve tiszteletteljes üdvözleteit, székeket állított a kandalló köré.
– Ah, messieurs, mit is mondhatnék? – sóhajtott fel a két dáma közül az idősebbik; finom, arisztokratikus két kezét a kandalló melege felé nyújtotta, és mélységesen hálatelt pillantást vetett Lord Antonyra, majd a társaság kíséretében levő fiatalemberek egyikére, aki épp súlyos, körgalléros köpenyét fejtette le magáról.
– Csupán azt, grófnő: örül, hogy Angliában van – válaszolt Lord Antony –, és hogy nem viselték meg túlságosan az átkelés megpróbáltatásai.
– Igen, igen, örülünk, hogy Angliában vagyunk – felelt a hölgy, és szemét elfutotta a könny –, és már el is felejtettük mindazt, amit elszenvedtünk.
Dallamos, mély hangja volt, tartását nyugodt méltóság jellemezte, a szép, arisztokratikus arcon, amely fölött sok, némán eltűrt szenvedés hagyott nyomot, a kor divatja szerint magasra tornyozódott a dús, hófehér haj.
– Remélem, Sir Andrew Ffoulkes barátom szórakoztató útitársnak bizonyult, madame?
– Ah, igen, Sir Andrew maga volt a kedvesség. Hogyan is bizonyíthatnék be én és gyermekeim a hálánkat önöknek, messieurs?
Társnője, karcsú, leányos alak, fáradtságában és bújában meghatóan gyermeteg, mind ez ideig egy szót sem szólt, de nagy, barna, könnyel telt szeme felpillantott a tűzről, és Sir Andrew Ffoulkes tekintetét kereste, aki közelebb húzódott a kandallóhoz és a leányhoz, majd amikor kettejük pillantása találkozott, az ifjú úr szeme leplezetlen bámulattal szegeződött a bájos arcra, a leányka halovány arcát pedig elfutotta a pír.
– Ez hát Anglia – szólalt meg a fiatal hölgy, amint gyermeki kíváncsisággal jártatta körül tekintetét a nyitott kandallón, a tölgygerendákon, a kávézószoba egyszerű, zubbonyos vendégeinek kedélyes, kerek brit ábrázatán.
– Egy darabkája, mademoiselle – felelte mosolyogva Sir Andrew –, de mindenestül a kegyed szolgálatára.
A leány ismét elpirult, ezúttal azonban röpke mosoly ragyogta be finom arcát. Nem szólt; és hallgatott Sir Andrew is, ám a két fiatal teremtés szavak nélkül is megértette egymást, mint mindenütt a föld kerekén és mindenkoron, amióta világ a világ.
– No de miért késik a vacsora? – törte meg a csendet Lord Antony kedélyes hangja. – A vacsora, derék Jellyband! Hol marad az a maga takaros leánya, meg a levesestál? Teringettét, ember, maga csak áll, és szájtátva bámulja a hölgyeket, ők meg elalélnak éhen!
– Egy pillanat, méltóságos uram, csupán egypillanat! – kiáltotta Jellyband, sebesen kitárta a konyhába vezető ajtót, és nagy hangon kikiáltott:
– Sally, te! Hé, Sally! Készen vagy, leányom?
Sally bizony készen volt, és a következő pillanatban fel is bukkant az ajtóban, kezében az irdatlan nagy levesestál, amelyből nagy gőzfelleg bodorodott elő, pompás illatok kíséretében.
– Végre-valahára itt a vacsora! – kiáltott fel vidáman Lord Antony, és udvariasan karját nyújtotta a grófnőnek. – Megengedi, madame? – kérdezte szertartásosan, majd a vacsorázóasztalhoz vezette.
Nagy volt a sürgés-forgás a kávézószobában; Mr. Hempseed meg a falubeliek, a halászemberek utat engedtek „az uraságoknak”, és kiszállingóztak, hogy másutt szívják végig a pipájukat. Csak a két idegen maradt ott; mintha mi sem történt volna, zavartalanul folytatták néma dominójátszmájukat, és iszogatták borukat; egy másik asztalnál pedig Harry Waite – aki mindjobban kijött a béketűrésből –, árgus szemekkel figyelte az asztal körül sürgölődő szép Sallyt.
Sallyről lehetett volna megmintázni az angol vidéki élet vonzó képmását: nem is csoda, hogy a fogékony ifjú francia le nem tudta venni szemét a csinos arcról. Tournay vicomte-ja alig volt tizenkilenc esztendős, csupasz képű ifjonc, akin alig hagytak nyomot a hazájában lejátszódó szörnyű tragédiák. Elegáns öltözéke divatfihoz illett, s mihelyt biztonságban partot ért Angliában, látszott, az angol élet örömei közepette kész feledni a forradalom minden borzalmát.
– 'Itemre, 'a ez volna Anglia – jegyezte meg, miközben az elégedettség minden jelével bámulta tovább Sallyt –, nagy elégedésemre szolgál.
Hiába is próbálnók pontosan visszaadni azt a felkiáltást, amely e pillanatban szökött ki Mr. Harry Waite összeszorított fogai közül. Csupán „az uraságok”, kiváltképp Lord Antony őméltósága iránti tisztelet fékezhette meg a derék legényt, hogy kifejezésre ne juttassa az ifjú idegen iránti tagadhatatlan ellenszenvét.
– Ez bizony Anglia, elvetemült ifjú barátom – kacagott fel Lord Antony –, és nagyon kérem, ne engedje szabadjára laza külhoni szokásait a mi roppant erkölcsös országunkban!
Lord Antony már letelepedett az asztalfőre, jobbján a grófnővel. Jellyband az asztal körül buzgólkodott, töltögetett a poharakba, igazgatta a székeket. Sally készen állt, hogy felszolgálja a levest. Mr. Harry Waite barátainak nagy sokára sikerült cimborájukat kivonszolni a szobából, mert a vicomte-nak Sally iránti leplezetlen csodálata láttán már alig bírta féken tartani kitörni kész haragját.
– Suzanne – hangzott fel a grófnő szigorú, parancsoló hangja.
Suzanne arcát megint elfutotta a pír; a leányka szinte feledte, hol van, míg ott állt a kandalló mellett, és engedte, hogy a szemrevaló angol ifjú tekintete az ő bájos arcán időzzék, a keze pedig mintegy öntudatlanul megpihenjen az ő kezén.
Anyjának hangja azonban visszatérítette a valóságba, s egy megadó – Igen, mama! – elsuttogása után helyet foglalt a vacsorázóasztalnál.
Derűs, sőt egyenesen boldog képet nyújtott az asztalt körül ülő társaság; Sir Andrew Ffoulkes és Lord Antony Dewhurst, két jellegzetes jóképű, jó családból való, művelt angol férfi az Úr 1792. esztendejéből, meg az előkelő francia grófnő két gyermekével, akik csak az imént menekültek meg az irtóztató végzet karmaiból, és találtak végre menedéket az oltalmazó Anglia partjain.
A sarokban a két idegen, úgy látszik, befejezte a játszmát; egyikük felállt, s háttal a vidám asztaltársaságnak, tempósan igazgatta háromgalléros bő köpenyét. Közben végigfuttatta pillantását a szobán. Mindenki nevetett, beszélgetett, ő pedig maga elé mormolta: – Minden rendben! – mire társa, a nagy gyakorlat szülte fürgeséggel, egy szempillantás alatt térdre ereszkedett, a következőben pedig nesztelenül bemászott a tölgyfa lóca alá. Az idegen ezután egy hangos „Jó éjszakát!”-tal higgadtan kisétált a kávézószobából.
A vacsorázóasztal vendégei közül senki sem vette észre a különös és néma műveletet, amikor azonban a kávézószoba ajtaja becsukódott az idegen mögött, mindenkiből kiszakadt a megkönnyebbülés önkéntelen sóhaja.
– Végre egyedül! – jegyezte, meg kedélyesen Lord Antony.
Ezután felemelkedett az ifjú vicomte, emelte poharát, és így szólt tört angolságával:
– Őfelsége 'armadik György angol királyra! Isten áldja meg nekünk, szegény francia menekülteknek nyújtott vendégszeretetéért!
– Őfelségére a királyra! – visszhangozta Lord Antony és Sir Andrew, csatlakozva a pohárköszöntőhöz.
– Őfelségére, Lajos francia királyra! – tette hozzá ünnepélyesen Sir Andrew. Óvja meg az Úr, és adja, hogy győzedelmeskedhessek ellenségein.
Mindenki felállt, és némán itták ki poharukat. Franciaország szerencsétlen királyának, tulajdon népe foglyának sorsa komor felleget vont még Mr. Jellyband derűs ábrázatára is.
– És Tournay de Basserive grófja őméltóságára! – mondta vidáman Lord Antony. – Arra, hogy mielőbb itt üdvözölhessük Angliában!
– Ó, monsieur – sóhajtott a grófnő, amikor megremegő kézzel emelte ajkához poharát –, alig is merem remélni...
Lord Antony azonban már kitálalta a levest, és az elkövetkező néhány percben elült a beszélgetés, míg Jellyband és Sally körülhordta a tányérokat, és mindenki nekilátott.
– Hitemre, madame – szólalt meg hamarosan Lord Antony –, az imént nem a levegőbe beszéltem. Minthogy kegyed, mademoiselle Suzanne és barátom, a vicomte, biztonságban vannak Angliában, alighanem nyugodt lehet a gróf úr sorsa felől is.
– Ah, monsieur – sóhajtott mélyet a grófnő –, bízom az Úrban... fohászkodom... és reménykedem...
– Úgy, úgy, madame! – szólt közbe Sir Andrew Ffoulkes –, bízzék csak az Úrban, hogyne, de higgyen valamelyest a kegyed angol barátaiban is, akik megesküdtek rá, hogy épségben áthozzák a grófot a Csatornán, éppúgy, ahogy ma kegyedéket áthozták.
– Igen, igen, monsieur – felelte a hölgy. – Legmélyebb bizodalmam önben és barátaiban. Hírük, elhiheti, bejárta egész Franciaországot. Valóságos csoda, ahogy az én barátaim közül is nem egy megmenekült az irtóztató forradalmi törvényszék karmaiból..., s mindez önnek és barátainak a műve...
– Mi csupán a kéz vagyunk, grófnő...
– De a férjem, monsieur – folytatta a grófnő, és hangját könnyek fátyolozták –, a férjem halálos veszedelemben forog... Soha el nem hagytam volna, ha nincsenek a gyermekeim... Vívódtam a férjem és a gyerekeim iránti kötelesség között. Ők nem voltak hajlandók nélkülem útra kelni... ön pedig és a barátai oly ünnepélyesen fogadkoztak, hogy a férjem biztonságba kerül... De most... ó, most, hogy itt vagyok, önök között, a gyönyörű, szabad Angliában, s arra gondolok, ő hogyan menti az életét, hogyan kergetik, akár az űzött vadat... micsoda veszedelemben él... Ah! nem lett volna szabad elhagynom őt... nem lett volna szabad!
A szegény hölgyön úrrá lettek érzelmei; a kimerültség, a bánat, az izgalom felülkerekedett merev, arisztokratikus tartásán. Halkan zokogott, Suzanne pedig odafutott hozzá, és megpróbálta lecsókolni könnyeit.
Lord Antony és Sir Andrew nem szólt; nem szakították félbe a grófnő szavait. Kétségtelenül övé volt minden együttérzésük: erről tanúskodott hallgatásuk is – ami emberemlékezet óta, s amióta Anglia azzá lett, ami, az angol férfi mindig restellte tulajdon érzéseit és tulajdon részvétét. A két fiatalember tehát egy szót sem szólt, buzgón igyekezett leplezni érzelmeit, minek következtében igencsak zavarodott képet vágtak mind a ketten. – Ami engem illet, monsieur – szólalt meg hirtelen Suzanne, és barna fürtjei erdejéből egy pillantást vetett Sir Andrew-ra –, én szívem mélyéből bízom önben, és tudom, drága apámat éppúgy elhozza Anglia biztonságába, ahogyan ma minket elhozott.
Annyi bizalom, annyi kimondatlan remény és hit csengett a hangjából, hogy édesanyja szeméből mintegy varázsütésre eltűntek a könnyek, és valamennyiük arcán felragyogott a mosoly.
– Megszégyenít, mademoiselle – válaszolt Sir Andrew. – Életemet a kegyedék szolgálatára ajánlom, de magam csupán szerény eszköz vagyok nagy vezetőnk kezében, aki megszervezte és végrehajtotta a kegyedék menekülését!
Heves meggyőződéstől fűtött szavai hallatán Suzanne leplezetlen csodálkozással pillantott rá.
– Vezetőjük, monsieur? – kérdezte izgatottan a grófnő. – Ah, hogyne, nyilván van vezetőjük. Miért is nem gondoltam erre mostanáig? Hol van ő? Azonnal indulok hozzá, lába elé vétjük magunkat gyermekeimmel, és megköszönjük mindazt, mit értünk tett.
– Fájdalom, madame – szólt Lord Antony –, ez lehetetlen.
– Lehetetlen?! Ugyan miért?
– Mert a Vörös Pimpernel sötétben dolgozik, és kilétét csupán legközelebbi híveinek ünnepélyes esküvel hallgatásra kötelezett kicsiny csoportja ismeri.
– Vörös Pimpernel! – kacagott fel Suzanne. – Micsoda fura név! Mi az a Vörös Pimpernel, monsieur? – pillantott kíváncsian Sir Andrew-ra.
A fiatalember arca valósággal elváltozott. Szeméből lelkesedés sugárzott; a halványa iránti szeretet és csodálat vallásos ragyogása ült ki az arcára.
– Vörös Pimpernel a neve, mademoiselle – szólalt meg nagy sokára –, egy igénytelen angol vadvirágnak; ám ezt a nevet választotta valódi kilétének leplezésére a legkülönb és legbátrabb férfiú a földkerekségen, hogy könnyebben teljesíthesse a maga elé tűzött nemes feladatot.
– Ah, igen – szólt közbe az ifjú vicomte –, 'állottam 'írét a Vörös Pimpernelnek. Egy kis piros virág – igen! Párizsban azt beszélik, vala'ányszor egy-egy király'ű franciának sikerül elmenekülnie Foucquier Tinville karma közül, az ördögi államügyész kap egy levélkét, rajta egy kis piros virággal... Igen?
– Igen – bólintott Lord Antony. – Valóban így van.
– Te'át – ma is kapott egy ilyen levélkét?
– Minden bizonnyal.
– Vajon mit szólt hozzá?! – kacagott Suzanne.
– Azt hallottam, semmi mástól nem fél, csak attól a kis piros virágtól!
– Reméljük hát – mondotta Sir Andrew –, hogy bőségesen lesz alkalma tanulmányozni annak a kicsiny vörös virágnak az alakját!
– Ah, monsieur – sóhajtott a grófnő –, mindez igen regényesen hangzik, de én mit sem értek belőle.
– Mit nem ért, madame?
– Hogy az önök vezére, hogy önök valamennyien arra költik a pénzüket, és azért kockáztatják az életüket – hiszen valamennyien kockáztatják az életüket, monsieur, amikor Franciaország földjére lépnek! –, hogy merőben ismeretlen francia férfiakat és nőket megmentsenek!
– Sport ez, grófnő, csupán sport – jelentette ki kedélyes, kellemes, zengő hangján Lord Antony –; mi, angolok tudvalevőleg sportemberek vagyunk, s napjainknak legdivatosabb sportja elkaparintani a vadat a kopók foga közül!
A grófné azonban hitetlenül ingatta a fejét. Elképesztőnek tartotta, hogy ezek a fiatal férfiak és nagy vezetőjük, mindannyian gazdagok, vélhetőleg valamennyien jó családok sarjai, életük virágjában csupán a sport kedvéért vállaljanak tudva és akarva szüntelenül iszonyatos kockázatot. Mihelyt francia földre lépnek, nemzetiségük nem védi őket többé. Akit rajtakapnak, hogy menedéket vagy segítséget nyújt királyhűséggel gyanúsított személyeknek, könyörtelenül elítélik, és azonnali hatállyal kivégzik, legyen bármely nemzet fia. És az angol ifjaknak ez a csapata mégis, sőt magának Párizsnak a falai között, packázik a kérlelhetetlen és vérszomjas forradalmi törvényszékkel, és jóformán a guillotine tövéből ragadja el az elítélteket. A grófnő megborzongott, amikor felidézte az elmúlt napok eseményeit, menekülését Párizsból két gyermekével, amikor mindhárman egy rozoga kordé ponyvája alatt rejtőztek, egy rakás répa és káposzta között, lélegezni is alig merészeltek, miközben odakint torkaszakadtából üvöltött a szörnyű Nyugati Barikádnál a tömeg: „Lámpavasra az arisztokratákkal!”
Valóságos csoda volt a menekülésük. A grófi pár megtudta, hogy a „gyanús személyek” listájára kerültek, vagyis néhány nap – vagy talán néhány óra múlva megkezdődik a kétségtelenül halálos ítélettel végződő perük. És ekkor csillant fel a megváltás reménysugara: megérkezett a rejtélyes vörös virággal jegyzett levél, benne a félreérthetetlenül megfogalmazott utasítás; majd a búcsú a gróftól, amelytől majd meghasadt szegény grófné szíve; a viszontlátás reménye; a menekülés két gyermekével; a fedett kordé és kocsisa, a szörnyű szipirtyó, mint holmi ördögien gonosz démon, ostornyelén az irtóztató trófeával!
A grófnő körülhordozta tekintetét az ómódi angol fogadón, a polgári és vallásszabadság békés országának e tükrén, majd lehunyta szemét, hogy elűzze a Nyugati Barikád hagymázas vízióját, a pestist emlegető vén boszorka szavaira elszörnyedten hátráló csőcselék képét.
A kordé ponyvája alatt töltött idő minden percében attól rettegett, hogy megtalálják, letartóztatják, gyermekeivel együtt bíróság elé állítják és elítélik – ezek az angol ifjak pedig, rettenthetetlen és titokzatos vezetőjük irányításával, életüket kockáztatták, hogy őket megmentsék, mint ahogy más ártatlanok tucatjait megmentették immár.
És mindez csupán sport volna? Lehetetlen! Suzanne tekintete félreérthetetlenül tudatta Sir Andrew-val, hogy szerinte ha más nem is, de ez az angol ifjú magasabb rendű és nemesebb indítéktól vezéreltetve menti meg embertársait a szörnyű és méltatlan haláltól, mintsem a barátja elhitetni szeretné.
– Hány tagja van bátor szövetségüknek, uram? – kérdé bátortalanul a leányka.
– Húsz mindösszesen, mademoiselle – felelte Sir Andrew –, egy parancsol, és tizenkilenc engedelmeskedik. Angolok vagyunk mindahányan, s egyazon ügyre esküdtünk mind – hogy engedelmeskedünk vezetőnknek, és megmentjük az ártatlanokat.
– Oltalmazza mindőjüket az Úr, messieurs – kívánta szíve egész melegével a grófnő.
– Eddig meg is tette, madame.
– Csodálatos, valóban csodálatos! Hogy ennyire merészek, hogy ennyire szívükön viselik embertársaik ügyét, holott angolok. Franciaországban pedig elburjánzott az árulás – méghozzá a szabadság és a testvériség nevében!
– Franciaországban a nők még ádázabb ellenségeink, mint a férfiak – sóhajtott a vicomte.
– Ah, igen – bólintott a grófnő, s gőgös megvetés és mély keserűség költözött bús tekintetébe. – Ott van például Marguerite St.-Just, aki St.-Cyr márkiját és egész családját feljelentette a vésztörvényszéknél.
– Marguerite St.-Just? – kérdezte Lord Antony, miközben gyors és aggodalmas pillantást vetett Sir Andrew-ra. – Marguerite St.-Just? Csak nem...
– De, igen! – válaszolt a grófnő. – Bizonyára ismeri. A Comédie Francaise első színésznője volt, s nemrégiben ment nőül egy angol férfihoz. Alighanem ismeri...
– Hogy ismerem-e? – kérdezte Lord Antony. – Hogy ismerem-e Lady Blakeneyt, London legdivatosabb asszonyát, Anglia leggazdagabb emberének feleségét? Hát hogyne, mindannyian ismerjük Lady Blakeneyt.
– Iskolatársném volt a párizsi zárdában – vetette közbe Suzanne –, és együtt jöttünk át Angliába, hogy az önök nyelvét elsajátítsuk. Nagyon kedveltem Marguerite-et, és el sem hiszem, hogy ilyen gonoszságot cselekedett volna.
– Valóban hihetetlenül hangzik – mondotta Sir Andrew. – Csakugyan feljelentette volna St.-Cyr márkiját? Miért cselekedett volna ilyesmit? Itt bizonyára holmi tévedés van...
– A tévedés lehetetlen, monsieur – szólt közbe hidegen a grófnő. – Marguerite St.-Just bátyja hírhedett republikánus. Holmi családi háborúságot emlegetnek közte és unokabátyám, St.-Cyr márkija között. A St.-Justök közrendű család, és a republikánus kormány sok spiont alkalmaz. Biztosítom önt, hogy tévedésről szó sem lehet... Nem hallották még ezt a históriát?
– Nem tagadom, madame, hallottam holmi kósza híresztelést, de Angliában senki sem adott hitelt ilyesminek... Sir Percy Blakeney, a hölgy férje igen vagyonos és a társaságban előkelő helyet elfoglaló férfiú, a walesi herceg jó barátja... Lady Blakeney pedig vezéralakja London előkelő társaságának és a divatnak egyaránt!
– Meglehet, monsieur, és mi természetesen igen visszavonult életet fogunk élni Angliában, de szívből fohászkodom az Úrhoz, hogy amíg az önök szép országában időzöm, színét se lássam Marguerite St.-Justnek.
A közmondásos angyal suhant át a szobán – hallgatott a kis társaság az asztal körül. Suzanne elszomorodott; Sir Andrew zavartan babrált a villájával, az arisztokratikus előítéleteinek páncéljába öltözött grófnő azonban mereven és hajlíthatatlanul ült magas hátú székén. Lord Antony viszont kényelmetlen és aggodalmas pillantásokkal bombázta Jellybandet, akin jól látszott, hogy maga sem érzi kellemetesebben magát.
– Mikorra várja Sir Percyt és Lady Blakeneyt? – sikerült egy óvatlan pillanatban a lordnak suttogva megkérdeznie a derék fogadóst.
– Bármelyik percben, méltóságos uram – suttogta válaszul Jellyband.
Alig szólt, közeledő hintő zörgése hallatszott, egyre hangosabban; már-már kivehető volt a kocsis kurjantása, csattogtak a patkók a macskaköveken, s a következő pillanatban felpattant az ajtó, és egy istállófiú rontott izgatottan a kávézószobába:
– Sir Percy Blakeney és őladysége! – kiáltott teli torokból. – Megérkeztek!
És hatalmas kiáltozás, lószerszám csilingelőse, patkócsattogás közepette négy pompás pej húzta nagyúri hintó állt meg a Halászpihenő bejárata előtt.
A fogadó kellemes, tölgygerendás kávézószobája egy szempillantás alatt a reménytelen zűrzavar és összevisszaság színterévé változott. Az istállófiú bejelentésének hallatán Lord Antony, foga közt elmorzsolva egy divatos szitkot, felugrott helyéről, és egymásnak ellentmondó utasítások özönével árasztotta el szegény felzaklatott Jellybandet, aki azt sem tudta, mihez kapjon rémületében.
– Az ég szerelmére, ember – reccsent rá őlordsága –, próbálja meg egy percig szóval tartani odakint Lady Blakeneyt, amíg a hölgyek visszavonulnak. Az áldóját! – tette hozzá fogcsikorgatva –, ez aztán a balszerencse!
– Gyorsan, Sally! A gyertyákat! – kiáltotta Jellyband. Egyik lábáról a másikra ugrált, futott ide, futott oda, tetemesen növelve az általános zűrzavart.
A grófnő is felemelkedett helyéről, mereven kiegyenesedve igyekezett hidegvérrel leplezni izgatottságát.
– Látni sem akarom azt a nőt! Látni sem akarom! – ismételte gépiesen.
Odakint is fokozódott a nevezetes vendégek érkezését kísérő izgalom.
– Jó napot, Sir Percy! Jó napot, méltóságos asszonyom! Alázatos szolgája, Sir Percy! – hallatszott a folyamatos kórus, közbe-közbeszúrva, halkabban, egy-egy rimánkodó hang: – Könyörüljenek szegény vak emberen! Egy kis alamizsnát, méltóságos úr!
Majd hirtelen egy bájosan csengő hang emelkedett ki az általános morajból:
– Hagyják szegény embert! Adjanak neki vacsorát a költségemre!
Kellemes, dallamos hang volt, alig egy árnyalatnyi idegenes színnel a mássalhangzók ejtésében.
A kávézószobában mindenki meghallotta, és egy röpke pillanatra megállt az élet: mindenki a csengő hangot hallgatta. Sally az emeleti hálószobákhoz vezető lépcső tövében állt, és a gyertyákat tartotta, a grófnő épp sietősen visszavonulni készült a dallamos hangú ellenség elől; Suzanne kénytelen-kelletlen édesanyja nyomába szegődött, ám közben bánatos pillantásokat vetett az ajtó felé, hátha mégis megláthatja hőn szeretett hajdani iskolatársnéját.
Jellyband nagy sokára kitárta az ajtót, abban a balga reményben, hátha mégis elkerülheti a fenyegető katasztrófát, és ugyanaz a bájos, dallamos hang, víg kacagás kíséretében, tettetett felháborodással így szólott:
– Brrrr! Vizes vagyok, mint az öntött ürge! Dieu! Ki látott már ilyen komisz éghajlatot?
– Suzanne, azonnal gyere velem, megparancsolom! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon a grófnő.
– Ó, mama! – esengett Suzanne.
– Méltóságos asszonyom... khm... khm... méltóságos asszonyom! – hebegett Jellyband, és ügyetlenül igyekezett elállni az utat.
– Pardieu, jó ember – szólt immár kissé türelmetlenül Lady Blakeney –, miért áll az utamba? Úgy járja a táncot, mint a szamár a jégen! Engedjen a tűzhöz, mert megvesz az Isten hidege!
Azzal Lady Blakeney ügyesen félretolta gazduramat, és besuhogott a kávézószobába.
Marguerite St.-Justnek – történetünk Lady Blakeney-jének – sok arcmása, miniatűr képe fennmaradt, de aligha adja vissza bármelyik is a hölgy különleges szépségét. Az átlagosnál magasabb volt, megjelenése fenséges, alakja királyi – nem csoda hát, ha még a grófnő is megállt egy pillanatra önkéntelen csodálattal, csak azután fordított hátat a szemkápráztató jelenségnek.
Marguerite Blakeney alig volt huszonöt esztendős, és szépsége virágjában. Hullámzó-imbolygó strucctollakkal díszített széles kalapja puha árnyékba vonta gesztenyeszín – és pillanatnyilag egy szemernyi rizsporral sem befútt – fürtök glóriájával övezett klasszikus homlokát; bájos, gyermeki száját, mintegy szobrászvéső faragta egyenes orrát, gömbölyded állat, finom ívű nyakát festői keretbe foglalta a kor festői viselete. Pompás, kék bársonyruhája úgy simult kecses alakjára, mintha ráöntötték volna, parányi kezében méltóságteljesen tartott egy szalagcsokorral ékes, hosszú botot, amelynek viseletére nemrég kaptak rá a korszak divathölgyei.
Marguerite Blakeney egy gyors pillantással felmérte, ki van a szobában. Nyájas biccentéssel üdvözölte Sir Andrew Ffoulkest, Lord Antony-nak pedig kezet nyújtott.
– Hello, Lord Tony, hát maga mit keres Doverben? – kérdezte vidáman.
– Válaszra nem is várva megfordult, és szembenézett a grófnővel és Suzanne-nal. Arca még derűsebben felragyogott, és kitárta két karját a leányka felé.
– Nini, hiszen ez az én kis Suzanne-om! Pardieu, kicsi polgártársnő, hát te hogy kerülsz Angliába? És madame is itt van!
Túláradó szívélyességgel közeledett feléjük; modorában, mosolyában egy árnyalatnyi zavar sem látszott. Lord Tony és Sir Andrew aggodalmasan figyelte a kis jelenetet. Angolok voltak, de gyakran jártak Franciaországban, jól megismerték a franciákat és tudták, micsoda hajlíthatatlan gőggel, keserű gyűlölettel szemléli az ősi francia főnemesség azokat, akik eszközei voltak az ő bukásának. Armand St.-Justöt, a szépséges Lady Blakeney testvérbátyját – bár mérsékelt nézeteket vallott, és hajlott a kiegyezésre – meggyőződéses republikánusnak ismerték: az ősi St.-Cyr családdal folytatott háborúskodása (amelynek okai rejtve maradtak a kívülállók előtt) az utóbbiak bukásához és a családnak jóformán írmagostul való kiirtásához vezetett. Franciaországban diadalmaskodott St.-Just és a pártja, itt, Angliában pedig, szemtől szemben ezzel a három menekülttel, akik puszta életüket tudták csak menteni, akiket elűztek hazájukból, és megfosztottak mindattól, amit évszázadok ruháztak rájuk – íme, itt áll egy szép sarja épp azoknak a republikánus családoknak, amelyek egy trónt döntöttek meg, és gyökerestül tépték ki a régmúlt századok beláthatatlan távolából eredő arisztokráciát.
Itt állott hát előttük, a szépség öntudatlan nemtörődömségével, és feléjük nyújtotta fehér kezét, mintha ezzel a mozdulattal áthidalhatná a zűrzavaros és véres elmúlt évtizedet.
– Suzanne, megtiltom, hogy szóba állj azzal a nővel – mondta szigorúan a grófnő, és tiltó kezét leánya karjára tette.
Angolul szólt, hogy mindenki meghallja és megértse; a két ifjú angol úr csakúgy, mint a közrendű fogadós, meg a leánya. Az utóbbinak elszörnyedésében a szája is tátva maradt: micsoda külföldi arcátlanság, micsoda tiszteletlenség őladysége iránt – aki végtére is angol, hiszen Sir Percynek, a walesi herceg barátjának a felesége!
Lord Antony és Sir Andrew Ffoulkes ereiben is megdermedt a vér a szándékos sértés hallatán. Egyikük kérlelő, a másikuk figyelmeztető felkiáltást hallatott, és ösztönszerűen mindketten az ajtó felé pillantottak, ahonnan már be is hallatszott egy nyugodt, kellemes hang.
A jelenlevők közül csupán Marguerite Blakeney és Tournay grófnője őrizte meg látszólag a nyugalmát. Az utóbbi – mereven, kiegyenesedve, megvetően, fél keze még akkor is leánya karján – a hajlíthatatlan gőgnek volt a megtestesülése. Marguerite bájos arca egy pillanatra éppoly fehér lett, mint a nyakát övező puha kendő, és az éles szemű megfigyelő észrevehette volna, hogy a hosszú, szalagcsokros botot markoló keze megfeszül, és egy kissé megremeg.
De mindez egy futó pillanat volt csupán; a következő másodpercben a finom szemöldök kissé megemelkedett, az ajkak gunyorosan felfelé görbültek, a tiszta tekintetű kék szem a merev grófnőre szegeződött, és őladysége kis vállrándítással, vidáman megszólalt:
– Ejnye-bejnye, polgártársnő, mi bántja kegyedet?
– Angliában vagyunk, madame – viszonzá ridegen a grófnő –, és jogomban áll megtiltani leányomnak, hegy baráti kezet nyújtson kegyednek. Gyere, Suzanne.
Intett leányának, és többé egy pillantást sem fecsérelve Marguerite Blakeneyre, mély, régimódi bókkal búcsúzott a két fiatalembertől, majd fenségesen kivitorlázott a szobából.
Az ódon fogadó kávézószobájában csend honolt egy percig, amíg a grófnő szoknyájának suhogása el nem halt a folyosón. Marguerite szobormereven állt, csak komor pillantása követte az ajtóban eltűnő szálegyenes alakot – ám, amikor a kis Suzanne is engedelmesen és alázatosan követte anyját, a rideg, komor arckifejezés eltűnt, és Lady Blakeney szemébe epekedő, szinte szánalmasan gyermeki tekintet lopózott.
A kis Suzanne elkapta a pillantását; a gyermek gyengéd szívének minden melege kiáradt a nálánál alig idősebb szépasszony felé; a leányos együttérzés győzedelmeskedett a gyermeki engedelmességen: az ajtónál sarkon fordult, visszafutott Marguerite-hez, átölelte, és forrón megcsókolta – csak azután követte anyját. Sally volt a sereghajtó; gödröcskés arcán szívbéli mosollyal vágott ki ügyes kis bókot őladysége előtt.
Suzanne ösztönös kedvessége feloldotta a kellemetlen feszültséget. Sir Andrew tekintete addig követte a finom kis figurát, amíg el nem tűnt, azután őszinte derűvel viszonozta Lady Blakeney pillantását.
Marguerite kecsesen affektált mozdulattal dobott csókot a hölgyek után, akiket elnyelt az ajtónyílás, majd gúnyos kis mosollyal szólalt meg:
– Nos, Sir Andrew, látott-e már hasonlóan kellemetlen teremtést? Remélem, én nem leszek ilyen öregkoromra!
Felemelte szoknyája szegélyét, és fenséges léptekkel a kandallóhoz vonult.
– „Suzanne – utánozta a grófnő hanghordozását –, megtiltom, hogy szóba állj azzal a nővel!”
Az élcelődést kissé erőltetett nevetés kísérte, de sem Sir Andrew, sem Lord Tony nem volt valami jó megfigyelő. Az utánzás oly tökéletes volt, a hang oly megtévesztően hasonló, hogy a két fiatalember önkéntelenül felkiáltott:
– Bravó!
– Ah, Lady Blakeney – tette hozzá Lord Tony –, mennyire hiányolhatják kegyedet a Comédie Francaise-ben, és hogy gyűlölhetik a párizsiak Sir Percyt, amiért kedvencüket elragadta!
– Ugyan – vonta meg kecses vállát Marguerite –, Sir Percyt lehetetlenség volna bármiért is gyűlölni: szellemessége még magát a grófnőt is lefegyverezné!
Az ifjú vicomte, aki úgy döntött, nem követi édesanyját a méltóságteljes kivonulásban, most előrelépett: kész volt sorompóba szállni a grófnő mellett, ha netán Lady Blakeney újabb döféseket szánna neki. Mielőtt azonban egyetlen tiltakozó szót is kiejthetett volna, kintről kellemes hangú, habár felületes nevetés hallatszott, és a következő pillanatban egy szokatlanul magas és felettébb díszes öltözékű férfi jelent meg az ajtónyílásban.
Amint a korszak krónikáiból megtudjuk, az Úr 1792. évében Sir Percy Blakeney egy-két esztendővel innen volt még harmincadik életévén. Még az angol férfiak átlagánál is magasabb alakja, széles válla, izmos testalkata révén azt mondta volna bárki, hogy szokatlanul jó megjelenésű ember – ha mélyen ülő kék szemének nem olyan tunya a kifejezése, s ha erős, szép vonású száját nem torzítja el gyakori üres nevetés.
Kis híján esztendeje volt annak, hogy Sir Percy Blakeney báró, Anglia egyik leggazdagabb embere, divatdiktátor, a walesi herceg jó barátja azzal lepte meg London és Bath divatos társaságát, hogy egyik külföldi útjáról elbűvölő szépségű, szikrázó szellemű francia feleséget hozott haza. Sir Percy, a britek britje, a legálmosabb, legunalmasabb fajankó, aki valaha ásításra késztetett szép asszonyokat, házasságában olyan pazar zsákmányt ejtett, amely után, ha hihetünk a krónikásoknak, sokan áhítoztak.
Marguerite St.-Just épp abban a pillanatban tűnt fel a párizsi művészkörökben, amikor a világ minden eddiginél hatalmasabb társadalmi felbolydulása támadt a város falai között. A szépség és tehetség adományával egyaránt bőségesen megáldott tizennyolc éves leány, akinek csupán ifjú és odaadó bátyja volt a kísérője, a rue Richelieu-beli bájos lakásában hamarosan pompás és zártkörű társaságot vonzott maga köré – noha a zártkörűség mindössze egy tekintetben jellemezte őket. Marguerite St.-Just elvhű, meggyőződéses republikánus volt – jelszava: minden ember egyenlőnek született –, és a vagyonbéli egyenlőtlenséget puszta kellemetlen véletlennek tekintette. Egyenlőtlenséget mindössze a tehetség terén ismert. „A vagyon és a rang örökölhető – mondogatta –, de az ész már nem.” Bájos szalonja tehát csupán az eredetiség és az értelem, a zsenialitás és a szellem, az okos férfiak és tehetséges asszonyok előtt nyílt meg, és a szellem világa – mely még ama zaklatott időkben is Párizs körül forgott – a művészi karrier zálogának tekintette, ha oda bejuthatott.
Eszes emberek, előkelőségek, sőt főrangúak alkottak állandó és ragyogó udvart a Comédie Francaise elbűvölő ifjú művésznője körül, aki úgy suhant át a republikánus, forradalmi, vérszomjas Párizson, mint egy fénylő üstökös, uszályában mindazzal, ami a legelőkelőbb és a legérdekesebb volt az intellektuális Európában.
És ekkor elérkezett a tetőzés. Némelyek elnéző mosollyal művészi különcködésnek minősítették, mások bölcs, előrelátásnak, tekintettel a Párizsban torlódó eseményekre, de a tetőzés valódi oka talány és rejtelem maradt mindannyiuknak. Akárhogyan is: Marguerite St.-Just egy szép napon egyszerűen nőül ment Sir Percy Blakeneyhez, anélkül, hogy barátait értesítette volna, anélkül hogy eljegyzési vacsorát vagy estélyt adott volna a divatos francia esküvők szokásos előjátékaként. Senki még csak meg sem kísérelte kitalálni, hogy a barátai által egyöntetűen „Európa legokosabb asszonya” néven emlegetett Marguerite St.-Just körül forgó intellektuális körbe hogyan nyerhetett bebocsátást ez az ostoba, unalmas angol – csak a rosszindulatúak célozgattak arra, hogy az aranykulcs bízvást megnyit minden ajtót.
Elég az hozzá, hogy Marguerite Sir Percy felesége lett, „Európa legokosabb asszonya” hozzákötötte sorsát ahhoz az „átkozott idiótához”, Blakyneyhez, s még legmeghittebb barátai sem tulajdoníthatták ezt a különös lépést másnak, mint a legszélsőségesebb különcködésnek. Akik azonban igazán ismerték Marguerite St.-Justöt, gúnyos kacajjal vetették el a gondolatot, hogy a Sir Percy-től várható világi előnyök bírhatták volna e lépésre. Marguerite St.-Justöt végtére is fikarcnyit sem érdekli a pénz és még kevésbé a rang; meg aztán legalább fél tucat nagyvilági férfi akadt, aki legalább annyira jó családból született, ha vagyonát tekintve nem mérkőzhetett is Blakeneyvel, és boldogan megadta volna Marguerite St.-Justnek mindazt a társadalmi rangot, amit csak kívánhatott a szíve.
Abban is megegyezett a közvélemény, hogy Sir Percy merőben alkalmatlan a magára vállalt súlyos teher viselésére. Jogcíme mindössze annyi volt rá, hogy vakon imádta hitvesét, hogy mérhetetlenül gazdag volt, s kegyben állt az angol udvarnál. A londoni társaság azonban úgy vélekedett, hogy Sir Percy intellektuális korlátai ismeretében sokkalta bölcsebben tette volna, ha az említett világi előnyöket kevésbé ragyogó és szellemes feleségre pazarolja.
Az utóbbi időben jeles szerepet játszott a divatos angol társaságban, ifjúsága java részét azonban külhonban töltötte: Atyját, a néhai Sir Algernon Blakeneyt szörnyű csapással sújtotta a sors: boldog házasságának harmadik esztendejében imádott fiatal feleségének gyógyíthatatlanul elborult az elméje. Percy mindössze néhány napos volt, amikor a néhai Lady Blakeneyn eluralkodott a szörnyű kór, amelyet akkoriban orvosolhatatlannak és az egész családot sújtó istencsapásának tartottak. Sir Algernon külföldre vitte beteg feleségét, s ott nevelkedett Percy is, gyengeelméjű anyja és kétségbeesett atyja között, míg el nem érte nagykorúságát. Szüleinek gyors egymásutánban bekövetkező halála révén szabadságra tett szert, s mert Sir Algernon kényszerű visszavonultságban töltötte életét, a hatalmas Blakeney-vagyon megtízszereződött.
Sir Percy Blakeney sokat utazott külhonban, mielőtt hazahozta volna szép, fiatal, francia feleségét. A korabeli divatos körök készek voltak tárt karokkal fogadni mindkettejüket. Sir Percy gazdag volt, a felesége minden szép és jó tulajdonsággal ékes, a walesi herceg igen jó szívvel volt irántuk. Fél év sem telt el, s ők voltak a társadalmi élet és a divat vezéralakjai. Sir Percy kabátjairól beszélt az egész város, ostobaságait széltében-hosszában idézték, bárgyú nevetését majmolta az előkelő klubok aranyifjúsága. Tudta mindenki, hogy reménytelenül ostoba, de ezen senki sem csodálkozott, hiszen a Blakeneyk megszámlálhatatlan nemzedéke köztudomásúlag tompa agyú volt, Sir Percy édesanyja pedig elmeháborodott.
A társaság tehát elfogadta, kényeztette, körüludvarolta, hisz Sir Percy tartotta a legkülönb lovakat az országban, ő adta a legpazarabb estélyeket, neki volt a leghíresebb borospincéje. Ami pedig az „Európa legokosabb asszonyával” kötött házasságát illeti – nos, az elkerülhetetlen hamarosan bekövetkezett. Nem szánta senki, hiszen magának köszönhette a sorsát. Számos ifjú hölgy akadt Angliában, jó családból való, szép külsővel magáldott, aki szívesen szegődött volna társául a Blakeney-vagyon elköltésében, s mosolygott volna elnézően Sir Percy botorságán és derűs ostobaságain. No, meg aztán azért sem részesült szánalomban Sir Percy, mert láthatólag nem is tartott rá igényt – igen büszke volt okos feleségére, és fel sem vette, hogy Marguerite nem is igyekszik leplezni az ura és parancsolója iránt érzett jóindulatú megvetését, sőt egyenesen az ő rovására köszörüli elmeélét.
Csakhogy Blakeney ahhoz is ostoba volt, hogy észrevegye: okos felesége nevetségessé teszi, s ha az elbűvölő fiatal párizsi nővel való házasságában nem valósultak meg kutyahűségű, odaadásában megálmodott reményei – nos, a társaság erre csupán halványan következtethetett.
Gyönyörű richmondi házában zavartalan kedéllyel játszotta okos felesége mellett a második hegedűt; elárasztotta ékszerekkel, mesés fényűzéssel vette körül, Marguerite pedig utánozhatatlan bájjal fogadta mindezt, s hasonló bájjal árasztotta férje fenséges udvarházának vendégszeretetét, mint amilyennel Párizsban, fogadta az intellektuális körök krémjét.
Sir Percy Blakeney külsejét tekintve tagadhatatlanul megnyerő jelenség volt – ha nem tekintjük szokásos lusta, unott arckifejezését. Mindig makulátlanul öltözködött, korának eltúlzott „incroyable” divatja szerint, amely Párizs után Angliát is meghódította, s amelyet ő az angol úr veleszületett jó ízlésével ötvözött.
A szóban forgó szeptemberi délután, a hintón megtett hosszú utazás ellenére, az eső és a sár ellenére, kabátja kifogástalanul feszült széles vállán, a finom csipke kézelő fodrai közül kibukkanó keze szinte nőiesen fehér volt – különcködőn kurta derekú selyemkabátja, széles hajtókájú mellénye, testhezálló csíkos térdnadrágja tökéletesen kiemelte szálfatermetét, s ha mozdulatlan marad, bárki megcsodálhatta volna ezt a pompás angol férfipéldányt, amíg a csodálatnak hirtelen végét nem szakasztotta Sir Percy Blakeney nyegle modora, mesterkélt mozgása, szüntelen bárgyú nevetése.
Unottan besétált az ómódi fogadóba, szép felöltőjéről lerázta az esővizet: majd szeme elé illesztve aranykeretes, nyeles monokliját, szemügyre vette a társaságot, akik között hirtelen zavart csönd támadt.
– Hahó, Tony! Hahó, Ffoulkes – mondta, amikor felismerte a két fiatalembert, és kezet fogott velük. – Az áldóját, pajtás – tette hozzá, és elfojtott egy ásítást –, láttál már ilyen bestiális időt? Átkozott egy éghajlat!
Marguerite félig zavart, félig gunyoros kis nevetéssel fordult férje felé, tetőtől talpig végigmérte, és vidám kék szeme derűsen megvillant.
– Ha! – mondta néhány pillanatnyi szünet után Sir Percy, látva, hogy senkinek sincs mondanivalója –, de bambán néztek mindannyian... Történt valami?
– Ó, semmi, semmi, Sir Percy – válaszolt vidáman Marguerite, noha kissé erőltetetten csengett a hangja –, semmi, ami megzavarhatná az ön nyugalmát – csak éppen megsértették a feleségét.
A megjegyzését kísérő nevetés nyilván az incidens súlyossága felől igyekezett eloszlatni Sir Percy kételyeit, s ezt a célt láthatólag el is érte, mert a báró a nevetést visszhangozva így válaszolt nagy nyugodalmasan:
– Nocsak, kedvesem. Teringettét! S ki volt a vakmerő, aki sértegetni merészelt – he?
Lord Tony szeretett volna közbeszólni, de az ifjú vicomte megelőzte, mert gyorsan előlépett.
– Monsieur – szólalt meg udvarias meghajlás után, tört angolságával –, anyám, Tournay de Basserive grófnő megsértette madame-ot, aki, mint látom, az ön felesége. Nem kérhetek bocsánatot anyám nevében; amit tesz, az én szememben helyénvaló. Ám kész vagyok felajánlani önnek az úriemberek között szokásos elégtételt.
A karcsú fiatalember kackiásan kihúzta magát, és roppant lelkesen, büszkén, hevesen pillantott fel a Sir Percy Blakeney báró személyében megtestesülő hatlábnyi pompás tömegre.
– Ejha, Sir Andrew – szólt Marguerite, magával ragadó vidám kacagását hallatva –, nézze csak, micsoda csinos kép: az angol pulyka meg a francia törpekakas!
A hasonlat kitűnő volt, és az angol pulyka döbbent értetlenséggel bámult le a takaros francia törpekakasra, amely fenyegetőleg borzolta odalent a tollat.
– Ha! uram – szólalt meg nagy sokára Sir Percy, felemelte nyeles monokliját és leplezetlen bámulattal vette szemügyre az ifjú franciát. – Hol a patvarban tanult ön angolul?
– Monsieur! – méltatlankodott a vicomte, akit némiképp megdöbbentett harcias magatartásának fogadtatása.
– Szavamra, bámulatos! – folytatta zavartalanul Sir Percy –, átkozottul bámulatos! Te nem úgy véled, Tony – he? Esküszöm, én nem beszélem így azt az átkozott franciát!
– Azt már csakugyan nem! – mondta erre Marguerite. – Sir Percynek olyan a kiejtése, hogy száz mérföldre szél ellen meghallani benne az angolt!
– Monsieur – szólt közbe komolyan és még rosszabb angolsággal a vicomte –, tartok tőle, hogy ön félreért. Én önnek az úriemberek között egyedül lehetséges elégtételt ajánlom.
– Az meg mi az ördög? – kérdezte értetlenül Sir Percy.
– A kardom, monsieur – viszonzá a vicomte, aki kezdett kijönni a béketűrésből.
– Maga sportember, Lord Tony – szólott vidáman Marguerite –, tízet egy ellen a kis kakasra!
Sir Percy azonban leeresztett szemhéja mögül egy-két pillanatig álmosan bámult a vicomte-ra, majd megint elfojtott egy ásítást, kinyújtóztatta hosszú végtagjait, és kényelmesen elfordult.
– Az ég szerelmére, uram – morogta jóindulatúan –, mi hasznom volna az ön kardjából, fiatalember?
Amit a vicomte a nagydarab angol leereszkedő közönye hallatán gondolt és érzett, az köteteket töltene meg... Szólni azonban mindössze egyetlen szót szólt, a többit torkára forrasztotta feltorlódó dühe:
– Párbaj, monsieur... – dadogta.
Blakeney visszafordult, és a magasból lepillantott az ágáló emberkére, de egy pillanatra sem veszítette el zavartalan jó kedélyét. Felkacagott szokásos nyájas, bárgyú nevetésével, karcsú, hosszú kezét felöltője nagy zsebébe mélyesztette, s úgy szólt könnyedén:
– Párbaj? Holla! Arra gondolna hát? Teringettét, micsoda vérszomjas kis gazfickó! Tán lyukat akar ütni egy törvénytisztelő férfin?... Ami engem illet, uram, én sohasem párbajozom – tette hozzá, miközben békésen letelepedett, és kinyújtotta hosszú lábát. – Átkozottul kényelmetlen találmány a párbaj, nem igaz, Tony?
A vicomte kétségtelenül hírét vette már, hogy Angliában a törvény szigorúan tiltja a párbaj divatját úriemberek között; ő azonban, francia lévén, akinek a bátorságról és becsületről alkotott elgondolása a hosszú évszázadok hagyományai állal szentesített kódexből vétetett, felháborodott azon, hogy egy úriember szabályszerűen visszautasítja a párbajra szóló kihívást. Azon tűnődött, vajon arcul csapja-e a hosszú lábú angolt, és nevezze gyávának, vagy pedig hölgy társaságában úriemberhez illetlen volna az efféle viselkedés –, amikor szerencsére közbelépett Marguerite.
– Kérem, Lord Tony – szólalt meg szelíd, szívhez szóló, muzsikáló hangján –, esengve kérem, legyen békebíró! A gyermeket szétveti a düh, és még – tette hozzá egy árnyalatnyi fanyar gúnnyal – kárt tehet Sir Percyben! – Csúfondárosan felkacagott, ez azonban egy cseppet sem zavarta meg férje békés egykedvűségét.
– A brit pulykáé a diadal! – mondta. – Sir Percy felvehetné a versenyt az ég valamennyi szentjével, és egy percre sem jönne ki a béketűrésből!
Ekkor már Blakeney is jót nevetett a tulajdon rovására.
– Ez aztán elmés, igaz-e? – fordult nyájasan a vicomte-hoz. – Okos asszony az én feleségem... Ön is megtudja majd, uram, ha egy darabig itt élt már Angliában.
– Sir Percynek igaza van, vicomte – avatkozott be Lord Antony, és kezét barátságosan az ifjú francia vállára tette. – Aligha volna illő angliai pályafutását azzal kezdenie, hogy párbajra hívja Sir Percyt!
– Ám, legyen! 'a monsieur elégedett, én sem panaszkodom, ön, mylord, a mi oltalmazónk. 'a 'elvtelenül cselekedtem, visszakozom.
– Tegye csak, tegye! – kapott a szón Blakeney, elégedett sóhajjal. – Visszakozzék csak. Átkozott okvetetlenkedő kölyke – tette hozzá halkan. – Hitemre, Ffoulkes, ha ilyenfajta árut szállítasz te meg a barátaid francia földről, azt tanácsolom, hajítsd őket a csatornába, barátom, vagy lesz egy-két szavam a dologról az öreg Pitt-tel, védővámot szabatok ki vele, benneteket meg áristomba csukatlak, mint a közönséges csempészeket!
– Ej, Sir Percy – vágott közbe kacéran Marguerite –, ne feledje, hogy maga is hozott be Angliába holmi francia portékát!
Blakeney lassan felállt, és mély bókot vágott ki felesége előtt.
– Én kedvemre válogathattam, madame – mondta vaskos gavallériával –, és az ízlésem tévedhetetlen!
– Inkább, mint a lovagiassága! – vágott vissza gunyorosan Marguerite.
– Az áldóját, kedves! gondolkodjon már józanul! Hagyjam talán, hogy tűpárnának használjon minden kis békazabáló, akinek nem tetszik a maga orra?
– Sose féljen, Sir Percy! – bókolt gunyorosan előtte Lady Blakeney. – A férfiaknak semmi kifogásuk az orrom ellen!
– Az ördög, aki fél! A bátorságomban kételkedik, madame? Nem akármiért látogatom a szorítót, igaz-e, Tony? Megmérkőztem én Vörös Sammel is, és nem hagyott szégyenben!
– Bárcsak én is láthattam volna, Sir Percy! – kacagott fel Marguerite, hogy a kávézószoba vén tölgygerendái is visszhangozták a nevetését. – Csinos látvány lehetett! Hahaha!... és meghátrál egy francia kisfiú előtt... Hahaha!
– Hahaha! – visszhangozta kedélyesen Sir Percy. – Kegyed megtisztel, madame! Teringettét! Hallottad, Ffoulkes? Megkacagtattam a feleségemet! Európa legokosabb asszonyát!... Az áldóját, de erre már iszunk! – és nagy vidáman megkocogtatta az asztalt. – Hé! Jelly! Gyorsan, öreg! Hahó, Jelly!
A kávézószobában megint tökéletes volt az összhang. Mr. Jellyband nagy erőfeszítéssel lerázta magáról az előző félórában rázúdult események bénító hatását.
– Egy tál puncsot, Jelly, de forró legyen ám és erős! – rendelkezett Sir Percy. – A szellem, amely megkacagtatott egy okos asszonyt, további serkentést kíván! Hahaha! Szedd a lábad, derék Jelly!
– Nincs már időnk, Sir Percy – tiltakozott Marguerite. – Mindjárt itt lesz a hajóskapitány, és a bátyámnak tüstént vízre kell szállnia, különben az Álmodozás lekési a dagályt!
– Időnk, kedvesem? Annyi idő mindig akad, hogy egy úriember leeresszen a torkán néhány pohárral, és hajóra szálljon, mielőtt fordul a dagály!
– Azt hiszem, méltóságos asszonyom – szólalt meg tiszteletteljesen Jellyband –, hogy a fiatalúr már jön is Sir Percy hajóskapitányával.
– Úgy bizony – mondotta Blakeney –, Armand tehát velünk tarthat vígan. Mit gondolsz, Tony – tette hozzá, és a vicomte felé fordult –, ez a te hetyke kis kakasod is felhajt velünk egy pohárral? Mondd meg neki, hogy a megbékélésünkre iszunk.
– Nem akarom zavarni a víg társaságot – mondta Marguerite –, alkalmasint megbocsátanak az urak, ha a másik szobában búcsúzom el a bátyámtól.
Illetlenség lett volna ellenkezni. Lord Antony is, Sir Andrew is érezte, hogy Lady Blakeney nem osztozik jó hangulatukban. Meghatóan mélységes szeretet fűzte bátyjához, Armand St.-Justhöz. St.-Just néhány hétig időzött húgánál Angliában, és olyan pillanatban indult vissza, hazája szolgálatára, amikor a leghűségesebb odaadásnak halál volt a szokásos jutalma.
Sir Percy sem igyekezett tartóztatni feleségét. A minden mozdulatát jellemző tökéletes, némiképp mesterkélt gavallériával nyitotta ki neje előtt a kávézószoba ajtaját, és a kor diktálta legcikornyásabb meghajlást vágta ki, miközben Marguerite úgy suhant ki a szobából, hogy épp csak futó, enyhén megvető pillantást vetett férjére. Csupán Sir Andrew Ffoulkes – aki mióta csak megismerkedett Suzanne de Tournayvel, élesebb megfigyelővé és együttérzőbbé vált – vette észre a szívbéli vágyódás, a mély és reménytelen szenvedély különös pillantását, amellyel a bárgyú és felületes Sir Percy követte ragyogó feleségének távolodó alakját.
Marguerite Blakeney mindjárt szabadabban lélegzett, mihelyt kikerült a zajos kávézószobából, és egyedül maradt a gyér világítású folyosón. Mélyet sóhajtott, mint akit sokáig nyomasztott a szakadatlan önfegyelem súlyos terhe, s most hagyta, hogy néhány kósza könny végiggördüljön orcáján.
Odakint elállt az eső; a sebesen suhanó felhőkön áthatolt a vihar utáni nap néhány fakó sugara, megvillant Kent csodálatos fehér partjain meg a Tengernagyi Hivatal mólója körül zsúfolódó különös, szabálytalan házakon. Marguerite Blakeney kilépett a tornácra, és a tenger felé nézett. Az örökké változó tenger előterében egy fehér vitorlás, kecses kétárbocos hajó ringott az enyhe szélben. Az Álmodozás volt az, Sir Percy Blakeney jachtja, útra készen, hogy visszavigye Armand St.-Justöt Franciaországba, annak a fortyogó, véres forradalomnak a kellős közepébe, mely a monarchiát döntögette, a vallást támadta, a társadalmat rombolta, hogy a hagyomány hamvain megpróbáljon felépíteni egy új Utópiát, amelyet néhányan megálmodtak, de a megteremtéséhez nem volt erejük.
A távolból két alak közeledett a Halászpihenő-höz; egyikük idősebb férfi volt; erőteljes, kerek állát fura rojtként keretezte az őszes szakáll, sajátosan imbolygó járása pedig eltéveszthetetlenül tengerjáró emberre vallott; másikuknak fiatalabb és karcsúbb alakját elegánsan fedte sötét, több sor körgallérral ékes felöltője. Arcát simára beretválta, fekete haját hátrafésülte tiszta és nemes homloka fölött,
– Armand! – szólt Marguerite Blakeney, amint megpillantotta a közeledőt, és bájos arcát könnyei közepette is boldog mosoly derítette fel.
Egy-két perc múlva boldogan ölelkezett össze a két testvér, a vén tengeri medve pedig tisztes távolságból szemlélte a jelenetet.
– Mennyi időnk van, Briggs? – tudakolta Lady Blakeney. – Mikor kell monsieur St.-Justnek vízre szállnia?
– Félóra múlva bizony felszedjük a horgonyt, méltóságos asszonyom – felelte az öreg, homlokához emelve tenyere élét.
Marguerite bátyja karjába fűzte karját, és a szirtek felé vezette.
– Félóra... – nézett fájó pillantással a tengerre – még egy félóra, és ismét messze leszel tőlem, Armand! Ah, édesem, el sem tudom hinni, hogy elmégy! Ez a néhány nap, míg Percy távol volt, s mi kettesben lehettünk, úgy elsuhant, mint az álom!
– Nem megyek messzire, én édesem – válaszolt gyengéden az ifjú –, egy keskeny csatornán kell csak átkelni, megtenni pár mérföldnyi utat – visszajövök hamarosan.
– Nem a távolság bánt, Armand..., hanem az a szörnyű Párizs... mostanában...
A sziklaperemhez értek. A szelíd tengeri szellő meglebbentette Marguerite haját, puha csipkekendőjének vége fehér kígyóként tekergeti arca körül. Szeme a messziségben rejtőző francia partokat vizslatta: ott az a könyörtelen, zord Franciaország, amely megköveteli a neki járó egy font húst, legnemesebb fiain könyörtelenül behajtja a vér adóját.
– A mi gyönyörű hazánk, Marguerite – mondta Armand, mintha húga gondolataiban olvasna.
– Igencsak elvetik a súlykot, Armand – szólt erre hevesen Marguerite. – Te republikánus vagy, akárcsak jómagam, ugyanúgy gondolkodunk, ugyanúgy lelkesedünk a szabadságért és az egyenlőségért..., de te sem tagadhatod, hogy elvetik a súlykot!
– Csitt! – szólt rá önkéntelenül Armand, és gyorsan, óvatosan körülnézett.
– Látod? Magad is úgy véled, hogy még beszélni is veszedelmes ilyesmiről – még itt Angliában is! – És hirtelen szinte anyai szenvedéllyel ölelte át bátyját: – Ne menj el, Armand! – rimánkodott. – Ne menj vissza! Mitévő leszek, ha... ha...
Hangja zokogásba fulladt, gyengéd kék szemét szerető unszolással függesztette az ifjúra, aki rendületlenül állta a pillantását.
– Akármi történik, mindig az én hős lelkű húgom leszel – mondta szelíden –, aki nem feledi, hogy amikor veszélyben van Franciaország, nem méltó fiaihoz, hogy hazájuknak hátat fordítsanak.
Szavai közben Marguerite könnyes arcán ismét felsejlett a bájos, gyermeki mosoly.
– Ó, Armand – susogta –, néha már-már azt kívánom, bárcsak ne bővelkednél oly fennkölt erényekben! Hidd el, sokkal kevesebb a veszedelem és nagyobb a kényelem az apró bűnökben. De ugye vigyázol magadra? – fűzte hozzá elkomolyodva.
– Amennyire tudok... Megígérem.
– Ne feledd, drágám, nekem nincs másom, aki törődnék velem.
– Ugyan, édesem, hisz most már egyéb érdeked is van. Percy törődik veled...
Különös sóvárság költözött Marguerite tekintetébe.
– Törődött... – suttogta. – Valamikor...
– No de csak nem...
– Ejnye, drágám, ne aggódj miattam. Percy jó ember...
– No nem! – szakította félbe erélyesen Armand.
– Már hogy is ne aggódnám miattad! Hallgass rám, drága Margot: mindeddig nem hoztam ezt szóba; valahányszor kérdeztelek volna, mindig megakasztott valami. De most úgy érzem, nem mehetek el, hogy fel ne tegyek neked egyetlen kérdést. Ha nem akarsz, ne válaszolj rá – tette hozzá, amikor észrevette, hogy Marguerite szemébe kemény, szinte neheztelő tekintet költözik. – Mi az a kérdés? – szólalt meg az asszony.
– Tudja-e Sir Percy Blakeney, hogy... Mármint ismeri-e a St.-Cyr márki letartóztatásában játszott szerepedet?
Marguerite felnevetett – örömtelen, keserű, megvető nevetéssel, mely disszonánsan kondult hangjának zenéjében.
– Arra utalsz, hogy feljelentettem St.-Cyr márkit a törvényszéknél, amely végül családostul a nyaktiló alá küldte? Igen, Percy tudja. Amikor feleségül mentem hozzá, elmondtam.
– Elmondtál minden körülményt, amely bizonyítja tökéletes feddhetetlenségedet?
– Késő volt már „körülményekről” beszélni; más forrásból vette hírét a történteknek – elkéstem a vallomásommal. Nem hivatkozhattam már enyhítő körülményekre: nem alacsonyítottam le magamat magyarázkodással.
– És?
– És most megvan az az elégtételem, Armand, hogy tudom: Anglia legostobább embere tökéletes megvetéssel viseltetik a felesége iránt.
Keserű, heves szavai hallatán Armand St.-Just-ben felrémlett, hogy igencsak érzékeny pontján találta oly mélységesen szeretett húgát.
– De hiszen Sir Percy szeret, Margot – ismételte gyengéden.
– Hogy szeret? Nos, Armand, volt idő, amikor magam is ezt hittem, különben nem mentem volna nőül hozzá. Alighanem – tette hozzá gyors szavakkal, mintha boldog volna, hogy megszabadulhat hosszú hónapok nyomasztó terhétől –, alighanem még te is azt hitted, amit mindenki: hogy a vagyona miatt lettem Sir Percy felesége – pedig elhiheted, drágám, nem így volt. Ő, úgy látszott, különös szenvedéllyel imád, s ez egyenesen a szívem közepéig hatolt. Te is tudod, hogy senkit mindaddig nem szerettem, s mivel elmúltam már huszonnégy esztendős, azt hittem, nem is fogok szeretni soha. De meggyőződésem volt az is, hogy isteni lehet, ha az embert vakon, szenvedélyesen, mindent elsöprőn szeretik – mi több: bálványozzák –, s engem egyenesen vonzott Percy lassúsága, ostobasága, mert azt hittem, csak annál jobban fog szeretni. Okos férfi más tárgyat is talál érdeklődésének, becsvágyó férfi másba veti reményeit... Azt hittem, egy ostoba ember imádni fog, nem is lesz egyéb gondolata. S kész voltam a viszonzásra, Armand; engedtem volna, hogy bálványozzon, és végtelen gyengédséget adtam volna cserébe...
Marguerite felsóhajtott – és a csalódás végtelensége tárult fel ebben a sóhajtásban. Armand St.-Just szótlanul hallgatta végig: figyelt a szavaira, ám eközben gondolatai vadul száguldottak. Iszonyú volt látni, hogy egy fiatal és gyönyörű asszony – szinte még leány – életének jóformán a küszöbén, és máris megfosztva minden reménytől, ábrándtól, mind ama csillogó és mesés álomtól, amely ifjúságát egyetlen, szakadatlan ünneppé varázsolni lett volna hivatott.
És mégis – habár szíve mélyéből szerette húgát – úgy érezte, érti: sok férfit ismert sok országban, mindenféle korút, állásút, műveltségűt, és megértette azt is, amit Marguerite kimondatlanul hagyott. Lehetséges, hogy Percy Blakeney együgyű, de még lassan járó elméjében is helye lehet az angol urak számos nemzedéke leszármazottjához méltó, kiirthatatlan büszkeségnek. Egy Blakeney Bosworth mezején esett el, egy másik egy áruló Stuart érdekében áldozta életét és vagyonát, s alighanem ezt a büszkeséget – ha mégoly ostobának, elfogultnak nevezné is a republikánus Armand – találta elevenén, amikor értesült a Lady Blakeneynek tulajdonított bűnről. Marguerite fiatal volt, félrevezették, talán rossz tanácsokra hallgatott. Armand ezt jól tudta, de nála is jobban azok, akik visszaéltek Marguerite ifjúságával, ösztönösségével és óvatlanságával; a lassú észjárású Blakeney azonban nem törődött a „körülményekkel” – ő a tényekhez ragaszkodott makacsul, s a tényekből azt olvasta ki, hogy Lady Blakeney feljelentette egy embertársát a kegyelmet nem ismerő törvényszéknél, s a Marguerite által – ha akaratlanul is – elkövetett bűn iránti megvetés óhatatlanul kiölte Sir Percyből azt a szerelmet, amelyben együttérzésnek, szellemiségnek sosem lehetett része.
Armand azonban még így sem értette teljesen a húgát. Különös kacskaringókat ír le az élet és a szerelem. Lehetséges volna, hogy férje szerelmét halványulni látván, Marguerite szívében ébredt fel iránta az érzelem? Különös végletek találkoznak a szerelem ösvényén: ez az asszony, akinek lábánál hevert Európa szellemi elitje, talán egy ostoba fajankónak ajándékozta a szívét. Marguerite tekintete a lenyugvó napot követte. Az arcát nem látta Armand, de úgy tűnt, hogy valami, amin egy pillanatra megcsillant az alkony arany fénye, most a szeméből kendőjének finom csipkéjére hullott.
Mégsem hozhatta szóba húga előtt a tárgyat. Jól ismerte Marguerite különös, szenvedélyes természetét, s a nyíltszívű látszat mögött lappangó tartózkodást.
Különösen szoros kapocs fűzte össze a két testvért, mivel korán elveszítették szüleiket: Armand még fiatal fiú volt, és Marguerite jóformán gyermek. Nyolc esztendővel idősebb bátyja gyámkodott Marguerite felett, amíg férjhez nem ment; vigyázója volt a rue de Richelieu-i lakásban töltött ragyogó esztendők során, és nem csekély gonddal és rossz előérzettel figyelte, amint Marguerite új életet kezdett Angliában.
Amióta húga férjhez ment, Armand most látogatott első ízben Angliába, s a távollét hónapjai máris mintha vékonyka válaszfalat húztak volna a két testvér közé. Mindkettőjükben tovább élt az egymás iránti mélységes, heves szeretet, de mindkettő mintha elplántálta volna a maga titkos gyümölcsöskertjét, amelybe a másiknak nem volt bejárása.
Sok minden volt, amit Armand St.-Just nem mondhatott el a húgának; a francia forradalom politikai arculata napról napra változott; Marguerite talán meg sem értené, hogyan módosulnak bátyja nézetei, vonzódásai, ahogy hajdani barátai egyre szörnyűbb kilengésekben válnak vétkessé. Marguerite pedig nem beszélhetett bátyjának szíve titkairól, hisz maga sem igen értette őket; annyit tudott csupán, hogy minden fényűzés közepette magányosnak és boldogtalannak érzi magát.
És most Armand elmegy! Marguerite reszketett érte, és hőn óhajtotta, bárcsak együtt maradhatnának. A válás előtti édes-bús perceket nem akarta azzal elrontani, hogy magáról beszél. Szelíden elvezette Armand-t a szikla peremén, majd le a partra, kart karba fűzve, hisz még oly sok mondanivalójuk volt, ami kívül esett azon a titkos gyümölcsöskerten.
Vége felé közeledett a délután; a hosszú, hűvös angol nyári este borította páraköpenyét a zöld kenti tájra.
Az Álmodozás vitorlát bontott, és Marguerite Blakeney egy óra hosszat állt a szikla peremén magányosan, és szemmel kísérte a fehér vitorlákat, amelyek oly sebesen röpítették el tőle az egyetlen lényt, aki igazán szerette, akit ő is szeretni mert, akiben bátran megbízhatott. Bal kéz felé, nem messze sárgán villóztak a sűrűsödő párában a Halászpihenő kávézószobájának fényei; Marguerite sajgó idegzetével olykor-olykor hallani vélte odabentről a vigadozás, a kedélyes beszélgetés hangjait, sőt még férjének örökös bamba nevetését is, amely szinte sértette érzékeny fülét.
Sir Percy volt annyira tapintatos, hogy nem háborgatta feleségét visszavonulásában. A maga ostoba, jóindulatú módján, vélte Marguerite, talán felfogta, hogy ő szívesebben marad magára, míg ama fehér vitorlákat el nem nyeli a ködbe vesző távoli látóhatár. Az illendőségre és a jó modorra végletesen érzékeny Sir Percy még csak azt sem javasolta, hogy egy kísérő maradjon felesége közelében. Marguerite hálás volt ezért férjének, ahogy mindig is igyekezett hálával viseltetni Sir Percy állandó figyelmessége és határtalan bőkezűsége iránt. Időnként még fékezni is igyekezett a férjéről alkotott gunyoros, kegyetlen gondolatait, amelyek – szinte akarata ellenére – kegyetlen, sértő mondatokra késztették, abban a halvány reményben, hogy ezekkel megsebezheti férjét.
Bizony, Marguerite gyakran kívánta megsebezni, éreztetni vele a megvetését, azt, hogy ő is elfelejtette, hogy egykor szinte szerelmes volt Sir Percybe. Szeretni ezt az ostoba divatmajmot!, akinek a legfennköltebb gondolatai sem szállnak magasabbra, mint hogy hogyan kössük meg a nyakbavalót, s milyen legyen új kabátunk szabása! Pi-ha! És mégis... Marguerite emlékezetébe a könnyű tengeri szellő láthatatlan szárnyain visszalebegtek a régi emlékképek, édesek, forrók, e nyugodt nyári estéhez illők: arról, amikor Sir Percy őt bálványául oltárára emelte, magát rabszolgaként vetve a lába elé – s amikor imádatának tárgyát, Marguerite-et is elbűvölte ez az imádat.
És aztán ez a szerelem, ez az odaadás, ez az alázatos kutyahűség – eltűnt egy csapásra. Az ódon St.-Roch-kápolnában megtartott egyszerű szertartás után huszonnégy órával Marguerite elmesélte férjének a történetet, amikor ő vigyázatlanul megemlített némely St.-Cyr márkit illető ügyet néhány férfi – Marguerite jó barátai – előtt, azok pedig a boldogtalan márki ellen használták fel ezt a tudomást, és családostul a nyaktiló alá küldték. Marguerite gyűlölte a márkit. Drága bátyja, Armand, – évekkel azelőtt szerelmes volt Angéle de St.-Cyrbe, St.-Just azonban plebejus lévén, a márki kasztjának büszkeségével és pökhendi előítéleteivel viseltetett iránta. Armand, a tisztelettudó, félénk szerelmes, egy alkalommal egy lelkes, csupa tűz, szenvedélyes kis verset merészelt küldeni álmai bálványának. Másnap este Párizs határában útját állták St.-Cyr márki szolgái, és kutyakorbáccsal félholtra verték – mert szemét egy arisztokrata leányára merészelte emelni. A nagy forradalom előtt két esztendővel napirenden voltak Franciaországban az efféle incidensek, s jószerint ezek vezettek a véres megtorláshoz, amely néhány év elteltével guillotine alá küldte ama gőgös főket.
Marguerite mindenre jól emlékezett: keserves megaláztatást szenvedett bátyjának férfibüszkesége, s vele együtt szenvedett ő is, a testvérhúga. Azután eljött a megtorlás napja. St.-Cyr és fajtája emberükre leltek a hajdan megvetett plebejusokban. Armand és Marguerite, mindketten értelmes, gondolkodó emberek, ifjúkoruk lelkesedésével tették magukévá a forradalom utópista tételeit, St.-Cyr márki és családja pedig körömszakadtáig küzdöttek azon előjogaik megtartásáért, amelyek a társadalom ranglétrájának magasabb fokára helyezték őket, mint embertársaikat. Marguerite, akinek még akkor is sajgott a szíve a bátyját a márkitól ért szörnyű sértés miatt, ösztönösen, meggondolatlanul elejtett a maga körében néhány, szót arról, hogy St.-Cyrék áruló levelezést folytatnak Ausztriával, és elnyerni remélik a császár támogatását a terebélyesedő francia forradalom elfojtásához. Akkoriban elegendő volt egyetlen feljelentés: Marguerite-nek a St.-Cyr márkit illető meggondolatlan szavai huszonnégy órán belül meghozták gyümölcsüket. A márkit letartóztatták. Az íróasztalában lelt iratok átkutatása során napfényre kerültek az osztrák császár levelei, amelyekben megígéri: katonaságot küld Párizs népe ellen. A márkit hazaárulás vádjával állították bíróság elé, majd guillotine alá küldték, és szörnyű sorsában felesége és fiai is osztoztak.
Marguerite elborzadt meggondolatlansága rémes következményei láttán, de képtelen volt megmenteni a márkit: köre, a forradalmi mozgalom vezetősége hősnőnek kiáltotta ki, amikor pedig feleségül ment Sir Percy Blakeneyhez, maga sem tudta, mennyire kérlelhetetlen szigorral tekinti majd férje az ő akaratlanul elkövetett bűnét, amely még akkor is súlyos teherként nehezedett lelkiismeretére, őszintén megvallott mindent férjének, bízva vak szerelmében meg a maga hatalmában Sir Percy felett, s remélve, hogy férje csakhamar feledi az angol fülnek bizonyára kellemetlen históriát.
Igaz, akkor igen nyugodtan fogadta Sir Percy a vallomást: sőt mintha fel sem fogta volna teljes egészében, mit jelentenek felesége szavai. Ám azóta soha többé nem tapasztalta Marguerite a legcsekélyebb jelét sem annak a szerelemnek, amelyet egykor tökéletesen a magáénak érzett. Immár egészen eltávolodtak egymástól; Sir Percy láthatólag úgy vetette el felesége iránti szerelmét, mint egy szűk kesztyűt. Hiába igyekezett Marguerite felkelteni Sir Percy érdeklődését azzal, hogy éles szellemét férje tompa elméjén köszörülte; hiába próbálta felkelteni féltékenységét, ha már a szerelmét fel nem serkenthette; hiába kísérelte meg rákényszeríteni, hogy bizonyítsa férfiasságát. Sir Percy magatartása nem változott: passzív volt, a hangja vontatott, álmos; modora mindig udvarias, úriemberhez méltó: Marguerite-nek mindene megvolt, amit csak a világ és egy gazdag férj egy szép asszonynak megadhat – s ezen a gyönyörű nyári estén, míg az Álmodozás fehér vitorláit végleg elrejtették az estéli árnyak, mégis magányosabbnak érezte magát, mint a szirtek rögös útját nehézkesen rovó szegény csavargó. Marguerite Blakeney megint felsóhajtott, majd hátat fordított a tengernek és a szikláknak, s lassú lépteit a Halászpihenő felé vette. Ahogy közeledett, egyre jobban hallotta a vigadozás, a víg, kedélyes nevetés hangjait. Már meg tudta különböztetni Sir Andrew Ffoulkes kellemes hangját, Lord Tony fergeteges hahotáját, férjének vontatott hangon elejtett, álmos megjegyzéseit; majd ráébredt, mennyire elhagyatott az út, s mily rohamosan sűrűsödik az esthomály, és sebesebbre fogta lépteit. Ám a következő pillanatban észrevette, hogy egy idegen közeledik feléje, egyre gyorsabban. Marguerite nem pillantott fel; idegzete meg sem rezdült, hisz a Halászpihenő ott volt szinte karnyújtásnyira.
Az idegen megtorpant a gyors léptekkel közeledő Marguerite láttán, s amikor az épp elsurrant volna mellette, igen halkan megszólalt:
– St.-Just polgártársnő.
Marguerite felkiáltott meglepetésében, amikor meghallotta leánynevét. Felnézett az idegenre; ezúttal az öröm kiáltása hagyta el ajkát, és túláradó boldogsággal nyújtotta ki két kezét.
– Chauvelin! – kiáltotta.
– Tulajdon személyében, polgártársnő, szolgálatára – viszonzá az idegen, és udvariasan megcsókolta Marguerite ujja hegyét.
Marguerite egy-két pillanatig hallgatott, és nyilvánvaló élvezettel mérte végig az előtte álló, szemrevalónak kevéssé nevezhető kis alakot. Chauvelin közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz – értelmes, ravasz képű emberke volt, mélyen ülő szeme rókatekintetű. Ő volt az az idegen, aki egy-két órája barátságosan elpoharazgatott Mr. Jellybanddel.
– Chauvelin... barátom... – sóhajtott fel elégedetten Marguerite. – Mennyire örülök, hogy látom!
Szegény Marguerite St.-Just, magányosan főúri pompája, előkelő barátai ellenére, kétségtelenül boldogan látott egy arcot, amely felidézte ama párizsi boldog időket, midőn ő volt a rue de Richelieu értelmiségi körének a királynője! Észre sem vette a Chauvelin keskeny ajka körül játszó gunyoros mosolyt.
– De mondja csak – tette hozzá derűsen Marguerite –, mit vagy kit keres maga itt Angliában?
Eközben folytatta útját a fogadó felé, és Chauvelin is visszafordult, és melléje szegődött.
– Viszonozhatom a kérdést, szép hölgyem – mondta az utóbbi. – Hát kegyed?
– Hogy én? – vont vállat Marguerite. – Je m'ennuie. Unatkozom, barátom. Ennyi az egész.
Eközben elértek a Halászpihenő tornácához, de úgy látszott, Marguerite-nek nemigen akarózik belépnie. A vihar után balzsamos volt az esti lég, ő pedig barátra lelt, aki Párizs levegőjét hozta magával, aki jól ismeri Armand-t, aki hírt adhat a rég nem látott vidám és szellemes barátokról. Ott időzött hát Marguerite a takaros tornácon, a kávézószoba világos ablakából pedig fel-felhangzott a nevetés, a „Sally!”-t meg a seritalt követelő kiáltozás, a kancsóknak az asztalhoz ütögetése, a játékkockák csörgése, elkeveredve Sir Percy Blakeney üres és cseppet sem jókedvű nevetésével. Chauvelin ott állt Marguerite mellett, ravasz, fakósárga szemét a szép arcra szegezte, mely még szebbnek és egészen gyermekinek látszott a puha, nyári angol esthomályban.
– Kegyed meglep engem, polgártársnő – mondta csendesen a kis ember, és zacskójából burnótot csippentett.
– Valóban? – vetette oda vidáman Marguerite. – Hitemre, kis Chauvelinem, nem hittem volna, hogy a magafajta eszes embert meglepi, hogy Marguerite St.-Just természetével nem egyezik a ködből és erényekből szőtt angol légkör!
– Ejnye! Hát csakugyan ilyen nagy a baj? – kérdezte színlelt megdöbbenéssel az emberke.
– Még annál is nagyobb! – felelte hetykén Marguerite.
– Különös! Azt gondoltam volna, egy szép asszony különlegesen vonzónak találja az angol vidéki életet.
– Magam is azt hittem – sóhajtott Marguerite. – De akár hiszi, kis Chauvelinem, akár nem, gyakran egy nap – egy egész nap! – is eltelik, hogy egyetlen szál kísértéssel sem találkozom!
– Nem csoda – válaszolta erre gálánsan Chauvelin –, hogy Európa legokosabb asszonyát az unalom bántja.
Marguerite dallamosan, csengőn, gyermekien felkacagott.
– Különben miért örülnék annyira, hogy látom, barátocskám? – kérdezte csúfondárosan.
– Alig egy esztendővel romantikus házasságkötése után...
– Hisz épp azzal van baj...
– A csacska idill tehát hetekig tartott csupán? – kérdezte csöndes gúnnyal Chauvelin.
– Minden csacska idill múlandó, kis Chauvelinem. Akár a kanyaró: ránk tör, aztán hamar elmúlik.
Chauvelin megint csippentett egy kis burnótot: láthatólag rabja volt ennek az akkoriban elharapózott veszedelmes szokásnak, de a burnóttal való foglalatosság igen alkalmatosan leplezte ama gyors, ravasz pillantásokat is, amelyekkel beszélgetőtársai lelkébe igyekezett hatolni.
– Unatkozik? Európa legfürgébb elméjét tehát az ennui gyötri...? – ismételte.
– Azt reméltem, maga gyógyírral szolgálhat e kór ellen, barátom.
– Hogyan remélhetnék ott sikert, ahol Sir Percy Blakeney sem járt szerencsével?
– Hagyjuk ki egyelőre a dologból Sir Percyt, drága barátom – vetette oda szárazon Marguerite.
– Bocsásson meg, drága hölgyem, de éppenséggel ezt nem tehetjük – mondta Chauvelin, és fürkész rókaszeme gyors pillantást vetett Marguerite-re. – Igen hatásos recepttel szolgálhatnék az ennui legsúlyosabb válfaja ellen, csakhogy...
– Csakhogy?
– Ott van Sir Percy.
– Mi köze neki ehhez?
– Sajnos nagyon is sok. Az ajánlott receptnek, szép hölgyem, nagyon is plebejus az elnevezése. Munka!
– Munka?
Chauvelin hosszan, behatóan szemlélte Marguerite-et, mintha csak éles tekintetű, fakó szeme olvashatna a gondolataiban. Nem volt ott rajtuk kívül senki; meg sem rezdült az esti lég, és suttogásukat elfojtotta a kávézószobából kihallatszó lárma. Chauvelin mégis lelépett a tornácról, óvatosan körülnézett, majd megbizonyosodván afelől, hogy senki sincsen hallótávolságban, visszament Marguerjte-hez.
– Megtenne-e Franciaországnak egy csekély szolgálatot, polgártársnő? – kérdezte hirtelen megváltozott modorban Chauvelin, és keskeny rókaképe is elkomolyodott.
– Ejnye, de komoly lett egyszerre! – vetette oda könnyedén az asszony. – Hogy megtennék-e Franciaországnak egy csekély szolgálatot? Az attól függ, hogy Franciaország – és maga – mit kíván tőlem.
– Hallott-e a Vörös Pimpernelről, St.-Just polgártársnő? – szegezte neki hirtelen a kérdést Chauvelin.
– Hogy hallottam-e a Vörös Pimpernelről! – kacagott fel Marguerite. – De hisz másról sem beszélünk! A kalapunk – á la Vörös Pimpernel, a lovunk neve: Vörös Pimpernel; a walesi herceg múltkori vacsoráján soufflé á la Vörös Pimpernel volt a csemege! A minap pedig – tette hozzá vidáman – rendeltem egy kék ruhát zöld szegéllyel, s ha hiszi, ha nem, a divatárusné azt is á la Vörös Pimpernelnek nevezte!
Chauvelin meg se mozdult, míg az asszony vígan csacsogott, félbe sem szakította, míg a gyöngyöző hang, a gyermeki kacaj felcsendült a csendes esti légben. De mindvégig komoly maradt, s amikor megszólalt, tiszta, metsző és éles hangja alig volt több suttogásnál:
– Ha tehát hallott erről a rejtelmes személyről, polgártársnő, alighanem kitalálta és tudja, hogy az a férfi, aki e sajátos álnév mögé rejti kilétét, köztársaságunknak, Franciaországnak legádázabb ellensége... nemkülönben az olyan embereknek, mint Armand St.-Just.
– Ah! – sóhajtott fel Marguerite. – Sok ádáz ellensége van ma Franciaországnak!
– De maga, polgártársnő, Franciaország leánya, s késznek kell lennie, hogy segítse hazáját a végveszély pillanatában.
– Armand bátyám Franciaországnak szenteli életét – vetette vissza büszkén Marguerite. – Én pedig... nos, én mit sem tehetek itt, Angliában. – De igen – mondta még komolyabban Chauvelin, és keskeny rókaarca egyszeriben méltóságot sugárzott. – Itt, Angliában, polgártársnő, egyedül maga segíthet nekünk. Hallgasson rám! Engem a republikánus kormány küldött ide, mint megbízottját: holnap adom át megbízólevelemet Mr. Fittnek Londonban. Kötelességeim közé tartozik, hogy mindent megtudjak a Vörös Pimpernel szövetségéről, amely állandó fenyegetést jelent Franciaországnak. Arra esküdött fel ugyanis, hogy átkozott arisztokratáinknak – hazájuk árulóinak és a nép ellenségeinek – segítsen elmenekülni a megérdemelt büntetés élők Maga is éppolyan jól tudja, polgártársnő, mint én, hogy mihelyt idekerülnek a francia menekültek, menten felkorbácsolják a közhangulatot a Köztársaság ellen. Készek szövetségre lépni bármelyik ellenségünkkel, aki elég vakmerő megtámadni Franciaországot... Az elmúlt hónap során többtucatnyi menekültnek – némelyiküket árulás gyanújával tartóztatták le, másokat már el is ítélt a Közüdv Bizottmány törvényszéke – sikerült átkelnie a Csatornán. És mindegyikük menekülését a fiatal angol senkiháziak társasága tervezte, szervezte és hajtotta végre, élükön azzal a férfival, akinek éppoly nagy a találékonysága, amennyire a kiléte titokzatos. Kémeim legnagyobb erőfeszítése is csődöt mondott: nem sikerült felfedniük a kilétét. A többi angol csupán a kéz, ám ő a fej, ki e sajátos névtelenség álcája mögött higgadtan mesterkedik Franciaország elpusztításán. Én ezt a fejet akarom leütni, és ehhez kérem a maga segítségét – azután majd rajta keresztül elérem a banda többi tagját. Mert ő – és ebben bizonyos vagyok – az angol társaság ifjú oroszlánja. Keresse meg nekem azt az embert, polgártársnő! – vált sürgetővé a hangja. – Keresse meg – Franciaország kedvéért.
Marguerite szótlanul hallgatta végig Chauvelin szenvedélyes szónoklatát, jóformán mozdulni, lélegezni sem mert. Mint már elmondotta Chauvelinnek, ez a titokzatos, romantikus hős volt Marguerite elegáns társaságában a szóbeszéd legelső tárgya; szívét és képzeletét már rég felkavarta, ha erre a bátor férfira gondolt, aki, hírt, dicsőséget megvetve, életek százait mentette meg a szörnyű, irgalmatlan sorstól. Marguerite-ben igen kevés együttérzés élt a gőgös francia arisztokraták iránt, akiket pimasszá tett rangjuk büszke tudata, s akiknek oly jellegzetes példája Tournay de Basserive grófnő; ám – noha elveit tekintve republikánus és liberális gondolkodó volt – gyűlölte és megvetette a módszereket, amelyek révén a fiatal Köztársaság meg akarta szilárdítani hatalmát. Marguerite már néhány hónapja nem volt Párizsban; a terror uralmának a szeptemberi vérengzésben tetőző iszonyatáról és vérontásáról csupán halovány visszhang szállt át a Csatornán. Nem ismerte Robespierre-t, Dantont, Marat-t új mezükben mint véres kezű törvénykezőket, a guillotine könyörtelen urait. Lelke elszörnyedve riadt vissza e kilengések hallatán, és attól rettegett, hogy egy napon majd Armand bátyjának, a mérsékelt republikánusnak is az életét követelik.
Amikor tehát meghallotta ezeknek a lelkes angol ifjaknak a hírét, akik tisztán emberszeretetből nőket és gyermekeket, ifjakat és aggastyánokat ragadnak ki a kínhalál markából, szívébe izzó büszkeség költözött, és most, Chauvelin szavai hallatán, lelke egész melegével fordult a vakmerő kis csapat bátor és titokzatos vezére felé, aki mindennap kockára teszi életét, önként, fitogtatás nélkül, az emberiség érdekében.
Marguerite szemében könnyek csillogtak, mire Chauvelin befejezte beszédét; keblén hevesen emelkedett és süllyedt a csipke gyors, izgatott lélegzésének ütemére; már nem hallotta a fogadóban mulatozók lármáját, már nem figyelt férjének hangjára, üres nevetésére – gondolatai vándorútra indultak, a titokzatos hős felkutatására! Ah! Az lenne a férfi, akit szeretni tudna, ha útjaik kereszteznék egymást; személyisége, ereje, vakmerősége, az azonos, nemes ügyért parancsnoksága alatt szolgálók lojalitása és mindenekfelett a kilétét leplező névtelenség romantikus dicsfénnyel övezte alakját.
– Keresse meg őt Franciaország kedvéért, polgártársnő!
Chauvelin suttogása magához térítette álmodozásából. Eltűnt a titokzatos hős, és alig húszlépésnyire ivott és hahotázott az az ember, akihez esküje köti.
– Ejnye már – szólt tettetett könnyedséggel Marguerite –, igazán meglepő, amit mond. Hol a csudában keresném?
– Maga mindenhol megfordul, polgártársnő – suttogta Chauvelin. – Lady Blakeney az előkelő londoni társaság középpontja, mint hallom... – kegyed mindent lát, és mindent hall.
– Nyugalom, barátom – viszonzá Marguerite.
Teljes magasságában felegyenesedett, és árnyalatnyi megvetéssel nézett le az előtte álló vékony kis alakra. – Nyugalom! Ne feledje, hogy hatlábnyi Sir Percy Blakeney és őseinek hosszú sora áll Lady Blakeney és a maga által javasolt dolog között.
– Franciaországért, polgártársnő! – ismételte komoly hangon Chauvelin.
– Csitt, ember, hisz értelmetlenség, amit beszél; mert még ha tudná is, kicsoda ez a Vörös Pimpernel, mit sem tehetne ellene – végtére angol!
– Azért csak megkockáztatnám – mondta Chauvelin reszelős, száraz nevetéssel. – Mindenesetre először is a nyaktiló alá küldenénk, hogy lehűtsük a buzgalmát, aztán, ha diplomáciai bonyodalom kerekedik a dologból, majd mentegetjük magunkat – a legalázatosabban! – a brit kormánynál, sőt szükség esetén jóvátételt is fizetünk a hátramaradottaknak.
– Szörnyűséget kíván, Chauvelin – válaszolt Marguerite, és elhúzódott az emberkétől, mint holmi ártalmas rovartól. – Akárki legyen is az a férfi, bátor és nemes, és én soha – hallja, amit mondok? –, soha nem nyújtanék segédkezet ilyen aljassághoz.
– Szívesebben hallgatja valamennyi francia arisztokrata sértéseit, aki csak ebbe az országba lép?
Chauvelin nyila célba talált. Marguerite szép fiatal arca elsápadt. Ajkába harapott, hogy el ne árulja: elevenén érte a nyíl.
– Ez nem tartozik ide – mondta végül erőltetetten közömbös hangon. – Meg tudom védeni magamat, de nem vagyok hajlandó semmiféle piszkos munkát végezni sem a maga – sem Franciaország kedvéért. Más eszközök is állnak a rendelkezésére; azokat használja, barátom.
És Marguerite, többé egy pillantást sem vetve Chauvelinre, hátat fordított a kis embernek, és belépett a fogadóba.
– Ez nem az utolsó szava, polgártársnő – szólt utána Chauvelin, amikor a folyosóról áradó fény megvilágította Lady Blakeney elegáns, pazar öltözékű alakját. – Remélem, Londonban találkozunk!
– Londonban találkozunk – vetette oda a válla fölött Marguerite –, de ez az utolsó szavam.
Gyors mozdulattal kitárta a kávézószoba ajtaját, és eltűnt Chauvelin szeme elől; az azonban egy-két percig elidőzött még a tornácon, burnótot csippentve. Lenéző visszautasításban részesült, ám ravasz rókaarcán nem tükröződött levertség, sem csalódottság: épp ellenkezőleg, különös – félig csúfondáros és egészen elégedett – mosoly játszott keskeny ajka körül.
Az egész napi esőzést csodálatos, csillagfényes éjszaka követte; balzsamos-hűvös nyár végi éjszaka, jellegzetesen angol, amely a nedves föld és ázott levelek illatának üzenetét hordozza.
Az Anglia négy legpompásabb telivérje által vont pompás hintő elindult a londoni országúton. A bakon Sir Percy ült, karcsú, nőies kezében tartva a gyeplőt, mellette pedig a drága prémekbe burkolózott Lady Blakeney. Ötven mérföldnyi út a hintóban, egy csillagfényes nyári éjjelen! Marguerite boldogan üdvözölte a tervet. Sir Percy mesteri módon kezelte az ostort, a négy telivér pedig, amelyeket két napja küldtek le Doverbe, kellően pihent és tettre kész volt, hogy vérpezsdítővé tegye az utazást. Marguerite már előre élvezte a néhány órányi magányt, amikor orcáját a lágy éji szellő legyezi, gondolatai pedig szabadon kószálhatnak. Tapasztalatból tudta, hogy Sir Percy alig-alig szól majd, vagy egyáltalán nem: gyakran hajtottak így kettesben a szépséges hintón éji órán, s alig esett közöttük egy-két felületes megjegyzés az időjárásról, az utak állapotáról. Sir Percy nagyon szeretett éjszaka hajtani, és Margueriie is csakhamar magáévá tette ezt a szenvedélyt: míg óraszámra ott ült férje mellett, és csodálta, mily ügyesen, magabiztosan bánik a gyeplővel, el-eltűnődött, vajon mi fordul meg abban a lassú járású elmében. Sir Percy nem mondta soha, ő pedig sosem kérdezte.
A Halászpihenőben Mr. Jellyband körbejárt, és eloltogatta a lámpásokat. Az ivóból már eltávozott valamennyi vendég, az emeleti kényelmes kis hálószobák azonban jó néhány fontos személyt fogadtak be: az egyikben Tournay grófnő és Suzanne pihent, a másikban a vicomte, két hálószoba pedig Sir Andrew Ffoulkest és Lord Antony Dewhurstöt várta, ha az ifjú urak úgy döntenek, megtisztelik a vén fogadót, és vendégei maradnak éjszakára.
E pillanatban a két fiatal gavallér kényelmesen elhelyezkedett a kávézószobában, a kandallóban vígan pattogó fahasábok tüzénél, amely még az enyhe estén is jóleső meleget adott.
– Mondja csak, Jelly barátom, elment-e mindenki? – kérdezte Lord Tony, miközben az érdemes fogadós buzgón takarította le az asztalról a poharakat, kancsókat.
– Elmentek, mylord.
– Hát a cselédek lefeküdtek-e?
– Igen, mylord, csak a fiú van még szolgálatban, az ivóban, hacsak – tette hozzá nevetve Mr. Jellyband – el nem nyomta az álom a haszontalanját.
– Úgy hát zavartalanul beszélgethetünk egy félóra hosszat?
– Ahogy kívánja, mylord. A gyertyáikat a tálalón hagyom, a szobák odafönt rendelkezésükre állnak. Magam a legfelső emeleten alszom, de ha lordságod hangosan szólít, bizonyára meghallom.
– Jól van, Jelly. A lámpást el is olthatja – elegendő fényt ad a tűz, s nem akarjuk, hogy holmi idegen betévedjen.
– Ahogy kívánja, mylord.
Mr. Jellyband megtette, amire kérték: eloltotta a gerendás mennyezetről függő lámpást és elfújta a gyertyákat.
– Hozzon nekünk egy üveg bort, Jelly – kérte Sir Andrew.
– Igenis, uram!
Jellyband kiment borért. A szobában jószerint sötétség volt, csak a kandallóban lángoló fahasábok vetettek egyenetlen, meg-meglibbenő fénykört.
– Szolgálhatok még valamivel, uraim? – kérdezte Jellyband, amikor visszatért egy üveg borral meg két pohárral.
– Köszönjük, nem, Jelly! – szólt Lord Tony.
– Jó éjszakát, mylord! Jó éjt, uram!
– Jó éjt, Jelly!
A két fiatalember hallgatott, míg Mr. Jellyband súlyos lépteinek visszhangja el nem halt a folyosón és a lépcsőn. Nemsokára úgy tűnt, álomba burkolózott a Halászpihenő, csak a két ifjú iszogatott csendben a kandalló előtt.
Egy darabig nem is hallatszott a kávézószobában egyéb hang, csupán a nagy állóóra ketyegése meg az égő fahasábok pattogása.
– Jól ment minden ezúttal is, Ffoulkes? – szólalt meg nagy sokára Lord Antony.
Sir Andrew-t láthatólag ábrándozásból riasztotta fel: a tűzbe bámult, s ott kétségtelenül egy csinos, pikáns arcocskát látott nagy, barna szemekkel s a gyermeki homlokot övező dús, fekete fürtökkel.
– Igen! – válaszolt elmélázva. – Jól ment.
– Semmi fennakadás?
– Semmi.
Lord Antony nyájasan felnevetett, és töltött magának még egy pohár bort.
– Azt ugyebár kérdeznem sem kell, hogy kellemesnek találtad-e az utat?
– Nem, barátom, nem kell kérdezned – felelte vígan Sir Andrew. – Nagyon jól ment minden.
– Hát akkor az ő egészségére! – mondta kedélyesen Lord Tony. – Takaros leányzó, ha francia is. Egy pohárral pedig arra, hogy sikerrel udvarolj!
Utolsó cseppig kiürítette poharát, majd a kandallóhoz telepedett, barátja mellé.
– Nos, alighanem rajtad a következő utazás sora, Tony – rezzentette fel magát ábrándjaiból Sir Andrew. – Bizonyára te mégy Hastingsszel, és remélem, éppoly kellemes feladat jut osztályrészetekül, mint nékem, és éppoly elbájoló útitárs. Nem is sejted, Tony....
– Nem! – vágott közbe barátja –, de elhiszem neked. Most pedig – komolyodott el derűs ifjú arca – térjünk a tárgyra!
A két fiatalember egymás mellé húzta székét, és annak ellenére, hogy maguk voltak, suttogássá halkult a hangjuk.
– Calais-ban néhány percig kettesben voltam a Vörös Pimpernellel egy-két nappal ezelőtt – mondta Sir Andrew. – Két nappal előttünk kelt át Angliába. Párizsból egész úton – ha hiszed, ha nem – öreg kofának álcázva kísérte a társaságot. Ő maga hajtotta a ponyvás szekeret, amelyben Tournay grófnő, Suzanne kisasszony és a vicomte rejtőzött, a káposzta meg a répa alatt, ők persze nem is sejtették, ki a kocsisuk. Egyenesen áthajtott velük a katonák sorfalán meg a tömegen, amely harsányan üvöltözte, hogy „Le az arisztókkal!”. A szekér átjutott a többi között, és a Vörös Pimpernel nagykendőben, bő szoknyában, fejkendőben, mindenkinél hangosabban ordibálta, hogy „Le az arisztókkal!”. Hitemre – fűzte hozzá az ifjú, és szemében lángot vetett a vezére iránti lelkesedés –, kész csoda az az ember! Elképesztő a pimaszsága, esküszöm! S ez segíti át mindenen.
Lord Antony szókincse szerényebb volt a barátjáénál, úgyhogy csak egy-két teringettével fejezte ki a vezérük iránti csodálatát. – Az a kívánsága, hogy te meg Hastings jövő hónap 2-án találkozzatok vele Calais-ban – folytatta halkabban Sir Andrew. – Nézzük csak! Az jövő szerda.
– Igen.
– Ezúttal persze Tournay grófon a sor; veszedelmes feladat! A grófot „gyanús személy”-nek nyilvánította a Közüdv Bizottmány, s a Vörös Pimpernel találékonyságának valóságos mesterműve volt, ahogyan a kastélyából kihozta. A grófot távollétében halálra ítélték, s ritka mulatság lesz kimenekíteni Franciaországból. Nagy csoda lesz, ha kijuttok – ha sikerül egyáltalán. St.-Just elébe ment – St.-Justöt természetesen még nem gyanúsítják; ám ezek után... mindkettejüket kijuttatni az országból! Szavamra, nehéz munka lesz, nagy falat még lángeszű vezérünknek is. Abban reménykedem, hogy azért engem is beválaszt a csapatba.
– Van valami különleges utasításod a számomra?
– Igen! Ezúttal a szokásosnál is részletesebb. Kiderült, hogy a republikánus kormány Angliába küldte megbízottját, egy Chauvelin nevű férfit, aki, úgy hírlik, elkeseredetten gyűlöli szövetségünket, és eltökélte: felfedi vezérünk kilétét, hogy amikor a Pimpernel legközelebb francia földre lép, elraboltathassa. Ez a Chauvelin kémek légióját hozta magával, s amíg vezérünk szemügyre nem vette őket, az a véleménye, hogy a szövetség dolgában a lehető legritkábban találkozzunk, és nyilvános helyen jó darabig ne is beszélgessünk egymással. Amikor szólni kíván hozzánk, megtalálja a módját, hogy értesítsen.
A két fiatalember a tűz fölé hajolt, mert a fahasábok lángja kihunyóban volt, s már csak a vörösen izzó parázs vetett keskeny félkörívű fényt a kandalló elé. A szoba egyébként sötétségbe burkolózott. Sir Andrew elővette zsebéből a tárcáját, abból pedig egy papírlapot: széthajtogatta, s a rajta levő írást ketten együtt próbálták kibetűzni a parázs gyér fényénél. Oly buzgón böngészték, annyira elmerültek ügyükben, annyira szívük legközepében hordozták, oly értékes volt ez az irat, mely egyenesen imádott vezérük kezéből származott, hogy semmi egyebet nem láttak, nem hallottak. Nem jutott el fülükhöz a környezet egyetlen hangja sem, a kandallóba hulló hamu percenése, az óra monoton ketyegése, sem pedig a padlóról származó, szinte észrevehetetlen zörrenes. Egy alak bújt elő az egyik lóca alól; nesztelenül kígyózó mozdulatokkal kúszott egyre közelebb a két ifjúhoz, lélegzetét visszafojtva siklott a padlón a szoba tintamély sötétjében.
– Olvasd el az utasításokat, és vésd emlékezetedbe – mondta Sir Andrew –, azután semmisítsd meg az üzenetet.
Épp visszatette volna zsebébe a tárcát, amikor kihullott belőle egy papírszelet. Lord Antony lehajolt és felvette.
– Mi ez? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszolt Sir Andrew.
– Most esett ki a zsebedből. Úgy látszik, nem volt a többi papír között.
– Sajátos! Vajon hogy került oda? A vezértől ered – tette hozzá, a papírra pillantva.
Mindketten a parányi cédula fölé hajoltak, és megpróbálták kisilabizálni a sebtében papírra vetett szavakat, amikor hirtelen zaj vonta magára figyelmüket: úgy tetszett, a folyosóról hallatszik.
– Mi ez? – kapták fel a fejüket mind a ketten.
Lord Antony az ajtóhoz lépett, és hirtelen kitárta: e pillanatban kintről nagy erővel főbe kólintották, hogy hanyatt visszazuhant a szobába.
Ugyanabban a pillanatban a sötétben lapuló, kígyószerű alak felugrott, hátulról a mit sem sejtő Sir Andrew-ra vetette magát, és leterítette.
Mindez alig két-három másodperc alatt ment végbe, s mielőtt akár Lord Antonynak, akár Sir Andrew-nak ideje vagy módja lett volna felkiáltani vagy akár egy mozdulattal is ellenállni, két férfi ragadta meg őket, mindkettejüknek betömték a száját, s háttal egymásnak összekötözték őket, mozdíthatatlanná nyűgözve kezüket-lábukat, karjukat.
Egy férfi eközben halkan becsukta az ajtót. Arcát maszk fedte, s mozdulatlanul állt, amíg társai be nem végezték munkájukat.
– Minden rendben, polgártárs! – szólalt meg az egyik, minekutána tüzetesen megvizsgálta a két ifjút rögzítő kötelékeket.
– Helyes! – válaszolt az ajtónál álló férfi. – Kutassátok át a zsebeiket, és adjatok ide minden papírt, amit találtok.
Gyorsan és hangtalanul engedelmeskedtek parancsának. Az álarcos férfi, kezében a papírokkal, egy-két pillanatig hallgatózott: nem hallik-e hang a ház belsejéből. Miután meggyőződött róla, hogy a gyalázatos gaztett nem keltette fel senki figyelmét, kinyitotta az ajtót, és parancsoló mozdulattal a folyosóra mutatott. A négy férfi felemelte Sir Andrew-t és Lord Antonyt, és éppoly nesztelenül, ahogyan jöttek, kivitték a két magatehetetlen ifjú gavallért a fogadóból, s hamarosan elnyelte őket a doveri út sötétje.
A kávézószobában a vakmerő támadás álarcos vezére gyorsan átlapozta az ellopott iratokat.
– Nem is rossz – motyogta, miközben halkan levette maszkját, és fakó rókaszeme megvillant a parázs vörös fényében. – Nem is rossz.
Kinyitott a Sir Andrew Ffoulkes tárcájából származó levelek közül még egyet-kettőt, észrevette a parányi papírszeletkét is, amelyet a két fiatalember még épp elolvashatott, különös megelégedésére azonban egy Armand St.-Just aláírású iromány szolgált.
– Armand St.-Just tehát áruló – mormolta. – Nos, szép Marguerite Blakeney – szűrte összeszorított foga közül gonoszul a szót –, úgy vélem, mégiscsak segítesz megtalálnom a Vörös Pimpernelt!
Díszelőadás volt a Covent Garden színházban – az Úr emlékezetes 1792. esztendejében, az első az őszi szezonban.
Zsúfolásig megtelt a ház, az előkelő páholyok csakúgy, mint a zsöllye meg fent a közrendű nézőknek szolgáló erkély és a galéria. Gluck Orpheus-a a hallgatóság intellektuális tagjait ragadta magával, a divathölgyek karéja meg a tarka ruhás tömeg azoknak szolgált szem- és szívderítő látvánnyal, akik nem sok ügyet vetettek a „legújabb német importcikkre”.
Selina Storace nagyáriája illő sikert aratott hódolói körében; Benjámin Incledon, a hölgyek kitüntetett kedvence, különlegesen megtisztelő elismerésben részesült a királyi páholy publikumától; amikor pedig a második felvonás diadalmas fináléja után legördült a függöny, a közönség, amely lélegzetvisszafojtva hallgatta a nagy maestro varázsos hangzatait, most mintegy a megkönnyebbülés közös sóhajában tört ki, minekutána megindult a szóözön.
A páholyokban sok közismert arcot láthatott a közönség. Az államügyek súlya alatt roskadozó Mr. Fittnek kis időre megkönnyebbülést szerzett az egyesti zenei csemege; a szívélyes, gömbölyded és némiképp nyers és mindennapi megjelenésű walesi herceg páholyról páholyra járt, s negyedórácskákra elidőzött közelebbi jó barátainál.
Lord Grenville páholyában is egy különös, érdekes személy vonta magára az általános figyelmet: kis termetű, vékony alak, ravasz, gunyoros arccal, mélyen ülő szemmel; figyelmesen hallgatta a zenét, kritikus szemmel nézte a közönséget, makulátlan fekete öltözékben, rizsportól mentes sötét hajjal. Lord Grenville, a külügyminiszter kitüntető, noha hűvös udvariassággal kezelte.
A jellegzetesen angol szépségek közül éles ellentétként vált ki imitt-amott egy-egy idegenes arc: a gőgös tekintetű menekült francia arisztokratáké, kiket hazájuk könyörtelen forradalmi pártja elűzött, és Angliában leltek békés menedékre. Maradandó nyomot hagyott ezeken az arcokon a gond és az aggodalom; kiváltképp az asszonyok vetettek kevés ügyet a zenére meg a fényes közönségre; gondolataik kétségtelenül a távolban jártak, férjük, bátyjuk vagy éppen a fiuk körül, akit még halálos veszedelem fenyeget, vagy éppenséggel áldozata lett már a kegyetlen sorsnak.
Az említettek közül is kivált a Franciaországból csak nemrégiben érkezett Tournay de Basserive grófné, mélyfekete, nehéz selyemruhában; gyászos személyét csupán egy fehér csipkekendő díszítette. Lady Portarles mellett ült, aki hasztalan igyekezett szellemes megjegyzésekkel és kissé vaskos tréfákkal mosolyt csalni a grófné szomorú arcára. Mögöttük ült a kis Suzanne és a vicomte, hallgatagon és kissé félszegen a sok idegen között. Suzanne szemében sóvárság látszott; amikor belépett a zsúfolt nézőtérre, figyelmesen körülnézett, végigvizslatva minden arcot, apróra megszemlélve valamennyi páholyt. Ám a keresett arc nyilvánvalóan nem volt ott, mert Suzanne csendesen leült édesanyja mögé, egykedvűen hallgatta a zenét, és a közönség iránti érdeklődése láthatólag elapadt.
– Ah, Lord Grenville – szólt Lady Portarles, amikor diszkrét kopogtatás után a külügyminiszter okos, érdekes feje jelent meg a páholy ajtajában –, nem is jöhetett volna jobbkor. Madame la Comtesse de Tournay majd meghal, annyira szeretné hallani a legfrissebb franciaországi híreket!
Az előkelő diplomata beljebb lépett, és kezet fogott a hölgyekkel.
– Fájdalom! – szólalt meg szomorúan –, a lehető legrosszabb híreket kaptuk. A mészárlás folytatódik; Párizs vérben gázol; a guillotine minden nap száz áldozatot követel.
A grófné sápadtan, könnyes szemmel dőlt hátra székén, és elszörnyedve hallgatta a boldogtalan országában történtek e rövid és szemléletes ismertetését.
– Ah, monsieur – szólalt meg tört angolsággal –, borzasztó mindezt hallani – és a férjem még ott van abban a rettenetes országban. Szörnyű, hogy itt ülök a színházban, biztonságban, békességben, míg őt halálos veszedelem fenyegeti.
– Ejnye már, madame! – vetette közbe a szókimondó Lady Portarles –, ha egy kolostorban csücsülne, attól sem volna a férje nagyobb biztonságban. No és gondoljon a gyermekeire: fiatalok még, hogy mást se lássanak maguk körül, mint gyászt és aggodalmat.
A grófné elmosolyodott könnyein át. Heves természetű barátnéjának, Lady Portarles-nak a hangja meg a modora egy zsokénak sem válna szégyenére, de a szíve arany, és a kor némelyik dámájának szokása szerinti nyers modora mögött igaz együttérzés és őszinte gyengédség rejtőzik.
– Egyébként, madame – tette hozzá Lord Grenville –, ugyebár kegyed említette tegnap, hogy a Vörös Pimpernel szövetsége becsületére fogadta, hogy biztonságban áthozzák a grófot a Csatornán?
– Ó, igen – felelte a grófné –, és ez az egyetlen reménységem. Tegnap találkoztam Lord Hastingsszel, és ő újfent megnyugtatott.
– Akkor hát nincs mitől tartania. Amire a szövetség megesküdött, azt minden bizonnyal teljesíti. Bárcsak volnék magam is néhány esztendővel fiatalabb... – tette hozzá sóhajtva a diplomata.
– Ugyan, ugyan! – szakította félbe a jó Lady Portarles. – Ahhoz épp elég fiatal, hogy hátat fordítson annak a francia madárijesztőnek, aki ott trónol az ön páholyában ma este!
– Bár megtehetném... De ne feledje ladységed, hogy hazánk szolgálatában el kell vetnünk előítéleteinket. M. Chauvelin kormányának teljes jogkörrel felruházott megbízottja...
– A patvarba, ember! – vágott vissza őladysége. – Csak nem nevezi kormánynak a vérszomjas banditáknak azt a gyülekezetét?!
– Egyelőre nem látszik kívánatosnak – felelte tartózkodóan a miniszter –, hogy Anglia megszakítsa diplomáciai kapcsolatait Franciaországgal, és nem tagadhatjuk meg az udvarias fogadtatást az általa küldött megbízottól.
– Pokolba a diplomáciai kapcsolatokkal, mylord! Az a ravasz kis róka amott nem más, mint közönséges spion, nekem elhiheti, s ha nem tévedek, nem sokat törődik a diplomáciával azon túl, hogy megpróbál borsot törni a királypárti menekültek – nemkülönben a mi hős Vörös Pimpernelünk és bátor kis szövetségének az orra alá!
– Szentül hiszem – préselte össze keskeny ajkát a grófné –, hogy ha ez a Chauvelin borsot akar törni az orrunk alá, hűséges szövetségesre lel Lady Blakeney személyében.
– Ej, asszonyom! – kiáltott fel Lady Portarles. – Miket beszél! Kedves, jó Lord Grenville, maga olyan híres szónok: magyarázza meg, legyen szíves, Madame la Comtesse-nek, hogy ostoba módon viselkedik! A kegyed helyzetében itt, Angliában, madame – fordította haragos és eltökélt arcát a grófné felé –, nem engedheti meg magának, hogy fennhordja az orrát, ahogy maguk, francia arisztokraták szokták. Lehetséges, hogy Lady Blakeney rokonszenvezik azokkal a franciaországi banditákkal, lehetséges, hogy nem; talán volt köze annak a St.-Cyrnek, vagy hogy is hívják, a letartóztatásához és elítéléséhez, talán nem – de az biztos, hogy ebben az országban ő diktálja a divatot. Sir Percy Blakeneynek több pénze van, mint hat másiknak együttvéve, puszipajtása a trónörökösnek, és ha kegyed levegőnek akarja nézni Lady Blakeneyt, azzal neki nem árt, önmagát viszont ostoba színben tünteti fel! Így van, mylord?
Ám, hogy hogyan vélekedett e tárgyról Lord Grenville, avagy hogy miféle meggondolásokra késztette Lady Portarlesnak ez a keresetlen kirohanása – sosem fogjuk megtudni, a függöny felemelkedése ugyanis az Orpheus harmadik felvonásának kezdetét jelezte, s a nézőtér minden sarkából csendre intő pisszegés hallatszott.
Lord Grenville sietősen elköszönt a hölgyektől, és visszasurrant páholyába, ahol monsieur Chauvelin végigülte a szünetet, kezében az elmaradhatatlan burnótos szelencével, és éles pillantású, fakó szemét a szemközti páholyra szegezte, amelybe nagy selymes szoknyasuhogás, nagy kacagás közepette és a kíváncsi közönség mormolásától kísérve éppen belépett Marguerite Blakeney, férje társaságában és istenien: rizsporral épp csak bepermetezett dús aranyvörös fürtjeit tarkóján óriási fekete szalagcsokor fogta össze. Marguerite, aki mindig a legutolsó divathóbort szerint öltözködött, a jelen levő hölgyek között az egyetlen volt, aki nem viselte az utóbbi két-három esztendő divatját, a keresztbe kötött kendőt és a széles hajtókájú felsőruhát, hanem rövid derekú, klasszikus vonalú ruhát, amely hamarosan elterjedt egész Európában. Az aranyhímzéssel sűrűn borított fényes kelme tökéletesen simult Marguerite kecses, királynői termetére.
Páholyába lépve Marguerite egy pillanatra kihajolt, és felmérte, kit ismer a jelenlevők közül. Sokan meghajlássál köszöntötték, a királyi páholyból is gyors és udvarias üdvözlet érkezett.
Chauvelin le nem vette róla a szemét a harmadik felvonás kezdete során. Marguerite-et lenyűgözte a zene, kecses kis kacsója ékköves legyezőjével játszadozott, királynői fejét, nyakát, karjait, keblét fenséges gyémántok és ritka ékkövek borították, a mellette kényelmesen terpeszkedő imádó férjének megannyi ajándéka.
Marguerite szerelmese volt a muzsikának. Az Orpheus magával ragadta aznap este. A szép, fiatal arcról életöröm sugárzott, az csillogott a vidám kék szempárban, s ragyogtatta fel az ajkak körül játszadozó mosolyt. Végtére Marguerite ifjúsága virágjában volt, alig huszonöt esztendős, egy csillogó kör imádott, ünnepelt, kényeztetett üdvöskéje. Az Álmodozás két napja tért vissza Calais-ból, azzal a hírrel, hogy imádott bátyja biztonságban partra szállt, hogy mindig a húgára gondol, és hogy a kedvéért nagyon vigyáz majd magára.
Nem csoda hát, ha a pillanat hatására, Gluck átlelkesült hangzatainak hallatán feledte csalódottságát, szertefoszlott szerelmi álmait, feledte még azt a lomha, jóindulatú senkit is, aki azzal pótolta szerény szellemi képességeit, hogy hitvesét elhalmozta világi javakkal.
Sir Percy ott maradt felesége mellett a páholyban, ameddig az illendőség megkívánta, utat engedve ő királyi fenségének, meg a bámulok csapatának, akik szüntelen menetben járultak a divat királynője elé, leróni hódolatukat. Sir Percy közben elballagott, valószínűleg azért, hogy magához illőbb beszélgetőtársakat keressen. Marguerite nem is törte a fejét, hová mehetett – valójában nemigen érdekelte. Körülvette a londoni aranyifjakból álló udvara, majd elbocsátotta valamennyit, mert egy darabig szeretett volna kettesben maradni Gluckkal.
Az ajtón diszkréten kopogtattak, s ez kizökkentette az élvezetből.
– Tessék – szólt némileg türelmetlenül, s hátra sem fordult megnézni, ki is a betolakodó.
Chauvelin csak az alkalomra várt, s hogy végre egyedül találta Marguerite-et, a türelmetlen „Tessék!” előtt már besurrant a páholyba, és a következő pillanatban Marguerite széke mögött állt.
– Egy szóra, polgártársnő – mondta csöndesen.
Marguerite gyorsan megfordult, nem is tettetett ijedtséggel.
– Az ördögbe is, ember! Megijesztett – mondta erőltetett kis kacagással. – Nem alkalmas a jelenléte. Szeretném Gluckot hallgatni, és nem vagyok beszélgető kedvemben.
– Csakhogy ez az egyetlen lehetőségem – mondta éppoly csöndesen az emberke, és engedelemre sem várva, odahúzott egy széket Marguerite mögé, annyira közel, hogy a fülébe suttoghatott, s nem zavarta a közönséget, de úgy, hogy senki sem láthatta, mert valósággal beleolvadt a páholy sötét hátterébe. – Ez az egyetlen lehetőségem – ismételte, amikor Marguerite-től nem kapott választ. – Lady Blakeneyt mindig annyian veszik körül, udvara olyan ünneplésben részesíti, hogy egy szerény régi barátnak édeskevés az alkalma.
– Ejnye már! – szólt türelmetlenül Marguerite. – Keressen hát egyéb lehetőséget. Ma este az opera után Lord Grenville báljára megyek. Gondolom, maga is. Ott adok magának öt percet...
– Három perc itt a páholy magányában bőségesen elegendő nekem – felelt nyugodtan Chauvalin. – És úgy vélem, okosan tenné, ha meghallgatna, St.-Just polgártársnő.
Marguerite ösztönszerűen megborzongott. Chauvelin nem emelte fel a hangját: suttogott. Most csippentett egy kis burnótot, teljes nyugalommal, de mégis volt valami a magatartásában, fakó rókaszemében, ami megfagyasztotta Marguerite ereiben a vért, mintha ismeretlen, halálos veszedelemmel kellene szembenéznie.
– Ez fenyegetés, polgártárs? – kérdezte nagysokára.
– Nem, szép hölgyem – felelt udvariasan amaz –, csupán a levegőbe lőtt nyílvessző.
Egy pillanatra megállt, mint a macska, amelyik elsurranó egérre lesz figyelmes, ugrásra kész, de macska módra vár, késlelteti a gonosztett élvezetét. Amikor megszólalt, még halkabb volt a hangja:
– A bátyját, St.-Justöt veszedelem fenyegeti.
Marguerite-nek egy arcizma sem rezdült. Chauvelin csak az arcélét láthatta, mert Marguerite láthatólag minden figyelmét a színpadnak szentelte, de Chauvelin jó megfigyelő volt: észrevette a szem hirtelen megmerevedését, a száj megkeményedését, a gyönyörű, kecses alak szinte bénult feszültségét.
– Nos, hát – szólalt meg tettetett derűvel Marguerite –, mivel ez csak a maga képzeletének szüleménye, az lesz a legokosabb, ha visszamegy a páholyba, s hagyja, hogy élvezzem a muzsikát.
És idegesen verni kezdte a ritmust a páholy bársonykönyöklőjén. Selina Storace a „Che faro” áriát énekelte, és a közönség elbűvölten csüggött a primadonna ajkán. Chauvelin nem mozdult helyéről; némán figyelte az ideges kacsót, mely egyetlen bizonysága volt, hogy a levegőbe lőtt nyíl – célba talált.
– Nos? – szólalt meg hirtelen Marguerite, ugyanazzal a tettetett közönnyel.
– Nos, polgártársnő? – viszonzá nyugodtan amaz.
– Mit akar mondani a bátyámról?
– Olyan híreket kaptam felőle, amelyek bizonyára érdeklik kegyedet, de előbb hadd magyarázzam meg... Szabad?
A kérdés merőben felesleges volt. Marguerite most is elfordította fejét, de Chauvelin érezte, hogy minden idegszálával feszülten figyel.
– A minap, polgártársnő – kezdte Chauvelin –, a segítségét kértem. Franciaországnak van rá szüksége, s úgy gondoltam, számíthatok magára. A válasza ellenben... Azóta az ügyeim és a kegyed társadalmi kötelezettségei nem engedték, hogy találkozzunk, ámbátor történt egy és más...
– Kérem, polgártárs, térjen a tárgyra – mondta Marguerite. – Csodálatos a zene, és a közönséget előbb-utóbb idegesíti, ha beszélgetünk.
– Egy pillanatra, polgártársnő. Azon a napon, amikor volt szerencsém kegyeddel találkozni Doverben, s alig egy órával azután, hogy megkaptam végleges válaszát, birtokomba került néhány irat, amelyek újabb cselszövényre vetettek világot: egy csoport francia arisztokrata – közöttük az áruló Tournay – menekülését tervezi az a minden lében kanál Vörös Pimpernel. A titokzatos szervezet néhány szála is a kezembe került, de korántsem valamennyi, és azt akarom, hogy kegyed segítsen megszerezni a hiányzókat.
Marguerite látszólag türelmetlenül hallgatta, s most vidáman vállat vont.
– Nem mondtam már, hogy nem érdekelnek a cselszövényei, sem a Vörös Pimpernel? S ha nem említette volna a bátyámat...
– Egy kis türelmet, könyörgök, polgártársnő – folytatta a másik zavartalanul. – Ugyanaznap este két úr, Lord Antony Dewhurst és Sir Andrew Ffoulkes is ott volt Doverben, a Halászpihenőben.
– Tudom. Találkoztam velük.
– Kémeim már kiderítették, hogy ők is tagjai az átkozott szövetségnek. Sir Andrew Ffoulkes kísérte át a Csatornán Tournay grófnét és gyermekeit. Amikor a két fiatalember egyedül maradt, kémeim behatoltak a fogadó kávézószobájába, megkötözték a két gavallért, betömték a szájukat, elkobozták az irataikat, és átadták nekem.
Marguerite felneszelt. Iratok?...Armand óvatlan volt? Megnevezhetetlen rettegés lepte meg. De nem engedheti, hogy ez az ember észrevegye, hogy ráijesztett! Vidáman, könnyedén felkacagott.
– Ejnye! A maga pimaszsága határtalan! Rablás és erőszak! Angliában! Egy zsúfolt fogadóban! Hisz menten rajtakapták volna az embereit!
– És ha úgy lett volna? Franciaország fiai, s a kegyed alázatos szolgája képezte ki őket. Ha rajtuk ütnek, egyetlen tiltakozó vagy áruló szó nélkül mennek a börtönbe vagy akár a bitó alá. Akárhogyan is: a dolog megérte a kockázatot. Az efféle kis műveletekhez biztonságosabb egy zsúfolt fogadó, mintsem gondolná, és az embereim tapasztaltak.
– Nos? És azok az iratok? – kérdezte foghegyről Marguerite.
– Tudomásomra juttattak bizonyos neveket... bizonyos mozzanatokat... elegendőt, úgy vélem, hogy pillanatnyilag megelőzhessük tervezett csínyüket, ám csupán pillanatnyilag – mivel változatlanul nem ismerem a Vörös Pimpernel kilétét.
– Ohó, barátocskám – vetette oda ugyanazzal az erőltetett könnyedséggel Marguerite –, akkor hát ugyanott van, ahol volt, igaz? Hagyja hát, hadd élvezzem az ária utolsó szakaszát! Hitemre – tette hozzá, és tüntetően elnyomott egy ásítást –, ha nem hozza szóba a bátyámat...
– Most akarok rátérni, polgártársnő. Az iratok között volt egy levél, amelyet a kegyed bátyja, St.-Just írt Sir Andrew Ffoulkesnak.
– Igen? És?
– A levél tanúsága szerint nemcsak hogy rokonszenvezik Franciaország ellenségeivel, hanem segítője, ha ugyan nem tagja a Vörös Pimpernel szövetségének.
Ezúttal ült a csapás. Marguerite egész idő alatt várta; nem mutatott félelmet, eltökélte, hogy nem adja fel tettetett közönyét, könnyedségét. Szívből kívánta, bárcsak felvértezve fogadhatná a csapást, ne veszítené el a lélek jelenlétét, ne hagyná cserben Európa-szerte ünnepelt esze. És valóban: rezzenéstelenül sikerült végighallgatnia Chauvelint. Tudta, hogy igazat beszélt: túlságosan komoly ember, túlságosan elkötelezett híve a rossz ügynek, túlságosan büszke honfitársaira, a forradalom kovácsaira, hogysem alantas, céltalan csaláshoz folyamodnék. – Armand – az ostoba, óvatlan Armand – levele Chauvelin kezében van. Marguerite ezt éppoly jól tudta, mintha a tulajdon szemével látta volna. És Chauvelin nem adja ki ezt a levelet a kezéből, amíg céljai azt nem kívánják, hogy semmisítse meg – vagy hogy felhasználja Armand ellen. Marguerite mindezt jól tudta – mégis vidámabban, hangosabban kacagott fel, mint eddig bármikor.
– Bah! – vetette oda, de azután egyenesen Chauvelin szemébe nézett –, nem mondtam, hogy puszta kitalálás az egész? Hogy Armand szövetkeznék azzal a titokzatos Vörös Pimpernellel? Hogy Armand buzgón segítené azokat a francia arisztokratákat, akiket mélyen megvet?! Barátom, tisztelem a képzelőtehetségét!
– Értsen meg, polgártársnő – válaszolt erre zavartalan nyugalommal Chauvelin –, a leghatározottabban kijelentem, hogy St.-Just megbocsáthatatlanul kompromittálta magát.
Az operai páholyban csend honolt egy-két pillanatig. Marguerite mereven ült, tehetetlenül igyekezett gondolkodni, szembenézni a helyzettel, eldönteni, mi a teendő.
A színpadon Storace befejezte az áriát, és mély meghajlással fogadta a közönség kitörő ovációját.
– Chauvelin – szólalt meg nagy sokára Marguerite Blakeney halkan, s hangjából eltűnt az eddigi hetykeség –, Chauvelin, barátom, próbáljuk megérteni egymást. Úgy látom, a felfogásom kissé berozsdállt az itteni nedves éghajlaton. Mondja csak: Ugyebár nagyon szeretné felfedni a Vörös Pimpernel kilétét.
– Franciaország legádázabb ellensége ő, polgártársnő. S annál is veszedelmesebb, mert sötétben dolgozik.
– Annál is nemesebb talán... Nos, engem pedig arra kényszerítene, hogy kémkedjek magának, Armand biztonságáért cserébe? Igen?
– Piha! Két igen csúnya szó, szép hölgyem! – protestált Chauvelin. – Kényszerről szó sem lehet, a szolgálatot pedig, amelyre Franciaország nevében kérem, nem szabad a kémkedés elriasztó nevével illetni.
– Itt mindenesetre annak nevezik – mondta szárazon Marguerite. – Ez a szándéka vagy nem?
– Az a szándékom, hogy kegyed nyerjen megbocsátást Armand St.-Just számára azzal, hogy megtesz nekem egy apró szívességet.
– Mi lenne az?
– Tartsa nyitva a szemét ma este, St.-Just polgártársnő – mondta hevesen Chauvelin. – Figyeljen rám: a Sir Andrew Ffoulkesnál talált iratok között volt ez a levélke. Nézze! – tette hozzá, elővett tárcájából egy papírszeletet, és átnyújtotta Marguerite-nek.
Ugyanaz a cédula volt, amelynek olvastakor négy napja rajtaütöttek a két ifjún Chauvelin vazallusai. Marguerite gépiesen átvette, és fölé hajolt, hogy elolvassa. Két sor volt csupán, eltorzított, nyilván elváltoztatott kézírással; Marguerite félhangosan olvasta:
Ne feledd, csak akkor találkozhatunk, ha elengedhetetlenül szükséges. Megkaptad utasításaidat 2-ára. Ha beszélni akarsz velem, ott leszek G. bálján.
– Mit jelent ez? – kérdezte Marguerite.
– Nézze csak meg jobban, polgártársnő, és megérti.
– Van itt valami jel a sarkában, egy kis piros virág...
– Igen.
– A Vörös Pimpernel! „G. bálja” pedig Grenville bálját jelenti... Ott lesz ma este Lord Grenville bálján.
– Így értelmezem magam is a levelet, polgártársnő – bólintott Chauvelin. – Kémeim megkötözték és megmotozták Lord Antony Dewhurstöt és Sir Andrew Ffoulkest, majd utasításomra elvitték őket a doveri út egy magányos házába, amelyet erre a célra béreltem ki: ott raboskodtak ma reggelig. Miután azonban megtaláltam ezt a papírszeletet, úgy döntöttem, kerüljenek idejében Londonba, hogy ott lehessenek Lord Grenville bálján. Érti, nemde? Alkalmasint jócskán akad mondanivalójuk a vezérüknek... így ma este alkalmuk lesz beszélni vele – pontosan az utasítása szerint. Ezért ma reggel a két gavallér arra ébredt, hogy a doveri úton álló magányos házban tárva-nyitva minden ajtó, börtönőreik eltűntek, és két jó hátasló áll felnyergelve az udvaron. Még nem láttam az úrfiakat, de alighanem bátran vélhetjük, hogy meg sem álltak Londonig. Látja most már, milyen egyszerű az egész, polgártársnő?
– Roppant egyszerű! – vetette oda keserűen Marguerite. – Ha le akar ölni egy csirkét, elkapja, és kitekeri a nyakát – csak épp a csirke nem találja annyira egyszerűnek. Most kést szegez a torkomnak, és túszt ejt engedelmességem fejében. Maga szerint roppant egyszerű – de nekem más a véleményem.
– Ugyan, polgártársnő! Alkalmat kínálok, hogy megmenthesse bátyját a tulajdon ostobasága következményeitől.
Marguerite arca ellágyult, szemébe könny szökött, és félig magának mormolta:
– Az egyetlen lény a világon, aki szívből és állhatatosan szeret... De hát mit akar tőlem, Chauvelin? Mit tegyek? – kérdezte elkeseredetten, és hangját elfojtották a könnyek. – Jelenlegi helyzetemben ez szinte lehetetlen!
– Nem, polgártársnő – mondta szárazon és kérlelhetetlenül Chauvelin, ügyet sem vetve a gyermeki rimánkodásra, amely egy kőszívet is megindított volna. – Lady Blakeney minden gyanú felett áll, s a kegyed segítségével ma este – ki tudja? – talán sikerül végre felfednem a Vörös Pimpernel kilétét... Kegyed a színházból a bálba megy. Tartsa nyitva a szemét, polgártársnő, tartsa nyitva a szemét, és jól figyeljen. Mondja el nekem, ha egy kósza szót, suttogást hall... Jegyezze meg, kivel beszél Sir Andrew Ffoulkes vagy Lord Antony Dewhurst. Magát nem gyanúsíthatja senki. A Vörös Pimpernel ott lesz ma Lord Grenville bálján. Tudja meg, ki ő, és én Franciaország nevében esküvel fogadom, hogy a bátyjának nem esik bántódása.
Chauvelin a torkának szegezte a kést. Marguerite úgy érezte, hálóba bonyolódott, és nem is remélheti, hogy kiszabadul. Értékes túszt tartanak fogva az ő engedelmességéért cserébe: jól tudta, hogy ez az ember nem ejt el üres fenyegetést. Armand-t kétségtelenül már „gyanús”-nak nyilvánították a Közüdv Bizottmány előtt: nem hagyhatja el többé Franciaországot, és ha ő nem engedelmeskedik vakon Chauvelin utasításának, Armand-ra lesújtanak könyörtelenül. Egy pillanatig – nő lévén – azt remélte, rögtönözhet. Kezét nyújtotta ennek az embernek, akit gyűlölt és rettegett.
– Ha megígérem, hogy segítek magának ebben a dologban, Chauvelin – kérte nyájasan –, ideadná nekem St.-Just levelét?
– Ha ma este hasznos segítséget nyújt nekem, polgártársnő – válaszolt gúnyos mosollyal Chauvelin –, odaadom a levelet... holnap.
– Nem bízik bennem?
– Feltétlenül bízom kegyedben, drága hölgy, de St.-Just hazájának tartozik életével – magán áll, hogy visszaszerezze a számára.
– Lehetséges, hogy nem lesz hatalmamban segíteni – érvelt Marguerite –, ha mégoly szívesen tenném is.
– Az ugyancsak nagy baj lenne – mondta csöndesen Chauvelin –, magának csakúgy, mint St.-Justnek.
Marguerite megborzadt. Érezte, hogy ettől az embertől nem várhat irgalmat. Kezében tartja az ő szeretett bátyjának drága életét. Túlságosan is jól ismerte Chauvelint ahhoz, hogy ne tudná: ha nem éri el a célját, nem ismer könyörületet.
Az operaház fülledt melegében is kilelte a hideg. A zene szívbe markoló hangjai mintha egy távoli országból érkeznének. Válla körül szorosabbra vonta drága csipkekendőjét, és némán, mintegy álomban nézte a ragyogó színpadot.
Gondolatai egy percre eltávolodtak a veszedelemben forgó szeretett személytől, s azt a férfit keresték fel, akit szintén megilletett bizalma és szeretete. Magányosnak érezte magát, és féltette Armand-t; vigasztalásra és tanácsra vágyott valakitől, aki tudná, hogyan segítse, bátorítsa. Sir Percy Blakeney szerette egykoron; ő a férje; miért állná ki egymagában ezt a szörnyű megpróbáltatást? Igaz, Sir Percy ugyancsak szűkagyú, de annál több az izomereje; ha ő lenne az elme, Sir Percy pedig a férfierő és bátorság, ketten együtt túljárhatnának az agyafúrt diplomata eszén, és bosszúálló markából kiszabadíthatnák a túszt, anélkül, hogy a hősök bátor kis csapata nemes vezérének az életét kockáztatnák. Sir Percy jól ismeri St.-Justöt, kedveli is – bizonyára tudna segíteni.
Chauvelin tovább már ügyet sem vetett Marguerite-re. Elmondta a maga kegyetlen „vagy-vagy”-át, és rábízta a döntést. Immár ő volt az, aki szemmel láthatólag elmerülten élvezte az Orpheus felkavaró dallamait, és éles vonású menyétfejével verte a taktust.
Diszkrét kopogtatás riasztotta fel Marguerite-et gondolataiból. Percy Blakeney volt az, magasan, álmosan, jóindulatúan, ajkán azzal a félszeg, kissé bárgyú mosollyal, amely pillanatnyilag valósággal felborzolta Marguerite minden idegszálát.
– Khm... a hordozószék kint várja, kedvesem – mondta, kétségbeejtően elnyújtva minden szót.
– Gondolom, mindenáron el akar menni abba a fránya bálba... Elnézést... khm... monsieur Chauvelin... nem vettem észre, hogy itt van...
Két karcsú, fehér ujját Chauvelinnek nyújtotta, aki felállt, amikor Sir Percy a páholyba lépett.
– Jön, kedvesem?
– Sssst! Pszt! Pszt! – hallatszott a dühös pisszegés a nézőtér felől.
– Átkozott pimaszság – állapította meg Sir Percy nyájas mosollyal.
Marguerite türelmetlenül felsóhajtott. Szertefoszlott utolsó reménysége. Köpenyébe burkolózott; rá sem nézett férjére, úgy mondta: – Mehetünk – és belekarolt. A páholy ajtajában visszafordult, és Chauvelinre nézett, aki, hóna alatt cilinderével, keskeny ajka körül különös mosollyal követni készült az össze nem illő párt.
– Nos, csupán au revoir, Chauvelin – mondta nyájasan Marguerite. – Lord Grenville bálján találkozunk.
És a szeméből alkalmasint olyasmit olvasott ki az éles szemű francia, ami mélységes megelégedésére szolgált, mert gunyorosan elmosolyodott, szelencéjéből kivett egy csipet burnótot, leporolta finom csipkezsabóját, aztán elégedetten összedörzsölte apró, csontos kezét.
Az évad legpompásabb eseménye volt a külügyminiszter, Lord Grenville bálja. Bár alig kezdődött meg az őszi szezon, mindenki, aki csak számított, kimódolta, hogy idejében Londonban legyen és megjelenhessen – és tőle telhetőleg tündököljön – a nevezetes bálon.
Ő királyi fensége, a walesi herceg is megígérte, hogy ott lesz. Az operából fog átmenni. Maga Lord Grenville is meghallgatta az Orpheus első két felvonását, csak azután sietett felkészülni vendégei fogadására. Tíz órára – ami akkoriban igen kései időpontnak számított – zsúfolásig megteltek a Külügyminisztérium egzotikus pálmákkal és virágokkal gyönyörűen díszített nagytermei. Az egyik termet táncnak tartották fenn, s a menüett finom hangzatai lágyan kísérték a népes és ragyogó társaság derűs csevegését, víg kacagását.
Az elegáns lépcsőház legfelső szintjével szemközti kis teremben állt a házigazda, és fogadta vendégeit. Előkelő urak, szép asszonyok, valamennyi európai ország notabilitásai sorjáztak előtte, a kor különc divatja szerinti cifra meghajlásokat, bókokat váltva, majd nevetve, beszélgetve szóródtak szét a bál- és fogadótermekben, a kártyaszobákban.
Valamivel Lord Grenville mögött egy konzolasztalhoz támaszkodva állt Chauvelin, makulátlan fekete öltözékében, és némán szemlélte a fényes társaságot. Megállapította, hogy Sir Percy és Lady Blakeney még nem érkezett meg, és szűrős tekintetű, fakó szeme az ajtó felé rebbent, valahányszor új vendég lépett be.
Chauvelin magányosan állt: Franciaország forradalmi kormányának követe aligha számíthatott népszerűségre Angliában akkor, amikor kezdtek átszivárogni a Csatorna túlsó partjáról a szeptemberi vérengzésnek, a terror és anarchia uralmának a hírei.
Hivatalos minőségében udvarias fogadtatásban részesült angol kollégáitól: Mr. Pitt kezet fogott vele; Lord Grenville többször is meghívta; a londoni társaság benső körei azonban tudomást sem vettek róla; az asszonyok egyszerűen hátat fordítottak neki; a férfiak, akik nem viseltek hivatalt, nem voltak hajlandók megszorítani a kezét.
Chauvelin azonban nem sokat törődött az efféle társasági kellemkedéssel, amelyet diplomáciai pályafutása megannyi epizódjának tekintett csupán. Elvakultan lelkesedett a forradalom ügyéért, megvetette a társadalmi egyenlőtlenséget, és lángolt benne a honszeretet. E három érzés felvértezte minden sértés ellen, amely a ködben úszó, királypárti, ómódi Angliában érte.
Chauvelint azonban egy cél vonzotta mindenekfelett. Szilárdan hitte, hogy Franciaország legádázabb ellensége a francia arisztokrata: azt lattá volna legszívesebben, ha az írmagja is kivesz: ő is ott volt azok között, akik a terror uralma idején elsőül fejezték ki a történelmi és vérszomjas óhajt, mely szerint „bárcsak volna valamennyi arisztokratának egyetlen közös feje, hogy a nyaktiló egyetlen csapásával leszelhetnők!”. Következésképpen úgy tekintett minden francia arisztokratát, akinek sikerült az országból kimenekülnie, mint aki jogos zsákmányától fosztotta meg gálád módon a guillotine-t. Kétségtelen, hogy a királypárti menekültek, mihelyt sikerült átjutniuk a határon, mindent elkövettek, hogy felszítsák a külföld haragját Franciaország ellen. Számtalan összeesküvést forraltak Angliában, Belgiumban, Hollandiában: igyekeztek rávenni a nagyhatalmakat, küldenének katonaságot a forradalmi Párizsba, szabadítanák ki Lajos királyt, és kötnék fel minden teketória nélkül a szörnyeteg Köztársaság vérszomjas vezéreit.
Nem csoda hát, ha Chauvelin ádáz gyűlöletének tárgya volt a Vörös Pimpernel regényes és rejtelmes személye: ő meg a parancsnoksága alatt álló néhány pimasz ifjonc, akik tele pénzzel, felfegyverezve határtalan merészséggel és ravaszsággal, arisztokraták százait mentették ki Franciaországból. Az angol királyi udvarban ünnepelt menekültek kilenctizede ennek a férfinak és szövetségeseinek köszönheti biztonságát.
Chauvelin esküvel fogadta párizsi kollégáinak, hogy fel fogja fedni a minden lében kanál angolnak a kilétét, átcsalja Franciaországba, és aztán... Chauvelin elégedetten sóhajtott fel a puszta gondolatra, hogy látja majd, amint a titokzatos fő lehullik a guillotine csapása alatt, csakoly könnyen, mint bárki emberfiáé.
A szép lépcsőházban hirtelen nagy mozgolódás támadt, és egy percre elhalt a beszélgetés, amikor odakint felhangzott a ceremóniamester hangja:
– Ő királyi fensége, a walesi herceg és kíséretében, Sir Percy Blakeney, Lady Blakeney.
Lord Grenville az ajtóhoz sietett magas vendége fogadására.
A dús aranyhímzéssel borított, pompás, lazacszínű udvari díszbe öltözött walesi herceg Marguerite Blakeneyvel a karján lépett be; balján Sir Percy lépdelt; szemkápráztatóan fényes krémszínű selyemöltözékét a különc „incroyable” stílusban szabták, szőke haja nem volt rizsporos, nyaka és csuklója körül becses csipkefodor díszlett, lapos kalapját hóna alatt tartotta.
A hódolatteljes üdvözlő szavak után Lord Grenville megkérdezte királyi vendégét:
– Megengedi fenséged, hogy bemutassam monsieur Chauvelint, a francia kormány teljhatalmú megbízottját?
Chauvelin már a trónörökös megjelenésekor előrelépett, és várta a bemutatást. Mély meghajlását a trónörökös csupán kurta biccentéssel viszonozta.
– Monsieur – szólalt meg őfensége hűvösen – megkíséreljük feledni a kormányt, amely önt küldte, és önre csupán, mint vendégünkre – francia magánemberre – tekintünk. Mint ilyet, szívesen fogadjuk, monsieur.
– Monseigneur – hajolt meg újra Chauvelin. – Madame – tette hozzá, és Marguerite előtt is kivágott egy szertartásos meghajlást.
– Ah, kis Chauveljnem! – szólt amaz felhőtlen derűvel, és kicsiny kacsóját nyújtotta. – Monsieur meg én régi barátok vagyunk, fenség.
– Úgy tehát – szólt ezúttal igen kegyesen a trónörökös – kétszeresen is szívesen látjuk, monsieur.
– Kérem fenséged kegyes engedelmét, hogy még valakit bemutathassak fenségednek – szólalt meg Lord Grenville.
– Ah! és ki volna az? – tudakolta a trónörökös.
– Madame la Comtesse de Tournay de Basserive és családja, akik nemrég érkeztek Franciaországból.
– Hogyne, feltétlenül! Ők tehát a szerencsések közé tartoznak?!
Lord Grenville a grófné keresésére indult, aki a szoba túlsó oldalán foglalt helyet.
– Az égre! – suttogta ő királyi fensége Marguarite-nek, amint megpillantotta az idős dáma merev alakját. – Az égre! Roppant erényesnek és roppant mélabúsnak látszik.
– Hitemre, fenség – válaszolt mosolyogva Marguerite –, az erény olyan, mint némely drága virágillat: akkor a legillatosabb, amikor összezúzzák.
– Fájdalom! – sóhajtott a trónörökös –, az erény egyáltalán nem illik a bájos női nemhez, madame!
– Madame la Comtesse de Tournay de Basserive – mutatta be a hölgyet Lord Grenville.
– Boldog vagyok, madame; királyi atyám, mint tudja, mindig örömmel üdvözli a kegyed honfitársait, akiket Franciaország elűzött partjairól.
– Fenséged roppant kegyes – válaszolt méltóságteljesen a grófné. Majd leányára mutatott, aki félénken állt mellette: – Leányom, Suzanne, monseigneur.
– Ah! bájos, igen bájos! – szólt a trónörökös. – Most pedig engedje meg, grófné, hogy bemutassam kegyednek Lady Blakeneyt, aki megtisztel bennünket barátságával. Fogadni mernék, hogy önöknek, kettejüknek, sok mondanivalójuk lesz egymás számára. Lady Blakeney minden honfitársát kétszeresen is szívesen látjuk, az ő kedvéért... barátai a mi barátaink... ellenségei Anglia ellenségei.
Marguerite kék szeme huncutul csillogott fenséges barátja kegyes szavai közben. Tournay grófné, aki a minap oly csúfosan megsértette, íme, nyilvános leckéztetésben részesül! Marguerite nem tudta leplezni örömét, a grófné azonban, akiben szinte vallásos tiszteletet ébresztett minden, ami királyi, túlságosan jól ismerte az udvari etikettet, hogysem a legcsekélyebb zavart is tanúsítsa, és a két hölgy szertartásosan bókolt egymásnak.
– Ő királyi fensége végtelenül kegyes, madame – mondta komolyan Marguerite, csak kék szeme csillogott csúfondárosan –, ezúttal azonban nincs szükség szíves közvetítésére. A kegyed irántam tanúsított kedvessége legutóbbi találkozásunk alkalmával még most is kellemes emlékként él bennem.
– Mi, szegény száműzöttek, madame – válaszolt fagyosan a grófné –, azzal mutatjuk ki Anglia iránti hálánkat, hogy híven követjük monseigneur kívánságát.
– Madame! – vágott ki újabb szertartásos meghajlást Marguerite.
– Madame – felelt rá hasonló méltósággal a grófné.
A trónörökös eközben néhány kegyes szóval tüntette ki az ifjú vicomte-ot.
– Boldog vagyok, hogy megismerhetem, monsieur le vicomte – mondotta. – Jól ismertem az édesatyját, amikor nagykövet volt Londonban.
– Ah, monseigneur! – válaszolt a vicomte. – Kicsiny gyermek voltam még akkor... most pedig ezt a megtiszteltetést védelmezőnknek, a Vörös Pimpernelnek köszönhetem.
– Csitt! – szólt gyorsan és komolyan a trónörökös, Chauvelinre mutatva, aki az egész jelenet folyamán néhány lépésnyi távolságról, ajka körül játszó gunyoros mosollyal figyelte Marguerite-et és a grófnét.
– Nem, monseigneur – szólalt meg, mintegy közvetlenül válaszul a trónörökös mozdulatára –, kérem, ne akadályozza meg, hogy ez az úr kifejezze háláját; annak az érdekes piros virágnak a nevét jól ismerem én is és Franciaország is.
A trónörökös éles pillantást vetett rá.
– Nos, monsieur – mondta –, úgy talán többet tud nemzeti hősünkről, mint mi magunk... talán még azt is tudja, kicsoda ő... Nézze csak! – tette hozzá, és a teremben álló csoportok felé fordult. – A hölgyek valósággal csüggnek az ön ajkán. Nagy népszerűségre tehetne szert a szépnem körében, ha kielégítené a kíváncsiságukat.
– Ah, monseigneur – mondta jelentőségteljesen Chauvelin –, Franciaországban az a hír járja, hogy fenséged, ha akarná, igen pontos beszámolót adhatna arról a rejtélyes vadvirágról!
Szavai közben éles pillantást vetett Marguerite-re, aki azonban semmiféle érzelmet nem tanúsított, és rendületlenül állta Chauvelin tekintetét.
– Nem. uram – mondta a trónörökös –, ajkamon pecsét! A szövetség tagjai pedig féltve őrzik vezetőjük titkát – szép rajongói tehát kénytelenek azzal beérni, hogy egy árnyat bálványozzanak. Itt, Angliában, monsieur – tette hozzá lenyűgöző modorban, méltóságteljesen –, elég kiejtenünk a Vörös Pimpernel nevet, s minden szép arcot pírba von a lelkesedés, öt, magát hű emberein kívül nem látta senki. Nem tudjuk, magas-e vagy alacsony, szőke vagy fekete, szemrevaló avagy torz; ám azt az egyet tudjuk, hogy ő a legbátrabb úr az egész világon, s mindannyiunkat büszkeséggel tölt el, monsieur, hogy ez az ember – angol.
– Ah, monsieur Chauvelin – fűzte hozzá Marguerite, és szinte kihívó pillantást vetett amannak nyugodt, kifürkészhetetlen arcára –, ő királyi fensége még hozzátehetné, hogy mi, hölgyek mind hősnek tekintjük... bálványozzuk... a jelvényét viseljük... reszketünk érte, ha veszedelemben forog, és együtt örvendezünk vele győzelme órájában.
Chauvelin nem felelt, csak nyugodtan meghajolt a trónörökös, majd Marguerite előtt: érezte, hogy a maga módján mindkét szónoklat megvetést és kihívást tartalmaz. Az élvhajhász, tunya trónörököst lenézte; a gyönyörű asszonyt pedig, aki arany hajában rubinokból és briliánsokból rótt piros virágot viselt – nos, őt a markában tartotta: megengedhette hát magának, hogy hallgasson, és kivárja, mi történik.
A hirtelen támadt csendet hosszú, kedélyes, bárgyú nevelés szakította meg.
– Mi pedig, szegény férjek – hallatszott a cifra öltözékű Sir Percy lassú, mesterkélt hangja –, mi meg ott állunk és nézzük, amint egy átkozott árnyékot imádnak!
Mindenki nevetett – a trónörökös a leghangosabban. A fojtott izgatottság feszültsége felengedett, a következő percben már kacagott, vígan csevegett mindenki, ahogy a vidám tömeg szerteszóródott a szomszédos termekben.
Marguerite keservesen szenvedett. Kacagott, csevegett, több bámuló vette körül, nagyobb ünneplésben részesítették, mint bármelyik más hölgyet a társaságban – mégis úgy érezte magát, mint a halálraítélt a siralomházban.
Fájdalmas idegfeszültsége százszorosára fokozódott a kurta óra alatt, amelyet az opera és a bál között férje társaságában töltött. A kósza reménysugár – hogy ebben a jóindulatú, lomha emberben netán értékes barátra és tanácsadóra lel –, éppoly gyorsan kihunyt, ahogy felvillant volt, abban a pillanatban, amint kettesben találta magát vele. Ugyanaz a szelíd lenézés, amellyel az ember egy állat vagy egy hű szolga iránt viseltetik, arra késztette Marguerite-et, hogy megvető mosollyal forduljon el attól a férfitól, akiben erkölcsi támaszra kellett volna lelnie a jelenlegi szívszakasztó válságban: akitől józan tanácsot várt volna, midőn az asszonyi együttérzés és érzelem hullámain hányódott a távolban halálos veszedelem által fenyegetett bátyja iránti szeretet és a Chauvelin által Armand biztonsága ellenében tőle követelt szörnyű szolgálat között.
Ott állt az erkölcsi támasz, a józan tanácsadó, körülötte egy sereg üresfejű, ostoba, ifjú léhűtő, akik szemmel látható élvezettel adták szájról szájra azt a bökverset, melyet amaz láthatólag épp most költött.
– Annyi idő sem kellett hozzá, míg a nyakbavalómat megkötöm! – tudatta bámulóival Sir Percy.
Bottal üthetjük a nyomát;
Hajkurásszák a franciák:
Pokolra szállt? vagy mennybe fel?
Fránya, illanó Pimpernel!
Sir Percy aranyköpése bejárta a ragyogó fogadótermeket. A trónörökös el volt bűvölve. Lefogadná, mondta, hogy Blakeney nélkül sívó pusztaság volna az élet. Azután karon fogta a derék urat, átvezette a kártyaszobába, és hosszadalmas játszmába bonyolódott vele.
Sir Percy érdeklődésének legfőbb tárgya legtöbb összejövetelen a kártyaasztal volt, s rendszerint hagyta, hogy felesége kacérkodjon, táncoljon, mulassa vagy unja magát kedve szerint. Ezen az estén, miután világra hozta a fent idézett aranyköpést, otthagyta Marguerite-et ifjabb és korosabb bámulóinak tömege közepette, akik mind készek voltak segíteni, hogy feledje: valahol bent a tágas fogadótermekben ott egy hosszú, lomha lény, aki kellően ostoba volt azt hinni, hogy Európa legokosabb asszonya lehiggad majd az angol házasság prózai kötelékében.
Túlfeszített idegzete, izgatottsága még több bájjal ruházta fel a szépséges Marguerite Blakeneyt, és a bámulat felkiáltásaira késztetett fiatalt és öreget, a férfiak egész seregét.
Marguerite nem hagyta, hogy magukkal ragadják gondolatai. Bohém leánykora óta hajlott arra, hogy bízzék a sorsszerűségben. Az események majd kialakulnak, nem tőle függ az irányításuk. Tudta, hogy Chauvelin-től nem várhat irgalmat.
Megszabta, mi az ára Armand életének, és őrá bízta, megfizeti-e vagy sem.
Az est folyamán Marguerite megpillantotta Sir Andrew Ffoulkest és Lord Antony Dewhurstöt, akik láthatólag épp akkor érkeztek. Nyomban észrevette, hogy Sir Andrew egyenesen a kis Suzanne de Tournayhoz siet, s hogy a fiatalok hamarosan behúzódnak egy ablakmélyedésbe. Ott folytattak hosszú, komoly és láthatólag mindkét fél számára igen kellemes beszélgetést.
Mind a két fiatalember fáradtnak és aggodalmasnak látszott, ám öltözékük kifogástalan volt, s a legcsekélyebb jel sem vallott udvarias viselkedésükben a szörnyű veszedelemre, amelyet pedig bizonyára vezérük körül láttak ólálkodni.
Marguerite magától a kis Suzanne-tól tudta meg, hogy a Vörös Pimpernel szövetségének esze ágában sincs feladni ügyét, a lányka ugyanis nyíltan emlegette, hogy ő is, édesanyja is bíznak benne: Tournay grófot a szövetség néhány napon belül kimenti Franciaországból. Marguerite azon kezdett tűnődni, ahogy végigjáratta tekintetét a ragyogóan megvilágított bálterem víg kedélyű, divatos tömegén, vajon a jelen levő nagyvilági férfiak közül melyik lehet a titokzatos „Vörös Pimpernel”, aki kezében tartja a merész cselszövények szálait, a megannyi értékes életet.
Heves kíváncsiság fogta el. Hónapok óta hallja emlegetni, elfogadta névtelenségének tényét, mint ahogy mindenki más is a társaságban: most azonban tudni vágyott – merőben személytelenül, merőben függetlenül Armandtól, sőt merőben függetlenül Chauvelintől –, csakis a maga kedvéért, a lelkes csodálat késztetésére, amellyel mindig övezte a bátor és ravasz férfiút.
Tudta, hogy jelen van a bálon, hisz itt van Sir Andrew Ffoulkes és Lord Antony Dewhurst is, és nyilván arra számítanak, hogy találkoznak vezérükkel – sőt talán újabb utasítást is várnak tőle.
Marguerite végignézett mindenkit, az arisztokratikus normann arcokat, a szőke, szegletes szászokat, a tréfás arckifijezésű keltákat: vajon melyikük árulkodik arról az erőről, energiáról, agyafúrtságról, amely rákényszeríti akaratát és vezéri szerepét egy csapat angol főnemesre, akik között állítólag ott van maga ő királyi fensége is?!
Sir Andrew Ffoulkes? Csak nem – hisz szelíd kék szeme oly gyengéd vágyakozással követi a kis Suzanne-t, akit szigorú édesanyja elvezet a kellemes téte-á-téte-ről? Marguerite a terem túlsó végéből figyelte Sir Andrew-t, aki végül sóhajtva elfordult, s láthatólag céltalanul, magányosan álldogált, miután Suzanne karcsú kis alakja eltűnt a tömegben.
Marguerite szemmel tartotta, amint az ajtó felé sétál, mely egy kis szobába vezetett, majd megáll, s az ajtó keretének támaszkodik, és aggodalmasan körülnéz.
Marguerite-nek sikerült elmenekülnie pillanatnyi gavallérjától; megkerülte a divatos tömeget, és közelebb húzódott az ajtóhoz, amelynek a keretéhez Sir Andrew támaszkodott. Nem tudta volna megmondani, miért akar közelebb kerülni a fiatalemberhez: talán a sors kérlelhetetlen keze irányította, mely gyakran megszabja az emberek lépteit.
Marguerite hirtelen megtorpant: úgy érezte, a szívverése is megáll. Szeme egy pillanatra izgatottan az ajtó felé villant, azután éppoly gyorsan elfordult megint. Sir Andrew most is ugyanoly közönyösen támaszkodott az ajtókeretnek, ám Marguerite világosan látta, hogy Lord Hastings – egy ifjú arszlán, férjének barátja és a trónörökös körének tagja – elsiet mellette, és valamit a kezébe csúsztat.
Marguerite megint megállt, a pillanat törtrészéig csupán, majd bámulatosan megjátszott közönnyel továbblépdelt a termen át az ajtó felé, amelyből immár eltűnt Sir Andrew.
Mindez – attól a pillanattól fogva, hogy Marguerite megpillantotta az ajtókeretnek támaszkodó Sir Andrew-t, egészen addig, amíg a kis szobába nem követte – egy percig sem tartott. A sors, ha csapásra készül, nem késlekedik.
E percben Lady Blakeney megszűnt létezni. Már csak Marguerite St.-Just volt ott: Marguerite St.-Just, aki gyermek- és serdülőkorát Armand bátyjának óvó karjai között töltötte. Feledett minden mást – rangját, méltóságát, titkos rajongását –, mindent, csak azt nem, hogy Armand életét veszedelem fenyegeti, és hogy amott, tőle alig húszlépésnyire, az elhagyatott kis szobában Sir Andrew Ffoulkes talán épp azt a talizmánt tartja a kezében, amely megmentheti Armand életét.
Fél perce sem volt még, hogy Lord Hastings a titokzatos „valamit” Sir Andrew kezébe csúsztatta, amikor Marguerite az elhagyatott szobába ért. Sir Andrew háttal állt neki, egy asztalka mellett, amelyen egy súlyos ezüst gyertyatartó állt. Egy papírszeletkét tartott, s épp azt tanulmányozta.
Marguerite a vastag szőnyegen nesztelenül odasiklott Sir Andrew mögé, ám az e pillanatban megfordult, és észrevette a hölgyet. Marguerite feljajdult, kezét végighúzta homlokán, és elhalóan suttogta:
– Szörnyű hőség van a teremben... Mindjárt elájulok... Ah!
Megingott, mint aki mindjárt elesik, Sir Andrew pedig, gyorsan feltalálva magát, markába gyűrte a levélkét, amelyet az imént olvasott, és – ő legalábbis úgy vélte – még idejében elkapta a lehanyatló Marguerite-et.
– Rosszul van, Lady Blakeney? – kérdezte aggodalmasan. – Engedje meg...
– Nem, nem, semmi bajom – szakította félbe Marguerite. – Egy széket... gyorsan.
Az asztal mellett álló székbe roskadt, fejét hátrahajtotta, szemét lehunyta.
– Már jobb! – sóhajtotta. – Múlik a szédülés... Ne is törődjék velem, Sir Andrew; már sokkal jobban érzem magam.
Lélekbúvárok igazolhatják, hogy a hasonló pillanatokban működik bennünk egy érzék, amelynek a többi öthöz semmi köze: éppenséggel nem látunk, nem is hallunk vagy érintünk, mégis, mintha mind a hármat cselekednénk egyidejűleg. Marguerite, ültében, láthatólag lehunyta a szemét. Sir Andrew ott állt mögötte, jobbján pedig ott volt az asztal, rajta az ötágú gyertyatartó. Lelki szemei előtt nem lebegett más, csak Armand arca. Armandé, akinek életét közvetlen veszedelem fenyegeti, mögötte pedig, a háttérben Párizs kavargó tömege, a Közüdv Bizottmány törvényszékének csupasz fala és Foucquier Tinville, az államügyész, aki Armand életét követeli a francia nép nevében, és a szörnyű nyaktiló, vérfoltos pengéjével, amint újabb áldozatra vár... Armand!
Egy pillanatig halotti csend uralkodott a kis szobában. Kintről, a fényes bálteremből beszűrődtek a gavotte édes hangjai, az estélyi ruhák suhogási, a víg kedélyű tömeg beszélgetése, kacagása, különös, bizarr aláfestéseként az idebent lejátszódó drámának.
Sir Andrew nem szólt többet. És ekkor lépett működésbe Marguerite Blakeney hatodik érzéke. Nem láthatott, hisz csukva volt a szeme; nem hallott, mert a bálterem zaja elfojtotta a nagy fontosságú papírszelet halk zizzenését – és Margueriíe mégis tudta, mintha csak tulajdon szemével látta, fülével hallotta volna, hogy Sir Andrew a papírt az egyik gyertya lángjába tartja.
Pontosan abban a pillanatban, amikor a papír tüzet fogott, Marguerite kinyitotta szemét, kinyújtotta kezét, és két ujjal, kecsesen kivette az égő papírszeletkét a fiatalember kezéből. Azután elfújta a lángot, és tökéletes lelki nyugalommal orrához emelte a papírt.
– Milyen figyelmes. Sir Andrew! – szólalt meg vidáman. – Bizonyára a nagymamájától tanulta, hogy a szédülés legbiztosabb gyógymódja a perzselt papír szaga.
Elégedetten sóhajtott, és felékszerezett kezével szorosan fogta a papírt – a talizmánt, amely talán megmenti Armand bátyja életét. Sir Andrew csak bámult kábán, szinte fel sem fogta, mi történt, annyira meglepetésszerűen érte; láthatólag nem hatolt el a tudatáig, hogy talán a Marguerite szép kezében tartott papírszelettől függ egy bajtársának az élete.
Marguerite gyöngyöző kacagásra fakadt.
– Miért bámul így rám? – kérdezte évődve. – Már sokkal jobban vagyok; a maga gyógyszere igen hatásosnak bizonyult. Ez a szoba kellemesen hűvös – tette hozzá változatlan nyugalommal –, és a bálteremből behallatszó zene lenyűgöz és megnyugtat.
Gondtalanul, nyájasan csacsogott, miközben Sir Andrew elkeseredetten törte a fejét, mi módon szerezhetné vissza a papírt a szépasszony kezéből. Vad, zűrzavaros gondolatok tolultak emlékezetébe: hirtelen rádöbbent, mely nemzet leánya Lady Blakeney, mi több, eszébe jutott a St.-Cyr márkiról kerengő történet, amelynek Angliában senki sem adott hitelt, tekintettel Sir Percy személyéve –, de a feleségére is.
– Ej, ej, még most is ábrándozik? – kacagott Marguerite. – Mondhatom, nem valami udvarias, Sir Andrew; s ha jól meggondolom, az imént, amikor megpillantott, inkább ijedtséget tükrözött az arca, mint örömöt! Azt kell hinnem, nem is az én hogylétem feletti aggodalom, nem is a nagymamája gyógymódja miatt akarta elégetni ezt a papírdarabkát... Lefogadom, hogy szíve hölgyének valamely kegyetlen irományát akarta megsemmisíteni. Valljon csak színt! – tartotta fel játékosan a papírszeletet –, ez volna a végső istenhozzád vagy éppenséggel felszólítás a békekötésre?
– Akármelyik legyen is, Lady Blakeney – szólt Sir Andrew, aki lassan visszanyerte önuralmát –, ez a levélke kétségtelenül az enyém, és...
Nem törődve azzal, hogy cselekedete talán neveletlennek minősülhet, a fiatalember merészen a papír után kapott; Marguerite-nek azonban fürgébben járt az esze, s heves izgatottságában gyorsabbak és biztosabbak voltak a mozdulatai. Magas volt és erős; gyorsan hátralépett, és meglökte a kecses asztalkát, amelynek amúgy is gyenge lévén az egyensúlya, a rajta álló nehéz gyertyatartóval együtt, nagy robajjal felborult.
– A gyertyák, Sir Andrew... gyorsan! – kiáltott fel Marguerite.
Nem esett nagy baj; egy-két gyertya kialudt, amikor a gyertyatartó lezuhant, a többi néhány viaszfoltot ejtett a becses szőnyegen; egy pedig lángra lobbantotta papír ellenzőjét. Sir Andraw gyorsan és ügyesen elfojtotta a lángokat, és visszaállította az asztalra a gyertyatartót; mindez azonban beletelt néhány másodpercbe, s ennyi idő elég is volt Marguerite-nek, hogy egy pillantást vessen a papírra, és átfussa a tartalmát – tucatnyi szót, a már látott, eltorzított kézírással, alattuk pedig a vörös tintával rajzolt, csillag alakú virágot.
Amikor Sir Andrew ismét Marguerite-re nézett, nem látott az arcán mást, mint riadalmat az iménti baleset és megkönnyebbülést annak szerencsés kimenetele miatt; a kicsiny, de létfontosságú levél nyilvánvalóan a földre hullott.
– Szégyellj e magát, Sir Andrew – csóválta fejét játékosan Marguerite –, porrá zúzza valamely érzékeny hercegnő szívét, miközben meghódítja az én aranyos kis Suzanne-omat. Ej, ej, alighanem maga Ámor sietett a segítségére, s fenyegette tűzhalállal az egész Külügyminisztériumot, csak azért, hogy elejtesse velem a szerelmi üzenetet, mielőtt még avatatlan szemem megfertőzhette volna. Ha meggondolom, hogy még egy pillanat, és megtudom valamely tilosban járó hercegnő titkát!
– Bocsásson meg, Lady Blakeney – szólt Sir Andrew, immár éppoly nyugodtan, mint Marguerite –, ha folytatom az érdekes műveletet, amelyet kegyed megszakított.
– Folytassa csak, Sir Andrew! Hogy is mernék a szerelem istenének dolgába avatkozni? A végén még holmi szörnyű büntetésben részesítene! Égesse csak el azt a szerelmi zálogot, mi sem természetesebb!
Sir Andrew már vékony fidibusszá sodorta a papírt, és az égve maradt gyertya lángjába tartotta. Elmerült ténykedése közepette nem vette észre szép társnéja arcán a különös mosolyt – ellenkező esetben nem tükröződött volna megkönnyebbülés a tekintetében. Figyelte, amint a sorsterhes üzenet megperzselődik, összekunkorodik a lángban; majd utolsó törmeléke is a padlóra hullott, és Sir Andrew eltaposta a hamuját.
– Most pedig, Sir Andrew – szólalt meg a rá jellemző, bájos nemtörődömséggel és nem kevésbé bájos mosollyal Marguerite Blakeney –, hajlandó-e felcsigázni szép hölgye féltékenységét, s felkérni engem a menüettre?
A néhány szó, amelyet Marguerite Blakeneynek sikerült a megperzselődött papírdarabkán kibetűznie, valósággal a Sors üzenetének tetszett. „Holnap magam indulok...” Ezt egész világosan látta, utána egy folt következett, a gyertya füstjének következményeképp, s ez eltörölte a szavakat; a papír alján azonban még egy mondatot olvashatott, s ez most lángbetűkkel felírva lebegett lelki szemei előtt: „Ha szólni akarsz még velem, a vacsorázóteremben leszek pontosan egy órakor.” Az aláírás pedig: sebtében odafirkantott kis jel – egy csillag alakú apró virág, amelyet Marguerite immár régi ismerősként üdvözölt.
Pontosan egy órakor! Már tizenegyre járt, az utolsó menüettet játszotta a zenekar, s a párokat Sir Andrew Ffoulkes és a gyönyörű Lady Blakeney vezette a bonyolult, finom figurák során.
Tizenegyre jár! Az aranyállványon álló, szép, XV. Lajos korabeli óra mutatói, úgy tetszett, őrjítő sebességgel forognak. Még két óra, és megpecsételtetik az ő és Armand sorsa. Két óra még, s ezalatt el kell határoznia, megtartsa-e magának fondorlatos úton szerzett értesülését, s hagyja a sorsára bátyját, avagy tudva és akarva legyen árulója ama bátor férfinak, ki életét embertársainak szentelte, ki nemes szívű, nagylelkű és mindenekfelett – gyanútlan! Ez szörnyű lenne. No de ott van Armand! Armand is nemes szívű és bátor, és Armand is gyanútlan. És Armand szereti; készségesen letenné húga kezébe az életét, ő pedig most, hogy megmenthetné a haláltól – habozik! Ó – mely iszonyat! Bátyjának kedves, szelíd arca, tele a húga iránti szeretettel, mintha szemrehányóan nézne rá. „Megmenthettél volna, Margót! – ezt mondta a tekintete. – És te egy idegen életét választottad, egy férfiét, akit nem ismersz, akit sohasem láttál – fontosabb volt neked az ő biztonsága, engem pedig a guillotine alá küldtél!”
Ezek a gondolatok vívtak egymással vad csatát Marguerite zaklatott agyában, miközben bájos mosollyal siklott át a menüett kecses útvesztőjén. Észrevette – éles megfigyelőkészségével –, hogy sikerült tökéletesen elaltatnia Sir Andrew aggályait. Nemhiába volt valaha a Comédie Frangaise ünnepelt művésznője: élete legjobb alakítását nyújtotta most e menüett során, amikor szeretett bátyjának élete függött az ő színészi képességeitől.
Vigyázott, hogy ne játssza túl szerepét: nem ejtett több célzást az állítólagos szerelmi üzenetre, amely ötpercnyi gyötrelmes szenvedést okozott volt Sir Andrew Ffoulkesnak. Élvezettel látta, hogy a fiatalember aggályai elolvadnak az ő mosolyának melegénél, s ha akkor suhanhatott is át némi kétely Sir Andrew agyán, immár sikerült tökéletesen szétfoszlatnia. Sir Andrew-nak fogalma sem lehetett arról, micsoda lázas izgalomban ég szép táncosnéja, minő erőfeszítésébe kerül fenntartani a banális csevegést.
Elhangzott a menüett, és Lady Blakeney megkérte Sir Andrew-t, vezetné át a szomszéd terembe.
– Megígértem, hogy ő királyi fenségével megyek vacsorázni – szólt Marguerite –, de mielőtt elválnánk, mondja csak, megbocsátott?
– Hogy megbocsátottam-e...?
– Bizony! Vallja be, az imént megijesztettem... De ne feledje: én nem vagyok angol, nem tekintem bűnnek a szerelmi levélváltást, és esküszöm, nem szólok róla a kis Suzanne-nak. Most pedig mondja csak, ugye ott üdvözölhetem szerdán a vízi estélyemen?
– Nem tudom bizonyosan, Lady Blakeney – hangzott a kitérő válasz. – Lehetséges, hogy holnap el kell hagynom Londont.
– Én nem tenném a maga helyében, Sir Andrew – mondta komolyan Marguerite; amikor azonban észrevette, hogy partnere tekintetébe megint aggodalom költözik, vígan hozzátette: – Magánál jobban senki a golyót nem kezeli, Sir Andrew; ugyancsak hiányolnánk a tekepályánkon!
Eközben az ifjú átvezette partnernőjét a szomszédos terembe, ahol már várta a szépséges Lady Blakeneyt ő királyi fensége, a walesi herceg.
– Madame, vár a vacsora – szólt a trónörökös, és karját nyújtotta Marguerite-nek –, és a szívem csordultig telt reménnyel. Fortuna istennő oly kitartóan üldözött haragjával, hogy most bizakodva várom, mikor mosolyog rám a Szépség istennője!
– Fenséged nem volt szerencsés a kártyaasztalnál? – kérdezte Marguerite, miközben a trónörökösébe fűzte karját.
– Üldözött a balszerencse! Blakeney nemcsak hogy a leggazdagabb atyám alattvalói közt, de a szerencséje is felháborító. Mellesleg, hol az a felülmúlhatatlan rímfacsaró? Esküszöm, madame, sívó pusztaság volna ez az élet a kegyed mosolya és az ő elméncsége nélkül!
A társaság igen víg hangulatban költötte el a vacsorát. Valamennyi jelenlevő tanúsította, hogy Lady Blakeney sohasem volt még ennyire imádandó, sem Sir Percy, az az „átkozott bolond”, ennyire mulatságos.
Ő királyi fensége úgy kacagott Blakeney együgyű és mégis mókás sziporkái hallatán, hogy arcán csurogtak a könnyek. Sir Percy bökversét, a „Fránya, illanó Pimpernel”-t a „Hej, víg britek!” dallamára énekelték, és poharukat az asztalhoz ütögették kíséretül. No és azonfelül Lord Grenville-nek tökéletes szakácsa volt – valamelyik jól értesült pletykafészek egyenesen azt állította, hogy az illető egy ősi francia főúri család sarja, s miután elveszítette vagyonát, elhatározta, hogy a Külügyminisztérium konyháján próbál szerencsét.
Marguerite Blakeney nem is lehetett volna ragyogóbb kedvében, és a zsúfolt vacsorázóteremben bizonyára egy lélek sem sejtette, micsoda szörnyű csata dúl a kebelében.
Az óra pedig könyörtelenül mérte a múló időt. Jóval elmúlt éjfél, s már a trónörökös is arra gondolt, hogy elhagyja a vacsorázóasztalt. Az elkövetkező fél órán belül két bátor férfi sorsa összeméretik – a hőn szeretett fivéré és az ismeretlen hősé.
Az elmúlt óra során Marguerite nem is próbálta megkeresni Chauvelint; tudta, hogy a szúrós tekintetű rókaszem megint csak megrémítené, és Armand javára billentené döntésének mérlegét. Amíg nem látja a kis franciát, szívének legmélyén még ott lappang holmi halovány, körvonalazatlan reménység, hogy történik „valami” – valami nagy, óriási, korszakalkotó, ami gyenge, fiatal válláról leemeli a felelősség irtóztató terhét, hogy neki kell választania két kegyetlen lehetőség között.
Ám a percek könyörtelen egyhangúsággal ketyegtek tova; mint mindig, ha idegzetünk is sajog a szüntelen ketyegéstől.
Vacsora után folytatódott a tánc. Ő királyi fensége eltávozott, és az idősebb vendégek is szedelőzködtek; a fiatalok azonban fáradhatatlannak bizonyultak, és új gavotte-ot jártak, ami betölti majd a következő negyedórát.
Marguerite nem érezte magát képesnek még egy táncra: a legszívósabb önfegyelemnek is megvan a határa. Egy miniszter kíséretében megint bement a kis szobába, amely most a legmagányosabb volt valamennyi terem közül. Tudta, hogy Chauvelin valahol lesben áll, készen, hogy az első alkalmat megragadja négyszemközti beszélgetésre. A vacsora előtti menüett során szúrós szeme egy pillanatra elkapta Marguerite tekintetét, s ő tudta, hogy az éles szemű diplomata kitalálta: ő elvégezte feladatát.
Így akarta a sors. Asszonyi szívet nem szaggatott még darabokra szörnyűbb ellentét, mint amely most Marguerite-ét dúlta – s ő végül megadta magát a sors határozatának. Armand-t mindenáron meg kell menteni: hisz ő a bátyja, ki anyja helyett anyja, atyja helyett atyja, egyetlen barátja volt, amióta kicsiny gyermekként elveszítette szüleit. A gondolat, hogy Armand az árulók kínhalálát halja a nyaktiló alatt, túlságosan szörnyű, hogy végiggondolja – egyenesen lehetetlen. Ennek nem szabad megtörténnie... Ami pedig az idegent, a hőst illeti... nos, ám döntsön a sors. Marguerite kiszabadítja bátyját a kérlelhetetlen ellenség markából, a ravasz Vörös Pimpernel pedig segítsen magán, ahogy tud.
Marguerite talán azt remélte, hogy a merész cselszövő, aki immár hónapok óta jár túl minduntalan a kémek egész ármádiájának eszén, valahogyan majd csak kicsúszik Chauvelin kezéből, és megőrzi sérthetetlenségét.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben látszólag odaadó figyelemmel hallgatta a minisztert, az meg kétségtelenül tökéletes hallgatóra vélt lelni Lady Blakeneyben. Ám egyszer csak Chauvelin rókaarca pillantott be az ajtókeret függönyén.
– Lord Fancourt – szólt a miniszterhez Marguerite –, megkérhetem egy szívességre?
– Állok ladységed szolgálatára – felelte gálánsan amaz. – Rendelkezzék velem.
– Megnézné, hogy a férjem a kártyaszobában van-e még? S ha igen, megmondaná neki, hogy nagyon fáradt vagyok, és szívesen hazamennék?
Egy szépasszony kívánsága még egy miniszternek is parancs. Ám Lord Fancourt csak vonakodva engedelmeskedett.
– Nem szívesen hagyom egyedül ladységedet – mondta.
– Ne aggódjék, tökéletes biztonságban vagyok itt – és teljes magányban. Igazán nagyon fáradt vagyok... Mint tudja, Sir Percy fog Richmondig hajtani. Hosszú az út, s ha nem indulunk hamarosan, hajnalra sem érünk haza.
Lord Fancourt hát kifelé indult.
Alig tűnt el, besurrant a szobába Chauvelin, és a következő pillanatban már ott állt nyugodtan, egykedvűen Marguerite mellett.
– Van valami újsága a számomra? – kérdezte.
Marguerite szívét mintha jeges kéz fogta volna marokra; orcája tüzelt, mégis egész testében megdermedt. Ah, Armand! Megtudod-e valaha, minő szörnyű áldozatot hozott érted odaadó húgod – hogyan dobta oda büszkeségét, méltóságát, nőiességét?
– Semmi fontos – felelte, és mereven maga elé nézett –, de talán kiindulásul szolgál. Sikerült – hogy hogyan, az most mellékes – rajtakapnom Sir Andrew Ffoulkest, amint épp itt, ebben a szobában, el akart égetni az egyik gyertya lángjánál egy darab papírt. Vagy két percre sikerült a kezembe kaparintanom a papírt, és tíz másodperc alatt végigfuttattam rajta a szememet.
– Elegendő volt ahhoz, hogy megtudja a tartalmát? – kérdezte csöndesen Chauvelin.
Marguerite bólintott. Azután ugyanazon az egyenletes, gépies hangon folytatta:
– A papír sarkában ott volt a szokásos jel: a csillag alakú kis virág. Fölötte épp csak ki tudtam betűzni két sort – a többi megperzselődött a lángnál.
– És mi volt az a két sor?
Marguerite-nek elszorult a torka. Egy pillanatig úgy érezte, nem tudja kimondani a szavakat, amelyek esetleg a halálba küldenek egy bátor férfit.
– Szerencse, hogy az egész papír el nem égett – tette hozzá gunyorosan Chauvelin –, mert az igen nagy bajba keverte volna Armand St.-Justöt. Mi volt az a két sor, polgártársnő?
– Az egyik: „Holnap magam indulok” – mondta halkan Marguerite –, a másik pedig: „Ha szólni akarsz velem, a vacsorázóteremben leszek pontosan egy órakor.”
Chauvelin felnézett a kandallópárkány felett függő órára.
– Akkor még bőven van időm – mondta nyugodtan.
– Mit akar csinálni? – kérdezte Marguerite.
Sápadt volt, akár egy szobor, a keze jéghideg, agya és szíve átvette idegeinek szörnyű feszültségét. Ah, minő kegyetlenség! Mit vétett, hogy ezt kell érdemelnie? Választott: gaztettet követett el vajon, vagy fennkölt cselekedetet? Erre csak a tetteinket jegyző mennybéli angyal válaszolhatna.
– Mit akar csinálni? – ismételte gépiesen.
– Ó, egyelőre semmit. Később majd... attól függ.
– Mitől?
– Hogy kit látok majd a vacsorázóteremben pontosan egy órakor.
– Természetesen a Vörös Pimpernelt. Csakhogy őt nem ismeri.
– Nem. De majd megismerem.
– Sir Andrew bizonyára figyelmeztette.
– Nem hiszem. Amikor kegyed a menüett után elvált tőle, ő még egy-két pillanatig ott állt, és nézte kegyedet, s a tekintetéből arra következtettem, hogy valami történt kettejük között. Mi sem volt, ugyebár, természetesebb, mint hogy ésszerű következtetést vonjak le a „valami” mibenlétére vonatkozólag. Ezért tehát hosszú és élénk beszélgetésbe vontam az ifjú gavallért – Herr Gluck óriási londoni sikeréről társalogtunk –, amíg egy hölgy beszélgetőtársam karját nem igényelte, hogy vacsorához vezesse.
– És azóta?
– Vacsora közben egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. Amikor ismét feljöttünk, Lady Portarles szólította meg, és a bájos Suzanne de Tournay kisasszonyról bocsátkozott értekezésbe. Tudtam, hogy barátunk addig nem mozdul, amíg Lady Portarles ki nem meríti a tárgyat, s ez beletelik még vagy egy negyedórába – márpedig most öt perc múlva egy.
Chauvelin indulni készült, az ajtóhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és megmutatta Marguerite-nek Sir Andrew Ffoulkest, aki valamivel távolabb állt, és elmerülten beszélgetett Lady Portarles-lal.
– Úgy vélem, szép hölgy – szólt Chauvelin diadalmas mosollyal –, bizton számíthatok rá, hogy a keresett személyt az ebédlőben találom.
– Lehetséges, hogy többen is lesznek.
– Amikor az óra egyet üt, egy-egy emberem figyelemmel kíséri a jelenlevők mindegyikét. Közülük egy vagy talán kettő, sőt talán három holnap útra kel Franciaország felé. És egyikük a Vörös Pimpernel.
– Igen? És?
– Magam is útra kelek Franciaország felé, szép hölgy. A Sir Andrew Ffoulkesnál Doverben talált iratok Calais környékét említik, a Szürke Macska fogadót, amelyet én is jól ismerek, valamint egy elhagyatott helyet valahol a parton, Blanchard apó kunyhóját, amelyet meg kell keresnem. Ezeket a helyeket jelölték meg mint ama pontot, ahová ez a minden lében kanál angol az áruló Tournayt és másokat a küldötteivel való találkozóra hívta. Úgy látszik azonban, letett arról, hogy a küldötteit bocsássa útra, s helyettük „maga indul holnap”.
Nos, azon személyek egyike, akiket hamarosan megpillantok a vacsorázóteremben, Calais-ba fog utazni, én pedig nyomon követem, egészen addig, ahol 'a szökevény arisztokraták várnak rá; ez a személy lesz ugyanis az a férfi, szép hölgyem, akit immár közel egy esztendeje keresek, az a férfi, akinek az energiája túltett az enyémen, akinek a találékonysága túljárt az eszemen, akinek a vakmerősége csodálatra késztetett – igen! engem!, aki láttam már egy-két fortélyt életemben! –, a titokzatos és megfoghatatlan Vörös Pimpernel.
– És Armand? – kérdezte rimánkodva Marguerite.
– Megszegtem-e valaha a szavamat? Ígérem, hogy azon a napon, amikor a Vörös Pimpernel és jómagam Franciaországba indulunk, különfutárral küldöm el kegyednek azt az óvatlan levelet. Mi több: Franciaország nevében megígérem, hogy azon a napon, amikor a kezem közé kaparintom azt a minden lében kanál angolt, St.-Just itt lesz Angliában, elragadó húga ölelő karjaiban.
Azzal Chauvelin mély és cikornyás bókot vágott ki, felpillantott az órára, és kisurrant a szobából.
Marguerite úgy érezte, minden zajon át, a zene, a tánc, a kacagás hangelegyén át hallja a tágas fogadótermeken végigsurranó Chauvelin macskalépteit; hallja, amint lemegy a lépcsőn, elér az ebédlőig, és benyit az ajtón. A sors határozott, szóra késztette őt, aljas és megvetendő tett elkövetésére bírta, szeretett bátyja érdekében. Marguerite hátrahanyatlott székében, némán, tehetetlenül, de sajgó szeme előtt szüntelenül ott lebegett könyörtelen ellenségének alakja.
A vacsorázóterem már néptelen volt, mire Chauvelin odaért. Ugyanolyan vigasztalan, elhagyatott, talmi benyomást keltett, mint másnap reggel a báli ruha.
Félig üres poharak összevisszasága az asztalon, gyűrött asztalkendők mindenütt, a kettesével-hármasával egymás felé fordított székek mint megannyi, egymással csevegő kísértet. A terem legtávolabbi sarkaiban itt-ott két-két szorosan egymás mellé húzott szék suttogó széptevésről mesélt, hideg szarvaspástétom és jegelt pezsgő fölött; három-négy székből álló csoportok a legfrissebb botrányokról folytatott kellemetesen élénk társalgást idézték; néhány, most is szigorú sorban álló szék merev hátú, szúrós szemű, csípős nyelvű matrónákra emlékeztetett; az asztalhoz húzott magányos székek a válogatott finomságokat elmerülten élvező ínyencekről meséltek, a földön heverők pedig köteteket regélhettek volna Lord Grenville pincéjéről.
Kísérteti mása volt mindez a fenti divatos gyülekezetnek; szellem, amely minden házat kísért, ahol bálokat és jó vacsorákat adnak; szürke táblára fehér krétával rajzolt tompa és színtelen kép, most, hogy az előtérben már nem ragyognak fényes selyemruhák és dúsan hímzett kabátok; most, hogy a gyertyák álmosan pislákolnak tartójukban.
Chauvelin nyájas mosollyal dörzsölte össze hosszú, keskeny kezét, és körülnézett az elhagyatott ebédlőn, ahonnan már az utolsó lakáj is eltávozott. Csend ült a gyér fényű termen, ezt a Csipkerózsika-kastélyt csak távoli libbenő árnyalakok mormolásaként érte el a gavotte, a távoli beszélgetés, kacagás zümmögése, egy-egy tovagördülő hintő robaja.
Oly békés, oly pazar, oly néma volt minden, hogy a legélesebb szemű megfigyelő – egy valóságos próféta – sem vélhette volna, hogy e pillanatban nem egyéb az elhagyatott vacsorázóterem, mint gálád csapda ama zűrzavaros idők legravaszabb és legmerészebb összeesküvőjének foglyul ejtésére.
Chauvelin eltűnődött, és megpróbált a legközelebbi jövőbe pillantani. Milyen lesz az a férfi, akinek halálára esküdött ő és az egész forradalom? Kísérteties és rejtelmes minden, ami körülveszi; ravaszul leplezett személye; hatalma tizenkilenc angol úr fölött, akik vakon és lelkesen követik parancsait; a szenvedélyes szeretet és engedelmesség, amelyet e kicsiny, de edzett csapatban gerjesztett; mindenekfelett pedig bámulatos merészsége és határtalan pimaszsága, amellyel legkérlelhetetlenebb ellenségeit magában Párizs városában is az orruknál fogva vezeti.
Nem csoda, ha Franciaország népe babonás borzongással emlegette a titokzatos angol becenevét. Magának Chauvelinnek is a hideg futott végig a gerincén, ahogy körülpillantott az elhagyatott termen, hol csakhamar megjelenik a rejtelmes hős.
Tervét azonban jól előkészítette. Bizonyos volt benne, hogy a Vörös Pimpernel nem értesült róla, s hasonlóképpen bizonyos volt abban is, hogy Marguerite Blakeney nem szedte rá. Mert ha igen... És Chauvelin szűrős tekintetű, fakó szemében olyan kegyetlen szikra villant, hogy Marguerite megremegett volna a láttán. Ha a szépasszony kijátssza, azért Armand St.-Just az életével fizet.
De nem, nem! Hogyan is játszotta volna ki!
A vacsorázó terem szerencsére néptelen volt: ez megkönnyíti Chauvelin dolgát, amikor hamarosan belép, egymagában, a mit sem sejtő rejtély. Nincs itt más, csak Chauvelin maga.
De hallga! Ahogy a francia kormány ravasz ügynöke elégedett mosollyal szemügyre vette a magányos termet, egyszer csak békés, egyenletes horkolás ütötte meg a fülét – Lord Grenville egyik vendége nyilván igencsak eltelt étellel-itallal, s most távol a fenti tánc zajától élvezi nyugodt álmát.
Chauvelin jobban körülnézett, s íme: a szoba egy sötét szegletében ott hevert egy pamlagon, nyitott szájjal, csukott szemmel, a békés álom egyenletes hangjai kíséretében Európa legokosabb asszonyának pompás öltözékű, hosszú lábú férje!
Chauvelin végigmérte, ahogy ott feküdt, nyugodalmasan, öntudatlanul, békességben a világgal és önmagával, a nagyszerű vacsora után – és a francia arcának kemény vonásait, gunyorosan csillogó szemét egy pillanatra szinte szánakozó mosoly enyhítette.
Az álomtalan álomba merült szunnyadó nyilván nem lesz akadálya, hogy Chauvelin csapdába ejtse a ravasz Vörös Pimpernelt. Megint összedörzsölte kezét, majd Sir Percy Blakeney példáját követve, maga is elnyújtózott egy pamlagon, szemét lehunyta, száját kitátotta, békés álomra valló hangokat bocsátott ki orrlyukán, és – várt!
Marguerite Blakeney figyelte, amint Chauvelin vékony, fekete ruhás alakja áttöri magát a bálterem tömegén. Ám ezután nem tehetett mást: várt – és minden idegszála bizsergett izgatottságában.
Szórakozottan ült a még akkor is elhagyatott kis szobában, az ajtó függönyének nyílásán át nézte az odaát táncolókat: nézte, de nem látta őket, hallotta a zenét, mégsem érzett mást, csak a várakozás, az aggodalmas, fárasztó várakozás gyötrelmét.
Gondolataiban maga elé idézte azt, ami talán épp ebben a pillanatban történik odalent. A javarészt elhagyatott ebédlő, a vészterhes óra – a lesben álló Chauvelin! –, azután, percnyi pontossággal, belép egy férfi, ő, a Vörös Pimpernel, a titokzatos vezér, az a szinte valószerűtlenül idegen, kísérteties, ismeretlen alak...
Bárcsak lehetne ő is a vacsorázóteremben, kívánta Marguerite, és láthatná, amint belép! Női ösztönével nyomban felismerné az idegen arcában – bárki légyen is – azt az erős egyéniséget, amely a férfiak élén álló vezér, a hős sajátja; a fennen szárnyaló hatalmas sasmadarat, akinek a szárnya csakhamar a menyét csapdájának foglya lesz!
Nő lévén, őszinte bánattal gondolt rá; micsoda kegyetlen iróniája a sorsnak, hogy a rettenthetetlen oroszlán a patkány fogának esik áldozatául! Ah! Csak ne lett volna Armand élete a tét!...
– Hitemre, ladységed alighanem igen hanyagnak tart – szólalt meg hirtelen egy hang a közvetlen közelben. – Nagy nehézséggel tudtam csak átadni az üzenetét, mert először nem leltem Blakeneyt sehol...
Marguerite tökéletesen megfeledkezett férjéről is, a neki küldött üzenetről is; még a neve is idegennek, ismeretlennek tűnt, amikor Lord Fancourt kiejtette, olyannyira hajdani életét élte az elmúlt öt percben – amikor a rue de Richelieu-n mindig mellette volt Armand, szerette, védelmezte, óvta a Párizsban dúló sok ravasz cselszövény közepette...
– Végre sikerült megtalálnom – folytatta Lord Fancourt –, és átadtam a kegyed üzenetét. Azt felelte, nyomban utasítást ad, hogy fogassanak be.
– Ah – szólalt meg még mindig szórakozottan Marguerite –, tehát megtalálta a férjemet, és átadta az üzenetemet?
– Igen; az ebédlőben volt, és mélyen aludt. Alig tudtam felébreszteni.
– Nagyon köszönöm – mondta gépiesen Marguerite, és igyekezett rendezni gondolatait.
– Megtisztelne ladységed egy kontratánccal, amíg a hintója elő nem áll? – kérdezte Lord
Fancourt.
– Nem, köszönöm, mylord – ugye megbocsát –, igazán nagyon fáradt vagyok, és nyomasztó a hőség a bálteremben.
– A télikert kellemesen hűvös; hadd vezessem oda, azután hozok kegyednek valami hűsítőt. Úgy látom, rosszul érzi magát, Lady Blakeney.
– Csak nagyon fáradt vagyok – ismételte elgyötörten, míg engedte, hogy Lord Fancourt a télikertbe vezesse, ahol a tompa fény és a sok zöld növény enyhet kölcsönzött a légnek. A miniszter egy széket húzott elő, és Lady Blakeney beleroskadt. Elviselhetetlen ez a hosszú várakozás. Miért nem jön már Chauvelin, és számol be őrködésének eredményéről?
Lord Fancourt igen figyelmes volt. Marguerite alig hallotta a szavait, és egyszer csak meglepte hirtelen kérdéssel:
– Lord Fancourt, látta, ki van még az ebédlőben Sir Percy Blakeneyn kívül?
– Csupán a francia kormány megbízottja, monsieur Chauvelin, aki éppoly mélyen aludt egy másik sarokban – felelte. – Miért kérdezi ladységed?
– Nem is tudom... Én... Tudja, hány óra volt, amikor ott járt?
– Úgy öt-tíz perccel múlhatott egy óra… Ugyan mi jár ladységed fejében? – tette hozzá, mert a szép hölgy gondolatai nyilvánvalóan másutt időztek, s ügyet sem vetett az ő magasröptű csevegésére.
Holott Marguerite gondolatai nem jártak messze: csupán egy emelettel lejjebb, ugyanebben a házban – az ebédlőben, ahol Chauvelin még most is őrködik. Kudarcot vallott volna? Ez a lehetőség egy pillanatra reménysugárként villant fel Marguerite gondolataiban – reményként, hogy Sir Andrew talán figyelmeztette a Vörös Pimpernelt, s hogy Chauvelin csapdája nem ejtette foglyul a madarat! Ám ez a remény csakhamar rettegésnek adta át a helyét. Kudarcot vallott?! És akkor – Armand?!...
Lord Fancourt felhagyott a társalgással, mert észrevette, hogy nem hallgatja senki. Szeretett volna egy alkalmas pillanatban odébbállni, mert szemközt ülni egy mégoly szép hölggyel, aki láthatólag ügyeit sem vet a szórakoztatására szánt, élénk igyekezetre – igazán nem szívvidító, kiváltképp egy miniszter számára nem.
– Megtudakoljam, előállt-e ladységed hintója? – próbálkozott meg végül egy kérdéssel a lord.
– Ó, köszönöm... köszönöm... ha olyan szíves lenne... Attól tartok, igen silány társaság vagyok..., de csakugyan elfáradtam... és talán jobb lesz, ha magamban maradok.
Alig várta, hogy szabaduljon tőle, és remélte, hogy – akár a róka, amelyre úgy hasonlít – Chauvelin ott settenkedik valahol, és lesi, mikor találja őt egyedül.
Lord Fancourt távozott, de Chauvelin nem jött. Ah, mi történhetett? Úgy érezte, Armand sorsa alatt inog a mérleg... attól tartott – attól rettegett –, hogy Chauvelin csakugyan kudarcot vallott, s a titokzatos Vörös Pimpernelnek megint csak sikerült elmenekülnie: Marguerite tudta, hogy nem remélhet Chauvelintől sem szánalmat, sem kegyelmet.
„Vagy-vagy” – mondotta volt, és ennél kevesebbel nem éri be: gonosz rosszindulatában feltételezi majd, hogy ő szándékosan félrevezette, s mivel a sas megint kiszabadult a markából, bosszúálló természete beéri szerényebb prédával – Armand életével!
Pedig ő elkövetett minden tőle telhetőt: a végsőkig erőltette idegzetét Armand érdekében. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy minden hiába. Nem tudott egy helyben ülni; ki akart menni, hogy haladéktalanul megtudja a legrosszabbat; csak azt nem értette, miért nem jelent még meg Chauvelin, hogy rázúdítsa haragját, és gúnyolódásának céltáblájává tegye.
Csakhamar maga Lord Grenville jelent meg, és közölte: hintója előállt, és Sir Percy várja gyeplővel a kezében. Marguerite istenhozzádot mondott előkelő házigazdájának; ahogy a termeken áthaladt, sok barátja állította meg, hogy néhány búcsúszót, au revoir-t váltson vele.
A miniszter csak a lépcsőfeljáró tetején köszönt el a szép Lady Blakeneytől: lent gáláns lovagok valóságos hada várta, hogy istenhozzádot mondjon a szépség és a divat királyasszonyának, odakint pedig, a kapubejárat alatt, Sir Percy pompás pej lovai már türelmetlenül toporzékoltak.
Amikor Marguerite elbúcsúzott vendéglátójától, egyszer csak megpillantotta Chauvelint: lassan jött felfelé a lépcsőn, és lassan dörzsölgette vékony kezét.
Mozgékony arcán különös kifejezés ült: látszott, magában félig mulat valamin, s valami mást egyáltalán nem ért. Ahogy szúrós tekintetű szeme találkozott Marguerite pillantásával, különösen gunyoros lett a tekintete.
– Monsieur Chauvelin – szólalt meg Marguerite, ahogy a francia megállt a lépcsőfeljáró tetején, és cikornyás meghajlással üdvözölte a hölgyet –, kint vár a hintóm; kérhetem a karját?
A francia gáláns mozdulattal nyújtotta karját, és levezette Lady Blakeneyt a lépcsőn. Nagy volt a sokaság, a miniszternek számos vendége búcsúzkodott, mások a korlátnak támaszkodva nézték a széles lépcsőn fel-alá áramló tömeget.
– Chauvelin – szólalt meg végső kétségbeesésében Marguerite –, tudnom kell, mi történt.
– Hogy mi történt, drága hölgyem? – kérdezte tettetett meglepetéssel a francia. – Hol? Mikor?
– Ne gyötörjön, Chauvelin. Én segítettem magának ma este... jogom van tudni. Mi történt az ebédlőben az imént, egy órakor?
Marguerite suttogva beszélt, remélte, hogy a tömeg morajában nem hallja meg más, csak az oldalán haladó férfi.
– Csend és nyugalom uralkodott, szép hölgyem; a mondott időben jómagam az egyik sarokban aludtam egy pamlagon, Sir Percy Blakeney a másikban.
– Senki sem lépett be a szobába?
– Senki.
– Úgy, tehát kudarcot vallottunk, maga meg én?...
– Igen, kudarcot vallottunk – talán.
– És Armand? – rimánkodott Marguerite.
– Ah! Armand St.-Just esélye egy hajszálon függ... fohászkodjék az éghez, drága hölgy, hogy az a hajszál el ne szakadjon!
– Chauvelin, én megtettem, amit kért, szívből, őszintén... emlékezzék...
– Emlékszem az ígéretemre – felelte halkan amaz. – Azon a napon, amikor a Vörös Pimpernel és én francia földön találkozunk, St.-Just bájos húgának ölelő karjai közt lesz.
– Ami egyben azt jelenti, hogy egy bátor férfi vére tapad a kezemhez – mondta Marguerite, és megborzongott.
– Az ő vére vagy a kegyed bátyjáé. E pillanatban azt kell remélnie, amit nekem is, hogy a rejtélyes Vörös Pimpernel ma elindul Calais felé...
– Énbennem csupán egyetlen remény él, polgártárs.
– És az?
– Hogy a maga gazdájának, Sátánnak, másutt lesz ma szüksége a csatlósára, még mielőtt felkel a nap.
– Kegyed túlértékeli szerény személyemet, polgártársnő.
És akárhogy igyekezett Marguerite kifürkészni a rókaálarc mögött rejlő gondolatokat, Chauvelin udvarias maradt, de gunyoros és titokzatos, egyetlen arcvonása sem árulta el a szegény, szorongó teremtésnek, vajon reszketnie kell-e, avagy remélni merhet.
A földszintre érve nyomban körülvették. Lady Blakeney egyetlen házból távozva sem szállhatott úgy hintójába, hogy a szépségének fényét körülrajzó emberi lepkék el ne kísérjék. Mielőtt azonban elfordult volna Chauvelintől, feléje nyújtotta kicsiny kacsóját, a rá jellemző gyermekien szép mozdulattal:
– Adjon valami reményt, kis Chauvelinem – könyörgött.
Amaz tökéletes gavallériával hajolt a parányi kéz fölé, melynek fehérsége áttetszett a finoman átlátszó fekete csipkekesztyűn, és megcsókolta a rózsás ujjak hegyét.
– Kérje az eget, hogy a hajszál el ne szakadjon – ismételte rejtélyes mosollyal.
Azzal oldalt lépett, és hagyta, hogy a lepkék még közelebbről rajongják körül a fényt, s a Lady Blakeney minden mozdulatát buzgón kísérő aranyifjúság tarka tömege hamarosan eltakarta a szűrős tekintetű rókaarcot Marguerite elől.
Néhány perc múlva Marguerite drága prémekbe burkolózva Sir Percy Blakeney mellett ült a díszes hintó bakján, és a négy pompás pej végigrobajlott a kihalt utcán.
A meleg éjszakában is szelíd szellő legyezgette Marguerite égő orcáját. Hamarosan mögöttük maradtak London házai, átzörömböltek az ódon Hammersmith hídon, és Sir Percy sebesen hajtotta pejkóit Richmond felé.
Az ezüstös kígyóként kanyargó folyón meg-megcsillant a holdsugár. Nyaktörő sebességgel száguldottak a lovak, Sir Percy erős keze lazán fogta a gyeplőt.
A londoni bálok, vacsorák utáni éjszakai kocsizás szüntelen öröm forrása volt Marguerite-nek, és szívből méltányolta férje különcségét, aki ily módon vitte haza minden éjszaka folyóparti gyönyörű otthonukba, ahelyett, hogy egy fülledt londoni házba zárta volna. Sir Percy boldogan hajtotta telivér lovait a magányos, holdfényes úton, Marguerite pedig boldogan ült a bakon, ahol az angol nyár végi éjszaka lágy levegője legyezte arcát a bál vagy a vacsoraestély hősége után. Nem volt hosszú útjuk – pihent lovakkal alig egy óra, ha Sir Percy megereszti a gyeplőt.
Ma éjjel mintha az ördög bújt volna a kezébe, s a hintó valósággal repült a folyó menti úton. Mint rendesen, Sir Percy most sem szólt feleségéhez, egyenesen maga elé nézett, s a gyeplőszár lazán megereszkedett karcsú, fehér kezében. Marguerite néha vetett rá egy-egy pillantást, látta szép vonalú arcélét, lusta pillantású szemét, egyenes szemöldökét, álmosan leeresztett szemhéját.
Az arc sajátosan komolynak tetszett a hold világánál, és visszaidézte Marguerite sajgó szívébe a régi szép időket, amikor kedvese még csak udvarolt neki, s mielőtt lomha fajankó vált volna belőle, ernyedt világfi, aki a kártyaasztalnál és, a vacsorázóteremben tölti egész életét.
Most azonban, a hold fényénél, nem tudta elkapni a lusta kék szem pillantását; csak az áll határozott vonalát látta, az erőteljes szájat, a homlok formás tömegét; igen, a természet bőkezűen bánt Sir Percy-vel: hibáiért alighanem az a szegény, félőrült anya okolható, meg az elkeseredett, megtört szívű apa, akik nem törődtek a kettejük közt sarjadó ifjú élettel, s az talán épp az ő gondatlanságuk folytán kezd máris tönkremenni.
Marguerite szívében hirtelen feltámadt a részvét. Az imént elszenvedett erkölcsi válság elnézővé tette a mások hibái, fogyatékosságai iránt.
Megdöbbentő erővel rohanta meg a tudat, menynyire tehetetlen játékszere is lehet a sorsnak az ember. Ha egy héttel ezelőtt azt mondja neki valaki: odáig alacsonyítja le magát, hogy a barátaira kémkedik, hogy kiszolgáltat könyörtelen ellenségeinek egy bátor és gyanútlan férfit – gúnyos nevetéssel fogadta volna a feltételezést.
Márpedig mindezt megcselekedte: talán az ő számlájára róják ama bátor férfi halálát csakúgy, ahogy két esztendeje St.-Cyr márkinak kellett elpusztulnia egy meggondolatlan szava miatt. Ám akkor erkölcsileg ártatlan volt – nem akart ő rosszat –, a sors lépett közbe. De most: nyilvánvaló aljasságot követett el, a maga jószántából, olyan indítékkal, amelyet aligha méltányolnának az erkölcs bírái.
Maga mellett érezvén férje erős karját, érezte azt is, mennyivel jobban utálná és megvetné hitvese, ha tudna a ma éjjel történtekről, így lesznek emberek egymás bírái, felületesen, esetlegesen, megvetéssel sújtva egymást, csekély okkal, minden irgalom nélkül. Marguerite lenézte férjét bárgyúsága, közönséges, alantas foglalatosságai miatt; amaz pedig, érezte, még jobban lenézné őt, mert nem volt kellő ereje, hogy helyesen cselekedjék, hogy lelkiismerete szavának engedelmeskedve feláldozza bátyját.
Marguerite, gondolataiba temetkezve, ugyancsak kurtának érezte ezt az órácskát a nyáréji szellőben; csalódottan vette észre, hogy a lovak már be is fordultak szépséges angol otthonának súlyos kapuján.
Sir Percy Blakeney folyóparti háza történelmi épület volt: valóságos palota a csodálatosan tervezett park közepén; homlokzata, festői terasza a folyóra nézett. A Tudor-dinasztia idejében épült falak ódon vörös téglájának különlegesen szép keretet adott a zöld lugas, a gyönyörű gyep, melynek harmóniáját az előtér ódon napórája tette teljessé. Évszázados fák vetettek hűs árnyat, a leveleket már aranyosvörösre fogta a rozsda, különlegesen költői és békés képet nyújtott az ősi park a meleg, kora őszi éjszakában.
Sir Percy tévedhetetlen pontossággal fékezte meg a négyes fogatot az Erzsébet-kori szép bejárat előtt: a kései óra ellenére inasok hada nőtt ki a földből, és gyülekezett tiszteletteljesen a megálló hintő körül.
Sir Percy fürgén leugrott, majd lesegítette feleségét. Marguerite megkerülve a házat, kilépett a gyepre, és álmodozó pillantását végigfuttatta az ezüstös tájon. A természet fenséges békét kínált, éles ellentétben az est zaklatott élményeivel: Marguerite hallgatta a folyó halk csobogását s azt, ahogyan egy-egy levél puhán, szinte kísértetiesen lehullott a fáról.
Minden más hallgatott körülötte. Távolról hallotta az istállójukba vezetett lovak dobogását, a pihenni siető szolgahad gyors lépteit – de a ház maga néma volt. A pompás fogadótermek fölött, két különálló lakosztályban világos volt még:, az ő szobáiban és Sir Percyéiben, amelyeket a ház teljes szélessége választott el – szakasztott olyan messze, amennyire a kettejük élete eltávolodott egymástól. Marguerite önkéntelenül felsóhajtott – e pillanatban maga sem tudta volna megmondani, miért.
Leküzdhetetlenül sajgott a szíve. Mélységesen sajnálta önmagát. Sosem volt ily szánalmasan magányos, sosem szorult ennyire vigasztalásra, együttérzésre. Megint sóhajtott, s a folyó felől a ház felé fordult, azon tűnődve, vajon ilyen éjszaka után lelhet-e nyugodalmat, száll-e álom a szemére.
Mielőtt azonban a teraszra ért volna, határozott lépés csikordult a kavicson, s a következő pillanatban férjének alakja bukkant elő az árnyékból. Sir Percy is megkerülte a házat, és a gyepen át a folyó felé ballagott. Még most is a hajtáshoz f eloltott, dupla hajtókája, sokgalléros kabátot viselte, amelyet ő maga hozott divatba; a ruhadarab azonban lazán lógott a vállán, s kezét, szokása szerint, selyem térdnadrágja zsebébe dugta; a Lord Grenville bálján viselt pompás fehér öltözék, drága csipkezsabójával, valósággal kísértetiesnek tetszett a sötét ház előterében.
Láthatólag nem vette észre hitvesét, mert a következő pillanatban már visszafordult a ház felé, és egyenesen a teraszra tartott.
– Sir Percy!
Blakeney fél lábbal már a terasz legalsó lépcsőfokára lépett, de felesége hangjának hallatán megrezzent, majd megállt, és kutató pillantással fürkészte az árnyékot, ahonnan a hang eredt.
Marguerite előresietett a holdfénybe, s amint férje megpillantotta, a felesége társaságában mindig szokásos tökéletes udvariassággal válaszolt:
– Szolgálatára, madame!
De lábát nem vette le a lépcsőről, s egész magatartása mintegy arra utalt, hogy szívesebben menne, nem vágyik éji beszélgetésre.
– Élvezetesen hűs a lég – mondta Marguerite –, békés és költői a holdfény, hívogat a park. Nem maradna egy kicsit? Nincs még késő – avagy oly gyűlöletes önnek a társaságom, hogy siet megszabadulni tőle?
– Nem, madame – felelte nyugodtan Sir Percy –, a dolog éppen fordítva áll, s kegyed bízvást még szívrehatóbbnak érzi majd az éji levegőt az én társaságom nélkül; minél előbb eltakarítom az akadályt, annál jobban élvezi majd ladységed.
És ismét indulni készült.
– Ön félreért, Sir Percy – szólt sietősen Marguerite, és kissé közelebb húzódott férjéhez. – Az elidegenedés, amely, fájdalom! kettőnk között támadt, nem az én művem, ne feledje.
– Az égre! Bocsánatát kérem, madame! – protestált hidegen Sir Percy. – Mindig is kurta volt a memóriám.
Egyenesen felesége szemébe nézett, azzal a nemtörődömséggel, amely immáron második természetévé vált. Marguerite egy másodpercig állta a pillantását, azután ellágyult a tekintete, s egészen közel lépett férjéhez, a terasz lépcsőjének tövébe.
– Hogy kurta a memóriája, Sir Percy? Hitemre, igencsak megváltozott hát! Három esztendeje, vagy talán már négy is, hogy egyetlen óra hosszat látott Párizsban, amikor úton volt Kelet felé? S amikor két év elteltével visszatért, még nem felejtett el.
Szép volt, akár egy istennő, ahogy ott állt a holdfényben; gyönyörű válláról lecsúszott a prém, ruhájának aranyhímzése csillogott, s gyermeki kék szemét férjére függesztette.
Sir Percy egy percig mereven, némán állt, csak keze szorult ökölbe a terasz kőkorlátján.
– Jelenlétemet óhajtotta, madame – szólt fagyosan. – Úgy vélem, nem azért, hogy gyengéd emlékezésbe merüljünk.
Hideg és engesztelhetetlen volt a hangja; tartása merev, hajlíthatatlan. A női illendőség azt diktálta volna, hogy Marguerite hidegséggel viszonozza a hidegséget, s hagyja ott egyetlen szó nélkül a férjét, pusztán kurta biccentéssel: a női ösztön azonban azt súgta, maradjon – az az erős ösztön, melynek késztetésére egy szép asszony minden erejével igyekszik lábai elé kényszeríteni azt az egyetlen férfit, aki nem hódolt be neki. Marguerite Sir Percy felé nyújtotta kezét.
– És miért is ne, Sir Percy? A jelen nem oly dicső, hogy ne kívánnék egy kissé elidőzni a múltban.
Sir Percy meghajtotta magas alakját, s a felé nyújtott kéz ujjainak végét megfogva, szertartásos csókot lehelt rájuk.
– Megbocsát, madame – szólott –, ha tompa elmémmel nem tudom kegyedet oda elkísérni.
És ismét menni készült, és Marguerite édes, gyermeki, szinte gyengéd hangja ismét visszahívta.
– Sir Percy.
– Szolgálatára, madame.
– Lehetséges-e, hogy meghal a szerelem? – kiáltott fel hirtelen hevesen. – Azt hittem, az irántam érzett szenvedélye a síron túl is élni fog. Hát nem maradt semmi abból a szerelemből, Percy... amellyel áthidalhatnék ezt a szomorú elidegenedést?
E szavai közben a fölébe tornyosuló hatalmas alak mintha még jobban megmerevedett volna, az erős vonalú száj megkeményedett, a máskor oly lomha tekintetű kék szempárba könyörtelen konokság kúszott.
– Minő céllal, madame? – kérdezte hidegen.
– Nem értem magát.
– Pedig egyszerű – szólt hirtelen keserű hangon Sir Percy, s ez a keserűség elöntötte szavait, habár láthatólag igyekezett elfojtani. – Alázatosan kérdezem kegyedtől, mert lassú eszemmel fel nem foghatom ladységed új hangulatának az okát. Lehetséges, hogy kedve támadt ismét ördögi praktikáit űzni, melyeket oly sikeresen művelt az elmúlt esztendőben? Szerelemvágyó koldusként óhajt ismét a lábainál látni, hogy megint alkalma legyen félrerúgni, mint egy megunt ölebet?
Sikerült egy pillanatra felserkentenie, Marguerite hát ismét egyenesen a szemébe nézett, mert ilyennek emlékezett rá az elmúlt esztendőből.
– Percy! Könyörgök! – suttogta. – Nem temethetnénk el a múltat?
– Megbocsásson, madame, de mintha épp azt mondta volna, hogy a múltban óhajt elidőzni?!
– Én nem arra a múltra gondolok, Percy! – válaszolt Marguerite, és gyengéd színezetet nyert a hangja. – Hanem arra, amikor még szerettél! És én... Ah, én hiú voltam és kacér; a vagyonod, a rangod csábított: nőül mentem hozzád, és szívem mélyén azt reméltem, irántam érzett szerelmed majd szerelmet gerjeszt bennem is... ám, fájdalom!...
A hold felhőgomolyba hanyatlott. Keleten sápadt szürke fény kezdte félrehajtani az éj súlyos palástját. Sir Percy már csak felesége kecses körvonalait látta, kicsiny, királynői fejét a dús fürtök vörös-arany tömkelegével s a hajában diadémként viselt kicsiny, csillag alakú piros virág csillogó ékköveit.
– Huszonnégy órával a házasságkötésünk után, madame, St.-Cyr márki és egész családja a guillotine alatt veszett el, és fülembe jutott a hír, hogy Sir Percy Blakeney felesége segített odajuttatni őket.
– De hisz én magam mondtam el magának, mi az igazság abban a gyűlöletes mesében!
– Csak azután, hogy idegenek adták a tudtomra, minden szörnyű részletével.
– És maga első szóra hitt nekik – szólt igen hevesen Marguerite –, bizonyíték, kérdés nélkül elhitte, hogy én, akit állítólag az életénél jobban szeret, akit bálványozásig imád, hogy én képes vagyok olyasmire, amit ezek az idegenek mesélnek! Azt hitte, rá akarom szedni magát – hogy szólnom kellett volna minderről még a házasságkötésünk előtt; pedig ha hallgat rám, elmondtam volna, hogy egészen addig a napig, amikor St.-Cyr a nyaktiló alá ment, minden idegszálamat megfeszítettem, latba vetettem minden befolyásomat, hogy megmentsem őt és családját. Ám a büszkeség lezárta ajkamat, amikor pusztulni láttam a maga szerelmét, mintegy a nyaktiló bárdja alatt.
Pedig hogy szerettem volna elmondani, mily rútul rászedtek! Igen! Engem, akit ugyanaz a közvélemény Franciaország legélesebb elméjével ruházott fel! Engem szedtek rá, hogy ilyet kövessek el – olyan emberek, akik tudták, hogyan játsszák ki az egyetlen testvérem iránti szeretetemet és a bosszúvágyamat. Annyira természetellenes volt ez?
Hangját elfojtották a könnyek. Egy-két pillanatig hallgatott, igyekezett visszanyerni nyugalmát. Könyörögve nézett férjére, mintha csak bírája előtt állna. Sir Percy hagyta, hadd beszéljen a maga heves, szenvedélyes módján, nem ejtelt megjegyzést, sem szánakozó szót:, s most, hogy Marguerite elhallgatott, és igyekezett visszanyelni a szemébe gyűlő forró könnyeket, Sir Percy várt, némán és mozdulatlanul. A kora hajnal szürke fényében magas alakja még magasabbnak, még merevebbnek látszott. Lusta, jóindulatú arcán különös változás ment végbe. Marguerite izgatottságában is észrevette, hogy a szempár már nem unott, a száj már nem bárgyú és derűs. Erős szenvedély sütött a félig leeresztett szemhéj mögül, a száj keményen összezárult, mintha csupán az akaraterő tartaná féken a felszökő szenvedélyt. Marguerite Blakeneyben megvolt a nő minden elbűvölő gyengesége, a nő minden imádandó bűne. Egy szempillantás alatt felfogta, hogy tévedésben élt az elmúlt hónapok során: hogy ez a férfi, aki az ő muzsikáló hangja hallatán is hidegen áll előtte, akár egy szobor – ez a férfi szereti, ahogyan egy éve szerette: hogy a szenvedélye szunnyadt talán, de nem múlt el, éppoly erős, éppoly heves, éppoly mindent elborító, mint amikor ajkaik az első, forró csókban forrtak össze.
A büszkeség tartotta vissza tőle, ő pedig, asszony lévén, meg akarta ismételni hajdani hódítását. Egyszerre úgy érezte, csak akkor tartogathat még boldogságot számára az élet, ha ennek a férfinak a csókját megint az ajkán érezheti.
– Hallgassa meg a történetet, Sir Percy – szólt halk, édes, végtelenül gyengéd hangon. – Armand volt a mindenem! Szüleinket elveszítettük, mi ketten neveltük fel egymást. Ő volt az én kicsi apám, én az ő anyja – annyira szerettük egymást. És egy napon – hallja, amit mondok, Sir Percy? St.-Cyr márki megverette a bátyámat – a lakájaival korbácsoltatta meg! Bátyámat, akit a világon a legjobban szerettem! Hogy mit vétett? Plebejus létére szeretni merészelte egy arisztokrata leányát; ezért állítottak neki kelepcét, ezért korbácsolták meg... korbácsolták félholtra, mint egy kutyát! Ah, mit szenvedtem! megaláztatása a lelkembe mart! Amikor alkalom kínálkozott, hogy bosszút álljak, éltem vele. De én csak azt akartam, hogy bajba kerüljön a büszke márki, hogy megaláztatás érje. Összeesküvést szőtt hazája ellen Ausztriával. A véletlen révén szereztem erről tudomást; megemlítettem, de azt nem tudtam – hogyan is tudhattam volna? –, hogy csapdába ejtenek, kihasználnak. Amikor rádöbbentem, mit cselekedtem, már késő volt.
– Talán nehéz egy kissé, madame – szólalt meg Sir Percy egy pillanatnyi hallgatás után –, felidézni a múltat. Megvallottam, hogy kurta az emlékezetem, de az a gondolat azért ott lappangott az elmémben, hogy a márki halálakor kérve kértem kegyedet, adná okát a közszájon forgó híresztelésnek. Ha most meg nem csal ugyanaz az emlékezet, úgy tűnik, mintha kegyed akkor mindennemű magyarázatot megtagadott volna, és szerelmemet oly megalázó engedelmességre kényszerítette, amelyet megadni képtelen volt.
– Próbára akartam tenni irántam érzett szerelmét, és nem állta ki a próbát. Mindig azt mondta, hogy csak értem és az irántam érzett szerelemért él.
– És ezt a szerelmet azzal akarta próbára tenni, hogy megkövetelte: adjam fel a becsületemet – mondta Sir Percy. Közönye, merevsége szemlátomást felengedett. – Hogy egyetlen szó, egyetlen kérdés nélkül, néma és alázatos rabszolga módjára fogadjam el úrnőm minden cselekedetét. Túlcsorduló szerelmemben, szenvedélyemben nem kértem magyarázatot – de elvártam; nem kételkedtem –, csak reméltem. Ha csak egyetlen szót szól, magától elfogadok minden magyarázatot, és készségesen elhiszem. De maga nem mondta ki azt az egyetlen szót, csupán a puszta tényeket, a szörnyű tényeket vallotta meg; gőgösen visszatért bátyja házába, s engem magamra hagyott... hetekig... és én nem tudtam, kinek higgyek, hiszen a szentély, amely egyetlen illúziómat őrizte, immár darabokra törve hevert lábam előtt.
Marguerite már nem panaszkodhatott, hogy a férje rideg és közönyös: a hangját megremegtette a szenvedély, amelyet emberfeletti erőfeszítéssel sikerült csak féken tartania.
– Igen, az én őrült büszkeségem – mondta szomorúan Marguerite. – Alig mentem el, máris megbántam. Ám amikor visszatértem, micsoda változást észleltem magában! Már annak az álmos közömbösségnek az álarcát viselte, amelyet azóta sem vetett le, egészen... egészen mostanáig.
Annyira közel volt most férjéhez, hogy puhán leomló haja meglegyintette az arcát; könnyektől fénylő szeme majd megőrjítette a férfit, hangjának zenéje lángra lobban tóttá ereiben a vért. Ám eltökélte: nem enged e nő varázserejének, akit oly forrón szeretett, s aki oly súlyos csapást mért a büszkeségére. Lehunyta szemét, hogy ne is lássa az édes arcot, a hófehér nyakat, a kecses alakot, amely körül már a hajnal első rózsás világa játszadozott.
– Nem, madame, nem álarc – szólalt meg fagyosan. – Megesküdtem... egykor, hogy az életem a kegyedé. Hónapokig a játékszere volt – megtette hát a kötelességét.
De Marguerite immár tudta, hogy álarc a ridegség is. Az elmúlt éjszaka átélt gond és bánat egyszeriben megrohanta, de már nem keserűséget ébresztett benne, inkább azt az érzést, hogy ez a férfi, aki szereti, segít majd elviselni a terhet.
– Sir Percy – szólt hevesen Marguerite –, az ég a tudója, maga mindent megtesz, hogy szörnyen megnehezítse a magam elé tűzött feladat teljesítését! Az imént a hangulatomat említette – nos jó, nevezzük annak, ha úgy akarja. Azért akartam beszélni magával, mert... mert bajban vagyok... és szükségem van az együttérzésére.
– Rendelkezésére áll, madame.
– Milyen rideg! – sóhajtott Marguerite. – Szavamra, alig hiszem, hogy alig néhány hónapja kis híján beleőrült, ha egyetlen könnyet látott a szememben. Most... most megtört szívvel állok maga előtt... és... és....
– Kérem, madame – mondta Sir Percy, és a hangja szinte úgy remegett, mint a Marguerite-é –, mi módon lehetek a szolgálatára?
– Percy! Armand halálos veszélyben van. Egy levele... könnyelmű, ösztönös, mint minden, amit cselekszik, s amelyet Sir Andrew Ffoulkesnak írt, egy fanatikus karmai közé került. Armand jóvátehetetlenül kompromittálta magát... talán már holnap letartóztatják..., s azután a nyaktiló... hacsak... hacsak... Ah! Iszonyat! – jajdult fel szorongattatásában Marguerite, ahogy elméjét megrohanták az elmúlt éj eseményei –, iszonyat!..., s te nem értesz... nem érthetsz meg... és én nem fordulhatok senkihez... segítségért... vagy akár csak együttérzésért...
Immár nem bírta visszafojtani könnyeit. Elborították gondjai, vívódásai, Armand sorsának szörnyű bizonytalansága. Megtántorodott, kis híján elesett, majd a kő mellvédnek dőlve kezébe temette arcát, és keservesen zokogott.
Armand St.-Just nevének és az őt fenyegető veszélynek hallatára Sir Percy arca egy árnyalattal még halványabb lett, s a szemében még jobban megkeményedett az eltökélt, konok tekintet. Szólni azonban nem szólt, csak nézte, amint Marguerite gyengéd termetét rázza a zokogás, nézte, amíg az ő arca is el nem lágyult, és már-már mintha könny csillant volna az ő szemében is.
– Úgy tehát – szólalt meg keserűen, gunyorosan –, a forradalom acsargó ebe ama kézbe mar, mely mindeddig táplálta?... Ej, madame – tette hozzá igen gyengéden, mert Marguerite továbbra is hisztérikusan zokogott –, nem szárítaná fel a könnyeit? Nem bírom látni, ha egy szép asszony sír, én...
Marguerite tehetetlensége, fájdalma láttán ösztönszerűen, hirtelen, mindent lebíró szenvedéllyel kitárta karját, s a következő pillanatban magához ölelte volna, hogy akár az életével, szíve utolsó csepp vérével óvja meg minden rossztól... Ám ismét a büszkesége győzött a küzdelemben; emberfeletti akaraterővel legyőzte önmagát, és ha szelíden is, de hűvös hangon szólalt meg:
– Nem fordulna felém, madame? Mondja el, miben lehet szerencsém a szolgálatára állni!
Marguerite roppant erőfeszítéssel megfékezte érzelmeit, s könnyáztatta arcát férje felé fordítva ismét kinyújtotta kezét, melyet amaz ugyanolyan kínos udvariassággal megcsókolt; Marguerite ujjai azonban ez alkalommal egy-két másodperccel tovább időztek férje kezében a feltétlenül szükségesnél, méghozzá azért, mert megérezte, hogy az a kéz észrevehetően reszket és tűzforró, míg férjének ajka hideg, akár a márvány.
– Tudsz valamit tenni Armand-ért? – kérdezte Marguerite szelíden, egyszerűen. – Oly nagy a befolyásod az udvarnál... annyi a barátod...
– Nem volna jobb, madame, ha inkább francia barátja, monsieur Chauvelin befolyását venné igénybe? Ha nem tévedek, az elér egészen Franciaország republikánus kormányáig is.
– Nem kérhetem meg őt, Percy... Ah! Bárcsak elmondhatnám neked... de... de... ő megszabta bátyám életének az árát, ami...
Mindent megadott volna érte, ha érez annyi bátorságot, hogy mindent elmondjon... mindent, amit az éjjel cselekedett – hogy mennyire szenvedett, és milyen kényszer hatására tette, amit tett.
De nem mert engedni ösztönének – most sem, amikor már-már azt érezte, hogy férje még szereti, amikor megcsillant előtte a remény, hogy talán ismét megnyerheti. Nem mert újabb vallomással előállni. Talán meg sem értené; talán nem erezne együtt vele vívódása, megkísértetése miatt. Szunnyadó szerelme talán örök álomra szenderülne.
Sir Percy talán megsejtette, mi megy végbe felesége lelkében. Egész lénye heves vágyódást fejezett ki – valóságos fohászt ama bizalomért, amelyet Marguerite, büszkeségében, nem helyezett belé. Amikor felesége hallgatott, Sir Percy felsóhajtott, és fagyosan szólalt meg:
– Nos, madame, mivel kegyedet felzaklatja a dolog, ne beszéljünk róla. Ami Armand-t illeti, kérem, ne féljen. Szavamra fogadom, hogy biztonságban lesz. Most pedig, engedelmével, távozhatom? Későre jár, és...
– A hálámat legalább elfogadja? – kérdezte Marguerite őszinte gyengédséggel, és közelebb húzódott hozzá.
Férje már-már karjába kapta, mert legszívesebben lecsókolta volna Marguerite szeméről a könnyeket – ám eszébe ötlött, hogy felesége egyszer ugyanígy szédítette el, azután elhajította, mint holmi szűk kesztyűt. Ez is csak hangulat, szeszély, gondolta, s nem óhajtotta ismét feláldozni miatta a büszkeségét.
– Korai még, madame! – mondta csöndesen. – Még nem tettem semmit. Későre jár, s kegyed bizonyára fáradt. Szolgálói várják odafent.
Félreállt, és utat engedett Marguerite-nek. Amaz felsóhajtott: a csalódottság sóhaja volt ez. Sir Percy büszkesége mérkőzött meg az ő szépségével, és a büszkeség került ki győztesen a harcból. Végtére az sem lehetetlen, gondolta, hogy tévedett: amit a szerelem fényének vélt Sir Percy szemében, talán a büszkeség villanása volt csupán vagy éppenséggel a gyűlöleté. A szürke hajnal lassan meghátrált a kelő nap rózsás sugarai előtt. Csicseregtek már a madarak. Ébredezett a természet, édes mosollyal köszöntötte a szép, meleg októberi reggelt. Csak e két szív között emelkedett áthághatatlan korlát, amelyet ketten emeltek, büszkeségből, s egyikük sem akart elsőnek rést ütni rajta.
A magas alak szertartásos meghajlással búcsúzott, amikor Marguerite, még egy keserű sóhajjal, felfelé indult a terasz lépcsőin.
Aranyhímzésű ruhájának hosszú uszálya lesöpörte a lépcsőkről a lehullott leveleket, harmonikus susogásuk kísérte útját, amint felfelé sietett, fél keze a korláton, a hajnal rózsás világa arany dicsfénnyel övezte haját, és megcsillant fején és karján a gyémántokon. Marguerite elért a házba vezető magas üvegajtóhoz. Mielőtt belépett volna, még egy pillantást vetett férjére, mert önkéntelenül is azt remélte, tán mégis kitárja feléje a karját, s a hangja visszahívja. De Sir Percy nem mozdult – szálas alakja valóságos szobra volt a kérlelhetetlen büszkeségnek, a hajlíthatatlan konokságnak.
Forró könnyek tolultak Marguerite szemébe, s gyorsan elfordult, hogy férje észre ne vegye, azután ahogy csak a lába bírta, oly sebesen futott fel lakosztályába.
Ha még egyszer visszafordul, s még egy pillantást vet a rózsapírban fürdő kertre, olyasmit látott volna, ami mellett eltörpül a maga szenvedése – egy erős férfit, akit lebír önnön szenvedélye és önnön kétségbeesése. A büszkeség végül engedett, s szétfoszlott a konokság; erőtlenné vált az akarat. Csak egy férfi maradt ott, aki tébolyultan, vakon, szenvedélyesen szerelmes – és mihelyt a könnyű léptek elhaltak a házban, ő letérdelt a terasz lépcsőjére, és őrült szerelmében végigcsókolta a helyeket, ahová a kicsiny láb lépett, meg a kőkorlátot, amelyen a parányi kacsó nyugodott.
Mire Marguerite a szobájába ért, komornája már szörnyen aggódott miatta.
– A méltóságos asszony már biztosan nagyon fáradt – mondta szegény teremtés, akinek már szinte lecsukódott a szeme. – öt óra elmúlt.
– Ó, igen Louise, nemsokára biztosan fáradt leszek – mondta Marguerite kedvesen –, de te már most is fáradt vagy, úgyhogy menj rögtön lefeküdni. Én majd lefekszem egyedül.
– De mylady...
– Nem, nem, ne vitatkozz, Louise, eredj lefeküdni. Adj rám egy köntöst, és hagyj magamra.
Louise boldogan engedelmeskedett. Levette asszonyáról a fényes báli ruhát, és lenge köntöst borított a vállára.
– Kíván még valamit a méltóságos asszony? – kérdezte Louise.
– Nem, semmit. Amikor kimégy, oltsd el a lámpást.
– Igenis, mylady. Jó éjt, mylady.
– Jó éjszakát, Louise.
Amikor a komorna kiment, Marguerite elhúzta a függönyt, és kitárta az ablakot. A kertet és távolabb a folyót rózsás fényözön borította el. A keleti látóhatáron a felkelő nap sugarai bearanyozták a rózsapírt. Néptelen volt a gyep, és Marguerite lepillantott a teraszra, ahol néhány perce hasztalan igyekezett visszaszerezni egy férfi szerelmét, amely valaha oly tökéletesen volt az övé.
Különös, hogy gondjai, Armand iránti aggodalma közepette is e percben uralkodó érzése a heves és keserű szívbéli fájdalom volt.
Minden tagja sajgott, annyira vágyódott annak a férfinak a szerelme után, aki visszautasította, aki ellenállt a gyengédségének, ridegséggel viszonozta könyörgését, akire nem hatott a szenvedély tüze, mely pedig Marguerite-ben felébresztette a reményt, hogy ama hajdani boldog párizsi napok nem merültek visszahozhatatlanul a feledésbe.
Milyen különös ez az egész! Még mindig szereti a férjét. S most, hogy visszatekint a félreértés és a magány elmúlt hónapjaira, rá kell jönnie, hogy sosem is szűnt meg szeretni; hogy a szíve mélyén mindig érezte: bárgyú ostobasága, üres nevetése, lomha nemtörődömsége nem egyéb, mint álarc; hogy a valódi ember, az erős, szenvedélyes, öntudatos férfi ott rejtőzik benne – a férfi, akit szeret, akinek a hevessége annak idején levette a lábáról, akinek az egyénisége vonzza, hiszen mindig is érezte, hogy a látszólag lassú észjárás mögött van valami, amit férje elrejt az egész világ – de kiváltképp őelőle.
Bonyolult szerkezet az asszonyi szív – maga a tulajdonosa sem mindig igazodik el rajta.
Vajon Marguerite Blakeney, „Európa legokosabb asszonya”, csakugyan egy fajankót szeret? Vajon szerelem volt az, amit iránta érzett egy esztendeje, amikor nőül ment hozzá? Vajon szerelem az, amit most érez iránta, ráébredvén, hogy Percy még szereti, de többé nem lesz a rabszolgája, szenvedélyes, heves szerelmese? Maga Marguerite sem tudott e kérdésekre válaszolni. E percben semmiképp; talán tulajdon büszkesége akadályozta meg, hogy megértse tulajdon szívét. De azt az egyet tudta, hogy amazt a konok szívet ismét rabul akarja ejteni. Visszahódítja – és soha többé el nem veszíti. Megtartja őt, megtartja a szerelmét, kiérdemli és megbecsüli – mert annyi bizonyos, hogy az ő számára már nincs boldogság e férfi szerelme nélkül.
Így kergetőztek elméjében a legvadabb, ellentétes gondolatok, lelkében a kavargó érzelmek. Észre sem vette az idő múlását: amikor belefáradt a hosszan tartó izgalomba, lehunyta szemét, és elszenderült, de nem volt nyugodt az álma: aggodalmas gondolatai tovább űzték egymást – amikor egyszercsak felriadt – álmából-e vagy gondolataiból? –, mert lépteket hallott az ajtaja előtt.
Idegesen felugrott, hallgatózott: néma volt a ház, a léptek távolodtak. Kitárt ablakain át fénnyel árasztotta el szobáját a ragyogó reggeli nap. Felpillantott az órára: fél hét – korai még, hogy mozgolódjon a ház népe.
Bizonyára elnyomta az álom, úgy, hogy nem is tudott róla. A léptek meg a suttogó, fojtott hangok ébresztették fel –, de mit jelenthet mindez?
Óvatosan, lábujjhegyen végigment a szobán, kinyitotta az ajtót, és hallgatózott: semmi nesz – a kora reggel csendje, amikor legmélyebb álmát alussza az emberiség. De a korábban hallott zaj idegesítette, amikor pedig a lábánál, a küszöbön valami fehéret pillantott meg – levél volt nyilván –, alig merte megérinteni. Kísérteties volt. Amikor feljött, nem volt még ott; Louise ejtette volna el? vagy holmi háziszellem űz vele gyötrő játékot, s nem létező leveleket mutat?
Végül lehajolt, felemelte, és ámulva, értetlenül észlelte, hogy a levelet neki címezték – férje erős vonású betűivel. Mi mondanivalója lehet hajnalok hajnalán, ami reggelig nem várhat?
Feltépte a borítékot, és a következőket olvasta:
Egy merőben előre nem látott körülmény arra késztet, hogy haladéktalanul induljak északra, kérem tehát ladységed bocsánatát, ha nem éltem a személyes búcsúvétellel. Elfoglaltságom egy hétig is eltarthat, így nem részesülhetek abban a kiváltságban, hogy jelen legyek ladységed szerdai vízi estélyén. Maradok ladységed legalázatosabb tisztelő szolgája
Percy Blakeney
Marguerite-et alighanem hirtelen megszállta férjének lassú észjárása, mert újra meg újra el kellett olvasnia e néhány egyszerű sort, míg végre felfogta a jelentésüket.
Állt a lépcsőfordulón, forgatta, forgatta a kurta és rejtelmes levélkét, agya üres volt, idegei megmagyarázhatatlan izgalomtól és előérzettől feszültek.
Sir Percynek tekintélyes birtokai vannak északon, igaz, és sokszor szólították már oda egymagában egy hétre is az ügyei – de milyen különös, hogy hajnali öt és hat óra között merült fel valamely előre nem látott körülmény, mely ilyen vad gyorsasággal készteti indulásra!
Marguerite hasztalan igyekezett szabadulni szokatlan idegességétől; egész testében reszketett. Vad, leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy láthassa a férjét, most, azonnal, ha még el nem indult.
Feledve, hogy nincs rajta más, csupán könnyű reggeli köntöse, s hogy haja kibontva omlik vállára, repült le a lépcsőn, át az előcsarnokon, a kapu felé.
Szokás szerint be volt még reteszelve, mert a házbeli cselédség nem volt még fenn; Marguerite éles füle azonban hangokat hallott odakintről és lópatkók dobaját a kockaköveken.
Ideges, reszkető ujjakkal nyitotta ki sorra a reteszeket, megsebezte kezét, letörte körmét, mert a zár súlyos volt és merev. De Marguerite ügyet sem vetett minderre; egész testében remegett a gondolatra, hogy elkésett; hogy férje útra kelt anélkül, hogy ő látta s istenhozzádot mondott volna.
Végre sikerült elfordítania a kulcsot és kitárni a kaput. A füle nem csalta meg. Egy lovász állt a kapu előtt, és fogta a két ló kantárszárát: az egyik Szultán volt, Sir Percy legkedvesebb és leggyorsabb lova, útra készen felnyergelve.
A következő pillanatban Sir Percy is előbukkant a ház túlsó sarka mögül, és sietve közeledett a lovakhoz. Levetette pompás báli öltönyét, de mint rendesen, most is kifogástalan és elegáns öltözéket viselt, finom posztóból, csipkezsabóval és kézelőfodorral, magas szárú csizmát és lovaglónadrágot.
Marguerite előbbre lépett. Férje felnézett és megpillantotta; homloka kissé ráncba futott.
– Elmegy? – kérdezte gyorsan, lázasan Marguerite. – Hová?
– Mint már volt szerencsém tájékoztatni ladységedet, sürgős és merőben váratlan ügy szólít északra ma reggel – hangzott a válasz, Sir Percy szokásos hideg, vontatott modorában.
– De hát... a holnapi vendégei...
– Kértem ladységedet, hogy adja át alázatos magam mentségét ő királyi fenségének. Kegyed oly tökéletes háziasszony, nem hinném, hogy hiányolnának.
– De bizonyára várhatott volna az utazással... a vízi estélyünk utánig... – mondta megint csak gyorsan és idegesen Marguerite. – Az az ügy nem lehet annyira sürgető... és nem is említette mostanáig.
– Az ügy, mint már szerencsém volt közölni kegyeddel, éppoly váratlan, mint amennyire sürgős... Esedezhetem hát engedelméért, hogy távozhassam? Tehetek valamit kegyedért a városban?... visszafelé jövet?
– Nem... nem... köszönöm... semmit... De hamarosan visszajön?
– Nagyon hamar.
– Még ezen a héten?
– Nem tudhatom.
Szemmel láthatólag ment volna már, Marguerite azonban minden idegszálát megfeszítve igyekezett még egy-két percig maradásra bírni.
– Percy – szólalt meg, nem mondanád meg, miért mégy el ma? Nekem, mint a feleségednek, jogom van tudni. Nem hívtak el északra. Tudom. Nem jött onnan sem levél, sem küldönc, mielőtt elmentünk volna tegnap este. az operába, és nem várt rád semmi, amikor hazatértünk a bálból... Nem északra mégy, ebben bizonyos vagyok... Itt valami titok van... és...
– Nem, madame, nincs semmiféle titok – felelte kissé türelmetlenül Sir Percy. – Az ügyem Armand-nal kapcsolatos – hát tessék! Most pedig megengedi, hogy távozzam?
– Armand-nal... De nem rohan veszedelembe?
– Veszedelembe? Én? Madame, aggodalma roppant megtisztelő. Mint említette, rendelkezem bizonyos befolyással; szándékom latba vetni, amíg nem késő.
– Engedje hát meg, hogy legalább megköszönjem.
– Nem, madame – hangzott a hűvös válasz –, nincs arra semmi szükség. Életem a kegyed szolgálatára áll, s már bőségesen elnyertem jutalmamat.
– Az én életem is a magáéra, Sir Percy, ha elfogadja, cserébe azért, amit Armand-ért tesz – mondta Marguerite, és ösztönszerűen kinyújtotta férje felé két kezét. – Menjen! Nem tartóztatom... gondolataim magával tartanak... Isten áldja!
Milyen gyönyörű volt a reggeli napfényben, a vállára omló tűzszínű hajzuhataggal! Sir Percy igen mélyen meghajolt, és megcsókolta felesége kezét; Marguerite érezte a forró csókot és szívét megreszkettette az öröm és a reménység.
– Visszajön? – kérdezte gyengéden.
– Nagyon hamar! – felelte Sir Percy, és vágyón nézett a kék szempárba.
– És... emlékezik majd?... – kérdezte Marguerite, és szeme, válaszul férje pillantására, végtelen ígéretről árulkodott.
– Mindig emlékezni fogok rá, madame, hogy megtisztelt, és igénybe vette szolgálataimat.
Hideg és formális szavai sem dermesztették meg Marguerite-et. Női szíve olvasott a közönyös maszk mögött, amelyet Sir Percynek büszkesége még viselnie késztetett.
Amaz ismét meghajolt, majd engedelmet kért a távozásra. Marguerite félreállt, míg férje felpattant Szultán hátára, majd, amikor kinyargalt a kapun, végső istenhozzádot intett neki.
A lovas csakhamar eltűnt az útkanyarban; hű lovásza némi nehézséggel tudott csak lépést tartani vele, mert Szultán valósággal repült, engedelmeskedve gazdája izgatott hangulatának. Marguerite szinte boldog sóhajjal fordult meg, és ment be a házba. Visszatért szobájába, mert, akár egy fáradt gyermeket, egyszeriben álmosság lepte meg,
Szíve tökéletes békére lelt, s ha sajgott is még a határozatlan vágytól, halvány, de élvezetes remény balzsama enyhítette.
Már nem aggódott Armand miatt. A férfi, aki az imént ellovagolt, hogy bátyján segítsen, tökéletes bizalmat keltett benne az erejét és hatalmát illetően. Marguerite csodálkozott magán, amiért valaha is bárgyú ostobának tekintette férjét; nem volt az egyéb, mint álarc, elrejteni a hűségét és szerelmét ért keserves sebet. Nem akarta, hogy Marguerite lássa valódi szenvedélyét, sem azt, hogy még mindig szereti, és mélységesen szenved.
De most már minden másképpen lesz: eltapossa önnön büszkeségét, megalázkodik férje előtt, mindent elmond neki, és minden dolgában megbízik benne; és visszatérnek majd a boldog idők, amikor kettesben bolyongtak Fontainebleau erdejében, amikor kevés szó esett kettejük között – mert Percy mindig hallgatag volt –, s ő mégis tudta, hogy abban az erős szívben mindig megnyugvást és boldogságot talál.
Mennél többet gondolt az elmúlt éjszaka eseményeire, annál kevésbé félt Chauvelintől és cselszövényeitől. Nem sikerült felfednie a Vörös Pimpernel kilétét, az bizonyos. Lord Fancourt is, maga Chauvelin is biztosította, hogy az ebédlőben éjjel egy órakor nem volt más, csak maga a francia és Percy – igen! Percy! megkérdezhette volna, de nem jutott eszébe. Akárhogyan is, nem tartott attól, hogy az ismeretlen és vakmerő hős Chauvelin csapdájába esik; s ha meghal, nem ő, Marguerite okozta a halálát.
Armand még veszélyben van, de Percy szavát adta, hogy Armand biztonságba kerül, és most, hogy Marguerite látta ellovagolni, meg sem fordult az agyában az a lehetőség, hogy Sir Percynek bármiféle vállalkozása kudarcba fúlhat. Mihelyt Armand épségben itt lesz Angliában, nem engedi többet visszatérni Franciaországba.
Valósággal boldognak érezte magát; összehúzta megint a függönyt, hogy kirekessze a tűző napsugarat, és végre lefeküdt. Fejét a párnára tette, s akár egy fáradt gyermek, azonnal békés és álomtalan álomba zuhant.
Magasan járt már a nap, amikor Marguerite, felüdülve hosszú álmától, felébredt. Louise friss tejet meg egy tál gyümölcsöt hozott, s ő jó étvággyal fogyasztotta könnyű reggelijét.
Miközben a szőlőt máj szólta, sűrűn kergetőztek agyában a gondolatok. Legtöbbjük férjének magas, szálegyenes alakját vette űzőbe, aki alig öt órája vágtatott el a messzeségbe.
Válaszul heves érdeklődésére Louise azzal a hírrel tért vissza, hogy a lovász hazaért Szultánnal, Sir Percyt pedig Londonban hagyta. A lovász úgy vélte, gazdája hajóra készül szállni, amely a London-híd alatt vesztegelt. Sir Percy odáig lovagolt, majd miután Briggsszel, az Álmodozás kapitányával találkozott, hazaküldte a lovászt Szultánnal meg a vezetéklóval.
Ez a hír minden eddiginél jobban meglepte Marguerite-et. Hova tarthat Sir Percy az Álmodozás fedélzetén? Armand érdekében, mondotta volt. Nos, Sir Percynek mindenütt vannak befolyásos barátai. Greenwichbe megy talán, vagy... De Marguerite felhagyott a találgatással; hamarosan magyarázatot kap mindenre, hisz férje azt ígérte, visszatér, és azt is, hogy emlékezni fog.
Hosszú, tétlen nap állt Marguerite előtt. Hajdani iskolatársnőjének, a kis Suzanne de Tournay-nek a látogatását várta. Vidám agyafúrtsággal a walesi herceg jelenlétében folyamodott Suzanne társaságáért a grófnőhöz előző este. Ő királyi fensége nagy tetszéssel gratulált a gondolathoz, és kijelentette, magát is megörvendezteti azzal, hogy a délután folyamán meglátogatja a két hölgyet. A grófné nem merte elutasítani a meghívást, és kénytelen-kelletlen megígérte, elküldi a kis Suzanne-t, hogy egy hosszú és boldog napot töltsön barátnőjénél Richmondban.
Marguerite nagy örömmel várta; vágyott rá, hogy elcsevegjen vele az iskolai szép napokról; úgy érezte, Suzanne társasága mindenki másénál kedvesebb lesz neki, s majd kettesben bolyonganak a szép, régi parkban, a vadaskertben, vagy sétálnak a folyóparton.
Suzanne még nem érkezett meg, s Marguerite, miután felöltözött, lefelé indult. Mint egy fiatal lány, olyan volt ma reggel egyszerű muszlinruhájában, karcsú derekán széles kék szalaggal, s a finom keresztkendővel, amelyet keblén néhány kései vörös rózsával tűzött össze. Átment a lakosztálya előtti lépcsőfordulón, s egy pillanatra megállt a földszintre vezető szép lépcső tetején. Bal kéz felől nyílt férjének lakosztálya, ahova ő jóformán soha be sem lépett.
A lakosztály hálószobából, öltöző- és fogadószobából állt, a folyosó végén pedig egy kis dolgozószoba húzódott meg, amely, amikor Sir Percy nem használta, mindig zárva volt. Sir Percy bizalmas személyi inasa, Frank dolga volt a szoba rendben tartása – mindenki másnak tilos volt belépnie. Myladyt nem is érdekelte a szoba, a cselédség pedig természetesen nem is merészelte volna megszegni a szabályt.
Marguerite, a férje iránt az utóbbi időben tanúsított jóindulatú megvetéssel, gyakran évődött vele a dolgozószobáját környező titokzatosság miatt. Kacagva emlegette: Sir Percy bizonyára azért tilt ki minden kíváncsiskodót e szentélyből, nehogy kitudódjék, milyen kevés „dolog” folyik négy fala között – legfontosabb bútordarabja pedig alighanem egy kényelmes karosszék, amelyben édesdeden szunnyadhat.
Mindez Marguerite eszébe ötlött ezen a napfényes októberi reggelen, amikor körülpillantott a folyosón. Frank nyilvánvalóan urának szobáiban tevékenykedett, mert legtöbb ajtó tárva-nyitva állt – köztük a dolgozószobáé is.
Marguerite-et hirtelen heves, gyermeki kíváncsiság fogta el, hogy bekukkantson Sir Percy szentélyébe. A tiltás őrá természetesen nem vonatkozott, és Frank nem merne ellenkezni. Mindazonáltal remélte, hogy az inas egy másik szobában foglalatoskodik, s hogy ő zavartalanul bekukucskálhat a titkos zugba.
Lábujjhegyen osont végig a folyosón, s akárcsak Kékszakáll felesége, izgatott kíváncsiságában reszketve állt meg egy pillanatra a küszöbön. Különös zavar és határozatlanság lepte meg.
Az ajtó résnyire nyitva állt, de nem lehetett belátni. Marguerite óvatosan benyitott: semmi hang: Frank alighanem másutt van. Marguerite bátran belépett.
Meglepődött a környezet szigorú egyszerűsége láttán: a sötét, nehéz függönyök, a súlyos tölgyfa bútorzat, a falon néhány térkép – semmi sem idézte a lomha világfit, a lóverseny rajongóját, a divatdiktátort, vagyis Sir Percy Blakeney külső megjelenését.
És semmiféle jel nem vallott sietős távozásra. Minden a helyén, egyetlen szelet papír sincs a földön, sem szekrény, sem fiók nyitva nem maradt. A függönyöket félrehúzták, a nyitott ablakon zavartalanul ömlött be az üde reggeli lég.
Az ablakkal szemközt, a szoba közepén súlyos, komoly íróasztal állt, amelyet láthatólag sokat használtak. Az íróasztaltól bal kéz felőli falon szinte a padlótól a mennyezetig ért egy asszony teljes alakos képe, pompás keretben; láthatólag mesteri kéz munkája. Aláírása: Boucher. A festmény Percy édesanyját ábrázolta.
Marguerite igen keveset tudott róla, szinte csak annyit, hogy külhonban halt meg, testben-lélekben betegen, amikor Percy még gyermek volt. Valamikor nagyon szép lehetett, akkor is, amikor Boucher lefestette. A kép láttán Marguerite rádöbbent, mennyire hasonlíthatott egymáshoz anya és fia. Ugyanaz az alacsony, szegletes homlok, sűrű, sima, súlyos hajjal koronázva, ugyanaz a mélyen ülő, kissé lomha kék szempár az erős vonalú szemöldök alatt: és ebben a szempárban is az a hevesség bujkál a látszólagos lomhaság mögött, ugyanaz a rejtett szenvedély, amely hajdan, még a házasságuk előtt, Percy arcát ragyogta be, s amelyet Marguerite ma hajnalban viszontlátott, amikor egészen közel lépett férjéhez, és hagyta, hogy hangjába gyengédség szökjön.
Marguerite-et érdekelte a kép, és hosszasan tanulmányozta ; ezután ismét a súlyos íróasztal felé fordult. Nagy tömeg papír hevert rajta, mind takarosan átkötve, rendezve – mintha megannyi számadás és nyugtatvány volna. Marguerite-nek még sohasem jutott eszébe – és sajnos nem is tartotta érdeklődésére érdemesnek –, hogy Sir Percy, akit együgyűnek könyvelt el a világ, hogyan kezeli az édesapja által ráhagyott óriási vagyont.
Amióta csak belépett ebbe a rendezett szobába, annyira meglepődött, hogy férje nagy gyakorlati érzékének ez a kézzelfogható bizonyítéka csupán futó csodálkozásra késztette. De meg is szilárdította benne a meggyőződést, hogy Sir Percy bárgyúsága, divathóbortja, ostoba élcelődése nem puszta álarc – hanem nagyon is tudatos szerep.
Eltűnődött. Vajon miért fárad ezzel Sir Percy? Miért akar egy nyilvánvalóan komoly férfi üresfejű fajankó színében megjelenni embertársai előtt?
Joggal kívánhatta elrejteni szerelmét megvető felesége előtt – no de ezt a célt kisebb áldozattal is elérhette volna, nem szorult volna rá, hogy természetétől idegen szerepet játsszék szüntelenül...
Marguerite céltalanul körülnézett megint; nyomasztó, megnevezhetetlen rettegés kúszott a szívébe a különös, megmagyarázhatatlan rejtély láttán. Hideg borzongás futott végig rajta ebben a szigorú, sötét szobában. Nem volt több kép a falon a Boucher-festményen kívül, csupán két térkép: mind a kettő Franciaország egy-egy részletét ábrázolta, az egyik az északi partvidéket, a másik Párizs környékét. Vajon mi szüksége ezekre Sir Percynek, tűnődött Marguerite.
Megfájdult a feje, s elfordult ettől a különös Kékszakáll-szobától, amelybe belépett – és amely meghaladta értelmét. Nem akarta, hogy Frank itt találja; még egyszer körülpillantott, majd az ajtó felé fordult. Eközben lába beleütközött egy apró tárgyba, amely nyilván az íróasztal mellett hevert, a szőnyegen, és most végiggurult a szobán.
Marguerite lehajolt és felemelte. Vastag arany pecsétgyűrű volt, amelyre egy kis jelet véstek.
Marguerite nézte, forgatta a gyűrűt, majd szemügyre vette a vésetet. Kicsiny, csillag alakú virág volt, amelyet oly közelről látott nemrégiben: egyszer az operában, egyszer pedig Lord Grenville bálján.
Marguerite később maga sem tudta volna megmondani, mely pillanatban támadt elméjében a különös sejtelem. Markába szorítva a gyűrűt kifutott a szobából, le a lépcsőn és ki a parkba, ahol, tökéletes magányban, egyedül a virágokkal, a folyóval, a madarakkal, megnézheti a gyűrűt, és közelebbről veheti szemügyre a rávésett jelet.
Ott ült egy szikomorfa lecsüngő ágainak árnyékában, és bambán, értetlenül bámulta a sima aranylapot és a rávésett csillag alakú kis virágot.
Bah! Nevetséges! Álmodik – túlfeszítettek az idegei, a legközönségesebb véletlenben is jeladást, misztériumot lát. Hát nem az-e a divat városszerte, hogy mindenki a rejtélyes és hősies Vörös Pimpernel jelvényét viseli?
Nem azt hímeztette-e maga is a ruháira? Nem hordja-e ékkövekből kirakott mását a hajában? Mi olyan különös abban, hogy Sir Percy is ezt a jelet vésesse pecsétgyűrűjére? Könnyen megtehette... igen... nagyon könnyen... és különben is: miféle kapcsolat lehet az ő kifinomultan elegáns, lomha divatfi férje meg a merész összeesküvő között, aki a vérszomjas forradalom vezéreinek a szeme láttára menti meg a francia áldozatokat?
Örvénylő gondolatai közepette is mintegy megállt az agya... Nem látott, nem hallott, s ugyancsak megriadt, amikor egy üde, fiatal hang szólította a park végéből.
– Chérie – chérie! hol vagy? – és a kis Suzanne, üdén, akár egy rózsabimbó, vidáman csillogó szemmel, a lágy reggeli szellőben lebegő barna fürtökkel, futva közeledett a gyepen. – Mondták odabent, hogy itt talállak – csacsogott derűsen, és bájos, leányos közvetlenséggel Marguerite karjába vetette magát –, hát kiszaladtam, hogy meglepjelek. Ugye nem vártál ilyen korán, drága kis Margot chérie?
Marguerite gyorsan kendője ráncaiba rejtette a gyűrűt, és igyekezett hasonló vidámsággal és önfeledten viszonozni a lányka repeső örömét.
A két fiatal teremtés kart karba fűzve indult sétára a parkban.
– Ó, de gyönyörű az otthonod, Margot, drágám – mondta lelkesen a kis Suzanne –, és milyen boldog lehetsz!
– Ah, valóban! Boldognak kell lennem – igaz, édes? – mondta Marguerite, és felsóhajtott.
– Milyen szomorúan mondod, chérie... No de most, hogy férjes asszony vagy, bizonyára nem akarsz már titkokról fecsegni velem. Pedig mennyi, de mennyi titkunk volt a zárdában! Emlékszel? Némelyiket még Theresa nővérnek sem árultuk el – pedig ő valóságos angyal volt.
– De most neked van egy mindennél fontosabb titkod, igaz-e, kicsikém? – kérdezte vidáman Marguerite –, és rögtön meg is fogod gyónni nekem! Nem, nem, ne pirulj, chérie – tette hozzá, mert látta, hogy Suzanne szép kis arca elvörösödik –, igazán nincs semmi szégyellnivalód! Ő nemes és igaz férfi, akit büszkén fogadhatsz szerelmesedül... és férjedül.
– Nem is szégyellem magam, chérie – komolyodott el Suzanne –, és nagyon-nagyon büszke vagyok, hogy ilyen jó a véleményed róla. Azt hiszem, mama beleegyezik – tette hozzá elgondolkodva –, és én... ó, olyan boldog leszek! Persze addig nem is beszélünk semmiről, amíg papa nincs biztonságban...
Marguerite összerezzent. Suzanne apja! Tournay gróf! Azoknak egyike, akiknek az élete veszedelemben forog, ha Chauvelinnek sikerül felfednie a Vörös Pimpernel kilétét!
A grófnétól hallotta, ő meg a szövetség egyik-másik tagjától, hogy a titokzatos vezér becsületére fogadta: épségben kihozza Franciaországból a szökevény Tournay grófot. Míg a kis Suzanne másra sem gondolva, mint az ő mindennél fontosabb kis titkára, tovább csacsogott, Marguerite gondolatai Visszatértek az elmúlt éjszakához.
Armand fenyegetettsége, Chauvelin kegyetlen „vagy-vagy”-a – amit ő elfogadott!
És azután a maga része az ügyben, aminek éjjel egy órakor kellett volna a végkifejlethez elérnie Lord Grenville ebédlőjében, ahol a francia kormány könyörtelen megbízottja végül megtudni remélte, ki is a titokzatos Vörös Pimpernel, aki túljár a kémek hadának eszén, és bátran, szinte puszta sportból száll síkra Franciaország ellenségeiért!
Azóta nem hallott semmit Chauvelinről. Úgy vélte, kudarcot vallott; de mégsem aggódott Armand miatt, hiszen a férje megígérte, hogy Armand-nak nem esik bántódása.
Ám most, hirtelen, ahogy Suzanne vígan csacsogott, Marguerite elszörnyedve döbbent rá, mit is cselekedett. Igaz, Chauvelin nem mondott neki semmit, de ő jól emlékezett, mily gunyoros és gonosz pillantást vetett rá, amikor a bál után elbúcsúzott. Mégis felfedezett volna valamit? Már meg is van a terve, hogyan érje tetten a merész összeesküvőt Franciaországban, s küldje késedelem nélkül a nyaktiló alá?!
Marguerite-et rosszullét kerülgette rettenetében, s keze görcsösen markolta kendője alatt a gyűrűt.
– Nem is figyelsz rám, chérie – mondta szemrehányóan Suzanne, amikor egy percre megállt hosszú, szerfelett érdekes meséje közepén.
– Dehogyisnem, drágám, hogyne figyelnék – válaszolt Marguerite, és nagy erőfeszítéssel elmosolyodott –, nagyon szeretlek hallgatni, és végtelenül örülök a boldogságodnak... Ne félj, jó belátásra bírjuk majd a mamádat. Sir Andrew Ffoulkes angol nemesúr; van pénze, rangja, a grófné nem tagadhatja meg beleegyezését... De most mondd el, kicsikém, mi a legújabb hír édesapádról?
– Ó! – kiáltott fel szertelen boldogsággal Suzanne –, a lehető legjobb! Lord Hastings ma kora reggel felkereste mamát, és azt mondta, most már minden rendben lesz a drága papával, és négy napon belül itt lesz épségben, Angliában!
– Igen? – biztatta Marguerite, és le nem vette izzó tekintetét Suzanne arcáról, a kicsike pedig vígan folytatta:
– Ó, most már nem kell félnünk semmitől! Te nem is tudod, chérie, hogy maga a nagy és nemes Vörös Pimpernel ment el, hogy megmentse papát. Már el is indult, chérie... – tette hozzá izgatottan Suzanne – ma reggel Londonban volt, és holnap talán Calais-ban lesz... ott találkozik papával... és aztán... aztán...
A csapás lesújtott. Marguerite kezdettől fogva várta, bármennyire igyekezett is áltatni magát az elmúlt félórában, és elcsitítani félelmét. Calais-ba ment, ma reggel Londonban volt... ő... a Vörös Pimpernel... Percy Blakeney... a férje..., akit az éjjel elárult Chauvelinnek.
Percy... Percy... a férje... a Vörös Pimpernel. Ah! hogyan is lehetett ily vak? Most már értette – egy csapásra megvilágosodott, hogy miért játszott szerepet, viselt álarcot: hogy port hintsen az egész világ szemébe.
És mindezt merő sportból, vakmerőségből – férfiakat, nőket, gyermekeket mentett meg a haláltól. A henye gazdag embernek életcélra volt szüksége – s ő meg a zászlaja alá gyűlt néhány áranyifjú hónapok óta azzal szórakozik, hogy életét kockáztatja néhány ártatlanért.
Talán el is akart mindent mondani, amikor összeházasodtak, ám amikor a fülébe jutott St.-Cyr márki története, hirtelen elfordult tőle, mert nyilván attól tartott, felesége egy napon még elárulhatja őt és felesküdött híveit: rászedte hát őt is, ahogy rászedte az egész világot, míg immár százak köszönhetik neki az életüket és sok család az életét és boldogságát.
A bárgyú világfi álarca jónak bizonyult, a szerepet mesterien játszotta. Nem csoda, ha Chauvelin kémei nem ismerték fel az üresfejű divatmajomban azt a férfit, akinek halált megvető bátorsága és zseniális találékonysága túljárt a legravaszabb kémek eszén, Franciaországban csakúgy, mint Angliában. Hiszen az éjszaka is, amikor Chauvelin a merész Vörös Pimpernelt keresve lépett be Lord Grenville ebédlőjébe, nem látott ott mást, mint a hencseren horkoló Sir Percy Blakeneyt!
Vajon a francia éles esze gyanította-e a titkot? Ebben áll a szörnyű, a félelmetes, a megdöbbentő rejtvény. Vajon amikor Marguerite Blakeney elárult egy névtelen idegent, hogy bátyját megmentse – a férjét küldte-e a halálba!
Nem! nem! nem! ezerszer is nem! Ilyen csapást nem mérhet rá a sors: maga a Természet lázadna fel ellene: keze, midőn azt a kis papírszeletet tartotta az éjjel, bizonyára inkább megbénul, mintsem ily visszataszító, ily szörnyű tettet követhetett volna el.
– Mi baj van, chérie? – kérdezte most már riadtan a kis Suzanne, mert Marguerite arca valósággal hamuszürkére vált. – Rosszul vagy, Marguerite? Mi bajod?
– Semmi, semmi, gyermek – mormolta amaz, mintegy, álomban. – Várj egy percet... hadd gondolkodjam... Azt mondtad, a Vörös Pimpernel ma indult útnak?
– Marguerite, chérie, mi az? Megrémítesz...
– Semmi, gyermek, ha mondom... semmi… Magamra kell maradnom egy percre – és – drágám... Lehetséges, hogy meg kell kurtítanom az együtt töltött időnket... Lehetséges, hogy el kell mennem... Megértesz, ugye?
– Megértem, hogy valami történt, chérie, és hogy egyedül akarsz maradni. Nem szeretnélek terhelni. Ne is törődj velem. A komornám, Lucille, még itt van... majd együtt visszamegyünk. Ne törődj velem.
És forrón átölelte Marguerite-et. Gyermek létére átérezte barátnője fájdalmát, és a leányos gyengédségből fakadó végtelen tapintattal nem is próbálta kifürkészni, mi bántja Marguerite-et, csak azon igyekezett, hogy ne álljon az útjába.
Megint megcsókolta barátnőjét, azután szomorúan visszaindult a házba. Marguerite nem mozdult; ott állt, gondolkodott... és törte a fejét, mitévő legyen.
A kis Suzanne épp a terasz lépcsőjéhez ért, amikor egy lovász bukkant elő a ház mögül, és úrnője felé futott. Lepecsételt levél volt a kezében. Suzanne ösztönszerűen visszafordult; szíve megsúgta, hogy talán újabb rossz hírek érkeztek, és úgy érezte, szegény Margot nincs abban az állapotban, hogy még többet elviseljen.
A lovász tiszteletteljesen megállt úrnője előtt, és átnyújtotta a levelet.
– Mi ez? – kérdezte Marguerite.
– Most hozta egy futár, mylady.
Marguerite gépiesen átvette a levelet, és ide-oda forgatta reszkető kezével.
– Ki küldte? – kérdezte.
– A futár azt mondta, mylady – felelt a lovász –, hogy azt az utasítást kapta, adja át ezt a levelet, és ladységed tudni fogja, ki küldte.
Marguerite feltépte a borítékot, ösztöne már megsúgta, mit talál benne, és szeme csak gépiesen futotta át.
A levelet Armand St.-Just írta Sir Andrew Ffoulkesnak – ez volt az a levél, amelyet Chauvelin kémei loptak el a Halászpihenőben, s amelyet Chauvelin fenyegető fegyverként használt, hogy kicsikarja Marguerite engedelmességét.
És most megtartotta szavát – visszaküldte St.-Just kompromittáló levelét..., mert immár a Vörös Pimpernel nyomában van!
Marguerite úgy érezte, forog vele a világ – mintha testéből kiszállna a lélek. Megtántorodott, s el is esik, ha Suzanne idejében át nem karolja a derekát. Marguerite emberfeletti erőfeszítéssel visszanyerte önfegyelmét – sok teendő vár még rá.
– Hozzák ide azt a futárt – parancsolta nyugodtan a szolgának. – Nem ment még el?
– Nem, mylady.
A lovász elment, Marguerite pedig Suzanne-hoz fordult.
– Te pedig, gyermek, fuss be, s mondd meg Lucille-nek, készüljön az útra. Fájdalom, haza kell hogy küldjelek. És... várj csak: mondd meg valamelyik szolgálónak, készítsen elő nekem útiruhát és köpenyt.
Suzanne nem szólt egy szót sem. Gyengéden megcsókolta Marguerite-et, és némán engedelmeskedett. Mélységesen megilletődött a barátnője arcán tükröződő szörnyű, kifejezhetetlen kétségbeesés láttán.
A következő percben visszatért a lovász, nyomában a futár, aki a levelet hozta.
– Ki adta magának ezt a levelet? – kérdezte Marguerite.
– Egy úr, mylady – felelte az ember –, a Rózsa és Bogáncs fogadóban, szemben a Charing Cross-szal. Azt mondta, mylady tudni fogja, ki küldi.
– A Rózsa és Bogáncsban? Mit csinált ott?
– A megrendelt kocsira várt.
– Kocsira?
– Igen, mylady. Külön postakocsit rendelt. Az emberétől tudom, hogy egyenesen Doverbe igyekezett.
– Jól van. Elmehet. – Majd a lovászhoz fordult:
– Intézkedjék az istállóban, hogy álljon elő hintóm a négy leggyorsabb lóval.
A lovász és a futár sietve eltávozott. Marguerite egy percig magában állt a gyepen. Kecses alakja szobormerev volt, szeme maga élé nézett, kezét összekulcsolta keblén, csak ajkai mozogtak, és szánandó, szívszakasztó kitartással mormolták:
– Mit tegyek? Mit tegyek? Hol keressem őt? Ó, Istenem, világosítsd meg elmémet!
De a perc nem volt alkalmas önvádra, kétségbeesésre.
Akaratlanul szörnyű, iszonyú dolgot követett el – a legnagyobb bűnt, vélte, amelyet nő valaha is elkövetett –, s csak most tárult fel előtte teljes iszonyatában. Halálos bűnnek érezte azt is, hogy vakságában nem találta ki férje titkát. Tudnia kellett volna! Tudnia kellett volna!
Ám ami elmúlt, elmúlt – azon rágódni most nincs idő. Vetkezett vakságában; most jóvá kell tennie, nem üres önváddal, hanem haladéktalan és hasznos cselekvéssel.
Percy Calais-ba indult, mit sem sejtve arról, hogy legkérlelhetetlenebb ellensége a nyomában van. Aznap korán reggel bontott vitorlát a London hídnál. Ha kedvező szelet kap, huszonnégy órán belül Franciaországban lehet; kétségtelenül számított a szélre, és azért választotta ezt az útvonalat.
Chauvelin ellenben Doverbe tart postakocsin, ott bérel hajót, s valószínűleg nagyjából Sir Percyvel egy időben ér Calais-ba. Percy, mihelyt Calais-ban partra száll, találkozik mindazokkal, akik nagyon várják a nemes és bátor Vörös Pimpernelt, ki megmentésükre érkezett, hogy elkerüljék a szörnyű és méltatlan halált. Most, hogy Chauvelin szemmel kíséri minden mozdulatát, Percy nem csupán a maga életét veszélyezteti, hanem Suzanne édesapjáét, az idős Tournay grófét is, valamint a többi szökevényét, akik várnak rá és bíznak benne. És ott van Armand, aki Tournay-hoz ment, abban a biztos tudatban, hogy a Vörös Pimpernel óvja biztonságát!
Ez a sok élet, és közöttük a férjéé, most az ő kezében van: meg kell mentenie őket, ha emberi bátorság és lelemény megmérkőzhet a feladattal.
Sajnálatos módon ég; magában nem képes mindezt végrehajtani. Ha Calais-ba ér, nem tudja, hol keresse a férjét; míg Chauvelin, aki Doverben ellopta az iratokat, a teljes útiterv birtokába jutott. Márpedig neki mindenképpen figyelmeztetnie kell Sir Percyt.
Most már eleget tudott férjéről ahhoz, hogy felfogja: Percy sosem hagyja cserben azokat, akik bíznak benne; nem fordít hátat a veszélynek, nem engedi, hogy Tournay gróf az irgalmat nem ismerő vérszomjas ellenség kezére kerüljön. Ám, ha figyelmeztetik, talán új terveket sző, óvatosabb, körültekintőbb lesz. Ha mit sem sejt, esetleg beleesik a ravasz csapdába – ám ha felkészül, túljárhat az ellenségei eszén.
És ha kudarcot vall – ha a sors és Chauvelin mégis erősebbnek bizonyul a merész összeesküvőnél –, ő akkor is ott lesz mellette, hogy vigasztalja, szeresse, dédelgesse, s a halált is megédesíti, ha ketten együtt halnak meg, egymást ölelve, abban a mindennél boldogabb tudatban, hogy a szenvedélyre szenvedély felelt, s hogy elsimult minden félreértés.
Marguerite testét megacélozta a nagy és szent elhatározás. Ezt kell tennie, ha Isten észt és erőt ad. Szemében kialudt a dermedt pillantás; benső tűzben égett a tudattól, hogy csakhamar viszontlátja férjét a halálos veszedelem kellős közepén; szeme csillogott a gondolatra, hogy megoszthat vele minden veszélyt – hogy talán segítheti –, hogy vele lehet a végsőkig, ha kudarcot vall.
Az édes gyermekarc megkeményedett, eltökéltség ült ki rá, a finom ívelésű száj keskenyre zárult az összeszorított fogak fölött. Vasakaratról és hajthatatlan elhatározásról árulkodó ránc jelent meg a két szemöldök között. Marguerite terve készen állt. Először is megkeresi Sir Andrew Ffoulkest; ő Percy legjobb barátja, és Marguerite ujjongva idézte fel emlékezetében, minő vak elragadtatással beszélt mindig az ifjú, titokzatos vezéréről.
Sir Andrew majd segít, ahol segítségre lesz szüksége; hintája pedig készen áll. Átöltözik, búcsút mond a kis Suzanne-nak, és máris indul.
Sietség nélkül – de tétovázás nélkül, nyugodt léptekkel ment be a házba.
Alig félóra múlva Marguerite, gondjaiba temetkezve, már hintájában ült, amely sebesen vitte London felé.
Érzékeny búcsút vett a kis Suzanne-tól, és megvárta, amíg a gyermek, komornájával, biztonságban útnak indul hintóján visszafelé. Egy futárt elküldött ő királyi fenségéhez egy levéllel, amelyben tiszteletteljesen mentegetőzik, és kérve kéri a fenséges látogatás elhalasztását, mert halaszthatatlanul sürgős ügyben kell eljárnia. Egy másik futárt Favershambe menesztett, hogy pihent lovak várják, mire hintáján odaér.
Ezután muszlinruháját sötét utazóruhára és köpenyre cserélte, és ellátta magát pénzzel – amelyet férjének bőkezűsége mindig számolatlanul bocsátott a rendelkezésére –, majd útnak indult.
Nem áltatta magát hiú és hasztalan reménnyel: tudta, hogy Armand bátyja biztonságának záloga a Vörös Pimpernel azonnali kézre kerítése. Ha pedig Chauvelin visszaküldte Armand kompromittáló levelét, kétségtelenül tökéletesen meg van róla győződve, hogy Percy Blakeney az az ember, akinek a vesztére esküdött.
Nem! itt nincs helye nyájas öncsalásnak! Percy, a férje, akit a bátorsága iránti csodálatból fakadó szerelemmel szeret, közvetlen, halálos veszedelemben forog – és ez az ő műve! Elárulta ellenségének – igaz, akaratlanul, de elárulta, és ha Chauvelinnek sikerül csapdába ejtenie Percyt, ki mit sem sejt a fenyegető veszélyről, nos, akkor a halálát ő, a felesége okozta! A halálát! amikor pedig szíve minden csepp vérével megvédene, és szívesen áldozná Percy életéért a maga életét!
Úgy rendelkezett, hogy a hintő hajtson a Korona fogadóba; amint odaértek, utasította a kocsist, hogy abrakoltassa meg és pihentesse a lovakat, maga pedig hordozószékkel a Pall Mailre vitette magát, ahhoz a házhoz, ahol Sir Andrew lakott.
Percynek a zászlaja alá sereglett barátai közül, úgy érezte, Sir Andrew Ffoulkesban bízhatik meg a legjobban. Sir Andrew neki is jó barátja, s most a kis Suzanne iránti szerelme még közelebb hozta kettejüket. Ha nem találja otthon, ha netán Percyvel tartott vakmerő küldetésében, akkor talán Lord Hastingset vagy Lord Tonyt keresi fel – mert szüksége van valamelyik fiatalember segítségére, egyedül nem lenne képes megmenteni férjét.
Sir Andrew Ffoulkes azonban otthon volt, és inasa azonnal be is jelentette őladységét. Marguerite felment a fiatalember kényelmes legénylakására, ahol kicsiny, de fényűzően berendezett ebédlőbe vezették. Néhány pillanat múlva megjelent maga Sir Andrew.
Látni való volt, hogy ugyancsak meglepődött, amikor értesült hölgylátogatója kilétéről, mert aggodalmasan – sőt gyanakodva – pillantott Marguerite-re, ez nem akadályozta meg azonban abban, hogy ki ne vágja előtte azt a szertartásos bókot, amelyet a kor szigorú etikettje megkívánt.
Marguerite már levetkőzte idegességét; tökéletesen nyugodt volt, és minekutána viszonozta a fiatalember üdvözletét, igen higgadtan kezdte:
– Sir Andrew, nem óhajtom sok beszéddel fecsérelni a drága időt. El kell, hogy higgyen bizonyos dolgokat, amelyeket mondok magának. A legfontosabb, hogy vezére és bajtársa, a Vörös Pimpernel... a férjem... Percy Blakeney…, halálos veszedelemben forog.
Ha eddig lett volna is bár árnyalatnyi kételye feltevése helyessége felől, most az is eloszlott, mert Sir Andrew, akit merőben készületlenül ért a támadás, halálosan elsápadt, és a legcsekélyebb kísérletet sem tette, hogy ügyesen elhárítsa.
– Nem számít, honnan tudom mindezt, Sir Andrew – folytatta csöndesen Marguerite –, de hálát adok Istennek, hogy tudom, és talán még nem késő őt megmenteni. Sajnos, egyedül nem vagyok képes rá, és ezért jöttem a maga segítségét kérni.
– Lady Blakeney – kezdte a fiatalember, és megpróbálta összeszedni magát –, én...
– Meghallgatna előbb? – szakította félbe Marguerite. – A dolog így áll. Amikor aznap éjjel, Doverben a francia kormány ügynöke ellopta a maga iratait, talált közöttük bizonyos terveket, amelyek szerint maguk vagy a vezérük meg akarják szabadítani Tournay grófot és másokat. A Vörös Pimpernel – Percy, a férjem – maga indult útnak e célból ma reggel. Chauvelin tudja, hogy a Vörös Pimpernel és Percy Blakeney egy és ugyanaz a személy. Követni fogja Calais-ig, és ott lecsap rá. Maga éppoly jól tudja, mint én, hogy milyen sors vár rá, ha Franciaország forradalmi kormányának a kezére kerül. Anglia részéről semminő beavatkozás – ha magától György királytól eredne is – meg nem mentheti. Robespierre és bandája gondoskodnának róla, hogy későn érkezzék a beavatkozás. Ám nemcsak ez: a vezér, akiben mindenki megbízik, önkéntelen eszköze lesz annak, hogy felfedjék Tournay gróf és társai búvóhelyét, akik belé vetik minden reményüket.
Csendesen, szenvedélymentesen beszélt, de szilárd, hajthatatlan eltökéltséggel. Mindenáron meg akarta nyerni az ifjú bizalmát és segítségét, mert tudta: nélküle semmit sem tehet.
– Nem értem – ismételte amaz. Igyekezett időt nyerni, hogy kigondolhassa, mi lenne a legokosabb teendő.
– Dehogynem érti, Sir Andrew. Tudnia kell, hogy igazat beszélek. Vegye csak szemügyre a tényeket, Percy Calais-ba tart; alighanem valamely elhagyatott partszakaszon akar kikötni, és Chauvelin a nyomában van. Ő Doverbe indult postakocsin, és bizonyára ma este kel át a Csatornán. Mit gondol, mi történik majd?
Az ifjú hallgatott.
– Percy eléri úticélját: nem tudja, hogy követik, megkeresi Tournayt és a többieket – közöttük van Armand St.-Just is, a bátyám –, megkeresi mindőjüket sorra, nem is sejtve, hogy a világ legélesebb szempárja kíséri minden lépését. Amikor pedig öntudatlanul elárulta mindazokat, akik valóban bíznak benne, amikor már nem lesz felhasználható semmi másra, amikor kész, hogy visszatérjen Angliába azokkal, akiket oly vakmerően megmentett, rácsapódik a csapda, és ő nemes életét a nyaktiló alatt fogja végezni.
Ám Sir Andrew még most is hallgatott.
– Nem bízik bennem! – mondta szenvedélyesen Marguerite. – Ó, Istenem! hát nem látja, hogy halálos komolyan beszélek? Ember – kiáltott fel, és parányi kacsójával vállon ragadva az ifjút, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen –, feleljen: oly gyűlöletes söpredéknek néz – olyan asszonynak, aki képes volna elárulni a férjét?
– Isten őrizz, Lady Blakeney – szólalt meg végre a fiatalember –, dehogyis tételezek fel ilyen rút indítékokat kegyedről, csak...
– Csak...? Mondja! Gyorsan, ember! Minden pillanat drága!
– Megmondaná – kérdezte határozott hangon Sir Andrew, és kutatóan nézett a kék szempárba –, kinek a keze segítette monsieur Chauvelint ahhoz a tudomáshoz, amelynek kegyed szerint a birtokában van?
– Az enyém – felelte csöndesen Marguerite. – Bevallom – nem hazudom magának, mert azt akarom, hogy feltétel nélkül bízzék bennem. De fogalmam sem volt – hogyan is lehetett volna –, ki rejlik a Vörös Pimpernel álcája mögött... és ha sikerrel járok, bátyám biztonsága lett volna a jutalmam.
– Ha segít Chauvelinnek kinyomozni a Vörös Pimpernel kilétét?
Marguerite bólintott.
– Hiába is mesélném el, hogyan kényszerített. Armand több nekem, mint a bátyám, és... és... honnan is tudhattam volna?... De csak az időt fecséreljük, Sir Andrew... drága minden pillanat... Isten nevében kérem! A férjem halálos veszélyben forog... a barátja! bajtársa! Segítsen megmentenem!
Sir Andrew igen visszás helyzetben érezte magát. Vezérének, bajtársának engedelmességet és titoktartást fogadott; ám a gyönyörű asszony, aki a bizalmát kéri, szemmel láthatólag komolyan beszél; barátja, vezére nyilván nagy veszedelemben forog, és...
– Lady Blakeney – szólalt meg nagy sokára –, Isten látja lelkemet, kegyed annyira megzavart, hogy nem tudom, mi is a kötelességem. Mondja meg, mit kíván tőlem. Tizenkilencen vagyunk, akik bármikor készek vagyunk életünket adni a Vörös Pimpernelért, ha veszedelem fenyegeti.
– Nincs most szükség az életükre, barátom – felelte szárazon Marguerite –, pillanatnyilag elegendő az én eszem meg a négy gyors lovam. De tudnom kell, hol keressem őt. Látja – tette hozzá, és szemét elfutotta a könny –, megalázkodtam maga előtt, töredelmesen megvallottam vétkemet: valljam most meg gyengeségemet is? Férjem és én elidegenedtünk egymástól, mert ő nem volt irántam bizalommal, én pedig vakságomban nem értettem meg őt. Maga sem tagadhatja, hogy ő ugyancsak vastag kendővel kötötte be a szememet – nem csoda, ha nem láttam át rajta. Ám az éjszaka, amikor önkéntelenül oly halálos veszedelembe sodortam őt, a kendő hirtelen lehullott szememről. Ha nem segít nekem, Sir Andrew, akkor is azon leszek, hogy megmentsem férjemet, akkor is latba vetem érte minden képességemet; de lehetséges, hogy tehetetlen leszek, mert talán már későn érkezem, és magának ott marad élte fogytáig az önvád, nekem pedig... nekem pedig a megtört szívem.
– De Lady Blakeney – mondta a fiatalember, akit megindított a gyönyörű szép asszony szelíd komolysága –, tudja-e, hogy amit magára vállal, az férfimunka? Nem utazhatik Calais-ba egyedül.
Óriási kockázatot vállalna tulajdon személyére nézve, és ha mégoly pontosan útbaigazítanám, akkor is végtelenül csekély a valószínűsége, hogy megtalálja a férjét.
– Ah, remélem is, hogy nagy a kockázat! – suttogta Marguerite –, remélem is, hogy nagy a veszély – hisz oly sok mindenért kell vezekelnem! De azt hiszem, téved: Chauvelin szeme magukra mindannyiukra szegeződik – engem aligha fog észrevenni. Gyorsan, Sir Andrew! hintóm készen áll, nem vesztegethetünk egy percet sem! El kell jutnom hozzá! El kell jutnom – ismételte szinte vad erővel –, hogy figyelmeztessem: az az ember a nyomában van... Hát nem látja – nem látja, hogy feltétlenül el kell jutnom hozzá, még akkor is... még akkor is, ha netán már késő őt megmenteni..., de hogy mellette lehessek... a végsőkig!
– Madame, parancsoljon velem. Mind magam, mind bajtársaim boldogan adnánk életünket zálogul a kegyed férjéért. Ha mindenáron kegyed akar menni...
– Nem érti, barátom, hogy beleőrülnék, ha elengedném magát, és magam nem mennék? – Kinyújtotta kezét. – Megbízik bennem?
– Várom parancsait – mondta egyszerűen az ifjú.
– Figyeljen hát. Hintóm készen áll, hogy Doverbe vigyen. Kövessen lóhalálában. Alkonyatkor találkozunk a Halászpihenőben. Chauvelin azt elkerüli, mert ismerik ott, s azt hiszem, az a legbiztonságosabb. Boldogan elfogadom kíséretét Calais-ig... mint mondja, ha mégoly pontosan igazítana is útba, elkerülhetem Sir Percyt. Doverben hajót fogadunk, és az éj leple alatt kelünk át. Ha beleegyezik, maga mint a lakájom, fog velem tartani, hogy mindenki figyelmét elkerüljük.
– Mindenben állok szolgálatára, madame – válaszolt komolyan az ifjú. – Isten segedelmével még mielőtt Calais-ba érünk, megpillanthatja az Álmodozás-t. Ha Chauvelin a nyomában van, halálos veszedelem minden lépés, amelyet francia földön tesz meg a Vörös Pimpernel.
– Őrizze őt az ég, Sir Andrew. De most; Isten önnel. Este Doverben találkozunk! Ma éjjel versengve szeljük át a Csatornát, Chauvelin meg én – és a díj: a Vörös Pimpernel élete!
Sir Andrew megcsókolta Marguerite kezét, majd kikísérte hordozószékéig. Negyedóra múltán Marguerite ismét a Korona fogadóban volt, ahol készen várta hintója és a négy pihent ló. A következő pillanatban már végigrobajlottak London utcáin, majd egyenesen Dover felé – nyaktörő sebességgel.
Nem maradt idő a kétségbeesésre. Végre cselekedhetett, és nem volt mód gondolkodni. Sir Andrew Ffoulkes felcsap útitársnak és szövetségesnek, megint reménység költözött hát Marguerite szívébe. Gondolatai ismét a titokzatos hős körül keringtek, akit öntudatlanul akkor is szeretett, amikor még nem sejtette való kilétét. A régi szép időkben szíve rejtélyes királyának nevezte, s most azt kellett észlelnie, hogy ez a rejtélyes személyiség, akit imád, s a férfi, aki őt oly szenvedélyesen szereti – egy és ugyanaz a személy; csoda-e hát, ha Marguerite elméjében boldog látomás tűnt fel? Már azon merengett, mit mond majd férjének, ha szemtől szembe kerül vele.
Annyi aggodalmat, annyi izgalmat kellett átélnie az elmúlt órák során, hogy most megengedte magának a reményteli, boldogabb gondolatok fényűzését.
A hintó kerekeinek egyhangú zakatolása csillapítólag hatott idegzetére: fáradtságtól, kiontott és visszafojtott könnyektől sajgó szeme önkéntelenül lecsukódott, és Marguerite zaklatott álomba merült.
Éjszaka volt már, mire a Halászpihenőhöz értek. Nyolc órába sem telt az út, hála annak, hogy minden egyes állomáson lovakat váltottak, s mert Marguerite busásan megfizette, mindig a legjobb és leggyorsabb lovakat bocsátották a rendelkezésére.
Fáradhatatlan volt a kocsisa is; a különlegesen dús jutalom reményében úgy hajtott, hogy valósággal szikrát szórtak az úton a hintő kerekei.
Nem csekély izgalmat keltett a Halászpihenőben, hogy Lady Blakeney az éjszaka közepén betoppant. Sally kipattant az ágyból, és Mr. Jellyband azt sem tudta, hogyan buzgólkodjék fontos vendégének minél nagyobb kényelme érdekében.
E két jó lélek olyannyira elsajátította a fogadósok illemkódexét, hogy a legcsekélyebb meglepetést sem tanúsították, amikor Lady Blakeney egymagában érkezett meg e szokatlan órán. Hogy magukban mit gondoltak, azt Marguerite nem firtatta, s küldetésének halálos komolysága nem is engedte, hogy efféle semmiségekkel törődjék.
A kávézószoba – a két angol úr ellen a minap elkövetett aljas orvtámadás színhelye – elhagyatott volt. Mr. Jellyband sietve lámpást gyújtott, felszította a tüzet a kandallóban, és kényelmes széket húzott elébe, amelybe Marguerite hálásan beleroskadt.
– Itt marad éjszakára méltóságod? – kérdezte a csinos kis Sally, aki máris az asztal körül buzgólkodott: hófehér abrosszal megterítette, s előkészítette őméltósága egyszerű vacsoráját.
– Nem, nem egész éjszakára – felelte Marguerite. – Másik szobát nem is kérek, csak ezt, ha egy-két óra hosszat magamra maradhatok.
– Méltóságod szolgálatára áll – felelt a derék Jellyband.
– Amint megfordul a szél, átkelek – mondotta Marguerite –, az első kapható kétárbocoson. Kocsisom és embereim azonban itt maradnak éjszakára, s valószínűleg azután is még néhány napig, úgyhogy remélem, gondoskodik majd a kényelmükről.
– Igenis, mylady, gondjukat viselem. Hozzon Sally vacsorát méltóságodnak?
– Igen, kérem. Tegyenek valami hideg harapnivalót az asztalra, és mihelyt Sir Andrew Ffoulkes megérkezik, vezessék hozzám.
– Igenis, mylady.
A derék Jellyband arca minden igyekezete ellenére búbánatos kifejezést öltött. Nagy tisztelője lévén Sir Percy Blakeneynek, nem szívesen látta, hogy a felesége őméltósága megszökik az ifjú Sir Andrew-val. Természetesen ez nem az ő dolga, és Mr. Jellyband nem holmi pletykafészek. Szíve mélyén azonban felidézte, hogy őméltósága végtére is amolyan „idegen” – nem csoda hát, ha szakasztott olyan erkölcstelen ő is, mint a többi!
– Ne maradjon fent, derék Jellyband – folytatta nyájasan Marguerite –, maga sem, Sally kisasszony. Sir Andrew talán nagyon későn jön meg.
Jellyband nagyon is óhajtotta, hogy Sally menjen csak lefeküdni. Sehogy sem tetszett neki ez a dolog. Ám Lady Blakeney bőségesen fizet az ellátásért, s a többi igazán nem az ő dolga.
Sally az asztalra tette az egyszerű vacsorát – hideg húst, bort, gyümölcsöt –, tiszteletteljesen bókolt, majd visszavonult, és csak azon törte fejecskéjét, vajon miért olyan komoly őméltósága, amikor hamarosan megszökik az udvarlójával.
Fárasztó várakozás kezdődött. Marguerite tudta, hogy Sir Andrew – akinek még lakájöltözéket is be kell szereznie – még legalább egy-két óra hosszat nem érkezhetik Doverbe. Természetesen nagyszerű lovas, és ilyen veszedelmes helyzetben könnyedén legyűri a London és Dover közötti, mintegy hetven mérföldet. Lovának patái alatt ég majd a föld, de nem bizonyos, hogy minden állomáson sikerül pihent lovat kapnia, Londonból pedig legalább egy órával őutána indulhatott csak el.
Chauvelinnek nyomát sem látta az úton. Kocsisa sem látott olyan személyt, aki megfelelt volna annak a leírásnak, amelyet úrnője adott a kis francia aszott alakjáról.
Nyilvánvaló tehát, hogy Chauvelin előtte járt egész idő alatt. A fogadókban, ahol útközben lovat váltottak, nem mert kérdezősködni. Attól tartott, Chauvelin kémeket helyezett el az út mentén, akik netán meghallhatnák, ha kérdezősködik, megelőzik őt, és értesítik ellenségét a jöveteléről.
Vajon melyik fogadóban szállhatott meg a francia? Vagy oly szerencsés volt talán, hogy máris hajóra szállt, és immár Franciaország felé tart? Vasmarokként szorította össze szívét a rettegés. Lehetséges, hogy máris elkésett volna?!
Nyomasztotta a szoba magánya; iszonyú csend honolt mindenütt; a nagy állóóra szörnyen lassú, kimért ketyegése volt az egyetlen hang, amely megtörte a szörnyű némaságot.
Marguerite-nek minden erejére, minden céltudatosságára szüksége volt, hogy el ne veszítse bátorságát e gyötrelmes éji várakozás közepette.
Rajta kívül nyilván mindenki alszik már a házban. Hallotta, amint Sally felment. Mr. Jellyband kiment, és utánanézett az ő kocsisának és embereinek, azután visszavonult, és a tornácon helyezkedett el, éppen ott, ahol Marguerite egy hete Chauvelinnel találkozott. Nyilván meg akarta várni Sir Andrew Ffoulkes érkezését, de hamarosan elnyomhatta az álom, mert az óra lassú ketyegésén kívül Marguerite nemsokára meghallotta a jóember egyenletes szuszogását is.
Rádöbbent, hogy a szépen kezdődött meleg októberi nap szeles és hideg éjszakába torkollt. Marguerite megborzongott; jólesett a kandallóban vígan égő tűz melege, ám idő jártával egyre hidegebb lett odakint, hatalmas hullámok törtek meg a Tengernagyi Hivatal mólóján, s morajuk távoli mennydörgésként hatolt Marguerite fülébe.
Nagy erővel támadt fel a szél, zörgette az ódon ház ajtajait-ablakait, szaggatta a fákat, és bömbölt a kéményben. Vajon kedvez-e a szél az átkelésnek? – tűnődött Marguerite. Nem félt a vihartól; bármilyen kockázatot vállalt volna, semhogy akár egy órával is elhalássza az átkelést.
Odakint hirtelen mozgás támadt, és felriasztotta tűnődéséből. Nyilván Sir Andrew Ffoulkes érkezett meg lóhalálában, patkócsattogás hallatszott, majd Mr. Jellyband vidám, noha álomittas üdvözlése.
Marguerite egyszeriben rádöbbent helyzete fonákságára. Egyedül éjnek éjszakáján, olyan helyen, ahol jól ismerik, s találkája van egy ifjú gavallérral, akit nem kevésbé jól ismernek, s aki álöltözékben érkezik! Micsoda tápot adhat a rosszindulatú nyelveknek!
Marguerite a dolog mulattató oldalát érzékelte: sajátos ellentét volt komoly küldetése és a Mr. Jellyband által alkalmasint félremagyarázott tettei között. Hosszú órák óta először játszott kis mosoly gyermeki ajkai körül, s amikor Sir Andrew, lakáj öltözékében jóformán felismerhetetlenül, belépett a kávézószobába, vidám kacagással köszöntötte:
– Szavamra, lakáj uram, nagyon meg vagyok elégedve a megjelenésével!
Mr. Jellyband ugyancsak meglepetten követte Sir Andrew-t. Az ifjú gavallér álruhája igazolta legrosszabb sejtelmeit. Szívélyes ábrázatára nem derült mosoly, miközben kihúzta a dugót a borospalackból, előhúzta a székeket, és felkészült a kiszolgálásra.
– Köszönöm, derék barátom – szólt Marguerite, aki még akkor is mosolygott a gondolatra, vajon mi járhat az érdemes férfiú fejében –, nem lesz szükségünk semmi másra; fogja ezt a fáradságáért.
Két-három aranyat nyújtott Jellybandnek, aki illő hálával és tisztelettel fogadta.
– Nem, Lady Blakeney – szólt közbe Sir Andrew, miközben Jellyband épp készült visszavonulni –, sajnos még továbbra is igénybe kell vennünk Jelly barátom vendégszeretetét. Ma éjszaka ugyanis, fájdalom, nem kelhetünk át.
– Nem kelhetünk át – ismételte döbbenten Marguerite. – Át kell kelnünk, Sir Andrew, mindenképpen! Kerüljön, amibe kerül, hajót kell szereznünk még ma éjjel.
A fiatalember azonban szomorúan rázta meg a fejét.
– Nem költség kérdése, Lady Blakeney. Viharos szél fúj Franciaország felől; amíg meg nem fordul, nem hajózhatunk.
Marguerite arcára halotti sápadtság ült. Ezt nem látta előre. Szörnyű, kegyetlen játékot űz vele a természet. Percy veszélyben van, s ő nem mehet hozzá, mert a szél történetesen Franciaország felől fúj!
– Mennünk kell – mindenáron! – ismételte konokul. – Tudja jól, hogy mennünk kell! Meg kell találnia a módját!
– Már lent voltam a parton – mondotta Sir Andrew –, beszéltem egy-két hajóssal. Mindegyikük azt mondta, hogy lehetetlenség ma éjjel vitorlát bontani. Senki – tette hozzá, és jelentőségteljes pillantást vetett Marguerite-re –, senki emberfia nem kelhet át ma éjjel Doverből.
Marguerite nyomban megértette, mire céloz. Senki – ez Chauvelinre éppúgy vonatkozik, mint őrá. Nyájasan bólintott Jellybandnek.
– Nos, akkor hát le kell mondanom az útról. Van egy szobája a számomra?
– Hogyne volna, méltóságos asszonyom. Szép, világos, levegős szoba. Nyomban utánanézek...
És Sir Andrew számára is készen áll egy.
– Ez már derék, jó Jelly – mondta vidáman Sir Andrew, és istenesen hátba veregette az érdemes fogadóst. – Nyissa csak ki mind a két szobát, a gyertyáinkat pedig hagyja itt a pohárszéken. Fogadok, félholt már az álmosságtól, márpedig őméltóságának vacsoráznia kell, mielőtt visszavonul. Ne félj hát, búbánatos képű barátom, ha szokatlan is az óra, őméltóságának a látogatása nagy megtiszteltetés a házadnak, és Sir Percy Blakeney kétszeresen megjutalmaz, ha gondoskodol őméltósága zavartalan kényelméről.
Sir Andrew alighanem megsejtette, mily ellentétes kételyek és aggályok kavarognak a derék Jellyband agyában: s gáláns úriember lévén, ezzel az utalással igyekezett elaltatni a jeles fogadós gyanúját. Elégedetten látta, hogy igyekezete némi sikerrel járt. Jellyband kerekded ábrázata valamelyest felderült Sir Percy nevének hallatán.
– Megyek is, és utánanézek, uram – mondta buzgón; immár felengedett iménti fagyossága. – Megfelel méltóságodnak a vacsora?
– Tökéletesen, derék barátom, köszönöm, s mert farkaséhes vagyok, és halálosan fáradt, kérem, nézzen a szobák után.
– Most pedig – folytatta Marguerite, mihelyt Jellyband kiment a szobából –, mondjon el minden újságot.
– Nincs sok mesélnivalóm, Lady Blakeney – felelt a fiatalember. – A vihar lehetetlenné teszi, hogy akár egyetlen hajó is kifusson Doverből. Ám, ami első hallásra szörnyű nagy bajnak tűnt föl, valójában áldás. Ha mi nem kelhetünk át ma éjjel Franciaországba, ugyanez a sorsa Chauvelinnek is.
– Lehetséges, hogy már átkelt, mielőtt kitört volna a vihar.
– Bárcsak adná Isten – viszonzá derűsen Sir Andrew. – Akkor ugyanis eltérítette volna az ítéletidő. Ki tudja? Az is lehet éppenséggel, hogy a tenger fenekén nyugszik, mert iszonyú vihar dühöng, és hajótörés a sorsa mindenkinek, akit odakint kapott! De félek, nem számíthatunk rá, hogy az a ravasz ördög hajótörést szenvedett, a gyilkos terveivel egyetemben. Ahány tengerésszel szóba elegyedtem, mind biztosított afelől, hogy órák óta nem futott ki Doverből egyetlen kétárbocos sem: másrészt azonban hírét vettem, hogy ma délután postakocsin érkezett egy idegen, s akárcsak jómagam, ő is a franciaországi átkelés iránt érdeklődött.
– Chauvelin tehát még Doverben van?
– Efelől semmi kétség. Menjek és mártsam belé kardomat? Ez volna a leggyorsabb módja a nehézség leküzdésének.
– Nem, Sir Andrew! Ne tréfáljon! Ah, az elmúlt éjszaka óta hányszor kaptam magamat is azon, hogy ennek az ördögnek a halálát kívánom! De, amit ajánl, képtelenség! Ennek az országnak a törvényei tiltják a gyilkosságot! Csak a mi szép Franciaországunkban végzik törvényesen a nagybani mészárlást, a szabadság és a testvéri szeretet nevében.
Sir Andrew rávette Marguerite-et, hogy üljön asztalhoz, vegyen magához némi vacsorát, és igyék egy kis bort. Izgatott állapotában nyilván igen nehéz lesz elviselnie ezt a kényszerpihenőt, legalább tizenkét óra hosszat, amíg meg nem fordul a szél. Marguerite, engedelmesen, akár egy gyermek, megpróbált enni és inni valamicskét.
Sir Andrew, a szerelmesek mélységes együttérzésével, szinte boldoggá tette azzal, hogy a férjéről mesélt. Elsorolta néhányát a vakmerő szökéseknek, amelyeket a bátor Vörös Pimpernel szervezett meg, hogy szegény francia szökevényeket menekítsen ki az országból, a könyörtelen és véres forradalom karmai közül.
Sir Andrew még meg is mosolyogtatta, amikor a Vörös Pimpernel sokféle, fura álöltözékéről mesélt, melyekkel a párizsi barikádokon őrködő legszemfülesebb katonák éberségét is kijátszotta. Legutóbb Tournay grófné és gyermekei kimenekítése valóságos mestermű volt – a rút, vén kofának öltözött, mocskos főkötőt és gubancos ősz fürtöket viselő Blakeney látványán még az istenek is kacagtak.
Így telt el egy óra. De hányat kell még kényszerű tétlenségben elütni! Marguerite türelmetlen sóhajjal állt fel az asztaltól. Rettegett az éjszakától odafent, ahol csupán szorongó gondolatai lesznek a társasága, s a kinn tomboló vihar tartja majd távol az álmot.
Vajon, hol lehet most Percy? Az Álmodozás erős, jól megépített tengerjáró jacht. Sir Andrew úgy vélte, még a vihar kitörése előtt sikerült szélárnyékba kormányozni, vagy ki sem merészkedett a nyílt vizekre, hanem nyugodtan horgonyoz Gravesendben.
Briggs tapasztalt hajós, és Sir Percy úgy kezeli a kétárbocost, mint egy vérbeli tengerész. A vihar nem tartogat a számukra veszedelmet.
Jóval elmúlt éjfél, mire Marguerite nyugovóra tért. Ahogyan tartott tőle, elkerülte az álom. Sötét gondolatok kergetőztek elméjében a gyötrelmesen hosszú órák után, míg odakint dühöngött a vihar, amely távol tartja Percy-től. A messzeségben megtörő hullámok zaja mélabúval töltötte el. Jelenlegi hangulatában elszomorította a tenger. Csak, amikor nagyon boldogok vagyunk, akkor tekintünk vidám szemmel a végtelen víztükörre, mely kitartóan, egyenletesen görgeti hullámait, és kíséri komoly vagy vidám gondolatainkat. Ha vidámak, a hullámok is visszhangozzák derűnket; ám, ha szomorúak, minden egyes hullám újabb szomorúságot hoz, reménytelenségről beszél, és arról, hogy örömeink végesek.
Előbb-utóbb a leggyötrelmesebb éjszaka, a leghosszabb nap is véget ér.
Marguerite oly heves lelki kínban töltött tizenöt órát, hogy kis híján elveszítette józan eszét. Az álmatlan éj után korán kelt, félőrülten az izgalomtól, alig várta, hogy útra kelhessen, és reszketett, nehogy újabb akadályok késleltessék indulását.
Amikor lement, Sir Andrew Ffoulkest a kávézószobában találta. Félórája elment a Tengernagyi Hivatal mólójához, ahol azonban arról értesült, hogy sem a francia postahajó, sem semmiféle magáncélra bérelt vízi jármű nem futhatott még ki Doverből. A vihar tetőfokára hágott, fordulóban volt az árapály. Ha a szél nem hagy alább vagy nem fordul meg, kénytelenek lesznek tíz-tizenkét órát várni a következő dagályig, mire elindulhatnak. A vihar pedig nem csillapult, a szél nem fordult meg, és az árapály feltartóztathatatlanul haladt a maga útján.
Marguerite-et kétségbeesésében a rosszullét kerülgette a szomorú hírek hallatán. Minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy idegei cserben ne hagyják, s hogy ne fokozza ifjú útitársának látható aggodalmát. Akármennyire igyekezett is leplezni Sir Andrew, Marguerite észrevette, hogy szakasztott annyira szeretné ő is utolérni bajtársát és barátját. Mindkettejük számára szörnyű volt ez a kényszerű tétlenség.
Marguerite később maga sem tudta volna megmondani, hogyan töltötték el Doverben ezt a végtelennek tetsző napot. Mutatkozni nem mert, na netán Chauvelin kémei ott lappanganának a közelben, úgyhogy az ő számára fenntartott nappali szobában ült óraszámra Sir Andrew-val, s néha-néha ettek néhány falatot, amit a kis Sally tálalt elébük, és nem volt más dolguk, mint gondolkodni, latolgatni és – néha – reménykedni.
A vihar alábbhagyott – de már későn. Az apály nem engedte, hogy akár egy hajó is kifusson. A szél megfordult, enyhén fújt északnyugatról, valóságos isteni ajándék a gyors átkeléshez.
És ők ketten csak vártak és tűnődtek, vajon eljön-e az óra, amikor végre elindulhatnak. Egyetlen boldog közjáték törte meg csupán a gyötrelmesen hosszú napot: amikor Sir Andrew ismét lement a mólóhoz, majd visszatérve tudatta Marguerite-tel, hogy kibérelt egy gyors kétárbocost, s amint kedvező az ár, a kapitánya kész tengerre szállni.
E perctől fogva gyorsabban teltek az órák; reményteljesebb volt a várakozás, és végre-végre, délután öt órakor Marguerite, sűrűn lefátyolozva, nyomában a lakájruhát viselő Sir Andrew Ffoulkesszal – aki a poggyászukat cipelte –, lemehetett a mólóhoz.
Mihelyt hajóra szállt, a friss tengeri lég felüdítette; a szél épp elegendő volt, hogy a Tajték vitorlái szépen dagadjanak, s a hajó vígan vágott neki a nyílt tengernek.
A vihar után fenséges volt a naplemente, és ahogy Marguerite nézte, amint Dover fehér sziklái eltűnnek szem elől, szívét békesség, s egyszersmind remény töltötte el. Sir Andrew roppant figyelmes volt, s Marguerite szerencsésnek érezte magát, amiért itt tudhatja az oldalán nagy szorongattatásában.
A gyorsan sűrűsödő esthomályban felbukkantak a szürke francia partok. Egy-két fénypont villant, s a párából kiemelkedett több templomtorony.
Félóra múlva Marguerite francia földre lépett. Visszatért abba az országba, ahol az emberek e percben is százával gyilkolták felebarátaikat, s ezrével küldtek vérpadra ártatlan nőket és gyermekeket.
Az ország és a nép látványa még e félreeső tengerparti városban is a háromszáz mérföldnyire tomboló forradalomról beszélt, ahol a gyönyörű Párizst most utálatossá fertezi legnemesebb fiainak szüntelenül kiontott vére, özvegyek jajszava és az apátián árvák sírása.
A férfiak mind vörös sipkát viseltek, amelynek a tisztasága hagyott némi kívánnivalót, de bal oldalán mindnek ott díszlett a háromszínű kokárda. Marguerite borzadva észlelte, hogy honfitársainak máskor nevető, vidám arca most alattomos bizalmatlanságról árulkodik.
Manapság mindenki kémkedett a másik után: a legártatlanabb tréfára is ráfoghatták, hogy arisztokrata hajlandóságról tanúskodik, vagy hogy a nép árulójától ered. A nők barna szemében is félelem és gyűlölet bujkált, s amikor Marguerite és a nyomában Sir Andrew partra szállt, útjukat mormogás kísérte: – Sacrés aristos! – avagy – Sacrés Anglais!
Egyéb megjegyzést nem váltott ki a jelenlétük. Calais akkoriban állandó üzleti kapcsolatban állt Angliával, partján sűrűn megfordultak angol kereskedők. Köztudomású volt, hogy Angliában szigorúak lévén a vámok, sok francia bort és konyakot csempésznek át. Ez pedig nagyon tetszett a francia bourgeois-nak; örült, ha íz angol kormányt meg az angol királyt, akiket szívéből gyűlölt, kijátszottak, s az angol csempész szívesen látott vendége volt Calais és Boulogne züllött kocsmáinak.
Amikor tehát Sir Andrew Calais kanyargós utcáin kalauzolta Marguerite-et, az angol divat szerint öltözött utasok után gyűlölködő tekintettel forduló helybéli lakosok azt vélhették, hogy vámköteles árut akarnak beszerezni a maguk ködös országa számára, s csupán egy futó gondolattal adóztak nekik.
Marguerite viszont azon tűnődött, hogyan haladhatott végig férjének hatalmas, magas alakja Calais városán észrevétlenül: milyen álruhát ölthetett vajon, hogy ne keltsen túlzott figyelmet, amíg nemes küldetésében jár.
Néhány szót váltottak mindössze, miközben Sir Andrew végigvezette a városon, a kikötőhelyüktől a Cap Gris-Nez felé. A keskeny, kanyargós utcák többnyire romlott haltól és nyirkos odúk szagától bűzlöttek. Az éjjel nagy eső volt, és Marguerite néhol bokáig süllyedt a sárba, mert az utcákat nem világította meg más, csak a házakból imitt-amott kiszűrődő pisla fény.
Nem törődött azonban semmiféle kényelmetlenséggel. – A Szürke Macskában talán találkozhatunk Blakeneyvel – mondotta volt Sir Andrew, amikor partra szálltak, s Marguerite úgy lépdelt, mintha rózsalevélszőnyegen járna, hiszen nemsokára találkozik vele!
Végre elérkeztek útjuk céljához. Sir Andrew nyilvánvalóan ismerte a járást, mert céltudatosan haladt a sötétben, és senkitől sem kérdezősködött. Sötét volt már ahhoz, hogy Marguerite megfigyelhette volna a ház külsejét. A Szürke Macska útszéli kis fogadó volt Calais peremén, a Gris-Nezhez vezető úton. Kissé távolabb állt a parttól, mert messziről hallatszott csak a tenger moraja.
Sir Andrew botja fogantyújával kopogtatta meg az ajtót, s Marguerite tompa morgást és fojtott káromkodást hallott odabentről. Sir Andrew megint kopogott, ezúttal erélyesebben: ismét csak szitkozódás hallatszott, majd csoszogó léptek közeledtek az ajtóhoz. Hamarosan kitárult, és Marguerite a legrozogább, legmocskosabb szoba küszöbén találta magát, amelyet életében látott.
A tapéta, ha ugyan annak nevezhető, csíkokban lógott a falról; a szobában nem akadt egyetlen bútordarab, amely épnek lett volna mondható. Némelyik széknek a támlája volt törött, másoknak az ülése hiányzott, az asztal egyik sarkát egy rakás tűzifa támasztotta, mert a negyedik lába hiányzott.
A szoba sarkában óriási tűzhely állt, fölötte üst lógott, s abból forró leves szinte ínycsiklandó illata szállt fél. Az egyik oldalon holmi padlásféle látszott, elébe kék-fehér kockás függönyt akasztottak. Rozoga lépcső vezetett fel a padlásra.
A piszkos tapétájú csupasz falakra nagy betűkkel e szavakat rótták: Szabadság – Egyenlőség – Testvériség.
A mocskos lak egyetlen világítása a mennyezet girbe-gurba gerendáiról függő, orrfacsaró szagú olajlámpás gyér fénye volt. Az egész oly szörnyűségesen mocskos, szennyes, taszító képet nyújtott, hogy Marguerite jóformán át sem merte lépni a küszöböt.
Sir Andrew azonban tétovázás nélkül belépett.
– Angol utazók, polgártárs! – szólt merészen franciául.
A Sir Andrew kopogtatására az ajtóhoz lépő személy, feltehetőleg a mocskos lak gazdája, idősebb, zömök paraszt volt, piszkos kék zubbonyban, nehéz facipőben, amelyből szalmaszálak meredeztek, kopott kék nadrágban, fején pedig az elmaradhatatlan vörös sipkával, melyen a háromszínű kokárda pillanatnyi politikai nézetét hirdette. Kezében kurta szárú fapipát tartott, amelyből állott dohánybűz áradt. Az öreg gyanakvó és igencsak megvető pillantást vetett a két utasra, elmotyogott egy Sacrrés Anglais!-t, és kiköpött, hogy ezzel is bizonyítsa független szellemét, de azért félreállt, hogy beléphessenek, mert kétségtelenül igen jól tudta, hogy ezeknek a sacrés Anglais-eknek a zsebében dagadt buksza lapul.
– Uramisten! – szólt Marguerite, amikor a szobába lépett, és kényes orra elé emelte zsebkendőjét –, micsoda szörnyű odú! Bizonyos benne, hogy ez az a hely?
– Valóban ez az – felelte a fiatalember, és csipkés szélű, divatos zsebkendőjével leporolt egy széket, hogy Marguerite leülhessen –, de szavamra, undokabb odút még én sem láttam.
– Csakugyan – szólt Marguerite, s némi kíváncsisággal és hatalmas elszörnyedéssel hordozta körül pillantását a rozoga falakon, a törött székeken, a kacska lábú asztalon – nem látszik valami hívogatónak.
A Szürke Macska fogadósa – név szerint Brogard – ügyet sem vetett többé vendégeire; úgy vélte, hamarosan vacsorát rendelnek, addig pedig nem való egy szabad polgárhoz, hogy alázatot vagy éppenséggel udvariasságot tanúsítson bárki emberfia iránt, ha mégoly elegáns is az öltözéke. A tűzhely mellett egy rongyokba burkolt alak kuporgott: bizonyára nő volt, noha ezt sem lehetett másból megállapítani, mint hajdan fehér főkötőjéből meg a lecsüngő alsószoknyaféleségből. A görnyedt alak magában motyogott, s időnként megkavargatta az üstben fövő levest.
– Hé, barátom – szólalt meg végre Sir Andrew –, vacsorázni szeretnénk... A polgártársnő – mutatott a tűzhely mellett kuporgó rongycsomóra – alighanem igen ízletes levest főz, és az asszonyom hosszú órák óta nem evett.
Brogard néhány percig fontolgatta a kérdést. Szabad polgár nem teljesíti hanyatt-homlok azoknak a kérését, akik történetesen akarnak tőle valamit!
– Sacrrrés aristos! – motyogta, és megint kiköpött. Azután igen lassan a szoba sarkában álló pohárszékhez lépett, előszedett egy ócska ón levesestálat, és lassan, egyetlen szó nélkül odanyújtotta jobbik felének, aki, hasonlóképp némán, teletöltötte a tálat az üstben fortyogó levessel.
Marguerite elszörnyedve figyelte az előkészületeket; ha célja nem annyira komoly, ész nélkül elmenekült volna a szenny és bűz e hajlékából.
– Szavamra, házigazdánk és asszonya nem valami vidám népek – mondta Sir Andrew a Marguerite arcán tükröződő borzadály láttán. – Bárcsak méltóbb és ínycsiklandóbb lakomával kínálhatnám kegyedet... ám a leves bizonyára ehető, és jó a bor; ezek az emberek mocsokban fetrengenek, de jól esznek.
– Kérem, Sir Andrew, ne aggódjék miattam – kérte szelíden Marguerite. – Gondolataim pillanatnyilag igazán nem az étkezés körül járnak.
Brogard lassan folytatta visszataszító előkészületeit; két kanalat és két poharat tett az asztalra, amelyeket Sir Andrew gondosan tisztára törölgetett.
Brogard egy palack bort és kenyeret is tett elébük, és Marguerite, székét az asztalhoz húzva, úgy tett, mintha nekilátna az ételnek. Sir Andrew, ahogy lakájszerepéhez illik, az úrnő széke mögött állt.
– Könyörögve kérem, madame – szólt, amikor látta, hogy Marguerite-nek semmi sem megy le a torkán –, kérem, próbáljon meg enni valamit – ne feledje, szüksége lesz minden erejére.
A leves valóban nem volt rossz: illata-íze jónak bizonyult. Marguerite talán élvezte volna, ha nem látja az iszonyú környezetet. De azért tört a kenyérből, és megízlelte a bort is.
– Nem szívesen látom, hogy áll, Sir Andrew – mondotta. – Magának épp annyira szüksége van az ételre, mint nekem. Ez a teremtmény legfeljebb azt gondolja, hogy különc angol nő vagyok, aki megszökik a lakájával. Kérem, üljön le, és vegyen része maga is ezen a pompás lakomán.
És csakugyan: Brogard, minekutána az asztalra tette a legszükségesebbeket, többé ügyet sem vetett vendégeire. Brogard anyó csöndben kicsoszogott a szobából, a férfi meg ott állt, ott ődöngött, és szívta-szívta szörnyeteg pipáját, néha éppenséggel Marguerite orra alatt – már ahogy a mindenkivel egyenlő, szabadon született polgárnak szíve joga.
– Ördög bújjon a nyomorultba! – horgadt fel Sir Andrew brit haragja, amikor Brogard az asztalnak dőlve pipázott, és dölyfösen méregette a két sacrrrés Anglais-t.
– Az ég szerelmére, ember – szólt közbe sietősen Marguerite, amikor észrevette, hogy Sir Andrew baljós brit modorban ökölbe szorítja a kezét –, ne feledje, hogy Franciaországban vagyunk, s az Úrnak jelenlegi esztendejében ilyen a nép hangulata.
– Legszívesebben kipréselném a szuszt a nyomorultból! – sziszegte vadul Sir Andrew.
Hallgatott Marguerite szavára, leült ő is az asztalhoz, s mindketten hősies igyekezettel próbálták elhitetni egymással, hogy esznek és isznak.
– Könyörögve kérem – mondta Marguerite –, próbáljon a kedvében járni ennek az embernek, hogy feleljen a kérdéseinkre.
– Megteszem, ami tőlem telik, pedig, szavamra! szívesebben fojtanám belé a szót, mint hogy kérdezgessem! Hé, barátom! – tette hozzá nyájasan franciául, és megkocogtatta Brogard vállát –, sokat lát errefelé a magunkfajtából? Sok angol utazót?
Brogard egy pillantást vetett rájuk a válla fölött, pöfékelt még egy-két percig, mint akinek nem sürgős a válasz, csak aztán motyogta:
– Hő... néhanapján!
– Ah – vetette oda könnyedén Sir Andrew –, az angol utas mindig tudja, hol kap jó bort, igaz-e, barátom? Nos, mondja csak: az úrnőm azt szeretné tudni, történetesen nem látta-e egy jó barátját, egy angol urat, akit gyakran hoznak hivatalos ügyei Calais-ba; magas férfi, és nemrégiben Párizs felé tartott – úrnőm azt remélte, hogy Calais-ban találkozhatnak.
Marguerite igyekezett nem nézni Brogard-ra, nehogy önkéntelenül is elárulja, milyen égető aggodalommal várja a választ. Csakhogy egy szabadnak született francia polgár nem hagyja magát siettetni: Brogard jó darabig hallgatott, csak azután válaszolt megfontoltan:
– Magas angol? Hogy ma járt-e itt? Igen.
– Látta? – kérdezte könnyedén Sir Andrew.
– Igen, ma – morogta rosszkedvűen Brogard.
Aztán szótlanul felemelte egyik székről Sir Andrew kalapját, a maga fejére biggyesztette, meghúzkodta mocskos zubbonyát, és mozdulataival igyekezett érzékeltetni, hogy a szóban forgó személy igencsak választékosan öltözött. – Sacrrré aristo! – morogta – az a magas angol!
Marguerite alig bírt elfojtani egy sikolyt.
– Sir Percy volt az! – suttogta. – És még csak nem is álöltözetben!
Szorongása, szemébe gyülemlő könnyei közepette is elmosolyodott a gondolatra, hogy „az úr a pokolban is úr” – hogy Percy a legzordabb, legkegyetlenebb veszedelembe is a legutolsó divat szerinti kabátban rohan, makulátlan csipkezsabóval.
– Ó, minő vakmerőség! – sóhajtott. – Gyorsan, Sir Andrew! Kérdezze meg, mikor ment el.
– Ah, igen, barátom – fordult hasonló tettetett könnyedséggel Brogard-hoz Sir Andrew –, őlordsága mindig gyönyörű ruhát visel; a magas angol, akit látott, minden bizonnyal úrnőm jó barátja. És azt mondja, elment?
– Elment... el..., de visszajön... vacsorát rendelt...
Sir Andrew gyors, figyelmeztető mozdulattal tette kezét Marguerite karjára – éppen idejében, mert a következő pillanatban már elárulta volna kitörő, vad öröme. Percy jól van, biztonságban van, és hamarosan visszajön, talán néhány perc múlva már meg is láthatja... Ó, úgy érezte, ez már sok, ekkora boldogságot már el sem tud viselni.
– Ide?! – kérdezte Brogardtól, aki hirtelen mennyei hírek égi hordozójává vált a szemében –, ide? Azt mondta, hogy az angol úr visszajön ide?
– Hő! – motyogta az öreg. – Vacsorát rendelt... hát visszajön. Sacrrré Anglais! – tette hozzá, mintegy méltatlankodva, hogy ekkora hűhót csapnak egyetlen angolért.
– De hol van most? Nem tudja? – kérdezte hevesen Marguerite, és finom fehér kezét Brogard mocskos, kék zubbonyának ujjara tette.
– Lóért, kocsiért ment – felelt lakonikusan Brogard, és gorombán lerázta karjáról a szép kezet, amelyet büszkén csókoltak koronás fők.
– Mikor ment el?
Brogard azonban szemmel láthatólag megelégelte a kérdezősködést. Úgy vélte, nem méltó egy polgárhoz – aki egyenlő mindenkivel –, hogy ily módon faggassák ezek a sacrrré aristó-k, még ha éppenséggel gazdag angolok is. Láthatólag illőbbnek vélte újdonsült méltóságához, hogy annyira goromba legyen, amennyire csak telik tőle: véleménye szerint a szolgalelkűség csalhatatlan jele, ha az ember udvarias kérdésekre jámborul válaszolgat.
– Nem tudom – felelte mogorván. – Eleget mondtam már, voyons, les aristos!... Ma itt volt. Vacsorát rendelt. Elment. Visszajön. Voilá!
S ekképpen bizonyítván, hogy mint polgárnak és szabad embernek, joga van oly gorombának lennie, ahogyan csak kedve tartja, Brogard végezetül kicsoszogott a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.
– Nem, madame – szólalt meg Sir Andrew, látván, hogy Marguerite legszívesebben visszahívná mogorva vendéglátójukat –, úgy vélem, jobb, ha békén hagyjuk. Többet úgysem szedhetünk ki belőle, s még utóbb felkeltjük a gyanúját. Az ember sosem tudhatja, miféle kémek ólálkodnak az efféle isten háta mögötti helyeken.
– Mit törődöm vele! – vetette oda könnyedén Marguerite. – Most, hogy tudom: a férjem biztonságban van, s hamarosan viszontlátom!
– Csitt! – szólt őszinte aggodalommal Sir Andrew, mert szép útitársnője szíve örömében nagy hangon beszélt –, Franciaországban manapság a falnak is füle van!
Gyorsan felkelt az asztaltól, körbejárta a mocskos szobát, óvatosan fülelt az ajtónál, amely mögött Brogard az imént eltűnt, s ahonnan csak fojtott káromkodás és csoszogó léptek hallatszottak. Felfutott a padlásra vezető rozoga lépcsőn is, hogy megnyugtassa magát: nem lappanganak a közelükben Chauvelin kémei.
– Magunk vagyunk hát, lakáj uram? – kérdezte vidáman Marguerite, amikor a fiatalember megint leült melléje. – Beszélhetünk?
– A lehető legóvatosabban! – kérlelte az ifjú.
– Ejnye, ember, hogy magának milyen búbánatos az ábrázata! Én legszívesebben táncra perdülnék örömömben! Hisz már nincs okunk félelemre! Csónakunk a parton, a Tajték alig két mérföldnyire kint a tengeren, és a férjem talán már félóra múlva itt lesz, velünk egy fedél alatt. Mi akadályozhat hát bennünket? Chauvelin és bandája még nem érkezett meg.
– Sajnos, madame, ezt nem tudhatjuk.
– Hogy érti ezt?
– Ő is ott volt Doverben, amikor mi.
– És feltartóztatta ugyanaz a vihar, amely a mi indulásunkat megakadályozta!
– Pontosan. Csakhogy – ezt nem említettem eddig, mert nem akartam kegyedet megrémíteni – én láttam őt a parton alig öt perccel azelőtt, hogy hajóra szálltunk. Legalábbis esküdni mertem volna rá, hogy ő az; papnak álcázta magát, hogy még őrzőördöge, a Sátán sem ismert volna rá. De hallottam, amint egy hajóssal alkudott, hogy gyorsan hozza át Calaisba; s bizonyára alig egy órával utánunk vitorlát bontott ő is.
Marguerite arcáról lehervadt az öröm. Egyszeriben megvilágosodott előtte, micsoda szörnyű veszedelem fenyegeti Percyt, most, hogy francia földre lépett. Chauvelin a sarkában van; itt Calais-ban az éles eszű diplomata teljhatalmat élvez; elég egy szava, hogy Percy nyomára jussanak, letartóztassák, és...
Úgy érezte, ereiben megfagy a vér. Angliában a szorongás leggyötrelmesebb perceiben sem fogta fel tökéletesen, mennyire fenyegető a veszély, amely a férjére leselkedik. Chauvelin-esküvel fogadta, hogy guillotine alá juttatja a Vörös Pimpernelt, s a merész cselszövő, akinek mindeddig névtelensége volt a védőpajzsa, most lelepleztetett, méghozzá épp az ő, Marguerite keze által, legádázabb, legkönyörtelenebb ellenségének!
Amikor Chauvelin a halászpihenő kávézószobájában kelepcébe csalta Lord Tonyt és Sir Andrew Ffoulkest, birtokába kerültek e legutóbbi hadművelet tervei. Armand St.-Justnek, Tournay grófnak és más királyhű szökevényeknek a Vörös Pimpernellel – vagyis az eredeti terv szerint két küldöttével – ezen a napon, október 2-án kell találkozniuk a szövetség által ismert helyen, amelyet „Blanchard apó kunyhója” néven említettek. Armand, akiről honfitársai még nem tudták, hogy kapcsolatban áll a Vörös Pimpernellel, és hogy megtagadta a terror uralmának brutális politikáját, alig egy hete hagyta el Angliát, és vitte magával a szükséges utasításokat, amelyeknek birtokában találkozhat a többi menekülttel, és elviheti őket ama biztonságos helyre.
Ennyit Marguerite kezdettől fogva tudott, és feltételezését Sir Andrew Ffoulkes is megerősítette. Tudta azt is, hogy amikor Sir Percy rájött: terveit és a hadsegédeinek adott utasításait Chauvelin ellopta, késő volt már kapcsolatba lépni Armand-nal vagy új utasításokat küldeni a szökevényeknek, ők pedig következésképpen ott lesznek a megjelölt időben a megjelölt helyen, nem is sejtve, milyen súlyos veszedelem leselkedik hős megmentőjükre.
Blakeney, aki szokás szerint maga szervezte és tervezte az egész hadműveletet, nem engedheti, hogy ifjabb bajtársai kockáztassák a szinte bizonyos elfogatási. Ezért írta nekik sebtében Lord Grenville bálján: „Holnap magam indulok...”
És most, hogy legádázabb ellensége ismeri kilétét, minden lépését követik, amint francia földre tette a lábát. Chauvelin küldöttei a sarkában lesznek, amíg el nem éri azt a titokzatos kunyhót, ahol a szökevények várnak rá – s ott azután összezárul mindnyájukon a csapda.
Egyetlen óra van csak – egy kurta óra, amennyivel Marguerite és Sir Andrew megelőzte az ellenséget –, hogy figyelmeztessék Percyt a közvetlenül fenyegető veszedelemre, s hogy rávegyék: adja fel a vakmerő hadművelet tervét, amely biztos halált tartogat a számára.
De van egy órájuk.
– Chauvelin az ellopott iratokból tud erről a fogadóról – szólt komolyan Sir Andrew –, és ha partra száll, egyenesen idetart majd.
– Még nem szállt partra – mondta Marguerite –, van egy óra előnyünk, és Percy nyomban itt lesz. Már a Csatorna közepén hajózunk, mire Chauvelin rájön, hogy kicsúsztunk a markából.
Hevesen, izgatottan beszélt; remélte, hogy a szívét eltöltő reményből ifjú barátjának is átadhat valamicskét. De amaz szomorúan rázta meg a fejét.
– Megint hallgat, Sir Andrew? – kérdezte kissé türelmetlenül Marguerite. – Miért rázza a fejét, miért ez a komor pillantás?
– Azért, madame – hangzott a válasz –, mert miközben kegyed rózsásra festi a jövőt, megfeledkezik a legfontosabb tényezőről.
– Mi a csudáról beszél? Én nem feledkezem meg semmiről... Miféle tényezőt emleget? – kérdezte még türelmetlenebbül Marguerite.
– Az a tényező hat lábnál is magasabb – felelte csöndesen Sir Andrew –, és a neve Percy Blakeney.
– Nem értem – suttogta Marguerite.
– Gondolja, hogy Blakeney elhagyja Calais-t anélkül, hogy teljesítené, amire vállalkozott?
– Azaz...?
– Ott az idős Tournay gróf... és St.-Just..., meg a többiek...
– A bátyám! – tört fel Marguerite kebléből a zokogás. – Isten bűnömül ne vegye, de róla megfeledkeztem.
– Ezek a szökevények e pillanatban tökéletes bizalommal és rendíthetetlen hittel várják a Vörös Pimpernel érkezését, aki becsületére fogadta, hogy biztonságban átjuttatja őket a Csatornán.
Igen, elfelejtette! Annak az asszonynak fennkölt önzésével, ki teljes szívéből szeret, az elmúlt huszonnégy órában nem volt más gondolata – csak ő. Drága, nemes élete, fenyegetettsége – ő, a szeretett férfi, a gáncstalan hős, csak ő lakozott elméjében.
– A bátyám! – suttogta, ahogy szemébe súlyos könnyek gyűltek, ahogy eszébe jutott Armand, gyermekkorának társa, mindene, a férfi, akiért halálos bűnt követett el, mellyel reménytelen veszedelmet idézett drága férjének fejére.
– Sir Percy Blakeney nem volna egy sereg angol úr megbecsült vezére, nem élvezné bizalmukat – mondta büszkén Sir Andrew –, ha elhagyná azokat, akik bizalmukat belé helyezik. Vérlázító a puszta gondolat is, hogy megszeghetné a szavát!
Egy-két percig csönd volt. Marguerite kezébe temette arcát, és hagyta, hogy reszkető ujjai között végig csorduljanak a könnyei. Az ifjú nem szólt; szíve sajgott a gyönyörű asszonyért, kit elborított a fájdalom. Kezdettől fogva érezte, micsoda iszonyatos zsákutcába sodorta mindőjüket Lady Blakeney meggondolatlan cselekedete. Jól ismerte barátját és vezérét, gáncstalan merészségét, őrült vakmerőségét; tudta, hogy az adott szónál nincs számára szentebb.
– Igen, Sir Andrew – szólalt meg végre Marguerite, és hősies igyekezettel próbálta felszárítani könnyeit –, igaza van, s nem hozok szégyent önnön fejemre azzal, hogy megkísérlem lebeszélni a kötelessége teljesítéséről. Mint mondja, hiába is próbálkoznék. Isten adjon neki erőt és képességet – tette hozzá hevesen és határozottan –, hogy túljárjon üldözői eszén. Talán hajlandó lesz majd magát is elvinni, amikor nemes feladatának nekivág; kettejükben lesz a bátorság mellett elegendő ravaszság is! Isten óvja mindkettőjüket! De most nem szabad vesztegetnünk az időt. Még most is hiszem, azon függ a biztonsága, hogy megtudja, Chauvelin a nyomában van.
– Kétségtelenül. És ő végtelenül találékony. Mihelyt megtudja, micsoda veszedelem fenyegeti, menten óvatosabb lesz; leleményessége valóságos csoda.
– Mi lenne hát, ha felderítő útra indulna a faluba, míg én itt várom az ő visszatértét? Esetleg Percy nyomára bukkanhat, és így értékes időt nyerhetünk. Ha megtalálja, mondja meg, hogy óvakodjék! Legádázabb ellensége a nyomában van!
– No de hogy kegyed itt maradjon ebben az alantas odúban...
– Mit bánom, ha az is! De kérdezze meg mogorva házigazdánkat, nem várakozhatnám-e egy másik szobában, ahol biztonságban lehetek a betévedő utas fürkész tekintetétől. Ajánljon neki pénzt, hogy nyomban értesítsen, mihelyt a magas angol visszatér.
Sir Andrew további ellenvetés nélkül engedelmeskedett. Marguerite ösztönszerűen érezte, hogy kettejük közül az övé az erősebb akarat: Sir Andrew szívesen fogadja el az irányítását: ő a kéz, ám Marguerite az agy.
A fiatalember a belső szoba ajtajához lépett, amely mögött az imént Brogard meg a felesége eltűnt; kopogtatására ezúttal is elmotyogott szitoksorozat volt a válasz.
– Hé, Brogard barátom! – szólt parancsoló hangon az ifjú. – Úrnőm szeretne lepihenni. Adhatna neki egy másik szobát? Egyedül kíván maradni.
Zsebéből pénzt vett elő, és jelentőségteljesen megcsörgette. Brogard kinyitotta az ajtót, és szokásos mogorva egykedvűségével hallgatta a fiatalember kérését. Az arany láttára azonban egy kissé megélénkült; pipáját kivette a szájából, és beljebb csoszogott. Aztán a válla fölött a padlásra bökött.
– Odafent várhat! – morogta. – Kényelmes; más szobám meg nincs.
– Mi sem lehetne jobb – mondta angolul Marguerite; nyomban felismerte, micsoda előnnyel jár, ha rejtve lesz szem elől. – Adja oda neki a pénzt, Sir Andrew; igen jól megleszek odafönt, mindent láthatok, és engem nem lát senki.
Biccentett Brogardnak, aki kegyeskedett felmászni a padlásra, és felrázni a padlóra terített szalmát.
– Könyörögve kérem, madame, ne cselekedjék elhamarkodottan – kérlelte Sir Andrew, amikor Marguerite nekikészült, hogy felmásszék a rozoga lépcsőn. – Ne feledje, errefelé nyüzsögnek a kémek. Mindenekfölött arra kérem, ne fedje fel magát Sir Percy előtt, amíg minden kétséget kizáróan meg nem győződik róla, hogy kettesben vannak!
Már beszéd közben érezte, szükségtelen óva intenie Marguerite-et: nyugodt és higgadt, mint bármelyik férfi. Nem kellett attól tartani, hogy meggondolatlanul cselekszik.
– Ezt őszintén megígérhetem – felelte Marguerite, magára erőszakolt vidámsággal. – Nem fogom veszélyeztetni férjem életét, sem a terveit azzal, hogy idegenek előtt megszólítom. Ne féljen: megvárom a kellő alkalmat, és úgy viselkedem, ahogyan a szükség megkívánja.
Brogard megint lejött, és Marguerite kész volt, hogy elfoglalja biztos menedékét.
– Nem merem megcsókolni a kezét, madame – mondotta Sir Andrew, miközben Marguerite felfelé indult –, hiszen a lakája vagyok, de kérem, ne csüggedjen. Ha félórán belül nem találkozom Blakeneyvel, visszatérek, mert remélhetőleg itt találom.
– Valóban, így lesz a legjobb. Egy félóra hosszat még várhatunk rá. Chauvelin nem érkezhetik meg hamarabb. Adná Isten, hogy vagy maga, vagy én megláthassuk addig Percyt. Járjon szerencsével, barátom! Ne aggódjék miattam.
Könnyedén fellépdelt a padlásra vezető rozoga falépcsőn. Brogard többé ügyet sem vetett rá. Helyezkedjék kényelembe odafent, ahogy tud.
Sir Andrew jól megfizette Brogardt; a mogorva vén fogadós semmit sem nyerhet azzal, ha elárulja Lady Blakeneyt. Sir Andrew ezután indulni készült. Az ajtóban még egyszer visszafordult, és felnézett a padlásra. A rongyos függöny hasadékán át kikandikált Marguerite édes arca, és az ifjú örömmel észlelte, hogy higgadt, sőt még mosolyog is. Megnyugodva intett hát búcsút, és kilépett az éjszakába.
Gyorsan és hangtalanul telt el a következő negyedóra. Lent, a szobában Brogard egy darabig az asztal körül buzgólkodott; letakarította, s megterítette a következő vendégnek.
Marguerite kevésbé érezte lassúnak az idő múlását, ha ezeket az előkészületeket figyelte. Végtére is ez a vacsoraféleség Percynek készül. Brogard nyilván némi tisztelettel viseltetik a magas angol iránt, mert mintha azon igyekeznék, hogy egy kissé kevésbé visszataszítóvá tegye a helyet. Az ócska pohárszék mélyéből még olyasmi is előkerült, ami szinte abrosznak látszott; amikor felterítette, látván, hogy csupa lyuk, kétkedőn ingatta a fejét egy darabig, azután nagy buzgalommal úgy teregette el, hogy a folytonossági hiányokból minél több rejtve maradjon. Azután elővett egy asztalkendőt; ez is ócska volt és rongyos, de bizonyos mértékig tisztának mondható – Brogard ezzel gondosan megtörölgette az asztalra kerülő poharakat, kanalakat és tányérokat.
Marguerite akaratlanul is elmosolyodott az előkészületek láttán, amelyeket Brogard elmotyogott szitkai kísértek. Az angol nagy magassága és tömege avagy talán öklének súlya láthatólag megfélemlítette Franciaország e szabadnak született polgárát, különben nem fáradozott volna ennyit egy sacrrré aristo kedvéért.
Amikor az asztalt – úgy-ahogy – megterítette, Brogard elégedetten vette szemügyre művét. Ezután zubbonya sarkával leporolt egy széket, az üstben megkavarta a levest, egy marék aprófát dobott a tűzre, és kikullogott.
Marguerite magára maradt gondolataival. Útiköpenyét a szalmára terítette, s aránylag kényelmesen ült, mert a szalma friss volt, lentről a komisz szagok pedig csak enyhébb mértékben hatoltak fel hozzá.
E pillanatban szinte boldog volt; boldog, mert amikor kikandikált a rongyos függöny hasadékán, egy rozoga széket látott, egy rongyos abroszt, egy poharat, tányért, kanalat; és semmi mást. De ezek a rút, néma tárgyak mind azt mondták neki, hogy Percyt várják; hogy hamar, nagyon hamar itt lesz, s mert ez a mocskos szoba még üres, hát ketten lesznek benne egyedül.
Oly mennyei volt ez a gondolat, hogy Marguerite lehunyta szemét, mert minden egyebet ki akart rekeszteni. Néhány perc még, és egyedül lesz vele; lefut a lajtorján, és megmutatja magát; ő akkor a karjaiba kapja, és meglátja végre, hogy felesége boldogan meghalna érte vagy vele, mert számára nem tartogathat nagyobb boldogságot a föld.
És mi lesz azután? Marguerite még csak nem is sejtette. Tudta persze, hogy Sir Andrew igazat mondott, hogy Percy mindent megtesz, amire elszánta volt magát; hogy ő – most, hogy itt van – nem tehet egyebet, mint óvatosságra inti, hiszen maga Chauvelin van a nyomában. De ha óvatosságra intette, kénytelen lesz tétlenül nézni, amint Percy szörnyű és vakmerő küldetésére indul; egyetlen szóval, egyetlen pillantással sem kísérelheti meg visszatartani. Engedelmeskednie kell, akármit parancsol is a férje, háttérbe vonulnia, és várni, várni, leírhatatlan gyötrelemben, miközben ő talán egyenesen a vesztébe rohan!
Ám még ezt is kevésbé látszott szörnyűnek elviselni, mint azt a gondolatot, hogy Percy soha meg ne tudja, mennyire szereti – ettől legalább nem kell tartania: a mocskos szoba, amely mintegy Percyre vár, azt sugallja, hogy hamarosan megérkezik.
Marguerite érzékeny füle egyszer csak közeledő léptek neszét hallotta meg: szíve akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéből. Percy volna az végre? De nem; a közeledő lépte nem oly hosszú, nem oly határozott, mint az övé: s most mintha két pár láb közeledését hallaná! Igen! Valóban, két férfi tart erre. Két idegen talán, ki betér egy pohár italra, vagy...
De nem volt ideje találgatni, mert az ajtóban parancsoló hang harsant, a következő pillanatban heves mozdulattal kitárták, és egy nyers, erőszakos hang kiáltása hangzott:
– Hé! Brogard polgártárs! Hahó!
Marguerite nem láthatta a jövevényeket, de a függöny egy lyukán át megfigyelhette az alanti szoba egy részletét.
Hallotta Brogard csoszogó lépteit a benti szoba felől, valamint a szokásos elmotyogott szitkokat. Az idegenek láttán azonban a fogadós megtorpant a szoba közepén – Marguerite jól láthatta –, és még lesújtóbb megvetéssel nézett végig rajtuk, mint amilyennel előző vendégeit üdvözölte. – Sacrrée soutane! – morogta.
Marguerite-nek megállt a szívverése. Óriásira tágult szeme az egyik jövevényre szegeződött, aki most gyorsan lépett egyet Brogard felé. Reverendát hordott, széles karimájú kalapot és csatos cipőt, a francia plébánosok szokásos viseletét, ám ahogy megállt a fogadóssal szemben, egy pillanatra kitárta reverendáját, kivillantva alóla a hivatalos személyek háromszínű mellszalagját, mely látvány Brogard megvető magatartását mintegy varázsütésre sündörgő alázatossággá változtatta át. Marguerite ereiben e francia plébános látványa fagyasztotta meg a vért. Az arcát nem láthatta, mert árnyékot vetett rá a széles karimájú kalap, de felismerte a keskeny, csontos kezet, az enyhén hajlott hátat, a férfi mozgását. Chauvelin volt az!
Arculcsapásként érte a döbbenet: a szörnyű csalódás, az elkövetkezőktől való rettegés felkavarta egész valóját, és szinte emberfeletti erőfeszítéssel sikerült csak öntudatát megőriznie.
– Egy tányér levest, egy palack bort – parancsolt Brogardra Chauvelin –, aztán tisztuljon innen, érti? Senki ne zavarjon.
Brogard ezúttal némán, motyogás nélkül engedelmeskedett. Chauvelin letelepedett a magas angolnak megterített asztalhoz, a fogadós pedig alázatosan buzgólkodott körülötte, szolgálta fel a levest, töltötte a bort. A férfi, aki Chauvelinnel együtt lépett be, és akit Marguerite nem láthatott, az ajtó mellett várt.
Chauvelin durva intésére Brogard visszasietett a belső szobába, az előző pedig most intett a férfinak, aki elkísérte.
Marguerite első pillantásra felismerte benne Desgas-t, Chauvelin titkárát és bizalmasát, akit gyakran látott Párizsban, az elmúlt időkben. Desgas átszelte a szobát, s egy-két pillanatig figyelmesen fülelt Brogard ajtajánál.
– Nem hallgatózik? – kérdezte kurtán Chauvelin.
– Nem, polgártárs.
Marguerite egy percig attól rettegett, hogy Chauvelin elrendeli: Desgas kutassa át az egész helyiséget; gondolni sem mert arra, mi lenne, ha felfedeznék. Szerencsére azonban Chauvelint jobban tüzelte a türelmetlenség, hogy beszélhessen a titkárával, semmint a kémektől való félelem, sietősen maga mellé hívta ugyanis Desgas-t.
– Az angol kétárbocos? – kérdezte.
– Napszálltakor szem elől vesztették, polgártárs – felelt Desgas –, de akkor nyugatnak tartott, a Cap Gris-Nez felé.
– Ah – helyes! – motyogta Chauvelin. – No és Jutley kapitány? Mit mondott?
– Biztosított, hogy az ön múlt héten küldött utasításait az utolsó betűig teljesítették. Az idetartó utakat azóta éjjel-nappal járőrök tartják szemmel: a partot és a sziklákat apróra átkutatták, és gondosan őrzik.
– Tudja a kapitány, hol van az a bizonyos, Blanchard apó kunyhója?
– Nem, polgártárs, ezen a néven, úgy látszik, senki sem ismeri. A part mentén sok halászkunyhó van, de...
– Elég! – szakította félbe türelmetlenül Chauvelin. – No és ma este?
– Az utakat és a partot járőrök tartják szemmel, mint rendesen, polgártárs, és Jutley kapitány további parancsra vár.
– Azonnal menjen vissza hozzá. Mondja meg, hogy küldjön a járőrökhöz erősítést, kivált azokhoz, akik a part mentén teljesítenek szolgálatot – érti?
Chauvelin röviden, tárgyszerűen beszélt, és minden szava úgy kondult Marguerite szívében, mint reményeinek lélekharangja.
– Az emberek – folytatta Chauvelin – a lehető legalaposabban figyeljenek meg minden idegent, aki az úton vagy a parton jár, lovagol vagy hajt: különös figyelmet szenteljenek egy magas idegennek, akit nem szükséges közelebbről leírnom, mivel valószínűleg álöltözetet visel; magasságát azonban aligha rejtheti el, hacsak meg nem görnyed. Érti?
– Tökéletesen, polgártárs – válaszolt Desgas.
– Mihelyt bármelyikük idegent pillant meg, ketten tartsák szemmel. Aki szem elől téveszti a magas idegent, ha egyszer megpillantották, az életével fizet hanyagságáért; egy ember pedig azonnal lovagoljon ide, és jelentsen nekem. Világos?
– Tökéletesen világos, polgártárs.
– Helyes. Menjen azonnal Jutleyhoz. Az erősítés haladéktalanul induljon járőrszolgálatra, azután kérjen még hat embert a kapitánytól, és hozza ide őket. Tíz percen belül visszaérhet. Most menjen.
Desgas tisztelgett, és az ajtó felé indult. Marguerite-et elszörnyedésében rosszullét kerülgette. Teljességében tárult fel előtte a Vörös Pimpernel elfogatásának döbbenetes terve. Chauvelin azt akarja, hogy a szökevények továbbra is érezzék magukat biztonságban, s várják búvóhelyükön, míg Percy oda nem ér. Csak akkor fogják körülvenni és tetten érni a merész cselszövőt, rajtakapva, mint királypártiak – vagyis a Köztársaság árulóinak – bűntársát. Ha tehát elfogatásának híre külföldre is eljut, még a brit kormány sem élhet törvényes tiltakozással: összeesküvést szőtt a francia kormány ellenségeivel, Franciaország tehát jogosan jár el, ha kivégzi.
Menekülniük lehetetlen. Minden utat járőrök tartanak szemmel, a csapda készen áll, a hurok mind szorosabbra húzódik, míg meg nem fojtja a merész cselszövőt, akit most már emberfeletti ravaszság sem menthet meg ellenségeitől.
Desgas indult volna, de Chauvelin visszahívta. Vajon miféle ördögi tervet sző még, hogy csapdába ejtsen egyetlen bátor férfit, akire negyvenen leselkednek? Marguerite nézte Chauvelint, amint Desgas-hoz fordult; épp csak megláthatta az arcát a széles karimájú kalap alatt. E pillanatban oly halálos gyűlölet, oly ördögi rosszindulat tükröződött a keskeny arcon, a fakó szempárban, hogy Marguerite szívében elhalt az utolsó remény is – érezte, hogy ettől az embertől nem várhat irgalmat.
– Még valamit – szólt Chauvelin, s gonosz vihogással, ördögi elégtétellel dörzsölte össze csontos, karomszerű kezét. – A magas idegen talán ellenáll. Ne feledje: semmi lövöldözés – csak legvégső esetben. Elevenen akarom a kezem közé kapni a magas idegent... hacsak lehetséges.
És nevetett, ahogyan – mint Daniétól tudjuk – az ördögök nevetnek az elkárhozottak kínjainak láttán. Marguerite mindeddig azt hitte, végigélte már a borzalom és a rettegés egész skáláját, amelyet emberi szív elviselhet; de most, amikor Desgas elment, s ő egyedül maradt ebben az elhagyatott, mocskos szobában ezzel az emberbőrbe bújt ördöggel, úgy érezte, semmiség ehhez képest mindaz, amit eddig elszenvedett. Chauvelin egy darabig még kacarászott magában, és diadala tudatában dörzsölgette a kezét.
Tökéletes terveket szőtt, s joggal diadalmaskodhat – nem maradt egyetlen rés sem, amelyen akár a legbátrabb, a legravaszabb ember is kimenekülhetne. Minden utat őriznek, minden zugot figyelnek, s abban a magányos kunyhóban, valahol a parton, szökevények kicsiny csapata várja megmentőjét, s csalja a halálba – nem! még a halálnál is keservesebb végzetbe. Az a szent embernek öltözött ördög amott sátánibb annál, semhogy engedne egy bátor férfit gyors katonahalált halni a becsület mezején.
Legfőbb vágya, hogy hatalmában tudja, tehetetlen fogolyként, a ravasz ellenfelet, aki oly régóta jár túl minduntalan az eszén; az volt leghőbb vágya, hogy kárörvendhessen a bukásán, hogy alávesse mindama lelki, erkölcsi kínzásnak, amit csupán a halálos gyűlölet eszelhet ki. A bátor sas, ha rabságában megnyesik nemes szárnyait, kénytelen eltűrni a patkány rágcsálását. Ő pedig, a felesége, aki szereti, és aki ezt a balsorsot idézte rá, nem tehet semmit a segítségére.
Semmit – csupán azt remélheti, hogy együtt halnak meg vele, s egyetlen rövid pillanatot, amelyben elmondhatja neki, hogy szerelme – teljes, igaz és szenvedélyes szerelme – egészen az övé.
Chauvelin az asztalnál ült; kalapját levette, és Marguerite épp láthatta keskeny arcélét, hegyes állat, ahogy sovány vacsorája fölé hajlott. Sugárzott róla az elégedettség; tökéletes nyugalommal várta az eseményeket; láthatólag még Brogard szegényes kínálatában is élvezetét lelte. Marguerite eltűnődött: hogyan lappanghat emberi lényben ennyi gyűlölet embertársa iránt.
Miközben Chauvelint figyelte, egyszer csak egy hang ütötte meg a fülét, és a hallatára valósággal megdermedt a szíve. Pedig amit hallott, senkit sem akart borzadállyal eltölteni, hisz csupán egy friss, vidám férfihang dalolta teli torokból: „Isten, óvd meg a királyt!”
Marguerite-nek elállt a lélegzete; úgy érezte, megszűnt élni, míg ezt a hangot, ezt a dalt hallgatta. A dalolóban a férjét ismerte fel. Chauvelin is meghallotta az énekszót, mert gyors pillantást vetett az ajtó felé, majd felkapta és fejére illesztette széles karimájú kalapját.
A hang közeledett; Marguerite-et egy pillanatra heves vágy fogta el, hogy lerohanjon a lépcsőn, átrepüljön a szobán, és kerüljön, amibe kerül, elhallgattassa az éneket, és rimánkodjék a vidám dalnoknak: mentse az életét, amíg nem késő. Még épp idejében fojtotta el ezt az őrült vágyat. Chauvelin útját állná, mielőtt az ajtóhoz érhetne, azonkívül még csak nem is sejtette, nem állított-e a francia őrséget a ház körül. Ha most meggondolatlanul cselekszik, tán épp a lélekharangot kondítaná meg ama férfi fölött, akit akár az élete árán is szeretne megmenteni.
Adj néki hosszú életet –
Isten, óvd meg a királyt!
énekelte a hang, harsányabban, mint az előbb. A következő pillanatban kitárult az ajtó – és egy pillanatra halotti csend támadt.
Marguerite rejtekhelyéről nem látta az ajtót; visszafojtotta lélegzetét, úgy próbálta kitalálni, mi történik odalent.
Percy Blakeney természetesen azonnal megpillantotta az asztalnál ülő papot, ám öt másodpercig sem tétovázott: a következő pillanatban Marguerite meglátta, amint a magas alak átszeli a szobát, és vidáman elkiáltja magát:
– Hahó! Sehol senki? Hol van az a jómadár Brogard?
Az a pompás kabát és lovaglóöltöny volt rajta, amelyben Marguerite Richmondban látta, oly sok órával ezelőtt, öltözéke, mint mindig, makulátlan: nyaka körül és csuklóján hófehér csipkefodor, keze karcsú és fehér, szőke haja jól fésült; nyeles monokliját a megszokott, mesterkélt modorban viseli. Sir Percy Blakeney, angol főnemes, tarthatott volna akár a walesi herceg kerti mulatságára, hogysem kényelmesen, hidegvérrel belesétáljon a csapdába, amelyet legádázabb ellensége állított neki.
Egy percre megállt a szoba közepén, Marguerite pedig, akit megbénított a borzadály, még lélegezni sem bírt.
Minden pillanatban azt várta, Chauvelin jelt ad, a hely megtelik katonákkal, ő pedig lerohan, és Segít Percynek, hogy ne adja olcsón az életét. Ahogy férje ott állt, derűsen, mit sem sejtve, Marguerite kis híján felsikoltott: – Menekülj, Percy – halálos ellenséged az! Menekülj, amíg nem késő!
De még erre sem lett volna ideje, mert a következő pillanatban Blakeney nyugodtan az asztalhoz sétált, kedélyesen hátba vágta a papot, s a maga vontatott, mesterkélt hangján megszólalt:
– A manóba is! Mosieur... ööö... Chauvelin! Szavamra, nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk!
Chauvelin, aki épp a levesét kanalazta, kis híján megfulladt. Keskeny arca lilára vált, s csak egy heves köhögési roham mentette meg Franciaország agyafúrt képviselőjét, hogy élete legdöbbenetesebb meglepetésének ne adja tanújelét. Nem fért hozzá kétség, hogy az ellenéinek ez a merész húzása tökéletesen váratlanul érte, és orcátlan vakmerőségétől valósággal megkövült.
Láthatólag nem élt azzal az óvintézkedéssel, hogy katonákkal vetette volna körül a fogadót. Blakeney ezt nyilván kitalálta, és leleményes agya máris kifőzött holmi tervet, amellyel a maga javára fordíthatja a nem várt találkozást.
Marguerite odafent nem mozdult. Ünnepélyesen megígérte Sir Andrew-nak, hogy idegenek előtt nem szól férjéhez, és megvolt benne a kellő önfegyelem, hogy ösztöneinek engedelmeskedve, ésszerűtlenül ne veszélyeztesse a terveit. Ám irgalmatlan próbája volt lelkierejének, hogy némán nézze e két férfi találkozását. Hallotta volt, amikor Chauvelin utasítást adott az utak őrzésére. Tudta: amint Percy kilép a Szürke Macskából, bármerre indul, Jutley kapitány járőreinek valamelyik embere csakhamar megpillantja. Ha pedig itt marad, Desgas tér vissza nyomban a hat emberrel, akiket Chauvelin rendelt ide.
Szorult a hurok, és Marguerite nem tehetett mást: némán várt és gyötrődött. Különös ellentéte volt egymásnak ez a két férfi, és kettejük közül mintha Chauvelinen tükröződött volna némi félelem. Marguerite kellően ismerte ahhoz, hogy kitalálja, mi megy végbe az agyában. Nem a maga személyét félti, holott kettesben van egy isten háta mögötti fogadóban egy nálánál sokkal megtermettebb férfival, aki ráadásul bátor, és minden elképzelést felülmúlóan vakmerő. Marguerite tudta: Chauvelin nem térne ki semmiféle veszedelem elől, ha a szívének kedves ügy úgy kívánná, ám tart attól, hogy ha ez a pimasz angol netán leüti, akkor a menekülésének esélyét kettőzi meg; zsoldosai talán nem is tudnák elfogni a Vörös Pimpernelt, ha nem irányítja őket a fortélyos kéz és az éles elme, amelyet halálos gyűlölet ösztökél.
A francia kormány képviselőjének azonban pillanatnyilag nem kellett tartania hatalmas ellenfelétől. Blakeney legbárgyúbb nevetésével és nyájas jóindulattal ünnepélyesen hátba veregette:
– Átkozottul sajnálom – mondta vidáman –, igazán roppantul sajnálom... komisz dolog a leves... ehm... az áldóját! Egy barátom egyszer belehalt... ehm... megfulladt egy kanál levestől!
És félszeg, jóindulatú mosollyal nézett le Chauvelinre.
– A manóba is! – folytatta, amint a másik némiképp magához tért. – Pocsék egy odú ez... hát nem? Engedelmével – folytatta mentegetőző hangon, letelepedett az asztalhoz, és maga elé húzta a levesestálat. – Az a vén fajankó Brogard elaludt vagy mi.
Volt az asztalon még egy tányér, s abba nyugodtan kimert magának néhány kanál levest, majd kitöltött egy pohár bort.
Marguerite azon törte a fejét, mitévő lesz most Chauvelin. Arra gondol talán, hogy – ha visszanyeri beszélőképességét –, álöltözékében bízva, letagadja kilétét? De nem: Chauvelin eszesebb annál, hogysem ilyen hamis és gyerekes fogáshoz folyamodnék – s íme, már ki is nyújtja a kezét, és így szól nyájasan:
– El vagyok ragadtatva, hogy látom, Sir Percy. Elnézését kérem: azt hittem, a Csatorna túlsó partján van. A hirtelen meglepetéstől szinte elállt a lélegzetem.
– Ugyan! – legyintett nyájasan Sir Percy –, sose mentegetőzzék, monsieur... ööö... Chaubertin!
– Elnézését – Chauvelin.
– Ó, ezer bocsánat! Hogyne, persze – Chauvelin. Hiába, ezek az idegen nevek sehogy se mennek a fejembe...
Nyugodtan kanalazta a levest és nyájas jóindulattal kacarászott, mintha csakis azért jött volna Calais-ba, hogy élvezettel vacsorázzék ebben a mocskos fogadóban, esküdt ellensége társaságában.
Marguerite azon töprengett, vajon Percy miért nem üti le itt és most a kis franciát – és férje agyán is átsuhanhatott valami hasonló gondolat, mert szeme időnként veszedelmesen megvillant, amikor megpihent Chauvelin vézna alakján –, aki egyébként már összeszedte magát, és nyugodtan kanalazta a levest.
Az éles elme azonban, amely oly sok merész cselszövényt tervezett és vitt éghez, körültekintőbb volt, semhogy szükségtelen kockázatot vállaljon. Végtére lehetséges, hogy körös-körül spionok ólálkodnak; az sem lehetetlen, hogy a fogadós Chauvelin fizetett embere. Nem tudhatja, hogy Chauvelin egyetlen kiáltása nem hoz-e rá húsz embert, s mielőtt segíthetne a szökevényeken, vagy akár csak figyelmeztethetné őket, menthetetlenül csapdába ejthetik. Ezt nem fogja megkockáztatni; segíteni akar a többieken, biztonságba akarja helyezni őket, mert szavát adta nekik, és a szavát meg is tartja. Miközben tehát evett és társalgóit, agya terveket szőtt, fent a padláson pedig a szegény, szorongó asszony keservesen törte a fejét, mit is tegyen, s a kínok kínját állta ki, úgy vágyott lerohanni hozzá, de mozdulni sem mert, nehogy felborítsa a terveit.
– Nem is tudtam – mondta Blakeney kedélyesen –, hogy ön... khm... papi személy.
– Én... ööö... hm... – hebegett Chauvelin.
Ellenfelének nyugodt arcátlansága szemmel láthatólag kibillentette szokásos egyensúlyából.
– Hanem én akárhol felismertem volna – folytatta békésen Sir Percy, és kitöltött magának még egy pohár bort –, habár a paróka meg a kalap némiképp elváltoztatta a küllemét.
– Valóban?
– No de remélem, nem haragszik a megjegyzésért?... Átkozott modortalanság megjegyzéseket tenni... Ugye nem veszi zokon?
– Nem, nem, egyáltalán... khm! Remélem, Lady Blakeney jó egészségnek örvend – igyekezett sürgősen beszédtárgyat változtatni Chauvelin.
Blakeney kényelmesen kikanalazta tányérjából az utolsó cseppig a levest, kiitta borát, azután – Marguerite úgy látta – gyorsan körülpillantott a szobában.
– Nagyon jól van, köszönöm – felelt végül szárazon. Szünet támadt, melynek során Marguerite megfigyelhette a két ellenfelet, akik gondolatban nyilván egymást méregették. Percy jóformán épp szemben ült vele, alig tíz lépés távolságban onnan, ahol ő kuporgott, tépelődve, határozatlanul, nem tudván, mit tegyen, mit gondoljon. Már leküzdötte vágyát, hogy lerohanjon, és felfedje magát férje előtt. Aki így tud szerepet játszani, mint most Percy, azt nem kell asszonyi szóval óvatosságra inteni.
Marguerite a minden női szívnek kedves foglalatosságot élvezte: nézhette a férfit, akit szeret. A rongyos függöny hasadékán át bámulta férjének szép vonású arcát, s a lomha kék szempárban, a bárgyú mosoly mögött világosan látta az erőt, az energiát, a leleményességet, amely kivívta a Vörös Pimpernel híveinek tiszteletét és bizalmát. „Tizenkilencen vagyunk, akik bármikor készek vagyunk életünket adni a kegyed férjéért, Lady Blakeney”, mondotta volt Sir Andrew; s most, amikor elnézte az alacsony, de szegletes és széles homlokot, a mélyen ülő, éles kék szempárt, felmérte a tökéletesen játszott komédia mögött rejlő lebírhatatlan energiát, a szinte emberfeletti akaraterőt és bámulatos találékonyságot, megértette, minő lenyűgöző hatást tesz híveire –, hiszen varázslatával rabul ejtette az ő szívét és képzeletét is.
Chauvelin, aki jól nevelt viselkedéssel igyekezett leplezni türelmetlenségét, az órájára vetett egy gyors pillantást. Desgas hamarosan itt lesz: két-három perc még, és a pimasz angolt foglyul ejti Jutley kapitány fél tucat kipróbált embere.
– Párizsba tart, Sir Percy? – kérdezte könnyedén.
– A manóba is, dehogy – válaszolt kacagva Blakeney. – Épp csak Lille-ig – nem kell nekem Párizs... átkozottul kényelmetlen egy hely mostanában... nem igaz, monsieur Chaubertin... ööö... Chauvelin?
– A magafajta angolnak igazán nem, Sir Percy – válaszolt gunyorosan Chauvelin –, hisz önt nem érdekli az ott zajló vihar.
– A patvarba is, semmi dolgom vele, a mi átkozott kormányunk meg a maguk pártján van. A vén Pitt egy macskát nem merne kővel megdobni. Siet, uram? – tette hozzá, amikor Chauvelin lopva megint egy pillantást vetett az órájára. – Talán vár valakit?... Kérem, ne is törődjék velem... Mintha itt sem volnék.
Azzal felállt az asztaltól, és a tűzhelyhez húzta a székét. Marguerite megint csak heves kísértést érzett, hogy lemenjen hozzá, mert repült az idő: Desgas bármelyik percben itt lehet az embereivel. Percy ezt nem is sejti, és... Ó, mily szörnyű az egész – és mily tehetetlennek érzi magát!
– Semmi sem siettet – folytatta nyájasan Percy –, de nemigen akarózik tovább időznöm ebben az istentelen odúban! Hanem a patvarba is, uram – tette hozzá, amikor Chauvelin harmadszor is egy óvatos pillantást vetett az órájára –, nem, fog ám az órája gyorsabban járni, akármennyit nézegeti is! Talán csak nem egy barátját várja?
– De igen, igen... egy jó barátot.
– Csak nem egy hölgyet – tisztelendő uram?! – kacagott fel Blakeaey. – Mit meg nem enged az anyaszentegyház?! Hm? No, valljon színt... Hanem, hallja, jöjjön közelebb a tűzhöz, átkozottul hideg van.
Csizmája sarkával megrúgta a tüzet, a fahasábok felizzottak az ócska tűzhelyben. Percy szemmel láthatólag nem siet, és látni való az is, hogy mit sem sejt a fenyegető veszélyről. Odahúzott a tűzhelyhez még egy széket, és Chauvelin, aki immár alig bírta türtőztetni türelmetlenségét, leült mellé, de úgy, hogy szemmel tarthassa az ajtót. Desgas már közel negyedórája eltávozott. Marguerite fájdalmasan tudatában volt, hogy mihelyt megérkezik, Chauvelin sutba vágja a szökevényeket illető terveit, és azon nyomban elfogja az orcátlan Vörös Pimpernelt.
– Hé, monsieur Chauvelin – szólt amaz könnyedén –, mondja csak, könyörgök, csinos az a maga... jó barátja? Átkozottul takaros némelyik kis francia nő – igaz-e? No, de mit is kérdem – tette hozzá, míg könnyedén felállt, és visszasétált az asztalhoz –, ízlés dolgában mindig élen járt az egyház!
De Chauvelin nem hallgatott rá. Minden érzékével az ajtóra összpontosított, amelyen nyomban belép Desgas. Marguerite gondolatai is oda szegeződtek, mert az éj csendjében fülét hirtelen megütötte a távolról közeledő léptek dobaja – több férfi lépteié, Desgas és az emberei! Még három perc, és itt lesznek! És még egyszer három perc, és bekövetkezik a szörnyűség: a bátor sas a menyét csapdájába hullik! Mozdult volna, sikoltott volna, de nem mert; mert hallotta ugyan a katonák közeledését, de közben Percyt nézte, és figyelte minden mozdulatát. Az asztal mellett állt, amelyet tarka összevisszaságban borítottak a vacsora maradványai: tányérok, poharak, kanalak, só- és borstartók. Percy háttal állt Chauvelinnek, és még akkor is a maga mesterkélten bárgyú módján locsogott, de közben zsebéből elővette burnótos-szelencéjét, és gyorsan, ügyesen beleöntötte a borstartó tartalmát.
Azután megint Chauvelin felé fordult, bárgyú kacagással.
– Tessék? Szólt valamit, uram?
Chauvelin túlságosan feszült figyelemmel hallgatta a közeledő lépteket, semhogy észrevette volna, miben mesterkedik ravasz ellenfele. Most összeszedte magát, és igyekezett közömbösséget erőltetni vonásaira, közeledő diadalának pillanatában.
– Nem... – szólalt meg –, illetve... Mit is mondott, Sir Percy?
– Azt mondtam – felelte Blakeney, és Chauvelin mellé lépett, a tűzhelyhez –, hogy a zsidó a Piccadillyn ezúttal olyan kitűnő burnótot adott el nekem, amilyet még sose szippantottam. Megtisztel, atyám?
Chauvelin mellett állt, a maga könnyed, kedélyes módján, és esküdt ellenségének odakínálta burnótos-szelencéjét.
Chauvelin, aki egyszer azzal hencegett Marguerite-nek, hogy látott már életében egy-két fortélyt, erről még csak nem is álmodott. Fél fülével a gyorsan közeledő lépteket figyelte, fél szemével az ajtót, ahol mindjárt megjelennek Desgas és az emberei, gyanakvását tökéletesen elaltatta a pimasz angol könnyed modora, s még csak nem is sejtette, miféle merénylet készül ellene.
Kivett egy csipet burnótot.
Csak aki véletlenül felszippantott egy csipet borsot, az tudhatja, milyen reménytelen állapotba dönt egy ilyen csipet bárki emberfiát.
Chauvelin úgy érezte, szétrobban a feje – majd megfojtotta a tüsszögés: pillanatnyilag vak volt, süket és néma, és ez a pillanat elegendő volt Blakeneynek, hogy nyugodtan, a legcsekélyebb sietség nélkül fogja a kalapját, az asztalra dobjon néhány pénzdarabot, és higgadtan kisétáljon a szobából!
Marguerite-nek némi idejébe telt rendezni zaklatott gondolatait; az iménti rövid közjáték egy percig sem tartott, és Desgas meg a katonák még vagy kétszáz lépésnyire voltak a Szürke Macskától.
Amikor felfogta, mi történt, öröm és csodálat különös elegye töltötte el a szívét. Milyen ügyes volt, milyen leleményes! Chauvelin már akkor is magatehetetlen volt, sokkalta inkább, mintha ökölcsapás terítette volna le, mert sem látó-, sem halló-, sem beszélőképességének nem volt birtokában, miközben ravasz ellenfele csöndben kicsúszott a markából.
Blakeney eltávozott, és nyilván megpróbál eljutni a Blanchard apó kunyhójában rejtőző szökevényekhez. Chauvelin, igaz, pillanatnyilag tehetetlen, s a Vörös Pimpernelt sem fogták el Desgas és emberei. De járőrök őrzik a partot és valamennyi utat. Figyelnék minden talpalatnyi helyet, észrevesznek minden idegent. Meddig juthat el Percy feltűnő öltözékében, észrevétlenül, háborítatlanul?
Marguerite keserű szemrehányásokkal illette magát, amiért nem ment le hozzá, nem ejtette ki a figyelmeztetés és a szerelem szavait, amelyekre talán mégis szüksége lett volna. Percy nem tudhatja, milyen parancsot adott ki az elfogatására Chauvelin, és talán épp most...
Mielőtt azonban e szörnyű gondolatok alakot ölthettek volna elméjében, leengedett fegyverek zaját hallotta kintről, közvetlenül az ajtó elől, és Desgas hangját, amint állj!-t kiált embereinek.
Chauvelin némiképp magához tért; heves tüsszögése valamelyest alábbhagyott, és sikerült talpra vergődnie. Épp akkor ért az ajtóhoz, amikor Desgas bekopogott.
Chauvelin feltépte az ajtót, és mielőtt titkára egyetlen szót is kiejthetett volna, sikerült két tüsszentés között eldadognia:
– A magas idegen – gyorsan! – látta valaki?
– Hol, polgártárs? – kérdezte meglepetten Desgas.
– Itt, ember! Ezen az ajtón lépett ki – öt perce sincs!
– Semmit sem láttunk, polgártárs! Még nem kelt fel a hold, és...
– És maga épp öt percet késett, barátom – mondta gyűlölettől remegő hangon Chauvelin.
– Polgártárs... én...
– Azt csinálta, amit megparancsoltam – mondta türelmetlenül Chauvelin. – Tudom; csakhogy igen sok időt elfecsérelt. Szerencsére nem történt semmi helyrehozhatatlan, különben megadta volna az árát, Desgas polgártárs.
Desgas elsápadt. Főnökének egész magatartásából csak úgy sütött a düh és a gyűlölet.
– A magas idegen, polgártárs... – dadogta.
– Itt volt, ebben a szobában, öt perce sincs még: ennél az asztalnál vacsorázott. Az az átkozott pimaszsága! Nyilvánvaló okból nem óhajtottam egymagam kikezdeni vele. Brogard semmirekellő, az az átkozott angol pedig bikaerős, így aztán a maguk orra előtt szökött ki.
– Nem mehet messzire polgártárs. Jutley kapitány negyven embert küldött a járőrszolgálat megerősítésére: húsz ment le a partra. Újból biztosított afelől, hogy egész nap szüntelenül őrködtek, és hogy észrevétlenül egyetlen idegen sem juthatott le a partra vagy érhetett el csónakot,
– Helyes. Tudják az emberek, mi a dolguk?
– Pontos utasítást kaptak, polgártárs: én magam szóltam az elindulókhoz. Nyomába kell szegődniük – a lehető legnagyobb titokban – minden idegennek, akit csak látnak, kivált ha magas, vagy ha a magasságát görnyedve leplezi.
– Semmiképpen se tartóztassák fel az ilyen személyt – mondta hevesen Chauvelin. – Az a pimasz Vörös Pimpernel kicsúszik az ügyetlen kezek közül. Hagynunk kell, hogy elérjen Blanchard apó kunyhójáig, ott bekerítjük és elfogjuk.
– Az embereim tudják ezt, polgártárs, azt is, hogy mihelyt magas idegent látnak, szegődjenek a nyomába, egy ember pedig tüstént térjen vissza önhöz, és jelentsen.
– Helyes – dörzsölte elégedetten a kezét Chauvelin.
– További hírem is van, polgártárs.
– Mégpedig?
– Egy magas angolt mintegy háromnegyed órával ezelőtt beszélgetni láttak egy bizonyos Reuben nevű zsidóval, aki itt lakik a közelben.
– Igen, igen – és? – kérdezte türelmetlenül Chauvelin.
– A beszélgetés egy ló meg egy kordé körül folyt, amelyeket a magas angol bérbe akart venni, s amelyek, úgy rendelkezett, álljanak készen tizenegy órára.
– Az már elmúlt. Hol lakik az a Reuben?
– Néhány percnyi járásra innen.
– Küldjön el egy embert: tudja meg, elhajtott-e az idegen Reuben kordéján.
– Igenis, polgártárs.
Desgas elment, hogy utasítást adjon egyik emberének. Chauvelinnel folytatott beszélgetésének egyetlen szava sem kerülte el Marguerite figyelmét, és minden egyes kiejtett szó valósággal szíven ütötte, szörnyű reménytelenséggel és baljós előérzettel töltötte el.
Megtette ezt a hosszú, keserves utat, telve reménnyel és eltökéltséggel, hogy segít a férjének – és mindeddig semmit sem tehetett, csak figyelte, tehetetlenül, szívszakasztó aggodalommal, hogyan szorul a halálos hurok a merész Vörös Pimpernel körül.
Most minden lépését kémek kísérik, készen rá, hogy átadják ellenségeinek. Szörnyű csalódottság öntötte el Marguerite-et. Tehetetlenségében semmi hasznára nem lehet férjének, egyetlen reménye, hogy ha vége mindennek, osztozhat a sorsában.
Amikor Desgas eltávozott, Chauvelin rosszkedvűen járt fel-alá a szobában, maga Desgas pedig kint várta annak az emberének a visszatértét, akit Reuben keresésére küldött. Teltek-múltak a percek. Chauvelint láthatólag emésztette a türelmetlenség. Most már senkiben sem bízott: a csíny, amelyet az imént a vakmerő Vörös Pimpernel űzött vele, egyszeriben kétségeket ébresztett benne a sikert illetően, hacsak nem ő maga áll őrt, s nem közvetlenül maga irányítja a pimasz angol elfogatását.
Vagy öt perc elteltével visszatért Desgas, s a nyomában egy koros zsidó, mocskos, foszlott kaftánban, amely a vállán már zsírosra koszolódott. A lengyel zsidók szokása szerint kétoldalt pajeszba kunkorított vörös haja jócskán őszült, szutykos arca kiváltképp visszataszítóvá tette a külsejét.
Chauvelin, akiben élénken élt a franciák előítélete a megvetett faj iránt, intett a szerencsétlennek, hogy maradjon tisztes távolságban. A három ember épp a gerendáról függő olajlámpás alatt állt, és Marguerite jól láthatta mindannyiukat.
– Ez az az ember? – kérdezte Chauvelin.
– Nem, polgártárs – válaszolt Desgas –, Reubent nem találtam; bizonyára elvitte már a kordáján az idegent. De ez az ember állítólag tud valamit, és azt bizonyos ellenszolgáltatás fejében hajlandó elárulni.
– Úgy! – mondta Chauvelin, és undorral elfordult az emberiségnek ettől az utálatos példányától.
A zsidó, jellegzetes türelemmel, csak állt alázatosan, göcsörtös botjára támaszkodva; zsíros, széles karimájú kalapja sötét árnyékot vetett szutykos képére – várta, hogy őkegyelmessége méltóztassék néhány kérdést feltenni.
– A polgártárs azt mondja – szólt hozzá parancsoló modorban Chauvelin –, hogy tudsz valamit barátomról, a magas angolról, akivel találkozni óhajtok... A patvarba is! ne gyere közelebb! – tette hozzá sietősen, amikor a zsidó buzgón előrelépett.
– Igen, kegyelmes uram – felelt a zsidó, a keleti eredetről árulkodó jellegzetes hanghordozással. – Én, meg Reuben Goldstein találkoztunk az este egy magas angol úrral az országúton, innen nem messze.
– Megszólítottátok?
– Ő szólított meg bennünket, kegyelmes uram. Azt tudakolta, bérelhetne-e kocsit, lovat, mert végig akart hajtani a Szent Márton úton, s még ma elérni oda, ahová igyekszik.
– És mit mondtál?
– Én ugyan semmit – mondta sértődött hangon a zsidó. – Reuben Goldstein, az az átkozott áruló, az a Beliál fia...
– Elég legyen ebből! – szakította félbe Chauvelin. – Azt mondd el, mi történt!
– Hogy mi történt, kegyelmes uram? – Nem hagyott szóhoz jutni az átkozott! Már éppen felajánlottam volna a gazdag angol úrnak a lovamat, kocsimat, hogy elhajthasson, ahová csak a kedve tartja, de Reuben megelőzött: felajánlotta azt a csupa csont és bőr gebéjét meg a rozoga kordéját!
– És mit csinált az angol úr?
– Meghallgatta Reuben Goldsteint, kegyelmes uram, aztán szépen a zsebébe nyúlt, előhúzott egy marék aranyat, megmutatta annak a Belzebub ivadékának és azt mondta, mind az övé lehet, ha tizenegy órára készen áll a lova meg a kordéja.
– És persze a ló meg a kordé készen állt, igaz?
– Készen, kegyelmes uram? Reuben gebéje kehes, a lába pókos; először meg nem mozdult, akárhogy nógatták. Jó időbe beletelt, meg egypár rúgásba, míg nagy nehezen kötélnek állt – mondta a zsidó, és rosszmájúan vihogott.
– De elindultak?
– El, el, kegyelmes uram, lehet vagy öt perce. Mondhatom, fura bogarai vannak annak az úrnak. Ha angol, tudhatná, hogy Reuben gebéje nem való már hámba.
– De ha nem volt más választása?
– Hogy nem volt más választása, kegyelmes uram?! – méltatlankodott éneklő hangon a zsidó. – Hát nem megmondtam neki tízszer is, hogy az én lovam, az én kordém gyorsabban elviszi, és sokkal kényelmesebben, mint a Reuben gebéje?! De nem hallgatott a szóra. Az az átkozott, sima nyelvű, hazug Reuben jól rászedte. Ha annyira siet az az úr, jobban járt volna az én kordémmal!
– Tehát van neked is lovad és kordéd? – kérdezte fennen Chauvelin.
– Hogy van-e, kegyelmes uram? Ha kegyelmességed maga akar hajtani...
– Tudod-e, merre indult a barátom Reuben Goldstein kordéján?
A zsidó elgondolkodva vakargatta szutykos állat. Marguerite szíve majd kiszökött a bordái közül. Jól hallotta a kérdést; szorongva nézte a zsidót, de a széles karimájú kalap árnyékot vetett az arcára. Marguerite úgy érezte, ez a mocskos vénember tartja hosszú, piszkos kezében Percy sorsát. A szobában csend volt. Chauvelin türelmetlenül meredt az előtte görnyedező alakra. A zsidó végre-valahára lassan belenyúlt kaftánja zsebébe, és a ruhadarab bő redői közül néhány ezüstpénzt vett elő. Elgondolkodva nézett rájuk, majd halkan megszólalt:
– Ezeket adta nekem a magas idegen, amikor Reubennel elhajtott – azért, hogy tartsam a szám róla meg a viselt dolgairól.
Chauvelin türelmetlenül vállat vont.
– Mennyi az a pénz? – kérdezte.
– Húsz frank, kegyelmes uram – válaszolt a zsidó –, és én becsületes ember, voltam világéletemben.
Chauvelin szótlanul elővett zsebéből néhány aranypénzt, és a zsidó felé nyújtott markában megcsörgette.
– Hány arany van a kezemben? – kérdezte csöndesen.
Láthatólag nem állt szándékában, hogy megfélemlítse az öregembert – inkább maga felé akarta hajlítani, ezért nyájas és olajozott volt a modora. Nyilván attól tartott, ha a nyaktilóval fenyegetőzik, vagy egyéb hasonló meggyőzési módszerekkel áll elő, még megzavarhatná. Úgy vélte, nagyobb haszna lehet, ha a mohóságára igyekszik hatni, mint, ha megfélemlíti.
A zsidó gyors, éles pillantást vetett a kérdezősködő markában csörgő aranyakra.
– Legalább öt, kegyelmes uram – válaszolt alázatosan.
– Vajon elegendő lenne, hogy megoldja azt a becsületes nyelvedet?
– Mit óhajt tudni kegyelmességed?
– Hogy a lovad meg a kordéd el tud-e vinni oda, ahova barátom, a magas angol úr hajtott Reuben Goldstein kordéján.
– Az én lovam meg a kordéra oda viszi el kegyelmességedet, ahova kegyelmességednek tetszik.
– Például Blanchard apó kunyhójához?
– Kegyelmességed kitalálta? – bámult a vén zsidó.
– Ismered azt a helyet?
– Ismerem, kegyelmes uram.
– Melyik út vezet oda?
– Szent Márton útja, kegyelmes uram, onnan pedig egy gyalogösvény a sziklákhoz.
– Ismered az utat? – ismételte nyersen Chauvelin.
– Minden kövét, minden fűszálát, kegyelmes uram – válaszolt csöndesen a zsidó.
Chauvelin nem szólt többet; egyenként leszórta az öt aranyat a földre a zsidó elé, az meg letérdelt, és kúszva-mászva szedegette össze. Egy aranypénz elgurult, nagy nehezen sikerült csak kikotornia a pohárszék alól. Chauvelin szótlanul megvárta, míg az öreg végigkutatja a padlót az aranyak után. Csak akkor szólalt meg, amikor az megint felkászálódott:
– Milyen hamar tudod előállítani a lovadat meg kordét?
– Már készen is állnak, kegyelmes uram.
– Hol?
– Alig tízlépésnyire az ajtótól.
– Meddig tudsz vele elvinni?
– Egészen Blanchard apó kunyhójáig és messzebb, mint ameddig Reuben gebéje vitte kegyelmességed barátját. Fogadni mernék, hogy két mérföldet sem teszünk meg innen, és máris utolérjük azt a gálád Reubent, a gebéjét, a kordéját meg a magas idegent, amint ott hevernek nyakukszegetten az országút árkában.
– Mennyire van innen a legközelebbi falu?
– Azon az úton, amerre az angol úr elindult, Miquelon a legközelebbi, alig két mérföldnyire.
– Ott kaphat friss lovat, ha tovább akar menni?
– Kapni kaphat – ha ugyan elér odáig.
– Hát te?
– Megpróbálja kegyelmességed? – kérdezte válasz helyett a zsidó.
– Ez a szándékom – mondta nagyon halkan Chauvelin. – De jól vésd az eszedbe: ha becsapsz, megparancsolom két legszálasabb katonámnak; úgy verjenek meg, hogy a lélek is kikívánkozzék abból a rusnya testedből. Hanem hogyha megtaláljuk barátomat, a magas angolt, akár az úton, akár Blanchard apó kunyhójában, még tíz arany üti a markodat. Áll az alku?
A zsidó elgondolkodva dörzsölgette állat. A tenyerén tartott pénzre pillantott, azután zord faggatójára, majd a háttérben némán várakozó Desgas-ra. Egypercnyi fontolgatás után eltökélten megszólalt:
– Elfogadom.
– Eredj ki, és várj ott – mondta Chauvelin –, és ne feledkezz az alkunkról, mert az ég a tanúm: én nem felejtem.
Az öreg zsidó minden eddiginél mélyebb és alázatosabb meghajlás után kicsoszogott a szobából. Chauvelin elégedetten dörzsölte össze a kezét, és tekintetéből gonosz elégedettség sütött.
– A kabátomat, csizmámat – szólt Desgas-nak.
Desgas az ajtóhoz lépett, és nyilván kiadta a szükséges utasítást, mert hamarosan belépett egy katona, és hozta Chauvelin kabátját, csizmáját, kalapját.
Az levetette reverendáját, amely alatt lovaglónadrágot és mellényt viselt, és nekilátott az átöltözésnek.
– Maga pedig, polgártárs – szólt Desgas-hoz –, siessen vissza Jutley kapitányhoz, kérjen tőle még tizenöt embert, és hozza őket magával Szent Márton útjára, ahol bízvást hamarosan utoléri a zsidó kordéját, s benne engem. Parázs verekedésben lesz részünk hamarosan, ha Blanchard apó kunyhójához érünk. Ott aztán sarokba szorítjuk a vadat, hiszen ez a pimasz Vörös Pimpernel vakmerőségében – vagy éppenséggel ostobaságában? – ragaszkodott eredeti tervéhez. Az imént úgy véltem, letett arról a szándékáról, hogy felkeresse búvóhelyén Tournayt, St.-Justöt, meg a többi árulót, de mint hallom, mégis oda indult. Amikor rájuk bukkanunk, alighanem elkeseredetten védekeznek majd, és nem adják olcsón az életüket. Bizonyára néhány emberünk is otthagyja a fogát. Ezek a királypártiak jól bánnak a karddal, az angol pedig ravasz, mint a róka, és nagyon erősnek látszik. No, de legalább ötszörös túlerőben leszünk. Maga az embereivel nyomon követheti a kordét, végig Szent Márton útján, át Miquelonon. Az angol megelőzött bennünket, és nemigen fog hátrapillantani.
Miközben kiadta parancsait, végzett az átöltözéssel. Sutba vágta a papi öltözéket, s megint szokásos fekete, testhezálló öltönyét viselte. Végezetül feltette kalapját.
– Érdekes foglyot adok a kezére, polgártárs – mondta kacarászva, és tőle szokatlan meghittséggel karolt Desgas-ba, és indult vele az ajtó felé. – Nem öljük meg egy csapásra, igaz-e, Desgas barátom? Blanchard apó kunyhója bízvást magányos fészek a parton, és az embereink jól elszórakoznak majd a sebzett rókával. Jól válogassa meg az embereit, Desgas barátom... olyan fajtákat keressen, akik kedvüket lelik az effajta vadászatban! Hadd nyüszítsen félelmében, fájdalmában az a gálád Vörös Pimpernel, mielőtt végül... – és kifejező kézmozdulat kíséretében gonosz, baljós nevetést hallatott, amely kimondhatatlan borzadállyal töltötte el Marguerite lelkét.
– Jól válogassa meg az embereit, Desgas polgártárs – ismételte Chauvelin, majd titkára kíséretében kilépett a szobából.
Marguerite Blakeney egy percig sem tétovázott. A Szürke Macska környékén elhalt minden hang. Végighallgatta, amint Desgas utasítási; ad embereinek, majd az erődítmény felé indul, hogy tizenkét főnyi erősítést szerezzen: hat ember kevés ahhoz, hogy elfogja a ravasz angolt, akinek leleményes agya még a bátorságánál és erejénél is veszedelmesebb fegyver.
Néhány perc elteltével megint meghallotta a zsidó rekedtes hangját: nyilván a gebéjét nógatta; aztán kerékcsikorgás hallatszott, majd rozoga kordé döcögése a hepehupás úton.
A fogadóban némaság honolt. Brogard meg á felesége úgy megrémült Chauvelintől, hogy egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott odabentről: azt remélték, hogy róluk mindenki megfeledkezik, vagy legalábbis nem szúrnak szemet senkinek; Marguerite még a szokásos elmotyogott szitkozódást sem hallotta.
Várt még egy-két percig, azután halkan leosont a rozoga lépcsőn, szorosan beburkolózott sötét köpenyébe, és kisurrant a fogadóból.
Odakint kellően sötét volt, hogy ne pillanthassák meg, éles füle pedig jól hallotta az országúton döcögő kordé zörejét. Remélte, hogy az országutat szegélyező árok árnyékában nem veszik majd észre Desgas hamarosan közeledő emberei, sem a környéken cirkáló járőrök.
Így indult hát gyötrelmes útjának utolsó stációjára, egyedül, éjnek évadján, gyalogszerrel. Közel három mérföld még az út Miquelonig, onnan pedig tovább Blanchard apó kunyhójáig, bárhol legyen is ama végzetes hely, s valószínűleg még ennél is komiszabb úton: de Marguerite mindezzel mit sem törődött.
A zsidó gebéje ugyancsak lassan poroszkált, s Marguerite jól tudta, hogy bármennyire hatalmába kerítette is a lelki törődöttség meg az idegizgalom, könnyen lépést tarthat vele a dimbes-dombos tájon, ahol a szerencsétlen és bizonyára csontig soványodott jószág – ha tetszik az utasának, ha nem – jócskán tart majd kényszerpihenőt. Az út bizonyos távolságra volt a tengertől, kétoldalt bozót és csökött fák szegélyezték, gyér levélzetüket, mint szellemalakok haját, borzolta az északi szél.
A hold szerencsére nem mutatott hajlandóságot, hogy kikandikáljon a felhők közül, és Marguerite az út szélén, a bozótos védelmében észrevétlen maradhatott. Némaság vette körül: csak messziről hallatszott halk nyögésként a tenger moraja.
A bűzös, mocskos fogadóban, kényszerű tétlenségben töltött órák után Marguerite élvezte volna az őszi éj édes illatát, a friss tengeri szellőt, a távol; hullámok moraját; gyönyörűségét lelte volna e magányos zug csendjében, nyugalmában, amelyet csak olykor-olykor tört meg egy távoli sirály gyászos rikoltása, meg a messzi kerékcsikorgás: kedvére lett volna a hűs levegő, a természet békés végtelensége a part e magányos szakaszán – csakhogy a szívét kegyetlen előérzet nyomasztotta, keserű fájdalom gyötörte, és heves vágy ama lény iránt, ki oly végtelenül kedvessé vált a szívének.
Lába meg-megcsúszott a füves árokparton – biztonságosabbnak vélte ugyanis, ha nem az út közepén megy, de a sáros meredeken nehéz volt jó iramban haladnia. Igaz, nem is akarta túlságosan megközelíteni a kordét; az éji némaságban biztos kalauza volt a kerékcsikorgás.
Messze elmaradtak már mögötte Calais fényei, és ezen az úton nyoma sem volt emberi lakhelynek, egyetlen halászkunyhó, favágómenedék sem árválkodott a közelben; jobb kéz felől a távolban húzódott a sziklaperem, alatta a köves part, amelyen állandó morajjal törtek meg a dagály hullámai. Távolabb pedig szüntelenül csikorogtak a kerekek, és vitték győzelemre a kérlelhetetlen ellenséget.
Vajon, az elhagyatott tengerpartnak mely pontján lehet most Percy? – tűnődött Marguerite. Nem járhat messze, hiszen alig negyedórával előzte meg Chauvelint. Vajon tudja-e, hogy Franciaországnak ebben a hűvös, tengerszagú zugában tömérdek spion lappang, mind az ő magas alakjára vadászik, mind a nyomára akar bukkanni, ott, ahol mit sem sejtő barátai várják, s azután rákattintani a halálos csapdát?
Chauvelin, amint ide-oda dülöngélt a hepehupás úton a zsidó kordéján, kellemes gondolatokon kérődzött. Időnként elégedetten össze-összedörzsölte a kezét; örömmel töltötte el a gondolat, micsoda pompás hálót szőtt, amelyen át nem menekülhet a mégoly találékony és vakmerő angol sem. Idő jártával, ahogy az öreg zsidó kényelmesen, de biztonságosan hajtott végig a sötét úton, Chauvelin egyre mohóbban várta a rejtelmes Vörös Pimpernel utáni izgalmas hajsza drámai fináléját.
Chauvelin polgártárs diadalkoszorújában a legpompásabb babérlevél lesz a merész cselszövő elfogatása. Ha tetten érik, mint a Francia Köztársaság árulóinak bűnsegédét, nem számíthat hazájának védelmére. Chauvelin egyébként is eltökélte, ha Anglia netán lépéseket tenne, már későn érkezik mindennemű beavatkozás.
Szívébe az önvádnak a leghalványabb árnya sem költözött amiatt, hogy milyen szörnyű helyzetbe taszította a boldogtalan asszonyt, aki öntudatlanul férjének árulója lett. Chauvelin már nem is gondolt rá: a maga idején hasznos eszköz volt, semmi több.
A zsidó keshedt gebéje már alig vánszorgott. Kocsisa mind gyakrabban volt kénytelen megállni, és minden egyes megálló hosszabb volt az előzőnél.
– Messze vagyunk még Miquelontól? – kérdezte minduntalan Chauvelin.
– Nem vagyunk már messze, kegyelmes uram – hangzott a nyugodt válasz minden alkalommal.
– Hogyhogy még nem bukkantunk a barátodra meg az enyémre, amint egymás hegyén-hátán hevernek az út árkában? – tudakolta gúnyosan Chauvelin.
– Türelem, kegyelmes uram – válaszolta Mózes fia. – Előttünk járnak. Látom a keréknyomot, annak az árulónak a szekeréét, az amálekiták fiáét.
– Biztos, hogy jó úton járunk?
– Olyan biztos, mint hogy kegyelmességed zsebében ott lapul az a tíz arany, amely nemsokára az enyém lesz.
– Mihelyt kezet foghatok barátommal, a magas idegennel, a tiéd lesz minden bizonnyal.
– Hallga! Mi volt ez? – szólalt meg hirtelen a zsidó.
A tökéletes némaságban most egyszerre patkócsattogás hallatszott a sáros úton.
– Katonák... – tette hozzá rémült suttogással.
– Állj meg egy percre, hogy jobban halljam – mondta Chauvelin.
Marguerite is meghallotta a vágtató paták dobaját, amint a kordé felé és őfeléje közeledtek. Először azt hitte, Desgas és csapata érik utol őket hamarosan – ám ez a hang az ellenkező irányból hallatszott, minden bizonnyal Miquelon felől. A sötétség biztos menedéket nyújtott Marguerite-nek. Észrevette, hogy a kordé megállt, ő pedig igen-igen óvatosan, nesztelenül közelebb lopózott.
Szaporán vert a szíve, egész testében reszketett, szinte hallotta, milyen hírt hoznak a lovasok: „Ezen az úton vagy a parton nyomon kell követni minden idegent, kivált, ha magas, vagy ha görnyedt tartással igyekszik leplezni magasságát; mihelyt megpillantják, azonnal induljon vissza lovas hírnök, és jelentse.” Ez volt Chauvelin parancsa. Megpillantották hát a magas idegent, s ez volna a lovas hírnök, aki a nagy újságot hozza, hogy az üldözött vad végre csapdába került?!
– Szabadság, testvériség, egyenlőség! – hangzott a jelszó, majd Chauvelin sietős kérdése:
– Mi hír?
Két lovas állt meg a kordé mellett. Marguerite látta az éjféli égre rajzolódó árnyképüket. Hallotta a hangjukat, lovuk horkanását, majd távolabbról több láb ütemesen közeledő lépteit: Desgas jött a katonákkal.
– Látták az idegent? – kérdezte mohón Chauvelin.
– Nem, polgártárs, semmiféle magas idegent nem láttunk; a szikla peremén közeledtünk.
– És azután?
– Alig negyed mérföldnyire Miquelon után egy fakalyibára bukkantunk, olyan volt, mint valami kunyhó, amelyben a halászok tartják hálóikat, szerszámaikat. Első pillantásra üresnek látszott, nem is tűnt gyanúsnak, amíg észre nem vettük, hogy az oldalán levő nyílásból füst szivárog. Leszálltam a lóról, és közelebb kúsztam a kalyibához. Üres volt, de az egyik sarokban faszéntűz égett, és két zsámoly is állt odabent. Bajtársaimmal megtanácskoztuk a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy ők a lovakkal fedezékben maradnak, szem elől rejtve, én pedig ott őrködöm, így is történt.
– És látott valamit?
– Vagy félóra múltán hangokat hallottam, és hamarosan két férfi közeledett a sziklaperemhez; úgy láttam, a lille-i országútról jönnek. Az egyik fiatal volt, a másik idős. Suttogva beszélgettek, nem hallottam, mit mondanak.
Az egyik fiatal volt, á másik idős. Marguerite-nek hallgatózás közben szinte elállt a szívverése: vajon a fiatalabbik Armand volt? A bátyja? S az idősebbik Tournay? Vajon ők a menekültek, akik öntudatlan csaliként tőrbe csalják rettenthetetlen, nemes szívű megmentőjüket?
– A két férfi azután bement a kalyibába – folytatta a katona, Marguerite sajgó idegei pedig felfogni vélték Chauvelin diadalmas kuncogását –, én meg közelebb kúsztam. A kunyhó gyatra tákolmány, úgyhogy hallottam, mit beszélnek odabent.
– Igen? Gyorsan! Mit hallott?!
– Az idősebbik megkérdezte a fiatalt, bizonyos-e benne, hogy jó helyre jöttek. „Ó, igen – felelte amaz –, egész biztosan ez az a hely”, és a faszéntűz fényénél egy papírt mutatott társának.
„Itt a tervrajz – mondta –, amelyet még Londonban kaptam tőle. Hacsak ellenkező értelmű utasítást nem kapok, ehhez kell szigorúan ragaszkodnunk – márpedig nem kaptam semmiféle egyéb utasítást. Itt van az út, amelyen jöttünk... itt az elágazás... itt kereszteztük Szent Márton útját.... és ez itt az ösvény, amelyen a sziklaperemhez értünk.” Ekkor alkalmasint meghallotta a neszezésemet a fiatalember, mert a kunyhó ajtajához lépett, és aggodalmasan körülpillantott. Amikor visszatért társához, olyan halkan suttogtak, hogy többet nem hallottam a beszélgetésükből.
– Igen, és? – kérdezte türelmetlenül Chauvelin.
– Hatan voltunk, jártuk azt a partszakaszt. Ekkor összegyűltünk, és úgy határoztunk, hatunk közül négyen ott maradnak, és szemmel tartják a kunyhót, én pedig egy bajtársammal visszalovagolok, és jelentem a látottakat.
– És a magas idegent nem látták?
– Nem láttuk, polgártárs.
– Ha a bajtársai megpillantják, mit fognak tenni?
– Egy percre sem tévesztik szem elől, és ha menekülni próbál, vagy ha hajó bukkan fel, akkor megközelítik, bekerítik, és szükség esetén lőnek: a tüzelés hangjára a járőr többi tagja nyomban ott terem. Semmiképpen sem engedik szökni az idegent.
– Igen ám, csakhogy én nem akarom, hogy az idegennek bántódása essék, egyelőre még nem – mormolta vadul Chauvelin. – No, de maguk legjobb képességük szerint cselekedtek. Adná a sors, hogy ne késsem el...
– Az imént hat emberrel találkoztunk, akik órák óta járőröznek az úton. Ők sem láttak senki idegent.
– Márpedig előttünk jár valahol, kordén vagy pedig... Nincs vesztenivaló időnk! Mennyire van ide az a kunyhó?
– Vagy két mérföldnyire, polgártárs.
– Megtalálná? Most azonnal? Teljes bizonyossággal?
– Semmi kétségem felőle, polgártárs.
– A sziklaperemre tartó ösvényt? Még sötétben is?
– Holdfényes az éj, polgártárs, és egész bizonyosan megtalálom az utat – ismételte határozott hangon a katona.
– Akkor maradjon mellettünk. A bajtársa vigye vissza mind a két lovat Calais-ba. Magának nem lesz szüksége lóra. Maradjon a kordé mellett, és irányítsa a zsidót, merre hajtson. Negyed mérfölddel az ösvény előtt állítsa meg, és vigyázzon, hogy a legrövidebb úton haladjon.
Chauvelin szavai közben Desgas és emberei gyorsan közeledtek, Marguerite már vagy százlépésnyi közelségből hallotta a lépteiket. Nem érezte biztonságosnak, ha ott marad, és már nem is volt szükséges, hiszen eleget hallott. Egyszeriben mintha a szenvedés képessége is elhagyta volna: szíve, idegzete, agya valósággal megbénult a szüntelen szorongás hosszú órái után, a szörnyű kétségbeesés közepette.
Mert immár szétfoszlott az utolsó reménység is. Két kurta mérföldnyire innen várja bátor megmentőjét a két szökevény. S ő feléjük tart, valahol ezen az elhagyatott úton, és hamarosan odaér hozzájuk; azután bezárul a ravasz csapda, huszonnégy férfi s vezérük, akinek halálos gyűlöletét csak gonosz agyafúrtsága múlja felül, bekerítik a szökevények kicsiny csapatát, és bátor vezérüket. És elfogják mindnyájukat. Armand-t, Chauvelin adott szava szerint, visszakapja, de férje, Percy, akit minden egyes lélegzetével jobban szeretett és bálványozott, könyörtelen ellensége kezére jut, s az nem tekinti a bátor szívet, nem csodálja egy nemes lélek hősiességét, s merő gyűlölettel viseltetik ravasz ellenfele iránt, ki annyiszor túljárt az eszén.
Marguerite hallotta, amint a katona útbaigazítja a zsidót – jobbnak találta hát, ha sietősen visszahúzódik az út szélére, és megbújik a bozót mögött, amíg Desgas és emberei odaérnek.
A katonák nesztelenül a kordé mögé sorakoztak, s a menet lassan elindult a sötét úton. Marguerite megvárta, amíg mindannyian hallótávolságon kívül kerültek, majd ő is utánuk osont, nesztelenül, az egyre mélyebb sötétségben.
Marguerite mintegy álomban követte őket; minden egyes pillanat szorosabbra vonta a hálót a mindenkinél drágább, szeretett élet körül. Immár egyetlen célja volt csak: hogy viszontlássa férjét, hogy elmondhassa neki, mint szenvedett, hogy meggyónja: mennyire igazságtalan volt hozzá, és mily kevéssé értette meg. Felhagyott már minden reménnyel, hogy megmentheti: hisz látta, mint kerítik be kérlelhetetlenül, s ahogy kétségbeesetten fürkészte körös-körül a sötétséget, azon tűnődött, vajon merről bukkan fel csakhamar, hogy mit sem sejtve belesétáljon a kelepcébe, amelyet halálos ellensége állított.
Marguerite megborzongott a hullámok távoli robajának hallatán; egy-egy bús bagolyhuhogás, távoli sirályrikoltás kimondhatatlan borzadállyal töltötte el. Azokra az emberbőrbe bújt szörnyetegekre emlékeztette, akik prédájukra lesve lapulnak, hogy azután éhes farkas módjára marcangolják szét, kielégítvén gyűlöletük ordas étvágyát. Marguerite nem a sötétségtől rettegett, hanem attól a férfitól, ott nem messze, aki egy rozoga kordéban ülve olyan bosszúról álmodik, melytől boldog kacajra fakadnának a pokolbéli démonok.
Az út véresre törte lábát. Térde rogyadozott a kimerültségtől. Napok óta a leghevesebb idegizgalomban élt; három éjjel nem volt nyugodt álma; s most már közel két órája gyalogolt a csúszós úton –, de elhatározása mégsem ingott meg egy pillanatra sem. Meg fogja látni férjét, mindent elmond neki, s ha Percy képes megbocsátani a bűnt, amelyet ő vak tudatlanságában követett el ellene, boldogan hal meg az oldalán.
Jóformán önkívületben vonszolta magát; már csak az ösztön tartotta talpon, s vezette az ellenség nyomában – amikor ugyanannak a vak ösztönnek a hatására a leghalványabb hangra is érzékeny füle megsúgta, hogy a kordé megállt, és mögötte a katonák úgyszintén. Elérkeztek hát útjuk céljához. Valahol a közelben, jobb kéz felől indul az ösvény a sziklaperem és a kunyhó felé.
Mit sem törődve a kockázattal, kúszva megközelítette Chauvelint és kis csapatát: amaz már leszállt a kordéról, és parancsokat adott embereinek. Marguerite igyekezett mindent kihallgatni; ha egyáltalán segíthet még Percynek, legfeljebb azzal, ha az ellenség tervének minden egyes részletét ismeri.
Az a hely, ahol a csapat megállt, mintegy nyolcszáz méterre lehetett a tengerparttól; nagyon halványan, távolról hallatszott a hullámok moraja. Chauvelin és Desgas, nyomukban a katonákkal, jobb kéz felé lekanyarodtak az útról, bizonyára a szirtek felé vezető ösvényt követve. A zsidó gebéjével-kordéjával, az úton maradt.
Marguerite végtelenül óvatosan, csúszva-mászva, ugyancsak letért jobb kéz felé az útról: e végből át kellett vergődnie a szűrős bozóton, s lehetőleg minél zajtalanabbul. Arcát-kezét összeszurkálták az ágak, de ő mit sem törődött ezzel: csak arra ügyelt, meg ne lássák, meg ne hallják lopózkodás közben. Mint Franciaország e részében sok helyütt, a gyalogösvényt szerencsére alacsony, kusza sövény szegélyezte, a mögött pedig durva szálú fűvel benőtt száraz árok húzódott. Ebben lelt menedéket Marguerite; senki sem láthatta, és sikerült alig háromlépésnyire megközelítenie Chauvelinit, aki parancsokat osztogatott embereinek.
– Most pedig – suttogta türelmetlenül – hol van Blanchard apó kunyhója?
– Vagy nyolcszáz méternyire innét, az ösvény mentén – válaszolt az a katona, aki az imént a különítményt vezette –, fele úton a szikla oldalában.
– Helyes. Maga vezet minket. Mielőtt megkezdenénk a leereszkedést a sziklafalon, maga nesztelenül lekúszik a kunyhóhoz, és meggyőződik felőle, hogy ott vannak-e az áruló királypártiak. Megértette?
– Megértettem, polgártárs.
– Most pedig figyeljenek jól mindannyian – folytatta parancsoló modorban a többi katonához címzett mondókáját Chauvelin –, mert ezek után már nem válthatunk szót, úgy, hogy véssenek jól az emlékezetükbe minden szótagot, mert az életük függhet tőle.
– Figyelünk, polgártárs – felelt Desgas –, és a Köztársaság katonája sosem feledi a parancsot.
– Maga, aki felmászott a kunyhóhoz, megpróbál belesni. Ha az árulók társaságában van egy angol is – az átlagosnál magasabb, akkor éles, gyors füttyszóval adjon jelt bajtársainak. Ezután mindannyian vegyék körül a kunyhót, és rontsanak be. Odabent ki-ki ragadjon meg egy-egy embert, mielőtt lőfegyverükhöz kaphatnának. Ha bármelyikük ellenáll, lőjenek a lábába vagy a karjába, de a magas férfit semmiképpen se lőjék agyon. Megértették?
– Megértettük, polgártárs.
– Az átlagosnál magasabb férfi bizonyára erősebb is az átlagosnál: legalább négyen-öten birkózhatnak csak meg vele.
Kis csend támadt, majd Chauvelin folytatta:
– Ha az áruló királypártiak még egyedül vannak, és minden valószínűség szerint így lesz, akkor figyelmeztessék ott őrködő bajtársaikat, maguk pedig vonuljanak fedezékbe a kunyhó körüli sziklák, nagyobb kövek mögé, és ott várják, halotti csendben, az angol érkezését. Csak akkor támadják meg a kunyhót, ha ő már bent van. Ne feledjék: olyan csendben legyenek, mint a karám körül ólálkodó farkas. Nem akarom, hogy bármi is felkeltse a királypártiak gyanúját – egy pisztolylövés, egy kiáltás a részükről elegendő lehet, hogy figyelmeztesse azt a magas személyt: ne közeledjék a sziklákhoz meg a kunyhóhoz; márpedig – tette hozzá parancsoló modorban – maguknak az a feladata, hogy elfogják őt.
– Az utolsó betűig teljesítjük parancsait, polgártárs.
– Akkor induljanak, a lehető legnesztelenebbül, én pedig követem magukat.
– És mi lesz a zsidóval, polgártárs? – kérdezte Desgas, miközben a katonák némán, mint az árnyak, egyesével elindultak a hepehupás, keskeny ösvényen.
– Csakugyan! A zsidóról megfeledkeztem – mondta Chauvelin, majd a szerencsétlen öreg felé fordult, és parancsoló hangon rászólt:
– Hé, te ott... Áron, Mózes, Ábrahám vagy akármi is a nyavalyás neved!
– Benjamin Rosenbaum, kegyelmességed parancsára – felelt alázatosan a gebéje mellett álldogáló vénség.
– Tartsd a szád! Itt maradsz, hallod? A gebéddel meg a kordéddal, amíg vissza nem térünk. Egy pisszenés nem sok, annyit se szólsz, de még a lélegzetedet is visszafojtod; a posztodról pedig nem mozdulsz, amíg meg nem parancsolom. Megértetted?
– De kegyelmes uram... – protestált szánalmasan a zsidó.
– Semmi „de”! – szólt Chauvelin olyan hangon, hogy a félénk öregember tetőtől talpig belereszketett. – Ha visszatérek, és nem talállak itt, hitemre mondom, akárhol rejtőzöl, megtalállak, és nem kerülöd el a szörnyű büntetést. Hallod, amit mondok?
– De kegyelmes uram...
– Azt kérdeztem: hallod-e, amit mondok?!
A katonák már tovalopakodtak; csak a három férfi állt a sötét, elhagyatott úton, Marguerite pedig a sövény mögött rejtőzködve úgy hallgatta Chauvelin parancsait, mintha a tulajdon halálos ítéletét hallaná.
– Hallom, kegyelmes uram – óbégatott a zsidó, és igyekezett közelebb húzódni Chauvelinhez –, és esküszöm Ábrahámra, Izsákra, Jákobra, hogy készségesen engedelmeskedem kegyelmességednek, és addig nem mozdulok innét, amíg kegyelmességed nem kegyeskedik megint arca látásának gyönyörűségében részeltetni alázatos szolgáját; de ne feledje, kegyelmes uram, hogy én csak egy szegény, szerencsétlen öregember vagyok, és az idegeim nem olyan erősek, mint a fiatal katonáké. Ha az éj leple alatt zsiványok tévednek erre, még elkiáltom magam, és elszököm rémületemben! és az életemmel kezeskedjem érte, szörnyű büntetés érje szegény öreg fejemet, ha olyasmit követek el, amiről nem tehetek?!
Látszott, hogy a kétségbeesése őszinte; reszketett egész testében. Akárki láthatta: nem az a fajta, akit magára lehet hagyni ezen az elhagyatott úton. Igazat mondott: akaratlanul is elkiálthatja magát félelmében, és ezzel önkéntelenül figyelmezteti a csavaros eszű Vörös Pimpernelt.
Chauvelin elgondolkodott.
– Biztonságosan itt lehet hagyni magában a lovadat meg a kordédat? – kérdezte végül komoran.
– Azt hiszem, polgártárs – vetette közbe Desgas –, nagyobb biztonságban lesznek e nélkül a mocskos vén zsidó nélkül, mint vele. Semmi kétség: ha megijed, akkor vagy megszökik, vagy olyan lármát csap, hogy a holtak is felébrednek tőle.
– De mit csináljak a nyomorulttal?
– Akarja visszaküldeni Calais-ba, polgártárs?
– Nem, mert hamarosan szükségünk lesz rá, hogy visszafuvarozza a sebesülteket – mondta vészjóslóan Chauvelin.
Csönd támadt. Desgas főnöke döntésére várt, az öreg zsidó pedig nyöszörögve húzódott a gebéje mellé.
– No, te lusta, lomha vén himpellér – szólalt meg végül Chauvelin –, jobb lesz, ha itt csoszogsz mellettünk. Desgas polgártárs: itt ez a kendő, kösse be vele jó erősen a fickó száját.
Benjamin Rosenbaum jámborul tűrte, hogy elnémítsák; nyilván még ez a kényelmetlen állapot is elviselhetőbb volt a számára, semhogy magára hagyják Szent Márton sötét, elhagyatott útján. A három ember ezután útnak indult.
– Gyorsan! – sürgette a másik kettőt Chauvelin. – Már így is sok értékes időt elvesztegettünk.
Chauvelin és Desgas határozott léptei, a vén zsidó csoszogása hamarosan elhaltak az ösvényen.
Marguerite jól hallotta Chauvelin minden szavát. Most aztán minden értelmi képességét latba kellett vetnie „Európa legokosabb asszonyá”-nak!
A helyzet kétségtelenül szinte reménytelen. Mit sem sejtő férfiak kicsiny csoportja várja nyugodtan megmentőjük érkezését – s ő maga sem tudja, micsoda csapda leselkedik rájuk. Iszonyú volt a gondolat, hogy éjnek éjszakáján, az elhagyatott parton kérlelhetetlenül húzódik mind szorosabbra a háló néhány védtelen, gyanútlan ember körül, akik között ott van bálványozott férje és szeretett bátyja is.
Egyelőre nem tehet mást: követnie kell a katonákat és Chauvelint. Félt, hogy eltéved; máskülönben már előrerohant volna, hogy megkeresse a fakalyibát, s megpróbálja idejében figyelmeztetni a szökevényeket és bátor megmentőjüket.
Egy pillanatra átsuhant agyán a gondolat, hogy vad kiáltozásba kezd – amitől Chauvelin annyira rettegett, hisz figyelmeztetheti a Vörös Pimpernelt és barátait –, abban a vad reményben, hogy meghallják, s hogy még idejében elmenekülhetnek. Csakhogy nem tudta, milyen messze van még a sziklaperem; s nem tudhatta, hogy kiáltozását meghallanák-e a fenyegetett férfiak. Lehetséges, hogy elsietett lenne az igyekezete, a továbbiakban pedig megakadályoznák. Neki is éppúgy bekötnék a száját, mint az öreg zsidónak, és tehetetlen foglya lenne Chauvelin embereinek.
Szellemléptekkel surrant tova a sövény mögött: cipőjét levetette, harisnyája pedig már leszakadt a lábáról. De nem érzett sem fájdalmat, sem fáradtságot; a testi fájdalmat megölte, ösztöneit sokszorosan megélesítette az elszánt akarat, hogy a gonosz balsors ellenében, a ravasz ellenség mesterkédesének dacára is elérje férjét.
Nem hallott egyebet, csak Percy ellenségeinek halk, egyenletes lépteit; nem látott mást, csupán lelki szemével a fakalyibát és őt, őt, a férjét, amint vakon rohan a vesztébe!
Ugyanaz az éles ösztön most hirtelen arra késztette, hogy vad rohanása közben megtorpanjon, és még óvatosabban meghúzódjék a sövény árnyékában. A hold, amely mindeddig segítő jó barátja volt, és elrejtőzött a felhőgomolyok mögött, most teljes pompájában előbukkant, és fényözönnel borította el a kísérteties, elhagyatott tájat.
Alig kétszáz méternyire húzódott a sziklaperem, és alant hullámzott békésen a tenger, s nyújtózott el a szabad és boldog Angliáig. Marguerite szeme egy pillanatra megpihent az ezüstösen csillogó víztükrön, szíve, amelyet az elmúlt órák gyötrelme valósággal megbénított, kitárult, és szemét elfutotta a könny: alig három mérföldnyire, felvont vitorlákkal, készenlétben várakozott a kecses kétárbocos.
Az Álmodozás volt az, Percy kedvenc jachtja, fedélzetén minden hajósok legkülönbike, a vén Briggs, és parancsnoksága alatt válogatott brit matrózok; a holdfényben csillogó fehér vitorlás mintha örömről és reménységről üzennének Marguerite már-már reményét vesztett szívének. Ott vár a hűséges hajó, várja urát, mint egy szépséges fehér madár, amely kész szárnyra kelni – és ura soha el nem ér hozzá, soha többé nem látja sima fedélzetét, sosem pillantja meg Anglia fehér szirtjeit, a szabadság és a reménység honát!
A hajó látványa a kétségbeesés emberfeletti erejével töltötte el a szegény, elgyötört asszonyt. Amott a sziklaperem és valamivel lejjebb a kunyhó, ahol férjére a halál leselkedik. De most, hogy előbújt a hold, már látni az utat: távolról megpillantja a kunyhót, odarohan, hogy felriassza mindőjüket, hogy figyelmeztesse őket, s így nem éri őket felkészületlenül a veszedelem, s inkább adják drágán az életüket, semmint patkány módjára essenek csapdába!
Marguerite az árok sűrű füvében botladozott a sövény mögött. Alighanem igen sebesen futott, és megelőzte Chauvelint és Desgas-t, mert amikor a sziklaperemhez ért, maga mögött hallotta a lépteiket. Ám mindössze néhány méter választotta el tőlük, s most, hogy ráesett a hold fénye, alakja, bizonyára élesen kirajzolódik a tenger ezüstös előterében.
A következő pillanatban már lekuporodott, mint valami meglapuló állat. Lepillantott a sziklaoldalon – nem lesz nehéz leereszkedni, a jókora köveken biztonságosan megvetheti a lábát. Ahogy lefelé nézett, kissé balra, vagy feleúton lefelé, áta-botában összeeszkábált fatákolmányt pillantott meg, amelynek a belsejéből parányi vörös fény villant, akár a fáklya. Marguerite-nek megállt a szívverése: maga sem tudta, örömében-e vagy fájdalmában.
Nem tudta felbecsülni, mennyire lehet a kunyhó, ám tétovázás nélkül elindult lefelé a meredélyen, sziklától szikláig haladt óvatosan, mit sem törődve a közeledő ellenséggel, sem a katonákkal, akik bizonyára fedezékbe húzódva várják, mikor bukkan fel a magas angol.
Marguerite tovább botladozott, feledve a nyomában közelgő halálos veszedelmet, a lába vérzett, a lélegzete ki-kihagyott, szeme elvakult – de meg nem állt... Amikor egyszer csak megbotlott egy hasadékban, egy kövön vagy egy csúszós sziklán, és végigzuhant a földön. Nagy nehezen talpra vergődött, és megint futásnak indult, hogy figyelmeztesse a rejtőzködőket, hogy könyörögjön: meneküljenek, mielőtt megmentőjük megérkeznék, s hogy megmondja neki, ne közeledjék, maradjon távol a halálos csapdától, ne menjen elébe végzetének. Ám, most már meghallotta, hogy az övénél gyorsabb léptek közelednek, s immár a sarkában vannak. A következő pillanatban egy kéz megragadta a szoknyáját, és Marguerite ismét térdre esett, míg valamit szorosan a szája köré tekertek, hogy ne sikolthasson.
A kétségbeeséstől kábán, rémülten, tehetetlenül pillantott körül, s a sűrűsödő ködön át közvetlen közelben megpillantott egy éles, gonosz szempárt, amely kísérteties, zöld fénnyel villogott.
Marguerite egy nagy szikla árnyékában hevert; Chauvelin nem láthatta a vonásait, de vékony, fehér ujjait végigfuttatta az arcán.
– Minden szentekre! – suttogta. – Egy nő! Nem engedhetjük el, annyi biztos – motyogta magában.
– Vajon...
Hirtelen elhallgatott, és néhány pillanatnyi halálos csend után halkan, vészjóslóan elnevette magát, és Marguerite borzadva ismét érezte, amint a vékony ujjak végigpásztázzák az arcát.
– Ejnye, ejnye! – suttogta Chauvelin gunyorosan –, ez ám a kellemes meglepetés! – és Marguerite érezte, amint a férfi keskeny, gunyoros ajkához emeli az ő tehetetlen kezét.
Sajátos helyzet volt, szinte nevetséges, ha egyszersmind nem lett volna oly tragikus: a szegény, elgyötört, megtört lelkű asszony, akit félőrültté tett már az elkeseredés, térden állva fogadja halálos ellenségének bókjait.
Marguerite-et cserbenhagyták az érzékei: a száját lezáró kötelék szinte fojtogatta, nem volt ereje se mozdulni, sem egyetlen hangot hallatni. Az izgalom, amely lábon tartotta törékeny testét, egyszeriben kihunyt, és a tompa kétségbeesés megbénította agyát és idegeit.
Chauvelin alighanem parancsokat adott, melyeket azonban Marguerite kába állapotában nem hallott, csupán azt érezte, hogy felemelik; száján szorosabbra húzzák a köteléket, és erős karok viszik a parányi vörös fénypont felé, amelyet az imént még a reménység utolsó fáklyafényének tartott.
Marguerite nem tudott volna számot adni róla, mennyi ideig vitték; sem az időt, sem a teret nem érzékelte, és a kegyes természet néhány másodpercre megfosztotta öntudatától.
Amikor ismét tudatára ébredt helyzetének, érezte, hogy viszonylag kényelmesen fekszik, egy férfikabáton, hátát egy sziklának támasztva. A hold ismét felhők mögé rejtőzött; megint sötétebb volt az éj. A tenger vagy kétszáz lábnyi mélységben moraj lőtt, s ahogy Marguerite körülnézett, már nem látta a parányi vörös fénypontot.
Bizonyára elérték útjuk végcélját, mert közvetlen közelből elsuttogott kérdéseket-feleleteket hallott.
– Négy ember van odabent, polgártárs; a tűz mellett ülnek, és úgy látszik, nyugodtan várakoznak.
– Idő?
– Mindjárt két óra.
– A dagály?
– Gyorsan közeledik.
– A kétárbocos?
– Nyilvánvalóan angol hajó; mintegy három kilométerre horgonyoz. De a csónakját nem látjuk.
– Az emberek fedezékbe vonultak?
– Igen, polgártárs.
– Megbízhatóak?
– Meg sem mozdulnak, amíg a magas angol fel nem bukkan; akkor körülveszik és ártalmatlanná teszik az öt férfit.
– Helyes. És a hölgy?
– Még nem tért magához. Ott van ön mellett, polgártárs.
– És a zsidó?
– A szája bekötve, a lába összeszíjazva. Se mozdulni, se kiáltani nem bír.
– Jól van. Helyezzék készenlétbe a puskákat. Közelítsék meg a kunyhót; a hölgyet bízzák rám.
Desgas nyilván engedelmeskedett, mert Marguerite hallotta távolodó lépteit a köveken, azután érezte, amint két meleg, vékony, karomszerű kéz megfogja az ő kezét, és nem engedi acélos szorításából.
– Mielőtt ezt a kendőt levehetnénk szép szájáról, szép hölgy – suttogta Marguerite fülébe Chauvelin –, hadd szóljak kegyedhez néhány figyelmeztető szót. Természetesen nem is sejtem, minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy ilyen elragadó útitárs szegődjék a nyomomba a Csatornán át, de ha nem tévedek, e hízelgő figyelem oka aligha legyezgetné hiúságomat, továbbá, vélhetőleg, abban a feltételezésben sem csalatkoznám, hogy az ön csinos ajkát, mihelyt a kegyetlen kötelék lekerül róla, olyan hang hagyná el, amely netán figyelmeztetésül szolgálna a ravasz rókának, kit oly nagy igyekezettel sikerült az odújában felkutatnom.
Egy pillanatra elhallgatott, ám az acélos szorítás nem gyengült Marguerite csuklóján. Chauvelin ezután tovább suttogott, sietősen:
– Odabent a kunyhóban, ha megint csak nem tévedek, a kegyed bátyja, Armand St.-Just várja az áruló Tournay és még két, a kegyed számára ismeretlen férfi társaságában ama titokzatos megmentő érkezését, kinek a való személye oly régóta ismeretlen a mi Közüdv Bizottmányunk előtt – a vakmerő Vörös Pimpernelét. Nem fér hozzá kétség, hogy, ha kegyed felkiált, ha itt dulakodás támad, ha lövések dördülnek el, ugyanazok a hosszú lábak, amelyek idáig hozták ama vörös rejtélyt, minden valószínűség szerint éppoly sebesen el is viszik, valamely biztonságos helyre. A célt tehát, amelynek érdekében oly sok mérföldet hagytam magam mögött, továbbra sem érem el. Másrészt azonban csakis kegyedtől függ, hogy Armand bátyja szabadon távozhat kegyeddel még ma éjjel, ha tetszik, Angliába avagy akárhová.
Marguerite egy hangot sem tudott kiejteni, oly szorosan tekerték a szája köré a kendőt, Chauvelin azonban a sötétben közvetlen közelről bámult merőn az arcába, s kétségtelen, hogy az utóbbi ajánlatára Marguerite keze egy rebbenéssel válaszolt, mert a francia így folytatta:
– Armand biztonságát igen egyszerűen elérheti, drága hölgy.
– Hogyan? – kérdezte erre Marguerite keze.
– Úgy, hogy itt marad, s egyetlen hangot ki nem ejt, amíg én meg nem engedem, hogy beszéljen. No, de azt hiszem, engedelmeskedni fog – tette hozzá, és szokásos száraz, fura kuncogását hallatta, ahogy Marguerite egész teste megmerevedett a parancs hallatán –, mert hadd adjam a tudtára: ha felkiált – nem, ha csak egyetlen hangot ad, vagy egyetlen lépést tesz innen, az embereim – és van belőlük harminc a közvetlen közelben! – elfogják St.-Justöt, Tournay-t és két barátjukat, és parancsomra itt, ezen a helyen, a kegyed szeme előtt lövik őket agyon.
Marguerite egyre fokozódó borzadállyal hallgatta kérlelhetetlen ellenségének szavait. A testi fájdalom szinte megbénította, de szellemi képességeinek birtokában lévén, teljes egészében felfogta ennek az újabb „vagy-vagy”-nak a szörnyű jelentőségét – és ez a „vagy-vagy” tízezerszeresen elborzasztóbb volt, mint amellyel a bál sorsterhes éjszakáján kellett szembenéznie.
Ezúttal azt jelentette, hogy némán kell végignéznie, amint imádott férje öntudatlanul a halálba megy – vagy pedig, ha megpróbálja figyelmeztetni –, s ez is talán hiába lenne –, valójában ő maga adja ki a parancsot tulajdon bátyja és még három mit sem sejtő férfi kivégzőosztagának.
Nem látta Chauvelint, de valósággal érezte, amint az a szűrős, fakó szempár gonoszul szegeződik tehetetlen alakjára, és a francia elsuttogott, sietős szavai úgy hatoltak fülébe, mint utolsó, halovány reményének lélekharangja.
– Ugyebár, szép hölgyem – szólt kifogástalan modorban Chauvelin –, kegyed nyilván nem viseltetik érdeklődéssel senki más, csupán St.-Just iránt, s az ő biztonsága érdekében semmi egyebet nem kell tennie, csupán itt maradnia, méghozzá tökéletes csendben. Embereim szigorú parancsot kaptak, hogy vigyázzanak: St.-Justnek egyetlen haja szála ne görbüljön. Ami pedig azt a rejtélyes Vörös Pimpernelt illeti – mit is törődik vele? Higgye el, semmiféle figyelmeztetés nem mentheti már meg. Most pedig, drága hölgyem, engedje meg, hogy levegyem ezt a kellemetlen köteléket az ön szépséges szájáról. Láthatja: minden vágyam, hogy semmi ne gátolja szabadságában, s a maga elhatározásából választhasson.
Marguerite agyában kavarogtak a gondolatok, halántéka lüktetett, idegei eltompultak, testét megbénította a fájdalom, ahogy ott ült a palástként ráboruló sötétségben. A tengert ültő helyéből nem láthatta, de hallotta a beálló dagály gyászos mormolását, amely holt reményekről mesélt, elvesztett szerelemről, férjéről, akit tulajdon kezével árult el, és küldött a halálba.
Chauvelin levette Marguerite szájáról a kendőt. Nem: nem sikoltott – ebben a pillanatban csupán ahhoz volt ereje, hogy ültében egyenesen tartsa magát, s gondolatait rendezze.
Keserves igyekezettel törte a fejét, mit is tehetne. Repült az idő; nem látott, nem hallott semmit, már a sós permettel átitatott őszi lég édes illatát sem érezte, már nem hallotta a hullámok mormolását, egy-egy véletlenül legördülő kavics csörrenését. Valószerűtlenné vált egész helyzete. Hogy ő, Marguerite Blakeney, a londoni társaság királynője, itt üljön egy magányos partszakaszon, éjnek éjszakáján, oldalán legádázabb ellenségével, s hogy valahol, alig néhány száz lépésnyire talán, az a lény, akit egykor lenézett, ám aki e kísérteties, álomi lét minden egyes pillanatával egyre drágább leírt a szívének – hogy e percben épp öntudatlan a vesztébe siet, ő pedig semmit sem tehet a megmentésére!
Miért is nem tört fel torkából földöntúli rikoltás, amely végigzengene a magányos parton, miért nem küldött neki figyelmeztetést, hogy ne közeledjen, forduljon vissza, mert itt a halál leselkedik rá? Egyszer-kétszer már ott volt szinte a torkában a sikoltás – azután lelki szemei előtt megképzett az iszonyú választás: hogy bátyját meg azt a másik három férfit ott lövik agyon a szeme előtt, szinte az ő parancsára: hogy ő lesz a gyilkosuk.
Ó, ez az emberbőrbe bújt ördög itt az oldalán, nagyon is jól ismeri az emberi – az asszonyi – természetet! Úgy játszik az ő érzésein, mint a művész keze hangszerén. Pontosan felmérte az ő valamennyi gondolatát.
Nem képes jelt adni – mert gyönge, mert nő. Hogyan is parancsolhatná meg, hogy Armand-t ott lőjék le a szeme előtt, hogyan is válhatna önnön vére árulójává, hogyan viselhetné el, hogy bátyja talán őt átkozva lehelje ki lelkét?! És a kis Suzanne atyja, az az idős ember! és a többiek! – ó, irgalom atyja, ne hagyj el!
Várni! várni! várni! De meddig? Teltek-múltak a hajnali órák, de még nem virradt: a tenger továbbra is gyászosan morajlott, az őszi szellő szelíden sóhajtozott az éji sötétben: csend ült a magányos parton, néma volt, mint a sír.
És akkor valahonnan, nem is messziről, vidám, erőteljes hang harsant: „Isten, óvd meg a királyt!”
Marguerite sajgó szíve megdermedt. Inkább érezte, mint hallotta, hogy az őrködő férfiak harcra készülődnek. Érzékei megsúgták, hogy kivont karddal, ugrásra készen rejtőzködnek.
A hang mind közelebbről hallatszott; az elhagyatott sziklák végtelen magányában csak a tenger moraj lőtt odalent, s lehetetlenség lett volna megmondani, milyen messze van, vagy milyen közel a víg kedvű dalnok, s merről közeledik, dalban fohászkodva istenéhez, hogy óvja meg királyát, miközben rá magára halálos veszély leselkedik. A távoli halk hang mindjobban erősödött; olykor-olykor egy kavics mozdult el, nyilván a dalnok határozott lépte alatt, s gördült le a sziklameredélyen az alanti partra.
Marguerite úgy érezte, szívének egy-egy csepp vérét szívja ki minden egyes közeledő lépés...
És ekkor meghallotta Desgas puskazáváráraak a kattanását.
Nem! Nem! Nem! Nem! Isten, aki az égben vagy! ez lehetetlen! Ám szálljon fejemre Armand vére! Égjen örökké homlokomon a gyilkos bélyege! Vessen meg, gyűlöljön meg mindörökké még az is, akit szeretek – de Isten, Isten! Mentsd meg őt mindenáron!
Vad rikoltással talpra ugrott, rohanva megkerülte a sziklát, amely mögött az imént még kuporgott; megpillantotta a kunyhó résein kiszivárgó pisla, vöröses fényt: odarohant, nekivetette magát a deszkafalnak, és öklével őrjöngve dobolva rajta, így kiáltozott:
– Armand! Armand! az Isten szerelmére: tüzelj! vezéretek közeleg! mindjárt itt lesz! elárulták! Armand! Armand! tüzelj, az ég szerelmére!
Ekkor megragadták, és a földre teperték. Ott hevert nyögve, tele zúzódásokkal, de mit sem érzett, csak folytatta, félig zokogva, félig sikoltva:
– Percy! Férjem! Az istenre kérlek: menekülj! Armand! Armand! Miért nem tüzelsz?
– Hallgattassák már el azt az asszonyt! – sziszegte Chauvelin, és alig állta meg, hogy meg ne üsse.
Marguerite arcára borítottak valamit; lélegzethez is alig jutott, és többé egyetlen hang sem törhetett elő a torkából.
Elhallgatott a merész dalnok is: Marguerite őrjöngő sikoltozása alkalmasint ráébresztette a fenyegető veszélyre. A katonák talpra ugrottak, már nem kellett csöndben maradniuk – a szegény asszony szívszaggató kiáltásait visszhangozta valamennyi szikla.
Chauvelin elmorzsolt a foga közt egy szitkot, mely nem hagyott kétséget afelől, mik a szándékai Marguerite-tel, aki fel merészelte borítani legdédelgetettebb terveit; majd gyors parancsot adott ki:
– Indulás, emberek, és senkit ne hagyjanak élve menekülni abból a kunyhóból!
Ismét előbukkant a felhők mögül a hold: a sötétség meghátrált az ezüstös ragyogás elől. Néhány katona a kunyhó összeeszkábált deszkaajtaja felé rohant, egyikük Marguerite mellett maradt őrül.
Az ajtó félig nyitva állt; az egyik katona belökte, de odabenn mély sötétség volt, csak a kunyhó legtávolabbi zugában pislákolt halovány vörös fénnyel a kihunyó faszéntűz. A katonák gépiesen megtorpantak az ajtóban, további parancsra várva.
Chauvelin, aki vad ellentámadásra számított a bentiektől, s felkészült a négy szökevény heves ellenállására a sötétség leple alatt, egy pillanatra valósággal megbénult döbbenetében, amikor meglátta, hogy katonái, akár az őrök a vártán, vigyázzba vágják magukat, bentről pedig egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszik.
Különös, szorongó előérzet fogta el. Odalépett ő is a kunyhó ajtajához, bekémlelt, és gyorsan megkérdezte:
– Mit jelentsen ez?
– Azt hiszem, polgártárs, nincs odabent senki – felelte rendíthetetlen hidegvérrel az egyik katona.
– Csak nem hagyták szökni azt a négy embert? – mennydörgött fenyegetőleg Chauvelin. – Megparancsoltam, hogy senkit ne hagyjanak élve kijutni! Gyorsan, utánuk! Gyorsan, minden irányba!
A katonák – az engedelmes gépemberek – lerohantak a sziklameredélyen a part felé, néhányan jobbra, mások balra, oly sebesen, ahogy csak vitte őket a lábuk.
– Maga meg az emberei az életükkel fizetnek ezért a baklövésért, őrmester polgártárs – vicsorgott Chauvelin a katonák feljebbvalójára –, és maga is, polgártárs – fordult fogcsikorgatva Desgas-hoz –, mert megszegte az utasításomat!
– De hiszen azt parancsolta, polgártárs, hogy várjunk, amíg a magas angol meg nem érkezik, és nem csatlakozik a kunyhóban rejtőzködő négy emberhez. De nem jött senki – mondta mogorván az őrmester.
– De épp az imént parancsoltam meg, amikor az az asszony sikoltozni kezdett, hogy rohanjanak le, és senkit ne hagyjanak elmenekülni!
– Igen, polgártárs, csakhogy az a négy férfi, aki nemrég még ott volt, azóta már elment, és...
– Hogy elment? Hogy... elment?! – Chauvelin szinte fulladozott a dühtől –, és maguk csak úgy hagyták őket elmenni?
– Ön azt parancsolta, polgártárs, hogy várjunk – protestált az őrmester –, és hogy fejvesztés terhe mellett szó szerint engedelmeskedjünk az ön parancsának. Hát vártunk.
Amikor pedig Chauvelin szóhoz sem bírt jutni dühében, az őrmester imigyen folytatta:
– Alig néhány perccel azután, hogy fedezékbe vonultunk, jóval azelőtt, hogy az az asszony sikoltozni kezdett, hallottam, amint az emberek kikúsznak a kunyhóból.
– Hallga! – szólalt meg hirtelen Desgas.
A távolból puskaropogás hallatszott. Chauvelin az alant húzódó partot próbálta kémlelni, de a szeszélyes hold ismét felhőgomoly mögé bújt, úgyhogy nem láthatott semmit.
– Egyikük menjen be a kunyhóba, és gyújtson világot... – mondta végül.
Az őrmester szótlanul engedelmeskedett: a faszéntűzhöz lépett, és amikor az övére csatolt kis lámpást meggyújtotta, mindnyájan jól láthatták, hogy a kunyhó üres.
– Merre mentek? – kérdezte Chauvelin.
– Nem tudtam megállapítani, polgártárs – válaszolt az őrmester –, egyenesen lefelé indultak a meredélyen, aztán eltűntek néhány nagyobb szikla mögött.
– Csitt! Mi volt ez?
A három férfi feszülten figyelt. Messziről, igen messziről halk, elhaló visszhangként hatolt fülükbe féltucatnyi evező gyors csobbanása. Chauvelin elővette zsebkendőjét, és letörölte homlokáról a verejtéket.
– A kétárbocos csónakja! – hörögte.
Armand St.-Justnek és három társának nyilván sikerült végiglapoznia a sziklák mentén, amíg a köztársasági hadsereg jól megregulázott hű katonái vakon engedelmeskedtek – fővesztés terhe mellett – Chauvelin parancsának: hogy várják fő prédájukat, a magas angolt.
Kétségtelenül elérték ama számos szakadék egyikét, mely a partnak ezen a szakaszán a tengerbe torkollik; az Álmodozás csónakja bizonyára várt rájuk, s most már biztonságban vannak a brit kétárbocos fedélzetén.
Mintegy e feltevést igazolandó, ágyúlövés tompa robaja hallatszott a tenger felől.
– A kétárbocos, polgártárs – jelentette halkan Desgas. – Elhajózott.
Chauvelinnek minden önfegyelmére és lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne törjön ki merőben hasztalan és szégyellnivaló dührohamban. Semmi kétség: az átkozott brit elme ismét túljárt az eszén. Hogy hogyan érhetett el a kunyhóhoz, amely körül harminc katona őrködött, Chauvelin fel nem foghatta. Bizonyára előbb érkezett oda, mint a harminc ember – de hogyan döcöghetett Calais-tól idáig Reuben Goldstein kordáján, észrevétlenül, az utat vigyázó számtalan járőr között – ez már meghaladta az emberi észt. A Sors maga őrködik a vakmerő Vörös Pimpernel fölött, gondolta ádáz ellensége, és babonás borzongás futott rajta végig, ahogy körüljártatta pillantását az égnek meredő sziklákon és a magányos tengerparton.
Pedig hát ez a valóság! Az Úr 1792. esztendejében járunk, tündérek, manók pedig nincsenek! Chauvelin és harminc embere tulajdon fülükkel hallották, amint az az átkozott hang az „Isten, óvd meg a királyt!” énekelte, teljes húsz perccel azután, hogy ők fedezékbe vonultak a kunyhó körül: akkor pedig a négy szökevény már alkalmasint elérte a szakadékot, és csónakba szállt – holott a legközelebbi szakadék is egy mérföldnyinél távolabb esik a kunyhótól.
Hová lett a vakmerő dalnok? Hacsak maga a Sátán nem kölcsönzött neki szárnyat, két perc alatt nem tehetett meg egy mérföldet a sziklaoldalon – márpedig alig két perc telt el az énekszó meg a távoli evezőcsobbanások között. A magyarázat csak az lehet, hogy ott maradt, s most is valahol a sziklák között rejtőzködik; a járőrök még cirkálnak, és észreveszik, semmi kétség. Chauvelin szívébe ismét némi reménység lopózott.
A szökevények nyomába eredt emberek közül egy-kettő most, visszatérőben, lassan, küszködve hatolt felfelé a sziklafalon: egyikük épp abban a pillanatban érkezett Chauvelinhez, amikor az agyafúrt diplomata szívében felcsillant a remény.
– Elkéstünk, polgártárs – jelentette a katona. – Épp akkor értünk a partra, amikor a holdat elrejtették a felhők. A csónak nyilván az első szakadéknál várakozott, egy mérföldnyire, de mire odaértünk, már kifutott a tengerre. Rálőttünk, de persze nem sokra mentünk vele. Teljes iramban, egyenesen a kétárbocos felé tartott. Néhány perccel azelőtt futhatott ki, hogy az az asszony kiáltozni kezdett.
Néhány perccel azelőtt, hogy az asszony kiáltozni kezdett! Chauvelint tehát nem csalták meg reményei. A Vörös Pimpernel kimódolta, hogy előreküldje a szökevényeket a csónakkal, ám ő maga már nem érhette el; itt van még a parton, és járőrök vigyázzák valamennyi utat. Nincs még veszve semmi, amíg az az átkozott, orcátlan brit itt lappang, francia földön!
– Hozzatok világot! – parancsolta sürgető hangon Chauvelin, és megint belépett a kunyhóba.
A két férfi az őrmester lámpásának világánál végigvizslatta a kicsiny kalyibát. Chauvelin egyetlen pillantással felmérte a benne láthatókat: a falba vágott nyílás alatt állt a katlan, benne az égetett faszén utolsó néhány kihunyó parazsa, két zsámoly, amelyet valószínűleg a hirtelen távozás hevében borítottak fel, az egyik sarokban halászhálók és egyéb szerszámok, mellettük pedig valami kis fehérség.
– Vegye fel – utasította Chauvelin az őrmestert a fehér foszlányra mutatva –, és hozza ide.
Összegyűrt papírszelet volt; alighanem a fejvesztve menekülő szökevények felejtették ott. Az őrmester, akit megrettentett a polgártárs nyilvánvaló haragja és türelmetlensége, felemelte a papírt, és tiszteletteljesen átnyújtotta Chauvelin-nek.
– Olvassa, őrmester – vetette oda amaz.
– Szinte olvashatatlan, polgártárs... valóságos macskakaparás...
– Azt mondtam, olvassa – ismételte acsarogva Chauvelin.
Az őrmester, lámpása fényénél, lassan kibetűzte a sietősen odavetett szavakat:
Életetek kockáztatása és megmentésetek veszélyeztetése nélkül nem érhetlek el benneteket. Amikor ezt kézhez kapjátok, várjatok két percet, azután egyesével kússzatok ki a kunyhóból, forduljatok balra, és óvatosan ereszkedjetek le a szirten; tartsatok balra mindvégig, amíg az első sziklát el nem éritek, amely messzire kiszögellik a tenger fölé – amögött, a szakadékban, vár rátok a csónak – füttyentsetek egyet, hangosan – a csónak közelebb evez – szálljatok be – embereim kieveznek veletek a kétárbocoshoz, azután: irány Anglia és a biztonság – mihelyt az Álmodozás fedélzetén vagytok, küldjétek vissza értem a csónakot, mondjátok meg embereimnek, hogy annál a szakadéknál leszek, amely pontosan szemben van a Szürke Macskával, Calais mellett, ők tudják, hol van. Mihelyt lehet, ott leszek – biztos távolságban várjanak rám a tengeren, amíg a szokásos jelet meg nem hallják. Ne késlekedjetek – és mindenben kövessétek ezen utasításokat.
– És itt az aláírás, polgártárs – tette hozzá az őrmester, amint visszaadta Chauvelinnek a papírt.
Az utóbbi azonban egy pillanatig sem késlekedett. A nagy fontosságú macskakaparás egy mondata szöget ütött, a fejébe. „Annál a szakadéknál leszek, amely pontosan szemben van a Szürke Macskával, Calais mellett”: ez a mondat még a győzelmét jelentheti!
– Melyikük ismeri jól ezt a partot? – kiáltott oda embereinek, akik sorra visszaszállingóztak a hasztalan hajszából, és megint a kunyhó körül gyülekeztek.
– Én ismerem, polgártárs – szólalt meg egyikük. – Calais-ban születtem, és akár a tenyeremet, úgy ismerem ezeket a sziklákat.
– Van-e szakadék pontosan szemközt a Szürke Macskával?
– Van, polgártárs. Jól ismerem azt is.
– Az angol abban reménykedik, hogy odaérhet. Ő nem ismeri úgy ezt a vidéket, mint a tenyerét; lehetséges, hogy a leghosszabb utat választja, és mindenképp óvatosan halad, mert tart a járőröktől. Jó esélyünk van rá, hogy elkaphatjuk. Ezer frank üti mindegyikőjük markát, aki a hosszú lábú angolt megelőzve ér el ahhoz a szakadékhoz!
– Tudok egy utat, amelyik toronyiránt vezet a szirtek között – mondta az előbbi katona, és lelkes kiáltással már, neki is iramodott; nyomában szorosan a bajtársai.
Néhány perc múlva már el is haltak futó lépteik a távolban. Chauvelin egy pillanatig fülelt: az ígért jutalom szárnyakat kölcsönzött a Köztársaság katonáinak. Arcán megint felvillant a gyűlölet és a diadal reménysége.
Desgas némán, mozdulatlanul állt mellette, várta a további parancsokat, két katona pedig a földön heverő Marguerite mellett térdelt. Chauvelin rosszindulatú pillantást vetett titkárára. Gondosan előkészített tervei kudarcot vallottak, s kétséges, hogy mi lesz a folytatás. Még most is felettébb lehetséges, hogy a Vörös Pimpernel kereket old, és Chauvelin, az erőszakos természetűeknél olykor feltörő vak dühében alig várta, hogy valakire rázúdíthassa haragját.
A katonák erős kézzel szorították a földhöz Marguerite-et, bár ő, szegény, a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította. A túlterhelt természet végül megkövetelte a magáét: Marguerite eszméletlenül hevert, szemét sötét karikák szegélyezték – megannyi, hosszú, álmatlan éjszaka tanújelei –, haja csapzottan tapadt homlokára, szétnyílt ajkai testi fájdalomra vallottak.
Európa legokosabb asszonya, az elegáns, divatos Lady Blakeney, aki szépségével, szellemével, különc szokásaival elkápráztatta a londoni társaságot, ugyancsak szánalmas képet nyújtott – róla lehetett volna megmintázni az elnyűtt, szenvedő asszonyiság szobrát, amely mindenkit megindított volnia, csak rászedett ellenségének kemény, bosszúszomjas szívét nem.
– Fölösleges egy félholt nő mellett őrködni – mondta gonoszul a katonáknak –, amikor öt nagyon is eleven férfit hagytak élve elmenekülni.
A katonák engedelmesen felálltak.
– Menjenek inkább, keressék meg az ösvényt meg azt a rozoga kordét, amit az úton hagytunk.
Aztán egyszer csak az eszébe ötlött valami.
– Hohó! Hát a zsidó hova lett?
– Itt van mellettünk, polgártárs – mondta Desgas. – Bekötöttem a száját, és összekötöztem a lábát, ahogy parancsolta.
A közvetlen közelből ekkor panaszos nyöszörgés hallatszott. Chauvelin, Desgas nyomában, megkerülte a kunyhót, ahol mint valami rongycsomó, hevert, szorosan összekötözött lábbal, bekötött szájjal, Izrael boldogtalan fia.
A hold ezüstös fényénél látszott, hogy arca kísértetiesre torzult rettegésében: tágra nyílt szeme üveges volt, reszketett egész testében, mintha hideglelés rázná, vértelen ajkain szánalmas nyöszörgést préselt ki. A válla és karjai köré tekert kötél alighanem megereszkedett, mert kusza szövedékként hevert mellette, de ő erről szemmel láthatólag nem vett tudomást, hiszen a legcsekélyebb kísérletet sem tette arra, hogy elmozduljon onnan, ahová Desgas lökte volt.
– Hozzák ide azt a gyáva dögöt! – parancsolta Chauvelin.
Forrt benne a düh, és mert nem volt ésszerű oka, hogy rosszkedvét a katonáin töltse ki, úgy vélte, a megvetett fajta fia remek célpontnak bizonyulhat. A franciák jellegzetes zsidógyűlöletével, amely mind a mai napig fennmaradt, háromlépésnyi távolságot tartva a nyomorult öregembertől, akit a katonák kihoztak a holdfénybe, maró gúnnyal így szólt hozzá:
– Zsidó lévén, alighanem jól értesz az alkudozáshoz, igaz? – Válaszolj! – parancsolta, mert a reszkető zsidó félelmében meg sem tudott mukkanni.
– Igen, kegyelmes uram – hebegte a szerencsétlen.
– Akkor bizonyosan emlékszel, milyen alkut kötöttünk Calais-ban, amikor vállaltad, hogy utoléred Reuben Goldsteint, a gebéjét meg az én barátomat, a magas idegent?! He?
– I... i... igen, kegyelmes uram..., de...
– Nincs semmi „de”. Emlékszel, mit mondtam?
– I... i... igen, kegyelmes uram.
– Mi volt az alkunk?
Néma csend. A boldogtalan ember körüljártatta pillantását az égbe nyúló szirteken, az égen ragyogó holdon, a katonák rezzenéstelen arcán, még a közelben heverő eszméletlen asszonyra is ránézett, de egyetlen szó el nem hagyta az ajkát.
– Beszélsz-e végre? – mennydörgött Chauvelin.
Próbálta, próbálta a szegény nyomorult, de egy szó nem sok, annyi sem telt tőle. Látszott, jól tudja, mit várhat az előtte álló zord férfiútól.
– Kegyelmes uram... – nyögte ki könyörögve.
– Mivel a félelem láthatólag megbénította a nyelvedet – mondta gúnyosan Chauvelin –, kénytelen leszek felfrissíteni a memóriádat. Úgy szólt az egyezségünk, hogy ha utolérjük barátomat, a magas idegent, mielőtt ideérne, tíz arany üti a markodat.
Halk nyögés szakadt ki a zsidó reszkető ajkai közül.
– Ellenben – mondta lassan, nyomatékosan Chauvelin –, ha rászedsz, olyan verést kapsz, hogy elmegy a kedved a hazudozástól.
– Én nem szedtem rá kényelmességedét, Ábrahámra esküszöm...
– Meg a többi pátriárkára. Tudom. Sajnos, a te hited szerint alighanem most is Hádésznál vendégeskednek, és nemigen segíthetnek rajtad, akármilyen csávába kerültél. Mivel tehát nem álltad az alku rád eső részét, én készségesen teljesítem a magamét. Hallják, emberek – fordult a katonákhoz –, mutassák meg a derékszíjuk boldogabbik végét ennek az átkozott zsidónak.
Miközben a katonák engedelmesen lecsatolták súlyos derékszíjukat, a zsidó olyan jajongásba kezdett, hogy csoda, ha valamennyi pátriárka oda nem csődült a másvilágról, hogy megvédje leszármazottját a francia egyenruhások kegyetlenségétől.
– Azt hiszem, bízhatom magukban, katona polgártársak – nevetett kárörvendően Chauvelin –, hogy úgy elpáholják ezt a hazug vénembert, ahogyan még soha senki. Megölni nem kell – tette hozzá szárazon.
– Engedelmeskedünk, polgártárs – felelték rendíthetetlen hidegvérrel a katonák.
Chauvelin nem várta meg, amíg a parancsát teljesítik: tudta, hogy megbízhat a katonákban, akik még nem feledték az iménti leckéztetést: nem sokat teketóriáznak, ha megfelelő áldozatot kaparinthatnak a karmaik közé.
– Miután ez a gyáva csúszómászó elnyeri méltó büntetését – szólt Desgas-hoz Chauvelin –, az emberek elvezethetnek a kordéhoz, és az egyikük yisszavihet bennünket Calais-ba. A zsidó meg az asszony segítsenek egymáson, ahogy tudnak – tette hozzá nyersen –, aztán majd holnap értük küldünk valakit. Nem tudnak messzire menekülni ebben az állapotban, nekünk meg most kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy velük törődjünk.
Chauvelin nem adta fel a reményt. Tudta, embereit ösztökéli a várható jutalom. A rejtelmes és vakmerő Vörös Pimpernel, egy szál magában, míg harmincan indulnak az üldözésére, másodszor már aligha menekülhet..
Megfordult, és még egy pillantást vetett az elhagyatott partszakaszra: ott állott a fakalyiba a hold ezüstös fényében: színhelye a legnagyobb kudarcnak, amely a Közüdv Bizottmány egyik vezéregyéniségét valaha is érte.
Egy szikla tövében, kemény kőágyon hevert Marguerite Blakeney öntudatlan alakja, néhány lépéssel odébb pedig a szerencsétlen zsidó széles hátára zuhogtak a Köztársaság vasmarkú katonáinak könyörtelen ütései a bőrszíj boldogabbik végével. Benjamin Rosenbaum ordítozására kis híján a holtak is felriadtak sírjukból. A sirályok mindenesetre felrebbentek, és érdeklődve szemlélték a teremtés urainak tevékenységét.
– Elég lesz – parancsolta Chauvelin, ahogy a zsidó nyöszörgése mindjobban elhalkult, és a szerencsétlen nyomorult láthatólag elveszítette az eszméletét –, nem szükséges megölni.
A katonák engedelmesen felcsatolták derékszíjukat; egyikük gonoszul odébb rúgta a zsidót.
– Hagyják ott – intett Chauvelin –, és vezessenek gyorsan a kordéhoz.
Odalépett Marguerite mellé, és lenézett az arcára. Az asszony láthatólag visszanyerte öntudatát, és erőtlenül igyekezett felemelkedni. Nagy, kék szeme rémült pillantással nézte a holdfényes tájat, majd borzadállyal elegy szánakozással pihent meg a zsidón, akinek keserves sorsa és vad üvöltözése rezzentette fel kábulatából; megpillantotta Chauvelint, makulátlan fekete öltözékében, melyen az elmúlt órák fergeteges eseményei nem hagytak nyomot. A francia gunyorosan mosolygott, fakó szeme gyilkos rosszindulattal nézett le Marguerite-re.
Tettetett udvariassággal lehajolt, ajkához emelte az asszony jéghideg kezét, s az érintésére Marguerite elgyötört testén végigfutott a hideg borzadály.
– Fájdalom, szép hölgyem – szólalt meg feddhetetlen modorban Chauvelin –, rajtam kívül álló körülmények arra kényszerítenek, hogy megváljak kegyed bájos társaságától. Vigaszomra szolgál azonban a tudat, hogy nem hagyom magára védtelenül. Benjámin barátunk, noha pillanatnyilag nincs képességeinek teljes birtokában, bizonyára bátor védelmezője lesz az ön szép személyének. Hajnalban méltó kíséretet küldök kegyedért, addig azonban kétségtelenül odaadó – ha némiképp talán lassú – szolgára lel benne.
Marguerite-nek csupán arra futotta az erejéből, hogy elfordítsa a fejét. Szívét kegyetlen szorongás marcangolta. Visszatérő öntudatával a gondolat is visszatért: Mi lett Percyvel? Mi történt Armand-nal?
Mit sem tudott a történtekről; mielőtt elveszítette volna öntudatát, utolsónak a víg énekszót hallotta: „Isten, óvd meg a királyt!”, amelyet a halál jeladásának vélt.
– Most pedig – fejezte be Chauvelin –, akármennyire nehezemre esik, kénytelen vagyok itt hagyni kegyedéi. Au revoir, szép hölgy. Remélem, Londonban hamarosan találkozunk. Láthatom kegyedet a walesi herceg kerti ünnepélyén? Nem?... Nos, au revoir! Kérem, adja át üdvözletemet Sir Percy Blakeneynek!
Majd ironikus mosollyal megint meghajolt, megcsókolta Marguerite kezét, azután eltűnt a távolodó katonák nyomában az ösvényen, sarkában a rendíthetetlen Desgas-val.
Marguerite kábultan hallgatta a négy férfi gyorsan távolodó lépteit.
Oly csöndes volt a természet, hogy a földön fekve jól hallotta a léptük dobbanását, amint rátértek az országúira, s a kordé rozoga kerekeinek csikorgása, a vén gebe egyenetlen kocogása csakhamar tudtára adta, hogy az ellenség egyre távolodik. Maga sem tudta, meddig hevert ott. Számára megszűnt az idő; félálomban nézett fel a holdfényes égboltra, és hallgatta a hullámok egyhangú moraját.
Elgyötört testének nektár volt a tenger üdítő illata, álomszerű az óriás szirtek végtelen magánya. Agya semmi egyebet nem fogadott be, csak a bizonytalanság szüntelen, elviselhetetlen gyötrelmét.
Nem tudja! Nem tudja, vajon Percy nem került-e éppen most, ebben a pillanatban a Köztársaság katonáinak kezére, nem kell-e eltűrnie – mint neki az imént – a gonosz ellenség aljas gúnyolódását. És nem tudja azt sem, vajon nem hever-e amott, a kunyhóban, Armand élettelen teste, míg Percy megmenekült, de csak azért, hogy megtudja: feleségének keze vezette az emberbőrbe bújt vadállatokat Armand és barátai nyomára.
A tökéletes kimerültség olyan testi fájdalmat okozott, hogy Marguerite azt remélte: mindörökre megpihenhet ott, ahol van, az elmúlt napok hányattatása, szenvedélye, fondorkodása után itt, a tiszta ég alatt, hallótávolságra a tengertől, s utolsó altatódalát a balzsamos őszi szellő suttogja a fülébe. Magányos és néma volt minden. Rég elhalt már a messziségben a kordé nyikorgásának utolsó visszhangja is.
És hirtelen... egy hang... a legkülönösebb, amit csak hallott valaha Franciaországnak e magányos sziklatája – törte meg a part ünnepélyes némaságát.
Oly különös hang volt, hogy a szellő szelíd mormolása is elhallgatott, a kis kavicsok is megálltak alágördülőben félúton a meredélyen! Oly különös, hogy Marguerite, elgyötörtségében, túlfeszítettségében úgy vélte, a közeledő halál űz kísérteties játékot félig elalélt érzékeivel.
Mert ez a hang nem volt más, mint egy derék, ízes, tökéletesen brit „ördögadta”!
Felneszeltek fészkükön a sirályok, és meglepetten pillantottak körül; éjféli kuvikszóra fakadt egy távoli, magányos bagoly, s az égbe nyúló szirtek fenséges rosszallással tekintettek alá a sosem hallott szentségkáromlásra.
Marguerite nem hitt a fülének. Nagy nehezen feltámaszkodott, s minden érzékét megfeszítve kémlelt, hallgatózott, hogy megfejtse e nagyon is földi hang jelentését.
Néhány másodpercig minden hallgatott megint; csend borult a végtelen tájra.
És ekkor Marguerite, aki mintegy bűvöletben figyelt, s úgy érezte, álmodik a hold hűvös, delejes fényében, megint meghallotta, s ezúttal a szíve is szinte megállt, szeme kitágult, s körülnézett – mert a fülének nem mert hinni.
– A patvarba is! Csak ne ütöttek volna akkorákat azok az átkozott fickók!
Ezúttal nem volt helye kétkedésnek: csak egy, egyetlenegy brit száj formálhatta ezeket a szavakat, álmos, vontatott, mesterkélt hangon.
– Az ördögbe! – ismételte hevesen ugyanaz a brit száj. – Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! Gyönge vagyok, mint a hajnali harmat!
Marguerite a következő pillanatban talpra szökkent.
Álmodik? Avagy ott, amaz égbe, nyúló sziklaszirtek a Paradicsom kapui? Az édes illatú szellőt angyalszárnyak rebbenése kelti, földöntúli gyönyöröket suttogva fülébe tengernyi szenvedése után – avagy végóráit éli, és ez már az elmúlás képzelgése volna?...
Lélegzet-visszafojtva figyelt–, s megint csak a derék, földhözragadt angol szavakat hallotta, melyek a legkevésbé sem hasonlítottak holmi égi angyalok szárnyrebegtetésére!
Gyorsan körüljáratta pillantását az égbe szökő szirteken, az elhagyatott kalyibán, a messze elhúzódó sziklás parton. Valahol, odafent vagy alánt, egy szikla mögött vagy egy hasadékban, rejtve sóvár, lázas tekintete elől, rejtőzik annak a hangnak a gazdája, mely nemrég még az idegiéit borzolta, de most, ha rátalál, őt tenné Európa legboldogabb asszonyává!
– Percy! Percy! – sikoltozott hisztérikusan, kétség s remény között hányattatva –, itt vagyok! Jöjj hozzám! Hol vagy? Percy! Percy!...
– Kedves, hogy hívsz, drágaságom – hallatszott ugyanaz az álmos, vontatott hang –, de ha belepusztulok, se bírnék odamenni hozzád: azok az átkozott békazabálók úgy összekötöztek, mint a nyársra húzott libát, s gyenge vagyok, mint egy ma született egér... Nem bírok elszabadulni.
És Marguerite még most sem értette. Tíz másodperc is eltelt, s nem tudta, honnan jő a hang, az a vontatott, az a drága –, de ó, jaj! mily gyenge, s mennyi szenvedésről árulkodó! Ameddig a szem ellát, sehol senki... csak ott a szikla mellett... Uramisten!... A zsidó!... Megőrült vagy álmodik?!
A halovány holdvilágnak háttal gubbasztott, ő hasztalan igyekezett felemelkedni: összekötözött karral sehogy sem sikerült. Marguerite odarohant hozzá, fejét két kezébe fogta... s egyenesen belenézett egy jóindulatú, szinte mosolygó, kék szempárba –, amely a zsidó kísérteties, torz maszkjából világított.
– Percy!... Percy!... férjem!... – susogta elhalóan, félig aléltan a boldogságtól. – Hála Istennek! Hála Istennek!
– Ej, kedvesem – válaszolta amaz nyájasan – majd lesz még időnk hálálkodni, de most inkább lazítsd meg ezt az átkozott köteléket, s szabadíts ki csöppet sem elegáns helyzetemből!
Marguerite-nek nem volt kése, az ujjai nem engedelmeskedtek, hát a fogát hívta segítségül, miközben kövér könnyeket hullatott a szegény, összekötözött kezekre.
– A patvarba is! – mondta a férje, amikor Margureite őrült erőfeszítésének hála, a kötelék végre engedett –, aligha esett meg valaha is, hogy egy angol hagyja magát ellazsnakolni holmi átkozott idegentől, s még csak meg se próbálja viszonozni!
Nyilvánvalóan elgyengült a testi fájdalomtól, s amikor az utolsó kötelék is lehullott, ő maga is lerogyott a szikla tövébe.
Marguerite tehetetlenül pillantott körbe.
– Ó! Hogy egy csepp víz nem akad ezen a szörnyű parton! – kiáltott fel kétségbeesetten, mert látta, hogy férje menten elalél.
– Nem úgy, drágám – suttogta amaz nyájas mosollyal –, magam szívesebben látnék egy csepp derék francia konyakot! S ha belekotorsz ennek a mocskos vén gúnyának a zsebébe, meg is találod a kulacsomat... mert mozdulni még nem bírok.
Ivott néhány korty konyakot, s rávette Marguerite-et is, hogy kövesse a példáját.
– Ejha, így már jobb! Igaz-e, asszonykám? – kérdezte elégedett sóhajjal. – Hahó! Ez ám a fura öltözék! Hogy így leljen Sir Percy Blakeney báró úrra a felesége őméltósága! Az áldóját! – tette hozzá, és végigsimított állán –, húsz órája is megvan, hogy utoljára beretválkoztam: undorító látvány lehetek. Ami meg a fürtjeimét illeti...
És kacagva lerántotta torz parókáját és oldalfürtjeit, majd kinyújtóztatta a sok-sok órányi görnyedésben elgémberedett hosszú karját-lábát. Azután előrehajolt, és hosszan, kutatón nézett felesége kék szemébe.
– Percy – suttogta Marguerite és szép arcát-nyakát elfutotta a pír –, ha tudnád...
– Tudom, drágám... mindent tudok – mondta véghetetlen gyengédséggel a férje.
– Meg tudsz nekem bocsátani?
– Nincs mit megbocsátanom, édesem; a hősiességed, az odaadásod, amelyet, fájdalom! oly kevéssé érdemeltem meg, busásan jóvátette azt a sajnálatos kis báli közjátékot.
– Hát tudtad? – suttogta Marguerite. – Mindvégig tudtad?...
– Igen – válaszolt gyengéden –, tudtam, mindvégig tudtam! De istenemre, ha tudtam volna, milyen hős a szíved, Margot-m, beléd vetettem volna bizalmamat, s nem kellett volna elszenvedned az elmúlt órák szörnyű kínjait, futnod egy férj után, aki annyit vétkezett ellened!
Egymás mellett ültek, hátukat a sziklának vetve, s Percy felesége vállán nyugtatta sajgó fejét. Marguerite most csakugyan birtokolta az „Európa legboldogabb asszonya” címet!
– Most aztán csakugyan vak vezet világtalant, igaz-e, édesem? – kérdezte Percy régi, nyájas mosolyával. – A patvarba is! Azt sem tudom, melyik sebesebb, a vállam-e vagy a te kicsi lábad?
S előrehajolt, hogy csókkal illesse Marguerite lábát, amely kikandikált szakadt harisnyájából, szánandó tanújaként türelmes, odaadó szenvedéseinek.
– De Armand...? – kezdte hirtelen rettenettel és önváddal Marguerite, mert boldogságának közepette szeretett bátyjának képe – aki miatt oly nagy vétket vett magára – rémlett fel lelki szemei előtt.
– Ó, Armand miatt nem kell aggódnod, édesem – mondta gyengéden a férje –, hát nem adtam vajon a szavamat, hogy nem esik bántódása? Tournayval meg a másik kettővel ott van az Álmodozás fedélzetén.
– De hogyan? – ámult Marguerite. – Nem értem...
– Pedig, igen egyszerű, drágaságom – mondta Percy, azzal a fura, félszeg, bárgyú kacagásával. – Amikor rájöttem, hogy az a bestiális Chauvelin tapad rám, akár a pióca, úgy véltem, az lesz a legokosabb, ha meg sem próbálom lerázni, hanem elviszem magammal. Valami módon, el kellett jutnom Armand-hoz meg a többiekhez, s valamennyi utat járőrök vigyázták, és mindenki a te alázatos szolgádat leste. Tudtam, hogy amikor a Szürke Macskában kicsúsztam Chauvelin keze közül, lesben áll majd itt, akármerre indulok. Nem akartam szem elől téveszteni, akármiben mesterkedik, márpedig egy brit fej ér annyit, mint egy francia! Sőt sokkal többet, mint az események bizonyították – és Marguerite szívét örömteli csodálat töltötte el, ahogy hallgatta férje elbeszéléseit: mily vakmerő módon szöktették el a menekülőket, szó szerint Chauvelin orra előtt!
– Ha vén zsidónak öltözöm, nem fog rám ismerni, ezt tudtam – meséli vidáman. – Még estefelé találkoztam Calais-ban, Reuben Goldsteinnel. Pár aranyért kölcsönadta az öltözékét, s hajlandó volt elrejtőzni szem elől, míg a kordé ját meg a gebéjét elviszem.
– De mi lett volna, ha Chauvelin rád ismer? – suttogta lázasan Marguerite. – Nagyszerű volt az álcád... de ő nagyon éles eszű!
– A patvarba is – vont vállat nyugodtan Sir Percy –, akkor rajtavesztettem volna. Vállalnom kellett a kockázatot. Kellőleg kiismerem már az emberi természetet – tette hozzá, és derűs, fiatal hangját némi szomorúság árnyalta –, s akár a nyitott könyvben, úgy olvasok ezekben a franciákban. Annyira gyűlölik a zsidót, hegy három lépésnél közelebb nem mennének hozzá, s istenemre! Én aztán mindent elkövettem, hogy minél undorítóbb látvány legyek!
– Igen, igen... és aztán? – sürgette Marguerite.
– Aztán megvalósítottam az én kis tervemet: vagyis hát kezdetben úgy gondoltam, mindent a szerencsére bízok, hanem amikor meghallottam, miféle parancsot ad Chauvelin a katonáknak, úgy véltem, a sors meg én közösen mégiscsak véghez vihetünk valamit. Számítottam rá, hogy a katonák vakon engedelmeskednek. Chauvelin fővesztés terhe mellett megparancsolta: ne moccanjanak, amíg a magas angol meg nem érkezik. Desgas odahajított engem a kunyhó falához; a katonák ügyet sem vetettek a zsidóra, aki idáig hozta Chauvelin polgártársat. Sikerült a kezemet kiszabadítanom a kötelékből, amellyel az a dög megbéklyózott; ceruza és papír mindig van nálam, akárhová megyek, úgyhogy sebtében papírra vetettem néhány fontos utasítást – azután körülnéztem. Valósággal a katonák orra előtt odakúsztam a kunyhóhoz; azok fedezékben lapultak, moccanás nélkül, szakasztott ahogy Chauvelin parancsolta – azután bedobtam a fal egy résén át a kunyhóba a papírdarabkát. Azt írtam a szökevényeknek, hogy nesztelenül jöjjenek ki a kalyibából, kússzanak le a sziklákon, tartsanak balra, amíg az első szurdokhoz nem érnek, adjanak jelt, s az Álmodozásnak a közelben várakozó csónakja felveszi őket. A katonák, akik látták őket, csakis Chauvelin parancsának engedelmeskedtek: meg sem moccantak! Közel fél órát vártam; amikor tudtam, hogy a szökevények biztonságban vannak, megadtam a jelt, amely oly nagy kavarodást keltett.
Ez volt hát a történet. Oly egyszerűnek hangzott, hogy Marguerite csak bámulta a csodálatos találékonyságot, a határtalan merészséget, amely kitervelte és végrehajtotta a vakmerő tervet.
– De azok a vadállatok megvertek! – háborgott, amikor eszébe jutott a férjével esett szörnyű méltatlanság.
– Nos, nem volt mit tenni – mondta szelíden Sir Percy. – Amíg az én kis feleségem sorsa bizonytalan volt, itt kellett maradnom a közelében. A patvarba is! – tette hozzá vidáman –, sose félj! Csak várjon Chauvelin, míg visszatérek Angliába! Kamatostul kapja vissza, amit rám méretett, afelől kezeskedem!
Marguerite felkacagott. Olyan jó itt lenni mellette, hallani vidám hangját, nézni azt a jókedvű kis csillogást kék szemében, miközben kinyújtóztatja erős karját, mintha ellenségét akarná elkapni, és rámérni a megérdemelt büntetést!
Hanem egyszer csak rémülten összerezzent: arcából kiszállt a pír, szemében kihunyt az öröm fénye: fentről óvatos lépteket hallott, s a szirttetőről egy kő gördült le a partra.
– Mi volt ez? – suttogta rémülten.
– Ó, semmi, kedvesem – mondta a férje, és elnevette magát –, csak egy semmiség, amiről megfeledkeztél... az én Ffoulkes barátom...
– Sir Andrew! – kiáltott fel Marguerite.
Valóban: tökéletesen elfeledkezett az odaadó jóbarátról, a hűséges társról, aki mellette állott a szorongás és a szenvedés óráiban! Heves önvád ébredt szívében feledékenysége miatt.
– Bizony, bizony, kedvesem, róla elfeledkeztél – bólogatott vidáman Sir Percy. – Szerencsére én találkoztam vele, nem messze a Szürke Macskától, mielőtt azon az érdekes vacsoraestélyen vettem volna részt Chauveliu barátom társaságában... No, ezzel az ifjú himpellérrel is akad számolnivalóm! De hogy szavamat, ne feledjem, megmondtam neki, merre induljon: hosszú, kacskaringós kerülő úton, amelyre Chauvelin emberei nem is gondolnak, s amelyen épp idejében ér ide, igaz-e, asszonykám?
– És ő engedelmeskedett? – kérdezte meglepetten Marguerite.
– Egyetlen szó ellenvetés nélkül. Nézd csak, ott jön. Amikor nem volt rá szükségem, nem lábatlankodott itt, most meg épp jókor érkezik. Tyhű, micsoda remek, módszeres férjre talál benne a csinos kis Suzanne!
Sir Andrew Ffoulkes eközben óvatosan leereszkedett a sziklás meredélyen: egyszer-kétszer megállt s hallgatózott; a suttogás nyomán tálát el Blakeney búvóhelyéhez.
– Blakeney! – szólalt meg végül óvatosan. – Blakeney! Ott vagy?
A következő pillanatban előbukkant a szikla mögül, amelynek Sir Percy és Marguerite támaszkodott, majd a zsidó hosszú kaftánját viselő különös figura láttán döbbenten megtorpant.
Blakeney azonban már talpra vergődött.
– Itt vagyok, barátom – szólt, és fura, bárgyú nevetését hallatta. – Élve, elevenen! Bár alighanem rút madárijesztő lehetek ebben a maskarában.
– Az áldóját! – kiáltott fel Sir Andrew határtalan meglepetésében, amint felismerte vezérét. – Hogy az a...
Ekkor pillantotta meg Marguerite-et, és még idejében elfojtotta az ajkára toluló cifra szavakat.
– Bizony! – mondta nyugodtan Blakeney –, hogy az a... khm! Barátom! Még nem volt időm megkérdezni, – mi keresnivalód van Franciaországban, amikor úgy rendelkeztem, hogy Londonban maradj. Mi ez? Lázadás? Várj csak, míg ismét erőre kapok, istenemre megkapod büntetésedet!
– A patvarba is! Elviselem – nevetett fel vidáman Sir Andrew – örülök, hogy élsz és kimérheted! Tán azt akartad volna, hogy engedjem egyedül útra kelni Lady Blakeney-t? Hanem, az égre, honnan szedted ezt a különleges öltözéket?
– Kissé fura, igaz-e? – nevetett kedélyesen Sir Percy. – Hanem, a patvarba is! – tette hozzá hirtelen elkomolyodva, szigorúan. – Most, hogy itt vagy, Ffoulkes, nem vesztegethetjük az időt: az a dög Chauvelin még értünk küld valakit,
Marguerite nagy boldogságában hajlandó lett volna örökre itt maradni, hallgatni a hangját, feltenni száz kérdést. Ám Chauvelin nevének hallatára felriadt: féltette a drága életet, amelynek megóvásáért képes lett volna meghalni is.
– De hát hogyan juthatunk vissza? – kérdezte kétségbeesve. Az utak innen Calais-ig tele vannak katonával, és...
– Nem megyünk vissza Calais-ba, édesem – mondta Sir Percy –, csupán a Gris-Nez túlsó oldalára, innen alig fél mérföldnyire. Ott már vár ránk az Álmodozás csónakja.
– Az Álmodozás csónakja?!
– Bizony! – kacagott fel a férje – Ez is az én kis fortélyom. Már előbb is elmondhattam volna, hogy amikor becsúsztattam a kunyhóba azt a cédulát, írtam egyet Armand-nak is, amelyet, utasításomra, ott kellett hagynia, s amelynek olvastán Chauvelin meg az emberei hanyatt-homlok visszarohantak a Szürke Macskába, énutánam; csakhogy valódi utasításaimat az első cédula tartalmazta, köztük a jó öreg Briggsnek szólókat is. Őt utasítottam, hogy hajózzon ki távolabbra, s onnan tartson nyugatnak. Amikor Calais-ból már nem láthatják meg a hajót, küldje a csónakot egy kis szurdokhoz, amelyet ő is, én is ismerünk, épp a Gris-Nez túlsó oldalán. Az emberek ott már várnak rám – egyezményes jelünk van, s mindannyian épségben a fedélzeten leszünk, míg Chauvelin meg az emberei ünnepélyesen kuksolnak, és szemmel tartják a szurdokot, „épp szemközt a Szürke Macskával”.
– A Gris-Nez túlsó oldalán? – De én... én nem tudok járni, Percy – nyögte tehetetlenül Marguerite, amikor megpróbált talpra vergődni, és rádöbbent, hogy meg sem tud állni elgyötört lábán.
– Majd viszlek, drágám – mondta egyszerűen a férje. – Vak vezet világtalant – hiszen tudod.
Sir Andrew is vállalkozott, hogy osztozik az édes teherben, de Sir Percy nem bízta más karjára szívének kincsét.
– Majd ha te is meg ő is biztonságban lesztek az Álmodozás fedélzetén – szólt ifjú bajtársához –, én pedig úgy érzem, hogy mademoiselle Suzanne Angliában nem fogad szemrehányó pillantással, akkor lesz rajtam a pihenés sora.
És minden fáradozás és szenvedés ellenére is erős karja úgy emelte fel Marguerite szegény, fáradt, testét, mintha csak tollpihe volna.
Sir Andrew tapintatosan hallótávolságon kívül maradt, s útközben sok minden hangzott el – suttogó szóval –, amit még az őszi szellő sem kaphatott szárnyára, mert addigra elnyugodott.
Sir Percy feledte minden fáradtságát; a katonák ütlegeitől ugyancsak sajoghatott a válla, acélizmai, már-már természetfeletti energiája átsegítették a fáradságos menetelés fél mérföldjén, végig a szirtek kőfala mentén. Bátorsága egy pillanatra sem hagyta cserben, izmai nem engedtek a fáradtságnak. Ment, ment, határozott léptekkel, erős karja vitte értékes terhét... és Marguerite ott feküdt az óvó, karokban, nyugodtan, boldogan, néha el-elszenderült, majd ismét nézte a lassan gyűlő reggeli fényben a nyájas arcot, a lustán pillantó kék szempárt, a mindig vidám, mindig szelíd mosolyt, és sok édes semmiséget elsuttogott, ami megrövidítette a fáradságos utat, és balzsamként enyhítette az izmoknak sajgását.
A hajnal rózsafénye áttört a keleti égbolt felhőin, mire elérték a Gris-Nez túlsó oldalán a szurdokot. Ott várt a csónak: Sir Percey jeladására közelebb húzott, és két markos angol matróz részesült a megtiszteltetésben hogy őladységét a csónakba emelhette.
Fél óra múlva már az Álmodozás fedélzetén voltak. A legénység tagjai, akik szükségszerűen osztoztak gazdájuk titkaiban, s akik szívvel-lélekkel szolgáltak, nem lepődtek meg, amikor ily különleges álruhában látták viszont.
Armand St.-Just és a többi szökevény már izgatottan várta hős megmentőjét; ő azonban ügyet sem vetett hálálkodásukra, hanem azonnal visszavonult magánkabinjába, mihelyt Marguerite boldogan repült bátyja karjaiba.
Az Álmodozás fedélzetén minden fényűzésről beszélt, amely oly kedves volt Sir Percy Blakeney szívének, s mire kikötöttek Doverben, volt ideje felölteni kedvelt pompás öltözékét – mert a jachtján is mindig tartott egy rend ruhát.
Egy bökkenő volt csak: hogy honnan szerezzenek lábbelit Marguerite-nek – s mekkora volt a kis hajósinas öröme, amikor őladysége az ő legjobb cipőjében méltóztatott Anglia földjére lépni!
A többi – néma csend; csend és öröm, mindazoknak, kik oly sokat szenvedtek, ám végül nagy és tartós boldogság lett az osztályrészük.
Feljegyezték azonban, hogy Sir Andrew Ffoulkes báró és Suzanne de Tournay de Basserive kisasszony esküvőjén, mely eseményen megjelent ő királyi fensége a walesi herceg és a divatos társaság krémje, a legszebb hölgy vitathatatlanul Lady Blakeney volt, míg London aranyifjúsága napokig emlegette Sir Percy Blakeney öltözékét.
És a tényékhez tartozik az is, hogy monsieur Chauvelin, a francia köztársasági kormány teljhatalmú megbízottja sem ezen, sem egyéb londoni társadalmi eseményen nem vett részt Lord Grenville emlékezetes bálja után.
Vége